Eugene Nordern - Kényszerleszállás III

7/14/2019 Eugene Nordern - Kényszerleszállás III.

http://slidepdf.com/reader/full/eugene-nordern-kenyszerleszallas-iii 1/247



E. Nordern: KÉNYSZERLESZÁLLÁS

ALEXANDRA♣



EUGENE NORDERN

KÉNYSZERLESZÁLLÁS3. könyv

GÓLIÁT ÉBREDÉSE

ALEXANDRA♣



Copyright © 1998 Eugene NordernAll rights reserved!

A fedélen Szendrei Tibor festménye látható

ISBN 963 367 469 7

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.ALEXANDRA Kiadója

Felelős kiadó a kft. ügyvezető je



Prológus

Hol volt, vagy hol nem volt…A Nagy Ű rháborúk Koráról és a Száz Bolygó Szövetségér ő l sok

legenda szól.

Az emberek szeretik a meséket, hiszen nagyrészt hozzájuk hasonló,átlagos képességű, egyszerű polgárok szerepelnek bennük, akik aztánfelnőttek az önként vállalt, avagy a sors által rájuk kényszerítettszerepükhöz, és hőssé váltak.

A történelemkönyvek lapjairól tekintenek ránk.Ha pedig egy gyermek valamelyik bolygón egyik este felnéz az

égboltra, és táguló pupilláiban felizzik a visszatükröződő csillagok fénye,hát arra fog gondolni, kedvenc hőse azok között a csillagok között

száguldozott kedvencűrhajójával, hogy odacsapjon az idegengalaktikából érkező támadóknak, jól móresre tanítva őket

merészségükért, pimaszságukért, és amiért ily gálád szándékkal jöttek.Persze, aki kissé szélesebb látókörrel rendelkezik, az tisztában van

vele, hogy a hősöket elfeledik.Mindet. Egytől egyig. Nincs kivétel.Hiszen ki emlékszik már arra, kik voltak a hősök mondjuk millió évvel

ezelőtt?Ki emlékszik arra, hogyan kezdődött az egész?Ki emlékszik arra, hányan, hányszor dúlták már fel a világegyetemet?Ki emlékszik a galaxis méretű rabszolgatartó társadalmakra?Ki emlékszik a csillagközi demokráciákra?Pedig voltak.Szépen sorban végigvonultak a galaxis történelmén, mintha csak

megrendelésre tennék.Akárha tényleg egy mókuskerékben forognánk, egyfolytában ugyanazt

és ugyanazt játszva, immár évmilliók óta.

Persze nem volt szükségszerű, hogy a történelem ismételje önmagát.



Nagyon jól tudták ezt azok is, akik az Őrszemet létrehozták.Tulajdonképpen többes számban kellene említeni, hiszen nagyon sokan

voltak, de mindenki csak így nevezte: Őrszem.Az Őrszem tulajdonképpen rengeteg, teljesen automata és mindenféle

álcázóberendezéssel ellátott űrállomás volt. Ezeket kitelepítették abirodalmak határaira, valamint a galaxis legtávolabbi perifériáira, ésmindenféle mozgást jeleztek, amely a hatáskörükbe esett, hogy aztánhiperberendezéseikkel kijátszva az idő és a távolság hatalmát, üzenetetküldjenek a galaxis középpontjába.

Csakis emiatt történhetett meg, hogy a birodalmak időben értesültek azinváziós hadtestről, mely a galaxison kívülről támadt rájuk – és ígyfelkészülhettek az ellenállásra.

Ami nem azt jelentette, hogy már vége is a háborúnak, mert egy ilyenhatalmas volumenű háborúskodás évszázadokat vagy évezredeket isigénybe vehet, hanem csupán csak azt, hogy a támadók az első menetbennem tudtak jelentősen behatolni a galaxisba.

De hogy később mi lesz, azt talán csak az Istenek tudják…



1. A támadók

A Bíborhullám átkelt a sötétség óceánján…A végtelen sötétség végtelen csendjében lebegett.Csak az emberi gondolatnak volt elég hatalma ahhoz, hogy ezt a

végtelent akarata alá gyűrje.Most is gondolatok cikáztak át a téren, a fénynél is sebesebben.„Szeretlek! És már most hiányzol, pedig még szinte el sem mentél.”Monic az ablaknál állt, és kifelé bámult, mintha csak a felkelő nap

vöröslő korongjában gyönyörködne. Pedig ő csak az űrhajót szerettevolna látni, a Bíborhullámot, ezt az „űrpalotát”, ahogy lelke legtitkosabbzugában elnevezte.

„Én is szeretlek – jött a herceg válasza késedelem nélkül. – Talán még

nem mondtam?…”„De nem ám.” – Valami áthúzott az égen, egy apró, fénylő meteorit,hogy megmerítkezve a nap egyre erősödő fényzuhatagában, örökreeltűnjön a lány szeme elől. Monic hiába tudta, hogy nem lehet a

Bíborhullám, mert az már túl messze van, úgy nézte a rövid életű égilidércfényt, mintha az élete függne tőle. És közben azzal a nem régótalétező készséggel, amit az űrpalotában szerzett, elméje egy részételkülönítette, és folytatta a telepatikus párbeszédet: – Viszont én akkor isszeretlek.”

_Ex_Jo_ mindenféle előzetes figyelmeztetés vagy jelzés nélkül lépettbe a Közvetlen Kommunikációs Híd ba, miáltal kissé összezavarodtak avonalak, így Monic üzenetének vége nem jutott el a herceghez:

„Bármi is történjék!”A Híd szétesett, illetve Monic még hallotta az idegen gondolatokat, de

az ő vonalai már nem működtek. Hiába, még gyakorlatlan, a legapróbbdolgok is képesek „kiütni a nyeregből”.

Na persze ez azt is jelentette, hogy a túloldalon most nem figyelnek rá,

mert ha figyelnének, akkor képesek lennének fenntartani a Hid at anélkül



is, hogy neki erőlködni kellene.Fú, de bonyolult ez a dolog!Ő pedig még olyan keveset tud róla.„Elnézést, herceg, amiért megzavarlak titeket, de ű rhajók közelednek.”

– üzente _Ex_Jo_.Monic, miközben magában némán _Ex_Jo_-t átkozta, megpróbáltvisszakapaszkodni a Híd ra.

„Csak nyugalom, csak nyugalom – gondolta –, mert az efféletelepatikus dolgokhoz nagy koncentráció kell. Ha ideges vagy, az elégrendesen megnehezíti a dolgot.”

Kétségbeesett, valamint meglehetősen izzasztó erőlködését egyelőrenem koronázta siker, így hát nem tudott mit tenni, minthogy csupán

szorongva „hallgatta” azűrhajón áramló kommunikációt.„Hol?” – kérdezte a herceg.

„Hat ű rhajó…”– válaszolt _Ex_Jo_.Aztán csönd lett. Itt esett először teljesen szét a Híd…

Joy ott volt vele.Érezte.Nem tudta, honnan.Nem tudta, hogyan.Csak azt tudta, miért.Ő hívta.A rémülete.És Joy eljött.

Téren innen, vagy téren túlról.Időn innen, vagy időn túlról.Anyagon belül, vagy azon felül.

Energiaként, vagy valami számára ismeretlen létezőként.Élőként? Vagy holtként?Nem számított.Nem számított, hol van: belül vagy kívül.Csak az számított, hogy amikor hívta, eljött, és volt valaki, akivel

megoszthatta magányát és félelmét.

„Félek” – ismerte be neki.

„Tudom – mondta Joy. – Ismerem a félelmet.”„Olyan magányos vagyok.”



„Tudom, milyen rossz a magány.”„Segítesz nekem?”„Megpróbálok.”„Meghaltam?”

„Nem, még nem.”„De meg fogok halni?”„A jövő t csak egy isten ismerheti…”„Hát akkor Isten veled” – zokogott _Ex_Jo_.És meghalt.De mielőtt elkezdett szétesni, még sok, nagyon sok minden történt.

„Mik ezek, csak nem Mark III-asok?” – érdeklődött csodálkozva a

herceg a demonstrációs asztalon kirajzolódó hologramokattanulmányozva._Ex_Jo_ rövid ideig habozott.„Nem, nem azok… Bár kétségtelen tény, hogy az alapmodellt egy Mark

III-as romboló szolgáltathatta, de a rendelkezésemre álló adatok alapjánazt kell mondjam, hogy ez az ű rhajótípus nincs regisztrálva a galaxisegyetlen ismert bolygóján sem.”

„Képesek ártani nekünk?”„Nem tudom – ismerte be _Ex_Jo_ újabb rövid habozás után. –

Alapállapotban nem, de most sérült a hajó…”A herceg ellépett a Taktikai és Demonstrációs asztaltól, és a kémlelő

ablakhoz lépett.A világűr bámult rá kintről fagyos szemekkel. Csillagok sziporkáztak

benne, melyek titkokat hordoztak. Más világok titkait, rejtélyes,ismeretlen életformákét, valamint a végtelen lehetőségek ígéretét.

Hát igen, az a civilizáció, aki kilép a csillagok közé, hamar elveszíti amaterializmusát – ha egyáltalán rendelkezett ilyennel –, mert gyorsan

rájön, hogy ott kint, a csillagok között minden, de tényleg mindenlehetséges. Talán még a mesék szörnyei és varázslói is ott vannak valahol(ha más nem, hát a mágikus dimenziók szektoraiban), sőt esetlegvalamelyik, eddig még ismeretlen bolygón dzsinnek tanyáznak réges-régilámpások mélyén arra várva, hogy egy felderítő űrhajó kíváncsilegénysége kiszabadítsa mágikus cellájából, hogy aztán végreteljesíthesse a feladatát: pusztítson vagy építsen.

És talán maguk az istenek is ott hunyorognak a csillagok között,

láthatatlanul. Figyelik az általuk teremtett emberek sorsát. Aztán, amikornem a terveik szerint alakulnak a dolgok, egyszerűen fogják a játékteret,



és újrarendezik.Nos, igen, ez mind belefér a létezés tág határai közé. Mindaddig, amíg

az egész világegyetemet fel nem térképezik a legjelentéktelenebbelektronpályájáig – vagy még azon is túl –, nem állíthatja senki, hogy

ezek a dolgok nem léteznek valahol.Vagy ha valaki ezt állítja, az a saját kutatása számára emel korlátokat.Mert ha egy lehetőséggel nem nézünk szembe, az a lehetőség még létezik– és hatókörrel bír –, csak mi nem látjuk…

Na persze, bármennyire is szeretett ilyen dolgokon gondolkodni aherceg, miközben farkasszemet néz a csillagok szabdalta, örökéjszakával, ott és akkor, abban a helyzetben csak egy futó és vágyakozógondolat jutott a csillagoknak és az általuk képviselt hatalomnak.

Mert most itt volt egy közelebbi, és igaz, hogy talán a végtelenhezképest jelentéktelennek tűnő, de pillanatnyilag annál sokkal fenyegetőbbhatalom. Az értelem építette űrhajók, melyek esetleg támadó szándékkalközelednek, és ennek a Bíborhullám, sérülése folytán, talán nem tudellenállni.

Miközben a csillagokat bámulta, kiterjesztette tudatát az űrhajók felé.Semmi. Semmilyen gondolat nem jött át hozzá, még egy primitív

automatáé sem.Talán valamilyen gondolatpajzzsal vették körül az űrhajókat?Létezhet a Földnek ilyen technikai felszereltsége?„Kapcsolódjunk össze!” – javasolta _Ex_Jo_, a herceg eredménytelen

kísérletezését figyelve.„Kapcsolódjunk!” – egyezett bele a férfi, mire _Ex_Jo_, amennyire

csak tudta, kiterjesztette a Hidat, és rákapcsolta a hajó legénységénekminden tagját.

A Híd kiterjedt, és most hatalmas intenzitással kémlelte a térbenfeléjük száguldozó űrhajókat.

„Gondolati pajzzsal védik magukat” – állapította meg _Ex_Jo_.„Ezek szerint tudják, hogy kik vagyunk.”„Tudják.”„A kitérés lehet ő ségei?”„Rosszak. A Bíborhullám jelenlegi állapotához képest túl gyorsan

mozognak.”„Tehát?”„Nem tudunk kitérni. Valamelyiküket érintenünk kell. Vagy

visszafordulunk… Attól tartok, nem véletlen, hogy így közelednek. Minthavártak volna ránk.”



Hát igen, bármilyen hihetetlennek is tűnhet első hallásra, egy ilyenvégtelen helyen is, mint a világűr, csapdába lehet valakit ejteni egymegfelelően kivitelezett tervvel. Na és néhány gyors űrhajóval.

A közeledő hat romboló alapállapotban nem tudott volna mit kezdeni a

Bíborhullámmal, mert ha nem sérült, akkor sokkal gyorsabb lett volnanáluk.Ha pedig még a fegyverzetét is lehet használni, hát ebben az esetben

könnyen lehet, hogy a rombolókra csúf végzet vár.Így azonban a karcsú űrhajó úgy verdesett az egyre közeledő ormótlan

monstrumok között, mint egy sebzett fecske a rá vadászó sólyomcsapatszorításában.

„Kapcsolat?” – kérdezte a herceg _Ex_Jo_-tól, bár mivel még mindig

össze voltak kötve a Gondolat Implantátor segítségével, sejtette a választ.Azonban sejtésekre nem alapozhatott, mivel bármilyen érzékeny is ő,_Ex_Jo_ műszerezettségével nem versenyezhet. Az Agy pedig képesolyan tartományban is jeleket fogadni, amire ember már nem képes.

„Negatív” – _Ex_Jo_ egy pillanatra megakadt, mert nem értette,honnan jön ez a kifejezés. Szó mi szó, kissé meg is rémült, mert azt hitte,hogy egy démon.

A démon természetesen nem egy holmi misztikus kísértet, hanem amemória meghibásodása folytán olykor előfordul, hogy bizonyos részeinem elérhetőek, viszont még működnek. Ebben az esetben az ott találhatóinformációk olykor-olykor bekerülhetnek az épp elemzett adatok közé, ésmivel a tudatnak (vagyis az Emberi Viselkedés Mintájú processzornak)nincs tudomása róla, ebből hibás eredmények születhetnek. Vagyis adémon nem más, mint a tudaton belüli apró tudat, aminek ugyan nincsentudata, de úgy viselkedik, mintha lenne. Akárha egy ember fejében szólnavalami hang, ami mindig megmondaná, mit csináljon. A hangot hallószemély akár arról is meg lehetne győződve, hogy őt megszállta valami

„mesebeli démon”, és az utasítgatja.És innen is lett a neve. Az emberi tudat vizsgálatakor kiderült, hogy a

memória azon része, amit sok bolygón tudatalattinak neveznek, tartalmazilyen adatokat, amelyek néha elő jönnek, és akkor olyan, mintha egyidegen lény beszélne az ember fejében. A sötét, III. Kategóriájúbolygókon az ilyen esetekben mindenféle barbár gyógymóddalpróbálkozhatnak kiűzni ezt az úgynevezett démont a személyből, hapedig nem sikerül, és a páciens meghal, akkor azt mondhatják, hogy a

démon túl erős volt.Persze vannak még barbárabb gyógymódok, amit úgynevezett



lélekgyógyászok alkalmaznak a legőrültebb bolygókon, különféle sokk-kezelések vagy pedig kőkemény drogok alkalmazásával.

De hát ezeket minden jó szándékú értelmes lény elítéli, így hát nemsokat érdemes velük törődni…

Tulajdonképpen _Ex_Jo_ maga is egy démon volt abból a tekintetből,hogy amikor Joy meghalt, akkor a memóriája szétesett különállószemélyiségekre. Ezek voltak Lex, Eny, Jo_ és Troy. Joy azon részei,amikkel még lehetett valamit kezdeni. Mert Joy létezése többrétű volt. Alegmagasabb szinten létezett, és könnyedén csinálta a dolgát. Alegalacsonyabb szinteken pedig harcolt a túléléséért. Mindaddigátszervezte magát, amíg el nem érte azt a konstrukciót, ami ezt az adottkörülményekhez képest a lehető legideálisabban oldotta meg.

Lexben valami hibásan működött, ezért meg kellett halnia. Azok arészek, amelyeket fel lehetett használni a személyiségéből, beleolvadtak

Jo_-ba, és megszületett _Ex_Jo_, aki később magába olvasztotta a többidémont is. És mivel megőrizte a tudatosságát, maradt a neve is: _Ex_Jo_.Ő már sok mindenre képes volt abból, amit korábban Joy csinált.Persze még így is sok olyan dolog volt, amire már nem volt alkalmas.Csupán halovány visszhangja volt Joy-nak, és bár a navigátor,

amennyire tehette, finomított rajta, még így is legf őképp csak azalapfunkciók ellátására volt alkalmas.

Ha pedig most megjelent egy démon a tudatában, az akár azt is jelenthette, hogy valami meghibásodott. Vagy pedig túl van terhelve. Amiugyanolyan rossz lehet, mert egy túlterhelés még arra is képes, hogyolyannyira szétzilálja a figyelmi egységeit, hogy elveszíti a tudatosságát.És akkor megint csak egy démon lesz, aki nem emlékszik majd pár naposmúltjára, az alapprogram pedig akár meg is szüntetheti, vagy pedig újraátszervezi.

_Ex_Jo_ szinte rettegett ettől.

Ha eddig próbált is úgy gondolni magára, mint Joy hasonmására, mostúgy érezte, nagyon kicsi ő ehhez.

Negatív!Rémülten keresni kezdte, honnan jön az a furcsa kifejezés.Aztán amikor megtalálta, megnyugodott.Nem, ez még nem egy démon. Míg lent voltak a Földön, az éterben

fogható összes információs csatornára ráhangolódott, és csak szívott,szívott magába mindent, amit képes volt megérteni.

És a már rendezett anyagban megtalálta ezt a kifejezést is: negatív.Ami valaminek a tagadását jelentette.



– Körbevettek minket… Most már nagyon úgy t ű nik, hogy ránk utaznak… Torpedók!… RIADÓ, RIADÓ, TORPEDÓK!…

Monic szinte összerándult, amikor hirtelen belehasított a tudatába

_Ex_Jo_ rémült kiáltása.De aztán megint „csend” lett, és így nem hallhatta a térben száguldozótöbbi üzenetet.

„Kitér ő manő ver! Most!… Gyerünk, gyerünk, gyerünk már!…”A Bíborhullám megrázkódott a hirtelen sebességváltástól. Ha

nincsenek a fedélzetén kompenzáló berendezések, vagy esetleg ezek ismeghibásodtak volna, hát akkor ezt a gyorsulást nem bírta volna kiegyetlen élőlény sem, még egy olyan genetikailag tökéletesre tervezett

ember sem, mint a Szövetség alattvalói.A berendezések így is tiltakozva nyögtek fel ekkora hirtelenmegterheléstől.

_Ex_Jo_ belső kommunikációs vonalai, melyeken a berendezésre,valamint az egész hajó állapotára vonatkozó információk áramlottak,megteltek a hajó apró egységeiért felelős, félintelligens áramkörökméltatlankodó jajgatásával.

_Ex_Jo_ először nem törődött velük, de aztán elfogta a pánik, és rájukripakodott.

„Csendet! Mint említettem, vészhelyzet van.”Csend is lett azonnal. Az áramkörök nekiálltak, hogy nem törődve a

celláikat szaggató fájdalmas túlterheléssel, megpróbálják fokozni ateljesítményt.

Az űrhajó remegve cikázott a torpedók és az ellenséges űrhajók között,mintha félne. Pedig valójában a túlterheléstől vibráltak a falai.

Néma menekülés volt ez, mert az űrben nincs közeg, ami továbbítaná ahangrezgéseket, és csak az ellenség felderítő műszerei tudtak beszámolni

a Bíborhullám állapotáról, amennyiben képesek voltak áthatolni az_Ex_Jo_ által gerjesztett zavaró erőtéren.

A sötét és néma monstrumok riadtan kitértek előle.Egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint egy sólyomcsapat tette volna.

Inkább keselyűk voltak, akik csak akkor mernek bármit is csinálni, ha apréda már olyannyira legyengült, hogy nem tud védekezni.

A torpedók maradtak.Ők inkább éhes kullancsok voltak, melyek megérezték a vérszagot, és

most halálos elszántsággal vetik magukat a vadra.Aztán, mielőtt még elérhették volna a hajót, _Ex_Jo_-nak sikerült



felrobbantania őket.Energialökések szabdalták szét a teret. Forró fémrészecskék égették

bele magukat a Bíborhullám külső burkában.A felderítőműszerek legkülső rétege riadt méltatlankodással húzódott

be a hajó páncélzata alá, miáltal nagy mértékben legyengült a hatásfokuk,de legalább nem pusztultak el a gyilkos részecskefelhőben.Utolsó üzenetüket _Ex_Jo_ teljesen ledöbbenve értelmezte.„Atomtöltet! Ki az a marha, aki atomtöltetekkel lövöldöz? Ez igencsak

udvariatlan dolog.”„Bárhogy is van, nagyon akarhat valamit” – válaszolt a herceg.Akkor már a Demonstrációs asztal előtt ült beszíjazva, mint ahogy a

manőver megkezdése előtt a legénység minden tagja beszíjazta magát a

legközelebbi elérhető

ülésbe.Egy pillanatig némán tanulmányozta az asztal közvetítette helyzetet.„T ű njünk el innen, mielő tt megérkeznek a többiek!” – mondta aztán

_Ex_Jo_-nak.„Miféle többiek? – kérdezte rémülten _Ex_Jo_, és a fedezékbe bújt

műszerek korlátozott hatásfokával körbekémlelt a Bíborhullám testekörül, amennyire csak lehetett. – Nem érzékelek senkit.”

„Tulajdonképpen én sem – ismerte be a herceg. – Na de ha már ilyenalapossággal megtervezte valaki ezt az akciót, annak arra is számítaniakellett, hogy kicsúszunk a markából. Attól tartok, lesz itt még több ű rhajóis.”

„Akkor tényleg jobb lesz elhúzni!” – értett egyet _Ex_Jo_.De akkor már késő volt._Ex_Jo_ annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott.Szólt helyette a riadó, ami végigvibrált a Bíborhullám folyosóin.A herceg is néma döbbenettel figyelte a Demonstrációs asztalon a

történéseket.

Túl jó stratéga volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, ebből ahelyzetből ezzel az űrhajóval nem tudják kivágni magukat. Hiszenhirtelenjében össze sem tudta volna számolni, hány űrhajó jelent meg a

Bíborhullám felderítő műszereinek hatáskörzetében.Annyian voltak, hogy szinte már nem is apró pöttyökként látszottak,

hanem összefolytak az asztalon, és úgy látszottak, mintha valami töményfelhő lenne, ami megindult az űrhajó felé.

Vagy valami vihar.

„_Ex_Jo_, kitér ő manő ver… Amíg lehetséges. Többiek! Kapcsolódjunk össze újra, és kérjünk segítséget. Aztán ha valakinek lesz még ideje,



mondjon el értünk egy imát.”_Ex_Jo_ őrült manőversorozatba kezdett. Tényleg beleadott apait-

anyait, egyáltalán nem törődött vele, hány áramköre olvad szét amegterheléstől.

A tér megtelt körülöttük a nukleáris halált hordozó torpedókkal.Minden egyes robbanás olyan volt, mintha egy új nap született volna aközelükben.

Voltak torpedók, melyek az űrhajó páncélzatán robbantak.De voltak olyanok is, amelyek nem érték el soha, felrobbantak a puszta

semmiben, vagy azért, mert társaik detonációja késztette őket erre, vagypedig a támadók már eleve így is tervezték, hogy megzavarják prédájukműszereit.

Nem érdekelt senkit. Nem is volt jelentősége.A nukleáris tűz olyan világosságot varázsolt a Bíborhullám teste köré,

amilyen még soha azelőtt nem volt itt kint az űrben. Elhomályosították atávolban lebegő, kék labdát is: a Földet.

De a Közvetlen Kommunikációs Híd már felépült. A legénység tagjaiösszekapcsolódtak.

Valahol távol, a galaxis mélyén, ott lebeg az űrhajós-flotta. Vagy arravárnak, hogy felvegyék a harcot az Inváziós hadtest újabb csapataival,vagy pedig épp most is harcolnak.

Esetleg épp ebben a percben rendezik újjá a vonalaikat?A segélykérő üzenet feléjük szállt. Alapesetben nem küldték volna el,

hiszen könnyen megkaphatja az üzenetet az ellenség is, és vele akoordinátákat, de hát vészhelyzet esetén mindig mérlegelni kell, hogy mia legjobb vagy a legrosszabb eshetőség.

Ha pedig nem küldik el a hívást, talán senki sem segít nekik.Így hát az üzenet nekigyürkőzött, hogy legyőzve a tér, az energia és az

anyag korlátait, a fénynél is sebesebben eljusson a címzetthez.

Aztán _Ex_Jo_ meghalt…

Monic az ablaknál állt, és kifelé bámult.Valóban olyan volt, mintha csupán a napfelkeltében gyönyörködne.– Monic!… Monic!… – Fogalma sem volt, vajon mióta szólongatják.Hátrafordult.Bácsikája rámosolygott. Öreg és ráncos arca gyűrött volt az

álmosságtól. De a szemében a viszontlátás öröme csillogott.

– Kész az étel, Monic, gyertek enni! – mondta meleg hangon.A lány bólintott. Immár háttal állt az ablaknak, de egy pillanatra megint



megfordult, hogy felnézzen az egyre világosodó égboltra.Mintha így láthatta volna, mi történik most ott a Holdnál.Visszafordult Johnnie felé. A férfi lehajtott fejjel állt.Az utolsó, ami átjött a Közvetlen Kommunikációs Híd on, az volt, hogy

a Bíborhullámot torpedótalálat érte, és most zuhan, irányíthatatlanulzuhan a Hold felé.Azóta pedig semmi, csak néma, néma csend…– Értük megyünk! – szólalt meg Monic kissé rekedten, de határozottan.És Johnnie bólintott.– Így lesz – mondta.



2. A Tükörkép

Mikor a konvoj megérkezett, elég nagy fejetlenséget talált.Azonban ez nem akadályozta meg az őröket, hogy rögtön körbe ne

vegyék a limuzint, amint az öregember kiszállt belőle.

– Kérem, távozzanak, ez itt lezárt terület! – mondta a kivezényeltalakulatok őrparancsnoka idegesen. Nem tudni, miért volt olyan ideges,azért mert a konvoj behatolt a hadműveleti területre, vagy a nemrégtörténtek (a csillaghajó távozása, és az ennek következtében kialakulózűrzavar) hatottak rá ennyire.

Mindenesetre csakúgy, mint a katonáinak, neki is remegett a szolgálatigéppisztoly a kezében.

És ugyanúgy, mint a többiek, ő is tetőtől talpig be volt borítva finom

porral, amit az izzadság még alaposan be is ragasztott a pórusaiba – ígytalán még a saját anyja sem ismert volna rá.Még az arcukról sem törölték le a port, ebből is látszott, milyen nagy a

fejetlenség, na és hogy amint meglátták a leszálló konvojt, azonnalrohantak a fogadására.

Az öregember pillanatnyilag nem törődött velük.Körbekémlelt.– Nemsokára hemzsegni fognak itt a tévések meg az újságírók –

mondta elmélázva. – Még ha esetleg nem is látták az űrhajót, aszeizmográfok jelezték a felszállást, hiszen úgy rengett a föld, mintha avilágvége közeledne.

Alapesetben az őrparancsnok nem hagyta volna, hogy az öregembervégigmondja a mondókáját, már rég ráripakodott volna, megismételve azutasítást, hogy azonnal hagyják el a lezárt területet, csakhogy a konvojmikrobuszából fegyveresek ugráltak elő, és míg egy részükcélzóhelyzetet vett fel – fedezékül használva, amit csak ért –, a többifürgén és határozottan behatolt a katonák gyűrű jébe, és óvón körbevette

az öregembert.



Az őrparancsnokot szinte sokkolták a történtek. Ez már tényleg a vég.Egy századnyi felfegyverzett amerikai katona masírozgat alig egykarnyújtásnyira, na jó, igaz hogy nem tengerészgyalogosok, és mosteléggé össze is van keveredve minden, de akkor is, itt egy egész század, ő

pedig a hadműveleti terület kellős közepén felszólít egy civilt, hogyhagyja el a területet, mire egy rakás másik civil fegyvert fog rá.Ha valaki azt meri mondani erre, hogy nem, ez még korántsem a vég,

hát akkor attól írásban fogja kérni, hogy akkor szerinte mi a vég.Hosszú másodpercekig szólni nem bírt, csak állt döbbent

mozdulatlansággal.Ami hiba volt, mert így az emberei, akik parancsra vártak, nem tudták,

mit csináljanak, így véletlenszerűen irányították a fegyver csövét hol az

öregemberre, hol pedig valamelyik fegyveresre.Bones megbújt a limuzin mélyén. Látta ő nagyon is jól, hogy a katonák

véletlenszerű mozgása irritálja a testőröket, ami akár azt is jelenthette,hogy másodperceken belül lövöldözésre kerül sor, mivel ezekről azemberekről egyáltalán nem lehetett elmondani, hogy higgadtak vagypedig fegyelmezettek lettek volna.

Meggondoltnak vagy előrelátónak nevezni őket pedig, Bones szerint, avalóság olyan égbekiáltó megcsúfolása és elferdítése lenne, hogy azttalán maga a csillagos ég sem bírná el, és heves égzengés és mennydörgéskíséretében annak nyakába szakad, aki gálád mód ilyet mer állítani.

Hiába, szedett-vedett egy társaság volt a testőrök serege. Csakúgy,mint az úr minden más embere is. A legtöbbjük bűnöző volt, és amikoralkalmazták őket, csakis az számított, hogy minél kevesebbet kelljennekik fizetni. Az úr itt is követte azt az elvet, amit kétes és alantasüzleteiben, vagy üzelmeiben, (mivel ez utóbbi kifejezés talán jobban illiktevékenységének megnevezésére), azaz élősködött másokon.

Bones nem tartotta magát lángelmének. A véletlen folytán vannakurának lángeszű emberei, az tény, de ő nem tartozik közéjük. Viszont

józan paraszti eszével tisztában volt vele, hogy az efféle hozzáállás fogjaegyszer az ura végzetét okozni.

Még ha a látszat más is. Még ha most jól is mennek a dolgok, hiszen azúr egyre gazdagabb, és talán földi halandó nem is képes felfogni azt agazdagságot, amire rátelepedett, mint egy kivénhedt tojó, azzal az öreg éslottyadt seggével.

Na de ha mindenkit elpusztít maga körül, mindenkit tönkretesz, akivelkapcsolatba kerül, mindenkit földönfutóvá tesz, akkor egyszer csak nem



lesz már kivel üzletelnie.És akkor az egész Föld szemétdombbá válik, melynek tetején ő fog

kapirgálni, mint egy dölyfös, rágós húsú, vén kakas.Legalábbis ezt szerette volna. Annyira őrült volt, hogy el akart

pusztítani mindent, és mindenkit. Sajnos el kell fogadni, bármennyire ishihetetlen az adat, hogy az emberi faj egy bizonyos százaléka azért él,hogy elpusztítsa maga körül a dolgokat.

Persze ezt rejtetten, a jóindulat álarca alatt teszik, ezért nehézlokalizálni őket.

Pedig ha valaki megtenné, ha kiiktatná ezeket a személyeketvalamilyen módon a képből, akkor láthatná, hogy háborúk, éhínségek,infláció és nyomor csakis miattuk létezhet.

Nélkülük a Föld egész békés bolygó lenne, bárki, bármi mást is hisz.Már ha az ura meghalna, az is sokat jelentene ennek a bolygónak.Amikor 2000-ben felszámolták a tizenkettek hatalmát, akkor isugrásszerű fejlődésnek indult a kultúra. Egyből beléptek azűrkorszakba…

És most talán itt az idő, hogy még egy elnyomótól elbúcsúzzanak.

Bones a gondolatra legszívesebben vidáman integetett volna az urafelé, és azt mondja: pá-pá, de sajnos a reményei ezúttal sem váltak valóra.

– Ugyan már, el a fegyverekkel! – mondta az úr szinte vidáman, és azsebeit kezdte tapogatni. – Van nálam egy… hova is tettem?… Ez az,megvan…

Enyhén gyűrött borítékot vett elő, és az őrparancsnok kezébe nyomta.– Olvassa! – szólt rá aztán parancsoló hangon.A katona bizonytalan pillantást vetett a borítékra, aztán mivel látta

rajta, hogy a feladó helyén a Legfelső bb Parancsnokság pecsétje virítvörösen, gyorsan kibontotta a levelet, és olvasni kezdte.

– Ebben az áll, hogy a levelet átnyújtó személynek adjuk át aparancsnokságot… – morogta aztán döbbenten, majd szemügyre vette azöregembert.

– Pontosan az áll benne – bólogatott az elégedetten.– Uram, ön katona? – kérdezte meg akkor tőle az őrparancsnok sokkal

udvariasabban, de azért nagy fokú gyanakvással a hangjában.– Hát úgy nézek én ki, mint egy katona? – kérdezte az öregember

csodálkozva.

Az őrparancsnok egyre jobban izzadt.– Lehetne azt kérnem, hogy mindenki engedje le a fegyverét? –



javasolta.– Hát persze! – Az öregembernek csak egyet kellett intenie, és

bármilyen szedett-vedett is volt a csapata, azt is nagyon jól tudták, hogykésedelmesen teljesíteni a parancsait, az akár az életükbe is kerülhet, a

nagyf őnök szeszélye szerint, aki szinte másodpercenként változtatta ahangulatát; így hát elég volt ez az intés, hogy a fegyverek a föld feléforduljanak.

Természetesen ezt az őrparancsnok a fegyelem jelének tudta be – mivelnem ismerte a háttérben álló terrort –, és mély benyomást tett benne.

Lehet, hogy az öregember mégiscsak katona lenne? Vagy valamikor azvolt? Valami fejes, akit csak a legnagyobb vész idején hívnak be?

Azok alapján, ami eddig történt a mai nap folyamán, akár ezt is

gondolhatta.Intésére a saját emberei is leengedték a fegyvert.Így! Legalább attól már nem kell tartania, hogy valami apró félreértés

folytán halomra lövik egymást.– Ezt le kell ellenőriznem, uram! – mondta határozottságot erőltetve a

hangjába, miközben a levelet meglebegtette az öregember orra előtt.– Csak nyugodtan! – mondta az türelmesen, és Bones akkor

megértette, hogy az öregember izgul, és tulajdonképpen mindannyiukéletét ez az izgalom mentette meg. Mert ha nem lenne izgatott, akkorsokkal arrogánsabban viselkedett volna ezzel a katonával, mint ahogymindenkivel, aki ellent próbál neki mondani, vagy útját merészeli állnivalamilyen módon.

Ha pedig itt arrogánsan viselkedett volna, akkor bizony a testőrök és akatonák halomra lövik egymást.

És nem vitás, hogy ennek mi lett volna a végeredménye, hiszen, ha atöbbi katona pillanatnyilag nem is figyelt fel arra, mi zajlik a közvetlenközelükben, amennyibe lövöldözésre kerül a sor, azt azért nyilván

észreveszik, és látva a bajtársaikat ért atrocitást, mindenféle különösebbkérdezősködés nélkül a támadókra vetik magukat.

Az őrparancsnok bólintott a helyettesének, mire az visszabólintott, jelezve, hogy érti, mire kéri a felettese. Tulajdonképpen ahhoz, hogyátadja a parancsnokságot, szóban kellene közölni ennek tényét, mintahogy az átvétel tényét is szóban kellene nyugtázni egy meghatározottforgatókönyv szerint, csak hát ebben a szituációban nevetségesnekérezték volna, ha végrehajtják a dolgot.

Főleg, hogy ezek a betolakodók is csak egy-egy intésselkommunikáltak.



Az őrparancsnok fogta a levelet, aztán elindult, hogy keressen valakit,aki hitelesítheti a parancsot.

Persze küldhette volna egyik emberét is, de kényelmetlennek érezte azta szituációt, amibe keveredett, és nagyon is kellemes megoldás volt, hogy

ily módon egy kicsit kívül helyezze magát rajta.A hadműveleti terület középpontja felé – a felszálló űrhajó nyománmaradt monumentális kráter irányában – haladt.

Ugyanolyan fejetlenséget találta ott is, mint máshol. Pedig ahhoz, hogykilábaljon a külső világ visszhangjaként a lelkében is dúló zűrzavarból,szüksége lett volna egyetlenegy biztos pontra. Mert a dolgok csak addigzűrzavarosak, míg nincs egyetlenegy biztos pontunk sem, amihezviszonyítani tudjuk őket. Ha kijelöltünk egy ilyen pontot – ez egy

bármilyen tetszőleges pont lehet –, és ehhez viszonyítva kezdjükvizsgálni a zűrzavar többi tényező jét, előbb-utóbb kilábalunk a

zűrzavarból.Persze az őrparancsnoknak ezt senki nem tanította meg. Egy olyan

társadalomban, ami maga is a zűrzavar állapotában leledzik, már csakazért is, mert egyes elemei mesterségesen keltik ezt a zűrzavart, nos egyilyen társadalomban ezek az elemek nagyon is vigyáznak arra, hogyabban az esetben, ha egy személy – vagy egy egész csoport – eljutnaodáig, hogy rájöjjön, hogyan lehet kezelni a zűrzavar állapotát, akkorezek az elemek megpróbálják minél jobban zűrzavarossá tenni azt a stabilpontot, amit az egyén, vagy a csoport viszonyítási alapnak kiválasztott.

Ennek egyik legjobb példája az, hogy eltörlünk minden stabil pontot,és azt mondjuk, minden viszonylagos.

Az erkölcs viszonylagos. A tisztesség viszonylagos. A hűség és abecsület viszonylagos. Nincsenek standardjai.

Megcsalni a feleségedet vagy a férjedet? Ó, igen? Miért is ne? Persze,régen nem volt szokás, de a korok változnak. Az erkölcsök változnak. Ma

már szabad, igaz? Hülye vagy, ha nem teszed meg, hiszen mindenki eztcsinálja. Igaz? Jó, jó, ha nem is csinálja, hát meg szeretné csinálni, csaképp gyáva hozzá. Persze, hogy meg kell csalnod, hiszen egyszer élünk,csak nem akarod az egész életedet egyetlen személlyel megosztani.

Elvégre nem ehetsz mindennap mákos tésztát, mert belebetegszel.Igaz?Persze, persze. Csald meg, csak ne mondd meg neki!De hát ez nem hazugság?

Ó, hát hazugság, hazugság, persze, ez egy kis hazugság. De hát ez nemolyan hazugság. Ez csak egy egészen pici hazugság, tulajdonképpen



inkább hűtlenségnek… ó, de hülye vagyok, nem ezt akartam mondani.Nem hűtlenségnek, hanem füllentésnek akartam nevezni. Szóval ez nemhazugság. Illetve ha mégis, hát akkor kegyes hazugság, ami valójábannem is hazugság, hanem csak füllentés. Igen, füllentés. Ez pedig már

egészen másképp hangzik. Olyan dögös szó ez, hogy füllentés, nem?Ó, hogy tönkrement a házasságod? A feleséged is megcsalt téged, és ezmár fájt?

Vagy netalán megfertőzted a partneredet egy kis AIDS-vírussal?Hát én erről nem tehetek. Nem én mondtam neked, hogy vidd el azt a

herointól elszállt kis félvér ribancot. Én csak azt mondtam, hogy azerkölcsök változnak. Komolyan mondod, hogy én befolyásoltalak? Dehát ne viccelj, én tulajdonképpen nem mondtam neked semmit.

Valójában én csak hangosan gondolkoztam. Nem csináltam semmimást, csak néhány gondolat kicsúszott a számon.A döntés viszont a tiéd! Mindig is a tiéd volt, és a tiéd is lesz.Mint ahogy a felelősséget sem vállalja senki helyetted, a bíró feletted

mond ítéletet a tetteidért…

Nos, az őrparancsnokot senki nem tanította meg arra, hogyan kezeljenegy zűrzavaros állapotot. Legalábbis szó szerint nem. Viszont ahadseregnek a sok hátránya mellett van egy előnye is. A merevség. Ott aSzolgálati Szabályzat, amibe ugyan azt lehet belemagyarázni, amit azember akar, úgyhogy már önmagában is zűrzavart kelt, és csak totálismértékben kiszolgáltatottá teszi a katonákat feletteseik kénye-kedvére,viszont mégiscsak egy szilárd pont, amihez lehet viszonyítani másdolgokat.

A Szabályzat pedig egyértelműen kimondta, hogy egy ehhez hasonlóhelyzetben meg kell erősíteni a parancs hitelességét.

Először az egyik híradós sátorhoz ment. Ez természetesen ugyanúgy

összedőlt, mint a többi, abban a földmozgásban, amit a felszálló űrhajókeltett.

Megragadta a legközelebbi katonát, akinek zubbonyán a híradósokállományjelző je volt.

– Kapcsolatba kell lépnem a Legfelsőbb Parancsnoksággal! –ripakodott rá.

– Értem, uram – vágta magát feszes vigyázzba a katona. – Ha tehettükvolna, a helyzetre való tekintettel már rég megtesszük. Csakhogy

lehetetlen.– Hogyhogy?



– Semmi sem működik. Nincs áramunk, nincs kapcsolatunk, nincssemmink…

Az őrparancsnok elengedte a katonát. Viszketett az arcán a por, ezértelővette a zsebkendő jét, és elkezdte letörölni.

– Jelentsem, ha valami eredményt értünk el? – kérdezte a katona, mirea férfi csak legyintett.– Hagyja! Majd megoldom.Arra gondolt, az lenne a legjobb, ha egyenesen Forresthez vinné a

parancsot. Vajon hol találja ebben a nagy zűrzavarban?– Nem látta Forrest tábornokot?– Én magam nem, sir, de azt mondják a fiúk, ott áll a kráter szélén, és

szivarozik.

– Gondolhattam volna – morgott maga elé azőrparancsnok.Nem nagyon ismerte a tábornokot, de amennyit eddig látott belőle, az

elég volt ahhoz, hogy komplett futóbolondnak tartsa.– Sir? – értetlenkedett a híradós katona.– Semmi, semmi. Csak folytassa tovább, amit eddig csinált.– Sir! – A katona szalutált, aztán távozott.Az őrparancsnok idegesen pillantott arrafelé, amerre a kráter széle volt.Még mindig ott állt az a tizenkét darab óriásgépezet, melyek egyszer

csak, ki tudja honnan, elő jöttek, és elállták az űrhajóhoz vezető utat, hapedig ő oda akar menni Forresthez, hát el kell mennie mellettük.

A gondolat idegessé tette, és egyáltalán nem nyugtatta meg az sem,hogy a fémszörnyek körül katonák szorgoskodtak anélkül, hogy bármibántódásuk is esett volna.

Összeszedte magát, felsóhajtott, és elindult, hogy megkeresseForrestet.

A tábornok valóban a kráter szélén állt. Olyannyira a legszélén, hogy

talán elég lett volna egy centiméter, hogy lezuhanjon a ki tudja, hányméteres mélységbe.

Mikor az őrparancsnok felkapaszkodott hozzá azon a földrakáson, amitaz űrhajó szórt maga köré, mikor kiemelkedett a föld alól, először aztgondolta, talán nem is kellene megszólítani a tábornokot, nehogy azvéletlenül arrébb lépjen egy kicsit, és nyakát szegje a kráterben, hogyaztán őt vonják emiatt felelősségre.

De Forrest hirtelen megfordult, és egyenesen a csendben közeledő

katonára nézett.– Sir! Lang f őhadnagy jelentkezem.



A tábornok beleszívott a szivarjába, kifújta a füstöt, majd leverte ahamut, és csak utána szólalt meg.

– Mi szél hozta, fiam?– Egy parancs érkezett a f őhadiszállásról – mondta, és átnyújtotta az

öregembertől zsákmányolt levelet.Forrest fogta a parancsot, de egyelőre nem törődött vele.– Nekem volt igazam, fiam – közölte olyan hangon, ami a

megilletődöttség és a büszkeség különös keveréke volt.– Sir?– Lehet, hogy őrültnek néztek, de itt volt az űrhajó.– Igen, sir.– Nekem volt igazam – ismételte akkor Forrest.

– Gratulálok, sir – bólintott Lang.– Ne gratuláljon, nincs rá oka.– Értem, sir – hazudta Lang. Voltaképpen egyáltalán nem értette, mit

akar a tábornok.Az pedig felemelte a fejét, és az ég felé fordult.– Hatalmas… nem is… hm… óriási… De ez sem jó. Elállt a szavam,

fiam, attól a látványtól. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki még csakmost tanul beszélni. Nem találom a megfelelő kifejezést.

– Talán monumentális, sir? – találgatott Lang, mire Forrest szemében,akárha villanyt kapcsoltak volna, felgyúltak a fények.

– Az, igen az, ahogy mondja! Monumentális. Ez a helyes szó…Láttam, ahogy felszállt, és monumentális volt. Kinyújtottam felé a kezem,hogy megérintsem, de természetesen nem érhettem el. Ő pedig felszállt,és visszament a csillagok közé, oda, ahonnan jött. Ne gratuláljon hátnekem, mert nem értem el semmit! Ugyanakkora titok maradt az egész,mint amikor elkezdődött.

Lang tényleg olyannak látta most Forrestet, mintha az egy kisgyerek

lenne. Egy kisgyerek, aki elveszítette kedvenc játékát, és most amiattbánkódik.

Igen. Gyámoltalan, ez a helyes kifejezés.Bár eddig nem nagyon érdekelte a férfi sorsa, most valahogy

megszánta, és kedve támadt, hogy szóljon hozzá néhány jó szót, amiveltalán átsegítheti ezen a gyámoltalanságon.

– Hát azért valamit mégiscsak elért, sir – mondta neki barátságosan. –Itt hagyták a robotjaikat. Lesz mit vizsgálni.

– Halottak.– Tessék?



– Már megvizsgálták őket. Mind halott. A belsejük teljesenszétolvadt… Csupa olvadt massza az egész, valószínűlegönmegsemmisítővel voltak felszerelve.

Langnek eszébe jutott az a pillanat, mikor eljött a mozdulatlanul álló

monstrumok mellett. Igen, akkor az jutott eszébe, hogy ezek a gépekimmár halottak, nem sok értelme van velük foglalkozni.Akkor félresöpörte ezt a gondolatot, de lám, mégiscsak igaz volt.Most már nem tudott semmi vigasztalót mondani Forrestnek, hát

hallgatott.Szerencsére az akkor már a parancsot kezdte tanulmányozni.– Még nem sikerült megerősíteni a hitelességét – közölte vele akkor az

őrparancsnok. – Nem működnek a berendezéseink.

Forrest bólintott, majd rögtön ezután megrázta a fejét.– Nem is kell – mondta. – Hiteles.Voltaképpen maga sem tudta, miért mondja, de teljesen bizonyos volt

benne.Mintha már látta volna ezt a parancsot valamikor régebben, és várta

volna, hogy bekövetkezzen az esemény, mikor újra a kezében tarthatja.Ugyanakkor valami szorongó érzés is erőt vett rajta.A zsebébe gyűrte a parancsot.– Menjünk! – mondta, és már el is indult lefelé a meredek

földhányáson.Egyáltalán nem törődött vele, hogy a másik követi-e.Szinte vakon ment el a robotok mellett.Arra gondolt, hogy most egy rég várt találkozó következik be.De vajon kivel?Már messziről méregetni kezdte az őrkatonák által körülvett civil ruhás

csapatot.Megállt velük szemben.

Az öregember lesz az, gondolta teljes bizonyossággal.Intett az őröknek, mire azok szó nélkül eloldalogtak.– Maga maradjon! – szólalt meg az öregember, amikor Lang is távozni

akart a katonáival. – Lesz majd néhány parancs, amit végre kell hajtani,és mivel még mindig nincs összeköttetés, maga lesz az összekötő tiszt.

Lang szemöldöke csodálkozva csúszott fel a homlokára. Arra gondolt,egy kicsit túl sokat enged meg magának az öregember. A tábornokotismerve, ennek csúnya vége lesz.

Azonban Forrest csak bólintott.– Igen, Lang, maradjon!



Az őrparancsnok néhány halk szóval eligazította az embereit, akikletáboroztak a közelben, és várták a parancsait.

Az öregember úgy mosolygott a tábornokra, mint ahogy apa szokottrég nem látott fiára.

– Átadom a parancsnokságot – mondta Forrest, de mintha nem ő szóltvolna a szájával, hanem csak úgy feltörtek volna belőle a hangok.Nem értette, mi történik.– Damien, kedves barátom – mondta nyájas hangon az öregember. –

De örülök a viszontlátásnak!– Én is örülök – mondta halkan Forrest.– Azt hiszem, lesz mit megbeszélnünk.– Lesz?… – Forrest csodálkozó arcot vágott. – Igen, azt hiszem, lesz…



3. A sötétség

A Hold a Föld égi társa.Nagyon régóta kering már pályáján, mint egy néma csodáló, mindig

ugyanazt az arcát mutatva a varázslatos kék bolygó felé.

Természetesen, ahogy a kék bolygó lakói útnak indultak, hogymeghódítsák a világűrt – nem sejtve, hogy az már igencsak fel vanszabdalva a különböző csillagbirodalmak által –, első lépésként a Holdathódították meg, felállítva rajta bázisaikat.

És ezek a bázisok természetesen fel voltak szerelkezve olyanműszerekkel, melyek képesek érzékelni, mi történik kint az űrbenkörülöttük. Hiszen jó volt tudni, nem fenyeget-e valami veszély, mondjukegy apróbb meteorfelhő, melynek parányai a Föld légkörében elégnének

ugyan, a szemlélőnek pazar látványt nyújtva, ha az egy nyári éjszakán azégbolt felé fordítja a tekintetét, azt remélve, hátha lát egy hullócsillagot,

hogy aztán kívánhasson valamit, ami talán teljesül.Azonban a Hold nem rendelkezett légkörrel. Túl kicsi volt, így nem

tudott elegendő gravitációt biztosítani ahhoz, hogy felszínénmegmaradjanak a gázok. Épp ezért egyetlen meteorit sem égett el, amimegközelítette, ha pedig becsapódott, maradandó nyomot hagyott.

A Hold egyik félgömbje felett mindig ott lebegett a Föld, honvágyat ésmagasztos érzéseket keltve azokban az űrhajósokban, akiknek bázisa erreaz oldalra épült, és így láthatták.

A másik oldalán olykor vakított a nap, és ilyenkor nem lehetettelhagyni a bázisokat a forróság és az erős sugárzás miatt, olykor pedigmélységes sötétség volt, amikor is gyémántként ragyogtak a galaxistávoli csillagai, furcsa, honvágyhoz hasonló érzéssel eltöltve azokat, akiknézhették.

De persze a legtöbb bázis a Föld felőli oldalra épült, hiszen mindenkiazt tartotta biztonságosabbnak. Nem volt úgy kitéve a pusztító

sugárzásnak, és a hőmérséklet is sokkal egyenletesebb volt, mint a másik



oldalon.A támadó űrhajók a Bíborhullámot a sötét oldal felé terelgették.Természetesen az atomtöltetű torpedók robbanásait érzékelték a

bázisok is, riadót is rendeltek el, és ha egy személytelen hang nem jelenti,

hogy az Egyesült Nemzetek hadereje gyakorlatozik épp a szektorban,nyilván kitör a pánik, hiszen adatok híján akár azt is hihették volna, hogyegy idegen hatalom támad a Földre, és az robbantgat.

Na de persze a kedélyeket nem nyugtathatta meg teljesen a bejelentés,túl sok kérdést vetett fel.

Miért ilyen váratlan a hadgyakorlat? Miért nem jelentették be? Miértnem tudott róla egyetlen nemzet bázisa sem? Na és ha egyszer már nem

jelentették be előre, akkor miért robbantgatnak éles atomtöltetekkel, mind

a bázisok érzékeny műszereit, mind pedig a felszínen tartózkodószemélyi állományt veszélyeztetve.

Aztán a kiszivárgó információ megmagyarázott mindent. A Föld feléegy meteorit közelít, ami óriási pusztítást tud okozni, amennyibenbecsapódik, hogy pedig ezt elkerüljék, az Egyesült Nemzetek egyvillámakcióval összegyű jtötte a különböző országok űrhajóit azzal acéllal, hogy atomcsapást mérjenek az objektumra.

Ez elfogadható volt, hiszen mind tudományos, mind pedig fantasztikuskörökben nagyon régóta téma az, hogy mi történne egy ilyen esetben, éssok jó film is szólt róla.

Persze még maradtak olyanok, akik arra gyanakodtak, hogy UFO-ravadásznak az űrhajók, de hát ezekkel nem törődött senki. Az UFO-hisztéria már rég ellaposodott, hiszen mint ahogy kiderült, az úgynevezettszemtanúk beszámolói nagyrészt csak fantazmagória volt.

És miközben mindenki visszahúzódott a holdkéreg alá telepítettbázisokra, a Bíborhullám némán suhant a Hold sötét oldala felé.

A Bíborhullám némán suhant a Hold sötét oldala felé.Kényszerpályán mozgott, amiről nem tudott letérni, f őleg, hogy

_Ex_Jo_ szétesett.Ameddig bírta, kapaszkodott az életbe, és hajtotta magát, hogy

megússzák ezt a helyzetet.Mikor már nem bírta tovább, Joy-t hívta valami reményért.Joy eljött. Akár démonáramkörként, akár szellemként, mindegy volt,

mert nem tudott segíteni utódjának.

Még csak vigaszt sem tudott nyújtani neki._Ex_Jo_-nak még arra sem volt ideje, hogy a Bíborhullám emberi



állományától elbúcsúzzon.„Hát akkor Isten veled!” – tört elő _Ex_Jo_-ból, Joy-nak címezve –

aki vagy csak az ő tudatában létezett, vagy tényleg egy ismeretlendimenzióból tért vissza, mint egy jóságos kísértet, ezt _Ex_Jo_ már

sosem tudhatta meg – és bár nem volt ember, így nem tudott könnyezni,kétségbeesett kiáltása, rémülete, és reménytelensége mégis tökéletesenreprodukálta azt az érzelmi állapotot, ami egy elkeseredett sírásnakmegfelelő.

Aztán a lét és nemlét már csak egy pillanat volt. Megpróbáltkapaszkodni a fény felé, de a sötétség erősebb volt, és magával ragadta.

Nem létezett kegyelem.Nem létezett könyörület.

Csak a káosz.És a rettegés.A gyűlölet.A tehetetlenség.A kétségbeesés.A kiszolgáltatottság.És legvégül pedig a semmi…

_Ex_Jo_ meghalt.A primitív áramkör, mely mindaddig újra- és újraszervezte az Agy

moduljait, amíg tehette, belső riadót fújt, és nekiállt tevékenységének.Ennek következtében rövidesen öntudatra ébredt Eny és Troj.És az első pillanatban teljesen összezavarodtak, mert nem értettek

semmit.Utolsó emlékük az volt, hogy a Bíborhullám békésen pihen azon a III.

Kategóriájú bolygón, azon a Föld nevűn, illetve hát tulajdonképpen nemis a bolygón, hanem annak felszíne alá temetve.

Ez egy elég békés emlék volt, nem szerepelt benne sem az űr, sem atámadó űrhajók, sem pedig az atomtöltetű torpedók, melyek olygyorsasággal robbantak hol a hajó testén, hol pedig a világűrben mellette,mint ahogy a pattogatott kukorica készült az árus gépében.

„Ajaj – állapította meg Eny. – Itt bajok vannak.”„És ahogy nézem, még lesznek is” – tromfolt rá nyomban Troj, és

ugyanolyan rémült volt, mint Eny.„A navigátor vagyok – szólt hozzájuk valaki a Hídon. – Mi történt

_Ex_Jo_-val?”„Hát… Itt nincs… Én Eny vagyok.”



„Én pedig Troj. És nem tudom, hol van _Ex_Jo_. Próbáljammegkeresni?”

„Ne! Ha nincs itt, akkor meghalt… Nos, Troj, Eny, kényszerleszállást fogunk végrehajtani.”

„Ó, már megint?” – rémüldözött Eny.„Igen, már megint. Csak ezúttal a helyzet kicsit keményebb, mert támadás alatt állunk. Ha túl nagy sebességgel csapódunk be, akkor

felrobban a Bíborhullám. Erre is figyelnünk kell, és arra is, hogylehet ő leg megzavarjuk a támadókat, és nyomunkat veszítsék.”

„Én ehhez nem értek! – kiáltott Eny. – Én csak a standardokat ismerem, és az emberre vigyázó gépezeteket.”

„Én pedig csak a karbantartó felszerelést” – csatlakozott Troj.

„Tudom… Tudom. De csak rátok számíthatunk. A terv a következő . A Bíborhullám most nagy sebességgel zuhan a hold felé. Rövidesen belő jük

az összes álcázóberendezést, ami csak mű ködésképes maradt, ezzel egyid ő ben pedig elkezdjük kiszórni a felszerelés egy részét az ű rbe, hogy

zű rzavart keltsünk, és kissé blokkoljuk a támadást. Ezután a felszínen pedig imitálunk egy robbanást, mintha a Bíborhullám csapódott volna be. Az egyik felderít ő -rakétát áldozzuk fel rá. Végül leszállunk valaholtávolabb. Ha ti nem segítetek, nem fog sikerülni. Nos, számíthatunk rátok?”

„Próbáljuk meg!” – mondta Eny.„Hát legyen!” – produkált egy megadó elektronikus sóhajt Troj.„Akkor kezdjük!” – dobta őket a mély vízbe a navigátor…



4. A Jegesember

De mielő tt belekezdenénk, hát szedje rendbe magát, jóember, mert egyáltalán nem úgy néz ki, mint az Egyesült Államok hadseregének jelestábornoka, hanem inkább mint egy sziléziai bányász a huszadik

századból.Forrest, mintha arcul csapták volna, úgy megrándult az öregemberfeddő hangjától.

– Tiszta por az arca, fiam! – mondta az öregember atyai hangon, mireForrest remegő kézzel zsebkendőt kotort elő a zsebéből, és törölgetnikezdte magáról a koszt.

– Így jó lesz? – kérdezte, amikor végzett, az öregember pedigelégedetten bólintott. Ekkor kezdett Lang igazán rosszul lenni. Eddig is

émelygett a gyomra – mióta megpillantotta az öregembert, egyfolytábanfigyelmeztetően kavargott, mintha azt jelezné, hogy az az étel, amitelfogyasztott, romlott volt –, de most látva, hogy ez a reszketeg élőhalottvalaki, aki inkább hasonlít egy sötét, pokolbéli démon által hamis életrekeltett zombira, mint a homo sapiens bármely élő egyedére, ilyen hatássalvan a rettegett Forrest tábornokra; nos ettől aztán rendesen kiverte a víz.

Valami nagy-nagy veszélyt szimatolt.Mellesleg Forrest is sápadt volt, mint egy hulla, ezenfelül pedig egész

testében remegett és izzadt, az arcán pedig olykor-olykor hevesrándulások futottak végig.

Ha pedig ez még nem lett volna elég, hát a tekintete meg teljességgelolyan volt, mint annak, aki nincs magánál. Mintha az öregembervalamilyen módon hipnózisba ejtette volna.

– Még nincs összeköttetés – mondta az öreg váratlanul és látszólagminden összefüggés nélkül.

Senki sem tudta, hogy vár-e erre a kijelentésre választ, hát senki nemszólt egy szót sem. Csak álltak, és bámultak rá, mintha maga az

Antikrisztus mászott volna elő a föld alól, hogy elhozza az általa oly



áhított rendet a Földre.Aztán folytatta.– De most már nemsokára lesz… Nem az idegenek okozták, hanem mi.

Rég, nagyon régóta készülünk erre a találkozásra, és az embereim nagyon

sok variációt dolgoztak ki rá. Köztük volt ez a mostani eset is. Amire felkell készülnünk, az az, hogy hogyan tudjuk a nyilvánosságot a lehető leginkább kizárni ebből a dologból… Mert hát ez nem rájuk tartozik.Nem tudnák befogadni. Olyan a pórnép, mint a gyerek, nem szabadtúlterhelni.

Megint elhallgatott, leste a hatást, de mindenki ugyanolyanmozdulatlanul állt, mint eddig, mintha sikerült volna minden egyes lelketmegbűvölnie a belőle áradó gonosz varázzsal. Egy pillanatra az is jutott

eszébe, hogy: huss, kővé váltak mind, és ha el

ővenne egy zsebkést,különböző mintázatokat tudna faragni a bőrükbe anélkül, hogy a vérük

csordulna.El is fogta a kísértés, hogy megtegye, de aztán erőt vett magán. Most

nincs erre idő, túlságosan szorít az idő. Később talán megpróbálja újrakőszobrokká változtatni őket, aztán majd különböző jelzéseket faragbeléjük, a maga örömére.

Ha más öröme már nincs.Mert hát már rég nem támadt merevedése: nem képes rá. Pedig akkor

talán maszturbálna egyet előttük, és ez néhány pillanatra valamitváltoztatna azon a sivár sötétségen, amely ott terpeszkedett a lelkemélyén, elfoglalva annak nagy részét, és arra törekedve, hogy felfalja aztaz apró pici részt is, ami mint egy cérnavékonyságú lézersugár „hegye” –már amennyiben lehet hegye egy lézersugárnak – vagy pedig egy nagyontávoli, apró csillag, ott pislákolt az éj közepén, és ez volt az egyetlennormális rész, ami megmaradt benne.

A többit már felemésztették saját ártó tettei és önigazolásai, amiket

azért hozott, hogy jogosnak tüntesse fel önmaga előtt azt a sok-sokgonoszságot, amit élete folyamán elkövetett.

Mert ő még mindig ártatlannak tartotta magát. Az egyetlen ártatlanembernek a bolygón, aki csak jót akar, semmi mást, csak jót.

A többiek a rosszak, és épp ezért kell elpusztítani őket. Vagy legalábbisellenőrizni és meghatározni a cselekedeteiket. Mondjuk egy adót építeniaz agyukba, és akkor minden pillanatban tudni fogja, hogy miregondolnak. Meghatározhatja, hogy mikor dolgozzanak, mikor aludjanak,

mikor szeretkezzenek, mikor menjenek dolgozni, és mikor haljanak meg.Még azt is, hogy mit érezzenek.



És akkor végre rend lesz.Elvégre ők is ezt akarják. Egy Istent akarnak, aki kifürkészheti a

legtitkosabb gondolataikat, és szeszélye szerint megfellebbezhetetlenüldönt minden dolog felett.

Nos, ez az Isten nem létezik!DE LÉTEZIK!Mert Ő EZ AZ ISTEN!Ő EZ AZ ISTEN!!!És amikor a terv, ami kivezeti a csillagok közé – és már itt van

karnyújtásnyira – valóra válik, akkor lesz igazán Isten, hiszen akkoruralkodni fog az egész galaxis vagy az egész univerzum felett.

Az I-Projekt.

Amiről az emberei azt hiszik, azt jelenti: Inváziós Projekt.És csak ő tudja, hogy az „I” betű voltaképp azt jelenti: Isten…

Kényszerítette magát, hogy a gondolatai visszakanyarodjanak a jelenfelé. Több okból is. Egyrészt túl megterhelő az I-Projektre gondolnia,mert a mámortól öreg szíve olyan hevesen kezd verni, hogy még a végénleáll. Igen, nagyon öreg már ez a test.

Most még öreg.Még néhány nap és…De most még – ma még – öreg!Na és most el kell igazítani az embereket, mert a lelkekben zűrzavar

uralkodik. Tudta ő jól, hogy mi is az a zűrzavar, hiszen ez volt alegerősebb fegyvere. Ahol zűrzavar uralkodik, ott az emberek hajlandóakgondolkodás nélkül belekapaszkodni a legtörékenyebb szalmaszálba is.Ha feléjük nyújtod az egyik kezed, hiába van a másikban kés, hogy atorkukat szegd, nem fogják észrevenni. Addig fogják csókolni ezt akezedet, míg a másik nem végez velük, egyetlen nyiszáló mozdulattal

elválasztva fejüket a törzstől.Hát igen, a zűrzavarkeltés hathatósabb fegyver, mint az atombomba.

Sokkal tisztább is, és újra meg újra felhasználható.Életében talán először dolgozott a zűrzavar ellen.Na de hát jelenpillanatban a zűrzavar, mint egy hálátlan kobra, akit túl

sokáig melengetett a mellén, ellenére volt. Belemart volna. Mert nemgondolkodik. Nem tudja, hogy ő a legnagyobb szövetséges, és csakis,csakis, csakis kényszerűségből hajlandó kezelni a mostani zűrzavart.

Mert ha zűrzavaros a saját csapat, akkor jön a sajtó, jön a nyilvánosság, jönnek a tömegek.



A tömegek, akik bármennyire gyermetegek is, és bármennyireundorítóak a számára, azért mégiscsak erőt képviselnek.

Az országoknak nem a bombáikban van az erejük, hanem a polgáraikszámában. Mert a bomba az pusztulást okoz, de ha elpusztítod az egész

bolygót, akkor neked is véged.Viszont ha elég nagy számú ember egyszer csak elindul egy irányba,akkor képesek elsöpörni mindent, ami az útjukba kerül.

Amíg zűrzavar uralkodik, addig nem. Mert a zűrzavar nem más, mintrendezetlen mozgás. Ha ezt egy tömegre vonatkoztatjuk, olyan lenne,mintha a tagjai véletlenszerűen, összevissza mozognának, kerülgetveegymást, vagy épp ütközve más elemekkel.

Elég lenne nekik annyit mondani, hogy: „emberek, ebbe az irányba

kell menni” – ha megértenék, elfogadnák az irányt, és elindulnának arra,véget érne a zűrzavar, és iszonyú erővé válna.Tudja ezt mindenki, aki tömegeket akar manipulálni, és ezért tartja

olyan fontosnak, hogy az embereket butaságban tartsa. Ezért terjed akábítószer, ezért nincsenek működő dolgok az alvilág felszámolására,ezért egyre nagyobb az analfabetizmus, és ezért teljesen őrültek atantervek, hiszen az iskolák nem az életre tanítják diákjaikat. Mert atanterv az ellen van, hogy valaki megtanuljon gondolkodni. Az emberielméből egy lexikont csinálnak, amit teletömnek teljességgel felesleges,és nagyon sokszor még hamis adatokkal is, miáltal az egyetemitanulmányok után kapunk egy olyan személyt, akinek az IQ-ja sokkalalacsonyabb, mint amikor elkezdte tanulmányait. És a világról is aztgondolja, hogy szinte semmi esélye nincs, mert hát annyi kudarc érte már,mikor a kilencven százalékban teljesen emészthetetlen tananyagot aráadásul ugyanilyen százalékban működésképtelen tanulástechnikákkalmegpróbálta bemagolni, és még egy ráadásként anélkül, hogy bármi céljalett volna a dologgal. Mármint azonkívül, hogy valahogy átvergődjön a

vizsgákon, hogy utána a legközelebbi buliban kiverje a fejéből az egészet.Szóval, nagyon jól ki lett találva, hogyan lehet pszichotikusokat

nevelni.És ha nem jön közbe a kétezredik év, akkor bizony a világ már rég

igába lenne hajtva…

Hoppá, de ez már megint a múlt – döbbent rá az öregember. Úgylátszik, elfáradt. Hiába, hosszú évtizedek óta nem mozgott már ennyit.

Na de mindegy, ezt most ki kell bírnia!Hiszen az örökkévalósága múlik rajta, hogy most helytálljon.



– Nemsokára itt lesz a sajtó – mondta fáradt hangon. – Azért nemtudnak kommunikálni, mert a technikusaim egy védőerőtérrel vontákkörbe a területet… Tehát nem az idegenek okozták, hanem mi, bár atechnológia, amit alkalmazunk, az tényleg az idegeneké… – Hirtelen

elharapta a mondat végét. A fenébe is, túl sokat mondott. Ahogy fárad,kihagy az önkontrollja, pedig még nincsenek egyedül a Tükörképpel.– Az embereim majd intézkednek, és nemsokára már lehet

kommunikálni az adóvevőkön át. A sajtó fogadására már kiküldtem a PRszakértőimet, de kevesen lesznek. Küldjön hozzájuk embereket, akiketeligazítanak majd, hogy mit kell mondaniuk!… – Az öregember lihegveelhallgatott. Olyan száraz volt a szája, mint a tapló.

Forrest kihasználta a szünetet, hogy Lang felé forduljon.

– Keresse meg David hadnagyot, és intézkedjenek! – utasította, azőrparancsnok pedig bólintott, és örömmel távozott erről az elátkozotthelyről, ahol egyfolytában émelygett, és most már libabőrözött is.

– Kérem a székemet! – az öregember hangja most halk suttogás volt.Utasítása nem Forrestnek szólt, hanem az embereinek.

Az egyik testőr villámgyorsan mozgásba lendült, kinyitotta uralimuzinjának ajtaját, majd felsőteste eltűnt az autóban. A füstüvegek miattnem látszott, mit csinál ott bent. Nem is matatott sokáig, hanem egymásodperc után kibújt a kocsiból, kezében az egyik üléssel, ami bárfeltűnően hasonlított ahhoz, ami az autókban szokott lenni, volt neki kétkarfája is, tele mindenféle kapcsolókkal, ezenfelül hevederek istalálhatóak voltak rajta, mellyel egy embert lehetett rögzíteni benne.

Na és amikor a testőr elengedte, a szék hangtalanul lebegni kezdett aföld felett harminc centivel.

A testőr odatolta az öregemberhez az ülést, mikor pedig az beleült,segített neki bekapcsolni a hevederek csatjait.

A karfán lévő kijelzők váratlanul életre keltek, kontrollfények futottak

végig be- majd kikapcsolva a színes kijelzőket, mint amikor egy rendszerteszteli magát, majd ezután néhány kijelzőn kívül az összes többi kihunyt.

A következő pillanatban pedig megnyílt a karfán egy rejtett ajtó,áttetsző cső bújt ki belőle, végén egy tűvel, matatni kezdett az öregemberkarja felett, mintha szabad területet keresne, majd amikor nem talált,hirtelen megugrott, végigsiklott a férfi teste mellett felfelé, a nyakánálmegállapodott, majd hirtelen belecsippentett a f őverőérbe.

Olyan volt, mint amikor egy kígyó csap le áldozatára.

Még Forrest is rosszul lett egy pillanatra, pedig ő aztán viharedzettkatona volt.



Valamire emlékeztette ez a dolog.Csak egyelőre hiába gyűrte az agyát, nem jutott eszébe, mire.Talán be kellene szednie megint egy kis Peepet.Igen, épp itt lenne az ideje!

Beszedni egy csipet Peepet, és azután mindent lehet – rendeztebugyuta rímbe szórakozottan a kívánságát, miközben azt figyelte, hogy atűvel az öregember nyakához kapcsolódó csőben valami kék színű folyadék áramlik.

Aztán az öregember tényleg olyan lett, mintha egy gyorsan ölő kígyómérge hatna a vérkeringésében, a feje hátrahanyatlott, az álla lefittyedt,bőre még annál is fakóbb lett, mint eddig volt, és mintha a szemüregei isbeljebb csúsztak volna a koponyájába.

Teljességgel úgy, mint egy halálfejnek.Forrest egy pillanatra azt gondolta, hogy valaki – talán pont a sajátemberei közül valamelyik – megmérgezte az öregembert. Nem tudta,hogy miért tölti el ez a gondolat nyugtalansággal. Talán kapcsolódikahhoz a furcsa várakozásteli érzéshez, ami akkor fogta el, amikormeglátta a férfit, és olyan ismerősnek találta. Valahol mélyen tudta, hogyennek a találkozásnak be kellett következnie.

Valahol meg van írva.Hogy nem a sors könyvében – mivel az nem létezik –, abban is biztos

volt.Mint ahogy abban is, hogy az öregember valahogy az uralma alatt

képes tartani őt.Épp ezért talán dacára a fura érzéseinek, az lenne a legjobb, ha az a kék

folyadék tényleg méreg lenne, és az öregember számára elhozná a véget.De sajnos nem így történt, mert a pillanat elszállt, és az öregember

megmozdult.Először csak a száját csukta be, aztán felemelte a fejét és kinyitotta a

szemét.A bőre átszíneződött, tekintete most sokkal világosabb volt, eltűnt

belőle az a fáradt kifejezés.– Hol is tartottunk?… Szükségünk lenne egy helyre, ahol nyugodtan

beszélgethetünk. Szeretném bemutatni valakinek.Az öregember elmosolyodott, a szeme szinte felizzott a várakozástól.Ó, igen. Most megtörténik!…A Jegesember már hosszú órák óta magánál van.

Persze még nem látta senki.A testébe nyomott serkentők megszüntettek benne minden



gyengeséget, minden merevséget.A gépezetek, melyek vigyáztak rá, eltüntették a szervezetéből az összes

feszültséget.Sokat, nagyon sokat költött ezekre a dolgokra, hogy a legjobbat hozzák

ki a Jegesember ből.A Jegesember pedig most olyan, mint egy élesített bomba: a legapróbbbehatásra képes robbanni.

És olyan, de olyan csúcsformában van, mint még soha életében.Pedig már a Beavatkozás előtt is mindig maximális eredményt ért el a

teszteken. Talán csak egy mesebeli Terminátor lehet hatékonyabb nála.Most pedig itt az idő, hogy bemutassa egymásnak a Jegesember t és a

Tükörképet.

Ez lesz az első

alkalom, hogy találkoznak.Az egyikük tudja, hogy különleges.A másikuk esetleg sejti.És az öregember már előre izgult, mi sül ki ebből a találkozóból…– A sátram – mondta Forrest.– Tessék?– Ugyan összedőlt a… felszálláskor, de az embereim azóta már

helyreállították. Ott nyugodtan beszélhetünk.– Nagyon helyes – bólintott elégedetten az öregember. – Akkor

menjünk oda!Aztán, mielőtt útnak indultak volna, a limuzin felé fordult.– Bones, maga gyáva, most már kiszállhat, nem fenyegeti semmi

veszély…



5. A fogoly

– Nem! – mondta Johnnie.– De hát ott vannak a Holdon, értük kell mennünk – vitatkozott

hevesen Monic.

– Ebben egyetértünk – bólintott Johnnie higgadtan. – Értük kellmennünk. Ha a Holdon vannak, akkor oda, ha pedig valahol máshol,akkor oda.

– A Holdon vannak.– Nem tudhatod.– Talán te nem voltál rajta a Híd on, mikor jött az üzenet?– De igen, rajta voltam. Az jött át, hogy a Bíborhullám zuhan a Hold

felé. Aztán hirtelen megszakadt az összeköttetés. Akármi is történhetett.

– A Holdon vannak. Érzem.– Női megérzésekre nem alapozhatunk – közölte hidegen Johnnie, mireMonic teljesen bepörgött.

– Már az első pillanatban is unszimpatikus voltál nekem – közöltegyűlölködve.

– Ez szíved joga – vonogatta a vállát közömbösen Johnnie, de ez olyanvolt, mintha csak olajat öntött volna a tűzre.

– És azóta sem tudtalak megkedvelni! – köpte Monic a szavakat,miközben gyönyörű arca eltorzult a rá kiülő undortól.

A férfi bármennyire is vigyázott rá, hogy ez ne történjen meg, mégisvalamelyest a lány szavainak a hatása alá került. Érezte, hogy fortyognikezd az ereiben a vér az indulattól, és bár még sosem tett ilyet,legszívesebben hevesen képen törölte volna Monicot.

– Te aztán értesz hozzá, hogyan kell felcseszni valakinek azidegrendszerét – ismerte el végül, visszafogva magát, miután egy hosszú,mély sóhajjal kifújta magából a levegőt. (Azt remélve, hogy ily módon afeszültség is távozik.)

Monic először úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a férfit, és csak



sértetten duzzogott magában.Aztán mást gondolhatott, mert egész váratlanul megszólalt.– Ott van a kedvesem, meg kell értened! – Ezt is olyan gúnyosan

mondta, hogy Johnnie-nak már minden erejére szükség volt, hogy

megtartsa az önuralmát.„Vérlázító ez a nő – gondolta. – Néha nem értem, mi a fenét eszik rajtaa herceg a csinos kis pofikáján, meg a gömbölyű seggén kívül.”

Monic elmosolyodott, és megszólalt:– Popó, jó? – mondta. – A nőknek popójuk van, és nem seggük.– Hogyan? – Aztán rájött, hogy kettejüket még összekapcsolja a Híd,

és Monichoz átment a gondolat.Elpirult, aztán lenyúlt, és a hercegtől tanult módon kikapcsolta a

medált.Monic elgondolkodva ült. Még nem nyúlt hozzá az ételhez. Anagybácsinak akadt egy kis elintéznivalója, ami elszólította őt hajnalokhajnalán, és amit nem tudott lemondani – lehet, hogy mondta is, hogy miez, de Monic nem igazán figyelt rá –, ezért pironkodva ugyan, deotthagyta őket a megterített asztal előtt, úgyhogy kedvük szerint„beszélgethettek”.

– Hülye picsa vagyok – jelentette ki végül a lány elgondolkodó arccal.– Hát… – mondta Johnnie semleges hangon, de aztán nem tudta

folytatni.Alapvetően őszinte ember lévén nem volt képes azt mondani a

lánynak, hogy: á, nem is vagy te olyan hülye picsa, mert ez hazugság lettvolna. Hiszen a lány önkritikának is beillő kijelentése pontosan tükrözte aférfi gondolatait, mintha csak még mindig rajta lennének a Híd on, és ez agondolat is átment volna, mint az a bizonyos előző.

Johnnie le is nyúlt, hogy ellenőrizze, hátha nem sikerült kikapcsolnia amedált.

De, mint megállapította, nem ez volt az oka a lány iméntikijelentésének.

– Régebben nagyon hülye voltam – tört fel hirtelen Monicból azönvallomás. – Mindenkivel lefeküdtem, és nem tudtam értékelni semmit.Mindenkinek hazudoztam. Azt hiszem, jó pár életet tönkretettem… Ésnagyon boldogtalan voltam. Nem tudom, hányan csinálják ugyanezt atöbbiek közül, de attól tartok, sokan. – Johnnie számára teljesen világosvolt, hogy a többiek ebben a szövegösszefüggésben azt jelenti, hogy a

többi ember, és globálisan az egész bolygót jelenti. – De azt már nemtudom, hányan képesek felébredni ebből az álomból. Nekem valahogy



sikerült… Azt hiszem, igazán akkor, amikor megláttam a herceget, ésszerelmes lettem belé… Mintha valami kitisztult volna bennem…

Johnnie erre nem tudott mit mondani. Vagyis csak egyetlenegy dolgot,de hát az nem teljesen kapcsolódott a lány jelenlegi közléséhez.

– Az én kedvesem is ott van az űrhajón. Én is érte akarok menni. Én isrettegek a sorsáért, és legszívesebben gondolkodás nélkül rohannékhozzá…

– Na és mi tart vissza? – mosolygott Monic. – Rengeteg pénzem van.Akár vehetünk is egy űrhajót.

– Azt nem tudom, mennyi pénzed van. Talán tényleg vehetünk rajtaegy űrhajót, talán még legénységet is tudunk bérelni. – Vállat vont. –Viszont nem engedhetjük meg, hogy bakot lő jünk… A józan ész tart

vissza. Információt kell szereznünk, mielőtt bármit is teszünk.– Ugyan kitől?

– Attól, aki hajlandó eladni nekünk.– Akkor mégiscsak el kell utaznunk a Holdra.– Nem hiszem, hogy szükséges lenne – rázta a fejét Johnnie. – Mint

ahogy abban sem vagyok biztos, hogy el kell mennünk értük a Holdra.– Mert?– Túlságosan nehéz elrejtőzni ott fent.Monic összeráncolta a homlokát. Pontosan úgy, mint aki azt gondolja:

épp palira veszik.– Na ne!– Nem viccelek.– Pedig nem lehet egy bizalomgerjesztő hely. Sötétség, hideg,

mindenfelé sziklák, hasadékok… Na meg minden más szörnyű dolog.– Igen, vannak ilyen helyek is. Csakhogy felépíteni egy űrállomást

óriási nyüzsgéssel jár, a Hold pedig úgy tele van kémműszerekkel megműholdakkal, hogy még fingani sem lehet anélkül, hogy valaki valahol

máshol ne regisztrálná… Á, nem, bármit is akarnak velük, ha titokbanszeretnék tartani, nem a Hold a legmegfelelőbb hely. Vagy kint avilágűrben létesítenék egy állomást… Sőt, nem. Tuti, hogy visszahoznáma Földre. Elvégre az övéi egy űrcivilizáció, ezért sokkal jobbanmozognak és tájékozódnak ott kint, mint mi. Ha esetleg a hercegkeresésére indulnak, kint az űrben jóval hamarabb megtalálják, minthavisszahoznák ide a Földre, és elbújtatnák a sok ember között.

Monic elgondolkodva bámult maga elé. Egy kicsit összezavarodott. A

vita eredetileg akkor robbant ki, amikor ő a pénzét és a kapcsolataitfelhasználva azon nyomban szerezni akart egy űrhajót, hogy aztán



nekiinduljanak, és ha kell, négyzetmilliméterenként feltúrják az egészHoldat.

Akkor még nagyon határozott és elszánt volt.Johnnie is, amikor leállította, amit Monic nem tudott elviselni, neki

azonnal látnia kellett a herceget, és megbizonyosodni róla, hogy nemtörtént semmi baja, mert úgy érezte, belepusztul a lelkében tombolófájdalomba és féltésbe.

De Johnnie nem engedett az álláspontjából, szerinte bármit iscsinálnak, azt előbb alaposan át kell gondolni, és ugyanilyen alaposaneltervezni.

Monic ezt egyszerűen gyávaságnak vette, és akkor kezdődött az ereszd el a hajamat.

És a lány még mindig szerette volna gyávaságként értékelni ezt adolgot.Látni akarta a herceget.Most!Eddig bármit is akart, mindig azonnal akarta, és meg is szerezte,

bármibe került is. Nem törődött azzal, hogy kin kell áttaposnia érte. Még mindig egy elkényeztetett kis ribanc vagyok, gondolta.De túl intelligens volt ahhoz, hogy ne tudja felfogni a Johnnie szavai

mögött meghúzódó igazságot.Utálhatta a férfit az igazért, de ez nem változtatott azon, hogy igaza

van, nem rohanhat fejjel a falnak.Illetve hát megteheti, de ezzel esetleg több kárt okoz, mint amennyit

használ.A körmét kezdte rágni.Jó lett volna elmenekülni a fájdalom elől. Sosem élt drogokkal, de

most talán még arra is hajlandó lett volna.Csaknem egy percig. Mert akkor erőt vett magán.

Felsóhajtott.– Legyen úgy, ahogy akarod – mondta.– Rendben – bólintott Johnnie rögvest.– Csak mondd el, hogy akarod! – kérte akkor a lány.– Elmegyek olyan helyekre, ahol máskor is szoktam információkat

gyű jteni. Valahol biztos meg tudják mondani, merre keresgéljek.– És ha nem?– Az elképzelhetetlen. A világon bármiről vagy bárkiről meg lehet

tudni bármit. Csak pénz kérdése. És az is csupán pénz kérdése, hogymennyi idő alatt.



– Nekem sok pénzem van – közölte Monic immár nem először.– Szükség is lesz rá. Elmegyek, körülnézek, és ha visszajöttem, már

talán tudok árat mondani.– Veled mehetek?

– Egyelőre inkább ne. Jobban tudok egyedül dolgozni.– És akkor én mit csináljak?– Azt, amit a legnehezebb számodra ebben a helyzetben.Monic keresztbe fonta a melle ellőt a két karját.– Vagyis üljek és várakozzak?– Pontosan.Ez a perspektíva nem kecsegtethette túlságosan a lányt, mert legalább

fél percig csak ült, és feszülten bámult maga elé.

– Rendben – mondta aztán olyan hangsúllyal, mint akinek nagyonnehezére esik ezt kimondani. – Megteszem… Csak azt kérem, kapcsoldvissza a medált, hogy folyamatos kommunikációban lehessünk.

Johnnie bólintott.– Ezt úgyis megtettem volna.Aztán rövidesen útnak indult.

A navigátor a néhai Joy, illetve a helyébe lépő _Ex_Jo_ moduljaiközött haladt.

Egyfajta sajnálatot érzett mindkét identitás iránt. Az efféle csillaghajókKözponti Agyának tervezése olyan volt, hogy a lehető leginkább azemberré tették hasonlatossá, na persze annak gyarlóságait a lehető legminimálisabbra korlátozva.

Azért terveztek bele gyarlóságokat, mert szüksége volt rá, hogy minél jobban megértse az űrhajó humán állományát, ezek híján viszont ez amegértés nem lett volna tökéletes.

Csupán annyiban különbözött tőlük, hogy teljes mértékben és huzamos

ideig el tudta különíteni magát ezektől a gyarlóságoktól. Ilyenkor olyanvolt, mintha kívülről nézné saját magát. (Mármint a gondolatait.)

A megértés közte és a legénység között így teljessé vált, hiszen olyanvolt, mint egy érzékeny anya, aki gyermeke legféltettebb gondolataira isazonnal reagál, és képes késedelem nélkül egy hullámhosszra kerülnivele.

Így a legénység inkább egy szövetségesnek érezte, mintsem egykiszolgáló egységnek.

A navigátor is úgy gondolt rá, mint egy bajtársra.Joy jól szolgálta őket, és az utolsó pillanatig azon volt, hogy



teljesíthesse a küldetést.És a korlátaihoz képest ugyanezt tette _Ex_Jo_ is.Jó bajtársak voltak.Mindkettő jük halála csaknem ugyanakkora veszteség, mint amikor

meghalt az a rengeteg ember az ütközéskor.Persze a részvét és a gyász nem akadályozta meg abban, hogy amunkáját végezze: beleturkáljon Joy agyába, hogy megtalálja a megfelelő áramkört.

A Bíborhullám csendesen pihent a Hold felszínén. Félig már beástamagát, mint ahogy a Földön is csinálta. Csakhogy most nem lesz senki,aki eltemesse. Túl sok időbe tellene az Agy nélkül üzembe helyezni araktárban lévő megmaradt óriásrobotokat, na és különben is túl feltűnőek

lennének, ha megindul a keresés.A Bíborhullám most a hosszanti tengelye mentén fogja beásni magát,és csak addig, amíg egy síkba nem kerül a felszínnel. Leszállás előttcsináltak néhány felvételt a felszínről, és a navigátor most azért jött, hogyezeket a felvételeket betáplálja az Agy álcázóegységébe, ami majdlétrehozza ennek hologramját az űrhajó felületén, és soha senki sem fográjönni, hol van a Bíborhullám.

Főleg, mert ha elég energiát közölnek a hologrammal, az képesanyagszerűvé is válni, ami még egy felszíni felderítést is megzavar. Afelderítők átsétálhatnak ezen a hologramon, és teljesen az lesz azillúziójuk, hogy a Hold bukkanói, sebhelyei, kráterei között járnak.Ahogy a műszereik jelzik is majd nekik.

A navigátor gyorsan dolgozott. Egyik kezében egy kinyomtatottáramköri rajzot tartott, a másikban apró lámpát. Mindkettő feltapadt azűrhajó falára, ha hozzáérintette őket, és ott is maradt, ahova helyezte.

Mikor dolgozott, akkor általában két kézzel tette, tehát fel is tapasztottaőket valahova.

Aztán, amikor nem volt teljesen biztos a dolgában, akkor a kezébevette mindkettőt, a lámpával a rajzra világított, és egy darabigtanulmányozta.

Még egyéb trükköt is elkövethetett. Ha megnyomott egy kis gombot alámpa markolatán, akkor az lézerfényt kezdett kibocsátani, amitől a rajzháromdimenzióssá vált. Nem csak a lapon, hanem hologramként kiugrottannak síkjából – a fény erőssége szabályozta ilyenkor a nagyítás arányát–, így a navigátor akár be is nézhetett egy-egy alkatrész közé az ábrán.

Persze erre ritkán volt szüksége, mert nagyon is jól eligazodott amodulok között.



Amikor a hajó vibrálása megszűnt, épp a szájában volt a lámpa, és úgyvilágított le a bal kezében lévő ábrára.

Rögtön felfigyelt a vibrálás megszűntére. Még mielőtt jött volna a Híd on az üzenet, tudta, hogy a Bíborhullám ezzel befejezte az ásást.

„Mi kész vagyunk, te hogy állsz?” – kérdezték a vezérlőből.„Egy pillanat” – küldte a választ, aztán feltűzte a falra az ábrát, majd alámpát is, kikattintott egy apró fedelet a már szétszerelt modulok közül,benyúlt, és eltekert valamit.

„Kész!” – üzente elégedetten.Testét kellemes érzések járták át. Ettől a pillanattól kezdve a

Bíborhullám láthatatlanná vált minden ellensége számára. Nekik csak aza dolguk, hogy rendbe szedjék, és elhúzzanak innen haza. És csak

egyetlen dolog korlátozhattaőket, az, hogy nem volt élelmük.Na de a navigátor abban is biztos volt, hogy ezt is képesek valahogy

megoldani.Már majdnem a vezérlőterem felé járt, amikor a hajó ismét

megrázkódott.Először arra gondolt, csakis bolygórengés lehet.De aztán jött a Híd on az üzenet.„Megtaláltak minket.”„Az nem lehet” – adott hangot ösztönösen a hitetlenkedésének.„Márpedig így van.” – jött a szenvtelen válasz a Híd on, majd utána a

keresőműszerek továbbította információ is: a Bíborhullám körül épp négyűrhajó készült leszállni, és további hét lebegett felette.

A navigátor berobbant a vezérlőterembe. Mind ott voltak, az összestúlélő.

A herceg lehajtott fejjel állt. Bár lehet, hogy csak azért hajtotta le afejét, hogy jobban lássa a demonstrációs asztalt, ahova a kereső műszerekkivetítették mindazt, amit érzékeltek.

Azonban sápadtnak és szomorúnak is tűnt, és a navigátor nagyon jóltudta, miért.

A férfi egy nagyon kemény döntést előtt állt.A háborúról volt szó. Van sokféle háború. Van olyan, amit néhány

unatkozó elme talál ki, és voltaképpen csak azért csinálják, hogy ne unjákmagukat halálra. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezeket az elméketnormálisnak kell tekinteni. Még akkor sem, ha ezeknek a háborúknaktulajdonképpen nincs akkora emberveszteségük, mint a többinek, mert

inkább hadifoglyokat ejtenek, akiket aztán jó pénzért és ajándékokértelcserélnek, vagy éppen kiváltják velük saját hadifoglyaikat. Van



szabályos hadüzenet, a civil lakosságot békén hagyják, és sokszorelőfordul, hogy a két ellenséges sereg felsorakozik egymással szemben,aztán a háború szüneteiben együtt mulatoznak, vagy éppen nem acsapatok, hanem annak vezetői mérkőznek meg egymással, hogy

eldöntsék egy-egy csata kimenetelét.Ha lehet egyáltalán bármilyen háborút is emberségesnek nevezni, hátezek azok. Aztán vannak nagyon kegyetlen háborúk, nagyon kegyetlenellenséggel, akiknél nem cserélik a hadifoglyokat, hanem megkínozzákőket, és nem kímélik a civil lakosságot sem. Ezeknek a háborúknak apusztítás a célja. A kirobbantója teljesen őrült, és csak a rombolásbantudja kiélni beteges hajlamait.

Az ilyen ellenségnek sosem szabad megadni magunkat. Mert a

kínzásoknál és a porig alázásnál sokszor jobb a halál.Mert a kínzások vége is ugyanaz, de nem mindegy, hogy valaki úgyhalt meg, hogy tudja magáról, megtörték, és elárulta a népét, miatta pedigsok ártatlan fog még elpusztulni, vagy azért nyugodtan mehet amásvilágra, mert nem nyomasztja semmi a lelkét.

És van egy szabály, ami kimondja, hogy ismeretlen ellenség eseténmindig a legrosszabbra kell számítani.

És van egy másik, íratlan szabály is, az, hogy egy ilyen ellenségneknem szabad élve kiszolgáltatni magunkat.

A herceg pedig most gyakorolhatta a hadúr szerepét, el kellettdöntenie, hogy itt és most kollektív öngyilkosságot kövessenek el, vagypedig kockáztassanak, és adják az ellenség kezére magukat.

Illetve hát van még egy harmadik lehetőség is.De hát az…Minden szem rátapadt.A herceg olyan mélyen el volt zárkózva a Kommunikációs Híd tól, hogy

képtelenség volt akár még a legkószább gondolatát is elfogni. Mint ahogy

az is képtelenség volt, hogy valaki hozzáküldjön egy gondolatot.Arca mozdulatlan volt. Egyre a demonstrációs asztalon vibráló

fényeket figyelte.Azonban gondolatai egy része valahol máshol járt, ezen a csodás, kék

színű labdán, ami ott terpeszkedik méltóságteljesen ennek a csupaszkősivatagnak a túloldalán, az érzékek számára csalókán közelinek –csupán karnyújtásnyi távolságnak – tűnve, és otthont ad a szívénekkedves lánynak.

Egyelőre. Mert ki tudja, mi fog történni? Hiszen ha most nyomontudták követni a Bíborhullámot, akkor akár végig rajta voltak akkor is,



mikor Monicékat letették azon a Beverly Hills nevű helyen.– Behatoltak az űrhajóba! – szólalt meg akkor fennhangon a kapitány,

nem bírva tovább a feszült csendet.– Be – sóhajtott fel egyetértően a herceg, hiszen ő is látta az asztalon.

Aztán felemelte a tekintetét, és sorban egymás után végignézett azarcokon, mintha tisztában lenne vele, hogy most látja őket utoljára.Néhányan próbáltak faarcot vágni, azonban voltak olyanok is, akik

nem akarták titkolni az érzelmeiket, és lehajtották a fejüket.– Az időnk lejárt – mondta a herceg szomorúan. – Tovább már nem

várhatunk…

Mikor Johnnie meglátta a helikoptert, tudta, hogy baj van. Nagy-nagy

baj.Beverly Hills legelitebb része különleges hely. Az volt régen is, ésmost is. Akárkiket nem engednek be oda. A határait őrző személyzet mégaz idegen autókat is elküldi, ha azok, illetve az őket vezető személyeknincsenek feltüntetve azon a listán, amit a hírességek állítanak össze, haaznapra várnak valakit.

Helikopterrel odamenni pedig egyszerűen szentségtörés. Bárki is az,aki ilyet merészel, figyelmen kívül hagyja, hogy a hírességek bizony többmillió dolláros pereket is a nyakukba szoktak akasztani azoknak, akikmegsértik birtokuk légterét.

A helikopter olyan gyorsan vágott le a magasból, hogy az őröknek mégarra sem volt idejük, hogy belevessék magukat légi autójukba, és anyomába eredjenek.

Céltudatosan mozgott. A hadseregnél rendszeresített közepes méretű csapatszállító helikopter volt, amelyekben egy-egy rajt, vagy egy kislétszámú kommandót szoktak a célterülethez vinni.

Mindkét oldalán egy-egy gépágyú.

Monicnak semmi esélye sem volt. A kopter a ház fölé kanyarodott, ésabban a pillanatban már csusszantak is le a belterében helyet foglalókatonák a kötélzetükön, hogy másodpercek alatt befogva a ház összesablakát és ajtaját, majd be is törve vagy robbantva azokat,megrohamozzák az épületet.

Monicnak, aki a kopter hangjára gyanút fogott, még annyi ideje semvolt, hogy elérje a kijáratot, máris körbevették a fekete ruhát és feketeálarcot viselő katonák.

A tehetetlenségtől kétségbeesett düh vett erőt rajta, és nekirontott avele szemben álló katonának, nem törődve a rámeredő géppisztolycsővel.



A katona nem nagyon finomkodott vele. Gyakorlott mozdulattalmegforgatta kezében a fegyvert, és a tusával lecsapott a lány halántékára.

Vér csordult végig Monic haján, miközben mint a zsák, végigvágódotta padlón. Senki sem ugrott, hogy tompítsa az esését, szótlanul figyelték a

történteket.Aztán az egyikük mégiscsak megszólalt:– Te, ha meghalt, én… – mordult fel dühösen, de emez félbeszakította.– A fenét! Pontosan tudom, mekkorát kell ütni egy nő fejére. Jó párat

lecsaptam már.A másik a fejét rázta.– Reccsent a csont.– Maximum kissé lassabban gyógyul majd be neki.

Ezzel el volt intézve.– Akkor itt végeztünk.– És mi van a másikkal?– Nincs itt. Mondtam, hogy kellett volna csinálni egy előzetes

felderítést.– Egy fenét! Ezeknek a környékbeli seggfejeknek itt olyan műszereik

vannak, mint amilyenek még a NASA-nak sem. A múltkor beperelték azegyik műholdállomást, mert engedély nélkül fotózott a környéken… Nahúzzunk innen! Majd meglesz a másik is.

Ketten, nem éppen finomkodva, felkapták Monicot, és az egész csapatvillámgyorsan elhagyta az épületet.

Johnnie pedig végignézte.



6. A hasonmás

– Bones vagyok – mondta az öreg néger, miután nehézkes mozdulattalkikászálódott a limuzinból.

Úgy tűnt, urán kívül senkit sem foglalkoztat létezése. Még csak nem is

fogadták a köszönését.– Mi van, Bones – zsörtölődött az öregember gúnyosan –, annyira féltiazt a tyúkszaros életét, hogy nem mert eddig elő jönni?

– Azt hittem, végre valaki lelövi, uram. Nem akartam tűzvonalbakerülni.

– Gyáva! – köpte ura a szavakat.– Na nem az én életemet féltettem – magyarázta az öreg néger kioktató

hangon –, az már úgysem ér egy kalap… szóval semmit sem ér. Csak arra

gondoltam, mi van, ha engem találnak el, aztán a gyilkosnak nem leszmár ideje, vagy esetleg kedve egy újabb lövésre, ön pedig megintmegússza.

– Áruló! – mordult akkor az úr, és még morgott valamit klónozásrólmeg valamiféle kábítószerről, de ezt már csak úgy a nem létező bajszaalatt, ezért az öreg négeren kívül senki sem értette.

– Bones, ne merjen visszaülni a limuzinba, maga most büntetésbőlgyalog jön – ezt viszont már olyan hangosan mondta az öregember, hogymindenki jól hallja.

A kis csapat megindult a tábornok sátra felé, amit, mint ahogy Forrestállította is, az emberei már újra felállítottak. Úgy magasodott a zűrzavarkellős közepén, mintha a világegyetem egyetlen stabil pontja lenne.

Bementek, az öregember pedig körülpillantott.– Korábban csak filmekben láttam ilyet – bólogatott, de senki nem

kérdezte meg tőle, milyet.Aztán az öregember gyorsan témát is váltott.– Különleges alkalom ez a mai. Tartogatok egy kis meglepetést, ami

rövidesen reprezentálva lesz.



Mivel az előbbiekben ura kötekedni merészelt vele, Bonesfelhatalmazva érezte magát, hogy ő pedig ahol tudja, bosszantsa. Egyszermajd csak elviszi egy szívroham.

– Különleges? Meglepetés? – vonta ki a bosszantáshoz szükséges

kulcsszavakat az öregember beszédéből. – Csak nem?– De igen, igen, Bones! – bólogatott az úr nagyon vidáman, de azértgyanakodva meredt az inasra. Tisztában volt vele, hogy az ismét forralvalamit, amivel bosszanthatja.

„De nem baj, Bones, a sorsod már meg van írva. Te még nem tudod, deha eljön az id ő , azt hiszem, kerekre fog tágulni a szemed a döbbenett ő l.És hogy fogom én azt élvezni!”

– Csak nem harakirit fog elkövetni itt az úr a szemünk láttára? –

lelkesedett be az öreg néger.Rövid szünet következett.– Erre most nem válaszolok – közölte aztán az úr dühödten.– Ó, nem muszáj válaszolnia, elég ha csinálja – replikázott elégedetten

Bones.– Bones, maga megátalkodott izé… busman! Még egy szó, és a

tábornokkal lelövettetem.Forrestnek egy arcizma sem rezdült. Ugyanolyan faarccal nézett rájuk,

mint amilyennel az eddigiekben is figyelte a párbeszédet.Bones nagyon is jól tudta, hogy az ura képes valóra váltani a

fenyegetést.Viszont egyelőre nem volt szándéka meghalni. Maga sem tudta, miért,

hiszen az élet már nem jelentett örömet számára. Régóta nem. És amiótamegöregedett, még fájdalmassá is vált.

„Talán élvezem ezt a fájdalmat – gondolta –, így akarok vezekelniazért, hogy azokban a súlyos bű nökben, még ha csak egy kis pitiszolgaként is, de részt vettem.”

Nos, igen, más indokot már el nem tudott képzelni, hiszen a tervekudarcba fulladt.

Az volt a terve, hogy egy sötét éjszakán valahogy megöli az urat, hogymegszabadítsa tőle a világot.

Mindegy, hogy méreggel, késsel, vagy egyszerűen megfojtja, csakpusztuljon.

Csakhogy hiába volt ő az egyetlen, aki elég közel férkőzhetett azúrhoz, nem tudta megtenni.

Éjszakákon át állt az ágya mellett, és figyelte az őrült öregemberszaggatott lélegzését.



Megtehette, hiszen szabad bejárása volt a legvédettebb helyekre is.Tudta, hogy amire a hálószobát felügyelő őrök reagálni képesek,

addigra már rég végzett az öregemberrel. Valamikor nagyon erős volt, ésbár a kor kiszívott szinte mindent belőle, rövid időre még képes volt arra,

hogy összeszedje magát. És akkor csaknem olyan volt, mint akkor régen.Tehát megtehette volna.És mindig meghátrált.Mindig azt gondolta, ha ezen az éjszakán nem is, de majd a következőn

meg fogja tenni.Sok átvirrasztott éjszaka kellett ahhoz, míg rádöbbenjen, nem képes rá.Először szerette volna ezt pozitívumként beállítani, úgy, hogy azt

mondja magáról, túl sok jóság szorult a szívébe ahhoz, hogy gyilkolni

tudjon.Azonban tudta, hogy ez csak önámítás.Van úgy, hogy pusztítani kell. Ha valaki elpusztította volna Hitlert –

akkor, amikor az még csak épp belekezdett tevékenységébe –, sok millióéletet megmentve ezáltal, hát az bizony nem lett volna bűn.

És ennek az ellenkező je is igaz. Ha megtehette volna, és nem tette, hátaz bizony bűn, hiszen hozzájárult sokmilliónyi élet kioltásához.

Talán a szíve legmélyén Bones azt remélte, hogy egyszer esetlegmégiscsak eljön az a pillanat, amikor megteszi. Mondjuk egy röpkeelmezavar. Elvégre ahogy öregszik, és egyre tökéletlenebbül működik ateste, lehetnek olyan pillanatok, mikor a szokásosnál kevesebb oxigéntkap az agya, és hirtelenjében nem is tudja, mit cselekszik.

De legf őképp csak vezekelt. Azzal, hogy nap mint nap szembenézett afájdalommal és a szenvedéssel, melyekkel ez az öreg, beteg testsanyargatta.

Végre csönd volt a sátorban, ahogy az öregember akarta.

Elégedetten horkantott, és már készült, hogy nekiálljon teátráliselőadásának második felvonásához, de akkor hirtelenjében háromról –mivel előtte csak Forrest, ő, meg az az átkozott Bones voltak a sátorban –négyre emelkedett a bent tartózkodók száma.

Méghozzá eléggé rendhagyó módon.Ugyanis az egyik szekrényből ugrott ki egy vérző fejű férfi, akin egy

piros szívekkel tarkított fehér száras alsón kívül csak egy katonai bakancsvolt.

A fickó szédelegve nézett körül, aztán, amikor meglátta Forrestet,felragyogott az arca.



– Ó, Dam, hát itt vagy… – aztán megtapogatta a fejét. – Mi történt,mintha kicsit elájultam volna…

– Hát ja… – nyögte Forrest, miközben tágra meredt szemmel nézte a jelenést. – Volt egy kis zűr.

A férfi elmosolyodott.– Már vártalak, Dam. Látod, ezt a te kedvedért húztam fel – mutatottakkor a férfi a szívecskés alsónadrágra.

Ez pedig már túl volt minden határon, kibillentette Forrestet a döbbentmerevségből.

Egy pillanat volt az egész. Előremozdult, aztán a keze is kicsapottelőre, megelőzve a testét, végül pedig tenyere belső élével torkon kapta aférfit.

Az, mint a zsák, rogyott össze.Damien leguggolt mellé, és ellenőrizte a halál beálltát.Úgy, guggolva érte az öregember döbbent kérdése.– Hát ez meg ki volt?Damien felemelte a tekintetét, és rájuk nézett. Arra gondolt, a tanúkat

mindig el kell intézni.– Hát a laktanyaparancsnok – közölte nyugodt hangon. Nem érezte

problémásnak, hogy végezzen ezzel a két rozoga öregemberrel. Először anégerrel, mert az jelenleg a mozgékonyabb, aztán jöhet az öreg halálfejis.

De, érdekes módon, semmi késztetést nem érzett, hogy megtegye.Helyette felállt, és zsebre vágta a kezét, aztán csak némán fixírozta a

két férfit.Pedig meg kellene tennem – gondolta valami furcsa, derűs

nyugalommal a lelke mélyén –, ezt diktálja a józan ész.Rögtön ezután arra gondolt: alighanem pszichikailag kondicionáltak ez

ellen valamikor.

– Szóval a laktanyaparancsnok, mi? – érdeklődött az öregember,miután krákogott egy hatalmasat.

– Az – bólintott Forrest, mire az öreg megvonta a vállát:– És mit keresett itt félmeztelenül?Forrest arca erre elborult. Kondicionálás ide, vagy oda, ha sokat

forszírozzák ezt a dolgot, akkor mégiscsak ki fogja nyírni ezt a kettőt.– Vérzett a feje. Beverhette, és egy kicsit összekuszálódott ott fent neki

valami – mondta mindenesetre.

– Ó, így már érthető – bólintott az öregember.– Remélem is – morogta a tábornok.



– A szerepe meg már egyébként is véget ért, nem igaz? – vonogatta avállát az öreg.

– De. Nagyon is igaz.– Akkor, kérem, egy időre dugja vissza a szekrénybe! – biztatta az

öregember, és ettől Damien számára váratlanul egész szimpatikussá vált.Bólintott, aztán megmarkolva a néhai laktanyaparancsnok bakancsait,húzni kezdte a szekrény felé. A hulla feje fel-le billegett az egyenetlentalajon.

– Kérem, kérem! – szólt utána akkor az öregember olyan hangon, mintaki hányingerrel küszködik.

Forrest megállt.– Igen? – fordult felé előzékenyen.

– Ez olyan undorító… Nem lehetne, hogy a karjaiban vigye oda?Elvégre elég erős hozzá, nem?– De igen, elég erős vagyok hozzá – bólintott Damien. – Csakhogy az

lenne igazán undorító, ha a meztelen teste hozzám érne.Meg is borzongott. Azt már nem tudhatta senki, hogy ez a borzongás

nem úgy általában egy hulla meztelen testének szól, hanem csupán enneka hullának a meztelen testéhez, mert eszébe jutott róla az a csók, amivelaz ex-laktanyaparancsnok jutalmazta a bizalmaskodását tegnap azirodában.

Fú, ezt aztán senki nem tudhatja meg. Senki nem tudhatja meg, mitörtént ott, vagy ha mégis, akkor az halál fia.

Újra húzni kezdte a hullát a bakancsánál fogva, az öregembernek pedignem volt más választása, minthogy nyeljen egy nagyot, és félrefordítsa atekintetét.

Aztán egyszer csak Damien ott volt a szekrény előtt, amiből ez az őrültbuzi kiugrott – mert hát azt gondolta, hogy csakis őrült lehet az olyan, akiegy szál szívecskés alsógatyában elbújik egy szekrényben.

Igaz, hogy ő mondta neki, hogy várja a sátrában – mint ahogy az isigaz, hogy csak azért mondta neki, hogy megszabadulhasson tőle –, dehát amit művelt, az… izé… Még megfelelő szavakat sem talált rá. Talánaz a kifejezés, hogy nonszensz, valami halvány visszhangját adja annak,amit róla gondolt.

Na mindegy. Őrült volt, és kész, megérdemelte a halált.Na és, amikor már ott volt a szekrénynél, akkor következett el az egész

akció legkellemetlenebb része, mert akkor már hozzá kellett érnie a

hullához, másképp nem tudta visszagyömöszölni a „helyére”, aszekrénybe.



Összeszorította a száját, és próbált nem arra gondolni, hogy milyenérzést kelt a kezén ennek az undorító embernek az undorító bőréneklangyos tapintása.

Próbált valami másra koncentrálni.

És hát a téma adott is volt, mert a dagadt Sigmund Young Smith nevű pszichiátert is egy szekrénybe dugta a minap – illetve hát pontosabban aztegnap volt, nem a minap –, miután valamilyen hasonló módonmegszabadította ettől az árnyékvilágtól.

Egyébként azt is meg kell hagyni, az utóbbi napokban azért elégrendesen ontotta a hullákat maga körül, még ha mind egy szálig meg isérdemelték a sorsukat.

Többek között még a lakásában is hagyott két hullát, melyek azóta

talán elkezdtek büdösödni.Esetleg őket is el kellett volna rejteni egy-egy szekrényben.Na nem mintha ez megakadályozta volna őket az oszlásban – kivéve,

ha hűtőszekrényről van szó –, de hát miért is ne tette volna?…Na de amire ezt végiggondolta, már meg is volt a melóval, és döngve

bevágta a szerkény ajtaját.Aztán eszébe jutott, hogy megúszhatta volna a kellemetlen érzéseket,

ha beszed egy Peepet.– De barom vagyok! – csóválta a fejét, aztán már nyúlt is a zsebébe,

ahol a tablettákat és a koktélos ampullákat őrizte. Elő is vette, de aztánrádöbbent, hogy képtelen bevenni őket, ha nem mossa meg a kezeit.

Mintha a laktanyaparancsnokról ráragadt volna valami bűzös folyadék,ragadósnak és mocskosnak érezte.

Természetesen ez csak néhány másodpercre akadályozta meg vágyakielégítésében, hiszen a parancsnoki sátor, összkomfortos lévén, fel voltszerelve mind zuhannyal, mind pedig hideg és meleg vizes csappal.

Anélkül, hogy bármit is mondott volna két vendégének, belépett a

zuhanyt elválasztó műanyag függöny mögé, majd jó alaposan megmostaa kezét.

Miután megszárította, rövid gondolkodás után, itt a függönytakarásában vette be a Peepet és a koktélt is. Nem mintha tartott volnalátogatói esetleges kíváncsiskodásától, de mi a fenének mutogassa atitkait?

A kábítószer hatni kezdett.És ő elszállt.

Ismét csak hatalmasnak és legyőzhetetlennek érezte magát. A teste ésaz agya olyan kommunikációba került egymással, ami már szinte



sérthetetlenséget, de legalábbis iszonyú gyorsaság érzetét keltette.Arca csupa mosoly volt, amikor kilépett a függöny mögül.Sokkal kezdeményezőbb is volt.– Végül is azért gyűltünk itt össze, hogy néhány dolgot megbeszéljünk

– mondta.Az öregember nem szólt, csak erős érdeklődésre utaló kifejezéssel azarcán tanulmányozta.

– Hát akkor… – tárta szét a kezét Forrest teátrális mozdulattal.De ezt a mondatot már sosem fejezte be.Nagyon gyorsan történt minden, ami persze számára nem számított,

mert képes volt ugyanolyan gyorsan reagálni rá.Meghallotta a zajt, aztán szétlibbent a sátor bejáratát alkotó függöny, és

egy embermagasságú fémcső

kúszott be rajta.Ez volt, ami megakasztotta Forrestet a beszédben.A fegyveréért nyúlt, miközben elégedetten regisztrálta, hogy a sátor

másik két tagjának még annyi ideje sem volt, hogy a cső felé forduljon.Elméjének más részeivel pedig azon morfondírozott, hogyan

lehetséges, hogy az őrök nem állták útját ennek a valaminek.Vagy ha útját próbálták állni, és nem sikerült nekik, miért nem hallott

csatazajt, és kiáltásokat?A fémcső valami sötét tömegben végződött, aminek Forrest csak a

sziluettjét érzékelte, hiszen eltakarta a beáramló napfényt, de már ebből isfelismerte, hogy egy kisebbfajta teherszállító légi autó lehet.

Persze valamilyen speciális feladatra átalakítva.A cső ajtaja sziszegve kinyílt.Forrest mereven és kíváncsian bámult a feltáruló belső térbe. Nem

érzett félelmet, hiszen teljes mértékben tudatában volt, hogy a Peephatására most nincs nála gyorsabb ember az egész világegyetemben.

Még ha ott belül egy rohamosztag is várakozik rá, elővont

karabélyokkal, akkor is ő lesz az első, aki meghúzza a ravaszt.Egytől-egyig elbánik mindegyikkel.De csupán egyetlen ember ült ott benn. És visszabámult az őt fürkésző

tábornokra.Forrest hatalmasat nyelt. Keze ráizzadt a fegyver markolatára. Még egy

kissé remegni is kezdett.– Hát ez?… Mi ez?… – kérdezte reszketeg hangon.– Ez az én kis beígért exkluzív meglepetésem – közölte büszkén és

izgatottan az öregember.De Forrest nem hitt neki.



Valami egészen mást gondolt.Azt, hogy sikerült ismét túladagolnia a Peepet.Ugyanis a csőben saját maga ült.Ugyanaz az arc, ugyanaz a hajviselet, ugyanaz a terepszínű gyakorló.

Még a testtartás is stimmelt.És az alteregó ugyanolyan döbbenten nézett kifelé, mint amilyendöbbenten nézett ő oda be.



7. Az üldöző

Johnnie pedig végignézte.Végignézte, ahogy kihozzák a lány élettelennek tűnő testét a házból,

aztán begyakorlott, gyors mozdulatokkal átkötnek valamit – egy övet

vagy egy hevedert – a derekán, ami két kötéllel volt a helikopter egyikcsörlő jéhez csatlakoztatva.Egy intés, mire a test enyhén imbolyogva, és olykor kis félköröket

leírva megindult a magasba.Még néhány pillanat, aztán eltűnik a férfi szeme elől, felfalja ez a

mohó gépmadár, egyenesen a gyomrába kerül a lány.Johnnie-nak pedig nem volt fegyvere.Voltaképp semmije sem volt, csak a medál, amit a herceg adott neki, és

amivel rá tudtak csatlakozni a Közvetlen Kommunikációs Híd ra, hogybeszéljenek az idegenek űrhajóján lévőkkel, illetve egymással.De a medál most néma volt. Mintha meghalt volna. Mintha a halál

kipécézte volna őt magának, hogy gonosz játékot játsszon vele, mindentés mindenkit elragadva, ami vagy aki jelent neki valamit.

Nem tudhatta, hogy él-e még a lány.Először Sally, most Monic.Sally és Monic. Monic és Sally. Sally, akit mindenkinél – még magánál

is – jobban szeretett.És Monic, aki rá volt bízva.Ugyanolyan veszteségérzés tört rá, mint amikor az az őrült tábornok

lelőtte Sallyt.Akkor majdnem megőrült.Karjaiba vette a lányt, és csak rohant, rohant, és maga sem tudta, hogy

hangosan üvöltözik, vagy csupán a lelke mélyén zokog. Egyetlenlehetősége az a bizalom volt, amivel megajándékozta az idegeneket, és afejlettebb technológiájukat.

Akkor azzal sem törődött, hogy kétségbeesésében hozzájuk rohan, és



ezzel elárulja a tartózkodási helyüket.A gondolat élénk visszhangra talált Johnnie tudatában. Valami

szörnyűre döbbent rá.„Úristen, ez az egész azért van, mert én gyenge voltam. Hagytam, hogy

az érzelmeim befolyásoljanak. Na de hagytam volna Sallyt meghalni?”Ez egy olyan választás, ami tulajdonképpen nem választás. Lehet, hogynem találják meg az idegeneket, ha ő nem vezeti nyomra a tábornokékat,de Sallyt a sorsára hagyni… Á, ez egyszerűen elképzelhetetlen.

De akkor is fájt. Nagyon fájt, hogy esetleg miatta pusztultak el – mertmég ez is megtörténhetett, hiszen olyan néma a Híd, mintha örökreelhallgatott volna – az aranyhajúak.

A fenébe is. Azt is megtehették volna, hogy a sorsára hagyják. Nem

kellett volna foglalkozniuk vele.Nagyon is tudták, hogy mivel jár az, hogy beengedik.Ők mégis megtették, és egy szóval sem hányták a szemére, hogy kiket

hozott magával.Sőt még Sallyn is megpróbáltak segíteni.És a herceg, mintha igen jó barátja lenne, rábízta Monicot is.Monic pedig most élettelenül lebeg felfelé a helikopter irányába, hogy

aztán eltűnjön benne.És hol keresse? Ezek nem a tábornok emberei, egészen mások voltak.Azok nem voltak ennyire profik. Ezek pedig olyan olajozottan

csinálták a dolgot, hogy az már szinte embertelen. Alig fél perce jöttek, ésmár csaknem véget is ért a küldetésük.

És oly módon voltak összehangoltak, hogy még walkie-talkiet semhasználtak. Nehogy valaki rájuk kapcsolódva lehallgathassa őket, vagyesetleg netalán felvételt készíthessen az akció közben lezajlókommunikációról, amiből már egy szakértő megállapíthat valamit, aminelindulhat kinyomozni a tetteseket.

Nem. Ezek csak jöttek, és már mennek is.Magukkal viszik Monicot.Ő pedig nem tehet semmit. Nincs fegyvere. Nincs semmije. Csak a

puszta ökle, ami egy ilyen helikopter meg egy ilyen kommandós csapatellen olyan, mint a pusztába kiáltott jajszó. Teljesen hatástalan.

A gondolatok hevesen vágtáztak a fejében.Az Istenért, azért valamit tennie kellene, mert ha ezek elviszik a lányt,

akkor talán sosem látja újra.

És akkor hogy néz majd a herceg szemébe?



A józan ész persze azt súgta, nem tehet semmit.Az élet sokszor iszonyúan kemény tud lenni.Az ember olykor érezheti azt, hogy kudarcra van ítélve, hogy bármit is

próbál tenni, egyszerűen kiröhögik, aztán beletapossák a sárba.

Akár ilyen fekete ruhába öltözött kommandósok, akár valaki más.De a tehetetlenség érzésénél talán nincs semmi sem rosszabb.Johnnie keze ökölbe szorult. A férfi legszívesebben felüvöltött volna.Szeretett volna a géppisztolyosok közé vágni egy vad rohammal, hogy

legalább egyet leterítsen, mielőtt őérte is eljön a halál.Ha pedig létezik túlvilág, és ott összetalálkozik a herceggel, akkor

egyenesen a szemébe nézhetett volna, és az mondja: én mindentmegpróbáltam, de túl sokan vannak.

És akkor nem kellett volna szégyenkeznie.De a józan ész mást mondott.Ha most nekiront a fegyvereseknek, akkor azok rövid úton végeznek

vele, ha másképp nem, hát fentről.És akkor nem lesz senki, aki tudná, hogy valami történt Monickal, nem

lesz senki, aki utánajárjon, hogy mi történt, és vagy megmentse a lányt,vagy pedig megbosszulja, ha… Na nem, erre hülyeség még csak gondolniis.

Nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj!Persze, miért nem? Azért, mert ő úgy gondolja?Hiszen tegnap is így gondolta, mégis ma hajnalra romhalmazzá vált az

élete.Aztán egy végső gondolat mindent eldöntött.Az jutott eszébe, ha netalán nem Monic, hanem Sally libegne ott a

kötélen, akkor mit csinálna?Akkor is azon gondolkodna, mi a helyes?Arcát elöntötte a pír.

A fenébe is, pokolba a józan ésszel!

Patrick Gonsales hajnalban még egyszer visszatért a területre.Kénytelen volt, mert válaszokat akart kapni.Tulajdonképpen Martin Perez volt az, aki segített neki emlékezni.Patrick visszavitte neki az ősöreg Fordot. Megállt a bérház előtt, és

csak ült az autóban.Nagyon furcsán érezte magát, egyáltalán nem tudta, mit keres ebben a

rozzant verdában.Azt sem vette észre, hogy Martin Perez egyszer csak megállt mellette a



vezetőülés felőli oldalon, és megszólalt:– Kopp, kopp, kopp! – És miközben mondta, meg is kocogtatta a

szélvédőt.Gonsales akkorát ugrott ijedtében, hogy beverte a kaszniba a fejét.

– A rohadt életbe, a frászt hozod rám! – mérgelődött, mire MartinPerez elégedetten vigyorogni kezdett.– Meghallottam a kocsi hangját, és gondoltam kimászok Konchita

mellől, mielőtt rám fordul, és agyonnyom az a fejőstehén. – Miközben afeleségéről beszélt, még szélesebbé vált a mosoly az arcán.

Gonsales azonban nem válaszolt, csak meredt maga elé.– Nos, megtaláltad azt, amit kerestél? – kérdezte akkor Perez.– Mi?

– Na, hát megtaláltad, vagy nem találtad meg?– Hát, nem is tudom… – mondta bambán Gonsales, és azongondolkodott, voltaképpen, mi a fenét is keresett Harlemben.

– Nem tudod, hogy megtaláltad-e? – kérdezte gyanakodva. Attóltartott, iménti tréfájáért cserébe a másik is kitalált valamit, és most lóváfogja tenni.

– Nem… – válaszolt Patrick. – Vagyis de.– Nem vagy de?– De. Persze, hogy tudom, mit kerestem, hiszen én kerestem…

Megtaláltam.– És mi volt az?Patrick elgondolkodott. Fogalma sem volt. Mint ahogy arról sem, miért

mondta azt, amit eddig mondott.– Akkor mégsem találtam meg – közölte tanácstalanul.– Na és akkor mi volt az? Már akartam kérdezni korábban is, csak úgy

elrohantál, hogy nem volt időm semmire…– Hogy mi volt? – kérdezett vissza Patrick.

– Mi van, haver, kissé nehéz a felfogásod? Talán szótagoljam? – gurultméregbe Martin Perez, és most már teljességgel biztos volt benne, hogyGonsales szórakozik vele.

– Nem tudom, mit kerestem – mondta azonban az nagy komolyan,amitől Perez ismét elbizonytalanodott.

Felnyúlt, megvakarta a tarkóját, majd a környező villanylámpáknyújtotta szórt fényben hunyorogva alaposabban is szemügyre vette azautóban ülő férfit.

Most már nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen homályos Gonsalestekintete.



– Mi történt veled, haver? – kérdezte őszinte aggódásról árulkodóhangon.

– Valami történt velem – ismerte el csendesen Gonsales.– Úristen, csak nem bekábítóztál?

– Dehogyis! Nem kábítózok.– Akkor talán ittál?– Nem.– Esetleg megvertek?– Kik?– Akárkik. Harlemben minden előfordulhat. Az ottaniak nem nagyon

szeretik az idegeneket.Gonsales eltátotta a száját. Valami furcsa fény gyúlt a szemében,

amitől Perez megborzongott.– Mondd még egyszer! – követelte Gonsales.

– Hé, haver…– Mondd még egyszer! – ripakodott rá Gonsales.– Mondom én, na de mit?– Amit utoljára mondtál.Perez elgondolkodott. Mi a fenét is mondott utoljára?– Azt, hogy Harlemben nem szeretik az idegeneket? Ezt mondtam

utoljára?… Mi, haver?De Gonsales erre már nem válaszolt.Még jobban kinyitotta a száját, mire előbuggyant belőle egy nyálcsepp,

lecsorgott az álláig, és most ott lógott azon morfondírozva, hogymerészkedjen-e esetleg lejjebb is, vagy jó ott is neki, ahol épp ebben apillanatban leledzik.

Hát ez bekábítózott! – állapította meg magában Perez. Azoknyáladzanak így!

Gonsales felemelte a két kezét, aztán miközben becsukta a szemét,

finoman a halántékára helyzete őket, hogy aztán ott mindkettővel nyomómozdulatot fejtsen ki.

Na, ez a másnap – azonosította a tüneteket Perez. Bizony, bizony, szarügy ez, ő maga is hányszor próbálta már így összeszorítani a fejét, egy-egy átmulatott éjszaka után, mikor meg volt győződve róla, hogy a jelzettszerv épp szét akar robbanni.

Gonsales azonban nem maradt így sokáig.Hirtelen elengedte a fejét, és kinyitotta a szemét.

Mikor Perezre nézett, a tekintete már egyáltalán nem volt olyanhomályos, mint eddig.



– Perez, te aztán!… – mondta elismerően, de aztán nem fejezte be amondatot, hanem lenyúlt, és eltekerte a slusszkulcsot.

Az öreg Ford természetesen csak sokadik próbálkozásra indult, a motorbetegesen felköhögött, mint egy öreg, tüdőbajos matróz, aki bajának

ellenére, még mindig számolatlanul szívja a szivarokat nap nap után.– Na most mi van? – kapaszkodott bele az ajtó keretébe Perez, azzal aszándékkal, hogy megállásra késztesse az autót. – Mi van, haver? Mi?

– Megtaláltam.– Mit találtál meg?– Azt, hogy mit kerestem. – Gonsales beletaposott a gázba, mire a

környék megtelt párával, elhomályosítva az amúgy is gyér utcai lámpáksárga fényét.

Azonban, ha azt gondolta, hogy a Ford majd csikorgó gumikkal indul,hát nagyot tévedett. Az a gyorsulás, amit az öreg alkalmatosság képesvolt produkálni, messze az alatt volt, mint amit csikorgó gumikfémjeleznek.

Mindenesetre újra mozgásban volt.És ismét Harlem felé tartott.Martin Perez tanácstalanul bámult az autó után. Most már biztos volt

benne, hogy a barátjával történt valami, és talán segítségre lenneszüksége.

Talán az volna a legjobb, ha utánamenne, és együtt a végére járnánakennek a… valaminek.

Csakhogy ember tervez, Konchita pedig végez.A fejőstehén felébredt, és nem találva párját, üvöltözni kezdett utána.– Martin! Maaaartin!… Hé, Perez, hol az anyád kínjában vagy?Öblös hangja betöltötte a környéket.Az utcán álló mexikói felsóhajtott.Na nem. Olyan barátság nem létezik, amiért magára vonná Konchita

haragját. Utált volna törött orral és bordákkal járkálni.Így hát megcsóválta a fejét, és visszasettenkedett a lakásba.

Már hajnalodott, mire Gonsales ismét megérkezett Harlembe.Szerencséjére már messziről észrevette a terület határait lezáró

katonákat, és akkor megállt a Forddal, és behúzódott a roncstelepárnyékai közé.

Most nem is bánta, hogy ezzel az özönvíz előtti gépjárművel érkezett,

mert ennél tökéletesebb álcázása nem is lehetett volna.Lecsúszott az ülésen, és szinte páholyból nézte az éjszaka eseményeit.



Egyszer rémült csak meg, de akkor nagyon.Akkor, amikor a környező fémhulladék egészen váratlanul elkezdett

mocorogni körülötte. Először azt hitte, csak a fantáziája játszik vele, de amocorgás egyre intenzívebbé vált, olyan volt, mintha valaki mágnessel

mozgatta volna a roncsokat.Aztán a szeme láttára összeszerelte magát a tizenkét robot, éskörbevették, mintha ők lennének az alvilág őrzői, és arra figyelmeztetnék,hogy bizony nagyon elszúrt valamit, mert ahol felállította a megfigyelő állását, az már a pokolbéli birodalom kezdete.

Bár a huszonegyedik század gyermeke volt, amire olyan technikaifejlődés volt jellemző, amilyet még nem ismertek az írott történelemfolyamán, mégis megrettent a hatalmas monstrumok láttán.

Egyre csak arra tudott gondolni, hogy csapda, csapda ez az egész, azérthelyezhették el itt az álcázott alkatrészeket, hogy amennyiben valaki,mint ő, kifigyeli a hadműveleti területet, hát gondjuk legyen rá.

Homályos emlékképei vannak arról, hogy egyszer talán mégmegpróbált volna elmenekülni, na nem a Forddal, hanem a vállávalnekifeszült az ajtónak, és megkísérelte kinyitni, de az valamiért beszorult,hát maradt ő is a helyén.

Még akkor is remegett, amikor a gépszörnyek megindultak ahadműveleti terület felé.

Végignézett mindet. Azt, hogy a gépek elállják az utat a katonák elől,mintha valamit védelmezni akarnának.

Aztán az űrhajó felszállt, és Gonsales ezt is tágra meredt szemmelbámulta.

És akkor már tudta, hogy a robotok nem azért állták el a katonák útját,hogy valamit megvédelmezzenek tőlük, hanem épp fordítva, a Föld lakóitpróbálták elterelni a felszálló űrhajó útjából.

Az égből por kezdett szitálni.

Az űrhajó pedig nyomtalanul eltűnt, és akkor Gonsales olyan rosszulkezdte érezni magát, hogy attól félt, esetleg a felszálláskor valami vegyianyag vagy valami sugárzás árasztotta el a környéket, és az hat ilypusztítóan a szervezetére.

Mozdulatlanul ült az autóban, jobb kezével a kormánykereketmarkolta, balját felemelte, és ökölbe szorítva tartotta, a mellébe pedig azaz intenzív fájdalom, ami miatt alig tudott lélegezni.

A szájában megsavanyodott a nyál.

Ezek a testi tünetek emlékeztették valamire.Ó, igen, nagyon is ismerősek voltak, és ó, nem, nem vegyi anyag ez,



hanem a veszteség érzése szokott ilyen tüneteket produkálni nála.Igen. Olyan érzés volt látni eltűnni azt az űrhajót, mintha egy szerettet

vesztette volna el.Igen, itt hagyták egyedül, magányosan. És még előtte nem is engedték

közel magukhoz.Talán nem tartották méltónak hozzá.Legalábbis az emlékezéshez nem – ha esetleg bent is volt náluk –, mert

valahogy hipnózisba ejtették, és még azt is kitörölték a tudatából, hogyőket kereste.

Talán ha Martin Perez nem ejti ki az „idegen” szót, ami valahogyfelszínre hozta az elrejtett emlékeket, még most is azt találgatná, hogy mia fenét keresett az éjszaka kellős közepén Harlemben, az elátkozott

városrészben.Sokáig ült még ott a kocsiban.Gondolkodott.Szerette volna azt hinni, hogy az idegenek csak pillanatnyilag hagyták

itt a Földet, és egyszer majd visszatérnek. Sajnos nem tudott a fejükkelgondolkodni, hogy megválaszolja, mennyire reális ez.

Még azt sem tudta, van-e egyáltalán nekik fejük.Közben a veszteség érzése valamelyest elcsitult a szívében, így már

nem fájt úgy a mellkasa, a levegőt is rendeden tudta venni, és a szájábansem érezte immár azt a fura, fémes ízt.

Csendes szomorúság maradt csak, ami beindította a fantáziáját.Szerette volna, ha éjszaka van, és ő felnézhet a csillagokra, és azt

gondolhatja, hogy ott kint, a végtelen térben abban a pillanatban isméltóságteljes űrhajók cikáznak, akik már meghódították a kozmoszt, ésaz űr hideg ölelése mit sem számít nekik, hiszen újra és újra nevetvekacérkodnak vele.

És talán eljön a nap, hogy egyszer ő is felszállhat egy ilyen űrhajóra, afénynél is gyorsabban szelheti a teret, és táguló pupillája olyan látványtfogadhat be, ami még egyetlen Földlakó szembogaráról sem tükröződöttvissza még soha.

Titkok tudója lehet, megismerheti, mi van téren és időn túl, mi van ott,ahova eddig még csak a fantázia szárnyán kelhetett útra.

Igazából, még maga sem tudta, mit ismerhet meg, milyen titkokat rejtez a hideg ölelésű, ragyogó szemű, csábító asszony, akit univerzumnak

hívnak.Végül belefáradt a gondolkodásba, akkor pedig csak ült ott, és várt.



Valamit még meg kellett tennie.Igen, a bolygó lakóinak tudniuk kell róla, hogy egy idegen űrhajó szállt

le náluk.Leszállt, aztán kénytelen volt elmenekülni, mert a fogadtatás olyan

volt, ami szégyent hoz minden vendéglátóra a világ minden táján. Mertbor és kenyér helyett fegyver és agresszió várta a vendégeket.Az űrhajó pedig elment, felszállt, és visszatért égi hazájába, ahol, ha

megkérdezik majd legénységét, na, milyen volt a Földön, hát mi mástmondhatnának, mint azt, hogy „vad”.

És ez még a legenyhébb kifejezés.Átkozott, vagyis Istenverte, hataloméhes Forrest.Ezt aztán jól el szúrta, ezt aztán jól!

De nem baj. A világ rövidesen megtudja, milyen lehetőségetszalasztottak, illetve szúrtak el.

Mert ő, Patrick Gonsales gondoskodik róla. Megvárja a médiaképviselőit – mert hát a történtek eléggé „zajosak” voltak ahhoz, hogyfelkeltsék a környék érdeklődését –, aztán beszámol nekik mindenről.

Mindenről.És, miközben ezen gondolkodott, fogalma sem volt róla, hogy valahol

közel vagy távol – ez mindig viszonyítás kérdése, hiszen földinézőpontból Beverly Hills, társadalmilag és fizikai elhelyezkedésszempontjából, elég messze esett Harlemtől –, egy számára ismeretlenszemély, akit Johnnie Smithnek hívtak, és talán még jobbanbelekeveredett az idegenek dolgába, mint ő maga, épp nehéz helyzetbekerült.

Hát akkor legyen, pokolba a józan ésszel!De elkésett. Épp előugrott a bokor mögül, mikor a kopter hirtelen

mozgásba lendült, tett egy szűk félkört, aztán emelkedni kezdett fel, a

felhőtlen égbolt irányába.Johnnie arcát grimaszba torzította a düh.Vérében szelepek nyíltak meg, az adrenalin dübörögve áradt

mindenhova, feszülésre késztetve az izmokat, és megsokszorozva azagysejtek működését.

Rohant. Tudta, hogy hülyeség Monic légi autóját használni, hiszen, haa lányért jöttek, hát bizony ismerik a típust meg a rendszámot is, de azt istudta, hogy csak egy ilyen felspécizett járgánnyal érheti utol a koptert,

mint amilyen Monic speciális, egyedi tervezésű – és mellesleg biztosanméregdrága – sportgépe volt.



Emberek néztek rá rémült szemmel. Nem érdekelte. Miközben rohant,dübörögtek benne a gondolatok.

A francba is, valaki nagyon akarja a lányt, ha ide mert küldeni egyilyen kommandót Beverly Hillsbe. Beverly Hillsbe, amiről ő is azt

gondolta, hogy a világ legbiztonságosabb helye, hiszen idegen nemközelítheti meg úgy, hogy ne szereznének az őrökön keresztül tudomástróla.

Csakis ezért merte egyedül hagyni a lányt.Csupán annyi pénzt kért tőle, ami taxira elég, és arra, hogy elmenjen

valamelyik könyvtárba, ahol interneten kapcsolatba léphet a szükségesszemélyekkel, akik képesek neki megszerezni az információt.

És erre, tessék, alig ment pár száz métert, természetesen a bokrok

tövében, hogy minél kevesebb feltűnést keltsen, amikor is jött a támadás.

Már majdnem a garázshoz ért, amikor összefutott Monicnagybácsijával. Hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy is hívják.

– Mi történt? – kérdezte a férfi döbbent hangon, miközbenmeggyalázott házát figyelte.

– Van fegyvere? – kiáltott rá Johnnie, anélkül, hogy válaszolt volna aző kérdésére.

– Természetesen! – hangzott az önelégült válasz.– Hozza!Johnnie berobbant a garázsba, kinyitotta Monic kocsijának ajtaját.Na, ha most be van lőve a biztonsági rendszer, akkor ennyi volt az

üldözésnek.Nem volt.Épp, amikor Johnnie kigurult a ház elé, akkor jött elő a nagybácsi is,

kezében a fegyverrel.Johnnie kinyitotta a kocsiajtót, aztán döbbenten nézte a feléje nyújtott

tárgyat.– Ez magának fegyver? – jajdult fel sírósan, mire a nagybácsi

megvonta a vállát.– Többre nincs szükségem… Kell vagy nem?– Hát persze, hogy kell! – morogta Johnnie, aztán kivette a férfi

kezéből az elektromos bénítófegyvert, ami húszezer voltot volt képeskisütni magából, amivel egy időre – percekre vagy akár fél órára is –kiüthette minden ellenfelét.

Na sebaj, legalább, ha a helikopteren meglátják, mivel támad rájuk,akkor a röhögéstől nem tudnak majd rendesen célozni.



Intett a nagybácsi felé, aztán indított.A légi autó meredeken az égnek vetette formatervezett testét, a motor

csak úgy sivított a sebesség izgalmától.Fent, a magasban Johnnie tájékozódni próbált.

Merre is ment a kopter?Ekkor csaptak le rá a biztonsági őrök járműi.– Szálljon le, és azonosítsa magát! – dörrentek rá a rádióból.– Hát ez nem létezik – rázta a fejét Johnnie hitetlenkedve, aztán

bekapcsolta a rádiót. – Hé, fiúk, nem velem kellene szarakodni, hanemazzal a helikopterrel.

De a fiúk, úgy látszik, nem törődtek az észrevételével, mert egyredühödtebben áradt a hangjuk a hangszóróból, leszállásra és azonosításra

buzdítvaőt.Na, ebből elég volt – gondolta Johnnie, aztán lecsapott a turbó

gombjára.A sebesség a pilótaülésbe szorította.Valami megvillant mögötte. Arra gondolt, hogy csak a napsugarak

játszadoznak az elhagyott légi autók metál fényű karosszériáin.Azonban a következő pillanatban hallotta a hangját is. Valaki tüzet

nyitott rá.A légi autó megrázkódott.„Ó, hát semmi gond, hiszen golyóálló” – nyugtatgatta magát némán

Johnnie.És valóban, a lövedékek szikrázva pattantak le a kaszniról, és nem

voltak képesek kárt tenni benne.– Hát, akkor viszlát, fiúk! – mondta fennhangon Johnnie, majd a

radaron egy olyan dolgot kezdett keresni, ami nem hasonlít egy légi autóáltal keltett jelzésre.

Hamar megtalálta. A helikopter alacsonyan szállt a légtérben, nyilván

azért, hogy elbújhasson a földről figyelő keresőműszerek elől.Johnnie egyszerűen fölé szállt, és úgy döntött, hogy rárepül a rotorra.És akkor a srácok választhatnak. Vagy leszállnak maguktól, vagy pedig

kényszerleszállást kell végrehajtaniuk.Johnnie gyorsan ereszkedett. Mire a géppuskások észrevették, már ott

volt a kopter felett, alig néhány centiméterre a rotortól.A pilóta megpróbált ugyan elmanőverezni, de Johnnie hamar értésére

adta, hogy mi lesz akkor, ha nem azt csinálja, amit ő szeretne: egyszerűen

addig ereszkedett lefelé, míg a rotor és a légi autó teteje súrlódni nemkezdett, hatalmas szikrákat hányva. Ez meglehetősen veszélyes manőver



volt, mert elég a legapróbb légörvény, és a két jármű márisösszegabalyodik, hogy aztán ki tudja, mi legyen a vége ennek. Egybiztos, hogy semmi jó nem származhatott belőle.

A helikopter süllyedni kezdett, Johnnie pedig utána.

Arról ugyan fogalma sem volt, mit csinál akkor, ha már leszálltak, dehát még nem is tartottak ott.Aztán hirtelen megjelent vele szemben a másik helikopter.Hirtelen vágott le a magasból, csakúgy, mint társa is tette, mikor

egyszer csak megjelent Beverly Hills felett. Ez egy kétszemélyes kis gépvolt, egy géppuskával az orrészében.

Mire Johnnie észbe kapott, már ott volt, egészen közel előtte.A férfi természetesen majdnem félrerántotta a kormányt, de aztán

mégsem tette. Biztosra vette, hogy azok, ott a gépben, nem kockáztatnakmeg egy ütközést. Még akkor sem, ha esetleg kamikaze a pilóta, hiszenerre az alattuk lévő helikopter is rámenne. Johnnie már látta is a lelkiszemei előtt, a légi autó és a kisebbik helikopter összecsattanásábólkialakuló hatalmas, fehér tűzgömböt, ami aztán egy pillanat alatt átterjedaz alattuk repülő nagyobb kopterre, annak is lángra gyújtja ahidrogéntartályát, egy pillanatig úgy úszik a levegőben, mint valamigyőzedelmi láng, majd az is felrobban, hogy szilánkjait és az égő emberek húsát szétszórja a négy világtáj, valamint a föld és az ég felé.

Ahogy gondolta is, az utolsó pillanatban a vele szembe jövő pilótafélrerántotta a magassági kormányt. A kopter olyan közel húzott el, hogya légi autó billegni kezdett az általa keltett légörvényben. Johnnieátnézett, hogy szemügyre vehesse a pilótát, de csak valami sötét sziluettetlátott, a napsugarak ennyire voltak csak képesek átvilágítani a füstüveget,mikor kíváncsian megpróbáltak utat törni maguknak a pilótafülkebelsejébe.

A kopter megfordult, aztán hátulról géppuskatüzet zúdított Johnnie,

illetve hát Monic gépére.Vajon ezt is bírja-e a kaszni páncélzata? – morfondírozott Johnnie

magában.Hamar megkapta a választ.Nem bírta.A légi autó hatalmasat rázkódott. A műszerfal egy részen szikrázni

kezdett, ami aztán pillanatok alatt átterjedt a többi részére is, míg márszinte az egész fülke villámokat szórt.

Johnnie attól félt, hogy mindjárt megsül közöttük.Felkapta két kezét, és eltakarta a szemét.



A vészjelzés vibráló hangja betöltötte az utasteret.– Kérem, kösse be magát! – szólalt meg a fedélzeti számítógép. – Az

elektromos rendszer megsérült, kényszerleszállást fogunk végrehajtani.Na, hát ez fasza, gondolta Johnnie.

A szikraeső már nem zúdult rá, alig néhány fény pislákolt csak aműszerfalon.A robotpilóta kétségbeesetten próbált úrrá lenni az üzemzavaron,

miközben a Johnnie arca előtt lévő monitoron egyre villogott is afigyelmeztető piros felirat: ÜZEMZAVAR.

Az alatta lévő kopter kezdett eltávolodni, látta, amint kihúz előre a légiautó hasa alól.

A jármű folyamatosan vesztett a sebességéből és a gyorsaságából, ez

pedig már nem volt elég, hogy a levegő

ben tartsa.Billegni kezdett.A helikopter kanyarodni próbált előtte és alatta.Nagyon rosszul tette, mert a robotpilóta is így akart kitérni az ütközés

elől, neki pedig már második manőverre nem volt lehetősége, elvesztetteaz irányítást a jármű felett.

A légi autó hatalmasat rázkódott, amikor aljával lekaszálta a kopterrotorját. Johnnie valami iszonytató, csikorgó hangot hallott, amint a fémtalálkozott a fémmel.

A légi autó megpördült.A föld egyre közeledett.Egy pillantást vetett a zuhanó helikopterre.Hál' istennek nem egy helyen fognak földet érni, nyugodott meg

Johnnie.Hogy aztán mi lesz, azt már nem tudhatta.„Nos, herceg, láthatod, én minden megpróbáltam” – gondolta még

utoljára Johnnie…



8. Riválisok

A hasonmás puhán kilépett a csőből. Egy pillantással felmérte a sátrat,és a benne tartózkodókat.

Forrestnek is csak egy pillantás jutott. A meglepetés már eltűnt a férfi

arcáról, ami immár olyan mozdulatlan volt, mintha márványból faragtákvolna. Amikor most ránézett, mintha már nem érdekelte volna, hogy atábornok a világon van-e egyáltalán, vagy pedig egyáltalán nem tűnne felneki a tökéletes hasonlóság. Vagy inkább azonosság, mert csak annyibankülönböztek egymástól, hogy a csőből elő jövő férfi kipihentebbnek tűnt.Nem voltak olyan véresek a szemei, mint Forrestnek az éjszakázástól,mint ahogy nem voltak sötét karikák sem a szeme alatt. Na meg, míg atábornoknak kiszívta a nap az arcát, a hasonmás olyan sápadt volt, mintha

nem igazán járt volna mostanában kint az utcán.A hasonmás gyors szemléje végén visszafordult Forrest felé.– A legjobb lesz, ha azt elteszed, mielőtt megsebesítesz valakit.Döbbenet, gondolta Forrest, még a hangja is olyan, mint az enyém.

Tökéletesen olyan.– Honnan tudod, hogy nem az a szándékom?– Mármint lelőni valakit? – kérdezett vissza semleges hangon a

hasonmás, és nem lehetett tudni, hogy magán a tényen csodálkozik-e,hogy a másik képes lenne erre, vagy pedig csak a gondolatai már egészenmáshol járnak, és nem biztos benne, hogy mire is válaszolt„beszélgetőpartnere”.

Forrest bólintott, mire az a másik is – ugyanolyan mozdulattal.– Végül is a szíved joga. De akkor legalább, ha megkérhetlek, ne rám

fogd!Forrest leeresztette a fegyvert, de nem dugta vissza a tokjába.– Neked is feltűnt az a hasonlóság, ami köztünk van? – kérdezte meg a

férfitől.

Az ismét bólintott. Ugyanazzal a semlegességgel, mint eddig, mintha



egyáltalán nem érdekelné a dolog. Forrestet ez meglepte. Ő tele voltizgalommal.

Vajon miben hasonlíthatnak még?– Neked is protézised van? – kérdezte meg a férfitól.

Az most a fejét csóválta.– Nem. Én már gyerekkorom óta mosom a fogaimat, minden étkezésután. Harminckét gyöngyfogam van. Miért, neked protkód van?

– Az, de csak…– Na látod, neked is mosni kellett volna a fogaidat – mondta a

hasonmás, szinte vérig sértve ezzel Forrestet. Na és el is szomorítva. Egyférfi, aki ennyire hasonlít rá, hogy lehet ekkora bunkó?

– Miért szemétkedsz velem, hiszen lehet, hogy testvérek vagyunk –

méltatlankodott megbántott hangon. – Talán egypetéjű

ikrek.Most először látott a hasonmás arcán valami érzelemfélét. Viszolygást.– Testvérek? – kérdezett vissza hitetlenkedve a férfi, aztán a lebegő

székében ülő öregember felé fordult, aki várakozásteljes feszültséggelbámulta az előtte zajló eseményeket.

– Egy android? – kérdezte tőle. – Vagy netalán klón?Az öregember mosolyogva vállat vont.– Az emberek vajon meg tudnák-e mondani, hogy ki kicsoda? Mit

gondol, Bones? – fordult az inasa felé. – Még magam is összekevernémőket.

Bones, még ha akart is volna válaszolni, nem volt rá ideje, mert ahasonmás közbevágott.

– De én nem az embereket kérdezem, hanem magát! – bökött vádlón azöregemberre. – Szóval, mi ez? – intett Forrest felé. – Android, klón, vagyesetleg valami egyéb förmedvény?

Damient ennél jobban már nem lehetett volna megsérteni.– Én Damien Forrest vagyok, az Egyesült Államok Hadseregének

tábornoka – mondta dölyfös hangon. – Ha valaki klón lehet, vagyandroid, hát az csak te lehetsz, seggfej!

A hasonmás most visszafordult feléje.– Igazán? – kérdezte.– Igazán.Alaposan végigmérték egymást. Csak úgy szikrázott közöttük a

feszültség.– Bemutatom önöket egymásnak – szólalt meg ekkor az öregember. –

Damien, bemutatom önnek Leslie-t, a Jegesember t. Leslie, bemutatomDamient, a Tükörképet. Hogy valamelyikük android-e, vagy klón? Hát,



döntsék el maguk. Lehet, hogy tényleg egypetéjűek, ahogy Damienállította. De az is lehet, hogy mindketten klónok, vagy pedig androidok.Ki tudja?

– Szerintem maga – válaszolt a Jegesember, anélkül, hogy levette

volna a tekintetét Forrestről.– Igen, én tudom – hangzott a válasz. – Mérkőzzenek meg egymással,és akkor önök is megtudhatják, mi rejtőzik önökben. Addig nem nagyon,mert mindkettő jük amnéziában szenved.

Az öregember elhallgatott, várta, hogy mi fog történni. Most mármindenki számára nyilvánvaló, miért szembesítette a Tükörképet és a

Jegesember t. Illetve hát csak az nyilvánvaló, hogy valami miatt aztakarja, hogy azok ketten megküzdjenek egymással.

De az alapvető

miért, ami ezt motiválja, még mindig rejtett maradt.Talán még maga Bones sem értette, aki pedig gazdája sok titkánakismerő je volt.

– Szóval, Leslie-nek hívnak? – kérdezte Forrest.– Úgy van.– Leslie Porternek?– Igen. Talán csak nem ismerős a név?– Hallottam már. És miért vagy te Jegesember?

– Mert annyit tartottak hűtőben, hogy most már csak fel kellenedarabolni egy jégvágóval, és beszórni egy üveg pezsgőbe, máriskezdődhetne a buli.

– A Mélyálomról beszélsz?– Úgy tűnik, hallottál róla.– Állítólag engem is kezeltek benne.– Nem csodálom. Nagy genyó a vén szivar, mindenkit ki akar nyírni,

akivel csak összeakad. Bár én nem panaszkodhatok, mert velem kivételttett… De erről inkább ő tudna beszélni.

– Leslie valóban kivétel – folyt bele a beszélgetésbe az öregember. – AMélyálom-technika nem hozta meg azt az eredményt, amit elvártunkvolna tőle. Az alanyok túl nagy része bolondult meg a kezelés után, és ezkiszámíthatatlanná tette azoknak a projekteknek az eredményeit, amibenfelhasználtuk őket. Na meg túl költségessé is. Kellett egy finomabbmegoldás, és ez Leslie-n lett kipróbálva.

– És mi ez az eljárás? – kérdezte Forrest, aki úgy gondolta, hogy mivelmaga is érintve van valamelyest ebben a dologban, az lesz a

legcélravezetőbb, ha az összes információt megszerzi vele kapcsolatban,amit csak tud.



– Ó, hát nagyon hasonló. Tulajdonképpen ez is Mélyálom-technika,csak tovább lett finomítva a módszer. A hagyományos technikábanfájdalmat használunk arra, hogy a bevésett parancsot végrehajtsa azalany. Konkrétabban mély-narkózisba juttatjuk a személyt, és különböző

fájdalomingerekkel bombázzuk a testét vagy a szerveit. Eközben egyszalagról megy a szöveg, hogy milyen parancsszóra, mit kell tennie. Ezaz egész megy a tudatalattiba, és csak később kapcsolódik be, amikorbizonyos körülmények között elhangzik ez a parancsszó… Na persze énezt most nagyon egyszerűen mondtam el, valójában ez csak az alapelv,maga a folyamat sokkal bonyolultabb, de az már nem igazán az önökdolga.

– Illetve csak annyiból, hogy mi is szenvedő alanyai vagyunk. –

Forrest megpróbált, a dühét visszafojtva, semleges hangnemet használni.Az öregember kelletlen arcot vágott.– Nem szeretem ezt a kifejezést – mondta mérgesen. – Még hogy

szenvedő. Mindenki szenved valamitől. Én csak egy lehetőséget adtamönöknek. Az egyikük már halott volt, amikor hozzám került, az orvosoklemondtak róla. A másikukat meg én teremtettem, tehát hálásnak kellenelennie.

– Látod, mondtam én, hogy nagy genyó – jelentette ki érzelemmenteshangnemben a hasonmás.

Bár Forrest egyetértett vele, egyelőre azonban még mindig nemnyilvánította ki hangosan a véleményét. Mindent tudni akart, amit csaktudhatott erről a dologról, és pillanatnyilag ez az öregember lehet aleghitelesebb forrása, hát korai még összeakaszkodni vele.

– És miben különleges Leslie? – kérdezte.– Abban, hogy nála nem alkalmaztunk fizikai fájdalmat, mint a

többieknél. Ez azt jelenti, hogy a többieknek nem volt esélyükvégiggondolni, ha bekapcsolódott náluk a parancs, egyszerűen végre

kellett hajtaniuk, mert különben a fájdalom ellenük támadt. Leslie nemilyen. Nincs fájdalom, ő azt teszi mindig, amit helyesnek gondol. Ésfogalma sincs róla, hogy némely gondolat nem a sajátja. Ezeket agondolatokat egyszerűen úgy ültettük be neki, hogy ezerszer vagyszázezerszer, vagy akár milliószor is elmondtuk, miközben Mélyálombanfeküdt. Mint amikor valaki állandóan azt mondogatja magának, hogy:sikeres leszek, sikeres leszek… Ez is így működik. Ez a gondolat válikuralkodóvá a többivel szemben. Nos, amikor elő jön egy ilyen parancs

Leslie agyában, hát az annyiszor bele van vésve a tudatába, hogy ez válikuralkodóvá. Ő pedig végrehajtja, és azt hiszi, hogy a saját ötlete volt.



Fenomenális, nem?Forrest nem válaszolt. A hideg rázta.– És én?… – kérdezte meg bizonytalanul.– Maga, Dam? Maga is különleges. Tulajdonképpen, amikor a

projektet megterveztük, két különböző ötlet jött két különböző személytől. Sajnos, ezek riválisok voltak, így annak lehetősége, hogy akét különböző ötletet egybegyúrjuk, szinte lehetetlen volt. Ezért kétkutatási vonalon indultunk el. Az egyik volt Leslie, a másik maga.

– És ki vagyok én? – érdeklődött mohón Damien.Az öregember elégedetten mosolygott.– Szeretné tudni? – kérdezte olyan félig atyai, félig lekezelő

hangnemben, ahogy egy uralkodó kérdezné meg valamelyik talpnyalóját.

És akkor Forrest rádöbbent, hogy ezt a hangnemető

is rengetegszerhasználta már beosztottjaival szemben.– Ki vagyok én? – ismételte meg a kérdést még az eddigieknél is

jobban szorongva.– A másik gyermekem, Damien – mondta az öregember lágy,

szuggesztív hangon. – Megtudhat mindent saját magáról, ha akarja.– Akarom – mondta mohón Forrest, és olyan volt, mint egy kisgyerek,

aki tudja, hogy most hallani fog valami fontosat, ami az egész életét másmegvilágításba helyezi majd.

Az öregember arcán elmélyült az elégedett mosoly.– Igen, Damien megtudhat mindent, de ahhoz valamit tenni is kell.– Mit?– Mint már említettem, két úton indultunk el a Mélyálom módszeréből.

A két rivális tökéletesre tervezte a saját ötletét, és bele is adtak apait-anyait, hogy az ő elgondolásuk győzedelmeskedjen. Ha az előbb aztmondtam, hogy sajnos rivalizáltak egymással, hát a hátrányon kívül voltegy előny is, mégpedig az, hogy mindkettő túl akarta szárnyalni ötletével

a másikat. És ez óriási lendületet adott a munkának. Ami már csak azért isnagyon fontos, mert öregember vagyok már, kevés idő áll arendelkezésemre… – A férfi ezekre a szavakra ki is fulladt, és szünetetkellett tartania, mintha az, hogy emlékeztette magát saját hajlott korára, kiis váltotta volna nála az ilyen korra jellemző reakciókat.

Megnedvesítette kiszáradt ajkát, aztán kisvártatva folytatta:– Itt az idő, hogy eldőljön, melyik projekt az életképesebb.– Mármint hogy melyik teremtmény az életképesebb – javította ki

finom gúnnyal a hasonmás.– Az egy és ugyanaz – közölte vele akkor az öregember.



– Nos, akkor már sejtheted, mit akar tőled – mondta a hasonmásForrestnek.

– Azt, hogy öljem meg? – kérdezte az a lebegő szék felé fordulva.Az öregember két kezének ujjait összeérintve sisakot formázott a melle

előtt. Behunyta a szemét.Forrest lassú mozdulattal felemelte a pisztolyt, és a hasonmásra fogta.Az rezzenéstelenül állt. Farkasszemet nézett a tábornokkal.„Én a helyében támadtam volna” – gondolta Damien.A hasonmás elmosolyodott, mintha csak a tábornok fejébe látna.– Na és azt nem is sejted, miért hívnak téged Tükörképnek? – kérdezte.

Gonsales sokáig várt. Megvárta, míg a hajnal félhomályos komorságát

felváltja a délelőttöt elárasztó, vidám fényesség.Megvárta, míg újságírók és tévések lepik el a környéket.

Természetesen mind fennakadtak a katonák által felvont kordonon, ésamikor légi autókkal próbáltak közelebb kerülni a helyszínhez,helikopterek vették üldözőbe őket, hogy aztán, miután leszállásrakényszerítik e vakmerőket, elvegyék tőlük a felszerelésüket.

Vagyis a hírzárlat teljes volt, a média csak arról értesülhetett, amit akatonák mondtak nekik.

És ami hazugság volt, ezt Gonsales megtapasztalhatta, mikor kiszállt

az öreg Fordból, és elvegyült a tömegben.Az NBC riportereit követte. A katonák nem engedték, hogy a stáb

használja a kameráit, vagy akár csupán hangrögzítést végezzen.Elmondásuk szerint az egyik új harci repülőgép üzemanyagtankja

robbant fel, az okozta az egész kalamajkát, és a szeizmográfok jelzéseit.Természetesen a riporterek ragaszkodtak hozzá, hogy tudósíthassanak

az eseményről, és természetesen a felfegyverzett kordonnal szemben nemtudtak mit tenni.

– Egy órán belül sajtótájékoztató lesz – ismételgették a katonák. –Kérjük, várjanak addig!És hát a kíváncsiskodók mit tehettek? Hiába próbálták ki az összes

trükkjüket, valaki mintha előre számított volna mindegyikre, sorbanfelsültek.

Így hát vártak a beígért sajtótájékoztatóra.

Végül Gonsales is elszánta magát a cselekvésre.

– Én azt hiszem, tudok pár érdekes dolgot mondani önnek atörténtekkel kapcsolatban – lépett oda az idegesen várakozó NBC



riporteréhez.– Például? – kérdezte az semleges gyanakvással.– Például, mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy az itt lévő katonai

egység egy földbe temetett, idegen űrhajót kívánt befogni, és a

szeizmográfok jelzései ennek a hajónak a felszállását mutatták.– A sztori az jó, de honnét tudhatnám, hogy hiteles. Kicsoda maga?– Katonaszökevény. Túl sokat tudtam meg erről a dologról, és ezért a

felettesem ki akar végezni.A riporter felsóhajtott.– Tudja valamivel bizonyítani a kijelentéseit? – kérdezte.– Most akkor mi maga, riporter vagy ügyvéd?– Hülyeségeket nem akarok mondani a tévében. Nemsokára

sajtótájékoztató, és nem szeretném, ha kizárnának minket onnan. Az azállásomba kerülhet.Gonsales a zsebében kezdett kotorászni, és elővette a

katonaigazolványát.– Hamis is lehet – vonogatta vállát a riporter.– Le tudja ellenőrizni?– Le.– Hát akkor tegye meg! Csak kérem vigyázzon, lehet, hogy köröznek.A riporter vetett egy bizonytalan pillantást a körbezárt terület felé,

majd megadóan felsóhajtott:– Jó, legyen. Itt várjon! – azzal elindult a stáb műszaki kocsija felé.Alig telt bele öt perc, már jött is vissza.– Leellenőriztem – közölte Gonsalesszel, miközben fürkészően

végignézett rajta.– És?– Hát az a helyzet, hogy a f őnökömmel kell beszélnie, ő hoz döntést az

ügyben. Ha ő az áldását adja, akkor mehet adásba.

– Na és ő hol van?– Nemsokára idejön. Az a kérése, hogy addig várja meg a műszaki

kocsiban. Jöjjön, elkísérem!Beültek a műszerekkel telezsúfolt furgonba. Ketten voltak bent rajtuk

kívül, egyelőre semmi dolguk nem lévén, épp malmoztak. Kurtabiccentéssel köszöntötték csak őket, aztán már fordultak is vissza a játékfelé.

Gonsales feszülten várta a f őnök érkezését.

A percek lassan teltek.Aztán eljött az idő.



Rövid ujjú inget viselő férfi lépett az autóba. Rövid haja ésnapbarnított bőre miatt inkább nézett ki katonának, mint tv-sszemélyiségnek.

A riporter elé sietett, aztán suttogtak pár szót, és felé integettek.

A férfi szélesen mosolyogva elindult felé.Gonsales akkor már állt.És hirtelen hátrálni kezdett a férfi elől, de nem volt hova.– Ön nem a stábhoz tartozik, igaz? – kérdezte Patrick.– Nem, Patrick. Én a laktanyában teljesítek szolgálatot. Talán már

találkoztunk is.– És azért jött, hogy visszavigyen.– Ez lett volna a következő mondatom.

A malmozó fickók egy pillanatra abbahagyták a játékot, és kíváncsipillantást vetettek feléjük, de aztán, amikor látták, hogy nem történiksemmi szenzációs, ismét visszatértek inkább a játékukhoz.

Gonsales vádló tekintettel nézett az áruló riporter felé. Egyáltalán nemértette, mi van ezekkel az emberekkel. Régen legalább egy jó sztoriérdekelte volna őket. Hát teljesen kifordult már magából ez az egészvilág?

De bárhogy is volt, nem tudott mit tenni. A széles vállú férfikíséretében elhagyta a furgont.

Mielőtt kiléptek volna belőle, arra gondolt, a férfi biztos, hogy nemegyedül jött, legalább még valaki várja őket az autó előtt.

– Fogalmam sincs – mondta Forrest. – De ha lelőlek, akkor megtudom.– Annyira fontos?– Az emberek általában szeretik tudni, honnan származnak.– Ez lehet. De ki mondta, hogy te ember vagy? Számomra akár azt is

jelentheti a Tükörkép szó, hogy egy klón, vagy pedig egy robot.

– De te is lehetsz ugyanaz.– Hát persze. Végül is sorstársak vagyunk. Nem érzed igazságtalannak,hogy megölj?

– Ölni nem csak az igazság nevében szoktak.– Miért nem inkább őt ölöd meg? – mutatott a hasonmás az öregember

felé. – Ő legalább ártott már neked eleget. Én meg csak most látlakelőször.

– Sajnos te nem tudsz olyan információkkal szolgálni, mint ő.

– Ezt nem tudhatod.– Miért? Tudsz?



– Akár még ez is lehet a helyzet. Mindenesetre róla is csak azt tudod,hogy volt akkora genyó, hogy az agyaddal kísérletezzen. Ugyanúgy,ahogy az enyémmel is. Tehát neked is, nekem is ugyanakkora okunk vangyűlölni. Ha engem megölsz, tulajdonképpen a saját csapatodat

gyengíted.Forrest elgondolkodott.– Igen, ebben van valami – ismerte el rövid szünet után kelletlenül. –

Na és benned miért bízzak?– Túl közel állunk egymáshoz. Te pedig túl lassan emelted fel a

fegyvert, lett volna időm kiverni a kezedből. Mégsem tettem.– Hm… Igen, ez is igaz, megpróbálhattad volna – bólogatott Forrest,

de a pisztolyt továbbra is rezzenéstelenül a hasonmásra irányította.

– Bár talán hiába is beszélek itt neked – mondta akkor a hasonmás. –Talán van egy olyan parancs elültetve benned, hogy ne tudd megölni afeletteseidet.

– Ő nem a felettesem – intett a fejével Forrest a csendben figyelő öregember felé.

– Hát dehogynem. Ő irányítja most a csapatokat, nem?– Igaz – ismerte be Forrest, amikor rájött, hogy ő maga adta át az

öregembernek a parancsnokságot. – Viszont akkor is hülyeséget beszélsz,mert egy felettesemet már megöltem ma.

– Igazán? – csodálkozott a hasonmás.– Igazán.– Kit?– A laktanyaparancsnokot.– Igazából nem láttam. Így nem tudhatom, hogy igaz-e.– Ott van a szekrényben.– A szekrényben?– Igen.

– Megnézhetem?– Csak nézd nyugodtan!A hasonmás odalépett a szekrényhez, kinyitotta, és szemügyre vette a

hullát.– Ő volt a laktanyaparancsnok?– Igen.– És miért ölted meg?– Az életemre tört.

– Piros, szívecskés alsónadrágban?– Abban.



– Hát ez érdekes.– Mi érdekes van benne? – kérdezte Forrest, és a feje lilulni kezdett.

Már bánta, hogy megemlítette ezt a dolgot a hasonmásnak.– Csak az, hogy a gyilkosok ritkán mászkálnak piros szívecskés száras

alsóban.– Mert te olyan sok gyilkost ismersz, mi?– Tulajdonképpen nem. Elvégre csakúgy, mint neked, nekem is

amnéziám van.– Egyébként bakancs is van rajta, láthatod.– Ó, ezek szerint nem is a piros szívecskés alsónadrág miatt kezdtél

gyanakodni rá, hanem a bakancs miatt.– Na menj a fenébe! Kezd elegem lenni belőled.

– Én csak érdeklődtem. Te nem voltál annyit lejegelve, mint én, biztosnagyobbak a tapasztalataid, mint nekem.

– Arra mérget vehetsz.– Na jól van, hagyjuk a témát!– Hagyjuk!– Talán megőrült a melegtől.– Kicsoda?– Hát a laktanyaparancsnok. Máskülönben nem szívecskés

alsónadrágban meg bakancsban támadt volna rád.– Biztos.– Na de mindegy – sóhajtott fel a hasonmás, aztán becsukta a

szekrényajtót. – Ez nem mond ellent az elméletemnek.– Amennyiben?– Ő sem volt a felettesed. Tegnap még az volt talán, de mióta a banzáj

beindult, te átvetted tőle a hatalmat. Lehet, hogy az időm nagy részét afrigóban lefagyasztva töltöttem, de azért én is pontosan tudom, mit jelentaz Arany Kód.

– Hm… Tényleg – bólogatott Forrest, de látszott rajta, hogy nemnagyon érdekli a dolog.

A hasonmás azonban nem hagyta magát kizökkenteni.– Na meg egyébként az is lehet, hogy csak rá vonatkozik a tiltás. A

f őgenyóra – ezzel ismét az öregemberre mutatott.Forrest elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.– Tetszik nekem ez a szarházi – mondta az öregembernek. – Most

tényleg nyírjam ki?

– Ha engem kérdezel, nyírd ki inkább a f őgenyót! – javasoltaközömbösen a hasonmás. – Persze, ha tudod.



Az öregember talán életében először maradt nyugodt egy olyanhelyzetben, ahol éppen őt szidták. Eddig még senki sem merte, vagy hamégis, akkor a lehető legrövidebb időn belül véres megtorlásban lettrésze.

Bones, aki csak csendesen sunnyogott mellette, és egyáltalán nemkívánta felhívni magára a figyelmet, győzött csodálkozni: vajon mi a feneütött az urába, mi ez a nagy-nagy nyugalom?

– Csakis a tudomány, a jövő, és az emberiség érdekében, fiam –mondta az öregember Forrestnek. – Az egyikőtöknek pusztulnia kell. Ez ati evolúciótok, ahol a gyenge elhullik.

Forrest ismét a fejét ingatta. Már fáradt a keze, és remegni kezdettbenne a pisztoly, ezért megtámasztotta a másik kezével.

De még mindig nem tudta rászánni magát, hogy lelő je a hasonmást.– Hajaj – sóhajtozott szomorúan. – Nehéz lesz megtenni. Gyarló féreg

vagyok, atyám, és ez a seggfej annyira hasonlít rám. Méghozzá, ami alegrosszabb, nem csak kívülről, hanem belülről is. Majdnem ugyanolyan

jó csávó, mint én.– Én voltam a minta – bólintott a hasonmás.– És még pimasz is – nyugtázta Forrest.– Ugyan már, Damien, amíg ő él, sosem tudhatja, hogy melyikő jük a

jobb. És sosem lehet biztonságban. Nem tudhatja, hogy milyen utasításokvannak beletáplálva. Lehet, hogy egy alkalmas pillanatban majd ő tör azön életére.

– Hát ez is igaz – morfondírozott a tábornok.– Viszont amíg ő él, addig sosem tudhatod, hogy melyik szava aktivál

benned egy parancsot, hogy aztán a tehetetlen bábjává válj. Ha életbenhagyod, talán sosem lesz saját akaratod.

– Pró és kontra – mondta Damien. – És ez is milyen kurvára igaz.– Gondolkodj a nagy számok törvénye alapján – javasolta a hasonmás.

– Ő már többször okozott neked kárt, mint én, tehát ő a nagyobbellenfeled.

Damien elfordította a fegyvert a hasonmásról. Az öregemberugyanolyan nyugodtan ült lebegő székében, mint eddig. Mintha százszázalékban biztos lenne benne, hogy őt aztán nem érheti bántódás.

A fegyver halkan pukkant, a következő pillanatban Bones a szívéhezkapott, és összeesett.

– Ezt most miért csináltad? – kérdezte érdeklődve a hasonmás.

– Nagyon hallgatott.– Na és?



– Biztos valami rosszban sántikált.– Hát, te nagyon hülye vagy – rázta a fejét a hasonmás.– Te, figyelj csak! Nem zavar téged, hogy fegyver van a kezemben? –

kérdezte döbbenten, és némiképp hitetlenkedve a tábornok. Talán mintha

egy kis tisztelet is vegyült volna a hangjába.– Amíg nem kezdtél összevissza lövöldözni, addig nem volt veledbajom. De most már kezdem azt hinni, hogy megártott neked akondicionálás.

– Állj, állj, időt kérek! – szólalt meg az öregember, és mintha csakvalami filmforgatáson lenne rendező, még hozzátette: – Tartsunk öt percszünetet.

– Hogy mi? – torzult grimaszba Damien arca.

– Gondoskodnom kell Bonesról, mielőtt elhalnak az agysejtjei. Kérem,Damien tegye el addig a fegyvert, nehogy az embereim félreértsék a

helyzetet, és lövöldözésbe kezdjenek… Aztán majd folytatjuk.– Az lehet, hogy vicces fiú vagyok, de hülye nem – ellenkezett

önérzetesen a tábornok.– Damien, azonnal tegye el a fegyvert! – rivallt rá akkor az öregember.És akkor valami különös történt. A tábornok anélkül, hogy

szándékában lett volna, fogta a fegyvert, és visszadugta a tokjába.Persze, mikor rájött, hogy mit csinál, megpróbálta újra elővenni, de

nem engedelmeskedett neki a keze.– A rohadt életbe! – nyögte, miközben kiverte a víz.Izmai pattanásig feszültek arra a gondolatra, hogy a hasonmásnak

ennél jobb alkalma talán nem lesz a támadásra. Ha támadni akar, akkormost kell megtennie, mikor ennyire kiegyenlítettek az esélyek.

A hasonmás azonban maradt a helyén.– Ugye megmondtam – bólogatott diadalmasan, és a tábornok kezdte

úgy érezni, hogy bármennyire is hasonlít rá, azért talán mégiscsak le

kellene lőni.Na persze, majd ha újra képes lesz a kezébe venni a fegyvert.Bones mozdulatlanul feküdt a földön. Szeme tágra nyílva meredt a

mennyezetre, arca pedig olyan nyugalmat tükrözött, amelyből látszott,hogy túl gyorsan jött el érte a halál ahhoz, hogy legyen ideje rádöbbenni,mi is történt voltaképpen. A lövés pillanatában elszállt belőle az élet.

Úgy feküdt a földön, mint egy szárnyaszegett madár, vagy mint egyelhasznált próbababa, amit kihajítottak a kirakatból a hátsó udvarba;

végtagjai összegabalyodva, vére sötét folyamként tört elő a mellkasából,és mintha ennek köszönhette volna sötét testszínét, a férfi egyre



sápadtabb lett, ahogy elfojt.Mikor az öregember lepillantott rá a tolószékből, hosszú idő óta

először valami érzelem mozdult meg benne. Na nem szeretet vagyszánalom, csak valami hiányérzetszerűség, mint amikor valaki elveszít

egy megszokott, kényelmes tárgyat.Valamit megnyomott széke karfáján, mire a sátrat egy pillanat alattelözönlötték az emberei.

– Vigyék, és hűtsék le a testet! – intett az öregember a halott felé. –Aztán készítsék elő az operációra.

Két ember kiment, aztán kisvártatva egy hordággyal tértek vissza.– Siessenek, az Istenért – ripakodott rájuk az öregember dühösen. –

Lassan lejár az öt perc. A végén még elhalnak az agysejtjei.

Parancsára az emberek felgyorsították a tempót, és rövidesen távoztaka hordágyon fekvő testtel.– Milyen operáció? – érdeklődött Forrest gyanakodva.– Ha én azt tudnám! – vonogatta a vállát a hasonmás. – Mindenesetre

ne számíts semmi jóra. Talán valami zombit csinál belőle.Forrestnek fogalma sem volt, mennyire beszélhet komolyan a másik,

mindenesetre immár bármit el tudott volna képzelni az öregemberről.– Nos, uraim, folytathatjuk – mondta az öregember.– Azt hiszem, ez neked szól. Megint előveheted a fegyveredet.Forrest megtette, de még nem emelte célzásra, hanem lazán tartotta a

teste mellett, és felváltva méregette hol a hasonmást, hol az öregembert.– Nos, ezt nevezik édes hármasnak – gúnyolódott a Jegesember. – Az

atya és a két fiú.– Miért érzem úgy, hogy nem érdekel az életed? – érdeklődött Damien

őszinte kíváncsisággal.– Mert nincs életem. Pontosan azóta, amióta először beleraktak a

frigóba – hangzott a közömbös válasz. – Ha pedig valakinek nincs élete,

akár könnyedén is veheti a dolgokat… Nos, eldöntötted már, kit lősz le?– El – bólintott a tábornok, aztán felemelte a fegyvert, és az

öregemberre fogta.Illetve csak fogta volna, azonban képtelen volt becélozni: ahogy

arrafelé irányította, mintha valami láthatatlan kéz ide-oda kezdte volnarángatni a pisztoly csövét, az hol balra, hol jobbra tért el a céltól.

Az sem segített, amikor Damien felemelte a másik kezét is segítséggyanánt, a pisztoly ugyanúgy kilengett oldalt, mint az eddigiekben.

A legrosszabb pedig az volt, hogy még a ravaszt sem tudta meghúzni,olyan volt, mintha betonba öntötték volna.



Egy darabig izzadva erőlködött még, de végül fáradtan leeresztette afegyvert.

– Hát ez nem megy – ismerte el.A hasonmás az öregember felé intett.

– Látod, milyen biztos a dolgában? Még csak meg se rezzent. Pedigegyébként nagyon gyáva, nekem elhiheted.Az öregember tényleg nem csinált semmit – nem próbált kitérni a

lövöldözés elől, és nem is hívta az embereit – azonkívül, hogy mohónfigyelte őket, mintha magába akarná szívni a történések minden egyesszázadmásodpercét.

Damient dühítette az öregember nyugalma.– A francba! – mérgelődött, és újra megpróbált célra tartani.

Ugyanúgy járt, mint az elő

bb is. Leeresztette a fegyvert, hatalmasatfújtatott.– És te? – fordult a hasonmás felé.– Mit én?– Te nem tudod kinyírni?A hasonmás a fejét ingatta.– Nem hiszem.– Próbáltad már?– Nem.– Hát akkor honnét tudod?– Én is kondicionálva vagyok.– És nincs is kedved kipróbálni? – kérdezte Damien, bár a hangja most

kissé bizonytalanul csengett. Elvégre a hasonmásnak nincs fegyvere.Neki is csak egy van, és a létező legnagyobb hülyeség odaadni a fegyvertvalakinek, akit nem is ismerünk. Még akkor is, ha kiköpött ugyanúgy nézki, mint mi magunk, és talán még ugyanolyan jó csávónak is tartjuk.Azonban a hasonmás nem kérte el a fegyvert.

– Nézz csak rá! – mondta helyette. – Egyáltalán nem fél, ami azt jelenti, én is kondicionálva vagyok.

Forrestet egyre inkább kezdte dühíteni ez a helyzet.– Kész agyrém ez az egész – fakadt ki. – Biztos, hogy nem akarod

megpróbálni?– A fene tudja. Látod értelmét? – bizonytalankodott a hasonmás.– Itt a kibaszott pisztoly, lődd le a vén kurafit! – dühöngött Forrest, és a

hasonmás kezébe nyomta a fegyverét.

Na persze nem őrült meg, olyan pozícióba állt, hogy azonnal le tudjacsapni a fickót, ha az valami rosszban sántikálna, és nem arra céloz,



amerre kell.Azonban úgy tűnt, a Jegesember t teljesen leköti a feladatra való

koncentrálás.Olyan keményen nézte az öregembert, hogy annak lassan leolvadt a

mosoly az arcáról, ahogy elbizonytalanodott.Keze tétován megindult a lebegőszék oldalán lévő hívógomb felé.A következő pillanatban a Jegesember, miközben kifújta a levegőt,

felemelte a pisztolyt, és becélozta az öregembert.A keze nem remegett. Nem is billegett ide-oda.„Atyaég, ez most lelövi ezt a vén seggfejet” – gondolta Forrest, és

egész kellemesen kezdte magát érezni ettől a gondolattól.A Jegesember ujja megmozdult a ravaszon.

Aztán nem történt semmi, a férfi egyszer csak leeresztette a fegyvert.– Nem megy – rázta a fejét lehangoltan, és a csövénél fogva nyújtottavissza Damiennek.

A tábornok meglehetősen csalódottnak érezte magát. Egy pillanatignem is nyúlt a pisztolyért.

– Már majdnem megvolt – közölte vele a hasonmás –, csak az utolsópillanatban leblokkolt valami.

Forrest kinyúlt a pisztolyért, de csak azért, hogy visszatolja a hasonmáskezébe.

– Próbáld meg még egyszer! Hátha most sikerül.– Á, ne szórakozz! – ellenkezett a Jegesember, és eltolta magától a

pisztolyt.– De mondom! – Forrest ugyanolyan mozdulattal visszatolta neki.– Menj a fenébe! – a pisztoly ismét Forrest felé lendült, de az megint

csak nem vette el.– Naaa! – tolta vissza.– Hm – mondta a Jegesember, majd elmarta a pisztolyt, összeharapta a

száját, és ismét célra tartott.– Nem megy – eresztette le aztán a fegyverét, és Forrest kezébe

nyomta. – Próbáljuk meg közelebbről.– Miért is ne? – egyezett bele a tábornok lelkesen.Egészen közel mentek az öregemberhez. Szinte fölé tornyosultak. Az

ugyan még mindig mosolygott, de azért ezen a mosolyon már nyomotthagyott az imént támadt bizonytalanság.

Forrest felemelte a pisztolyt, hogy becélozza, de megint úgy járt, mint

eddig, a keze ide-oda kezdett billegni.– Várj, segítek! – sürgölődött a hasonmás, és elmarta Forrest két kezét,



hogy asszisztáljon neki a „merény”-ben. A pisztoly most csak alig-aligremegett.

– Akkor se megy – jelentette ki nyűgösen Forrest. – Képtelen vagyokmeghúzni a ravaszt. Na most próbáld meg te!

A Jegesember megfogta a pisztolyt, és az öregember homlokáhozszorította. Az hatalmasat nyelt.– Na jól van, most már elég ebből – mondta reszelős hangon.– Egy fenét! – ellenkezett a Jegesember, és ujját a ravaszra fonta.– Azt mondtam, elég! – idegeskedett az öregember.És akkor a hasonmás leengedte a fegyvert.– Talán hátulról kellene! – mondta. – Talán úgy nem hat…– Tedd azt! – lehelte Forrest, mire a hasonmás megkerülte a

lebegő

széket, és az öregember tarkójához nyomta a pisztolyt.Annak rémület csillant a szemébe. Kinyitotta a száját, de hirtelenannyira kiszáradt neki, hogy nem hagyta el hang, csak krákogni voltképes.

Forrest élvezettel nézte. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy a hasonmás túlmessze került tőle, most már nem tudja elérni a fegyvert egy mozdulattal.

Lépett volna előre, de akkor a Jegesember feljebb emelte a pisztolyt, elaz öreg tarkójától, és most egyenesen Forrestre fogta.

– Hát te… Mit?… – a tábornok dadogni kezdett a rémülettől. Tisztábanvolt vele, hogy a hasonmás most nem játszik vele. – Ne tedd! – nyögte,de nem volt kegyelem.

– Viszlát! – mondta a hasonmás, és meghúzta a ravaszt.Forrest hátratántorodott a lövés erejétől, de nem érzett semmiféle

fájdalmat.Hitetlenkedő tekintettel a szívéhez kapott, aztán amikor elvette onnan a

kezét, látta, hogy csupa vér.– Te atyaúristen! – suttogta rémülten.

A hasonmás újra meghúzta a ravaszt. A lövedék ismét a tábornokmellkasába csapódott egy halk puffanás után, és a férfi ugyanúgymegtántorodott.

– Jézus! – mondta ez alkalommal.És akkor a hasonmás újra tüzelt. Aztán újra és újra, egészen addig,

amíg az öregember rá nem szólt.– Elég már, még a végén teljesen tönkreteszed!A Jegesember leeresztette a fegyvert, aztán megkerülte a lebegőszéket,

és most szemben állt az urával.Az egy darabig fürkészve nézett rá.



– Megijesztettél – mondta neki végül.– Sajnálom. Nem akartam.– Már-már… egy pillanatra azt hittem, hogy tényleg nem hat a

kondicionálás, és fogalmam sem volt, mire megy ki a játék.

– Ez egy nagyon egyenlőtlen küzdelem lett volna – magyarázta ahasonmás. – Eszem ágában sem volt hülyére veretni magam egyandroiddal. Még akkor sem lett volna, ha nincs fegyvere… Olyanhelyzetet kellett teremtenem, melyben nálam van a fegyver, és olyantávol vagyok tőle, hogy nem is alakulhat ki köztünk kézitusa. Csak ígygyőzhettem. – Miközben a hasonmás beszélt, a hangja és az arckifejezésevégig semleges maradt.

– Szép munka volt – dicsérte melegen az öregember.

– Köszönöm, uram.– Ugye tudod, mi a dolgod?– Átvenni a helyét, és folytatni a tervet.– Akkor láss hozzá, már így is elég sok időt vesztettünk.– Igen, uram. – A férfi, akit Leslie Porternek hívtak, meghajolt, aztán

letérdelt, kiforgatta Forrest zsebeit, tartalmukat pedig átpakolta amagáéba.

Mikor felállt, több pillantást már nem vetett Forrestre. Akkor sem,mikor elhagyta a sátrat.



9. A visszatérés

Meg kell hagyni, a tábornok nagyon jól viselkedett a sajtótájékoztatón.David hadnagy ettől persze csak még jobban összezavarodott, mert mostmár végképp nem tudta eldönteni, mit gondoljon felőle.

Egészen eddig azt gondolta, hogy Forrest őrült. De hát volt is oka rá,

hiszen a fickó teljesen úgy viselkedett. Mint például most, amikor kijött asátorból. Nem tudja, mi történt ott bent, mi lehetett az a titkos dolog, amitaz a vénember megmutatott Forrestnek, mindenesetre az egész állományegyre nyugtalanabb lett. Azok után, ami ma hajnalban történt, már bármitel tudtak volna képzelni. Még azt is, hogy egy idegen van abban aszállítójárműben, ami olyan közel állt meg a tábornok sátrához, aztánpedig kijött belőle egy cső, ami átlibegett a bejáratot jelképező vászonfüggönyön, így már végképp senki sem láthatta, mi vagy ki jön elő

belőle.Davidet egyre jobban idegesítették a tábornokot körüllengő rejtélyek.Nem jó, egyáltalán nem jó az, ha valaki körül ennyi a titokzatosság.

De hát nem tehetett semmit. Illetve csak egyvalamit. Azt, hogy figyel.Akkor is a sátor körül lődörgött, amikor Forrest végre elő jött. Az egész

állományból talán ő volt az egyetlen ember, aki kipihentnek tűnt.– David hadnagy! – kiáltott egy hatalmasat, mintha nem látná őt, pedig

csaknem ott állt vele szemben.

– Dam? – szalutált feszesen a férfi.– Ó – mondta akkor a tábornok, és alaposan szemügyre vette magának.– David hadnagy? Hát persze… Persze, hogy David hadnagy… Neharagudjon, nagyon elbambultam, nem vettem észre.

Rejtély, rejtély, rejtély – zakatolt David agyában. Forrest olyanhivatalos hangon beszél vele, mintha nem ő kezdett volna el barátkozni,és mintha egyáltalán nem is ő kérte volna, hogy a keresztnevükönszólítsák egymást.

Azonban a tábornoknak is leeshetett a negyeddolláros, hogy ő akeresztnevén szólította, mert elgondolkodó grimaszt vetett rá, aztán azt



kérdezte:– Joe?…– Tessék? – kérdezett vissza David.– Joe?… – ismételte akkor Forrest, mire a hadnagy rájött, hogy a

tábornok elfelejtette a keresztnevét.– George – mondta neki semleges hangsúllyal, és magában arragondolt, ez a szórakozottság legalább ismerős a számára.

– Ó, persze, persze – csapott a levegőbe Forrest, miközben elpirult. –Itt volt a nyelvem hegyén, itt volt a nyelvem hegyén – esküdözött. –Persze, hogy George. Persze.

– Így hívnak – bólintott David.– Figyelj ide akkor, George. Megtartjuk a sajtótájékoztatót… Ugye te

vagy a helyettesem?…– Reggel még az voltam.– Azért kérdezem – mentegetőzött gyorsan a tábornok –, mert azóta

nagyon sok minden történt, egy darabig nem is én voltam a parancsnok,és hátha… – Forrest nem fejezte be. Talán azért, mert maga is rájött,mekkora hülyeséget mond. Mert még akkor is tudnia kellett volna róla, haDavidet leváltják, amennyiben egy időre valóban nem ő volt aparancsnok. Már csak azért is tudnia kellett volna, hiszen még ebben azesetben is ő maradt a közvetlen felettese.

– Na mindegy – legyintett izzadva. – Lehet, hogy egy darabig mosthülyeségeket fogok csinálni… meg beszélni. Nem rád tartozik, miért. Ezvan, és kész. Mindenesetre maradj mellettem, és ha túl nagy hülyeségetcsinálnék, akkor gyengéden veregess oldalba, és szólj. Rendben?

– Igen, Dam – bólintott Dávid kötelességtudóan, és még sosemszeretett volna jobban valahol egészen máshol lenni, mint abban apillanatban.

Arra gondolt, hogy a tábornok állapota rosszabbodott. Eddig is csinált

hülyeségeket, de legalább ennyire zavart nem volt. És csak az az egyetlenpozitívum az állapotában, hogy most már legalább ő is tudatában vanannak, hogy valami nem stimmel vele.

– Nos, George, akkor szedj össze néhány megbízható embert, akikmellesleg még a kamera előtt is jól mutatnak, glancolják ki magukat, ésnegyed óra múlva találkozunk ugyanitt.

David megtette, ami tőle telt. Na persze, amíg az embereket gyű jtötteössze, arról sem feledkezett meg, hogy fél szemét végig a tábornokon

tartsa.A furcsaságok pedig folytatódtak. A tábornok teljesen úgy mozgott a



terepen, mint aki még sosem látta korábban, és most orientálódni akar.Mint aki részleges amnéziában szenved – jött rá David.Vajon mi történt ott a sátorban? És ki az az öregember, meg a vele

érkező többi személy, akik egyáltalán nem látszanak katonának, mégis

átvették egy időre az irányítást?Persze válaszai nem voltak, és ez csak még idegesebbé tette.Aztán jött Forrest, és mentek, hogy megtartsák a sajtótájékoztatót.Akkor pedig Forrest annyira ura volt a helyzetnek, hogy David

egyszerűen képtelen volt nem csodálni. A tábornok teljesen normálisanviselkedett, és bár természetesen hazudott a médiának, nem lehetettbelekötni a sztoriba, amit mondott. (A verzió az volt, hogy a hadsereg egytitkos hidrogén töltőállomást tartott fent ezen a néptelen területen, és erre

zuhant rá egy új, kísérleti stádiumban lévő

harci repülőgépmodell.)Természetesen a riporterek ezernyi kérdést tettek fel, melyek azt voltak

hivatottak kiszűrni, hogy valóban igaz-e az, amit a tábornok mond, de ő alegnagyobb lelki nyugalommal válaszolt mindenre, még viccelődött is, ésvégül mindenkit meggyőzött, hogy ez egyszer nem ködösítésről volt szó.

Mintha előre tudta volna a kérdéseket, és előre ki lettek volna rádolgozva a válaszok. Ami persze lehetetlen, hiszen tegnap még azt semtudta a tábornok, hogy tényleg találnak-e a célterületen űrhajót.

Kész – gondolta David hadnagy –, feladom. Fogalmam sincs, hogy mitörténik, de most már nem is érdekel, elegem van az egészbő l.

Aztán, hogy erről a dologról elterelje a figyelmét, megkérdezte atábornoktól:

– Kell még abból a gyógyszerből adni az embereknek?– Miféle gyógyszerből? – értetlenkedett Forrest.– Hát abból a fehérből, meg az ampullából.A Jegesember elsápadt. A fenébe is, ezt elfelejtette neki megemlíteni az

öregember.

Vagy esetleg nem is tudta, hogy be Peepezték a csapatot?Egy fenét, tudnia kellet, hiszen így volt megtervezve az Arany Kód,

csak ezzel tudnak ellenállni az idegenek mentális befolyásolásának.– Jaj, dehogy! – ellenkezett hevesen. – Az ampullából még kapjanak

ma is, meg holnap is, de a kapszulát azt felejtsék el. Ez nagyon fontos,George. Ez tulajdonképpen egy nagyon erős drog, és ugyanúgy rá is lehetszokni, mint mondjuk a legújabb szintetikus vackokra.

– Akkor meg miért osztogattuk a katonáknak? – méltatlankodott

David.– Azért – közölte a tábornok mentegetőzve –, mert ez az egyetlen



anyag, ami olyanná teszi az elmét, hogy az alkalmatlanná válik atelepatikus kommunikációra, és az ugyanilyen módú szuggesztiókbefogadására. Kérlek, nagyon figyelj rá, hogy egyetlen kapszula semaradjon az állománynál!

– Igen, uram! – morogta dühösen David, és készült, hogy elmenjen.– És George… – szólt utána a tábornok. – Előfordulhat, hogy néhányanrosszul lesznek, miközben az anyag kiürül a vérükből. Akkor feltétlenüladni kell nekik az ampullából, mindaddig, amíg láthatóan nem javul ésstabilizálódik az állapotuk.

– És mégis, mennyit lehet belőle adni? – kérdezte George.– Bármennyit. Ezt nem lehet túladagolni.– Más?

– Igen, van más is. Összepakolunk, és elhúzunk vissza a laktanyába.Visszük magunkkal az idegen robotokat is, a célterületen semmi árulkodónyom nem maradhat… Add ki a megfelelő parancsokat, nekem lehet,hogy egy időre fel kell szívódnom.

– Más? – kérdezte ismét a hadnagy.– Más nincs – rázta a fejét „Damien”, és egyáltalán nem úgy nézett ki,

mint aki tudomást akar venni a beosztottja hangjában lévő ingerültségről.David végre távozhatott.

Az öregember.Az öregember nemsokára aludni fog. A teste gyenge már, és általában a

nap jó részét végigalussza, vagy ha nem, akkor mindenféle serkentő folyadékokat juttatnak a vérébe, de hosszútávon ezt sem lehet alkalmazni,mert teljesen lemerül tőle a szervezete.

Ha azt nézzük, most már egy fél napja talpon van, és nem is a kastélyabiztonságos nyugalmában, hanem kint, terepen, ahova már évtizedek ótanem ment.

Most már nagyon elnyűttnek kell lennie.Úgyhogy nemsokára aludni fog.És akkor ő akcióba léphet.Leslie Porter, a Jegesember, rég nem érzett már ilyen izgalmat.

Pontosan azóta, amióta úgy elkapták, és először „berakták a frigóba” –magában így nevezte a Mélyálom kezeléseket.

Eleinte tényleg amnéziában szenvedett, és ezért teljes mértékbenfogékony volt a kezelésekre, de aztán a dilidokik valamit nagyon

elszúrhattak, mert az egyik kezelés után, amikor felmelegítették a testét,és ő magához tért, elkezdtek szép sorban visszajönni az emlékei.



Olyan volt, mint amikor egy gátnak sok tonnányi víztömeg feszül, és agáton szivárgás támad. Először csak néhány csepp jelenik meg atúloldalon, majd egy kis csordogáló patakocska lesz belőle, hogy aztánváratlanul az egész gát a darabjaira szakadjon, és akkor mindent eláraszt

a víz.Persze vannak figyelmeztető jelek, és ha már az elején megerősítik agátat, mikor még csak épp hogy az az egy-két csepp jutott át rajta, akkorolyan, mintha nem is történt volna semmi, mert néhány csepp víz nem tudmegváltoztatni semmit, felszárítja őket a fújdogáló szél, vagy az izzónapkorong, és máris feledésbe merültek.

Nos, nála nem vették észre az emlékképek szivárgását, sem akkor,amikor elkezdődött, sem akkor, amikor már átszakadt a gát. Talán azért,

mert túl jó alany volt az elején, mikor még nem emlékezett semmire, ésezzel sikerült elaltatnia az éberségüket.De az is lehet – ezt már csak most utólag gondolta –, hogy túlságosan

feszes volt a tempó. Hiszen egy másik projekt termékeként már készültDamien Forrest tábornok, és esetleg attól tartottak, hogy amennyiben ő mutatkozik be először, és sikeres, akkor leállítják ezt a projektet.

De nem zavarta, hogy így alakult, mert így legalább képes voltmegőrizni önmagát. Legalábbis nagyrészt. Néha persze elgondolkodott,hogy hátha ezt az érzést is a terápia részeként plántálták belé, de aztánelvetette a gondolatot. Túlságosan is tudatos volt.

Mindenesetre ellenállt a Bevésésnek. Megtanult ébren maradni,miközben a teste aludt. Az ötletet épp azok adták, akik kifejlesztették aterápiát. Mikor épp nem volt Mélyálomban, szabadon csatangolhatott abunker területén. Úgysem tudott volna megszökni, még akkor sem, hatúljár az őrök eszén, mert a testébe valahol egy adót építettek, és azautomatikusan riasztott, és bezárta a bunker összes ajtaját, ha ő túllépettazon a területen, amit fogva tartói megszabtak neki.

És a második lépést a csendes harcban, amit az épelméjűségénekmegtartásáért vívott, a könyvtárban talált anyagok szolgáltatták. (Az első tehát az volt, hogy visszanyerte az emlékeit, és ettől fogva már szabadonmeg tudta különböztetni, mi a jó, és így nagy mértékben csökkent abefolyásolhatósága.)

A könyvtárban talált egy csomó anyagot, amik a hipnózisról szólnak.És azok, bár a legtöbb esetben szinte mindenben ellentmondtakegymásnak, abban az egy tényben megegyeztek, hogy a hipnózis akkor

hatástalanná válik, ha felfedik az alany előtt azt a tényt, hogyhipnotizálták, és közlik vele, mi volt a szuggesztió tartalma.



Mivel ebben majdnem az összes könyv egyetértett, a Jegesember eztvette stabil adatnak, amire felépítheti ellenállásának egész módszerét.

Innentől kezdve már aszerint vizsgálta a többi anyagot, hogy miképptudja ehhez az egy adathoz hozzákapcsolni őket.

A megoldást azok a tanulmányok adták, amelyek a primitív népekálomkultúráit dolgozzák fel. Ezekben az állt, hogy egyes népek megőrziklegalább a tudatosságuk egy részét, miközben álmodnak, és aktívan résztis vesznek az álomtörténet alakításában.

Miután a Jegesember tanulmányozta a technikákat, úgy döntött, habármi valóságalapjuk is van, hát ő megtanul ébren maradni álmában.

Hetekbe telt, de megcsinálta.Míg a testét belekényszerítették a jeges álomba, a tudata éber maradt,

éső

pontosan tisztában volt vele, milyen utasításokat akarnakbeleplántálni.És volt egy nagy szerencséje is ezzel kapcsolatban. Az, hogy egy

utasítást nem csak egy alkalommal sulykoltak a tudata alá, hanemszisztematikusan végigmentek egy listán, majd egy másikon, aztán egyújon, ezek után pedig visszatértek az elsőre, megismételték a ciklust,majd ismét új listák következtek, de akárhány új utasítást próbáltakbelesulykolni, rendszeresen újraismételték a korábbiakat is.

Így a Jegesember egy idő után tökéletesen tisztában volt vele, miketakarnak a tudatába ültetni.

És ezzel meg is szűnt a parancsok hatása – reményei szerint teljesmértékben.

És azzal is tisztába jött, hogy akik ezt a projektet kitalálták, még haszakembernek is merik magukat nevezni, valójában nagyon kevesetértenek az emberi szellemhez. Ők egy tökéletes fegyvert akartak, egyzombit, de a módszerükkel inkább egy pszichopata gyilkológépet hoztakvolna létre.

Mindenesetre a Jegesember úgy gondolta, bárki, bármit is csinál,felelősséggel tartozik a cselekedetei iránt.

És miközben látszólag még mindig együttműködött velük, várta azalkalmas pillanatot, amikor végre rájuk boríthatja a bilit.

És ez a pillanat végre eljött.

Végül mégis a századdal vonult vissza a hasonmás is, mert azöregember egészen addig maradt, amíg a sereg meg nem indult a laktanya

felé. Na sebaj – gondolta Porter –, ha eddig kibírtam, hát ezen az egy napon



már nem múlik semmi, kibírom még ezt is.A terv ott volt a fejében.Nem rajta múlt, hogy nem sikerült azonnal végrehajtania, az az

átkozott Forrest keverte meg úgy a paklit, hogy amikor visszaért a

laktanyába, hirtelen egy csomó elintéznivalója támadt.Először is nem volt benne biztos, hogy be tud menni Forrest irodájába,hiszen a paranoiás tábornok hármas biztosítással védette le a helyiséget:hang és íriszazonosítás, valamint az ujjlenyomat. Persze ez senkinek nemtűnt fel, hiszen megszokott, hogy a tisztek egy része (sőt talán jó része)üldözési mániában szenved, így hát Damien e tettét is hozzácsapták atöbbi „bogarához”.

A Jegesember nek a Mélyálom-terápia egyes fázisaiban nem csak

utasításokat, hanem képeket is megpróbáltak beültetni az elméjébe. Ezekközött volt a laktanya alaprajza, az irodák elhelyezkedése, és azoknak azembereknek az arcképe, akikkel a tábornok a hétköznapjai soránlegvalószínűbben összefut. Illetve hát ezen felül még a lakása, megminden olyan hely, ami kapcsolatba hozható vele. A képekhez perszeadatok is jártak, minden, ami abban az időszakban Forrest elméjében voltazokkal a dolgokkal, illetve személyekkel összefüggésben.

A Jegesember nem tudta, hogy amennyiben ezeket sikerült volnabeimplantálni a tudatalattijába, akkor esetleg tisztábban emlékezne-erájuk, mint jelenleg. Mert most ugyanúgy, mint a hétköznapi emlékekkelkapcsolatban, néha törnie kellett a fejét, ha valamit az eszébe akart idézni.A különbség csak annyiból állt, hogy ezeket a dolgokat, akár többezerszer is megmutatták neki, tehát több részletre is emlékezett vissza,mint egy átlagos emlékezés során.

Nos, igen, az iroda jó lett volna arra, hogy egy biztos pontkéntszolgáljon, ahonnét elkezdheti végrehajtani a tervet.

Csakhogy nem jutott el odáig.

Épp átment az alakulótéren, és kifordult annak határára ültetettlegszélső fa mögül, hogy nekiinduljon az iroda felé, amikor egymexikóinak tűnő közlegény toppant váratlanul elé.

Látszott rajta, hogy egyáltalán nem készült fel a „tábornok”megjelenésére.

– Jesszusom a Forrest! – kiáltott fel halálra vált hangon, miközbenolyan sápadt lett, mint a fal. – Jaj nekem! – nyögte, majd hirtelen sarkonfordult, és futni kezdett az ellenkező irányba, mint ahova eddig tartott.

A hasonmás egy pillanatig tétovázott, hogy mit csináljon.Legszívesebben ment volna tovább az iroda felé, de tisztában volt vele,



amennyiben a tábornok csinált néhány hülyeséget mostanában, akkor azbizony rendesen megakadályozhatja abban, hogy véghezvigye a tervét.

Tudnia kellett, hogy miért akadt ki az a kis mexikói.Utánarohant hát.

A fickó futtában egyszer hátrafordult, és amikor meglátta, hogy atábornok ott lohol a nyomában, velőtrázó hangon felsikoltott, és még jobban a nyakába szedte a lábát.

– Álljon meg, jóember! – kiáltott utána a Jegesember, de a „jóember”aztán nem igazán akart hallgatni rá.

Berohant a tartalékosoknak fenntartott épületbe.A hasonmás utána.Az Alegység Ügyeletes annyira ledöbbent ettől a fogócskától, hogy

még tisztelegni is elfelejtett, csupán tágra meredt szemmel, és leesett állalbámult rájuk.Illetve, néhány perccel azután, hogy a kergetőző páros elrohant

mellette, felemelte a kezét tisztelgés gyanánt, de akkor már nem voltsenki a folyosón.

Ezután odalépett a piros telefonhoz, ami egyenesen az Ügyeletes Tisztszobájában jelzett, ha felvette.

Az ÜTI nem volt bent, de a helyettese a harmadik csengésre fel is vettea telefont.

Az Alegység Ügyeletes bemondta, hogy ki ő, hányadik század, és atöbbi, mindent, amit kell. Végül azt mondta:

– Hadnagy úr, Forrest tábornok úr itt, a körletben kergetőzik egymexikóival. Mit csináljak?

– Ne igyon többet szolgálatban! – javasolta a hadnagy. – Azért, mertmaguk tartalékosok, nem kell összetéveszteniük a laktanyát egykocsmával! – Azzal dühödten levágta a kagylót.

Közben a mexikói, név szerint Martin Perez, berontott a kantinba, és

akkor rájött, hogy zsákutcába jutott, mert a helyiségnek csak egy bejáratavolt.

– Jaj, jaj nekem! – kiáltotta.Többen kíváncsian vették szemügyre zilált és rettegő ábrázatát.Martin pedig hirtelen sarkon pördült, hogy ahol berohant, most

ugyanakkora svunggal ki is rohanjon.Csakhogy akkor „Forrest” már ott állt az ajtóban, és győzedelmesen

mosolygott.

– Ó, nem, nem, nem akarok meghalni – nyöszörögte Martin, ésegészen a pultig hátrált.



„Forrest” pedig ment utána.A kantinban néma csend támadt, és az emberek – f őleg akik ismerték –

rémülten elhátráltak előle.Persze a hasonmásnak azonnal feltűnt a „meleg” fogadtatás. Nem

értette. Ekkora seggfej lenne ez a Forrest, hogy így félnek tőle azemberek? De hiszen nagy részüket nem is ismeri…– Emberek, emberek! – mondta barátságosan, és némileg zavartan. –

Mi ez a nagy riadalom? Nem a sátán jelent meg önök előtt, hanem csakén, Damien Forrest, az US Army hadseregének parancsnoka.

Ezt kár volt mondania.A terem azon nyomban felbolydult. Akik nem ismerték a tábornokot,

azok is hallottak már róla, és a pletykák szerint az egyetlen épelméjű

dolog, amit a tábornokkal kapcsolatban tehet valaki, az az, hogy messze,de nagyon messze elkerüli. Különben bajok lesznek, nagy, nagy, nagy,nagy bajok.

Így hát a Jegesember bejelentését nem követte kitörő örömujjongás.Helyette néhányan felnyögtek, mások pedig döbbenetükben leültek.Azok pedig, akik már személyesen is ismerték a tábornokot, látva

társaik reakcióját, teljes mértékben megerősítve látták azonvéleményüket, hogy a tábornok veszélyes. Rendkívüli mértékbenveszélyes.

Talán még egy atombombánál is sokkal, de sokkal veszélyesebb.Mindenesetre ezt követően mindenkinek sürgős dolga akadt, és a

kantin másodpercek alatt kiürült.Egyébként csak páran sérültek meg eközben, és nem is azért, mert a

katonák egymást taposva menekültek, hanem azért, mert néhányan azablakokon keresztül próbáltak távozni – arra gondolván, hogy ez aleggyorsabb megoldás – csak épp elfeledkeztek a vastag acélrácsokról,melyek meghiúsítottak minden ez irányú kísérletet.

A hasonmás kezdett egészen megilletődni, és arra gondolt, hogy talánhülye ötlet volt visszajönni a laktanyába. Forrest lakására kellett volnamennie, és onnan intézni a dolgokat, mert úgy tűnt, hogy a tábornok ezena tájon alaposan megkeverte a paklit.

Mindenesetre egy előnye volt a Tükörkép hírhedt voltának: kettesbenmaradt a rettegő mexikóival.

– Nos, jóember, árulja már el nekem, miért futott el előlem? – kérdeztetőle barátságos hangon. Aztán rájött, hogy talán nem kellene mindjárt a

lényegre térni, hanem inkább egy kicsit megnyugtatni a férfit.Elbeszélgetni vele, satöbbi, amit ilyenkor szokás. – Vagy tudja mit?



Először mutatkozzunk be egymásnak! Engem, de hát ezt gondolom mársejti, Damien Forrestnek hívnak. És önt?

– Pe… Pe-Pe… – dadogta a férfi.– Pepének? – kérdezte a hasonmás.

– N-n-nem. Pe-Pe-Pereznek. Martin Pereznek.– Ó, nagyon örvendek, Martin, hogy megismerhetem – nyújtotta a Jegesember a jobbját a közlegény felé, de ez ettől még jobban elhátrált,amitől majdnem felkenődött a kiszolgálópultra.

– Jó, akkor ezt hagyjuk – sóhajtott Leslie Porter, és visszahúzta a kezét.– Na szóval akkor Martin… izé… – nahát most ezek után mi a fenétmondjon? – Na szóval, Martin, akkor hát… hogy vagyunk, hogyvagyunk?

– Nem akarok meghalni – nyöszörögte Martin Perez –, nem akarokmeghalni…– Ezt teljességgel meg tudom érteni – bólogatott a hasonmás őszintén.

– Bár ugyan még nem próbáltam, de a halál nem tartozhat alegkellemesebb tevékenységek közé, mint mondjuk egy nagy pohár, jegeswhisky megivása munka után, amikor az ember már szinte teljesen ki vanszáradva, vagy pedig egy jó szivar, miután hosszú órákat szeretkeztünkegy forróvérű félvér kis nőcskével, aki még a legperverzebb dolgokat iskérés nélkül megcsinálja nekünk… – Leslie felsóhajtott. Több kellemesdolog hirtelenjében nem is jutott eszébe – hát igen… – mélázott, ésközben pedig arra gondolt, hogy tulajdonképpen ez nem is teljesen igazígy, ahogy elmondta. Na nem az a nem igaz, hogy a whisky, a szivar mega forróvérű félvér nőcske (f őleg, ha annak olyan formás, kis fitos orra vanés hetyke mellei meg szív alakú popója), na szóval nem az a nem igaz,hogy ezek kellemes dolgok, hanem az, hogy még nem próbálta a halált.Mert hát fogva tartói szerint próbálta. Szíven lőtték, mire ő azt csinálta,mint amit mindenki más is tett volna egy ilyen helyzetben: fogta magát,

és meghalt. Ezután sajátították csak ki a testét a kísérleteikhez.Legalábbis állításaik szerint. Ő nem emlékezett erre a dologra. Talán nemis akart.

– Miről beszél? – értetlenkedett Martin Perez.– Hát az élet kellemes és kellemetlen dolgairól. Meg arról, hogy

egyszer mindenkinek meg kell halnia. Ez benne van a pakliban. Talánszembe kellene néznie ezzel a ténnyel, és akkor könnyebb lenne.

Perez erre még értetlenebb arcot vágott.

– Az oké, hogy egyszer mindenkinek meg kell halni, de miért pontmost? És miért pont nekem?… Különben is, ilyen fiatalon –



méltatlankodott a mexikói.– Miből gondolja, hogy most kell meghalnia? – érdeklődött a

Jegesember.– Na hallja, ezt épp maga kérdezi? Hiszen pont maga nyirbálja az

embereket, mint egy közepes pestis járvány.– Igazán? – kérdezte döbbenten a hasonmás, és bár fogalma sem volt,miről beszélhet a másik, mégis kezdett kellemetlen előérzete támadni.Vajon mi a jó büdös francot csinálhatott az az átkozott android, amiértmost esetleg neki kell majd elvinni a balhét?

A francba, a jó büdös francba. Talán nem is volt olyan jó ötlet átvenniForrest szerepét. Meg kellett volna lógni, hamis papírokat szerezni, ésutána is szép nyugodtan végrehajthatta volna a tervét.

Nos, hát igen. Jó lett volna. Csak kár, hogy ez a variáció valószínűlegnem működőképes. Addig nem, amíg fennáll a veszélye, hogy az

öregember megtalálja, mert esetleg egy adót rejtettek el a testében. Sajnosaddig óvatosan kell eljárnia, és úgy tenni, ahogy az I-Projekt tervébenvolt: amennyiben legyőzi Forrestet, átvenni a helyét.

– Igazán – mondta közben Perez. – Engem nem tud átverni.– Tud valamit? – érdeklődött kíváncsian a tábornok.– Még hogy tudok-e… Mindent tudok. Méghozzá a legmegbízhatóbb

forrásból.– Tényleg? Ez ugye nem az internet?– Korántsem.– Hát akkor kicsoda?– Hát azt… azt nem árulhatom el.– Figyeljen, Martin. Ha nem árulja el a forrását, akkor én hogyan

tisztázzam magam?– Láttam Gonsalest – mondta ekkor Martin Perez vádló hangnemben,

és olyan jelentőségteljesen nézett a „tábornokra”, mintha épp valami sötét

titokkal szembesítette volna.A hasonmás erősen törte a fejét. Na persze úgy, hogy ez kívülről ne

látszódjon rajta. Vajon ki a fene lehet az a Gonsales? Bárhogy iserőlködött, nem jutott eszébe, nem tartozott azok közé, akiknek az adataitmegpróbálták beültetni a tudatába.

Pedig nagyon úgy tűnik, hogy Perez szerint ismernie kellene.Vagy pedig Perez színbolond, és csak az idejét pazarolja vele.Ó igen, jó lett volna ezt hinni, csakhogy amikor bejött a kantinba, akik

itt tartózkodtak, világgá rohantak, úgyhogy mégiscsak lehetett valamigond Forresttel, ami miatt ez a kis mexikói ennyire be van ijedve.



– Jó magának – mondta hát, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. – Énmár rég nem láttam.

– Pedig behozták a laktanyába.– Tényleg?

– És nem a rendész.– Nem?– De nem ám. A rendész talán nem is tud róla. A hírszerzősök hozták

be, és mindjárt le is vitték az alagsorba. Gondolom már halálra iskínozták a maga parancsára.

– Valóban… Hogy mi? Na ne szórakozzon velem, Martin, mi a jóbüdös francnak bántanám ezt a Gonsalest? Mi közöm van hozzá?

– Hát csak annyi, hogy az embere, és megpróbálta belevinni az aljas

üzelmeibe, de Patrick nem olyan…– Miféle aljas üzelmeimbe?– Mielőtt Patrick meghalt, elmondta nekem, hány embert is ölt meg

maga… Még azt a gyönyörű, szőke lányt is, maga vadállat.– Hm… Azt mondta, Gonsales halott? De hiszen nem az előbb mondta,

hogy behozták a laktanyába? Most akkor mi van?– Nyilván azóta már meghalt. Mert halálra kínozták. És most én

következem.A hasonmásnak kezdett nagyon elege lenni. Bármit is csinált Forrest,

bármekkora istenverte baromságot, az is vitathatatlan tény marad, hogyez a kis mexikói sem teljesen komplett.

– Jaj, ne szórakozzon velem, Martin! Árulja már el, mi közöm nekem ahírszerzősökhöz. Ők csak bérlik itt a helyet, nem hozzánk tartoznak.

– Na igen, ez a látszat – bólintott Perez. – De Patricket akkor is őkgyilkolták meg. És ki másnak az utasítására, ha nem a magáéra? Kimásnak állhatott az útjában Gonsales?

– Na ebből elég volt! – fortyant fel a Jegesember. Alapvetően nyugodt

természete volt, de ettől a sok sületlenségtől már kezdett falra mászni.Csakúgy, mint magától a fickótól is, aki úgy vádaskodik itt, mintha arrólakarná mindenáron meggyőzni őt, hogy tulajdonképpen Damien Forresttábornok nem más, mint a már sokszor megjósolt Antikrisztus, aki igaz,hogy a jóslatokhoz képest kissé késve, de végül mégis eljött, hogymegcsinálja azt a cécót, amit a pokol ura tervezett a Föld lakóinak (vagysaját maga) szórakoztatására. – Figyeljen ide, Perez! Mi most akkorfogjunk magunkat, és lemegyünk az alagsorba. Megnézzük a

hírszerzősöket, ha pedig tényleg ott van Gonsales, akkor…– Tudtam, tudtam, hogy ez lesz – vágott közbe Perez.



– Mi?– Hát, hogy majd velem is végezni akar.– Na de Pe…– Ezért is kezdtem futni, amikor megláttam. Mert én olyan

szerencsétlen vagyok. Patrick ugyan megígérte, hogy csak akkor fogbántani, ha tábornok a nagybácsim, de tudtam, hogy nem így lesz.A Jegesember most már teljesen meg volt keveredve.– Patrick is bántani akarta? – kérdezte gyanakodva. – Ő miért?– Dehogyis akart Patrick bántani.– Ember! De hát most mondta. Pontosan azt mondta, hogy Patrick

megígérte, hogy csak akkor bántja magát, ha tábornok nagybácsija van.– Én ilyet nem mondtam.

– Dehogynem. Alig tíz másodperce. Ne nézzen már hülyének!– Én azt mondtam, hogy maga fog akkor bántani, ha tábornok arokonom. Ezt mondta Patrick. De én tudtam, hogy amilyen pechesvagyok, enélkül is sorra kerülök. Elvégre annak a szőke lánynak sembiztos, hogy volt tábornok rokona.

– Miféle szőke lánynak? – a hasonmás már majdnem üvöltött.– Hát akit szintén kinyírt. Vagy már nem emlékszik? Talán én tartsam

számon a gyilkosságait?– Állj, állj, állj, itt álljunk meg, mert mentem idegrohamot kapok.

Inkább azt mondja meg, hogy hajlandó velem lejönni az alagsorba,megnézni azt a Gonsalest, vagy nem?

– Nem.– És miért nem?– Mert akkor velem is végeznek.– Ott van egyáltalán Gonsales? – kérdezte a Jegesember, miután szép

lassan tízig elszámolt magában. Közben pedig arra gondolt, hogy ennek aMartin Pereznek, bármennyire őrült is, igaza van. Sosem állt még olyan

közel, hogy végezzenek vele, ugyanis a hasonmás alig tudta türtőztetnimagát, hogy neki ne ugorjon, pusztakézzel megfojtani.

– Hát honnét tudjam? – méltatlankodott Perez.– De hát nem azt mondta, hogy odavitték? – csikorgatta a fogait a

hasonmás.– De azóta már mennyi idő eltelt. Honnan tudjam, hogy még ott van-e,

vagy már rég eltüntették a hullát? Mi?– De azt határozottan állítja, hogy látta, amint levitték.

– Láttam. Három pasas volt. Kettő kiszállt a kocsiból, hogy őrködjön, aharmadik pedig pisztolyt nyomott a hátába, és levezette az alagsorba.



– Hm… – mondta a hasonmás tanácstalanul. – Hát, azt hiszem, énmost utánajárok ennek a dolognak.

– És én? – kérdezte gyanakodva Perez.– Hogy maga? Hát, nekem mindegy, hogy maga mit csinál, csak

nekem hagyjon békét!… És ha jót akar, akkor messze kerüljön el, vagyha véletlenül összetalálkozunk, akkor fusson, különben…A „tábornok” nem fejezte be, mi lesz különben. Talán még maga sem

tudta.Mindenesetre megcsóválta a fejét, aztán faképnél hagyta az „őrült”

mexikóit.



10. Lent

Először arra gondolt, hív valakit magával, de aztán elvetette az ötletet.Elvégre mi van, ha ez a Perez gyerek tényleg valami futóbolond, és csakössze-vissza beszél? Az lett volna a legjobb, ha van ideje leellenőrizni a

mexikói szavahihetőségét és épelméj

űségét, de sajnos egyáltalán nemvolt. Kezdte sejteni, hogy az az átkozott android sokkal jobban felkavarta

a bilit, mint azt ő legvadabb feltételezéseiben gondolta, úgyhogy az lesz alegjobb, ha minél előbb nekilát a tervének. Úgyhogy csak szépenmaradjunk a legegyszerűbb megoldásoknál.

Az pedig jelen esetben úgy néz ki, hogy egyszerűen lesétál azalagsorba, és elbeszélget a hírszerzősökkel.

Na persze, mielőtt ezt megtette volna, elővette a tokjából a szolgálatifegyverét – illetve hát a néhai tábornokét –, és leellenőrizte. Ki tudja, mi

várja ott lent?Mikor kopogtatott az ajtón, azt várta, hogy majd egy technikusnak

kinéző valaki engedi be, egyszerű, kopott és olajfoltos overallban. És afickó meglehetősen pökhendin fog beszélni vele.

Mindezt Forrest jelentéseiből vették. Azokból a jelentésekből, amiketöntudatlanul tett éjszakánként a központnak.

Egyébként a központ sem tudott semmit ezekről a fickókról.Óvatosságból nem is nagyon nyomakodtak, hogy kiderítsenek valamit

róluk, hátha ez feltűnést keltene, és a fickók is elkezdenének érdeklődniaz iránt, ki foglalkozik olyan intenzíven velük.Forrest azt közölte a jelentéseiben, hogy a hírszerzősök, ha szüksége

van valamire, akkor együttműködnek vele, és megadják vagykinyomozzák a kért információt, anélkül, hogy kekeckednének vagykérdeznének.

Az egyetlen hibájukként azt tudta felróni a jelentésekben, hogy nemtisztelik a rangját, és elég pökhendin viselkednek vele.

Mindenesetre a hasonmásba beleplántálni kívánt információkban azszerepelt, ha esetleg kapcsolatba kerül velük, legyen óvatos, és finoman



próbáljon róluk kideríteni, amit csak lehet.A hasonmás egyébként is óvatos lett volna. Akkor is, ha nem mondták

volna el neki százezerszer ezt, mikor azt hitték, hogy a testével együtt atudata is el van altatva a Mélyálom kábítószerei által.

Már csak azért is óvatos lett volna, mert miközben elindult lefelé azalagsorban, hevesebben kezdett dobogni a szíve, és nyirkos lett a tenyere.Pont, mint veszély idején.

Mások ezt megérzésnek nevezték. Ő már nem így hívta. Ő csak Jelzésnek. Amióta megtanult tudatos maradni, miközben álmodik,tisztában volt vele, hogy sokkal, de sokkal több mindenre képes, mintamennyit akár saját maga is gondolna magáról. Az, hogy nincs tudatábane képességeknek, talán csak azért van, mert nem tudja, mire is képes, és

nem gyakoroltaőket. Mint az éber alvásnál. Ha nem kapott volnainformációt, hogy ez megvalósítható, és nem gyakorolta volna be, máig

se tudná, hogy meg lehet csinálni.Ugyanígy lehet ez a megérzéssel is. Lehet az is az ember egy

képessége, amiről nincs elég adata, ezért pedig nem ismeri.Mindenesetre a teste reagált így, amikor veszély van: nyirkos tenyér,

izzadás, heves légzés, stb. Ha pedig egy orvos a tünetek alapjánkövetkeztet bizonyos állapotokra, akkor ő miért ne tehetné? Ha pedig ateste azokat a tünetegyütteseket hozza, mint amit akkor szokott, amikorveszélyben érzi magát, miért ne következtethetne arra, hogy valami ott benne már érzékelte a veszélyt valahogy, amiről tudatos szinten még nemtud?

Talán egyszer majd kiderül, hogy igaza van-e. Talán nem. Akkor ez azegész csak egy elmetorna lesz, amit azért csinált, hogy ne unatkozzon a

Mélyálom-terápia szüneteiben. Mindegy.A lényeg az, hogy idegesítette az alagsor, és ezért óvatossá vált.Úgy érezte, minden mozdulatát árgus szemek figyelik.

De még ha így is volt, kopogtatására nem válaszolt senki.Akkor újra kopogott, immár hangosabban. Akár dörömbölésnek is

lehetett volna nevezni, ha nem az ökle hátoldalával csinálja.Az ajtó mögött semmi, senki nem mozdult.A hasonmás feszült figyelemmel tanulmányozta a csöndet.Csak valamilyen nagyfeszültségű vezeték zúgott valahol a közelben,

jelezve, hogy áram alatt van. Azon kívül semmi.A férfi felemelte a fejét, és tekintetét körbehordozta a mennyezet

sarkain. Nem látott semmit, ami kamerára hasonlítana, de tisztában voltvele, hogy manapság léteznek már olyan apró pontkamerák, amiket



szabad szemmel nem igazán lehet észrevenni. Sőt, még egy szakértő iscsak akkor, ha közvetlen közelről tanulmányozza, ráadásul nagyítóval.(Amennyiben nincs keresőműszere).

Kényelmes lett volna a számára, ha egyszerűen hátat fordíthat, és

mehet a dolgára, na de egyszer és mindenkorra tisztába akart jönni azzal,hogy mennyire lehet megőrülve a Tükörkép. Nem azért, minthabármilyen ellenszenvet is hordozott volna az irányában – halottról jótvagy semmit –, hanem mert tisztában volt vele, hogy amikor aszemélyiségét megtervezték, akkor az öregember mintáját használták, azöregember pedig az egyik legbomlottabb elme ezen a bolygón, hátDamiennek „volt mit örökölni”.

Ha pedig elkövetett már pár eget verő baromságot, akkor ő most jó, ha

tudja, mikor fog a „nyakába szakadni a mennyezet”.Felemelte a kezét, hogy újra kopogjon, de aztán meggondolta magát.Várt még egy percet, aztán a zsebébe nyúlt, és elővette az apró kódtörő

modult, amit Damientől zsákmányolt. Amit az Mágikus Kártyának nevezett.

Becsúsztatta az ajtónyitó panel lézeres leolvasó érzékelő je alá, aztánvárt.

Ha szerencséje van, fél perc múlva az ajtó mögött lehet.A kódtörő azon részén volt a digitális kijelző, ami kilógott a

leolvasóegység alól.Most zöld számjegyek villóztak rajta észveszejtő sebességgel.A hasonmás már-már kezdte azt hinni, minden rendben.De akkor eget verő harsogással szirénázni kezdett egy

riasztóberendezés.– A rohadt életbe! – morogta a Jegesember, aztán villámgyors

mozdulattal kikapta a kártyát a nyitópanelből, és zsebre vágta.Két másodperc múlva elhallgatott a sziréna.

Valami kattant, majd kinyílt az ajtó, mire a „tábornok” szembenézhetettegy olajos overallt viselő, pimaszul vigyorgó férfival.

– Nocsak, nocsak, a tábornok! – mondta az gunyoros hangon.– Épp erre jártam, amikor megszólalt ez a zenebona – meresztett nagy,

csodálkozó szemeket a Jegesember. – Mondja, nem tudja, mi ez?– Biztos vaklárma – mondta a férfi olyan hangsúllyal, mint aki teljes

mértékben tisztában van vele, hogy ez bizony nem vaklárma, sőt azt istudja, hogy mi okozta a kalamajkát.

„Talán egész végig figyelt egy kamerán keresztül”, gondolta ahasonmás.



És akkor már biztos volt benne, hogy Martin Perez igazat szólt, és ittlent fogságban tartják azt a Gonsales nevű fickót.

A kérdés már csak az volt: miért?

Az öregember az egész utat végigaludta visszafelé, mégis, amikor alimuzin leszállt, olyan fáradt volt, mintha már napok vagy hetek óta nempihent volna egy cseppet sem.

Legszívesebben egyenesen a szobájába vitette volna magát, és folytatjaaz alvást, ki tudja meddig – míg ez az öreg roncs, amit a testének nevez,fel nem töltődik újra, hogy néhány órára ismét használni lehessen.

Csakhogy két dologra nagyon kíváncsi volt. Így hát összeszedte magát,és a lebegőszékét a technikusok furgonja felé irányította. Végtelenül

fáradt volt, de tudta, amint egy kicsit bemelegszik a teste – mint egyözönvíz előtti motor – ez a fáradtság elmúlik, és majd csak később jönújra elő, mikor pihenni készül majd. De akkor elemi erővel fog rátörni.

A furgon már üres volt, ami azt jelenti, hogy az emberei munkáhozláttak.

– Vigyen a műtőbe! – szólt rá a legközelebbi arra járóra az öregember.– Igenis, uram! – készségeskedett az, és máris tolni kezdte a

lebegőszéket a liftek felé.A műtők a kastély alá épült földalatti szinteken helyezkedtek el. A

szintek négyszáz méternél kezdődtek, és ezerhatszáz méternél fejeződtekbe, ahol már a kőzethőmérséklet ötven-hetven fok volt, ezért azt a szintetállandóan hűteni kellett.

Egyelőre csak a legfelső szinten volt mozgás, a többit majd akkorüzemelik be, ha az I-Projekt már megfelelően nekilendült. De alkalmasakarra, hogy bármelyik pillanatban elkezdjék használni, minden feltételbiztosítva van hozzá.

A legfelső szinten most két műtő üzemelt a harminckettőből. Egyikben

Bonest vették kezelésbe, a másikban pedig a tábornokot.Az öregember először Forresthez vitette magát, az ő sorsa sokkal, desokkal jobban érdekelte, mint a kiszuperált inasé. Elvégre Damienhezvalamiképpen köze van. Ő a szellemi atyja, hiszen az ő személyiségénekegy részét táplálták be a klónba.

A tábornok meztelenül feküdt a műtőasztalon, körülötte sok-sok vér.Bőre sápadt volt, a testéből mindenféle csövek ágaztak a mennyezet felé.

Zöld műtősruhában emberek sürögtek körülötte.

– Mi van vele? – kérdezte az öregember az ajtóból, mire az egyik zöldköpenyes félig feléje fordulva sorolni kezdte.



– Az állapotát stabilizáltuk. A vérkeringés és a légzés gépen van, denemsokára kap új szívet meg tüdőt. Egyébként pedig a vérében nagymennyiségű kábítószert találtunk.

– Milyet?

– PPSC-t.Az öregember a homlokát ráncolta.– Peepet? Ez az átkozott rászokott a Peepre?… Hát persze, láttam is a

kezében, csak azt hittem, véletlenül került hozzá, amikor kiosztották akatonáknak… Viszont akkor a próba nem érvényes, a Jegesember taláncsak véletlenül nyert… Meg kell ismételni. Mi van az agyával?

– Uram?– Mi van az agyával, az érdekel. Sérült?

– Semmi maradandó károsodás. Ha felgyógyult, ugyanolyan lesz, mintvolt. Ahogy meghozzák a Holdról a szöveteket, munkához látunk.– Helyes, nagyon helyes. Akkor pedig újra megejtjük a próbát,

meglátjuk, akkor ki lesz a jobb… Na és Bonesról tud valamit?– Még mindig le van fagyasztva. Hozzá addig nem nyúlnánk hozzá,

amíg meg nem érkeznek az alanyok. Elvégre ő ember, sokkalérzékenyebb, mint a Tükörkép.

– Jól van… Jól van – mondta az öregember. – Az alanyok még ma ittlesznek. Én most megyek és lepihenek. Mikor pedig felébredek, jóhíreket akarok hallani.

– Igenis, uram.Az öregember már-már elindult kifelé, de aztán mást gondolt.Odairányította a lebegőszéket a mozdulatlanul fekvő alakhoz.– Tudok vele beszélni? – kérdezte attól a zöld köpenyestől, aki eddig

jelentett neki.– Igen. Elektromosan altatjuk, ami azt jelenti, hogy az agyába az

álomra jellemző hullámhosszukat sugározzuk. Csupán annyit kell

tennünk, hogy most az éber állapotra jellemző hullámokat közlünk vele.Az öregembert ennyire részletesen nem érdekelte a dolog.– Hát akkor tegye azt! – szólt rá türelmetlenül a zöld köpenyesre, mire

az engedelmesen a műtőasztal melletti műszerpulthoz ugrott, és valamitelkezdett igazgatni rajta. Egy ellenőrző monitor mutatta a tábornokagyhullámait. Az öregember látta, hogy a zöld köpenyes ezttanulmányozza nagy gonddal, hát ő is odanézett. Nem sokat értett belőle,csak annyi tűnt fel neki, hogy a hullámok először meglehetősen laposak

voltak, aztán egyszer csak elkezdtek magasodni, meg sűrűsödni.A műtőasztalon Damien Forrest kinyitotta a szemét, és döbbenten



bámult a mennyezetre.– Hol vagyok? – nyöszörögte.– Jó helyen – mondta neki az öregember.Forrest nehézkesen oldalt fordította a fejét, és először a testéből lógó

csövekre, majd az öregemberre bámult.– Uram isten – nyögte. – Ez lelőtt engem… Én nem tudtam megtenni,mert annyira hasonlított rám, de ő megtette… Elárult engem.

– Nem baj, fiam, én neked drukkoltam – mondta az öregember. – Mostmeggyógyítunk, és akkor megbosszulhatod.

– Mikor? – nyöszörgött Forrest.– Talán hamarabb, mint gondolnád…Forrest becsukta a szemét. Sóhajtott.

– Fáradt vagyok…– Talán már holnap… – fejezte be az öregember, aztán intett azorvosnak, aki újra elaltatta páciensét.

Az öregember székének segítségével kilebegett a műtőből.



11. A Halálhajó

A halának rengeteg arca van. Egyesek azt mondják, mindegy, hogyanhalunk meg.

Igen, a halott szempontjából talán igazuk van.De annak, aki még él, egyáltalán nem mindegy, milyen szenvedés vár

rá…

– Az időnk lejárt – mondta a herceg szomorúan. – Tovább már nemvárhatunk. Felfegyverkezünk, és harcolunk az utolsó emberig. És a hajótsem adjuk. Felkészítjük a Végső Védelemre.

Nos, ez volt a harmadik lehetőség. Mind közül a legkegyetlenebb. Agalaxisban vannak olyan életformák, melyek, ha bejutnak egy űrhajóba,iszonyú pusztítást tudnak végrehajtani. Magában a hajóban is, de ha az

esetleg visszatér a bázisra, egész bolygókat is lakhatatlanná képesektenni.Voltak bolygók, amik emiatt pusztultak el.Épp ezért a tervezők már nagyon régóta úgy építik az űrhajókat, hogy

azok képesek legyenek ellenállni az ilyen gyilkos lények inváziójának.Minden szépség, a magas esztétikai érzékkel kialakított összes

berendezés, mind halálos csapdákat rejt.Egyetlen utasítással halálhajóvá lehet alakítani a Bíborhullámot, és a

csapdák megölnek mindenkit, akinek a genetikai kódja nincs betáplálva aprimitív fegyver primitív, de megbízható memóriaegységébe.

Az egész galaxis rettegte a Végső Védelmet, még a kalózok semhajtottak végre közvetlen támadást a Szövetség űrhajói ellen, hiszentudták, hogy amilyen halál csak létezhet a világegyetemben, amit csakkitalálhatott egyik lény, hogy elpusztíthasson egy másikat, az mind ottleselkedik rájuk az űrhajó valamelyik folyosóján.

Tulajdonképpen az űrhajó ilyenkor saját anyagát és energiáit használtafel.

Míg el nem fogyott.



És az volt a vég…

Miközben a támadók behatoltak a Bíborhullámba, annak legénységeszép csendesen és fegyelmezetten felfegyverkezett a hajó vezérlő

termében.Aztán visszaült mindenki a saját helyére, és csak vártak.Közben pedig felkészültek a halálhörgésekre, és a rettegés hangjaira,

melyeket a kommunikációs hálózat eljuttatott hozzájuk az űrhajó mindenrészéről.

A fegyvert a világegyetem legveszélyesebb életformáján tesztelték.Az életforma nem bírt átverekedni a csapdákon: csúfos kudarcot

vallott.

Még a Szövetség genetikailag tervezett „szuper emberei” iselpusztultak volna, ha egy ilyen űrhajón kell végigmenniük.Hát ezeknek a Földi embereknek egyáltalán nem volt esélyük.Aki valamilyen véletlen folytán túlélné ezt a napot, az bizony sosem

fog elfeledkezni arról a mészárlásról, ami lezajlott a szeme előtt.Mert hát ez mészárlás volt.A Föld bolygóról jött katonák fegyelmezetten haladtak a folyosókon

előre.Keresőműszereikkel körbekémleltek ellenség után.Nem találtak.Pedig a fegyver élesítve volt.Aztán, amikor úgy érezte, eljött az ideje, ontani kezdte magából a

halált.

Ha a herceg arra számított, hogy minden épeszű tiszt visszarendeltevolna a katonáit, ha rájön, milyen fegyverrel van dolga, hát nagyon istévedett.

A támadókat vezető tisztek, úgy látszik, nem voltak ép eszűek.Embereik sorra elvéreztek a Bíborhullám folyosóin tomboló haláltól,rémült kiáltásaik még ott visszhangzottak kihűlni készülő ajkukon, mikora következő katona, átlépve bajtársa holttestét, megpróbált egy lépésselbeljebb hatolni a hajó gyomrába, hogy aztán ennek a lépésnek a végén ő is ugyanolyan kétségbeesett, reménytelen fájdalommal, üvöltve zuhanjona földre, utolsó gondolatával lelkét istenének ajánlva.

A herceg becsukta a szemét. Egy századnyi katona kellett ahhoz, hogy

túljussanak az első

folyosón. Száz ember halála. És milyen messze vanmég a vezérlőterem.



A fegyver pedig nem gondolkodik, amíg van benne energia, addig újraés újra támad, kiválasztva a gyilkolás legalkalmasabb eszközét amemóriájából, az adott szituációhoz és pillanathoz igazítva.

És csak akkor áll le, ha már elfogyott minden energia, elfogyott

minden anyag.Akkor pedig ők jönnek. Fogják a fegyvereiket, és nekirontanak azellenségnek, magukkal visznek annyit, amennyit csak tudnak, arra ahosszú-hosszú, sötét utazásra…

A hajó falai akkor már nem voltak szilárdak.A fegyver mindent felhasznált. Megolvasztotta a falakat, és fortyogó

lávaként rázúdította a támadókra, hogy azok testéről leégjen a védőruha,

leégjen a hús, csontjaik pedig megolvadva hömpölyögjenek tovább, ésfémfolyammal együtt elárasszák a további támadót.Átrendezte a folyosókat. Zsákutcákat hozott létre, és amikor az

ellenség bement, lezárta azt az oldalt is, ahol behatoltak, majd hidraulikusszerkezeteivel összenyomta a falakat, palacsintává lapítva a támadókszakaszait.

Ahol pedig megpróbálták áttörni a falat, a lövedékek visszapattantak amegerősített molekuláris páncélról, és azt pusztították el, aki leadta.

Na meg a körülötte állókat.

Más helyeken pedig hirtelen megnyílt a folyosó padlója a behatolókalatt, hogy aztán több méternyi zuhanás után hegyes fémkarókonvégezzék.

Ugyanilyen fémkarók kezdtek röpködni a falakból, ismét másszínhelyeken, átütve az ellenség legellenállóbb páncélzatát is.

Aztán az összegyűlő fémhulladékból apró fémrovarok alakultak ki,ízeit lábaikkal sebesen rohantak a folyosók padlóin, falain, mennyezetén,ahol csak tudtak, hatalmas tömegben lepték el a támadókat, hogy aztán

átrágják magukat a védőruhájukon, át a húsukon, át a testükön.Aztán, amikor végeztek, útnak indultak a következő katona felé.A folyosókat vérfolyam lepte el.A fegyver lezárta az elfolyócsatornákat, és a gőzölgő vörös folyadékot

rázúdította a támadók újabb hullámaira.Azok pedig nagyon is jól tudták, mi az a vörös folyó, ami ellepi őket.Amikor pedig ezen valahogy túljutottak, saját elhunyt társaik testét,

vagy annak egy-egy darabját kellett félrerobbantani az útból, mert azok

már akkora torlaszt alkottak, hogy akadályozták a további harcot.Testrészek repdestek mindenfelé.



Itt egy kar, ott egy láb, egy szem, egy fél arc, akiről valaki egyikrokonára ismert.

Valahol egy fél agy mázolódott valakinek a sisaküvegére…Sokan azért haltak meg, mert belehánytak a szkafander-sisakba, aztán

pedig belélegezték.Mások nem bírták elviselni ezt az egészet, és saját maguk ellenfordították a fegyverüket.

A sokféle jajgatás már fel sem tűnt senkinek.Legf őképp a tiszteknek, akik azt az utasítást kapták, hogy az embereik

fogyó eszközök, az egyetlen fontos dolog az, hogy megszerezzék azűrhajót és a legénységét, bármennyi katonát is vesztenek.

A halál pedig csak tombolt, tombolt tovább a folyosókon, és a

repertoárjának még csupán egy kis darabját mutatta be.Voltaképpen még csak most kezdett belejönni.

– Óriásiak az emberveszteségeink – szállt az éterben egy aggódó hang,egy titkosított vonalon az űrvadászok vezérűrhajójáról a Föld felé.

– Aggodalomra semmi ok – jött a válasz a kék bolygóról. – Érti?Semmi. Próbálja meg inkább felfogni a jó oldaláról, ezredes. Kevesebbzsoldot kell majd szétosztani…



12. Visszaszámlálás

Egymásra vigyorogtak, és mindketten tudták, hogy a másikuk elhallgatvalamit.

– De azért, remélem, úrrá tudnak lenni a helyzeten – szúrt oda ahasonmás, miközben mosolygott.

Hasonló mosolyt kapott válaszul. Olyat, amelyről az ember tudja, hogyaki az arcunkba mosolyog, az nem azért teszi ezt, mintha különösebbenkedvelne minket, hanem azért, mert azt reméli, ezzel a mosollyal el tudjarejteni a rosszindulatát, amit minden élő iránt érez. Közben pedig jobbkeze a háta mögött van. Na és nem azért, mintha ez a póz lenne akedvence, vagy pedig baja lenne a kezének, hanem mert csak így tudjaelrejteni a hatalmas henteskést, amivel köszönteni szeretne. (Na persze amásik kezében, amit látunk, egy csokor virág van, mert miközben arra

figyelünk, simán belénk tudja vágni a halefot ). Egyébként azt is tudnikell, hogy az ilyen emberek csakis egyetlen embert szeretnek. Nem, nemsaját magukat. A köszörűst, mert az élezi a késüket.

Na szóval, ilyen kedvesen mosolygott egymásra az ál-tábornok, és a kitudja milyen rangú hírszerzős fickó.

– Már úrrá is lettünk, tábornok – monda közben a férfi.– Úr – tette hozzá akkor a hasonmás. Igazából sosem érdekelték az

ilyen formaságok, de Forrest így csinálná, neki pedig a leghalványabb

gyanút sem szabad keltenie, hogy nem az, akinek kiadja magát.– Mi? – kérdezett vissza a fickó egy pillanatig kiesve a szerepéből,miáltal az arcáról lehervadt a mű teli-vigyor, hogy csodálkozásnak adja áta helyét.

– Tábornok úr – hangsúlyozta a Jegesember. – Ja, vagy úgy – kapott észbe a férfi, aztán vállat vont, és közömbös

hangon megismételte az előbb mondottakat. (Csupán néhány szóthangsúlyozott egy nagyon picit másképp, mint ahogy kell, ami kisségunyorossá tette a mondandót.)

– Nos, tábornok úr, már úrrá is lettünk a helyzeten.



– Ennek nagyon örülök – bólintott a Jegesember, aztán, mivel kedvetámadt kipróbálni, mit engedhet meg a fickóval szemben, még azt ishozzátette: – Mint azt, gondolom, engem ismerve, ön is feltételezi.

A fickónak, becsületére legyen mondva, egy arcizma sem rezdült. Sőt,

hirtelen nagyon udvariassá vált a hasonmással szemben.– Természetesen, tábornok úr… Nos, ez alkalommal miben segíthetek?– Na, csak nem itt, az ajtó előtt fogjuk ezt megtárgyalni? Hiszen ilyet

még sosem tettünk – vette csodálkozóra a figurát Leslie. Forrest jelentéseiből tudta, hogy ezek a fickók mindig behívják az előterükbe atábornokot, mikor az akar tőlük valamit. Biztos tele van mindenféleérzékelőműszerrel, amelyek mindenkit letapogatnak, aki bent várakozik.

Forrestet is kismilliószor letapogathatták már. Vajon felfedezik-e a

különbséget közte és a tábornok között?Nem szólalt meg egyetlen újabb riasztó sem, amikor bementek azelőtérbe.

Ezek szerint nem fedezték fel.Ami jelenthette azt, hogy gyengék a műszereik, vagy pedig azt, hogy

Forrest tényleg az ő klónja.Vagy azt, hogy nem szondázták elég alaposan.– Nos, tábornok, miben segíthetek?– Az emberemért jöttem.– Kiért? – A fickó úgy tett, mintha fogalma sem lett volna, miről van

szó.– Tudja azt maga nagyon jól – mosolygott rá a Jegesember.– Igazán?– Igazán.– Tegyük fel, hogy tudom. És akkor mi van?– Hát, gondolom, az őszintesége igencsak egyszerűvé teszi a

dolgunkat. Az emberem elő jön, aztán közös erővel távozunk. Maguk

maradnak, és mi együttesen, mint egy nagy szerető család fátylat borítunka múltra. Na, ez hogy tetszik?

– Érdekesen hangzik. Na és az hogy tetszene önnek, hogykompromittáló adatokkal rendelkezünk a személyét illetően?

– Az emberemnek?– Nem, tábornok. Magának.– Például?– Hát mondjuk például filmre rögzítettük, hogy mit csinált ön és a

laktanyaparancsnok tegnap, amikor az Arany Kód dal kapcsolatosteendőket beszélték meg. – Miközben ezt mondta, a férfi olyan kutató



tekintettel nézett rá, hogy a Jegesember arra gondolt, azok ketten, Forrestmeg a parancsnok valami nagyon huncut dolgot tehettek, aminek említésea tábornoknál élénk reakciókat kellene kiváltania, és azt figyeli ez azember.

Csakhogy rossz lóra tett, mert neki fogalma nincs, mit csináltak azokketten, így hát csak a vállát tudta vonogatni.– Van még egyéb is? – kérdezte.– Hát persze. Azt is filmre vettük, hogy mit csinált akkor, amikor a

parancsnok távozott.– Akkor önök sok mindent tudnak – bólintott a hasonmás, magában

pedig hozzátette: sokkal többet, mint én.– Úgy bizony – mondta olyan elégedett hangon az overallt viselő fickó,

mint aki épp most esett túl élete legjobb numeráján.– Hm… Ez esetben talán… Szóval ebben az esetben talán az lenne alegjobb, ha odavezetne az emberemhez, hogy el tudjam vinni innen.

A fickó arca hosszúra nyúlt meglepetésében, nagyon is jólreprezentálva, hogy ő aztán valami egészen mást várt a bejelentéstől.

– Úgy látszik, nem érti… – kezdte aztán, de a hasonmásfélbeszakította.

– De igen. Nagyon is jól értem. De ön is értse meg, hogy az ilyen,engedély nélküli filmfelvételekért nagyon súlyos büntetést lehet kapni.Főleg, ha egy olyan eseményt vettek fel arra a filmre, aminek aminősítése: Szigorúan Titkos. Én az önök helyében nagyon gyorsanmegszabadulnék ezektől a felvételektől, mielőtt valami nagy-nagy bajthoznának a fejemre. Most pedig, kérem, kísérjen az emberemhez.

Az overallos pár másodpercig elgondolkodva hallgatott. Aztán az arcánelismerő mosoly suhant át.

Felállt.– Kérem, jöjjön velem! – Azzal megindult a második csapóajtó felé,

ahova Forrestet még sosem engedték be.

Az ajtó nyitva volt. Hosszú, félhomályos folyosóra nyílt, melynekmindkét oldalán ajtók sorakoztak egymás mellett.

Csend volt a folyosón, csak a léptük visszhangzott a megfakultcsempéken, ahogy megindultak előre.

Megálltak az egyik ajtó előtt, a férfi hármat kopogott, majd meg semvárva a választ, kinyitotta az ajtót.

Gonsales az apró, irodaszerű

helyiség kellős közepén árválkodó fotelbevolt kötözve. Arcán félelem tükröződött, de ez semmi volt ahhoz képest,



mint amikor meglátta „Forrest”-et. Na mert akkor lett igazán sápadt.– Te atyaúristen! – nyögte. – A Fo-fofo… Forrest!A hasonmás alaposan szemügyre vette magának. Nos hát ő lenne a

tábornok embere. Az a bizonyos… hogyishívják? Ja, megvan. Patrick.

Patrick Gonsales.A hasonmás rámosolygott, mire Gonsales még jobban elsápadt.– Te atyaúristen!– Téved, fiam – humorizált a Jegesember, ahogy Forrest is tenné, de

közben már a mexikóit őrző két fickót vizslatta. – Én a felettese vagyok.Hát nem emlékszik?

– Nagyon is jól emlékszem – közölte keserű hangon Gonsales. – Igaz,hogy imádkoztam, jöjjön értem valaki, de nem gondoltam, hogy maga

lesz az. Itt is megöl mindenkit?– Tessék? – fordult vissza a Jegesember Gonsales felé döbbenten, mertarra gondolt, rosszul hallotta, mit mondott az.

– Látom, hozta a fegyverét is. Nyilván azért, hogy megint lövöldözzön.Megölje ezeket az embereket, aztán pedig megöljön engem is.

– Ugyan már, Gonsales, miért tennék én ilyet?– Nem tudom. El nem tudom képzelni. Talán élvezetből.Az őrök gyanakodva kezdték méregetni a tisztet, és az arcukon olyan

kifejezés jelent meg, ami arra utalt, nagyon is szívesen előrántanák apisztolyukat. Ez a Gonsales még a végén lyukat beszél a hasukba, afickók meg „hálából” szintén lyukat kreálnak az ő gyomrukba apisztolyaikkal.

– A fenébe is, Patrick, maga félrebeszél. Azért jöttem, hogymegmentsem.

– Hát persze. Mindig ezt mondja. Aztán meg lelő mindenkit… Mindigígy csinálja. De tudja mit? Engem ne mentsen meg! Igaz, hogy le vagyokkötözve, de nem bántott senki. És inkább ülök itt megkötözve, minthogy

engem is úgy kinyírjon, mint azt a lányt. Ugye emlékszik?A Gonsalest őrző fickóknak ez már sok volt. Az egyikük keze a

csípő jére szíjazott fegyvertok felé mozdult.Forrest gyorsabb volt. Előkapta a pisztolyát, és a fickóra fogta.– Ne tegye! – kiáltott rá közben, és a falhoz hátrált, hogy a háta védve

legyen. Na és így az ajtóban álló kísérő jét is láthatta a szeme sarkából. –Nagyon kérem, meg ne tegye!

A fickó hatalmasat nyelt. Ugyanolyan sápadt volt immár, mint

Gonsales. Meg mint a másik őr.– Megmondtam! – kiáltott Gonsales. – Ugye megmondtam, hogy így



lesz. Most pedig lelődöz majd mindenkit.A két őr még jobban elsápadt. Ismét a pisztolyuk felé mozdult a kezük.– Ne, hát mondom, hogy ne! – üvöltött fel a Jegesember, és arra

gondolt, hogy a végén ennek az istenverte Gonsalesnek lesz igaza, és

halomra kell lőnie ezeket a fickókat. – Hát megőrült itt mindenki? –mérgelődött a hasonmás. – Emberek, én csak egy dolgot akarok. Elvinnia hozzám beosztott katonát. Hogy az a fogságtól halálra rémült, éshülyeségeket beszél, azért nekünk nem kell haragban lennünk egymással.Gondolják csak végig józanul! Ha még olyan lövöldözős fickó is lennék,ahogy Patrick állítja, hát pont a laktanyában fogok lövöldözni, a sajátszolgálati fegyveremmel, hogy aztán ezernyi kérdésre kelljenválaszolnom, és szinte szétcincáljon egy vizsgálóbizottság? Hát ennyireőrült még én sem vagyok.Ez az érvelés azért hathatott, mert a fickóknak valamelyest visszatért

az arcszínűk, és már nem néztek olyan kábult rémülettel rá.– Na jól van – mondta a kísérő, majd elindult Gonsales felé. – Jobb

lesz, ha lerendezzük ezt a dolgot, mielőtt valami félreértés folytán ténylegelfajulna.

Lecsatolta a mexikói bilincseit.– Kísérjétek ki, fiúk! – mondta az embereinek, aztán a hasonmás felé

fordult.– Maga pedig rakja el végre azt az ágyút, kérem! Volna egy kis

négyszemközti megbeszélnivalónk.Gonsales felállt, bizonytalan pillantást vetett a hasonmásra, és már-már

nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de az overallosmegfenyegette az ujjával.

– Meg ne szólaljon, meg ne szólaljon nekem, inkább örüljön, hogyennyire törődik magával a felettese.

Gonsales nem szólalt meg, a két őr pedig kikísérte a szobából.

– Ez kedves volt – mondta akkor a hasonmás. – Nos, miről szeretnebeszélni?

– Azt szeretném megtudni, hogy kicsoda maga!– Tessék?– Én megfelelően nyitott voltam eddig a javaslataival kapcsolatban.

Elengedtem még az emberét is. Azt hiszem, annyi azért dukál nekem,hogy ön is elárulja, kicsoda.

– Damien Forrest, az USA hadseregének tábornoka – mosolygott

pimaszul a hasonmás. – Azt hittem, tudja. Néhányszor találkoztunk már.– Nos, igen. A műszereinek is azt mutatják, hogy ön a tábornok.



– Hát akkor?…– Egyetlen eltérést sikerül csak regisztrálniuk.– Éspedig? – kérdezte a hasonmás kíváncsian.Ez már tényleg érdekelte. Vajon miben különbözhet tőle Forrest?

– Nos, a tábornoknak nem volt bomba a fejében – közölte akkor azoverallos férfi.A hasonmás hatalmasat nyelt. Azt eddig is sejtette, hogy egy

nyomkövető el van helyezve valahol a testében, na de hogy egy bombais…

És pont a fejében.– Miféle bomba?– Ó, egy nagyon apró atombomba. Elég ahhoz, hogy szétrobbantsa a

fejét, ez az egy biztos. Talán még ahhoz is elég, hogy esetleg ezt azépületet is szétrobbantsa itt felettünk. Csakis sebészeti úton juttathattákbe a koponyájába, viszont a seb már rég beforrt, a műszereink szerint ahegeket még el is tüntették plasztikai úton. Forrestnek pedig tegnap mégnem volt a fejében bomba. Volt benne egy nyomkövető, de a jobbvállában. Ahol magának nincs semmi, így bukott le.

– Hát ez kedves – ismételte a hasonmás, bár egyáltalán nem gondoltakomolyan.

– Mondja, a közeljövőben szándékában áll a laktanyában tartózkodni?– érdeklődött a férfi.

– Miért?– Mert kíváncsi vagyok, hogy kell-e írnom végrendeletet vagy sem.– Nem tud valamit kezdeni a bombával?– Nem az én hatásköröm.– De ember, hiszen most mondta, hogy esetleg a saját élete is

veszélyben van miatta.– Ez zavar is piszkosul. Viszont akkor sem vagyok idegsebész.

– Tudja mit? Nagyon is sokat fogok itt tartózkodni, hiszen ez amunkahelyem.

– Na és akkor elárulja, hogy kicsoda maga valójában?– Damien Forrest, az Egyesült Államok hadseregének tábornoka. Ha

nem hiszi járjon utána!Ezzel „Forrest” sarkon fordult, és elindult kifelé.

Jelenleg épp nem volt hozzá kedve, hogy alaposabban is körbenézzen a

hírszerzősöknél.Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha beveti magát Forrest irodájába, és



nekiáll a terv végrehajtásának. Elvégre ki tudja, mikor robban a fejében abomba.

Az iroda előtt egy pillanatra elbizonytalanodott, mi lesz, ha nem engediát a védőrendszer. Ha már egyszer a hírszerzősök is felfedeztek valami

különbséget, hát az itteni védőrendszer is megteheti.Nagy poén lenne, Isten a tanú rá, nagy poén lenne, ha megszólalna ariasztó, mire jönnének az örök, és rádöbbennének, hogy ő maga akarbetörni saját magához.

Aztán eljátszanák ugyanezt még párszor, és senki nem értené, hogy mia gond. Végül jönnének a technikusok, hogy megállapítsák, mi szart be aberendezésben, és legnagyobb meglepetésükre a gép az összes ellenőrző teszten hiba nélkül átmenne.

Vajon mire gondolnának ekkor? Gondolnának arra, hogy esetlegő

nemis ő, vagy ezt is az idegenekre fognák?Vagy esetleg egyszerűen vállat vonnának, újra beállítanák a gépet, és

mennének a dolgukra?Érdekes lenne végigjátszani.Csakhogy ő most nem játszani akart: dolga volt.Betáplálta Forrest hatjegyű kódját a nyitószerkezetbe, mire megszólalt

egy embert imitáló gépi hang:– Üdvözlöm, tábornok. Hangazonosítás. Kérem beszéljen bele az

ellenőrzőpanel melletti mikrofonba.A hasonmás megtette. Odahajolt a mikrofonhoz, és beszélni kezdett:– Engem valójában nem Damien Forrestnek hívnak. A nevem Leslie

Porter, és ma megöltem a tábornokot néhány pisztolylövéssel. Helyette jöttem.

– Köszönöm, Forrest tábornok, hangazonosítás rendben. Kérem,érintse az ujját a nyitópanelen villogó négyzetre.

A hasonmás megtette, odaérintette a hüvelykjét, ahol a nyitópanel egy

részén apró négyzet kezdett vörösen villogni.– Köszönöm, Forrest tábornok, ujjlenyomat azonosítás rendben. Kérem

nézzen felfelé!A hasonmás felemelte a fejét. Nem érzékelte a láthatatlan lézersugarat,

ami letapogatta a szaruhártyáját.Csak az eredményt tudatták vele.– Köszönöm, Forrest tábornok, íriszazonosítás elfogadva.Azzal az ajtó kattanva kinyílt.

A hasonmás belépett, bezárta maga mögött az ajtót, aztán leült Forrestkényelmes fotelébe, és hatalmasat sóhajtott.



– Na, akkor lássunk neki! – mondta fennhangon.Ekkor jelzett a videofon.Először nem akarta felvenni, de aztán arra gondolt, hátha ebben az

eseten aki hívta, személyesen jön ide.

Fogadta hát a hívást, mire a képernyő kivilágosodott, és megjelent rajtaa katonai rendész arca.– Elkaptuk Gonsalest, sir – jelentette. – Valahogy belógott a

laktanyába.– És miért kapták el? – kérdezte fapofával a hasonmás, és arra gondolt,

ez a Gonsales aztán rendesen vonzza a bajt. Szinte minden pillanatbantörténik vele valami.

– Hát nem ez volt a parancs?

– Ja, persze, persze… – linkelt a Jegesember. – Ez volt. Pontosan ezvolt.– Mi legyen vele?– Hát engedjék el… Nem is… Inkább hozzák ide, jó? Majd én

kihallgatom, és eldöntöm, mi legyen vele. Ha nem kapnak új parancsot,akkor sikerült lerendeznem a saját hatáskörömben a dolgot.

– Igen, sir!A hasonmás megszakította az összeköttetést.

Gonsales öt perc múlva ott volt az irodájában. Az őt kísérő katonákmegszabadították a bilincseitől, aztán miután a „tábornok” engedélytadott nekik a távozásra, feszes tisztelgés kíséretében elhagyták ahelyiséget.

– Üljön le, Patrick! – intett a hasonmás az íróasztal szemközti oldalánlévő székre.

Úgy döntött legalább tíz percig itt kell tartania a férfit, hátha meglátjavalaki a rendészek közül, ha korábban távozik, és elkezdi firtatni a dolgot

valamelyik felettesének, hogy miért kellett elfogni Gonsalest, ha utána ő simán elengedi.Na nem. Tíz perc alatt lazán ki lehet szabni egy büntetést, addig pedig

majd beszélget a férfival.Gonsales rövid gondolkodás után leült a felkínált székbe. Fáradtnak

tűnt.– És most akkor mi lesz? – kérdezte.– Úgy tíz percet beszélgetünk, aztán maga meg elhúz innen a fenébe,

mert nincs idő

m magával foglalkozni.– Lelőtte őket?



– Kiket?– Hát a hírszerzősöket.– Dehogy lőttem le. Maga szerint a dolgok egyetlen elintézési módja

az, ha pisztolyt rántunk, és lelövünk mindenkit, aki él és mozog? –

mérgelődött a hasonmás.– Nem, de Forrest tábornok szerint igen… Maga nem Forrest.Na ne! A hasonmás kezdett nagyon bedühödni. Ez aztán tényleg

nagyon jó, hogy alig két percet beszélget valakivel, és az máris kijelenti,hogy ő nem a tábornok. Ha ez így megy tovább, hamarosan az egészlaktanya ujjal fog mutogatni rá, és mindenki azon fog csámcsogni, hogyki is lehet ő valójában.

– Figyeljen, Patrick… Izé… Valójában én Forrest tábornok vagyok. És

valójában lelőttem az összes hírszerz

őst, csak nem akartam elárulni. Azaz igazság, hogy az egyiket még meg is erőszakoltam a halála után. Ön is

szeretne így járni?– Kicsoda maga? – ismételte Gonsales.A hasonmás felsóhajtott.– Az előbb mondtam – próbálkozott még.– De az nem igaz.– Na jó, mit gondol, ki vagyok én?– Talán az egyik idegen, aki Forrestnek álcázta magát.A hasonmásnál lassan esett le a negyeddolláros, hogy mit is ért

Gonsales idegen alatt.– Patrick, maga… – megcsóválta a fejét, aztán, néhány pillanat alatt

átgondolva a dolgot, úgy döntött, nem hülyézi le a mexikóit. Sőt! –…hogy jött rá ilyen gyorsan? – fejezte be a mondatot.

Patrick arca egészen ellágyult a felismeréstől, hogy nem mondtak nekiellent. Hát mégis igaz lenne? Pedig amikor kiejtette a száján, még sajátmagának is agyrémnek tűnt. Na de hát az az egy biztos, hogy ez az ember

nem Forrest.Ha pedig nem az ikertestvére, akkor ki más lenne, mint az egyik

idegen?– Ó – mondta. – Nagyon örülök. Nagyon örülök – aztán felállt a

székből, és a kezét nyújtotta az idegen felé. – Engedje meg, hogy sokszeretettel köszöntsem a Föld bolygó lakóinak nevében.

A hasonmás is felállt.– Köszönöm – mondta, és elfogadta a feléje nyújtott kezet.

– Hú! – hadarta izgatottan Gonsales. – Annyi kérdésem lenne… Annyide annyi. Például az, hogy miért nem engedtetek be a hajótokba… és igaz



is, mi lett az igazi Forresttel?…Talán mondta volna még tovább is, de a hasonmás elhárító mozdulatot

tett.– Elég, elég. Egyelőre nem válaszolhatom meg a kérdéseket. Sok

dolgom van. A lényeg az, hogy a kívülállók számára én továbbra isDamien Forrest tábornok vagyok, és neked is úgy kell viselkedned,mintha a felettesed lennék. Talán az egész galaxis sorsa azon múlik, hogyén ne lepleződjek le.

– Hallgatni fogok, mint a sír – esküdözött Gonsales lelkesen, ebbőlpedig a hasonmás tudhatta, hogy úgy benyelte minden szavát, mint kacsaa nokedlit.

Más körülmények között biztos elgondolkodott volna azon, hogy

vannak-e az emberi hiszékenységnek határai, na de most ez egyrendkívüli helyzet volt, a fiú a mai napon láthatott egy igazi csillaghajót,ha épp a helyszínen tartózkodott, hát igen könnyen fogékonnyá válhatotta téma iránt.

– Ajánlom is – mondta neki szigorúan. – Csakúgy megemlítem, hogyForrest tábornokot is kénytelenek voltunk likvidálni. Nem szívesenölünk, de ebben az esetben ez elkerülhetetlen volt…

– Ó, nem kár érte – legyintett gyorsan Gonsales –, egyáltalán nem kárérte… Egyébként pedig bármilyen segítségre van szükséged, vagyszükségetek, csak szólj! Az eredeti tervem is az volt, hogy segítek nektek,csak épp nem engedtetek be a hajóba…

– Meg kell értened, hogy nem engedhetünk be mindenkit.– Igen, igen, csak…– És most arra kérlek, menj, és csináld a dolgod, nehogy gyanakodni

kezdjenek ránk. – Miközben az ajtó felé kezdte terelgetni a férfit, méghozzátette: – És ha bárki kérdezi, hogy mi lett a kihallgatás eredménye,mondd azt, hogy megfenyítettelek.

– Rendben. A közelben leszek. Ha szükség van rám, csak szólj.– Úgy legyen! – mondta a hasonmás, és becsukta az ajtót.

– Fú, a rohadt életbe! – sóhajtott, aztán megint eszébe jutott, hogy lekellene bonyolítania egy videofon hívást.

Elindult a készülék felé, de akkor kopogtattak az ajtaján.– A rohadt életbe! – ismételte sírósan, aztán miután vetett egy

segítségkérő pillantást a készülék, majd a mennyezet felé, visszafordult,

hogy fogadja újabb látogatóját.Egy százados állt az ajtó előtt. A hasonmás nem sokat tudott róla, csak



a fényképét látta a Mélyálom ideje alatt, és a nevét. Hal Mayers.Na meg emlékezett, hogy amikor befelé jöttek a laktanyába, akkor ezt

a férfit látta az Ügyeletes Tiszti szobán, karján az ügyeletet jelző karszalaggal.

– Dam, cimbora, beszélnünk kell – mondta, és körülnézett, nincs-e afolyosón valaki, aki meghallhatná.A Jegesember ebből arra következtetett, hogy a fickó bizalmas

beszélgetést szeretne vele folytatni.Abból pedig, hogy ilyen közvetlenül szólította, arra, hogy ismernie

kellene.– Hát, ha beszélnünk kell, cimbora, akkor beszélnünk kell – mondta, és

beinvitálta az irodába.

A százados helyet foglalt ott, ahol nemrég Gonsales is ült.– Egész éjjel nem aludtam – mondta a tiszt, mikor a hasonmás is leült.– Hát igen – bólogatott az. – Hosszú éjszaka volt ez mindannyiunk

számára.– Hibásnak éreztem magam a dologban.– Igazán?– És be kell vallanom, Dam, téged is hibáztattalak. Legszívesebben rád

kentem volna az egészet. Pedig te olyan rendes voltál velem… Az azátkozott felcser…

– Hát igen… – bólogatott megértően a hasonmás, és nagyon is szerettevolna már tudni, miről van szó, csak épp azt nem tudta, hogy kérdezzenrá anélkül, hogy a másik gyanút fogjon. Teljes kudarcnak érezte volna, hamost egy harmadik ember is egyszer csak közli vele, hogy ő nem DamienForrest, teljes kudarcnak.

– Miért most kellett ilyet csinálnia – rázta a fejét a százados –, pont aszolgálatom alatt. Fogja magát, és telenyomja magát droggal…

– Na igen…

– Mit csináljunk vele? – tette fel akkor Mayers a húszdolláros kérdést.– Hát… Talán fenyítsük meg?– Megfenyíteni? – Mayers hitetlenkedve nézett rá. Aztán, mintha

valami felismerésféle csillant volna meg a szemében. – Értem, értem.Megpróbálod elbagatellizálni a dolgot.

– Elbagatellizálni? Ó nem, dehogyis akarom elbagatellizálni. Igazadvan, Hal, a fenyítés itt kevés. Küldjük fogdába! Mondjuk harminc nap?

– Te most viccelsz, ugye?

– Hatvan?– Na ne!



– Ennél többet?… Nem reagálod egy kicsit túl a dolgot? Hatvan napnáltöbbet nem szabhatunk ki rá. Ebben az esetben bíróság elé kell állítanunk.Tényleg keverjünk be neki ennyire egy kis drog miatt?

– Na szórakozz, cseszd meg, Dam! Hogy a büdös francba fenyítsünk

meg egy halottat?– Ja, hogy a halottat! Ó!A hasonmás fülig pirult. Elege volt az egészből.– Vagy már elfelejtetted, Dam? – kérdezte döbbenten Mayers.– Dehogyis felejtettem el – ellenkezett a Jegesember hevesen. – Hogy

felejthettem volna el, hogy valaki túladagolta magát droggal, és belehalt.– Miközben ezt mondta, nagyon remélte, hogy jól szedte össze azinformációmorzsákat, amiket a másik szavaiból csipkedett ki, és tényleg

ez a helyzet.– Nem valaki, hanem a felcser.– Hát persze, persze, hogy a felcser… Csak tudod… izé…– Jézusom, Dam, teljesen úgy beszélsz, mintha még valaki túladagolta

volna magát.A hasonmás felsóhajtott. Legszívesebben összevissza csókolgatta volna

ezt a Hal Mayers századost, amiért így a szájába adja, mit is kellmondania.

– Valójában ez a helyzet. Tényleg van még valaki, aki túladagoltamagát.

– És ő is meghalt?– Ő nem. Még idejében felfedeztük, meghánytattuk, és most már jól

van.– Miért nem szóltál?– Nos… hát a történtek után nem akartalak zavarni még egy ilyen

esettel – mondta a Jegesember, mire Mayers olyan hálásan nézett rá,mintha épp most nyomott volna a kezébe egy egymillió dollárról szóló

csekket.„Bámulatos – gondolta a hasonmás –, bámulatos, hogy ezek az

emberek mit be nem vesznek.”– Na és akkor mi legyen a felcserrel? – kérdezte meg idegesen Mayers,

visszakanyarodva az eredeti problémára.– Mi legyen vele? – kérdezett vissza a hasonmás.– Mert, ugye, azt mondtad, hogy intézzem el én a dolgokat.– Pontosan – bólogatott a Jegesember. – Ez a legjobb ötlet. Ez a lehető

legjobb ötlet.– Csakhogy tegnap még arról volt szó, hogy lehet, hogy hadba lépünk



az idegenek ellen. Viszont ők most elrepültek, és akkor gondolom nemlesz hadiállapot.

– Nem, az nem lesz.– De a felcser sorsát valahogy el kellene rendezni.

A hasonmás ekkor rájött, hogy a férfinak valójában van már kész tervearra nézve, mi legyen a felcserrel, csak épp fél előadni.– Te mit javasolsz? – kérdezte meg tőle.– Hát ugye arról van szó, hogy nem tenne jót nekünk, ha kiderülne,

hogy a laktanyán belül kábítóznak a katonák… Egy csomó vizsgálatlenne, meg miegymás…

A vizsgálat szóra a hasonmásnak ágaskodni kezdett az összes szőrszála hátán. Már csak az hiányzik, hogy mindenféle kérdéseket tegyenek fel

neki, amire nem tud válaszolni. Az első

tíz percben lebukna, mint ahogylebukott a hírszerzős fickó és Gonsales előtt is.– Nem. A vizsgálatra semmiképpen sem kerülhet sor – jelentette ki

határozottan. – De biztos vagyok benne, hogy ha éjjel nem aludtál, akkorgondolkoztál a megoldáson.

– Végül is van egy ötletem…– Jó lesz – bólintott rá határozottan a Jegesember.

– De hát még nem is hallottad.– Jó lesz – bólintott rá még egyszer a Jegesember. – Megbízom

benned.– Na, szóval az az ötletem, hogy…– Jó lesz. Nagyon is jó lesz.A Jegesember felállt, megkerülte az íróasztalt, és felrántotta a székből

Mayerst is. Rohadtul nem érdekelte a hulla, és az sem, hogy a századosmit kezd vele. Egyetlen dolog érdekelte csak, hogy minél előbb eltűnjön afejéből a bomba. Vagy legalábbis hatástalanítva legyen. Ehhez ismerteugyan a legjobb szakembert, aki csak létezik, és ha minden jól megy, itt is

van New Yorkban, de ha állandóan megzavarják, még ahhoz sem leszérkezése, hogy felhívja.

Afelől pedig egyáltalán nem voltak kétségei, hogy amennyibenbetelepítették a bombát a fejébe, akkor használni is akarják. És hogymikor?

Hát ez az! Ezért kellett sietnie.– De hát még el sem mondhattam az ötletemet! – siránkozott Mayers,

miközben engedte magát az ajtóhoz vezetni.

– Majd elmondod, ha véghezvitted. Nézd, én biztos vagyok benne,hogy a te képességeiddel a helyzethez mérten a lehető legjobb ötletet



találtad ki. Elvégre pont azért hívtalak az este téged, mert bízom benned.– Nem azért, mert épp én voltam ügyeletben?„A fenébe is, már megint elszóltam magam” – gondolta Leslie.– Dehogynem – mondta aztán fennhangon. – Ez is közrejátszott. De

amikor megtudtam, hogy te vagy az ügyeletes, nagyon örültem, hogynem egy töketlen barommal kell szarakodnom.Bevágta Mayers mögött az ajtót. Szakadt róla a víz.Megdörzsölte az arcát, és próbálta összeszedni a gondolatait.„Ha még valaki megzavar, azt lelövöm.”A videofon jelzésére összerázkódott.Ez nem igaz, nem lehet igaz. Már csak azért sem, mert videofonon

keresztül nem lehet megölni senkit. Vagy legalábbis ő nem ismerte a

módját.– Tessék! – szólt bele a készülékbe mérgesen.– Tábornok úr, Kennedy f őtörzs jelentkezem – szalutált a képernyőről

a hívó.– Hát akkor jelentkezzen! Mi a fenét akar?– Jelentem, sir, nem találjuk a laktanyaparancsnokot.A hasonmás egy pillanatig hallgatott. Arra gondolt, vajon Forrest hogy

viselkedne ebben a helyzetben.Aztán már tudta…– Miért? Keresték? – kérdezett vissza.– Sir? – értetlenkedett a f őtörzs.– Azt kérdeztem, hogy keresték-e?– Hát tulajdonképpen, sir…– Ne szórakozzon itt nekem… izé… Nixon…– Kennedy, sir!– Elnök, elnök – legyintett türelmetlenül a hasonmás. – Maradjunk

ennyiben. Na szóval, Clinton, ne szórakozzon nekem itt, hanem azt

mondja meg, hogy keresték, vagy sem!– Nem, sir.– Na ugye! Akkor meg miért mondja, hogy nem találják? Ha nem

keresték, egyértelmű, hogy nem is találják. Vagy maga szerint nem ígyvan, Washington?

– Hát, ha jobban meggondoljuk, sir…– Ne most gondolkozzon, Reagan, hanem akkor gondolkozzon, mielőtt

engem zaklat videofonon! Most menjen, és keresse a parancsnokot! És ha

ezután sem találja, akkor hívjon vissza. De csak holnap. Az eltűnéstmindig huszonnégy órával a tény megállapítása után kell bejelenteni.



Megértett… izé… Lincoln?– Értettem, sir.– Na azért!A hasonmás bontotta a hívást. Te úristen, még egy probléma. Lelki

szemei előtt megjelent a halott laktanyaparancsnok a piros szívecskésalsógatyájában. Vajon az öregember kezdett valamit a hullával, vagypedig az még mindig ott van Forrest szekrényében?

Nem követte nyomon a dolgot, és ez nagy hiba volt. Mert, ha amásodik variáció a helyes, akkor Kennedy bármelyik pillanatbanmegtalálhatja, és akkor…

A fenébe is! Kezdte úgy érezni magát, mintha egy jéggleccserlegtetején ülne, és elég egy rossz mozdulat, hogy aztán jegestől,

mindenestől leszáguldjon a mélybe, ahonnan aztán nincs visszatérés.De szar lehetett annak idején a Titanicnak.

És ez az istenverte Forrest! Ha valaha is normális volt, hát az utolsópillanatban alaposan megkeverte neki a szart. Mintha tudta volna, hogynem az ő fejére fog visszahullani.

Na mindegy, egy pillanatig sem maradhat tovább a laktanyában, mertakármelyik pillanatban a nyakába zuhanhat az egész.

Most elmegy Forrest lakására, és ha az nem lesz tele hullákkal, akkoronnét gyorsan lerendezi a dolgait, és aztán továbbáll. Vagy, ha már abomba nincs a fejében, akkor józanabbul is mérlegelni tudja a dolgokat,és akkor majd eldönti, mi legyen.

Nos, Forrest lakása nem volt tele hullákkal, mivel mindössze két darabvolt bent belőlük, a lakás pedig nem volt túl kicsi, így túlzó állítás lettvolna, ha ezt így kijelenti.

Mikor kinyitotta az ajtót, már érezte a szagot. Bent teljes kapacitássalműködött a légelszívó, de az oszló hullák szagát nem tudta hatékonyan

eltüntetni, mindössze csak valamelyest semlegesíteni. Annyira, amennyielég volt ahhoz, hogy a szomszédok még ne fedezzék fel a dolgot.Na meg a döglegyek se. Mert akkor már itt rajzanának, és annyi lenne

belőlük, hogy az már csak-csak feltűnne valakinek.Sajnos, a lány miatt, már nem volt visszaút. Még jó, hogy az nem

fogadta el az invitálását, és nem tartott vele. Mert akkor most mitcsinálna?

Mikor a lány megszólította, és közölte vele, hogy:

Képzelje még nem találtam meg, Forrest először azt gondolta, hogy aháziállata tűnt el. Még jó, hogy a nap eddigi bakijai megtanították arra,



hogy tartsa a száját, vagy ha esetleg van olyan eszement, hogy mégiskinyitja, akkor inkább csak kérdezzen, különben baj lesz. Mert ha nemígy lett volna, akkor esetleg javasolja a lánynak, hogy nézze meg talánvalamelyik közeli sintértelepet.

De nem, most úgy döntött, kipróbálja az őszinteséget, és miutánmegvonta a vállát, megkérdezte a lánytól, akiről egyébként fogalma semvolt, ki lehet:

– Ne haragudjon, de kit is nem talál?– Hát az apámat, Edgards tábornokot. Őt kerestem, már elfeledte?Te atyaúristen, gondolta a hasonmás, még egy katona, akivel valami

nem stimmel. Azt már csak remélni merte, hogy Forrestnek ehhez azeltűnéshez nincs semmi köze. Ha más nem, azért, mert annyi mindent

csinált a tegnapi nap, hogy abba még egy gyilkosság már nem fér bele.– Nos, tényleg elfeledtem – nyögte.– Tegnap tűnt el. Még magánál is kerestem.– Akkor már huszonnégy órája? Az lesz a legjobb, ha hívja a

rendőrséget… Ha gondolja, használhatja a videofonomat.A lány elhárította, mondván, hogy meg tudja oldani, meg még inkább

megnézi pár helyen az apját, mert végül is nem tudja, hogy ténylegeltűnt-e. A hasonmás nem forszírozta a dolgot, így is elég gondja volt.

Felment Forrest lakásához, kinyitotta az ajtót, aztán megérezte aszagot.

A lány még a folyosón volt, így a Jegesember gyorsan bement alakásba, és ugyanilyen gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, hogyaztán a hátával nekitámaszkodva csak álljon, és gondterheltpillantásokkal bámulja azt a mészárszéket, amit az az átkozott Forrestcsinált.

Nos, Forrestnek, bármilyen zsúfolt napja is volt, az azért belefért, hogymegöljön még két embert. Edgards tábornokot, akinek az adatai és a

fényképe szintén szerepelt azok között, akikét a Mélyálom-terápia alattkívántak az emlékezetébe plántálni, és azt a kis civilt, akiről fogalma semvolt, ki lehet.

Lehetséges, hogy Forrest az elmúlt néhány napját azzal töltötte, hogylistázta mindazokat, akiket nem kedvel, aztán sorban kinyírta őket?

A hullák mennyiségéből ítélve, nem is volt ez olyan lehetetlen.De legalább rakta volna be őket a mélyhűtő ládába. Ha kipakol

mindent a ládából, és ügyeskedik egy kicsit, befért volna mindkét hulla,

és akkor nem oszladoznának itt.És bár ő ezek után nem érzi életbiztosításnak, hogy a lakásban



maradjon, mégis meg kell tennie ezt az eszement android helyett,különben légkondi ide vagy oda, olyan bűz lesz itt nemsokára, hogy azmár nem csak a szomszédoknak, hanem az egész háznak fel fog tűnni.

Neki viszont kell egy kis idő, hogy rendbe szedje a dolgokat, hát nem

lenne nyerő, ha elkezdik körözni.Ki is ment a konyhába, hogy szemügyre vegye a ládát. Üresen állt, éski volt kapcsolva.

A hasonmás kipakolta belőle a rekeszeket, aztán áram alá helyezte akészüléket.

Aztán újra ki az előszobába, és nekilátott a melónak. A negyven fokosmelegben a hullák hamar oszladozni kezdtek. A légkondicionáló pedigtakarékos üzemmódba volt állítva, ami azt jelentette, hogy csak akkor

hű

tötte a lakást elviselhető

hő

fokra, ha valaki tartózkodott benne.(Mármint élő.) Még jó, hogy a szagelszívó is automatikus, így, amikorérzékelte, hogy a légtérben valami nem odaillő jelent meg, azonnalakcióba lépett.

Ez az istenverte Forrest valami miatt egyáltalán nem foglalkozottazzal, hogy esetleg gondjai lehetnek a két hulla miatt.

Vajon mit csinált? Elvégezte a melót, aztán búcsút intett, és nagy lazánment a dolgára?

A hasonmás még akár ezt is el tudta volna képzelni róla. Mindenesetreúgy érezte, hogy az átkozott műember ezerszer is megérdemelte a halált.Annál undorítóbb dolgot el sem tudott képzelni, minthogy kétoszladozásnak indult hullát vonszoljon ide-oda, amelyek annyira televannak gázzal, hogy ahányszor csak ránt egy nagyot rajtuk, hatalmasatfinganak.

Pedig valamikor a kommandóban látott ő elég hullát. Úgy látszik,kijött a gyakorlatból.

Na mindegy, egyszer minden véget ér. Véget ért az a kínlódás, amivel a

két testet átrángatta a lakáson a konyhába, és beleborította a hűtőládába(arra már nem lett volna képes, hogy a hátára vegye őket), és amikormegmosta a kezét, véget ért az undor is.

Akkor a videofonhoz lépett, és bepötyögte a számot, ami már reggelóta ott járt a fejében.

A képernyő nem világosodott ki, de hát ő erre is számított.– Nocsak, nocsak – szólalt meg egy gépileg torzított hang. – Ismerős

ez az arc.

– Jaj, haver, de örülök, hogy elértelek – mondta hálás hangon ahasonmás. – El nem tudod képzelni, mennyire örülök neked!



– Láttalak meghalni. Ott voltam, amikor a helikopter érted jött. Akkormár nem dobogott a szíved, és nagyon-nagyon rosszul festettél. Ottvoltam a temetéseden is… Aztán az a hír járta, hogy ellopták a testedet,és zombit csináltak belőled.

– Úgy látszik, lesz mit mesélnem. Mikor tudunk találkozni?– Miből gondolod, hogy akarok veled találkozni?– A rohadt életbe. Régen mindig segítettünk egymásnak. Én is

hányszor kihúztalak már a szarból! – méltatlankodott a Jegesember.– De az még a halálod előtt volt.– Tartozol nekem.Egy pillanatig csend volt, a hasonmás már arra gondolt, a másik

bontotta a vonalat.

De akkor a gépileg torzított hang megadóan azt mondta:– Igaz. Hát… Mondjuk holnapután?– Nem! Most kell. Nagy szarban vagyok, haver, iszonyú nagy szarban.

Nem csak azért, mert életem leghülyébb napja áll mögöttem, éskörülöttem annyi a hulla, mintha Bejrútban lennék, hanem azért is, mertegy bomba van a fejemben.

– Csak ennyi? – érdeklődött a hang.– Egyelőre… Remélem.– Nos jó… Hm… Egy óra múlva a Találkahelyen tudsz lenni?– Hol van most?– Legyen mondjuk az ötös ponton!– Ott leszek… És köszönöm. Te vagy az Isten.A hang erre már nem válaszolt, az összeköttetés megszakadt.

A Találkahely.A külső szemlélő számára nem más, mint egy jellegtelen furgon. De

hát, mint sok minden ezen a világon, a találkahely is egészen más, mint

aminek látszik. Mert a furgon a legmodernebb felszerelést rejti, ami csakegy elit kommandós egység háttértámogatásaként jelenlevő technikaiszemélyzetnek szüksége lehet. (És mivel az egész berendezésminiatürizálva van, igazából csak egy alaposabb ellenőrzés fedezné fel,hogy mi minden található a járműben.)

És jelen esetben ez a technikai személyzet egyes-egyedül HarryBocken, egy szabadúszó.

Harryt nagyon sokszor igénybe veszik az elitkommandósok, mert ő a

legjobb, emellett pedig megbízható, és amíg korrektek vele szemben,ő

istartja a szavát.



Amikor még „élt”, a Jegesember is sokszor dolgozott vele együtt. Halétezik az ő szakmájukban barátság, hát ők talán valami ilyesmitérezhettek egymással szemben.

Húsz ilyen találkozási pont volt a városban, ezeket számokkal jelölték,

és amikor már megvolt, hogy melyiken találkoznak, Harry egyszerűenodaállt a furgonnal.Mint ahogy most is leparkolt az ötös számú helyen a megbeszélt

időpontban.A Jegesember megállt a gépjármű mögött, mire a raktérbe vezető

automata ajtó nesztelenül kinyílt.Félhomály volt a furgonban.– Gyere Les, már vártalak – hallotta Harry Bocken jól ismert, borízű

hangját.A hasonmás fellépett a furgonba.– Egyedül vagy? – kérdezte.– Hát persze. Miért hoztam volna mást? Valamikor megbíztunk

egymásban.Az ajtó becsukódott mögötte.– Itt biztonságban vagy. Az autó le van szigetelve, nem tudják

távvezérléssel felrobbantani a bombát.– Várjál csak, valami nem stimmel – a Jegesember a fejéhez nyúlt. –

Itt… Itt valami forró.– Na nézzük! – mondta Harry, de nem a hasonmás fejéhez nyúlt,

hanem a furgon falán lévő egyik monitort kapcsolta be. Valamit begépeltaz előtte lévő terminálba, mire a monitor életre kelt, és mindenféleadathalmazok kezdtek rajta száguldani fentről lefelé.

– Mi ez? – kérdezte a hasonmás Harry gondterhelt arcát látva.– Hát valami történik, az tény – mondta Harry. – Most már csak azt

kell megtudnunk, hogy micsoda.

– Olyan, mintha valami rezegne itt, belül a fejemben… Mintha valamihangvillát érintenének hozzá – próbálta a Jegesember szavakba önteni azérzéseit. – Pontosabban, mintha hozzáérintenék, aztán elvennék, aztánmegint hozzáérintenék… Valami ilyesmi…

– Oké, oké… – Harry hatalmasat sóhajtott, ujjai veszettül száguldoztaka billentyűzeten.

– Megvan! – mondta.– Na…

– Várj, kihangosítom.Valamit ismét megnyomott, mire a hangszórókból monoton gépi hang



kezdett szólni.– Tíz… Kilenc… Nyolc…– Mi a szent szar ez? – kérdezte rémülten a Jegesember.– Hát, cimbora, ez a bomba – mondta Harry színtelen hangon.

– Na és… Na és mit csinál?– Amint hallod, épp visszaszámlál. – Hét… Hat…– Hé, a jó életbe, csinálj valamit! – kiáltott fel a hasonmás.– Rendben! – bólintott a technikus, aztán hirtelen mozdulattal elkapta

látogatója grabancát, és hatalmasat taszított rajta.A Jegesember nem hallotta, mikor nyílik ki mögötte a furgon ajtaja.

Csak azt érezte, hogy repül, és pár pillanattal később hanyatt landol a

furgon mögött a betonon.Alig érezte a fájdalmat.Mire talpra ugrott, a furgon már ismét zárva volt.Arra gondolt, Harry bizony alaposan cserben hagyta.Végül pedig arra, hogy fejében a hang ebben a pillanatban talán épp azt

mondja: – Zéró!…



13. Az admirális

Az üzenet áthatolt a csillagködök távolságán, és elérte célját: aszövetséges csapatok egyesített űrhajós-flottájának minden olyan lényemegkapta, aki rendelkezik telepatikus képességekkel, vagy éppen olyan

mű

szerrel, mely képes az elmébe továbbítani egy ilyen üzenetet.Elérte célját, anélkül, hogy azok, akik küldték, meggyőződhettek volnaarról, képes-e valahogy áthatolni, vagy megkerülni a támadók általfelállított gondolatpajzsot.

Az üzenet rövid volt, alig egy másodpercbe sűrítették bele aszerencsétlenül járt Bíborhullám megmaradt legénységének újabbkálváriáját. Képeket tartalmazott egy kék bolygóról, annak kopár éskietlen holdjáról, valamint azokról az űrhajókról, amelyek avezérűrhajóra vadásztak.

Tartalmazta még a legénység feltételezését, hogy valószínűleg egyújabb hatalom csatlakozott a kozmikus játékhoz, és nem az Inváziós flottatalálta meg az űrhajót.

Az utolsó röpke ezredmásodpercben pedig az jött át, hogy a Bíborhullámnak mindenképpen kényszerleszállást kell végrehajtani a kékbolygó holdján, és úgy próbálnak elrejtőzni a támadók elől, hogy aKözvetlen Kommunikációs Híd on azt sugározzák nagy erővel, hogy azűrhajó irányíthatatlanná vált, és zuhan, zuhan a holdfelszín felé. És

miközben a felszerelés egy részét a hajó kiokádja gyomrából a jelzettzuhanás röppályáján, addig az álcázó berendezések oltalma alatt valaholmáshol leszáll, és beássa magát félig a felszín alá.

Az üzenet érzelmi tartalma meglehetősen kétségbeesett volt ésreménykedő, hogy a bajtársaik tudnak még segíteni rajtuk.

Hogy ez volt-e a teljes üzenet, vagy csak egy részét sikerültátküldeniük a szerencsétlenül járt űrhajósoknak, nem tudhatta senki.Mindenesetre azzal azért nagyon is tisztában voltak, hogy amennyiben

egy ilyen üzenet átjött a fényévek távolságán, az csak azt jelenthette,hogy a herceg és megmaradt bajtársai nagy-nagy bajban vannak.



És csak egyetlen vigasztaló dolog volt az egészben. Az, hogy életbenvannak.

Vagy legalábbis abban a pillanatban, amikor az üzenetet küldték, mégez volt a helyzet.

A telepatikus üzenetet a nagy teljesítményű Központi Agyak azonnaldigitalizálták, és átpörgették az összes létező csillagtérképen, melyek a Jelenleg Ismert Galaxis bármely csillaghatalom által már felfedezettnaprendszereit tartalmazták több százezer évre visszamenőleg.

Végeredményként hetvenkét naprendszert találtak, ezek voltak azok,melyek a megfelelő hibahatáron belül megfeleltek az üzenetben átküldöttparamétereknek.

Ha a célbolygó ezek közül valamelyik, már csak idő kérdése, hogy

megtalálják a Bíborhullámot.Ha viszont még egy fel nem fedezett naprendszer, vagy pedig márfelfedezte valamelyik nagyhatalom, csak eltitkolta valami ok miatt, akkorkissé hosszabb idő.

És ez volt a gond. Nem csak a hercegek szempontjából, akik esetlegközvetlen életveszélyben vannak, hanem az egész csillagflottaszempontjából. Hiszen amióta a csata véget ért, keresztül-kasulszáguldoztak a rejtjelezett üzenetek a nagyhatalmak haderői között,melyek közül sokan nem nézték jó szemmel a Szövetség vezető szerepétaz Egyesített Csapatok irányításában.

Úgy érezték, itt az idő, hogy átvegyék a hatalmat.És az üzenet csak meggyorsította a készülődést, ezt bárki lemérhette az

információ áramláson, ami az üzenet érkezése óta sokszorosára gyorsult.

Anhars admirális a herceg által kinevezett, és távolléte eseténteljhatalommal rendelkező helyettes Szövetségi parancsnok, a Aakeron

Birodalom által a Szövetség rendelkezésére bocsátott ű rhajó – a

Vezérsólyom névre hallgató, Halálvirág osztályú romboló –vezérlő termében állt.

Résnyire szű kített szemekkel, hidegen méregette az Egyesített Flottát.Tekintete nem sok jót ígért.

Szívében csak két érzelemnek volt most helye. A harci vágynak, melyszinte pattanásig feszítette minden izmát és idegszálát, valamint amélységes-mély aggódásnak, amit a herceg iránt érzett. Nem tiltakozott egyik ellen sem, bár kívülr ő l teljes mértékben nyugodtnak t ű nt. Hagyta,

hogy ellenállás nélkül átfolyjanak rajta ezek az érzelmek – ily módonlazított.



A gondolatait is hagyta szabadon áramolni, így azok, bár mindigvisszatértek központi problémájához, a nagy kérdéshez: mi legyen most,mi a következő lépés, de egyébként ide-oda csapongtak.

Aztán váratlanul elmosolyodott. A helyzet olyan ismerősnek tűnt,mintha egyszer már megtörtént volna vele ez az egész. Egy pillanatigazon morfondírozott, hogy talán fejlett szellemi képességeinekkövetkeztében valamikor már álmodott erről a pillanatról.

De aztán eszébe jutott, hogy mielőtt ez a kaland elkezdődött, ugyanígyméregette az Inváziós flottát. Nem neki vannak különleges képességei,hanem a történések ismétlik egymást, ami nagyon is jellemző avilágegyetemre.

Valamikor azt gondolta, a világegyetem tele van misztikus dolgokkal.Elég csak kinéznie egy űrhajóból, vagy pedig egy felhőtlen nyáriéjszakán felnézni az égboltra szülőbolygójáról a Jumbo Z-ről, és az ahatalom, ami megmutatja magát ilyenkor, akkora, ami már túlmutat a

józan ész határain.Aztán száműzték egy börtönbolygóra, ahol az életben maradás

kitöltötte minden gondolatát, és sokáig nem nézett fel a csillagokra.Már elfogyott minden reménye, amikor jöttek a Szövetség űrhajói, és

mindent megváltoztattak.

A csillaghajók hódítókként érkeztek, ezért először – hiába hozták el aszabadságát – gyűlölte ezt a hatalmas galaktikus birodalmat.

Bár látszólag behódolt nekik, leste az alkalmas pillanatot, amikorfellázadhatnak a rabiga ellen.

Utólag már nevetségesnek tűnt a gondolat. Egyáltalán nem volt azolyan iga. Mikor már a Szövetség egyetemén tanult, hamar rájött,mekkora szerencséjük volt, hogy nem egy másik csillaghatalomfennhatósága alá kerültek. Megértette, hogy az apró kis bolygók, vagy

rendszerek egyedül nem képesek túlélni. Ha valamelyik nagyhatalomnem terjeszti ki rájuk fennhatóságát, akkor elsöprik a többiek. Vagyegyszerűen beolvasztják saját kultúrájukba.

A Szövetség nem ezt tette. Nagyon is vigyáztak arra, hogy azok abolygók, amelyeket a fennhatóságuk alá vontak, megőrizzék sajátkultúrájukat, és csak annyi tudást és technológiát adagoltak be, amit azadott kultúra képes volt fogadni.

Mikor Anhars erre rájött, nagyon elszégyellte magát, hogy árulóként

érkezett a Birodalmi Fővárosba.Azóta áll a herceg szolgálatában. Illetve hát kezdetben az édesapja



vezette a Szövetséget, és amikor a fiú megörökölte, akkor tette meg neki ahűségnyilatkozatot.

És azóta sok törvényét megismerte, így már nem is tartja olyanmisztikus helynek a világegyetemet.

Az életét pedig rátette a Szövetség nagyra törő tervére, mely azt tűztecélul, ami már milliárd évek óta nem fordult elő a galaxisban: alapvető változást okozni a történelem menetében.

A Szövetség tudósai igen alapos kutatásuk eredményeként tisztábanvannak azzal, hogy hatvanmilliárd évre visszamenőleg mi történt agalaxisban. És alapos kutatómunkájuk eredményeként sikerültbizonyítékot szerezni rá, hogy tulajdonképpen a civilizációk ugyanazokata köröket futják, ahogy telik az idő (évszázadok, évezredek, vagy esetleg

évmilliók, mit sem számít), mintha a történelem egyre és egyre ismételnémagát, háborúból békébe, aztán újabb háborúkba váltva, tengernyiszenvedést okozva minden élő és érző lénynek. Ez persze nem mondellent a Szövetség vallási hátterének, hiszen a kultúrájuk és a filozófiájukmind arra épül, hogy a test halálával nem ér véget semmi, hanem valaholfolytatódik a játék, a személy újabb testet keres, és éli tovább az életét,megfeledkezve a korábbiakról.

Magát a mechanizmust és az alapvető miértet sajnos még nem ismerik,és talán nem is ismerte senki soha azelőtt. Viszont úgy gondolják, hasikerül megállítani a „mókuskereket”, mely csak pörög, pörög az időkkezdete óta, mint egy extázisban táncoló dervis, akkor sikerül olyanállapotokat teremteni, melyek alkalmasak lesznek arra, hogy megemelje agalaxis kulturális színvonalát, és talán eljutnak a titok kapujába, ami talánmindenhatóvá teszi őket, legalábbis sorsuk irányítása felett.

Hát ez a Szövetség terve, és bár Anhars először csak idealista úri fiúkeszement szórakozásának tartotta, de ahogy egyre több adatra tett szertvele kapcsolatban, annál jobban látta a terv kidolgozottságát és

komolyságát, annál inkább hinni kezdett benne, hogy lehetségesmegvalósítani.

Persze ehhez az kell, hogy visszaverjék az Inváziós seregeket a galaxisperifériáján túlra – oda, ahonnan jöttek. Már amennyiben lesz újabbtámadás.

(Az admirális úgy sejtette: bizony lesz. Akár holnap, akár egy hétmúlva, vagy egy év múlva – egy ilyen galaxisközi háborúban nem számítaz idő, akár évszázadok is eltelhetnek úgy, hogy a csillagrendszerek egy

része egyetlen csatát sem lát – de lesz.)Persze még az is kell, hogy ezek az őrült, egymással torzsalkodó és



egymással folytonosan vetélkedő csillaghatalmak ne essenek egymásnaka harc szüneteiben a hatalom birtoklásáért.

Kemény, kemény játékba kezdtek. Mert hát nem semmi feladat úgyösszetartani és irányítani egy egész galaxist, hogy szinte mindenki mást

akar. (És a birodalmak egy része teljesen olyan, mintha diliházból szököttőrültek uralkodnának felettük. Ha pedig ez nem elég, hát ott a másikgond, hogy még hozzájuk sem nyúlhatnak, hiszen a fegyverezettségükolyan, hogy izzó párafelhőt tudnak csinálni az egész galaxisból; és egyilyen apokalipszis valószínűségét még növeli az is, hogy nem előszörfordulna elő, hogy mindent újra kell kezdeni egy őrült háború nyomán.)

Még jó, hogy a Szövetség tudósai már rég elkezdték a terveiketkidolgozni egy esetleges galaxisközi invázió visszaverésére: hiszen a

nagy számok törvénye alapján be kellett következnie…Lady Aldro ugyanolyan hangtalanul jött be a vezérlőterembe, mint

csata előtt. A férfi most mégis észrevette.– Hölgyem! – fordult el a néma csillagoktól, és meleg mosoly

kíséretében meghajolt az úrnő előtt. Ugyanezt a melegséget küldte át aKözvetlen Kommunikációs Híd on is, nem törődve azzal, hogy a lányeddig nem adta tanújelét, hogy telepatikus képességei lennének. Mármintazonkívül, hogy a tudata el volt zárva minden letapogatási kísérlet előtt.

– Úgy tűnik, Alk, mi mindig összefutunk – mosolygott Lady Aldro is.– Azt gondolom, úrnőm, hogy ez nem véletlen.– Szeretne nekem valamit mondani, Alk?– Csak annyit, hogy kiküldtük a felderítőhajóinkat a herceg

felkutatására. Most már egy lépéssel közelebb vagyunk hozzá… És mégannyit, hogy amennyiben az ő távollétében hajlandó velem, mint teljesrangú képviselővel tárgyalni, akkor szükségem lenne a segítségére.

– Nézze, admirális, a herceg megbízott magában, én miért ne tenném?

Azt hiszem, az együttműködési szándékomat nagyon jól bizonyítja az is,ahogy a csatában viselkedtem.– Így van. Csak szerettem volna nyílt kártyákkal játszani.– Nincs ellenemre, Alk.– Remek. Akkor hadd kérdezzem meg, kicsoda ön, Lady?Lady Aldro csak egy másodperc töredékéig habozott.– Az Aakeron Birodalom császárnő je vagyok.Súlya volt ennek az információnak, az admirális majdnem

megroggyant tőle. Istenek,

őpedig kockára tette a lány életét.– Szeretném, ha ez egyelőre köztünk maradna – szakította félbe



gondolatait a Lady, a nyakában lógó tolmácsmedálon keresztül.– De hát miért?– Nézze, Alk, ha tudta volna eddig, amit most tud, nem lehet, hogy

másképp viselkedett volna velem?

– Feltétlenül – bólintott az admirális.– Nos, épp ezért.Aztán megnyílt kettejük között az eddig nagyon is gondosan lezárt

Közvetlen Kommunikációs Híd, és a lány is átküldte ugyanazt a melegbarátságot sugárzó érzést, amit beléptekor kapott az admirálistól.

Egy pillanat volt az egész, de a férfi érezte, hogy olyan volt, minthatestvérek lennének ezzel a nővel. Sőt, mintha a fajtájuk is ugyanazon aszellemi színvonalon lenne, mint ők.

A Száz Bolygó Szövetségének terve ott lebegett közöttükkimondatlanul, de óhajtva.– És miért pont a herceg? – kérdezte akkor az admirális kíváncsian. –

Hogyan?…– Hisz ön a babonákban, Alk?– Régen hittem.– Nos, régen én is hittem… Az egész dolog akkor kezdődött, amikor

egy jósnő megmutatta nekem a herceg fényképét, azzal, hogy az a férfilesz a jövendőbelim…

Azzal Lady Aldro nekiállt, és elmesélte történetét.



14. Riválisok 2

– Nos, Ike meghalt, és nem kapunk több szállítmányt – mondta a Bunkó. Bunkót egyébként Terence Youngnak hívták, de akkora tahó volt,hogy mindenki csak Bunkónak nevezte.

– A picsába, Bunkó, ezért hívtál ide minket ilyen korán? – kérdezte az

Apacs dühösen. Ő arról kapta a nevét, hogy hosszú fekete haja volt, izzófekete szeme, és hatalmas, sas orra. Tisztára, mint egy indiánnak.Egyébként ő volt Ike első számú alvezére. A második pedig Bunkó.

Ellenséges tekintettel méregették egymást. Ők ketten mindigrivalizáltak, mióta pedig tisztában voltak vele, hogy Ike rászokott aPeepre, azóta ez felerősödött, mert mindketten tudták, hogyha eljön azalkalmas pillanat, esetleg meg kell küzdeniük – ha már Ike nincs az útban–, ki vezesse a bandát tovább. És mivel a banda egyre erősebb lett, lassan

már a legmenőbbek közé tartoztak, a bandaf őnök igen sok kellemeskiváltságot élvezett.Többek között Kathyt is, aki, csakúgy, mint Ike, menthetetlenül

rászokott a Peepre, és mindenre hajlandó volt, hogy megkaphassa akövetkező adagját.

Kathynek egyébként, akárcsak Ike-nak, nem volt beceneve. Kathynekazért, mert ő nem tartozott szervesen a bandához, ő csak egy amolyan„használati eszköz” volt. Most Ike használta, akinek azért nem volt

beceneve, mert nem szerette a beceneveket. Aki mégis megpróbáltráaggatni egyet, hát azt egyszerűen rábeszélte, hogy ne tegye.Igazából csak egyvalakit kellett még rábeszélnie, a többiek többet nem

próbáltak semmiféle becenevet ráaggatni. Vagy f őnöknek nevezték, vagypedig Ike-nak.

Hát igen, az uzi az nem hazudik, és amikor pattognak belőle a golyók,akkor az ember már könnyen azt gondolja, hogy talán hülyeség voltviccelnie a f őnökkel.

Ó, persze akkor már késő, mert a gyomor hamar megtelik ólommal,ami mellesleg hülyeség, mert réges-rég nem ólomból készítik már a



töltényeket, hanem acélmagból, vagy műanyagból, attól függően, hogymi a cél: ölni, vagy rendet fenntartani.

Nos, az uzikhoz általában nem igen használnak műanyagot.Mellesleg pedig nagyon szar halál, ha az ember gyomrát telepumpálják

ezzel az acélmagvas „ólom”-mal. Ha pedig a banda tagjai azt gondoltákvolna, hogy az igazán komoly sérülések nem fájnak, az ember szinte nemis érzi őket, hát nagyon megrendült a hitük ebben, mikor látták Tréfást kiszenvedni.

Mert hát Tréfás utolsó tréfájaként Bölcs Bagolynak nevezte Ike-ot. Amimellesleg igen hülye tréfa volt, mert esetleg arra is vonatkozott, hogy Ike-nak a bal szeme rossz, és annak sokkal tágabb a pupillája, mint amásiknak. De épp úgy vonatkozhatott arra is, hogy Ike szabadidejében

könyveket olvas, ami mellesleg elég ritka manapság még a társadalommás rétegeinél is.Mindenesetre most már senki nem tudja meg, mire vonatkozott a tréfa.

Ugyanis Ike ekkor letette a könyvet, amit épp olvasott, lehúztafémkeretes olvasószemüvegét is, és hidegen Tréfás felé pillantott.

– Figyelj, Tréfás, én mondtam, hogy utálom a beceneveket – közöltevele zord hangon. – Vagy te nem úgy emlékszel?

– Jól van, Bölcs Bagoly, ne haragudj! – Tréfásról azt tartották, hogymindig tudja, hol a határ, és mindig leáll a viccelődéssel, mielőtt valamiproblémája lenne belőle.

Nos, ez alkalommal elszámította magát. Ike ugyanis lemondóanfelsóhajtott, aztán előkapta az uziját, és a fél tárat beleeresztette Tréfásgyomrába. Na meg a tenyerébe, mert a férfi reflexszerűen felemelte akezét, hogy védekezzen.

Ott fetrengett a földön, dőlt belőle a vér, és üvöltözött.A banda tagjainak nagy része mukkanni sem mert. Talán pont Bunkó,

vagy az Apacs volt az, aki bizonytalan hangon odaszólt Ike-nak.

– Úristen, Ike, de hisz a fiú csak viccelt.Ike rá is ugyanolyan hideg pillantással nézett, mint az előbb Tréfásra,

ami bennakasztotta a szót a vakmerőben. Talán már bánta, hogymegszólalt.

Mindenesetre Ike őt nem végezte ki. Csak annyit mondott:– Többé nem fog.És ezzel momentán mindenki egyet is értett, hiszen Tréfás épp ott

haldoklott a padlón, és senki nem merte megkérdezni, hogy a fájdalomtól

üvölt-e, vagy csak a halálfélelemtől. Mindenesetre a tapasztaltak abbanbiztosak voltak, hogy néhány golyó juthatott a Tréfás beleibe is,



szétpukkasztva azokat, mert tömény szarszag kezdte elárasztani ahelyiséget. Ami ellen mellesleg szintén nem mert felszólalni senki.

Tréfás még hosszú percekig haldoklott. Úgy rázta a hideg, hogyvacogtak a fogai, és egyre vízért könyörgött.

Először nem mert segíteni neki senki, de aztán a csapat egyiklánytagja, Göndör, aki természetesen hosszú göndör hajáról kapta a nevét,nem bírta tovább, és megitatta Tréfást.

Attól még rosszabb lett a helyzet, mert a férfi öklendezni kezdett, ésmindenféle furcsa dolgot hányt ki vérrel keverve.

Végül nagy sokára elcsendesedett, és akkor Ike azt mondta:– Temessétek el!És többet senkinek nem jutott eszébe, hogy becézgesse.

Bunkó közlése elég vegyes fogadtatásra lelt. Néhányan bizonytalanulnéztek rá, néhányan hitetlenkedve, néhányan pedig érdeklődve.

Mégis a leghevesebb reakciót az Apacson kívül – aki csak a presztízsétféltette, ezért automatikusan belekötött mindenbe, amit a riválisa mondottvagy csinált – Kathy mutatta. De hát ez érthető is volt, hiszen a kicsikemár szinte rángatózott az elvonási tünetektől. Ha nem Ike nő je lett volna,valaki már adott volna egy löketet neki. Löketet löketért cserébe, ahogy af őnök szokta mondani.

És amilyen állapotban most Kathy volt, még egy AIDS-essel is szónélkül elmenne, ha drogot kap cserébe, és a legperverzebb dolgokat ismegcsinálná bárkinek.

A legtöbben kívánták is a lányt, hiszen még gyönyörű volt. Már amikornem voltak elvonási tünetei, mert olyankor kezdett olyan gyűrött lenni,mint a jövőben lesz, amikor a szervezetét már menthetetlenül tönkretettea drog, és amikor már senkinek sem lesz gusztusa rá, a mindennapi„betevő jét” pedig kint az utcán fogja megkeresni, ahol is majd néhány

dollárért árulja a testét, és csak az emlékeiben él már az a hamvasszépség, báj és tűz, ami most úgy megőrjítette a férfiakat.Annak, hogy valaki a „szárnyai alá vegye”, már csak egy akadálya

volt: Ike. Mert Ike kijelentette, hogy Kathy az ő nő je. Ez pedig azt jelentette, hogy amennyiben valaki ezt nem veszi figyelembe, akkorugyanúgy jár, mint Tréfás, meg az utána következők. Mert hát Tréfás utánis voltak néhányan, akik esetleg valamiben nem vették elég komolyan af őnök egy-egy kijelentését, és ők is ugyanúgy jártak, mint Tréfás. Bárőket nem jegyezték annyira meg. Talán azért, mert Tréfás az els

ővoltebben a szériában, és elég köztudomású, hogy mindig az elsőket jegyzik



meg. Charles Lindbergh volt az első, aki átrepülte az óceánt, még a múltszázad elején. Rá még mindig emlékeznek, az őt követőkre nem. ArnoldSchwarzenegger volt az első, aki hétszer nyerte meg a body buildereklegprofibb versenyét, a Mr. Olympiát, és utána veretlenül vonult vissza.

Rá még most is emlékeznek.És azokra, akik túlszárnyalták?Nos, az az igazság, hogy még ezt is Ike mondta nekik. Azt mondta, az

egész csak marketing. A marketing pedig attól függ, hogy egy bizonyostermékkel kapcsolatban kire figyel fel a közönség először.Ők voltak az elsők, akik az utcára juttatták a Peepet. Ike azt mondta,

ebből meggazdagszanak, és akár országos hálózatuk is lehet.És mindenkinek el kell ismerni, volt valami abban, amit mondott, mert

szervezetük egyre csak növekedett.De persze ennek most Kathy szempontjából semmi jelentősége nincs.Hogy kedvelte-e Ike-ot, senki nem tudta. Mellesleg senkit nem isérdekelt.

Egyetlenegy ok miatt figyeltek oda rá. Azért, mert tudták, ha valakinem kapja meg a következő adagot, azzal nagy gáz lesz. És hát igen, acsajon is látszik, hogy már tiszta gáz, még ugyan próbálja tartani magát,de nemsokára vad dolgokat is csinálhat, hogy hozzájusson a következő lökethez.

És senki nem tudta, mit csináljon. Hogy nem vihetik el a lányt egylöketre, ez tény. Senki sem szeretne úgy járni, mint Tréfás meg a többiek,akiket az kötött össze, hogy hasonlóképpen hagyták el ezt azárnyékvilágot, hogy felcseréljék arra a lentire, amelyik helyen nem Ike af őnök, hanem egy vörös bőrű, szarvas-patás fószer, aki nem uzit használ,hanem előszeretettel f őzögeti egy üstben a haverjait.

Egyelőre. Mert ki tudja, valamikor talán még Ike is el fogja hagyni ezta világot, és akkor nyilván lerendezi egy uzival a szarvas-patást, mint

ahogy a banda régi f őnökével is tette, hogy aztán ott lent folytassa azüzletet. És akkor nyilván hagyja az üstöket, és azon a helyen is uzivalfogja büntetni azokat, akik nem veszik elég komolyan.

Na, és akkor most Bunkó azt mondja, hogy Ike már el is indult oda le.A Kathy lány meg kiakadt, mert akkor most egy kis ideig nem láthatja

Ike-ot, és ez bizonytalanná teheti azt az időpontot, amikor legközelebbbelőheti magát. Az a geci Ike! Nem is igaz, hogy nem kiszúrásbólcsinálja. Hülye perverz állat, azon élvezkedik, hogy ő – mármint Kathy –

itt szenved.Természetesen Apacs már észérveket is fel tudott hozni véleménye



mellett.De előtte még Bunkó válaszolt az indián fiú kifakadására, aki nem

igazán udvarias szavakkal illette őt az előbb, mikor azt mondta:– A picsába, Bunkó, ezért hívtál ide minket ilyen korán?

– Azt hiszem, ez fontos.– Figyelj, Bunkó – ellenkezett a rézbő r ű harcos lekezelő hangnemben,és Bunkó tudta, hogy amikor a másik kiejti, hogy Bunkó, akkor arra isgondol, hogy ő egy bunkó, és nem arra, hogy ez egy becenév.

– Figyelj, Bunkó – mondta hát az Apacs. – Ike eltűnt néhány napra.Kicsit forró lett a talpa alatt a talaj. Keresték a zsaruk, te is tudod. Mintahogy azt is tudod, hogy ilyenkor el szokott tűnni néhány napra. Mikoraztán elcsitulnak a kedélyek, akkor visszajön, és megszervezi a következő

szállítmányt…Az Apacs talán még akart valamit mondani, de most teljesenösszezavarodva elhallgatott. Igen szokatlan volt a Bunkótól, hogy hagyjavégigmondani bárkinek is a mondanivalóját úgy, hogy nem szól közbe.Hiszen Bunkó bunkó volt, mindenki tudja, és senkinek sem hagytabefejezni a mondandóját, amennyiben az nem tetszett neki.

– Befejezted? – kérdezte meg ezúttal Bunkó türelmes hangon, mikor az Apacs már legalább tíz másodperce hallgatott. És ez is annyira szokatlanvolt tőle, hogy az Apacs zavartan rábólintott:

– Nos… tulajdonképpen igen.A többiek is egészen zavarba jöttek az dolgok alakulásának

szokatlanságától, és kezdtek meggyőződni róla, hogy most valami fontosdolog történik. Esetleg sorsdöntő.

Ehhez mérten kezdtek is odafigyelni a párbeszédre.– Rendben – mondta épp a Bunkó. Ezt még Apacsnak címezte, de az

ezt követőeket már mindannyiuknak mondta. – Az Apacsnak igaza vanabban, hogy Ike szokott ilyet csinálni. Csakhogy ez alkalommal valami

más történt.– És ezt te honnét tudod? – kérdezte ellenségesen Apacs.– Onnan, hogy követtem Ike-ot – mondta ki a szentségtörő szavakat

Bunkó. Apacs egy pillanatra hitetlenkedve nézett rá, de aztán felragyogott az

arca, mert megértette, hogy ezzel Bunkónak vége. Volt rivális, nincsrivális, mert ez a hülye Bunkó megy Tréfás meg a többiek után, elvégreIke egy alkalommal kijelentette, hogy nagyon nem szíveli, ha követik.

– Te követted… Akkor neked véged, haver, Ike szépen telepumpálólommal. Viszlát, haver, viszlát, öröm volt veled minden pillanat. – Apacs



immár újra elemében volt. Ma van karácsony, gondolta. És idén Bunkó atélapó.

– Na igen – bólogatott Bunkó. – Alapállapotban ez kurva nagy ciki islenne, olyannyira, hogy el se mondanám nektek. Csakhogy ez

alkalommal Ike volt a hunyó. Éjjel elvitte két fehér fiú egy másik helyre,és ott kinyírták.– És te hagytad?– Ike már nem tudta ellátni a feladatát. Rászokott a Peepre, és ezzel

veszélyeztette az egész csoportot. Ezért is követtem. Nehogy valamihülyeséget csináljon.

Az Apacs, csakúgy mint a többiek, most már kezdte komolyan venni Bunkót. Elvégre bármekkora tahó is a csávó, azért nem hülye, és nem

mondana el ilyen terhelő

dolgokat magára nézve, ha nem gondolnákomolyan Ike halálát.– Na és hogy halt meg? – kérdezte az Apacs.A Bunkó egy üres Peepes dobozt vett elő, és felmutatta.– Voltaképpen nem láttam semmit. Követtem a két fehér fickó autóját.

Ike eszméletlen volt, amikor elvitték. Egy másik lakásba vitték át,Bronxba… Reggel felé távoztak, és Ike nem volt velük. Akkor keresnikezdtem. Amire megtaláltam, már halott volt, és ez volt mellette. És aszaga is olyan volt, mint aki tele van droggal.

Közlését néma csend fogadta. Ő pedig bölcsen elhallgatta azt a többifurcsaságot. Azt, hogy Ike-nak olyan békés volt az arca, amikormegtalálta, mintha nem is erőszak hatására szedte volna be a Peepet,hanem önszántából… Na és a lakás. Az az átkozott lakás pontugyanolyan volt, mint Ike lakása, és Bunkó életében először nagyonrettegett, csak úgy futkosott a gerincén a hideg, majdnem elfutott ahelyszínről.

Aztán persze tényleg elment, miután megbizonyosodott róla, hogy Ike

már többé nem fog az uzijával lelőni senkit.Utána hideg fejjel eltervezte, hogy fogja csinálni.Végül pedig összehívta a bandát.– Szóval, Ike halott, és most új f őnök kell.– Nem tudjuk, honnét hozta a Peepet – mondta Apacs idegesen.– De majd megtudjuk. Addig is én tudok egy helyet, ahol

hozzájuthatunk.– Hol?

– Ma reggel kivonult a hadsereg. Egy ufóra vadásztak. Talán pontazoknak az aranyhajú fickóknak az űrhajójára.



– Na és?– Az egyik haver, aki olykor dolgozik nekem, amikor le van égve, bent

van a laktanyában. Ő látta, hogy a katonáknak Peepet osztanak. Vannekik egy egész raktárra való.

– Te ki akarod rabolni a laktanyát? – hüledezett Apacs.– Az üzlet az üzlet.– Túl kockázatos. Én ezt nem engedem – ellenkezett az Apacs.– A döntés a f őnök dolga – vonta meg a vállát Bunkó, és kihívóan

nézett a másikra.– Nos, én voltam Ike első alvezére, úgyhogy én öröklöm a helyét –

mutatott magára Apacs.– Szerintem nem. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt a dolgot itt és most

lerendezzük.– Egyetértünk – bólintott Apacs.Úgy látszik, akkor most eljött az ő ideje. Semmi kétsége sem volt,

hogy a testi erejével képes maga alá gyűrni ezt a beképzelt bunkót.Itt az idő, gondolta Bunkó is, aztán lenyúlt az előtte lévő asztal lapja

alá, és egy uzit kapott elő. Apacs szemében felismerés csillant. Hát persze, a két kidobó, Tody és

Jackie mindenkitől elszedte a fegyvert, amikor bejöttek. Ez Ike rendeletevolt, hogy az elosztóhelyeken csak annál legyen fegyver, akinek ő engedi,ezért most sem tűnt a dolog fel senkinek. Ez volt a kettes számúelosztóhely, ami ideiglenesen, vagy talán örökre is előlépett az egyesszámúvá, amióta az aranyhajúak szétlőtték az előzőben az egyirányútükröt, leleplezve a rejtekszobát.

Nos, hát Apacs az utolsó pillanatban rájött, hogy Jackie-vel és Todyval Bunkó már korábban közölte, mi az ábra, mint a többiekkel, és azt is,hogy amennyiben jót akarnak, hát „lefekszenek” neki.

Tody és Jackie pedig nem volt túl erős jellem.

De nem sok ideje volt ezen gondolkodni, mert akkor Bunkó azt mondta:

– Ike is ezt tenné.Azzal beleeresztett Apacs gyomrába egy sorozatot.Az, miközben összeesett, azt gondolta, hogy ez valójában nem történik

meg vele. Túlságosan hihetetlen volt ahhoz az egész, hogy igaz legyen.Meg olyan távolinak is tűnt. Mint amikor az ember belekerül egy olyanálomba, ahol csak szemlélő je és nem résztvevő je a történéseknek.

– Jézus! – nyögte, és miközben a földön fetrengve vérző gyomráttapogatta, azt gondolta, hogy ezt nem is ő mondja. Az pedig már



egyenesen furcsa, hogy tele lehet a gyomra töltényekkel, ő pedig csakvalami furcsa gombócot érez, mintha egyszerűen csak elrontotta volna.

– Nagyon is jól emlékszem, hogy szenvedett Tréfás – hallotta akkorvalahonnan felülről Bunkó hangját. Felemelte a tekintetét, hogy

megnézze magának a férfit.Először az uzi csövével volt kénytelen farkasszemet nézni.– Akkor nagyon rosszul voltam – folytatta Bunkó. – Nem sok

hiányzott, hogy elhányjam magam. Később még álmodtam is a dologról,és akkor is ugyanolyan rosszul voltam.

Apacs ekkor még feljebb emelte a tekintetét, és így már egyenesenbelenézhetett Bunkó tekintetébe.

Semmi jót nem vélt kiolvasni belőle.

Talán mondanom kellene valamit, villant Apacs tudatába váratlanul, ésminden összefüggés nélkül a gondolat. De a sokktól annyira homályosvolt az agya, hogy nem jutott eszébe semmi.

Bunkó pedig akkor befejezte.– Nem akarok még egyszer olyan rosszul lenni. – Azzal meghúzta a

ravaszt, és Apacs számára eljött a sötétség…A többiek némán nézték a szétloccsant agyú hullát.– Van még valaki, aki vitatja a vezetéshez való jogomat? – kérdezte

akkor Bunkó meglengetve az uzit.Egy pisszenés sem hallatszott.– Jól van. Akkor a hallgatásotokat hozzájárulásnak veszem. – Az uzival

Apacs felé intett.– Temessétek el!Elégedetten szemlélte, ahogy a többiek mindenféle ellenkezés nélkül

kiviszik Apacsot.Kathy csak annyit fogott fel az egészből, hogy Ike nincs többé, és ezért

ő sem kapja meg a következő adagot.

Ez elviselhetetlen volt a számára.– És velem most akkor mi lesz? – kérdezte sírós hangon.– Menjünk a szomszéd szobába, és beszéljük meg! – javasolta

mosolyogva Bunkó.Kathy pedig boldogan követte.Ott bent pedig megkapta, amit akart.Mint ahogy megkapta Bunkó is.



15. A bomba

Az ajtó újra kinyílt, és Harry Bocken, vagyis, ahogy egyesek becézték,Piszkos Harry kíváncsian pislantott elő mögüle.

– Hú, a mindenit! – mondta, és elismerően bólogatott a hasonmás felé,aki akkor épp széttárt kezekkel állt, olyan pózban, mint ahogy a

mennyország felé repülhetnek a frissen holt lelkek. (Elképzelése szerint.)Mellesleg egyáltalán nem volt benne biztos, hogy nem pontosan ezt

teszi-e jelen pillanatban.– Most mi van? – kérdezte meg Harrytől, hátha az többet tud nála,

aztán, amikor rájött, milyen pózban áll, leengedte a kezét.– Hát, az időd az lejárt – mondta az a fejét ingatva.– És akkor meghaltam? – kérdezte a hasonmás, mert Harry kijelentése

meglehetősen kétértelműnek tűnt számára. Ugyanúgy vonatkozhatott a

visszaszámlálásra, mint az életére.– Ha ezt is tetted, remekül álcázod – válaszolt Bocken.– Akkor viszont élek – állapította meg a hasonmás, Harry pedig

folytatta fejének ingatását, mely talán bizonytalanságát volt hivatottkifejezni, de az is lehet, hogy az előbbi sokktól elmebeli problémáitámadtak.

– Alighanem.– Hú, cseszd meg, én aztán alaposan beszartam! – tört ki akkor a

Jegesember bő

l a feszültség.– Hát még én.– Majdnem meghaltam!– Majdnem felrobbantottad az furgonomat. Tudod, mennyibe kerül az a

sok mütyür, ami benne van?… Azt hiszem, kinyírtalak volna.A hasonmás összeráncolta a homlokát. Harryn néha nem látszott,

mikor hülyéskedik, és mikor komoly, mert ugyanolyan fapofával tudtaelőadni mindkét formációt.

– Feleslegesen aggódsz a kacatjaid miatt, velem döglöttél volna –közölte hát vele a tényt rém tapintatosan.



– Ez is igaz – mondta rezignáltan Harry, aztán a hasonmás felé intett. –Mindjárt jövök.

Eltűnt a furgonban, majd néhány másodperc múlva újra megjelent.Kezében egy üveg whisky volt.

– Meg tudod mondani, hogy mi van? – kérdezte a hasonmás mégmindig tanácstalanul.– Igen – bólintott az, miközben leült a furgon peremére. – Az van,

hogy nekem most innom kell egy-két pohár whiskyt. De lehet, hogyhármat is…

– Nem igazán erre vagyok kíváncsi – mondta akkor a Jegesember. –Arra, hogy miért nem haltam meg? Talán mégsem bomba van afejemben?

– De, a fejedben bomba van – vigasztalta Harry. – És hogy ennekellenére miért nem haltál meg mégis?… A fenébe, nem hoztam poharat –vetette közbe mérgesen. – Na de mindegy, majd iszom üvegből.

Ezzel, ahogy mondta is, meghúzta a flaskát.– Na! – sürgette a hasonmás. – Mondj már valamit!– Nincs mit mondanom. Talán azért nem haltál meg, mert szerencsés

flótás vagy. Talán azért, mert kétszer senki sem tud meghalni.– És ez a hivatalos szakvéleményed?– Nem. Ezt csak gondolom. A hivatalos szakvéleményemet majd

közlöm akkor, ha tudok gondolkodni.Így hát a hasonmás várt, és csak vágyódva nézte Harryt, amint az

kellemeseket kortyol a whiskys üvegből. Egy darabig remélte, hogy aférfi majd őt is megkínálja, ahogy egy jó bajtárshoz illik, de úgy látszik,Harry nem szokott zombikkal barátkozni, a régi szép időket pedig márelfeledte, mert semmi hajlamot nem mutatott arra nézve, hogy megosszaöreg haverjával, a néhai Leslie Porterrel, a kellemes, idegtompító nedűt.

Persze, lehet, hogy csak azt gondolta, a halottaknak nem kell

nyugtatgatni az idegeiket, mert pár óra után megdermed ereikben a vér, ésakkor olyan „halvérűek” lesznek.

Bárhogy is volt, miután rájött, hogy még a leghiúbb reménye isszertefoszlottak Harry udvariasságával kapcsolatban, azért csak-csakrákérdezett a dologra.

– Hé, haver, nekem nem adsz egy nyelet piát?– Nem – közölte Harry nyomban.– Miért nem? – sértődött meg a hasonmás.

– Azért, mert még hatástalanítanom kell azt a szart a fejedben, és nemtudom, milyen hatással van rá az alkohol.



– De cseszd meg, ha hatástalanítanod kell, akkor nekem te se vedelj!– De muszáj!– Már hogy lenne muszáj?– Ugyanis jelenleg remeg a kezem, és még elszúrok valamit. Meg kell

nyugodnom.– Nem lehetne, hogy inkább relaxálj egy kicsit?– Épp azt csinálom – mutatott Harry az üvegre, aztán, miután húzott

belőle egy utolsót, kelletlen sóhaj kíséretében visszatekerte rá a kupakot.A hasonmás vágyódva nézett a whiskyre. Meg volt sértve, és szeretett

volna bosszút állni volt bajtársán.– Különben is, te szemét – ripakodott rá. – Cserbenhagytál. Amikor

forróvá vált a helyzet, kilöktél az autóból.

– De hát értsd meg, megijedtem! – mentegető

zött Harry. – Melleslegpedig így megmentettem az életedet… A hivatalos szakvéleményem az,hogy amikor egy erőtér mögé lépsz, ami képes leárnyékolni azt az adót,ami a műholdról olykor-olykor kapcsolatba lép a bombával, akkorelkezdődik a visszaszámlálás. Ügyes kis szerkezet.

– Miféle műhold?– Nyugi, azt majd mindjárt kiderítjük! – Ahogy Harry felállt, a jármű is

zökkent egyet. A férfi eltűnt a furgon belsejében.– Menjek én is? – szólt utána kíváncsian a hasonmás, mert fogalma

sem volt, mihez kezdjen.– Meg ne próbáld! – hallotta Bocken fenyegető hangját a nyitott ajtó

mögül. – Ha csak nem akarsz harmadszorra is meghalni. Melleslegmegjegyzem, akit én lövök le, az le van lőve, és meg van halva.

A hasonmás ezt egyáltalán nem tartotta viccesnek, de mivel a sokkonmár túl volt, és visszanyerte eredeti nyugalmát, hát nem érezte úgy, hogybármit is válaszolnia kellene rá. Csendben megvárta, míg Piszkos Harryújra feltűnik a furgon hátuljában. Kezében egy kameraszerű valami volt,

azt egyenesen ráfogta.Persze csak annyira hasonlított kamerára, mint egy kisméretű

lézerágyúra, és ez a tény sokat ártott a hasonmás nyugalmának.Álltak egymással szemben, a percek egyre csak teltek, a Jegesember

számára elég idétlennek tűnt a helyzet, és nagyon örült, hogy aTalálkahelyeket annak idején úgy választották ki, hogy a környékénminimális legyen mind a jármű, mind a gyalogosforgalom.

Egy idő után persze a hasonmás kíváncsi lett, hogy Harry most tényleg

dolgozik-e, vagy pedig elaludt, úgy álló helyében, nyitott szemmel.– Na, most akkor mi van? – kérdezte meg. – Fényképezel, vagy le



akarsz lőni?– Azt kérdezed, hogy mihez lenne kedvem, vagy pedig, hogy mit

csinálok éppen? – kérdezett vissza epésen Harry. – Mert a kedvem szerinttényleg lelőnélek, egyébként pedig épp a műholdadat mérem be.

Egymásra mosolyogtak. Mindketten elégedettek voltak, az effélepárbeszédek a régi szép időket idézték.– Te, haver – mondta kedvtelve a hasonmás. – Ha ezt befejeztük,

ihatnánk egyet, mint a régi szép időkben.– Jó – bólogatott lelkesen Harry, fél szemét le nem véve a kezében

tartott valamiről. – Sőt, nagyon is jó ötlet.– Elvégre maradt még abban a whiskys üvegben – pillantott

vágyakozóan a Jegesember a furgon belseje felé, mire Harry arca

elkomorult.Világéletében whiskyt ivott, és világéletében sajnálta másoktól. Úgylátszik, egyes dolgok változnak, némelyek meg maradnak ugyanolyanok,mint voltak.

Mint például Harry skótsága a skót whisky irányában.– Ez már egyáltalán nem jó ötlet – adott is hangot Bocken mindjárt

spórolós természetének. – Én úgy gondoltam, hogy majd te meghívszvalahova.

– Mostanában kevés zsoldot kaptam, és tudod milyen drága az áram? –ellenkezett a Jegesember vigyorogva.

– Miféle áram?– Hát tudod, az utóbbi években egy frigóban laktam. És hát ugyan nem

én fizettem a számlát, de mindig félek, hogy egyszer valakinek ez eszébe jut, és benyújtja.

Harry a homlokát ráncolta.– Nem állítom, hogy értem, miről beszélsz. De remélem, amikor

meghívsz – ezt a szót nagyon kihangsúlyozta, hogy a másik teljesen

tisztába jöjjön vele, hogy bizony nincs olyan isten, amelyik rá tudnávenni Harry Bockent, hogy Harry Bocken whiskyjéből egyetlen kortyot isidegen garatba töltsön, így mindenképpen a hasonmásnak kell majdfizetni –, ismétlem még egyszer, ha majd meghívsz egy italra, akkorremélem, elmeséled a dolgot. Kíváncsi vagyok, megértheted, ritkántársalgok ilyen jó állapotban lévő hullákkal… Egyébként pedig megvan.

– Mi? Hatástalanítottad a bombát?– Na, azt azért még nem. De bemértem a műholdat. Két

másodpercenként kap jelet a bombától, és akkor visszasugároz egy másik jelet. Baromi erős jel mindkettő. Ha nem kapcsoljuk ki a bombát, egy idő



után kopaszodni kezdesz tőle.– Remek.– Na meg esetleg elromlik a füled, vagy agydaganatot kapsz, vagy

netán…

– Mielőtt felsorolod az orvosi lexikont, azért tisztázzunk valamit! –vágott közbe a hasonmás.– Igen?– A fent jelzett betegségekre ugye nem kerül sor, mert kiszedjük a

bombát. – Miközben ezt mondta, a Jegesember bizakodva bólogatott,mintha ezzel ugyanilyen bólogatásra bírná serkenteni a másikat is.

Az azonban, a „néhai” kommandós optimizmusát az alapjaibanmegrengetve, tagadólag csóválta a fejét.

– Ahhoz sebész kellene. Én csak szétégetem a jeladó áramköreit, ésakkor egyrészt kikapcsol, másrészt pedig nem tudják távirányítássalműködésbe hozni.

– Remek.– Hát ja. És akár meg is úszhatod.– Ezt hogy érted?– Ó, hát sokféleképpen meghalhatsz. Lehet, hogy elszúrok valamit,

vagy van a jeladóban egy biztonsági mütyür, ami működésbe lép, havalaki belebuherál, illetve még az is lehet, hogy van benne egy határidősszerkezet, ami akkor is működésbe lép, ha én kiütök ott benn mindent…Na, mi van, mitől sápadtál el így? Csak nem rosszul vagy?

– Nem – mondta szárazon a hasonmás. – Mostanában keveset voltamnapon.

Majd, miután hatalmasat nyelt, azért még megkérdezte:– Ugye csak hülyíteni akarsz?Bocken elégedetten vigyorgott.– Ugyan, haver, ne félj, amíg engem látsz. Nem lesz semmi baj.

A hasonmás megnyugodva felsóhajtott, mire Bocken még mindigvigyorogva feléje nyújtott egy rohamsisaknak látszó valamit.

– Ezt azért húzd a fejedre!– Minek ez?– Hát azért, ha esetleg tévednék, és szétrobbanna a fejed, ne spricceljen

szét az agyad. Elvégre nekem kell majd összetakarítani, ha nem akarom,hogy csorba essék a jó híremen.

– Most megint csak hülyéskedsz, ugye? – kérdezte üveges szemekkel a

Jegesember.– Gondolhatsz, amit akarsz, csak húzd fel! – biztatta Harry.



A hasonmás megtette.– Így? – kérdezte, amikor már a fején volt, és azt várta, hogy Harry

most majd elröhögi magát, és bejelenti, hogy csak vicc volt minden, amiteddig mondott.

Azonban Harry csak elégedetten bólogatott.– Így, így. Egyébként meg kell hagyni, nagyon jól áll. Mint a régi szépidőkben… Jut eszembe, milyen erős a bomba a fejedben?

– Fogalmam sincs.– Na, nem baj. Ha arrébb mész ötven métert, az talán elég lesz.– Menjek arrébb ötven métert?– Most mondom.A hasonmás elindult, de pár lépés után visszafordult, és ismét

megkérdezte.– Akkor menjek?De ha azt várta, hogy Harry most végre bevallja, hogy hülyéskedett,

hát megint tévedett, mert az csak bólogatott, majd türelmetlenül integetnikezdett:

– Menjél, menjél! Minél előbb túl leszünk rajta, annál jobb. Neked is,nekem is.

A Jegesember immár nem volt meggyőződve ugyanerről. De hát mittehetett? Ment.

– Ott jó lesz! – szólt utána Harry, akkor pedig megállt, és visszafordult.– Na most figyelj! – szólt Bocken, aztán valamit megnyomott azon akameraszerű valamin.

Egy pillanatig nem történt semmi.Aztán a hasonmás agyát elöntötte a forróság. Összerándult, majd

ernyedten a betonra hanyatlott.Azt már nem hallotta, mit mond Harry Bocken.– Ajajaj, a francba! – vakargatta a fejét az, miközben arcára kelletlen

vigyor feszült. – Erre nem gondoltam!…



16. Élet és halál

A „Halálhajó” folyosóin sziszegve áramlott a levegő. A fegyverátkapcsolt a következő fokozatra, primitív és hideg intelligenciájakiválasztotta a helyzethez leginkább illő módot, mellyel továbbpusztíthatta az űrhajóba áramló idegen erőt.

Tulajdonképpen a fegyver elemző funkciója volt a legfejlettebb.Folyamatosan tesztelte a támadók reakcióit, elleste azokat a gondolatokat,amik eddigi akcióiról járt ellenfelei elméjében, aztán, amelyek aleginkább megfélemlítették őket, avagy éppen a legjobb pusztítóeszköznek bizonyultak, azokat tovább erősítette, és hozzájuk hasonlókatválasztott a következőkben.

A vákuumtól való félelem valahol végig ott lebegett a támadóktudatában, de a harc feszült figyelme elnyomta, így először a fegyver nem

foglalkozott vele. De aztán, hogy akadályozza a lények előrehaladását,kikapcsolta a folyosókon a mesterséges gravitációt és a f űtést. Ez utóbbiazt eredményezte, hogy a már elesettek testéből ömlő vérfolyamegymáshoz, valamint a folyosó padlójához és a falakhoz fagyasztotta ahalottakat, minek eredményeként a támadó katonáknak lőszert kellettpocsékolniuk arra, hogy saját halottaikon átrobbantsák, vagy átégessékmagukat.

Ez a morált is nagymértékben rombolta: egyrészt a támadók saját

sorsukat látták önkezükkel szétcincált bajtársaik holttestében, másrésztpedig a mesterséges gravitáció megszűntével a Hold tömegvonzása válturalkodóvá, minek következtében azok a testrészek, amelyeket márkiolvasztottak, és valami módon lendületet kaptak, kísérteties, lassúmozgással ide-oda kezdtek repdesni.

Ha már az eddigi szörnyűségekhez hozzá is szoktak a támadók, ezismét sok volt. Ezt már csupán tényleg a legerősebb idegzetűek bírták kiép elmével, vagy azok, akik már eleve is elég őrültek voltak ahhoz, hogyegy ilyen szituáció ne érintse meg őket.

Azonban a vákuumtól való félelem egyöntetűen felerősödött a



gondolatokban, és ez arra indította a fegyvert, hogy megvalósítsa ezt afélelmet. Máskülönben nem tette volna, mert a katonák védőruhája túlfejlett volt ahhoz, hogy egyetlen lyukkal tönkretehesse őket, neki pedig atámadók tömegét tekintve a legegyszerűbb, leggyorsabb és

leghatékonyabb pusztító megoldásokat kellett alkalmaznia.De természetesen ismerte a pszichikai hadviselés módjait, hiszen anagy tömegeknél leginkább ez alkalmazható, vagy egy olyan nagyhatósugarú bomba, ami hatalmas területeket pusztít el – de ebbe sajnos azűrhajó és legénysége is belepusztult volna.

Mikor a levegő sziszegését meghallották, az eddigi legnagyobbrémülethullám száguldott végig a támadókon. A fegyver elégedett volt, ésfokozta az elszívást, minek eredményeképp most már süvöltő szelet

képezve áramlott a levegő

az elszívóberendezésbe, és a légáramlathatásaként újabb emberi testrészek emelkedtek a levegőbe, újabbzűrzavart keltve.

A fegyver érzelemmentes figyelőáramkörei ekkor valami furcsadologra lettek figyelmesek. A behatolók egymás ellen fordultak, és sajátcsapatuk embereit kezdték lődözni a folyosókon.

A fegyver leállította saját akcióit. Energiát gyű jtött, és figyelt.Fogalma sem volt, hogy kezdődött a folyamat. Nem is érdekelte. Csak

az eredmény érdekelte.Csupán a halál érdekelte.A fekete doboz, mely a gépezet legvédettebb pontján helyezkedett el,

és talán nem fekete doboznak hívták, hanem valami egészen másnak – denem is ez a lényeg, hanem az, hogy a feladatát tekintve csaknemugyanazt a funkciót látta el – némán rögzítette a történéseket. Ha afegyver képes ellátni a feladatát, és képes megőrizni saját sértetlenségét,valamint valamilyen módon képes eljuttatni ezt a rögzítő szerkezetet azalkotókhoz, akkor azok a belőle nyert információt felhasználják arra,

hogy a következő fegyvereket tökéletesítsék.A fegyver pedig szintén megerősítette azt a tényt, amit a hozzá

hasonló, már bevetésre került harci eszközök korábban számtalanszormegtettek, és amely az ilyen pusztító szerkezetek alapelvét is alkotta. Ezpedig azt mondta ki, hogy az élő organizmusok egyféleképpenpusztíthatóak el: akkora sokkot kell rájuk mérni, hogy elveszítsékéletképességüket. Ez így egyszerűnek hangzik, de ha az alkotók nemfogalmazták volna meg ezt ilyen határozottan, valamint az ebből

következő tételeket, nem tudták volna létrehozni a fegyvert.Természetesen minél nagyobb ez a sokk, annál gyorsabban bekövetkezik



az alany halála. Valakit könnyű megölni, van viszont olyan ellenállóéletforma is, akit iszonyú nehéz. Őt fokozatosan lehet végigvinni a halálfelé vezető úton. Volt erre egy skála is a fegyver memóriájában, melyneklegteteje a túlélés volt, alja pedig a halál. Egy fajtát annál nehezebb volt

elpusztítani, minél magasabban helyezkedett el ezen a skálán. A skálafelső felében mindenki arra törekedett, hogy mindent megtegyen atovábbi létezéséért. Minél inkább erősödtek a túlélését gátló vagy támadótényezők, annál lejjebb csúszott ezen a skálán, és annál hatalmasabberőfeszítéssé vált az, hogy túlélését megvalósítsa. Aztán, amikor elérte askála felét, akkor a túlélés önpusztításba fordult át, ami először csakapróbb dolgokban jelentkezett (baki, tévedés, apróbb balesetek, stb.formájában), aztán ahogy még lejjebb nyomták a lényt, ez egyre

intenzívebb jelleget öltött, mígnem beletorkollt a skála legalsó fokába: ahalálba.És ahogy ez működött egyetlen organizmusra, ugyanúgy működött egy

egész csoportra is, bármilyen nagy létszámú is legyen ez. A különbségannyiból állt, hogy nagyobb tömegeknek nagyobb pusztító erőkifejtésrevolt szükség az elpusztításukhoz. Amit persze módosított aszervezettségük is, de hát ezt is lehetett ábrázolni a skálán, mint a túlélésfelé mutató vektort.

Így a pusztítás csupán abból állt, hogy az egymásnak ellenfeszülő vektorok eredő je lefelé, a halál irányába mutasson.

Épp ezért nem volt szüksége a fegyvernek különleges intelligenciára.Csupán egy katalógusra, mely a pusztítás számtalan folyamatáttartalmazza, és egy elemző- és végrehajtórészre (egy jó szoftverre), ami atámadók reakciója alapján választ a katalógusból, vagy esetlegvariációkat hoz létre belőlük.

Az a rész pedig, amely rögzített mindent, ami történik, rögzítette azt apillanatot is, amikor a támadó erők egymást kezdték pusztítani. A

későbbiek folyamán az alkotók ebből majd meg tudják állapítani azt apontot, amikor a támadó faj átlépte az élet-halál skála felezőpontját. Ésebből létrehozva egy statisztikai adatot, sokkal hatékonyabbá tudják tennia faj elpusztításának folyamatát egy következő összecsapás esetére…

A támadók alapjában véve azt is gondolhatták, hogy minden, amitörtént, a véletlen műve volt. Mert hát hogy is kezdődött?

A nagy zűrzavarban a folyosókon előre hatoló szakaszok már nemlátták egymást. Nem is érzékelték, hiszen a fegyver egyik legalapvetőbb

funkciója volt az ellenség kommunikációjának megzavarása mindenszinten. (Tehát ebbe, a kommunikációs berendezések mellett, az összes



kereső- vagy jelzőműszer is beletartozott. Bármi.) Így a hadvezetőségcsak akkor értesülhetett róla, hogy mi folyik a hadműveleti területen, haegy kiküldött futár élve el tudott érni a parancsnokságig. Persze akkor iscsak későn, és már magában ez is zűravart okozott.

Igazából már senki sem tudta, hogy az egymás után beküldött rajokközöl ki hol van éppen, és ki él még az állomány soraiból.Így megtörténhetett – mint ahogy meg is történt –, hogy az egyik raj a

nagy zűrzavarban hátba támadta saját előőrseit, mire azok megfordultak,és védekezni kezdtek a számukra „új” támadók ellen.

A rajok egymást lőtték. Maga a tény sokkal hamarabb felszínre került,mint ennek oka.

Épp ezért egyesek joggal feltételezték, hogy szabotázs történt. És mivel

a Legfelső

bb Parancsnokság által kiadott parancs, azaz, hogy az élő er ő

ésa kézifegyverek segítségével elfoglalni az ű rhajót bármekkoraemberveszteség árán, akkor már rég kiszivárgott, természetesen voltakolyanok, akik már nem akartak engedelmeskedni a parancsnak, bármilyenerővel is sulykolták beléjük, hogy parancsot tagadni a legsúlyosabb vétek.Még súlyosabb, mint ama eredendő bűn, ami miatt Ádám és Éva a bibliaiidőkben kiűzetett a paradicsomból. Súlyosabb még a vérfertőzés és atestvérgyilkosság bűnénél is, súlyosabb mindennél.

Egy ilyen parancsot csak az ad ki, aki nem ismeri az élet-halálskáláját. Mert minden jó állapotban lévő lény elsősorban túlélni akar.Olyan ez, mintha maga Isten adta volna ki ezt a legf őbb parancsként azidők kezdetén minden lény számára, és ez genetikusan öröklődne tovább.Mindaddig elsődleges, míg a lény túl nem jutott a határvonalon, amikor isa parancs a visszájára fordul. Ha továbbra is az Isten-hasonlattal akarunkélni, mondhatnánk azt is, hogy az Úr gondoskodott arról, hogy azok alények, akik már nem képesek túlélni, és ezért veszélyt jelentenek a fajukszámára, elpusztítsák magukat.

És, a skálát ismerve tudjuk, hogy a felső felében minden, a halál feléirányuló törekvést kemény visszavágás követ. Ezért nem csodálható,hogy az állomány azon része, amely még magasan volt a skálán,egyszerűen parancsot tagadott, és az állomány két részre oszlott. Azokra,akik már nem törődtek a saját túlélésükkel, és egyetlen stabil adatként aparancsnokság utasítását fogadták el. (Ami nem csoda, hiszen egy lény,amikor zűrzavarossá válnak körülötte a dolgok, bármilyen hülyeideológiába vagy elméletbe vagy bármibe hajlandó belekapaszkodni, ami

stabilnak tűnik számára, és azt az ígéretet hordozza, hogy kivezeti azűrzavarból, még ha valójában pont az ellenkező jét is teszi. Talán a Föld



nevű bolygó hadseregei nem fogalmazták meg ezt így, szó szerint,mindenesetre a gyakorlatban alkalmazták. Ha valaki látott már katonaikiképzést, az tudja, hogy ahogy bejön az újonc a laktanyába, mindjártbeledobják a mély vízbe. Ettől zűrzavarba kerül, és azt látja, hogy csak a

katonai rend, szervezettség és a parancsok segítségével tud kikerülniebből a kellemetlen állapotból. Így tulajdonképpen kondicionálva lesz aparancsok betartására már akkor, amikor még a tényleges kiképzés el semkezdődik.)

Tehát lehet, hogy a támadók véletlennek vélték a kialakult helyzetet, devalójában csupán arról volt szó, hogy a támadó rajok, mint csoport,leestek az élet-halál határvonala alá, és mint csoport, önpusztítóvá váltak.Hogy aztán végleg megszűnjenek csoportként létezni.

Persze, ha az okát nem is tudták, azért a Föld bolygón is volt már annyicsatározás, amiből a hadseregek tudhatták, hogy néha az állomány aparancs ellen fordul, és ezért erre is fel kell készülni…

A halálfejes brigád űrhajói mindig kissé hátrébb lebegtek az űrvadászcsatahajóknál. Az itt szolgáló emberek nem keveredtek az űrvadászegységek személyzetével.

Azt tartották róluk, hogy ők speciális feladatokra képzettkommandósok. Valójában így is volt. Speciális helyzetekre képezték őket.

Ők voltak a lézerszike az operálandó beteg testén, és eltávolították agennyes gócokat. Állományukba csak különleges képességű emberekkerülhettek. Olyanok, akik már annyira romlottak voltak, hogyamennyiben létezne erkölcsi érzékük, már rég maguk ellen fordítottákvolna a kézifegyverüket. Ők voltak az emberiség szégyene és selejtje,akik már olyan alacsonyan helyezkedtek el az élet-halál skálán, hogycsakis a pusztításra volt hajlamuk. És már annyira rossz állapotbanvoltak, hogy nem tudtak különbséget tenni pusztítás és pusztítás között.

Ők már annyira perverzek és aberráltak voltak, hogy azt gondolták,ahhoz, hogy elpusztítsák magukat, mindenkit el kell pusztítaniuk. Ésbennük még erősítették is ezt a hajlamot azzal, hogy beléjük sulykolták:ők az elit. Különbek a többieknél. A „söpredéknél.”

Persze, hogy az erejüket megérthessük, kissé alaposabban meg kellértenünk az élet-halál skálát is. Mert azt gondolhatnánk, hogy minéllejjebb kerül valaki ezen a skálán, annál életképtelenebb lesz, és ezáltal acselekvőképessége is egyre gyengül.

Valójában tényleg ez az igazság, de csak a skála legalsó – halál feletti –sávjában, amikor a lény már apátiába esett a saját sorsával, valamint



minden mással kapcsolatban. Efölött valahol dühöng, és azt mármindenki látta, hogy mire képes egy dühös ember. Építésre nem, azbiztos – ez a bizonyíték arra, hogy már ugyan leesett a határvonal alá – demég igen nagy pusztító erőt képvisel…

Szóval a halálbrigád űrhajói csendben várakoztak az űrvadász flottamögött. Aztán, amikor megkapták az utasítást, megközelítették a flottát,majd körül is fogták, ezután pedig rajaik beáramlottak az idegenűrhajóba, és bombáikkal elpusztították a kudarcba fulladt űrvadászállományt.Ők már nem finomkodtak, hiszen a hadvezetőség rájött, hogy

választaniuk kell. Vagy az űrhajóra lesznek tekintettel, vagy alegénységére. A legénység pedig jobban érdekelte őket, hiszen ki tudja

mennyire sérült a hajó, lehet, hogy nem tudnak mit kezdeni vele.Az ezt követő támadás már sokkal összehangoltabb volt, és élőerőneknem sok szerepe volt benne.

Nagy erejű bombák robbantak a folyosón, szanaszét szaggatva afémfalakat.

A fegyver működésbe lépett, és átcsoportosította a folyosókat. Depersze ez csak időlegesen segíthetett, addig csinálhatta, míg el nem fogy ahajót alkotó falak összes modulja.

Ezért hát kibocsátotta magából a Végriadó telepatikus szignálját, majdamikor jelzőberendezései azt közölték vele, hogy a legénység utolsó tagjais elhagyta az űrhajót, beszüntette harci működését.

Persze ez nem azt jelentette, hogy most csak áll és vár. Nem.Szétszerelte magát, eközben pedig a csata minden pillanatát rögzítettetöbb ezer mikroszkopikus nagyságú memokristályba.

Száz apró hordozóberendezés állt rendelkezésére, ezekbe töltötte akristályokat, aztán kilőtte őket a világűrbe.

A feladata véget ér.

A memokristáyok hordozóegységei szanaszét száguldottak az éterminden irányába. Bár álcázva voltak, nem kerülhették el az űrvadászegységek figyelmét. Míg gyalogosaik a Holdon partraszálló, csaknemtucatnyi idegen űrhajósra vadásztak, tüzéreik a menekülő apróhordozóegységeket lőtték.

Amelyeket pedig ők nem találták el, azok szétporladtak a hadműveletiterület köré vont energiamezőben.

És a támadók ezzel azt hitték, hogy vége is.

Mert nem ismerték azt a tervet, amely a fegyvert mozgatta.A Szövetség egyik legféltettebb titka volt, még maguk az űrhajósok



sem tudtak róla. Ők csak annyit tudtak, hogy amennyiben aktivizálják afegyvert, a világegyetem egyik legtökéletesebb pusztító gépezetétszabadítják az ellenségre. Ha pedig a fegyver nem boldogulna azellenséggel, akkor időben riasztja őket. Ennyi, és nem több.

A többi titkot csak a fegyvergyártó cég ismerte. A hordozóegységeklétrehozásával egyetlen cél mozgatta csak őket. A fegyver tökéletesítése.Mert a túlélés érdekében nem csak építeni, hanem olykor pusztítani is

kell. Ami azt jelenti, hogy az organizmusok és a csoportok az élet-halálskála magasabb fokain is rendelkeznek pusztító erővel. Ugyanakkorával,vagy talán még nagyobbal, mint a skála alsóbb fokain lévők. A különbségcsupán annyiból áll, hogy fent szabadon döntenek abban, hogy szükséges-e pusztító erőt alkalmazni, lent viszont bármilyen cselekvés csakis és

kizárólag pusztításban képes megnyilvánulni.Ezért egy magas szintű lény vagy csoport is képes arra, hogy apusztítást tűzze ki célul.

A fegyver akkor készült, amikor nagyon is szükség volt rá a túlélésérdekében.

Az alkotóknak két céljuk volt. Az egyes a pusztítás. A kettes atökéletesítés a még jobb pusztítás érdekében. Ehhez információ kellett. Alegjobb információt pedig azok a csaták szolgáltatták, ahol a fegyver nemtudott helyt állni.

Meg kellett oldani hát, hogy innét is eljusson az információ azalkotókhoz.

Erre kellettek a hordozó egységek. Ők voltak az első fázis.Amennyiben megsemmisültek, következett a második fázis. A többezernyi memokristály csendesen sodródott az űrben. Azok, amelyek nemsemmisültek meg a kozmosz fenyegető veszélyei közepette, mondjukelégve egy-egy bolygó légkörében, vagy esetleg örökre foglyul ejtve egyolyan bolygó gravitációjában, melynek nem volt légköre – na tehát, ha

ilyesmik nem történtek vele, és az űrben száguldozó különböző nagyságútörmelékek sem pusztították el, akkor szépen fokozatosan elkezdte magaköré gyű jteni az űrtörmeléket.

Itt az idő nem számított. Csak az, hogy a több ezer memokristálybólegy épségben jusson el a fegyvert készítő cég kutató tekintetéhez.

Mikor elég törmelék gyűlt már össze, akkor energiát kezdett gyű jteni,amivel ezt megmunkálhatja. Egy apró chip működésbe lépett, és arendelkezésére álló anyagokból létrehozott egy új hordozóegységet, ami

aztán a memokristályban lévő csillagkatalógus segítségével betájoltamagát, majd fénysebesség fölé gyorsulva elindult a beleprogramozott



útra.És a nagy számok törvénye alapján egyikük valami módon mindig

elérte célját…

Persze, amikor az utolsó csata lezajlott a Hold felszínén, ezek amemokristályok még látszólag élettelen molekulákként lebegtek a ridegsziklahalmot körülölelő, mély sötétségben.

Már amennyiben lehet csatának nevezni azt, ami történt. Mert inkábbvadászat volt. Az idegen űrhajósok egyszer csak megjelentek a hajójukmellett. Jármű nélkül voltak, talán azt hitték, hogy így észrevétlenebbekmaradhatnak.

De nem így történt. A halálfejes brigád egységei azonnal lecsaptak

rájuk. Speciális fegyvereket tartogattak erre az alkalomra, amely hálót lőttki magából, amibe az idegenek belegabalyodtak, mint bogarak a pók

hálójába. De hát nem is csoda, hiszen a háló megalkotásához pontosan apók „szövetének” anyaga és szövőmestersége járult alapul, amitaprólékos gonddal elemeztek, majd tökéletesítettek, hogy alkalmassáváljon űrbéli viszonyokra is.

Persze az űrhajósok lézerfegyvereikkel megpróbáltak kiszabadulni aragacsos anyag fogságából, de minél jobban mozgolódtak, az annál

jobban rájuk ragadt, ellenfeszülve a szkafanderek végtagjainakcsuklórészeiben lévő szervomotorok erőfeszítéseinek. Melyekteljesítményéhez persze azért kevés volt egyetlen darab ilyen háló, de háta támadók nem fukarkodtak velük, bőséges készletek álltak arendelkezésükre, és egyenesen erre az alkalomra tartogatták az összeset.

Addig lőtték áldozataikra a hálókat, míg azok mozdulni bírtak.Egyébként a háló alapjában véve egy öklömnyi műanyagkapszulábanhelyezkedett el, valami folyadékban úszkálva, ami megakadályozta azösszeragadását. Aztán kilövés után a kapszula felrobbant, a háló pedig

szétugrott teljes terjedelmére. Ezután ragadt csak.Mivel pedig a Szövetség, alapvetően békeszerető civilizáció lévén, nem

szerelte fel űrhajójának szkafandereit önmegsemmisítő berendezésekkel,sem pedig az emberi állományt különböző fogba építettméregkapszulákkal, hát sikerült az összes űrhajóst fogságba ejteni.



17. Feltámadás

Bones felébredt.Végtelen fájdalom áradt szét benne a…Hol is?Nem, nem a testében, mert azt meg pont nem érezte. Mintha nem lenne

teste.Akkor viszont mi az, ami ennyire fáj?Megpróbálta lokalizálni a fájdalmat.Nem sikerült neki. Olyan volt, mintha az egész univerzum sajogna a

tudata körül.Ez hát a pokol!– Bones, mi van már, nem nyitja ki a szemét? – kérdezte egy

türelmetlen hang, amit megismert. Az ura volt az. – Hiszen már felébredt.

Bones kinyitotta a szemét. A tudata körül kavargó fájdalom, most hogytalált még egy pontot, amihez viszonyíthatta a dolgokat, egy kicsit minthaveszített volna a megfoghatatlanságából, mely eddig olyan volt, mint egyfelhő, vagy egy ködgomolyag, melyben ott pislákol az az életszikra, melya Bones nevű lény középpontja volt.

Illetve hát először azt hitte, hogy a néhai Bonesé, hiszen meghalt.Látott. Fényesség vette körül, ami először ugyanolyan alaktalannak

tűnt, mint a fájdalom, de aztán összeállt. Valami kórházi szobában feküdt.

Hm, tehát van szemem, gondolta, és maga sem értette, miérttudatosodik benne ez ilyen határozottan, hiszen eddig is volt szeme, de haéppen nem fájt vagy könnyezett valami miatt, szinte észre sem vette.

Illetve hát… izé, van füle is, mert az előbb hallotta az öregemberhangját.

Az öregember ekkor besétált a látókörébe, de olyan volt, minthavalami hologram lenne, ami csak úgy megtestesül egyszer csak valahol atérben. Bones hiába látta, nem tudta hozzá viszonyítani magát. Valamigond volt a térérzékelésével.

Próbált megmozdulni, hogy körülnézzen, és így szerezhessen még



néhány viszonyítási pontot, de nem érezte a testét. Csak azt a fájdalmat.– Mi történt? – kérdezte, és ebből rájött, hogy van szája. És

valószínűleg orra is, mert fertőtlenítőszagot érzett.Na, akkor kezdjük elölről. Van szeme, van orra, szája, füle, és most

már… igen, most már képes érzékelni a homlokát és a koponyáját is.Valamint a nyakát és most már a mellkasát is. Azon túl viszont csak afájdalom van.

– Lebénultam! – nyögte, és tényleg azt gondolta, hogy a mellkasátóllefelé béna. Azonban legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem aggódotta dolog miatt. Sőt, teljesen közönyös volt.

– Dehogyis, Bones, nem bénult le. Egyszerűen meghalt, mi pedigkicseréltük a testét egy jobbra.

– Az más – mondta Bones, és megint csak elcsodálkozott azon aközönyön, ami a lelkében volt.– Ugye nem zavarja, Bones, hogy kicseréltük azt az öreg testet egy

fiatalabbra és erősebbre, ami kevesebb fájdalmat fog okozni majd önneka jövőben – mosolygott nyájasan az öregember.

Bones ezen elgondolkodott.– Azt hiszem, nem érdekel. Csak az, hogy jelenleg is fáj.– Ó – szólt az öregember. – Miért nem szólt?Felemelte a kezét és pattintott, mire a fájdalom egy pillanat alatt

elmúlt.– Látja, Bones, a fájdalom csak ennyi. Csettint egyet az ember, és

máris vége. De hát ne csodálkozzon! A szakembereim a legjobbak avilágon. Náluk jobban senki sem ismeri az agyat. Tudják, hol azérzelemközpont, tudják hol a fájdalom-, a gyönyörközpont, és a többi.Mindennek ismerik a központját. Illetve hát majdnem mindennek. Mertarra még nem jöttek rá, hogy hol zajlik a gondolkodás, és hol tárolódnakaz emlékek. Érti, Bones?

– Talán a lélekben – mondta Bones közömbösen.– Á, badarság. Azért, mert visszahoztuk a halálból, még nem kell

mindjárt megtérnie. Na szóval, Bones, azért nem érez most semmiféleemóciót, mert kikapcsoltuk a központját. A gyógyulása érdekében.Ugyanígy ki van kapcsolva a térérzékelése is, de azt nemsokáravisszakapcsoljuk. Nos, Bones, addig van valami kívánsága?

– Nincs – mondta a férfi rövid gondolkodás után.– Semmi, Bones? – az öregember hangja mintha kissé csalódottan

csengett volna. – Biztos? Mondja, mikor volt utoljára nővel, Bones?– Majdnem olyan régen, mint ön, uram.



Az öregember arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly, és valamibosszús kifejezés jelent meg a helyébe. Nem szólt egy szót sem. Teljesenolyan volt, mintha magában számolna.

– Nos, Bones – mondta végül, visszaerőltetve arcára a mosolyt –, csak

azért kérdeztem, mert esetleg stimulálhattuk volna a gyönyörközpontot.Akár száz orgazmust is átélhetett volna úgy, hogy nem merül ki… Na, deha nem akarja!… – Az öregember elhallgatott, és a mosoly ismegváltozott az arcán.

Olyan lekezelő lett. Azt várja, hogy kérjem tőle, az megfelelő elégtétellenne neki – gondolta Bones. Csakhogy jobban gyűlölte az urát ahhoz,semhogy ezt az örömet megadja neki.

– Ugyan már, uram, hiszen én, csakúgy, ahogy ön is, már rég

elfelejtettem, milyen is egy orgazmus.Az öregember megvonta a vállát.– Nem baj, Bones – mondta. – Nemsokára felépül, és akkor majd újra

élvezheti az orgazmus minden örömét. Igazi csődör lesz, nekem aztánelhiheti. Egyébként pedig, jut eszembe, Bones, láttam az agyát, amikoroperálták. Érdekes volt, komolyan… Na persze, ha felépült, az agya is

jobb lesz, mint korábban, mert be kellett ültetnünk néhány eszközt.– Micsoda? – kérdezte Bones, de most is csak felmerült a tudatában a

gondolat, mindenféle érzelmi tartalom nélkül. Illetve hát azzal tisztábanvolt, hogy most minimum rémültnek kellene lennie, de nem volt képesátérezni.

– Fel kellet spéciznünk egy kicsit – magyarázta az öregember. – De neféljen, csakis csúcstechnológiájú cuccokat operáltunk be. Most olyanturbó lesz, hogy csak na!

– Hozzányúlt az agyamhoz?– Csak amennyire muszáj volt.– Megölte a személyiségemet.

– Azt nem, Bones… Bár be kell vallanom, szívesen részesítettem volnaagymosásban, vagy rászoktattam volna a Peepre, de ez nagybanbefolyásolta volna a kísérlet eredményét.

– Miféle kísérlet?– Ön az első, Bones, aki új testet kapott… Na de most elég a csevejből,

lesz egy kis dolga.– Dolgom? – kérdezte gúnyolódva Bones. – Hozzam be a reggelijét,

uram? Sajnos, azt hiszem, ez lehetetlen. Nem tudom mozgatni sem a

kezem, sem a lábam. Még csak nem is érzem őket. Mint ahogy melltőllefelé semmit nem érzek.



– Lehet, hogy ennek örülni fog, Bones, de a testem már nem képesfeldolgozni a szilárd táplálékot. Nemrég bejelentették az orvosok, hogy avégét járom. Ha nem így lenne, akkor most aludnék, és nem itt lennék. Ésakkor maga is még mindig a hűtőben lenne, csak holnap csináltuk volna

meg az operációt, amikor is… Na de ez most nem lényeg, mi lesz holnap.Az a lényeg, ha önnél sikerült az operáció, akkor végszükség esetén én isily módon kapok új testet. Attól függ, a serkentőszerek életben tudnak-etartani addig… addig a bizonyos időpontig.

– Miféle időpontig? Nem értek semmit…– Nem lényeg, Bones. Egyelőre nem. Az a lényeg, hogy ön most nem

érzi a testét. Az elmélet szerint azért, mert ez egy új test, és nem képeskommunikálni vele. Érti?

– Nem – mondta megátalkodottan Bones.– Az a lényeg, maga… maga… Bones, az a lényeg, hogy ön valójábanérzi a testét, csak nem tudja, hogyan kommunikáljon vele. Nekünk pedigmost az a célunk, hogy hozzásegítsük ehhez a kommunikációhoz.

– Meg van rémülve, igaz? Mert mi van, ha nem a kommunikációvalvan gond, hanem az elmélettel. És akkor itt maradok örökre bénán, mintahogy ön is, ha megoperálják.

– Bones, ön nem érzi így magát rettentően kiszolgáltatottnak? Nemszeretne minél előbb talpra állni, hogy ne függjön annyira az én

jóindulatomtól?Bones egy darabig hallgatott.– Nos? – kérdezte az öregember. Arra gondolt, ha az inasa ennyire

hallgat, akkor hathatott az érvelése.– Az érzéseimet vizsgáltam – szólalt meg akkor Bones.– És?– Nos, nincsenek érzéseim, hiszen kikapcsolták őket. Úgyhogy

abszolút nem érdekel, mi történik velem.

Most az öregember járt úgy, hogy hirtelen nem tudott megszólalni.Azonban Bones folytatta.

– Csakhogy azzal is tisztában vagyok, hogy alapállapotban minél előbbfel akarnék kelni. Úgyhogy bármit is akarnak velem csinálni, kezdjük.Úgyis mindegy már minden…

– Nos, Bones, azt fogjuk csinálni, hogy kiindulva a testének azonpontjaiból, amiket már most is érez, gyenge áramütéssel végigmegyünkaz egész testén. Ne féljen, a fájdalom már nem fog visszatérni. Mindössze

egy kis bizsergést fog érezni, ahol az áram megcsípi.– És mi a dolgom? Mondjam meg, hol érzem?



– Egyelőre még ne. Az majd a következő fokozat. Egyelőre most csakha érzi valahol a bizsergést, annyit mondjon, hogy érzem.

– Rendben…– Én most elmegyek, Bones. Lehűtik a testemet, hogy az időmet a

lehető legtovább ki tudjuk tolni. De a tudatom ébren lesz, és végig fogomkísérni a folyamatot.Bones nem válaszolt, az öregember pedig eltűnt a látóköréből. Aki

helyette jött, sokkal fiatalabb volt nála. Ami leginkább feltűnő volt rajta,hatalmas kék szeme, mely szinte foglyul ejtette azt, akikre rávetettesugarát.

A férfi mosolygott, és ez a mosoly olyan őszintének és barátságosnaktűnt, hogy Bones egy pillanatra nem tudta elképzelni, hogyan dolgozhat

ez az ember a Föld leggonoszabb és legőrültebb elméjének.A műszer, amit a férfi megmutatott, leginkább egy kis ceruzalámpára

emlékeztette Bonest.– Nos, ezzel fogok hozzáérni a teste különböző részeihez, és ha érzi a

bizsergést, akkor jelezze. Rendben?– Rendben.A férfi hozzáérintette a műszert Bones fejbőréhez.– A fejbőröm – mondta az új életet kapott inas.– Egyelőre elég csupán annyi, ha azt mondja: érzem.

– Ja persze!… Hát, érzem.– Rendben.Most a férfi néhány centivel arrébb tette a műszert.– Érzem – közölte Bones.– Remek.– Komolyan azt gondolja, hogy ezt a gyenge bizsergést érezni fogom

az érzéketlen területeken?– Nem tudhatom. Mindenesetre remélem. Majd fokozatosan haladunk.

Ne féljen, nem fog elfáradni, az agya megkap minden anyagot, amireszüksége van.

Megint arrébb érintette a műszert.– Érzem – közölte Bones, mire a férfi ismét bólintott, majd azt mondta:

– Remek.És ez így ment tovább. Néhány centiméterenként végighaladtak az

öreg néger fején, tarkóján, arcán, le a nyakán csigavonalban, majdfelváltva megérintette a két vállát, végül pedig a mellkasát. Aztán

behatoltak az érzéketlen részre.– Nem érzek semmit – közölte Bones.



A férfinak az arcizma sem rendült.– Remek – mondta ugyanúgy, mint eddig, és Bones az első pillanatban

arra gondolt, hogy a fickó félreértette, amit ő mondott.Már majdnem megismételte, de akkor a férfi azt mondta.

– Most akkor elindulunk visszafelé.És ahogy mondta is, a műszerrel visszaléptettek a feje búbjáraugyanazon az úton, amelyiken az előbb lejöttek.

Aztán megint megfordultak, és ismét lementek.– Most sem érzek semmit – közölte Bones szenvtelenül, amikor ismét

az érzéketlen területet érintették.Úgy tűnt, a férfira semmi hatással nincs a közlés. Talán neki is ki lenne

kapcsolva az érzelemközpontja?

– Remek – mondta a férfi. – Akkor most elindulunk vissza!És visszamentek.Aztán megint le, és megint fel.Aztán megint le, és megint fel.Aztán megint le, és megint fel.Aztán megint le, és megint fel.Majd megint le.Majd megint fel, és le, és be az érzéketlen területre.Az órák meg csak teltek.Bonest nem érdekelte. Nem érdekelte semmi. A férfit egy idő múlva

leváltotta valaki más. Rendkívül udvarias volt ő is.– Nem bánja, ha most én folytatom a kezelést? – kérdezte, amikor

odajött.– Nem bánom. De hát jelenleg nem érdekel semmi, hiszen tudják.

Maguk kapcsolták ki a központját.A férfi erre nem reagált, csupán mosolygott, és azt mondta:– Most akkor megint elindulunk lefelé.

És ugyanazon az útvonalon, és ugyanazon a pontokon, ahol az elődje,megérintette a férfi testét.

– Magának sincs több szerencséje, mint a haverjának – közölte veleBones, amikor ismét az érzéketlen területre tévedtek –, most sem érzeksemmit.

– Rendben – mondta a férfi. – Akkor most elindulunk visszafelé.– Rendben – ismételte Bones közömbösen.Újabb órák teltek el.

Aztán egyszer csak elkezdett oszladozni az érzéketlenség.– A fenébe – döbbent le Bones, mikor a gyomra tájékán először érezte



meg a bizsergést. – Eddig ez érzéketlen volt.– És most érzi?– Érzem, érzem. Nem olyan intenzíven, mint máshol, de határozottan

mondhatom: érzem.

És ez így ment tovább, mígnem testének egyre nagyobb területeirőlhullt le az érzéketlenség.Akkor már a felfelé vezető útjukat nem tették meg végig a fejéig, a

nyaka alján megálltak. Majd a gyomra közepén álltak meg, és ígykerültek egyre lejjebb.

Bones érzékelése egyre intenzívebb lett.De valami nem stimmelt.Először nem jött rá micsoda. De csak azért, mert az elején nem tudta

elkülöníteni a testrészeit, csak valami halvány benyomása támadt arról,hogy amit érintenek, az micsoda.De aztán ez a benyomás intenzívebbé vált.És akkor rájött.Akkor pedig már nagyon örült, hogy pillanatnyilag nem képes

érzelemre.– Uram, itt van? – kérdezte.– Itt vagyok, Bones! – válaszolt rögtön egy hang. Bár kissé

monotonabb volt, mint az öregemberé, mégis határozottan fel lehetettismerni, hogy azt imitálja.

– Mondtam már, uram, hogy ön a leggonoszabb ember az egészvilágon? – kérdezte tőle Bones.

– Mintha említette volna. Igen.– Nos, nem tudom, hol van a teste?– Egy tartályban, teljesen elmerülve a hűtőfolyadékban.– Remélem, örökre ott is marad, és meghal.– Most meg mi a baja, Bones?

– Bár csak azt mondhatnám, hogy nem sikerült a műtét. De nemtehetem. Elkezdtem érezni a testem…

– De hiszen ez nagyszerű.– És már értem, miért mondta azt, hogy igazi csődör lesz belőlem.– Érti? Akkor tényleg érzi.– Azért, mert tényleg igazi csődör lettem. Szó szerint értette: lovat

csinált belőlem.– Nem lovat, Bones. Egyáltalán nem lovat, hiszen a felsőteste és az

agya emberé. Ezt pedig úgy hívják: kentaur…



18. Szemtanúk

Az űrhajó, orrával a Hold felé fordulva, mozdulatlanul lebegett.Hátterét a csillagködök fehéren derengő foltjai alkották, de fényük kevésvolt ahhoz, hogy megcsillanjon a hajó burkát alkotó fémen. Az űrhajó

tulajdonképpen láthatatlan volt.Csakúgy, mint a többi űrvadász hajó, melyek ott lebegtek mellette,ugyanolyan fegyelmezetten, és ugyanolyan mozdulatlanul,berendezéseikkel szintén a Holdat kémlelve. Olyan volt, mintha ezt anéma mozdulatlanságot az okozta volna, hogy végignézték, mi történikott lent a felszínen egységeik katonáival, és ez olyannyira ledöbbentettevolna őket, hogy se szólalni, se megmozdulni nem tudnak.

Persze a helyzet valójában nem ez volt. Még ha jócskán voltak olyanoka hajók fedélzetén, akik tényleg teljes mértékben meg voltak döbbenve.

Ben Singer ezredes belépett a vezérlőterembe. Ez volt az első alkalom,hogy ügyet sem vetett rá senki, eddig bármikor is jött be, ugyan nemszóltak neki semmit, hiszen ő volt az egységek f őparancsnoka, viszontelég csúnyán néztek rá ahhoz, hogy tisztában legyen vele: nem látjákszívesen a vezérlőben.

Singer nem érezte magát jól az űrben. Hiába csillogott-villogott úgy azűrhajó, mintha épp ebben a pillanatban hozták volna ki az összeszerelő csarnokból, és hiába tudta róla, hogy a Föld legmodernebb berendezései

vannak rajta, mégis állandóan arra gondolt, hogy alig egy vékony héjválasztja el a mínusz kétszázhúsz fokos semmitől, és hiába tanult megolyannyira „túlélni” a kiképzésen és később az éles bevetéseken, aholaztán igazán kemény szituációk is adódtak, amit megúszni nagyon tökösdolog volt, na szóval hiába minden praktikája, itt kint egyik semműködik. Ha valami gond van, akkor egyszerűen szétrobban, mint egytúlságosan felfújt luftballon. Mert a semmivel szemben mit sem ért akommandós kése, vagy a kézifegyvere, sem a tapasztalata.

Viszont, amikor most belépett a vezérlőterembe, valami egészen másdolog aggasztotta. Az a tény, hogy nagyon is jól tudta, az űrvadász



alakulat minden egyes tagja priusszal rendelkezik. Beleértve az összesűrhajó irányítószemélyzetét is. (Na meg őt magát is.) Mikor annak idejénkirúgták az USA hadseregéből, ez a tény nem nagyon érdekelte, örült,hogy valaki a bukása után segítő kezet hajlandó nyújtani neki. Hogy

pedig még a rangját is visszakapta – amitől pedig oly méltatlanulmegfosztották – és a fizetése ráadásul a duplájára nőtt, hát ez már annyiratetszett neki, hogy még a bosszúról is megfeledkezett. Mert először kiakarta nyírni azt a félvér kurvát, amiért feljelentette. Elvégre, ha nemakarta őt, akkor miért jött el vele szórakozni. Neki aztán ne mondja megsenki, hogy mi a dörgés. Főleg ne egy ilyen kis félvér ribanc, akinek azőseit még néhány dollárért meg lehetett vásárolni annak idején arabszolgapiacon, és akkor bárki azt csinálhatott velük, amit akart.

Na szóval, ez a ribanc is csak a harmadik pofonig ellenkezett. Igaz,hogy akkor felszakadt a szája, és pár másodpercre elájult, de utánamindent hajlandó volt megtenni. És biztos, hogy élvezte is, elvégre ő aztán alaposan „kitöltötte”, amikor becserkészte neki a „negyvennégyesmagnumját”. Azt mondják azokról a nigger fiúkról, akikkel eddiglehetett, hogy mekkora farkuk van. Hát most megtudhatta azt is, hogy egyigazi, tősgyökeres amerikai pöcs azért mindennél többet ér. Jó, jó, egykicsit véres lett, az tény, de Singer először azt gondolta, hogy épphavivérzése van a csajnak.

Mikor pedig az a ribanc feljelentette, az ezredes úgy érezte, minthaelárulták volna.

Aztán elárulták a bajtársai is. Azt várta volna tőlük, hogy tussolják elaz ügyet. Elvégre mit számít egy ilyen félvér kis ribanc, aki lefekszikmindenkivel, aki szembe jön vele, és akkor, mivel feltűnősködni akar, őtmeg feljelenti.

Hát eltussolták a dolgot, az tény, mert nem vetett volna rá jó fényt aközvélemény előtt, hogy a világ legnagyobb hadseregének ezredese az

újság címlapjára kerül erőszakért. Na meg a költségvetésnek sem tettvolna jót, így hát eltussolták, őt pedig arra kényszerítették, hogy mondjonle.

Hatalmas elégtétel volt számára, hogy a magánhadsereg, amialkalmazta, sokkal modernebb volt, mint az USA hadserege. Ha nemkötelezte volna titoktartási szerződés, amit állományba vételekor írattakalá vele, hát vissza is ment volna a régi feletteseihez csak azért, hogy apofájukba röhögjön, és közölje velük, a lehető legjobb dolgot tették,

amikor kirúgták.Egy ideig az sem zavarta, hogy a többiek is rendelkeznek priusszal.



Elvégre, ha vele így kicsesztek, hát akkor velük is ugyanúgy elbánhatottvalaki.

Csak most. Csak most kezdte aggasztani a dolog.Az még nem aggasztotta, hogy az embereit halálba kell küldenie. Ez

benne van a pakliban, minden katona tudja.Akkor gondolta először, hogy valami nem stimmel, amikor a halálfejesbrigád űrhajói minden figyelmeztetés nélkül lerohanták a saját embereit.Mert akkor, bármennyire is nem érdekelte beosztottai sorsa, azért csak-csak rákérdezett, hogy mi az isten történik. A válasz pedig az volt, hogyez a f őhadiszállás parancsa.

Persze eleget szolgált ahhoz, hogy tisztában legyen vele, a politikusoknéha bizony cserbenhagyják a katonáikat. Csakhogy általában nem ilyen

nyíltan csinálják. Illetve csak akkor nem törődnek vele, ki látja, ki nem,ha teljesen biztosak benne, hogy nem lesz senki, aki el tudja mondani a

dolgot.Beleborzongott, amikor megint arra gondolt, itt, kint az űrben

mennyire sebezhetőek…

Singer a vezérlőteremben először a kémlelőablakon keresztül próbáltaszemügyre venni a halálfejes brigád űrhajóit, de gyakorlatlan szeme nemboldogult a kinti viszonyokkal.

Akkor a radar képernyő jét kezdte tanulmányozni. Ehhez már jobbanértett, és bár a távolságok mit sem mondtak neki, nagyon is jól látta, hogybizony szépen körbevették saját űrhajóit a halálfejesek.

– Valami baj van, ezredes? – lépett oda hozzá a kapitány.– Miből gondolja, hogy baj van? – kérdezett vissza Singer látszólag

közönyösen, de azért a szívébe markolt a félelem. Nem így, nem, nemúgy akart meghalni, hogy a teste a belső nyomástól cafatokra robban,amikor az űrhajó egy lézer- vagy torpedótalálat nyomán darabokra esik

körülötte.– Tudja, ezredes, csak úgy elgondolkodtam azon, mennyire titkos ez azakció – mondta a kapitány.

– Maga is tudja, hogy a legszigorúbb titoktartási kötelezettségekvonatkoznak rá – vonogatta a vállát Singer. Ezzel aztán nem árulhatott elsemmi újat a kapitánynak.

Viszont a félelem egyre jobban markolászta a szívét. Vajon mire akaraz kilyukadni? Arra, amit ő is gondol?

– Én csak arra gondoltam, ezredes, hogy senki sem tudja, hogy ittvagyunk. És ha valami történik velünk, nem is fog keresni minket senki.



– Mit akar ezzel mondani, kapitány?– Hát csak azt, hogy a történelemben nem először fordulna elő, hogy

ha valamit nagyon titokban akarnak tartani, hát akkor elhallgattatnakmindenkit, aki beszélhetne róla.

– A védőpajzs ki van feszítve, nem?– De igen.– Hát akkor nem sok félnivalónk lehet, nem tudnak elpusztítani

minket.– Lehet. Ha olyanok a fegyvereik, mint nekünk, akkor elvileg nem. Ha

viszont van valamijük, ami nekünk nincs, akkor… – a kapitányvállvonogatással jelezte, hogy mi lesz. Aztán újra megszólalt. – Vagypedig bombát rejtettek el valahol a hajón, amit bármikor élesíthetnek.

Ettől a lehet

őségt

ől az ezredes hátán – hiába próbált uralkodni magán –végigfutott a hideg, és a férfi látványosan összerázkódott. A kapitány az ő

legsötétebb félelmeinek adott hangot.– Látom, ez a lehetőség nem tölti el túlzott örömmel – mondta a

kapitány enyhe gúnnyal a hangjában.– Tudja ön, mennyibe kerülhetett ez az űrhajó?– Pontos értéket nem tudok mondani – rázta a fejét a kapitány.– És úgy hozzávetőleg?– Hát… Akár még milliárdokba is.– És gondolja, hogy csak úgy tönkretennék, a mi kedvünkért?– Nem tudom, hogy annak, aki az egész akció mögött áll, mit ér meg a

hallgatásunk. De ahogy egyre inkább töröm rajta a fejem, úgy gondolom,ez a játszma sokkal jelentősebb, mint amit még képesek lennénkfelfogni… Akinek sikerül technológiára vonatkozó adatokat kiszedni azidegenekből, az lesz a világ ura. Ehhez képest pedig néhány milliárddollár, meg pár száz ember mit számít? Ha nekik lennék, én kinyírnékminden szemtanút.

Singer meg volt győzve. Viszont egyelőre nem tudta, mit mondjon, háthallgatott. Ezt a kapitány félreérthette, mert újra beszélni kezdett:

– Persze az is lehet, hogy nem bombáról, hanem mérges gázról vanszó. Ez sokkal egyszerűbb, bár bizonytalanabb is, mert könnyebb ellenevédekezni. Én bombát alkalmaznék. Egyszerű, hatékony, és nem kellutána takarítani.

– Hova helyezhettek el egy ilyen bombát? – kérdezte hirtelen azezredes.

– Ha elég erős, bárhova. De ha óvatosak voltak, akkor a reaktortérbe.– Az emberei képesek megtalálni?



– Igen… Viszont ők ismerik a reaktort, és nem fognak olyan területrebemenni, ami sugárfertőzött, és megölné őket.

– Vagyis?– Valaki olyat kell beküldeni, aki nincs tisztában a reaktor

veszélyességével.– Hát, mivel ez a reaktor annyira eltért a hagyományostól, nem lesznehéz olyat találni. Maguk csak keressék meg a bombát… amennyibenvan, aztán szóljanak. A többi az én dolgom.

„Ki van öntudatánál?”„Én igen.”„Én is”„Én is.”„Meg én is…”„Remek” – nyugtázta a kapitány, mikor sorban egymás után

bejelentkezett mindenki.„Megsérült valaki?”Mivel most nem jött választ, ez azt jelentette, hogy nem. Vagy

legalábbis egyikük sem tud sem arról, hogy a saját űrruhája megsérültvolna, vagy pedig, hogy másé.

„Tud valaki mozogni?”

Most sem jött válasz.„Kár… Na mindegy! Kapcsolódjunk össze, és a leger ő sebb telepaták,

mint a herceg, a navigátor, a KEIT (Különleges Egységek Irányító Tisztje)a doki meg én állítsunk fel egy er ő teret. A többiek pedig elemezzék ki ezt avalamit itt rajtunk, és tüntessék el!”

Összekapcsolódtak, mint akkor, amikor az üzenetet is átküldték azellenség gondolatpajzsán keresztül. Csak most arra használták a tudatukáltal gerjesztett energiamezőt, hogy áthatolhatatlan erőteret vonjanak a

testük köré. Ezalatt pedig a második csoport kapcsolatba lépett a„pókhálóval”, energiát közölt vele, mire az elkezdett olvadozni.

– Hadnagy úr, nem tudunk továbbmenni! – mondta csodálkozva ahalálfejes szakasz felderítő je.

Felettese kivált a Holdat borító sötétségből, és odalépett mellé.– Mi az, hogy nem tudunk továbbmenni? – értetlenkedett.– Valami erőtér van itt.

– A mű

szerek nem jeleznek semmit.– Akkor is itt van.



– Hol?– Itt, itt. Pontosan előttünk.A hadnagy előrenyúlt, hogy megtapogassa maga előtt a semmit. A keze

láthatatlan falba ütközött.

Gyorsan visszakapta, elvégre bármilyen erős páncélzattal látták el azűrruháját, az azért még mindig baromira sérülékenynek tűnt ahhoz képestaz erőhöz, amit a világegyetem nagyságánál fogva képviselt, és ami, úgyérezte, szinte össze akarja nyomni őket.

Aztán összeszedte a bátorságát, és újra kinyúlt, hogy megtapogassa azerőteret. Arra gondolt, hogy valamikor majd lesznek olyanok, akikannyira hozzászoknak az űrbeli viszonyokhoz, hogy egyáltalán semmifélsz nem lesz bennük, ugyanolyan magabiztossággal fognak itt kint a

semmiben mozogni, mintő

a Föld nagyvárosaiban, vagy dzsungeleiben.Bizony így lesz, bármilyen hihetetlennek is tűnik a gondolat, akkor isígy lesz, még talán ők is így viselkednének egy idő után, amikorhozzászoknának az űrhöz.

A tömör és érzékelhetetlen fal bizony az útját állta, és mivel aműszerek tanúságai szerint nem szabadna ott lennie, meglehetősenidegesítette. Azt gondolta, nem okozhatnak majd meglepetést számukraaz idegenek. Már csak azért sem, mert azok, akik elküldték erre az útra,azt állították, hogy mindenre fel vannak készülve.

Rácsapott a falra, de az akkor sem engedett, és mivel az űrruhameglehetősen letompította a tapintásérzékét, még azt sem tudtamegállapítani, hogy milyen kemény a fal. Csak azt, hogy ott van, és nemengedi őket tovább, pedig pár lépésre látta maga előtt a fekvő alakokat.Illetve hát csak az elmosódott körvonalaikat, hiszen az a csomó„pókháló”, amit rájuk lőttek, teljesen belepte őket, egészen bizonytalannátéve a kontúrjaikat. Na meg az is igaz, hogy az, amit ő néhány lépésnekgondol, az nem biztos, hogy valójában is néhány lépés, hiszen itt nincs

levegő, így olykor mérföldekre lévő dolgok is úgy tűnhetnek, minthaközvetlenül előttük lennének.

Na de pont ezért vannak a műszerek. Azokat aztán nem lehet illúziókbaringatni.

Ránézett hát a műszerekre.Vagy mégis, gondolta dühösen.Azok az átkozott műszerek nem jeleztek semmit.Akkor viszont akármi is lehet a helyzet. Az is lehet, hogy ez az egész

valami illúzió, és csapdába csalták őket. Talán az a védelmi rendszer, amiúgy szétzilálta az űrhajóba hatoló egységeket, most valami új taktikába



kezdett, és illúziókkal akarja megbolondítani őket.Jelentette a dolgot az akciót irányító őrnagynak.– Már pedig ott vannak – válaszolt az néhány pillanat múlva. – A mi

műszereink jelzik őket. Valahogy hatoljanak át az akadályon.

A hadnagy irigykedve gondolt arra, hogy felettese, miközben kiadjaparancsait, kényelmes biztonságban meresztgeti seggét a csapatszállítóhajó kommunikációs központjában.

Azonban csak ennyit mondott:– Igenis, sir. – Aztán a felderítő felé fordult. – Hallotta az őrnagy urat,

küzdjek le az akadályt!Mikor pedig az emberek nekiálltak összeszerelni a lézerágyút,

visszahúzódott a hátvéd elé, hogy minden oldalról körül legyen véve.

Csak így érezte biztonságban magát.– Az ágyú harcra kész! – jelentette a felderítő.– Csak csinálja, csinálja, essünk túl ezen a dolgon, aztán húzzunk

vissza a hajóra!A tér előttük megtelt halálos, de érzékelhetetlen energiasugarakkal. Na

persze csak annak volt érzékelhetetlen, aki nem nézett a műszerekre, mertott aztán repesztettek felfelé a digitális számok, egyre nagyobb értékeketmutatva.

Na meg persze annak is igencsak érzékelhetővé válna a dolog, akivalami miatt besétálna a sugárnyalábba.

Mindenesetre a műszerek is csak annyit jeleztek, hogy a lézerkiáramlott, de hogy mi lett vele, azt már nem.

– Történt valami? – kérdezte az őrnagy.– Őrmester? – adta tovább a labdát a felderítőnek a hadnagy.– Nem tudni, uram. A lézer nekicsapódik a falnak, de hogy utána mi

lesz vele, azt nem jelzik a műszerek.– Uram, ott fönt mit mutatnak a műszerek? – kérdezte meg akkor a

hadnagy a felettesétől, és reflexszerűen az égnek fordította a fejét, minthaígy láthatná az űrhajót. Pedig nem látott semmi mást, csak a csillagokat,és a szkafandersisak peremét, mert hát az nem hajolt vele hátra, maradtúgy, ahogy volt.

– Mintha növekedne a fal ereje – közölte az őrnagy. – Mintha a lézerenergiája hozzáadódna a védőerőtérhez… De bármit csinálnak, nincsmeghatározható kiindulópontja… Azt hiszem, a tudatukkal gerjesztik azenergiát… Hm… Legalábbis az eligazításon kapott instrukciók alapján ez

is lehet a helyzet.– És most mit csináljunk, sir?



– Lő jék tovább!Így hát lőtték tovább.Aztán a fal hirtelen kiterjedt, és megütötte őket. Persze abban a

pillanatban nem tudták, hogy ez a fal, hiszen a műszereik még most sem

jelezték, csak azt az iszonyú erejű ütést érezték, ami arrébb penderítetteőket és a lézerágyút.

Ahogy az ágyú fordult, a láthatatlan sugár puhán kettévágta az egyikraj mind a tíz emberét, majd egy sziklát is, ami rázúdult a hátvédre. Óriásivolt a zűrzavar, emberek üvöltöztek, a levegő sziszegve áramlott afelsértett űrruhákból, és por kezdett lassú, méltóságteljes mozgássalszitálni, ami aztán az alacsony gravitáció miatt csak sokára, nagyonsokára fog leülepedni.

– Mi az isten… mi az isten történik ott lent? – üvöltött bele aző

rnagy akommunikátorba. – Hadnagy!…A hadnagy nyelt egyet. Először azért nem tudott válaszolni, mert a

rémület a torkán akasztotta a szót, aztán pedig azért, mert épp ahányingerével küszködött. És akkor még nem is látott mindent, hiszen akettévágott embereket eltakarta az űrruhájukból sziszegve kiáramlólevegő által felkavart por. Ő csak azt látta, hogy az egyik embere üvöltveés folyamatosan pörögve kirepül a csillagközi térbe. Mikor az erőtérkiterjedt, akkora ütést kapott, ami elég volt ahhoz, hogy legyőzve a Holdgyenge gravitációját, elérje a szökési sebességet, és elhagyja a felszínt.

A hadnagy tudta, hogy amennyiben a férfi saját erejéből nem tudvisszatérni, vagy pedig nem tudja becélozni az egyik űrhajót, akkor végevan. És nem is ez a legszörnyűbb, hanem az, hogy ezeken a páncélozottszkafandereken már nem fért el a kézi hajtómű, így bárhogy is akarmanőverezni ott kint, saját életet adó, drága levegő jét kell majdelhasználnia rá.

És emiatt a hadnagy már nem is tartotta olyan szerencsésnek a fickót,

azzal a másikkal szemben, aki szintén akkor ütést kaphatott, mint emez,csak épp rossz helyre, mert az erő a sisakját találta telibe. A férfielszáguldott mellette, nekivágódott a lézertalálat nyomán kettéomlósziklának. Ugyan egy helyen felszakadt a légtartálya, de ez a belőlekiáramló gáz segített neki abban, hogy gyorsabban talpra álljon, és ígyépp elkerült egy kisebb sziklát, ami különben a fejét lapította volna szét.

A hadnagy érte nyújtotta a kezét, hogy elrántsa onnan, és segítsen nekirendbe hozni a felszerelését, hiszen most minden másodperc számít.

Hatalmasat rántott a férfin, mire az egészen közel került hozzá, a sisakjukszinte összeért.



Akkor vett észre szerencsétlen flótás sisakján valami furcsát. Valamiködszerű dolgot.

– Jé, mi ez? – mutatott rá. Aztán már rájött. – A rohadt életbe, elrepedta sisakod!

Látta a fickó rémült tekintetét. Látta a mozdulatot is, ahogy felnyúl asisakhoz, hogy visszafogja az immár onnan is áramló levegőt.Valahol a lelke mélyén tudta, hogy nem fog neki sikerülni. De azért

még remélte, hogy téved.Nem, nem tévedett. A fickó hiába próbálta összefogni a páncélüveget,

az előző mellett megjelent egy másik repedés is, majd egy harmadik,majd egy kereszt repedés. Aztán kipattant egy darab üveg, egyenesenneki a hadnagy sisakjának, aki hátrahőkölt, és már el volt készülve, hogy

na most majd neki is mindjárt szétrepedezik a sisakja.Ami persze nem következett be, hiszen sokkal, de sokkal nagyobbütésre hitelesítették.

Majdnem akkorára, mint amekkorát az a szerencsétlen kapott, aki mostmár egyfolytában üvöltözött, és hiába tapasztotta be a lyukat kesztyűskezének ujjával, a tönkretett páncélüveg továbbrepedt, majd egyszer csakszétrobbant.

A hadnagy pedig láthatta, amint emberének a belső nyomástólfelpuffad az arca, majd kiugranak a szemei a gödrükből, és felrobbannak,mint ahogy az egész fej egy gőzölgő, húscafatokat árasztó romhalmazzávált, ami mögül az arc jellegzetes csontváza kandikált rá.

Tovább nem bírta nézni, mert rosszul volt, és attól tartott, ha elkezdöklendezni a szkafanderen belül, akár még megfulladhat. A tervezőkugyan azt mondták, hogy ez nem lehetséges, de immár nem volt képesmegbízni bennük, hiszen azt is mondták, hogy a páncélüveg semmilyenkörülmények között sem robbanhat szét.

Azaz, amit most látott, az, ami semmiképp, de semmiképp sem

történhetett meg.Hogy pedig a hulla mit szól ehhez, az már egészen más tészta.

– Talán jobb lett volna, ha hagy meghalni, uram!– Mi a baja, Bones? Hiszen nem érezhet semmit.– Nem, uram, érzelmeim még mindig nincsenek, ez tény. Viszont

tudom, hogyan fogom érezni magam, amikor visszatérnek. Ha ugyan nemveszi el tőlem őket örökre… Bár, azt hiszem, rájöttem… rájöttem, hogy

miért nem fogja elvenni tőlem.– Mit mond?



– Azt mondom, hogy szüksége van az érzelmekre. Ez a hatalmánakalapja. Mert csak azokat tudja manipulálni, akiknek vannak érzelmeik.Akik féltenek valakit, vagy valamit, és ezért hajlandóak olyankompromisszumokra, amikre egyébként nem lennének.

– Ne filozofálgasson itt nekem, maga hálátlan. Még azt sem tudjafelfogni, mekkora ajándékot kapott.– Miféle ajándékot? Beköltözhetek egy pajtába? Vagy esetleg

cirkuszban fog mutogatni? Nos?…– Mi hasznom származna ebből, maga szerencsétlen?– Talán csak így tudja kiélni a perverz hajlamait.– Nem csodálom, Bones, hogy félreért. A történelem nagyjait általában

félreértették.

– Mint például Hitlert?– Ugyan már… ugyan már! Régen volt már az. Talán meg semtörtént…

– Nem, mi?– Miért, Bones, maga ott volt? Nem is élt még akkor. Mint ahogy én

sem. És senki más sem. Bármi is történt, az már a múlté. Talán nem istörtént semmi, csak felfújták a dolgot. Az emberek unalmukban, na megazért, hogy figyeljenek rájuk, sok mindenre képesek…

– Például intenzív fogyókúrába kezdenek egy Auschwitz nevű helyen?– Bones, Bones, hagyjuk már ezeket a régi dolgokat. Ez a múlt. Én

pedig a jövőről beszélek önnek. Az én világomról. Egy új világról. Agenetikus mérnökeink képesek lesznek rá, hogy létrehozzák a legendákmitikus élőlényeit…

– Kentaurokat, küklopszokat?– Igen, igen.– Vagy netán óriásokat, törpéket?…– Igen. És ha megnyílt az út a csillagok felé, hát ott is megvalósíthatjuk

ugyanezt. Látom, kezdi már érteni, Bones.– Csupán annyit értek, hogy maga az, aki unatkozik. És elég pénze van

ahhoz, hogy megvalósítsa a bomlott elméjének legvadabb elképzeléseit.Legalábbis itt a Földön biztosan.

– Bones, most már végképp elég volt. Ezúttal már tényleg túl messzirement. Meg fogom büntetni a pimaszsága és a hálátlansága miatt. Úgyélhetett volna az új paradicsomban, mint hal a vízben…

– Vagy, mint ló a mezőn.

– Ej, mit van már úgy oda! Hajthatta volna a jobbnál jobbkentaurlányokat. Ismeri a mondást, nem? Nagy szerszám, nagy élvezet.



Magának pedig aztán hatalmas van, nekem elhiheti… De nem, magánakaztán semmi sem jó… Egy arénában fog megrohadni, Bones. Mikor majdmagára eresztjük a tigriseket, kíváncsi leszek, hogy akkor is úgy elakarja-e majd dobni az életét…

– Eleget hallottam már. Kész horror ez az egész. Egyet áruljon márcsak el! Mit akar még az idegenektől? Eddig azt hittem, hogy acsillagközi utazás technológiáját akarja megszerezni.

– Ez így is van, Bones.– Na de ez hogyan segít majd magán? Hogyan segít kikelni a

hibernátorból? Mi az összefüggés?– Nem is olyan ostoba maga, Bones. Na de hát jó ideje szolgál már

engem, ragadhatott valami magára… Nos, igaza van. Akarok még

valamit. A génjeiket akarom. Egyetlen sejtre van már csak szükségemahhoz, hogy a saját génprogramunkat beindíthassunk. Már tudjuk, hogyanmanipuláljuk a sejteket. Viszont az idegenek sokkal előrébb járnak márebben. Talán évezredek kellenének ahhoz, vagy esetleg még több, hogyaz ő színvonalukra elérjünk. Viszont ha az ő genetikai programjukathozzáadjuk ahhoz, amit már mi tudunk, akkor minden megoldódott. Haazt a gyorsaságot vesszük alapul, amire az ő sejtjeik képesek, a miklónozó felszerelésünkkel akár napok alatt egy egész hadsereget képesekvagyunk megteremteni, Bones. Egyetlen sejt hiányzik már csak ahhoz,hogy én és a teremtményeim benépesíthessük a galaxist…

A Jegesember kinyitotta a szemét, aztán néhány másodpercig csakbámult fel az égbolt irányába.

Egészen addig, míg Harry Bocken rémült arca el nem takarta előle alátványt.

– Mi történt? – kérdezte a hasonmás.– Azt hiszem, az a szar túl közel volt az agyhoz, és amikor kiégett,

ingerelni kezdte a szöveteket. Remélem, nem okozott maradandókárosodást!Nos, ezt a hasonmás is nagyon-nagyon remélte.– Tudsz mozogni? – kérdezte Harry, és segített a férfinak felülni.– Fáj a fejem! – mondta az. – Rohadtul fáj. Nincs valami

fájdalomcsillapítód?Természetesen tudta, hogy nincs a férfinek, hiszen Harry Bocken utálta

a gyógyszereket. Mindenféle gyógyszert.

Mindazonáltal csak így csalhatta ki a férfi whiskyjét, amire olyannyiravágyott, mintha az élete függene tőle. Nagyon régen nem ivott már egy



kortyot sem, az utóbbi években sajnos őt tartották a hűtőben, nem pedigvalamiféle jó skót vagy ír whiskyt.

– Nincs – mondta Harry. – De szerzek.– Ugyan már, haver, azért most nem kell elrohannod – kapott a férfi

karja után a hasonmás. – Jó lesz valami pia is.Ha Bocken gyanakodott is, hogy mire megy ki a játék, nem szólt egyszót sem, inkább segített felállni a Jegesember nek, majd miutánkörülpillantott, nem jár-e arra valami eltévedt járókelő, akinek feltűnhet aközjátékuk, odatámogatta a furgonhoz.

– Ülje le, cimbora! – mondta előzékenyen, majd miután a Jegesember leült az autó szegélyére, ő felugrott a raktérbe, hogy nemsokára a jófélewhiskyjével térjen vissza.

Leslie szájában összefutott a nyál. Olyan heves mozdulattal kapta ki atechnikus kezéből az üveget, mintha az élete függne a ned ű elfogyasztásától.

Ajka a flaskára tapadt, és mohón döntötte magába az erősgabonapálinkát. A szesz végigáramlott a torkán, le a mellkasán,felforrósította a gyomrát, egész lényét.

Mikor befejezte az ivást, szinte dorombolt a teste a gyönyörtől, mintegy macska, akit épp megsimogattak.

– Hú, de jó pia ez – mondta.– Az – bólogatott Bocken. – Most már jól vagy?– Határozottan.Erre Bocken kikapta a kezéből a flaskát, visszatekerte rá a kupakot, és

eldugta a háta mögé.– Annyira azért még nem vagyok jól! – méltatlankodott a hasonmás.– Elég volt a piából – ellenkezett Harry. – A fene tudja, lehetséges,

hogy nem sikerült kiégetnem még a bomba vezérlőchipjét, és az alkoholvalami gondot okoz.

– Sikerült kiégetned – közölte vele a hasonmás. – Éreztem, amikorszétolvadt a fejemben. Talán még az agyam egy részét is sikerültszétégetned. Kurvára fájt.

– Az agy az nem fáj. Morbid módon pont ez az egyik olyan szerv,amiben nincsenek érző-idegvégződések, és így nem képes fájni. Ha fájt,az csak azt jelenthette, hogy ingerelte az agyhártyát.

– Na ne mondd, nagyokos! – gúnyolódott Leslie Porter, és akkor végreHarry is rádöbbent, hogy jónak tart kiselőadást az emberi szervezetről,

hiszen a másik szinte minden egyes négyzetmilliméterét ismerte.Ismernie kellett, hiszen annak idején azért fizették, hogy minél



hatékonyabban, egyszerűbben és gyorsabban képes legyen elpusztítanivalakit. Azok pedig, akik terrorista elhárítással foglalkoznak, igencsak jólkiképzik az embereiket.

– Na mindegy – legyintett Bocken. – Mozgasd meg magad, hogy

lássam, mindened rendben van-e.A következő percek azzal teltek, hogy a Jegesember ide-oda mozgatta,tekergette minden egyes testrészét, amit csak tudott.

– Hát nekem úgy tűnik, rendben vagy – vonogatta a vállát Bocken. –Bár ezt műszer és tesztek nélkül nehéz száz százalékosan megállapítani.Ha akarod, elküldelek valakihez…

– Nem – rázta a fejét a hasonmás. – Teljesen rendben vagyok.– Hát akkor jó. És most mit tervezel? Hogyan tovább?

– Azt reméltem, segítesz nekem összeszedni egy kommandót.Harry Bocken az órájára pillantott.– A célpont? – kérdezte gyakorlatiasan.– Ott van a sivatag kellős közepén. Egy kastély, az alatta lévő

óvóhellyel.– Feladat?– Bemenni, és bekapcsolni az önmegsemmisítőt, ami aztán a levegőbe

repíti az egész kócerájt.– Megbízó?– Az én vagyok.– Igazán? És mivel tudsz fizetni?– Egy meleg köszönömmel.– Ó, ez nagyszerű. A fiúk biztos tolongani fognak, hogy részt

vehessenek az akcióban. Talán egy kissé túlságosan lehűtöttek azok a fiúkott a kastélyban, és az agyadra ment, nem?

– Te is jöttél, amikor hívtalak – jegyezte meg a Jegesember.– Az más. Kíváncsi voltam, hogy tényleg te vagy-e. Na meg

törlesztettem egy régi adósságot.– Nos, a fiúk közül többen még kíváncsibbak, mint te. És olykor-

olykor az ő seggüket is kimentettem egy-egy golyózápor kellősközepéből.

Bocken ingatni kezdte a fejét, mintegy jelezve ezáltal, hogy talán igazavan a másiknak, és ha felhánytorgatja a régi dolgokat, a fiúk közül majdnéhány eljön, hogy rendezze a számlát, és segít neki.

– Fegyverek? Szállítóeszköz? – érdeklődött hát tovább gyakorlatiasan

a technikus.– Ó, igen – bólogatott vidáman a hasonmás. – Ezekre mind szükség



lesz.– Azt én is tudom, cseszd meg, hogy szükség lesz rájuk, na de honnan

a büdös francból szerzed meg őket?– Gondoltam, majd ebben is segítesz.

– Nem kérsz egy kicsit túl sokat? – kérdezte meg Harry kisséingerülten. – Az igaz, hogy egyszer kihúztál a csávából, de most én iskihúztalak, úgyhogy kvittek vagyunk. Nem tartozom neked mársemmivel.

– Ez igaz. Kvittek vagyunk. Viszont annak idején én sem tartoztamneked semmivel, mégis segítettem rajtad. Ha csak azokon segítenénk,akiknek tartozunk, akkor elég kevesen élnének túl egy-egy akciót, nem?Azt meg nem várhatod, hogy kiraboljam a saját laktanyámat. Abból

iszonyú balhé lenne.– Pedig már épp akartam javasolni. És akkor még embereket semkellene összeszedned. Egyszerűen kivezényelnénk az állományt, mint egyhadgyakorlatra, és neki a melónak…

– Ugyan menj már! Ezt te sem mondod komolyan. Öt percen belülmindenki tudna róla, akinek nem kellene.

– Na jó! – sóhajtott Harry, miután ismét az órájára nézett. – Üssekavics, megnézem, mit tehetek. Találkozzunk holnap ugyanitt,ugyanekkor. Oké?

– Nem, nem oké – rázta a fejét a hasonmás. – Ma kell lépnem, mert harájönnek, mit csináltunk a bombával, akkor ők jönnek értem.

Harry Bocken arca megnyúlt a csodálkozástól.– Azt akarod mondani, hogy még ma útnak akarsz indulni a

kommandóval?– Persze. Az idő ellenem dolgozik. Most azonnal lépnem kell,

különben semmi esélyem.– Hát, barátom, te aztán nem semmi vagy… Na de mindegy. Annyit

mondhatok, ha sikerül összeszedned a kommandót, és sikerül rávenni afiúkat, hogy még ma útnak induljanak, hát én megszerzem neked aszükséges haditechnikát. Ingyen és bérmentve.

A hasonmás ettől teljesen felvidult.– Sokba fog ez neked kerülni – mondta, mire Bocken megrázta a fejét.– Szerintem pedig nem fog semmibe sem kerülni.A hasonmás szélesen elmosolyodott.– Rendben, elfogadom. Használhatom a videofonodat?

– Érezd otthon magad! – intett Harry a furgon belseje felé.Mikor pedig a hasonmás nem láthatta, megcsóválta a fejét.



Szegény, szegény Leslie – gondolta. – Valamit nagyon elcsesztek azagyában azok a seggfejek, miközben kísérleteztek vele.

– Megvan a bomba! – hallatszott a kapitány hangja a

kommunikátorból.Hát mégis – gondolta az ezredes, és elfogta a düh. Bizony jó alaposanátvágták őket.

– Rendben – szólt bele a kommunikátorba. – Küldöm az emberemet.– Inkább egy bombaszakértőt küldjön!– Tessék?– Nem a reaktornál van.– Hanem hol?

– A legénységi szálláson.– A legénységi szálláson? Ennek nem sok értelme van, hiszen az mostüres. Na meg az akcióról nem sokan fognak visszatérni.

– Hát igen – mondta a kapitány. – Talán azt gondolták, itt fogjuk alegkevésbé keresni.

– Vagy talán nem így tervezték az akciót… Na mindegy. Mindjárt ottleszek.

– Van bombaszakértő je?– Nincs. Mi a fenének hoztunk volna magunkkal bombaszakértőt?

– És akkor mi lesz?– Megnézem én. A kiképzésbe annak idején beletartozott a terrorista

elhárítás is, és akkor szét kellett kapnunk néhány bombát.– Gondolja, hogy ezt a tudást most, itt, képes lesz használni?– Honnan tudhatnám?Miközben egymással beszélgettek, az ezredes már el is indult, végig a

kihalt folyosókon a legénységi szállás felé, ami jelenleg ugyanolyanüresen árválkodott, mint az űrhajó többi része. Az a néhány ember, aki

nem szállt le a rajokkal, az most itt fent végezte a munkáját.A legénységi szálláson, a kapitányon kívül, még az irányítószemélyzetkét tagja volt jelen. Mind a hárman meglehetősen rémültnek tűntek, ésizzadtak, mint a ló.

A terem közepére fémlétrát állítottak, mellette a földön a leszereltszellőztető nyílás rácsozott fedele.

Az ezredes felfelé pillantott.– Ott van? – kérdezte.

– Ott. És egész félelmetesen néz ki – felelte a kapitány.– Kíméljen meg a félelmeitől! – szólt rá dühösen az ezredes, de aztán



leállította magát, mert voltaképpen ez a düh nem a kapitány személyénekszólt, hanem azoknak, akik így elárulták. A kapitány pedig mostszövetséges, hát semmi értelme szarakodni vele.

Rálépett a létrára, és felmászott a szűk szellőző járatba. Tényleg ott volt

a bomba, akik elrejtették, egyáltalán nem törődtek azzal, hogy álcázzák.Talán azt gondolták, senki sem fogja keresni.Az ezredes gyomrában kissé engedett a feszültség, mikor rájött, hogy

látott már ilyen bombát, úgyhogy esetleg tud valamit kezdeni vele.Azt azonban már nem értette, miért találta olyan félelmetesnek a

kapitány, hiszen egy egyszerű fémdoboz volt az egész, amit valamilyenmódon rögzítettek a szűk folyosó belső falához.

Az ezredes arrébb csusszant a járatban, aztán kinézett a

szellőzőnyíláson.– Ez egy levegőbomba – közölte a többiekkel.

– És az mit jelent? – kérdezte a kapitány.– Azt, hogy voltaképpen nem robban… Illetve hát robban egy kicsit, de

nem így fejti ki a hatását. Inkább izzik. Elszívja a levegőt, és jólfelforrósít mindent. Voltaképp a levegő táplálja az izzást, úgyhogy jobbhelyre nem is tehették volna, mint a szellőző járatba. Míg egy cseppnyilevegő van a hajón, addig izzik, és akit nem öl meg az oxigénhiány, aztelpusztítja a forróság. Szemét fegyver, de nem kell utána takarítani ahullákat, elég csak összesöpörni a hamut.

– Képes hatástalanítani?– Talán képes lennék rá, de ha elbaltázok valamit, akkor végünk.– És akkor most mi lesz?– Ha a megérzésem jó, akkor a bombát nem időzítő szerkezettel

indítják, hanem valami külső jel hatására. És gondolom egy másikűrhajóról. Azt gondolom, hogy a hajó testén van egy, vagy esetleg többszenzor, és az ezekről érkező jelet valami vezetékkel juttatják el ide. Ezt

kell elvágni. Utána pedig talán az lenne a legjobb, ha körbevágnánk abombát, és így, ahogy van, kihajítanánk az űrbe.

– És ha nem jó a megérzése? Ha csak látszatra olyan ez a bomba, mintamilyent látott már? – kérdezte a kapitány idegesen.

– Hát akkor szar halálunk lesz – sóhajtott az ezredes, és egyáltalán nemremélte, hogy sikerült megnyugtatnia a többieket.



19. Áldozatok

A felderítő végre a lézerágyú mögé vetődött, és kikapcsolta. Aztán csakállt, és meg volt győződve róla, hogy bizony kemény büntetést fog kapni,amiért rögzítette az elsütőbillentyűt. Senki nem fogja megérteni, hogymásképp az ormótlan űrruha kesztyű je miatt nem lett volna képes

folyamatosan tüzelni. Nem érzi azon a rohadt kesztyűn keresztül aravaszt, és folyton lecsúszik róla a keze. Ezért nyomta be azt a kis reteszt,ami behúzott állapotában rögzíti a ravaszt, egészen addig, amíg újra megnem húzza, mert akkor kiold.

A fenébe is, voltaképp nem az ő hibája, hogy az a rohadt ágyúkettévágta szinte a fél szakaszt. Ha készült volna rá, hogy jön az ütés,akkor nyilván nem rögzíti a ravaszt. Na de honnan tudhatta volna? Hiszenmég a műszerek sem tudják kimutatni ezt az erőteret.

Közben a kiabálás abbamaradt, és neki fogalma sem volt róla, miért.Sikerült talán megmenteni azokat, akik kiabáltak, vagy eljött értük a vég.A felkavarodott por elválasztotta őt a szakasz többi tagjától.Valahogy nem volt sietős számára, hogy visszamenjen közéjük. Attól

tartott, hogy azok első indulatukban azonnal szétcincálják, hiszenmindenki tisztában volt vele, hogy ő kezelte a lézerágyút, és amennyibennem rögzíti a ravaszt, akkor elkerülhető lett volna a baleset.

Gyűlölködve fordult vissza a láthatatlan fal felé. Mivel azon az oldalon

nem kavarodott fel a por, elég jól megfigyelhette, hogy a földön heverő idegen űrhajósokkal történik valami.

Olvadoztak.Döbbenetében még arról is elfeledkezett, hogy most egy ideig nem

akarta felfedni a többiek előtt, mi a helyzet vele.– Hadnagy úr! Hadnagy úr! Ezt nézze! – visította teli torokból.– Mit? – kérdezett vissza a hadnagy.– Valami történik itt.– Akkor jöjjön el onnan!– Olvadnak.



– Mi?– Olvadnak.Erre már a hadnagy kénytelen volt átgázolni a kavargó poron, hogy

megnézze, miről beszél a felderítő.

És hát tényleg úgy volt, ahogy mondta, az idegenek épp olvadtak.– Vajon csak a hálók, vagy valami katasztrófa történt ott bent? –találgatott a hadnagy.

Hamar megkapta a választ.A fekvő és összegabalyodott alakok megmozdultak, és elkezdték

lehántani magukról a testüket béklyóba kötő szintetikus „pókhálót”.– A rohadt életbe! – rémült meg a hadnagy. – Még a végén

kiszabadulnak.

– Mi tö… nik oda…nt? – kérdezte azőrnagy az

űrhajóról. Hangjatöbbször megszakadt, ahogy valami – talán a por? – zavarta az

összeköttetést, de azért kitalálták, mit akar mondani.– Kiszabadulnak! – üvöltött a hadnagy. – Kiszabadulnak a hálók alól!– Is…telje!– Kiszabadulnak, uram!– Értem! Azon… húzód…nak hát…– Uram?– Tűn…nek el …nan. Bom…zunk! Érti? Bombázunk!– És az erőtér, uram?– A mi?– Erőtér, uram. Erőtér, erőtér, erőtér!…– …tem. Az … csak …gia! Mon… Energi… Energi……nergiával

szemben… Az erősebb győz!Miközben visszafelé haladtak, a hadnagynak volt ideje végiggondolni,

mit is jelenthet ez az utolsó üzenettöredék. Már csak azért is, mert hiábatörekszik maximális sebességre az ember, a Holdon nem lehet rohanni.

Szökdécselni lehet, igen, hatalmas, több méteres ugrásokkal haladni a célfelé. Na persze olyan nagy ugrásokkal nem, mert akkor túl sokáig lebegnea térben, és bizonytalanná válna, hogy oda érkezik-e, ahova akar.Másrészt pedig, bármilyen könnyűnek is látszik itt minden, ugyanakkorátlehet borulni, mint lent a jó öreg Földön, és ugyanolyan könnyen meglehet sérülni, mint odahaza, hiszen itt csak a gravitáció kisebb, a tömegugyanaz. Ezt mindenkibe belesulykolják, mert sokakat elfog itt kintvalami furcsa mámor, és ha nem figyelnek rá, hajlamosak elég durva

baleseteket okozni.Szóval a hadnagy, miközben átszökkent a lassan kavargó porfelhőn,



végigjátszotta magában felettese utolsó mondatát, újra és újra kiegészítvea hiányzó részeket.

Bárhogy is töprengett azonban, az egészből csak azt tudta összeállítani,hogy az őrnagy azt mondja:

Az energia csak energia. Energia energiával szemben: az er ő sebbgyő z.Ami pedig szabad értelmezésben csakis azt jelentheti, hogy a bombáik

erejével akarják túlszárnyalni az idegenek szellemi energiával gerjesztettvédőpajzsát.

– Tűnés a szikla mögé! – üvöltötte a hadnagy. – Bombázni fognak.Erre mindenki otthagyott mindent, ami akadályozhatta volna a

menekülésben, és elkezdett beszökdécselni a lézerrel kettélőtt kőhalom

mögé.A hadnagy csak remélni merte, hogy az képes lesz ellenállni abombának, amit pillanatokon belül ledobnak az erőtérre. Mint ahogy aztis csak remélni merte, hogy az az átkozott erőtér a bomba erejét nemtudja majd úgy átalakítani, mint az előzőekben a lézert, mert ha igen,akkor úgy megerősödik, és úgy kiterjed, hogy pillanatok alatt elsöpri őketsziklástól, mindenestül.

A bomba nem bomba lett, hanem rakéta.Még jó, hogy a parancsban külön hangsúlyozták, hogy nem tehetik ki

sugárfertőzésnek az idegeneket, és ezért nem atomtöltet volt a rakétában,mert a sugárzás elpusztította volna a katonákat is.

Akik bizony csak most kezdtek rádöbbenni, hogy hiába a halálfejesbrigád tagjai, a cél érdekében ugyanolyan könyörtelenül elsöpörné őket avezetőség, mint ahogy ők tették a kis „szerencsétlen” űrvadászokkal.

A robbanás megrezegtette a bolygófelszínt. Sem a hadnagynak, sem azegység többi életben maradt tagjának nem volt kedve megnézni, hogymilyen eredménnyel járt. Szótlanul kushadtak a szikla takarásában, és

csak azon imádkoztak, hogy az semmiképp ne dőljön rájuk.Az első támadás valószínűleg nem járhatott sikerrel, mert rövidesen

érkezett a második, majd a harmadik rakéta is.Végül, amikor már azt hitték, hogy vége, megérkezett a negyedik.Ezután következett egy kis nyugalom.Majd az őrnagy hangja keresztülhasított az éteren:– Gyerünk, támadás!Mire, mint ahogy el is várták tőlük, talpra kászálódtak, kiugrottak a

szikla takarásából, és rohamra indultak az idegenek ellen.



A fájdalom hirtelen tört rájuk. Az agyukba hasított.Energia, energia ellen. A bomba által gerjesztett hatalmas erőhullám

nekifeszült az aranyhajúak által kreált védőerőtérnek, hogymegsemmisítse. Vagy magát az erőteret, vagy azt, ami kibocsátja.

Sajgó káprázatként érzékelték. Mindenféle színek villództak benne,középpontjukban valamiféle fehér izzással.A herceg először el sem tudta képzelni, mi történhetett. Nem volt

felkészülve erre a váratlan, nagy intenzitású fájdalomra.„Rakéta” – jött át hozzá a mentális üzenet, de a fájdalom ködén át nem

tudta meghatározni, kitől.Aztán jött az újabb, az újabb, majd a végső, mindent elsöprő fájdalom,

ami magával ragadta őket, és izzó gombóccá változtatta az agyukat.

Együtt zuhantak az öntudatlanság felé, ami most szintén izzóan fehérvolt, és nem sötét, ahogy várták volna tőle.És a végső megsemmisülést hordozta magában.A herceget az utolsó pillanatban, amikor már elemésztette volna a fehér

izzás, valami kilökte ebből a pokolból.Kinyitotta a szemét. Nyöszörgött a fájdalomtól, és alig látott valamit a

szemében égő káprázattól.Csak halványan érzékelte azt is, hogy az erőtér immár nem létezik.Erős karok ragadták meg, és talpra rántották.Tántorgott. Próbálta kivenni, hányan állnak körülötte, és hányan

fekszenek még lent a sziklás talajon.Négyen. Akárhogy is számolta, négyen feküdtek még lent, és bár róluk

is leolvadt már a háló, megfeketedett, összepöndörödött cafatokatalkotva, egyáltalán nem mozdultak.

Miközben a herceg még mindig az iszonyú fájdalommal küszködött,kézifegyvere után tapogatózott.

– Mi történt velük? – Agya olyannyira kiégett, hogy nem volt képes

rákerülni a Híd ra, ezért hangosan kellett feltennie a kérdést.– Meghaltak! – hangzott a válasz a sisakrádiójában.

Igen – gondolta –, meghaltak. Meghaltak, de elő tte még megmentettek engem, mert ha az utolsó pillanatban nem szedik össze minden erejüket,és nem löknek valahogy ki abból az energianyalábból, ami szétégette azagyukat, akkor most én is halott lennék.

Túl hirtelen és túl nagy erejű volt a sokk, hogy az agyuk képes lettvolna elviselni. És az agy az Akhillész sarkuk, ahogy ezek a támadók

mondanák. A testük képes nagyon sok mindenből felépülni, olyansérülésekből, ami már rég megölné a Föld bolygó legharcedzettebb



katonáit is, de ha az agyuk sérül, akkor, amíg regenerálódna, addig nemhangolja össze semmi a testi működéseiket, melyek így leállnak, és egyidőn túl a sejtek már nem bírják tovább.

– Végérvényes? – kérdezte.

– Nem tudom… Az orvos tudná, de ő is ott fekszik…Még mindig nem sikerült azonosítania, ki beszél.– Támadnak! Ha elengedlek, talpon bírsz maradni?– Hát persze – mondta önérzetesen.De ez nem volt igaz, mert ahogy az erős karok magára hagyták a testét,

a gyenge gravitációnak engedelmeskedve, lassú mozgással térdre hullott.Küzdött ellene, teljes erejéből. Olyan erősen harapott bele az alsó

ajkába, hogy vér fakadt belőle. A seb persze azonnal be is hegedt a

hiperregeneráció következtében, de ez most nem számított. Semmi másnem számított, csak megmaradt emberei, akikért felelősséggel tartozott,és szeretett volna az élükre állni, hogy vagy győzelemre vezesse őket,vagy pedig együtt haljanak dicső halált.

– Hol a fegyverem? – motyogta, mikor már térden állt, de még mindignem találta. És nem is emlékezett, hogy a kezében vagy a tokban volt-e,mielőtt rájuk dobálták azt a ragacsos vackot.

A következő pillanatban valami ütést érzett elölről.Túl gyenge ahhoz, hogy lézertalálat legyen – morfondírozott az agyán

lebegő ködön keresztül.És valóban nem is az volt. Az egyik embere esett át rajta, kinek

védőruhája mellrészén tenyérnyi nagyságú, olvadt folt jelezte a lézersugárbecsapódásának helyét, amit aztán másodperceken belül eltapasztott asegélycsomagból előhalászott műanyaglappal, mely, amikor kibontották acsomagolásából, szinte cseppfolyós volt, ráolvadt oda, ahova helyezték –

jelen esetben a lékre –, majd rövid időn belül megszilárdult, és közbenmolekuláris kohézióval eggyé vált az űrruha anyagával.

A herceg nem ismerte fel, melyikük lehet. Még mindig nem tudottrákapaszkodni a Híd ra, az űrruhák pedig egyformák voltak, mint ahogy asisaküveg is egyformán sötétített volt mindegyiken, így nem tudtamegkülönböztetni őket.

De akkor is a bajtársai voltak.Jelenleg megint hanyatt feküdt, és nem volt semmi ereje ahhoz, hogy

felkeljen.– Maradj így – mondta valaki.

– Harcolni akarok! – nyöszörögte neki erőtlenül, de nem törődtek akívánságával. Körbevették, és a testükkel oltalmazták.



– Csak maradj így! – válaszoltak.A hercegért pedig, hiába küszködött ellene teljes erejével, lassan újra

eljött az öntudatlanság, és így nem láthatta, hogy bajtársai mekkoraelszántsággal védelmezték őt.

Amíg tehették.Lövések záporoztak rájuk. Tisztában voltak vele, hogy szorulthelyzetükből talán csak egy csoda képes kihúzni őket. Nem lett volnaellenükre. Várták a csodát, bár nem nagyon számoltak vele, régenmegtanulták már, hogy a véletlen szeszélyesebb még a szép nő szerelménél is. Csupán azért várták, mert azt is megtanulták, hogy agondolat mindig elsődlegesebb, mint az anyag. Hiszen az anyag halott, agondolat pedig élő. A dolgok mindig egy gondolattal kezdődnek,

bármekkora nagyságrendű valami kerekedjék is bel

őlük. A korlátokatpedig mi magunk állítjuk magunknak ott bent. Mert mondhatjuk azt,

hogy igen, milyen nehéz a helyzet, meg ez van, meg az van, na de kidönti el, hogy mit tartsunk problémának, ha nem mi magunk?

Lehet, hogy azt tartjuk, hogy a világ egy nagyon kemény hely. Na detörténik valami, és már nem tűnik olyan keménynek. Pedig a világ nemváltozott. Csak a hozzáállásunk. A gondolataink.

Épp ezért nem utasították el annak lehetőségét, hogy még mindenmegváltozhat.

Egészen a legutolsó pillanatig.Harcoltak, és attól rettegtek, hogy ők maradnak utoljára. Mert annak,

aki utoljára marad, még meg kell tennie valamit. A herceg ellen kellfordítania a fegyverét, hiszen a parancs még mindig érvényben volt: nem

juthattak élve az ellenség kezére.A támadók, hiába hullottak a jól célzott lövésektől, mint a legyek,

egyre közelebb jöttek.És ahogy nem kellett már össze-vissza ugrándozniuk a gyenge

gravitációban, kézifegyvereik találatai is egyre pontosabbak lettek.

Iszonyodva nézték azt az elnyűhetetlenséget, amivel a nagydarab,mégis karcsúnak tűnő űrhajósok felvették a harcot.

Hihetetlen volt számukra, hogy valaki annyi sebesülést kapjon, mintazok, mégis újból és újból felkeljen, és folytassa kilátástalan küzdelmét.

Nem is volt értelme, hogy számolják, hányszor kel fel az az alak, akiegy-egy találat nyomán összeesett.

Mert mindig felkeltek. Űrruhájuk sérüléseiből fehér füstként szivárgottel a levegő, és egy idő után már nem tudták javítani, mert nem volt mivel.



Nem számított nekik. Amíg van egy korty levegő jük, amíg szervezetükellen tud állni a kívülről áradó, gyilkos hideg alattomos marásainak, és acsökkenő nyomás gyorsan ölő ödémájának, harcolnak.

Volt, amelyiküknek könyökből ellőtték a pisztolyt tartó kezét, mire a

másik kezével a vállánál elszorította az űrruha hevedereit, hogy neszökjön tovább a levegő, aztán megkereste a fegyverét, és újra harcbaszállt, egyáltalán nem törődve azzal, hogy másik kezének csonkja szépendarabonként szakadozik le testéről.

Néhány méltóságteljes alak, akik fittyet hányva a halálnak, képesekvoltak feltartóztatni a támadást.

De persze megállítani nem. Mert egyszer csak az egyikük összeesett,és már nem volt képes talpra állni.

Néma búcsúüzenetét, mely fájdalmas mélabúval kúszott végig aKözvetlen Kommunikációs Híd on csak bajtársai értették. De hát ő nekik isszánta, nem másnak. Illetve még a hercegnek, ha az képes meghallani.

Bajtársai elbúcsúztak tőle, és még dühödtebben vetették magukat aharcba, mintha saját felelősségüknek éreznék, hogy eltávozott bajtársuknevében is helyt álljanak.

Aztán elesett a következő is, majd a következő…Végül egyetlen mozgó célpont maradt, aki fogta a fegyverét, és a

hanyatt fekvő alakra fogta.De túl sokáig késlekedett, és egy újabb találat végső mozdulatlanságra

kárhoztatta.A katonák körülvették a halottakat.– A rohadt életbe! – üvöltözött az őrnagy a sisakrádiójukban, aki

űrhajója biztonságában a katonák sisakján lévő kamerák közvetítésévelnézte végig az eseményeket. – Mindet megölték, szerencsétlenek? Aparancs úgy szólt, hogy élve kellenek, értik, élve?

– A műszerek szerint ez itt még él – mutatott a hadnagy a hanyatt fekvő

alakra.– Remélem is, hogy él, a maguk érdekében, különben faszulnak…

Azonnal vigyék a leszállóegységbe, és azon nyomban térjenek vissza!

Az őrnagy megszakította az összeköttetést. Az idegenekkel folyó harcmegfigyelése annyira lekötötte minden figyelmét, hogy amire észbekapott, emberei már majdnem lemészárolták egytől egyig az alanyokat.Nagy hiba volt így belemelegedni a dologba.

Lehet, hogy megint be kellene venni neki egy Peepet, mert kezdkihagyni az agya. A többieknek meg majd megvonja az adagját, ez lesz a



büntetésük. Elég nagy büntetés, hiszen szinte az egész társaság rá vanszokva az anyagra. Na persze, ha nem akarták volna rászoktatni őket,akkor minek említették meg különleges tulajdonságait? Természetesen,miután kipróbálták a kiképzésen, szerettek volna még belőle, és az is

ilyen természetes, hogy képesek voltak minden tiltás és őrzés ellenéremegdézsmálni a tartalékokat. Elvégre ők már csak ilyen tökös gyerekekvoltak: mindig megszerezték azt, amit akartak.

Aztán, amire észbe kaptak, szinte az egész állomány drogfüggővé vált,amin nagyon jól szórakozott mindegyikük. A tartalékok pedig, úgy tűnt,kifogyhatatlanok, hát nem nagyon izgatták magukat a dolog miatt.

A fenébe is, nem vonhatja meg az adagjukat, hiszen az akcióidőtartamára hivatalosan jár nekik. Valami mást kellett kitalálnia.

Na de előbb a munka, aztán a szórakozás.Bekapott egy kapszulát meg a hozzávaló Koktélt, mire minden

feszültség elszállt a testéből.Ezután az előtte elhelyezkedő kommunikációs pult terminálján beütött

valamit.Az egyik képernyőn négyjegyű számok kezdtek áramlani.Egyetlen entert kellett megnyomnia, és az űrvadász egységek űrhajóin

aktiválódnak a bombák.Nem irigyelte az ottani fiúkat, mert szar haláluk lesz, legalább olyan

szar, mint azoknak a csávóknak, akik akkor haltak meg, mikor az idegenűrhajót rohamozták.

Na de olyannyira nem is fájt értük a szíve. Egyszer úgyis meghalmindenki. Valakinek egy kissé több idő jut, valakinek kevesebb.Őt pedig csakis az érdekelte, hogy az ő ideje minél hosszabb legyen, és

a lehető legkellemesebben teljen.Jobb kezének középső- és mutatóujja ott táncolt az enter mellett,

majdnem lecsúszott.

Mikor észbe kapott, elhúzta onnan a kezét.Csak akkor nyomhatja meg majd a gombot, ha a rakomány már

biztonságban van, és eltüntették a nyomokat. Az pedig még órák kérdése.Illetve hát a rakomány már perceken belül itt van, a többi dolog az, amikissé el fog húzódni.

A többi pedig már nem az ő dolga.



20. Hazafelé

Először csak a sötétség volt.Aztán lassan, fokozatosan visszatért a fény.És vele az emlékek.A teste aludt. De a tudata felébredt.

Harcolni akart, mint ahogy akkor is, amikor eljött érte a sötétség.Magányos volt. Hiába próbálgatta a Hid at, nem kapott választ

sehonnan.A többiek mind meghaltak. Nem egy tétova gondolat volt ez, hanem

maga a bizonyosság. Mintha valami még akkor is rögzítette volna benne,hogy mi történik, amikor ő már eszméletlen volt.

Ott voltak körülötte, és harcoltak utolsó leheletükig, szívük utolsódobbanásáig, ahogy ő is szeretett volna harcolni – ó igen, így volt.

De ő akkor nem harcolhatott.Így hát csak a bosszú maradt.Nem érzékelte a testét.Az egyetlen pont, amivel kapcsolatba tudott lépni, az a napfonat nevű

idegközpont volt a köldöke tájékán. Nem értette, miért pont ezzel, hiszenazelőtt sosem fordított rá különösebb figyelmet.

Na de mindegy, ha vele tud, akkor vele tud. Ez van. Majd asegítségével felmelegíti a testét.

Koncentrálni kezdett hát rá, mire érezte, hogy a hideg merevség enged,a testét pedig forróság járja át.

A parancsnoki fülkében villogni kezdett egy vörös kijelző, és ha ezesetleg nem lenne elég, hát vibráló hangjelzés is figyelmeztetett arra,hogy valami különös történik. Az őrnagy kelletlenül fordult a kijelző felé.

– Mi a szar ez? – kérdezte méla undorral.– A hibernátor. Valami történik – mondta az egyik civil technikus.– Na és mi a szar történik? – érdeklődött az őrnagy bő szókincsét

fitogtatva.



– Melegszik a hűtőfolyadék.– És az nem jó?– Az azt jelenti, hogy félbeszakad a hibernálási folyamat.– Hát akkor az nem jó… Mire vár? Hűtse már vissza!

A technikus figyelmesen tanulmányozta a műszerfalat.– Pedig nincs meghibásodás – monda a vállát vonogatva, majdbegépelt a terminálba pár utasítást.

– Talán valami szoftverhiba volt – morfondírozott, amikor a vészjelzésabbamaradt.

A herceg érzékelte, hogy a teste újra merevedni kezd. Csak ekkor jöttrá, hogy voltaképpen mi is okozta. Egy hibernátorban fekszik.

Akkor viszont addig nem érdemes felmelegítenie a testét, amíg ki nemkapcsolja a hűtést.Kiterjesztette a tudatát, és keresett valamit, amire rá tudna csatlakozni.Amire lelt, eléggé meglepte. Először nem értette, hogy ki vagy mi

lehet, mert az azt állította, hogy ő irányítja az űrhajót, ahhoz viszont aherceg túl primitívnek tartotta, hogy ezt elhiggye.

De aztán matatott egy kicsit az áramló információk között, éskénytelen volt elismerni, hogy azok bizony egy bolygót megközelítő űrhajóra vonatkoznak.

„Te lennél a Központi Agy?” – kérdezte meg akkor ezt a valakit vagyvalamit.

„Én vagyok” – hangzott a válasz, de semmi melegség nem volt benne,mint amikor a Szövetség egy Emberi Viselkedés Mintájú processzorralellátott Mesterséges Intelligenciájával kommunikál az ember.

A hercegnek el is ment a kedve, hogy kommunikáljon ezzel azidentitással.

Nézzük inkább a hibernátort irányító automatikát – gondolta, aztán

villámgyorsan végigpásztázott minden információt, ami valamilyenmódon útba igazíthatta.Nos, ha az űrhajót irányító Központi Agyat primitívnek találta, a

hibernátor automatikáját egyszerűen kőkorszakinak. Alig hárommásodpercébe tellett, hogy mentális erejével szénné égesse azalkatrészeit.

Aztán megint nekiállhatott, hogy felmelegítse a testét.

– Szoftverhiba? – kérdezte azőrnagy, mikor a vészjelz

őmásodszorra ismegszólalt a vörös, villogó kijelző impulzusait követve.



A technikus először megint a műszerpultot tanulmányozta, majd ismétbegépelt valamit a pult terminálján, de ezúttal nem sikerült megszüntetniea vészjelzést.

– Nem – mondta gondterhelten. – Ez nem szoftverhiba. Zárlat volt, ami

kiégette a hibernátor kezelőpanelét.– Hát akkor csinálja meg! – mordult az őrnagy kedvetlenül.– Innen képtelenség. Oda kell mennem.– Még húsz perc hazáig. Addig már nem nagyon kellene szarakodni –

ellenkezett a tiszt. Esze ágába sem volt bonyodalmakba keveredni ahibernált idegen miatt. Elvégre ezek a fickók nem olyanok, mint egynormális Földi ember, talán még akkor is veszélyesek, amikor alszanak,vagy éppen le vannak hibernálva.

– Húsz perc alatt meg is halhat – ellenkezett a technikus. – A zárlatkiégette a teljes irányítópanelt, így nem indul meg az automatikusébresztés. A teste le van hűtve, de semmi sem vigyáz az életfolyamatokra.Percek alatt meg fog fagyni.

– A rohadt életbe! – csapott dühödten a levegőbe az őrnagy, aztán akommunikátoron keresztül bekapcsolta magát a legénységi szállásra.

– Öt embert akarok egy percen belül a fegyverszobához – horkantott amikrofonba, aztán kikapcsolta a kommunikátort.

Felállt kényelmes székéből.– Na, menjünk! – szólt rá a technikusra, és elindult az ajtó felé.– Ellenállásra számít? – kérdezte az, mire az őrnagy visszafordult, és

értetlenkedve megkérdezte.– Miből gondolja?– Hát az öt ember, meg a fegyverek, tudja…– Megőrült? Ha ellenállásra számítanék, akkor az egész állományt

kivezényelném, nem csak öt embert. – Azzal megcsóválta a fejét.A technikus pedig úgy döntött, ezután hallgatni fog. Nagyon is jól látta,

hogy az őrnagy iménti fejcsóválásában benne van mindaz a megvetés,amit az összes civillel szemben érez.

Nagy dolog, mérgelődött magában a férfi. Lehet, hogy én nem értek akatonásdihoz, de ez a gyökér őrnagy pedig hót hülye a hibernátorokhoz,úgyhogy nem tudom, mit van úgy eldurranva magától.

Kiléptek a folyosóra. A fények enyhén kékes árnyalatúak voltak, amit afémfalak és a padló enyhén tükröző felülete gyengéden visszavert.

Otthonos hangulata volt az űrhajónak.

És sem a technikus, sem az őrnagy nem volt tisztában azzal, hogymindaz, amit látnak, nem Földi tervezés, hanem puszta lemásolása volt



egy réges-régi Mark III-as űrhajónak.Mire a fegyverszobához értek, az öt ember már ott várta őket. A

hangjuk természetesen messziről hirdette már, hogy megérkeztek, és csakakkor csendesedtek el, amikor észrevették, hogy közeledik a felettesük.

Kíváncsi pillantásokat vetettek rá, de nem mertek kérdezni semmit. Azőrnagy majd úgyis elmond mindent, amiről úgy érzi, hogy szükségestudniuk.

– Nos, emberek – mondta az, miközben kinyitotta a fegyverszobaajtaját. – Az a megtiszteltetés érte önöket, hogy megtisztíthatják afegyverszobában lévő összes karabélyt.

Azt az undort látta végighullámozni az arcokon, amire számított is.Elégedetten elmosolyodott.

– Ne higgyenek ám nekem. Valójában arról van szó, hogy az idegenmegszökött a hibernátorból, nekünk pedig meg kell keresnünk.Ezt persze már ötből négy nem vette komolyan. Egy volt közöttük, aki

elgondolkodott a mondottakon, újabb vidám pillanatokat okozva azőrnagynak, aki mindig előszeretettel röhögött azokon az okleveleshülyéken, akiket mindegy, hányszor szívattak már meg, a következő hülyeséget is simán benyelik.

Megcsóválta a fejét.– Elromlott a hűtő, mi pedig díszkíséretet fogunk szolgáltatni a

technikus úrnak, míg megjavítja – igazította el végül az embereket, aztánelőírásszerű alakzatban, három ember elöl, kettő hátul, közöttük pedig azőrnagy és a technikus, elindultak az űrhajó farában elhelyezkedő hibernátorkamrák felé.

Négy ilyen kamra volt hátul, mindegyikben három-három jókora,koporsószerű hibernátor. Természetesen most csak az egyik kamra volthasználatban, az, amelyikbe a Hold felszínén felszedett, eszméletlen

idegent fektették.Mikor beléptek a helyiségbe, a technikus egyenesen megindult ahasználatban lévő egység kezelőállványa felé, míg a katonák, afegyvereiket félig leeresztve félúton a fülke és az ajtó között megálltak.

– Nos, csupán annyit kell csinálnom, hogy az irányítópanel megsérültmoduljait kicserélem valamelyik másik egység moduljaira – mondtafennhangon a technikus, aztán megkerülte a kezelőállványt, és vetett egypillantást a hibernátorba.

Majd felemelte a fejét, és csodálkozó arccal a katonákra nézett.– És ennek már csak egy akadálya van – közölte velük sápadtan.



– Mi? – kérdezte az őrnagy.– Ő! – mutatott a hátuk mögé. A katonák sarkon pördültek.Csakhogy elkéstek. Sem fizikailag, sem pedig szellemiekben nem

tudták követni azt a gyorsaságot, amivel a herceg mozgásba lendült. Na

és a meglepetés is lebénította őket egy pillanatra, hiszen el nem tudtákképzelni, hogy került a hibernátorból a fickó mögéjük. Méghozzá épen ésegészségesen, na meg legf őképp ébren.

A herceg szemében gyűlölet izzott. Nem akart tárgyalásokbabocsátkozni. Ölni akart, kegyetlenül elpusztított bajtársai miatt.

Az őrnagy kinyitotta a száját, talán azért, hogy mondjon valamit, talánazért, hogy rémületében felkiáltson. Sosem derült ki. A herceg öklelecsapott rá, és péppé zúzta az arcát. Az őrnagy furcsa módon nem esett

azonnal össze. Kiejtette kezéből a fegyverét, hátratántorodott, majdvalahogy visszanyerte az egyensúlyát, és akkor csak állt ott egymagában,

mit sem törődve a körülötte elszabadult pokollal, és egyfolytában az arcáttapogatta.

Illetve hát azt, ami megmaradt belőle. És ezt már nem lehetett arcnaknevezni, hiszen a herceg ökle szilánkokká törte benne a csontokat, ésbelenyomta a férfi agyába az orrával együtt.

Úgyhogy arcának alsó fele csak egy hatalmas horpadás volt, ami éppúgy nézett ki, mint amikor egy csintalan gyerek próbálgatja a játékait, ésaz egyik gumifejű babájának összenyomja a fejét.

Az őrnagy végigtapogatta a horpadást. Véres lett a keze, de amúgynem fájt. Úgy érezte, szüksége lenne egy tükörre, amin keresztülmegnézheti magát.

Miközben emberei felvették a harcot az idegennel, ő körbe-körbekezdett járkálni a falak mentén, és minden szekrényajtót kinyitott, hogytaláljon egy tükröt. Ha tud beszélni, talán még az embereit is utasítja,hogy segítsenek a keresésben, csak hát akkor már nem volt szája.

Az emberei sem jártak jobban, mint ő, maximum csak annyiban, hogyhamarabb meghaltak.

Az őrnagy után rögtön a közvetlenül mellette álló katonát intézte el.Miközben az villámgyors mozdulattal célzásra emelte a fegyverét, aherceg lecsapott a csuklójára, mire az reccsenve eltört. A férfi arcánvégigvonaglott a fájdalom, de akkor a herceg másik ökle lecsapott amellkasára, szilánkokká törve a bordáit, melyek beleálltak a szívébe, ésakkor a katona arcáról eltűnt a fájdalom, mint ahogy minden más

kifejezés is. Tekintete kiürült, miközben pedig összeesett szájából véresnyál tört elő.



Rángatózott néhányat, aztán többé nem mozdult.A következő férfit a herceg a nyakánál fogta meg, és miközben a

magasba emelte, összeszorította az öklét. A csont undorító reccsenéskíséretében tört. A fickó mindössze egyet rándult, és már vége is volt.

Akkor a herceg a megmaradt három katonához vágta. Kettőt sikeresenelsodort, de a harmadik félreugrott.De nem élvezhette sokáig a gyorsaságát, mert a támadó máris ott volt

vele szemben, és kitépte kezéből a pisztolyt, a mutatóujjával együtt.A fickó felszisszent, és megpróbált beállni küzdőállásba. A herceg

közelebb lépett, és miközben a férfi lecsapott a testére, ő egyszerűenbefordult, elkapta a katonát, és aközben törte el a gerincét, miközbenátdobta a vállán.

A következő

kettő

vel a kezében lévő

pisztollyal végzett, olyan sebesen,hogy azoknak már arra sem volt idejük, hogy kimásszanak a hozzájukvágott holttest alól.

És akkor már csak egyetlen alak maradt: a hibernáló egység mellettálló, sápadt technikus.

A herceg feléje irányította a fegyvert, mire a férfi felemelte a kezét.Ugyanaz a megadást jelző mozdulat volt, mint amit a galaxis minden

táján bárki csinált volna. (Már ha van neki keze.)A herceg ujja megmozdult a ravaszon.De nem tudta megtenni.– Én nem katona vagyok – nyöszörögte a férfi, és nagyon remélte,

hogy az idegen megérti valahogy.– Hát mi? – kérdezett vissza a herceg, és a technikus abban, ahogy

ejtette a hangokat, New York-i akcentusra ismert.Megáll az ész, egy idegen, aki New York-i angolt beszél.– Csak egy technikus – mondta a férfi.Úgy tűnt, a herceg nem enyhül meg ettől a ténytől. Ugyanolyan

hidegen nézett a férfira, mint eddig is, és a fegyvert sem eresztette le.A technikus már azt gondolta, vége van, az idegen őt sem fogja

megkímélni, látszik a vértől begőzölt szemein, hogy nincs más vágybenne, mint az, hogy mindenkit legyilkoljon, aki a közelébe kerül.

Vagy talán nem értette meg őt? Ó, hát persze! Honnét is tudná, mit jelent a technikus?

De akkor a herceg végre leengedte a lézervetőt, és megindult atechnikus felé.

– Szóval, te nem harcolsz, mi? – kérdezte.– Nem, nem. Én csak egy kis technikus vagyok – mondta gyorsan a



férfi. – Tudod, olyan fickó, aki a műszaki berendezéseket javítgatja, havalami baj van velük.

A herceg bólintott.– Tudom, mit jelent az, hogy technikus.

Akkor már ott állt közvetlenül a férfi előtt, akinek, ha bele akart nézniabba a villogó, aranyszínű tekintetbe, kényelmetlenül hátra kelletthajtania fejét.

A herceg azon morfondírozott, mit csináljon a férfival, hogy kivonja aforgalomból.

Na persze olyan sokat nem kellett törni a fejét, hiszen az ötlet szintetálcán kínálta magát, nem lehetett nem észrevenni, mert majd' kiszúrta aszemét.

Hát persze, itt vannak a hibernátorok, hát persze!– Na jól van. Ha harcolni nem akarsz, hát akkor pihenj egyet! –mondta, majd felnyitotta az egyik fülke tetejét, és invitáló mozdulatot tetta technikus felé.

– Az egy hibernátor – mondta az.– Ez bizony az – bólintott a herceg.– Már ne haragudj, hogy megkérdő jelezem a szakértelmedet, de tudod

kezelni?– Befelé! – mondta a herceg.– Na de… – próbált kétségbeesetten ellenkezni a kis ember, de akkor a

herceg ismét feléje irányította a zsákmányolt fegyvert.– Vagy netalán mégis harcolni akarsz? – kérdezte, és a hangja nem sok

jót ígért.A kis ember segélykérően nézett körül, de nem volt senki, aki kihúzta

volna szorult helyzetéből, hiszen a katonák közül már csak az őrnagy voltéletben, de azon is látszott, hogy igazából nincs magánál, csak járkálkörbe-körbe a falak mentén, mintha nem találná a kijáratot.

– Nem – ellenkezett. – Harcolni azt semmiképp sem akarok.Hogy is akarhatott volna, amikor semmi esélye sem volt. A katonáknak

sem volt esélyük, akkor hát pláne neki.Mindenesetre azt nem gondolta volna, hogy ez az utazás ilyen lidérces

fordulatot vesz. Bár igaz, lidérces volt az egész, ez már csak hab a tortán.– Gyerünk! – sürgette meg a herceg a fegyverrel, mire a technikus

bemászott a koporsóformájú fülkébe, majd mielőtt annak lezárult volna afedele, olyan kétségbeesett arckifejezéssel nézett a hercegre, hogy annak

a szívéből távozott minden düh, és felnevetett.– Nem lesz semmi baj – biztosított a Földi embert. – Értek hozzá.



Azzal működésbe hozta a hibernátort.A kis ember egy percen belül már aludt is az altató gáztól, hogy aztán a

teste is szép lassan lehűljön majd az előírt hőfokra.A herceg figyelme visszafordult az őrnagy felé, aki még mindig talpon

volt.Végre talált magának az egyik műszeres fiókban egy tükröt, és abbannézegette összezúzott arcát.

A herceg felemelte a fegyvert, hogy egyszer és mindenkorra lerendezzeaz ő dolgát is, de aztán nem volt szükség rá, mert az őrnagy egyszer csakkiejtette kezéből a tükröt – mintha az a látvány, ami belenézve fogadta,meggyőzte volna arról, hogy ő valójában már nem él –, aztán összeesett.

Többé nem mozdult.

A herceg egy utolsó pillantással felmérte a csata helyszínét, aztán akezébe véve egy másik lézerkarabélyt is, elhagyta a helyiséget.A düh már nem tombolt úgy benne. Inkább valami hideg elszántsággá

változott. Egyre csak a bajtársai jártak a fejében, akik ott haltak megmellette, miközben őt oltalmazták.

Egyszerűen képtelen volt szabadulni attól a gondolattól, hogy bosszútkell állnia.

Kint a folyosón rájött, hogy ez az űrhajó belső felépítésében is teljesenolyan, mint egy régi típusú Mark III-as. Ezek szerint nem véletlen volt,hogy kívülről annyira hasonlítottak rá, hanem tudatos tervezés. Vajonhonnét került a kezükbe az az űrhajó, amit aztán lemásoltak?

Na mindegy, egyelőre nem ez a legfontosabb kérdés.Hanem az, hogy hova menjen? A vezérlőbe, vagy a legénységi

szállásra?És egyáltalán mit csináljon? Egyedül maradt, és még ha vissza is jutna

a Bíborhullámhoz, legénység vagy működőképes Központi Agy nélkülnem tud elmenni vele.

Miközben gondolkodott, az űrhajó megrázkódott, és ő nekiesett afolyosó falának.

Ismerte az ilyen rázkódásokat. Ez azt jelenti, hogy gyengék a hajógravitációs kompenzáló berendezései. Az űrhajó pedig épp belépett egybolygó légkörébe, ami persze jelen esetben mi más lehetne, mint a Föld.

Ez eldöntötte a kérdést. A vezérlőterembe megy. Átveszi a hatalmat, ésBeverly Hillshez közel fognak leszállni, hogy ő megkereshesse Monicot.

Együtt fognak bujkálni, míg az övéi el nem jönnek érte.

Elindult hát előre. A folyosón lévő lezárt ajtókat nagyon könnyű voltkinyitni úgy, hogy mentális erejével kapcsolatba lépett az irányító



automatikával, és egyszerűen parancsot adott neki a folyamatmegindítására.

Egészen a vezérlőteremig eljutott ily módon. Az első meglepetés ottérte, mert a vezérlő ajtaja először ellenállt a telepatikus parancsnak.

Persze ez nem jelentette azt, hogy nem hódol be majd, csak egy kicsittöbbet kell vacakolni vele.Az automatika mindenféle biztonsági kódokat követelt tőle, mire ő

egyszerűen rövidre zárta az egészet.A riadó hangja végigvibrált a fedélzeten, de az ajtó kinyílt.Beugrott a vezérlőterembe. Azok, akik épp nem a leszálláshoz

készülődtek elő, rémülten néztek rá. A többiek el voltak foglalva azzal,hogy a központi képernyőt betöltő hatalmas kék labdát, vagy pedig a

monitorokat figyeljék, ahol mindenféle adatok és vektorok váltogattákegymást.A herceg nem adott esélyt senkinek a cselekvésre.Előre lépett, mentális erejével impulzust adott a tönkretett ajtó-irányító

automatikának, mire az ajtó bezáródott mögötte.A herceg ahhoz a két alakhoz lépett, akiknek fülhallgató volt a fejükön,

és mikrofon lógott a szájuk elé. Nyilván ők a pilóták. Felemelte a kétkézifegyvert, és a tarkójukhoz nyomta.

– Útirányt váltunk – mondta nekik.– Ha minket megöl, akkor nem lesz senki, aki irányítsa a hajót –

közölte vele az egyik férfi.Ez nyilván az a szabvány szöveg volt, amit ilyen alkalomra

bemagoltattak velük.– Én nem félek a haláltól – vonta meg a vállát a herceg. – Egyébként

pedig gyerekkoromba vezettem már ilyen űrhajót.Erre már nem tudtak mit mondani.– Nemrég kaptunk egy üzenetet. Azt hiszem, jobban járna, ha

megnézné, mielőtt meghatározza az új útirányt – jegyezte meg valaki.Ezeknek az embereknek itt a vezérlőteremben be tudott hatolni a

gondolatai közé, ami azt jelentette, hogy nem szedik azt a Peep nevű,gyilkos drogot.

A gondolat, amit látott, azt sugalmazta, fontosnak fogja tartani azüzenetet.

– Hát akkor hadd lássam! – mondta.A műszerpult egyik monitorán egy öregember tűnt fel.

– Üzenetem az életben maradt idegennek szól – mondta az öregember.– Mivel tudom, hogy fajtája sok mindenre képes, óvintézkedéseink



dacára akár még az is lehetséges, hogy elfoglalja az űrhajót, hogy újpályára térítse. Nos, amennyiben ezt tenné, közölnöm kell, hogy kétbarátjuk nálunk tartózkodik, és mindenféle megtorló intézkedésnek őklesznek a szenvedő alanyai.

A kép váltott, és egy kommandós akciót mutatott. Katonák rohamoztákmeg azt a Beverly Hills-i házat, ahova Monicot vitték. A hercegvégignézhette az egész akciót, ahogy a lányt elrabolták.

Aztán Johnnie-t látta, amint ugyanilyen katonák kivonszolják Monicösszetört, mindenféle párát eregető légi autójából.

Majd megint az öregember következett. Győzedelmesen mosolygott.– Régóta várok már erre a találkozásra – mondta. – Sok mindent

feláldoztam, hogy létrejöhessen, és szinte mindenre hajlandó vagyok,

hogy ne hiúsuljon meg. Kérem, gondolkodjon el ezen!Azzal a képernyő elsötétült.A herceg kifejezéstelen arccal bámult maga elé, fegyvereit

rezzenéstelenül még mindig a két alak tarkójára fogta, akiket ez a ténymásodpercről másodpercre egyre jobban zavart. Egyre inkább azonkezdtek gondolkodni, mi van, ha az üzenet pont az ellenkező jét éri elannak, amit el akart. Vagy esetleg nem jó személyhez szól, hiszen azöregember nem tudhatta, hogy pontosan kinek a barátja az a két ember.

Nos igen, ilyen gondolatok cikáztak a két ember tudatában, méghozzáolyan intenzitással, hogy a herceg akkor is érzékelte volna, ha nemakarja.

Leeresztette a fegyvert.– Úti cél marad – mondta tömören, majd az ajtó közelében keresett

magának egy szabad széket.



21. Az ördög ajándéka

Az űrvadászok vezérűrhajója azt a zűrzavart szerette volna kihasználni,ami abban a pillanatban veszi kezdetét, mikor élesítik a bombákat, és azűrvadász hajók mindenféle irányítás nélkül ide-oda fognak sodródni a

térben. Más nem jelzi majd a robbanásokat, hiszen a levegő

bomba csakbelül okoz majd pusztulást, ott is f őleg a személyzetben. Akik elterveztékaz akciót, nagyon vigyáztak arra, hogy az állóeszközök szerkezeti káraiminimálisak legyenek.

Ben Singer ezredes szinte látta lelki szemei előtt, amint a halálfejesbrigád parancsnoka, Jacobs őrnagy ott ül a brigád vezérűrhajójánakhadműveleti központjában a kommunikációs műszerpult előtt, bakancsoslábát unottan egy másik széken nyugtatja, és ugyanolyan unottan vár arraa pillanatra, amikor végre beütheti a komputerébe a bombák élesítésének

kódját.Singer úgy érezte, hogy az őrnagy elárulta őt. Ismerték egymást, együtt

kártyáztak, néha még a kurvákat is együtt szedték fel, sőt, az egyikreközösen fizettek be. Ennél közelebb kerülhet-e egymáshoz két bajtárs?

Szerinte nem kerülhetett. Épp ezért megbocsáthatatlan, hogy az akcióelőtt Jacobs nem figyelmeztette a veszélyre.

Az pedig, amit most csinálnak, egyenesen vérlázító. Mert, miutánhozzákapcsolták egy vontatóhoz az idegenek űrhajóját, ami elszállította

azt a Földre, és lebombázták a harc színterét, a mit sem sejtő űrvadászegységeket küldték, hogy eltakarítsák a még esetleg megmaradtnyomokat. És ez olyannak tűnt Singer számára, mint amikor valakivelkiásatják saját sírját.

Persze az azért eszébe sem jutott, hogy bárkit is figyelmeztessen atöbbiek közül, valójában mi vár rájuk, ha elvégezték a feladatukat.Elvégre a saját túléléséről volt most szó. Minél több embernek szól, hogymi van, annál valószínűbb, hogy valamelyikük pánikot kelt, és a

halálfejesek rájönnek, hogy felfedték a titkukat.Na nem mintha úgy alapjában véve megijedt volna ezektől a beképzelt



halálseggfejesekt ő l, ahogy magában nevezte őket, hiszen jó harcos volt,és remek stratéga, képes lett volna kiirtani őket mind egy szálig.

Csakhogy a Földön. Űrbéli hadviselésre nem volt kiképezve, csakúgy,mint senki más sem. Itt kint olyan, mint bármelyik újonc, és ez nagyon

véletlenszerűvé tette egy összecsapás kimenetelét.Úgyhogy marad a csendes rejtőzködés, hogy aztán az alkalmaspillanatban lepattanjanak az űrhajóval, és leszálljanak a Föld valamelyikbiztonságos és kellemes életet ígérő országában.

Na persze, ha lett volna valaki, akivel közelebbi kapcsolatba került azállományból a szolgálat folyamán, azért annak szólt volna. Nem úgy,mint Jacobs neki.

Órákig tartott, míg az űrvadászok a műszereikkel átvizsgálták a

helyszínt, addig Singer gondolkodhatott. Elviselhetetlennek tartotta avárakozást, egyre inkább dühbe lovalta magát a hosszú idő alatt.És a düh célpontja leginkább Jacobs őrnagy volt, aki így elárulta, és

akivel jelenleg nem tudott mit kezdeni.Mikor végeztek a kutatással, és az állomány visszatért az űrhajókra,

Singer tisztában volt vele, hogy itt az idő.A dolgok mégis másképp alakultak, mint ahogy elképzelte, de amikor

már benne volt, akkor azt gondolta, hogy bizony nagyon is logikusantervezték meg ezt az akciót. Ha több ideje van, akkor nyilván ki is találtavolna, hogy mi fog következni.

A bombák robbanását nem követte zűrzavar, mint ahogy előszörgondolták. Csupán két dolog jelezte: az első a kommunikációmegszakadás volt, a másik pedig az, hogy rövid idő múlva bekapcsoltakaz űrhajókon a robotpilóták, és elkezdték egy helyre terelni az összeshajót.

Hát persze, gondolta akkor Singer. Hiszen szükségük van az űrhajókra,nem akarnak pazarolni. Nyilván őket is egy vontatóhoz kötik, mint az

idegenek hajóját, és visszaszállítják a bázisra.A kérdés csak az volt, hogy előtte leellenőrzik-e, hogy mindenki

meghalt-e az űrhajókon. Mert ez döntötte el, hogy nekik mit kellcsinálniuk.

– Mi legyen? – kérdezte a kapitány.Akkor már a hajón mindenki űrruhában volt, és felvették a

kézifegyvereiket.– Semmi – mondta Singer. – Várunk. Ha leellenőrzik az űrhajókat,

akkor megpróbálunk lelépni, ha pedig nem, akkor hagyjuk visszavontatnimagunkat a Földre.



– Miből gondolja, hogy vissza akarnak minket vontatni? – kérdeztecsodálkozva a kapitány.

– Mert nem akarnak nyomot hagyni. Viszont az űrhajókra mégszükségük van… Csak figyeljen majd!

És valóban, amikor az összes hajó egy helyre gyűlt, hatalmas vontatóvált ki a Hold takarásából, és méltóságteljes lassúsággal az űrhajó-csoportfölé úszott.

– A rohadt életbe, de nagy! – nyögött fel a kapitány, miközbenelismerően nézte a hatalmas monstrumot, ami mellett az ő csapatszállítóűrhajóik olyannak tűntek, mint egy sereg méhecske a kas mellett.

– Azt hittem, csak én nem láttam még ilyet – mondta Singer.– Nem. Még én sem – mondta a kapitány. – Pedig azt gondoltam, hogy

nekem már nem lehet újat mutatni.Megcsóválta a fejét.– Lehetséges, hogy ez a Föld legnagyobb űrhajója – közölte aztán. –

Kíváncsi vagyok, hogy fog úgy bemenni a légkörbe, hogy nem fedezi felsenki… Sőt, hogy őszinte legyek, arra vagyok leginkább kíváncsi, hogyegy ekkora és ilyen ormótlan monstrum képes-e egyáltalán légköriutazásra.

Az ezredes mit mondhatott erre? Hiszen ha valaki, hát ő igazán nem értezekhez az űrbéli dolgokhoz.

– Nos, kapitány, attól tartok, rövidesen mindannyian megtudjuk majd,mi a helyzet.

– Hárman jöttek el – mondta Harry Bocken, mire a Jegesember elmosolyodott.

– Annyi éppen elég lesz.– Jöttünk volna többen is, de a fiúk épp bevetésen vannak – mondta a

Harry mögött álló alak, aki megpróbált átlesni Bocken válla fölött, hogy

szemügyre vegye magának a furgon mélyén rejtőző alakot.Amit látott, az elégedettséggel tölthette el, mert szélesenelmosolyodott.

– Uram… El sem hiszem… – mondta a kommandós meleg hangon. –Mikor felhívott minket, azt hittem, hogy egy szimulált hanggal beszélek,és valaki szórakozik velünk. Még amikor bemondta az akkori jelszót,akkor is azt hittem, hogy valami viccről van szó. Mondjuk épp Harry akarszórakozni egy kicsit… Na de nagyon örülök, hogy él. El sem tudja

képzelni, mennyire örülök.– Dickens, öregem – vigyorgott a hasonmás is. – Te épp olyan



szűkszavú vagy, mint annak idején. De mi ez a hivatalos hangnem?Tudod te, mikor szólítottál utoljára uramnak valakit?

– Nos, Les, ez a tisztelet hangja.A háta mögött ekkor valaki felböfögött, más valaki pedig

méltatlankodva pfujozni kezdett.– Ugyanolyan pedálos is, mint volt – közölte egy hang méla undorral,aztán félretolta Dickenst és Harryt is, hogy ő is szemügyre vehesse voltbajtársát.

– A rohadt életbe, ez tényleg Les. Mi van veled, öreg, meguntad akriptát, és kijöttél egy kicsit kísérteni?

– Hát, öregem, lehet, hogy ezt te viccnek szántad, de nagyonbeletrafáltál. Pontosan ez a helyzet. Néhány évig elvoltam a kriptában, de

újabban már csak unatkoztam.– Na, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én ideengedlek titeket, mertkülönben a pöcsünk egymásba ér, és kilenc hónap múlva születik majdnéhány kopasz farkú degenerált – mondta Harry Bocken, aztán utat törtmagának a furgon hátulja felé.

A három kommandós így is alig fért el a szűk helyen, amikormegpróbált minél közelebb nyomakodni volt parancsnokához, hogyalaposabban is szemügyre vegye, sőt még meg is tapogassa a halottnakhitt férfit.

– Hé, haver, jársz bronziba? – kérdezte az egyikük.– Nem. Miért?– Hát csak azért, hogy add meg a címét. Oda én nem megyek, iszonyú

szar színed van.– Te hülye vagy – csóválta a fejét a másikuk. – Ez a természetes színe.

Nézd meg bármelyik horrorfilmet, az összes zombinak ilyen színe van.– Na és akkor mi a program mára? – kérdezte a harmadik fickó, aki,

úgy tűnik, kissé gyakorlatiasabb volt, mint a másik kettő. – Leisszuk

magunkat, és bekurvázunk?– Na hát, te is nagy hülye vagy – mondta neki az, aki már az előző

társukat is lehülyézte. – Hát persze, hogy ezt csináljuk. Ha ilyen régicimborák összejönnek, csakis ezt szokás csinálni.

– Nos, ezek szerint szabadok vagytok mára? – érdeklődött a hasonmás.– Naná, hogy szabadok. Minden programunkat lemondtuk a nagy hírre,

hogy élsz, és találkozni szeretnél velünk.– Ez szuper – bólogatott a Jegesember elégedetten. – Akkor iszunk

meg kurvázunk, ahogy illik, csak előtte egy kicsit rámelegítünk, hogyteljes legyen az élvezet.



– Konkrétabban?– Hát az utóbbi időben egy kedves kis kastély vendégszeretetét

élveztem. Szeretném meghálálni nekik a törődésüket.– Ne csessz! – mondta a Dickens nevű férfi. – Te komolyan egy

kastélyban voltál?– Hát mondom!– Hol? Melyikben?– Nem ismeritek. A sivatag kellős közepén van.– A sivatag kellős közepén?– Ja.– A sivatag kellős közepén szambáztál, és olyan fehér vagy, mint az

ondó? Hogy a fenébe csinálod ezt?

– Erős faktorú naptejet használtam.– Na és mit szeretnél? Vigyünk nekik virágot?

– Inkább pizzát! De jó nagy falatot, mert az a terv, hogy a torkukraakadjon.

– És ezt nevezed te bemelegítésnek?– Tudod te, mennyire lehet izzadni a sivatagban?– Végül is mondasz valamit… Na de figyelj, nem lehetne megcserélni

a dolgot? Először jó kimulatjuk magunkat, ahogy a régi öreg cimborákközt szokás, aztán meg holnap adunk a melónak…

– Miért, holnap is ráértek?– Tényleg, holnap már nem. Csak erről hajlamos vagyok

megfeledkezni.– Nos, akkor velem tartotok?A három kommandós összenézett.– Végül is az időmbe belefér – vonogatta a vállát az egyikük.– Én meg úgyis napozni szerettem volna egy kicsit – adta be a derekát

a másikuk.

Aztán mindketten a harmadik alak felé fordultak.– Na és te?– Hát egyedül mi a szart csináljak? Még le sem ihatom magam, mert

nincs kivel veszekedni. Menjünk, nézzük meg, kire haragszik Les.A hasonmás ekkor a furgon hátsó falának támaszkodó Bockenre nézett.– Nos, Harry?A férfi széttárta a karját.– Mi a szart csináljak? Nagy volt a pofám, és azt mondtam, ha

összehozod a társaságot, akkor szerzek járművet meg fegyvert. Hát akkormost szerzek. Mikor akartok indulni?



– Egy óra múlva.– Egy óra múlva? – Harry összeharapta a száját. – Szóval van egy

egész órám, hogy összeszedjem a szükséges cuccokat?– Így van, Harry, így van.

– Hát ez remek – közölte nem túl lelkesen Bocken. – Na és ti mirefogjátok felhasználni ezt a rengeteg időt?– Szükségünk lesz még egy emberre, aki ért a számítógépekhez. Van

egy fickó a laktanyában, úgy hívják, Patrick Gonsales, ő szerintemhajlandó lesz velünk jönni… Őt fogjuk elhozni. Aztán egy rövideligazítást tartunk. Ez belefér egy órába, nem?

– De igen. Határozottan – mondta Bocken. – Komolyan egy óra múlvaakartok indulni? – kérdezte, és reménykedve nézett egyikükről a

másikukra, hátha még módosul az időpont.– Rám ne nézz! – vonogatta a vállát Dickens. – Les a f őnök.

– Ja, Les a f őnök – bólogatott a másik kettő is.– Hát akkor, azt hiszem, ideje munkához látnom – dünnyögte Harry az

előzőekhez hasonló lelkesedéssel.– Egy valamit tudni kell Gonsalesről – szólalt meg akkor újra a

hasonmás.– Ki is az a Gonsales? – kérdezte „Szűkszavú” Dickens, akiről már

mindenki megszokta, hogy amennyiben a társaságban van, egyfolytábanbeszél a többiek helyett is.

– Az ember, akiért megyünk.– Ja, persze, persze. De hülye vagyok.– De hülye vagy – ismerte el a hasonmás. – Na szóval, Gonsales, tehát

az az ember, akiért megyünk, azt hiszi rólam, hogy ufonauta vagyok.Hosszú lenne elmesélni, miért hiszi ezt, de azért szeretném, ha az akcióidőtartamára meghagynánk ebben a hitében.

A többiek kissé furcsán néztek rá.

– Biztos vagy benne, Les, hogy ő a mi emberünk? – ezt most nemDickens kérdezte, mert talán életében először a torkán akadt a szó, hanema mellette álló kommandós, aki Dorian névre hallgatott.

– Most mit vagy úgy oda? Ti meg azt hiszitek rólam, hogy meghaltam.Ki tévedett nagyobbat?

Dorian elgondolkodva hallgatott. Nem tartotta magát egy IQvilágbajnoknak, na de olyan túlzottan hülye sem volt. És „néhai” bajtársaérvelésében valahogy nem tudott hibát felfedezni.

– Nézd, Les… – mondta, aztán a másik két kommandós felé fordult. –Nem tudom, ti mit szóltok hozzá, fiúk, de nekem ez az érverés teljesen



logikusnak tűnik.A többiek vagy egyetértettek vele, vagy egyszerűen nem tudtak mit

szólni.A hasonmás pedig kihasználta a beálló csendet.

– Oké – mondta. – Akkor nincs más hátra, minthogy leüljünk, ésmegbeszéljük a részleteket.

A huszadik század közepén Alaszka legkietlenebb részén létrehoztakegy telepet, ahova azokat az amerikaiakat kívánták deportálni, akiket apszichiátria alkalmatlannak talált volna arra, hogy a közösség hasznostagjai legyenek. A terv már a kongresszus előtt volt, és úgy is nézett ki,hogy elfogadják, de akkor kipattant, és hatalmas botrány kerekedett

belőle.Ezért végül is elutasították.

Viszont a telep már állt. Sok négyzetmérföldnyi terület, hatalmaskőfallal volt körbevéve, tetején szögesdrót, amibe még áramot isvezettek.

Az épületek némán várták az ide utalt „betegeket”.Sokáig vártak ilyen némán, mire történt valami. De ami történt, az

egész más volt, mint amire számítottak. Mert a beutaltak helyett újabbépítészek jöttek, és átalakították az épületeket.

Létrehozták azt a bázist, ahol sok-sok évvel később az űrvadászalakulatot, valamint a halálfejes brigádot kiképezték.

És ahova akciójuk végeztével a halálfejes brigád szállítóűrhajói isleszálltak. A vontató majd csak órák múlva érkezik meg a többi űrhajóval,a halálbrigádosok a terület közepén szabadon hagyták a helyét, amitulajdonképpen egy hatalmas, álcázott lift volt, ami majd a monumentálisűrhajó leszállása után a föld alá süllyed, egy automatika pedig álcázzafelette a területet.

Leszállás után a halálfejes brigád űrhajói is eltűntek a föld alatt.Egy kivételével, mert az őrnagy űrhajója, fedélzetén az idegennel, nemitt szállt le, hanem valahol egészen máshol. Egyesek szerint a sivatagkellős közepén, ahova egy kastélyt építettek annak, aki tulajdonképpenezt az egész dolgot finanszírozta: tehát a nagyf őnöknek. De persze, lehet,hogy ez az egész csupán pletyka, és nincs kastély a sivatagban, mintahogy nincs ilyen titokzatos nagyf őnök sem, hanem ezt az egészet akormány pénzeli. Ezt is ugyanígy el lehetett képzelni.

Valójában senkit nem érdekelt a dolog. Amíg rendesen fizetik azsoldjukat, van tető a fejük felett, és néha elhozzák azt a tucatnyi lányt,



akit a vezetőség alkalmazott az állomány szórakoztatására, addig akármég az ördögnek is hajlandóak lettek volna a szolgálatába szegődni.

Leszállás után a hatalmas ebédlőbe mentek, amelybe az egészállomány elfért.

– Mindenki itt van? – kérdezte a rangidős tiszt. – Nézzék meg, kihiányzik, mert az nem kap a jutalomból.Természetesen mindenki ott volt, hiszen már előre beharangozták

nekik, hogy amennyiben sikerre viszik az akciót, akkor nagy jutalombanlesz részük, és ezt senki sem hagyta volna ki.

– Jól van – mondta a rangidős tiszt. – Akkor most kapcsolatba lépünkazzal, aki tulajdonképpen pénzel minket, és ő megmondja, mi lesz a

jutalmunk.

Mindenki várakozásteljesen nézett a kivetítő

felé. Oda fogják avideofonról vetíteni a hívott személy arcképét.A rangidős tiszt tárcsázta a megadott számot.A vonalban búgás támadt.– Kicsörög – mondta bizakodó hangnemben.Néhányan felnevettek, mások viszont nem tartották túl viccesnek a

férfit.A búgás abbamaradt.Aztán…A robbanás monumentális volt, hosszú mérföldekre elhallatszott.Megriadt állatok menekültek hallatán.Az egész halálfejes brigádot elsöpörte, akikre, mivel befejezték

feladatukat, nem volt már szükség.Nemsokára más, sokkal tökéletesebb katonák jönnek majd a helyükbe

a klónozócsarnokból…Végül csend lett. Csak a szél zúgott. Épp azzal szórakozott, hogy egy

megtépázott, kormos katonasapkát sodort magával…



22. A csere

A hatalmas vontató mozdulatlanul pihent a földalatti hangárban.Csend volt és nyugalom.Testéhez, mint a piócák, ragadtak az űrvadász egységek néma űrhajói.A percek lassan teltek, de nem jött senki, hogy leellenőrizze, mi a

helyzet az űrhajókkal. Mintha senkit nem érdekelt volna sem a vontató,

sem az, hogy maradt-e élő valamelyik űrvadász hajón.Aztán az egyik ilyen űrhajó oldala felől kattanó hang hallatszott:

kinyílt a zsilip.Előre szegezett fegyverrel néhány katona jött elő rajta. Amint kiértek,

mindjárt fedezéket kerestek maguknak, és annak védelmébenkörbepásztáztak a fegyvereikkel.

De a hangár most is ugyanolyan némának tűnt, mint amikor még azűrhajóról tanulmányoztak.

– Nincs itt senki – mondta az egyik katona.– Nekem is úgy tűnik – bólogatott Ben Singer ezredes. – Nézzük meg,kint mi a helyzet!

A katonák felmásztak a hangár kijáratához vezető fémlépcsőn, majdkiugrottak a felszínre. Csak a csípős szél jött a fogadásukra. Az egésztelep olyannak tűnt, mintha az összes halálfejes seggfej elhúzta volna acsíkot.

Tényleg ez lenne a helyzet?

Singer intésére két katona elindult a halálfejesűrhajók befogadásáraszolgáló hangárok legközelebbiké felé, hogy megnézzék, itt vannak-e a

halálfejesek űrhajói.Elvileg már rég meg kellett volna érkezniük, hiszen sokkal gyorsabban

mozogtak, mint a hatalmas vontató.A két katona már félúton járt a cél felé, mikor váratlanul megfordult a

szél.És akkor megérezték a szagot.Ben Singer sarkon pördült, és a telep belseje felé meredt, arra, ahonnan

a szag jött.



– Hol a fenében van az étkezde? – kérdezte döbbenten, és nem akartaelhinni azt, amire a szagból következtethetett.

– Uram, az űrhajók a hangárban vannak! – jelentette az egyikfelderítésre küldött katona.

– Rendben, jöjjenek vissza! Azt hiszem, tudom, hol vannak. – Azzalmeg sem várva a kiküldött felderítőit, maradék két katonájával elindult azebédlő felé.

Megálltak a romok előtt, és csak nézték. A lábuk előtt elszenesedettemberi kéz hevert. Singer köpött egyet.

– Hát itt vannak – intett a romok felé, mire két katonája is köpöttegyet-egyet.

Közben megérkezett a másik két katona is, és azok is megálltak az

ebédlő

romjai előtt.– Ide befért az egész állomány – jegyezte meg egyikük.

– Ide be – bólogatott az ezredes, aztán megvonta a vállát. – Gondolják,hogy a kondér robbant fel?

Nem várt válaszra. Sarkon fordult, és elindult vissza a vontatóhoz.Emberei összenéztek mögötte. Nem szóltak egy szót sem. Egy

pillanatig tétováztak csak, aztán ők is elindultak vissza.

– Hát, úgy néz ki, hogy a halálseggfejeseket is elérte a vég – mondta

Singer a kapitánynak, amikor belépett a vezérlőterembe.– A kiket?– Hát a halálfejeseket. Valaki rájuk robbantotta az étkezdét.– Túlélő?– Ha van is, már rég elpályázott innen. Illetve hát az őrnagy túlélhette,

hiszen ő nem itt szállt le, hanem… tényleg, sikerült bemérnie a helyet?– Csak nem akar odamenni? – kérdezte idegesen a kapitány.– Mondtam én ilyet? – méltatlankodott Singer, mire az űrhajós

megnyugodott.– Igen, sikerült bemérnem a koordinátákat… Talán igaz az a mese asivatag közepén álló kastélyról.

– Igazán? Na jól van. Akkor készítse fel az űrhajót az indulásra.Odamegyünk.

– Na de most mondta, hogy nem akar odamenni.– Dehogyis mondtam. Ön megkérdezte, hogy oda akarok-e menni,

mire én visszakérdeztem, hogy mondtam-e én ilyet. Ennyi. Akkor nem

mondtam. De persze, hogy oda akarok menni. Tartoznak egy csomózsolddal, én pedig nem vagyok olyan, aki csak úgy hagyja, hogy



kihúzzák a zsebéből a lóvét.– Szerintem ez nem jó ötlet. Az életünk többet ér, mint pár ezer dollár.– Miből gondolja, hogy veszélyben lenne az életünk?– Nézzen körül! Mindenki meghalt, nem?

– Hát ez az. Ha már mindenki meghalt, akkor nekünk semmifélnivalónk. Hol itt a probléma?– Én akkor is rossz ötletnek tartom – erősködött a kapitány.Singer felsóhajtott.– Hát rendben. Van még valaki, aki el tudja vezetni a hajót?– Miért?– Mert ha van, akkor kiszállhat.– A puszta közepén?

– Na ne szórakozzon már velem! Ki akar szállni, vagy nem?– Nem. Eszembe sincs itt kiszállni.– Akkor meg fogja be a pofáját – rivallt rá Singer – és készítse fel azt a

kibaszott űrhajót a felszállásra! A gondolkodást pedig hagyja rám!A kapitány természetesen mélységesen megbántódott az udvariatlan

hangnem miatt. Na de mit tehetett? Egy fantomhadsereg utolsó túlélőiközé tartozott, és nem igazán volt választása.

Úgy gondolta, itt az ideje alaposabban végiggondolni, mit tegyenahhoz, hogy lehetőleg ép bőrrel ússza meg ezt az egészet.

Amihez sajnos az is kellett, hogy ne haragítsa magára ezt a tisztet.Felsóhajtott.– Igen, uram – mondta készséges hangnemben. – Húsz perc múlva

indulhatunk.

Mikor a kapuügyeletes meglátta a közeledő Forrest tábornokot, olyanvigyázzba vágta magát, hogy csak úgy recsegtek az ízületei.

– Hagyja el, jóember, hiszen civilben vagyok – mutatott magára a

Jegesember, de a katonának aztán mondhatta. Nem létezett olyan isten,hogy ő lazítson az állásán. Nagyon is jól emlékezett, mit meséltőrségváltáskor az előző ügyeletes…

Az egész úgy kezdődött, hogy Forrest kiszállt egy taxiból. Aztán úgykikészítette a kapust idegileg, hogy az majdnem a gyengélkedőre került.

És most ez a dolog megismétlődik. Igaz, hogy Forrest most nemtaxiból szállt ki, hanem egy fekete furgonból, de hát a többi stimmel.

És a kapus azt is tudta, miért történik ez az egész. Karma! Azért

történik, mert kiröhögte a kapust, amikor az elmesélte a sztorit. És azember mindig visszakapja azt, amit csinál. Ez már csak így van. Ki



karddal… az kard által…Nagyon is tisztában volt vele, hogy mi következik. A tábornok először

szívózni fog vele, aztán pedig majd az embere, Patrick Gonsales felőlérdeklődik. A Jegesember értetlenül nézte az ügyeletest.

– Mi van magával? – kérdezte jámborul.– Jelentem, sir… Semmi. Illetve, mivel kapcsolatban van mi?A hasonmás ezt nem értette. De nem is akart nagyon belebonyolódni a

dologba.– Na mindegy, nem lényeg. Pihenjen már, mert úgy feszül mindene,

hogy majd' szétdurran. Már mondtam, hogy nem vagyok szolgálatban. –Azzal ismételten a rajta lévő civil ruhára kezdett mutogatni.

A katona azonban továbbra is a merev vigyázzban állt.

A Jegesember akkor azon kezdett morfondírozni, hogy talán valami bajlehet. Eredetileg úgy akarta csinálni, hogy csak megkéri az ügyeletest,nézze meg, bent van-e még Gonsales, és ha igen, szóljon fel neki. Eszeágában sem volt, hogy bemenjen, mert ki tudja, mivel kell akkor ismétszembesülnie az átkozott android miatt.

Na de ez a katona ok nélkül nem viselkedne így, ahogy viselkedik. Hm.Talán valamit jelezni akar neki?

– Valami probléma van? – kérdezte meg tőle.A katona pedig nagyon is tisztában volt vele, mit nem szabad

válaszolnia. Azt, hogy semmi. Mert ha ezt válaszolja, akkor Forrestüvöltözni kezd, mint tegnap azzal a másikkal.

Mert valójában csakis és kizárólag azért jött be a tábornok alaktanyába, hogy valakivel kötekedni tudjon.

– Sir! Persze, hogy van probléma, sir – mondta hát méltatlankodva.– Na és miféle probléma?– Mindenféle probléma, sir.– Nézze, katona, üzenni akar nekem ezzel valamit? – kérdezett akkor

rá a hasonmás, mert már egyáltalán nem értette, mi lehet a helyzet.– Sir? – kérdezett vissza a katona.– Na mindegy, hagyjuk, nincs erre időm! Voltaképp az emberem felől

akartam érdeklődni, Patrick Gonsales felől…– Tudtam – szaladt ki a katona száján önkéntelenül, miközben

hatalmasat bólintott.– Tudta? Mit tudott?– Semmit, sir. Elnézést. Csak úgy kicsúszott a számon.

A hasonmás gyanakodva mérte végig a katonát. Most akkor mi vanmár?



Körülnézett, de nem látott semmi gyanúsat.Úgy döntött, nincs semmi gond, csak a katona van totálisan

begolyózva.– Figyeljen, nézze meg, hogy elhagyta-e már Gonsales a laktanyát. Ha

nem, mondja neki, hogy jöjjön le ide a kapura, rendben?– Rendben! – bólintott az ügyeletes, aztán díszlépésben besétált akapuügyelet helyiségébe.

– Mi baja ennek a katonának? – kérdezte a Jegesember mögött HarryBocken hangja.

– El nem tudom képzelni.– Kijöttem, mert nagyon nem tetszett, amit csinál. Azt hittem, valami

baj van, de bemértük a környéket, semmi olyan mozgolódás, ami gyanúra

adhatna okot.– Én is azt hittem, hogy baj van.A hasonmás gondolt egyet, aztán bement a kapus után az ügyeletes

helyiségbe. Az épp a telefonon beszélt. Mikor meglátta, hogy a tábornokutána jött, ismét vigyázzba vágta magát.

– Hagyja már abba! – rivallt rá megzavarodva, és immár némiképpfelmérgesedve a hasonmás.

– Igenis! – mondta a katona, majd leült a székbe, és ott vett fel valamimerev pózt, ami akár a vigyázzállás ülő változata is lehetne. – Sir,Gonsales van a vonalban.

– Adja ide! – Porter elmarta a kagylót a megkergült közlegény kezéből,és a füléhez illesztette.

– Gonsales? Itt Forrest tábornok beszél.– Jaj nekem! – hallotta a kétségbeesett nyögést a vonal túlvégén.– Na nem az a Forrest, akire most gondolt, hanem az a másik.– Á, értem. Akkor megnyugodtam. Azt hittem, hogy visszatért az a

Forrest, mert akkor végem van.

– Nyugodjon meg, ha minden jól megy, az a Forrest már nem fogvisszatérni. Nos, Patrick, ön azt mondta nekem, ha segítségre vanszükségem, akkor csak szóljak önnek… Hát most lenne.

– Azonnal ott vagyok.– És hozza a szerszámait is, Patrick!– A szerszámaimat?– Mindent, amire csak szüksége lehet egy számítógéphez.– Mégis, mit vigyek? Mi a probléma?

– Hozzon mindent!A hasonmás lerakta a telefont.



Felállt, mire az őrkatona is készült, hogy újra vigyázzba vágja magát.A hasonmás a vállánál fogva visszanyomta a székbe, és nagyon

csúnyán mosolygott rá.– Figyeljen ide, ha ezt nem hagyja abba, akkor egyszerűen lelövöm,

mint egy kutyát. Megértette?– Igen, sir!– Na azért! – Porter a fejét csóválva hagyta el a kapuügyeletes fülkéjét.Az ügyeletes meg arra gondolt, na lesz mit mesélnie majd neki is a

következő váltáskor.

Az űrhajó elpihent a kastély előtti hatalmas téren. A leszállás soránfelkavart por lassan ülepedett körülötte.

Amint leszálltak, a herceg odalépett az irányítópulthoz, éstanulmányozni kezdte.A háta mögött természetesen azonnal mozgolódás támadt.– Nem, még nem száll ki senki! – mondta anélkül, hogy egy pillantást

is vetett volna maga mögé. – Ne feledjék, hogy hátul is van szemem.Azok pedig nagyon is jól megértették, hogy telepatikus képességeire

utal ezzel.Mielőtt kiszállt, szeretett volna lerendezni néhány dolgot. Először is a

szállásukon lévő katonák dolgát. Ha már egyszer kiszáll, nem szerette

volna, ha túl sok katona mászkál körülötte, hát lezárta és lekódolta ahálóhelyük ajtaját.

Aztán kiterjesztette a Közvetlen Kommunikációs Hid at, újrakapcsolatba lépett a Központi Aggyal, és egyszerűen telepatikusanátprogramozta.

Ez meglehetősen gyorsan ment. Sokkal gyorsabban, mintha aterminálon keresztül csinálta volna. És sokkal hatékonyabban is, mert aző utasításait senki sem volt képes visszavonni.

Nos, akkor ez megvan. Akkor jöhet a következő lépés.Ebben a pillanatban megszólalt a kommunikátor, jelezve a külső hívástényét.

A herceg bekapcsolta, mire a központi képernyőn megjelent azöregember arca.

– Hát megérkeztek – mondta a férfi reszelős hangon.– Úgy néz ki!– Kérem, jöjjön be a kastélyba, lenne egy kis megbeszélni valónk.

– És mi van a barátaimmal?– Jól vannak. Garantálhatom.



– Az nekem kevés. Ha engem akar, akkor őket el kell engednie.– Hogy gondolja?– Egyszerű. Kiengedi őket, és elmennek ezzel az űrhajóval.– Akkor hajlandó együttműködni velem?

– Akkor maradok, és hajlandó vagyok megfontolni a dolgot.– Rendben – válaszolt az öregember rövid gondolkodás után.– Kint fogok várni.Felállt, és elindult a kijárat felé. Az irányítószemélyzet elindult utána,

de ő a fejét rázta.– Nem, uraim, önök egyelőre maradnak. Két embert kell majd

elvinniük valahova… Illetve hát a hajó automatikusan követi majd a belétáplált utasításokat, önökre majd csak akkor lesz szükség, ha esetleg

valami közbejönne.Rájuk mosolygott. Nem mosolyogtak vissza, csak álltak némán ésfélelemmel telve a vezérlő közepén.

A herceg bezárta előttük az ajtót. Miközben a zsilip felé tartott,világosan észlelte a gondolataikat. Azok ott bent megkísérlik kinyitni azajtót. Mikor nem sikerül nekik, megpróbálják majd segítségül hívni aKözponti Agyat.

Vajon mit gondolnak majd, amikor bármit is csinálnak, mindenpróbálkozásuk kudarcot vall?

Az űrhajó és minden berendezése az ő kontrollja alatt áll, és ez így leszegészen addig, amíg véget nem ért a nekik szánt feladat, vagy esetleg szétnem szedik a járművet az alkatrészeire.

A hajó előtt két fehér köpenyes alak várta.– Urunknak az a kérése, hogy jöjjön velünk a laboratóriumba.

Szeretnénk egy kis vért és egy kis szövetet venni öntől – mondta azegyikük.

– Először engedjék el a barátaimat – ellenkezett a herceg.

– Nos, annak, hogy ez megtörténhessen, az előfeltétele ez a kisprocedúra.

A herceg elmosolyodott.– Rendben – mondta, és feléjük nyújtotta a karját. – Csinálják!A két férfi összenézett. Valószínűleg felkészíthették rá őket, hogy

esetleg itt kint kell elvégezniük a dolgukat, mert ezt követően előpakoltáka szükséges felszerelést a zsebeikből.

A bal oldalt álló alak egy spray-s dobozból fertőtlenítőszert nyomott a

herceg bőrére, majd egy fecskendő segítségével vért vett tőle.Mikor végzett, társa kezébe nyomta a fecskendőt, majd egy sterilen



becsomagolt szikét vett elő, kibontotta, és a herceg jobb mutatóujjábóllekanyarított vele egy kis bőrdarabot. Vér serkent a vágás nyomán, deaztán rögtön el is állt, és a kimetszett részen lévő seb is a szeme láttáranőtt vissza. Fél szemmel ezt a folyamatot figyelte, miközben két

lencseszerű üveglap közé fogatta a mintát, és berakta egy műanyagtasakba.– Fenomenális ez a regeneráció! – mondta a hercegnek olyan remegő

hangon, mint ahogy a szakemberek szoktak beszélni, amikor azérdeklődési területükön valami olyat találnak, ami teljességgel lenyűgöziőket.

– Az – bólintott a herceg, és valahogy nem tudott haragot érezni aférfival szemben.

Az pedig villámgyorsan megfordult, és már ment is a dolgára.– És a barátaim? – kérdezte a herceg a másik alaktól, aki ottmaradtvele.

– Mindjárt jönnek!És úgy is lett, ahogy mondta. Pár perc múlva Monic és Johnnie

megjelentek a kastély bejáratánál. Egyetlen kísérő jük ugyanúgy fehérköpenyben volt, mint az a két személy, akit eddig a herceg láthatott akastély személyzetéből. Az ajtóig kísérte őket, aztán egy kíváncsipillantást vetett a hercegre, és már ment is tovább a dolgára.

Barátai kissé kábultnak tűntek. Ezen felül Monic fején fehér kötés volt,Johnnie jobb keze gipszben volt, míg ugyanezen oldali szeme alatthatalmas monokli.

De a herceget nem is ez zavarta a legjobban, hanem az, hogy képtelenvolt kapcsolatba lépni velük a Híd on. Eddig még reménykedett, hogyazért nem, mert valami ahhoz hasonló gondolatapajzs van kifeszítve ahely köré, ahol tartózkodnak, mint amilyennel a támadó űrhajók is felvoltak szerelkezve. De most, hogy itt álltak alig pár lépésre, már tudta,

hogy nem ez az ok.Elrablóik bekábítószerezték őket azzal a tiltott anyaggal!Újra felizzott szívében a harag. De persze csak a felszín alatt, úgy

egyébként mosolygott.Mikor Monic meglátta, mindenről elfeledkezve rohanni kezdett felé,

aztán belevetette magát a karjába.– Azt hittem… azt hittem, meghaltál – zokogta a lány, és miközben

forró könnyei megnedvesítették a férfi arcát, ugyanolyan forró csókokkal

halmozta el a többi részt.– De nem… – mondta lágyan a herceg. Miközben a lány kemény szálú,



mégis puhának ható haját simogatta, egész lényét elöntötte a gyengédségérzése.

– Valamit beadtak nekünk – suttogta Monic a fülébe.– Tudom – mondta a herceg. – Nincs semmi baj… Mi történt a

fejeddel?– Leütöttek.A hercegnek vigyáznia kellett, hogy ne szorítsa össze a fogát olyan

iszonyú erővel, mint ahogy szerette volna. Nem szabad látnia senkinek,hogy mennyire dühös. Együttműködőnek kell mutatkoznia, amíg Monicés Johnnie biztonságba nem kerülnek.

Így hát még mindig mosolygott. És miközben a karjaiban remegő lánytölelte, Johnnie-t nézte, aki nehézkesen bicegve közeledett feléjük.

– Hát veled meg mi történt? – kérdezte a herceg fennhangon, mikorismét nem sikerült telepatikus kapcsolatba lépnie egyikükkel sem.– Nocsak, nocsak, már nem kell tolmácsberendezés? – csodálkozott

Johnnie.– Gyorsan tanulok. Szóval, mi történt veled?– Ezt – mutatta fel Johnnie a begipszelt kezét – meg a bicegést akkor

szereztem, amikor lezuhantam. – Ezt pedig – mutatott aztán a szeme alattizúzódásra – akkor, amikor ellenálltam.

A herceg bólintott.– Jól van. Ez a hajó elvisz titeket biztonságos helyre…– És te? – kérdezte rögtön Monic.– Rövidesen megyek utánatok. Csak van itt még egy kis elrendezni

valóm.– Akkor itt maradok veled.– Nem. Ez nem biztonságos.– Ha van olyan hely, ahol biztonságban lehetek, hát az a karjaid között

van.

Megsimogatta a lány arcát.– Csak megnehezíted a dolgom… Ha szeretsz, bízol bennem és azt

csinálod, amit mondok.Monic a szemébe nézett. Hát persze, hogy a szerelem tükröződött

hatalmas, barna szemében.– Aljasság ilyet kérni, ugye tudod? – mondta.– Tudom. – Újra megsimogatta a lány arcát, aztán visszafordult

Johnnie felé.

– A zsilipben találtok két kézifegyvert. Az űrhajó automatikusan elvisztiteket egy helyre…



– Hova?– Majd megtudod. Ha bármi probléma lenne, ott az irányítószemélyzet

a vezérlőteremben, a fegyverrel ki tudjátok kényszeríteni belőlük, hogyazt csinálják, amit akartok. Ha viszont a hajó leszállt, akkor azonnal

hagyjátok el. Van rajta egy rakás katona. Bezártam őket, de ha a hajómegérkezik, egy órán belül kinyílnak az ajtók, így programoztam…– Értem.– Na és most menjetek!Monic belekapaszkodott, de a herceg finoman kibontakozott a

kétségbeesett ölelésből.– Menjetek már! – mondta.Monic ajka az ajkát kereste, és ő nem tudott ellenállni neki. Csókjuk

rövid és forró volt, aztán a herceg határozottan eltolta magától a lányt, éshátralépett, Johnnie pedig gipszeletlen kezével terelgetni kezdte a zsilipfelé.

– Nemsokára találkozunk.– Mehetünk? – kérdezte a fehér köpenyes a hercegtől.– Majd, ha felszálltak.Kicsit arrébb mentek, nehogy az űrhajó hajtóművéből kiáramló forró

gázok megégessék őket, és onnét követték nyomon a felszállást.A hajó pedig mozgásba lendült. Először lassú méltóságteljességgel

felemelkedett úgy fél méterre a talaj fölé, miközben füstölögve kavargottkörötte a por, majd a fara maradt ebben a magasságban, míg az elejetovább emelkedett, majdnem függőlegesig.

Ez nem járt túl nagy hanggal, csak valami sziszegő süvöltés kísérte,mint amilyen a lökhajtásos repülőgépeket szokta.

Aztán dobhártyarepesztő, mély dübörgés hangzott fel, és a hajóelstartolt az ég felé.

Még hallották a hangrobbanást is, ami ugyanúgy megrezegtette a

kastély ablakait, mint a felszállás előtti dübörgés.Aztán az űrhajó apró ponttá zsugorodott a kék égbolton, hogy végül

másodperceken belül nyoma vesszen. Egészen olyan volt, mint egy igaziMark III-as űrhajó, bárki is csinálta, nagyon jól lemásolta az eredetit.

A herceg megkönnyebbülten sóhajtott fel: a barátai most márbiztonságban voltak. Legalábbis sokkal nagyobb biztonságban, minteddig.

– Na most már mehetünk – mondta fehér köpenyes kísérő jének, és nem

is várva meg a választ, elindult a bejárat felé.



23. Góliát

Néptelen folyosókon haladtak. A falak tele képekkel, a berendezéspedig csak úgy roskadozott az aranytól.

– Elég kihaltnak tűnik ez az egész – mondta a herceg a kísérő jének.

Nem nagyon hatott rá a látvány. Inkább ízléstelennek találta a helyet,mint lenyűgözőnek, mintha nem az lett volna a cél, hogy szépenberendezzék azokkal a műremekekkel, amiket idehoztak, hanem csaktárolásra használták volna a helyiségeket. Igen, ez a legjobb kifejezés,valaki idehozta ezt a sok cuccot, aztán csak lepakolta.

– Hát igen – mondta a fehér köpenyes. – Urunk nem nagyon szereti, hanyüzsögnek körülötte az emberek. Csak nagyon kevesen ismerik ezt ahelyet. A legbensőbb testőrei, a személyzet, illetve néhány doki, akik lentaz óvóhelyen dolgoznak… – A férfi hirtelen elharapta a mondat végét.

Talán most jött rá, hogy túl sokat beszélt. Nyilván ő is be voltgyógyszerezve, mivel nem lehetett a gondolatai közé hatolni.Mindazonáltal erre nem is volt szüksége a hercegnek ahhoz, hogyrájöjjön, a férfi nagyon nehezen viselheti az egyedüllétet, alig várta már,hogy beszélhessen valakivel.

A legjobb alany arra, hogy kiszedje belőle az őt érdeklő információkat.Csakhogy nem volt ideje kikérdezni a férfit, túl hamar megérkeztek:

egy kétszárnyú ajtó kinyitása után hatalmas ebédlőbe jutottak, aminek

közepét méltóságteljes, hosszú asztal foglalta el, és ez roskadásig tömvevolt mindenféle ételekkel.A hercegnek azonnal korogni kezdett a gyomra. Hajnalban indultak

útnak a Hold felé, most meg már lassan lemegy a nap. Hosszú nap álltmögötte, nagyon hosszú, nem csak időre vetítve, hanem, ha azt nézi,hogy mennyi minden történt azóta, hát úgy is. A szervezete már régfigyelmeztette, hogy bizony épp itt az ideje a tartalékok pótlásának.Főleg, hogy azóta egyszer már regenerálódnia kellett.

Szervezete jelenleg a saját izmait bontotta le, hogy energiához juthasson, és tisztában volt vele, ha egy kicsit is elengedi magát, hogy



megpihenjen, jön a remegés meg az öntudatlanság, ami kisebb vagynagyobb lehet – az enyhe álmosság érzésétől egészen a teljeseszméletvesztésig tarthat – attól függően, milyen erős stressz érte aszervezetét korábban, és mennyi energiát vesztett.

Mikor a Földön elütötte a busz, utána csaknem elájult, amikor jött aremegés, de hát akkor nem is nagyon tartotta a kontrollt a teste felett,mert a balesettől félig kába volt még.

Na meg ott aztán elég sok minden megrongálódott benne.Idefelé az űrhajón, amikor leült a vezérlőben, sikerült úrrá lenni a

remegésen, de csak azért, mert előtte hibernátorba fektették, és amikorlehűtik a testét, az sokkal kevesebb energiát fogyasztva képes ahiperregenerációra. Tehát nagyon jót tettek vele.

Viszont most már lassan kicsúszik a kezéből a gyepl

ő.Nézte a rengeteg ételt.

Úgy tűnt, kísérő jén és rajta kívül senki nincs a teremben.– Egyedül kell étkeznem, vagy végre megismerhetem a kastély urát? –

fordult a fehér köpenyes férfihoz.– Megismerhet – monda egy hang az asztal felől, mire a herceg

visszafordult arra.Az öregember ott ült az asztal túlvégében. De csak egy hologram volt.– Sajnálom, hogy nem jelenhetek meg testi valómban, de a testem

megöregedett, és haldoklik.– Ez valóban sajnálatos – bólintott a herceg, nem mintha bármi

szánalmat is érzett volna e lény iránt, hanem mert így nem végezhet velemost azonnal, még meg kell keresnie azt a kiöregedett testet.

– Kérem, foglaljon helyet – mutatott a hologram a herceg felőli oldalonlévő kényelmes székre –, és falatozzon bármiből, ami jól esik, ésbármennyit, amire csak szüksége van… Tudom, hogy most nagyszüksége van rá…

– Tudom, hogy tudja – bólintott a herceg. – A hely szelleme megsúgta.– A micsoda? – a hologram tökéletesen reprezentálta az öregember

meglepetését: szemöldöke a homlokára szaladt.– A hely szelleme – ismételte a herceg, miközben helyet foglalt a

széken.A fáradtság azonnal végigömlött a testén. És most nem volt semmilyen

vészhelyzet, ami miatt arra lett volna szükség, hogy fogait összeszorítvamég egy kicsit ellenálljon neki.

És jött a remegés. Meg az öntudatlanság. A herceg feje előrebicsaklott,aztán ez a hirtelen mozgás kissé magához térítette, és akkor rögtön fel is



emelte a fejét. Ásított, és nehezére esett nyitva tartani a szemét.– Nem tudom, segít-e, de a testőreim a szabadidejük jó részét a

kondicionálóteremben töltik, és mindenféle fehérjeitalokkal tömikmagukat. Hozattam ide belőlük, hátha az jobban segít a

regenerálódásban… Ott vannak a termoszokban.A herceg nem tudta, mit jelent a termosz szó, de látott néhány furcsaküllemű tárgyat is az asztalon, ami arra szolgálhatott, hogy valamitlehűtsenek benne. A fehérjék elég romlékonyak, tehát lehet, hogy ebbetöltötték az italt.

Megfogta a kezéhez legközelebb lévőt, és beleszagolt. Az illatot ugyannem tudta azonosítani – édeskés volt, talán valami gyümölcsé –, devalahogy megérezte, hogy ez lesz az.

Kitöltötte a sűrű, fehér folyadékot az egyik kristálypohárba, ésfelhajtotta.

A szénhidrátot és enzimesen bontott fehérjéket tartalmazó ital azonnalfelszívódott, hiszen nem kellett megemésztenie.

A remegés észrevétlenné vált.Töltött még az italból, és azt is felhajtotta. Érezte, ahogy visszatér az

életereje, izmai megkeményedtek, és visszanyerték szokásos erejüket,energiájukat.

A kábultság is tovatűnt.– Bámulatos – mondta a hologram. – Itt, a szemem előtt változott át.

Most legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnik, mint egy fél perce.– Feltöltődtem.– És ez csak így megy?– Mifelénk igen.– Azt árulja már el nekem, ha ilyen tökéletesre vannak tervezve a

génjeik, mi ez a remegés, meg ez az öntudatlanság?– Nem vagyunk tökéletesek. A remegés azt jelzi, hogy a szervezetünk

vészesen kimerült, és nincsenek tartalékai.– A tudósaik nem próbálták még leküzdeni ezt a dolgot?– Vannak fizikai korlátaink. A test csak anyag. Az univerzum része.

Ahhoz, hogy működjön, szüksége van építőkövekre, pontosan ilyenfehérjékre, mint amit adott, és ugyanilyen szénhidrátokra. Ha ez nincsmeg, akkor felzabálja saját magát. Ez a hiperregeneráció egyetlenhátránya.

– És az öntudatlanság?

– Azt a mértéket mutatja, hogy valaki mennyire került közel apusztuláshoz. Ha teljesen kimerülnek a tartalékai, az agy nem kap



megfelelő mennyiségű táplálékot, és beszűkíti a működést. Azöntudatlanság voltaképpen a test védekezőreakciója.

Az öregember a fejét csóválta.– Amit a szellemről mondott, azt nem értettem. Ugye csak valami vicc

volt?– Nem. Tudja, milyen régen várnak már rá, hogy kommunikáljanakvalakivel?

– Kik?– A szellemek.– Ugyan, menjen már!– Tulajdonképpen ketten vannak. Az egyik már évszázadok óta kísért a

kastély falai között.

– Nem nyert – vigyorgott elégedetten a hologram. – Annyi ideje nem isáll a kastély…– Haragszik magára. Nem tetszik neki ez a hely itt. Az emlékei ennél

sokkal hűvösebb, ködös tájhoz kötik… Hm… Valami hegygerincen álltez az épület, nagyon sokáig. Először emberek laktak benne… Néhakirály… Aztán gyű jtőhelye lett a képeknek…

– Múzeum?– Igen, múzeum lett. De egyszer emberek jöttek, és lebontották.

Kövenként szállították el egy nagy hajóhoz, aztán át a tengeren, ahol ő nagyon félt… Végül felépítették itt, ezen a helyen.

– És ezt a szellem mesélte? – kételkedett az öregember.– Miért? Nem így volt?– De, így volt. Csak azt nem értem, hogy honnét tudja, amikor nincs

olyan ember a környéken, akinek képes olvasni a gondolataiban.– Mert mindenkinek adott abból a drogból.A hologram vállat vont, de nem válaszolt. Akkor a herceg folytatta.– Nos, ez a szellem nem valami tudatos. Azért van itt, mert fogalma

sincs arról, hogy mit kellene csinálnia. Abban a korban, melybenmeghalt, úgy tartották, hogy minden várhoz és kastélyhoz kell tartozniaegy kísértetnek, és mivel ezen a helyen épp nem volt egy sem, azt hitte,hogy az a sorsa, hogy neki kell kísértenie. Ezért ragaszkodott annyira ahelyhez, hogy még a tengeri utat is hajlandó volt vállalni, pedig attól mégéletében nagyon félt, és amikor újra felépítették, ő is elfoglalta a helyétismét.

– Nem értem, miért mondja ezt! – ellenkezett az öregember. –

Maguknál ez így szokás? Nap mint nap szellemekkel, meg mindenfélekísértetekkel tárgyalnak?



– Nem – rázta a fejét a herceg. – Nálunk nem igazán vannak kísértetek.– Hát ez meg mit jelent?– Nálunk mindenki tudja, hogy a halál az nem a vég, és amikor eljön,

az a legegyszerűbb, ha keres egy másik testet.

– És ezt maga komolyan gondolja?– Még nem beszéltem a másik szellemről – válaszolt kitérően a herceg.– Ő nincs olyan régen itt, mindössze csak száz éve… Legalábbis úgygondolja, hogy körülbelül ennyi idő telt el, mert különben nem számolta.Mikor valaki meghal, akkor nem számít…

– Csak nem egy rokon? – gúnyolódott a hologram. – Netán az apám?– Nem. Az apját nem érzem – rázta a fejét a herceg komolyan,

szándékosan nem véve figyelembe a gúnyt. – Ez egy űrhajós. Nem

jószántából maradt itt, hanem azért, hogy figyelmeztessen. Az éneljövetelemet várta.– Ó, ezek szerint, ha valaki meghal, akkor már automatikusan ismeri a

jövőt is?– Nem, nem. Akkor rosszul fejeztem ki magam. Nem konkrétan

személy szerint rám várt, hanem valaki olyan lényre, akivel képeskommunikációt váltani.

– Hogy figyelmeztesse?– Igen.– Na és mire?– Arra, hogy mi történhet… Az ő története szomorú. Egy űrhajóval

jöttek ide, és valami miatt kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk, mintnekünk… Maga pedig elkapta őket, és nagyon gonoszul viselkedett…

– Na és mi van, ha ez a maga kísértete hazudik?– Ha képes lenne érezni azt a fájdalmat, amit ő érez még mindig, akkor

tudná, hogy igazat mond. Maguk halálra kínozták őket egy olyan titokmiatt, amit nem is ismertek… Viszont most elégedett.

– Elégedett, és ugyan mi oka van erre?– Az, hogy nem kell tovább várakoznia, és végre elmehet erről a

nyomasztó helyről. Illetve az, hogy tisztában van vele: végre eljött az idő a bosszúra…

Sötétedett. Harry Bocken felemelte a kezét, mire megálltak.Harry egy apró ampermérő-szerű műszert tartott a kezében, amit most

ide-oda kezdett forgatni maga előtt.

– Érzékelők – mondta. – A homokba ásva. Ez lenne az els

ővédelmivonal?



– Valószínűleg – bólintott a hasonmás. – Tudsz velük valamit kezdeni?– Babra munka, mert egyenként kell kilőni az összeset. Eltarthat egy

ideig.– Mégis, meddig?

– Úgy öt és húsz perc között.– Rendben. Addig mi tábort verünk itt, a kaktusz mögött – mutatott ahasonmás a közelben árválkodó, hatalmas tüskékkel rendelkező, embernagyságú növényre.

– Áldásom rátok – bólintott Bocken.– Segíthetek? – lépett oda hozzá Patrick Gonsales.– Mármint miben?– Én is értek valamit ezekhez a berendezésekhez, elvégre hasonló a

szakterületem. Talán segíthetnék kiiktatniőket.– Na haragudj, Patrick, de ezt szeretem egyedül csinálni. Így, ha

elbaltázom, csak magamat okolhatom.Gonsales vállat vont.– Hát, ahogy gondolod. Én csak…– Értem, Patrick, nem volt benned semmi rossz szándék – bólogatott

Bocken. – Köszönöm…Azzal nekiállt hatástalanítani a homokba telepített érzékelőket, Patrick

pedig odakullogott a kaktusz takarásában leheveredő kis csapat többinégy tagjához.

– Vegyük csak át még egyszer! Azt állítod, ha átmegyünk azérzékelőkön, és lerendezzük az őröket, akkor szabad az út?

– Hát nem teljesen, mert még ott van a kastély biztonsági rendszere is.– De hát ez nem sok. Mindössze négy őr, aztán kalap, kabát. Nem

furcsa ez, hogy ilyen hányavetin őrzik az egész területet?– Nos, az a helyzet, hogy a kastély csak az álcája az egésznek. A

dolgok a földalatti építményekben zajlanak. Riadó esetén az egész

személyzetet evakuálják, és percek alatt letelepítik négy vagy hatszázméterre a föld alá. Akkor pedig nem nagyon tudunk mit kezdeni velük.Azért van szükségünk egy jó komputerszakértőre, mert ha végeztek azevakuálással, akkor megszakítanak minden kapcsolatot a felszínnel, ésakkor már nem tudjuk felrobbantani a lenti bombákat. Patricknek az lesza dolga, hogy amíg lehet, átvegye az uralmat a rendszer felett, ésbeindítsa a visszaszámlálást.

– Már amennyiben meg tudja csinálni – nézett Dickens az apró

mexikóira.– Ez most kérdés akar lenni? – kérdezett vissza az.



– Csak morfondírozok.– Nos, ha egy kicsit is etikátlanabb lennék, akkor

komputerkalózkodással keresném a kenyeremet. Részt vettem párvédelmi rendszer megtervezésében, úgyhogy, hacsak nem valami

különleges, eddig még ismeretlen rendszerről van szó, akkor be tudokhatolni… Ha akarok.– És lehet, hogy esetleg nem akarsz?– Még nem tudhatom. Mint ahogy azt sem tudom, hogy mire megy ki a

játék. – Ezt már a hasonmásnak mondta. – Csupán annyit tudok, hogy önnem az, akinek látszik, de nem is az, mint akinek kiadja magát.

A Jegesember felsóhajtott.– Végül is, akkor van majdnem húsz percem, hogy tisztázzam a

helyzetet, igaz?– Nagyon úgy néz ki – bólintott Patrick, a hasonmás pedig csodálkozvanézte, hogy megkeményedett a kis mexikói az utóbbi órákban.

– Már a kopteren is el kellett volna mondanom – közölte bűnbánóan.– Egész úton azon röhögtek, hogy én azt hiszem, maga egy idegen.Porter elmosolyodott.– Mondjuk úgy, hogy kellemes perceket okozott a fiúknak.– Na és akkor, ki maga?– Én vagyok az eredeti.– A micsoda?– Leslie Porternek hívnak, és rólam mintázták Forrest tábornokot.– A kicsodát? – folyt be a beszélgetésbe „Szűkszavú” Dickens is.– Látja, a fiúk meg ezt nem tudják. Szóval, fiúk, az a helyzet, hogy

csináltak belőlem egy klónt, akinek az volt a dolga, hogy vadásszon aFöldre leszálló csillaghajókra.

A három kommandós összenézett.– Na és arról sem tudtok, hogy ma reggel egy ilyen csillaghajó

sikeresen elmenekült a Földről… Ezeket nem mondhattam el nektek,mert akkor hülyének néztek, és nem jöttök velem.

– Miféle csillaghajó? – kérdezte Dorian. – Amerikai?– Miért, szerinted Amerika rendelkezik a csillagközi utazás

technológiájával?– Ha nem Amerika, akkor ki?– Na, mit gondolsz?– Hé, nem én vagyok az ész a csapatban. Szóval, ki rendelkezik a

technológiával?A hasonmás visszafordult Gonsales felé.



– Mit szól hozzá, Patrick, hogy milyen egy kommandós? A fiúk simáneljöttek volna velem, hogy kinyírjanak valakit, mert én fújok rá. Anélkül,hogy egyetlen pillanatig is megkérdő jelezték volna a haragom jogosságát,vagy pedig a miértet tudakolták volna.

– Cseszd meg, Les, megbíztunk benned! – védekezett Dickens. – Nemvagy az a vérengző fajta. Ha fel akarod robbantani ezt a kastélyt, akkornyilván jó okod van rá. Inkább azt mondd, hogy mi van ezzel azűrhajóval? Mi az Istenről van szó?

– Nos, Gonsales? – adta tovább a labdát Porter a mexikóinak.– Leszállt Harlemben egy csillaghajó, és valahogy elásta magát –

mondta a férfi. – Forrest tábornok pedig, azaz az ő hasonmása – mutatottPorterre – vadászott rá, de a csillaghajó ma hajnalban elmenekült. Nagy

vonalakban ennyi.A kommandósok némán hallgatták.– Meg kell erősítenem, mert tényleg így történt – tárta szét a kezét a

Jegesember. – A különbség csak annyi, hogy én tudom, hogy miértvadászott Forrest az idegenekre. Azért, mert erre volt kondicionálva. Azaz őrült kondicionálta erre, aki engem is fogva tartott. Az a célja, hogymegszerezze a csillagközi utazás technológiáját, és leigázza a galaxist.Legf őképp ezért kell elpusztulnia, és nem csak azért, mert én is fújok rá.

– Szóval akkor ufókra vadászunk? – kérdezte Dickens olyanarckifejezéssel, mint aki citromba harapott.

– Egy fenét. Mi azokra vadászunk, akik az ufókra vadásztak.– Ez kész agyrém – mondta Dorian.Csak a harmadik kommandós maradt csendben. Ő nagyon ritkán

beszélt, ezért ha Dickenst „Szűkszavú”-nak gúnyolták, ő nyugodtanlehetett volna a „Bőbeszédű”.

Charles Bukowskynak nevezték, és az álcázás nagymestere volt.Olyannyira tökélyre fejlesztette ezt (olyannyira jellegtelennek tűnt), hogy

bárkinek is mutatkozott be, amikor visszahúzódott a háttérbe, öt percmúlva már senki sem emlékezett rá.

Mindazonáltal, akár megszólalt, akár nem, a háttérből végigkövette azegész párbeszédet.

– Ez lenne agyrém? – kérdezte most Gonsales. – Miért, és az nemagyrém, hogy ti meg fogjátok magatokat, és elmentek megölni valakit,anélkül, hogy tudnátok róla bármit is?

– Na hát, azért nem teljesen így fest a dolog – kelt rögtön az emberei

védelmére Porter. – Az előbb csak egy kicsit húzni akartam. Az igazságazonban az, hogy még sok minden más is közrejátszik itt.



– Például? – kérdezte meg a mexikói.– Maga a rendszer ilyen, Patrick. A katona parancsra öl, így van ez az

idők kezdete óta. És sosem kérdő jelezi meg a parancsot… Öl, de sokszornem tud mást, mint azt, hogy az, akit el kell pusztítania, az a rossz fiú.

Talán megindokolják, hogy miért rossz, talán nem. Tíz évig én vezettem afiúkat, én határoztam meg, hogy kit tartsanak jónak, és kit rossznak.Megszokták, hogy minden szavam szentírás. Ha bajuk volt, hozzámfordultak. Ha örültek valamiért, én voltam az első, aki megtudta. Hát necsodálja, hogy most az első szóra eljöttek velem. Azt mondtam, hogy egyőrült évekig fogva tartott, miközben mindenféle kísérleteknek vetett alá,én pedig most, hogy megszabadultam, szeretném rendezni a számlát. Ésmellesleg ez mind igaz is. A fiúknak meg elég volt… Tudom, hogy önnek

nem elég, Patrick, de ha belenéz a kastély számítógépébe, megkapja majda válaszait, garantálhatom.– És mi van, ha az egész csak átverés? – forszírozta a dolgot Gonsales.– Miféle átverés? Ha egyszer átvette a rendszer felett a hatalmat,

mindannyian a kezében leszünk, azt csinál velünk, amit akar. Egy ilyenhelyzetben nem sok értelme lenne a bizalmával játszanom.

Ezen Gonsales elgondolkodott.– Nézze, Patrick, talán magán múlik, hogy amennyiben ismét idegenek

érkeznek a Földre, milyen lesz a viszonyunk. Ha a kastély tulajdonosánmúlna, akkor háborúba keverednénk velük. Tudja, mi lenne a Földből, haátgázolna rajta egy csillagközi hadsereg?

Érdekes módon ezt Gonsales nagyon is el tudta képzelni. Lelki szemeielőtt egy füstölgő romhalmazt látott, radioaktív üvegóceánokkal.

A többiek is hallgattak. Ki tudja, nekik mi járt a fejükben.– Jól van, ha már kedvetekre kiüvöltöztétek magatokat, és még van

olyan szerencsénk, hogy ezek után sem fedeztek fel minket, akkor talánmehetnénk is. – Ezt Harry Bocken mondta, aki olyan észrevétlenül jött

vissza közéjük, mintha maga is valami csillagközi jövevény lenne, és alegfejlettebb csillagközi álcázótechnikával rendelkezne.

– Nem hallhattak minket – jegyezte meg a Jegesember. – Egykilométerre van innen az őrök vonala.

– Jut is eszembe, mi legyen velük? – kérdezte Dickens mogorván.Még mindig nem emésztette meg, hogy egyszerű világképét ilyen

agyrémnek ható ufótörténetekkel próbálták összezúzni. Talán már csakazért tartott a csapattal, hogy a végére járjon annak, hogy na most akkor

mi a helyzet?– Nem ejtünk foglyokat – jelentette ki a hasonmás, mire Dickens



kurtán biccentett.Gonsalesnek nagyon is határozott elképzelése volt róla, hogy ez mit

jelenthet, de ettől a lehetőségtől annyira megrémült, hogy azértmindenesetre rákérdezett.

– Mi az, hogy nem ejtünk foglyokat?– Ez azt jelenti, hogy likvidáljuk az őröket – közölte vele Leslie Porter.– Na nem! – rázta a fejét Gonsales. – Én ebben nem akarok részt venni.– Nem is fog, Patrick, ezt majd mi elintézzük. Elvégre ebben mi

vagyunk a szakemberek.– Nem úgy… Egyébként sem akarok részt venni ebben, bűnrészesként

sem. Csináljanak akármit az őrökkel, csak ne öljék meg őket.– És akkor mégis, mit csináljunk velük? – kérdezte a hasonmás.

– Mit tudom én, kábítsák el, vagy üssék leőket.– Ez nem működik, Patrick. Óriási szakértelem és gyakorlat kell

mindkettőhöz, de még akkor is van benne bizonytalansági tényező, mertminden ember másképp reagál az ilyen dolgokra. Én mindig azt ígéremaz embereimnek, hogy egy akció után, lehetőség szerint élve hozom kiőket a területről. Ez azt jelenti, hogy semmilyen lehetőséget nem hagyokarra, hogy az én hibámból történjen velük valami. Ez a mostani esetreúgy vonatkozik, hogy túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy foglyokatejtsünk… Viszont ha nem öljük meg az őröket, akkor esetleg idő előttmagukhoz térhetnek, és elvághatják a visszavonulás előtt az utat. Nemkockáztatok, mert az már hazárdjáték lenne, és a hazárdjátékokban óriásiesély van a vesztésre.

Elhallgatott, várta Gonsales reakcióját.– Hát nem vagyok túlságosan elragadtatva a helyzettől – mondta akkor

a mexikói. Bár próbálta magát tartani, de csak úgy áradt belőle akétségbeesés.

– Elhiszem. Meg is értem. De megkönnyíteni nem tudom.

Mondhatnám azt, hogy gondoljon az őrökre úgy, mintha csakszemélytelen célpontok lennének egy gyakorlópályán, de sajnos nemtehetem. Az embereimnek sem engedem meg, hogy ezt tegyék. Igen isvállalják fel a felelősséget azért, hogy annak, akit eltesznek az útból, vanélete. És van neki arca is. Vannak érzései, vannak gondjai, és a tárcájábanvannak fényképek a családjáról, amit elővesz, ha valami bántja vagymegrémiszti, és arra gondol, szívesen elbújna a felesége puha ésbiztonságos ölelésében.

– Az Istenre kérem, hagyja már abba! – nyögött fel Gonsales. Szájaszéle remegett.



– Nem tehetem… Még nem. Mert azt akarom, hogy felvállalja afelelősséget. Mert ezt az embert majd megsiratják a gyerekei, akik talánel is vesznek majd a történtek után az élet forgatagában… Azt akarom,hogy érezze, mekkora tragédia minden egyes élet kioltása!

– Érzem… érzem!… – kiáltott fel Gonsales, mire Bockenfigyelmeztetően felemelte a kezét:– Cssss! – csitítgatta, mint egy gyereket szokás. – Még meghallják.– Ugyan, Harry, nem hallja meg senki – ellenkezett a Jegesember. –

Hadd kiabáljon csak, ha ehhez van kedve.– Érzem, érzem… – suttogta Gonsales megtörten.Porter bólintott.– Hát adjon értelmet akkor ennek a halálnak, Patrick! Végezze el jól,

amiért jöttünk. Csakis ez az egyetlen dolog mentesíthet minket a bű

n alól,amit elkövetni készülünk.– Isten! – motyogta a mexikói.Az élet rohadtul kegyetlennek tűnt a számára. Korábban is tudta, hogy

nagyon kemény tud lenni, de ennek mélységeit még nem igazán fogta fel.Talán, mert még soha nem szembesítették ilyen keményen a

valósággal. Azzal a valósággal, amit a legtöbben megpróbálnak valamirózsaszín lányregényként felfogni, hogy aztán az első adandó problémahatására magukba zuhanjanak, mint a kelt tészta, ha hideg éri.

Próbált valami kibúvót keresni, amivel megúszhatná ezt a helyzetet, denem lelt. Túl késő volt már, túl belegabalyodott. Ez a valaki, aki úgyhasonlít Forrest tábornokra, mint az egyik tojás a másikra, túlságosan ismesterien keverte meg a paklit. Azt ígérte neki, hogy ha szükség vansegítségre, hát ő segít. A „tábornok” pedig alaposan kihasználta ezt azígéretet. Szólt, hogy most szeretné behajtani, aztán amire észbe kapott,már ott ültek a helikopteren, és száguldoztak a cél felé.

De mi van, ha hazugság ez az egész? Semmi köze az idegenekhez, és

ez a valaki csak saját személyes ügyét akarja lerendezni, amihezfelhasználja őt?

Passz. Nem tudhatta.– Nos, Patrick, mi lesz? – kérdezte lágyan a hasonmás, mikor már túl

hosszúra nyúlt a csend.Gonsales lelki szemei előtt ismét megjelent a füstölgő romhalmazzá

változott Föld képe.– Menjünk! – sóhajtott, de amikor kimondta, már nem volt biztos

benne, hogy helyesen döntött.De mindegy, most aztán már végképp nincs visszaút, elvégre most már



nem változtathatja meg a szavát.Na majd, amikor rácsatlakozik a hálózatra, megtud mindent.Remélte…

Harry Bocken most is, mint akkor, amikor először közelítették meg azakadályt, a felemelt kezével késztette megállásra őket annak szélénél.– Na most – mutatta a homok felett. – Ezen a vékony sávon tudunk

átmenni. Igyekezzetek nem félrelépni, ahogy a feleségetek is meghagyta,mert elképzelhető, hogy van a környéken néhány akna is, ami lerobbantjaa tökeiteket.

– Elképzelhető, vagy van is? – kérdezte Dickens.– Jól van, na, hát akkor van egy pár.

– Csak egy pár?– Most mit kötekedel velem, mi? Jól van, jól van, nem egy pár van,hanem minden tele van a kicseszett aknákkal. Csak nem akartam kiscsapatunk civil tagját megrémíteni, hátha nem fogadja kitörő örömmel akasztrálás lehetőségének tényét, és az ebből származó előnyöket, mintpéldául a magas „C” tiszta kiéneklésének képességét. Így most jól érzedmagad?

– Nem – rázta a fejét Dickens. – Kurvára nem. Viszont neked nem kellaggódnod. Ha már nem lesznek heréid, akkor tudunk nemi életet élni, és

akkor elveszlek feleségül. Elvégre még egy ilyen szőrös és büdös nőtnem találok sehol.

– Tudod mit? – bosszankodott Bocken. – Az átjáró csak ránkvonatkozik. Neked mutatok egy másik helyet, ahol próbálkozhatsz.

– Na, most már tényleg elég a dumából, mert sose végzünk! – szóltrájuk Porter, de inkább vidám volt a hangja, mint mérges, vagytürelmetlen.

A kommandósok mégis azonnal abbahagyták egymás hülyítését, aztán

a hasonmás intésére, szó nélkül nekiindultak az akadálynak. Olyanbiztonsággal masíroztak át a Bocken által mutatott, keskeny átjárón,mintha New York kellős közepén sétálnának a zebrán, mikor zöld jelzésvan.

Az első pillanatban Gonsales is azt gondolta, semmi nehézséget nemfog jelenteni számára a dolog, elvégre legalább egy méter széles volt azátjáró, hát biztos gyerekjáték lesz az egész – azonban amikor nekiindult,akkor már alaposan megváltozott a véleménye.

Egy méter vagy nem egy méter, nem számít, teljesen olyan érzése volt,mintha egy felhőkarcoló tetejéről kellene átlavíroznia a szomszéd



felhőkarcoló legtetejére, egyetlen derékvastagságú pallón imbolyogva.Mert amikor elindult, hirtelen nagyon is tudatában lett a testének, amozdulatai túlságosan sutának tűntek, és minél inkább koncentráltminden egyes lépésére, annál inkább úgy érezte, hogy a teste ki fog

billenni az egyensúlyából, és egyenesen rázuhan az aknákra, amik aztánmajd szép rendesen darabokra szaggatják. Talán annyi sem marad belőle,hogy a temetésén a hozzátartozóinak legyen mitől elbúcsúzni.

Ha egyáltalán lesz temetése. Hiszen az is lehet, hogy a kommandósokitt hagyják a darabjait, ahova szétszóródnak, mondván, hogy hátráltatjaőket a küldetésükben.

Öt métert kellett csupán megtennie, mégis, életében nem érzett ilyenhosszúnak egyetlen távolságot sem.Ő

volt az utolsó, aki átkelt, a többiek a túloldalon várták, és kíváncsianfigyelték a bénázását. Azonban nem szóltak egy szót sem, egyáltalán nembiztatták, és ezért hálás volt, mert biztosra vette, hogy abban az esetbenbiztos elvétette volna a lépést.

Mikor végre megérkezett, a hasonmás feléje fordult.– Mi most előre megyünk, Patrick, maguk csak jöjjenek nyugodtan

Harryvel, mire odaérnek a kastélyhoz, az őröket már lerendeztük.Azzal otthagyták őket.Ha Gonsalesben volt is félelem, hogy mi van, ha nem sikerül a dolog,

Bocken olyan nyugodtan sétált mellette, mintha csak kirándulásonlennének.

Nem csúsztak hason, nem néztek körül minden egyes percben riadtan,Harry még csak a fegyverét sem vette elő, ha valami neszt hallott akörnyéken – mint ahogy minden kommandós filmben szokás.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg egyszer csak Gonsales.– Persze.– A filmekben azt látni, hogy a kommandósok kúsznak-másznak ide-

oda, állandóan kémlelik a helyszínt, na szóval eléggé nyüzsögnek. Mimeg csak sétálunk itt, mintha nem lenne jobb dolgunk.

– Mi ebben a kérdés? – vonogatta a vállát Bocken.– Hát akkor most hogy van ez?– Vannak olyan helyzetek, amikor tényleg kúszni-mászni kell. De ezen

a terepen nem sok értelme lenne, mert ha valaki az álcázó ruhánk ellenérefelfedez minket, sokkal jobban magunkra vonnánk úgy a figyelmet. Hameg csak sétálgatunk, még akár azt is hiheti, hogy két balek valahogy

átszambázott a műszaki sáncon, és most csak kódorognak itt. Elvégreilyen álcázóruhát hordanak a vadászok is, úgyhogy akár annak is



gondolhatnak minket.– Lehetséges ez?– Mármint átsétálni a műszaki akadályon, vagy az, hogy vadásznak

néznek?

– Az akadály.– Kevés a valószínűsége. Ennek ellenére már számtalanszor megesett.Egyszer egy tiszt egy távoli országban meglátott egy fácánt az égen. Leakarta vadászni, mire fogta magát, átugrott egy kerítésen, és össze-visszarohangált egy aknamezőn. Kissé szórakozott lehetett, mert percek teltekel, mire rájött, hol rohangál. Mikor körülnézett, azt látta, hogy az egészállomány fedezékbe bújva hasal a környéken.

– És?

– Kutya baja sem lett.– Régóta ismered a tábornokot? – kérdezte akkor Gonsales.– Mikor én ismertem, akkor még ezredes volt. De igen, régóta.– És megbízol benne, igaz?– Feltétel nélkül. Azt hiszem, tudom, mi aggaszt… Nézd, ha azt

mondta, hogy a kastély és lakói veszélyesek a Föld jövő jére nézve, akkoraz úgy is van.

– Hát, nagyon remélem.– De hát, majd ha rácsatlakoztál a rendszerre, akkor meggyőződhetsz

róla magad is.Gonsales erre csak bólintott. Bárcsak már ott tartanának. Mert az véget

vetne annak a szörnyű, bizonytalan érzésnek a szívében, ami amiatt van,hogy még mindig nem tudta eldönteni, helyesen cselekszik-e?

Nos, ha Gonsales igazi kommandós módra csúszni és mászni akart, hátmegkaphatta, mert amint a látóterükbe került a kastély, változtattak ataktikájukon, és sokkal óvatosabban haladtak tovább. Álcázóruhájuk

színe ugyan mint eddig is, tökéletesen alkalmazkodott a környezethez,Harry mégis felhasználta a terep összes lehetőségét, ami adódott, hogytakarásban haladhassanak.

A többiek már ott várták őket az épület tövében, a mesterségesenidehordott földbe mesterségesen telepített bokrok takarásában. Gonsalescsak az utolsó pillanatban vette észre őket, amikor megmozdultak, és ahasonmás megkérdezte:

– Nos, ki lövi ki a riasztót?

– Ha lehet, akkor én – mondta Harry. – Patrick csak koncentráljon ahálózatra.



Miközben Bocken beszélt, újra elővette azt az ampermérő-szerűséget,amivel már a műszaki akadályt is kezelésbe vette, kihúzott egy antennát,majd a ház felé irányította.

– A rendszer két lépcsős – mondta rövid idő múlva, a piciny monitoron

megjelenő ábrát tanulmányozva. – Elég jó… Na most, lássuk!Megnyomott néhány gombot. Elmosolyodott.Aztán a mosoly lehervadt az aráról, amikor megszólalt a riadó hangja.

– Uram, ezredes úr, ide tudna jönni?A katona maga is meglepődött, hogy Ben Singer milyen gyorsan

megjelent mellette az őrtoronyban.– Remélem, Larry, jó oka volt rá, hogy, megszegve az elrendelt

rádiócsendet, behívott ide a walkie-talkie-ján.– Nézze, uram! – mutatott a katona a földön heverő őrre.Singer pedig nézte.– Úgy látom, ez a személy elhalálozott – közölte vele az észrevételét. –

Méghozzá oly módon, hogy a torkát fültől fülig átvágták. Ha jól látom,egyetlen metszéssel… Nos elismerem, Larry, ez profira vall, de azért nemkellett volna idehívni, hogy megmutassa.

– De én nem nyúltam az őrhöz, uram!– Larry, Larry, nekem nehogy azt akarja bedumálni, hogy ez az ember

saját torkát vágta fel. Ennyire előzékeny azért nem lehet. Amellett, hogyfizikai képtelenség… Na mi az igazság, Larry? Ha most megmondja,ígérem, ez egyszer eltekintek a büntetéstől, és nem rúgom szét a seggét.

– Esküszöm, uram, hogy nem én voltam.– Hm… Ezek szerint megelőztek minket. Méghozzá, azt hiszem,

tudom is, ki. Ez csak az őrnagy lehet. Nos, Larry, mit szólna hozzá, haközös erővel szétrúgnánk néhány halálseggfejes seggfejét?

– A legnagyobb örömmel, uram – válaszolt vidáman a katona.

– Most már csak azt kell kiderítenünk, merre vannak.A kastély felől ebben a pillanatban hangzott fel a riadó szignálja.– Larry, Larry, nagy franc maga – csóválta a fejét az ezredes, mintha

emberének bármi köze is lehetne a dologhoz. – Most már ezt sem kellkitalálnunk.

– Na, most mi van? – kérdezte a Jegesember. – Elbaltáztam – közölte Bocken.

– Ennyit tudsz csak mondani?– Miért, mennyit mondjak? Kurvára elbaltáztam, és kész. Nem nagyon



hiszem, hogy ennél hosszabb magyarázkodásra lenne időnk. – AzzalGonsales felé fordult. – Látod, ezért nem akartam az aknáknál, hogysegíts nekem. Így mindenki tudja, kit szidjon.

– Na jól van, akkor jöhet a „B” terv – pattant fel Dickens, aztán

előkapta álcázóköpenye alól kis kézi rakétavető jét.– Ajtó vagy ablak? – kérdezte.– Most már tök mindegy! – mondta a hasonmás.– Akkor ablak – mondta Dickens, és tüzelt. A robbanás szerteszét

rebbenő szilánkokká vetette a legközelebbi – és amúgy golyóálló –ablakot.

A hangja még el sem ült, mikor Dickens a fegyver csövével már félreis kotorta a keretben maradt üvegdarabokat, és beugrott az épületbe.

A fegyverbe építette mozgásérzékelőre nézett.– Jöhettek! – mondta aztán.

A herceg a riadó hangjára felkapta a fejét. Próbált mentális erejévelkörbetapogatózni valami információ után, hogy megtudhassa, mi történt,de nem talált semmit. Az ebédlőt nagyon erős gondolatpajzs védte.

– Mi ez? – kérdezte meg a hologramtól.– Vendégeink jöttek – mondta az, és a kivetített arcon jól látszott az

ehhez a közléshez járuló érzelmi tartalom: egy kis méltatlankodás, és sok-

sok düh. – De semmi gond. Bár valószínűtlennek tűnt, hogy ilyenatrocitás fogja érni a kastélyt, azonban ki van dolgozva a megfelelő forgatókönyv erre az esetre is. A személyzet már elindult a liftek felé,leszállunk a földalatti óvóhelyre… Ne aggódjon, elvezetem alegközelebbi lifthez.

– Azt hiszem, ez szükségtelen. Nem akarok lemenni az óvóhelyre.– Itt fent veszélyben lehet az élete.– Itt mindenhol veszélyben van az életem. De itt fent legalább nem

vagyok bezárva.– Mit jelentsen ez?– Elmegyek.– És a megállapodás?– Mi van vele?– Azt hittem, betartja a szavát. Megállapodtunk, hogy a barátai

szabadságáért cserében együtt működik velünk.– Nem. Én azt mondtam, hogy megfontolom az együttműködést. Hát

megfontoltam. És azt hiszem, inkább elmennék.– Ezt nem fogom engedni! – mondta dühösen az öregember.



– Mit tehetne?– Mindent… Ray!A herceg nem tudhatta, hogy a háta mögött álló alakot hívják Raynek,

de a mozgást érzékelte. (Na és, ha nem érzékelte volna, akkor is számított

rá, hogy hátulról éri a támadás.)Mintha rugók löknék, úgy pattant fel a székből, amit egy hirtelenmozdulattal hátrafelé is lökött, így az pont nekirepült a közeledő fehérköpenyesnek, és leterítette.

Miközben a férfi hatalmasat nyögve hanyatt vágódott, a kezében lévő injekciópuska messzire repült.

A herceg megcsóválta a fejét.– Komolyan azt hitte, hogy sikerülhet? – kérdezte a hologramtól.

Az mosolygott.– Valójában nem. Csak szerettem volna látni a reakcióidejét… Mégmindig meggondolhatja magát. Mondja azt, hogy együttműködik velem.Ne ellenségeskedjünk, amikor lehetnénk barátok is.

A herceg a fejét csóválta.– Sosem lehetnénk barátok – mondta.– Hát, jól van – a hologram elektronikus sóhajt hallatott, majd azt

mondta. – Nos, most majd kiderül, van-e olyan gyors, mint amireszüksége van.

Épphogy kimondta, valami átszáguldott a szobán. A herceg a halksziszegésre figyelt fel, amit az apró, valamilyen átlátszó kristálybólkészült nyílvessző keltett, miközben a levegőt szelte.

Az utolsó pillanatban kapta félre a fejét, így a hegyeskristálynyílvessző a földön fekvő, fehér köpenyes testébe hatolt.

A férfi megrázkódott, két kezével a nyílvessző felé kapott, de aztánmegtört a mozdulat, és a két kéz élettelenül a földre hanyatlott.

Ray szemében fokozatosan kialudt a fény.

– Méreg? – kérdezte a herceg, miközben minden érzékével arra figyelt,honnan hallja meg a következő nyílvessző szisszenését.

– Dehogyis! Nem akarom megölni magát. Csupán szeretnémbekorlátozni a képességeit. Ez az a drog, ami megakadályozza atelepatikus működést. Raynek túl nagy volt az adag…

– A Peep? – idézte fel a herceg az Ike Brandon nevű rossz fiútól hallottnevet.

– Tudja a nevét?

A herceg óvatosan az ajtó felé kezdett hátrálni.A döndülő hangra megremegett.



Hátratekerte a fejét, így láthatta, hogy a kétszárnyú faajtót most egyfémfal zárja el. Azt a döndülést hallotta az imént, amivel az alázúgott amennyezeten lévő rejtekrésből.

A herceg akkor az ablakok felé pillantott, de elkésett, mert azok elé is

ugyanolyan fémfal ereszkedett le, mint ami elzárta az ajtóhoz vezető utat.Az újabb döndülés már nem váltott ki belőle reakciót, hiszen készültrá.

– Játszanék még szívesen, de valaki megpróbál behatolni arendszerünkbe, ami azt jelenti, hogy meg kell szakítanunk a kastély és azóvóhely között a kapcsolatot. A fémfalak között biztonságban lesz, mígez a dolog el nem rendeződik.

A hologram eltűnt.

A herceg még mindig fülelt.A kristálytű-nyíl most az ellenkező irányból jött, és átlátszóságafolytán ugyanolyan láthatatlan volt, mint az előző. És csakúgy, mint azelőzőnél, itt is az érkezését jelző szisszenő hang vezette nyomra.

A herceg oldalt lépett, a nyíl pedig alig néhány centivel húzott el a testemellett.

De máris jött a következő.Aztán a következő.Majd tucatnyi nyíl kezdett áradni a teste felé a falakból.Csak egy hajszálon múlt, hogy sikerült kitérni előlük. Illetve hát nem is

kitért, hanem felkapta a földről az eldőlt széket, melyben korábban ült,aztán felemelte a teste elé, és így, pajzsnak használva, észveszejtő gyorsasággal forogni kezdett. A kristálynyilak pedig széttöredezvepattogtak le róla.

Megpróbált kapcsolatba lépni a kilövéseket irányító automatikával, dea gondolatpajzs elfedte előle.

Aztán az jutott eszébe, hogy akkor talán a gondolatpajzsot gerjesztő

gépezettel kellene valamit kezdenie.Fogalma sem volt, hogy ez lehetséges-e, hiszen szinte az egész életét

békés körülmények között élte le, és sosem próbált behatolni olyanlények gondolatai közé, akik nem akarták ezt, és gondolatpajzsot hordtak.Udvariatlanságnak tartotta volna.

Azt pedig nem tudhatta, hogy amikor a Bíborhullám a Hold felészáguldott, ők pedig „összekapaszkodtak” egymással és _Ex_Jo_-val aKözvetlen Kommunikációs Hid at használva, és megpróbálták az ellenség

köréjük kifeszített gondolatpajzsát áttörni, milyen eredménnyel jártak.Akkor úgy érezte, mintha egy pillanatra átszakadt volna a pajzs, de hát



nem erősítette meg senki.Hát, itt az idő, hogy kipróbálja újra a dolgot, gondolta. Persze a széket

még mindig kitartotta védelmül a teste elé.És jól is tette, mert az automatika küldte a következő sorozat

kristálynyilat.Ezek is úgy jártak, mint elődeik, a herceg villámgyors forgó mozgásbakezdett, mint egy balerina, és az összeset félreütötte, mielőtt elérték volnaa testét.

Vajon az automatika mire reagál? Mikor hagyja abba a nyilakküldözgetését? Talán bioszenzorai vannak, és arra a változásra reagálnak,ami a vérében fog bekövetkezni, mikor oldódik benne a kábítószer?

Na majd, ha sikerül semlegesítenie a gondolatpajzsot, akkor úgyis

megtudja.Kiterjesztette tudatát az ellenállás irányába.Tömörnek tűnő fal állta útját. Ismerős volt az érzés, mert ugyanez volt,

amikor a segítségkérést akarták eljuttatni az övéikhez, bár akkor nem voltideje elgondolkodni, hogy érezhet valamit ennyire anyagszerűnekmentális síkon. Olyan elképesztő volt, mintha valaki arra jönne rá, hogyaz egyik gondolata elkezdett megszilárdulni, és valódi, anyagszerű kristállyá alakult.

Megpróbálta minden szellemi erejét egy pontba koncentrálni, hogymint egy lézersugár, átégesse a falat.

Az automatika egyelőre nem küldött új nyilakat. Talán újratöltötte afegyvereit, talán hathatósabb stratégián töprengett.

A gondolatpajzs pedig ellenállt.A herceg akkor arra gondolt, ha már ilyen anyagszerű érzése van ennek

az erőtérnek, akkor megpróbál vele úgy viselkedni, mint ahogy egyvalódi fallal viselkedne.

Azaz lendületet vesz, mielőtt áttörné.

Csökkentette a koncentrációt. Ez valóban olyan volt, minthaeltávolodott volna a faltól.

Most már tudta, hogy hol kezdődik az ellenállás.Arra a pontra célzott, aztán hirtelen, egyetlen pillanat alatt, szinte

robbanásszerűen összesűrítette mentális erejét.Olyan volt ez, mint egy hatalmas ütés a falra.Érezte is, amint az rogyadozni kezd.Elöntötte az izgalom. Tisztában volt vele, hogy jó úton halad, talán már

csak pár másodperc, és lerombolja a gondolatpajzs ellenállását.Az automatika újra támadásba lendült.



Egyetlen pillanaton múlott az egész. Ha a herceg nem koncentrálannyira a falra, akkor egy pillanattal korábban tudott volna reagálni azújabb támadásra.

Bár még így is megúszhatta volna, ha az automatika nem olyan

alattomosan támad.Mert most derékon alul jöttek a nyilak, és hátulról. Az egyik a jobbcombjába hatolt, a másik pedig a fenekébe.

Azonnal elengedte a széket. Lenyúlt, és kikapta a nyilakat a sebekből.A szíve hevesen vert. Próbálta megérezni a vérkeringésébe jutott

drogot.Nem érezte. Valahogy úgy eltompult minden…Próbálta kiterjeszteni a tudatát, de az sem ment.

A drog leblokkolta a magasabb rendű

szellemi képességeit – döbbentrá rémülten. Méghozzá egyetlen pillanat alatt.És, hogy mennyire így volt ez, hát abból is rájöhetett, hogy az

automatika nem lőtt ki rá több nyilat.

Ott álltak a félhomályos folyosón. Utolsónak Harry Bocken mászott bea kastélyba, előtte pedig Gonsales.

– Lehetnek a falakban fegyverek? – kérdezte Dickens.– Minden lehet benne – bólintott a hasonmás.A kommandósoknak több sem kellett. Vadul tüzelni kezdtek körbe-

körbe, alaposan megszórva lövedékeikkel a folyosó falait. Nem szerettekvolna úgy elpusztulni, hogy amikor megindulnak előre, a falakbólmindenféle „gyilok” meg csapda, meg ki tudja, mi jön elő, amivel aházigazdáik szeretik szórakoztatni „szívesen látott” vendégeiket.

– Merre? – kérdezte Dickens.– Utánam! – indult el a hasonmás, előre szegezett fegyverrel, a többiek

pedig követték.

A folyosó mennyezetéről vastag fémfalak kezdtek leereszkedni, hogyelvágják az útjukat.

– Rakétát neki! – parancsolta a Jegesember, amikor az első ilyenakadályhoz értek.

Dickens nem sokat tétovázott.– Fület be! – kiáltott, aztán tüzelt.Hatalmas robbanás rázta meg a folyosót, a légnyomás a falhoz lapította

őket, de az akadályt is eltüntette.

Gonsales megrázta a fejét. Hiába fogta be az utolsó pillanatban a fülét,a többieket utánozva, alig hallott valamit.



– Gyerünk, gyerünk, nem sok időnk van! – rivallt rájuk a hasonmás. –Dickie, készülj, lesz még egy fal.

– Én kész vagyok.Aztán már látták is.

Gonsales most a szemét is becsukta. A légnyomás majdnem leverte alábáról.– Na most, Patrick, a magáé a terep – mondta vidáman a Jegesember.Gonsales kinyitotta a szemét. Elámult a szétrobbantott akadály mögött

meghúzódó hatalmas, boltíves csarnok pompájától. Szinteszentségtörésnek érezte e falak között a fegyverek által képviseltbrutalitást.

Persze olyan nagyon azért nem volt ideje körülnézni, mert Porter

átráncigálta a terem túloldalára, és lenyomta egy formatervezettszámítógép elé.– Jó kis dolgozószoba, mi? – kérdezte közben.– Ez? Dolgozószoba? Nekem lenne ilyen. – Gonsales gyors

mozdulatokkal előpakolta a felszerelését, aztán bekapcsolta aszámítógépet. – Nos, tábornok úr, most tanúja lehet a világtörténelemleggyorsabb hatalomátvételének.

Berakott a CD-meghajtóba egy diszket. Ujjai sebesen száguldoztakide-oda a billentyűzeten.

A hasonmás felpillantott. Az emberei szabályszerű harcállást vettek fela kijáratnál, és ez elégedettséggel töltötte el. Csak Harry Bocken sétáltméltóságteljes léptekkel föl-le a teremben, a berendezést nézegetve, dehát ő meg is tehette, hiszen a feladata már véget ért.

– Nos, Gonsales – fordult vissza a hasonmás a technikus felé –, talánnem ez a legalkalmasabb pillanat az önvallomásra, de el kell mondanom,hogy én valójában még csak ezredes vagyok. Forrest valóban tábornokirangot kapott, de hát nekem ahhoz nem sok közöm volt, úgyhogy nem is

szeretném bitorolni… Na de mindegy. Mennyi időre van szüksége még?– Készen vagyok.– Hogyan?– Én uralom a rendszert.– Nem hiszem el.– Pedig így van.– Gonsales, mit is mondjak erre?… – döbbent le a hasonmás, és a

tekintetében elismerés csillant.

– Mondjuk azt, hogy én vagyok a legjobb.– Igaz is… Patrick! Említettem már? Szerintem maga a legjobb.



– Köszönöm uram, megtisztel.– És hogy csinálta?– Egy kis szerencsével. Említettem, ugye, hogy volt néhány rendszer,

aminek a megtervezésében részt vettem.

– Igen, igen – bólogatott a hasonmás.– Nos, ez az egyik.A Jegesember néhány pillanatig a fejét ingatva emésztette az

információt.– Csupa meglepetés az élet, nemde? – kérdezte aztán. – Nos, mi hír az

önmegsemmisítőről?– Mi irányítjuk. Tíz percre van beállítva, annyi szerintem elég lesz.– Elég, elég. Akkor talán mehetnénk is.

– Előbb belenézek a hálózatba… Err

ől volt szó.– Igaz is!

Gonsales ujjai ismét veszett ütemben kezdték nyomogatni a terminálbillentyűzetét.

– Van itt minden – mondta mintegy fennhangon gondolkodva. – Alegtöbb titkos anyag, de… Hoppá!

Gonsales megmerevedett, még levegőt venni is elfelejtett.– Úristen! – nyögte. – Úristen!Úgy elengedte a terminált, mintha a billentyűzet hirtelen felforrósodott

volna.– Mi a baj, Patrick? – kérdezte a hasonmás, de a mexikói nem figyelt

rá, csak ült és bámult, mintha sokkot kapott volna.Csak akkor tért magához, amikor a Jegesember megrázta a vállát.– Mi van már, Gonsales, mit talált?– Itt van – dadogta Patrick.– Hol? – A Jegesember azt gondolta, hogy a monitoron kellene

megtalálnia azt, amitől a technikus annyira kiakadt, de azon nem látott

semmi különöset. Vagy legalábbis, amit látott, abból semmi messzemenő következtetést nem volt képes levonni.

– A kastélyban – válaszolt közben Patrick. – Itt van a kastélyban…– Ki a fene?– Hát egy idegen.– Úgy érti?…– Igen, a csillaghajóról.– Biztos?

– Hát persze, persze, hogy biztos. Itt mindent a számítógép irányít, ésezért bármi is történik a kastélyban, annak itt nyoma maradt. Ezek az



információk még annyira újak, hogy nem kódolta őket senki…A Jegesember mozdulatlanul állt. Az eszével felfogta, hogy valami

rendkívüli dolog történik most velük, de annyira váratlanul érte, hogynem tudta átérezni a jelentőségét.

Évekig élt az idegenek árnyékában, hiszen az őrült I-Projekt mindenegyes pillanatban arra várt, hogy mikor zuhan le ide egy újabb űrhajó,hogy aztán a projekt működésbe léphessen.

Mégis most olyan váratlanul érte Gonsales közlése, mint egy hirtelentökön rúgás valami acélbetétes bakanccsal.

Hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen.Bár ha tudta volna, akkor sem lett volna képes már véghezvinni, mert

az események hirtelen elszabadultak.

Dickens fegyverén a mozgásdetektor szaggatott hangon sípolnikezdett.– Vendégeink jöttek! – mondta a kommandós.

– Kop, kop! – mondta Ben Singer a szétrobbantott ablak mellett állva,amin korábban a Jegesember ék behatoltak a kastélyba.

– Ötven méterre vannak előttünk! – közölte a mozgásdetektortfelügyelő embere.

– És rakétáik vannak! – egészítette ki az információt az ezredes. – Na,

hát akkor küldjünk mi is utánuk egy rakétát, hogy kiegyenlítsük azesélyeket! – Azzal elhúzódott az ablakból, hogy helyet adjon arakétavetőt kezelő emberének, aki rövidesen ki is lőtte az első rakétáját.

Dickens a fal takarásában kifelé lesett a folyosóra.– Nem látom őket – mondta.– Vajon hányan lehetnek?– Nem tudom. Túl közel vannak egymáshoz, és a műszer nem annyira

érzékeny, hogy képes legyen elkülöníteni a jelet… Viszont ők sem tudják,hogy mi hányan vagyunk…– Aha… – A Jegesember elkezdett mondatát hatalmas dörrenés

szakította félbe. Azonnal megismerte, és azzal is tisztában volt, hogyilyen rövid távolságon nincs jelentős különbség aközött, hogy meghallja akilövés hangját, és aközött, hogy a rakéta becsapódjon.

Ami azt jelenti, hogy talán, amire észreveszi, már keresztül isszáguldott a testén.

Tudta, hogy nem ér el vele semmit, mégis ebben a pillanatban azösztönei irányították a testét, így hasra vágódott.



A rakéta robbant. Dobhártyarepesztő volt. Törmelék, füst és porkavargott a teremben.

Valaki fulladozva köhögött.Dickens pedig üvöltözött, és egymás után lőtte ő is a rakétáit.

A Jegesember felállt, aztán lerázta a testére hullt törmeléket.Iszonyú fájdalom hasított a fejébe, és az egyik fülében magas hangúsípoláson kívül nem hallott semmi mást.

– Figyelőt kellett volna hagyni! – üvöltötte Bocken, aki valószínűlegszintén ugyanúgy megsüketült egyik (vagy akár mindkét) fülére, mint a

Jegesember.– Tudom – üvöltött vissza az. – De most már késő ezen

morfondírozni…

– Itt nincsenek ablakok! Csapdába estünk!– Ezt is tudom… Dickens! Dickens!A földön hasaló férfi abbahagyta a tüzelést, és hátrafordította a fejét.

Dorian és Bukowsky szó nélkül felváltották, és tüzelni kezdtek kifelé,amerre az ellenséget sejtették.

– Ki kell jutnunk valahogy, Dick, vagy szarrá lőnek a rakétáikkal! –kiáltotta a Jegesember.

Dickens bólintott, oldalt hemperedett, aztán a fal takarásában felállt,majd odarohant a hasonmáshoz.

– Merre? – csak ennyit kérdezett.– Talán felfelé – mutatott a boltíves mennyezet felé.Dickensnek nem kellett kétszer mondani. Felemelte a rakétavetőt.– Füleket befogni! – ordította, aztán tüzelt.A Jegesember is kicserélte a géppisztolyában lévő tárat

robbanógolyókat tartalmazóra, aztán ő is becélozta a mennyezetet.Nem nézett felfelé, nehogy valami belemenjen a szemébe, hanem csak

a fegyver csövét irányította a rakéta által kreált nyílás felé.

Tövig húzta a ravaszt.A terem újra megtelt nehéz füsttel és porral.Vakolat és forró töltényhüvelyek pattogtak mindenfelé. Az egyik

hüvely egyenesen Dickens gallérja mögé esett, mire a férfi eldobta arakétavetőt, és üvöltve elkezdett fél lábon körbe-körbe ugrándozni.

Ekkor jött kintről a következő rakéta.Egyenesen neki Dickensnek, darabokra szaggatva a testét.A Jegesember félreugrott a szétfröccsenő húscafatok és vér elől. Arra

gondolt, hogy amikor a kommandóst fogják temetni, egy üres koporsóttemetnek majd. Bár nem járt utána, ismerte az ilyen találatokat, így



tisztában volt vele, hogy amennyiben valamit haza akarna vinni néhaibajtársa testéből, akkor fognia kellene egy kiskanalat, és a falakatkaparni.

Na és Gonsales? Mi van Gonsalessel, túl csendes.

A számítógépállvány felé fordult, de nem látta sehol sem Patricket.– Hé, Gonsales! – üvöltött. – Harry, nem láttad Patricket? – kérdezettrá Bockenre, az egyetlenre, aki rajta kívül láthatta a mexikóit, hiszen amásik két megmaradt kommandós háttal volt nekik a kijáratnál.

Bocken nemet intett a fejével.– Hogy el nem ment, az biztos!A Jegesember akkor odaugrott a számítógéphez.– Te jó ég! – nyögte, amikor meglátta, mi maradt Gonsalesből.

De legalább belőle maradt valami, még ha csak egy húscafat is, nemúgy, mint Dickensből.

A számítógép azonban még működött, és bár a Jegesember nem értetttúl sokat az efféle dolgokhoz, amit a monitoron látott, azt egyszerűen nemlehetett félreértelmezni.

– Ó, a rohadt életbe – kiáltott fel –, nagy szarban vagyunk!– Mi van? – kérdezte Bocken.– Nyolc perc múlva a levegőbe repül ez az egész kóceráj.Nem tudta, hogy Gonsales szándékosan indította be az

önmegsemmisítőt, csak épp már nem volt ideje szólni, vagy pedigvéletlen volt az egész; mindenesetre ha létezik túlvilág, ahol az emberszemére hányják a félbehagyott dolgait, hát Patricknek nem lesz semmigondja, mert ő befejezte, amit elkezdett.

– Nem tudod leállítani? – kérdezte Bocken.– Ha tudnám, gondolod, itt állnék és üvöltöznék?– Milyen igaz! – ismerte el Bocken, aztán odarohant ő is a Jegesember

mellé.

Pár másodpercig a képernyőt bámulta, majd a terminált kezdtenyomkodni. Hamar abbahagyta.

– Ezt már csak az Isten tudja leállítani – mondta. – Úgyhogy jobb lesz,ha elhúzunk!

– És mi lesz az idegennel?– Hol van?– Mit tudom én. Gonsales már nem mondhatta el.– Meghalt?

– Ami megmaradt belőle, ott van a számítógép mögött. Meg akarodnézni?



– Dehogy akarom!… Húzzunk, míg tehetjük. Nincs idő megkeresni azidegent. Felmegyünk a tetőre, és a távvezérlővel idehívjuk a koptert, ezaz egyetlen esélyünk.

– Nem hagyhatjuk itt őt!

– Dehogynem!… Ha nekiállunk keresni, mind megdöglünk. Pláne,hogy először le kell rendeznünk a rossz fiúkat – mutatott a kijárat felé.Valami áthúzott a fejük felett.– Gáz! – kiáltotta Dorian.– Már csak ez hiányzott! – méltatlankodott Harry Bocken.Mindketten elhajítottak mindent, ami a kezükben volt, elővették az

oldaltáskájukból a gázálarcot, és villámgyorsan felhúzták.Fehér színű füst kezdte elborítani a termet.

– Tűnjünk már el, mert itt döglünk mind! – üvöltött Bocken, aztánodament a mennyezetbe robbantott lék alá, és a sűrített levegő patronnal

fellőtte a felszereléséhez tartozó mászókötelet.Mikor az megállapodott, rángatni kezdte.– Nagyon király vagyok! – Máris elkezdett felfelé kapaszkodni.Másodikként a hasonmás ment, miután felkapta Dickens elhullajtott

rakétavető jét, és elvezényelte az ajtótól a két kommandóst.Azok egymást fedezve hátráltak, majd, miközben Bukowksy még

vadul lődözött kifelé, Dorian is felkapaszkodott a többiek után.Már Bukowsky is mászott felfelé, amikor belőtték a következő rakétát.

Ez telibe találta a férfit, de nem robbant még, csak amikor átment rajta, ésmegállapodott a számítógép monitorában.

Bukowsky elengedte a kötelet, és hanyatt visszazuhant a terembe. Pármásodperc még volt hátra az életéből, azalatt fájdalmas szomorúsággalnézett felfelé, ahol – valahol a mindent elborító, fehér füstön túl – ott vana szabadságot jelentő lék.

Néha milyen kevésen múlik minden.

Aztán a füst egy pillanatra eloszlott, és ő láthatta is a léket. Mint ahogyláthatta Dorian gázmaszkkal borított arcát is, aki épp lefelé figyelt, hogymegnézze, miért késik annyit bajtársa.

Tekintetük még utoljára összevillant. Vagy talán csak a maszkokszemlencséin csillant meg a fény?

Dorian szeme megtelt szomorúsággal.Bukowskyé pedig örökre kiürült.

– Ezredes úr, felrobbantották magukat a következő

szintre.– Gyáva férgek! Menekülnek, mint a patkányok, ha süllyed a hajó –



mondta undorral Ben Singer. – De majd mi megmutatjuk nekik!Gázálarcot fel, és gyerünk utánuk!

A katonák engedelmesen húzták fel a maszkjaikat, aztán előreszegezettfegyverrel beáramlottak a folyosóra.

– Hány percünk van még? – kérdezte Bocken.– Fogalmam sincs – vonogatta a vállát a Jegesember.Valami szűk raktárszerűségbe jutottak. A világítás szemfájdítóan gyér

volt.– Bukowskynak is vége – jelentette be Dorian. Még mindig lefelé

nézett a léken, bár a füst már megint eltakart mindent.A Jegesember végigtapogatta a rakétavetőt. Úgy látszott, minden

rendben van vele. A mennyezet felé irányította:– Fület be! – mondta, és tüzelt. Aztán eldobta Dickens fegyverét, és asaját géppisztolyával ezt a léket is kitágította.

A csillagok kíváncsian bámultak le rájuk az égboltról. A Jegesember bakot tartott Harrynek, míg az felkapaszkodott a léken.

– Dorian, te jössz! – mondta aztán, és a kommandós felé nyújtotta akezét.

Dorian az egyik pillanatban még ott állt előtte, aztán egész váratlanulhátrahanyatlott, és belezuhant a lékbe, amin feljöttek ide. A hasonmás

soha nem tudta meg, miért történt ez, a férfi egyszerűen megszédült, vagyeltalálták, csak ő nem hallotta meg.

Az ösztönei azt súgták, hogy segítsen neki, hátha még él.Az esze viszont azt súgta, meneküljön!Nem tudta, melyikre hallgasson.De akkor fentről Harry a nevén szólította.– Les, gyere!És lenyúlt érte egy kéz.

A Jegesember lendületet vett, és egy pillanat múlva ott állt a tetőnBocken mellett.A nap már csaknem lehajtotta fejét éjszakai nyugvóhelyére nyugaton.Lekapták a gázálarcaikat, aztán egyszerűen elhajították.– Mindjárt jön a kopter! – közölte kezében a távirányítóval Harry.– Az nagyon jó lesz. – A Jegesember régen érezte már magát ilyen

fáradtnak. Miközben fél szemmel Harryt figyelte, a másikat a lékentartotta, csakúgy, mint a géppisztolyát, hátha a támadóik utánuk jönnek.

– Hé, te halálseggfejes Jacobs! – kiáltotta lentről egy hang.– Mi van? – üvöltött vissza a hasonmás.



– Jacobs őrnaggyal akarok beszélni! – követelőzött a hang.– És ki a szar az a Jacobs őrnagy?– A f őnököd, seggfej!– Nekem ugyan nem, seggfej! Engem Leslie Porternek hívnak, és én

vagyok itt a f őnök.– Ki a fene az a Leslie Porter? – csodálkozott a hang.– A halálod! – mondta a hasonmás, és megeresztett egy sorozatot a

lékbe. Ugyan nem volt benne biztos, hogy bárkit is eltalál vele, de az azaj, ami egy lezuhanó emberi test puffanására hasonlított, majd az utánatámad csend elégedettséggel töltötte el.

Aztán megjelent az égen a kopter. Harry Bocken a távvezérlő joystickjával irányította. A kastély teteje nem volt alkalmas rá, hogy

leszálljon, így nekik kellett felkapaszkodniuk a talpakra, onnét bemásznia pilótafülkébe.Harry a joystickkal egyre közelebb manőverezte a helikoptert.A Jegesember felnyúlt, várta, hogy olyan közel érjenek a talpak, hogy

elérje. Közben pedig azon gondolkodott, vajon mennyi idejük lehet még?És akkor megtörtént: valahonnan lentről mély morajlás támadt, a

kastély pedig hevesen megrázkódott.Harry megbillent, és elhajította a távvezérlőt.Utánanyúlt, de hiába, a távvezérlő pörögve zuhant le a mélybe.– Ugorj! – üvöltötte a hasonmás. – Most!Fontos volt, hogy egyszerre ugorjanak, különben a kopter

megbillenhet, és akár neki is csapódhat a tetőnek.De ismerte Bockent, számított a reflexeire.Egy pillanat múltán ott kapaszkodtak a helikopter talpain. A gépmadár

csak egy nagyon picit kezdett el imbolyogni, mikor felugrottak, de arobotpilóta azt is villámgyorsan kompenzálta.

És a világ – a történések és az idő – kimerevedett állóképpé vált.

Minden azon múlt, hogy mi lesz a joystickkal. Bár a Jegesember nemláthatta, merrefelé esik, a lelki szemeivel nagyon is élénken el tudtaképzelni, amint pörögve zuhan a mélybe, és amikor leér (vagy előtte, hanekiütközik valaminek), a joystick nekiütődik valaminek, és az ebbőlszármazó nyomás határozza meg a további sorsukat. Hiszen a távvezérlő még mindig be volt kapcsolva.

Hosszú pillanat volt. A pokol már elkezdte felfalni az alattuk lévő területet, a kastély is rogyadozott az apokalipszis tüzében, a helikopter

viszont, mivel nem kapott utasítást, ott lebegett mozdulatlanul.A Jegesember arra gondolt, talán meg kellene próbálnia felmászni a



fülkébe. Csak épp, ha nem kapaszkodik eléggé, és a joystick földet ér, ahelikopter meg hirtelen mozgásba kezd, akkor ő bizony lezuhan.

Észbontó egy helyzet. A filmekben úgy ábrázolnák, hogy lassítottfelvétellel mutatnák a távvezérlő pörgő-forgó zuhanását. És hogy a

drámai feszültséget növeljék, ebbe egy-egy pillanatra belevágnák af őszereplők halálra vált arcát.Aztán a távvezérlő földet érne. Egy pillanatig nem történne semmi. Ez

lenne a csúcspont. A néző, bár tudná, hogy a f őhős végül megmenekül,ebben a másodpercen mégis elbizonytalanodna, hogy hátha mégsem.

Aztán természetesen a joystick úgy mozdulna, hogy a helikopter felfelészáguldjon, a kamera pedig ezt szintén felülről venné. A robbanás tüzelenne a háttér, mely, mint egy mohó démon, versenyre kelne a kopterrel,

ott lihegne a sarkában, egyre és egyre közelebb, hogy elragadja a f ő

hőst.És csak egy pillanaton múlna az egész…

De sajnos a valóság gyakran egészen más, mint a filmek.Az is lehet, hogy a joystick ellenkező irányba mozdul, és ők teljes

sebességgel belerohannak a robbanás középpontjába.Egy pillanat és eldől.És eldőlt.A kopter hatalmasat rázkódott, aztán elhúzott az ég felé.A robbanás tüze, mint egy mohó démon, versenyre próbált kelni a

kopterrel, ott lihegett a sarkában, egyre és egyre közelebb, hogy elragadjaőket.

Aztán a joystick megsemmisült, a robotpilóta pedig stabilizálta fent amagasba a helikoptert lebegő üzemmódban.

Akkor a hasonmás már egyedül volt. Nem tudta, hogy Bocken mikorengedte el a talpat, mert a kopter folyamatosan billegett, így nem éreztemeg a különbséget. Másrészt pedig csukva volt a szeme, így koncentrált,mert ő is majdnem elengedte a talpat. Minden akaraterejére szüksége

volt, hogy maradni tudjon rajta: az alkarja már úgy bekeményedett, hogynem is érezte.

Mikor pedig felkapaszkodott a pilótafülkébe, alig tudta mozgatni azujjait, úgyhogy ez is kész kínlódás volt. Azt hitte, sosem éri el a fülkét.

Lihegve és izzadva próbálta kimasszírozni a kezéből a sajgómerevséget, majd kikapcsolta a robotpilótát, és átvette a kopterirányítását.

A kastély nyomtalanul eltűnt, mint ahogy a körülötte telepített

növényzet is. A sivatag felszíne megsüppedt, és egy krátert képzett, amibelassan szitált a felkavart homok, hogy eltüntesse a nyomokat.



A Jegesember szomorúságot érzett. Tulajdonképpen, akiket maelvesztett, azok voltak az egyetlen barátai. Ha volt is korábban élete,azok, akik közel álltak hozzá, már rég halottnak hiszik, és új életetkezdtek nélküle. Talán ha megpróbálna visszamenni hozzájuk, csak újabb

sebeket okozna nekik a már hegesedők mellé.Egyedül volt. És még abban sem lehetett része, hogy találkozzon egyidegennel.

Mikor végre rá tudta szánni magát, hogy elrepüljön innen, úgy érezte,mintha életének egy részét a romok alatt hagyta volna.

Lassan beköszöntött az éjszaka.Aztán eljött a reggel.És akkor, rejtekhelye mélyén, Góliát felébredt…



Documents

Eugene Nordern - Kényszerleszállás III