Eugene Nordern - Kényszerleszállás II

7/28/2019 Eugene Nordern - Kényszerleszállás II.

http://slidepdf.com/reader/full/eugene-nordern-kenyszerleszallas-ii 1/287



E. Nordern: KÉNYSZERLESZÁLLÁS

ALEXANDRA



EUGENE NORDERN

KÉNYSZERLESZÁLLÁS2. könyv

ALEXANDRA♣



Copyright © 1998 Eugene Nordern

All rights reserved!A fedélen Szendrei Tibor festménye látható

ISBN 963 367 358 5

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.ALEXANDRA Kiadója

Felelős kiadó a kft. ügyvezető je

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászattöbb mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkájaFelelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 5402.66-14-2♣



Helyzetkép

Körbeölelte őket a tér.A fény és a sötétség.

A vakító fehér, és a feketének tűnő kékség.Bolygók és űrhajók.Egy nap, és a csillagok.És igen, igen, ott volt a tizenkét csillaghatalom…

Tizenkét csillaghatalom.Így vagy úgy, de egyikük mindig vezető szerepet töltött be a galaxis

történelmében.Ű

rhajóik páncélzatán megcsillantak a napsugarak. Olyanok voltak,mintha valaki gyémántport szórt volna szerteszéjjel egy játékszerben,melyet ha megráz, ez a por felkavarodik, és hosszú percekiggyönyörködhet a szivárványos villanásokban.

Ez volt a találkozó harmadik napja.Három nap arra, hogy gondolkodjanak.Három nap arra, hogy soraikat rendezzék.Három nap arra, hogy felmérjék egymást.És hogy a régi ellentétek feléledhessenek.

Az első nap, közel a Stigmus rendszer negyedik bolygójához, azArtoshoz, megvívták második csatájukat az Inváziós hadtesttel, melyösszecsapás jóval rövidebb volt, mint az azt megelőző, viszont annálsokkal, de sokkal pusztítóbb is.

Az Aakeron Birodalom által a Szövetségnek ajándékozott Vezérsólyomnévre hallgató Halálvirág osztályú romboló – egy karcsú, monumentális

űrhajókolosszus – behatolt a gyülekező ellenséges flotta űrhajói közé, és



megsemmisítő csapást mért az egyik gyanúsnak ítélt űrjárműre.A gyanú, mint ezek után kiderült, nem volt alaptalan, és a csapás döntő

változást hozott a pillanatnyi hadi helyzetbe.Az űrhajó robbanásakor óriási energiák szabadultak el.

Hogy mi okozta?Hát, maga az anyahajó. Mert a gyanúsnak ítélt űrjármű nem más volt,mint egy anyahajó, roskadásig megtöltve mindenféle romboló fegyverrel.E fegyverek némelyike elég lett volna ahhoz, hogy akár egy bolygót iselpusztítson. Ezért is vezényelték ide az űrhajót, az Artost kellett volnamegsemmisítenie még azelőtt, hogy a bolygó lakói elhagyják. Aztánpedig néhány harci egységgel haladt volna tovább, mélyen be a galaxisba,és ahol csak tud, óriási pusztításokat okozott volna. Az idegenek

hadviselésének rendkívül fontos eleme volt az ilyen idegölő

terrorakcióktömkelege, melyek teljesen képesek felőrölni mind az ellenség civillakosságát, mind a hadseregét, nagy mértékben megkönnyítve azinváziót…

Nos, ezek a fegyverek egy óriási robbanás formájában elszabadultak.És elfújtak mindent, ami az útjukba esett, mint nyári tornádó a

papírhadsereget.Szövetségest, invázióst egyaránt…

A robbanás után hosszú-hosszú órákig teljes zűrzavar uralkodott. AKözponti Agyak túlterhelést jeleztek, a kommunikációs rendszerekfülsiketítő sistergésen kívül nem közvetítettek semmi mást, a navigációsberendezések megbolondultak, és a navigátorok hiába próbálkoztak – azelrendelt telepatikus csendet megszegve – a Gondolat Implantátorokon keresztül egymásra hangolódni, az eredmény teljes kudarc volt.

Mindenki azt hitte, eljött a vég.Ilyen keveredés még talán sosem volt a világegyetemben, mint akkor

és ott a Stigmus rendszerben. Űrhajók egymás hegyén hátán.Védőerőtereik kifeszítve arrafelé, ahol egy pillanattal ezelőtt még azInváziós flotta gyülekező űrhajói voltak, most pedig valami gonosz,fehéren ragyogó energiafelhő terpeszkedett, ami úgy zabálta maga körülaz anyagot, mintha a pokol egyik bosszúálló démona lenne, akit azértküldtek, hogy visszavegye a teremtéskor nekik ajándékozott életteret agalaxis népeitől, amiért azok oly sok bűnt követtek el benne.

Csak a kifeszített erőterek, és az űrhajók fémtesteinek burkolatán

elhelyezkedő molekuláris védőhártya állt rendelkezésre, hogy megóvja ahajókon szolgálatot teljesítő legénységet a tomboló pokoltól. Illetve azok,



akik távolabb voltak, megpróbáltak bemanőverezni az Artos takarásába,hogy ily módon kerülhessék el a pusztulást.

Valakinek sikerült.Van, akinek nem.

A túlélők később azt mesélték, olyan volt, mintha egy második napszületett volna a szemük előtt a Stigmus rendszerben. Ha az automatafényszűrők nem reagálnak olyan gyorsan a megterhelésre, az emberek –illetve lények, hiszen nem csak egy faj volt jelen az ütközetnél – többségemegvakult volna a látványtól (vagyis az a szerve, amellyel a fénytérzékeli – bárhogy is történik ez –, súlyosan károsodott volna), hiszenképtelenek voltak a „tekintetüket” levenni róla.

Nagy erőpróba volt ez a felvonultatott technikai arzenálnak is. Ahol

valami nem stimmelt, szinte másodpercek alatt szakadt szilánkjaira azűrhajó.Igen, szakadt, így mesélték a szemtanúk, és nem úgy, hogy robbant.Olyan volt, mintha nagyon apró és nagyon gyors kezek tépdestek volna

ki a hajókból darabokat, hogy aztán elhajigálják, hátrafelé, neki a mögöttelévő hajóknak – és aztán máris tépték a következő darabot.

Az erőterek szinte folyamatosan szikráztak, ahogy megsemmisítették anekik csapódó szilánkokat. Szikrázhattak, hiszen az űrhajókból egycsomó levegő is felszabadult, így a tobzódó energiáknak volt már mitionizálniuk. Máskülönben természetesen nem látszott volna semmi, mintahogy a lézersugarak sem látszottak légüres térben.

A távoli szemlélőknek olybá tűnt, mintha hatalmas csillagszórókszórták volna a szikrát a tér minden irányába.

Senki, senki nem gondolta, hogy ilyen megtörténhet ezekkel azűrhajókkal – hogy így a szilánkjaikra szakadjanak –, hacsak nem maga avilágvége jött el. Mert akkor már bármi elképzelhető.

Az energia hullámokban szabadult fel az ismeretlen fegyverből, vagy

fegyverekből.Ez volt a „Tisztítótűz”. Ó, igen, akik közelről néztek szembe a ragyogó

halállal, később egyöntetűen ezt a nevet adták neki, anélkül, hogyelőzetesen összebeszéltek volna.

Azért, mert akik ott maradtak, azok bizony megtisztultak mindentől.Mondják, a mennyországba a poklon keresztül vezet az út. Hát nekikmindegyiküknek megadatott, hogy lássák, milyen lehet a pokol…

Bár rengetegen voltak, a flotta méreteihez képest mégis elenyésző a

számuk, hiszen tizenkét csillaghatalom minden mozgósítható űrjárműveott lebegett a Stigmus rendszerben, ők pedig csak az élbolyt alkották.



Persze, nagy részüket elfújta a „Tisztítótűz”, ezek ott száguldoztak atöbbi űrhajó között, próbálván visszaszerezni hajójuk felett az irányítást,valamint elkerülni az ütközéseket más űrhajókkal – amennyiben ezlehetséges.

Bár sokan tagadták, voltak azért jó páran, akik azt állították: voltaképpazok maradtak a pusztító energiafelhő közelébe, akik leginkábbmegőrizték a lélekjelenlétüket. Hiszen a védőerőterek előrefelé voltakkifeszítve, és ezeknek sikerült kivédeni az első pusztító energiahullámot.Joggal feltételezhették hát, hogy bármilyen manőver csak gyengébbéteheti az ellenálló erőt, hiszen ha fordulnak, változtatni kell a pajzsenergiáját oldalirányba, hogy végig védve legyenek, viszont elég egyapró tévedés, aminek az lehet az eredménye, hogy a következő

energiahullám a kifeszített pajzs mellé érkezik, és úgy szétfoszlanakőkis, mint azok az űrhajók, amiket nemrég láttak megsemmisülni.

Így hát maradtak szemben a halállal, lelküket a galaxis isteneinekajánlották, és csak reménykedhettek, hogy meghallgatást nyernek.Ezenfelül már csupán annyit tudtak tenni, hogy hajójuk tolóerejétfolyamatosan szabályozva, ellenszegülnek a „Tisztítótűz” lökéseinek, ésnem engedik, hogy az felkapja és beledobja őket a térbe, neki a flotta másűrhajóinak.

Az idegek harca volt ez, a pusztító elemekkel szemben.Az idő megszűnt számukra.Nem létezett más, csak ez a pillanat. És akik megtapasztalták, azok

ezek után már tudták, hogy a régi bölcseknek volt igazuk, akik aztállították, hogy a pillanat ugyanaz, mint maga az örökkévalóság.

Mert ez a pillanat ott és akkor tényleg maga volt az örökkévalóság.Főleg azok érezték, akik egyszemélyes vadászgépeikben teljesenmagukra maradtak. Tökéletesen elszigetelve mindentől és mindenkitőlültek kényelmes pilótaüléseikben, és csak saját szívverésük rémült

ritmusát hallották, ami szinte egybeolvadt a túlterhelt hajtóművekerőlködő rezonanciájával, és a kifeszített pajzsot, valamint a hajó falánlévő molekuláris páncélt ért kisebb-nagyobb repesztalálatok lökéseivel.

Persze ők is megpróbáltak kommunikálni a többiekkel, de a ragyogópokol megakadályozta még a mentális áramlásokat is. Egy-egy pillanatrafogtak csak valami üzenetet, az újabb és újabb energialökések rövidszüneteiben, de ezek csak foszlányok voltak, és legf őképp azt a rémületettükrözték, ami mindenki szívébe beköltözött – ez pedig nem hatott

túlságosan megnyugtatóan senkire.Aztán következett az újabb lökés, aztán az újabb, aztán az újabb, és az



újabb, és az újabb, és az újabb, meg az újabb… és senki nem tudhatta,melyik lesz az, amelynek már nem tudnak ellenállni a pajzsok, hogyakkor ők is szilánkokra szakadva megkezdjék örök, halott körforgásukat,mint egy apró része az Artos körül a katasztrófa következtében kialakult

gyűrűnek.Persze, ha létezik még egyáltalán az Artos. Mert ezt sem tudhatták,mint ahogy azt sem, mi lett azokkal a társaikkal, akiket, ki tudja hová,elsodort a „Tisztítótűz”.

Csak a pokoli ragyogás létezett, és a kétségbeesett gondolatfoszlányok,melyeknek néha sikerült elérnie hozzájuk.

Ilyen foszlányok, mint például:„…istenek, most mi lesz?…”

„…ez itta vég…”„…az ítélet napja…”„…ha hall valaki, akkor…”Aztán teljesen váratlanul az energialökések abbamaradtak.

A hirtelen támadt nyugalom még hihetetlenebb volt, mint maga atomboló halál. Talán azért, mert a felhő maradt, csak a támadásai szűntekmeg – vagy egyesek szerint csak szünetelnek, mert a felhő olyan volt,mint egy gonosz szem, amely első próbálkozása után most megnézi, mitsikerül elpusztítania, aztán ha van még valami, ami él és mozog, akkor ő is nekidurálja magát ismét, hogy azokat is megsemmisítse.

Nos, bárhogy is van, akár egy gonosz szem volt a felhő, akár egytermészeti jelenség: maradt. Csaknem akkora volt, mint maga az Artos, ésélénk elektronikus tevékenységével az első órákban teljesen megőrjítettközel és távol minden berendezést, mint ahogy megszületésekor is tette.

Épp ezért a legelöl lévők, még mindig nem tudhatták, mi van az Artos-szal. Nem tudhatták, hogy a helyi Bolygóvédelem, a kitelepítés

kezdetekor minden eshetőségre felkészülve kifeszítette már az Artoskörül a bolygó energiapajzsát, és annak nagyrészt sikerült felfognia apusztító találatokat.

Azt sem tudhatták még mindig, mi lett azokkal az űrhajókkal, melyeketelsodort a „Tisztítótűz”.

Egyetlen dolgot tudhattak mindössze: azt, hogy a ragyogó fehérségmögül az Inváziós flotta most egyenesen nekik támad.

Legalábbis ők azt hitték, hogy a felhőből nagy sebességgel kivágódó

űrhajók támadó szándékkal közelednek, holott azok csupán menekülőkvoltak. Az a kevés túlélő, akit valami csoda folytán megkímélt a



„Tisztítótűz”, ami sokkal jobban szétszórta az Inváziós flottát, hiszenannak űrhajói közvetlenül az anyahajó köré tömörültek.

Persze az, hogy kevesen vannak, nem látszott. Inkább olybá tűnt,mintha az Inváziós flotta most egyenesen a felhőt használná álcázásul, és

onnan küldte volna ki az előőrseit.A szövetséges csapatok első vonala pedig olyan közel volt a felhő széléhez, hogy amire a menekülők észrevették őket, már ott voltaktámadóközelségben.

Puszta automatizmus volt, ami ezután történt. Mivel mindkét fél acsata folytatásának szándékát vélte kivenni a másik közelségéből,megszólaltak a fegyverek, és megkezdődött az összecsapás.

Ami persze nem kerülte el a szövetséges flotta többi csapatának

figyelmét, akik egy része úgy vélvén, hogy elő

l lévő

bajtársaik nagybajban vannak, szintén nekiindult, felvenni a harcot az ellenséggel. Ezpedig olyanná vált, mint egy dominó. Mivel nem tudtak még mindigkommunikálni semmilyen szinten, a szövetséges csapatok egymást lesvepróbálták eldönteni, mi legyen a következő lépés. Amint látták, hogy aflotta egy része támadásba lendül, mentek utánuk, míg végre jórészt azegész flotta rázúdult a „Tisztítótűz”-ből menekülőkre.

A csata tulajdonképpen a következő percekben eldőlt, az Inváziósokmaradékainak semmi esélyük sem volt a rájuk rontó sokszoros túlerővelszemben.

Mikor egy kissé csökkent a zűrzavar, a szövetséges csapatokmegpróbáltak foglyokat ejteni, hogy végre megtudjanak valamit azidegen galaktikából érkező betolakodókról, de ahányszor csak sikerültbecserkészniük egy űrhajót az egyre gyérebb számú megmaradtak közül,az mindig megsemmisítette önmagát.

Órák múlva a felhő elektromos tevékenysége elcsitult, és immár csakhatalmas kiterjedésére korlátozódott. A csapatok közötti kommunikáció

úgy-ahogy helyreállt.Az Inváziós flottának akkor már híre-hamva sem volt, jó okot

szolgáltatva a szövetséges csapatoknak az ünnepelésre.Bár a Szövetség űrhajóin az örömbe jócskán vegyült az üröm is, hiszen

a robbanáskor nyoma veszett a Vezérsólyomnak Anhars admirálissal, akia herceg távollétében a Szövetség katonai parancsnoka, és Lady Aldróval,aki az Aakeron Birodalom ismeretlen rangú követe.

Ebből pedig bizony, győzelem ide vagy oda, újabb bonyodalmak

származhattak, hacsak meg nem találják őket.Vagy esetleg a herceget. Akiről senki nem tudott semmit.



Így azt sem, hogy valahol messze-messze a sötétség óceánjánakmélyén, egy távoli, elfeledett naprendszerben, amit egyetlen lakottbolygójának lakói csak így hívnak: „Naprendszer”, bolygójukat pedigsimán Földnek nevezik, a herceg űrhajója, a Bíborhullám,

kényszerleszállást hajtott végre.És mivel szövetségesei nem tudtak erről, pláne nem tudhattak arról asötét „Földi” hatalomról, mely viszont tudott a csillaghatalmaklétezéséről, hiszen száz évvel korábban már egy csillaghajószerencsétlenül járt utasai megtapasztalhatták „vendégszeretetét”, mikoris e hatalom talpnyalói a legkegyetlenebb módszerekkel próbáltákkiszedni belőlük a csillagközi utazás titkát. Egy sajnos nem eléggéelfeledett gonosz és undorító áltudomány, az úgynevezett „pszichiátria”

eszközeivel: drogokkal, sokkterápiákkal, mély-hipnózis általibefolyásolással, illetve agyműtétekkel, mely módszereket, mióta azuniverzum kiemelkedett az ősrobbanás káoszából, és a galaxisokcsillagrendszereikkel megkezdték végtelennek tűnő körtáncukat, minden

jó szándékú értelmes lény csakis a legnagyobb megvetéssel ejt ki a száján– illetve azon a szervén, amivel a verbális kommunikációt hajtja végre,hiszen a galaxis népeinek a kilencvenkilenc százaléka képes erre…

Persze igazságtalanság lenne a Földdel szemben nem megemlíteni azta tényt, hogy sok-sok évszázadnyi ködösítés után egy szervezetnek,melynek az volt a neve, hogy Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért,és az időszámításuk szerint 1967-ben alapítottak az Amerika nevű országban, sikerült lelepleznie a pszichiátria valódi céljait, ami ahivatalos állásponttal szemben csakis a pusztítást és az emberiségnek akontrollálhatóság szintjére történő teljes lezüllesztését tartalmazta, mintbármi mást. Szóval az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Földiidőszámítás szerint 2000-ben megszüntette az egész bolygón apszichiátriát…

Ami akár azt is jelenthette volna, hogy a szerencsétlenül járt Bíborhullám legénységét nem fenyegeti semmiféle veszély, mikor 2050-ben kényszerleszállást hajtottak végre a Földre.

De sajnos nem így volt. Nagyon is nagy veszély fenyegette őket.Egy hatalom, amit nem érdekelt se Isten, se ember.Egyetlen dolog érdekelte csupán.A csillagközi utazás titka.

Száz év óta várták már a következő szerencsétlenül járó csillaghajót.Száz év várakozás…



Száz év készülődés…Egyetlen egy gonosz cél érdekében: hogy elkaphassák a legénységet,

és kiszedhessék belőlük a titkot.Bármi áron!!!



A menekül ő

Gonsales még sohasem félt ennyire.Minden ízében remegett. Furcsa gondolatok jártak a fejében, teljesen

őrült gondolatok. Azokat a dolgokat kérdő jelezte meg némán, amik

megtörténtek vele. Vagyis anélkül, hogy tudott volna róla, ezzel sajátépelméjűségét kérdő jelezte meg.Szerette volna, ó igen, nagyon szerette volna, ha Damien Forrest

tábornok, egy jóságos, kedves férfiú lenne, akinek eszébe sem jutnagymellű, kedves, szőke lányokra lövöldözni, és mindenféle UFO-kmeg csillaghajók után kutakodni.

De hát nem tiszta őrültség ez az egész, ha belegondol az ember?Hát nem?…

Pont most jutnak a tábornoknak ilyen dolgok az eszébe, amikor mársenki nem foglalkozik az UFO-kkal. Hiszen mi magunk is beléptünk azűrkorszakba. Ténylegesen is, nem csak beszélünk róla, hiszen a XXI.században valóban beindult az a program, amivel majd egyszer eljutunk acsillagok közé.

És most már senki nem hiszi, hogy léteznek UFO-k, hiszen nemtalálták meg a nyomaikat. Vagy ha megtalálták, legalábbis elhallgatják.

Talán ott kint a csillagok között is – ha már eljutottunk oda – ugyanúgya semmit találjuk majd, ugyanolyan magányosak leszünk, mint anaprendszerben. Ki tudja?

Mindenesetre nem is ez a lényeg, hanem az az istenverte Forrest!Egy ember, aki ilyen magas rangra eljuthatott az amerikai

hadseregben, hogy hihet ilyen dolgokban? Á, nem, ez teljesképtelenség…

Gonsales annyira félt, hogy egészen húsz másodpercig még azt ishajlandó volt elhinni: a tábornok csak szórakozott vele. Meg akartaviccelni, azért volt ez az egész felhajtás.

Ó, igen, igen, igen, ez nagyon jó gondolat volt, teljesen felvidult tőle.



És ez a hirtelen támadt kellemes hangulat el is tartott mindaddig, amígképes volt a többi – legenyhébb kifejezéssel is minimum furcsánaktitulálható – dolgot figyelmen kívül hagyni.

A hidegvérrel lemészárolt szőke lányt…

A négy másik hullát… Négy vagy öt?… A fene se tudja már. Sok éskész…Forrest korábbi őrült viselkedését…A tisztikar teljesen debil viselkedését…Hiszen figyeled őket, amióta csak bevonultál.Emlékszel?…Ó igen, mikor bevonult. Átkozott Honvédelmi törvény! Mi a francnak

nem volt nekik jó a régi? Akkor nem kellett volna bevonulnia…

…Az első nap kicsit kellemetlenül érezted magad az ismeretlenközegben, fiú. Ehhez pedig még hozzájárult az, hogy nagyon is átláttad:egy ember, aki a hadsereg karmai közé kerül, teljesen jogfosztottá válik.Mert próbálják ugyan tagadni a dolgot, amikor ez szóba kerül különböző fórumokon – mindjárt elő jönnek azzal, milyen rendelkezéseket hoztak akatonák érdekeinek védelmében –, de a valóság az, hogy akit elkap ez amohó, emberevő szörnyeteg, a hadsereg, az bizony előbb-utóbbmegtanulja, hogy teljes mértékben a felettesei jóindulatától függ.

Néha még az élete is.Nos, fiú, emlékszel, hogy is volt?A második nap megnyugodtál. Ez jó is volt nagyon. Kezdted nagyon

jól érezni magad. Azért, mert rádöbbentél, milyen vicces fiúk is ezek atisztek. Nagyobb poénokat nyomattak, mint te magad, és mindezt faarccaltudták előadni, amire te nem voltál mindig képes.

Olyanokat röhögtél, haver, de olyanokat, mint még soha. Néha azthitted, menten kilyukad a hasad.

Néhány nap után tűnt csak fel, hogy soha, senki nem röhög veled.Sőt, a tisztek egyre jobban elkezdtek szívózni veled.Hát ez már kicsit elgondolkodtatott, igaz? Hamar rádöbbentél, hogy

ezek a fiúk valójában nem viccelődnek. Sőt, teljesen komolyan gondoljákazt, amit gondolnak. Hű!…

Ekkor kezdtél rettegni. És így utólag, őszintén, hát úgy tűnik, volt ismiért.

Először persze még voltál olyan naiv, hogy reménykedj: ó, azért nem,

nem minden tiszt totálisan őrült. Mert ha mégis, akkor bármikor kitörheta harmadik világháború.



Figyelted őket.Két hét múlva már nagyon sajnáltad, hogy úgy ötven éve bezárták az

összes ideggyógyintézetet, mert akkor már tisztában voltál vele, hogyminden tiszt pszichiátriai eset, és zárt osztályra kellene őket küldeni.

Szinte kivétel nélkül mindegyiket!!!Ez nem egy jó vicc!!!Még csak nem is egy rossz vicc!!!Nem is rosszindulatból gondoltad, amit gondoltál!!!Csak megfigyelted a dolgokat!!!Ez maga a valóság!!!Ez maga a rettenet!!!Azok az emberek, akiken a Föld sorsa múlik, teljesen, totálisan és

végérvényesenőrültek! Hihetetlen! Egyszer

űen hihetetlen!!!Attól a naptól fogva, amikor erre ráébredtél, lidércnyomássá vált az

életed. Minden reggel, miután felébredtél, azt ellenőrizted legelőször,hogy élsz-e még egyáltalán…

Na, Patrick, fiú, ezek után próbáld azt képzelni, hogy tévedsz!Ugye, így már nem megy. Ezek után, hogy mindezt végiggondoltad,

bizony már nehéz lenne.Bizony-bizony, a tábornok komolyan gondolta mindazt amit mondott,

meg azokat a dolgokat, amiket csinált. Persze te azért még eljátszhatod,ha még el akarod játszani, hogy ez mind a te túlf űtött fantáziád játéka. Ó,persze megteheted, miért ne tehetnéd? Sok mindent megtehetsz.Becsukhatod a szemed, és a saját tányérodba piszkíthatsz, haver, igen, kiszólna akár egy szót is? A döntés szabadságának joga a kezedben van, óigen. Csakhogy a másik oldalát is figyelembe kell venned – és sajnos ezsokszor kellemetlenebb, mint szeretnéd. Mert amit figyelembe kellvenned az az, hogy, bármilyen döntést is hozol az életedben, az bizony

hatással lesz a későbbi dolgaidra, haver. Magyarán, te magad fogodkikanalazni a saját magad termelte „matériát” a saját tányérodból, a sajátkanaladdal.

Mert ezek a fiúk, azokban a helyre kis csicsás kitüntetésekkeltelelyuggalt egyenruháikban tényleg, tényleg, tényleg komolyangondolják a dolgot. Tudod? Ők nem csak Istent játszanak, hanem ténylegazt is gondolják magukról, hogy ő k az Isten. És minden férfi meg nő meggyerek sorsa az ő Isteni hatalmukon és Isteni képességeiken múlik, ezért

hát nem cicázhatnak.Hát nem Isteni?…





ébresztő!…Úristen, hogy lehetett ilyen barom? Hogy feledkezhetett el róla, hogy

az esze az egyetlen fegyvere?…Nem, soha nem szabad többé megfeledkezni erről! Nem engedheti meg

magának. És nem szabad a laktanyába se visszamennie. Máshol kell civilruhát szereznie.Mikor megnyugodott, visszaült az autóba. Még jó, hogy ilyen kihalt a

környék, a városon belül már rég lemeszelték volna!Most már nem sietett olyan eszeveszetten, de azzal is tisztában volt,

hogy nem szabad feleslegesen pazarolnia az időt sem.Azt még ugyan nem tudta, hova megy, abban viszont biztos volt, hogy

be a városba, ahol a nagy tömegben könnyebben el tud rejtőzködni.

A többit meg végiggondolja vezetés közben, amíg oda nem ér…Damien Forrest az Amerikai Egyesült Államok hadseregének jeles

tábornoka, aki tehetsége folytán akár az elnöki széket is elfoglalhatná –mint azt tartotta saját magáról –, nem volt épp borvirágos hangulatában.De minden oka meg volt rá, hogy ne a kitörő jókedv legyen a pillanatnyihangulata. És most a korábban történt dolgokat, minthogy elrabolták,hipnotizálták, aztán meg az életére törtek, és még Patrick Gonsales, azegyetlen ember, akiben már-már majdnem megbízott, ő is otthagyta, nos

ezeket a dolgokat ne is említsük, hiszen ő most épp a kapuügyeletestpróbálta meg mindenáron hibáztatni kirobbanni készülő rosszkedve miatt.

A kapuügyeletes ugyanis nem ismerte fel civilben, és majdnem az útjátállta a kapuban. Az az istenverte, átkozott balfék! Mit képzelt magáról,azt hitte, hogy ő a menő? Azt hitte magáról ez a balfék? Azt?…

Egyetlen szerencséje volt, hogy nem volt nála a fegyvere, mert rögtönlelőtte volna. Egy ilyen hülye meg is érdemli. Aki hülye, az haljon meg.Minden hülyét ki kellene nyírni, kezdve Gonsalesszel, és folytatva a…

Mint ahogy azokat az istenverte árulókat is megölte mind, ahogy kell.Akkor, amikor megtette, nem érzett semmi különöset, de most már ígyutólag kezdte élvezni a dolgot. Olyan kellemes zsibbadtság járta át, mintami a jól végzett munka után szokta az embert. Ó, igen, ő aztán jólelvégezte a munkát. Most már azt sem bánta, hogy Gonsales úgykibabrált vele. Legalább megtudta, hogy milyen szemétláda is valójában.Mint ez a kapuügyeletes is, aki itt megjátssza magát, és úgy tesz, minthalegalább ő maga lenne a laktanyaparancsnok.

Persze a kapuügyeletes csak a dolgát végezte. Bár, ha tisztában lett



volna vele, hogy Forrest tábornok az, aki azzal a taxival érkezik, eszeágában sem lett volna kisietni a bejárathoz, inkább elbujdosik valahovanagyon-nagyon messze, és a helyettesét küldi.

De hát honnan a fenéből tudhatta volna, hogy Forrest taxival érkezik a

laktanyába, hiszen az embere érte ment a szolgálati autóján, hogyelhozza. Ezenfelül pedig még civilben is volt, ami aztán teljesenszokatlan tőle, aki mindig úgy parádézott a katonaruhában, mintha ennélnagyobb élvezetet el sem tudna képzelni a világon.

A kapuügyeletes teljesen leizzadt. A mai nap már másodjára, és ez azalkalom is, akár az előző, ugyanúgy Forrest tábornoknak köszönhető.

Ha ugyan Forrest tábornok volt az, aki telefonált délután, és követelte,hogy azonnal bocsássák az embere – Patrick Gonsales – rendelkezésére a

szolgáltai autóját, fittyet hányva az előírásoknak, melyek szerint csakisírásbeli parancs ellenében lehetne ezt megtenni…

Mikor megismerte Forrestet, és tudatosította magában, hogy atábornok, bizony jól látja, egy taxiból szállt ki, az első pillanatbanlegszívesebben üvöltve megkérdezte volna tőle, hol hagyta a kocsiját.Volt oka a rémületre, mert mivel semmi írásbeli nyoma nem volt aparancsnak, Forrest egyszerűen letagadhatja, hogy kiadta, és ha valamitörténik a kocsival, ő – mármint a kapuügyeletes – nagyon megüti abokáját. Ha nem történik semmi, és visszakerül a dzsip a helyére, mégmielőtt valakinek eszébe jut ellenőrizni, hát akkor szerencséje van, ésmegússza. Máskülönben kemény, nagyon kemény dolgoknak nézhetelébe.

A francba Forresttel!

Egyébként sokkal hamarább megismerte a tábornokot, mint ahogy azsaját magában megpróbálta beállítani a dolgot. Kipattant a kapuügyeletfülkéjéből, amikor meglátta a laktanya előtt lassító taxit, és amire a férfi

kiszállt, már ott állt előtte, elállva a befelé vezető utat, ahogy kell.Aztán egymás szemébe néztek, és abban a pillanatban az ügyeletes már

tudta, ki is az érkező, és miközben feszesen szalutált, félreállt az útból.Csakhogy Forrestben még mindig fortyogott a düh Gonsales miatt, és

ezért ürügyet keresett, hogy beleköthessen valakibe, akin levezethetiindulatát.

Ez az istenverte kapuügyeletes azzal a tenyérbemászóan bambaképével nagyon is jó alanynak látszott. Szóval, hiába ugrott félre olyan

gyorsan a tábornok elől, az fordult utána, és gonosz mosollyal az arcán,az oldala felé nyúlt. „Teljesen úgy, mintha a pisztolyát keresné, teljesen



úgy” – gondolta a katona döbbenten, és félelemmel telve.Forrest keze a levegőt markolta. Arcán csodálkozó kifejezés jelent

meg, ami legalább öt másodpercig ott is marad, mint ahogy a keze is azoldalán, majd, mintha e kettő valami láthatatlan fonállal egymáshoz lenne

kötve, egyszerre hullottak le. Mármint a semmit markoló kéz, és acsodálkozó arckifejezés.Forrestnek erre az öt másodpercre volt szüksége, hogy rájöjjön, miért

nincs nála fegyver. Hát persze, egyrészt azért, mert nem akartbizonyítékokat magával hozni, ezért miután Gonsales oly gálád módonelárulva őt megszökött, azokról a pisztolyokról, melyekhez hozzáért,gondosan letörölte az ujjlenyomatokat, majd egyszerűen otthagyta őket alakásban, szanaszét heverve.

Ezután keresett civil ruhát, és amit talált, magára húzta, a sajátját pedigberakta egy aktatáskába, ami jelenleg épp a bal kezében volt. Perszeahhoz, hogy ezt megtegye, ki kellett piszkálni a lövedéket a derekából.De az nem volt vészes, mert mint kiderült, csak egy apró szilánkdarabfúródott belé. Az is csak alig-alig, közvetlenül a bőr alatt találta meg, ésmikor kiszedte – majd persze egy kicsit hagyta még vérezni a sebet, nameg ő maga is nyomogatta a jobb tisztulás érdekében –, nos miutánkiszedte, rakott rá egy tapaszt a fürdőszobában talált elsősegély-dobozból, és már le is volt tudva a dolog…

Na szóval, nincs fegyver, és kész!Jól van, jól, akkor most az egyszer nem öli meg ezt a szemét árulót, aki

hiába csinál úgy, mintha egyenesen egy ilyen katonai vigyázzállásra lettvolna kitenyésztve, nagyon is jól látszik rajta, hogy egy centért akár azanyját is eladná az ellenségnek.

Na, mindegy, ha már egyszer pillanatnyilag nem ölheti meg, akkorlegalább fogdába juttatja…

Hm, vagy esetleg kérje tőle kölcsön a saját fegyverét, és azzal lő je le?

Ó, igen, ez nagyon csábító gondolatnak tűnt, biztos másnak mindenbizonnyal nem is jutott volna eszébe egy ilyen remek ötlet, de hát ő egyigazi tábornok a világ legnagyobb és legütőképesebb hadseregében, azUS Armyban, így aztán tele kellett lennie jobbnál jobb ötletekkel, hogyhogyan járjon túl akár ezerszer is a mindenfelől leselkedő ellenség eszén(ami persze nem sok van, de hát jobb felkészülni a dolgokra).

Egy egész újabb másodpercet szánt arra, hogy eldöntse, elkérje-e akapuügyeletes fegyverét, vagy sem.

Aztán végül nem kérte el, de csak azért, mert a Szabályzatban az állt,hogy a szolgálatban lévő katona csak a szolgálati felettese parancsára



válhat meg fegyverétől – de abban az esetben is csak akkor, ha a parancsnem mond ellent a különböző szolgálatokra vonatkozó előírásoknak –, ésmindenkibe, akit szolgálatra küldenek, alaposan beleverik a szabályokat.Így ebbe a katonába is. Úgyhogy biztos nem adná oda a fegyverét.

Nos, hogy Forrest így eldöntötte, hogy akkor pillanatnyilag nem ölimeg a katonát, azon kezdett morfondírozni, nincs-e egy kissé feszültidegállapotban?

Persze olyan sokat azért nem gondolkodott rajta, mert hamar rájött,hogy egyáltalán nincs. Teljesen helyénvaló, amit csinál, teljesen helyénvaló, hiszen azok a szörnyűségek, amik vele történtek mostanában,bizony nagyon is arra engedtek következtetni, hogy egy összeesküvéskellős közepébe csöppent, a világ pedig tele van körülötte árulókkal. Ha

pedig így áll a helyzet, akkor nagyon keményre kell venni a figurát, csakígy lehet kilábalni a válságból.Ezért nem hagyhatta szó nélkül ennek az átkozott kapuügyeletesnek

sem a viselkedését.Úgy döntött, amíg valami jobbat ki nem talál, provokálni fogja.Így hát kötekedő hangon rárivallt:– Na, mi van, katona, mi?… Bassza meg, katona!…A kapuügyeletes, bár túl sok értelmet nem talált a tábornok

kérdésében, valahogy megérezte: bizony itt az egyetlen dolog, amit tehet,hogy válaszol, különben bajok lesznek. Méghozzá nagy bajok.

– Jelentem, sir, semmi, sir! – harsogta hát még mindig abban a feszesszalutálásban, és azt gondolta magáról, hogy akár még a díszszázadba ismegirigyelhetnék, ahogy csinálja: has be, mell ki, a tekintet mozdulatlanés kőkemény – jelezve, hogy az ellenség számára aztán nem létezikkímélet egy szemernyi sem –, és még csak véletlenül sem nézett feletteseszemébe, mert tisztában volt vele, hogy csakúgy, mint a börtönökben arabok, ezek a tisztek sem tudják ezt elviselni, és agressziónak, illetve

provokációnak veszik.Azonban úgy látszik, Forrestet a mai nap nem igazán hatotta meg egy

ilyen szemkápráztatóra sikeredett katonai parádé, amit az „alantasa”felvonultatott, mert elmaradtak a dicsérő szavak, és a kitüntetések, mintpéldául a Bíbor Szív, meg a hasonlók, és helyette ismételten rárivallt akatonára.

– Mi az, hogy semmi, he?… Mi az, hogy semmi, maga, izé… magaőőő… katona!…

„Ó, nem, haver, cseppet sem undorító, hogy ahogy ordibálsz,egyfolytában csorog a nyál a pofádból, ne képzeld, hogy undorító lenne”



– gondolta magában a katona, de hangosan csak ennyit mondott.– Jelentem, sir, minden a legnagyobb rendben! – Azzal boldogan

elmosolyodott. Na igen, volt is miért mosolyognia, hiszen ezzel aválasszal aztán nagyon frappánsan kivágta magát a slamasztikából. „H ű ,

hát ez kemény volt – gondolta közben. – De ebbe már a tábornok semköthet bele, az egyszer már tuti.”Azonban kár volt lebecsülnie Forrestet, mert az cseppet sem volt

olyannyira elragadtatva a katonától, mint ő maga.– Mi az, hogy minden a legnagyobb rendben? – üvöltött. – Maga

szerint tényleg minden a legnagyobb rendben van!?– Tudomásom szerint, sir, igen. – A katona megpróbálta ezt is nagyon

határozottan mondani, de a hangja immár meglehetősen bizonytalanul

csengett, inkább csak valami rekedt suttogás volt. Közben pedig azkezdett zakatolni a gondolatai között, hogy mi van, ha mégsem? Mi van,ha még sincs minden olyan átkozottul rendben. Elvégre Forrest mégsosem csinált ilyet. Bár őrült volt eddig is, az tény, tudta jól mindenki, deafféle csendes őrült, eddig soha nem ártott még a légynek sem. Ó, nem,még sincs rendben minden.

Forrest becsavarodott, és ez nagyon nincs rendben, f őleg, hogy most őtkészül éppen inzultálni.

A tábornok ebben a pillanatban hevesen fújtatott néhányat, és a katonamár felkészült a legrosszabbra, de akkor felettese váratlanulmegnyugodott, sőt el is mosolyodott.

Hála, hála az Istennek – fohászkodott megkönnyebbülten akapuügyeletes, és mindenre hajlandó lett volna, hogy azt az illúzióját,miszerint „Minden a legnagyobb rendben van” visszakapja, még azt ishajlandó volt elhinni, hogy Forrest tábornok az eddigiekben csakhülyéskedett vele.

Biztos nem örült volna, ha ebben a pillanatban valamilyen csoda

folytán láthatja, mi jár a tábornok fejében, hiszen annak épp ekkor jutottak eszébe saját keze által legyilkolt ellenségei, és ettől támadt olyankellemes érzés a szívében. Annyira már nem is érdekelte ez az átkozottkatona, túl kispályás ez ahhoz, hogy neki ártani tudjon.

– Elkapták már Gonsalest, fiam? – kérdezte meg az izzadó férfitólatyai hangon.

– Hogy kit? – értetlenkedett a kapuügyeletes rosszat sejtve.– Jaj, ne szórakozzon már velem! Patrick Gonsalesről van szó, ismeri,

nem?– I-igen, sir! – dadogta az ügyeletes, és megfordult vele a világ.



Persze, hogy ismerte Patrick Gonsalest, hiszen ő volt az, aki elvitteForrest szolgálati autóját. Most pedig a tábornok azt mondja, hogy elkellett volna valami miatt kapni? Nem, az Istennek sem akart összeállni akép. Lehet, hogy nem is Forrest telefonált akkor, hanem valaki más?

Elvégre nem nagy dolog eljátszani egy tiszt szerepét a telefonkagylóban,csak kicsit ordibálni kell, meg bunkózni, és máris tökéletes az illúzió.Pontosan ezért vannak a bizonyos esetekre vonatkozó írásbeli parancsok,mint például a lőszer és hadi felszerelés igénylések.

Ó, nem, biztos nem azt kérdezte a tábornok, hogy elkapták-e márGonsalest. Ez képtelenség.

Forrest azonban megismételte.– Nos, elkapták már Patricket, vagy sem? – hangja most elgondolkodó

volt, mintha csak félig figyelne oda a jelenlegi történésekre.„A jó életbe, végem van!” – gondolta az ügyeletes rémülten, és mostkezdett csak igazán izzadni.

Jaj, nem! Nem szabad izzadnia, mert most az egyetlen esélye az, hogymegpróbál jó benyomást kelteni Forrestben, és akkor az hátha kiállmellette – ami persze egy eget verő baromság, mert nem fog, de hátszorult helyzetében az ember még akár azt is elhiszi, hogy maga a DarthVader fog tanúskodni mellette, és azért menekül majd meg –, és akkornem kap olyan súlyos büntetést.

Akkor viszont, ha izzad, mint egy disznó, és olyan büdös is lesz ettől,mint egy egész konda – nos hát próbáljon meg valaki így jó benyomástkelteni…

Persze, a kapuügyeletes, mint korának jó sok átlagpolgára, fel voltvértezve minden lehetséges vészhelyzet ellen. Sok mindent végigpróbáltmár, hogy minél tökéletesebb legyen. Próbálkozott többek közöttpszichiátriával, jógával, vuduval, és Dianetikával. A pszichiátriát azérthagyta abba, mert mindenáron meg akarták hipnotizálni, és rá akarták

venni, hogy különböző drogokat szedjen, illetve azért, mert egyébként istörvényellenes a művelése. A jógát azért, mert amikor megpróbáltalótuszülésben a tekintetét a köldökére fixálni, begörcsölt a nyaka, acombja, és két napig egyfolytában bandzsított utána. A vudut azért, mertsajnálta a leölt csirkéket. Na, és mi volt még? Ja, hát a Dianetika. Nos, aztegyetlen dolog miatt hagyta abba… Bár ez így nem teljesen helytálló,hogy abbahagyta, mert el sem kezdte. Bement az egyik ilyen központba.Jó, meg kell adni, kedvesen fogadták, és az első dolog az volt, hogy

elmagyarázták neki, mi is az a Dianetika. Azt jelenti, hogy az elmetudománya, illetve a test és az elme kölcsönhatásaival foglalkozó



tudomány, bla-bla-bla, bla-bla-bla… Megkérdezte tőlük, hogy segít-eelérni a céljait, és azt a választ adták neki, amennyiben keményenmegdolgozik érte, akkor igen. Nos, ezek után érthető, miért nem próbáltaki. Ha egyszer keményen meg kell dolgoznia ahhoz, hogy elérjen valamit,

akkor mi a francnak még a Dianetika? Főleg, hogy ő annyira utáltdolgozni. Ha szeretett volna, akkor aranyásónak áll, és nem katonának.Különben is, nem volt elég misztikus az egész, teljesen átlagos

embereket talált a központban: se csirkét nem öltek, se a mindenségmantráját nem dúdolgatták köldöknézés közepette (pláne, hogy nem is aköldökükre néztek beszélgetés közben, hanem a szemébe), és amikorközölte velük, hogy neki elég az, ha leveszik róla a rontást, ami mindenbalsikerének okozója, hát simán közölték vele, hogy ehhez sajnos nem

értenek, de ha esetleg megtanulna alapadatokat a világ törvényeiről, sajátmaga tudna változtatni a sorsán…

Mindez arra volt csupán jó, hogy mindenből kiábrándulva egy csomóönfejlesztő könyvet kezdjen tanulmányozni, amik végül is elvezették ahelyes útra. Ami nem más, mint saját maga pozitív mentáliskondicionálása. Ha akar valamit, nincs más dolga, mint elmondaniszázezerszer, hogy mit akar, és ennek bizony eredményre kell vezetnie.

Mindez most csak azért lényeges, mert ebből pontosan következik,hogy a katona szorult helyzetében nagyon is tudta, mit kell csinálnia.Egyszerűen azt mondogatja magában, hogy: nem izzadok, nem izzadok,és máris minden rendben van.

És hát így is cselekedett.„Nem izzadok… Nem izzadok… Nem izzadok…” – mondogatta

magában nagy bőszen.Az izzadságcseppek pedig, mintha jót röhögnének rajta, továbbra is

vidáman csordogáltak a testén.„Nem-nem – bizonygatta nekik. – Nem izzadok!… Nem izzadok!…

Egyáltalán nem izzadok, egyáltalán nem izzadok, ső t még csak eszembesem jut izzadni, Isten bizony, nem izzadok!…”

Szakadt róla a víz. Most már ha tehette volna, se mer Forrest szemébenézni.

„Nem izzadok, nem én, nem is vagyok képes rá, hogy izzadjak…”A tábornok megdörzsölte az állát, és elgondolkodva hunyorgott.„Még hogy én izzadni… Hát ez… Nahát, ez teljes képtelenség. Én

bizony nem izzadok, soha nem is szoktam izzadni…”

Forrest meglehetős zavarban volt. Határozottan emlékezett, hogy azimént feltett egy kérdést, amire a kapusnak felelnie kellett volna.



Az viszont csak áll, mint egy „faszent”, és nem szól egy szót sem. Ezviszont csak egyet jelenthet. Azt, hogy ő mégsem tette fel azt a bizonyoskérdést, különben ez a faszent már válaszolt volna. Másképp nem lehet,ha ő feltesz egy kérdést, akkor olyan úristen nincs, hogy ne kapjon

választ rá. Olyan úristen bizony nincs.Igen, csakis így lehet, és nem másképp, csakis ez lehet a helyzet. Nos,hát elbambult egy kicsit, de hát előfordul ez mindenkivel. Amikor olyan

jó volt visszagondolni azokra a gyilkosságokra.Felsóhajtott, és azt mondta:– Na szóval, fiam, amit igazából kérdezni akarok, az az, hogy

elkapták-e már Patrick Gonsalest? – miközben megkérdezte, elhessegetteazt a furcsa érzést, hogy márpedig megkérdezte ezt ezelőtt már kétszer is.

„Nem izzadok, nem izzadok, nem én…” A kapuügyeletesről úgy d

őlt avíz, mint még életében soha.

Teljesen összeomlott. Úgy döntött, bevall mindent.– Jelentem, sir!… Az úgy történt, hogy valaki idetelefonált az ön

nevében, és Patrick Gonsalest kereste.– És?… – kérdezte türelmetlenül Damien.– És, sir, megparancsolta, hogy bocsássam a közlegény rendelkezésére

az ön szolgálati járművét.A tábornok elképedve nézett rá.„Ó, jaj nekem, ez a vég – gondolta az ügyeletes. – Most már biztos,

hogy nem ő telefonált. Most már végképp végem van.”Ez a katona még annál is hülyébb, mint amilyennek gondoltam –

morfondírozott közben Damien. Sokkal, de sokkal hülyébb. A sok évesátlagnál is sokkal hülyébb, és még annál is jóval, mint amit a kinézetealapján saccolna róla az ember.

– Maga szerencsétlen!… – motyogta a teljesen elképedt tábornokszelíden, és már-már barátságosan. – Hiszen az én voltam.

Ekkor a kapuügyeletes olyan áhítattal nézett rá, mintha maga amegváltó jelent volna meg előtte a tábornok személyében. A szemébekönny szökött, a felsőteste és a keze előrelendült, teljesen úgy, minthameghajláshoz és kézcsókhoz készülődött volna. Persze a következő pillanatban magához tért, és inkább visszaállt a feszes vigyázzba.

– Maga, sir? – dünnyögte boldogan. – Tényleg maga volt?– Én, hát. Hát mondom… – bizonygatta Forrest.– Ó, sir! Hogy én mennyire örülök!… El sem tudom mondani, sir!… –

A kapuügyeletes testében szétáradt a megkönnyebbülés.– Örülök, hogy örül – mondta Forrest. – Higgye el nekem, katona,



nagyon örülök, hogy örömet tudtam önnek szerezni. De ha nem tudjaelmondani mennyire, hát felszólítom: ne tegye! Nekem az is elég, ha aztelmondja, mi van már azzal az istenverte Gonsalessel.

– Ó, sir, hogy Gonsales?… Azt nem tudom, sir!

– Mit mond?– Jelentem, sir, Gonsales elvitte az autót, és még nem jött vissza!– Akkor biztos a hátsó bejáraton jött be! – morfondírozott félhangosan

Forrest.– Az nem lehetséges, sir! A hátsón most nem mozoghat gépjármű…

Ha ott próbálkozik, ide küldik.Forrest úgy állt, mintha letaglózták volna.A francba, arra nem gondolt, mi van, ha Patricknek van annyi esze,

hogy ne jöjjön vissza ide.Hirtelen sarkon fordult, és nem törődve a még mindig tisztelgő kapuügyeletessel, elindult a szállása felé.

Fél perc is eltelt, mire a katona el merte hinni, hogy Forrest faképnélhagyta. Úgy izzadt, mintha a testét zuhanyrózsává változtatta volna egygonosz boszorkány.

Még sokáig állt az ajtóban. Egyre azt mondogatta magában: „Nemizzadok, én aztán nem”.

Ezer után többször eltévesztette a számolást. Néhányszor meg iszavarták.

Ezek, igen, csakis ezek miatt lehetett, hogy nem használt a kántálás, ésszolgálata végéig egyfolytában izzadt…



A második nap

Az űrhajós-flotta megpihenni látszott a Stigmus rendszerben.A mozgás minimális volt, és csak a felderítésre, az őrszolgálatokra,

valamint a karbantartó tevékenységekre korlátozódott. Na meg persze hát

a futárszolgálatokra, mert ha valaki – valamelyikűrhajó vagy kötelékvagy birodalom – valami fontosat akart tudatni valaki mással,

természetesen a futárjait küldte, hogy az információt ne csíphessék elolyanok, akiknek nem igazán szánták.

Az emberek nagy részének igazán nem volt ideje gondolkozni: arobbanás okozta károk, és a veszteségek felbecslése bizony mindenfigyelmüket lekötötte.

Egyedül a katonai, illetve politikai vezetők engedhették megmaguknak, hogy a kialakult helyzeten töprengjenek: de hát nekik ez is

volt a feladatuk.Gleb Alstair Első osztályú Vezér-flottatiszt, a Szövetség második

űrhajós-flottájának parancsnoka, a Csillagsárkány névre hallgató MarkVIII-as csillagromboló parancsnoki hídján állt. Illetve ez túlzás, hogy állt,mert idegesen járkált fel és alá, fel s alá.

Lord Gleb, Iss'hinn herceg legkedveltebb unokaöccse volt, és eznagyon sok pletykának adott tápot mind a többi csillagbirodalom vezető köreiben, mind a Szövetség azon rétegeinél, akik nem nézték jó szemmel

a köztársaság jelenlegi vezetését. Mert hát voltak elégedetlenek, de hátezen nincs mit csodálkozni, hiszen mindig vannak olyanok, akikneksemmi sem elég jó, az lenne inkább a furcsa, ha valamelyik Birodalomazt hirdetné magáról, hogy náluk mindenki egyformán jól érzi magát.

Nos, a viszonyukról terjedő pletykák nem zavarták túlságosan Glebet.Illetve egyetlen egy volt, ami mélyen érintette, mégpedig az, hogyegyesek megfontolatlan és alaptalan rágalmai szerint a második flottavezető je is csak azért lehetett, mert a herceg rokonságához tartozott,

elvégre ilyen fiatalon még senki nem vezetett flottát.Igen, ez volt az egyetlen dolog, ami fel tudta idegesíteni. Azért mert



soha, semmiért nem dolgozott meg még annyira, mint azért, hogy idáigeljusson. Ha nagyon patetikus szeretne lenni, úgy is kifejezhetné magát,hogy vért izzadt, mire megkapta a második flottát. Ami előszöregyébként egy kis csalódást okozott neki, hiszen ő az elsőt is akarta, de

amikor alaposabban megismerte Anhars admirálist, rájött, hogy bizony„sok vért kell még kiizzadnia”, mire őt le tudja körözni. Bár azzal, hogyalaposabban megismerte, el is tűnt belőle az erre irányuló vágy, hiszentisztában volt vele, Anhars acélmarkánál jobb kezekben nem lehet ahadvezetés.

A Vén Lóköt ő nek azonban – magában így hívta az admirálist – nyomaveszett Lady Aldróval, az Aakeron Birodalom követével, és aVezérsólyom nevű, Halálvirág osztályú rombolóval. Nagy hiba volt az

öregtől, hogy kockára tette a Lady és saját életét, igencsak nagy hiba.Vajon mi a fészkes fene ütött belé? Rosszul mérte fel a lehetőségeket?

Vagy esetleg annyira jelentősnek tartotta azt az átkozott anyahajót, hogyminden veszteséget megengedhetőnek tartott annak pusztulásáértcserébe?

A fenébe, talán soha nem fogja megtudni. Néha tényleg nem lehetettkiismerni a Vén Lóköt ő t. Nagyon jó taktikai érzékkel rendelkezett, deolykor elkezdett makacskodni, és mindenféle gondolkodás nélkül, kivont karddal az ellenségre vetette magát, mint egy kóbor lovag a hőskorból –már csak az hiányzott a teljes képből, hogy lemeztelenítse a mellkasát, ésüvöltözzön, hogy ide lő jetek, ide lő jetek! – és ütött-vágott mindenkit, akitcsak ért. Gleb ilyenkor csak a fejét csóválta, és bejelentette: na má' meg'kitört rajta az őstermészet.

A legbosszantóbb mégis az volt, hogy mindig kiderült Anharsról, hogyhelyesen cselekedett. Az utólagos hadi elemzések kivétel nélkül azt azeredmény adták, ha Anhars nem kezd bele ebbe a: Na Most Mán

Mindegy, Úgyhogy Üsd Ahol Éred! harcmodorba, hát bizony jó pár csatát

elvesztettek volna.Akkor is, lehet, hogy most az egyszer az öreg elszámolta magát, mert

óriási slamasztikát okozott.Először is eltávolította maguktól az Aakeron Birodalmat. Persze nem

csak őket, hanem a másik tíz csillaghatalmat is, de hát az Aakeroneltávolodása rendkívül fájó pont, mert nagyon ígéretes és erősszövetségesnek tűnt: ez a szövetség kordában tudta volna tartani a bajbana többieket.

Gleb nagyon jól tudta, hogy az Egyesített Flottát bizony egy kőkeménybelső válság fenyegeti, aminek viszont nem szabad semmiképpen sem



bekövetkeznie, mert esetleg annyira meggyengítheti őket, hogy egy újabbinváziós támadás esetén teljesen összeroppannak, prédájául hagyva agalaxist az idegen betolakodóknak.

„Mindig arra vágytam, hogy bizonyíthassak, hát nesze nekem, most

megkaptam” – gondolta keserűen Gleb.Nem lett okosabb a taktikai elemzéstől sem, mert a szakértők szinteugyanazt mondták el, illetve írták le, amit ő is nagyon jól tudott. A csatamenetét, attól kezdve, hogy a Vezérsólyomról elrendelték a támadást,addig a pillanatig, amíg a robbanás után fel nem számolták az ellenállócsapatok utolsó űrhajóját is.

A robbanás következtében kialakuló fehér felhőt diplomatikusankihagyták a jelentésből, és amikor a férfi rákérdezett, csak annyit

válaszoltak: Ja, hogy a felhő! Hát… arról nem tudunk semmit. Illetvecsak annyit, hogy a robbanás során alakult ki, és az anyagát esetleg a

kataklizma során elpárolgott nagy mennyiségű űrhajó összetétele alkotja.Sajnos bizonyítani nem lehet, mert bármilyen műszert is irányítanak rá,az azonnal bedöglik.

A különleges körülményekre kialakított kutatószondák sem váltottákvalóra a beléjük vetett bizalmat, mert ahogy eltűntek a felhőben,megszakadt velük a kapcsolat, és nyomuk veszett.

Pedig a Vezérsólyom, ha nem robbant szilánkjaira, vagy nem raboltákel az idegenek, tuti, hogy ott van valahol a felhőben. Márpedig nemrobbant szilánkjaira, és nem rabolták el, ebben Gleb teljes mértékbenbizonyos volt. Olyannyira, hogy egy fogadáson akár mindkét kezétfelrakta volna tétnek. És csak azért nem a fejét, mert ha esetleg valamihihetetlen balszerencse folytán mégis tévedne, azt már nem lehetvisszanöveszteni.

Bizony ott kell lennie a Vezérsólyomnak abban a felhőben, hiszen arobbanást megelőző pillanatig látta merre van, mert ott volt a nyomában.

Na jó, ő is hülyeséget csinált, amikor a Vezérsólyom után vetette magát,de olyan dühös volt Anharsra, mint még soha. Most így utólag röhejesnektartotta, hogy azért ment utána, hogy megállítsa. Eszeveszettfelelőtlenségnek tartotta, hogy az admirális a szövetséges Birodalmakkaltörténő előzetes egyeztetés nélkül csapott le az ellenségre, és ráadásul ő maga, amikor pedig Lady Aldro is a fedélzeten van.

Nos, meg akarta állítani Anhars hajóját, erre utánavetette magát, ésmár csak azt vette észre, hogy ott vannak a nagy haddelhadd kellős

közepén, és ropják a táncot. Akkor meg már nem volt idő arra, hogy azadmirálissal törődjön, a harc kötötte le minden figyelmét, egészen addig,



míg az egyik kommunikátora nem jelentette, hogy a Vezérsólyom valamiiszonyú tempóban vészkitérésbe kezdett.

– Na, akkor húzzunk el mi is! – mondta gyorsan az ösztöneirehagyatkozva Gleb, és a következő pillanatban a Csillagsárkány romboló

fegyverei máris tisztították maguk körül az utat a fordulóhoz.Szerencséjük volt. Az űrhajó már a farát mutatta az anyahajó felé,amikor bekövetkezett a robbanás, így még az is adott nekik egy kis plusztolóerőt.

Úgy elszáguldottak onnan, mintha még csak a közelben sem lettekvolna soha. Amire magukhoz tértek, már jócskán túl voltak az Artoson,bent a Markab Konföderáció csatahajói között.

Nos, ekkor vesztették szemük elől a Sólymot…

A Markab Konföderáció vezető ügynöke a Szuper 99-es fokozatot elértSehnai Bember, úgy üvöltött, mint a sakál. Elnézést, nem üvöltés volt ez,hanem vijjogás, mivel szerencsétlent öt évvel ezelőtt O'ndroniváalakították, és ezért bármilyen hangot is adott ki a száján, az teljesenolyannak tűnt egy esetleges fültanú számára, mintha vijjogna.

Szóval, szegény Sehnai Bember pontosan oly módon üvöltött, mint aztegy vijjogni tudó sakál tette volna, ha történetesen épp élve boncolják.

Mint ahogy azt most Sehnai Bemberrel tették. Legalábbis ő meg volt

győződve róla, hogy ez történik vele, mert iszonyúan fájt neki a dolog.Valójában csupán arról volt szó, hogy az AAA–111-es vezérűrhajó 1-

es számú sebésze épp megszabadította a férfit a biomechanikusálcázóberendezésétől. A fájdalmat pedig az okozta, hogy az álca az elteltöt év alatt hozzánőtt az ügynökhöz, így majdnem olyan volt, minthaamputálni kellett volna róla. Na persze ez meglehetősen túlzó kijelentés,de a sebész tisztában volt vele, hogy azért eléggé fájhat a férfinek az ő tevékenysége, bármennyire is próbál óvatos lenni. Ha egyedül van,

valószínűleg alkalmazott volna egy kis helyi érzéstelenítést, de hátműködését most nem más, mint személyesen a Markabi seregek másodikembere, maga Langin Abo másodflottavezér kísérte igen élénkfigyelemmel. Egy száműzetést pedig nem ér meg ez az ügynök, akit mégcsak nem is ismer személyesen, sőt nem is látott soha azelőtt, hogyelkezdte boncolni… illetve megszabadítani az álcázásától. Az OrvosiSzabályzatban pedig írva vagyon, hogy helyi érzéstelenítést csakisműtétek során lehet alkalmazni, viszont amit most csinál, az nem az.

Hát igen, a Markab Konföderáció felségterületén kemény volt az élet.Az embert még azért is száműzhették a birodalom legeldugottabb



zugaiban lévő sivár börtönbolygók egyikére, ha öt centivel magasabbranőtt, mint a megszabott norma. Elég szomorú, hogy ez lett ebből ahatalmas birodalomból, amelynek állítólag a csillagközi utazástechnológiáját köszönheti a galaxis. De ez már régi történet, az sem

biztos, hogy van valami alapja. Arról szól, hogy millió évekkel ezelőtt,hogyan gyarmatosította a Markab egy idegen univerzumból a galaxist.Állítólag akkor még létezett időutazás, és egyes bolygókon óriásivarázserővel rendelkező mágusok laktak, akik hatalmas szárnyasmadarakon lovagoltak…

Na igen, a galaxis tele van mindenféle legendával. Hogy mi igazbelőlük, azt bizony elmosta az a távolság, amit a közben eltelt évmilliók

jelentenek az időben. Annyi azonban valószínű, hogy valaha sokkal

nagyobb birodalom volt a Markab, mint most, mert ezt a tényt a többiCsillaghatalom krónikásai is jegyzik. De mondjuk az is tény, hogy abirodalom már jó hosszú ideje egyre csak hanyatlik és hanyatlik. Ezennincs is mit csodálkozni. Már csak azért sem, mert akinek eszébe jutna,hogy elcsodálkozzon rajta, az amire úgy igazán kicsodálkozná magát,máris azt veszi észre, hogy épp úton van a számára kijelölt börtönbolygófelé.

És az elnyomás már tart, egyre csak tart, ki tudja mennyi ideje…– Mi a fenét csinál ez? – kérdezte Langin Abo mérgesen és

meglehetősen zavartan, a padlóhoz rögzített fémfotelbe kötözöttszenvedő ügynök felé intve, aki hiába próbált heves vonaglássalkiszabadulni, nem sikerült neki. De hát nem is sikerülhetett, jól kipróbáltszék volt ez, itt adták az elektrosokkot a büntetésben lévőknek, illetve alegénység azon tagjainak, akik már megunták az űrt, és emiatttúlmozgásban szenvedtek. Egy-két kezelés után alaposan lecsökkent amozgásigényük. És mivel ez sem volt műtét, érzéstelenítés nélkül kaptákaz adagot, így az orvosi személyzetnek volt ideje rajtuk kitapasztalni, mi

módon kötözzék be a pácienseiket úgy, hogy hiába vonaglanak, semmiesélyük se legyen a szabadulásra.

Ez pedig jelen pillanatban csak egyet jelenthetett. Azt, hogy SehnaiBember bizony addig nem száll ki ebből a székből, amíg vissza nem nyerieredeti formáját. Ha esetleg közben elájul párszor, az nem gond, mertakkor legalább nem rángatózik, nyugodtan lehet rajta dolgozni; az embernem fél folyton attól, hogy melléüt a kalapáccsal, és esetleg saját kezéttalálja el.

Mikor Langin Abo megszólalt, az orvos abbahagyta a munkát.Hatalmasat szusszant, majd kézfejével megtörölte izzadó homlokát. Ilyen



eszközökkel dolgozott, mint szike, véső, kalapács, és egy lombf űrész.Most épp a véső meg a kalapács volt a kezében. Már csak emiatt semtudta volna bemesélni senkinek, hogy operációt végez.

Mielőtt Abo megszólalt volna, épp a szárnyakat akarta eltávolítani.

– Ez, uram, üvölt – tájékoztatta a másodflottavezért a tényállásról, ésmivel úgy gondolta, ez a tényálladéknak csupán az egyik része, gyorsankiegészítette: – Na meg vonaglani próbál, de az nem fog neki sikerülni,mert jó alaposan be lett szíjazva.

Azt azért már nem árulta el, hogy mielőtt belekezdett az „operációba”,számított a dolgok ilyetén alakulására, és az volt az első, hogy egyszikével átvágta az óriási keselyűszárnyak műidegpályáit, hogy azügynök azzal se tudjon csapkodni, elvégre az nem volt hozzákötözve a

székhez. Ó, igen, ha elárulta volna ezt Abónak, az esetleg azt gondoltavolna, hogy túl okos, és ez nem igazán szerencsés egy olyan helyen, aholnem szeretnek semmit, ami eltér a normáktól, mint ahogy náluk aMarkabon.

Ha ez még nem is lenne olyan végletesen végzetes, lehet hogy eszébe jutna Abónak, hogy utánanézzen egy kicsit a személyi aktájában, ésakkor megtalálná, hogy a szeme színével is gond volt, mert eredetilegnem szürke, mint ahogy a normában meg van határozva, hanem zöld, amimiatt a születése után rögtön kicserélték a szaruhártyáját, az apjátivartalanították, az anyját pedig száműzték, és a Szent Inkvizícióállandóan zaklatta őket, amíg fel nem nőtt, és be nem állt a seregbe. Éshát pontosan ezért is állt be, hogy hagyjanak már neki békét.

Szóval, ha ezt megtalálná Abo, akkor biztos arra gondolna, hogybizonyított az ő mutáns volta, és azonnal kivégeztetné.

Így hát az orvos inkább elhallgatta az ötletességét, és helyette kizárólagarra koncentrált, hogy a kérdésekre minél szabatosabb és átlagosabbválaszokat adjon, ahogy az a normának megfelel.

– És miért üvölt? – kérdezte Abo teljesen elképedve.– Azért, uram, mert fáj neki.– És mi a csuda fáj neki? Hiszen ez csak egy álcázó berendezés, nem?– De igen, uram, csakhogy biomechanikus eszköz, és szintén

biomechanikusan rögzítették, úgyhogy egy kicsit hozzánőtt az öt évfolyamán.

– És akkor ez olyan, mintha levágnánk valamijét?– Ó, nem teljesen, uram, mert a biomechanikus részben nincsenek

érző-idegvégződések, és ahol benőtt a húsba, ott is eléggé elsorvadtak…De azért rendesen fájhat neki.



– Ó!… – mondta a másodflottavezér, és rövid ideig a homlokátráncolva gondolkodott.

Az orvos pedig nem tudta, mitévő legyen, folytathatja-e a munkát,vagy Langin Abo szeretne esetleg még kérdezni valamit – így hát úgy

döntött, várakozik egy kicsit.A másodflottavezér most a 99-es ügynököt tanulmányozta. Az jelenlegnem ordítozott, hanem amennyire béklyói hagyták, ernyedten hevert aszékben, és üveges szemekkel meredt maga elé.

– Meghalt? – kérdezte a tiszt.– Nem, uram, inkább elájult – mondta az orvos.– Nem lehet… szóval, érti… nem lehet, hogy ő, nem is ő?Az orvos természetesen értette, elvégre nem volt hülye. Arra gondol a

másodflottavezér, hogy esetleg nem is a 99-es ügynök páncélzatát szediépp darabokra, hanem egy valódi O'ndronit „élve boncol” helyette.Mindenesetre az orvos a Markab Konföderáció összes kincséért sem

árulta volna el Abónak, hogy félszavakból is megérti, amit közölni akarvele. Hiszen volt annyira okos, hogy tudja, mennyire kell hülyének lenniahhoz, hogy a megfeleljen a normának.

Nagyon!Legszívesebben a fogát csikorgatta volna a tehetetlen dühtől, hogy ily

mértékben kicsesznek a Markabon mindenkivel, aki nem tartozik bele alegfelsőbb kaszt köreibe.

És az egész egy átkozott nukleáris háborúval kezdődött, ami majdnemteljesen pusztasággá változtatott közel nyolcvan virágzó bolygót.

Tízezer évbe!… Tízezer átkozott évbe került, mire utána végre sikerültrendbe tenni az összes szétcseszett bolygót. Illetve hát majdnem azösszeset, mert tíz az olyan állapotba került a harcok során, hogy nemlehetett már mit kezdeni velük, még a legnagyobb jóindulattal sem.

Persze a környék jó ideig csak úgy hemzsegett a genetikai

torzszülöttektől, akik többször fellázadtak a mostoha viszonyok miatt,amit a Markab hatalmasai fenntartottak felségterületükön, szinte éhbérértdolgoztatva látástól vakulásig mindenkit. A legfelsőbb kaszt ekkor hoztalétre az Inkvizíciót, azt hangoztatva: kell egy szervezet, ami képesmegakadályozni egy esetleges újabb nukleáris háború kitörését.

Ha tényleg volt is olyan, aki elhitte, hogy ez lesz a szervezet dolga,hamar kiábrándult, amikor elkezdődtek a mutánsüldözések.

Az Inkvizíció kikiáltotta, hogy valójában a „Nagy Tűz” a mutánsok

miatt következett be, és az az egyetlen ésszerű megelőző tevékenység, haelvesznek tőlük minden jogot. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy a



nukleáris háború előtt nem voltak mutánsok.Intézkedéseik természetesen újabb lázadást provokáltak, és ez már ok

volt arra, hogy ezután valóságos háborút vívjanak a mutánsok ellen.És akkor még nem sejtette senki, hogy az Inkvizíció mennyire meg fog

erősödni, és a Konföderáció legbefolyásosabb és legőrültebb vezető szervévé válik a hosszú évezredek folyamán.Most pedig már ott tartanak, hogy van egy sablon – a norma –, amibe

ha nem illik bele valaki, azonnal száműzik.Persze, hiába próbálták menet közben mindenféle vallásos köntösbe

bújtatni az Inkvizíciót, aki egy kicsit hajlandó elgondolkodni a dolgokon,az nagyon is jól fogja látni, mi a valódi cél. Mert a valódi cél nem más,mint a kizsákmányolás, hogy a vezető réteg minél jobban tudjon

élő

sködni az átlagemberek kárára, és hát bizony nagyon keményrendszabályokat kellett hozni ahhoz, hogy az ilyen kemény elnyomásonalapuló hatalmukat fenn tudják tartani.

Nahát ezért kell az Inkvizíció, a többi csak süket duma.

Szóval, a orvos kifejezéstelen tekintettel bámult a másodflottavezérre.Nagyon jól megtanulta élete folyamán, hogyan kell teljesen bambánakmutatkozni, mint ahogy azt is nagyon jól megtanulta, hogy amikor jelez asaját Személyi Gondolatfürkésze, amit illegálisan hordott magánál, hiszen

csakis a legfelsőbb kaszt tagjai birtokolhattak ilyen mentális ketyeréket,akkor elméjét tudatosan egy gondolatsorra irányítsa, ami teljességgelártalmatlan, ugyanakkor viszont elfedi a valódi gondolatait, amit a TitkosSzolgálat – mely szervezet mostanában egyre nagyobb hévvel ellenőrizteMarkab alattvalóinak gondolatait – már bizony esetleg ártalmasnak ésveszélyesnek nyilvánítana, és máris jöhetne a száműzetés. Még szerencse,hogy a markabi nép alapvetően nem rendelkezik telepatikusképességekkel – hiszen rég kiirtották azokat, akik rendelkeztek, így a

génjeik nem terjedhettek tovább –, és a Szövetségt ő l kell megvásárolniuka Gondolat Implantátorokat , ha akarnak valamit kezdeni, viszont aSzövetség nem csak a kormányzati tisztviselőkre korlátozza a vásárlási

jogot, bárkinek ad belőle, aki hozzá szeretne jutni, és legalább érvényesmegnemtámadási szerződése van ezzel a demokratikus birodalommal.

Szóval, az orvos bamba ábrázattal nézett a másodflottavezérre, mire aztürelmetlenül magyarázni kezdte:

– Érti, arra gondolok, hogy hátha összecseréltük valakivel, és ez egy

igazi O'ndroni.Erre már minden lélekjelenlétét össze kellett szedni az orvosnak, hogy



ne röhögjön hangosan fel. Az egy dolog, hogy a népet megpróbáljákmélységes mély nyomorban és szellemi sivárságba taszítani, de az márhihetetlen, hogy ez a férfi el tudja képzelni róla, elkezd operálni valakit,és már leszedte neki a fél mellkasát, de még nem tudja, hogy voltaképpen

kit operál. Tényleg ezt képzeli ez a tökfej, vagy csak próbára akarjatenni?Persze ugyanúgy, mint eddig is, nem tükröződtek arcán az érzelmei.

Szó nélkül lehajolt, és felemelte az ügynök nemrég eltávolított„madármellkasát”, aztán belsejével Langin Abo felé mutatva magyaráznikezdett.

– Ha „igazi” lenne, akkor miután eltávolítottam a mellkasát, már nemélne. Egyébként pedig tiszta vér lenne itt minden… – Ekkor kihúzott egy

halom vezetéket a mű

mellkasból, és azt is megmutatta a tisztnek. – Ezekitt az izmokhoz és az idegekhez juttatták el az ügynök szervezetéből abioenergiát. Így működött.

– Á, értem!… – lelkesedett be Langin Abo, és ismét a félájultügynököt kezdte tanulmányozni. – Micsoda csodás fejlesztés!

Erre már az orvos nem állhatta, hogy ne gonoszkodjon egy kicsit.– Az AIBoL Birodalom biokibernetikusainak fejlesztése – közölte a

tényt a tiszttel, mielőtt még az elkezdené magasztalni, hogy a MarkabKonföderáció szakemberei mi mindenhez nem értenek.

Ez egy kicsit kedvét szegte Langinnak, de alig pár másodperc múlvamár tudta, hogyan vágjon vissza ennek a mutánsgyanús orvosnak.

– Szóval, azt mondja, hogy fáj neki, és azért üvöltözött? – kérdeztelátszólag ártatlan érdeklődéssel.

Az az ostoba orvos meg ahogy kell, szépen belesétált a csapdába.– Igen, uram – mondta, és már-már megint elmagyarázta volna, hogy

tulajdonképpen az álca összenőtt az ügynök bőrével – na meg egy kicsit ahúsával is –, és bár az érző idegvégződések elsorvadtak a kérdéses

területen, azért még így is elég kellemetlen érzés lehet a férfinak, hogyígy „boncolják”.

De nem volt ideje magyarázkodni, mert az elégedett flottatiszt azonnallecsapott rá.

– Szóval, ezt állítja, jól hallottam akkor. Igaz?Az orvos persze azonnal kapcsolt, hogy valami nem stimmel, arról

viszont már fogalma sem volt, mire akar kilyukadni a tiszt. Mindenesetresokkal óvatosabbra vette a figurát.

– Úgy gondolom, uram! – visszakozott egy kicsit.– Szóval, úgy gondolja, mi? – kérdezte látszólag ugyanolyan ártatlanul



a másodflottavezér, mint az előbb, és akkor az orvosba belecsapott afelismerés: végem van, ez a fickó valamiért megorrolt rám, és most kiakar készíteni.

– Hát, végül is… akár még ezért is kiabálhatott – próbált meg

kétségbeesetten dadogva még jobban visszakozni.– És tudja, hogy mit jelent az, hogy kilenc-kilenc? – kérdezte akkorLangin Abo gőgösen.

„Persze, hogy tudom – gondolta az orvos. 99, ez az ügynök besorolása. A Markab legmagasabban képzett ügynökeinek a besorolása. Most már csak az a kérdés, hogy ezt egy átlag hülye állampolgárnak szabad-etudnia, vagy sem?”

– Az ügynök besorolása? – kérdezte félénken.

– Jól jegyezze meg, orvos! Kilenc-kilenc az egy különleges besorolás.Kilences fokozatú az a személy, aki a legjobban képzettek között van egybizonyos tevékenységben. – Azt már nem tette hozzá, hogy ez csak azügynökökre vonatkozik, mert az túl sok információ lenne egy ilyenparasztnak, mint az orvos. Helyette inkább a Markab egyik szokásostaktikáját alkalmazta. Mondott egy igazságot, de annak egy részét vagyelferdítette, vagy hiányosan közölte. Ezzel lehet leginkább összezavarni alényeket. Adj nekik részinformációkat, esetleg még toldd meg egy kishazugsággal, és máris olyan zűrzavarban lesznek életük végéig, hogycsak na. És ez egy nagyon működő dolog, millió éve ezzel tudjákfenntartani rémuralmukat a Markab elnyomói. – A kilenc-kilenc pedig azt

jelenti, hogy valaki még a legjobbak között is a legjobb.Szóval, azt akarja mondani, hogy ez itt Markab legjobb ügynöke – jött

rá az orvos. Csak épp valami oknál fogva, ahelyett, hogy egészegyszerűen azt mondaná, hogy: „Nézze, orvos (ha már ez a balfácánannyira ragaszkodik ehhez a balfék megszólításhoz), ez itt a Markabvezet ő ügynöke” – szóval ahelyett, hogy csak egyszerűen közölné, inkább

körbeírja. Mekkora egy állatság, ti magasságos istenek, mekkoraállatság…

De persze csupáncsak ennyit mondott.– Ó, így már értem!– És azt is jól jegyezze meg, orvos! – ezt már úgy süvöltötte a

másodflottavezér, és szürke szeme csak úgy szikrázott a gőgtől. – Azt is jól jegyezze meg, hogy egy 99-es ügynök, a legkeményebb kiképzéstkapta, ami csak létezik. És ezért egy kilenc-kilences ügynök soha… érti,

soha nem kiabál a fájdalomtól! Pláne nem úgy, mint egy sakál és egykeselyű kereszteződéséből származó denevér. Megértette?



– Igen, uram – hunyászkodott meg teljesen az orvos, még a szemét islehunyta.

Aztán valami olyan dolog történt, ami még életében soha nem fordultelő vele.

Egyszerűen elege lett mindenből. Elméje rejtekén, ahova a hosszú évekalatt egyre csak eltemette a megaláztatásai során felgyülemlett dühét,most valami elpattant, és hirtelen elfogta az az érzés, amit egyszerűencsak úgy szoktak nevezni: harctéri idegesség.

Legszívesebben megmondta volna ennek a rohadt elnyomónak, hogy adenevérnek semmi köze sem a sakálhoz, sem a keselyűhöz, és ha ezt a kétállatot valamilyen genetikai manipulációval sikerülne is keresztezni,akkor maximum olyan degradált és csökött agyú lényeket kapnának, akik

nyugodtan elmehetnének másodflottavezérnek a MarkabKonföderációban…Hogy végül is nem ebbéli nézetét fejtette ki Langin Abónak, az csakis

azért lehetett, mert a legutolsó pillanatban győzött a józan megfontolás,és úgy döntött, egy kicsit burkoltabban forgatja meg a tőrt a tisztszívében.

– Ó, igen, így már teljes mértékben érthető, uram, teljes mértékben… –bólogatott nagy jámboran.

– Mit papol maga? – értetlenkedett a legfelsőbb flottatiszt helyettese.– Csak az ügynökön gondolkodtam, uram. Hogy én milyen buta is

voltam! Hiszen teljesen nyilvánvaló… De az ön éles logikájának sikerültrendet teremteni a zűrzavarban, ami a fejemben honol… köszönet önnekezért, uram… Mert hát persze, hogy nem üvöltözhet a fájdalomtól egykilenc-kilences ügynök, önnek teljes mértékben igaza van…

– Mi a fenéről dumál maga?– Hát arról uram, hogy mennyire igaza van. Ránéztem erre az

ügynökre, és arra gondoltam: ó, hát szegény szerencsétlen már öt éve

távol van szeretett hazájától, a Markab Konföderációtól, hát persze, hogyüvöltözik.

– Hogyan?…– Hát örömében üvöltözik, uram. Hogy végre viszontláthat minket!– Ezt most komolyan gondolja? – kérdezte Langin Abo döbbenten, de

azért fenyegető hangon, mint aki arra gyanakszik, hogy épp szórakoznakvele.

– Hát persze, uram! – bizonygatta az orvos, és közben arra gondolt,

hogy ilyen meggyőzően még életében nem tudott előadni semmit. Halétezne még az Arany Meteor díj, amivel valamikor nagyon régen a



legjobb színészeket jutalmazták, ezért az alakításért most biztosodaítélnék neki.

De hát sajnos már nem létezett, hiszen az igazán tehetségesművészeket jó ideje száműzték már a Markabról. Így hát csak az elégtétel

maradt, hogy sikerült visszavágnia.Na meg a munka. Mert ezek után szó nélkül visszafordult a kilenc-kilences ügynök felé, és a vésővel meg a kalapáccsal nekiállt, hogymegszabadítsa öt éven át hordott szárnyaitól.

Az meg bizony rendkívül örülhetett, hogy újra köztük lehet, hiszen agyönyörtől többször is elájult, amikor pedig nem, akkor egyfolytábanüvöltözött a boldogságtól.



Kérdések

Damien Forrest tábornok fáradtan ült kényelmes foteljában, szobájánakfélhomályában. A félhomályt a csaknem háromnegyed részt leengedettredőny biztosította számára.

Lüktetett a feje, és nem tudta eldönteni, hogy ez Gonsales miatt van,

vagy pedig valamit elcsesztek az agyában elrablói.Mindenesetre érezte, hogy valami gond van vele, és ez nem töltötte el

túlságosan kellemes érzésekkel.„Nem, nem Gonsales miatt van. Azok a barmok elcseszték az

agyamat” – gondolta, és rémülten vette tudomásul, hogy bármit iscsináltak vele „azok”, most már nem is tudja kényszeríteni őket, hogyvisszacsinálják, hiszen mind halott. Ő ölte meg őket saját kezűleg, amiakkor és ott nagyon jó ötletnek tűnt, most viszont kezdtek kétségei

támadni miatta.Talán azt a lányt, azt a szőke hajú orvosnőt, nem kellett volna lelőnie.Elkapta volna, és cipeli mindenhova magával, hátha szüksége lesz rá.Igen, ezt is csinálhatta volna, és akkor most kényszeríthetné azt a lányt,hogy helyrehozza, amit elszúrtak.

Csakhogy akkor olyan kényelmetlennek és körülményesnek tűnt, hogyodafigyeljen rá – amikor olyan sok egyéb dolgot el kellet intéznie – hogymégis csak az tűnt a leglogikusabbnak, ha végez vele. Mint ahogy tette is.

Ó, igen, mégiscsak jól tette, hogy kinyírta, elvégre egy rohadt árulóvolt ő is, mint a többi.Nagyon is jól tette.Vagy mégsem?…A kétely kezdte belefészkelni magát az agyába, és ez szörnyű érzés

volt. Ettől fájdult meg a feje, olyan volt, mintha prés alá szorították volna.De igen, nagyon jól tette, hogy megtette. Ezt kell csinálni minden

rohadt árulóval. Golyót a fejükbe, és máris kész, többet nem tudnakelárulni senkit, úgyhogy nagyon is helyénvaló cselekedet volt hidegretenni a lányt.



Bár, ha vár vele egy kicsit, akkor most ki tudná szedni belőle, hogy mitcsináltak vele.

A francba is, erről egészen elfeledkezett. Mindent megkérdezett:kifaggatta a lányt az UFO-król, az Inváziós Projektr ő l, a Mélyálomról,

mindenről, csak épp a legfontosabb dolgot felejtette el. Azt, hogykiszedje belőle, amíg nem volt magánál, csináltak-e vele valamit.A rohadt életbe, a büdös rohadt életbe, hogy a fenébe felejthette ezt el?

Pont ezt…Becsukta a szemét, de a fejfájás elől nem tudott elmenekülni.Iszonyúan nehéznek érezte a testét. A fáradtság mindenáron le akarta

győzni, térdre akarta kényszeríteni, azt akarta, hogy ő egyösszekuporodott, szerencsétlen kis fájdalomgóc legyen, aki azon kívül,

hogy egyfolytában nyüszít, milyen szar is ez az élet, nem képes semmire.Megpróbált képeket felidézni a múltjából. Vajon miért van az, hogyalig emlékszik valamire is?

A Mélyálom hatása lenne, ahogy a lány állította? Tényleg ennyirekicseszett vele a kormány, hogy telenyomták mindenféle hipnotikusbeültetéssel?

„Uram isten, ki vagyok én? KI VAGYOK ÉN VALÓJÁBAN?…”Sosem érezte még magát ennyire kétségbeesettnek, mint akkor és ott a

székben ülve.Nem emlékezett a gyerekkorára. Úristen, nem emlékszem a

gyermekkoromra. Na és azt sem tudom, hogy ez másoknál is így van-e,vagy sem. Nem tudom, igazából természetes dolog-e, hogy valaki neemlékezzen a szüleire. Mert én nem emlékszem egyikre sem.

Ó, JÉZUS, NEM EMLÉKSZEM A SZÜLEIMRE!Kik voltak ő k?Ki az anyám?Ki volt az apám?

Talán meghaltak? Csak meg kellett halniuk, ha egyszer nem emlékszemrájuk…

Vagy talán ez lenne a normális, hogy nem emlékszik rá?Talán a többiek sem emlékeznek?Megpróbált belegondolni.Ó, nem, ez hülyeség, hiszen szoktak beszélni róla, szoktak beszélni a

szülőkről, nagyszülőkről, testvérekről, gyermekekről, feleségről, szóval acsaládról meg a rokonságról.

Hogy a fenébe nem tűnt fel nekem soha, hogy mindenki ilyendolgokról beszél?



Ki… hát ki vagyok én? Honnan jövök?Nem találta a választ. A legelső emléke az volt, amikor a kórházat

elhagyta. Amikor erre gondolt, fel tudta idézni azt, hogy milyen érzésvolt a friss, ropogós kimenőruhában útra kelni, fel tudta idézni a reggel

harmatos hangulatát, az első szabad légvételt, amikor kilépett az ajtón, ésazt gondolta, meggyógyultam, végre szabad vagyok, és azt a jó érzést,amit ez a gondolat akkor kiváltott benne.

Sőt fel tudta még idézni azt is, hogyan csikorog a kórház parkjánátívelő kis gyalogút kavicsa a talpa alatt, amint végiglépdel rajta. Hallottaa hangját, és szinte érezte a talpán a kavicsok tompa nyomását.

Igen, ez egy emlék, ez egy emlék. Egy igazi emlék!És ami ez előtt van?

Hát igen, voltak emlékek ezelőttről is. Ha ugyan lehet azokatemlékeknek nevezni. Kusza gondolatok, melyek mintha a sötétségből

törtek volna elő, nem voltak bennük a környezet hangjai, se kép, seérzések, inkább mintha névtelen szellem által elsugdosott történéseklennének – igen, ez volt az ő múltja. És ráadásul nem is volt részletes,inkább mintha egy önéletrajzot olvasott volna fel valaki az agyában.

És ha nagyon töprengett, rá is döbbent, hogy ez valóban nem más, mintegy önéletrajz, mert ha arra kérik, írjon egyet, akkor szinte szóról-szóraígy fogalmazta volna meg. Semmi intimitás, semmi részlet, semmi olyan,mint amit az emberek mosolygó arccal szokta mesélni egymásnak,valahogy így kezdve: „Képzeld, mi történt!…”

Bár szinte minden egyes izom külön-külön fájt a testében, ezért még alegapróbb mozdulat is kínszenvedésnek tűnt, előrehajolt, és arcát kétkezébe temette.

– Ki vagyok én? – sóhajtott. Hangja tompán, erőtlenül csengett. Perszeimmár sejtette a választ, és ki is mondta azt is: – Egy szörnyetegvagyok… Bárki is voltam valaha, most már csak egy szörnyeteg

vagyok…Sokáig ült így mozdulatlanul. Talán maga sem tudta volna

megmondani, mire vár. Esetleg a Katonai Rendész telefonjára, aki jelentineki, hogy megtalálták Gonsalest. Mert hát miután faképnél hagyta akapuügyeletest, és a szállására ment, már eszébe jutott, szólni kellettvolna a Katonai Rendészeten, hogy kerestessék Gonsalest, és akkor fel ishívta a rendészt, hogy bepótolja e hiányosságát.

Ezután ült csak le, hogy végiggondolja a helyzetet. Egyszerűen nem

fért a fejébe, hogyan felejthetett el egy ilyen egyszerű és logikus dolgot.Na és a dolog másik oldala, hogy egyáltalán miért nem vett számba egy



olyan lehetőséget, hogy Gonsales egyszerűen felszívódik, és nem térvissza a laktanyába.

Nem voltak illúziói, hogy azzal vigasztalja magát: Istenem, hát egykicsit elfáradtam, vagy rossz napom volt. Ó, nem, nagyon is tisztában volt

vele, amikor katonai dolgokról van szó, még sosem fordult elő, hogymelléfogjon. Lehet, hogy a többiek azt hiszik, hogy nem ér semmit, dehát ez is a rejtőzködés része. Ha az ember el akarja rejteni, hogy ki is ő valójában, a legegyszerűbb, ha a hülyét játssza. Persze, ha ezt sokáigcsinálja, már-már automatikussá válik, és észre sem veszi a játékot, demindegy, mindaddig nincs gond, amíg nem válik valóban hülyévé.Ő már elég sokáig játszotta ahhoz, hogy mindenkit megtévesszen.Most viszont azt sem értette, miért kellett neki mindig ezt játszania,

amikor nem a kommandóban van.„Nem én vagyok én – zakatolt ismét, és újra meg újra az agyában. – Nem én vagyok én… De akkor ki az Isten vagyok… Ki irányít engem?…És mennyire vagyok az irányítása alatt?”

Na persze ez utóbbit könnyen kideríthette. Nagyon könnyen…Nem törődve testének tiltakozásával felállt, megmozgatta a tagjait,

majd az íróasztalához lépett. Nem ült le, hanem így állva nyitotta ki alegfelső fiókot, ahol a pisztolya volt a bőr fegyvertokban.

Kiemelte a tokot, aztán kipattintotta a biztonsági hevedert, mely aztbiztosította, hogy a fegyver semmiképpen se csúszhasson ki a tokból,aztán a keze a markolatra fonódott.

Nagyon kellemes tapintása volt, és az enyhén olajos szag is, ami a jólkarbantartott fegyverek sajátja – az is olyan otthonos érzés volt atábornoknak, mint amikor valaki hazamegy a hozzátartozóihoz egy nehéznap után, és élvezi az otthon barátságos nyugalmát. Ó, igen, talán nekimindössze ez a pisztoly a családja. Talán erre született. Vagy…

Vagy erre kondicionálták!

Nos, igen, nagyon könnyen kiderítheti, ki az úr a házban. Ha ténylegkondicionálták, akkor nem tudja megtenni…

Ha már oly sok pénzt és időt szántak rá, hogy létrehozzák őt, biztos aztszeretnék, hogy szolgálja is meg a befektetést…

És vigyáznak, nehogy…Megvizsgálta a fegyvert. Természetesen minden a legnagyobb rendben

volt vele, hiszen mindig precízen ügyelt rá, hogy a felszereléseelsőosztályúan karban legyen tartva. Ez szinte mindennek az alapja, a

legelső között verik egy katona fejébe, hogy az élete múlhat egyberozsdásodott pisztolyon.



Mikor végzett a vizsgálódással, elővette a tárat a töltényekkel. Azt ismegvizsgálta, majd becsúsztatta a markolatba.

A fémes kattanástól megint elfogta az a kellemes érzés. Így érezhetimagát egy villanyszerelő, amikor fogja a csavarhúzót, vagy egy ökölvívó,

amikor a kezére húzzák a kesztyűt, vagy egy orvos, amikor épp valakineka szívhangját hallgatja egy sztetoszkópon, vagy valami más erre szolgálóműszeren keresztül.

Na persze csak akkor, ha szereti azt, amit csinál, és nem csak avéletlen, vagy szüleinek és a nevelőinek a vágyai vezették a szakmájához.

Igen, talán ez az egyetlen igazi emlék, amit meghagytak neki amúltjából, mert hát miért törölték volna ki a fegyvereket, amikorszükségük van arra a szakértelemre, amit az évek folyamán megszerzett e

területen…De várjunk csak, a lány nem azt mondta, hogy kitörölték az emlékeit.Azt mondta, hogy elvesztette őket, amikor szíven lőtték…

De mindegy. Teljesen mindegy, mi történt. Talán egy pillanat, és nemfog számítani többé semmi.

Felemelte a fegyvert, és a halántékához nyomta.Nem érzett semmit, csak azt a tompa – már-már gyengédnek nevezhető

–, amellett hűvös érintést, amit a pisztoly csöve gyakorolt rövidtüskehaján keresztül a fejbőrére.

Nem, nem volt benne félelem. Még arra is fáradt volt, hogy bárkireharagudjon. Inkább magányosnak és összezavarodottnak érezte magát,amiért nem találja meg kérdésére – hogy ki vagyok én – a választ.

Leengedte a pisztolyt, aztán a falitükörhöz sétált. A szoba aránylagszerény berendezésű volt, szinte semmit sem tükrözött a XXI. századtechnikájából. Egy ágy, egy íróasztal, egy szerkény, két fotel – azíróasztal két oldalán –, és még néhány apróság. Többek között ahifiállvány a nagy képernyős tv-vel meg a többi cuccal, na ez aztán már

tényleg huszonegyedik századi volt.Aztán ott volt még a falitükör, a bejárathoz közel, amihez most

odament.Belenézett a tükörbe. Jól ismerte az arcot, ami visszanézett rá, ismerte

minden egyes vonását, az összes ráncot – melyek hihetetlenészrevétlenséggel alakultak ki az évek folyamán; a markáns, keskenyarcélt, a kidudorodó pofacsontokat: igen, igen, nagyon jól ismerte ezt azarcot, mégis soha nem érezte még ilyen idegennek. Hiszen arra gondolt,

hogy talán ez nem is az ő arca. Ha valamikor tényleg katona volt, és újszemélyazonosságot adtak neki, talán új arcot is kapott, nehogy valaki a



régi életéből felismerhesse.Felemelte a pisztolyt, és erre a tükörből rá bámuló ismerős-ismeretlen

arcra fogta.Még most sem érzett semmit.

Kibiztosított és csőre töltött.Semmi.A halántékához emelte.Semmi. Semmi érzelem, semmi ellenállás.Ujja a ravaszra fonódott.Semmi. Semmi, semmi, semmi!„Hát, akkor akár véget is vethetünk ennek a játéknak” – gondolta, és

arcára merev mosoly feszült.

Még most sem talált semmit, ami miatt ne tehetné meg.És akkor meg…

Martin Perez! Ó, igen, hogy nem jutott ez előbb eszébe. Ő segíteni fog,ő biztos, hogy segíteni fog, hiszen ugyanúgy utálja ezt az átkozotthadsereget, mint ő maga. Elvégre ő sem önkéntes volt, őt is úgy soroztákbe, amiatt az átkozott új honvédelmi törvény miatt, ami kimondja, hogynem csak háború esetén sorozhatják be, úgy mint a régi szép időkben,amikor még teljesen az önkéntes hivatásosokból töltötték fel az egészhadsereg összes szükséges posztját, vagy pedig ha ez nem ment, akkorugyan alkalmaztak polgári személyeket, de ők szépen ledolgozták a napinyolc órájukat, aztán elhúztak haza. Ó, igen, a sereg költségvetését nemszavazták meg úgy az elmúlt években, mint ahogy a hadfiak szerettékvolna, ezért takarékossági szempontok miatt bevezettettek egy olyantörvényjavaslatot, hogy békeidőben is legyenek jogosultak szükség eseténbevonultatni állampolgárokat.

Nos, a törvényjavaslatot elfogadták, és az sem vigasztalta Gonsalest,

hogy ebből akkora botrány lett, hogy az egész ország szinte ezt tárgyalja.Főleg, mert a sereg igen széles körben élt is a lehetőséggel, hadiköltségeit csökkentendő, hiszen a bevonultatottaknak nem kellett annyizsoldot fizetniük, mintha úgy szerződtetik őket civilként. A nagyfelzúdulás miatt egyébként előbb-utóbb biztos visszavonják az újtörvényt, de hát Patricket még ez sem tudta vigasztalni, mert attól még ő ugyanúgy letölti azt a fél évet, amit a nyakába sóztak. Teljesen olyan azegész, mintha megbüntették volna, holott ő sosem csinált semmi

törvényellenest.Martin Pereznek legalább szerencséje volt, mert a szülővárosába



vonultatták, Gonsales viszont hatalmasat szívott…Na de mindegy. Ez most nem is annyira lényeg. Inkább az a lényeg,

hogy Perez biztos segíteni fog neki, hiszen egyformán utálják ezt azegész felhajtást, egyébként pedig mindketten félig mexikóiak; ha más

nem, hát ennek azért valamelyest össze kell kötnie őket.Na persze csak egy gond van. Mi van, ha Perez épp nem kimenős ma?Persze nagyon gyorsan megtudhatta volna, ha felhívja tele vagy

videofonon – nagyon sok helyen nem vezették még be a videofonokat,ezért gazdasági, üzleti, meg még ki tudja milyen egyéb szempontok miattúgy oldották meg, hogy a régi telefonvonalakra is rá van az új videóhálózat csatlakoztatva, és oda-vissza lehet is hívni egyiket a másikról –,szóval felhívhatta volna Perezt, csak nem tudhatta biztosra, Forrest

tábornok mit fog tenni, hogyőt megtalálhassa. Mert az biztos, hogy futninem hagyja, egyrészt mert akkorát csalódott benne, másrészt pedig egy

csomó titkát elárulta neki, és valószínűleg nem szeretné nagyon, ha ő kifecsegné ezeket másoknak.

Na igen, az a valószínű, a tábornok minden követ megmozgat majd,hogy őt elkapják vagy likvidálják, és ebbe talán az is belefér, hogylehallgassák az ismerősei telefonját. Elvégre ezt már sokkal könnyebbmegtenni, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt, amikor még mindenfélebonyolult felszerelésre volt hozzá szükség. Most csak egy számítógépkell, és engedély, hogy belépjenek a hálózatba, és azt hallgatnak le, akitcsak akarnak. Kivéve, ha annak nincs valami jó minőségű zavaróberendezése.

Hogy a számítógép részéről nagyon gyorsan megy a dolog, efelőlGonsalesnek nem voltak kétségei, tehát lehet, hogy máris rajta vannakPerez készülékén. Elméletileg lehetséges, tudta jól, hiszen ő is szakembervolt. Amiben viszont nem lehetett száz százalékig biztos, az a gyakorlatimegvalósítás – mármint az a gyorsaság, ahogy a hadsereg intézi az ügyeit

ilyen helyzetekben, és most nem a technikai dolgokra gondolt, hanemarra a részre, amihez nem értett: a kutatás, nyomozás, satöbbi, ami aseregen belül a biztonsággal volt hivatott foglalkozni. Halvány gőze semvolt, milyen gyorsan dolgoznak a fiúk, mennyi idő kell, míg felderítik akapcsolatait.

Mindenesetre az valószínű, hogy a közvetlen hozzátartozóival kezdik,és azokkal, akikkel nap mint nap összeakad bent a laktanyában. És akkorPerez szintén az elsők között lesz, mert amíg ez az átkozott tábornok át

nem helyezte, addig Martin volt a legközvetlenebb munkatársa.Nos, ha a tábornok okos, és figyelembe veszi, hogy ő nem megy vissza



a laktanyába a cuccaiért – azaz, ha a tábornok nem úgy kezeli, ahogyszokta, mintha teljességgel idiótának tartaná –, akkor már szólt a KatonaiRendésznek, hogy ő szökésben van, azok pedig elkezdték felgöngyölíteniaz ügyet…

Na, de álljunk meg, ez nem az FBI, vagy valami hasonló szervezet, ezegy egyszerű kis Katonai Rendészet, mint ahogy a neve is jelzi. Mi afenének turkálnának bele az állampolgári jogokat megsértve a tele vagyvideó kommunikációs hálózatba? Ugyan már, Patrick fiam, egy kicsittúlértékeled magad, meg ezt az egész dolgot. Elvégre a Rendészet nemígy működik. Ők úgy működnek, hogy kiküldik az embereiket, azokkörülnéznek, fényképeket mutogatnak róla, és kérdezősködnek.

Na de tényleg így működik?

Talán. Fogalma sem volt róla. Még a leghalványabb fogalma sem voltróla. De hát honnan is tudhatta volna, amikor soha nem érdekelték azilyen dolgok. Már maga a katonaság sem érdekelte, nemhogy a rendészetiszervei: egész eddigi életében meg volt győződve róla ugyanis, hogysosem lesz dolga velük. Mindaddig békésen el volt ebben a hitében, amígmeg nem jelent a színen a csökkentett költségvetés miatt az újhonvédelmi törvény. Ami aztán rendesen betette neki a kaput, rendesen,mert ahelyett, hogy valahol békésen ücsörögne egy légkondicionáltteremben egy modern számítógép előtt, most mint egy kései James Bond utód, mindenféle tábornokok elől menekül, és arra készül, hogy UFO-katkutasson fel.

De ha már itt tartunk, tényleg – kellene egy számítógép-terminál, aminegy kicsit körül tud nézni, hátha hozzájuthat valami információhoz azidegenekkel kapcsolatban. Ha léteznek, és megmutatták már valahogymagukat – akár készakarva, akár csak véletlen jeleket hagyva, akkor tuti,hogy van róluk információ valamelyik hálózatban. Száz százalékig biztosvolt benne, hogy valaki már rárakta akkor őket valahova, hiszen az

emberek annyi mindent raknak rá a számítógépes hálózatokra – ha másértnem, hát unalomból –, hogy méltán kialakulhatott benne az ameggyőződés, ezeken a helyeken minden megtalálható. Ami nem, az nemlétezik, ilyen egyszerű. És ez nem is túlzó állítás, mert amiről az embereknem tudnak, az tényleg nem létezik a számukra. Ennyi…

Szóval, igen, kell egy terminál. De az első mégis csak Perez. Elmegy alakásához, aztán a közelből telefonál, kihívja a férfit, és valahovaelbújnak beszélgetni. Kér tőle ruhát, na meg egy kis segítséget, hogy egy

terminálhoz juthasson. Ez így a leggyorsabb és a legésszerűbb, úgyhogyezt kell tennie. Ha meg Perez nincs otthon, hát akkor…



Na, mi lesz akkor?…Hát reméljük, hogy otthon van.De ha mégsem?A fene tudja, talán akkor megpróbálom rávenni a feleségét…

És akkor máris csak egy kérdés maradt. Hol is lakik Perez?…Illetve még egy. Mi a száma?



Az ügynök

Langin Abo nehezen ismerte volna be, hogy tévedett. Ezért előszörmegpróbált úgy csinálni, mintha nem hallaná a kilenc-kilences fokozatotelért ügynök, Sehnai Bember rimánkodását.

Először csak simán artikulálatlanul üvöltött a férfi, és ezt nyugodt

szívvel el lehetett viselni. Ha valaki nagyon-nagyon azt akarta hinni – detényleg csak akkor –, hát gondolhatta, hogy a férfi abbeli örömében adjaki ezeket a fura hangokat, hogy újra köztük lehet – amint az azelvetemült, mutáns- és lázítógyanús orvos is állította a legutolsóvariációként. Ehhez csak azt kellett elhinni, hogy a férfi az álca miatt nemképes normális beszédhangokra, hanem csak efféle fura artikulációnaknem éppen nevezhető dolgokra.

Na és persze azt kellett nagyvonalúan elfeledni, hogy a férfi emberi

nyelven – méghozzá a Markab hivatalos nyelvén – kommunikált, amikormegérkezett. Ja, és még egy dolgot azért muszáj volt elfeledni. Azt, hogyannak idején maga Langin Abo volt az a tiszt, aki útnak indította azügynököt, így nagyon is tisztában volt vele, hogy képes artikulálni.

Langin Abo akkor még nem a flottánál szolgált, hanem az InkvizícióTitkos Szolgálatánál. Egy csomó mutánst és lázítót sikerült leleplezniazzal az egyszerű trükkel, hogy zöldre festette a szaruhártyáját, aztánálruhát öltött, és kiment az emberek közé. Azok pedig amikor látták,

hogy egy mutánssal van dolguk, szánalom támadt a szívükben iránta avárható sorsa miatt, és sok mindent elmondtak neki abból, ami a szívüketnyomta, de máskülönben elhallgatták volna. Illetve, ha ezt nem is tették,megpróbáltak segíteni neki azzal, hogy olyan emberekhez vagyszervezetekhez irányították, akik teljességgel törvénytelen módonmegpróbáltak a kitaszítottak helyzetén javítani; esetleg odáig iselmerészkedve, hogy tüntetéseket, lázadásokat és polgárháborúkatterveztek kirobbantani.

Langin Abo pedig szép sorban le is leplezte mindet.Ekkor tűnt fel a Felső Vezetésnek. Ő nem tudott róla ugyan, de



utánanéztek a származásának. Sajnos Langin ősei között nem volt senki,aki a felső tízezer közül való lett volna, így az esélyei, hogy bekerüljön akasztjukba, egyenlőek voltak a nullával. Méghozzá tökéletes nulla volt:ennél tökéletesebb és nagyobb nulla már nem is létezhet a

világegyetemben.Nem is gondolta volna – és soha nem is tudta meg –, hogy a magasteljesítménye és alacsony származása miatt milyen közel került ekkor azörökkön-örökké tartó száműzetéshez.

Mert hát a Markab hatalmasai tényleg komolyan vették, hogy nagyonvigyázzanak arra, a tudás és az intelligencia csak a saját kasztjukhoztartozóknak adathasson meg, hiszen tisztában voltak vele, csak ígytarthatják meg hatalmukat a nép felett.

Szóval, Langin Abo fülébe csak az jutott el, hogy a kormányzatélénken foglalkozik vele. Azt hitte – mivel azt akarta hinni –, hogy most jött el az az esély, amire egész életében várt – ó, és milyen fiatalon,hiszen még csak negyvennyolc éves, és a Konföderáció területén azalsóbb kasztoknál akár hatvan évig is elélhet valaki –, azaz mostfelfigyeltek rá, és feljebb kerülhet egy kaszttal. Ez elvileg lehetséges volt– így lehetett a lehető legbékésebb eszközökkel munkára sarkallnimindenkit, hogy elhitették velük, lehet jobb nekik –, gyakorlatilagazonban nem. Ez volt az ellenőrző mechanizmus is, hiszen ha valakikitűnt valamilyen módon, azt mindjárt száműzték.

És a dolog valamiféleképp működött is, hiszen a Markab ezen a módonmár millió évek óta biztosítja a hatalmát. Fejlődés ugyan nincs aterületein – sőt egyes meg nem nevezett források szerint folyamatoshanyatlás tapasztalható –, viszont az uralkodó réteg rendkívül gazdag, ésmindig képes jó pénzért megvásárolni a Jelenleg Ismert Galaxis bármelybirodalmának legújabb találmányát, vagy fejlesztését; és hiába vannakolyan csillagbirodalmak, akik nem nézik jó szemmel a Konföderáció

területein zajló dolgokat, azért mégsem mernek ujjat húzni a Markabbal.Ehhez persze még az is hozzájárul, hogy a Markabnak vannak még olyanrégi találmányai – talán még abból a másik univerzumból hoztákmagukkal őket, ahonnét származnak –, amiket még senki nem ismer, ésmivel ezek nagy része haditechnika, hát igen meggondolandó bármiféleszankció a rothadó csillagbirodalom ellen.

Szóval, akár tudott róla, akár nem, Langin Abo létezését egyfélresikerült akciója óvta meg. Nos, arról van szó, hogy amikor a fülébe

jutott a kormány iránta tanúsított figyelme… Hát először is természetesenrosszul lett. Egy egész órán keresztül ült bezárkózva a hivatali WC-ben,



közben egyfolytában hasmenése volt, és remegett, a szíve pedig úgy vert,hogy attól tartott, mentem kiugrik a mellkasából.

„A fenébe! – ez volt az első gondolata. – Megmérgezték. Pont most kellet megmérgezniük, amikor épp révbe értem, pont most… És itt fognak

megtalálni a klotyón ülve, letolt gatyával, szaros fenékkel… A fenébe is,vajon ki lehetett?…”Persze mindegy volt, hogy ki, a végeredmény a fontos. Talán valaki

azok közül, akiket leleplezett. Lehet, hogy sikerült elszöknie aszáműzetés elől, és most jött, hogy kiegyenlítse a számlát…

Vagy az egyik ismerős…Mindegy, mindegy, teljesen mindegy minden.Várta hát a halált.

A halál viszont nem jött.Várt hát még egy kicsit.De akkor sem jött.Akkor elkezdett rádöbbenni, hogy: „húúúú, ezt megúsztam!…”Megtörölte verítékező homlokát, aztán ki a fenekét, majd felöltözött, és

kitántorgott a klozetból.Nem szólva senkinek, remegő térdekkel hagyta ott a hivatalt, és a

legközelebbi kocsmába osont.Ott remegő hangon italt rendelt, és remegő kezekkel magába döntötte

az első pohár égetett szeszt. Most először nem volt dühös amiatt, hogy apohár tetejéről mindig lecsalnak egy keveset, mert ha egy kicsivel is többlett volna benne, mint amennyi jelenleg, hát azt biztos magára lötyköli aremegése miatt.

Megrendelte a második italt is. Majd a harmadikat, a negyediket, mega ki tudja hányadikat is. Egy darabig számolta, de aztán eltévesztette,majd el is felejtette.

Néhányat csuklott. Sőt, jó néhányat csuklott.

A világ viszont tagadhatatlanul rózsaszínben tündökölt, ami már csakazért is furcsa volt, mert a Konföderáció bolygóira meg magára az egészbirodalomra – kivéve az uralkodó osztály bolygóit, űrállomásait, vagyfelszíni bázisait – a jellegtelen szürkeség a jellemző.

A remegése is teljesen elcsitult. (Vagy csak nem érezte.)A tántorgás viszont fokozódott.Kikóválygott az ivóból. Aznap már nem ment vissza a hivatalába,

hanem egyenesen haza indult.

– Hát… én aztán jól be vagyok baszva… hukk… – állapította meg,amikor a bérházban, ahol lakott, először az emeletet tévesztette el, majd



amire végre megtalálta saját lakását, alig bírta kinyitni az ajtót.Másnap beteget jelentett, az ágyában fetrengett egész nap, és miközben

a rosszulléttel küszködött, agyában kipattant „az a zseniális ötlet”.Ó, igen, már tudta, hogyan fogja bebizonyítani rátermettségét. A

Markab Konföderáció az idő tájt – na és azóta is, és persze mikor nem? –nagyon fontosnak tartotta, hogy csakúgy, mint a felségterületéntörténtekről, ugyanúgy e területek közvetlen szomszédainaktevékenységéről mindig a lehető legjobban legyen informálva. Na ésmivel úgy tartották, hogy tulajdonképpen kalandozó őseik révén, akinekaz volt a céljuk, hogy az egész univerzumot elfoglalják, és ha nem jönnekközbe a polgárháborúk, meg a hasonló dolgok, ez a cél valóra is válhatottvolna – na szóval, a markabiak úgy tartották, tulajdonképpen az egész

galaxis aző

jussuk azőseik révén, úgyhogy teljességgel helyénvaló, haúgy gondolkodnak, hogy a közvetlen szomszédaik közé mind a tizenegy

csillagbirodalom beletartozik, és ezért mindent el kell követniük, hogyminél több információval rendelkezzenek felőlük.

Ez nem is volt olyan nehéz, hiszen valamilyen módon a legtöbbenkülönféle politikai és kereskedelmi szerződéseket kötöttek egymással,úgyhogy az információk egy részét meg lehetett szerezni a diplomaták, akereskedők és a turisták által, amit pedig nem, hát azt meg a különböző kereskedőnek, turistának és diplomatának álcázott ügynökökön keresztül.

Igazából két birodalom volt kivétel ez alól, az Aakeron és az O'ndron-dron.

És Langin Abo a másnaposságtól félig öntudatlanul arra jött rá, hogylehetne feljuttatni egy ügynököt az O'ndron-dron vezércsatahajóra, amireleginkább kíváncsi volt mindenki a birodalmak közül, hiszen avilágegyetem egyik legnagyobb rejtélyeként tartotta számon mindenki.

Langin ötlete egyébként egyszerű volt. És nem is eredeti, mert valakihasonlóképpen már sikert ért el az egyik nem szerves Birodalomba

beépülve. Nos, gondolta Langin, valakit hasonlatossá kell tenni egyO'ndronihoz – vagy ahogy egymás közt nevezte őket mindenki: „'droni”-hoz – aztán színlelt kalóztámadást indítani a vezércsatahajó ellen, ésamikor a fedélzeten tartózkodó 'dronik kiküldik a vadászgépeiket,egyiküket kicserélni az álcázott ügynökre.

Az ügynök ezek után elhelyez néhány poloskát meg rejtett kamerát,aztán jelez a közelben várakozó álcázott markabi felderítőhajónak, mireaz még egy színlelet támadást indít – úgy téve, mintha a megsemmisített

kalózhajót jött volna megbosszulni a társa – aztán elviszik az ügynököt,és figyelik a poloskák által sugárzott képet.



Sosem volt még Langin Abo olyan boldog, mint amikor a tervetelfogadták. Úgy érezte, most már semmi akadálya nem lehet azelőléptetésének. Nemesi rang, hatalmas fizetés, fényűző életmód, egyvillával, egy autóval, esetleg valamikor később egy saját űrhajóval, na

meg sok-sok kaland azokkal a kis dögös, mindenféle perverzióra kapható– és hát mi tagadás, Langin Abónak volt pár ilyen eltévelyedése –cafkákkal, akiket a nemesi osztályok tartottak ki, hogy szórakozásukatbiztosítsák: ezek lebegtek a férfi szeme előtt.

A feje fölött pedig a hóhér bárdja, amit dacára a Titkos Szolgálatnáleltöltött hosszú éveknek, bizony egyáltalán nem vett észre. De az is lehet,hogy csupán nem akarta észrevenni, mert volt annyira naiv, hogyelhiggye: rá már nem vonatkoznak azok a játékszabályok, mint a többi

polgárra, hiszenő

már rég letette voksát a kizsákmányolók mellett, ésigen nagy segítségükre volt eddig is, hogy a hatalmukat szilárdan tartsák.Nos, ebben az időszakban – miközben Abo terve a megvalósítás

fázisába lépett – már elég sokan követelték a férfi száműzetését. Agyakorlatiasabbak viszont lehurrogták ezeket az ostobákat, azt mondván:amíg nincs vége a programnak, óriási őrültség lenne száműzni LanginAbót. Egyrészt azért, mert ha valami rosszul sül el, akkor ki a fenérehárítják a felelősséget, ha nincs Abo, másrészt pedig ő ismeri a legjobbana tervet, tehát ha személyesen koordinálja a dolgokat, sokkal nagyobb asiker esélye.

Így hát Langin maradt, azzal a kikötéssel, hogy amint vége aprogramnak, száműzik a legtávolabbi börtönbolygóra, a többi okostojásmellé.

Úgy tűnt, nem kerülheti el a sorsát. A terv első része minden nehézségnélkül megvalósult: az ügynököt sikerrel feljuttatták az O'ndron-dronvezércsatahajóra.

Aztán csak vártak.

És vártak. Hiszen néhány nap biztos beletelik, amire az ügynök –dacára annak, hogy kilenc-kilences, tehát a legjobb a birodalomban –kiismeri magát, és eldönti, hova telepítse a mindenféle kereső műszerszámára érzékelhetetlen kémberendezéseket.

És csak vártak, a napok meg csak teltek, teltek és teltek, az ügynökpedig nem jelentkezett, ők pedig csak vártak tovább, és talán még most isvárnak, ha a Konföderáció vissza nem rendeli őket…

Hát igen, Langin Abo, miközben a vizsgálati fogságát töltötte,

kénytelen volt elismerni, hogy az akció csúfos kudarcba fulladt, hiszen ahatáridő már rég lejárt – hetekkel ezelőtt –, viszont a 99-es ügynök még



mindig nem jelentkezett, hiába figyelték a legmodernebb kémszondák azO'ndron-dron vezércsatahajót; és senkinek halvány fogalma sem lehetettróla, vajon mi van vele.

Nos, ebben az időszakban Langin Abo szép csendesen készült

száműzetésére. Így igencsak meglepő fordulatnak tartotta, hogy néhányhónap múlva, mikor kiengedték – túlesve egy csomó meghallgatáson –ehelyett kinevezték a flotta másodvezérének.

Na és akkor most meg ennyi idő – pontosan öt év – elteltévelmegjelenik az az átkozott ügynök, és mintha a világ legtermészetesebbdolga lenne, egyszerűen közli, hogy visszatért.

Persze olyan egyszerű azért nem volt a visszatérése, mint amilyennekLangin Abo képzelte, mert először is a markabi űrvédelem majdnem

lelőtte, amikor túl közel került az AAA–111–es vezér

űrhajóhoz, aztánmeg amikor mégsem tették, elkapták a dokkoló pilótát, majd anélkül,

hogy bármit is kérdeztek volna tőle a Titkos Szolgálat buzgóalkalmazottai – hiszen valószínűleg úgysem érti a nyelvüket – vitték egykicsit megdolgozni.

Persze közben szétszedték az űrhajóját, és akkor megtalálták a jólelrejtett iratokat, amik a küldetésére vonatkoztak.

Ezután értesítették a flottavezért, az pedig mivel Langin Abo neveszerepelt az iratokon, mint a küldetést irányító és koordináló parancsnok,hívatta helyettesét.

Langin persze azonnal intézkedett, és utasította a Szolgálat embereit,hogy amint megszabadították az ügynököt az álcájától, azonnal hozzák behozzá, hogy kihallgathassa.

Sőt, annyira izgatott volt, hogy nem is hagyta a Szolgálat embereitcselekedni, hanem nekiállt, és maga vitte egyenesen az orvos szobájábaSehnai Bembert. Na most majd megmutatja… Megmutatja azoknak, akikmegbíztak benne, és erre a felelősségteljes posztra juttatták, hogy nagyon

is jó döntést hoztak: igen, ő méltó a bizalomra, és arra, hogy végreelérhesse mindazt a gazdagságot, amire vágyott, amiről álmodozott.

És miközben ezt gondolta, fogalma sem volt, hogy a hóhér bárdjamegint csak ott billeg a feje fölött, készen arra, hogy lecsapjon.

Mert hát azt sem tudhatta, hogy az életét annak idején az mentette meg,hogy az akció kudarcba fulladt. Hiszen akkor mindenki azt gondolta,mégsem olyan okos ez a Langin, mint ahogy feltételezték. Úgyhogy jóTalpnyaló válik majd belőle.

Hogy kit neveztek Talpnyalónak?Nos azokat, akik épp hogy egy hajszállal alatta maradtak azoknak a



normáknak, amit a Konföderáció hatalmasai már veszélyesnek tartottak,és hát aminek természetesen száműzetés volt az eredménye. Ezeket azembereket meglehetősen magas posztokba juttatták. A tiszti állománykezére dolgoztak. A tisztek kitalálták, hogy mit kell csinálni, de mivel ők

a legfelsőbb kasztokba tartoztak, eszükbe sem jutott, hogy az ötletekenkívül más munkát is végezhetnének. Ezt azokkal a végrehajtókkalcsináltatták meg, mint amilyen Abo is lett. Akiknek mellesleg a „hajszál”nagyon jellemző volt az életükre. Hiszen mindig egy hajszál választotta előket attól, hogy előléptetést kapjanak, vagy több fizetést, vagy máskiváltságot, satöbbi, satöbbi.

És egyedül ők nem tudták, hogy ezt a hajszálat – alacsony származásukmiatt – csakis elméletileg lehetséges átlépni…

Most pedig Sehnai Bember ott ült nem messze tőle, lekötözve azelektrosokk-kezelésekhez használt, padlóba csavarozott fémszékben, és

úgy üvöltözött, mint egy átkozott keselyű és sakál kereszteződésébőlszármazó átkozott, mutáns fattyú, ami – Langin nagyon is jól tudta –semmiképpen sem lehet denevér, de nem rég, amikor úgy leteremtette eztaz átkozott orvost, valahogy ez jött a szájára.

Még szerencse, hogy annak a baromnak nem tűnt fel. Na szép, ilyenembereknek adnak diplomát. Orvos, és még csak fel sem tűnik neki, hogya denevér az egy külön faj…

Most már szívesen adatott volna ennek az átkozott 99-es ügynöknekegy kis érzéstelenítőt, mert attól tartott, hogy az még a kihallgatás előttelpusztul – elvégre hallott már ilyet, hogy fájdalomtól elpusztultakemberek – de hát ha már egyszer azt mondta ennek az igazán átkozott, ésmég annál is inkább mutáns- és felforgatógyanús, meg még ki tudja, miegyéb orvosnak, hogy egy kilenc-kilences ügynök soha nem üvöltözik afájdalomtól, hát akkor már így kell lennie. Akármitől is üvöltözik ez apuhány seggfej, az nem a fájdalom. Semmiképpen sem a fájdalom, és

punktum!!!

Végre lekerültek róla a szárnyak is, mire kicsit elhallgatott. Perszelehet, hogy csak azért, mert ismét elájult. Bár, ha egyszer nem afájdalomtól üvöltött, akkor nem is azért ájult el, hanem valami egészenmás miatt. Talán összeszedett valami nyavalyát az O'ndron-dronvezércsatahajón.

Csak az istenek a megmondhatói – talán még fertőz is!

A fenébe is, tényleg lehet, hogy fertőz, ezt a kutya sem nézte meg,amikor elkapták. A Titkos Szolgálat végrehajtói alapvetően azok közül



kerülnek ki, akikben van egy kis – vagy sok – szadista hajlam. Ezek aszerencsétlenek pedig itt kint az űrben nem nagyon élhetik ki agyengéjüket, hát alig várták már, hogy a kezükbe kerüljön valaki – ígynem törődtek se biztonsági előírásokkal, se a karanténra vonatkozó

egészségügyi szabályokkal, azonnal vitték a kínzókamrába aszerencsétlent, és…És, ó a büdös francba, akár még elektrosokkot is kaphatott, ki tudja,

talán már mindent el is felejtett, ami az öt év alatt történt. Elvégre, hahirtelen túl nagy áramot küldenek át valakinek az agyán, azonnal meg issüthetik jó részét.

Kezdett egyre idegesebb lenni.Mikor végez már ez az átkozott orvos. Vagy lehet, hogy először nem is

azzal kellett volna törődni, hogy az álcáját leszedjék, hanem azzal, hogykihallgassa, aztán jöhetett volna minden egyéb.

Igen, a fenébe is, így kellett volna csinálni, de most már mindegy,rohadtul mindegy, csak ez az átkozott mutáns, gyengeelméjű orvos el neszúrja az operációt, nehogy ez a szerencsétlen megpusztuljon itt, mielőttkiszedné belőle a kívánt információt. Utána természetesen megpusztulhat,sőt mindenképpen száműzetésbe küldeti, mert túlságosan gyanús, hogyvalaki öt évet eltöltsön úgy egy idegen faj tagjai között – még ha az illető történetesen egy kilenc-kilenc besorolású ügynök is, a legjobbak között alegjobb – anélkül, hogy ne fedeznék fel.

Biztos kettős ügynök lett belőle. Ez a legésszerűbb és legkézenfekvőbbmagyarázat, az árulóknak pedig nincs kegyelem!

Mikor végre lekerültek a szárnyak, az orvos újra szusszant egyet. Báreddig a kézfejével törölgette az arcáról az izzadságot, ez már nem volt túleredményes, mert immár mindene izzadt, úgyhogy elővett az elsősegély-dobozból egy hűsítőkendőt – amivel az égési sérüléseket szoktákenyhíteni – és azzal törölgette magát. Ez persze megint csak

szabályellenes volt, de hát ha egyszer nem voltak képesek már hosszúhetek óta megjavítani azt az átkozott légkondicionálót, akkor ne őthibáztassák. Egyébként is, amikor fáradt volt, nem nagyon törődött aszabályokkal, most viszont volt miért elfáradnia, ilyen kemény fizikaimunkát már rég nem végzett. Elvégre amikor a hivatását gyakorolja,sosem kell f űrészt, vésőt, meg ilyen bazi nagy kalapácsot használnia.

Ehhez a melóhoz talán az egyik hentest kellett volna felhívni akonyháról, hiszen nem más, mint puszta trancsírozás.

Mikor kipihente magát olyannyira, hogy képes volt folytatni a munkát,elmarta a hatalmas f űrészt, aztán az ügynök lábát kezdte tanulmányozni.



„Milyen jó – gondolta –, milyen jó, hogy állítható a szék lábrésze, mert baromi nehéz lenne úgy f ű részelni, hogy a lábszár függő legesen áll.”

Ahhoz pedig aztán végképp nem volt kedve, hogy eloldozza a fickónakakármijét is, tisztában volt vele, hogy az abban a pillanatban üt, rúg,

karmol, vagy bármit hajlandó megcsinálni, csakhogy megszabadulhasson– nagyon kilehet a szerencsétlen.Az orvos alapvetően nem volt rossz ember, eziránt a férfi iránt is

mélységes sajnálatot érzett, és magában a fogát csikorgatta a dühtől,amiért nem enyhítheti a fájdalmát. Kár volt mondani Abónak azt azérzéstelenítő dolgot. Ha nem szól semmit, talán a tisztnek fel sem tűnik,ha beadott volna egyet a férfinak. És hát miért is tűnt volna fel neki,amikor nem sok köze van ezekhez az orvosi dolgokhoz.

A fenébe, a fenébe, a fenébe!…A széket irányító távvezérlővel felemelte a bal lábtartót vízszinteshelyzetig. Ó, igen, így már sokkal kényelmesebb lesz dolgozni, minthafüggőlegesen lenne, sokkal kényelmesebb…

Beigazította a f űrészt, és épp nekilendült volna a melónak, amikor amásodflottatiszt megkérdezte:

– Miért ezt az ósdi mechanikus f űrészt használja, miért nem valamimodernebbet, mondjuk lézerest?…

– Az AIBoL technikája miatt nem merek semmi ilyesmit használni.Még az egyetemen mutattak nekünk néhány ilyen álcát, és azoknak aberendezései mind lézertechnikával készültek. Amikor lézerrel próbáljákeltávolítani őket, akkor mindig felrobbannak.

– Miért? – értetlenkedett a flottatiszt.– Nem tudom, uram, talán azért, mert túl nagy energiájú nekik az a

lézer, amit a bontásnál használunk. Mindenesetre, amikor demonstráltáknekünk, mi történik ilyenkor, hát az történt, hogy az egész álca ráolvadt apróbabábura.

– Magasságos Istenek! Akkor ez az egész teljesen életveszélyes.Valakire rálőnek egy lézerstukkerrel, és még ha csak megsebesült volna,akkor is belepusztul?…

– Ha elég erős a sugár ahhoz, hogy áttörje a felületi páncélt, akkor ígyvan, uram.

Abo erre sértetten csóválni kezdte a fejét.– Tiszta őrültek ezek az AIBoLiak, én mondom, tiszta őrültek.Az orvos fordult volna vissza, hogy folytassa az „operációt”, ám ekkor

észrevett valamit a „páciens” cső rénél. Odahajolt, és megnézte, mi lehet.Egy vércsepp volt. Gyengéden kinyitotta az ügynök csőrét, és bevilágított



a homlokára szerelt lámpával. Nem láthatta jól, mi történik ott belül, aholaz igazi száj van, mert a mesterek nagyon jó álcát készítettek: teljeseneltüntették az ajkakat, de az álca-csőr állapotából ítélve, a férfiösszeharapdálhatta kínjában a száját.

– Valahogy be kellene rakni valamit a szájába, hogy arra harapjon! –mondta ki félhangosan a gondolatait az orvos. Aztán mivel rájött, mit iscsinál, gyorsan magyarázkodni kezdett.

– Mármint ha attól lenne véres a szája, hogy kínjában összeharapdálja,akkor azt csinálnám, hogy berakok neki valami műanyag lapot, hogy aztharapdálja. De természetesen erről szó sincs, hiszen egy kilenc-kilencesügynök nyilván nem harapdálja a száját összevissza a fájdalomtól… ígyhát csak elgondolkodtam.

Szóval, Langin Abo sosem volt még olyan közel ahhoz, hogy elismerjeegy tévedését, mint most. Csak hát ez annyira szokatlan, idegen, ésújszerű volt számára – elvégre a Markabon nem dívik beismerni, havalaki tévedett, ehelyett magyarázkodni szokás, magyarázkodni,magyarázkodni, hazudni, hazudni, hazudni, míg vagy el nem hiszik neki,hogy ő aztán tényleg… ő aztán tényleg de tényleg, de tényleg, és, és, és…vagy pedig annyira össze nem zavarja a másik félt, hogy az már azt iselfelejti, miről volt szó eredetileg – na szóval annyira újszerű lett volna

számára beismerni egy tévedését, hogy képtelen volt megtenni. Talánbele is betegedett volna, ha kiderül, nincs igaza.

Valami mást kell kitalálni.Az orvos közben újra elkapta a f űrészt, és nekiállt, hogy levágja Sehnai

Bember hosszú, karmos lábait.Megvan a megoldás. Ha meghal az ügynök, akkor mindent ráfog erre

az átkozott orvosra – jött rá megkönnyebbülten a másodflottavezér.Elvégre ezt így szokta csinálni más is, ő is sokszor alkalmazta már, biztos

most is működni fog.Végigömlött rajta az elégedettség.Csakhogy egy gond volt. Ő élve akarta azt az átkozott ügynököt,

hiszen mindenképpen ki kell kérdezni. Ha pedig meghalna, akkor semtörődne vele senki – rajta kívül –, tehát még arra sincs szükség, hogy afelelősséget az orvosra hárítsa.

Ettől a felismeréstől egészen elszomorodott.Na, és mi van, ha egyszerűen utasítja az orvost, hogy adjon a férfinak

érzéstelenítőt? Csak úgy. Minden kommentár nélkül.Hát akkor az van, hogy az orvos azt fogja gondolni, hogy az előbb



rossz döntést hozott.Na és? Elintézed neki, hogy száműzetésbe kerüljön, úgyhogy semmi

jelentősége.De hát akkor is azt fogja gondolni…

Átkozott egy szituáció. Vajon mi az oka annak, hogy olyan bonyolultaz élet? Olyan kőkemény! Az embernek minden pillanatban figyelnie kellrá, hogy mit tesz, vagy mit mond…

Langin Abót elöntötte az önsajnálat.Közben az ügynök magához tért, és megint üvöltözni kezdett. És most

már nem artikulátlanul, mert ki lehetett venni a szavakat, amit visított.– Érzéstelenítést!… Könyörgöm, adjon érzéstelenítést!…

Könyörgöm… – nagyjából ezt üvöltözte különféle variációkban.

Az orvos először úgy tett, mintha nem hallaná. Fütyörészni kezdett, éscsak f űrészelt tovább!

– Könyörgöm!… Könyörgöm!… Könyörgöm! – üvöltött a férfitorkaszakadtából.

Az orvos kínosan elvigyorodott. Még ha két pofára fütyül, akkor semképes rá, hogy ne hallja meg ezt a szerencsétlent.

Abbahagyta a f űrészelést.A keze remegett.Arca újból izzadságban fürdött.Nem mert a másodflottatisztre nézni.Megköszörülte a torkát, és úgy fordult, hogy a lekötözött Bember jól

láthassa őt minden erőfeszítés nélkül.– Nézze, barátom, mi a baj? – kérdezte reszelős hangon.– Fáj!… Fáj!… – üvöltött a férfi. – Könyörgöm, adjon valami

érzéstelenítőt, mert belepusztulok!– Azt nem lehet! – rázta a fejét az orvos szomorúan sóhajtozva.– De hát, miért nem?… Miért? – Az ügynök majdnem zokogott.

– Sajnos az csak műtétekhez jár. Egyébként maga meg egy kilenc-kilences ügynök, nem?

– Ó, az vagyok, igen, az vagyok!… – nyöszörgött a férfi, hátha astátusza valami különleges elbánást biztosít számára.

– Nos, nézze, fiatalember! Én a legbiztosabb forrásból tudom, hogyegy kilenc-kilences ügynöknek nem lehetnek fájdalmai… Vagy haesetleg mégis, akkor semmiképpen sem kiabál, érti, semmiképpen.Úgyhogy legyen olyan jó fiú, és fogja be a száját, hadd végezzem a

dolgomat.Az ügynök erre nem tudott mit válaszolni. Ezért inkább újból elájult.



Langin Abo eredetileg nem akart megszólalni, de most végremegértette, hogy ha nem csinál valamit, akkor bizony az ügynök itt fogmegpusztulni a szemei előtt, anélkül, hogy bármit is elárulna a titkából.

Ezt pedig csak nem hagyhatta.

De most már tudta, mit fog csinálni. Nagyon is jól tudta, hiszen eddigifelettesei is mindannyian ezt csinálták vele, minden egyes alkalommal,amikor valamit elszúrtak, és rá akarták hárítani. Ó, igen, az alegegyszerűbb, ha úgy tesz, mintha az eddigiekben egy szót sem szóltvolna az ügynökkel kapcsolatban, hanem mindent, amit az orvos csinálvagy mond, azt a saját elhatározásából tenné.

– Nézze, orvos! – mondta hát szelíd, és enyhén feddő hangnemben,mire a megszólított rémületében majdnem a saját kezét vágta le az álca-

láb helyett. – Nézze, orvos!… Önnek tökéletesen igaza van abban, hogyegy kilenc-kilences ügynök nem csinál ilyet… izé, nem kiabál afájdalomtól… igen, önnek tökéletesen igaza van ebben. Na de azt sefelejtsük el, hogy ez a szerencsétlen öt évig nagyon mostohakörülmények között volt, talán többször meg is kínozták, meg ki tudja, mimindent csináltak vele… Szegény szerencsétlen teljesen ki lehet idegileg.Úgyhogy, kérem, legyen már annyi emberség önben, hogy most azegyszer félreteszi a szabályzatot, és ad egy kis érzéstelenítést ennek azembernek. Hiszen ez egy igazi hős…

Az orvos először teljesen lemerevedett a meglepetéstől. Letette af űrészt, és csak hebegni, habogni tudott.

– Ó igen, uram, önnek mint mindig, ismét igaza van. Hogy ez miértnem jutott eszembe…

Persze miközben az orvosi szekrényhez lépett, már magához tért azelső meglepetéséből, és akkor már tudta, hogy Langin Abo rendesenkicseszett vele. Egyrészt azért, mert arra késztette, hogy megszegje aszabályzatot. Ha a későbbiekben ebből valami baj lesz, természetesen

neki egyedül kell elvinnie a balhét. Viszont, ha nem ad érzéstelenítőt azügynöknek, akkor megszegte a másodflottatiszt parancsát – ami ugyannem volt egy amolyan igazi parancs –, de a flottatiszt megorrol rá, ésrendesen keresztbe tesz neki, ha nem teljesíti.

Szóval, egyszerűen szólva, minden felelősség rá lett hárítva.Aztán miközben beadta a férfinek az érzéstelenítőt, az jutott eszébe. Ti

magasságos Istenek! Milyen világ az, ahol azért, mert segítünk egyszerencsétlennek, akinek fájdalmai vannak, akár még száműzetésbe is

mehetünk. És ahol tulajdonképpen bármit is teszünk, mindig ott van egytörekvés, hogy a felelősséget ne kelljen vállalnunk érte, mert akármikor



kiforgathatják a cselekedeteinket, és ennek megint csak száműzetés azeredménye.

Tényleg létezhet egy ilyen világ, vagy csak egy rossz álom az egész?Életében először fordult elő, hogy nem volt benne biztos, valóságos-e

mindaz, ami körülötte van.De akár az, akár nem, rendkívüli módon utálta az egészet.És még annál is jobban Langin Abót…



A látogató

És akkor megszólalt a csengő.Forrest ujja megrezdült a ravaszon, de nem húzta meg.Sóhajtott, aztán leeresztette a pisztolyt.

– Isten vigyáz rád! – mondta kioktató hangon a tükörképének, és feléintett a pisztollyal. – Ezek szerint szeret… Isten pedig csak a jó fiúkatszereti, így hát én jó fiú vagyok…

Teljesen meg volt elégedve ezzel a megállapítással, teljesen.Közben újra csöngettek. Elég bizonytalan, bárki is akar bejönni, mert

épp csak megszólalt a csengő, már el is hallgatott, ami azt jelenti, hogycsupán egy pillanatra érintette meg a nyomógombot, mintha szégyellnémagát, hogy megzavar másokat.

És ahogy visszaidézte, ugyanilyen volt az első csöngetés is.

Ki a fene lehet?El nem tudta képzelni. Nagyon ritkán jött hozzá bárki is. Még a postás

is legtöbbször be a laktanyába hozta, ha esetleg volt valami küldeménye.De szinte soha nem volt neki, így szerencsétlen postás biztos nem azáltala adott borravalóból fog meggazdagodni.

Nagyon lazának érezte magát, nagyon lazának. Valahogy végig tudta,hogy nem történhet vele semmi rossz, hiába játszik a pisztollyal, valamimajd közbe fog jönni, ami megakadályozza a visszavonhatatlanban.

És tessék, el is jött! Bár azt nem gondolta volna, hogy maga Isten fog asegítségére sietni.Ezek után szinte halhatatlannak érezte magát.Zsebre vágta az apró pisztolyt, és ment ajtót nyitni. Még a

kukucskálóban sem nézte meg, ki érkezett, hanyagul sarkig tárta az ajtót.Az első pillanatban azt gondolta, életében nem látta az apró termetű,

aktatáskát szorongató férfit, aki vele szemben áll az ajtóban.Az viszont elmosolyodott, demonstrálva, hogy felismerte őt.

– Ne haragudjon, hogy eljöttem ide, de hát nem tudtam, mi vanönnel… Nem jött el a megbeszélt időben, és a maroktelefonja is



egyfolytában hangpostára van kapcsolva… Azt hittem, valami baj van.– Nem, nincs baj – mondta ő, és miközben faarccal bámult a férfira,

megpróbálta felidézni, honnan ismerhetik egymást.Azonban hiába erőlködött, most is csak azt gondolta, hogy még

életében nem látta a férfit. Ezenfelül pedig nincs is maroktelefonja. Vajonújabb összeesküvés készül ellene, vagy esetleg ez a fazon keveri össze őtvalakivel?

Avagy ami a legrosszabb, ő felejtett volna el bizonyos dolgokat, amiattaz átkozott manipuláció miatt, amit elrablói követtek el az agyán… ésamiről sajnos fogalma sem volt, mi lehet, hiszen volt olyan hülye, hogyez irányban nem faggatta ki a lányt, stb, stb…

Miután a tábornok megunta az idegen szemrevételezését, annak háta

mögé pillantott, hátha észrevesz valami árulkodó jelet a folyosón, amimagyarázatul szolgálhatna erre a szituációra.A folyosó azonban üres volt, és csendes.A férfi pedig egyre zavartabban toporgott az ajtóban, látszott rajta,

hogy szívesebben lenne a lakáson belül, csak hát a tábornok elállja előleaz utat.

A férfi krákogott néhányat zavarában.– Nagyon fontos mondanivalóm van – közölte aztán már-már alázatos

hangsúllyal. – Beenged?– Hogy beengedem-e? – kérdezett vissza a tábornok, mert bár még

fogalma sem volt, mi a fenét kezdjen ezzel a férfival, az azért még csakötlet szintjén sem fordult meg az eszébe, hogy beinvitálja a lakásába. Nane, azért ahhoz ő már túl régen volt a pályán, hogy hülyeségeketcsináljon, túl régen.

– Igen – bólogatott a férfi. – Tudom, hogy azt beszéltük meg, nemkeresem itt, de higgye el, ha elmondom azt, ami miatt mégis rászántammagam, hogy eljöjjek, ön sem fogja bánni, hogy megszegtem az

egyezséget… Na szóval, beenged?– Persze – vont vállat Forrest. – Miért is ne?Aztán félreállt az ajtóból.„Az évek meg a rutin – gondolta magában. – Ha valaki látna, lehet

hogy azt mondaná, hiba volt egy olyan személyt beengedni a lakásba, akiazt mondja, ismer minket, viszont mi meg vagyunk győ ző dve róla, hogymég sosem láttuk. Azonban a legjobbakban, mint például bennem, az évek során kialakul az, hogy ránézzen valakire, és megmondja róla, jelent-e

veszélyt számára, vagy sem. Ez a férfi pedig teljességgel veszélytelen.Teljességgel.”



Vagy ha mégsem, akkor egy olyan profival van dolga, amilyennel mégnem találkozott. Az pedig nagyon izgalmas lesz. Igazi kihívás…

A férfi besétált a lakásba. Körül se nézett. Forrest árgus szemekkelfigyelte minden mozdulatát, és csak egy pillantásra lesett ki a folyosóra,

mielőtt becsukta volna az ajtót.Az még mindig üres volt.Nem, ez a férfi nem katona, nem is ügynök, vagy valami hasonló, túl

puhányak hozzá a mozdulatai. Olyasféle puhányság van benne, amiülőmunkával eltöltött hosszú éveket jelez, anélkül, hogy bármilyensporttal karbantartotta volna a testét. Apró kis mozdulatok ezek, azt

jelzik, hogy a fickó sokkal jobban elboldogul az iratai közt vagy avirtuális valóságban, attól függően, hol dolgozik, mint itt kint. Számára a

valóság az, ami nem „valóságos”, és amikor itt halad, mindig valamimeglepetésben van része: hol megbotlik valahol, ahol nem kellene, holcsak rosszul méri fel a távolságokat, és nem teljesen odajut, ahova akar,mindenesetre egy kicsit félelmetes neki ez az univerzum, hiszengyerekkora óta – amikor még egész jól elboldogulhatott benne – igencsakelvesztette a kontrollt felette.

Nos, ezt súgták a mozdulatai.Forrest ahogy becsukta az ajtót, mindjárt be is zárta ugyanazzal a

mozdulattal. Bár ügyesen csinálta, alig csapva zajt, vagy alig vesztegetveidőt, egy igazi profi felfigyelt volna a dologra. Ezen a fickón viszont nemlátszott semmi. Talán még a szobát sem látta, annyira el volt foglalva agondolatival.

– Még egyszer elnézést, hogy csak így magára rontottam amegegyezésünk ellenére, de… Kár, hogy nincs egy számítógép-terminálja, mert akkor egyszerűen átküldhettem volna az üzenetemet…Bár nem is jó, mert ahhoz illetéktelenek is hozzáférhetnek…

– Sosem volt rá szükségem – vágta el Forrest a véget nem érőnek tűnő

szóáradatot, aztán az íróasztalhoz közelebb eső, háttal lévő fotelre bökött.– Kérem, üljön le!

Az apró férfi megtette, aztán az aktatáskát a térdére helyezve idegesenbirizgálni kezdte a zárszerkezetét.

– Hát igen… – mondta, de nem fejezte be, hanem Forrestet nézte,ahogy az megkerüli az íróasztalt, és leül vele szemközt.

– Nos… kedves barátom, hallgatom! – invitálta beszédre a férfitForrest.

Az egy pillanatig csodálkozva nézett rá.– Még sosem… Még sosem szólított így – mondta aztán elpirulva. –



Olyan furcsa…– Nem? – sóhajtott Forrest. – Nos… Nekem fel sem tűnt. Hogyan

szólítottam akkor eddig?– Mindig a nevemen. Igen, mindig úgy…

Forrest kivárt, hátha megtudja azt a nevet, de a férfi elhallgatott.– A nevén? – kérdezte.– Igen. Mindig a nevemen szólított eddig, igen…– Simán a nevén?– Igen, úgy…Forrest most már kezdett beletörődni, hogy sosem fogja megtudni a

férfi nevét. Az igazat megvallva, valójában nem is nagyon érdekelte.– Szóval, akkor mi volt az a fontos, ami miatt megszegve az

egyességünket, idejött?… – Ezúttal úgy alakította a mondandóját, hogynyugodtan kihagyhassa a megszólítást. Tekintete az aktatáskára siklott.Szinte csak úgy áradt az egész férfiból, hogy mondandójának köze vanahhoz a táskához. Hát bizony nem lenne jó csempész, de nem ám, nemlenne jó, a legsötétebb határőr is azonnal kiszúrná, hol rejtegeti az árut. –Szóval, nézzük, mi van abban a táskában? – mondta neki.

Azonban a férfi ahelyett, hogy a lényegre tért volna, megintmentegetőzni kezdett.

– Ha megmutatom, majd maga is biztos azt mondja, hogy tényleg idekellett jönnöm… Elképesztő, hogy mi minden megtörténhet ebben azországban, anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna… Egyszerűenelképesztő…

Forrest félig lehunyt szemmel, álmosan bólintott.– Az bizony tényleg elképesztő – ismerte el, hiszen maximálisan

egyetértett a férfival.Nem siettette beszédre az idegent. Most nem fájt semmije: se a

meghúzódott izom a hátában, se a seb a derekában (bár ez utóbbi

egyébként is csak valami enyhe, alig észrevehető bizsergés formájában jelentkezett, úgyhogy szót sem érdemel), és ez nagyon jó érzés volt,mintha felüdült volna a teste.

Csak az álmosság maradt, a nap fáradtsága. Na meg ez az idegen isvalahogy álmosította, alig bírta nyitva tartani a szemét.

Megrezzent, amikor a férfi felpattintotta az aktatáskáján a zárakat.– Nos, magának volt igaza – mondta a kis ember. – Tényleg idegenek

szálltak le a városban, most már van róla bizonyíték.

Forrest agyáról egyből eltűnt a kába fáradtság.– Miféle bizonyíték?



A férfi egy nagyalakú borítékot vett elő a táskából, és a tábornok felényújtotta.

– Ez itt.Forrest elvette tőle, aztán a tartalmát kiborította az asztalra.

Az anyag nagy része gépelt papírlapokból állt, ezek mellé volt mégnéhány újságkivágás is.Felvette az első géppel írt lapot, és olvasni kezdte.– Ez nagyon úgy néz ki, mint egy rendőrségi jelentés – félig kérdő,

félig kijelentő volt a hangsúlya.Immár érdeklődően nézte a kis embert, aki közben a kiürült aktatáskát

letette maga mellé a padlóra.– Az is. Amint majd olvashatja, arról szól, hogy ma reggel elütött

valakit egy busz. A szemtanúk egybehangzó állítása szerint átment rajta akerék, és a fickó meghalt. Utána pedig feltámadt, és a tömeg azt hitteróla, hogy a pokol küldötte.

– Ma reggel? – kérdezte Forrest mélán. – Milyen nap van ma?…– Hogyan?…– Csak azt kérdem, milyen nap van ma?– Hát szerda…– Na és hányadika?– Huszonhetedike.Ez egy kicsit szíven ütötte Forrestet, egészen megzavarodott. Ezek

szerint – a fenébe, ez eddig eszébe sem jutott, de minden ami történt attólkezdve, hogy ráfogták a pisztolyt az utcán… az a sok zűrös dolog, mind amai nap folyamán történt volna?

Na várjunk csak, hogy is van ez?Három harminckor hagyta el a laktanyát. Most hét huszonöt van, egy

vagy másfél órán belül teljesen besötétedik…Na tehát: három harminc, a lövöldözés maximum tizenöt percet vett

igénybe. Az három negyvenöt, utána amíg elszállították arra a helyreaz… Várjunk csak, azok a környékek le vannak zárva a légiautó-forgalom elől, mert a szokásos repülőutak útjába esik, földön viszontlegalább negyvenöt perc, amíg odaérnek…

Hol is tartunk?… Ez már fél öt. Ha beleszámítjuk az ottani küzdelmet,Gonsalest meg a visszautat, az azt jelenti, hogy perceket lehetett a házbaneszméletlenül…

Igen, igen, semmi kétség.

Akkor viszont ki?…Ki nyúlt bele az agyába, ha ők nem tehették? Márpedig ők nem



tehették, ez száz százalék, hiszen percek alatt egy ilyen dolgot nem lehetmegcsinálni normálisan.

Teljesen tanácstalannak érezte magát, és a fájdalom megintbelelüktetett a fejébe.

Felnyúlt, és masszírozni kezdte a halántékát.A kis ember aggódó hangjára tért magához.– Rosszul van?– Tessék? – Bambán bámult a férfira.– Csak azt kérdeztem, hogy rosszul van-e… Mert úgy elsápadt…

Tudja… Meg úgy masszírozni kezdte a halántékát, ezért azt gondoltam,hogy megfájdult a feje… vagy valami ilyesmi… Tudja…

– Nem, nincs semmi baj – hazudta, de még mindig egyre az járt a

fejében: ha nem ott a házban nyúltak az agyamhoz, akkor hol a fenében?És kicsoda?– Folytassuk! – mondta közben. – Szóval… szóval, ez egy rendőrségi

jelentés. Hogy jutott hozzá, lefizetett valakit?A kis ember erre szégyenlősen felnevetett:– Ó, nem, nem, dehogyis. Eszembe sem jutna ilyen… – Ismét

kuncogott egyet, mintha tényleg nagyon szórakoztatná az ötlet. – Máremlítettem önnek, hogy a sógorom ott dolgozik bent az őrsön. És amikorlátta, hogy mi a helyzet, akkor elhozta nekem a jelentést… Nem túlszabályos, azt mondta, de tudta, mennyire odavagyok a hobbimért.

– Miért, mi a hobbija? – kérdezte tanácstalanul Forrest, és még csakeszébe sem jutott, hogy tudnia kellene.

A kis ember ismét kacagott egy visszafogottat.– De vicces!… Jaj, de vicces maga!… Mintha nem tudná, hogy az

UFO megfigyelés. Máskülönben minek lennék itt?„Ezek szerint mégiscsak tudnom illett volna” – gondolta Forrest, de

csak annyit mondott.

– Hogy milyen igaz! Na igen, igen, a sógor, mi?… A sógor!… – Ésmindentudóan bólogatott hozzá, hogy mentse a helyzetet. Egyébként megkezdte idegesíteni ez az ember. A visszafogottsága és a gátlásossága.

Felsóhajtott.– És az újságcikkek?– Nos, hát azok a jelentést egészítik ki. Végül is, ez a bizonyíték, hogy

önnek volt igaza… Bevallom, amikor először azt mondta, hogy elástákmagukat az űrhajójukkal, nem hittem el… Ó, és azt még nem is mondta,

hogy találtak-e valamit.– Mi?… – Forrest úgy érezte, szétdurran az agya. Ennyire még sosem



fájt. – Hol?…– Hát azon a területen…– Miféle területen, jóember? Ne beszéljen nekem már itt mindenféle

istenverte rébuszokban!… – fortyant fel Forrest.

– Hát tudja!… – bizonygatta a kis ember.A tábornok sóhajtott.– Nem, nem tudom. Gondolja, ha tudnám, zaklatnám mindenféle

keresztkérdésekkel? Nem, barátom, nem zaklatnám. Én nem az FBIvagyok, és nem a CIA, hanem egy szerencsétlen tábornok az amerikaihadseregből, akinek most úgy görcsöl a feje, mint még soha életében…Ezért, kérem… kérem, ne haragudjon, hogy ingerült vagyok, neharagudjon, hogy abszolút nem fog az agyam… Tényleg nézze el ezeket

nekem! És kérem, legyen tekintettel arra, hogy jelenleg még szinte anevemmel sem vagyok tisztában, ezért valószínűleg hülye kérdéseketfogok feltenni, és legyen szíves ezekre válaszolni… – Forrest nagyonmeg volt elégedve magával. Ezt mind egy szuszra mondta el. Lám-lám,nem is olyan nagy átok, hogy egy kicsit fáj a feje, hiszen milyen jókifogást lehet gyártani belőle.

– Á, szóval fáj a feje – bólogatott megértőn a kisember.Damien erre felemelte a tekintetét, és farkasszemet nézett vele. Arra

gondolt: „vajon tényleg nem lehet első re megérteni, amit mondok?Tényleg nem vagyok elég érthet ő ?”

Elszámolt háromig. Az ingerültsége, amit a kis ember iránt érzett, nemcsökkent ugyan tőle, de legalább lenyelte a készülődő durva választ.

– Igen – mondta inkább röviden, csalóka negédességgel, és közbenpróbálta magát meggyőzni, hogy valójában nem is a kis ember idegesíti,hanem ez a rohadt fejfájás. Tény, ami tény, mindig nagyon ingerültszokott lenni, amikor fáj a feje, de sajnos ez sem változtatott azon adolgon, hogy bizony ez a kis fickó is rohadtul idegesíti.

– Az elég kellemetlen – bólogatott közben az együtt érzően, és Forrestlegszívesebben nekiugrott volna, hogy puszta kézzel letépje a fejét.

– Az… nagyon… kellemetlen – préselte ki magából ezt a pár szót, ésaz a szerencse, hogy fogalma sem volt, mi a módja annak, hogy az embera protézisét csikorgassa, mert bizisten, ha tudta volna, megteszi.

– És nem tudja, hogy mitől fáj? – érdeklődött még mindig együttérzően a kis ember.

Damien Forrest tábornok pedig mosolygott. Elhatározta, hogy bármit

is mond neki a kis ember, mosolyogni fog, hadd lássa ez a civil, hogy azUSA hadseregének jeles tábornoka, még ilyen állapotában is, amikor



talán csak hajszál választja el a haláltól, szóval még így is megőrzi améltóságát, az udvariasságát, és a többi… Na szóval, mindazt megőrzi,amit egy ilyen tábornoknak, aki akár még az USA elnöke is lehet, hiszenmegvan hozzá a rátermettsége – tudja ezt mindenki… Na jó, majdnem

mindenki… Hát, aki számít, az tudja… Ő maga tudja, és kész, ennyi elégis, a többiek meg majd úgyis megtudják időben.Azonban amint eljutott az agyához, mit is kérdez tőle ez az istenverte

civil, lehervadt az arcáról a mosoly.– Nem, nem tudom – válaszolt a sírással küszködve, aztán elszakadt a

cérna, és felüvöltött. – De hát ember! Honnét a fenéből tudnám! Orvosvagyok én, vagy tábornok?… Ha lenne egy golyó, vagy egy… vagy egy,mit tudom én… egy fejsze a fejemben, akkor tudnám, mitől fáj, úgy

éljek, akkor tudnám. De nincs. Se fejsze, se golyó. Na, akkor honnét afenéből tudjam?…– Ó, igaz, igaz – pironkodott a kis ember ijedten. – Honnét is tudhatná,

honnét is tudhatná?…Szomorúan csóválta a fejét, majd újra megszólalt.– Ne haragudjon rám, hogy ilyen hülyeségeket kérdezek. De tényleg,

honnét is tudhatná… Honnét is tudhatná?…– Nem. Ön ne haragudjon. Ennyire még sosem fájt a fejem, úgyhogy

most nem leszek valami jó tárgyalópartner.– Orvos látta?Forrest úgy érezte, nem bírja tovább. Ennyi elég volt mára. Inkább a

halál, mint még egy kérdés ettől az agyalágyulttól.Nem is válaszolt. Úgy tett, mintha nem hallotta volna, és egyre csak a

fejét masszírozta.Azonban a kis embernek nem kellett válasz, megválaszolta ő saját

magának.– De buta vagyok… hihihi… Hát hogy láthatta volna orvos?… Ha látta

volna, nyilván adott volna valami gyógyszer, és akkor már nyilván nemfájna. Hát nincs igazam?…

– De igaza van…– Elmenjek?… Megbeszélhetjük a dolgot máskor is – készségeskedett

az emberke.– Nem. Ne menjen el! Most akarom megbeszélni… De hol is

tartottunk?– Hát én épp azt kérdeztem, látta-e orvos?… De úgy gondolom, ön

igazából nem erre kíváncsi, hanem az UFO-ra.– Igen…



– Szóval, az a helyzet… hát, hogy szóval… amikor megkért rá, hogynézzek utána, mi a középpontja a regisztrált anomáliáknak, és énmegadtam a koordinátákat, nos, tudja, nem hittem magának, hogy elástakott egy UFO-t. Komolyan nem hittem el… De most azt mondom, igaza

lehet… Nos, most már van pontos képem arról, amit azok az emberek,vagy kicsodák… mert most már abban sem vagyok biztos, hogyemberek… Ajaj, ez kicsit zavaros. Na szóval, azokról a dolgokról vanszó, amit a betonba véstek Harlem szerte. Tudja!… Vagy nem tudja?Mindegy…

– De tudom! Valakik Harlem utcáit televésték egy ábrával éjszaka –mondta a tábornok, és örült, hogy legalább erre emlékszik.

– Így van, pontosan így van. Nos, amikor legutoljára beszéltünk, még

nem volt képem arról, mit véstek az úttestre, de ott az egyikújságkivágásban megtalálja a képet… – A kis ember turkálni kezdett azasztalra borított kupacban, de ennek csupán az lett az eredménye, hogy

jól összekevert mindent, és a lapok fele leborult a földre.Azonban ez nem tudta elvenni a jókedvét, sőt talán észre sem vette, mi

történt.– Itt van, itt van! – kiáltott fel boldogan, és meglobogtatta a kérdéses

lapot.Forrest kivette a kezéből, és tanulmányozni kezdte.– Nem ismerős? – érdeklődött izgatott várakozással a férfi.– De igen. Viszont akkor sem tudom mi ez… Mi ez?– Nos, ha veszi ennek a tükörképét, és ráteszi Harlem térképére, akkor

azt fogja találni, hogy pontosan megegyezik azzal a területtel, aminek akoordinátáit kiadta a számítógép. Úgyhogy gratulálok, önnek volt igaza,itt az űrhajó.

– Gondolja?– Biztos vagyok benne.

– Na csak azért, mert mi megnéztük a területet, és nem találtunksemmit.

– Felásták?– Nem. Miért ástuk volna fel?– De hát azt mondta, hogy valamit elástak… Vagy nem?Forrest döbbenten bámult maga elé.– Tényleg – motyogta aztán. – Erről teljesen megfeledkeztem.Tényleg elfeledkezett róla. Na de hát hogy felejthette így el? Az volt a

szándéka, hogy felásatja a felderítőszakasszal a kérdéses területet, aztánegyszer csak kiment a fejéből az egész, és elvezényelte onnan a



katonákat. Kész őrület, kész őrület, hogy a fenébe felejthette el így!…Iszonyúan fájt a feje. Iszonyúan, iszonyúan, iszonyúan! Mintha tényleg

egy fejszét csaptak volna bele; már-már kedve lett volna felnyúlni ésmegtapogatni a nyelét.

Aztán hirtelen belehasított a felismerés.– Várjunk csak! Mondja azt, hogy UFO!– Mondjam azt, hogy UFO?– Igen, mondja még!– UFO.– Még, még! Csak ismételgesse.– UFO, UFO, UFO. Mire jó ez? UFO.– Oké, elég… Azt, hogy mire jó, azt még nem teljesen… Hoppá, most

mondja azt, hogyű

rhajó!– Űrhajó?És bumm, ott volt a fájdalom. A szóra. Mikor a kisember kimondta azt,

hogy űrhajó, belehasított a fejébe a fájdalom, mintha valami közük lenneegymáshoz.

– Még!– Űrhajó. Ez is ismételgessem?… Űrhajó, űrhajó.Bumm, egy fejszecsapás, aztán bumm még egy, és mintha a második

valamivel erősebb lenne, mint az előző.– Űrhajó, űrhajó, űrhajó…– Jól van, jól van, jaj, jaj, jaj, elég, elég!… – visított Forrest a

fájdalomtól az ájulással küszködve.A kis ember abbahagyta.– Jaj, ki ne mondja még egyszer! – nyöszörögte a tábornok.– Melyiket? Az űrhajót?– Ááááááá!… Azt, azt, maga szadista… áááááá!…– Bocsánat!

– Azt a rohadt életbe!…– Ezek szerint a fejfájásának van valami köze a…– Ki ne mondja!… Ki ne mondja nekem!…– És mit szólna, ha azt mondanám helyette, hogy „bip”… Vagy esetleg

fütyülnék, mint ahogy a dokumentumfilmekben szokták elfedni a trágárszövegeket.

– Kussoljon már!… – üvöltötte el magát Forrest, aztán kicsitfinomabban is megfogalmazva újra elmondta: – Nagyon kérem, most egy

kicsit fogja be a száját!A kis ember engedelmeskedett, hál' istennek anélkül, hogy bármiféle



szóbeli nyugtázást adott volna Forrest követelésére, illetve kérésére – ígymost szótlanul szuszogott a székben, és szinte megmozdulni is alig mert.„Hát, bizony nagyon fájhat a feje a tábornoknak – gondolta –, ha ennyirekiakadt.” Ilyennek még sosem látta a tisztet: ennyire kivetkőzve magából.

Az eddigi találkozásaik folyamán mindig visszafogott udvariasság volt a jellemző je. Ó igen, kicsit megalomániás volt a férfi, de amúgy kellemesbeszélgetőpartner: mindig szívesen hallgatta, amit ő mesélt az UFOmegfigyelésről, egyszer sem szakította félbe, mint a többiek, akik ha elakarja mesélni, miről is szól a dolog, mindjárt menekülnek a közeléből.

„Jól van, jól van, hallgatok. Bár ugyan én csak segíteni akartam neki,hogy ne szenvedjen annyira, de ha még ezzel is fájdalmat okozok neki, hát akkor hallgatok.”

Forrest fejében lassan, fokozatosan enyhült a lüktetés. Megpróbáltgondolkodni, de nem sok sikerrel járt, olyannak érezte az agyát, minthaegy kicsavart szivacs lenne a helyén.

Az előbb már-már azt hitte, meglelte a titok nyitját. Ha ilyen szavakathall, hogy űr… aú, aúúú… Szóval, ha… nos, bizonyos szavak hatásárakezd el lüktetni a feje. Ha pedig nem az elrablói ültettek bele hipnotikusparancsokat, akkor csak egyetlen helyen tehették: ott kint azon a mezőn.Az idegenek!

Ó, igen, ez egy nagyon jó ötlet volt, mindent megmagyarázott volna.Mindössze egyetlen egy gond volt vele, mégpedig az, hogy előbb ment kia mezőre, és csak utána rabolták el. A lánnyal pedig végig ilyendolgokról beszélt, hogy idegenek meg űrhajók, meg minden… És afrancba, megint kikapcsolt, megint nem fáj a feje.

Teljességgel érthetetlen, teljességgel érthetetlen! Hiszen százszázalékig biztos volt benne, hogy az előbb attól fájt a feje, hogy a kisfickó az ismételgette űrhajó. Sőt, még ha csak rá gondolt, akkor isbelesajdult a fájdalom.

Most meg semmi. Egyszerűen elmúlt a fejfájása, és nem reagál.– Ne gondolja, hogy megőrültem, de, legyen szíves, mondja még

néhányszor, hogy űrhajó! – kérte a kis embert.A fickó nagyon furcsán nézett rá. Talán a kérés ellenére mégis azt

gondolta, hogy a tábornoknál nem stimmel valami.– Biztos benne? – kérdezte kiszáradó torokkal.– Persze, hogy biztos vagyok benne. Különben miért kérném?– Hát jó… – sóhajtás – na szóval, űrhajó, űrhajó, űrhajó… Mondjam

még?– Mondja, mondja!



– Űrhajó, űrhajó – ismételgette a kis ember monotonul, majd amikormár nagyon megunta, cifrázni kezdte: űűűűrhajó, űrhajóóóó, űrhajó-ó,űhűrhajó-hóhó…

– Jól van, elég… Most nem fáj a fejem. – Ezt a megjegyzést csak úgy

önkéntelenül tette, saját maga gondolata volt, saját maga számára, a kisember mégis azonnal lecsapott rá.– Á, gondolja, hogy azért múlt el, mert én itt azt ismételgettem, hogy

űrhajó? Ez olyan, mint amikor valaki azt ismételgeti: nem fáj a fejem,nem fáj a fejem?

Forrest először azt hitte, a férfi ugratni akarja. De akkor látta, hogymennyire komoly és lelkes az arca, akkor pedig már tisztában volt vele:bizony nem.

– Minden bizonnyal! – hagyta hát rá, majd felvette az újságból kivágottképet, ami valami kőből, faágakból, kavicsból, és az aszfaltból állósziklakertszerűségnek tűnt.

És amint ránézett, most már látta, hogy tényleg: bizony-bizony bárki iskészítette, ez annak a területnek a térképe volt, ott a roncstelep mellett.

Aztán ahogy erre gondolt, bumm, megint ott volt a fejfájás. Mintha egykapcsoló lenne a fejében, amit valaki fel-le kattintgat, kénye, kedveszerint.

Egészen elerőtlenedett. Visszatette a képet az asztalra, és becsukta aszemét.

És amire ezt megcsinálta, az az átkozott, istenverte fejfájás már nemvolt sehol.

Kinyitotta a szemét. Mérgesen nézett a vele szemben ülő ufókutatóra,aki így elvetette azt az ötletet, hogy bármit is kérdezzen tőle. Inkábbmegpróbált barátságosan mosolyogni; ezzel is megmutatva, hogy: á, ő aztán nem gondol semmi rosszra, nem gondolja azt, hogy Forrest egyfutóbolond, vagy legalábbis élénk pszichopátiára utaló tüneteket mutat –

ó, nem, nem. Minden rendben van. Minden rendben.Forrest nem törődött vele. Felkapta a képet, és a szeme felé közelítette.Mire, bang, jött a fejfájás.Lerakta a képet az asztalra, és rárakta a tenyerét, hogy eltakarja.Az UFO-kra váró kis ember már nem mosolygott.A fejfájás viszont elmúlt.Forrest elvette a kezét a képről, és lenézett rá.Semmi.

Akkor felemelte, és ismét a szeme felé kezdte közelíteni.Ismét semmi.



A rohadt életbe, mi van már?Az ufókutató már cseppet sem volt jókedvű. Talán most már nem volt

képes elhitetni önmagával, hogy minden a legnagyobb rendben van.Forrest nézte a képet, és arra gondolt, hogy bizony, bizony, ez az a

terület, ahol már jártak, és…És, bang, bang, jött a fejfájás.Letette a képet az asztalra, és eltakarta a kezével.A fejfájás elmúlt.Elvette a kezét, lenézett rá, és arra gondolt: itt ásták el az ű rhajót.

Bang, fejfájás.– Fú, a mindenit, rájöttem! – kiáltott fel hangosan, és tenyerével

hatalmasat csapott az újságkivágásra, aminek következtében a kis ember

akkorát rázkódott, hogy majdnem a szék mellé esett. – Rájöttem, amindenségit!Felugrott a fotelből és fel-le kezdett járkálni a szobában. A kis ember

belekapaszkodott a szék karfájába, aztán behúzott nyakkal, némánvárakozott, hogy vajon mi jöhet még.

– Az UFO-k voltak. Bizony ők – állította Forrest. – Ők csinálták!… –Izgalmat és dühöt érzett. – Mindjárt jövök! – szólt oda a kis embernek, ésmindenféle egyéb kommentár nélkül kirohant a fürdőszobába. Ottkinyitotta a gyógyszeres szekrény ajtaját, és kutakodni kezdett benne.Igazából nem szokott gyógyszerekkel élni, így fogalma sem volt, mi lehet

jó fejfájásra.Aztán megtalálta. Aszpirin. Ja, igen ez jó lesz.Mielőtt beszedte volna, elolvasta a betegtájékoztatót. Nem sok mindent

talált benne, ami érdekelte volna. Leírták, hogy minden gyógyszerkárosítja az egészséget, ezért használatát csak akkor ajánlják, ha hirtelennincs más mód a fájdalmainak enyhítésére, satöbbi, satöbbi, a szokásosduma, amire a 2000-ben elfogadott Média Törvény kötelezi a

gyógyszergyártó cégeket (és ami mellesleg alaposan megcsappantotta abevételeiket, hiszen a betegtájékoztató szinte lebeszéli az embereket agyógyszerek használatáról azzal, hogy közli a mellékhatásokat, illetve ahasználatukat csak vész esetére, vagy külön orvosi utasításra ajánlja).

Forrest bekapott két tablettát. Szopogatni kellett, eukaliptusz íze volt.Arra gondolt, hogy régen, az ősidőkben mintha nem szopogatni kellettvolna ezeket a vacakokat, hanem egészben lenyelni. És ha már ez azemlék beugrott, az is eszébe jutott hozzá, hogy mintha más is lenne már

ezeknek az újmódi fájdalomcsillapítóknak az összetétele, mint régen.Úgy emlékezett, hogy most már csakis természetes alapanyagokból



készült nyugtató komponenseket tartalmaznak. Méghozzá ha mindenigaz, különféle gyógynövényekből készítik.

„Akkor viszont szart se ér az egész!” – gondolta méla undorral, és aszájába rakott még két darabot, amitől olyan pufók lett az arca, mint egy

hörcsögnek. De még ez sem volt elég. Fogta a gyógyszert, aztán kiment akonyhába. A bárszekrényből elővett egy üveg whiskyt, aztán vigyázva,hogy ne csöpögjön mellé, lehúzott belőle két nagy slukkot.

Ha ezután se hat a gyógyszer, hát akkor nincs mit tenni. Ő mindentmegpróbált, ő aztán mindent.

Már-már azon kezdett morfondírozni, hogy visszamegy a fürdőbe, éselrakja az Aszpirint, de aztán mást gondolt, és amikor elindult vissza aszobába, vitte magával…

Fogalma sem lehetett róla, hogy a kis ember, mikor magára maradt,úgy döntött, itt az idő a távozásra. Valahogy rossz érzései lettek atábornoktól. Ha eddig azt is gondolta volna róla, hogy egy jó ember, mostmár nem gondolta azt. Sőt, hirtelen eszébe sem tudta idézni, mikor voltakolyan pillanatok, amikor szimpátiát érzett a katonatiszt iránt. Talán sohaaz életben.

Óvatosan állt fel, nehogy a mozgolódása valami zajt keltsen, majdrogyasztott térdekkel, kidugott fenékkel, előre-hátra billegő felsőtesttel,

és enyhén szétvetett kezekkel, lábujjhegyen osonni kezdett az ajtó felé.Még az alsó ajkát is beszívta, annyira koncentrált.

Félúton járhatott, amikor eszébe jutott, hogy a táskát ottfeledte a székemellett.

Félig megfordult, aztán megállt. Olyan volt, mint egy éjszakai lidérc,aki végre hall valamit, a nagy süket, sötét csendben, ami felkelti azérdeklődését.

Aztán úgy döntött, nem érdekli az az átkozott táska. Most az életéről

van szó, amiből csak egy van, táskából viszont vásárolhat még többet is.Újra menetirányba fordult, és osont tovább az ajtó felé. Mikor elérte,megkönnyebbült. A kilincsért nyúlt, de hiábavalónak bizonyult mindenerőlködése, mert az ajtó be volt zárva, és hiába tekergette a kilincset,számzáras volt, ő pedig nem ismerte a kombinációt.

Elöntötte a rémület.Így az ajtónál állva, megriadt pofával talált rá Forrest.A kis ember visszahőkölt a felpuffadt arcú katona láttán, mert először

el nem tudta képzelni, mi történhetett vele. Bár akkor sem tudott igazábólmegnyugodni, mikor meglátta a gyógyszeres dobozt a férfi kezében:



csupáncsak most már értette, mitől van felpuffadva az arca.Damien megállt az íróasztal mellett, és érdeklődve bámulta az

ufókutatót.– Be van zárva az ajtó – közölte az mélységes mély lehangoltsággal.

– Pevsze, hogy be van, ssshp… hiszen én magam závtam be, ssshp…Jöjjön, ssshp… üljön le! – invitálta vidáman és meglehetősen selypítve atábornok. A ssshp pedig azt jelentette, hogy épp visszaszívta a lecsöpögnikészülő nyálát.

Mit volt mit tenni, a kis ember visszaoldalgott árván maradt székéhez,és kényelmetlenül fészkelődve újra leült rá, mire a katona is visszaült ahelyére.

Ott ültek ismét a másikkal szemben, egymást méregetve. A kis ember

arca gyanakodó volt, Forresté vidám, és kicsit kába.Damien hirtelen felemelte a kezét, és a másik felé nyújtotta agyógyszeres dobozt.

– Kév egyet?– Nem, köszönöm.– Pedig finom. Levendula íze van.– Levendula? – döbbent meg a kis ember, egy pillanatra minden

bajáról elfeledkezve. – Komolyan?– Pe'sze, pe'sze – bólogatott buzgón Damien, és el nem tudta képzelni,

mit csodálkozik ezen annyira beszélgetőpartnere.– Komolyan levendula? – ismételte az, és olyan fintort vágott, mintha

valami nagyon rossz ízt érezne a szájában. Damien egy pillanatig megvolt győződve róla, hogy a kis ember mindjárt félrefordítja a fejét, ésodaköp egy hatalmasat a szőnyegpadlóra.

– Miévt ? – értetlenkedett. – Ön még ssshp… fofem kóftó't femmit ssshp… aminek levendula íze vó't ssshp?

– Hál' istennek nem. Levendula, fújj! Biztos, hogy levendula?… Ami a

szájában van annak egészen más szaga van.– Méft, milyen faga van, ssshhp?– Hát semmiképp se levendula. Inkább eukaliptuszhoz hasonlít.Damien Forrest tábornok ekkor bal kézzel a homlokára csapott. Csak

úgy csattant.– Ó, de bavom vagyok! Hát pefe, hogy eukaliptuf, ssshhp… hát pefe!…– Na azér'! – nyugodott meg az ufókutató specialista.– Fóval, akko' kév egyet?

– Dehogyis. Sosem szerettem a gyógyszereket.– Magam is íty fatyok fele, ssshhp… csak moft ev egy kivételef a'kalom



ssshhp… – Azzal Forrest nekiállt, hogy rendbe szedje a szétszórt jelentéslapjait. – Moft elolvafom.

És úgy is tett, ahogy mondta. Tíz percbe telt neki, míg átrágta magát azirományon, közben egyszer sem fájdult meg a feje. Nagyon jól érezte

magát, így még az sem zavarta, hogy némelykor olyan érzése támadt,mintha a szoba egy kicsit ringatózna vele. Egyébként nagyon vidámdolognak tartotta, hogy a tömeg vallásos hisztériába esett egy idegenmegjelenése miatt, nagyon vidámnak.

– Elolvaftam – közölte végül a kis emberrel. – És nagyon övülök, hogyelhofta nekem. – Megpróbált rendesen artikulálni, de nem ment. Túl sokdolog volt egyszerre a szájában. Vagy az utoljára beszedett aszpirineket –mert amióta leült, beszedett még két szemet – vagy a protézisét el kellett

volna távolítania, de egyik sem akaródzott neki.Szerencsére a gyógyszer gyorsan oldódott – és még gyorsabban hatott–, így hamar felszabadult a szája.

– Azt hittem – mondta akkor –, hogy semmit sem ér ez a gyógyszer.De már cseppet sem fáj a fejem… Vagy mondtam ezt már?

– Nem, még nem mondta. De örülök neki.– Nagyon-nagyon jó ez a gyógyszer, komolyan, nagyon-nagyon jó. Az

ember az élet kemény dolgait is vidámnak látja tőle… Én például csakmost jöttem rá, hogy az UFO-k hipnotizáltak engem valahogy… érti?Hipnotizáltak, én meg csupán röhögni tudok rajta – mondta Forrest, éshogy reprezentálja, boldogan mosolygott.

A kis ember nagyon remélte, hogy nem lehet belehalni az aszpirintúladagolásába. Ó, nem, biztos nem lehet, hiszen ezek az újfájdalomcsillapítók már sokkal enyhébbek, mint a régiek. Csak akkorveszélyesek, ha az ember alkoholt iszik rájuk.

– Hát izé… örülök. Ennek is örülök – mondta.– Nos, szükségem lenne a sógorának a nevére… Tudja, aki a jelentést

írta.– Igen, sejtettem, hogy róla van szó. Már csak azért is, mert ő az

egyetlen sógorom.– Rá se rántson! – vigasztalta Forrest, és egy tollat nyomott a kezébe. –

Csak írja le! A rendőrőrs nevét nem kell, az benne van a jelentésben.A kis ember elvette a tollat, mire a tábornok egy lapot is áttolt az ő

térfelére.– A jelentés első oldala. Ide jó lesz…

– Hát nem szívesen… – ellenkezett erőtlenül az emberke. – Tudja, asógorom azt mondta, ezek a jelentések titkosak, és megütheti a bokáját,



ha rájönnek, hogy kiadta… Tudja, az eredeti jelentésen ott van azaláírása, csak letakarta, amikor a fénymásolatot készítette… épp ezmiatt…

– Így van. Nagyon megütheti a bokáját, ha rájönnek erre – helyeselt

bólogatva Damien. – Na de ki mondta, hogy rá fognak jönni? He?… Nemmondta senki. És csak azért nem mondta senki, mert nem fog rájönnisenki. Ezt én, Damien Forrest, az US Army jeles tábornoka garantálomneki. – Forrest felemelte a bal kezét, és kis bizonytalan tapogatózás után aszívére tette, a jobbját pedig, úgy hogy a felkarja közel vízszintesenálljon, nyitott tenyérrel az égnek emelte: az eskü pozíciója.

– Hát nem is tudom… – bizonytalankodott az emberke.– Mit mondtam én magának ezzel a dologgal kapcsolatban, amikor

elő

ször találkoztunk? – kérdezte Forrest, remélve, hogy valóban mondottvalamit.– Mármint az UFO-kkal kapcsolatban?– Igen, igen…– Azt, hogy hisz bennük.– Mi?… Hát persze, hogy ezt mondtam, amikor tényleg hiszek bennük.

Elvégre ha nem hinnék bennük, akkor minek kerestem volna fel magát?Nemde, hehehe…

– De – bólintott az ufókutató, mint egy engedelmes tanítvány.– Na most akkor, figyelj ide, Joe… vagy Eddie… ugye így hívnak?– Nem, uram. Arnoldnak. Arnold Scott.– Na ugye!… Szóval, akkor figyelj ide, Scottie kölyök. Mást nem

mondtam neked? Nem mondtam ilyen dolgokat, ami a fontossággal, mega titoktartással, meg az ilyen dolgokkal kapcsolatosak?

– De igen.– Ugye, ugye? Na ugye… És miket mondtam?– Azt uram, hogy Amerika léte függ ezektől a kutatásoktól, és attól,

hogy titokban maradjanak.– Bingó, Scottie! Nagyon jól emlékszel. Na most még azt mondd meg

nekem, hogy megőrizted-e a titkunkat.– Igen, uram.– Szóval nem mesélted el senkinek.– Nem.– És ezt a mostani felfedezésedet?– Ezt sem.

– Nagyon jó… Szóval, leírtad már a sógorod nevét?– Még nem.



– Ugyan, Scott, megígérem, hogy teljesen diszkréten kezelem adolgot… Ha esetleg valami miatt kapcsolatba kell lépnem vele, akkor isteljesen diszkrét leszek.

A kis ember felsóhajtott, aztán odakörmölte a lapra a sógora nevét,

meg a rendfokozatát.Mikor végzett, Forrest áthúzta az ő térfelére, és tanulmányozni kezdte.– Nagyon jó! – jelentette ki végül, elismerő hangnemben. – Szép

olvashatóan írsz.A kis ember erre nem tudott mit mondani. A tábornok pedig

gondolkodott egy sort, majd újra megszólalt.– Akkor már csak egy dolog van hátra.– Micsoda?

Forrest most nem válaszolt. Viszont, amit csinált, az minden választfelülmúlt. Előkapta a pisztolyát, és az ufókutatóra fogta.– Jézusom, mit csinál? – dadogta az ijedten.Forrest arcán töprengő kifejezés jelent meg.– Igazad van – bólintott aztán, és leengedte a fegyvert. Azonban

mielőtt a kis ember megnyugodhatott volna, még hozzátette: –Teljesenösszedzsuváznánk a szőnyeget meg a falat.

Letette a pisztolyt az íróasztalra. Arnold Scott mereven bámulta, úgyérezte, képtelen levenni a tekintetét a fegyverről.

Így nem láthatta, amint a tábornok keze nekilendül.Talán nem is érezte, amikor a tiszt tenyerének belső éle lecsapott a

torkára. Az ütés ereje hátrafelé taszította, a szék billent vele, azonban alábai megakadtak az íróasztal alsó lapjában, így a széke nem dőlt el,hanem negyvenöt fokos szögben megállt a két hátsó lábán, aztánvisszabillent az eredeti pozíciójába.

A kis ember felsőtestével élettelenül zuhant az íróasztalra. A fejehatalmasat koppant az asztal lakkozott lapján.

Forrest becsukta a jobb szemét, a ballal pedig kíváncsian és kicsitkábán pislogott a mozdulatlan testre.

Valamit nem értett.– Ezt most miért is csináltam? – kérdezte meg fennhangon, de mivel

senki nem válaszolt, megvonta a vállát. – Na most már mindegy!Felállt, megkerülte az íróasztalt, majd a férfi hónalja alá nyúlva

felállította. A test, most hogy teljesen ernyedt volt, rohadt nehéznek tűnt.Hogy a fenébe lehet egy ilyen apró ember, ilyen eszméletlen nehéz. Na

persze, hiába apró, ha sokat zabált, akkor bizony lehet baromira súlyos…Na de most már nem fog többet soha sokat zabálni, még ha ennek a jelen



szempontjából nincs is semmi jelentősége.Forrest úgy döntött, hogy a vállára veszi a kis embert, és úgy viszi a…

a hova is?…Tényleg, hova a fenébe rakja? Ki nem viheti, mert észreveheti valaki.

Majd éjjel kiviszi. Addig el kell rejteni valahova.Na akkor?…Na akkor a fürdőszoba vagy a szekrény?Nem, a szekrény nem jó, mert büdösek lesznek tőle a ruhák, ha esetleg

a meleg miatt hamar elkezd oszladozni.Akkor marad a kád. Az jó tágas és szellős is, mintha pont arra találták

volna ki, hogy ő hullákat tároljon benne. Az egyetlen kényelmetlenmomentum a dologban, hogy amikor fürdeni akar, akkor majd megint ki-

be kell rakosgatni a fickót, hacsak nem akarjaőt is letusolni. Bár az nemnyerő, mert akkor hamar elkezd puffadni…

De baromság! De baromság, hol lesz már a fickó, amikor én fürdeniakarok…

Letérdelt a felállított hulla elé, hogy a vállára billentse, de az ehelyetthátrafelé dőlt, egyenesen rá a hifiállványra, ami ettől szintén eldőlt, mirea drága berendezések hangos csattanással szanaszét gurultak.

– Ajaj-jaj jaj!… – siránkozott Forrest, felszerelése romjait szemlélve. –A tv. A CD, a videó… ajaj-jaj-jaj-jaj!…

Nagyon el volt keseredve. A legjobb cuccok voltak, amiket csak kapnilehet, és ehhez mérten megfelelően drágák is. Szívta is a protézisét,amikor ki kellett fizetni őket, most meg egy pillanat alatt semmivé lett azegész. Hát igen, a jótállás erre nem jó. Majd meg kell nézni, hogy alakásbiztosítás fizet-e rá valamit.

Na de előbb rakjuk rendbe a kis ember dolgát.Most már nem akarta a vállára venni. Egyszerűen megfogta a két

kezét, és húzni kezdte be a fürdőbe.

Naná, hogy a lába mindenbe beakadt, így amire célhoz értek, össze-vissza forgatták, borogatták a berendezést.

Forrest izzadva emelte át a testet a kád peremén. Akkor vette észre,hogy véres a keze. A francba is, a kis embernek betört a feje, mikorlekoccolta a hifiállványt.

Odalépett a kagylóhoz, és lemosta a kezét.Épp törölközött, amikor csöngettek.Egy pillanatra megmerevedett, de aztán megvonta a vállát, és csak

törölte tovább a kezét. Majd csendben lesz, és úgy tesz, mintha senki nemlenne itthon. És momentán ez a senki csakis ő lehet, mivel más nem lakik



itt.Mikor végzett, kiosont a szobába. Remélte, hogy hívatlan látogatója –

bárki is legyen – már lelépett.De nem, mert ebben a pillanatban újra csöngettek, a kellemes hangsor

végigvibrált a lakáson.Az ajtóhoz osont, és bekapcsolta a kukucskálót, mire a kinti kamerarávetítette az ajtó belső oldalára, ki van a túloldalt.

Egy kimenőruhát viselő katonatiszt volt. Edgards tábornok aszomszédból. Vajon mit akarhat?

Jelenleg épp bejutni a lakásba, mert valami apró műszert illesztett azajtó számkombinációs zárjához.

„A fenébe, ez még betör ide!” – rémült meg Forrest, és gyorsan

beütötte a nyitókódot, majd feltépte az ajtót.Edgards ijedten hátrahőkölt.– A fenébe, már azt hittem, nem vagy itthon! – rázta a fejét, amikor

rájött, ki áll vele szemben.– És akkor be kell törni? – rótta meg Forrest.Erre Edgards vigyorogva lépett egyet előre, arra késztetve Damient,

hogy az félreálljon az útjából, és máris bent volt a lakásban.– Kétszer is csengettem. Nem hallottad?– Ó, épp aludtam – hazudta Forrest, és becsukva az ajtót, megállt a

„vendége” mellett. – Tudod, amikor alszom, akkor speciel nagyonmélyen alszom… Komolyan… Több méter mélyen…

– Áááá!… Szórakozol itt velem!… Ha te aludtál, akkor ki törte össze ahifi berendezést? – mutatott a romokra.

– Hát én voltam – állította pillanatnyi habozás után Forrest. – Amikorhallottam, hogy csengetsz, felugrottam, és miközben kifelé rohantam,felborítottam az állványt… így történt… Igen, igen, így.

– Ne hülyéskedj, hiszen én épp a zajra jöttem át.

– A zajra? Miféle zajra?– Hát teljesen olyan volt, mintha valaki itt borogatná a berendezést.– Komolyan?… – nézett rá Forrest teljesen elképedve. – Á, értem…

Értem már, mi lehetett. A tv. Tudod, hangosra volt állítva, mert épp egyakciófilmet játszottak, én meg kíváncsi voltam, milyen a hifi hangzás.Biztos azt hallottad…

– Na most akkor aludtál, vagy tévét néztél? – kérdezte az az istenverteEdgards tábornok, Damien pedig érezte, hogy egyre inkább

belekeveredik a magyarázkodásba. Sok volt az az istenverte aszpirin,teljesen elkábult tőle.



– Hát persze, hogy aludtam – közölte méltatlankodva. – De előtte tévétnéztem, és csak utána aludtam el… Vagyis közben. Úgy elaludtam, minta sicc, és még a tévét sem kapcsoltam le… Aztán te csöngettél, én pedigfelugrottam, és miközben rohantam, hogy kinyissam neked az ajtót,

felborítottam a hifiállványt, ahogy már mondtam… így történt,komolyan…– Te most viccelsz, ugye? – Edgards úgy nézett rá, mint aki rájött,

hogy épp most akarták palira venni.– Jó… viccelek – mondta rezignáltan Forrest. Tudta, hogy nem nagyon

érdemes erőltetni a verzióját, hiszen Edgards nem hülye. Tekintete azíróasztalára siklott. Ó igen, ott van még a pisztoly.

– Na, halljuk, szerinted, mi történt? – kérdezte a férfit, egyre a pisztolyt

fixírozva.– Szerintem a pasas itt állt, te meg itt – mondta Edgards, és közben akezével mutogatott. Forrest nem figyelte, egyre csak a pisztolyt nézte,egyre csak azt, annyira vágyott rá, hogy szint már látta is, amintfelemelkedik az íróasztalról, és repül felé. – Aztán te meg bemostál neki,mire lekoccolta az állványt. Na hova dugtad?… A szekrénybe? Vagy afürdőszobába?

– A fürdőbe – vallotta be Forrest. – Ott fekszik a fürdőben… De nemverekedtünk, hanem amikor a vállamra akartam venni, akkor esett rá azállványra…

Vajon észrevette már Edgards a fegyvert? És ha igen, készül-e arra,hogy ő érte ugrik? Persze alapesetben még az sem okozna gondot, hakészülne rá, mert semmi esélye sem lenne ellene. De ez az istenverteaszpirin-whisky kombináció teljesen eltompította és lelassította.

És akkor Edgards felröhögött.– Hát, öregem, amikor meghallottam a zajt, azt hittem, hogy betörő jár

nálad. Baromira megijesztettél… Asz'ittem, hogy kinyírtak, vagy

mifene…– Komolyan? – kérdezte automatikusan Forrest, bár cseppet sem

érdekelte, mi a fenét is karattyol a másik. Egy valami érdekelte csak: azaz istenverte fegyver.

Vagy talán próbálja meg elintézni közelharcban a férfit?– Persze, hogy komolyan. Eszembe sem jutott, hogy valami csajt

rejtegetnél… Nagy hancúr lehetett. Hova rejtetted a picikét?Lassan jutott csak el Forrest tudatáig, mit is karattyol Edgards.

Hogy megúszta.Akkor olyan gyengeségi roham tört rá, hogy úgy érezte, ha nem ül le



azonnal, rögtön összeesik.Odatámolygott az íróasztalhoz, és belerogyott a fotelba. Most még

azzal sem törődött, hogy eltakarja a pisztolyt. Elvégre ő egy katona, aznem szúrhat a másiknak szemet, hogy fegyvert talál nála. Az viszont már

inkább, ha megpróbálja elrejteni.Vissza kellett fognia magát, hogy ne hangosan zihálva lélegezzen.Izzadságcsepp csorgott a homlokáról lefelé, mire felemelte a kezét, ésolyan mozdulatot csinált, mintha valaki hátrasimítaná a homlokába lógóhajtincseit. Összezavarodott a mozdulat természetességétől, mert ez aztánigazán nem illett hozzá, ez aztán igazán nem, hiszen soha, soha, de sohanem volt még hosszú haja.

Vagy mégis?

Hirtelen bevillant neki egy emlékfoszlány. Nagyon régen történhetett,nagyon régen, hiszen pontosan érzékelte, hogy az, aki a mozdulatotcsinálja, milyen picike még, talán nem lehet több hat évesnél. És hosszú ahaja. Az apjától leste el a mozdulatot, akinek szintén hosszú volt a haja,és így szokta hátrasimítani.

És a kisgyerek ő maga volt.Aztán az emlékfoszlány visszabújt oda, ahonnan egy pillanatra előtört,

hogy megkísértse őt, és hiába nyúlt utána, csak tömör, üres sötétségettalált.

Elfogta a keserűség. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamitEdgardsnak, aki ott állt a szoba közepén, és kíváncsi tekintettel őtfixírozta. Talán kérdezett valamit, és most a választ várja?

Ja, igen, azt kérdezte, hova rejtetted a picikét?Vagy kérdezett volna azóta valami mást is?Hiába erőltette az agyát, nem tudott rájönni.De már nem is számított.Mert akkor bekövetkezett a vég.

A fürdőszoba felől jövő zajra még nem figyelt fel, de arra, hogyEdgards hirtelen arrafelé fordítja a fejét, aztán nagyon meglepett képetvág, arra már igen.

Pláne, hogy Edgards felemelte a kezét, és valakire rámutatva meg iskérdezte:

– Hé, ez kicsoda?Forrest is arrafelé fordult, és meghűlt az ereiben a vér.A kis ember volt az.

„Ez nem igaz, hiszen ő t megöltem – gondolta Forrest. – Ez csak valamirémlátomás lehet. A gyógyszer keverve alkohollal, igen, emiatt lehet



csak.”De akkor Edgards újra megkérdezte:– Ki a büdös franc ez, Dam?Akkor mégiscsak igaz lenne? Forrest rémületében elfeledkezve a

pisztolyról, talpra ugrott, és mereven bámulta a tántorgó figurát.A kis ember kiáltani próbált, de nem volt rá képes. A szájából dőlt avér, a nyelve lógott kifelé, a levegő bugyborékolva tört elő a tüdejéből.Nyöszörgött, az arca sápadtan világított, amit kihangsúlyozott vérénekvörössége, a szeme tágra meredve, és valami földöntúli rémület ült benne.Az egész alak ilyen földöntúli volt, mintha épp frissen szállt volna ki egykriptából. Még ahogy két kezét könyörgően előrenyújtotta Edgards felé,az is teljesen úgy mutatott, mint ahogy a nagyon régi horrorfilmekben a

zombik, vagy más förmedvények elindultak a prédájuk felé.Forrest hirtelen kilépett előre, egy villámgyors mozdulattal átkarolta akisember nyakát, magához rántotta, majd átdobta a csípő jén. Ennek márhasználnia kellett: ettől a mozdulattól bárkinek eltörik a nyaka.

A kis ember mozdulatlanul feküdt a szőnyegen.„Most aztán jól összevérez mindent” – futott át Forrest agyán, aztán

elhátrált a férfitől, és visszahuppant a székébe.„Kész – gondolta –, teljesen ki vagyok készülve.”Így még életében nem lihegett, pedig most mindössze egy dobást

csinált, semmi mást.Edgards enyhén undorodó tekintettel méregette a földön heverő testet.– Megcsípted a betörőt, Dam? – érdeklődött.– Meg – mondta az.– Miért nem lőtted le?– Mert összekente volna a szőnyeget meg a falat.– Jól van. Akkor hívom a mentőket – mondta Edgards.– Minek?

– Hátha még él.– Ne!…– A francba! – kiáltott fel akkor Edgards, és Forrest mögé a szőnyegre

nézett. Oda, ahol a…„Nem, nem lehet, ezt nem hiszem el!…” – gondolta Damien, és csak

késve fordult hátra, ezért elvétette a pillanatot, amikor a kis ember felállt.A férfi megint nekiindult Edgards irányába, és ismét azzal a

könyörgésre nyújtott kéztartással.

Forrest, mintha csalán csípte volna meg, olyan gyorsan ugrott talpra.Még hallotta, amint Edgards azt mondja:



– Inkább lődd le, Dam, ne kínozd!Nem törődött vele. Elkapta a kis ember, és nekivágta a szemközti

falnak.– Mi vagy te, egy istenverte macska? – üvöltött rá gyűlölködve, és

nekikészült, hogy végleg leszámoljon vele. Ha kell, kinyomja a szemét,kitépi a szívét, vagy a gégéjét, bármi, csak dögöljön már meg.Épp nekilendült volna, hogy ráugorjon a prédára, amikor meglátta

szeme sarkából a mozdulatot.Arrafelé rántotta a fejét.Edgards épp felemelte a pisztolyt, és rá fogta.Honnan a francból van ennek pisztolya, honnan a büdös francból kerül

ennek a kezébe pisztoly?

Persze amíg ezen gondolkodott, már ugrott is félre.Ott volt az íróasztalnál, bal kezével – mivel ahhoz volt közelebb, ésminden másodperc számított – lecsapott pisztolya markolatára.

Semmi gond, ballal is olyan jól lő, mint jobbal. Semmi gond!…A gond csak az, hogy elkésett. Hallotta az apró pukkanásokat,

háromszor egymás után, ahogy a hangtompítós csőből kipattannak alövedékek.

De még mindig élt.Felkapta a pisztolyt, és tüzelt ő is. Automatikusan számolta saját halk

pukkanásait. Öt. Ő ötöt lőtt.Edgards szinte elszállt a belecsapódó lövedékektől. A ruhája vérben

úszott, a férfi ott rángatózott hanyatt fekve a padlón, tágra meredtszemmel bámulta a mennyezetet – a végét járta.

Forrest most magát kezdte tanulmányozni. Hogy a francba, hogy mégcsak meg sem sebesült?

Aztán rájött. De hát ez az istenverte Edgards nem is rá célzott, hanem akis emberre. Az ott feküdt a fal tövében, most már végre meghalt. A fal

mögötte vöröslött a vértől, és még az a nyom is nagyon jól látszott, ahogyvégigcsúszott rajta, mikor összeesett.

A francba is! Megölte a tábornokot. De a marha, minek ránt fegyvert,amikor ő félig háttal áll neki. Hogy lehet ilyen eszement valaki?

Illetve, hogy lehetett, mert ez már a múlt.Ököllel az asztal lapjára csapott. Átkozott Edgards, minek kell

heveskednie? Pedig milyen jó alibi lett volna. Szépen tanúskodott volna,hogy betörő járt nála, és máris le lett volna rendezve az ügy.

Most meg ott áll saját lakásának romjai között, minden csupa-csupavér, a két hulláról nem is beszélve.



Visszatette a pisztolyt az íróasztalra, aztán az ily módon felszabadulókezével az asztal lapján kezdett dobolni. Azon gondolkodott, hogy mostvajon mi a fenét csináljon.

És akkor ismét csöngettek…

Patrick Gonsales nagyon meg volt elégedve magával. Egyszer járt csakMartin Pereznél, most mégis egyből megtalálta a házat. Ahogy akörnyékre érkezett, máris minden beugrott, ami akkor történt, és mentegyenesen Perezhez. Ez pedig nem semmi, mert tényleg csak egyszerlátta az utat, hiszen visszafelé úgy hozták, mivel seggrészeg volt. Életeelső igazi berúgása. Mielőtt bevonultatták volna, nem nagyon ivottalkoholt.

Kemény egy másnap volt, kemény egy másnap. Ha rágondolt, mégmindig beleborzongott…Nem mert közel menni a házhoz, hátha figyelik, hanem elég volt neki,

hogy az utcanevet megtudta.Belépett a legközelebbi tele-videofon fülkéjébe.– Készpénzzel vagy hitelkártyával szeretne fizetni? – kérdezte meg egy

kellemes női hang, amikor a fotocella jelezte, hogy van valaki a fülkében.– Készpénzzel – mondta.– Köszönöm… Helyi vagy távolsági hívás lesz?– Helyi.– Köszönöm… Videofonra, vagy sima telefonra szól a hívás?– Nem tudom… Az az igazság, hogy… na szóval nem tudom, nem

tudom…– Köszönöm… Ez esetben az alaptarifának a videohívás összegét kell

tekintenem, ami helyi hívás esetén ötven cent impulzusonként. Kéremlegalább ennyit helyezzen el a villogó nyílásba!

Gonsales bedobott két huszonöt centest.

– Kérem a hívott számát! – mondta akkor az automata kedvesen.– Csak a nevét tudom.– Kérem a nevét!– Perez. Martin Perez.– Utca?– Azt tudom, de a házszámot nem…– Kérem az utca nevét vagy számát.Gonsales bemondta.

– Köszönöm… Ezen a néven a kérdéses utcában ötvenkét előfizető van.



– Te atyaúristen!– Kívánja a térkép segítségével betájolni a hívottat?– Kívánom.A képernyőn most felülnézetből látszott az utca, melyben Perez is

lakott.– Kérem, a mutatóujjával határolja körbe azt a részt, amit szeretnekinagyítani, vagy mondja be a koordinátáit…

Patrick nem is várta meg, míg a gép befejezi, megérintette a képernyő egy részét, mire az egy pillanatra elsötétedett, majd megjelent rajta akívánt rész nagyítva: egy épülettömb teteje.

– Igen, azt hiszem ez az a ház – mondta. – Megnézhetném szemből?– Természetesen.

A képernyőn lév

őkép most elmozdult, olyan illúziót keltve, minthaegy légi-autóval száguldanának le a tetőről fékeveszett őrült módjára,

aztán leállnának a házzal szemben.– Igen, ez az – bólogatott elégedetten Gonsales. – Az itt lakó Martin

Perezt keresem.– Itt egy személy van bejelentve erre a névre – mondta a gép.– Hála Istennek!… – nyugodott meg Patrick.– Ez egy videofon vonal. Épp szabad, máris csöngetem –

készségeskedett tovább az automata, Patrick pedig pár másodperc múlvamár bele is bámulhatott Martin Perez gyűrött képébe a képernyő által.

– Jaj, öregem, de örülök, hogy elértelek! – mondta megkönnyebbülve.Kezdte úgy érezni, hogy minden rendben van. Amilyen jól és könnyedénösszejönnek a dolgai, csakis ez lehet a helyzet.

Perez kelletlen arcot vágott.– Szia, cimbora, nagyon rosszkor hívsz, nagyon rosszkor… Nem

hívhatnál vissza egy fél óra múlva?– Figyelj, Martin, segítened kell! Csak rád számíthatok. Nagy szarban

vagyok. Nagyon nagy szarban… – hadarta egy szuszra Gonsales.– Mégis, mekkorában? – kérdezett vissza Perez.– Ellep, haver, alaposan. Be se férne ebbe a fülkébe.– És én mit tehetnék érted, cimbora?– Sokat. Te vagy az egyetlen ember, akire számíthatok. Találkoznunk

kell! Gyere ki a házból, és indulj el jobb felé. Én majd menet közbencsatlakozom hozzád.

Perez a fejét csóválta.

– Na és mi a fenét csináltál cimbi, hogy ilyen ijedt a hangod? Megöltélvalakit?



– Rosszabb!– Mi? Tán csak nem magát az elnököt ölted meg?– Hú, cimbi, még annál is rosszabb!Erre Perez megint megcsóválta a fejét.

– Na, neeem! – mondta teljes meggyőződéssel. – Az nem lehet. Annálrosszabbat csak egyet ismerek. Azt, ha a feleségemmel rúgtad volnaössze a port. De azt nem tehetted, mert ő itthon van épp velem, és velemfogja összerúgni a port, ha megtudja, hogy én most elmegyek hazulról…

Ekkor, mintegy bizonyítékként Perez szavaira, a háttérben elbődült egyerős, repedtfazék-szerű, női hang.

– Martin, Martin kedvesem… Mi a szart csinálsz már? Hagyd azt akibaszott telefont, és gyere vissza, szívecském, baszd meg, ebbe a rohadt

ágyba, de azonnal!Patrick Gonsales előtt felrémlett Martin feleségének, KonchitaPereznek az alakja. Hacsak nem delíriumos vízió volt az az emlék, akkoraz asszonyka… nos hát ez a „ka” kicsinyítés enyhe rohadt nagy túlzás ránézvén, lévén vagy egy mázsa a százhetven centijéhez.

Gonsales nyelt egyet, és arra gondolt, lehet, hogy igazából nem is nekivan szüksége segítségre, hanem Martinnak. Nem tudta, hogy igaz-e, vagyesetleg a képernyővel van valami gond, mindenesetre Martin Perez jelenpillanatban, mintha sokkal sápadtabbnak tűnt volna, mint amikor fogadtaa hívást. Kínosan egymásra vigyorogtak.

– Várj tíz percet, haver! – mondta Martin, és valami olyasféle mosolytvarázsolt az arcára, amit az ember akkor vág, amikor éppen homokkorcog a fogai között. – Ha tíz perc után nem jönnék, várj még ötpercet…

– És ha még akkor sem jössz? – kérdezte meg gyorsan Patrick, amikorlátta, hogy a másik a kapcsológomb felé nyúl.

– Akkor mondj el értem egy imát… Mást már úgysem tehetsz.

Gonsales látta, hogy Perez még búcsúzóul megvonja a vállát, mint egyolyan ember, aki már megtanult beletörődni a sorsába, azzal megszakadtaz összeköttetés.

– Na foglaljuk csak össze ezt a dolgot! Szóval az az ábra, hogy szarbanvagy, igaz?

– Igaz.– És arra kérsz, hogy segítsek neked kimászni ebből a szarból. Igaz?

– Igaz!– De nem vagy hajlandó elmondani, miről van szó…



– Igaz!– Na, menj a francba!– Hidd el, Martin, ez a te érdeked, hogy ne tudj semmit.– Hát persze. És ha körözött gyilkos vagy… Mit tudom én, egy

sorozatgyilkos. Kint mutogatod a farkad a parkban a csajoknak, ésamelyiknek nem tetszik, annak elmetszed a torkát… Vagy mit tudom én,mit csinálsz vele… He?… Egyszer csak idejön a rendőrség, és aztmondják: á, ejnye-bejnye, maga segített annak a kéjgyilkosnak. Tudja,aki megölte azt a huszonhét fiatalkorú lányt… Nos, lássuk csak,bűnrészesség, bűnrészesség, hány év is jár bűnrészességért?… Huszonöt?Harminc?… Ja, nem, nem, itt van, mi jár érte… Ó, nem, ez nem huszonötév, ez villamosszék. Villamosszék jár érte, itt áll feketén-fehéren…

nagyszerű…– Hé, Perez… Pereeez!… Lassíts, lassíts, haver, vagy állj már le!

Mióta nincs már villamosszék?… Na mindegy, nagyon régóta…– Jó!… Nagyszerű!… Akkor gázkamra. Bingó! Nem villamosszék,

mert az olyan csúnya, csúnya látvány, ahogy az embernek habzik tőle aszája, meg folyik a szeme kifelé… Fújj, fújj, csúnya, csúnya látvány…Gázt neki! Gázt a fiatalembernek, mert az olyan tökös dolog. Gázt atökös gyereknek, ott legalább nem csorog a nyála, és nem folyik ki aszeme, csak simán megfullad …

– Mondom, állj már le!… Már rég eltörölték a halálbüntetést, ember.Jó reggelt!

– Akkor meg huszonöt év. Na? Az se sokkal jobb, az se sokkal…Amire kijövök, kihullik az összes fogam, és nem áll már fel. Mi a francotfogok kezdeni a szabadságommal, mint nagypapa?

– Martin!… Hát ez nem igaz!… Ember, én megértem, hogy kicsitunalmas az életed, és vársz már egy kis izgalomra, de peched van, nem énvagyok az éjszakai rém. Igazán nem… Sajnálom!…

– De valami miatt csak a segítségemet kéred?…– Forrest tábornok miatt.– Forrest?– Igen. Megőrült.– Az lehetetlen. Forrest már a kezdetektől fogva eszement. És senki

sem képes kétszer megőrülni. Még ő sem.– Csakhogy most annyira elment az esze, hogy kinyírt négy… vagy

öt… Nem is tudom… Szóval, kinyírt négy vagy öt embert.

– Honnét tudod?– Láttam.



– Ha meg láttad, cseszd meg, akkor hogyhogy nem tudod, hogy négyetvagy ötöt?

– Mert nem emlékszem. Össze kéne számolnom fejben, de most túlideges vagyok hozzá.

Martin hitetlenkedve csóválta a fejét. Gonsales legszívesebbengyőzködte volna tovább, de már rájött, hogy rosszul fogott ehhez azegészhez.

Perez segíteni fog, ez biztos, hiszen azért jött, egyébként meg nem egyolyan ijedős csávó, és nagy ívben köp a törvényekre, meg hasonlókra, haépp ahhoz van kedve. Hogy ennyit tökölődnek, az bizony az ő saját,mármint Gonsales hibája. Annyira meg volt ijedve, hogy amint megláttaPerezt, elkapta, és egy szuszra rázúdította a követeléseit. Úgy járt, mint a

kezdő

eladó, aki elkapja a kiszemelt áldozatot, és csak nyomja, nyomja,nyomja neki a sódert, amíg szerencsétlen el nem menekül, hiába azért jöttbe eredetileg a boltba, hogy megvegye azt a bizonyos dolgot.

A francba is, ő is ezt csinálta, persze hogy Martin legszívesebbenvilággá futna, vagy visszabújna Konchita ölelésébe…

Vajon mit gondolhat róla Perez azok után, ami történt?Jelenleg épp nyugodt volt, mintha a másik idegessége kiszívta volna a

sajátját, és ha így hideg fejjel gondolt vissza a történtekre, kedve támadtvolna felvihogni.

Mert hát hogy is volt?Hát szóval úgy, hogy már rég lejárt a tizenöt perc, Perez meg még nem

volt sehol, és ettől ő rendesen belecsinált a gatyába. Mindenféle hülyegondolatok jártak a fejében, többek között az is, hogy Konchita esetlegmegfojtotta Martint. Ez nem is lett volna nehéz, tekintve a köztük lévő súlykülönbséget – Perez úgy hatvan kiló lehet –, elég ha az asszonykaleteperi a férfit az ágyra, és ráül a szájára. Nos, tényleg, ennyi elég is lettvolna neki, bármilyen hülyén is hangzik.

Na szóval, amikor meglátta Perezt, hogy elindul a megbeszélt irányba,épp egy sikátorban bujdosott. Az utcán hömpölygött a tömeg, mindenfélenáció, és ez jó, nagyon jó, mert könnyebb elbújnia, még ígykimenőruhában is… Átkozott baromság. A hivatásos állománynak miértnem kötelező a kimenőruha? Nyilván emögött is valami üzleti dologrejtőzik, csak hát Gonsalesnek fogalma sem volt, hogy kinek mi érdekeszármazhat a dologból. De hogy valaki jól jár vele – és hogy az nem ő –az hétszentség…

Mikor Perez odaért a sikátorhoz, egyszerűen elkapta, és berángattamaga mellé, majd amikor a férfi ijedtében és méltatlankodásában kiáltani



szeretett volna, akkor befogta a száját, és ráncigálni kezdte maga után asikátor mélyére.

De persze még ez sem volt elég neki, mert amikor úgy érezte, mostmár eléggé bent járnak, távol a tömegtől, egyszerűen szembefordította

magával a férfit, és sorolni kezdte, mire van szüksége, de hogy mifélebajban van, arra már nem volt hajlandó válaszolni.Azután következett ez a nevezetes beszélgetés…

Gonsales elmosolyodott az emlékek hatására. Épp ideje, hogy helyretegye a dolgot Perezzel, épp ideje, mielőtt még világgá fut az az egyetlenember is, akitől segítséget kérhet.

– Na és mi újság van Konchitával, haver? – kérdezte, és még csak

erőltetnie sem kellett a vidámságot.– Jaj, ne is mond! – legyintett szomorúan Perez. – Megőrjít az a nő.

– Na, ne! Mesélj, mi van?– A katonaság teljesen megváltoztatta. Én mondom neked, teljesen.

Tisztára… na, most majdnem azt mondtam, hogy kanos lett. Pedig nem…Hanem izé, hogy is mondják azt, amikor egy nő állandóan… Fehérmájú,ez az. Teljesen fehérmájú lett tőle.

Gonsales értetlenkedve nézett rá.– Miért, ő is bevonult?

– Egy fenét vonult be!… Bár csak azt tette volna! Imádkoztam aSzűzanyához, hogy csináljon vele valamit, de még nem lett eredménye.Biztos megorrolt rám a Szűzanya, mert nem tartottam be a múltkoriígéretemet…

– És mégis, mi a baj vele?– A Szűzanyával?– Konchitával, haver, Konchitával. Róla beszélünk, nem?– Ja… Hát, érted, amint hazajövök, mindjárt étellel és itallal fogad…

– Te!… Hát ez baromi jó.– Igen, de rögtön ezután következik az ágy. És mivel katona vagyok,állandóan repetát akar… állandóan. Pedig minden nap kint vagyok.Érted? Ugyanúgy, mint régen… Illetve nem ugyanúgy, mert régen csakheti egyszer kellett… Most meg napi többször is, érted?… Próbáltamelintézni, hogy csak heti egyszer engedjenek ki… szolgálat, vagy bármi,amivel megmenekülhetek, de akkor meg bejött, és kisírta magának, hogyminden este otthon lehessek…

– Ajaj, hát ez nem semmi tényleg – veregette meg Martin vállát együttérzően Patrick.



– Öt kilót fogytam eddig, érted? Lehet, hogy így akar eltenni láb alól.– Hát, ja… Én mondom neked, haver, mindenért az az átkozott Új

Honvédelmi Törvény a felelős. Az, és semmi más. – Gonsales márhallotta egy párszor, hogy a másik szidja az új törvényt, úgyhogy

tisztában volt vele, hogy szavai meleg fogadtatásra találnak. – Ha nincsez a rohadt törvény, hogy besorozhatnak minket szükség esetén akkor is,ha nincs háború, hát most nem tartanánk itt. Nekem nem kellenemenekülnöm, Konchita beérné heti eggyel… És talán még az azistenverte Forrest sem kergült volna így meg… – Sóhajtozva csóválta afejét.

– Szóval, azt mondod, az a baromarcú megölt négy vagy öt embert? –kérdezte Perez, az eddigiekhez képest ezerszer barátságosabban.

– A saját kezével, haver, a saját kezével.– Hát ez nem normális, esküszöm.– Én mondtam… én mondtam neked – bizonygatta Patrick.– Na és miért ölte meg az a baromarcú őket?– Azt mondta róluk: rohadt árulók.– Csak így egyszerűen?– Csak így. Most képzeld…– Ez hihetetlen. Azt mondta: mocskos árulók, és bang, bang, bang,

ennyi?… – Perez úgy csinált a kezével, mintha pisztoly lenne benne, amitminden egyes bang alkalmával épp elsütött. A ravasz meghúzását amutatóujja rángatózásával kívánta demonstrálni, a fegyver visszarúgásátmeg a keze fel-le mozgatásával.

– Mint a kutyákat, Martin. Azt mondta nekik, ti istenverte, rohadt,mocskos árulók, és lelőtte őket, mint a sintér a kutyákat.

– Ó, nem, haver, ezt azért túlzás…– Úgy éljek!…– Nem lehet, mert a sintér nem csinálja ezt. Ő beviszi a kutyákat, és

injekcióval altatja el őket. Ez sokkal humánusabb, mintha vadászna rájuka sikátorokban egy colttal.

– Na látod! Forrest még a sintérnél is rosszabb.– Hát elképesztő. Ha nem te mondanád, haver, el sem hinném.– Na ja! – bólogatott Gonsales teljes egyetértéséről biztosítva a

másikat.– Na és mi van, ha tényleg árulók voltak?… – kérdezte meg rövid

hallgatás után váratlanul Perez. – Úgy értem, ha tényleg árulók voltak,

akkor joga volt megölni őket, nem?– Nem tudom, hogy joga volt-e hozzá. Fogalmam sincs. Viszont…



– Vagy önvédelemből… Mi van, ha önvédelemből tette?– Az nem önvédelem volt, Martin… Hú, neked ezt még nem is

említettem. Volt ott egy fiatal lány is. Huszonkét, huszonhárom éveslehetett. Hosszú, szőke haj, hatalmas cicik, minden ami kell, szóval

eszméletlenül jó volt a csaj… – Gonsales becsukta a szemét. A jókedvekezdett elillanni. Nem, nem akar a lányra gondolni, nem, mert akkormegint rosszul lesz.

– Őt is megölte? – hitetlenkedett Martin.Patrick rövid ideig hallgatott. Amikor megszólalt, nyoma sem volt a

hangjában már a jókedvnek. Inkább hideg elszántság csengett benne.– De még hogy… Először letépte a melléről a ruhát. Nem tudom, mit

csinált vele, mert akkor még nem voltam ott… Aztán… miután én

megérkeztem, akkor lőtte le. De hátulról… Két golyót kapott, az egyik atestébe ment, a másik pedig… a másik – Gonsales arcát elöntötte a

veríték. Egész testében remegni kezdett, és kiszáradt a szája, alig bírtakimondani az utolsó szavakat. – A másikat a tarkójába kapta… Elől jöttki… Leszakította az állkapcsát.

Arcát fáradtan temette a két tenyerébe.– Uram isten… de hát… de hát ez rettenetes, Patrick… Ez rettenetes!Leengedte a kezét.– Ez az – ismerte el, magában pedig azt gondolta: Dögölj meg, dögölj

meg, Forrest! – Na, és most mi lesz? Mi a terved, hova menekülünk? – érdeklődött

idegesen Perez.– Menekülünk? – figyelt fel a többes számra Gonsales.– Hát persze. Csak nem gondolod, hogy azok után, amiket elmeséltél,

én itt maradok? Egy nagy fenét! Megyek én is, mielőtt még Forrestengem is kinyírna.

– Ugyan már, Martin, ne bolondozz! Miért bántana téged?

– Miért, miért?… Hát azt a másik négyet vagy ötöt miért bántotta? Éste miért menekülsz előle? Azért, mert lökött. Vagy nem erről beszéltünkegészen idáig?

– Ez oké. Tényleg őrült. De engem azért akar kicsinálni, mert láttam ahalottakat. Na meg, tudok a megalomániás terveiről… Téged viszont nemis ismer…

– Miféle terveiről?– Ő akar lenni az elnök.

– Jaj Istenem! Szűzanya, kegyelmezz nekem! – Perez nekiállt, ésrendkívüli gyorsasággal vetett egy csomó keresztet egymás után.



– Ne csak neked, cseszd meg! Mindannyiunkra ránk fér majd, ha ez azeszement történetesen eléri a célját.

– Most már biztos, hogy veled megyek.Gonsales elgondolkodott. Vigye magával Perezt? Nem túl jó ötlet,

mert akkor be kell avatni a terveibe. Ha pedig elmondja neki, hogytulajdonképpen UFO-kat keresnek, akkor Martin – egyszerű ember lévén– őt is teljesen őrültnek fogja gondolni.

– Nem, nem, ez hülyeség – mondta hát neki. – Én menekülök, mertmuszáj, de te minek jönnél velem? Szépen letöltöd az idődet, aztánelfelejtkezel erről az egész marhaságról. Hidd el, ez a legjobb, amittehetsz!… Ha pedig rólam nem hallanál többet… Elvégre bármi ismegeshet… Hát akkor néha kérd meg a Szűzanyát, hogy kegyelmezzen

nekem is. Rendben? – Remélte, hogy a burkoltan ecsetelt veszély, amit amenekülése rejt magában, kissé elgondolkodásra készteti Perezt.– És ha megöl engem is? – kérdezte az kétségbeesetten.– De hát nem is ismer.– Jó, jó, de néhány napja még téged sem ismert. Aztán bejött a

számítógép-terembe, és másnap már át is vezényeltetett magához.– De csak azért, mert tábornok a nagybátyám. Különben szóba se állt

volna velem… Van teneked tábornok nagybátyád?– Dehogyis van, ember!… Hát mit képzelsz te rólam? – ezt olyan

méltatlankodva mondta, mintha Gonsales legalább azt kérdezte volnatőle: vered még a feleséged?

– Na látod!– Viszont szerencsém sincs.– Ezt hogy érted?– Nézd, ha valakire, valahol rájár a rúd, az biztos én vagyok. Ez amióta

az eszemet tudom, így megy… Ha valakit megvertek a faluba, hát azbiztos én voltam… Ha valakit elvitt a zsaru, az biztos én voltam… Senki

sem volt hajlandó együtt csempészni velem, mert az is tuti, hogy ahatáron mindig engem állítottak meg… És még Konchitával ismegjártam. Képzeld, voltak azok a nagyon gyönyörű mexikói nők, tudod,azzal a tüzes tekintetükkel, meg a fekete hajukkal, meg a tüzes vérükkel,érted, hogy az ember rosszul lett, amikor rájuk nézett… Elkapta azinfarktust…

– Ó, igen, igen, tudom, tudom, tudom!… – lelkesült be Gonsales is. –Nagyon is jól tudom…

– Na és mi lett belőlük?… Na mi?– Mi? – vonogatta a vállát Patrick kíváncsian.



– Hát néhány év, és nem lett belőlük semmi. Elkezdtek őszülni,meghíztak, mint a disznó, és csak a tűz maradt bennük, de az megminek… Szóval az ember még most is elkapja az infarktust, ha rájuk néz,de most már nem azért. Érted?…

– Értem, értem – kapcsolt Gonsales. – Úgy, mint Konchita, igaz?– Egy fenét. Akkor nem értesz semmit. Konchitával egészen más ahelyzet. Ő már akkor is ronda volt, amikor feleségül vettem. Direkt azértválasztottam… Érted? Egy ronda nőnek nincs oka elhízni. Neki törődniekell magával, hálából azért, hogy valamelyik pasas egyáltalán szóba álltvele… Nos, ezért vettem el Konchitát… Azért, hogy majd a képiberöhöghessek a sok baromnak, néhány év elteltével, amikor végigvonulnaka falunkon a sertéssé változott szépségeikkel… Csakhogy Konchita,

hiába volt ronda az elején,ő

is elhízott. Most már úgy néz ki, minthaannak idején ő lett volna a legszebb lány a faluban… Egyébként megmég, amint látod, a faluból is elköltöztünk, úgyhogy nem sok értelme voltaz egésznek.

És ezt Martin Perez a legkomolyabb hangon mondta el, olyan bánatosarcot vágva hozzá, hogy Gonsales már-már elfeledkezett a sajátproblémáiról a másik szenvedését látva.

– El kell ismerni, nyomós érv – mondta, mert ha nem szólal meg,akkor biztos, hogy röhög, de az viszont már nem volt biztos, hogy eztMartin túl jó néven venné. – Igencsak nyomós érv… – Na nem,semmiképpen sem akarta magával vinni Martin Perezt. Az készöngyilkosság lenne. – Azonban… ööö, szóval, végig kellene gondolnodalaposabban is ezt a dolgot. Mert… igazából, most még nincs olyan rosszhelyzet. De ha velem jössz, akkor biztos, hogy lebukunk, és akkor ténylegbörtönbe kerülsz te is… Szerintem sokkal egyszerűbb, és sokkalhatékonyabb lenne, ha egyszerűen elkerülnéd Forrest tábornokot.

– Gondolod?

– Igen. Csak annyi az egész, hogy kerüld el! Egyébként nem hiszem,hogy nagyon foglalkozna veled, hiszen most velem van elfoglalva…Akkor lenne csak esélye, hogy rád terelődjön a figyelme… igen, akkorlenne erre esély, ha esetleg elkapnának engem, és nem lenne kivelfoglalkoznia. Akkor lehet, hogy unalmában felfigyel majd rád.

– Ó!… De hát téged nem fognak elkapni. Ha már én nem tudok veledmenni, akkor legalább arról hadd gondoskodjam, hogy téged ne kapjanakel. Úgy érzem, ez kutyakötelességem… Jut eszembe, még nem is

beszéltük meg a részleteket. Szóval, felviszlek egy haverhoz, aki tud a teméretedre ruhát adni, és van neki egy terminálja is, amivel beléphetsz az



Internetre, vagy ahova akarsz. Oké?– Oké, oké – bólogatott Patrick elégedetten.„Hú – gondolta közben –, azért ez elég szép menet volt.”

Damien Forrest tábornok megcsóválta a fejét. ,Azért ez hihetetlen, hogyekkora forgalom van ma itt”– gondolta, miközben az ajtó felé fordult.Vajon ki az ördög lehet? Máskor évekig nem jár erre a kutya se, mostmeg egyfolytában hozzá akar bejutni mindenki.

Na de semmi baj, hiszen van még golyó a tárban!A csöngetés megismétlődött.Hogy csinálja? Rántsa fel az ajtót, be a krapekot, aztán golyót a fejébe?Nem, nem, ez nem lesz jó. Mi van, ha nem egyedül jött. Vagy ha észre

veszi valaki?Hát akkor hogy legyen?Tán meg kéne nézni előbb, ki is az, nem?Hm-hm-hm, ez nem is olyan rossz ötlet.Odaosont az összetört hifiállványhoz, megkereste a távvezérlőt, majd

az ajtóra fogta, és bekapcsolta a kukucskálót.A postás volt az, hátán táska, és egy hosszúkás borítékot tartott a

kezében.A postást pedig most nem kell megölni, ő nem veszélyes. Hacsak nem

álcázott postás, és valójában valami szuper feladatokra kiképzettkommandós. Bár az nem valószínű. Ugyan nem szép dolog, és nem isegészséges, az embereket a külsejük alapján megítélni, de a postás egyötven év körüli kerekded anyóka volt, őszülő hajjal, visszeres lábakkal,borvirágos orral, és hatalmas pocakkal, úgyhogy nem valószínű, hogyhirtelen betöri az ajtót, és Forrestnek támad.

Olyannyira nem volt valószínű, hogy nem is történt meg. Sőt, azanyóka mintegy félperces álldogálás után megunta a dolgot, és miután

becsúsztatta a borítékot az ajtón lévő postaládába, el is távozott.Forrest várt még két percet, aztán kivette a levelet.Számlalevél volt egy mobiltelefonhoz. Az ő nevére címezve…De várjunk csak, most este van, a postás pedig reggel jár… Most akkor

hogy is van?Nem tudta. De persze nem kell túlbonyolítani a dolgot, lehet hogy

hosszú napja volt, vagy csak elfeledkezett a levélről és most pótolta be…Hoppá, ha ez itt egy számlalevél mobiltelefonhoz, akkor igaza volt a

kis embernek, tényleg van neki maroktelefonja. De hogy a francba nememlékszik rá, amikor ennek semmi köze az űrhajókhoz meg az UFO-



khoz?Nem értette.Megállt a szoba közepén, és próbálta kitalálni, hova tehette azt az

istenverte telefont.

Fogalma sem volt.Vajon, ha most akarná eltenni, hova tenné?Rövid gondolkodás után odament az íróasztalhoz, és sorra nyitogatni

kezdte a fiókokat.A legalsóban találta meg.– A mindenit! – mondta, és kíváncsian forgatta az apró készüléket.

Arra várt, hogy valami emléket kelt benne, de nem volt szerencséje.Akkor újra elöntötte a düh. Most már csak azért is végére jár ennek a

dolognak. Senki nem nyúlhat bele az agyába büntetlenül. Senki.Miközben a telefon után kutatott, néhány papírfecni kiesett a fiókból,most ezeket szedegette össze, hogy visszarakja.

Akkor lelt rá a névjegyre.Jaj, de régen is volt, hogy kapta. Jaj, de régen!…Na de legalább erre emlékszik.Pont a legjobbkor. Pont a legjobbkor bukkant rá erre a névjegyre –

gondolta. Ez majd segít megoldani a problémáit.A két hulla felé fordult.– Hát, nekem most el kell mennem, fiúk! – mondta nekik. –

Amennyire összekoszoltátok a berendezést, nem lenne értelme, hogyelrejtselek titeket. Úgyhogy legyetek jók, és vigyázzatok egymásra.

Zsebre vágta a maroktelefont, aztán kezében a névjeggyel elindult akijárat felé.

Pont jókor. Mert abban a pillanatban csöngetek…



A Birodalmak

Egy férfi és egy nő. Egy nő és egy férfi…– Na most akkor megmutatod az űrhajót? – kérdezte Monic.– Persze. Amint lemászol rólam – készségeskedett a herceg.– Ja?… – A lány a férfi mellkasán feküdt, és azt cirógatta. – Akkor már

nem is kell. Örökre itt akarok maradni, a karjaid között.A herceg elmosolyodott.– Bolondságnak tartod? – kérdezte Monic.– Miért? Bolondságnak kellene tartanom?– Miért érzem úgy, hogy nem kapok tőled soha egy egyenes választ.– Nos, miért érzed?…– Talán azért – válaszolta meg magának Monic –, mert nem igazán

mondasz véleményt a dolgokról. Mintha csak megfigyelnéd őket, és

elfogadnád olyannak, amilyenek…– A dolgok olyanok, amilyenek. Akár véleményt alkotunk róluk, akárnem.

– És nem akarod megváltoztatni őket?– Vannak olyanok, amiket igen.– Például?– Például a gonoszságot jósággá… A pusztítást alkotássá… A

szidalmazást kedves szavakká… Meg minden efféle… A rabságot

szabadsággá, és az elnyomást demokráciává…– Jézusom, te egy idealista vagy! – A lány felemelte a fejét, és mélyena férfi szemébe nézett.

– Ezt sajnos nem értem.– Mit nem értesz?– A Jézus az nálatok egy vallási alak. Ismerem a történetét. De az

idealista szót nem nagyon értem.– Ó, hát én egy olyan személyt értek alatta – na meg nem csak én –,

akinek van egy elképzelése az életről, van egy ábrándja, és azt szeretné,ha ilyen lenne a világ. Legtöbbször nem éri el a célját.



– Szóval, mint Jézus?– Jézus? Ő miért lett volna idealista?– Mert nem érte el a célját. Pedig még az életét is feláldozta miatta. Ha

elérte volna, akkor most béke és szeretet uralkodna a földön. De mi van

helyette?– Honnan tudsz te ennyit rólunk?– Joy… illetve _Ex_Jo_, az űrhajó Központi Agya folyamatosan

figyeli a Föld kommunikációs csatornáit, és begyű jt minden adatot. Mivelközvetlen kapcsolatban vagyok vele, én is azonnal hozzá tudok férniezekhez az adatokhoz.

– Ez nagyon bonyolult és körülményes lehet…– Ó nem, egyáltalán nem az. Olyan egyszerű az egész, mintha az

ember az emlékeit idézné fel. Sőt, még egyszer

űbb is, mertalapállapotban kevés ember emlékszik pontos adatokra. Gyorsabb ez,

mintha egy könyvtárban ülve keresném a nekem kellő információt.– Hát ha te mondod, akkor biztos… – vonogatta a vállát Monic, aztán

visszafeküdt a herceg mellkasára. – Nos, ha nem idealista vagy, akkorbiztos költő… Ez értem.

– Érteni értem. De miért pont költő?– Nem tudom… Miért, nálatok nem szoktak verseket költeni az

emberek?– De szoktak… Régen én is költöttem.– Na ugye, hogy költő vagy. Mondj el egyet!– Régen volt. Nem emlékszem már rájuk.– Na, csak egyet!– A legtöbb Shanáról szólt, a régi kedvesemről… De ő elment, és

akkor én eltemettem magamban minden költészetet.– Hova ment?– Elment oda, ahol a nyár örök, és nem öli meg a virágokat a tél.

– Hol van az?– Meghalt.Monic most hallgatott. Aztán elkezdett fészkelődni, és feljebb csúszott

az ágyban, míg arca a férfiéval került egy vonalba. Akkor átkarolta,magához húzta, és csókolgatni kezdte ezt az arcot. Úgy gondolta, eztöbbet ér minden szónál.

– Elmondhatok neked egy verset… Ez nem Shanáról szól, hanemvalaki másról. Akkor még nagyon fiatal voltam, és nem ismertem Shanát.

Szerettem egy lányt, aki nem szeretet viszont, de ezt nem merteelmondani nekem… Megpróbáltam megszerezni magamnak, de nem



sikerült. Amikor végkép elkeseredtem, úgy döntöttem, adok neki hatnapot. Ha addig sikerül meggyőznöm, akkor jó. Ha nem, akkor békénhagyom. Akkor írtam egy verset is, amit végül nem kapott meg.

– Mi a címe?

– Virágok. Minden nap kapott egy virágot a hat nap alatt. Azért íródotta vers.– Halljuk!…

Virágok

Az első nap a sárga napja volt. A második a kéké.

A harmadik nap fehér virágot kaptál, Mert az szép volt,

Legyen hát a szépé. A negyedik a piros napja lett,

Színe, mint a szívé, Az ötödik a piros napja ismét.

Színe, akár a véré.

A hatodik nap nincsen már virág,

aki ezt írta, nem gondol Reád.Vére lüktetését legyő zte a tél,

Szíve megkeményszik, Akár az acél…

– Ez gyönyörű!– Remélem, jól fordította a medál.– Nagyon jól, hidd el… írsz nekem is egy verset?

– Talán majd… De nem most.– Ha azt mondom, szeretlek, kinevetsz?– Miért nevetnélek ki?– Mert azt gondolhatod, hogy csak női szeszélyből mondom… Azt

gondolhatod, hogy egy éjszaka kevés ahhoz, hogy megszeressünk valakit.– Nem hiszem, hogy az idő bármilyen jelentőséggel is bírna ott, ahol

érzelmekről van szó… Meg egyébként is, még nem telt el egy éjszaka.Még este sincs.

– Hogyan?– Még csak délután van. Nappal volt, amikor bejöttünk, és még nem



esteledett be.– Tényleg? – Monic hirtelen felült az ágyban, és körülnézett a

félhomályban. – Pedig teljesen olyan érzésem volt… Biztos az a csendzavart meg, ami itt van. És az, hogy olyan jó volt, hogy teljesen

összekavarodtam. Ha azt mondom, nem volt ilyen jó még senkivel, mitszólsz?– Nagyon elégedett leszek, és beképzeltté válok.– Hát jó, akkor tudd meg, hogy nem is volt olyan jó. Csak olyan

közepes. Sőt, még közepesnek is csak közepes.– Most nem mondasz igazat.– Nem… Milyen a csillagok között élni. Jó?– Attól függ, hol… A tizenkét csillagbirodalom melyikében?

– Annyira különböznek egymástól?– Nagyon… Ahogy a Föld országai is különböznek egymástól. Kicsitolyan a helyzet ott fenn is, mint itt lent.

– Melyik a tizenkét csillagbirodalom?– Név szerint?– Név szerint.– Az AIBoL, az Aakeron Birodalom, az A-zULLuUt, az O'ndron-dron,

a Markab Konföderáció, a Perhilum Testvériség, a KenfortBányatársaság, és természetesen mi, a Szövetség… Várjál, ez így mennyiis?… Három… hét… nyolc… Mi maradt még ki?… Ja, hát a FüggetlenNaprendszerek Ligája, a Nem Organikus Eredetű IntelligenciákTömörülése, a Kalóz Flotta…

– Kalóz Flotta? Ez egy birodalom?– Ajaj, méghozzá nem is kicsi… Na, és a tizenkettedik a Mágikus

Dimenziók.– Mágikus Dimenziók?– Az.

– Nagyon misztikusan hangzik.– Elismerem.– Mesélj róluk! A hajót ráérsz majd később is megmutatni, úgysincs

kedvem kibújni az ágyból.– Csak röviden. Én azért szeretnék körbenézni egy kicsit.– Jaj, hát miért nem használod a telepatikus képességeidet?– Van egy régi mondás, mely szerint jobb, ha magad győződsz meg a

dolgokról, képességek ide vagy oda… Na szóval, a birodalmak. A

legkevesebbet az Aakeronról tudunk, és a Mágikus Dimenziókról. AzAakeronról azért, mert megorrolt a többi birodalomra, és hosszú-hosszú



ideig nem fogadta egyiknek sem a követeit, a Mágikus Dimenziókközelébe meg nem nagyon merészkednek az emberek. Illetve nem csakaz emberek, hanem a többi lény sem. Azt még nem említettem, hogy agalaxis értelmes lényeinek a kilencven, egyesek szerint meg a

kilencvenkilenc százaléka ugyanolyan emberi lény, mint amilyen te vagyén vagyok. Illetve majdnem ugyanolyanok, de az eltérések nemmérvadóak, úgyhogy mondhatjuk, hogy ugyanolyanok.

– Nem mérvadóak? Hát, ha engem ütött volna el egy busz, én már régkipurcantam volna. Neked meg már a sebek sincsenek meg – tiltakozottMonic, és megsimogatta a kérdéses helyen a herceg arcát.

– Ez csak a genetikus tervezés eredménye. Nélküle mi is olyanoklennénk, mint ti… Na szóval a Mágikus Dimenzióknál tartottam… Illetve

azt még nem említettem, hogy az Aakeron Birodalom régen egy hasonlószövetség volt, mint a mienk, csak épp az akaratukat megpróbáltákrákényszeríteni a többi birodalomra, és ez azoknak nem tetszett, ezértösszefogtak ellene, és megtörték a vezető szerepét.

– És ti nem próbáltatok nekik segíteni? Ha már egyszer hasonlóakvoltak?

– Nos, hát ez olyan régen volt… szóval nagyon régen. Akkor aSzövetség még nem létezett, a helyén sötét császárság volt.

– Milyen régen?– Hetvenezer éve.– Mennyi?– Hetvenezer.Monic egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtett, csak tátott szájjal

bámult a férfira.– Na jó – nyögte aztán. – Inkább nem szólók közbe többet. Mondd,

amit mondani akarsz.– Szóval, hogy most milyen formációban létezik az Aakeron, senki

sem tudja, bár mindenesetre, amikor felajánlották a segítségüket, nagyonudvariasak és előzékenyek voltak… És akkor most visszatérhetek aMágikus Dimenziókhoz. Na szóval, még senki sem tért vissza, akikmegpróbálták felderíteni a birodalmat. Sem ember, sem nem ember, seMesterséges Intelligencia, se egyszerű kémszonda, se… Na mostmajdnem azt mondtam, hogy se Mágus, pedig épp róluk van szó…Szóval amit tudunk, az az, hogy valamikor nagyon régen a galaxisban élő faj egészen más volt, mint mi, az utódaik. Hogy külsőleg mennyire

hasonlítunk rájuk, ezt bizony millió évek óta sem képesek a tudósokeldönteni, és fogalmam sincs, meddig fog még eltartani a vita. Az ősök



képességeit illetően szintén megoszlanak a vélemények, de amibenmindenki egyetért az az, hogy különleges mágikus tulajdonságaik voltak.Képesek voltak szellemi úton megváltoztatni az anyagot meg az időt,meg egy csomó dolgot. Ennyit tudunk róluk. Úgy tartják, hogy az igazi

leszármazottak a Mágikus Dimenziók bolygóin találhatóak, de ez csakfeltételezés. Én magam nem tapasztaltam tőlük semmi különlegest, pediga csatába elküldték ők is az űrhajóikat.

– Miféle csatában?– Ó, tényleg, te erről nem tudsz. Az a helyzet, hogy a birodalmak

csatában állnak egy új birodalommal, ami egy idegen galaktikábólinváziót készül végrehajtani a mi galaxisunk ellen… Tulajdonképpenezért is vagyunk itt mi a Földön.

– Hogy a segítségünket kérjétek?– Nem egészen. Kényszerleszállást hajtottunk végre, mert megsérült azűrhajó és a Központi Agy.

– És meddig maradtok?– Ahogy sikerül élelmiszert szereznünk, elmegyünk. Johnnie segít

nekünk abban, hogy az aranyért, amit legyártunk, vagy élelmiszert, vagya nálatok használatos fizetőeszközt kapjunk…

– Élelmiszert? Tudok nektek szerezni élelmiszert.– Sokra van szükségünk.– Sokat tudok szerezni. Gazdag vagyok, híres, és jók az

összeköttetéseim. Sokkal előbb meg tudnom szerezni a nektek kellő dolgokat, mint bárki más. Beleértve ebbe a ti hőn szeretett Johnnie-tokatis.

– Mi a gondod vele?– Semmi. Miért kellene, hogy gondom legyen vele?– Miből gondolod, hogy seggfej? – kérdezte akkor a herceg.– Te!… Te belenéztél a gondolataim közé?

– Csak egy picit.– Disznó!De a herceg ez alkalommal nem vette a lapot.– Végül is, nem is nagyon lényeg, hogy szimpatikus-e neked, vagy

sem. Azt hiszem, meg kellene beszélnünk inkább az élelmiszerrelkapcsolatban a részleteket!

– Előbb mondd el nekem, hogy mi van a többi birodalommal. Utánaalkudozhatunk.

– Ez most nem játék, Monic. Nagyon komoly dologról van szó.– Na, most olyan voltál, mint egy tipikus Földi férfi – mondta Monic,



aztán úgy jó Földi módra szalutált a férfinak. Nem biztos, hogy az tudja,mit jelent, de hát ott van a Központi Agy, nézzen utána! – Igen, uram,elhiszem, hogy nem játék, megfelelő komolysággal fogom kezelni azügyet… ígérem!

– Jól van te kis… Mesélek a többi birodalomról. Szóval a Mágusoknáltartunk. Mindenki azt állítja, hogy van még valamilyen mágikushatalmuk, de hát én nem vagyok biztos benne.

– A csata miatt, igaz? Mert nem remekeltek.– Így van, mint ahogy mondtam.– Nem lehetséges, hogy úgy gondolták, amíg jól mennek a dolgok,

addig nem avatkoznak közbe, és nem mutatják meg a különlegesképességeiket?

– De igen, ez is egy lehető

ség lenne, csak…– Akkor viszont lehetnek mágikus képességeik.– Nem valószínű.– Na de miért? – értetlenkedett Monic.– Azért, mert nem mentek jól a dolgok. Legalábbis én úgy vélem,

ugyanis épp elvesztettünk egy csatát.– Ja…– Ja. Folytathatom, vagy van még kérdésed a Mágusokkal

kapcsolatban.– Folytathatod. De tudod, az a szerencséd, hogy ez a tolmácsmedál

nem közvetít érzelmi tartalmakat, és így nem tudom, hogy gúnyolódsz-evelem.

– Igen, gúnyolódom – bólintott a herceg. – És most mi lesz?Monic rövid ideig hallgatott.– Semmi – közölte aztán. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni a herceg

őszinteségével: lefegyverezte vele a férfi. – Folytasd!– Akkor a Mágusokat végre kivégeztük?

– Ki, ki.– Nagyszerű. Jöhetnek a madarak.– Madarak?– Az O'ndron civilizáció. Ez az egyetlen igazán nagy civilizáció, ami

nem emberi. Vannak más értelmes lények is a galaxisban, akik nemhasonlítanak hozzánk, sőt, vannak értelmes növények is, de mindezekszáma nagyon elenyésző. Bár, hogy érzékeltessem a nagyságrendet, havalamennyit összeszednénk, és áttelepítenénk egy ekkora bolygóra, mint

a Föld, akkor óriási mértékű túlnépesedést kapnánk. Tehát csak azarányokat tekintve csekély a számuk… Na és persze akkor nem vettük



bele az O'ndroniakat, mert hát ők megtöltenének vagy huszonöt lakhatóbolygót. Az őseik a keselyük, és meglehetősen gyávák, viszont néhaszületik náluk egy-egy olyan vezér, aki nekiáll leigázni a galaxist. Vannekik egy hatalmas űrhajójuk, ahol a legénységet úgy tenyésztik, és

szellemileg visszamaradott állapotban tartják: konkrétabban, elhitetikvelük, hogy a csatahajón kívül nem létezik más.– Uram atyám, ilyenek vannak?– Hát… ja. Bár még nem teljesen bebizonyított ez a dolog. Senki nem

járta meg még az O'ndron-dron vezércsatahajót, így nincsenek felvételek,nincsenek bizonyítékok. Az információ néhány pénzéhes 'dronitólszármazik. De ki tudja, lehet, hogy ők is félre voltak informálva… Na deennyit róluk. Mostanában nem nagyon mozgolódnak, el vannak foglalva

a saját birodalmuk ügyeivel, illetve konkrétabban azzal, hogy valahogymegállítsák a hanyatlásukat… És akkor jöhet a Markab Konföderáció.Nos, valamikor ez volt a legnagyobb csillagbirodalom az egészgalaxisban. Egy távoli, idegen galaktikából érkeztek, és leigázták azegész galaxist. Azt tartják magukról, hogy tulajdonképpen az összescsillaghatalom nekik köszönheti a csillagközi utazás technológiáját, de ezegy erősen vitatott nézet. Nagyon úgy tűnik, hogy már akkor is voltcsillagközi utazás, amikor jöttek, és csak azért sikerült az inváziójuk,mert hatalmas tömegben érkeztek, és az akkori csillaghatalmak túlszéthúzóak voltak ahhoz, hogy összefogjanak ellenük… Egyébként aMarkab Konföderáció ma már csak egy kozmikus diliház. Volt egy belső nukleáris háborújuk, ami szinte radioaktív szemétteleppé varázsolta azegész birodalmat, és még azóta sem tértek magukhoz. Sőt, azóta nagyonvigyáznak arra, hogy az olyan személyeket, akiknek az átlagosnál egykicsivel is jobbak a képességeik, de nem az uralkodó osztály kasztjábatartoznak, kigyomlálják a társadalomból. Erre van egy szervezetük, amivalami olyasmi, ami itt a Földön volt valamikor régen: az Inkvizíció.

Ezzel próbálják a hatalmasok fenntartani saját uralmukat.– De ha mindent kigyomlálnak, ami eltér az átlagtól, akkor nincs

fejlődés.– Nincs is. Ők is hanyatlanak, csak épp ezzel nem akarnak

szembenézni. Mellesleg ezt a hanyatlást ne úgy képzeld el, hogy teljesenlepusztult a birodalom, mert nem. Valóban, egyes részei nagyonlepusztultak, de vannak olyan bolygók, amik túltesznek minden másbolygón a galaxisban. Ők még reprezentálják, hogy mi volt egykoron a

Markab. Na meg amikor idejöttek, hozták magukkal az összestalálmányuk leírását, és ha nagyon megszorulnának, egyet-egyet



értékesítenek a többi birodalom között. Ezzel még akár évmilliókig fenntudják tartani a vezető szerepüknek a látszatát, hacsak el nem törli a

jelenlegi uralkodó osztályt valami polgárháború. Mellesleg mindenki eztvárja, mert nem túl kellemes egy olyan birodalom szomszédságában élni,

amely bármelyik pillanatban dühöngő őrültté válhat, és megvan afegyverzete hozzá, hogy elpusztítsa az egész galaxist.– Ha ennyire tartotok tőle, miért nem fogtok össze ellene? Tizenegy

csillagbirodalom csak el tudna bánni vele.– Nos, a galaxis eddigi történelme szinte csupa háborúskodás sorozata

volt. Mindig volt egy birodalom, mely valamiért megorrolt egy másikra,és megpróbálta a többieket maga mellé állítani, hogy elsöpörjék. Ezek aháborúk nagyon jól megmutatták, hogy nem lehet megbízni a többiekben.

Vagy még a legelején, vagy a győ

zelem után mindig felbomlottak ezek akatonai szövetségek, és egymásnak estek a tagjai… Ó, nem, nem, szinteugyanaz a helyzet, mint mondjuk ötmillió évvel ezelőtt volt. Minthamindig ugyanazokat a köröket futnánk az évmilliók során. Összefogás,harc, árulás, széthúzás, újabb harc, aztán mivel a háborúk folyamánmeggyengülnek a birodalmak, azok, akik épp nem kedvelik az éppfennálló társadalmi formát, kirobbantanak egy polgárháborút, hogyelsöpörjék. Az ellenség meg persze támogatja őket anyagilag is, ésfegyverekkel is… A történelem folyamán már az összes birodalomvégigment az összes létező társadalmi formáción, az önkényuralomtólkezdve a demokráciáig. Most pedig, amikor már-már úgy tűnt, hogysikerül kialakítani egy békés egyensúlyi állapotot a nagyhatalmak között,nos, most meg jöttek az idegenek, akik miatt még ha győzelmet is aratunkfelettük, megvan az esélye, hogy a birodalmak ismét egymásnakugorjanak.

– Uram atyám!… Olyan hihetetlen ez az egész… Én mindig úgygondoltam, ha van is valami kint a csillagok között, az valami egészen

más lehet, mint itt a Földön.– De hát miért lenne más? Ugyanolyan emberek élnek ott is, mint itt.

Annyiban tényleg más, hogy mivel sokkal nagyobbak a lehetőségek,bármilyen pusztítás vagy építés sokkal nagyobb nyomot hagy maga után,mint itt a Földön. A nagyságrendek annyira elképesztőek, amiszámotokra talán első hallásra hihetetlennek is tűnne.

– És a többi birodalom?– Nos, van még az AIBoL birodalom. Itt többé-kevésbé szintén

demokrácia van. A vezető szerepüket a technikai berendezéseikprecizitása biztosítja. Ha valaki valami komoly tevékenységbe akar



kezdeni, akkor biztos, hogy az AIBoL-tól veszi meg hozzá a technikaifelszerelését. Ez jólétet biztosít az AIBoL birodalomnak, viszont azért,hogy ezt a jólétet meg is tartsák, mereven elzárkóznak mindenféleváltozás elől, így elég lehetetlennek tűnik velük szövetkezni… kivéve a

megnemtámadási szerződéseket. De hát nem is lehet kárhoztatni őket, aző helyükben én is ezt tenném… Na akkor azt hiszem, jöhet a KenfortBányatársaság. Ez valamikor a Markab Konföderációhoz tartozó ipari cégvolt, csakhogy túlnőtt önmagán. Az volt a dolga, hogy olyan bolygókatkeressen a galaxisban, amelyek könnyen kinyerhető formában, és nagymennyiségben rendelkeznek a Birodalom számára szükségesnyersanyagokkal. Kenfort elsikkasztotta a haszon egy részét, és ebből azutódai megvették a bányatársaságot, és létrehozták belőle a saját kis

galaktikus birodalmukat.Ő

k látják el most a galaxist bányászatialapanyagokkal. Nincs konkurenciájuk, hiszen ők a legolcsóbbak.Rabszolgákat használnak a bányamunkákhoz.

– És ezt a többiek hagyják?– Nincs más választásuk. Illetve mondjuk úgy, hogy egyelőre… Ha

csak egy rossz szót is szól valamelyikünk a Társaságról, akkor az leállítjaaz nyersanyagszállítmányokat, és ezzel összeomlasztja a birodalmat.Legalábbis annyira, hogy amire átállnának a sokkal költségesebb sajáttermelésre, addigra a többiek lerohanják őket, és mivel nem tudnak aháborúhoz technikai utánpótlást biztosítani, végük van. Ez a helyzet.Igazából a jelenlegi állapotot nagyon nehéz megváltoztatni, merttúlságosan összefonódtak a dolgok. Voltak, akik gondoskodjanak róla,mint például az A-zULLuUt Birodalom. Ők a galaxis bankhálózata.Szinte az összes csillagbirodalom vett fel tőlük kölcsönt, amikor rosszulmentek a dolgok, ők pedig gondoskodtak, hogy az állapotok úgyváltozzanak, hogy ne nagyon tudják visszafizetni, így valamelyestbeleszólásuk van az összes birodalom ügyibe. Ha valamilyen akció nem

tetszik nekik, akkor nyomást gyakorolnak a kérdéses területre, és azakciót nem viszik végbe. Ők pedig a kamatokból hétszázezer évemegalapították a saját csillagbirodalmukat is, ami hatvan lakott világra, éskétszáznegyven naprendszerre terjed ki. Egyedül a Kalóz Flotta nem vettfel tőlük kölcsönt, a Mágikus Dimenzió és a Nem Organikus Eredetű Intelligenciák Tömörülése.

– És ti?– Mi is vettünk fel, de mi vagyunk az egyetlen, akiknek sikerült

kifizetnie. Azóta orrolnak is ránk… De ha már itt tartunk, akkor vegyükis sorra a Kalóz Flottát. Nos, ez valamikor szintén a Markab



Konföderációhoz tartozott: az egyik börtönbolygója volt. Valahogysikerült nekik ellopniuk egy csillagközi űrhajót… Nos, tudnod kell ehhez,hogy ezeken a börtönbolygókon elég mostoha állapotok uralkodnak… – aherceg itt majdnem hozzátette, mint ahogy a Földön is ez volt a helyzet,

amikor ideérkeztetek, de aztán idejében kapcsolt, és kihagyta ezt azinformációt. Elég volt látnia, hogy Johnnie mennyire nem tudszembenézni ezzel a dologgal. Talán majd egyszer elmondja Monicnak.De nem most.

– Szóval, ezek a bolygók híján vannak mindenféle technikának, ezértnehéz elképzelni, hogyan tudták megszerezni azt a csillaghajót.Mindenesetre útra keltek vele, és szereztek még egy párat. Mivel eleintecsakis kint a periférián tevékenykedtek, nem figyelt fel rájuk senki.

Mikor pedig megerősödtek, akkor meg már kés

ővolt, mert olyannyiraszervezetté váltak, hogy eredménytelen volt minden büntetőexpedíció,

amit ellenük indítottak. Ma, ha a mennyiséget vesszük, nekik van alegnagyobb űrhajós-flottájuk, és ők a galaxis leggazdagabb birodalma.Mellesleg pedig az egyetlen nomád birodalma… Nos, következik aFüggetlen Naprendszerek Ligája, akiknek elszánt céljuk, hogy egyetlencsillagbirodalommal se tartsák a kapcsolatot, és mindent önerőbőltermeljenek ki. Ők tartoznak a legtöbbel az A-zULLuUt-nak, és ők alegszegényebbek az összes birodalom közül. Viszont nagyon sokanvannak, a bolygóikon óriási mértékű a túlnépesedés. Végül is nekikebben van az erejük. Még ha gyenge is a fegyverzetük, a pesszimistákszerint, ha egyszer nekiindulnak leigázni a galaxist, az olyan lesz, mintamikor sáskajárás van egy gabonaföldön. És akkor hátra van még aPerhilum Testvériség, ami szintén valamiféle köztársaságszerűség. Azélén egy király van, a hűbéresei pedig lovagok.

– Köztársaság és hűbéresek?– Direkt úgy mondtam, hogy valamiféle köztársaságszerűség. Bárhogy

is van, nincs akkora elnyomás, mint más birodalmaknál, mondjuk aMarkab Konföderációnál, vagy az O'ndroniaknál, mert a király lovagjaiesküt tesznek a nép védelmében, és időről időre kiáramlanak a birodalomtartományai felé, hogy leellenőrizzék a rendelkezések betartását.

– De a király dönt a lényeges kérdésekben, nem?– Dehogynem.– Akkor ez semmiképp nem köztársaság.– Viszont csak vagyon örökölhető, politikai poszt nem, és aki nem jól

látja el a posztját, leváltják.– De marad egy csomó pénze, nem?



– Nem. Ha kárt okozott a birodalomnak, akkor bizony azt ki kellfizetnie. Ugyanígy van ez a királlyal is. Kijelölheti utódját, de ha az nemválik be, leváltják. Mondd azt, hogy ez nem valamiféleköztársaságszerűség.

– Jól van, meggyőztél.– Na és akkor ott van a Nem Organikus Eredetű IntelligenciákTömörülése. Ezt az AIBoL egyik csillaghajójának mesterségesintelligenciája alapította.

– Egy micsoda?– Egy Központi Agy. Valamikor régen nem voltak jogaik a

Mesterséges Intelligenciáknak.– Miért, most vannak?

– Most már vannak, igen.– Hát ez tök olyan, mintha visszapofázna a porszívóm, és ő határoznámeg, melyik szobát akarja kitakarítani, vagy hogy akar-e egyáltalántakarítani. Nem?

– Nem teljesen. Ezek az intelligenciák nagyon érzékenyek. Csaknemolyanok, mint mi. Ha leszolgálták az idejüket, dönthetnek, hogycsatlakoznak a Tömörüléshez, vagy mi legyen velük…

Monic felnevetett.– Hihetetlen dolgok vannak a csillagok között – rázta a fejét

döbbenten. – Ha valaki más mesélné, és nem te, el sem hinném neki…De ugye te nem akarsz becsapni?

– Miért tenném?– Látod, már megint visszakérdezel ahelyett, hogy adnál egy konkrét

választ.– Rendben. Akkor ezennel kijelentem, hogy nem akarlak becsapni.– Na ugye. Ez mindjárt más.– Egyébként pedig: miért tenném?

– Te!… – Monic fenyegetően rázta a mutatóujját a herceg felé. Azelmosolyodott, és folytatta.

– Na és itt vagyunk mi: a Szövetség. Jelenleg mi vagyunk a legerősebbcsillagbirodalom a galaxisban, és ha az Aakeron Birodalom tényleg beakar lépni a szövetségbe, akkor először a történelemben olyan helyzet állmajd fenn, amivel gyökeresen meg lehet változtatni a galaxist.

– Hát azok alapján, amit elmondtál, nem elképzelhető, hogy lesznekolyanok, akik ezt mindenképpen meg akarják majd akadályozni.

– Dehogynem. Többek között a Markab, az O'ndron-dron, az A-zULLuUt. Viszont ha ők valamit akarnak kezdeni, mi segítséget



kérhetünk a többi demokráciaszer ű ségt ő l. Illetve mindenki mástól, akitnem sikerül ezeknek a birodalmaknak maguk mellé állítaniuk, hiszenbármit is cselekszenek, azzal megszegik az érvényes megnemtámadásiszerződéseket. Hát ez a helyzet… Na és még valami.

– Mi?– Az, hogy elég a lustálkodásból – mondta a herceg, és váratlanullerázta magáról Monicot, melynek eredményeként az fejjel lefelé landoltaz ágy mellett, a lábai pedig a mennyezet felé kalimpáltak.

– Aú! – nyögött fel meglepetten.– Bocs! – így a herceg, aztán mint egy rongybabát, visszacibálta az

ágyra. – Most felkelünk, körülnézünk a hajón, közben pedigmegbeszéljük az élelmiszer dolgot.

– Azt hiszed, azok után, hogy így megmerényeltél az imént, van mégkedvem neked kaját szerezni?– Azt – bólogatott a herceg magabiztosan.Monic felsóhajtott.– Miért pont olyan pasast kell nekem is összeszednem, aki előbb tudja

a gondolataimat, mint én magam? – morgolódott.– Talán azért, mert a legjobbat akarod – vonogatta a herceg a vállát.– És ugye most azt gondolod, hogy cseppet sem vagy beképzelt?– Nyertél – vigyorgott a férfi. Aztán felkeltek.



AAA–111

Sehnai Bember immár teljesen készen volt. Ez konkrétan azt jelentette,hogy végre eltávolították róla keselyű-álcája utolsó maradványát is. Azelején még elég durván: vésővel, kalapáccsal, és mechanikus f űrésszel

dolgozott az orvos, azonban a végén, amikor már csak apró húsba nőttcafrangok maradtak, használhatta saját felszerelését is, többek között a

lézerszikét.Legvégül pedig a 99-es ügynök egész testét bekente valami csípős

folyadékkal, ami eltávolította az öt év folyamán a bőrére telepedettgombákat. Az álca ugyan öntisztító volt, de a beállítás az évek folyamánelcsúszott, ami miatt mosakodnia kellett az ügynöknek – ez egyébkéntelég ritka dolog a vezércsatahajón – és minden mosdás után nyirkosmaradt néhány helyen a férfi valódi bőre, ezért telepedtek meg rajta a

gombák. De hát nincs is mit csodálkozni azon, hogy elcsúszott a beállítás,elvégre annak idején azt mondták az AIBoL technikusainak, hogy csupánnéhány napra kell az álca. Azután persze gondoskodtak róla, hogyhazafelé az űrhajójukat szerencsétlenség érje egy meteorfelhőben –elvégre semmi esetre sem derülhetett ki, milyen akcióra készül a Markab–, majd meggyászolták őket, és busásan kárpótolták az AIBoL-t ahhoz,hogy az ne „keseregjen” amiatt a néhány technikus miatt, akiketelvesztett.

Na persze volt még néhány dolog, amit előtte a Titkos Szolgálatnak elkellett végeznie, de hát az a dolguk, hogy elvégezzék. Például azt, hogyamíg az a meteortalálat nem érte az AIBoL-i hajót, addig folyamatosanmeg kellett vágni minden üzenetet, amit a legénysége a hazájuknakküldött, nehogy bármi is átmenjen arról, mit csináltak a Markabon, stb,stb…

Nos, minthogy öt évig kitartott az általuk készített biomechanikus álca,és túlnyomórészt el tudta látni feladatát – az olyan apró

kellemetlenségektől eltekintve, mint amit már említettünk, hogy SehnaiBembert szinte tetőtől talpig beborította a gomba –, inkább elismerés jár a



néhai alkotóknak, mintsem bármi más.

Langin Abo benézett a megfigyelőszobába az egyirányú üvegenkeresztül, aminek a túloldala természetesen egy tükör volt, mint ahogy

millió évek óta szokás az az ilyen helyiségekben. A tiszt arra gondolt, a99-es ügynök vajon mennyire van tudatában ennek a ténynek. Hiszenegész életében ilyen trükkök között mozgott, fel kellett már fedeznie, holvan, és valójában milyen célt szolgál a „tükör”.

Ha ugyan képes bármit is megfigyelni az ügynök, amilyen állapotbanvolt. Legalábbis látszatra rosszul nézett ki, de lehet, hogy ez valamiügynöki fogás. Talán áruló lett, és hogy ez ne derüljön ki, azt abenyomást akarja kelteni, mintha mennyire megviselte volna ez az öt év.

Persze aztán lehet, hogy mégsem, mert nagyon kehes volt a fickó.– Rosszul néz ki – mondta Langin a mellette strázsáló fáradt orvosnak.

– Persze. Hiszen öt évig volt rajta az az álca.– És muszáj volt kihúzni az összes fogát?– Azok nem az ő fogai voltak, hanem az álcához tartoztak. Gondolom

azért, ha esetleg átvilágítják az űrhajón, akkor ne tűnjön fel nekik ez arendellenesség. Nagyon jól megcsinálták, csak egy rendkívül alaposvizsgálat mutatta volna ki, hogy nem közéjük tartozik.

– Persze-persze, most már rémlik valami.

Tovább bámulta az ügynököt. Az épp egy csésze csokoládét tartott akezében, de annyira remegett mindene, hogy nem sokat sikerült lenyelniebelőle, a nagy részét kilötykölte.

– És ez a remegés?… – érdeklődött Langin vádlón, mintha az orvostehetne róla, hogy ilyen állapotba került az ügynök. – Ez eddig nem volt.

– Az álca izmai össze voltak kötve a test idegpályáival, és ezek azidegek most egy kissé meg vannak zavarodva.

– Jól van – bólintott Langin. – Ez megmagyarázza azt, hogy miért esik

folyton össze, vagy ha éppen nem ezt teszi, miért megy neki mindennek.De mi van a hasmenésével?– Ó, az attól van, hogy amikor az álcát megcsinálták, akkor a beleit is

megoperálták.– Megoperálták a beleit? Minek?– Azért, mert a 'droniknak is sokkal rövidebb a belük, mint nekünk, és

nagyon gyors az emésztésük. Ez azt jelenti, hogy folyamatosantáplálkoznak, és ürítenek is. Ezt ők pottyantásnak nevezik. Mármint az

ürítést. A kloákanyílásuk segítségével, vagyis pontosabban azon keresztültörténik.



– Kíméljen meg a részletektől! Pontosan tudom, hogy egy madárnakkloákája van. És mivel a 'dronik a keselyüktől származnak, hátvalószínűleg nekik is kloákájuk van.

– Így van, uram. Nos, óránként többször is ürítenek, sőt ha idegesek,

akkor akár percenként is, mert ilyenkor nagyon felgyorsul az emésztésük.Langin Abo ekkor kezdett csak igazán gyanakodni az orvosra. Hogylehetséges az, hogy egy ilyen kis senki, ilyen sok mindent tud az O'ndroncivilizációban uralkodó viszonyokról?

Lehet, hogy beépített ügynök? Elvégre ha ők egy álca segítségévelemberből keselyűt tudtak csinálni, akkor azok a madarak islef űrészelhettek néhány felesleges dolgot az egyik emberükről… illetvemadarukról, és beépíthették a Konföderációhoz.

Oldalvást sandított az orvosra. Igen, határozottan van benne valamimadárszerű. Elképesztő, hogy eddig nem vette észre.Jobbját észrevétlen lassúsággal a pisztolytáskájára helyezte.– Mondja, orvos, maga honnan tud ilyen sokat a 'dronikról? Talán csak

nem tanulmányozta őket?Ez természetesen egy beugratós kérdés volt, hiszen egy ilyen kis

közember, mint ez az orvos, törvényesen nem juthatott hozzá az idegencivilizációkkal kapcsolatos semmilyen adathoz sem.

– Nem, uram! Az ügynök aktáján volt rajta.„Na most megfogtalak! – gondolta elégedetten Langin. – Hiszen az

ügynöknek nincs itt aktája. Ha-ha.”– De hiszen Sehnai Bembernek, mivel nem az űrhajó legénységéhez

tartozik, nem lehetett itt aktája, orvos!– Valóban nem, uram – bólogatott a sebész egyetértően. – Nem is volt.

Ezt az aktát nála találták meg a Titkos Szolgálat emberei, és mivel az voltrá írva, hogy az álcát eltávolító orvos vagy biokibernetikus vagykibernetikus vagy technikus részére, miután ön idehozatta őt, ideküldték

az aktáját is nekem.Közben Sehnai Bember egy határozottra tervezett mozdulattal

megpróbálta lerakni a kezéből a csészét, melynek eredményeképp sikerrelkiöntötte forró csokoládéját a kiszemelt asztal lapjára. Ezek után felállt,és elindult volna az illemhely felé, ha nem esik össze. De hát összeesett,aztán miután feltápászkodott, még egyszer, így kicsit lassabban ért oda,mint tervezte.

Langin a fejét csóválta, az orvos viszont elégedettnek tűnt.

– Most már csak kétszer esett össze – jelentette ki.– Maga számolja? – nézett rá csodálkozva a másodflottavezér.



– Természetesen – büszkélkedett az orvos. – Mindig nyomon követema pácienseim javulását. Ez az ember pedig nagyon gyorsan javul. Nemrég még ötször esett össze, miközben kiment a mosdóba, aztán már csakháromszor, és most, mint ahogy ön is láthatta, csupán kétszer. Ez

határozottan javuló tendenciára utal.– Azt mondja, hogy akár azt is elérhetjük, még esetleg a mai napfolyamán, hogy megtanul járni?

Az orvos elgondolkodott a kérdésen. Nem tudta eldönteni, hogyvalóban gúnynak szánja-e ezt Abo, mint ahogy ő gondolja róla, vagyőszintén kíváncsi. Ha pedig gúnyolódik, akkor miért teszi? Mit vár ettőlaz embertől, hiszen öt évet élt le keselyűként. Ahhoz képest óriásiteljesítmény, hogy máris így képes mozogni az új, vagyis pontosabban

megfogalmazva a régi testében.Ő

például mindig azt várja, hogy egyszercsak megpróbál majd repülni, és orra bukik. Ezen sem lehetnecsodálkozni.

– Igen – válaszolta meg a tiszt kérdését mindenesetre.– És mi lesz a pottyantásaival?– Az azt hiszem marad, amíg nem kezdünk valamit a beleivel. Ha

kívánja, még a mai nap folyamán szerzünk neki újat, és beoperáljuk. Megesetleg fogakat is… Nem hiszem, hogy a régi szerveit megtartották volna,hiszen öt év az rengeteg idő. Vagy kidobálták, vagy felhasználták.

– A régi szerveit? Miért, a belén kívül mit módosítottak még rajta?– Ó, lényegében csak a szívét. Kapott egy újat, mert az eredeti túl kis

méretű volt egy 'droniéhoz képest… Gondolom ezekre az operációkraazért volt szükség, mert az AIBoL-iak nem ismerték az O'ndron-dronvezércsatahajó kémműszereit, így minden megoldást úgy kívántakelintézni, hogy a lehető legkevesebb technikai felszerelés kelljen hozzá.Az meg, hogy a szívműtét után pár napig egy kicsit gyengélkedik apáciens, senkinek sem tűnik fel, f őleg, ha a belébe elhelyeztek a műtétek

során néhány serkentő-patront, amit nem nagyon tud felfedezni egyetlenvizsgálat sem, és melyek segítettek neki áthidalni ezt a néhány napot.

– Megáll az ész! – tört ki Langinból az önkéntelen kiáltás.– Érthető, hogy ezt csinálták – kezdett el magyarázkodni erre az orvos

–, hiszen így volt a legnagyobb esély arra, hogy az ügynök ne bukjon le.A másodflottavezér összeráncolt homlokkal nézett az orvosra. Mit

hablatyol ez itt összevissza?Aztán kapcsolt. Hát persze, ez a szerencsétlen azt gondolta, hogy az

iménti felkiáltása az ügynökön végrehajtott operációknak szól. És hátvalóban annak is szólt, csak nem úgy, ahogy ez az idióta gondolta. Azért



lepődött meg annyira, mert valójában annak idején ő volt az akciótirányító parancsnok, és mégis ilyen dolgokról nem tudott, minthogykicserélték az ügynök szívét, meg néhány darabkát levágtak a beléből.Hát ez a nem semmi! Bár ha jobban belegondolunk, ez nem is akkora

gond. Hiszen annyi mindennel kellett neki akkor foglalkozni – ha azokonfelül is minden aprócseprő részletbe beavatják, hát talán meg is őrültvolna.

– Mikor tudok beszélni vele?– Talán már most is… Ha képes használni a hangszálait.– Miért? Azzal meg mit csinált? – kezdett Langin felfortyanni.– Csak visszaállítottam az eredeti állapotot. Az AIBoL-iak beültettek

néhány csökevényt, amitől teljesen áthangolódtak a 'dronikra jellemző

sivító hangra, én meg kioperáltam a beültetéseket.– És nem próbálta ki, hogy tud-e beszélni?– Akkor még nem lehetett. Megsérültek volna a hangszálak. De most

már regenerálódtak, hála a Szuper CATI–635-ös Regenerálódás GyorsítóKatalizátornak.

– Veszélyes? – kérdezte meg váratlanul Langin, és az egyirányúüvegen keresztül a mosdó ajtaját bámulta, amely mögött nemrég eltűnt a99-es ügynök.

– Ó, nem, nem – rázta a fejét az orvos, és lelkesen magyarázni kezdett.– Ezek az AIBoL-iak nagyon értik a szakmájukat, és sosem okoznakmaradandó károsodást az alanyban. A katalizátor meg teljesenszövetbarát…

Langin Abo összeráncolta a szemöldökét. Miről beszél ez az orvos? Mia fenét beszél itt összevissza? Hiszen ő azt kérdezte, hogy az ügynökveszélyes-e, vagy sem. Mi a fenének nem lehet egy egyszerűen feltettkérdésre, egy ugyanolyan egyszerű választ kapni?

Vagy várjunk csak! Lehet, hogy veszélyes ránézve a kilenc-kilences,

és az orvos ezt el akarja titkolni előle. Elvégre elég csak ránézni arra azalamuszi képére, hogy tisztában legyen vele, mennyire rosszindulatú ezaz átkozott mutáns.

Talán ő maga is – mármint ez az átkozott orvos – benne van abban azösszeesküvésben, ami őt magát – vagyis Langin Abót – akarjaelmozdítani arról a felelősségteljes posztról, amit betölt. Megirigyeltéktőle, hogy ilyen sokra vitte. (Már amennyiben létezik ilyen összeesküvés,de hát az ember a Markabon igen hamar megtanulja, hogy a galaxis tele

van mindenféle összeesküvéssel, hiszen az ember alapvetően gonosz, éscsak arra hajt, hogy másoknak jó alaposan képes legyen bekeverni, hogy



aztán jót szórakozzon ezen. Az Inkvizíció lélekgyógyászai már régbebizonyították ezt, mint ahogy azt is, hogy nem létezik lélek, mindenellenkező bizonyíték vagy aljas híresztelés ellenére, bármilyen hitelesnekvagy ésszerűnek tűnjék is az.)

Na szóval, az a lényeg, hogy nagyon kell vigyáznia azzal az orvossalis, mert ki tudja, mit akar. És az sem jelent semmit, hogy azelőtt mégsoha az életben nem látta, hiszen az ember nem csak alapvetően gonosz,hanem ugyanolyan korrupt is, tudta ő jól, hiszen nyugodtan kiindulhatsaját magából, ő pedig pontosan ilyen, és mivel nagyon is tisztában voltvele, hogy ő milyen, de milyen jó és rendes ember, hát akkor miféléklehetnek a többiek?

Szinte beleborzongott a gondolatba.

Igen, igen, nagyon kell vigyáznia ezzel az orvossal, nagyon kellvigyáznia, hiszen ki tudja miféle perverz gondolatok járnak abban aperverznél is perverzebb agyában… Talán pont a kilenc-kilences ügynökvolt aki lefizette ezt az átkozott orvost. Lehet, hogy az egész üvöltözésmeg ájulási cirkusz csak azért volt, hogy eltávolítsa őt innen, hogy aztánlefizesse az orvost. Igen, igen, igen, nagyon is lehetséges, elvégre mi afenének fájna az, ha valakinek leveszik az „álarcát”? Ha fájna, akkor azemberek nem mennének álarcosbálba. A többi meg süket duma.

Közben az orvos is abbahagyta a hadovázást.– Jó-jó – mondta neki Langin szigorúan, hogy lássa az az áruló: vele

nem lehet cicázni. – De én azt kérdeztem, hogy veszélyes-e?Az orvos teljesen ledöbbent. De hát most mondta el ennek a

seggfejnek, hogy nem veszélyes ez a műtét, mit akar még? Vagy talánnem figyelt oda?

Na mindegy, kezdte elölről.– Nem veszélyes. Ezek az AIBoL-iak…– Ne szórakozzon velem! – rivallt rá Langin dühösen. – Ki a francot

érdekelnek az AIBoL-iak, meg az átkozott műtéteik? Azt kérdeztem,hogy az ügynök veszélyes-e?

Az orvos most meglehetősen sokáig hallgatott. Veszélyes-e egy 99-esügynök? Ez megint csak beugratás lehet. Ez az átkozott tiszt szórakozikvele. Vajon mi lehet a helyes válasz?

– Hát persze… – kezdte bizonytalanul, és erősen figyelte feletteseminden rezdülését, hogy megtudhassa, jó nyomon halad-e. AzonbanLangin Abo rezzenéstelenül állt, és elgondolkodó tekintettel még mindig

a mosdó ajtaját bámulta. – Hát persze, hogy veszélyes – fejezte be kissébátrabban a doktor. – Elvégre egy kilenc-kilences ügynök. Azok pedig a



legveszélyesebbek.Egészen megkönnyebbült, amikor ezt kimondta. Igen, csakis ez lehet a

helyes válasz, csakis ez. Ha nem ez lenne, Langin Abo már rég lecsapottvolna rá, mint egy prédára leső dögevő, és kikészítené. Most pedig

mozdulatlanul áll, és még mindig csak bámul, bámul maga elé.Ebben a pillanatban kinyílt a mosdó ajtaja, és a 99-es ügynökkiszédelgett rajta. Sápadt volt és törékeny, emellett pedig olyangyengének tűnt, hogy alig tudott eltántorogni a székéhez, majd amikorerőtlenül belerogyott, alig tudta egyenesen tartani a felsőtestét.

Hm, gondolta Langin. Egyáltalán nem látszik veszélyesnek. Ezenfelülez a mutánsgyanús orvos azt mondta, hogy veszélyes. Ez így együttesencsakis, csakis, csakis azt jelentheti, hogy az ügynök nem veszélyes. Mert

ha veszélyes lenne, akkor az orvos azt mondta volna: nem az. De mivelazt mondta, hogy az, hát nem lehet az. Ez ilyen egyszerű. Hiszen ez azorvos biztos, hogy egy hitvány mutáns, és így hazudik, hazudik, hazudik.

Na de persze őt aztán nem lehet átverni, bárhogy is próbálkozzanak, őtaztán nem. Nagyon-nagyon-nagyon korán kellene felkelni annak, akimégis megpróbálja.

Váratlanul az orvos felé fordult.– Most bemegyek hozzá, és kihallgatom – közölte vele határozottan. –

Azt akarom, hogy maga velem legyen, arra az esetre, ha bármi istörténne… – Nem fejezte be a mondatot, hanem csak jelentőségteljespillantást vetett az orvosra. Tisztában volt vele, hogy nagyon iskétértelműre sikeredett, amit mondott. De hát ilyennek is szánta: ígykívánta az orvos tudomására hozni, hogy tisztában van a személye körészőtt összeesküvéssel, és bármi is történjék, azt az orvos nem viheti elszárazon.

Az orvos bólintott.– Rendben – mondta, magában pedig azon morfondírozott, vajon mire

gondolhatott Langin, amikor azt mondta: bármi is történjen. Talán arraszámít, hogy nem sikerült a műtét? Vagy a kilenc-kilences olyannyiralegyengült az elmúlt öt év alatt, hogy egyszer csak összeesik, és meghal?Ó, hát persze, hogy erre gondolhat, hiszen azt elfelejtette közölni vele,hogy néhány serkentő injekciót is benyomott a fickóba, amitől az mostvalójában sokkal de sokkal jobb állapotban van, mint amit ránézésre meglehet állapítani róla.

Na de persze utólag már nem is mondja el ennek az átkozott tisztnek,

mert amilyen kötekedős, biztos ebbe is belekötne.



Mikor beléptek a szobába, Sehnai Bember, a kilenc-kilences ügynök –mind közül a legjobb – felpattant a székről, és megpróbált néhánytiszteletkört repülni.

Mire rájött, hogy ez nem fog menni, mert megszabadították az

álcájától, addigra már késő volt, mert csodálkozó arccal, kiterülve hasalt apadlón, miközben két látogatója azon morfondírozott döbbenten, vajon azelőbbi koppanás azt jelentette-e, hogy összetörte az állkapcsát, vagyvalami egészen más, megmagyarázhatatlan dolgot.

Aztán döbbenetük elmúltával az egyikük – az orvos – odaugrott hozzá,és gyengéden talpra segítette.

– Ej, ej, barátom! – feddte meg halk, inkább együtt érző, mint haragoshangon – Ez már a múlt… Immár nincs szárnya, úgyhogy nem képes

repülni… Mint már mondtam, most egy darabig sokkal tudatosabban odakell figyelnie minden mozdulatára, mint eddig, akkor elkerülheti az effélebaleseteket… Egyébként pedig nemsokára visszaszokik testének eredetifunkcióihoz…

Miközben az orvos mindezt elmondta azon a betegeknek fenntartottegyütt érző hangon, visszasegítette Sehnai Bembert a székébe.

– Ez egy különleges alkalom, most felejtse el a kötelező tiszteletadástés a hasonlókat – tette még akkor hozzá. – Most ön csak egy beteg,Langin másodflottavezér pedig csupán egy látogató… Igaz, uram? –fordult Abo felé. Olyan határozott volt a hangja, hogy a másodflottavezérautomatikusan rábólintott. Persze, ebben az is közrejátszhatott, hogy mégmindig remegett a rémülettől. Mikor Sehnai Bember, a kilenc-kilencesügynök úgy felugrott a székéről, ő elő akarta kapni a szolgálati fegyverét,hogy azon nyomban a pokolra küldje, ezzel a másik átkozott árulóval – azorvossal – egyetemben, de annyira remegett a keze, hogy nem sikerültneki a mozdulat. Most pedig, hogy rájött, akár meg is halhatott volna azimént, még jobban remegni kezdett.

Legszívesebben ő is leült volna, de hát az hülyeség, iszonyú nagyhülyeség lenne, lecsökkenne a mozgástere, sokkal könnyebbenrátámadhatnának.

Közben az ügynök mondott valamit, de egyfolytában selypített megköpködött, miközben beszélt, így Langin egy szót sem értett belőle.

– Mit mondott? – kérdezte az értetlenségtől eltorzult arckifejezéssel azorvostól.

– Azt, hogy nagyon örül, hogy újra láthatja önt, uram.

– Tényleg ezt mondta?– Tényleg.



– És miért nem tud rendesen beszélni?– A fogai miatt, uram… Tudja, már beszéltünk róla, nincsenek neki.– Láttam én már fogatlan ember, orvos. De az tudott beszélni…

Legalábbis sokkal érthetőbb volt, mint ez itt – ellenkezett a

másodflottavezér.– Az az ember már valószínűleg megszokta, hogy fogatlan, uram, ésazért tudott beszélni. De a kilenc-kilencesnek még új a dolog… Ésgondolom, ilyen szituációra nincs kiképezve.

Ó, hogy ennek az átkozott orvosnak mindenre van valamimagyarázata… De, a fenébe is, ha ez az ügynök így fog beszélni, akkor ő semmit sem ért majd meg a beszédjéből, az orvos pedig azt mondtolmácsolás gyanánt, amit csak akar.

– Mit tudunk csinálni? – fordult a sebész felé.– Esetleg beoperálhatunk neki egy protézist, de akkor megint várni kella kihallgatással…

– Nem! – szakította félbe Langin, és mutató meg hüvelykujjávaltürelmetlenül pattintott. – Eleget vártam már!

– Akkor majd én tolmácsolom, uram – készségeskedett az orvos. –Elég nagy gyakorlatom van abban, hogyan kell megérteni sérült emberekbeszédét.

„Na, ha te tudnád, hogy pont ezt akarom elkerülni…” – gondoltaLangin kelletlenül.

Aztán eszébe jutott valami.– Nem, nem – mondta. – Van más megoldás is. Nagyon elégedett volt

magával, hogy ez eszébe jutott. Mutatóujjával az orvos felé intett.– Egy perc és itt vagyok. Addig foglalkozzon az ügynökkel! – mondta

és kiviharzott a szobából.

Persze, az hogy magára hagyta őket, remek alkalmat nyújtott

számukra, hogy tovább tervezzék az összeesküvést, de ezzel mostpillanatnyilag – úgy döntött – nem foglalkozik. Egyelőre ki akartahallgatni a kilenc-kilences ügynököt, minden más ráér azután.

Na és persze ez semmiképp nem jelenti azt, hogy a megfelelő óvintézkedéseket azért nem teszi meg. És különben is, ott vannak akémkamerák, amikről ezek a balekok nem tudnak…

Végigszáguldott a f őfolyosón, ami olyan szűk volt, hogy szinte csakegyesével lehetett elférni benne. És nem csak szűk, hanem szürke és

büdös is volt. Bár a szagot csak addig érzi az ember, amíg meg nemszokta, utána már fel sem tűnik neki. Na és a szürkeség sem afféle igazi



szürkeség, hanem inkább félhomály, ami a gyenge teljesítményt nyújtófénycsövekből áradt – világosság helyett – melyek a mennyezeten és azoldalfalakon voltak elhelyezve; de hát mi a fenének kivilágítani egyűrhajót úgy, hogy ragyogjon: ez csakis energiapazarlás lenne, és így

teljességgel felesleges, sőt helytelen is.A falakon a fénycsövek mellett műbőrből készült kapaszkodók isvoltak, ha esetleg a gravitációs berendezések felmondanák a szolgálatot –ami néhányszor már előfordult (méghozzá jó néhányszor) – ezek segítsékaz előrehaladást.

Emellett pedig még voltak karcolatok, melyek nem a hivatalosfelszereléshez tartoztak, hanem ki tudja mikor, ki tudja ki véste bele afémfalba, unalmában, vagy azért, hogy valakit bosszantson.

Ilyenek, mint:Elavir szereti Dankát.Vagy:

Megcsaltál, te rohadt ribanc.Vagy:

Ne hajoljatok le, amikor Erro is jelen van, mert…Ez utóbbi befejezetlen maradt, úgy látszik, a firkálót megzavarták.Aztán még a szövegeken kívül voltak mindenféle ábrák is, a legjobb

egy teljesen élethűre sikeredett meztelen amazon volt, hatalmas dudákkal,és sűrű fanszőrzettel. Ezt még maga Langin Abo is szívesen elnézegette,amikor nem láthatta senki, mit csinál.

Most azonban annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy ügyet semvetett rá. Űrhajós-csizmája ütemesen kopogott a fémpadlón, már messze

jelezve a folyosón tartózkodóknak, merre jár, akik félreálltak előle azútból, míg ő peckesen elmasírozott mellettük, és meghajoltak a kötelező tiszteletadás szerint.

A folyosó egyébként kopottas volt, ezért folyamatosan azt a látszatot

keltette, mintha koszos lenne, ami jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy azújoncok szinte egész nap, amikor nem voltak éppen szolgálatban,négykézláb közlekedve egy-egy súrolókefével – meg sok-sok vízzel ésmosóporral – folyamatosan dörzsölgessék a padlót. Amitől az csak mégkopottabb és még rondább lett, alkalmat adva arra, hogy egy csomóembert megfenyítsenek, lecsökkentsék a zsoldjukat, amit aztán a tisztekszétosztottak egymás között; na meg arra, hogy száradás után öt perccelújra kivezényeljék az egész állományt padlót súrolni.

Egy szakasz épp azt csinálta Langin előtt is, de most nem igazán törődött velük. Máskor leállt volna, és üvöltözik velük egy kicsit, hogy



nézzenek már körül, csupa mocsok és sár az egész űrhajó, de most csakbeletoccsant a kikopott mélyedésekben megülő víztócsákba, szanaszétfreccsentve mindegyiket, aztán ment tovább a dolgára.

A vezérlőterembe sietett. Szűk kis lyuk volt a hajó elején, telezsúfolva

mindenféle – régi és új – gépezettel, kapcsolótáblákkal, satöbbi, satöbbi,szóval mindazzal, ami egy ilyen csataűrhajó irányításához kell. Alig fértbe az a nyolc ember, aki ott szolgált. Sőt, amikor ő olyan váratlanulberobbant közéjük, és ők pattantak, hogy tisztelegjenek neki, néhányanmég össze is ütköztek, vagy a könyökükkel képen nyomták alacsonyabbtársaikat.

– Másodgépész! – bődült el Langin. – Azonnal jöjjön velem!A kapitány csak egy pillantást vetett feléje, aztán már el is fordult.

Elvileg aző

engedélye nélkül senki sem jöhetett a vezérlőbe, és senkisem hagyhatta el azt. Azonban ez tényleg csak elvileg volt így, hiszen ha

tartotta volna magát minden körülmények között az előírásokhoz, ezek azátkozott tisztek elmozdították volna a posztjáról, és valami olyanbeosztásba teszik, ahol aztán kényük-kedvük szerint szívózhatnak vele.Egyáltalán nem volt értéke számukra a hosszú évtizedek keménymunkája és tanulása által megszerzett tudásának és a tapasztalatának,hiszen arra nevelték mindegyiket, hogy csakis az arisztokrácia általbetölthető posztok az értékesek, a többi nem.

Így hát ez az átkozott Langin Abo is úgy pöffeszkedhetett bent avezérlőteremben, mintha az övé lenne az egész hajó.

A másodgépész ijedten pattant a tiszt elé?– Uram?… – hebegte.– Azonnal jöjjön velem! – szólt rá szigorúan Langin, aztán minden

további kommentár nélkül sarkon pördült, és elindult a kijárat felé.A kapitány ekkor megint vetett felé egy futó pillantást. Azt akarta

megkérdezni, hogy most mi legyen akkor, gondoskodjon új

másodgépészről? De aztán rájött, hogy ha száműzni akarták volna azemberét, akkor nem a másodflottavezér jön érte, hanem az InkvizícióTitkos Szolgálatának néhány alacsony rangú szadista fogdmege, úgyhogyvalószínűleg viszont látja még az emberét. A kérdés akkor pedig márcsak az: mikor? Ám végül ezt sem kérdezte meg. Elvégre tapasztalatbóltudta, hogy a Markab Konföderáció felségterületén annak lesz szép,hosszú élete, aki minél jobban észrevétlen tud maradni. A másodgépészpedig nem olyan jelentős személy a vezérlőteremben, hogy ne

boldogulnának el nélküle. Sőt, még egy előnye is van a dolognak: annyi,hogy jobban elférnek abban a szűk patkánylyukban, amit azoknak az



átkozott tervezőknek volt pofájuk vezérlőterem névre keresztelni.

Persze a másodgépész nem vette ilyen könnyedén azt a tényt, hogytávoznia kell a vezérlőteremből. De hát mit tehetett volna? Ment Langin

Abo után, hiszen az megparancsolta, és csak reménykedett, hogy akövetkező pillanatban meghallja a kapitány kellemes, borízű hangját,amint ezt mondja: elnézést, másodflottavezér úr, de a másodgépészmunkájára itt a vezérlőteremben van szükség – nem, nem is így, hanemúgy, hogy: a munkája itt a vezérlőteremben nélkülözhetetlen –, így hátnem engedhetem meg, hogy távozzon önnel.

Annyira kívánta, hogy a kapitány ezt mondja, hogy szinte hallotta is ahangját. Egy pillanatra megkönnyebbülten megtorpant, a következőben

azon csodálkozott, hogy a másodflottavezér miért nem reagál valamit akapitány szavára.És csak a harmadikban döbbent rá, hogy valószínűleg azért, mert az az

átkozott kapitány, mintha megkukult volna, mint egy hal, egyetlen rohadtszót sem ejtett ki azon a kuka halszáján. Máskor pedig mennyit tudpofázni, ha kell, ha nem kell. Most bezzeg…

Már kint jártak a folyosón. Utálta a kapitányt, meg a többieket is. Atöbbieket azért, mert nem őértük jöttek el. Sőt, amikor a másodflottavezérmegmondta, hogy őt keresi, úgy félrehúzódtak előle, mintha csak valami

gyorsan fertőző, halálos kórt terjesztene. Gyáva féreg mind. A kapitányis, meg az összes ott a vezérlőteremben. Fújj!

Legszívesebben köpött volna egyet, de hát még ha nem is találja elvele a másodflottavezér hátát – mert ugye annyi esze azért van neki, hogya köpés előtt félrefordulna – akkor is, esetleg Langin Abo személyessértésként értékeli a gesztust, és akkor neki vége.

Persze így is vége, úgyhogy tökéletesen mindegy, hogy leköpi-e Abót,vagy sem. Akár le is köphetné őt is, meg az összes szembejövőt, az sem

változtatna a dolgon, maximum kicsit összevernék, mielőtt száműzik, dehát ez már csak hab a tortára.Miközben magában sorba vette összes eltitkolt bűnét, iszonyúan

vágyott vissza a vezérlőbe. Máskor mindig utált ott lenni, mert egyundorító, bűzös kis patkánylyuknak tartotta, aminek mindig bedöglik alégkondicionálása – na meg különben se nyolc emberre tervezték, hiszenamikor az AAA–111 vezérűrhajó épült, még csak három ember kellett avezérlőbe, hiszen akkor csak fele ennyi berendezése volt –, amit még

tovább rontott, hogy a legénység minden tagja büdös volt – természetesena legmagasabb rangú tisztek kivételével –, hiszen a fürdővízhasználat,



csakúgy, mint minden más, takarékossági szempontok miatt a lehető legszigorúbb korlátozások alá volt szorítva, ami azt jelentette, hogyelvileg átlag két naponta jutott valaki a zuhanyrózsa alá. Azért elvileg,mert a gyakorlat természetesen, mint minden másban, itt is eltért az

elmélettől, ugyanis a vízért felelős hivatalnokok természetesen a fejadagfelét – vagy még többet – elsikkasztották, és mivel azzal sem törődöttsenki, hogy ki kapja meg a fejadagot, volt úgy, hogy az utoljáraérkezőknek már nem jutott víz. Az „utoljára érkezők” kifejezés pedigtermészetesen mindössze egy ködösítő állítás volt, és valójában olykor azegész állomány felét, vagy háromnegyedet is magában foglalta.

Azt persze mindenki mélyen titokban tartotta, hogy mikor fürdöttutoljára, mert keményen büntették, ha valaki nem őrködött testének

tisztasága felett a kétnaponkénti fürdővel.Szóval, a másodgépész jelenleg el sem tudott volna képzelni az egész

galaxisban gyönyörűbb helyet az AAA–111-es csatahajóvezérlőterménél. Olyannyira szépnek találta, hogy arra gondolt, haesetleg még egyszer beteheti oda a lábát, akkor többet még vonósugárralsem lehet őt kirángatni onnan. Beköltözik oda. Be ő. Ha másképp nemmegy, hát folyamatos, huszonnégy órás ügyeletet vállal.

A legénységi szállás felé mentek.Úristen, mit találtak? Ó, ő barom állat, elfeledkezett valami bűnjelről.

Talán megtalálták a szekrényében a kábítószeres fiolát?De hát az nem lehet, mostanában nem kábítózott, mert kéthavi zsoldját

elkártyázta előre, így most egy darabig nem lesz rá pénze, és különben is,egyszer már rajta kapták, azóta nem jutna eszébe, hogy újra próbálkozzona hajón.

Vajon valamelyik illegális pornókazettáját találták akkor meg?De hát az sem lehetséges, hiszen amikor megfenyítették a kábítószer

miatt, minden illegális dolgot megsemmisített ijedtében.

Akkor viszont mi történt?Körülbelül ennyi idő kellett ahhoz, hogy felmerüljön benne az a

gondolt, ami a kapitánynál már a második pillanatban megvolt, hogyhoppá, ha valami elfogatási dologról lenne szó, akkor a Titkos Szolgálatalacsony rangú beosztottai jöttek volna, és nem egy ember, ráadásulpedig nem a másodflottavezér.

Ezek szerint itt valami másról van szó, és nem a szokásos bűneiről.„Istenek, vajon mi a fenét követhettem el?” – törte az agyát rémülten.

Teljesen biztos volt benne, nem véletlen, hogy a másodflottavezér jöttérte. Na persze az is biztos, hogy nem egyedül jött. Ezt az egyet ne



akarják beetetni vele! Sok mindent be lehet, de ezt az egyet azért még aző gyomra sem veszi be. A többiek biztos elbújtak, és mindenféle rejtettkamerákkal meg műszerekkel figyelik, és csak arra várnak, hogy ő valami hülyeséget csináljon. Ó, igen, igen, csakis ez lehet a helyzet,

csakis, csakis ez. Ezek szerint provokálni akarják, hogy lecsaphassanakrá. Ami pedig, tovább f űzve a gondolatot, azt jelenti, hogy nincsbizonyítékuk ellene, hanem csak gyanakodnak, és ezzel a provokációvalakarnak valami terhelő dolgot szerezni.

Jaj, de jó, hogy erre rájött, jaj de jó! Ha nem jön rá, talán ténylegköpködni kezd, talán még le is köpi a másodflottavezér hátát dühében éstehetetlenségében, az pedig már talán elég is, hogy száműzhessék. Nemvolt benne biztos, mint ahogy a többiek sem, mert az uralkodó osztály

nagyon-nagyon vigyázott rá, hogy a Konföderáció törvénykezésemeglehetősen homályos legyen, és egyetlen közszemély se kaphassonbelőle bármire is felhasználható képzést.

Nem, nem, nem, nem, nem és nem, semmiképp sem fogja leköpni amásodflottavezért. Még akkor sem köpné le, ha kifejezetten ilyenparancsot kapna tőle. Inkább lenyelné a nyelvét, mintsem hogy megtegye.

Közben persze egész szépen leizzadt, de ezt az elején nem is nagyonvette észre. Csak akkor, amikor úgy fél gőzzel azon kezdettmorfondírozni, hogy mitől büdösebb ez az átkozott űrhajó, mint ahogyáltalában szokott lenni. Szóval, ekkor jött rá, hogy ez a saját szaga. Afélelem és a mosdatlanság keveréke. Ó, istenek, még ez is.Mosdatlanságért ugyan nem szokás valakit száműzni, se kivégezni,hanem csak fogda meg zsoldmegvonás jár érte, de ki tudja. Ha nagyonbele akarnak kötni, azt mondják, hogy szándékosan nem mosdott, ezzel isdemoralizálni akarva a vezérlőteremben uralkodó hazafias szellemet, ésmivel a vezérlőterem az űrhajó egyik legfontosabb része, emiatt akár márszáműzhetik is. Na meg különben is, ha megvonják a zsoldját, akkor

Kobe szakaszparancsnok nagyon berág rá, hiszen ő nem tudja kifizetnineki a kártyaadósságot. Mellesleg Kobe egész végig csalt, de hát ő mégiscsak egy tiszthelyettes, mit lehet ellene tenni?

Ó, a fenébe, hogy miért nem ismeri jobban a törvénykezést és a jogot.Már ott voltak a legénységi szállásnál. Langin Abo váratlanul sarkon

fordult – mielőtt még belépett volna a körlet ajtaján – és némán fixíroznikezdte a másodgépészt.

„A fenébe is, most érezte meg a szagomat!” – gondolta az

elkeseredetten, és legszívesebben letérdelt volna, hogy zokogvakegyelemért könyörögjön. Már hozzá is kezdett volna a mozdulathoz, de



akkor Langin Abo megszólalt.– Nos, egy szívességre szeretném megkérni, barátom! – mondta

nyájasan.Ettől a nyájas hanghordozástól pedig egy csapásra megoldódott a

férfinál az izzadás kellemetlen kérdése: ugyanis azon nyomban ráznikezdte a hideg, mintha csak mindenféle teketóriázás nélkül kivágtákvolna a csillagközi térbe egy olyan szkafanderben, amiben nincs f űtés, ésettől minden egyes izzadságcsepp pillanatok alatt a bőrére száradt.

Hú, hú, hu-hú, nagy a baj, nagy lehet a baj, ha már Langin Abomásodflottavezér így kedélyeskedik vele…

– Uram?… – lehelte vacogó fogakkal a másodgépész félig kérdő, féligpedig a halálra rémültekre jellemző riadt hangsúllyal.

– Nos, barátom, láttam nem rég, hogy önnek van egy műfogsora,amivel szórakozik – mondta a férfi halálközeli hangulatából semmit sem

észrevéve Langin Abo. – Igaz?A másodgépész tudta, hogy semmi értelme a tagadásnak.– Az egy játék, uram, esküszöm… – hadarta, aztán rögtön ezután

dadogni kezdett. – E-e-egy… vá-vá-vám…– Vámpír-fogsor – segítette ki Langin Abo, miközben hatalmasat

bólintott a megelégedettségtől. – Nos, erre a vámpírfogsorra lenneszükségem… Megkaphatnám?

Ó, istenek, ő nem tudta, hogy törvénytelen egy ilyen játékszert azűrhajóra hozni, ő tényleg nem tudta, hiszen egy egyszerű vásárostólvette… Vagy, te jó ég. Lehet, hogy a vásáros provokátor volt, és az volt acélja, hogy az ilyen balekokat, mint amilyen ő is, száműzetésbe juttassa?

Ó, igen, te jó ég, csakis ez lehet a helyzet, csakis ez lehet. Ó, istenek,nem igazság, nem igazság, hogy most emiatt száműzik, vagy valamiegyéb szörnyűséget csinálnak vele.

Csak azért nem közölte ezt a másodflottavezérrel, mert a rémülettől

képtelen volt arra, hogy bármit is mondjon.Az viszont úgy látszik, félreértelmezte az arckifejezését, mert

bátorítóan megszólalt.– Ó, ne féljen, nem akarom örökre elvinni, csak kölcsönbe kérem…Ezek szerint nem a birtoklása a büntetendő – jött rá a másodgépész.

Talán azt gondolják, hogy van benne valami… És hát miért is ne?Elvégre ha a vásáros tényleg provokátor volt, akkor akárbecsempészhetett valamit a játékszerbe. Valami olyat, ami kis helyen is

elfér, de nagyon súlyos bűn a birtoklása. Igen, igen, meg is van, mi lehet.Mikrofilm. Méghozzá tiltott könyvekről… Ó, igen, ő pedig volt olyan



barom, hogy nem világította át a „játékot”, mielőtt felhozta a hajóra, és eza figyelmetlenség most a végét jelenti.

Azonban ekkor Langin Abo felsóhajtott, és azt mondta.– Az egyik emberünket egy kis baleset érte, ami miatt kiestek a fogai,

és nem lehet érteni, mit mond. Pedig le kell adni a jelentését. Ezért kéremel a fogakat, de néhány órán belül már vissza is hozom. – Langin Abonagyon elégedett volt magával. Igen, ez egy jó verzió. Pontosan úgy adtaelő a dolgot, ahogy tanítják: mondott egy féligazságot megfelelő mértékben ködösítve.

És mivel ennyire saját maga profizmusával volt elfoglalva, elkerülte afigyelmét az a megkönnyebbülés, ami végighullámzott a másodgépészegész lényén. Olyan volt, mintha a férfi eddig valami összegyűrt anyag

lett volna, amit most egy gondos kéz egyetlen mozdulattal kisimít, sőt kiis vasal.

– Azonnal hozom, uram! – mondta, majd berohant a körletbe, ésmásodperceken belül megjelent a vámpír-fogsorral. Illetve az apró,tisztítófolyadékkal feltöltött átlátszó hengerrel, amiben a fogsort tartotta.

– Itt is van! – mondta, és a másodflottavezér felé nyújtotta.Az elvette tőle.– Majd visszaküldetem valakivel – mondta.– Ó, nem, nem, tartsa csak meg! – integetett elhárítóan a másodgépész.

Azok után, hogy a fogsor ilyen galibát okozott neki, képtelen lett volnamég egyszer szórakozni vele… De várjunk csak, hiszen a körletben

játszott vele csak, ahol elvileg nincsenek kémkamerák. Hogyan láthattaakkor a másodflottavezér? Persze ez nem volt egy túl intenzív fejtörésreokot adó kérdés. Sőt, egyáltalán nem is kellett gondolkodni a válaszon,mert csakis egyféleképpen lehetséges. Úgy, hogy mégiscsak vankémkamera a körletekben. Azaz egy újabb rendelkezés, ami meg lettszegve, de hát ez olyan általános, hogy úgysem törődik vele a kutya se.

Nos, legújabb felismerését természetesen nem sietett megosztani amásodflottavezérrel.

Az rövid ideig gondolkodott, aztán mivel már nagyon kíváncsi volt rá,mit mondhat neki a 99-es ügynök, hát nem firtatta, hogy vajon miértajándékozza neki ezt a játékszert a másodgépész. (Elvégre az emberekcsak úgy nem ajándékoznak oda dolgokat másoknak. Mindennek okavan.) Lezserül búcsút intett, és otthagyta a férfit egyedül a folyosón.

Az pedig újra berontott a körletbe, és elkezdte összeszedni a személyes

holmijait.Mert ő most bizony beköltözik a vezérlőterembe.



A pszichiáter

Forrest tábornok kezdett nagyom megsértődni.Egyszerűen képtelenség, hogy mindenki a mai napon keresse. Ki a

fene lehet már megint? Talán egy újabb szomszéd, aki szintén hallottamekkora zajjal van, és most átjött megnézni, mi a helyzet?

Körülpillantott a lakásban. Hát ha valakit beenged ide, annak

legalábbis vaknak kell lennie mind a két szemére, hogy ne vegyen észresemmit, illetve még náthásnak is, mert olyan tömény vérszag terjengkörös-körül, mintha ez lenne a vágóhíd. Tehát bárki is az, nem engedhetibe. Viszont ha nem engedi be, akkor lehet, hogy tovább csönget, megesetleg még dörömböl is, vagy ordítozik, talán még ugyanúgy megpróbálbehatolni, mint nemrég Edgards.

A francba is! Akkor meg mégiscsak be kell engednie, mert különbentúlságosan is felhívja magára a figyelmet. Ha viszont beengedi, akkor őt

is meg kell ölni. Jól van, ezzel még nincs is olyan nagy gond, hiszen vanmég golyó a tárban, de ha ez így folytatódik, akkor az épület összeslakója itt fog heverni a nappalijában, és ez különféle problémákat okoz.Egyrészt nem biztos, hogy beférnek, másrészt belerokkan, ha az éjszakafolyamán mindegyiket egyesével el kell cipelni valahova eltemetni.Főleg, hogy annyi hullát észrevétlenül nem is tud egy helyre temetni,tehát egy csomó idő elmegy majd azzal is, hogy különböző helyszínekrecipeli őket.

Ekkor újra csengettek.Forrest nem törte tovább az agyát, hanem újfent odalépett az ajtóhoz,és aktiválta a kukucskálót. Tizenhét év körüli lány állt a túloldalon.Istenverte tinédzser, vajon mi a fészkes fenét akar?

Aztán rájött, ki is lehet a lány, és akkor minden megvilágosodott. Azisten verje meg, hiszen ez Edgards lánya. A vén farok biztos mondta neki,hogy átnéz hozzá, és mivel sokáig elmaradt, a csaj aggódni kezdett, ésutána jött.

Na mindegy, az ő hibája, mi a fenének türelmetlenkedik annyira…A pisztolyt bedugta a háta mögé a nadrágjába, aztán résnyire – úgy,



hogy a lány ne láthassa, mi van bent, illetve a vérszag se csapja orrba –kinyitotta az ajtót.

– Tessék… – mondta hunyorogva, mint aki épp most ébredt a legszebbálmából.

– Az apámat keresem – mondta a lány.Kis bunkó, még köszönni sem tud.– Nem én vagyok – állította Forrest még mindig az álmosat játszva.Erre a lány türelmetlen arcot vágott.– Azt mondta, idejön – mondta, és megpróbált az ajtó résén

sikertelenül bekukkantani a lakásba.– Ééén?… – játszotta Forrest továbbra is a teljesen bambát. – Mikor

mondtam én ilyet?… De még ha mondtam is, hát persze, hogy idejövök,

hiszen itt lakom…– Nem maga, hanem az apám.Forrest egy pillanatig hallgatott, mint aki most kezd csak magához

térni abból az álomból, amit a vele szemben álló meglehetősenudvariatlan egyén zavargászása szakított félbe.

– Ki az ön apja? – kérdezte.– Edgards tábornok. Itt van?Forrest felsóhajtott. Hát jó, ő mindent megpróbált, hogy lerázza, de ez

a kis ribanc nem ért a szóból. Hát akkor magára vessen.Negédesen rávigyorgott.– Ó, hogy Edgards tábornok… – mondta. – A jó öreg Edgardsról

beszélsz. Akkor te a jó öreg Edgards tábornok lánya vagy, nem igaz?A fány a hirtelen megváltozott hangnemtől zavarba esett, már-már

gyanakvóvá vált.– Igen – mondta összehúzott szemmel, és még mindig azzal

próbálkozott, hogy belessen a résnyire nyitott ajtó mellett, csak hátForrest úgy állt, hogy semmiképp se járhasson sikerrel.

– Hát persze, hogy itt van az apád, itt fekszik bent – mondta a lánynak,és már készült, hogy teljesen kitárja az ajtót. A lány akkor be tud végrenézni majd a lakásba, ahogy szeretné, és ez egy pillanatra lefoglalja.Aztán amikor meglátja a hullákat, pár pillanatig teljesen ledöbben, ésmozdulni sem bír majd. Ez a rengeteg idő pedig Forrestnek bőven elégahhoz, hogy berántsa a lakásba, és elintézze őt is. Bár nem nagyonszeretett gyereket ölni, de hát a haza érdeke mindennél előbbre való, éshát mi mást tehetne.

Nos, nem fog kínlódni a lány, egyáltalán nem fog. Észre sem veszimajd, hogy meghalt. Két mozdulat az egész. Egy amivel maga felé rántja,



mire a lány elveszítve az egyensúlyát, úgy fog befelé repülni, mint egypihekönnyű dalos madár, a mozdulat végén pedig megforgatja, majdelengedi, és akkor következik a második mozdulat, amivel átkarolja anyakát, és blokkolja a mozgást. Az alsó teste tovább forog, míg a nyaka

mozdulatlan lesz, vagy esetleg még ránt is egy kicsit a forgás ellenében.Egy halk reccsenés, és mire lefekteti a lányt a szőnyegre, már nem leszbenne élet.

Csak a reflexei mentették meg attól, hogy szélesre tárja az ajtót. Azutolsó pillanatban fogta vissza a mozdulatot, amint érzékelte a mozgást alány háta mögött a folyosón.

– Hello! – köszönt oda nekik a fiatalember, aki pár lakással odébblépett ki az egyik ajtó mögül, és miközben a lift felé igyekezett, elment a

lány háta mögött.Forrest összeharapta a száját, hogy imigyen is képes legyen visszafognia torkából előtörő káromkodást. Aztán mégis elernyesztette, ésudvariasan a fiatalember után köszönt.

– Hello, hogy van?Közben a lány is arrafelé fordult, és köszönt, ez pedig alkalmat adott

Damiennek, hogy kilépjen az ajtó mögül, és bezárja maga mögött.A lány ekkor visszafordult feléje, és döbbenten nézett rá.– És az apám? – kérdezte.– Mi van vele?– Azt mondta, ott van bent – intett a tekintetével a lány az ajtóra,

jelezve a mögötte lévő lakást.– Ó, hát… igen, határozottan emlékszem én is, hogy ezt mondtam, de

csak azért… mert… Á, hát csak hülyéskedtem… – Forrest, hogyhangsúlyozza, szerinte mennyire jól sikerült a tréfa, hangosan és vidámanfelnevetett. – Komolyan vette, ha-ha-ha… Ha-ha!… – Aztán mivel látta,hogy a lány nyugtalan pillantással még mindig az ajtót lesi, abbahagyta a

nevetést, és mosolyogva hozzá tette: – Jézusom, ne haragudjon, ténylegcsak hülyéskedtem. Nem volt nálam az édesapja. Még csak nem is láttamma… De most, ha nem haragszik, el kell mennem…

A lány arcán ekkor valami tanácstalanságra utaló kifejezés jelent meg,de még mindig nem mozdult, hogy elhúzza végre a csíkot.

– Pontosan mit mondott önnek az édesapja, hova megy? – kérdeztemeg tőle Forrest, csak hogy kilendítse végre már erről a holtpontról.

– Azt mondta, átnéz ide a szomszédba, Forrest tábornokhoz, mert

valami furcsa zajt hallott.– Így mondta, hogy Forrest tábornokhoz? – kérdezte meg kétkedően



Damien. – Csak azért, mert nálam nem járt…– Asz'szem…– Biztos?– Hát…

– Szóval nem biztos. – Forrest tökéletesen tisztában volt vele, hogytudja alaposan megkeverni a lányt. – Lehetséges, hogy más nevetmondott, vagy egyáltalán nem is mondott nevet?

– Hát…– Nem emlékszik, igaz? – kérdezte együtt érzően.– Hát…– Semmi probléma. Senki sem tökéletes, ami pedig az emlékezést

illeti, az emberi agy, hát az még csak a tökéletes rejtély… Ha megnéz egy

szituációt, tízen tízféleképpen emlékeznek rá, úgyhogy ne csodálkozzon,ha rosszul emlékszik, vagy egyáltalán nem is emlékszik… Tudja mit?Próbálja meg a többi szomszédot… – ó, nem, ez hülyeség, ne küldözgesda lányt sehova, mert még zajt csap a végén. Na de valamit tenni kell velemégis… Ó, ha az az istenverte kölyök nem akkor jön ki azon azistenverte ajtón, most már minden le lenne rendezve. – Nem is, nehallgasson rám, mert a szomszédok begurulnak. Inkább várja meg azédesapját otthon.

– Nos, az a helyzet, hogy el kell mennem, csak elbúcsúzni akartam tőle– mondta akkor a lány.

– Ó, ez miatt cseppet se búsuljon, majd én átadom neki –készségeskedett Forrest, és nagyon kellett vigyáznia, hogy a lelkét elöntő megkönnyebbülés ne tükröződjön az arcán.

– Nem elmenni készül épp maga is? – kérdezte a lány.– Hogy mi?… Ja de igen. De én nemsokára vissza is jövök… Igen, egy

fél óra, és máris itt vagyok, és akkor átadom az édesapjának az üzenetet.Rendben?

– Hát, nem is tudom…– Ugyan már. Én kérem rá! Semmi nem okozhatna nagyobb örömet

számomra a mai napon, minthogy egy ilyen gyönyörű, fiatal lányüzenetét átadhassam az édesapjának. Pláne… Pláne, ha még azzal iseldicsekedhetek, hogy a neki szánt búcsúpuszit én kaptam meg.

A lány végre mosolygott.– Hát nem is tudom… – ismételte.– Na, megkapom azt a puszit? – kérdezte Forrest, és előrehajolt. A lány

csak egy pillanatot várt, aztán lenyomott a tábornoknak egy puszit.– Na, ha már lúd, akkor legyen kövér! – mondta az. – Kérek egyet a



másik oldalra is.Megkapta.– Látja! Az ilyen pillanatokért érdemes élni – mosolygott Forrest. –

Bevallom, amikor felébresztett, egy kicsit haragudtam magára, de most

azt mondom, érdemes volt. Sőt, máskor is felébreszthet. Feltévetermészetesen, ha akkor is két ilyen puszival fogad.Azzal gyengéden megfogta a lány karját, és elindultak a liftek felé.

Végül is nem is nagyon bánta, hogy nem ölte meg a lányt. Mégegyszer visszagondolt arra a pillanatra, mikor észrevette a folyosón afiatalembert, és ismét meg kellett állapítania, hogy még így is piszokgyorsak a reflexei, hogy félig kába a sok aszpirintől meg a whiskytől.

Szörnyű

volt belegondolni, mi történt volna, ha egy kicsit is lassúbb.Miután elintézte a lányt, kénytelen lett volna a férfi után eredni, ésvadászgathatott volna rá az utcán. Na, az aztán tényleg frankó lett volnapont azon a környéken, ahol lakik. Még ha nagyon ügyesen és diszkrétenis intézi a dolgot, akkor is észrevehette volna bárki, és mivel napontalátják, meg is jegyezte volna az arcát. Azonfelül pedig három eltűntszemély egy házból, sokkal nagyobb feltűnést és sokkal nagyobbriadalmat kelt, mint egy, és ebből következően sokkal előbb értesítik arendőrséget is. Amire meg most, hogy egyre közelebb ér a célhoz, igazán,

de igazán semmi szükség. Most elmegy a pszichiáterhez, akinek anévjegykártyája itt van a zsebében, aztán amikor visszanyerte azemlékezetét, bemegy a laktanyába, bejelenti a parancsnoknak, hogy

Arany Kód van érvényben, aztán megkeresi azokat az istenverteföldönkívülieket, akik pofátlan módon beleturkáltak az agyába…

A gondolattól, aszpirin ide vagy oda, ismét szaggatni kezdett a feje, denem törődött vele. A maroktelefonján felhívta a pszichiáter névjegyénszereplő „otthoni” számot, de nem mondott bele semmit, hanem amikor a

fickó bejelentkezett a túloldalon, megszakította a vonalat.Majd ha odaér újra felhívja, és akkor bejelentkezik.Rövid ideig azon gondolkodott, hogy mivel menjen. A saját kocsija

természetesen kilőve, hiszen arról könnyen beazonosíthatják. A távolságmiatt gyalog sem mehet. Ha taxival megy, akkor előbb egy másik címetkell bemondania, aztán átülni egy másikba, meg esetleg egy harmadikbais, majd egy közeli utcát megjelölni végcélként, és a maradék távotgyalog megtenni. Ez a titka annak, hogy bármi is történjék, senki se

hozza összefüggésbe a helyszínnel. Illetve ott van még az utolsólehetőség: a metró, ahol úgy elveszik a tömegben, mintha nem is létezne.



Emellett a megoldás mellett döntött. Ha bármi miatt is alibire leszszüksége, akkor a metró a legbiztonságosabb, mert ott nem fordulhat elő,hogy egy unatkozó taxisof őr azzal szórakozik, hogy megjegyzi akocsijába ülő utasok arcformáját. Na és ráadásul a metró gyors is.

Így hát nem sokat teketóriázott, hanem lesétált a legközelebbiállomásra.

A pszichiáter ajtaja előtt állt. Lepusztult környéken lakott a pszichiáter,és ez tetszett neki. Itt bizony senki sem foglalkozik azzal, mit csinál amásik… Illetve pont fordítva, nagyon is azzal foglalkozik mindenki, mitcsinál a másik, viszont ha meglátnak egy rendőrt, akkor hanyatt-homlokelhúzzák a csíkot, mert azt hiszik, értük jöttek.

Igen, igen, nagyon is jó környék egy illegálisan működ

őpszichiáterszámára egy elhagyatott helyen álló régi bérház negyedik emelete.

Állt az ajtó előtt, és hallgatózott. Minden csendes volt körülötte. Egyreinkább tetszett neki a szituáció, örült, hogy rálelt a névjegyre.

Elővette a mobiltelefonját, és tárcsázta a számot.– Tessék! – mondta a vonal túlvégén egy reszelős hang. Ugyanaz, aki

az első hívásra is jelentkezett.– Üdvözlöm, doktor úr! – mondta Forrest udvariasan. – Leslie

Porternek hívnak – ez egy jó vicc. A lány szerint, akit megölt, ez az igazineve. De ha nem is semmisítették meg az ehhez a névhez kapcsolódóaktákat, akkor is hét lakat alatt őrzik az I-Projekt felelősei. Vajon mitszólna a pszichiáter ha tudná, hogy egy személyiségét vesztett személykeresi a régi személyiségére hivatkozva… fogadná? – Kaptam öntőlegyszer egy névjegykártyát. Most jött el az ideje, hogy felhasználjam.

Hoppá, egy kicsit túl határozott volt. A legtöbben pedig nem szeretik atúl határozott embereket, mert ők nem olyanok. Kicsit (vagy nagyon)vissza is riadnak tőlük.

Vajon a pszichiáter is?Elhallgatott. A másik is hallgatott, kölcsönösen hallgatták egymás

szuszogását.Végül a reszelős hang megkérdezte:– Miben segíthetek?– Segíthetne feltárni néhány elfeledett dolgot.– Pontosabban?– Tegyük fel, hogy részleges amnéziában szenvedek, de szeretném

visszakapni az emlékeimet…– Jó… – szólt közbe idegesen a pszichiáter. – De ne telefonba!



– Maga kérdezte!– Én kérdeztem. – Ismerte el a hang. Majd rögtön utána: – Meg tudunk

beszélni egy személyes találkozót?– Különben nem hívtam volna… Hamarosan magánál leszek.

Újabb szünet az éterben.– Mennyire hamarosan? – kérdezte végül tanácstalanul a hang.– Ó, talán előbb is, mint gondolná – mondta Forrest. – Majd

bedörömbölök magához. – Azzal felemelte a jobb öklét, és háromszorrávágott az ajtóra.

– Mi a?… – hallotta a kagylóban a meglepett hangot. Majd: – Neharagudjon, tud várni egy kicsit?

– Persze.

– Egy pillanat, mindjárt jövök… Ne tegye le!– Nem fogom.Hallotta, amint valaki végiggyalogol a lakáson. A telefonban is

hallotta, meg az ajtó mögül is előszűrődött a huppogás. Nem túlszerencsés a szakmájához egy olyan lakás, ahol a falak és az ajtó ennyireviszik a hangot – gondolta Forrest. Még mintha a pszichiáter nehéz,szuszogó lélegzését is hallotta volna.

– Ki az? – kérdezte a falra szerelt kis kommunikátorból egy hang.– Én vagyok – mondta Forrest. Persze addigra már elrakta a

mobiltelefont. – Mondtam, hogy hármat fogok dörömbölni.Rövid tétovázást után nyílott az ajtó.– Hamar ideért – mondta a pszichiáter.– Azt is mondtam, hogy hamar itt leszek – bólintott Forrest. – A

mobilomon hívtam, innen az ajtó elől… Hehehe… egy kis tréfa… –Alaposan végigmérte a férfit.

– Mást várt? – kérdezte az.Ezen Forrest kissé meglepődött, hiszen nagyon ügyelt arra, hogy arca

tökéletesen kifejezéstelen maradjon. Vagy talán épp ez árulta el?De nem. Rögtön ezután rájött, hogy egyszerűen mindenki csalódott

lehet, aki látja a férfit. Alacsony, köpcös – és akkor még nagyonudvariasan fejezi ki magát, hiszen a férfi egyszerűen dagadt, méghozzáelég rendesen – a feje tetején erősen kopaszodik, a többi kékesfeketeszínű haja pedig erősen össze van kócolódva. Ehhez még hozzájárul asasorr, meg a vastag, húsos ajkak. Emellett pedig a fickó alig lehetettszázhatvan centi magas. Hát, nem ilyennek képzelt egy pszichiátert. Sőt,

ha igazán őszinte akar lenni, fogalma sem volt, hogy mire számítson,mindenesetre arra végképp nem számított, hogy pont a pszichiáter fog



úgy kinézni, mint akinek szüksége van segítségre, mint ez a pasi.Ó, igen, ezért tudhatta a pasi, hogy ő csalódott. Mert mindenki

ledöbben, amikor meglátja. A pacák pedig ezt a tényt felhasználta most,hogy profinak látsszon, és hogy leszerelje őt. Mert most minden

„normális” ember azt mondaná, hogy: á, dehogy, dehogyis.Csakhogy a pasi azt felejtette el, hogy ő is tanulmányozta az emberiviselkedést, sokkal többet tud a pszichiátriáról, mint azt ez a szakembergondolná. Mellesleg pedig a fickó nem is lehet olyan nagyon jó, mertakkor a hadsereg már rég felszippantotta volna valamelyik titkosprojektjébe.

Na, de lássuk akkor, mit kezd vele?– Mást kellett volna várnom? – kérdezett vissza, és semleges

udvariassággal mosolygott hozzá, hogy a pszichiáter semmit ne tudjonkiolvasni a gesztusaiból.– Csak kérdeztem – mondta türelmetlenül a köpcös.Tudom, mit csinálnék a helyében – gondolta Forrest. – Kopaszra

borotválnám a fejemet, élénk fogyókúrába, és body building tréningbekezdenék. Nem lenne könnyű, de akkor ki lehetne hozni még belőlevalami emberi külsőt.

És hogy így belegondolt, immár azt is tudta, hogy miért nem csináljaezt ez az ember. Még csak pszichiátriai diploma sem kellett hozzá, hogytudja. Ha egyáltalán kell még ehhez diploma, hiszen hivatalosan mársehol sem tanítják. Sőt, ha őszinte akar lenni, fogalma sincs, holtanulhatta a köpcös, hiszen ő is alig tudta összeszedni a hozzávalókönyveket. Na szóval, azért nem csinálja ez az ember, mert elhiszi azt asok baromságot, amit leírtak az emberrel kapcsolatos könyveikben. Mintpéldául a szomatotipizálást, ami ugye nem más, mint a testalkat-osztályozás, és ami, még ha nem is ilyen durván, de azt sugallja, hogy akidagadtnak születik, az dagadt is marad, és a többi, és a többi, mert a

pszichiátria szerint az ember alapvetően nem megváltoztatható,semmilyen szinten.

Forrestnek most először támadtak kétségei, hogy egy pszichiátertőlakar segítséget kérni. De persze aztán gyorsan meggyőzte magát. Márnagyon régóta használják a fickók a hipnózist arra, hogy embereketmanipuláljanak vele, már pedig ha ez sikerül nekik, akkor ismerniük kella dolgot. Azt pedig még a hülye is tudja, ha egyszer valakibebeleplántáltak egy hipnotikus utasítást, ami bizonyos cselekvések

megtételére készteti, akkor ezt hipnózissal fel is lehet tárni és oldani.A kérdés tehát nem az, hogy pszichiáterhez kell-e fordulnia, hanem az,



hogy melyik legyen az a pszichiáter. Azaz, hogy ez a kis dagi alkalmas-erá.

– Beenged? – kérdezte, mire a köpcös félreállt az ajtóból.A lakás elég ócskának tűnt. Csakúgy, mint a berendezés. A

pszichiáternek nem mehettek túl jól a dolgai. Na de persze manapság ki jár már pszichiáterhez?– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta a fickó a háta mögött,

miután becsukta az ajtót. – Sigmund…– Várjon, kitalálom! – vágott közbe gyorsan Forrest nagy vidáman, és

visszafordult a férfi felé – Freud…– Nem, nem Freud – mondta komolyan a dagadt, nem jőve rá, hogy a

tábornok csak hülyéskedik vele. – De ezek szerint ismeri…

– Kit?– Hát Freudot.– Ó, nem, nem, ő már rég meghalt. Akkor én még meg sem születtem.

– Ezt is tréfának szánta, de a pszichiáter most sem nevetett.– Bár kétségtelen tény, hogy a szüleim róla neveztek el. Sigmund

Young Smith-nek hívnak – mondta inkább teljes komolysággal.– Nem semmi név! – ismerte el Forrest, és figyelte ahogy a köpcös

megtörli a kezét a fehér pólóban, ami rajta volt, aztán kinyújtja felé.Elfogadta a kezet, aztán azt mondta: – Engem Joe Edgardsnak hívnak.

A dagi a homlokát ráncolta.– Nem azt mondta a telefonban, hogy őőő… Leslie Porternek?– Igaz, igaz, milyen igaz – bólogatott Forrest, és arra gondolt, régen

jobb volt rögtönzésben. Vagy csak az az átkozott aszpirin-whiskykeverék hat még mindig, hogy így kihullanak az agyából a dolgok? Na demindegy. Nem lenne tábornok az Egyesült Államok Hadseregében, ha netudná kivágni magát minden helyzetből.

– Önnek tökéletesen igaza van, tényleg azt mondtam – ismerte hát el. –

Csak aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem tudok szinte semmit semagáról, se a szakmáról, így úgy gondoltam, talán jobb lenne, ha másnéven jelentkeznék be.

A pszichiáter elmosolyodott. Ez már tetszett neki. Arra gondolt, vajonmennyi pénzt gombolhat le a pasasról. Remélte, hogy sokat, mertrendesen le volt égve anyagilag. Majd a szokásos taktikához folyamodik.Túlhangsúlyozza a probléma bonyolultságát, majd amikor a másik márazt hiszi, semmi remény, akkor előáll egy megoldással, és akkor

bármennyit elkérhet tőle. Persze mindig nagyon vigyázott, hogy csakannyira vágja meg a kuncsaftokat, amennyit még ki tudnak fizetni,



különben elmentek volna, hogy valami más megoldást keressenek aproblémára.

Ebből a pasasból akár még ötszáz dollár is kinéz. Igen. Ötszáz dollártfog kérni tőle, f őleg, hogy teljes diszkréciót akar.

– Nekem jó a Joe Edgards is – mondta neki. – Sőt, ha kívánja, mégaktát sem csinálok az esetéről. – Jó kis hazugság, már legalább ötven évenem csinál egyetlen pszichiáter sem aktát a betegeiről, hiszen atevékenységük nem túl törvényes, és még meg is büntethetik őket, hapraktizálnak. De hadd lássa a fickó, hogy vele lehet tárgyalni. Talán méghatszáz dollár is kijön a dologból. – Sőt, ma lenne egy jól fizető ügyfelem, de az ön kedvéért még őt is lemondom… – Várt, mit reagál ráa fickó, ez a Porter vagy Edgards, vagy tök mindegy kicsoda… – na

szóval ez az öt-hatszáz dolláros pasas, de az nem szólt egy szót sem. Apszichiáter pedig rájött, hogy elszúrta: nem azt kellett volna felajánlania,hogy lemondja a következő ügyfelet – ami mellesleg tényleg igaz, jöttvolna egy ügyfél, csak az nem annyira jól fizető, mint ahogy beállította:egy kisgyereket hoznak a szülei, óránként tizenöt dollárért – na szóval,úgy kellett volna felajánlania, hogy ha az ügyfél úgy kívánja, akkorlemondja, mert akkor annak kérnie kellett volna a dolgot, amitől hálás lettvolna, és az még több pénz.

Úgy látszik kijöttem a gyakorlatból – gondolta a férfi. De hát nincs mitcsodálkozni ezen, hiszen azokat, akik eddig eljöttek hozzá, nagyonkönnyű volt manipulálni, nem úgy, mint ezt az ötszáz dolláros pasit.

Na mindegy, ettől a pillanattól kezdve figyelni fog, döntötte el, ésminden egyes lehetséges centet kihúz a „beteg”-ből.

– Na szóval, akkor, Joe Edgards, fáradjon beljebb! – intett az egyikszoba felé.

Forrest belépett, majd félreállt az útból, és előre engedte a Sigmundot.– Helyezze magát kényelembe, Joe! – intett a szobában lévő dívány

felé.Forrest odalépett, hanyatt ráfeküdt, aztán összekulcsolta a kezét és a

lábát, majd a mennyezetet kezdte bámulni. Úgy érezte, hogy a díványenyhén ringatózik alatta. Fogalma sem volt, hogy ez valamiféle trükk,vagy pedig az aszpirin-whisky keverék hatása.

– Nos, nos, lássuk, Joe, mi a probléma? – Sigmund egy fa széket tolt adívány mellé, ami hatalmasat reccsent, amikor ráült, Forrest attól tartott,le fog szakadni.

– Nos, a probléma… hm, ne haragudjon, de nem tudom Sigmundnakszólítani, mert mindig elfog a röhögés. Hogyan szólítsam?



– Doktor úrnak.– Nos, doki, az a problémám, hogy nagy valószínűséggel belém

ültettek egy hipnotikus parancsot, ami megtiltja, hogy bizonyos dolgokraemlékezzem. Illetve, ha néhány dologra gondolok, akkor megfájdul a

fejem.– Hm… Hm… Hm-hm… – mondta a pszichiáter, miközben szakértő módjára dörzsölgette az állát. Várt, hogy a betege folytassa, és csakamikor úgy tűnt, az már nem akar megszólalni, akkor kérdezett közbe.

– Milyen dolgoktól fájdul meg a feje?– Űrhajóktól, meg UFO-któl… Au!… – Forrest megérezte a lüktetést a

halántékában, mire felemelte a két kezét, és elkezdte összeszorítani afejét. – Mint például most – mondta.

De aztán a belehasító fájdalom elmúlt, és leengedhette a kezét.– Hm… – ismételte a pszichiáter, és újra csak az állát vakargatta olyanhozzáért ő módon. – Ez egy bonyolult probléma – mondta végülgondterhelten, és szomorúan sóhajtozni kezdett.

Forrest most abbahagyta a mennyezet fixírozását, a pszichiáter feléfordult, és a fejét a kezére támaszkodva gyanakodva méregette.

– Gondolja? – kérdezte Sigmundtól.– Ó, igen, igen – bólogatott a dagadt férfi. – Ez egy igen bonyolult

probléma… Határozottan. – Arcán elkeseredés tükröződött, és újrasóhajtozni kezdett.

Forrest arra várt, hogy még a kezét is elkezdi tördelni, de ez nemkövetkezett be. Viszont a tábornok úgy gondolta, ha ez bonyolult apszichiáter számára, akkor itt valami nem stimmel, jobb ha keres egymásikat.

Mikor felült az ágyon, ugyanolyan szomorúan sóhajtozott, mintSigmund.

– Nos, ha annyira bonyolult, akkor talán hagyjuk!…

A pszichiáter rémülten nézett rá. Kezdett elege lenni ebből a pasasból.Eddig még minden ügyfele úgy lenyelt tőle minden maszlagot, mintkacsa a nokedlit, akkor ez a fazon, mi a fenét szórakozik vele?

– Á, nem is olyan bonyolult – visszakozott rémülten, és olyan érzésevolt, mintha ez a Joe Edgards ki akarna húzni egy ötszázast a zsebéből. –Egyáltalán nem…

Hangos reccsenés kíséretében felugrott a székből, és elkezdtevisszatuszkolni Forrestet a díványra.

– De hiszen most mondta – értetlenkedett az.– Igen, persze… De azt hiszem, ez csak félreértés… Szóval az a



helyzet, hogy a probléma nem egyszerű, de igazából azt akartam mondaniezzel, hogy… őőőő… Szóval, ha önt meghipnotizálták, és beültettek atudatába egy parancsot, akkor természetesen egy újabb hipnózisnak eztsikerülhet felszínre hozni, és akkor az utasítás hatása megszűnik… Na, és

ez nem is annyira veszélyes, mint ahogy állítják…– Veszélyes?… – visszhangozta döbbenten Forrest, aki immár újra adíványon feküdt, de most kísérletet tett, hogy ismét felüljön. Ezt mégegyetlen pszichiátriai könyvben sem olvasta, hogy a hipnózis veszélyeslenne.

Nem sikerült felülnie, a pszichiáter visszalökte, és el volt rá készülve,ha ez a „beteg” sokat kekeckedik vele, akkor ráül a mellkasára, ésmindaddig ott marad, amíg az el nem alél, utána meg hoz valami

nyugtatót, és beadja neki.Elvégre ötszáz dollár az csak ötszáz dollár, neki meg ott van az arengeteg kifizetetlen számla…

Na, nem, nem, nem, a beteg marad és kész!…– Jól van, néhányan tényleg megőrülnek a hipnózistól… De hát vannak

olyanok is, akik nem tudtak visszatérni alfából, úgyhogy nem csak ahipnózis veszélyes… Akarom mondani, korántsem őrültek meg annyian,mint ahogy állítják, szóval a hipnózis egyáltalán nem veszélyes.

Forrest nem értette, mit hablatyol összevissza Freud, azaz Sigmund, ésépp ezért csak a fejét csóválta bizonytalanul, mire a dagadt ember újabbmagyarázatáradatba fogott.

– Igazából csak annyit akartam mondani, hogy akkor lenne igazánbonyolult a dolog, ha ön mondjuk valami drogot, vagy valami nyugtatóhatású gyógyszert szedett volna… – Sigmund itt megakadt, mert fogalmasem volt, milyen gyógyszereket ismerhet a másik. De akkor pont azsegítette ki.

– Mint például az aszpirin? – kérdezte meg Forrest.

– Az! Az! – bólogatott boldog mosollyal Sigmund (Freud) YoungSmith.

– Majdnem egy egész dobozzal beszedtem – közölte akkor Forrest.– Ó!… Na szóval, azt akartam mondani, hogy a… izé, én a régi típusú

aszpirinre gondoltam, amibe olyan sok mesterséges anyag volt… Nemúgy, mint ebben az újban… Milyen ízűt szedett?

– Levendula… Ja nem, eukaliptusz.– Ó, eukaliptusz, hát az isteni. Annál istenibb már csak az lenne, ha

levendula ízben is gyártanák… Mm… Mmmm… Imádnám, imádnám!– Hát én nem, most már eszembe jutott, milyen is a levendula. Pocsék



lehet az íze…– Milyen igaza van, milyen igaza van!… – kiáltotta gyorsan, teljes

meggyőződéssel Sigmund, magában pedig arra gondolt: jól van, legyennégyszáz dollár. Az is jó pénz, az is nagyon jó pénz. – Szóval csak annyit

akartam mondani, hogy négysz… vagyis hogy hihihi… őőő… ez az újtípusú aszpirin csak akkor lenne veszélyes, ha alkohollal szedné be…– Mondjuk whiskyvel? – vágott közbe Forrest, és mivel „Freud” még

mindig azon volt, hogy azonnal egyetértsen mindennel, amit a betegmond, helyből rábólintott.

– Igen, igen, whisky! Ez egy nagyon jó példa, tökéletes példa…– Hát ez pech, mert amikor beszedtem a gyógyszert, megittam egy fél

üveg whiskyt is. – Forrest megint nekikészült, hogy felálljon, de Sigmund

visszalökte a díványra.– Ön nem hagyta, hogy befejezzem! – rivallt rá a sértett önérzethangján. Háromszáz dollár. Elég lesz háromszáz dollár is. – Hát milyendolog ez, mi? Hát milyen dolog? – visította kétségbeesetten, olyanhangokat produkálva ezáltal, mint amikor a disznó meglátja a böllérkést.

Forrest, mivel a pszichiáter mozdulataiból meg tudta jósolni, hogyamennyiben ellenkezik, az rá fog ülni – csak azt nem tudta, hova –,megadóan felsóhajtva visszadőlt a díványra, és azt mondta:

– Jó, akkor fejezze be!– Na, ez így már mindjárt más! Mindjárt más!… A lényeg csak annyi,

hogy… szóval, azt akartam mondani, hogy másnak ez biztosan problémátokozna, de egy profinak nem. Szóval, bármit is ültettek az agyába, azt elő tudom hozni…

– Szóval azt mondja, hogy tud segíteni?– Hát persze, hogy azt mondom. Azt akartam mondani egészen idáig,

ha nem szólt volna közbe állandóan, teljesen összekeverve engem, hogy avégén már magam sem tudtam, mit beszélek…

Sigmund hatalmasat fújtatott. Ha megkapja azt a háromszáz dollárt,egy ötvenest vagy egy százast arra fog költeni, hogy felkeres egy igazánmenő pszichiátert, és kezelteti magát, mert ez a mai nap már sok volt.

Forrest összeráncolta a homlokát, úgy gondolkodott. Nem volt nekiszimpatikus ez az ember. Legszívesebben itt hagyta volna, csak hát ottvolt a problémája, és nem ismert mást, aki segíteni tud.

Most mi a francot csináljon?Végül úgy döntött, marad.

– Na és mennyibe kerülne ez a kis… őőő… kezelés? – terelte abeszélgetést üzleti vonalra.



– Húúúú… Hát nehéz ezt így megmondani. Az ilyen kezelésektiszteletdíja eléggé ingadozó mértéket mutat. Tudja, van amikor azorvosnak nagyon meg kell szenvednie…

– Szóval mennyi?

– Hát… Hm… Csak magának… Mert olyan szimpatikus nekem, ésérdekel a problémája… Legyen… Legyen… izé… – valamit mormogott,amit Forrest nem értett, aztán annyit hallott, hogy: – dollár.

– Mennyi? – értetlenkedett Damien.– Értse meg, ez nem sok… Ha ennél kevesebbet kérnék, az már szinte

sértés lenne…– Szóval, mennyi?– Jó, látom, egy igazi pénzügyi szakemberrel akadtam össze. Ez persze

módot ad egy kis kedvezményre. – Legyen kettő

ki… he… öt… Kerekenkettő… – Forrest összeráncolta a homlokát, hogy most megértse azösszeget. – Úgy értem, kereken százkilencvenkettő dollár – nyögte kiSigmund.

– Százkilencvenkettő? – csodálkozott Forrest, mert úgy gondolta,valami kerek szám lesz a végeredmény: tehát százas végű.

– Na persze – szólalt meg gyorsan Sigmund –, magának jár még azügynöki jutalék, hiszen saját magát behozta ide. Akkor az annyi, mintszázötven dollár.

– Százötven dollár az ügynöki jutalék? – kérdezett vissza Forrest. – Eznem semmi. Szóval, akkor negyvenkét dollárt kell fizetnem a kezelésért?

Sigmund annyira elképedt, hogy tátva maradt a szája, és nem voltképes arra, hogy egy fájdalmas nyögésen kívül bármit is kipréseljen rajta.

Most már tisztában volt vele, nagyon is tisztában, hogy egy igazicápával hozta össze a sors.

– Negyvenkét dollár? – visszhangozta csalódottan, és majdnem elsírtamagát. – Akkor legalább legyen ötven!

– Ó, milyen igaza van, kedves barátom, milyen igaza van… nekemkellett volna felajánlani, hogy felfelé kerekítsünk. Persze, persze, persze,hogy ötven dollár. – Forrestnek fogalma sem volt, hogy mennyibekerülhet egy ilyen kezelés, de azt azért mégsem gondolta volna, hogyilyen olcsó. Olyan öt-hatszáz dollárra számított, vagy még többre, ésbármennyit is mond a doki, ki is fizette volna neki a tájékozatlanságamiatt. Ördög és pokol. Még jó, hogy azt kérdezte, hogy mennyibe kerül,és nem azt, hogy: hatszáz dollár elég lesz? A fenébe, az egészet megússza

ötven dollárból. Illetve hetvenötből, mert ha jól sikerül a kezelés, akkorbusás borravalót ad ennek a kis dagadéknak, aki mellesleg egyre



szimpatikusabbnak tűnt a szemében.Sigmund teljesen el volt keseredve. Ötven szaros dollár. De hát a

fenébe, ha nem csinálja, akkor még ennyi sincs, mert a fickó egyszerűenkisétál. Neki meg minden egyes dollárnak meg van a helye: azok a rohadt

számlák.Felsóhajtott, aztán rezignáltan az íróasztalához lépett. Kinyitotta azegyik fiókot, majd kivette belőle a hipnózisoknál használt célszerszámot:egy krómozott fémgömböt, amibe bele volt fúrva egy fémrúd: a tartója.

Ötven rongyos dollár – gondolta közben ismét. Ez kész rablás. Ötvenrongyos dollárért a zsebórájával kellene meghipnotizálni, és nem egyilyen szép krómozott fémgömbbel. Csakhogy nem volt zsebórája, mintahogy nem volt neki fekete korongja sem, amire egy ezüstszínű fémes

szalagot felragasztott volna ellipszis formában – amit most megpörgetnea beteg orra előtt, és az egy-két szóból hipnózisba merülne. Ha merülne.Mert hát ez nem biztos. Sokat gondolkodott, hogy megcsinálja maga,vagy ha nem megy, beszerzi a szükséges kellékeket, csak hát nem volt ráigény, mert azok a betegek, akik hozzá jártak, szinte már akkorhipnózisban voltak, amikor beléptek az ajtón. Már csak azért is, mert azegész életüket enyhe hipnotikus transzban töltötték el.

Na mindegy, ha már nem akarja elküldeni ezt a beteget, hát akkorkénytelen lesz a krómozott gömbbel hipnotizálni.

Erőt vett a keserűségén és a dühén, aztán a dívány „láb felőli” végéhezlépett, majd szembefordult a pácienssel.

Rámosolygott.– Arra kérném, hogy nézzen erre a gömbre!Forrest megtette.– Nagyon jó! – mondta akkor Sigmund elégedetten. – Megkérem, hogy

bármi is történik, ne vegye le a szemét erről a gömbről!… Ne vegye le aszemét róla!… – ezt úgy suttogta, mint egy varázsló a varázsigéit. –

Érezni fogja, hogy a szemhéja elnehezedik… Egyre nehezebb lesz…Egyre nehezebb!… Már úgy érzi, hogy nem is bírja nyitva tartani…Hiába is próbálná nyitva tartani, a szemhéja olyan, mintha ólomból lenne,magától becsukódik… Ne is próbáljon ellenszegülni. Miért tenné, amikorolyan kellemes ez a zsibbadtság, ami eluralja a tudatát… olyan kellemes.Engedje lecsukódni a szemét, engedje lecsukódni. Most!… – Elégedettenkonstatálta, hogy a férfi szeme becsukódik. Sima ügy az egész. Na, demégis, ötven rongyos dollár…

Aztán az jutott az eszébe, hogy végül is kész rablás ötven dollárértdolgoztatni őt, sokkal, de sokkal többet ér a munkája. És most már azt is



tudta, hogy szerezheti meg a neki járó összeget.– Ön most alszik – mondta a betegnek. – Egyre mélyebben alszik, de

továbbra is hallani fogja a hangomat. Érti? Továbbra is hallani fogja ahangomat. És engedelmeskedik neki. Egyre mélyebben alszik… Egyre

mélyebben… Most már nagyon mélyen alszik, de hallja a hangomat, ésmíg alszik, egész végig hallani is fogja. Amikor felébred majd, mindenreemlékezni fog, amiről beszélgettünk, kivéve egy dologra. Mert mostmegparancsolom önnek, hogy amikor fizetésre kerül sor, ön úgy érezze,hogy nagyon kevés az az ötven dollár, amiben megállapodtunk, sokkal desokkal többet ér az én munkám. És ezért ötszáz… – Egy pillanatramegakadt. A francba is, akár többet is mondhatott volna. Hatszázat vagyezret. Na de mos már mindegy – dollárt fog fizetni. Vagy hatszázat… És

erre nem emlékszik majd…És akkor végképp megakadt, mert valami különös, de nagyon különösdolog történt.

A férfi felült a díványon, majd letette a lábát a földre, és megdörzsöltea szemét.

– Feküdjön vissza, és aludjon! – szólt rá megdöbbenve ésméltatlankodva Sigmund.

– Eszem ágában sincs – rázta a fejét Forrest, és fél oldalvást apszichiáterre sandított. Az arcvonásain nem látszott, mennyire dühös.

Sigmund nagyon gyorsan rájött, hogy valami nem úgy sült el, mintahogy akarta volna.

– Á, ezek szerint nem aludt el – közölte az észrevételét.– De nem ám – ismerte be Forrest. – Csak úgy csináltam. Kíváncsi

voltam, mennyire bízhatok meg magában.– Hát ez ciki – húzta a száját Sigmund.– Ez bizony az.– És akkor mi lesz? – tette fel a kérdést Young Smith, csakúgy

magának, mint a páciensének.– Ciki lesz.– Tudja mit? Magának megcsinálom ingyen…Forrest megrázta a fejét.– Most már nem bízom meg önben – mondta, és bár az arckifejezése

még mindig semleges volt, a hangja pedig udvarias, mégis valamihidegség fészkelte be magát tőle a testes pszichiáter szívébe, és kezdteúgy érezni, talán a legjobb az lenne, ha minél messzebb kerülne ettől a

Joe Edgardstól, aki valójában nem is Joe Edgards, és talán még csak nemis Leslie Porter, ahogy bejelentkezett.



Hirtelen rohanni kezdett az ajtó felé. Miközben fordult, a szemesarkából látta, hogy Forrest nem mozdul utána. „Ó, hát akkor sikerült meglepnem – gondolta elégedetten. – Mire rájön, hogy mi is a helyzet,addigra én szépen olajra lépek. A lakásból nem tud elvinni semmit, mert

nincs érték, én meg már nem jövök vissza ide, valami más néven bérlek egy másikat.”Az elégedettsége azonban nem tartott sokáig, mert mielőtt az ajtóhoz

ért volna, fennakadt valamiben.Méghozzá, bármilyen hihetetlen is volt ez a számára, Forrest kezében.A tábornok egyetlen mozdulattal megpördítette a férfit, aki most

szemben volt vele. Látta az arcán a csodálkozást. Ez a csodálkozás csakakkor tűnt el, amikor Sigmund Young Smith már a földön feküdt, és

halott volt. Damien most is belső

kézéllel csapott le rá, úgy hogy ahüvelykujját hátrafelé feszítette. Amint az ufókutatónál is tette. Hiszenezt kell gyakorolnia, mert a kis embernél elbaltázta.

Most nem baltázta el.Ütött egyenesen gégére, ami azonnal össze is roppant a dagadt

torkában.Mikor földet ért, már nem élt. Így sosem tudta meg, hogy Forrest nem

volt benne teljesen biztos, hogy megöli-e. Arra gondolt, ha a férfimenekülni akar, akkor megöli. Ha ottmarad, és elnézést kér, vagy valamihasonló, akkor egyszerűen kisétál. Elvégre ez a fickó aztán senkinek semfog beszélni arról, hogy ő ott járt, pláne nem arról, hogy mi történt,amikor ő ott járt, úgyhogy nyugodtan életben hagyhatta volna.

De hát a fickó menekülni próbált. A hülye! Látnia kellet, hogy Forrestmindenképpen előbb ér az ajtóhoz. Még akkor is előbb ér, ha közbenmegvacsorázott volna, mert csak annyit kellett csinálnia, hogy feláll ésmegindul előre, míg a pszichiáternek meg kellett kerülnie a díványt, aztánferdén az ajtó felé.

Persze most nem mulasztotta el, hogy ellenőrizze a halál beálltát,leguggolt, és megtapogatta a fickó pulzusát. Ez alkalommal bizony nembaltázta el, a dagadt kis pszichiáter ennél halottabb nem is lehetett volna.

És mintha immár törvényszerű lenne, hogy amikor épp megöl valakit,megzavarják: csöngettek…



„Terápia”

Forrest az első pillanatban azt hitte, hogy csak képzelődik. Nem, aznem lehet, hogy amikor épp megöl valakit, akkor mindig csengetnek. Ezmost egyébként sem az ő lakása, úgyhogy…

Ám ekkor újra csengettek. És arra az esetre, ha még most sem akarnáelfogadni, hogy ez tényleg a valóság, a kijárati ajtó túloldalán valakidörömbölni kezdett meg ordítozni, hogy:

– Doktor úr, doktor úr!… Tessék kinyitni, mink vagyunk azok, aRoosewelt házaspár. A kisfiúnkat hoztuk kezelésre… tudja!…

Forrestet kiverte a víz. Valamit tennie kellett, még mielőtt ezek itt anyakára csődítenek mindenkit, aki csak él és mozog.

Elővette a pisztolyát, és az ajtó felé osont.

Kereste, hogy hol lehetne bekapcsolni a kukucskálót, hogy megnézze,ki van a túloldalon.Nem találta.Nem értette, hogy ez az átok- és istenverte pszichiáter miért rejtette el

az ajtó irányítópanelét.Aztán rájött, és ettől teljesen ledöbbent. Mert nem olyan kukucska volt

az ajtón, mint minden modern háztartásban: tehát, hogy megnyom valakiegy gombot, mire egy kamera az ajtó belső felületére vetíti a folyosóképét – nem, ez nem ilyen volt, itt a kukucska tényleg kukucska volt, mertcsak egy szemmel lehetett belenézni, ott volt az ajtó közepén, egyegyszerű optika. Mikor belenézett, torzítva látta a háromtagú családot, akia lakás előtt várakozott: egy férfi, egy nő, és egy gyerek. A francba is, adagi tényleg említette, hogy vár valakit kezelésre. De azt elfelejtettemegemlíteni, hogy ilyen hamar jönnek.

Most mi a francot csináljon?A legjobb az lenne, ha megvárná, míg megunják a dolgot, és

elmennek.

Ebben a pillanatban a férfi megint dörömbölni kezdett. Forrest ijedten



ugrott el az ajtóból, mert olyan volt, mintha valaki a fülébe bokszoltvolna be egy hatalmasat.

Aztán nagyot fújtatott, és tisztában volt vele, hogy ezt az ajtótúloldalán is lehet hallani.

Nos, hát akkor nincs más választás, minthogy beengedi őket, és végezvelük, mert ezek után, hogy hallották a zajt, bizony már nem fognaktágítani.

Bedugta a fegyvert hátra a nadrágjába, a könnyű, nyári zakó alá. Ráérelővenni közvetlenül azelőtt, mikor a pokolba küldi őket.

Elővéve legnegédesebb mosolyát, kinyitotta az ajtót.Azok hárman megütközve néztek rá.– Á, üdvözlöm, üdvözlöm, üdvözlöm önöket! – lelkendezett Forrest,

aztán elmarkolta a férfi kezét és megrázta. A nő

már ezek utánautomatikusan nyújtotta, mire neki is megrázta, a nő felsőteste csak úgyrázkódott belé.

– A doktor urat keressük – próbálkozott bizonytalan hangon a férfi.– Hát persze!… – lelkendezett továbbra is Forrest. – Hát persze, hogy a

doktor urat keresik, persze, persze, ki mást is keresnének, amikor a doktorúr lakik itt… hehehe…

Azok hárman azonban nem nevettek vele. De Forrest immár fel semvette, kezdte megszokni, hogy mostanában csupa olyan emberrel akadössze, csupa-csupa olyannal, akik nem értik a tréfát.

Na de nem baj, mert legtöbbjüket eddig még szerencsésen kinyírta, ésbizony ha így folytatja, nemsokára csakis vicces emberek léteznek majdAmerikában. Ha pedig elfoglalta az elnöki széket, akár azt is elintézheti,hogy az egész világon csupa-csupa vicces ember létezzen.

Szórakoztató volt a gondolat, még ha tisztában is volt vele, hogy tisztaőrültség.

– Kérem, jöjjenek beljebb!… – Amikor azok nem mozdultak, még

hozzá tette. – Én vagyok a doktor úr… Na nem izé… a Sigmund… –hogy is hívják, Feyd Rautha, ja nem, az a Dűnéből van, na mindegy, nemis lényeg, szóval nem a Sigmund doktor vagyok, hehehe… Hanem én aFreud doktor vagyok, a Sigmundnak a legjobb barátja… Sigmunddoktornak sürgős dolga akadt, már nem tudta önöket értesítenivideofonon.

– De hát nincs is videofonunk – mondta automatikusan a férfi, aki mégmindig nagy zavarban bámult Forrestre.

– Ó, persze, persze… Deee… telefonon sem tudta önöket értesíteni.– Telefonunk sincs – mondta a nő, mire Forrest kínjában még inkább



vigyorogni kezdett,– Na látják, hát ezért nem tudta értesíteni önöket. Végül is sokat

gondolkodott, hogy kire bízhatná a dolgot, de végül úgy döntött, rajtamkívül nem tud megbízni senkiben, csak bennem: dr. Freud Adler Pav… –

na nem, a Pavlov az nem lesz jó, túlságosan szlávos hangzású, és a végénmég bizalmatlanságot kelt. Így hát elharapta a bemutatkozás végét, és aztmondta. – Pav. Simán Pav. Professzor S… Freud Adler Pav. Agyerekkori idegrendszeri és viselkedési rendellenességek avatottszakértő je, és egyszersmind professzora.

Újra kezet rázott velük, aztán nem hagyva időt nekik, a tenyerét kezdtedörzsölgetni.

– Fre… hö-hm… Sigmund doktor alaposan beavatott a problémába –

mondta nekik. – Kérem foglaljanak helyet!… Parancsolnak kávét, vagyesetleg egy kis drogot?– Nem-nem – hárították el rémülten, de azért leültek az előszobában

egymás mellé helyezett műanyag székekre.– Nagyon helyes, nagyon helyes… – bólogatott elégedetten Forrest. –

Úgy értem, milyen kár, milyen kár… – Hirtelen déja-vu érzése támadt, ésez kellemetlenül érintette, mert nem szeretett semmiféle „vu”-érzést, deaztán rájött, hogy csak azért van az egész, mert Fre… – nem is Fre, egyfenét Fre… Sig!… Sig, mint mund – szóval csak azért volt, mertugyanezeket mondta nem rég neki ez az istenverte Sigmund doktor is.

Ekkor megnyugodott, és a figyelme újból az áldozatai felé fordult.Na, frankó, most már ülnek, nagyon könnyű lesz őket kivégezni.

Mindössze ezért volt az egész istenverte színjáték: hogy leüljenek, mertígy nem fognak összevissza rohangálni, nem fogják összevérezni őt,amikor egyenként a fejükbe ereszt egy-egy istenverte golyót.

A gyereket is elintézze vajon?Ezen eddig még nem is gondolkodott úgy különösképpen el. Nem

igazán tekintette életcéljának, hogy apró emberkéket nyirbáljon ki, de hátszabály az, hogy egy ilyen akció után nem maradhat tanú.

Hát akkor!…Keze a háta mögött a zakója alá siklott, megfogta a fegyver markolatát.Csakhogy elkövetett egy istenverte hibát.Megnézte magának a gyereket…Egy kis görcs volt az egész, jól fésült szőke hajjal, csillogó kék

szemekkel, szeplős arccal, és valami hatalmas bizakodással, amivel a

világba tekintett. Mintha azt mondta volna az a tekintet: ó, biztonságbanvagyok, itt vannak ezek a felnőttek, akik vigyáznak rám, akik mind



nagyok és jók, és megbízhatok bennük.Forrest egészen elgyengült a látványtól. A keze lesiklott a fegyverről,

és most bénán csüngött az oldalánál.Hogy merészel?… Hogy merészel ez a gyerek ilyen ártatlan

bizalommal rámeredni? Ehhez nincs joga. Egyszerűen nincs joga, éskész.Vissza akart nyúlni a fegyveréért, de nem engedelmeskedett neki a

keze.A jó életbe! A jó életbe, a jó életbe!Mozdulatlanul állt, és csak meredt a gyerekre. Az pedig rámosolygott.

Hogy merészel ez a gyerek rá mosolyogni? Hogy képes egyáltalánmosolyogni? Hát nem tudja, hogy ez a világ egy szemét világ, és nem

szabad megbízni senkiben?Hirtelen valami eszelős vágy tört rá, hogy megvédje ezt a gyereket.Hogy leguggoljon, magához ölelje, és elmondja neki, hogy a világtulajdonképpen egy gonosz hely, és nagyon vigyázzon, különbenistenverte módon megjárhatja. Az emberek szemetek, és mindenkit csakkihasználnak. És veszélyesek is. Azért kell őket elnyomni, mert hanincsenek elnyomva, akkor bármit képesek megtenni, és tönkreteszik ezta világot. Épp ezért akárhány embert is ölt meg ő, tökéletesen jogosantette, mert ha nem teszi, akkor nem kerül soha olyan pozícióba, hogymegmentse ezt az őrült bolygót…

És azt is meg kellene mondani ennek az istenverte, naiv kis görcsnek,hogy a szülei a hibásak, ha nem készítették fel az élet gonoszságaira,amiért megérdemelnék, hogy egy-egy golyót a fejükbe röpítsen.

De nem tudta megtenni. Az az átok kölyök egyre csak őt nézte, ésbiztos nem értette volna meg, ha ő most kivégzi a szüleit, bármilyen

jogosan tenné is.Forrest még soha életében nem érezte magát ilyen tanácstalannak, mint

most. Meg vagyok ő rülve, nem vagyok normális, ez már tuti – gondolta,majd felsóhajtott, és leguggolt a gyerek elé.

Az intelligensen csillogó szemek követték a tekintetét.– Nos, hogy hívnak, kisfiam? – kérdezte tőle Forrest, és megsimogatta

az arcát. Közben egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ezt ő csinálja, ésaz ő hangja az, ami beszél.

– Johnnie – nyüszögte a gyerek szelíd, kislányos hangon.– Ó, Johnnie, hát ez nagyon szép név, kisöreg, tényleg nagyon szép…

Ha lenne egy ilyen helyes kisfiam, én is Johnnie-nak hívnám… Nos,Johnnie, van kedved egy kicsit beszélgetni velem?



– Igen.– Hat akkor… – Már majdnem azt mondta, hogy hát akkor gyere

velem, de aztán eszébe jutott, hogy a dagadék hullája még mindig ott vana szobában. A francba! – Nos, Johnnie, egy kicsit várnod kell, jó?

– Jó.Forrest felállt.– Mindjárt jövök! – mondta mindannyiuknak, aztán kitámolygott a

vizsgálószoba felé.Bent leült a dagi mellé egy székre, és mereven bámulta a hullát.– Mi a lószart csinálok? Mi a lószart csinálok? – kérdezte meg, persze

csak félhangosan, mert olyan vékonyak a falak. A homlokát fogta. –Tiszta őrült, vagyok, tiszta őrült vagyok… És mi a francnak mondok

mindent kétszer, mi a francnak mondok mindent kétszer?…De a pufók, Sigmund nevű pszichiáter nem válaszolt. Talán azért, mertmegsértődött a bánásmód miatt, vagy pedig nagyon is tisztában volt vele,hogy egy jól nevelt hullának nem illik pofáznia.

– Na mindegy! – mondta kisvártatva Forrest, aztán felállt, hogy helyetkeressen a hullának.

Aztán egyszer csak egész váratlanul elfogta a harctéri idegesség. Nanem, ő ezt nem csinálja. Dolga van. Nagyon is fontos dolga van, nincsideje az idejét pazarolni. Kimegy most azonnal, és végez velük.

Hatalmas svunggal nekiindult, és csak úgy lendületből feltépte az ajtót.Kint rémülten néztek rá.– Valami gond van? – kérdezte a férfi.Forrest csípőre vágta a kezét. Gonoszul mosolygott.– Gond? Azt kérdezi, hogy van-e egy kis gond?… – Persze a férfi nem

teljesen ezt kérdezte, de hát nem számít. Azt akarta mondani, hogy van.Azt mondja nekik, hogy hát igen, lenne egy kis gond. Aztán előrántja apisztolyát, három halk pukkanás, és máris mehet a dolgára. Igen, igen,

igen, ahogy kell. Ahogy kell!…Csakhogy megint elkövette azt az istenverte hibát: ismét a gyerek

szemébe nézett.Arcáról lehervadt a mosoly. A homlokáról szakadt a veríték.– Történt valami? – érdeklődött ismét a férfi. – Rosszul van?Forrest hatalmasat fújtatott.– Én?… Rosszul?… – úgy nézett rájuk, mintha épp most hallotta volna

a világ legnagyobb képtelenségét. – Ó, dehogy. Miért lennék rosszul? –

vonogatta a vállát. – Semmi gond. Semmi… Igazán. Én csak… Tudjáknagyon örülök, hogy eljöttek hozzám… Igazán nagyon örülök… –



Kinyújtotta a kezét, és ismét megrázta a férfiét meg a nőét, aztán mivelannyira belejött, lekezelt Johnnie-val is. – Szóval, csak azért jöttem ki…hogy… Mondjam Johnnie-nak. hogy feltétlenül várjon meg, ne menjensehova!

– Ha zavarunk, jöhetünk máskor is – mondta bizonytalanul a férfi, a nő pedig egyetértően bólogatott hozzá.– Dehogyis! – Ellenkezett hevesen Forrest. – Hogy képzelik?…

Egyáltalán nem zavarnak… Lehet, hogy izé… kicsit úgy tűnik, minthaegy kicsit furcsán viselkednék, de ez valójában azért van, mert… énnagyon örülök önöknek, nagyon… Tudják, én a szakmám megszállottjavagyok, és pont annak a dolognak vagyok a specialistája, ami a kisJohnnie baja. És már alig várom, hogy segíthessek neki, azért vagyok

ilyen izgatott… Egy perc és jövök. – Azzal vigyorogva visszahátrált avizsgálószobába, és becsukta az ajtót.Bent nekivetette a hátát a falnak, és hosszú másodpercekig

mozdulatlanul állva hevesen zihált.Amikor kissé magához tért, ismét Sigmund felé fordult. Teljesen olyan

érzése volt, mintha a dagi jót szórakozna rajta. Ettől bedühödött,odarohant hozzá, és három hatalmasat belerúgott.

– Még egyszer meg ne próbálj ilyen helyzetbe hozni! – rivallt rásuttogva.

Aztán úgy döntött, most már itt az ideje, hogy eldugja valahová aterebélyes zuggyógyászt. Ha ugyan tudja, hiszen olyan sivár aberendezés, hogy nem sok lehetősége volt rá. A dívány alá nem fért,maradt hát a ruhásszekrény. Nem semmi feladat volt elcipelni odáig,hiszen a pufi legalább százharminc kilót nyomott, ráadásul neki pedigzajtalanul kellett dolgoznia, nehogy odakint gyanút fogjanak.

Alaposan beleizzadt, míg átcibálta Sigmundot a szobán. Persze ennekaz istenverte rohadéknak a szoba másik felébe kellett raknia azt az

istenverte ruhásszekrényt, direkt kiszúrásból, ha esetleg kinyírják, és elszeretnék rejteni abban az istenverte ruhásszekrényben, akkor szakadjonbele a gyilkosa.

Végre ott voltak a szerkény előtt. Forrest szédült, és erősen lihegett:pár pillanatra meg kellett pihennie.

Akkor villant belé a gondolt: mi van, ha a dagi nem fér be aszerkénybe? Ennél szörnyűbb dolgot pillanatnyilag el sem tudottképzelni.

De, bele fog férni, bele fog férni, muszáj beleférnie… A francba is,kinyírom, ha nem fér bele!



Az ijedtségtől új erőre kapott. Kitárta a szekrény ajtaját, és a mélyébenézett. Vállfák voltak benne ingekkel, zakókkal. Bele fog férni, belefog…

Tényleg belefért. Bár ez még annál is nagyobb meló volt, a végére

megfájdult a feje is, meg az az izom a hátában, ami korábbanmeghúzódott, és a lőtt seb is elkezdett sajogni: attól tartott, átvérzi akötést.

Arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lett volna lelőni látogatóit.Különben is, dolga volt. Gonsalessel kellene foglalkoznia, meg az UFO-kkal. Ehelyett itt jótékonykodik egy kiscsávóval.

Egy pillanatra eszébe jutott, hogy hagyja a dagit, kimegy és elintéziőket, de elég volt arra gondolnia, hogy milyen csalódottan nézne rá a kis

Johnnie azzal az okos kék szemével, hogy tisztában legyen vele: képtelenmegtenni.Betuszkolta hát Sigmund (Freud) Young (Adler, Pavlov meg a

többi…) Smith nem éppen aszketikus – mindazonáltal istenverte – testéta – szintúgy istenverte – szekrénybe, majd becsukta az ajtót, és csaklihegett, mintha épp most futotta volna le a hadseregbajnokságon amaratoni távot.

Mikor kifújta magát, elindult az ajtó felé.– Na, kisöreg, készen vagyok, fáradj be!Johnnie pedig bejött.– Na, foglalj helyet, kis barátom! – invitálta a gyereket.Az megállt a szoba közepén.– A másik doktor bácsi mindig azt mondta, hogy feküdjek le a

díványra.– Jól van, Johnnie, akkor feküdj le a díványra!– De én sosem akartam lefeküdni a díványra.– Jól van, Johnnie, akkor ne feküdj le a díványra. Egyszerűen csak

foglalj helyet, ahol akarsz… Ha akarsz.– Szerettem volna kipróbálni azt a széket, ahol a másik doktor bácsi ül,

de sosem engedte.– Igazán?– Te megengeded?– Persze. Oda ülsz, ahova akarsz. Elvégre te vagy a… megrendelő.Johnnie leült a székre, aztán onnan bámult Forrestre. Látszott rajta,

hogy szívesen mondana még valamit.

– Na, ki vele, kis haver, mit akarsz?– Lefekszel a díványra?





szerinted is vannak komplexusaid?– Na hallod, én ezen rendkívül sokat gondolkoztam – mondta Johnnie

teljesen komolyan.– És mire jutottál?

– Hát tudod, általában matchboxot szoktam kapni, vagy ruhát. Tudod,karácsonyra mindig ruhát kapok. Lompexust viszont még soha senki semadott nekem, úgyhogy semmiképpen sem lehet.

– Helyes. Nagyon helyes! Akkor ezt a részét le is zártuk abeszélgetésnek… Nos, akkor most azt áruld el nekem, hogy miért szoktálbepisilni éjjel?

– Azért, mert anyu meg apu nem mond mesét lefekvés előtt, én megszomorú vagyok. Régen mindig meséltek, és az olyan jó volt.

– Nagyszerű… vagyis hát izé… Mondtad ezt a másik doktorbácsinak?– Nem mondtam.

– De hát miért nem mondtad?– Mert nem kérdezte.Forrest most oldalt fordult, és a jobb tenyerébe támasztotta a fejét.– Na, álljunk csak meg!… Azt mondod, hogy nem kérdezte?– Igen.– Akkor mit kérdezett?– Azt, hogy meglestem-e már a mamámat meg a papámat meztelenül.– Komolyan?– Mondom!… Meg azt is kérdezte, hogy nagyon zavar-e, hogy a

papának nagyobb van.– Mi van nagyobb neki? – értetlenkedett Forrest.– Hát, tudod!…– Nem én…– Hát… – Johnnie elpirult, de aztán csak-csak kinyögte. –

Keljfeljancsija.

Forrest egy pillanatig továbbra is bamba értetlenséggel bámult akisgyerekre, de aztán leesett nála a negyeddolláros.

– Ó… – mondta akkor, és talán életében először ő is elpirult. –Komolyan ezt kérdezte?

– Komolyan. Hiába mondtam neki, hogy egyáltalán nem zavar, nemhitte el. Azt mondta, hogy nyugodjak meg, majd egyszer nekem is olyannagy lesz… Erre én sírni kezdtem.

– Igazán? És miért kezdtél sírni?

– Egy ilyen kisgyerek, akkora fütyivel?… – a kis Johnnie csak a fejétrázta a méltatlankodástól. – Most képzeld el!…



Forrest elképzelte.A gyereknek tökéletesen igaza volt: ezen csak sírni lehet.– Igaz is – bólogatott szaporán, és mivel kezdett nagyon de nagyon

zavarba jönni, úgy döntött, jó lesz kicsit megváltoztatni a beszélgetés

irányát: azaz jó lesz, ha minél előbb nekikezdenek a terápiás résznek.– Na szóval, azt mondtad, azért pisilsz be, mert a szüleid nem olvasnakneked mesét lefekvés előtt. Igaz?

– Igen.– És ha olvasnának, akkor nem pisilnél be többet?– Igen.– Na, és ha én ráveszem a szüleidet, hogy olvassanak neked, akkor

nem pisilsz, be többet?

– Igen.– Igen vagy nem?– Nem.– Várjunk csak, ne így mond! Mondd azt, hogy nem pisilek be többet.– Nem pisilek be többet.– Becsszó?– Becsszó.– Nagyon jó. Akkor én ráveszem az öregeidet, hogy olvassanak neked

mesét. Várj meg itt!Felállt, és elindult az előszoba felé.– Szeretlek téged doktor bácsi – mondta neki a kis srác.– Mert még nem ismersz – válaszolta Forrest, és máris kint volt az

ajtón kívül. Jó lesz minél előbb elküldeni ezt a kiskölyköt, mert még avégén hosszú, ősz szakállat növeszt, és felcsap télapónak.

Megállt a szülők előtt, és mérgesen lenézett rájuk.– Johnnie azt mondja, hogy lefekvés előtt nem olvasnak neki mesét.

Igaz ez?… – legalább olyan szigorú volt a hangja, mint amikor az egyik

mulasztó katonáját kapja le a lábáról.– De hát ő már nagyfiú – hebegte az apa.– Naaagy?… – kérdezett vissza Forrest, és úgy nézett a fickóra, mintha

az az ízeltlábúak rendjébe tartozna. – Még hogy nagy. Ember, nincs mégegy méter se. Én nagy vagyok, maga is nagy. De ez a gyerek?…Megbeszéltük Johnnie-val, hogy nem fog többet bepisilni, ha olvasnakneki lefekvés előtt egy-egy mesét. Nem kell hosszúnak lenni…

– És ez használni fog? – hitetlenkedett az apa.

– Mondja, maga kóklernek néz? – kérdezett vissza Forrest.– Nem, doktor úr, dehogyis nézi kóklernek – ellenkezett hevesen az



anya. – Csak olyan szokatlan ez a gyógymód…– Nézzék, én vagyok a pszichiáter vagy maguk? Mivel én vagyok, én

értek hozzá. A gyereknek arra van szüksége, hogy mesét olvassanak neki.Tegyék meg, és akkor nem fog többet bepisilni. – Na és húzzátok már

innen a beleteket, tette hozzá még magában, mert elegem van márbelőletek.Ezután kihívta Johnnie-t.– Na, Johnnie, mondd meg anyádéknak, miben állapodtunk meg.– Abban, hogy ha mesét mondotok nekem este, akkor többet nem

pisilek be.– És így lesz?– Hiszen megígértem – mondta komolyan a gyerek.

– Na, örülök, hogy itt voltak – kezdett el a kijárat felé integetni Forrest,aztán már terelte is őket ki a lakásból.Az ajtón kívül a férfi megfordult.– Jut eszembe, doktor úr!…– Mi van már?… – türelmetlenkedett Forrest.– Hát a tiszteletdíj.– A mi?…– Tudja, hát a tiszteletdíj.– Ja, persze! – Forrest kitartotta a markát a férfi felé, mire az leszámolt

neki tizenöt dollárt. Már fordult volna, hogy elmenjen, de akkor Johnnieújra kijelentette:

– Szeretlek téged, doktorbácsi.A férfi erre megtorpant, és rövid töprengés után visszafordult Forrest

felé, majd leszurkolt neki még öt dollárt.Forrest becsukta mögöttük az ajtót.– Hát nem semmi dolgok vannak égen és földön! – mondta, aztán

visszasétált a rendelőbe.

Leült a dilidoki székébe, és egyre csak a pénzt bámulta.– Akárhogy is vesszük, kerestem húsz dollárt –közölte saját magával.Aztán ezt a húsz dollárt egy pillanat alatt szét is szórta a szobában,

amikor meghallotta oldalról a zajt, mire reflexszerűen eldobott mindent,ami a kezében volt, és előkapta a stukkert.

Egy darabig célra tartotta, aztán szusszanva visszadugta a pisztolyt atokba.

– Te is jól tudsz ám időzíteni! – rótta meg a mutatóujjával Sigmund

(Freud) Young Smith-et, akinek úgy látszik nem tetszett az a légkör, amia szekrényben volt, mert fogta magát, kidöntötte az ajtót, majd kidőlt



maga is. A feje nagyot koppant az általa kidöntött szekrényajtón, mégvissza is pattant róla, de nem tette szóvá. (Se ő, se a szekrényajtó.)

Forrest arra már nem is mert gondolni, mi lett volna akkor, haSigmund akkor esik ki, mikor itt van a gyerek. Vajon be tudta volna

dumálni a kis Johnnie-nak, hogy csak bújócskáztak, azért került adoktorbácsi a szerkénybe?Nem, nem hitte. Túl okos volt ahhoz a gyerek. Vagy ha még azt be is

tudta volna dumálni, valami csoda folytán, hogy bújócska az egész, aztmár biztos nem tudta volna felfogni a srác, hogy akkor utána miérttuszkolja ismét vissza a doktor bácsit a szerkénybe: hiszen felfedezték abúvóhelyét.

Na de a dagi nem hozta nehéz helyzetbe, úgyhogy nincs oka fújni rá.

Á, gondolta, most már értem, miért most dőltél ki. Aztán hangosanhozzá tette:

– Még csak eszedbe se jusson, dagi, hogy jutalékot kérj a kuncsaftért…Ez most az én bulim volt, te csak elcseszted volna.

Azzal nekiállt összeszedni a pénzt.



Az Artos mellett

Tizenkét csillaghatalom.Űrhajóik megtöltötték a Stigmus rendszert.Az Artos kitelepítése lassan befejeződött, így már nem sok értelme

volt, hogy az űrhajós-flotta a rendszerben maradjon. Illetve annyi, hogy

amíg nem fejezik be a karbantartó munkálatokat, nem célszerű odébbállni. Ez még egy nap, maximum kettő. De inkább az egy a reális.

Az űrhajóhadak szétváltak, és jól látható módon kisebb csoportokbatömörültek.

Gleb Alstair arra gondolt, hogy cseppet sem hiányzik ez nekik, hiszenazt jelenti, hogy a harcban csaknem egységes flotta, most szépen elvesztiezt az egységet, és széttagolódik azokra az érdekszövetségekre, melyekeredetileg alkották.

Pontosan látszott a tömörüléseken ez, még csak le sem lehetett volnatagadni.Azt is nagyon jól tudta Gleb, hogy mit jelent ez. Azt, hogy át akarják

venni a hatalmat a flotta felett. Soha nem lesz erre jobb alkalom, mintmost, hogy se a herceg, se Anhars admirális nincs itt, és még Lady Aldrois eltűnt, ami miatt bizonytalanná vált az Aakeron Birodalommalkialakított – azonban még nagyon kezdeti szakaszban lévő –együttműködés.

És még ráadásul az Aakeroni flotta is elhúzódott a többitől,ugyanolyan csöndben várakozott, mint tette azt az elmúlt hetvenezer

évben: visszautasított minden közeledési, vagy kommunikációra irányulókísérletet. Így annak is örülhetett Gleb, hogy a kiküldött követ sértetlenülmegérkezett az Aakeron vezérhajóra. Attól meg egyenesen dorombolnitámadt volna kedve, hogy a csendet megszakítva egy rövid üzenet is jöttaz Aakeroni flottától, melyben közölték, hogy fogadják a követet.

Gleb pillanatnyilag csupán ennyit tehetett: kiküldte az összesBirodalom felé a követeit, mert tisztában volt vele, ha nem tartják fent akommunikációt, akkor még jobban elhatárolódnak egymástól, és ha



valakinek adatokra lenne szüksége, de nem tudja azt megszerezni aszokásos kommunikációs csatornákon, akkor a saját fantáziájából pótoljaa hiányzó adatot, ami immár magában is igen veszélyes, mert egy csomósötét intrikának ad tápot – azonban ha már egy egész galaxis méretű

flottán belül csinálják, akkor ott hatalmas káosz lehet belőle, és ha ez aflotta már eleve is meglehetősen hajlamos a széthúzásra (mint ez), akkortalán még az Istenek sem képesek arra, hogy megmentsék egyláncreakciószerűen terjedő belső összecsapástól, aminek a végén az egészhajóhad ott fog füstölögni az Artos mellett, hogy roncsival gyarapítsaannak friss gyűrű jét.

Ennek megakadályozására volt jó lépés, hogy megszüntetett mindenkorlátozást, ami a kommunikációra vonatkozott, de mivel azzal is

tisztában volt, hogy a személyes kontaktus többet ér mindenféle máskommunikációs formánál, hát kiküldte a követeit.És miközben várta a visszatérésüket, azt figyelte, ahogy az O'ndron-

dron vezércsatahajó, a Bolha egyre beljebb hatol a Stigmus rendszerbe azArtos felé, és senki nem szól neki, hogy talán nem kellene ezt csinálnia.Hiszen a vezércsatahajó hatalmas tömegével, és az időhajlító generátorralóriási anomáliákat okoz, melyek eredményeként az Artoson pusztítóviharok törnek ki, földrengések keletkeznek, és igen erős mértékbenújraéled a vulkáni tevékenység. Na meg kint az űrben is okoz galibákat,amikor közel kerül némely űrhajóhoz, mert egyes Elektronikus Agyakteljes mértékben összezavarodnak az időhajlító generátortól.

Ezek voltak azok az okok, ami miatt rendszerint nem engedik be a Bolhát a naprendszerek belső térségeibe.

Hogy most mégis megtették, az csak két dolgot jelenthetett. Az egyik afejetlenség. Na, hát ezt mondjuk, mindenki látja, akinek van valamilyenlátószerve. A másik pedig az, hogy most minden szövetség számított, ígyhát senki sem akarta magukra haragítani a 'dronikat sem.

Gleb egy darabig gondolkodott, hogy legyen-e ő a rossz fiú, őket úgysem kedvelik a 'dronik.

Végül letett róla. Létezik ez a diplomácia nevű dolog. Ennek semmiköze az ésszerűséghez.

Inkább a taktikához van köze, na meg az érdekekhez.Az érdekek pedig most azt diktálták, ne adjon okot a 'droniknak arra,

hogy megsértődjenek.Várja inkább a követek visszatértét, és imádkozzon. Van miért…

Langin Abo újra végigcsörtetett a f őfolyosón. Ugyanaz a kép fogadta,



mint amikor a másodgépészért ment, mintha az idő kimerevedett volna.Vagy talán a személyzet nem látja el rendesen a munkáját, hanem csak

úgy csinálnak, mintha dolgoznának, és akkor látnak neki igazán amelónak, amikor meghallják egy tiszt csizmáinak koppanásait?

Na mindegy, ez most lényegtelen, a 99-es ügynök sokkal fontosabb jelenleg, mint hogy mindenféle apróságokkal foglalkozzon. Elvégre ha jóhírekkel tér vissza, végre elérheti azt, amire egész életében vágyott: agazdagságot, az elismerést, és azt, hogy bejuthasson az arisztokraták elitkasztjába.

A gondolattól olyan kellemes bizsergés járta át egész testét, hogy olyattett, amilyet még soha életében. Legalábbis az AAA–111-es űrhajófedélzetén még egyszer sem.

Mosolygott!!!Ennek pedig beláthatatlan következményei lettek az AAA–111-esűrhajó, majd a Markab Konföderáció, a Szövetség, és ezeken keresztül azegész Jelenleg Ismert Világegyetem sorsára.

Ugyanis bármennyire is megpróbált a legénység elhúzódni az útjából,azért a másodflottavezér legapróbb rezdülését is árgus szemek kísérték.

Ezek a szemek pedig nagyon is jól látták, mit csinál Langin Abo.A hír gyorsabban terjedt, mint a futótűz. Talán csak a lézersugarak

tudtak volna vetélkedni vele.Azt nem tudták ugyan, mit jelenthet a másodflottavezér mosolya,

viszont azzal nagyon is tisztában voltak, hogy semmi jót.Talán valakit sikerült száműzetésbe küldenie?Vajon melyik mulasztást fedezte fel?El nem tudták volna képzelni, hogy valami egyéb ok is mosolygásra

késztetheti a másodflottavezért. Hiszen nagyon is jól emlékeztek azokraaz esetekre – hiszen ezek nap mint nap megesnek – amikor Langin Abovégigjárja a körleteket, hogy rossz kedvét enyhítendő, egy kicsit

szemétkedjen valakivel. Akkor szokott felvenni az arca valami hasonlókifejezést. Illetve mosolyogni szeretne a férfi, de mindig csak vicsoroghelyette. Talán azért, mert eddig nem talált megfelelő nagyságúmulasztást…

Akkor pedig ez a szívből jövő mosoly, azt jelenti, hogy… hogy…Hú, hát bizony, még gondolni is rossz rá, hogy mit jelenthet…Ha Langin Abo nincs annyira elfoglalva saját gondolataival, ami egyre

az O'ndron-dron, a 99-es ügynök, valamint saját kellemes jövő je körül

forgott, akkor láthatja a drámai változást, ami mögötte játszódott le,szinte pillanatokkal azután, hogy elhaladt valahol.



Parancsszavak harsantak. Az alacsonyabb rangú tisztek teljes pánikbanüvöltöztek, hiszen mindegyik meg volt győződve róla, hogy amásodflottavezér mosolya csakis az ő személyes vesztét jelentheti.

Bármit megtettek volna, hogy kiengeszteljék Langin Abót, és az újból

csupán vicsorogjon rájuk. Mert ez a mosoly egyszerűen elviselhetetlen.Nagyon is tudták, mi a gyengéje Langin Abónak, hiszen az AAA–111-es űrhajón csak egy dologba lehetett belekötni. A tisztaságba. Ha egy tisztvalakivel kellemetlenkedni akart, elég volt annyit mondania, hogy nemelég tiszta a folyosó, vagy a falak, vagy akármi, máris kreált egy olyanproblémát, amit nem lehetett megoldani, hiszen bármennyi időt istöltöttek takarítással, minden ugyanolyan elnyűtt maradt, mint eddig is:ahogy felszáradt a mosóvíz, ismét koszosnak látszott minden.

Egészen addig a pillanatig, amíg Langin Abo mosolyogva végig nemvonult a f őfolyosón. Mert akkor a tisztek összegyűltek, és úgy döntöttek,véget vetnek ennek a dolognak. Átfestetik az egész űrhajót.

Pár tucat ember megzsarolása, és jó pár tucat fenyegetés után össze isgyűlt a kívánt mennyiségű festék, amit aztán leírtak a készletekből,mintha soha nem is léteztek volna.

Tizenöt percen belül az egész állomány azzal volt elfoglalva, hogymindenféle eszközökkel vitték fel az új csillogó fémfestéket a falakra,hogy amikor Langin Abo legközelebb erre jár, lássa, mekkora munkábanvannak.

Ebből persze a rossz szervezés miatt – szokás szerint – óriási káoszkerekedett, így senkinek sem tűnt fel az apró férfi, aki átsétált az őrökvonalán a dokkoló állványok felé, és…

Na de ne vágjunk a dolgok elé!

A hívás teljes hatókörű volt, ami azt jelentette, hogy egyarántsugározták az AAA–111-es vezérűrhajó minden zugában. A monoton

gépi hang arra szólította fel Langin Abót, hogy haladéktalanul lépjenkapcsolatba a flottavezér irodájával.Mikor megszólalt, Langin a gyengélkedő előtt állt, épp készült belépni,

hogy aztán mindent kiszedjen a 99-es ügynökből, amit hosszúrasikeredett küldetése során megfigyelt.

A lényét uraló kellemes bizsergés egy pillanat alatt eltűnt, amikormeghallotta az automata hívását, és ingerültségnek adta át a helyét. Afenébe is, pont most kellett megzavarniuk, amikor már majd' elpusztul a

kíváncsiságtól. Hiszen élete legnagyobb sorsfordulója előtt áll…Na de bármi is volt a helyzet, nagyon is jól tudta azt is, hogy egy



késedelmes jelentkezés a flottavezér hívására, bizony legalább annyitárthat az előmenetelének, mint amennyit a 99-es ügynök jó híreihasználnának: akkor pedig ott lenne megint, ahol a part szakad.

Elmormolt hát valami szitkozódásfélét – persze csak magában, mert

rendkívül kellemetlen lett volna, ha valaki meghallja, illetve havalamelyik apró kémkamera erre jár épp, és regisztrálja –, aztán alegközelebbi kommunikátorhoz lépett. Beillesztette a személyiazonosítóját a terminálba, majd megszólalt.

– Langin Abo másodflottavezér vagyok, a flottavezér hívására jelentkezem.

– Hangazonosítás rendben – szólalt meg torz hangon a kommunikátorhangszórója, de jellemző módon a hívás csak hosszú másodpercek

elteltével maradt abba. Ezen az átkozott hajón manapság már semmi semúgy működik, mint kellene.Közben a flottavezér arca megjelent a képernyőn. Rövid tüskés haj

keretezte hatalmas telihold képét, mely mint mindig, most is vörös volt –talán az italtól, talán a magas vérnyomástól (de lehet hogy a másodiknagyon is következett az elsőből) – na és bár amúgy sem volt szép, még abőven megmutatkozó értágulatok is elcsúfították az arcát.

A flottavezér kissé bizonytalanul bámult rá a képernyőről, ebbőlLangin tudhatta, hogy ma már a sokadik pohárnál tart. Persze nemhibáztathatta a felettesét, hiszen amekkora felelősség az ő vállán van,valamivel oldani kell a stresszt, és hát mi más lenne ennél jobb, mint egykis alkohol, vagy egy kis drog. Bár a drog alkalmazása csak elvétve

javallott, mert az utóhatása szörnyű tud lenni – tudta saját tapasztalataiból–, bármilyen előzékenyen is ajánlják az agyfürkészek a használatukat.

Csakis azért volt jelentősége számára annak a ténynek, hogy aflottavezér lehörpintett pár pohárkával, mivel ilyenkor meglehetősenagresszív szokott lenni, és nagyon finoman kell bánni vele, ha az ember

nem akar rosszat magának.– A hívására jelentkezem, uram! – szólt hát nagyon szelíden a

másodflottavezér a hálózati kommunikátorba.– Tíz perc múlva követ érkezik a Szövetségtől, Langin – szuszogta a

flottavezér. – Addigra jelentkezzen nálam!– Igenis, uram!A képernyő kialudt, Langin pedig fájdalmasan gondolt arra, hogy el

kell halasztania a 99-es ügynök kihallgatását.

És ki tudja, meddig marad náluk a Szövetség ügynöke? Csakis akkorlehetne tudni, ha tisztában lennének vele, mit akar.



A francba is, azért legalább a legfontosabbat megkérdezi SehnaiBembertől, különben nem lesz képes odafigyelni a tárgyalásra.

Berontott a gyengélkedőre. Az orvos ott ült az ügynök mellett,érkeztére ijedten talpra ugrott.

Langin a 99-es kezébe nyomta a vámpírfogsort, és hadarva,gesztikulálva ráparancsolt.– Vegye be gyorsan!… Gyorsan, gyorsan!…Sehnai Bember egy pillanatig megütközve nézett a fogsorra, aztán

kivette a tartójából, és a szájába illesztette. Így már nem volt olyanbeesett az arca, amitől valamivel emberibb lett a kinézete.

– Mondjon valamit! – szólt Langin.– Remélhetem, uram, hogy majd visszakapom az eredeti fogsorom? –

kérdezte a kilenc-kilences ügynök. Még mindig elég nehezen lehetettérteni, mit mond, de legalább most már érteni lehetett.– Persze, persze… – bólogatott Langin.– És a beleimet?– Hogyne, azt is…– És a szívemet?– Bármit kérhet!… Csak előbb mondja el… Vagyis nem, írjon le

mindent, ami a 'droniknál történt. Kap huszonnégy órát egy részletes jelentésre. Addig csak a legfontosabbat mondja. Mi van avezércsatahajón?

– Az, amit gondoltunk is, uram. A legénységet rabszolgasorbasüllyesztve tartják, sokan azt hiszik, hogy az űrhajó az egy bolygó. Úgytenyésztik őket…

Langint teljességgel felvillanyozták a hallottak.– De nagy ötlet! – kiáltott fel lelkendezve, és ha a ragyogó ábrázatát

látták volna azok a tisztek, akik annyira megijedtek a mosolyától, mindenbizonnyal tömeges öngyilkosságot követtek volna el. – Óriási ötlet… –

Amikor az órájára pillantott, kissé elkomorodott: – Most el kellrohannom, de sietek vissza. Addig írjon, aztán majd kérdezek mégnéhány dolgot.

– Uram! – szólt utána Sehnai Bember, amikor már az ajtónál járt.Langin türelmetlenül fordult vissza.– Igen?– Sétálhatok az űrhajóban?– Miért akar?…

– Mer úgy sokkal jobban rendezni tudom a gondolataimat.– Azt csinál, amit akar. Oda mégy, ahova akar – engedélyezte Langin,



aztán rohant a találkozóra.

Sehnai Bembernek, a kilenc-kilences ügynöknek eszébe sem jutott,hogy nekiálljon leírni a tapasztalatait. Langin Abo nem ment át a vizsgán.

Feltett neki néhány kérdést, amire nem kapott korrekt feleletet, és ebbőltudta, hogy a másodflottavezért abszolút nem érdekli az ő sorsa, hanemcsakis az információk érdeklik, amikkel rendelkezik, ha pedig márkiszedett belőle mindent, amit tudni akart, akkor nem lesz szüksége aszemélyére.

Tehát akkor neki annyi.A kérdések pedig azok voltak, amelyeket a saját szerveiről tett fel.

Nagyon is jól tudta, hogy ennyi ideig nem őrzik meg őket. A

másodflottavezérnek is ugyanolyan jól kellett tudnia. Ha korrekt akartvolna lenni – amennyiben kicsit is szívén viseli az ő sorsát –, akkor aztmondja, hogy kap majd helyettük másikat.

Még csak cseppnyi keserűség sem volt a szívében a dolgok ilyeténállása miatt. Már nagyon régen úgy gondolt saját magára, hogy az életevéget ért akkor, amikor ott ragadt az O'ndron-dron vezércsatahajón.

Öt év rejtőzködés. Öt végtelen hosszú év.Egy idő után már nem is gondolt arra, hogy a biomechanikus álcát nem

állították be ilyen hosszú időtartamra, és bármikor meghibásodhat benne

valami, ami miatt elkezdenek gyanakodni rá, és felfedik az inkognitóját.Kétsége sem volt afelől, hogy ízekre szedték volna a csőrükkel, hakiderül, ki is ő valójában…

Egy idő után már nem gondolt arra, hogy az AIBoL-i szakemberekbombája ott ketyeg a szíve közepén, és bármelyik pillanatban élesíthetik.Az AIBoL-iak akkor közölték ezt vele, mielőtt elbúcsúztak tőle. Aztmondták, a szívébe beépítettek egy miniatűr kamerát, a szemeibe megnéhány receptort, ami a kamerához küldi a jeleket, ami mindazt felveszi,

amit a szemén keresztül lát, ha ötször egymás után erősen hunyorít.Egészen a következő öt hunyorításig. A kívánságuk nagyon egyszerű volt. Térképezze fel nekik az O'ndron-dron vezércsatahajót. Ha nem, hátarra az esetre figyelmeztették, hogy ott van a bomba is a szívében, amitbármikor aktiválhatnak. Jobb, ha együtt működik, mindenki számára ez alegjobb. A Markab is megkapja, amit akar, az AIBoL is, ő pedig élhet, ésesetleg még egy kis mellékeshez juthat az AIBoL részéről is, hálájukkifejezéseként.

Természetesen beleegyezett, nem volt más választása.Egy idő után nem gondolt már arra, hogy volt egy élete.



Igaz, hogy a Markab Konföderáció bolygóin azoknak, akik nemszülettek arisztokratának, nagyon kemény sorsuk van, de hát még így is

juthatnak nekik olyan dolgok, amikért még ezt a kemény sorsot isérdemes elviselni. Barátok… Szerelem…

Egy idő után már nem gondolt arra a lányra.Nem gondolt, mert nagyon fájdalmas volt rá gondolni. Nem véletlen,hogy ő volt a legjobb ügynök az egész Markabon, többek között a kiválószellemi tulajdonságainak is köszönhette, és ezek közül csak egy volt az,hogy olyan jól ítélte meg mindig a helyzeteket, ami miatt kilógott atöbbiek közül, és ezért, ha nem akarta, hogy száműzzék, kénytelen voltvalamilyen módon a kormányzat szolgálatába állni.

Épp ezért egy idő után eltemette magában a lány emlékét, mert tudta,

hogy már nem az övé. Ha nem akart elkallódni vagy elpusztulni, máspartnert kellett választania, mert a Markabon egyedül senki sem él túl. Ésfájt arra gondolni, hogy egy idegen gyermekét hordozta esetleg a szívealatt… Bár ezt még ezerszer könnyebben el tudta volna viselni annál,mint ha arról értesül, hogy a lány már nem él, vagy száműzték.

Talán ha itt marad, egy idő után erőt tudott volna gyű jteni, hogyérdeklődjön utána…

De most gyorsan kellett cselekednie. Volt egy halvány esélye. De hátegy halottnak még egy halvány esély is esély, nem számít, hogy könnyenbelebukhat. A küldött hajója. Ha el tud rejtőzni benne, akkor végleg itthagyhatja a Markabot, és egy sokkal emberibb világra kerülhet, valahol aSzövetség fennhatósága alatt. Tulajdonképpen már előbb tudott a küldöttérkezéséről, mint maga a másodflottavezér, akinek részt kell vennie amegbeszélésen. Ebből is látszik, mennyire szervezetlenül zajlik le mindenaz AAA–111-es űrhajón. Nagyon is élénken el tudta képzelni, miképplehetett. A kommunikátorok jelentették a flottavezérnek, hogy egySzövetségi hajó kér diplomáciai ügyben leszállási engedélyt, mire a

flottavezér szólt a kommunikátorainak, hogy szóljanak a tisztiállománynak, hogy szóljanak az embereiknek. Egy ilyen információ nem

juthatott be a nyilvános kommunikációs vonalakra, az esetleges kémekmiatt, hanem ezen a zárt láncon terjedt felettestől beosztottig, nem minthaígy nem jutott volna el mindenhova, ahova beférkőzhettek a kémek.Talán valamikor nagyon régen volt valami értelme ennek akommunikációs vonalnak; nem tudhatta, mert nem volt információjaarról, hogy akkor hogy nézett ki a rombolók szervezeti felépítése.

Annyit viszont tudott, hogy a flottavezér általában elfelejti, hogy amásodflottavezérnek csupán ő egyedül a felettese, ezért neki kell



értesíteni az ilyen zárt kommunikációs láncon haladó dolgokról.Persze nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az orvos közvetítésével ő –

mármint a 99-es ügynök – is tudomást szerzett a dolgokról, és mivel akiképzésébe az is beletartozott, hogy olyan helyzeteket és lehetőségeket

is képes legyen feltárni, ami másnak eszébe sem jutna, hát rögtön tudta,mire használja ezt az infót.Arra, ha esetleg veszélyben lenne az élete, megpróbáljon kereket

oldani.

Mikor Langin távozott, Sehnai Bember is felállt.– Ki kell mennem! – mondta az orvosnak, és elindult az illemhely felé.Az orvos hátulról figyelte. Bember most egész összeszedetten mozgott,

mintha máris visszaszokott volna az eredeti testfelépítéséhez. Ez azértegy kicsit meglepte az orvost, mert hiába is haladt nagyon gyorsan akilenc-kilences ügynök, az eddig tapasztalt cselekvései alapján sokkaltöbb időt jósolt volna a teljes alkalmazkodásra.

Egy pillanatra az is az eszébe villant, hogy az ügynök eddig tetette azesetlenségét, de aztán szégyenkezve elvetette a gondolatot. Úgy látszik,túlságosan megfertőzte már az AAA–111-en uralkodó légkör – állapítottameg magában. Na meg ha mégis csalt volna az ügynök, hát váljékegészségére, mindenkinek joga van úgy boldogulni, ahogy csak tud.

Sehnai az illemhelyen kiürített mindent, ami a beleiben volt. Most márnem ehet többet, ha fel akar jutni a küldött űrhajójára, mert ott nemhasználhatja a WC-t, és ki sem szállhat, hogy a dolgát elintézze, mertészrevehetik, viszont ha eszik, belei rövidsége miatt nagyon hamar rájönmegint a szükség.

Egyébként tényleg rájátszott az állapotára. Na nem a fájdalomra, azigazi volt, majd' megörült tőle. De utána igyekezett olybá tűnni, minthacsupán egy teljesen veszélytelen emberi roncs lenne. Tisztában volt vele,

hogy így nagyobb mozgásteret kap. Nem mintha akkor még úgy gondoltavolna, hogy bizony nagy-nagy szüksége lesz arra a mozgástérre, hanemegyszerűen a vérébe ivódott az álcázás. Elvégre ez volt a kiképzés alapjais, ezt verték legelőször az összes ügynök fejébe, aztán pedig hozzá jöttehhez az öt év a Bolhán. Egy biztos, nála jobb álcázó-művész nemnagyon létezik a galaxisban.

Persze azért még így is megdöbbent, milyen könnyen bevette Langin atehetetlenségét. Hiába, a másodflottavezér csak annyit látott, hogy öt évet

töltött el egy idegen lény bő

rében, mostoha körülmények között, és ebbőla Markabi logika szerint csakis egyfajta következtetést volt képes



levonni. Azt, hogy megőrült az öt év alatt. Az már csak fel sem merültbenne, hogy amennyiben lehúzta ezt az öt évet, milyen kivételesképességei lehetnek, vagy már eredendően is, vagy mert a szükségkifejlesztette őket. Amellett, hogy abban viszont igaza van Langinnak,

hogy tényleg összeroppant az öt év alatt…Áldott, csodálatos, Markabi logika, mely csak az átlagos dolgokkalképes kalkulálni, és csakis, csakis, csakis ebből az egy nézőpontbólvizsgálja a dolgokat!

– Sétálok egyet – mondta az orvosnak, amikor kijött az illemhelyről.– Szívesen elkísérem – készségeskedett az orvos.– Nem, nem – hárította el udvariasan. – Ha nem okoz nagy problémát,

szeretnék egyedül lenni egy kicsit.

– Természetesen!… Csak kérem, legyen óvatos!– Az leszek – eresztett meg egy fáradt mosolyt Bember, aztán kilépetta folyosóra.

Azonnal felfigyelt arra a sürgés-forgásra, ami a folyosókon uralkodott,illetve azokban a körletekben, ahol nyitva hagyták valamilyen ok miatt azajtót. Arra gondolt, hogy a Szövetség követének be fogják mutatni azAAA–111-et, és arra ez a nagy haddelhadd.

De nem baj, ez neki csak jól jön, hiszen amennyire el van foglalvamindenki, vele már nem tudnak foglalkozni.

Az eszébe villant ugyan, hogy vajon mit szólhat majd a követ azAAA–111-hez, de igazából nem érdekelte. Ő már nem ide tartozott,semmi köze a Markabhoz. Egyébként biztos, hogy nem fog tetszeni aküldöttnek az űrhajó, el fogják borzasztani az ő felfogásuk szerintembertelen körülmények, melyek rajta uralkodnak.

Valamikor régen, az akadémián úgy tanulta, hogy a Szövetségfennhatósága alatt még embertelenebbek a viszonyok, mint a Markabon,és hogy a Szövetség a leggyűlöletesebb társadalmi forma, amely csak

létrejöhetett a galaxisban, mert csakis egyetlen célja van: a birodalmaknyomorba döntése. Attól kezdve már értette, amit korábban nem: azt,hogy miért különítik el annyira a Szövetségről érkező űrhajókat, és miértnem engednek a Szövetség követei közé senkit. Elvégre ha demoralizálni

jöttek, akkor teljesen jogos, hogy ennyire figyelnek rájuk.Persze voltak kémek, akiket a Szövetség bolygóira küldtek, de hát ők

az arisztokrácia kasztjaiból kerültek ki, így tisztában voltak az igazsággal.Azzal az igazsággal, amire Sehnai Bember csak az O'ndron-dron

vezércsatahajón, a Bolhán jött rá, amikor is látta a 'droni kémek általcsinált jelentéseket és felvételeket a Szövetség bolygóiról. Valójában a



'dronik is utálták a Szövetséget, de hát ők mindenkit utáltak, akinek nemmadár volt az őse, viszont a kémeik korrekt jelentéseket küldtek, és avezetőség ahelyett, hogy eltitkolta volna a tapasztalt magaséletszínvonalat, azt állította, hogy azok az átkozott emlősök csakis úgy

érhették ezt el, hogy rajtuk, madarakon élősködnek…Nos, nagyon nem fog tetszeni a küldöttnek az AAA–111, nagyon,nagyon nem fog tetszeni neki, ez már biztos…

Voltaképp sokkal könnyebb volt, mint ahogy elképzelte. Egyszerűenvégigsétált a folyosón, amikor eljött az ideje. Ahogy előre sejtette, akutya sem foglalkozott vele. Még a felső ajka alól kilógó két vámpír-metszőfog sem keltette fel senkiben az érdeklődést, ezért a fogsort

otthagyta a szájában.Egy kevésbé forgalmas oldaljáraton odalépett az egyikkommunikátorhoz. Elővett egy injekcióstűt, amit a gyengélkedőrőlzsákmányolt, majd két másodperc alatt leszedte a kommunikátorirányítópanelének a fedelét. A következő mozdulatával gyorsan beszúrtaa tűt valahova a panel mélyére. Nem szólalt meg a riasztó, ez jelezteeredményességét.

Most már bármit meg tudott csinálni a kommunikátorral. Ezt ugyannem tanították neki az akadémián: semmit sem tanítottak, ami arra lett

volna jó, hogy meg tudja buherálni a Markab bármely technikaiberendezését, viszont az nagyon fontos volt, hogy használni azért jóltudja ezeket az eszközöket, ezért az alapokra kénytelenek voltakmegtanítani. Az ő képességeivel pedig már nem volt nehéz ezek utánalaposabban is megismerkedni ezekkel a cuccokkal.

Elvégre azt bizony tanították, hogy mindig, minden irányból fedezzemagát.

Elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy nem hiába pazarolt annyi

plusz időt annak idején a kis titkos „külön tanulmányaira”.Az is elégedettséggel töltötte el, hogy mintegy fél perces gondolkodásután, máris eszébe jutott a flottavezér tizenhét számjegyű kódja. Biztosravette, hogy nem változtatták meg az öt év folyamán, hiszen már év-százezredek óta nem változik semmi a Markabon.

A flottavezér azonosítójával a kommunikátoron keresztül kapcsolatbalépett a Központi Agy regisztrációs részlegével, aztán amikor megtudta,merre van a küldött űrhajója, lekérte az őrzőinek a nevét, és a helyét.

Mikor ez is megvolt, egyszerű

en odacsörgött nekik a kommunikátoronkeresztül.



– Figyeljen, Fyed! Itt a flottavezér… – szólt bele a mikrofonba, mikortúloldalt vették az adást. A hangját persze úgysem ismerik fel, olymértékben torzítanak ezek a hangszórók, az sem fog feltűnni nekik, hogyolyan furcsán ejti a hangokat; a képet pedig kikapcsolta. Ez sem kelt

gyanút, szoktak ilyet csinálni a tisztek, amikor azt akarják, hogy ahívásuk titkos maradjon. – Figyel, Fyed?– Uram, én nem Fyed vagyok, hanem Dumby.– Jól van, Dumby!… Akkor figyeljen maga is Dumby, meg Fyed is

figyeljen!… Ez egy titkos parancs. Amint elhangzott, azon nyombanelfelejtik, ez parancs! Soha nem hozhatják szóba senki előtt… Ez isparancs! Ha esetleg kiderül, akkor én mindent letagadok, és a történtekteljes felelőssége a maguk vállán nyugszik majd. Megértették?

– Igen, uram!– Nagyon helyes. Mivel ennek a hívásnak nem marad nyoma azadattárban, Fyed… illetve, izé Dumby, azt akarom, hogy ellenőrizzék le ahitelességét. Megértett?…

– Igen, uram! – Dumby bepötyögött valamit a kommunikátorirányítópanelébe, és pár másodperc múlva már mondta is.

– Jelentem, uram, hívás beazonosítva, és leellenőrizve. Ön hív minket,uram.

– Nagyon örülök, hogy ezt mondja, Dumby, nagyon örülök… Ön egy jó hazafi… Na arról van szó, Fyed… Dumby, hogy akarok valakitküldeni, aki átvizsgálja a küldött hajóját. Megértették?

– Igen, uram – hangzott kórusban a túloldalról.– Helyes, nagyon helyes… Nos, önök, amint vége ennek a hívásnak,

elmennek, elbújnak valahova, megisznak egy kávét, vagy elszívnak egyfüves cigit… Engem nem érdekel, mit csinálnak, értik, de tizenöt percigsenki nem tudhat magukról. A tizenöt perc elteltével visszamennek, ésfolytatják az őrszolgálatot… Ja, és ami a legfontosabb, még ha az anyjuk

életére is kell esküdniük, akkor is azt mondják, hogy egy pillanatra semhagyták ott a küldött hajóját! Megértették?…

– Igen, uram.– Helyes, Dumby. Most ismételje el a parancsot!– Jelentem, uram, ahogy vége ennek a hívásnak, elmegyünk Fyeddel,

és a parancs értelmében megiszunk egy kávét, meg elszívunk néhányfüves cigit. Tizenöt perc múlva visszamegyünk az őrhelyünkre, ésfolytatjuk a szolgálatot. És mindenkinek megesküszünk, hogy mi egy

másodpercre se mentünk el…– Nem esküsznek meg mindenkinek, maga vadbarom!… Senkinek sem



esküdöznek. Csak akkor esküdöznek, ha kérdezik önöket. Megértette?– Igen, uram, én is így gondoltam, uram!– Akkor rendben. És a legfontosabb, hogy elfelejtik ezt a hívást, és

soha semmilyen körülmények között sem, senkinek sem említik.

Ismételje!– Elfelejtjük a hívást, és soha semmilyen körülmények között sememlítjük senkinek sem, soha…

– Ha esetleg mégis, akkor tudja, mi vár magukra… – nem fejezte be,hagyta a fantáziájukra a dolgot.

– Sejtem, uram.– Hát akkor elmondom önnek, hogy még a legvadabb sejtése is csak

rózsaszínű tündérálom ahhoz képest, ami magukra vár.

– Értem, uram.– Reméltem is, hogy megérti… Na Fyed, maga jön. Ismételje el aparancsot!

– Jelentem, uram, ahogy leteszi a telefont…– Milyen telefont, maga szerencsétlen? Mi?… Hol lát itt maga

egyetlen rohadt telefont is, Fyed? Ne szórakozzon velem!– Úgy értem, uram, amint vége a hívásnak…– Folytassa!– Mi elmegyünk Dumbyval, aztán megiszunk egy kávét, meg

elszívunk néhány füves cigit… – Fyed itt megtorpant.– Mi a baj, Fyed? – kérdezte meg a kilenc-kilences ügynök.– Uram… Hát… Szóval én nem szoktam füves cigit szívni…– Ez dicséretre méltó Fyed! Komolyan mondom.– Mert az a helyzet, uram, hogy én mindig intravénásan adom be

magamnak, mert úgy hatásosabb… Lehetséges, hogy most is ígycsináljam?

– Hogy szól a parancs, Fyed?!

– Hát úgy, uram, hogy szívjuk…– Hát akkor? Parancsot akar tagadni?– Nem, uram! – visszakozott gyorsan Fyed.– Na ugye!… Akkor mit fog csinálni?– El fogom szívni azt a füves cigit, uram – válaszolt keserűen Fyed.– És utána? Mondja már, az istenekért, Fyed, kevés az időm, ne kelljen

minden szót úgy kihúzni magából!– Igen, uram. Utána, uram, ha visszajöttünk a tizenöt perc leteltével,

úgy csinálunk, mintha egy pillanatra sem mentünk volna el, és elfeledünkmindent. Azt, is hogy voltaképp az nem igaz, hogy nem mentünk el, meg



azt is, hogy maga hívott minket.– Na látja, Fyed, megy ez magának.– Köszönöm, uram!– Nos, akkor akció indul!

Ezzel Sehnai Bember, a kilenc-kilences ügynök megszakította azösszeköttetést.Várt néhány percet, hogy még véletlenül se akadjon össze a két

őrkatonával, aztán elindult a dokkok felé. Az űrhajót az illetéktelenbehatolóktól védő riasztórendszert is semmiség volt hatástalanítani.Igazából nem is ettől tartott, hanem az űrhajó védőberendezéseitől. Arragondolt, hogy azzal már nehezebb lesz boldogulnia.

Azonban legnagyobb meglepetésére nem volt bekapcsolva.

Belépett a hajóba. Szinte hátrahőkölt a hatalmas tért

ől, ami bentfogadta. Tényleg igaz minden, amit a 'droni kémek mondtak. Pontosan

úgy nézett ki az űrhajó belseje, mint ahogy elmondták. Ha voltak is bennekétségek korábban, hát most végleg nyomuk veszett. Hát igen, az űrhajóúgy néz ki, mintha egy Markabi arisztokrata luxusvillája lenne.

Nem tudott ellenállni, hogy meg ne simogassa a cirádás díszítésekkeltarkított falat. Nem fémből készült – vagy legalábbis van a fémen valamivédőréteg –, mert kellemesen puha és meleg volt az érintése. Hát bizonyaz AAA–111 ehhez az egyszerű hajóhoz képest mindössze egy repkedő szeméttelep…

Akadály nélkül jutott be a vezérlőterembe is.Megőrült ez a küldött, hogy mindenféle védelem nélkül elhagyja a

hajóját? Vagy esetleg ennyire megbízna a vendéglátóiban? Nos, ha ígyvan, akkor lesz mit mesélnie neki a markabi szokásokról.

Épp azon gondolkodott, hogy hova bújjon, mikor felfedezte a vezérlő hátsó részében a szekrényt, ahova az űrruhák voltak felakasztva.Könnyedén elfért benne, hiszen Szövetségi mértékkel tekintve nagyon kis

termetű volt.Aztán csak várt.Várt és várt. A másodpercek percekbe váltottak, azok pedig órákba, de

nem okozott neki különösebb megterhelést az effajta várakozás. Hiszenöt éven keresztül várt, hogy valaki elvigye őt a 'droniktól, volt idejebeletanulni.

Talán két óra telhetett el, mire jött a követ. Óriási termetű férfi volt,hosszú, aranyszínű hajjal, és olyan fémesen csillogó bronzos bőrrel. A

genetikai tervezés – jutott eszébe Bembernek, miközben óvatosan kilesetta szerkény kvarcüvege mögül.



A küldött leült a vezérlőpulthoz, és bekapcsolta a központi képernyőt,mire azon megelevenedtek a csillagok.

Az űrhajó szinte zökkenőmentesen vált le az AAA–111 testéről.Aztán már repültek is.

A küldött pedig váratlanul felállt, és odalépett a szekrényhez.Sehnai Bembernek, a kilenc-kilences ügynöknek elállt a lélegzete,mikor a küldött egy laza mozdulattal felrántotta a szekrény ajtaját.

Mindennek vége – gondolta. Most majd visszavisz az AAA–111-re, éshogy ott mit csinálnak majd vele, afelől nem voltak kétségei.

Farkasszemet néztek egymással.– Most már elő jöhetsz – mondta mosolyogva a Markab hivatalos

nyelvén az óriási férfi, akinek immár a szemét is látta, ami pontosan

olyan volt, mint a 'dronik által készített felvételeken: aranyszínű,akárcsak a haja.

Aztán nyitva hagyva a szekrény ajtaját, visszasétált a vezérlőpulthoz…



Töredékek

„Veszély!… Veszély!… – sugározta a Gondolat Implantátor. – Ember életveszélyben!…”

A herceg megállt.„Hol?” – kérdezte, de amire elküldte a gondolatot az Implantátor felé,

már tudta is.Monickal van a baj!A lány akkor már a földön feküdt – olyan puhán esett össze, hogy a

herceg alig hallotta meg a zajt, amit okozott – és miközben egész testétverte a víz, enyhén rángatózott. A szeme még nyitva volt ugyan, de atekintete egyre homályosodott, látszott rajta, hogy nem igazán van mártudatában a környezetének.

A herceg az első pillanatban arra gondolt, súlyosabb volt a lány

sérülése, mint amilyennek látszott. De aztán eszébe jutott, hogy azautomata megvizsgálta, és nem talált semmi komolyat.Persze az, hogy gondolkodott, egyáltalán nem akadályozta meg abban,

hogy közben cselekedjen is. Villámgyors mozdulattal felkapta a lányt.Érezte, milyen forró a teste. Rohanni kezdett vele a gyengélkedő felé,miközben telepatikusan üzent az orvosnak, hogy ne induljon a riasztásra,inkább készítse elő a felszerelését.

Szinte úgy robbant be a tágas szobába. Lefektette a vizsgálóasztalra

Monicot, aki olyan ernyedt volt, mintha nem lenne benne élet.„Mi történt?” – kérdezte az orvos, miközben Monic feje fölé illesztettea mini Automata Orvosi Egység vizsgálólemezét, ami miután kibocsátottamagából a vizsgálóasztalnyi széles vörös fénycsíkot, végigcsúszott a lányteste felett a levegőben, majd vissza.

„Nem tudom” – válaszolt a herceg, de akkor az automata már küldte isa jelentést az orvos fülén lévő hallgatóba, mire a férfi arcán felcsillant afelismerés:

„Persze, gondolhattam volna”.„Mi van?”



„Megfert ő zted a lányt.”„De hát hogyan?”„Nemi úton.”

– Na menj valahova! – szólalt meg a herceg fennhangon, teljesen

elképedve.– Nem viccelek, herceg. Azok a vírusok, melyek a szervezetedbenvannak, igaz, hogy nem életképesek akkor, ha elhagyják a testedet, demost az aktus folyamán azonnal átkerültek egy másik szervezetbe.

– Azt akarod mondani, hogy nemi beteggé tettem a Föld bolygó egyiklakóját? – hitetlenkedett a herceg.

– Majdhogynem ez a helyzet, igen… Csakhogy ez nem olyan igazinemi betegség, hanem egy egyszerű vírus.

– És mi lesz vele?– El nem tudom képzelni.– Mindent tegyél meg, doki! Nagyon fontos a lány. Nem csak nekem

személy szerint, hanem az egész Bíborhullámnak. Élelemhez tud minket juttatni…

– Egyébként is mindent megtennék – válaszolt az orvos szelíden. –Tudhatnád.

– Bocsáss meg, tényleg tudnom kellene… Kicsit ideges vagyok. Ez ahelyzet kizökkentett az egyensúlyomból.

– Megértelek – mosolygott az orvos.Aztán ez a mosoly lehervadt az arcáról, amikor a Gondolat

Implantátor és az Automata Orvosi Egység egyszerre jelentették aveszélyt:

Monicnak leállt a szíve…

Johnnie Smith kinyitotta a szemét.Esteledett. Ijedten ült fel az ágyban. A fenébe is, végigaludta az egész

napot. Pár pillanatig gondolkodnia kellett, hogy mit is beszélt meg aherceggel: mikor menjen vissza.Végül is nem beszéltek meg semmit, jutott eszébe, csak annyit, hogy

hazajön, és kialussza magát, minden mást majd csak ezután csinálnak.Nos, ez megtörtént.Odalépett az ablakhoz. Hiába keltette a sötét a hűvös illúzióját, odakint

tombolt a forróság.Az égen szép sorban egymás után feltünedeztek a csillagok.

Nézteőket, és arra gondolt: Uram isten, tényleg megtörtént velemmindez, vagy csak valamiféle álom volt?



Nagyon valóságosnak érezte. De hát minden dilis valóságosnak érzi aképzelgéseit. Talán csak azért van az egész, mert beverte a fejét…

Sally lépett be a szobába.– Johnnie!

Annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy csak akkor eszmélt,amikor az asszony másodszorra is megszólította.– Johnnie, figyelsz rám?– Igen? – kérdezte, de nem fordult el az ablakból.Az asszony az ablakhoz lépett, és hátulról a férfihoz bújt, mire az a

háta mögé fordította a két kezét, és a derekánál magához húzta Sallyt.Így, egymást átölelve ringatóztak az egyre mélyülő sötétségben.– Mi a baj, Johnnie? – kérdezte lágyan Sally, és a férfi tarkóját

csókolta. Jól ismerte, tudta, hogy mennyire erotikus érzés számára.– Baj? – kérdezett vissza a férfi, hogy időt nyerjen. Soha nem hazudottmég Sallynek, nem is most akarta elkezdeni, viszont kötötte azidegeneknek tett ígéret, hogy nem avat be senkit a dologba.

– Hát persze, hogy baj van – suttogta közben az asszony. Most a férfifülét harapdálta. Mellét a kőkemény izmoknak nyomta hátulról, miremegkeményedett a mellbimbója.

Ennyi év után is ugyanolyan mohón kívánta a férfit, mint amikorlegelőször együtt voltak. És ugyanolyan mohón szeretkeztek, ahányszorcsak tehették, a lány néha nevetve fel is vetette Johnnie-nak a dolgot,hogy néha olyan érzése van, az életük csak munkából, és vadszeretkezésekből áll.

– Bánod? – kérdezte olyankor Johnnie vállat vonva.– Dehogy bánom – mondta akkor Sally. – Minidig is erre vágytam.Érezte, amint Johnnie-ban is felszökik a vágy, az ő dörzsölőzködésére.Egy pillanatig arra gondolt, hogy kicsit visszafogja magát, hiszen most

nem a gyönyör miatt jött, hanem a feszültség érdekelte, amit Johnnie

körül érzett lebegni, mint valami sérült aurát – de aztán úgy döntött, aproblémákat bizony ágyban fekve is meg lehet beszélni.

Utána…Egy egyszerű, vékony pamut póló volt minden öltözete, ebben az

iszonyú hőségben nem bírt volna mást el a testén. Ez formás, kávészínű combjának közepéig ért.

Bal lábát most felemelte, és a férfi mellé helyezte az ablakpárkányra,amitől természetesen a póló teljesen felcsúszott a derekára, feltárva

meztelen ágyékát. Mivel kívánta a férfit, már tisztára nedves volt. A vágyillata nemsokára eljut majd a férfihoz, és eléri a szükséges hatást. De ha



esetleg mégsem, amit most fog csinálni, annak úgysem tud ellenállni.Sally nekinyomta az ágyékát a férfi meztelen fenekének, és fel-le

mozgatta rajta, mire a szeméremajkai finoman szétváltak, és forrónedvességükkel nyomot hagytak Johnnie bőrén.

Persze, hogy Johnnie nem bírta. Remegő kézzel hátranyúlt, egyenesena szeméremajkakhoz, és ujjaival megmerítkezett nedvükben.Sally felnyögött, majd amikor a férfi a klithoriszát kezdte izgatni,

egész testében remegni kezdett. Aztán előre nyúlt, és megmarkolvakedvese falloszát, masszírozni kezdte.

És ez már sok volt Johnnie-nak.Megfordult. Sally kezéből kicsúszott a most már szintén nedvező

hímvessző, de nem kapott utána, mert tisztában volt vele, mi következik,

éső

is azt akarta.Mégis megdöbbent, mennyire mennyei érzés, amikor a forduló végén aférfi egyetlen mozdulattal belé csúszott. Az érzés mindig jobb volt, mintamit várt, pedig tisztában volt vele, hogy nagyon, nagyon finom.

Halk sikoly hagyta el az ajkát.– Imádlak – suttogta, de mást már nem tudott mondani, mert Johnnie

szája az övére tapadt, elfojtva szavát.Mohón csókolóztak, miközben a férfi teljesen bent volt az asszonyban.

Aztán lassan, nagyon lassan elkezdte kifelé húzni falloszát, addig apontig, ahol már-már kicsúszott belőle, majd egy pillanatnyi szünet után,ugyanilyen lassan kezdett visszacsúszni belé. Tudta, hogy ezzel azőrülettel határos szintig fel tudja izgatni az asszonyt.

– Ó, te szemét, szemét, szemét… – lihegte Sally, aztán elakadt a szava,mert úszott azzal az elképesztő, fájdalmas kéjjel, amit a férfi okozott nála.

Most megint teljesen bent volt, az ágyékát tiszta erejével az övéhezszorította, Sally pedig két kezével lenyúlt, és megfogta Johnnie fenekét,hogy magában tartsa, mert ha most kihúzza, az a vég, az a

megsemmisülés, az a…De persze a férfi sokkal erősebb volt, és ő hiába erőlködött, hiába

szedte össze minden ellenállását, Johnnie keresztülvitte az akaratát, éselkezdett kicsúszni belőle, megint csak a határig. A gyönyör majdnem atetőpontjára hágott a lány testében, de nem érte el, csak ott vibrált ahatáron, egyre csak vibrált, követelve, hogy még, még, még, még, és nemis létezett más, csak ez a vágy, hogy a gyönyör végre elérje a várva vártcsúcsot, ahhoz pedig csupán az kellett volna, hogy Johnnie újra befelé

csússzon. Csakhogy a férfi nagyon is jól tudta ezt, és sokkal, sokkal,sokkal tovább maradt ott kint, mint azt el lehetett volna viselni, hiába



erőlködött az asszony, hogy újra magába tuszkolja, kedvese fizikai erejemegint győzedelmeskedett, és bárhogy is próbálkozott Sally, ő csakmaradt, maradt, maradt a határon.

Aztán amikor az asszony már úgy érezte, menten megőrül, ha nem

kaphatja meg a férfit, megint befelé kezdett mozogni, lassan.A gyönyör újra a csúcs felé hullámzott a lány testében, és csak egyhajszál, egy nagyon vékony hajszál kellet volna, hogy elérje, ahhoz pedigcsupán annyi, hogy Johnnie, aki most megint teljesen bent volt, egykicsit, csak egy kicsit, egy egészen picit megmozduljon.

De a férfi nem ezt tette. Várt, hogy a gyönyör ott hullámozzonasszonyában a csúcshoz közel, majd amikor elkezdett csökkenni, csakakkor mozdult, mire a gyönyör megint a csúcshoz közeledett. Persze

akkor a férfi megint megállt, így Sally nem tudta elérni a csúcsot, csak ottlebegett valahol egy milliméterrel alatta, ami egyszerre voltelviselhetetlen, és egyszerre volt végtelenül kéjes.

Aztán a férfi felgyorsította a tempót, de csak néhány lökés erejéig, amimég közelebb vitte a lányt a csúcshoz, már-már ott volt, már-márelsodorta, de akkor Johnnie ismét abbahagyta, mire Sally rádöbbent, hogyhiába jutott még közelebb a teljes extázishoz, mégsem érte el.

Aztán már szinte nem is tudott magáról, félig aléltan teljesen átadtamagát a férfinak, egyszerűen nem volt ereje már, hogy ellenkezzen, vagybármit is akarjon, csupán hagyta, hogy a férfi azt csinálja vele, amit csakkénye, kedve tartja, és csak nyögdécselt a kéjtől, testét pedig elborítottaaz izzadság, és a szerelem illata.

Aztán már Johnnie sem bírta tovább, felemelte az asszonyt, ujjai ameztelen húsba martak, körmei piciny karcolásokat ejtettek az asszonyhátán, miközben felkapta, és úgy, hogy végig benne maradjon, az ágy felévonszolta.

Aztán őt is elsodorta a vágy, mozgott, mozgott, és mozgott és mozgott,

Sally csípő je pedig átvette a ringását, és előzékenyen elé sietett, amikor ő befelé hatolt az asszonyban, és eltávolodott tőle, és ez a ritmus egyre csakfokozódott, egyre csak gyorsabb és vadabb lett, egyre kevésbé tudtakuralkodni rajta, most a ritmus lett az úr őfölöttük, ő diktálta amozdulatokat, az izmok rándulását, a lihegést, ő diktálta azt, hogy azasszony teste, amikor végre eléri az extázist, rángatózni kezdjen: ahüvelye is többször egymás után összeszorult, és elérkezett az a pillanatis, amikor már hiába erőlködött Johnnie is, többé nem tudta visszatartani

magát, és többször egymás után az asszonyba ejakulált, miközben a kéjvégigborzongott az egész testén, és úgy elgyengült tőle, hogy utána szinte



ájultan hanyatlott rá az asszonyra.Miközben félig rajta feküdt, magához szorította.Egy idő után persze ez kényelmetlenné vált mindkettő jük számára, így

kicsúszott belőle, és hanyatt fordult, a mellére vonva asszonya fejét, és

így hevertek sokáig a sötétben, összeölelkezve, a félöntudatlansághatárán, kielégülve, és nem is létezett számukra mást, csak az a kellemeszsongás, amiben elmerültek.

Az idő ilyenkor nem létezett. Évek teltek el, vagy csak másodpercek,így összeölelkezve nem számított, mert minden egyes pillanat maga voltaz örökkévalóság, amit elmulasztottak volna, ha valamelyikük, vagyesetleg mindkettő jük rögtön a gyönyör pillanata után a fürdőbe rohan.

Ugyan mit számít egy összekent lepedő, vagy mit számít az, ha

nedveik ismét egymásba folynak az ágyon, ha meghosszabbíthatják ezzela kellemes pillanatokat. És mi lehet kellemesebb annál, mint amikorvégre kielégülve szerelmesünk biztonságot nyújtó ölelésében ringunkfélálomban a szerelem óceánján…

Mindaddig, míg meg nem érezzük, hogy kedvesünk immár visszatért avalóságba, és megint az evilági problémák kezdik foglalkoztatni.

Mert ezt érezte meg Sally is. Mintha az a megzavart aura megintelkezdte volna körüllengeni a férfi testét.

– Most akkor beszélgethetünk? – suttogta a fülébe.– Igen.– Mi a baj?– Miből gondolod, hogy baj van? – Johnnie-nak még mindig fogalma

sem volt, mit fog mondani az asszonynak. Márpedig ismerte annyira,hogy tudja, az, ha úgy érzi baj van, ki fogja szedni belőle, mi az. Így védia házasságukat. Nagyon is jól tudja, hogy egy kapcsolatot apróproblémák is tönkre tehetnek, ezért amikor megszimatolja, hogy a férfinélfelmerült valami, ráveti magát, és addig nem nyugszik, míg valahogy

ízekre nem szedi azt a problémát. Mint egy vadászkutya, akinekbegörcsöl a szája, mikor a prédába harap, és addig nem is enged ki újra,míg a préda ott nem hever kiterítve a lábai előtt.

– Nos? – követelőzött az asszony.– Nincs semmi baj – mondta neki Johnnie, és ez igaz is volt.

Tulajdonképpen neki nincs baja.Sally megmerevedett. Hosszú pillanatig nem szólt egy szót sem, csak

fürkészte a férfit.

– Egy másik nő? – kérdezte meg végül félénken, és a teste még mindigmerev volt, mintha úgy akarna felkészülni a várhatóan bekövetkező



csapásra, hogy minden izmát megfeszíti.Johnnie-t teljesen elképesztette az ötlet.– Te nem vagy normális! – szaladt ki a meglepetéstől a száján, mielőtt

meggondolhatta volna, mit is mond.

– Igazán? – kérdezte Sally, majd ellökte magáról a férfi kezét, és felültaz ágyon.– Jaj, ne haragudj, kedves! – Johnnie feléje nyúlt, hogy visszahúzza a

mellkasára, de az asszony ismét ellökte a kezét, és durcásan nézett rá.– Nem úgy gondoltam! – esküdözött Johnnie bűnbánóan. – De annyira

elképesztő az ötlet…– Igazán? – szakította félbe a lány, megismételve az előbbi kérdést.

Aztán vádlón hozzátette. – Éreztem rajtad a szagát.

– A mijét?– A parfümjét.– Kinek a parfümjét?– Nem jöttél haza egész éjjel, és amikor megjöttél, rajtad volt annak az

idegen nőnek az illata – közölte Sally a tényeket.Johnnie is felült, arcán tökéletesen tükröződött az a zűrzavar és

értetlenség, ami a lelkében uralkodott.– Miféle nőnek az illata? – kérdezte automatikusan.– Hát, azt neked kell tudnod, elvégre te voltál vele, nem én. – Hoppá,

úgy tesz az asszony, mintha nem is lenne olyan fontos ez a dolog, de aszavai mélyén ott lapul a fullánk: a düh, a megaláztatás és a bosszúvágyfullánkja.

„Nos, bizony, ha most tényleg mással lettem volna, akkor a minimum,hogy kikaparná a szememet, aztán fogná a coltomat, és szitává lő né azt anő t is” – jött rá teljes bizonyossággal Johnnie.

És ezt a bizonyosságot erősítendő, Sally újra megszólalt.– Megölöm azt a nőt! – indulat csengett a hangjában. – Ízekre szedem.

Johnnie nem tudta megállni, hogy hangosan, jóízűen fel ne nevessen.– Ó, igazán? – kérdezte a fejét csóválva.Erre az asszony nekitámadt a tíz körmével. Ha nem olyan gyors, és

nem ugrik ki idejében az ágyból, bizony komoly sebeket okozott volna azarcán.

„Úgy néznék ki, mint aki találkozott egy oroszlánnal vagy egyvámpírral.”

Ott állt az ágy mellett, meztelenül, teljesen elképedve, és nő jét

fixírozta.– Téged is megöllek! – köpte a szavakat Sally. – De előtte levágom



a…– Ki ne mondd! Ki ne mondd, még meghallja a gyerek! – kiáltott rá

Johnnie tettetett dühvel. Ez kiváltotta a kívánt hatást, mert Sallyabbahagyta a dühöngést, és most ő vágott nagyon meglepett ábrázatot.

– Miféle gyerek? – kérdezte döbbenten.– Hát a miénk. – Johnnie nagyon igyekezett, hogy teljesen komolyancsengjen a hangja.

Sikerülhetett is, mert Sally elkerekedett szemekkel nézett rá, és még aszava is elakadt.

– De hiszen nincs is gyerekünk – jelentette ki végül, amikor újramegjött a hangja, de látszott rajta, hogy még mindig teljesen el vanbizonytalanodva: mint aki nem képes eldönteni, melyikük őrült meg, ő

vagy a férje?– Ó, hát persze – csapott a homlokára Johnnie. – De semmi gond.Mindjárt csinálok egyet… Vagy kettőt.

Azzal rávetette magát Sallyre. Birkózni kezdtek.– Tudni akarom, ki az a nő! – lihegte Sally.– Te vagy az a nő! Te vagy minden nő. Nekem nem kell más.– Akkor hol voltál elmúlt éjjel?– Édesem, de hát esethez hívtak, te is jól tudod!– És egész éjjel szükség volt rád?– Nem – ismerte be Johnnie. Na most mi a fenét mondjon.Abbahagyták a birkózást. Johnnie felállt, elfordult az asszonytól, és

megállt a szoba közepén. A francba, a francba, a francba, Sallyfélreértelmezi az egészet. Ő pedig nem mondhat neki semmit. Te Úristen,azért elképesztő lenne, hogy Sally pont akkor hagyja ott, amikor életelegnagyobb hőstettére készül: épp megmenti a galaxist néhány idegensegítségével.

Mit mondjon, mit mondjon hát neki?

Visszafordult Sally felé. Hülyeség volt elfordulnia, hiszen eztökéletesen olyan, mintha el akarna titkolni valamit. Sőt, mintha el akartvolna menekülni a szituáció elől. Ami persze igaz is, csak épp nem azért,amiért az asszony gondolja.

– Nincs más nő – mondta komolyan, és az aggodalom kezdte magátmélyen befészkelni a szívébe. Már remegett tőle. Nem, nem, nem, nem,nem akarja elveszíteni Sallyt. – Csak te vagy… Mit csináljak, hogyelhiggyed?

– Mondd meg az igazat!– Emlékszel, mielőtt hozzám jöttél, azt mondtam neked, hogy lesz



néhány dolog a hivatásom miatt, amit nem mondhatok el neked. Nos, amiaz elmúlt éjjel történt, az pontosan egy ilyen dolog. Nem kapcsolódik ahivatásomhoz közvetlenül, de nem beszélhetek róla… Közbenelképzelhető, hogy hozzáértem egy nőhöz, nem vagyok biztos benne,

mert nem emlékszem, de ha tényleg hozzáértem, és ezen a módon rámkerülhetett a parfümje, akkor ez a magyarázat. Más magyarázatot nemtudok adni…

Némán nézték egymást.– Szeretsz? – kérdezte az asszony kisvártatva.– Mindenkinél jobban.– Akkor jó.– És most mi lesz?

Sally végre mosolygott.– Tudom ám, miről van szó – állította cinkos hangnemben.– Miről?– Álmodtam róluk.– Kikről?– Hát, az első éjszakán Joyról.– Kiről?– Joy meghalt… Kint az űrben… Sajnáltam szegénykét.Johnnie kicsit zavarban volt. Vajon ki lehet az a Joy? Nem tudta.

Megpróbált visszaemlékezni, hogy a herceg említette-e ezt a nevet, denem rémlett neki. Azonban akkor Sally azt mondta.

– Aztán amikor ma hazajöttem, és láttam, hogy alszol, kedvem támadtegy kicsit odabújni hozzád. Szép finoman befúrtam magam a karodba, teészre sem vetted. – Sally elmosolyodott a gondolatra, és Johnnie velemosolygott.

Igen élénken el tudta képzelni, ahogy az asszony óvatosan odafekszikaz ágy szélére, aztán miközben ajkát összeharapja és a homlokát ráncba

gyűri a feszült koncentrációtól, centiméterenként vagy esetlegmilliméterenként kúszik-mászik egyre előrébb, szép észrevétlenülbecsúszik az ölelésébe, aztán elpihen a mellkasán, ahogy szokott. Majdamikor megelégelte a dolgot, ugyanolyan észrevétlenséggel, ésugyanolyan óvatos lassúsággal kibontakozik az ölelésből.

– Ügyes voltam – mondta Sally. – Olyan ügyes voltam, hogy észresem vettél. Átöleltél, én pedig odafeküdtem a mellkasodra, és gyengédensimogattalak, és hallgattam, hogy szuszogsz… Szeretem hallgatni a

szuszogásodat. Olyan biztonságot nyújt, mert nem kell kinyitnom aszemem, amikor a sötétben egyedül érzem magam, hanem csak



hallgatózom egy kicsit, és amikor meghallom a szuszogásodat, akkortudom, hogy velem vagy… Mivel előző éjjel nem voltál velem, úgygondoltam, most pótolom.

Johnnie nem bírta tovább. Elöntötte a gyengédség. Oda kellett mennie

az asszonyhoz, hogy egy kicsit dédelgesse.– Te édes kis boszorka! – gügyögte neki, miközben a karjába vette.Az asszony belesimult az ölelésbe, de nem hagyta magát kizökkenteni.– Aztán egy kicsit elbóbiskoltam, amikor valaki keresett téged…– Kicsoda?– Úgy hívják, _Ex_Jo_. Itt az okos fejemben jelentkezett – mutatott az

asszony jobb kezének mutatóujjával a halántékára. – Azzal bízták meg,hogy törődjön veled, amíg alszol, ha esetleg elfeledkeznének rólad, ő

néhányszor idefigyeljen rád… Meglepődött, amikor rájött, hogy énfogtam az üzenetét, és azt mondta, hogy egy kicsit érzékenyebb vagyok,

mint az átlag… Meg azt mondta, hogy tulajdonképpen ki kellene mosttörölnie az emlékeimet… Amikor pedig ezt nem akartam, azt mondta,hogy rendben van, de akkor meg azt fogom hinni, hogy az egész csakálom volt… Ezután ébredtem fel.

– Te tényleg kapcsolatba léptél velük? – Johnnie sugárzott aboldogságtól. – Komolyan?

– Igen – mondta Sally.– De édes vagy.– Elviszel hozzájuk?Johnnie most elkomorodott.– Nem tudom, hogy megengedik-e – rázta a fejét.– Hát akkor kérdezd meg tőlük!– De ahhoz oda kell mennem!– Egy fenét kell. _Ex_Jo_-nak sem kellett idejönni, hogy megnézze, jól

vagy-e.

– Igaz – mondta Johnnie, és eszébe jutott a Közvetlen Kommunikációs Híd. Na meg a Visszhangos, amitől annyira összezavarodott. Vajon most,hogy nincs közvetlen kontaktusban velük, és nem figyelnek rá, fogműködni?

„Herceg!” – szólította meg gondolatban az aranyhajúak vezérét.„Igen, Johnnie?” – jött azonnal a válasz, még mielőtt azon kezdett

morfondírozni, hogy így kell-e egyáltalán.– Jé, tényleg te vagy? – kiáltott fel meglepetésében.

„Én vagyok, Johnnie.”„Lenne egy kérésem!…”



„Késő bb, Johnnie, késő bb!… Ne haragudj, de most problémáink vannak, nem nagyon tudok rád koncentrálni.”

– Mikor? – kérdezte meg akkor fennhangon Sally.Míg Johnnie csodálkozva nézett rá, Sally érezte, hogy a herceg

kíváncsisága feléje fordul. Mintha ott lett volna vele a fejében.„Üdvözöllek, Sally – sugározta. – Örülök, hogy megismerhetlek. Ritka,hogy valaki a fajtádból csak úgy spontán be tud lépni egy ilyenkommunikációba.”

„Nem kell engem lebecsülni” – évődött Sally játékosan.„Remélem, majd személyesen is találkozhatunk” – üzente akkor a

herceg.„Hogy nézel ki?…” – kérdezte Sally, mire egy pillanattal később

bevillant a tudatába egy kép egy magas, széles vállú, mosolygós,aranyhajú férfiról.– Ó! – mondta fennhangon.„Késő bb, Sally, késő bb…” – sugározta ekkor felé is a herceg, és a

gondolatai között tompítatlan rémület és idegesség vibrált.„De mikor?” – makacskodott Sally.„Majd én jelentkezem… Holnap…” – üzente még a férfi, majd olyan

volt, mintha egyre távolodna.Sally megpróbált utána nyúlni, de már képtelen volt elérni, bárhogy is

erőlködött. Aztán a herceg jelenlétének érzete teljesen elenyészett, jelezve, hogy végleg megszakadt a kapcsolat.

– Megáll az eszem! – mondta Johnnie büszkén. – Hogy csináltad?– Hogyhogy hogy? Hát nem kell engem lebecsülni! – ismételte el Sally

fennhangon is a méltatlankodását.– Nos, ez volt a Közvetlen Kommunikációs Híd – mondta neki akkor a

férfi, de Sally nem figyelt rá, egészen más járt a fejében.– Hallottad? Azt mondta, reméli, hogy később személyesen is

találkozhatunk – ujjongott Sally. – Ezek szerint lehet, hogy majdfelmehetek a hajójukra.

– Hát, ezek után már minden lehetséges – ismerte el Johnniemosolyogva, és egyre büszkébb volt asszonyára.

– Csak holnap – lombozódott le egy kicsit Sally.– Igen. Holnap…

Damien Forrest tábornok először a gyengélkedőre ment. Amióta eljött

a pszichiátertő

l, egyfolytában szaggatott a feje, majd' megőrült afájdalomtól; azért a gyengélkedőre sietett hát először, hogy ezt kezelje



valahogy.Persze előtte magára kapta a gyakorlóját. Életében nem öltözött fel

még ilyen hányaveti módon, eddig mindig úgy nézett ki, amikorkatonaruha volt rajta, mintha skatulyából rántották volna elő – elvégre a

mundér becsülete mindenekfelett – csak most amiatt az istenverte fejfájásmiatt képtelen volt koncentrálni.Mikor csak úgy kopogtatás nélkül berobbant az ügyeletes ápoló

szobájába, az épp a tv előtt ült, pornófilmet nézett valamelyik videócsatornán, bakancs helyett sportcipő volt a lábán, katonaruhájaösszevissza gombolva, afelett pedig a fehér köpeny teljesen szétnyitva, azujja pedig könyékig feltűrve. Ezenfelül még egy katonasapka volt a fején,de az fordítva: az ellenző je a tarkójánál, ahogy sokan a baseballsapkát

szokták viselni.És ha ez még nem is lett volna elég, ahhoz képes, hogy szolgálatbanvolt, a bal kezében egy sörös dobozt tartott – másik három ott voltkiürülve az asztalon – a jobbjában pedig hosszú, félig elszívott cigarettát.

Feje felett a falon vörösen világított a DOHÁNYOZNI TILOS felirat.Mikor Forrest berobbant a helyiségbe, a katona üveges szemekkel felé

nézett, aztán csak bámult rá döbbent pofával, még a szája is kinyílt. Azthitte, hallucinál. Soha nem látta még ilyen ziláltnak a tábornokot. Forrestolyan ember volt, aki még akkor is, ha épp kitör a harmadik világháború,és potyognak az égből az atombombák meg az indiángyerek, nos mégakkor is előbb szépen felöltözik, zselét tesz a hajára, aztán szálankéntelrendezi, majd ezek után még megvizsgálja, hogy a protézise elégfehéren villog-e a szájában. Utána még elgyakorolja a tükör előtt briliánsmosolyát, és csak ezután indul meg az óvóhely felé, vagy bárhova, ahovamennie kell (hacsak közben nem változtatta valamelyik bomba vagycigánygyerek – na de nem, nem, mégsem, a cigánygyerekek ilyet nemtudnak, csak a bombák – na szóval, ha közben valamelyik bomba nem

változtatta kétdimenziós árnyékfigurává valamelyik falon.)Így a jelenésre csak egyetlen logikus következtetést tudott levonni az

ápoló: nem valós.Egy pillanatig gondolkodott, mi lehet a gond. Na nem a tábornokkal,

hiszen az a hányavetien magára kapott gyakorlóval, és a vállán átvetetttérképtartó táskával semmiképpen, de semmiképpen sem lehetettvalóságos.

A gond csak is vele magával lehetett. Csupán azt kell már kiderítenie,

hogy mi okozhatta, és akkor minden rendben.Vagy legalábbis majdnem minden.



A sörrel nem volt semmi baj, az biztos, teljességgel friss volt, érezte azízén. És valódi sör volt. Méghozzá micsoda sör! Majdnem elélvezett tőle– vagy attól a nagy dudájú szőke lánytól a videón, aki miközben úgyüvöltözött, hogy majd' megrepedt felette a vakolat, épp könyékig eltűnt

saját magában (mindez pedig a fejlett technológia jóvoltából háromdimenzióban), épp készülve ezáltal extázisba röpülni, amihez persze majdbesegít az a két csődör méretű tengerészgyalogos is, akik majd ki tudjahonnan nemsokára megjelennek majd a színen (a felcser nagyon is jóltudta, hogy ez fog következni, hiszen már harmadszorra nézi meg ezt akazettát). Nos, és csupán csak azért nem tudta, hogy mitől készülelélvezni, ettől a lánytól, vagy a sörtől, mert ahányszor ehhez a jelenethezért, baromi erős késztetés érzett, hogy a gallér mögé küldjön egy-egy

dobozzal ebből a kiváló sörb

ől – így nem lehetett biztos a dolgában.Egyetlen dologban volt csupán biztos, hogy a lány extra gázsit

kaphatott ezért a filmért, mert akár műfarok volt a kéttengerészgyalogoson, akár valami más volt az oka, akkora szerszámukvolt, amekkora láttán még egy tenyészkanca is azonnal elhalálozott volnaszívinfarktusban.

Na persze ez csak addig volt a leglényegesebb dolog a világon, amígmeg nem érkezett, vagy meg nem jelent az a valaki, aki most ott áll veleszemben.

Nos, térjünk csak vissza a sörre!Nos, három-négy doboz sörtől nem részegedik le senki annyira, hogy

látomásai támadjanak. Főleg nem ő, akinek már nagy-nagy gyakorlatavan az efféle dolgokban – sőt medikusi tudása (hiszen három évigállatorvoslást tanult, mielőtt kivágták az egyetemről) elég ahhoz is, hogyminél távolabb tartsa magától a delírium tremens affélemegnyilvánulásait, amikor is mindenféle zöld patkányok, vagy ami ugyanolyan rossz, zilált külsejű Forrest tábornokok zaklassák a kikészült

idegrendszerét. Teszi ezt pedig oly módon, hogy minden ivászat előttmegiszik egy fél liter napraforgó olajat, és rendszeresen nagymennyiségben B1 és C-vitamint szed.

Bár, most erre nem is volt szükség, elvégre három sör, az csak háromsör…

Szóval, ha nem a sör a ludas, akkor mi?A cigire nézett.Jézus, csak nem?

Az orrához közelítette, és beleszagolt a füstbe. Nem, nem, ebben nincsse marihuána, se heroin, úgyhogy még csak az sem fordulhatott elő, hogy



véletlenül összecserélte a dobozokat, és míg itt gyanútlanul nézte a tévét,és még gyanútlanabbul sörözgetett, szép lassan elszállt valahova messzirea felhők fölé.

Szóval, nem a sör, nem is a cigi. Hát akkor má' meg mi a fészkes fene

lehet?Talán valami idegrendszeri probléma?Becsukta a szemét, jól összeszorította, majd kinyitotta.Legnagyobb döbbenetére a látomás még mindig ott állt előtte.Akkor kezdte magát kellemetlenül érezni. Bármi is ez a dolog, kezd

egész komollyá válni, és ez rémülettel töltötte el. Meg a nagymellű lányról is lemarad…

Na de ez most tényleg, de tényleg nem lényeg.

Főleg, hogy ami eddig történt, az még csak a kezdet volt. Na, nem csaka videón, hanem itt az életben is, mert…

Mert a következő pillanatban már hangokat is hallucinált, ami azt jelentette, hogy az állapota folyamatosan rosszabbodik, talán márválságosra is fordult.

Pontosan azt hallucinálta, hogy a látomás, igen, a látomás megszólaltneki.

Halálra vált hangon ezt mondta.– Úgy szaggat a fejem, hogy majd' szét esik.– Hú! – mondta az ügyeletes ápoló, aki egyébként előszeretettel

szólíttatta magát felcsernek, bár nem tudta pontosan, hogy ez a kifejezésmit is takar. – Jól van… Jól van!… – ez utóbbit nem csak saját magamegnyugtatásaként tette hozzá, hanem azért is, mert eszébe jutott: talánha úgy csinál, mintha elhinné, hogy tényleg itt van ez a látomás, akkoreltűnik.

És arra már csak egy röpke pillanatig mert gondolni, hogy ilyen az ő szerencséje. Ahelyett, hogy nagymellű szőke lányokról hallucinálna,

amilyen hülye perverz állat is ő, hát csak egy Forrest tábornokra tellett.Akit most persze el kell tüntetni, úgy, hogy úgy csinál, mintha elhinné,

hogy itt van.Vagy inkább cserélje ki valahogy a lányra?Tényleg, mi lenne, ha azt hinné el, hogy a lány van itt Forrest tábornok

helyett, ő pedig az egyik csődör méretű tengerészgyalogos.Megpróbálta elképzelni, de nem járt sikerrel.Akkor pedig mégiscsak az lesz a legjobb, ha Forrestet is eltünteti.

Ha pedig ez sem sikerül, akkor nincs több esélye. Akkor nagyon,nagyon, nagyon, nagyon nagy a baj.



De hát mi a fészkes fenétől lennének neki minden előzmény nélkülilyen látomásai, elvégre nem szent ő, és ha arra sok lányra gondolt, akitfarokvégre kapott (na meg ha arra, hogy reményei szerint ez még csakigen szerény kezdet), hát akkor még azt sem mondhatja, hogy olyan

szűzies életet élt, ami miatt az Úristen összetéveszthette volna valamelyikszentjével…Aztán hirtelen beugrott neki a megoldás.Úristen, úristen, ez elképesztő. Add, hogy ne így legyen, add, hogy

eltűnjön ez a rohadt látomás!Mert most már nagyon is tisztában volt vele, ha nem tűnik el, annak mi

lehet az egyetlen, igazi oka.IDEGGÁZ!

Igen, csakis az ideggáz lehet ilyen hatással rá. A rohadt életbe,megtámadták a laktanyát!Sőt, mit a laktanyát, talán már az egész Egyesült Államokat elfoglalták

a… izék… a… ezek a valakik…Elhajította a sört, és talpra ugrott.– Végem van! – üvöltötte halálra vált hangon, és hirtelen olyan sápadt

lett, mint akiből egy kósza vámpír, aki erre járt éppen, kiszívott mindenvért.

Forrest erre felnyúlt, és a két kezével a halántékát kezdte összenyomni,mert a feje épp szét akart robbanni. Bármit megadott volna annak, akielállítja ezt az istenverte fejfájást, bármit. Ha kell, még az ördöggel islepaktál. A saját vérével írta volna alá, hogy azért cserébe, hogy az életbenem fáj többet a feje, a halála után a pokolba kell továbbszolgálnia.

– Azért nem olyan vészes a helyzet – nyögte a felcsernek. – Ha elállítjaa fejfájásomat, hajlandó vagyok szemet hunyni az itt tapasztalthiányosságok felett.

A felcser erre bal kezével nadrágon keresztül vakargatni kezdte a

heréit, majd amikor azok már nem viszkettek, felemelte ugyanezt a kezét,és egy laza mozdulattal leverve fejéről a sapkát – úgy hogy észre semvette – aztán a tarkóját is megvakargatta.

Közben persze tovább fixírozta a látomást.Ó, igen, igen, annyira erőlködött, hogy eltüntesse, hogy már karikákat

látott, melyeken keresztül egyre homályosabbá vált a tábornok alakja.Fú, fú, rohadt látomás, átkozott látomás, de megijesztettél, de most már

el fogsz tűnni, el fogsz tűnni!

– Na, mi lesz már? – kérdezte Forrest könyörgő hangon. Aztfontolgatta, hogy vagy lelövi a férfit, vagy előlépteti. Mindegy, hogy



melyik megoldás, csak adjon már valami istenverte gyógyszert azistenverte fejfájásra.

Ehelyett a felcser, miközben a nyála fröcsögött, dühösen rárivallt.– Tűnj már el!

Ez Forrestet annyira meglepte, hogy elfeledkezett a pisztolyáról. Ígyahelyett, hogy lelőtte volna a férfit, lekevert neki egy hatalmas pofont.– Na ide azt az istenverte gyógyszert, különben dolog lesz! –

legszívesebben ordított volna, de tisztában volt vele, hogy akkor megintcsak felerősödik a fájdalom, és azt már nem, nem, nem, nem, nem bírnáki.

A felcser intenzív meglepetést mutatott a pofon láttán – illetve érezvén– mely visszarepítette a kényelmes fotelbe, amiből az előbb felállt.

Túlságosan is valóságosnak tű

nt a fájdalom. Egy pillanatra aztgondolta: ez mégis csak Forrest tábornok lehet, a maga hús-vérvalójában. De aztán elvetette az ötletet. Képtelenség, teljes képtelenség.És nem csak azért, mert túl zilált ez a valaki, és térképtáskát cipel a vállánátvetve, hanem azért is, mert ha tényleg az a seggfej tábornok lenne, márrég szétcincálta volna őt ennyi szabálytalanság láttán.

Tehát ez az alak semmiképpen sem Forrest tábornok. Semmiképpen!!!És kész.

De ha meg ráadásul nem is látomás, akkor ki a fészkes fene lehet?Á, megvan. Valaki beöltözött a tábornoknak.Hé, ez szabályellenes!Az lehet, hogy az, viszont pisztoly is van nála. És többen vannak.

Valaki szintetikus bőrt nyomott a fickó arcára, és teljesen úgy formázta,hogy hasonlítson Forrestre az arca… Vagy lehet, hogy már előremegcsinálták az álarcot?… Mindegy, mindegy, igazából nem is az alényeg, hogyan csinálták, hanem az, hogy alaposak voltak, és így nyilvángondoltak arra is, mit csinálnak abban az esetben, ha ő esetleg úgy

döntene, hogy nem veszi be a trükköt.Ennyi már elég is volt, hogy fontolóra vegye az együttműködést.– Szóval, fáj a fejünk mi? – kérdezte negédesen. – Fáj a fejünk…– Azt nem tudom, hogy a magáé fáj-e – mondta az alak lassan, és úgy

tűnt, mint akinek nehezére esik visszatartani az indulatait. Vajon mi bajalehet? Mitől rágott így be, hiszen ő együttműködik, hé, hé, hiszenegyüttműködik… – De az enyém istenverte módon. És ha nem ad nekemvalami gyógyszer, ami hamarosan elmulasztja, akkor egyszerűen lelövöm

magát, mint egy kutyát.Á, szóval gyógyszer kell neki. Szóval, drog! Ez egy drogos, aki valami



miatt nem tudott hozzájutni az adagjához, és most így akar szerezni.Na de pisztoly van nála, cseszd meg!– Hát – mondta olyan udvariassággal, ami mindazoknak kijár, akiknek

valamiféle gyilok van a kezükben, amit mindenféle gátlás nélkül

hajlandóak használni – adhatok egy kis aszpirint… vagy egy marihuánáscigit…Forrest azt hitte, hogy rosszul hall. Mit ajánlgat neki ez az ember?– Mit? – kérdezte meg értetlenül.– Mondom, egy kis marihuánás cigit – kacsingatott a felcser, olyan

arccal, mint akinek nincs új a nap alatt, mert mindent tud, mindenneltisztában van, és általában csak néhány ujjcsettintés szükséges ahhoz,hogy megoldja a világ ügyes-bajos dolgait.

Most már eszébe jutott Forrestnek a pisztoly. Csak mielőtt el

ővettevolna, hogy szitává lő je ezt a szadista, őrült állatot, akinek vissza kellene

vonni a diplomáját – ha van ugyan neki –, sajnos az is eszébe jutott, hogyamennyiben lelövi ezt az istenverte felcsert, hát soha nem jut hozzá,ahhoz az istenverte gyógyszerhez, ami elállítja azt az istenverténél isistenvertébb fejfájását – ha pedig ez nem történik meg, akkor ő is itt fogelhalálozni perceken belül.

Úgyhogy nem ölte meg a férfit.Inkább rámosolygott.Legalábbis megpróbálta, és ennek megint beláthatatlan

következményei lettek: ugyanis a férfinak véges időn belül mármásodszorra hagyta el az ő akaratán kívül a száját a fogsora.

Persze ez most nem volt olyan vészes, mert csak a felső fogsora esettki, és mivel egyszer már megtörtént ehhez hasonló, most már nem érteakkora meglepetésként. Így még derékmagasságban elkapta a csillogó-villogó fehér, barázdált rágóeszközt, és egy pillanattal később már visszais tolta a szájába.

Most már viszont utálta a felcsert. Aki arra készteti őt, hogy kiköpjeszeretett fogsorát, az csakis rossz ember lehet. Csakis rossz. Olyan lehet,mint Gonsales. Gonosz, önző áruló, akit minél előbb hidegre kell tenni.Ó, igen, ez az istenverte felcser, még ha külsőleg egyáltalán nem ishasonlít rá, tisztára olyan lehet, mint Gonsales. Na majd figyel rá, és ha ittaz ideje, gondoskodik róla, hogy el legyen rendezve a sorsa. Megkapjamég azt is, amit Gonsalesnek szánt. Elvégre ha ennyire egyformák, miértne kaphatná ő meg?

Közben a felcser hatalmas felismerésre tett szert. Miközben Forrestkiköpte a fogsorát, majd újra visszatette a helyére, a felcser elég



különleges pózt vett fel. Felemelte a jobb kezét, és Forrestre kezdettmutogatni vele, miközben az egész arca valami hitetlenkedő csodálkozástfejezett ki: épp úgy, mintha valaki előtt maga a sátán materializálódottvolna kénkőszagú füstpamacsok kíséretében.

– Jesszusom – nyögte a felcser fennhangon –, ez tényleg a Forrest lesz!– Majd belemerevedett ebbe a pózba, mintha katatóniás rohama lenne.– Miért, mit gondolt, talán a Mikulás jött el önhöz személyesen, hogy

gratuláljon ahhoz a nagy kuplerájhoz, amit maga a gyengélkedőbőlcsinált?

– Ugyan már, tábornok úr, dehogy is hittem én azt… – vihogott felzavartan a felcser.

– Hát ennek örülök.

– …elvégre most nyár van, a Mikulás pedig télen szokott jönni.Forrestnek egy pillanatra elállt még a szava is. A következő pillanatbanugyan már meg is jött neki, de úgy döntött, ha már a jó édes apja, meg a

jó édes anyja nem világosították fel ezt a jóembert arról, hogy valójábannem létezik Mikulás, hát most ő sem fogja, mert még a végén sokkot kapitt neki, és összekeveri a gyógyszereket.

Ezért csupán meglehetősen csúnyán nézett rá, aminek azonnal meg islett a hatása, mivel a felcser felvisított:

– Adok gyógyszert! – És kimozdulva a katatóniás dermedtségeteredményező sokkos állapotából, a gyógyszerszekrény felé kezdettrohanni.

Forrest előkapta a pisztolyát.– Megállj! – süvöltött a férfire, amitől majd' szétdurrant az agya.Az megállt.– Adok gyógyszert! – erősködött kétségbeesetten, és valóban, semmire

sem vágyott jobban, minthogy tényleg ezt tegye: a tábornok kezébenyomjon egy vödör fájdalomcsillapítót a legerősebb fajtából, és minél

előbb az ajtón kívül tudja.De Forrestnek immár egészen más járt az agyában. A marihuána

említésére eszébe jutott valami. Az, amit az a lány mondott arról adrogról, amit az idegenektől szereztek. Úgy hívták, hogy… hogy Poszt Pszicho-Szenzitív Communication. Azaz: PPSC. Vagy pedig ahogy aköznyelv ismeri: Peep! Igen, ez kell neki, egy kis Peep, az idegenek ellen.

– Adok gyógyszert! – ismételte közben a felcser, csakhogy mozdítsonmár valamit a dolgok menetén.

– Nem kell gyógyszer – rázta a fejét, mire a felcser rémült hangonmegkérdezte.



– Hát mégsem azért jött, mert fáj a feje?– De igen… – mondta Forrest, és körbe-körbe kezdett nézelődni.

Vajon hol lehetnek?… – Valahol itt vannak a lepecsételt dobozok… –mondta, és még mindig a fejét forgatta.

– Miféle dobozok? – kérdezett vissza a felcser.– Az lehet rájuk írva, hogy PPSC.– Ilyen dobozunk nincs. Csak olyan, amelynek minden oldalán egy

halálfej van.– Azok lesznek…– Mit akar velük? – A felcser most rémült meg ám igazán. – Azok csak

különleges engedéllyel bonthatók fel. Nagyon veszélyes anyagokattartalmaznak… Tulajdonképpen senki nem tudja, mi van bennük…

– Ne hadováljon nekem itt összevissza, hanem mutassa, hol vannak!– De hát… – kezdett volna újból ellenkezni a felcser, de nem fejezhettebe a mondatot, mert Forrest néhány hatalmas lépéssel villámgyorsanáthidalta a köztük lévő távolságot, és a pisztoly markolatával szájbakapta.

A férfi vér ízét érezte a szájában.– Nekem ne merészelje még egyszer azt mondani, hogy nem, vagy azt,

hogy „de hát”. Mutassa, merre vannak azok az istenverte dobozok, vagykülönben lelövöm, mint egy rühes kutyát!

Ez már használt, a felcser szó nélkül elindult a szomszéd szoba felé. Eztulajdonképpen egy iroda volt, ahol azokat az iratokat tárolták, amiketvalamilyen okból kifolyólag nem vittek vagy vihettek fel elektronikusadathordozókra.

A felcser a páncélszekrényhez lépett.– Nyissa ki! – parancsolt rá Forrest.– Nem tudom a kombinációt – ellenkezett a férfi, mire Forrest megint

megcsapta a pisztoly markolatával a fejét. Most hátul. Úgy, hogy

vérezzen, és nagyon fájjon, de még ne ájuljon el a férfi.– Jesszusom! – a felcser majdnem elsírta magát.Forrest a füle mellett felhúzta a pisztolyt.– Nos, vagy kinyitja valahogy, vagy…– Kinyitom.A felcser remegő kezekkel nyúlt a szekrény biztonsági paneléhez, és

beütötte a kilenc számjegyű kódot. Forrest ugrásra készen figyelt, háthavalamiféle védelmi trükköket iktattak be a széfhez, de az minden

teketória nélkül kinyílt. Nem is tudta, hogy csalódott legyen-e, vagy arragondoljon, a tervezők direkt csinálták ilyen egyszerűre a cuccot, hogy



még véletlenül se gondoljon senki arra, hogy valami olyat helyeztek el apáncélszekrényben, amit tényleg meg akarnak védeni a kíváncsiskodókelől.

A széfben nem volt semmi, ami emlékeztetett volna lepecsételt

dobozokra, csak csupa-csupa irat.Forrest dühében ismét rácsapott a férfi fejére a pisztolyával.– Szórakozik velem?… – üvöltötte. – Hol vannak azok az istenverte

dobozok?– Itt bent! – esküdözött a felcser.– Hol a fenébe?– Mindjárt megmutatom. – A felcser elkezdte kipakolni az irattartókat

a széfből.

– Ajánlom, hogy ne akarjon átpalizni, mert nem vagyok valami vicceskedvemben – mondta neki Forrest.A felcser nem szólt semmit, bár látszott rajta, nagyon is tisztában van

vele, mi lesz a következménye annak, ha a tábornok nem kapja meg, amitakar.

Mikor egy részen már kipakolta az iratokat, a felcser megfogottvalamit a széf hátsó falán, mire az, mint egy ajtó – mert hát az is volt, egyistenverte rejtekajtó – hangtalanul kinyílt, és a mögötte lévő szobábanautomatikusan bekapcsolt a világítás.

A felcser indult, hogy bemenjen.– Várjon! – mondta Forrest, aztán egy pillanatra sem tévesztve szem

elől a felcsert, az iroda ajtajához hátrált, megtapogatta a zárat, hogybenne van-e a kulcs, majd amikor megtalálta, bezárta az ajtót.

Aztán visszament a széfhez.– Hány doboz van bent? – kérdezte, mert onnét ahol állt, nem tudta

szemügyre venni a rejtekszoba belsejét.– Nem tudom – mondta a felcser az igazsághoz híven. – Az egész

szoba tele van vele… Legalább húsz baszott nagy láda.– Hozza ki az egyiket!– Nem fogom elbírni.– Hát erőlködjön egy kicsit! Az a dolga.A felcser kezdett bedühödni. Elege volt már Forrestből. Jó, egy csomó

szabálytalanságot csinált, az tény, de a tábornoknak akkor sincs joga ígybánni vele.

– Hát nem ez a dolgom! – válaszolta ingerülten. – Ápoló vagyok, és

nem bútorszállító.– Az a dolga, amit én megparancsolok magának. Ugye, tudja, hogy mit



jelent az, hogy parancs.– Igen, tudom, mit jelent – a férfi hangja ugyanolyan ingerült volt,

mint az előbb. Gyilkos pillantást vetett a tábornokra, de ennyi voltminden, amit jelen pillanatban tehetett.

Forrest meg úgy csinált, mintha nem vette volna észre ezt a pillantást.Ennyit mondott:– Hát akkor teljesítse a parancsot, és hozza ki az egyik istenverte

dobozt!– Nem fog kiférni az ajtón.– Rendben – bólintott Damien. – Jöjjön ki!A felcser kilépett az irodába, és megállt a széf előtt.– Jöjjön ide! – utasította akkor a tábornok.

A férfi megtette. Szótlanul, ellenségesen méregették egymást.De nagy fiú lettél hirtelenjében – gondolta magában Forrest, de csakennyit mondott, miközben pisztolya csövével a mennyezet felé intett:

– Mi az ott fent?A katona ösztönösen a mennyezet felé fordította a tekintetét, feltárva a

torkát.– Hol? – kérdezte.És ez volt az utolsó dolog, amit kiejtett a száján, mert a következő

pillanatban Forrest a tenyere belső felével lecsapott az ádámcsutkájára.Halk reccsenés, egy utolsó sóhaj, és a férfi puhán a földre omlott.Forrest visszarakta pisztolyát a tokjába, aztán leguggolt a felcser mellé,

hogy megvizsgálja.Halott volt. Megint csak az a furcsa kis ember jutott az eszébe. Hogy

mennyiszer torkon kellett vágnia, amíg végre meghalt.De hát végül is meghalt, és ez a lényeg.Felállt, odament a széfhez, aztán be is mászott. Mielőtt azonban

bement volna a rejtekszobába, alaposan megvizsgálta a rejtekajtó

rejtekzárát.A szoba tényleg tele volt poros, zöldre festett faládákkal, melyeken

fehér festékkel fújtak rá minden oldalára egy-egy halálfejet.Forrest letépte a legközelebbi dobozról a pecséteket, aztán leszedte a

tetejét. Kis egységcsomagokat talált benne, műanyag fóliával betekerve.Kibontotta az egyiket. Húsz doboz PPSC kapszula volt benne, melyhezhúsz doboz ampulla járult: valószínűleg a koktél, ami gátolja ahozzászokást.

Forrest remegő kézzel bontotta ki az első PPSC-s dobozt, aztán akezébe vett egy kapszulát. Most, hogy végre van valami, ami elmulasztja



a fejfájását, a hasogatás, mely mintha az agyát akarta volna szétcincálni,szinte elviselhetetlennek tűnt.

Mindjárt két kapszulát is bevett. Közben eszébe jutott, hogy mi van, haezek a kapszulák nem is mulasztják el a fejfájását. Elvégre semmi

bizonyítéka sem volt, hogy ilyen hatásuk lenne.A fenébe, akkor meg kár volt megölni a felcsert.De nem. El kell mulasztaniuk ezt az istenverte fájdalmat, hiszen az

UFO-k praktikáinak a következményeként keletkezett – arra pedig hatniakell.

Gyorsan bevett még egy harmadik kapszulát is. Így. Ennyi már biztoselég lesz.

Aztán eszébe jutott, hogy be kellene szedni a koktélból is. Megfogta

egy ampullát, és tanulmányozni kezdte. Az a fajta volt, amirőlgarantáljak, hogy a kibontásához nem szükséges semmiféle segédeszköz,

csupán csak le kell törni a tetejét. Na, és ami általában, Forresttapasztalatai szerint frankón nem ott törik, ahol kéne neki, és frankónteleszórja az ampulla tartalmát szilánkkal.

Azonban, amikor letörte az első tetejét, kellemesen csalódott, mert otttört, ahol kellett, és nem lett szilánkos. Még az ujját és a nyelvét semvágta el, amikor megpróbálta velük az ampulla letört nyakát.

Kiszívta az első tartalmát. Iszonyúan keserű volt, legszívesebbenkiköpte volna. Arra gondolt, talán megromlott, és azért ilyen pocsék azíze. Aztán arra, hogy senki sem mondta, hogy olyan lesz, mint egy pohárwhisky, és nyilván olyanra készítették, hogy ne tudjon megromolni,hiszen különben nem csomagolták volna így be, és nem rejtették volna elide.

Vajon mióta lehet itt?Közben letörte a második ampulla tetejét is, aztán az átlátszatlan,

zavarosnak tűnő, szürkéssárga, olajos folyadékot is megitta.

„Talán fel kellene hígítani valamivel – gondolta. – Legközelebb majd úgy iszom.”

Azzal letörte a következő ampulla tetejét, és azt is megitta.Eközben lassan elkezdett hatni a szervezetében a Peep.És, bang, a fejfájása elszállt!Soha nem érezte magát még ilyen összeszedettnek, a gondolkodási

folyamatai mintha a sokszorosára gyorsultak volna fel.De hát ezt is mondta az a lány, erről beszélt.

És, bumm, ahogy arra gondolt, mit is mondott a lány, már ott is voltannál a pillanatnál, amikor történt a dolog, látta az arcát, hallotta a



hangját, amint ezt mondja:– „Az egyik ilyen eredmény egy vegyi anyag, amit a Földi tudósok

Poszt Pszicho-Szenzitív Communicationnek neveztek el, vagy rövidenPPSC-nek, illetve ahogy a köznyelv ismeri, Peepnek. Elég értelmetlen

elnevezés, mert szó szerint azt jelenti, hogy a lélek-érzékenykommunikáció után, de nem találtak rá jobbat, mert a drognak két ellenkező elő jelű hatása van. Elő ször is gátol mindenféle telepatikus

folyamatot, másodszor pedig az alany gondolkodását sokszorosáragyorsítja. Semmilyen más anyag nem képes erre a Földön. A hátránya az,hogy közben ki is égeti az agyat, és aki egyszer hozzászokott, annak vége.

A hozzászokást egyébkén elég sokáig el lehet kerülni, ha egyvitaminkészítményt szedünk hozzá, amit Földi tudósok fejlesztettek ki, és

egyszer ű en csak Koktélnak hívnak. Ez olyan óriási adag vitaminokat tartalmaz, hogy sosem kerülhetne be a szokásos orvosi, gyógyászati

vonalakra, mert azonnal leállítanák a használatát. Mindenesetre atapasztalat alakította ki az adagolást, úgyhogy mű ködik…”

Forrest ledöbbent az emlékezés tisztaságától és intenzitásától. Annyiratetszett neki a dolog, hogy szívesen eljátszadozott volna még egy jó ideigazzal, hogy különböző emlékeket idéz fel, és figyeli az intenzitásukat.

Csakhogy még valami történt.Elkezdett nőni. Illetve úgy érezte, hogy egyre nagyobbra nő. Olyan

volt, mintha már két méternél is magasabb lenne. Aztán rövidesen márhárom méter magasságból szemlélte a világot, és attól félt, hogy mentembeveri a fejét a rejtekszoba mennyezetébe.

Természetesen tisztában volt vele, hogy nem nőtt meg, és nem iskezdett el lebegni, egyszerűen csak túladagolta a Peepet. Az illúzió akkoris döbbenetes volt, hiszen teljességgel élethűnek tűntek neki a dolgok,amelyeket most felülről szemlélt. Olyan volt, mintha a tudata a teste fölékerült volna – ami persze marhaság, azonfelül meg lehetetlen is.

„De marha vagyok! – jutott eszébe. – Hiszen kábítószer-túladagolásbameg is lehet halni.”

És csak ekkor jutott eszébe, hogy elolvassa a PPSC-s dobozban lévő adagolási javaslatot.

Furcsa volt, hogy magasra fel, a feje fölé kell emelni a papírt, hogyképes legyen elolvasni. És még így is hunyorognia kellett, olyantávolinak tűntek a betűk.

– Napi egy szem! – kiáltott fel. – A francba!

Úgy döntött elhagyja a rejtekhelyet. Persze közben egyfolytábanzakatolt az agya, hogy valami megoldást találjon. Nem hitte, hogy



bármilyen orvos is képes segíteni rajta. Na meg persze, nem is fordulhategyetlen orvoshoz sem.

Pláne, hogy talán el sem tudna menni egyhez sem, hiszen még ebből aszobából is olyan nehéz kijutni, ha egy olyan testet kell irányítani, ami

három méterrel lejjebb van, mint ahogy érzi.Összevissza tántorgott, és miközben a kijáratot kereste, mindenféléneknekiment, holott ő tisztában volt vele, hogy nincs az útjában semmi.

Úgy érezte, hogy amiatt az átkozott térképtartótáska miatt nem kaplevegőt – mintha a szíj össze akarta volna szorítani a mellkasát.

Bizonytalan mozdulatokkal nyúlt fel hozzá, megemelte a szíjat, aztánkét-három elvetélt kísérletezés után végre sikerült átemelni a feje felett.

„Így már jó lesz – gondolta. – Most már nem szorítja semmi sem a

mellkasomat.”De nem lett jobb. Ugyanúgy nem kapott levegőt, és most már egyre jobban szédült, egyre jobban.

Becsukta a szemét, de az az érzés, hogy a világ forog körülötte, ígysem szűnt meg.

Akkor már kint állt a széf előtt, de arra nem volt ereje, hogy be is zárja.„Azt hiszem, rókázni fogok egy hatalmasat” – cikázott fejében a

gondolat. Nem aggódott miatta, annál nagyobb kéjt jelenleg el sem tudottvolna képzelni, minthogy kiürítse gyomra tartalmát.

Aztán remegni kezdett, majd rángatózni.„Ó, a francba, francba, francba, ezt aztán nagyon elszúrtam” –

gondolta.Végül összeesett…



Követek

Sehnai Bember kisétált a szekrényből, aztán odament a műszerpulthoz.A küldöttön nyoma sem látszott feszültségnek vagy kíváncsiságnak,mikor felé fordult ültében.

Az apró férfi állva volt kábé olyan magas, mint az aranyhajú alak a

kényelmes székben ülve, a vállszélessége pedig legalább a három-négyszerese volt a küldöttnek Markab vezető ügynökénél.

– Honnan tudta, hogy a hajón vagyok? – kérdezte meg a férfit SehnaiBember.

– Te magad közölted velem – állította a Szövetségi küldött.– Én?– Minden gondolatod a menekülés körül forgott, és akörül, hogy azzal,

amit tudsz, biztos befogadunk magunk közé. Olyan erősen sugároztad,

hogy alig bírtam odafigyelni a tárgyalásra miatta.– Az lehetetlen! – ellenkezett döbbenten a 99-es ügynök. – Hiszenblokkoltam a gondolataimat.

– Ez nekem kevés. Mi sokkal kisebb intenzitású gondolatokat isképesek vagyok érzékelni, mint ti – mondta a követ. Nemdicsekvésképpen, inkább csupán őszinte volt. Közben végig mosolygott.

Sehnai Bemberben először az a gondolat futott végig, hogy hoppá,akkor gondok vannak, hiszen hiába küldenek egy ügynököt a

Szövetséghez, ha egyszerűen azok az összes érkez

őgondolatát fogják, ésegyből kiszúrják őket…

– Nos, igazából a kémeiteket nem is a gondolataikról azonosítjuk,hanem inkább azokról a hipnotikus beültetésekről, amelyeket a hazádszakemberei beléjük implantálnak, és amik pont azt a célt szolgálnák,hogy a küldetésük titkát képesek legyenek megőrizni. Ezek a beültetésekolyan durvák, és annyira megváltoztatják a gondolkodási folyamatokat,hogy még egy olyan egyszerű eszköz is, mint a Gondolat Implantátor,azonnal jelez rájuk.

Sehnai Bember teljesen összezavarodott. De hát a Gondolat



Implantátor? Hiszen ez egy olyan eszköz, ami ahhoz segíti hozzá ahasználóját, hogy ugyanúgy belelásson más fejébe, mint a telepatikusfajok.

Szinte nem is vette észre, hogy az ügynök a gondolataira válaszol.

– Mi sosem állítottuk azt, hogy ugyanúgy bele fogtok látni másokfejébe. A műszer, amit a Szövetség áruba bocsát, tulajdonképpen azt acélt szolgálja, hogy azok a nem telepatikus lények, akik rendelkeznekvele, képesek legyenek a gondolataikat közvetlen úton kicserélni. Mi eztnem is nevezzük implantátornak, hanem Gondolat Fürkész a neve. Aminem azt jelenti, hogy a hatásfoka kisebb lenne, mint a mi

Implantátorainknak , hanem csupán azt, hogy nem képes gondolatiparancsokat elültetni valaki más elméjében… Egyébként a Gondolat

Fürkész funkció az egy egyszerű

gondolati erősítő. Természetesenvannak korlátai, eszközként is, és attól függően is, hogy ki használja, és

így természetesen egy olyan lény, aki már rendelkezik egyébként istelepatikus képességekkel, sokkal nagyobb hatásfokkal lesz képeshasználni. Érthető ez így számodra?

– Azt hiszem, igen… Azt mondd meg még nekem, azzal, hogy eztelmondtad, azt remélhetem, hogy nem viszel vissza az AAA–111-re?

– Amit most elmondtam neked, nem titkos információ. A hazádban isvannak bizonyos kasztok, akik rendelkeznek vele.

– Gondolhattam volna… És akkor hogyan tovább? Mi lesz velem?– Az attól függ, mennyire értékes az az információ, amivel

rendelkezel. Ha értékes annyira, hogy érdemes vállalnunk azt adiplomáciai hercehurcát, ami akkor következik be, ha kiderül, hogynálunk vagy, akkor minden rendben. De ha nem… – a küldött nemfejezte be a mondatot, csak a gesztusaival: mintegy sajnálkozásképpmegvonta a vállát, és a mosolya is átváltott barátságosból részvevővé.

Sehnai Bembernek vadul dobogni kezdett a szíve. Istenek, tényleg

annyira értékes lehet a tudás, amivel rendelkezik, vagy a Szövetségiekegészen más aspektusból ítélik meg a dolgokat, mint ő, és amikor előállaz ajánlatával, csak a vállukat vonogatják majd? Ami természetesen azt

jelenti majd, hogy számára eljön a vég.Aztán eszébe jutott valami.– Nem tudod, hogy miről van szó? – kérdezte meg csodálkozva az

ügynöktől.– Csak annyit, hogy a 'dronikkal kapcsolatos – mondta az ügynök. – A

többi túl mélyen van, és túl zavaros.– Ezek szerint vannak korlátai a telepátiának is.



– Természetesen. Elvégre nem vagyunk mindenhatóak – ismerte be aküldött.

– Hála az Isteneknek – nyögte megkönnyebbülten a kilenc-kilencesügynök, akire ahogy teltek a másodpercek, egyre inkább rátelepedett

valami kisebbség érzet a Szövetség lakóival szemben.A küldött most hangosan nevetett.– De hála ám – mondta ő is. – Dög unalom lenne az élet… Egyébként

megnyugtatásként közlöm, hogy a 'dronikról nagyon kevés információnkvan, úgyhogy érdeklődésre számíthat az az öt év, amit eltöltöttél avezércsatahajón. Ne vedd ígéretnek, mert nem én döntök a dologban, deesetleg sikerül elérned, amit szeretnél.

Sehnai Bember egész felderült e szavak hallatán. Miközben

elvigyorodott, kivillantak hatalmas vámpír-metsző

fogai, így olyan volt,mintha épp támadni készülne.– Akkor még egyszer hála az Isteneknek – mondta elégedetten.

Bármennyire is sietett volna vissza, hogy kifaggassa a kilenc-kilencesügynököt, a flottavezér határozott kívánsága az volt, hogy miutánelbúcsúztatták a Szövetség követét, jelenjen meg nála kihallgatásra.

Vajon mit akarhat tőle a flottavezér, hogy annyira hangsúlyozta akihallgatás szót? – Miközben az űrhajója felé kísérték a küldöttet,

egészen addig ez foglalkoztatta, amíg hirtelen rá nem döbbent, hogyesetleg a küldött pontosan ugyanúgy tisztában van vele, mire gondol ő,mintha a Titkos Szolgálat valamelyik tagja épp a Gondolat

Implantátorral fürkészné a gondolatokat, hogy mindenféle törvényellenescselekedeteket találjon, melyek által teljesítheti a heti letartóztatási tervet.

Azután megpróbálta elrejteni a gondolatait. A küldöttön nem látszott,hogy tudná, mi is zajlik le benne. Egyébként az, hogy kísérték, szó szerintazt jelentette, hogy kísérték, mert a küldött akkora volt, hogy egymaga

betöltötte a folyosót, még egy személy már nem fért volna el mellette. Naés arra is vigyáznia kellett, hogy nehogy beverje a fejét a mennyezetrőlkunkorodó kábelkötegekbe a folyosó kanyarulataiban – meg azokon amás egyéb helyeken, melyeken (csakúgy, mint a kanyarulatokban) kitudja milyen megfontolás miatt, nem voltak a burkolat alá rejtve avezetékek.

Egyébként Langin Abo már ránézésre heves utálatot kezdett érezni aküldött iránt. Azt gondolta róla, hogy egy puhány seggfej. Ezeknek az

átkozott Szövetségieknek nem kell megküszködniük semmiért, minden azölükbe hullik. Nincsenek náluk kasztok, mindenki a munkájának a



mennyisége, minősége és fontossága alapján kapja a fizetését. Ami azt jelenti, hogy egy ilyen személy, mint ő, Langin Abo, sosemgazdagodhatna meg náluk, mert biztos nem ismernék fel az értékeit. Fúj,undorító egy hely lehet ez a Szövetség, mind a hetven lakott bolygójával

egyetemben.Drukkolt, nagyon drukkolt végig az út folyamán, hogy az az átkozottküldött jól beveri a fejét valamelyik kábelkötegbe, de a fene egye meg,valahogy mégis sikerült kikerülnie az összeset, még akkor is, amikor félighátrafordulva Langinhoz beszélt – mivel az tudta, hogy mikor jön akövetkező kábelhalom (hiszen nagyon jól ismerte az AAA–111-et), éselőtte mindig megpróbálta valami kérdéssel lekötni az aranyhajú

piperk ő c figyelmét.

Aztán amikor a követ elhajolt az újabb akadály útjából, szomorúanfelsóhajtott, és csak erősödött benne a meggyőződés, hogy bizony a férficsak-csak betekint az ő gondolatai közé. Még ha nem is látszik rajta,olyan nyugodt és barátságos a viselkedése.

Egyetlen dolog tudta csak jelenleg vigasztalni. Az, hogy a flottavezérolyan lekezelően beszélt végig a követtel, mintha csak egy kis féregnektartaná. Ő pedig tisztában volt vele, hogy azért beszél úgy a küldöttel,mintha az csak egy kis pondró lenne, mert tényleg azt gondolja róla, hogyegy giliszta. Az már nem számít, hogy a beszélgetés folyamán aflottavezér tökrészeg volt, és néha lebillent a feje és majdnem elaludt,mert Langin tudta róla, hogy egyébként sem kedveli a Szövetségieket.Onnan tudta, hogy a Markabnál senki sem kedvelte a Szövetségieket. Ezmár csak így szokás, hiszen erre lettek nevelve.

Tulajdonképpen ha jobban meggondoljuk, senkit sem kedveltekigazán. Még egymást sem. Sőt némelyek már olyan jól lettekkondicionálva ebben a tekintetben, hogy már saját magukat semkedvelték…

Hirtelen azon kapta magát, hogy odaértek a küldött űrhajójához.„A fenébe – jött rá rémülten. – Már megint gondolkodtam… A küldött

hibája. Biztos van valamije, amivel gondolkodásra készteti az„áldozatait”. Így kémkedhet a Szövetség számára… Hoppá, vajon ezt isveszi ez azt átk… ez az ember?”

Nem tudta. Mindenesetre csak akkor nyugodott meg, amikor ez azember végre beszállt az űrhajójába, és elhúzott az AAA–111-ről. Akkormár legalább biztos nem észlelte a gondolatait, az űrhajó falait borító

molekuláris pajzs hál' istennek a mentális sugárzást is gátolta.Megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán elindult vissza a Flottavezérhez.



Aztán a megkönnyebbülés gyorsan tova is tűnt, amikor ismételteneszébe jutott, hogy Istenek, kihallgatásra megyek. Vajon mi a fenét

jelenthet ez?

Nemsokára megtudta.– Önnek nincs személyi pajzsa – mondta neki szemrehányóan aflottavezér. Mintha csak ő tehetne róla, és nem az előírásokban lenne,hogy csakis arisztokrata viselhet személyi pajzsot.

– Nincs, uram – ismerte el Langin Abo lehajtott fejjel, és bár törvényszerint nem is lehetett neki, igyekezett olyan megbánóan szólni, minthatényleg egyes-egyedül az ő hibája lenne a dolog: nem akarta felingerelnia flottavezért.

Azonban az ez alkalommal nem kötekedni akart. Talán azért mertálmos volt, talán azért, mert elfelejtette, hogy még nem kötekedett egy jóta beosztottjával, mielőtt rátérne a tárgyra. Vagy az is lehet, hogy amitmondani akart, annyira sürgős volt, hogy emiatt még a szokásoskötekedését is hajlandó volt ezúttal kihagyni. Vagy legalábbis későbbiidőpontra átcsúsztatni.

– Na csak azért mondtam, hogy kihallgatásra rendelem, Langin, mertmeg akartam zavarni a küldöttet… Ő ugyanis belelát az ön gondolataiba,amikor itt van az űrhajón, viszont az enyémbe nem, mert nekem van

személyi pajzsom mindenféle átkozott telepata ellen.– Igen, uram – bólintott Langin udvariasan, holott tökéletesen tisztában

volt az imént elmondottakkal.– Nos, Langin, csak arról akartam felvilágosítani, hogy nemsokára

érkezik hozzánk még egy követ – mondta akkor a flottavezér.Abo annyira elcsodálkozott, hogy felemelte a tekintetét. Eddig

megpróbálta végig lesunyva tartani, amióta bejött, a mély alázat pózában,de most annyira meglepődött, és annyira csalódott volt, hogy egészen

elfeledkezett a meghunyászkodásról.– Még egy? – kérdezte. És mivel most egyenesen a flottavezér arcábabámult, látta, hogy annak milyen vörösek és véraláfutásosak a szemei.Talán aludt egy kicsit, amíg én a követet kísértem a hajójához, és akkorriadt csak fel, amikor bejelentkeztem nála a kommunikátoron.

Ami nem jó, nagyon nem jó, mert ilyenkor a flottavezér még amegszokottnál is ingerültebb szokott lenni, tehát még az óvatosnál isóvatosabban kell bánni vele.

– Még egy, Langin… Nos, meg tudna bízni ön egy 'droniban?– Semmiképpen sem, uram – vágta rá Langin gondolkodás nélkül.



– Nos, helyes, fiam, nagyon helyes… Képes ön egyáltalán megbíznivalakiben?

– Dehogyis, uram… – Méltatlankodott Langin Abo önérzetesen, majdrögtön utána ki is javította önmagát. – Őőő… illetve, önön kívül

senkiben, uram.– Helyes, Langin, nagyon helyes… Én is így vagyok ezzel. Na,figyeljen, jól!…

Mivel a flottavezér itt elhallgatott, Langin úgy gondolta, választ várnaktőle, ezért rábólintott.

– Jól figyelek, uram!Most a flottavezér is csak bólintott, majd belekezdett a mondandójába.– Ezek az átkozott hiénák össze akarnak esküdni…

– Kik, uram? – kérdezte Langin.– Hát ezek a madarak.– A 'dronik, uram?– Azok hát. Azok az átkozott hiénák.– Keselyük, uram!…– Mit mond?…– Keselyük. A keselyű a madár, uram. A hiéna az emlős. Négylábú

állat, akinek két végtagja sokkal alulfejlettebb, mint a másik kettő…– Na ne mondja!– Higgye el, uram, így van! A hiéna az az állat, amelyikről azt szokták

mondani, hogy úgy röhög, mint a hiéna… Persze tulajdonképpen nemröhög… Vagy legalábbis bármit is csinál, azt ha jól tudom, nem a

jókedve miatt csinálja… de teljesen úgy hangzik, mint valami kacagás.– Nem gondolja, hogy egy kicsit sokat tud a beosztásához képest? –

szakította félbe a kioktatást meglehetősen epés hangon a flottavezér.– Ó… tulajdonképpen… Tulajdonképpen csak véletlenül jutottam

hozzá, ehhez az információhoz, egy képeslapot olvasgatva… –

visszakozott nyomban Langin Abo. – De higgye el, valójában még így isalig maradt meg a fejemben valami… Például azt sem tudom, hogymelyik pár lába olyan hibás a hiénának, ha egyáltalán a hiénának vangondja a lábaival. Na meg az sem biztos, hogy ő szokott röhögni… Sőt,ha jobban belegondolok, nem is hiszem, hogy bármi oka is lenne annak,hogy röhögjön… – mint ahogy nekem sincs, tette hozzá magában.

– Elég! – legyintett fáradtan a flottavezér. – Sokkal fontosabb dolgunkis van, mint hogy azon morfondírozzunk, hogy röhögnek-e a hiénák, vagy

nem röhögnek, és hogy sánták egyáltalán, vagy nem sánták, ha pedigmégis sánták, akkor meg mi a jó büdös francnak röhögnek… Ért engem,



Langin?– Igen, uram.– Reméltem is. Szóval a 'dronikról van szó… – a flottavezér egy kis

szünetet tartott, miközben arca egész elgondolkodóvá vált. Aztán hirtelen

ököllel rácsapott az előtte álló tárgyalóasztal lapjára, és dühödtenvégigmérte a másodflottavezért.„A fenébe, még sem úszom meg, hogy egy kicsit ne szívózna velem” –

gondolta az rezignáltan, de legnagyobb meglepetésére a flottavezércsupán befejezte a megkezdett mondatot:

– …meg arról az átkozott Szövetségről. Róluk van szó, Langin.– Igen, uram.– Ezeknek az átkozott 'droniknak támadt egy jó ötletük. Azt találták ki,

hogy most kellene lecsapni a Szövetségre, amíg ilyen gyengék, hiszen sea herceg, se Anhars admirális nincs sehol…– Honnan jött az információ? – kérdezte Langin gyanakodva.– Na mit gondol, honnan?– Nem tudom, uram.– Hát egyenesen a 'droniktól. Tudja, amíg maga össze-vissza lődörgött

ahelyett, hogy a dolgát csinálta volna, valaki dolgozott is… Mostmagamra gondolok. A 'dronik is küldtek egy követet. Egy igen titkoskövetet. Olyan titkos volt, hogy talán még ő sem tudta, hogy elküldték…– A flottavezér egy kis szünetet tartott, amit felhasznált arra, hogy

jelentőségteljesen beosztottjára nézzen.– Komolyan, uram? – kérdezte meg akkor Langin Abo, aki úgy látszik,

meg volt győződve róla, hogy ahányszor a flottavezér elhallgat, nekifeltétlenül karattyolnia kell valamit.

– Egy fenét komolyan, maga… maga… maga… Langin! Viccelődnipróbáltam, de úgy látszik tök feleslegesen, mert maga nem értett megbelőle semmit.

– Ó, dehogynem, uram, dehogynem. Értem én a tréfát, nagyon is jólértem – bizonygatta hevesen a másodflottavezér. – Az volt a vicc, hogyannyira titkos a 'dronik küldötte, hogy még maga sem tudta, hogyelküldték. Igaz?… Ez volt a vicc, igaz, hehe?…

– Nem, Langin – sóhajtott a flottavezér. – Az volt a vicc, hogy magátide behívattam. Úgyhogy elmehet!

– Igen, uram – szalutált feszesen Abo, és egy szabályos hátraarc utánelindult az ajtó felé.

– El ne menjen, ember! – üvöltött utána a flottavezér magából kikelve.Istenek, istenek, hogy várhatja el tőle a kormányzat, hogy ilyen



másodosztályú személyzettel vegye át az irányítást az űrhajós-flottafelett? Miközben ez végigfutott az agyán, megpróbálta a nyáltócsát, amitaz iménti üvöltözése közben köpött a tárgyalóasztalra, letörölni atenyerével, de az csak kenődött.

Langin visszafordult, és halálsápadtan állt felettesével szemben. Azúgy nézett rá, mint egy darab rossz helyre ürített kutyaszarra szokás.Pedig az ő hibája az egész. Az övé. Meg a kicseszett markabiarisztokratáké, akik olyan hierarchiát építettek fel, hogy egy felettesszemélynek szinte abszolút joga van a beosztottjait terrorizálni, mert hanem tetszik neki valaki, akkor bármilyen mondvacsinált ürüggyel azInkvizíció karmaiba juttatja, aki pedig odajutott, annak annyi… – vagy hanagyon szadista, akár saját maga is elporlasztathatja, ha van hozzá

megfelelő

felszerelése. A kiszolgáltatott helyzetük miatt pedig mindenkipotenciális bajforrássá válik a feletteseitől, és egyfolytában hülyeségetcsinál. Hülyeségeket csinál az egész markabi flotta, még csoda, hogymegvan egyáltalán. De persze minden csoda csak egy bizonyos ideigmarad fenn (egyesek szerint néhány napig, konkrétabban háromig), és haez így folytatódik, akkor akár az egész Markab Konföderáció elbukhat ahülye hierarchiáján.

Persze, Langin Abo csak akkor látta ilyen világosan a dolgokat, amikorépp szorult helyzetbe került. Amikor nem volt ilyenben, ő is ugyanúgyáttaposott másokon, és csak építgette a jövő jét, ami számításai szerintminél hamarabb az arisztokraták kasztjába juttatja, ahol egész másképpvannak a dolgok, hiszen olyan lesz, mint egy Isten. Elvégre azarisztokrácia mindent túlél. Ha lesz is valami gond, azt legelőször azalsóbb néposztályok érzik meg, míg az igazi nagymenők szépenelevezgetnek békésebb vizekre.

Nos, hát ezért is fontos, hogy mielőbb bejusson a felsőbb osztályokközé.

– Nos, perceken belül megérkezik a 'droni csatahajó vezére. Ő fogtárgyalni velünk. Ennyire fontos nekik az ügy. Arra szerettem volnakérni, hogy vegyen részt a tárgyaláson… Persze ha nem túl nagymegterhelés ez az ön számára.

– Természetesen nem, uram. Mármint hogy számíthat rám. – Egypillanatig azon gondolkodott, hogy beszámol ennek a felfuvalkodottarisztokrata seggfejnek a kilenc-kilences ügynökről, meg arról, hogymekkora jelentőséggel bír ez az egész, de aztán szerencsére még idejében

elharapta a száját. Na nem, ez a barom még elvenné tőle az ügyet, hogy asaját előmenetelét egyengesse vele. Úgyhogy hallgatott. A fenébe is, kár



volt engedni 99-esnek, hogy szabadon mászkáljon. Még a végén feltűnikvalakinek, és kérdéseket tesznek fel neki, ő pedig elárul mindent.

– Mennyi időnk van még a küldött érkezéséig, uram? – kérdezteidegesen feszengve.

– Nem sok, Langin, nem sok – mondta a flottavezér.– Percek?– Nem sok, nem sok…– Talán még egy fél óra is? – reménykedett óvatosan.– Azt mondtam, Langin, nem sok – rivallt rá dühösen a flottavezér,

amiből a másodflottavezér két dolgot tudott meg. Egy: A flottavezérnekhalványlila gőze sincs, mikor érkezik a 'dronik követe, de ezt nem akarjaelárulni neki, mert attól tart, csorba esne a tekintélyén. Kettő: Nem mehet

megkeresni Sehnai Bembert, hogy aztán jól elrejtse valahol, mert itt kellmaradnia a flottavezérrel.A rettegés egyre inkább befészkelte magát a szívébe. Lelki szemeivel

már látta is, amint a Titkos Szolgálat alkalmazottai a gyanús viselkedésemiatt elvezetik Sehnai Bembert, aztán újra megdolgozzák. Most perszemár komolyan veszik, amit mond, és fel is fogják a jelentőségét… Párhéten belül pedig a Titkos Szolgálat vezető jét feljebb léptetik egykaszttal, róla pedig sehol senki még csak egy említést sem tesz. Sőt, talánmég ennél is rosszabb, ha az ő neve is szóba kerül, mert bizony a TitkosSzolgálat vezető je nem fogja hagyni semmiképp, hogy bárki is elvitassatőle a 99-es ügynöktől származó információk miatti előléptetést. És kineklenne könnyebb valakit száműzetésbe küldeni…

Jajjaj, ajajajj!…Nos, bármikor is jöjjön a 'dronik küldötte, ez bizony egy baromi

hosszú várakozás lesz…



Diplomácia

Miközben beszélgettek, Gleb Alstair a háta mögött összekulcsoltkézzel fel s alá járkált, és azzal szórakozott, hogy jártában-keltében át-átsétált beszélgetőpartnere hologramján, aki nem más volt, mint KorswinE'voor ezredes, akivel annak idején együtt járták az akadémiát, és azóta is

elválaszthatatlan barátok.A hologram egyébként meg-megrázkódott, amikor Gleb átsétált rajta,

pontosan úgy, mint amikor valaki attól fél, hogy nekimennek.– Mi van, ideges vagy? – kérdezte Korswin, aki nagyon is jól ismerte a

barátját ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mit jelent nála ez a fel-lerohangászás.

– Naná, hogy ideges vagyok! – ismerte el Gleb. – Ilyen ideges mégéletemben nem voltam. A következő egy-két óra dönti el, mi lesz a

flottával… naná, hogy ideges vagyok…A hologram bólintott. Persze csak miután összerezzent, mert Glebismét átsétált rajta, és mivel Korswin saját hajóján ugyanúgy tökéletesenújra volt alkotva a mászkáló férfi holografikus formában – teljesélethűséggel – hát az illúzió is tökéletes volt, hogy valaki nekimegy.Mikor Gleb átsétált rajta, fordult utána. Ez immár annyiszor megtörtént,hogy kezdett elszédülni.

– Gondolom azért hívtál, hogy afelől érdeklődj, hogy állunk.

– Pontosan.– Hát nem sok mindent tudok mondani. Még egyetlen szondánk sem jutott át a felhőn. És nem csak a mienk, mert az Aakeron is folyamatosanküldözgeti be a szondáit, de a reagálásukból megítélve, ők sem jártakmég sikerrel… Viszont roppant mód idegesek. Úgyhogy bárki is ez aLady Aldro, nagyon fontos a számukra… Te tudsz róla valamit?

– Csak azt, hogy nagyon jól néz ki.– Az biztos. Tök egzotikus azzal a zöld bőrével meg a hosszú hajával.– És amilyen alakja van…– Láttad személyesen?



– Láttam hát. Iszonyú jó nő. A fél karomat is odaadnám érte…– Ó, te szerencsés rohadék!… – sóhajtott fel vágyakozva Korswin. –

Bár csak én is találkozhattam volna vele személyesen.– Elképzelhető, hogy az összes nő ilyen az Aakeronon – mondta

elgondolkodva Gleb.– Gondolod? – hitetlenkedett Korswin.– Végül is, miért ne… Csak az a gond, ha nem találjuk meg a Ladyt,

valószínűleg lőttek az egyesülésnek, és akkor a mi egyesülésünknek islőttek az ilyen nőkkel…

– Na ne! Ilyet ne is mondj! Megtaláljuk a Ladyt! – esküdözöttKorswin. – Ha kell, magam aprítom miszlikbe ezt az átkozott felhőt.

– Azonkívül, hogy nem tudjátok, hol van a Vezérsólyom, sikerült

valamit megtudni erről a rohadt felh

őről?– Semmit, haver, az égvilágon semmit. A tudósok fele már kitépte a

haját, a másik fele pedig megőszült… Egyszerűen hihetetlen ez a szar.Mintha nem is ehhez az univerzumhoz tartozna… talán lyukat robbantottaz univerzumunk szerkezetébe… nem tudom, senki sem tudja, csak azt,hogy teljesen más törvények uralkodnak benne, mint nálunk. Azért nemmertem eddig embert küldeni be… De ha azt mondod, nagyon fontos,hogy eredményt érjünk el, akkor beküldök néhány önkéntest.

– Nagyon fontos! Ha nem érünk el eredményt, akkor egyszer csak aztveszed észre, hogy a birodalmak egymásnak esnek… Láttad, hogyelkülönült mindegyik?

– Persze, hogy láttam. Lehet azt nem észrevenni?– Nos, az elemzés azt mutatja, hogy a legtöbben olyan alakzatba álltak,

amiből pillanatok alatt támadó formációt tudnak felvenni. Amialapesetben nagyon is dicséretes, hiszen az Inváziós flotta bármikorvisszajöhet. Viszont a támadó ék iránya felénk mutat… – Ekkorkénytelen volt abbahagyni a beszédet, mert az egyik személyi

kommunikátora jelezte, hogy bejött az első diplomáciai hívás…

Gleb Alstair farkasszemet nézett az AAA–111-es csatahajóparancsnokával, illetve az egész Markabi flotta f őparancsnokával, Lobderdel Wreeed flottavezérrel.

Egyébként a Markab és az O'ndron-dron volt az a két birodalom,akiket úgy kellett visszahívni, mert nem jelentkeztek be. Sőt a 'dronikegyelőre még a követet sem küldték vissza, és nem fogadják a hívásaikat

sem…Wreeed flottavezér nem a hologramját küldte, hanem a fali



képernyőről bámult le rá zavaros szemekkel.Gleb bár felkészült rá, hogy nem lesz túl lenyűgöző látvány a

flottavezér – a küldött, aki magával hozta az AAA–111-ről a SehnaiBember nevű ügynököt, alaposan felkészítette rá, mire számítson – mégis

alig bírta visszafojtani az arcára kiülő meglepetést. Egy ilyen ember lennea Markabi flottaparancsnok, aki olyan, mintha telenyomta volna magátalkohollal vagy droggal? Hihetetlennek tűnt. Mint ahogy az a töményrosszindulat is hihetetlennek tűnt, ami abból a zavaros tekintetből áradtfelé, szinte fizikailag tapinthatóan, átlépve a tér és a férfi által viseltgondolatpajzs korlátait.

Egymást vizsgálgatták. Aztán amikor Gleb úgy döntött, már elég régóta hallgatnak, megszólalt.

– Üdvözlöm. Engem Gleb…– Tudom, ki maga – torkolta le a flottavezér türelmetlenül, mintha csakegy rakoncátlankodó beosztottját utasítaná rendre. Gleb úgy döntött, nemveszi figyelembe a másik udvariatlanságát és ellenségességét. Ez ittdiplomácia, figyelmeztette magát némán. Csak az érdekek számítanak,csak az érdekek.

– Nos, minden bizonnyal még emlékszik, hogy nemrég egy küldöttemönöknél járt…

– Valóban járt itt egy aranyhajú – szakított félbe a flottavezér. – És?– Nos a küldött… gondolom emlékszik, azzal a szándékkal ment

önökhöz, hogy az ideiglenes harci szövetséget megerősítsék, és…– Nagyon is jól emlékszem, fiatalember.– Remek. Akkor most szeretnék választ kapni ebben az ügyben. Hogy

számíthatunk-e továbbra is a Markab együttműködésére.– Természetesen számíthatnak, fiatalember… Csak a jelenleg fennálló

helyzet figyelembevételével, össze kell gyűlnünk, és meghatároznunk azt,hogy ki vezesse tovább a flottát.

– A vezetésre a Szövetség kapta a megbízást…– Pontosabban a Szövetség vezető je, a herceg. Aki viszont nincs sehol,

mint ahogy a helyettese sincs sehol, így a megbízás érvénytelenné válik.Majd értesítem afelől, hogyan döntöttem a továbbiakat illetően – mondtamég a flottavezér, aztán megszakította az összeköttetést.

Gleb Alstair mereven bámulta az elsötétült képernyőt. A fenébe ezzelaz egésszel! A fenébe az egész diplomáciai szarakodással. Nem ért hozzá,és kész. Ő katona és nem diplomata. Ha arról lenne szó, hogy jól seggbe

kell durrantani ezt a Markabi seggfejet, azt nagyon jól meg tudná oldani,nagyon jól. És szó mi szó, nagyon szívesen meg is tenné. De ez az egész



diplomáciai hercehurca csak arra volt jó, hogy megerősítse a véleményét,miszerint hacsak nem történik valami csoda, akkor a birodalmaknemsokára egymásnak esnek. Ugyan csak a Markab bizonyultellenségesnek, illetve az O'ndron-dron, hiszen még a követüket sem

küldték vissza, viszont a többiek hiába mondták azt, hogy szeretnénekkimaradni a jelenlegi politikai huzavonából, Gleb nagyon is tisztában voltvele, hogy ezt nem tudják megtenni: kötik őket a mindenféle szerződések,így ha valamelyik birodalom háborúskodásba kezd, hát bizony előbb-utóbb kénytelen-kelletlen bekapcsolódik a többi is, vagy ellene, vagymellette.

És egyre inkább úgy tűnt az egész, hogy előbb, mint utóbb.Ám akkor megtörtént a csoda. Egyszer csak megjelent Korswin

ezredes alakja a parancsnoki hídon. Akkor már Gleb megint fel-le járkált.– A fenébe is, haver, de rég be akarok jutni hozzád – mondta azezredes hangja.

Gleb csak erre riadt, annyira el volt foglalva a gondolataival, hogyészre sem vette a hívást.

– Eddig nem lehetett – mondta Korswinnak, és elindult felé –, mertdiplomáciai tárgyalásokat folytattam a birodalmakkal.

– Na és jutottál valamire?– Igen.– Mire?– Arra, hogy nem értek a diplomáciához.– És egyébként?– Egyébként meg semmire. Az Aakeron nemsokára átküldi a követét, a

Markab tök ellenséges, a 'dronik még csak szóba sem állnak velünk, ésnem engedik vissza még a követet sem, a többiek pedig megpróbálnaksemlegesek maradni… Ami persze nem fog sikerülni nekik, úgyhogyelképzelhető, hogy órákon belül szépen szarrá lő jük egymást. – Mivel

nem rég olyan jól elszórakozott vele, most is megpróbált átmenni barátjatestén, de kellemetlen meglepetésben volt része, mivel az most szilárdvolt.

Összekoccant a fejük, és mindketten hanyatt vágódtak.– A francba is, haver, én nem vagyok egy átkozott hologram, én az

igazi vagyok – mérgelődött dühösen Korswin, miközben fájdalmasan ahomlokát tapogatta.

– Éreztem… Bocs – Gleb ugyanolyan fájdalmas képpel tapogatta a

saját homlokát. Aztán mivel rájött, hogy csak van oka annak, hogybarátja személyesen látogatott el hozzá, reménykedve megkérdezte.



– Legalább valami jó hírt hoztál?– Úgy is mondhatnám.– Miért, még hogy mondhatnád?– Úgy, hogy kiért az első szonda a felhőből, és megvan a Vezérsólyom.

Már elindult a mentőalakulat…

Videofon-párbeszéd valamivel később.– Ó, kedves barátom, nagyon örülök, hogy végre megtalálták Anhars

Admirálist és Lady Aldrót, nem is tudja mekkora öröm ez a számomra…– Tényleg nem tudom – bólogatott Gleb Alstair, és mereven,

mosolytalan arccal nézett a képernyőn trónoló arcba: a Markabiflottavezér borvirágos ábrázatába.

– Miután megtudtam az örömhírt, az volt az első

dolgom, hogyfelhívtam önt. – A flottavezér rávigyorgott a képernyőről.– Hát… nem is tudom, mit mondjak… – mondta Gleb, mert ez volt az

igazság…– Ugyan, ne mondjon semmit. Nekem elég, ha az örömükben

osztozunk… Jut eszembe, én is kiküldtem egy osztagot az admirálisüdvözlésére.

– Aha – bólintott Gleb Alstair.És mivel az elmúlt órákban nagyon sokat tanult „diplomáciát”,

ennyiből már tudta, hogy miután elbúcsúzott a flottavezértől, neki ki kellküldenie még egy osztagot, hogy az admirális és Lady Aldro életétmegvédje egy véletlen balesettől, amit esetleg egy működésképtelennéváló Markabi „üdvözlőhajó” okozhatna, miközben petárdák helyett mer ő tévedésbő l több ezer megatonnás atomtölteteket, vagy hasonló kedvesapróságokat lövöldöz örömében a Vezérsólyom, felé…



Töredékek 2

Mikor magához tért, saját hányadékában fetrengett.Viszont az agya iszonyúan vágott. Soha nem érezte még magát ilyen

turbónak, eddig bármit is csinált annak érdekében, hogy a teljesítményétmegnövelje, semminek sem volt még ilyen hatásfoka, mint a PPSC

kapszulának. Úgy érezte, egyesegyedül szembe tudna szállni a világösszes hadseregével, és győzedelmeskedni felettük.

Na persze a hosszú évek tapasztalatai visszatartották attól, hogybármilyen meggondolatlan cselekedetet is kezdeményezzen. Elvégre aPeep csak egy serkentő, és nem változtatja az irháját golyóállóvá.

Felült, körbepillantott. A rosszullétnek nyoma sem volt, sem annak azérzésnek, hogy a testén kívül helyezkedik el, illetve hogy több métermagasra nőtt volna. Úgy érezte magát, olyan, mint egy robbanásra kész

dinamit. Zubogott benne az energia és a tettvágy.Tisztában volt vele, az mentette meg, hogy kihányta a feleslegesdrogot. Bár amíg eszméletlen volt, bele is fulladhatott volna sajáthányadékába, úgyhogy duplán szerencséje volt.

Miután ezt így megállapította, többet nem is foglalkozott a dologgal –f űtötte a tettvágy, hogy végre megvalósítsa azt, amire úgy érezte, hivatott.

Felállt. Az órájára nézett. Hajnali kettő felé járt, a fenébe is, hosszúórákat volt öntudatlan. Akkor hát nincs már több idő szarakodásra, össze

kell szedni az embereket, kihirdetni az Arany Kód ot, aztán mihamarább akörmére nézni az idegeneknek.Persze előbb ruhát kell cserélnie, mert alaposan elintézte magát, és ki

kell találnia, mit csináljon a felcser hullájával.Kigombolta az ingét, és levette. Nem, nem is kell ruhát cserélni. Elég

ha lemossa az inget, és utána újra magára veszi, a hőség majd elrendezi atöbbit. Igaz, hogy utána az ing nem lesz olyan vasalt, mint ahogy szereti,de legalább kellemesen hűsíteni fogja néhány percig, egyébként pedighülyeség lenne most a részletkérdésekkel foglalkozni.

Bement a mosdóba, némi folyékony szappant nyomott az összehányt



részre, aztán egy körömkefével alaposan végigdörzsölte. Ezek utánleöblítette, majd szaglászni kezdte, végül amikor nem érzett semmikülönöset, kirázta az inget, és újból magára öltötte.

Az tény, hogy pár percig kellemesen hűsítette, de ahogy kinézett, az

már nem igazán nyerte el a tetszését, ezért ismét megfontolás tárgyávátette, hogy esetleg lecserélje-e a ruházatát.Majd ismét el is vetette a dolgot. Nincs most idő szarakodásra.Odalépett a hullához, és most az kezdte el foglalkoztatni, hogy vele mit

kezdjen. A laktanyán belül nem tudja elrejteni, az már tény. Ugyanígy kisem tudja vinni. Pláne, hogy még a szolgálati kocsija sincs itt, Gonsalesmegdurrantotta.

Ha pedig már Gonsalesről van szó, köröztetni kell a hatóságokkal. De

most ez is részletkérdés, majd elintézi, amikor lesz egy kis szusszanásnyiideje.Leült az irodában lévő egyik íróasztalhoz – a kettő közül, melyek

egymással szemben voltak elhelyezve, és összetolva –, ahhoz, amelyikrea videofont telepítették, felkapcsolta a kis asztali lámpát, majd úgyállította, hogy árnyékot vessen az ingére, így bárkivel is beszél majd avideofonon, annak nem tűnik fel a folt.

Az ügyeletes tisztet hívta. A helyettese vette fel, egy hadnagy,szabályszerűen bejelentkezett, aztán ugyanolyan szabályszerű udvariassággal érdeklődni kezdett, hogy miben segíthet a tábornok úrnak.

– Hol van az ügyeletes tiszt? – kérdezte Forrest.A hadnagy egy kicsit tétovázott, hogy válaszoljon-e, elvégre amíg

szolgálatban van, csakis a szolgálati felettese kérhet számon rajta bármit,és még egy tábornoknak sincs köze ahhoz, hol tartózkodik épp azügyeletes, hacsak nem fontos a közlendő je. De azt ez a tábornok mégnem közölte, úgyhogy akár nyugodtan le is rázhatja.

Persze Forrest tisztában volt vele, mit gondol a hadnagy. Egyáltalán

nem tett semmit, hogy siettesse a válasszal, azonkívül, hogy várakozásteljesen bámult rá a képernyőről.

– Az ügyeletes tiszt alszik, tábornok úr, a pihenő jét veszi éppen ki.Forrest bólintott.– Rendben van. Ébressze fel, és közölje vele, hogy tíz perc múlva

jelentkezzen nálam a gyengélkedőnél! – Ezzel Forrest megszakította azösszeköttetést.

Ezenkívül azonban most sem csinált mást, ugyanolyan várakozás

teljesen bámult a videofonra, mint az előbb, amikor még a fiatal tisztetfigyelte rajta.



Három perc múlva jelezte a videofon a hívást. Nem is rossz, gondolta atábornok, miközben bekapcsolta.

– Igen? – kérdezte, és farkasszemet nézett a képernyőn feltűnő gyűröttarcú századossal, aki még a csipát is elfeledte kitörölni a szeméből, olyan

gyorsan reagált helyettese jelentésére.– Az ügyeletes tiszt vagyok, uram… – mondta a férfi.Forrest nem hagyta, hogy befejezze.– Tisztában vagyok vele – bólintott nyugodtan. – Mi a probléma?Ezt a százados félreérthette, mert meglepett arcot vágott.– De hiszen ön hívott az imént, tábornok úr.– Ez így van – bólogatott továbbra is Forrest. – Viszont azt mondtam,

hogy tíz perc múlva várom itt, és nem azt, hogy három perc múlva hívjon

vissza. Ezért gondoltam, hogy valami probléma merült fel.A százados elgondolkodott. Próbálta összeegyeztetni a magas rangútisztnek járó tiszteletet, a szolgálatra vonatkozó szabályokkal.

– A probléma az, tábornok úr, hogy én szolgálatban vagyok – kezdtenagyon udvariasan, de Forrest ismét félbeszakította.

– Ez nyilvánvaló, százados, mert ha nem lenne szolgálatban, akkor mimost nem beszélgetnénk… Pontosabban én akkor másvalakivelbeszélgetnék… Ha beszélgetnék, mert ennyi idő alatt az a másvalakielképzelhető, hogy már ide is ért volna…

– Ezt csak azért mondtam, tábornok úr, mert jelenleg, bármennyirefájlalom is, nem kell végrehajtanom a parancsait.

– Ez is pontosan így van. Meg kell valljam, hogy ön nagyon jól ismeria szabályzatot, ami igencsak dicsérendő erény. Tehát nem kell aparancsomra idejönnie. Ez esetben jobban tenné, ha csak spontán jönneide, elvégre bármi is történik a laktanyában az ön szolgálata alatt, azért önis felelős, és elárulom, olyan dolgok történtek, amiket ha nem kezelünknagyon rövid időn belül, hát beláthatatlan következményei lesznek.

– Megtudhatnám, miről van szó? – a százados hangja még mindigmaximálisan udvarias volt. Csakis az arca árulkodott mindennél jobbanarról, hogy valójában mennyire a pokolba kívánja Forrestet, meg ezt azistenverte szolgálatot – minden katona rémálma, hogy az ő szolgálataalatt történik valami, aminek jobb lett volna, ha nem történik meg, mertbizony fenekestül felfordítja a dolgokat.

Szerencsétlen százados most talán épp arra gondol, milyen jó volt egykicsit aludni, mielőtt az az istenverte helyettese felébresztette. Talán még

érzi is az álom kellemes kábaságát a szemében, és a hűvösrelégkondicionált ügyeletes tiszti fülke diszkrét halk neszeit, amelyet épp



úgy okozhattak mindenféle arra járó kósza kísértetek, mint apró rovarokvagy más élősdiek.

– Természetesen megtudhatja – mondta Forrest a századoséhozhasonló udvariassággal, mire a férfi felsóhajtott. Azonban ekkor a

tábornok be is fejezte a mondandóját. – Amint ideér, azonnaltájékoztatom a dolgokról.Aztán elhallgatott, és csak ugyanolyan várakozás teljesen nézett a

férfira a képernyőn keresztül, mint nemrég a helyettesére, majd akikapcsolt videofonra.

Végül még egyszer megszólalt, amikor látta, hogy a százados nemnagyon tudja eldönteni, mit tegyen.

– Egyedül jöjjön! – biztatta barátságosan. – És siessen!

Ezzel megszakította az összeköttetést.Ezután már tisztában volt vele, hogy nem kell a videofonra figyelnie,hát felállt, kihozta a rejtekhelyről az elszórt térképtáskát, aztán miutánfelírta a számkombinációt az egyik papír szélére, bezárta a széfet. Ezutánkinyitotta az iroda ajtaját, majd kisétált a külső szobába.

A videó már lejárt, de Forrestet egyáltalán nem is érdekelte az azundorító pornófilm. Ő a térképtáska tartalmát akarta újra elolvasni, aminem más volt, mint az az iromány, amit a kis ufókutató hozott neki: azaza rendőrségi jelentés arról, amit az idegenek csináltak.

Csupán azért tulajdonított jelentőséget annak, hogy észrevette a videólejártát, mert ez is azt mutatta, hogy az agya mennyivel jobban működikmost, hogy megette azt a PPSC-s kapszulát: semmi nem kerülheti el afigyelmét, még a legapróbb részlet sem.

Olyannyira, hogy a drog gondolatára eszébe jutott, mint mondott az alány.

– „…Az egyik ilyen eredmény egy vegyi anyag, amit a Földi tudósok Poszt Pszicho-Szenzitív Communicationnek neveztek el, vagy röviden

PPSC-nek, illetve ahogy a köznyelv ismeri, Peepnek…”Ahogy a köznyelv ismeri? Hm… Mit jelentsen ez?Ha a lány igazat mondott, azt jelenti, hogy a drogot piacra dobták, kint

az utcákon…De hát mi értelme lenne ennek? Ha az I-Projekt szigorúan titkos, akkor

miért dobták volna piacra?Várjunk csak, azt is mondta a lány, hogy: „…ezenfelül pedig külön

szerencsénk volt, mert Harlem egyébként is elég sok vizsgálat tárgya:

sokan szednek Peepet…”A fenébe is! Ezek az I–Projektes fickók nem túl szívbajosak. Meg



akarták vizsgálni a PPSC hatásait, hát fogtak egy városrészt, és elkezdtékterjeszteni.

Forrest most először érezte igazán, mekkora hatalom rejtőzködhet emögött a projekt mögött. Elvégre, aki már ilyet mer, az bizony vagy őrült,

vagy nagyon is tisztában van azzal, hogy őhozzá aztán nem férhet senki.Vagy egyszerre mindkettő.Annyira belemerült a gondolataiba, hogy amikor megkopogtatták az

ajtót, ijedten összerezzent…

Wagner zenéje magasztosan áradt az ódon falak között, melyeket – bártele voltak zsúfolva a világtörténelem legnagyobbjainak remekműveivel,na és maga a kastély is szenzációszámba ment, mivel annak idején

kövenként hordták át az óvilágból, hogy itt, Amerika közepén tökéletesenújraalkossák – még egyetlen turista vagy szakértő sóvár tekintete semvizslathatott végig kíváncsian. Pedig lett volna mit nézniük, hiszen aműkincs-feketepiacra kerülő értékeket nagyrészt e hely gazdája vásároltafel, hogy vagy kastélyába, vagy más olyan helyekre rejtse őket, aholsenki nem élvezheti szépségüket.

A legtöbben egyébkén azt sem tudták, hogy ő maga, vagy a kastélyalétezik. Mint ahogy azt sem, hogy a háttérben ő a világ leggazdagabbembere, és emellett beleszólása van még a Föld bolygó politikai életébe.

Akik meg valamilyen módon mégiscsak közel jutottak hozzá, hát azokatkivégeztette magánhadseregének profi gyilkosaival.

Amilyen dolgokban ő utazott, sokkal kifizetődőbb volt a névtelenség.Hatalmas dolgozószobájában ült, ami akkora volt, mint egy óriási

csarnok, és hallgatta Wagner zenéjét, ami olyan hatást keltett, mintha egyzenekar játszana a csarnok falai között.

Öregember volt. Fonnyadt és összetöpörödött. Már rég meg kellettvolna halnia, de orvosai állandóan kicserélték a rakoncátlankodó szerveit,

hogy továbbélhessen. Na meg egy csomó hormoninjekciót is kapott, merta hormon és az idegrendszere folyamatosan rakoncátlankodott.Nem volt képes örömöt érezni. Wagner zenéjét sem azért hallgatta,

mintha jólesett volna neki, hanem azért, mert nem tudott aludni, másrésztpedig szerette volna megérteni a művészeteket. Egész életében rettegett aművészektől, mert valami olyant képviseltek, ami teljesen ellentmondottaz ő motivációinak: képesek voltak megálmodni, és jobbá formálni a

jövőt. Úgyhogy jobb megismerni őket: mindig jobb az embernek, ha

ismeri az ellenségét.Ennek a Richard Wagnernek is óriási szerencséje volt, hogy nem



kétszáz évvel később született, mert bizony nem maradt volna fenn belőleaz utókornak semmi. Üzletté sekélyesítették volna a művészetét,besorolták volna a heti újdonságok és érdekessége közé, hogy aztán kéthéten belül elfeledjék. Őt pedig nagyon egyszerűen le lehetett volna

szoktatni arról, hogy valami nagyszerűt alkosson, igen, nagyonegyszerűen. Csupán annyit kell tenni egy művésszel, hogy egyre inkábbleredukáljuk a megélhetését, fizessük alul, és vagy abbahagyja aművészkedést, vagy pedig ha azok közül az undorító férgek közül való,akik még így is kitartanak, hát máris rá van szorítva arra, hogy a minőséghelyett mennyiséget termeljen, ami azt jelenti, hogy világszerte egyreinkább csökken a művészet ázsiója, és az óriási túltermelés miatt egyreértéktelenebbé is válik. És máris beindítottuk a lefelé ereszkedő spirált,

aminek a vége a totális megsemmisülés, hiszen ha egyszer túltermelésvan, akkor még kevesebbet kell fizetni egy alkotásért, ami a művészt méginkább arra serkenti, hogy inkább a mennyiségre termeljen a minőséghelyett.

És mi a vége? Hát az, hogy nem lesz senki, aki megálmodja a jövőt.Ha pedig senki sem lesz, aki elképzeli a jövőt, nem lesz mitmegvalósítani, és a civilizáció belesüllyed a káoszba. Mert a jövő nemegy olyan dolog, ami már meg van írva egy könyvben, vagy a csillagokközött. Még ha nagyon is gazdaságos ezt terjeszteni, mivel ha az emberekelhiszik, hogy nem tudnak változtatni a dolgokon, akkor már eszükbesem jut megpróbálni a változtatást. Már csak azt kell tennünk, hogyfogunk néhány jóslatot egy jóstól, nevezzük mondjuk Nostradamusnak,aztán magyarázzunk bele minden baromságot ezekbe a homályos

jóslatokba, terjesszük széles körben, és máris mi irányítjuk a történelmet,mert minél többen hisznek egy bizonyos dolog bekövetkeztében, annáltöbben dolgoznak rajta, hogy bekövetkezzen. Ha más nem, hát afélelmeikben, a pletykáikban, és a többi, és a többi…

A tudás hatalom. Nem jó és nem gonosz. Csakis a cél határozza megaz elő jelét. Ha a cél gonosz, akkor a tudás által elért dolgok is gonoszaklesznek. Ha jó, akkor megindul a felvirágzás. Ami még akkor isbekövetkezhet, ha már egy egész bolygóméretű társadalommal elhitettük,hogy ez a világmindenség gonosz, és a dolgok csakis egyre rosszabbáválhatnak.

Fú, milyen szörnyű lenne felvilágosítani ezeket a tömegeket, hogyvégül is minden csak rajtuk áll, minden, minden, minden, csakis, csakis

rajtuk áll, és amint elkezdik felvállalni a saját életük irányításáért afelelősséget, máris nem ér semmit az a propaganda, ami az eleve



elrendeltséget hirdeti!!!Na de persze erre sosem jönnek rá maguktól, hiszen a fejüket annyira

teletömték már hamis adatokkal, hogy immár teljességgel elvesztették acéljaikat, vagy ha valakinek még valamilyen tévedés folytán lenne

valamiféle ambíciója, hát megtorpan azon nehézségek hatására, ami azútjába kerül. Nem tudja, hogy a nehézségeket le lehet győzni. Talán csakigen kemény munka árán, de lehet velük kezdeni valamit. Az embernekcsak annyi lenne a dolga, hogy átlökje magát a nehézségeken, kerül,amilyen erőfeszítésbe kerül, és máris minden vágyott célt elérhetne…

De hál' istennek ezt már senki sem tudja. Belefásultak a küzdelembe.És visszatérve a művészekre, az ő elpusztításukkal kapcsolatban két jó

hír is van. Miközben ugyanis mi tönkreteszünk egy-egy művészt, jól

megszedhetjük magunkat a kárára. Na és nem is kell külön erő

feszítésttenni azért, hogy ez megvalósuljon. Hiszen automatikusan hozza az aprojekt, ami a világ elszegényítését tűzte ki céljául. Ami nem más,minthogy a bankok segítségével adjunk az országoknak kölcsönt azújjáépítéshez. Ó, igen, most a második világháborúról van szó. Régenvolt, nagyon régen, talán meg sem történt… Viszont volt mit újjáépíteniutána. Szóval adjunk nekik kölcsönt, és csak kezdjenek újjáépíteni.

Ezután csupán annyi a dolgunk, hogy csináljunk egy kis mesterségesinflációt. Ah, de fura megfogalmazás, még hogy mesterséges infláció,hahaha. Nyugodtan el is hagyhatjuk a „mesterséges” jelzőt, hiszen egyinfláció az csakis mesterséges lehet, valakinek állnia kell a háttérben, akiúgy gerjeszti. Ó, persze őt nagyon könnyű elrejteni, hiszen elég az, hakeltünk egy kis zűrzavart – azt mondjuk bizonyos dolgokról, hogyfogalmunk sincs, miért úgy működnek, ahogy működnek, vagy még ki is

jelentjük ehhez, hogy képtelenség kideríteni, hogy mi rejtőzik ezekmögött a dolgok mögött… Nos, ha mi szaktekintélyek vagyunk, hát úgybenyelik, amit mondunk, mint kacsa a nokedlit, és máris zűrzavarban van

mindenki azon a területen.Ó, milyen jól működött ez annak idején az emberre vonatkozóan.

Csupán néhány őrült kellett hozzá, akik kijelentették, hogy az emberi testegy hatalmas misztérium. Az emberi agy egy hatalmas misztériumazokkal a tekervényekkel, vegyi anyagokkal, satöbbi, satöbbi… És márislegálissá lehetett tenni a kábítószer-kereskedelem egy jó részét, mert haaz emberi tudat nem más, mint vegyi anyag termelte hatások összessége,hát akkor szükség van drogokra, amikkel ezeket befolyásolni lehet. Egyre

újabb és újabb drogokra, hiszen a régieknek voltak bizonyosmellékhatásaik, amik miatt újakra volt szükség – és közben jó, jó pár



millióan drogfüggővé váltak a Xanaxtól, a Prozactól, és a Speedtől, dehát erről persze senki sem tehet, hiszen az emberi tudat egy rejtély,rejtély, rejtély, ezekkel az izékkel, amik ott benne vannak, meg azokkal avegyi anyagokkal, amik csak úgy keringenek összevissza ezekben az

izékben – ja igen, tekervények, tekervényeknek hívják őket…tekervények, mint a bélben, csak egy kicsit másra valók – ebben abonyolult szervben, az agyban…

Ó, igen, milyen jó világ is volt a Föld, amíg létezett a pszichiátria.Milliárdokat költöttek rá, és milliárdokat sajtoltak ki az országokköltségvetéseiből is a működtetésükre. Könnyen meg lehetett tenni,hiszen a kormányok vezetői tartozásaik fejében igencsak keresték a nekikkölcsönt adók kegyeit, és az államf ők még ha voltak is olyan vakok, hogy

komolyan elhitték,ők irányítják az országukat, valójában csak zsinóronrángatott bábuk voltak a tizenkettek kezében.

Akik rabláncra f űzték volna az egész emberiséget az ezerszer is áldottpszichiátria segítségével, ha nem jön el a milliószor és milliószor, és mégsok milliószor is elátkozott kétezredik év, amikor is elsöpörték apszichiátriát a Föld színéről.

Az öregember szinte rosszul lett, amikor a kétezredik évre gondolt.Ötven éve. Azóta mennek egyre rosszabbul a dolgok… Még jó, hogy őt

nem tudták felfedni…Hevesen lélegzett, és a mellkasában nyomást érzett, ezért megpróbálta

a figyelmét a jelen felé fordítani. Megpróbált a zenére koncentrálni.Persze ez nem sikerült neki: unta Wagnert.Az villanyozta csak fel, amikor Bones bekopogtatott hozzá a szobába.– Jöjjön csak, Bones! – szólt bele az asztalnál álló kommunikátorba,

aminek képernyő jén pár másodpercig az ajtó előtt álló öreg néger arcáttanulmányozta.

Hogy eljárt felette is az idő – gondolta, és amikor a férfi belépett aszobába, sietett is közölni vele ezt az észrevételt.– Bones, maga úgy néz ki, mintha alig egy perce lépett volna ki a

családi kriptából – mondta neki. – Remélem nem azért jött, hogy kiszívjaa vérem.

A vén inas nehézkes mozdulattal meghajolt ura előtt.– Az nem az én szokásom, uram. Ön szokta a népek vérét szívni.Az öregember úgy tűnt, meg sem hallotta. Nagyon jól begyakorolt

szokása volt, hogy ami nem tetszett neki, azt egyszerűen eleresztette afüle mellett. Helyette inkább folytatta a megjegyzést.



– Ha nem akarok halálra rémülni magától, kénytelen leszek szólni azorvosaimnak, hogy operálják meg magát is, hogy egy kicsit jobbannézzen ki.

– Ugyan, uram, ezt sosem fogja megtenni.

– Már ugyan miért nem, Bones?– Azért uram, mert maga élvezi nézni mások fájdalmát és szenvedését.Ez tartja életben. Maga a leggonoszabb ember a világon.

– Bones, ezért akár le is lövethetném! – mérgelődött az öregembersértetten.

– Valóban megtehetné, uram – bólogatott az inas elgondolkodva. –Csakhogy nem fogja.

– Gondolja, Bones?

– Gondolom, uram.– És miért gondolja?– Azért, uram, mert ha én nem lennék, akkor maga elpusztulna az

unalomtól. Én vagyok az egyetlen, aki közel áll önhöz, uram.– Ha maga ilyen átkozottul okos, Bones, én meg olyan átkozottul

gonosz vagyok, akkor miért nem megy el? Miért nem hagy itt engem?Mi?… Bones, ezt mondja meg nekem!

– Azért, uram, mert ki nem hagynám azt, hogy látom önt nap mint napegyre rosszabb bőrben. Az nekem a mennyország, hogy figyelhetem,miképp rohad le a csontjairól a hús, uram.

– Bones, maga átkozott! – Az öregember sértett kiáltása olyan volt,mint egy megzavart varjú rekedtes krákogása.

– Ez egy tökéletes meglátás, uram – bólogatott az öreg inas –, ténylegátkozott vagyok. Már az apám is az volt, meg az ő apja is. Attól apillanattól kezdve, amint átlépték ennek a háznak a küszöbét. Pedig azmég egy másik országban történt…

– Még egy szó, Bones, és elküldöm agymosásra. Egy igazi, kezes inast

faragtatok magából, aki úgy tiszteli és becsüli az urát, ahogy az kijár neki.– Ehhez nem kell agymosás, uram. Én pontosan úgy tisztelem és

becsülöm önt, ahogy megérdemli.– Hogy merészel szemtelenkedni, Bones?– Mindig is szerettem volna megmondani ezeket a dolgokat, uram,

csak nem volt hozzá bátorságom… De most már nincs vesztenivalóm.– Azonnal takarodjon innen, Bones, maga átkozott!… Vissza ne

merjen jönni addig, amíg ki nem mosták jó alaposan az agyát!… – kárálta

az öregember.– Bátorkodom megjegyezni, uram, hogy én is, csakúgy, mint ön, öreg



vagyok már. Nem bírnék ki egy agymosást.– Ez igaz – mondta szomorúan az öregember. Na persze nem azért

szomorkodott, mert az inasa megöregedett, hanem azért, mert emiatt nemtudja agymosásban részesíteni.

De aztán eszébe jutott a megoldás.– Akkor rászoktatom a Peepre.– Azt sem bírnám ki, uram, ahhoz is túl öreg vagyok.– Nos, jól van Bones, maga megúszta az agymosást, meg a Peepet…

De még egy szemtelen megjegyzés, és klónoztatom. Aztán a klónjábólcsináltatok egy igazi, engedelmes inast agymosással, aztán megrászoktatom a Peepre. Na ehhez mit szól, Bones?

Az inas mintha egy kissé elsápadt volna. Persze, lehet, hogy az

öregember azért látta ezt, mert annyira szerette volna látni. Mindenesetrea fekete férfi hangja cseppet sem árulkodott ijedtségről, amikormegszólalt:

– Amilyen gonosz az úr, még el is tudom képzelni, hogy megtenné –mondta.

Erre a kastély ura teljesen kikelve önmagából, üvöltözni kezdett.– Azt mondja meg inkább nekem, hogy miért jött ide ilyen késői órán,

maga átkozott. És ne merészelje azt mondani, hogy azért, mert nem tudottelaludni!

– Valóban nem azért, uram. Aludtam volna én nagyon szívesen, hanem ébresztenek fel… – szemrehányóan nézett urára. – Csak hát nemhagytak békén aludni, mert ön meghagyta, hogy rajtam kívül nemzavarhatja senki.

– Az okát kérdeztem, maga anyagyilkos!… Az okát. Mit akar?– Hát először is afelől érdeklődnék, uram, hogy már megint nem tud-e

aludni, azért van-e ébren.– Nem gondolja, ha tudnék aludni, akkor aludnék, és nem ezt a

csörömpölést hallgatnám? – mérgelődött a kastély ura.– De gondolom, uram. Viszont egy inasnak mindig valami

udvariassággal kell kezdeni, ha beszélni akar az urával, még ha annyira isutálja, mint én önt, uram… és ezen kívül mást nem tudok…Érdeklődhettem volna még, hogy szereti-e Wagnert, csakhogy tudom,hogy önben egy fikarcnyi jó ízlés sincs, úgyhogy biztos nem szeretiWagnert. Na de ha ezt nem is tudnám, azzal is tisztában vagyok, hogy öna világon mindenkit utál, talán még saját magát is: úgyhogy ez a kérdés

ugrott.– Nem, tényleg nem szeretem Wagnert – mondta az öregember, csak



azt meghallva, amit meg akart, aztán a távvezérlővel ki is kapcsolta azenét. – És tényleg nem tudok aludni.

– Miért nem szed be egy altatót, uram?– Megőrült, Bones? Vagy csak megint szemtelenkedik? Pontosan

tudom, hogy milyen veszélyesek a gyógyszerek, hiszen egy csomópénzem fekszik a gyógyszergyártásban. Milliárdok… Ha most beszednékegy altatót, holnap nem fogna az agyam, ezért be kellene szednem egyserkentőt. Aztán este megint be kellene szednem egy altatót, és ígytovább, amíg rájuk nem szoknék. Azután meg emésztési zavaraimlennének, vagy valami hasonló, mire arra is kapnék egy gyógyszert, amipedig más problémákat okozna, mondjuk még jobban tönkretenné ahormonrendszeremet. Amire az igazán kemény drogokhoz eljutnék, már

egy lavórnyi orvosságot kellene beszednem naponta, maga mészáros!…De hiszen mit magyarázom ezt magának, maga hentes, amikor maga isnagyon jól tudja, hogy működik a gyógyszer-biznisz, hiszen amióta azeszét tudja, itt szolgál nálam… De most már tudom is, miért jött. Fel akaridegesíteni. Azt akarja, hogy infarktust kapjak, így akar megmerényelniengem, maga terrorista…

– Ó, nem, uram, ezt a szívességet nem teszem meg önnek. Hagyom,hogy a saját gonoszsága pusztítsa el. Úgysem kell már sokat várnom…

– Maga nem beszél komolyan, Bones.– A lehető legkomolyabban beszélek, uram, higgye el. Sosem voltam

még őszintébb magával.– Egy fenét, Bones! Maga megőrült, úgyhogy nem figyelek magára.

Ha továbbra is mondja a baromságait, hát én egyszerűen… egyszerűen…– Mit csinál akkor, uram?– Hát egyszerűen fütyörészni kezdek, és akkor nem hallom magát.– Jaj, ne! Kérem, ne fütyörésszen, az én tűrőképességemnek is vannak

határai… Inkább megígérem, hogy hallgatok…

– Ne hallgasson, maga pszichopata, hanem azt mondja már, hogy miért jött ide!

– Mint már mondottam, uram, először is udvariasan érdeklődtem volnaa hogyléte felől…

– Igen. Ez már megtörtént, Bones, úgyhogy jöhet a második napirendipont.

– Utána megmondtam volna, uram, hogy az ügyeletes technikus azt jelentette, hogy a Tükörkép nem jelentkezett be ma sem…

Ez már érdekelte az öregembert. Felcsillant a szeme, és minthavisszaköltözött volna bele az élet.



– És az előző nap sem jelentkezett, igaz? – érdeklődött.– Tökéletesen, uram.– Hm… Hm… ez már két elmulasztott bejelentkezés… Egyetért,

Bones?

– Kénytelen vagyok, uram, ugyanis a számtani műveleteket még nemsikerült manipulálnia, így egy meg egy még jelenleg is határozottan kettő.– Miért nem ezzel kezdte, Bones?– Mert azt hittem, hogy tudja, uram. Elvégre elég korán megtanítják az

iskolában…– Úgy értem, hogy miért nem azzal kezdte, hogy ismét nem

jelentkezett be a Tükörkép?– Ja vagy úgy!… Hát azért, uram, mert tudtam, hogy ezzel esetleg

örömet okoznék önnek… – Szomorúan nézett urára, aztán felsóhajtott. –Ami sajnos be is következett…– Na és mit mond a technikus, mi a helyzet a kiküldött

tükörjavítókkal?– Ők sem jelentkeztek, uram. Látszólag az egész csoport felszívódott.Az öregember most a száját is eltátotta a gyönyörűségtől.– Eljött a pillanat, Bones, elérkezett… – hebegte.– Ez még koránt sem biztos, uram. Túl kevés az adat ahhoz, hogy

elhamarkodott következtetéseket vonjunk le belőle.– Nem, Bones, érzem, hogy ez az… Mindig tudtam, hogy egyszer

bekövetkezik, bármennyit is kell várnom rá… Kimegyünk terepre,Bones!

– Uram, meg kell, hogy jegyezzem, ön már évtizedek óta nem hagytael a kastélyt. Azóta pedig kicsit megváltoztak a körülmények.

– Kit érdekel, Bones, maga vészmadár. Rám fér már egy kis levegőzés.Riassza az Elit egységet, és… készítsék elő a Jegesembert is…

– A Jegesembert, uram? – lepődött meg az inas.

– Jól hallotta, Bones, de ha kívánja, el is szótaglom magának: A Je-ges-em-bert, I-gen, a Je-ges-em-bert, Bones!

– De hát az órákba telik…– Kár, kár, kár, vészmadár, nem érdekel, hogy órákba telik. Legfeljebb

ha órákba telik, hát akkor csak órák múlva indulunk.– És nem lehet kiszámítani, hogy fog reagálni…– Bones!!! KUSS! Azt mondtam, készítsék fel, akkor készítsék fel!

Aztán ha ez megtörtént, izgulunk… vagyis izé… indulunk.

– Igen, uram! Máris intézkedem! – Az inas nehézkes mozdulattalsarkon fordult, és csoszogva elindult a kijárat felé.



– Bones! – szólt utána a vénember, mielőtt elérhette volna az ajtót,mire az inas visszafordult felé.

– Igen?– Nos, mit szól hozzá, Bones?

– Mihez, uram?– Hát ahhoz, ha váltanánk, Bones.– Az bizony mindkettőnkre ránk férne, uram! Például felcserélhetnék

már ezt a világot egy másikra. Mondjuk a túlvilágra. Maga menne apokolba, én pedig ha nagyon szerencsés vagyok, megúszom atisztítótűzzel.

– Majdnem, Bones, majdnem. De mégsem egészen erre gondoltam.Mit szólna, ha növelnénk egy kicsit a birtokot?… Kilépnénk a csillagok

közé… Meghódítanánk a galaxist. El tudja képzelni ezt, Bones?– Nagyon is, uram.– Remek, Bones, remek. És mit szól hozzá?– Bízok az ön természetében, uram.– A miben, Bones?– A természetében, uram, ami mégis csak egy áldás az emberiségnek,

uram.– Ön hízelegni akar nekem, Bones.– Nem, uram, csak megpróbálok tárgyilagos lenni.– Na és mi olyan van a természetemben, ami akkora jótétemény? –

érdeklődött a kastély ura, sokkal barátságosabb hangnemben, mint eddig.– Ön egy csomó dologba belefog, uram…– Ez igaz, Bones, ez tökéletesen igaz, nagyon sok dologba

belekezdtem már.– Viszont soha egyetlen dolgot sem tudott még normálisan befejezni.– Maga egy vén csirkefogó, Bones, de majd nekem gondom lesz

magára… Egyébként nem gondolja, ha nem tudnám a dolgokat befejezni,

honnan lenne ennyi pénzem?– Azért, mert mindent tönkretesz, aztán olcsón felvásárol, és drágán

elad, uram!– Na ez már tényleg sok… Most az egyszer tényleg túllépte a határt,

Bones. De majd én megmutatom magának. Meg én! Egyet pislant, ésmáris én vagyok a galaxis ura.

– Akkor már csak egy dolgot tehetek, uram, imádkozom Istenhez.– Miért, Bones, azért, hogy megkegyelmezzek a nyamvadt életének?

– Nem, uram.– No lám! Csak nem azért akkor, hogy adjon könnyű győzelmet



nekem?– Nem, uram.– Hát akkor mégis mi a fenének, maga… maga?– Azért, hogy irgalmazzon a galaxisnak!… Épp itt az ideje, hogy

egyszer már végre meghallgatást nyerjek…

Harlem mélyén a Bíborhullám Központi Agya, illetve az az újidentitással rendelkező intelligencia, aki megmaradt az Agyból annaksérülése után, és aki _Ex_Jo_-nak nevezte magát, kiküldtetapogatósugarait, és körbepásztázta a környéket. Persze ez nem voltkülönösebben megerőltető számára, hiszen az alapfunkciókhoz tartozott.Mint az autóvezetés egy olyan embernek, aki már évek óta csinálja:

szinte nem is tud róla, mit is cselekszik valójában, mozdulatait azelmének az a része irányítja, ahol az ilyen tanult, egyszerűbb dolgokelraktározódnak. Egészen addig nem is figyel a vezetésre, míg valamikülönleges dolog nem történik: mondjuk valaki hirtelen az autó elé ugrik.

Persze a láb ilyenkor automatikusan a fékre tapos, ez sem teljesentudatos még, csak az ezt következő pillanatok, amikor az elme analizálórésze a beérkező adatok alapján eldönti, mi is következzék…

Nos, valahogy így volt ez _Ex_Jo_-val is. Míg keresőhullámaipásztázták a környéket (illetve sok más apró egysége sok más feladatot

látott el), ő figyelmi egységeinek egy jelentős részét az űrhajó belseje feléfordította, ami tökéletesen azzal volt analóg, mintha a tudatával befeléfigyelt volna. Arra figyelt, mi történik a Bíborhullámon, ahol bár immárlefújták a riadót, mégsem volt minden a legnagyobb rendben, mint ahogymindenki – beleértve őt is – szerette volna.

_Ex_Jo_ végigpásztázta a hajót. Valahol emlékezete mélyén, az a rész,ami Joyból megmaradt, és néha kinyúlt felé, hogy közöljön vele valamit,úgy érezte, hogy sokkal, de sokkal több embernek kellene lennie az

űrhajón, az lenne a jó, ha nyüzsögne rajta a személyzet, nem úgy, mint jelenleg, mert most nagyon-nagyon üres a hajó, és ez rendkívül szomorúérzés. Tisztában volt vele, hogy csak azért érezhet szomorúságot, mert azérzelmei úgy vannak beállítva, hogy minél jobban mennek a dolgok ahajón, ő is annál jobban érzi magát, és fordítva. De még ha tisztában isvolt vele, nem bánta. Elvégre ezek a lények életet és intelligenciát adtakneki, joguk volt hát hozzá, hogy elvárják, ő is mindent megtegyen értük.

A csaknem üres űrhajón egyedül a gyengélkedő környékén volt némi

élet, az összes aranyhajú oda gyűlt, hogy közvetlen közelr

ől követhesséknyomon az orvos küszködését annak a lénynek az életéért, akiért most az



összes orvosi felszerelés, valamint az orvos is ringbe szállt, és aki e távoliIII. Kategóriájú bolygó lakója volt, és bár sok hasonlóságot mutatott azűrhajó személyzetét alkotó lényekkel, mégsem lehetett volnaösszetéveszteni egyikkel sem.

A meccs hál' istennek most már úgy látszott eldőlt, és az élet lesz anyerő.Ezt az orvos sietett is közölni a mellette sápadozó férfival, Alstair

herceggel.„Hál' istennek stabilizálódott az állapota” – szállt a telepatikus üzenet

megnyugtatásként.Persze az üzenetet mások is vették, és a megkönnyebbülés

végighullámzott a gyengélkedőn, közvetítette a Gondolat Implantátor is,

így a Közvetlen Kommunikációs Hídon _Ex_Jo_ is érezhette.Átadta magát ennek az érzésnek, és mindjárt sokkal kellemesebb lett ahangulata.

„Ez mit jelent?” – kérdezte a herceg az orvostól.Bár ő is megkönnyebbült, azért a feszültség még nem oldódott teljesen

fel benne.„Azt jelenti, hogy többet már nem fog leállni a szíve. Ezenfelül pedig

sikerült kiütnöm a vírust. Amire reggel felkel a nap, nem lesz kutya bajasem. S ő t, bejuttattam a szervezetébe egy antivírust, ami megakadályozza,hogy esetleg még valamit megkapjon t ő led.”

„Hála az Isteneknek” – most már a herceg is teljesen megkönnyebbült.„Nem az Isteneknek, hanem hála nekem!”„Persze, persze, hála neked.”„Egyébként, csakúgy megjegyzem, hogy ezek az emberek hetekig vagy

hónapokig szoktak szenvedni az efféle betegségekt ő l, én meg egy féléjszaka alatt kezeltem a dolgot.”

„Komolyan?”

„Komolyan. És azt is csak úgy elmondom, hogy ezért az antivírusért itt a Földön baromi sokat fizetnének. Már nagyon régóta kísérleteznek, hogylétre tudjanak hozni egy ilyet.”

„Ez nagyon ügyes” – közölte a herceg, aztán a figyelme máris a kékesfénybe derengő, alig-alig átlátszó csőre siklott, ahol Monic feküdt mégmindig eszméletlenül.

„Mikor tér magához?” – kérdezte.„Biztos ami biztos alapon még reggelig megfigyelés alatt akarom

tartani. Addig altatom, hogy az energiáit is vissza tudja szerezni. Holnapvisszakapod, és ugyanolyan virgonc lesz, mint amikor megismerted.”



A herceg megköszönte, és távozott, az orvos csinálta tovább a dolgot,_Ex_Jo_ figyelme pedig az űrhajón kívülre irányult, mivel épp ekkorvalaki közeledett feléjük a felszínen, és rájuk gondolt…



Arany Kód

Gonsales fejében rendkívül zavaros gondolatok keringtek. A sötétségszétterült Harlem felett, és mivel az elátkozott városrésznek olyan rosszhíre volt, a férfi szívét félelem szorította össze. Ezért már nem is igazántudott arra gondolni, hogy tulajdonképpen az eredeti célja az idegenek

figyelmeztetése a Forrest irányából fenyegető veszélyre. Csupán erre afélelemre tudott gondolni, és pillanatnyilag nem is akart mást azidegenektől, mint hogy oltalmat kérjen tőlük a környék sötétben osonó,megfoghatatlan árnyalakjaival szemben.

Ez pedig kevés volt _Ex_Jo_-nak ahhoz, hogy beengedje.A Gondolat Implantátor segítségével finoman a férfi gondolatai között

tapogatózott. Részvétet érzett a félelmével kapcsolatban, de tudta, hogynincs alapja, hiszen a környéken jelenleg ő az egyetlen valaki, akinek

félelme és a tenni akarása erősebb volt, mint a Gondolat Implantátor általsugárzott gyengéd nyugtató jelek, úgyhogy semmi oka nem volt félni.„Félek, félek, félek!…” – sugározta egyre a férfi.„Miért?” – kérdezte meg tőle _Ex_Jo_. Tisztában volt vele, hogy a

férfi annyira izgatott, hogy úgysem tűnik fel neki ez az idegen gondolataz elméjében kavargó többi között, inkább a sajátjaként azonosítja: mintegy belső párbeszéd egy-egy mondatát.

A válasz ugyanaz a kavargás volt, ami a férfi elméjében is zakatolt.

Ilyen elemeket tartalmazott, mint: sötétség… félelmetes történetek… rosszhír ű környék… a bandák éjszaka… nincs kegyelem… és még hasonlók.„Úúúú – gondolta _Ex_Jo_ –, amire ebbő l kihámozom a lényeget,

bizony már csak egy roncstelepre való ócskavasrakás leszek.”Azonban akkor, mintha csak a férfihez valahogy átjutott volna ez a

gondolat is – megkerülve a Gondolat Implantátort? – jött egyhatározottabb válasz is.

„Az üldöző kt ő l.”„Miféle üldöző kt ő l?”„Akik utánam jönnek… Akiket Forrest tábornok utánam küld, hogy



megöljenek…”Még mindig csak saját magáért aggódott, és ez az intenzív félelem

egyelőre elnyomott minden más gondolatot benne. Hogyan tudott volnaaggódni olyan idegenekért, akiket még nem is látott, és csak egy őrült

elbeszélése alapján értesült róla, hogy itt vannak a Földön? És ráadásul,ahogy megbizonyosodott róla, hol lehetnek, hát az is elég egyéni volt.Amikor végre Martin Perez segítségével hozzájutott egy számítógép-terminálhoz, nem csinált mást, minthogy összegyű jtötte az utóbbi napokfurcsaságait, és a helyszínekből meghatározta a mértani középpontot. Ésabban a pillanatban, amikor ez megvolt, és rájött, hogy Forrest is ezt aterületet határozta meg – már kint is jártak egyszer a felderítő szakasszal,csak aztán elmentek – hát ez már elég bizonyíték volt számára abban a

pillanatban.Akkor már persze szerette volna, ha Perez eljön vele, bár még akellemesen hűvösre kondicionált teremben, a számítógépek között nemérzett félelmet, ha arra gondolt, hogy Harlembe kell mennie.

– Nincs kedved velem jönni? – kérdezte meg a férfit.– Hová? – kérdezte az meg gyanakodva. Furcsa volt, hogy Gonsales

eddig mindenáron le akarta beszélni erről, most meg csak így egyszerűenfelajánlja neki a dolgot.

Persze Patrick megpróbált nagyon lazának tűnni, így hát megvonta avállát, és ennyit mondott.

– Ó, hát nem messze… Csak ide Harlembe.– Csak ide Harlembe, mi? – kérdezett vissza Perez, aki egyáltalán nem

volt benne biztos, hogy jól hallotta, mit mond a másik.– Pontosan.– Na nem! A világ bármely tájára elmennék, szívesen. Ez alól egy

kivétel van. Harlem.– Ugyan már, mi bajod van vele?

– Semmi… így távolról. De szeretném, ha ez így is maradna…Gonsales bárhogy is erőlködött ezek után, csak azt sikerült már

kicsikarnia Perezből, hogy még szerezzen neki egy rozzant, öreg Fordot,ami negyvennél nem tudott többel menni, repülni meg pláne nem, de hátakkor azt gondolta, arra az egy útra, ami ahhoz kell, hogy az idegenekhezmenjen, elég lesz ez is.

_Ex_Jo_ a III. Kategóriájú bolygókra vonatkozó rendeleteket bújta.Illetve ez így nem is helyes kifejezés, mert egyszerűen csak betöltötte a

memóriájába a szükséges adatokat.Nem tudott segíteni az idegenen, bármennyire is szeretett volna. A III.



Kategóriájú bolygókra vonatkozó rendelkezések igencsak szigorúak, ésmeglehetős részletességgel taglalják, hogy nem szabad beleavatkozni abolygó életébe, sőt elvileg még kapcsolatba kerülni sem szabad alakóival, vagy ha ez elkerülhetetlen, akkor a kapcsolatot a lehető

legminimálisabbra kell korlátozni. _Ex_Jo_ pedig úgy gondolta, hogy aminimum fogalmát bőven kimerítik az eddig történtek: Monic és Johnnie.Illetve most más a Sally nevű asszony is tud róluk. Nem beszélve azokrólaz újságcikkekről, melyek már megírták a herceg kalandját kint azutcán…

„Meg kell találnom ő ket” – gondolta épp Gonsales, akinek fogalmasem volt, hogy a Bíborhullám ott rejtőzik pontosan alatta. Talán ha valakiközli vele, el sem hitte volna neki elsőre a dolgot.

Épp a gondolat kellős közepén járt, amikor _Ex_Jo_ a Gondolat Implantátor segítségével belenyúlt az elméjébe, amitől Gonsales

pillanatnyilag elfelejtette, mit is akar valójában.Megállt, és körülnézett. Olyan volt, mintha épp most ébredt volna fel

valami álomból.– Uram isten, hol vagyok? – kérdezte magától fennhangon, és ismét

csak körülkémlelt.„Meg kell találnom ő ket!” – A gondolat még ott vibrált tudata szélén.Na de kiket?Valami határozott céllal jött ide, az biztos.Na de mivel?A fenébe is, elfelejtette…Hm… Ha pedig elfelejtette, akkor nem is lehet olyan fontos az a

dolog…Várjunk csak, hiszen Forrest elől menekült.Na de ha Forrest elől menekült, akkor mi a fenének Harlembe jött?Valami megmozdult elméjében. Egy emlék. Épp fel akart bukkanni,

úgy érezte, mindjárt rájön valamire azzal kapcsolatban, hogy valójábanmit is keres itt…

De aztán az emlékkép elsüllyedt valahova mélyre, és nem jött rá.„Úristen – gondolta –, úristen! Mi a fenét keresek itt?… Az oké, ha

Forrest elő l menekülök, tényleg jó hely rá Harlem, csakhogy túlveszélyes. Sok más jó hely is van, ahol elbújhatok, és amelyek nem ilyenveszélyesek, mint Harlem…”

Miközben visszafelé botorkált a Ford felé, többször hátrafordult, és

némán mered a sötétbe. A gerince mentén valami borzongást érzett:mintha valaki lenne a háta mögött, és egyre csak őt figyelné.



Brrrr, Harlem! Elátkozott egy hely.Épp ezért nagyon megkönnyebbült, amikor végre bent ült a Fordban,

és még ha csak negyvennel is volt képes haladni, de már elindult valamicivilizáltabb környék felé…

Csakis a Peep tehette, csakis – elvégre mi más? –, hogy olyan könnyenmentek a dolgok. Forrest már bánta, hogy nem ismerte korábban is ezt adrogot… Vagy nem is, ez nem is lehet valami ártalmas drog, csak azérttalálták ki, hogy félrevezessék őt, hiszen ilyen jól még sosem működöttaz agya, és a testét sem érzékelte még ilyen jól soha. Mintha mindenegyes szervével külön-külön kapcsolatot tudott volna kialakítani,dorombolt a szervezete a gyönyörtől…

És nem olyan ez, mint amikor valaki be van lőve, mert teljességgeltiszta a tudata…

És ha ilyen jól érzi magát, az semmiképpen sem lehet ártalmas…A Peep és a koktél valami hatalmas jótétemény. Talán pont az

ufonauták találták ki, hogy árthat nekik, azért mert attól féltek, ha azemberek elkezdik szedni, akkor egy Földre irányuló invázió kudarcbafullad, hiszen ha van valami, ami megsokszorozza valakinek aképességét, az csak a Peep lehet, semmi más.

Egy igazi jótétemény az emberiségnek!És neki, Forrest tábornoknak is, aki most már biztos, hogy minden

kitűzött célját eléri e csodaszer segítségével.Szóval, baromira könnyedén ment minden. Jött a százados, ő pedig

összerezzent a kopogtatására, de rögtön azután mindjárt rá is jött, kiérkezhetett, mintha átlátott volna a falon. Illetve hát a becsukott ajtón.

Mielőtt bármit is mondott vagy tett volna, megtapogatta az ingét. Jólvan, a nedves folt már eltűnt róla, az a kis gyűrődés pedig egyáltalán nemszámít.

Jól van, nagyon jól van!– Jöjjön csak, jöjjön! – szólt ki ekkor barátságos hangon, mire a tiszt

belépett az ajtón, és tisztelgett.– Hal Mayers százados, jelentkezem… – kezdete a tiszt, de Forrest

hanyagul leintette.– Hagyja el! – mondta, majd odalépve hozzá, lekezelt vele. Pontosan

tisztában volt vele, hogy kell bánni ezzel a tiszttel, ha a célját el akarjaérni. Éreztetni kell vele a fontosságát. Mármint nem a sajátját, hanem a

tisztét. Akkor aztán azt csinál vele, amit akar.– Nagyon sajnálom, hogy megzavartam a szolgálatát – mondta neki



barátságos és kissé sajnálkozó hangnemben.– Ugyan, nem történt semmi…– De, de! El tudom képzelni, mit gondolhatott. Elvégre valamikor én is

voltam százados, és én is adtam ügyeletes tiszti szolgálatot… Ha pedig

valaki ilyenkor felébresztett… hát nagyon is pontosan emlékeszem rá,miket gondoltam róla. – Miközben ezt mondta, olyan arckifejezést vágott,mintha citromba harapott volna, hogy a százados tisztában legyen vele,bármi is volt, amit gondolt azon alkalmakkor, az bizony nem volt túlhízelgő a megérdemelt pihenését megzavaró személyre nézve.

Azt persze már nem mondta el a századosnak, hogy az egész egy nagyhazugság, épp ebben a pillanatban találta ki, hogy a bizalmát megnyerje,mert nemhogy azokra a dolgokra nem emlékszik, amikor esetleg

ügyeletes tiszti szolgálatot adott, hanem arra sem, hogy volt-e egyáltalánszázados, vagy mindjárt tábornoki csillagokkal segítették anyja hasából avilágra.

A fenébe is! Ezeket a régi emlékeket még a Peep sem tudta felfedni,holott minden másra olyan részletességgel tud visszagondolni, minthaújraélné az egészet.

Vajon mi lehet az oka?Persze csak egy pillanatra adott helyt ennek a gondolatnak, aztán

félrerakta. Később majd ráér kísérletezni a Peeppel, de egyelőre az alegfontosabb, hogy beindítsa a banzájt.

A százados udvariasan mosolygott, de azt már nem árulta el, hogy ő maga mit gondolt a tábornokról, amikor felébresztették.

– Nos, higgye el, nem ébresztettem volna fel, ha a dolog, amit megakarok beszélni önnel, nem lenne életbevágó… – Itt elhallgatott, ésfáradtan felsóhajtott.

– Biztos vagyok benne, hogy így van, tábornok úr – udvariaskodott atiszt.

– Kérem, szólítson Damnek! A barátaim így hívnak. – Ez perszemegint hazugság volt, mert tulajdonképpen, ha úgy alaposabbanbelegondolt, rá kellett jönnie, hogy valójában nincs egyetlen barátja sem.

Érdekes, ez eddig fel sem tűnt neki.De talán az lehet az oka, hogy ezek a fickók olyan átlagosak, és még a

nyomába sem érhetnek. Igen, igen, csak ez lehet az oka. Na de nem baj,szüksége van rájuk, úgyhogy az lesz a legjobb, ha megpróbálja magátmegkedveltetni velük. Kezdetben ezzel a századossal, mert most épp rá

van szüksége, hogy a folyamatot beindítsa.Egyébként egyedül talán Edgards szólította Damnek, de hát már ez is



múlt idő. Na meg valójában barátok sem voltak…Látta, hogy a százados elsápadt. Na igen, ha egy magas rangú tiszt

megengedi, hogy egyik beosztottja a becenevén szólítsa, akkor az a tisztakar valamit. Méghozzá nem is kis dolgot.

Hagyta, hogy a százados egy kicsit f ő jön a saját levében, és legyenelég ideje, hogy megpróbálva kikémlelni, mit is akarnak tőle,körülnézzen!

Persze azonnal feltűnt neki a hatalmas kuplerája, ami a szobábanuralkodott.

– Tudja, melyik ápoló volt ma szolgálatban? – kérdezte Forrest.– Igen. Campbell.– És azt tudta, hogy Campbell kábítószeres?

– Tes… Tessék? – csuklott a százados, aki már úgy tele volt baljóssejtelmekkel, hogy minden ízében remegett.Forrest elmosolyodott.– De bolond vagyok, hiszen még hellyel sem kínáltalak… őőő…– Hal…– Ez az, pontosan – bólintott Forrest, mintha eddig is tökéletesen

tisztában lett volna a százados nevével. – Szóval, foglalj helyet, Hal!– Köszönöm, Dam.Leültek, Forrest a fotelba, a századosnak csak a díványon jutott hely. A

tábornok kényelmesen elterpeszkedett, Hal Mayers pedig olyan kicsireösszehúzta magát, amilyenre csak tudta.

– Biztos kíváncsi vagy rá, hogy mit csinálhatott ez az istenverte felcser– szólalt meg egy idő múlva Forrest előzékenyen.

– Igen, uram.– Dam.– Persze… Persze… Igen, Dam.– Na így már más… Nos, ez az istenverte balfasz túladagolta magát.

– Jézusom! – sopánkodott a százados. Ó, a büdös francba, pont az ő szolgálata alatt történnek ilyen dolgok, pont az ő szolgálata alatt… Perszetudott róla, hogy a laktanyában néha füvet szívnak a katonák, hiszenmindenki tudott róla. Tudta mindenki, de a kutyát sem érdekelt, hiszenmióta a világ világ, a katonák szívják a füvet. Talán így is van ez rendjén,mert csökkenti a félelmet, mikor harcra kerül a sor.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogják felelősségre vonni. Mertoké, hogy vannak íratlan törvények, de ha valami balul üt ki, hát akkor

bizony ezeket hirtelen mindenki elfelejti, és a bíró is azt fogja kérdezni,ha esetleg ő van olyan naiv és megemlíti, hogy mutassa meg a Szolgálati



Szabályzatban, vagy valamelyik törvénykönyvben, hol van lerögzítve,hogy engedélyezett a drogfogyasztás a katonák részére.

– Hívta… hívta valaki az orvost? – kérdezte a százados.– De hiszen ő volt az orvos… – értette félre szándékosan Forrest.

– Úgy értem, hogy a klinikát, kintről…– Nem, nem volt szüksége rá.Ezt a százados nem tudta, hogy értse. Talán úgy, hogy mégsem annyira

vészes a helyzet? A fenébe is, talán feleslegesen aggódott eddig, hiszen atábornok nem lenne ilyen nyugodt, ha valami komolyabb dolog történtvolna…

Bár miért ne lenne nyugodt? Elvégre nem neki kell elvinnie a balhét.De talán még sincs, még sincs akkora baj! Talán kihányta az a balfék a

drogot…– Nincs szükség orvosra? – kérdezte meg félénken.– Nincs, nincs, most már nincs.– Hála Istennek. Kihányta?– Hát hányt is valamennyit, az tény, de már ez sem segíthetett rajta.– Úgy érti…– Nyugodtan tegezzél, Hal!– Úgy érted…– Úgy értem, hogy meghalt.– Te magasságos Isten!Forrest vállat vont.– Nem a te hibád, Hal. Magának kereste a bajt.– Hol van?– Az irodában! – intett a fejével Forrest a másik helyiség ajtaja felé.– Meg… Megnézhetem?– Természetesen. Hiszen pillanatnyilag te vagy a laktanya ura… Te

vagy az ügyeletes tiszt.

Mayers persze nagyon is tisztában volt vele, hogy ő az, bárpillanatnyilag nem nagyon örült neki, hogy erre még külön isemlékeztetik.

Mikor elindult az iroda felé, Forrest követte.Hát, a halott felcser nem volt valami kellemes látvány, bár a

kellemetlenségét inkább az a tény okozta, hogy halott volt, mint bármimás, mert valójában csak azért lehetett tudni, hogy nem alszik éppen,mivel nyitva volt a szeme meg a szája, na meg legf őképp csak meredt

maga elé, és cseppet sem zavarta, hogy épp egy légy mászkál a balszemgolyóján.



Ha a százados eddig még esetleg a szíve legmélyén reménykedettvolna, hogy Forrest esetleg csak meg akarja tréfálni, hát ezek utánminden ilyen remény szertefoszlott. Szomorú szemrehányással nézett ahalottra, és csak a fejét csóválta.

– És pont az én szolgálatom közben… – motyogta. – pont akkor…– Hát, hülye egy dolog, az tény… – mondta együtt érzően Forrest. – Ésha nem járok épp erre, észre sem veszem.

A százados erre nem reagált. Neki aztán teljesen mindegy volt, hogy kifedezte fel a hullát, ha majd az ügyész megkérdezi, hányszor ellenőrizteszolgálata folyamán a gyengélkedőt, így is, úgyis azt kell majdválaszolnia, hogy egyszer sem, és ezzel vége is a karrierjének, mert ebbenaz esetben szintúgy nem hivatkozhat arra, hogy nem szokás ellenőrizni a

gyengélkedőt. S

őt, örülhet, ha csendben eltussolják a dolgot, és csak azállását veszti el, mert akár még börtönbe is kerülhet.

Mikor ezt a lehetőséget is számba vette, azon kezdett el gondolkodni,van-e rá mód, hogy valahogy elkerülje a kellemetlenségeket.

– Nem jött jókor nekünk ez a haláleset – mondta közben Forrest,Mayers pedig automatikusan rábólintott.

– Hát nem.– Pont most, amikor lehet, hogy be kell jelentenünk a hadiállapotot.Mayers most is bólintott.– Hát ja… – Aztán lassan eljutott hozzá, mit is mond a tábornok. –

Hogy mit? – kérdezte akkor meg döbbenten. Csak arra tudott gondolni,hogy félrehallott valamit.

– Ó… – Forrest úgy csinált, mintha most döbbent volna rá, hogy amásik még nincs tájékoztatva a dologról. – Még nem tudod, mi volt amásik ok, amiért megkértem, hogy idegyere…

– Még nem – ismerte el a százados. Közben azt gondolta, hogyvalójában a tábornok egyáltalán nem kérette, hanem rendelte, és nem

létezik, hogy képes még annál is kellemetlenebb dolgot bejelenteni,minthogy talált egy hullát a gyengélkedőn, aki valószínűleg túladagoláskövetkeztében került ebbe az állapotba.

Viszont Forrest épp annak bebizonyítására készült, hogy de bizony tudő az eddig elhangzottaknál még durvább dolgokat is mondani.

Kész rémálom volt, amit a továbbiakban közölt.– Úgy tűnik, Hal, hogy idegen lények szálltak le New Yorkban, és a mi

feladatunk, hogy felkutassuk őket.

Mayers meglehetősen furcsa tekintettel kezdte méregetni a tábornokot.Vajon elképzelhető, hogy nem ellenőrizni jött ide be – és hát miért is jött



volna, amikor semmi dolga itt? – hanem együtt drogozott a felcserrel, ésamikor az rosszul lett, a tábornok úgy döntött, megpróbálja valakireráverni a balhét (és hát ki másra is verné, mint az ügyeletes tisztre, hiszenaz van kéznél)?

Mayers most megint a tábornokra pillantott. Nem látszik rajta, hogydrogot szedett volna. De hát akkor is hülyeségeket beszél… ezutánlenézett a hullára, majd a földön lévő kellemetlen szagú hányásfoltra.

– Ezek szerint nem akkor hányta el magát, amikor összeesett – mondta,és leste a tábornok reakcióit.

Az vállat vont.– Azt sajnos nem tudom – rázta az a fejét. – De miből gondolod?– Túl messze van tőle a tócsa.

– Valóban – nyugtázta Forrest közömbösen. – Ezt eddig észre semvettem… Nos, nyilván igazad van, és korábban hányt.– Viszont meg is kellett törölnie a száját, mert azon nincs nyoma.– Ez esetben lehetséges… – bólogatott Forrest ugyanolyan

közömbösen.A százados leguggolt, és tanulmányozni kezdete a halottat.– Nem látszik, hogy mivel törölte le – mondta. Valójában a

századosnak fogalma sem volt, hogy ennek van-e bármilyen jelentősége,csak próbált valamit keresni, amibe beleköthet, hátha be tudjabizonyítani, hogy Forrestnek volt valami szerepe a felcser halálában,vagy csak esetleg jelen volt, amikor az bekövetkezett.

– Igazán? – érdeklődött Forrest türelmesen.– Igazán.– És?– Nem furcsa?– Miért lenne? Nem tudjuk, hogy mikor hányt. Lehet, hogy elindult a

mosdóba, de már nem bírta, és menet közben elhányta magát, letörölte a

száját a kezével, aztán kint pedig lemosta.Hát igen, ez elég logikusan hangzott, és bárhogy is meresztgette a

százados a szemét, nem tudott felfedezni más furcsaságot.Felállt és segélykérően nézett Forrestre.– Játsszunk nyílt kártyákkal! – mondta az váratlanul.– Játsszunk! – egyezett bele kisvártatva a százados.Neki aztán már mindegy, mibe akarja beugratni a tábornok: a történtek

után nincs vesztenivalója.

– Nemsokára óriási felfordulás lesz a laktanyában, és most nem igazánhiányzik egy rejtélyes haláleset. Most arra van szükség, hogy mindenki a



lehető legjobban el tudja látni a feladatát… És méghozzá mindenki…Magára… vagyis rád is szükség lesz, Hal. Olyasvalami történt, ami mégsosem fordult elő, legalábbis a tudomásunk szerint a világtörténelembenegyetlen hadsereggel sem…

A százados hitetlenkedve csóválta a fejét.– Tényleg idegenek szálltak le New Yorkban?– Elhiszem, hogy nehéz megemészteni. Viszont a dolog nem is olyan

váratlan, mint ahogy gondolod. Van egy titkos projekt, ami pont az ilyenhelyzetekre vonatkozik. A leírása ott van a laktanyaparancsnok széfjében.

– Mit vársz tőlem? – kérdezte a százados óvatosan.– Egyelőre csak két dolgot.– Igen?

– Először is tüntesd el valahova a hullát. Jegeltesd le, vagy engem nemérdekel, mi lesz vele, de most nem érünk rá vele foglalkozni… Utána

pedig küldd ki az ügyeletes gépjárművet a laktanyaparancsnokért.– Ennyi?– Ennyi.Látszott a megkönnyebbülés a százados arcán. Hát persze, hogy meg

fogja tenni. Hiszen ha most eltünteti a hullát, azzal összezavarja anyomokat, és ha valami balul sül el, akkor Forrestre hárítja a felelősséget,vagy legalábbis egy részét. Még akkor is, ha ez az idegen-sztori csakhumbug. Elvégre ki merné megkérdő jelezni egy tábornok épelméjűségét,és amilyen titkos projektek vannak a hadseregen belül, még az is hihető,hogy felkészültek az UFO-k partraszállására.

Hát persze, persze, hogy meg fogja tenni. Elvégre egy eltüntetetthullával bármi is történhet… Ha pedig már egy tábornok is belekeveredika dologba, akkor sokkal valószínűbb, hogy majd el akarják tussolni azegészet.

– Ha kész vagyok vele – intett a halott felé –, kinek adjam le a

jelentést?– Bánom is – legyintett Forrest türelmetlenül. – Csak engem ne zavarj

vele!… Nem igazán vagyok kíváncsi rá.– Rendben!Könnyű volt, igen, könnyű. És most jöhet az Arany Kód!



A mentő k

– Nincs kapcsolat, uram – szállt az éterben az üzenet alig hallhatóan, éshiába próbálták megszűrni a legmodernebb felszerelések, a hangot így isnagymértékű recsegés és sistergés kísérte: a felhő minden egyesmásodpercben bebizonyította a mentőcsapat tagjainak, hogy bizony a

határain belül csakis és kizárólag az ő kénye-kedve szerint történnek adolgok. Telepatikus üzeneteket egyáltalán nem voltak képesek küldenibenne. A hiperüzeneteket is elnyelte. Egyedül csak a rádiójelekettovábbította nagy mogorván. Nem értették, hogy miért, egyáltalán nemértettek semmit, ami ezen az átkozott felhőn belül történik.

Bár most nem is ez érdekelte őket, hanem a nap diadala: az, hogymegtalálták a Vezérsólymot.

Az űrhajó egy helyen volt sérült, de azon keresztül a törzs nagy

részéből elszökött a levegő. Nem értették, hogy miért nem záródtak be azajtók az ütközés pillanatában. Vagy ha bezáródtak – mert ez volt avalószínűbb – miért nyíltak ki újra?

Bár igazából egyelőre ez sem foglalkoztatta őket. Majd megoldják atudósok. Ők mentőcsapat voltak, ezért csakis az volt számukra a fontos,vannak-e túlélők az űrhajón, és ha vannak, akkor hogyan tudják mielőbbbiztonságos körülmények közé helyezni őket?

Az egyes számú felderítőhajó tett egy lassú kört az űrhajó körül. Az

automata kereső

megpróbált ráhangolódni a Vezérsólyom kommunikációsrendszerére, de mint ahogy azt már az apró, kétszemélyes űrhajófedélzetéről jelentették a mentőcsapat központi járművére, nem járteredménnyel, a hajó megátalkodottan hallgatott.

– Behatolásnak vagy bármi más idegen tevékenységnek nincs nyoma –szállt az üzenet a térben alig hallhatóan, akár az előző. – A sérülés nemmesterséges rombolásnak tűnik… Kérünk engedélyt a behatolásra.

– Engedély megadva, egyes egység. Kettes, hármas, álljanak védő alakzatba, rövidesen érkezik a ment ő .

A mentő az egy nagyobbacska, jól páncélozott űrhajó volt, az összes



létező problémára felkészülve, amit egy másik űrhajó megközelítése, ésaz utasainak a kimentése követelhet. Az évezredek során bekövetkező kudarcok fejlesztették tökélyre felszereltségét, és ha valahol újra kudarcotvallanának tevékenységük közben, egy operatív csoport azonnal a

mentőcsapat tagjaira veti magát, mint egy kiéhezett hiénafalka, azembereket elkülönítik egymástól, senkivel sem kommunikálhatnak, éshosszú napokon vagy heteken keresztül újra meg újra, naponta akártöbbször is kikérdezik őket a kudarc körülményeivel kapcsolatban, míg alehető legrészletesebben – néha akár másodperc pontossággal is – teljesenössze nem áll a kép a történtekkel kapcsolatban.

És akkor kiderül, hogy kell-e további fejlesztés akár a felszerelésben,akár a szabályzatban, vagy pedig vétkes emberi hanyagság volt a kudarc

oka.Épp ezért a mentőcsapat tagjai úgy fújták a szabályzatot, és olymértékben követték minden egyes betű jét, hogy azzal szinteegyedülállóak voltak az egész galaxisban.

Elvégre ki szeret heteket eltölteni a „kiéhezett hiénafalka” karmaiközött.

Most is minden teljes mértékben az előírások szerint zajlott. Amentőcsapat 1-es számú felderítőegysége körülszaglászott a céltárgykörül, miközben a kettes és hármas felderítőegység védőszolgálatot látottel mellette – mindhárom űrhajó apró, kétszemélyes, rendkívülmozgékony űrvadász volt –, a mentőhajó pedig jóval a hátuk mögöttvárakozott teljes készenlétben, hogy késlekedés nélkül tudjon reagálniakár a leszállásra, akár a menekülésre invitáló felszólításra. Körülötteegyébként négy kis kétszemélyes űrvadász töltött védőszolgálatot.

Amire a mentőhajó megérkezett a Vezérsólyomhoz, az egyes felderítő egység kis kéttagú csoportja már mélyen bent járt az űrhajó gyomrában.

– A hibernáló-kamrák érintetlenek, és az integritásuk is sértetlen –

jelentette az egyes felderítő, ami azt jelentette, hogy azokban találhatnaktúlélőket. Na meg azt, hogy amíg nem árasztják el levegővel a f őfolyosót,addig ezeket a kamrákat bizony nem tudja kinyitni senki.

A mentőcsapat vezető je elégedetten vette tudomásul, hogy az űrhajóbelsejében azért működtek a vészberendezések, és amikor elkezdettszökni a levegő, lezáródtak a fontos részek.

Az első dolog az volt, miután beléptek az űrhajóba, hogy a sérült résztkitoldották. Ez a molekuláris anyagátalakító technológiával csupán

perceket vett igénybe. A helyszínre vittek egy szintetizátor-robotot, aki asérült részben kifeszített egy molekuláris erőteret, ami aztán



megszilárdult a munkálkodása nyomán, teljesen olyanná vált, mint akörülötte lévő páncélanyag, és nemsokára már nem lehetett megmondani,hol érte sérülés a hajót.

Ezután elárasztották a folyosót levegővel, mire most már ki lehetett

nyitni a hibernálókamrákat.Legnagyobb megelégedettségükre szinte az egész személyzetetmegtalálták mélyhűtött álomban, ami azt jelenti, hogy az ütközés után aIII. osztályú kisegítőrobotok minden emberi lényt bezártak sajáthermetikusan zárható burkukba, és elcipeltek a legközelebbi hibernálókamrába.

Azonban még egy nagy meglepetés várta a mentőcsapat tagjait. Avezérlőteremben. A félhomályban – csak a vészvilágítás működött –

ugyanis megtalálták a teljes Irányító Személyzetet Anhars admirálissal ésLady Aldróval egyetemben.Akik épp a „halott” Taktikai és Demonstrációs asztal körül ültek, és

annyira el voltak foglalva valamivel, hogy amikor a mentőcsapat tagjaibecsörtettek a terembe, még csak észre sem vették őket.

Mikor a kezükben tartott nagy erejű lámpával megvilágították őket, azadmirális zavartan fordult feléjük, és csak ennyit mondott vöröslő fejjel.

– Lady Aldro a legnagyobb hamiskártyás a világegyetemben. Már kéthavi zsoldomat elnyerte.

– Mivel, uram? – kérdezte ekkor meglepetésében az egyik mentő.A többiek meg csak hallgattak, mert az ő szájukat összeforrasztotta a

döbbenet.Az admirális körülbelül ekkor jöhetett rá, hogy mi is történik.

Zavarában még jobban elvörösödött, és habogni kezdett.– Ó… hát megtanítottuk rá… mert olyan lassan telik az idő… Nem

másért, tényleg, nem másért… Nem tudtunk kimenni, mert lezáródott azajtó, a vezérlőteremben pedig nem volt űrruha… Ugyanis amikor

feltöltötték a készleteket, túl kevés volt az idő… és gondolom azért…Hát, kimaradt, na, ide már nem jutott szkafander, úgyhogy bentszorultunk… Na és unatkoztunk, de ezt… izé… már mondtam…

– De hát mire tanították meg a Ladyt, uram? – ismételte meg a mentő akérdését, mire Anhars, ha lehet, még vörösebb lett.

– Ő akarta, mindenáron meg akarta tanulni… Kérdezzen megakárkit… Na szóval… Tudja, van az a játék… Hát a Pajkos Hableány…

– A Pajkos Hableány?… – csuklott fel a mentő.

– Az… – ismerte el fintorogva Anhars. – De tényleg csak azért, mertolyan lassan telt az idő, és nem volt mivel mással elütni az időt…



Különben pedig a Lady erőszakoskodott – mentegetőzött továbbra is. –Egyébkén Lady Aldro a játék folyamán nem csak visszanyerte tőlünk asaját űrhajóját, hanem figyelemre méltó… izé… anatómiai ismeretekretett szert…

– Ezt képzelem, uram – bólogatott a mentőcsapat tagja.És tényleg képzelte. Nem létezett a galaxisban olyan ember, aki egynőnek meg merte volna mutatni a Pajkos Hableányt.

Na, de hogy mi is az?Hát a Pajkos Hableánynak semmi köze nem volt semmiféle

hableányhoz. Azt a bordélyt hívták így, ahonnan a játék elindult.Tulajdonképpen azzal kezdődött, hogy valamikor régen egy nagyon híresfestőművész vendégeskedett a kérdéses örömtanyán. Mivel másképp nem

tudta meghálálni a meleg vendégszeretetet, háromdimenziósreklámanyagot készített a ház számára. Ez hátulról úgy néztek ki, mintegy pakli kártya, de ha megfordította az ember, és elég sokáig nézte azelejét, akkor egy meztelen lányt láthatott, aki a specialitásait mutogattavégig meglehetős részletességgel, és ugyanilyen naturalisztikusan.

Nos, később a kártyákhoz kifejlesztettek egy játékot is.Amit most már az Aakeroni Lady Aldro is ismert.És amikor a mentőcsapat tagjai arra gondoltak, mi mindent tudhatott

meg a hölgy a lapokról a Szövetség kulturális életér ő l, heves, és nehezenfékezhető csuklóroham tört rájuk…



A parancsnok

A laktanyaparancsnok már keményebb dió volt, mint az ügyeletes tiszt.Megérkezett, álmos volt a feje, és gyűlölködve nézett Forrestre.

– Remélem, valami nyomós oka volt rá, hogy értem küldetett azéjszaka kellős közepén, tábornok… úr. Mert ha nem, hát istenemre

mondom, én… – Nem fejezte be, talán eszébe jutott, hogy ő mégiscsakezredesi rangban van, épp ezért nem illik így beszélnie egy tábornokkal,még ha a laktanyaparancsnoki minőségében a jelzett tábornok nem afelettese, sőt néhány dolgot tekintve, akár még a beosztottja is lehet,hiszen a laktanya ügyeivel kapcsolatban az övé a végszó minden esetben.

Vagy az is lehet, hogy túl álmos volt, és ezért nem tudott hirtelenjébensemmi fenyegetőt kitalálni, hogy mi lesz akkor, ha esetleg bekövetkeznea mert ha nem.

Forrestnek korábban nem sok dolga akadt a fickóval, most viszont –ezerszer is és milliószor is hála a PPSC tudattágító ésgondolkodásgyorsító hatásának – egyből felismerte, kivel is áll szemben.Ez egy farok, aki valamilyen protekció folytán megkapta a laktanya-parancsnoksági státuszt, és azóta azt hiszi, földön és égen ő az úristenelső számú helyettese. Kis pondró. Forrest el is határozta, hogy amint itt amegfelelő pillanat, egy jól kivitelezett torokütéssel elteszi láb alól.

Addig meg, ahányszor csak lehetősége nyílik rá, porig alázza. Ehhez

pedig jelenleg az lesz a legjobb, ha közli vele, miről van szó. Mert az Arany Kód miatt kénytelen lesz átadni a hatalmat neki, és ettől teljesen

rosszul lesz a pali.– Nos, ezredes, biztosra veheti, hogy fontos dologban hívattam –

mondta kevélyen Forrest. Direkt nem udvariaskodott a parancsnokkal,azaz nem urazta, és külön kihangsúlyozta a „hívattam” szót. – Mit mondönnek az, hogy Arany Kód.

– Micsoda?– Arany Kód – ismételte Forrest hangosabban.– Mi a fenének üvöltözik, nem vagyok süket. Nagyon is jól hallom,



hogy mit mond. Csak nem értem… Érti? Mi a fészkes fene az az arany…micsoda… Nehogy azt mondja, tábornok… úr, hogy ezért kelletthajnalok hajnalán berendelni engem ide!

– Azt mondja, sosem hallott még az Arany Kód ról?

– Nem csak azt mondom, hanem tényleg nem is hallottam róla. Ezvalami új érdemrend?– Nem teljesen – mondta Forrest egy kicsit elbizonytalanodva. Talán

átverte az a lány?… Vagy őt verte át valaki. – Úgy vélem, tudnia kelleneaz Arany Kódról…

– Lehet, hogy ön úgy véli. Joga is van hozzá, hogy úgy véljendolgokat. Viszont én akkor sem hallottam még se ezüst, se arany, sebronz, se platina kódról.

– Ez egy projekt… Nem lehetséges, hogy a széfjében van valami leírásróla?– A széfemben? De, végül is az lehetséges. Van ott minden. Egy

csomó, porosodó boríték, amit különböző alkalmakkor kellkibontanom… Mondjuk, ha kitör egy atomháború, vagy valami hasonlóbaromság… Érti? Atomháború esetén kibontandó… Mintha bármit is kikellene bontani, ha idebasszák nekünk az atomot a… nem is tudom kik,hiszen most már nem is veszik emberszámba azt, aki középiskolábankémia vagy lehet hogy fizika, vagy mit tudom én milyen órán nem gyártle egy szájonkúrt atombombát…

– Egy kicsit csúnyán beszél! – vetette közbe Forrest rosszallóan, deazért csendesen. Idegesítette ennek az istenverte ezredesnek apökhendisége és arroganciája.

A laktanyaparancsnok kinyitotta a száját, aztán becsukta. Talán semmimás nem tudta volna így leállítani, mint ez a higgadt megállapítás.

– Azt mondja, csúnyán beszélek? – kérdezte elkerekedett szemmel.– Igen. A rangjához és a beosztásához képest nagyon csúnyán beszél.

– Baszd meg, ez tényleg azt mondta, hogy csúnyán beszélek – morogtamaga elé az ezredes, aztán mint aki kezdi megkérdő jelezni, hogy ténylegébren van-e, csak ült és némán bámult ki a fejéből.

– Visszatérhetnénk az Arany Kód hoz? – érdeklődött akkor Forrest.– Hát persze… Akár ahhoz is visszatérhetünk. Mi van vele?– Azt mondta, hogy akár lehet egy olyan boríték is a széfjében, amire

ez van ráírva. Igaz?– Akármilyen boríték is lehet benne. Még olyan aranyos is.

– Azt állítja, hogy nem tudja, mi van a széfében?– Miért tudnám? Talán nézegetnem kellene őket? Ha valami történik,



úgyis valaki leszól a forró vonalon, hogy nyissam ki a széfemet, és otttalálok valamit, ami erre a helyzetre vonatkozik… Ha meg nem, akkornagy a… kaki – remélem ez a kifejezés már nem sérti a szépérzékét –, ésakkor már tök felesleges nézegetni…

Forrest kezdte úgy érezni, ha nem vág néha közbe, akkor az ezredessoha nem hagyja abba a beszédet.– Ki fér hozzá a széfhez?– Hogyhogy ki? Természetesen csak én. Ujjlenyomat és

íriszazonosítás. Mindez egyben. A legmodernebb szarok.„Akkor bizony – gondolta Forrest –, akkor bizony én most levágom a

kezedet, és kivájom a szemedet, mert ezt a dumát nem vagyok hajlandótovább hallgatni.”

De akkor az ezredes folytatta:– Ja meg hang, szívritmus, és infravörös érzékelés atesthőmérsékletről, ami megemelkedik, ha esetleg stresszhelyzetbenvagyok… Ezek az átkozott barmok nem gondoltak arra, hogy habeszedek valami náthát, és hőemelkedésem lesz tőle, és úgy akarokbenyúlni a széfbe, hát riadóztatom az egész kiba… őőő… laktanyát…

– Hm… – mondta Forrest. – Nézzük meg, mi vonatkozik Arany Kód esetére!

– Ha van egyáltalán ilyen, tábornokom – csóválta a fejét az ezredes, deazért felállt és elindult az irodája felé.

Forrest követte. Közben arra gondolt, milyen jó is lenne megölni ezt afecsegő seggfejet.

Mindenképpen meg kell tennie. Minél előbb el kell tenni az útból,mielőtt még teljesen összekuszálná a dolgokat. Ezek csak ahhoz értenek.Az úgynevezett nagy dumások. Csak jár a szájuk, csak jár a szájuk,lyukat beszélnek a hasadba meg az oldaladba, míg a végén meg nem adodnekik, amit akarnak. Márpedig megadod, mert hosszútávon nem bírod

elviselni a dumájukat. Fújj! Forrest legszívesebben leköpte volna azezredest.

Aztán végre ott voltak az irodában, az ezredes kinyitotta a széfet, éselkezdett végignyálazni egy rakás poros borítékot. Az egyiknél megállt,alaposabban is megnézte magának, majd csodálkozó arcot vágott.

– Tényleg van itt egy ilyen – mondta, majd komótosan leült azíróasztala mögé, és lassú, aprólékos mozdulatokkal kibontotta, majdForresttel mit sem törődve, magában olvasni kezdte.

A tábornok mindenféle különösebb invitálás nélkül helyet foglalt veleszemben.



– Itt az áll – mondta nagy sokára a laktanyaparancsnok –, hogy AranyKód esetén adjam át önnek az irányítást, amíg a felsőbb szervek meg nemérkeznek. Legalul az elnök aláírása, és az, hogy visszavonásig érvényes.Kétszer is kihangsúlyozza annak fontosságát, hogy a legkülönösebb

parancsok esetén is működjek önnel együtt. Ön érti ezt?…Forrest sosem érezte magát ilyen elégedettnek, mint amikor eztmeghallotta. Hát persze, hogy értette, mi ez, hát persze… Még jobb ez az

Arany Kód, mint ahogy gondolta volna. Ettől a pillanattól fogva ő aparancsnok. Azt csinál, amit akar.

Nyugalmat és közömbösséget tettetve várta, hogy az ezredesformálisan is átadja neki a parancsnokságot, ahogy az a szabályzatbanmeg van írva. Az ezredes megvakarta a fejét, aztán felállt, és ismét a még

mindig nyitott széfben kezdett kotorászni. Újra és újra átnyálazta aziratokat, és közben egyfolytában azt morogta.– Nem értem… nem értem…– Most mit csinál? – kérdezte meg végül türelmét vesztve Forrest.– Keresem az Arany Kód visszavonására vonatkozó parancsot.– Nincs olyan parancs. Az Arany Kód érvényben van. Mégpedig ettől a

pillanattól.Az ezredes kelletlenül visszaült az íróasztal mögé, onnan bámult a

tábornokra. Tekintetéből csak úgy sütött a bizalmatlanság.– Szóval, azt mondja, az Arany Kód érvényben van, és azok ott fent azt

akarják, hogy átadjam magának a parancsnokságot.– Olvasta a parancsot, nem?– De igen… És miről lenne szó? Beavat?– Végül is, miért ne?… – vont vállat Forrest, aztán a világ

legtermészetesebb hangján egyszerűen kijelentette. – Idegenek szálltak leNew Yorkban. A feladatunk a megtalálásuk, és az őrizetbe vételük.

– Idegenek?… Talán ruszkik?

– Nem egészen…– Hát akkor Libanoniak?…– Nem erről a Földről származnak – vágott közbe Forrest, mielőtt az

ezredes még felsorolja a világ összes országát. – A világűrből jöttek.– A Marsról?– Nem csak a Mars létezik… – méltatlankodott Damien, akit

egyszerűen elképesztett a parancsnok szűklátókörűsége.– Akkor a Jupiterről?…

– Egy másik naprendszerből – mondta Forrest dühösen. Most mártisztában volt vele, hogy semmi olyat nem szabad mondani az



ezredesnek, ami nem egyértelmű, mert ezer hülye kérdést fog feltenni.– Melyik naprendszerből?– Nem tudom.– Szóval nem tudja – állapította meg ajak csücsörítve az ezredes. Aztán

kisvártatva még hozzá tette: – Én csúnyán beszélek, maga meg UFO-kravadászik… Értem én, értem… – Azzal felállt, és újra a széfben kezdettturkálni.

Forrest keze az oldalfegyverére siklott. Óriási késztetést érzett, hogymost azonnal lelő je ezt a férfit. Semmit sem szeretett volna jobban. Tisztaerejéből szorította a markolatot.

Aztán erőt vett magán, és elengedte. A katona első ismérve a fegyelem.A fegyelem, a fegyelem, a fegyelem, a rohadt életbe! Ő pedig katona.

Tehát…– Má' meg' mit keres? – kérdezte az ezredestől.– Egy olyan utasítást, hogy mit csináljak magával akkor, ha megőrült.– Kérem, ezredes úr, forduljon meg! – Forrest felállt, az ezredes pedig

a hang negédességétől meglepve, vagy talán inkább gyanakodva,engedelmeskedett a kérésnek.

– Nem tudom, észrevette-e már ott a feje fölött a plafonon azt… –Forrest nem fejezte be, hanem csak mutogatni kezdett felfelé.

Az ezredes automatikusan felemelte a fejét a jelzett irányba, és aplafont vizslatta, gusztusosan feltárva a gégéjét.

Csak egy rándulás volt az egész. Forrest keze előremozdult.Már érezte is, ahogy a mozdulat végén reccsen az ütés nyomán a csont.Rendkívül kéjes érzés volt.Eltartott egy egész másodpercig.Mert akkor valaki megdöngette az ajtót, és nem is várva az engedélyre,

berontott az irodába.Kennedy f őtörzsőrmester volt az, az ezredes csicskása.

Forrest keze félútról rebbent vissza a teste mellé. Kennedy nemláthatott semmit, mint ahogy az ezredes sem. Úgy látszik, ez a PPSC atesti működéseket is felgyorsítja, nem csak az agyra hat. ViszontKennedy elsiette a dolgot, csak akkor kellett volna jönnie, amikor ő márvégzett az ezredessel, és valahogy betuszkolta a széfbe: eddig mindigakkor zavarták meg, amikor már lerendezte az aktuális pácienst.

A tábornok sóhajtva visszaroskadt a székbe. A fene vigye ezt aKennedyt! Most már nem ölheti meg az ezredest, mert ez az istenverte

f őtörzs látta őket együtt a parancsnok irodájában. Ha ezek után is végezniakar az ezredessel, meg kell ölnie a f őtörzsöt is. De hát az egész



állományt nem nyírhatja ki, mert az csak felkelti valakiben azérdeklődést. Már egy hulla úgy is van, még ha az ügyeletes tiszt, az ahogyishívják el is tüntette, tehát időlegesen nem kell vele számolni.

Kennedy kezében hatalmas műanyagpohárban kávé volt. Kellemes

aromája betöltötte az apró irodát, ahol nem volt bekapcsolva alégkondicionáló.– Uram, meghoztam a kávéját – mondta Kennedy, mire az ezredes

abbahagyta a plafon vizsgálatát, és a csicskása felé fordult.– Na végre, Kennedy, hol a büdös francba' járt eddig, már legalább fél

órája kértem azt a rohadt kávét.– Nem volt nyitva a kantin, sir, ki kellett mennem érte a városba.– Na mindegy, adja ide! – legyintett kegyesen az ezredes.

Kennedy átadta neki, aztán arcán bamba vigyorral várakozott továbbiparancsokra.Az ezredes belehörpintett a kávéba.– Most menjen, Kennedy, fontos megbeszélnivalóm van a tábornokkal.A f őtörzs elhagyta a szobát, az ezredes pedig újra a mennyezetet

kezdte fixírozni.– Nem látok semmit – mondta aztán egy újabb korty kávé után. – Mit

akart mutatni?– Felejtse el! – legyintett Forrest. – Csak káprázott a szemem.Az ezredes ekkor visszaült a fotelba.– Jó sok kávét hozott ez a Kennedy – mondta mintegy magának,

Forrest pedig bólintott rá.– Nos, jól van, ha azoknak a… szóval a hadvezetőségnek az az óhaja,

hogy átadjam magának a parancsnokságot, hát nincs mit tenni… Csaknem értem, miért ez a laktanya?… Itt nincs igazán harcoló alakulat…Kicsik vagyunk… A fenébe is, nevezzük nevén a kölköt, hiszen maga istudja, hogy ez csak egy játéklaktanya, semmi köze az igazi francos nagy

kiképzőközpontokhoz… Mikor átszervezték a hadsereget, szintemindenkit elvittek innen, és csak azért maradtunk itt néhányan, mert ahadvezetőségnek fogalma sem volt, mit kezdjenek velünk…

– Vagy az Arany Kód miatt – vetette közbe Forrest.– Gondolja?– Egyébként pedig nincs igaza – mondta a tábornok szigorúan. – Az itt

szolgáló katonák ugyanolyan kiképzést kaptak, mint az Egyesült Államokbármely katonája. Ugyanolyan fegyverekkel is rendelkeznek, így hát

képesnek kell lenniük ugyanúgy mindent megtenni a hazájukért, mintbármelyik más katonának.



– Jól van… jól van – hunyászkodott meg az ezredes a szigorú hanghallatán –, lehet, hogy igaza van…

– Biztos, hogy igazam van.– Akkor biztos… Mit kíván, mit csináljak?

– Azt akarom, hogy hívja be az összes tisztet, a most bent lévő állományt pedig riadóztassa. Fél óra múlva jelentkezzenek agyengélkedőnél!

– A gyengélkedőnél?– Van egy fegyverünk az idegenek ellen. Azt akarom szétosztani.A parancsnok a fejét csóválta.– De ugye a telefon nem olyan sürgős? Azt elég, ha reggel elintézem.– Miféle telefon? – döbbent meg Forrest.

– Itt van a papíron. Miután átadtam magának a parancsnokságot, felkell hívnom ezt a washingtoni számot, hogy ön bejelentette az AranyKód ot.

Forrest egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni, annyiramegdöbbent. A fenébe is, ezek az istenverte I-Projektes fickók ténylegnem kispályások, mindenre gondolnak.

Hála az áldott, magasztos, isteni Peepnek, azonban a gondolatai mégmindig a szélnél is sebesebben száguldoztak, így hamar túl volt kezdetidöbbenetén.

– Persze, jó lesz reggel is, ezek a washingtoniak nem nagyon szeretik,ha ebéd előtt megzavarják őket… Mindenesetre szeretnék kérni öntőlnéhány dolgot!

– Például? – érdeklődött kelletlenül az ezredes.– Nézze, én nem vitatom, hogy maga a legalkalmasabb személy a

laktanya és az állomány irányítására… sőt, hogy úgy mondjam, mindig isbiztos voltam benne, hogy ön azon rátermett tisztek egyike, akik nemprotekció útján jutottak a pozíciójukhoz.

– De hiszen nem is ismerjük egymást…Forrest arra gondolt, hiba volt elengedni Kennedy törzsőrmestert. Meg

kellett volna ölni mindkettőt, és most le lenne rendezve a dolog. Mégakkor is, ha ketten semmiképpen sem férnek be az ezredes széfjébe. (Sőtaz az igazság, hogy egy ember is csak akkor fér be, ha előttefeltrancsírozza.)

De hát akkor még nem tudott arról az istenverte telefonszámról, ez azátkozott nem említette egy szóval sem.

– Az, hogy ki az igazi tiszt, az már látszik ránézésre. Az olyanembereknek, mint amilyen maga is, te is vagy… őő… – A fenébe is ezzel



az istenverte Peeppel, mi a francért nem jut már eszembe ennek azistenverte ezredesnek az istenverte neve. De amire idáig jutott, már be isugrott: – William!… Billy!…

Az ezredes, aki eddig tűnődő tekintettel nézett Forrestre, most

elkomorodott.– Én nem William vagyok. Williamnek az elődömet hívták.A fenébe is! Úgy látszik, a Peepnek is vannak korlátai. Persze, ha

egyszer fogalmam sem volt, hogy azt az átkozottat leváltották egy másikátkozottra, akkor már a Peep sem segíthet…

– Tudom, hogyne tudnám – hazudott tovább folyékonyan Forrest. –Épp azt akartam mondani, hogy Billynek nem volt olyan kisugárzása,mint neked…

– Ó… – mondta az ezredes elégedetten. – Úgy gondolod?– Ezer százalékban biztos vagyok benne, Bil… Billióból, ha egy akad,aki igazán… szóval érted…

– Ó – mondta az az istenverte ezredes ismét, és nekikészült, hogylecsöpögjön a fotelról, mint egy jól megolvasztott tízdekás vajdarab.

– Szóval… barátom, én úgy szeretném, ha egymás mellett, mint azigazi bajtársak… Az ördögbe is… szóval csak azt akarom itt mondani,félre a süket dumával, hogy szükségem van rád…

– Ó, Dam – hebegte elpirulva az ezredes. – Ugye szólíthatlak így?– Hát persze. Minden barátom így szólít.– Ó Dam, ó Dam, ó Dam! – mondta meghatottan az ezredes, aztán

felugrott a fotelból, megkerülte az íróasztalt, és csillogó szemmel megállta tábornok előtt. Az még ugyan vigyorgott, de kezdett valami furcsaérzése támadni az ezredessel kapcsolatban. Mire azonban észbe kapottvolna, valami olyasmi történt, ami még a legvadabb elképzeléseit isfelülmúlta.

– Én tudtam, én tudtam, ó Dam, ó Dam, ó Dam, én tudtam, hogy mi

meg fogjuk érteni egymást, Dam, Dam, Dam! Már az első percekbenéreztem, ó, Damien!

Azzal az ezredes, mint egy kiéhezett balerina, a megdöbbent Forrestkarjai közé vetette magát, majd mielőtt az – hiába dolgozott az agya aPeepnek köszönhetően gyorsvonati sebességgel – magához térhetettvolna a meglepetésből, heves és gyengéd érzelmeiről tanúbizonyságottéve, lesmárolta…



Az ű rhajó

A tábornok remegő térdekkel hagyta el a szobát. Mikor az ezredesrátelepedett, mint egy tojó a tojásaira – azzal a különbséggel, hogy egytojó legalább a saját tojásaira telepedik és nem máséra – annyiramegijedt, hogy még az sem jutott eszébe, hogy végezzen a férfival. A

menekülés gondolatán kívül semmi más nem dolgozott az agyában.Illetve még egy felismerés bevillant: Jesszusom, buzi az ezredes!Ledobta magáról a férfit, és az ajtó felé hátrált.– Dam! – szólt utána az ezredes kényeskedve. – Mit csinálsz, Dam?Forrestnek eszébe jutott az az istenverte telefon. Ha megsérti az

ezredest, az azon nyomban felhívja a washingtoni számot, és akkor végeaz ő magánakciójának.

– Megláthatnak – mondta hát pironkodva, és legszívesebben elbőgte

volna magát, hogy ilyet kell játszania. Világéletében utálta ahomokosokat. – Ne most!– Akkor mikor? – kérdezte mohón az ezredes.– Most mással kell törődnünk. Sok a dolgunk. De majd szólok…– Jól van, Dam, én tudok várni – mondta sértődötten az ezredes.– Tudod mit? Majd ha kivonul az első hullám, gyere ki te is, aztán

lopózz be a sátramba!– Milyen sátorba?

– Az akció titkos. Hadgyakorlatnak álcázzuk. Kimegyünk a terepre, ésa környéken felverjük a sátrakat…– Ó, Dam, micsoda ötlet!– Szóval, bújj el a sátramban, és várj meg!– Nem fogsz csalódni bennem! Na akkor most megyek, és

összetrombitálom az állományt, hogy minél előbb együtt lehessünk,kedves!

– Nagyszerű!Az ezredes elrohant, Forrest pedig kint a folyosón nekitámasztotta

hátát a falnak. Csak úgy szakadt róla a víz.



„Uram isten, ha nem vigyázok, még megfarkalnak” – gondoltarémülten.

Egyedül volt, és úgy érezte, szörnyen összekuszálódott benne minden:szüksége volt egy kis Peepre, hogy ez az áldott csodaszer rendbe rakja a

dolgokat.Előkotorta zsebéből a kapszulákat, aztán lenyelt egyet, majd előkotortegy Koktélos ampullát is, letörte a nyakát, és bármilyen pocsék is volt,benyakalta.

Aztán eszébe jutott, hogy nem sikerült megbeszélni az ezredessel azt atelefondolgot.

A fenébe is!Pedig nem és nem és nem engedheti meg, hogy az I-Projektes fickók

kivegyék a kezéből az irányítást!Hm… az ezredes otthagyta a parancsot az íróasztalán. Ha be tudna

jutni az irodába!…Megvizsgálta az ajtónyitó panelt. Nem látszott nehéz feladatnak. A

zsebében kezdett kotorászni, majd elővette a „mágikus kártyáját”. Perszecsak ő nevezte így. Egy személyi kártyából állt, és egy hozzákapcsolódóapró dobozból, ami képes feltörni az elektromos zárszerkezetekbiztonsági kódját. Forrest becsúsztatta az érzékelő alá, mire a kódtörő apró digitális kijelző jén zöld számok kezdtek ugrálni szemmelkövethetetlen gyorsasággal. De hát még csak eszébe sem jutott volna,hogy megpróbálja követni őket, nem a folyamat érdekelte, hanem avégeredmény. Ami fél percen belül meg is volt: az ajtó halk kattanáskíséretében kinyílt.

Belépett az irodába, és az íróasztalra nézett. Ott volt a parancs, ahogyemlékezett is rá. Miközben felkapta és összetűrte, szétáradt testében azelégedettség.

Aztán elkezdett remegni. Nem tudta, hogy ez a megkönnyebbülés

miatt van-e, vagy csak egyszerűen túladagolta magát ismét a Peeppel. Hátigen, ez eddig eszébe sem jutott, hogy bármikor megtörténhet újra, hasokat szed be belőle. Mint ahogy az is megtörténhet, hogy megintelvesztheti az eszméletét is.

Igen, igen, vigyáznia kell, mert itt helyben összeeshet…Mire a visszatérő ezredes bevonszolja magához az irodába, és míg

magatehetetlen…Aztán meg zsarolhatja is, hiszen engedély nélkül tartózkodott az

irodában, és eltulajdonított egy parancsot…Kétsége sem volt felőle, hogy az ezredes nem jelentené fel. Már csak



azért sem, mert megpróbálná a dolgot felhasználni egy hosszú távúbarátság biztosítékaként.

A gondolatnak megvolt a hatása.Forrest összehúzta a fenekét, és mint egy rövidtávú futóbajnok – aki

elszánta magát, hogy most rögvest világcsúcsot dönt – rohant agyengélkedőre.

Aztán valahogy felgyorsultak a dolgok. A zárt tv-láncon keresztülnézte, amint az ezredes az alakulótéren bejelenti, hogy felsőbb utasításraa parancsnokságot ideiglenesen átadja neki. Egész jól csinálta a fickó,mert csak a leglényegesebb dolgokat közölte, és azt mondta, hogy a többiszükséges információ majd a gyengélkedőnél lesz közölve minden

illetékes személlyel.Aztán az állomány máris ott sorakozott a gyengélkedő körül.Forrest a két első embert egyszerűen kivezényelte a sorból, és

utasította, hogy kezdjék el kiosztani az anyagot, mindenkinek egy-egyszemet a kapszulából, na meg egy-egy ampullát. Miközben ez zajlott,magához hívatta a tiszteket, és röviden elmondta nekik az I-Projekt lényegét.

Persze egy kicsit elferdítve. Annyit mondott nekik, hogy nagyvalószínűséggel idegenek szálltak le Harlemben, akik rendelkeznek egy

olyan fegyverrel, ami befolyásolni tudja az állomány gondolkodását éscselekedeteit, a kiosztott gyógyszer – ami az ampullával elfogyasztvateljesen veszélytelen – megvéd ettől a befolyásolástól. Nos, az idegenekvalószínűleg balesetet szenvedtek, és hogy ne legyenek szem előtt,elásták az űrhajójukat. Nekik az a feladatuk, hogy megtalálják ezt ahajót…

És hogy egy kicsit motiválja is a tiszteket, azt hazudta, hogy az űrhajóegy felderítőhajó, a galaxist járja, és ahol olyan bolygót talál, mint a Föld,

azt hazatérve lejelenti a központjuknak, akik kiküldenek egygyarmatosító csapatot.Ha pedig azok megérkeznek, a Föld egész lakossága mehet

rabszolgának.Mikor ezt kimondta, úgy érezte, hogy egy kicsit túl erősre sikeredett,

de aztán látta az arcokon, mennyire megrémültek.Hát igen, így van ez: az emberek a legnagyobb hazugságokat veszik be

leghamarabb. Minden estre ezek a katonák most aztán hajtani fognak,

hogy megtalálják azűrhajót.Annyira elégedett volt saját maga leleményességével, hogy a



leglényegesebb dologról majdnem elfeledkezett.– Ja!… – mondta végül. – Ami még fontos. A Földnek szüksége van az

idegenek technikájára, ezért lehetőleg élve kellenek, illetve aberendezéseik is egészben… David hadnagy, amíg a többiek tájékoztatják

az embereiket, szeretnék magával külön is szót váltani, úgyhogy, kéremmaradjon!… Egyébként David hadnagy lesz a helyettesem…A tisztek elmentek, hogy eligazítsák az embereiket, David maradt.

Kifejezéstelenül bámult Forrestre.– Nos… ő… George! Azért szeretném, hogy te legyél a helyettesem,

mert ehhez a feladathoz f őleg felderítőkre van szükség. Nekik meg tevagy a parancsnokuk – közölte vele a tábornok tömören.

– Igen, sir.

– Szólíthatsz Damnek. Az összes barátom így hív. És ne urazzál, elégközeli kapcsolatba leszünk ahhoz, hogy… Mondd, George, szereted te afiúkat?

– Hogyan?– Tudod, egy kis etye-petye, meg ilyesmi. Na?… Tudod, hogy van

az…– Nem – mondta undorodva a hadnagy –, és nem is akarom

megtudni… Ha esetleg valami ellenszolgáltatást vársz azért, hogykineveztél, hát inkább…

Forrest nem hagyta befejezni neki, megkönnyebbülten felsóhajtott.– Nagyon helyes. Nagyon helyes! Esküdj meg rá!– Esküszöm, Dam, hogy nem akarok semmiféle etye-petyét egyetlen

férfival sem. Hetero vagyok, és a feleségem kinyírna.– Egész megnyugodtam… Nos, George, ugyanarra a terepre megyünk,

ahol már voltunk. Oda a roncstelephez. Mivel az eddigi kutatásimódszereink csődöt mondtak, ki kellene ötlenünk valami újat.Mindenképpen meg kell találnunk azt az istenverte űrhajót…

– Mi lenne, ha felszerelnénk az egyik lézerlöveget, és lyukakat fúrnánkvele a talajba?

– Gondolod, hogy ez hatásos lenne?– Nem tudom… Ultrahanggal mérnénk a kifúrt lyukak mélységét, és

ahol valami furcsát tapasztalunk, ott a hajó burka… Mert gondolom elégellenállóra tervezték. Ha pedig nem, akkor valószínűleg visszalőnek…vagy mit tudom én, mit csinálnak, de biztos nem hagyják, hogy csak úgylövöldözzünk rá.

– Hm… Mennyi esélyt saccolsz a sikerre?– Még csak saccolni sem tudok, mert nem ismerem az idegeneket…



De bármilyen ötlet jobb, mint a semmilyen…– Nagyon is jó ötlet ez George, hidd csak el! Nagyon is jó ötlet…

Hm… Annyira jó, hogy mindjárt nekem is támadt tőle egy ötletem.Kettéválunk. Rádión tartjuk a kapcsolatot. Te kimész a századdal, és

állást foglaltok a célterületen… Aztán persze elkezditek az akciót alézerlöveggel. Ha valamit találtok, azonnal értesítetek… Szükségem leszöt emberre. Az öt legjobb emberedre. Mi addig valami mást csinálunk…– Forrest mosolygott, és megsimogatta a térképtartó táskát.

Áldott legyen a kis ufókutató, akit olyan nehéz volt kinyírni –gondolta. Aztán fennhangon folytatta.

– Gondolnunk kell még a roncstelep tulajdonosára… De az ráér… Naés a sajtó! Azt akarom, hogy a célterület környékéről tereljétek el a

forgalmat. Sorompókkal, amikre rá van írva, hogy hadgyakorlat. Eziránt asajtó nem érdeklődik, vagy ha igen, csupán minimális mértékben.Amennyiben kiküldenek valakit, annak kell csinálni valami rohadtulunalmas beszámolót az ilyen hadgyakorlatok fontosságáról… Azembereket és az állásokat pedig álcázzátok, mert egy század azért elégfeltűnő tud lenni egy ilyen kis területen… A polgári szervek perszefognak érdeklődni, hogy mi a fene ez az előre be nem jelentetthadgyakorlat egy közterületen. Nekik valahogy be kell fogni a szájukat…Ezen majd még gondolkodom, meg te is gondolkodj!

– Igen, Dam!– Nos, ha más nincs, hát akkor kezdjünk bele!

A csapatszállító helikopter hangjára Billy Hawkins kinyitotta a szemét.Az első pillanatban azt hitte, álmodik.A másodikban azt szerette volna hinni, hogy álmodik, de az átkozott

gépmadár hangja kiverte a szeméből az álmot.Ekkor arra gondolt, szórakoznak vele.

Öreges mozdulatokkal kikászálódott az ágyból, és szakadtashálóingjében kisétált a bodegája elé.– A fenébe, ezek visszajöttek – mondta hitetlenkedő hangon, és bal

kézzel néhányszor megpaskolta saját arcát, hogy megbizonyosodjon róla,ez tényleg nem álom. Fájtak a pofonok, úgyhogy nem álom volt, vagy hamégis, baromira élethű. Most már bánta, hogy nem ment haza műszakvégeztével. De hát a feleségének el kellett utazni, mert a húgagyengélkedett, ő pedig úgy gondolta, azért hogy nézze a falakat vagy a

tv-t, felesleges hazamenni, azt itt is megteheti a roncstelepen, és ráadásulmég a szomszédok neszezései sem zavarják…



Ez alkalommal nem hasalt le a helikopterből kiözönlő katonák előtt.Mikor teljesen magához tért az álom bódulatából, már nem is haragudottrájuk. Végül is jobb, mint a mozi, komolyan, jobb, mint a moziban, ésezért még ki sem kellett fizetni a jegyet. Csupán a pattogatott kukorica

hiányzott, meg egy kényelmes szék.Bár a szék az megoldható. Kihozza a bodegából az egyik öreg fotelt,talán még valami ropogtatni való is akad – és akkor már tényleg teljesenolyan lesz az egész, mint a moziban.

Azonban nem ment be a bódéba. Épp megfordult volna, hogy ezttegye, de akkor valakik rárontottak, elkapták, és hiába ellenkezett,magukkal hurcolták.

Akkor már ismét haragudott rájuk. Ez a harag pedig tovább fokozódott,

amikor egy hevenyészve felvert sátorban hosszú órákon keresztülfaggatták mindenféle furcsa jelenségekről, amiket szerintük észlelniekellett volna.

Hiába mondta ezeknek a fickóknak is, hogy az egyetlen furcsa jelenség, amit tapasztalt, ők maguk, ez alkalommal nem használt.

Akkor szomorúan sóhajtozva elkezdte nekik mesélni, hogy bezzegamikor ő még fiatal volt, mennyivel másképp mentek a dolgok…

RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ!… – üvöltözte egyfolytában

_Ex_Jo_. Amíg valaki le nem állította. Akkor már mindenki ott volt avezérlőteremben.

„Mi történt, _Ex_Jo_?” – kérdezték.„Harci egység közelítette meg az ű rhajót. A szervezetükben TILTOTT

ANYAG, TILTOTT ANYAG!… ami megakadályozza a gondolat implantálást, illetve minden telepatikus gondolatcserét. Feltételezhet ő támadó szándék!

„Rendben – reagált a herceg. – A fegyverrendszer állapota?” – Ez a

kérdés mindenkinek szólt, aki tud valamit mondani a fegyverekről.Végül is most is _Ex_Jo_ válaszolt.„Nem felhasználható. A fedélzeti fegyverek a sérülés óta nem lettek

letesztelve, és ezért a mű köd ő képességük bizonytalan.”„Senki sem foglalkozott velük?” – érdeklődött a herceg.„Ennyi id ő alatt nem – most a navigátor válaszolt. – A legfontosabb az

Agy volt.”„Véd ő és álcázó rendszer?”

„Hetvenöt százalékos hatásfokkal mű

köd ő képes.” – jelentette precízen_Ex_Jo_.



„Ennyi elég is lesz a bolygó technológiáját figyelembe véve… Rövid jelentést kérek a hajtómű vek állapotáról, és arról, hogyan vészelnének át egy vészstartot!”

„A hiperhajtómű vek mű ködése a lecsökkent Agyi kapacitás miatt

pillanatnyilag elképzelhetetlen. Bolygóközi hajtómű vek hatvannyolcszázalékos hatásfokkal képesek funkcionálni. A hatásfok csökkenésének oka, itt is az Agyi kapacitás hiánya… Vészindítás sikeressége jó.Körülbelül kilencvenhét százalék…”

„Vészstarthoz elő készülni!… Doki, ébreszd fel a lányt!…”

Forrest tábornok bekopogtatott az ajtón. A hírszerző részleg katonájaegyszerű, olajos overallban nyitott neki ajtót. Még a rangjelzés sem volt

feltüntetve neki. Ha Forrest arra számított, hogy most majdudvariasabban bánnak vele, hát tévednie kellet. A fickó rávigyorgott,aztán ásított egy hatalmasat.

– Nocsak, a tábornok – mondta aztán. – Na hogy ityeg a fityeg, hogymost így felvitte az Isten a dolgát?

Forrest úgy tett, mintha észre sem vette volna a férfi hangjábanmegbúvó gúnyt. Ezek az istenverte hírszerzősök nem tartoznak az itteniszázad fennhatósága alá, csak úgy bérlik a helyet. Ami esetleg azt

jelenthette, hogy rájuk nem vonatkozik az Arany Kód.

– Mondja – kérdezte meg a férfitól Damien hirtelen ötlettől vezérelve –, ugye maguknak is vannak lezárt utasításaik a különféle helyzetekre?

– Természetesen, tábornok úr… De sajnos nincs ilyen feliratú, hogy Arany Kód. Már megnéztem, mielőtt elindult ide. – A fickó közömbösenvonogatta a vállát.

– Szükségem lenne egy névre meg egy címre, egy rendszám alapján –mondta akkor Forrest, mire a fickó nem is várva meg, míg ő befejezi,kivette a kezéből a benne szorongatott papírlapot, és megnézte rajta az

aláhúzott részt.– Egy perc! – mondta, aztán a terem hátuljába sietett, ahol egycsapóajtó mögött kezdődött a hírszerző részleg igazi birodalma, ahovaForrestet még soha nem engedték be. Mint ahogy senki mást sem, akinem tartozott közéjük.

Most sem volt szerencséje, mert az overallos csupán beadta apapírlapot a csapóajtó mögé, aztán már jött is vissza.

– Szóval, lehallgatják a laktanyaparancsnokot? – kérdezte meg Forrest.

A férfi felnevetett.– Hogy jut eszébe ilyen? – csóválta a fejét.



– Arany Kód ot említett – mondta Forrest. – Máshol nem hangzott el,csak a parancsnok irodájában.

– És az eligazítás?– Ott sem hangzott el.

– Én pedig határozottan emlékszem, hogy elhangzott – mondta a férfi.– Én meg határozottan állítom, hogy akkor határozottan rosszulemlékszik. – Forrest is nevetett, de közben az járt a fejében, háthakamerákat is telepítettek a parancsnok irodájába, és felvették, amintkirabolja. Sőt, azt is felvehették, hogy mit csináltak ők ketten… Bár nemlátszott rajta, teljesen rosszul lett ettől a gondolattól.

– Azt hiszem – tért ki a válaszadás elől a férfi – most már megtaláltuk,akit keres – ezzel elindult a csapóajtó felé.

Most sem ment be mögé, hanem csak kinyitotta, majd elvett valamit,és jött is vissza Forresthez.– Monica de Vittinek hívják a hölgyet… Parancsoljon, itt a rendőrségi

jelentés, amit ön adott, itt egy fotó a lányról, és a címe – nyújtotta atábornok felé a felsorolt dolgokat.

– Köszönöm.– Kérem… Jöjjön máskor is, tábornok, mindig szívesen látjuk! – A

férfi barátságosan megveregette Damien vállát, és máris elkezdte terelni akijárat felé.

„Felvették!!! – gondolta Forrest. – Istenem, mindjárt meghalok, ezek felvettek mindent, különben nem lenne ilyen pökhendi velem ez a fazon… De várjunk csak!… Hiszen eddig is ugyanilyen pökhendik voltak,úgyhogy nincs még minden veszve.”

Kezdett olyan érzése támadni, mintha az óceán kellős közepén lenne,és a hullámok pedig arra készülődnének, hogy összecsapjanak a fejefelett. Pedig nem akadhat el a részletekben. Van egy nyom a kezében,amit hajtani kell. Itt van ez a Monica de Vitti. Ránézett a képre.

Gyönyörű nő volt. Pont olyan, mint amiről a rendőrségi jelentés is szólt.Mert szinte mindegyik szemtanú megemlítette a nőt. Többen felismerni isvélték, azt mondták, valami színész vagy énekesnő. És valami óriási,furcsa szemű és bőrű idegen karjában távozott a baleset színhelyéről, akiazzal szórakoztatta el a nézőközönségét, hogy miután átment rajta a busz,és látszólag holtan feküdt az úttesten, eljátszotta a feltámadást, majdutána elénekelt egy Rock and Roll számot.

Nem, ez nem vicc, erről szólt a rendőrségi jelentés. És az emberek

annyira meg voltak döbbenve, hogy megjegyezték a kocsi rendszámát.Vajon hol lehetsz most, Monica de Vitti? Otthon? Ha igen, akkor



készülj, jövök!

Monic nem festett túl jól, amikor bebotorkált a vezérlőbe. Sápadt volt,és a szeme alatti fekete karikák is a rossz fizikai állapotára utaltak.

A herceg abbahagyta a Demonstrációs asztal tanulmányozását – ahova_Ex_Jo_ háromdimenziós kép formájában kivetítette azt, amitkeresőhullámai érzékeltek az űrhajó felett a felszínen –, majd Monic feléfordult, és rámosolygott.

Közben egy telepatikus üzenetet küldött az orvos felé.„Hé, azt ígérted nekem, hogy olyan virgonc lesz, mint elő tte…”„Igaz. De reggelre ígértem, most meg még éjszaka közepe van…

Egyébként elég virgonc így is… Különben, mit vársz, hogymeger ő szakoljon itt a vezérlő terem közepén?”

„Nem is lenne rossz. Olyat még úgysem csináltam. ”Aztán kinyújtotta Monic felé a kezét, és magához intette, mivel

érzékelte a lány gondolatait, akinek fogalma sem volt, mit csináljon,mennyire engedik meg neki, hogy bent tartózkodjon a vezérlőtermükbenvész idején… Legalábbis azt hitte, hogy ez a vezérlőterem, sajnos odáignem jutottak el, hogy a herceg megmutassa neki az űrhajót. Mentek afolyosón, aztán egyszer csak azt vette észre, hogy egy átlátszó valaminfekszik meztelenül, és egy aranyhajú ébresztgeti.

Erre természetesen ő felnyúlt, átkarolta a nyakát, és megcsókolta, aztánamikor rájött, hogy nem a herceg az, akkorát sikoltott, és olyan hatalmasöklöst lekevert a férfi orrának kellős közepébe, hogy az padlót fogott, ésmiután felállt, csak tisztes távolból merte neki elmagyarázni, hogy ő tulajdonképpen az űrhajó orvosa, és épp felgyógyította valamibetegségből.

Aztán visszaadta neki a ruháit, és elkísérte a herceghez…Monic abban a pillanatban, ahogy a herceg kinyújtotta felé a kezét,

máris futott át a termen, és a férfi karjai közé fúrta magát. Így márminden jó volt, máris elfeledkezett az összes bajáról.A herceg a lány hátát simogatta, de közben a figyelme már ismét a

Demonstrációs asztal felé fordult.– Ülj le! – mondta Monicnak, aki kicsit kelletlenül ugyan, de

engedelmesen kibújt az ölelésből, majd belehuppant a Demonstrációs asztal mellett lévő egyik székbe, és onnan kérdezte.

– Baj van?

– Még nem tudjuk. Elképzelhető, hogy a tieid valamilyen módonfelfedeztek minket… Egy pillanat! – a férfi keze lecsapott valamire a



Demonstrációs asztalon, és kiadta a gondolati utasítást a kívánt tárgykinagyítására.

„Mi ez?” – kérdezte, miután alaposan megnézte magának.„Ez egy energiafegyver. Most szerelik fel” – jött _Ex_Jo_ válasza.

– Nos, elképzelhető, hogy el kell tűnnünk innen – mondta a hercegakkor Monicnak. – Kellene találnod egy biztonságos helyet, ahol egyidőre elbújhatsz.

– Nem mehetek veled?– Most nem. Nem biztonságos – válaszolt a herceg nyugodt, de

ellentmondást nem tűrő hangon, mire Monic gyomra apró csomóvá ugrottössze. – De addig is, amíg nincs itt a búcsú ideje, szeretném, ha ittmaradnál mellettem… Kell valaki, aki jól ismeri a Föld szokásait, nehogy

félreértelmezzünk valamit.– Oké… – a lány megpróbálta ezt olyan könnyedén mondani, mintamilyen könnyed hangnemben a herceg is beszélt, de nem igazán sikerültneki; olyan volt, amikor kiejtette ezt az egy szót, mintha egy megrémültkisegér cincogott volna elő a torka mélyéről.

– Ez azt is jelenti, hogy rákapcsolunk az űrhajó telepatikus hálózatára –mondta a herceg. – Úgyhogy attól a pillanattól kezdve mindenrőlértesülsz, ami történik. Szólj, ha felkészültél!

– Felőlem kezdhetjük!Furcsa érzés volt. Egyszer csak megérezte maga körül a többiek

jelenlétét. Gondolatok cikáztak ide-oda felfoghatatlan sebességgel. Aztánlelassítottak, és ő tisztában volt vele, hogy csakis az ő kedvéért.

„Én_Ex_Jo_ vagyok, a Központi Agy – sugározta felé valaki. – Amibenmost részed van, az egy mű szeresen er ő sített gondolatátviteli megoldás,amit mi Közvetlen Kommunikációs Hídnak nevezünk. Én fogok felügyelniarra, hogy csak azok a gondolataid kerüljenek fel a Hídra, amit ténylegszeretnél közölni másokkal. Ezért kérlek, az ilyen gondolatoknál mindig

gondolj arra, hogy ez üzenet, és gondolj a célszemélyre. Vagy arra, hogyáltalános, és akkor mindenki megkapja.

„Hú, ez baromira bonyolultan hangzik – gondolta Monic lehangoltan.– Mi van, ha nem tudom csinálni?”

„Valójában nem olyan bonyolult. Csák kicsit túl gyorsan kezdtünk beleaz id ő hiány miatt. Kis gyakorlás után menni fog.”

Ebben a pillanatban egy másik _Ex_Jo_ elkezdett üvöltözni, hogyRIADÓ, RIADÓ, RIADÓ!!!

De nem, ez nem is egy másik _Ex_Jo_, hanem ugyanaz, aki még jelenleg is vele beszél, csak épp ő egyszerre sok-sok irányba is tud



kommunikálni.És amíg az egyik része vele beszél, a másik azt üvöltözi: RIADÓ,

RIADÓ, RIADÓ, LŐNEK RÁNK, LŐNEK RÁNK!

Danny Hillnek meglehetősen szörnyű éjszakája volt. Monic eltűnt, ő pedig betegre izgulta magát miatta. Ez az átkozott kis cafka, amilyenfelelőtlen és szeszélyes, bármikor bármi történhet vele. Ami bizonynagyon kellemetlen lenne, mivel az ő – Danny – megélhetésenagymértékben függött a lány egészségi állapotától, hiszen ő volt Monicmenedzsere.

Danny fiú természetesen tökéletesen feljogosítva érezte magát, hogyfelkutassa a lány minden holmiját egy kis f ű után, amivel kissé le tudná

csillapítani zaklatott kedélyállapotát: de nem talált. Ettől dühös lett.Biztos volt benne, hogy a kis ribanc kábítószerezik. Máskülönben nem

lennének ilyen hülye képzelődései, mint amilyenek rátörtek a karambolután. Elvégre ha már egyszer a fejének semmi baja, hát mi mástóllennének?

Egyébként pedig minden művész szívja a füvet, neki aztán ne mondjameg senki, hogy nem így van, nagyon is jól ismeri ő a fajtájukat. Ésmivel olyan alaposan bent van a show-bizniszben, még azzal is pontosantisztában van, hogy egy csomó művészt a saját ügynöke szoktat rá adrogokra, mert így sokkal kezelhetőbbé válnak.

Nos, Monic legalább okos, és nem lehet nála füvet találni.Na persze ez most az ő idegességén nem igazán segített, így hát

feltörte Monic bárszekrényét, és elkezdte magába tölteni az ott találhatópiát. Ennek meg is lett az eredménye. Éjfél felé kiment a mosdóba, éselhányta magát, utána pedig kellemes fáradtsággal ment aludni Monicpihe-puha ágyacskájába. Úgy is idevágyott mindig, csak épp úgy, hogy alány is ott legyen vele.

De az álom nem sikerült valami jól, mert az éjszaka kellős közepénarra riadt, hogy az ablakok apró szilánkokra töredezve bevágódnak aszobába, és terepszín ruhát viselő kommandósok árasztják el a lakást.

Mielőtt még üvölthetett volna, egy kéz a szájára tapadt, aztánkirángatták az ágyból.

– Hol a lány? – dörrent rá egy szigorú hang, miközben a szemébevilágítottak.

– Milyen lány? – visított, mert hirtelen fogalma sem volt még arról

sem, hogy ő maga hol a fenében is van.Erre kapott egy hatalmas pofont, amitől csillagokat látott, majd



ugyanaz a hang még egyszer megkérdezte.– Hol a lány?Most már nem merte megkérdezni, hogy milyen lány, inkább

megpróbálta végiggondolni a dolgot. A fenébe is, de hiszen ez Monic

lakása, csak őt kereshetik ezek a… ezek a valakik.– Monic? – kérdezte félénken.– Az ő lakása, nem? – hangzott felelet helyett türelmetlenül.– De igen… Nem tudom, hol van. Én is őt várom…Azt gondolta, nem hisznek majd neki, és jön a következő pofon. Mikor

fogva tartója keményebben megmarkolta a grabancát, zokogva visítanikezdett.

– Kérem, ne! Igazat mondtam, igazat… Esküszöm az élő Istenre, hogy

igazat…De nem törődtek vele. Igaz, pofont sem kapott. Helyette durvánmegpördítették, aztán belelökték Monic egyik formatervezett bőrhuzatú,könnyűfém-szerkezetű székébe, aztán egy hasonlóan formatervezett éjjelilámpával ismét az arcába világítottak.

– Ezek szerint hazajön… – mondta az a határozott férfihang.– Remélem… – lihegte Danny.– Mikorra várja?– Az az igazság, hogy már rég itt kellene lennie. Holnap fontos

dolgunk lesz, és nem szabadna most buliznia… Eddig még sosem csináltailyen alkalmakkor…

– Hm… Maga a barátja?– Nem, nem, dehogyis – ellenkezett hevesen Danny, és arra gondolt,

hány embernek is hazudta azt, hogy rendszeresen kefélgeti a lányt. Sőt,olyan dolgokat is mondott, hogy csak ő tudja kielégíteni, és annyirafelszokta izgatni, mint még senki más, soha, soha azelőtt… Úristen, haezek a fickók hallották a pletykákat, nem fogják megérteni, hogy csupán

szükséges hazugságok voltak az ő image-éhez. Ha nem terjesztené, hogykefélgeti az ügyfeleit, akkor mindenki azt gondolná, hogy buzi vagyimpotens, és ez sokat ártana a jó hírének…

És különben kik ezek, és mit akarnak? Mi a fenét csinálhatott Monic,amibe most őt is jó alaposan belerángatta?

Ekkor a szigorú hangú újra megszólalt.– Akkor végül is ki maga?– Az ügynöke vagyok. Csak az ügynöke, semmi más… Esküszöm.

Terjesztek ugyan olyan pletykákat, hogy kefélgetem a lányt, de ezszemenszedett rágalom, csak azért mondom, hogy…



– Pofa be!– Igenis, pofa be! – Danny engedelmesen elhallgatott.– Nem viselkedett mostanában egy kicsit furcsán a lány? – kérdezte

akkor a hang.

– Még hogy furcsán? – üvöltött fel hirtelen magából kikelve Danny. –És mostanában?!… Ember, maga nem tudja, mit beszél! Ez egy kibaszottprimadonna. Nála az a furcsa, ha nem csinál semmi furcsaságot!…

– Akkor módosítom a kérdést – mondta a hang higgadtan,félbeszakítva Dannyt. – Az utóbbi napokban nem viselkedett kirívóaneltérően attól, mint ahogy általában szokott?

– Nem – rázta a fejét Danny. – A baleset után ugyan a fejébe vettmegint valami rögeszmét, de hát ez a szokásos…

– Miféle baleset?– Nekimentünk egy fának motorral. Mindketten… De én csak azért,mert őt követtem.

– Mikor?– Tegnap… illetve mivel ma már holnap van, hát tegnapelőtt…

Legalábbis azt hiszem, hogy akkor…– Hol?– Harlemben… Nem tudom pontosan, milyen utca… Elhagyott

környék, van ott egy roncstelep is a közelben…– Látta valaki a balesetet?– Volt ott egy nigger… – Danny félbeharapta a mondatot, mert eszébe

jutott, hogy fogalma sincs, a támadóknak milyen a bőrszíne, de már késő volt.

– Milyen nigger? – kérdezte követelőzően a hang, és Dannymegnyugodott.

Szóval nem feketék, az már biztos.– Azt mondta magáról, rendőr. Őt is baleset érte, ugyanúgy lehajtott az

útról a rossz irányba, mint mi Monickal.– A neve?… Mondja a nevét!– Nem tudom… Lehet, hogy nem mutatkozott be.– Ha egyszer rendőr, akkor be kellett mutatkoznia!– Lehet, hogy be akart, de Monic belepofázott, utána meg elfelejtette.– Így történt?– Így.– Az ördögbe is, biztos, hogy nem mondta a nevét?

– Nem – rázta a fejét Danny, és mivel érezte, hogy a hang gazdája kezdegyre csalódottabb lenni, amiből esetleg neki is valami kára származhat,



ha a mérgét rajta tombolná ki, hát megpróbált nagyon együttműködőnektűnni. – Talán egy kicsit kábult volt… Tudják, elég csúnyán megsérült afején, biztos hogy össze kellett varrni vagy kapcsolni neki…

– És ő kocsival volt, vagy szintúgy motorozott?

– Egy nagyon régi Forddal volt. Özönvíz előtti darab… Azt hiszemMustang…– Maga most megvár itt! Fiúk, vigyázzatok rá!Forrest felállt és kiment a szobából. Megvan a fekete fickó, akiről a

jelentés szól. Zsaru, van egy öreg Ford Mustangja, és tegnapelőttfejsérülés érte, amit nyilván kezelt valami orvos, akkor pedig rákerült egyszámítógépes hálózatra… Ez több adat, mint várt ettől a kihallgatástól.

A mobilján a hírszerző részleget hívta. A harmadik csengetés után

felvették, mire egyszerűen bemondta:– Egy zsarut keresek. Van egy öreg Fordja, valószínűleg Mustang, és

tegnapelőtt megsérült a feje Harlemben. Valószínűleg ott rendőr… Ja és asérülés nem lövéstől származik…

– Ez ritka rendőri körökben – mondta a másik oldalon a hang. –Főképp Harlemben.

– Az.– Visszahívom – közölte akkor a hang, majd megszakadt a vonal.„A fenébe is, hogy a francba azonosítanak be engem ezek ilyen

gyorsan? – gondolta Forrest. – Eddig még sosem kellett megmondanom,honnan hívom ő ket…”

Persze nem volt válasz, és nem is igazán akart most ezen töprengeni.Úgy gondolta, épp itt az ideje, hogy megkérdezze, mire mentek

Davidék…

A lézersugár áthatolt a földön, lecsapott a Bíborhullám páncélzatára, ésott egyszerűen elnyelődött: a pajzs, mint minden olyan energia-behatást,

ami elég gyenge volt, felhasználta saját energiakészleteinek bővítésére.A lézersugár után érkező hanghullámot viszont egyszerűen csak

elnyelte, de azt nem alakította át, mert olyan gyenge volt, hogy nem értemeg. Több energiát kellett volna fordítani rá, mint amennyi megtérül.

Mindenesetre a pajzsot irányító egyszerű automatának fogalma semvolt, hogy tevékenységével szép lassan az őrületbe kergeti a lézerlövegetirányító technikust, aki már harmadszorra próbálta ki a fegyvert, és márharmadszorra szedte szét az irányítópultot utána apró darabokra, hogy

aztán letesztelje az egészet, majd mérges fejcsóválások kíséretébenértetlenkedve összerakja, mint hibátlant.



A technikus épp üvöltve káromkodott, amikor David hadnagy hátulrólodalépett hozzá. Telefont tartott a kezében, aminek letakarta amikrofonrészét.

– Őrmester! – szólította meg a liluló fejű katonát, aki erre abbahagyta a

káromkodást, csak a fogait csikorgatta továbbra is, és véreres szemekkelfelettesére nézett.– Sir?– Forrest tábornok érdeklődik, hogy haladunk. Mit mondjak neki?– Mondja azt neki, sir, hogy felmerült néhány technikai részletkérdés,

de már dolgozunk rajta, és amint lerendeztük, készen is vagyunk.David jobb szemét lehunyva kissé féloldalas fejtartással nézett a

férfira. Bár nem szólt semmit, a gesztus ezt sugallta: mondja, jóember,

maga tényleg teljesen hülyének néz engem?Azonban fennhangon csupán ennyit mondott.– Tudja mit, örmi? Ezt mondja el maga a tábornoknak! – Azzal a

kezébe nyomta a tábori telefont.Az őrmester elmarta a készüléket, aztán ijedtében talpra ugrott, és

vigyázzba vágta magát. Nagyon is jól emlékezett, hogy kiabált a tábornokGonsalesszel, amikor legelőször lejött a számítógépterembe, hiszen ő isott volt, bár elbújt egy szék mögé, és úgy csinált, mintha épp a földöngörnyedve nagyon sürgős javítanivalója lenne.

A fenébe is, most meg neki kell jelenteni Forrestnek.– Dankeen őrmester jelentkezem – csuklott bele a kagylóba.– Üdvözlöm, őrmester – hallotta Forrest hangját –, mi jót tud nekem

mondani?– Jót, sir?… Hát azt, hogy felszereltük a löveget, és csináltunk már

három próbalövést.– Ez tényleg nagyon jó hír, Dankeen, tényleg… És milyen

eredménnyel jártak?

– Az eredmény… Hát az eredmények igazából még nem kielégítőek,sir, dolgozunk rajta…

Forrest egy pillanatra elhallgatott a vonal túlsó végén. Mikor újramegszólalt, hangja már nem volt olyan barátságos, mint előtte.

– Mi az, hogy dolgoznak rajta, meg hogy nem kielégítőek? A süketdumát hagyja, őrmester, azt mondja, hogy mi van!

– Egyelőre nem tudok mit mondani, sir – lehelte akkor Dankeenkétségbeesetten, és azt várta, hogy a tábornok mindjárt elkezd vele

üvöltözni.Ehelyett azonban Forrest higgadt hangon ennyit mondott.



– Egy kicsit konkrétabban, Dankeen, ebből még mindig nem érteksemmit!

– Szóval, sir, az a helyzet, hogy David hadnagy utasítására alézerlövegre felszereltünk egy ultrahangos távolságmérőt. Ez, mint

gondolom tudja, úgy működik, hogy kibocsát egy hanghullámot, ami hanekiütközik valaminek, visszaverődik róla, és ebből ki lehet számítani atávolságot…

– Ennyire nem érdekelnek a részletek, Dankeen. Elég nekem annyi,hogy úgy működik, mint a denevér, meg mint a radar…

– Igen, sir, ez mindkettő nagyon jó hasonlat.– Na!… Akkor most azt mondja, hogy mi a probléma?– Hú!… Nincs visszaverődés, sir!

– Hogyan?– Leküldjük a hanghullámot, de nem érkezik vissza. – A technikusösszeszorította a szemét, és felkészült a legrosszabbra.

A tábornok azonban azt mondta.– Ez nagyszerű eredmény, őrmester. Nagyon meg vagyok elégedve

magával. – És a hangjában, ahogy állította is, elégedettség csengett.Semmi gúny. – Figyeljen ide! Van még ilyen ultrahangostávolságérzékelő jük?

– Igen, sir.– Remek. Mennyi idő alatt lehet felszerelni egyet?– Hát ha valaki nagyon gyors, akkor tíz-tizenöt perc alatt.– Maga nagyon gyors, Dankeen, ugye?– Én vagyok a leggyorsabb, sir.– Nagyon helyes, ezt a választ vártam. Próbáljon ki még egy-két

egységet. Aztán ha addig nem hívnám, akkor szereljenek fel egy másiklöveget is, és azon is próbálja ki az egységeket. Ért engem?

– Tökéletesen, sir!

– Helyes, Dankeen! Csak így tovább. Na akkor harcra fel!– Értettem, sir!

Amint Forrest bontotta a vonalat, máris jelzett a mobilja.– Halló? – szólt bele.– Johnnie Smith-nek hívják – hallotta a hírszerző hangját. – Van önnél

papír, hogy felírja a címet?– Egy pillanat! – A tábornok előhúzta a térképtáskából az ufókutató

által nekiajándékozott rendőri jelentést, majd egy tollat. – Mondhatja!Felírta a nevet, majd a címet az akta margójára, aztán miután bontotta a



vonalat, elővett egy elektronikus térképet. Ez úgy nézett ki, mint egyvideojáték: egy kamera meg egy mikrofon volt a szürke téglalap alakúműanyaglapon.

Bemondta a címet, mire a képernyőn megjelent a kért részlet

Harlemről. Célkereszt jelölte a házat, ahol Johnnie Smith lakott.– Pont útba esik – suttogta maga elé elégedetten a tábornok. – Pontútba…

Aztán visszament a másik szobába, ahol a többiek Danny Hillt őrizték.

„Riadó lefújva!”„Mi történt _Ex_Jo_?”„Téves riasztás. Energiasugarakkal lő tték az ű rhajó pajzsát. Az újabb

felmérés azt mutatja, hogy a fegyver kapacitása nem képes ártani a pajzsoknak… A feltételezésem pedig az, hogy a lények nem ismerik atartózkodási helyünket, mert az energiasugarak után gyengébbkereső hullám is érkezett, amit az adataim szerint a távolságbecsléseknélszoktak néha alkalmazni. Természetesen a pajzs elnyelte.”

„Rendben, _Ex_Jo_. A kereső sugarakat ezentúl a pajzs továbbítsa” –küldte az utasítást a herceg.

„Rendben!”„És most mi lesz?” – kérdezte meg ekkor Monic.

A herceg világosan érzékelte, amint a lány erősen ezt gondolja: t ő lem,a hercegnek.

Elmosolyodott. Aranyosnak találta a lány gyakorlatlanságát.„Várunk – sugározta vissza. – Ügyes vagy, egészen jól használod már

a Hidat.”„Köszönöm!”

Danny Hill eszméletlenül és összekötözve hevert Monic de Vitti

ágyában, míg támadói, akiket még ha megölnék érte, sem tudnaazonosítani, a város fölött suhantak, a jelzés nélküli mikrobusszal.Forrest úgy érezte magát, mint egy vadászkutya, aki már látja a maga

előtt menekülő megsebzett prédát.A busz tett egy kört a kérdéses háztömb fölött, aztán leszállt a

szomszédos ház parkolójába, néhány várakozó kocsi közé.Forrest ismerte annyira Harlemet, hogy tisztában legyen vele, nem

lehet itt hagyni csak úgy egy ilyen modern autóbuszt, még akkor sem, ha

valakit kirendel azőrzésére. Egy ember kevés hozzá, kett

őt pedig nemakart nélkülözni, elvégre ki tudja, milyen ember ez a Johnnie Smith. Ezek



a harlemi zsaruk néha igen kemények tudnak lenni. De háthozzáedződhettek az utcán a kemény fiúkhoz, úgyhogy nincs mitcsodálkozni.

– Egyikő jük itt marad, és amikor kiszálltunk, elkezd körözni az épület

felett – parancsolta Forrest. – Döntsék el maguk, ki!Kiszállt az autóból. Négyen követték, az ötödik alak a kormánynálmaradt.

– Felmegyünk, körülkémleljük a szobát, aztán bekopogunk – mondtaDavid embereinek a tábornok. – Nem akarok lövöldözést. Ezek a harlemizsaruk néha nagyon jók…

Azok négyen bólintottak. Jól kiképzi ez a David az embereit, meg kellhagyni – ismerte el magában Damien, aztán nekiindultak.

Az épület bejáratánál nem volt biztonsági zár, simán be tudtak hatolni.Lépcsőn mentek a kérdéses szintre, ott az egyik felderítő apró poloskátvett elő, és az ajtó felületének nyomta, ami odatapadt, ők pedig az aprókúp-fülhallgatóban – amivel plusz a gégéjükre csatlakoztatott parányimikrofonon keresztül folyamatos kapcsolatban voltak egymással – hallanikezdték a lakás neszeit.

Ezután a felderítő infravörös látcsövet vett elő, és benézett vele alakásba.

– Egy konyha balra, egy fürdő, egy WC, egymás mellett jobbra,előszoba egyenesen és a végén szoba – sorolta. – A szobában egy nő ésegy férfi. Meztelenek, egy ágyban fekszenek.

Mikor befejezte, Forrest egy intéssel elkérte tőle a látócsövet, és ő isbenézett.

Mikor végzett, visszaadta a látcsövet a katonának, és megnyomta acsengőt.

Mocorgás támadt odabent. Forrest még kettőt csengetett. Nemerőszakosan, csak annyira, hogy bent biztos felébredjenek.

– Úgy álljanak, hogy jól láthassa önöket – suttogta a négy katonának. –Mikor bemegyünk, észrevétlenül körbeveszik.

Suttogásának másik suttogás vetett véget.– Jön – mondta a felderítő, akinél az infravörös látcső volt, aztán

összecsukta, és a nadrágja zsebébe csúsztatta.Johnnie a kukucskán keresztül nézte az öt katonát, élükön a

tábornokkal. Az álom teljesen kiröppent a szeméből. Vajon mitakarhatnak?

Elfogni nem, mert akkor már rátörték volna az ajtót. Jobb, ha kinyitja,hiszen itt van vele Sally is, akire vigyázni kell, nem szeretné valami őrült



akció kellős közepébe sodorni.– Ki az? – kérdezte meg.– Üdvözlöm – mondta túloldalt a tábornoki rangjelzést viselő férfi. –

Engem Damien Forrestnek hívnak, az Egyesült Államok Hadseregének

tábornoka vagyok. Elnézést, hogy ilyen későn… vagy korán… hehehe…nem is tudom, mi a helyes… nos, elnézést, hogy felébresztettük, denéhány kérdést szeretnénk feltenni önnek.

– Milyen kérdéseket?A tábornok körülnézett. Arckifejezése azt sugallta, hogy még a falnak

is füle van.– Ezt jobb szeretnénk bent megbeszélni, ha nincs ellenére.– Egy perc türelmet, míg magamra kapok valamit!

– Természetesen! – udvariaskodott előzékenyen a tábornok.Johnnie kikapcsolta a falra szerelt kommunikációs egységet, aztán

visszament a szobába.– Öltözz fel, szívem, vendégeket kaptunk!– Kiket? – kérdezte Sally, aki ellenállhatatlanul gyönyörű volt

meztelenül, kócos fejjel.Johnnie nem is bírta elviselni, hogy kedvtelve végig ne mérje.– Katonák.– Gondolod, hogy… – Sally már majdnem kimondta, hogy lehet-e

valami összefüggés az idegenekkel, de a férfi figyelmeztető arckifejezése,és az ajkán keresztbe tett mutatóujja beleforrasztotta a szót.

– Nem tudom, édes. Mindenesetre muszáj beengednünk őket.Sally kiugrott az ágyból, és magára kapta a köntösét.– Gyönyörű vagy, és ha elmentek, meg foglak erőszakolni – mondta

Johnnie, és nem érdekelte, hogy tisztában van vele: azok ott kint mindenthallanak.

– Az nem lesz erőszak – rázta a fejét a lány.

Johnnie az éjjeliszekrény felé fordult. Ott volt a felső fiókban az egyikpisztolya… Úgy döntött, egyelőre ott is hagyja.

Elindult az előszoba felé, és kinyitotta a bejárati ajtót. A katonákazonnal elözönlötték az apró előszobát.

A konyha felé szerette volna őket terelni, de ők már meg is indultak aszoba irányába, mire mit volt mit tenni, ment utánuk. Ideges volt, decsakis azért, mert Sally is itt van.

Észrevette, hogy a katonák úgy helyezkednek, hogy körbevegyék őt.

Akkor már tudta, hogy bizony ezek az idegenek miatt jöttek.– Motozzák meg! – mondta Forrest, ő maga pedig az éjjeliszekrényhez



lépett, aztán kinyitotta a legfelső fiókot. Kivette belőle Johnnie szolgálaticoltját, és a szekrény tetejére tette. De ennyi még nem volt elég neki, mertsorra nyitogatta a többi fiókot is, és mindegyikbe bele-bele turkált.

– Mégis, mit csinál maga? – szólt rá Sally ijedten, de azért

meglehetősen dühösen.– Ugyan, szívem! – csitítgatta Johnnie féltőn. – Az urak csakrutinszerűen járnak el! Semmi gond… Semmi gond…

A férfi mindenáron azt akarta, hogy a katonák figyelmét a sajátszemélye kösse le, és Sally amennyire lehet, maradjon ki a dolgokból.

A lány elhallgatott, Forrest pedig benyúlt az éjjeliszekrény alá, és ottmegtalálta Johnnie második pisztolyát.

– Nincs több? – kérdezte a férfitől.

– Nincs – válaszolt azőszintén, és közben arra gondolta, ki lehet ez atábornok? Hogy profi, az már biztos.

– Remek – bólogatott Damien, és a második pisztolyt is azéjjeliszekrényre helyezte. Kifejezéstelen tekintettel figyelte, ahogy azemberei megmotozzák Johnnie-t.

Aztán csörgött a mobilja. Mielőtt kikapcsolta, vetett rá egy pillantást.A digitális kijelzőn David felirat világított. Á, ez fontos lehet.

– Elnézést! – mondta, aztán bekapcsolta a készüléket. – Tessék!Nem David volt. Csak az ő telefonja.– Dankeen vagyok, sir, Dankeen őrmester – hallott egy nagyon izgatott

hangot. – Valami nagyon fontos felfedezést tettem. Elmondhatom?– Persze, mondja, de csak nagyon gyorsan!– Nos, sir, most ugyanaz az ultrahangos távolságmérő működik.

Anélkül, hogy hozzányúltam volna.– És ez mit jelent?– Azt jelenti, sir, hogy itt vannak, ahogy ön is állította.– Azaz?

– Eszembe jutott, hogy a radar sosem érzékeli őket… Az UFO- jelentésekben mindig az volt, hogy a radar nem érzékelte őket… És mostmár mi sem érzékeljük. Eddig elnyelte valami a keresőhullámot, de mostmeg átengedi. Ez bizonyíték arra, hogy van ott valami, ami manipulálnitudja ezeket a hullámokat…

– A pontos helyet lokalizálták?– Nem lehet, uram. Bárhol lehetnek itt a föld alatt. Nincs műszerünk,

ami kimutathatná.

– Hm… Rendben. Várjanak meg, nemsokára ott vagyok.Kikapcsolta a készüléket, aztán visszafordult Johnnie felé.



– Szépen gyógyul a sebe – mutatott a férfi fején lévő varratra. – Hogyszerezte?

– Nekimentem egy fának.– Mit tud Monica de Vittiről?

– Ő is nekiment egy fának, ugyanott, ahol én. Csak ő motorral volt –válaszolt Johnnie gondolkodás nélkül.– És most az idegenek űrhajóján tartózkodik?– Hogy hol? – ráncolta össze az arcát értetlenül Johnnie, mire a

tábornok ugyanolyan fa arccal, mint az imént, megismételte.– Azt kérdeztem, hogy most az idegenek űrhajóján tartózkodik-e?– Ezt én nem tudhatom…– De igen, tudja bizony. És szeretném, ha együtt működne velünk!

– Bármiben, amiben tudok – bólogatott Johnnie.– Jól van. Tulajdonképpen a kisasszony minket nem érdekel. Azidegenek érdekelnek. Nagyjából tudjuk is, hol vannak, csak azt nem,hogy lehet velük érintkezésbe lépni. Azért jöttünk önhöz, hogy ebbensegítsen.

– Akkor rossz helyre jöttek… Gondolják, ha ide leszállt volna egyUFO… mert gondolom erről van szó… akkor pont velem lépnénekkapcsolatba? Ez elég hihetetlenül hangzik, nem? Elvégre ki vagyok én?Csak egy egyszerű, harlemi zsaru. Ha én UFO lennék, higgye el, magátválasztanám…

– Kevés az időm – mondta akkor Forrest. – Higgye el, hogy ki tudomszedni önből az információt.

– Azt kétlem – mosolygott Johnnie barátságosan.– Nem magát fogom bántani, hanem őt! – Forrest elővette a szolgálati

pisztolyát, és Sallyre fogta.Johnnie indult volna előre, de lefogták, és egy ugyanolyan revolver

csöve szegeződött a tarkójának, mint amilyet a tábornok Sallyre

irányított. Persze ő ezt nem láthatta, csak érezte a haja tövében a fémcső érintését.

– Ezt nem meri megtenni! – dühöngött és rettegett egyszerre.– Dehogynem!Johnnie vonaglani kezdett.– Nem, ezt nem… – azonban nem mondhatta végig, mert a tábornok

meghúzta a ravaszt.Halk pukkanás, a következő pillanatban Sally összerándult, és

felsikoltott. A combjából ömleni kezdett a vér. Remegve ráborult, ésmagához ölelte a megsebzett testrészt.





– Figyelek.– Az nem elég, Johnnie. Nagyon kell figyelnie! Ért engem?– Értem, és nagyon figyelek.– Tudja, Johnnie, az élet a fegyelemről szól. Ön rendkívül

fegyelmezetlen. Túlságosan is az érzelmei irányítják a cselekedeteit.Lehet, hogy úgy egyébként nagyon jó a szakmájában, ezt nincs okommegkérdő jelezni, viszont fegyelmezetlen… Ez a szituáció egészenmásképp is alakulhatott volna, ha jobban tud uralkodni az érzelmein.Ugye, érti, miről beszélek, Johnnie?

– Értem.– Nagyon remélem, hogy így van… Tudja, Johnnie, sokszor életet

menthet az, hogy valaki kellőképp fegyelmezett… Azért mondom el ezt

annyiféleképpen, mert nagyon-nagyon meghatározza a jövő

t. Az önök jövő jét. Elmondom tehát, miről van szó!… Fel fogunk menni a tetőre,érti?

– Értem.– Akkor ismételje el, kérem!– Felmegyünk a tetőre, igen…– Ott vár minket majd egy kis mikrobusz. Nos?– Ott vár minket egy mikrobusz.– Helyes. Ez visz majd mindannyiunkat a célterülethez. Rendben?– Ez visz majd minket oda… Rendben.– És nagyon fog sietni.– Nagyon fog sietni, oké.– Tudja, hogy miért?– Miért?– Mert Sally a biztosíték. Ha nem érünk oda időben, neki vége.– Azt nem! – ellenkezett Johnnie.– De igen, Johnnie! Így biztos, hogy nem akar majd trükközni… Mert

én nem becsülöm magát alul, Johnnie, tudom, hogy nagyon jó. Hamegharagszik ránk, még akár ötünkkel is elbánhat… – vállat vont. –Miért ne lenne lehetséges? Miért ne? De azt jól jegyezze meg, amikrobusz csak akkor viszi el önt meg Sallyt, ha ön jól viselkedik. HogySallyvel nem lesz gond, azt biztosra veszem… Nos, Johnnie, mikor visziel önt a mikrobusz? Válaszoljon!

– Ha jófiú leszek.– Ez azért is fontos, mert ha lelövöm Sallyt, akkor már nem tud eljutni

vele egy kórházba… De az idegenek a fejlett technológiájukkal mégsegíthetnek, igaz, Johnnie?



Johnnie fejében egyszerre összeállt a kép, mi a fészkes fenét is akarForrest…

Felüvöltött, és újult erővel próbált kiszabadulni.– Figyeljen, Johnnie! – hallotta a tábornok hangját.

És Johnnie nem tudott nem oda nézni.Forrest a lányra irányította a pisztolyt, és háromszor egymás utánmeghúzta a ravaszt. Mint ahogy az előbb eljátszotta.

Sallyt szinte odaszegezték a lövedékek az ágyhoz. Fehér köpenyehátán három vörös folt jelent meg, ami ahogy a férfi nézte, folyamatosanegyre nőtt, egyre csak terjedt, arra készülve, hogy mohón felzabáljonminden fehérséget a fürdőköpenyen.

Johnnie nyüszített a fájdalomtól.

– Engedjék el! – hallotta a tábornok hangját, mire megszűnt a tagjaitbéklyóba fogó kezek szorítása.

Johnnie térdre esett. Két kezét összekulcsolta maga előtt, minthaimádkozni akarna.

Aztán hirtelen talpra állt, és szétválasztotta az ujjait. Hihetetlengyorsasággal csúszott előre, nem lehetett felkészülni rá.

Most megöli Forrestet!Mélyről indult el az energia, végighullámzott a testén, minden egyes

izmán, minden egyes idegszálán, végül pedig egy hörgő kiáltásba, amimegremegtette a falakat, és élete legnagyobb ütésében csúcsosodott ki,arra készülve, hogy mindent összetörjön, ami az útját éri.

Forrest az utolsó pillanatban táncolt el az ütés elöl. Érezte a szelét, éstisztában volt vele, hogy ha eléri, azonnal meghalt volna.

Johnnie háta mögé táncolt. Ajka ott volt a férfi fülénél.– A mikrobusz, Johnnie, a mikrobusz – suttogta. – Ne felejtse el!Aztán biztonságos távolságra húzódott tőle.Johnnie keze lehullt a teste mellé.

Aztán tehetetlenségében és kétségbeesésében a mennyezet feléfordította a fejét, és szívet tépően felüvöltött.



Szívdobbanás

– Johnnie, a mikrobusz… Gondoljon a mikrobuszra, Johnnie!… Ésgondoljon a fegyelemre is, Johnnie!

A hang, bár csak nagy nehézségek árán, de mégis valamelyestvisszatérítette a valóságba.

Egy kegyetlen valóságba!De akkor is igaza van, igaza van, igaza van: jól tudod. A fegyelem

életet menthet…Mikor nem tombolhatod ki magad…Pedig a szív épp meg akar szakadni.És a lelked szét próbál hasadni.A fájdalom pedig ott reszket végig a gerinced mentén.És görcsbe ránt.

És hányingered támad tőle.És legszívesebben a földön fetrengenél.De nem teheted, nem teheted, nem teheted egyiket sem.Mert az idő véges.Minden, ami történt, történik, vagy történni fog, belefér egyetlen

szívdobbanásba.Egyetlen szív dobbanása.Szeretted szívének dobbanása.

Ez minden: a kezdet és a vég.Ezt minden, amiért születni érdemes.Ez minden, amiért élni érdemes.Ez minden, amiért küzdeni érdemes.Ez minden, amiért meghalni érdemes.Ennyi és nem több.Legalábbis te így érzed.

És bármit megtennél, hogy legyen még egy dobbanás. Csak még egy,



és még egy, és még egy, és kedvesed vére ne a kihűlni készülő ágyatöntözze, hanem az arcát pirosítsa, hevítse.

De nincs idő a fájdalomra.

Nincs idő a bosszúra.Nincs idő gondolkodni.

Csak egy valamit lehet tenni. Felkapni a lányt, a karjaidba zárni, afülébe suttogni, hogy nem lesz semmi baj, majd minden jó lesz, minden

jóra fordul… nem lesz semmi baj, minden jó lesz, minden jóra fordul,meglásd…

Vére most a te testedet öntözi, karját széttárja, de ez csak a gravitáció,

ami lefelé húzza. Könnyű

és puha a teste, ismered minden rejtekét. Szintemilliméter pontossággal tudod, ha el akarsz érni valamit, hol kellmegérinteni, hova kell csókot lehelni. Gyönyörű, fekete haja, ami szintemár kék, lefelé omlik, ahogy a feje is hátra bicsaklik.

Egy újabb szívdobbanás.És egy újabb…És egy újabb…A te szíved dobbanásai.

És bár ez a szív ő érte dobog, mégis minden egyes újabb dobbanás azesélyét csökkenti, hogy saját drága szíve újra beinduljon, és ismét együtt

játssza ritmusát a tiéddel.

Nem, őt már tényleg nem mentheted meg azzal, ha orvoshoz viszed.Egyetlen esélyed az idegenek fejlettebb technológiája, ez az egyetlenesélyed.

És miközben szaladsz az ajtó felé, karodban a kedveseddel, némán

üvöltesz:„Segítsetek, segítsetek, SEGÍTSETEK!… NAGYON KÉRLEK,SEGÍTSETEK!!!…”

Nem hallod, hogy válaszolnának. Nem hallasz semmit.Minden süket csend.Ahogy kívül, úgy belül.Lassan mindent elnyel a sötétség.

„Segítsetek, segítsetek, SEGÍTSETEK!… NAGYON KÉRLEK,SEGÍTSETEK!!!…”



A sötétség, a semmi követe…

„Johnnie, Johnnie, Johnnie, itt vagyok… A herceg vagyok!”

Lépcsőfokok előtted.Lépcsősorok utánad.Lépcsők alattad.És lépések, lépések, lépések, egyre fel, egyre csak fel, futó lépések.És minden lépés egy-egy szívdobbanás.Egy-egy újabb szívdobbanás.Újra és újra egy szívdobbanás.Szívdobbanás…

Visszhangok a sötétségben.Mely sötétség nem más, mint:A rettegett.A gonosz.Az elátkozott.A könyörtelen.Az érzelemmentes.

Mely örök éjt borítana rá…

„SEGÍTSETEK, SEGÍTSETEK, SEGÍTSETEK, KÉRLEK, KÉRLEK,KÉRLEK!…”

„HALLAK, JOHNNIE, HALLAK!… CSAK NEM ÉRTELEK. MI A BAJ, JOHNNIE?…”

„SEGÍTSETEK!…”„MI A BAJ, JOHNNIE?”

„SEGÍTSETEK!…”„HALLASZ, JOHNNIE?… A HERCEG VAGYOK…”

Arcok, melyek a nyitott ajtók mögül bámulnak reád rémülten.Felébresztetted őket, mikor olyan kétségbeesetten kiabáltál nem rég alakásban, és most tudni akarják, mi a baj?

Nem. Valójában azt akarják tudni, hogy ez a baj fenyegetheti-e őket is.Néhányukat érdekel a bánatod, néhányukat nem, néhányan részvétet

éreznek irántad, néhányan talán sírnak is majd. De mind egy kicsitmegkönnyebbül, hogy a baj elvonult veled…



Na de persze te nem is látod őket, csak rohansz, rohansz, rohanszfelfelé a lépcsőn…

A sötétség arra készült, hogy mindörökké tartó, szerelmes ölelésével

magába fogadja.S te kerested a kitérést.Kerested a menekvést.Kerested a reményt.

A mikrobusz. A sötétségből tört elő, a fényszórói rád világítottak,hangja halk süvöltés volt az éjszakában, de te nem érzékeltél belőlesemmit…

„JOHNNIE, JOHNNIE, JOHNNIE, HA HALLASZ, KÉRLEK JELEZD! A HERCEG VAGYOK. NEM ÉRTELEK, JOHNNIE, NAGYON ÖSSZE VAGY KUSZÁLÓDVA. MI TÖRTÉNT? MI TÖRTÉNT? _Ex_Jo_,SEGÍTS MÁR!…”

Nem, nem létezik szép halál, és az övé sem az volt.Pedig ott voltál te, hogy fogjad a kezét.Ott voltál, ha kell, megtöröld homlokát.Ott voltál, hogy elmondj érte száz, ezer imát.

Ott voltál, hogy a füledbe súgja minden bánatát.De nem mondott semmit, hiába hallgattad volna, nem mondott, nem

mondott semmit, hiába kérdezted volna.Pedig ott voltál, hogy könnyet ejts érte, miközben a kezedre…A két kezedre ömlött drága vére…Elkeveredve könnyeiddel, hogy a szeretet és a fájdalom óceánját

alkossák meg együtt…És te nem akartad elhinni, nem akartad elfogadni a

visszavonhatatlant…

„SEGÍTSETEK, SEGÍTSETEK, SEGÍTSETEK, KÉRLEK, KÉRLEK,KÉRLEK!…”

„Megfejtettem, herceg… Meghalt a kedvese. A hajó felé tart vele, azt akarja, hogy megmentsük.”

„Kapcsolatba tudsz vele lépni, _Ex_Jo_?”„Sajnos, nem, herceg. Nem reagál semmire…”„Mit tehetünk érte?”„Attól tartok, semmit. A szabályzat értelmében nem fedhetjük fel



magunkat… Ez még akkor is első dleges, ha életek múlnak rajta…”„Doki?”„Mit mondhatnék én?”„Tudnál segíteni a lányon?”

„Vakon nem tudom megmondani, herceg. Látnom kéne… Rá kellenekötni a mű szereimre…”„Kapitány?”„Bár minden részvétem a barátunké, Johnnie-é, nem kockáztathatunk.

Sajnos… sajnos azt kell, hogy mondjam, az észrevétlenségünk sokkal fontosabb, mint egy emberélet… A Szövetség sok-sok értékes emberbő láll, nem kockáztathatunk az ő érdekükben…”

„És én vagyok az egyetlen ember, aki ezt megvétózhatja.”

„Így van, herceg!”„Jól van! Jól van… _Ex_Jo_, ahogy ideértek, hozd be ő ket gyorsan!…Gyorsan, gyorsan… Tudjátok, nektek igazatok van, ez egy helytelendöntés. De az is helytelen lenne, ha hagynám beleszakadni a szívem, hogynem próbáltam meg segíteni egy barátomon…”



Bíborhullám

Fény támadt a hajnali szürkeségben…Ha voltak is olyanok, akiket az első pillanatban becsapott a jelenség, és

azt hitték, hogy a nap kel fel csupán ily hirtelenjében, hát tévedtek.A föld alól tört elő a fény. Olyan volt, mintha valami angyal nyújtotta

volna ki a glóriáját Johnnie felé, a szivárvány színeinek ragyogásávalfogta körbe a férfit, és a karjaiban lévő asszony alakját.

Aztán hirtelen eltűntek mindenki szeme elől.Az egész röviddel azután történt, hogy a mikrobusz leszállt, és Johnnie

Smith kiugrott belőle Sallyvel a karjában, majd elindult előre a mezőn.Fogalma sem volt, hol a bejárat, csak ment, maga sem tudta hova, mert

nem bírt volna megmaradni egy helyben…Forrest tábornok ott ment közvetlenül mögöttük.

– Látták? Látták?… – üvöltözött vadul körülnézve, mikor Johnnie-ékatelragadta a fény. A pisztolya akkor már a kezében volt, azzal hadonászottösszevissza. – Maguk is látták?

Először nem válaszolt neki senki, annyira meg voltak döbbenve. Dehát ha egy tábornok kérdez valamit, arra muszáj válaszolni, úgyhogykisvártatva mégis megszólalt valaki, halk, bizonytalan hangon.

– Láttuk, tábornok úr.Forrest ekkor már a gödör szélénél állt.

„Ezek szerint nem teleportáció” – gondolta, egy apró, erős fény

ű ceruzalámpával bevilágítva a szabályos kör alakú nyílást. Pedig olyan

gyorsan eltűntek Johnnie-ék, hogy először arra gondolt, hogy az.Katonák vették körül.– Nem egyenesen lefelé vezet a gödör, sir – mondta az egyikük, aki

egy ugyanolyan lámpával lehasalva kezdte vizsgálgatni a lyuk belsejét.– Mindegy, ha őket le tudták vinni itt, akkor nekünk is sikerülni fog.

Hozzanak lézert! Behatolunk!

Johnnie még egy kicsit szédült az iménti utazástól, úgyhogy amikor



kinyílt előtte a Bíborhullám bejárata, megtántorodott.Erős kezek kapták el, valaki más pedig mindenféle teketóriázás nélkül

kitépte kezéből Sallyt, és elvitte tőle.Ő pedig, mint egy automata, máris megindult utána.

Most már felismerte az alakot, aki támogatta. A herceg volt. Aki pedigSallyt cipelte, az az orvos.A herceg nem engedte be Johnnie-t a gyengélkedőre, egy másik

helyiség felé terelgette, amikor pedig a férfi ellenkezni kezdett,egyszerűen a két karjánál fogva könnyedén a levegőbe emelte, mint egypróbababát, és végigszáguldott vele a folyosón. Johnnie hiába próbáltmegszabadulni, egyszerűen képtelen volt kikecmeregni a hihetetlenülerős szorításból.

Egy mosdóba mentek. Azonnal megismerte, hogy mi az, mertugyanolyan volt, mint amilyenek itt a Földön vannak. Legalábbismajdnem ugyanolyan. Luxuskivitelben.

A herceg odavitte a legközelebbi zuhanyzóhoz, leszedte róla a köntöst,berakta valami fiókszerűségbe, őt magát pedig papucsostul belökte azuhanyrózsa alá.

Azonnal ömleni kezdett rá a víz. De csak rá, hiába állt előtte a hercegalig egy lépésnyire, ő nem kapott belőle egy cseppet sem. Persze lehet,hogy nem is víz volt, mert lemosott róla pillanatok alatt mindent: vért,koszt, izzadságot, és a fején lévő sebek is iszonyúan el kezdtek égni,amikor végigcsorgott rajtuk.

Mikor pedig kilépett a zuhany alól, ugyanolyan pillanatok alatt eltűnt abőréről és a papucsáról az összes folyadék. Semmi nyom, semmiszárazságérzet nem maradt utána. És már nem véreztek a sebek sem.

Máskor talán érdekelték volna az ilyen kis „csodák” mögött lapulófejlett technológiai érdekességek, most azonban semmi másra nem tudottgondolni, csak arra: mi van Sallyvel, mi van Sallyvel?

– Most már odamehetünk hozzá… De nincsenek jó híreim… – mondtaa herceg, miközben a fiókból, ahova a zuhanyozás elején betette a véresköntöst, most előhúzta ugyanazt teljesen szárazon és teljesen tisztán,majd Johnnie kezébe nyomta, akinek fel sem tűnt, hogy az aranyhajúmindenféle tolmácsberendezés nélkül beszéli az angolt, méghozzátökéletes harlemi kiejtéssel és szlenggel.

– Mi van vele? – követelte Johnnie a választ.– Majd a doki elmondja.

„A fenébe is, herceg, azt szerettem volna, ha te mondod el neki, hiszente állsz hozzá a legközelebb” – jött ebben a pillanatban az orvos üzenete.



„Ez igaz, csakhogy én nem tudom megtenni – válaszolt némán aherceg, miközben gyengéden karon fogta Johnnie-t, és elindult vele agyengélkedő felé. – Legszívesebben még a közelben sem lennék, amikor közlöd…”

„Idegenek a f ő bejáratnál. Idegenek a f ő bejáratnál – közölte ekkor_Ex_Jo_ nyugodtan. – Eltávolíthatom ő ket?”„Csak ha agresszívan viselkednek – jött a Hídon át a kapitány válasza.„Épp energiasugarakkal lövik az ajtót. Ez elég agresszív, nem?”„De igen. Mondj nekik, „pápá”-t, _Ex_Jo_!”

Forrest először azt hitte, hogy a lézerkarabély robbant fel. Na deekkorát?

Hatalmas erő

ragadta magávalőket, és csak repültek, repültek, repültekvégig a földbe vájt folyosón, vissza arra, ahonnan jöttek.

Nem érzett fájdalmat egyetlen testrészében sem, de nem hagyta magátillúziókba ringatni, tisztában volt vele, hogy amikor az ember belevetimagát a csata hevébe, és a vérében száguld az adrenalin, nem érezsemmit. Még extrém esetekben akár levághatják a fél kezét is valakinek,és fogalma sincs róla, hogy ez történt vele.

Aztán amikor sértetlenül megérkeztek a felszínre, és valami puhánlepottyantotta őket a földre, márt tisztában volt vele, hogy nem a

lézerkarabély volt az oka.– Jaj, Istenem, meghaltunk! – sopánkodott mellette az egyik katona

rémülten.Arrafelé fordult.– Na, azt azért még nem – vigasztalta a férfit.– Hú… bizony, ez meleg helyzet volt – sóhajtott fel egy másik fickó.Forrestnek az ő számára is volt pár vigasztaló szava:– Ne csüggedjen, fiam – szólt rá –, lehet még ilyenben része. Ugyanis

visszamegyünk.A katonák összenéztek mögötte. De hát mit tehettek? A parancs azparancs.

„Kapitány, kapitány, már megint felénk tartanak.”„Hát kitartóak, az egyszer már biztos… Jól van, _Ex_Jo_, várd meg

míg ideérnek, akkor pedig mondj nekik ismét pápá-t!”„Igen, kapitány!”

– Tábornok úr, eszembe jutott valami!



– Na és mi lenne az?– Tudja, az előbb csak akkor repültünk el innen, miután rálőttem az

ajtóra… Hm… Lehet, hogyha nem lövök, akkor most hagynak minket ittmaradni…

– Gondolja?– Esetleg békésen bekopogtathatnánk…– Hát… – mondta Forrest, de nem fejezhette be, mert ebben a

pillanatban a már ismert erő elkapta őket, és máris repültek, repültek,repültek fel a felszínre.

Az emberei ez alkalommal már nem is üvöltöztek, így jól hallotta,ahogy a lézerkarabélyos fickó ezt mondja:

– Tévedteeeeeem…

– Visszajövűűű

nk! – üvöltött Forrest dühösen azűrhajót rejt

őmélységfelé.

A gyengélkedőben voltak. Sally mozdulatlanul lebegett hanyatt fekve alevegőben, és az orvos épp egy átlátszó műanyagzsákot húzott rá.

Mellette fémtálcákon különböző belső szervek hevertek. Ilyen, mintszív, máj, meg egy darab tüdő. Ezeket kisebb mennyiségű vér borította,ezzel szemben Sally teste olyan tisztának és érintetlennek látszott, minthaaz orvos kezelés helyett csupán megfürdette volna.

– Mi ez?!… – üvöltött fel Johnnie az orvos tevékenységét látva, ésneki akart ugrani a férfinak.

Csakhogy a herceg lefogta.„Nincs nálam tolmácsgép – közölte az orvos a herceggel –, úgyhogy

mégis csak neked kell elmondani.”A hercegnek, bármit is gondolt – nem lehetett tudni, mert hirtelen

elzárkózott minden telepatikus kapcsolat elől –, egy arcizma sem rezdült.– Rendben! – mondta végül fennhangon a Szövetség nyelvén, majd

angolra fordítva a szót, azt mondta Johnnie-nak.– Mégiscsak én leszek az, aki választ ad a kérdéseidre. Kérdezz!– Mi ez itt?… Mi történik itt?… – sikoltotta Johnnie.A herceg várt pár pillanatot, aztán megszólalt.– Az orvos azt mondja, hogy ezek a szervek itt – mutatott a tálcák

irányába – hasznavehetetlenek, túlságosan összeroncsolódtak ahhoz,hogy bármit is lehessen kezdeni velük.

– Sallyé?…

– Igen, az övé…– Meghalt?



– Nem teljesen.– Olyan nincs… félig nem halhat meg valaki.– Hm… Nos, a ti értelmezésetek szerint valóban meghalt. A miénk

szerint viszont… Mondok egy Földi kifejezést, hogy megértsd! Szóval, a

mi értelmezésünk szerint csupán kómában van. Még esetlegvisszahozható.– És akkor most?…– Az orvos lefagyasztja Sally testét meg a szerveket, és elvisszük

magunkkal… Otthon nálunk pedig vagy kap új szerveket, vagy arégiekkel kezdenek valamit. Ott megvan hozzá a kellő felszerelés, ittviszont nincs.

– Uram isten!… – Johnnie kétségbeesetten temette arcát a két

tenyerébe. – Mennyi az esélye? – tette fel a kérdést kisvártatva.– Azt mondja, nem tud mit válaszolni erre – tolmácsolt továbbra is aherceg. – Reménykedj! És gondolj arra, amit mondtam. Ami itt a Földöna vég, nálunk talán csak a kezdet… Ő bizakodó. Keveset tud a Földiemberekről, de egyet már sikerült neki visszahoznia a halál torkából,úgyhogy jöhet a következő…

Közben az orvos már teljesen becsomagolta Sallyt, majd a szerveket isegyenként kis műanyag tasakokba tette, és becsúsztatta őket a lány melléa nagy zsákba. Utána elkezdte tolni a föld fölött lebegő Sallyt a kijáratfelé.

– Most hova viszi? – rémült meg Johnnie.– A páncélterembe. Ott tároljuk az ilyen eseteket… Az az egész űrhajó

legbiztonságosabb része.– Várj még! – szólt utána Johnnie, és máris ott volt a zsák mellett.Lehúzta a lány arcáról, megsimogatta, aztán csókot lehelt a hideg

ajkakra. Könny szökött a szemébe…

„Kapitány, kapitány, kapitány, ezek már megint jönnek.”„Nem baj, _Ex_Jo_, egy id ő után majd megunják. Te csak mindigtessékeld ki ő ket, amint ideértek.”

„Rendben, kapitány.”

Ott voltak az ajtónál.– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – sürgette a katonákat Forrest. Ez

alkalommal a derékszíjuknál egymáshoz voltak kapcsolva karabinerekkel

és ejtőerny

ős zsinórokkal, és most mindenki be is l

őtt a folyosó kétoldalába egy-egy kampót, amire szintén rá voltak csatlakozva.



– Na most próbáljanak kicseszni velünk! – mondta győzelemittasan atábornok.

Az erőtér felkapta őket, kiszaggatta a hosszú kampókat a járat falából,és ők repültek…

– Azt hiszem, valami más megoldást kell kitalálnunk – közölteembereivel Damien, mikor az erőtér finoman lepottyantotta őket a gödörszéléhez.

– Te maradj mellettem, Johnnie! – mondta a herceg, és hát Johnnienem is tehetett mást, mivel a herceg megint csak elkapta, és vonszoltamagával.

És most, hogy tudata valamelyest kikerült már a totális zűrzavar

állapotából, minthahallotta

volna, amint a herceg a Hídon

át parancsot ada kapitánynak.„Elmegyünk err ő l az átkozott helyr ő l! – szállt az üzenet. – Készüljetek

a felszállásra!”

– David, David, találjon már ki valamit! Nem igaz, hogy nincs valamimegoldás a… – a kérés lényege arra vonatkozott volna, hogy tudnakmielőbb lejutni a föld alá az űrhajóhoz. Forrest ezzel nyaggatottmindenkit, és mivel David kénytelenségből ment utána, mint a helyettese,

hát a legtöbbször őt.Most azonban nem fejezte be a szekálást, helyette tágra meredt

szemmel, és meglehetősen bambán lefelé kezdett bámulni a földirányába.

Ahogy mindenki más is így csinált.Hallgatták a föld alól előmorajló, síron túlinak ható, mély hangot.A hang épp azt mondta harlemi angolsággal:– Figyelem, figyelem, a Földbolygó képviselőinek! Önök egy startolni

készülő csillaghajó röppályáját keresztezik. Kérjük a személyes épségükmegőrzése érdekében, hagyják el a területet! Ismétlem: kérjük aszemélyes épségük megőrzése érdekében, sürgősen hagyják el a területet!

– Sir, most mit csináljunk? – kérdezte aggódó hangon David.– Á, csak viccelnek – rázta a fejét nemtörődöm módon Forrest. – Meg

akarnak félemlíteni.– Hát, sir, ha azt akarják, nagyon jól csinálják, mert be kell vallanom,

nem sok választ el attól, hogy a gatyámba csináljak.

– Ugyan már, David, itt egy történelmi jelentőség

űpillanat, kétcivilizáció képviselői futnak össze nemsokára, maga meg az emésztése



miatt aggódik? Hát ne aggódjon! Nem lesz semmi baj, ezt akár meg isígérhetem önnek.

– Köszönöm, sir…Ebben a pillanatban talpuk alatt rázkódni kezdett a föld…

„Meg kell, hogy jegyezzem, ezek az idegenek nem túl intelligensek –sugározta _Ex_Jo_. – Már vagy tizedszerre kérem meg ő ket, hogytávozzanak, de még mindig nem mozdulnak. Pedig már megijesztettemő ket egy kis földmorajjal is… Ó, persze, az iménti kijelentésem egyáltalánnem vonatkozik a vezérlő teremben lévő Földlakókra. Ők mindenbizonnyal okosabbak, és már rég elfutottak volna…”

_Ex_Jo_ válaszra várva elhallgatott, de az az igazság, hogy a két

Földlakó egyáltalán nem is figyelt rá. Monic el volt foglalva a herceggel.Mikor az olyan szó nélkül otthagyta a vezérlőben, nagyonelanyátlanodott, ezért amint látta visszaérkezni, felpattant a székből, ésrögtön újra a karjába bújt. Most már nem engedelmeskedett volnasemmiféle utasításnak, aminek eredményeképp el kellett volna engednie aférfit. Úgy látszik, ezzel a herceg is tisztában volt, mert ez alkalommalnem ültette le a lányt. Igaz, hogy nem figyelt rá, de fél kezével gyengédenátkarolva tartotta, és Monicnak ez most elég is volt.

Johnnie pedig még mindig csakis Sallyre tudott gondolni. Kétség és

remény szinte pillanatonként változott a szívében. Egyszer úgy gondolta:igen, az idegenek vannak olyan fejlettek, hogy megmentsék Sallyt, derögtön utána pedig az jutott eszébe: de hát láttad, hogy az orvos kiszedtea belső szerveit. Az, akit becsomagolt abba a fóliazsákba, egy halott volt,igazi halott. A halottak pedig Isten hatáskörébe tartoznak, csakis azövébe.

„Jaj nekem! – rémült meg _Ex_Jo_. – Csak nem megsértettem valakit? Hahó, hahó, megsértettem volna valakit?… Jaj nekem, senki sem

válaszol, úgy látszik, nagyon megsértettem ő ket.”„Nem figyelnek rád, _Ex_Jo_! – válaszolt végre a herceg. – Mássalvannak elfoglalva.”

„Akkor jó!”„És legyünk mi is mással elfoglalva. Meg kell tisztítani a terepet az

ű rhajó felett.”„Le tudom söpörni ő ket is egy er ő térrel, de ahhoz pillanatnyilag kevés

az energiánk, hogy fenn is tartsak egy véd ő pajzsot, ami meggátolja, hogy

visszajöjjenek.”„Nem baj. Ott van még fent a tizenkét robot. Ők majd megoldják a



többit…”

Olyan volt, mintha tornádó csapott volna le rájuk. Egyszer csak alevegőbe emelkedett minden: ember, haditechnika, és repült el a

helyszínről, hogy néhány száz méterrel odébb egymásba gabalyodvatalajt érjenek. Bár azt meg kell jegyezni, hogy olyan nagyságú gépezet,ami már kárt okozhatott volna benne, sosem landolt emberen, havéletlenül fölé került, és az ember nem gurult vagy ugrott el előle, akkorlebegett pár másodpercig fölötte, aztán arrébb rebbent, és csak utána értföldet.

A katonáknak nem nagyon akaródzott visszamenni a terület felé,egyértelmű figyelmeztetésnek tartották azt, ami történt, és eszük ágában

sem volt egy startoló csillaghajónak az útjába állni. Miközbenszétszóródott felszerelésük után kutakodtak, rettegve várták Forrestparancsát, ami visszavezényli őket a célterület fölé.

A tábornok meg ki is adta volna azt az istenverte parancsot, ha nemtörténik valami: a roncstelepről hatalmas csörömpölés közepetteelőmászott tizenkét óriási fémszörnyeteg, és elindult a katonák felé.

Mivel ez egyértelműen fenyegetésnek tűnt, Forrest tűzparancsot adott.Mindenféle lövedékek – a legkisebbtől a szinte már rakéta méretűekig

– száguldoztak a robotok felé, hogy aztán szikrázva lepattanjanak azok

molekuláris páncélzatáról.A katonák menekülésre fogták a dolgot, azonban hamar kiderült, hogy

a fémmonstrumok nem az ő üldözésükre kaptak parancsot. Úgymozogtak, mintha észre sem vennék az embereket, s mire bárki is észbekapott volna, laza láncba fejlődve elállták a célterülethez vezető utat.

Ideges tisztek parancsszavai harsantak a térben, és a rádión keresztülaz éterben. A katonák rendezték soraikat, és harci alakzatban felálltak a

jelenleg néma mozdulatlanságba dermedt fémmonstrumokkal szemben.

– Tölts! – hangzott a parancs, mire a tér megtelt kattogó hangokkal,ahogy az egész század tárat cserélt.– Célra tarts! – Ezt most nem kísérte árulkodó zörgés, csendes

folyamat volt.Forrest figyelmeztetően felemelte a bal kezét. Jobbjában egy szócső

volt, azon keresztül kiáltotta parancsait.Most arra készült, hogy kiadja a tűzparancsot.Kinyitotta a száját.

Azonban ismét megzavarta valami.A célterületen mély morgás hangzott fel, majd ismét remegni kezdett a



föld.Aztán váratlanul a levegőbe emelkedett előttük az egész terület

középen kettéválva, és egy monumentális torony kezdett kinőni a földből,hogy aztán csúcsával az ég felé törjön.

És csak nőtt, csak nőtt, egyre csak nőtt, de még mindig nem volt vége,a katonák eltátották a szájukat, hátraszegték a fejüket, de a torony tetejétmár nem is látták, mintha egyenesen az égig ért volna, de még mindigcsak nőtt, csak nőtt, és már azt hitték, hogy ez így lesz az időkvégezetéig, amikor végre a fúvókák következtek, majd a következő pillanatban az egész monstrum ott lógott a levegőben, és gyorsan, halkantávolodott.

Azt nem tudták, mi hajthatja, hiszen sem láng nem tört elő a

fúvókákból, sem hőség. Valami csendes légmozgás kísérte csak azemelkedést.

Aztán por kezdett szitálni az égből, apró, finom szemcsékben, kapartaa szemet, izgatta a nyálkahártyát, a katonák könnyezve köhögtek,prüszköltek.

Végül a por elültével nyomtalanul eltűnt az űrhajó is…

– Uram, valami gond van az elektromos rendszerrel! – mondta a sof őrrémült hangon. – Nem értem…

– Én viszont igen – válaszolt az öregember reszketeg hangon. Bár areszketegségét most nem testi gyengeség vagy a kora okozta, hanem az,hogy az egész limuzin egyre erősebben vibrált, mintha szét akarna esni. –Azonnal szálljon le, különben lezuhanunk… És szóljon a többieknek is!

A többiek jelen esetben a kis konvoj többi járművét jelentették, ahárom mikrobuszt, amiben az elit egység katonái foglaltak helyet, amásik kettőt, melyekben a testőrök és a technikai személyzet, na és a kétteherautót, egyikben a Jegesemberrel, a másikban pedig a műszaki

felszereléssel.Alighogy a limuzin földet ért, az öregember korához képest hihetetlenfürgeséggel kiugrott belőle. Természetesen a testőrök is rögtön kiugrottaka mikrobuszukból, és körülvették, de az öreget ez most nem nagyonérdekelte, a figyelmét egészen más kötötte le. Egy távcsővel a látóhatártkémlelte.

– Tudtam… – motyogta maga elé elégedett hangon. – Le mertem volnafogadni! – Aztán valamivel hangosabban. – Bones!… Bones!… Figyel

rám, maga átkozott, vagy feldobta végre a talpát itt nekem?– Figyelek önre, uram!



– Ezt nézze meg, Bones, érdemes!A limuzinból kiszálló öreg néger sokkal komótosabban mozgott, mint

a másik férfi. A kezében ő is ugyanolyan elektronikus távcsövet tartott.Ugyanabba az irányba kezdett vele kémlelni, mint a f őnöke.

– Látja, Bones? – kérdezte az.– Látom, uram.– Azt már meg sem merem kérdezni, mit szól hozzá…– Tetszik, uram… Mint egy óriási homokvár. Gyerekkoromban

építettünk ilyet… – a férfi hangja megtelt nosztalgiával.– Pedig nem az, Bones, nem homokvár. Nekem elhiheti. Ezek ő k.

Valami gond van az energiarendszerükkel, ezért a pajzsuk feltöltődött, ésmagához vonzotta a port. Ezért látjuk őket. Figyeljen, Bones, mindjárt

megszabadulnak a portól. Szép látvány lesz… Legalábbis gondolom,hogy ezt nevezik szépnek…És valóban úgy volt, ahogy az öregember mondta. Az űrhajó néhány

pillanatig mozdulatlanul lebegett a térben, mintha láthatatlan szálakkötnék ég és föld közé, aztán a testén villámszerű kisülések futottakvégig.

Aztán a por fentről lefelé végigömlött a testén, szürke fellegekbeborítva az alját, és olyan volt, mintha a semmi táncolt volna sztriptízt,mert ahonnan a por lehullt, maga a csillagos égbolt nézett velükfarkasszemet: az űrhajó láthatatlanná vált.

A porfellegek lassú méltósággal eloszlottak, az ég kitisztult, és többésemmi nem árulkodott arról, hogy nemrég erre járt egy csillaghajó.

Bones szívét elöntötte a megkönnyebbülés. Ezek szerint sikerültmegmenekülniük. Isten most az egyszer meghallgatta őt.

Leeresztette a távcsövet, és az urára nézett. Azon nem látszott, hogyolyan túlságosan megrázná a dolog.

Talán beletörődött volna, hogy vége a játéknak?

Az öreg néger szerette volna ezt hinni. Remélte is, hogy vége van. Hamost sikerült elmenekülni az idegeneknek, akkor vége az I-Projektnek, mert amire erre jár egy újabb űrhajó, az öregember már halott… És ő azutolsó a Tizenkettek közül… Vele együtt a sírba száll az a gonoszság is,ami létrehozta a tervet.

Bárcsak így lenne! Bárcsak így…Viszont azt is nagyon jól tudta, hogy az a nyugalom, amit most a

gazdája arcán lát, valami egészen mást is jelenthet. Bones érezte, hogy

elmúlik a jókedve. Figyelte az urát, ahogy az leereszti a távcsövet, éstűnődő arccal néz fel a csillagokra.



– Úgy látszik, uram, elkéstünk – mondta neki, mert tudta, hogy ezáltalmegkapja a választ.

– Ne reménykedjen, Bones! – Az öregember elrakta a látcsövet, és amobiltelefonját vette a helyébe.

– Értesítsék a Holdat! – szólt bele parancsoló hangon. – Indulhat azűrvadász egység!

Aztán visszafordult Bones felé.– Na, most már azt hiszem, nem lesz gond… Menjünk, nézzük meg,

mi van a Tükörképpel!



A Hold

„Beverly Hills? – érdeklődött _Ex_Jo_. – Nagyszer ű . Úgyis kíváncsivoltam rá. Az elmúlt éjjel 763 865 újságcikket és dokumentumfilmet

futottam át róla. Érdekes hely lehet, csak kicsit ellentmondásos. ” – Olyan hely kell, ahol el tudtok bújni, amíg vissza nem térünk.

Keresni fognak titeket – mondta a herceg.– Ez olyan hely – bólogatott Monic. – A nagybátyám háza.– Az nem jó. Nem tudom, nálatok itt a Földön hogy van, de ha nálunk

nyomoznak valaki után, akkor a legelső, hogy a rokonait és az ismerőseitkeresik fel…

– A nagybátyámról nem tud senki. Én sem tudtam róla egészen addig,míg egyszer csak egész váratlanul be nem jelentkezett nálam. Úgy jött ráa rokonságra, hogy megszállottan kutatgatja a családfákat. Ez a

szenvedélye…„Megérkeztünk” – jelentette be ekkor _Ex_Jo_.– Jól van – mondta fennhangon a herceg. – _Ex_Jo_, kérek képet a

Demonstrációs asztalra!A következő pillanatban ott volt előttük az asztalon Beverly Hills

háromdimenziós, felülnézeti látképe.– Megismered így a házat? – kérdezte a herceg Monictól.– Ezen a környéken lesz – határolt körül az ujjával a lány egy területet,

mire a kép automatikusan kinagyítódott arra a területre. – Megvan, ez aza ház.– Biztos?– Megismerem.– Nagyon jó! – A herceg rámutatott egy pontra. – Ezen az úton fogunk

kitenni titeket az autóddal…– Az autómmal? – csodálkozott a lány.– Amíg a nagy zűrzavar tartott, felszippantottuk… Senki sem fog

észrevenni titeket, erről _Ex_Jo_ gondoskodik… Viszont, bárszabályellenes, szeretnék nektek adni valamit. – A herceg két medált vett



elő, és feléjük nyújtotta. Olyan volt, mint az ő tolmácsmedálja, amitpillanatnyilag nem használt, mivel az éjszaka folyamán hipnotikusbevéséssel megtanulta Monic nyelvét, olyan megfontolásból, ha már itt aFöldön van barátnő je, akkor tudjon is beszélni vele, ahogy ő k szoktak. –

Ezt úgy hívják, hogy Személyi Gondolatfürkész. Ha nálatok van, amíg anaprendszerben tartózkodunk, ha akarjátok, telepatikus kapcsolatbaléphettek velünk… Ha valaki megpróbálja szétszedni, akkormegsemmisíti magát. Átvilágítani pedig nem lehet Földi technikával…

Nézte, ahogy felteszik a medált, közben mosolygott.– Johnnie – szólalt meg aztán. – Ahogy te ránk bíztad a kedvesedet,

ugyanúgy én is rád bízom az enyémet. Kérlek vigyázz rá! Bár nem tudjukelhagyni a naprendszert addig, amíg meg nem javítottuk a

berendezéseinket, mégis örülök, hogy nem kell egyedül hagynom.– Miért nem mehetek veled? – kérdezte meg Monic.Egyszer már kérdezte ugyan, és választ is kapott rá, de az a válasz nem

nagyon volt ínyére. Vesztenivalója nem volt, feltette hát még egyszer:hátha azóta megváltozott a herceg véleménye a dologról.

– Mert a hajó most nem biztonságos.Nos, nem változott meg.A herceg magához ölelte a lányt, és megcsókolta. Monic nem nagyon

akart kibújni az ölelésből, de a férfi gyengéden lefejtette magáról akarjait, amikor eljött az idő.

– Visszajövök érted, megígérem!Aztán a magasból végig nyomon követte, míg elérik a kérdéses

házat…

A Bíborhullám hihetetlen sebességel az égnek vetette karcsú testét.Szemnek láthatatlanul, és a mindenféle kereső műszerek számáraérzékelhetetlenül száguldott bele az örök éjszakába.

Kivágódott a légkörből. A Demonstrációs asztalon ott kéklett a Földhologramja. Egy csodás, kék labda, mely egyre és egyre kisebb lett. Aláthatatlan kötelék, mely az űrhajót és a bolygót összef űzte, ugyanolyanláthatatlanul szakadozott: lassan emlékké válik.

A herceg szívét szomorúság szorította össze.Nem tudta, hogy viszontláthatja-e ezt a bolygót valaha. És épp ezért

nem tudta, vajon viszontláthatja-e a szívének kedves lányt bármikor is. A jövő a Bíborhullám sérülése miatt teljességgel megjósolhatatlanná vált.

„Olyan ez azű

rhajó – gondolta –, mint egy repülő

kripta.”Ezt a gondolatot persze megtartotta magának.



Volt olyan, amit viszont nem.Nagyon szép innen a bolygótok Monic üzente a herceg a Hídon

Documents

Eugene Nordern - Kényszerleszállás II