Fekete István; Almárium FEKETE ISTVÁN: ALMÁRIUM (Fekete István füveskönyve)

Szkennelte, javította: Sándor Melinda; 2006. Tördelte: Dr. Kiss István; 2007.

A MÚLT TÜZEI

Peregnek a levelek ablakom alatt, mert fuj a szél,és zizegő muzsikájukból régi őszök elszáradt naptárlapjai libbennek elő, ahogy lágy kezével forgatja őket az emlékezet. Sötét van - halkan beszélneka fák -, és csak a piros betűs napokat látom ahogy akkor láttam, és látom még mais.

Régi kis cinkék járnak gyermekségem elmúltszőlőhegyén, süt a nap a múlt egén, a domboldalon valaki szánt, s az egymásra forduló barázdák aközeli múlandóságot írják és lelkem távoli halhatatlanságát.

Igyekszem, Isten nevében, és tudom, hogy aznem bűn, hogy én lélekben soha nem leszek öreg,s szakállam a földet verheti, én a Mester Pisti maradok, aki megsirattam a holt kisfecskét, keresztet állítottam az öreg Bodrinak. Lelkemben mindig a jóság fehér madara fészkelt, és Azok várnak- holnap vagy húsz év múlva -, akik szeretetükben és boldogságukban halhatatlanok.

Ragyogó reggel volt, az őrt álló jegenyék leveleiaz út két oldalán alig reszkettek a széljárásban, ésa kocsizörgés felett vércsék visítottak. Valami szelíd csillogás hömpölygött a gabonatáblák fölött,s úgy éreztem, lélegzetemben benne van az egésztáj, mámoros virág, mező, nyárfa illata.

Mekkora kár, hogy akkor nem tudtam, hogy milyen boldog vagyok, és milyen végtelenül nagy dolog a széljárta szabadság.

Május volt akkor, távoli, érintetlen május künna határban és benn a szívünkben. De erre akkornem gondoltunk, csak éreztük, mert fiatalok voltunk nagyon - hét-nyolcévesek talán -, amikor mégmienk volt minden cserebogár az út menti bokrokon, és minden vércsefészek a reszkető jegenyéken. Azt hiszem, akkor boldogok voltunk, ámbár eztnem tudtuk, hiszen éppen ezért voltunk boldogok.

A mi ifjú szívünket nem bántotta a múlt, nem bántotta a múló gyász hamuja és pernyéje, mi szeretővidámsággal gondoltunk azokra, akik nemcsak voltak, de emlékeinkben élnek, amíg mi élünk.

Egyik ősszel vásárra mentem nagyapámmal. Hideg hajnalon indultunk, amikor még szikrázva égtek a csillagok, és a hold sarlója álmos sárgán hulltaz erdők ölébe, és késő délután kocogtunk hazafelé,amikor már a vetésekről a síkvizekre húztak a vadludak, és a varjak károgva gyülekeztek éjszakára anyárfákon.

Ballagtak a lovacskák, és én odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához.Talán arragondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majdígy valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunksoha-soha az őszi utakról... - talán arra, hogy nekem adja nagyapám a karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy tovább adhassam annak, aki utánam jön.

Alkonyodott már, és a késő nyári alkony árnyékaiösszetereltek bennünket. Apám is széket hozott,később anyám is, és vártunk valamire, mintha egy

1. oldal

Fekete István; Almáriumeseményre akartunk volna emlékezni, vagy egy gondolatra, amelyet elfelejtettünk,de ma talán eszünkbe jut. Mögöttünk a falra felfuttatott szőlő leveleisuttogtak valamit a bujkáló szellőnek, alig esettegy-egy szó, amelynek nyomában hallgatásba szaladtak a gondolatok. Később Bodri is felfedezte acsaládot, hát odaballagott és elém feküdt, ami jóvolt, mert a hátán melengettem mezítelen lábam,ami ellen öreg kutyánknak nem is volt semmi kifogása.

A falu csendesedett, egy-egy csillag kinyitottaszemét az égen, s a kapu felől hosszú, hűvös, lengőszoknyában beballagott az udvarba az Est.

A kert mintha csak erre várt volna, s a szérűmintha csak erre várt volna. Megforgatták az Estnyomában áramló levegőt, és a kazlak összetört,meleg nyárszaga nyomában hűvös kaporszag jött akert felől. Az istállóból odahallatszott a lovak dobbanása, s a mogyorófák sötétjében kétszer megszólalt egy kis kuvik.

Nem szólt senki, mert ez hozzátartozott az esthez, a régi estékhez. Nem szólt senki, mert méghiányzott valami, csak amikor a Göncöl négy kereke is kivirágzott, szólalt meg nagymama, és apámra nézett, az ő gyermekségének emlékeibe.

- Hallod, fiam?

Ekkor már mi is hallottuk, mert valahol a kertben, vagy talán mögöttünk, a szőlőlevelek között,a földön vagy a levegőben egyszerre, mindenütt aszívünkben, mint valami jóra fordult kedves bánat,megszólalt az őszi bogár.

- Krii - krii.

- Hallod, kisfiam? - és nagymama a sötétbe mutatott száraz, fehér kezével, ahol lágy panasszalzengett egy kis féreg, de nyomában, valahol a szentpéteri erdőben, a Cöndében, anádban, a Kacs alattés a Palánkosban a csillagfényes estében vállára dobta tarisznyáját, s talán csak a holdat várta, hogy elinduljon a mindig fiatal szívű öreg vándor, az Ősz.

Ha én úgy tudnék hinni, mint az öregek, milyenegyszerű lenne minden! De hát hová lett a régi hit?A mesék és lehetetlenségek, a törpék és óriások,az ég és a régi karácsonyok betlehemes hite?

Bizony ellobbantak a régi fények, és nincs mitmeggyújtani már.

A szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és afölddel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és nemszakadhatnak el soha. Ez a föld túl kicsi és túl nagyahhoz, hogy az összekötő szálak elszakadhatnának, s ha mégis elszakadnának, akkor az emberimivolt teng-leng a semmiben, és semmivé válikmaga is. De ilyen talán nincs is.

Közel jött hozzám aváros, szinte rám telepedetterőszakos nagyságával, színével, szagával, kisséidegenes nyelvével is, de a szülőfalumat el nemnyomhatta, meg nem sérthette, még csak nem ishomályosíthatta el sem akkor, sem később, ésazóta sem soha. Tudom, hogy Gölle azóta megváltozott formájában, szokásaiban és bizonyára nyelvében is, de az a falum, amelyben én születtem,a nagy béke zsúpos házainak sora, az emberekszíve, a Kácsalja és a Cönde, a templom és a temető meg nem változhattak soha, mert emlékeim

2. oldal

Fekete István; Almáriumlelkében őrzöm őket, s ez a lélek örökkévaló.

Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, denem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogyközben - megtaláltam a Hazámat.

Vannak házak, amelyekből nem tud otthon lenni,és vannak Idők, amikor egyáltalán nincs otthon,ezek azonban elmúlnak vagy elhagyjuk őket, mertvonz bennünket az a zug, amelyből otthon lesz, mintahogy mi is vonzzuk őket.

* * *

A MAGAM ERDEIBEN

Barangolások közel hatvan év alatt, éjjel és nappal, esőben, fagyban, napsütésben és borulásban,hajnalok hajnalán, éjjelek éjjelén, nehéz zsákmánynyal és üres tarisznyával, vidám gondolatok és elment drága Emberek emlék-árnyai között, amikorhiába sütött a nap, és ölelt át a virágos táj méhzsongással és kakukkszóval, mert a szívemben sírtástak, és bánatot vetettek.

Aztán újra barangolások, mert az Idő napjaújra felkelt. Ellobbant a régi bánat, elhamvadt, ésszelíd emlékké nőtt az Időben, amely néha felhős,néha napsugaras arcával csak krónikát írt, hogymegnyugodjanak az elmúlt és jövendő napokragyogásában az elsüllyedt, tömjénszagú időkután.

Barangolások erdei fényben, puha gyalogúton,kopott legelők tarlóján, bodzavirágok súlyos illatában és sötét fenyvesek elsóhajtott tegnapjaiban,amikor észrevétlenül vállamra ült az Idő, és csendesenfigyelmeztetett a sok tegnapra és a fogyó holnapokra.

Barangolások az Idő és Emberek erdejében, amelylassan emlékké válik, mint az elszállt füst és azódon kalendáriumok, amelyekben már megfakult a betű, és nincs már értelme az Időnek sem,amelyben - mint ez a könyv - emlékké válok majdmagam is.

Most visszagondolva áldom szüleim emlékét,hogy a csavargásokba - amelyeknek szabadságízétma is érzem - soha nem szóltak bele, és csak avadhajtásokat nyesegették nagyobb időközökben,ha betelt a pohár, és szertelen gyermeküket egyenesbe kellett igazítani.

Milyen hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni! Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton-útfélen és minden pillanatban.Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek, s azoktatás óráit, a nevelés idejét nem ültették át unalmas botránykőnek a gyermeki magány virágos mezejére.

A szoknyás kis palánták koromat meghaladó módon érdekeltek - bár ma is meghatódottan gondolok rá, hogy tiszta, szemérmes kis gyermekségükben, de máris néha anyás komolyságukban ésnagyoló szorgalmukban valóban tiszta és szelíd kisasszonyvirágok voltak.

Édesapám

A mai gyermek előtt talán furcsa ez a szó- és puhaságában erőltetett, de annak idején a mi falunkban senki nem szólította az apját másként, és én

3. oldal

Fekete István; Almáriumsem lehettem kivétel. Elhiszem azt is, hogy másmegszólításokban is lehet szeretet, sőt tisztelet is,de a fater, az apu, az öreg vagy a tata aligha olyanidőálló, és aligha fejezi ki olyan tisztán a viszonytaz apa és a gyermeke között, mint ez a régi megszólítás, amely még a mostohának is kijárt, ha nemtett kivételt az édes és mostoha között.

Nem tagadom, hogy voltak időszakok, amikoraz "édes" jelzőt szívesen megtagadtam volna apámtól, de később kiderült, hogy akkor érdemelte meglegjobban, amikor könyörtelen kézzel nyesegetteviharos zabolátlanságom vadhajtásait, mégpedignem ollóval, hanem mogyorópálcával. A mogyorópálca kertünkben termett, de ez semmiképpennem enyhítette nadrágom érzékenységét. Sokszorelhatároztam, hogy még tavaszon levagdosom amogyoró tövében fakadó zsenge hajtásokat, deazután arra gondoltam, hogy mi jöhet helyette?Kökény-vagy somvessző? Nem, akkor inkább maradjunk a mogyorónál, mert hogy valami kell, eztmagam is beláttam.

Apám néha reggelenként bajuszkötővel felkantározva, ide-oda villantva fente a papíron valamelyik késünket, mert azt tartotta, hogy nemcsak ruhájáról, lábbelijéről, de bicskájáról is meglátszik,ki a "rendes" ember.

És nem is tudom, hogy van ez, ezt a késszeretetet és -tiszteletet én is örököltem, bár kisebb mértékben, és mindenesetre megvan a véleményemarról a vadászról, aki rozsdás, piszkos, lötyögő"kusztorát" vesz elő ebédnél... és belevág ezzel amocskos szerszámmal a kenyérbe.

Ha most a moziban vagy a tv-ben látok néhaegy-egy tantermet, a szűk padok helyett a kényelmes asztalokat, a kis ablakok helyett a nagy, jólszellőztethető ablakokat, az oktató, beszélő, értelmes filmeket, szinte nehéz elképzelni, hogy a teremben nem csupa jeles tanuló ül. Jó lenne ezeketa régi, falusi, téglás vagy földes iskolákat, a mégkéső ősszel is sok mezítlábas gyereket, a tanító foltos nadrágját s a pusztáról bejáró gyerekek egykis karéj kukoricakenyér ebédjét megmutatni amai elkényeztetett és kivétel nélkül valóságos gróficsemetéknek, bár talán el sem hinnék, hogy ilyenis volt, s amit látnak, az nem propaganda.

Nem szerettem a tavaszt, és nem is szeretem.

Olyan, mint a hisztériás fiatal anya, aki felelősség nélkül szüli meg utódait a földben, a földalatt, a fákon, a levegőben, a fészkekben, vackokban, mégpedig mindig sietve, hogy aztán azegész virágzó, rügyező, fészkelő, mászkáló, úszkáló, daloló, fütyülő, pelenka nélküli menazsériát egyetlen, túl meleg vagy túl hűvös napon átrázza a dajkáló, megtartó, szoptató, etető, őrködőszent Anya, a Nyár kötényébe. Mintha azt mondaná: "Unom az egészet, csinálj velük, amitakarsz..." - ezzel aztán el is tűnik, bár egyesekszerint dalolva, táncolva és állandóan szeretkezvekörülkeringőzi a világot, fürödve az örök nászban, virágban, énekben, dalban, meg nem unvasoha, mert a szerelmet összetéveszti a szeretettel,és a fájdalomtól sós és keserű pusztulást a magvetéssel.

A tavaszt nekem nem a hóvirág jelenti, és azibolya se. A feketerigók se és a cinke se. Hogy a hóeltakarodik a hegyekből: semmi az - jöhet másik,

4. oldal

Fekete István; Almáriumés a tavaszkor kijáró influenzát családom tagjaimár lehetőleg télen összeszedik, így ez se biztos jelentője a tavasznak; de ha megszáll valami titokzatos építkezési vágy, valami fészekrakó nosztalgia:akkor visszavonhatatlanul itt a tavasz.

Szeretem a magányos utazásokat, mert ilyenkoremlékeim is velem utaznak, néha bent a kocsiban,de néha kint a mezők fölött, árnyékos erdőkbenvagy a pocsolyák csillogásában, ahol egy-egy gólyatart őrséget olyan katonás tartásban, hogy csak azőrbódé hiányzik mellőle és a szuronyos puska aválláról.

A magány is - mint minden más - csak addigcsábító, amíg nem kényszer. Ahhoz, hogy az embervidám gyalogos legyen, okvetlen szükséges egypárjó ló vagy autó a háttérben, s ahhoz, hogy vidámmagányban éljen, okvetlenül szükséges a lehetősége, hogy akkor lép ki belőle, amikor akar.

Mindig szerettem a havat, a szállongó tisztaságot, a havas erdők csendjét, a havas puszták ködös,magányos messzeségét, a szánkócsengő elhullajtott csilingelését a nyárfás utakonés a mezők messzehajlásain; a vidámságot a kis csengők kacagásában, a megérkezés egy-két kedves pendülésében,amikor a vendég már összeölelkezett a gazdával.

Elfelejtjük, hogy emberek mennek el mellőlünk- örökre -, elfelejtjük az élet árkait, hová belehullott egy-egy szív, aki szeretett bennünket; mindentelfelejtünk - de a jó könyvet éppen úgy nem felejtjük el, mint magunkat.

Szerettem a könyvek, a papír, a betűk különös,nehéz szagát, ami a legújabb könyveknél sem érzettújnak, bár ezeknek illata meg sem közelítette egyegy öreg kalendárium vagy biblia kimondhatatlanul titkos, időktől és gondolatoktól terhes aromáját.

Szeretem a könyvet. Valamikor régen mélyen aszívemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát.Titokzatos, igaz mélységek nyíltak ki előttem. A történelem regény volt, a földrajz útleírás, az olvasókönyv pedig muzsika.

Szeretem a könyvet, és hiszek benne. Sokszortudom, hogy nem igaz, de ezt mondani mégsem merem, mert az a másik, aki írta, álmában vagy ébrenúgy is láthatta, ahogy leírta.

Szeretem a könyvet, és úgy nézek rá mindig, minta csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma- vagyhangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére vagyfájdalmára.

Szeretem a könyvet, és a tanácsait követem. Csakegy könyv volt életemben, amelynek nem hittem,s amelytől féltem - a legpontosabb, legcsalhatatlanabb könyv: a matematika.

Ebben nem hittem, mert száraz volt, mertritmustalan volt, mert félreérthetetlen volt, világos, igaz,és fantáziám undorral reppent át a számok keményoszlopa felett, és szétporlódott, mint a víz, amikorsziklának ütközik.

Annál jobban hittem a vadászati könyvek minden fajtájában, a tengeri kígyóban, ahétfejű sárkányban, a borzfuvarban, a bárányt vezető farkasban és mindenben, amiéletteljes, misztikus,elérhetetlen, megmagyarázhatatlan - fantázia ésálom volt.

5. oldal

Fekete István; Almárium

Kerestem az öreg könyveket, a vajákos tudást,a meggyőződést a homályban, és igazolni akartammámoros, öreg hazudozókat, akik hittek álmaikban és igaznak feledett füllentéseikben.

Hittem a bagolyban, aki halált kiált, a szélkiáltóban, aki nélkül nincs szél, a levelibékában, akijobban tudja az időt, mint a kalendáriumcsináló(pedig az is nagyon tudja!); Matula mesterben, tanítómban és vadőrünkben, aki fűből, fából, náthából és tyúkszemből, szélből és napsütésből, holdudvarból és rókaugatásból mindent megjósolt, ésezek a jóslatok vagy beváltak, vagy nem. Harmadikeshetőség nem volt.

Hittem... hittem!

És sohasem bántam meg. Néha - majdnem mindig - nem azt találtam, ami a könyvekben megvoltírva, hanem annál sokkal többet. Békességet, magányt, halat, vadat, madarat, de mindig találtam valamit, és a végén, nem mondom, hogy nagy érték,de megtaláltam: magamat.

Szeretem a késő délután árnyékait, mert puhákés finomak. Nem feketék, nem fehérek, nem élők,és nem holtak. Olyanok, mint az emlék.

Nem szeretek napvilágnál írni. A napfény élesvilágossága nekem túlságosan erős, éles fényt vetarra, amiről írok. Az én igazi elemem a köd, a színes vagy borús párák, az ólmosőszi eső, a hosszútéli alkonyatok és sűrű esték... A szürke ködbőlcsak úgy rajzanak elém a mesék, igaziak, szépek,leírni valók. A meseszerűség és az írás összefüggőfogalmak számomra. A napfény elűzi a csodákat,amelyek a ködben várnak rám... Igen, ha jön a köd,elfog valami ősi ösztön, kényszer, hogy csavarogjak, menjek-menjek abba a titokzatos, sejtelmesvilágba, amit a köd takar.

Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne.

Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mintegy idegen országban, melynek lakója a magány,királya pedig az álom.

Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét,meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak,melyek talán valóra válnak.

Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályosbenne, hogy talánnem is igaz.

Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.

Ismét levelek, ismét telefonok. Meg akarnak ismerni.

Furcsák az emberek!

Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ők mikorszülettek, dohányoznak-e vagy sem, és a magányemberi szentségét sem mertem volna megbántaniKrúdynál, Tömörkénynél és egyetlen szeretett írómnál sem (nem mintha össze merném hasonlítanimagamat velük), pedig nagyon tisztelem őket, éskíváncsian tűnődtem, hogy életük milyen lehet.

6. oldal

Fekete István; Almárium

De hát mi köze van az író fizikai életének írásához?

Semmi!

Az alkotás révületében nem én írok, hanem azaz Én, aki az alkotás vágányára váltja át a gondolatokat, és az a Szellem, aki önmagát játssza az agytekercsek fizikai klaviatúráján.

Tömörkény banálisan tisztes kispolgár volt.Krúdy szélsőségesen lump, Arany köztudomásúanzsugori, Petőfi a kortársak szerint köpködő, "borzasztó ember" (mondta Jókai Herceg Ferencnek,amikor az megkérdezte) - és így tovább; az egészvilágirodalomban ezeknek a tulajdonságoknak azíráshoz semmi közük. A Gondviselésnek el kellettvennie az embertől az egyik helyen, ha a másikonoly sokat adott.

Az igazi írók nem szerették a feltűnést, a tapsot,a tömeget, ha szűkebb társaságukhoz ragaszkodtak is. Nekem nincs "társaságom", és nem is akarom, hogy legyen. Egy-két barát - akik még élnek- elég, és újakat én már nem is akarok.

Pedig általában szeretem az Embert, de nem erőltetem magam senkire, éppen, mert szeretem.

Hallgatom a szívem.

Ha majd egyszer megáll, és elszakad a testemtőlaz, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretettengem, és szerette az egész világot. Jól tudom:a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, ésa gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze,és belőle lett minden, ami Szeretet.

* * *

APRÓSÁGOK

Egy lepke keringett a lámpa körülfáradhatatlanul. Néha eltűnt a sötétségben, néha feltűnt a világosságban. Hogy mióta kereng, nem lehet tudni,hogy meddig, azt sem, de a világosság és a sötétséghatárát mégis a lepke léte és útja szabta meg, ésnem a sötétség és nem a világosság.

Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nemsegít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, ésaz ember fejében összevissza kapcsolja a kedves éskedvetlen, a szép és csúnya, a jó és kellemetleneseményeket.

A gyereknek gyerek a barátja, és a felnőttek ezta barátságot, fiatal szellemiséget, nyelvet és mondanivalót nem pótolhatják soha, de nem is tudjákpótolni.

Mi az idő?

Azt hiszem, semmi a Mindenben.

Az út végtelen.

Ki tudná megmondani, honnét indult el, mikorés meddig tart? Nemzedékek könnye és vére öntözte, ereje és fiatalsága ragyogott

7. oldal

Fekete István; Almáriumfelette, bíborbanés koldusként jártak rajta, meghaltak a hitért, földért, asszonyért, és fogcsikorgatva harcoltak ellene.

Az út mindenüvé elvezetett, mindig igaz volt ésmindig hazug és mindig hitvány, vonzott és taszított, ígért, álmodott, hajszolt,csalogatott valamiföldöntúli délibáb felé, amelynek ködös derengésében, vajákos vajúdásában egyszer majd mégisfeláll az Isten képmása, az ember.

Apák fiúknak adták át életük lángját erre azútra, amely éjszakát, hajnalt, vért, aranyat, könnyet,mámort, vajúdást és agóniát világított meg, anyákjártak rajta mártírként vagy céda tántorgásban, testvérek zsugoriként vagy tékozolva, de mindig előre,előre, mert ezen az úton nem lehet megfordulnisoha. Ezen az úton a sors hajszolja embereit látszólag vakon, mégis kegyetlen törvényszerűséggel,s dédunokák az áhítat zarándoklásában vezekelneka dédapák szentségtöréséért, és tudattalanul templomot építenek, ahol az ősök templomot raboltak.S az út nem törődik vele. Porában ott maradt cipőcskék, csizmák, mezítlábak nyoma, bármilyennyelven imádkozhatik vagy káromkodhatik azutas, ez az út elnyel mindent, de megjegyez mindent, és a szattyáncsizmás lábak úgy érzik, minthahasonló úton egyszer már mezítláb is jártak volna.Ez az út a nemzedékek útja, népek útja, végeredményben: az Ember útja, amely a sírgödrök némaenyészetében sem szakad meg, az elmúlásban semporlik el, vándorol, mint paránya az örökkévalóságnak, és el nem múlik soha.

Az elődök megették a fügét, és a mi ínyünk savanyú tőle. Végtelen utak azonban se lefelé, se felfelé nincsenek.

Az alvó arc olyan, mint a gyónás.

A rossz is lehet jó, és a jó is lehet rossz, csupánidő kérdése az egész.

Nehéz dolog az igazi hit, és még az Embert isfejbe kell előbb verni vele.

Az én gyermekkorom káplánjai olyanok voltak,mint a falu bikája. Vérmesek, vállasak, a parasztiszármazás minden materiális vágyával és - bűnével. (Tisztelet a nem gyakori kivételnek!) És nézdmeg a maiakat. Akiket én itt ismerek, egy sincs ötven kilónál sokkal nehezebb, mert ezek valóbanfelvették a Keresztet, nem érdekli őket a vörös cingulus, s leszállva az élet mélységeibe, felemelkedtek az emberhez.

Azt hiszem, ha az ember sokáig játszik az atommal és a hidrogénbombával, hamarább megismeria világot, mint gondolja.

Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikoraz ember minden barlangot szétrobbantott, amitvalami célra fel nem használhatott, és mindenöreg fát már régen kivágatott, akkor már későlesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nemlehet.

Ha valakinek, hát az írónak kell tudnia, hogynem az a fontos, miből van a templom, hanem az afontos, hogyan imádkoznak benne.

8. oldal

Fekete István; Almárium

A tiszta és erős reményekbe szoktak teljesedni.

A hisztériának nem érdemes okos tanácsot adni.

A katona nem azért van, hogy szúrjon, hanemhogy senki ne szúrhasson!

Ne az ostort szidd, hanem a kezet, amelyik üt vele!

Várni kell, mert a ballagó idő talán hoz valamimegoldást.

Ami bánat, az csak bánat. Az idő meghozza, el isviszi. Ha szólnak róla, csak tartóztatják.

Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs,az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb ahiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha,de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.

Addig kell hajlítani a vesszőt, amíg fiatal.

Egyszer elmondtad, másodszor már a kutya sekíváncsi rá. Az ostor csak addig ér valamit, amígritkán veszik elő.

Ha hosszabb időre mégy el valahova, tarisznyanélkül ne menj! Ha reggel mégy el, reggeli előttcsomagolj magadnak, mert a jóllakott ember becsapja magát.

Semmi sem felesleges, ami jó.

A munka majdnem imádság.

Az író néha a múltban, néha a jövőben, de a jelenben sohasem él.

Ne nagyképűsködj, mert az már fél hazugság!Állj ki amellett, amit szeretsz, és ne légy udvariasa magad kárára!

Légy orvos, de ne neked fájjon az operáció, légypap, de ne te sírj az egész világ bűnéért, és légy tanár, de ha a diák elbukik, hát elbukik.

Minden más által feltalált változtatás, újítás, rendszer mindig "természetes", de amit magunk gondolunk ki, újítottunk vagy szerkesztettünk, az"természetesen" - csoda.

Az ember nemcsak a sírig, de azon túl is mindigtaláljon mentséget azok számára, akiket szeret,még ha látszólag nem is érdemlik meg.

Egy jó szó többet ér, mint három korbácsütés.A korbácsra végső esetben szükség lehet, de amegértő alkalmazkodás nélkül nincs semmi, s ennek az okos alkalmazkodásnak a nyelve az udvariasság.

Ha az Isten bárányt adott, majd ad legelőt ishozzá.

A mérték csak akkor jó, ha mindenkinek egyformán mér.

Aki maga is tudja, mi volt a hiba, az másodszormár nem csinálja meg.

Ha az élet csupa lakodalom lenne, egy hét múlva már fejszével verné széjjel az

9. oldal

Fekete István; Almáriumember.

A dicsőség fénye mögött - mint minden fénymögött - ott leselkedik az árnyék.

Végeredményben ha valamit jól megcsinál azember, az elsősorban önmagának öröm, s a tehetsége nem érdem, csak állapot.

Nem az a féltékenység a legnagyobb, amit nőegy másik nő iránt érez, hanem az, amit a feleség abarátokkal szemben érez, akik szabadságot, egyéni függetlenséget, átbeszélgetettéjszakákat, őszitüzeket, boros és bortalan mámort, egyszóval mindazt jelentik, amely csak nagyonritka házasságbafér bele, nagyon bölcs vagy nagyon buta asszonyokmellett.

A rokonság az az intézmény, amely ha kellene,akkor nincs, s amikor már nincs rá szükség, felfedezi - önmagát.

Ki vele, ami a bögyödben van; nem bujkálni, ésnem hazudni! Nem lenyelni, nem rágódni, hanemkiköpni, és vállalni a következményeket.

Az ember egy millimétert sem változott, miótaKrisztus Urunk a földön járt.

Ő is meggyógyított tíz leprást, de csak egy jöttvissza megköszönni.

Kérni és kérdezni nem szégyen; de lopni és butának maradni, az szégyen!

Ha kiölöd a férfi akaratát, máshol se lesz férfi,és hiába akarod, hogy a szomszédban farkas legyen,ha otthon birkát csináltál belőle.

A baj szétosztva csak szaporodik. A baj van, s hasokat törődnek vele, felfuvalkodik és bátorságot kap.

A házasélet felhői éppen úgy megérkeznek villámlással és dörgéssel vegyest, minta természetben, s éppen olyan természetesek is. Sőt éppen olyanhasznosak is, mert utána kitisztul a légkör, az egyformaság szürke porát leveri az eső, újra süt a nap,és csak akkor látni, milyen szépen süt, akkor érezni, milyen áldóan meleg.

Az élet csoda, a hétköznapi csodák sorozata,viszont az egész együtt - nem csoda.

Minden külső műveltségnek alapja az emberben már benne van, de sok más jó tulajdonság kellhozzá, hogy ez kifejlődhessen.

A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik,művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanema föld szolgái az emberek.

Az Isten adott nekünk, s amit továbbadunk, talán nem is a miénk.

A csordogáló bor aranyán ott táncol a gyertyalángja, és megnéz minden cseppet, amint telik apohár. A cseppek kicsinyek, mégis végtelen nagyok, és bennük van a virágzás mámora, a fürtökvajúdása, a nyár lángolása, nappalok és éjszakák,csend és mennydörgés, méhzsongás és emberi szó,nevetés és káromkodás, csillagos ég és sáros föld;bennük van a közelség és a távolság, a köd és az

10. oldal

Fekete István; Almáriumaszály; cukor van bennük és keserűség, ecet és vágy,csók és nyitott bicska, kéj és gyötrődés, láz és világosság - minden, minden bennük van, melyet apillanatok loptak beléjük a végtelenségből, órák anappalokból és virrasztás az éjszakákból: bennükvan az egész világ.

Előttem a pénznek semmi értéke nincs. De a rajta megszerezhető szabadság: minden!

* * *

EMBERPOR

Beteg a tél. Nagyon beteg. Olyan, mint az öregember: reszkető, könnyen síró, messze néző.

Búcsúzik a tél.

Nappal már alig látni. Csak éjjel jár, mint a beteg, aki a nappalt átalussza, dea sötétben papucsothúz, és elmotoszkál a szobában, hogy ne legyenolyan hangos az óra, és ne legyen olyan rettenetesen mély a csend.

Olyan a tél, mint a haldokló, akinek várnak ahalálára. A rokonság összenéz, és a szemekben ezvan: Végrendelet nincs, minden a mienk.

A tél ezt tudja, és búcsúzik. De csak éjjel. Öregesen járja az erdőt, és megsimogatja a fákat, melyekmost ébredeznek:

-Nono, kisfák. Miért borzongtok?Nem voltamszigorú hozzátok, ezt emlékbe hagyom...

És keze nyomán dér hull a fákra, melyet reggelleráznak magukról. Nem kell az öregember ajándéka senkinek.

A fagyzugokban, északi dombtetőkön ott hevernek régi hórongyai. Piszkosan, tépetten. Nem mos,nem varr az öregemberre senki. Minek? Úgyis meghal... Mindenki tudja.

Tudja a nap, tudja a szél, és tudják a felhők,akik szolgái voltak, és most széthordják utolsó rongyait, és komiszkodnak az öreggel, akár az emberek. Talán ők is tudják, hogy: a kidőlt keresztneksenki nem köszön.

Én köszönök! Én nem szeretem az erejükbendölyfösködőket, mert tudom, egyszer úgyis elesettés szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló, nagy hang:lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.

Az ember mindig irigyel valakit, néha akkor is,ha nem akar tőle elvenni semmit.

Apró, szürke kis ember. Nem látszik meg, akárhová áll, nem nagyobb senkinél, nemkövérebb,nem soványabb. Nem jeles, nem bukik. Ha az embereket megrostálnák, mindig oda hullna, ahollegtöbben vannak.

Tudtuk, hogy körös-körül beborult az ég; tudtuka borzalmakat, amelyek Lengyelországban történtek, és hallottunk valamit a koncentrációs táborok"kísérleteiről", gázkamrákról, drótsövényekről,kínzókamrákról, amelyeket nem tudtunk egészenelhinni, mert képtelenek voltunk felmérni az emberbeteges elfajulásának sátáni

11. oldal

Fekete István; Almáriummélységeit. Hiszenha még egy emberről lett volna szó! De a Sátántrónját milliók tartották, miközben a mi újságjainkis együtt üvöltöttek a farkasokkal diadalt diadalrahalmozva. De tudtuk azt is, hogy a világ gépezetemegindult, a hurok szorul, s ebben a hurokban miis benne vagyunk.

Fulladás és gyötrelem bontogatta felettünk denevérszárnyait, és nem értettünk semmit, hiszenakivel csak beszéltünk, mind ezt érezték, és mindtudta, hogy saját koporsónkat visszük megkötözöttkezeinkkel a hazugság és szégyen dögtemetőjébe.(1942)

Csak vánszorog a toll a papíron. A szavak szürke jelekként egymás mellé állnak ugyan, de a gondolatok közt más van; a szavak mögött más van,s az emlékek olyan távoliak, olyan kicsinyek, hogya ma rettentő várakozásának hegyei mögött vakondtúrásoknak látszanak csupán.

És mégis!

A tegnapból lett a ma, és a mából lesz a holnap.Az emlékek lágy tengeréből születtek a ma őrjöngő hullámai, és ezek is elcsitulnak egyszer,hogy apró kis távoli emlékhullámok legyenek; dea sor végtelen, és a folytatásnak megszakadni nemszabad.

Október!

A magyar ősz mennyi pompát, mennyi fényt,mennyi színt, ragyogást szórt szét valamikor, és mamintha csupa vérbükk állna az erdőkben, és a ködös szélzúgás mögött mintha éjszakai ordaskéntjárna az enyészet, amelyből a holnap születik.

Vajúdik ez a föld - vajúdik az egész világ -, ésrettegve gondolok arra, hogy ebben a véres vadászatban szabad-e a tegnap szelíd vadászatairagondolni. Szabad-e másról írni, mint Róluk, akika legnagyobb áldozatot adják a holnap októberéért, hogy a maradékoknak ünnep legyen végre avilágon?

Tétován jár a toll a papíron, és mégiscsak viszszakalandozik a múltba, hogy ha sírva is, ha elesetten is, de összekösse az embereket és időket.

Október!

Szomorú ködöt szitál az eső, s a köd mögött azenyészet sziszeg, melyből - hittel hiszem! - vér ésélet születik.

Október van.

Ősz van.

Szeretek gyertya mellett írni öreg házban, hol kőkockák vannak az ámbituson, és bolthajtás őrzi alakók álmát; szeretek gyertya mellett írni, hol álmosan dörmög a kályha, és vén kutyák vakkantanak céltalan, őszi estéken; szeretem a gyertyapuha fényét, hol gondtalanul alszik a kert, az öregfenyők, és az aggódás férgei megbújnak hideg padlásokon - de most, most ez a puha kis láng embertelenséget, félelmet és kilátástalan másnapokat jelent.

Fényében mégis remény van, hogy világosságanem lobbanik el teljesen, és imbolygó fénye távoli,

12. oldal

Fekete István; Almáriummeg nem született, boldog emberekre világít.

Most egy idegen íróasztalon írok. Szép, öreg íróasztal, s ha nyugodtabb idő lenne, megkérném, hogymeséljen. Hogy szóljon a levelekről, melyek rajtaíródtak, s amelyeket fiókjai őriztek.

Meséljen az asztalosról, aki készítette, az inasgyerekekről, akik körülötte fütyörésztek, az utakról, melyeket bejárt, a kezekről, melyek rajta nyugodtak, babráltak vagy reszkettek, a hangokról,melyek ráhulltak, talán megbújtak a fiókokban,a szagokról, melyek körülvették, a fényekről, melyekmegsimogatták, a szobákról, melyekben lakott. Meséljen, meséljen ebben a zűrzavaros, vérmocskos,ostoba világban, hogy ha már nincs, de legalábbvolt emberség és becsület egyszer a világon.

Öreg már az íróasztal, gyenge lehet a hangja, ésodakint a Ma őrjöng - nem hallom, ha mond is valamit.

Az asztalon egy akt órát tart a fején, de hogy miért a fején tartja: nem értem. A nő különben meztelen, és idomai múlt századbeliek. Nekem tetszik.Nem a szobor, hanem a nő.

Szeretem a múlt századot.

Hideg van. Fújom a körmöm. Hideg az egészvilág, de ez nem igaz! Érzem, hogy gyertyám kislángja szemrehányóan néz rám, és melegít.

Kicsi ez a meleg, de most ebből élek. Lágy lobogása a szeretet el nem múló melegét sugározza,a viaszba öntött kegyeletet, a mindenszenteki esték meg nem született könnyeit, az emlékezés hétköznapi gyaloglását az ünnepek felé, a misegyertyákat, a bábosokgyertyáinak eljövendő hitét, a nyáribúcsúk aranyporát, a sátrak szakadt vásznát, a hetykeség fiatal lángolását, a szűzi titkok vágyait - ésannyi jóságot sugároz az a kis gyertyaláng, hogyazt se leírni, se érezni egyszerre nem is lehet.

Ég a gyertya asztalomon, és emlékeztet.

Sírásokra, melyektől megdermedt a szívem, mamégis melegem van tőlük, éjszakákra, amikor lázmarkolászta a torkom, és éjszakákra, amikor gyertyafény hívogatott valahova, ahol szerettek.

Meleg, meleg, sok melegség van ebben akis gyertyában.

Az élet és a jövő melege.

Persze, nem veheti magára az ember az egészvilág gyötrődését és fájdalmát, de van közösségiérzés - illetve: kellett volna lenni -, van Biblia,van Becsület - mint ahogy van -, s hitvány közömbösségünkben s elvakult egoizmusunkban nem vettük észre, hogy a körülöttünk égő paloták tüzébenegyszer csak a mi kis putrink is lángot vet.

Bár - mit tehettünk volna?

Vetkőzöm - ó, nem a valóságban -, csak a jelenverejtékes ingét vetem le, és elmegyek a múltbapárnáért, meleg szobáért.

Mekkora úr vagyok, hogy ezt tehetem! A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaimtobzódásába senki bele nem szólhat.

13. oldal

Fekete István; AlmáriumNem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csakegy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, melegetazoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvetés kevés embert.

De az aztán Ember legyen!

Már nagyon régen hallgatunk, s ez nagy baj.Szerencsétlen az a nép, amely így hallgat. Szerencsétlen, mert sokat nyel, és egyszer csak rájön, telelesz, nem bírja tovább, és retteneteset ordít, s elrontott lelkiismeretével lehányja önmagát.

Lehet, hogy én vagyok az egyik Lator, de mindighittem, hogy a Golgotán és a Templomban meghalni nem lehet.

Láttam a háború rémületes gonoszságát, embertelenségét, elképzelhetetlen szenvedéseit és teljesesztelenségét! Kérdezd meg a francia anyákat, akikmegnyerték a háborút, és kérdezd meg a németanyákat, akik elvesztették a háborút. Kérdezd megaz orosz rokkantakat, és kérdezd meg a magyar"Törzseket", akik világtalanul, esetleg kéz és lábnélkül jöttek haza kosarakban, kérdezd meg: Nyertek vagy veszítettek? Nem, nincsmegnyert vagyelveszített háború, csak "Háború" van. Pusztító,öldöklő, embertelen! Aháborúk nem oldottak megmég semmiféle problémát, de mindig elvetették amagját a következőnek. A háborúkat alig néhányember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nemis halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymásthalomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe,s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, ésők az áldozatok.

Én már csak az Istenben hiszek.

A vetési varjak biztonságos nyugalommal kutatnak városi kertekben. Egy-egy felkárog néha,amúgy csendben vannak.

Szeretem őket, mert emlékek vannak körülöttük,és szeretem őket, mert nem politizálnak. Az ő politikájuk a nyers szabadság és atele has. A politikájuk egy az életükkel. Nem magyarázzák, de élik,s ez az élet igaz és komplikációmentes.

Igaz, ők megfogyatkoztak, az ember pedig elszaporodott.

Az ember szemében: kemények, komiszak és anyagiasak, de - nem hazudnak, rabot nem tartanak,és mindig tévedhetetlenül tudják, mi a teendő. Intelligensek!(1948)

Most - persze - tele van a templom, és vezeklünk az öregek bűneiért. No meg a magunkéiértis! A Jóisten - ha úgy gondolkodna, mint én - aztmondaná:

- Most kellek, ugye? Most vagyok? Most eszetekbe jutottam? Hát verni kell benneteket, mint a csordát? Mindig? Jaj, ember, ember, de söpredék vagy!(1948)

Minden pártból annyi az enyém, ami természetes, humánus, szociális, okos és valóság.(1948)

A politikám ott kezdődik, ahol a csodavárókévégződik. De ez már nem is politika, hanem egyszerűen Hit.

14. oldal

Fekete István; Almárium

Hogy kommunizmus van, ez kétségtelen - csaka hülye nem látja, de ha van, nyilvánvalóan kellettis lennie. A kapitalizmus, az a kapitalizmus, amivolt, kiszórakozhatta magát, és most "megműtik".S az ilyen operáció nem kellemes, az bizonyos. A kormeghozza a maga formáját és újdonságát - jó vagyrossz -, és a fejlődés lerázza, ha idejét múlta.

A kommunizmus sem tart tovább, mint pontosan addig, amíg léte elő van írva.(1949)

A villamossínek mellett kezd hullámzani a fű.Nem úgy, mint az elhagyott réteken, de mégiscsakhullámzik, ha a villamos szelet vet köztük, vonszolván emberterhét, azoknak sokféle gondterhét. Csakhiányzik közülük a bogárzsongás, a méhek, a darazsak, dongók, szöcskék, tücskök andalító zsongása és a kétkésmadár kiáltása, mintha kaszát vernének. És hiányzika csend, ami minden mögöttvan; hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása,hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak avasárnapok és hétköznapok, hiányzik az egész rét- mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.(1949)

Én a néma vándoroknak hiszek.

A galamboknak és rigóknak, az orgonálóknak,síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltónakhiszek, a titkos fészekrakónak, a fülemülének és acsíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk; vággyal ésreménnyel fűtünk majd, azt is tudjuk; de a romokfelépülnek, a hidak újra átfogják a partokat, a géproncsokat elnyeli a susogó sás, és a jeltelen sírokatbeborítja a mezők millió virága.

Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégyhúsz éves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvénegy Ístentelenség szörnyű ürességével, a jelszavakcsatornalevével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, nekimentek felborítani ahegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággalélni vagy meghalni. És felborították a hegyet, ésmegfordították a történelmet, és győzelmesen élvemaradtak.

Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testükmeghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban ésa nemzet szívében, és élve maradnak a többiek, akiktalán csak most eszméltek ájult boldogságban akitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében.

Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy.Most jön fel a nap, a világosság véres rostája, s énösszeteszem a kezem, mert nem tudok már írni,nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért ésaz élőkért s az egész Magyarországért imádkozni,imádkozni...

Mert hiszek az emberekben, de nem hiszek a politikusokban és hadvezérekben, akikcsak öntudatlan végrehajtói a parancsnak, és hiszek az örökkévaló Istenben, hiszek a jó vágyak, könnyek ésimádság erejében, és hiszek a hazugság materiáliserejének születési gyengeségében.

Csak ezekben hiszek, és hiszem, hogy hitem nemhiábavaló!

A halottak hangtalan, puha ereje sokkal nagyobb

15. oldal

Fekete István; Almáriumaz élők múló akaratánál.

Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és bizonyos dolgokat elfeledni, de nemlehetett, mertaz Idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyekegyszerre és egymás mellett mutatkoztak, ha azemlékezet kinyitotta vaksi szemét.

Jó lett volna másként tenni sok mindent, és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni,ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárulta kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt,mindez már van, az Idő jóvátenni nem tud mársemmit, legkevésbé önmagát.

Az életben a fény ide-oda dobálja az embert, ésárnyék lesz belőle.

Az ember - tulajdonképpen - mindent kibír,még a halált is. Elvégezte a leckét, és megfelelő bizonyítvánnyal felszerelve "haza" megy, csodálatosvakációra, amelynek nincs szeptembere, nem kell"felsőbb osztályba lépni", mert felsőbb osztálynincs. Még a purgatórium pótvizsgája is megnyugtató, mert ott már biztosan áteresztik a meggondolatlan halandót.

A véglegesen megbuktatott egyének sorsa azonban szörnyű, mert osztályismétlés - nincs.

Csak a tökéletesen kimerített és majdnem megsemmisült fizikai lét után jöhet a vidám és felszabadult szárnyalás a transzcendentális életben, amivalószínűleg jobban igényt tarthat az Élet elnevezésre, mint ez a földi szánalmas ténfergés.

Magunkat becsüljük meg, ha azoknak emlékeelőtt tisztelgünk, akik szegényen, betegen is hősökvoltak a magyar nemzet és a tudomány szolgálatában.

Avagy nagy erő! Avagy már majdnem hit. Nemkell erőszak, könyöklés, hangoskodás, pénz csak vágy, és az ember útjai arra kanyarodnak.

Csak a por nem emlékezik, de a Szellem örök,és önmagában örökké hordja a földi élet mindenpillanatának megbocsátott rossz és mindig építőemlékeit.

Csak önmagával nem tud mit kezdeni az ember,és önmagát nem tudja meghódítani. Pedig amitkeres, nem kívül van, hanem belül.

* * *

ERDEI UTAKON

Amikor felébredtem, késő délután volt már. Olyanjó érzéssel ébredtem, mintha valami kedves beszélgetést hallottam volna álmomban. Az álomraazonban nem emlékeztem. A nap már mélyen járhatott a túlsó oldalon, mert a szobaárnyékos volt,de az ablak előtti bokrok még világosságban voltak, az egyik hajlott ágon két kis mezei veréb ültegymás mellett.

És néha mondtak valamit egymásnak, de hangjukon érzett, hogy nem fontos, amit mondanak.Nyugalom és biztonság volt halk csiripelésükben,

16. oldal

Fekete István; Almáriumami nem is volt csiripelés, és nem is találok másszót rá, mint hogy: beszélgettek.

Semmi közük nem volt ezeknek a lágy, csacsogóhangoknak a házi veréb éktelen csiripeléséhez, értelmetlen, sokhangú zsivajgásához. Sosem vágtakegymás szavába, nagy szüneteket tartottak, mintha a választ meggondolták volna, mint egypárember, akik most érkeztek haza munkából, de mégnem mennek be a házba, hanem leülnek a kispadra, és pár szóval előveszik a nap eseményeit.

Tele lett velük a szívem.

Az igazi vadásznak nem csonka az éve, az igazivadásznak nincs "évadja", az igazi vadásznak évevan. Teljes tizenkét hónappal. Éppen úgy, mint agazdának. Előkészít, vet, ápol, arat és betakarít.Egyforma örömmel, kedvvel, szeretettel. Az évszakok változása hozza a munkák változatosságát, ésahogy várjuk hosszú télen a tavaszt, rekkenő kánikulában a langyos, dióérlelő őszt, éppen úgy kellvágynunk a vadászok puskaropogásos aratása utána magvetés csendjére, az ápolás gyengédségére.Mert nincs öröm, mely el nem porlad a megszokottság tikkadtságában, és igazán boldog vadászcsak az, aki majdnem egyforma derűvel akasztja lea szögről és teszi oda vissza a vadászaratások hangos szavú kaszáját: a puskát.

A természet egészében a vadász és a vad egymásértvan. A sokféle vad élete a vadászé, és ezt a sokféle életet tisztelnünk kell, tehát úgy vegyük el, hogyaz emberséges legyen. Ezt az emberséget határozzameg az írott törvény, s ezt követeli meg tőlünk azíratlan vadászetika.

Ne feledjük el! - jó dolguk csak ott van az állatoknak, ahol az emberek is jól élnek, ahol pontosan a természet isteni törvényeit követik, és ilyenhelyen csak azoknak az állatoknak van rossz soruk, melyek éppen az emberi butaságból, tudatlanságból, szennyből és irgalmatlanságból élnek.

Azt mondják, az igazi vadásznak nagyobb és jobbszíve van, mint annak az embernek, akinek a vadcsak hús, az erdő csak fa, a mező csak széna, és azerdőn-mezőn való bolyongás egyszerűen: naplopás.

Mármost hiába tanítok meg valakit tüzet rakni,hiába magyarázom meg neki, hogy melyik fánakjó a parazsa, melyik ad nagy lángot, melyik füstöt,ha az illető legközelebb termoszt és termofort hozki az erdőre, mert neki nem a tűz kell, hanem ameleg. És hiába tanítok meg valakit válogatva, tágszemmel, csordultig telt szívvel, reszketve, fáradva,ujjongva vagy letörten, mindenben a hasznosat,a szépet és a jót keresve vadászni, ha az illetőneknem a vadászat kell, hanem a vad.

Nem elég tehát a tudás. Nem elég, ha valaki betéve citálja a zsoltárokat, és tudminden imádságot, ha nem él azok szerint, és csak a szavak felületén nagyképűsködik; ha azonban egyedül van,szívből csak káromkodni tud. Nem elég, havalakitudja a szarka természetrajzát, de a patront sajnálja tőle, és nem elég, havalaki tudja a selejtezni való bak minden tulajdonságát, de lenyomja a billentyűt akkor is, ha ígéretes, fejlődésre érdemes bakáll előtte.

A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya,nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden,

17. oldal

Fekete István; Almáriumami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély,erdők, mezők, nádasok szeretete.

Egy olyan kis országnak, amilyen mi vagyunk,nem kellene százmilliókat költeni növényvédelmiszerekre, ha a madárvédelmi törvényeket a legszigorúbban betartanánk, és főleg ahasznos madaraink elszaporítását tűzön-vízen keresztülvinnénk.

Ha pedig valaki ezeket a " százmilliókat" a regényes képzelet túlzásának minősítené, kérdezze mega növényvédelmi kutatóintézetet, és győződjék megmaga ennek a fantasztikus számnak valódiságáról.

* * *TŰZ MELLETT

Volt egyszer egy özvegyasszony, aki kövér volt,mint más özvegyek. Könnyen síró, de telt keblű,panaszkodó, de telt kamrájú, és ha köhögött is- hébe-hóba -, azt csak megszokásból tette, mertegészséges volt, mint a makk, mely ilyenkor már aföldre vágyik, és úgy kopog az avaron, mint halkórák ketyegése özvegyi házakban, ahol homály ésemlékekjárnak.

Az özvegynek három fia volt.

A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kiskalapjával minden vadászaton ott volt. Szeretteaz újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura ilyenkor már kinn hálta szőlőben.

A középső volt a piktor, akinek szemében csodásszínek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga,a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedvesoha nem volt. Keverte a színeket, amelyek mindárnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgábólföldszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csakfestett, festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett azegész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.

A legkisebb volt a muzsikus. Mindenszentekkorő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokatbúgtak, mint a szél, melytemetőről temetőrejárt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mintmaga a bánat.

Késői szüreteken az ő sípja jajongott, és szeleséjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfás utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.

így élt a három testvér vadászgatva, festegetve,muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett.

A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október s a muzsikusé: November.

Anyjukat pedig úgy hívták, hogy - Ősz.

A napsütötte úton csak a csend maradt. Az útszéli virágok szomjasan és porosan álldogáltak adéli nap ragyogásában. A kerékcsapásban egy nagycincér igyekezett valamerre, de amikor ki akartkapaszkodni, megindult alatta a homok, és mindigvisszacsúszott. A cincér ilyenkor megállt egy pillanatra, mintha azon gondolkozott volna, hogy mi is

18. oldal

Fekete István; Almáriumtörtént vele, de aztán nyugodtan elindult újra.

A poros akácfán két kis veréb tátogatott a melegtől, és szárnyukat leeresztve néha egymásra néztek,mintha azt kérdezték volna: na és most mi lesz?

A parton egy zöld gyík süttette magát a nappal,és nem tudta elhatározni magát, hogy bekapja-e akaticabogarat, aki már háromszor kinyitotta a szárnyát, de mindig összecsukta, mert a levegő úgy állt,mint a másnapos szilvalekvár, és kétséges volt, hogylehet-e benne egyáltalán repülni.

Csak az ősz eleji holdsugár ilyen varázsló. Valami finom köd ül mindenen, a házak fehér fala kilométerekre látszik, de a közvetlen környék ismeretlenné lesz, mesebelivé, más világgá, mint amitnappal látunk. Ilyenkor talán a vándormadár ösztöne bujkál az emberben, mert jó menni, menniismeretlen tájakra, és várni valamire, amit csak akövetkező dombtetőn látunk meg. Fel a dombra,le a völgybe, új meg új őszökön. Vágyak, reményekteljesülnekbe, és újak születnek. A csalitokból öregerdők lesznek, a szálasokból tar fejű óriások. Mipedig mind lassabban járjuk a holdas utakat. Elmarad mellőlünk a rohanó vágy, éscsak a reménybaktat mellettünk, hogy majd ott... ott, a túlsó domboldalon.. . ott... ahova talán soha el nem érünk, mertfolyvást új meg új völgyek vájódnak, és új domboknőnek a reménység holdvilágos tengerében.

Az erdőt nem a vadászatért, a vadászatot viszontaz erdőért szeretem.

Az erdő beszélt hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen,kitárja magát, csakmegkell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit,állatait, s a sok színt, hangot, az állatok mozgását,életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit. Csak eza tudás hozza közel az embert az erdőhöz, és ha ilyen jó barátságban vannak, akkor aztán szívesen veszik egymást.

A lombfák nyáron susognak, szélben suttognak,télen szinte sírnak, levéltelen ágaikkal hasítván afelhőket; a fenyők azonban nyáron zsongnak, szélben sziszegnek és télen zúgnak, mint az orgona.A lombfák hallgatnak is néha, a fenyők szinte soha,mert a legkisebb szél is megzendíti őket, és láthatatlan hárfájukon mintha elmúlt idők, elmúlt fájdalmak játszanának. Zöld szoknyájukat ilyenkorösszehúzzák, hogy ne lehessen közéjük látni, ésirigy mókusok tobozokat dobnak a táncolok közé,bár hogy kik táncolnak, azt nem lehet tudni, mertbelátni nem lehet, és a lépéseket elnyeli a tűlevelek vastag párnája.

Ez persze csak nyáron van, amikor a csillagok leszállnak a fenyők csúcsára, minta karácsonyfáéraa betlehemi csillag, és nagy szarvasbogár-éjjeliőrökviszik szentjánosbogár-bakterlámpáikat a páfrányosutakon, mert ilyenkor határozottan tánc alá muzsikálnak a fenyők - néha mintha halk sarkantyúpengés hallatszana -, és hajnal felé italos egérkéktántorognak hazafelé.

A fülemüle halk trilláinakbokros liget kell és éjszaka; a sárgarigónak eperfa, széles, napsütésestornácos udvar; a nádirigó csattogásának ringó,suttogó náderdő; varjúkárogásnak a havas mezőktemetőcsendje; az ölyvek vijjogásának göndör felhős, párás magasság, a vadgalambbugásának meg

19. oldal

Fekete István; Almáriumoszlopos öreg erdő, hol az orgonáló hangok úgyszállnak az élő boltívek alatt, mint a zsolozsma.

Nem szeretem a hátizsákos vadászatot. Húzza azsák az ember vállát, a vad összegyűrődik benne,és utolsó melegét a hátunkra pazarolja, állandóanemlékeztetve elrabolt kis életére.

Kell, hogy az erdők egy-egy vadja felett az elérhe tetlenség köde szálljon, mert ha mindent elérnénk,miért járnánk az erdőket? Miről szőnénk álmain kat, és mit mesélnénk el fiainknak? Amelyiknek agancsa a falon függ: azt megmutathatjuk.

De amelyik odakünn maradt, az lesz majd a téma az öregség hamuba hulló estéin.

Amikor már csak az emlékek tarlóját járjuk, éselmondjuk:

- Hej, fiam, ha én azt a bakot akkor meglőhettem volna!

A természet kegyetlen tanító, és csak két osztályzatot ismer. Az egyik az élet, a másik a halál.

Az erdők világában nem ismerik ezt a szót, hogyszeretem vagy nem szeretem. Az erdők és mezőkvilágában nem ettek a tudás fájáról, és csak azttudják, hogy: van, és azt tudják, hogy: nincs. Amivan: az van, és ami nincs: az nincs - s ezzel vége.

Az önmegtartóztatás és a böjt nem a szomorúság ideje, mert akkor már új életek zsendülnek,vágyak csíráznak, melyekre vigyázni kell a magvető féltő gondjával.

Az aratás nem pusztítás, és nem minden gyom,aminek gyom külsőt adott a természet.

Emlékezzél, vadásztestvérem, és hints a homlokodra hamut, ha oktalanul megkínoztad vagy elpusztítottad az Istennek egy-egy teremtményét.

Akkor talán jobban vigyázol az Úr elkövetkezendő esztendejében.

Minden tűz kialszik egyszer - de az ember megmarad, hogy újra és újra tüzet rakjon, és meglássabenne a saját örömét vagy bánatát.

* * *

BALLAGÓ IDŐ

A nagy almafa ágai közül - különösen télen villogó kis csillagok néztek ablakomra, de a derekától lefelé már fekete csend volt, melyben a mesékátfolytak életembe, összekeveredtek vágyaimmal,és a végén már nem is tudtam, táblabíró leszek-e,Rinaldo Rinaldini, vagy hittérítő?

így szállt rám az est nagyon sokszor. A sötétségcsendben rám borult. Lámpát csak később gyújtottam, de mindig sajnáltam szétvágni a csendet ésa homályt, melyben merészeket és nagyokat gondoltam.

Ablakom ilyenkor becsukta szemét, merev és fekete lett. Hiába leselkedtem ki rajta, csak árnyékomágaskodott a földön vagy a havon.

Kívülről ezt az ablakot meg sem néztem, de belülről messzelátó, képeskönyv, kalendárium volt, ésegyetlen barátom, aki mindent tudott. Gondolataim átrepültek rajta és

20. oldal

Fekete István; Almáriumvisszajöttek. Kedves, jóbarát volt, aki mindig engedett. Ha álmaim szárnyaitúlságosan megnőttek, mindig akkorára tárult, hogya vágyak kiférjenek rajta. Télen kis cinkék jártakoda szalonnabőrkére, nyáron a verebek berzenkedtek a kenyérmorzsa körül, és eszembe juttatták, hogyodahaza ilyenkor már a búzatáblákra járnak ésa kalászokon alig tudnak megülni a sárga torkúverébfiókák.

Függöny persze nem volt az ablakon, így a reggel és az este szabadon benézhettek, hogy mit csinálok.

Ki tudja megmondani, hogy kezdődik a tavasz,és mikor kezdődik a nyár? Minden az Időben van,a mindenben vagy a semmiben, a névtelen végtelenségben, és ezen belül nincs kezdet és vég.

Milyen jó: nem tudni előre az eseményeket, ésnem gondolni semmire, amit az idő sodra már hozvalahol messze, s érzéketlen egykedvűséggel éspontosan ott dobja értelmünk partjára örömnekvagy bánatnak, ahol az óra elkövetkezett.

Némely időnek még a másodpercei is égő vagyjeges oszlopként maradtak meg életem kalendáriumában, míg mások, emberek és események, fájdalmak és örömök nyomtalanul múltak el az Időhánytorgásában; bár vannak emlékeim, amelyekmintha halottak lennének, de egy-egy esemény,szélsóhajtás vagy távoli kocsizörgés, harangszóvagy a kovácsműhely üllőjének pengése, távolikiáltás vagy csókarikkantás ködös magasságban,olyan tisztán hozza elém valamelyik kedves vagyszomorú emlékemet, mintha az Idő meg semmoccant volna azóta.

Sok jeltelen sír van a göllei temetőben - és minden temetőben szerte a világon -, jeltelenül is jelezve, hogy az élőkhöz az élők tartoznak, s a halottakhoz a -holtak. Az emlékeken kívül nem kötiössze őket semmi, s ezek az emlékek csak addigemlékeztetnek, amíg van valaki, aki emlékezik.

A csillagok nem tartják számon az embereket,és alig tartják számon az eseményeket. Az évekörömmel jönnek, ha jót hozhatnak, és mord kegyetlenséggel szórják el romlott terhüket, ha azvan rájuk bízva. Az évek utak, melyeket végig kelljárni, az évek az életet hozzák, és az elmúlást viszik foszló tarisznyájukban.

* * *

KILÁTÓ

Ballagtam, ballagtam, mintha ezerszer jártamvolna az úton, amelyen egyszer majd végigmegymindenki, akár hisz az utak végtelenségében, akárnem, akár fizikának, akár kémiának, akár szellemi valóságnak is gondolta az egész életet, amelyvolt, van és lesz, bármily kis töredéke ez a gondolat a végtelenségnek.

Régi őszök, régi diófák és régi emberek jutottakaz eszembe, és arra gondoltam, hogy amíg az öregek meg akarnak tartani mindent, és a fiatalok elakarnak venni mindent, nem lesz békesség a földön, és se öregnek, se fiatalnak nem marad az égvilágon - de semmije se.

A fiatalok nem hallgatnak az öregekre, nem ishallgattak soha, és nem is hallgathatnak soha, hiszen az idő tördelt messzeségén

21. oldal

Fekete István; Almáriumnem hallatszik áta féltő kiáltás, s alig ér át a tapasztalat fájdalmasbölcsessége.

Az emberek közt széthintett jóságnak, örömneknincs neve, mint ahogy nincs neve az őszi ragyogásnak, a ködös messzeségnek, a hullámnak, amikor a parthoz ütődik, a nád suttogásának vagy asimogatásnak, amit nem felejtünk el soha, pedigsok kemény ütést régen elfeledtünk ugyanezen időalatt.

Minek piszkálni a holnapot, a jövő évet és távoli tekervényeit az életnek? Elégedjünk most megazzal, ami van, melegedjünk tüzénél, amíg lehet,kaparjuk ki hamujából, ami édes és élvezhető, a többit pedig hagyjuk az enyészetnek, mert arra való.

Csak a bolond ember fázik nyáron, ha télre gondol, és elment az esze annak, aki fiatalságában cserépperselybe gyűjti a pénzt, mert kell majd egyszerkoporsóra.

Mi az árnyék? Semmi! És mi az idő? Semmi!Mit csinálok én? Árnyékot az Időben. Semmibensemmit.

Nem szabad soha elfelejteni, hogy az élelem nemlevegő, ami van, hanem olyan jószág, amiért mindig tenni kell valamit, és gondolni arra, hogy milenne, ha nem lenne.

Szabad-e megmondani az igazat?

Szabad - de "betörik a fejed". Ezt úgy is lehetneértelmezni, hogy fejed magától törik be - ami ritkaság-, de úgyis, hogy mások törikbe. Kiktörikbe?

Azok, akiknek nincs igazuk, s akiknek fáj az igazság. Ezek rendszerint harcos emberek, mert ugyebár a hiányzó igazságot valamivel pótolni kell.Mondjuk, bottal. Eljönnek hát, és betörik a fejem.Kérdés: érdemes-e betöretni fejünket az igazságért?Válasz: érdemes!

Elgondolom, hogy az általánosítás a legnagyobbbűn a fajok és népek között is, mert egy faj sem hős,bárgyú, óriás, törpe, szellemes, szelíd vagy vérszomjas. Egy faj sem lovag vagy rabló, és egy faj sem fuvolázó, énekes, vagy vérszomjas macska, mert minden népnek megvannak a maga rigói és a magaragadozói, törpéi és óriásai. Ezeket aztán lehet szeretni vagy gyűlölni, de a fajt - általánosságban soha!

Minden háború: háború! Minden seb: seb, ésminden fájdalom: fájdalom. Jó háború, édes seb ésaranyos fájdalom - nincs. Csak igazolt (megnyert)háború lehetséges, gyógyult seb és értékes fájdalom, de ezek is csak a győztesekoldalán.

Az élet olyan, mint egy vonat, amely elindult valahonnét, és majd megérkezik valahova, de az ébrenlét nem kezdete és nem vége ennek az utazásnak, amelyről akkor derül csak ki, hogy a vonat ésaz utasok nem tartoznak össze.

Vannak távoli emlékek, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák,amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig,de egyszer csak felsüt a nap, s a régi, kedves, mohosszikla zölden int felénk, mintha nem múlt volna elsemmi, mint ahogy - úgy látszik - nem is múlt elsemmi.

22. oldal

Fekete István; Almárium

Furcsa az is, hogy ehhez a kivilágításhoz nemkell nap, és egyáltalán nem szükséges világosság.Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat,egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése,s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi,mint a jelen mindenvalósága.

Faluhelyen nem nől a temető, csak telik. Egy része látszólag üres, s itt jó szagú, dús füvek nőnek asírásó örömére, akinek ez a kaszálója: más részenrégi sírok süppednek; ismét más részen keményenállnak még a fejfák, és a friss földhányásokon kertivirágok bánatoskodnak az otthonvalók helyett.A sírok azután körbejárnak. Mindig másutt vannakaz újak, és mindig másutt van a sírásó kaszálója,csak az emberek ezt nem veszik észre, mert mireészrevennék, már maguk is kikerülnek a temetőbe.

Mindenben benne van minden, s ez a minden azidő, amely kibontja és elrakja az évszakok pelenkáit, virágos ruháját, lucskos rongyait és havas bundáját. De mindig megvan minden a végtelenségöreg sublótjában, nem pusztul el semmi, csak várés jön, vár és megy, amíg csak ki nem hűl a Föld,vagy még azután is, mert el nem veszhetik semmi,csak megváltozik.

Akitáruló értelem újra és újra új kérdéseket szül,s az út, amelyet megjár minden ember, a témáknak,kérdéseknek, feladatoknak olyan bozótjába vezet,amelyet megjár mindenki, de az a nagy kérdés:nem hagy-e maga mögött a fiatal értelem felderítetlen homályt, amelyre nem rakhat megbízhatófalakat a gyermekből felnőtté érő ember.

Mit mond a bimbó, ha nyílni készül, és a tavasz,amikor megszületik? Semmit! Az igazi boldogságnéma, mint a harmatcsepp közepe, mint a titkosvágy, amelyet nem kiált el senki.

Az illatok hűségesek, néha erősebbek, mint azidő. Parancsolnak neki, kényszerítik, hogy emlékeket hozzon, az érzékek és lét összes emlékeit.Kényszerítik, hogy mámort hozzon és szomorúságot, várakozásokat, lemondást és győzelmet és estét és hajnalt és szemek csillogását.

Igen, az illatok hűségesek és igazak! Akesernyésillatok, a kakukkfű és a széna, csererdő és a menta, a mák és tömjén!

Ezután már nincs semmiféle illat, nem is lehet,nem is kell. Ez már a templom, a felemelkedés ésa sírba hullás illata.

A múlandóság maga is múlandó, és csak a szeretet és a jóság örök.

Ja! Nyertem egy 6200 forintos televíziót. Igazán, ezért hálás vagyok az Istennek, bár a televíziókevés örömöt és sok olyan hülye műsort ad, amitőla jó gyomrú ember is hány.

Hova megy az ember ezzel az otromba, félművelt, szellem nélküli giccsel? Van, aki ezt nézi?Van, akit ez érdekel? Sajnos, van! Állítólag sokanvannak, s ez mutatja a szellem lemorzsolódását,az anyag uralmát, az értékek pusztulását, a múltelveszett humánumát s a tömegek lélektelen úgynevezett életét. Vagy: ennek kellett születni abból,

23. oldal

Fekete István; Almáriumami volt?

Hát nem is igen nézzük a televíziót, amelynekvilágokat összekötő sugárzását elhiszi az ember, deaz Isten sugárzását, az Élet, Út és Igazság sugárzását nem hiszi el, mert lelke még mindig állati?(1964)

* * *

eHARANGSZÓ

A búzamezők eleinte csak úgy hullámzanak önmagukban, hangtalanul. Később susognikezdenek,ha végigszalad rajtuk a szél, amikor pedig kalászerdőkké érnek: sziszegnek, mertmillió kemény bajuszszálon fésülködik a nyargaló szellő.

Van azután, amikor hallgatnak, különösen déltájban. Mikor a kalászorsókban duzzad a mag, ésa dűlőutak áldott melegében olyan illat leng, mintamikor a friss szalmakazlak mellé kiszáll a puhakenyér lágy illata.

Ilyenkor megy ki a gazda megnézni a búzát távolabbról és közelebbről is, összemarkolni a kalászfejeket, belenézni a tövek mellé, hogy milyensűrűn állnak, s általában elégedetlenül dörmögni,mert ha olyan szép is az a búza, hogy aföld majdbeszakad alatta, akkor is legfeljebb annyit szól:

- Majd a mázsa mondja meg...

Ezekután egy szép kalászt a kalapja mellé tűz,miközben úgy véli, hogy két hét múlva neki lehetállni az aratásnak.

Nem jár ilyenkor az utakon senki, csak a szél.A faluk hókucsmát húztak a házak kontyára, a templomok tornya valahol a felhők felett van, és mostigazán az égbe ér, a jószág békésen kérődzik a meleg istállóban, a galambok megbújnak a dúcban,a baromfiak az ólban, az emberek a tűzhely mellett,és csendesen pipázgatnak, hiszen arra való a tél,a pihenésre, csendes számvetésre, disznótorra, lakodalmakra, mert nem robotra teremtette Isten avilágot, és nem gépnek az embert. Mindent idejében, mert igaz ugyan, hogy munka nélkül nincspihenés, de pihenés nélkül sincs munka, s a tél,a hó, a csend bizony a pihenés ideje.

Adj sok szeretetet a barátaidnak, meglásd, visszakapod mind, és több lesz nekik is, és neked is, mintvolt azelőtt.

És ne őrizd a haragot, mint zsugori a pénzt,mert állandóan kamatozik, és megeszi benned azemberi érték legnemesebb valutáját: a szeretetet.

A kálváriadombot elsősorban a lelkével járja megaz ember.

Ünnep a Szép, és annál nagyobb az ünnep, minél szótlanabb.

Karácsony!!!

Milyen könnyű leírnom: Karácsony! Pedig ezt aszót senki nem írta le úgy, hogy minden benne legyen, amit jelent. Nem lehet leírni. Érezni is ritkán s egyre ritkábban. Karácsony! Egy ifjú tudós,egy materialista tudós, vagy magyar tudós-tudós

24. oldal

Fekete István; Almáriumfelfedezte vagy kitalálta, hogy ez a szó a "harácsolás" szóból ered.

Hogy ki harácsol, kitől és mit: ezt nem írta megaz ifjú tudós.

Nyilván a Kisded, a Gyermek harácsol, aki mégcsak egynapos, de már harácsol. Most még csak istállóbűzt az állatoktól, de - vigyázni kell! - majdkésőbb szíveket fog harácsolni, értékes fát, amirefelfeszítik materialista poroszlók és ismételten felfeszítik materialista tudósok, akik azt mondják,hogy őket nem teremtette senki, ők csak úgy lettek, valami majomból, és ezen káris lenne vitatkozni velük.

Karácsony!

A szívek és lelkek szent Örök Ünnepe, mi lesz,ha nem lesz? Vagy mi lenne, ha nem lenne? Mitadnak helyette az ifjú tudósok, akik Kaifás tanítványának tanítványai? Fel tudják-e építeni a templomot reszkető és átkozott öregségükben, amikormár késő lesz?

Karácsony!

Talán fel tudják építeni, ha majd a Gyermek elharácsolta tőlük ostobaságukat és gyengeségüket.

Az emberi részét a karácsonynak: utálom. Amitszeretek, az mélyen bennem van, és hallgat... Ésolyan szép és időtlen, amit csak érezni lehet.

Itt nem pattognak a padok, nem beszélgetnek aképek. Nem dobog a padlás, nem zörren a kilincs,mint ahol emberek laknak. Az ablakok itt befelénéznek, a falak boltívbe borulnak, a padló kő, és atűzhelyen a világ kezdetétől lobog a láng.

Itt a padok nem pihenésre valók, s a zászlók nemharcra lobognak. A lépcsők a végtelenbe emelkednek, útjául élőknek és holtaknak;a padló kő, a korlátvas, itt nem lehet parancsolni, csak kérni, mertitt az Isten lakik.

* * *

SZÁMADÁS

Járom az utamat, mert nincs más, és elveszem arókától a bundáját, mert valaki nekem adta. Cserkészek a nagy erdőn, aminek életa neve, és tudom,hogy rám is cserkésznek. És egyszer majd felsír valahol egy róka... Hohó...! Az én rókám, és rohanok irigyen, nehogy másé legyen. S elsurran valahol egy nyíl, sötétség csordul a szememre - amineka másvilágon talán világosság a neve -, s eldőlöka hóban vagy a májusi réten.

És engem se sajnál senki. Miért sajnálna?

Ami érték volt belőlem, az megmarad, a többitmeg megeszik a cinkék, s én eltűnök, mintha sohanem álmodtam volna.

A föld már nem nehéz, a testet már szétszítták abokrok és fák, de azért álmuk ott van, ahová letették őket.

Álmodnak az öregek egyszerű, nyugodt álmot,és ez meg is látszik a temetőn. Tavasszal kivirágzikmagától, nyáron idejár pihenni a csend, de a kakukkfű illatában részegen dongnaka méhek.

25. oldal

Fekete István; Almárium

Itt nincsenek kísértetek, nincsenek semmifélerémségek; tavasszal itt lombosodnak ki először acseresznyefák, és nyáron itt furulyázik legszebbena sárgarigó, fiait oktatván a népi zene igazi művészetére. A kápolna padlásán baglyok és verebekköltenek ünnepi békességben, és a vén diófák odvában mókusok alusznak télen, ha lehull a hó, és aszánkók csilingelése úgy táncol végig a sírok szelíd fehérségén, mintha az emlékek régi sarkantyúipengenének az élet elmúlt lakodalmán.

Itt nincs hullaház, mert csak halottak vannak,akik felett az otthon virraszt, amíg rájuk nem simul a föld, és a hullaháznak készült kis pajtábanBanai bácsinak, a sírásónak a szénája van, illatostemetőfüvekből, amelyek különben teának főzvetorokfájás ellen is nagyon alkalmasak.

Az öreg magyarok tudták, miért gyászoltak fehérben. A fehér a halál színe. Az egyetlen szín, amiben nincs élet, nincs melegség, nincs öröm, nincsvágy, nincs semmi.

A varjúkárogás csak havas mezők felett lesz igazán keserű károgás, és a pipiske csak havas utakonpanaszkodik didergő siránkozással, amikor a szánkók csengője messziről hallatszik már, és nem isolyan vidám, mint amilyennek a bundás utasok érzik, akik meleg szobából meleg szobába igyekeznek.

Tudom, hogy világosság és fény nélkül nincs emlékezet, és nincs idő, s az emberiszellemnek nincshalhatatlan szeretete és méltósága.

Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annakis, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt,mert mindent, de mindent visszakap az ember:az ütést is meg a simogatást is.

Jó a jót elindítani; megy az aztán már magától,nő és dagad, és - maga sem tudja, hogyan - valóságés erő lesz belőle.

Jó volt a csend. Összeértem benne a földdel, azéggel, a remegő levegővel, és nehéz lett volna megmozdulni, mert kapaszkodó két kezemmel megmarkoltam az aszott füvet, és úgy éreztem, ujjaimnak gyökere nőtt mélyen a hűvös földben.

Hátam a vadkörtefának támasztottam. Fejem alatta cserepes, kemény réteg pattant néha, és hajammegfogták a repedések, melyekben télen lepkékalusznak báb koporsójukban.

A lekaszált füvek keserű, tiszta illata lengett körülöttem: íze az ínyemre tapadt, melytől könnyűlettem, és révedező gondolataim szétcsapták szárnyukat, mert velük együtt határtalan lett a meszszeség.

Ez az íz, ez az illat volt a ballagó évek elvetettgondja: maga a szabadság. Kitárult tőle a hullámos dombvidék, és közel jött a völgyek kékbehajlómesszesége, a fehérlő gyalogutak pántlikája, a patakok ezüst sudara és a puhán szálló szelíd felhők,melyek talán pehelyből voltak, és azért kerülték anapot, hogy lángra ne lobbanjanak tőle.

Közeljöttek az évek, melyek itt fordultak el előttem, valahányszor hazahozott a nyár, és a lekaszált

26. oldal

Fekete István; Almáriumrendek alól mindig így áradt rám a fonnyadó szénaillat.

Nem a húsvét és nem a karácsony ünnepein fordultak meg az évek, pedig az ünnepekáhítata szétáradt bennem, mint hajnalban a harangszó. A karácsonyi szánkócsilingelés csak átreppent felettem:a párnás hó hűvössége elolvadt bennem. A húsvétok is elsuhantak kapkodó, lázas sietséggel, ésösszefolytak csillogó eggyé, mint a tavaszi vizek,melyek esténként tükröt tartanak a holdvilágnak.

Ment az idő nesztelen észrevétlenségben, és csakilyenkor kaptam fel a fejem, amikor a kaszák öreg,nagy rendeket írtak a réten, és a füvek haldoklásukban nehéz illatot sóhajtottak.

Ilyenkor lépett el mellettem egy év, és én lustán,pihenve néztem utána, mint akivel megverekedtem,és nincs már számadásunk egymással.

Nem is tudom, hogy miért írok dátumot... Hát- nem mindegy...? Az idő minden, és az IDŐ semmi. Közérzetemet nem javítja és nem rontja,mert már - talán - nem lehet rajta sem rontani,sem javítani. De hát az Időnek úgyis mindegy:mit írok vagy gondolok róla. És nem az Idő vanbennem, hanem én vagyok az időben. Bár lehet,hogy ez a "bölcs" gondolat fordítva is megállja ahelyét. Egyébként teljesen mindegy, hogy ez aFekete István nevű porszem mit gondol vagy írróla.(1969. október 3.)

Maholnap hetvenéves vagyok, s idegeim is meglazultak, hát - azt hiszem - ez érthető.

És a kórházból is tegnap jöttem meg - két hétután - a "szívemmel", ami talán nem elég világos,hiszen általában a szívükkel érkeznek meg idevagy oda az emberek. De ha a kórházból érkezikmeg valaki a "szívével", ez már annyit jelent, hogyez a nevezetes szerv túlzottan önállósította magát,a többi szervek, sőt az egész Szervezet terhére,s ez az önállóság már beteges egoizmus, aminekegyszerűen Betegség a neve.

Igenis betegség, amelynek hatását ijedten könyvelik el az összes szervek, elsősorban az Agy, a Fej,amely nem tud rendet teremteni a rendetlen gondolatok között, nem tudja feljegyezni és megőrizni őket, és nem tudja elővenni, amikor szükséglenne rájuk. Persze sajnálom ezt a Valakit, aki Énvagyok, s aki hiába sírok az elveszett emlékezet törött bürüje előtt, mert nem tudok átmenni a világosság túlsó partjára, összeszedni az emlékezettávoli virágait.

De hát, ha így van, így van.

* * *

Utószó

Gölle, 2003. augusztus

Nem volt nekem füveskönyvem! Különben meg miaz? Valami orvosságos könyv?Olyasmi, nézek fel a göllei templom tornyára, ahonnan egy csapat galamb vágódik a falu fölé. Belépeka kapun, s rám zuhan az udvar üressége. Hiányzikminden, amiről ezerszer olvastam. Csak gondosan

27. oldal

Fekete István; Almáriumnyírt fű mindenütt.

Hol volt, mondjuk, a malomkő asztal, állok megelkeseredve a letarolt udvaron.Ott, ahol állsz.

Itt? Pont itt? Taposom a füvet. Hát akkor itt volt akút is..., meg... valami gyümölcsfa...?!Barack...

Barack, hát persze! Amennyire sivár most az udvar, annyira szép lehetett... mikor is? Száz éve?Mindegy, nagyon jó nekem itt.Leülök a verandára, hátamat a hűvös falnak támasztom, s kinézek az egykori kertre: mondom, hátmondom, hogy jó itt!

Mit akarsz azzal a füveskönywel? Én nem írtamolyat! Tudhatnád, hisz' ha jól láttam, olvastad minden írásomat.

Olvastam persze, hunyorgók, éppen azért mondom. Készre nem írta meg. De külön-külön igen.Kis darabokban, az elbeszélésekben, a regényeiben. Szét vannak szórva, oda, a lapokközé. Hm...,csak össze kellene gereblyézni őket egyetlen, önálló, még sohasem volt kötetté. Rövid szövegekből szőtt, sokszor olvasható vallomássá, bármikorfellapozható baráttá. Olyan könyvvé, ami újabbolvasókat szerez, és a régieknek is örömére szolgál..., ha hagyják magukat. Ha meg nem hagyják,akkor legalább végigolvastam újra az összes könyvét, az nekem csak jó, de ezt úgyis tudja.Hát..., én nem bánom..., csináld, ha van kedvedhozzá..., ha nincs jobb dolgod..., aztán majd meglátjuk. De ha nem sikerül, engem ne okolj, biztat,biztatgat.

Nem fogom, tápászkodom fel, dehogy fogom.Mert az nem lehet, hogy minden másból igen, ésebből, hogy éppen ebből ne legyen könyv?Végiglépdelek az árnyékos verandán, át a fecskefészkek alatt, el a pinceajtó mellett, s megállók afeljáró öreg ajtaja előtt. Rátenyerelek a simára kopott kilincsre, sbal vállam fölött hátrafordulva végignézek a veranda árnyain.Tényleg..., khm..., fölmehetek a padlásra?

Bányász B. István

Vége!�

28. oldal