Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője Műszaki ...akonyv.hu/klasszikus/jokai/jokai_mor_szeretve_mind_a_verpadig.pdf · 2000 Szentendre, Harkály u. 17. Tel/Fax: 06 ... Párbaj

Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője. Műszaki szerkesztés, tipográfia: Dr. Pétery Kristóf ISBN 963 606 287 0 Mercator Stúdió, 2006 Mercator Stúdió Elektronikus Könyvkiadó 2000 Szentendre, Harkály u. 17. www.akonyv.hu Tel/Fax: 06-26-301-549 Mobil: 06-30-305-9489 e-mail: [email protected]

JÓKAI MÓR

SZERETVE MIND A VÉRPADIG

Tartalom

I. KÖTET 5 I. A zomotor 5 II. A rongyos gárda 18 III. „Nyalka kuruc” 23 IV. A megbabonázott malacfej 33 V. Még egy várostrom 40 VI. A vas ember 44 VII. Mézeshetek 49 VIII. Párbaj a harcmezőn két hős között, akiknek a testét nem fogja sem kard, sem golyóbis 55 IX. Hogy vannak ezalatt otthon? 60 X. Az égő klastrom 64 XI. Egy nő, aki a tűznek örül 71 XII. „Ritschán” 75 XIII. Cinka Panna 82 XIV. Balahó uram tempója 86 XV. Az alterego (másik magam) 95 XVI. A jó szolgálat jutalma 100 XVII. Két karácsonfa 105 XVIII. Beliál leánya 109 XIX. Asszonyok kicserélése 120 XX. Az Isten békéje 129 XXI. A „Repülj, fecském” 134 XXII. Csupa fény 139 XXIII. Árnyék a fény közt 157 XXIV. A „Spinnerin am Kreuz” előtt 169

XXV. Az apáca 178 XXVI. Deliancsa 194

II. KÖTET 218 I. A vaklövések 218 II. A fehér barát 224 III. A budetini borz 230 IV. Az édes otthon 247 V. Idegen háznál 255 VI. Circe 261 VII. A „Rák fordulóban” 265 VIII. Akik a holdra esküsznek 271 IX. A feltalált régi jó barát 274 X. „O, du lieber Augustin!” 282 XI. A két kereszt 293 XII. A Krethi és Plethi 296 XIII. Rákóczi villáma a császár előtt 304 XIV. A végzetes golyó 312 XV. Az anyai ház 319 XVI. Két kincs közül az egyiket! 326 XVII. Életre halálra 336 XVIII. Elvesztve örökre 346 XIX. A háromélű dákos 351 XX. Egész a fenéken 353 XXI. A végső kísérlet 359 XXII. Porok és hamvak 363

SZERETVE MIND A VÉRPADIG 5

I. KÖTET

I. A zomotor Ez a szó, „zomotor”, olyan régi már, hogy csak a nyelvtudósok és régiségbúvárok ismerik: azok pedig nagyon fogják a fejüket csóválni, mikor megtudják, hogy itt most egy nagy lakodalom van készülőben; mert amaz egészen mást jelent.

Pedig hát az nevezetes lakodalmi vendégség volt, amihez nemzetes Tisza Ist-vánné nagyasszonyom úri portáján készültek, úgy pünkösd után való hétben, 1698-ban. Az előkelő, nagy birtokú asszonyság egyetlen leányát: Ilonkát adja férjhez, a környék egyik legtekintélyesebb férfiához, tekintetes Visontai Kovách István uramhoz, Verebély megye alispánjához.

Verebély vármegye neve maga sincs már a földabroszon, sok minden nem ke-rül már az asztalra, ami akkor kézen-közön forgott: többek között azok a drága étekfogások sem, amikkel a hajdani magyar nagyúr a meghívott násznépet meg szokta vendégelni. Nem a mai kákabélű ivadéknak valók azok. Most, ha csak foghegyen kóstolgatnátok is végig egy ilyen traktát, hat doktor nem támasztana fel, úgy ágynak esnétek tőle – akkor doktor se volt kéznél: akinek megártott a sok bevett jó, ott volt a kenőasszony, kidömöckölte a hátából a magyar betegséget.

Kellett is aztán az ilyen ételek előállításához ember, több mint elég. Nemzetes Tisza Istvánné úrasszonyomnak a portáját ismeri minden ember.

Hajdan az ő férje is alispánja volt a megyének: folyvást sok vendéget kellett ellát-ni. Volt abban a házban négy-öt konyha; külön a nyársonsültek számára, meg más a kalácsoknak; azonkívül vagy három kemence a szilvásban a levelensült-készítéshez. A konyhaművészet összegezett remekeinek előállítására szolgáló laboratórium azonban közvetlenül az úrasszony lakszobájával állt összeköttetés-ben, hogy ő maga mindenre felügyelhessen, s vitás kérdésekben döntő szavával igazságot szolgáltasson. Amire ilyen nagy vendégség előkészüléseinél elég sűrű alkalom van. Ma van a vőlegény megérkezésének a napja; délelőtti istentisztelet után lesz az esküvő. Azért haladt ki ilyen későre az időből az egybekelés, mert a család egyetlen férfitagja: Gábor úrfi, odalenn van a Bánátban, a nemesi bandéri-ummal, a török ellen; mind azt várták haza; a menyasszony nagyon óhajtotta; de csak nem jöve meg. Mármost hát nála nélkül költik el a lakodalmas kását.

Tisza Istvánné asszonyomnak magának is van régi, nagy tapasztalatú szaká-csa; de a mai napra még elhozatta Bánffyhunyadon lakó nénjének az erdélyi sza-kácsát is, azonkívül Léváról felinvitálta Furóné asszonyomat, aki nélkül derék lakodalom meg nem eshetik a környékben: tortátát, marcafánkot meg liktáriumot csak az ő keze után ismer meg igazán az ember. Segédszemélyzetül pedig annyi szakácsné, hetesné, kukta hemzseg a konyhában, hogy alig lehet tőlük mozdulni;

6 I. A zomotor

pedig mindenkinek tele a keze dologgal. – Hanem hát éppen az a baj! Két sza-kács egy konyhában. Mind a kettő kevély arra, amit tud, és amit jobban tud, mint a másik. Méghozzá az egyik erdélyi, a másik magyarországi. Kész a partikulariz-mus. Hogy volna az jó az erdélyinek, amit a magyarországi kotyvaszt, és megfor-dítva! – Most éppen azon hepciáskodnak, hogy a pujpunellamártáshoz miféle alkatrészek kellenek? Ez igen bonyolult kérdés. Egy hideglelésről szóló recipe abból a korból nem lehet annál cifrább és változatosabb. Egyik fél sem enged a magáéból csak egy szerecsendióvirágnyit sem. „Én Apafi Mihály fejedelem kony-hájában szolgáltam hét esztendeig!” „Uccu ne! Apafi Miskáék nem is ismertek mást, csak a bosporos levet!” – „Micsoda? Az én fejedelemasszonyom, Bornem-issza Anna őnagysága, olyan miskulanciasalátát csinált, hogy a palócok úrvacso-rájának ették volna!” – „Szófia a beszéd! Scripta manent! Itt az én szakácsköny-vem. Pujpunellamártás. Magam írtam ki Pálffy herceg archívumából!” – „De az én szakácskönyvem nyomtatva van!”

A két hadvezér elkeseredett harcába természetesen hogy a fehérnép is bele-kotnyeleskedett, győzték nyelvvel; zenekíséretül közbehangzott a fahajtörőmozsár-csengés meg a habverő pergése: közbe egy-egy kastankodó kutyának a nyikkantása, akit megrúgott valaki.

Ez izgalmas konyhai értekezés alatt senki sem vette észre, hogy a nyitott konyhaajtón egy sárral, porral fedett alak settenkedik be a konyhába, kinek haj-dan kecskebéka-zöld színű dolmányáról jócskán lefoszlott a sárga sujtás: a piros nadrág a két térdén ki van szakadva, s a csizmájának a talpát csak az átkötött szíj tartja. A legénynek olyan fekete a képe a napsütéstől, mint a miskolci cipó: a kaj-la, savószín bajusz mintha csak krétával volna ráfestve. A vállán egy kopott bőr-iszákot cepel, s a kezében egy görbe csákányt hoz, azt oda is támasztja az ajtó-hoz. Ott azután egy darabig körülnézeget, kétfelé törüli a bajuszát: s mikor nagy hamar megérti, hogy olyan veszedelem van itt, amibe neki jobb lesz bele nem ártani magát, szétnéz a szögletek felé, s megpillantva a nagy mákoskalácssütő kemence mellett egy köteg rőzsét, arra szépen leül a sutba, s onnan nézi aztán, a két tenyerébe támasztva az állát, mint a megtestesült makk tíz, az egész nagy patáliát.

– „Mi kell az igazi pujpunellamártáshoz?” Ki kell citálni a nagyasszonyt! Ő ítélje el a dolgot. Ő a tekintély. A legfelső apelláta. Kijönne az különben ma-

ga is; hisz a pogány lárma a harmadik szobáig behat. Itt öltözteti ő éppen a menyasszonyt, azt kell neki abbahagyni.

Éppen jött; mert a két szakács már a palacsintasütővel meg a molnárostya-serpenyővel indult egymás ellen duellálni.

A nemzetes nagyasszony, az igaz, hogy egészen arra való alak volt, hogy respektust szerezzen maga körül; derék, magas, termetes matróna, piros, telt orcával, ami kettős tokát vetett, s szegletes tudott lenni, mikor haragudott. Szürke haja akkori módi szerint szélesen volt felfelé dudorítva, s egy fekete csipke főkö-tővel megkoronázva.


– Micsoda pogány lárma ez itten! – kiálta felreccsenő szóval. – Azt gondolja az ember, Eger várát vívják a törökök! Mit keres itt ez a sok csürhe nép? Csiba ki innen a konyhából, akinek nincs itt semmi dolga! Olyan zsinat van, hogy az ember a maga szavát se hallja. Hogy „mi kell a pujpunellamártáshoz”? Hogy a kakas csípje meg a fületeket! Mindjárt igazságot teszek. Elébb lóduljon innen minden torkos, pákosztos had, aki nem ide való.

S rögtön sietett is az ítéletet végrehajtani: egypár szájtátó kukta, kályhafűtő csak úgy penderedett ki az ajtón, hatalmas tenyerétől előmozdíttatva. „Kell pujpunellamártás!”

Amint ritkulni kezdett a gyülekezet, megpillantja árgus szemeivel azt a szög-letben gunnyasztó, rongyos alakot.

– Hát te is itten? Nem lódulsz ki mindjárt? Neked is kell pujpunellamártás? A gubbaszkodó alak fel sem veszi a fejét a két tenyeréből, csak úgy ingatja

azt, határozottan kifejezve, hogy nem kíván belőle. A haragos nagyasszony aztán megkapja a gallérjánál fogva, s úgy fölemeli, hogy a lába sem éri a földet, hanem aztán ahelyett, hogy kilökné azt is a többi után, hüledezve szól hozzá:

– Nini! Hát nem a Marci ez? A Gábor fiamnak az inasa? Te vagy az, Marci? Hát mért nem mondod senkinek, hogy megjöttél?

– Ha nem keerdezte tőlem senki – felelt a legény egész palóc flegmával. – Hát csak magad jöttél, mi? – Csak egy szál magam biz een: mert a lovam odaragadt a poroszlói degetbe. A nagyasszony megdöbbent. Az anyaszívnek előérzete van. Hirtelen betusz-

kolta a poros legényt a mellékszobába: nem bánta már, ha fenekestül felfordítják is a konyhát. Ott kezdte aztán vallatóra venni a palócot.

– Mi hírrel jöttél a táborból? – Semmi nagy hírrel, biz een. – Hát a fiam nem jön el? – Jönne biz az, de nem jöhet. – Valami baja van talán? – Nem fáj biz annak semmije se. – Hát mit izent? – Semmi rosszat sem izent biz az, eedes meezem. – Hát miért nem jöhet? Miért küldött téged? – Hát mert a cifra dolmánya kilikadt. – Micsoda cifra dolmánya, te? – Akit az Iluska kisasszony varrott ki arany tulipántokkal, az a bársony. – Mi történt vele? Mondd hamar! – Hát egy gelóbics kilikasztotta a cifra dolmányt: aztán olyankor, mikor maga is

benne volt. – Meghalt a fiam? – kiálta fel Tiszáné, s hirtelen visszafojtotta hangját. – Een egy szóval se mondtam, hogy meghalt; csak azt, hogy a cifra pruszlikját

kilikasztotta a gelóbis: az pedig itt van a tarisznyámban, nee!

8 I. A zomotor

Azzal kihúzta a bőriszákból az összegöngyölgetett búzavirágszín bársonymel-lényt, melynek a bal oldalán egy kerek lyuk volt, s akörül széles, vörösbarna folt, a kiomlott vér.

Tiszáné görcsösen szorítá mind a két kezével a szívéhez azt a drága öltöny-darabot, s ajkát beharapva, halálos kínnal fordítá szemeit az ég felé: de nem zo-kogott.

– De ne búsuljon a nagyasszony – vigasztalá a palóc –, mert levágták ám a füleet.

Erre meg a méreg öntötte el az anya szívét, dühösen markolt a palóc üstöké-be, s megrázta annak a fejét, kegyetlenül odaütögetve a falhoz.

– Kinek a fülét, te! – Hát nem is az úrfiét; hanem azét a beste Karaffiáét, aki meglőtte. – Hát bajvívásban esett el? – Biz a volt annak a veege. – Miért vívott? Kivel vívott? Ki volt a gyilkosa? – Hát tudom een azt? Nem kötötteek azt az een aóromra. Keek huszár volt a

Pállfy-regementből. Nem eerjük már azt utol; mert az, amint a füleet levágták, a gyenerális parancslattyábul, mindgyárt dezentált a törökhöz Temesvárra: pribeek lett, pogány lett; ezóta szarácsit csináltak belőle.

– Nem beszélted még ezt el senkinek? – Ha senki se keerdezte tőlem. – Hát akkor azt mondom, hogy egy teremtett léleknek se szólj felőle, amíg a

mai nap el nem múlik. – Nem szólneek een meeg a maókusmadárnak sem; csak már az östökömet

eresztené el a nagyasszony. Mert még annál fogva mindig kézbe tartotta. – Lódulj be ide, ebbe a kamarába – súgá dörmögve a nagyasszony, betaszítva

a legényt egy sötét oldalfülkébe, ami afféle kézi éléstár lehetett. – Találsz enni-innivalót eleget; aztán feküdjél le, amíg rád nem nyitom az ajtót, fel ne ébredj, ha trombitaszót hallasz is.

Azzal belökte a palócot a sötét odúba, aki soha annál kedvesebb tömlöcöt még paradicsomul se kívánhatott magának.

A nagyasszony ráfordította a kamaraajtóra a kulcsot, s azt is lehúzta, és a töb-bihez akasztotta a karikára, ami egy ezüst lantnál fogva csüggött alá a bogláros övéről. Ellenben egy másik kulcsot keresett elő a csomó közül, s azzal egy nagy almáriumot nyitott ki. Volt annak tömérdek apróbb-nagyobb fiókja. Egyiket kihúzta. Volt abban sok mindenféle öltözet a nagyobbtól a legkisebbig. Azok mind a Gábor fiú ünneplő köntösei voltak, ahogy évről évre kinőtt belőlük, az anyja egymás után félrerakta őket. Most aztán előszedegette sorba. Egész a legalsóig. Egész addig a kis főkötőig meg a patyolat félingecskéig, amit csecsemő korában viselt. Azután megint visszarakta őket egymás után. Mindegyikhez halkan motyogott valamit. Legfeljül tette azt a hímzett mellényt. „Mármost te is ide kerültél”. – Erre a szeme csak megtelt könnyel. – Letörülte hevenyén. „Nem! Te rossz szem! Ma nem sza-


bad sírnod. Ma lakodalom napja van. Majd holnap aztán sírhatsz kedvedre; meg aztán minden nap, minden éjjel, amíg az életbe’ tart.”

Megint csak a kezébe vette azt a hímzett mellényt. Szemrehányásokat tett ne-ki.

– „Ha már nem jöttél vele együtt, minek jöttél meg éppen mára? Ma nem a te napod van. Ma a leánynak a jussát kell kiadni. Hát illik a testvéreknek egymást így megkeseríteni? No, most eressz innen. Nincs teveled semmi dolgom. A menyasz-szonyt öltöztetem. Egy nap csak az övé. A tied lesz háromszázhatvannégy nap az esztendőből. No, hát feküdjél a társaiddal. No, hát aludjál. Majd holnap reggel, ha vége lesz minden muzsikának, visszajövök hozzád”…

De a hímzett mellény csak nem akart elalunni, csak nem eresztette őt el. – „No, hát mi az? Hogy megölték? Katona volt, készen lehetett rá. Akinek a fiát

a táborba viszik, úgy veheti, mintha csak a koporsóba tette volna. – Az én bátyá-mat is megölték: aztán meg az anyám bátyját is megölték. – Ez nálunk a férfi sor-sa. – Aki fegyvert köt, azt megölik. – De csak ne bajvívásban esett volna el! – Bizonyosan ott is a becsületét védelmezte – szép halál! No, majd holnap beszé-lünk egymással többet – most eressz engem!

Azzal helyére tolta a fiókot, rázárta a nehéz almáriumajtót, aztán a két öklét összeszorítva, a fejét megrázta, s a lábával toppantott: úgy parancsolt a szívének: „Vége legyen!”

Aztán indult az ajtó felé, ami a menyasszony szobájába vezetett. Hanem az az engedetlen szív nem akart ám szót fogadni. Valami vékony pók-

fonállal oda volt kötve ahhoz a szekrényhez – ez visszavonta. Csak azon kapta magát, hogy megint a kezében tartja azt a hímzett mellényt, s nézegeti rajta azt a golyó vágta lyukat, amihez fogható véghetetlen mélység nincsen a világon. – „Mi-lyen bolond kis lyuk! – Aztán elég arra, hogy az embernek a lelke elhagyja rajta keresztül a világot!”

Hátha még most is ott van az a lélek? Hátha ott leskelődik valamire? Talán ar-ra, hogy ezzel a néma szájjal átadja az anyának az utolsó istenhozzádot. Az anya odaszorítá ajkaihoz azt a golyó perzselte nyílást a hímzett mellényen, s akkor aztán megnyugodott. A dolmány elbocsátotta őt, és elment alunni.

Mikor a nagyasszony bement a menyasszonyhoz, akkor már mosolygós volt az arca, mint a piros alma.

A menyasszony még csak tizenhat éves volt akkor. Nyúlánk termete elárulja fiatalságát. Akkoriban nem a gyöngyös vállfűzőt viselték, hanem hosszú testhez álló derekat, egy sor zománcos gombbal, alul ruta alakú nyújtványokkal, elöl szí-nes skófiummal kihímezve, a ruha patyolatujjai kétszeres dudort képeztek, össze-szorítva színes csokorfüzérekkel, azokról meg kettős ezüstcsipke omlott alá; a szűk, ráncos viganót elöl két széles sáv díszíti, sokszínű zománcos aranyvirágok-kal gazdagon megrakva. A menyasszonyt még akkor nem öltöztették fehérbe: úgy volt szokás, hogy belül viselje az ártatlanságát.

Rátekintve, csupa gyermek volt még a menyasszonyka, egész arcán az a gyanútalan világba bámulás volt kifejezve, mint aki nem is sejti még, hogy mi oka van valakinek az ismerős, édes anyai arcot itt hagyni, s utánamenni egy bajuszos

10 I. A zomotor

embernek, akit még alig ismer. Lesütött pillájú, nagy szemeinek ki nem találhatni a színét, csigametszésű, félig nyitva feledt ajkai csupa kérdés, felelet nélkül: gyönge piros hajadon arca még nem tanulta meg, hogy miért kell elpirulni. Jöhet az elé akárki, beszélhet előtte akármiről, nem gyújtja azt tűzlángra: el van az még rejtőzve. Hosszú, tömött, világos gesztenyeszín haja egész a térdhajlásig omlik alá: az egyik ága már be van fonva széles, aranyvirágos pántlikába, a másik még fonatlan; azt félben hagyta a nagyasszony, mikor a konyhába kiszaladt a nagy csetepatéra. – Sohasem fésülte, sohasem fonta be még eddig azt a hajat más, mint az édesanya keze. Még csak azt sem engedte, hogy maga tanulja meg a leány a haját befonni. „A kis élhetetlenke! Hogy lesz ez meg asszonyfővel? Aki-nek az anyja az ecetesuborka-eltevéstől a brachialis reoccupatóig mindenhez értett, de aki a leányának még csak a tyúkok közé sem engedte meg soha ki-menni, ráfogta a szegény kakasra, hogy az a fejére repül és megcsípi.”

– No, már megint sírtál egy verset odakinn! – dorgálá Ilonka az anyját, pedig az eléggé igyekezett a háta mögött maradni, hogy a haját befonja. Meglátta a tükörből, hogy veresek a szemei.

– Hát hogyne sírna az ember, mikor a leányát odaadja örökre idegen ember-nek.

– Hát hiszen nem lesz az idegen ember; hanem nekem hites uram. – Óh, te kis élhetetlenke! Mit tudod te még azt? Majd megemlegeted te még az

anyádat! Majd mikor idegen fraj tépi a hajadat. Nem így fésült engemet az anyám. – Megtanulok magam bánni vele. – Majd jólesnék még az anyád szavát hallanod: ha csörölve-pörölve is; majd

mikor azt a goromba férfihangot hallod, aki, még mikor kérni akar is, csak paran-csolni tud. Mit tudod te még, hogy mi az a férfi.

– De már hogyne tudnám? Hát a Gábor bátyám nem ez? Van annál szelídebb ember a világon? Olyan az, akár egy leány.

A nagyasszony két szeme csak még jobban veres lett erre a szóra. – Hjah, a te Gábor bátyádhoz ne hasonlíts te másokat, az igen szelíd fiú volt. – Én nem is tudom, minek ment az a háborúba? Hisz az, ha összetalálkozik az

ellenséggel, képes neki azt mondani: inkább te lőj meg engem, mint én téged. A nagyasszony közel volt hozzá, hogy lábáról leroskadjon. Ilona nevetve folytatá: – No, én tudom, ha ő egyszer egy ellenséget meg talál vágni, menten odaugrik

hozzá, hogy a sebét bekötözze. A nagyasszony haragot színlelt. – Ne mozgasd annyit a fejedet, mert megrántom a hajadat. Viseld magad

csendesen, mikor én beszélek. – Nem minden ember olyan engedelmes, mint a te bátyád. A vicispán kemény potentát. Az egész vármegye reszket előtte. Otthon a háznál a sarkán fordul előtte minden ember. Azzal szép engedelmesen kell bánnod; mert ha azt megharagítod, még meg is ver.

Ez csak elég jó indok volt arra, hogy a nagyasszony a patyolat kötényével megtörülgesse a szemeit.


– Óh, azt bizonnyal nem teszi! – szeleskedék bele Ilonka. – Dejszen meg-mondta neki ott előttem a Gábor bátyám, mikor gyűrűváltásra itt volt: „Aztán a húgámmal úgy bánj ám, mint az oltáriszentséggel, bajtárs, mert, ha csak a kisuj-jaddal meg találod ütni, de ha csak a szele éri is a kezednek – még nem ettem vicispánhúst; de téged akkor bizony megeszlek!” Bizony, így mondta a bátyám! – De hát mért sírsz ezen megint? Hisz én azt akartam, hogy nevess egy kicsit.

Jó is volna, ha ezen nevetni lehetne! – No, a végét a hajadnak befonhatod már magad is. Itt van, nesze, mindjárt jö-

vök. A szalagot is fűzd belé. Aztán elénekelheted magadban: „Addig élem vilá-gomat, Míg szél fújja pántlikámat! A pántlika könnyű ruha: A főkötő nehéz ruha!” – De bizony ne énekelj most világi nótákat, ebben a szent órában. Mindjárt jövök, hozok neked valamit.

A nagyasszony a kincstartó-szobába távozott, s onnan került elő rövid időn egy kis imádságoskönyvvel, aminek táblája velencei ötvösmunka volt zománcos ezüstből, drágakövekkel: valaha Brandenburgi Katalin fejedelemasszony ajándé-kozta volt azt a nagyasszony anyjának: így szállt az leányról leányra menyasz-szonysága napján.

– Látod ezt a drága szép kiskönyvet? – szólt a nagyasszony, kikapcsolva a fi-ligránmunka csatokat, s szétnyitva az imakönyvet.

De a leány szeme nem a szép miniatűr festményű iniciálékon akadt meg, ha-nem egy kis, göndör, aranyszínű hajtincsen, ami az imakönyv lapjai közé volt szorítva.

– Ah! Kinek a haja ez itt? Ez a sárga? – Ez a bátyád haja volt, mikor egyéves volt. – Ah! Ilyen sárga volt a haja akkor? Pedig milyen szép sötétszőke most! – Nesze: ezt most neked adom. – Hogyan? A könyvet is? – De csak a könyvet. A hajat megtartom magamnak. – Óh bizony, azt nekem adod. Nekem úgysincs belőle egyebem, neked pedig

ittmarad ő egészen. Ez már megint olyan szó volt, amiért a nagyasszony teljes zokogásra fakadt, s

a leány keblére borulva, annak az égszín bársony mellénykéjét telesírta könnyei-vel. – A leány mind azt hitte, hogy őt siratják, s nevetett rajta.

– No látod, hogy telesírtad a „váll”-amat; pedig hímeztem ám én arra anélkül is gyöngyöt eleget. – No lásd, éppen tökéletesen ilyen dolmánykát hímeztem, ezek-kel a virágokkal Gábor bátyámnak, mintha csak az övét látnád.

A leány azt gondolta, hogy örömet csinál az anyjának, mikor mintha tőröket szúrt volna a szívébe!

– No, mármost ülj le csendesen, s ne feszengj annyit, hadd teszem fel a ko-szorús pártát a fejedre.

A leány még egyszer visszafordította a fejét az anyjához. – Mit gondolsz? Vajon viseli-e még a bátyám azt a mellényt? Amint a nagyasszonynak e kérdésre ijedségtől kerekre nyílt fel az ajka, s az ál-

la hátrarándult, azt lehetetlen volt a leánynak észre nem venni.

12 I. A zomotor

– Anyám! Tán valami rossz hírt hallottál a bátyámról? A nagyasszony erőt vett a fájdalmán, s azt mondá: – Semmit se, leányom. – Te tudsz valamit? Előlem titkolod. – Legyen eszed. Ugyan mit tudnék? Kitől tudnám? Madár se jön ide arról a táj-

ról. No, csak el ne kezdj sírni te is. Az volna szép! Ha a násznép kisírt szemmel találna.

– Óh, én pedig valami rosszat érzek. Három éjjel mindig ővele álmodtam. A ruhája össze volt tépve, szaggatva, arra kért, hogy varrjam össze, s mentől job-ban varrtam, varrtam, annál jobban széjjelszakadt. Azután meg azt álmodtam, hogy együtt jártunk egy szép mezőn, ami be volt terítve fehér virággal; s aztán ahányat tépett, mindenütt piros lett a virág a nyomában. Úgy sírtam, mikor föléb-redtem. Ugyan mit jelent ez?

– Semmit. Verd ki a fejedből! Tudhatod, mint igaz keresztyén kálvinista leány, hogy az álmokat magyarázni tiltja az isteni parancsolat. Saul királyt azért vesztet-te el az Isten, mert álmokat magyarázott, boszorkányokkal jósoltatott magának. Álom azt jelenti, hogy aludtál. Ülj le elém, hadd teszem föl a pártádat.

– Óh, kedves, édes, jó anyám. Ez a párta juttatja még csak eszembe a ma éj-jeli álmomat. Úgy volt, mintha a Gáborkánk hazaérkezett volna a menyegzőnkre, én éppen akkor készültem feltenni a koszorút a fejemre. Ő meg úgy kért, úgy könyörgött, hogy ne tegyem azt a fehér virágfüzért ma a fejemre, inkább fűzzem azt az ő homlokára: az ő feje úgy fáj, majd szétszakad: talán majd meggyógyul tőle.

De már ez több volt, mint amit szív elviselhet. A nagyasszony felordított hangja teljes erejével.

– Mennybéli Jehova Isten!!! – De micsoda nagy lárma ez már megint odakint a konyhában!

Azzal kirohant a leánya szobájából, ki egész a konyháig. Ott persze a pujpunellaháború már a válság magaslatát érte. A rézkondért mind a két szakács fogta a két fülénél fogva, s hol az egyik ütött rá a főzőkanállal, hol a másik. A nagyasszony kiragadta az üstöt mind a kettő kezéből, s aztán az üst fenekére csapott a tenyerével, s kimondá a csalhatatlan verdiktet.

– A pujpunellamártáshoz végy harminchat tojássárgáját, két egész szerecsen-diót megreszelve, hat lat kálmusgyökeret, négy lat koriándrumot, két kanál csor-gatott mézet, három egész fehérborsot, négy kanál szegfűborsot, habard össze hidegen. Azután olvassz fel egy olasz mogyorónyi indigót alkermesben; keverd hozzá. Azután végy egy kupa háromzsivány-ecetet, a tárkonyecetágyról, forrón olvassz fel benne egy dió nagyságú fehér terpentit, s öntsd a többi közé. Végül szűrd át az egészet ritka gyolcsvásznon. Ez az igazi pujpunellamártás.

Hogy kitombolhatta haragját a konyhai zivatarban, megkönnyebbült a nagy-asszony szíve. Furóné asszonyom meg a fehércselédek körülvették: ne rontsa a drága egészségét: menjen a szobájába vissza: jobb lesz, ha maga is öltözéshez lát már: nemsokára érkeznek az úri vendégek. Ki hagyta magát engesztelni, s aztán visszatérve Ilonkához, tanácsot ült vele, hogy milyen öltözetet vegyen e mai


napra? Mert volt ott a nagy ruhatárban egész arzenálja a pompás viseleteknek; amik örökké divatban maradnak, tíz esztendőben, negyedszázadban egyszer jelennek meg a napvilágon: akkor is bámulásra méltók. Hanem a nagyasszony ezúttal csak mind a hamuszín, a sötét burnótszín meg a violakék ruhákat szedte elő, amik a régi magyaroknál a gyász színei voltak (a feketét pompához használ-ták), és sehogy sem akarta elvállalni, hogy azokat a szép nagyvirágú rokolyákat adassa magára: „Nem negyvenöt esztendős asszonynak valók azok már!” – „Hi-szen hetvenesek is viselik ezt.” – „Hetvenben megint újra lehet kezdeni, akkor már szabad.” Megmaradt végtére a sötét violaszínnél: az jó mennyegzőre is, te-metésre is.

S igazán itt volt az ideje, hogy komolyan a készülődéshez lásson, mert a hin-tók gördülése, az ostor pattogása már jelenté, hogy érkeznek a vidékről a vendé-gek: akiket a ház ispánja elrendelt szobáikba vezet (a kastély kétszáz vendégnek is ad bőven helyet). Akik a Garam innenső oldaláról érkeznek, hamarább itt van-nak: atyafiság a Nyírről, a Szilágyból, a Cserhátról, még a Kalotaszegből is: elő-kelő ismerősök, a déli vármegyékből, a bányavárosokból. Legelébb megérkezik a kiadó násznagy meg a menyasszony vőfénye, akik itt a városban laknak; nagy matyó társzekéren jöttek meg a sárospataki kántista diákok, a kántus prézesükkel, ünnepélyes zsolozsmákra s vidám dalokra felkészülten; Eperjesről meghozták a híres trombitásokat; a vándor poéta is megkerült a lantjával, duzzad a tarsolya a maga csinálta versektől; madárszínpadjához készül a morva komédi-ás; künn az udvaron mozsarakat cövekelnek, amikkel jelt fognak adni majd, ha a nászmenet megindul a templomba, hogy a harangokat meghúzzák eléjük, s a nép már gyülekezik a piacon, a jobbágyság a várkerítés előtt, s a koldusság sorakozik a templomajtónál, ma pénzt fognak osztani közöttük. A menyasszony násznépe már együtt van.

Csak a vőlegény nászserege van még hátra. Azoknak a késedelmét meg lehet magyarázni. A Garam vizének egyetlen réve van Kálnánál: a hidat háborús idők-ben leégették, kompon kell átjárni. Az innenső parton bizonyosan összevárják egymást a Mátyusföldről meg a görbe, tót felföldről jövők, hogy ne szétszakadoz-va érkezzenek, s azért késnek oly soká.

Azonban már a dél is itt van, s a vőlegény mégsem érkezik. A nagyasszony tü-relmetlen kezd már lenni, s egyre küldözi a postát a nyugoti toronyban strázsáló őr után, hogy nem lát-e még valamit.

Végre, amit olyan nagyon vártak, megszólal a toronyban a kürt. Már az ablak-ból is látni, hogy közeledik a nagy porfelleg onnan Kálna felől. A nagyasszony lesiet az udvarra: ott akarja a kérő násznagyot meg a leendő vejét elfogadni, a nagy iharfa alatt, amit „Árpádfájá”-nak neveznek. A menyasszony, a nyoszolyó-lyányokkal meg a többi gyönge hajadonnéppel ott maradnak a széles külső tornác alatt, amiről kétoldalt vezet le a lépcső az udvarra.

A porfelleg gyorsan közeledik a kastély felé, csak az ötlik fel mindenkinek, hogy semmi muzsikaszó nem hangzik előre, ami pedig ugyancsak szokás; de még pisztolyokkal sem durrogatnak.

14 I. A zomotor

Jó előre, a szekérsort megelőzve, vágtat lóhalálában egy lovag, mintha ver-senyt futtatna a nyomában robogó négylovas hintókkal. Mikor ez a lovas beka-nyarodik a nyitott kapun, mindenki megdöbben a láttára.

Ez nem a vőfély, a bokrétás fokossal kezében, hanem Tormássy László uram, a kérő násznagy, akinek nem kellene lóháton érkezni: sem a kezében nem kelle-ne kivont kardnak lenni. De alig is lehet az arcára ráismerni attól a fehér kendőtől, ami a homlokán át van kötve, s amin keresztültör a vér. Lova habzik, maga sárral-porral fedve.

Amint az udvarra beér, visszarántja a lovát, leugrik a nyeregből, hüvelyébe ta-szítja a kardját, s odasiet a rá váró háziasszonyhoz.

Erős, csontos férfi a násznagy, őszbe csavarodó bajusszal, kemény, mélyen bevésett vonásokkal, torzonborz szemöldökkel az orra hegyén is három szál szőr.

– Az Istenért! Valami baj van talán? – kérdi a nagyasszony, a násznagy elé si-etve.

A násznagy rekedt a portul meg az indulattul: alig tud felelni. – A legnagyobb baj, édes húgomasszony, ami csak történhetik egy ilyen na-

pon. – A vőmmel történt valami veszedelem? – Vele a legnagyobb. Azért vágtattam előre, hogy hírül adjam. Küldje be az

asszonynépet. Maga is menjen innen: nem asszonynak való látvány ez! – Nem, nem! Akarom tudni: mi történt. – Gyalázat! Infámia! Istentelen gonoszság az, húgomasszony. Amidőn a kálnai

révnél általkeltünk, hirtelen lesből orozva megrohant bennünket egy lovas labanc csapat; bizonyosan a nászhozománynak vette neszét, arra éhezett a cudar. Ott megrohantak bennünket. Mi, békés, lakodalmazó násznép, nem is voltunk ellenál-lásra készülve: pisztolyaink csupa vaktöltésre korpával leverve; se páncéling, se karvas rajtunk! Szégyen, gyalázat! Tulajdon hazánkban. Békesség idején. Ugyanazon csapat által, akinek védelmezni kellene bennünket martalócok ellen. Megtámadva zsivány módra! Maga a vármegye alispánja vőlegény korában!

– Mi történt vele? Mi történt? – Az alispán nem engedte, hogy kardcsapás nélkül elrabolják tőle a bitangok a

kelengyéjét: „Kard ki kard!”-ra került a sor: s szegény Kovách István uramat ösz-szevagdalták a kegyetlenek; magam is kaptam egyet a homlokomra; de ezt számba se veszem most.

– Meghalt a vőm? – Az bizony, mire ideérnek vele, aligha ki nem adja lelkét. Erre a szóra már be is érkezett az első négylovas hintó. Azon feküdt a megölt

vőlegény. Egy csatlós ott tartá az ölében a fejét. Derék, negyven év körül járó férfi volt, amíg élt. Nemes, szabályos vonásai voltak. Egy tátongó seb volt a fején, a mellén egy lándzsaszúrás, a kezei összevagdalva. A szemei még nyitva, s üveg-fénnyel meredtek fel a fényes napvilágba.

A négylovas hintó megállt a feljáró előtt: „lassan, lassan!” mondogatták a bak-ról leugráló csatlósok, több lovag is megérkezett, azok is leszálltak a nyeregből,


és odasiettek. A szótlan elszörnyedés hördülése, mormogása hangzott körös-körül.

A nagyasszony csak úgy támolygott előre, mint az alvajáró: a két karját fogta a násznagy és az egyik vőfély, felemelt kezei reszkettek, a semmibe kapkodva.

Hát a menyasszony? Hol van a menyasszony? Most is ott áll a tornác kőpárkányához dőlve, s elbámuló szemeivel nem látja,

csak nézi, felnyílt ajkaival némán kérdi, de nem szólítja a rémjelenetet, mely előtte elvonul. Ott viszik karjaikra emelve marcona férfiak azt az embert, aki neki élet-társul, hitvesül volt rendelve; kegyetlenül ejtett sebekből vérezve, megölve, levág-va; csak bámulja, nézi; de egy irgalmas könny nem jön a szemébe, eltakarni előle ezt a szörnyű látványt.

Mikor aztán a nagyasszony odaér, az előrevitt holttest nyomában a lépcsők al-jáig, ahol menyasszonykoszorús leányát megpillantja, akkor egyszerre kitör szí-véből az eltemetett keserv, és átkokra fakad.

– Most tépd le már, leányom, a fejedről menyasszonykoszorúdat! Megölték a hites jegyesedet, vőlegényedet! Nem volt elég egy napra az átkozottaknak, hogy a bátyádat megölték! Most itt van a vőlegényed is halva! Isten pusztítsa el a go-noszokat!

E szóra általános zsivaj támadt. – Kit öltek még meg? A Gábort? Kit? Azt is a labancok? Hanem a menyasszony néma szoboralakja megelevenül erre a szóra. – Bátyám! Édes bátyám! Szerelmetes drágalátos bátyám! – sikolt szívszakad-

va, s tépi fejéről a menyasszonykoszorút, tépi magáról a boglárt, a kösöntyűt, s szórja szét a földre, maga is oda vágyik, le a hideg földre, a szomorú porba, s omlik két szeméből a könny, mint a sebes zápor. „Anyám! Édesanyám! Hová lett a bátyám! Hol a Gábor bátyám?”

Erőnek erejével hurcolják el őt leánytársai be az ágyasházba. Onnan is kihallik szörnyű sikoltozása.

– Milyen különös az, bátyám – szól a vőfély a kérő násznagyhoz –, mikor a vő-legényét hozták eléje halottan, a leány csak bámult, csak nézett, mintha néma volna; mikor meg azt megtudá, hogy a bátyja meghalt, mily kétségbeesett jajga-tásra fakadt!

– Nem csoda az, öcsém: a vőlegényét alig látta háromszor az életben: tisztel-te, becsülte: semmi más. De a testvérét szerette nagyon; s az is nagyon jó volt hozzá. A vőlegényveszteséget majd kipótolja még neki valaha a sors; de a bátyja haláláért fájni fog a szíve, amíg csak él. – Olyan testvérek voltak ezek.

Ritkaság volt ilyent látni. Hát biz a lakodalombul tor lett. A menyegzőre összesereglett násznép ottma-

radt a temetésre. A menyasszonnyal levettették a hímzett kantust, feladták rá helyette a violaszínt. A menyegzői sátorból csináltak castrum dolorist, s a pataki diákok nem az ablak alatt, hanem a ravatal mellett énekelték az epithalamium helyett a „Halld meg, lélek! Mert néked beszélek!” szomorú zsolozsmáját. Nem menyasszonyt költeni; de holtat virrasztani.

16 I. A zomotor

Nem fekszik le ezen az éjszakán senki – éppen, mintha menyegző éje volna. A trombitások bús nótákat riadoztatnak odakünn a tornácon: egyszer-egyszer kijön az étteremből egy dali levente, s riadót fúvat velük Léva város felé fordított trombitákkal, s egy körmönfont átkot küld utána: azok ott a bástyán üdvlövéssel felelnek rá, s visszakiabálnak. Jó szerencse, hogy nagy a távolság a vár meg a kastély között, mert bizony átlövöldöznének egymásra. Semmi kétség, hogy ma-guk a Léva várát megszálló labancok voltak az orozva támadók: most jó kedvük van a prédára ejtett aszúboros átalagoktól, amik a lakodalmi áldomásokra voltak szánva.

Az egész Tisza-kastélyban nincs egy zug, ahol pihennének. A pinceboltban a koporsófödélen szegezik nagy kalapálva ezüstszegekkel a halott nevét és éveit: a piktor és legényei festik fehér tafotára a Visontai Kovách címert; az istállókban lovakat nyergelnek, s amint az íródiákok készen vannak egy lepecsételt levéllel, vágtat a gyászhírrel, a fáklyás hírrel, ki erre, ki arra, mint bolygó tüzek a temető-ben; a fegyverteremben a heves vérű fiatalság tüzeli egymást bosszúra, megtor-lásra, összeütve az ezüst bokályokat a szétloccsanó borral, s karját egyengeti felemelt ököllel, amit feszít a bilincsbe vert indulat; a belső étteremben az élte-sebb urak morzsolgatják a bort, akik már nem ütögetik ököllel az asztalt, de vé-gighallgatják, amit egy őszbe csavarodott üstökű, vén sas beszél, csak a szemük forog hozzá, csak a bajuszaikat csavargatják a füleik mellé. – Legközelebbi atya-fiai a megboldogultnak be-belátogatnak hozzá, s hírt hoznak felőle: „Már fölöltöz-tették, meggyszín selyemdolmányba, a fejére kalpagot húztak: hét fraj varrja a palotában a szemfedőt ezüst csipkével: reggelre az is kész lesz.” De a belső ház-ból rossz híreket hoznak. A szegény, menyasszonyfővel maradt leányzó nagyon odáig van; látások vannak rajta. Egyre félrebeszél. Aztán futni akar, alig bírják az ágyban tartani. A bátyja elé akar menni. Azt mondja, ott jön az az erdő felől; fehér paripán, skarlátpiros dolmányban, kócsagtoll a kalpagján. Nem igaz, hogy megöl-ték, csak arra vár, hogy a húga eléje menjen. Eresszék hát! Hadd tegye a fejére a bátyjának a menyasszonykoszorúját, attól az egyszerre meggyógyul. – „Szegény jámbor leány! Milyen kár érte!”

Egyszer-egyszer a nagyasszony kitör a belső házból egész az ivószobáig, ahol az öregek búsulnak. Ez sem lát már se Istent, se embert.

– Hát igazság ez? – kiabál rikáccsá vált hangon. – Megölték a fiamat. Jól van, katona volt, fegyver volt a kezében, háborúba ment, ott maradt; ez volt a sorsa. De mit vétett nekik a vőm? A jámbor, igaz, becsületes lélek. Aki lakodalmára jött. A vőlegény. Az alispán, aki törvényt lát a népnek, aki kenyeret ád a katonának. Az egyik fiamat odaadtam harcolni török-tatár ellen; ottveszett, sohase látom többet – s akkor ugyanazok, akik mellett vérit ontja, megölik a másik fiamat istentelen rabló módon! Pokol tüze eméssze el az ilyen világot.

Tormássy László bátya atyafiságos szóval csillapítá a nagyasszonyt. – Ne tüzelj, szerelmetes, édes húgám, férfiak dolga ez most már; nem asszo-

nyoké. S ha a mi tüzünk el nem emészti ezt a rossz világot, a pokol tüze ugyan emésztetlen hagyja. Eredj vissza az ágyasházba, ápold leányodat. Ha nagy a baja, hozasd ki a városból a doktort.


– Soha az én házamba doktor be nem tette a lábát az életben: nem is teszi. Van nekem magamnak patikám: deákkonyha kófernyáját, kuruzsló medicináját az én famíliám ugyan nem vette be soha. Aki ránk mérte, hogy meghaljunk, az meghalat egy pillanat alatt, mikor legkevélyebbek vagyunk. Itt a példa…

– No, hát vegye elő a maga háziszereit, édes húgomasszony, s lásson utána, hogy elcsendesítse a háborgó teremtést, mert még valami kárt tesz magában. Az anyjára legjobban hallgat a leány. Menjen oda: mondjon neki mesét, majd elalszik tőle.

– Én mondjak mesét? Most mondjak én mesét? Micsoda mesét tudjak én mondani?

– Hát mondjad el, édes húgom, azt a mesét, amit ő lát most, hagymázos agyával: „Jó lesz, leányom, úgy lesz. Itten jön a bátyád majd nemsokára. Csak te gyógyulj meg elébb. Szakasztott olyan lesz, milyen a bátyád volt, deli, sugár le-gény. De mégsem a bátyád lesz, hanem vőlegényed, a bátyád alakjában. Egy személy a kettő. Annak lesz ám szép piros dolmánya!” Na eredj, meséld így. Az-tán, asszonyhúgom! Ez nem lesz ám mese! Két esztendő; három; nem adok nagy időt; de előteremtem én azt a vőlegényt, aki itt fordul be az erdő felől – fehér lesz a lova, piros a sörénye, piros a dolmánya! (De ennél a szónál már nem állhatta meg, hogy övébe dugott török kését ki ne rántsa, s nagyot fenyegessen vele arra nyugat felé, megrázott öklével: a vér is elfutotta a szemeit, s a nyelvét elragadta a szó.) De Szentháromság-egy-Isten úgy tartson, annak, akit én vőlegényül ide hozok, labancok vérétől lesz piros a lova sörénye, piros a dolmánya!

Mind, az öreg urak, felugráltak arra a szörnyű mondásra, s kivágták maguk alul a székeket, s keserves eláldást ittak annak az igazságára.

Tiszáné nagyasszony pedig zokogva borult László bátyja nyakába. – Úgy, úgy! Azt tegyétek! Öljétek, vágjátok: rakásra hányjátok, ahol elöl-utól

egy kék dolmányos labancot találtok: élve ne hagyjátok! Nagy nehezen sikerült a nagyasszonyt ágyasházába áttuszkolni. Ott feküdt a leány szétdúlt párnái közt: a két szeme úgy égett, mint a csillag,

orcái csupa tűzláng voltak; szép hajfonadéka két tekergő kígyó. Igaz a, hogy any-nyi asszonynép közül, aki körüle állt, hideggel-meleggel itatni, kötözni, és egy sem bírt vele, az anyját mégis megismerte: annak aztán megengedte, hogy a fejét az ölébe vegye.

– Menjetek ki mind, asszonyok; lássatok a dolog után, én most ittmaradok ma-gam.

Aztán elkezdett a gyermekének mesélgetni az eljövendő tüneményes leventé-ről, akiről nem tudhatja az ember, hogy bátya-e vagy vőlegény? Fehér a paripája, piros a sörénye; skarlát a dolmánya, rózsa az orcája. Senki se tudhassa, hogy ki mitől piros. – Közbe itatgatta saját keze fejte, posajtotta, drága jó hűsítő, savany-kás itallal; amilyent világért se tudna csinálni patikás tilógus; s a mesétül meg ettül a szertül elaludt csendesen hajnal felé a leányka. Az anyja még akkor is az ölé-ben tartá a fejét. – Ez az egy zugocska a házban volt csendes, zajtalan. Csak elvétve zümmögött át a harmadik teremből a szemfedőt varró asszonyok danája: „Ágyúgolyó rontsa össze testemet, Édesanyám sírva-ríva keres ottan engemet.”

18 II. A rongyos gárda

Ez volt a zomotor.

II. A rongyos gárda Forró kánikulai nap volt. Ilyenkor a magyar alföldi rónán az ég összefolyik a föld-del; az átfűlt szikföld felett tengerhullámokat lebegtet a délibáb, boglyát, házat, hunhalmot felemel az égbe, s úszó szigetet majmol vele. – Nagy messzeségben puszta, elhagyott a vidék. A tavaszi nagy árvíz kiöntései lepik még most is a lapá-lyokat; iszappal fedett, békanyáltul sárgazöld barázdák mutatják, hogy ott szántó-földek voltak, ki tudja, mi volt beléjük vetve. A halmosabb helyeken kopár legelők, tele vakandtúrással, iglicetüskével. Békalencse bevonta tömpölyök országát ví-gan felverte a sás meg a szittyó, itt-amott egy összedőlt vályogház gunnyaszt a dágvány közepén, vízbe horpadt nádtetővel, amin egy gólya kelepel, s a távolban szerte káprázik valami szörnyű sivatag fehérség, mintha hó esett volna: ott a sziksó feladta magát tenyérnyi vastagságon a föld színére, söpörni lehetne, egy fűszál sincs rajta.

Nagy messzeségben egy hegyes toronytető áll ki a délibáb tengeréből, lefelé fordított képmásával összeragadva: az ott Beregszász.

Valami zeng, zizereg a földön és a levegőben: az ezermillió prücsök, ami a le-gelőket letarolta.

A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a nagy magyar folyó, a Tisza: még most is áradt a lefolyó belvizektől. Azt, hogy merre folyik, mutatják a messze elterülő nádasok meg a fűzfás szigetek és martok, amik között kénye-kedve sze-rint tévelyeg a szűz folyam, akinek a derekát még akkor nem szorongatták vállfű-ző közé.

Tiszabecsnél van az egyetlen híd, amelyen Beregből Szatmárba át lehet kelni. Lótolvaj meg piócaszedő másutt is megkísértheti az átjárást; de aki száraz lábbal vagy éppen szekérrel szándékozik a Tiszán átkelni, az kénytelen azon a keskeny töltésen tartani magát, amit a vármegye rőzsékkel kikaróztatott, s hellyel-közzel fűzfákkal is szegélyezett, hogy télen, mikor nagy a hó, le ne tévedjenek róla. Ez a hosszú töltés a tiszabecsi révnél végződik, ahonnan a hídra vagy le kell eresz-kedni, vagy fel kell kapaszkodni, aszerint amint a Tisza vagy ki van száradva, vagy meg van áradva. Ezúttal fel kell rá kapaszkodni.

S ezt a felkapaszkodást megnehezíti még egy körülmény. Az, hogy a Tiszának itt éppen egy kanyarulata van, ami tekergő fordulatában egy tökéletes félszigetet képez. Ennek a félszigetnek a földszorosa alig szélesebb a mocsárok miatt egy puskalövésnyinél, az pedig Szatmár felé van fordulva. A kanyarulat maga, mint egy vársánc, képezi a hídfőt. A félsziget fűzfaerdejéből pedig négy sugárágyú van szegezve a híd felé, amikkel egyúttal az egész töltést végig lehet seperni. Akinek ez nem elég, annak a számára van még a kanyarulat mindkét oldalán a sűrű re-kettyésben jól elhelyezve két-két darab kerekes csatakígyó: azokkal a Tiszán keresztül lehet lőni; az ágyúkon kívül pedig feles számú muskétások és lovasok állnak készen, a füzestől jól megvédve; míg a közeledőt de még csak egy bokor


sem takarja. A gyaloghadat rác szerezsánok és morva puskások képezik; a lo-vasságot a kék labanc huszárezred meg a feketesisakos dragonyosok, akik, mi-kor lőni akarnak, a lóról leszállnak.

Már pedig ezen a réven által kell menni ma a fejedelemnek. Még ma – mert a Tiszán túl a hívek kitűzték a zászlót; ha azoknak gyorsan segítségükre nem siet, holnap a szolnoki hadak rajtuk ütnek, szétverik, elnyomják az egész felkelést, s akkor aztán mehet vissza megint Lengyelországba.

Kemény dió! A fejedelemnek még egy ágyúja sincs. Elébb megkísérté a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő el-

len, hanem azok az első két ágyúlövésre szétrobbantak, úgy kerültek vissza egész rendetlenül.

Azután elküld Wisnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a Ti-sza mentében. Azokat is mindenünnen puskatűzzel fogadták a túlsó partról; a császáriak jól elláttak minden pontot, ahol csak az átkelést meg lehetett kísérteni.

Az egész délelőtt sikertelen portyázásokkal tarisznyázódott el. Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke boru-

lat kezdett az égen támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé. – Esőt kapunk! – dörmögé a fiatal lengyel Wisnovieczky. – Dehogy esőt! – mondá Bercsényi. – Ti ezt ott a Kárpátokon túl nem ismeri-

tek; de nálunk sokszor előjön. A száraz vihar. – Nem hoz ez egyebet, mint homo-kot. S még jó volna, ha a hátunkba jönne, mert akkor vele együtt megrohanhatnók a labancok sáncait; de szembefúj, még ez is ellenségnek áll be.

A fejedelemnek tanácsolták a vezérei, hogy jó lesz szárnyék után látni; mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szétzavarja, hogy egymásra se talál-nak.

– Tegyünk még egy próbát – szólt a fejedelem. – Hívjátok elő a „rongyos gár-dát”.

No, ez ugyan rászolgált a nevére! Valami öt-hatszáz lovas, akik közül kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban az egyben, hogy valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Elzüllött, marcona pofák, összecsa-pott, hosszú hajjal; a lovaik lábán semmi patkó, nyereg helyett pokróc, kengyelük madzagból és fűzfavesszőből, a hajdani kacagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukból; hát még a fegyverzet! Pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden ötödik, ha meg volna töltve, hanem a kardjaik, azok már igazán mustrának valók, kitelnék belőlük egy egész zsibvásárra való ócska szerdék.

A vezérek sem különbek a katonáknál. Borbély Balázs széles hátán szét van feselve a bekecs, ami nyilván nem az ő

termetére volt szabva eredetben: piros nadrágján a térdfolt valamivel pirosabb posztóból van; ez az egész luxus, hosszú, borjúszájú inge kicsüng a dolmányuj-jakból, s szomorkodik szennyes voltán; fekete haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, ahol nem takarja a kétfelé vásott csákós kalpag. Arcának a színe és mivolta felől olvasva is elmehetne az oláh cigányok között.


A második hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy valaha úrféléé lehetett, de a viszontagság nagyon megviselte; zöld dolmánya színét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a fél sarkantyú, farkasbőr kacagánya tele koldusdióval, azon módon, ahogy a mezőn fektéből fölkelt vele; bozontos, sűrű, szőke haja összegubancolódva fityeg a vállára kétfelől; minden boglár, csat, gomb hiányzik az öltözetéről; az valószínűleg ezüstből, aranyból lehetett valaha: ha rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán, csak úgy meztelenül szíjra kötve; a tokja ki tudja hová lett, hol maradt zálogban.

Mind a két hadnagy huszonöt év körüli legény lehet. – No, rongyos gárda! – szólt hozzájuk a fejedelem. – Most itt a vendégség,

csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám csaptatok, hogy tűzön-vízen keresztül rohantok érettem. Itt a tűz, itt a víz – ember teszi a fogadást –, embe-rebb, aki beváltja.

– Legény leszek a gáton! – felelt vissza Borbély Balázs. Ocskay László azonban csak a kardjával szalutált; őrajta már látszott, hogy

katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket adni: azt csak teljesíteni kell.

– No, hát előre, rongyos gárda! A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár széléig;

ott megálltak haditanácsot tartani. – Balázs komám, szereted-e a vizet? – De csak mosdásra. – Tudod, mivel biztattuk a rongyos gárdát, mikor összeszedtük? – Azzal, hogy a legelső ütközet előtt uniformist adunk nekik. – Szavunknak állunk azonnal. Vessék le a rongyaikat. – Hát azután? – Egyszerre uniformisban lesznek valamennyien. – Nagyon jó lesz, hát azután? – Te kiválasztasz közülök vagy százötven fickót, aki legjobb úszó, s amonnan

a mocsár benyúló széléből, ahol a folyam martjának sarkantyúja van, csendesen leereszkedtek a vízbe; a meztelen kardot a fogaitok közé szorítjátok, s aztán le-úsztok szép vigyázva oda, ahol a középső battéria áll a túlsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más helyen előtörtetek a nádasból, s meg vissza-fordulok, mikor azok ágyúzni kezdenek felénk. Mikor aztán látom, hogy ti közel jártok, akkor egyszerre az egész csatával nekivágok a Tiszának, s átkaptatok rajta. S ha akkorra még ez a kis zivatar is megérkezik, hát egészen tökéletes munka lesz belőle.

– Meglesz, komám. Nem folyt több beszéd. A rongyos gárda toalettet csinált. Nem tartott meg egyebet, mint a pucér kar-

dot. A nádas jó spanyolfal volt a jelmezváltoztatáshoz. Gúnyáikat odadobálták egy halomba. Úgysem jönnek vissza érte.

Vagy hatot, vagy vakot! Mindenkinek tetszett szörnyen a vakmerő vállalat.


Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigúnyolt ron-gyokból, a maró férgekbül s a maróbb szégyenbül; és menni fürödni elébb a víz-be, aztán vérbe. Nagy volt az öröm.

A pusztai száraz fergeteg ezalatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a partifecs-kék, sirályok lármás ezreit, s borogatta be az ég firmamentumát bakacsin kárpit-tal. Eső nem esett abból; csak egy-egy veres csepp, ember kezére, arcára, amiről nem tudják, mitől jön; azt mondják, véreső. Találgassák a tudósok, mi az. Majd lesz itt igazi véreső mindjárt.

A lovas kurucok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban előre-hátra az ellenség ütegével szemben; de úgy látszott, mintha nem nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyútekék előtt.

A forgószél már a szikes pusztán táncolt, s abból kavarintott fel a sötét égig egy fehér oszlopot; ha egyszer azt a portölcsért szétszórja, olyan fehér sötétséget csinál belőle a világon, hogy ember nem látja benne egymást.

Ezalatt a feltorlott Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó csapat a félsziget felé. Senki sem vette őket észre. Minden figyelem a gázlót kereső lo-vasság felé volt fordulva.

Egyszerre, mint a tengeri oroszlánok falkája, ugrált ki a vízből Borbély Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik perc alatt az öklében, a harmadik alatt az ellenség oldalában!

„Rajta! Rajta!” A morva pattantyúsok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett

had rohanásától, melyet a víz okádott ki eléjük. Tetőtől talpig meztelenek, mint az ősember; rémségesebbek, mintha páncélban volnának. Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kacagva, mint az ördögök, s mielőtt az ellenfél első rémületéből ma-gához térhetne, lekaszabolják a pattantyúsokat és az ágyúk védőrségét az utolsó emberig. Az ellenfél meg van lepve, az ijedtség megbénítja izmát és eszét, nem tudja, mihez kapjon. A puska nem fegyver ilyenkor, a páncél csak akadály, eme-zek meg acélozottan a víztől, felfrissülve, gyorsan szökellve, mint az indiánusok, míg az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vágnak, halomra vágják őket, s dia-dalordításuk áthangzik a túlsó partra.

Ekkor aztán Ocskay László is belezúdítja lovascsapatját a Tisza árjába. A pa-ripák prüszkölve szelik a vizet. Ő maga kaptat legelöl. A vezénylő paripa nyerít!

– Ne hagyd magad! – rivall Ocskay László a víz közepéből Borbéy Balázsra, akinek meztelen századát egy segélyül érkezett labanc lovascsapat kezdi szo-rongatni.

A legjobb időben érkezik Ocskay, hogy beleszóljon a vitába. Őrajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles török öv, s kezében egy

szál kard: egy érc lovagszobor, mely megelevenült. A varégerek küzdöttek így. Páncél nélkül, minden nélkül, hogy a fölséges férfi-

izmok ragyogása rettentse meg az ellenfélt. Maga Ocskay mint a kentaurok min-taképe vágtatott az ellenfél legsűrűbb tömege közé, villámcsapásokkal sújtva jobbra-balra; s még bántó szóval is sebesítve az ellenséget. – Hogyne? Azok is magyarok voltak. Labancok. Kék dolmányosok.


Úgy hullottak el a rongyos gárda, a meztelen hősök csapásai alatt, mint a für-jek a pusztában.

Ocskay elébb szétverte őket, azután útjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Nekiszorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült tömeg lett belőlük, ami egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredeskapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre. A többi császári hadak nem jöttek segítségükre; mert azok azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a nyakukon, s igyekeztek a földszoroson át kerekes ágyúikkal elmenekülni. Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt fél üteg ágyúk is fenye-gették. Azokat most a kurucok töltötték meg kartácsra, s odairányzák a mocsárba szorított tömeg felé.

– Pardont! Gráciát kérünk! – kiáltának a labancok, s fehér kendőket lobogtat-tak dzsidáikra tűzve.

– Megkegyelmezzünk-e nekik? – kérdé Ocskaytól Borbély Balázs. – Micsoda labanc ezred ez? – A Pálffy-huszárezred, Kende alatt. – Lövesd őket, aztán öljed, vágjad, amíg egy felemeli a fejét. Az ágyúk rájuk dördültek. Az egész csapatból egy ember nem menekült meg élve, maga az ezredes,

Kende János is odaveszett. Eközben megérkezett a száraz fergeteg, s elborította porfelleggel, szikhomok-

kal az eget és a földet. A szél fütyölése, tombolása egy kórussá vegyült az emberi ordítással, üvöltéssel, a trombiták recsegésével; közbedörögtek az ágyúk, a kilőtt tekék találomra süvöltöttek a porfelleg között abban az irányban, ahonnan a tö-megek rivalgása hangzott, és a szél hajtotta ködfátyolképben látni lehetett, mint árnyképeket, a lovon nyargalászó ős hun alakokat, akik, egyesével, fegyverhagyó tömegeket kergetnek maguk előtt.

A zivatar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant. Alig hullott nehány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön? Az ördög veri ilyenkor a feleségét. Azt tartják.

A vihar nyomában maradt egy letarolt erdő meg egy halottakkal fedett csata-tér. Utána egész szélcsend leve. Az eget bárányfelhők vonták be, a nap már le-ment; ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet tükrözte vissza a sík róna ezernyi posványa, tömpölye, amiknek szegélyéből feketén meredtek elő a sás kardlevelei, mintha vértócsákból emelkednének ki fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza is bíborfényben lángol; csak a hosszú sor-ban aláúszó halottak feketéllnek rajta.

Ez a szomorú hírnöksereg tudatja a fejedelemmel, hogy az út szabad: Ma-gyarország kapuja ki van nyitva előtte. Egyetlenegy rongyos ezrednek a csodavi-tézsége tárta azt ki előtte.

Hát a rongyos gárda hol van? Az már szemközt jön a hídon a fejedelem elé. De megnézheti azt még a haja-

don leány is. Bársonyba, karassiaposztóba, szattyánba van az öltöztetve, mind tetőtűl talpig, farkasbőr kacagány csügg le a válláról, fényes acélszablya csillog


az öklében. – Ocskay László beváltotta szavát; a labancok poggyászszekerei tudnák megmondani, hogyan történt meg ez a csoda!

– Itt a rongyos gárda, felséges fejedelem uram! – szólt a hadnagy. – Nagyon jól van, vitéz ezredeskapitány uram.

III. „Nyalka kuruc” Három hosszú esztendő tölt le azóta, hogy a lévai híres lakodalom még híresebb zomotorrá változott át. – Nagyot nőtt azóta a demutkavirág azoknak a sírján, akik el vannak temetve.

Ilonka kisasszony tizenkilenc esztendős már. Amilyen szép volt rózsabimbó-nak, olyan szép nyíló rózsa lett belőle. Nincs nálánál szebb leánya hetedhét vár-megyének. Elegen is tapossák a földet körülötte, szép deli leventék – csakhogy nagyon rossz időben. A nagyasszony kifizeti őket sorba aprópénzzel. – Igazán aprópénzzel. – Ha kérőbe jön a legény, azt mondja neki: „Adok biz én leányt, uramöcsém: hogyne adnám, arra tartom – hanem a jegypénzt akarom elébb látni. Száz tallér nem a világ. Hanem az mind a száz ilyen legyen, mint ez az egy ni!” – Annak a tallérnak az egyik oldalán II. Rákóczi Ferencnek az arcképe van verve, a másik oldalán az országcímer e körirattal: PRO LIBERTATE. Van olyan tömér-dek: csakhogy rézből. A réz „libertas” közkézen forog már; hanem az ezüstlibertas ritka, mint a fehér holló. Százával csak az kap abból, aki valami vi-lágraszóló nagy hőstettet követett el. – Az ekként kifizetett gavallér aztán vagy megy a száz ezüstlibertast megszerezni, vagy keres más eladó leányt, aki ugyanannyi arannyal is beéri, ha nincs is rajta semmi libertas.

Hajh, de van a hírnek dolga Ocskay László nevével. Ha beszegődött hozzája postának, ugyan nem hágy neki nyugtot. – Napról napra új hőstett feledteti el a régit. Úgy jár az országban, mint az égi villám; ma itt csap le, holnap amott; a tegnap bevett vár romja még füstölög, s ő már a másiknak falait döngeti. Dandár-ja, mint az áradat, úgy nő, mentől előbbre tör. Régi, híres vitézek, ifjak, vének sietnek zászlói alá, ott vannak nála Ebeczky Ádám, Berthóthy Zsiga, a kemény Csajághy; maga közöttük a fővezér.

Mennyit kell Ilonkának felőle hallani! Senkitől sem annyit, mint az édesanyjától; az nem győzi magasztalni a bosszúálló hőst, aki azóta, hogy Tiszabecsénél a Tiszába fojtotta a labancot, úgy űzi azt maga előtt, mint egy nyáj birkát. Nincs az előtt erős vár. Csak zsendült a szőlő, mikor Fülek-várt, Losonc-várt bevette, s már azt izente a lévaiaknak, hogy mire az új must kiforr, itt terem előttük, s Léva-vár bástyáin issza meg az új borból az áldomást. Ott van, ni! Már Bozók várát is meg-vette, Selmec-bélabányát behódította, a magyar ezüstből ő vereti most a fejede-lem számára a libertast.

Amit a hír nem nagyított, megnövelte, felékesítette azt Tiszáné asszonyom. Mint egy mesebeli hősről, úgy beszélt mindennap Ocskay Lászlóról Ilonka előtt.

Most már emlékezett is a famíliájára. Egyszer leánykorában még látogatóban is volt az atyjával az Ocskay-kastélyban, akkor még a Lacika csak háromeszten-

24 III. „Nyalka kuruc”

dős volt; de már akkor is szerette a kardot, s haragudott érte, ha éltes nők csókol-gatták, a fiataloktól azonban szívesen fogadta. – Kisebbik testvére még akkor csak szopós kisbaba volt: a Sándor. Azt már Ilonka is ismerheti, az utóbbi esz-tendőkben járt ide a házhoz; csendes, szelíd fiú; akin mindig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, s aztán mikor elment, mindig ittfeledett valamit, csak-hogy visszatérhessen érte – hanem azért akkor sem mondta el, ami a nyelve hegyén látszott lenni. Pedig ő már előkeríthetné a száz libertast (ha csak ez a baja), mert maga is ott vitézkedik most a bátyja seregében.

Ez, meg a többi, így folyt a nagyasszony szájából mindennap, folyhatott is; mert a hír szárnyára felkapott hős csak egy napot sem hagyott betöltetlen; egy nap Szentbenedeket kapta el, csak úgy fél kézzel, másnap Csábrág erősségét törte be; híre sem volt még új bornak Verebély megyében, mikor Lévához egy napi járásnyira Korpona alatt szétveti a labanc sereget; s a sarkában nyomul elő-re.

Ott bandukolt el a vert had egy csoportja a Tisza-kastély előtt. A tornácból le-hetett őket látni. Ugyancsak ügettek. Nem zakatoltak most a kapun hordó bort követelve, mint szokták. Csak azon voltak, hogy minél elébb a várkapun belül lehessenek. Nem volt velük se tiszt, se ágyú, se poggyászszekér; igazi vert had volt.

– Fizet nekik a Jehova Isten! Azt szeretném, hogyha valamennyinek a nyakát mind ide tennék, erre a küszöbre, s itt vágnák le sorba! Hejh, de végignézném!

Ilonka befogta a nagyasszony száját, ne mondjon ilyeneket, hisz úgysem ten-né meg.

– Megteszi Ocskay! Nem hágy az maga után eleven labancot. – Talán ez sem igaz! Másnap már hajnalban itt voltak a kuruc vezér komisszáriusai, felszólítani a lé-

vai bírót, hogy kétezer lovasnak a számára süttessen kenyeret, ökröket vágas-son, abrakot tartson készen, mert az ezredeskapitány legfeljebb déli harangszóra itt lesz a vár alatt.

Itt fog elmenni a Tisza-kastély előtt. Szállhatna-e be máshová, mint ehhez a házhoz? Nem az ő számára nevelnek-e itt minden virágot: a kertben – és másutt? Nagyobb igazságért még Tormássy László uramtól is jött levélben izenet, ami-

ben csak annyi állt, hogy „decima sexta septembris, datum Levae, a Tisza-kastélyban, collatio végett”.

Elég ennyit tudni. Várni fogják őket gazdag lakomával. Mentől többen lesznek, annál szíveseb-

ben látott vendégek lesznek. Már hajnalban összesereglik a föld népe a Tisza-kastély előtt, ahol a hírhedett

hős megérkeztét várják. Csak asszony- és leánynép. A férfiak óvatosak: azok még otthon maradnak, amíg a vár ellenség kezében van; de az asszonynép vak-merő – nem bánják ezek, ha tüzes golyóbisokkal löveti is városukat a komendáns, ők azért eljöttek, s nem maradt otthon kerti virág, azt mind elhozták: térdig járjon benne a hős paripája.


Ilonka is készített egy szép bokrétát, piros és fehér dupla szegfüvekből, átköt-ve aranyfonállal, vajon elveszi-e?

Ahogy előre megizente, a déli harangszóra ott közeledett a nagy erdő beka-nyarodójánál.

Egész tüneményes pompával szokott járni. Elöl a tábori zene; lóháton ülő trombitások fantasztikus keleties öltözetben, csodaformájú hangszerekkel; tarkára festett lovakon; utánuk egy szakasz lovas kuruc, zöld dolmányban vagy égszín-kékben, piros nadrágban, sárga csizmában, sastoll a kalpagja mellett, farkasbőr kacagány a vállán széles rézcsatokkal, öv, tarsoly és lóding ragyog az aranyozás-tól. Pompásan járatta az ezredét. – Azután jött egy üteg ágyú, hatlovas fogattal, pofoncsapott-kalapos tüzérekkel; forgó structollbokréta, karmazsin színű a kalap-juk mellett, veres öv a derekukon. – Csak azután jött ő maga, kísérve táborkará-tól.

Egészen más jelenés, mint mikor a fejedelem elé került Tiszabecsénél. Alatta pompás arab mén, amely úgy jár kevélységében, mintha minden lábával kétszer lépne egy helyett; aranyos csojtárját hányja a fejével. Fehér a mén, de a sörénye s a farka rózsaszínbe játszik. Maga a délceg lovag skarlátpiros dolmányt visel, arany sujtásokkal, zöld szattyáncsizmáin arany a sarkantyú, vállán fehérmedve kacagány reng, ugyanaz a kalpagja is, elöl magas, kócsagos forgó tűzve föléje; olyan délcegen ül azon a hánykódó paripán, mintha egymáshoz volnának nőve. Hát még ez az arc, ez a tekintet! Csupa sugárzat az egész; fény, melynek kútfor-rása titok. A férfibüszkeség, a klasszikus szépséggel harmóniában. Csábító szemöldök, kacsintó tűzszemek, mosolygó száj, nyájaskodó bajusz, kötekedő áll, kihívó orr, büszkélkedő barnapiros orcák, s hozzá az a veresbe játszó, aranyfé-nyű, gazdag hajzat, mely a kalpag alól hullámosan aláomlik, elöl vastag teker-csekbe fonva. – Kinek ne veszett volna rajta a szeme? – S ha egyszer a szeme, bizony a szíve is. Mögötte egy egész diadalsátor zászlókból; nemzeti zászlókból, meg azokból, amiket ellenségtől elfoglalt.

A nép az út két oldalán futott mellette, hangoztatva a vivátot, nevével kapcsol-va.

Tiszáné nagyasszony Ilonkával együtt ott várták őt a kastély kapuja előtt. Ki-lenc szolgálattevő fraj állt csoportban a hátuk mögött, kantákkal és poharakkal, az első üdvözléstétel végett. Azok odahátul ihogtak-vihogtak, hogy az milyen furcsa, hogy ennek a kuruchadnak mind elöl van befonva a haja, s úgy csügg le a vállára kétfelől. Ez még akkor szokatlan viselet volt.

A nagyasszony oktatva feddi meg őket. – Ne vihogjatok ti azon. Lássátok, ezt azért találta ki a vezér, hogy a mostani

felkeveredett világban alig ismeri ki az ember, hogy ki a kuruc, ki a labanc, holott magyar mind a kettő. Sőt megesik, hogy aki tegnap labanc volt, holnap már csa-patostól beáll kurucnak. Hogy tehát a hadakozás alatt, mikor kardra kerül a sor, megtudhassa minden ember, ki az ellenség, ki a jó barát, mivelhogy már a visele-tük is héjaz egymáséhoz, hát azért van a kurucnak a haja elöl kétoldalt befonva, a labancé pedig hátul lóg egy varkocsban. És ez bizony sokkal szebb viselet, mint aminőt boldogult édes uram idejében viseltek a magyar uraságok, Erdélyből kap-


ták fel (miért nem hagyták ottan?), hogy a fejüket egészen kopaszra borotváltat-ták, s csak elöl hagytak meg rajta egy üstököt, ami a homlokukra csüggött le, mint a macska farka. – De nem is engedtem meg soha a lelkem uramnak, hogy azt a divatot kövesse, az ő feje nem volt leborotválva soha.

– No, ne daráljatok annyit. Nézzétek, ott jön a mi drágánk! A mi szemünk fé-nye!

Még most csak az asszonynép lelkesedése fogadta az érkezőket. A városok polgári lakossága általánosságban nem szerette a háborús időket. A kuruc név pedig éppen nem volt jó hangzású. Ennek a hallatára mindjárt sarcolás, rablás, gyújtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani kurucokra gondoltak (a „crux” viselőire, innét a név), s akik ahová leültek, ott megragadtak, s amit a kezük elért, az odaragadt. – Hanem aztán ahol egyszer a „nyalka kuruc” megjelent, ott a szí-vek is meghódoltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek rájuk; ezek kényesek voltak.

Maguk azok a nóták is, amiket a trombitásaik fújnak, valami olyan megható, mélabús dallamúak, amik az eddigi lepcses palócdaloktól egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón.

Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai által felvert por csupa tűz-láng volna, ami feljebb szállva arany köddé változik át, s ez arany ködből bonta-kozik elő az a látvány, amit álmai annyiszor eléje hoztak: a délceg dalia, akit csu-pa fény vesz körül; de ami fényből ő nem lát mást, mint azt a hódítóan mosolygó arcot, mely nyájasan, ismerősen üdvözöl mindenkit.

A régi mese: a hazatérő édes bátyáról, aki mégsem bátya, és mégis több an-nál.

Valami édes kín állta el szívét: azt hitte, hogy rögtön sírnia kell. Mikor a vezér kíséretével a Tisza-kastély kapujához ért, ahol az összesereglett

parasztleányok egész virágesővel fogadták; ő maga csak hirtelen kivált a kísérete közül, s odalovagolt az úrihölgyek elé. Nagy volt a sokaság, amin keresztül kellett volna törtetnie; ő tehát, nehogy elgázoltasson valakit a gyöngenép közül, leszállt a lováról, rábízva az asszonyokra, hogy fogják addig a kantárját a ménnek, s csak a nyakát simogassák, olyan szelíd az, mint a bárány. Azzal odajárult a hölgyek elé.

A nagyasszony úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát, vagy mint-ha egy nehéz felhő feküdnék a mellén: egy szónak nem volt asszonya ebben a pillanatban. Ilonka pedig úgy volt, mint álmában szokott lenni az ember, beszél, beszél, de a szája csukva, nem hallja azt senki – úgyhogy az egész fényes üd-vözlet mind kárba vész vala, ha a hős más fordulatot nem ád az egésznek azzal, hogy mélyen meghajolva megcsókolja az özvegyasszonyság kezét.

(Bizonyára Ocskay Lászlónak nagyon jó oka volt arra, hogy Tiszáné nagyasz-szonynak kezet csókoljon, mikor legelőször találkozik vele az életben.)

Aminek aztán az lett a következése, hogy a nagyasszony elérzékenyülten szorítá keblére az üdvözlő lovagot, s nem tartotta vissza sűrű könnyhullatását, aminél ékesen szólóbb beszéd nem volt soha, nem is lesz soha ezen a világon.


Amint aztán azt a nagy felhőt, ami a keblét nyomta, le hagyta szakadni, felde-rült a kedve, s vele együtt a beszélőkedve is egészen hazatért.

– Hozta Isten kegyelmeteket, édes uramöcsém, ebben a mi határunkban! Tér-jenek be szerény házamhoz pihenőre, s maradjanak itten, amíg kedvük tartja. Tekintse kegyelmed a házamat olybá, mintha az édesanyja házába lépne be. Nyitva minden pincém, éléskamrám, csűreim s gabnásvermeim a kegyelmed kísérői és seregei számára. Meg van áldva, amit elvesznek belőle.

A deli lovag a fülével odahallgatott, amit a nagyasszony beszélt, de a szemei azon a bokrétán jártak, ami Ilonka kezében volt; ami aztán félig kérve, félig kínál-va az ő kezébe vándorolt, nagy arcpirulása mellett a szemérmes hajadonnak.

– Köszönöm, édes asszonynéném – felelt aztán a lovag Tiszánénak –, el is fogadom a szíves meghívást, mind magam, mind barátaim részére. Becsületére fogunk válni a kegyelmed híres konyhájának. Hanem most elébb még, pro appetitorio, ezt a kis kupicányi várat itten, a belétöltött labancokkal együtt, fel kell hörpintenünk. Mindjárt meglesz az. Semmi étel sem hűl el odáig. S ahányra terít-ve van, egy sem fog hiányozni az asztaltól, mind „meghozza őket a púpos ke-nyér”!

Ez a hetyke tréfálózás, egy olyan halálos nagy munka előtt, óh, be nagyon jól illett a nyalka kurucnak! Ki is gömbölyödött attól minden ábrázat, még Ilonkáé is.

A nagyasszony mégis jónak látá megjegyezni, hogy ilyen keménydió-törésnél vigyázzon a testi egészségére, s minden bolond helyre oda ne álljon.

– Hiszen igézet jár velem – mondá a hős ifjú, s a kezében tartott szegfűcsokrot odatűzé a kalpagjára, éppen a kócsag drágaköves forgója mellé. „Nekem amulétom van.” Úgy tette azt fel a fejére.

Éppen fújták a sorakozót a tárogatók a sereg élén. Erre a hangra a csatamén, mely eddig csendesen hagyta magát a parasztasz-

szonyok által cirógattatni s kínáltatni istenfával, boldogasszonytenyerével, egy-szerre elfelejté bárány voltát, s elkezde nyeríteni, ágaskodni, négy menyecske se bírta lefogni, olyan nagyon kapkodta a fejét, a lovagnak oda kellett hát sietni egy-kettő, már a nyeregben is volt, rövidre fogva a kantárszárat, onnan üdvözlé még egyszer levett kalpagjával a hölgyeket; a paripa aztán egyre két lábon ágaskodott előre, úgy ment ki a nép közül, mintha őneki volna a legnagyobb haragja Léva vára ellen. A lovag aztán eltűnt, ahogy jött, az aranyos porfellegben; utána a sok veres zászló a „pro libertate” arany felirattal; a nyomába vágtató kíséret közül csak egy maradt hátra, a jó Tormássy László bácsi: az még odafincoltatta a lovát az úri asszonyokhoz, egy jónapkívánásra.

– Fogadj Isten, bátyámuram – mondá Tiszáné az üdvözletre. – De csak nem fognak talán most mindjárt igazán megütközni?

– Meg bizony mink: csak legyen kivel. – De talán maguk a vezérek csak nem mennek olyan közel, ahol a golyóbis

elérhetné őket? – De biz úgy igyekeznek ők a kemencéhez, hogy az első sütetből ők kapjanak. – Kár volna bizony pedig azért a fiatal életért! A nagyasszonynak eszébe jutott szegény Gábor fia, azért törülgette a szemeit.


– Dejszen nem kell őkelmét félteni. Nem fogja annak a testét se kard, se go-lyó; éppen, mint a Vak Bottyánét.

– Az ám, azt mondta, hogy amulétja van. Bizonyosan pápista. László bácsi elnevette magát. – Hamarabb hiszem, hogy arra a szegfűbokrétára példálózott, amit a kalpagja

mellé tűzött: az az amulét. Erre a szóra Ilonka elszaladt, és nem is jött elő többet. – No, hát kegyelmed nem jő be hozzánk egy pohár borra? – mondá a nagy-

asszony öreg rokonának. – Főbe is lövetne azonnal Ocskay, ha megtudná, hogy a kupához nyúltam,

amíg ez a vár be nincs véve. Isten áldja kegyelmeteket, asszonyhúgom. – No, én csak nem nézem ezt a szörnyű dolgot testi szemeimmel – mondá a

nagyasszony, búcsút véve a tovavágtató rokontól, s miután a szakácsoknak kiadá a rendeletet, bevonult belső palotájába, s ott elővéve a Szikszayt, kikeresé belőle a „csatában levő kedvesekért” való imádságot, s annak nekifeküvék nagy ájtatos-sággal.

Ilonka pedig felment a toronyba, s onnan nézett az álomkép után. Igazán álomképnek lehetett azt neveznie; mert elevenen sohasem látott még

ilyet. Várostromot egész közelségről. Léva vára egy kis dombtetőn fekszik (mai napság már igazán fekszik: akkor

még állt), alig távolabb egy ágyúlövésnél a Tisza-kastélytól. Akkor is a régimódi, becsületes ágyúkat kell hozzáérteni, amiknek a golyóbisai nem voltak olyan ke-gyetlenek, mint a mostaniak, akik ahová leesnek, ott mérgükben rögtön szétpuk-kannak, hanem vidám, jókedvű golyóbisok voltak, amik tovább ugráltak, táncoltak a földön, s kikerülték az útjokban álló embert; annálfogva ekkora közelségből minden aggodalom nélkül lehetett a kastély tornyából nézegetni, hogyan közeled-nek a veres zászlós csapatok, a piros csákós süvegekkel a vár sáncaihoz; még a hídfőt is ki lehetett venni a kapubejárattal, sőt a perspektívával akár a lőrések mögött leskelődő labancok fejeit is megszámlálhatta az ember. Azt a vezéri alakot pedig a fehérmedve kacagányáról, skarlát dolmányáról, fehér paripájáról el sem veszthette az ember a szemei elől.

„Én Istenem! – fohászkodék magában Ilonka –, ha az én szegény Gábor bá-tyámra egyetlenegy pisztolyt sütöttek el, s az is halálra találta; hát még ezt mi éri, ha azokkal a nagy ágyúkkal célba veszik, ha az a sok száz puska mind ellene fordul? Ki védelmezi meg?”

Aztán elővette a nagy lélekmardosás. Visszaemlékezett rá, hogy azon a na-pon, amelyen a bátyját megölték, ő lakodalomba volt híva anyjostul, ott mulattak reggelig; mind a ketten elmulasztották azon az éjszakán, szokás szerint, imád-kozni távollevő kedvesükért. Azon az egy napon nem vette azt körül sem az anya, sem a testvér imája, mint valami bűbáj, azért esett meg rajta a nagy veszedelem.

Amit akkor elmulasztottak, helyrepótolták most mind a ketten. Egyszer csak megdördültek a várfalakról az ágyúk, olyan nagyot szólva, hogy

a kastély ablakai mind megzörrentek bele. S azután egyszerre ropogni kezdett a puskatűz a bástyákról, mint a kerepelő, olyan sűrűn. De a szemmel kísért alak


meg sem ingott a lován: a kalpagjával köszönté vissza a várbelieket, s aztán ma-ga előrevágtatott egy dombra, maga után vonszoltatva az ágyúkat, amikkel nem-sokára ő lövette vissza a vár egyik tornyát. Ilonka jól láthatta, hogy porlanak előt-te, mögötte a lecsapó, ellenséges ágyútekék. Jaj, ha jobban találnak célozni! Bár-csak az Isten lágyítaná meg a várbeliek szívét, hogy adnák meg magukat!

A tizedik lövésre – meg lett hallgatva a félelmes szívek imádsága. Az ellenség csak kitűzte a fehér zászlót a lövetett torony ablakába, mire rögtön megszűnt az ágyúzás, s a kuruc táborból idáig hangzott fel a nagy vivátkiáltás; a vezéri kar vágtatva indult meg, élén az ezredeskapitánnyal, a várkapu felé. – De hátha ez csak gonosz kelepce? Hátha csak oda akarják őket csalogatni, s akkor fürtgo-lyókkal, szeges zsákokkal lőnek egyszerre közéjük?

Ez volt a nagy szívdobogás! Ami onnantól kezdődött, ahol a vezér hős bevág-tat a hídon át a nyitott várkapun, egész odáig, ahol ismét megjelen a bástyatetőn, lóháton, kezében a diadalmas zászlót lobogtatva! A vár be van véve. Az a kis kupica, amit ebéd előtt még pro appetitorio ki kellett üríteni.

Maradhat-e szív egy ilyen álomlátás után kigyulladatlan? Ahányszor meglebegtette a diadalmas hős azt a veres zászlót a vár fokán,

annyiszor lebegtette felé fehér kendőjét a leány onnan a kastély toronyablakából: csak akkor vette észre magát, hogy minő veszedelmes dolgot cselekszik, mikor a kastély maga is megzendült a nagy „victoria”-kiáltástól; akkor vette észre, hogy nem maga van a háznál. Természetes, hogy az egész házinép mind az ostromot nézte: ki az ablakból, ki a háztetőről. Jó szerencse, ha minden étel kozmát nem kap ma; a konyhában egyedül maradt Furóné asszonyom. De még azt is elviszi magával Ilonka, le a kertbe, virágokat szedni, koszorút kötözni, amivel azt a kar-széket fogják feldíszítni, amin a mai nap hőse az asztalnál ülend. S ahhoz jól ki kell válogatni a virágokat; mert a virágoknak jelentősége van; más az, amit az ember a szívesen látott vendég számára szed; más meg, amit az olyannak ád, akit jobb szeret, ha nem lát. Furóné asszonyom ennek nagy tudósa, minden vi-rágnak tudja az értelmét: ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ád, ez nefelejts, emez meg égő szerelem. Az utóbbiakat kimustrálta Ilonka a koszorúból. Ejh, nem illik az! „Engemszagolj”, „nenyúljhozzám”, „élek-é-halok-é” inkább be-válnak. Mire a nagy karszék meg lesz koszorúzva, már akkorra vissza is térnek a várvívók nagy diadalmas zenével. Mikor Ilonka ismét kinéz az ablakon, azt látja, hogy a vár és kastély közötti mezőn már fel is vannak állítva a sátorok, egész utcaszámra, s a kitűzött zászlók mutatják, melyik ezred tanyáz itt meg amott.

A nagyasszonynak, ha száz keze volna is, mind tele volna most dologgal; alig ér rá, hogy az izzadságot letörülje az arcáról, mikor már a várt vendégek érkez-nek.

Ilonkának azonban egy dologtól dobogott különösen a szíve. Megtörtént hát, hogy bevették Léva várát. Elfoglalta az az ember, akinek azért adatott a kezébe a pallos, hogy bosszút álljon azokért, akiket megölettek. Vajon megteszi-e, amit annyiszor hallott az anyjától: „Bárcsak idehoznák valamennyit, s itt az én házam küszöbén vágnák le a fejeiket, s raknák egy garmadába!” A gyermekek el szoktak hinni mindent szórul szóra, amit az anyjuktól hallanak. Azt pedig mindenkitől hal-


lotta Ilonka, hogy ez a kegyetlen ember a legelső csatájában egy egész ezredét a labancoknak leölette az utolsó emberig. Megteheti most, hogy teljesíti, amit az anyja annyiszor emlegetett; hiszen mind a kezébe estek: s talán éppen azok, akik szegény Kovách Istvánt (Isten nyugasztalja!), úgy összevagdalták lakodalma napján. Nagyon szerette volna, ha azt nem tenné meg.

– De ugyan gyere már! Hol mélázol annyit? Hiszen nem lőnek már! – zsörtölő-dött a nagyasszony, leányát keresve; aztán lementek együtt a tornácba: oda vár-ták az érkező urakat; akik számra valami harmincan, amint az udvarra beértek, mind leszálltak a lovaikról; s amíg csatlósaik a lovaikat elvezették, ők maguk a zsákmányul ejtett ellenséges zászlókat a tornác mellvédjéhez tűzögették fel.

Ocskay az udvar közepén parancsokat osztott; addig nem is üdvözlé a höl-gyeket. A lévai bíró állt előtte, levett kalappal.

– Kegyelmed, bíró uram, rögtön két tulkot vágasson, háromszáz kenyeret küld-jön fel a várba az ottmaradtaknak. Fizeti az árát a számadótisztem.

– Nem kívánunk érte semmit. – Mi pedig nem élünk ingyennel. Nem vagyunk zsebrákhad. Fizetünk pengő-

vel, nem is kongóval. Semmi szó! Egy óra múlva halljam, hogy ebédre dobolnak! A nagyasszony szükségesnek látta beleszólni a dologba. – De már édes vitézlő öcsémuram, addig, amíglen itt vannak, én hadd lássam

el a csapatját minden szükségessel. Amit a hazámtól bírok, hadd adjam a ha-zámnak vissza, s nekem csak nem fizet azért se pengővel, se kongóval.

– Köszönöm szívesen, édes asszonynéném, el is fogadom örömmel, amit az én híveimnek felajánlott, hanem elébb a foglyok ellátásáról kell gondoskodnom.

– Micsoda? A labancokéról! Átkozott rablók! Nem várhatnak a maguk sorára? Ők az elsők? Köszönjék meg, hogy mind le nem vágták őket!

– Amíg ellentáll a labanc, addig vágjuk, mint a paréjt – szólt Ocskay László szelíd mosolygással –, de amint megadja magát, akkor nem ellenség többé, ha-nem vendégünk. Nálam legelső az étkezésnél a fogolynép, azután jön a magam hada: utoljára ül le az asztalhoz a tisztikar, ott is magam vagyok az utolsó, akihez a tál kerül.

Hallotta ezt Ilonka, s ha eddig csak bámulta Ocskayt, azért az egy szóért, óh, de megszerette!

Mikor aztán a fogolynépről gondoskodva lett, akkor Ocskay is felment a tor-nácba, s ott sorban bemutogatta a kíséretéhez tartozó hősöket. „Ez itt Ebeczky Ádám, ez Berthóty, ez Balogh István, ez Somogyi Ferenc, ez Andrássy Mihály (mind nagy nevek később), Tormássy Lászlót ismeri kegyelmed.”

Legjobban megcsodálta a vendég urak között a nagyasszony Andrássy Mi-hályt. Furcsa is volt az: egy magyar dalia, fehérbarát csuhában, csakhogy a corda helyett széles öv van kötve a derekára, s arról nem az olvasó, hanem a rezes kard csügg alá.

– Hát ez mért van barátruhában? – kérdi a nagyasszony. – Azért, mert ő barát. Úgy szökött meg a klastromból, hogy közöttünk hada-

kozzék. Ő vezeti a „tatár csapatomat”. Azok azt hiszik, hogy dervis, tűzbe-vízbe mennek utána.


– Csodálatos időket élünk – mondá a nagyasszony, s beinvitálá a vitéz urakat a külső palotába, ahol az ebédet megelőző kolláció volt fölterítve. Az asztal köze-pén egy nagy ezüstmedence, tele finom, otthon főtt meggyvízzel, amiből merítő-kanállal töltögetik ki apró kupicákba az étvágyingerlő italt.

– Én azonban mindenekelőtt egy pohár vizet kérek – szólt Ocskay László. Ma-ga sietett azt neki elhozni Ilonka; gyönyörű velencei kristályban a legfrissebb for-rásvizet. Mosolygott is azon erősen Ocskay, mert nem őneki magának kellett az a friss víz; – hanem annak a szegfűbokrétának, ami a kalpagja mellett megjárta az ütközetet és a várvívást. „El is hervadtak szegények.” Azt a bokrétát tette bele a pohárba. Az jutott eszébe a nagy diadalom közben. Amiért aztán a leányka orcája még jobban lángba borult.

– Látod, hogy megbecsülik a te bokrétádat – segített neki a nagyasszony szemérmetes zavarát növelni. El is tűnt onnan nagyhamar, s az egész lakoma alatt csak nagy imádságra lehetett a terembe becsalogatni.

Mert a hajdani magyar úri házaknál a hajadon leány nem foglalt helyet az asz-talnál. Legföljebb a vendégség vége felé ült oda vagy az anyja, vagy ifjú bátyja, vagy egy éltes rokon háta mögé, s ott is csak a körme közül nyalánkoskodott, addig pedig ügyelt a konyhára és a tányérváltásra meg a felszolgáló cselédekre, hogy semmiben hiba, fogyatkozás ne legyen.

Az asztalhoz való leülésnél aztán egy kis vita támadt, hogy ki foglalja el az el-ső helyet, azt a karszéket, amit Ilonka megkoszorúzott.

– Ez a vendég helye. Nálam a vendég az első az asztalnál. – Én pedig a háziasszonyt tartom az elsőnek. Nekem azt mondták, hogy én e

házat tekintsem úgy, mintha itthon volnék. A háziúr pedig mindig az asztal végén szokott ülni, nem az első helyen, hanem az utolsón.

– De ez a szék annak a számára van megkoszorúzva, aki a korponai ütközetet megnyerte; ebbe én csak nem ülök bele.

– Akkor meg éppen asszonynénémet illeti meg ez a szék, mert a korponai üt-közetet bizony kegyelmed nyerte meg. Egész nap nem evett, nem ivott a hadam: ki voltunk fáradva. „Hej, ha most egy ital bort küldene ide a tündér!” – sóhajtottunk egymás után. S erre, mintha a „terülj meg abrosz!” volna a kezünkben, egyszerre csak megérkeznek asszonynéném társzekerei az eleséggel meg a gönci hordók-kal, amiket elénk küldött; s megfordult az egész ütközet sorsa: nagyot ivott a haj-dúság, s danolva vette be a sáncot. Bizony kegyelmed nyerte azt meg, hát csak foglalja el a győztes helyét.

A nagyasszonynak akarva nem akarva el kellett foglalnia a prezídiumot, míg Ocskay az asztal ellenkező végén telepedett le, amiből rá nézve az az előny tá-madt, hogy az ablakvilágossággal szemben maradt, s az arcának minden kifeje-zését meg lehetett figyelni.

Volt, aki nagyon ügyelt ezekre a vonásokra. Ilonka, ahányszor az anyja háta mögé lopózhatott egyet-mást kérdezősködés ürügye alatt, lopva mindig az ő arcát vizsgálta. – A természet oltotta a leányszívekbe ezt az ösztönt, hogy kíváncsiak legyenek azt a férfit, aki őket érdekli, olyankor megfigyelni, amikor az iszik. A bor olyan, mint a mikroszkópium: százszoros mértékben mutogatja fel azokat az indu-


latokat, amik a férfijellem fundamentumát képezik, a jót éppen úgy, mint a rosszat. Sokszor megesett már, hogy olyankor szeretett meg egy nő egy férfit, amikor ittasnak látta.

Ocskayra az első poharak még alig hatottak. Nagy győző volt – még a kan-csók között is. Később valami mélázó búskomorságot keltett fel nála a bor, amin csak néha cikázott át egy-egy tréfás ötlet villámszikrája.

Közepe táján járt még az ebéd, amidőn megérkezék a fejedelem stafétája a tokaji táborból mindenféle levelekkel.

Ocskay László az íródeákjának, Tallósy Benjaminnak nyújtá át azokat elolva-sás végett. Azok részben eredetiek, részben másolatai voltak a harctér különböző pontjairól a főhadiszállásra beküldött tudósításoknak, amik a fejedelem által az egyes alvezérekkel maguk miheztartása végett közöltettek.

A nagyasszony el akarta hagyni az asztalt, azt mondván, hogy ezek már tábori titkok, amiket nem szabad idegen füleknek meghallani; de Ocskay megmarasztá, hogy csak vegyen részt bennük; akik hűségesek az ügyhöz, azok előtt nincsen titok.

Voltak azok között örvendetes és kevésbé kívánatos tudósítások – vegyest; Benjamin diáknak volt annyi emberségtudása, hogy a rossz híreket olyan alant hangon olvasá, hogy a szomszédjai se hallják, ellenben a diadalhíreket annál magasabb sztentorral bocsátá közre, amiknek a végén aztán volt nagy vivátozás és pohárösszecsördülés.

„Borbély Balázs megvette ostrommal Szolnok várát!” (Ah! A rongyos gárda egyik vezetője!) „Deák Ferenc Halasnál szétverte a félelmetes Kyba rác ezredes táborát, ma-

gát a vezért is megölte.” Iszonyú örömzaj! Ez a Kyba volt a réme, pusztítója a magyar alföldnek. Sok

nagy város keserű füstje szállt ellene panaszra az égbe. Végre megkapta gonosz-tetteinek zsoldját!

„A hatalmas labancpárti Sennyey István áttért a fejedelemhez, nagy tapaszta-lásával segíti az ügyet; maga vezeti Szatmár ostromát.”

Ez is kapott egy hatalmas vivátot. De legnagyobb riadalt költött az a levél, amiben tudatják, hogy a hatalmas

szatmári főispán, a császári generális Károlyi Sándor, sógorával, Andrássy Györggyel együtt, haraggal jött vissza Bécsből, otthagyta a labanc tábort, s Ber-csényihez csatlakozott: együtt vívják Tokaj várát. A fejedelem is megérkezett, Károlyi, Andrássy hűséget esküdtek, tábornokokká lettek alatta.

A nagyasszony mindenik jó hírnél jobb meg jobb borait hordatta fel a pincéből; utoljára már azokra a pókháló belepte átalagokra került a sor, amik a múlt szá-zadban járt üstököscsillag tüzét szítták magukba. A nagyasszony nem ivott azok-ból, mégis ittasabb volt valamennyi vendégénél, attól a sok diadalhírtől.

Most jön egy levél a fejedelem saját keze írásával. Ennek a pecsétje felnyitá-sához már kegyelettel kell nyúlni: a nagyasszony az övéről ezüstláncon lecsüggő ollóját nyújtja e szolgálatra, s Ilonka kisasszonyt is odahívják, hogy hadd lássa


meg ő is, milyen írása van a fejedelemnek. Nagy kíváncsian támaszkodik az any-ja vállára.

– Hanem ehhez elébb ezt a régi átalagot nyissuk fel! Amíg a levél fel lett nyitva, az átalag is ki lett dugaszolva, s a poharak teletölt-

ve. – Szokásuk az uraknak, hogy az eléjük töltött bort előbb szürcsölve megkós-tolják. – Valamennyien úgy találták, hogy az a bor keserű. A régiségtől az.

No, hanem a levél, az még keserűbb volt. Abban a fejedelem kegyetlenül megmosdatja az egész felvidéken táborozó alvezéreknek a fejeit: csak confusiót csinálnak, fejetlenül dolgoznak előre-hátra, zsarolásaikkal, diszciplína nem tartá-sával elriasztják a föld népét, ki hagyják az ellenséget a kezeik közül osonni, mi-kor már fogva volna; egymás között veszekednek, a parancsszót nem fogadják… et cetera, et cetera. – Akármilyen lassú hangon igyekezett is Benjamin diák azt a pirongatóriumot lemorzsolni, meg kellett azt hallani mindenkinek, mert olyan csendesség támadt, hogy a zsebórák ketyegését is ki lehetett venni. – No, ezért ugyan érdemes volt még Ilonka kisasszonyt is becitálni, hogy hallgassa meg.

Ilonka az egész levélolvasás alatt Ocskaynak az arcvonásait nézte. Meg sem rándultak azok. Még csak a szemöldöke sem húzódott össze: csak a szemei ég-tek tűzben-lángban.

Ámde most egyszerre magasra emelé a hangját Benjamin diák, s olvasá a kö-vetkezőt:

„Egyedül Ocskay László volt az, aki megnyerte a becsületet.” Ennél a szónál azt látta Ilonka, hogy a hős szemeiből egyszerre két nehéz

könnycsepp gördül végig az orcáján. Ah, mi a sivatagban epedőnek a szomja a forrás után! Mi a kínzott rabszolgá-

nak a szomja a vér után! Mind nem olyan pokolégés az, mint aki ezt a szót szom-jazza: „becsület!”

Egyedül ő tartotta meg a becsületet! Ha a Duna-Tisza közét neki adta volna donációba, nem tette volna olyan bol-

doggá a fejedelem, mint ezzel az egy szóval. Ocskay felemelte a poharát, de nem tudott szólni. Azért elértették azt mind a

társai, s felugrálva helyeikről, háromszor kiáltának harsányul vivátot a fejedelem-re. S kihajták utána a poharaikat a körömpróbáig. Dehogy volt az a bor keserű!

Ilonka a szentek glóriáját látta Ocskay feje körül derengeni. Jaj, de szép a férfiarc olyankor, amikor ez a dicsfény ragyogja körül: „becsü-

let”.

IV. A megbabonázott malacfej Talán nagyon is érzékenyen végződött volna ez a mai lakoma, ha valami közbe nem jön, ami a kedélyeket megint derültebb hangulatba hozza. Az ordinánc jött jelenteni a vezérnek, hogy idekinn van, és bebocsáttatást kér a Léva-vár volt la-banc parancsnoka, ki is Sós Márton kapitány uram salvus conductusával jött idá-ig.

34 IV. A megbabonázott malacfej

Ocskay átvette a salvus conductust, s átfutott rajta. – Ecce a labanc kapitány át akar térni hozzánk egész csapatjával. – Miféle nemzet? – kérdezé Tormássy László. – Cseh biz az, Isten bűnül ne vegye neki. Szorítsunk neki helyet az asztalnál,

urak. Ez, tudom, hogy még nem ebédelt. Vezesd ide! A labanc kapitány belépett az étterembe, s nagy karimás, tollas kalapjával, ga-

vallér módjára üdvözlé a házi úrnőket, azután meg katonásan az urakat. Az akkori dragonyosok egyenruhája volt rajta; széles, felhajtott ujjú wammsz veres mellta-karóval, bő plundra, szétálló, tölcséres csizmaszár, felkötött sarkantyúval; az arca egészen olasz jellegű volt, mintha soha Csehországot se látta volna, éles arcéllel, egyenes orral, kerek szemöldökkel; szemei oly sűrű ráncok közé szorítva, mintha mindig nevetésre állnának; amiknek aztán a szája is szekundál, a két szeglete örökösen felfelé húzódva, s ezáltal valami kényszeredett nyájasságot fejezve ki, bajusza hegyesen fölfelé, kecskeszakálla merészen előre szoktatva. Kiegészíti az alakot a hosszú csigákba fodorított allongeparóka, ami akkori idők szerint a civili-záció divatja vala.

Egészen idegen akcentussal ugyan, de magyarul beszélt a kapitány. Régóta itt fekhetett már az országban, megtanulhatta a nyelvet.

– Alázatos szolgájuk az uraknak. (Ez is elárulja, hogy idegen; még akkoriban nálunk így nem köszöntöttek: „szolga! alázatos!”)

– Hozott Isten, bajtárs – fogadá Ocskay. – Azt hallom, hívünk akarsz lenni. Ha így van, ülj közénk, s végy részt a lakománkban.

– Hát bizony, nem is vagyok bolond – szól nevetve a kapitány –; hogy ott ma-radjak paprikában főtt bivalyhúst enni, mikor itt pompás lakomában részesülhe-tek…

(Ez jól indokolja a zászlócserélést: egy jó lakoma kedveért!) – A nevem Scharada Nepomuk. – Micsoda? – kiálta fel, billikomát lecsapva az asztalra Tormássy László. – De

ilyen névvel ugyan énmellém le nem ülsz! S újra visszahúzta székét a helyére. – Elébb keresztelkedj ki magyarnak!

– Úgy van, úgy van! – kiabálának egyszerre többen. – Ki kell elébb keresztel-kednie. – A nevetés mutatta, hogy ez félig tréfa.

A kapitány fideliter visszhangozá a nevetést. – Hát én azt sem bánom. Legyen a nevem ezentúl „Sárady”. Ez csak jó ma-

gyar hangzású név. Azt sem bánom, ha megkeresztelnek, csak igazhitű keresz-tyén római katolikus pap legyen hozzá, meg jó keresztanya, aztán a paszitában magam is részt vehessek.

– Meglesz mind, atyafi – mondá Tormássy. – Itt a pap (Andrássy Mihályra mu-tatott), a keresztapa lesz Ocskay; a keresztanya meg, minthogy pápistára van szükség, itt lesz Furóné asszonyom. Azonnal behívjuk. Aztán jön a paszita.

A kapitány ráállt a tréfára. A nagyasszonynak is bele kellett egyezni. Furóné asszonyommal komolyan elhitették, hogy mikor egy labanc kuruccá akar áttérni, hát annak elébb, mint a töröknek, ki kell keresztelkednie, s ezt nézve, elvállalta a keresztanyaságot. Egy kis asztalt hoztak elő hevenyében, leterítve hímzett sző-


nyeggel, arra kitették a nagy ezüstmedencét, az ezüst korsóval; Andrássy Mi-hálynak felnyomták a fejére a négyszegletű papsüveget, Furóné asszonyom is feltette a táritoppos fejkötőjét, amiben olyan volt, amint a kalendáriumban a napot ábrázolják – hogy hát mármost ők majd megkeresztelik az áttérő labancot. Addig pedig felhozták az asztalra a jó töltött káposztát, hogy a kedvét még inkább felfo-kozzák.

Ment ez a mulatság rendén, egész odáig, amíg a barát a maga breviáriumából olvasva a keresztelés formuláréját, odáig nem jutott, hogy a keresztszülőktől azt kérdezze:

„Contradicisne diabolo, et omnibus eius insidiis?” (Ellentmondasz-e az ördög-nek és minden ő incselkedéseinek?)

De mielőtt a keresztszülők erre megfelelhettek volna, egy vékony, kísértetes hang megszólalt onnan felülről, mintha csak a függő lámpásból sipákolt volna: „Non contradicas!” (Ne mondj ellent.)

Mindenki bámulva tekinte föl a függő lámpásra. Legfurcsább ijedelem látszott a baptisandusnak az ábrázatján, annak a szája is tátva maradt, úgy elbámult. Egy perc múlva egy másik hang, olyan, mintha valaki az orrán keresztül nyefegne, elkezde magából a keresztelőkancsóból kifelé gágogni:

„Non contradicito!” Újabb, még nagyobb elhüledezés! Utoljára egy mély basszushang a keresztelőasztalka alatt zúgott fel rémlete-

sen: „Nemo mihi contradicat!” (Senki nekem ellent ne mondjon.) De már ezt meg kell fogni! Egyszerre mind a hárman: a barát is, a keresztanya is meg a kapitány is az

asztal alá dugták a fejeiket, hogy megfogják az ördögöt, s íme, midőn újra előkerülének az asztalfüggöny alul, a barát fején volt Furóné asszonyom táritop-pos főkötője, a négyszegletű papsüveg volt a kapitány tarkóján, s Furóné asz-szonynak a fején lobogott a kapitány allonge-parókája. Az ördög elcserélte a feje-iket mind a háromnak!

Az egész társaság hangos hahotával vette fel a házat erre a szemfényvesztési tréfára.

– Diabolus te baptiset! – kiálta a barát, hozzávágva a neofitához a breviáriu-mát. – S volt nagy gaudium, amíg ki-ki a maga fejét visszacserélgette.

Csak Ocskay nem nevetett ezen. – Hagyjátok abba! – szólt parancshangon. – Nem szeretem, ha a vallás dolga-

iból tréfát űznek. Tiszteljük egymás ceremóniáit; ebben egyeztünk meg. Ezt látjá-tok a fejedelem medalionjára verve. Add a kezedet, bajtárs. Vitézek közt a kéz-csapás egyértékű az esküvel. Nálunk Sárady lesz a neved. Ha győzünk, nemessé teszünk, predikátumot kapsz.

– Hanem aztán majd ne olyan hűséggel szolgálj a mi zászlónk alatt, mint az elhagyott alatt! – veté utána Tormássy.

– Fogadom, hogy nem olyan hűséggel fogom szolgálni az új zászlómat, mint a régit… – mondá a kapitány, s olyan különösen mosolygott hozzá.


– Akkor hát mellém ülhetsz – mondá Tormássy, s odább rukkoltatta a székét –, hanem mindenekelőtt add át a vár kulcsát; mert oda engemet nevezett ki a vezér jövendő várparancsnoknak.

– Itt hordom magammal – szólt a kapitány, kihúzva zsebéből az aranyozott várkulcsot, s odaszorítá azt két kézzel Tormássy kezébe, s ég felé forgatta a két szemét, amikor azt mondá: „Őrizze kegyelmed nagyobb szerencsével, mint én őriztem.”

– Fogadom Jupiterre, hogy tőlem csak az életemmel együtt veszi ezt el valaki. – De ni! Mi a ménkű?

Hát amint szétnyitotta a markát Tormássy László, a nagyasszonynak a cifra ol-lója volt a tenyerében, nem más.

– Az én ollóm! – kiáltá a nagyasszony megrettenve. – Hogy kerül a kegyelmed kezébe az én ollóm?

– De hogy kerül a kegyelmed láncára az én várkulcsom? – kérdezé Tormássy. Ami felett megint a nagyasszony förmedt fel csodájában.

– Ugyan engedjük már ebédhez ülni a kapitányt – mondá Ocskay –, mert bi-zony még hátrafelé fordítja a fejeinket.

A kapitány azonban a töltöttkáposztás tál előtt is megmutatta, hogy tud vala-mit. A töltelékeket csak úgy tüntette el egymás után, mintha ott sem lettek volna. S utoljára elnyelte magát a kést, meg a villát, amikkel evett. Keresték azt minden-ütt nála, de nem volt sehol.

A kapitány oly kedélyesen kacagott e tréfák mellé, mint egy gyermek. Az egész társaság kedélyét kiforgatta a sarkaiból. Azok az eddigelé oly komoly, ér-zékenységre hajlandó, pátoszteljes szónoklatok, amik a magyar férfitársaságot annyira jellemzik, ennek az egy kókler idegennek a bohóskodásaira egészen elenyésztek; a hősökből, akik a haza sorsán búsulnak és lelkesülnek, pajkos di-áktársaság lett, melynek kedve telik benne, ha egy cimborára talált, aki tréfát hágy magával űzni. – Még a nagyasszony is szeretett a bohó vendég úrral komázni. – Csak Ilonka nem mulatott rajta, s jólesett a lelkének, hogy lát egy másik arcot is, mely az egész hahota alatt alig vonul el egy mosolyra. Ocskaynak se tetszik e tréfa.

– No te, ördögökkel egyidős! – mondá a nagyasszony a kapitánynak. – Ha én-nekem elő nem adod az én szép gyöngyház nyelű késemet, amit elnyeltél, én nem adatok másikat; pedig itt hozzák a sült malacot egészben, majd meglátom, hogy kezded ki?

A kapitány e szóra elkomolyodott, s amint a szép pirosra sütött malacot az egész tráncsértállal együtt eléje tették, összekulcsolta a kezeit, s kétségbeesetten tekinte a nagyasszonyra.

– Kegyelmes nagyasszonyom! Hát mivel érdemlettem én azt, hogy énnékem egy eleven malacot kell felennem?

– Eleven malacot? Te! Hiszen most húzták le a nyársról. A sült malac elkezdett erre csendesen röfögni: „Oi, oi, röf!” A nagyasszony összecsapta a két kezét: „De már ez nincs Isten hírével.”


A sült malac pedig nemhogy abbahagyta volna, sőt inkább visítani kezdett, mint a malac szokott, ha este az emséje után fut haza a legelőről. Úgy cifrázta, hogy az csupa nevetni való volt.

A kapitány úgy mórikált, mintha dühösködnék efelett, s egyszer csak a két ke-zében volt az eltűnt és hiába keresett kés, villa; senki se látta, honnan került elő, s azzal egy pillanat alatt levágta a sült malacnak a fejét.

És ekkor a levágott malacfő a következő szemrehányó szavakra fakadt: – Óh, Muki, Muki! Mért tetted ezt velem? A kapitány nagyot sóhajtott, és elszomorodva forgatá a szemeit felfelé. – No lássa, nagyasszonyom. Ebben a malacban az én öcsémnek a lelke lakik,

aki a Morvába fulladt, szegény, tavaly. – Ne mondj ilyet! – Ráismerek a hangjáról. Szólj, óh szerencsétlen! Miért húzott tégedet nyársra

a kegyetlen szakács? A malacfő felelt: – Azért, mert megláttam, hogy a mustos pecsenyéhez való tokaji bort megitta. – Ördöngösség! Boszorkányság! – kiálta valaki odahátul. – Az bizonyosan a

szakács volt. Az egész cselédség betódult már a nagy komédialátásra onnan kívülről.

– Hát te boldogtalan! – folytatá a kapitány. – Mért öntözött téged Furóné asz-szonyom forró zsírral a tűz mellett?

A malacfő válaszolt: – Azért, mert megláttam, hogy eldugott a zsebébe egy fél font mazsolaszőlőt. – Jaj, a pokolravaló! Nem igaz! Nem is volt több hat szemnél az egész! – sikol-

tozott Furóné asszonyom. De még aztán sorba vette a veszedelmes malacfő az egész úri társaságot, s

kinek-kinek olyan titkait vallotta ki, amikről eddigelé még senki sem tudott. Végre megsokallta az egzorcizációt páter Andrássy Mihály, akinek kolostori

életéből igen kényes adatokat kezdett a malacfő előhozogatni, s hogy megakasz-sza a boszorkányos orákulumot, ezt a kérdést intézé hozzá:

– No, te malacfő, hát ha olyan tudós vagy, mondd meg, lesz-e valaha olyan halandó, aki Ocskay László uramat diadalútjában feltartóztatja és legyőzi?

A malacfő felelt: – Lesz! – Ki lesz az? – Mely ütközetben? A malacfő felelt: – Szépasszony lesz. Lakodalomban. Nagy taps következett rá. – Mi lesz a neve a menyasszonyának??? – ostromlák egyszerre a malacfőt

minden oldalról. A malacfő goromba lett. – Eb kérdi! – Hajadon lesz-e, vagy özvegyasszony? – Ezt tudakolták tőle inkább. A malacfő rejtélyes lett.


– Hajadon is, meg özvegy is. – Hogyan? Hát két felesége lesz? – Csak egy. Ki értse ezt? Csak Ilonka halaványult el erre a szóra. Őneki jutott eszébe, hogy ő az, aki le-

ányfővel maradt, és mégis özvegy. Ocskay véget vetett a tréfának ezzel a szóval: „Hagyjátok abba az allotriákat,

urak! Te meg láss hozzá a falatozáshoz, bruder!” A kapitány aztán kétfelé hasítá az elbűvölt malacfejet, úgyhogy az nem be-

szélhetett ki többé semmit. – Kedves druszám! – súgá oda Tormássy László Ocskaynak. – Nem tetszik

nekem ez az új szövetséges sehogy! Aki így tud a hasából beszélni és esküdni, aki ilyen szemfényvesztő módra tud elchangeírozni kést, villát, zászlót és hűsé-get, félek én annak a barátságától.

– Ügyelni fogok rá – monda Ocskay. Félbeszakítá e tréfás jelenetet valami sajátszerű tempóra tartott dobverés

künn a mezőn, amire legelőször is a nagyasszony figyelmezteté Ocskayt, hogy mi az.

– Magam is azt hallgatom – szólt Ocskay –, ez azt jelenti, hogy a haditörvény-szék ül össze, rögtönítélni valami delikvens felett, aki a tábori regula ellen vétett.

– Jaj, csak ne végződjék halállal. – Ez bizony mindennapi dolog. – Tán csak nem lesz valami nagy eset? – Majd kisül mindjárt a turpisság. Ki is sült rövid időn. Az ordinánc jött jelenteni, hogy a veres huszároktól van itt

egy küldöttség, a sentenciával. – Előre tudtam – mondá Ocskay. – Ezek csinálnak a legtöbb kontrabantot,

mintha ördögök szálltak volna beléjük. Azzal átvette a haditörvényszék írott ítéletét. – Mondom! Egy nap sem múlik el anélkül. Pedig milyen szigorú parancsot ad-

tam ki, hogy senkitől egy tűt érőt el ne vegyenek. Egy közvitéz egy lévai asszony-tól ellopott egy malacot.

– S ezért megbüntetik? Ez már nagyon helyes! – monda rá Tiszáné nagyasz-szony. – Biz a föld népét oltalmazni kell a katonaság ellen, mert nem mind ilyen gavallér az.

A kuruc tisztek erre a jelentésre mind felkeltek az asztaltól, s felkötötték a kardjaikat. Azután a vezérrel együtt mind kimentek a tornácra. Ott állt egy káplár meg két közvitéz a veres huszárok ezredéből. Lenn az udvaron pedig látható volt a delikvens, aki hajadonfővel, dolmányától megfosztva, hátrakötött kezekkel állt egy csapat muskétástól körülvéve. Fiatal, dacos képű legény volt. A napba nézett, s nem pislogott tőle a szeme.

Ocskay előkérte a tintatartóját és tollát az íródiákjától, s aláírta az ítéletet, az-tán odaadta a hadbírónak felolvasás végett. Parasztnép, asszonyok, cselédség, mind hallhatták.


A delikvens fejére halál volt mondva. Tiszáné nagyasszony nem akarta elhinni, hogy ez nem tréfa. – Uramöcsém! Ezredes úr! No ugyebár, hogy ez csak ijesztgetés? Csak nem

ölnek agyon egy embert egy malac miá! Egy magyar embert! Mikor úgyis kevesen vagyunk! Úgyis fogy a nemzetünk! Magunk is pusztítsuk? Kő üsse meg azt a malacot gazdástól együtt! Adok neki egy emsét kilenc malacával helyette. Csak nem teszik azt, hogy egy embert megpuskázzanak miatta?

– Ez bizony szomorú kötelesség – szólt Ocskay. – A legény jó vitéz volt, gyá-moltalan öreg anyja van otthon; de példát kell szolgáltatni, különben felcsúfoltatik minden hadi regula. Itten csak egy mérték van: „Ma neked, holnap nekem!”

– Hát hiszen, üsse part! – verjenek rá huszonöt farmatringot, azt megérdemli; de csak ne oltsák ki az életét.

– Nem mi tesszük: a törvény teszi. A haditörvényben csak egy szankció van: a halál.

– Rettenetes törvény! Bár soha fel ne találták volna. A szabály szerinti dobütés hangzott, mire a három küldött közül a káplár elő-

lépve egyik kezét a csákójához emelte, a másikkal pedig egy akkor metszett topolyfavesszőt (mintegy singnyi hosszút) nyújta át a vezérnek, e szavakat mond-va hozzá:

– Pardon, grácia a szegény delikvensnek, vitéz ezredeskapitány uram! Háromszor kell ismételni ezt a kérdést; ha a harmadiknál is azt feleli rá a ve-

zér, hogy Istennél a kegyelem, s aztán azt a rövid vesszőt kettétöri, s a földre dobja, akkor már „lőttek” a szegény elítéltnek.

De mielőtt kettőbe roppanthatta volna Ocskay azt a vesszőt, valaki megfogta gyöngén a kezét. – Ilonka volt az.

Hol vette ezt a nagy bátorságot, hogy egy olyan kegyetlen erős kezet halált csináló munkájában megakasszon?

– Ajándékozza énnekem kegyelmed ezt a topolyfavesszőt. Jaj, de szépen tudott kérni az édes szájával, hát még azzal a beszélő két

szemével. Ocskay ránézett, s rajtaveszett a szeme, a lelke is. – S mit akar kegyelmed, szép húgom, ezzel a topolyfavesszővel? – Elültetem, s addig öntözöm, míg kihajt, szép fa lesz belőle. Ocskay elmosolyodott rá, s odanyújtá a leánynak azt a topolyfavesszőt. (Még e század elején is megvolt az Ocskay-kastély kertjében az a nagy jege-

nyefa, ami ebből a topolyvesszőből lett; úgy hítták, hogy a „kegyelem fája”.) – No, te gézengúz! – kiálta Ocskay a delikvensre. – Most az egyszer száraz

lábbal gázoltál ki a hínárból. Fogd ezt az aranyat, fizesd ki vele, akit megkárosítot-tál. Annak köszönd az életedet, hogy jó védszentet választottál, mikor megbér-máltak. Feljöhetsz a kézcsókolásra.

De biz azt a kézcsókot nem várták be. Ilonka vígan szökdécselve futott be a belső palotába, anyját felkeresni, aki elfutott az egzekúció elől, s a párnák közé dugta el a fejét, hogy ne hallja a puskaropogást, mikor azt a szegény kurucot agyonlövik.

40 V. Még egy várostrom

– Nézd! Itt a kegyelem vesszője! Nekem adta egy kértemre! Ezt én elültetem, és ki fog hajtani.

A nagyasszony sejtette már, hogy sok más egyéb is gyökeret fog ott verni, s levelet hajtani, nemcsak az a topolyvessző.

V. Még egy várostrom No, édes asszonynéném – monda másnap reggelre kelve Tiszáné nagyasszony-nak Tormássy László nagybátyja –, most hevenyében Ocskay László urammal még egy vár ostromához fogunk hozzá, s ha Isten megsegít, be is vesszük.

– Hát már ilyen hamar odább akarnak menni kegyelmetek? No, ezt az Ilonka majd nagyon megfájlalja.

– Ellenkezőleg! Nagyon soká is itt maradunk. Csak azt ne fájlalja aztán meg az Ilonka húgom. Az ő szíve az a vár, akit be akarunk venni. Időnk pedig van a meg-szállásra elég, mert a fővezér parancsa az, hogy itt őrizzük addig Lévát meg a bányavárosokat, amíg ő Eger városát behódítja, s a fejedelem Tokajt löveti.

A nagyasszony kegyesen mosolygott erre a szóra. – Hát hiszen ha „suttogóba” küldték, édes bátyám, kegyelmedet hozzám (a

„suttogó” volt az előjátéka a formális leánykérésnek), én sem bánom, beszélges-sünk róla. Szóból ért az ember; aztán szegény megboldogult uram azt szokta mondani, hogy „clara pacta, boni amici”, ami magyarul annyit tesz, hogy „aki lovat vesz, nézze meg a fogát”. – Én, amióta szegény vőmet, Kovách Istvánt olyan szerencsétlenül lakodalma napján megölték, felfogadtam, hogy soha több vőle-gényt a leányom számára nem választok, hanem őrá bízom, hogy szemelje ki magának szíve szerint, akihez legjobban odatalál az indulatja, én nem keresem, csak hogy becsületes ember, jó magyar és nemesember legyen; iszákos, lunáti-kus, nyavalyatörős ne legyen, se olyan fiatal ne legyen, hogy az ajka legyen ko-pasz, se olyan vén, hogy a feje teteje legyen az, egyébiránt, nem bánom, ha tíz testvérrel osztozik is otthon, s a leányomnak a napával kell is egy konyhán lenni. Még csak a vallására sem nézek, nem bánom, ha pápista is; ámbátor ez nagy galiba lehet az összekelésnél.

– No, hát mindezekre igen jó feleletem van – mondá Tormássy. – Ocskay László uramnak hogy becsülete van: azt meghallhatta édes húgomasszony maga a fejedelem leveléből; hogy jó magyar, azt hirdetik a tettei; nemessége olyan régi, mint a Tiszáéké. Hogy a bor nem árt meg neki, azt megmutatta a tegnapi ítéleté-vel. Férfinak olyan, hogy nincs párja az országban. Egy testvére van, azzal már megosztozott. Ocskói kastélyában nem lesz más asszony, aki parancsoljon, a leendő feleségénél. – Vallására nézve igaz, hogy buzgó pápista: de emiatt ne legyen aggodalma kegyelmednek; a mi fejedelmünk nemcsak a vallásszabadsá-got proklamálta, hanem még a vallások közötti jó egyetértést is, ahogy ezt ke-gyelmed megláthatja ezen az emlékpénzen, amit a fejedelem veretett kiválasztott


hívei számára, s amit kegyelmednek küld általam Ocskay, a szíves vendéglátás emlékezetére.1

Nagy gyönyörűséget okozott ez ajándékkal Tormássy a nagyasszonynak.

– Nem tudom, mivel örvendeztetett volna meg jobban kegyelmed, mint ezzel az emlékpénzzel, amit csak híréből hallottam eddig emlegetni. Nem volt erre szükség, hogy még jobban megszeressem ezt a derék ifjút, mint ahogy eddig megszerettem. Ha énrajtam állna, két kézzel adnám hozzá a lányomat, még ma, nem is holnap. Hanem én már ebbe bele nem szólok többet. Egyszer tettem, megbántam. Azóta négy esztendő elmúlt. Sok derék ifjú legény megfordult a há-zamnál háztűznézőbe, leánykérőbe, mindeniknek azt mondtam: ott van a leány, édes uramöcsém; nem tartom üveg alatt, beszélhetsz vele egyedül; úgy nevel-tem, hogy ne kelljen mindig strázsálni és lesni, hogy mit beszél, merre jár; ha meg tudod nyerni a hajlandóságát, tied lesz, elviheted! – De biz az még mindig csak idehaza van: senki se fogta el. Ha kérdezem tőle: mért nem tetszik neked ez az egyik, az a másik? Nem derék ember-e? Milyen jó lovas! Milyen vitéz harcos! Milyen jó gazda! Mennyire szép alak! Mind ráhagyta, hogy igaz biz az, úgy van, de hát ő valami mást keres. Nem tudom én, hogy mit. Talán olyan embert, ami-lyenek a holdban laknak. Annyit veszek észre rajta, hogy azokhoz az úrfiakhoz, akik csak vadászatról, bajvívásról, táncról tudnak neki beszélni, nemigen húzódik; éppenséggel idegen azoktól, akik naphosszant kártyáznak; azt gondolta egyné-mely, hogy talán lantolva, dalolva lehet megnyerni a kedvét: azt meg éppen kine-vette; akadt, aki verseket darált el előtte: azelől elbújt, ha már jönni látta. Nem tudom én, mi kell ennek. Sokszor meglepem az apja könyvtárában, amint a köny-veket sorba nyitogatja, de azok mind diákul, németül meg franciául vannak. Azt pedig ő nem érti. Honnan tanulta volna meg? A leányt csak nem lehet cserébe küldeni Nagyszombatba, hogy tanuljon meg németül, könyvből pedig azt nem tanítják. Aztán az úrfiak sem igen tudnak biz ahhoz. A hic-haec-hoc-on túl nem-igen vitték. Biz itt asztronómust nemigen kap ezen a mi vidékünkön, aki neki a csillagokat megmagyarázza; pedig mindig azok között szeretne járni. Szegény boldogult apja is ilyen volt: az égen megismerte a „Kost”, de a földön nem tudta megkülönböztetni a toklyót a báránytól. Könyv nélkül tudta Horatiust; hanem a cselédet nem tudta összeszidni, ha valami kárt tett. A leánya is olyan; egészen rá ütött: tőlem semmit sem örökölt. Aki ezt el akarja venni, a másvilágról jöjjön.

1 Ez volt az a ritka emlékpénz, tallérnyi nagyságú, amelyiknek az egyik oldalán

magas domborműben Rákóczi Ferenc daliás mellképe látható, a másikon egy égő oltár (a honszerelem oltára), melyen a tüzet egy magyar hős alakja gyújtja meg, amelyre virágaikat hintik a három vallás nemtői. – A bécsiek: később egy ellen-medalionnal válaszoltak erre, melynek egyik oldalán amaz ismeretes allonge-parókás fő volt verve, a másikon ugyanazon oltár, de mellette egy pán-célos dragonyos, aki az oltártüzet eloltja, s a három vallás nemtőit: kergeti há-romfelé. Mind a kettő látható a budapesti Nemzeti Múzeumban. J. M.

42 V. Még egy várostrom

– No, hát az én kliensem éppen onnan jött – monda Tormássy, s aztán megbiztatá a nagyasszonyt, hogy miután elég idő van a várostromhoz, a győze-lem egészen bizonyos, amit a nagyasszony maga tartott legkívánatosabbnak.

Ocskaynak a táborában sok mindenféle nép volt, a többek között egy csapat

sárospataki diák is, akik arra a szóra, hogy „Trombita szól, verbuválnak!” földhöz csapták a „gradus ad Parnassum”-ot, s lovat, kardot kértek. Meg is kapták.

Ocskay azonban fáin ember volt ebben a tekintetben. A múzsafiakat nemigen küldötte a tűzbe, sőt inkább arra tartogatta, hogy a legveszedelmesebb ellensé-get, az unalmat küzdhesse le velük. Csaták után víg dalaikkal, lakomák alatt tré-fás adomáikkal deríték föl a többi hazafiakat.

Még egy színdarabot is tanultatott be velük Ocskay. Akkori időkben már volt híre teátrumnak ebben az országban. Vörösvárott (Biebersburg) a nagyhercegi palotában gyönyörű színpadot készíttetett az akkori idők legfényesebb dinasztája: Pálffy Antal, e színpad most is megvan még, pompával halmozott, barokk stílű feldíszítésével, amikben faragvány, festészet, aranyozás, csigakirakás váltakozik; a falakból rejtett szökőkutacskák lövelltek eau de Cologne-t a nézőközönségre. Hanem ezen a színpadon csak franciául játszottak. – Erre befelé csak a kollégiu-mi diákok produkáltak még színdarabokat, amiket a szenior írhatott, férfi szerep-lők és férfi nézősereg számára, vagy Sztárai ismeretlen színdarabjait, amikből csak annyit tudunk, hogy a pápista papokat csúfolták bennük kegyetlenül. Ocskay egy estén azzal lepte meg a Tisza-kastélyban összegyűlt mindennemű vendégse-reget, hogy egy tragédiát adatott elő a diákjaival magyar nyelven. Racine „Horati-usai” volt e színmű. A legsimább képű ifjonc játszotta Camillát.

Mindenkinek nagyon megtetszett ez az új, még eddig ismeretlen élvezet. Mennyivel más ez, mint a vad poéták darabjai! Mily magasztos gondolatok! Mily fölséges költészet!

Másnap egyébről sem akart Ilonka beszélni, mint erről a darabról. Hol termett az?

Ocskay mondá neki, hogy azt egy francia költő írta. – S hogy lett belőle magyar? – Lefordították. – Kicsoda? – Én magam, egyszer unalomból. – Hát kegyelmed tud franciául? – Sokáig laktam kinn Franciaországban. – Mi dolga volt ott? – Fegyverrel szolgáltam, mint tiszt, a francia királyt. – Kegyelmed több nyelven is tud beszélni? – Amely országban időztem, annak a nyelvét mind ismerem. – Nehéz azt megtanulni? – Az a tanítvány kedvétől függ. – Én úgy szeretnék egy idegen nyelvet megtanulni. – Melyiket?


– Amelyiknek legszebb hangzása van. – Válasszunk ki egyet. Én kegyedet, szép húgom, megtanítom azalatt, míg itt

időzünk. – Óh, az nagyon jó lesz. De melyiket? – Válasszon közülök, amelyik legszebben hangzik. A német úgy mondja: „Ich

liebe dich!…” A leány utána mondta: „Ich liebe dich!” – Az olasz így mondja: „Io t’ama”, az angol így: „Aj lov ju”, a francia így: „Zsö

téme”. A leány utánapróbálgatta valamennyit; kétszer, háromszor is, ami nehezebben

ment, s aztán elpróbálta sorba mind a négyet, mintha ízlelgetné, hogy melyik esik jobban az ajkának? „Ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme.”

– Aztán mit tesz ez magyarul? – Ha megmondom, akkor nem fogja kegyed megtanulni. – De ha nem mondja meg, akkor éppen nem tanulhatom meg. Hát mi az? Va-

lami rossz? – Óh nem. – Hát akkor mondja, mit tesz a „zsö téme” magyarul? – Azt teszi, hogy „én szeretlek”. A leány a kezében tartott violavirággal a szájára ütött az ifjúnak. – Így rászedni az embert! Menjen innen! – De hat válasszon, hogy melyik a legszebb? – Egyik sem! Egy szót sem tanulok többet kegyelmedtől. Késő volt már. Ha azt az egy szót megtanulta. Egész éjjel nem tudott attól

aludni. Mind azt válogatta, melyik a legszebb? Ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme? Mi következhetik még mind utána? Mikor az első szó is olyan szép mind a négy nyelven! Négy lelke van-e annak, aki azt mind bírja? S az ötödik még a magyar?

Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, aki egy más világból jön ide; aki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és verekedni, akinek amennyivel erősebb a karja az asszony karjánál, annyival erősebb a lelke az asszony lelké-nél; akinek szárnya van, felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a mindenséget, aminek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de ahová mások elvinni nem tudták soha.

Másnap reggel Ocskay újdonatúj bársony díszruhába öltözve lépett be nász-nagyával, Tormássy Lászlóval együtt, a hölgyek belső palotájába, s maga kérte meg a nagyasszonytól Ilonka kezét.

– No, édes leányom – monda Tiszáné, előrehúzva a háta mögé rejtőzött Ilon-kát. – Most itt van az a lovag, akiről egyszer álmod volt, s azt mondtad a látás közben: itt van a bátyám. Bizony már visszajött. Lásd, én már úgy szeretem, mintha fiam volna. Nosza, válassz közte. Uradnak fogadod-e el vagy bátyádnak? Ha uradnak fogadod, akkor is fiam lesz, ha bátyádnak fogadod el, akkor is fiam lesz. No, hát mondd ki azt a szót.

44 VI. A vas ember

Ilonka arca lángolt, mint az „égő szerelem”, szelíd mosolygással felelt Ocskaynak, szemérmetes módon megkerülve a kegyetlen nehéz kérdést.

… – Mégiscsak legszebb az a szó magyarul. S azzal a kezét ottfelejté az ifjú kezében a leány. Mindenki megértette azt a

választ. Csak legszebb az, ha így mondják: „Én szeretlek…”

VI. A vas ember Nem sok időhaladékot adának az esküvői előkészületekre, csupán annyit, hogy a távolabb lakó rokonokat staféta által meg lehessen hívogatni a menyegző napjá-ra.

Tiszáné nagyasszony azt kívánta Ocskaytól, hogy két helyre saját kezűleg ír-jon meghívóleveleket, az egyik Ocskay Sándornak, a vőlegény öccsének szólt, a másik pedig Csajághy Mártonnak, aki, mint a nagyasszony mondá, a szegény megboldogult Tisza Gábornak legkedvesebb testi-lelki barátja volt; együtt is szol-gáltak hajdanában a török háború alatt, ahol a „lelkem fiam” elhalt, a Pálffy-ezrednél. Ezt a két urat expressz kívánta meginvitáltatni.

Érkezett is mind a két úrtól idejekorán válasz a meghívólevelekre. Ocskay Sándor kimentette magát, hogy nem jelenhetik meg ez örvendetes ünnepélyen, mivelhogy, a lóról leesvén, a lábát kificamította; nem nagy a baj, de veszteg kell maradnia vele vagy egy hétig. Csajághy Márton pedig azt válaszolta, hogy ha a napjára el nem jöhet is az esküvőnek, mert aznap éppen a hópénzt kell kifizetnie a katonáknak, s ebre nem bízhatja a hájat; de másodnapra a „tyúkverő”-re (ahogy a lakodalom utáni dáridót híják) bizonyosan megérkezik.

Az esküvő tehát nagy pompával megtartatott; amelyen a Tisza-család atyafi-ságán kívül az összes kuruc tisztek is hivatalosak voltak. Nem olyan szomorú lakodalom volt ám ez, mint a négy év előtti! A táborban és a várbeli ágyúkkal any-nyi victoriát lőttek, hogy egy derék ütközetnek is bevált volna.

A menyegző napjára következő délelőtt eltölt a társzekerek felpakolásával, amik az új asszony kelengyéjét szállítandók voltak. Ocskay a feleségét ocskói kastélyába szándékozott hazavinni, s a mézesheteket ott tölteni el; amíg a háború szünete tart. A régi hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem men-tek az emberek akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha valaki az ellenséget jóltartotta egy porció ütleggel, időt engedett neki, hogy azt meg is emészthesse. Tehát nagy volt a készület a menyasszonyhozó utazásra.

Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen keserves bú-csúkat, amikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket mindenki. Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori pappal.

Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az íródiákja, hogy egy táborbeli úr akar vele egyedül beszélni, aki most érkezett meg lóháton, és le sem nyergeltetett.

Ocskay tudta előre, hogy ki az. – Keresztet vetett magára, úgy került eléje. Ez volt az a Csajághy Márton.


A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy mutassanak a számára egy üres szobát, ahol egyedül lehet.

Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harmincon túl; de alakja és arca annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más embernek a feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek látszott a termetéhez, még inkább a túl izmos nyak miatt. Az arcán két mély ránc vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda; barna, bronzfényű volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két bajusza hegyesre kifen-ve, mint két orsó. A szemei mélyen benn ültek, s a két szemöldöke bozontosan hegyezte a végét előre a villogó szemek fölött. Mikor hallgat, az ajkait úgy beszo-rítja, hogy alig látszanak.

A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arca sem mutatta még csak a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat láthatja. Csajághy arca olyan volt, mintha vasból volna öntve. Ocskay erőltette a nyugalmat.

Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem jött ki ez a szó: „Isten hozott”.

Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető volt; egy neme az erős suttogásnak.

– Meghívtál: eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni: tudhatod, miért. Meg-történt – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, akibe az öcséd halálosan szerel-mes – te nőül vettél egy leányt, akinek a bátyját párviadalban megölted. – Megtör-tént – megvan. – Ezt a titkot nem tudja más, mint az öcséd, aki a párbajnál a te segéded volt, és én, aki Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az egész ezred színe előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképpen találtad a tiszabecsi átjárásnál: mikor rájuk ismertél, úgy rohantál feléjük, mint egy őrjöngő Herkules, s levágtad, vízbe fojtogattad az utolsó emberig. Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, akik megszégyenítésednek élő szemmel látott tanúi vol-tak. – Kitaláltad azt az új divatot, hogy a kurucok a hajukat elöl befonva viseljék; ez eltakarja nálad mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs sem fe-dezheti azt fel soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred – és én! – Most vedd eszedbe azt, amit mondani fogok, s amit, hogy elmondjak neked – itt és ma – csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal nyeregben ülve. – Mi ketten tudjuk ret-tentő titkodat; s hogy azt megőrizzük, nagy árt kérünk érte. Kemény, lealkudhatat-lan árt. Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy ezt a nőt, akit feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, ahogy az azt megérdemli tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a szabadságot, amelynek zászlóját kezedbe ragadtad, szol-gáld hűségesen, míg végső diadalra vezetted.

Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy vas keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.

– Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes, mindennapi ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy emlékeztesselek; azt monda-nám: „Úgy kell lenni, s úgy lesz.” Aki az ország legszebb, legjobb leányát felesé-gül nyerte, abból csak szerető férj lehet – aki a nemzet dicsőítését kivívta, abból csak hős hazafi lehet! De téged nem egyforma sárból gyúrt a teremtő. – Te nem

46 VI. A vas ember

maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít; s önmagad ellenkezőjévé tesz. Egész életed eddigi folyása ilyen volt. Kolostorban növeltek, onnan megszöktél, eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb cimboráddal, s meg tudtad azt ölni. A megfenyí-tésért átszöktél az ország ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán – ahogy megtagadtad a Krisztust, megtagadtad a prófétát is; farba rúgtad a magas portát, s átszöktél a francia királyhoz, annak a testőrhadnagya lettél. Annak a testét sem védted meg. Otthagytad a faképnél, s kóbor kalandorokból csapatot toborzottál, azzal kószáltad be Németországot. A német elfogott, fejeden halál volt; az öcséd, Sándor futott érted könyörögni a hatalmasokhoz, vagyonát paza-rolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket. Elbocsátottak; de a németek zászlója alá kellett esküdnöd, s megfogadnod, hogy csapatoddal Rákóczi táborát rontod. – Ahelyett csapatostul együtt átmentél Rákóczihoz, s most az a neved a nép ajkán: „Rákóczi mennyköve”. Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitae-t nálad?

Jó, hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta benne ma-gát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva, megkötve, megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen ember által.

– És pro coronide elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb leányát, akiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint saját édes öcséd, Sándor…

– Nem tudtam ezt – rebegé Ocskay; de szemeit nem bírta fölemelni. Csajághy a vállára tette a kezét. – Ne mondd ezt, kedves vezérem. Nekem fáj az jobban, téged, a hőst, a nép

bálványát, s megvallom, az enyimet is, odáig alázva látni, hogy mentegesse ma-gát valaki előtt; bárha édes testvére legyen is az. Én különben is szkeptikus va-gyok: nem hiszek a sors véletleneiben. Abban, ami a világon történik, több része van az emberi akaratnak, mint a vak predestinációnak. Láthatatlan az is, mint emez. – Te éppen az öcséd leveleiből tanultad megismerni azt a hölgyet, akit ő elég ártatlanul úgy festett le előtted, mint a női tökéletesség ideálját. Ide már fel-készülve jöttél. Rendeztél egy várostrom játékot, amiben a leány mint diadalmas hőst lásson maga előtt. Hisz Léva várának a bevétele csupa mesterfogás volt. Labancnak öltöztetett katonáid, kik a szétvert had maradványai gyanánt kerültek be a várba, hátulról támadták meg a várőrséget, s ők nyitották meg előtted a ka-put az első lövésre. Ami attól fogva történt, az is, hitem szerint, mind csupa kicsi-nált praktika volt, egy szűz vár bevételére számítva: egész a hasból beszélő la-banckapitány ezermesteri furfangjáig. Én még azt is tudnám hinni, hogy maga a halálra ítélési és megkegyelmezési jelenet is előre volt scénázva. Hiszen te theatrumdirector is vagy. Jól van. Bravó! A kurtina le van már bocsátva: most már tapsolhatunk. Tapsolunk is. Éljen a szerző! Éljen a hős! Hanem aztán most én jövök ez epilóggal. – Győztél, diadalmaskodtál. Én is a diadalszekeredbe fogom magamat, és húzlak. Nem állok be annak az officiózus bolondnak, aki a triumfátor szekere mellett, az ujjongó nép hallatára, a hősnek a hibáit hányta szemére. Di-cső vagy, fényes vagy, boldog vagy. Maradj az! Ezt az egyet követeljük tőled mi ketten: semmi mást. Férje vagy a legszebb, s ami több annál, a legjobb asszony-


nak a földön – légy boldog családfő! Légy erős törzse egy dicső családnak, ha-talmasítsák el utódaidat e földön a jövő századok! Gazdag lettél, légy még gaz-dagabb, uraljon kiskirálya gyanánt mind az a föld, amit felszabadítasz. – Becsülve vagy. A fejedelem egy szavával elveszi tőlünk, többiektől a becsületet, hogy terád halmozza. Szerezz hozzá még többet: úgy mutogassanak rád, mint követendő példaképre a kortársak előtt. – Bálványa vagy a népnek – légy megváltója! – Ve-zesd be az ígéret földébe, s írd be a nevedet a legelsők közé, akik ott ragyognak történetünk érclapjain! – Rákóczi villáma vagy! Győzhetlen a harcban; – a nép hitében a mesék lovagja, akinek a testét nem fogja se kard, se golyó; hogy még sérthetlenebb légy, mindenütt ott láss magad mellett kettőnket: öcsédet és en-gem: a mi testünk fog védelmezni a csaták vészei között; mi virrasztunk sátorod előtt, mikor alszol, mi oltalmazunk élesen vágó kardok s még élesebb nyelvek ellen, s ha esküdni kell melletted, készek vagyunk Isten igazsága ellen esküdni és elkárhozni érted… mindaddig, amíg e magasra vivő úton fölfelé haladsz. … Ad-dig: igazán mondom, addig… Hanem ha te egyszer ennek az útnak a lejtőjére tévedsz, te ha egyszer árulóvá találsz lenni e szentháromság ellen, aminek neve „hitvesi hűség”, „férfiúi becsület”, „hazafiúi kötelesség”: mi leszünk ketten, akik meg fogunk ölni: én – és az öcséd! Testedet nem fogja fegyver? Ám a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet; ha van kard a világon, amitől félhetsz: bi-zony a testvéredé az. Ha megcsalod valaha ezt a nőt, ha elárulod valaha ezt a hazát, gyilkosod lesz – az öcséd; hóhérod leszek én!

E nehéz szavakra azzal felelt Ocskay László, hogy mindkét kezét nyújtá Csajághy elé, s a szeme közé nézett annak bátran, őszintén, nemesen. A két férfi megszorítá egymás kezét, s aztán megcsókolták egymás arcát.

– Amit ez órában hallottál tőlem – dörmögé halkan Csajághy –, az el van te-metve a sírban, csak magad fel ne dúld: ott marad örökre. – És most – vezess át az „édesanyád”-hoz.

…Mind a két asszony együtt volt: az anya és leánya. Régi jó ismerős volt előt-tük Csajághy Márton. Szegény jó Gábornak ő volt a legkedvesebb barátja. Nem is tudott vele a nagyasszony egyébről beszélni, mint a megholt fiáról; bárhogy igye-kezett is Csajághy más, vidámabb tárgyakra fordítani a beszédet: meg csak visz-szatért rá.

S Ocskaynak mindezt ott kellett hallgatnia. (– Miért olyan hidegek a kezeid? – suttogá a hozzásimuló hitves, aggodalmas-

kodva.) – Milyen délceg volt, és milyen jó! – suttogá az özvegy. Mennyire szerette a

húgát. Mikor menyasszony volt, azt mondá vőlegényének: „Meg ne keserítsd valaha a húgomat, mert akkor megöllek.” Óh tudom, hogy ha meghallotta volna, hogy a testvére sír a férje miatt, a sírból is fölkelt volna a fogadását megtartani, hogy azt megöldökölje.

Ilonka egészen odaborult a férje keblére, mintha féltené azt, hogy már öldöklik. Édesanyja észrevette felindulását, s könnyein át mosolyogni kezdett.

48 VI. A vas ember

– Nem téged, nem, édes. Nyughatik már jó bátyád csendesen. Testvére bol-dog lesz. – Pihenj, fiam, pihenj! – Jöjjetek: most mutatok tinektek valamit, amit eddig csak titokban, csak magamnak tartogattam. Lássátok meg ti is!

Azzal odavezette őket ahhoz a nagy szekrényhez, amelyben meghalt fia öl-tönydarabjai voltak elrakva, krónikai rendben: legfelül a hímzett mellény.

Kivette, széttárta. – Nézzétek: ez volt rajta halála óráján! Akkor is jó húgára gondolt, mikor azt

felvette, mert ő hímezte ezt ki. Itt vágta keresztül az a gyilkos golyó, amely életét kegyetlen kioltá.

Az anya kitörő fájdalommal emelé az égnek reszkető öklében a tépett öltöny-darabot.

Csajághy megrettenve nézett rá, ha ez most átkot talál mondani a gyilkos fejé-re! – Ocskay olyan volt, mint a halál.

De a fájdalom torzította arc mosolyra derült egyszerre. – De nem! Ma nem átkozódom. És sohasem többet. Legyen áldott az Úr, aki

őt elvette, s nekem ismét visszaadta. Hiszen van már megint fiam. Áldassék az Isten!

S azzal megölelte a leánya férjét, az Úr adta édes figyermeket. A nagy, kemény vas embernek is szemébe szökött a könny, s végigfutott azon

az ércbarázdán, amit ilyen nedv patakja nem szokott öntözni soha. Most nem bírt magával.

– Utoljára vettem ezt most elő – szólt Tiszáné. – Most elteszem örökre – azzal megcsókolta azt a golyó ütötte nyílást a mellényen, azt a titoktartó szájat, s aztán sorba adta; mindenkinek meg kellett ezt a néma ajkat csókolni: Ocskay Lászlónak is. Akkor visszatette azt az özvegyasszony a fiókjába. – Most már aludjál csende-sen. Soha sem költelek fel már többet álmodból. – Pihenj, fiam, pihenj. – Hiszen itt van már az, akiért elfelejtem, hogy olyan nagyon fájt a szívem valaha miattad.

S azzal egymáshoz ölelte az ifjú párt: a vőt és leányát. … Csajághy búcsúzott, azt mondta, hogy siet. Nem maradhat tovább. Csak

szökve jött így is. Végőrön van az állása, mindennap ellenséggel szemközt. Mikor Ocskay kikísérte az előpitvarba, s egyedül voltak, Csajághy megragadta

a kezét vas markával, s azt dörmögé fülébe. – Ha te ezt a jelenetet valaha el tudnád felejteni! – Soha ez életben! – suttogá Ocskay. – Eredj vissza az „anyád”-hoz. Neki van rád szüksége, nekem nincs. – Eredj

vissza hozzá. … Mikor Csajághy egyedül, senkitől nem kísérve lement az udvarra, a lovát ott

jártatta egy zöld mondúros hajdú a fák alatt: Csajághy véletlen szemügyre vette a hajdú arcát, s megdöbbent a láttára.

– Te, legény! Nem Marci a neved? – A vaóna, ha más nincs. – Nem te voltál Gábor úrfinak az inasa? – Reegen vaót a: talán nem is igaz. – Hát téged nem vágtak le a többivel együtt Tiszabecsnél?


– Ím, nem valeek ottan. – Hát azt mondom neked, fickó, hogy kapicányon tartsd a nyelvedet, hogy ki

ne beszéljen valamit abból, amit tudsz. Mert ha meg talál szaladni a nyelved, bi-zony mondom, hogy utánafut az a te nagy tökkolop fejed is.

– Dejszen viteez kapitány uram, van eennekem annyi eszem, amennyi egy embernek, menmeg meeg azonfelyül egy palócnak eleeg!

Csajághy felkapott a lovára, s elvágtatott.

VII. Mézeshetek Tiszáné nagyasszony minden negyednap kapott levelet a leányától Ocskóról, ahol Ilonka házassága első heteit tölté. E levelek áradoztak a boldogságtól.

Egy új világot talált maga előtt az ifjú nő! – Sokkal szebbet annál, mint amit az álmok tündérei hoznak a vágytelt leányi szívek elé. – Mennyire szeretve van, azt meg sem kísérté szavakba foglalni. Az ilyesmiről a szemérmes nő még az anya előtt sem beszél. A férjének csak ez volt címe a leveleiben: „az én drágám”, „az én angyalom”.

Meg lehetett azt érteni jobban az elmondott dicsekedésekből. Az ifjú menyecs-ke az egész úr a háznál: korlátlan egyedúr, aki mindenkivel rendelkezik. Az egész nagy gazdaság az ő kezén fordul meg: jövedelem és kiadás. Mennyi gond van azzal! S milyen jólesik az asszonynak, ha az a gond őrá van bízva! Ez az édes teher. – Ocskay birtoka eddig is igen jól volt berendezve. (Igaz, hogy mind ez ideig a Sándor öccse kezelte.) Olyan tehenek vannak itt, amiknek nincsen szar-vuk, s naponkint háromszor kell őket fejetni; a birkák pedig selymet hordanak gyapjú helyett. A baromfiudvarban kalekuti kakasok és pézsmakacsák tenyész-nek. Azok mind ismerik őt már. Hát még a kert! Az egy valóságos paradicsom. Olyan virágokat ő sohasem látott, olyan gyümölcsöket ő sohasem ízlelt. A virá-goknak maga az „édesem” a kertésze; ő oltja, plántálja a csemetéket, s a gyü-mölcsöt ő szedi le a fákról. A kert közepén vannak a halastavak, amikben piszt-rángokat tenyésztenek, együtt szoktak horgászni azokban ők ketten.

Azután a kerten túl van az erdő; a szép óriási szálerdő fenyőkből, olyan annak az illata, mint az élet! Együtt szoktak abban sétálni, lovagolni, a szelíd dámvada-kat etetni ők „ketten”.

Mindig csak „kettecskén”, mindenütt „mi ketten”. Nem jár az egyik vadászni, unatkozásra hagyva a másikat, nem hívogat jó-

kedvű cimborákat a házhoz, hogy legyenek többen: elegek ők maguknak ketten. Még csak dohányozni sem lopózik félre a férj, mind elajándékozta a pipáit, azt

mondta, hogy árt a mellének; pedig csak azért tette, hogy még a pipa se lopjon el tőle egy pillanatot is az együttlétből.

Aztán nemcsak gazdaságból, kertészetből áll ki a világ, vannak komolyabb foglalkozások is. Amit leánykorában elmulasztott Ilonka, most asszonyfővel hely-repótolja. A „drágám” leckéket ád a feleségének a francia nyelvből; azt mondja, hogy majd ha egyszer békesség lesz, lemennek együtt Versailles-ba – ők ketten.

50 VII. Mézeshetek

Igen jól halad a tanulás. Már a gyakorlatokig ment. Fél esztendő alatt, azt mondja a drágám, hogy kész franciának tanítja ki a nejét.

(– Fél esztendő alatt! – dörmögé a nagyasszony, mikor ezt olvasá. – Hát a hadverésből mi lesz? Azért nevezte ki fiamuramat ezredeskapitánynak a fejede-lem, hogy komanvuportévut tanítgasson hat hónapig a feleségének? – Node az az örvendetes volt abban is, hogy ezalatt is mindig együtt vannak – ők ketten.)

Látogatásokat még eddig nem értek rá tenni a vidéken. (Nem értek rá? Ez is jó tünemény.)

Nehogy pedig a „drágám” megunja magát az együttélésben, a maga számára is talált olyan munkát, amit egész passzióval végez. Valami nagy, kutyabőrbe kötött fóliánsból fordít: diákból magyarra. Aztán úgy megy ám ez a fordítás, hogy előtte fekszik a könyv, a térdén meg a feleség ül – ahol comma van: az egy csók, ahol semicolon jön: az a kettő, a pausánál egy ölelés.

(No, ez nem rossz metódusa az interpunkciók megértetésének.) Aztán milyen szép dolgok vannak abban a könyvben, amit a „szerelmem” diákból magyarra fordít. Azt Ilonka azon melegében olvassa, ahogy a toll hegyéből kisül. De azok-nál szebb dolgokat embernek kigondolni sem lehet. Bellarminiusnak hívják a szerzőjét.

(No, megütheti a kaszakő ezt a mulatságot! – mondá ennek az olvastára Ti-száné nagyasszony. Ő már hallotta hírét ennek a Bellarminiusnak. Ennek az ol-vastatásával térítették el a jó Brandenburgi Katalint is a kálvinista hitről, úgyhogy már akkor, mikor az ő anyjának ajándékozta azt az imádságos könyvet, pedig akkor még Bethlen Gáborné volt, már ezt a gúnydalt énekelték róla:

Gyakran térdet képeknek hajték, Titkos boltban melyeket tarték, Isten helyett – holt szenteket, Feszületet imádék, Olvasókra Sok szapora Ávékat mondék.

Most már nem bánta volna a nagyasszony, ha inkább azon panaszkodott vol-na egy kicsit a fiatal menyecske, hogy a férje naphosszant vadászni jár, mintsem hogy azzal dicsekedik, hogy a „drágalátos egyetlene” Bellarminiust fordítja ma-gyarra, s azalatt a feleségét a térdén ringatja.

A nagyasszony erősen hitbuzgó volt. Mai napság fel nem tudja ezt már fogni senki, hogyan gyűlölhette egyik ma-

gyar ember a másikat, testvér a testvérét azért, mert az egyik így, a másik amúgy dicsérte az Istent! Pedig hát száz esztendőn át ez volt a kor uralkodó gondolatja: Császárok, királyok, főpapok, lelkészek, iskolamesterek, urak és parasztok, ma-gyarok és tótok, férfiak és asszonyok mind abban vetekedtek, hogy ki hogyan ragadhasson el egy lelket a másiknak az aklából a magáé számára. A hittérítők odatelepedtek a révek átjáróihoz, s a kompon átkelőket igyekeztek megtéríteni; a vásárokban prédikáltak egymás ellen, színdarabokat adtak elő, amikben a papo-


kat agyoncsúfolták, s hogy már a megszólalásnál felismerjék egymást, az egyik felekezet az „ly”-t „1”-nek, a másik „j”-nek ejté ki, s amely napon egy kálvinista prédikátort a pápisták áttérítettek a maguk hitére, ugyanaz nap tromfra tromfot a kálvinisták is fogtak maguknak egy franciscánus barátot, akiben diadalmaskodja-nak; amely családban pedig egy konvertita támadt, az nagyobb gyászt hozott arra a halálesetnél. Úgy beszéltek arról, mint az öngyilkosról. II. Ferenc (Rákóczi) fe-jedelem kezdé azon a hadjáratát, hogy ennek a kölcsönös torzsalkodásnak egy minden vallásfelekezetet egyesítő oltárral vessen véget, amin a hazaszeretet lángjánál áldoztak: ezt példázta amaz emlékpénz is. De bizony a kor fogalmai még nagyon erős gyökerekkel voltak belenőve a szívekbe – Tiszáné nagyasz-szonynak tehát alig tudott volna Ilonka valami szomorúbb tudósítást küldeni, mint hogy ővele Ocskay azt a veszedelmes Bellarminiust olvastatja. Tudta ő azt Ocskayról, hogy az valamikor maga is barát volt.

A mai kor gyermekei előtt mindennek a nagy keserűségnek nincsen már ér-telme. Hogy valamikor háborút lehetett viselni azért, hogy az Úrvacsorája egyes vagy kettős szín alatt szolgáltassék-e ki? Most már csak azért háborodunk fel, ha a magunk vacsoráját redukálja valaki.

A szerelmes ifjú pár úgy élt ocskói magányában, akár egy szigetben a Csen-des-tenger közepén. Hogy a világ nagy zaja meg ne háborítsa idilli nyugalmát, arra nézve Ocskay László egy igen jó stratagémát gondolt vala ki. Tartott egy kis ébénumfa ládikót, s amint valahonnan levele érkezett, azt menten becsukta fel-bontatlanul abba a ládikóba, s a kulcsát felakasztotta a fogasra. Miatta talpra áll-hatott, fejére állhatott az egész világ tetszése szerint.

Pedig azokban a levelekben aligha fontos parancsolatok nem foglaltattak Ber-csényitől, a fővezértől, Károlyi Sándortól, az alvezértől; el kellene már foglalni Kékkőt, Csábrág várát régen ostromolják. De Ocskay sokkal nevezetesebb had-műveletnek tartá ehelyett azt, hogy egy odvas fát megostromoljon egy mókusfé-szekért. Ilonka nagyon szeretett volna egy mókussal bírni. Az volt a valódi paran-csolat. Fogott is Ocskay egyet; az meg is harapta a kezét, megcáfolva ezáltal azt a hitet, hogy az ő testét nem fogja semmi fegyver. Volt bezzeg nagy sírás az asz-szonyka részéről, mikor a mókusharapás sebét kendőjével letörülgeté, s azt a miatta hulló vért meglátta. – Boldog Isten! Ilyen sírást követni el egy mókushara-pás meg három csepp vér kihullása miatt! – Hátha egyszer…?

Bizonyosan az a rendelet is benne volt valamelyik fogságba dugott levélben, hogy serénykedjék Ocskay László uram Léva várát hevenyében új sáncokkal és pallizádákkal ellátni, mert jön Bécs felől Schlick tábornok, aki nem érti a tréfát. Hanem ennél sokkal elébb való dolognak tartá ő az elfogott mókus számára egy olyan körülforgó kalitkát készíteni, amiben a tréfás állatka az asszony mulattatá-sára szaladgálhasson.

Éppen azon kapta Csajághy Márton a szerelmespárt, mikor a mókust etették; a kalitka az asszony ölében volt, Ilonka meg a férje ölében, Ocskay a fogaival törögette a mogyorót, a mókus furcsálkodott, a menyecske pedig nevetett rajta. Csajághy minden bejelentés nélkül toppant be a pitvarba. A menyecske aztán

52 VII. Mézeshetek

nagy szégyenkedve futott be a szobájába, otthagyva a mókust kalickástól a férje kezében.

A vas ember arca semmivel sem volt mosolygásra hajlandóbb, mint máskor. – Adon Isten jó napot! – Fogadj Isten! Csajághy szemrehányásteljes arccal állt, karjait egymásba fonva Ocskay előtt. – Mit csinálsz te itt? – Amit megfogadtam. Boldogítom a feleségemet. – Hat hét óta teszed ezt már. – S tenni fogom, amíg a hosszú életben tart. – De azalatt, amíg te itt a feleségeddel csókolózol, velünk meg csókolóznak a

vallon dragonyosok kardjai. – Csókoljátok őket vissza! – Nem kaptad a táborból a leveleket? – Kaptam. De egyet sem bontottam fel. – Hát micsoda? – Tudtam jól, hogy mit írnak benne. Azt, hogy rögtön üljek lóra, hagyjam itt a

feleségemet, s menjek ide meg amoda tábort járni. Úgysem fogadtam volna meg. – Nem fogadtad volna meg? – Oly kevéssé, mint ahogy nem jön vissza semmi imádkozásra egy ember a

másvilágról, aki már ott az idvességnek részese lehet, hogy a ti bajaitokban részt vegyen.

– Ember! Mi történt veled? Kilopták belőled a lelket? – Úgy van. Kilopták. Nem tartom magamnál. Bűvkör van körülem kerítve, ame-

lyen belül olyan boldog vagyok, hogy nem törődöm az egész világgal. – Nem úgy egyeztünk, bajtárs. Két föltételt hallottál tőlem. Az egyik az volt,

hogy tedd ezt a nőt olyan boldoggá, ahogy azt megérdemli, a másik az, hogy vezesd azt a zászlót, amit kezedbe ragadtál, végső diadalra.

– Hát Isten vagyok-e én, hogy két ellenkező dolgot tudjak teljesíteni? A nő bol-dogságát nem adhatja más meg, mint magam; a zászló diadalához vagytok ele-gen.

– De olyan, mint te, nincs senki közöttünk. Amióta te elvonultál közülünk bol-dog magányosságodba, nemcsak a megkezdett diadalút akadt fenn, hanem visz-szafelé megy minden. A hősök, akik vészbe-viharba mentek akkor, mikor azt lát-ták, hogy te elöl mégy, most egy vaklármára szétszaladnak, s árulást ordítanak, ha jön az ellenség, s a hátaikat mutogatják neki. Egész táborodat úgy szétzavarta az első összemérkőzésnél Vak Bottyán, hogy mind a világba szaladt a kurucság.

– Szedje őket össze, aki akarja! – Harmadnapja Léva várát visszafoglalta az ellenség, éppen azzal a csellel,

amivel te megvetted. Foglyul esett a bátyád, Tormássy László is. – Mért nem tartotta nyitva a két szemét? Neki nem volt fiatal felesége, aki be-

fogja. – De cimbora! A szép feleség miatt odavész minden babérod!


– Hát bánom én azt! Egy petrence babéron nem nyugszom olyan édesen, mint az én asszonyom keblén.

– Hát a kötelesség? Te a fejedelem ezredeskapitánya vagy. A kötelességmu-lasztás gyalázat.

– Ha nem tetszem a fejedelemnek, csapjon el a hivatalomból, tegyen helyem-be mást. Mit törődöm én a gyalázattal! Arcul ütnek? leköpnek? A feleség letörli, megcsókolja a helyét – s nem fáj többet. Hagyjatok engem magamra!

– Nem! Bajtárs. – Ilyen nagyon még a hitvest sem szabad szeretni. Aki az le-het, ami te voltál, aki az lehet, aminek neked lenni kell; az nem mondhatja azt: Én nem vagyok! Ne keressetek!

– S én azt mondom nektek, hogy nem vagyok! Ne keressetek! Ti engemet megkötöztetek erősen. Rajtam hajtottatok, mikor dicsőségem mámorában azt hittem, hogy körös-körül ragyogok. Levetkőztettetek minden sugaraimból. Elém tartottátok a tükröt, hogy lássam, milyen silány, nyomorult lélek lakik bennem. Elmondtátok előttem a curriculum vitae-t, amit összeállítottatok egy éretlen su-hanc hóbortjaiból; s rám olvastátok belőle, hogy ez vagyok: áruló, szökevény, hitszegő, minden ügyre nézve, amihez odaszegődöm. Kiszakítottátok belőlem a lelket. Nem a feleségemnél van az kalitkába zárva; hanem tinálatok. Van két em-ber a földön, aki gyanakodik rám, hogy áruló lehetek valaha. Most már vagyunk hárman; mert én is gyanakodom! Undorodom a kardom markolatjától, mint a ve-szett ember a tükörtől, mert azt gondolom, mikor hozzányúlok, hogy én azt a kar-dot még egyszer hazám ellen is fordíthatom. Hiszen képes vagyok rá. Hiszen ötször cseréltem már zászlót, mért ne fordíthatnék magamon még hatodszor is? Hiszen „elég egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillan-tás, hogy önmagam ellenkezőjévé gyúrjon át”? Ezzel a szavakkal holt embert csináltál belőlem. Hagyj szépen eltemetve. Csendes ember leszek; soha senkit, soha semmit el nem árulok többet ebben az életben. Ne hívjatok vissza! Rossz katona leszek. Nem szeretem a kardomat többé. S ha rá tudna bírni valami, hogy elszakadjak attól a földi mennyországtól, amit magamnak teremtettem, képes volnék inkább visszamenni a nagyszombati kolostoromba, hogy elkövetett bűnei-mért vezekeljek, mint oda a táborba, új bűnöket elkövetni!

Ez az egész patetikus kitörés minden hatás nélkül hagyta a vas embert. – Bajtárs! Ahhoz én régen hozzá vagyok szokva, hogy te az indulataidban ex-

centrikus vagy. Hanem engem a heveskedés nem győz meg. Én küldve vagyok hozzád; mégpedig egyenesen a fejedelem által. Íme őfelségének a levele.

Ocskay átvette a levelet, s dölyfösen mondá: – Ezt éppen úgy nem fogom felbontani, mint ahogy a többieket nem bontottam

fel. – Sajnálni fogom. Mert ha ezt a levelet el nem olvasod, akkor én, parancs sze-

rint, erőhatalommal foglak innen elvitetni. Egy szakasz huszárt hozék magammal. – Akkor meg éppen nem fogom ezt elolvasni! – kiálta indulatosan Ocskay, s

kétfelé repesztve a fejedelem levelét, odadobta azt a lábai elé. A vas embernek az arca még erre sem változott át. Hidegvérrel mondá:

54 VII. Mézeshetek

– Jól van. Hát a fejedelemnek a levelét eldobtad olvasatlanul. De itt van nálam még egy másik levél, egy még nagyobb úrtól. Ezt bizonnyal el fogod olvasni. – Anyád írja.

Ocskay összerezzent. – Ez valóban a legnagyobb úr a földiek között. Az anya, akinek a fiát megölte, s aki őt fia helyett fiává fogadta.

Ennek a levelét fel kellett bontania. Nem volt az kalligrafikus írás, nem is volt valami cikornyás stílus; de egészen

szívhez szóló. „Kedves édes szeretett fiamuram! Örömmel értesülök kedves leányom sűrű leveleiből afelől, hogy kegyelmed az

én szegény leánykámnak olyan hűségesen szerető férje lőn. Áldja meg kegyel-medet ezért, meg is fogja áldani a magasságban lakozó Isten! Bárcsak ez a bol-dog örömük háborítást ne szenvedne soha. De hát Isten akaratja ez idő szerint, hogy ne csak magunké legyünk, hanem másoké is, akik bizalommal vetik reánk szemeiket. Amíg kegyelmed öröme napjait éli, minket viszontagságos időkkel vert meg a Hadak Ura. Lévát elfoglalta az ellenség: házamban idegen katonák ta-nyáznak, akik mindennap gyalázzák nemzetemet. Bátyámat, Tormássy Lászlót, fogságba ejtették a várban, s azzal fenyegetnek, hogy ha kegyelmedet rá nem veszem, hogy a pártjukra áttérjen: a szegény bátyám fejét bizony spirituszba téve küldik meg énnekem.

Én pedig ellenben azt írom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az én saját feje-met fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza ügyétől soha el ne térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak azt beszéli, hogy volna csak itten Ocskay László, majd nagyot fordulna egyszerre a hadak kockája; kegyelmedet nézi, ke-gyelmedet várja minden népség és a katonaság; úgy éneklik szerteszét a mezőn: „Hol vagytok hazámnak csillagi? – Ocskay!”, s egyik napról a másikra mindhiába várják! – Én ugyan jól értem, s érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek az ő boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor választani kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez fordul. Ha elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki. És én nem akarom azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan névhez legyen hozzákötve, amihez csak egy makula is hozzáférhet. – Szedje össze magát kegyelmed, és tegyen nemkülönben, mint ahogy tettenek őseink, és tesznek mai napság annyi ezeren, akik elhagynak sze-rető feleséget, ápolgató édesanyát, s sietnek vérüket felajánlani a legdrágább édesanyának. A gyönge asszonyok parancsolni tudnak a könnyeiknek, hogy ne folyjanak őutánuk. Ezt tegye kegyelmed, és mi is ezt tesszük. – Énnekem pedig írásbeli választ erre a levelemre ne írjon kegyelmed másunnan, mint Léva várá-ból. – Maradok igaz, szerető édesanyja: Zsuzsánna.”

Ocskay László fogta az övébe dugott ónrudat, s azt írta e levél alá: „Engedelmeskedem. – Fia: László.” Azt a levelet otthagyta az asztalon. Azzal inte Csajághynak. – Mehetünk.


– Nem szólsz a feleségeddel? – Majd elmondja neki ez a levél. S indulni akart. Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott, leskelődött az ajtón.

Lehetett-e azt rossz néven venni neki? Nem sírt. Dehogy sírt. Ragyogott az arca az örömtől. – Eredj, eredj! – ő biztatta legjobban a férjét. – Én rég küldtelek volna, ha mer-

tem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha visszatérsz, folytatjuk ezt a boldogságot.

Egy könnyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a fegyvereit. Ő ma-ga segíté fölvenni a finom acél páncélinget, amit akkor a dolmány alatt viseltek, s amíg azt feladta rá, megtalálta a keblén azt az amulettet, amit Ocskay mindig magával hordott, a Boldogságos Szűz képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szentképet. Csajághy Márton fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz néven venni egy kálvinista asszonytól, ha megcsókolja azt a talizmánt, amelyre rá van bízva, hogy egyetlenegy férjét, szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől? Bi-zony megtette azt.

– Hogy maradsz itt magadra, egyedül? – suttogá a férj. – Nincsenek-e velem a könyveid? Igaz. Akinek a könyvek már jó barátjai, az nincsen egyedül. Ocskay még abban az órában távozott hazulról. Bizonyosan meg is siratták akkor, amikor már nem láthatott vissza. Olyan rövid volt ez a hat hét! Rövid a csókolódásra; de hosszú a verekedésre. Ocskay seregének a szétverése Schlick és Bottyán által nagy zavart idézett

elő a kuruc táborban. Bercsényinek Eger alól, Károlyinak Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó labancoknak gátot vessenek valahogy.

A fejedelem haragudott is erősen Ocskayra, amit levélben is megírt. Alig egy hét múlva Ocskay Lászlótól levelet kapott Tiszáné nagyasszony: „Datum Levae.” „Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje leitta magáról a

spirituszt. Ajánlom kegyelmednek anyai gráciájába szegény, magára hagyott fele-ségemet. – Engedelmes fia: László.”

VIII. Párbaj a harcmezőn két hős között,

akiknek a testét nem fogja sem kard, sem golyóbis

Amilyen jókedvű, vidám cimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan magába zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, amint újra elfoglalta helyét a táborban. A nevetségig

56 VIII. Párbaj a harcmezőn két hős között,

szigorú fegyelmet tartott, még a muzsikálást is megtiltotta. Sokat tréfáltak emiatt a háta mögött, szemébe nem mertek, s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből, hogy az ő rovására megy a szólásszapulás. Az új házast különben is mindenféle csúfondároskodás szokta illetni (az irigység dolgozik bennük), hát még az olyat, aki a felesége szép szemeiért szét hagyta verni a rábízott dandárt!

Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte a serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgyhogy mire Zólyomnál táborba kellett száll-ni, már akkor ismét teljesen rendbehozott lovascsapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.

Itt is azonban az egész napot a magányos sátorban tölté, s nem vett részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt, hogy a nőstényétől meg-fosztott oroszlánt nem jó háborgatni.

Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy Csajághynak összezördülése volt, éppen őmiatta, magával a fővezérrel. Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csúfondáros modorában azzal fogadta Csajághyt, hogy: „No, hát megérkezett az az Anda Pál katonája is?” S még nem elég, hogy Anda Pál katonájának nevezte Ocskayt, ami annyi, mint a német szimándli, asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz tréfát is: „Vajon ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?” Amire aztán Csajághy keményen visszafelelt: „A vezéremet ne sértse meg kegyelmed, mert az olyan jó katona, mint más; az asszonyát pedig éppen ne vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom, akármilyen nagy ember kegyelmed, de keresztülesünk egymáson!”

Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét nemcsak éles kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi nyelve éles volt. Amennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi kárt tett a nyelvével otthon a maga híveiben.

Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából előidézni. Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labancokéval. A kuruc tábor éppen azon

a történelmi nevezetességű téren, ahol Nagy Lajos király országgyűlést tartott, s Hedvig leányát Jagellónak eljegyezte, s ahol a néphagyomány szerint egyszer egy búzakalász szárára vékony aranyfonalat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa négy öl magas széles kőfallal van bekerítve, amiken erős kapukon át van bejárás, s a várossal egybekötve látszik a Hunyadi Mátyás király építette hatal-mas vár, pompás palotájával, mely többször volt királyok lakása, korona őrhelye.

Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kuruc és labanc. Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háború, hogy nagy tömegekben kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő ellenséget véletlen támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett várakat megostromolt, meghódoltatott, ellenséges városokat elpusztított; de most már előttük állt a kemény feladat: egész felállított hadirend-ben két egyenlő erejű hadseregnek egymással megütközni, s nyílt csatában, ki-bontott lobogókkal vezéri tudomány szerint megnyerni a diadalt.

Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kuruc és labanc egyaránt magyar és tót. A kuruc táborban még több volt az orosz. Rendes katonája mind a kettőnek kevés. A labancoknál két ezred muskétás, aki tudott egyenes arcvonal-


ban harcolni, nehány harám rác lövész, meg a dán dragonyosok. A kurucok közt voltak a lengyel dragonyosok, nehány ezer gyalog hajdúság, aki már a török há-borúban megszokta az ágyútüzet: a többi mind felkelő lovasság, a saját lován, öltözetében és fegyvereivel. Ágyúik voltak, morva tüzérekkel, de azokban nem-igen lehetett bízni, ti. az ágyúkban.

Igen szép idő volt, ütközetre valóbbat kívánni sem lehetett; korán reggel már csípős hideg volt, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat bántotta a bögöly, a katonákat maga a szomjúság. Az ütközet mégsem tudott megkezdődni. Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot a francia tisztekkel, s amint egy intézkedést meg-tett, rögtön utána küldötte a másikat, amivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay duzzogott.

A labanc tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách, Bottyán és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban jártas vezér; a második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert csak fél szeme volt, a török háború alatt vitéz tetteivel szerezte hírnevét és vezéri rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német csapatjaival valahol Besztercén parádézott, éppen Leopold napja lévén.

A három labanc tábornok is éppen abban a helyzetben volt, amiben a kuruc vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni. Eközben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg kölcsönösen megunta egymással farkasszemet nézni, míg el-lenben kölcsönösen nem mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták innen is, túl is, hogy magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket összekapaszkodtatni, hogy: „Ki a vitézebb?”

Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban dívott szokás, hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból, s odavágtatva a két sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelket öntött a győztes dalia seregébe, s gyakran eldönté az ütközet sorsát.

Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a vezértársával, felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a paripáját, kiugratott a hadsorból a harcmező közepére, s ott elkiáltá harsány hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:

– No, kuruc had, ha van lelked – szólítsd elő a csizmaszárból! Én vagyok itt, a Vak Bottyán! – Ha van valakinek mersze közületek megmérkőzni velem egy kis vitézi bajvívásban, szívesen látom – Pilátushoz vacsorára!

Amint elhangzott a hegyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a morgás. A la-banc hetvenkedett, a kuruc ungorkodott: Vak Bottyánról az volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se golyó: az ördög menjen azzal viaskodni!

De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, amidőn kivágtat a ku-rucok sorából egy fiatal dalia, s odatart a kihívó elé.

Vak Bottyán megismerte a fél szemével is a közeledő alakot. Sokszor leírták azt előtte: a nyalka kuruc Ocskayt, elöl befonott, szőke hajával, piros skarlát dol-mányával, fehérmedve kacagányával. Mindent tudott felőle, ami a háború alatt vele történt. Szörnyen le is nézte!

58 VIII. Párbaj a harcmezőn két hős között,

– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! – kiálta eléje a vén, harcedzette hős. – Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs köztetek különb ember, akit velem szembeállítsatok?

De Ocskay sem maradt neki adós. – Ha a félszemem behunyom is, vagyok olyan legény, mint kend! – Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza, fiam!

Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz? – Majd akinek a kanál a kezében maradt – vágott vissza Ocskay. – Kanál? De hegyes a legény! No, hát kezdjük a levesen! Váltsunk elébb egy

pár golyót. Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt, s rásütötte

Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált. Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb léptetett el-

lenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta a lovát, úgy nehéz volt őt célbavenni.

Egyszer aztán, amikor Ocskay húsz lépésnyire közel jutott hozzá, a vén dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a percben Ocskay egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett előtte az egész világ. Az acél sodronying-től ugyan nem fúródhatott a golyó a testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön elborította a száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az okos állat egyszerre megállt csendesen.

– Hahaha! – kacagott Vak Bottyán. – Köpd ki, ha keserű! S azzal elkezdte a lovát fincoltatni, a diadalmasan felemelt pisztollyal mutatva

a saját táborának, hogy ellenét legyőzte. Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól, hogy Vak

Bottyán is páncélinget visel dolmánya alatt, mégpedig karikákból fűzöttet, amiről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott, hogy a páncélingnek van egy nyílása hátul, hogy fel lehessen venni. Amint Vak Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékol-tatta előtte, s eközben azt az Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen ösz-szeszedte magát, felemelte végső erejével a pisztolyt, odacélzott és lőtt. – A pisz-toly három golyóra volt töltve: az egyik megtalálta a hasadékot a páncélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a háta gerincében állt meg.

E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a nyeregben, s csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.

Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem tudta többé, mi történik vele.

Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen pólálva minden-féle pokrócokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba hozzák. Még a feje is be volt kötve.

A sátorban orvos is volt már. A tudós doktor Wolffius. Az különösen lelkére vette, s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha hat hétbe kerül is, lábra állítandja a tudományával.

Akkor is ott volt a doktor, amikor a sérült lovag a szemeit felveté. Csak a nyel-vét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást is megtiltott neki. Meg-


fogta a tenyerét, s rátette a temperamentummérőt. A vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott. „Ez veszedelmes indicium!” Írt neki rögtön recep-tet; volt abban annyi mindenféle életre hozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett volna támadni tőle. Hanem egy fátum történt a recepttel. A famulus, akire bízva volt a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás után, a gyógyszeres ládikó helyett a várbeli szakácsnak a fűszerszámos ládáját hozta el magával; mivelhogy olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a chirurgiai eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó eszközeinek étuijével! Mármost addig, amíg a gyorsfutár vissza nem cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású gyógyszert nem lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges érvágásokat nem lehet foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj, hogy a minden-féle írok és kenőcsök felkenésére szükséges vászonpólya, pelenka s más afféle szintén mind ott maradt, ki tudja hol?

Tehát addig is, amíg mindez reggelig megérkeznék, csak igyék szorgalmasan a páciens veres céklalevet, ami a mellvérzést elállítja, mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a pokrócból ki ne dugja.

Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculaptól, s egyedül maradhas-son Csajághyval.

– Megvolt-e az ütközet? – Ez volt az első kérdése. – Meg bizony – felelt Csajághy. – Mégpedig teljes és tökéletes diadallal. Meg-

vertük a labancot híresen; elvettük ágyúikat, beszalasztottuk a városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen, megostromoltuk a falakat, s elfoglaltuk a várost; a labanc mind befutott a várba, ott reteszelte el magát.

– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem – sóhajtá fogcsikorgatva a páci-ens.

– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert azáltal, hogy te a hatalmas, kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy a sérthetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy fellelkesítéd a mi táborunkat, míg viszont a labancokét oly rémületbe hoztad, hogy könnyű lett a győzelem. Az öreget lepe-dőben vitték el a csatatérről, s vele aztán fejét veszté az egész labanc tábor. Senki se parancsolt többet. Te nyerted meg ezt a diadalt. Énekli is felőled az egész kurucság, hogy: „Dávid verte meg a tízezerét”.

– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan szoktak ve-rekedni Anda Pál katonái.

– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küldi hozzád, s kéret, hogy csak a meggyógyulásodra ügyelj, s az orvosának a rendeleteit megtartsd.

– Mi fog történni most tovább? – Az attól függ, hogy a labancok mire határozzák el magukat. Ha az egész se-

regükkel benn maradnak Zólyomvárban, akkor nagy hamar kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem mehetünk, mert jól védve vannak. Ha azonban a na-gyobb rész ki akar törni a várból, akkor azt üldözőbe vesszük, s a benn maradta-kat ostrommal nyomjuk meg. Éppen most értesült a fővezér átszökő labancok által, hogy odabenn az a szándék, miszerint a sebesült Vak Bottyánt otthagyják egy dandárral a várban, Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel

60 IX. Hogy vannak ezalatt otthon?

eleblábolnak valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi ezredünkre bízta, hogy a Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk szemmel, s ha arrafelé akar menekülni a labanc, hányjunk neki ellent, míg a többi seregek körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj addig, és izzadj az orvos rendelete szerint.

Amint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már. Ocskay, amint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott magával ágyat senki fia számára), hallotta jól az elvonuló lovasságának a dübörgését sokáig a csendes-ségben; azután megint egy huzamosabb dübörgést, amiről kitalálta, hogy az a menekülő labancok dobaja, kik a várból kifelé szöknek. Magában számítgatta, hogy mi fog történni. Kudarc lesz belőle. Nem az ő ezrede fogja megszorítani a labancokat, hanem azok nyomják el az ő kurucait.

Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokrócokat; kifutott sátorából, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a csípős hideg hullámba egy-párszor, aztán visszasietett, a csatlósával felöltöztette magát, feladatta a páncél-ingét, előhozatta a lovát, nyeregbe kapott, s utánavágtatott az előrehaladt ezre-dének. Éppen csak minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a kelep-céből, amibe jutottak. Mivelhogy a kuruc tábor többi része szép csendesen aludt az Úrban, ezt az egy ezredet meg a szorost őrző néhány száz főnyi hajdúságot a menekülő labancok mind káposztává aprították volna; így azonban, amint Ocskay megjelent közöttük, s felismerték az alakját, a kuruc új lelket kapott, a labanc meg azt hitte, hogy a halottak támadnak fel ellene, s futott, amerre tágasabbnak látta a világot, egyre üldöztetve, vágatva Ocskay ezredétől, akinek volt annyi esze, hogy nagyon mélyen közéjük ne menjen. A labanc dandár egészen eszét veszté, s erre-amarra elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.

Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli tusából, egy csapat fogollyal.

A bámuló doktor Wolffiust ott találta éppen az üres sátora előtt. – No hát, doktor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt, meg érvá-

gást. Az izzadás megvolt nálam, az érvágást meg én tettem meg máson. Probavi et successit. Ezt is beírhatja a receptkönyvébe, hogy „kovácsnak orvosság: sza-bónak halál”. Aztán most már pólya és pelenka is van elég, amire a kenőcsöket fel lehet mázolni a daganatomra.

S azzal odaadta neki a labancoktól elfoglalt zászlót, ami éppen fehér volt. Jó lesz sebkötőnek!

Bercsényi azt írta erről a fejedelemnek: „Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol vette. Standár

semmi.” Biz azt fölszabták kenőcspólyának.

IX. Hogy vannak ezalatt otthon? Hónapok múltak el, hogy Ocskay László nem kapott hazulról semmi izenetet. Ennek pedig százféle oka lehetett. Az otthon levők nem is tudhatták, hogy ő hol,


merre kóborol. Meglehet, hogy küldtek neki levelet, de a küldött útközben laban-cok, martalócok kezébe került. Hátha baj van, s azt titkolják előtte. Hogy nem felejtették el, afelől bizonyos. A féltés nem bántotta még.

Maga nem akart onnan a táborból senkit Ocskóra küldeni, hogy hírt hozzon neki. Ez megint nekiindította volna az irigykedők mendemondáit. Meg akarta mu-tatni, hogy neki is spártai szíve van. Ha felkötötte a kardot, nem gondolt az elha-gyott örömeire.

S minden napnak megvolt a maga terhe és a maga – veszekedése. Mikor nem verekedünk az ellenséggel, akkor veszekedünk egymás között. Ha diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának. Elő-

ször a vezérek, azután a főtisztek meg az altisztek; a lovasság meg a gyalogság, mindenik külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarc van, annak a hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás; sőt úgy kerül, hogy a trombitások vesztették el az ütközetet. (Mint például a romhányit.)

A közkatonák ezalatt civakodnak a zsákmányon. Akinek valami értékes kin-cset juttatott a véletlen, az szökik vele haza. A pápisták civakodnak a kálvinisták-kal. Valami titkos kéz hintegeti a konkolyt a táborban, hogy a kálvinisták ne bízza-nak Rákócziban, aki maga is katolikus, Bercsényi is az; alvezérei, Ocskay, And-rássy, Károlyi mind buzgó pápisták.

Egyik csapat kap zsoldot, a másik nem kap, az egyiknek egyenruhát adnak, a másiknak nem. Ezen mindjárt összevesznek. Később aztán megint azon ortályoskodnak, hogy amelyik csapat nem kap zsoldot, annak a tarsolya duzzad az ezüsttallértól, amelyik pedig zsoldot kap, annak a táskájában csak rézlibertas kong; aztán az egyenruhás sereg kopott, a nem egyenruhás pedig fényes. Annak „adnak”, ez meg „vesz”. – Kész a veszekedés.

Van a táborban magyar, német, tót, orosz, lengyel, svéd, francia, tatár. Ez mind más nyelven dicséri az Istent; de egymást szidni mégis tudja. Mikor sok van a jóból, akkor azon vesznek össze; a magyar paprikával szereti az ürühúst, a német káposztával, a lengyel lencsével, a svéd borsóval, a tatár rizzsel, a francia meg csicsókával: együtt nem ehetnek. Ha pedig semmi sincs, csak prófunt, akkor valamennyi haragszik.

Mikor rostokolnak, előveszik a tarsolyból a kártyát, és ütik naphosszant, manicheus módon diskurálva mellette: a tiszt urak sem tesznek egyebet, csak-hogy azok ezüst- meg aranylibertasban játszanak.

Aztán folyik az árulkodás, nyíltan és titokban. A fejedelem előtt gyanúsítanak mindenkit, a fejedelmet meg gyanúsítják mindenki előtt.

Közelről nézve, milyen próza ez! Messziről milyen magasztos költészet! Rész-leteiben milyen kicsinyes – az egészben milyen fönséges kép! Egy nemzet, mely a szabadság mellett fegyvert ragad!

Valóban, ez egész nemzet ott van már a zászlók alatt. Be van hódítva az egész Tisza-vidék egész le odáig, ahol még a török szultán pasái parancsolnak, akik alatt békesség van; feltámadt egész Erdély, a székelység fegyverbe öltözött,

62 IX. Hogy vannak ezalatt otthon?

a Dunántúl meg van nyerve. Az idegen csak azt a darab földet bírja még, amit fegyvereseivel megszállva tart: ott is csak a földet, a szíveket nem. Övé a kerített városok sánca, a lakosok már nem. A Károlyiak, Andrássyak után következett Forgách, Eszterházy, akik még a zólyomi ütközetben a császári sereget vezették. Maga Vak Bottyán is, amint sebéből kiépült, feladta Zólyom várát, s maga is meg-hódolt a fejedelemnek, egész várőrségével együtt.

Egy késő téli reggel, úgy február táján, azzal a hírrel lépett be a fővezér tábo-rából érkező Csajághy Ocskayhoz, hogy a fejedelem az áttért Forgáchot és Boty-tyánt tábornokaivá tette.

– Megérdemlették – felelt rá Ocskay. – Vak Bottyánt én lőttem tönkre, s For-gáchnak én vertem szét a labancait; hanem ez az ő érdemük, nekem pedig az én hibám. Ha mint megvert labancvezér jönnék ide, én is lehetnék még generalis.

Csajághy megfogta Ocskay kezét, s a szemébe nézett élesen. – Azt akarod mondani ezzel a tekintettel, ugyebár – szólt Ocskay –, hogy íme

„egy indulat, egy harag egyszerre más embert gyúr belőlem”. Ne hidd azt! Nincs nagyravágyásom. Ha kívánja a fejedelem, mint közlegény szolgálok a seregében.

– De ő mást kíván tőled. Egy nagy kiterjedésű missziót akar rád bízni. Téged hatalmaz fel, hogy insurgáltasd az egész felső vidéket, ahol a tót nép lakik, s ala-kíts belőlük saját parancsod alatt álló csapatot, azokkal a saját terved szerint, a fővezértől függetlenül, viselj hadjáratot. Tetszik ez az ajánlat neked?

– Elfogadom. – A csapatok gyűlőhelye Ocskó mellett fog lenni: a Dogvág védelme alatt. – Értem. Ez Bercsényi szarkazmusa megint. Mintha hallanám: „Eresszük haza

a gyereket szopni”. Mintha olvasnám a rólam írt leveleket: „Ocskay ott dőzsöl Ocskó várában, szokás szerint dorbézol részeg cimborákkal.” – De fogadom ne-ked Istenemre, hogy amíg az én dandárom a Dogvág mellett fog táborozni, senki az én seregemből ágyba nem megy hálni, se födél alá melegedni, se assszonyembertől egy ital vizet nem kap; maga a vezér sem, habár olyan közel tanyáznánk ocskói kastélyomhoz, hogy a feleségem szava áthallanék hozzánk.

– Ezt még jobban szeretem – mondá rá Csajághy. – Akkor hát készítsd el a dandárunkat az indulásra. Másnap útrakeltek. Ocskay fegyelmet tartott, mert ő a saját ezredének tudott

hópénzt fizetni. Telt abból, amit a bányavárosokban készpénzül talált. Hogy az ezután összetoborzandó csapatokat hogyan fogja fizetni, arra is majd ád módot az Isten. Aki a mezők liliomait táplálja, pedig azok is kardot viselnek!

Már olvadni kezdett a hó, amidőn Ocskay megérkezett a dandárával a Dogvág mellé. Fáradságos volt az útja, mert a víz több helyütt kiáradt, s elhordta a hida-kat.

Amint egy dombtetőre felért Ocskay, ahonnan éppen le lehetett látni Ocskóra, még a lova is visszatorpant a látványtól, mely szemébe tűzött. Az egész faluban nem volt egy ép háztető, csak a kormos gerendák, kútgémek meredeztek fel az égnek; a templom egy rom volt, a torony tető nélkül, harangok nélkül; a falun kívül levő kastély épnek látszott, de mellőle ki volt vágva a kert, az erdő: annak a he-


lyén is csak fekete tuskóhalmaz összeégett maradványa sötétlett a hó közül, s az ablakok télhideg idején mind tárva-nyitva.

– Mi történt itten? Ocskay László sarkantyúba kapta a lovát, s a lejtőn vágtatva nyargalt lefelé:

kísérete alig bírt nyomában maradni. Be a faluba mind. Senki sem jött eléjük. Nem volt abban a faluban egy élő lélek, akihez egy kérdést lehetett volna intézni: mi történt itt? A házak mind le voltak égve, a melléképületek, amik egészen fából szoktak lenni, csak egy koromhalmazzal jelentkeztek a kőomladék mögött. Itt ellenség járt. Olyan ellenség, akinek célja a pusztítás. A templom oldalába egy ágyúgolyó fúrta be magát, félig kinnszorulva a faltól. Itt tehát egy nagyobb ellen-séges csapat volt, mely ágyút is hord magával.

A piac közepén ott hevertek az elhullott lovak maradványai, amikről az elvadult kutyákat még a lovasok közeledése sem bírta elriasztani.

Hát még a kastély! Mikor Ocskay bevágtatott az udvarára, alig ismerte fel, merre van előre, merre

hátra. A mellvédek ledöntve; a tornácot tartó márványoszlopok kifeszítve; az ajtók sarkaikból kiszakítva, minden ablak, redőny bezúzva, s a szép, százados fák kivágva az udvaron tőből.

Mi történt itt? Ő maga rohant fel elöl a tornácra; onnan a pitvarba, a címerterembe, a belső

palotába: pusztulás, rombolás rémképe fogadta mindenütt. Összezúzott bútorok hevertek szerteszét halomban, porcelánedény, velencei kristály cseréppé törve kályhák, kandallók összezúzva, a falak freskófestményei eléktelenítve, a címerte-rem kirakott padlatán mutatták a patkónyomok, hogy abból istállót csináltak.

Hát az ágyasházban mi van? A szép, remekbe faragott, mennyezetes nyoszo-lya fejszével széthasogatva; a nehéz almáriomok erőszakkal felfeszítve, a vaslá-da, melyben az asszony ékszerei, a családi ereklyék álltak, fenekével felfordítva, s az azon ütött tágas rés mutatja, hogy tartalma hiányzik. Hanem a szoba köze-pén van egy nagy boroshordó. Itt vígan tivornyáztak. S a fekete pincepenész a padlaton hirdeti, hogy bokáig gázoltak a borban.

De hát kik voltak azok? Ocskay csak leroskadt, mint a szélhűdött, arra a romladékára a hitvesi nyoszo-

lyának, s a fejét lecsüggeszté. Senki sem merte őt vigasztalni. Egy elejtett gomb, egy öltönydarabnak a foszlánya drága kincs lett volna előt-

te, amely elvesztett hitvesétől itt maradt hírt mondani. Semmi, semmi. Úgy eltűnt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a pusztítók, ami csak érték-kel bírt, csupán a könyveket dobálták rakásra. A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, amiket Ocskay néhanapján Bellarminius fordításával tele-írt. Az utolsó éjszakán is azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hány-va a szegletbe, penésztől zöld halom.

Majd egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s ökleit rázva az ég felé, ordíta: „Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez történt? Add vissza nőmet! Add

64 X. Az égő klastrom

vissza hitves feleségemet! – Mert ha elveszed tőlem, azt ami az enyim: én eskü-szöm a poklokra, hogy elveszem tőled, azt, ami a tied!”

Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa a dühöngőt; ő igaz puritán férfi volt.

– Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezérem; ne lázadj fel Isten ellen! Ocskay úgy volt, mint akit a villám szele ütött meg; támolygott, szédült. – Mondtam valamit? Nem… Tenni akarok valamit… Nem akartam Istent ká-

romolni… Az nyomorúság… Még embert se káromoljon senki… A szidás csak kutyaugatás… Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek valamit.

S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arcát az ég felé fordítá, te-le pokolkínnal; s akkor egyszerre, mint egy vízió látnokának nyíltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással.

– Nézd! Nézz oda! – kiálta, megragadva Csajághy kezét. – Látod azt? Ott a válasz. – Csajághy is odatekintett, ahová Ocskay reszkető

kezével mutatott, fel a magasba. Mi volt ott látható? Az égszínkék szobamennyezeten fekete koromfestékkel felírva e szavak: „Hic fuit Ritschan”. (Itt volt Ritschán.) – Látod? – Látom. – Most már tudom, hogy mit teszek. – Én is. – Azt tudod, hogy én mit teszek? – Azt. – Akkor te jobbra, én balra. Mához egy hétre találkozunk. – Hol? – A dévényi révnél. Te a Fehér-hegyek túlsó oldalán mégy, én az innensőn ha-

ladok. – Ott leszek napjára. Azzal megszoríták egymás kezét. – Fél nappal később indulj, hogy egyszerre érkezzünk: nekem kerülő utam

van. – Ezzel Ocskay elsietett. Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána, s látta, amint a nyer-

gébe ugrik; odahívatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros zászlót, s megcsó-kolja azt keservesen, kétszer-háromszor is. Nincs már más, akit csókoljon.

– Hű maradsz hát mind a kettőhöz! – dörmögé magában a vas ember.

X. Az égő klastrom Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt valami sympatheticus bűbájosság, mintha két ember egymásnak a szívében olvasgatott volna; hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan hadvezért, aki az alvezérei pszichológiájára bízná, hogy találják ki, mit gondol ő most: hogy mi lenne a jó


haditerv. S ha kitalálták, végezzék el. Tudni kell, hogy régen meghányt-vetett terv volt ez Ocskay és Csajághy között, ami fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú téli táborozás alatt, az őrtűz mellett, közös szalmán heverészve. Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyílt rá! Az alkalom kedvez! A régi, vesztes vezért, Schlick tábornokot Bécsbe visszahívták, helyette Heistert küldték le; aki aztán a határszélről minden rendes csapatot magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kuruc fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig van egy feldühödött férj, akit a feleségétől megfosztottak, s aki képes ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől, hogy ami sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját tetszése és belá-tása szerint hadjáratot… Most lehet ebből a tervből valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a végső jelszóra volt szükségük: „Mához egy hétre Dévénynél találkozunk!” Odáig „ki-ki magáért!”

Derék munka volt, amit „odáig” is elvégeztek. A vidéken szerteszét kóborolva portyázó kuruc csapatokat mindenünnen magukhoz szedték. Csajághy elhozta magával Bokross Pál tót lovasait, akik puskával is tudtak lóhátról lőni, Révay Imre gyalog bocskorosait, akiket „tót hajdúk”-nak tiszteltek; Turóczy hanákjait, akik hosszú társzekereken vitetik magukat, a lovassággal versenyt vágtatva, s csak a verekedésre ugrálnak le, puskát ragadva; Ocskay viszont megkapta Móricz István Tiszavidékről idezüllött orosz hajdúságát, Bóné Bandi, Gencsy Zsiga, Majos Jan-csi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barátvezér) török-tatár ha-dát, akik még nem vették be a puska használatát, hanem nyíllal tudtak lőni; de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs, Borbély Balázs csapatjára is, akivel együtt vezették a rongyos gárdát. Megint csak olyan rongyos gárda volt az, akit vezetett. Hogy lettek így megtépve? Ezt az az út tudná megmondani, amit a Tiszától a Vágig tettek, mindennap hol verve, hol veretve, hol dőzsölve, hol kop-lalva. De ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra feltalálta. Nem szégyellte megölelgetni, azért hogy ilyen rongyos. „Majd nem leszünk mi rongyosak, ha visszajövünk!”

Egész Dévényig nem közölték a vezérek senkivel az útjok célját, mikor aztán pontosan az összebeszélt időre együtt voltak Dévényújfalunál, akkor mondták meg a seregnek, hogy hová mennek.

„Be Ausztriába! Fel Bécsbe!” Volt erre a szóra őrjöngő riadal! Hiszen erről álmodozott minden ember. S aztán mi volna benne lehetetlen? Voltak együtt összesen ötezren. Ötezer

olyan ember, akinek nincs mit veszíteni e földön. Akinek a szántóföldén a vetést fölégették, lakházát szétdúlták, hozzátartozóit levágták, marháit elhajtották, akit minden bozót megtépett, minden zivatar megszapult, tűz megégetett, kard meg-sebesített, vad sors összesepert: kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve… Aztán egyszerre előtte áll a megnyílt paradicsom: még csak nem is őrzik.

A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó földe, szorgalmas népe. A nagy törökjárás óta háborút nem látott vidék, a nép fegyvert nem forgatott; csűrök, pincék telve; istállók, aklok megrakva gyönyörű szarvas-


marhával, lovakkal, birkákkal; a helységekben posztó- és vászonszövő gyárak; mindenütt fényes, úri kastélyok, ellátva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell lépni a Morva folyón!

Ocskay ezt adta ki napiparancsban: „Ahol ellent nem állnak, ott senkit ne bántsatok. Aki fegyvert nem visel, azt

meg ne öljétek; asszonyt, gyermeket ne infestáljatok. Amire szükségtek van, azt elvehetitek, amire nincs, azt el ne rontsátok, ami lábán jár, azt elhajthatjátok; de semmit fel ne gyújtsatok – mert még többször is vissza akarunk ide jönni! Azért a népet tőlünk el ne vadítsátok. Sőt inkább hozzánk édesgessétek. Aki ez ellen vét, golyóba fut!”

Csupa tréfa volt az első átkelés a Morván. A szép holdvilág mellett, a rongyos gárda egy csapatja (akinek legkevesebb kár esik a sarujában, ha megázik), meg a Bokross Pál bocskoros lovasai átúsztattak a Morván a túlsó parti révig, ott elfog-lalták a kompokat, s éjfélig átszállították rajtuk az egész dandárt.

Átellenben fekszik Schlossdorf vára, egy csinos kis tubákos pikszis: annak a kapuját petárdával csakhamar bedönték, s az álmos várőrség kezéből kiszedték az egyet-mást, ami emberölő szerszám lehetne, s azután szépen átkocogtak Hof városba; szerencsés jóreggelt kívánni: ott megfrüstököltek vígan, s kivetették a sarcot egész barátsággal.

Itt nem soká pihenének, felkerekedtek, s folyvást az országúton haladva, ebédre megérkezének Witzelsdorfba; ahol a népség már eléjük jött békedeputá-cióval, s megköté a kapitulációt, hozta társzekerekkel eléjük a sok élelmiszert, s beleegyezett a sarcba. Abban a városban csupa posztógyárosok voltak. Annyi purgomál posztót, szameth darócot, és karassia kelmét meg kamuka bársonyt szolgáltattak ki Ocskaynak, hogy azzal az egész hadseregét felruházhatá. Ezért nem is háborgatá a városukat. Ellenben a környékben levő nagy uraságoknak a mezőiről, ami lábasjószágot talált, azt elhajtatá, a lovaknak a javát a maga népe között kiosztogatá. Ott éjszakára pihenőt is tartott.

Másnapra már a betörés híre nagy messze földet befutott. A rémület, mint a futótűz, terjedt mindenfelé; s vele együtt futott a nép is, amerre látott. A kurucokról rémmeséket beszéltek, s a számukat szokás szerint roppantul nagyították. A kas-télyokból a földesurak mind futottak családaikkal és sebtén összeszedett kincse-ikkel együtt át a túlsó parton fekvő Fischamendbe, Hainburgba, mert a bécsi úton már Probsthofig száguldoztak Ocskay előcsapatjai, sőt éjszakára magát Enzersdorfot is bevették, az ottani helyőrség rövid puskázása után: amiért aztán a városra kemény sarcot is vetettek.

Lett erre nagy rémület Bécsben! A kurucok fél napi járóra a császárvárostól! Igaz ugyan, hogy Bécs lakossága maga képes akkora védsereget kiállítani ellenök, ami azokat agyonnyomhatja: aztán a várost erős kőfalak, ágyúkkal meg-rakott sáncok védik, amik még a török szultán egész hatalmának is győztesen ellen tudtak állni; van is feles számú helyőrség a fővárosban – de mégis megdöb-bentő volt az a mesés vakmerőség, hogy az a féreg, akiről a hadi bulletinek egyre azt hirdették, hogy a sarkaik alatt most vonaglik utolsót, egyszerre a császárváros határában üti fel szarvas fejét, s itt a közelben okádja sárkánytüzét.


A Bécs városi főparancsnok, Strassoldo, rögtön összedoboltatta, trombitáltatta a rendelkezése alatt álló csapatokat, a polgárőrséget a bástyák őrizetére állíták fel; a pattantyúsokat a sáncágyúkhoz állíttatá, maga pedig egy igen tekintélyes dandárral kivonult a vakmerő kuruchadnak egy olyan leckét adni, amitől annak örökre elmenjen a kedve az ilyen tréfáktól. Csapatjai mind a színe java voltak a hadseregnek; jól fegyverezve, derék vezetők alatt. Azokkal a kuruc sereg nem mérkőzhetett.

Ezeknél Csajághy vezette az előhadat. Mikor az előreküldött portyázóktól megtudá, hogy minden oldalról túlnyomó hadoszlopok közelítenek, nagy okosan visszahúzódott Enzersdorfra, ahol Ocskay volt a derékhaddal.

– Bécsig már nem mehetünk – mondá a vezérnek. – Az osztrák fölébredt, s ágyúival jön ellenünk, nálunk pedig az a leggyengébb fegyver: a népünk nem szokta meg. Ideje lesz visszafordulnunk.

– Helyesen mondod – szólt Ocskay. – A célunkat elértük. Zsákmányt ejtettünk, élelmiszert gyűjtöttünk, amennyi a hadunknak elég; most az a fő gond, hogy azt hazavihessük. Te rendeld a társzekereket előre: magad a legbiztosabb lovasez-redünkkel maradj hátul, a visszavonulást fedezni. Én pedig azalatt megteszem a kuructempót.

– Lesbe állsz egy csapattal, s mikor az üldöző ellenség az én hátamat verve, vakon előrerohan, akkor az oldalába csapsz, s két tűz közé szorítod. Melyik ezred menjen veled?

– Majd kiválasztom én a nekem való embereket: te csak vidd magaddal a saját ezredemet.

Borbély Balázs rongyos gárdája kinn az Enzersdorf melletti vadaskertben ta-nyázott (a városba bevinni nem volt őket tanácsos), mikor alkonyattájon csak megjelen közöttük Ocskay.

Különösen volt fölszerelve. Nem az a pompás mente rajta, nem is az az arabs ló alatta, amiről a „nyalka kuruc”-ra ráismertek már messziről, hanem ugyanaz a rongyos-szurtos készség rajta, meg az a görhes, sovány, de azért erős, csontos ló alatta, amiről a tiszabecsi peteknél híres lett.

– No, rongyos gárda, hát ismersz-e még? Akartok-e még egyszer velem jönni? – Megint olyan jó helyre?

De nagy örömrivallással hallották ők azt a szép szót. Mennek azok vele, ha kí-vánja, a felkelő holdat ostromolni is!

Ocskay még a török-tatár légiót is magához vette, s ezzel a szedett-vedett haddal félreállt a derékseregtől, amit elébb a társzekerekkel előre indított a ma-gyar határ felé.

A vadaskert egész a Dunáig terjedt, úgyhogy a dámvadak néha átugráltak a kerítésen, s átúsztak a nagy szigetbe, amiben pompás gyümölcsöskertek valának azon időben mulatóházakkal, üresek az esztendőnek ilyetén szakában, maga a sziget is nagyobb részt víz alatt a Duna-áradás miatt. Nem lakik itt most élő em-ber.

Ocskay erre a szigetre hozta át a lovasait átúsztatva a Duna keskenyebbik ágán. Ott lesben megálltak.


Ez a mai éjszaka mindenképpen viharosnak indult. A császári parancsnok, tudva jól, hogy a kuruc sereg nem végezheti a visszavonulását elég gyorsan – a sok megrakott társzekér, az elterelt csordák, nyájak gátolják a gyorsított menet-ben, annálfogva rajta volt, hogy azt minél hamarább utolérje; evégett a lovasságát erősített haladásban indítá előre, s még az éj homályában utol is érte a kurucok utóhadát, míg a gyalogsága hadtudományi felosztásban vonult fel lépcsőzetesen, en échelon utána, à cheval véve a nagy országutat a lába közé.

A szigetről láthatá Ocskay a felvereslő villanásokat az éjszakában, amit az ágyúk lobbantottak az égre; amint Strassoldo és Csajághy összetalálkoznának.

– No, most mi következünk, fiúk! – monda Ocskay. – „Előre!” – A bal partra át? – kérdé Borbély Balázs. Nem. A jobbra! Mi Bécs ellen me-

gyünk! Őrjöngő egy gondolat! Ezer kétségbeesett rongyos fickóval meg háromszáz

nyíllövő tatárral megrohanni Bécs városa kapuját! Kitelt tőlük, hogy megtegyék! Hová híhatta volna Ocskay, hogy utána ne mentek volna?

Átúsztattak a sarkában a Duna szélesebbik ágán is, s aztán éjnek éjszakáján, mielőtt a hold feljőne, Schwechat alatt, erdők, fasorok között, észrevétlenül, mint a kísértettábor, keresztül az elhagyott török sáncokon, út nélkül, torony irányában. Az óriási Szent István-torony messze világító lámpájával volt a kalauzuk. Mikor a fogyó hold feljött a laxenburgi halmok mögött, éppen akkor szállt le a török sánc oldaláról, mint egy sátánlégió, a rongyos gárda.

Az akkori Bécs külvárosai még csak a Favorita-vonalig terjedtek; az sem volt valami erős sáncolat, csupán a mezei lakok és kertek palánkjainak tömege, a köztük levő országút elzárva sorompóval.

Amint Ocskay csapatja a sorompóhoz megérkezett, az ott felállított őrség le-dobálta a fegyvereit, s futott keresztben a mezőkön, káposztáskerteken szerte, ordítva: „Itt vannak a kurucok!”

Ezen az oldalon éppen nem várták őket. A pokol hányta-e fel méhéből, hogy most egyszerre a Duna jobb partján van-

nak? A sorompón és az első sánckarózaton túl következett a császár kedvenc

vadászóhelye. Ocskaynak jó helyismerete volt ezen a helyen, labanc korában maga is cser-

készett az udvari kísérlettel ebben a pagonyban. Tudta, hogy ennek a tekervé-nyes útjain keresztül egészen a külvárosig lehet hatolni.

A vadaskerten túl volt egy nagy kolostor, amelyben a Krisztus töviskoszorújá-ról nevezett Dornenkränzerin-apácák laktak.

Ez volt a legelső nagy épület, amit maguk előtt találtak. – Ezt kell elfoglalnotok! – parancsolá Ocskay a kurucoknak. Ez volt az, amit ő

az égbe ordított, mikor ocskói puszta kastélyában felesége összetört nyoszolyájá-ról felugrott, hogy magát az istenséget megtámadja kínos veszteségeért.

„Add vissza azt, ami az enyém, vagy fogadom a poklokra, hogy én veszem el azt, ami a tied!”

Egy egész kolostort, tele szent szüzekkel, akik az „Úr menyasszonyai”!


Erre tört, ezért fáradt, célnál volt. Benn, magában Bécs külvárosában elfoglalni egy egész zárdát, Istennek

szentelt asszonynépével, s azt vinni el magával, áldozatul az elrabolt hitvesért. Egész kardala a jajkiáltásnak feleljen vissza arra a vészsikoltásra, amit az

„egyetlene” hasztalan küldött fel az égbe. „Rajta, kuruc! Rajta, tatár!” Hanem a vakmerő kísérlet, ami a legnagyobb akadályokon mese módon

átsikamlék, íme elbicsaklott egy igen csekély kis dolgon. – Egy maroknyi ember-nek bátorságán.

Ha lehető volt az a képtelenség, hogy egy másfél ezernyi csoport betörjön a császárvárosba, s rémülettel töltsön el százezer embert; viszont az a lehetetlen-ség is megvalósulhatott, hogy ez a vakmerő légió útjában találjon hatvan olyan embert, aki feltartóztatja. Ennyi polgári őr volt a kolostor falai mögé elhelyezve; hanem ezek az első támadásra oly gyilkos tüzeléssel fogadták Ocskay csapatját, hogy az visszahőkölt.

A kolostor jobban készen volt a védelemre, mint valamennyi nagyhírű vár, aminek az ormára Ocskay kitűzte a győzelmes zászlót.

Nem lehet ezt csak úgy egy kézcsapásra elvenni. Ocskay egypár száz kurucot leszállított a lováról, s maga állott az élükre. Az

útfélen volt egy nagy fafeszület, azt kiemelték a helyéből, s azzal rohantak neki, mint a kőfaltörő kossal, a kolostor ajtajának.

Hanem az nagyon jó ajtó volt: erős kovácsolt vasból; nem engedett. A védők granátokat dobáltak a támadók közé, amik durrogva pattogtak szét a lábaik alatt. A kurucnak ez nem tetszett; Ocskay csak azon vette egyszer észre magát, hogy egyedül hagyták az ajtó előtt.

Tombolt dühében. – Ő, aki annyi erősséget bevett, most egy nyomorult klast-rom előtt kudarcot valljon!

Fogott egy granátcserepet, ami a lábához pattant, s annak az élével felkarcolta a kolostor barna falára e szókat:

„Hic fuit Ocskay.” Azzal visszament a csapatjához, nem törődve az utána küldött golyókkal, amik

közül némelyik a páncélingén siklott végig. Eléhívatta a tatárokat. – Ha nem hozhatom őket ki, vesszenek odabenn! Óh, a tatároknak nem kellett sokat magyaráznia, hogy mit tegyenek. Gyakorla-

tuk volt ebben. Szurokkanócokat kötöttek a nyilaik végére, s azokat meggyújták, úgy lövöldözék a kolostor tetejére. Rövid idő múlva lángban állt a tető.

Benn a szent szüzek ijesztő rémsikoltozása hangzott. Ocskay gyönyörrel hall-gatta azt.

– Hát az én Ilonkám nem így kiáltozott-e? Egy ablakon át két hófehér kéz nyúlt elő, s imára kulcsoltan látszott feléje

esengeni. Ocskay észre is vette azt. – Mintha csak az én Ilonkám fehér kezeit látnám – mondá kegyetlen keserűen.

– Ahogy azt meghallgatta az Isten, úgy hallgassa meg ezt is! (Pedig meghallgatta mind a kettőt!) – Lőjed, tatár, lőjjed!


De már ez mégis vastag tréfa volt a bécsieknek! Felgyújtani egy kolostort a szemük láttára! Hirtelen összeszedték a császári várban levő nehéz vasasokat, s azokat indíták a vakmerő betörők megtorlására. Jöttek nagy trombitaharsogással, a falakon is mindenütt megpördültek a dobok, az egész város feltámadt álmából, ágyúkat sütöttek el, rakétákat eregettek fel a Szent István tornyából, hogy a bal parton levő seregeket fellármázzák. Ocskay átlátta, hogy itt jó lesz visszavonulás-ra gondolni.

A pokolszomj el volt kissé oltva szívében. Hallotta az ártatlan nők jajordítását, jóllakott vele; talán nem is bánta már, ha megszabadulnak is. Tán nem ég addig rájuk a tető, amíg a tűzoltók megérkeznek.

Csapatjaival visszavonult a császári vadaskertbe. Az ellene küldött vértesezred megkísérté üldözőbe venni, de a sűrűben oly

nyílzáporral fogadtatott a tatárok által, hogy kénytelen volt visszatérni. A nyíl még most is veszedelmes fegyver. Bizonyítják azok a harcok, amiket afrikai vadak ellen folytatnak mai nap európai seregek. A gyorspuskát is megszégyeníti a sok nyíl.

A kurucoknak nem is igen látszott sietősnek ebből a szép erdőből odább men-ni. Ilyen szép helyet ők régen láttak. Ilyen fűbe régen haraptak az ő lovaik. Azok-nak is kell egy kis pihenés. Biz ők lenyergelnek, amíg az ellenség odabenn ösz-szecihelődik. Ott volt az állatkert, a drága szép zsiráfjaival, antilopéival, gazellái-val: hogy hagyta volna azt a kuruc megkóstolatlan, aki sohasem evett még ilyen húst. Sem cédrusfából meg drága puszpángfából még nem rakott soha tüzet, aminél a pecsnyéjét megsüsse. Volt a császárnak két betanított párduca is, amik-kel őzekre, dámvadakra szokott vadászni. Azokat is lelőtték és megették, nem mintha jó lett volna, de a dicsőségért: az egyiknek a bőre jó lesz kacagánynak Ocskay uram, a másiké Borbély Balázs uram számára. Csak jó virradat felé hagy-ták ott a megszeretett tanyát. A tatárok még egy-egy darab himalájai jaknak a maradványait is a nyereg alá rakták, majd megporhanyul útközben.

Ennek a vakmerő tanyázásnak pedig az a következése lett, hogy a bécsiek, látván azt a száznál is több őrtüzet a császári vadaserdőben, nem hihettek egye-bet, mint hogy az egész tábor szállta meg Bécs városát, s nyargaltatták a stafétá-kat, még Heisterhez is, hogy siessenek a szorongatott metropolist megvédeni. Ezáltal a bal parton a kurucokat üldöző főparancsnoknak csak a lovassága ma-radt a kezén, gyaloghadai hanyatt-homlok siettek vissza Bécsbe a nagyított rém-hírre.

Már akkor Ocskay rég hegyen-völgyön túl volt. Hanem ez alkalommal nem azon az úton tért vissza, amelyiken jött. Tetszett

neki sorba meglátogatni a jobb parton eső városokat, ahol még nem ismerték. Ott sokakat feltalált azon előkelő uraságok közül, akik a túlpartról menekültek ide előle. Sok kedves emléket elvitt tőlük.

A hajdani nagy római város, Carnuntum helyén, ahol most Petronell áll, rábuk-kant a várkastélyban azokra a nagy értékű régiségekre, amiket a romok között találtak. Ő is nagy kedvelője volt a régiségeknek; de azért nem vitt el belőlük egyebet, csak, ami aranyból és ezüstből volt. A város végén áll még az ős


Carnuntum egyetlen diadalkapuja: elpusztíthatlan tömör építmény; ennek a hom-lokzatára felírta szép gótikus betűkkel:

Morgen komm ich wieder A szomszéd Hainburgban azonban kedvetlenül fogadták. Tehát oda be sem

szállásolt, hanem lekerült a dunai kikötőhöz, ahol a télire kikötött malmok voltak elhelyezve: azokra rárakta az embereit, lovait, s szépen átszállította a csapatját minden baj nélkül a túlsó partra.

Ott a rekettyésben összetalálkozott Strassoldo dragonyosaival, akiket a főve-zér Csajághy oldalába küldött, hogy a dévényi átkelőnél vágják el az útját a visz-szavonuló kurucnak. Azokat menten megrohanta, levágott belőle annyit, amennyit elért, a többit elkergette, s ezzel Csajághynak utat nyitott a révig. Hogy pedig azontúl is háborítatlanul vihesse el a zsákmányát egész Nagyszombatig, azt tette, hogy a hainburgi malmokat, megrakatva kövekkel, nekiereszté a Dunának, s Po-zsony közelében fölgyújtatta, azok mind összetörték, elégették a pozsonyi hajóhi-dat. Másnap, mikor Heister át akart jönni az egész seregével, hogy a rabló kuru-cot kifordítsa a bőréből, nem talált maga előtt hidat.

Ocskay pedig szépen megérkezett Nagyszombatba; ott a hozott zsákmányt a vásáron elkótyavetyélte; az árából kifizette a zsoldot; a maga részét is kivette belőle.

„No, az Ocskay-kastélyért már meg van fizetve, de Ilonkáért még nincs.”

XI. Egy nő, aki a tűznek örül Mikor Bécs utcáit késő éjjel befutotta az a rémhír, hogy „itt vannak a kurucok!”, s a felriadt lakosság lélekvesztve rohant előre hátra az utcákon, nem tudva, hogy honnan jönnek a félelmes látogatók, a glacisra nyíló gróf Altenburg-palotában hirtelen felnyílt egy ablak, s azon egy nőarc tekintett ki. A holdvilág még fehéreb-bé tette e szellemarcot, mint a bezárt szobalég – és talán a szenvedés.

– A kurucok jönnek! – ordíták odalenn az éjszakai hangok. A halavány arc egyszerre élni kezdett, a fehér fény ragyogássá magasztosult

rajta, az ajkak megnyíltak édteljes nevetésre. – Még kijjebb hajolt az ablakon. Az ágyúk villanásai vereslettek fel az éjben, a dörgés megrázta az ablakokat. – A Favorita-vonal felől jönnek! – kiáltának odaalant. A Szent István-toronyból süstörögve szállt fel a vészröppentyű, tűzlángokat lö-

vellve fel az égbe, hírt adni a túlparton messze távozott dandárnak, hogy nagy a veszély.

A halavány hölgy összetapsolt a két kezével, s mintegy esedezve emelé azo-kat az ég felé. Azután besietett a szobájába.

Hálószobája mellett volt egy kis benyíló. Ott aludt egy ágyban két gyermek. Szépek, mint két kis kerubin; az egyik hatéves, a másik öt. Mellettük, egy meny-nyezetes nyoszolyában, feküdt egy fiatal hölgy; sűrű, szőke selyemhaja altában szétbomolva patakzott alá vánkosairól, üde, piros arcán, tiszta homlokán, félig

72 XI. Egy nő, aki a tűznek örül

nyílt ajkán az álom túlvilági önkívülete. A vékony patyolat hálóköntös egy élő már-ványszobor idomait árulja el.

A halavány arcú hölgy kezével érinti az alvó szobor sima vállát, s a nevét sut-togja fülébe: „Ozmonda!”

Arra az fölébred, felugrik az ágyából, kerekre felnyitva nagy, sötét pilláktól ár-nyazott Titánia-szemeit.

A másik hölgy valamit súg a fülébe, amire a felébresztett hölgy álomittasan nagyot nyújtózik, egész idomzatával párduc módra vonagolva, s aztán hirtelen asszonyi kíváncsisággal kapja meg a felébresztő kezét, azt súgva: „Igazán?”

A halavány hölgy egyik mutatóujját az ajka elé teszi, a másikkal figyeltető mozdulatot tesz: „Hallgass!”

Az utcák rémes zaja behallik ide is. Erre a szőke hölgy kiugrik az ágyából, s mezítláb, a lenge éji köntösben kifut a

másik szobába, az ablakon kitekinteni: nem törődve a hideg éji levegővel. – Óh, készülj! Siess! – suttogja utána a másik. Azután odamegy a gyermekeket felkölteni. Először a nagyobbikat. A kisebbik

nyűgösködik, sír, hogy az álmából felverték: a nagyobb meg csak bámul nagy álmosan.

Ekkor a hölgy valamit súg a nagyobbik fiú fülébe, mire annak egyszerre ki-megy az álom a szeméből, felszökik. Azután odavonja magához a síró öccse fejét, s ő súg annak valamit a fülébe. Erre a kicsikének az arcán egyszerre átvál-tozik a sírás nevetéssé; megcsókolja a bátyját kétszer is; aztán ő is ugrik az ágy-ból, s maga kapkodja elő a széken heverő ruháit, s adogatja a halavány hölgy kezébe, hogy öltöztesse fel.

– Pszt! Pszt! Nem azt a ruhát – suttogja a hölgy, félrerakva a bársonybugyogócskát, a selyemmellénykét. – Mást vesztek fel most!

S előszedi az ágy fiókjából a kopott, durva kelméjű öltönyöket. – Szegény fiúknak öltözünk ma – suttogja nevetve a kicsike, nagy kedvvel ráz-

va bele magát a kecskebőr nadrágba. Mire készen vannak, két kis savoyard fiú áll ottan, csak a borzfejű tarisznya kell a hátukra meg a marmotás kalitka – aztán mehetnek útra.

– Hol a néni? – pisszeg a kicsike. – Csitt! – mond a nagyobb. – Nem néni: bácsi! Itt jön már. A szőke hölgy is felöltözve tér vissza. – De most már nem hölgy. Hanem ván-

dordiák; fácántollas barettel a fején, mely elrejti sűrű hajzatát, oldalán a bőröv, lecsüggő tőrrel, kezében összecsavart, tövises vándorbot, vasas véggel. Arcának férfias jelleget ád az állára lecsatolt viharszíj, a felső ajkat, mely hamiskásan van felvetve, még egy kis rögtönzött bajusz hamva is takarja. Senki sem mondaná, hogy nem valami pajkos tagja a bécsi akadémiának. Csak olykor árulja el magát, mikor egy-egy ágyúlövésre összeborzong a teste.

– Készen vagyok, ha kell.


Künn az utcákon egyre nőtt a zűrzavar: verték a lármadobot, a fegyveresek ló-tottak-futottak; nyargoncok vágtattak, a néphez beszélve, a távolban a puska ropogott: a külvárosban félreverték a harangokat.

– Siess, Ozmonda, siess! Hozz bizonyos hírt – rebegé a gyermekek anyja, előkeresve az ágy rejtekéből egy hosszú kötélhágcsót.

Azt a palota kiugró szögletrondellának keresztfájához kötötték, s lebocsátot-ták.

A palota rondellájának erkélyétől a bástya lábáig hétölnyi mélység volt. Hanem segített ezen egy sokszázados hársfa, mely a sáncalapból magasra fölemelkedék; felét elvette a veszélyes útnak, s az egészet eltakarta. Ügyes ka-paszkodóknak, akiknek a fejük nem szédül, könnyű azon fel- és lejárni.

Ozmonda előre lehajítva a görcsös botját és bőrövét, ami akadályára lett volna az ágak között, gyorsan felszökött az ablak mellvédjére, s aztán macskaügyes-séggel ereszkedett alá egész annyira, hogy a fa ágaiba belekapaszkodhatott; néhány perc múlva már lenn volt a földön; egy síphang jelt adott, arra a fennma-radt hölgy bevonta a kötélhágcsót.

– Mi nem megyünk utána? – kérdé a nagyobbik fiú. – Majd ha visszajön – suttogá az anya. Azután visszavitte a gyermekeket hálószobájába, s ott az imazsámolyra maga

mellé letérdepelteté: „Imádkozzatok, édes fiacskáim!” Az imazsámoly előtt volt remek miniatűr festésben Loyola Ignác glória övezte

arcképe. A kisebb gyermek nyafogott, hogy ő ez előtt a bácsi előtt, aki olyan furcsán

forgatja fel a szemeit, nem tud imádkozni. – Hát hunyd be a szemeidet, majd akkor tudsz – mondá neki a nagyobbik. Kis idő múlva megint pisszegett a kis öcs. – Mikor jön hát már az apa? – …Sssssss! – csitítá egyszerre a bátyja is, meg az anyja is. – Meg ne hallja

ezt valaki! Akarod apát látni? – kérdé tőle súgva szelíden a nő, megsimogatva selyemfür-

tös fejét. Azzal egy rugót megnyomott az arcképen, mire az elfordult sarkain, s alatta

egy másik kép látszott meg. Egy szép, huszonkét éves, deli ifjú arcképe, simára borotvált arccal, divatszerű allonge-parókával fején, mellén, karjain páncél, a fé-nyes vértet nyakáról lefüggő rendcsillag díszíti; oly hódító, rokonszenvköltő egész tekintete!

– Látod? Ez az apa! Akkor aztán tudott a gyermek imádkozni – kinyitott szemmel. S az apa képe mindjobban világosodni kezdett; fény, ragyogvány derengett át

körülötte; mintha hajnalodnék. Maga a nő sem vette észre annak az okát, annyira el volt merülve az áhítatban; midőn egyszer csak megkondult a Szent István-toronyban az öreg harang. A „Bierglocke”. Csak igen nagy vész idején szokták azt félreverni. Ekkor tekinte a nő hátra. Az ablakon át besütött a szobába a vésztűz vérvilága. A felgyújtott kolostor tűzlángja volt az.

74 XI. Egy nő, aki a tűznek örül

A nő és a két gyermek felugrottak az imazsámolyról, s egymás nyakába borul-va, elkezdtek sírni – az örömtől.

Csodálatos! Egy gyönge nő és két kicsiny gyermek, akik örülnek, mikor a vésztüzet látják, mikor a félrevert harang fenyegető kongását meghallják.

Aztán együtt az ablakhoz futnak, s a leeresztett függönyök mögül lesik: terjed-e az a tűz, jön-e már közelebb?

…Az a nő II. Rákóczi Ferenc hitvese, Eleonóra hercegnő, az a két fiúcska az ő két gyermeke, az a sima arcú képmás az ő ábrázolatja, a gyermekek, a feleség sohasem látták még őt másformának.

Ők mind a hárman Bécs foglyai. Azt hiszik, hogy szabadítóik jőnek, azt hallják, hogy börtönük falait vívják. Hiába örültek. – A tűz kialudt reggelre, a zűrzavaros lármát az utcákon felváltá

a rendes hadcsapatok szabályos felvonulása, ágyúk nehéz gördülése. A kurucok itt voltak, visszaverettek.

– Vetkőzzetek le, feküdjetek ágyatokba vissza, kis gyermekeim – sóhajtá Ele-onóra hercegnő. A fiúcskák az ágyba vándoroltak, álruháik a rejtett fiókba vissza; az apa arcképét eltakarta a szent férfiú képmása. Vége volt a reménynek.

A hajnali harangszónál már együtt van a két hölgy a kis házikápolnában. Ozmonda fekete bársony uszályos öltönyt visel, miként a hercegnő. A fekete fá-tyol, mely arcát körülfogja, olyanná teszi, mint egy szentkép.

Pater Renatus, a gyóntatóatya, a hajnali misét jön tartani. Mikor annak vége van, az elfogadóterembe mennek át.

A hercegnő igen szépen játszik az orgonán, Ozmonda szonátát énekel; tiszta, csengő hangja maga az élő áhítat, pater Renatus szép baritonja dönög halk kísé-retül hozzá. Hálazsolozsma ez; a múlt éjszakai csodálatos megszabadulásért. Aztán a gyóntató elmondja, mi történt.

– Rémséges gondolat! A pokol ördögei, kikre a kuruc név méltatlan hízelke-dés; Beliál praktikáival szövetkezve, megrohanták magát a metropolist. Számuk annyi volt, mint a prücsköké a mezőn. A szent szüzeket akarták elrabolni! Lucifer küldte őket. Vezérük fölírta a nevét az égő kolostor falára: „Ocskay”; a gyehenna kürtőjébe is így legyen felírva: „Ocskay!” Méltó az egész alakja a pokol dandárához. Arca csupa fekete szőr, melyből két kancsal szem világít elő; orra tülök, szája széles, kiülő agyarakkal, fülei hegyesek, mint a vadkané; hangja ha-sonlít a tevék nyerítéséhez. Asszony, ha meglátja, szörnyeteget szül. Egyedül menekült meg innen pokolbeli táltosa hátán: társait levágták. Dicsérjük Istent és a védszenteket, hogy megszabadítottak tőle.

Mikor a gyóntató eltávozott, azt kérdezé Eleonóra hercegnő Ozmondától: – Te, csakugyan oly szörnyalak Ocskay? A szőke hölgy mosolyogva tette keblére kezét. – Éppen az ellenkezője annak. Szép, deli, délceg levente. – Te láttad őt? – Láttam. – Közelről? – Nagyon közelről.


– Talán ismered is? – Ismerem. – Szólj! Lehet benne bízni? – Olyan jól, mint az angyalokban. – Olyan jól, mint tebenned magadban? – Óh, hercegnő! – rebegé Ozmonda elpirulva (s pirulása egy tizenhét éves ha-

jadoné volt), és azzal megragadá Eleonóra hercegnő kezét, és csókjaival halmozá el, térdeihez borulni törekvőn. De a hercegnő odaölelte őt a keblére, s arcát és homlokát csókolgatá meg.

– Te egyetlen védőm, bizalmam, őrangyalom! Ha őbenne is úgy lehet bízni, mint tebenned, úgy ti meg fogjátok szabadítani az én árváimat.

– Esküszöm az égre, hercegnő, hogy úgy lesz! Ez a férfi – én ismerem őt jól – csodákat fog elkövetni, s amit egyszer elkezd, azt bevégzi.

– Adja Isten, hogy úgy legyen, ahogy te gondolod! Csókolj meg, ha hívem vagy.

Ozmonda áhítatteljesen csókolá meg Eleonóra hófehér orcáját. Ah! A női Judás! Nem igaz semmi benne! A körme hegyétől, ami festve van, egész a szíve kö-

zepéig, minden csalfaság rajta. Csalfaság az arcszíne, a mosolygás bűbája, az áhítat, az ártatlanság fohász-

kodásai! Ez a nő – kém Eleonóra mellett. Ez az a nő, akinek a két átkozott szép szeme miatt Ocskay László párbajban

agyonlőtte Tisza Gábort. E miatt az átkozott két szép szem miatt még sok könny fog kifolyni – és még

talán sok nemes szív vére. A neve Szunyoghy Ozmonda grófnő.

XII. „Ritschán” Az, aki a nevét fölírta Ocskay feldúlt kastélyának boltozatára, egyike volt a legdél-cegebb, lovagiasabb vezéreknek a császári hadseregben.

Délcegség? Lovagiasság? Aztán kastélydúlás, faluégetés, asszonyok elhurco-lása? Hát biz ez akkor így volt, és nem másképpen. Ez volt a hadviselés módja. A kuruc pusztított Morvában, Ausztriában, a labanc Magyarországon. Aki sok várost elégetett, az volt a hős; ha prédát is ejtett, az volt a diadal. A leégetett környék, ahol messze földön nem maradt egy ép hajlék, egy szénakazal, egy búzaasztag, biztosíték volt az egyik félnek, hogy a másik nem kerülhet a hátába; mert ott el-vesz éhen. Néha maga a kuruc megtette azt, hogy fölégette szerte a magyar fal-vakat a labancsereg előtt. Egy dunántúli hadjáratot így nyertek meg a császári hadvezér ellen. Csupán tűzzel, minden vas nélkül.

Ritschán külsejére nézve is mintája lehetett a hős lovagoknak. Karcsú, deli termet, klasszikus szabású arcvonások, achillesi arcél; nemes bátorság a harc-

76 XII. „Ritschán”

ban, tréfás kedély a víg férfitársaságban, finom, előkelő modor a nők között, min-den ember kedvencévé tevék, akinek valami oka volt rá, hogy barátságával di-csekedjék. Ellenben a kurucnak félelme volt. Éppen oly gyors, oly vakmerő, oly csodálatosan leleményes, mint maguk a kuruc portyázó vezérek; nem gátolta hegyszakadék, áradt folyam, mocsár: ott termett, ahol nem várták, s úgy rohant a golyózápor közé, mintha neki is talizmánja volna, ami sebhetlenné varázsolja. Valóságos Ocskay László német kiadásban.

Miután fél Trencsén megyét és Nyitrát egész a Vágig elpusztítá a császári fő-vezér rendeletéből: az összegyűjtött zsákmányt szépen átvivé Morvába, s ismét visszajött a Morva vizén, hogy a császári hadsereggel egyesüljön. Ott szükség volt rá. A fővezér döntő ütközethez készült. Ritschán dandára egyike volt a leg-harcedzettebb hadosztályoknak. Nála volt a Deutschmeister-gyalogezred, a mecklenburgi dragonyos lovasság, a dán segélyhad könnyű dzsidás lovasai és nyolc tábori ágyú, azok között két haubicvető. S mindezeken kívül hordott még magával egy jól szervezett morva szabadcsapatot, mely csupa gyakorlott hegyla-kó vadászokból volt alakítva, akik a tábora előtt és kétoldalt jártak cserkészve, s felverték a lesben álló ellenséget, kipuskázták az erdőkön csiripelő kuruc népfel-kelést, tisztán tartották az utat. – Négyezer embere volt – bizonyosan mondhatni: megszámlálták.

Mikor Ritschán tábornok a határszél városába, Szakolcára megérkezett, a császári sereg magyar vezérétől, Pálffy János gróftól azt az izenetet vevé, hogy őrizkedjék a legegyenesebb úton jönni Pozsony felé, a Morva mentén, mert ott erős kuruc hadcsapatok várnak reá; s minden közbeeső város az ő birtokukban van; hanem ahelyett vonuljon a Fehér-hegyeken keresztül; s azoknak a délkeleti oldalán, a szép szőlőhegyes vidék mentén igyekezzék le Pozsonyba. Itt hat me-zőváros fekszik egymás mellett, egy-egy jó nyargalásnyi távolban egyik a másik-tól: mind kerített városok, amik a császáriak birtokában vannak; azokat csak apró, rendetlen kuruc csapatok ostromzárolják; sorba valamennyit mind felverheti útjá-ban Ritschán, s ott pihenhet meg, ahol akar: ami valóban igen jó terv volt.

Csak egy hiba történt. – Az, hogy ennek a levélnek a másolatát egy nappal hamarább megkapta a magyar fővezér is: Bercsényi. – A kurucoknak is voltak jezsuitáik! – Ők is megtanultak már „aranygolyókkal lőni”!

Bercsényi Érsekújváron volt ekkor, s onnan rögtön elindítá Károlyi Sándor tá-bornokot a kuruc lovassággal a nagyszombati úton: maga a gyalog hajdúsággal azonnal indult szekereken utána. Egyúttal futárokat küldött Ocskay Lászlóhoz, aki a határszélen táborozott, hogy amilyen gyorsan csak lóláb és emberláb mehet, siessen minden emberével a Fehér-hegyekhez: ott jön Ritschán!

„Ritschán!” Ez a név kellett csak Ocskaynak, hogy éjszaka felugorjon a fekhelyéről, és ki-

menjen a csillagokat megszámlálni, s annyi átkot mondani, ahány csillag van az égen! S aztán lesni, hogy merre fut egy le?

Megtudta hát, hogy merre fut le az a csillag! Megmondták neki. Ráutasították. Ott megy az, akit keresgetsz!

Utána!


Ott kéklenek a Fehér-hegyek! A Kárpátok meghonosult ága. Most is gyönyörű szép vidék: milyen lehetett még akkor? Ahol most egy várrom fehérlik a hegyek ormán, pedig szerteszét annyi fehérlik, akkor ugyanannyi büszke várlak piros tetejű kastélyai, bádog födte tornyai emelkedtek ki a sűrű zöld erdőből. Azok mind megannyi erősségek voltak, bástyákkal, felvonóhidakkal, földesuraik a nép vezé-rei, akik ágyúval, puskával védték sáncaikat, s minden rongy ellenségnek a sza-vára nem hederítettek. Egy magasabb hegytetőről meg lehet számlálni nyolc ilyen várkastélyt. Természetesen azok közül négynek kuruc gazdája van, négynek meg labanc; ma kuruc, holnap labanc: kerül-fordul egypár hónap, s megfordítva van megint.

Magát a szomolyáni szoros utat, ahol Ritschánnak át kellett jönni a Fehér-hegyek keleti oldalára, három ilyen hegytetőre épült várkastély díszíti: Jókő, Kor-látkő, Szomolyán. A negyedik várkastély, Jablonca, a Miava folyó partján fekszik lapályban. Mikor legutóbb itt járt Ritschán, akkor ezek a várlakok mind labanc uraké voltak (épen is maradt a vár alján minden zsúptető). Azóta azonban a há-rom első vár kuruc kézbe került: csak Jablonca marad meg a császáriak pártján, s ezt Ritschán nem tudta.

A hegyi utak meglehetősen el voltak romolva: nem olyan idő járt, hogy a vár-megye csináltathatta volna azokat; Ritschánnak sok késedelmet okozott az ágyúi és társzekerei átszállítása miatt az út tatarozgatása, amíg az út felét, a hegytetőt elérte. Hozzájárult még az a baj is, hogy a völgyet ellepte a köd, nem lehetett messzire látni. Csak azt lehetett hallani, hogy az erdőkben, amik a mély utat két-oldalt fedik, hajnal óta sűrű puskaropogás van: ez valószínűleg a morva szabad-csapatok tiralljozása a tót kuruc puskásokkal; a derékhad előhaladását azonban ez nem zavarta meg.

Nemsokára azonban a hátvédtől jövő nyargoncok jelenték a tábornoknak, hogy háta mögött erős lovascsapatok verdesik megújított rohamokban a dán lo-vasságot.

– Csak hadd érjünk fel a tetőre! – mondá Ritschán. – Ahol elhagy bennünket a köd, majd segítek én az alkalmatlan atyafiakon.

A köd valóban megszakadt a hegy derekán, s akkor egyszerre kibukkant a hegyek mögül a nap. Gyönyörű látvány volt! A fenyőfák minden levélhegyén egy gyémánt ragyogott: a köd harmatcseppje; minden embernek az árnyékát a deres fűben egy glória vette körül. A vakító fehér köd mint egy hótenger, hömpölygött az alantas vidéken, közte, mint úszó szigetek, a tarka födelű várkastélyok vadas-parkjaik közepett.

Ritschán a hegytetőre fölérve, utóhadával pihenőt tartatott. Az egyenesen fel-felé vezető hegyi úton nemsokára hatalmas döbörgés kezdett morajlani, s egy-szerre csak a fehér ködtömegből egy zárt lovas hadoszlop nyomul elő: mintha igazán a felhő okádta volna ki őket.

Jöttek fölfelé erősen ügetve. Ritschán szemügyre vette őket távcsövével, s nagyot nevetett. „Ismerem a rongyosokat. Sokszor megkergettem őket.”


Igen, ők voltak azok: a rongyosok. Csakhogy most Ocskay László vezette őket.

– Majd mindjárt megmutatom én ezeknek, hogy mennyivel könnyebb hegynek le, mint hegynek fel rohanni! – monda Ritschán, s parancsot adott, hogy állítsanak fel az út közepére egy ágyút, s lőjjenek egypárt a kuruc tömeg közé.

A harmadik lövés már felesleges szokott lenni, mert a két első ágyúköszöntés-re úgy el szokott szelelni a kuruc had rendesen, hogy azt sem mondja: „Köszö-nöm szépen!”

Hanem ezúttal bámulva tapasztalá Ritschán, hogy csalatkozott az emberei-ben. Azok olyan hidegvérrel tűrik, hogy az ágyúteke közéjük csap, mintha nem is nekik szólna: aki elesik; átlépnek rajta. Még csak a fejüket sem kapkodják a búgó ágyúteke elől; s mikor a kartács utcát vág közöttük, betöltik a hézagot, s nyomul-nak előre: egyszer aztán, amint közel érnek, elordítják magukat: „rajta! rajta!”, s vágtatva rohannak hegynek fel, szétverik, legázolják az ágyúfedezetet, s egy pillanat alatt levagdalják a tüzéreket, mielőtt a tűzmester beszegezhette volna az ágyút.

Ritschán vissza akarta foglalni az ágyúját, s a legközelebb levő gyalogcsapatot indítá rohamra; hanem ebben a pillanatban körös-körül megzendült az erdő, s minden bokor mögül puskatűz fogadta a csapatját. Mint a raj, úgy omlott hegyébe a tót puskás néphad. Az ágyút nem lehetett megmenteni többé.

Ritschánnak nem volt szándéka itt a hegyszorosban harcot kezdeni; azt mond-ta, hogy hagyják veszni azt az egy ágyút, s aztán vonuljanak az utóhaddal a völgybe a derékhad után.

Most azután ő adhatott hálát a sűrű ködnek, hogy eltakarta minél elébb, mert a kurucság az elfoglalt ágyúval addig lőtte az utóhadat, amíg látott belőle valamit.

A labanc dandár gyorsított léptekkel haladt hegynek alá Nádas faluig, s itt a Tirna folyó (e helyt még csak patak) mellett rendbe szedé magát, rövid pihenés után gyors előrehaladásra készen.

A köd ezalatt egészen fölszakadt, a nap kisütött a hegyek között; az egész vi-dék messzire belátható lett.

A szomolyáni szoros a Tirna vize mentén folyvást tágul, szélesedik. Délnek el-fogja azt egész szélességében egy roppant nagy gyümölcsös, mely a két hely-ség, Szomolyán és Binyóc között csaknem összeér.

Ennek a gyümölcsösnek a gesztje mögött látta Ritschán a kurucok csákóinak veres fityegőjét virítani. Károlyi Sándor lovassága volt ott. Tehát elöl is, hátul is ellenség!

Itt most csak a vitézség segít! Ritschán parancsot adott a gyalogságnak, hogy haladjon előre az ágyúkkal a

széles országúton Binyóc felé, amíg ő a kuruc lovasságot elveri magáról. A lovassági harc kemény volt. A császári dragonyosok a dán lándzsásokkal

zárt tömegben nyomultak előre; de valahányszor a sík mezőre kijutottak, kényte-lenek voltak a túlnyomó kuruc lovasság elől visszavonulni, mely őket rögtön kö-rülcsatározta. Addig nem is vergődhettek ki az ellenségből, míg a gyaloghad a


szomszéd falut el nem foglalja, s onnan a kuruc lovasságot ágyútűz alá nem ve-szi.

Egyszer aztán megszólaltak az ágyúk Binyóc felől. De Ritschánnak úgy tetszék, mintha sokkal több ágyú dörögne ott, mint amennyit ő magával hozott; a puskaropogás is erősebb annál, mint amire ő várt.

Binyóc felől vágtatva jött hozzá árkon-bokron keresztül egy nyargonc, jelentve a rémhírt, hogy túl a falun egy erős kuruc gyalogsági hadoszlop áll, tábori ágyúk-kal, a Deutschmeisterek ellenében.

Ezek Bercsényi hajdúi voltak. Ritschán csak most ébredt annak a világos tudatára, hogy hová jutott. A leg-

gonoszabb kelepcében hagyta megfogatni magát. „Megfogatni? Azt még nem!” Hirtelen új parancsokat osztott. „A gyalogság vonuljon a szomolyáni szorosba vissza: az ágyúkkal védje a

mélyutakat! A szabadcsapatok kerüljenek a hegyi utakon át Jókő és Korlátkő alá, onnan szabadítsák fel a visszavonulási utat; az összes lovasság pedig egy tö-megben törjön visszafelé, s vágjon utat a hátrálásra, akárki van odahátul!”

Csakhogy az nem akárki volt; hanem Ocskay László. Amíg a Deutschmeister-ezred lenn a völgytorkolatban az utolsó lélegzetvéte-

lig, férfi férfi ellen tülekedve, védte Bercsényi hajdúival és Károlyi lovasaival szemközt az országutat, ágyúzva, amíg a töltényekben tartott, védve minden házikót, patakmalmot, s csak holtan adva oda a fegyvert kezéből, azalatt Ritschánnak a lovassággal hegynek fel kellett összemérkőznie Ocskay kuruc lovashadával. A morva felkelő had nem segített rajta semmit. – Jókő, Korlátkő kuruc kézben volt már, ott a morvákat a tót paraszthad lemészárolta. Csak a szál kardban volt a menedék.

Ritschán keményen megűzte Borbély Balázs gárdáját, de akkor megint szem-betalálkozott Köröskényi zászlóaljával. Azt is kétfelé túrta, s elérte a hegytetőt. Innen már ő rohant lefelé, neki volt előnye. Berthóty zászlóalja sem állhatott meg előtte. Düh, szégyen, kétségbeesés fokozta a vitézséget.

Mikor aztán a szorosút aljához levergődött, akkor jött reá – Ocskay! Mikor Ritschán meghallotta a támadó kurucok csataordítását „Ocskay!

Ocskay!” nevével, azt mondá: „No, most el vagyunk veszve!” Tudta, hogy ez az ő embere! – Ez őtet keresi. Ez utolsó roham széttépte a labanc lovasságot. Maltzahn, a dán segédcsapat vezére, egy századdal keresztülvágta magát

Ausztria felé, Giordano kapitány száztíz dragonyossal elmenekült a Morva folyó-hoz, Ritschán közrefogva harcolt, csodáit követve el a vitézségnek. Négy sebből vérzett már. Ocskay mindenütt a közelében. De nem azért, hogy megölje – ha-nem, hogy megölni ne engedje. – Ott a viadal ádáz hevében kiáltozá harcosainak: „Aranylánc annak, aki élve elfogja, vaslánc, aki megöli.”

Ritschán négyszáz vitéz bajtársával, akik közül egy sem volt sebesületlen, ke-resztülverte magát egész Jabloncáig, s bemenekült a várkastélyba.

Ocskay oda is utána.


Az a bástya nem volt neki bástya. Hajdúinak csak egy álom volt széttörni a sánckarókat. Egy óra sem telt bele, már övék volt a várkastély. Minden terem sebesültekkel volt tele. Maga Ritschán négy nehéz sebből vérezve feküdt egy kereveten, mikor Ocskay betoppant hozzá.

Nem volt szükség a látogatónak elmondania, hogy őt kinek hívják. Az egész tekintete elmondta azt. Az első kérdéséből meg lehetett azt tudni:

– Hová tetted a feleségemet? Ritschán nyugalommal viszonzá erre: – Csak csendesen, bajtárs! Ráérünk mind a ketten. Átkozottul elég időnk van

rá. Ha meg akarsz tőlem tudni valamit, előbb hallgasd meg a feltételeimet. Tu-dom, hogy engem addig meg nem ölsz, amíg titkodat meg nem tudod tőlem. Az-tán pedig életben nem hagysz. – Ez mindegy. Egyszer hal meg az ember. Hanem én azt követelem tőled, hogy rajtam kívül senkit fogolytársaim közül meg ne öless; nekem pedig küldj elébb egy gyóntatóatyát, aki az utolsó szentségekben része-sítsen. Igaz keresztyén voltam, úgy akarok meg is halni. Ha ezeket a föltételeimet elfogadod: megtudsz mindent; ha megtagadod: tüzes vasfogókkal sem csikarsz ki belőlem semmit.

Ocskay erre kiküldött mindenkit a szobából, s mikor egyedül maradt a sebesült ellenféllel – megigazítá a feje alatt a vánkost.

– Senkit sem fognak fogolytársaid közül megölni; erre nemesi szavamat adom. Hozzád pedig nem szükség papot küldeni, hanem felcsert, aki bekösse a sebei-det. Ellenségek voltunk, jól verekedtünk, nem maradtunk egymásnak semmiben adósok. Most pedig két cimbora vagyunk, akik letettük a fegyvert, s csak úgy csendesen kérdezzük egyik a másiktól: „Hová tetted a feleségemet?”

– Ő jó helyen van. Semmi bántódása nincs. Nem is volt. Nem is lesz. – Becsületedre mondod ezt? – Lovagi szavamra. Igaz katolikus hitemre mondom. Ocskay nagyot fohászkodott: keble egy lidércnyomástól szabadult meg. Lebontá az övét a derekáról. Ő hozta szokásba, hogy a kuruc vitézek finom patyolatból egy sokrétű övet vi-

seljenek a derekukon. Az egykorú nóta megmondja, hogy mire való volt ez: „Ha megvágnak, jó lesz a sebemre, ha meghalok, eltemetnek benne!” Éppen, mint a törököknél a hét rőf patyolat, amiből a turbánt tekerik a fövegre.

Elkezdte azt széjjelhasogatni, s az ellenfél vérző sebeit kötözgetni vele. – Hogy a kastélyom elpusztítottátok – beszélt ezalatt hozzá –, azt értem, meg-

bocsátom. De minek raboltátok el az asszonyomat? Vétett az tinéktek? – A magasabb politika kívánja így, összefogdosni a lázadó vezérek nejeit;

azért, hogy férjeik engedékenyebb szívűek legyenek, hogy végletes rendszabály-okhoz ne nyúljanak, hogy visszatorlástól félve, kegyetlenkedéstől tartózkodjanak. El van már fogva Rákóczi felesége; fogolynak tartatik Vak Bottyán ifjú hitvese, ezért lett rabbá a te nőd is. Ahogy ti fogtok bánni a császári vezérek fogoly höl-gyeivel, tudnotok kell, hogy éppen az a sors éri a ti hölgyeiteket is. Konvenció ez. Mézért mézet: méregért mérget.

– Hová vitték a nőmet?


– Bécsbe. – S hiszed, hogy én azt jó helynek tartom? Hogy ő ott jól meg van védve? – Hiszem. Magad is jól tudod, hogy ami nődet legjobban megvédi, ez az a föl-

séges erény, amiről a ti asszonyaitok hírhedettek. Magad ismered őt legjobban. Blasphemia volna kételkedni benne. – De hogyha éppen kézzelfogható, materiális bizonyságot akarsz bírni, hát azt is közlöm veled. A nődet egyenesen a Dornenkränzerin szent szüzek kolostorába zárták be.

– Amelyik a császári vadaskert mellett áll? – kérdé Ocskay ijedten. – Igenis. Amelyet te a minap megostromoltál, s felgyújtattál a tatáraiddal. Isten

őrzött, hogy a rossz kezed a saját feleségedet is oda nem hagyta égni a szent szüzekkel együtt.

Ocskay háromszor keresztet vetett magára. Aztán, mint egy látnoki álomban hebegé: – Az ablakrácsok közül két fehér kar nyúlt ki felém, összekulcsolt kezekkel: – s

én akkor azt gondoltam magamban: „Csak törd a kezeidet! Az én nőm is így tör-hette azokat, amikor őt rémítették.”

– S meglehet, hogy éppen az volt a saját feleséged. – Nos, semmi baj se tör-tént. A tetőt fölépítették újra, s ezúttal rézből: azt többé fel nem gyújthatod. A fele-séged még most is ott van. Jó lesz tudnod, ha még egyszer Bécsbe bekopog-tatsz, hogy a Dornenkränzerinek kolostorába tűzgolyókat ne dobass. Oda pedig senki be nem juthat; mert azoknak a császártól és a pápától menhelyi privilégiu-mok van. A Dornenkränzerinek ápolják a nyavalyatörős beteg nőket. Oda más idegen, mint epileptikus asszonyféle, be nem kerül. Meg vagy elégedve a vála-szommal?

– Ha így van, és igaz. – Bajtárs! A haldoklók tanúságtételét autentikusnak ismeri el minden törvény-

szék. Bizony meg is esküdném rá neked, hogy így van, ha a jobb kezemről éppen a két esküvésre való ujjamat le nem vágták volna.

Ocskay ki volt engesztelve Ritschán iránt. – Látod – mondá neki a sebesült, miután bekötött jobbjával a kibékülési parolát

megadta. – Ezért írtam fel én a szobád mennyezetére ezt a szót: „Hic fuit Ritschan”, hogy tudhasd, kinél kell kérdezősködnöd a feleséged után.

Még utoljára hálával tartozott neki érte! S valóban tartozott. – A fővezér bízhat-ta volna ezt a nőelfogatást más alvezérre is, aki nem oly lovagias, nem oly becsü-letes, és nem oly tisztelője a női erénynek, mint ez volt.

Hanem azért Ritschánnak meg volt fizetve Ilonkáért. A nagyszombati jezsuita atyák, akik a szomolyani ütközet után kijöttek a halot-

takat eltemetni, háromezer hullát számláltak meg, aki bő plundrát s bivalybőr páncélt viselt.

Ott vesztek a tábornok ágyúi, zászlói, hadiszerei, egész fegyverzete. Bercsé-nyi Te Deum laudamus-t tartott Nagyszombatban a szomolyáni nap után.

82 XIII. Cinka Panna

XIII. Cinka Panna Ha Achillesnek volt Briseise, a mi Ocskaynknak is volt Cinka Pannája. – Hogy el ne maradjunk valahogy az Iliásztól.

Cinka Panna cigányleány volt. Ocskay hozta el Sopronból, mikor azon a tájon táborozott. Emiatt is nagy belháború folyt a vezérek között. Eszterházy tábornok azt allegálta, hogy Cinka Panna az ő nagybátyjának a

jobbágya, az is tartotta az udvaránál: az tehát az ő tulajdona. Ezzel szemben Ocskay azt vitatta, hogy Cinka Panna nem jobbágya senkinek,

mert a cigány nincs a hanthoz kötve, az szabadon viheti a sátorát odább. Bercsényi, a fővezér apprehendálta, hogy minek egy alvezérnek az ilyen nagy

fastus? Cinka Pannának ott kellene lenni a fejedelem főhadiszállásán: ott már egészen helyén volna. Nem is illik az, hogy egy ezredeskapitány egy cigányleányt hordozzon magával egész táborozásában, aki vele egy sátorban alszik. Mit szól rá a világ?

Erre Ocskay megint azt felelte, hogy van a fejedelemnek úgyis elég sok léhű-tője a főhadiszálláson; neki pedig csak az egy Cinka Pannája van; azt ő nem adja oda a Herkópáternek sem. Egyébiránt söpörjön ki-ki a maga sátora előtt.

Utoljára is magára Cinka Pannára lett bízva, hogy válasszon: ott akar-e ma-radni Ocskaynál, vagy a régi patrónusához, Eszterházyhoz akar visszamenni, vagy a fejedelem udvarába van vágyódása? Cinka Panna aztán azt felelte maga jószántából, hogy már ő csak Ocskay Lászlónál marad meg örökre; mert ő azt az urat kimondhatatlanul szereti.

De még Ocskay is nagyon szerette Cinka Pannát. A cigányleány remeke volt az asszonyi rútságnak. Az arcáról nem lehetett megtudni, hogy a harminc esztendőt gázolja-e már,

vagy a negyvenet, az olyan ráncos, ripacsos volt és fekete. A szája széles volt, s az egyik szeme oldalt kancsalított. A termete sovány volt, a karjain ráncot vetett a bőr. A haja sűrű volt, és annálfogva gubancos: jaj volt annak a fésűnek, aki abba rendet csinálni beletévedt, mert beletörtek a fogai; annálfogva csak ünnepnapra tartogatták az ilyen hivalkodást. Hanem az öltözete annál választékosabb volt. Az új ruhát nem szívelhette magán: addig nem is tűrhette azt a testén, amíg rongyos nem volt. Az a rongy olyan a gúnyán, mint az ablak a házon: hogy szabadon jár-hassa a lég. Aztán a piros szoknyát kifoldozni világoskék folttal valami fejedelemi luxus! Az üveggyöngynek azonban nagy barátnéja volt, amiből az a drágább, ami nagyobb (karátszámra megy). Abból volt a nyakában hét sor, a szivárvány hét színeivel. Volt neki piros csizmája is; de azt többnyire a hátára akasztva viselte, s amikor tehette, mezítláb járt; nem ártott az ő talpának sem a tarló, sem az élesre fagyott sár.

Ez volt Ocskaynak az a kedvence, akit a másik két vezér mindenféle praktiká-val el akart tőle rabolni.


Volt pedig ennek a csúf kis szörnyeteg cigányleánynak egy hegedűje, aminek a húrjaiból azok az ő sovány kezei oly csodaszép dalokat tudtak előcsalogatni a nyirettyűvel, hogy azokon megesett a szíve annak, aki hallgatta. Ő maga szerezte azokat. Lángész volt.

Csak a neveiket ismerjük már a legtöbb dalának. A „halott-tánc”, a „háromszáz özvegy nótája”, „ősapáink dala”. De sok sarkantyú összezengett, de sok pohár összecsengett; de még több kard összepengett ezeknek a hallatára!

Hosszú, unalmas tábori pihenés alatt ezeket a nótákat húzta Cinka Panna Ocskaynak, s húzta addig, míg a vezér leborult a fekhelyére zokogni, s majd megint felugrott, s a lábaival tombolt, és a karjaival hadonázott a levegőben. Jaj, de érti az a cigány: kicsalni a lelket a magyar ember szívéből! Ez a cigányleány jobban értette, mint valamennyi. – Emlegette azt az egész ország, mert aki egy-szer meghallotta hegedülni, soha el nem felejtette. Arannyal fizette volna, tejbe-vajba fürösztötte volna akárhány nagyúr, csak nála maradjon; de nem hagyta magát megfogni; olyan volt, mint a vadmadár. Erdő, szabad erdő kell neki, hogy daloljon. Aztán olyan a cigány: pénzedet adod neki, húzza a hegedűből – de ha a lelkedet adod neki, akkor húzza ő is az egész lelkéből! És az egészen más! Va-lami más!

Cinka Panna azért ragaszkodott olyan nagyon Ocskayhoz, mert tudta, hogy amint ő a hegedűjét megszólaltatja, annak a lelke már ott rezeg az ő húrjain, s azt viszi ő magával a maga ábrándos pusztájába kóborolni, s mikor az ő csúf pofája átszellemül, akkor még az angyaloknál is szebbnek látja azt az, akit zenéjével elbűvölt-bájolt; hogy ezt az embert ő meg tudja kínozni, meg tudja vigasztalni, beteggé tenni és meggyógyítani az ő hegedűjével. Az ilyent szereti a cigány!

Aztán meg tetszett neki az az élet, ami Ocskay táborában dívik. Ma itt, holnap ott, sátor alatt mindig, ahogy a cigányok. Egyszer „hopp”, másszor „kopp”! – Egy nap úsznak a jó borban, másnap a pocsóta víz is drága. Senki se gondol a hol-napra. Mindennap új vidéken ütnek tanyát, sehol sem ragadnak meg. Ő minden-ütt a tábor közepén, kétkerekű laptikájával, amibe kis tatár lova van fogva. A lapti-kán tokaji boros átalagok, lengyel pálinkás csobolyók. Egy nap kiürülnek, másnap megint teli vannak. Cinka Panna el-eltűnik, ha üresek a hordók; nem kell őt félte-ni: megint visszakerül, s teli vannak a hordók. El nem maradna az Ocskaytól! – El sem lehet fogni, mert hiszen boszorkány. Láthatlanná tudja tenni magát: farkassö-tétjét bocsát az üldözői szemére, ha rájuk olvassa a varázsmondatot.

… A szomolyáni diadalnap után Ocskay is lakomára hítta magához az alvezé-reit az elfoglalt jabloncai kastélyba.

– No, Cinka Panna, most mutasd meg hát, hogy mit tudsz! Aki legelsőnek megjelent a kapitányok közül, Csajághy volt. Ocskay eléje sietett, s a nyakába borult. – Cimborám! – kiálta, indulattól reszkető szóval – megtudtam, hogy hol van a

feleségem! Abból a melegségből, amivel az mondva volt, megtudhatta Csajághy, mennyi-

re szereti Ocskay az Ilonkáját! – Meg volt vele elégedve. – Most már elhozom őt onnan, fogadom az egekre.

84 XIII. Cinka Panna

(„Most már az egekre fogadja, nem a poklokra”, gondolá a puritán alvezér, s azt hitte, hogy így már jobban fog sikerülni.)

A többi alvezérek is egymás sarkában érkeztek ezalatt, Borbély Balázs, Móricz István, Balahó Mátyás.

– Halljátok csak a tervemet! – sietett kirukkolni Ocskay. Csajághy egy titkos szemvágással inte neki, hogy ne beszéljen, mikor a ci-

gányleány is itt van. – Dejsz afelől beszélhetünk. Lassú tűzön pirítanák, sem vallana az ki semmit.

Különben is része leend a tervünkben, s neki kell azt leginkább előmozdítani. Jöjj ide közénk, s hallgass rám, Cinka Panna.

A cigányleány, megtudva, hogy tanácskozásban lesz része, előhúzta a tarso-lyából a kurta szárú cseréppipáját, kicsiholt, rágyújtott, s a pipát az agyarára vág-va, odaguggolt a többi uraságokkal egy körbe, csak a földre; nem szokott ő szé-ken ülni.

– Cinka Panna, neked itt kell engem hagynod. – Nehéz lesz az. – De még a hegedűdet is. – Az még nehezebb lesz. – Izenetet kell vinned tőlem a feleségemhez. – Már akkor minden könnyű lesz. – Nem olyan könnyű, mint gondolnád. Tudnál-e nyavalyatörős lenni? – Hogyne tudnék? Láttam elég kórságost életemben. – Csakhogy a tettető nyavalyatörősre ráismernek könnyen. – Tudom. Hogyha a markába beszorított hüvelykujját embererővel ki lehet fe-

szíteni, akkor az csalfa koldus, korbáccsal gyógyítják meg; de ha semmi erőhata-lommal ki nem lehet feszíteni a hüvelyket a markából, akkor igazi kórságos, be-veszik az ispotályba. Próbáljátok meg rajtam!

Cinka Panna a borzalomig híven tudta az epilepszis rohamait utánozni, s az erős férfiak ketten sem bírták a hüvelykujját kifeszíteni.

– Ez hát megvolna. Mondjad, uram, tovább! – Te innen most felballagsz Bécsbe. Jártál ottan többször. – Jobban otthon vagyok, mint a pusztán. A vén herceg idejében mindig ottan

farsangoltam. – Ismered a Krisztus töviséről nevezett apácák kolostorát? – Hogyne? Ott akartak egyszer megseprűzni, amiért kártyát vetettem a

kapusnénak. – Annak a háznak a kapuja előtt kell összerogynod, és a nyavalyatörőst mu-

tatnod. Ott azután majd fölvesznek, és bevisznek az apácákhoz. Azok közt van az én feleségem.

– S miről ismerek én rá a te feleségedre? – Bolond! Hogyne ismernél rá? Hát hisz az a legszebb asszony a világon. – Vagy úgy? Hát nem én vagyok az? De hátha a szemem megcsal? – Akkor a füled majd eligazít. Te nem tudsz másként, csak cigányul meg ma-

gyarul. A bécsi apácák között pedig senki sem tud magyarul, csak az én felesé-


gem. Azt fogják odaküldeni hozzád, hogy kikérdezzen, ki vagy, mi vagy, honnan kerültél ide.

– Mit hazudjak? – Fennhangon akármi bolondot; de súgva csak a nevemet mondd neki. Akkor

ő azután majd szerét ejti, hogy egyszer úgy beszélhessen veled, amikor más nem hallja.

– Madárnyelven fogok vele beszélni. Hát aztán mit mondjak neki? – Most várj sorodra. Elébb vezéreimmel szólok. Nekünk most egész dandá-

runk van együtt. Bercsényi nekem engedte át a Ritschántól elfoglalt ágyúkat, fegyvereket és lovakat. Csapataink most már fegyverzet dolgában is összemér-kőzhetnek a császári hadakkal. Ágyúinkkal, haubicainkkal zárt városokat is meg-ostromolhatunk. Carnuntum diadalkapujára a minap felírtuk: „Morgen komm ich wieder.” Beváltjuk az ígéretet.

Tetszett a vállalat mindenkinek. Csajághy azonban észrevételt tett rá. – Én elhiszem, hogy nagyobb és rendezettebb erővel másodszor is el lehet

hatolnunk Bécs külvárosáig, s ott megint összeverekedhetünk a helyőrséggel; hanem azt is hiszem, hogy amire mi a Favorita-vonalt felverjük, akkorra a te nődet rég elvitették a kolostorból, s biztosabb zárt helyre rekesztették el.

– Még nem mondtam el végig a tervemet. Most Balahó uramhoz fordulok. Balahó uram a csendes idők alatt révészmester volt a Tiszán. A harci idők őt is

elszólították az evező mellől. Felcsapott kurucnak. Itt is sok hasznát vették. Halá-szokból, hajós-, révészlegényekből egy csapatot alakított, mely az ő vezénylete alatt nevezetes szolgálatokat tett a vizeken átkelésnél, meg mikor tüzes dereg-lyékkel az ellenség hajóhídját kellett elrontani. S még azonkívül az a rendkívüli jó tulajdona is megvolt, hogy nagyon tudott a közönséges emberek nyelvén beszél-ni: megszokta révész korában, mikor az átkelésnél térítgette a régi hiten levőket az új magyar hitre. S mindenekfelett egy semmi lehetetlenséget el nem ismerő perversus ember volt őkegyelme. Másforma öltözetet most sem viselt, mint révész korában: parasztgúnyában járt, begyűrt tetejű süveggel a fején, hájjal kenve a hosszú haja, borostás az arca, szélfúvástól, napsütéstől barnapiros a bőre, a szemei kicsinyre összehúzva, mint azoké szoktak lenni, akik mindig a vizet nézik.

– Hallom a szép szót – monda Balahó uram Ocskay megszólítására. – Az én tervem az, hogy mi fegyveres erővel előhaladunk Schwechatig. Átke-

lünk Hainburg alatt a szigeteknél tombácokon, s másnapra ott vagyunk. Aki odáig utunkat állja, magára vessen érte, amit kap; de fel nem tartóztat. Komoly ellentállást csak Schwechatnál fogunk találni. Ott most az elhagyott török sánco-kat megszállva tartják a császáriak, s ágyúkkal megrakták. Meglássuk, hány zsákkal telik. Meglehet, hogy nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, de hűbeleba-lázs módjára nem megyünk neki fejjel a falnak. A megérkezés napjának az éjsza-káján azonban Balahó hadnagy uram harmadmagával egy csónakra ül, s víz elle-nében felevez a Duna keskenyebbik ágán egész odáig, ahol a császári vadaskert és az apácakolostor kőfalai között a szigetekre átjáró rév van. Mennyi idő alatt történik ez meg?

86 XIV. Balahó uram tempója

– Ott leszek másnap éjfél után két órakor, ha a magam ladikjával mehetek. – Kegyelmed akkor ott marad és vár sorára. A révnél van egy márványrondel-

la, amit kétoldalt roppant nagy szomorúfűzfák takarnak. Ezeknek a közelében fog maradni. – Most hallgasd te tovább a magadét, Cinka Panna. Amint ti meghalljá-tok az ágyúdörgést kelet felől; de még az égő házak füstjét is fogjátok láthatni, az lesz a jeladás, hogy én megérkeztem Schwechat alá. Aznap te egyszerre csoda módra meggyógyulsz, s kikéred a bizonyítványodat, hogy felépülve odébb me-hess. Az éjszakát azonban még ottan töltöd; mert éjjel a kolostor ajtaját nem nyit-ják fel se ki-, se bemenőnek. Azon az éjszakán az ápolónőd a feleségem, arcát (magaddal vitt szerekkel) befested olyanra, mint a magadé.

– Hogy még szebb legyen! – szólt közbe Cinka Panna. – Mit bánom én, akármilyen lesz; csak visszajöjjön! Ő felveszi a te gúnyádat, s

reggel, korán hajnalban, mikor kinyitják a kaput, a te bizonyítványoddal kibocsát-tatja magát. Terajtad ismét kitör a nehézkórság: semminek tudója, részese nem vagy – a nőm pedig siet a Duna-parton megtalálni Balahó hadnagy uram csónak-ját, s azzal illa berek, nádak, erek! Mire észreveszik a szökését, azt sem tudják, merre üssék bottal nyomát? – Hát híveim, hogy tetszik nektek ez a terv?

– Veled megyünk, ahová vezetsz! – monda Csajághy, s a többi kapitányok, hadnagyok is rázúdultak: „Még az Operenciás-tengerig is!”

– Oda megyek, ahová küldesz – mondá Cinka Panna. – De úgy gondját viseld ám a hegedűmnek, mint én a te asszonyodnak!

– Hát Balahó uram, mit szól hozzá? – Kordéval kápsáló, facipős barát legyen belőlem, ha el nem hozom a kegyel-

med asszonyát! Megteszem ezt a tempót! És azután az egész lakoma alatt egyébre sem ittak áldomást, mint ennek a

tervnek a sikerültére. Cinka Panna sohasem húzta még olyan szépen a búsméla magyar dalokat,

amikben annyi titok van elmesélve: századok panasza egymáshoz; laktalan pusz-ták éjféli szózata; örökbe hagyott keserűség; álmok ábrándozása, amikből soha nincsen fölébredés; a fél világot kihívó kérkedés; vigasztaló reményadás; és annyi név nélküli érzésnek harmóniává alakult káosza; jókedv és szomorúság – együtt; vagy ki tudja, mi? Egyik sem! Vágy, gyönyör, kín, a szem kicsordul a könnytől. – Mi az?

És még ezt is odaadja Ocskay, azért hogy a feleségét visszaszerezze! Bizony nagyon szeretheti azt az asszonyt!

XIV. Balahó uram tempója A második betörésnél Ausztriába Ocskay a Duna jobb partját választotta küzdtérül.

Mikor már Fischamendig felhatolt, utoléri egy gyorsfutár a fővezértől, hogy for-duljon azonnal vissza, Heister, a császári fővezér, egész derékhadával megindult Pozsonyból, s Rákóczi ellen siet, aki seregével Lipótvárát vívja. Siessen, ha lehet,


a fejedelemmel egyesülni; ha nem lehet, fogja oldalba Heister seregének balszár-nyát, s igyekezzék azt apró csatározásokkal feltartóztatni.

Nehéz volt Ocskaynak az engedelmeskedés: eddigi útja csupa gyors diadalból állt; hanem a jó sors segített azt neki könnyűvé tenni. Még jól ki sem áldotta ma-gát, amidőn betoppan sátorába Cinka Panna. Ő már megjárta Bécset.

– Nincs a feleséged a kolostorban. – Hát hová tették? – Bevitték a belsővárosba, s ott bezárták. Strázsa áll a kapuja előtt. Ezzel aztán porba esett az egész szép kicsinált terv. Balahó uramnak sem volt miért fölevezni csónakjával a Dunán. Lehetett visszamenni. Az egész eredménye a regényes vállalkozásnak egynehány ezer darab vá-

gómarha volt; azokat Ocskay, minthogy az útját nem késleltethette velük, eladta a pozsonyi mészárosoknak készpénzért. A pénz jó volt az ő hadainak zsoldra, az olcsón vett ausztriai marhákat pedig a pozsonyiak levágták az osztrák hadsereg számára: mindenki nyert benne.

Íme, a „közös hadügyi büdzsé”! Semmi sem új a nap alatt! Ocskay a maga dandárából a bocskoros hadakat hazaküldé a Fehér-hegyek

közé, hogy ott alkalmatlankodjanak Heisternek, ha arrafelé akarna átkelni, a lo-vasságával és a hajdúival pedig átment a Csallóközbe, úgy került el a császári derékhad háta mögött. – Híd volt akkor mindenütt a Dunán: be volt fagyva kemé-nyen. December vége felé járt az idő. Az ágyúkat ott kellett hagynia, mert ha a csallóközi sár megfagy, azon hat ökör se vontat keresztül egy ágyút.

A Csallóközben aztán megtudta, hogy Heister a Fehér-hegyek keleti oldalán vonul előre, elkerülve a nyugoti szorosokat. Sajnálta most már, hogy a „talpas”-ainak az ezreit oda küldte strázsálni.

A hajdúságát most már előre akarta küldeni a fejedelem derékhadához: az ő feladatában gyalognépre nem volt szükség. Mielőtt útnak indította volna őket, összegyűjté valamennyit. Sok mindenféle vidékből származott népek voltak azok. Félő volt, nehogy útközben megint elszéledjenek. Azért az egész gyalogcsapat-nak nagy ünnepélyességgel egy pompás, veres selyemzászlót adott át, amit há-romféle pap szentelt fel, kálvinista, pápista és görög. Annak dobszó mellett a ha-direndbe felállított fegyveres nép katonai módon hűséget esküdött. Még azonfelül Ocskay László maga lóhátról tartott nekik egy szép, lelkesítő orációt, amiben sok drága igazságot elmondott a haza szenvedéseiről, az ősök dicső példájáról s a szent szabadságról. Remek előadása lévén, párosulva a legcsengőbb orgánum-mal, beszéde bizonyára nagy hatást keltett a harcosok szívében. Siettek is neki az alvezérei gratulálni hozzá; a közkatonaság pedig háromszor kiálta rá harsány vivátokat.

Csak Balahó uram nem volt kielégítve egészen. – Nem tökéletes munka ez! – mondá Ocskaynak. – Majd én hadd beszélek az

én nemzetségemnek! Azzal előkereste a rongyosabbik dolmányát a szeredásából, még jobban be-

gyűrte a kalapját, fogott magának, hol, hol nem, egy olyan hosszú kardot, hogy


hatalmas termete mellett is az állával támaszkodhatott a markolatjára, ha maga elé állította, s azzal felkapaszkodott a Cinka Panna kordéjának a kasába, s onnan kezdte meg a szónoklatot.

– Én édes véreim! Drága nemzetségem. Ismertek engem bizonyára, de ismer az egész ország! Én vagyok az a hírhedett Balahó Mátyás, aki egész életében a nemzetet szolgálta, és semmi veszélytől soha meg nem rettent. De sok ezernyi ezer embert segíték hajdan a kívánt révpartra! (Igaz is volt, mert révészmester volt.) Jóltevője voltam az egész országnak, volt is módom benne, mert nekem adózott egész két vármegye. Kastélyaim voltak Tiszán innen és Tiszán túl (nádgunyhó, tudniillik), s mindennap száz meg száz jó ember pihent meg azok-ban. Most mindennek vége! A gonosz labancok gazdag vetéseimet mind elpusztí-tották, lábon meggyújtották; erdőim kivágták, kastélyaim a fekete földig leégették. Így szabadultam meg, ahogy itten láttok, a gúnyám csupa rongy, testemen annyi seb, ahány lyuk a köntösömön: megfogtak, megkínoztak, börtönbe vetettek, kör-meim alá töviseket vertek, parázson sütöttek, hogy a hazámat eláruljam; de még-sem tettem meg. – De mit panaszkodom én a magam bajáról? Ezt mind elvisel-ném. Csak azt ne láttam volna, amit házam népével gonoszul elkövettek. Volt jó feleségem: derék, hűséges asszony, azt két fára kötve kettéhasították, kis cse-csemő fiam felszúrták dárda hegyére, szép gyönyörű hajadon leányom, hogy meg ne gyalázzák, a szemem láttára a kútba ugrott: öreg nagyanyámat szurokba már-tották, és úgy gyújtották meg! (Már akkor általános volt az elszörnyedés hangja az egész hajdúság közt.) És ki tette mind ezt? Maga a „nagyfejű”, az a gonosz Heis-ter. Az ő parancsára, az ő intésére gyilkolták le ilyen kegyetlenül az én cselédi-met, s velük együtt ezernyi ezer ártatlan véreinket! (Átok reá! – ordítá a fegyveres had.) Nem maradt egyebem, mint ez az ősi kardom. (E szónál felemelte erős öklében azt a hosszú pallost.) De fogadom igaz hitemre, hogy addig nem nyug-szom, amíg ennek az élét csorbára nem verem a gyilkos koponyáján! Mindnyá-junknak ő a gyilkosa, hóhéra. Mindnyájatoknak volt valaha otthon ősi háza, anyja, felesége, kisgyermeke. Azt mind ő égette, ő gyilkoltatta le. Nincs otthon mit ke-resnünk; hanem a gyilkost, a gyújtogatót kell keresnünk a csatatéren; s ahogy ő fizetett nekünk, úgy fizetni neki vissza tízszeresen. Itt ez az én kardom, ahol ezt látjátok villogni, ott villogjon a tietek is, ottan ordítsátok: „Halál a nagyfejűre!”

Balahó uram rikácsoló hangja túlrecsegte még azt a riadalt is, amit a hajdú-ságnál keltett. Ez aztán nem az a taktusra adott vivátszó vala már, amivel a vezér szónoklatára feleltek, hanem egy folytonos kitörő ordítás, kísérve kivont kardok csörömpölésétől; alig bírt ez a vihar lassankint elcsendesülni, akkor is csak az elszörnyedés morajává csillapult alá, mint mikor a Balaton szélvész múlta után még soká elháborog.

Balahó uram pedig – megtéve a tempót – megelégült szívvel szálla le a kordé-ról, s rágyújtott a makrapipára.

– Mi a tatár, Balahó uram! – monda neki Ocskay. – Hogyan égethették le a la-bancok a kelmed vetését? Hisz a kelmed egész domíniuma a Tisza háta volt.

– Hát biz azt sehogy sem. – Talán hát a feleségét sem hasították kelmednek kétfelé?


– Soh’ se volt nekem feleségem. – Hát a kisfia, akit lándzsára szúrtak, meg a kútba ugrott leánya, hol vette azo-

kat? – Bizony sehol sem én, ha csak a fáról nem szedtem volna őket. – Hát az öreganyja? – Húsz esztendeje, hogy meghalt, Isten nyugtassa meg! – Eszerint hát azt sem égették meg? – Mindegy az. Ha nem tették velem, megtették mással. Így kell a sokaságnak

beszélni, vitéz ezredeskapitány uram, nem úgy, ahogy kegyelmed cselekedte. Ha az ember a hazáról beszél a hadinépnek, elbúsulja magát, elszomorodik rajta. A búsulástól pedig az embernek csak az ivókedve jön meg. Nem kell a katonát a hazával szomorítani, mert megszomjazik rá, s azt várja, hogy áldomást ihassék. Ha itt nem kap bort, hazamegy, ott iszik. Hanem így kell neki beszélni, ahogy én kiraktam. Ettől aztán nem bort szomjazik, hanem vért. Majd meg kell őket nézni, hogyan rohannak ezek csoportostól a nagyfejűre, csak egyszer megkaphassák. Így kell azokat felpaprikázni!

Azzal benyomta az égő taplót a pipájába, s a nagy bolond kardot a vállára vet-ve, visszaballagott a maga csapatjához, otthagyva a tanult uraságokat, hogy csi-nálják utána ezt a tempót, ha értenek hozzá!

Ocskay pedig rögtön szekerekre ülteté a hajdúságát, s a Duna jegén keresztül megindítá őket a fejedelem táborhelye felé.

Maga pedig sietett felkeresni Heister táborát, s attól fogva mindennap volt vele csatározása; rendetlen csikóscsapatjai minden oldalról körülcsiripelték, s ahol nagy erőre találtak, szépen visszatértek a vezérükhöz. Ezektől megtudá, hogy ezúttal nem egy szokott labanc sereg indult meg a hadjáratra, amit kétharmadá-ban kénytelen-kelletlen felültetett magyar bandériumok s fegyelmezetlen rác hor-dák képeznek: könnyű ellenfél a kuruc lovasságnak; hanem egy egész, rendezett, valóságos osztrák hadsereg vonul előre, taktikai hadirendben; a színe-java a hős Eugén herceg seregének, a zentai diadal veteránjai, kiknek trombitaharsogása előtt a hatalmas szultán seregei a Dunába rohantak. Itt most hatvanhárom kom-pánia nehézlovasság van együtt, a legkitűnőbb ezredekből; s azonkívül csak há-rom század magyar labanc huszárság, azt csak szénázásra használják. Gyalog-ságuk csupa muskétás, új szerkezetű lőfegyverekkel és hosszú dárdákkal ellátva: huszonnégy ágyút visznek magukkal.

Mindezekről jó eleve értesítette Ocskay a fejedelmet, s Rákóczi úgy készült, hogy maga is hasonló erejű hadsereget vigyen ellenfelére. Ha ennek erősebb volt a gyalogsága, őnála a lovasság volt számosabb. Tizenhárom-ezerre teszik a számát. Hanem ágyút csak hatot hozott magával, ami megfoghatatlan: hisz volt neki elég lövege. Tán Lipótvár ostrománál volt azokra nagyobb szükség, vagy a régi magyar harci szokás dívott még, hogy egyszer kilőjük az ágyút, s aztán rajta-rajta! Ez csak jeladásra való, azt pedig hat ágyú is úgy megteszi, mint huszon-négy. Majd csinál elég lármát a maga ágyúival az ellenség!

Gyalogsága igen szép és rendezett volt a kuruc seregnek. A hajdúság jól fel-fegyverkezve, puskával és karddal. A kurucok nem hordtak már a háborúba dár-


dát, hanem kardot. Kiment a használatból az a híres jelszó, amivel Kinizsi buzdítá a kenyérmezei ütközetben a maga seregét: „Előre, dárdások! Utána, kopjások! Ne féljetek, szászok! Ahol fáj, szúrjátok!” – A magyar most karddal harcolt. Az osztrák még dárdát hozott magával. Első próbatét volt, hogy melyik a jobb kézbeli szerszám. Bizonyos, hogy el fog válni, mert mind a két félen olyan legénység jő szemközt, amelyiknek a kezében szikrát szokott adni a vas.

Egészen francia mintára voltak felszerelve Rákóczi palotásai, a testőr muské-tások, sáfránszín dolmányban, kék paszománttal; s a francia granátos zászlóalj hatalmas medvebőr kalpagjaival, a szálas legénységből válogatva, betanítva, hogyan kell a tarsolyban hordott granát kanócát meggyújtani, s az ellenségre hajigálni, mikor az négyszögöt formál, vagy erősített sáncot védelmez. Ami pedig a szabályos hadmozdulatokat illeti, azokban legkitűnőbb volt a fejedelem seregé-ben Sárody ezredes német zászlóalja. Dobszóra lépni, kanyarulatokat csinálni, puskával sortüzet adni egyik csapat sem tudott oly pontossággal, mint az övé. Amellett szigorú fegyelemtartásáról is híres volt: vezére nem tűrt el semmi kihá-gást, s amilyen tréfás cimbora volt a jó társaságban, olyan jó katonának ismerte mindenki a táborban. Néha egyesítve produkálta mind a kettőt: a jó katonát meg a víg cimborát. Mikor Lipótvárát elkezdték ostromolni, s az ilyen mesterséges mun-kához még nem szokott kurucság húzódozott a víárkok ásásától, a várbeliek bombáitól rettegve, Sárody oda vitetett ki magának egy hordót, tele borral a két sánc közé, s a hordó fenekére ülve áldomásozott, s gitárral a kezében dalolta a várbeliek bosszantására azt a víg nótát, hogy: „Als die Schneider Hochzeit hatten, da waren alle froh!” A kurucság kedvet kapott tőle, lassankint odagyülekeztek melléje, mind megitták a hordó bort, s aztán együtt énekelték vele, hogy: „Da schliefen alle Schneider, auf einem halben Stroh!” (pedig nem is értették, hogy mit tesz), a várbeliek nagy bosszúságára, akik hasztalan röpítgették feléjük a „pumái-kat”, egy sem talált oda.

Az ilyen tréfákért még a magyarok is nagyon szerették ezt a renegátot. Volt ott több ilyen német tiszt is. Átaljában az a jó regula volt, hogy hadifogoly senki sem szeretett lenni; hanem ha az ellenség el nem eresztette, beállt hozzá katonának.

De különösen kedvence volt Sárody a kuruc sereg francia táborkari főnöké-nek, vicomte de Feirville-nek, kit XIV. Lajos azért küldött Rákóczi táborába, hogy hadvezéri tudományával pótolja ki azt, ami a magyar tapasztalatlan főúri hadve-zéreknél hiányzik, akiknél a személyes vitézségből állt az egész stratégia.

Sárodyval lehetett a franciának magasabb hadműveletekről is beszélni. S egyátaljában lehetett vele beszélni, mert tudott franciául; míg a magyar urak csak diákul értettek. Cicero nyelve pedig mindenre jó, csak hadászati értekezésre nem; a nagy Róma idejében nem lőttek pisztollyal; annálfogva ha az ilyen eseményt valaki latinul akarja elmondani, ekképpen rakja ki: „kézbeli cső makkjával áthajít-tatott” (sclopi manuriai glaude trajectus est).

Még egyébre is jó volt Sárody. Mint régi osztrák seregbeli főtiszt, minden ez-rednek ismerte az erejét, létszámát, vezetőit, s aszerint, ahogy a kémek és por-tyázók hírül hozták a kuruc táborba, mely csapatok milyen hadirendben vonulnak fel Heister parancsnoksága alatt, Sárody előre meg tudta mondani, hogy minő


erőt kell azzal szembeállítani. Úgyhogy az ő jelenléte a haditanácsban, mikor az ütközet tervét elkészítették, valóban kívánatos volt.

Karácsony éjszakája volt. Mulatságos babonákkal teljes este. Játszanak ilyenkor minden házban éjfélig,

akkor misére mennek; imádkoznak meg tréfálóznak, ropogtatják a kártyán nyert diót.

„De mi most nem diót ropogtatni jöttünk ide!” Ezt izené Rákóczi Bercsényinek, aki szerette volna Heisternek engedni át a

támadást, s a nagyszombati halmokon védelmi állást foglalni. Elhatározták a haditanácsban, hogy leszállnak a síkra, ahol előnyösebb a harc

a túlnyomó magyar lovasságra nézve. Igaz, hogy a sík tért két patak szeli keresz-tül, a Tirna és Parna, de azok most be vannak fagyva, nem akadályozzák a lo-vasságot.

A fejedelem, derékhadával a Tirna partján fekvő Nagyszombatnak támasztva a hátát, elfogadja az ütközetet Heisterrel, míg a két portyázó dandárvezér, Ebeczky a jobb, Ocskay a bal oldalon fogja azt közre, s a hátába kerülve, négy tűz közé szorítja.

Nagyon szép terv volt ez! Csalhatatlan a sikerülése. A csapatok égtek a harc-vágytól. A csapatvezérek együtt maradtak egy karácsonyi víg lakomára a tirnai hétkerekű malomban, s igen kedélyesen mulatoztak. Sárody megint ezermester-kedett. Ólmot öntött, s abból jövendőt mondott. Gombócokat főzött, amiben az a tréfa, hogy a forró víz melyik gombócot dobja fel legelébb. Minden gombócban cédula van valami névvel. Mikor a leánykák csinálják ezt a karácsonyi tréfát, ak-kor az a jelszó, hogy amely nevet a legelső gombóc felhoz a víz színére, az megy férjhez a jövő farsangon. Sárody gombócaiba egy-egy csapatvezérnek a neve volt elrejtve, s az volt a tréfa jelszava, hogy akinek a gombóca legelébb felvetődik: az hal meg a holnapi ütközetben. A fejedelem nevét azonban nem engedték a tréfába belekevertetni. A tréfa azonban annál tökéletesebb lett, mivelhogy a he-behurgyán előre felbuggyanó gombóc ezt a nevet rejté: „Balahó kapitány!”

Mindenki hahotával nevetett a tréfán. Mivelhogy Balahó uramat szerte úgy is-merték, mint egy szörnyű nagyszájú embert, aki rettenetes a fenyegetőzésben, utolérhetetlen a mások felbuzdításában; ellenben mindig ő az első az ütközetben, aki, mikor lőnek, rögtön hasra fekszik.

Balahó uram azonban szörnyen megrestellte azt az ő rovására feltámadt vi-gasságot, s ökleivel ütve az asztalt és a mellét, fogadkozott, hogy meg is halok én, ha kell, az én hazámért és fejedelmemért! De minden dibdáb labancnak nem adom bitangra az életemet. De kaphassam csak egyszer azt a gyilkos Heistert magát a kezem ügyére, aki a feleségemet kettéhasíttatta, aki porontyomat dárdá-ra szúratta: tudom, hogy egyikünk elmegy izenetet vinni Belzebubnak!

– Hát hisz azt most legkönnyebben megkaphatod, bruder – mondta neki Sárody. – Itt fogják mutogatni holnap a vásáron dobszó mellett. Minden markos legényt meginvitálnak rá, hogy ki birkózik meg vele.

– Magam leszek az a legény! – monda Balahó uram. – Csak ráismernék az is-tentelenre!


– Óh, azon könnyen segítünk, Balahó uram; mindjárt lepingálom én kegyel-mednek az egész Heistert, ahogy áll és él: hol van egy darab papiros?

Sárody fránya ügyes torzkép-rajzoló volt. Nehány vonással hirtelen úgy odaveté a papírra Heisternek a karikatúráját, hogy aki egyszer látta, rögtön ráis-mert róla: ott volt az idomtalan nagy feje, amit hosszú paróka fedez, fekete szem-öldökei, félrehúzódó szája, ami fölött az egyik bajusz makacsul fölfelé, a másik éppoly megátalkodottan lefelé irányul, a homlokon, három egyenközű „s” betű alakú barázda; a nagy előrerúgó, dupla áll, hozzá a kurta nyak, a köpcös váll, ez a szakasztott Heister tábornok!

Mindenki kacagott rajta, s magasztalá a majszter remeklését. A sok magaszta-lástól elvégre Sárody annyira elkapatta magát, hogy még alá is firkantotta a kép-nek, hogy „pinxit Sárody”.

– No, Balahó uram, hát itt van, ráismerhet erről – monda Sárody. – Ha már ak-kor meg nem nézte jól, amikor a feleségét kettéhasíttatta, s a kastélyát felgyújtatta Heister.

– Bomolj meg, német! Sötét volt akkor! – Hadd látom azt a képet! No iszen, nagyfejű! Mármost hát búcsúzz el a fejedtől, mert elhozom én azt; amilyen igaz, hogy az én jó öreganyámat szurokba mártattad, úgy gyújtattad meg a szemem láttára.

– S annál se látta meg a képét Balahó uram? – Vakapád németje! Hát ’sz a szurok fekete! De most már elteszem ezt a ké-

pet, ide a keblembe! S esküszöm a szent herkópáterre, hogy a holnapi szent ke-serves napon, ezt az én kardomat belemártogatom a gonosz vérébe!

S azzal végigfekteté a kihúzott kardját az asztalon, hogy az a táblának az egyik végétől majd a másikig ért, a vezér uraknak általános nagy nevetése köz-ben. Balahó uram pedig mindehhez igen komoly képet csinált.

Mikor a vezérek szétoszlának, az ezredeikhez visszasietve, azt dörmögé Tormássy László, a nyárádi hajdúk kapitánya Esze Tamás fülébe:

– Hallod-e, bajtárs, sehogy sem tetszik az nekem, hogy ennek a Sárodynak mindenüvé oda szabad ütni az orrát. Kár volt ezt Ocskaynak idehozni közénk. Nem hiszek én ennek, ha százszor kikeresztelkedik is magyarnak; mert mindig mosolyog. Az ilyen ember csak befelé haragszik.

– De hát már arról ő nem tehet, hogy olyannak teremtette az Isten a képét, hogy mindig mosolyogjon. Nem lehet minden ember Balahó uram, aki mindig káromkodik.

– És én mégis inkább hiszek Balahó uramnak, mikor legjobban hazudik, mint Sárody uramnak, mikor legjobban igazat mond.

– No, majd meglássuk holnap, melyik az igaz ember. Meg is látták, mert másnap a hadirendben akként lettek felállítva, hogy a had-

sereg zöménél Sárody német zászlóalja képezte az ágyúfedezetet, ezt tartotta a legfegyelmezettebb csapatnak Feirville, azért állította első sorba: mindjárt mellette volt Tormássy uram hajdúsága, a háta mögött, a második vonalban pedig Esze Tamás tiszántúli hajdúi, jobbról Tormássy mellett pedig a Tiszán inneni borsodi


hajdúk, azok között Ocskay gyalogcsapatjának az élén jó Balahó uram a hosszú pallosával. Tehát nagyon közelről tapasztalhatták egymásnak a viselt dolgait.

Fehér karácsonra virradt az éjszaka. – Egész addig a szent napig megbecsül-te magát az időjárás, akkor egyszerre a holdújsággal megfordult, s már hajnalban olyan sűrűen elkezdett havazni, hogy a fejedelem seregei nem láttak a förmeteg-től húsz lépésnyire, s csak úgy találomra foglalták el az előre meghatározott he-lyeiket a Tirna nyugoti partján. Kémeik hírül hozták, hogy Heister tábora is átkelt a Parna patakon, s hadirendben áll a síkon. De a két tábor még nem láthatta egy-mást a nagy hóeséstől. De azt már mind a két fél tudta, hogy a másik is itt van. A vezényszó áthallatszott egyik táborból a másikba.

A fejedelem, kísérete élén, maga járta sorba a hadcsapatokat, buzdító szava-kat intézve hozzájuk.

Egyszerre megszólaltak Nagyszombat valamennyi tornyában a harangok, szent karácson ünnepére. Talán a nagy harangszó tette: a hófelhők felszakadoz-tak, a havazás elmúlt, s a két tábor meglátta egymást, szemközt felállítva ágyúlö-vésnyi távolban. A magyar tábor mint egy nagy E betű látszott körülölelni a csá-szári tábor négysoros hadirendben felállított tömegét.

Abban a pillanatban megkezdődött az ütközet. A kuruc tüzérek, nem várva a parancsszóra, kisüték az ágyúikat az ellenfélre. Arra az is megkezdte az ágyú-zást. Különösen a fejedelem és kísérete volt az ágyútekék céljául kiválasztva. Egy ágyúgolyó Rákóczi közelében terítette le a kíséret egyik tagját: erre Feirville oda-nyargalt a fejedelemhez, s indulatosan követelte, hogy vonuljon vissza az ágyúk lőtávolából, ha az ő személyét valami baj éri, veszve az ütközet s az egész ma-gyar ügy. Rákóczi rá hagyta magát venni, hogy a tartalékul felállított testőrkarabé-lyosokhoz vonuljon vissza, akik egy dombtetőn tanyáztak: onnan nézte az ütköze-tet.

A kuruc hadsereg kezdte a támadást a kicsinált csataterv szerint. A jobbszár-nyon Ebeczky, a balon Ocskay lovasezredei vágtak be a császári sereg oldalába, mind a kettő nagy remekeléssel.

A Heister tábora balszárnyán csakhamar összevissza volt keverve lovasság, gyalogság, s egy tömegben gomolyodott a felállított ágyúüteg felé, aminek emiatt nem lehetett hasznát venni. Ebeczky sikere magával ragadta Ilosvayt, Deák Fe-rencet, Srétert, azok is bevágtak parancsszó nélkül a császáriak közé; a vakme-rőség jól ütött ki; áttörték az első hadsort, megrohanták az ágyúüteget, annak a fedezetét is elverték. Nem tartóztatta fel az ádáz rohamot se vasba öltözött lovas-ság, se puskázó nép, se dárdasövény, még az ágyútűz sem: mindenen áttörtek. Hanem ekkor következett egy fegyvernem, amely megállította diadalmas előro-hanásukat. A legveszedelmesebb fegyvernem. A poggyászszekerek. Amint a kuruc lovasság a császári poggyászszekér-vonatig eljutott, ez veszedelmesebb lett ránézve minden sáncároknál és tűzaknánál; ez megállította, szétrobbantotta, összekuszálta a győzelmes dandárt. Nem hallatszott többé se vezényszó, se „rajta, magyar!”, hanem csak az, hogy „cape! rape!” Dugd el, vedd el! A fejedelem seregének ez a szárnya abban az ütközetben nem tett többé emberszámot.


Héj, nem így volt Ocskaynál! Ahol ő bevágott, nem néztek ott másra, csak a győzelemre. Ötezer lovas harcolt a nyomában. Maga Rákóczi azt írja felőle, hogy csodáit mívelte a vitézségnek ebben az ütközetben. Nemsokára a császári sereg jobb oldalán is elhallgattak az ágyúk, a kuruc lovasság azokat is elfoglalta.

Heistert unszolták az alvezérei, hogy hozza elő a tartalékját, verje vissza vele Ocskay rohamát. A tábornok mérgesen utasítá vissza a sürgetőket, ne avatkoz-zanak az ő dolgába! Tiszta munka, amit ő csinál, semmi baj sincsen még. Még vár valamire. Majd ha az bekövetkezik, akkor kezdődik el az ő cselekvése! Addig hadd ugrálja ki magát a kuruc!

Most Feirville eljöttnek látta az időt, hogy a derékhaddal általános rohamot in-tézzen a császári sereg zöme ellen. Bercsényi a jobb-, Eszterházy a balszárnyon, ő maga a középen riadót fúvattak.

Példás rendben indult meg az egész hajdúság, hat ezred egy sorban. Szembe az ellenség ágyúütegével haladt éppen a borsodi hajdúezred. Annak kellett a keserűjét kiállni. Mikor kilőtték az ágyúkat: „Bukj le!” kiálta Balahó uram, s már akkor hason feküdt, mellette a kardja; de amint az ágyúgolyó elbúgott felettük, megint talpra ugrott mindenki, s futott nagy zsivajjal; mintha csak laptást játszaná-nak. Olyan közel érték már az ágyúkat, hogy azok nem tehettek bennük kárt. Hanem ott maguk előtt találták a Wobezer, Trisler és Firmont kompániáit. (Ost-romsisakos, páncélos gyalogság, muskétával és hosszú dárdával ellátva. – Itt lett először kipróbálva, hogy melyik a jobb szerszám, a kard-e vagy a dárda. – A kard volt a jobbik. A borsodi hajdúk széttörték kardjaikkal az ellenük meredő dárdaer-dőt, s a három legvitézebb kompánia veterán hanyatt-homlok meghátrált.

A hajdúezred parancsnoka ekkor észrevette, hogy az ő csapatja nagyon is gyorsan rohant előre, s „megállj”-t parancsolt, nehogy az ellenség hirtelen körül-fogja: időt akart engedni a mellette felvonuló Tormássy Lászlónak, meg a még hátrább jövő Sárody német zászlóaljának, hogy egy vonalba jöjjenek, s aztán egyszerre folytassák a rohamot.

A három veterán kompánia meghátrálása már Heistert is kihozta a hadvezéri nyugalmából. Odavágtatott maga, csak néhány segédjétől kísérve, a megfutamo-dókhoz, s elkezdte őket hangosan szidni, s kergette kivont karddal vissza a harc-vonalba. Az arca egész veres volt a dühtől. Sem látott, sem hallott.

Csak ez teszi felfoghatóvá, ami ezután történt. – No, Balahó kapitány uram! – szól egy tréfás hajdú hadnagy a nagyszájú kér-

kedőhöz. – Hát ihol van a nagyfejű, la! Ott van maga Heister. – A biz ő maga, a gyilkos. – Aki a kegyelmed feleségét, gyerekeit, öreganyját megölette. – Bizony azt tette az! (Annyiszor elmesélte ő ezt, hogy már maga is egészen

elhitte.) – No hát most, hadd lássuk, mit tud kegyelmed azzal a hosszú pallossal? Min-

dig azt mondta kelmed, hogy csorbára veri azt a gyilkosnak a koponyáján, csak egyszer közelre kaphassa. – Hát most elég közel van.

– Hát azt gondoljátok, nem teszem meg? – Elhiszem, ha látom.


– No hát lásd meg! Azzal Balahó uram kiugrott a sorból, megköpte a tenyerét, marokra fogta a

kardját, s elkezdett loholni arrafelé, ahol Heister szedtevettézve kardlapozta a muskétásait.

A hajdútársak azt hitték, hogy csak bolondozik az öreg kuruc, majd visszajön fele útjáról, ha megsokallja.

De az csak dobogott előre, s mondogatta egyre magában: „Szegény felesé-gemet két fához köttetted, kettéhasíttattad –, kis porontyocskáimat dárdára szú-rattad – öreganyámat szurokba mártattad, úgy megégettetted. – Itt vagy gyilkos, itt vagy a kezem közt!”

Azok amoda át észre sem is vették; ha látták, mit törődtek vele? Egy öregem-ber, rongyos parasztgúnyában, egymaga, mit akarhat? Amellett a tért ellepő sűrű rekettye is takarta a bujkáló alakot.

És ezalatt egészen közel ért a császári fővezérhez. Csak egy ugrás kellett, odaszökni hozzá, megkapni bal kézzel a lova zabláját,

jobbjával felemelni azt a hosszú kardot, és rákiáltani: „Egész famíliám kiirtattad, gyilkos! Nesze nagy fejednek!”

Jó szerencséje Heisternek, hogy a tollas kalapja acélsipkával volt bélelve, meg hogy az a széles kard a lapjával érte a fejét; mert így csak egy kegyetlen ütést kapott rá, amitől hátra lódult. Hanem akkor aztán Balahó uram két kézre kapta a pallost, s megsuhintva azt kegyetlenül a feje fölött, egy olyan csapást mért a főve-zérre, hogy az, ha megéri a nyeregkápáig hasítja kétfelé. – De hát nem érhette. – A sors harmadperceken fordul meg. Egy fiatal magyar főúr, a császári fővezér labanc hadsegéde, Czobor Márk, hirtelen kirántotta a pisztolyát, s szíven lőtte Balahót, mielőtt az a kardjával másodszor is lecsaphatott volna.

Szegény jó Balahó! Nem mondta hiába: megtette a tempót. Ez volt az igazi kuructempó. Csinálja utána, aki tudja!

XV. Az alterego (másik magam) Heistert ez a vakmerőség egészen dühbe hozta. Különben is haragos egy úr volt. Alvezérei mind azt hitték, hogy már el van veszve az ütközet, s visszavonulásról kezdettek beszélni. A tábornok főbelövetéssel fenyegetett mindenkit, aki a vissza-vonulás szót ki meri mondani. Hisz ez az ütközet meg van nyerve.

Két sakkhúzás, és azzal „matt”! Az egyik sakkhúzás az volt, hogy két tartalék lovasezred rohanjon előre, s ahol

a kuruc tábor jobbszárnya a deréktól elvált, s kedvére fosztogatja a poggyászsze-kér-vonalt, oda ékelje be magát. Ezzel a kuruc sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik sakkhúzás.

– Hát az a pernahájder ugyan hol késik még? – dörmögé haragosan a tábor-nok.

Az a „Bärenhäuter” nem késett már. Sárodyt értették alatta.

96 XV. Az alterego (másik magam)

Sárody tervét még azon éjjel előre megküldé Heisternek egy szökevény tiszt által. Arra alapítá Heister a magáét.

Sárody szépen maga mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdú ezredét, s akkor egyszerre az egész zászlóaljával közvetlen közelből sortüzet adott rá.

– No Tormássy uram, hát hogy tetszik a keresztelő? – kiálta át Sárody a hajdú ezredesre nagy csúfondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a puskákat, felrántatta a fehér lobogót a kuruc zászló helyébe, s szemközt fordulva a kuruc sereggel, hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját a császári sereg felé.

Ez az árulás egy perc alatt megfordította az ütközet sorsát. Tormássy hajdúi, saját szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten ro-

hantak hanyatt-homlok vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel elrémíték a há-tuk mögött álló tiszai hajdúságot, még magukat a fejedelem palotásait is, a kuruc sereg legderekabb csapatját; a futásnak indult négy gyalogezred magával sodort két lovasezredet is, a harmadikat, egy dragonyosezredet, ami németekből állt, nehogy Sárody példája ráragadjon, maga az ezredes vont vissza; s ezzel a má-sodik sakkhúzás is megtörtént a kuruc tábor három darabra volt szétvágva. A zöme előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.

Rákóczi, a vész láttára, sarkantyúba kapta a lovát, s a muskétás ezredével be akart vágni a csatatérre, hogy a diadalt visszacsikarja ellenfele kezéből. Szemé-lyes megjelenése még talán megfordította volna az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna. Túlbuzgó hívei megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát, s nem eresztették a küzdelembe. Fátum volt az! … Aki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy nincs – ha ott van, akkor mit félnek, ha nincs ott, akkor mit remélnek?

A zűrzavar tökéletes lett. Mind a két táborban vége volt az összefüggő hadműködésnek. A fejedelem táborának egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán, s a halmokra

vonult fel a másik rész, a jobbszárny lovassága, zsákmányát nyerge mögé akasztva, mint aki dolgát legjobban végezé, rúgtatott el a Fehér-hegyek felé; a harmadik rész, a gyalog hajdúezredek, amik a borsodiakkal nagyon mélyen beha-toltak a császári sereg derekába, s három hadvonalat keresztültörtek már, vissza már nem vonulhattak, kapták magukat, „előre hátráltak”; keresztültörték magukat még a tartalékon is, s az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel éppen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kuruc tábornak, az az ötezer lovas a balszárnyon, még egyre harcolt, s nem akarta elhinni, hogy vége van az ütközetnek, s mikor már a túlsó oldalon Heister bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is ott nyargalászott a csataté-ren, nagy angol paripája hátán, s ahol egy futó kuruc csapatot megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az ellenségre.

Hová futtok? Hiszen mienk a győzelem! Hiszen le van gázolva a labanc! Az igaz, hogy ott, ahol ő száguldozott, csak temetője volt már a császári ha-

daknak. Mint a kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy hevertek a hullák halom-ban; lovasai csak futó ellenség visszafordított ijedt képével találkoztak mindenfe-lé. Dobok, zászlók, fegyverek elszórva hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a


magas német nyergekkel a hátukon, száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott álltak mind a két táborhelyen, magukra hagyva, kurucé, labancé, mint valami bitang jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.

És Ocskay László még mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot fordí-tani. Égett az arca attól a vágytól, hogy amit a híres nagy hadvezetők, a francia haditanácsosok elvesztettek, azt ő, a lenézett, kicsúfolt portyázó vezér újra kivív-hassa! Csak egy akkora dandárt verhessen össze, amekkorát Bécs alá vezetett, most ezt a szétzilált ellenséget kiveri vele a helyéből.

Nem vette észre, hogy sziszifuszi munkát folytat. A futó csapatok, amiket visz-szafordított az ellenségre, csak addig állnak helyt, amíg ő velük van; de amint egy másik rajt állít meg, hogy azt rendbe szedje, rögtön felbomlanak.

E megátalkodott makacs munkájában legjobb alvezéreit itt-ott elhagyogatja, a toborzott csapatokat rájuk bízva, s maga egyedül száguldoz, keresve, hol találna még kuruc csapatot?

Egyszer csak megpillant a császári sereg poggyászszekerei mögött valami há-romszáz lovast. Magyar huszárok voltak, világoskék dolmányban, farkasbőr ka-cagánnyal, piros leffentyűs csákókkal. Azt hitte, hogy valamelyik kuruc ezred kompániai vannak ott, s a poggyászt zsákmányolják.

Rögtön arra fordítá a lovát, s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen, hogy mit lebzselnek itt, mikor harcolni kellene?

– Indulj! Fordulj! Előre! Azok csak bámultak rá egy ideig, s aztán nézegettek egymás szeme közé. – Nos? Hát? Nem értitek a magyar szót? – rivallt rájuk Ocskay. – Nem halljá-

tok, hogy mit mondok? Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok? Azok csak nem feleltek neki semmit. Csak egyre bámulták. Nem kurucok voltak azok, hanem a császári sereghez tartozó labancok, akiket

Bagocsay hozott el magával Dunántúlról. Heister nem bízott ezekhez úgy, mint Feirville a maga labancból lett zászlóaljához, s otthagyta őket poggyászfedezet-nek.

Ocskayt bosszantá ez a néma, rábámuló engedetlenség. – Előre, legények! Utánam, aki magyar! Én vagyok Ocskay László! – Hahhó! – kiálta fel erre a kapitány, Bagocsay Náci. – Ez a mi emberünk.

Csípd meg, fogd meg, legény! Ezer arany van ennek a fején. Az ezer arany szóra egyszerre megelevenedett az egész csapat, s

nekirugtatott a magányos lovagnak, kardot rántva. Ocskay most vette észre, hogy kikkel van dolga. – Céda zsebrákhad! – dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat balra

vágva, kiugratott a csoport közül, azok hasztalan keresték őt a kardjaikkal a bő mentéjében, a páncélingét nem járta a kardjuk; keresztülvágta magát rajtuk. Az-után könnyedén elszáguldott előlük jó telivér paripáján.

Hanem az a háromszáz labanc csak a nyomában maradt; s mind szélesebb karéjt alakítva, elkezdte megkeríteni. Ocskay csak szidta őket, hisz utol nem érik.

98 XV. Az alterego (másik magam)

Egyszer aztán megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak iránta. Nekiszorították a Parna pataknak.

A Parna vize pedig azok közé tartozik, amik télen is melegek maradnak, nem fagynak be soha, sőt a körülöttük levő sömlyéket sem engedik befagyni. Ezért választotta ezt a patakot Heister hátvédül: ez hiúsította meg a kuruc portyázó csapatok minden törekvését őt hátulról megtámadhatni.

Ocskay belejutott a sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az ingoványba: a friss hótól nem vehette azt elébb észre. Lehetetlen volt innen kiszabadulnia.

Ezer arany szép pénz. A labanc az édesapját is levágja ezer aranyért. Saját csapatja szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a kergető-

zést, éppen úgy kurucnak nézhette a labancot, mint ahogy ő elnézte. Csak egyre gondolhatott még, hogy élve el ne hagyja fogatni magát. Kiszemelt a sömlyékben egy emelkedettebb helyecskét, amennyi éppen egy

lovasnak elég; oda kikaptatott. S akkor aztán egyik kezébe fogta a csákányát, másikba a kardját, s úgy várta be az üldözőit.

Körül nem foghatták, mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták meg. De azok mégis háromszázan voltak, ő pedig egyedül; ha minden kardcsa-pásra egy emberhalál volna is, mégis neki kell abba belefáradnia.

E keserves szorongattatásban egyszerre csak rivalgó tárogatóhang szólal meg a mezőn, s Ocskay László egy csapat kuruc lovast lát vágtatva jönni a patak mentében az innenső oldalon. Az már igazi kuruc volt: mást mutat annak az arca!

Milyen „rajta, rajta!” rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a labancnak a verekedő kedve; pedig azok csak kétszázan voltak, másfél labanc jutott egyre-egyre.

De amin legjobban elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy annak a kétszáz kuruc lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni. Ugyanazon arc, az a tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető nevetés, még ahogy a kard-csapásokat osztogatja is, villámsebesen, kacagva, az ellenséget kérkedő tekinte-tével megbénítva: maga Ocskay! Így szokta az ember magamagát látni álmában.

Bagocsay, a labanc kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának, tele torokból ordítva:

– Ti csak verjétek le Ocskayt azalatt! – s maga a most jövő ellen fordul. S arra ez, szakasztott azon a csengő hangon, ami Ocskay Lászlóé, ezt kiáltja: – Mi kell teneked Ocskaytól? Labanc! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok

Ocskay! S azzal visszakézzel olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól

együtt a porba esik. – Ez az én vágásom! – motyogja magában Ocskay László. – De hát hogy va-

gyok én most ottan? Ott is, meg itt is? A labanc szétfutott. A felmentő csapat siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra, Pong-

rácz Gáspár az, a szabadcsapatvezér; vele jött Csajághy Márton. Az vezette őt elzüllött ezredese nyomába.


De Ocskay egyre csak arra a saját képmására bámul, aki még akkor is, mikor már a kuruc csapat zöme megszűnt üldözni a labancokat, egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a hátukat egyedül, akit ér a csordából. – Éppen úgy, ahogy ő szokta.

S még azután, amint visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak, mintha nem lett volna testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat osztogat a kard-dal. Akárcsak saját magát látná Ocskay László.

– De hát ki az az ember itten? – kérdi ámuldozva Csajághytól. – Hát nem ismertél rá? – Ez a te öcséd, Ocskay Sándor. Olyan nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülönbség volt közöt-

tük. Ocskay Sándor nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja, a mindennapi életben; de a harc hevében szakasztott hasonmása volt Lászlónak.

A két testvér átölelte egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták egymást színről színre. Mind a kettő bámult azon, hogy olyan nagyon hasonlít a másik hozzá.

– Éppen ugyan jókor jöttünk – monda Csajághy. – Hátha nem jókor – dörmögé Ocskay László. – Siessünk innen, vezér uram – szorgolá Pongrácz –, a napnak vége van már. Igaz volt. Az éj alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A takaro-

dó bús hangja üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a tárogató oly messze elhallik!

Mikor Ocskay László, öccsét és Pongráczot előre bocsátva, maga Csajághyval a csapat hátulján lovagolt, azt mondá neki:

– Tudod, mért mondtam neked az imént azt, hogy „hátha nem jókor”? Másod-perceken fordul meg a fátum. Ha ti még egy másodpercet késtek, én már azon gondolkoztam, hogy élve nem hagyom magam labanc kézre kerülni: egy pisztoly-lövés a homlok közepére megszabadít közülök. És akkor milyen derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek. Ilonka özvegy lesz, szabadon bocsátják; he-lyettem feltámad az én alter egóm, aki őt szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.

És Csajághy nem mondta neki erre azt, hogy „nem”.

*

Az éj alászállt, a harcnak vége volt már, egyes elzüllött csapatok loholtak még erre-arra az esthomályban, nem keresve, hanem kerülgetve egymást. Nem kellett már senkinek ellenség. Kuruc igyekezett a kuruchoz, labanc a labanchoz találni valahová – erre-arra. – Az ágyúk ottmaradtak a síkon, egymással szemközt ásí-tozva, őrizet nélkül, lovak nélkül, mintha ők akarnák még maguk szakállára foly-tatni a nagy bajvívást. A véres hómezőn nyögnek, kiáltoznak a világ minden nyel-vén az otthagyott sebesültek, akiket senki sem jő felszedni; a csatatér hiénái, a fosztogató marodeurök még elég dolgot találnak az elhagyott poggyászszekerek-ben, csak azután kerül a holtak, sebesültek kifosztására a sor; az eltemetés a jezsuiták dolga! S ezen az elpusztult csatamezőn barangol alá s fel, gyalog, fedet-len fővel egy magányos ember – Feirville, a kuruc had francia táborvezére. Bámul

100 XVI. A jó szolgálat jutalma

és bolyong. A maga rendes eszével és stratégiai ismereteivel ki nem bírja okos-kodni, hová lett a háta mögül a kuruc tartaléksereg. Hová tűnt el a fejedelem? A hatalmas testőr-muskétások, a harcedzett palotásezred: Esze Tamás hajdúi, az igazi hajdúk, a legelső felkelő sereg? Föld nyelte el őket? Nem is látták az ellen-séget! Merre mentek? Ki mondja meg?

Találkozik erre-arra bandukoló csapatokkal. Kérdéseket intéz hozzájuk. Azok nem értik a kérdést, ő meg a választ. Annyit már ért, hogy egy elveszett csatatér közepén maradt magára, ahol az ellenség az úr, meg kell adnia magát hadifo-golynak. Kínálgatja a kardját mindenkinek, akit útban talál. Senki sem érti, mit akar? Vállat vonnak, odább mennek. Utoljára rábukkan egy csapatra, mely egy fűzfa-rekettyésben húzta meg magát, s onnan nem akaródzik előjönni. Nem ismer rájuk, mert azok minden jelvényt letéptek magukról; de a megszontyolodásukból sejti, hogy kicsodák. A második német zászlóalj maradványa az, mely a kuruc táborban küzdött, és nem szökött át, csak meglapult, mikor a vastaga következett a bajnak. Ezek közé vegyül a tábornok, s ott töri rajta a fejét a tengeréjszakán át, hogy miként lett ez az ütközet elvesztve.

XVI. A jó szolgálat jutalma Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, amit a hajdani vi-lágban „Kis Rómá”-nak neveztek kilenc templomával. Tele volt a levegő jó hírek-kel. A kuruc sereg előhaladását jelezték a tornyokból. Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a tudósításokat a harcmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.

Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napón Nagyszombat városában.

A jezsuita atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet be-végezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy remekművű pörköltmandola-torta, gót stílben építve, annak a tetejét ékesíté egy teljes ornátusban levő kuruc vitéz cukorból.

Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti ügyet, s kegyetleneket ittak a kurucok diadalára.

Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kuruc sereg hadzöme is belevágott a harcba, s erősen birokra kapott a labanccal, szorítják Heistert mindenfelől, akkor azt mondá Dúló Pál kapitány uram, felkelvén az asz-taltól, hogy: „De már magam is kimegyek közéjük, s elhozok egynehány német parókát.”

Nem telt aztán bele fél óra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták haza – keresztüllőve.

S vele együtt jött a rémhír, hogy fut az egész kuruc sereg. Senki sem akarta ezt elhinni.


Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdú, lovas, muskétás, palotás összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A fegyveresek kitaka-rodnak a városból, a nép sivalkodva fut végig az utcákon: sír, jajgat a gyönge szívű sokaság.

Mire bealkonyodik, Nagyszombat magára hagyva áll. Ellenállásról beszélni sem lehet. A falak nem ágyú ellen valók. El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt a ka-

pukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni. A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a cukorból ké-

szült kuruc vitézt, s tettek a helyébe másik cukorvitézt, aki páncélos német lova-got ábrázol: s az egész konvent ott várta a kapuban a kíséretével együtt megér-kező császári tábornokot. A perjel hozzákezdett a latin dikcióhoz. Heister türel-metlenül vágott a szavába:

– Bene, bene! Tudom a többit. Et cetera, et cetera! Az egész orátio Rákóczi számára készült; s most ti csak „dux”-ot tesztek a „princeps” helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom látni azt a lakomát, amit a „serenissime princeps!” számára készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd borogattatom a pofámat. Nem latjátok, hogy ütleget kaptam? Most jövök a korcsmából: nagy „keilerei” volt.

Valóban Heisternek a fél képe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az ütés-től, amit Balahó kardlapjától kapott, hogy a fél szeme szinte eltűnt a daganatban; ami semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.

Ez is növelte a bosszúságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy veszteségeket okozott neki. – Mint tapasztalt hadvezér, magában jól számot ve-tett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt. A kuruc tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a saját magáét úgy meg-gyöngítette, hogy nem képes Rákóczit újra megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. – Még hozzá ez az ütés az orcáján. A sebet édesdeden tűri az ember; de az ütés daganatja keserves.

– Tálalni! Tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. „Hála Isten; van mit enni: Ámen.” Üljön le ki-ki, ahol helyet talál. Aztán hogy mondják a barátok: „A potu incipe coenam.” Iváson kezdd a vacsorát. – No, a mai meg van szolgálva.

Siettek a kívánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a sereskancsókat, tele habzó árpalével.

– Csak ezt a bal felől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én leg-kedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, akinek legtöbbet köszönhetek! Az ő segít-sége nélkül ma szépen járhattunk volna. – De hol kódorog az ilyenkor? – Menje-tek utána! Mondjátok neki, hogy siessen. Addig nem tudok se enni, se inni, amíg ezt a derék vitézt mellettem nem látom.

Két ordinánctiszt rögtön sietett a parancsot végrehajtani. Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki kedves barát-

jának; de az ordinánc tartozik azt a maga eszétől is kitalálni. Minthogy azonban a két ordinánc mindegyik külön tartja a maga eszét, annál-

fogva az egyik így találta ki a tábornok kívánságát: aki a mai nap diadalához leg-


többet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt. Annálfogva rohant azt felke-resni, és tudatni vele a magas kitüntetést, hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, amíg a vitéz urat ott nem látja.

A másik ordinánc azonban úgy okoskodott, hogy aki a mai napon legjobb szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kuruc kardcsapás véget vet az egész ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit. Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél, s jelenté a tábornoknak, hogy vitéz Czobor Márk hadnagy úr azon-nal ott fog teremni, csak elébb a templomba ment.

– Mi a kakukk! Sohasem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen áhítatos – recsegteté a hangját Heister.

– Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és leánynép-sége, féltében, a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett megnyug-tatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza: nem lesz semmi bántó-dásuk.

– No nézd! A svadronőr! Első dolga, amint a nyeregből leszáll, az asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.

Azonban megérkezett már. Heister tettetett haraggal rivallt rá. – Nagyon jól illett neki, mikor tréfából hara-

gudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni vagy tréfából. Közben nem volt semmi.

– Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után szaladgál! – Tábornok úr – szólt Czobor Márk –, azt mondja a német: „Frauendienst vor

Gottesdienst”, „a női szolgálat elébbvaló, mint az istentisztelet.” – De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj! Tisztelegj! Az-

tán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélegzetvétel nélkül. Úgy ni! Mármost ülj ide mellém!

S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, akik e megkülön-böztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok az egész történetet, a vakmerő kuruccal, aki őt csaknem levágta a tábora közepén, s kettő-be hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs, s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.

Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki valóban lé-nyegesen hozzájárult, hogy – ezt a lakomát ne Rákóczi Ferenc költse el a szép refectoriumban.

– De az a legérdekesebb – monda Czobor Márk, amint magához térhetett a dicséretzáporból –, hogy miként ismerhette fel az a vén kuruc a tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát külső pompával megkülönböz-tetni. Hát amint a lelőtt kuruc ruháit megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.

Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, aminek elfintorított vonásaiból is egészen őrá lehetett ismerni.


Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló cukorlabanc leesett a vártáról, s a nyakát törte legott.

– De ez már valami istentelenség! Hát így nézek én ki, mi? Hát így áll az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a gazember, aki ezt idekarmolta?

– Alatta a neve. – Itt biz a. – Pinxit Scharodi. – Hallatlan szemtelenség. A szemem káprázik.

Nézzétek: igaz-e? A karikatúra körutat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e biz a tá-

bornok, s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi. Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról a

torzképről. Erre a jelenetre érkezik meg a vidám Scharodi. Mindétig mosolygó arca most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy a

fővezér őt extraordinánccal hívatja a díszlakomához. Maga a jó lakoma is a gyön-ge oldalai közé tartozott mindenha.

Odamasírozott egyenesen a tábornok székéhez, összeütve a sarkantyúit. – Excellenciás uram, én vagyok Scharodi. A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája kétfelé re-

pült a fején, mint két sasszárny, behemóti hangon rivallt rá kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:

– Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a pro-fosz? Kurta vasat neki, s le vele a kaszamátába.

Scharodi csak elhűlt: „No, ez szép trakta lesz!” – Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt? – Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf

kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucnak a kezébe adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög fickó odalopakozott hozzám, s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre, hogy itt van a helye, nézd! A fél szememmel nem látok. S a másik csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, akinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment; le nem lövi, mint a tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod ezt? Áruló!

Scharodi kifeszítette a mellét, s védelmezte magát. – Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit, legfeljebb

azt, hogy én még akkor is, amidőn az ellenség táborában kényszerítve szolgál-tam, annyira el voltam telve excellenciád iránti tisztelettel, hogy a képmását igye-keztem ideál után vázlatozni.

– Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupcihér! – Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól van, ak-

kor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy rossz piktor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy erről a képről ismertek rá excel-


lenciádra. S ha tábornok úrral ily baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatlan vitézsége, aki maga legelöl rohant az ellenség sorai közé.

– Semmi hízelkedés! Semmi rókafark-csóválgatás! Te okoztad a legnagyobb veszedelmet nekünk az ütközetben.

– De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen. – Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Múlt éjszaka a küldöncöd által azt

izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjössz a táboromba, s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az intézkedése-immel. Te késlekedtél. Ezalatt a kurucok betörtek a balszárnyomba, felprédálták a poggyászomat; a jobbszárnyon halomra aprították a legjobb ezredeimet. Én foly-vást a te ígért mozdulatodra vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyben állva, mint egy olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győze-lem az én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradációt, a csapatod megtizedelte-tést.

A tábornok jobbján ülő Eszterházy, magyar labanc tábornok odasúgott a fülé-be:

– Nem kell ilyen szigorúan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a kedvét másoknak az áttéréstől.

Ez egy kissé helyreigazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő címekben.

– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! Szamárevő. – Elmehetsz. – Tíz mérföldnyi-re a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz, megindulsz Beckó várába, a csürhéddel együtt.

– Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruccal. – Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kíséretül a három kom-

pánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek, – nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beckóban, onnan nem lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.

Scharodi megmerevítette magát. – Tábornok úr, engem őrnagynak címeztek eddig. – Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek, zászlótartónak foglak cí-

mezni. – Akkor is híven fogom szolgálni a császáromat. – Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél ma-

gadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak címezd a folyamodásodat, tudod?

S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famózus torzképet: „Sza-márevő!”

Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arca sárga volt a szégyentől és az epétől. Csak már „szamárevő”-nek ne nevezték volna, amiért a sileziták legjobban haragusznak.


Heister így szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól, jutalmazni sehogy.

– Folytathatjuk az ebédet, urak!

XVII. Két karácsonfa A kis Krisztus a bécsi Küszdenpfennig-palotába is meghozta a maga drágalátos ajándékait. A gyermekek örömestéje ez. Ha a puritanizmus minden ceremóniát ki tudott is küszöbölni a vallásgyakorlatból, a karácsonfát nem bírta ledönteni. Az minden évben kizöldül. Pedig gyökere sincs. Ott gyökerezik a gyermekek emlé-kezetében. „Tavaly is volt, az idén is lesz?” „Tavaly is hozott valamit a Krisztuska, vajon mit hoz az idén?” Akármit higgyenek a pogányok, a szkeptikusok, a szociniánusok, a bafometimádók, a gnosztikusok Krisztus idvözítő voltáról: hogy a születése napján sok millió embert idvezít, az bizonyos. Azokat, akik legméltób-bak rá: a gyermekeket.

Micsoda leskelődő várakozás ez! Micsoda áloműző kíváncsiság! Micsoda köl-csönös egymást jónaklennimuszájintés, amíg az „angyalka” azt mondja, hogy szabad, megnyílik az ajtó; s feltárul az a látvány, amihez fogható gyönyörűsége-set az ember soha többet e világi életében nem lát. Az a szép zöld fa, aminek minden ágán virág helyett egy tarka viaszgyertyácska ég; a pompás repülő an-gyalkák cukorból, a lefüggő déligyümölcsök, amikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa megrakodott: aztán az a sok megbecsülhetetlen drágaság, amit az a tündöklő fa fényes árnyékával betakar: találja ki minden ember, melyiket hozta a számára a kis Krisztus? Hát még aztán azok a ragyogó arcok, amik eb-ben gyönyörködnek.

A legkisebbiké az elsőség joga. Ő válogatja ki, hogy melyik drága ajándék ki-nek szól a kincshalmazból.

Legelső, ami az „enyim.” – A gyermek nem tud tettetni. Nem takargatja, hogy a világban az első ember az „én”. Az aranyos pálcaló meg a cifra ostor, aztán a négylovas szekér, ez az enyim.

Aztán következik a „bátya”. Az a második ember a világon. Az a bámulat tár-gya, a tekintély. Ha a kicsiny kap valami jót, azt mondja: „A bátyámnak is!”, addig a magáéhoz nem nyúl, bátyjának kiszemeli a rézágyúcskákat meg az aranyos szablyát, a nyíllövő puskát. Ez az övé.

Az anyja kapja a bogláros fejkötő-tűzőt, az Ozmonda néni a homlokszorító ferronière-t, s a gyóntatóatya a hímzett oltárvánkost. A cselédség is sorban meg-kapja a magáét.

– Hát az apának nem választasz ki semmit? – kérdi pater Renatus, nyájasan megcirógatva a gyermek piros orcáját.

– Apa nincs itt: messze van. – De az angyalka elviheti neki oda is, amit idehozott a számára. A gyermek durcásan vállat von, s pityeredésre görbülő szájjal mondja: – Angyalka nem hozott apának valót.

106 XVII. Két karácsonfa

– Dehogynem, nézz csak széjjel! Mit találsz még? Csakugyan volt valami karácsonyi ajándék ottan maga Rákóczi Ferenc szá-

mára is. Pater Renatus maga hozta azt. (Azazhogy – pater Renatus által küldte az angyalka.) Egy remekművű sakktábla, elefántcsontból, achát- és kalcedonfigurákkal. A kicsike nem reflektált rá.

– Nincs itt az, amit apának kell kapni. – Hát mi volna az, fiacskám? – Egy korona. Eleonóra hercegnő ijedten szisszent fel, Ozmonda szája elé kapta a kezét,

pater Renatus elmereszté a szemeit. – De kisfiacskám! Mit gondolsz? A korona drága kincs. – De az angyalka elég gazdag: azt is hozhat az apának. Pater Renatus szelídíteni akarta a kérdést. – Nem, kisfiacskám. A korona nem játékszer; a Jézuska mást hozott az apá-

nak. Nézd, ezt a csecse játszótáblát. A kis fejedelmi poronty megrázta a fejét, s megvetésre pittyesztve az ajkát, azt

mondá: – Az én apám igazi háborúst játszik! – s azzal durcásan ment ki a szobából,

otthagyva az ajándékait. – Tartsa meg magának az angyalka a drága kincseit, ha azt nem tudta elhozni, ami az apának volt szánva.

– Én meg nem foghatom, honnan veszi ez a gyermek ezeket a gondolatokat – mentegeté lelkét Eleonóra hercegnő a gyóntatóatya előtt. – Itt ennél a háznál senkitől nem hall ő erről egy szót sem.

– Imádkozzék érte kegyelmességed minden reggel és minden este tizenkét Úr imáját és tizenkét üdvözletet, hogy az Úr fordítsa el a gyönge gyermeki szívről e veszedelmes gondolatokat, amiket a gonosz csepegtet az ő ártatlan szívébe!

A két hölgy pedig alig várta, hogy az éjféli misének, ami a házi kápolnában tar-tatott meg, vége legyen, s a gyóntató eltávoztával magukra maradjanak.

Hogy Rákóczi döntő ütközetre készül e napokban, azt egész Bécs városa tud-ta. Lesték naponkint Heister stafétáját.

A karácsonyéj a babonák éjszakája. – Egy török „nimetullahita” dervistől tanultam én egyszer valami bűvészetet –

mondta a szőke hölgy Eleonóra hercegnőnek –, amiből jövendőt lehet mondani. Azt kérdezzük meg.

Egy nagy velencei kristálypalackba tiszta vizet töltöttek, s abba Ozmonda egy kis fiolából valami zöld nedvet öntött belé. Az, a vízbe vegyülve, ezt egyszerre felháborította, az egész palack tartalma zavaros barna színt öltött, amiben mintha felhők gomolyogtak volna. Lassankint a felhők alakot öltöttek, zöld és veres moz-góképek kezdtek egymástól szétválni, kígyózó, tekergő, foszlányos szörnyalakok. Mintha egymással küzdenének előre-hátra dulakodva, szétterjengve, csoporto-sulva.

– Ez a kuruc tábor, ez a labanc tábor! – Ott harcolnak egymással… Ni, hogy dulakodnak! – Látod azt az erős, piros alakot ottan? Mintha egy lovas vitéz volna.


– Az bizonnyal a fejedelem. – Mik azok a piros csíkok, amik utána úsznak? – Azok a zászlók. – Most a zöldek kerülnek felül. – Nem, nem, a veresek áttörnek rajtuk. – Hát azok a gömbök, amik a fenékre leszállnak? – Azok a halottak. – Mikor a fenékre leszállnak, a veres és zöld együtt megint barna színűvé lesz. – Utoljára a zöldek felemelkednek mind a felszínre, a veresek szintén, a zöl-

dek középen maradnak, a veresek az üveg szélén körös-körül. – Mit jelent ez? – Azt, hogy a kurucok körülfogták a labanc tábort. – Vagy talán azt, hogy a labancok szétverték mind a kurucokat. A két nő úgy elbölcselkedett a török bűvészet horoszkópja felett, hogy egé-

szen megfeledkezett a karácsonyfáról; aminek a viaszgyertyái egyenkint elalud-tak, csak a cukorangyalkák, a fehér galambok himbálóztak még az ágain…

…És éppen ebben az órában II. Rákóczi Ferenc is ott állt a maga karácsonyfá-ja alatt, a Nagyszombat fölötti erdős halmon: előtte az őrtűz, kezében az emlék-könyve, amibe az elvesztett ütközet nehéz tapasztalatait jegyezgeté, a nagy ka-rácsonyfáról odahullanak reája, amiket az angyal hozott, a jégcsapok, a száraz levelek, a széttört nagy tervek, a porrá lett remények. A karácsonyfa ágain meg-rebbennek a károgó hollók…

Újesztendő napján már megtudta Eleonóra hercegnő, hogy mit jövendölt a tö-

rök nimetullahita dervis horoszkópja. Egész Bécs megtelt a diadalhírrel. Az utcán trombitaszó mellett hirdették a heroldok a császári fővezér roppant

diadalát, a kuruc hadak végső veszedelmét. Nyomtatott lapokat adtak ki, amikben el lettek számlálva a kurucok veszteségei: a számtalan halott, a tömérdek fogoly, hadizsákmány. Maga a fővezér is foglyul esett. Eleinte azt hitték, hogy maga a fejedelem; később bevallották, hogy nem az; Rákóczi csak veszélyes sebet ka-pott, futva elmenekült; de elfogatott a francia király hadvezére a kuruc seregnél.

Eleonóra hercegnőnek is ki kellett világítani a maga ablakait ennek a diadalnak az örömére, s ott kellett lennie a Te Deum laudamuson a Szent István-templomában.

Az ablakából láthatta a triumfális menetet, mikor a diadaljeleket meghozták: egész szekereket megrakva a kurucok rézdobjaival, feltűzködött zászlóival, s egy nyitott hintóban a fogoly Feirville-t, akit közcsúfondárosságul körülhordoztak a város utcáin.

Eleonóra hercegnőnek hallania kellett azt a gúnyordítását a népnek, látnia kel-lett, hogy dobálják utcahosszant sárral az ő férjének a zászlóit.

– És én mégsem hiszem, hogy mindennek vége – suttogá Ozmondának. – Hogy lehetne ezt megtudni?

– Én tudnám, hogyan. – Szólj!

108 XVII. Két karácsonfa

– Egy bizalmas embert kellene odaküldeni a fejedelemhez. – Olyan nincs. – Hát én? – Te? Arra nem is gondoltam. Hogy mehetne oda egy nő? – Ahogy én szoktam innen kijárni: férfiruhában. – S ha útközben elfognának? Gondold meg, hogy két táboron kellene keresz-

tülvergődnöd, a császáriakén meg a magyarokén. – Mind a kettőhöz találnék módot. A császári seregben is van egy tábornok

nagybátyám, a fejedelmi seregben is. Tudnám a módját, menedéklevelet kapni egyiktől is, másiktól is.

– Meggondoljuk nagyon ezt a dolgot… – Énnekem van egy jó tervem. – Mondd el! – De senkivel sem szabad azt tudatni. – Hát beszélek én valakivel a világon? – monda a fejedelemné szomorúan. – Még pater Renatusnak sem, gyónás alakban. – Gyónás alakban? Hát hiszen az ember csak a bűneit szokta meggyónni. Kér

valaki absolutiót a jótetteiért, amik titokban lettek elkövetve? Bűnöm nekem az, hogy az én férjemet szeretem, hogy vele együtt lenni akarok? Nem esküdtem-e meg az oltár előtt arra, hogy „véle tűrök, véle szenvedek; se jó, se rossz dolgában soha el nem hagyom”? Bűnöm nekem az, hogy a férjemnek vissza akarom adni a gyermekeit? Bűnöm nekem az, ha az Istenhez imádkozom, hogy adjon diadalt az én szerelmesemnek? Óh bizonyára, én nem fogok ezekért penitenciát tartani.

– Pedig mégis megtudták valahonnan, hogy a Türkenhausból én a nagy hársfa segélyével éjjelenkint leszöktem hírt hozni és vinni; holott csak ketten tudtuk azt, s Ocskay vakmerő kísérlete után rögtön ide szállították a hercegnőt a Küszdenpfennig-házba, ahonnan a Favoritára nem lehet ellátni.

– Te! Igaz, hogy azóta megint közel járt Ocskay? – Igaz. Egész Fischamendig nyomult előre, s azt fel is gyújtotta. – Egy szó sem volt róla sem a Diariumban, sem a Mercurban. – A nyomtatott lapok, amiket hozzánk küldenek, elhallgatták az egészet, ha-

nem az írott lap, a „Scandalia”, amiket a „Burzen”-ekben készítenek, elmondta: abban olvastam. – Azóta még jobban őrzik a fejedelemnő lakását. Ez a Küszdenpfennig-ház egy valóságos kis erősség.

– S hogyan akarsz innen észrevétlenül kijutni? – Elmondom. Itt jön a vízkereszt ünnepe. Ez a diákság szabadalmas napja.

Ekkor járják be a „currendfiúk” az egész várost, zsolozsmákat énekelve, s besze-dik érte a „litániagarast”. Néhol a termekbe is behívják őket; másutt csak az udva-ron hagyják énekelni, aztán az ablakból hajítják le a pénzt, amit nekik szántak, papírhüvelybe téve; a papírt meggyújtják, hogy a diák a sötétben rátaláljon a pénzdarabra. – Este én is felöltözöm diáknak, a tornácon és lépcsőgádoron lelo-pózom az udvarra, s rákezdem a gajdolást. Erre a kapus ki fog jönni nagy mérge-sen, azt hiszi, kívülről osontam be, míg ő bóbiskolt, s kikerget az udvarból. Azután mint éneklő „baccalár” bejárhatom egész Magyarországot; ott szívesen látják


mindenütt a peregrináló diákot, s nem gyanakodnak benne. Így eljutok a fejede-lemhez. Ő pedig már tudja, hogy ki vagyok.

Eleonórának tetszett ez a kalandos terv. Gyanútalan szíve nem is sejté, hogy amit Ozmonda előtte elmondott, az csak szemfényvesztés. Nincs annak semmi szüksége erre a kockáztatott alakoskodásra, s ha mégis megteszi azt, valami más oka van rá, hogy megtegye.

Majd megtudjuk azt is.

XVIII. Beliál leánya Scharodi szerencsésen eljutott Beckóba a csapatjával. Babocsay labanc huszár-jainak ugyan kétharmadát elfújta odáig a szél; hanem a német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította. A kuruc csapatok is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak két-háromszáz ember maradt meg, a többi hazament kipihenni a harc fáradalmait. Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi csapatja lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni; de különben is szüksége volt jó időhaladékra, amíg a saját ezrede megint összegyü-lekezik. Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A kurucság könnyen meg-szaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden szelei irányában: hanem aztán rövid időn éppen olyan könnyen összegyülekezett megint, s mintha semmi baj sem történt volna, újra kezdte a „nemulasst”.

Elég volt annyit tudni, hogy Scharodi Beckóban van. Nem mehet onnan el. Ott majd megnyomják!

Dejsz a nagyszombati „tűzkeresztelőért” megkapja a „stólát!” Hátra van még a számára egy sakramentum, az „utolsó kenet”.

Senkire nem fájt úgy a foga Ocskay Lászlónak, mint őrá. „No, majd az én ké-sem nyeld el, ha ezermester vagy!” Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem erőltetni a háborút Rákóczival: a hadait szétosztá a Fehér-hegy alatti városokba téli szállásokra. (Azoknak ott sorban igen víg életük volt; minden esz-tendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a kurucokkal, másszor a labancokkal.)

Egyszer csak megdördült megint az ágyú. A beckóvári őrség arra ébredt fel, hogy a sáncait löveti valaki. Már megint föltámadt a porba gázolt féreg: ott, ahol nem várták. Beckó vára akkor pompás erősség volt! Még a mostani romjaiban is fel lehet

ismerni hajdani hatalmas voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán emelkednek még most is a „Bolondóc”-nak hítt fellegvár falai; a gót stílban épült, toronymagas kápolna belsejében még láthatók a freskófestés maradványai, a pilléreken a szárnyas angyalfő-faragványok. Ez volt Stibor vajda palotája. Ott van a természet alkotta erkély, ahonnan a vajda, a viperacsípéstől megdühödve, vakon alárohant; ott a kapu nagyságú ablak, ahonnan Beckót, a bolondot aláhajították. A vérét lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról: az megmaradt Beckónak, Bolondócnak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az ostromot, a negye-

110 XVIII. Beliál leánya

diket, a meneteles oldalt két magas rovátkozott kőbástya védi, melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a másik a belvárost és a várat keríti el, bolto-zatos kapukkal elzárva. Alatta a Vág vize folyik.

Azonkívül, hogy természet és erődítmény védi, még az az oltalma is van, hogy három hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén; e három vár Trencsén, Vágújhely és Temetvény. Mind a háromban erős császári dandárok feküsznek közelben.

Aki Beckót be akarja venni, úgy igyekezzék vele, hogy elkészüljön, amíg azok ott feküsznek; mert, ha megvárja, amíg felkelnek, úgy ott szorítják, mint az egér-fogóban.

Ocskay el tudott készülni. Este indult meg a hirtelen összegyűjtött dandárával a báni hegyek közül; lo-

vasezredeit a Vág gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágújhelyi császári se-regnek útját állják, s maga a hajdúságával megrohantatá a külváros bástyáit. Az első ágyúlövésekre, nem várva a réstörést, lábtókat vetettek a talpasok a falnak, úgy másztak fel a bástyákra; a külvárosban rác őrség volt; azzal hamar elkészül-tek; hanem a belvárost Scharodi német muskétásai védték. Itt nagy vérbe került az ostrom. A külváros házait valaki meggyújtotta; ez aztán elég világossá tette az éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást. Elkeseredett volt mind a táma-dás, mind a védelem. Az a csapat, mely a nagyszombati csatában zászlót változ-tatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat irgalomra, s védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajdúság bosszút ordítva rohanta meg a várkaput. – Elöl ment Csajághy, fejszével a kezében. – Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr süveget nyomott a fejébe, úgy rohant neki a puskatűznek. Nyolc golyó találta el a testét; de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet, csak köpölynek járta meg: számba se vette valamennyit. – Hatalmas fejszecsapásai alatt döngött, recsegett, bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas hajdúse-reg.

Emberevő kedvükben voltak! De az ellenfél sem igen könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elűzetve, az ut-

cákon végig védelmezték magukat a labancok. Kard és dákos harcolt egymás ellen. Egyes házakból lövöldöztek a kurucokra; ami a viadalt még elkeseredetteb-bé tette. A nagytemplom előtt megújult a tusa. A labancok bevették magukat egy templomba, s onnan puskáztak az átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem a Ferenc-rendiek kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké volt. Ennek a szerzetnek különben is veszett híre volt a nép előtt. Bálványimádással vádolták őket. A külföldről elűzött templáriusok maradványai voltak. Ők is beleke-veredtek a tusakodásba, aminek az lett a vége, hogy akiket a templomban talál-tak, mind leölték: katonát, papot, vegyest. A templomot pedig kirabolták, föl is égették.

Maga Scharodi; ötvenedmagával, keresztülvágta magát a mészárláson, s fel-menekült Bolondócba, a fellegvárba. A bosszúittas hajdúság oda is utána.

Ocskay László a Vág partjáról intézte az ostromot; oda hozták neki az izeneteket a nyargoncai a bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői feladata


volt nemcsak az egész várvívást vezényelni, hanem egyúttal a Vág túlsó partján gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágújhely ott van a szomszédban, s ott áll Viard tábornok egy egész dandárral. Az égő Beckó lángja hirdeti neki, hogy mi történik ideát, Bolondóc falai csak úgy ragyognak tőle az éjszakában. Ott is terem a tábornok egész lovasságával a túlparton, csakhogy a Vág most meg van árad-va, zajlik, nem jöhet át rajta: kénytelen felkerülni Trencsénnek, ahol állóhíd van, de azalatt Beckóval végeznek.

Egy hírnök, aki a varosból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be van véve: a hajdúság dühös amiatt, hogy a házakból és a templomból lövöldöztek, s megtorlásra készül. Ocskay visszaizen, hogy az ártatlan lakosság életét kímélni kell; különösen asszonyembert meg ne bántson senki, mert aki egy fehérsze-mélynek csak a ruháját is megtépi, az halálfia.

Nem felejthette Ritschán mondását: „Ahogy ti bántok a mi asszonyainkkal, ak-ként bánunk mi is a tieitekkel.”

Virradatkor látta Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a meredek úton a fellegvárba menekül futvást, s hogy a hajdúság lábtókkal készül a sziklákat megmászni. Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a paranccsal, hogy hagyjanak fel ezzel a vakmerőséggel. Azok odafenn, akármilyen kevesen vannak is, de grá-nátjaikkal az ostromlókban nagy pusztítást tehetnek; bombavetők nélkül a felleg-várat nem lehet bevenni.

Egész reggel lett, mire ez a küldönce visszatért. Azalatt Ocskaynak a figyelmét mind a túlparton levő ellentábor sürgés-forgása foglalta el. Kiszámítható, hogy Viard tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a trencséni hídnak kerülve, ide nem érhet; a gázlónál pedig várják.

– Nos, mi hír a városban? – kérdé a visszatérő küldönctől. – A hajdúság nagy nehezen elállt a bolondóci ostromtól; hanem aztán bosszú-

jában nekiesett a rablásnak városszerte. – Csak védtelen embert meg ne öljenek! – mondá Ocskay. – Azt nem is teszik. Ki van adva a parancsolat. – Meg a fehérnéphez ne nyúljanak! – Már azt pedig aligha meg nem teszik, akárhogy ki van adva a parancsolat.

Mikor végigjöttem az utcán, éppen akkor hurcoltak a városházához egy asszonyt, akin semmi öltözet sem volt.

– Mit szólsz! – kiálta haraggal Ocskay. – Te láttad? – Biz a két szememmel láttam én azt, s a gyönge selyembőréről ítélve, aligha-

nem úri asszonyság volt: mégpedig fiatal. – De ez már istentelenség! – kiálta indulatosan Ocskay, s sarkantyúba kapva

paripáját, azt mondá a segédének: „Kísérj oda!”, s azzal vágtatott be a városba. A városház előtt csoportosan álltak a hajdúk, s hevesen beszéltek egymás

közt. – Ide hozták azt a nőt? – kérdezé haragtól fojtott hangon Ocskay. – Odabenn van! Dejszen ott van őkeeme! – felelgetének a hajdúk, mint akik

valami nagyon bölcs dologban érzik magukat tudósoknak. Ocskay leugrott a lováról, s fölrohant a lépcsőkön.


– Hol van Csajághy? – kérdezé az őrtállótól, aki a tanácsterem ajtaja előtt ki-vont karddal strázsált.

– Odabenn lesz a főstrázsamester úr. Ocskay betaszítá az ajtót, s arra a látványra, ami legelőször szemébe ötlött, az

egész lelke felháborodott. Két hajdú között, akik kivont karddal voltak odaplántálva a terem közepére, állt

egy nőalak: egészen úgy, ahogy Phrynét mutatta be a védőügyvédje az araeopág bíráinak. Csupáncsak a térdeig leomló, dióbarnaszín dús haja takarta rosszul rejtve profanált szépségét. Arcát nem lehetett látni, mert azt a két felemelt karjával eltakarva tartá.

A tanácsasztalnál pedig Csajághy állt, s egy dézsa hidegvízzel meg egy szi-vaccsal mosogatta a kapott sebeit. Egy volt a bal karján, kettő a jobb karján, ami vérzett; a homlokán is volt egy, de azt nem látta, azután meg az arcán, de azt fel sem vette: annálfogva az arca véres is volt. Úgy látszott, hogy a sebeivel jobban el van foglalva, mint a terem közepén álló leplezetlen Vénusz-alak bámulásával.

– Csajághy! – ordíta Ocskay, megtaszítva öklével a nagy tanácsasztalt. – Be-csület ez?

A marcona hadfi ránézett féloldalvást. – Csak nyolc sebet kaptam ebben a hajcécúban: azt hiszem, hogy ez elég be-

csület. – De hát ez a nő ott? Csajághy vállat vont. – Hát annak még eddig semmi baja sem történt. – Mikor „így” áll előttünk! – Hát hiszen fűtött szobában van, nem hűti meg magát. – Ördög és pokol! Felejted, hogy vezéred vagyok! Szigorú parancsot adtam ki:

aki egy nő öltözetét megtépi, agyonlövetem. – Senkit sem fog kegyelmed agyonlövetni, ezredeskapitány uram. Senki sem

nyúlt semmiféle asszonyi gúnyához. Ez az alak itten a bolondóci vár rejtekajtóján osont ki férfiruhában. Hajdúim közül, akik észrevették s üldözőbe fogták, kettőt pisztolylövésekkel, férfi módon megsebesített. Ez a nő legveszedelmesebb kéme az ellenségnek. Amit letéptek róla, férfiöltöny volt. Letépték róla azért, hogy a várparancsnok titkos izeneteit megtalálják közte.

– Az meglehet – szólt Ocskay László. – De én azért mégsem engedem, hogy a női szemérem az én harcosaim által megsértessék. Ha kém volt, főbe lőhetitek, de meggyaláznotok nem szabad. Hozzatok számára női öltözetet!

– Nem tudnám, hol vegyük. Mi asszonygardróbot nem hordunk magunkkal. Ha csak egy veresbarát-soutane-t nem adunk rá: azt húztunk le egynehányat a gaz-dájáról: kéznél van.

– Hozzatok egyet! – parancsolá Ocskay a két őrt álló hajdúnak, akik aztán ló-dultak kifelé, míg Ocskay maga úgy állt a nőalak elé, hogy háttal fordulva felé, kifordított bundás termetével azt egészen takarva tartotta. Csajághy magában nevetett; a vizes spongyával a sebeit áztatva.


Ocskayban még mindig felülállt a lovagiassági érzet a hadvezéri hivatalon. Dorgálni szerette volna Csajághyt.

– Akárhogyan van is a dolog! Az mégsem illett! Elvenni tőle az utolsó leplét is! Még Attila hunnusairól is azt jegyezték föl a történetírók, hogy ha kegyetlenek voltak is a harcban, égettek, gyilkoltak, de a női szemérmet meg nem sértették. És most ti, kurucok, a szabadság harcosai, megbélyegzitek a nemzeti zászlót azzal, hogy egy nőtől elraboljátok a testét fedő utolsó lepelt. Szégyen! Gyalázat! Inkább öltétek volna meg.

Csajághy letette a szivacsot, s bekötötte a karját valami ronggyal. Azután egész csendes vérrel felelt Ocskay Lászlónak.

– Mondám már, édes vezérem, hogy itt most egy rendkívüli esettel van dol-gunk, amit, ha valaki egészen meg nem ért, sehogy sem ért meg. – Bizony nagy szégyen, gyalázat volna, ha csak úgy mondanák el egyszerűen, hogy a kurucok egy asszonyról, méghozzá egy úri dámáról, még az ingét is letépték! Azt monda-ná mindenki: „Barbárok ezek!”, rosszabbak a barbároknal: „szibariták”. – De hall-gassa csak meg valaki a magyarázatot. – Az elfogott kémnél semmi írást nem találtak, minden rejtekét az öltözetnek összekutatták, nem volt közte semmi írás. Ekkor egy tapasztalt svéd cimbora azt mondja: „Szoktak ám titkosírással is izeneteket küldeni: megvan annak a módja. Az izenetvivőnek az ingére írnak édes tejjel, amit akarnak, s ha ezt a vászonneműt aztán forró vaskályhára teszik rá, az írásjegyek egyszerre megbarnulnak, s olvashatókká lesznek. Jó lesz meg-kísérteni!” – A fogolynő erre felsikoltott. Azzal elárulta, hogy a titka ki van találva, és mármost nézd meg és ítéld meg, hogy istentelenség volt-e, szégyen, gyalázat volt-e a hajdúktól, hogy még az inget is lehúzták róla!

Ezzel egy finom patyolat öltönydarabot vett elő a tarsolyából Csajághy, s azt kibontva, odanyújtá a vezérnek.

A finom lenszöveten rőtbarna betűkkel írottan ez volt olvasható. – Én körül vagyok fogva kurucoktól, s nem menekülhetek meg. Titkaimat, mi-

ket excellenciáddal közölnöm kelle, nem adhattam eddig át Heister ügyetlensége miatt, ki ide lekötött. Soraim általadója tudatni fogja mindazt excellenciáddal, ben-ne megbízhatik. Neki elmondtam mindazt, hogy a kuruchad legnevezetesebb vezérei közül ki hajlandó áttérni a császári sereghez, mi áron és mi módon. Kinek mi a gyönge oldala, mivel megvásárolható? Név és személy szerint. Én ezt mind kitanultam. Ha itt elveszek, tudassa excellenciáddal e fontos felfedezéseket az, aki ezt magával viendli. (Scharodi.)

Ocskayval csak úgy keringett a világ e soroknak az olvastára. – No ugye, hogy ennél átkozottabb titok még nem volt ilyen vászondarabra föl-

írva? – monda felülkerekedett önérzettel Csajághy. – Hát ugye, hogy nem barba-rizmusból, nem luxuries-ből szakította le a testéről ennek az alaknak az utolsó takaróját a kuruc goromba kéz? Ez itten nem asszonyember, nem fehérszemély, hanem az ördög ivadéka! Ez Beliál leánya maga!

Ocskay maga újra meg újra elolvasta a finom vászonra írott sorokat. Hogy le-het ezt az öltönydarabot, ami a saisi lepellel rokon, ilyen visszaélésre felhasznál-


ni? Lehet-e ebben valami igaz? Árulás, hitszegés, eskürontás egy ilyen patyolatra felírva, amit nem szabad szemnek meglátni, kéznek megilletni, ha idegen nőé.

Hanem azért Beliál leánya, ha ördög leánya is, mégiscsak hölgy, s a lovag lo-vag marad még a nőnemű sátán iránt is. Ocskay a belépő hajdú kezéből kikapta hevesen az elhozott bíborveres selyempalástot, ami egy agyonütött templáriusé lehetett, s a hajdút kikergetve, odafordult a nőalakhoz, s azt dörmögé hozzá:

– Itt van, madame, vegye fel ezt magára! A hölgyalak, amint e szóra leereszté két felemelt karját az arca elől, hogy elő-

rehulló haját hirtelen hátravesse, s aztán a nyújtott selyempalástot magára borít-sa, odanézett teljes nyílt tekintetével Ocskay szeme közé.

Ocskay visszatántorodott. Az asztal tartotta fenn, ahogy megtámaszkodott benne. Elszédíté ez a szempillantás.

A következő pillanatban már be volt takarva a hölgyalak, tetőtől talpig; a bő selyemsoutane festői ráncokban fogta körül szoborszerű, gyönyörű termetét, két kezével összeszorítá azt keble fölött, s úgy nézett föl Ocskay arcára.

Ocskay lihegett, mint a vízbe fúló. Közelebb tántorgott Csajághyhoz, mintha önkénytelen annak a védelmét keresné e megverő tekintet ellen.

– Ráismertél?… Pedig ezúttal dióbarnára van a szőke haja befestve – dörmögé Csajághy.

Az a hölgy volt Szunyoghy Ozmonda. Ocskay hosszasan bámult maga elé, mint az álmodó. Évek előtt… mennyit álmodott ő erről az alakról! – Milyen rossz álmok vol-

tak!… Milyen mámorittas álmok! Talán több is volt, mint álom? Talán rettenetes valóság volt: összekeverve is-

tenítő gyönyörökből és ördöggé aljasító gonosz indulatokból… Ha ugyan való-ságnak lehet nevezni a csókot, az ölelést, a szerelmi őrjöngéseket, s nem inkább a hallucinációk ábrándbirodalmába kell mindent sorozni? Bizonyos-e valaki arról, hogy élő alak volt, nem fántom, akit keblén tartott? Igazi gyönyör volt-e és nem mámorital káprázata, amitől idvezült, amitől elkárhozott?… Ejh, ki tudja azt, mikor fölébredt belőle?

Mikor újra maga előtt látta, azzal a skarlát palásttal a testén, mely csodaszép idomaihoz odatapadt, e kárhozatra hívogató csábtekintettel minden vonásában, ezekkel a szemekkel, amikből a delej úgy sugárzik, mint a holdtányérból az igé-zet, csakugyan a Faust-regék mesetündérei jutottak eszébe.

Pedig azt hitte már, hogy ez a halottja olyan jól el van temetve! Miként egy egész világa az özönvíz előtti eocénének, ami fölött az új allúvium zöldül már.

– Mit akarsz vele tenni? – kérdé Ocskay rekedtes hangon Csajághytól. – Az könnyen kitalálható. Ki kell vallania azokat a titkokat, amiket Scharodi rá-

bízott azért, hogy mondja el annak a hatalmas államférfinak Bécsben vagy Vörösvárott, aki ezen az úton akar bennünket megrontani.

– Nem fogja az igazat megvallani. – Azt csak bízd énreám. Majd kiveszem én belőle. – Hogyan? – Tortúrázni fogom.


– Ezt az alakot itt? – Ezt. – Mindig utáltam a hóhérmesterséget; de ennél az egynél egész gyö-

nyörűséggel fogom azt végezni. Torquemada maga oda jöhet tanulni hozzám. Ocskay a fejét rázta. Csajághy ebből a néma jelből is értett. Azzal a megszokott csendes, lassú

hangjával dörmögé: – Vezér! Itt semmi hamis érzékenykedésnek nincsen helye. Itt ezen a patyola-

ton írva van a pokol evangéliuma. A testünkben van a rákfene, az árulás. Meg kell tudnunk, melyik ízünk fertőzött. Amelyikre a tíz ujjam közül kisül, hogy fenés, azt levágom. Aki áruló, az haljon meg, míg másokat meg nem rontott. Nekem meg kell tudnom mindazt, amit ez a némber a lelke sötétségében tartogat; ha mindjárt kannibálnak fognak is nevezni azután. S te nem fogsz ennek ellentmondhatni.

– Más módja is lehet annak – szólt Ocskay. – Vannak erősebb hatalmak is, mint a durva erőszak.

– Meglehet, hogy te ismered azokat. Kísértsd meg. Talán tetőled a szép szó, a rábeszélés, a megfélemlítés is célhoz vezet. Magadra hagylak vele. Beszélj vele egyedül. Ámbár én jobb szeretném, ha sohase néztél volna többé ezekbe a szép szemekbe. – De hát – tedd próbára magadat. – Hanem – eszedbe jusson az a kézszorítás, amit egymással váltottunk, meg az a két szó, amit egymással kicse-réltünk, mikor azon a nagy napon egymástól búcsút vettünk! Tudom! Emlékezel rá. Jól van. Beszélj hát vele!

Mikor Csajághy nehéz léptei elhangzottak a folyosón, Ocskay odafordult Ozmondához; karjai össze voltak fonva, szemöldei összehúzva. Ozmonda a szemébe nézett, aztán felkacagott hangosan – mint egy pajkos gyermek, aki meghunyászkodik addig, amíg a csínytevésért szidják, de amint kihúzza a lábát a szobából az iskolamester, nyelvet ölt rá, kikacagja, s folytatja a csintalankodást.

– Hahaha! Ez szép viszontlátás volt! Rám ismertél? Te bolondom! – Azzal odasimult Ocskayhoz, szétvonta annak a keresztbe font karjait kezeinél fogva. – Hát téged meg lehet-e még ismerni, amióta nem láttalak? Tegnap volt, régen volt, talán hat esztendeje is van már, amióta nem láttalak. De bizony most is az vagy: csak ez a haragos homlok ne volna.

S a szép fehér bársonykezével félresimította a hajat Ocskay homlokáról: a ráncokat is elsimította vele együtt, s megint nevetett.

– Asszonyom – monda Ocskay hidegen. – Önnek semmi oka sincsen most a nevetésre.

– Dehogy nincs, félistenem; mikor ezt az ostoba vas embert olyan szépen el tudtad innen küldeni.

– Ön félreérti az én szándékomat, grófnő. – Dehogy értem félre, drága hősöm. Tudom én jól, hogy ez a perc, ez az alka-

lom nem a megfagyott örömök felolvasztására való. Nekem sem volna az semmi vigasztalás, hogy a sakálok helyett maga az oroszlán esz meg. – De maga az a titok, amit belőlem vagy szép szóval, vagy kínzással ki kell venni: nem meghallani való más füleknek, mint a tieidnek. (Azazhogy csak az egyiknek, mert a másikat én őrzöm otthon ereklyeszekrénybe zárva, mint egy szent relikviáját.)


Ocskay arca elveresedett ez emlékeztetésre. Még egy ember van, aki tudja ezt a titkot!

– Óh igen. Együtt őrzöm azt azzal a levéllel, amit menekülésed órájában írtál hozzám – monda könnyű sóhajjal Ozmonda. – De hát ez elmúlt. Most nehezebb tête-à-tête-re kerültünk össze. Beszéljünk csak suttogva, hogy meg ne hallják a leskelődők, ki ne beszéljék a világnak. – Sejtetted te azt jól, mikor ezt az alkalmat-lan tanút kiküldted innen. Mikor Ozmonda és Ocskay László suttognak egymás-sal, azt ne hallja meg senki. Előérzeted súgta ezt meg neked. Azt kacagtam. Te sejtetted azt, hogy ami titkot ez a Bramarbas tőlem nehéz tortúrákkal akar kicsi-karni, mi történik azzal. Én nem vagyok Quintilia, aki elharapja a nyelvét, hogy a kínpadon ki ne beszélhesse az összeesküvők titkait! Nem, énnekem meg sem kell mutatnotok a tüzes harapófogót. Elmondok mindent ingyen: az első kérdezés-re. Mindent, amit Scharodi rám bízott: a rejtelmes tapasztalatokat. Hallja meg, akinek tetszik. Te érezted azt előre, sejtelmed megsúgta, hogy nem jó lesz azokat másnak is meghallani, mint neked magadnak, s ha te megtudod, úgy el fogod azokat titkolni, hogy álmodban sem mondod el senkinek; mert ha hírré lesznek, jobban szétverik azok a kuruc tábort, mint a császári hadvezérek. (Ezzel ugyan nem sok van mondva.) Az én titkaim megsemmisítik a kuruc tábort.

– Nem hiszem. – No, hát képzeld, hogy most a kínpadra vagyok feszítve, s ez a veres

selyemköntös rajtam egy lánggal égő palást, és aztán kérdezd, ahogy inkvizítori hivatalod tartja: kik azok a kuruc táborban, akik hajlandók a császár hűségére áttérni?

– A vallatott nem az igazi neveket fogja mondani. – Hozzá lesz téve mindenik névhez, hogy mi annak az ára. Mivel lehet megej-

teni? Milyen a gyöngéje? Az inkvizítor megítélheti belőle, hogy a kínvallatott iga-zat mond-e.

– Az első nevet? – Kezdjük az apraján. Legelőször is „Blaskovics István”. – Hogyan? Az én tulajdon zászlóaljparancsnokom? – Nem is olyan nagy az ára. Bárói cím: aranylánc. Csecsebecsékkel is beéri. – A második? – Rakovszky. – A túrócziak kiskirálya? Ez egy tiszta, becsületes jellem. Hát ennek mi a kul-

csa? – Ezt nem lehet se kincsekkel, se fényes ígéretekkel megvesztegetni; de lehet

szép szóval. A hercegprímás nagyon tud a lelkére beszélni. Ez leghamarább ott lesz a megtérők között.

– Azután? – Most már még nagyobb ember jön. Forgách tábornok. Ezt a nevet jólesett hallani Ocskaynak: mindig neheztelt amiatt, hogy az az át-

tért labanc generális itt is hadvezéri rangot foglal el, míg ő csak dandárvezető: arra nagy dolgokat bíznak, őt magára hagyják.


– No, erről fölteszem. Mindig gyanakodtam benne. Csak azért jött közénk, hogy az összeköttetés Bécs között meglegyen.

– Hát nem hazudok, ugyebár? Nincs már szükség a spanyolcsizmákra? Talán le is ülhetnénk, mert még hosszú sor van hátra. Egymás mellé, hogy halkabban beszélhessünk? Vagy szembe inkább, hogy szemmel is beszélhessünk. Követke-zik Thuróczy, Ebergényi. Az egyiknek a felesége német grófkisasszony. Ez a szívéhez való titkos kulcs. A másik veszekedő természetű: nem fér össze vezér-társaival: mindenkivel összekocódott már; ha többen lesznek, akik hívják, barát-ságot fog keresni az ellenségnél.

Ocskay csak fejbólintással inte, hogy ezt is lehetőnek tartja. – Van még több? – Csak most jön a java. Következik Bezerédy. – Ah! Ez képtelenség. Ő, a fejedelem legjobb tanácsadója, a hazáját rajongva

szerető, igaz magyar! Mivel lehetne ezt megvesztegetni? – Éppen azzal, ami nagyon is sok van nála, a bölcsességgel, a hazaszeretet-

tel. Aki nagyon okos ember, az nem lehet jó rebellis. Aki nagyon aggódik a hazája sorsa felett, az már félig renegát. A jó forradalmárnak ne legyen se esze, se szí-ve; mert az árulásra viszi. Bezerédy áruló lesz – meggyőződésből.

Ocskay mereven bámult maga elé. Ozmonda felfedezései oly közel jártak a valóhoz, hogy nem bírta azokat megcáfolni.

– Ki van még? – kérdé kedvetlenül. – Mindig följebb megyek. Lubomirszky Tivadar. – A szepesi gróf! A XIII város hűbérnöke. A lengyel jóbarát! Ez lehetetlen! – Kimondám. Az van róla mondva, hogy a „szerencse fia”. Amerre a szélvitorla

fordul. Ő is, meg a testvére, György herceg, a szandeci sztaroszta, csak arra várnak, hogy egy döntő csapás érje Rákóczi táborát, s a császáriak mellé fognak állni.

Minden szó, mint a méreg, úgy ette be magát Ocskay szívébe. Jól mondta ez az asszony: veszedelem volna, ha ezt egy törvényszék előtt mondaná el végig valaki. Ahány név, annyi sebet üt, s ezeken a sebeken át elvérzik – a hit!

– És még mindig van folytatása – mondá a nő. – Fáj, ugye, amit mondok? Az inkvizítor ül most a tüzes kínpadon! Nem könyörögsz még, hogy hagyjam abba! Nem sikoltasz fel: „Irgalom, kegyelem!” No, hát folytassuk, ha kiállod. Következik a sorban Károlyi Sándor.

– Ah, ez rágalom! Ez őrült beszéd! – kiálta felugorva üléséből Ocskay. – Ezt a nevet csak a vak bosszú diktálta Scharodinak. Károlyi Sándor tábornok a fejede-lem jobb keze! A hős, aki annyiszor döngette öklével Bécs város kapuit. Hogy az elhagyhassa a fejedelem zászlóit! Ez nevetséges.

– Aha! A kínpadon nevetni is szoktak. Mikor a fájdalom tűrhetetlen, akkor beáll a hahotázás stádiuma. Csak nevess rajta, kínzottam! Nevetni való is az! Hogy még annak is ára legyen, aki megfizethetetlen. Utolsó lesz, aki eldől, de akkor olyan nagyot fog esni, hogy mindenkit magával dönt le.


Ocskay elkábultan ült vissza elhagyott helyére, Ozmondával szemközt: de már nem volt bátorsága a démoni kisugárzású szemek közé nézni: csak lehajtá a fejét, az asztalra könyökölve.

Ozmonda pedig fölkelt a helyéről, s odalépve hozzá, a vállára tette a kezét, s úgy suttogott hozzá:

– Nos? Van még ereje a vallatónak egy fokkal nagyobb tortúrát kiállani? Mond-jak még többet?

– Mi volna még több? – dörmögé Ocskay. – Ki van még feljebb? Ki lehet még magasabb? Csak a fejedelem maga van még hátra.

– Te mondád! – szólt diadalmasan Ozmonda. – Akaratlanul kitaláltad. Igenis. Aki a „pro libertate” zászlót kész letenni, az maga Rákóczi Ferenc, a fejedelem. Az ára: a lengyel királyság. Ezért odaadja cserébe a magyar fejedelemséget.

– Ez cudar rágalom! – kiálta fel, indulatba hozva, Ocskay. – Én csak a hallottakat mondtam el – rebegé Ozmonda, alázatos térdet-fejet

hajtással visszavonulva. – Vallomásom szóról szóra az, amit Scharodi velem közölt. Semmit hozzá nem tettem, semmit ki nem hagytam. Ezt kész vagyok es-küvel megerősíteni. – De még van egy, akinek nevét nem Scharodi közölte velem, akit csak én tudok, aki a folyton feljebb emelkedők sorában előttem legfelül áll, a megtérők legbecsesebbike: megsúgjam a nevét?

– Igen. – A neve: „Ocskay László!” Ocskay összerezzent. Hát már nemcsak ketten vannak, akik ezt az ő homlo-

kára látják írva? Még ez is? Büszkén fölegyenesedett. – És ennek az embernek mi az ára? – kérdezé gúnyosan. – Az az én feladatom. – Az ön feladata? – szólt Ocskay csodálkozva. – S ön ebben a percben még

arra gondol, hogy feladatai vannak? – Hát hiszed-e – szólt a hölgy –, hogy én csendesen pihenni fogok? Hogy én

ezt a meggyaláztatást, amit velem ma elkövettek, valaha el fogom felejteni? Hogy mindazokon, akik engem ily módon, halálnál keserűbben megsértettek, olyan bosszút nem fogok állni, hogy azt még az ivadékaik is sírva emlegessék?

Az a szép eszményi arc e szavak alatt egy fúria lárváját vette föl – és akkor még igézőbb volt.

Ocskay nyugalmat mutatott arcán. – Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy önnek nagyon kevés ideje maradhat

bosszúja kitöltésére. Önt, mint kémet, a haditörvényszék elé fogják állítani, s an-nak az ajtaja a másvilágra nyílik.

Ozmonda dévajul felkacagott e fenyegetésre. – Hahhaha! – Ő engem azzal akar fenyegetni, hogy megölet! Az én bolondom!

Hogy engem főbe lövet. Ocskay László odaállíttatja Ozmondát a puska végére, s azt mondja: „Tüzelj!” Nevess hát, kis bolondom.

– Asszonyom! Ez rémségesen komoly pillanat! – szólt Ocskay, eltolva magától a hozzásimuló nőt.


– Tedd még komolyabbá! Hozasd ide az ítéletet, írd alá hollótollal! Vedd ke-zedbe a topolyfavesszőt! Kiáltsd el: „Istennél a kegyelem!” Majd mielőtt a vesszőt kettétörnéd, valaki azt fogja a füledbe súgni: „Ne törd el: add nekem, én elültetem, szájamban hordott vízzel öntözöm, míg megéled, fa lesz belőle!” Hahaha!

Ocskay bosszúsan toppantott, s odasietett az ajtóhoz, felnyitá azt, és kikiáltott: – Csajághy főstrázsamester uram! Ott volt a szólított, várt a hívásra, belépett; megállt az ajtóban. Ocskay odatámaszkodott háttal az asztalhoz: a hölgy közelsimult hozzá, s kí-

váncsi figyelemmel vizsgálta az arckifejezését. Ocskay László sokáig hallgatott, kereste a kezdetét az eszméi fonalának. Na-

gyon össze volt az gubancolva. Csajághy kénytelen volt kérdést intézni hozzá. – Ezredes úr! – Kivallotta a kém a veszélyes titkokat? – Egy szó sem igaz azokból, amiket mondott. Ez volt rá Ocskaynak a válasza. S ez nem volt apodycticus hazugság. Ő ma-

gában tagadta, hogy azok igazak. – Jól van – mondá Csajághy. – Hát akkor majd én veszem a kémet vallatás

alá, s én jótállok róla, hogy kiveszem belőle azt, ami tiszta igazság. – Nem lehet – mondá Ocskay szárazan. – Miért nem? – Mert én nem engedem. Ozmonda szemei elárulták a diadalmas érzést felragyogásukkal. – Ezredes úr – szólt Csajághy szigorú tekintettel. – Ez hadi regula. Az elfogott

kémet addig kell tortúrázni, míg a rábízott titkokat kivallja. S ezúttal oly titkokról van szó, amik mindnyájunkat végveszélybe vihetnek, ha lappangva maradnak. Árulás van soraink között! Annak ki kell derülni! Hadd hulljon a férges! A kémmel a haditörvényszék rendelkezik.

– De a fogolynővel én! – Ah! A nővel! A nővel? Ezt el is felejtettem, hogy hiszen ez az alak itten asz-

szonyféle. Ezt nem szabad tortúrázni, mert ez asszony, ezt nem szabad agyonlő-ni, mert ez asszony – ennek szabad bennünket elárulni, megrontani, mert ez asz-szony.

– Úgy van. – S mit akar vele kegyelmed? – Szabadon fogom őt bocsátani. Ozmonda minden tagját mintha a villanyosság hatotta volna át e szavakra, ke-

zét az indulat hevében Ocskay vállára tevé, s forró lélegzettel lihegé e kitörő val-lomást:

– Ah, mon idole, comme je t’adore! (Ah, én bálványom, mint imádlak!) De Csajághy e szavaknál kardmarkolatára csapott. – Tudtam! Már megrontotta őt! Egy fél óra elég volt rá! Nem úgy van, uram. –

Ebben a pillanatban nem a dandárvezér és alvezére állnak egymással szemközt, hanem Ocskay László és Csajághy Márton. Két férfi, akiknek egymással szám-adása van. – Mit akarsz ezzel az asszonnyal itten?

120 XIX. Asszonyok kicserélése

S odalépett egy kardtávolnyira Ocskay elé, és jobbját folyvást a kardmarkola-ton tartá.

Ocskay pedig meg sem mozdult. Még az összefont karjait sem vette széjjel. De szemei bátran kiállták Csajághy haragos tekintetét.

Ozmonda egymáshoz ütögeté az ökleit diadalmas örömében. Ah, milyen gyönyörűség, ilyen két nemes fenevadat egymásra uszítva látni;

egy oroszlán meg egy szarvorrú! Most összeverekednek! A két vezér! A két hír-hedett hős. Az ő két szép szeme miatt!

Csajághy még egy lépéssel közelebb dobbant Ocskayhoz, s most már kirántá hüvelyéből a kardot, úgy kérdezé felcsattanó hangon:

– Mit akarsz ezzel az asszonnyal itten? Ocskay erre gyorsan, mint a gondolat, megragadta baljával Csajághy fegyve-

res jobbját, s akkor mell mellhez érve álltak egymással szemben. Ozmonda odaugrott mellé, s megfogta két kézzel Ocskay jobb öklét, mintha a

kard markolatához akarná azt vezetni. Ez pedig csendes, szilárd hangon dörmögé e szókat: – Kicserélem őt a fogoly feleségemért. – Chien! Comme je crache sur toi! (Kutya, hogy leköplek!) – hörgé fogcsikor-

gatva a hölgy, s eltaszítva magától a forrón szorongatott kezet. A vas ember arca pedig e szóra ellágyult: a kezéből kiejtette a kardot, s nya-

kába borult Ocskaynak. – Vezérem vagy, bálványom vagy! Lásd, én erre nem gondoltam! – Fölér a cserével? – kérdezé Ocskay. – Nagy ár, de megéri. Egy ördögöt egy angyalért. – S hogy addig, amíg nőmet elküldik a cserére, jól gondját viseljék a méltósá-

gos grófnőnek: terád bízom a gondviselését. A hosszú, csontos termet, fölvéve a földről elejtett kardját, azzal egész lovag-

tempóra szalutált a hölgy előtt, az arca még akkor is véres volt a mai csatában kapott sebektől, s csikorgó nyájassággal mondá:

– Grófnő! Most már cavalier servant-ja vagyok – egész a kicserélésig! Ozmonda olyan ijesztő szép volt; még az a lángszínű selyempalást is segített

hozzá.

XIX. Asszonyok kicserélése Csajághy visszadugta a hüvelyébe a kardját, s azzal egyenesen megállt Ocskay előtt, katonai tisztelgésre eresztve le a két kezét.

– Ezredes úr: pardon, grácia, amiért kardot mertem rántani kegyelmed ellen. Tévedés volt az okozója. Nem tudám vala, hogy ezen úrhölgy itten voltaképpen túsz légyen.

– Meg van bocsátva, ahhoz tartsa kegyelmed magát. – Köszönöm a gráciát! – Azzal ismét Ozmondához fordult. – Mármost tehát,

méltóságos grófnő, tekintse magát úrnőnek, amíg táborunkban fog lenni. Egészen


akképp fogunk kegyelmeddel bánni itten, mint ahogy bánnak a kegyelmetek ré-szén Ocskay László uram feleségével.

Ozmonda féktelenül felkacagott erre a szóra. Az igaz, hogy Csajághynak se-hogy sem állt a képéhez és alakjához ez a rögtönzött udvariaskodás.

– Nagyon jól van, vitézlő főstrázsamester uram! Elfogadom a szíves ajánlatot. És mindenekelőtt arra kérem kegyelmedet, hogy beszéljen velem németül; mert engem ez a kultiválatlan nyelv zseníroz: nem tudom magamat jól kifejezni rajta.

– Gehorsamer Diener. – Tehát mindenekelőtt arra kérem önt, szolgálatkész lovag uram, hogy siessen

ön nekem egy szabómestert felhajhászni, aztán meg egy susztermestert, egy csipke- és fehérneműáruló marchand des modes-ot, meg egy coiffeurt. Azt átlát-hatja kegyelmed, hogy ebben a piros frizeurköpenyben az utcára ki nem mehetek, se útra nem kelhetek. No, hát csak siessen! Kapni ezt mind Beckó városában. Itt gazdag uraságok laknak. A ruhához való kelmének a választását kegyelmedre bízom: azt is kap a görög kereskedőnél nagy választékban; most érkezett meg Bécsből. Apropó! A selyemkelme kiválasztásánál el ne felejtse kegyelmed, hogy az én hajam igazában szőke – azért is kérem kegyelmedet, hogy küldjön nekem a patikából egy üveg spiritus vinit, hogy ezt a barnára festő diófaolajat kimossam vele a hajamból. Aztán ugyanott a patikában ragasztasson kegyelmed az arcára annyi angol flastromot, amennyi szükséges, mert ilyen vérző sebekkel látni ke-gyelmedet rám nézve nagyon kellemetlen.

Csajághy nyugodtan hallgatta mindezt a hosszú komissiót végig, s azt mondta rá, hogy: „Igenis, grófnő, meglesz minden.” Ami pedig a spiritus vinit illeti, az már ott volt kéznél. Azt kulaccsal hordta Csajághy, s rögtön szolgálhatott vele a gróf-nőnek; aki azt köszönettel fogadta, s mindjárt hozzá is kezdett látnia vizesdézsá-nál a hajkimosási műtéthez. Csajághy friss vizet akart neki hozatni, de Ozmonda megnyugtatá: „Csak hagyja kegyelmed! Úgyis kellene tojásfehére hozzá, s a friss vér még jobb.”

Csajághy örült rajta, hogy ily magas célra áldozhatott nemesi vérével. – Addig majd őrködik fölöttem az ezredes úr, míg ön odajár – nem azért, hogy

meg ne szökjem, hanem hogy ne unatkozzam. Nemde, ezredes úr? Csajághy megcsóválta a fejét; de hát mit tehetett? Ha megtette magát az úr-

hölgy cavalier servant-jának, engedelmeskedés volt a dolga, nem más. – Teljesítem parancsait, grófnő – mondá, s eltávozott. Ozmonda pedig végig kigombolta a veres soutane ujjait, s azokat a válláig fel-

gyűrve hozzáfogott, hogy a sűrű, omló haját a szivaccsal kimossa, míg az az al-koholtól ismét olyan szőke lesz, mint valósággal szokott lenni.

Ocskay nézhette a műtétet, nem törődtek a jelenlétével. Hiszen mindez igen szép lett volna, csak odakinn ne folyt volna a háború. De

most már, hogy biztos helyen érezte magát Scharodi uram, elkezdett a bolondóci vár fokáról a kurucok által elfoglalt városra leágyúztatni. Bombái ott csapkodtak le mind a városháza körül, ahol a kurucok főhadiszállását lehetett sejteni a várbeli-eknek.


Mikor egy bomba éppen a városház udvarán durrant szét nagy pukkanással, Ocskay megszólítá Ozmondát.

– Grófnő, ez itt nagyon veszedelmes hely lesz. – Hogyan? Ön megszólalt? Azt hittem, hogy meg van némulva. – Az ellenfél gránátjai mind erre a házra hullanak. – Az az ön dolga, kedvesem. Ha egyéb mondanivalója nincs: ehhez nekem

semmi közöm. Pedig minden idege reszketett belül, mikor egy lövést hallott. Az arcának tudott

közönyt parancsolni. És Ocskay nem hagyhatta őt magára, hogy vezéri teendői után lásson. Féltve

őrzött kincs volt rá nézve ez asszony. Túsz az ő Ilonkája helyett. Ozmonda hajfürtei visszanyerték eredeti színüket, s akkor odaült a terjedel-

mes, fehérre meszelt banyakemence padkájára a haját szárítani, elterítve széle-sen maga körül az aranyt csillogó selyemhullámokat, végig a kemence odalán.

– Tudja ön, min kacagtam az elébb olyan nagyon? – szólt Ocskayhoz kisvár-tatva.

– Nem gyanítom. – Mikor az ön alvezére azt mondá, hogy éppen úgy fognak bánni énvelem it-

ten, mint ahogy az ön hitvesével bánnak odafenn Bécsben. No, azt én szépen megköszönném.

– Hát mit tettek a nőmmel? – kérdé Ocskay, felgerjedését el nem titkolhatva. – Nonono! Hiszen nem ették meg. Régen volt az már, mikor a Ruyszel-

korcsmáros a fogoly úrnőket megetette a vendégeivel Bécsben. Most már nem esik bennük kár. Au contraire.

Most már Ocskayn volt a sor, hogy nevessen. – Aha, grófnő; ön most énbennem fel akarja kelteni azt a sárga szemű ször-

nyeteget, akit Shakespeare leír. – S ha ezt akarnám? Talán bűnöm volna? Mikor még az esküdt uram élt, s el-

vitt magával a temesvári táborba: magának és másoknak vesztére, akkor ön nem tartá bűnnek olyan mélyen nézni a más asszonya szemébe, ahol annak a lelkét is lehet látni. Csaknem gyermek voltam még. Ki tanított meg arra a nyelvre, mit a szív beszél? Ha ön szenvedett miatta, nem szenvedtem-e én százszorta többet? Az egyik tudott felejteni: a másik nem; ez a különbség. Most már özvegy vagyok, ön pedig házas. Ki veszi el tőlem azt a jogot, hogy összetépjem, amit összekötve látok? Hiszen én Belial leánya vagyok. Én vagyok az ördög, az a másik az an-gyal. – Kinek hogyan tetszik! A négernek az angyala fekete, az ördöge fehér. – Mit tett önnel az angyal? Lázadóvá tette a koronás királya ellen. A nevét fölíratta vérrel, lánggal, korommal egy elpusztított ország romjaira; átokkiáltássá tette ezt a nevet, s az angyal el fogja önt még vinni a száműzetés pokolországába: el fogja vinni még a vérpadra is! Igen: ez az angyal. És mit tesz az ördög? Eljön békíteni, haragos szíveknek mérgét lohasztani; hordja a kiengesztelő szót a trón és a láza-dás tűzhelye között, jár az olajággal egyik táborból a másikba; kér, könyörög: ne pusztítsák kölcsönösen ezt a szegény országot: nyújtsák üdvös munkára a véres


kezeiket. Ezt teszi az ördög. Hanem a négernek az angyala fekete, s az ördöge fehér.

Ocskay az ajkait harapta. Föltette magában, hogy nem fog neki ellentmondani. A hölgy homlokara csapta a két kezét. – Hat esztendő után viszontlátjuk egymást. Minő viszontlátás! Durva, ittas pór-

had, szégyentől megalázva, közcsúfságra levetkőztetve idehajt eléje, aki hajdan fél éjszakán át elleste, hogy egy ablakon kinyújtott kezemet meglássa, és eskü-dött, hogy boldog lett tőle, s most, mikor az, aki előtt térden állt valaha, ily irtózta-tón meggyalázva jelen meg előtte, úgy áll ott, mint egy jéghegy, mint a magas Kriván. – Azt mondták neki: az ellenség kéme vagyok. – S ő azt elhiszi szépen. – Nem kérdi magában: ugyan mi szörnyű indok lehet az, ami egy gyönge nőt, egy kényesen nevelt, minden veszélytől rettegő asszonyt rábírhatott arra, hogy ferge-teges télvihar idején elhagyja kényelmes palotáját, álruhában, férfinak öltözve, gyalogolva, éhezve, fázva, rettegve bujkáljon erdőkön, pusztákon keresztül, futva kóbor martalócok, éhes farkascsordák elől; belopózva két ellenséges tábor harc-vonalaiba, kockára téve életét, női szemérmét? Van-e elég aranya a császárnak, elég áldása a római pápának, ami erre őt rávehesse? – Hátha valami más oka volt rá? Valami szenvedély, ami határos az őrültséggel, rokon a mártírság vágyá-val. – Egy percig azt hittem, hogy ön kitalálta ezt a rejtélyt.

Amidőn azt mondták: „Add ide ez asszonyt, hadd kínozzuk halálra!”, ön azt fe-lelte: „Nem engedem!” „Mit akarsz hát vele tenni?” – „Szabadon bocsátom.” Ah, akkor azt hittem egy percig, hogy megértett; hogy megtért. Mellém áll, és megron-tói ellen fordul arccal. – És akkor azt mondja: „Kicserélem őt a feleségemmel.”

A hölgy a két kezével a szétszórt hajába markolt. – Inkább dobott volna oda kínzóimnak: inkább engedett volna agyonlövetni;

csak azt ne mondta volna: „Elcserélem őt a feleségemért!” Cserébe dob engem, mint egy darab arany-, ezüstmarhát, mint egy ékszert, egy kösöntyűt, váltságdíjul a fogoly asszonyáért! Mert hiszen én vagyok az ördög, az pedig az angyal. Én vagyok az ördög, aki nem rettegve vészt, nyomort, kínhalált, eljövök hozzá, hogy őt újra lássam; míg az angyal odafenn Bécsben vígan mulat, s jól éli világát.

Ocskay erre csak azt mondá hidegen: – Az én feleségem betegápolóapáca-klastromba van bezárva. – Hahhaha! – kacagott fel Ozmonda gúnyosan. – Ezt Ritschán mondta, ugye?

Az, aki ocskói kastélyában elfogta. – S akit én legyőztem, s sebesülten elfogtam. – Már nincs fogva. Heisterék elfoglalták Kosztolán várát, s Ritschánt Bécsbe

vitték, most ott ápolják a jótékony apácák. – De hát mit gondol ön, uram: ha még Ritschán fel nem talált épülni, s az ön angyala azt izeni vissza, hogy „még nem jöhet el a cserére”?

Mintha éles nyíl szegezte volna át egyszerre Ocskay szívét! Ez odatalált egé-szen.

Arcának nagyon el kellett árulni indulatját, mert a hölgy élveteg kárörömmel tekinte reá. El akarta azt titkolni jobban.


– Nem fájt semmi, asszonyom. Én nőmet szeretem – és tisztelem. Ő el fog jönni, amint az izenet megérkezik hozzá, s én önt át fogom adni érte cserébe.

– És én gratulálni fogok önnek a nyereséghez! – viszonzá rá Ozmonda, talpra ugorva, s szétrázva maga körül termetén aláomló haját.

Ocskay nem bánta volna, ha Scharodi bombái közül egy oda ütött volna be in-kább a szobába.

Mint a fölmentő érkezése, olyan jólesett a lelkének, mikor Csajághy visszajött. – Maradj itt, kérlek – mondá neki. – Én megyek az ágyúkhoz. Nagyot lélegzett, mikor a szobából kiment. De a beckói ostromnak mégiscsak ő volt a legnehezebb sebesültje. Csajághy azonban hozta magával, ami csak szabó, varga és boltos volt Beckó

városában; selymet, csipkét, patyolatot halommal, lehetett válogatni benne. A szabók atyamestere becsületes, jó német ember volt, aki sokkal jobb szeret-

te a tubákot, mint a puskaport. Ozmondának rettenetes jó mulatsága volt vele; amíg a meister mértéket vett a ruhához, úgy reszketett, mint a kocsonya, a jám-bor. Nem is volt az bolondság; mértéket venni, aztán kiszabni a kelmét, mikor egyre durrognak a gránátok az ablak alatt, csörömpölnek az üvegkarikák az ólom-foglalásban. Valahányat durran, atyamester uram kezében mindig félreszalad az olló, s valamennyi legény mind az ujjába szúr a tűvel.

Pedig a munka sietős: estig el kell ruhának, cípőnek, fehér gúnyának készülni; mert estére már megérkezik a császári tábornok, Viard az egész dandárával, s azt nem szándékozik a kuruc had bevárni. Ők elvégezték a maguk munkáját, Beckóban megsemmisítették a császári sereg számára felhalmozott, egész télre való élelmiszereket, a külső erődöket szétrombolták, az őrhadat lekaszabolták: a sziklafészek odafenn Bolondócon maradhat már magának, az senkinek sem árt.

Addig pedig nem lehet innen tovább menni, míg a fogoly úrnő számára a fűző-derék, szalup, vertugadén, pufándli mind el nem készül; míg a haja szép tornyo-san fel nincs frizírozva; mert rangbeli hölgynek másképpen az utcán megjelenni lehetetlen. De hisz igyekeznek is rajta. Hat szabólegény kezében csak úgy pattog a cérna: csak a gránát ne pattogna a fejük felett. Azonban nemsokára ezen is segít Ocskay László. A Veres-hegyre húzat fel ágyúkat, s jól célzott lövéseivel elhallgattatja a bolondóci bombavető mozsarakat. Ezentúl onnan már csak tüzes golyókat röpítenek a városba a szakállas ágyúkból, hanem azokat a kurucok nyers marhabőrökkel lefülelik, nem tehetnek nagy kárt.

Így azután a teljes öltözet ruha, legújabb párizsi divat szerint, estig el is készül, s Ozmonda grófnő, kísérője, a lovagias Csajághy Márton karján, a legelegánsabb dámának öltözve, hagyhatja el azt a termet, ahová reggel oly gênant helyzetben került be, s legyezőjével üdvözölheti az őrt álló hajdút, aki puskájával tiszteleg előtte, s aki meglehet, hogy ma reggel annak a puskának az agyával taszítá elő-re. Lenn az utcán vár reá az üveges hintó, melybe Csajághy fölsegíti lépni: ő ma-ga lóháton kíséri a hintót, s magyarázza német nyelven az úrhölgynek, hogy amit ott nyugot felé villogni lát, az a császári csapatok sisaktaraja, akik Trencsén felől közelednek. Nem kell tőle tartani, hogy utolérjék a hintót. Ott van Ocskay a lova-saival, majd visszaveri őket. – Mikor a hegyoldalra följutnak a hintóval, már meg is


kezdődik a csetepaté. A Trencsén felőli síkon a sisakos dragonyosok s a piros csákós kurucok előre-hátra kergetőznek. A hajdúság a sövény mellől sortüzet ád, a felgyújtott kazlak megvilágítják a tájat, a bolondóci várból meg a Veres-hegyről a tűzgolyók ide-oda repülnek, tűzkaréjokat rajzolva az égre.

– Das ist herrlich! Das ist gottvoll! – mondja rá a hintóban ülő úrhölgy: lornyett-jén át gyönyörködve a mulatságban.

*

A beckói vakmerő megrohanásra nem következett semmi visszatorlás. Ocskay visszahúzódott Bánba a hegyek közé; ellenfele, Viard pedig nem hogy utánament volna, hanem ellenkező irányban visszahátrált egész a Csallóközig. Egy kis ideig tartó békességet parancsolt az ég. Azazhogy nem az ég, hanem a föld. A múlt évben nem termett ezen a vidéken se széna, se szalma. Amint Ocskay a Beckóban összegyűjtött takarmányt fölégeté, ezzel arra a télre véget vetett a há-borúnak. Hanem aztán futhatott maga is. Az ő lovának sem volt mit enni. A kuru-cok is a házak zsúpfödeleivel delektáltatták a paripáikat. Milyen próza ez a hős-költeményben! „Nincsen széna, nincsen abrak, Kedves lovam, agyoncsaplak!” Talán akkor keletkezett ez a nóta.

Ocskaynak volt módja a pihenésben. Ő maga ott maradt Bán városában; szép foglyát, lovagias porkolábjával együtt,

elküldé Zayugrócba, ahol azok a Zay grófok kies fekvésű őskastélyában a szokott vendégszeretettel lettek fogadva.

Maga Ocskay nem ment oda soha. Félt Ozmondától. Valóban félt tőle. Minden szava egy tövis volt, s ahol az a lelkébe beletörött, ott kelevény támadt.

Gyanakodóvá tette mindazok iránt, akiknek eltántorodását lehetőnek mondta. Még a fejedelmet is beleártotta! Hogy annak is inkább tetszenék a lengyel király-ság, mint saját hazájának felemelkedése. – De minden gyanú között legnyugtala-nítóbb hálótárs volt az, amit Ilonka felől költött ez az asszony. Hátha igaz lehetne az! Azóta, hogy nejét elragadták, tenger idő múlt el, s az asszony csak egy rövid levelkét sem tudott férjének fogságából írni; csak egy sort legalább: „Élek és sze-retlek!” Lehetetlen az, hogy módját ne ejthette volna. De még csak Tiszáné nagy-asszonyomtól sem kapott levelet ez idő óta. Hát az miért nem írhat? Ő talán tud-hatna valamit a leánya felől. „Ingadozik, hajladozik, ha a szellő megéri!” – azt fújja a nóta. Az „asszonyt” érti a „csalfa nád” alatt. Szerette volna azt a gyanút kitépni a szívéből; de olyan volt az, mint a gyepűbodza, benne szakad a gyökere, s még erősebben sarjazik utána. – És aztán mindezt a titkot úgy őrizte, nehogy az ajkán egy szó kijöjjön belőle. Még Csajághynak sem szólt felőle semmit.

Hosszú idő is telik abba, amíg a kuruc főhadiszállásról átizennek a labanchoz, hogy itt van egy nagyon értékes fogoly asszonyság, akit cserére ajánl fel az elfo-gó vezér a saját, foglyul tartott felesége helyett; amíg ezt az ajánlatot Bécsbe felexpediálják, amíg ezt a főhaditanácsban meg az udvari kancelláriában meg-hányják-vetik, végre helybenhagyják, az időt és helyet megállapítják, ahol a kicse-rélésnek végbe lehet menni: az egy örökkévalóság.


– Hallja kegyelmed, édes barátom – monda egy napon Ozmonda Csajághynak, ki őt úgy kísérte mindenüvé, mint az árnyék. – Én a kegyelmed hűséges szolgálatait körülöttem ugyan nem tudom eléggé nagyrabecsülni; de azért nekem mégis nagyon hosszú kezd már lenni ez a kényszerített mulatság.

– Azt biz elhiszem. Zayugrócon nincs se Favorita, se Práter, se Paradicsom. Egyhangú az élet. Táncolni is nagyon keveset szoktak itt.

– Keveset, de jól. Az itteni élet ellen nem volna kifogásom. Csakhogy itt én egy fölösleges ember vagyok, míg otthon meglehet, hogy hiányomat érzik.

– Az valószínű. – Aztán az a szegény Ocskay is olyan türelmetlenül várja már haza a felesé-

gét: az is örülne már, ha ki volnánk cserélve egymással. – Hát még én! (Ezt csak magában akarta mondani Csajághy, de biz az kisza-

ladt a száján.) Ozmonda nagyot kacagott a legyezője mögött ez elszólásra. – Nagyon szeretem, ha valakit találok, aki igazat mond a szemembe. Hiszen

azt is hallottam már, hogy Beliál leánya vagyok. Azóta sokat tartok magamra. – Akkor háború volt köztünk. – Most pedig fegyverszünet van; mint a régi időkben a „treuga Dei”, amikor

minden hadakozó félnek abba kellett hagyni a verekedést. Éppen erről akartam önnek beszélni. Kegyelmed bizonyosan tudja azt, hogy itt a közelben van egy kis helyecske, ahol kölcsönös megegyezés szerint örökössé van téve a treuga Dei: örök fegyverszünet uralkodik.

– Hallottam róla. A pöstyéni fürdő, a Vágon túl. – Igen: az. Egy csodatevő fürdő, ahol sánták, bénák meggyógyulnak, sebesül-

tek kiépülnek. Ide küldözi kuruc, labanc egyformán a maga lábadozó harcosait, akik nagy sebeket hevertek ki. Ide nem szabad senki harcos csapatjainak betörni: az egykori ellenségek békében ápolhatják megszenvedt tagjaikat; ez egy neutrá-lis sziget a csatatéren. Ez olyan szép gondolat, hogy még Beliál leányának is tetszik. – De különösen az tetszik benne ezúttal leginkább énnekem, hogy itt eb-ben a béke szigetében van nekem egy jó ismerősöm: mondjuk, hogy „barátom”, akit kegyelmetek a szomolyáni ütközetben kegyetlenül helybehagytak, s ki most ott valószínűleg annyira lábadozófélben van már, hogy egy jó szóért meg egy jótett elkövetéseért már lóra is ülhet. Bizonyosan ismeri ön, Ritschán tábornok az.

– Ismerem, én vágtam le a két ujját a jobb kezéről. – Tehát kedves emlék! Ha én ennek egy levelet írnék innen, amelyben körül-

belül az volna mondva: „Uram, én itt ülök, elfogva mint túsz, és szeretnék haza-jutni; cserében odaadnak Ocskay László ezredes uramnak a feleségeért. Ezt a nőt kegyelmed ragadta el ocskói kastélyából. A kegyelmes lovagias kötelessége, hogy visszahozza a férjének, amidőn az olyan cserét ajánl, ami fölér vele. Kérem, járjon el ez ügyben minél nagyobb sietséggel.” – Hát mit gondol, lovag uram, erre a levélre nem tartaná-e kötelességének Ritschán eldobni rögtön a mankóját, nye-regbe ülni, felvágtatni Bécsbe, eljárni a legfelsőbb helyeket, ahol ez a dolog késik, s tíz nap alatt itt volna Ocskay László uram angyalával, cserébe – az ördögért? Mit szól kegyelmed ehhez? Nem Beliál leányához illő gondolat-e ez?


Csajághy megszégyenülve sütötte le a fejét. Tehát mégis csalatkozott ebben az asszonyban. Hisz ez angyali gondolat! Valóban, ha Ritschán most Pöstyénben van, s értesül erről az ajánlott cseréről, az vágtatva fog sietni fel Bécsbe, s lovag-ember módjára visszahozza azt az asszonyt, akit parancsszóra foglyul kellett elvinnie, s akiért most ily visszautasíthatlan cserét ajanlanak. Ez a nő mégsem olyan gonosz, mint amilyennek ő eddig ismerte.

Hogy rá hagyta magát szedetni a szegény jámbor kálvinista kuruc. Ezzel az angyali jóságú ötlettel akarta éppen Ozmonda Ocskay szívére a skorpiócsípéshez a méregcseppet is hozzáejteni. Csajághy nem tudott semmit abból, amit Ozmonda Ocskaynak Ritschánról besúgott.

Csajághy egész gyanútalan szívvel járt el Ozmonda megbízásában. Legbizto-sabb embere által küldte Pöstyénbe a Ritschánnak szóló levelet, s attól vissza is hozta a választ. Ritschán Ozmondán kívül még Csajághynak is írt, tudatva vele, hogy már kiépült a sebeiből, s legnagyobb készséggel fog eljárni a rábízott ügy-ben.

Nem telt bele nyolc nap, hogy Viard tábornoktól staféta érkezett Ocskayhoz. A felesége útban van már, salvus conductussal. Jöjjön eléje kíséretével, magával hozván a túszul tartott hölgyet. A találkozás napja hamvazószerda, s a hely a motesici úri kastély előtti tér, ahová, ha reggel korán indulnak, az egyik fél Bánból, a másik Trencsénből, csaknem egyszerre érkezhetnek meg. Az előbb jövő meg-várja a később érkezőt.

A mondott napon Ocskay maga mellé véve kétszáz jó lovasát, azoknak az élén Csajághy (az öccse Érsekújvár táján táborozott), megindult az egyenes úton Motesic felé a zárt hintóval, amiben Ozmonda ült. Hamarabb odaért a motesici kastély elé; neki kellett amazokra várni. Ozmonda azalatt kiszállt a hintóból.

Kevés vártatva megvillantak a császári lovasok sisaktarajai is a Hévíz felől alákanyarodó úton, mely a magas hegyhátról vezet alá: azok sem voltak többen kétszáznál.

Mind a két lovascsapat, a kuruc is, labanc is, kívül maradt a helységen, hadi-rendben felállítva, csak a hintók jöttek előre, s az azok mellett léptető vezérlova-gok a hintó két oldalán.

A Trencsén felől jövő hintó mellett jobbról egy délceg, daliás alak lovagolt, messziről üdvözölve a várakozókat nyájas mosolygással.

– Ritschán! – hördült fel Ocskay László ez alak láttára; s arca egyszerre sá-padt lett, ijedtség, harag, lélekháborító rossz indulatok torzították el vonásait egy-szerre. Kezével a torkához kapott, mintha meg akarna fulladni.

Ozmonda diadalmas kárörömmel nézte ezt a kínvonaglást az arcán: a sárga szemű szörnyeteg ébren van már.

Csajághy pedig figyelemmel nézett hol az egyikre, hol a másikra, s egy perc alatt kitalálta, minő harc foly itt most közöttük. Az a hang, amivel Ocskay e nevet kimondá: „Ritschán”, elárulta a benn dúló szenvedélyt.

– Igen. Ritschán ment föl érte a múlt napokban – mondá nyugodtan Ocskaynak –, itt volt Pöstyénen, felépülés végett. Szunyoghy Ozmonda grófnő


szólítá föl levélben, hogy menjen fel, és siettesse a cserét. Én küldtem el a levelét ma kilenc napja.

Ez csak olyan krónikai szárazsággal volt elmondva; hanem azért Ocskay még-is megérthette belőle, hogy Ritschán nem ment kiszabadíttatása után Bécsbe, hanem ott gyógyult meg Pöstyénben: tehát Ozmonda nem mondott igazat. Ozmonda szólítá fel, hogy menjen Bécsbe, sürgetni Ilonka kiadatását, s hozza le sietve, tehát az, hogy Ilonkát Ritschán kíséri idáig, az ő cselszövénye volt. – Meg-könnyebbült a lelke, amint ezt megtudta.

Most már ő is eléje lovagolt Ritschánnak, s kezet szorított vele. – Elhoztad nőmet? – Rend és szokás szerint. Te is a grófnőt? – Ott áll. – Rendben minden. Azzal mind a ketten leszálltak lovaikról, s a császári színű hintóhoz indultak.

Annak az ajtaja kulcsra járt, s a kulcsa Ritschánnál volt. Neki előre kellett menni. Ekkor lehetett látni, hogy Ritschán még biccent a kapott sebek miatt.

A hintó nagy, kényelmes, bőrrel fedett, zsalugádoros ablakú bárka volt; Ritschán felnyitá az ajtót, s kezét nyújtá a bennülőnek.

Ocskay – Tiszáné nagyasszonyt látta leszállni a hintóból. – Anyám! Kegyelmed itt? – szólt elbámulva Ocskay. – Hát te azt nem tudtad? Hiszen magad írtad Léváról nekem, hogy fogjam pár-

tul elhagyott feleségedet. Azóta mindig vele vagyok. Együtt fogtak el bennünket az ocskói kastélyban. Te ezt nem tudtad?

Ocskay sietett kezet csókolni az anyósának. Hová tűnt el a sárga szemű szörny egyszerre! Hisz vele volt a nővel az anya! És milyen anya!

– De már a többieket magad vedd le a hintóból – mondá Ritschán. – Többieket? Kiket? Odarohant. Kettő volt egy helyett. Egy nő meg egy kisfiú. Egy kis piros pofás angyalka, göndör arany hajjal, akit az anyja, szemérmesen

diadalmas arccal nyújt két kezével előre. Lehet már másfél éves: tud beszélni is. „Be-be” azt teszi, hogy „csúnya”. –

„Cse-cse” azt teszi, hogy „szép”. Két idegen úr áll előtte. – Nos? Hát melyik az apa? – szólt a gyermekhez Ritschán. Így csak becsületes ember tréfálhat. S elébb ő nyúl a gyermek felé. A kis angyalka haragos képet csinál; két kezével lefelé csapkod. „Be! Be!” Aztán Ocskay nyújtja felé a kezét. Akkor az angyalka nevetni kezd, s repesve

borul a nyakába, s azt mondja: „Ba, Ba!” Ez pedig nagy szó. Ez a superlativusa mindennek, ami kedves.

A másik pillanatban aztán már Ilonka is ott van az ölelő karok között. Milyen baj, hogy egyszerre csak az egyiket lehet csókolni. Végtől végig elhalmozni csó-kokkal, megöntözni könnyekkel. Azokat a kis kezeket egészen a szájába venni, s dicsekedő nevetéssel biztatni, mikor a bajuszát tépik!


Látja ezt Ozmonda? Segít-e az rajta, ha hátat fordít e jelenetnek? Nem hallja azért a csókok csattanását, s azt az artikulátlan kitörését az örömnek, mikor két egymástól eltépett, összetartozó lélek ismét egybetalálkozik?

Ott állt Csajághy is, s még az ő vas arcát is megaranyozta valami belső me-legség erre a látványra. Mikor nehány percre szünetet tartottak, azt mondá Ocskaynak:

– Látod, hogy van eset, amikor Istennek érzi az ember magát? Lehet a nőt is boldogítani, meg a hazáért is küzdeni egyszerre.

– Úgy hiszem, belenyugodhatnak kegyelmetek a cserébe – mondá Ritschán. – Mi hármat adunk vissza egy helyett.

Hát az az egy? Néz felé valaki? Vesznek még tudomást róla, hogy van a vilá-gon? Azt sem mondják neki: istenhozzád! Úgy hagyják ott.

Ocskay László siet a maga hintajába emelni hölgyeit. A fiút? Óh, azt nem adja oda. Az lovaskatona lesz; neki már ott a helye. Beburkolja őt

a kacagányába; úgy lovagol vele ki a harcosai közé, akik százszoros viváttal fo-gadják a kis ezredesüket. Ocskay odaülteti őt maga elé a nyeregbe. Másfél éves a kis kuruc, hogyne tudna már lovagolni. Még ő mondja: „Hott, hott!”

A két hintó a kicserélt hölgyekkel indul visszafelé keletnek, nyugatnak.

XX. Az Isten békéje Ocskay ezúttal a zayugróci kastélyba vitte kedveseit, a hűséges Zay grófok ven-dégszerető házához.

Mennyi elmondanivalójuk lehetett egymásnak! A nőnek, az anyának, a férjnek; de különösen annak a negyediknek, aki most tanul beszélni.

Ocskay csakugyan majd odaégette a feleségét akkor, annál az első beroha-násnál (csupa hitvesi szeretetből) az ostromolt kolostorba. Annak a rimánkodó kezei nyúltak ki feléje az ablakrácsokon. – Milyen nagyon nevetni való volt ez mostan!

Onnan azután Ilonkát, hogy a gyermeke megszületett, más fogságba vitték; Tiszáné nagyasszony azt is híven megosztá vele, még a böjtös eledelt is meget-te. – Milyen nagyon nevetni való volt ez!

És most már ismét egymáséi lehetnek! Soha többet el nem válnak. „Nem is volna, hova hagyjalak el? – mondá Ocskay. – Kastélyom szét van rombolva, föl-deim vetetlenek: vándorolnod kell velem faluról falura, s ott aludnod a sátorban, mint a cigánynak.”

– Mint a Cinka Pannának! – mondá Ilona. – Hát már ezt is tudod rólam? – kérdé Ocskay csodálkozva. – Mindent! – szólt Ilona neheztelést mímelve. – Féltékeny vagy érte? – Hát hogyne! – De hát kitől tudtad ezt meg? Ilona nem tudta tovább vinni a szerepét: nevetésre gömbölyült az arca.

130 XX. Az Isten békéje

– Bohó te! Hiszen magad küldted oda hozzám izenettel Cinka Pannát. Ezen aztán nevettek mind a hárman. – Nem is hárman, de négyen – sőt az

ötödik is. A vas ember is ott állt, mint csendes tanúja örömeiknek, gyönyörűsége-iknek. Ocskay még az úton elmondta Ilonkának, mennyit köszönhetnek ők Csajághynak. Ez a példányképe a jó barátoknak.

Rá is elragadt a nevetés. Ocskay megszorítá a jó barát kezét. – Mennyivel vagyok én teneked adósod? – A többi semmiség volt – dörmögé Csajághy. – Hanem ezt az utolsót soha el

nem felejtem. Ez keserves munka volt. – Az asszonyőrzés? – Igenis az. Inkább egy csörgőkígyót adtál volna ide őriznem, inkább egy pes-

tis-lazarétumot bíztál volna rám, mint ezt a némbert. – Vége van. Felejtsük el! – Mindent elfelejtenék neki; de azt soha, hogy téged féltékennyé akart tenni a

nőd ellen. A boszorkány! Ilona komoly lett e szóra. – Hiszen velem volt az anyám. Tiszáné tréfára fogta a dolgot. – Igaz biz az, fiam uram, hogy én mindig vele voltam, s vigyáztam a kegyel-

med feleségére, de nem ám azért, hogy el ne csábítsák kegyelmedtől, hanem hogy pápistává ne tegyék.

Ismét nagy ok a nevetésre. – Mert héj, bizony azok az apácák nagy mesterek abban! folytatá Tiszáné. –

Kegyelmed már elvetette a drága virágmagot Bellarminiussal, s az könnyen csírát hajt. Én csak jótállok a magam leányáról, de hát kegyelmedről ki kezeskedik, hogy nem lett pápistává?2

– No, arról meg én felelek! – mondá Csajághy, s nagyon komoly arcot csinált hozzá. Még akkor is, mikor valamennyien mind nevettek rajta.

Hiszen, aki a viszontlátás órájában féltékeny tud lenni, az bolond! Ezek pedig nagyon okosak voltak! Csókolódtak, úgy haragudtak. – Isten ne vegye tőlem bűnömül – monda Ocskay –, ha azt mondom, hogy

nem kívánom a mai napért cserébe az üdvösséget! Mert ennek a boldogságnak lehetetlen, hogy fokozása legyen!

– Pedig hát, látod, van fokozása – szólt Csajághy, s odahajolva Ocskayhoz, valamit súgott a fülébe, amire Ocskay nagy szemeket meresztett, s bámulva mondá:

– Hát miért nem hívod őt ide?

2 Ez a kifejezés abban az időben általános volt. II. Ferdinánd szava volt ez, „ich

will euch schon katholisch machen”, s innen maradt ez fenn példabeszédül Ausztriában úgy, mint Magyarországon: egyértelmű minden megsértéssel, el-szeretéssel, balesettel; úgy, hogy még a levesbe esett légynek a kázusával is ezt tették.


Csajághy oly gyöngéd, fájdalmas szemrehányással tekinte e szónál Ocskayra, aminőre ezt a kemény arcot alig hihette valaki képesnek, s Ocskay elérté, ami e tekintetben mondva volt: „Lehetnél-e hozzá olyan kegyetlen?”

Ocskay rögtön fölkelt a neje mellől, s a nyakába csimpajkozó gyermeket visz-szatette az anyja ölébe: „Mindjárt visszatérek!” mondá, és Csajághyval együtt kiment a szobából.

A gyermek álmos volt, azt elvitte az öreganyja aludni. Ilonka egyedül maradt ott.

Elkezdte a fejét törni ezen a talányon. Mi lehet az, hogy valaki idejön, aki még fokozni képes az ő boldogságukat, s

akinek mégis nem lehet idejönni, a férjnek kell kimenni hozzá? A kíváncsiság nagyon jogosult volt: s a talány nehéz. Az idő pedig telt: a nagy remekművű álló órán már kétszer huhukolt a bagoly,

két óranegyed múlt, az egész óra betelt, a két ércember a kalapáccsal elverte az órát a harangon; s a férj mégsem jött vissza.

Ilona odaállt az ablakba, s kibámult az udvarra. Ott a tornác előtt állt egy csatlós két felnyergelt lóval, amik közül az egyik, a

nemes telivér paripa, nyugtalanul kapálózott. Nemsokára jött egy másik csatlós, s az is két paripát vezetett kantárszáron. Egyszer aztán megnyílt a tornácajtó, s kilépett rajta Ocskay, útnak öltözve. A

nehéz, combig érő saruk, a farkasbőr bunda a vállán, a kulacs az oldalán, mind azt jelenték, hogy útra megy.

Utána jött Csajághy; de az már nem volt olyan nagyon felbundázva, ő csak a párduckacagányt vette a nyakába.

De ami az útiöltözetnél is jobban meglepte Ilonát, az a sajátszerű búskomor-ság volt Ocskay arcán, aminek nem bírta az okát kitalálni. Sohasem látta őt még ilyennek. Mikor Csajághytól elvált, valami szelíd keserűség vonult át az arcán: mintha mosoly akart volna lenni; de az ajkai nem nyíltak szóra.

Felveté magát a nyeregbe, s onnan szorított Csajághyval kezet. „Isten hozzád, Ocskay!” És Ocskay kirobogott a kapun, anélkül hogy Ilonától búcsút vett volna… Még

csak fel sem tekintett az ablakba, ahol tudhatta, hogy Ilona áll minden bizonnyal. Hát ez a fokozása a boldogságnak: annak az üdvösséggel határosnak? Ilona várta, hogy majd feljön Csajághy, s kulcsát adja ennek a talánynak. Még

inkább elbámult aztán, mikor azt látta, hogy ez is lóra kap, s a kapun kirobogva, Ocskayval ellenkező irányban elvágtat, csak a csatlósától kísérve.

Hát már mit jelent ez? Ilonka csak ott állt, és bámult ki az ablakon át a távolba, összekulcsolt kezek-

kel. Bámult a tovarobogó férj után; és várta, hogy talán az egyszer mégiscsak majd visszanéz, s úgy elszorult a szíve, mikor azt látta, hogy a távozó alakot mindjobban elfedi az esti köd, és mégsem fordul egyszer is vissza. Oh, milyen nagy lélekfájás azt így elnézni!

Ekkor egyszerre átkarolja a vállait valaki, egy nesztelenül háta mögé lopózott alak, s megcsókolja az arcát.

132 XX. Az Isten békéje

Ilona nagyot sikoltva fordul vissza, s ott találja magát a férje karjai között. Ocskay László úgy olvas ez arcban, mint a nyitott könyvben. – Te most azt hitted, ugye, hogy „én” vagyok az, aki ott tovavágtat? – Hát ki az ott? – Az öcsém, Sándor. – Hát mért nem jött fel hozzánk? – S te azt nem tudnád? – Mi őt nagyon szerettük – kivált az anyám. Talán azért? – Mert szerettük? – Az anyád inkább, mint te. De ő még jobban szeret mind a hármunkat, mint

mi őt együtt mind a hárman. Jer anyánkhoz, hadd mondjam el egyszerre mindket-tőtöknek, hogy mit hozott nekünk a mi Sándorunk.

– Az még boldogabbá fog bennünket tenni? – kérdé Ilonka. – Egészen boldoggá. Ilonka ismét megtalálta a kedvét, mint elzajlott zivatar után az énekesmadár:

olyan nevetve tudta elmondani az anyjának, hogyan elnézte ő a Sándort a Lász-lónak, s hogy duzzogott érte, hogy az még csak fel sem néz hozzá egyszer is az ablakba; még csak vissza sem fordul egy búcsútekintetre.

Nem is sejtette, hogy minő szomorú titka van ennek. – No hát, mi jót hozott a Sándor nekünk? – kérdé a nagyasszony. – Jobbnál jobbakat – szólt Ocskay László. – A fejedelem őfelsége küldte őt

hozzám kegyelmes iratokkal. Az egyik levélben őfelsége kinevez engem brigadé-rosának; egy ranggal a mostaninál feljebb. Innen csak egy lépés már a generális.

Ilonka úgy örült annak, hogy ő mármost hát brigadérosné lesz, mintha neki volna abból legtöbb dicsősége.

– A második irata a fejedelemnek egy donationalis levél, melyben nekem adományozza a sztropkói uradalmat ősi kastélyával együtt. Nem vagyok hát töb-bé hajléktalan földönfutó, van, ahová vigyem a feleségemet, fiacskámat: szebb is, jobb is az eddigi birtokomnál; dicsőségesen szerezve.

Ilonka csak a fejét ingatta, s odatapadva férje keblére, mondá: – De énnekem ez nem nagyobb boldogság; mert én el nem maradok tőled

semmiféle fényes palotájáért a fejedelemnek többé; hanem ott akarok lenni, ahol te vagy; ha gunyhóban, ha sátor alatt; sehol engem el nem hagysz magadtól!

– Nem is hagylak el, édes mennyországom! – rebegé Ocskay, erőteljes két karral odaszorítva magához visszavívott kincsét. Dehogy hagylak még el valaha magamtól. Halld meg, hogyan lesz tökéletessé a boldogságunk! A harmadik le-vélben arról tudósít a fejedelem, hogy alá lett írva a fegyverszünet hat hónapra a császárral, külső hatalmasságok, Anglia és Holland közbevetik magukat, bírás-kodni fognak Magyarország és Ausztria között, s ha lehet, megszerzik a békét. Erre az időre hazaoszolhat a felkelő sereg, ki-ki a maga családi tűzhelyéhez; a vezérek is a maguk váraikba: csak az őrségek maradnak a zászlók mellett. Hat hónapig Isten békéje van az egész országban, s talán végképp meg is marad. Most már nincsen egyéb hivatalom, mint – a bölcsőt ringatni. Áldassék az Isten!


E szóknál Ocskay László térdre bocsátkozék, s a két nő is odatérdelt mellé (pedig pápisták sem voltak), s egymást átölelve, áldoztak – az egyetlen drága-sággal, amit Isten az oltárról felvesz magához – az érzés könnyeivel.

Oh, te Isten szent békéje, de nagy kincs vagy te a földön! „Együtt leszünk hát, és együtt örülünk egymásnak! – Ott találunk mindent, ami volt, elveszett, újra megkerült. – Lármás gazdaság: tehenkék szarv nélkül, bő tejelők – a kalkuttai kakasok. – A mókus a kalickában. – Dehogy az! A gyermek a bölcsőben – nem, nem! A kis paripa hátán. – Anyánk is velünk lesz! – S ez így fog tartani, míg a világ világ lesz!”

Mindenkinek volt valami egy örökkévalóság számára készített terve; mert hi-szen olyan nagy idő az a – hat hónap, amíg tart a „Treuga Dei”.

Tehát ugye hogy van fokozása még ennek a boldogságnak is? És ezt a potenciára emelést a testvér hozta meg! Az a Sándor, aki valaha olyan szívesen látott vendég volt a Tisza-háznál. Aki

mindig ott felejtett valamit, mikor eltávozott, hogy visszatérhessen érte. S aki most, mikor mind a ketten embernyi emberekké lettek, olyan nagyon hasonlít a bátyjához, hogy a távolban még az ángya is elnézte az urának.

Erről azután eszébe jut Lászlónak az, mikor ő maga is bámulva látta saját ma-gát második alakban megjelenni, amidőn az egyik alakját olyan keserves kelep-cébe szorították bele a gonosz labancok.

A kandallótűz mellett ülve, elbeszéli ezt az esetet Ocskay az egész házi nép előtt. Anyósa és felesége oly szívdobogva hallgatják ezt a regét. Ilonka nagyokat borzad. Tiszáné nagyasszony a könnyeit törli.

Végig elbeszéli azt Ocskay László, hogyan szabadította meg őt csúf halálve-szélyből a testvére, Sándor, hogyan vitézkedett ott. Hogy ismertek egymásra hosszú távollétük után.

Hanem egyet mégsem mondott el Ocskay László a feleségének. Azt a rövidke szóváltást, ami e hőstett után közte és Csajághy között megtörtént. Azt a végszót: „Ha még egy percig késtetek volna, milyen jól jártunk volna mind a hárman!” – Most már azt tartotta, hogy „mégiscsak jobban jártunk mi ketten”!

Másnap utaztak a sztropkói új uradalmukba – statutióra. Az pedig akkori idők-

ben tíznapi járóföld volt attól a csatatértől, amelyen Ocskay a babérait tépte. Te-hát nagyon jó pihenő lehetett.

Tréfált is efelett Bercsényi eleget; azt mondta, hogy „No, ha Ocskay László Rákóczi villáma volt, akkor a fejedelem ugyan hüvelybe dugta a villámát!” – Neve-tett azon Ocskay László, mikor a fülébe ment. – Csak soha ennél gonoszabbul ne bántsák!

134 XXI. A „Repülj, fecském”

XXI. A „Repülj, fecském” Ocskay László most már átengedte a Cinka Pannát a fejedelemnek. Annak van szüksége búfelejtőre, nem neki. Elég muzsika már őneki, mikor a Gábor gyerek elkezd sivalkodni. (Gábornak kereszteltette az elsőszülöttét Ilonka, a megholt bátyja nevére.)

Egy zivataros május délután, mikor minden tavaszi mezei munkának szünetel-ni kellett, csak betoppan Cinka Panna a sztropkói várba. Éppen együtt volt az egész család.

Gyalog jött a cigányleány, s odakinn havas fergeteg volt a hegyek között, ha-nem azért ő mégsem volt átázva. A cigányleány, mikor utoléri a zivatar, felkapja a ruháit a fejére, a csizmáit eldugja alájuk, csak az alsógúnyája ázik, meg a bőre; mikor hajlékba jut, leereszti a viganóját, felhúzza a piros csizmáit, s olyan, mintha skatulyából vették volna ki – leszámítva azt, hogy egy kicsit rongyos; de hát an-nak úgy kell lenni.

Tiszáné nagyasszony ugyan ki nem állhatta az egész fáraóivadékot, s nem volt az ínyére, hogy ezt a cigányleányt a szobába beeresztik; de Ilonka jól ismerte már, mint férje izenethozóját, s Ocskay meg éppen nagyra volt vele.

– Hát te, Cinka Panna, már megszöktél a fejedelemtől? – kérdezé Ocskay. – Nagyon uras állapot az ott nekem. – Klázliból kell inni, tollas ágyba hálni:

nem állom én azt ki. Aztán rosszul élnek ottan, még csak avas szalonnát se ad-nak az embernek hétszámra.

– Hát most itt maradsz nálunk? – Majd meglátom. Hajó idő lesz, itt maradok; ha zegernye idő lesz, tovább

megyek. Akkor jó utazni a cigánynak. – Csak vinnéd magaddal ezt a csúfidőt! – mondá neki Tiszáné nagyasszony. –

Nem is hiszem, hogy nem te hoztad magaddal ördögök bordájában szövöttje! – Hát persze hogy én hoztam! Hiszen tudni való, hogy mikor én a hegedűmet

előveszem, megríkatom én még az egeket is. – Kevély kutya! Még az egeket is! Tüzet a nyelvedre. Engem sem ríkatsz meg.

No, vedd elő azt a hegedűt, hadd látom, micsoda nóta ríkat meg engem! – feleselt Tiszáné nagyasszony.

– Hát bizony megteszi a „fecském” óta, akit a felséges fejedelem szerzett a szegény fogoly feleségéhez; én meg csak a nótát csináltam hozzá.

– Mekkorákat hazudik a cigány! A cigányleány nem bizonyozott az állítása mellett, hanem a hegedűjét kereste

elő a háti batyujából, s aztán elkezdte azt a nótát húzni: a versét meg énekelte hozzá.

Ez az a nóta, amin egykor (de még most is) annyit keseregtek idebenn a ha-zában, amit Reményi Ede nyirettyűje a fél világon körülhordott; százezer ember közül egy tudja talán csak, hogy ez Rákóczi Ferenc dala volt az elfogott feleségé-hez: nem is gondolhatott ki ilyen szépeket más, csak egy fejedelem.


Repülj, fecském, ablakára! Kérjed, nyissa meg szavadra. Mondd: ezüstös lapot vevék, Rá arannyal írtam nevét.

– Képét gyémántlapra festem, Rubinkő ládába rejtem, S azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének.

A szövege fejedelmi szívből, a dallama tündérvilágból jött, s magyarul szól mind a kettő.

Cinka Panna énekelt is, muzsikált is. Mikor énekelt (szép, hullámcsengésű mély hangja volt) – elfelejtette az ember az arcának, hogy olyan rút: kordován-barna pofája tündöklött az érzéstől, elefántcsontfehér fogsorai ragyogtak az ének közben, s kancsal szeme úgy mondta együtt a szájával a nótát; a hegedű hangja meg keresztül-kasul járt az ember szívén.

Bizony úgy sírt ezen a nótán Tiszáné nagyasszony, mint a záporeső. – Hagyjad el már, boszorkány, hagyd el; hisz az ember egészen bolonddá lesz

tőle. A Cinka Pannának pedig még nagyon sokszor el kellett húzni azt a nótát, hogy

Ocskay és Ilonka is megtanulhassák. Tiszáné nagyasszony azon vette észre magát, hogy maga is együtt dúdolja a vége felé a „repülj, fecskémet”!

Szegény fejedelem! A nagyasszony utoljára annyira ment, hogy tányért, kést, villát rakott az asztal-

ra a Cinka Panna számára, úgy akarta megtraktálni. A cigányleány nagyot nevetett azon. – Sohase ettem én még asztalról, villával. A kanál meg egyébre se való, csak

ellopni való. Szalmát kért alomnak és érett túrót fehér cipóval; hadd lakjék jól egyszer ked-

vére, s hadd aludjék egész kényelemmel. A háznál minden ember ezzel a nótával aludt el: még a dajka is azzal altatta el

a kis Gáborkát. Reggelre szépen kitisztult az idő; gyönyörűen kisütött a nap. Cinka Panna még

ki sem rázta a szalmát a hajából, már elkezdte a batyuját összekötözni. A béresek, a jobbágyok gyülekeztek az udvaron, villákkal, gereblyékkel: ugyan

sürgős munka volt, a széna ott ázott a rendén, azt meg kell forgatni nagy sietve, míg kedvez az idő, hogy megszáradjon.

Cinka Panna bement az urasághoz búcsút venni; hátán volt már a batyu. – No hát, Cinka Panna, mi a tatár? – szólt neki Tiszáné nagyasszony. – Hát

már itthagysz bennünket? Nálunk csak nem megy nagyon urasan az állapot? – Nem ám, hanem nagyon parasztosan. Minden ember dologhoz készül itt.

Még majd az én markomba is nyomnak egy gereblyenyelet, attól pedig az én tenyerem feltörik. Nem való nekem az ilyen hely.


Hiába marasztották, nem maradt. Még csak látni sem jó azt, hogyan dolgozik más! Az ember meg találná kívánni, s az baj lenne. Nem kért ő egyebet, csak egy kis avas szalonnát, meg valami viselt köntöst.

– No, de addig csak mégsem megyek el, amíg egy kis szerencsét nem mon-dok az én drágalátos, aranyos fővezér uramnak.

A cigánytudománynak ez a kiegészítő része. – No, énnekem nem kell semmi hazudozás! – zsémbelt rá Tiszáné nagyasz-

szony. – Bolond hisz a babonában. Ha szerencsét tudnál mondani, mondanál bizony magadnak.

– Hát hiszen nem is kegyelmednek mondom én a szerencsét; hanem ennek a pápistának itt ni: erre ráfér – szólt Cinka Panna, s kikeresve a szoknyája öblös zsebéből a megviselt kártyákat, leült a gyékényszőnyegre Ocskay és Ilonka elé, törökösen, s elkezdte a kártyákat kirakni.

– No, ihol van, látod. Neked „áll” ez a nagy záros, abban van egy fölséges szép asszony. Te abba a városba bemégy nagy diadallal. Ez a zöld fa itt a diadal. Ki is jössz: nem bánt az ellenség. Hol van messze a farkas? Ez az ellenség. Ez a gyászos asszony a fejedelemasszony. Ez a hintó azt mondja, hogy elhozod on-nan. Hanem ettől a macskától itten, aki melletted áll, őrizkedjél, mert az csalfasá-got jelent. Ez a zöld hetes meg ez a „nap” azt jelenti, hogy hét nap alatt beteljese-dik, amit mondtam.

Jót nevettek rajta. Felvilágosodott embereknek tartották magukat, akiknek szégyen babonákban

hinni. Cinka Panna összepakolta a kártyáit a földről, s aztán térdeltében megcsókol-

gatta a kis Gáborka lábacskáit, aki szörnyen bújt előle féltében az anyja ölébe, s nem engedte a kezeit megcsókolni.

– No hát, Cinka Panna – szólt Ocskay László –, mikor látogatsz meg ismét, úgy hogy meg is maradj?

– Majd ha egyszer megint zavaros lesz az idő ott kinn a sátorban, s aztán nem lesz más, aki a füledbe muzsikájon.

Cinka Panna ment a maga útjára. A jövendőmondásával senki sem törődött, hisz azt könnyű volt kitalálni, hogy

Ocskaynak bizony jár a fejében olyasmi, hogy miután a saját feleségét kivívta a fogságból, a fejedelem foglyul tartott nejét is elhozza Bécsből. Sokszor volt az már tervezve, s egypárszor közel állt hozzá, hogy sikerüljön. Ezt tehát Cinka Panna is tudhatta.

Csak az volt a bolondság a jóslatában, hogy a hét nap alatti sikerülést hozzá-tette, mert hiszen a fegyverszünet még két hónapig fog tartani, s azalatt senkinek semmiféle betörést Bécs városába tervezni nem szabad. És így bizonyára hiába jött össze úgy az a kártya, nem lehet abból semmi.

Ezután igen derült, meleg napok következtek, igazi jó szénagyűjtő idő. Fel is használta az egész háznép a jó időjárást, s reggeltől estig kinn volt apraja-nagyja a mezőn, boglyákat rakatni, szekereket megterhelni, rendet felgyűjteni. Ocskay maga is nekivetkőzve dolgozott, s sietteté a jobbágyságot. A nagyasszony pedig


Ilonkával együtt a pagony árnyékában rögtönzött tűzhelyen főzte saját maga az ebédet a rotyogó bográcsban, amialatt a kis Gáborka a parasztgyerekekkel vígan hentergőzött az illatos szénában, s tanulta tőlük a gyereknótát, amivel a csigát elő éneklik a házából: „Csigabiga, gyűjj ki! Szántsunk, vessünk, neked is arassunk!”

Egyszer csak egy váratlan vendég lepi meg őket a nagy munka közben, aki gyalog jött ide a kastélyból, ahol a lovát hátrahagyta.

Úgy érkezett meg, hogy csak akkor vették észre, mikor azt kérdezte az asszo-nyoktól, hogy: „Mi lesz ma ebédre, van-e szükség vendégre?”

Csajághy Márton volt a vendég. Ilonka örömteljes felsikoltásában volt valami kis ijedség is, s azt Csajághy ész-

revette. – De megijedt tőlem, kedves komámasszony! (Ilonka Csajághyt íratta be a fia keresztapjául.) – Hogyne, édes komámuram; mikor mindig azt gondolom, mikor kegyelmed

hozzánk jön, hogy már viszi az uramat a háborúba. – No, ezúttal nem viszem háborúba a kedvesét, komámasszony; csak azt jöt-

tem megnézni, hogy mit csinál a kis keresztfiam. – Hamis kegyelmednek a zúzája! Csak nem akar megkeseríteni: elhallgatja

előlem. – Igazán mondom, nem viszem semmi háborúba az urát. – Ki meri mondani az Isten nevét? – Bizony Isten, nem. Ez akkoriban nagy szó volt. – No, hát akkor szívesen látjuk kegyelmedet. Lesz jó pörkölt tokány csipedettel

meg érmelléki bakator hozzá. – Az az én kedves eledelem. Hát a kis aranyos poronty hol van? – Ott csintalankodik a parasztgyerekekkel a szénában; válogassa ki kegyel-

med. Csajághy odament a gyermeksokaság közé; biz a Gáborkát nehéz volt kike-

resni a többiek közül, mert az is egy ingre volt vetkőzve, s olyan maszatos a képe a most szedett szamócától, mint a többié. Hanem aztán arra a szóra, hogy: „Ki-nek kell ez a szép tilinkó?”, csak előugrott, hogy az az övé.

Akkor aztán a keresztapjának csak le kellett mellé heveredni a szénába és megmutatni neki, hogy hogyan kell azt a tilinkót billegetni; azt pedig ő maga sem tudta. A kisfiú egy cseppet sem félt a marcona hadfi hegyesre kifent bajuszától, még meg is tépázta, ha nem jól fútta a tilinkót. Csajághynak egész mulatsága volt vele. Utoljára neki is énekelni kellett a csigabigájához azt a csalogató nótát. Azt is szívesen megtette.

Ocskay felől még nem kérdezősködött. Gazduram bizony csak akkor került elő a szénagyűjtők közül, amikor délre ha-

rangoztak, akkorra őt is meghozta a drága jó pörkölthúsillat az erdei konyhába. Milyen nagy volt az öröme, mikor Csajághyt megpillantá, aki a kisfiút hozta,

nyakába ültetve, eléje. Összecsókolóztak.


Az asszonyok aztán elébb a cselédek számára adták ki az ebédet; csak akkor következett a sor a méltóságos uraságra.

Brigadéros uram megfogá a bográcsot, s leemelte a katlanról a földre. Azt az-után körülülték, csak amúgy a gyepre letelepedve.

Vendég uram magával hordta a csizmaszára mellé dugva ezüsttokban kését, villáját, kanalát: nem kellett nagy kínálkozás, hozzáláttak az egyféléhez; s azt mondták, mikor megtörülték a szájukat a lakomától, hogy: „A császár sem eszik ilyen jót Bécsben!” (Ami igaz is.)

Azután nagyot ittak; az asszonyok aranypohárkából: ott csergedezett a patak a közelben; a férfiak pedig a csobolyóból.

Nem is beszéltek addig másról, csak a tréfás adomákról. Az ember föl sem tenné a vas emberről, hogy még tréfálni is tud. S olyan jól il-

lik neki, éppen azért, mert szokatlan. Közbe-közbe Ocskay a gazdaságáról be-szélt: eldicsekedett a teheneivel, göbölyeivel, hány mázsa gyapjút nyíretett az idén, milyen sajtot készíttet a bálisával, hogy telelt ki a rozs, milyen jól kelt az árpa; a gyümölcsfák is jól kötöttek; a méhek meg most rajznak. – Szó se volt ma-gas politikáról. (Veszett volna a Veres tengerbe fáraóval együtt!)

Mikor aztán vége volt a lakomának, a Gáborka is elaludt az anyja ölében; ak-kor Csajághy egyszerre elkomorította az arcát, s szigorúra fogva a hangja tenorát, ezt mondá:

– No mármost, édes híveim, jól ebédeltünk. „Aki enni-inni adott, annak neve legyen áldott! Ámen.” Nem akartam elrontani az ebédeteket – de mármost csak elmondom, hogy miért vagyok ide küldve.

– Tudtam én azt – sóhajta Ilonka, szemrehányó tekintettel. – Nem jön kegyel-med ide csak a keresztfiát lovagoltatni.

– Hát bizony, mi tűrés-tagadás, egyéb is hozott ide. Ocskay Lászlónak be kell törni Pozsonyba. Ez a parancsolat.

Ocskaynak egyszerre kevélyen emelkedett ég felé az arca. Pozsonyba betör-ni, az még szebb a szénakaszálásnál is: Pozsony az ország fővárosa; a császári hadvezérek fő hadihelye; hatalmas erősség, megerősített vár. Ide betörni még nem adatott alkalom se Károlyinak, se Vak Bottyánnak, se Bercsényinek.

– A fejedelem egyenesen Ocskay László uramat akarja megbízni ezzel a fel-adattal.

– Elfogadom! – Elfogadom… – És pedig azután a fejedelemasszonyt kell elhoznod magaddal a császáriak-

tól a fejedelemhez. Erre a szóra mind a hárman egyszerre ezt a nevet ejték ki: – Cinka Panna! – No, mi baj a Cinka Pannával? – Megjövendölte ezt, ezelőtt három nappal – mondá Ocskay. Csajághynak a

jobbik bajusza olyanforma rándulást tett, mint mikor valaki visszatartóztatja a ne-vetést, ami csiklandja belül. Folytatta nagy komolysággal.

– És pedig ennek a végrehajtására azonnal és rögtön útra kell indulnod. Most már Ilonkából kitört az indulat.


– Én nem bánom! De ha az uram elmegy, én is vele megyek. Nem bánom, már megmondtam, hogy el nem maradok tőle, megyek vele minden háborúba, de én el nem hagyom többet.

– Igenis – folytatá Csajághy mogorván. – Kegyelmed is vele fog menni, brigadérosné asszonyom, és kegyelmed fog legelöl berontani Pozsony városa kapuján.

– Azt is megteszem! – szólt a nő durcásan. – Nekimegyek az ágyútűznek, ha az én uram utánam következik. De elég nem szép volt kegyelmedtől, hogy ki-mondta az Isten nevét, mikor én azt kérdeztem, hogy nem akarja-e az én uramat háborúba vinni.

– No, hát mondtam én, hogy háborúba viszem? Hát ugyan hová? De már tovább nem bírta Csajághy a komédiajátszást: elkezdett kacagni, s

kacaj közt mondá el: – Hát értsük meg a dolgot, komámasszony. Úgy van az, hogy a császáriak ki-

adják a fejedelemasszonyt egy találkozásra a fegyverszünet alatt, azért küldi a fejedelem Ocskayt eléje Pozsonyba. Kegyelmed is vele megy Ocskayval, ko-mámasszony, a fejedelemnőt fogadni. Lesz ágyúzás, de csak puskaporral. Haha-ha!

Ilonka sírva fakadt a nagy visszatért örömtől, a nagyasszony pedig hátba ütögeté Csajághyt, amiért így megijesztgette az egész famíliát. Ki tenné fel róla! Ilyen komoly seriozus ember, s még micsoda tréfát fundál ki magában?

Csak Ocskay komolyodott el egyszerre. Valami villámlott át a lelkén. Egy jós-lat. – Nem a Cinka Pannáé, az szemfényvesztés. Hallhatta a cigányleány a feje-delem udvaránál, hogy erről beszéltek, s megelőzte a hivatalos küldöttet idejötté-vel. – Ocskaynak Ozmonda fatális jóslata jutott az eszébe. – Azok között, akik a veres zászlót le fogják tenni, legutól említé e nő magát a fejedelmet. – Már hozzá-kezdtek a kísérlethez. – Odaküldik a feleségét hozzá…

Senki sem vette észre az arcán e rövid borulatot. Egy pillanat múlva már ő is örült az örvendezőkkel.

XXII. Csupa fény Ocskay álmai megvalósulását látta maga előtt. Soha jobban ki nem választhatta volna a fejedelem azt az embert, akire ezt a

feladatot ruházza, hogy képviselje Erdély fejedelmét, és a magyarországi szövet-séges rendek fővezérét azon a helyen, ahol a császári udvar küldöttei és a nagy-hatalmak kitűnőségei lesznek jelen; ahol az eddigi ellenségnek szándéka kitün-tetni nagyrabecsülését; neki pedig azt kell tudni fenntartani. És mindezt egy sze-relmes idill színjátéka alatt.

II. Rákóczi Ferencnek a feladata volt a pozsonyi asszonyfogadásnál kimutatni, hogy ő „fejedelem” – és hogy az is akar maradni; a császári párté pedig az volt: éreztetni vele, hogy ő „férj”, és lehet, ha akar, boldog ember.

140 XXII. Csupa fény

Mind a két félnek meg kellett mutatni, hogy mit tud. Arra való a külső pompa. Ocskay hiúsága meg volt dicsőülve! A nagy férfiaknak nagy hiúságai vannak. Szegény nőknek mennyiszer a szemükre lobbantják a hiúságukat; pedig a nő-

hiúság csak a nősténye a pávának, a férfihiúság az igazi hímpáva. Végre-valahára egy igazi diadalmenet várt reá; nem olyan, mint az eddigi be-

vonulások voltak, tört falak résein át, füstölgő házromok üszkein keresztül, vérrel festett utcákon végig – hanem magába az ország fővárosába, mely tárt kaput nyit fényes kísérete és hintósora elé: a várkapuk fellobogózva, az utcák zöld gallyak-kal kirakva; ott látta maga előtt tisztelegni parádéra azokat a katonákat, akikkel annyiszor találkozott a harcmezőn, s meghajolni a zászlókat üdvözletére, hallotta a harangok ünnepi koncertjét, amiket eddig csak félreverni szoktak az ő közeled-tére; látta fellobogózva azt a hidat, amelyet tűzhajókkal szokott szétrombolni, és hallotta annak a népnek az üdvrivallását, mely eddig az ő rémnevével szokta elaltatni nyugtalan porontyát a bölcsőben. Ni, hogy töri magát a sokaság, mikor az Ocskay előtt lovagló herold iszákjába markolva szórja közé a pénzt. Pedig a pénzre ez van írva: „pro libertate”, s ez igazi ezüstből van. A fejedelem képviselő-jének pénzt kell szóratni, mikor bevonul a városba. Az ablakokból virágot hintenek rá. A diadalkapu előtt fehérbe öltözött szüzek fogadják, hosszú taláros papok és nyestprémes városatyák: a vár ágyúitól alig lehet hallani, hogy mit szónokolnak. Bizonyára azt, hogy ez a nap kitörölhetetlen emlékű marad Pozsony város króni-káiban.

Minden szem őt nézi: a „Rákóczi villámát”, aki most csak ragyog, de nem üt; azok között sok szép szem is van. De Ocskay senkinek a bámulatára nem tart olyan nagyot, mint a feleségére. Ilonka ott jön utána hatlovas hintóban. Ha eddig is bámulta a férjét, minek fogja őt tartani most, ennyi fénytől körülragyogva?

S ez még csak a külső pompa; de hát mikor a díszmenet megérkezik a prímási palotához, ahol a fejedelem küldöttségét az egybegyűlt főrendek, zászlós urak, hadvezetők, külhatalmak követei fogadják! Bármelyik kurucvezér lett volna is itt most Ocskay helyében, azt sem tudta volna, melyik lábával lépjen előre, merre nézzen, kire hallgasson! Az pedig, amit neki kell mondani, bizony a torkába rekedt volna; de Ocskaynak ez volt a régi álma. Csak forró képzelete ábrándképét látta maga előtt, semmi mást. Itt volt az ősz főpap, aki őt egykor mint szerzetest föl-szentelte, s aztán mint szökevényt exkommunikálta, az ország prímása, Széche-nyi; itt jött eléje az ország nádora, Esterházy, aki aláírta száműzetését, itt fogadta őt Pálffy János bán, azon ezrednek tulajdonosa, melyben ő mint altiszt szolgált, mely szégyenleges bűnhődésének tanúja volt, melyet ő a rongyos gárdával a Tiszába öletett; és a nevezetes nagy hadvezérek, akikkel az országon keresztül-kasul kergetőzött. Megannyi jó ismerős. Egy pillanatig sem jő zavarba, mikor elé-jük kell állnia. Tudja, hogy most ő a fejedelem személyét képviseli. Minden nyel-ven tud beszélni, amelyen megszólítják, s mindenki iránt tud udvarias lenni, ahogy fejedelmi személyesítőhöz illik. A vele jött társak méltán irigykedhetnek rá. – Nyomába se érnek.


Hát még midőn a fejedelemasszony megjelen az elfogadóteremben, kísérve ragyogó hölgykoszorútól: a főurak, követek, tábornokok nejei vannak körülötte; mind magyar díszruhában. – Ez is az udvariassághoz tartozik. Maga a fejedelem-nő pompás hímzésű fekete öltönyt visel, mely arcát még halaványabbnak tünteti fel.

Ocskay odalép a fejedelmi nő elé, s tiszteletteljesen meghajolva előtte, felol-vassa a fejedelem latin nyelven írt üdvözletét hozzá, mire a fejedelemnő egy pergamentlapról szintén latinul felolvassa a választ.

Ocskay megcsókolja az eléje nyújtott kezet, s átadja a fejedelemnőnek a férje által küldött pompás briliántos gyűrűt; mit az felhúz az ujjára, s aközben halkan mondja Ocskaynak:

– Mi nagyon sokat beszéltünk kegyelmedről! Ocskay azt hitte ennél a szónál, hogy most az ő arca világít ebben a terem-

ben. Következett a kíséretül jött hölgyek bemutatása. Eleonóra megcsókolta Ilonka arcát, s azt rebegé neki: – Kegyelmed már boldog! Amit Ilonka megértett, s a férjének majdan el is mond. Azzal, etikett szerint, a már bemutatott hölgy a fejedelemnő jobbjára lépett át,

s itt egyszerre szembetalálkozott egy olyan arccal, amelyet már egyszer látott életében. Lehetett az kedves, lehetett kedvetlen találkozás: jó barátné vagy ellen-ség. Ozmonda volt.

Első ízben csak egy percig látták egymást; a motesici kastély előtt, mikor ki-cserélték őket egymásért. A női szemeknek elég egy ilyen látás, hogy emlékük-ben maradjon a látott arc örökre.

Ocskay is csak akkor vette észre Ozmondát: eddig nem látott mást senkit, csak a fejedelemnőt.

Ellenség ez, vagy barátné? Ozmonda döntötte el a kérdést. – Ah, hiszen mi cseregyermekek vagyunk! – suttogá Ilonkának, s megcsókolta

az arcát. Meglehet, hogy valami felhő ment a nap elé, de Ocskay azt hitte, hogy az ő

arcának az elborulása okozta ezt a sötétséget! Inkább egy férfi csókolta volna meg előtte Ilonkát, mint ez az asszony.

Annyira fel volt háborodva, hogy majd elmulasztá a kíséret többi tagjait bemu-tatni, egynek éppen el is felejtette a nevét; úgyhogy Ozmonda segíté ki a zavar-ból; odasúgta félig halkan: „Blaskovich!”, amin azután egy pár könnyűvérű fiatalúr el is nevette magát.

A bemutatást nagy díszlakoma követte: amelyről csak annyit tartunk érdemes-nek följegyezni, hogy a császár egészségére Ocskay László ürített poharat, míg a fejedelemre a prímás mondott áldomást. (Még akkor sem a „Gotterhalte”, sem a „Rákóczi-induló” nem volt: különben azokat harsogtatták volna a felköszöntések után.)


Estére pedig fényes táncvigalom volt rendezve a Pállfy-palotában, melyre minden notabilitás híva volt.

Ide már a högyek nem díszmagyar öltönyökben jöttek, hanem a legújabb versailles-i divat szerint öltözve. Ilonkának is fel kellett ölteni az e napra készült baleine-t, a bouffant-okkal; a halcsontos vállfűzővel, aminél nagyon neheztelte, hogy olyan nagyon ki kell neki vágva lenni. A haját is be kellett púdereztetni, de az arcát nem engedte kifesteni, elég, ha a szépítő mouche-okat felrakták rá: még csak szemöldököt sem engedett nagyobbat csinálni, mint amilyen már van.

Szegényke, bizony nagyon gyámoltalanul viselte magát, mikor az életében el-ső bal parén megjelent, egy olyan öltözetben, aminőhöz sohasem volt szokva. Azt hitte, hogy az a legyező arra való, hogy azzal az ember folyvást a keblét takarja.

Rájött nagyhamar, hogy mire jó másoknak az az arcfesték. Hisz az egy jóltevő álarc, ami eltakar. Nem lehet észrevenni, mikor fülig pirul a nő. Az ő gyönge har-matbőrén pedig mindjárt meglátszik, ha valami zavarba hozza.

Pedig minden megszólítás előidézi ezt. Először nem érti tökéletesen azt a francia nyelvet, amin itt társalognak. Más az, amit a francia könyvből olvas, és más, amit beszél. Azt írja „eaux”, s azt mondja „ó”; aztán meg „aout”, s az is „ó”, ki találja ki, melyik volt?

De még rosszabb, ha megérti, amit hozzá beszélnek; mert az csak hízelkedés; szépeket mondanak a szemébe, s ilyent még ő sohasem hallott. A férje sohasem mondta neki azt, hogy ő szép, más meg hogy merne ilyent mondani?

Aztán Ocskay nincs mellette, hogy a karjába kapaszkodhatnék. Ellenben sajgó szívvel kell tapasztalnia, hogy férje idegen hölgyeknek udvarol. Ezt ő nem tartja jó szokásnak.

A gyönge teremtés úgy keres valami nálánál erősebbet. Nagyhamar rátalál, ez is őt keresi; a bájos Ozmonda, ki a fejedelemnőhöz vezeti Ilonkát. Ilonkán rózsa-szín öltöny van, a fejedelemnőn sárga, Ozmonda öltönye egy virágos mező.

A francia követ, marquis des Estampes, ezt a bókot hozza áldozatul a három egymás mellett álló hölgynek:

– Cette fois Paris serait bien embarrassé. (Páris ezúttal nagy zavarban volna, hogy kinek adja az aranyalmát.)

Ozmonda kész volt a visszafeleléssel. – Eh bien. Il embrasserait tous les trois. (Hát megölelné mind a hármat.) A calembour tetszést aratott, csak Ilonka szemei nyíltak bámulatra; hát szabad

ilyeneket mondani itten? – Et garderait la pomme (S megtartaná az almát) – szólt a marquis. – Merci pour la pomme. Nous courons pour une couronne. (Köszönjük az al-

mát, mi egy koronáért pályázunk.) – Ce cours sera court. (Rövid futás lesz.) – Ce cours finira à la cour. (Ez a pálya az udvarnál fog végződni.) Ozmonda csak úgy röpítette egymás után a szójátékok rakétáit, Ilonka nagy

bámulatára. Neki ehhez semmi tehetsége nem volt. Pedig ez nagyobb virtus, mint jó gazdasszonynak lenni.


Most egy nehézkes főúr szorított magának helyet, a franciát félretolva, a feje-delemnő körül. Az is elmondta, hogy milyen jól néz ki ma a fejedelemasszony, s baronesse Ocskay milyen kedves. – Ez Wratislaw prágai kancellár volt. Ilonkának volt annyi természetes esze, hogy a „baronesse” címet vissza ne utasítsa, megér-tette, hogy a cseh főúrra nézve lehetetlenség volna őt megszólítani e cím nélkül.

Ez is Ozmondánál akadt fenn. – Hát maga, kis grófné, micsoda benső viszonyban van azzal az Ocskayval? –

kérdé németül. – Excellenc! – kiálta fel elszörnyedve Ozmonda, kifejezően ijedt szemet vil-

lantva Ilonka felé. – Hahaha! Nonono! Honni soit qui mal y pense. Hát hiszen csak nem fogok va-

lami bêtise-t mondani a felesége jelenlétében, grófné. Ozmonda Ilonka arcát vizsgálta. Vajon elmondott-e neki a férje őfelőle vala-

mit? – Halljam a magyarázatot! – No, hát azt értettem, kis grófné, hogy a bemutatásnál kegyed segítette ki

Ocskayt a zavarábúl, mikor egyik kísérője nem jutott neki eszébe. – Blaskovich? – Kegyelmed ismeri ezt a kuruc urat? – Par hasard. – Talán annak a neve is ott van a kegyelmed albumában? Hahaha! – Aber Excellenc!!! – kiálta fel, legyezőjét a beszélő elé tárva Ozmonda. – Le-

gyen irgalommal! – Hahaha! Maga egy zseniális gyermek! Igazán mondom! Csókolni való! Ha-

haha. A cseh főúr továbbment, Ozmonda pedig nagy figyelemmel kémlelte Ilonka ar-

cát. Ha ennek elmondott Ocskay valamit abból, amit Ozmonda felől tud, úgy ennek

az arcnak lángveressé kell gyulladni arra a szóra: „a kegyelmed albumába” – mert az közbeszéd tárgya volt az udvari körökben, hogy Ozmonda minő kalandot állt ki Beckó várában, s azt az öltönydarabot, amin a titkos írást elhozta magával, úgy hítták, hogy „az Ozmonda albuma”. – De nem. Ilonka arca egy sugárral sem lett pirosabb ennél a szónál, mint volt eddig: a szemei, az ajkai nem árultak el semmi tudást; tettetni pedig ez az arc nem képes.

Ozmondát meggyőzte ez a gyanútalan tekintet arról, hogy Ilonka nem tud még őfelőle többet, mint azt, hogy ők egymásért lettek tábori szokás szerint kicserélve.

Föltette magában, hogy tehát majd ő fogja ezt a történetet elmondani Ilonká-nak.

A bécsi etikett szabálya szerint az éjféli utolsó menüett után, a fejedelemnő bevégezve a cercle-t, a hölgyekkel félrevonul, s akkor aztán a férfiak is igyekez-nek a büfébe, s mind a két nem külön kedve szerint lakomázik.

A lakoma alatt a várbástyáról tűzijátékot ropogtattak el a vendégsereg és a vá-rosi nép gyönyörűségére, a négy nagy torony hol veres, hol zöld bengáli fénytől


ragyogott. Ezalatt jó alkalma volt Ozmondának félrevinni Ilonkát egy ablakmélye-désbe, mintha a tűzijátékot néznék, s a Benzári-vizet3

– Hát hallgasd meg, hogy mi annak az „én albumomnak” a története. kanalazgatnák mellette.

És aztán elmondott Ilonkának a grófné a Beckóban történtekből annyit, am-ennyit éppen akart, s elhallgatta azt, amit tudatni nem kellett.

Ilonka a bámulat figyelmével hallgatta e történetet végig. Neki olyan mesesze-rű, olyan rémséges volt mindez. Olyan természetes volt tőle ezt a kérdést intézni Ozmondához:

– De hát mi kényszeríthet téged (már akkor tegezték egymást), hogy ilyen ve-szélyes merényletekbe ártsd magadat?

Veszedelmes egy kérdés volt. Ozmonda annak is meg tudott felelni. – Hát, kedvesem, látod, mi történik itt most körülöttünk? Fény, pompa, hízel-

kedés. Azt hiszed, hogy ezt csak a maga gyönyörűségére teszi minden ember? Mindennek célja van. Rákóczi Ferenc nagy pompával közelít a bécsi udvar felé, s éppen olyannal a bécsiek őhozzá. A háborúba belefáradtak innen is, túl is. Pénze sincs senkinek hozzá. Rákóczi az utolsó ezüstjét szóratta ki mai nap a pozsonyi népsokaságnak; Bécsben pedig közel állnak a kenyérforradalomhoz. Az öreg császár meghalt, az ifjú békeszerető, s lelkében mindig hajlott a magyarokhoz. Azok között is vannak igen sokan, akik szeretnék már a békét helyreállítani. A készség megvan rá innen is, túl is. Csak egy nehéz akadály van. Rákóczi el akar-ja magát ismertetni Erdély fejedelmének, választás szerint; a császár pedig ezt az egyet nem akarja aláírni. Kész a fejedelmet birodalmi herceggé tenni, nagy birto-kok örökös urává tenni; kész őt szepesi gróffá kinevezni; de az erdélyi fejedelmi buzogányt átadni nem. Most elbocsátják Rákóczihoz a feleségét, akit hosszú évek óta nem látott. A fejedelemnek szíve van: számítanak rá. Lehet, hogy a sze-relme erősebb lesz, mint a büszkesége. Talán nem is büszkeség az, csak a honfi-társaktól való tartózkodás. Ha azok, akik hozzá legközelebb vannak, akikkel taná-csot szokott ülni, azt mondanák, hogy legyen engedékeny, a saját lelkével tán ki tudna alkudni. – Az a kérdés, hogy a fejedelemnő könnyei megolvasztják-e a vasakaratot? – Ha kedvező sikerrel térünk vissza, mindnyájan boldogok leszünk: te is, ő is, én is. – De ha a fejedelemnő könyörgése kárba veszett fáradság lesz; ha a fejedelem jobban szereti az ábrándjait a valóságnál, akkor szerencsétlenek leszünk te is, ő is, én is. Neked az urad újra belerohan abba az ádáz küzdelembe, amelyből nincs kijárás – se élve, se halva a tied nem lesz soha; talán magával együtt földönfutóvá tesz magadat, gyermekedet; a fejedelemasszony, ha most egyedül kell visszatérnie Bécsbe (pedig visszatér, mert fiait ott hagyta), akkor, lemondva minden reményről, az általa alapított apácák kolostorába fog elvonulni, annak lesz fejedelemasszonya; én pedig: akinek a sorsa az övéhez van láncolva, vele megyek, s megosztom vele, ahogy eddig megosztottam, a sivár életet.

3 Így hívták a legelső fagylaltot ez időben.


Ilona elhitte, hogy azok igazi könnyek, amik e szavaknál Ozmonda szemében ragyognak: nem tudta, hogy igazgyöngyöt, igaz könnyet csalódásig híven tudnak a mai világban már utánozni.

Ozmonda letörlé azokat, pedig jól illettek neki. – Most már aztán meg fogod érteni, kedvesem, miért vetem én bele magamat

a legnagyobb veszélyek örvényeibe. Miért járok álruhában, álutakon táborhelyről táborhelyre, inteni, buzdítani azokat, akiknek közrehatásától függ az, hogy a feje-delem tegye le a harci zászlót. – Mondhatnám, hogy egy ország nyugalmáért teszem: nevezhetném magam szentnek, mártírnak, aki feláldozza magát pusztuló nemzete nyugodalmáért. Nem mondom azt. Bevallom neked hímezetlen: önnön világomat védem. Szeretnék élni, örülni, boldog lenni; iszonyodom az élve elteme-tettek sorsától. Szeretem a szép világot! S ha szeretek még valakit azonkívül, az a fejedelemasszony, aki rám nézve több, mint az édesanyám. Ha a mi asszonyi munkánk nem sikerül, mi mint halottak térünk vissza mind a ketten, s csak a sí-rokban válogatunk még. – Most már érted, hogy mi az én albumomnak a történe-te?

A tűzijáték elmúltával a fényes társaság hazaoszlott. Ilonka még a hintóban ülve, hazáig (a várban volt a szállás!) mindent elmon-

dott a férjének, amit Ozmondától hallott. Ocskay László azt mondta erre Ilonká-nak:

– Kedves jószágom! Csak te azt tartsd meg, hogy amit Szunyoghy Ozmonda beszél, az egyik füleden ereszd be, a másikon pedig ereszd ki; mert az vagy alat-ta vagy fölötte van, de közepette soha sincs az igazságnak. Azért minden tizedik szavát hidd el; de ha még könnyezni is látod, akkor azt a tizediket se hidd!

A fejedelemnő kíséretével együtt a primatialis palotában volt szállva, a bécsi szokás szerint, tíz óra előtt nem jött ki hálóterméből. Ocskayék azonban, akik a várban voltak elszállásolva, már az első hajnali ébresztő trombitaszónál felkeltek, úgyhogy a felkelő nap már ott találta a kuruc ezredest, Ilonkával együtt, azon a pompás erkélyen, mely a vár Duna felőli homlokzatát ékesíté. Gyönyörű egy vár volt! Négy magas tornya a négy szögletén, aranyozott réztetővel fedve, csak úgy ragyogott a messzeségbe; bejárata homlokfalát barokk stílű faragványok díszíték, termeinek boltozata színezett stukkművel volt pazarul kirakva.

Pálffy bán, ki a házigazdát adta ez alkalommal, maga is korán kelt, hogy az úti készülődéseket idején elláthassa; de a várbeli vendégeket már a reggelizésen is túl találta, midőn négylovas hintajával a várba felérkezett. Azok a gyönyörű kilá-tást bámulták a vár erkélyéről. Fölséges egy kép! Hátul a Kárpátok végszakadványai, sűrű erdők között rejtőzködő falvak, a napos oldalakon világos-zöld szőlőkertekkel, lenn az ódon város, ez idő szerint Magyarország legszebb királyvárosa, büszke tornyaival, szökőkútjaival, lábainál a méltóságos Duna; ke-letnek egy sziget háromszögénél kétfelé szakadva; és aztán a végtelen távol, mintha csupa kert volna, teleszórva városokkal: valóságos paradicsom.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá Ocskay; azt hitte, hogy nem hal-lotta senki.


– A gyönyörű panorámát bámulják kegyelmetek, ugyebár? – kérdezé a bán, amint kilépett hozzájuk az erkélyre, az udvarias üdvözlés után. De még sokkal szebbnek fogják azt találni a torony esztrádjáról, ha nem sajnálnak velem oda felfáradni.

Innen még elragadóbb a kilátás. Amint a nap küllői egy sűrű felhőpajzs mögül a városra lesütnek, a kémények füstje arannyá változik, s egész dicsfényt képez. Olyan az, mintha a város illuminálva volna – nappal.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá a bán. Visszatérőben aztán felnyittatá a hatalmas főúr, a labanc had fővezére, a to-

rony szobáit emeletről emeletre, s bevezette azokba Ilonkát, elmondva neki, minő történeti emlékek teszik azokat egyenkint nevezetesekké. Még mindegyik lakott volt, ha nem is emberektől, de megőrzésre méltó ereklyéktől. Régi hősök fegyver-zetei, királyi vendégek félretett bútorai, ellenségtől elfoglalt zászlók lakták ez odú-kat, por-, rozsdalepte mind; ritkán látogatták.

A torony első emeletét képező szobájának vasajtaját három lakat őrzé: egész tudomány volt azoknak a felnyitogatása; a berozsdásodott sarkakon nyikorogva fordult el az ajtó; a feltárult szoba egészen üres volt, a torony öles vastagságú falába boltozott ablakfülke maga egy kis szobának látszott, melyből a kettős vas-rácsokon keresztül homályosan szűrődött be a napvilág.

A terem egészes üres volt; hanem a belső falában látszott egy kandallószerű mélyedés, „egy” darab kőből faragva; azt is vasajtó zárta, csalóka zárral csukódó.

A kulcshordó várnagy ezt az ajtót is felnyitá a bán parancsára. A fülke is üres volt. Három szakaszra volt osztva: egyikben sem volt semmi. A bán némán mutatott az üres odúra, Ocskay is odameredt tekintetével ebbe

az űrbe, homlokát leráncolta, öklét ajka elé szorítá, s bal lábát maga elé feszíté: mint ahogy tesz az ember, mikor egy szédítő meredély szélén áll, s alánéz a söté-tes mélységbe, s úgy érzi, mintha valaki állna a háta mögött, aki le akarja onnan taszítani.

A két férfi szeme e sötétségtől ellakva, önkénytelen egymásét keresve, s azt látszott megkísérteni, hogy melyik állja ki a másiknak a lángját.

– Mi hiányzik innen? – kérdezé Ilonka; aggasztva e baljóslatos csendtől. – A „korona”! – felelt rá a bán. – S miért nincsen az itt? Hiszen ez az, amit az a két égő tekintet kérdez így egymástól. Miért nincsen itt a korona? Szent Istvánnak koronája; a magyar állam szimbó-

luma; a nemzet örök ereklyéje, melynek távolléte pusztulás, ínség, dögvész az országon, visszakerülése új öröm, boldogság, kigyógyulás?

Miért nincs az itten? Hiszen ha erre neki felelni tudna ez a két okos nagy ember! Ha felelni tudnának rá a kancellárok, a bánok, a prímások és miniszterek! Ha felelni tudnának a „szövetséges rendek”, az országgyűlések! Ha felelni tudnának a tanácskozásra összegyűlt Anglia, Dánia, Svécia, Hollan-

dia, Oroszország követei, kik mind abban a kérdésben fárasztják diplomáciai tu-dományuk egész egyetemét, hogy „miért nincsen itten a magyar korona”!


A bán elkeseredetten csapta be a fülke vasajtaját; megtörlé szemét; tán könny szökött belé, s aztán karját nyújtá Ilonkának, s vezette őt egy fokkal alább, a föld-szintre.

A torony legalsó osztályában a boltozatos előtornác kétfelé választá az épüle-tet; jobbra is, balra is nehéz vasajtók nyíltak.

– Ez itt a mi kincstárunk – szólt a bán, az egyik ajtóra mutatva –, ahová a há-borús idők alatt családunk minden várkastélyából összehordta legértékesebb ereklyéit. Érdemes a megtekintésre.

Hogyne! Egy régi ereklyékkel telt kincstár. Hanem Ilonka egy másik vasajtóra lett figyelmes. Amelyik átellenben volt; előt-

te járt alá s fel egy őr, karjára vett fegyverrel. A vasajtó fölött volt egy kerek ablak vastag vasráccsal, ezen keresztül hangzott a bezárt odúból valami nóta, rekedtes férfihang danája.

Az a nóta, ami a rácson keresztül hangzott, nagyon ismeretes volt azon idők-ben Magyarországon. Mindenütt énekelték a mezőkön – de Pozsony fővárosának a várában bizonyára csak az ilyen vasrácson keresztül énekelték:

„Lám, a német mily kövér: Bőribe se fér. Mégis mindig enni kér: Szegény magyar vér!”

– Ez itt börtön? – kérdezé Ocskay. A bán kedvetlenül felelt: – Igen; de nem a rendes hadifoglyok számára, azok szabadon járnak a város

falain belül; ide csak azokat szokták zárni, akik mint nagyon gyanús vagy vesze-delmesnek talált kémek lettek elfogva.

– Szabad lenne őket meglátni? – kérdezé Ilonka. – Miért ne, ha kegyelmed óhajtja – mondá a bán; gondolva magában, hogy ezt

az asszonyt bizonyosan megszállta a jótékonysági szellem. A szegény raboknak szokás aprópénzt ajándékozni: azon ők vesznek maguknak dohányt. Inte a vár-nagynak, hogy keresse ki a csomagból a börtönajtó kulcsát. – Egyébiránt bizto-síthatom kegyelmedet – mondá Ilonkának –, hogy nemigen fog itten valami meg-nézésre méltó arcokat találni. Csupa alsórendű pofák.

– Csak azt az egy embert szeretném látni, aki most énekelt, a hangja nagyon ismerős nekem.

– No, akkor igazán csallóközi szerencse volna, ha ráismerne kegyelmed; mert az a fickó, aki ebbe a ketrecbe magányosan van bekalodázva, a legfurfangosabb gézengúz, akiből az alatt a másfél év alatt, hogy ide bekerült, még csak azt sem lehetett kivenni, hogy kinek híják. Hasztalan vallatják azt, mert mindenre olyan feleletet ád, hogy senki sem okosodik ki belőle.

Ezalatt felnyitották a nehéz lakatokat, a vasajtó feltárult, szabad volt belépni. A láncra vert fogoly ott kussadt a falhoz támaszkodva háttal, s amint meglátta

a belépő nagy urakat, fütyölésre változtatta nótáját, de nem hagyta abba.


Ilonka bizony ráismert az emberre; Marci volt az: az ő Marcijuk a lévai kastély-ból.

– No, te fickó, hadd abba egy kicsit a füttyszót; aztán állj elő, ő kegyelmeik akarnak veled beszélni.

Marci úgy tett, mintha nem is látná meg Ilonkát. – Mi a neved, jó fiú? – szólt hozzá Ocskay. Marci félreszegte a nyakát nedélyesen, s azt felelé: – Een nekem bizony az a nevem, ami az apámé, kettőnknek van egy nevünk;

meeg se veszünk össze rajta. – Mióta vagy itten? – A kapuzárás óta. – Hát miért fogtak el? – Mert annak, aki kergetett, jobb lova volt, mint nekem. A bán közbeszólt: – Bécs alatt fogták el a fickót, levelet akart valakinek vinni. S mikor látta, hogy

megkerítik, összetépte a levelet, s megette! S azóta ki nem lehet belőle venni, hogy ki küldte azt a levelet és kinek.

– Hová való vagy? – kérdé Ocskay, erősen szemügyre véve a legényt. – Oda, ahol megsütötték a szőlőt. – A kiejtésed elárulja, hogy palóc vagy. – A vaóna nekem jó; mert akkor a palóc ülne itten, een meg otthon

daraszolnék. – Nincs valami kívánságod a kegyelmes úrhoz? – Csak arra keernem eő kegyelmét, hogy adatna más kalendáriumot a porko-

lábnak. – Milyent? Te! – Hát amelyikben ne lenne egy heeten háromszor peentek. – Azt érti alatta a fickó – szólt mosolyogva a bán –, hogy hetenkint háromszor

kell neki böjtölni. Maga az oka, miért nem vallja meg, hogy ki lova-csikaja? Addig pedig ki nem szabadul innen.

Ilonka lopva egy ezüstpénzt csúsztatott a fogoly markába, aztán sietett ki a börtönből. Biz az nem is női idegeknek való légkör itten.

A börtönajtót bezárta a várnagy, s azután az átelleni vasajtó lakatjait nyitogatta fel.

Ezalatt Ilonka ezt súgta a férjének: – Ez a fogoly odabenn szegény megboldo-gult bátyám inasa. Bizonyosan anyánk küldte őt hozzám Bécsbe, fogságom alatt izenettel, akkor került rabságra.

Ocskay testét egyszerre a hideg is, a meleg is végigjárta. – Hát mégis van egy ember a világon, aki élő tanúja Tisza Gábor megöletésé-

nek, s aztán annak a meggyalázásnak, amit őrajta ezért elkövettek! Hát nem let-tek valamennyien belefojtva a Tiszába! Ez még kimaradt valahogy. – Az egész ezred a bán tulajdona volt. Azé a magas úré, aki őt most a pozsonyi vár termein végigvezeti, udvarias bókolással előrebocsátva őt minden ajtóküszöbnél. Ennek az ezredét semmisítette ő meg Tiszabecsnél. Egy ember kimaradt. Az bizonyo-


san Léván volt akkor, a hajdani gazdája anyjának a kastélyában. Most ez az utol-só ember a sors véletlenéből Pálffy bán kezébe kerül, mint hadikém, s az holtig foglyul tartja őt itt e torony fenekén, makacs hallgatásáért! S ezt sohase tudja meg senki, ha őt a véletlen ide nem hozza.

A másik vasajtó is kitárult, a bán karját nyújtá Ilonkának, s bevezette őt a vas-tag fal ablakán át homályosan világított terembe. – Ez volt a Pálffy-család kincstá-ra. A felfordult világban mind ide hozatták fel a család értékes ereklyéit, amiknek nagy része még a gazdag Fuggerek hagyománya volt.

Ilyen kincshalmazt nem egyhamar látni egy rakáson. A bán sorba felnyitogattatá a nagy vasládákat, s elmagyarázta Ilonka előtt a

sok műkincs értékét, alapos tárgyismerettel. Némelyikhez egész történet volt köt-ve; mást érdekessé tett a mester neve, akinek a kezéből kikerült; igen épületes volt a művészi kezelés, a foglalat némelyiken; ritkaságokban sem volt fogyatko-zás, megfizethetetlen drágakövek azok közt, miket a krónika „paragon” névvel címez.

Ilonka nemhogy egy szóval, de arcának egy tekintetével sem fejezte ki mind-ezen drágaságok fölötti bámulatát.

Egykedvűen, szomorúan hagyta magának mutogatni a boglárokat, kösöntyű-ket, Cellini remekműveit. Semmire sem derült fel az arca.

Végre egy szekrényt nyittatott fel a bán, mely tele volt csupa merő arany nyak-láncokkal, aminőket főúri családok hölgyei viselnek nagy pompa alkalmával. Francia, mór, velencei, erdélyi, szerb, török ötvösművészet remekei mind; bámu-latra méltók a változatosságban, amit emberi kevélység kigondolni képes.

Ilonkának az arcán még csak kíváncsiság sem látszott. A bán finom udvaronc volt – s talán még egyébre is gondolt. Azt mondá, egy-

szerre Ocskayhoz fordulva: – Méltóságos brigadéros uram; ugyan válasszon ki egyet ezek közül a láncok

közül a mai szép nap emlékeül, a felesége számára. Ocskay László Ilonka szemébe nézett. Olvasta-e tán e merev tekintetben a

szív legtitkosabb gondolatját? Mondott-e neki valamit ez a mélán elmerengő arcu-lat, e szomorúan hallgató száj?

– Kegyelmes uram – viszonzá a bán szíves ajánlatára –, nagyon köszönöm a kegyes megkínálást, s bizonyára nem utasítom azt vissza, sőt sietek elfogadni. Ha szabad nekem a megmutatott láncok közül azt kiválasztanom, amelyik az én feleségemnek legjobban tetszeni fog, úgy én azt a láncot kérem a számára, ame-lyik annak a palóc fogolynak a kezére van kötve, a rajta függő klenódiummal, a palóccal együtt. Ez a fickó az én nőm testvérének inasa volt valaha, az anyósom hajdúja később, bizonyosan a napam küldte a fiút levéllel Bécsbe a feleségem-hez, mikor őt foglyul ott őrizték. Nem járt ez ember semmi veszedelmes titokban. Bocsássa őt szabadon kegyelmed. Ennek az ajándéknak fog a nőm legjobban megörülni.

Ilonka nem tartóztathatta vissza, hogy zokogva ne boruljon a férje vállára. Bi-zony azt tette volna e percben, ha a világ leghatalmasabb ura előtt állt volna is. Hogy az így kitalálta szíve legnehezebb kívánságát.


A bán maga is meg volt hatva. Megszorítá Ocskay kezét. – A kegyelmetek kívánatára; de leginkább a kegyelmed jótállására megteszem

azt, hogy szabadon bocsátom a makacs fickót, akinek még a nevét sem tudtam meg eddig. Most már nem is kérdem. Magukkal vihetik.

Erre a szóra aztán tanulhatott valamennyi zafír, gyémánt, opál az egész kincs-tárban Ilonka arcától, hogyan kell ragyogni! Ez a tündöklő arc maga volt egy kincstár; s mikor erre nézett, gazdagabbnak érezte magát Ocskay az egész Pál-ffy-majorátusnál.

Vajon mi volt ez tőle? Hogy kihozza az örök feledés sírjából azt az egyetlen embert, aki élete legátkosabb titkának birtokában van? – Csak a közönséges lovagi nagylelkűség-e, mely a szeretett nőnek, ha egy rejtett kívánságát kitalálhat-ta, azt rögtön teljesíteni siet, s nem kérdi, mennyibe kerül? Vagy talán a férfiúi dac, mely megunta a sarkában kullogó balsors elől futva futást, s egyszerre szembefordul vele, odatekint a rejtélyes végzet arcába, letépve róla a fátyolt, s kevélyen provokálja maga a fátumot, s ő vet neki gáncsot? – Vagy talán arra gon-dolt, hogy hiszen beszéljen hát ez a tuskó, ha meg akar szólalni: ő annyi babért szerzett már a fejére, hogy az eltakarja a meggyaláztatást, s a nő szerelme olyan tenger, hogy abba még a testvér koporsója is elsüllyed. Ilonka őt még akkor is szeretné, ha megtudná valaha, hogy ő volt az, aki a bátyját megölte.

Vagy talán számított? Az emberi hála gyönge csíráira gondolt? Ez az ember, akit most az életnek visszaad, hű ragaszkodással fog érte megfizetni, s fenyegető kísértetből virrasztó, eleven őrévé válik álmainak?

Ki tudja? Előérzete nem súgta meg neki, hogy ennek mi következése lehet még valaha? A börtönajtó újra kinyílt, a rabot kihozták, levették a láncait. – No, te fickó – mondá neki a bán. – Mai napság ugyan jó kalendáriuma van a

porkolábnak. Neved napja van benne; pedig nem is mondtad meg, kinek hínak. A te úrasszonyod kegyes kérésére szabadon bocsátlak. Elmehetsz, a láncodat is elviheted emlékül, és aztán, ha akarsz, beállhatsz Ocskay brigadéros uram far-kasbőrös kurucai közé.

A palócnak még csak egy arcvonása sem mozdult meg erre a szóra. Nagy hi-deg flegmával kétrét hajtogatá az ajándékba hagyott láncokat, s a vállára veté. Azzal kétfelé törülte a savószín bajszát, s azt mondá nagy hegyesen:

– No een hát már most csak megleszek valahogy; de hogy eel meg majd ná-lam neekül a várkapitány?

– Bolond ez, vagy idióta! – mondá a bán Ocskayhoz. – Mind ilyen a palóc – felelt az rá. Pedig hátha más is volt abban, mint palóc golyhóság! Hátha ez az ember, mi-

kor hallgat, akkor magában beszél; sőt mikor beszél is, akkor is mondogat magá-ban valamit; de mást. „Te vagy az a hős? Rákóczi mennyköve? Azért csak pribék vagy. Megölted az én jó uramat. – Elvetted az édes húgát? Szeret nagyon? Bol-dog melletted nagyon? – Azért mégiscsak pribék vagy. – Kiszabadítasz a börtö-nömből, holtig kenyeret, mundért adsz; meg is becsülsz, magad mellett járatsz?


Ott leszek, szolgállak híven, hallgatok csendesen; őrizlek, oltalmazlak, vért is ontok érted; hanem mégiscsak pribék vagy, gyilkos vagy, s eb legyek, ha valaha én téged szeretni tudlak!”

A nagytemplomban megszólalt a harang, annak jeléül, hogy a fejedelemnő a

reggeli misére indul: Ocskay búcsút vett a bántól. – A viszontlátásig – mondá neki a bán. – Már – vagy itt, vagy a csatamezőn. Úgy váltak el, mint akik lehetnek valaha igen jó barátok, s igen jó ellenségek. Reggel kilenc órakor már útban volt a fejedelemnő. A bán egész a város hatá-

ráig kísérte, a hintaja mellett lovagolva. Ott átadta a kísérés tisztjét Ocskaynak. A várfokról huszonegy lövésre dördültek az ágyúk, s a mezőn felállított csapatok sorlövést adtak; a fejedelmek üdvözlete mennydörgés.

Szemben a császári csapatokkal volt felállítva Ocskay lovassága. Az egész dandárját magával hozta. Ötezer lovast úti kíséretnek! Mind nyalka, zöld dolmá-nyos, veres csákós, farkasbőr kacagányos vitézek. Sokan vannak közöttük, akik egész Bécs városa kapujáig ellovagoltak már, hogy fejedelemasszonyukat meg-láthassák. Az övék a dicsőség, hogy legelébb megláthatják.

Innentől kezdve aztán egész Nyitráig egy diadalmenet az út. Minden város, minden falu ünnepi díszbe, virágba öltözött. A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.

A fejedelem Nyitrában várta nejét. A felvidéken ez volt a legalkalmasabb hely fejedelmi pihenőnek: díszes varkastélya, vagyonos polgársága, gazdag főpapjai, szerzetes kolostorai lehetővé tették a vendéglátást. – Pozsonytól odáig azonban jó két napi járó az út legjobb idővel is. Az első éjszakát a fejedelemnőnek kísére-tével együtt a semptei várban kellett tölteni. Az is Rákóczi vára volt: nemrég fog-lalta el; sok harcot kiállott, régi erősség.

Semptétől továbbutaztában a fejedelem által előreküldött hintóba ült át a feje-delemasszony, kísérőhölgyével, Ozmonda grófnővel együtt. Azt kívánta, hogy Ocskay Lászlóné is az ő hintajában foglaljon helyet. Udvari etikett szerint Eleonó-ra maga foglalta el a hátulsó ülést, a kísérő hölgyek vele szemközt szoktak ülni.

Azalatt, amíg Ocskay László, a fejedelemnő kívánatát tudatva Ilonával, őt a hintajából hozzá átvezette, egy érdekes titkot közölt vele.

– Kedvesem. Tudsz-e te egy kevéssé tettetni? – Ki? Én? – A nő nagyot bámult. A szót ismerte, de a megfelelő fogalmat nem. – Te a fejedelemnő hintajában fogsz ülni, vele szemközt, és azalatt úgy kell

parancsolni tudnod az arcvonásaidnak, hogy azok se meglepetéssel, se elpiru-lással, se valami örömnek a kifejezésével valami titkot el ne áruljanak. A titkot előre megsúgom. – A fejedelem meg akarja lepni a feleségét Nyitrán innen, ő maga lovagol eléje, kapitányi ruhában, s mintha a fejedelem nevében tenné, egy bokrétát nyújt át az asszonyának. Azt akarja megtudni, hogy vajon ráismer-e a neje? Hat év óta nem látta őt. Mikor elragadták az oldala mellől, hogy fogságra vigyék, Rákóczi Ferenc simára borotvált ifjonc volt, a rövidre nyírt tarkón az allonge-paróka. Ilyennek látta őt Eleonóra az elválás pillanatában, s azóta is min-


dennap, ha mikor az arcképe előtt elmélázva megállt; ha álmodott is róla, csak ilyennek álmodhatá. Most pedig Rákóczi Ferenc egy ősmagyar dalia, a legiga-zabb magyar arc; láttad egynehányszor, beszéltél is vele. Ő a legszebb magyar férfi a világon. Arcában jóság, ész és erő van kifejezve. Festő nem divinálhatná ki, hogy fessen hősnek és fejedelemnek valódibb arcot. Eleonóra sohasem láthatta ezt a gyönyörű fejet; még nem is álmodhatott róla. A megnyúlt, sima udvaronc képe után idegen lett neki az az erős vonásokra kidomborult arc, hatalmas pörge bajuszával; s a sima nyírott fej után, mit vagy paróka, vagy hálósapka takart, ez a dúsgazdag göndör hajtól körülárnyékozott oroszlán fő. Alig fog ráismerni. – Még a hangja is más lett. Tudod: a francia az orrából beszél, hadarva, a német nyitott szájjal és csácsogva, a magyar a torka mélyéből, és minden szót megropogtatva. – A fejedelem azt a gyöngéd találós mesét akarja feltenni, vajon ráismernek-e? Ezt teneked nem szabad elrontanod. Mikor oda fog a hintó mellé lovagolni, neked nem szabad elárulnod, hogy ismered. Hideg fejbólintással kell visszaadnod az üdvözlését; ha megszólít, „századoskapitány úrnak” címezned; s ha a fejedelem-nő kérdeni találja: nem ismered-e ezt az urat, azt felelned rá, hogy sohasem lát-tad.

– Istenkém! – sóhajta fel Ilonka; borzongatva és csiklandozva attól a gondolat-tól, hogy őneki mármost hazudni kell, – csak tréfából – és szent célra és hivatal-ból – de az is nehéz. Vajon kiállja-e?

– No, hát kedves jószágom, mármost tudod, hogy mihez tartsd magad! – De ki ne fecsegd az egészet rögtön Ozmonda grófnőnek! Ő sohasem látta a fejedelmet.

Ilonka erre a szóra megkeményíté a szívét. – Tüzes vassal sem veszik ki belőlem, meglátod! Aztán egészen büszke volt rá, hogy őtet ilyen nagy államtitok megőrzésével

bízták meg, s föltette magában, hogy annak meg fog felelni egész tehetségével. Úgy történt, ahogy Ocskay László megmondá. Újlakon túl, mikor a szőlőhegyekről aláereszkedtek a hintók, szemközt jőve a

Nyitra felől egy század a fejedelem palotásaiból, s azoknak az élén maga Rákóczi Ferenc, egyszerű századosi egyenruhában.

Mikor a fejedelemnő hintajához ért, odalovagolt a nyitott kocsiablakhoz, s egészséges magyaros üdvözlettel szólítá meg a fejedelemnőt.

– Szerencsés jó napot kívánok felséges asszonyomnak! Eleonóra kíváncsian hajolt előre, és rábámult a megszólítóra… …Csakugyan nem találta ki a rejtélyt. – Nem ismerte meg a magyar arcban a

régit, a magyar szóban a hajdanit… A fejedelem egy bokrétát tartott a kezében – orgonavirág volt az. Ez idő szerint

a legújabb dísznövény Európában, amit a császári tudós botanikus Busbach ho-zott nemrég Kisázsiából, fejedelmi díszkertek pompájául.

– A fejedelem küldi általam ezt a bokrétát felségednek. A virágot megismerte Eleonóra; de a szavakat nem érté. Ozmonda grófnő ma-

gyarázta meg neki azokat németül. És azután a fejedelemnő válaszát is viszont ő tolmácsolá magyarul a tisztelgő lovagnak.


– Igen szépen köszönöm a bokrétát; ez az én kedvenc virágom. Ezt mi úgy hí-juk, hogy „margaranthus”.

– Mi magyarok ebből a szóból „orgonavirágot” csináltunk. Így folyt aztán a beszélgetés Ozmonda tolmácsolása mellett; a fejedelem be-

szélt magyarul a nejéhez, a fejedelemnő felelt a férjének németül, s Rákóczi megvárta, amíg azt neki Ozmonda lefordítja.

– Felséged Nyitra várában ezen virágokkal találja a szobáit feldíszítve – folytatá Rákóczi –, de azt kérdezteti általam a fejedelem, hogy nem árt-e azoknak az illata felséged drága egészségének?

Eleonóra megértve a kérdést, megadta rá a választ. – Köszönöm a fejedelem szíves gondoskodását és kérdését. Egészségem

nagyon jó, hála a mindenhatónak, s szobáim otthon, Bécsben is mindig tele van-nak virágokkal.

– Vajha ne lenne felségedre nézve Bécsben az otthon, hanem minálunk! A fejedelem e szóval csaknem kiesett a szerepéből; ez túlment a százados il-

letőségén. A fejedelemnő nagyon rá is nézett érte. – Hogyan? Ezt is a fejedelem megbízásából mondta kegyelmed? – Minden bizonnyal. – Otthonnak kell neveznem azt a házat, ahol a gyermekeim vannak – mondá

erre a fejedelemasszony. A fejedelem hátrarántotta a paripáját. Bizonyosan egy porszem eshetett a

szemébe, azt kellett kitörülnie. Megint előre léptetett, s folytatá a beszélgetést. – Szabad a fejedelmet megnyugtatnom aziránt, hogy gyermekei egészsége-

sek? – Mondja meg kegyelmed, hogy testileg-lelkileg épek és egészségesek, jó

órában legyen mondva! – A nagyobbik igen szelíd, komoly és jó tanuló; már lati-nul is olvas és komfirmálva is van.

Rákóczi csak alig tarthatta féken a nyelvét, hogy rögtön ne folytassa a kérdést, mielőtt a mondottakat Ozmonda grófnő lefordítja neki magyarra.

– És a kisebbik? A fejedelemnő mosolygott. Milyen furcsa ember az a kapitány. Ő is olyan mo-

hón tudakozódik a kisebbik felől, akárcsak az apja. Annak volt az a szívbeli ked-vence. Csak azért se dicséri fel előtte – a rajkót.

– Óh a kisebbik, az nagy pajkos. Az inkább szeret játszani, birkózni, mint betű-ket magolni. Makacs, akaratos, szilaj fiú: egészen az apja fia!

Ha e szavaknál az arcába nézett volna Eleonóra Rákóczinak, lehetetlen, hogy ki ne találta volna a maga rejtélyét; az a kisugárzó öröm mindent elárult volna az „ő” szemei előtt.

– Szabad e jó hírrel visszaszáguldanom a fejedelemhez? Rákócziné még többet is mondott. – Mondja el kegyelmed neki még azt is, hogy fiai minden reggel, este az ő arc-

képe előtt mondják el imáikat. Mondja el neki, hogy az ő neve az, amivel ébred-


nek, az utolsó szó, amivel aludni mennek, ez békíti ki őket, ha összecivódnak. Mondja meg neki, hogy mikor asztalnál ülnek, legjobb falatját mindegyik a tányér-ján felejti, azt mondják: „Apa távolban van, és talán éhezik.” – Mondja meg neki, hogy éjszaka, mikor magukra vannak, felkölti egyik fiú a másikat álmából, s tanít-gatja azokra a magyar szavakra, amiket a felszolgáló cselédtől ellopogatott, hogy tudjanak apával beszélni valaha!

De már ezt nem várta be Rákóczi, hogy lefordítsák neki németből magyarra. Nagyon tüzes volt a paripája. Előreragadta. Nem maradhatott meg a hintó mellett, hogy el ne árulja magát.

A fejedelemnő azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Valamit súgott Ozmondának, mire a grófnő, kihajolva a hintó ablakán, visszahívta a lovagot.

– Kapitány úr! Jöjjön vissza, kérem. A fejedelemnő meg akarja önt jutalmazni. Rákóczi visszatérve, feszes udvariassággal viszonzá: – Felséges asszonyom! Nekem a fejedelem által meg van tiltva minden juta-

lom elfogadása. – De „ezt” talán? – mondá Eleonóra, letörve egy ágat a lilaszín orgonavirágból,

s odanyújtva azt Rákóczinak. Ehhez már nem kellett tolmács. Rákóczi levette a kalpagot a fejéről, s míg Eleonóra az orgonavirágot a sastol-

las forgó mellé odatűzte, egy áhítatteljes csókot lehelt arra a hófehér bársonykéz-re.

És Eleonóra még akkor sem ismert rá. A fejedelem aztán vágtatott tova a „maga” virágjával Nyitralehota felé; nemso-

kára messzire elhagyta a nehéz hintót, ami lassan döcögött előre a maga hatos fogatával.

Ilonka nem rontotta el a tréfát az egész beszélgetés alatt. Pedig sok jó alkalma lett volna hozzá, hogy megitassa az egereket, mert mindent értett, ami másra nézve ismeretlen titok volt; de tartotta magát szilárdul a férje utasításához, s ha néha-néha elővette az érzékenység, eltakarta az arcát a kézbeli kendőjével, mintha az úti por ellen védelmezné magát, s amellett ugyan őrizkedett a fejede-lem arcára tekinteni, nehogy elárulja magát, hogy ismeri ezt a lovag urat valahon-nan.

Hanem éppen ezáltal tette magát gyanússá – Ozmonda előtt. Ozmonda észrevett a fejedelemnővel beszélgető lovag arcán valami könnyű

megdöbbenést, amint az Ocskaynét meglátta a hintóban, s az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a lovag többször vetett beszéd közben futó pillantásokat Ilonka felé, míg Ilonka állhatatosan a fejedelemnő arcára nézett, sőt néha kitekintett a hintó másik ablakán a mezőre. Ez a közöny erőltetve van. Egy ilyen szép délceg lovagot minden nőnek ugyan szembe kell nézni – aki azt először látja.

Ezt nem akarta Ozmonda kitanulatlan hagyni. Amint a kísérő lovag elvágtatott, azonnal megszólítá Ilonkát. – Kegyelmed, brigadérosné asszonyom (a fejedelemnő előtt az udvarhölgyek-

nek nem volt szokás egymást tegezni), ismeri talán ezt a lovagot? Ilonka meglepetve tekinte a kérdezőre.


– Honnan gondolja ezt kegyelmed? – Onnan, hogy egyszer sem akart ránézni, mindig elfordította az arcát. Ha so-

hasem látta volna, jobban megnézte volna. Látta őt már valamikor? Most itt lett volna a feladat: mondani valamit, ami az igazságot – megkerüli! Hiszen ha csak mondani kellene, az még valahogy kitelnék; de mit szól hozzá

az arc, mely arra a puszta gondolatra, hogy most hazudni kellene, egyszerre tűz-lángba borul?

Az elpirulást pedig másra magyarázzák. Ozmonda kacag. – Haha! Kegyelmednek ugyan melege lett egyszerre! – Nem látta, nem ismeri ezt a lovagot? – Láttam is, ismerem is – mondá Ilonka, s ezzel a szóval visszaparancsolta a

lázadó piros vért az arcából. Nem esett hazugságba. De a szíve mégiscsak nyug-talanul dobogott, mintha valami nagyot vétett volna.

– Akkor a nevét is tudja kegyelmed? – Tudom: de nem mondhatom meg. – Ej, ej! Egy név, ami kimondhatatlan! Ez veszedelmes titok lehet. – Ha veszedelmes, csak rám nézve az. – És Ocskayra nézve nem? – Éppen nem. – A kapitány igen szép ember. – Igazán az. – Ideálja a férfinak. – Magam is azt hiszem. – Még Ocskaynál is szebb embernek találja kegyelmed? – Még nálánál is. Ő a legszebb férfi Magyarországon. – Ah, ez naiv vallomás. A női erény hazájában! – Hát már idáig terjed Trianon? Ozmonda csipkelődései nem fájtak volna Ilonkának, ha a fejedelemnő arcán

nem kellett volna látnia a szigorú megrovást, ami ezeket követte. Eleonóra maga példányképe volt a hitvesi hűségnek.

– Hagyj békét Ilonkának! – mondá a fejedelemnő. – Hisz én nem kérem semmi titkát, csak az ismerős lovagnak a nevét. Azt fel-

séged is követelheti tőle. – Az igaz, Ilonka! Hogy híják ezt a lovagot? Ilona arca most már elsápadt; olyan volt, mint a vallatott rab, aki a bíró kulcsos

kérdései előtt alig tudja tovább rejtegetni titkát. – A nevét nem mondhatom meg. – Akkor te szereted őt! Amikor ezt mondta a fejedelemnő, arcában annyi nehéz vád, oly terhelő ítélet

volt, hogy Ilonka nem tehetett róla, de kénytelen volt magát ellene védelmezni. – Csendesen, nyugodtan válaszolt.

– Szeretem – mint ahogy szereti őt bizonnyal minden magyar asszony. Eleonóra arcán, mint a felébredés, oly gyors volt egyszerre az átmenet a fa-

gyos szigorból a verőfényes örömbe.


– Ez Rákóczi volt? – kiálta, megragadva Ilonka kezét. S azzal be sem várva a választ, hirtelen kihajolt a hintó ablakán, s utánanézett sokáig az eltávozónak. – Olyan jólesett még a porát is látni, amit a lova fölvert az úton.

Azalatt pedig el nem ereszté Ilona kezét a magáéból. S mikor már nem látha-tott a hintóablakból semmit, akkor engesztelő keggyel megcsókolá Ilonka arcát, s aztán feddő szóval fordult Ozmondához:

– Látod, ezt a titkot te vallattad ki Ilonkával! Neki nem kellett volna ezt elmon-dani. Mármost hozzuk helyre a hibánkat, s tegyünk úgy, mintha nem tudtunk vol-na meg semmit.

Ozmonda irigy volt Ilonkára. Úgy tett, mintha örülne a sikerült tréfának. A fejedelemnő pedig egész gyermekké lett az örömtől, alig bírt magával. Ilonka

szavait szedte elő rendbe. – Hát csakugyan ő a legszebb férfi az országban? – Hát igazán ideálja a férfi-

nak? – Még Ocskay Lászlónál is szebb férfi? – Igazán? Olyan lett az arca, mint egy menyasszonyé. Vége volt a feszes etikettnek; a három asszony össze-vissza fecsegett minden

édes bohóságot – az ismeretlen lovag felől, magyarázva ezt a képzelhetlen átvál-tozást, és leginkább azon csodálkozva, hogy a fejedelemnő hogy nem ismert rá legalább a szemeiről, de a hangjáról sem a férjére.

– Én attól féltem, hogy a fejedelem elárulja magát, mikor a gyermekeiről be-szélt előtte a fejedelemasszony – mondá Ilonka.

– Ahán! Azért ragadta úgy el egyszerre a paripája előlem! – Én nagy vétséget követtem el, tudom – monda Ilonka –, hogy nem tudtam

megőrizni a titkot, de mikor úgy fájt a lelkemnek, amiért azt mondtam, hogy van Ocskaynál szebb férfi a világon.

Ozmonda nevetett. „Pedig nem is igaz. Nekem Ocskay szebb.” Ilonka rábámult. Hogy lehet egy nő olyan vakmerő, hogy a feleség előtt leg-

szebb férfinak találja annak a férjét. Ozmonda vette észre a hatást, s csak azért is növelte azt: „Bizony mondom:

ha valakit szerencsétlenné akarnék tenni, az nem a fejedelemnő volna, hanem Ocskayné asszonyom.”

– Vigyázzunk! – suttogá Eleonóra – Ocskay jön! Arra egyszerre mind a három hölgy komoly mintákba erőltette az arcát, hogy

Ocskay észre ne vegye, miszerint a titok ki van találva. Azt jött jelenteni a brigadéros, odalovagolva a hintó mellé, hogy a lehotai vár-

kastélynál pihenőt fognak tartani, hogy az egész kíséret együvé jöhessen, s aztán együtt vonulhassanak be Nyitra várába.

A Pozsonyban volt külföldi követek s a kancellár, Wratislaw, és azonkívül a közbeeső vidék úri rendjének színe-java mind csatlakozott a fejedelemnő kísére-téhez; úgyhogy a határvendéglátónál már egész szekérvár gyűlt össze.

A fejedelemnő nem bírta jókedvét eltitkolni. Egész éles színt kapott tőle az ar-ca.


– Brigadéros uram! – mondá Wratislaw Ocskaynak. – A fejedelemnő nagyon jó pirosítót használ. Tegnap még olyan halavány volt, ma meg olyan színben van, mint egy farsangi menyecske.

– Azt a pirosítót alighanem az én feleségem adta neki kölcsön – sejteté Ocskay, gyanakodón nézve az asszonya után, aki azonban nagyon kerülni lát-szott a férje szemeit.

Innen aztán cum gentibus indulának meg Nyitra felé. Mentül közelebb jutottak, az út annál inkább el volt lepve összesereglett népsokaságtól: az örömujjongó tömegtől csak lépésben lehetett haladni. A hintó mellett lovagló Ocskay pedig alig bírta az odafurakodó bámulókat visszatartani, hogy a lovak lábai meg a kerekek alá ne kerüljenek.

Az ágyúk üdvlövései dörögnek a messze kimagasló Czobor-hegy bástyafoká-ról, elenyészve a nép üdvriadalában.

Az egész tájékot Nyitra felől arany köd borítá, amint a lemenő nap a porfelle-get bevilágította.

Egy tölgyfacsoportoktól körülárnyalt dombon várt a fejedelem kíséretével az érkezőkre.

Környezetét képezték az erdélyi nemesek, a magyar főurak, a párducbőr ka-cagányos, skarlátpiros dolmányos palotások, az idegen főtisztek pompában tar-kálló csoportjai. Ő maga azok közt a legfényesebb alak; királyvörös bársonymen-tében, aranyszövetű dolmányában, hermelines kalpaggal a fején; igazi fejedelmi jelenség.

A rengő kócsagtoll mellé oda volt tűzve a margaranthusvirág is. Mikor a fejedelemnő hintaja megérkezett a domb elé, Ocskay László előrevág-

tatott a fejedelem elé, s kardjával üdvözölve őt, jelenté, hogy küldetését bevégez-te. Mire a fejedelem inte neki, hogy dugja a kardját a hüvelyébe, ami hadirendben álló katonákra nézve nagy kitüntetés.

S azzal a fejedelem odalovagolt egyedül a hintóhoz, s ott leszállva a lováról, maga emelé le a hintóból a fejedelemnőt.

Mikor megölelték egymást ott az egész nép láttára, azt dörmögé a fejedelem szerelmetes szóval:

„Hát a ,rajkó’ csakugyan egészen az apja fia?” Eddig tartott a csupa fény: – most jön az árnyék.

XXIII. Árnyék a fény közt A viszontlátás első boldog napjai a fényes Nyitra várában nem tarthattak soká. A szövetséges rendek, s a békéltető külföldi hatalmak követei Érsekújváron vártak a fejedelemre. Ott kellett a békekötés nagy munkájához hozzákezdeni.

Érsekújvár nem az volt akkor, ami most.

158 XXIII. Árnyék a fény közt

Most is elég nevezetes város. A vasúton járókelőket itt várja a Bécs és Buda-pest közt legjobb étkezőhely, s a kiszállásnál múlhatlanul fogadja a vidék perma-nens cigánybandája, valcert húz, ha osztrák egyenruhák szállnak ki a vagonból, nemzeti nótát, ha magyar celebritásokat sejt meg az utasok közt. – Akkoriban Érsekújvár a leghíresebb erősségek egyike volt Magyarországon. – Akkor volt még csak erős stácio azoknak, akik Bécsből Budára, vagy megfordítva utaztak.

Ma már nyoma sincsen a várnak. A hatágú várcsillag minden ága egy nő nevét viselte; az egyik volt a „császár-

nő”, a másik „zrínyinő”, harmadik „bécsinő”, negyedik „csehnő”, ötödik „forgács-nő”, hatodik „frigyesnő”. E földi csillaghoz jöttek oda eltemetkezni a világ minden nemzeteinek vitézei; ott feküsznek szépen: kunok, örmények és tatárok, Abesszí-nia és Arábia lakói; dánok és spanyolok, frankok, és németek, rácok és lengyelek; együtt a magyarokkal: – most valamennyi fölött a szántó ekéje húzza a barázdá-kat.

Húsz évvel Rákóczi támadása előtt hosszú ostrom után foglalta el azt a római császár a török császártól, most sokkal könnyebben jutott hozzá (a várbeli ma-gyarok segítségével) a magyar fejedelem. Itt volt a fejedelmi udvar. Itt gyűltek össze a fejedelemnő megérkezésekor a külhatalmak követei s a bécsi udvar megbízottai.

Alig fértek el valamennyien a városban: a kis földszinti házacskákban kellett magukat meghúzniok. Azoknak, akik Versailles, London, Amszterdam, Moszkva pompájával voltak elkényeztetve, nehéz volt magukkal elhitetni, hogy Érsekújvár is rezidencia.

Pedig az volt. Amit nem bizonyítottak a falak, bizonyították az emberek, még-pedig nemcsak azok, akik a falakat lakják, hanem akik a sátorok alatt tanyáznak. – Az egyszerű kis franciskánus kolostorban, mely a fejedelmi várlakot helyettesíté, a „két” magyar haza főrendei voltak összegyűlve; künn a ponyvák alatt tizenhétezernyi válogatott harcos tanyázott, azonkívül Ocskay dandára. Hadsereg volt az akkor.

Másnap reggel, a fejedelemnő megérkezése után, bemutatta Rákóczi Ferenc Eleonórának a maga pompáját: hadseregét. Eleonórának mutatta, de az idegen uraknak volt szánva a látvány.

Egy egész hadi nép csatarendben felállítva. Szép egyenruhás hajdú sorezre-dek, farkasbőr kacagányos lovasság, a palotások piros és sárga dolmányokban, a francia granátos zászlóalj medvebőrös süvegeivel, a svéd zsoldoscsapat, tászlis dókájában, háromszögletű kalapjával, a török szarácsik, makk alakú bojtos süve-geikkel, hosszú dárdákkal, kiváltképpen pedig az erdélyi nemesi gárda, minden gavallér más-más színű, szabású ős magyar viseletben, s mindezek mellett egész sorai a rézágyúknak! Valójában, akinek ilyen kíséret áll a háta mögött, az nevezheti magát fejedelemnek! Egytül egyig harcedzett vitézek. S vezéreik is megannyi csatában kipróbált haderők. Vak Bottyán, a török háborúk hőse, Esz-terházy, Forgách, Andrássy, az osztrák hadseregnél kitanult tábornokok; Bercsé-nyi, a nagy organizátor, Károlyi, a mindig győztes, Ocskay, a Rákóczi mennyköve; azonkívül a francia főtisztek a táborkarnál. S mindenekfelett maga Rákóczi Fe-


renc, akiben a nagy hadvezér, a hazáját szerető nemes szív, az eszes politikus és a bátor férfi nagy tulajdonságai voltak egyesülve, hogy őt arra a polcra emel-jék, ahonnan szemközt állva ifjú ellenfelével, azt kívánhatja tőle, hogy az őt ne-vezze úgy, ahogy fejedelmek szokták egymást nevezni: „testvér”-nek.

Ezt volt a legnehezebb megadni: erről volt lehetetlen lemondani. – Mindenki óhajtotta pedig, hogy béke legyen!

Olyan közelre szálltak le a csillagok az égből; az ember azt hitte, hogy csak a kezét kell kinyújtani, hogy leszedje onnan: a béke, a jólét, a nemzeti nagyság, a szabadság, a mívelődés, a hatalom, a dicsőség, megannyi csillag! Csak egy szó, és mind itt vannak az ember forró kezében – csak egy szó, s mind visszarepültek az elérhetlen hideg magasba.

Az új császár, József, személyes ifjúkori jó barátja volt Rakóczinak; mondják, hogy börtönből megszabadításában is része volt neki, a magyarokat szerette; meg volt koronázva királynak. Pozsonyban, a történelmi hanton megtette a négy vágást szent István pallosával a világ négy sarka felé; Rákóczi nem követelte tőle ezt a koronát (még most nem), csak az erdélyi fejedelmi süveget, amit Erdély rendei tettek az ő fejére. Hű szövetséges akart maradni. A magyar nemzet sza-badságát követelte vissza. Erdély fejedelemválasztási jogát – nem a maga sze-mélyének: az országnak. Kész volt a fejedelmi süveget átadni akárkinek, de nem eldobni.

Azt mondják: a fejedelmek kezei hosszúk – miért hogy mégis olyan nehezen érnek egymással össze, a béke kézszorítására? A katonai parádé legnagyobb dicsérettel ment végbe. Ocskay brigadéros dandára különösen felmagasztaltatott mind a külföldi képviselők, mind az osztrák főurak által. Meg is volt Ocskay magá-val elégedve.

A katonai pompát követte egy pompás lakoma, melyben a magyar szakács-művészet ismét híresen kitett magáért. Ittak ott áldomásokat magyar, német, francia, svéd, angol, hollandi, lengyel és orosz nyelven; elnevezték a tósztmondók Rákóczit csillagnak, napnak, tündérnek, oroszlánnak, félistennek, – csak csak éppen e szót: „fejedelem” nem szalasztották ki az ajkaikon, míg végre Bercsényi maga fel nem kapta a poharat, s latinul, hogy mindenki megértse, fel nem köszön-té Rákóczit, mint „princeps Transsilvaniaet”. Erre aztán a magyarok természete-sen nagy vivátot kiáltanak, Wratislaw a poharára tette a tenyerét, s igazi cseh őszinteséggel kimondá, hogy őneki előbb Bécsből kell utasítást vennie, mielőtt ily áldomásra poharat ürítene; az angol úgy tett, mintha egyszerre megsüketült vol-na, a muszka rosszul lett, s el kellett egy időre hagynia az asztalt, a francia ellen-ben felszökött a helyéből, s körüljárt sorba koccintani minden nevezetességgel, s akkor vette észre, mikor a helyére visszakerült, hogy a poharában nincsen bor.

Rákóczi meg volt hatva Bercsényi hűségétől. – Ugyan, te Bercsényi – mondá neki –, volna-e a világnak olyan kincse, amiért

te engem el tudnál árulni? Amire Bercsényi ezt mondá: – Bizony mondom neked, én fejedelmem, hogy nincs a világnak olyan kincse,

sem olyan veszedelem a földön, sem olyan fényes hatalom, ami engem arra ve-


gyen, hogy téged elhagyjalak valaha – hanem egy kis neheztelésért, nem mon-dom, hogy el nem hagyhatnálak.

Lakoma után a fejedelem a magas vendégek mulattatására egy eredeti szín-

művet adatott elő, aminek a címe volt a Garabonciás diák: diákok által szerzett, diákok által előadott tréfa, amiben a nőszerepeket is mind a múzsafiak játszották. Általános tetszésben részesült a címszerep játszója, aki négyféle alakban is megjelen, majd mint öreg koldusasszony, majd mint prédikáló, facipős barát, az-tán megint mint muzsikus cigány, utoljára mint kuruzsoló olajkáros: s mindannyi-szor meglepően el tudta változtatni az alakját, arcát, hangját, s a különböző ala-kokat beszédmódjukban is híven utánozá.

Ocskay ráismert ez alakra, még a színpadon. Ez az ő pataki diákja volt, akivel Léván mulatása közben, az Ilonka gyönyörűségére, Racine-féle darabokat adatott elő. Jávorkának hívták. Az előadás után bemutatta a fejedelem a fiatal Rosciust az idegen uraknak, a maga igazi mivoltjában, amidőn a katonás magatartású, büszke fejhordozású vitézi alakról senki sem mondta volna, hogy ez az imént meggörnyedt komédiás. Jávorka a fejedelem egyik belső íródiákja volt, s a legbát-rabb viaskodó; úgyhogy sokkal többet forgatta a kezében a csákányt, mint a pen-nát.

Ocskay nagyon megörült, mikor Jávorkára ráismert. Mindig tetszett neki ez a fiatalember, aki még csaknem gyermek volt, amikor a zászlója alá állt, s azóta sem nőtt ki a bajusza (nagy bosszúságára). Az ilyen emberek, akiknek nem akar bajuszuk nőni, rendesen keserűek, szatirikus humorúak a többi, bajusszal megál-dott szerencsés emberek iránt, s csípős észrevételekkel igyekeznek a kigúnyolt hiányért maguknak elégtételt venni. Ez tetszett Ocskaynak Jávorkában leginkább, hogy ez mindenkinek ismeri a gyönge oldalát, s ha teheti, megszólja.

A színielőadás után a fejedelemnő a hölgyekkel visszavonult teázni a belső szobáiba, az urak pedig a kártyázóasztalokhoz ültek. Ocskayt is hítták, mégpedig Bercsényi asztalához, de kimentette magát, hogy később majd helyt áll: elébb Jávorkával van valami beszélnivalója. – Félrevonultak a tornácba.

– Mit szeret kegyelmed inkább a kártyában: veszteni vagy nyerni? – kérdezé Jávorka Ocskaytól.

– Ugyan furcsa kérdés. – No, mert az bizonyos, hogy veszteni baj, de minálunk még nagyobb baj –

nyerni. – Nem értem egészen. – Hát még kegyelmed nem hallotta hírét Bercsényi pénzeszsákjának? – Nemigen nagy híre van arról generális uramnak, hogy zsákkal állna nála a

pénz. – Pénze válogatja. – Nemrégiben együtt kártyázának éjfél után kakaskukorítá-

sig vezér uraimék. Bercsényi roppant pénzt elveszített, Szirmay nyerte el. Az összeg nem volt készen Bercsényinél, azt mondta, reggelig megküldi Szirmaynak; azzal hazamentek a szobáikba aludni. Hát amint reggel Szirmay ki akar jönni az ajtaján, majd ott nyomta a pénzes zsák, ami az ajtajának volt tá-


masztva. Olyan nagy zsák volt az, aminőkben a gyapjút szokták szállítani. Tele volt rézlibertással. S a zsák oldalára oda volt ragasztva a miskolci nagy tanács-gyűlés határozata, miszerint a rézlibertást minden ember tartozik elfogadni adós-ság fejében, s aki azt el nem fogadja, notába vétetik. Ezt a határozatot Szirmay pártolta éppen legjobban. Szegénynek úgy kellett a palotások után kiabálni, hogy emeljék félre a pénzes zsákot, különben ki nem jöhet az ajtaján.

Hiába haragudott érte, mert kinevették. Nem tehetett okosabbat, minthogy kö-vetkező este meg ő vesztett el nagy összeget Forgách ellen. Forgách nem tudta még a dolgot, s reggelre az ő szobájába vándorolt a zsák. S azóta folyvást vándo-rol, ha egy új embert kaphatnak; ha veszt, az is jó, ha nyer, nyerni hagyják bolon-dul, hadd örüljön neki: másnap aztán ő emelheti a pénzes zsákot.

– Hát a fejedelem nem haragszik érte, hogy az ő pénzét így kicsúfolják? – Nem tudja a dolgot, én pedig meg nem mondom neki. Mert ha megtudja, be-

váltja a rezes zsákot arannyal; pedig most sincs pénze. – Nincs? – kérdé Ocskay elbámulva. – Hisz énvelem Pozsonyban ezüstöt

szóratott az utcán a nép közé. – Bár inkább miközénk szórta volna kegyelmed. Mi úgy élünk, mint az ördög

árván maradt hét fia. – Hát azok hogy éltek? – Úgy, hogy ha egy jóllakott, hat koplalt; s ha egy nap mind a hat jóllakott, ak-

kor hat nap mind a hét koplalt. – Erről persze kegyelmednek még csak sajdítása sincsen; mert kegyelmednek ha elfogy a költsége, átugrik Ausztriába, beszerzi a télirevalót, felruházza az ezredét a morva posztóból; de mi idebenn, akik a nagy háborút csináljuk Magyarországon, csak a pénzverésből élünk. A körmöci, selmeci aranyat-ezüstöt kiküldjük Sziléziába posztóért, ágyúkért, fegyverekért, idebenn a kongóval fizetünk. Zúgolódik is az atyafiság a sok „szabadság”-ért; s azt suttogják kalap alatt, hogy a fejedelem meg Bercsényi a maguk számára rak-ják félre az aranyat-ezüstöt.

– Hát a francia segélypénz? – Nem látta kegyelmed, hogy koccintott a követ úr az asztalnál az üres pohár-

ral? Ígér sokat, keveset ád. – Igaza van; adjon maga a nemzet. Aki szabad akar lenni, feszítse meg a ma-

ga erejét; ne várja az égből a mannát. Contribuáljunk. – Csakhogy ezt nem lehet lefordítani magyarra. Contribuálni. Ilyen szó nincs a

magyar dictionáriumban. Hiszen a német ellen is azért támadtunk fel, hogy contribuáltatni akart; s azért fogtunk fegyvert, hogy ami ilyen kegyetlen, cudar szó van a világon, mint „dica”, „portio” – „subsidium” –, „contributio”, azt mind leka-szaboljuk.

– Hát a nemesi rendek? A főurak? – A főurak? Akiket kegyelmed itt lát, az mind hű szolgálatainak jutalmát sür-

getni van itten, s ez a sok cifra erdélyi mágnás, aki mind úgy néz le ránk, mintha csak kölcsönadta volna nekünk a fejedelmet, otthon minden darab boglárjával adós egy szásznak meg egy örménynek, s a zöld szattyánsarujának minden csi-korgása a brassói varga pénzét siratja. – „Miseria cum sale.”


– Apró bajok – vigasztalá (magát) Ocskay. – Minden szabadságharcban így van. A financiális oldala a dicsőségnek fekete. Azt csak nem tagadod, fiam, hogy hadseregünk hatalmas?

– „Miseria cum aceto!” – mondá erre Jávorka. – Azt meg már éppen jobb nem látni közelről. Isten csodája, hogy a fejedelem rég oda nem dobta a kormánybotot közéjük, s úgy nem tett velük, mint Szent Pál az oláhokkal. Ahány vezér, az mind majd felfalja egymást. Amit Bercsényi fundál, azt Forgách tőből kiforgatja, emellett úgy ügyelnek egymásra, mint két udvari dáma. Jaj annak, aki az etikettet megsér-ti. Valódi hipochondrái a becsületérzésnek. Ott is fáj nekik, ahol senki sem bántot-ta. Keresve keresik, hogy mivel sérthesse meg egyik a másikat. Egy szóban, egy tekintetben, egy elmulasztott üdvözlésben. – Hallja meg kegyelmed és nevessen, mi történt a mai hadiszemle alatt! Országos nagy eset. Forgách kommandérozta a felállított hadakat, midőn a fejedelem végiglovagolt a hadsor előtt. Mikor aztán a hadsorok háta mögé került, a fejedelem tisztességből hüvelyébe dugatta a kardot a tábornokkal, úgy lovagoltatta az oldalán. A másodszori szemlénél Bercsényi járta körül a hadi lineát. Ez meg elfelejté Forgáchcsal hüvelybe dugatni a kardot, mikor visszakerültek. Forgách most efölött dühös, a fogait csikorgatja Bercsényi-re. Ő ezt szántszándékos megsértésnek veszi. Mint két udvari dáma! Mint két pedáns katonatiszt! Ez most képes egy ütközetet elveszteni azért, hogy a kevély fővezér meg legyen verve. Egy ilyen gyermekség miatt! – A fejedelem ide célzott az asztal fölött azzal a meglepő kérdésével Bercsényihez, amire még meglepőbb volt a felelet. Higgye el kegyelmed, hogy a háborúban csak a verekedés maga a tiszta munka, a többi előtte-utána – csupa kócrágás, kiskutya-fésülés, ispitályflastrom, enyves kéz, koldustarisznya, miseria cum sale et aceto.

Ocskay jót nevetett a bohó fiú expectoratióin. Hitte, hogy lehet bennük valami igaz, de hogy a való mennyire meghaladja a leírást, azt csak másnap tapasztalá.

Takarodóverés előtt ugyanis a vezérek mind felgyűltek a fejedelem elfogadó-termébe a tábori jelszó megtudása végett; a brigadérosok künn maradtak, a két tábornok, Bercsényi és Forgách bementek a fejedelemhez a jelszót átvenni.

Kevésvártatva, anélkül hogy a fejedelem belső szobájából valami hangosabb szóváltás hallatszott volna ki, hirtelen feltárul az ajtó, s kilép rajta Forgách, nagy felindulással, minden tiszteletet mellőző módon becsapva maga után az ajtószár-nyat: az arca sápadt volt, az ajkai szederjesek, a szemei fehérét elfutotta a sárga-ság, a kezei reszkettek, a megsértett kevélység szellete jött előtte három lépés-nyire.

Ocskayt éppen útjában találta, de úgy tett, mintha nem látná meg, elnézett a feje fölött.

– Mi a tábori jelszó? – kérdé tőle a brigadéros. Erre Forgách felcsapta a fejére a kócsagos kalapját, s azt mondá: „Eb ura a

fakó!” – S azzal rengő léptekkel mérte végig a termet, s úgy ment ki onnan, hogy kicsapta az ajtót, s be sem tette maga után.

Az alvezérek utánabámultak, s aztán dörmögve kérdezék egymástól: ez lesz a jelszó: „Eb ura a fakó!”


Hiszen nagyon nevezetes szó volt az; régi is nagyon. Pár év múlva egy híres-neves országgyűlés határozatának bevezető mondata lett, de az értelmét ma is nehéz megmagyarázni. Olyankor hangzik ez el a magyar ajkáról, mikor valakinek fel akarja mondani az engedelmességet, amikor egy nálánál hatalmasabbal szembeszáll; amikor törni akar valamit, ami nem hajol. – Hanem az lehetetlen, hogy ez tábori jelszónak volt most kiadva.

Amint ezen tanakodtak, ismét felnyílt a fejedelem szobájának ajtaja; nem nyílt, de szakadt, s kirohant rajta Bercsényi, mint egy vad oroszlán. Arca tűzláng, min-den vonása ideges rángatózástul eltorzulva; tajtékzó ajkán érthetlen szótagokra szakadozik az öntudatlan beszéd. Nem lát meg senkit, a két előrenyújtott tenye-rével taszít minden embert félre, akit útjában talál; eközben a kardja a lába elé akad, majd elbukik benne: akkor azt fogcsikorgatva tépi le az övéről, s tokostul együtt a sarka alá gázolva, ketté akarja törni, az érc kardtok elgörbül, de nem törik; a kardot sem lehet kihúzni belőle; arra dühösen az asztal alá vágja a kardot tokostul együtt, s rohan ki a teremből, majd magával viszi a szárnyajtó másik felét is; s mikor a tornácba kiér, elkezd fuldokolva kiabálni: „Vizet! Vizet! – Nem! Mér-get! – Tenger sem mossa le! – Mérget! Hadd ölöm meg magam! – Kutya! Rab-szolga! Én vagyok az! – Orvost! Láncot rám! – Lőjetek agyon! – Ne jöjjön elém, aki szeret! – Nem kell semmi! – Megőrülök! – Vér van körülöttem! – Belefulladok!”

Erre a lármára összefutott az egész udvari nép, az asszonyemberek nagy jaj-veszékelést csaptak Bercsényi fölött, senki sem tudta, mi baja lehetett. Egyik azt vélte, halszálka akadt a torkán, másik, hogy vitriolt ivott tévedésből. Odafutott a felesége is, aki különben mindig tudott vele bánni: most arra sem ismert rá: a ruháit tépte magárul, a nyakravalóját bontotta, mint egy őrült, s cibálta a saját üstökét; utoljára összerogyott, görcsös rángatózások közt, úgy fogták fel és vitték a szobájába, ahova doktor Wolffius az egész orvosi apparátusával együtt nyom-ban követte. A tudós doktor Bercsényitől a fejedelemhez sietett, s az előteremben csak annyit mondott a diagnózisból a tudakozó uraságoknak, hogy Bercsényin kiütött a Szent Vida tánca.

Mindenki azt hitte, hogy itt valami megrendítő katasztrófának kellett végbe-menni. A fejedelem szobájában pedig folyvást nagy csendesség volt.

Nemsokára előjött a szobából Jávorka, hidegvérét jól megőrzött arcán könnyű gúnymosoly fintorgott.

– Hová oly sietve, fiam? – kérdezé tőle Ocskay. – Viszem a fővezérnek a fejedelemasszony repülősós üvegcséjét. – Mi történt odabenn? – kérdezék egyre Jávorkától a többi urak. Az íródiák vállat vont: – „Multi rixantur de lana saepe caprina.” (Sokan össze tudnak kocódni még a

kecskeszőr fölött is.) – De hát a tábori jelszó? – sürgölé Ocskay. – Úgy? Hát a generálisok nem mondták meg az uraknak? – Az egyik azt mondta, hogy „eb ura a fakó!”, a másik meg azt, hogy „coki ten-

ger!”. De melyik az igazi?


Jávorka elnevette magát – ugyan szomorú nevetés volt! Aztán fülbe súgva mondá meg Ocskaynak a mai parolát.

– „Magad uram, ha szolgád nincs.” Ocskay továbbadta a jelszót súgva, az alvezérek aztán vették a kalapjaikat, s

nagy fejlógatva odébbálltak. Csak Ocskay László maradt ott, megvárva, míg Já-vorka visszatér.

Az nagyon hamar megtörtént. – Mi veszedelem volt odabenn? – kérdezé Jávorkától. – Semmi veszedelem. Mulatságos dolog. Egy népdalt adtak elő duettben.

„Vagyok olyan legény, mint te!” Szép nóta az, kivált ha két generális énekli, s hangjánál van mind a kettő.

– Összekaptak egymással? – De meg egy kicsit a harmadikkal is. – A fejedelemmel? – Nem is mással. Amint a fejedelem Bercsényinek megsúgta a tábori jelszót,

Bercsényi Forgáchoz lépett, hogy majd közli vele. Erre Forgách konokul hátralé-pett, s azt mondta, hogy Bercsényitől nem fogadja el a parolát, mert nem ismeri el főhadvezérnek, s azzal megfordult a sarkán és kiment. Bercsényit emiatt elfutotta a méreg. A fejedelem igazságot akart tenni, s békítő hangon jegyzé meg, hogy hiszen igaz, hogy a szövetséges rendek nem tették meg Bercsényi uramat főhad-vezérnek. Erre aztán „eltörött a mécsescserép”, Bercsényi is el-kirohant, s most a vitustáncot járja herkulesi dühében: mintha csak a Nessus-ing ragadt volna a testéhez. Ilyen semmiségeken fordul meg a világ sorja, patrónus uram.

– De éppen most, mikor a külföldi követek köztünk vannak, mikor az összetar-tó erőt, az egyetértést kellene nyilvánítanunk. Ennek rossz befolyása lesz az al-kudozásokra.

– Azt a bécsi udvari dámát láttam suttogni ma reggel Forgáchcsal. Aligha ben-ne nincs a keze ebben a komédiában.

Ocskay is Ozmondára gondolt. Az ilyen jelenetek nagyon jók arra, hogy a feje-delmet megpuhítsák.

Maga a helyszűke is segített növelni a bajt. Valami nagy rezidenciában könnyű eltitkolni az udvari környezetnek az ilyen összezördülést a fejedelem és tanácso-sai közt; de Érsekújváron nem lehet azt a jégre eltenni. A különben is kicsiny és ostromoktul elrombolt városban ami lakható magánház van, azt mind elfoglalták a külföldi uraságok; az egyetlen nagy épületbe, a franciskánusok kolostorában ösz-szeszorul a fejedelem az udvarával és a fővezéreivel. Az emeleten lakik maga Rákóczi, az egyik szárnyon saját udvari személyzete, a másikon Eleonóra és udvarhölgyei; a földszinten tanyáznak Bercsényi és Ocskay, a feleségükkel és cselédségökkel. Itt minden heves jelenetet egyszerre megtud az egész ház, s aztán az egész világ.

Doktor Wolffius lépcsőn fel és alá száguldoz, repülő parókával, aztán végig va-lamennyi szobán, papírszalagos fiolákat, pilulásdobozokat hordva mind a két kezében, a hóna alatt meg azt a bizonyos veszedelmes lövőszerszámot; úgy


vágtat, mintha ő maga is a vitustáncot járná, de már galoppban; minduntalan a fejedelemhez fut be, mintha azzal tartana konzíliumot.

– Nos, doktor! – kérdi Ocskay. – Nincs talán elég gyógyszer a patikában a pá-ciens számára?

– Dehogy nincs – szól a doktor, kihúzgálva egy csoport üveget a zsebéből. – Ez itt az aqua vitae, ez a vincetoxicum, ez a salmagundi, ez a moschus, ez a nostoc Paracelsi, ez a salamandra theriacalis. – Itt van, készen van, csak fel kell ragasztani, az emplastrum diacodion, de mit használ mind, ha a páciens nem ereszti az embert közel magához? Rúg, kapál, öklel, ha közel viszem hozzá az orvosságot, s ha ezt a lövőszerszámot felé fordítom, pisztollyal fenyeget, hogy visszalő.

– Hát nincs ott Bercsényiné asszonyom? – Baj, hogy ott van. Nemhogy segítene valamit, hanem még ő is convulsio

ridenst kapott ijedtében, mikor a férjét ilyen állapotban meglátta; azt is le kellett fektetni, most az egyik szobában az úr ejulál, a másikban az asszony cacchinnál: a sok cseléd egyik ágytól a másikhoz szaladgál, s szaporítja a confusiót, éppen azért voltam a fejedelemnél, hogy engedje meg, hadd kötöztessem le az ágyhoz Bercsényi uramat; mert különben rá nem tudom ragasztani az emplastrum terbenedictumot a szívgödrére. De őfelsége nem engedé meg.

Erre még egy új alak csatlakozék a konzíliumot tartó csoporthoz. Ocskay Lászlóné asszonyom. A fejedelemnő szobáiból jött elő, s a férjét kereste.

– Ugyan, édes jó uram – monda Ocskaynak, szépen körülcirógatva az orcáját –, engedj meg nekem valamit – a fejedelemnő már beleegyezett.

– Mire adjam én még a placetumomat, ha a fejedelemnő beleegyezett, drága kincsem?

– Azt hírlik, hogy Bercsényi uramat valami nehéz kór bántja: a cselédnép nem tud mit tenni vele, s Bercsényiné maga is elájult. Goromba kancsérolókra nem lehet őt bízni. Én sokáig voltam Bécsben az apácáknál, akik ilyenféle betegeket gyógyítottak, hozzászoktam, beletanultam: engedd meg, hadd menjek oda a be-teghez, talán én tudom majd ápolni.

– Te! Te akarsz odamenni? – kiálta fel Ocskay. Eszébe jutott az a sok keserű megbántás, amivel Bercsényi az ő feleségét illette, azokat ő mind el is panaszolta Ilonának bizalmas órákban. S ez az asszony azt mind el tudta felejteni. Nem jut eszébe az, hogy őt a fővezér megbántotta, csak az, hogy ez most beteg, s ő se-gíthet rajta. – Eredj, bálványom, eredj! – monda neki, és magához ölelé.

Jávorka is értette a dolgot. Neki is sokszor volt alkalma Bercsényi szarkastikus diffamációit hallani Ilonka felől. Nem állhatta meg, hogy kezet ne csókoljon neki. S azután bohókás tréfával térdelt le előtte; de a tréfa mélyén komoly érzelem volt rejtve.

– Óh, édes szent asszonyom; nem osztana kegyelmed énnekem is bűnbocsá-natot az eddig elkövetett és még ezután elkövetendő bűneimért?

– Ha ellenem követte el vagy szándékozik elkövetni azokat kegyelmed, úgy bi-zony megbocsátom.

Jávorka sohasem feledhette el ezt a szót!


Doktor Wolffius aztán elkezdte Ilonkának magyarázni, hogy melyik orvosságot milyen rendben adja be a betegnek, ha rá tudja azt bírni, hogy bevegye. A nevei-ket el ne felejtse.

– Várjon csak kegyelmed – súgá Jávorka Ocskaynénak. – Majd hozok én ke-gyelmednek receptet is, orvosságot is, amiben igazán benne lesz az aqua vitae. Bercsényi baját legjobban meggyógyítaná egy jó szó, amit a fejedelem papirosra írna.

– De ki merné ezt a fejedelemtől kérni, mostani felindulásában? – A tanácsosok bizonyára nem, hanem az udvari bolond talán. Én megkísér-

tem. Jávorka bement a fejedelemhez, s nemsokára visszatért. Kezében volt az ösz-

szehajtott papír. – Itt van az „aqua vitae”. A fejedelem ezt a néhány sort írta a lapra. „Édes jó hívem. Megengedj, ha nagyon szigorú voltam hozzád. Tudod jól, hogy mindenekfelett

szeretlek és becsüllek. Térj magadhoz és énhozzám. Rákóczi.” – Csupa aranyból van a szíve – dörmögé Ocskay. – De még ott van a „nostoc Paracelsi” is az utóiratban mondá Jávorka: „For-

gách elmegy rögtön a nagyszombati táborba.” – No, ezzel odamehetsz, angyalom – mondá Ocskay, s elkísérte a feleségét

Bercsényi szobája ajtajáig. Az ajtón keresztül hangzott a fővezér görcsös nyavalygása, a harag és kín or-

dításaival keverve. Mikor Ilona belépett az ajtaján, a beteg az ágyán feküdt, a falnak fordulva, s a

két öklével ütötte a falat. Két hajdú meg egy kenőasszony az ablakfülkébe vonul-va bámultak a betegre, tört székek, tépett takarók tanúskodtak róla, hogy a dü-höngő már mindent, ami a kezébe akadt, az ápolói fejéhez dobált.

Ilonka odament hozzá bátran, s keszkenőjével megtörlé a kíntól izzadó arcot. Ettől egy pillanatra magához tért a kór. Vértől elfutott szemeivel rábámult az

ágya mellett álló nőre. Neki is villámlott át az agyán valami emlékezet. Hányszor megsebesítette ő ezt a nőt meg ennek a férjét – a nyelvével! És most íme utolérte a nemezis őt is a nyelv sebesítette meg, a leggyilkolóbb fegyver, s fekszik bele, mint akinek a szíve házáig hatolt a döfés.

Amíg az az asszony a homlokán tartotta a kezét, megszűntek a rángatózásai; ennek a szelíd s bátor tekintete megfékezé a feldühödött démont, ami idegeinek urává tette magát.

– A fejedelemnő küldött ide kegyelmességedhez! – mondá Ilonka. – Miért? – kérdezé ez hörögve. – Én sokáig voltam egy apácakolostorban, ahol ilyen betegségeket gyógyítot-

tak. – Nos? Hát milyen az én betegségem? – kérdezé ez fogcsikorgatva. – Vitus-

tánc? Nehéznyavalya? Ördöngösség?


– Egyik sem – felelt Ilonka. – Nem ilyen jelek azok. Kegyelmedet szívgörcs bántja. S az is nagyon fájdalmas.

– Ugye? Mikor itt, itt mintha egy vad farkas harapna bele! – Hogy ököllel sze-retném agyonütni.

S ütötte nehéz öklével a szívét, aminek a feldobogását az öltönyön keresztül lehetett látni. „Ez a kutya szív.”

– Megengedi kegyelmes uram, hogy itt maradjak az ágya mellett, ahogy a fe-jedelemnő kívánja – szólt a türelmetlen beteghez Ilonka.

Bercsényi méregittas tekintettel fordult feléje. – Azért küldték ide kegyelmedet hozzám, ugye, hogy orvosságot adjon be?

Más halandó nem meri közel hozni hozzám a mérget? A kegyelmed kezéből majd beveszem.

– Nem az enyémből, kegyelmes uram. Nincs a kegyelmed bajának orvosságra szüksége. Nem kell ennél semmit bevenni.

– Nem? Hát csak flastrommal gyógyítják? Vagy sympathetica curával? Ráol-vasással? Mi?

– Eltalálta kegyelmed. Ráolvasással. A receptet a panaceához, amit én hoz-tam, a fejedelem írta.

– A fejedelem? Hát tud valamit a fejedelem arról, hogy van a világon egy em-ber, akit úgy hínak, hogy Bercsényi?

– Olvassa kegyelmességed a választ erre a kérdésre. – Ugyan mi receptet írhatott a fejedelem a bolondos Bercsényinek? „Áj, báj,

kecskemáj; ha neked fáj: ebnek fáj!” – Olvassa kegyelmed. S odatartá elébe a fejedelem levelét, s fél karját a feje alá tevé, hogy a vilá-

gosság ellen fordulhasson. Amíg a levelet olvasta a beteg, megszűntek tagjaiban az ideges rángatózások.

Azok helyett valami lázszerű reszketés borzongatta folytonos hidegrázással. Az utolsó sort mohó szomjepedéssel látszott elnyelni. A szemei megteltek könnyel.

Azután megfogta reszkető kezével azt a levelet, s bedugta az inge alá: oda a szíve gödre fölé, halkan dörmögve.

– Ez talán kiszabadítja azt a kutya szívet a farkas fogai közül. – Most már fá-zom.

Ilonka betakarta őt a medvebőrrel, ami a térdére volt vetve. – Szüksége lesz kegyelmességednek jó meleg fürdőkre; azoktól elmúlik ez a

nervozitás. – Igazán elmúlik? Nem kell meginnom azt az átkozott medicinát, amit az orvos

rendelt? A látásától is görcsöket kapok. Ha jót akar velem, asszonyom, hajigálja ki a medicinákat az ablakon.

– Ne tegyük azt, kegyelmes uram. Lássa, a doktornak is van büszkesége. Ha azt megsértenők, de még olyan érzékenyen, ő is dühbe jöhetne, s ugyan szép dolog volna, ha doktor Wolffius is elkezdene rugdalni, kapálózni itt előttünk gör-csökben.


– Hahaha! – kacagott fel Bercsényi, e merész tréfa által váratlanul meglepetve. – „A doktor! Rúgkapálózva! A megsértett doktor! Nagyon jó volt!”

S attól a kacagástól egyszerre lepattantak a vaskapcsok szívéről, amik azt szorongatták: nagyot nyújtózott, és ásított utána. Ez annak a jele, hogy a görcsök elmúltak. Egészen magához tért. Halk, csendes hangon monda Ocskaynénak:

– Milyen nyomorulttá lesz az ember, mikor a szíve megfájdul. – Kivált akinek nagy szíve van. – Hát melyik az a nagy szív? – Az, amelyik egy ország terhét is elbírja. – Nyomorúság! Egy szó alatt is összetörik. Egy diótörő is elég neki. – Az itteni ködös levegő okozza azt. Jó volna ezt a helyet elhagyni. – Ha magamtól is elszökhetném valahová. Jól van, jól. Ok nélkül ment a fe-

jembe a vér. A klimakterikus esztendő okozta. Nem tudom az érvágást tűrni: pe-dig a csízió azt tanácsolja.

– Tehát… – Tehát kegyelmed azt véli, asszonyom, hogy valami fürdő kigyógyítja ezt a

bajt egészen? – Tapasztalásból tudom. – Olyan sokat tapasztalt már? Nagyon köszönöm. Megemlegetem róla. Már-

most még egyre kérem kegyelmedet. Legyen szószólóm a fejedelemnél. Köszön-je meg neki nevemben a küldött levelet. És azután kérje ki tőle, hogy engedjen elmennem ide a közel pöstyéni fürdőbe, azonnal szekérre ülök, amint megvirrad. Ott maradok, míg a fegyverszünet tart. Mikor lóra kell ülni, ismét itt leszek mellet-te.

– Elvégzem, kegyelmes uram. – Most pedig kérem, legyen olyan kegyes, rakja ide mellém sorba a doktor

medicinás üvegeit, hogy ha összejön vele, igazán mondhassa neki, hogy az ő orvosságai mellett aludtam el. Álmos vagyok. Isten áldja meg kegyelmedet, amiért idejött hozzám. Nem érdemeltem kegyelmedtől. Üdvözlöm Ocskay uramat. Iga-zán üdvözlöm.

A másik pillanatban már szunnyadt. Ilonka még azután átsuhant csendesen Bercsényiné asszonyom szobájába is;

s ott is rendet hozott a betegápolás dolgába. Onnan felment a fejedelemnőhöz, ott találta Rákóczit, annak átadta a beteg fővezér izenetét, amit megértve a feje-delem, nagy nyájasan sodorgatta fel a bajuszát, s azt mondá Ocskaynénak:

– Kegyelmed csodakúrát mívelt, asszonyom; ha híre futamodik, úgy fognak kegyelmedhez messze földről zarándokolni, mint a máriapócsi csodatevő szűz-höz. De azzal, hogy Bercsényit rávette a pöstyéni fürdőbe félrevonulásra, legjob-ban meggyógyított kegyelmed – engemet.

Ezt az utolsó szót, voltak, akik félreértették. Bercsényi eltávolítása által a legnehezebbnek vélt akadály lett elhárítva az út-

ból. Mindenki azt hitte, hogy ha az ő törhetlen, büszke, indulatos jelleme nem


tartóztatná a fejedelmet, az hajlandóbb volna elfogadni a császár békeföltételeit! Hallgatna a szelídítő suttogására egy szerető nőnek.

Ozmonda azt mondá magában: „No, most már szabad a vásár!” Rákóczi pedig azért érezte a szívét meggyógyulva Bercsényi eltávolítása által,

hogy most már – senkitől nem kölcsönözve erejét – teheti azt, amit saját hatalmas lelke parancsol, azt, amiből lealkudni nem lehet.

XXIV. A „Spinnerin am Kreuz” előtt Nem volt elég, hogy Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által Rákóczi közeléből, még lehozatták Bécsből Aspremontnét is, a fejedelem testvérnénjét, akit nagyon szeretett, s igen hallgatott a szavára. Talán két asszony le tudja győzni!

Ocskay mindent megtudott a feleségétől, ami zárt ajtók mögött, a legtitkosabb tanácskozásokban történik. Eleonóra elmondta Ozmondának, Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes ígéretekkel kecsegteti Wratislaw a fejedelmet, hogy tárja fel előtte az európai politikai helyzetet, mit mondott neki Franciaországról, a bukott fejedelmek ezen kórházáról. A külhatalmak követei milyen rosszul biztatják; XIV. Lajos ígéretei mind papiroson maradnak; az ígért segélypénzt sem küldte meg neki: hatszázezer livre-rel van hátralékban, a fejedelem alig képes a háborút foly-tatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja elfogadni. Fele annak már eddig is hamis pénz: most új, mesterségesebb vésetűt akarnak veretni. A magyar urak tele vannak panasszal. A nép zúgolódik a háború miatt. Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye reprezentál a jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is nagy az egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing (Ozmonda albuma), amire a neveik fel vannak írva, az a fehér zászló, mely a megadásra ád jelt. – S még mindezekhez két olyan gyöngé-den szerető asszony könnyei, mint Eleonóra, a feleség, és Júlia, a testvér! Meg kell az ilyen tűzben, az ilyen vízben olvadni mindennek, ami nem gyémánt.

Csakhogy Rákóczi éppen az volt. Mikor egyedül maradt, körülvéve csak azoktól, akik gyöngének akarták látni,

akkor megmutatta, hogy nem kéri kölcsön az erejét senkitől, s visszautasított minden ajánlatot, mely neki kedvező volt, de nem annak a négyfolyamos ország címerének.

Egy reggel kisírt szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay László-néhoz.

– Vége mindennek. Rákóczi nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A hábo-rú újra megindul. A fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné már eluta-zott.

Ilonkának a szíve összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni azt, akit szeretünk: ez is nehéz csapás; de visszanyerni, ismét boldognak lenni, s aztán másodszor is elveszteni: azt hallani, hogy a boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás csalképei voltak: óh, ezt asszonyszív nem bírja meg.

170 XXIV. A „Spinnerin am Kreuz” előtt

– És most már következik az, amit mondtam – folytatá Ozmonda, hideg le-mondással. – A fejedelemnő zárdába vonul, és én vele megyek. A mi kettőnk küldetése ezen a világon megszűnt. Nem marad hátra más, mint a másvilágról gondolkoznunk. – Te pedig, kedvesem, itt maradhatsz, és őrizheted a magad szerelmesét a balsors minden zivataraitól, amik üldözni fogják. – Az egyikünknek jut a hideg ég, a másikunknak a forró pokol: az édes, biztos földet mind a ketten elveszítettük.

Ilonka kétségbeesetten sietett férjéhez. Elmondta neki, amiket Ozmondától hallott.

– Mindent elhiszek – mondá Ocskay –, csak azt nem, hogy a grófnő apácává akar lenni. Majd mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.

Éppen odatoppant erre a szóra az emlegetett. – Az igazat akarja tőlem megtudni kegyelmed? – mondá Jávorka. – Ez nehéz

dolog lesz, mikor minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy miként tit-kolja el az igazat. Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy eltörött a békepipa. Mindnyájan a legvastagabb barátságban maradunk. A bécsi követek nem szakít-ják félbe az alkudozást, csak hazamennek újabb instrukciókért. A fejedelemnő nem azért megy el innen, hogy újra folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy gyöngélkedő egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdő-ben, s a cseh kancellár úr őkegyelmessége maga lesz olyan kegyes, hogy elkíséri őt odáig. Csak a „viszontlátásig” vesznek búcsút. Mindenki marad abban a hitben, hogy a béke meg lesz kötve, s a méltsás urak osztogathatják egymás között a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat, a főispánságokat meg a donációkat, amikből kegyelmedet, nagy szerencse, hogy meg sem kínálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra készen lehet kegyelmed, hogy amely napon Eleonóra fejedelemnő elutazik, kegyelmed a maga ezredével ismét kísérni fogja a határig – de a feleségét nem viszi ám magával, – mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele!

Úgy lett; mindenkinek azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy. Karlsbad már akkor híres gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az odauta-zást Érsekújvár posványos légköréből. Körös-körül temető itt a környék!

Ocskay is megkapta a parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa, kísérni fogja Eleonórát.

A fejedelemnő mindenkitől vidám arccal vett búcsút. Ocskaynét megölelte, megcsókolá, s azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához meg a kisfiához, „hiszen még látjuk egyszer egymást”!

– Igazán visszahozod még egyszer a fejedelemnőt? – kérdezé Ilonka a férjé-től, mikor egyedül maradtak.

– Abban töröm a fejemet, de akkor tudom, hogy örökre itt marad. Már akkor számára is hozták a felnyergelt paripát. Jávorka a fejedelemnő poggyászos szekereire felügyelni küldetett a kísérettel.

Azok jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek. A fejedelem egész a bajor sáncig elkísérte a feleségét. Ugyanaz a kapitányi

egyenruha volt rajta, amiben idejövetelekor tréfásan meglepte. A sánchoz érve


leszállt a lováról, odament a hintóhoz, s még egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. „A viszontlátásig.”

A gyermekeiről nem szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz megy most.

Azután, amint a hintó tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor sáncra, ahonnan húsz év előtt bombázták a török várműveket, s az ember hányta magas-latból nézett az eltávozó egyetlenegye után.

Tudott magának parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig tudta jól, hogy ami ott abban a porfellegben eltávozik, egész életének öröme, boldogsága, szerelme – soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva egy nagy eszméért, amit talán nem is lehet megmagyarázni.

Senki sem tudta ezt meg az arcáról. Ocskay a fejedelemnő hintaja mellett lovagolva visszanézett erre a messze

kimagasló alakra, aki úgy állt ott, mint egy ércből öntött szobor. Egyszer csak távolból, valahonnan a karámok közül, megszólalt a tárogató, s

elkezdte hangoztatni az ismeretes nótát: „Repülj, fecském, ablakára!” A mélabús dallam végigringott a puszta rónán, síró, panaszló, epedő hangjaival. Ocskay leborult a lova nyakára, s úgy sírt, mint egy gyermek. Mikor letörülte a könnyeit, hátratekintett ismét.

Az az ércszobor-alak még akkor is úgy állt ott a sánctetőn, mint elébb, karjait összefonva, mozdulatlanul. – Ekkor aztán elkeserülten kirántotta a kardját hüve-lyéből Ocskay, s bolond szokása szerint, mikor senki sem állt is előtte, nagyokat vágott a levegőbe, s azzal előrevágtatott, amíg Jávorkát utolérte.

A tárogató dala még odáig is elhangzott. Mérföldekig ható szava volt annak. – Fiam! – mondá az ifjúnak Ocskay. – Nem fáj-e a szíved? – Az enyimnek nincs tiltva, hogy fájjon. – No, hát senkinek se fájjon sokáig. – Akarod-e, hogy még egyszer visszahoz-

zuk a fejedelemasszonyt? Jávorka felnézett az égre, és semmit sem felelt, csak egy fogai közé dugott

szalmaszálat rágogatott. Két nap telt bele, míg Szakolcáig feljutottak. Ott a határszélen a vallon

kommendáns jött a hintók elé, hogy a magyar kíséretet felváltsa. Ocskay búcsút vett a fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már csak Jávorka kísérte tovább.

Ocskaynak az volt az utasítása, hogy a fegyverszünet végéig maradjon dan-dárjával a határszéli Szakolca alatt. Még valami tíz nap volt hátra a fegyverszü-netből.

Ezalatt visszaérkezett hozzá Jávorka. Mikor betoppant hozzá, azon kezdé: – Az egyszeri légátussal szólva: „Mit is tetszett csak az elébb kérdezni tőlem?” – Úgy? – Azt kérdeztem: Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejede-

lemasszonyt? – Igenis: szolgálatjára. – De hát miért nem feleltél akkor mindjárt a kérdésemre?


– Azt gondoltam, valami bolondságon töri a fejét kegyelmed. – Miféle bolondságon? – Tiszta bolondságnak látszott valami erőszakhoz nyúlni, amikor a fejedelem-

nő maga jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét helyreállítani; egész udvariassággal kísérik, vendégszeretettel fogadják – akkor nekünk az ablakon keresztül rohanni be hozzá, előttem tiszta bolondságnak tetszett.

– És most már nem tetszik ennek? – Nem ám. Amint a fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát állí-

tottak a palotája elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem hogy senkit se bocsássanak be hozzá magyar kísérői közül. Tőlem szorgosan követelték az átalagokat, amiket a fejedelem sárosi várából hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy azokban tokaji bor van. Azt mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van benne. S mire való az az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt hiszik, vagy legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Eleonóra fejede-lemnő egy második Libussa vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respek-tus van a lázadó asszonyok ellenében.

– Protestálnod kellett volna az erőszak ellen a fejedelem nevében. – Hát talán nem tettem? Szépen protocollumba vették, s azzal

kikomplimentíroztak az ajtón; s most már itt vagyok, s azt kérdezem: „Mit is tet-szett csak az elébb mondani?”

– Visszahozzuk a fejedelemnőt. Ők megszegték a fegyverszünetet. – Csak alattomban. – Hát más is alattomban. – Meg van nehezítve a dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, a fiai meg Bécs-

ben. Egyik a másik helyett kezes. – Elhozzuk mind a hármat. Jávorka a fejét csóválta. – Akkor kegyelmed valami boszorkányságot tud. – Egészen emberi módon számítok. Mi is kézre kerítünk valakit, akiért ide fog-

ják aztán adni mind a hármat. – Akárhová srófolom fel az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az ilyen „va-

laki”? Ocskay egészen közel húzta magához Jávorkát, s a fülébe súgta: – Elfogjuk magát a császárt. Jávorka összerázkódott. – A hideg borzongatja végig a hátamat. – Ha elmondom, hogyan, nevetni fogsz rajta. Ocskay bevitte magához Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az

ajtót kulccsal. Mikor egy óra múlva Jávorka visszajött, a szemei villogtak, az arca ragyogott: három szál bajusz volt a szája fölött, azt pödörgette keményen.

Még volt egy hét hátra a fegyverszünetből; abba még beleesett a János napi

vásár. – Még akkoriban Bécs városának is voltak országos vásárai, amikre mesz-sze földről felgyülekezett a népség, kinek eladója, kinek vennivalója volt, a város-


on kívül utcasarokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ drágaságaiban; s kirakhatta a távolról hozottat. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi aranybro-káttól a pukovai halináig s a velencei ötvösmunkától a pozsonyi mézesbábig min-den.

Erre a vásárra különösen sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még távol Magyarországból is; megszokott alakok voltak a gulyások, a csikósok a maguk népies viseleteikben, úgyhogy rájuk lehetett ismerni már a gulyáikról: ez a széles piros szegélyű szűr azzal a nagykarimás kalappal Göcsejből jött; az a fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan csákóval, a Sárrétről való.

A vásáros népen kívül természetesen az egész koldushad is összecsődül ilyenkor az országos búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól organi-zált koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van, civil- és criminalcodexszel, mely a koldusok hercege által szigorúan kezeltetik; kebelzetükben egyesülnek valamennyi kolduscéhek, amiknek mindegyike külön mesterséget kultivál. Itt vannak a „fopper”-ek, akik dühös őrjöngőknek adják ki magukat, nyakukon vasörv, kezeiken lánc; egyik társuk a láncnál fogva vezeti őket, s korbáccsal fenyegeti, ha ordítanak és harapni akarnak. – Azok ott, a le-rongyolt török jelmezben, felkötött kézzel, beragasztott fél szemmel, a török fog-ságból megszabadult „laszner”-ek. Igen népszerű mesterség. Annak ugyan már harmincöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra hajtották a népet, mint a csordát; hanem azért a „laszner”-ek még mindig jönnek elő Mezopo-támiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek. Akik a járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a „zikiss”-ek: a szegény vakok, akik nem látják, hogy merre az út. Ha kutyájuk nem volna, aki vezesse őket, talán ide se találtak volna a vá-sárba. A „grandmer”-ek, a hamis nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a „seffer”-eknek, akiknek a tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az arcukat, s attól sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos arisztokráciát képeznek a grémiumban a „kamdirer”-ek, akik tönkrejutott kereske-dőknek adják ki magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen szépen tudnak sírni a viszontagságaik elmesélése mellett. – A „beghárd”-ok mesterségéhez pe-dig már egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, akik perselybe gyűjtenek szent célok számára; diákmondásokkal keverik az ájtatos rimánkodást, s a cordáikról bokáig lecsüggő olvasót viselnek, melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok a diók pedig ólommal vannak beöntve, s hatalmas segítség olyankor, ami-kor a beghárdot az alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olva-sóval ahány ütés, annyi betörött fej.

S aztán, mintha nem volna Bécsnek magának is elég koldus és azzal rokon népe, még a szomszédból is, de messze földről is összecsődül a János-fővételi búcsúra a félkézkalmárok mindenféle fajtája, a cigányok sem maradnak el.

Egész búcsújárás, ahogy csoportostól vonulnak fel az országúton, mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák, boton vezetve a vakok, targoncán tolatva a nyavalya-törősök: együtt velük a medvetáncoltató, dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony, az üstfoldozó cigány, közben egy-egy rongyos, ponyvafedett szekér, zöld ágakkal körültűzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója


alól sebekkel iszonyúan éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a benn ülő láz-árok; a csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság vezére, a kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy olvasó a cordáján, a kezében roppant crucifixus. Minden szentkép előtt az útfélen megáll-nak, térdre letelepednek; mikor belefáradnak az imádkozásba, akkor énekelni kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a közelükbe, akkor a barát előáll prédi-kálni, és beszél olyan szépen, hogy abban minden nemzet megtalálhatja a magá-ét. Keverve van a prédikáció latinnal, tóttal, némettel és cigány aranymondatok-kal, de hogy mi az alapnyelv, azt nehéz kitalálni.

Ez az egész búcsújáró csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb fic-kók, aminőket csak Andrássy, a barátvezér siserahadából szemenszedve ki lehe-tett válogatni. Az a barát, aki ott a többinek prédikál: az meg maga Jávorka.

Senki sem veheti őket így gyanúba: hisz mind gyalog vannak, s a mankó nem fegyver. Hanem azokon a szekereken, amikről a csalfa sebmutogatók lógatják le a lábaikat, kardok vannak eldugva a gyékény alá; a szűrujjában, a koldusiszákban töltött mordály lappang, a koldusbot végére egy perc alatt fel lehet rántani a fokos vasát, s akkor az mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, amit a búcsú-járók előtt hajt a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus, cigány, vénasszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára szőrén, s akkor aztán ők tudják, mit tesznek.

A vásártér és a Favorita-kert között elvonuló út mellett áll egy magas halom te-tején a Spinnerin am Kreuz: egy művészi faragványú fogadalmi mű, aminek az eredetéről, történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az ötvenláb magasságú emlék szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai hajdúnépe, majd Kara Musztafa janicsárhada volt a keresztapja.

A legutolsó a mondák között az, hogy ennél az emlékszobornál szándékoztak a kurucok elfogni a császárt.

Ravaszul volt ez a terv kifundálva. Ahol most Bécs legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű erdőség

volt, amiben csak a császárnak és udvari népének volt szabad vadászni. Az ak-kori vadásztörvény még a medvékre nézve is kímélési évadot tartott fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas el ne pusztítsa a köznép vetéseit és káposztáskertjeit, meg volt engedve, hogy ki-ki a maga földjét körülpalánkoz-hassa: azonban azzal a kikötéssel, hogy a palánkok vége ki ne legyen hegyesít-ve, nehogy a császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott látogatást tenni, meg-sértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az egész matzleinsdorfi vonal, ahol most a déli vaspálya raktárain s roppant terjedelmű téglagyárakon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható még egy rakáson (az is valami bol-dog feltámadásra váró Baubank síremléke lehet), történetünk korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig szegélyezve volt palánkokkal, apró kertészlakkal, cserző-varga-, kötélgyártótelepekkel; amiken túl következett a vadászterület, a Spinnerin am Kreuznál eltérő mellékúttal. – E vadászterületet magától a várostól elzárja a még most is látható külső bástyaárok, mely zegzug vonalban húzódik le egész a


Dunáig; mai nap ezt a vonalat foglalják el a tűzifaraktárak, kőfaragótelepek; a veres téglafal burkolata a sáncároknak be van már düledezve, s a feneke be van nőve fűvel. Ez idő szerint az árok vízzel volt tele, s csak egyes kapukon keresztül lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak, rendes védelemre alkotva.

A császárnak szenvedélye volt a solymászat. Mindennap ki szokott lovagolni vadászkíséretével a Duna-partot ellepő rekettyésbe, ahol a gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy gyönyörűségét találta benne, ha a hazai sólymok túltettek a versenyben a hírhedett kirgizhéjákon.

A vadászcsapatnak a Spinnerin am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a he-lyen szokása volt a császárnak, hogy a lováról leszálljon, s a szent emlék előtt, térdét meghajtva, egy Ave Mariát elmondjon. Ezt tudva, rendesen egész koldus-csoport szokta megszállva tartani a Spinnerin am Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték; azokat az előreküldött alabárdosok az árok túlsó partjá-ra szokták átterelni, s csak azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte, s ismét lovára ült, eresztették vissza: amikor aztán a főudvarmester nehány marok apró ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá az, hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt felkap-kodva.

Erre az alkalomra vártak Jávorka és a rongyosai. A vásár alkalmával sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am Kreuz

környékén, mint máskor, hogy a gyülevészt respektusteljes korlátok között tart-sák. Jávorka népe különben is összetartott, elég nagy bosszúságára a többi kol-dustársaságnak, mert makacsul tartá megszállva a kőemlék környékét, s onnan semmi processio által magát leszoríttatni nem engedé. Pedig a többieknek is voltak beghárdjaik; de azokat Jávorka mind leprédikálta. Igen jó cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni onnan az emlék talapzatáról Keresz-telő Szent János felől, hogy azt még a strázsának állított alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leírta Szent János öltözetét, ami természetesen sokkal inkább hason-lított a jámbor koldusokéhez, hogysem mint a cifra alabárdosokéhoz: „Azt hiszi-tek, volt ilyen sarkantyús csizmája? Ördögöt volt! Mezítláb járt. Azt hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a szabó? Tüzes mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul fújt a szél, hátravetette, ha elölről fújt, előre húzta. – So had e gmacht!”

A Favorita úton már kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, akik a csá-szári vadászcsapat előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az utat nyitva tartsák.

„Tutti more basaule! – mormogá cigányul az álbarát a körül álló hívekhez, mire azok egyszerre mind letérdepeltek, s elkezdtek imádkozni cigány nyelven a „mining atyet”, s azalatt leoldozták derekaikról a köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem. Ezek a kötőfékek, amiket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész lószerszám.

Jávorka folytatá a prédikációt. „Mivel élt a Keresztelő Szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett? Azt

ám: az ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Éppen olyan


állat, mint ez az alabárdos itt ni! Páncél van a derekán, két toll van a fején, bajusz van a száján, sarkantyú a lábán!”

Ez nagyon tetszett az ájtatos sokaságnak. Jávorka azt leste, hogy mennyire közeledik a császár kísérete? Mikor adjon

jelt a mindenfelé elhelyezett cimboráinak? Aközben folytatta a prédikációt, áttérve Keresztelő Szent János szenvedései-

re, amiket annak a gonosz Heródestől és az infámis Heródiástól ki kellett állani, minden szörnyű kegyetlen megkínzatás után a vele szemközt álló alabárdosra rivallva: „Glabst, had e wánt? – Nix had e wánt! – Glacht had e!”

A császár maga is látható volt már az úton; kísérete alig állt ötven emberből, azoknak is egy része fegyvertelen solymár, vadászapród. Ő maga könnyű bár-sonyöltözetet viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.

Jávorka a szent história végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is levágatta a gonosz Heródiás, úgy hozatta fel tálra téve. De a dicső még ekkor sem sírt. „Glacht had e!”

A császár egészen közel ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a hamis szakálla alól odadörmögött a híveihez cigányul: „irgundum gule… Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán dsamoré abadé! Háj csina fakadé! – Kiki magáért!”

Ekkor egy händelfanger (nem „csirkefogó”, hanem „kötekedő”) hirtelen odaro-hant a császári vadászkíséret elé, s térdre vetve magát a lovagok előtt, elkezdett hangosan kiabálni.

– Felséges császár, ne jöjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Eresszetek a csá-szárhoz! Hadd mondjak el mindent. Én igazi bécsi fiú vagyok, a händelfanger céhből: ismerem az egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen rablók. A vénasszonynak, aki ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy nem közéjök tartozom, s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön agyon! Három koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat találtam.

A zsebtolvaj három fokosfejet vett elő a kebléből, a császár elé tartva. A fokos nagyon jól ismert különlegessége volt a kuruc fegyverzetnek, kala-

pács, aminek túlsó vége görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő, gonosz szer-szám. De ami még hitelesebbé tette a rémhírt, mind a három fokoson látható volt ez F. R. II. Rákóczi névelőbetűi. Ezek a kuruc had rendes fegyverzetéből valók!

Jávorka onnan a szent emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a császári kíséret közeledése fennakadt, s az egész csapatban nagy felindulás van. El van a furfang árulva.

Ó, du verfluchte Heródiás! – kiálta elkeseredéssel, s megcsóválva a feje fölött az olvasót, olyat ütött vele az előtte álló alabárdos koponyájára, hogy az hasra esett tőle: „Most már gyepre, púpos! Ottura, kardos! Dikhec a devlába!”

Azzal egyszerre az egész kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a bot nyelére, s rohant a közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt felkötőfékezve a legközelebb talált paripát, s felkapva a puszta szőrére: a szekereken gunnyasztó lázárok leugráltak sánta lábaikkal a szekerekről, s felnyalábolva egy csomó kardot a szekér derekából, rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy varázsütésre


lovashad állt elő a kolduscsőcselék és marhavásár helyén. Azt az egynehány alabárdost leverték minden küzdelem nélkül.

A kifőzött első terv azonban már meg volt hiúsítva. A császári kíséret hirtelen megfordult, s vágtatott vissza a város felé.

Hanem Jávorkának erre az esetre is volt előre kifundált stratagémája. Ott voltak elhelyezve a vasártér végén a cimborái egy rideg gulyával. Ezek a jeladásra egyszerre kiereszték a karikásaikat, s nekiterelték a marhá-

kat az országútnak. A császár és kísérete fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon

nem lehetett keresztültörni. Jávorka kurucai időt nyertek a kíséretet utolérni. – Vad „rajta! rajta!” ordításuk

már hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert porfellegben nem lehetett felismerni a számukat; a lármájuk után egész ezrednek hihették őket.

A harschier gárda lovagjai szemközt fordultak a kurucok ellen, s megkezdték velük a kétségbeesett harcot. Ez csak pillanatokra tarthatta fel az ádáz rohamot; a legvitézebb lovagot csikóspányvával ránták le lováról, s a közbefurakodott kuruc a kurta fokosával pogány viadalt mívelt a páncélos vitézek között, akik hosszú pal-losaiknak csak a markolatját használhatták ellene; s ha kezébe szakadt a fegyve-re a csikósnak, átugrott az ellenfele lovára, s úgy kelt vele nyalábra, birokra, ma-ga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a húszfontos olvasóval osztotta az ál-dást. Átkozott fegyver volt az a kezében.

A vadászkíséret mind jobban közreszorult. Elöl az összetódult tulokfalka zárta el az utcát, hátul a harcoló testőrség egyre fogyott. Nem látszott menekülés.

Ekkor egy bátor polgár, a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a veszély-ben forgó uralkodót. Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az utcára, mint a többi nyárshazafi; odarohant a császárhoz, megragadta a lova kantárát.

– Ide be, az én udvaromba! Innen a kötélverőtéren át ki lehet jutni a Favorit-ára, s arra szabad az út.

A fejedelmi vadászkíséret elmenekült a kötélverőudvaron keresztül, amíg a harschier gárda a kurucok rohamát feltartóztatá.

Jávorka észrevette a menekülést, s elordítá magát a tombolás zaja közt: „Ácsi! Ácsi! Hagyd el, móré! Fordulj! Kanyarodj!”

Azzal megfordítva a lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig: nyomában a csapatja. Átugrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem törte ki se a lova lábát, se a maga nyakát. Még utolérhették az úton végigvágtató vadászcsapatot; kerítés, vízárok nem volt előttük akadály. Most már a harschier gárdával sem volt dolguk; az a háta mögött maradt. A kuruc mén volt olyan gyors futó, mint a meklenburgi vadászparipa. Utol kellett nekik érniök a császárt. – És ekkor telje-sedik Ocskay vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! – A császár maga a kurucok kezében. Teljes diadal, mielőtt harc lett volna.

Hanem ekkor a fátum saját stratagémáját fordítá a kuruc ellen. Mikor már a sok zöldségeskerten keresztülvágtattak, s kiértek a Favorita útra, ahonnan a vá-ros külerődítményeig könnyen elérhették a menekülőket: egyszerre eléjük kerül a

178 XXV. Az apáca

saját szilaj gulyájuk; a maga eszétől a mellékútra kanyarodva, s most a kurucokat zárja el a császári kísérettől.

„Ez aztán marhaszerencsétlenség! – szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához nem illő manicheus módon szidva minden szenteket, de különösen azt, akinek a válla fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!”

Fel kellett hagyni az üldözéssel. De meg arra is kellett gondolni, hogy most már merre tágabb a világ! Egész

Bécs város népsége talpon állt már, s jött ellenük nagy riadallal. „No most már aztán, urak, úrfiak, válogatott cigánylegények, uzsgye fóre! Ki

merre lát! Rúgd a farmatringot! A Duna-parti bozót közel volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség kivonult a

vakmerő kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor árkon-bokron, Duna-vízen, sötét erdőn túl jártak, s azt se mondták, hol keresse őket valaki!

XXV. Az apáca Ilyen dolgok történtek a fegyverszünet utolsó napjai alatt. Rákóczinak a feleségét foglyul tartóztatták le a fürdőhelyen – s a kurucok

csaknem elfogták magát a császárt a saját metropolisának a kapuja előtt. Erre mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel tört ki újból a háború. Még a

személyes sérelem is fokozta a gyilkoló haragot. Rákóczi a felesége elfogatását, József császár a vadaskerti megűzetést nem tudta megbocsátani ellenfelének.

A szemközt álló hadseregek minden oldalról egymásba omlottak, s döngették egymás várfalait. Rákóczi Esztergomnak fordult, s azt kemény ostrom után elfoglalá, onnan sietett Kassát fölmenteni, amit viszont a császáriak ostromoltak. Forgách feladata volt Pozsony várát meglepni azalatt, amíg Pálffy bán egész se-regével Vak Bottyán ellen hadakozik. Egy francia főtiszt, De la Rivière, ki fogol y-képp volt Pozsonyban letartóztatva, s onnan csere útján szabadult kijelenté, hogy Pozsony várának Duna felőli kapuján keresztül éjjeli rohammal be lehetne venni a várat, abban most alig van néhány száz főnyi helyőrség, az is magyar, ellenben Stahremberg táborának elég élelmi készlete ott van felhalmozva. Ha Forgáchnak sikerül ez a csapás, a hadjárat sorsa ez évre el van döntve. Ocskayra volt bízva a Felvidék behódoltatása. Az egész országban megkezdődött a háború.

Jávorka a megbukott kísérlet után visszavergődve Ocskayhoz, ott is maradt, s nem tért a fejedelmi udvarhoz vissza; sokkal több kedve volt eredeti manu propriákat iktatni az ellenség bőrére, mint a mások bölcsességét kopizálgatni a kutyabőrre. Bizonyosan ki is kapott volna Rákóczitól, amiért tudta nélkül ily me-rénylethez fogott, amibe beletörött a kése.

Aki a háborúban a regényes kalandot kereste, annak legjobb is volt Ocskay táborában. Ott nem bölcselkedtek, tervezgettek sokat; egyik merész csapás a másikat követte. Ocskay a hatalmas Detrekő várát egy éjjeli rohammal elfoglalta; s Saskő alatt a híres-neves Steinville lovasezredét, a császáriak legkitűnőbb hadcsapatját, fényes nappal meglepte az erdő közepett, s úgy semmivé tette,


hogy hírmondó sem ment el belőle: aki élve maradt, az foglyul esett, s ezzel a csapással összevissza kuszálta a fővezér Stahremberg egész nagyszabású hadi-tervét, amivel az a fejedelem ellen fordult.

Akkor aztán kihúzta magát a játékból, s ráhagyta Stahrembergre, hogy csinál-jon más haditervet. Ő maga másfelé fordult: Pálffy bán haditervét készült össze-kuszálni.

Ehhez is különös politikát gondolt ki. Hirtelen nekifordult Vöröskő várának (Bibersburg), ami Pálffy bán saját birtoka volt. Itt volt a hatalmas császárpárti fő-vezér felesége, egész családja, s a Pálffy-nemzetségnek mindazok a kincsei, amiket a minap a pozsonyi vár boltozata alatt Ocskaynak maga a bán mutogatott meg. A bán jól értesült kémei által afelől, hogy Forgáchnak Pozsony ellen van valami kemény terve, s ezért vitetett át mindent a közeli Vöröskő-várba. Hogy ebből a tervből miért nem lett valóság, azt Forgách tudja; de nem mondja meg senkinek. Azonban Ocskay viszont a maga kémei által tudomására jött, hogy milyen nevezetes hellyé lett Vöröskő vára egyszerre. – Váratlanul, ahogy járni szokott, ott termett a dandárával. A szomszéd Bazin város a megjelenésére kitár-ta előtte a kapuját, s ő reggelre körülzárta Vöröskő várát.

Vöröskő-vár egyike azoknak az úri fellegváraknak, amik mind e mai napig épen maradtak meg; testvére annak a sok romladéknak, ami körüle szerteszét fehérlik a hegytetőn, másfélszáz év előtt mind fényes, úri paloták; most kísértetta-nya mind. Ez az egy élte túl a háborút. Vöröskő várát most is a Pálffy grófok lak-ják. Belseje a palotának még tanúskodik a pompáról és magas ízlésről, amivel a hajdani magyar főurak várkastélyaikat berendezték: az egész reneszánsz kori pazar díszítés a régi állapotban van fenntartva. Még most is megvan a pompás színház benne, melyben francia művészek játszották valaha Racine, Corneille, Molière darabjait: a padlata színes kavicsmozaik, a falakon angyal-kariatidák emelik az aranyozott boltíveket, miknek felosztott mezejében mitológiai festmé-nyek váltakoznak apró tájképekkel; a szögletekben tengeri csigákból rakott grották, középett a kagylóból kilépő Vénus fehér márvány szobra. Szerte az egész teremben rejtett szökőkutacskák, amik egy véletlen lábnyomásra otkolonsugárt lövellnek a meglepett látogatóra. – A fényes termek megannyi mú-zeumai sok századok alatt összegyűlt ősi pompának, aminőt csak főurak, dinasz-tiák szerezhettek össze, akik mindig a hatalom polcán ültek, s éltető elementumok volt a fény, mint másnak a levegő. A külseje pedig a várnak még mai nap is azt a benyomást költi, mintha ezek a sáncárkok most is ellenséget feltartóztatni volná-nak itten; mintha azok a sötét üregek, amik a sziklába vágott, kétemeletes pince-üregekből torkollanak elő, most is zúgnának a bennrejtett „dandár” földalatti lár-májától – mintha ezek a bástyatornyok még most is fenyegetnék szakállas ágyú-ikkal az alantas síkságot. – Mai nap már nem állítana meg ez a vár senkit. A nagy kaszamátaüregek csak pincéül szolgálnak, a felvonóhidat nem zárják be éjszaká-ra. A boltozatos kapubejárat alatt függ a kis lélekvesztő, amelyen a Pálffyak őse a török fogságból a Dunán keresztül menekült; rozsdás ágyúk guggolnak a szögle-tekben, egyéb harcijelek mind a vár múzeumába vannak már elrakva; a hajdani híres Pálffy-regement egész fegyverzetével együtt.

180 XXV. Az apáca

De még Ocskay idejében kemény feladat volt Vöröskő megostromlása. Körös-körül ős fenyőerdőktől övezve, csupán egy körültekergő mélyúton lehet a homlok-zatába eljutni, míg messze kimagasló bástyái az egész síkot uralják, s a közeledő ellenséges seregnek a várágyúk pusztító tüze alatt lehet csak előrehatolni.

Ami pedig még mindezeknél nagyobb akadály volt Vöröskővár megvívásában, az egy uralkodó vonás volt Ocskay László jellemében: a „gavallérság”. Féktelenül büszke minden emberi teremtés irányában, aki férfinak született; a félelmességig gyöngéd volt mindenkivel szemben, aki a gyöngébb nemhez tartozik. Ha elkese-redett haragjában összehozta a fátum egy férfival, nem kérdezte, ki az, minden-ható császár-e, vagy védtelen megláncolt fogoly, hogy fegyverét ellene fordítsa, (az utóbbi pedig még lehetetlenebbnek látszik, mint az előbbi), akkor nem kért tanácsot az eszétől; de ha nő került haragjának útjába, akkor meg nem volt annyi rábeszélő ereje sem a szilaj haragnak, sem a hideg észnek, hogy elgázoltassa vele az útjában állót, lett légyen az hercegnő, démon vagy cigányleány. Az asz-szonyszem kiverte kezéből a fegyvert.

És Vöröskő-várott ellenségének az asszonyai voltak: Pálffy bán felesége, leá-nyai. Ugyanazok a nők, akik kevés idővel ezelőtt az ő feleségét mint vendéglátó háziasszonyok barátnői csókjaikkal fogadták. Ezeknek mondani azt: „Most én következem az én tűzcsókjaimmal!”, s köszönetül a pozsonyi tűzijátékért fejükre szóratni a bombákat: ez lehetetlenség volt Ocskayra nézve. De hitte, hogy elfog-lalhatja a várat egy ágyúlövés nélkül, vagy hogy a dámáknak még csak az álmu-kat is elrontaná vele. S akkor aztán ismét kezében van az élő zálog, amiért Eleo-nórát és gyermekeit ki lehet csikarni a császáriak kezéből. – Igen egyszerű terv volt az.

Dandárja elég volt a várat körülzárni. A bán oly messze járt a Dunántúl hadse-regével, hogy vára fölmentésére jókor meg nem érkezhetett. A várban levőket egy vízvezeték látja el a szükséges vízzel, aminek a kútforrása a hegyoldalból ered. A vár udvarán áll a pompás faragványú szökőkút, márványnereidáival, aminek a medencéjében aranyhalak bujkálnak a zöld hínár közt. Hogy fognak ezek a már-ványnimfák meg ezek az aranypotykák csodálkozni, ha egyszer csak nem hull rájuk többé a kristálytiszta vízsugár! Aki ezt a kútfőt elfoglalhatja, az ura a várnak. Az őrség, ha az ivóvizet elfogják tőle, három napig sem állhatja ki a szomjat a várban.

Csakhogy ezt a vár védői is nagyon jól tudják. S annálfogva maga a forrás egy hatalmas csillagsánccal van megvédve, amit

csak szabályszerű ostrommal lehet bevenni, erről a csillagsáncról azután egye-nesen a várba lehet leágyúzni. Víz helyett tűz. Aki a csillagsáncot elfoglalja, azé a vár.

Ocskay a megszállás első napjától fogva ide fordítá minden figyelmét. A grófnőknek előre levelet küldött be a várba, mielőtt egy puskalövés történt

volna, a legudvariasabb kifejezésekben biztosítva őket, hogy semmi gorombaság nincs a szándékában az ő méltóságos személyeik iránt, csupán a várukat akarja elfoglalni, és őket a fejedelmi udvar vendégszeretetével megismertetni Érsekújvárott; egyébiránt semmiben sem lesznek megzavarva, csakhogy éppen


az ivásra, főzésre és mosásra szükséges vizet igyekezzenek félretétetni nehány napra, hogy mindabban a maguk személyére nézve szükséget ne szenvedjenek, ha majd a vízvezeték el lészen foglalva.

Mindez a legnagyobb barátsággal történt. Amellett pedig az előnyomuláshoz szükséges intézkedések rendesen megté-

tettek, úgyhogy a megszállás hetedik napján, mikor az éj beállt, már általános ostromot lehetett fúvatni a csillagsánc ellen.

A vitéz hajdúságot azonban a csillagsáncot védő muskétások nem kevesebb vitézséggel fogadták; az erdő és a bástyák közötti sík mező nem volt elfoglalható. Télidő volt, a fehér hómezőn a fekete alakok az éj dacára is könnyen célbavehetők.

Ocskay László, hogy példával lelkesítse a harcosait, maga, lovára felülve, nyargalászta körül az ostromlott redoute-ot, osztotta a parancsokat, hová hordják a rőzsekötegeket a sáncárkok betemetéséhez, hogyan vágják ki a pallizádákat, hogy törjék össze a spanyollovagokat: amidőn egyszer csak a legjobb kommandérozás közben egy teljes sorlövés zúdul ellene, mint valami pokolbeli darázsraj; a lova összerogy alatta, s ő maga a sok golyó közül egyet a combjába kap. („Bizonyosan mérgezett volt a golyó, írá Bercsényi, mert különben Ocskay testét nem fogja a fegyver.”)

Ocskay László, amint a lova alól kiszabadíták, s sebesült combjával nem tu-dott többé lóra ülni, azt parancsolá, hogy hozzanak neki valami szekeret. Kerítet-tek számára egy ágyútaligát. Arra feltetette magát, s tovább vezényelte az ostro-mot. A vére folyhatott, a sebe sajoghatott, nem törődött vele. Csak az volt a gond-ja, hogy a sáncárok be legyen temetve rőzsével, s akkor aztán lábtókat lehessen vetni a sáncfalaknak. A munkát nem lehetett félbenhagyni. Az ellenség égő szu-rokkoszorúkat hajigált a rőzsetömeg közé, azokat a kurucok földes kosarakkal fojtották el, az égő gránátokat innen is, túl is kézzel hajigálták egymásra. Ocskay az ágyútaligához köttetve magát derekánál fogva, egyik veszélyes pontról a má-sikra vágtatott tüskén-bokron keresztül, s harsogó szava túldörögte az ostromzajt, puskaropogást.

A csillagsáncnak el kellett esni bizonnyal. Az elszánt hajdúság ellenében nem volt azt képes tovább védeni a labanc zsoldoshad.

Ekkor egyszerre a gránátoktól felgyújtott ciheren keresztül egy lovag vágtat Ocskay felé, fehér kendőt lobogtatva kezében.

Nem ismert rá, pedig talán látta is valamikor. – A fejedelemtől jövök! – lihegé a lovag, amint Ocskay elé ért. A fejedelem pa-

lotásainak egyenruháját viselte. – Éppen jókor – mondá neki a sebesült vezér. – Sürgetős leveleket hoztam kegyelmednek. – Ha megérem a reggelt, akkor majd elolvasom. – A fejedelem parancsa, hogy rögtön olvassa kegyelmed, és teljesítse paran-

csát. – Ez a parancsolat? Akkor hát menjünk a világossághoz közelebb, hogy meg-

lássuk a betűket.

182 XXV. Az apáca

Az a bizonyos világosság valami meggyújtott háztető volt a csillagsáncon be-lül, melynek a vésztüzét az ostromlottak nagy erőlködéssel igyekeztek elfojtani. Ocskay odahajtatott közel ehhez a tűzhöz. A veszedelmes világításba kerülve, feltörte a fejedelem levelét, s a fény elé tartá. Így igen jó céltáblát mutatott a sán-cot védő muskétásoknak. A golyók egyre fütyöltek a füle körül.

El is olvasta már a levelet; nem is egyszer, de kétszer is, és mégsem mondta a szekerésznek, hogy menjenek el erről a helyről.

– A golyók ugyancsak fütyölnek, brigadéros uram! – rebegé a nyargonc. – Hát hiszen van okuk fütyölni; mert még úgy nem bukott meg komédiás az

aktus végén, mint én. A fejedelem azt parancsolja, hogy „hagyjak fel azonnal Vöröskő-vár ostromával; nem kell megsérteni a bánt”.

– És mire vár most kegyelmed? – Arra, hogy majd talán egy golyónak lesz annyi esze, hogy nem a fülembe fü-

tyül, hanem a fejemen megy keresztül; akkor én nem hajthatom végre a paran-csot: a hajdú pedig a maga bolond fejével elfoglalja Vöröskő-várt. Keresse aztán a bán, hogy ki sértette meg ilyen nagyon!

Hanem hát a golyónak volt több esze. A sánctetőről abbahagyták a lövöldö-zést. A labancság agyon volt rémülve. Megadásról gondolkozott.

Ekkor kellett Ocskaynak takarodót fúvatni; a hajdúságát visszahívatni a félig elfoglalt sáncokról.

Egész hiábavaló diadal volt! A megszálló csapatoknak is meghagyá, hogy szedjék fel a sátorfáikat; térjenek téli szállásaikra: pihenőidő van. A várbelieknek megizené, hogy az ostrom meg van szüntetve. Tréfa volt az egész. Csak krétára játszottunk.

Azután maga is visszatért Modor városába a sebét ápoltatni. A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott vele, utolérték a nyilalló fájdal-

mak, amik előjelei a közelgő sebláznak. Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggondolkozni a maga dolgán. – No, most megkaptad, amit kerestél! Te itt küszködöl, éjt-napot eggyé ra-

gasztva, hogy fejedelmed számára elfogott nejét visszaszerezd; kitalálod, minő drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s mikor már mindez a kezedben van, akkor azt mondják: „Hagyd abba!” Kímélni kell a bánt. Te pedig kaptál egy keresz-tüllőtt lábat, az a tied: azzal lefekhetel. – Vétettek neked azok a Pálffy grófok? A magad bajáért jöttél őket háborgatni? És most azokat is megbántottad, meg a fejedelmet is. A nagyon nagy buzgóságnak ez szokott lenni a jutalma.

Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak: feleségét áldott állapotban hagyá el sztropkói kastélyában, s rég nem kapott tőle már levelet: ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten!

Azonközben két tábori felcser is vesződött a sebesült lába bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában végzett alkimista, a má-sik kitanult borbély.

Ocskay valósággal szégyenlette magát amiatt, hogy sebet kapott. Vége volt annak a regényes nimbusznak, ami őt eddig környezte, hogy testét nem fogja a


fegyver. A tündérmesék hősének rangjából leszállítva látta magát a közönséges halandók sorába.

Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő táltos. Vezértársai mind nagy megszontyolodással gyűltek ágya körül; s maga

Csajághy sem tudta kemény arcán eltitkolni megilletődését. Ő már sok sebet ka-pott, de ilyen veszedelmeset sohasem. A két seborvos pedig két különböző véle-ményt látszott táplálni a követendő eljárás iránt, s mikor az egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán ki-kimentek a mellékszobába veszekedni: ezt úgy hí-ják, hogy „konzílium”.

Amellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jó barát tud valami csalhatatlan szert ajánlani, ami az ő bajában használt, míg a páciens mind valamennyit odakívánja, ahol ezek a gyógyszerek teremnek!

A két orvos disputájából az ajtón is ki lehet venni annyit, hogy az egyik sürgő-sen kívánja a megsebesült lábnak azonnal combtőben levágását, a másik ellen-ben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval történt a megsebesítés, a solutio continuitatisnak tüzes vassal való kiégettetését követeli.

Ezalatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utcán postakürt hangzik: Ocskay számára érkezett levél. Pálffy grófné írta, a bán felesége.

Thallósy az íródiák felolvasá azt a beteg előtt. „Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányai-

mat az ostromlás iszonyúságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról értesültem, hogy kegyelmed a múlt éjjeli ostrom alatt megsebesült. Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb francia chymisták által instruálva: felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és pharmacopoeámat, bajának sikeres meg-gyógyítására. És, hogy a kellő ápolásban is részesüljön kegyelmed, ami ilyen bajban a legfőbb dolog, elküldöm kegyelmedhez a samaritana nénék egyik legavatottabbikát, soror Arminiát, akinek feladata lesz kegyelmedet az orvosom rendeletei értelmében ápolni. Fogadja tőlem szívesen ezt az ajánlatot.”

A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását; a tiszt urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami ravasz politika lehet: talán így akarják Ocskayt gyógyítás örve alatt megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni az írokat és flastromokat.

Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy Bel-zebub konyhájába jutott; s valamennyi ördög ott támaszkodik körülötte, hogyan darabolják széjjel, hogy találjanak ki számára bűneihez méltó kínszenvedéseket. Őtőle magától nem is kérdezik, hogy mi fog jobban tetszésére lenni: ha a lábat lefűrészelik, vagy ha tüzes vasakkal sütögetik, vagy pedig válogatott mérgekkel torkig lakatják? Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja megmozdítani. Az egész teste meg van merevedve. Még lát és hall; de ke-verve a valót a képzelettel. Erős akarata van, ébren lenni, sőt tettlegesen beavat-kozni a körülte történtekbe: elhatározott szándéka fölkapni a mellette levő széket, s szétverni vele az egymással veszekedő fantomokat, kenőcsös tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészeti eszközöket a fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés

184 XXV. Az apáca

veszi elő, mintha jobb volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a végtelen magasba, s itthagyni mindent, jót, rosszat, az egész földi ká-oszt.

Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná, hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk szobácskába: egy szerzetes, szőrcsuhában, kötéllel a derekán, gyógyszeres szekrénnyel a hóna alatt, azután meg egy apáca, hosszú fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres kereszt a mellén, melynek ágai a nyakától az öveig s egyik vállátul a másikig érnek. A többinek mind van látható arca, csúf, rettenetes, borzasztó; en-nek az egynek nincs: le van takarva fátyollal, s éppen azért ez a legfélelmesebb.

Hah, milyen nagyon veszekesznek – egy elkárhozott fölött! Mindenik azt akar-ja, hogy az övé legyen.

Utoljára az az egy apácaforma fantom kiparancsolja valamennyit a szobából: azok meghunyászkodnak, és szót fogadnak neki. Egyenkint kisompolyognak: az egyik veszi a fűrészeit, a másik a tüzes serpenyőjét, a harmadik a kenőcseit; né-melyik visszanéz az ajtóból, s megnyalja a száját – éhen maradt ördög! – Az apá-ca a lábával dobbant, s azzal huss, a kéménybe föl valamennyi.

Az arc nélküli kísértet marad magára egyedül a lázbetegnél. Mit csinál vele, mikor egyedül marad? Feltakarja a vérző sebet, s abban a percben, mint a halott fő foszforfényű lár-

vája, úgy világít keresztül az arca a fekete fátyolon. Azután odahajol föléje, s mint a vampír, szívja az égő sebből a vért. Talán a

mérget? Nem! A lelkét szívja ki a seben keresztül! A lázbeteg úgy érzi, hogy lel-kének minden tehetsége elköltözik: tudás, emlékezet, akarat, szeretet, remények; azok mind egy idegen szellem valójával olvadnak össze: megszűnik magának élni, elköltözik egy új életszervezetbe. Utoljára elhagyja az eszmélet is: meghal – vagy elalszik.

Ha halál volt, nagyon rövid ideig tartott; ha álom volt, nagyon soká. Csak este későn ébredt föl belőle.

Ki tudja, hány világot bejárt a lelke abban az ismeretlen új alakban! Itt, ezen a földön megint csak megtalálta azt a gerendás szobát, azzal az

ólomkarikás ablakkal, amin keresztül zöld, piros és sárga fénye volt a napnak. A szobában nem volt semmi nesz. Az ördögalakok eltűntek, a félelem rém-

nyomása is elmúlt a kebelről. Egyetlen alak térdelt az ágy lábánál, az apáca – fejét a nyoszolya deszkáján nyugtatva. Most már azt sem nézte ördögnek, de ugyanazon alak volt, akit a delíriumában látott, fehér köpenyben, veres kereszttel a mellén, a feje fekete fátyollal letakarva.

– Hát élek még? – kérdezé, s maga is elbámult rajta, hogy a saját hangját hall-ja.

Az apáca fölemelte a fejét, s a kezével a szívéhez kapott. Hát látszik, hogy nem fantom, mert a szíve megdobbant. Azoknak nincs.

– Nem vágták le a lábamat? – Ez volt a második szava az ébredőnek. Az apáca sietett kezével és fejével tagadólag inteni.


A sebesült odanyúlt a kezével, hogy meggyőződjék róla: de hirtelen visszakap-ta azt. Pedig nem égette meg: hanem jég volt rajta. Az ördögök nem dolgoznak jéggel.

– Régóta alszom? – kérdezé ápolójától. – Csak reggel óta – felelé ez suttogó hangon. – De többször felébredt kegyel-

med, mikor megszomjazott. – Ahán! Egyszer a Szaharában tévedtem el, másszor meg a Vezúvba estem

alá. Ki adott innom? – Illés hollója – suttogá az apáca. – Köszönöm a hollónak. Isten fizesse meg neki. – A holló nem vár fizetést. – Nem jönnek ide többé a pokolfajzatok? – Kik azok? – Akik meg akartak kínozni; szét akartak darabolni. – Én kértem őket, hogy bízzák énreám a kegyelmed meggyógyítását. És rá-

hagyták. Vagy él, vagy meghal. Megcsonkítani nem engedem. – Igaz. Ocskay fél lábbal nem Ocskay többé. S ki tanította kegyelmednek a

gyógyítás mesterségét? – A szenvedés. – Az pedig híres professzor. S mivel gyógyít kegyelmed? – Imával és jeges vízzel. – Az egyik meleg, a másik hideg. S az a kettő jó minden betegség ellen? – Bizony mindenik ellen. – Még az ellen is, mikor valaki megunta az életét, s nem akar több részt kapni

a napvilágból? – Az ellen is. – Nem hiszem én azt. Lám, én már meg voltam halva; s ez nekem olyan jóle-

sett. Olyan szép világ van odaát. Csak odáig a kínzó, amíg a forró sivatag, a ré-mek birodalma tart; amíg innen a ködökből kiszabadul az ember. Hanem azután csupa gyönyör és paradicsom minden. – Én már nem hiszem, hogy az életért imádkozni jó.

– Majd visszatér még a kegyelmed hite. – Ki hozza vissza? Azt is a holló? – Nem. A Noé galambja. – Hát terem még az Ararát hegyén olajfalevél? – Talán még annál közelebb is. Amíg szunnyadt kegyelmed, egy levele érke-

zett Sztropkóról. – Sztropkóról! – kiálta föl a sebesült, hirtelen könyökére emelkedve. – Ne kiáltson kegyelmed: mert megtudják, hogy ébren van, s bejönnek. Aztán

maradjon veszteg; mert a sebe újra vérzeni fog. – Úgy! Úgy! Csak suttogva beszéljünk. Minő színű pecsét van a levélen? – Rózsaszín. Tehát örömhír van benne. A címén ez áll: Ocskay László briga-

déros uramnak, az én kedves fiamuramnak adassék, anyai szeretettel. – Az anyósom írja. Törje föl kegyelmed!

186 XXV. Az apáca

Az apáca fölnyitá a levelet, s odanyújtá Ocskaynak. A beteg sokáig nézett a levélbe, míg rájött, hogy nem bír olvasni. A betűk ösz-

szefolynak a szemei előtt, s a sorok táncolnak, mintha mind meg volnának bolon-dulva.

– Nem látok a szememmel, kérem kegyelmedet, olvassa fel nekem ezt a leve-let.

Az apáca mélyen felsóhajtott. Valami olyan kísértetes volt abban a részketeg sóhajtásban, mint mikor éjjel fölébred az ember, s hallani vél valamit az egyedül-létben, aminek az okát ki nem találhatja, mintha egy álmában hallott panasznak a visszhangját hallaná az ébrenlétben, mikor az álomalak már rég a semmibe tűnt el.

– Óh… Elvette kezéből a levelet, s olvasá halk, döngicsélő szóval: „Szeretett kedves

fiamuram. Meg ne ijedjen azon fölöttébb, hogy én írok kegyelmednek és nem a felesége;

mert öröm annak az oka, ami őt ebben akadályozza. A mai szent advent vasár-napon Ilonka leányom kegyelmed számára egy második fiúgyermeket hozott le az angyalok karából. Mind a ketten, hála a magasságos Istennek, épek és egészsé-gesek. Ha beleegyezik kegyelmed, a másodikat, a fejedelem nevére, Ferencnek fogjuk kereszteltetni. A Mindenható oltalmazza kegyelmedet mindennemű vesze-delmei közepett.”

Ocskay majd kiszökött az ágyából: csaknem elfelejté, hogy az egyik lábát nem szabad megmozdítania; sápadt arcán a megdicsőülés mosolygása tündöklött. Kezét nyújtá a levél után. Nem volt neki elég annak a tartalmát hallania, az ujjai hegyével is végig kellett azon mennie, ahogy a vakok szoktak olvasni.

Káprázó szemei észre is vették, hogy még van a levélben valami: egy utóirat, ami nem lett felolvasva.

– Hát ez? Mi van még itt? – Egy név, tán a kegyelmed feleségének a neve, saját írásával: „Ilonka” és

utána e sorszám: 100 000, százezer! Kegyelmetek tudják, hogy mit jelent az? Ők bizonyára tudják. Akik szeretnek. Hogy mi az a 100 000? Az apácák ezt

nem találhatják ki. Ocskay a két kezével szorítá azt a levelet a homlokához, mintha úgy akarná

annak a tartalmát a fejébe átköltöztetni. A szemeibe visszatért az élet fénye: ajkai dicsőülten mosolyogtak.

Az apáca suttogva beszélgetett hozzá. – Hiszi hát kegyelmed, hogy a jó ima még azt a betegséget is meggyógyítja,

amidőn nem szereti valaki az életet? – Áldott legyen, aki ezt leimádkozta! – Nem érez kegyelmed fájdalmas nyilallásokat a sebeiben? – Nem! Semmi fájdalmat nem érzek most. Meggyógyulok. Meg akarok gyógy-

ulni. Semmi bajom sincs. Csak gyenge vagyok a vérveszteségtől; nem látok jól, a szemem káprázik, amint a fejem fölemelem. Pedig úgy szeretnék egy levelet írni – haza a drágámnak. Nem bírok.


– Diktálja le kegyelmed énnekem. Én majd leírom a levelét a nejéhez. – Köszönöm, soror Arminia, az ég jutalmazza meg ennyi jóságáért. – A holló nem kér jutalmat. Az apáca odahúzta a kis asztalkát az írószerekkel a sebesült ágya mellé, és

odaült hozzá. – Mondja toll alá kegyelmed, mit írjak a nevében! Ocskay diktálta. „Egyetlen kincsem, angyalom, mennyországom.” Az apáca leírta egymás után: mit érté ő azt, mire valók az ilyen megszólítá-

sok? „Véghetetlen örömmel töltötte be szívemet drága jó anyánk évangéliumi jó híre

felőled”. Hm! Evangéliomi jó hír! – Az apáca azt is csak leírta. „Te még az életben lehordogatod számomra a mennyországot, s alig hagysz

valamit kívánnom a paradicsomból.” Merész szavak! Közel járnak a szentségtöréshez. – Az apáca leírt mindent

szórul szóra. „Bizony magam oda sietnék most tehozzád – hozzátok –, hogy a küldött 100

000-et megmilliomozva adjam vissza. Ugyanannyi csókban…” Ennél a szónál „csók”, az apáca kezében reszketős lett a toll. – Talán nem is

írta még le azt a szót soha? A sebesült folytatá: „De tudatnom kell veled, nehogy mások, idegenek, nagyítva híreszteljék, s

amit úgyis meg kellene tudnod abból, hogy idegen kéz írja levelemet – én most ágyban fekszem; megsebesülve; de nem veszélyesen. A golyó, mely az ostrom hevében eltalált, nem sértett nemesebb részt. Rövid időn meggyógyulok. – Tu-dom, hogy ez az idő még rövidebb ideig tartana, ha a te drága ápoló kezeid ta-kargatnák be sebemet, ha te virrasztanál fölöttem.”

Az apáca írta híven, amit tolla alá mondtak. Folytatták. „De légy megnyugodva, szerelmes bálványom. Nem vagyok elhagyatva. Isten-

től rám szabott nyomorúságomban van egy áldott lélek, ki olyan hűséggel viseli gondomat, mint te magad tennéd, egy Istennek szentelt, égi menyasszony: egy apáca. Olyan igaz angyali szív, miként te magad vagy…”

Az apáca az asztalra dobta le a tollat a kezéből, és nem írta ezt le. – Leírta kegyelmed? – kérdezé a kór. – Nem! – Miért nem írja tovább kegyelmed, soror Arminia? – Ezt? – Amit mondtam. – „Olyan igaz angyali szív, miként te magad vagy.” – No igen. Az apáca felemelte a fekete fátyolt az arcáról, s odafordult egész büszke tekin-

tetével Ocskay felé.

188 XXV. Az apáca

– Ozmonda! – hörgé az, hátravetve elszédült fejét, s abban a pillanatban már ott járt a lelke azokon az óhajtásra méltó virányokon, ahol a fénynek nincsen ár-nya, a gyönyörnek nincs megbánása, ahol nincs elérhetetlen távolság és magas-ság, ahol nincs semmi lehetetlenség, ahol mindenek mindenekben tökéletesek: ahonnan ember nem kívánkozik a földre vissza többé.

Mikor e másodszori ájulásából magához tért Ocskay, késő éjszaka volt. – A lámpa ott égett az asztalon, s mellette ott látta ülni kísértetét, az apácát, a lefátyo-lozott fővel, a veres kereszttel a mellén, előtte az imádságoskönyv. Minden tagjá-ban ernyesztő bágyadást érzett.

– Ozmonda! – suttogá. Az apáca fölrezzent; azután fölkelt a helyéről; friss vizet töltött egy pohárba, s

odatartá azt a lázár ajkaihoz. – Köszönöm – Soror Arminia – rebegé Ocskay. – Álmodtam én azt a másik

nevet? – Álom volt. Elmúlt – súgá az apáca, friss jeges burkot téve a sebkötelékre. – Mit jelent ez az öltöny, amit ön visel? – Lemondást. Bűnbánatot. – Hogyan? – Lemondtam a világ minden örömeiről, vigalmáról: nem hevít többé semmi

szenvedély. Hogy a penitenciára mily készséggel hajtom meg fejemet, arról ta-núskodik ez a levél, amit a kegyelmed diktálása után írtam. S azért virrasztok itt az ágya mellett, hogy megnyerjem bűnbocsánatát; mert amit vétettem az életem-ben, az mind kegyelmed ellen volt elkövetve: kegyelmed bocsáthatja azt meg egyedül nekem.

– Isten bocsássa meg mind a kettőnknek! – Amen. A lázbeteg férfi kedélye csak olyan, mint a lázbeteg gyermeké. Ocskayt az

nyugtalanítja, hogy miért látja álmában is, ébren is ezt a szokatlan öltözetű alakot maga előtt. A gyermek nem szereti, ha valami letakart arcú alak közeledik feléje.

– De minő rend viselete ez? – A „Samaritana”-rendé. – Sohasem hallottam ilyen apácarendnek a hírét. – Új rend. Eleonóra fejedelemnő alapította. – A mi fejedelemasszonyunk? – Már nem a mienk. Nem a földieké. Ő az általa fundált rend főnöknője. – Nem értem. Hogy lehet azzá egy fogolynő? Hát Ocskay még nem tudta azt, hogy Eleonóra megszökött a fogságából. Hisz

a fejedelem maga is csak ez idő tájon tudta meg doktor Wolffiustól, akit nejével elküldött Karlsbadba. A fogoly őrzésével megbízott osztrák tiszt lengyel eredetű volt – megszánta a fejedelemnőt; paripákat kerített a számára, s el hagyta őt futni a szász határon keresztül Poroszországba. A hír még akkor ólomlábon járt: hó-napok kellettek ahhoz, hogy egy ilyen titokban történt nagy eset szájrul szájra adva egyik országból a másikba vándoroljon. – Hanem Ozmondának legelőbb kellett ezt megtudni: mert ő vele volt a fejedelemnővel, s ezúttal Eleonórának jó


szelleme sugallta azt, hogy szökési tervét még Ozmondával se tudassa előre. A grófnő csak akkor értesült a drága fogoly eltűnéséről, mikor már késő volt azt üldözőbe venni. A fejedelemnő elszökésének hírét szándékosan titkolta mindenki, aki tudott felőle. A külfejedelmek, akiknek az udvarához menekült, igyekeztek azt eltagadni, hogy ott van. Egyik országból a másikba küldözték.

Ozmonda bizonyosra játszott, amikor Ocskaynak azt mondta, hogy a fejede-lemnő zárdába vonult vissza, amit ő maga alapított. Mi célra? Hogy a szomorú háborúban, melyet megakadályozni nem tudott, a szerencsétlen áldozatokat, a sebesülteket ápolják.

Hát nem így került-e maga Ozmonda is Ocskay kórágya mellé! – Eleonóra nem fogoly és nem fejedelemnő többé – mondá Ocskaynak. – Tehát csak fogságot cserélt. – Nem. Fejedelemséget cserélt. – És a férje. – Nem vágyik hozzá többet. – Ki hihetné azt el? – Az, aki Eleonórát úgy ismeri, mint én. Ő az égi koronáját nem adja a földi ko-

ronáért. Neki a hite a világa. Ő buzgó pápista. – Hát Rákóczi nem az? – Csak volt az. Amidőn fölajánlotta az ország koronáját egy eretnek számára,

megszűnt a katolikus hit oszlopa lenni. – Ki az az eretnek? – Kegyelmetek előtt még, jól tudom, titkolják. Mert sejtik jól, hogy sokan van-

nak még nagy Magyarországon, akik nem tudnának a lelkükkel békében maradni annál a gondolatnál, hogy Szent István koronája, az angyaloktól hordott, a pápák-tól megszentelt ősereklye egy kálvinista fejére kerüljön; mert hisz a porosz király kálvinista.

– De hát ki mondja azt, hogy a porosz királyt kínálta meg Rákóczi a koroná-val? Miért nem teszi azt a saját fejére, ha kivívhatja?

– Ne jöjjön kegyelmed indulatba! Még lázba hozza vele magát. – Higyje azt, hogy nem mondtam igazat. Miért is hoztam ezt most elő. Ahelyett, hogy enyhíte-ném a baját, még keserűbbé teszem. Bocsássa meg bűnömet! – Csendesüljön le és aludjék!

– Nem tudok lecsendesülni. Kitől tudja a grófnő ezeket? – Én nem vagyok grófnő, hanem soror Arminia. Nem tudok kegyelmednek

most többet mondani. Majd ha felgyógyul, s a dolog világosabb lesz. Még most csupa zűrzavar az. – Nem egyébért hoztam elő, csak hogy kegyelmeddel megér-tessem, mi okozta azt, hogy a fejedelemasszony a világtól végképp visszavonul-jon, és vele együtt én is. Asszonyszív nem bír meg ilyen megpróbáltatásokat. Nekünk kettőnknek nincs helyünk ebben a most támadó új világban többé. – Be-széljünk másról! Beszéljünk a kegyelmed leveléről, amit feleségéhez diktált! Lás-sa, mindent leírtam híven. Még azt is, hogy angyalok vagyunk mind a ketten: egymáshoz hasonlók. Hát hiszen miért ne lehetnék én is angyal, ha egyszer el lettem temetve, a bűnbánat tisztító tüzében fehérre mosva? Nem rablom el tőle

190 XXV. Az apáca

ezt a nevet, s nem dobom el magamtól. – Legyen ő az, aki boldog és élve marad; legyek én az, aki kiszenvedett. – Igazán kiszenvedtem. Ki vagyok békülve az egész világgal. A magam szenvedéseit nem érzem többé, csupán a másokét. Nincs, amit szeressek, nincs, amit gyűlöljek ezen a világon. – Elolvassam ke-gyelmednek még egyszer, amit nekem e levélbe diktált?

Ocskay némán intett. Az apáca végigolvasta a múlt este írott sorokat. „Ezt” elolvasni igazán vezek-

lés lehetett ránézve: nehezebb az önkorbácsolásnál. Azzal kezébe adta Ocskaynak a tollat, hogy írja a nevét a levél alá, s hogy azt

fektében végezhesse, az imádságoskönyvét tette a levél alá. Azután összehajto-gatta azt, s Ocskay pecsétnyomógyűrűjével lepecsételé. A címet kívülről ráírta szépen: „Ezen levelem adassék nemes és nemzetes Ocskói Ocskay Lászlóné asszonynak, született nemes és nemzetes Tisza Ilonának, az én szerelmetes hitvestársamnak, igaz szeretettel ajánlva, Sztropkó várában.”

– Az a bizalmas szolgája a kegyelmed háznépének, aki onnan hazulról hozta az „evangéliumos” levelet, ezt a kegyelmedét most visszatérőbe elviheti. Ismerem jól a jámbor fiút, Marcinak híják. Valaha a szegény Tisza Gábornak volt az inasa, akit mi öltünk meg ketten.

Rettenetes közösség! Egy megölt ártatlan embernek a vére kettő közt meg-osztva.

Ocskay teste végigborzongott erre a szóra. – Miért emlegeti ezt föl most előttem? – Fáj talán? – Irtózik tőle a lelkem. Elég embervért ontottam életemben. Számba sem ve-

szem. De ennek minden cseppje éget. Jó barát vére volt. Édes rokonomé. Túlzott indulatok gerjedelme miatt lett kiontva. – És ezt még nem gyóntam meg soha, és nem kaptam érte absolutiót.

– Hát hisznek még Magyarországon a férfiak absolutióban, Istenben, másvi-lágban? Én azt képzelem, hogy ez a hit már csak az asszonyokra maradt. Kísér-tetlátás már csak gyermekek rossz szokása. Takarja be kegyelmed az arcát és aludjék! Nem jönnek vissza a halottak a sírból.

– Az enyim sokszor föltámad – rebegé a sebesült férfi, félkönyökére emelked-ve. – Nem tudok imádkozni miatta. Valahányszor közeledni akarok az éghez, utamat állja. Megállít. Visszakerget.

– S ugye, milyen nagy szenvedés az: mikor az ember akarna, és nem térhet az éghez, ahová úgy jár boldog-boldogtalan, örömében, bánatában, mintha ha-zamenne; hálát adni, mikor örül, vigaszt kérni, mikor szenved. És „ti” ezt az eget akarjátok egy egész ország fölött bezárni.

– Kik? – Te! Ocskay László. És mindazok, akik veled egy zászló alatt végzik a véron-

tás iszonyú munkáját. Hát nem látja a lelked maga előtt azt a rettenetes képet, amidőn az új vallás hatalomra kerül, hogy kihajigálja a szenteket a templomokból, s az Ave Maria helyett azt énekelje, hogy: „Ordítsd, óh, oroszlán, hogy ő rettene-tes!” Hogy az áldó, a bűnbocsátó Isten, az idvezítő Szentháromság helyébe oda-


hozza a rettenetes Jehováját, aki az apák bűneit megbünteti a gyermekekben, akinek a szavára „a tigris idétlent szül a pusztában”; hogy leverje a keresztet tor-nyainkról, az idvezítő jelvényét, s helyébe tegye a csillagot, a napimádók szimbó-lumát, a kakast, a pogányok cégérét.

– Az nem igaz! – Nem igaz? – mondod. – Hát nem volt-e ez már egyszer így? Még száz éve

sincsen. Hogy elvették szentegyházainkat, odaadták prédikáló tanyául lutheránu-soknak, kálvinistáknak. Seregestől hajtották az országból hitünk mártírjait, s a vásárpiac közepén komédiát játszottak szent szertartásainkból. Nem így lesz-e megint, ha egy kálvinista fején lesz Magyarország koronája?

– Hallgass el! Ne kínozz! Nem hiszek semmi szavadnak. Nem hiszek ennek az öltözetnek sem, amiben most előttem megjelentél. Nem ápolni jöttél ide, ha-nem kínozni. Mikor tudod, hogy erőtlen vagyok. Itt fekszem, mint egy darab sár. Hagyj el engem! Nem kívánok semmi ápolást. Ha élek, élek; ha meghalok, az is jó. Azt teszi velem Isten, amit akar.

– Látod, hogy lelkedben máris kálvinista vagy. A predestinációt hiszed. A leg-iszonyúbb rémbálványt, amit emberi ész, a sötétben eltévedve, kigondolt. Ahelyett az édes, megnyugtató hit helyett, hogy van egy magasabb lény, aki az embernek megengedi, hogy jó legyen; ha bűnbe esett, megtérjen; ha elbukott, felkelhessen, ha gyönge, erőt ád neki, ha nem lát, felvilágosítja, ha végveszélybe jutott, hívásá-ra megjelen, és csodatételeivel megszabadítja; a szemmel látott, a szívünkkel érzett áldásteljes Istenatya helyébe odaállították az alaktalan fátumot, aki előre kimondta, megírta mindenkire, már a születése órájában, ki legyen jó, ki legyen rossz. Ki ragyogjon fényben, ki merüljön el fertőben. Akihez hasztalanul imádko-zik a szerencsétlen: meg van írva, hogy neki szerencsétlennek kell lenni. A gyil-kos hiába imádkozik: ne vígy a kísértetbe, az áldozat hiába imádkozik: szabadíts meg a gonosztól; meg van róluk írva, hogy nekik össze kell találkozniok, az egyiknek gyilkolni, a másiknak halni kell. S a vétkező hasztalan keres nála bocsá-natot: nincs irgalom a számára, meg kell fizetni azért, amivel adós. Az áldó Isten helyébe, aki mindent ád ingyen, ezer kézzel, s minden keze jobb kéz, aranykéz, s aki mindent megbocsát egy töredelmes szívért, ehelyett oda van állítva egy min-den élők és csillagok fölött uralkodó uzsorás, akinek csak egy keze van, az is vaskéz, aki megfizetteti a gyermekeket az apák adósságaiért negyedíziglen, s ledobálja az égből a csillagokat, ha ellene vétettek. – És ennek a birodalmáért harcolsz te és a te társaid fejedelmestől együtt.

Ocskay arcán a hideg veríték csorgott alá. Kezdett a láz delíriumába visszaes-ni. Szemei kápráztak. Keresztet vetett magára.

– Hagyj magamra! Ne kínozz tovább! Akár gonosz lélek vagy, akár jótét lélek: hagyj el!

– Elhagylak. De ittmarad veled az igazság, amit hozzád elhoztam. Ha elfoga-dod, meggyógyít, ha elveted, megöl.

– Nem igaz! Nem hiszem. Nem teszi azt a fejedelem.

192 XXV. Az apáca

– Álmodjál felőle! Ébren engem nem látsz többet, amíg látni nem kívánsz. Ha egyszer hívni fogsz, visszajövök: s akkor majd bebizonyítom, hogy mind igaz volt, amit mondtam.

– Óh, én uram, én fejedelmem! – hebegé Ocskay. Már ekkor az álomország-ban beszélt.

Azokat a képeket látta iszonytató változatokban lelke előtt végig foszladozni, amiket Ozmonda eléje vázolt. Az egymás ellen küzdő isteneket, az ostromra kelt templomokat. S az álmok, amiket a hagymáz tüze éget bele a szívbe, örökre fe-ledhetetlenek maradnak.

Késő délest volt másnap, mire ismét magához tért. Ágya mellett látta ülni akkor is az apácát, lefátyolozott fővel, olvasóval a kezé-

ben. – Soror Arminia – suttogá bágyadtan. – Az én nevem soror Theodora – viszonzá egy öreges, törődött hang a fátyol

alól. Más váltotta fel Ozmondát. Néhány nap múlva jobbra fordult Ocskay baja: sebe gyorsan kezde gyógyulni.

– Az a seb, amit a golyó ütött. – Nem az a másik: az nyitva volt, és egyre vérzett. Egy napon azt mondá, hogy szeretné, ha soror Arminia váltaná fel ismét a

másikat az ápolásban. Óhajtásának elég lett téve. Az öregebb apácát felváltotta a fiatalabb. És akkor aztán Ozmonda elhozta magával mindazokat a leveleket, amiket a

külföldi követségek útján Pálffy bán kapott Rákóczinak a porosz királlyal folytatott alkudozásairól a magyar korona iránt; s egyúttal Péter orosz cár ajánlatait Rákó-czihoz a lengyel korona elfogadása végett.

Ez volt az igazi megmérgezett golyó, nem az a másik. És senki sem vette észre, mi történik itten. Még a gyanakodó Csajághy sem. Hogy egy szelíd, ájtatos apáca hogy támasztja fel a halálból Ocskayt; s hogy

teszi ahelyett halálos beteggé a lelkét. Már az maga, hogy ezeket a leveleket fel hagyta maga előtt olvasni Ocskay,

nagy megtántorodás volt tőle. Az apáca szépen az imádságoskönyvébe hajtogat-va hozta el azokat magával; mikor egyedül maradt az ápolt sebesülttel, felnyitotta a könyvét és olvasott, ha rálesett valaki, ha rajtakapták: ájtatos litánia volt, amit betege fölött elimádkozék. Ocskay tudta jól, hogy ezek az ő eltérítésére voltak szánva. Mégis engedte megismertetni? Talán a lelkében bízott még, hogy azt igazán nem fogja semmi fegyver?

A legveszélyesebb volt a lelkére nézve egy levele Wratislaw kancellárnak, amit az Prágából írt Pálffy János bánnak. Ebben az Érsekújváron és Nagyszombatban szerzett tapasztalatai voltak leírva az osztrák kormányférfinak.

Az adatok, amiket Wratislaw e levelében felsorol, mind a legnagyobb szavahi-hetőség bélyegével bírtak; mind olyan hűséges rajzai voltak a helyzetnek, aminő-ket Ocskay maga tudott volna legjobban kifesteni. A Rákóczi környezetében levő főurak nagy részének elégedetlensége a háborúviseléssel, vágyódása a béke után, a fővezérek versengése; az út és mód magában a magyar nemzetben egy


királypárti hatalmas ligát támasztani. A magyart addig le nem fogják győzni soha, amíg az idegen erőszakos keze küzd ellene; de kibékíthetik, megjuhászíthatják, ha saját jobbjai csoportosulnak egy legitim zászló körül, melyet a törvényes király lobogtat. – Elszámlálja Wratislaw név szerint, kikre lehetne számítani. (Merész kísérlet volt Ozmondától és azoktól, akik ezt a levelet a kezére bízták, hogy e neveket Ocskayval közölte, akiről még azt kellett tudnia, hogy vakbuzgó híve Rákóczinak; hátha egyenesen bevádolja őket e levél nyomán?)

„Hanem mindezekkel nincs még semmi nyerve”; így végzi Wratislaw a levelét. „Nekünk egy igazi hadvezéri talentumot kellene megszereznünk a magyar tábor-ból, s az említett urak közül egyik sem az. Jó partizánvezérek, de arra nem valók, hogy hadvezetés bízassék rájuk. Egyedül egy van közöttük, aki valódi magasabb katonai tehetséggel bír: Ocskay László, akit én távolról is, közelről is eléggé kiis-mertem. Ő nekünk jelenleg a legnagyobb malleusunk. De lehetetlen, hogy sokáig az maradjon. A többi hadvezérek, a fejedelmi udvaroncok folytonos bosszantásait nem állhatja ki sokáig. Mindenütt derogálnak neki. Minden hibáját nagyítják, min-den érdemét kisebbítik. Ha bort iszik s jó kedve van, azt mondják, hogy részeges és szokása szerint dorbézol; ha egy csúf cigányleánnyal muzsikáltat magának a sátorában: azt mondják, szibarita életet él; ha meg a feleségéhez megy haza, azt mondják, „Anda Pál katonája” lett; zsoldot nem adnak a katonáinak, s ha ő maga rekvirálásból szerzi be a zsoldot, azt mondják, rabol és sarcoltat; ha előretör, ak-kor azt mondják, szeleskedő volt, ha bajba kerül, akkor azt mondják, úgy kell neki, mért ment oda, s cserbenhagyják; ha kivágja magát, azt mondják: megretirált; ha fényes győzelmet aratott, akkor annak az érdemét átruházzák egy másikra, aki azt messziről nézte. Én tudom jól, hogy milyen híve ő most a fejedelemnek és az egész fölkelés ügyének, a magyar szövetséges rendeknek; de azért már veszett nevét költék, s minden mozdulatára árgus szemekkel vigyáznak. Bercsényi maga azt írta felőle a fejedelemnek: „Ocskay László uram felől rossz szél fú!” – Az öcs-cse, Sándor és valami Csajághy nevű főstrázsamester már sokszor összevagdal-koztak őmiatta az udvari tisztekkel; s ha egyszer a vagdalkozás oka fülébe talál menni Ocskaynak, nem tudom, mi lesz belőle. A feleségére csipkelőznek, aki sokáig volt fogságban Bécsben, az emberek igen mocskos szájúak, s kapnak a pletykabeszéden. Egy ilyen sértés pedig sok erős szívet megejthet! – Ez az oka, amiért Ocskayt nem léptetik előre. Máskülönben rég tábornokká kellett volna len-nie. – Hanem hát mi ezt az embert, ahogy én ismerem, sem kecsegtetéssel, sem hívogatással meg nem nyerhetjük; hacsak amazok odaát el nem vadítják maguk-tól. Ezt már lehetőnek tartom. S abban az esetben nekünk lenne egy olyan had-vezetőnk, aki az ellenfélt a saját metódusával tudná debellálni. Mi bizonnyal job-ban meg tudnók őt becsülni, s generálisságnál kisebb állásba nem helyeznők…”

– Elég! – tiltakozék a sebesülten fekvő. – Ne olvassa kegyelmed tovább! Átlá-tok a szitán. Nagyon vastagon van szőve. Minden gyöngének hitt oldalamat ki-próbálták vele. Mondhatom, hogy sehol sem sebesített meg.

– Nem sebesítés, de seb begyógyítása volt a szándék. Én írt akartam kegyel-mednek hozni, nem mérget.

194 XXVI. Deliancsa

– Ez a levél se nem ír, se nem méreg. Vajákos kancsérolószer, amiben semmi virtus nincsen. Ezt a levelet nem írta Wratislaw. Itt fabrikálták Vöröskő-várott.

– Nem disputálok. Hanem itthagyom ezt a levelet kegyelmednek. Tartsa meg. Egyszer valamikor lesz még alkalma összetalálkozni Wratislawval. Akkor megmu-tathatja neki ezt a levelet, s megkérdheti, ő írta-e. S ha azt fogja mondani: „nem!”, akkor írja ön fel a kolostorom falára, hogy Szunyoghy Ozmonda akkor hazudott legistentelenebbül, amikor térden állt s az imakönyvébe nézett, amikor Soror Arminiának nevezték.

…Ocskay magához vette a levelet. Nem volt már sebhetlen csodahős – a testi sebe begyógyult, a lelki sebe to-

vább vérzett.

XXVI. Deliancsa A lélek sebe nem gyógyul be soha. Ott csengett folyvást a fülébe a rossz jóslat: „egy indulat, egy szenvedély, egy

harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, önmagadnak ellenkezőjévé tesz!”

Már itt volt valamennyi. A fátum látható arcot öltött. Itt volt: közel járt. Megmondta a nevét. Ocskay László rettegni kezdett önmagától. A lelkére volt már verve a lánc. Úgy érezte, mintha a fejedelme iránti hűség, az

egész honszerelmi ábránd egy nehéz golyó volna ennek a láncnak a végén, ami lépteit gátolja.

Igaz volna az, hogy a fátum még az isteneknek is törvényt szab? – No, hát le-gyen úgy, hogy a fátum erősebb Jupiternél: de nem erősebb a férfiakaratnál.

Még volt egy menekülése. – A két hűség együtt jár. A szerelemhez és a hazá-hoz. A csapodárság és az árulás ikertestvérek. Amint felgyógyult, sietett haza az édes, boldog, családi körbe. Két gyermeke volt már, két angyalarc hívogatta le a földre, s mikor oda közéjük leheveredett, mellette a két gyermek a medvebőrön, akkor úgy érzé, hogy itt van az igazi élet, az igazi ébrenlét, a többi mind csak álom, csalóka, rossz álom.

A haza, a jobb jövendő nem a hadakozó fejedelmeké, hanem azé a két játszó gyermeké itt. Ezeké az apa hűsége, erénye, büszke jelleme, szeplőtlen neve. Nem szabad azt elvesztegetni.

Aztán, hogy kipanaszkodhatta magát lelke szerint annak a lelke másik felének (a jobbik felének), megkönnyebbült tőle, annak a hűséges vigasztalása megacé-lozta lelkét.

Mikor Ilonkájától és gyermekeitől visszatért a táborba, azt a láncot azzal a ne-héz golyósúllyal ugyan még mindig ott hordta a lelkén, de új erőt hozott magával még e lánccal a lelkén is előretörni és fölfelé.

Még csak most kezdett el igazán hős lenni. Egész lelkével odaadta magát an-nak a gondolatnak, hogy nemzete ügyét diadalra vezesse. A személyes biztonság


csak véralkat szüleménye. Odarohanni a halálveszélybe, öklével harcolni az is képes, aki az ügyet, amelyért harcol, megveti; aki hős a kardjával, s áruló a szí-vében. De Ocskay László nem a hírt, nem a dicső halált látszott keresni, hanem a döntő diadalt.

Folyvást nagy tervei voltak. Vak Bottyánnal és Bezerédy Imrével egyesülten ostrommal akará bevenni

Sopron városát, maga vezette a hajdúit a tört résen át fel a falakra. Már övék volt a diadal, az őrtornyokat elfoglalták, amikor Bezerédy századosát, a lobogóval a kezében, egy golyó elsodorja, s erre annak a hajdúi rémülten megfutnak, s a dia-dal megfordul, kudarc lesz belőle. Ocskaynak is menekülni kell az elfoglalt sánc-ról.

Azt, hogy milyen vitézül harcolt Sopron falain, elfeledték följegyezni, hanem azt igenis szemére lobbantá Bercsényi, hogy három év előtt milyen könnyen el-foglalhatta volna Sopront Ocskay uram, ha kellemesebb időtöltésnek nem tartotta volna a boros billikomokat ürítgetni!

Újra meg újra felvette a kardot, amit kezéből kivert valaki. Ármány, vak sors, predestináció, vagy minek nevezi magát az az elfátyolozott arcú szellem? Győzni akart! Lehetetlenné akarta tenni, hogy a sarkában lappangó kísértet egy gyenge órát találjon életében, amelyben megragadhassa. Egész haderejével nekifordult annak magának, ki őt legcsábítóbb ígéretekkel csalogatta; megrohanta Pálffyt, a bánt; seregét szétmorzsolá, őt magát beszorítá egy ausztriai kis várba: Bruckba. Ott körülzáratta: öreg ágyúkat kért a fővezértől, hogy a várat bevehesse. Azok már útban voltak. Ez lesz a felelet a bazini csábítónak. Ez a lesújtó csapás! Akkor jöjjön aztán még valaki csalogatni! – Amíg az öreg ágyúk megérkeztek, az egyik vezértársa sötét éjjel ki hagyta menekülni a bánt az ostromlott várból. – Megint kihullott kezéből a kard.

Újra fölvette, más hatalmas ellenséget keresett. Nagy erőt gyűjtött maga körül; a császáriak legjobb hadvezérét kereste föl, Viardot. Ott meg a megnyert csata végén, egy vezértársa, Pekry ügyetlensége miatt, kudarcot vall: ismét kihull kezé-ből a kard a stráznicai csatában.

Újra fölvette azt. A vesztett ütközetért ő kapta a megrovást, aki győzött, Pekry lett tábornokká, aki vesztett. Ez sem döntötte meg. Nem kötötte össze magát többet senkivel, magára harcolt. Akkor mindig győztes maradt.

Szerteszét kalandozó csatározásaival minden császári fővezérnek a terveit megzápította; sohasem tudták, mely oldalról védjék magukat ellene. Egyszer a fővezért, Stahremberget magát is elfogták a hadseregei háta mögött.

A kísértő pedig mindig ott járt a sarkában. Egy este a nagyszombati franciskánus perjel látogatta meg tábora közepett,

aki novícius korában főnöke volt, s aki őt nagyon szerette. Eltávozásakor a perjel egy iratcsomagot hagyott Ocskay asztalán, ami őneki volt címezve. Ocskay a csomagban talált egy kegyelemlevelet a császártól, melyben minden eddigi tette-iért megbocsátanak neki, azután meg egy pátenst, melyben császári tábornokká kineveztetik. Harmadiknak pedig egy utalványt húszezer tallérra, a bécsi kincstár-hoz szólót.

196 XXVI. Deliancsa

Nem szólt felőle senkinek. Összeszedte nagy csendben az ezredeit, s heted-napra ott volt Fischamend alatt, s az ostrommal bevett város kapujára szegezte oda, átütött török késével együtt a kegyelmi levelet, a kinevezést és az utalványt. Ez volt a válasz.

Amíg ő Ausztriát egész Bécs kapujáig rettegteté, azalatt a háta mögött For-gách ostrommal elfoglalta Zissersdorf várát, a védő Bayreuth-ezredet levágta, erődöt és várost felprédált, elpusztított, a lakosokkal is kegyetlenül bánt; még a nőket sem kímélték a kurucai.

Ennek a diadalának nagyon rossz jutalmát vette a híres hadvezér. Rákóczi el-fogatta érte, s Munkács várában fogságba vetteté.

Mikor az a hír megérkezett Ocskay táborába, ott nagy megdöbbenést költött. Diadal, győzelem, várelfoglalás után fogságra jutás.

Igaz, hogy Forgáchra egész bűnlajstromot tudtak felolvasni. De hát melyik ku-ruc vezér nem volt ugyanazokban tudós? Az erre következő napokban Ocskaynak egyik legkedvesebb hadnagya, Turkoly Miska, átszökött a császári táborba.

Ez volt az első áruló! – A pártütő pribék! – kiálta fel Ocskay haraggal, mikor alezredese, Pongrácz

Gáspár e hírrel eléje jött. – Mit vétett neki a mi zászlónk, hogy elhagyta? Pongrácz Gáspár, ugyanaz, aki a nagyszombati ütközetben Ocskayt a laban-

cok közül kiszabadítá, egyik legjobb alvezére, barátja volt Ocskay Lászlónak. – Megrettent a fiú Forgách példájától: vestigia terrent – monda Pongrácz, azt

hitte tán, hogy most mindenkire rájár a rúd, aki Bercsényinek nem tetszik. „Nem felejti kígyó farka elvágását!”

– Azért nem kellett volna neki árulóvá lenni. Ne féltse senki jobban a fejét, mint a fejedelmét!

– Azt is mondogatta többek előtt, hogy nagyon meghidegült a fejedelem iránt, amióta megtudta, hogy Rákóczi kész a lengyel koronát elfogadni Péter cár kezé-ből. Bercsényi titokban elutazott a cárhoz. Ha már választani kell a két savanyú alma között, a muszka- és a németbarátság közt, mégiscsak inkább az utolsóban vássék a fogunk. – Ezt nem én mondom, hanem Turkoly.

– Azért nem volt szabad zászlójához hűtelenné lennie. A katona ne bölcsel-kedjék, hanem verekedjék.

– Aztán buzgó katolikus is volt Turkoly. Nem bírta a lelkiismeretét megnyugtat-ni, hogy Rákóczi most már a magyar koronát porosz Frigyes királynak, a kálvinis-tának ajánlotta fel.

– Pokolra a dogmatikus skrupulusokkal! – kiálta fel indulatosan Ocskay. (Őná-la is éppen itt volt a páncélingnek a nyílása.) A mennyországért sem szabad el-árulni Magyarországot. – Neked békóba kellett volna veretned Turkolyt azonnal, amint előtted így beszélt.

– Nem előttem mondta ezeket. Ocskaynak eszébe jutott a Parna patak melletti keserves megszabadulása:

csak ennek a visszaemlékezésnek köszönheté Pongrácz, hogy őt magát nem verette vasra Ocskay azért, amit elmulasztott.


Másnap reggel jelenték neki, hogy Pongrácz alezredes az éjjel, az őrszemle után, nem tért vissza a táborból. Sehol sem találják.

Este későn megtudta, hová lett a legtapasztaltabb, legöregebb alvezére. A szemközt álló császári tábornok, Viard, küldött Ocskaynak egy elbocsátott kuruc fogoly által levelet. Abban tudatta vele, hogy Pongrácz alezredes átment a csá-száriakhoz. Hivatkozik Ocskay László lovagias érzületére, hogy a feleségét és gyermekeit, kiket magával nem vihetett, utána fogja küldeni.

Hát már a második szökevény! Egy megszokott arc megint eltűnt az asztal mellől, melynél együtt tanácskoz-

tak csata előtt, együtt lakomáztak csata után!… „Mit tanácsolsz, Pongrácz Gás-pár?” – „Szállok az úrnak, Pongrácz Gáspár uram!” – Üres szék van ott már.

Megkezdődött a processió! A gyászvitézek processiója. Mennek, mendegélnek. Első volt Forgách (mert ezt is árulással vádolják, hogy Pozsonynál meg hagyta

magát vesztegetni), azután Turkoly, azután Pongrácz. Mit mondott az az asszony? – Következik a sorban, aki valamennyinél drá-

gább, Ocskay László. – Hát ennek mi az ára? – „Az az én feladatom.” – S ennek az asszonynak van esze is, szíve is – van szépsége, és gonosz szenvedélye. – Ezekkel sok férfit megvettek már.

Sokszor megtörténik az, hogy megőrül valaki azért, mert retteg a megtébolyo-dástól, amivel családi hagyomány baljóslata fenyegeti. Ilyen félelmet érzett Ocskay. Egész mélyen belátott az örvény fenekére, s érzé, hogy szédül. Válaszolt azonnal Viard levelére, szép klasszikus latin nyelven. Azt írá a tábornoknak, hogy űzze el magától az áruló szökevényt, a hízelkedő kutyát. Ma „hízelkedő kutyá”-nak nevezte, tegnap még „kedves öreg cimborám” volt neki. Maga előtt akarta azzal a szóval tán bezárni az ajtót.

Még talált ki egy óvszert. Volt két alvezére: Csajághy és az öccse, Sándor. Azok két külön ezredet ve-

zényeltek az ő dandárában, s ennélfogva csak nagy ritkán kerültek össze egy-mással. – Most Ocskay László behívta őket magához a táborkarába.

– Pongrácz és Turkoly átszökése óta nem bízhatom senkiben, egyedül tiben-netek. Az ezredeiteket vezessék a főstrázsamesterek. Nekem itt van rátok szük-ségem.

Így a jobbján levő szék nem maradt üresen. Pongrácz helyét elfoglalta Ocskay Sándor, s ahol Turkoly szokott késsel-villával dobolni a cintányéron, ott Csajághy puritán alakját látta maga előtt ülni az asztalnál.

Nagyon kérte őket, hogy maradjanak mindig körülötte. – Az én László bátyám valamitől félni látszik – mondá Ocskay Sándor, mikor

Csajághyval egyedül maradt. – Én tudom, hogy kitől. – Tán orgyilkokkal kerülgetik? – Nem az. László bátyád védelmezi magát velünk – saját maga ellen. – Tán megtántorodott volna?

198 XXVI. Deliancsa

– Még nem sejdítem. – De hogy támaszokat keres, azt már bizonyosnak ve-szem. Eddig nem volt szüksége rá, hogy itt legyünk a teste körül. Én tudom, hogy Ozmonda ott volt nála Bazinban. Ő volt az egyik apáca, aki sebesült bátyádat ápolta. Kár, hogy későn tudtam meg. Azt is tudom, hogy az amnesztiát, a pátenst, a donatiót mind ez a rossz lélek hozta el a számára Bécsből.

– De azokat László bátyám mind híresen elutasította magától. – Most azonban már fél! Idehívatásunk bizonyítja. Ha mi itt vagyunk körülötte,

akkor Ozmonda semmiféle alakban ide nem jöhet hozzá, hogy őt csábítgassa, mert mi ketten bizonnyal ráismerünk. – Ha én ezt az asszonyt egy puskalövésnyi-re feltalálhatnám valaha! Hidd el nekem, hogy azzal a megnyugvással akaszta-nám a szegre a kilőtt muskétámat, mint mikor valaki egy veszett farkast agyonlőtt a piacon, olyankor, amikor a templomból jött ki a sokaság!

– Te nagyon is jól tudsz gyűlölni. – Nemcsak azért a vérért, ami eddig kihullott miatta, hanem azért, ami ezután

fog hullani. Hidd el nekem, hogy ez az a „Runa”, aki Attilának a Lech folyónál útját állta, „ter frementi voce exclamans: retro Attila”, hármas három csengő szóval kiáltva: vissza, Etele! Ez a mi gonosz Valkűrünk, a hadmegállító „Hildr”, aki ben-nünket megtör.

Ocskay tanúságát is adta annak, hogy elfogadható okai voltak maga mellé be-

szólítani azt a két emberét, akikben föltétlenül bízhatott. Egyedül ővelük kettőjük-kel közölte a haditervét, amiben egyedül magára számított, senkinek a segítségé-re nem támaszkodott.

A terv még magát Csajághyt is megdöbbenté: oly merész volt. Ocskay a morvaországi Wsetin várát akará elfoglalni. Ezt a várat azért építék a császáriak, hogy a kurucok betöréseit Morvaország-

ba lehetetlenné tegyék. Elsőrendű erődnek volt alkotva, csillagsáncokkal, Miksa-tornyokkal, boltozott kazamátákkal körülvéve, nehéz ágyúkkal ellátva. Nagy meg-szálló sereggel, hatalmas ostromütegekkel, hosszú, szabályszerű bombázás, földalatti harc, víárokásás, tűzaknarobbantás után lehetett rá gondolni, hogy meghódítsa valaki. S ezt a hatalmas várat csak úgy akarta Ocskay elvenni, mint az érett almát a fáról.

Csajághy vállat vont. – Az én fejem, az igaz, hogy vasbul van, s ha faltörő kosnak akarod fölhasz-

nálni, szívesen felajánlom. – Odamegyek, ahova küldesz – monda Ocskay Sándor, kezét nyújtva a báty-

jának. – Bizonyára oda fogtok menni mind a ketten, ahová küldelek – szólt Ocskay

László, s keményen megszorítá mind a kettőnek a kezét. – Most menjetek az ezredeitekhez vissza, az éjjel csendben megindulunk.

Mikor Csajághy és Ocskay Sándor elhagyták a vezért, Csajághy ezt dörmögé: – Én valamit gondoltam. – Ki ne mondd! – sietett eléje vágni Ocskay Sándor. – Mert én nem hiszem!…


– De hát mégis kitaláltad, hogy mit gondolok? Jól van. Én sem hiszem. De le-hetetlen volt ki nem gondolnom.

„Uriás!” neve jutott mind a kettőnek eszébe. Azé az Uriásé, akit Dávid király azért küldött a filiszteusok ellen, hogy ott biztosan megöljék. „Terhére vagyunk neki mi ketten!” – gondolák magukban. Így akar tőlünk megszabadulni! A két vi-gyázó ellenőrzőtől, akik halállal fenyegetik őt, ha félre talál lépni. Csalatkoztak benne.

Amint a morva határon átléptek, Ocskay László a testvérét Stampsennek, Csajághyt Stuelnnek indítá a Morva vize mentén a lovasságával: ő maga szállt a gyalog hadával Wsetin sáncai alá. Ő akarta itt maga bevégezni az életét.

Egyéb szándékot nem is lehet róla föltenni. Hogy ezt a hatalmas erődöt, aminek védműveit ezelőtt egy héttel vizsgálták

össze Löwenburg és Krumpach tábornokok, s bevehetetlenekül fogadták el, amelynek sáncait rendes hadsereg és derék polgárőrség védte; amelynek üteg-ágyúi fél mérföldnyire uralták a vidéket – hogy azt megrohanja, ágyúzás, sánchá-nyás nélkül, egy kuruchad, meztelen karddal a kezében: ezt nem gondolhatta ki más, mint akinek terhére van az élet, s jó áron akar túladni rajta.

Mikor az öccsétől elvált, egy levelet adott át neki, ezzel a szóval: – Ezt a levelet csak akkor bontsd fel, amikor én már nem élek. Most aztán Ocskay Sándor kezdte sejteni, hogy mi szándéka volt a bátyjának

az idejövetellel. De Csajághy még tartotta a gyanúját. Hiszen még mind a ketten visszatérnek Wsetin alá, ha feladatukat bevégezték. Az pedig két nap alatt meg-van, s akkor ismét visszakerülnek Wsetin-vár farkasvermei közé.

Csakhogy mire ők negyednapra visszatértek, szétkergetve az ellenséges lo-vasságot, mely a vár fölmentésére jött, már akkor Ocskay rég benn volt Wsetin várában. A vár egy füstölgő rom volt már, a sáncok, a kazamáták szerteszét a légbe röpítve, az árkok betemetve mind.

Nem történt semmi csoda. A várműveknek volt egy befejezetlen része. Azt Ocskaynak hírül hozták a kémei. Ezt a gyönge pontot éjszakai rohammal elfoglalá, miután előtte való nap, hadi szokás szerint, békés megadásra kérte fel a várvédőket, amin azok nagyot nevetének. Az igaz, hogy mindenütt maga tört elő-re a zászlóval kezében, s úgy kiabált a hajdúira: „Ne féljetek semmit! Nem lőnek itt másra, csak énreám.” Őt pedig nem fogta a golyó. Ismét a mesebeli tündérhős lett: első volt a várfalon. Mire behajnalodott, a várőrség le volt vágva vagy foglyul ejtve: az öreg ágyúk közül de csak egyet sem sütöttek ki. Az emberi vakmerőség felcsúfolta a hadi tudományt. Hat tudós hadvezér esztendeig elvesződött volna azzal, amit egy elkeseredett dalia egy óra alatt elvégzett. Wsetin vára nem volt többé.

Ocskay dicsősége tetőpontjára jutott el e regemondásba való diadallal. Az el-foglalt Wsetin-várban voltak a morva főurak minden féltett kincsei felhalmozva, ide hordták azt messze földről össze, mint legbiztosabb menedékbe. Ocskaynak a szerencséjét e diadal nemcsak megaranyozta, de valóságos aranyra váltotta fel. Ő találta meg a bölcsek kövét; a tegnapi közrendű magyar birtokosból egy csa-pással dúsgazdag dinaszta lett. Egész társzekerek vitték el Wsetinbül a prédául

200 XXVI. Deliancsa

nyert arany-ezüst kincseket; maga Ocskay általvető zsákba tömhette a drágakö-ves ékszereket. Azokban az időkben az ilyen harci préda éppen olyan jogos szer-zemény volt, mint napjainkban a börzenyereség. Éppen úgy szokás volt azzal dicsekedni, mint mikor most egy börzematador a contre-mine báróit az utolsó inggombjukig tisztára kifosztotta. Kincses társzekereit hazaküldé Sztropkóra; Soncha barlangjának, Aladin bűvlámpájának minden mesés gazdagsága oda lett Ilonka lábaihoz lerakva. Raktár kellett annak, hogy elférjen benne: mázsa kellett neki, hogy megmérjék. Az ocskói elrablott kincsekért ugyan százszorosan lett megfizetve.

És Ilonka erre azt írta a férjének vissza: „A tenger kincsek helyett jobban esett volna az én lelkemnek, ha tenmagadat

küldted volna nekem haza, bárcsak egy pillanatra.” Ocskay Sándor pedig azt mondá a bátyjának, mikor Wsetin várából visszafelé

ügetének, egész sereg hadifoglyot hajtva maguk előtt: – Íme, itt a leveled, bátya. Mit tegyek vele? – Azt, ami rá van írva. Felbontod, ha halva leszek. – De hát kinek van az a homlokára felírva, hogy tovább éljen? – Csak te őrizd meg azt a levelet. Sohasem lesz késő megtudnod, hogy mi

van benne írva. Most már irigyei sem mondhatták Ocskayra, hogy hűtelen a zászlajához – ha-

nem azért azt a láncot, a nehéz golyót most is érezte a lelkén. Kétségei térdre kényszeríték, csak a büszkeség tartotta egyenesen állva.

Hű volt még, de már nem szeretett. Itthon az ónodi országgyűlés hírei vártak rá. – Nehéz esetek hírei. – Turóc

vármegye követeit, Rakovszkyt, Okolicsányit az országgyűlés termében, a fejede-lem előtt vagdalták össze a rendek. Az első vágást maga Bercsényi mérte Rakovszky fejére, a másodikat Károlyi Sándor; Okolicsányi nem halt meg elég jól a színhelyén, annak még a fejét is vették.

Ocskay azt mondta rá: „Úgy kellett nekik: maguk keresték, árulók voltak!” Íme a negyedik, ötödik már a megkezdett sorban! Ozmonda albumának a rémalakjai folytatják a kísértetprocessiót! Akikre az az

áruló patyolat rávallott! Na de hagyján! Rakovszky, Okolicsányi vérétől csak Turóc vármegye tanács-

asztalának a zöld posztója változik veressé. De nagyobb dolog is történt ott annál. – A szövetséges rendek kimondták az ónodi gyűlésen, hogy „eb ura a fakó!” – Nagy szó volt az! Letették vele a koronás királyt.

Ocskay azt sem bánta. – No, hát mégiscsak az lesz a tábori jelszó: eb ura a fakó! Mit teszünk most? –

Verekedünk, amíg a kard vasában tart. Hű volt még; de már nem hitt! Amit eddig csak a kósza hír beszélt, most már köztudomássá lett. Nincs többé

semmi alku, kibékülés a császárral. Rákóczi felajánlotta Magyarország koronáját Frigyes királynak.


Ő maga pedig a lengyel koronára alkudozik Péter cárral. A magyar szövetséges rendek, a táborban álló hadak belenyugodtak ebbe.

Végzetes lépcső volt: nem lehetett rajta megállni. Ok volt rá elég. A császári had-vezérek úgy viselték a hadjáratot Magyarországon, mint akiknek nem a győzelem a célja, csak a pusztítás. Szétdarabolták a seregüket, s azokat mindenütt össze-törte a kuruc, ahol külön kaphatta. Nem volt már a császáriaknak egy döntő ütkö-zetbe vihető derékseregük, csak portyázó hadoszlopaik kergetőztek, Dunán in-nen, Dunán túl, a Vág mellett, a Felföldön meg Erdélyben a kuruc hadakkal, s két nagy váruk volt még csak az országban, Trencsén és Lipótvár, ahol erősebb had tartotta fenn a fejedelem hadait majd egy évtizeden keresztül, az volt az egész hadtudomány célja, hogy mikor fogytán van a két várban a prófont, s a lovakat már mind megették, akkor újra ellássák a bennszorult őrséget dercével meg füs-tölt hússal.

Ellenben Rákóczi egy valóságos európai fogalomban értett hadsereget gyűjte a portyázó hadakozók közepett, harmincezer harcosa volt egy tömegben, azok között a kuruc had színe java. Ott voltak a palotásezredek, a sárga és veres test-őrmuskétások; az erdélyi nemesi gárda, a tiszántúli, a borsodi hajdúk, a francia granátosok, a svéd bivalybőr páncélos dragonyosok, XII. Károly Pultavánál har-colt ezredei, és csak igen kis rész „mezei tábor” Pekry vezénylete alatt. Ezek vol-tak a megyei felkelő csapatok, amik addig, amíg az ő vármegyéjükben folyt a háború, csatlakoztak a fősereghez; ha odább ment a tábor, hazaoszlottak béké-ben. Itt volt egyesülve az egész gyaloghad; rendes ütközetben a tábor törzsöke: ágyú tömérdek, mind jól felszerelve, kitanult pattantyúsokkal. A vezérlet is oly kitűnő, amilyennel rendes hadsereg dicsekedhetik. Francia törzstisztek, hadmér-nökök a táborkarnál; hajdan az osztrák hadseregnél kitanult nevezetes magyar tábornokok a dandárok élén. Zsoldja is rendesen kijárt a seregnek: XIV. Lajos megküldé az elmaradt subsidiumot.

S ennek a szép, csatakész hadseregnek nem volt semmi dolga. Viarddal, He-isterrel, Pálffyval elbánt Ocskay László meg Vak Bottyán. Ausztriába betörni elég volt Eszterházy Antal. A fejedelem hadseregének Magyarország határán kívül volt feladata. Európai küldetése volt. A nagy Theatrum Mundi színpadán föllépni döntő erővel. Betörni Sziléziába, egyesülni Frigyes porosz király hadseregével, s aztán egyesült erővel vetni véget a hosszú háborúnak, mely Európa belsejét dúlja. A porosz azonban csak télire lehetett készen. Maga Rákóczi is arra számított, hogy milyen jó lesz a hadseregét a szép Sziléziában kiteleltetni. Addig, hogy a hadse-reg tettvágya le ne lohadjon, idebenn kellett a számára valami munkát keresni.

Kettő kínálkozott: Lipótvár vagy Trencsénvár elfoglalása. Mind a két várból sű-rűn jöttek szökevények a fejedelem táborába, zöld csudákat mesélve a körülzárolt várőrségek nyomoráról. Azok már a bivalybőr páncélaikat eszik frikasszírozva! Csak meg kell jelenni a fejedelemnek seregestül akármelyik vár alatt, s feladják azokat. Rakóczi Lipótvára ellen akart fordulni, Bercsényi Trencsént kívánta. Efö-lött a fejedelem és fővezére között nagy összekocódások voltak, amik Bercsényi ingerlékeny természete mellett egész a haragig fajultak. Néha a tábor kétfelé is szakadt. Bercsényi a maga hadtestével duzzogva húzódott félre, s engedte a

202 XXVI. Deliancsa

fejedelmet menni, amerre neki jobban tetszik. Rákóczi aztán a haragos fővezér kedvéért Trencsén felé vitte a hadát. Ott már csakugyan fogytán volt minden élelmiszer, s a várvédők sziklafészkük tornyaiból láthatták a felszabadító császári csapatok helyett a kurucok veres zászlós táborát aláereszkedni a báni hegysza-kadékokból a turnai völgybe. Éjjel az ezernyi meg ezernyi őrtűz, mint egy kivilágí-tott város, verőfényt vetett a felleges égre. – Ki bírna ezzel a sereggel!

A császári két hadvezért, Heistert és Pálffy bánt, ezalatt Ocskay és Vak Boty-tyán verték maguk előtt. Ágyút, poggyászt cserbenhagyva, gyalogságát útszorosok védelmében elvesztegetve, menekült a két császári vezér a Vág felé. Nem fölmenteni Trencsén várát; de meghúzni magát annak ágyúi alatt. Mind a ketten Vágújhelynél egyesültek, ami Trencsén várához egynapi járó. Együtt a kettőnek a hada nem tett többet ötezernél. Egyesülten sem elég, hogy az oldalát verő Ocskayt vagy Vak Bottyánt külön megtámadja, jó siker bíztával. – S most egyszerre szemközt találják maguk előtt Rákóczi egész derékhadát, elzárva a trencsén-vári utat.

Nem adott volna már az ő dicsőségükért senki többé egy fületlen gombot. Ka-pituláció várt a két tábornagyra, semmi egyéb: a tűzzel körülvett skorpió sorsa!

Ocskay, hogy minden menekülő utat elzárjon az ellenség előtt, hidat veretett a Vágon s dandárjával minden utat megszállt, egész szorosra húzva a hálót a csá-száriak körül.

Ő maga egypár századával Isztricén száll meg, ahol a szlavnicai Sándorok kastélyában vendégszerető ellátással fogadta az ősmagyar eredetű háziúr a ve-zért és tábornokát. – Ismerjük a magyar lakomákat, délben kezdődnek, és éjfél látja végüket; kivált ahol a jó borhoz még annyi jó titulus bibendi is van, mint volt ezekben a napokban. Ember legyen, aki annak a sok pohárkoccintásnak „állni tud elébe”.

Künn a faluban is folyt a dínomdánom. A szérűsudvarokon a kuruc huszárok hoppogatták víg dudaszó mellett a kacki tót menyecskéket, s dalolták együtt a tót legényekkel a svihrovai nótát; minden háznál úgy sütötték a pecsenyét, kalácsot, majd kigyulladt az eresz. A piac közepén a verbunkost járta a tárogató cikornyái mellett a hajdúság.

Odafenn a kastélyban is nagy volt a vigasság. Minden szívnek túlpezsdült a kedve. Csak az egész világot követelték a magyarnak: azon alul nem alkudtak. Süvegelje meg a magyart minden nemzet! Miért is nem adott neki a sors több ellenséget, hogy még nagyobb lenne a dicsősége!

Cinka Panna húzta a kedvenc nótákat, s mikor az elhagyta, Jávorka meg az ő pataki deákjai kezdték rá a víg dalaikat harsogtatni: azokat a sírverembe lenevető nótákat; azokat a halállal magával is táncra kerekedő szilaj bordalokat: meg-megakasztva egy „uram, uram, szállok az úrnak!” felhívástól, amit messze elkere-kített áldomás követett.

Gyönyörű szép, kánikulai este volt: az ég alig akart besötétedni; mintha még annak az egypár bíborszín felhőnek sem volna kedve aludni menni az ilyen örömnapon. Csak az esthajnalcsillag ragyogdogált maga az aranytenger égen.


Tehát nagy volt a gaudium. Csak Ocskay László maga volt méla és kedv nél-kül. Mi nyomta a szívét? Miről gondolkozott? Hogyan nem ragadt rá a mások jókedvéből még csak a mosolygó külszín sem? Ő is ivott a többiekkel; de a bor-nak nem volt az ő kedve fölött hatalma. Valami nyugtalanság kerülgette, ami meg-látszott az arcán; homlokán ránc vonult végig, s hiába húzta Cinka Panna a fülé-be a kedvenc nótáit, azt a ráncot nem tudta elmuzsikálni onnan. – „Hát micsoda nóta tetszik már teneked?”

Ekkor jelenti a házigazda, hogy két vándorló diák van itten; most jöttek Nagy-szombatból: engedné meg a vezér, hadd énekelnének előtte valamit.

Beeresztette őket. Vándorló supplikáns diákok voltak, akik a vakációk alatt gyalog járják be a szép világot, s énekszóval fizetnek; Nagyszombatból jöttek, tehát pápisták.

– No halljuk, mit tudtok? – szólt a házigazda. – Tudjátok-e, fiaim, „Jacobus Benedictus zsolozsmáit”? – kérdezé tőlük

Ocskay László. Azokat különösen jól tudták. – Hát énekeljétek el nekem a „Stabat mater dolorosát”. A diákok énekeltek. Ez a himnusz nem vigasságot felkölteni való. Úgy illett az ide, mint Belzázár

lakomájába a láthatatlan kéz írása. Palestrina magasztos melódiái, szigorú tónu-sai, sajátszerű, megragadó harmóniája úgy hatnak a kedélyre, mint kámfor és tömjén. Az egész társaság elkomorult, elhallgatott. A puritán kálvinisták duzzogva könyököltek maguk elé, hogy a pápista zsolozsma olyan nagyon erőt vett a szíve-ken, s mikor a két diák elvégezte a maga énekét, Jávorka felkiáltott: „Megellen-zem! Nekünk is vannak zsoltáraink, szebbek a tieiteknél!” S azzal ő meg rázendíté a maga társaival a „Babiloni vizek” zsoltárát, a kálvinista melódia sze-rint. – Az még szomorúbbá tette a társaságot.

– De mennyivel szebb ennél Palestrina zsolozsmája a „Babiloni vizek mellett”. Zengjétek el, fiúk! – mondá Ocskay.

Azok rákezdték a gyönyörű siralmat, amit a nagy mester szeretett felesége ha-lálának emlékére szerze.

Mikor legkeservesebben foly a virginálás, felpattan az ajtó, s betoppan a tár-saság elé egy marcona alak, melynek láttára torkába szakad a hang a két éneklő diáknak, míg a vendégek ijedten ugrálnak fel székeikről.

A hívatlan vendég alakján látszik, hogy most jött valami nagy csatából; sárral-porral belepve minden öltönye, kacagányán a szőr összeperzselve lőporlángtól, dolmánya meghasogatva, hogy a rongyoláson át kivillog a páncéling, sisakja két-oldalt is erős vágásoktól behorpasztva; az egyik vágás az arcán is végigcsúszott, s hosszú sebet ejtett rajta, amitől az csupa vér lett. Az öklében szorított kard csorbákkal fűrészes, és markolatig fekete a vértől.

Irtózat ránézni; de még nagyobb irtózat ráismerni ez alakra. A hívatlan rémvendég odasiet egyenesen az asztalfőn ülő Ocskayhoz, s meg-

ragadva baljával annak a vállán a kacagányt, rárivall érdes, rekedt, rikácsoló han-gon:

204 XXVI. Deliancsa

– Hát itt ti dorbézolni tudtok most? Ocskay elbámulva kel föl helyéről, s rémedezve hebegi: – Bercsényi! – Ország kutyája vagyok én: nem Bercsényi! Eltagadom a nevemet. Minket öl-

dökölnek, s ti itt tivornyáztok! Turnától Ugrócig véres tetemekkel van fedve az út: ezek az én halottaim; onnantól idáig meg részeg disznókkal. Ezek a ti elesettei-tek!

– Hát hol folyik az ütközet? – kérdezé Ocskay. – Már nem folyik: már vége van. Tönkreverték az egész hadseregünket; gya-

logságunk le van kaszabolva, ágyúink ott vesztek: a fejedelem nehéz sebbe esett, úgy vitték el a csatamezőről. Magam alig ötvenedmagammal kecmelegtem ki az ellenségből, azt sem tudom, hány sebet kaptam. S ti itt isztok, devernyáztok ez-alatt mind hadastól együtt!

Ocskay úgy hebegett, mint egy álmodó. – Szétverve? Hajdúság leölve? Ágyúk oda? Meg a fejedelem? Lehetetlen! Ne-

héz sebbe esett! De hát ki volt az ellenség, aki ezt meggyőzte tenni? – Hát ki volt? Pálffy, a bán! – Pálffy, a bán? – motyogá Ocskay László. – Pálffy verte szét a fejedelmi se-

reget? – Álmodom én most? – Majd én ordítok egy szót a füledbe, amitől fölébredsz! Árulás volt, ami kudar-

cunkat okozta. Ettől a szótól csakugyan fölébredt Ocskayban valami: a kevélység démona.

Megütötte öklével az asztalt nagy haragjában, s odadobbant egész arcközelbe a fővezér elé: csak úgy szikráztak a szemeik egymásba, mint két összecsapkodó acél.

– Mennyköveket ontó Jehova egy Isten! Hát szétverte hadseregünket Pálffy bán? Azt a büszke armádiát, ami ország-világ-hódításra indult meg? Hát levágta a hajdúk ezereit? Hát elfoglalta az ágyúinkat? Elszedte a zászlóinkat? Hát a feje-delem is sebben esett el? Hát hol voltak akkor a talitarka palotások? A híres erdé-lyi nemes gárda? Hol voltak a testőrmuskétások? A veres meg a sárga huszárok? Hát a hatalmas svéd páncélos lovagok? Hol volt a francia granátos csapat? Hol voltak a francia tábornokok? Hol volt a magyar vitézség, ha ez megeshetett? És ki verte őket széjjel, ki söpörte el a csatamezőről valamennyit? Mennybéli Isten! Egy Pálffy bán, akit én magam egyedül Komáromtól vertem idáig, megállni sem hagy-tam, aki nem tudott velem szembeállni sehol egy derék ütközetre! Egy futó ellen-ség, akinek én csak a hátára tudtam felírni a nevemet: az megrohanja futtában, előttem szaladtában az egész fejedelmi armádiát, s a fejedelem és a fővezér ar-cára írja föl a nevét! Szégyen, gyalázat az ilyen hadvezetésre!

De amíg ezt elmondta Ocskay, Bercsényi is közbekiabálta a magáét: hogy Pálffy véletlen rohanta meg a kuruc hadsereg leggyöngébb szárnyát, a Pekry vezérlette mezei tábort, ezt felkeverte, a derékhadra vetette, a tér rossz volt, tele mély árkokkal. Egy ilyen árokba bukott bele a fejedelem lovastól: nem ellenség sebesítette meg. A kurucság lelke el volt véve, amint a fejedelem elestét látta; így futott meg. Magától futott, nem a bán kergette: csak a gyalogság állt helyt; az


harcolt. S mindezekben Ocskay a leghibásabb, hogyha már maga előtt hajtotta a bánt, miért nem akadályozta meg Heisterrel egyesülését, miért nem maradt a hátában tovább is; miért töltötte itt a napot hiába? Egyszerre kiabáltak egymásra mind a ketten; de Ocskay dörgő szava legyőzte Bercsényi rekedt kiabálását.

Végre Csajághynak és Ocskay Sándornak sikerült a két dühösködő vezér kö-zé furakodni, s őket valahogy elcsillapodásra bírni. Csajághy odaállt közéjük, mint egy ércszobor.

– Uraim! Vezér urak! Beszéljünk nyugodtan, ahogy nemes urakhoz és hadve-zérekhez illik.

A közbenállón hol Bercsényi taszított egyet, hol Ocskay László rántott másikat, mind a kettőnek útjában állt.

– De én az „árulás” szót az apostolnak sem engedem! – ordítá Ocskay. – Legyenek nyugodtak kegyelmetek! – Dög legyen, aki ma nyugodt! – recsegteté Bercsényi. Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére, másikkal

a fővezér jobbját ragadta meg. – Bátyáim? Édes atyámfiai! Ne törjetek egymás ellen! Esküszöm az élő Istenre

kegyelmednek, fővezér úr, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt semmi áru-lás! Isten a tanúm, hogy készek vagyunk, László bátyámmal együtt, ebben a nyomban bebizonyítani vérünk kiontásával hűségünket. Mondja meg kegyelmed, hová menjünk, merre rontsunk! Hitünket bizony beváltjuk.

– Úgy van! – sietett Sándor szavait gyámolítani Csajághy Márton. – Ne beszél-jünk arról most, ami megtörtént, hanem inkább arról, aminek történni kell.

Bercsényi melle zihált a fékevesztett indulattól. A szégyent, a bosszút hozta magával, s belebotlott a szemrehányásba. Kardjával keresztülvágta magát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet: s most íme, egy másik ellenségre talált, aki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharcban kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának: égnek. Mégis el hagyta csillapulni haragját, megtörlé arcát a vértől és portól, s nyugodt hangon kezde szólni.

– Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás – de valóban áru-lásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a trencséni híd felé menekülének, hogy a vár ágyúi alatt fedezve legyenek, amidőn valaki szökve átment a bánhoz, s hírül vivé neki, hogy a fejedelem tábora nincs hadirendbe fölállítva, lovasságunk messze külön táboroz a gyalogságtól; a Vág mellett az ellenséghez legközelebb a balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei hadakat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi haddal odaront Pekry oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csú-fot követ el rajtunk, amilyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nélkül meg nem tehette volna.

Most már Ocskay is csendesnek tetteté magát, bár minden porcikája reszke-tett, az arca sápadt volt, mint a fából faragott fő.

– Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta a kudarcot. Kívánom is, hogy az kideríttessék, s akinek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el a földön! De ne

206 XXVI. Deliancsa

keressék kegyelmetek ezt a főt a távolban; hanem ott közel, a közepében a tá-bornak.

– Mindenütt fogjuk keresni, afelől legyen biztos kegyelmed – szólt dölyfösen a haragos vezér. – De fennmarad mindenesetre az a tüske a szívünkben, ha min-denütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha aziránt bizonyos nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja. Akarva, nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet.

Ocskay most már nem csattant fel. Hiszen hidegvérrel még élesebben lehet visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt.

– Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint amilyen jó orátor kegyelmed, úgy meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint ahogy meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a turnai ütkö-zetet, aki ott sem voltam? Engem öklelt fel a német, aki hátul álltam? Én mulasz-tottam el az elővigyázatot, nem azok, akiket megleptek odaát?

Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét haragba készül jönni, s most már határozottan Ocskay László pártjára állt.

– Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt a vádat, hogy az ellen-ségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink mindenütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapataival; a szorosutakat elzárva tartani vettük kötelességünknek: arról, hogy a hegyeken túl ütközet folyik, nem volt tu-domásunk, mert semmi ágyúszót nem hallottunk; mi, Ocskay László alvezérei mindenben szolidaritást vállalunk a vezérünkkel; dandárunkban nem történt sem árulás, sem kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor.

Bercsényi most már elpihentette haragját, s míg Csajághy szavainál Ocskay arca lett ismét életvidám, a fővezérnek még az ajka is elsárgult. Félretette ké-sőbbre azt, amit most mondani akar.

– Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem bíró vagyok. Azonban gyorsan intéz-kedni kell; mert körmünkön ég a tapló.

És itt ismét Ocskayhoz fordult színlelt nyugalommal, de minden szavából kiér-zett a keserű irónia.

– Úgy hiszem; semmi baj. Csak „minket” vertek szét, ostobákat, könnyen ré-mülőket. Itt van még intacte Ocskay brigadéros uram egész dandára, aki Komá-romtól verte idáig azt az ellenséget, aki minket összepocsékola. Mi kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s visszaverni a tromfot.

Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr kö-zött, eléjük vágott.

– Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a legöre-gebbet! Ne verjék egymást szavakkal a vezérek! Anélkül is ez volt mindig a leg-nagyobb veszedelmünk. Kegyelmed, fővezér uram, tekintse azt, hogy Ocskay, és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban, folytonos csatázásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát, abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a dolog. Kegyelmed, brigadéros uram,


pedig vegye tekintetbe, hogy fővezére előtt áll, aki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből, s méltó oka van rá, hogy bánatában embernek és Istennek szemrehányásokat mondjon. Akinek az arcát piros vére festé, annak az arcába ne kergesse még a vért szégyen és haragköltögető szó is. – Ha pedig éppen össze akarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, holnapután: ami-kor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt mondá: a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. – Hová, merre vitték? – Ez a leg-első kérdés. Van-e, aki menekülését fedezi?

– Nincs! – No, hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi ortályoskodás.

Első a fejedelem baja: azután jön a kegyelmeteké. Merre vitték a fejedelmet? Talán Bánba vagy Nagytapolcsánba! Ki tudja azt most? Én az eszeveszett lo-

vasság visszatérítésével bajlódtam. Láttam, hogy a fejedelmet véres fővel ültették fel egy lóra, s így vezették el kétoldalt fogva, eszméletén kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva álltak az üldöző ellenség útjába. Meddig tarthatták fel, azt nem tudom; magamnak is elég táncom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel, elvihették Nyitraszerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a pogy-gyászszekerekkel, s most ott vannak valahol az erdőben.

– Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadéros uram, engedje, hogy mi Ocskay Sándorral feltrombitáltassuk az ezredeinket, s még az éjjel Ugrócba szálljunk, az üldöző ellenség útjába.

– Tegyetek úgy – szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem bolondult meg a labanc, hogy éjszaka menjen kurucot üldözni az erdőre, a maga vesze-delmébe.

– No, hát szent a békesség köztünk! – monda Csajághy, a két vezérhez for-dulva, amire azok aztán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem csak Csajághynak mind a kettő. – Na, hát – legalább kezet szorítottak – per procura.

Bercsényi távozni készült. – Én megyek a fejedelmet keresni! – Nem elébb, míg egy bokályt kiürítene kegyelmed. Propter bonum pacis! – Azután mire igyam? A nagy szaladásra? Vagy az elnyelt porra. Porrá lett az

egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No, hát nyomtassuk le ezt a nagy port!

Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos, fűrészreszelő hangon eláldá magát:

– No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister tábornagy uraim.

S azzal fenékig ürítve a bokályt, odavágta azt az asztal alá. – Azután kisietett a teremből. Mondják, akik utánamentek, hogy a tornácba kiérve, a torkába dugta az ujját, – nem akarta azt az áldomást magával vinni.

A tiszt urak pedig siettek a kardjaikat övükre csatolni, páncélingeiket felölteni, s aztán ki-ki a maga csapatjához. Dolog lesz azt most összeszedni.

Ocskaynak csak Jávorka maradt a tisztek közül.

208 XXVI. Deliancsa

– Édes fiam – mondá neki a brigadéros. – Te se nézd ott hiába a faggyúgyer-tyát, indulj neki, próbáld meg, ha fel tudnád ültetni a századainkat.

Jávorka a vállát vonogatta. – Tökéletesen mindegy volna, ha tovább énekelném a babiloni keserves zso-

lozsmát. Mert ha én most odamegyek a táncoló, dőzsölő kuruchoz, s azt mondom neki, hogy „Lóra, koma, szétverte a nagy sereget a nagyfejű, a fejedelem is el-esett!”, hát legelőbb is azt fogja mondani, hogy „A kutyámat tegye bolonddá az úr!”; ha pedig végre mégis igaznak hiszi el, akkor meg úgy szétszalad, mint a vándorhörcsög, mikor közécsap a héja.

– Hát ne sokat beszélj nekik, hanem fúvass riadót a tárogatókkal! – Muzsika: az lesz belőle – monda Jávorka, megindulva az ajtó felé, s amint

nagyon pengett a sarkantyúja, visszafordult: „Ugyan kérlek, édes sarkantyúm, ne hencegj itt a hátam mögött! Azért, hogy most te vagy úr!”

Ocskay egyedül maradt a nagy ivóteremben. Levetette magát a nagy karszék-be az asztalfőn, az üresen álló hosszú asztal díszhelyén, s bámult az előtte álló faggyúgyertyába, ami megkoppantatlan kanóccal, mint egy izzó taplóval a köze-pén bűzölt előtte, kanyargó füstöt pipálva egész a boltozatig.

Odakinn hangzott már a tárogatók riogató szava. – Ugyan keservesen fújták. Máskor, ha csak egy-két rivallása üvöltött végig késő éj közepén a tábori kürtnek, nyomban következett rá a földdübörögtető pariparobaj a vezér sátora körül; most ugyan várhatott arra. A pereces nem trombitál megátalkodottabb módon az utcán, mikor sósperec ideje van, mint ezek a tárogatósok faluhosszant; de nem jött a kastély felé se tombolva, se kocogva, se ügetve, még csak egyetlenegy görhes sem; se deres, se fakó, se kesely; az mind, a hókával és a daruszőrűvel együtt ott kinn legel most a gyepen; a gazdája meg a paplanyos ágyon. Fújhatod most an-nak azt a nótát a tárogatóddal!

Ocskay László lelkében olyan sivatag támadt, melyből nem tudott kitalálni. A fényes várak, miket emléke felmutogatott, mind a fata morgana csalóka tünemé-nyei voltak. Léva-vár, Szomolyán, Detrekő, Vöröskő-vár, négytornyú Pozsony, magas Trencsén vára, Bruck, Fischamend, Wsetin, maga Bécs fényes városa, amik diadalait visszhangozták vala! Mind csak délibáb volt. A levegő álmodott a földről! Egy szélfúvás, s avar puszta van körös-körül. Hová vezet ezen a pusztán keresztül ez a végtelen út, amit nem jelöl más, mint az előrementek fehérlő csont-jai!

Magához tért, körülnézett: csak az utósó gyertya égett már az asztalon, a többi kialudt vagy füstölt. Eszébe jutott, hogy hiszen ő még vezér volna: kurucok vezé-re. Kereste a kardját. Az oda volt valahová a szék támlájára akasztva, a keze ügyében. Azért nem talált rá. Mikor aztán sok keresés múlva reáakadt, akkor úgy megharagudott rá, hogy az asztalhoz vágta: mintha az a szegény kard volna a hibás.

Erre valami vihogó hang szólalt meg valamelyik sutból. – Ki nevet ott? Ki maradt itten? – rivallt fel Ocskay. A nevető alak

előkecmelgett a sötétből.


– Hát ugyan ki maradt volna itt más, mint a Cinka Panna? Én csak nem mehe-tek tárogatót fújni?!

– Mit nevetsz itt? – Hát ugyan miért ne nevetne a Cinka Panna? Az én hegedűmet nem törte

össze a Pálffy. Ekkor aztán ketten nevettek. A Pálffy bán hatalmas ember: meg tud ríkatni egy egész országot; ha akarja,

úgy végigönti búbánattal az egész Pannóniát, mint az árvíz, hanem annyi hatalma nincs a Pálffy bánnak, hogy a Cinka Panna jó kedvét elrontsa.

Hahaha! Ocskay László nem készült most már sehová. Levágta magát a karszékbe az

asztalfőnél, s végignyújtá a karját az asztalon, a fejét meg arra fekteté le. – Eb mozdul a helyéből! – Hozz bort, Cinka Panna! – A legerősebb borodat

hozd elő! – Iszom egymagamban. – Ezt sem próbáltam még. – Talán jól is esik? – Lódulj, hozz bort; erőset! – „Mit dorbézoltok itt!” – No hát dorbézoljunk! – Legyen megszolgálva a dicséret! – „Ocskay László iszik, míg mi futunk!” – Na, hát iszom! Ti meg fussatok… Kutyának való a hűség! – Hozd azt a bort!

Meg sem várta, hogy az átalagból a bokályba öntsék. Felvette két kézzel a fa-edényt, s az akonából ivott. Nagyot ivott az édes tüzes borból; s keserű zimankós kedve támadt tőle.

– Kutyának való minden hűség! Csalj, hazudj, szaladj, aztán tagadd el! Dicse-kedj vele! Kend másra! – „Csak Ocskay László nyerte el a becsületet!” – El biz a csörgősipkát a szamárfülekkel. Hol az a becsület? A nagy száj a becsület! Kiabálj sokat! Akkor vagy derék hős! Szidj, vádolj, rágalmazz mást, akkor vagy igaz em-ber. – Nem csörög, mégis lánc: úgy híják, hogy „hűség”. Nagyot rúgnak rajta – úgy híják, hogy „jutalom”. Pokolra mindenféle hűséggel! – Héj, Cinka Panna, ha te most olyan csúf nem volnál!

Ocskaynak a szemei keresztbe álltak már, s csak úgy szikráztak a delejes tűz-től.

A csúf cigányleány nagyot vigyorgott e szóra, széthúzott, nagy szájában csak úgy villogott a két fehér fogsor.

– Hát hiszen, ha csak az a bajod? Tudod azt, hogy én boszorkány vagyok. Ér-tek hozzá, hogyan kell kantérolni, dauzsolni, vajákolni. Ha megmosdom kinn a kútnál, bekenem a bábaírrel a két szemöldököm táját, hét babot dobok a hátam mögé, s elmondom, hogy „ifriszkum, cifriszkum, cingere bringi!”, hát egyszerre olyan szép barna cigányleány lesz belőlem, hogy még az éjszakát is fényesebb-nek látod tőle, mint a fényes reggelt.

– Hahaha! No hát eredj; hámlítsd le azt a vén bőrödet. Változz át tündérré. Cinka Panna kapta a hegedűjét, s addig is, míg kiment a teremből, végighang-

zott a folyosón a cifrája a nótának. „Cigányasszony sátora; hopp!” „Sátora! Sátora! Benne van a rajkója! Heje huja hopp.” Ocskay ottmaradt és ivott. Most már szürcsölve itta a bort, elébb felszíva a he-

vítő zamatját.

210 XXVI. Deliancsa

A zsibbasztó egyedüllétben elővették a hallucinációk, amik a gyilkos és öngyil-kos agyát szokták meglepni: azok a felforralt vér lávájából előzajló, csábító képek, amiknek neve: eleven álom. Milyen jó lett volna, ha egyszerre megriadt volna az ablaka alatt a tárogató: „lóra, magyar!”, s szétrebbentette volna mennybéli szavá-val ezeket a pokolban született, csábító rémalakokat.

A tárogató azonban egyre messzebbről hangzott, egyre szomorúbb elhaló tu-tulással. Hanem ahelyett megszólalt ismét a hegedű a terem ajtajában, rákezdve a nótát, kísérve a dallal.

Ne szomorkodj, légy víg: Nem lesz az mindég így. Hej, aki megszomorít, Meg is vigasztal még…

Ocskaynak úgy rémlett, mintha a hegedű húrja reszketne, ahogy Cinka Panna kezében nem szokott, s az a hang, amely énekel, lágyabb, csengőbb, melegebb volna, mint az övé. Vagy mind csak a káprázat okozza azt?

– No, gyere közelebb! A danoló, hegedülő alak a hosszú terem homályából csak meg-megakadó lép-

tekkel közeledett feléje. Karcsú, sugár alak volt, a cigánynők lompos viseletében, ami úgy van rájok hajigálva, de ahol deli alakot fed, szoborrá alakítja azt át; a szennyes, gyűrődött patyolating odatapadt délceg idomához; felkapcsolva laza ráncaival, egy sor klárisgyönggyel a nyakába: fél válláról az is le volt csúszva, domború csípőjéről széles piros szegélyű, kopott zöld selyemviganó omlott alá, féloldalt felcsíptetve a lecsüngő bőrövvel, hogy a térden alul érő fersing kilátszott alóla. Az is ki volt szakadva, hogy a meztelen térd kivillogott rajta, hanem azért a szegélye szélesen kihímezve arannyal, ezüsttel, színes virágokkal. Járása-kelése csupa párducmozgás, olyan ideges, oly izgékony. – Hát még amint közelebb jön a vérlángban lobogó gyertyához, s az arcába látni. Minden szent el ne hagyj! Ez a Lilith maga! Az első embert elcsábító „nefitimlány”. Barnapiros orcáján dévaj mo-soly ragyog, örökössé téve a csábító szerelemgödröcskéket, míg kacér szemér-metességgel lesütött szempillái nem hagyják kitalálni a szeme színét, fölöttük a sűrű, két fekete szemöld, majd összeér elöl. Korallpiros ajkai hegyesre csucso-rodva; piciny füléből nagy ezüstfüggők csüngnek alá, amik, ha a fején egyet len-dít, csilingelnek; borzas, szénfekete haja kiszabadult a piros törökkendő alól, ami-nek azt össze kellene tartani, s a rendetlen tincsek a homlokát árnyékozzák be. Hanem ha egyszer-egyszer megvillannak ezek a szemek, egy villámlobbanásra, fehérükkel felfelé fordulva, ha meghasad a piros ajkpár, s kivillan a két gyöngy-fogsor: olyankor azt mondja az egész tekintet: „Enyim vagy már: megfogtalak!”

Ocskay László elbűvölten nyúlt a leány keze felé. – Ki vagy te? Hogy hínak téged? – Az én nevem „Deliancsa” – suttogá a cigány tündér. – „Deliancsa!” – szólt Ocskay, odavonva a tüneményt az ölébe. – Hát te hon-

nan kerültél ide? Hol termettél?


A cigányleány Ocskay térdén ülve, álla alá vette a hegedűjét, s elkezdett he-gedülni, énekelni:

Én vagyok a, én vagyok a cigányleány, Cigányvajda, cigányvajda az én apám. Az én anyám, az én anyám cigányasszony. Kinn a pusztán, kertek alatt, sátor alatt alszom.

– Leány vagy, vagy asszony! Te kis szelídecske! – Hahahaaaj – kacagott fel Deliancsa, megvakarva öt körmével borzas haját

feje búbján, s meg új nótát kezdett erre a kérdésre.

Nem vagyok én szelídecske: Sem szűz, sem lyány, sem menyecske, Mert én égi harmat vagyok. Este a virágra szállok; Reggelig rajta úszkálok!

– Hát van-e már szeretőd, szép Deliancsa? Arra is volt megfelelő nóta:

Kinek van, kinek van Karikagyűrűje, Annak van, annak van Szőlke szeretője.

(A nóta ugyan barna szeretőről szól, de a cigányleány ránézett Ocskayra, s szőkére fordította a dalát.)

Nekem is van kettő, Cseréljünk meg véle Amelyik többet ér, Fizetek melléje.

S azzal egész dévaj pajkossággal lehúzta az ujjáról az ezüstgyűrűjét, s feleről-tette az Ocskay kisujjára, s hirtelen lerántotta annak az ujjáról a karikagyűrűjét, s azt meg a maga hüvelykujjára szorította fel.

Ocskaynak eszébe jutott, hogy az a karikagyűrű az ő jegygyűrűje; de aztán csak azt gondolta magában, hogy majd vissza lehet azt megint cserélni. Ahelyett máshová célzott a szavával.

– No, no, Deliancsa. Majd az urad megver, ha más gyűrűjét látja az ujjadon. Deliancsa nagyot nevetett azon: a két vállát csak úgy rángatta.

Ki az urát nem szereti, Annak van most becsületi. Nekem is van becsületem: Mert az uram nem szeretem.

212 XXVI. Deliancsa

– Hahaha! Mind a ketten nevettek rajt. Ez ám a becsület.

Nem szeretem az uramat, hajahaj! Csak a kisebbik uramat, hajahaj! Arra is, ha megharagszom, Itt a csárda, majd beiszom, hajahaj!

– No, hát igyál, Deliancsa! Ismered ezt a bort? – Hogyne ismerném! A cigányasszonyok jó bort isznak, amíg szépek. – De

kelmed nem szereti a szépet, mert el sem koppantja a gyertyája hamvát. Deliancsa arra a két ujja megnyálazott hegyével elvette a gyertya hamvát, ami-

től annak a kanóca csak jobban sercegett. Még elalszik. Hahaha!

Zöld erdőben ég a gyertya, Az én babám koppantgatja. Hol eloltja, hol meggyújtja, Csak a szírem, csak a szívem szomorítja!

Most már aztán Ocskay maga is belejött a danolásba, rákezdé szép férfihang-jával:

Korcsmárosné, gyújts világot! Héj, van-e kökényszemű lyányod? Héj, van-e kökényszemű lyányod?

Ha nincs kökényszemű lyányod, Héj, aludjék ki a világod, Héj, aludjék ki a világod!

Arra aztán Deliancsa folytatta a nótát:

Söröm is van, borom is van, Héj, kökényszemű lyányom is van, Héj, kökényszemű lyányom is van.

Ocskay nem bírt dühös jókedvével, felugrott az asztal mellől, Deliancsát a tér-déről a fél karjára kapta fel, s táncolni kezdett, csak úgy rugdalta a padlót.

Csihajla! Eb ura a fakó! Mert hát innen is, túl is, fölfelé is, lefelé is mindig „eb ura a fakó”! Ihajnáré! ihajla!

Húzd rá, cigány, disznót adok, Nem túrja ki a házadot!


A hős dalia rakta a táncot, csak úgy pengett a sarkantyú, a cigányleány meg ott a vállán ülve, húzta a láb alá való nótát. Azt a nótát, ami Ocskaynak legkedve-sebb volt. – Nem is állhatja azt meg a magyar ember, hogy mikor azt a nótát húz-zák, közbe ne énekelje a versét, s össze ne verje a bokáját. Össze is való az a három: a tánc, a nóta meg a verse.

Sikolt-rikolt a sarkantyú, Csókot kér a barna fattyú.

(Deliancsa úgy énekelte, hogy szőke fattyú.)

Adjon neki ifjú asszony. Ne kívánja olyan nagyon!

– No hát ki adja meg azt a csókot? De hát ki ne adná meg azt a csókot? Mikor van belőle elég. Le se kell érte ha-

jolni, úgy lehet szedni a fájáról. Ocskay úgy találta, hogy mikor a cigányleányt megcsókolja, koromszagú lesz

utána a szája; az ajkáról kapott csók pedig ragad a zsírtól. Persze a cigányleány nem szokott mosdani.

– Te, Deliancsa, ördög bújjék beléd; de koromszagú a pofád. – Kemencében hálok, galambom. De válogatós a szájad! – S rákezdé a nótát

hegedűszó nélkül:

Három csillag van az égen: Három szeretőm van nékem, Egyik szőke, másik barna: A harmadik: héj, a harmadik cigányfajta.

– A cigányfajta én vagyok. Három szeretőd van: tudom. Add ide a kezedet, hadd ropogtatom meg az ujjaidat. Ugye, hogy igazat mondtam? Három ujjad rop-pant. Három szeretőd van. A barna az otthon van, de hát a szőke hol jár vajon? Mikor láttad, mikor ölelgetted?

Valami végigborzongott Ocskay hátán. Bánta is már. Ha a homlokának nincs már esze, a hátának minek akar lenni? Az utolsó gyertya is csonkig égett már, az olvadt faggyúból csak úgy lobogott

fel kápráztató fénnyel a félredőlt kanóc. Azt suttogá Deliancsa: – Hát azt hiszed, hogy én nem tudnék olyan szép lenni, mint a másik, akárme-

lyik a kettőből?

Három fehér kendőt veszek; Ha fölteszem, fehér leszek: Fehér leszek, mint a hattyú: Nem csókolsz meg, szőke fattyú!

214 XXVI. Deliancsa

– Hát azt hiszed, hogy ha kimennék a kútra, megmosdanám friss vízben, nem lennék olyan szép, mint amilyen az volt? Tudod, az a szebbik. No, megteszem érted. Egy sátoros ünnepen a cigányleány is megmosdik. A kedvedért megte-szem hát. Eressz, hadd mosdjam meg. Mire visszajövök, olyan leszek, mint a tündér. A számnak is olyan illata lesz, mint a nárdus: nem lesz hagymaszagú. Addig nesze ez a kutyaharap-csók.

S dévaj kedvében megharapta a férfi orcáját, hogy meglátszott rajta a foga he-lye.

Aztán elkezdett kifelé lejteni, folyvást muzsikálva, énekelve:

Szép állat a hattyú: Magát megmossa; Orrával tollait Felborzolgatja.

Kis kertedben, ligetedben Hogyha lehetnék, Kedves, édes rózsám, De boldog volnék!

A nótának andalító szép dallama egész a dobogó szívig hízelgi be magát. Az utolsó akkordban minden ki van fejezve, ami vágy, gyönyör és epedés.

A nóta elhalt a kastély üres tornácaiban. Ocskay egyedül maradt. Mikor így magára lett, ismét érezte azt a kimagyarázhatatlan borzadályt végtől

végig egész testén, aminek nem lehet okát adni. A mámor ködében tapogatózott minden eszmélete. Úgy rémlett előtte, mintha ő ezt a leányt már egyszer látta volna. Hol? Mikor? Talán érezte is ugyanazt a ruganyos termetet, azt a pihegő keblet ölelő karjában. Azt a csókot! Azt a forrót – a találkozásnál – meg azt a kutyaharap-csókot – a búcsúvételnél. Ki volt az, aki ezt így szokta adni? – Mint annak a tartóba égett gyertyának a lángja, hol fellobban, hol elcsappan, éppen olyan volt az eszének a világa is. Kinek híják „azt”? Ha valaki megsúgná neki a nevét, mindjárt megtudná. Hanem az szőke volt, ez meg fekete. – De hát nem történt-e meg egyszer, hogy egy nő, egy tündér a dióbarna haját addig mosta, amíg aranyszőke lett belőle? Hol történt ez? – „Szép állat a hattyú, magát meg-mossa!” – Vajon, ha visszatér, csakugyan „fehér lesz-e, mint a hattyú”. S akkor a neve is majd eszébe jut. – Vagy marad csak Deliancsa. „Piros leszek, mint a ró-zsa; rám illik a babám csókja.”

De soká jön vissza. De sokáig mosdik! „Hét bőre van a cigányasszonynak!”, azt mondja a nóta.

Ezalatt ráért hallgatni, hogy felelgetnek egymásnak a csendes éjszakában a tárogatók: az egyik a temetvényi hegyről, a másik a báni dombról, a harmadik a Nyitra-partról, a negyedik, az ötödik innen-onnan a rónákról. Kinn az utcán nin-csen más nesz, mint két alvó férfi hortyogása, akik ott „húzzák a bőrt a fagyon” duettben. Ezek bizonyosan a strázsára állított kuruc hajdúk.


– De soká mosdasz, Deliancsa! Lemoshattál már azóta hat bőrt is magadról, a hetedikben olyan fehér lehetsz, mint – „Ozmonda!”

Most egyszerre eszébe jutott a név. Vajon úgy fog-e visszatérni, mint Ozmonda? Ah, az a kép a beckói városházból! Az istennői alak! Ha most előállna! – Visszacseréllek most! – Most te légy az angyal! – Pokol tüze emésszen el

minden hűséget! – Siessünk megveszni, elveszni. Az a jó! A hegedű ott künn a tornácban újra elkezdett cincogni, hozzá hangzott a nóta

is. Jön már vissza.

Cigányasszony sátora, hopp Sátora, sátora, Kiszökött a rajkója, hejahuja hopp!

Ocskay Lászlónak nem volt türelme várni. Eléje sietett, maga nyitotta fel előtte az ajtót.

S akkor aztán ott látta maga előtt a szélesre nyitott vigyorgó szájával a Cinka Pannát.

– Cinka Panna! – hörgé Ocskay. – Az ám, Cinka Panna. Látod, bolond, minek küldtél ki, hogy mosdjam meg

még egyszer a kútnál. A másodszori mosdástól megint visszaváltoztam ilyen csúffá.

– Hol van Deliancsa? – Hol bizony? Elrepült. Megkente a talyigakereket sárkányhajjal, ráült, elvitte a

Szentgellérre. Máskor ha szép leány van a körmöd között, ne mondd neki, eredj, mosd le elébb a kormot a pofádról! Nem kell a szép leányt vízbe tenni, mert elol-vad.

Ocskay dühös volt. Felkapta a fél karjánál fogva a Cinka Pannát a levegőbe, mint egy nyulat.

– Cudar boszorkány! Hová tetted a Deliancsát? – Jaj! Megmondom. Csak eressz el! Tégy le a földre! – No hát no. Ne légy hát

olyan haragos! Ej, hogy szikrázik a szemed. Ha tapló volnék, meggyújtana. Hát igazán szeretnéd, ha még egyszer visszaváltoznám Deliancsává?

– Nekem visszahozd azt az átkozott tündért. Vagy te lakolsz meg érte! Én ma ki akarok rúgni! Pörbe szálltam az egész világgal, nem tartok meg semmi hitet! – Keresztül akarok törni mind a tíz parancsolaton. Bálványimádó is leszek! Nekem aztán mindegy: akár tündér képében jön a „cifra asszony”, akár az ördögök nagy-anyja formájában.

A Cinka Panna ügyesen, mint az evetke, siklott ki Ocskay László keze közül, félreszökve előle az asztal mögé, Ocskay utána kapott, azzal elvesztve az egyen-súlyt, végigesett az iszamlós padlón, s ott maradt eszméletlenül elterülve.

Eszméletlenül, de nem álomlátatlanul. Mély, lázforró álmai voltak.

216 XXVI. Deliancsa

Ott volt ismét a Deliancsa. Ölelte, csókolta. Az ölelés meg akarta fojtani, a csók meg akarta égetni. Láng jött ki a szeméből, amitől tűzbe borult az egész világ: erdők, hegyek, városok, mind égtek, a föld maga is izzó volt, s le lehetett a repedésein a mélyébe látni, s ebben a pokolégésben össze volt keverve az őrjön-gő fájdalom az eszeveszett gyönyörrel. Kéj, ami kínoz, eksztázisa a fájdalomnak, mely a semmivé létel kéjérzetében végződik. Azon a harapó csókon keresztül kiszívják a vérét, a lelkét. „Tudod már most, hogy ki vagyok? – Én vagyok a tündelevény, kivel dajkád ijesztgetett: aludjál szépen, mert itt jön a tündelevény (vámpír), ha a nyakadat megtalálja, mind kiszívja a véredet. Nézz oda a zöld me-zőre! Hatezer társad fekszik már ott. Azoknak mind én szívtam ki a vérüket. Én magam, a tündelevény. A te véred is az enyim lesz. Enyim az utolsó cseppig! – Mégsem ismersz? – Én vagyok a hadrontó valkűr, a Hildr, aki a kardokat kiveri a hősök kezéből. Én vagyok a hadmegállító Rúna, aki azt mondja: „Vissza, Attila!” Én vagyok a cigányleány, Deliancsa: aki elhozta a fejedelem táborából a hírt a bánhoz, hogy a kuruc sereg kétfelé van osztva, a fővezér összeveszett a fejede-lemmel; a leggyöngébb hadcsapatok szélről állnak, rendetlenül, összevissza ke-veredve. Most van itt a jó alkalom, egy merész csapással szétverni az egész tá-bort. – Én tettem ezt. – Ismersz-e már? – Kitalálod a nevemet? – Húh, be fázol, húh, be reszketsz. Ha rád fúvok, még kővé fagysz. – Előbb égtél, most meg der-medsz. – Ugye sajnálod a gyűrűt, amit kicseréltél velem? – Félsz, hogy a cigány-leány elviszi magával, s elviszi a lelkedet is, s nem adja vissza sem a gyűrűt, sem a lelket. Hogy kacaglak, hogyan játszom veled! Iszonyúan gyűlölnélek, ha még iszonyúbban nem szeretnélek. – No, ne rettegj! Ne fagyj kővé félelmedben! – Ha megvirrad, pedig nyár van, hamar virrad; tündelevény fut a fény elől – visszaadom a gyűrűdet, de egy szál hajammal körültekergetem. Azzal az egy szál hajjal hoz-zám maradsz kötve.

Késő dél volt, mikor Ocskay László mély mámorálmából életre tért vissza.

Olyan álom volt az, mint a tetszhalál. Felébredte után még sokáig ott révedeztek előtte a tüneményes álomkáprázatok. A feje nehéz volt, s a szívét egy világ súlya nyomta. Egy összedőlt világé. – Érzé, hogy már maga is ott fekszik e romokon – hozzájuk tapadva.

Ami kábító álomából leginkább kísérté, az az elcserélt gyűrű volt. A kezére pil-lantott. – Ott volt biz az a régi gyűrű; a hitvesi hűség, az állhatatosság, a férfijel-lem szimbolikus végtelen karikája most is a „nevetlen” ujján. – Talán az egész Deliancsa képe, alakja, szavai, csókjai, egész jelenése nem is volt más, mint az indulat a mámor képzelt korcsszülötte?

… Hanem amint azt a gyűrűt elfordította az ujján, az alsó részére feltekerve ott talált egy szál női hajat.

„Deliancsa!” … Csakhogy az az egy női hajszál nem fekete volt, hanem aranyszínű.

*


Cinka Pannát azonban ettől a naptól fogva sohasem látta többet. Sem ő, sem más. Az úgy el tudott múlni az ismerős emberek közül, mintha csakugyan értene a dauzsoláshoz: egy kenőccsel meg hét babszemmel úgy átváltozni más ember-ré, hogy senki rá ne ismerjen többet.

Csak a nótái maradtak fenn.

218 I. A vaklövések

II. KÖTET

I. A vaklövések Ocskay mindenféle mámor-undorra ébredt fel. Kellemetlen érzések mind: a bor mámorának, a gyönyör mámorának és a dicsőség mámorának az undora. Ocskay együtt érezte mind a hármat. Az egyiket a hátában érezte, a másikat a szívében, az utolsót, hajh, azt az egész valójában!

Szép mulatság várt rá odakünn a „platz”-on. Jött a vert had mindenfelülről: gyalog és lovas egyszerre. A gyalogok még job-

ban tudnak futni, mint a lovasok. Volt ott ezer ember is egy rakáson, de abból tíz nem tartozott egy ezredhez. Kék hajdú, zöld hajdú, sárga huszár, veres huszár, palotás, dragonyos, pattantyús, összevissza. Zászló egy sem, tiszt sehol. Lár-mázni tudtak minden nyelven, magyarul, tótul, lengyelül, svédül, németül; de hal-lani nem akartak semmi nyelven. Valami rendet csinálni közöttük, arról szó sem volt. Nem is lett volna kivel. Akiket Jávorka az éjjel az Isztricén fekvő Ocskay-ezredből lóra tudott ültetni, alig tesz két századot. Azokkal a futó vert hadat fel nem lehet tartani: inkább attól kellett félni; nehogy azokat is magával ragadja. A nagy vészlármájukkal a futók már eddig is demoralizáltak mindenkit, aki útjokba esett. Azt híresztelték, hogy harmincezer német jön a sarkukban, aztán mágne-ses golyóbissal lövöldöz, hogy minden golyó emberbe talál.

Aztán éhesek voltak pogány módon. Tegnap óta egy harapást nem ettek. A prófont is mind ottveszett Trencsén alatt. Valahány csapat jött, az mind odatódult Ocskayhoz a kastélyba, s kenyeret, húst, bort követelt.

Ocskay szidta őket, mint a jégeső. – Hát koldusbíró vagyok én? – Ott volt előttetek az ellenség, mért nem ettétek

meg? – Ahol dolgoztatok, ott kérjétek az ebédet. Hanem a kuruc atyafiak egészen eltérő véleményen voltak. Nekik ha nem ad-

nak, vesznek maguk. Délig tele volt minden ház marodeurökkel; félő volt, hogy estig szőröstül-bőröstül feleszik az egész falut.

Ocskay megkísérlé egyes csapatokat összeterelni, rendbe állítani; de mire há-tat fordított nekik, már nem voltak sehol. Mind rekvirálni mentek.

Azután meg azt kísérlé meg, hogy eltoloncozza őket előbbre. Akkor meg nem bírta őket a helyükből kimozdítani. Akiket az egyik falu végén kiterelt, a másikon visszakerültek, ismét ott voltak a nyakán. Puska csak minden tizediknél, ha volt: nagyon alkalmatlan útitárs a szaladásban, a lovak meg a rogyásig kifáradva. A gyalogság égre-földre esküdött, hogy addig nem találja meg a lábát, amíg jól nem lakott.


Egyszer aztán jött valaki a segítségére Ocskaynak, aki csodákat tudott mívelni. Egy csapat mezei lovas. Vágtatva jöttek Ugróc felől, s amilyen tágan kifért a szájukon, úgy ordították végig az utcán: „Itt jönnek a rácok!”

Erre a rémkiáltásra egyszerre ott hagyta a vert had az elfoglalt tanyákat, félig nyúzott ökröt, kemence kenyeret, s futott szerteszéjjel, szaporítva a vészüvöltést: „A rácok, a rácok!”

– Na nézd, hogy futnak a rácok elől! – monda keserves kedvében Ocskay Já-vorkának. – Tegnap még az egész világ kevés volt nekik ellenségnek, s ma elég a rácok veres köpenyege, hogy a világ végéig szaladjanak tőle. A bika elszalad a vörös posztótul. Így tesznek mindig. Ha egy csatát megnyerünk, akkor szűk nekik Európa, ha meg egyet elvesztünk, a rókalyukba is be akarnak férni.

No, az az egy jó volt a dologban, hogy a falu hamar kitisztult a sereghajtó had-tól; nem fájt már senkinek a lába, se a lova nem volt fáradt; hanem megvolt mel-lette az a baj, hogy a rácok csakugyan jönnek. A toronyba állított őrök jelenték, hogy az ugróci úton nagyon vereslik valami. Az a szerezsánok veres köpenyege.

Ocskay leküldé Jávorkát a századosaihoz, hogy indítsák meg az alattuk levő lovasságot, s verjék vissza az ugróci úton közeledő ellenséges csapatot, ami utoljára is alig lesz egyéb egy kémszemlésző portyánál.

Nemsokára visszajött Jávorka azzal a szép hírrel, hogy a századosok nem ta-nácsolják azt a kísérletet, a csapataik hangulatát tekintve. A katonák nagyobb része még most is kótyagos, s nincs semmi kedvük a verekedéshez.

– Itt van ni! Hát az egyik azért nem akart verekedni, mert éhes, szomjas, a másik meg azért nem, mert sokat ivott-evett. És így megérem azt, hogy magam-nak is el kell szaladnom a rácok elől.

– Nem magadnak, édes vezérem, mert mi is veled futunk. – Ezer sáncárok tele ördöggel! (Ez volt akkor a legnagyobb káromkodás.) E pillanatban érkezik a „kertek alól” nagy töröksíp-szóval egy csapat, valami

háromszáz lovas. Nagyon megbámulták őket. Aki most török sípokat fúvat masí-rozás közben, az nem tudja még, hogy mi történt. Honnan cseppennek ezek ide?

Mindjárt meg lett oldva a talány, amint a csapat közelebb jött. Az egyenruhájok kibeszélte, hogy kicsodák.

– Hahhó! Hisz ez a rongyos gárda! – kiálta Ocskay. Valami ötlött az eszébe. – Vágtassunk elébük – mondá Jávorkának –, amíg össze nem jönnek a többi bús-magyarokkal!

Azzal lóra kapott, s a felvonulók elé tartott. „Azok” voltak biz azok: a rongyos gárda. Ahány, annyiféle mundurban; a leg-

több egy ingre vetkőzve a nagy melegben. Borbély Balázs jött legelöl: az volt a vezérük.

– Soha jobbkor, karikalábú szent öcsém, Balázs! – kiálta rá Ocskay messziről. – Honnan jöttök?

– Temetvényről. – Nem hallottátok az ütközetet? – De hallottuk a szotyákoktul, hogy nagy futás van errefelé.


(A rongyos gárda most már spekulációra űzte a hadi mesterséget: nem volt olyan bolond, mint a hadjárat elején, hogy ő kezdje a hajcihőt; ő a végén szokott inkább megjelenni, amikor a dividendára került a sor; addig ott tartogatta magát egy várban, meg annak a Podhrágyában.)

– Futás bizony. De még milyen nagy! Szétverte Bercsényi a németet csúnyául! Most azt kergetjük: hol mi elöl, hol ők hátul. Éppen itt kerítünk meg most egy csa-pat rácot, aki errefelé tévedt. Akartok-e részt kapni a veres köpenyegből?

De hogyne akartak volna? Nem értették meg a szójátékot: „Hol mi elöl, hol ők hátul.” Egyszerre csupa lárma, kiabálás lett az egész csapat: „Hol az a rác?”

– Gyertek velem! Viszlek rája. Akkor meg már éppen a tüzes ördög ellen is mentek volna, ha Ocskay vezeté

őket. Azzal „rajta Miska, rajta”! Ocskay szerencsésen kivitte őket a faluból az országútra, mielőtt a többi kuru-

cok savanyú pofáitól ezek is elbúsulták volna magukat. Az országúton ott lehetett már a porfelleg között látni a közeledő veres köpenyegeket.

A rongyos gárdának nem kellett buzdítás, sarkantyúba kapta a lovát, nekiru-gaszkodott a szemközt jövőnek, s egy gondolat alatt szerteszét piroslott a mező a veres köpenyegtől. Nem az „oroszlánt keresték azok, csak a nyomát”. Ocskay a rongyos gárdájával a báni erdőig vágta a futamodókat: nem is mentette meg az egész csapatot a teljes lekoncoltatástól egyéb, mint a sűrű bozót, ahová lóháton nem lehetett utánatörtetni.

Hanem itt azután új ellenség bukkant ki az erdőből a kurucok elé. Ocskay is-merte őket egyenruhájukról. A Schlick-vértesezred csapatja volt az. A számukat nem lehetett tudni, mert az erdőben álltak. Ocskay hadjárati tapasztalataiból tud-ta, hogy az ilyen kémszemlészetre nem szoktak nagy haderőt kiszakítani, s azért rohamot fúvatott ellenük, „rajta kuruc”!

Hanem akkor odaállt Borbély Balázs a lova feje elé, keresztbe a maga lovával, s elkezdett higgadt bölcsességgel beszélni.

– Megállj csak előbb egy szóra, kedves vezérem; nem kell az embernek hebehurgyáskodni, mert megégetheti a körmét. Nem tudhatjuk, hogy a vasasok hányan vannak ott benn az erdőben. Aztán ha mi támadunk, hegynek fel roha-nunk, s az nem egészséges.

Ocskay végignézett a cimboráján. Hát már a rongyos gárda is számlálja az el-lenséget? Hát már Borbély Balázs is a jobbik eszét veszi elő, mikor rohamra kell menni? Szépen vagyunk.

– Hát mit gondolsz? – kérdé Borbély Balázstól. – Tartsunk elébb haditanácsot. – Tudsz franciául? – Nem többet annál, hogy „ü le, koma, itt a kű”! – No hát, az éppen elég. Ülj le, koma, ott a kű! Álljatok fel az országút mellett

két felől à cheval, két escadronnal, egy escadron maradjon en réserve; egy détachement igyekezzék a bozóton keresztül az ellenséget flankírozni; két róta eklerőrnek harzelírozza az ellenséget frontban.

– Köszönöm, elég volt már a franciából. Mindent megértettem.


A kurucság is felállt hadirendben, az erdővel szemközt. Ocskaynak eszébe jutott, hogy éppen így állt Zólyomnál, és éppen így

Stráznicánál szemben, álló egész nap, kuruc és labanc, s nézett farkasszemet egymással, várva, hogy a másik támadjon.

Az is eszébe jutott, hogy a zólyomi ütközetben úgy tudták a vezérek nem aka-ródzó hadaikat egymásra rávinni, hogy maguk kinyargaltak a tér közepére, s kihítták egymást személyes párviadalra. Szokás volt az akkoriban. Ő is megpró-bálta.

Végiglovagolt a hadrendben felállított rongyos gárda előtt, s megszólítá a tö-röksíp-fúvó trombitást.

– Hej, fiam! Tudod-e a nagyszombati nótát? – Hogyne tudnám! Szép nóta volt; de a hozzá való verset még nemigen énekelgették a közvité-

zek: azt csak az urak danolták maguk között.

Jaj már minekünk, Magyar nemzetnek, Kik feltámadunk Rebelliseknek. Szuhay Mátyás, Esze Tamás Kopasz fejének Nagy pipájú, kevés dohányú Magyar nemzeteknek.

– No, hát fújdogáld ezt nekik. A töröksíp fújta a nagyszombati nótát, Ocskay László pedig sarkantyúba kapta

a paripáját, kivágtatott egyedül egymagában a szép tarló mezőre, s annak a kö-zepére érve, ahonnan jól meghallhatták a hangját, elkezdett átkiáltani a németek-hez, körültáncoltatva a paripáját, s magasra emelve a kardját:

– Héj, német: nem vesz apád csibét? Hallod-e? Kinek van lelke ide jönni egy-pár barátságos kardcsapásra?

A vasasok csapatjából rögtön kivált egy vezéri alak, s az is egyedül, minden kíséret nélkül, odanyargalt Ocskay elé. A vállán átkötött széles écharpe, a tollas föveg igen magas tiszti rangra vallott nála.

Mikor egészen közel ért, Ocskay meglepetve ismert rá. Ez maga volt a bán, Pálffy János: a trencséni szomorú ütközet diadalmas hőse.

Egymásra nyargaltak, s aztán öt-hat kardvágást váltottak egymással, aminek nem volt más eredménye, mint ugyanannyi csorba a kardok élén. Akkor mind a kettő visszarántotta a paripáját.

– Hagynók abba, brigadéros uram – szólítá meg előbb a bán Ocskayt. – Úgy-sem tudja egyikünk is megvágni a másikat. – Sok mindenféle oknál fogva. – Ugyan mit akar kegyelmed ezzel a rongyos pereputtyal itten?

– Kegyelmeteknek a fényes uniformisát még ennél is rongyosabbra tépni.


– Próbálná meg! Ha a saját ezredével volna itt kegyelmed, nem mondom, hogy szívesen nem látnám. Még ma mind az én vendégem lenne. De Borbély Balázs rongyos gárdája a pokolnak kell – ajándékképpen is.

– De annak a háta mögött ott van az én egész ezredem. – Nincsen biz az, brigadéros uram. Van kegyelmednek Isztricen legfeljebb

kétszáz kuruc lovasa nyeregben, amelyiknek csak a fele józan: tudniillik a lova. – De ott vannak az öcsém, Sándor és Csajághy Márton pihent ezredei. – Nincsenek biz azok, brigadéros uram, mert azokat leküldték Érsekújvár felé.

Jobban tudom én azt, mint kegyelmed. Jobb lesz, ha mint jó barátok válunk el egymástól, azaz hogy „jó” ellenségek: kegyelmed se kísérgessen engem, én sem kegyelmedet.

– Valljuk meg az igazat, bánus uram, kegyelmed is gondol olyanformát: hátha ez a bolond fejű Ocskay most ezzel a rongyos gárdával külön kaphatja a trencsini héroszt, s még felcsúfolja a diadala végén?

– Hát az sem lehetetlen. A két szemközt álló dalia csak ilyen csendesen beszélgetett egymással; a pa-

ripák prüszkölve kapálták patáikkal a tarlót. – Hogy van odahaza a kedves famíliája kegyelmednek? – szólt a bán. – Köszönöm kérdését, mind egészségesek. – Vigye meg kedves asszonyának az én feleségem üdvözletét. Nagyon rám

kötötte, hogy ha találkozom kegyelmeddel, el ne mulasszam átadni. – Nagyon örülni fog rajta. – No, mármost hát Isten megáldja. Alá is út, fel is út! Én jobbra, kegyelmed

balra: amíg az utaink megint össze nem találkoznak. Azzal megint kettőt-hármat vágtak egymásnak a kardjára, s aztán megfordul-

tak, széjjelmentek. Mikor valami harminc lépésnyire távoztak egymástól, a bán visszakiáltott

Ocskay Lászlóra. – Brigadéros uram! Kegyelmedre sok szem néz. Nehogy valami mendemonda

szófia beszéd keveredjék belőle: nem jó volna, ha kilőnénk egymásra a pisztolya-inkat?

– De ez jó lesz. Aztán mind a ketten kilőtték egymásra a pisztolyaikat. A golyók elfütyöltek er-

re-arra. A két vezér visszament a maga csapatjához. A bán hamarább odaért a vérteseihez, s rögtön a megérkezése után hangzott

a vezényszó, amire az erdőszélen felállított katonaság megfordult, s visszahúzó-dott a sűrűbe.

Erre aztán a kurucságnak megint nagy kedve lett volna utánavágtatni a visz-szavonuló ellenségnek; s nagy volt a zúgolódás, mikor Ocskay szájából meghal-lották a parancsszót, hogy ők is visszavonulnak Isztricére.

Az volt a szokás, hogy a közvitézek belebeszéljenek a hadvezér parancsolata-iba. A trombitás volt az ezred szája.

– Brigadéros uram! Jobb szeretnők, ha támadót fúvatna kegyelmed! Mind me-gennők azt a szarvasbogárnak öltözött németet odaát. Hadd fújjam a népnek azt


a nótát, hogy: „Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-é, rád-é, rád-é rád, Rád-é vicsorítja még?” (Ez volt a lovasság kedvenc csataindulója.)

– Csak te fújd, fiam, azt a nagyszombati nótát. De még Borbély Balázs is ungorkodni kezdett. Hogy de már mégis! Egy kis

próbát csak illett volna tenni! Hátha a német parókáját elhozhattuk volna! Olyan jól kezünkben volt most, hogy soha jobban nem lesz. Mindenkinek jutott a nyereség-ből, csak a rongyos gárda megy el üres kézzel.

Ocskay aztán odadümmögött neki a fülébe. – Ne kívánj magadnak, pajtás, abból a nyereségből. A te rongyos gárdád az

utolsó csapat, ami veretlen maradt a hadseregből: szétverte az ármádiánkat teg-nap Pálffy bán, teljes tökéletesen. A fejedelem is nehéz sebbe esett. Az ő mene-külését védtük most ezzel a visszacsapással.

Borbély Balázsnak is lekonyult erre az orra, hüvelyébe taszította a kardját, nem szólt többet, csak annyit mondott vezényszónak, hogy „Uprel, púpos!”, s aki azontúl hozzá szólt, mindenkit azzal gyanúsított, mintha nem volna törvényes szülötte az apjának.

A zúgolódó rongyos gárdának aztán be kellett érni azzal, hogy visszatérőben a mezőn levágott rác gyalogokat kifosztogathatta, a veres köpenyegeket fel is vet-ték magukra, úgy parádéztak velük nagy kevélyen, amikor Isztricére visszatértek. Iszonyú nagy volt a dicsekedésük. A rácokat úgy kiirtották, hogy egész Rácország üresen maradt; azután meg Pálffy bánt magát kergették meg valamennyi vasasezredével: csak annak köszönheti megmenekülését, hogy jobb lova volt, meg a nagy erdőnek.

Erre a diadalhírre aztán Ocskay lovasságának is egyszerre dühös kedve tá-madt a verekedéshez; most már ők is mennek.

– Mentek, fiaim, alunni – mondá nekik Ocskay László. – Megérdemeltétek: so-kat fáradtatok az éjjel.

Már ő akkor bizonyos volt felőle, hogy Pálffy bán nem fogja a további üldözést megkísérteni. „Ezért” is, meg „amazért” is.

Odafenn a kastélyban vártak reá már a futároktól hozott levelek: „Ocskay László brigadéros uramnak. Ibi, ubi.”

Azok között volt Bercsényinek három levele. Mind a három más, egymással ellenkező rendelkezést tudatott vele. Találgat-

hatta, hogy melyik a legutolsó keletű. Annyit megtudott belőlük, hogy a fejedelem szerencsésen elmenekült a Nyit-

rán túl Szerdahelyre. A kapott sebe nem veszélyes. Azt úgy kapta, hogy amint felzavart hadának rendbe szedésére rohant, két mély vízmosáson kellett átugrat-nia a lovával; ezt szerencsésen meghaladta, de a harmadik meredeknél a lova belebukott a mélységbe, s nyakát szegte: maga a fejedelem estében félrevetette magát, s így kerülte el az agyonzúzatást, de az arcát megütötte és elájult; most már ismét talpon van, s rendeleteket oszt. Személyét nem kell félteni, az éjjel Vak Bottyán hatszáz válogatott lovast küldött a védelmére: azok megvédik a Nyitra hídját.

224 II. A fehér barát

A harmadik levélből azonban azt értette meg Ocskay, hogy az éjjel tartott hadi-tanácsban elhatároztatott, miszerint Ocskay Sándor és Csajághy Márton a maguk csapatjaival siessenek le Érsekújvárra, az erősség védőseregét szaporítani; Ocskay László pedig menjen a hegyek között a saját ezredét összeszedni.

Ez arra volt jó, hogy Ocskay László mellől el legyen távolítva az a két alvezér, aki az isztricei találkozásnál olyan hatalmasan pártját fogta neki a fővezérrel szemben.

Aztán pedig ennek a két embernek az eltávolításával megszűnt az őrállás Ocskay László fölött. Akik vigyáztak rá, akik féltették, hogy eltántorodik; akik szí-vének, lelkének gondolatait ellenőrizték, azok lettek tőle messze elszakítva.

Most már – szabad a vásár! De hát hogy tudhatta ezt a bán hamarább, mint maga Ocskay László?

II. A fehér barát A fővezér egyik levelében az is meg volt hagyva Ocskaynak, hogy a dandárához tartozó Szalay-ezredet küldje le Bottyánhoz. Most a félszemű hősre volt bízva a föladat: a győzelmes császári tábort előnyomulásában föltartóztatni, míg ugyan-akkor Eszterházy kuruc vezér egész hadtestével Ausztriába tört be, s egész Bé-csig nyomult.

Ocskay megküldé a rendeletet Szalaynak, hogy az alatta levő tizenkét zászló-val rögtön siessen a Nyitrától lefelé Érsekújvárnak. Másnap már ott volt az ezre-dese a tiszteivel együtt, s jelenté, hogy beérkezett a rendelet szerint.

– Hát a zászlók? – kérdezé Ocskay. – Itt vannak mind az udvaron. – Nem látom. – Dehogynem. Ott vannak a szekéren. Csakugyan ott hozták egy parasztszekérre rakva mind a tizenkét standárt. Ocskay minden rosszkedve dacára kénytelen volt nevetni. – Hát a hozzá való legénység? – Az mind hazament. Már minálunk ez a szokás: ha valahol megvernek ben-

nünket, minden ember hazaszéled. Nem maradt velem más, mint a tisztek, azok-kal végeztetem az előőrsi szolgálatot.

– No, hát jól van. Vigye el kegyelmed a tizenkét zászlóját Vak Bottyánhoz. Éppen ilyen eredményre jutott Ocskay a Balog és Csáky ezredeivel. Azoknak

is csak a tisztei maradtak meg a zászlóknál. Az már bebizonyodott igazság volt, hogy a kuruc sereg nagy tömegben, ren-

des haditerv szerint megütközni nem tud. Maga Bercsényi keserűségében azt írja a kuruc hadról: „A hadaknak oszlása a

szokott nyavalyánk. – Elébb fogy el a prófontja, mintsem megeszi; előbb szakad mundurja, mintsem elkészül; előbb fogy el kongója, mintsem kiosztjuk; előbb tudja okát, miért nem győzheti, mintsem reá indul.”


Ocskay lelke végképpen elcsüggedt. Rettenetes gondolat egy mindig győze-lemhez szokott hősnek, hogy egy olyan sereg vezére legyen, amely az ellenség trombitaszavára az erdőnek szalad.

Eszébe jutottak lelkének terhei. Régóta nem gyónt már. Pedig nagyon buzgó katolikus volt. Azonban nem volt bizodalma a papokban. Könnyű volt a protestáns hitre áttérés, s ha egy franciskánus, akinek a titkait bűnbánattal a fülébe súgja, holnap kálvinistává lesz, hát azt semmi sakramentum nem kényszeríti többé az ő gyónástitkának zár alatt tartására.

Egészen a szíve titkos vágyai szerint történt hát, hogy egy este odaérkezett a táborába (mindössze kétszáz embere volt) egy fehér barát, a praemonstratensisek rendéből, aki átutazóban volt, a fejedelem táborából. Ocskay László egy régi kedves iskolatársát ismeré fel benne, Mednyánszky Pált.

Ennek gyónta meg minden bűnét. Mikor készen volt vele, s megkapta az absolutiót, akkor azt mondá neki a fehér

barát: – Mármost én gyónok meg neked. – Nekem? – Igen. Énelőttem most sem vagy egyéb, mint pap. Akinek a homlokát a szent

chrysmával beolajozták, az le nem törölheti azt onnan csak úgy egy kendővel. Az egész világ előtt lehetsz brigadéros. Nekem csak kolléga vagy. Hajtsd hozzám a füledet, s hallgasd meg, amit én fogok gyónni.

– Hallgatom. – Legelőször is – confiteor –, hogy én nem Rákóczi híve vagyok; hanem a ko-

ronás királyé. Ocskay összerázkódott. Minő nehéz gyónástitok ez! – A fejedelemnek ellentmondok, mert ő még azon nagy istencsapása után is,

amely hadseregét Trencsén alatt érte, a kálvinista porosz királyt akarja a magyar trónra hozni, s evégett szövetséget kínál a protestáns államoknak, Angol-, Po-rosz-, Hollandországnak, és az ortodox muszka cárnak a katolicizmus megrontá-sára.

– Igazak-e ezek? – Papi hitemre mondom. Confiteor továbbá, hogy egészen helyeslem

Bezerédy Imrének azon ajánlkozását, miszerint Pálffy bánhoz egész dandárával együtt átálljon.

– Micsoda? Bezerédy Imre? A tábornok? – Vezértársad. A királypárthoz fog állni, alvezéreivel Botka Ádámmal, Szegedi

Istvánnal együtt, mihelyt Pálffy hadteste közeljut hozzá a Dunántúl. Ocskay teste lúdbőrzött. Ozmonda jóslatai mind sorról sorra teljesülnek. Mind-

járt őrajta magán lesz a sor. – Hallgasd tovább – mondá a fehér barát. – Confiteor. Én, amidőn a fejedelem

által megbízattam, hogy egy nagyon fontos levelét vigyem el Bercsényihez, meg-sértettem a levéltitkot; mesterséges úton-módon felnyitottam a pecsétet, s kitanul-tam a levél tartalmát. Ebben a levélben a fejedelem azt írja a fővezérnek, hogy vigyázzon erősen, mert „egy áruló” van a hadseregben, aki az ellenséghez át


akar szökni. És oda volt mellékelve Pyber püspöknek egy levele tehozzád, amit útközben elfogtak.

– Énhozzám? – Igenis. A püspök azt írja neked, hogy „mindazok az ajánlatok, amik a minapi

három kegylevélben teneked téve voltak, s amiket oly gorombán elutasítottál, most újból készen állnak a számodra, ha el akarod fogadni”. Ezért vigyázzanak rád, írja a fejedelem.

– De énhozzám nem is jutott el ez a levél. – Azért mégis ki vagy pécézve. Halld tovább! Confiteor. Én most innen Vak

Bottyánhoz megyek, de lopva útba ejtem Pálffy bánt, s elmondom neki, hogy áll-nak a dolgok, és azt is, hogy tenálad voltam, és veled beszéltem. – Ezek voltak, amiket meg kellett gyónnom. – Megadod-e az absolutiót?

Ocskay el volt szörnyedve. – Mint hadvezérnek, főbe kellene téged lövetnem azokért, amiket most nekem

elmondtál. – De mint áldozárnak, meg kell adnod az absolutiót – szólt a fehér barát, ájta-

tosan letérdelve Ocskay László elé. – Isten bocsásson meg neked… – rebegé Ocskay. – S mily penitenciát szabsz rám? – Penitenciát? Terád? – Járj mezítláb a tövisvetésen, aminek a magját elhin-

tetted. Virrassz a halottak lelkeivel együtt, akik kétségbeesve kimúltak. Érezd az ital vízen a hazafiak vérét, ami belévegyült. Lásd ébren és álmodban az égő min-denséget, amit felgyújtani segítettél. Hallgasd a milliók jajkiáltását, a századok átkait, s a láncok csörgését a legnagyobb csendesség közepett, s ne találd hazá-dat sehol a földön.

– Megtalálom az égben… Ám ezek mind csupán világi penitenciák – miket a hős mondott –; add fel a kánoni penitenciát mint piacularis sacerdos.

– Úgy? Tehát: mondj el tizenkét Pater nostert és tizenkét Ave Mariát. – És hány credót? – Semmi credót! Nincs már a világon „credo”! A fehér barát továbbment. De otthagyta a töviseket Ocskay László szíve ele-

venéig verve. Már ki van pécézve! Ki vannak ellene adva a titkos rendeletek minden hadvezérnek, hogy vigyáz-

zanak minden lépésére; őrizzék, strázsálják, körülkerítgetve tartogassák! Pedig még semmit sem vétett, semmit nem mulasztott. Ezredét, mely a vesztett ütközet hírére éppen úgy szétoszlott, mint a többi,

hadnagyaival a Nyitra védelme alatt már összegyűjteté, az ott várt rá Szkolcsán városában, Blaskovich István volt az ideiglenes parancsnoka.

Igen! Ez a Blaskovich István! Ez még itt van. Pedig mit jósolt felőle Ozmonda? Hogy ez lesz az első, aki el fogja árulni a fejedelmet, s átszökik a királypárthoz. S még íme itt van. – Hát mégsem oly pontosan teljesül annak a varázslónőnek min-den jóslata.


Ezalatt egész csendes lett a világ a Nyitra és Vág közötti vidéken. Pálffynak, Heisternek más feladata akadt, mint a szétfutott kuruc sereg után szaladgálni, azt úgysem érik utol. Ellenben a Dunántúl, meg Ausztriában ott hatalmaskodtak a kuruc vezérek, Eszterházy, Balogh Ádám, Vak Bottyán, s keservesen megverték a császári hadvezéreket Kölesd mellett: annyi császári ágyút, zászlót vettek el, s akkora sírdombot emeltek halottakból, hogy a trencséni tróféumokkal fölért. Heis-ternek, Pálffynak most ezek ellen volt sürgős fordulni a fegyverrel. A Felföld ma-gára maradt.

Ocskay László megindult a végőrön álló maradékhadával, hogy a Blaskovich alatt összegyűlt ezredét átvegye.

Útközben találkozik Blaskovichnak egy stafétájával, aki többrendbeli leveleket hozott a számára. Egyre azok közül ez volt írva: Cito, citissime! Ad proprias ma-nus! (Leggyorsabban! Saját kezébe!) Ez Blaskovich írása volt.

„Kedves barátom, brigadéros uram! Kutya van a kertben! A fejedelmet ugyan fölpaprikázák vala a körülötte levő

nemes urak. Nagy dolgok történnek. Félek még csak le is írni azokat a magam kezével. Itt küldöm azonban Pestvármegyei főstrázsamester uramnak a levelét, akit Egerbe küldék a fejedelemhez avégből, hogy szorgalmazna az ezred számá-ra némely zsoldot és muníciót. Az írá sub rosa a következendő levelet. Amelyet is hogy kegyelmed elolvasson, fölöttébb szükséges. Mert ha az abban foglalt vád-nak csak egy árnyéka is valóság, akkor én a magam bőrét ugyan szeretném föl-cserélni akárkiével, más halandó emberével valóban, de a kegyelmedével haudquaquam.”

(Ez a haudquaquam azt teszi, hogy „éppenséggel nem”.) Pestvármegyei levelét már felbontva találta Ocskay; ez Blaskovichhoz volt cí-

mezve; ez állt benne: „Vitézlő ezredes kapitány uram! Nem mondhatnám, hogy valami nyájassággal fogadtak volna a fejedelem ud-

varánál. Itt minden ember árulásról beszél. Először Balogh István brigadérost vették elő; de az kimosta magát. A trencséni ütközet nagy kudarcát nehéz szívvel viselik. Gyanakosznak ama bizonyos grófnéra, aki a fejedelmasszony kíséretében Érsekújváron járt a táborunkban, s aki nemrégiben ismét megjelent a fejedelem-nél, mintha Szászországban bujdokló feleségétől hozott volna neki izeneteket. Lehet, hogy a fejedelem elpanaszolta neki a közte és a fővezér közt levő egyenet-lenséget, az egyes hadvezérek tökéletlenségeit, és azután megizente általa a feleségének az egész sziléziai hadjárat plánumát, talán még azt is, hogy előbb Trencsén vára alá akarnak szállni. Akárhogyan van, ama grófné eltávozása után a császári hadvezérek minden szándékáról a fejedelemnek a legjobban lettek értesítve. A trencséni ütközetnek a napján pedig sokak által láttatott egy cigányle-ány, aki a magyar táborban kóricált, s mindenféle praktikákkal a vezérek szívét meg tudta venni. Egyszer csak eltűnt a táborból, s mint mondják, Pálffy bán sere-géhez szökött át. Ennek a cigányleánynak köszönhetjük a nagy gyalázatot, ami fegyvereinket érte. Ez mondta el bizonnyal a bánnak, hogy Bercsényi az egész lovassággal külön van szakadva a fejedelem seregétől: duzzognak egymásra. És


továbbá, hogy a fejedelem seregének balszárnyát Pekry Lőrinc szerencsétlen mezei hadai képezik: ő maga is kétbalkezű ember, aki amit megfog, azt elejti. Erre a tudósításra kaphatott vérszemet a bán, hogy oly csekély erővel meg merje támadni, minden ágyúk nélkül, a fejedelem seregét. Most már senki sem kételke-dik ennek a hírnek a valóságáról. Azt is beszélik, hogy az a cigányleány nem más lett volna, mint ama bizonyos grófné, akinek az apósa Budetinben lakó Szunyoghy Gáspár. – De mindenek felett való nagy galiba az, hogy ugyanazon cigányleányt a mi Ocskay László brigadérosunk hadiszállásán is látták megjelen-ni, és a brigadérossal sokáig beszélgetni; ahonnan megint észrevétlenül úgy el-tűnt, mintha a föld nyelte volna el: bizonyosan más álruhát vett fel. Ezt beszélik, akik látták őtet. Ha ebben csak egy makulányi igaz van is: félek, hogy brigadéros uram nagyon megüti a bokáját. Mindezeket a fejedelem belső tanácsosától, Vaytól hallottam; de mások is beszélik, hogy Ocskay László uram felől rossz szél fú! Azért is elő sem merem most hozni a zsold kérdését: várok jobb időkre… stb.”

Ocskaynak zsibbasztó félelem állta el egyszerre az idegeit. A cigányleányról tudnak valamit! – Azt hiszik, hogy az Ozmonda volt. – Ő volt az áruló hírmondás megvivője. – Ez mind nemcsak valószínű, de bizonyos! – És ugyanezt a cigány-leányt látták őnála is. Igaz, hogy a vesztett ütközet „után”, nem előtte; de az mind-egy, ott látták! Igaz, hogy őneki semmi része nincsen az árulásban; őnála Ozmonda (ha ő volt) egyebet meg nem tudott, minthogy az ő dandára is teljes szétbomlásban van: egy ezrede sem képes síkra szállni – ámde a trencséni ku-darcot ő nem okozta. – Azonban mivel mentse magát, ha kérdőre vonják a ci-gányleányért? Kibeszélje országnak világnak, írásba tétesse, esküvel megerősít-se, hogy semmi hadi praktikáról nem folyt köztük a szó? „A cigányleány dalolt, én meg táncoltam hozzá; aztán daloltunk együtt, táncoltunk együtt, ittunk együtt, míg a bor és a józan ész el nem fogyott!” Ezt vallja-e be, ha bírái elé állítják? – Ezt tudja-e meg így a feleség otthon? Az áldott jó asszony, aki férjében egy szentet imád, aki őt a mesebeli hattyúlovagok egyikének tartja!

Erre nem kerülhet a sor! A Pestvármegyei levelének első lapjára azonban alul még ez a szó is volt írva

„vertatur” (fordíts). – Még a túlsó lapon is lesz valami megtudni való. „P. s. Éppen most veszem a hírt a fejedelem kamarásától, hogy Bezerédy Im-

rét elfogták. Árulást tervezett, egész dandárával át akart állni a bánhoz, csak an-nak a közeledését várta. De Eszterházy tábornok eleve megtudta az árulást, s mielőtt végrehajthatták volna, összefogdostatta ez összeesküvés fejeit, magát, sógorát, Botka Mihályt és Somogyi ezredest; mind a hármat vasban küldik ide Egerbe. Bizonyos, hogy fejeik fognak vétetni. Ocskay László uramat jó lesz érte-síteni, hogy ha van valami teher odahátul a saraglyában, akkor amerre nincs be-deszkázva a világ, csak nagy hamar „ad ugrandum”. Mert itt nagyon sokan azt hiszik, hogy neki kell a sorban következni. Mondják, hogy mikor Pálffy bánnal Ugróc alatt a mezőn összecsapának, csak tréfából ütögeték egymáshoz a kardja-ikat, s amellett igen nyájas diskurzust folytattak stb.”

Ha valaki e percben látta volna Ocskay arcát, a sápadt rémülettől halott színé-vel, e vonagló izmokkal, e verítéket gyöngyöző homlokkal, amin keresztbe álltak a


ráncok; ezeket a vadul kimeredő szemeket, ez elkékült ajkat: ez a tekintet elég lett volna, hogy kimondja rá a „bűnöst”.

Érzé, hogy a kezére, lábára, nyakára szorul a hurok. Megkötik, megfogják, el-vesztik, semmivé teszik, bizonyosan; pedig még nem vétett semmit.

Semmit? Hát az a csók Deliancsa ajkán? Mit? Csak egy csók? Az hozza magával a többit. Egy titka van az erény megőrzésének. Nem tenni meg az első ballépést. Az elsőt meg nem tenni – nagyon könnyű; a másodikat meg nem tenni már

nagyon nehéz; a harmadikat meg nem tenni már lehetetlen. – S aztán jön a többi. Amint e levelet elolvasta Ocskay, az egész valója reszketett. Az az egész való-

ja, aminek neve hős, hazafi, derék ember, hű férj, családapa. Volt oka mért resz-ketni. Ez mind halálát érezte. Összeomlik, porrá lesz az az egész dicső jellem, ami ércből volt alkotva. Meghal a hős, a hazafi, a derék ember, a hű férj! – Föltá-mad helyette a „kalandor”. Az ős természete szívének visszafoglalja egész való-ját.

Nincs már ott a jó barát közelében, aki kemény tekintetével emlékezetébe hozza: „egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, és önmagad ellenkezőjévé tesz”. S most itt volt, nem egyesével, ha-nem együtt valamennyi.

Keservesen meg volt sértve büszkesége, annyi hőstett után most keresve ke-resik az ürügyet, amiért minden koszorúját letéphessék sisakjáról: megmérgezik a híven hívő feleség szívében a szerelmet; megbélyegzik az apát; meggyalázzák még a gyermekeinek örökbe hagyandó nevet is. – Földönfutókká is teszik őket; mert hiszen az áruló vagyona elkoboztatik; s az köztudomású, hogy Ocskay Lász-ló kincseket halmozott össze sztropkói kastélyában. – Így tesznek a méhekkel is, mikor a kas megtelt mézzel.

„De hátha még nekem is lesz egy szavam hozzá: kegyelmes és kegyetlen ura-im!”

Csalatkozni fognak, akik azt hiszik, hogy Ocskayt is olyan könnyű lesz meg-fogni, levágni, elpusztítani, mint Forgáchot, Rakovszkyt, Okolicsányit, Bezerédyt. Ocskay László, a hős: no, az már el van temetve, alszik – de hát a másik: Ocskay László, a kalandor! Annak átkozott munka lesz a fölébredése!

Összecsikorgatta a fogait, s a közben nevetésre torzult el az arca! – „Ad ugrandum!” Ugye? Ezt tanácsolják, akiknek olyan nagyon útjokban állok,

hogy két kis pénzért eladnának az ördögnek! – Ne olyan olcsón! A rémület elszállt lelkéből, együtt a száműzött nemes indulattal. Elfoglalta he-

lyét a dölyf: a bosszúálló kevélység. S talán még valami más is. Mondtuk, hogy milyen rossz érzés az undor, mely a mámorra következik: a

bor, a kéj, a dicsőség mámora után. De aztán mikor az undor ki van heverve, újra visszatér a szomj, s még erősebb bort kér, még dühösebb szenvedélyt, még át-kozottabb ragyogást!

Ha mind úgy keresik a cigányleányt – hát az legyen szerencsés, aki megtalál-ja.

230 III. A budetini borz

Az utolsó borzadozással vége volt a félelemnek. Érni kezdett a terv. Ocskay Lászlót valamikor a jezsuiták nevelték. Ezt a tudományát vette elő leg-

elébb. Elhallgatta társai előtt mindazt, ami keblében forr. Derült, nyugodt arcot muta-

tott mindenki előtt. Leült leveleket írni, a fejedelemhez és Bercsényihez. Nem látszott az írásán, hogy a keze reszket; nem árulták el a szavai, hogy a

szíve megkeményült; szép kalligráfiával írt mind a kettőnek, alázatos hűségét bizonyítva, s felajánlva egész tehetségét szolgálatukra. Előadott egy egész szé-pen kifundált tervet, hogyan fogja ő most rögtön inszurgáltatni a fejedelem mellett a „tót impériumot”. (Így tisztelték akkor a magyar Felvidéket, aminek a népéről Rákóczi maga azt írja, hogy Ocskay Lászlót „kis Istenének” tartja.) Ő most a Fe-hér-hegyek mögé vonul, s az ottani várakat megrakja pihent őrséggel, ellátja ele-séggel és lőszerrel. Mihelyt pedig egy dandárt összeállíthat, azzal rögtön általtör Morvába, amit rémhírével annyiszor hozott már rettegésbe, s ezáltal kényszeríteni fogja a császári seregeket, hogy itthagyva Magyarországot, Bécs védelmére si-essenek. Bercsényit kéri evégett, hogy küldje utána rögtön az ezredét Szkolcsánból. Ő az előhadával siet megelőzni a bánt, nehogy hamarább elfoglalja a Fehér-hegyek közötti várakat. Az egész terv olyan őszinte és olyan egyszerű volt.

A Fehér-hegyek völgyszorosai, számos hegyi váraikkal, igen alkalmas helyül szolgáltak mindig a felkelő seregek újjászervezésére, s azokról a várakról csak-ugyan sürgősen kellett gondoskodni, mert éppen akkor jött a rémhír, hogy a ha-talmas, győzhetlennek hitt Nyitra vára Heister előtt kaput nyitott. Labancból áttért német őrség volt benne; azok az első ágyúszóra megint visszatértek a labancok-hoz. Félő volt, nehogy a többiek is úgy tegyenek.

Bercsényi tehát éppen akkor, amikor gyanúját minden láncáról szabadon kel-lett volna bocsátania, hogy mint a harapós kuvasz, rohanjon utána a futónak – akkor kergette azt be alunni a dutyijába, s egész jó hitében utánaküldte Ocskay Lászlónak az összegyűlt ezredét Blaskovichcsal és Pestvármegyeivel a Fehér-hegyek közé.

Ott azután nem őrizhette őt senki. Senki sem vigyázhatott már Ocskay Lászlóra: csak egyedül Ocskay László

maga – de holt volt „az” már!

III. A budetini borz A híres nevezetes tót impériumnak van egy gyönyörű szép vidéke, ami úgy van eldugva oda a hegyek közé, mint egy szigetvilág. Hegyek, őserdők körös-körül, s a hegyek oldalait mossa a Vág, aminek a medre itt mély, sziklás, szakadékos, vize rohanó, ha egy dobogó hidat elrontanak rajta, átjárhatatlan.

A Vág túlsó partjáról áttekintve, a hegyormokról, a sűrű erdők közül, büszke vártornyok meredeznek elő (ma már romok); azt kell hinni az idegen földről jövő-


nek, hogy ez a vidék valami hatalmasan megvédett erősség, stratégiai kiszámí-tással alkotott várművek rendszerével, amik egymást védik, s a betörőt siralma-san kelepcébe zárják, hogy ki sem tud többet jönni.

Van is benne valami. Vágbeszterce, Hricsó, Varin, Plevnik, Lucskó, Kvassó, Lietava, mind megannyi

hatalmas sziklafészek, amit sas legyen, aki meg akar szállni. De még a völgyben fekvő úri kastélyok is mind bástyákkal, vízárkokkal vannak körülvéve, felvonóhi-dakon lehet beléjük járni, s földalatti rejtekutak vezetnek ki belőlük az erdőbe.

Ez a sok vár akkor épült még, amikor a földesuraknak nem volt egyéb dolguk, mint egymás ellen hadakozni: amikor folyt a kedélyes bellum omnium contra omnes (mindenki harca mindenki ellen). Akkor volt az még, amikor Vágbeszterce urai, a hatalmas Podmaniczkyak a szomszéd uraságok jobbágyait rabságra el-hajtva, azokkal egy merész vízvezetéket építtettek, mely a Rieka patakot messze vidékről az ő várukba kényszeríté folyni.

Ocskay idejében már mind jó cimboraságban éltek a tót impérium földesuraságai, a jobbágyaikat sem sanyargatták, áldott földjük volt, s azt jól mívelték, adósságot nem csináltak, tehát nem is perlekedtek. Ha ellenség közele-dett, az ellen felültették a bandériumaikat, s ha az ellenség továbbment, ők is hazamentek, s folytatták a dolgukat meg a mulatságukat.

A körül fekvő erdőség még mai nap is olyan idilli hely, hogy mikor a zab érni kezd, megesik, hogy egy vadász két medvét is meglő; ahogy az a vetést nyalábra szedve legeli. Itt látni egy úri kastélyban most is azt az óriási mackót, aki öngyil-kos módon lőtte magát agyon, a tót bognár által szerkesztett furfangos elsülő géppel.

Mentől beljebb hatolunk e rejtett vidékbe, annál elragadóbb képek bontakoz-nak elénk, s amint a szulyói völgybe érünk, egyszerre elvész előlünk az út és a kísérő patak; mintha igazán be volna deszkázva a világ. Titáni bércek emelked-nek fel szédületes magasban egyenesen, kopáron, mint megannyi torony: egy közülök olyan, mint a pisai torony, ferdére dőlve; Istenkéz alkotta, szörnyű obeliszkok, merész gúlák, zegzugokat képző hegyes sziklacsompók: távolról egy csodálatos nagy vár, a közelből egy még csodálatosabb holdbeli tájkép. – És ennek a vár alakú bércegyetemnek az egyik felmeredő csompója tetején van egy valóságos vár, Rohács vára. Lóháton oda nem lehet felmenni, a felvezető ösvény maga egy kígyózó lépcsősor. Az utolsó felhágót egy falépcső képezi. Ezt a szikla-fészket a protestáns üldözés korszakában rakták ide. Ennek a sziklatömkelegnek a sarkánál fordul el derékszögben egyszerre az út, úgy közreszorítva az átelleni meredek bércfaltól, mint egy kaputornác. Valódi Vaskapu. Akinek onnan felülről Rohács várából azt mondják: „megállj!”, hát annak nem szabad ezen a kapun keresztülmenni. Onnan kövekkel agyonverhetik akárkinek a seregét.

Innen nyílik azután a gyönyörű hradnai völgy, ősi kastélyával, ami még Zsig-mond király idejében épült, s a mögötte elterülő ős fenyőerdő közepéből emelke-dik ki a hatalmas Lietava vára. Egy, még a mostani romjaiban is tiszteletet paran-csoló tömkelege a bástyáknak és tornyoknak, amiknek ablakai kétemeletes lak-osztályokból nyíltak, s valamennyi fölé emelkedik egy óriási terjedelmű rotonda,


aminek rézkupoláját boltozatos árkádok látszanak emelni, úgyhogy a távolból olyannak tetszik, mint egy megkoronázott óriás, gömbölyű szemekkel, felnyitott, nagy szájal. Az erdőn keresztül csak egy mély völgyút vezet a várig, mely az erdő szélétől még ágyúlövésnél is nagyobb távolban egy kopár dombtetőn emelkedik, ahonnan ágyúkkal végig lehet seperni a bokortalan avart. A túlsó oldalán pedig egy meredek, szédítő mélység veszi körül a várhegyet, körülzárva azt is a túlsó oldalon rengeteg hegyektől; ott alant a mélyben láthatni az apró vetéstáblákat, mint egy tarka szőnyeget. Szeptember az idő: még ott nem arattak; abban a völgyben nyár közepén is csak hat óra hosszat süt a nap.

Ezt a várat választotta Ocskay László haditerve alapjául. Arra, hogy őtet meg ne támadhassa senki, igen jól volt választva, hanem arra, hogy ő támadjon meg valakit, ugyan rosszul.

Csak egyetlenegy kis baj volt Lietava várával: az, hogy Ocskaynak ehhez a várhoz éppen semmi köze nem volt. Se atyafiság, se örökösödés, se neoacquistica, se nota infidelitatis, se semmiféle egyéb titulus révén abba bele nem ülhetett, mert az egy özvegy asszonyságé volt, aki a férjétől annak a hűtlen-sége miatt még harminc esztendővel ezelőtt elvált, s azóta megmaradt a férfigyű-löletben; az egész világtól elzárkózott, és amellett a várát rendes palotáshaddal megrakva, jó karban tartá: oda ugyan az ő engedelme nélkül senki be nem mehe-tett.

Hanem hiszen a többi várakhoz sem volt Ocskaynak semmi köze, mégis elfog-lalta valamennyit. Odajött, mint vidám cimbora, összeült a várurakkal poharazni, kártyázni; nagyokat ittak a fejedelem egészségére: a bőséges lakoma után aztán stafétát nyargaltatott Bercsényihez meg a fejedelemhez, azzal az örvendetes tudósítással, hogy erélyes föllépése következtében sikerült Kvassó várában a Kvassay urakat, Plevnik várában a Balassa urakat, a likavai híres Kócs várában az Illésházyakat, Vágbesztercén az Andaházyakat, Hricsó várában az Ákayakat a fejedelem hűségében megerősíteni, s mindezeket a várakat élelemmel jól ellátni, amely tudósításokban éppen az nem volt igaz, ami igaz volt. – Egyszer majd rajta is vesztett: amidőn Lucskó várából, a Pongráczok fészkéből is azt a tudósítást írta Bercsényihez, hogy azokat is sikerült a fejedelem iránti hűségben megtartania; szerencséjére mielőtt útnak indította volna futárját, érkezett a gyászhír Lucskóra, hogy Pongrácz Gáspárt, a család legkedvesebb öregét, aki a császáriakhoz át-szökött, a kurucok elfogták, s rövid processzust csináltak vele; ott mindjárt össze-vagdalták. – Az már aztán mégiscsak goromba állítás lett volna, hogy efölött a megölt úr famíliája valami nagy örömre van gerjedve.

A fejedelem és Bercsényi aztán válaszoltak a leveleire, hogy jól van hát, csak biztosítsa azokat a várakat; hanem maga meg mozogjon valamerre, ahol ellensé-get talál, nem szaladnak azok a várak el.

– Mindjárt, mindjárt! – mondá Ocskay –, csak még Lietava várát kell biztosíta-ni; az még nincs megvédve elég jól az ellenség betörésétől.

Ezzel aztán a fejedelem, meg a fővezér leveleivel igazolva magát a várurak előtt, otthagyott nekik a nyakukon, sub titulo „helyőrség”, egypár kompánia imitt-amott összeverbuvált „talpast”, s ment Lietavát biztosítani.


Tudta, hogy oda csapatostól be nem eresztik. Lengyel Magdolna nagyasszony idegen férfihadat a várába be nem bocsát. A kisajtóra került.

Előbb is levelet írt a nagyasszonynak, úgy szólítva őt, hogy „énnekem legke-gyelmesebb asszonyom és rokonom”, s úgy írva alá magát, hogy „legalázatosabb szolgája és atyafia”. A levél tartalma pedig oda vergált, hogy egy bizodalmas atyafiságos ügyben kívánná előtte a szívét feltárni.

Ez a szív, ez volt Lietava várához a kisajtó. Lengyelné nagyasszony, ahogy az ilyen világtól rég visszavonult, s szíveikben

megkeseredett hölgyek szoktak, gyűlölve az egész férfinemet, a maga ábrándvi-lágában alkotott magának egy bálványképet, akit azután képzeletében minden férfiúi tökéllyel felruházott. Ez az ábrándkép volt Ocskay László.

Egy évtizede volt már, hogy felkapta a nevét a hír, s azóta mindig fényesebb lett: Lengyel Magdolna nagyasszony csak a dicsőséget hallotta felőle mindenkor.

Ő maga lefestette az arcképét Ocskaynak életnagyságban, csak úgy a mások leírása meg a saját képzelete után, az az arckép ott állt a legelső szobájában, s annak a nagy aranyos rámája tele volt aggatva koszorúkkal. Valahány diadalhír jött felőle, annyi koszorút raktak a képe körül, úgyhogy a babérlevéltől nem lát-szott az aranyozás.

Rá volt írva mindenik koszorúra, minő hőstett szerezte azt meg: csaták, bevett várak neveivel; hanem aztán volt egy óriási nagy koszorú mindezek felett, ami a rámát keresztben ölelte, az csupa hervadhatatlan immortell virágokból volt fonva, a sárga gyopár alapon piros kakastaréjokból (celosia) kirakva e szavak: „A hű férjek mustrája.”

Minden hősi dicsőségén túl ez volt Ocskaynak a legfényesebb érdeme Len-gyel Magdolna előtt. Ez a legderekabb asszonytartó ember a világon. Az volt róla a mondása, hogyha Ocskay valaha meghal, megérdemli, hogy az asszonyok pulverizálják, s ki-ki a maga férjének egy csipetnyit beadjon a porából, hogy úgy vegye be az igazi hűséget.

Ezt mind elhistorizálták a víg cimborák Ocskaynak, s annálfogva ő nagyon hamar készen volt a maga haditervével.

Egyedül, mégpedig szekéren, ment fel Lietava várába, s ott a vár asszonyának való udvarlás előtt, a várbeli káplánnál tette tiszteletét, ami igen jó véleményt tá-masztott kegyes indulatai felől. Vendégszobájába felvezettetvén, nemsokára az udvarnok által meghívatott ebédre, aki is bizalmasan elbeszélé neki, hogy az úrasszony a mai napra leveté a gyászruháját, s egész pompába öltözött fel, ami ritka eset, s csak igen kedves vendég kedvéért szokott megtörténni.

A déli harangszóra két cifra csatlós jött a vendég úr előtt az ajtót megnyitni, s azontúl ahány ajtó elé érkezett, amelyen keresztül kellett mennie, azt két-két más meg más egyenruhás szolga nyitotta előtte, míg végre a pompás elfogadóterem-be megérkezett, ahol az úrnő várt reá.

Magdolna asszonyság már akkor hatvanéves volt; szikár, összetöpörödött alak; a negyven év előtti francia divat szerint öltözve; mintha most szállt volna alá valamelyik rámájából a sorba állított ősanyaképeknek. A fejét csupa hamis haj-


hurkák díszítették. Minden más ember nevetett volna rajta, ha úgy szembe akad vele.

Ocskay László szépen kezet csókolt neki. A hosszú szarvasbőr kesztyűn ér-zett a kámfor szaga.

Magdolna megcirógatá sovány kezével a lovag szőke fejét, s azt suttogá: „Csodálatos, nagyon csodálatos.”

S aztán, hogy magyarázatát adja e szavának, odavezette vendégét egy lefüg-gönyözött fülkéhez; a függönyt egy zsinórrántással félrehúzta: azalatt volt az em-lékezetes arckép azzal a sokféle koszorúval.

– Mintha csak előttem állt volna! – suttogá, a képre mutatva. – Szeme, szája, bajusza, hajfonatai egészen ugyanazok. Pedig most látom először. Ugye, hogy magára ismer kegyelmed?

– Leszámítva a körülírt mondatokat – szabódék Ocskay. – Még szerény is! Nem akarja magának tartani a dicséretet. De azt a legfelső

mondatot, azon az immortelle koszorún csak elismeri kegyelmed igaznak? Még nemrégiben, ha valaki azt mondta volna Ocskaynak, hogy hitvesi

hűségeért koszorút készül a nyakába akasztani, azt mondta volna neki, hogy „eredj a koszorúddal a tatárba! A mi országunkban a férjek hűsége nem megy erényszámba: az mindennapi rendes állapot”. Hanem ma már volt oka rá, hogy elfogadja a magasztalást, s nagy dolgot csináljon belőle.

– Bizony, kedves asszonynéném (bocsásson meg e címezésért). – De nagyon jól van. Én vérségi rokona vagyok kegyelmednek: a nagyanyáink

Nyáry-leányok voltak, Thurzó püspök feleségének testvérei. Azt sem neheztelem már, ha kegyelmed nénjének szólít; hatvanéves vagyok. Megérdemlem a néném címet. Szólítson úgy!

– Tehát, kedves asszonynéném, éppen az volt az oka e mai váratlan látogatá-somnak, a hitvestársam miatti hűséges aggodalmam.

– Az Istenért! Meg ne rémítsen kegyelmed! Csak nem történt vele valami ve-szedelem?

– Még nem történt; de erősen fenyegeti. Tudja kegyelmed, hogy az én sztropkói váram Zemplénben fekszik. Legközelebb a hadi diszpozíciókat jól is-mervén, tudomásom lett felőle, hogy a hadjárat leginkább azon a vidéken fog minden részről megkezdetni. Én a feleségemet és gyermekeimet félek magukra otthagyni védetlenül.

– Hozza őket ide kegyelmed! – szólt bele Lengyelné asszony, nem is várva be, hogy kérje rá Ocskay. – Úgy lakjanak itt nálam, mintha saját édesanyjuk szárnyai alatt volnának. Katolika a felesége?

– Nem. Reformata! – Hozza el magával a papját, az énekeseit, a hopmesterét, rendelek a szá-

mukra egy termet, amit imaházul használjanak. Abban se legyen fogyatkozásuk. – Különösen azért féltem a kastélyomban az enyéimet, mert azt mindenki tudja

rólam, hogy gazdag vagyok; házam kincsekkel megrakva, ami nagyon invitálja a martalékra áhítozókat.


– Hozassa ide kegyelmed az arany-, ezüstmarháit társzekerekkel; rendelek számukra biztos boltot, ahol meg lesznek őrizve; hozassa el a kincstárnokát, a kulcsárját, s strázsaállóit, őriztesse azokkal.

– A szép paripáimat is úgy sajnálom ott veszni hagyni, bizonyosan elragadoz-zák.

– Szó sincs róla! Ültesse fel a lovászait, hozassa mind ide az én váramba. Száz meg száz paripa elfér itten. Szívesen szolgálok kegyelmednek; egy évig, kettőig, amíg a háború tart; amíg kegyelmed visszajön értük.

– Ennyi jóságot majd vissza sem tudok fizetni. – Ne is gondoljon rá! Ha itt lesznek a felesége, a gyermekei nálam, akkor bi-

zonyos leszek felőle, hogy lelkében sokszor meglátogatja kegyelmed a szegény lietavai özvegyasszonyt, s az nekem elég jutalom lesz. Jöjjenek minél előbb!

– Magamnak kell értük mennem. A mostani zavaros világban az ember nem ereszthet útra magában egy asszonyembert két gyermekkel, s különösen egyne-hány kincsterhelt társzekérrel.

– Bizonnyal nem. Erős kíséret mellett hozza el őket kegyelmed! Derék fegyve-res csapatot rendeljen melléjük! Mindjárt kiadom a rendeletet a várnagyomnak, hogy a szulyói sorompónál hagyja meg a vámosoknak, hogy Ocskay László öcsémet, famíliáját, amikor jön és megy, minden kíséretestől együtt szabadon járásra-kelésre bocsássák, s a dobogón általeresszék. Megíratom kegyelmednek a levelet az íródeákommal.

Erre a levélre volt nagy szükség. – Mert ha Lengyelné nagyasszony a szulyói sorompót elzáratta, a lietavai útra nem lehetett senkinek erőszakkal eljutni. Így pedig ötven-hatvan jó fegyveres vitézt be lehetett juttatni a várba, s az elég volt arra, hogy kenyértöréskor Ocskay legyen ott a parancsoló.

A szakács eközben jelt adott a haranggal az ebédre, a hopmester, a káplán, a felolvasó, az íródeák, a tiszttartó, az udvarbíró, egypár szegény szegődi atyafi, egy vándor supplicans, a várnagy, Dorka asszony, az öreg társalkodónő segítének végigülni a hosszú asztalt; az úrnőnek azonban a letelepedés előtt még arra is kiterjedt a figyelme, hogy éppen tizenhárman vannak, s annálfogva tizen-negyediknek még a kántor is behívatott, aki különben nem volt kellemetes sze-mély.

Ocskay az egész asztalt tartotta beszéddel. Míg ezelőtt nemrég rá nem lehe-tett volna bírni, hogy valami hőstettét elbeszélje, bárcsak a legbizalmasabb jó barátai előtt is; most pedig úgy dicsekedett, mint egy obsitos katona – ez előtt a sok apró-cseprő idegen szájtátó előtt.

Mikor elhagyta a várat, már kezében volt Magdolna asszonyság engedélyleve-le a „cum gentibus” bejövetel iránt.

Az úrnő áldását adta a fejére. Ez a vár is be lett volna hát véve szépszerével. Még egy vár volt hátra: Budetin. Ha valaki repülni tudna, fél óra alatt ott lehetne Lietava várából, olyan közel

vannak egymáshoz. Hanem ez csak a madárnak vagy kőszáli kecskének való út, vagy olyan embernek, aki szökik, s nem gondol a nyaka törésével. Igaz járatban


levő embernek vissza kell kerülni megint a szulyói Vaskapuhoz, körüljárni a vára-kat, s úgy térni fel a vár mellett Zsolnáig; onnan azután dobogóhídon keresztül a túlsó partra: ott van Budetin vára. Abban lakik a budetini borz.

Ez Ozmondának az apósa. Hogy mivel érdemelte meg a budetini borz nevet, annak cifra históriája van. Hanem az nem tartozik ehhez a történethez. Elég annyit tudni belőle, hogy Szunyoghy Gáspár uram háza tájékán bátran

kizöldülhetett a legszebb petrezselyem, mert azt soha látogató vendég le nem taposta. Abban a jó hírben állt, hogy semmiféle útját és módját a szerzésnek nem rest megragadni, ha az a keze ügyébe kerül; s még eddig nem találkozott olyan ember, akit ha a balsors Szunyoghy Gáspár urammal összehozott, valami tollát annak a keze között ne hagyta volna. Ékesítette még ezenfelül a mesemondásba való szertelen fösvénysége is. Nem jöhetett ahhoz vendég olyan órájában a nap-nak, hogy azzal a szóval ne fogadta volna: „Ejnye de kár, éppen most végeztük az ebédet”, ha pedig valaki kiböjtölte nála a vacsorát, bizonyos, hogy hideglelést kapott tőle.

Amellett durva, goromba ember volt, aki nem tudott úgy megszólalni, hogy va-lakit meg ne sértsen. Csupán egy esetben volt nála kivétel. Ha észrevette, hogy valakin könnyűszerrel lehetne nyerni valamit. Ahhoz azután megint egyszerre olyan nyájas lett, hogy majd a talpát csókolta meg, veszekedő mogorvasága át-változott kiállhatatlan hízelkedéssé; csupa nádméz lett – ami természetesen csak addig tartott, amíg megkapta, amire ácsingózott; akkor aztán megint iparkodott olyan goromba lenni, mint a pokróc.

És ezt az embert okvetlenül meg kellett látogatni Ocskay Lászlónak. Még mindig nem lehet megérteni a tervét. Az egyre zavarodik és nem tisztul. Estefelé járt, mikor Ocskay László négylovas szekerével a budetini vár kapu-

ján behajtatott. Kíséretül csak tíz lovasvitézt hozott magával. Az egész csapatja Zsolnáig kísérte, azt odaát hagyta a Vágon túl. A város és a vár oly közel esik egymáshoz, hogy a kürtszó áthallik innen oda.

Budetin nem valami erősség, a külső sáncait, az őrtornyot nem is őrzi senki. Arra Gáspár úr nem tart kenyérpusztítót. Az udvarán hat mérges komondor végzi a vendégbejelentés tisztét, s az uraság maga a belső kastélyában éjjel-nappal bezárkózva lakik; minden bejáróján vasajtó, ablakain kidülledő vasrostélyok, s a feljáró lépcsője olyanformán vezet fel az előtornácba, hogy annak a két oldalán keskeny ablakocskák vannak, amiken át az érkezőt onnan belülről szemügyre lehet venni, s ha kell, puskatűzzel is oldalba köszönteni.

Ismerte ezt a helyet jól Ocskay. Mikor a bezárt vasajtóhoz ért, megdöngette azt a fokosa fejével, hogy csak

úgy visszhangzott bele az egész kastély. Háromszor is kellett azt ismételnie, míg onnan belülről megszólalt egy hang, amely olyan volt, mintha be volna rozsdá-sodva.

– No, ki a mennydörgő mennykő az odakinn? – Vendég, gróf uram. – Hogy tudod, hogy gróf? Hiszen nem látsz a vasajtón keresztül.


– Ismerem kegyelmedet a kellemetes szép hangjáról. – Ki látta ilyen későn alkalmatlankodni! Mit akartok? Az én házam nem ven-

dégfogadó. Falu végén van a korcsma. – De én éppen ide akarok szállni. – Én? Én? Minden bolond „én”. Kinek hínak? – Ocskay László! – Micsoda? Az a gézengúz? – Nem. Az a másik. Az a derék ember. – Mehetsz a pokolba. Neked nem nyitom ki az ajtót. – Akkor petárdával vettetem be, mégis bemegyek. – Ez actus majoris potentiae! – Nem az. Exmissióból jövök. – Ki a tót fránya exmittált? Nekem a fejedelmed nem parancsol. – A császár nevében. Erre úgy tetszett, mintha odabenn halk suttogás támadna, s nehány perc múl-

va csörömpöltek az ajtót lezáró keresztrudak, kulcs nyikorgott a zárban, tolóretesz karistolt, s a vasajtó felnyílt.

Ott állt az érkezők előtt a budetini borz. Első tekintetre igazolva a találó elne-vezést. Éppen olyan behúzott nyak, meggörbült hát, kurta kezek és lábak, az orrig felhúzott száj; az ember nyáron is prémes bekecsbe volt öltözve, otthon is prémes ellenzős sipkában. A szeme előtt nagy gömbölyű üvegű pápaszem.

Ocskay megölelte a kedves házigazdát. – Hát rám sem akart ismerni, kedves urambátyám? – Az ókulárémtól. – Az ókuláréjától? – No igen, hát az olyan üveg, amivel írást olvasni közelből jó, de messziről

embert megismerni nem jó. – Ejnye, de okos pápaszemre tett szert, kedves urambátyám. – De mit urambátyámozol te engem? – Hát nem vagyunk-e atyafiak? Hiszen tudja! – Tudom, az én nagyanyám meg a te nagyanyád két vénasszony volt. De csak

hagyd azért az urambátyámozást; maradjunk a „per tu”-nál, mintha csak együtt őriztünk volna disznókat.

– Jól van öregem. Hát eressz bennünket egy kicsit beljebb innen az ajtóból. Gáspár úr feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy jobban lásson. – Vagytok-e még többen? – kérdé elszörnyedve, mikor meglátta, hogy nyoma-

kodik fölfelé a lépcsőgádoron vagy tíz ember, mindenik hoz valami úti motyót magával.

– Ne félj semmit! Ezek mind visszamennek a cselédszobába, ott lesz a helyük. – Hát te mikor akarsz továbbmenni? Ez a kérdés elég okát találta abban a fenyegető körülményben, hogy az utolsó

egypár fegyveres egy nagy nehéz vasládát hozott fel a lépcsőn.


– De biz itt akarok maradni éjszakára – szólt Ocskay, s aztán a katonákhoz fordult. – Azt a ládát vigyétek csak be a belső szobába! Aztán kimehettek. A lova-kat lenyergelhetitek.

– De énnálam még csak vacsorát sem kapsz, mert itt semmi sincs. – Beérem azzal, amit a gazda maga eszik, ha szépen megkínálnak vele:

„Egyetek, eb vendégi, ha az ördög idehozott.” – Én nem szoktam egyebet vacsorálni, mint fekete retket meg kenyeret. A bo-

rom mind megnyúlósodott, azt nem ihatod. – Lesz itt bizonnyal, aki vacsorát tud főzni. – Biz itt nincs. A szakácsném férjhez ment. Nincs asszony a háznál. Ocskay László odasúgott az öreg fülébe: – Hát „Ozmonda”? Az öreg még mélyebben nyomta a sipkáját a fejébe. – Ahá! Hát ennek „érzi eborrod a szagát”? Ez csalt ide látogatóba? Dej’szen

„orrod tőle foghagymás”. Abból meg éppen nem eszel. – Dej’szen nincs is itt! Ki mondta, hogy itt van? Bolond volt, aki mondta. Az én házamba az a személy soha be nem teszi a lábát. Aki miatt szegény Gáspár fiam elölte magát a török háború-ban.

– Valljuk meg az igazat, hogy agyonitta magát! – De az asszony miatt való bújában, mert csapodár volt! Te is húztad a széná-

ját, lélekadta! – Nem biz az, hanem amiatt, hogy sokat vesztett a kártyán, s te nem küldtél

neki pénzt, hogy az adósságát kifizesse. – Hát mi köze ahhoz a kutyáknak? Azért Ebkérdi Pál a neve, aki a menyem

után tudakozódik. – Hát hiszen nem is azután tudakozódom. – Ne is tudakozódjál! Mert ha itt volna is, nem azért volna itt, hogy teveled csí-

picsókát játsszon. Az én házam nem fürdőház, ahova mulatni járnak. Ha jön: nem azért jön ide.

– Nem ám; hanem azért, mert mikor kiátkoztad, elfelejtetted a hozományát is kiátkozni a házadból.

– Fogadatlan prókátornak, tudod-e, mi a fizetése? Tyúktojás négylábú állattól. Ha itt tartom a parafernumát, kamat jár az után.

– Jár bizony, amit Ozmonda fizet teneked. – Micsoda? – kiálta fel Gáspár úr, feltaszítva homlokáról a sipkáját. – Hát go-

rombáskodni jöttél ide hozzám? A saját nemesi portámra? – No csak ne lökj ki az ajtón, öreg. Nem azért jöttem. Nem is azért a másikért.

Igen nevezetes dolgom van veled. Nem úgy kereslek, mint kedves atyámfiát. – Úgy nem is találsz meg. – Nem is mint Ozmonda apósát. – Úgy még kevésbé. – Nem is mint derék, közbecsülésben részesülő, igaz, buzgó hazafit. – Úgy meg legkevésbé.


– Hanem kereslek úgy, mint hírhedett istentagadó, vérszipoly sadduceus uzsorást, aki szorult embereknek irtóztató kamatokra pénzt kölcsönöz.

– Akkor már itthon vagyok. Gáspár úr egyszerre megjuhászodott, amint ilyen szépen megadták a tisztes-

séget. – De már akkor foglalj helyet, kedves babám. Van pipád? Rágyújthatsz. Adjak

hozzá dohányt? Megállj, majd én megtöltöm a pipádat, mert te nagyon meg talá-lod tömni. – Hoztál valami zálogot?

– Hoztam. Itt van a vasládában. Az összes ékszereim, amiket a wsetini diadal-nál szereztem.

– Add ide a kulcsát, majd én felnyitom. Nesze a bükkfatapló, csiholj ki magad-nak.

Gáspár úr átvette a láda kulcsait, s felnyitogatá a závárokat; aztán felemelte a nehéz vasajtót.

– Hűh! Mennyi irtóztató kincs! – szalad ki a száján. – Egy domíniumért meg nem lehetne szerezni valamennyit.

– Én még drágábban vettem. Egy sáncot adtam érte, aminek az árka tele volt halottakkal.

Gáspár úr nem tudta, hogy melyiket vegye kezébe a sok közül előbb. – És ezt a marha sokaságú kincset egy ilyen gézengúz csak úgy egy kardcsa-

pással megszerzi. – Hát őseink ezt az egész országot nem kardcsapásokkal szerezték? – Aztán mennyi pénzt akarnál kapni erre a zálogra? – Nem sokat. – Én pedig inkább sokat adok, mint keveset. – Értem. A sokat nehezebb megadni valaha napján, s könnyebben ott vész a

zálog. – Ördögöd van, hogy kitaláltad. No, hát mennyit adjak, édes öcsécském? – Amennyit akarsz. – Jó lesz ezer arany? – Egészen jó lesz. – Csakhogy a pénzemet nem tartom idehaza nálam. Itt bizonyosan elrabolnák,

felvernének érte. Jó lesz, ha foglalóba adok ötven aranyat? – Az is jó lesz. – De én ezt a kincsesládát sem tarthatom idehaza, mert rajtam rontanak érte.

Tudod, hogy ami ilyenféle ingó-bingóm van, azt ki szoktam vinni Lengyelország-ba, Krakkóba: ott biztos helyen van. Ezzel magamnak kell odamennem, s az sok-ba kerül.

– Viselem az útiköltséget. – De kíséretet is kell magammal vinnem, hogy az úton ki ne fosszanak a

hajdemákok. – Megtérítem a katonák zsoldját. – Azalatt meg a házam idehaza őrizetlen marad. – Itt hagyom ezt a tíz huszárt, akit magammal hoztam.


– Hát azok kinek a rovására esznek? – Az enyimre. Minden napra kijár nekik egy arany. – Ha ne ha. Az lett belőle, hogy „egy dénár, két dénár, neked semmi se jár”, Ocskay nem-

hogy kapott volna ötven arany foglalót, hanem még ő fizetett húszat Gáspár uramnak.

– Aranyos ember vagy, édes fiam. Aranyos ember. Ugyebár, itt maradsz va-csorára?

– Ha lesz egyéb is, mint fekete retek. – Ne búsulj, drága kincsem, olyan vacsorát kapsz, hogy a körmödet is meg-

nyalod utána. Szereted-e a szépasszony főztét? Mondd csak, mi a kedves elede-led! Megkészíttetem, ha a föld alól teremtem is; ne félj, angyalkám! Megyek; ki-adom a rendeletet. – Nem zárjuk be addig azt a ládát?

Attól félt, hogy Ocskay kilop belőle valamit. Úgy tekintette már azt, mint a saját-ját.

Ocskay nevetett, s kituszkolta Gáspár urat. – Siess, mert éhes az ember! Aztán ami jó és drága, hozasd elő! Gáspár úr szaladvást iramodott ki a szobából, hogy mentől hamarább vissza-

térhessen. – Mindjárt itt lesz a szépasszony főzte – kiálta visszatéret még az ajtóból. – Hát mégiscsak van asszony a háznál? – Nem mondtam én, hogy nincs. Csakhogy nem minden bolond ember számá-

ra van itthon. Aztán én nem ígértem neked mást, mint jó vacsorát. Punktum. Azontúl semmi. Az én házam nem fürdőház; azt mondom.

– No jól van. Hanem mármost hát nekem adj írást in optima forma ezekről a zálogba tett holmikról, s azon ki legyen téve minden egyes darabnak a neve, for-mája és a többi.

– Hát hisz azt bolond nélkül is tudom. Ezt bízd reám! Tudom én mindennek a nevét. Ez bracelet, ez reliquiarium, ez diadema. Fel lesz írva, kiben van zafír, kiben smaragd, opál; ne félj, semmi ki nem lesz cserélve, ha egyszer visszavál-tod. Egész életemben mindig ezt tanultam. Úgy értek hozzá, mint egy ötvös. So-hase gazdálkodtam lábasmarhával, mindig csak arany- és ezüstmarhával, ebbe nem üt bele a dög; széna se kell neki, mégis kitelel. Nézd, milyen gyönyörű billi-kom, mekkora türkizek benne! Micsoda remek csat! Ezt egy fejedelem viselte valaha! Meg ez a pendeloque! Ezekkel az igazgyöngyökkel. Ismerem a munkát. Nem csinál ilyet más, mint Benvenuto Cellini. – Elenchust csinálok róla; egész éjszaka fenn leszek mellette.

Ezalatt egy kopott ruhás csatlós bejött, s elkezdett teríteni az asztalon. Gáspár úr nem szándékozott a vendégét az ebédlőterembe fárasztani. Ott bizonyosan nagy rendetlenség lehet. Itt is jól lehet lakni a kis szobában, csak legyen mivel.

– Hát aztán csak kettőre terítenek? – kérdezé Ocskay. – No hát mi bajod vele? Én meg te, az kettő – Bécsben is. – De én úgy tudom, hogy ahol háziasszony van, az együtt szokott az asztalnál

ülni a vendéggel. S te magad mondtad, hogy van.


– Van hát! No, hát itt van. De hát ahhoz neked semmi közöd. Az én menyem tisztességes asszony, annak az ilyen garázda, korhely, csélcsap kákompillével, mint te vagy, semmi dolga.

Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni, és ha már átvette volna Ocskaytól azokat a kincseket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna, hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül.

– Jól van, öreg, jól. Tudom én azt, hogy minden ember tele van erkölccsel, aki tehozzád tartozik. Hanem hát megállj: majd mutatok neked még valamit.

– Ugyan mit mutatsz még nekem? – Gyere ide ehhez a ládához. Hát ugye, hogy sok szép kincs van itten? – Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt. – Tehát ezekre, amiket itt látsz: adsz nekem ezer aranyat zálogbérül? – Megmondtam már. – No, hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, amit nem mutattam meg.

Most idenézz. Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay, s arra a belső le-

mez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel bírt; a rejtek tele volt gyémántos, rubintos gyűrűkkel, láncokkal, diadémokkal; gyöngysorok egész pamatszámra, álomnak is képtelen kincshalmaz egy rakáson.

– Hűh! – szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a tíz körme egyszerre markolásra görbült. – Ezt is mind raboltad?

– Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a hét fe-jét, úgy vettem el tőle.

Igaz, hogy biz azokat őrizte egynehány tűzokádó ágyú Wsetin várában. – No, hát ezekre mennyit adsz? – Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem. – Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer aranyat adsz arra, amit már látsz, a va-

son keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod elfogadni, nem is vagyok kénytelen itt hagyni, elfér mind az iszákomban, magammal hordhatom lóháton. Kell? Nem kell?

Gáspár úrnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált olyan olcsón adják, a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, ahol beszakad alatta a föld, s összecsukódik a feje fölött, akkor potom zálogárban itt maradna ez a temérdek sok kincs mind.

– Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drágakőféle meg ezek a gyöngyök? – Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban! Azt mondod, úgy értesz hozzá,

mint egy ötvös. – Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz? Édes tuba galambom!

Könyvet adnék, hogy olvasgasd – ha volna. Szereted-e a muzsikát? – Magam nem értek hozzá. – No, hát majd lesz más, aki ért hozzá, gyönyörűséges szép öcsém. Egyben itt

lesz. Azzal az öreg maga kezével helyezett az asztalra még egypár cintányért, evő-

eszközöket, poharat, sótartót hozzá.


– Mindjárt jövünk! Azzal kiment. Tehát már többen jönnek! Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben húzva a

válla közé. – Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák! Tehát többen hozzák. Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a gyertyát.

Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban is megtalálja min-den ember. Amellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre az ólomkalamárist, az összehajtott ív papirost; még egy ókulárét tett fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves ékszereket.

Azonban felhozták a lukulluszi nagy vacsorát. A szépasszony főztét. Maga a szépasszony is megjelent, ahogy illik, kimenteni magát a vendég előtt, hogy olyan rossz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rossz volt. – De hát a szépasszonynak minden főztét jónak kell találni, mikor maga főzte.

Ozmonda valóságos falusi háziasszony volt; egyszerűn öltözve, a köténye szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arca piros a tűztől, mert a tűz-helytől jött; igazi derék kis falusi menyecske: amilyennek Szunyoghy Gáspár uram menyének szokás lenni.

– Ah! Jó estét, Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam kegyelmedet. – Ezzel üdvözlé házuk vendégét Ozmonda.

– Talán rám sem ismer? – Bizony csak alig-alig. Mi hozza kegyelmedet mihozzánk? – Látja kegyelmed. Egy kis zálogügy az apósával. – Hát már kegyelmed is kölcsönvesz pénzt? – A hadaim zsoldját kell fizetnem, s másunnan nem kapok. – Eresztené őket szélnek. – Ők nem eresztenének ám. – Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránkhoz. Apámuram, méltóztassék. Gáspár úr éppen még egy harmadik nagyítóval is dolgozott, egy antik éksze-

ren a művész nevét betűzgetve. – No, csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok! Majd én utol-

jára magam elé veszem a tálat. Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy

suttogva is beszélgethettek. – Volt kegyelmednél megint a fehér barát? – kérdé Ozmonda. – Micsoda fehér barát? – Az, akinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza. – Nem volt. Különben is barátnak nem hiszek többet. – És így apácának sem? Hát nem mondtak igazat? – Bezerédy rajtavesztett! – Mert előbb járt a nyelve, mint a lovának a feje. Okos ember előbb tesz, az-

után beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket? – Bezerédyt?


– Meg a sógorát és az ezredesét. – Hihetetlen! – Persze, hogy hihetetlen, mert apáca mondja. Itt van nálam az ítéletük pár-

ban. Egerből kaptam. Ocskay ajka reszketett, amíg e halálítéleteket végigolvasá. – Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi – súgá Ozmonda. Ocskay előtt kígyótáncot jártak a sorok. – No hát, drága öcsém uram! – rivallt közbe egy szörnyű nyájasan recsegő

hang – kegyelmed se nem eszik, se nem iszik? Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az asz-

talnál. Mikor került oda? Őelőtte bizony megfagyott a cintányéron a tokány. Egy falat nem ment le a

torkán. – Talán nem jó az a tokány? Biz az kozmás is volt; de nem az volt a fő hibája: hanem az a halálítélet hozzá.

Ocskay egy ecetes zöldpaprikát dugott a szájába, azt rágta össze, hogy enni lássék.

Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Teletömte a pofáját hússal, felugrott az asztaltól, visszafutott a ládához, s ott rágta tovább, egyet-egyet harapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az acélráspollyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben?

Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem ízlett. – Megkapta kegyelmed az én levelemet? – kérdezé Ozmonda suttogva. – Az hozott ide. – Csak az? Ozmonda nagyott nevetett. – Ugyan ne vihogjatok annyit! – mordult fel Gáspár úr –, mind belekonfundál-

tok a stúdiumomba. – Hát valamivel csak kell mulattatni a vendéget. – Hozd elő a hegedűdet, s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a muzsikát,

s az engem sem zavar. Ozmonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette; aztán félrehajtotta

rá a fejét, oly csábosan, negédesen, s rákezdte a nótát: „Ne szomorkodj, légy víg!” Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztricei kastélyban látott víziók. Aztán a többi: „Kinek van, kinek van karikagyűrűje.” – Ugyan menjetek a pokolba azzal a cincogástokkal! Most a te „karikagyűrű-

det” írtam be ide az elenchusba, solitaire gyűrű helyett. Ha muzsikálni akartok, menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom, a harmadikba, ahonnan nem hallik ide a cincogás.

Jó ember ez a Gáspár úr addig, amíg a klenódiumokat végigszemlélgeti. Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira elmentek a házba, amennyiről a

muzsikaszó ide nem hallatszott. Az Ozmonda szobája lehetett.


A szép hölgy ott is csak folytatta a nótákat, míg arra került a sor, hogy: „Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem, piros leszek, Piros leszek, mint a rózsa, Rám illik a babám csókja.”

Ocskay Lászlónak eszébe jutott Cinka Pannának a jó tanácsa. – Mit is mond az a nóta? – Ohó, lovag uram! – szólt Ozmonda, eltaszítva őt magától – ez nem

Deliancsa, a cigányleány! Ocskay lelke belejutott abba az örvénybe, amely sodorja az embert magával

alá egész a mélységek fenekéig. Megragadá a hölgy kezét. – Ozmonda! Te egy kegyetlen játékot űzesz velem. – Én nem vagyok oka, ha játék. – Már egyszer őrültté tettél. Futóbolond lettem miattad. – Hát én nem lettem az temiattad? Nem én kerestelek-e fel mindenütt: aki fu-

tottál előlem, aki elbújtál előlem? – De most rám találtál? – Óh nem! Az az Ocskay László, akit én kerestem, akit én bírtam valaha: az

nem te vagy. Mikor legközelebb vagy is hozzám, egy egész hideg ég áll közöt-tünk. Te az égben jársz, én a földön.

– Az égben? – szólt Ocskay nagyot sóhajtva. – Hajh, ott már nekem nagyon kevés dolgom van. Megcsömörlöttem a mannától. Paradicsom-undor állt belém. Szégyenlem a ragyogást. Rossz szívem lett. Olyan rossz, mint a tied. Összeil-lünk.

– Hm. Tudnék én valamit mondani. – Mondd el! – Mikor a temesvári táborban találkoztunk, akkor magadtól is ki tudtad azt ta-

lálni. – Mert ki hagytad találni. – Ki hagytam találni, mert akkor volt valakim, akit megcsalhattam érted; de

most csak magamat csalhatom meg. – Nem értelek. – Akkor buta vagy. Tehát hadd rágom a szádba. Akár egy nehézfejű

iskolásgyereknek. Ausztriában, az osztrák törvények szerint, egy katolikus és egy protestáns között való házasság semmis és érvénytelen.

Ocskay minden idegein, mint a galvanütés, vonaglott végig ez a szó. – Össze-borzadt.

Honnan jön reá ez a hideg? Talán a falak fújják rá ezt a légvonatot? Nagyot hallgatott, és hosszan elbámult a végtelen semmibe. A mély, feneketlen sötétségből két égő csillag világított eléje, amik egyre köze-

lebb jöttek hozzá, a csillagtávol billió mérföldnyi távolából egész oda, oda a köze-lébe: Ozmonda szemei voltak azok.

Óh, milyen szédítő mélység van egy ilyen égszínkék ragyogó szempárban! Bele kell esni…

Sokáig hallgattak mind a ketten.


Az óra tizenegyet vert éjfél előtt. Annak az órának is éppen olyan berozsdáso-dott hangja volt, mint a gazdájának.

Ocskay Ozmonda keze után nyúlt, s azt suttogá neki: – Mikor mégy vissza Pálffy bánhoz? Ozmonda szemeiben az a két vészcsillag nagyot lobbant. Megnyílt már a

fényokádó örvény. – Amikor te parancsolod – súgá odasimulva Ocskay vállára. – Ez órában, ha

úgy kívánod. – Valami izennivalóm van hozzá. Ozmonda fölkelt a helyéről, és bezárta az ajtót. – Mondd el! Senki sem háboríthatta őket. Az öregúr ott ült a kincsek között, s azt onnan meg nem mozdítja semmi. – Mit izensz? Beszéld el! Szóljunk csendesen! S beszéltek csendesen. Nagyon sok izennivalója lehetett Ocskay Lászlónak Pálffy bánhoz, mert még a

hajnalsugár is ott találta, amint suttognak csendesen. Éppen nyolc órát recsegett a régi falióra, mikor Ocskay Lászlónak eszébe ju-

tott, hogy még egy Szunyoghy Gáspár is van a világon, aki meglehet, hogy maga is csupa karbunkulussá vált a sok gyémánt és rubin között.

Biz annak a szobájában még akkor is égett a gyertya, pedig már egészen vilá-gos volt odakinn.

– No, az ördögök táncoljanak a nyakadon! – Ezzel fogadta jó reggel fejében a gazda a vendégét. – Nekem ugyan rossz éjszakát csináltál. Egész éjjel nem hunytam be a szememet; mind a te cókmókodat írtam össze. Soha ennél több irkafirkám életemben nem volt.

Az igaz, hogy egész codicillus volt a leírása a zálogban hagyott drágaságok-nak.

– De még le is kellett újra írnom. Az egyik példány veled megy, a másik itt ma-rad. Írd alá, hogy láttad!

Ocskay bele sem tekintett a lajstromba; odaírta a végére, hogy „láttam”. A ma-gáét beledugta a tarsolyába.

Azután átadta a láda kulcsait Gáspár úrnak. – A rejtekben levőkért kapsz megint egy ezer aranyat. Itt van az írás róla.

Hanyadik van ma? Ötödik szeptember. Húsz nap múlva érte jöhetsz. – Itt leszek minden bizonnyal. – Ha addig el nem visz az ördög. – Ne félts tőle: jó emberem az nekem. Ozmonda felhordatta a csatlóssal a reggeli lakomához valókat. Maga kedves

háziasszonyi pongyolában jelent meg. Még akkoriban nem itták a kávét – korhely-levesen kezdték. (Sok mai ember nem is tudja talán, hogy mi ez. Káposztalé játssza benne a főszerepet.)


– No hát, mi ez? – pattogott Gáspár úr. – Korhelylevessel traktálsz ma ben-nünket? Azt gondolod, minden ember hajnalig tivornyázott, táncolt, dorbézolt az éjjel? Ostoba asszonynép! Hosszú haj, rövid ész! Ugyan hoztok-e még valamit?

Ez a hajdúnak szólt, aki egyre hordta fel az asztalra a liptói brinzásbödönt, a lépes mézet, a birsalma liktáriumot, a füstölt pisztrángot meg a malackocsonyát.

– Egy kézfogóra elég volna! Azzal elkezdett a hajdúra pörölni tótul. Ez a legválogatottabb neme a gorom-

báskodásnak: tótul pörlekedni. – Jaszná sztrela gladova! – Ti, sztari opica. Ti! Ott volt már a zsebében a kincsesláda kulcsa! Lehetett már gorombáskodni

kedve szerint. – No, öcsém, a lovaid nem akarnak várni, rég be vannak fogva az udvaron.

Nem indulsz még? – Sietek már. – Hát csak eredj! – Menyemasszony, takaríttassa el az asztalt! De bizony Ozmonda nem fogadott szót; hanem az eltávozó Ocskay karjába

kapaszkodva, úgy kíséré azt ki a tornácig, s odáig is sokat suttogott a fülébe. Gáspár úrnak többszörösen kellett figyelmeztetni Ocskayt, hogy üljön fel már,

mert a lovai nagyon ugrándoznak. Csakhogynem kergette már. Ocskay pedig, mielőtt kilökette volna magát az ajtón, visszafordult az öreghez,

s azt mondá neki: – Kedves cimborám. Mondanék még egyet. – Odahaza sztropkói váramban

van nekem még egy kis ezüstmarhám is, amit szintén szeretnék a gondviselésed alá bízni.

– Hogyan van, kedveském, angyalkám? Hogyan mondod? – rebegé Gáspár úr, s Ocskay kezét odavonta a keblére, s bedugta a bekecse alá, úgy dédelgette. – Micsodácskád van teneked még otthon?

– Abból a wsetini szerzeményből az ezüstféle, amit nem hordhatok mindenütt magammal, mert nagyon sok.

– Mennyi lehet? – Nem méregettem biz én mázsával, csak azt tudom, hogy Wsetinből négy

társzekéren küldtem haza: hat ló volt mindenikbe fogva. – Négy társzekér ezüst! Jaj, te aranyember! Kincsbányába törtél be. Akárcsak

nagypénteki lidérctűz vezetett volna rá! Idehozd mind! Én biztos helyre teszem. Soha senki meg nem kapja. Gyere ide hozzám! Lakjál nálam! Holtig eltartalak. Tekintsd a házam a magadénak! Invitálja meg kegyelmed is, menyemasszony, a kedves uramöcsémet. Legyen szerencsénk minél hamarább.

– Három hét alatt itt vagyok – mondá Ocskay, kezet szorítva az öreggel is, a menyével is.

Azzal, az itt maradó csatlósainak kiadva az utasítást, szekerébe vetette magát, s egyedül visszahajtatott Zsolnára.

Mikor Ozmonda és az ipa a lépcsőgádoron visszalépdegéltek, azt mondá Gáspár úr magában:


„A cudar zsivány.” Azután pedig egész fennhangon mondá Ozmondának: – Mit szólsz? Nem vágják le addig a nyakát?

IV. Az édes otthon Vannak olyan boszorkányos esteli bogarak, amik alkonyatkor a mezőn járó em-bert körüldongják, mindenhová elkísérik, hasztalan űzi, csapkodja őket, el nem maradnak tőle.

Néha egy nótát ki nem tud az ember a fejéből verni. Ott énekel az folyvást a fejében, el nem tudja hagyni; még mikor magában imádkozik is, erre a nótára fújja azt is. Néha meg egy-egy szó, egy mondás üldözi az embert, elverhetetlenül, makacsabbul, mint az a veszett cserebüly.

Ha Ocskay László ezt a szót meg nem hallottá tudta volna tenni: „Ausztriában nem érvényes a katolikus és a protestáns közötti házasság.”

Ki innen! Ki a fejből, a szívből, a vesékből, átkozott gondolat! – Visszatért az megint. Megitta a borral, felszítta a mezők illatával, a szemtelen pacsirták mind azt énekelték a levegőben – eggyel több csábító varázs, mely a csillagokat lecsa-logatja az égből, hogy szeressenek aláhullani a földre, pedig csak addig csillagok, míg odafenn vannak; ha ide leestek, lesz belőlük idomtalan, hideg kő.

Ocskay összeszedte a megmaradt kurucait, s elindult velük együtt – Sztropkóra.

Senki sem küldte oda, se Bercsényi, se a fejedelem. A felesége sem írta neki egy szóval se, hogy „jöjj”. Terve volt-e? Maga elől menekült-e? Terve volt. Nem zavarta már ki őt abból semmi. Meglehet, hogy nem látta elő-

re, mily végtelen keserűség fog abból támadni, ha ez a terve sikerül. Meglehet, hogy tudott valami megnyugtató gondolatot találni, amire jövendőjét fölépítse. Vagy semmi sem vezette már, csak a láncaikról elszabadult szenvedélyek. Utá-nuk dobta a gyeplőt, mikor megvadultak, s mármost azok aztán viszik!

Otthon éppen nem várták. Ilonkát egészen meglepte férje hazaérkezése: kü-lönösen az, hogy ilyen nagy fegyveres kíséretet hoz magával, holott ezen a tájon híre sincs az ellenségnek. Járnak-kelnek ugyan száguldozó csapatok a megriadt hadból: de azok mind kurucok; nem lehet tőlük tartani. Mi oka lehet Ocskay Lász-lónak, hogy kétszáz lovassal kísértesse magát, mikor a feleségét jön látogatni?

Férj és feleség pedig egymásnak az arcából olvas. Titkosírás az arc, de an-nak, aki a kulcsát bírja, nyitott könyv.

– Mi történt, hogy olyan véletlenül megjöttél? – kérdezé az asszony. – Ejh, hát nem örülsz-e annak, ha hazajövök? – felelt a férj. Aztán észrevették magukat mind a ketten, s mosolyra fordíták a tekintetüket, s

megcsókolták egymást. (Csengett eközben az a nóta: „Rám illik a babám csókja.”) Hisz az ilyen találkozásnál örülni szokás.

248 IV. Az édes otthon

– Régen láttalak benneteket – mondá Ocskay. – Mit csinál a kisember? A legkisebbet csak egyszer látta még, amióta világra jött. Ilonka vitte utána a

táborba. – A kisember bizony rosszul van. – Mi baja? – Talán csak az, hogy foga jön, de meglehet, hogy valami ki akar ütni rajta. A

bába sem tudja még megmondani. – Ezért volt olyan bús az arcod? – Ezért. – Menjünk oda, hadd látom! Ilonka odavezette a férjét a kis betegéhez, akit még mindig ölben kellett hor-

dani a dajkának. A kisember nagyon rossz volt ma, egyre sírt, s olyankor minden gyerek rút. Az apja megcsókolta az arcát a kisfiúnak, amitől az még siránkabbá lett. Ilonka megjegyezte, hogy az apai csók nem volt ezúttal oly hosszan odata-padó, mint máskor. Azután ő maga vette a karjára a kisbabát, s tudott vele min-denféle bűbájt elkövetni, amitől a gyermek elcsendesül: kigömbölyödik az arca, a szemei felragyognak, a szája visszakapja csigaalakját. Várta, hogy az apa most csókolja meg, mikor kis angyalka lett belőle. Nem jutott neki eszébe. Csak annyit mondott, hogy az nagy baj lenne, ha most valami küteget kapna a gyermek.

Ilonka aztán nagyot bámult nagy léleklátó szemeivel a férjére mit akar ezzel mondani: „Nagy baj lenne, ha ez a gyermek most valami küteget kapna.” Hiszen bizonyos, hogy annak ez nagy baj, de hű gondviselés mellett elmúlik veszedelem nélkül. De talán másnak is baj? Kinek?

Azonban hát megvolt az ok a bánatos, aggodalmas archoz, nem kellett azt ke-resni.

A nagyobbik fiát nem engedte Ocskay maga elé hozatni; a kisebbiknek a baja ragályos lehet, s azt már ölelte. Félő volt, hogy a ragályt átoltja a nagyobbikba is, ha apai gyöngédségében részelteti. Azzal csak csak úgy az ablakon keresztül beszélt.

– Hát anyád hol van? – kérdezé egyszer Ocskay, széttekintve, s bámulva, hogy a nagyasszony hiányzik a kedves unokája mellől.

Ilonka arca egy pillanatnyi zavart árult el. – Édesanyánk hazament Lévára. A számtartója a gazdasági ügyek végett sür-

getősen kérte, hogy menne haza. A szemei tagadták, amit a szája mondott. – És mikorra ígérte, hogy visszajön? Ilonka arcán még nagyobb lett a zavar. – Talán az ősszel, szüret után. De most már az ajkai is elárulták, hogy valami elhallgatott baj van odabelül, a

sírást elfojtó rángatózás látszott rajtuk. Itt valami háborúság esett! – gondolá Ocskay, s aztán töprengett annak az

okain.


Azonban elérkezett az est. Vacsorához hívták az uraságokat. Házi káplán, plébános, hopmester, tiszttartó együtt szokott ülni az asztalnál a vár urával, azok már ott voltak az étteremben.

Alig ültek le az asztalhoz, amidőn megszólalt az estharang. Ocskay buzgó katolikus volt. Szokása volt, amint a harangszót meghallá, az

evőeszközt letenni, s aztán imára kulcsolni a kezeit az arca előtt. S ingerült volt, ha valaki ilyenkor ránézett. Ellenben nagyon megvárta az asztaltársaság pápista tagjaitól, hogy ők is imádkozzanak magukban, a kálvinisták pedig azalatt ne csö-römpöljenek kanállal, kés-villával.

Amint ima végeztével az összetett kezeit elvette a szemei elől, csak akkor vet-te észre, hogy Ilonka eltűnt az asztalfőről.

Egy kicsit neheztelt érte. Ez mégis túlságig vivése a kálvinista puritanizmus-nak. Mire való ez? Felkelt, és utánament a belső szobájába.

S amint a nyitva feledett ajtón betekintett, a bámulat megállítá lépteit. – Ilonkát ott látta térdepelni az imazsámolyon egy Boldogasszony-kép előtt, s még hallhatá az Ave Mária végszavait: „Imádj Istent érettünk…”

Megrendült egész valója. Odasietett az asszonyához, amint az Áment kimondá, s felölelé térdepeltéből.

– Mi ez? Te a Szűz Máriához imádkozol? Ilonka odaborult férje keblére, s nagyot fohászkodott. – Nem bírtam tovább kiállni azt a gondolatot, hogy én más templomba járjak,

mint ahová te jársz, hogy a kisfiamnak ne én tanítsam a vallást, s áttértem a te hitedre.

Ocskay úgy érzé magát, mint mikor a rossz, vásott kölyket az édesapai áldásteljes kéz egypár egészségre váló vesszőütéssel eszére téríti: „Nesze vir-gács! Te semmirekellő!”

Lopni indultatok! Körülkertelt, tilos paradicsom almafájáról lopni! Nesze vir-gács!

Most aztán súgjátok-búgjátok egymásnak, hogy „Ausztriában a katolikus férj-nek nem hitvese a protestáns feleség!” – A feleség is katolikus már.

Az egész szenteknek egyességét hallotta kórusban kiáltani a feje felett. „Estél lefelé, mi megragadtunk, felemeltünk!”

Minő nagy áldozat volt ez ettől az asszonytól! Ha te férfi, földi hazádat ké-szülsz elcserélni; ő elcseréli inkább a mennyei hazáját, s megakadályoz abban, amit tenni akarsz.

– Mikor történt ez? – kérdezé Ocskay. – Múlt úrnapján, szeptember ötödikén. – Reggel, az első harangszónál? – sietett Ocskay kérdezni. – Akkor – te megálmodtad talán? – Igenis megálmodtam. Éppen akkor súgá a fülébe Ozmonda: „A katolikus férjnek nem felesége

Ausztriában a kálvinista asszony.” Milyen hirtelen kezük van az odafenn levőknek! Danolhatja már az éjbogár, hogy „Három piros kendőt veszek!”


– Ezért hasonlottál meg az édesanyáddal? – kérdezé Ilonkától, erősen magá-hoz szorítva a hű teremtést.

– Ezért. – Ő sohasem fog tehozzád visszatérni. – Soha. Kitagadott, elátkozott. – S te eltűrted az ő haragját, az ő anyai átkát, hogy semmi se válasszon el tő-

lem többé. Óh, milyen nagy lelke tud lenni egy asszonynak! – Csak a tieddel akar egyenlő lenni. Ocskay félrefordítá az arcát. Ez a szó arculverés volt neki. Rosszabb a

szégyenpironságnál az érdemtelen dicséret. Odahajolt, s lecsókolta a könnyeket a felesége szeméről. Igazán szentelt víz! Ebben a pillanatban egy új – nem, nem új: a visszatért régi világban érezte

magát. Hányszor találta ő fel elhagyott nemesebb részét lelkének ez asszony közelében! Most újra visszakerült hozzá. Elfelejtett haragot, büszkeséget, őrjítő szenvedélyt, mindazt, ami lángol, ami fölindulást csinál, s megolvasztja a gyé-mántot és a férfijellemet; az egész vulkántüzet ki tudta oltani két ilyen kicsiny könnycsepp!

Ezen a napon Ocskay ismét boldog ember volt. Kincset talált ember. Otthagyta a kincseit Budetinban: az a másik ki van fizetve: nem adósa neki. Itthon nagyobb kincset talált annál, nincs szám, ami annak az értékét ki tudja fejezni – és feltalál-ta saját magát: az is nagy drágaság! Aki azt elveszti, ugyan keresheti!

Ilonka beteg gyermeke mellett töltötte az éjt. Korán reggel azzal az örömhírrel jött a férjét felkölteni, hogy a kisember már

egészen jobban van: foga jött, az kínozta meg annyira, már vége van a láznak: nem lesz belőle kanyaró.

S ezzel az örvendetes fordulattal aztán egyúttal a nagyobbik fiú is fel lett sza-badítva a keserves vesztegzár alól.

Micsoda ugrálás volt az, mikor az anyja megmondta neki, hogy szabad át-menni az apához! Dehogy várta meg, hogy felöltöztesse valaki! Kiugrott az ágyá-ból, s úgy futott mezítláb, egy ingecskében az apa szobájáig: odabújt melléje az ágyába; ölelte, csókolta, el nem eresztette. Még akkor is átölelve tartotta a nyakát gyönge kis karjaival, amikor elaludt a keblén. Fel is kacagott néha az álmában, hítta az öccsét: „Itthon az apa!” suttogott neki: „Kedves Ferikém!” Egyszer meg sírva fakadt, Ocskay megcsókolgatta az arcát; arra aztán megszűnt sírni, még jobban odabújt mellé, s kis kezével az arcát cirógatá.

Nem hangzott többé Ocskay fülébe a nóta: „Három piros kendőt veszek!” Egész nap boldog volt. Van valami mennyei varázs abban az otthonban! Ezen a bűvkörön nem tudnak

a kísértetek keresztültörni. Eltöltött egy egész hetet otthon. Eljárt vadászni, a gazdaságát bejárta; szánta-

tott-vettetett; rendeleteket adott ki, mint aki nem gondol többé arra, hogy ezt a birtokot nagy hamar el is veszítheti. A századait szétosztotta a falvakra.

Futárjai jártak-keltek azalatt Egerbe, Érsekújvárra, a fejedelemhez és Bercsé-nyihez, s meghozták, hogy mi hír van odakinn a zavaros világban. Tökéletes ká-


osz volt. Mindenki kergetett egy másikat, amíg maga szaladt egy harmadik elől. A háború csak úgy pásztánként folyt, mint a nyári eső.

Saját ügye felől nem mert tudakozódni senkitől: mindenkitől tartania kellett. Pedig nagyon szerette volna megtudni, hogy milyen indulattal vannak iránta a fejedelem udvaránál.

Egyszer aztán Egerből visszatérő futárja hozott neki egy csomagot doktor Wolffiustól. Ezt valódi jó barátjának tartá.

A felbontott csomagban pedig talált Ocskay – kávét és semmi mást. Egy betű írást sem hozzá.

Mit akar ez jelenteni? Doktor Wolffius nemcsak hogy igen jól tudja, hogy se Ocskay, se a felesége a kávét nem isszák: töröknek való kotyvalék az; de ő saját maga a legnagyobb ellensége a kávénak, amit lassan ölő méregnek nevez, s mindenkit elrémít tőle.

Mit jelent hát ez a kávé? Rájött. Kitalálta. „Cave” latinul azt teszi, hogy „vigyázz magadra”! Ismét zúgni kezdett a feje. – Előszedte Blaskovich és Pestvármegyei leveleit, s

újra elolvasá. – A lőporos zsákon igen jól lehet aludni – amíg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne.

Szégyenleni kezdte, hogy olyan gyönge volt, hogy fele útján megállt. Asszony-könny, gyermekfecsegés szétzavarta furfangosan kiszámított tervét. Pedig hiszen ezek is éppúgy fenyegetve vannak, mint ő maga. Ha az apát notába ejtik, a fele-ség és a gyermekek is földönfutókká lesznek, s ha nagyobb veszedelem éri az apát, még el is zárják őket. Bezerédy és társainak példája nem volt-e elég?

Minek ez a tétovázás? Sokkal több lépés történt már előre, mint hogy vissza lehetne térni! Felkereste Ilonkát. Ott találta őt a gyermekei szobájában. – Fontos szavam van hozzád. Nekünk, minden megmozdítható értékünkkel

együtt, rögtön el kell hagynunk ezt a kastélyt. Ilonka elsápadt, s hűlt ajkkal rebegé: – Futnunk kell innen? – Ki kerget bennünket? – Még magam sem tudom. De sejtem, hogy nem maradhatunk itt békében.

Azért jöttem ide, hogy elvigyelek benneteket magammal. Ilonka a rémület indulatkitörésével ragadá meg férje kezét. – Ocskay! Mit akarsz tenni? Ocskayval tudatta ez a hang, ez a tekintet, hogy a lelkébe látnak. Takarózni

akart. – No, hát mit akarok tenni? Micsoda nagy dolog? – Óh, én nem tudom kimondani annak a nevét. Az rettenetes egy szó. De ne-

ked nem szabad azt megtenned, Ocskay; vagy halva láss engem előbb. – Őrült vagy-e? Miről beszélsz? – Nem, nem, nem! Nem viszesz bennünket oda! – De hová? Asszony! Ilonka felkapta a karjára bölcsőben alvó kisgyermekét, a másikat megragadta

karjánál fogva, aztán visszarohant a férjéhez, s térdre veté magát előtte.


– A Krisztus kínszenvedéseire kérlek, Ocskay. Szűz Mária hét sebeire kérlek, édes uram, egyetlenegy boldogságom, életem, mindenem. Ne vigy a kárhozatra mindnyájunkat, magaddal együtt! Nézd a gyermekeidet! Ezt a két ártatlant, aki még nem vétett se Isten, se ember ellen! Ne öld meg őket örök életükre! Ne hagyj rájuk egy rettenetes örökséget!

Ocskay kőszoborrá érzé magát zsibbadni. Nem bírt elfutni ez előtte térdeplő csoport elől. Nem bírt felelni. Az anyja által feltartott kis poronty úgy nyújtotta felé-je kezeit, esdekelve, míg a nagyobbik, átnyalábolva egyik lábaszárát, úgy iparko-dott őt fogva tartani.

– Ugye apám! Nem megyünk labancot játszani? Az igazmondó gyermekszáj kiejtette a rejtegetett szót. Ocskay nagyot nevetett. Kínos nevetés volt. Mintha a gyermek szavára tenné. – Bolondság! Dehogy megyünk, fiacskám. Ilonka, szívem, csendesítsd le az

apróságokat. Ez nem gyermekeknek való scéna. Aztán majd menjünk át a másik szobába, ahol csendesen beszélhetünk erről.

Ilonka bölcsőjébe fekteté a kisebbet, s a nagyobbikra ráparancsolt, hogy ma-radjon mellette, és ringassa. Aztán bátor léptekkel, elszánt tekintetű arccal követ-te férjét a mellékszobába.

Amint egyedül maradtak, Ocskay egyszerre, indulatosan odafordulva nejéhez, mondá érdes hangon:

– Neked az anyád beszélt valamit felőlem? – Igen. – S te ezért vesztél vele össze? – Ezért. – És nem azért, mert pápistává lettél? – Az később történt. – Ezért hagyta el a házadat haraggal? – Nem úgy. „Én küldtem el” őt a házamtól haraggal. Én mondtam neki, hogy

soha ne lássuk többet egymást! Ocskay hüledezett. Ezt az asszonyt ő még nem látta soha! Őtet, Ocskayt, meg

nem verte még, meg nem félemlítette még soha senki. – Mostan verik, s egyik ijedségből a másikba ejtik.

– Oly hírt mondott rólad – folytatá az asszony –, amiért elkergetem magam elől a saját édesanyámat is, és nem nézek rá többet soha.

Ocskay most látta, hogy mi lakik ebben a szívben! Odanyúlt Ilonka keze után, s egy vezeklő bágyadtságával hajtá le fejét, halkan rebegve:

– Engem nagyon eláztattak a fejedelem előtt. – De te tisztára mosod magadat? – Nagyon sok ellenségem van, és nagy, igen nagy emberek. – Sohasem féltél ellenségtől. Nem számláltad, hányan vannak, s nem mérted

singgel, milyen magasak! Győzd le őket! – A fejedelem maga ingerült ellenem. – Ez nem ok arra, hogy őt elhagyd. Te! A Rákóczi mennyköve! A népnek félis-

tene! Minden imádságba belefoglalt nevű ember! – Nem! Az nem történhetik meg!


– Hallgass meg! Oly ártatlan vagyok minden árulási bűntől, mint a ma született gyermek; és mégis annyira ellenem van támasztva minden külső látszat, hogy ha törvény elé állítanak, még védni sem tudom magamat. Egy szó nem igaz abból, amit vádképpen a fejemhez vágnak, és mégis egy szót sem tudok abból elháríta-ni. Nem tudom, hol kezdeni a védelmemet.

– Én talán tudom. – Ne haragudjál meg érte, édes jó uram, ha én teneked most tanácsokat osztok! – Hidd meg nekem, hogy sok keserves álmatlan éjsza-kákon át tusakodtam én efölött magamban, s nem volt senkim, akivel közöljem, mint ez a kis ártatlan csecsemő ott a keblemen, aki még szót nem szól, szót nem ért. Annak zokogtam el vért verítékező kínos óráimban: óh, te kis néma lélek, súgd meg nekem, mit tegyünk itt! – Mit is mondott? – Eredj oda, Ocskay László, ahol vádolnak; – lépj oda az ellenségeid közé, és hívd fel őket: „Ki vádol, mit tud ellenem?” Kérj bírát, kérj törvényszéket, s állj meg előtte felemelt fővel. Beszélje-tek! Ha megjelensz közöttük, mind elnémul. – Mit tudnak ellened felhozni? A ci-gányleányt!

Ocskay összerándult. E szónál Ilonka arcán mély pirulás terjedt el. Odafekteté az arcát férje keblére; s ismét azon az ismerős, szelíd hangon szólt hozzá:

– Ne haragudj rám, hogy ezt felhoztam. – Ezt is anyádtól hallottad? – Ezt is. – Felelj rá meg bíráidnak, vádlóidnak, ha szemedre lobbantják.

Mondd nekik: „A cigányleány dolgában nem ti vagytok a bíráim; abban a dolog-ban egyedüli bírám a feleségem, ha ő elítél, ha megbüntet, kiszenvedem. Ha vétettem, csak a karikagyűrűm ellen vétettem: s az nem más dolga, csak az asz-szonyomé.”

S ez a bíró már meg is hozta az ítéletet: megölelte, megcsókolta a hűtelen rossz urát.

Ocskay elérzékenyült. Ölébe vonta a nejét, s gyöngéden beszélgetett hozzá: – Jó angyalom voltál mindig; most is az vagy. Bizony mondom, hogy soha el

nem hagylak téged. Igazolja hozzád való szeretetemet az, hogy most itt vagyok nálad. De szükséges, hogy magammal vigyelek: éppen azért, mert szeretlek. Bolond világ van most a kuruc táborban. A trencséni nagy kudarcért, a porba omlott fényes, nagy tervekért mindenképpen áldozatbárányt, bűnbakot keresnek. Bezerédyt már lefejezték. A híres, tapasztalt hadvezért, akinek a kisujja többet ért, mint az egész Ocskay László, aki csaknem oda volt nőve a fejedelem szívé-hez, a tanácsban bölcset, a hadban eszest, akit nem pótolhatnak mással. Megöl-ték. Anélkül, hogy a rendes kúria elé állították volna, anélkül, hogy rendes hozzá-értő assessorok előtt a Tripartitum szerint védelmezhette volna magát: egy elfo-gott levél csalfa tanúbizonysága mellett, értetlen katonák zsűrije által elítéltették; ítéletét a fejedelem elé nem is terjesztették, hogy kegyelmet ne gyakorolhasson. A lábához tették a fejét. Engemet is oda akarsz-e küldeni ebbe a farkasverembe? Azt akarod-e, hogy karácsonyi ajándéknak a fejemet küldjék meg neked?

Ilonka borzadva ölelte, szorította magához ezt a féltett drága főt. „Nem. Nem!” – Én nem tervezek semmi rosszat – folytatá Ocskay. – Bizony mondom neked,

hogy nem szándékozom semmi árulást elkövetni. De annyi eszem van, hogy


megkötözött kézzel nem adom oda magamat, hanem lőtávolban akarom maga-mat tartani: hogy ne én kérjek, hanem más kérjen engem. Bűnöm még nincs; de van itt Sztropkón sok felhalmozott kincsem. Egész tárház tele ezüsttel. Akiknek erre van éhük, azoknak az én fejem csak appetitorium, s a gyermekeimé csak poszpász. El akarlak titeket meg a kincseimet tenni a kezük ügyéből. Akkor az-után majd én kerülök a kertajtó felől. Ne tarts te semmitől! Nem szököm veletek ellenség földére. Itt van az én kis tót impériumom, ahol én vagyok a kiskirály. An-nak egy kulcsos völgyében van egy erős vár, Lietava. A jó Lengyelné nagynénéd vára, ki hozzád vér szerinti rokon. Ahhoz foglak vinni. Ő már értesülve van felőle, és nagy szívesen fogad. Hallhattad híréből: derék magyar asszony: soha idegen még vendégül sem lett a kapuján bebocsátva. Őnála fogtok maradni, amíg énfö-löttem a zivatar elvonul. – Csak azt akarom, hogy te és gyermekeid, akik az én kincseim vagytok, aztán meg az ezüst angyalkáim, amiket annyi mások szeretné-nek feleségül venni, fiúvá fogadni: egyszer biztos, hozzáférhetlen helyen legye-tek: ahol a labanc se, de a kuruc se férhet majd hozzátok; akkor aztán majd megmondom, hogy ki vagyok, hogy mindenki hallhatja, te is meghallhatod, s szé-gyent nem hozok a fejemre. De csúfságot sem hagyok tenni rajta. Megértettél-e hát, drága bálványom?

Ilonka el hagyta altatni lelke nagy gondjait. Leginkább megnyugtató volt rá nézve az, hogy Lietava várába Lengyel Magdolnához viszi őket Ocskay. Lengyel Magdolna hírét emlegette a fél ország: buzgó híve volt ő a nemzeti ügynek, bőke-zű az áldozatokban, és szigorú a hűségben. Aki rosszat akar, az nem viszi oda őhozzá azokat, akiket legjobban szeret. A gyanú lelohadt.

– Csak azt fogadd meg, hogy gyermekeidre azt a nevet hagyod, amit büszkén viselhetnek. Mást nem kérek tőled.

– Fogadom hitemre, hogy olyan fényes nevet hagyok a számukra, ami az or-szág elsői közé lesz egykor följegyezve.

– Mert lásd, édes férjem: én attól a gondolattól nem félek, hogy jöhet idő, ami-kor talán földönfutók leszünk, amikor talán idegen földön kezünk munkájával kell keresni a kenyerünket, s szalmás gunyhó alatt húzzuk meg magunkat. Én arra készen vagyok. De hogy becsület nélkül éljünk, azt én a világ minden dicsősége közepett sem tudnám soha elviselni.

– De hát ki mondja ezt? – Anyám mondta. Mikor utoljára megcsókolta a két gyermeket, így szólt: „Úgy

tartson meg benneteket az Isten, ahogy apátok megtartja a becsületet!” – Rettenetes mondás! – Nem az, Ocskay. Ez természetes kívánság. Mert ha egy apa el akarja te-

metni a gyermekeit, akkor jobb, ha azok előbb meghalnak. Ocskay arca bosszús indulatra torzult. – Nem! Te nem vagy az! – súgá engesztelő szóval a nő, homlokáról lesimítva

a redőket. – A te fiaid nagyra fognak nőni. Olyan nagyra, mint az apjuk. – Megyek rendeleteidet foganatba venni. Még ma összemálháztatok minden drágaságokat, holnapra rendelheted a társzekereket.


Ocskay még egyszer visszavonta magához a távozni akaró asszonyt, s arcá-ba nézett, oly közelről, hogy szemeikben megláthatták egymás arcát.

– Hát te? Te nem ítélsz-e el engem? – Miért? Én nem tudok rád semmit. Már elfeledte. Derült arca, ragyogó szemei, forró csókjai bizonyíták, hogy elfeledte – megbo-

csátott.

V. Idegen háznál Vajmi nehezen tudta Ilonka megszokni a lietavai életet a sztropkói után. – A szép, mosolygó vidék helyett az Ondova mentén azt az örökké egyforma rengeteg er-dőséget látni itt körös-körül; a bástyafalakról letekintve, a szédületes mély völgy fenekén a ködös árnyékot, s csak ahol a hegyek nyugat felé egy kis nyílást en-gednek, ott találni egy kis darab külvilágot, kéklő rónával, kertek közül kivillogó toronytetőkkel.

A sztropkói erdőben nem volt más vad, mint nyúl. Ott lehetett sétálni a szép vigályosokban: a kis Gáborka bátran elmehetett a jobbágyfiúkkal epret, gyöngyvi-rágot szedni a pagonyba, nem kellett félteni: itt pedig csak két vadász meg négy sinkorán kíséretében lehet az erdei sétára vállalkozni. Onnan a bástyatetőről sok-szor láthatja Ilonka, amint nagy, nehézkes, fekete állatok előcammognak az erdő-ből a tisztásra, ha jókedvük van, játszadoznak, bukfenceznek, felmásznak a nagy szál fenyőre, aztán megragadják körmös talpaikkal a fa háncsát, s úgy ereszked-nek le, hogy az egész élő fa kérge mind a körmük alatt foszlik végig. Mikor meg éhesek, lebaktatnak a vetések közé, megriasztják a tehéncsordákat: a népség nagy riogatással rohan elő a faluból, hogy visszakergesse őket erdeikbe. Itt a medvék vannak otthon. Be kell érni a bástyákon való sétával. Az ember olyan, mintha fogoly volna.

Aztán Sztropkón annyi mindenféle tenni-vennivaló volt, ami a magyar háziasz-szonynak az élete. Már hajnalban fel szokott kelni, munkásoknak, cselédeknek rendeleteket osztani; kaszásoknak, béreseknek főzetni, termést betakaríttatni, konyhát ellátni, szapulásra felügyelni, cselédveszekedésben békebíráskodni, s mindent meglátni és mindenütt kitüntetni, hogy az asszony érti a házi dolgot leg-jobban; azért is úgy kell menni mindennek, ahogy ő parancsolja.

Lietaván mindezekről szó sincs. Nincs itt semmi gazdaság: azt kívül végzik a majorban, ide csak a készet hozzák. Régi, a háznál vénült cselédek nem várnak parancsszót; úgy tudják már, mint a pap a misét, hogy mi a teendőjük, s hiába is parancsolna nekik valaki valami újat; mert nem tennék meg: nagyobb urak, mint a vár asszonya. Későn kell fölkelni, s aztán éjfélen túl fönn lenni, mert a ház asszo-nya így szokta.

Az öreg asszonyság tele van rigolyával. A hosszú fogadott özvegyélet, a világ-tól elzárt magában létel túltengette a kedélyét mindenféle furcsaságokra. Ellen-szenvei vannak némely szín, illat, ruhaszabás ellen; nem hallhatja a gyermeksí-

256 V. Idegen háznál

rást, a kakaskukorítást. Napjában háromszor imádkoztatja az egész háznépét, s megtartja a pénteket és a kántorszerdát; orvosságot szedet minden emberrel a csízió szerint, akár van baja, akár nincs, tele van babonával, s azt akarja, hogy azt más ember is komolyan vegye: a jóságával öli meg az embert, s nem veszi észre, hogy ezzel lesz a legkiállhatatlanabb zsarnokává a környezetének.

Mikor Ocskay László odahozta a várába a feleségét, megfogadta neki minden szentekre, hogy úgy fog rá gondot viselni, mint az édes gyermekére. Ha megígér-te, meg is tartotta: Ilonkának még a bástyákra sem lehetett felmenni, hogy friss levegőt szíjon, nála nélkül, s minthogy fogadása tartotta, hogy kedves vendégét még a szellőtől is megóvja: alig eresztette ki a szobából, hacsak tökéletes szél-csend nem volt odakünn: naplement után pedig a nyusztprémes palástja nélkül nem bocsátotta sehova.

A hosszú, éjfélig nyúló estéken pedig ott kellett ülni Ilonkának a nagyasszony szobájában a kandalló mellett. Mind a ketten fontak a kerekes guzsalyon. Lietava völgyében terem a legszebb len, s azt már fél század óta fonja saját kezével, szöveti saját takácsával Lengyel Magdolna asszony: almáriumok vannak tele a sok virágos abrosszal. És amellett mesél. Hosszú, szomorú végű történeteket, amik egymásnak adják a befejezéseiket, mint Seherezáde regéi. Csakhogy ezek mind igaz történetek. Ezeknek a tót impériumban fekvő várkastélyoknak a törté-netei. Majdnem mindenikben fordul elő, hogy azok közül, akik egymást szeretni tartoznának, valamelyik megcsalja a másikat, aminek aztán szomorú következé-sei lesznek. – Ilonkának rosszul esik ezeket hallgatni. Otthon az anyja házánál soha semmiféle emberszólást nem hallott. Mendemondától, családi botrányoktól úgy őrizték, mint a pestistől. Balladákat éneklő diákokat sem engedett az anyja soha a házába bejönni. Ezektől csak később, asszony korában hallott egypár versben elénekelt regét Ilonka, s azt hitte, hogy azok költött dolgok. Most aztán, mint igaz történeteket kellett neki azokat végighallgatni. Milyen gonoszak a férfiak. Megtörni a hitvesi esküt annyi nekik, mint egy diót megtörni. Néha aztán az asz-szony is bosszút áll magáért. Vannak azonban asszonyok, akik nemcsak magu-kért állnak bosszút, hanem tíz-húsz más megcsalt asszonyért is. Mert az asszo-nyok meg gyöngék. A férfiak azért buknak el, mert erősek, az asszonyok azért, mert gyöngék. Nincs rettenetesebb állat, mint az asszony, aki a tilalmasba sze-relmes. – Példa rá a Páter Péter története. Az is nemrég ment végbe itt a Vág mentén: két család nagy romlásával. Ilonka úgy borzadozott ettől a rémtörténettől, ami eltartott három estén keresztül. Hiába kéredzkedett a fiacskáihoz, Magdolna asszony nem eresztette: azt mondta, hogy nem jó az alvó gyermeket éjjel meg-csókolni, mert lunátikus lesz tőle. Nem is kell a fiúgyermeket nagyon anyásnak nevelni.

Hanem e rémmesék bevégezte után mindannyiszor odavezette Magdolna asz-szony Ilonkát a saját kezével festett ideál arcképe elé Ocskay Lászlónak, s elmondá felőle: hogy íme, ez az egy ember a kivétel annyi ezerek közül, az egyet-len igaz képmása a hűségnek: méltó, hogy minden asszony oltárt emeljen a képe előtt, s tömjént füstöljön rajta.


Ilonkának ez a sok magasztalás sem esett jól. Egy asszony sem szereti azt, ha a másik asszony az ő férjét dicséri, még ha minden kifogáson felül álló öreg, tisztes asszonyság is. Aztán a hitvesi boldogság nem keresi a dicsekedést. Hall-gatva szokták azt rejtegetni. Van abban valami babonás érzés; olyanforma, mint az, hogy az anyák nem szeretik, ha valaki azt mondja az ölben tartott gyermekük-re: „Ejnye, de szép gyermek!” – Félnek a „megverés”-től.

És ezt mindennap háromszor kellett Ilonkának végighallgatni. Hiszen ott állt őelőtte Ocskay Lászlónak a képe, szünet-szüntelenül, nem kel-

lett azt neki vászonra festve mutogatni, nem is volt más gyönyörűsége, mint mikor felmehetett a nyugati bástyafokra, s aztán onnan nagy merengve elbámulhatott arra a kis völgynyílásra, ahonnan várostornyok látszanak ki az alacsony kertek közül. Azok Budetin és Zsolna tornyai.

Mikor elvált tőle Ocskay László, azt mondá neki: – Most csak maradj itt békében, drága kincsem, míg vissza nem jövök hozzád!

Én most innen Budetinba megyek. – Pénzt kell szereznem az öreg uzsorástól. Nála hagytam az aranykincseimet zálogba; de pénzt csak akkor ád, ha Lengyel-országból visszatér. Erre pedig azért van szükségem, hogy az ezredemnek kifi-zessem a hátralevő zsoldját, különben szétoszlik a nép. Ha valami izennivalód lesz hozzám, küldd a leveledet Budetinba, Szunyoghy Gáspár uramnak a házá-hoz: ott megkapom.

Ilonkát egészen megnyugtatta ez a szó. Ha Ocskay pénzt akar szerezni az ez-rede számára, akkor ez nem annak a jele, hogy el akarja hagyni a zászlóját. Az is tudtára volt Ilonkának, hogy Ozmonda grófnő Szunyoghy Gáspárnak a menye. Azonban őfelőle egészen nyugodt lehetett. Hiszen Ozmonda Rákóczi fejedelmi hitvesének kebelbarátnéja; s azonkívül is, mint Ilonka hírül vevé Ozmonda saját leveléből, még tavaly apácává lett. – Hogy gyanakodhatott volna reá?

Egyszer Magdolna asszony meglepte Ilonkát azon, hogy a budetini völgy felé mereng, vágyó tekintettel, imára kulcsolt kezekkel.

– Ne nézd te olyan nagyon azt a várat – szólalt meg az ábrándozó háta mögött Magdolna asszony. – Nem jó az embernek olyan nagyon soká nézni egy tájékot, mert még megteszi, hogy a helyébe jön.

– Azt szeretném én, ha idejönne – szólt felsóhajtva Ilonka. – Nono leányom, sohase kívánjon az ember meggondolatlanul valamit, amit

nem ismer. Tudod-e te, hogy híják azt a várat, amit most olyan elbámulva néztél? – Budetin! – „Minden jó lélek dicséri az urat!” Vess keresztet magadra, mikor ezt a nevet

kimondod! – Rossz lelkek laknak talán ottan? – Annyival inkább rossz lelkek, mert szép testben járnak. – Én ismerek egyet, aki onnan való, az egy igen áldott jó teremtés. (Ilonka

Ozmondára gondolt.) – Ne higgy neki! Mentül jobban mutatja jóságát, annál jobban féld a harapását.

Mihelyt budetini sarjadék, bűnök tarisznyája, ha férfi, ha asszony. – Ez egy apáca.


– Ne higgy neki! Ha budetini leány azt mondja: apáca, akkor bizonyosan „anyáca”, maga mondja: „soror”, mások tudják: „mater”. Megállj: majd este a fo-násnál elmesélem én neked a budetini szép Katinka történetét, ami az én leány-koromban esett meg: meglátod abból, hogy micsoda szellet jár a budetini várban.

Ilonka el akarta magától hárítani ennek a regemondásnak az élvezetét. – Ismerem én már azt a történetet. – Honnan ismered? – Éneklő diákoktól hallottam versekben: a fülkébe zárt leányról. – Éneklő diákoktól, ugye? Csakhogy azok nem tudták ám a történetnek a vé-

gét; mert azt mindenki elhallgatta. A poétaság a hazugság remekelése. Úgy mon-dani el egy történetet, hogy az a hallgató szívének tessék; úgy végezni a balladát, hogy a ház ura ráköszöntse a tele poharat. Mert ha elmondaná végig az igazat, ahogy megtörtént, ebrúdon löknék ki. Hiszen majd elmondom én azt neked. Hitet-lenség, csalfaság, hamisság mind, ami a budetini várból kiszármazik. Arccal se fordulj feléje soha. S oda ne ereszd a drága jó uradat hozzájuk, mert amilyen igaz, hogy Ocskay László tiszta színarany, olyan való igaz, hogy a budetiniak kezében még az arany is megrozsdásodik.

Ilonka nem mondta meg Magdolna asszonynak, hogy a férje éppen oda ment most.

Este aztán elmesélte neki Magdolna asszony, a kerekes guzsaly pergése mel-lett a szép Katinka történetét.

– Az én leánykoromban történt ez az eset; az egész világ beszélt róla: a szép Katinkáról. Magam is ismertem: igaz, hogy hét vármegyében nem lehetett találni párját, amilyen szépség volt. Az egész világ ifja úgy bomlott utána! Kiitták volna a cipőjéből a Hegyalja borát. De valamennyi ifjú gavar között csak egy bírta elnyerni a szívét Katinkának, a Gimesi Forgách fiú, István volt a neve. Olyan jól emléke-zem rá, mintha tegnap láttam volna. Délceg, nyalka levente volt; megakadhatott rajta akárki lyányának a szeme. Hanem a leány apjának, Szunyoghy Gáspár uramnak, sehogy sem tetszett a legény. Neki nem volt elég gazdag. Ő Katinkát az oroszlánkői Jakusich Lázárnak szánta. Az is derék egy lovag volt; csakhogy nem járt ott, ahol a szépséget osztogatták. Olyan sűrűn tele volt nőve a pofája szakál-lal, hogy amíg meg nem szólalt, nem tudta az ember, hogy melyik a képes fele az ábrázatjának. – Ugyanaz a Jakusich Lázár volt az, aki arról lett nevezetessé, hogy török fogságra került volt, a szolgájával, Bugyi Péterrel. A törökök, hogy el ne szökhessék, egymáshoz láncolták békóval az úrnak és a szolgának a lábát. A hűséges cseléd aztán egy éjszaka, hogy az ura megmenekülhessen, kész volt megtenni azt a szörnyű dolgot, hogy amelyik lába oda volt az uráéhoz láncolva, azt bokában levágta, s így aztán Jakusich megszabadulhatott. – Meg is jutalmaz-ta a hűséges szolgát; amint hazakerült, kiváltotta török rabságából, nemessé té-tette, a címerében ott van a levágott láncos láb; jószágot is inscribált neki Rovnyén; most is ott lakik a famíliája; derék, becsületes emberek. Mert még Rovnye is az oroszlánkői Jakusiché volt, aki szerette magát von Löwensteinnak is nevezni: a németnek így jobban tetszett. – No hát ez volt az az úr, akinek Gáspár úr odaígérte a szép Katinkát. Mert Gáspárnak hítták ezt is, valamint a mostanit is:


Gáspár volt ezeknek valamennyi dédapjuk mind. – A leány azonban csak nem akart a Jakusichhoz menni feleségül, ő inkább a vízbe ugrik. – Szunyoghy Gáspár uram pedig kegyetlen, mordális ember volt. A szíjkorbács az őzláb nyéllel mindig ott lógott az övén hátul; sohasem is láttam másképp, s amint megharagudott, mindjárt a korbácshoz kapott. – De a Katinkánál az ütés-verés sem használt: ő csak a Forgách felesége akart lenni. – Gáspár uram aztán végre kegyetlen fe-nyegetések között megtiltá a Katinkának, hogy még valaha a Forgáchcsal csak egy szót is váltson. Mert ha megtudja, hogy még egyszer beszélt vele: ott van a tornácában egy fülke; amiben valami szent remetének a kőszobra áll: valamelyik ősnek a fogadalmi ereklyéje; hát ő akkor azt a remetét onnan kidobatja, s a Katin-kát falaztatja be a helyébe. – Történt ekkor, hogy a nógrádi nemességet lerendel-ték a török ellen Érsekújvárt vívni: Forgách is elment a maga bandériumával. – De mielőtt ilyen nagy halálos útra indult volna, nem állhatta meg, hogy egy utolsó búcsúvételre fel ne keresse még egyszer Katinkáját. Az is készen volt a találkozó-ra, csak izenni kellett érte. Fogta magát, kiszökött a budetini várból; átmászott sáncon, kerítésen. Az ilyen szerelmes leánynak nincs fal elég magas, nincs tüske elég szúrós. Megjelent a mondott helyen, a fűzfásban, a szép holdvilágnál, ahol az ő kedvese várt rá. Ott még egyszer örök hűséget esküdtek egymásnak, s hogy soha mást hitvestársul nem fogadnak. – Forgách azután visszament az ezredé-hez, Katinka pedig a kastélyba. De már akkor megtudta az apja, hogy a kedvesé-vel volt találkozáson, s amilyen kegyetlen, dühös ember volt: meg is tette, amivel fenyegetőzött. Befalaztatá a kőszobor helyébe az egyetlen leányát, csak egy ak-kora rést hagyatott a falon, hogy kenyeret, vizet lehessen beadogatni neki; s is-mét megesküdött, hogyha mához egy hétig a leány azt nem mondja, hogy kész hozzámenni Jakusichhoz, hát akkor még azt a kis rést is befalaztatja rá, vesszen ottan. A Katinka pedig csak mindennap azt felelte a résen keresztül az apjának, mikor odajött hozzá megkérdezni: „No hát, lyányom, Kata lyányom, kell-e Jakusich uradnak?” –, hogy „Inkább a halál legyen vőlegényem!”. „No hát, az legyen a vőlegényed!” – A hetedik nap is eljött már, amikorra Gáspár uram azzal fenyegetőzött, hogy a szelelőlyukat is befalaztatja a fülkén. – Híre futamodott azonban ennek a dolognak az egész Vág völgyén. – Forgách egy kedves jó ba-rátja lakott itt a sztremói óvárban, Andaházy Pető; az megizente a pajtásának, hogy micsoda nagy veszedelembe jutott a szerelmese. Forgách nagy hirtelen otthagyott ám törököt, németet, s vágtatott haza lóhalálában. Andaházy Pető ez-alatt összeszedte a fegyveres jobbágyait, s amint Forgách betoppant hozzá, nem is tanácskozott vele sokat, hanem rohantak csapatostól Budetin várába. A kegyet-len apa éppen rakatta már az utolsó téglákat a résbe: csak egy óra még, s a ha-lálra szentenciázott leány ott fullad meg a szűk odúban; amidőn Andaházyék csa-patja megérkezett. A budetiniak nem voltak készen erre a megrohanásra; de hiá-ba is biztatta Gáspár úr a csatlósait, hogy álljanak ellent, mert azok is jobban sze-rették a kisasszonyukat, mint a gazdájukat. Andaházy elfoglalta a várat, maga Gáspár uram csak alig menekülhetett fel a toronyba; oda nem mentek utána, hanem siettek a fülkét kibontani; a félholt leányt kihozták az Isten világára. Volt aztán öröm a szeretők között, hogy egymáséi lehettek. Nem is ceremóniáztak ott


helyben sokáig; hanem Forgách uram felkapta a nyeregbe a háta mögé a szép Katinkát, s vágtattak világgá a drága zsákmányukkal. – Idáig hallottad, ugye, a szép Katinka regéjét, kedvesem?

Ilonka előbbre igazítá orsója szárnyán a fonáleresztőt, s magabíztában azt mondá:

– Igenis, nénémasszony; de hát az egész történet csak azt bizonyítja, hogy akinek a szívében hűség lakik, az Budetin várában is hűséges marad.

– Kotty belé! Szilvalé! Ha ez lett volna a vége! De nem ott végződött ám, ahol a kántáló diákok elhagyják. A végével nem is igen dicsekesznek. Mert az már nem válik dicsőségükre. Hát csak hallgasd még tovább a történetet, s ne néze-gess olyan sokat az órára! A gyerekek jól alusznak, nem kell azoknak ringatás. – Hát amint a híres menyasszonyrablás után nagy diadalommal robognának haza-felé Forgách uraimék; egyszer csak jön ám rájuk egy másik csapat fegyveres gyülevész, azok meg oroszlánkői Jakusich darabantjai voltak. A másik vőlegény is meghallotta menyasszonya veszedelmét, s az is jött egész erőhatalommal, hogy feltörje a leány börtönét, ahová az apja befalaztatta, s ne engedje ott nyo-morultul elveszni. – Hát amint a két csapat összetalálkozik, mindjárt ráismernek egymásra. Az oroszlánkői is meglátja a menyasszonyát a Forgách háta mögött a nyeregben ülve, s rákurjant haraggal: „Nem úgy van, úr uram, még azt majd a kard dönti el, hogy kié legyen a szép menyasszony!” Az Andaházyék meg az oroszlánkői cimborái aztán közbevetették magukat, hogy ne verekedjék össze mind a két fegyveres népség; hanem csak maguk a két vőlegények. – Amelyik a másikat levágja, az viszi haza a menyasszonyt. Hát bizony csak az lett annak a vége, hogy a vitéz oroszlánkői Jakusich lemészárolta a szép nyalka Forgách Ist-vánt a páros bajvívásban. Forgách Istvánt a bajtársai szépen eltemették gyászos trombitaszó mellett. – A szép Katinka pedig felült a győzelmes oroszlánkői háta mögé a nyeregbe, s haza hagyta magát vitetni Oroszlánkő várába, szép török muzsika mellett: feleségévé lett Jakusichnak; hat fia, négy leánya maradt… Ilyen a hűség a budetini ivadéknál. Jaj annak, aki abban a várban csak egyszer is meghál! Ragad a hitszegés, mint a fekete halál!

Szerencse, hogy vége volt a pászmának: elfogyott a len a guzsalyszárról, s új babát kötni péntek estén nem üdvösséges. De meg elég is, hogy egy nap egy lenbábot lefonjon egy asszonyember. Minthogy azonban még korán volt az idő a lefekvésre, azt is elmesélte Magdolna asszony Ilonkának, hogyan tudta meg egy Illésházy, milyen jó fonó az ő szíve választottja (ez is Szunyoghy leány volt). Oda-járdogált hozzá esténként a levente. A leányt mindig a fonásnál találta. Dicseke-dett mód nélkül, hogy ő mindennap lefonja az egy báb lent a rokkájáról. Egyszer aztán próbára tette az Illésházy a kisasszonyt, ellopta a szeme láttára a ládája kulcsát. A kisasszony váltig követelte rajta, hogy adja elő; az úrfi esküdözött, hogy nincs az őnála, hanem a kisasszonynál van, majd rátalál reggel felé. De biz azt a ládakulcsot hétfőtől kezdve szombatig mindig követelte rajta a kisasszony. Szom-bat napon aztán így fizette őt ki az Illésházy: „De galambom, ha te a ládakulcso-dat nem találod, nem is fonsz le te akkor egy báb kendert nemhogy egy nap alatt, de egy hét alatt sem, mert én azt a kulcsot a te guzsalyod bábjába dugtam volt


be.” S sohasem ment felé többet. Szegény megboldogult anyámtól hallám ezt a mondát. Ő ismerte is azt a Szunyoghy Dorottyát. Az is olyan hamis volt, csalfa volt, mint valamennyien a budetini lyányok: előttük-utánuk jár a hívtelenség, mint az árnyék; megcsalják még a szentet is, mikor imádkoznak hozzá. – Arccal se fordulj te a budetini vár felé soha, s oda ne ereszd az uradat valaha, hacsak ma-gad is vele nem mégy; de még akkor is keresztet vess magadra; mert ha megér-demelték a budetini lyányok a hitetlenség koszorúját sorról sorra, van most egy a famíliájukból, aki mind valamennyinek a koszorúját elveszi magának. – A neve Ozmonda…

Ha éjnek éjszakáján kiverte volna a házából Ilonkát Magdolna asszony a med-

ve lakta erdőbe, nem tett volna vele olyan keserves bántást, mint hogy ezeket a meséket végighallgattatá vele.

Mennyit kellett szegény asszonynak álmodni e regék miatt a budetini vár lakói-ról! Kivált mikor ébren vala!

VI. Circe Egyes-egyedül lovagolt át Zsolnáról Budetinba Ocskay László. Nagy messzeség-ben követte csupán egy csatlósa. Szép holdvilágos este volt. Mikor a „kőkút”-nál bekanyarodik az út, ahol az a négy szomorúfűz áll, amik alatt szép Katinka talál-kozott a maga Forgáchával végbúcsúvételre, a kút csorgóján átvezető hídnál megtorpant a lova. Maga csak akkor tekintett fel elméláztából, s hamar észrevet-te, hogy mitől ijedt meg a lova. – Egy fehér hölgyalak támaszkodott az egyik mo-hos fűzfa korhadt derekához.

Ocskaynak nagyot dobbant a szíve – a rosszabbik szíve. Mindjárt kitalálta, hogy ki ott az a némber. Odalépett hozzá, s megszólítá:

– Te vagy itt, Ozmonda? – Hogy én vagyok-e itt? Hogy Ozmonda van-e itt? – suttogá a fehér alak. –

Hát ugyan ki várna itt rád más? Hát ugyan hogyne várnék én rád, mikor azt ígér-ted, hogy eljössz? – Huszonötödikére ígérted, hogy megjössz: és ma már Szent Mihály napja van.

– Nem jöhettem hamarább – dörmögé Ocskay. – Én pedig negyednapja már, hogy itt várlak-leslek az ókútnál, egyedül egy-

magamban, kakaskukorításig. De csakhogy megérkeztél! Azzal odaszorítá a szívéhez Ocskay kezét mind a két kezével. – Itthon van az öreg? – kérdezé Ocskay. – Még nem érkezett meg – suttogá Ozmonda. – Minden napra várjuk. Addig

egyedül leszünk magunk a várban. Mint a forró sirokkó, úgy fuvallt ez a szó a sötét alkonyatban „Egyedül magunk

a várban.” A hölgy rögtön nevetni kezde a szava után.

262 VI. Circe

– Tudod, hogy mennyi mindenféle bohóságot kigondoltam azalatt, hogy ho-gyan fogadjalak? Úgy akartam, hogy mikor megjössz, én befalaztatom magamat abba a fülkébe, amibe az öreg Gáspár úr bevakoltatta egykor a szép Katinkát, s aztán majd neked is onnan kell engem kivágnod, ahogy a deli Forgách kiásta a szép Katinkáját. Mondd csak, te is falat törtél volna értem?

– Hogyne! – Aztán elvittél volna magaddal, a nyeregbe ültetve? A kérdésnél már ott volt a hölgy jobb lábának a hegye a kengyelben, s amint a

lovag kezét kezei közt tartá: nem is igen várta be a feleletet; alig biccentett az a fejével, már ő egy szökéssel ott termett a lován a háta mögött.

– Ejh, valaki meglát! – suttogá Ocskay. – Ugyan ki látna meg? Aztán ha meglátna? Van ebben valami? S átölelte a lovag derekát úgy, hogy a hosszú szőke haja annak a vállán om-

lott végig. Úgy haladtak a fűzfákkal szegélyezett úton egész a budetini várig. Ocskay meg volt lepetve, mikor a várhoz közel értek. A kastély minden ablaka

ki volt világítva: két szál gyertya égett mindenikben. Hallatlan fényűzés ez Budetin várában. Látszik, hogy nincs itthon a gazda. Őalatta egész teletszaka nem éget-nek el annyi gyertyát.

Így várták Ocskayt már négy este, kivilágított várral. Bezzeg kimutatták itt, hogy milyen nagyon várták! Nem úgy, mint Sztropkón.

Virágbokrétákkal volt tele szoba és tornác, cifrán felöltöztetett parasztleányok voltak berendelve házi cselédségnek, az is mind a szépéből válogatva. Híres szakácsné főzte a vacsorát – pedig csak ők ketten voltak hozzá. Olyan dáridó volt ott, hogy lakodalomnak is bevált volna. – Ki tudja, kinek a pénzéből telt ki! Annyi bizonyos, hogy Gáspár úr ugyan egy malacot se ád hozzá.

Csak ők ketten ültek a dúsan megrakott asztalnál. Nem volt szükség tanúra azokhoz, amiket ők egymással beszéltek. Tudva van, hogy a lépes méz édes, ha egy ember eszik is belőle, de még

édesebb, ha ketten esznek belőle; de ha hárman esznek belőle, már akkor megint nem olyan édes. – Ha egy ember két pohárból issza a bort, megittasul; de ha ketten isznak egy pohárból, még jobban megittasulnak.

– Mikor jön haza az öreg? – kérdezé Ocskay. Ozmonda felkacagott, s az ismeretes útféli népdallal felelt: – „Holnapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!” Ha-

haha! De nagyon kívánod az öreget! – Nem az öreget; hanem a pénzt. – Ne legyen gondod a pénzre. Lesz, amennyi kell, elég. Amikorra kelleni fog,

akkorra lesz. Mindjárt megtudsz tőlem mindent, csak hadd vackalódjék el innen ez a sok cselédség!

Amint elhordták az asztalt, Ozmonda bezárta az ajtókat, s aztán abba a leg-belső szobájába vezette Ocskayt, ahonnan nem hallatszik ki semmi szó, még ha gyilkolnának is valakit; az ablaka is a kertre nyílik, s azon is vastábla van.

– Ülj ide a kerevetre mellém! – Aztán add ide a török késedet!


Ocskay el nem tudta gondolni, hogy mire kell Ozmondának az a hegyes, görbe kés.

A hölgy az akkori divat szerinti páncél vállfűzőt viselt, ami a női derekat fesze-sen összeszorította; az ölelő kéz nem talált ott egyebet halcsontnál. Ozmonda annak a késnek a hegyével végighasogatta a vállfűző varrásait; s mikor azt lefej-tette a testéről, akkor kitűnt, hogy kettős vállfűző van rajta. A két réteg halcsont közé vannak rejtve a levelek, amiket nem szabad meglátni idegen szemének. A három császári levél Ocskayhoz; az egyik az amnesztiáról, a másik a tábornoki kinevezésről, a harmadik a húszezer tallérról szóló. Ismét itt vannak.

– Nem szúrod őket ismét keresztül a török késeddel? – kérdezé nevetve. Óh pedig olyan kínálkozó helyen voltak! Ott feküdt Ocskay előtt mind a három

azon a pihegő keblen, Schwechat kapuja nem vétett neki annyit, mikor azt a há-rom iratot odaszegezte hozzá a török késével, mint ez a bársonykebel. – Miért is nem tette meg?

Ott tartotta őket a kezében. Az egyik kezében az iratokat, a másikban a sima vállat. A vér agyának tódult. Új életpálya, hatalom és gazdagság állt előtte. – Pálffy, a bán, maga beszélt a császárral irántad – szólt Ozmonda, odakö-

nyökölve Ocskay térdére. – A császár azt mondta, hogy azzá lehetsz, amivé tenni akarod magadat. Az egész Jákob lajtorjája előtted áll. Magad teremtheted meg az új Ocskayt. – Ezt nekem a bán világosabban is megmagyarázta. Ha egyedül egymagadban jössz is, szívesen látnak. De becsesebb fogsz lenni, ha sokakat hozasz magaddal. Ha egy egész dandárt tudnál áthozni, tábornagy lehetnél. De az múlhatlanul szükséges, hogy legalább a saját ezreded áthozd. Az pedig még nincs a markodban: Bercsényi tartja rajta a kezét. Szükséges, hogy azt minél előbb megkapd. Én ezt a tervet gondoltam ki a számodra. Amint az öreg pénze-det átadja, te rögtön küldj el belőle ezer aranyat Bercsényinek, azzal az izenettel, hogy fizesse ki belőle a katonáid hátralevő zsoldját, s aztán küldje őket hozzád. A kuruc fővezért ez egészen el fogja áltatni felőled: – ha Ocskay pénzt küld az ez-rede zsoldjára a vezérhez, akkor Ocskay nem akar elfutni a vezértől, mert külön-ben a pénzzel együtt futna. – Mikor aztán együtt lesz nálad az ezred, akkor meg-indulsz vele ellenséget látni. A bán olyan intézkedéseket tesz, hogy a kurucaid észre sem veszik, mikor egyszer körül vannak fogva. Akkor aztán, mikor se előre, se hátra többé nincsen menekülés, előáll a bán; tart nekik szép magyar beszédet; az egyetértő kapitányok, hadnagyok a fülébe rágják a kurucnak a szép szót; az-tán hoznak nekik jó bort, fehér cipót, tele bográcsot; s muzsikaszó mellett úgy átáll a kuruc a királyi zászlóhoz, hogy maga sem veszi észre. Ocskay László pe-dig diadalra fogja őket vezetni, s az első győzelem után amilyen réme volt a csá-szári hadaknak Ocskay regementje, olyan oltalma lesz aztán, s a Rákóczi mennykövéből lesz a király lángpallosa. Egy döntő ütközet, s te foglalod el a vén Heister helyét: s dicsőségedet visszhangozni fogja az egész világ!

264 VI. Circe

Ocskay beletévedt a délibáb csalképeibe. Ki hagyta magát csalogattatni a szőke hajú alirumna által a kísértetes pusztára, ahol a gonosz lelkek elkapják a magában kóborlót.

Mikor Ilonkának azt mondta: „Olyan fényes nevet fogok hagyni a fiaimra, amire büszkék lehetnek”, erre gondolt.

– De nemcsak ragyogással él az ember – folytatá tovább a csábító tündér. – Arról is gondoskodtak magas patrónusaid, hogy gazdag uradalommal légy rögtön megjutalmazva. Tied leszen Lietava.

– Lietava! – szólt elbámulva Ocskay. – A legszebb birtok itt, a tót impériumban. – De hisz az Lengyel Magdolna asszonyomé. – El fog tőle koboztatni. Már rég megérdemlette volna, hogy megnotáztassék.

Nyíltan és titokban pártolja pénzzel és csapatok gyűjtésével a lázadók ügyét. Egész bűnlajstrom van összegyűjtve felőle a nádorispánnál. Rég megkapta volna büntetését, ha a vára ily félreeső és nehezen hozzájárulható nem volna. Gonosz egy vén boszorka. Megérdemlené, hogy máglyára vessék! – Hallod-e, az nagyon jó gondolat volt tőled, hogy feleségvivés ürügye alatt bevitted a várába a fegyve-reseidet. Így most egy kézcsapással tied a vár is, a domínium is.

Ocskaynak nem kellett szólni, elég volt ajkainak görcsös rángatózása, arcának halálsápadása, a gyöngyöző veríték homlokán, hogy Ozmonda minden gondolatját leolvassa róla.

Elnevette magát, s Ocskay arcát két tenyere közé fogva, megcsókolta a hom-lokát.

– Édes bolondos fejem, te! Hogy töröd most magad azzal a gondolattal, hogy „Mit? Én? Elvegyem Lengyel Magdolna asszonynéném várát? Vendéglátás ürü-gye alatt? Kiszolgáltassam őt a bécsieknek? Aki nekem és a pereputtyaimnak szállást adott? Beleüljek az ő birtokába? Ejh, hisz ez szégyen, gyalázat volna!” Ugye, ezt gondolod most, édes bálványom? – De hát mikor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát a fejedelem parancsára: vétettek teneked valamit azoknak a váraknak a lakói, akiknek a halináját elvitted magaddal? Azok a falusi parasztok, akiknek a teheneit csordaszámra elhajtattad? Égette a lelkedet talán az a tömér-dek kincs, amit elhoztál Wsetin várából? Pedig donatiós leveled sem volt hozzá. – Édes kincsem, ahhoz már hozzá kell szoknod, hogy ezután nyugaton kel a nap, s keletnek áldozik le. Az ethos, a morál ugyanaz marad, csak az alap változott meg. – No, ne csinálj ilyen fancsali arcot! Hát hiszen, ha nem akarod, hogy neked adják Lietavát, hát majd ideadják nekem; én aztán annak adom, akit én szeretek. – No hát, hogy csókolja meg a csóka a fiát?

Hiszen köztudomású dolog az. A két keze két ujja hegyével megcsípi a két orcáját, s aztán úgy csókolja meg

a száját. Ocskay e pillanatban rettentően felkacagott. Ha a mennykő ütött volna be a házba, nem riasztotta volna fel úgy Ozmondát,

mint ez a váratlan kacaj. – Megőrültél? Mit kacagsz most?


– Hahaha! Tégedet meg magamat. – De miért? – Hahaha! Nem mondom meg. – Nem mondod meg? – hörgé Ozmonda, kivillanó fogait összecsikorgatva. –

Te nevetsz rajtam, s nem mondod meg, miért! Kivallod mindjárt? S hogy Ocskay válasz helyett még egyre kacagott, Ozmonda belemarkolt mind

a két kezével a hajcsimbókjaiba, s azoknál fogva rázta dühösen a nevető fejét, s aztán leteperte maga elé, s rátérdelt a mellére: „Kivallod, hogy miért nevetsz?” Utoljára felkapta a török kést a markába. „Megmondod, hogy mit nevetsz, vagy levágjam ezt a másik füledet is?”

– Vágd le! – Azért csak folyvást kacagott. Ekkor aztán Ozmonda hízelkedésre fogta a mesterséget, felölelte ismét, lesi-

mogatta a szétkuszált hajfürtöket, odabújt az ölébe, úgy könyörgött neki, úgy csa-logatta ki belőle a titkát drága ígéretekkel, nyájas édelgéssel: „Mondd meg, kérlek szépen!”

– Majd megtudod egyszer – mondá Ocskay, s nem nevetett többé; hagyott magának hízelkedni, kedveskedni, de nem vallotta ki, amin olyan nagyot nevetett.

Mert az csakugyan nagyon kacagni való gondolat volt. Ha most ennek a dicsvágytól és szerelemtől ragyogó arcnak egyszer csak azt

súgná a fülébe, hogy „Hiába csaltál el osztrák hazájába, a feleségem pápistává lett azalatt otthon, nem vehetsz el tőle.” Hah! Micsoda Medúza-fővé torzulna el egyszerre ez a tündérlárva!

Ez volt igazán a nevetni való! Ocskay azt mondá magában: – No, ha rossznak kell lennem, hát legyek egészen rossz. Két asszonyt meg-

csalni egyszerre, az a virtus! Meglopni a paradicsomi vendégséget, s kifizettetni az ördöggel a dáridó árát: ez a bölcsesség quintessentiája.

– Mi rosszat álmodtál, kisfiacskám? – kérdé Ilonka a kisfiától, amint éjszaka a

gyermek az ágyban felsikoltott, s futni akart. – Jaj, jaj, anyám! Az édesapám… úgy nevetett… úgy nevetett… úgy neve-

tett!… Mondd meg neki, hogy ne nevessen többet úgy!… Ilonka magához ölelte a gyermeket, és elaltatta. Maga nem tudott elaludni töb-

bet. … Hát hogyan nevethetett?…

VII. A „Rák fordulóban” Csak negyednapra került elő maga a ház ura, Szunyoghy Gáspár uram lengyel-országi útjából.

Ocskay azzal fogadta, hogy: „Ugyan régen várlak már itt!” – Talán untad is magadat a házamnál? – vágott vissza Gáspár úr, cinikus

gunyorral.

266 VII. A „Rák fordulóban”

– Én nem, hanem a katonáim, akiknek szorgos a hópénz. – De ugyan minek rontod a termetedet azzal, hogy nekem hazudsz? Hiszen

nem vagyok én szépasszony! Mintha nem tudnám már én is, mint más, hogy eladtad te azokat a katonákat már, veleddel együtt, a császárnak; ott fizetik már azoknak a hópénzét.

Ocskay elsápadt, s azok a nagy szemei úgy villogtak valami állati dühtől. – Ki mer ilyet mondani? – Hát az egész világ. Árvában, Liptóban, Trencsénben, ahol csak megszáll-

tam, minden kastélyban beszélik, hogy beálltál már szépen a császáriakhoz, ge-nerálissá lettél; pénzt is kaptál sokat. Tudja azt már minden ember.

Ocskayval csak úgy kerengett a világ. – No, de ne ijedj ám meg! Minden ember azt mondja, hogy okosan tetted,

bölcs ember voltál. Csak egyet füttyents nekik, ez a sok nemes úr a tót impérium-ból mind itt lesz nálad, s mennek veled oda, ahol pénzt és hivatalt osztogatnak: a hadaikat is mind felültetik, kit lóra, kit szekérre, s oda mennek veled, ahová vi-szed. – De hát ez a te dolgod. – Én nem megyek sehá, se lovon, se eblábon. – Elhoztad-e az ezüstmarháidat?

– Itt vannak Lietaván, a feleségemmel. – Azt bolondul tetted, hogy oda vitted; ahhoz a vén boszorkányhoz. A felesé-

gedet is meg fogja tanítani mindenféle boszorkányos mesterségre. Te bolond! Hisz ez a vén varázslónő azt is meg tudja tenni, hogy mindennap rádolvassa, ha száz mérföldnyire vagy is, hogy mit csinálsz, kivel mit beszélsz! Sohase hitethetsz el te többet semmit a feleségeddel, mert kiveti az abrakadabrán, hogy kirúgtál! De hát ez a te bajod. – Hanem az ezüstödet sohasem fogod látni többet, az mind ólommá válik.

– No, hát az is az én bajom. – Persze, hogy az. Hát gyere, számoljunk, ha ráérsz. Itt van a pénzed. Gáspár úr leoldotta a dobasz tüszőt az oldaláról, s kirázta a tartalmát az asz-

talra. Aztán összekaparta egy halomba. Végre ötösével egymás mellé rakva, végigszámlálta az asztalon a kétezer darab aranyat.

– Megszámláltad te is? Annyi-e? – Jól van, jól, öreg, csak söpörd össze! – De nem „Jól van, jól, öreg”, hanem mielőtt besepernéd a tarsolyodba, előbb

csináljunk egy kis computust. – Hisz az útiköltségedet előre kifizettem. – Igen, húsz napra. De én huszonkilenc napig voltam oda, s a te tíz embered

azalatt is itt evett-ivott. – Hát azt húzd le belőle! Gáspár úr elkapart tíz aranyat a sorból. – Hát te magad? Mióta vagy itt? – Öt napja. Gáspár úr kezébe vette a fekete táblát meg krétát, éppen, mint a bécsi kocs-

máros, mikor a vendége számláját készíti. – Jó ebédet adott a menyemasszony?


– Jót. – Vacsorát is? – Még jobbat. – Bort is ittál? – Azt is ittam. – Sokat? – Amennyit győztem. – Tehát kétszer annyit. Muzsikát is kaptál? – Az is volt. Gáspár úr azért is rótt fel minden napra egy aranyat. A cigánynak is dukálna

annyi. – Egyebed nem volt? Ocskay már erre a kérdésre nagyon nevetett. Gáspár úr jegyzé: Ezért a vigas-

ságért, tíz arany. Összeadta: summa summárum nyolcvanöt arany. Az még leszállt a kölcsön-

összegből. – Sajnálom, hogy az ezüstödet is el nem hoztad; mert a pénzt készen tartom

érte. Ha eszed van, rajta légy, hogy idekaphasd, míg más okos rá nem teszi a medvetalpát. – No, most mehetsz főzni segíteni a menyemasszonyhoz.

Főztek is ők együtt – de mit? Végzetes cselszövényt, országvilág megrontásá-ra.

Sakkparti volt az: a legfurfangosabb, amit valaha két remekjátékos végigját-szott.

Ocskay László megkapta az izeneteket Blaskovichtól a fehér barát által. Az ez-redét küldik hozzá. De egyúttal a határozott parancsot is, hogy minden rendes katonájával és a Felvidéken összegyűjtött bandériumokkal siessen csatlakozni Garamszentgyörgynél Vak Bottyánnal. A régi antagonistáját rukkoltatták oda kö-zelebb hozzá. De Ocskay észrevette a „rochade”-ot, s ő is tett egy hasonló sakk-húzást ellenében. Blaskovich élő szóval azt izente neki, hogy ha Ocskay bele-megy a kelepcébe, ő a kengyelben tartja a lábát, s úgy lavíroz, hogy ha a kapca szorul, egy ugrással Vöröskő-várott teremhessen, a Pálffyak erősségében. Ocskay visszaizent neki, hogy csak jöjjön bátran a maga két zászlójával az ezre-déhez.

Remekben sem lehetett volna tökéletesebben csinálni az árulást. Nemcsak arról volt szó, hogy egy vezér megszökjék egyedül: azt tették ele-

gen: mit nyertek vele? Az sem volt elég, hogy a vezér a maga seregét olyan ke-lepcébe vigye, ahol az kénytelen lerakni a fegyvert, ez sem elég nyereség. Rábiz-tatni a sereget, hogy fordítsa meg az arcvonalt, megvenni az alvezérek szívét, hogy esküdjenek más hűséget: igen veszedelmes kísérlet, mutatja a Bezerédy példája, hogy ezen milyen könnyű rajtaveszteni… Hanem átvinni az egész rábí-zott dandárt úgy az ellenséghez, hogy a hívek ne tudjanak róla semmit, s fegyve-restől, zászlóstól átállni az ellentáborba: ez a tudomány, ez a nehéz feladat! Sike-rült.


Csajághynak és Ocskay Sándornak Érsekújváron kellett maradniok, azok on-nan ki nem jöhettek Heister miatt. Vak Bottyán Ebeczky dandárával jött Ocskay László elé a Nyitra völgyén.

Budetin várában mindennap dáridó volt. Ocskay pénze bánta. A szomszéd megyék elégedetlen nemességét gyűjtögette maga körül.

Pálffy bán Nyitra várát vívta. Úgy volt, mintha mindannyian Nyitra felszabadítására sietnének. Ocskay előreküldözé az elégedetlen nemesek hadait Nagytapolcsányra, s

maga csak másnap hajnalban indult meg e város felé. Vele volt kilencszáz jó vitéz huszárja, Bécs rettegtetői; háromszázan voltak Balskovichnál. Még csak sejtel-mük sem volt róla, hogy hová mennek!

Mikor Nagytapolcsány elé értek, szemközt jött rájuk az előreküldött nemesi bandériumok serege, s azoknak a közepén Pyber, a püspök.

– Vivát! Vivát! – hangzott a szemközt jövők csoportjaiból. „Meg van kötve a béke! Szent a békesség! Vége a háborúnak!”

A nemesi hadak közéelegyedtek a huszárlovasságnak, s nagy örvendezéssel híresztelték, hogy a fegyverszünet meg van kötve: a nagyhatalmak beavatkoztak: a fejedelem föltételei el lettek fogadva.

Örült neki még a kuruc is. Bele voltak már fáradva a háborúba. Ki mit óhajt, hamar elhiszi.

A nagyobb ünnepélyesség okáért a püspök ott a mezőn tábori misét tartott, s megáldotta a csapatokat.

Azzal az egész fegyveres tömeg átkelt a Nyitrán, s délre az elefánti zárdához érkezett, ott a pálos szerzetesek derék lakomával vártak urat és közlegényt: min-denki torkig lakhatott a jóból.

A lakmározás alatt elterjedt a híre, hogy Pálffy bán hozza magával a fejedelem feleségét, mégpedig a kis fejedelemfiúkkal együtt, s azoknak az átvételére van kiszemelve Ocskay ezrede. – Hát hiszen olyan elhihető volt. – A múltkor is Ocskayt küldték a fejedelemnő elfogadására, mégpedig akkor egész dandárral. Ocskay be is ment akkor Pozsony városába, fel a hatalmas várba, az ellenség fő fészkébe, s ott fényesen fogadtatott a bán és a többi nagyhatalmas német urak által. Most megint úgy lesz.

Mikor indulót fúvatott a vezér, jó kedvvel ült mindenki a lovára: nem ütközet lesz ma, hanem lakodalmas menet.

A pereszlényi erdőben bukkant egymásra Ocskay és a bán serege. Ocskay saját ezrede közepén vonult fel, a két szárnyat a nemesi hadak képez-

ték. Pálffy bánnak három lovasezrede volt, azok között derékhad az éppen most érkezett dán segédcsapatok egyike: a páncélos dragonyosok.

A hadirend felállítása mellett akár ütközetet is vívhattak egymással. Az erdős, csalitos terep mellett Ocskay kurucainak nem lehetett azt észreven-

ni, hogy az ő oldalcsapataik, a nemesi bandériumok szépen elmaradoznak mind a két szárnyon, s azok helyett a császári lovasság nyomul előre, félkörben átszorít-va a közbeeső Ocskay-ezredet.

Még senki sem sejtette az árulást.


Csak akkor vette észre mindenki, hogy mi történik itten, mikor egyszerre Ocskay László előrevágtat, s a túlsó félről szemközt nyargal felé Pálffy János bán, s amint összetalálkoznak, kezeiket nyújtják egymásnak, a bán megöleli Ocskayt, és megcsókolja az orcáját. És abban a pillanatban megharsannak a trombiták az erdőben, s minden oldalról nyomul előre a császári lovasság, az Ocskay-ezredet bekerítve.

Az első percben csak az elszörnyedés moraja hallatszott; mint a tengerzúgás, mint a támadó szél fuvallata a fák között. Az a két ölelkező, csókolózó alak vilá-gosan megmagyarázott mindent.

Ekkor egyszerre kiugrat az elárult kurucok arcvonalából egy közhuszár a gyepre, s odakiált Ocskayra:

– Megállj, kutyahitű! Én láttam, mikor levágták az egyik füledet; ott leszek még, mikor a másikat is levágják!

Marci volt ez, a palóc legény, Tisza Gábor hajdani inasa: a pozsonyi rab, akit Ocskay a felesége óhajtására kiszabadított a börtönből.

S nem volt elég, hogy ezt az agyonsértő szót kiáltotta eddig híven szolgált, de még hívebben gyűlölt gazdájára, hanem kirántotta a pisztolyát, s rásütötte az ölelkező párra. A kilőtt golyó előbb a bán acélvértjét érte, s arról lepattanva, Ocskay páncélingét csörrenté meg: mind a kettő kapott a csókjából. Azzal meg-fordult a palóc legény, s odakiálta a társainak: „Csülökre, legények!”

Az ott éppen Jávorka százada volt. Ez a fiatal diák patvarkodott legtöbbet Ocskay előtt Bercsényiék ellen: szatiri-

kus ötletei után azt lehetett hinni, hogy ő a kurucok között a legelégedetlenebb: benne volt Ocskaynak legtöbb bizalma. Nem ismerte a fiút. A szatír alak egy me-sebeli hőst rejtett. Szívében szerette azt az ügyet, amit szájával kigúnyolt.

– Egy életünk, egy halálunk! – ordítá az ifjú hadnagy, kirántva a kardját, s tüzet adatott a századával az útját elálló dragonyosokra, s aztán közéjük vágott, s ke-resztültörte magát rajtuk, vele ment el kétszáz kuruc.

Ocskay meg volt rettenve. Attól a meggyalázó kiáltástól, s a rákövetkezett ku-darctól: hogy ezredének egy része elhagyta. Ez a balvégzet!

A bán is fel volt indulva. – Utána kell rohanni a futamodóknak! – parancsolá alvezére Eszterházynak –

aki meg nem tér, össze kell vágni. Aki azt a szószátyárt élve elfogja, ötven arany a jutalma.

Erre Eszterházy könnyű dzsidásokkal utánavágtatott Jávorka csapatjának, akiknek a menekülését jelezte a felvert porfelleg: azok a Fehér-hegyek felé tartot-tak.

Hanem az nem volt olyan könnyű, Jávorkát elfogni! Másforma kergetőzések-ben is volt neki része. Hát mikor a Spinnerin am Kreuznál megszorította egész Bécs városa? – Úgy tudott futni, mint a róka, zegzug iramodással kóvályogva üldözője előtt. Egyszer csak meglapult valahol. Egy falu mellett. A kertek alatt, szőlőgarádok mély útjain félretért az útból, s hagyta maga mellett elszaladni Esz-terházy uramat egész csapatostól. Azután szép csendesen lekerült a Nyitrához, átúsztatott rajta, s hátra sem nézett többet.


Az üldöző császári csapat pedig vágtatott be a faluba. A túlsó végén ugyanan-nak a falunak éppen akkor jött szemközt Blaskovich István a maga három száza-dával, hogy Ocskayval egyesüljön.

A labancok azt hitték, hogy ez az üldözött csapat, amelyiket nekik össze kell aprítani, és se kérdve, se hallva nekivágtak, úgy szétverték az egész csapatot, hogy maga Blaskovich gyalog menekült el Vöröskő-várba. Akit elfoghattak, azt azután nagy diadallal az elefánti zárdába vitték, hogy itt vannak a szökevények.

Ocskayt majd a guta ütötte meg mérgében, mikor eléje vitték az ismeretes hadnagyokat, jelentve nagy garral, hogy ugyan leaprították a többit.

– Hisz ezek nem Jávorka csapatjából valók, hanem Blaskovichéból. Ti szét-vertétek nekem a leghűségesebb három századomat, s el hagytátok futni az áru-lókat.

(Már „áruló” volt a nevük előtte!) Biz ez egy kicsit fatális félreértés volt. A kezdet rosszul indult meg. Ocskaynak

nem maradt több hétszáz emberénél. – A félsiker egyenlő az egész felsüléssel. Azt a hétszáz embert rögtön feleskették a császár hűségére. Aznap kétszer

ebédeltek: megtették. – Csigavér! – mondá Ocskay, mikor észrevette Pálffy bán arcán a kedvetlen-

séget –, mindent helyreütünk egy merész fordítással. Nekem egész haditervem van. – Még az éjszaka minden irányban megindítjuk a csapatainkat, felhasználni azt az időt, amíg nem tudja senki a beállt fordulatot. A vármegyei hadak az én parancsolataimmal sietni fognak Nagytapolcsány, Nagyugróc, Nagybajmóc vára-kat elfoglalni, ezekben mind kuruc hajdúság van: Czelder Orbán gyalogosai, azo-kat lefegyverzik, foglyul ejtik, ha meg nem esküdnének a király hűségére. Én ma-gam pedig a saját ezredemmel és a kegyelmességed által rám bízandó még egy ezred német lovassal megrohanom Garamszentgyörgy városát; ott fekszik Vak Bottyán uram, ő jött azért, hogy engemet elfogjon, s én fogom el őtet. Ezzel a fogással pedig ki lesz húzva a kurucságnak a sárkányfoga. Vak Bottyán most betegen fekszik, magával is jól tehetetlen. Döntő ütközettel fölér, ha kézre kerít-hetjük. Mit szól a plánumomhoz, kegyelmes bán uram?

– Azt mondom, hogy hatalmas egy stratagéma, s igen jól van kifundálva. Csak egy kis sorkamorkája van a dolognak. Arra, hogy kegyelmed a saját ezrede mel-lett még egy császári ezredet is vezessen, szükségképpen császári generálisnak kellene lenni kegyelmednek.

Ocskay László önérzetes mosollyal vonta elő kebléből a pergament, amelyre vezérőrnagyi kinevezése volt írva, a császár neve és pecsétje rajta.

– Ismerem én ezt az írást nagyon jól – mondá a bán –, hiszen én küldtem azt a grófnő által kegyelmednek, hanem hát kegyelmed viszont tudni fogja azt, hogy a császári hadsereg szervezésében mindenféle observálandó formalitások vannak, amik alól a császár sem menthet föl senkit. Ezt a kinevezést előbb a Hofkriegsverwaltungnak kell contrasignálni, azután a Hofkriegscommandóhoz exequatur végett leküldeni; amíg ez meg nem történik, addig kegyelmed se a titulusát nem viselheti, se a gázsiját fel nem veheti, se dandárt nem vezényelhet.

Ocskay le volt forrázva.


– De hisz abba hetek, havak telhetnek, az én tervem pedig órákra van kiszá-mítva, s azt vagy végre kell hajtani rögtön, vagy eldobni egészen.

– Végre lesz hajtva kegyelmed stratagémája. Kegyelmed maga még az éjjel a saját ezredét a rác portyákkal (azokat viheti magával) elfoglalhatja rendén Nagytapolcsány, -ugróc, -bajmóc várait. Lesz gondom rá, hogy azok mint igen nevezetes hőstettek legyenek a kegyelmed rovására feljegyezve. Szentgyörgy ellen, Vak Bottyánt elfogni, majd én magam megyek a császári ezredekkel.

Ocskay fanyar képet csinált ehhez a megoldáshoz. Mind a bosszút, mind a di-csőséget elveszi előle az „új” jóbarát; neki marad az elejtett vadnak a csontja.

Pálffy észrevette a rossz hatást, s rajta volt, hogy enyhítőt adjon hozzá. – Ami pedig a kegyelmed saját dolgát illeti, hogy az hosszú időhaladékot ne

szenvedjen, legjobb lesz, ha kegyelmed maga felmegy Bécsbe, a megerősítteté-sét szorgalmazni.

– Én? Bécsbe? – Igenis: az én salvus conductusom mellett, tisztelgő kíséret födözete alatt. (Nem ilyen Bécs városi bevonulásról beszéltek egykor Ocskaynak az ő álmai.) – A császár várja kegyelmedet, és óhajtja látni. Őfelsége énelőttem fejezé ki

azon legmagasabb jóindulatát, mellyel Ocskay, a legyőzhetlen hős iránt viseltetik. Az udvar színe előtt lesz kegyelmed őfelsége által elfogadva, s az országnagyok és az összes generálitás színe előtt fogja őfelsége kegyelmed nyakába akasztani az aranyláncot, melynek medaillonjára saját felséges képmása van verve; s ez aranylánccal együtt jár a birodalmi lovag cím; azontúl kegyelmed „Ritter von”-t írhat a neve elé, s megkövetelheti, hogy „méltóságos”-nak címezzék. – Szintén avégett is okvetlenül szükséges a kegyelmed Bécsbe menetele: mivelhogy az őfelsége által utalványozott összeget egyedül a Hofkriegskassa quaestora fizet-heti ki, és csupán a kegyelmed kezeibe. – Ezért tehát legjobb lesz, ha kegyelmed, amint azt a három váracskát kézre kerítette: azonnal siet föl Bécsbe. Ott, mond-hatom, hogy nagyon várják.

…Tehát Ocskay László megy föl Bécsbe… egyedül, magában… üveges hin-tóban…

VIII. Akik a holdra esküsznek Jávorka csapatja, mint egy üldözött zergefalka, húzta össze magát a Nyitra-parti topolyafaerdők sötétjében.

Az elkeseredés, a szégyen, a rémület szótalanná tett mindenkit. Alig bírták el-hinni, ami történt, amit láttak: csak bámulni, csak szörnyedezni tudtak rajta.

Jávorka maradt leghátul; neki a legnagyobb terhe volt: a százada pénztárát hozta magával, s a sok libertas keveset ért, de sokat nyomott.

– No, pajtások – szól ledobva a nyergéből a pénzeszsákot –, itt az utolsó fi-tyingetek, osszátok ki, ahányan vagytok.

Megosztoztak a lénungon.

272 VIII. Akik a holdra esküsznek

– És most azután – szerteszéjjel, ki merre lát! Ahogy ló és ember bírja, vág-tassatok rótákra szétszakadozva, a világ minden része felé, s ordítsátok végig az utcákon, hogy Ocskay labanccá lett; minden vár ajtaján bezörgessetek, s tudtul adjátok, hogy Ocskay elárulta a hazáját! Kaput ne nyissatok előtte, ha szép szín alatt közeledik. Te, Kardos hadnagy meg te, Köröskényi zászlótartó egy egész kompániával vágtatsz lóhalálában Szentgyörgyre, s beordítasz az ablakon Vak Bottyánhoz, hogy ugorjon ki az ágyból, akármilyen beteg, s fusson, amerre lát; mert itt jön a pribék, s bizony elfogja a vezért, ha fél napot késik: ismerem az eszét. Nyergeljetek, induljatok; sehol még itatni se álljatok meg!

Mindenki sietett nyergébe ülni. – Hát énvelem ki akar „itt” maradni? A kurucok egymásra néztek: nem értették, mit jelent az: „Itt maradni?” – Igen bizony, itt maradni; az áruló sarkában maradni; ha égbe, ha pokolba

megy, mindenütt a sarkához közel furakodni, vele menni, mint az árnyék, mint a rossz lelkiismeret. Kinek volna ehhez kedve?

Mind, mind valamennyien. Akár mind vele maradnak. – Nekem nem kell ám sok ember, hanem aki velem akar lenni, számot vessen

a lelkével. Aki nem ijed meg se embertől, se ördögtől, aki el tud változni, ha kell, egy szúnyoggá, ha kell, egy oroszlánnyá, hogy vérét ihassa: az ám jöjjön velem. Aki hétszámra kész az erdőn makkot enni, a mocsárban sulymot enni, sárban, fagyban ágyazni a feje alját: az ám jöjjön velem. Aki nem sajnál koldusrongyot, cigánymondurt hordozni, aki el tudja viselni, hogy itt megbotozzák, ott megkorbá-csolják: az ám jöjjön velem. – Aztán akinek a nyelve ráfordul mindenféle beszéd-re, ha kell, tótul, ha kell, csehül, ha kell, németül kalatyoljon: s amikor meg az kell, hogy megmeredjen, még ha tüzes vasakkal sütögetik is a bőrét, egy szót ki ne adjon: hát az maradjon itt velem. Aztán annak, aki velem jön, ne légyen se Istene, se szentje; se vallása, se hazája; az ne tudja, mi jó, mi rossz, az ne ismerjen em-beri érzést, szánakozást, irgalmat, megbánást, az ne gondoljon se apára, se anyára többet, csak arra az egyre, hogy Ocskay Lászlót élve elfogja, és hóhérnak adja!

Most már csak hárman léptek ki a csoportból. Sok kívánság volt az. Az a három volt: Beleznay, Bornemisza és Rácz Miska. Mind a három névnek tűzvilága van. Lángolnak a betűk, ahová a krónika beír-

ta. – Mi veled megyünk, veled teszünk. – A többit majd megtalálom én, ha szükség lesz rá. No, most szerteszét a

rossz hírrel, halálmadarak! Visítsd fel, kuvik, minden házban az alvókat: „Elárulta hazáját Ocskay László. Meghal ezért Ocskay László!”

A menekült kurucok szétrobogtak a csalitban, csak a négy hadnagy maradt hátra.

– Tegyünk esküt egymásnak! – mondá Jávorka társainak. – De hát mire esküszünk? – szólt Beleznay. – Te mondád: ne legyen se Iste-

ne, se szentje annak, aki veled akar tartani.


– Nem is esküszünk ma azokra, akiktől eddig segítséget vártunk. Nekünk csak egy patrónusunk van még az égben. A hold. Nézzétek, éppen ott jön föl most a hegyek mögül. Ez a szövetségesünk; az éjszaka megvilágítója, a tolvajok, a ha-ramiák kalauzolója. Üdvözlégy, kártevő csillag! Te üszöghintő, ragyahullató plané-ta! Tolvaja az égnek, aki meglopod a napot, s felszívod a tengert, aki elveszed az eszét a beléd nézőnek, s torokgyíkot bocsátasz az alvó kölykekre, ha az ablakon át rájuk süthetsz. Te szimbóluma az állhatatlanságnak, az örök változandóság-nak; emberek sorába beavatkozó titokteljes planéta. Teneked esküszünk! Szídd fel magadba átkozódásunkat, ahogy fel tudod szívni a föld méhébül a rossz ködö-ket, s pestisül küldeni vissza az emberfajzatra: s ahányszor szarvaid megújulnak, megújuljon átkozódásunk, s onnan olvassuk le, amit ma egymásnak fogadtunk. Ki a karddal! Fektessük egymásra keresztbe. Én – mondja ki-ki a nevét! – esküszöm a minden varázslatok bűbájos planétájára, a holdra, hogy annak, aki ma elárulta a hazáját – nevét ki ne mondja a szánk –, lelkemnek, testemnek minden hatalmával üldözője leszek; tőle sehol el nem maradok; addig meg nem nyugszom, amíg őt élve el nem fogom; bakó kezébe át nem adom! Tűz és vas engem úgy segéljen!

– Tűz és vas engem úgy segéljen! A négy ifjú, e fanatikus eskü után, miként a hetumogerek hajdan, a magyarok

ősvezérei, megszúrta a karját, s egy közös tülökbe csurgatva a vérét, úgy pecsételé meg a kemény szövetséget.

– És most tudja meg ki-ki, hogy mi a tennivalója – monda Jávorka a három társának. – Te, Rácz Miska, visszamégy a német táborba, s ott ólálkodod körül az elátkozottat (más neve nincs előttünk). Lehet, hogy ott most nagy áldomást isz-nak, mámoros fővel könnyen elkaphatod. – Te, Bornemisza, Budetin alá sietsz, ott leskelődöl. Ott van őneki az ördöge, akibe szerelmes. – Lehet, hogy ahhoz oson el egy szóra. – Ottlepheted ölelkezés közben. – Te, Beleznay, elvágtatsz Lietava alá. Ott van az ő angyala, akit éppen úgy megcsalt, mint a hazáját. Meg-lehet, hogy a lelke nem hagyja nyugodni. Érte megy és gyermekeiért, hogy elhoz-za onnan. Előbb elfogod, mint magával hozza őket, mert az az egy félelmem van csupán, hogy az az angyal még kiimádkozza őt a pokolból is. Valamennyi szentjei a paradicsomnak meg nem védik a fejét, az az egy talán! Ne engedd neki, hogy vele összejöjjön! – Én magam pedig – én megyek fel Bécsbe.

– Te! Bécsbe? – kiálta egyszerre mind a három elszörnyedve. – Leginkább hiszem, hogy oda fog menni. Oda kell neki menni! Hiszen csak be

kell kötnie a koszorúját! Én leghamarább megkapom. – De hogy fogod el őt Bécsben, ha rátalálsz is? – Én nem kérdeztem tőletek, egyitektől sem, hogyan fogjátok el, ha rátalálhat-

tok; ti se kérdjétek éntőlem, az én dolgom lesz az. – Most négyen négyfelé. – Összetalálkozunk bizonnyal ott, ahol őt megtaláljuk. – Tűz, vas úgy segéljen! Senki más ne segéljen!

A holdvilágnál négy lovag csörtetett négy különböző irányban a rónán, egy-mást elhagyva.

274 IX. A feltalált régi jó barát

IX. A feltalált régi jó barát Ocskay utazott fel Bécsbe. Pálffy bán (inkább csak tiszteletből) hat horvát huszárt adott melléje, akik a hintaját kísérjék; Ocskay restellte a kíséretet, s borravalókkal serkentette a postakocsisokat a gyorsabb haladásra, hogy a kísérőit elhagyhassa magától: célt is ért jobbadára, mert azok a gebéikkel el-elmaradoztak, s csak úgy egyesével szállingóztak utána. Éppen nem hagyhatta el azonban magától a ki-rendelt fullajtárt, akinek az volt a rendeltetése, hogy a kocsija előtt lovagoljon, s amint nagy társzekerek jönnek szemközt az országúton, azokat félreterelje az útjából. Minden postaállomáson új előfogat, előlovagló várt rá.

Hányszor megjárta ő azt az utat már! Ismerős volt előtte minden város. Azokat a lyukakat ott a kőfalba az ő ágyútekéi ütötték, az a kormos váromladék az ő ke-resztfia. Itt van az a török sánc, amit ő lóháton ostromolt meg! Az őrtorony abla-kába ő maga tűzte ki a zászlót. Hát ez a szép kastély itt Petronellán! Ahol zsákra rakta a római kincsek közül, ami aranyból volt. Ne köszönje meg a szállást? Ott van a nagy római kapu, a régi Carnunthum romjain, amire felírta nagy betűkkel: „Morgen komm ich wieder.” Most is olvasható a jó messzeségből is. Jó volna, ha levakarhatná onnan!

Mentől közelebb jutott Bécshez, annál sűrűbben fogadták a táj emlékei. Itt a mező, ahol kétszeres erővel jövő ellenséget szétvert nyílt ütközetben; ott kelepel-nek a Dunán a malmok, amiken ő gyaloghadait áthozta. Itt a várkapu, amire a császári kegyleveleket török késével felszegezte. Azok az erdők, azok a vadas-kertek mind ismerik őt jól, minden ház, minden emberi szív úgy reszketett az ő nevének a hallásától, mint a földindulástól.

Vajon reszketnek-e még? Mikor már olyan közel volt Bécshez, hogy az István tornyát megláthatá, szem-

közt jött rá a császári delizsánc. Azazhogy jött volna, ha a nagy sárban meg nem akadt volna; a négy lova kö-

zül az egyik, mégpedig a nyerges, kidőlt a hámból, s hiába biztatták, csak nem kelt föl többet.

A keserves szakkermentírozás alatt odaérkezik a posta-gyorsszekérhez Ocskay hintaja. A postaszekérnek is volt fullajtárja. Messzire virító piros frakk volt rajta; ami arra való, hogy a szemközt jövők messziről meglássák, hogy a posta-szekér jön, s jó igyekezettel kitérjenek előle, ne várják a trombitaszót. Azonkívül nagy, combszárig érő habdái voltak, felkötött sarkantyúval, s nagy sárga bokrétás bőrkalapja.

A postafullajtár megállítá Ocskay kocsiját. – Ki kell fogni azt a nyergest szaporán! Mert abban az időben az a privilégiuma volt az osztrák postának, hogy ha va-

lahol kidőlt a lova az útban, a legelső azon jövő utastól elvehette annak a lovát. Ocskay fullajtárja ellentmondott a parancsolatnak. – Én egy generálist viszek!


– Ha a Szent Kristófot viszed, sem bánom én: a posta az első úr a világon. Ide azzal a lóval!

A másik fullajtár még magasabbra emelte a hangját. – Abban a hintóban Ocskay László generális ül. Erre a névre – vesd el magad! – megfordítá a lovát a postai fullajtár, s otthagy-

va a postát, delizsáncot, ráhasalt a lova nyakára, s a két nagy csizmával oldalba ösztökélve a gabancsát, elcafolt Bécs felé, mintha vágták volna. Hiába kiabált utána a másik fullajtár, hogy ne szaladjon, hiszen nem a kurucvezér, hanem csá-szári generális. Még akkor ilyen hatása volt a nevének.

– Hanem mármost mégis jó lesz bevárni a társzekeret – tanácsolá a fullajtár Ocskaynak –, mert majd a vámnál egy kicsit akadékoskodni találnak vele.

Tudniillik, hogy Ocskay László megtartotta a jó magyar szokást, hogy mikor Bécsbe utazik az ember, maga után vitesse társzekérrel mindazt, ami Bécsben nem kapható: fehér cipót, paprikás szalonnát, papramorgót, vágott dohányt és kiváltképpen mentül több átalagot igazi tokaji aszúborral: mivelhogy mindezek nélkül nem ér semmit a földi élet. Azután meg a parádéhoz való öltözetek is egész málhákat töltöttek meg. Társzekér kellett azoknak.

A németnek pedig már akkor megvolt az a rossz szokása, hogy a vámsorom-pónál mindenbe beleütögette az orrát azzal a kérdéssel, hogy „Nix mautbares?”, s zárt hordót, felvágatlan kenyeret az be nem hagy vinni a vámon. Azért jó lesz, ha a szekér egyszerre megy át a sorompón a hintóval: talán itt is lesz valami hatása az Ocskay László névnek.

Hej, nem rég volt még, mikor ezen a vámsorompón Ocskay Lászlót ugyan eresztették nagy sietséggel a jó vámos urak, pedig ugyancsak sok „mautbarest” hozott magával, tüzet meg vasat.

Most pedig meg kell állni előttük szépen, s tűrni, hogy a vámos őrmester be-dugja a fejét a hintóablakon, s megnézi a bennülőt keményen, s megtapogatja a tenyerével a mellét meg a hasát, hogy igazi-e, nincs e kitömve dohánnyal vagy csipkével, s azalatt veszedelmes szándékkal forgatja a kezében azt a hosszú nyársat, amivel a becsomagolt málhákba szokás beleszurkálni, vizitálás végett.

Legelőször is azt kérdik, hogy „kicsoda az úr?”. – Én Ocskay László tábornok vagyok. A vámos nagyot nézett mérgesen. – Ah! Das könnt a jeder sagen! Miért nem mondja mindjárt, hogy a kínai csá-

szár? Sok gauklert láttam én már, aki azt mondta, hogy ő generális. Mintha nem tudnánk mi, bécsiek, hogy ki az az Ocskay László! Volt hozzá egynehányszor szerencsénk. Csak tessék kiszállni a hintóból, és bejönni a vámházhoz.

Jaj, hogy viszketett a tenyere Ocskay Lászlónak! E kellemetlen helyzetéből azonban nagy hirtelen kiszabadította egy vámtiszt,

aki a vámházból előjött, s az őrmestert félretolva, katonásan szalutálta Ocskayt, s aztán megexcellenciásurazta.

– Csak méltóztassék excellenciádnak továbbhaladni. Itt van már valaki, aki ke-zeskedik excellenciád személyazonosságáért.


– Ah! – szólt Ocskay meglepetten. – Valaki, aki értem jótáll? Tehát valami is-merősöm? S akinek a szava olyan sokat nyom. Ugyan ki lehet az?

– Hát az biz az a „Fehér Angyal”. Ocskay elnevette magát. Tudta ő, hogy az nem valami mennyei tünemény,

hanem egy híres vendégfogadó kocsmárosa. Ide szoktak a magyarországi urak szállni, ha Bécsbe jönnek, s itt egészen otthon érzik magukat. Ez a derék, élel-mes polgár előre meg szokta tudni a lesbe állított szolgáitól, ha magyar uraság közeledik Bécs felé, s kimegy eléje a vámig; ott ráteszi a kezét, nem hagyja a többi belvárosi vendégfogadósoknak martalékul esni, amilyenek nagy számmal vannak Bécsben: a „Veres Kakas”, az „Arany Kappan”, az „Arany Bárány”, aztán meg a „Három Nyúl”, a „Zörgettyű”, a „Sárga Sas”, a „Veres Tető”, mind előkelő kocsmák; de ezek közt csak legtöbbet ér a „Fehér Angyal” a Görög utcában, ami még mind a mai napig fennáll.

Hiszen különben is oda akart szállni Ocskay. – Hát csak tessék bízvást előremenni a „Fehér Angyal”-ba – nyugtatá meg

Ocskayt a vámtiszt –, a korcsmáros úr majd itt marad, míg a társzekeret meg-vizsgáljuk: semmiben sem fog kár esni, tessék megnyugodni felőle; ami fizetség lesz, azt majd teljesíti a korcsmáros úr, s beszámol a bollétával.

– No, hát az Isten áldja meg azt a barátságos korcsmáros urat. Ocskay aztán előrehajtatott a hatalmas Bécs városi erősségeken keresztül, s

megtalálta szerencsésen a Görög utcát, abban a „Fehér Angyalt”-t, s ott kényel-mesen elszállásolta magát, egy egész szobát bérelve ki egymagának.

Nemsokára utánajött a társzekere is: a háziszolgák felhordták a málhákat, az elemózsiát, az átalagokat. Jó nagy szoba volt az, elfért benne minden.

– Küldjék fel a kocsmárost – mondta Ocskay a legényeknek –, hadd elégítem ki, amit helyettem fizetett.

Még akkor megvolt a magyarban az az ősi virtus, hogy szerette megtudni, mennyivel tartozik, s melegében kifizetni. Nemsokára hangzott az ajtó előtt a láb-csoszogás, kopogtatás, Ocskay emberségnek tartotta, hogy aki vele ilyen szíves-séget tett, annak maga nyissa fel az ajtót, s legalább a vállára ütögessen, s meg-emelje előtte a süvegét. Megérdemli azt a német azért, ha nem nemesember is.

De nagyot hőkölt hátra, amint az ajtót kinyitva egyorrnyi távolságra találta ma-gát a belépő korcsmárossal. Egyszerre ráismert e pofára.

Ez senki sem más, mint Scharodi Vencel. Bajusz és kecskeszakáll ugyan ál-dozatul esett a bécsi polgári divatnak; hanem azért megborotváltan is rá kell is-merni első tekintetre annak, aki valaha látta azt az egyenes, hosszú orrt, a kerek, fekete szemöldököt, a sűrű ráncok közé szorított szemeket, amik úgy tesznek, mintha mindig nevetnének, s szekundál nekik hozzá a felfelé húzódó két száj-szeglet.

Egy percig úgy jön Ocskaynak, mintha torkon kellene ragadnia ezt az embert, mintha fogadása tartaná, mintha szentesküt tett volna le rá valahol, Nagyszombat alatt, hogy ahol ez a kezébe akad, ott széttépje, szétdarabolja: hanem aztán a másik perc visszahozza onnan. A gondolat gyorsabb, mint a fénysugár, ami negyvenezer mérföldet halad egy perc alatt. Hajh, az még nagyobb út: attól az


esküvéstől, mely bosszút kiáltott a nagyszombati árulóra, a Bécsbe jövetelig. Ez nagyobb, mint egy Sirius-távol. – „Hiszen most már egy gyékényen árulunk!”

Nagy átváltozás volt az arcon! A haragra ráncolt szemöldök, a villogó szemek, a lüktető arcvonások az egyik percben – a másikban aztán a kiderült homlok, a nevető arc.

– Ármányadta Scharodija! – kiálta, a vállára ütve a gazdának –, hát te hogy let-tél kocsmárossá?

S azzal felcsapta a süvegét a fejére. Arra aztán Scharodi is felnyomta a nyírott tarkójára a zöld bársonysapakját. –

Hiszen kollégák voltak már! Egyiknek sem volt mit respektálni a másikon. – Vigye az ördög az egész dicsőséget! Elcsaptam magamtól az ármádiát! –

monda röhögve Scharodi. – S jól érzem magam mellette. Egy kis kidomborodó pocakra is tett már szert, s önelégülten ütögetett rá a te-

nyerével. Mert nagy büszkeség az, mikor egy állampolgár egy olyan becsületesen megnövelt hasra üthet rá: ez az én saját szerzeményem. A lumpok, a csavargók a schnorrerek mind soványok; tisztességes embernek potroha van.

S nem is nagyon respektálta az egész Ocskayt. Elővette a porcelánpipáját, s rágyújtott előtte, nem is kérdezte, hogy szabad-e.

– Hidd el nekem, pajtás (!) – monda fidélis cimborahangon. – Többet ér a gölődény a haubicnál. – Nem jut az ember zöld ágra ezen az úton. A lelkem is elkárhozott már bele. – Megbántam, hogy átszöktem a németekhez, mint a kutya, aki kilenc családtaggal szaporította meg a nemzetségét. – Nem volt nekem náluk se emberségem, se becsületem. Itt fellöktek, ott felrúgtak. Elküldöztek olyan átko-zott helyekre, ahol ott kellett volna vesznem. Aztán ottfelejtettek. A zsoldomat soha nem fizették, majd megvesztem éhen-szomjan. Ha jutalmamat kértem, Pon-ciustól Pilátushoz küldözgettek, utoljára szöszön-boron kifizettek. Ha valami hiba történt, mind rám kenték; s ha magam követtem azt el, azt felfújták elefántnak; mindig csak ígértek, soha meg nem tartották; adtak írást, de elfelejtettek pecsétet ütni rája. Kezemben volt a császár kinevezése őrnaggyá: rá sem hederítettek, azt mondták: a Hofkriegsratnak contrasignaturája hiányzik még róla. Urlaubot kértem, hogy feljöjjek Bécsbe. Azt nem adták meg. Akkor maródinak szimuláltam maga-mat: ispotályba küldtek, megkínoztak. Ha panaszra mentem a fővezérhez, azt felelte: „Wir werden schon sehn!” A császártól utalványt kaptam egynehány ezer forintra hűséges szolgálataimért; de elfelejtették megmondani, hogy hol kapom meg. Mikor aztán perre vittem a dolgot, akkor ők kerültek felyül, előkeresték az első árulásom aktáit, mikor, tudod, tealattad kuruccá lettem, haditörvényszék elé állítottak érte. Én hivatkoztam az amnesztialevelemre, amit a császártól kaptam, s akkor aztán felküldtek Bécsbe, internáltak, politzei-felügyelet alá helyeztek. Itt lótottam-futottam egyik ajtótul a másikra, hogy igazságot kapjak, mindenütt azt mondták, hogy „werden schon sehen”. Nyolc hónapig rohantam a fejemmel a főudvarmesteri hivatal ajtajának, hogy a császárnál audienciát kapjak: mindig elutasítottak, nincs itthon a császár! Ha tél volt, azt mondták, fürdik; ha nyár volt, azt mondták, vadászik. Végre bejutottam legmagasabb színe elé, elmondtam előtte sűrű igazságos panaszaimat. Legkegyelmesebben végighallgatá, s akkor


azt válaszolta: „Wir werden schon sehen.” – Ekkor éppen szerencsémre elvitte az ördög a „Fehér Angyal”-t, a nagybátyámat, rám maradt a vendéglője: nosza én is hamarjában otthagytam az uniformisomat a pokolnak, s beálltam magam „Fehér Angyal”-nak; mondhatom, hogy azóta paradicsomi életet élek.

Ocskay úgy tett az egész fecsegés alatt, mintha hallgatná is, nem is, s a mál-háit rakosgatá; de pedig voltaképpen nagyon is szeget ütöttek a fejébe Scharodi viselt dolgai. Hátha őrá is ilyen mulatságok várnak. Úgy tett, mintha nem is gon-dolna rá.

– Hej, kedves kamerádom, tudom, hogy te is ilyenforma járatban jöttél fel Bécsbe. Hiszen majd te is végig fogod mindezt a gyönyörűséget élvezni.

– Ne törd azon a fejedet koma – vágott közbe Ocskay mogorván. – Én tudom a magam útját. Nem szorultam senki tanácsára.

– Nonono! Édes kamerádom. Mit használ ez a hetvenkedés? Bécsben nem lehet hetvenkedni. Tudom én minden dolgodat jól. Ha nem tudnám, hogy jössz, miért mentem volna ki eléd egész a vámig? – Hallottad-e hírét a Scandáliának?

– Mi a patvar az? – Ez egy újság, amit nem nyomtatnak, hanem írnak. Nem kerül a cenzúra alá,

s frissiben adja az egész világon történt pletykákat. Az ára tizenkét arany egy esztendőre. Én azonban megduplázom a fizetést, hogy nekem a legelső példányt küldjék el, mielőtt más kapott volna belőle. Amit a többi korcsmárosok csak ma éjjel kapnak meg, (a lap éjjel osztatik szét) az már nekem most a zsebemben van. Nézd csak, olvasd el, benne van az egész történeted!

Ocskay bámulva olvasá az írott hírlapban az egész árulási történetet, oly rész-letesen előadva a legkisebb körülményekig, mintha csak saját maga diktálta vol-na. Az is benne volt már, hogy őneki Bécsbe kell feljönni a tudvalevő három csá-szári kegylevél érvényesítése végett.

De hát ki hozhatta mindezt hírül ide hamarább, mint ő maga megérkezett, aki gyorspostával utazott, váltott lovakkal, fullajtárokkal, mindjárt harmadnapra az áttérés után? Csak egy nap esett közbe, amely alatt ő Bajmóc várát kísérlé meg elfoglalni, hasonló ravasz csellel, mint amilyennel megkerítette Nagytapolcsány várát; de már az nem sikerült neki. Már annak az ablakán beüvöltötték Jávorka halálmadarai a vészhírt: „Elárulta a hazáját Ocskay László!”, s ott már puskalövé-sekkel fogadták a barátságosan bekocogtatót. – De hát ez alatt az egy nap alatt ki előzhette őt meg? Hisz ezeket az ő dolgait így hegyiről tövire nem is ismeri senki – csak még egy ember a világon.

Megállt az esze: csak úgy bámult maga elé, abba a nagy dohányfüstbe, amit Scharodi pipált az orra alá.

– Mondok én neked valamit, kedves kamerádom – szólt Scharodi, levetve ma-gát kényelmesen a bőrkanapéra. – Azt okosan tetted, hogy otthagytad a kuruco-kat; infámis csőcselék! Végit járja az egész trallárum! Okos ember menekül belő-le. Tehozzád is éppen olyan háládatlanok voltak a te uraid, mint énhozzám az enyéim. Tudom jól, hogy el is akartak már fogni, s akkor bizony megkurtítanak egy fejjel, mint Bezerédyt. Hanem hát mármost elég lehetett neked is a dicsőség-ből, kedves kamerád uram, hogy tökéletesen meg légy tőle csömörölve. Tudod


mit? Csapd te a földhöz azt a te generálisi kinevezésedet, ami úgysem lesz meg-erősítve soha. Akkor a másik levelednek hasznát veszed, a húszezer forintos utalványnak. Pénz dolgában a császár generosus. Azt kifizetteti rögtön, mihelyt a generálisságot abbahagyod. Akkor aztán állj velem társaságba, légy az én compánistám. A vendéglőm címerét átváltoztatjuk: „Zum Kuruzengenerál”-lá. Iszonyú guadét fogunk vele csinálni. Leverjük vele Bécs valamennyi vendégfoga-dóját a lábáról: úgy beveszünk vele egyik hotelt a másik után, mint ahogy hajda-nában egyik várat a másik után bevettük. Én szolgálok, te meg csak uraskodol, s nem lesz más dolgod, mint pipázni meg mulatni. – Gazdag emberek leszünk mind a ketten, a többit ütheti már a mennykő.

Ocskay majd megpukkadt már a mérgében; egész pulykavörös lett az arca. Csak ne volnánk Bécs városában, rég az ajtón repült volna ki korcsmáros uram.

– Hallja kend, korcsmáros! – rivallt rá, hátraszegve megmerevített nyakát a kemény dolmánygallér közé. – Én nem azért hívattam kendet, hogy nekem itten bolond tanácsokat adjon, hanem hogy vegye elő a krétáját, s csinálja meg a számadást rögtön, hadd fizetek.

A „kendezés”-re aztán a kamerád is megexcellenciásuramozta illusztris ven-dégét; hanem még infámisabbul vigyorgott hozzá, s a kiégett pipájának a hamvát a tenyerébe verve, azt el is szórta nagy familiaritással a padlaton.

– Hiszen ráérünk még arra, excellenciás uram. – De nem érünk rá, mert én nem akarok soká itt időzni. – Dehogynem, excellenciás uram, soká fog az még tartani. – No, ha soká kell is Bécsben maradnom, de innen a kend korcsmájából min-

den bizonnyal elmegyek. Scharodi uram a szájába dugta az üres pipát, s gyakorlott dohányzók szokása

szerint elkezdte azt szortyogtatni, ami éppen nem szép muzsika; s csak úgy fél szájszegletéből szólt oda:

– Pedig biz az én vendéglőmbe szokott ám szállni, ahány magyar uraság csak feljön ide Bécsbe.

– Hát az nekem mindegy! – kiálta Ocskay mérgesen, s olyant vágott a kosbőr dohányzacskójával az asztalra, mint valaha Botond a bizánci rézkapura, hogy csak úgy döngött bele a ház.

Scharodi magában kacagott, befelé. – Pedig most is van itt, éppen a mellette való szobában, csak egy ajtó választ-

ja el, abban is benne a kulcs, egy szép magyar menyecske – aki tegnap érkezett –, özvegyasszony –, grófné –, akit aligha nem ismer kegyelmed.

– Semmi közöm hozzá – veté oda Ocskay szárazon. Scharodi csak nem ment el; felvette az asztalról az Ocskay dohányzacskóját,

kitekergette a sallangjaiból, s aztán abból tömte meg a pipáját, hamiskásan dö-cögtetve elő a szót.

– Pedig alighanem emlékezik kegyelmed rá. Tudja, mikor egyszer az a barát-ságos találkozásunk volt Beckó várában; amikor a kurucok ezt az úrhölgyet na-gyon is mezítláb vitték kegyelmed elé, s kegyelmed aztán szépen felruházta. Em-lékezni fog rá.


Ocskay csak elképedt, még a szája is nyitva maradt. – Ozmonda volna itten? Scharodi ezúttal lefelé görbítette a feltátott szája szegleteit, ami még imperti-

nensebb kifejezést adott az arcának, s azalatt kedélyesen tömögette a pipáját. Háttal volt fordulva Ocskaynak, s csak az egyik félrehúzott szájszegletével sandalgott felé, hogy ennek most megadta a kegyelemdöfést.

Ocskay egy szót sem tudott szólni. Scharodi pedig megtalálva a bükkfataplót, letört belőle egy darabot, kicsiholt

az Ocskay tűzszerszámával, s aztán belenyomtatva az égő taplót a pipába, kettő-hármat szippantott rajta, amíg a dohány is égni kezdett.

– Pompás ez a bükkfatapló! – De még ez a véki muskotály se kutya. – Karsamadiner, excellenciás uram. – Mindjárt hozom azt a számadást.

Azzal kikomplimentírozta magát az ajtón. Ocskay elkezdett, mint a kalitkába zárt tigris, alá s fel járkálni a szobában. Ozmonda itt! Egy nappal előbb érkezett, mint ő. Tőle tudta meg az, aki az írott hírlapot szerkeszti, az ő élete nagy fordulatának

minden részleteit. Talán éppen Scharodi szerkeszti azt a lapot maga. Hisz Ozmonda és Scharodi régi szövetséges társak. Az is világos mármost, hogy a „Fehér Angyal” kinek a szívességéből tudta

meg, hogy Ocskay Bécsbe jön, s miért hozta őt ide, röptében elkapva. – És ép-pen abba a szobába, amely a szép vendégnőé mellett van. Csak egy ajtó választ-ja el, és abban is benne a kulcs.

Ocskaynak olyan kedve lett volna azt a nehéz almáriumot az ajtó elé tolni, hogy ki ne nyithassa valaki.

Mert az egész más dolog! A budetini várban, ahol még egy kalitkában levő madár szemei sem látják, karöltve ülni, s édes szavakat váltani a világ legbűbájo-sabb asszonyával; aztán meg Bécs városában, ahol minden ablak szem, minden ajtó száj; minden utca Argus, minden kőfal Echo; ott lakni egymás melletti szo-bákban! Amaz csábító, ez bosszantó.

Aztán éppen most legkevésbbé sincs eszében Ocskaynak, itten idillt játszani. – Ez a gaukler még csak az étlapját mutatta be annak a sok „feketelevesnek”, amit neki bizonyosan fel kell kanalazni; máris elég volt.

Bolond asszony! Kompromittálja magát is, meg őtet is. Bécs városa számára egész Sittenpolizei van berendezve, mert ott nagyon

sokat adnak, nem ugyan az erkölcsre magára, hanem annak a látszatára. Csak egy kis botrány kell, s ennél a szigorú udvarnál el van rontva a hősnek az egész életpályája.

A mellékszobában halkan dúdolta valaki: „Kinek van, kinek van, karikagyűrűje.” Ocskay megállt, s mint az illó mérget szívta be e bűbájos dal meleg áriáját: ezt

a dalhanggá változott kábító arómát. Azért sem!


Nagyot dobbantott a lábával. „Nem megyek át hozzá!” Úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, hogy a szomszéd szobában van

valaki, s folytatta a csendes lépegetést az ajtótól az ablakig és vissza. Egyszer aztán felnyílt a közbenső ajtó, s belépett a szomszédnő. – Ha te nem jössz; én jövök. A grófnő állig és körömhegyig érő fehér ruhát viselt. Abban az időben ez volt

az özvegyasszonyok viselete Bécsben. Ahogy Magyarországon a violaszín, úgy Bécsben a fehér szín volt a gyász. Ezt pedig jó volt megtartani a nagy császárvá-rosban; mert ott az utcán egyedül járó asszonyszemélyt, ha szép volt és fiatal, hamar megállították a titkos rendőrség közegei, s kellemetlen kérdezősködés alá fogták; hacsak fehérruha-viselés által nem jelezte, hogy „gyászos özvegyasz-szony”.

Az arca is éppen olyan fehér volt hozzá: a tisztes főkötő pedig egészen elta-karta a haját.

– Megbocsát kegyelmed, ha én magam jövök kegyelmedhez. Még a tegezést is elhagyta. Az ajtóknak füleik vannak. Ocskay szigorú arccal fogadta: – Ugyan minek jött a grófnő ide utánam? – Én előre jöttem. – De azzal a szándékkal, hogy itt velem találkozzék? – Azzal. Amint megtudtam, hogy kegyelmednek Bécsbe kell feljönni, rögtön út-

ra keltem, hogy megelőzhessem. – De hát miért? – Óh, ne gondolja kegyelmed, hogy valami pásztorórák utáni ábrándozás ho-

zott ide. Ahhoz nagyon rosszul is volna választva a hely a „Fehér Angyal”-ban. Az ok, ami idehozott, az, hogy kegyelmednek sehol a világon nincs olyan szüksége egy igazan hű baráti szívre, mint éppen Bécs városában.

– Úgy? Köszönöm. – Még nem is tudta kegyelmed, hogy mit köszönjön meg. Bécs városa a leg-

veszedelmesebb csatatér, aminőn csak kegyelmed valaha megfordult, s itt vitéz-ség, bátorság nem segít, azok nem vezetnek győzelemre; ellenkezőleg: felsülés-re. Kegyelmed itt a legelső lépésnél már el fog tévedni. Az udvarnál azokat a be-járókat, amik célhoz vezetnek, csak nagyon kevesen, a beavatottak ismerik. A publikum csak a nagy kapukat látja, s azok a labirintba vezetnek. Én előrejöttem, hogy kegyelmed számára előkészítsem az utat; kitanuljam az alkalmat és időt; megnyerjem a kedélyeket és indulatokat; elhárítsak minden akadályt, mely nagyratörésének útjában áll. – Én hoztam el kegyelmedet idáig, elhiheti, hogy itt magára nem hagyom: veszendőre, kockára nem vetem azt, amit eddig elnyertem.

– Hálás vagyok a jó szándékért – szólt Ocskay tompa, kemény hangon. – Arról is meg vagyok győződve, hogy azok a szolgálatok, amiket ön nekem fölajánl, rám nézve megbecsülhetlen haszonnal járnak. De nem akarom azokat felhasználni. Két dolgot hoztam magammal, amivel magam előtt utat akarok nyitni. Érdemem és férfierőm! Ezekkel megyek a trón elé. S van elég önbizalmam, hogy azokat

282 X. „O, du lieber Augustin!”

méltányolni fogják. Ocskay László nem kegyelemkeresve, hanem magát büszkén felajánlva jött fel Bécsbe. S én hiszem, hogy ott, ahol a férfiértéket becsülik, ki fogják találni, hogy Ocskay László mit ér. – De hát történjék bár az ellenkező, legyek elutasítva, kicsúfolva, azok által, akik híva hívtak, hízelegve kecsegtettek: még akkor is hamarább elfogadnám a Fehér Angyal korcsmárosának az ajánlatát, hogy legyek a vendéglője kapuján kocsmacímer, mint azt, hogy generálissá le-gyek asszonyi protekció mellett.

Ozmonda félrefordítá az arcát, fejét lesütve, megaláztatását ezzel jelezé. Ezért aztán Ocskay megsajnálta, s szelídebb hangon szólt hozzá: de a sza-

vakban még mindig dölyf volt és keserűség. – Bocsásson meg rideg beszédemért, grófnő! De ha megfordultam is, egyet

nem tudtam magamtól elhagyni, a férfibüszkeséget. Ahhoz voltam szokva teljes életemben, hogy asszonynál, még ha szeretett is, sohasem kértem, mindig csak adtam. Az ő dolga volt elfogadni azt, amit neki hozok.

– Tartom az arcomat – suttogá Ozmonda, összehúzva magát Ocskay előtt. – Miért? (Különös kérdés volt.) – Hogy elfogadjam, amit kegyelmed jónak lát adni; amit megérdemeltem. Ha

pofont, hát azt; ha a másikat… Ocskay megadta neki a másikat. Abban a percben nyitott be Scharodi az ajtón. – Szétugrottak mind a ketten. –

Ozmonda visszafutott a szobájába. – Nem láttam semmit! – mondá a korcsmáros. – Mit akar kend? – rivallt rá Ocskay. – Hozom a számlát. – Nem megyek sehová! Hozza utolsó nap! Mit ront rám vele? – Bocsánatot kérek, de nemcsak a kontót hozom; az nem sürgetős, de annál

inkább íme ezen „bejelentési cédula”, amit excellenciádnak legméltóságosabb saját kezével kell aláírni, és azután holnap reggel 9 órakor személyesen megje-lenni az Oberste Polizeiamtnál, Alser Strasse Nr. 615, s ott felkeresni a Fremdenregistrierungscommissiont, második lépcső XIII. ajtó balra, s ott legiti-málni magát élőszóval és papirosokkal. – Egyébiránt – én nem láttam semmit.

X. „O, du lieber Augustin!” Fújd hát azt a nótát most! – parancsolá Ocskay a trombitásának. „Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-e, rád-e, rád-e, rád. Rád-e vicsorítja még?

S aztán előre, mint a szélvész! A bánus vértesezrede szétomlik előtte, mint a pozdorja. Tovább, tovább! Következik Steinville híres dragonyosezrede. …Rád-e, rád-e, rád-e, rád! Hullanak, mint a szilva a fáról, ha megrázza erős ember. Nincsenek már!


Ott jön egy sánc, megrakva muskétásokkal. Fújjad! Fújad! Rajta! Rajta! Fel egyenesen. Kaptatva! Repülnek a paripák az árkon keresztül! Repülnek a

levágott fejek bele az árokba. Tovább, tovább! Ott üli a diadalát nagyfejű Heister a csatatéren; azt hiszi, hogy övé az már. Rajta, rajta! Ágyú lobban, bomba roppan. Kartács zúdul; dübörög a föld. Császári muské-

tások dobszóra sorba állnak, úgy vonulnak előre. Hajtsad, kuruc, hajtsad! A dobszó egyre közelebb hallatszik már, az ismeretes ütenydallamra: „Kenye-

ret, kenyeret, kettőt, kettőt, csontot, csontot, másfél fontot.” Erre masíroznak a német katonák. A vége az, hogy: „Feküdj, feküdj, lompos német!”

– Most vágd, kuruc! Maga is nekivágott jó Ocskay László, s kézzel-lábbal majd szétrúgta maga

alatt az ágyat. Az első felébredésnél alig tudta kitalálni, hogy hol van most. Mikor aztán kiug-

rott az ágyából, s kitekintett az ablakon, akkor látta, hogy Bécs városában van: a német katonáknak verik a gyülekezőt, akik a házaknál vannak elszállásolva.

Hajh, most már majd csak álmaiban fogja feltalálni azt a régi Ocskay Lászlót, mint ahogy feltalálja az ember a régi kedves szeretőjét még sokáig álmában, mi-kor az már régen a másé.

A ketyegő faliórára nézett: késő reggel volt már; sietni kellett az öltözködéssel, hogy kilenc órára ott legyen a politzeihivatalban pontosan. – A német csak egy helyen rettenetes, a hivatalszobában. Másutt mindenütt ki lehet vele jönni vala-hogy; de a hivatalszobában nem kíméli még az anyja méhében levő gyermeket sem.

Scharodi már odakinn várt reá, s személyesen kísérte el a rendőrségre, egész a hivatalszoba ajtajáig, ahol már el nem tévedhetett. Az volt a főregistratura.

A német, aki odaparancsolta maga elé, az oberregistrator, kicsiny, köpcös emberke volt; kerek hassal, kerek fejjel, szétálló karikalábakkal. Ha birokra került volna a sor, fél fogára is kevés lett volna Ocskay Lászlónak. – Hanem hát a kala-máris a legfélelmesebb löveg annak a keze ügyében, aki abból lövöldöz.

Ocskay Lászlónak szépen oda kellett állni a rácsozott asztal elé, s felelni a hozzá intézett kérdésekre.

Először is, kinek híják, hány éves, hol született, s a többi. Mi a mestersége? Generális. Császári királyi? Hát mi volna más? Azután következett a személyleírás. Ezt az oberregistrator diktálta a kancellistának. Ocskaynak végig kellett hallgatni ilyen jelző mondatokat:


– Haja elöl befonva asszonyosan. – „Orra alatt két előre meredő, paragrafus alakú szőrtekervény”.

Arra a hatalmas bajuszra különös „pikk”-je látszott lenni a főlajstromozónak. Valahányszor Ocskay felemelte a fejét, ő mindig hátrakapta a magáét; mintha megijedt volna, hogy felökleli vele.

Aztán következett a vallatás, hogy mi járatban van. A császárhoz jött. Mi dolga van vele? Azt is megmondta. Van-e miből megélnie azalatt, amíg Bécsben tartózkodik? Nincs-e pestis azon a vidéken, ahonnan idejött? Van-e gyónási cédulája, és mikorról? Ocskay mindenre felelt csendes béketűréssel. De mikor azt kérdezte tőle a kerek hasú, hogy „volt-e már valami gonosztettért

megbüntetve és mi módon?”, akkor elszakadt a türelem madzaga, s összeszidta jó magyarul a kérdezőnek minden hím- és nőnemen levő szenteit; amiért aztán az irodafőnök hátraszólt egy másik írnoknak nagy flegmával: „Vegyen ön csak elő egyet a strafbolletákból, s írjon fel két forint bírságot a registráltnak, illetéktelen fennhangon kiabálásért a hivatalszobában.”

– Hát csak írj fel, fráter, öt forintot! – kiálta oda Ocskay László, s még három forint árát lekáromkodott a kerek hasú összes atyafiságának rovására.

Ez így rendben lévén, megkapta a certifikátot, melynél fogva itt tartózkodhatik egy egész hétig Bécsben, a Fehér Angyalban, ha más kocsmába költözik át, azt újra bejelentse, s az egy hét leteltével új certifikátért jöjjön.

– Vak apád – mondta Ocskay –, egy hét múlva én már ott viszem a dandáro-mat ütközetbe a Garam mellett!

Mikor aztán eltávozott, a főlajstromozó utánament, hogy kikísérje. A hivatal-szobán kívül igen nyájas volt ez a derék úr. Megkínálta Ocskayt egy szippanat burnóttal is a szelencéjéből, s azt mondta neki, hogy: „Különös gondunk lesz az úrra!” S pártfogói ábrázattal veregetett a vállára.

Ocskay fújt dühében, mikor kiért a folyosóra: s mérgesen verte le a válláról a hivatalfő tubákos ujjainak nyomát. Őneki, Ocskay Lászlónak a vállára veregetni! Ezt még nem próbálta halandó!

Mikor visszakerült a kapuhoz, ismét ott találta Scharodit. – No, ezen szerencsésen átestünk – monda a Fehér Angyal. – Nem vertél

meg valakit odabenn? – Kicsi híja volt. – No, mármost siessünk haza! Tedd magadat gálába, hogy legelébb is beje-

lentsd magadat a főudvarmesteri hivatalnál. Én addig hozatok a számodra az István térről gyaloghintót.

– Gyaloghintót? Nem vagyok én dáma. – Itt az urak azon járnak. Gyalog oda nem mehetsz, mert csupa sár lesz a sár-

ga csizmád a Burgig. Aztán mikor a déli harangozást hallod, gyere haza; mert akkor minden ember ebédel. Ma az én privát vendégem fogsz lenni; csak né-


gyecskén leszünk: a grófnőt is meginvitáltam, s aztán még egy közös jó barátunk lesz jelen, igen fidélis cimbora, egy igazi bécsi vér.

Ocskay el nem tudta képzelni, hogy ki lehet nekik kettőjüknek közös jó barát-juk, s amellett igazi bécsi vér és hozzá fidélis cimbora. Hát nem törte rajta a fejét.

Felment a szobájába, fél gálába vágta magát: ma csak bejelentési látogatáso-kat tesz, ellenben a kardjáról lelógó tarsolyába belerakta mindazokat a nagybecsű okiratokat, amik idejövetele sikerét biztosították, s így vitette fel magát a gyalog-hintón a császári Burgba, a levett kalpagját a kezében tartva – mert a német, mikor a gyaloghintót építette, nem számított arra, hogy abban magyar mágnások is fognak kocsikázni, különben kürtőt csináltatott volna a tetejére, amiben a kó-csagtollas forgójuk elférjen.

A Burgban elég hamar rátalált a főudvarmesteri hivatalra, jól is fogadták, leül-tették. Egy koszperdes, parókás és bársonykabátos úri ember ült egy nagy, oroszlánlábú asztalnál, s azt kérdezé tőle, hogy kinek híják, és mi a címe.

– Én Ocskay László generális vagyok. Erre a koszperdes a füle mellé dugta a tollát és fölállt. – Akkor én önt legelébb is a profoszhoz küldöm kétnapi áristomra. – Nono! (Ez jól kezdődik!) Mi oknál fogva? – Amiért elmulasztotta ön föltenni a mellszalagját. Ocskaynak csak most jött világosság az elméjébe! Hiszen mellszalag nélkül

nincsen generalis. – Hát biz azt nem tehettem fel, mert még nincs; csak most nevezett ki őfelsé-

ge: éppen azért jöttem, hogy azt a szalagot megkapjam. – Az már más – mondá a koszperdes. – Akkor csak a többi címeit kérem, hogy

bejegyezhessem az audienciás könyvbe. Volt ott az asztalon kilenc nagy könyv, ugyanannyi színű borítékba kötve. Leg-

elöl a császárveres, azután a fekete, azután az aranyos, meg az ezüstös, azután az acélos meg a rózsaszínű, meg a hupikék, azután zöld, végül a talitarka, utoljá-ra a sárga. Ez már az asztal alatt hevert, különben ő lett volna a tizedik.

– Gróf? – kérdezé a parókás, az ezüstös táblájúra téve a kezét. – Nem vagyok gróf. – Tehát báró? – Lovag? – Egyik sem. Magyar nemes vagyok. A hivatalnok bólintott a fejével, s kihúzta a kilenc könyv közül a kék színűt, ab-

ba írta be Ocskay László nevét, olyan gépies flegmával, mintha sohase hallotta volna hírét.

– Mikor lehetek szerencsés audenciát nyerhetni? – kérdezé Ocskay. – Majd mikor őfelsége fogadni fog. Ettől nem lett okosabb. – S mikor lesz az? – Azt nem tudni. Őfelsége most Laxenburgban van vadászaton, s csak egy hét

múlva jön meg. Mégiscsak igaza volt annak a registrátornak. – S megérkezése után mely nap számíthatok elfogadásra?


– Hja, uracskám, az attól függ, hogy hányan íratják be magukat ezekbe a megelőző könyvekbe, mert azt tudni fogjuk, hogy a legújabb hofceremoniell sze-rint az instansok rang szerint bocsáttatnak legmagasabb audenciára. Ebben a császárvörösben vannak az egyházfejedelmek, a feketében a többi papok, szer-zetesek, az aranyban a hercegek, az ezüstben a grófok, az acélban a katonatisz-tek, a rózsaszínű a báróké, a kék a nemeseké, a zöld a polgárságé, a tarka a parasztoké, (mindegyikre ráütött a tenyerével). Ez a sárga meg a zsidóké. (Már arra csak a sarkával mutatott.)

– És így énrám mikor következik a sor? – Tessék itt lenni mindennap. Meglehet, hogy negyedik, úgy cseppenhet, hogy

az ötödik napon. (Hisz azalatt az én ezredem otthon mind szétszalad a világba – gondola ma-

gában Ocskay.) – Az én ügyem azonban nagyon sürgős. – Önre nézve, ugye? – mondá a magas úr csendes szarkazmussal. – Nem! Az országra nézve! – tüzeskedék Ocskay. – Kérem, tessék helyet adni a következőnek. Ocskay háta mögött jött egy mezítlábos, facipős szerzetes. – Ezt hamarább fogják beereszteni, mint engem. Kimenet eszébe jutott Diogenesnek az az adomája, amikor az archonok palo-

tája előtt a kőszobornak kezdte elpanaszolni a baját. Azok talán inkább meghall-gatják.

Azért sem akar asszonyvédelemre szorulni! – Tarsolyában ott van Wratislav, a hatalmas miniszter levele Pálffy bánhoz. Azt ugyan szintén Ozmonda hozta el a számára, s mégiscsak asszonyi közbenjárás vegyül a dolgába: de nem nyilváno-san. – Odavitette magát a kancellár palotájához.

Éppen akkor harangoztak délre, mikor a zselleszék-hordozók megérkezének a kapu elé, a két granatéros strázsa éppen akkor kiáltotta el, hogy „hopplétz” (abg’lőst). – A kapus nem volt a bejárat alatt. – Ocskay kereste, míg rátalált az odújában. Az ottakringi schweitzer egy tál savanyúkáposztás gölődény előtt ült a legkomolyabb intenciókkal.

– Itthon van őexcellenciája a kancellár? – Nos aztán? – kérdezé a kapus, a fél pofáját teletömve gölődénnyel. – Lehet audienciát kapni nála? – Honnan való lehet ez az úr? (A kapus a háta mögé beszélt a feleségéhez.)

Nem tudja az úr, hogy Bécsben tizenkét órakor minden becsületes ember ebéd-nél ül? Tehát „mi” is.

– Hát délután nem fogad őexcellenciája? A kapus majd kiejté a szájából a gombócfalatot, úgy röhögött. – Te! Asszony! Délután? Audienciázni? Hahaha! Ez az úr most jön Törökor-

szágból. Ocskay meggondolta, hogy az oroszlánt sem jó háborgatni, mikor lakomázik;

meg az is eszébe jutott, hogy maga is ebédre hivatalos, pontban tizenkettőre. A


közös jó barát már talán éhes is lesz: ne várakoztassuk! Visszavitette magát a Fehér Angyalba.

Scharodi már nyugtalanul várta. – Már itt a mi kedves barátunk. Asztalon a leves. Csak terád vártunk. Gyere fel

egyenest! S vitte karonfogva Ocskayt a maga szobájába. Ocskayra kellemetes meglepetés várt. Az a mi közös jó barátunk senki sem

volt más, mint a politzeiregistratura főnöke. Jó barát reggel óta. – Herr von Ocskay; Herr Federreiter – mutatá be őket egymásnak Scharodi. Véghetetlenül örültek, hogy ismét szerencséjük van találkozhatni. Federreiter úr csakugyan fidélis egy cimbora volt – tányérok és poharak között;

egészen más ember, mint a kalamáris és porzótartó mellett. – Nagyon jól tette ön, hogy a Fehér Angyalba jött szállni! – mondá parolát

csapva Ocskay tenyerébe – ez a legkreuzfidélebb kocsma a császárvárosban, mind ide szállnak a magyar urak; azok az én legjobb kundsaftjaim. Káromkodnak, poharat törnek, fejeket bevernek; de semmi államellenes complottba nem ártják magukat. Egy szabadkőműves sincs közöttük. No, majd leves után sok anekdotát mondok el róluk.

És tartotta aztán víg történetkékkel az egész társaságot, amiknek némelyike csintalan is volt; de azért szabad volt azokon Ozmonda grófnőnek is kacagni: hisz ő már özvegyasszony.

Ocskay, hogy kiegészítse a traktát, behozatott egyet a tokaji boros átalagok-ból. Az volt Federreiter úrnak a gyönge oldala. „Már csak ez az egy is megérdem-li, hogy soha el ne bocsássuk, meleg keblünkre szorítva, Magyarországot! Be fölséges ital! Királya az italoknak!

Ettől a bortul aztán Federreiter barátunk nemcsak beszédes lett, de még nótás is. Asztal vége felé, pipagyújtás előtt, eldanolta a társaságnak a „der liderliche und versoffene Jerum”-ot, meg a „Mir is alleseins, habi a Geld, oder keins”. Scharodi kísérte a nótát gitárral.

Derék nóták: egész Bécs dalolja őket. – Ezek mind az Augustin nótái – mondá Federreiter úr. – Óh, a mi

Augustinunknak nincsen párja! Hallotta hírét kegyelmed? Hogyne hallotta volna! Az egész világon éneklik ezt a nótát: „Ei, du lieber Augustin.” – Ezt a nótát a nagy pestis idején szerzette a fickó; mikor minden ember kétségbe volt esve: s csak úgy hullottak el az utcán a bécsiek, mint a legyek. Augustin pajtás meg úgy leitta magát borókapálinkával, hogy az utcán eldőlt, s ott maradt heverve. Mikor aztán éjjel jött a „Todterbruderschaft” a halottgyűjtő szekérrel, összeszedni a hullákat az utcákon, Augustint is annak nézték, feldobták a szekérre, kivitték a temetőbe, ott a nagy közös sírba belevetették a többiek halmára, s ott hagyták reggelig. Mikor azután felocsúdott Augustin, akkor látta eliszonyodva, hogy micsoda társaságba került. Kikecmelgett a sírból, megkereste a dudáját, s hazament; estére még na-gyobb kedvvel énekelte a „Hei, du lieber Augustin”-t a Fehér Angyalban. Mert ez a legkedvesebb korcsmája. Hiszen majd meglátja őtet kegyelmed szombaton este. Akkor szokott itten énekelni. Olyankor ember hátán ember üli tele a bécsi


világ a vendégtermet, csak hogy az Augustint hallhassák. Aztán mikor az valami bolond nótára rágyújt, utánaénekli azt az egész társaság, utoljára még táncolnak is hozzá. De olyan is az ő nótája, hogy az embernek a talpát csiklandozza, mikor az azt énekli, hogy „Rock is weg, Stock is weg”; az embernek az inába áll a tánc-görcs.

S jucundus nagy kedvében még azt is megtette Federreiter úr, hogy egy „schnadahüpfert” közrebocsásson a társaság előtt, amihez Scharodi danolta Au-gustin nótáját: „Den Weibern gehört der Brunnen, Den Mann der Wein erfreut.” (Asszonynak való a kút, Férfit felvidít a bor.)

– A komoly magyar urak ezt persze csak nevetik – szólt a tánc után, kissé res-tellve a dolgot.

A magyar urak pedig generosusok. Ocskay utána akart menni a cimborának. – Dehogy is nevetjük. Nálunk is szokás az. Ha egy táncra való nóta megzen-

dül, összeüti magyar ember a bokáját. Kérje csak fel, barátom uram, Ozmonda grófnét, énekelje el azt a nótát, hogy „Még azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak”!

– Kérjük nagyon szépen! – Federreiter úr háromszor is kezet csókolt Ozmondának, míg a grófnő csakugyan rá hagyta magát bírni, hogy szép csengő hangjával elénekelje azt a dallamos nótát, amihez aztán Ocskay, csípőre tett kéz-zel, összevert sarkantyúval nehány délceg táncmozdulatot tett, sőt a nóta végén, ahol azt mondják: „Illik gyöngyös pártához, – Kócsagtollas főhöz; Illik sarkantyús csizmához, Pillangós cipőhöz”, még egy fordulatra magát az éneklőt is elragadta.

– Fölséges! Magniperb! – kiabált Federreiter úr. – Ezt én nem tudom utánacsi-nálni! Hogyan is volt csak?

De már másodszor nem volt kedve Ozmondának magát produkálni. Engedel-met kért, hogy szobájába vonulhasson.

Az urak aztán még ott maradtak pipázni, kvaterkázni, adomázni, Ocskay ter-mészetesen smollist ivott Federreiter úrral, s pertu pajtások lettek. Estefelé, az elváláskor Federreiter úr meginvitálta a két jó barátot másnap estére, oda le az extrazimmerbe, ahol salamandert fognak dörzsölni egymással.

Ennek a napnak egyéb eseménye nem volt. Másnap korán reggel azonban már kiráncigálta Ocskayt az ágyból – egy rend-

őrszolga. Azonnal siessen fel a Politzeyra: idegenek registraturájába. Ugyan mit felejthetett nála az ő kedves jó cimborája, hogy olyan sürgetős a ta-

lálkozása? A délutánt sem várhatja? Felballagott a registraturára. Ott találta már Federreiter urat, a rácsos íróaszta-

la előtt ülve, nagy, rubrikázott könyvek közé elsáncolva. Az nem sietett eléje kezet szorítani.

Ismét elöl kezdődött a tegnapi benevolizatio. „Kinek hívják? Hány esztendős? Mi a vallása?”, s a többi.

Mikor ez mind megvolt, akkor azt kérdé nagy hivatalos szárazsággal Federreiter úr az inquisitustól:

– Miféle viszonyban van az úr azzal az asszonysággal, akivel tegnap együtt mulatott?


Ocskaynak majd a feje tetején ugrott ki a szíve dühében e kérdés miatt. – Hát mi köze van ahhoz az úrnak? – kiáltott vissza, teljes tüdejéből. – Csak lassan, uram! A hangos beszéd pénzbe kerül. Nálunk Sittenpolitzei

van: a közerkölcsiséget szigorúan vesszük. Paragraf so und so azt rendeli, hogy akik a kocsmákban asszonyszemélyekkel együtt esznek, isznak, énekelnek és táncolnak – item: aki nyilvános szállókban férfi és asszonyszemély két egymás mellett levő, de közös ajtóval összekötött szobában tartózkodnak; szigorúan kér-dőre vonatnak, hogy miféle törvényes avagy törvénytelen összeköttetés áll fenn közöttük? Mert az utóbbi esetben a férfi 7 naptól 14-ig terjedő börtönre ítéltetik, hetenkint kétnapi böjttel súlyosbítva; a „das Mensch” pedig a bűnbánó leányok zárdájába csukatik be. Ez a szigorú rend nálunk. Annálfogva feleljen az úr: roko-na önnek amaz asszonyság?

– Hát persze hogy rokonom. Unokahúgom. – Hányadik ágon? – Az első ágon. – Hisz az grófnő. – A férje után. – Eszerint beírom, hogy a „testvére” az úrnak. – Azt sem bánom – szólt Ocskay nevetve. – De ne tessék ezen nevetni – dörmögé halkan a főnök –, mert különben olyan

hamar beteszik a szép grófnőt a „hübschlerin”-ek közé, hogy észre se veszi. – Ne féltse ön azt a grófnőt! – Jól van, el lehet menni. Délután aztán, mikor Federreiter úr meg Ocskay összekerültek a Fehér An-

gyalban a kneipolásra, azt mondá az oberregistrator: – Megbocsáss pajtás, valaki denunciált: meg kellett ejtenem a vizsgálatot, kü-

lönben a hivatalom bánja; igen okosan feleltél: én is úgy feleltem volna a te he-lyedben. Csak arra figyelmeztesd a húgocskádat, hogy mikor magánosan megy a Grabenre sétálni, mindig a kezében vigye az imádságoskönyvet, s aztán sétáljon be a Szent István templom egyik ajtóján, a másikon meg ki; mert különben az ilyen szép asszonyt megszólítja a politzei: ő meg azt pofon találja felejteni, s kész a veszedelem.

Akkor aztán leültek inni. Ocskaynak a dolga ezen a napon csak annyival ment előbbre, hogy Wratislaw

kapusának egy tallért csúsztatva a markába, azáltal bebocsáttatott a palotába. Ott azonban mindjárt az előszobánál hajótörést szenvedett az expedíciója: az inas arra a kérdésére, hogy itthon-e az excellenciás, azt a választ adta, hogy „itthon van, de beteg”. – Pedig éppen előtte eresztettek be egy cifra ruhás úrhölgyet, aki nem úgy látszott, mintha doktor volna. Vissza kellett térnie. Későn jutott eszébe, hogy az inasnak is kellett volna adni egy tallért. No, majd holnap.

Ez így ment napról napra egész gráciával. Ocskay senkit sem talált otthon, akit keresett, meg akihez a bántól ajánlólevelei voltak; aki otthon volt, vagy beteg volt, vagy úgy le volt foglalva államügyekkel, hogy nem ért rá őt elfogadni.


No, de azért nem panaszkodhatott, hogy unja magát. A kedélyes Bécsben mindig jól lehetett mulatni. Ott volt a „Paradicsomkert”, a bécsi világ kedvenc mu-latóhelye, tengercsigákból rakott grottáival, mesterséges aranybányájával, mely-ben ezüstből készült bányászok vágták az ércet, örök mozgásban tartva mester-séges vízmű által. Ott bámultathatta délceg alakját a bécsi elegáns világgal, s bámulója akadt elég. Hallhatta a híres bécsi hárfajátékos nevezetes nótáját: „herdegatta (ördögatta) blaue Hosen!”, próbálgathatta a kuglizási tehetségét az István torony tekepályáján, versenyezve a két barátjával, hogy melyik teszi meg a híres „Mux” lökését mind a kilencre. Abban az évben nyílt meg Bécsben az első operaszínház is, játszottak benne hetenkint kétszer: az is jó mulatság volt. Meg-nézte a törpék lakodalmát is. Bécsnek akkor valami nyolc törpéje volt, azok között egy kitanult orvosdoktor. Mindenekfelett való mulatság volt azonban a fürdőkben, ahol óriási nagy termekben alant a vízmedencében a város elegáns hölgyei füröd-tek (magától értetődik, hogy fürdőöltözetben), a gavallér urak pedig a galériákon gyülekeztek össze, s onnan enyelegtek, udvaroltak, pénzt hajigáltak le a vízbe a hölgyek közé, s nagy mulatság volt, amint azok azt elkapták, vagy a víz fenekéről felbúvárkodták.

Így csak eltelt az idő egész szombatig. Akkor meg következett az Augustin produkciója a Fehér Angyalban.

A hírhedett népénekes már akkor vén sas volt. Csak hetenként egyszer hagyta magát rávenni, hogy régi kedvenc kocsmájában, a Fehér Angyalban gyönyörköd-tesse a bécsieket. Ezen az estén belépti díjat szedtek a kocsmába letelepülő vendégektől, mégis megtelt az ivóterem; aki be nem fért, kinn maradt az utcán, oda adatta ki magának a „schoppen”-jét, s az ablakon keresztül hallgatta a ked-venc trubadúr nótáit.

Úgy kellett biz azt már talyigán felhozni, s két ember fogta a két hóna alján, mikor beexpediálták a vendégterembe. A kakastollas süvege le-lehullott a fejéről, s a feje is csak úgy lógott a szárán. Az egyik ember hozta a dudáját, a másik a gitárját. Mikor letették a szalmaszékre, csak úgy összeesett, mint egy táncbáb (gliederpuppe). Megszokta azt már nála a közönség. Így megy az mindig. Csen-des delirium tremens emészti naphosszant a népdalnokot: reszket minden tagja, beszélni sem tud már, sem a lábán állni; hanem amint a publikum vivátozását meghallja, akkor életre ébred; felvillannak a szemei, s tűzben kezdenek égni; a hülye tekintet gúnyra vigyorodik, s amint aztán reszkető kezébe odanyomják a wacholderes poharat (más italt be nem vesz már), s amint annak a tartalmát rán-gatózó mozdulattal beöntögeti fogatlan szájába, egész más ember lesz; széjjel-néz, köszönget, s mikor aztán még a duda fúvóját is a szájába dugják, akkor már egészen otthon van. Minden nótája eszébe jut. Az a duda az ő kedvenc szerszá-ma. Az maradt rá az apjáról, mint szegény árva gyerekre, akinek az apja elitta a házát a feje fölül: az volt az ő anyja, dajkája, gondviselője: az a duda. Mindig an-nak a nótáit kell elébb végighallgatni a közönségnek, amíg csak el nem érkezik az elérzékenyedés stádiuma a művésznél, amikor aztán megtelnek a szemei köny-nyel, s egyszercsak azt mondja a duda, hogy „nyekk”, nem adja tovább a hangot. – Akkor aztán még egy pohár borókaszesz; s az egész jókedv, a pajkos csipkedő


kedély visszatér, nem reszket már a művésznek semmi tagja, hanem a dal ritmu-sára rángatózik, s a tréfás dal felvillanyozza, magával ragadja az egész társasá-got.

Ocskay is tudott mulatni rajta. Ozmonda nem volt ott. Nők nem jártak ilyen he-lyekre – akkor. Ő csak egyedül ült egy asztalnál. Az éneken is mulatott, de még inkább a publikumon. Az is egy mulatság, azt látni, hogy milyen jól tud mulatni a bécsi közönség. Ahol más csak mosolyog, ott a bécsi kacag, s ahol más kacag, ott a bécsinek már a mellényéről szakadnak le a gombok.

Különösen egy válogatott pofákból álló társaság, mely a népénekeshez legkö-zelebb álló kerek asztalnál foglalta el a helyét már kora délután, tüntette ki a jó-kedvét a legrakoncátlanabb tombolással.

– Ezek nekem egészen ismeretlen pofák! – mondá Scharodi Ocskaynak. – Sohasem láttam őket. Pedig minden vendégemet ismerem.

Mikor Augustin a kedélyes dalokból egy-egy strófát elénekelt, a kerek asztal társasága utána énekelte azt, harsogó tele torokkal; s a refrént: „O Jerum, Ui, O Jerum” – meg az „Alles ist mir einerlei”-t az összes vendégsereg hangoztatta utána.

Végre az „O, du lieber Augustin”-t követelte a közönség. Ez maradt fenn örök időkig kedvenc nótájának. Minden asztalon kopogott a pohárfenék, a közóhajtás nyomatékos kifejezéseül. „Halljuk az O, du lieber Augustint!”

A vendégek mind a jelenlevő Ocskayra néztek, mintha figyelmeztetnék, hogy no, most hallasz valamit, amit még nem hallottál, Bécs rettegtetője, hajdan félel-metes Rákóczi villáma!

A kerek asztalnál ülők többen mutogattak Augustinnak, olyanforma némajá-tékokkal, ami a bajuszkipödrést fejezi ki, hogy mit várnak tőle.

Az egész sokaság közt egyedül Ocskay viselt bajuszt. Könnyen kitalálhatta, hogy róla lesz szó a nótában.

Ott maradt, megvárta. Gondolta magában: „Bolondok! Ágyúval sem tudtatok a helyemből kimuzsikálni valaha, most azt hiszitek, hogy dudával puskáztok ki?”

Augustinnak elébb egy kicsit gyantázni kellett – wacholderrel. Akkor aztán felkelve a szalmaszékről, a nyakába akasztott gitárral, s egyik lá-

bát a másik után szatírugrásokra kapkodva fel, rákezdé a nótáját:

„Ei, du lieber Augustin, ’S Geld ist hin’s Mensch ist hin. Rock ist hin, Stock ist hin. Ei, du lieber Augustin, Alles ist hin.

Hej, milyen frenetikus „jubel” követte ezt a nótát. Kétszer is utánaénekelte azt az egész közönség, asztalverő kancsófenékkel helyettesítve az orchestrumot.

Augustin megint gyantázott, azt jelezte, hogy új vers következik. – Silentium! ’S Maulhalten! – figyelmezteté egymást a közönség. Következett az új vers:


O, du lieber Augustin, Trutz ist hin, Kuruc ist hin, Kommt schön zahm jetzt nach Wien. Oh, du Lieber Augustin, Alles ist hin!

Vezúvkitörése a kacajnak következett erre a versre. Minden torok egy kráter lett, amiből a röhej lángoszlopa lövellt fel a boltozatig. Annyi éveken át elfojtott bosszúság, elnyelt harag föld alatti gázai, lávái törtek ki e pillanatban kegyetlen visszatorlásra. Így vetteti a levegőbe a bécsi nép a maga ellenségét.

Ocskay megvallotta magában, hogy ez a föld alatti aknafelrobbantás nem csak sikerült, de meg is van érdemelve: s ami a legfőbb dolog: igazságos is. Biz az úgy van. „Trutz ist hin, Kuruc ist hin. S jön fel most szép szelíden Bécsbe! Nincs mit védelmezni rajt.”

De már ezt a verset az egész társaság utánaénekelte Augustinnak, ötször, hatszor, tízszer is egymás után. Fogják ezt már énekelni minden utcán, évtizede-kig fogják énekelni.

Ocskay László filozófi nyugalmat akart konstatálni, s még egy kancsó gumpoldskirchenit rendelt magának; tüntetve vele, hogy nincs szándéka megfutni az egyenlőtlen harcból, habár százan énekelnek is egy ellen.

– Silentium! – kiálták a kerek asztalnál. – Augustin új verset fog énekelni. Elcsendesült mindenki. Ocskay nagy hallgatva pödörgette a bajuszát. Augustin

rákezdé a verset:

O, du lieber Augustin, Ohr ist weg, Ehr ist weg, Kurucember liegt im Dr… O, du lieber Augustin, Alles ist weg!

De már ez nem volt tréfa. – Oda a fül, oda a becsület! Ki súgta ezt be annak a dőre utcai énekesnek? Pokolbeli hahota támadt erre a kerek asztalnál, valamennyien rákezdték az új

verset ordítani; – de nem jutottak ám el odáig, hogy „Ohr ist weg, Ehr ist weg”, mert Ocskay felkapta az eléje tett boroskancsót, s úgy vágta a kerek asztal embe-rei közé, hogy amelyiket eltalált közülük, az orra bukott tőle, s aztán nem várta, hogy megtámadják, hanem felkapta a székéhez támasztott kurta nyelű fokost, s elővette a régi kuruc tempót, ő ment rohamra az egész társaság ellen. Az a fokos pedig átkozott rossz szerszám. Egy hajrá alatt tiszta volt a kocsma. Ocskay egy-maga mind kiverte az egész kompániát. – Nem volt az valami nagy hőstett: a közönség, kivéve a kerek asztalt, csupa merő békeszerető, jámbor polgárból állt, amazok pedig pipogya fickók voltak, csak a hátukat tartották a fokosnak, hogy a fejüket ne érje. Ocskay László maga maradt a borral öntözött csatatéren.


XI. A két kereszt Ez volt az utolsó hőstette Ocskay Lászlónak Bécs városában. Elmondhatta ő is magáról, amit Shakespeare mondat Coriolannal a

volscusoknak: „Egymagam dúltam köztetek a városotok falain belöl!” A mulatság után Scharodi valahonnan az asztal alól bújt elő négykézláb. Ocskay restellte nagyon a dolgot. – Megbocsáss – mondá kedvetlenül Scharodinak –, hogy neked ezt a kárt

okoztam. Megfizetek érte. – Dehogy fizetsz! Dehogy tettél te nekem kárt. O kontrer: most már egészen

felcsaptad a kocsmámnak a renoméját. Dűlni fog ezentúl ide a vendégsereg. Sze-retik az ilyent nagyon a bécsiek. – Egészen tetszésükre van az efféle tréfa. A Rote Dachel azzal kapott fel olyan nagy hírre, hogy volt egy hentesmester vendé-ge, aki minden este tisztára kiverte a publikumot a kocsmából. Pénzért is megve-szik az ilyen gaudét.

– Jól van, jól. (Azért csak mégis jobb szerette volna Ocskay, ha ez az egész vitézi színjáték nála nélkül történt volna meg.)

– Hanem mármost ne várd, míg a politzeira citálnak, hanem eredj fel holnap még templom előtt magadtul a Registraturára, s tedd le az öt forint bírságot. Ennyi jár azért a kis vitézkedésért.

Ocskay bosszús volt; felment a szobájába. Ott azután törte rajt a fejét, hogy vajon miféle áruló járhat itt Bécsben, aki az ő

életének végzetes titkát közölte a bänkelsängerrel!? „Ohr ist hin!” Hányan vannak, akik ezt tudják? Hárman: Csajághy, Sándor öccse meg Marci. De négyen: Ozmonda a negyedik. Az a másik három messze van innen. Csak Ozmonda van itten. Őrá vesse a

gyanúját? Amint így járkál alá s fel, töprengve, meg-megállva, az utcán csatangoló cso-

portok mindenféle zajgását hallgatva, egyszerre megüti a fülét egy nóta. Ráismert a ritmusáról, hogy ez magyar népdal. Hallgatott, figyelt. – Amint közelebb jött a danoló, a dalnak a szövegét is kivehette. Meg is állt a danoló az ablaka alatt, hogy jobban meghallhassák ott fenn.

Labanc már Ocskay; sok vitéz hadnagyi Átkozva siratják az ő labancságát; Verje meg az Isten állhatatlanságát!…

Ez az ő embere. A düh felforralta vérét! Két pisztolyát hirtelen övébe dugta, s fokosát kezébe kapva, rohant ki a szo-

bából, le a grádicsokon. Mire az utcára leért, már nem talált ott mást, mint két nyárspolgárt, akik egy-

mást támogatva jöttek haza a korcsmából, s magyarázták egymásnak a csilla-

294 XI. A két kereszt

goknak és az asszonyok nyelvének a járását. – Hanem a Verestorony-kapu táján hangzott egy tilinkó, ami azt a nótát fújta: „Repülj, fecském, ablakára!”

Máskor könnybe borult, most szikrázott a két szeme, mikor az a nóta szólalt meg a hallatára. Rohant oda.

A tilinkós már akkor nem volt a Verestorony-kapunál. Ezt a nótát pedig itt Bécs városában nem tudja más fújni, csak a magyar. Megint megszólalt az az éjszakában; de már a hídon túl, a Wien folyam túlsó

partján. Ocskay követte. Néha a tilinkó felváltva rákezdé a Rákóczi nótát. „Hej, Rákóczi, Bercsényi!” Majd meg azt, hogy: „Szegény magyar vér!” – Úgy látszott, hogy egészen az Ocskay csalogatására fúják mindezeket a nótákat: s akik fúják, szándékosan csalogatják maguk után. És amellett arról is bizonyosak, hogy ha Ocskay megkaphatja azt, aki ezeket a nótákat fújja, akkor vagy ő öli meg azt, vagy az őtet, de az halálos találkozás lesz. Meg-megszaladnak előtte. Ocskay látja a gyér lámpák világánál el-elosonni a futó árnyékokat; s neki-nekiiramodik, hogy utolérje őket.

Így kicsalogatják lassankint Bécs legrongyosabb, piszkosabb külvárosába, ahol még vályogkunyhó, deszkabódé az egész utca, s sár van nagy szárazság-ban is. Nem is hítták még azokat utcának, csak Luknak (Lucke). Szép elnevezé-seik voltak. Kleber-lucke, (ahol az agyagba beleragadt az ember lába), Schebenzer-lucke (a pozdorjátul, amivel végig volt hintve; itt kendertilolók laktak), Kumpf, Koth, Kater utcák (csupa sár, rongy, piszok), a legalsóbb népsöpredék csodatanyái. – Azután a békamocsár, aminek a környékét csupa cigány meg koldus lakta földbe vájt putrikban.

Ocskay úgy elveszhetett volna ezeken a helyeken, hogy nyomára sem akadt volna többé senki.

Nem gondolt ő most erre; csak üldözte a csalogató tilinkóst. Megöli azt, akárki legyen is. Csak egy pisztolylövésnyire beérhesse! Csak egy pillanatra megálljon előtte! Holt ember lesz belőle. Hát ha az is van olyan jó vitéz, mint ő? Hát akkor ketten fognak lefekünni. Két halott lesz belőle.

Azoknak azonban, akik így csalogatták maguk után, valami különös okuk lehe-tett rá, hogy meg ne álljanak előtte. Néha már egy-egy egész rihacsoport körülke-rítette valami sötét utcakanyarulatnál; de egyszerre egy éles sípfüttyentésre szét-rebbent valamennyi, mint az éjmadarak, s ismét tovább, távolabbról hangzott a tilinkó.

Utoljára már annál az ároknál találta magát, ami Bécs külerődítvényeit elvá-lasztja a várostul. A sáncokrul felhangzott az előőrsök vontatott kiáltása: „Ki vagy? Megállj!”

Olyan kietlen, zord helyen volt, ahol nem tudta többé tájékozni magát. Ember-ölő kedvét még a félelmes környék sem lohasztotta. Hiszen éppen az ilyen hely jó a gyilkolásra: ez a mély út, ezek a düledező palánkok, ezek az embermagas bur-jánnal körülnőtt falak, tetőtlen omladékok, a török ostrom maradványai: elhagyott kutak, amikben sohasem fogja keresni senki, akit egyszer beledobtak; a putriházak, amiknek az ablakán befolyik a sár, sötét tömpölyök, mikben a békák ümmögnek melankólikusan.


Egyszerre kibukkant a hold a szétszakadozó sűrű felhők közül, s bevilágította szomorú halott fényével a várost; ami fehér volt, még fehérebb lett, ami fekete, még feketébb.

Egy útféli domb tetején két egymás mellé állított nagy magas követ látott nem messzire. Azt hitte, hogy azok útjelzők, s odament, abban a hitben, hogy majd azok útbaigazítják.

Talán meg is találta, amit keresett. Az a két magas kő volt „a két veszekedő testvérek emléke”. Egy-egy nagy kereszt volt mind a kettőre felvésve, és alatta ez az epitaphium: „Itt nyugosznak a két veszekedő testvérek, Péter és Mátyás, kik ezen a helyen

párviadalban addig ölék egymást, míg mind a ketten nyomorultul meghalának. Isten irgalmazzon szegény lelkeiknek.”

Ocskaynak úgy tetszék, mintha azok a kövek mozognának, mikor a szél rájuk fú. A szél süvöltése úgy beszélt hozzá, mint valami emberi szózat.

Egy rémgondolat járta szívét keresztül. Talán az a ferde képű planéta súgta azt meg neki, aki meghallotta Jávorkáék esküvését, s most azt küldözi szerteszéj-jel bűbájos sugárai útján.

Hátha a három férfi közül, aki titkát ismeri, éppen a testvér az, aki előtte fut? Ő az, akit halálra keres.

– „Ha elárulod valaha ezt a zászlót, ha megcsalod valaha ezt az asszonyt: testvéred lesz a gyilkosod!”

Ledűlt bénultan a két sírkő közös talapjára, s fejét két kezére hajtá. Végigbámult a ködbe burkolt nagy városon, aminek háztömkelegéből magasra

mered fel az a hegyes torony, a holdsugárban fénylő aranysassal. Hogy került ő ide? Mi vezette őt ehhez a balhír-mondó kőpárhoz? Nem volt bátorsága a tilinkóhangot tovább üldözni. Meg volt rémülve. Nem tu-

dott felkelni a kőről, ami azt a két testvért nyomtatja el, akik egymást agyonölték. Borongásából lódobogás riasztá föl. Az őrjárat jött, mely a sáncolatot éjjel be

szokta lovagolni. Ocskay eléje ment, s megszólítá az őrvezetőt. – Micsoda hely ez itt? – A Währinger Spitz. – Eltévedtem – boros fővel –; szeretnék a városba vísszatalálni. – Jöjjön utánunk az úr; elvezetjük az alléig, onnan azután egyenesen hazatalál

a városba. Nem messze a kettős emlékkőtől volt az a szép jegenyefasétány, aminek a

helyén most a Szarvas utca emeletes házai vannak; az hosszan egyenesen be-nyúlt a városba.

– No, csak ezen az úton Isten hírével. Ocskay nekiindult a sétánynak. Valamit érzett, amit gyermekkora óta nem is-

mert: félelmet. – Ha e vén fatörzsek valamelyike mögül egyszerre csak eléje ta-lálna toppanni egy sötét alak, s ezt kiáltaná rá: „Megállj! Térdre! Imádkozz, meg-

296 XII. A Krethi és Plethi

halsz! Én vagyok Ocskay Sándor!”, mivel védelmezné magát? Nincs fegyver, ami az ellen megoltalmazza.

Futott! A saját árnyékától megijedve, mikor az egy puszta falra vetődött! Lélekszakadva futott végig a hosszú, emberlaktalan sétányon és utcán. Ruhá-

ja csupa sár volt, haja csupa veríték, izzadság, mikor a Fehér Angyalhoz hajnal-tájban visszajutott. Csak úgy vetette le magát az ágyra, le sem vetkőzött.

XII. A Krethi és Plethi Az a félelmes városrész, amelyet az éjjel Ocskay László bekóborolt, az elhagyott „zsidófertály” volt.

Harminc évvel e történet előtt még egy egész városnegyedet bírtak Izrael gyermekei a császárvárosban, ekkor elkezdtek felőlük mindenféle borzalmas híreket terjeszteni, hogy a közkutakat a belvárosban megmérgezik, hogy a szent-ségtartóból a szent ostyát kilopták s megfertőztették, hogy húsvéti ünnepi szertar-tásaikhoz keresztyén gyermekek vérét használják, találtak egy holt kezét az ut-cán, s a zsidókra fogták róla, hogy azok törik fel a sírokat; a császárt el akarták fogni a kurucok, azokkal is a zsidók konspiráltak: Tökölyivel egy követ fújnak, majd meg a megmérgezett gyertyákat keresték rajtuk, amikkel a császárt meg akarták ölni. Utoljára a Burg udvari kápolnájában tűz ütött ki, maga a császárné, Eleonóra is csak csoda által menekült meg a tűzhaláltól azt is a zsidók rovására írták. – Ezt már nem tűrhették tovább a hű bécsi polgárok; felkérték a császárt, hogy űzze ki a zsidókat Bécsből és minden országából: ők elvállalják mindazt az adót, amit a zsidók eddig fizettek. Lipót császár kegyelmesen meghallgatá hű alattvalói kívánságát, s kiadta a rendeletet, miszerint az összes Mózes-valláson levő lakosság öt hónap alatt bonyolítsa le az ügyeit, és hagyja el a várost és az országot. – Így maradt pusztán a zsidóváros. – Az elhagyott zsidóházakra pedig nem akadt vevő. Azt beszélték, hogy azok megvannak átkozva. Potom áron sem, ingyen sem kellettek senkinek. Ottmaradt egy egész városnegyed üresen: jó me-nedék mindenféle napvilágkerülő gyülevésznek. Néhány év múlva aztán a csá-szár is meg Bécs városa is visszahívta a zsidókat; nem tudott náluk nélkül megél-ni, egypár száz vissza is költözött, de az mind a gazdagabb fajtából való volt, aki privilégiumokat kívánt magának biztosíttatni; s egynek sem volt kedve az elha-gyott zsidófertályban lakni; ellenkezőleg, mind a belvárosban akartak letelepülni, ahol közel van a politzei és a militär. – A hírhedett Oppenheim még fényes palotát is építtetett magának a Szent Péter téren, ő volt a birodalmi financiák rendezője, akit még hős Savoyai Eugen is nagy magasztalással emlegetett: Oppenheim nélkül nem lehetett volna háborút viselni. Ennek a főzsidónak még audienciana-pon kívül is szabad volt a császári Burgba behajtani a hintójával, s a Schweizer Stiegen át menni fel az uralkodóhoz, amikor neki tetszett. Különben is nagy pom-pát űzött. – Emiatt aztán egyszer a péklegények meg a kéményseprőlegények felbőszítették egy vasárnap délután a bécsi populációt, s megrohanták Oppenheim palotáját, be is törtek, összetépték a számadásos könyveit, kirabolták


a kincseit, magát is megtépázták: katonaságnak kellett ellenük kivonulni ágyúkkal; úgy lett tiszta a tér. Egypárt a hősök közül megfogtak, s stante pede oda akasztot-ták fel az Oppenheim palota kiülő ablakvasaira: egy füstfaragót meg egy kardfé-nyesítőt.

Elfelejtette ezt mind már régen a bécsi nép. Azóta hét esztendő múlt már. Hanem a zsidóváros még mindig olyan üres volt; házai egymásra düledeztek;

utcáin feltaposatlan maradt a sár, falai közt burjánzott a gaz; bejárhatta azt Ocskay László keresztben, hosszában, anélkül hogy másforma emberekre buk-kant volna, mint akik hátulról osonva közelítenek, s ha szemközt fordul rájuk az idegen, a szögletbe lapulnak.

Mikor reggel Ocskay felment a politzeira lefizetni az öt forint bírságot a kocs-mai hajcécúért, azt mondá neki az ő kedves barátja és patrónusa: „Hiszen ami a kocsmai mulatságot illeti, az egészen rendben volna; de mi a hét csodának sza-ladgált az úr azután hajnalig alá s fel a zsidóvárosban egyedül?”

– Erős borokat ittam, ki akartam párologtatni a fejemből a mámort. – No, hát máskor szaladgáljon az úr idebenn a glacis-n, ameddig tetszik; de

ne bódorogjon a külvárosokban. Annak köszönheti kegyelmed, hogy az éjjel agyon nem ütötték, hogy az én embereim minduntalan a sarkában voltak. Mivel-hogy megígértem az úrnak, hogy gondját fogom viselni.

Ocskay ebből kitalálhatta, amit az éjjel meg nem értett, hogy azok a sunnyogó alakok, akik előrecsalogatták, körülólálkodták, miért surrantak egyszerre minden irányban szerteszét: bizonyosan a közelgő rendőröket orrontották meg.

De egyúttal azt is megérthette, hogy az ő járását, kelését minden lépten-nyomon ellenőrzés alatt tartja a rendőrség; mert a bécsi rendőrségnek mindent meg kell tudni, ami a kerületén belül történik, s különösen az ilyen notatus ember-re nagyon kell vigyázni, nem kezd-e idebenn a fővárosban valami veszedelmes complottot; mert az ilyen előrecsavarintott bajusztól minden kitelik. Annak akkor sem kell hinni, amikor imádkozik.

Ugyancsak tapasztalta ennek a felfogásnak az általánosságát Ocskay nagy hamar. Vasárnap lévén, ő is elment a Szent István templomba ájtatosságát vé-gezni. A templomban nagy volt a néptolongás. Abraham a Santa Clara prédikált.

Családi nevén „Megerle Ulrik”. Valódi kedvence a népnek. Igazi népszónok. Tréfás, csípős a katedrában; gu-

nyoros korbácsolója az erkölcsi félszegségeknek: kíméletlen csúfolódó, aki egy-szer azt mondta a szószékről, hogy ahány erényes asszony van Bécs városában, azt mind ki tudná vinni egy targoncán. A fellázadt asszonyok ezért megrohanták templom után, s keresték a becsületüket. „Én nem mondtam, hogy egyszerre viszem ki; hanem egymás után.” Ezzel vágta ki magát.

Ez is az utolsó prédikációit tartotta már, éppen mint ahogy Augustin az utolsó nótáit énekelte. Abban hasonlított a népszerű hitszónok a népénekeshez, hogy mind a kettő egészen a bécsi nép kedélyéhez tudta magát alkalmazni, s improvi-zált mind a kettő.

Abraham a Santa Clara nem ment kész prédikációval a templomba: hanem szétnézett a nép között, meglátott valami feltűnő alakot, akit odavitt a bűne, hogy


a romlott világ valamely félszegségét, hibáját, visszásságát képviselje a külső megjelenésében: arról azután témát kapott, s kiprédikálta, hogy azt csupa gyö-nyörűség volt hallgatni.

Ez alkalommal a kiviaszkolt nagy bajuszú quondam kurucvezér jött neki kapó-ra, aki ott ült az első padban középen.

Már mikor a textust felolvasta a pap: „Saul, Saul, miért üldözesz engemet?”, egyszerre megsajdította Ocskay László, hogy most őtet fogják kiprédikálni; de nem lehetett a helyét elhagyni templombontás nélkül.

Persze, hogy őtet prédikálták ki. Az egész szónoklat arról zengedezett, hogy íme, milyen nagy hatalma van az Úrnak, aki Saulust egy szavával átváltoztatja Paulusra! Saulus rohan, a nagy fokossal a kezében, az igazhívőket fejbe verni, s kiáltozza „rajta, rajta!” (persze magyarul); az Úr ráfuvall, Saul egyszerre selyp lesz, s azt kiáltja helyette „lajda, lajda!” (leider, leider!). S ez így ment az „in aeternum amen”-ig.

Mikor kijött Ocskay a templomból, látta, hogy a ponyvasátor alatt már ott árul-ják a fából kifaragott alakját, mint Mikulás-napi krampuszt, a két nagy bolond ba-jusszal.

Ha soká itt időzik, még bécsi celebritás lesz belőle. Feltette magában, hogy mai nap otthon marad. Vasárnap úgysem adnak audi-

enciát. Az éjjel nem aludt: kábult is volt; alig várta az esteli harangszót, hogy lefe-küdjék. Ma hiába telik meg vendéggel a Fehér Angyal: nem lesz ott az a kuruc generális, aki egymaga kiveri a kocsmából az egész társaságot.

A bécsi rendőrség azonban, mindamellett is, hogy mindent megtud, ami a vá-ros falain belől történik, azt az egyet mégsem tudta meg, hogy ugyanazon az éjszakán, amelyen Ocskay bekóborolta az elhagyott zsidóvárost, főzte ki egy sötétben lappangó csoport a leggonoszabb forrongást, ami csak valaha Bécs utcáin kitörésre került. A zsidók ellen készítettek heccet. Ezúttal a leghűségesebb lojalitás ürügye alatt. „Valaki”, aki maga is ott volt, mikor József császárt a vadá-szaton el akarták fogni a kurucok, elmesélte, hogy a zsidók voltak a kuruc had hírvivői, s maga Oppenheim volt az, aki a merénylet tervét kezükre adta, ő a fő-ügynöke Rákóczinak, ő a legjobb barátja Ocskay Lászlónak. Most is azon törik a fejüket, hogyan fogassák el a császárt, amíg Laxenburgban vadászik. Kézre ke-rült Oppenheimnak egy levele, amit Eszterházy kuruc tábornokhoz írt; zsidó írás, de volt, aki el tudta olvasni, s meg tudta magyarázni a tartalmát. A rendőrség, a miniszterek, mind benne vannak a complottban, mind megvette őket a gazdag zsidó. Lám, a rendőrfőnök mindennap együtt iszik Ocskayval; ez meg mindennap meglátogatja Wratislaw palotáját, a Burgban tudakozódik a császár megérkezése felől; – nem kell feljelenteni semmit: álljon a tíz körmére maga a nép, és cseleked-jék!

A népharag egész titokban erjedett tovább, s vasárnap délután a legjobb idő volt rá, hogy kitörjön. Mesterlegénység, diákság ilyenkor mind a kocsmákat tölti; az új bor is megteszi a kötelességét, estefelé kész a ribillió. A belvárosi spelunkák egyszerre ontják elő a fellázított csoportokat. A vezetők, a főlázítók mind kémény-seprőlegényeknek vannak öltözve, ez a legjobb álca: a kéményseprőnek nem


lehet személyleírását adni, az mind egyforma: az üvöltő csoportok fustélyokkal, pörölyökkel, vas kecskelábakkal felfegyverkezve tódulnak a Szent Péter tér felé, mintegy összebeszélésre, s mire a rendőrség hírt vesz a veszedelemről, már döngetik az Oppenheim-palota vassal bélelt kapuját. Egy nagy szál füstfaragóle-gény, két veres kakastollal a sapakja mellett, veszekíti a fellázadt tömegeket, igazi lerchenfeldi dialektussal hirdetve a kőkút kámvájáról a zsidók és kurucok istentelen cimboraságát. (Ez Jávorka.)

Az Oppenheim palota ostromlása azonban nem soká tart: a várbeli palotaőr-ség nagy hirtelen ott terem, s egy kis kardlapozás után megtisztul a Szent Péter tér; az Oppenheim-palotának a bevert ablakain kívül alig történt egyéb kára.

A zsivajgás vezetőinek nem volt egyenes célja a zsidóüldözés. Ez csak egy népszerű nyitány volt valami más operához. A Szent Péter térről szétriasztott tömegek a belváros tekervényes utcáin utat vesztve a bástyáknál ismét csopor-tokba verődtek, s amíg a rendőrség, katonaság a támadás jelszavától félrevezet-ve, mind csak azokat az utcákat őrizte, amik a Judenmarkt, Judengasse, Fleischmarkt felé vezettek, azalatt a Krethi és Plethi hada egyszerre csak ott ter-mett a Görög utcában a Fehér Angyal előtt.

Ha nem kaphatják meg a kurucok szövetségesét, a zsidót: itt van maga a ku-ruc generális; „ide veled, Ocskay László!”

Vakmerő kuruc vezér, aki annyiszor végipusztítottad Morvát, Ausztriát tüzed-del, vasaddal; aki annyi rémületet okoztál Bécs városának, s most még ide mered tolni a bajuszos pofádat, s itt is complottot csinálsz a császár ellen, s itt is hősködöl, és agyba-főbe vered a jámbor polgárokat; ide veled! Ha a császár megbocsátott, nem bocsát meg a nép! A Burg osztogathat amnesztiát; az utca nem kegyelmez! Halál fejedre!

A közelgő lármára a Fehér Angyal vendégei nagy hirtelen elszaladtak; éppen a törpeszínház mutatványai voltak napirenden; a direktor hirtelen egy puttonyba hányta az egész társaságát, s a hátára kapva, eliramodott vele: Scharodi pedig bezárta a kaput és kocsmaajtót; s azok mind vassal voltak bélelve, sok döngetést kiállottak.

Ocskay már aludt, a tegnapi nagy csatangolás után, álmából riasztá fel az ék-telen rivalgás. Az utcán már akkor tökéletes sötétség volt: minden lámpást össze-törtek. A viharzó lármából csak a saját nevét tudta kivenni Ocskay. Egyszerre megértett mindent: a bécsi gyülevész őt keresi halálra…

Csúf halál! Piszkos gyülevésztől ízekre tépetni, bottal, mozsártörővel agyonveretni, utca-

csatornában végighurcoltatni, s eléktelenítve, megcsonkítva ott függni a lámpás-vason, röhögő utcasöpredék gúnyhahotájára.

A vasajtón döngött már a pörölyök ütése: „Ide Ocskayval!” Ekkor azonban megmutatta Scharodi uram, hogy mire képes egy katonaviselt

kocsmáros a kocsmája becsületéért és a jó cimboraságért. Időnyerésről volt szó, hogy a katonaság megérkezhessék, a „Fehér Angyal”-t

az ostrom alól felszabadítani.


A kocsma kapuja fölött volt egy szűk kőerkély, éppen csak egy embernek való. Scharodi kilépett az erkélyre. Nem is lépett, hanem gördült. A két talpa alatt egy kis hordót hengerített maga alatt; a két kezében pedig egy-egy pisztolyt emelt magasra. Az arca világított a sötétben rémséges zöld fényben, valami foszforos kenőcstől. Hajdani katonai egyenruhája volt rajta, s a tollas kalapja a fején.

– Hahhó! A „Fehér Angyal!” – üvölté a sokaság meglepetve, s egy percig tré-fásra csapott át a népkedély a haragosból. – Halljuk a Fehér Angyalt!

Meg is hallották azt, mert olyan hangja volt, mint a penicilus, hasította a füle-ket.

– Ezer sáncárok tele ördöggel! Mit akartok itt, emberek? – Kinek loptam el va-lamijét, hogy rám törtök? Mennydörgős zivatar! Nem tudjátok, hogy én katona voltam, száz csatában pofozkodtam össze a halállal! Soha meg nem ijedtem. Harmincháromezer háromszázharminchárom ördög jönne is ide, Scharodi ezre-dest meg nem ijesztené. Ide hallgassatok, azt mondom! Mikor Beckó várában a kurucok ostromoltak, azt mondtam nekik: jöhettek; látjátok itt ezt a hordó puska-port, ha betörtök hozzám, mind a levegőbe vettetlek magammal együtt. Azt mon-dom, bécsiek, próbára ne tegyétek az indulatomat, mert Szent Kristóf lábszárára esküszöm, ami a Riesentornál van felakasztva, hogy ha a „Fehér Angyal”-t meg-rohanjátok, én mind fekete angyalt csinálok belőletek! Beszéljetek, mit akartok! Hallgatom, a puskaporos hordón ülve.

Ezt az erőteljes szónoklatot úgy adta elő Scharodi, hogy azon a kis erkélyen körös-körül forgott, mint a juhászkutya, mikor a kerítésbálványra felugrik, s ott táncol maga körül.

– Elébb tegye le a pisztolyokat a kezéből! – kiabáltak fel rá a gyülevészből. – Pisztolyokat! Hahaha! – kiálta kacagva Scharodi. – Hiszen két pumpernickel

van a kezemben. Itt van! Egyétek meg! – S odadobta közéjök, amiből megint egy kis tréfa támadt. A pisztolyokat elchangeírozta dercekaláccsá.

– No, most már nem robbanthatja fel a puskaport – visított egy csizmadiainas, aki egy kéményseprőlétrának a legfelső fokára felmászva, egyenlő magasságból nézett farkasszemet a kocsmárossal.

– Nem robbanthatom fel? Te Pámschábel! – S azzal Scharodi a szájából olyan tüzet fújt a kölyök szeme közé, hogy az ijedtében hanyatt bukfencezett a lajtorjá-ról.

Ezt a produkciót meg is vivátozta a sokaság. Bravó, „Fehér Angyal”! – No, hát mit akartok a „Fehér Angyal”-tól? – Ocskayt! Ocskayt! Add ki nekünk a kuruc vezért, Ocskayt. – Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum után,

kidobtam a kocsmámból a részeges krakélert! Összetörte mind a kancsóimat, s nem tudta kifizetni az árát, az éhenkórász! Kitettem a szűrét! Ne legyetek becsü-letes emberek, ha nem igaz, amit mondok.

– Magad vagy a nem becsületes ember, Scharodi! – kiálta fel a veres kakastol-las kéményseprő, a tömeg vállaira emelkedve. – Mert az éjjel ide tért hozzád visz-sza Ocskay, a kuruc vezér. Én láttam!


– Ne, bolond, ne! Hát azért, hogy az éjjel ide tért vissza, most is itt kell neki lenni? Bemargarírozva tartom én itt a szállóimat? Mit keresitek énnálam? Hiszen ott van közöttetek. Az ott ni! Abban a borzprémes sipkában, azzal a bekötött állal.

Az pedig egy jámbor cseh mészáros volt, aki járatlan lévén az idegen nyelvek-ben, azt sem tudta, miről van szó; csak úgy a jó mulatság végett keverkedett a társaság közé, s most az csak egyszerre megszólal ám mély, gordonkahangon. (Pedig a száját se nyitja ki).

– No, hát én vagyok Ocskay generális! Ki akar velem birkózni? Azt egyszerre megrohanták, s amíg a nyavalyás elmondta volna, hogy ő nem

az, hanem amaz, addig úgy megrakták ütleggel, hogy holtig megemlegethette. A nagy dulakodás közben az átelleni háznak egyik ablaka megnyílt, s azon kinézett egy kövér asszonyság, aki nagyon látszott gyönyörködni ebben a tréfában.

A kakastollas népvezér csitította az ál-Ocskay kókányozóit, hogy Hagyják ab-ba, nem az az Ocskay: ő ismeri azt jól!

Ekkor egy éles asszonyhang, mintha a spektákulumnéző kövér asszonyság ajkairól jönne, hasította át a zsivaj hangját.

– Ti bolondok! Mit keresitek a kuruc Ocskayt! Itt van az én házamban elrejtve; gyertek fel, én kiadom!

Uccu, neki a szomszéd ház kapujának az egész tömeg egyszerre! – Emberek! Atyafiak! – kiabált a kakastollas – ne hagyjátok elbolondíttatni ma-

gatokat. Ismerem én jól ezt a gauklert! Hasból tud beszélni: csupa boszorkány-ság, amit csinál! – Hasból beszél! Komédiás!

…Ocskay László ott állt az ablakban, s onnan nézett ki az utcára. Két pisztolya oda volt téve eléje az ablak hídjára.

A szomszéd szobából, a közajtón keresztül átrohant hozzá Ozmonda, s átka-rolva őt, eltolta erővel az ablaktól.

– El innen! Meglátnak! – Lássanak – mondá Ocskay fásultan. – Itt borzasztó ármány van ellened. Életedre törnek. – Szemét nép. – Éppen azért, mert szemét, borzasztó volna belefulladni. Az örvénybe vitéz-

ség beleugrani; de nem a kloakába. Itt nem menti meg Ocskayt a hősi bátorsága. Sok kutya megöli az oroszlánt.

– Én készen vagyok a számadásommal. Ha betörik a kaput, ezzel az egyik pisztollyal lelövöm azt a fickót, aki vezérük, a másikkal meg magamat.

– S azzal porba ejtesz egy dicső, nagy hivatást, mit Isten rád bízott. Ezt a homlokot, amit az ég fölszentelt, hogy nagy céljait rábízza, szétzúzod? Nem, nem! Neked meg kell mentened magadat!

– Hogyan? Mi módon? – Álöltözetben. – Álöltözetben? De hát ezt a fejet hová tegyem? Hát van ilyen cifferblatt több

még Bécs városában, mint az enyim? Mondhatom én azt a gyermekeknek, hogy én nem a krampusz vagyok, hanem a Mikulás?


– Óh, ez a drága szép fő! Ez az én kedves, imádott fejem! – hörgé Ozmonda, két keze közé fogva azt a bálványozott főt, s heves csókjaival halmozva el arcát, szemeit, homlokát. S addig-addig csókolgatta, amíg egyszer csak hirtelen, oroz-va, a markába rejtett kis acélollóval lecsikkentette az egyik bajuszát tőbül.

– Mit cselekszel? – hördült fel Ocskay. – Azt teszem – szólt Ozmonda erélyesen, elhatározottan –, hogy ha ezt a fejet

idehoztam, innen meg is szabadítom. Ocskay hüledezve tapogatá a levágott bajusz helyét. Mármost ha a fél bajusz odavan, a másikat csakugyan utána kell küldeni; mert

fél bajusszal furcsa parádét csinálna az ember. – Le, le! Mind a kettőt! Egészen simára. Csitt! Ne ellenkezzél! Most én paran-

csolok! Te azt teszed, amit én mondok! Ocskay László éppen olyan inaszakadt gyávaságot érzett, amint a bajuszát le-

vágták, mint hajdan Sámson, mikor Delila lenyírta a csimbókjait. – Engedett ma-gával mindent tenni.

– Mindjárt hozok számodra álöltözetet – szólt Ozmonda, kisietve a szobából. – Talán a két levágott férfidíszt is elvitte magával.

Ozmonda siettében azon a termen keresztül futva, amelyről az erkély nyílt, odasúgott néhány szót az erkélyen ezermesterkedő Scharodinak.

Az már kezdett kifogyni a mesterségeiből, amivel eddig elséramórázta az időt, a zendülőket visszatartva az ostromtól. A katonaság mégsem érkezett.

Ocskay borzadozva hallgatta a nehéz ütéseket a kapun, s a népdüh növekedő zsivajgását az utcán.

– Uraim! Barátim! Édes atyámfiai – erőlteté még egyszer a szavát a néplármán keresztül Scharodi. – Hallgassatok meg csak egy pillanatig, minek előtte Pilátus-hoz jönnétek velem együtt vacsorára!

– No, hát halljuk! De semmi csalfaság ne legyen. – Nem lesz semmi csalfaság, becsületemre mondom. Az én házamból minden

férfinemen levő teremtés elfutott, rajtam kívül, a népharag kitörése elől. Tudni való, hogy a pincéreknek nem nyavalyájuk a vitézség. Csak az asszonynépnek volt erős szíve az ittmaradásra: ők bíztak ismert lovagiasságában a bécsi népnek, akiket Szent Lipót tartson meg örök időkig; hogy legyen Bécs városa mustrája a metropolisoknak; fényesebb Párizsnál, gazdagabb Londonnál, gyönyörűbb Ná-polynál, hatalmasabb Rómánál…

– Ne voníts annyit a geográfiából – kiálta föl a kakastollas –, hanem rukkolj ki vele, hogy mi van a zsákban!

– Hát amit már megmondtam. Az én házamban egy férfinemen levő cseléd vagy vendég sincsen. Esküszöm Szent Holofernesre!

– Holofernes nem volt szent! – protestált a kakastollas. – Nem volt szent? Te persze ismerted? Te füstfaragó! Talán te hordod fel a

kéményen keresztül a kanonizáltakat a mennyországba? A nép röhejre zajdult. – Eh, mit parlamentálunk ezzel? – kiálta a kakastollas. – Betörjük az ajtót, s

majd megtaláljuk mi a drága madarat.


– No, én nem akarom, hogy emberhalál legyen! Hallgassátok meg a kapitulá-ció föltételeit; aztán kinyitom az ajtót magam jószántából.

– No, hát halljuk! A „Fehér Angyal” kapitulál! Beereszt a mennyországba! – De nem az egész hadsereget, hanem csak egy kiválasztott Vehmgerichtet.

Egy tizenkét tagból álló deputációt, mely szigorúan átkutathat nálam pincét, pad-lást, minden likat-lukat, s meggyőződhetik felőle, hogy semmiféle férfiember sincs a házamnál, legkevésbé kuruc ember. Jöjjön fel egy tizenkét tagú deputáció.

– Jól van! Menjünk be tizenketten. Elég lesz az egy kurucnak! – Legyen ebben a deputációban, nem bánom, Bécs dicső polgárságának min-

den osztálya képviselve. Legelőször egy pék! A dicső pék céh tagja, mely Bécs városát a török ostrom alatt árulástól megszabadította. Hol van egy pék?

– Itt van egy pék! – Azután egy kéményseprő. – Nem! Elébb egy kardtisztító. – Kötélverő! Kötélverő! Az kell a kurucnak! – De egy szabó! – Hát egy suszter! – Meg egy gombkötő! – Hátrább az agarakkal! Hentes! Mészáros! A sokaság kezdett egymás között összeveszni a deputációba megválasztatás

előnye fölött, s ez nagyon jó időhaladékot szerzett. – Ejh! Ne veszekedjünk most a tizenkettős deputáció felett! – rikácsolt a ka-

kastollas. – Hét sváb egy nyúl ellen. Bemegyek én harmadmagammal a házba; s fogadom, megtalálom a kuruc vezért, s kihozom csimbókjánál fogva közétek. Eresszetek engemet harmadmagammal! A két társat majd kiválasztom én ma-gam. Mikor tűz van, senki se mondja: itt a szabó, itt a varga, itt a hentes, ez az elébbvaló, hanem mind azt kiabálják, hol a kéményseprő, menjen előre a tűzbe! No, hát itt az a nagy tűz, ami annyiszor elégette városainkat. Magam vagyok az a kéményseprő, aki belemegyek, s fogadom, hogy eloltom, Szent Flórián segítsége nélkül.

Ez veszedelmes szónoklat volt. A sokaság egyszerre ráállt, hogy menjen be hát a kakastollas meg két társa, Ocskayt keresni, a „Fehér Angyal”-ba.

Azok Jávorkáék voltak. Ő maga és még két kuruc összeesküvő. Ocskayt ezalatt Ozmonda, áttuszkolva a saját szobájába, felöltöztette asz-

szonyruhába. Az izmos, termetes szakácsné öltönyeit kérte kölcsön, s azok ép-pen ráillettek az alakjára. Hirtelen előszedte Ozmonda a kendőzőszereit; az arcát Ocskaynak kifestette veresre, az orrát borpirosra, az állára bibircsót ragasztott viasszal; a fejét bekötötte csipkés főkötővel: olyan tökéletes cseh debellát alakított belőle, hogy bátran odaállíthatta a tűzhelyhez a szakácsné mellé; akárki testvé-reknek nézhette őket.

– Most már jöhetnek! Ocskay mindamellett is odadugta a köténye alá a kurta cserkesz kindzsálját;

veszedelmes eszköz dulakodás közben! Ozmonda észrevette azt.

304 XIII. Rákóczi villáma a császár előtt

– Ne félj! Itt leszek a közeledben. Kezemben ez a két pisztoly. Ha rád talál va-laki ismerni: azt én ölöm meg. – Te ma csak asszony légy. Én leszek a férfi!

E válságos pillanatban nagy zűrzavaros zsivaj támadt az utcán. „Jönnek a va-sasok!” Hallatszott is már a trombita recsegése.

Egyszerre vége volt a vitézségnek. A gyülevész rohant, amerre még nyitva volt az út. Jávorka sem szokott ilyenkor hátul maradni: hirtelen ledobta magáról a ké-

ményseprő álcát, s elvegyült az iramodó sokaság közé. Ő győzte legjobban fu-tással. Ismerte már jól ezt a tempót. Addig hátra se nézz, amíg magad nem ma-radsz! A próba csütörtököt adott – itt meg nem foghatta Ocskayt; majd másutt! Azon volt, hogy magát meg ne fogják.

A vágtatva megérkező vértesek szétverték az egész lázongó Krethit és Plethit: a „Fehér Angyal” fel volt szabadítva az ostrom alól.

Ozmonda kifutott az erkélyre, gyönyörködni a lázadók elgázoltatásában. Ocskay egyedül maradt Ozmonda szobájában. Amint aztán egyszer megfordul, meglátja saját magát a nagy állótükörben… A

cseh szakácsné képmása: fodros főkötőben, ráncos rokolyában, kifestett pofával, borvirágos orral, csupasz ajkkal, bibircsós állával: a tűzhely melletti dajna! Főző-kanál a köténye korcába dugva… Huh, minő alak!

Hát azért kellett neki Bécsbe jönni, hogy ezt meglássa? Hogy ilyen alakban lássa meg Ocskay Lászlót? Rákóczi villámát, a „tűz fejedelmét”! – Nem, csak a tűzhely fejedelemnőjét.

Hej, de szép lett volna, ha ilyen alakban fogták volna el őt Jávorka kurucai, s így vitték volna el Érsekújvárra, haditörvényszékre!

Valaki elkacagta magát a háta mögött. A kacagó hang ismerős volt. – Ozmonda fizette vissza azt a minapi kacajt, aminek az okát nem akarta Ocskay megmondani. – Ocskay átrohant a szobájába, s mint a Nessus-inget, tépte le magáról a megszégyenítő asszonyi köntöst.

XIII. Rákóczi villáma a császár előtt Ez az éj nem volt nyugalomra rendeltetve. A zendülés lármáját más zaj váltotta fel; nehézlovasság vágtatott végig az utcán, harsogó trombitaszóval, azután kere-kes ágyúk dübörögtek falrázó zakatolással előre, csak úgy rengett bele a ház; az István toronyban megszólalt a „Bierglocke”, aminek a hangjára minden polgár köteles azonnal gyertyát tenni az ablakába, s maga rögtön felvenni az egyenruhá-ját, vállára vetni a mangalétát, a tölcsérpuskát, s sietni a gyülekezőhelyre: lázadás van a városban! És azután rettentő dobszóval vonul végig az utcákon a polgárőr-ség, hogy az embernek a szíve együtt reszket az ablakokkal! Egyszóval egész Bécs városa rendkívüli erélyt fejtett ki – mikor már elmúlt minden lázadás. A „Fe-hér Angyal” előtt felállított fegyveres őrök minden embert megállítottak, s megkér-dezték tőle, hogy jó barát-e, vagy sem. Mind jó barát volt.


Ocskaynak a szemére különben sem engedett volna álmot jönni felháborodott lelke. Az egész éjszakát felöltözve tölté: alá s fel járkált a szobájában, le-leveté magát a kerevetre, meg felugrott róla. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón. – Ki az? – Scharodi!

– No mi baj? (Még meg se köszönte neki a baráti segítséget.) – Semmi baj! Hanem őnagysága, a kurazir regement obestere kívánja tisztele-

tét tenni. – Itt vagyok neki. Az ezredes feltett sisakkal jött, s katonás tisztelkedés után hivatalos stílusban

mondá el a következőket: – Kegyelmes úr! Jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kér-

nem a késedelemért, de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiac, zsidóutca és húspiac ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az István torony őre a hibás, amért nem sietett elébb jelt adni a polgároknak a Bierglockéval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meg-gyújtottak, s azzal tévútra vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlőd-hessék. Üdvözlöm kegyelmességedet.

– Köszönöm. (Elmehettek már! – gondolá magában Ocskay. – A ti elkéséstek nekem a bajuszomba került.)

Az ezredes továbbment, Ocskay levetette magát a pamlagra, a feje lehúzta. De alig vett rajta erőt a zsibbasztó kábulat, ami hasonlít az álomhoz, csakhogy annak éppen az ellentéte: öntudatlan ébrenlét, amiben mindazok az alakok mo-zognak, mindazok a hangok ordítanak, kiabálnak, susognak, visítanak; mindazok az arcok egymásra tódulnak, amik a lezajlott rémjelenetekben üldözték –; amidőn újra kopogtatnak az ajtaján.

– Ki az? Mi baj? – Őméltósága a polgármester úr kíván tisztelkedni. (No, a bécsi polgármesterek is más szokást kezdhetnének, mint éjfél után két

órakor látogatást tenni.) A polgármester úr teljes hivatalos gálájában jött: az asztrakánprémes palást-

ban, a bársonybarettel és a nagy ezüstfogantyús nádpálcával. Két drabant kísér-te, nyeles lampionokkal.

Hát ennek mi kell? – Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kér-

nem a késedelemért, de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiac, zsidóutca és húspiac ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az István torony őre a hibás, amért nem sietett jelt adni a polgárságnak a Bierglockéval; egyébiránt an-nak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meg-gyújtottak, s azzal tévútra vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlőd-hessék. Sietek üdvözölni kegyelmességedet.

– Köszönöm! Alászolgája. Ez is elment. Alig verte el az István torony óraműve a hármat, amidőn újra felzörgették

Ocskayt.


– Ki az megint? Ezúttal már a Bécs városi főhadparancsnok, Obizzi gróf lett bejelentve. Ez már valami! Hisz ez régi ismerős is. Sokszor diskuráltak egymással ők ketten (fegyverrel

tudniillik), mikor megrohanta Ocskay a Favorita-vonal erődeit, s Obizzi gróf hozta ellene a nehézvasasok ezredét.

Ezúttal szemtül szembe tisztelhették egymást. A főparancsnoknak még a tá-bornoki mellszalagja is fel volt téve, tehát egészen hivatalos természetű volt a látogatás.

– „Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kér-nem…” (stb. stb., mint fentebb: úgy látszott, hogy mindenki egy eléje írt formulare szavait recitálja.)

– Nagyon le vagyok kötelezve. De még alig pitymallott, amidőn újra rátörtek. Pedig most már igazán elszuny-

nyadt, s rémálmából felriadva, a pisztolyához kapott. Azt hitte, akasztani viszik. Pedig csak az ő kedves barátja jött, a rendőrségi osztályfőnök, Federreiter úr.

De az is hivatalos egyenruhában, a dreimasterrel a parókája tetején; a gyíklesővel az oldalán, s az is rákezdé:

– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kér-nem a késedelemért…

– Hagyd el, az ördögbe! Tudom már könyv nélkül. A lázadók cseltámadást in-téztek. A Bierglocke volt a hibás. Nem történik meg többet. Háromszor hallottam már.

– Az ám. Tudom – mondá Federreiter úr suttogva. – Hüh, barátom uram, mi-csoda nagy dolog lett ebből! Őfelsége a császár vágtatva jött haza Laxenburgból a zendülés hírére. Wratislaw dühös, mint az oroszlán. Mindnyájunknak, rendőr-ségnek, polgármesteri hivatalnak, katonai parancsnokságnak akkora orrokat osz-tott, mint egy rinocerosznak! Képzelem, hogy hát ő maga, Wratislaw uram mekko-ra orrot kaphatott őfelségétől; az már nem is orr lesz, hanem ormány. Rád nézve ez megbecsülhetetlen nagy szerencse, hidd el!

Ocskay bosszúsan csettentett a nyelvével, s a keze önkénytelenül a bajusza üres helyéhez kapott.

– Hagyd el – biztatá a jó barát. – Az rád nézve a legnagyobb szerencse, hogy azt letetted. Nem emlékezel a mesére, ahol az egerek vezérei szarvakat ragasz-tottak a fejükre, aztán mikor vissza akartak szaladni a lyukaikba, nem fértek be tőlük? Hát ilyen volt rád nézve az a nagy bolond bajusz; minden ajtóban fenn-akadtál tőle. Meglátod, milyen simán fogsz most mindenütt bejutni!

Federreiter urat még ott érte Ocskaynál egy új látogató. A kancellár titkára volt az. Wratislaw kéreti a tábornok urat, hogy amilyen korán csak lehet, tisztelje meg őt a látogatásával. Őkegyelmessége már öt órakor felkel, s hétkor fogad.

Ocskay ott volt pontban hétkor a kancellár palotájában. Ezúttal minden ajtón készséggel bebocsáták, egész az államférfi belső szobájáig, ahol az éppen reg-gelizéshez készült.

Wratislaw eléje sietett Ocskaynak, s barátságos öleléssel fogadta.


– Hozta Isten, kedves barátom uram! Ejh milyen nagyon sajnálom azt a tegna-pi fatális akcidenst. A katonaság tévedésbe volt ejtve a cseltámadás által, s a toronyőr későn jelezte a lázadás gócpontját. Senki sem gondolt a Görög utcára. De miért is szállt kegyelmed a „Fehér Angyal”-ba? Hiszen mikor legutoljára talál-koztunk, Érsekújváron, meghívtam kegyelmedet, hogy ha egyszer Bécsbe jön, egyenesen az én palotámba szálljon.

Ocskaynak mondhatnékja volt, hogy de bizony egynehányszor be akartam jönni, de azt mondták, hogy: „Ott künn tágasabb!”

– Most már el sem bocsátom kegyelmedet: az én vendégem marad. Rendel-keztem, hogy a málháit a „Fehér Angyal”-ból ide szállítsák. Vissza se menjen oda kegyelmed. A számlája ki van egyenlítve. Legmagasabb rendeletből! Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy reggelizzék együtt velem.

A bőséges kolláció mellett aztán egészen helyreállt a barátság. Wratislaw szóhoz sem engedte jönni Ocskayt; elhalmozta lekötelező nyájaskodásokkal: elmondta neki, mennyire várták az udvarnál. A császár meghagyta, hogy tudósít-sák, ha ideérkezik. Ki is fejezte legmagasabb elégedetlenségét a főudvarmester-nek, hogy ezt elmulasztották. Még ma kívánja Ocskayt elfogadni, a miniszterei jelenlétében, hogy a legmagasabb kitüntetésben részesítse; minden formaszerű megerősítés egy nap alatt be lesz végezve, holnap már utazhatik vissza az ezre-deihez. (Így: többesben.)

A reggeli végeztével ismét megölelgeté kedves vendégét a kancellár, s átvezetteté saját lakosztályába, ahol három szoba volt számára minden pompával és kényelemmel berendezve; egyik lakáj a másik kezére adta; jött a hercegi bor-bély, hogy az arcát egész simára borotválja, s a haját bepúderezze, aztán egész gálába öltöztették, s mikor készen volt, jelentették neki, hogy a hintó előjárt! – Ocskay Wratislaw aranyos staatscarosse-ában vonult be ezúttal a császári várba, elöl két inas a fehér parókás kocsis mellett a bakon, hátul két vadász. Jöttére a Burgwache fegyverbe állt és prezentírozott. Két sor harschier-gárdista között ha-ladt fel a Gesandschafts-Stiegén, s onnan a gobelinszőnyeges Geheimerats-Saalba vezetteték, ahol a legelőkelőbb választottak vártak a maguk sorára.

A minapi feszes úr ezúttal háromszor is a térdéig hajtva a fejét, sasírozott eléje mazurkalépésben, s alig hallható hangon rebegett valami mentegetőzésformát; végezve azzal, hogy őfelsége valamennyi vendégek között a tábornok urat kíván-ja legelsőbben fogadni. Csupán két fejedelemfi előzi meg az audiencián.

Pedig már akkor sokan voltak a teremben. Fényesnél fényesebb urak és asz-szonyságok mindenféle jelmezben.

A főudvarmesteri titkár odaállítá Ocskayt legelöl az audienciás terem ajtaja elé balról. Jobbról a legelébb bebocsátandó két fejedelemfi állt.

Ocskay büszkén hordozá körül a fejét a cifra sokaságon. Tehát mégis van el-ismerés! Ennyi fényes nép között ő a legjobban kitüntetett. Irigykedve tekintenek reá. Ő ezt érzi, s jólesik a lelkének. Hallja a szájról szájra terjedő suttogást: „Ez az Ocskay!” Alig jut egy kis figyelme a vele szemközt álló két hercegi fiúcska számá-ra. Azok közül a nagyobbik lehet tizenhárom éves, a kisebbik tíz. Mind a ketten fekete bársony, német divatú ruhába vannak öltözve, kard és tőr nélkül. A na-


gyobbik arcán, magatartásán meglátszik a jezsuita nevelés modora; nyúlánk nya-kat féloldalt görbítve, félig lezárt szempillái alól sandít fel Ocskayra; s míg ajkai kényszeredett mosolyra vonulnak, az egyik szájszegletből kivillan a foga, mintha harapásra volna készen; a két keze a mellén; az egyik keze eltakarja a másikat, amelyik görcsösen ökölre van szorítva. – A kisebbik egészen ellentétese a báty-jának. Alacsony termetét felemelt fejével teszi magasabbá, mellét előrefeszítve, fél kezét csípőjén tartja; a másikkal a haját borzolgatja, s amellett villogó szemei-vel tetőtül talpig méregeti Ocskayt, ajkát lepittyesztve.

Ocskay csak úgy futólag fitymálta őket végig tekintetével: „Hát ezek miféle hercegi porontyok lehetnek?”

A császár elfogadótermének ajtaja megnyílt, s a főudvarmester első kamarása megjelent, felhívni a kihallgatandókat.

– Herceg Rákóczi Leopold fiai! Ocskay elsápadt erre a szóra. Herceg Rákóczi Leopold nem más, mint II. Rákóczi Ferenc fejedelem: őt is

Leopoldnak nevezték Bécsben a bérmálási neve után, valamint a feleségét, Char-lotte-Amelie-t Eleonórának, bérmáló szülőik, a császár és császárné után.

Tehát ezek itt Rákóczi Ferenc fiai! Akiknek annyiszor emlegették, hogy majd eljön értük az Ocskay László, s elviszi őket a fogságból, apjuk karjaiba! No, hát itt van! – Hány tervet főzött ki agyában, hogy értük eljöhessen, hogy karjaiba zár-hassa, repülve magával elvihesse! Most itt voltak előtte, s még csak jól meg sem nézte őket.

A szíve úgy nekiindult egyszerre a dobogásnak! Valami keserű érzés úgy el-borította egész lelkét! Úgy szeretett volna futni, futni innen, s levetni magát vala-hol a mezőn egy árokba; s ott kisírni megbánt álmait.

Nem lehet az! Hiába mondja az álmodó: nem szeretem ezt az álmot: fel aka-rok már ébredni: más akarok lenni. Az álomlátás nem hagyja magát elriasztani.

A két ifjonc alak ismét elsuhan mellette, visszatérett, őneki úgy tetszik, mintha a nagyobbik a nevét suttogná: „Ocskay!”, míg a kisebbik nagyot dobbant a lábá-val, mikor mellette elhalad. – Nincs már velük semmi dolga; nevén híják: „Ocskay László tábornok úr!” Be kell lépni a trónterembe.

Ott állnak az ország főhivatalnokai, kormánytagok, hadvezérek, érsek, püspök, nagykövetek, az egész fényes udvar, a trón lépcsőin a zászlósurak, hátul a pán-célos testőrök.

A császár maga a trónon ülve, aranyszövetű brokátruhában, az aranygyapjas rend nagymesterének pompás jelmezében: szép, szabályos, sima arc; de hideg és szenvedélytelen, átszegező kék szemekkel.

S íme, amidőn Ocskay a trón elé járul, e hideg arc tetszést ragyogó mosolyra melegül át; a büszkén hátratartott fejedelmi fő helyeslően bólint, s a csípőre tett kéz nyájasan biztató mozdulatra lendül. A császárnak megtetszett Ocskaynak a külső megjelenése.

Ezt a félelmes kuruc hadvezért sokszor látta arcképben, jól is találva, el is tor-zítva; dölyfös kifejezéssel mindig. – Nincs az a dölyf sehol! Az arc simára van borotválva. Ezt a divatot I. József hozta be az udvarhoz: minden főhivatalnoknak


el kellett azt fogadni. Sok büszkén felkanyarított, gondosan ápolt „favori”, sok délcegen hegyesedő „Henri quatre” áldozatul esett a rendszernek; akadtak főem-berek, akik nyíltan dacoltak vele; maga Wratislaw kimondta, hogy inkább az or-szág pecsétnyomóját teszi le, mint a bajuszát, szakállát; a hadvezérek éppen nem is hajtottak rá; Savoyai Eugen, Heister, Stahremberg nem váltak meg a férfi-dísztől; – s íme, a megtért kuruc hadvezér azon kezdi, hogy meghódol az uralko-dó által pártolt divatnak. – Pedig a magyarnak ez a legnagyobb áldozat.

Jól mondta azt Federreiter! Nagy szerencse, hogy ezt a véletlen így hozta ma-gával.

A beszéd latin nyelven folyt a császár és Ocskay között. Ez volt a közvetítő idióma azokban az időkben – és még sokáig azután.

Ocskayt egészen elkábítá a kegy, mellyel az uralkodó elhalmozta. Hősnek hallotta magát neveztetni a trón lépcsőiről. A hősi névhez „birodalmi

lovag” rangjával is lett felruházva, ami gyermekeire is örökségül szálland. A csá-szár kinevezte őt hadseregében vezérőrnaggyá, s tulajdonosává tette két lovas-ezrednek, amiknek toborzására húszezer tallért adományozott neki. S hogy külső pompa is jelképezze a legmagasabb kitüntetést: a tábornoki mellszalagon kívül azt a nehéz aranyláncot is, a császár arcképét viselő medaillonnal, saját kezűleg függeszté a császár Ocskay nyakába, ami csak a trónnak tett kiváló szolgálato-kért szokott adományoztatni.

Mikor Ocskay térde kiegyenesedett e kegy elfogadása után, egész elokvenciá-ra nyíltak meg ajkai. A magyarnak őstulajdona az, hogy mikor indulatba jön, szó-nokká lesz. Nem kereste, illik-e, engedi-e a hofceremonielle, hogy a jobbágy orá-ciót tartson fejedelme előtt: ő indulatából adott kifejezést érzelmeinek, s esküvel fogadta, hogy minden tehetségét arra fogja áldozni, hogy a császár zászlóinak diadalt szerezzen.

Meg volt már láncolva: odaláncolta a trónhoz az az arany zálog, mely nyakát körülfogta. S tetszett neki az az álom, amit most álmodik! Megfordítani nemzete sorsát. Visszahozni a magyart a királyi trón mellé, s elfoglalni azt a helyet az ural-kodó jobbján, ami azt megilleti.

Mikor elhagyta a tróntermet, már el volt mosva az emlékéből az, hogy itt, ezen ajtóban találkozott II. Rákóczi Ferenc fiaival, akit itt Lipót hercegnek hínak.

Visszatérőben első dolgának tartá az udvari fizetőhivatalt felkeresni, az utalvá-nyozott húszezer tallérok átvétele végett. Régi példabeszéd: „Ahol malacot ígér-nek, zsákkal forgolódjál!”

A hofkriegskassaverwalter majd ónossá lett ijedtében, amint a rengeteg sum-mára szóló utalványt meglátta. Valami olyat rebegett, hogy nincs pénz, üres a bellica cassa, de ugyan pórul járt vele! Mert Ocskay, most már dicsősége teljes tudatában, olyan lármát csapott a hivatalban, hogy kivert minden németet a szo-bából; felelőssé tette a jámbor pénzstrázsálókat az egész magyarországi hadjá-ratért – ha Rákóczi elfoglalja Bécset, ők lesznek az okai! Utoljára, csakhogy meg-szabaduljanak tőle, kifizették neki az utalványát, vihette magával. Megparancsolá, hogy a Wratislaw-palotába szállítsák utána.


Nagy hiba lett volna tőle, ha a most kapott tábornoki mellszalagját s vitézségi aranyláncát be nem mutatta volna azonnal Bécs városának. Evégett legalább is paripát kellett szereznie, hogy lóháton járhassa be az utcákat. – Nagy dolog volt, hogy mindenütt „querauz”-t kiáltottak előtte a vártaházaknál. A bécsi nép ugyan megbámulta a délceg alakot, kivált a Grabenen. Ott voltak akkor a legfényesebb ékszerárus boltok. Ocskay egyik előtt leszállt a lováról, s oda betérve, kiválasztott egy szép négysoros gyöngy nyakfüzért, s azt megvette négyszáz aranyért. A felesége számára vette. Nem jutott eszébe, hogy a gyöngyök könnyeket jelente-nek. Azt vélte, az asszonyember, ha búslakodni fog is egy kicsit, hogy a férje mit járt Bécsben, de mégis örülni fog rajta, hogy ilyen szép vásárfiát hozott a számára onnan. Nem a most kapott tallérokból fizette ki. Volt még az aranypénzéből, amit a zálogba tett kincsekért kapott, s azt hitte, hogy azokat még – más úton – sze-rezte. Azt még vaskézzel vette el! Tudva volt előtte, hogy Ilonka mindazon éksze-rekből, amiket Ocskay hadjárataiban „szerzett”, soha egyet sem tett fel. Ez már pénzen vásárolt ékszer volt: ezt talán viselni fogja. A gyermekeknek is vett holmi csecsebecséket.

Mikor visszatért a bevásárlásaiból, megelégedve a közönség bámulatával, a Wratislaw-palotához, a kancellárt már otthon találta.

A főúr ismét megölelgeté s összecsókolgatá szívesen látott vendégét. Vége-hossza nem volt a hízelkedésnek és magasztalásnak, mennyire megnyerte Ocskay meleg szónoklatával az egész udvar rokonszenvét. Őfelsége különösen meg volt vele elégedve. Több ízben visszatért Ocskay beszédére, s sokat vár tőle a jövőben. – Azt előre megsúghatja a kancellár titokban Ocskaynak, hogy amint a legelső diadalmas haditényt elköveti, hű szolgálata jutalmául donatióba fogja neki adni a császár Lietavát, a hozzá tartozó uradalmakkal együtt. amelynek a mostani birtokosa „notata persona” „perduellió”-ban gyanús, és különben is, „ultima deficiens” (végsarja a családnak).

(Tehát mégis Lietava! Az első hőstett után a csatamezőn! Sic fata jubent! Így rendeli a végzet! Már kikerülhetetlen! Hisz a csatatéri hőstett az el nem marad-hat!)

Nincs már itt megállapodás. Aki elkezdett esni – fölfelé, annak esni kell, amíg a csillagokat el nem éri!

– Ma estére pedig a kegyelmed tiszteletére egy kis barátságos búcsúlakoma lesz nálam, amire az egész generalitás hivatalos!

Ocskay nem állhatta meg, hogy ezt a mondást ki ne szalajtsa a száján: „Minő ellentét a tegnapi és mai est között!”

– Ad vocem „tegnapi est” – mondá Wratislaw. – Nehogy valami kellemetlen ér-zés utómaradékát vigye el kegyelmed magával a bécsi polgárság iránt; valami körülményről szükségesnek találom felvilágosítani. Ezóta minden oldalról beér-keztek hozzám a rendőrségi tudósítások, s mind valamennyiből arra a meggyő-ződésre jutottam, hogy itt egy idegen kezek által szított forradalom volt egyenesen a kegyelmed személye ellen előkészítve. Rendőrkémeink a megérkezése napjától kezdve nyomoztak három megjegyzett alakot, akik már ama bizonyos merénylet-nél a Spinnerin am Kreuz mellett feltűntek, s kik most itt a bécsi tolvaj és naplopó


csőcseléket folytonosan lázíták. Mind a három kuruc táborból való. Ezek közül valamelyik súgta be a népénekes Augustinnak azt a nótát, ami kegyelmedet oly dühbe hozta, hogy kirohant az utcára keresni, hogy kit üssön agyon. S aztán be-kóborolta egyedül az elhagyott zsidóvárost. Már akkor tervezték, hogy elfogják. Mind azt mondják, hogy élve akarták kézre keríteni. A lovaik kinn voltak elhelyez-ve a Favoritán túli bozótban. Ugyanezek csinálták a tegnapi lázadást, színből a zsidóság ellen; de valóságból kegyelmed ellen. Ezt a meggyalázást hát ne a bé-csi nép rovására írja fel, hanem jegyezze meg magának, hogy a saját volt hívei kullognak a háta mögött, s őrizkedjék tőlük.

Mintha csak a sárkánykígyó mérgét töltötték volna e szavakkal Ocskay ereibe. A halálos düh szállta meg idegeit. Hát az ő saját cimborái, tulajdon honfitársai szerezték neki ezt a meggyalázta-

tást, itt, az idegen földön! Hát azok csináltak belőle utcai csúfalakot, azok kezdték ellene a gúnydalt! Azok bujtogatták ellene az odúk piszoknépét, hogy meghurcol-ják a sárban! Azok elől bújt ő asszonyi ruhákba! Ha meglátták volna, ráismertek volna: úgy vitték volna magukkal hazáig, vérszomjas nép gúnyhahotájára! Hah! Ocskay László feje a bárd alatt, bekötve asszonyfőkötővel!

Reszketett a haragtól. Eddig csak dac és nagyravágyás volt indulatainak méregerjesztője, most már

a gyűlölet és harag is társul szegődött hozzájuk. – Mikor lesz szabad innen visszamennem? – Holnap hajnalban bizonnyal – mondá Wratislaw. – Egy zászlóalj dragonyost

fog kegyelmed vezetni Heisterhez a pozsonyi táborba. – Megsiratják ők ezt még odahaza! Annyira a szívébe marta magát ez a méreg Ocskaynak, hogy egész este nem

jött meg a kedve. Még a poharazás alatt is magába zárkózott maradt. Örült a lelke, mikor hajnalban a búcsúlakomának véget vetett az ordinánctiszt megjele-nése, aki jött jelenteni, hogy a zászlóalj nyeregben ül, s a tábornokra vár.

Ocskay búcsút vett új bajtársaitól, megköszönte Wratislawnak a szíves ven-déglátást; bőséges borravalót osztott ki a cselédségnek, az őrt álló katonaságnak egy héti lénungot, s azzal mindjárt a lakomaasztaltól a lóra veté magát.

Trombitaszó mellett hagyta el Bécs városát, olyan korán hajnalban, amikor még minden jámbor lélek alszik.

A bor ködén keresztül, meg a bosszúálló tervek füstgomolyain át megrémlett az agyában, mintha valakinek itt Bécs városában még valamivel adósa maradt volna. Nem tudott vele tisztába jönni.

A düh és a dölyf beszélgetett a lelkével. Nem volt elég, hogy az az aranylánc hozzákötözte a jövendőhöz; egy másik

lánc volt a lelkén eddig, ami hozzákötötte a múlthoz: most ez szakadt le róla! Gyűlölte az emlékeit!

Mikor aztán Schwechatnál megpihent a katonasággal, az első állomáson, ott mégiscsak eszébe jutott neki, hogy ki az, aki elől úgy jöve el Bécsből, hogy adósa maradt.

A szép szomszédnő!

312 XIV. A végzetes golyó

Annak bizony adósa maradt valamivel! Talán sokkal is. Ha az, amit nyert: nyereség – azzal mind neki tartozik. S még csak azt sem mondta neki, hogy: „Isten hozzád, édes rózsám.” Ezt a goromba hibát helyre kellett hozni. Rögtön leült levelet írni Ozmondának, mely e szóval kezdődött: „Édesem!”, s

amiben aztán mindenféle nyomatékos mentség szépen elő lett adva; kísérve há-lakifejezésekkel, s bekoszorúzva azzal az ígérettel, hogy majd legközelebb Budetinban mindazt, amit a papiros el nem tűr, élőszóval elmondja az örökre háladatos Ocskay László.

Leírta ebben a levélben az egész fogadtatását az udvarnál, érdekes részletei-vel. Az asszonyok az ilyesmit szeretik. – Végül köszöntette Scharodit is: – a derék bajtárst.

Aznap nem lehetett továbbmasírozni. A katonaság ott rostokolt Schwechatban. Ocskay elküldte a levelet Ozmonda grófnőnek lovas stafétával.

Azután megtapogatta a keblét. Ott volt a bekecszsebben a négy sor igaz-gyöngy, amit Ilonkának vásárolt. Azzal a megnyugvással hajthatta nehéz fejét álomra, három éjszakai virrasztás után, hogy az „asszonyi szolgálat” dolgában is minden kötelességének eleget tett.

Hiszen úgy is volt; hanem megfordítva talán mégis jobb lett volna: Ozmondának küldeni a négy sor igazgyöngyöt, s Ilonkának azt a szót, hogy: „Édesem”…

XIV. A végzetes golyó Amint Pozsony alá megérkezett Ocskay, egy kis Hiób-hírecske fogadta. Annak az átadója pedig Tököli uram volt. Ez a Tököli uram nem valami ivadéka annak a híres Thököly Imrének, akit

egykor a „nagy úr” fejedelmévé nevezett ki, s akivel Bécs városát vívatta, hanem egy rác knéz, aki Szerbiából származott át Csernovics Arzén beköltözőivel, itt a császár szolgálatába állt, vitézül is harcolt, először a törökök ellen, azután meg a kurucok ellen; s harci virtusaiért magyar nemességet kapott, Tököli predikátum-mal, tábornoki kinevezést és aranyláncot, a tudvalevő arcképes medaillonnal. A két utóbbit, a kinevezést és az aranyláncot ugyan sohase kapta a kezéhez, mert azt majd az egyik, majd a másik hadvezér letartóztatta, azt vetve ellene, hogy a hadjáratot nem lovagias modorban folytatja a knéz; úgy, hogy csak a Tököli pre-dikátum maradt a számára. Eredetileg Popovicsnak hívták. Elgondolható ennél-fogva, hogy Tököli uram, aki a császári vezérek között csak harámbasa címmel illetteték, milyen szíves indulatot táplálhatott Ocskay iránt, aki valóságos tábornoki mellszalaggal és az igazi aranylánccal a nyakában került vissza Bécs városából. Senki sem hitte volna azt.

– Hja! Ha én azt tudtam volna, hogy az embernek elébb le kell vágni a baju-szát, mert attól, mint az ökörnek a szarvától, nem fér a lánc a nyakába.


Ez volt az első üdvözlet, amivel künn a mezőn fogadta Ocskayt a rácok vezé-re, ott lakván künn sátorok alatt a csapatjával (a császári vezérek nyilván féltették a vitéz hadfiak egészségét a szobalevegőtől, azért nem vitték be őket a városba).

– De szép aranylánca is van kegyelmednek! – Van annak, aki meg nem issza – veté oda Ocskay nagy parasztosan. – Akkor hát ugyan jó, hogy Blaskovich uramnak a nyakába nem került a lánc,

mert az már megitta volna. Szét hagyta verni a rábízott századait a kegyelmed áthozott ezredének, amíg maga dáridózott.

– Tudom – mondá Ocskay – Nagytapolcsánynál. Tévedésből történt. – De most másodszor is szét hagyta a népét verni. Ez már Szenicnél történt.

Vajda kuruc vezér lepte meg ivás közben; hírmondót is alig eresztett el belőle. A kegyelmed ezredének alig maradt meg a fele.

Ocskay goromba, nyers dölyffel ütött a tarsolyára, ahol csörgött az aranypénz. – Majd felszaporítom megint: „Kapok korpára ebet!” Ejh, azért a szóért de megharagudott volna hajdanában, ha más mondta volna

ki előtte. – Hát kegyelmetek mi hőstettet vivének azóta véghez? – toldá oda,

csipkedőleg a rác vezérhez fordulva. – Hát mink is csak megtesszük, amit tudunk. Éppen most kergettünk meg egy

csoport kurucot, aki odabenn száguldozott Ausztriában, még most is feketére volt mázolva a pofájuk, mint holmi füstfaragóké.

Ocskayt megakasztá ez a szó: feketére mázolt ábrázatú kurucok. Ezek az el-lene összeesküvők lehettek.

– Egyet elnyomtunk közülök; a lova elesett vele, a többi elszelelt, usgye, fóre! – Hol van az elfogott? – Ahol hozzák, ni! Elébb egy kicsit megmosdatták a Dunánál, hogy rá lehes-

sen ismerni a képes feléről. A veres köpönyegesek ököllel taszigálva tereltek előre egy fogoly kuruc le-

gényt, akinek az egyenruhája már messziről elárulta, hogy Ocskay ezredéhez tartozott valaha, csak azoknak volt kurta piros puliderjük (csípőtül combig érő úszónadrágforma a feszes lábszáröltöny fölé húzva).

Mikor odaértek a fogollyal Ocskay elé, a legény egyszerre felkapta a fejét, amit eddig lesütve lógatott. Ocskay ráismert.

Ez volt az a bizonyos „Marci”. A Tisza Gábor hajdani inasa. Tanúja a csúfos büntetésnek, amivel Ocskayt

meggyalázták – utolsó tanúja! Az a pozsonyi fogoly, akit ő a felesége könnyező szemeiért börtöne penészeiből előhozott, aki nála nélkül ott rohadna most is a feledés vermében. Ugyanaz a katona, aki rákiáltott, mikor Pálffy bánnal össze-ölelkezni látta, hogy meggyalázó, fenyegető mondást, s pisztolyát rásüté. – Talán éppen a bécsi lázítók egyike, aki a szörnyeteg hadat ellene csődíté.

A fogoly kuruc dacosan emelé fel a fejét előtte, s amint Ocskaynak bajusztalan arcát meglátta, elnevette magát kegyetlenül. Ez a nevetés oly vérig bosszantó, oly őrülésre kergető, oly gyilkos méregkeverő volt, hogy Ocskay nem bírt ura lenni


indulatainak, kirántá pisztolyát a nyeregkápa mellől, s a nevető alakot egy lövés-sel halottá tette.

A körülálló rácok elszörnyedtek e rémtettre. Tököli uram handzsárt rántott, s annak a lapjával ütött az Ocskay lovának az orrára, s leszidta dühösen a kuruc vezért.

– Cudarság! Disznóság! Pogányság! Agyonlőni egy hadifoglyot. Megölni egy embert, akinek a keze meg van kötözve. Rác nem tette azt soha, pogány török teszi, annak is a söpredéke. Pfúj az ilyen magyar vezérre! – Foglyot gyilkolni! A rácoktól elfogott szegény kuruc vitézt! Pih! Szégyen gyalázat! S még ennek a nyakába akasztják az aranyláncot! Menjünk a haditörvényszék elé! Hozzátok utánam a meggyilkolt foglyot, így összekötözötten, hadd akasszák még ezt is oda arra az aranyláncra!

Ocskaynak szerencséje volt, hogy magával hozta a két escadron dragonyost, különben még lerántották volna a lováról a dühbe hozott rácok.

Ő pedig legkisebb lelkiismeretfurdalást sem érzett ez emberölés miatt. Olybá vette azt, mintha egy dühödt farkast lőtt volna agyon.

Amint Pozsonyba megérkezett; beszállásolta magát, borbélyt hívatott, megbo-rotválkozott; azután gálába tette magát, úgy ment fel a várba, ahol Heister lakott. Egyszer visszagondolt még az agyonlőtt Marcira; ha talán csakugyan feljelentené Tököli uram a fővezérségnél ezt a semmiséget, hát hiszen majd elmondja akkor Pálffy bánnak, hogy ez volt az a fickó, aki közénk lőtt, mikor összeölelkeztünk, s azzal el lesz ütve az egész dolog.

Hanem az a baj volt ezúttal, hogy Pálffy bán nem volt Pozsonyban: az túl a Vágon járt. Mikor Ocskay benyitott a haditanács termébe, egy hosszú asztalt lá-tott maga előtt, körülülve osztrák császári és dán királyi tisztekkel. Rá nézve ide-gen arcok. Aki az asztalfőn ült, Heister tábornagy, arra ráismert az arcképe után, a többivel ez ideig csak a csatamezőn találkozott, s ott nemigen szokott az ember ismerkedni. De egy ismerős mégis volt közöttük: Ritschán. Annak az arcát is csak úgy futólag vette észre.

Ocskay odament Heister elé, s megnevezte magát. – Én vagyok „lovag Ocskay László”, császári tábornok. Heister olyanformán húzta széjjel a két szájszegletét, mintha mosolyogna, s

odadörmögé a szakállába (neki még volt!): „Funkelnagelneuer General!” Aztán fennhangon mondá:

– Éppen jókor jön kegyelmed, együtt ül a haditanács. Ocskay azt hitte, hogy az annyit jelent, hogy tehát ő is üljön le közéjük. Szétnézett, ott látott éppen Ritschán mellett egy üres széket, annak megfogta

a támláját, s előrehúzta azzal a szándékkal, hogy majd leteszi rá magát. Hanem erre Ritschán felugrott helyéről, s hevesen kiálta rá: – Én olyan emberrel egy asztalnál nem ülök, aki védtelen hadifoglyot gyilkolt

meg! – Mi sem! Egy becsületes katona sem! – kiabáltak a többi tisztek is, kirúgva

maguk alul a székeiket. – Ez infámia! Első fogadásnak ez elég visszariasztó!


Ocskay László csendesen végignézett rajtuk. Az ő szíve nagyon meg volt már keményedve: még akkor sem tudott megijedni, ha bűnösnek érezte magát. Pedig háromszorosan félelmes volt rá nézve minden ember, aki itt most körülveszi: – ellensége – vetélytársa – és bírája.

Szilárd és nyugodt hangon szólalt meg. – Azon ember, akit én megöltem, egy olyan veszedelmes titoknak volt birtoká-

ban, ami ha kipattan, nagyobb veszedelem lesz egy vesztett ütközetnél. Én nem gyilkosságot követtem el, hanem ítéletet hajtottam rajta végre. Nagy veszedelmet hárítottam el ezáltal. Ezt katonai parolámra mondom. Tettemről csak Istennek számolok.

Zavartalan tekintete, nyugodt szavai hatottak a társaságra. – Üljenek helyeikre kegyelmetek! – inte Heister a főtiszt uraknak. – Ha Ocskay

László tábornok úr azt mondja, hogy ő a hadifogoly megölése által nagy veszélyt hárított el, s egy gonosz titkot némított el örökre, s ezt katonai parolájára erősíti, akkor ezt minden tiszttársának el kell hinnie.

– Vagy megverekedni vele, ha el nem hiszi – vágott közbe Ritschán. – Tábornok úr! – horkantott rá Heister – tanulja meg, hogy mikor a

feldmarschallja beszél, olyankor ne vágjon a szavába! Mindenkit meglepett, de Ocskayt legjobban, ez a nem várt pártul fogás a főve-

zér részéről. Heister különben nem volt az az ember, aki a haditörvényszék előtt a vádlottakat kisegítse a hínárból; s Ocskaynak még eddig nagyon kevés érdeme volt arra, hogy a magas úr rokonszenvét bírhassa.

– Én ismerem Ocskay László tábornok urat jól – folytatá a pártfogói védelmet a fővezér. – Tudom, hogy az ő szava mind arany, amit kimond. Amidőn hűséget esküdött a császárnak, azt meg is tartja. A császár iránti hűségből lőtte agyon a fogoly kurucot; nemde így van, tábornok úr?

Ocskay ráhagyta, hogy úgy van. – Nos, mit zúgnak fel erre kegyelmetek? Mit csörömpöl a kardjával, Ritschán

tábornok úr? Ocskay László tábornok hűségéről én felelek! Ennél már tovább nem lehetett menni. – Igenis, Ritschán tábornok úr, igenis – erősködék Heister. – Én bizonyos va-

gyok felőle, hogy Ocskay László tábornok úr, aki mintha csak hívásra jelent volna meg e percben közöttünk, nem fog visszariadni attól a nehéz feladattól, amit ke-gyelmed egész mereven visszautasított. Ő nem fog visszarettenni semmi ember-től, semmi ördögtől. Ugyebár, Ocskay László tábornok úr?

Ez annyi volt, mint a kevélység démonának feltenni a koronát a fejére. Ocskay el hagyta magát ragadtatni kevélységétől, s kérkedő pátosszal

esküdözék: „Hitemre és lovagi szavamra fogadom, hogy nincs az a veszély, ami-től visszarettenjek! Küldjenek a legelátkozottabb helyre, odamegyek. Amit ember végrehajthat, én végrehajtom.”

– Ocskay! – kiálta rá Ritschán, s az emberi jószívűség visszatarthatatlan ösz-tönével megragadta Ocskaynak azt a kezét, amit esküvésre akart felemelni, de Ocskay kirántotta a kezét, s magasra emelte azért is.

– Esküszöm rá!


– No, látják kegyelmetek! – mondá Heister diadalmas elégültséggel. Ez az igazi katona! Nem kérdi elébb, mi a feladat, amit rábíznak. Azt mondja: „Végrehaj-tom! Esküszöm rá.” Nem mondogatja azt: „Hja, ez nekem nagyon meleg, ez ne-kem nagyon hideg!”, hanem, ha tűzbe, ha jégbe küldik, közé megy!

Ez mind Ritschánnak látszott szólni: Heister egyenesen őrá nézett e szavak alatt; – ő volt az a válogatós katona, akinek ez a példálózás szólt. Le is nézte őt Ocskay, vitéz lelke egész fensőbbségi tudatával; amíg Ritschán megfoghatatlan módon sem szégyenkedést nem mutatott az arcán, sem irigykedést Ocskay ellen, aki az ő feladatát elvállalni kész, hanem ahelyett valami mély szánalommal és keserűséggel nézett a szeme közé.

– Pedig hát a feladat nem kivihetetlen – folytatá Heister. – Nem kellenek hozzá se táltosok, se tündérlovagok – csak ember kell hozzá, akinek nem olvadozik a szíve. – Üljön le kegyelmed, Ocskay László tábornok úr, s vegyen részt a hadita-nácsban, éppen az ordre de bataille-t állapítjuk meg.

Most aztán Ritschán maga igazítá oda Ocskay számára a támlásszéket, s jó nagy helyet adott neki, hogy szétvethesse a lábait. Ő maga az arcát az öklére támasztva, úgy figyelte Ocskay arcvonásait azalatt, amíg Heister beszélt.

– Az urak előtt már elmondtam, a most érkezett tábornok úr kedvéért még egyszer elmondom a hadjárat ez idő szerinti körülményeit. Rákóczi hadi operációi jelenleg nagyobbrészt a Dunántúlra szorítkoznak. Ebből az országrészből a csá-szári seregeket kiverni, s Érsekújvárt az ostrom alól felszabadítani: erre irányul minden erőfeszítésük. Bercsényi, Eszterházy, Vak Bottyán minden hadierejüket ide vonták össze. Károlyi Sándor, ez operációval egyetértésben, Erdélyt és az Alföldet szorongatja. Meg kell vallanom, hogy a kuruc vezérek újabb hadviselési módja fölöttébb sikeresnek bizonyult be. Ők nem ereszkednek velünk nyílt csatá-ba, hanem azt teszik, hogy amerre a mi seregünk előrehalad, portyázó hadaikkal előtte, utána, körülötte minden várost, falut, tanyát fölégetnek, úgyhogy mi nem találunk mást, mint kormos falakat, pernyébe omlott kazalokat és behányt kutakat napi járóföldre. Legközelebb én magam szereztem ilyen tapasztalatot a magam kárával: egész Veszprémig hatoltam, anélkül hogy valaki ellenállt volna, s onnan gyors futásban kellett visszamenekülnöm Komáromig, anélkül hogy valaki kerge-tett volna: a kurucok nem hagytak körülöttem sem egy harapás kenyeret, sem egy ép háztetőt. Most aztán itt jön a tél. Nekünk mindenütt a Duna átjáratait kell őriz-nünk, hogy ha a jég beáll, vagy Komáromot, vagy Esztergomot, vagy Pozsonyt meg ne lephessék. Rákóczinak pedig az a szándéka, hogy amíg a császári had-sereget a Dunántúl és Erdélyben foglalkoztatja, azalatt szép csendességben egy új hadsereget gyűjt össze a bányavárosokban és azoknak a környékén, s evégből szét vannak küldözve a hadfogadó alvezérei, kinek-kinek utasításul kiadva, hogy mely városban üsse fel a téli szállását; ahonnan aztán tavaszra mind valameny-nyien összeröffennek majd Egerbe, ahol a fejedelem maga vár reájuk. Ennek a hadsereggyűjtésnek a megakadályozása azon feladat, amelyről éppen beszél-tem, s amelyet Ritschán tábornok úrnak skrupulusai vannak elvállalni.

Ocskay az asztalra ütött az öklével, s valami nagy szóra nyitotta a száját. Azonban Heister intett neki, hogy csak hallgasson: „Most én beszélek.”


– Ahogy Ocskay László tábornok úr előre is paroláját adta, nem kételkedem rajta, hogy ezt a feladatot, amit most már őrá fogok ruházni, pontosan és erélye-sen végre is hajtandja. Evégből egy egész kombinált dandár fog rendelkezése alá bocsáttatni: a saját ezredén kívül még az a dragonyoszászlóalj is, amelyet Bécs-ből magával hozott, és a Tököli harámbasa vezérlette rác csapatok. Azonkívül akiket még a császár meghatalmazásából második ezredéhez toborzani fog.

Ocskaynak még most is egyre büszkeségtől ragyogott az arca. Csak az ütötte meg a fülét, hogy ő most egyszerre dandárvezető tábornokká emelkedik fel! Amint körülhordozta a tekintetét a mindenünnen feléje fordított arcokon azt vélte látni, hogy csupa merő irigység sandalog felé.

– Most tehát hallgassa meg kegyelmed a feladatát – folytatá a fővezér. – Ezzel a dandárral rögtön útnak indul kegyelmed a körülírt vidék felé, s mindazon város-okat, amik a kurucok téli szállásaiul vannak kiszemelve, porig leégeti kegyelmed. Egy kunyhót, egy kastélyt épen nem hágy, ami a kurucnak szállást adhasson télire; elkezdi e munkát Léva városánál, s aztán föl egész Sárospatakig…

…Hajh! Hogy elenyészett egyszerre a dicsőség aranyozta mosolygás erről az arcról! Hogy váltotta fel rajta a halálsápadás Hippokratész-lárvája a hiú kérkedést ennél a szónál. – A halálítélet nem hangzott volna ennél kegyetlenebben! Csak bámult maga elé kőmerev szemekkel; az átellenben ülők arcai, mint az Apokalip-szis csodái meredeztek feléje. A testét vesztett lélek, az új halott láthatja így maga előtt a túlvilági araeopagot, az előtte elhunytak társaságát, akik azt kérdik tőle: mért jöttél közénk?

Leégetni Lévát és vidékét s valamennyi magyar várost a környékén tíz mér-földnyire!

Ez volt az a feladat, amit visszautasított Ritschán, amire azt monda: – „Nem! Én harcolok karddal, pisztollyal, férfiak, vitézek ellen; de nem üszökkel, csóvával asszonyok, fegyvertelenek ellen! Erre nem leszek jó!”

Ritschán mondhatta ezt – mert ő német, idegen! De te nem mondhatod! Te! A Rákóczi villáma. Ha bérbe szegődtél, oda kell leütnöd, ahová sújtanak: templo-mok tornyába, paraszt gunyhójába, saját édesanyád ős lakóházába!

Most világosodott fel egyszerre előtte, mily rettenetes játékot űzött vele Heis-ter, mikor pártját fogta, szépen kimentette, hűségét felmagasztalta, valamennyi hadvezető fölé emelte! Ez a küldetés volt neki szánva!

Mit szóljon most? Odarohanjon-e Heisterhez? Leboruljon előtte? Átkarolja a térdeit? Megragadja a kezét és csókjaival elhalmozza, és könyörögjön előtte, sírva, mint egy gyermek „Óh uram, ne küldj engem oda, hisz ott engem minden ember szeret: úgy szeretnek, mint apát, testvért, szabadítót. Ott van az anyám háza, s benne lakik az a jó teremtés, aki nekem annyi bűnömet megbocsátotta. Küldj ádáz csatába, emberirtó ágyútűzbe, rohantass meg velem bevehetlen vára-kat, állíts a legfélelmesebb ellenséggel szembe, csak Léva városát elpusztítani ne küldj engem!?” – Vagy pedig letépje nyakából a tábornoki szalagot és az arany-láncot, s odadobja kardjával együtt az asztalra, s aztán odatartsa a két kezét, hogy verjék békóba, s tartsanak fölötte haditörvényszéket? – Óh, be nyomorult volt!


Egy szónak, egy mozdulatnak nem volt ura, ezek a ránéző arcok álomhalottá tették: oly tehetetlen volt, mint akit egy rossz álomlátás lidérce nyomott meg.

Heister gyönyörködött áldozata halálsápadt arcának galvanikus vonaglásában. – No lássák, kegyelmességtek, tábornok uraim. Ilyen az igazi katona! Aki nem

praemeditál, nem filozofál, nem filantropizál; hanem hallgat és cselekszik – enge-delmeskedik és végrehajtja, amit rábíztak. Ilyen énelőttem a mustrája az igazi katonának.

Ocskay érezte, hogy most mindjárt kitör valami körülötte. Ha csak egy felsó-hajtása, ha egy szemében megjelenő könnycsepp elárulja a kínt, ami szívét ösz-szefacsarja, az egész asztaltársaság hahotája fog rá felhangzani, s ez a hahota lesz halálítélete, ez lesz a temetése! Felállt a székéről, s száraz, kemény hangon mondá Heisternek:

– Végre fogom ezt hajtani! Mind fölkeltek erre – bámulat vagy elszörnyedés hangzott a zűrzavaros mor-

mogásban, csak Ritschán suttogó szavát értheté meg Ocskay: „Vas a szíved.” – Voltak, akik gúnyosan üdvözölték.

Azután elhagyták a termet a tábornokok; Ocskayt visszatartá Heister. És azután egy teljes óráig közölte vele az utasításokat, hol kezdje, hol végez-

ze a rábízott munkát! Rettenetes részleteket. S mikor mindazzal készen volt, ak-kor megszorítá a kezét, és elbocsátá maga elől, ironikus tiszteletadással hajto-gatva magát előtte.

Hogy talált haza a szállására Ocskay, azt maga sem tudja. Künn tiszta idő volt, de a lelkében volt a köd.

Gépileg végezte a teendőit. – Menni kell nagy hadjáratra. Ahogy szokta. – Ve-zetni egy egész dandárt, ellenség földére; rontani, pusztítani, égetni. – Régi mes-tersége. – Csakhogy ebből most nem Morvában, nem Ausztriában kell letenni a remeket; hanem itthon, Magyarországon: ez a kis különbség!

Azért csak ugyanegy munka ez. Jó katona az ilyen munka előtt mindig maga szokta megtölteni a pisztolyait, a

karabélyát: azt nem bízza más kezére. Az egyik pisztolya ki volt lőve; azt újra kellett tölteni; ez volt az a végzetes cső, mely a hű cseléd életét kioltá. – Hogy visszafecskendett rá a vére! A lelkéig égette magát. Mikor annak a haláladó cső-nek a sötét üregébe benézett, az a gondolat szállta meg, hogy most csak egy kicsiny kis nyomás kellene annak a ravaszára, s mindjárt meg volna oldva az élet minden talánya; mindjárt le volna fizetve minden adóssága, összetörve minden lánca!

Sokáig beszélgetett azzal a vasszájú jó baráttal. Belefújt, s az süvöltő hangot adott vissza. Milyen furcsa hangszer!

Ejh! Nincs visszatérés! Előre kell menni. Leereszté a pisztoly sárkányát, s visszatette azt a nyeregkápájába. – Küldtek. Jöttem. – Hívnak. Megyek.


XV. Az anyai ház Csigavér! – mondá magában Ocskay, mikor hideg ésszel végiggondolt a rábízott feladaton. – Ugyan nagy dolog. – Egy csoport szalmás viskót fölégetni. Majd föl-épülnek megint. Nincsenek porcelánból. Jobb, ha én hajtom végre ezt a hadi tényt, mintha Tököli uramra bízták volna; mert én legalább nem engedem a la-kosságot lemészároltatni. A kuruc vezérek is éppen ezt követik. Ők adják a pél-dát, hogyan kell az ellenfél elől felperzselni a városokat, amikben az meg akar pihenni. Vas helyett tűz végzi a csatát. Jobb, ha romok maradnak utána, mint tetemhalmok. – Hadviselés ez! – Egynehány város tető nélkül marad a télire. Addig van! De hát az anyai ház? Tiszáné nagyasszony kastélya!

Aziránt is könnyen megnyugtathatja a lelkét, aki felül tudott emelkedni a gyer-mekes érzékenykedésen, s hadvezéri magas álláspontról tudja áttekinteni a kö-dös világot. Biz annak a kastélynak is áldozatul kell esni. Szép is volna, ha azt mondanák Ocskay László felől: mindenki iránt kellő szigort alkalmazott, hanem az anyósának a házát megkímélte!

Okos ésszel el lehet ezt intézni. Levelet fog írni Tiszáné nagyasszonynak, amiben előre tudatja vele az

elháríthatlan veszedelmet: a levél vételétől még egy egész heti ideje marad a nagyasszonynak szekérre rakatni minden házi szereit, bútorait, s lábasjószágaival együtt átköltözni a Nyírségre, ahol szép birtoka s ősi lakóháza is van. Ami kára aztán az épületben fog esni, azt mind megtéríti neki bőségesen Ocskay László! Állja a császár pénztára!

Ezt mind megmagyarázta Ocskay a napához írt epistolájában. Mikor készen volt a levele, még csak az a nehéz kérdés állt előtte, hogy mi

módon küldje azt el Lévára. Mert levelet az ország egyik részéből a másikba kül-dözgetni nagyon kockáztatott kísérlet volt. Amellett még nemcsak attól lehetett tartani a levélküldőnek, hogy a futárját a kurucok fogják el, hanem attól is, hogy a császáriak motozzák meg, s ha megértik Ocskaynak a leveléből, hogy ő Heister-nek a haditervét előre megjelenti Lévára a napának, aki a kurucokkal jó barátság-ban van, ez neki legmagasabb fokú árulással fog beszámíttatni. – Tehát erre a célra nagyon megbízható embert kellett kiszemelni. – Akadt olyan. Volt a rácoknál egy macedó eredetű görög, aki ha akarta, magyar volt. Ezt használták izenethordásra. A görög annyival örömestebb vállalkozott Lévára Tiszáné nagy-asszonyomnak levelet vinni Ocskaytól; mert már egy másik levél is volt a tarso-lyában ugyanoda címezve.

Az a lövés, amivel Ocskay a palócot másvilágra küldé, mindenképpen végze-tes volt reá nézve. Mikor a rácok a holt kurucot eltemették, a ruhái közt találtak egy bepecsételt levelet, amire kívülről ezt volt írva: „Aki ezen levelemet nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyomnak általadja, ötven tallér üti érte a markát.” A görög kezébe került a levél, az eldugta azt a csizmaszárába, s nagyon viszketett a tenyere azok után az ötven tallérok után. És így egészen kedvére való megbí-zatásnak vette azt, hogy Ocskaytól is levelet vigyen a lévai kastélyba. El is vitte

320 XV. Az anyai ház

mind a kettőt, szerencsésen át is adta a levelet Tiszáné nagyasszonyomnak, meg is kapta értük, nem az ötven tallért, hanem az ötven botot. A nagyasszony tudniil-lik deresre húzatta a jámbort az udvar közepén, s jó sort veretett rá.

– Mert hallott-e már ilyen istentelenséget ember valaha? Nézze csak kegyel-med, Tormássy László urambátyám! Valami gonosz-akaróm ilyen két levelet külde hozzám! Az egyiket a vőm, a másikat a szolgám nevében praktikálták. Bo-lond az első is; de hát még a másik. Amit a Marci nevében írtak, azt mondja, hogy szegény lelkem fiamnak, Gábornak, Ocskay László volt a megölő gyilkosa! Már hogy tudott ilyen istentelenséget kigondolni valami rossz-szívű szószátyár?

Ezen aztán elévelődött a két öreg. Nem volt már a nagyasszonynak más párt-fogója a háznál, mint az öreg nagybátyja, aki a lábába fúródott golyó miatt nem mehetett többé a háborúba.

A nagyasszony nem mozdult meg a házából; nem hitte el, ami abban a két le-vélben volt írva. – Azt már tudta, hogy Ocskay labanccá lett; de azt is tudta, hogy sok méltatlanság történt vele a fejedelmi udvarnál: utoljára is – a leányának a férjét tekintette benne: fájt a szíve miatta; de megtanulta őt mentegetni maga előtt. Hajh, az asszonyszívbe nem lehet annyi özön keserűséget önteni, hogy ami egyszer édes volt, keresztül ne érezzék rajta.

Ocskay pedig közeledett nagy csendesen Léva felé: lassú haladással, hogy a nagyasszonynak elég időt engedjen a tovaköltözködésre.

Olybá vette, mint bizonyost, hogy már csak a köztük támadt harag miatt is, de meg a labanccá tétel gyűlöletéből, Tiszáné úgy elmegy onnan, ahová Ocskay közeledik, hogy soha egymást meg nem látják többet.

Képzelte, hogy szidja, átkozza most! De hát azt ő mind nem hallja. Olyan közel ők nem jutnak egymáshoz ez életben többet, hogy szavaikkal egymás lelkén se-beket verjenek.

Útközben már kezdte azt észrevenni Ocskay, hogy milyen elátkozott provinciát kapott a fővezértől. Eleinte diadalnak látszott előtte, hogy a rác vezért az ő pa-rancsnoksága alá rendelik. Az nagy garral futott Ocskayt bevádolni a haditanács-nál, s azt nyerte vele, hogy annak a parancsolatjára adták. Ocskay nem is állhatta meg, hogy az első szembetalálkozásnál azzal a szóval ne bosszantsa Tököli uramat, hogy „No, hát: kaptál piros csizmát?” Hanem aztán nagy hamar észrevet-te, hogy Danausok ajándéka neki az a rác harámbasa. Ez egyébért sincs itt a gallérjához varrva, mint hogy őutána kémkedjék, s minden intézkedését rovásra szedje és gyanúval kísérje. Ez az ő felügyelője: hogyha netán gyöngén akarná végrehajtani azt, amit Heister rábízott, aminthogy az is volt a szándéka Ocskaynak. – És amellett folyvást gúnyolódott Ocskayval. Minden embert minden apróságért Ocskayhoz küldött. „Ott a gyenyerális! Ő parancsol minden embernek. Én nem parancsolok. Én csak harámbasa vagyok. Én nem tudok semmit, a gyenyerális úr tud mindent. Az az okos ember, az a hatalmas ember – a gyenyerális!”

Mikor Léva alá megérkezett Ocskay a dandárával, beizent a városbíróhoz, hogy doboltassa ki a lakosságot a városból, hurcolkodjanak el az ingó holmijokkal, mert ő a várost a fővezér parancsából fel fogja gyújtani. Ellenállásra


ne gondoljanak; mert a várőrség kapitányostól meg van már véve, a vár kapitulált: haszontalan vérontás lenne minden fegyverhez kapkodás.

Tormássy László megtudva ezt a vészhírt, rögtön vágtatott ki Tiszáné nagy-asszony kastélyába.

– Vége a világnak, édes húgomasszony. Itt van Ocskay László, az átkozott! Beizent Léva városába, hogy takarodjék ki minden népség, mert a várost leégeti. Magam szemeivel láttam, olvastam a levelet. Nincs itt segedelem. Fussunk, amerre szabad az út.

– Nem lehet! Nem hiszem! – szólt az erős lelkű asszony. – Ha mind a négy evangélista állítja is, mégsem hiszem el! Hogy Ocskay László, az én fiam, ide jöhessen, felgyújthassa az én városomat, az én ősi kastélyomat, labanc vezér parancsolatjára! Álom ez, nem valóság!

– Nem álom biz ez, édes asszonyhúgom. Nézzen ki csak az ablakán! Ott lát-hatja a vártornyon lebegni a császári zászlót. Megvette Ocskay a várőrséget pén-zen, a várost is tőbül kiforgatja. Ott jönnek már az országúton a portyázói.

– No, hát jöjjenek! De én előlük el nem futok. Jöjjön maga is Ocskay László. Hadd nézzek a szemébe, hadd halljam, mit beszél! Gyújtsa rám a házat, nem futok el belőle, megvárom, míg rám szakad a tető. Ha kiszabta Isten életem vé-gét, minek nyújtogatnám, minek toldogatnám? Bevárom halálom. Elég volt az élet.

S nem mozdult a házból Tiszáné nagyasszony, akárhogy jöttek nagy zsivaj-gással rácok és labancok a kastélya felé. Őmaga kiállt a tornácajtóba.

Ocskay László bizton hitte, hogy üresen fogja már találni a Tisza-kastélyt, a többi úri házakból is elfutott már mindenki. Ő maga akart oda telepedni a varoson kívül, míg a munka bevégződik, s utoljára hagyni a kastélyt.

Hogy megdöbbent aztán, mikor a tornácban ott találta maga előtt Tiszáné nagyasszonyt, belső cselédjeivel és Tormássy Lászlóval, fogadására készen.

Nehéz volt ráismerni Ocskay arcára. A külső elváltozás is sokat tett, még töb-bet a lélek belső tükre.

Nem ilyennek szokta őt látni Tiszáné nagyasszony. A jóság, a szelídség mosolygó tekintete párosulva jár a hősi bátorsággal, a

kegyetlen vad indulatokkal társul a félelem kapkodó tekingetése. – Nem vette kegyelmed a levelemet, amelyet előreküldtem? – kérdé Tiszáné-

tól. – (Még ő volt a neheztelő fél!) – De igenis kaptam egy levelet, egy csalótól, aki a te nevedben, édes fiam, azt

a bolondságot írta, hogy menjek innen futvást, mert te idejössz, s felgyújtogatod az én házamat meg az egész várost! A levélhozót megcsapattam, a levelet ösz-szetéptem. Nem te írtad azt, én tudom. Hozott az Isten! Szállj nálam!

Ocskay sápadt és fázott. Megfogadta, hogy keményszívű lesz. – Azt a levelet én írtam – mondá kemény, érzelemtagadó hangon. – Te írtad? – kiálta fel Tiszáné nagyasszony. – Te! Ocskay László? Az én

vőm? A magyar nép bálványa? S te meg tudod azt tenni, amit abban írtál? Hogy saját hazádat végigpusztítod? Hogy leégeted a fejünk fölül a városokat? Földön-futóvá teszed saját honfitársaidat? S te meg tudod ezt tenni? Igaz ez?


– Meg fogom ezt tenni. Igaz. Tiszáné nagyasszonynak tűzlángban égett az arca; kinyújtá a kezét Ocskay

felé, úgy, hogy a mutatóujja hegyével csaknem a homlokát érte, mintha valamit írna fel arra, s halkan suttogá:

– Akkor hát az is igaz, hogy te voltál az, aki a Gábor fiamat megölted, átkozott! Ocskay László megrettenve tántorgott hátra! Hát nem temette el még elég jól

ezt a titkot? Az anya két keze lassú reszketéssel emelkedett fel a magasba, mintha fel

akarná ébreszteni a mélyen alvó sorsot, hogy hallja meg, amit mondani fog, s akkor fájdalomtól felmagasztalt arcát az égnek emelve, könnyező szemeivel Is-tent keresve, suttogá (nem kiáltott) ezt a szíve mély keserűségében fogamzott sóhajtást:

– Óh, te mindenható Isten! Ne engedd, hogy ennek az embernek a fiai férfikort érjenek!

– Hah! – ordíta fel Ocskay, kezeit a fejéhez kapva, hogy ne hallja ezt a szót, s aztán, mint a halálra sebzett vad, rohant ki a tornácból, összecsikorgatott fogai közé fojtva el zokogását.

– Miért átkozta meg ez az asszony a gyermekeit? – A nagyanya az unokáit! – Hogy ne érjék meg a férfikort! – Tetőtől talpig ércbe volt öltözve teste-lelke: ez az egy sebhető része volt: és ezt találták el!

Rohant, mint az őrült a paripájához, a nyeregbe vetette magát, s úgy elrohant, hogy vissza se nézett.

Mit is látott volna? Egy összeroskadó nőt, aki érzi, hogy a szíve most mindjárt meg fogja ölni. Óh, az a szív olyan hatalmas ellenség, hogy a legnagyobb hőst is meg tudja ölni. Ez ellen nincsen harc.

Cselédjei felfogták az összeroskadót. – Ne ágyba – koporsóba tegyetek engem. Itt van a halalom. – Érzem. – „Elvé-

geztetett.” Tormássy László biztatni akarta. Hajszolta a cselédeket, hidegért, melegért,

ecetért, kámforért. – Semmi se kell nekem. Túl vagyok mindenen. Én érzem, hogy meghalok.

Nem is teheti Isten azt a kegyetlenséget velem, hogy tovább éltessen. Hiszen csak a Krisztusnak a vállára engedett súlyosabb keresztet tenni, mint amilyent elbírt. Hagyjatok meghalnom. Sietnem kell vele. Sietnem kell a szemeimet le-hunyni örökre, hogy meg ne lássák azt, ami a pokolnál rettenetesebb. – Ki féljen még a pokoltól, mikor itt van ezen a világon Ocskay László! Ne lamentáljatok! – Szegezzétek össze hevenyén a koporsómat, gyalulatlan deszkából – varrjátok össze a halotti köntösömet, durva vászonból, hogy ki ne rabolják a síromat miatta Ocskay martalócai. Csak azt a megtépett mellényt, az én szerette jó fiam, Gábo-rom köntösét, azt tegyétek oda a szívemre, széthasogassátok, úgy tegyétek oda. Oh, édes jó fiam! Hol van az a te erős kezed? Akit kinyújtasz még a sírodból is, s lesújtod vele azt, aki a tieiddel kegyetlenül bánik! Alszol, kedves fiam? Mindjárt jön az anyád, és fölébreszt!


Oda kellett hordani eléje a deszkákat, és ott ácsolni össze a szeme láttára a durva koporsót. A szürke vásznat is ott szabatta fel maga előtt halotti köntösnek.

– Aztán ne tegyetek engem a kriptába. Azt fel fogják dúlni a rablók. Ássatok gödröt a számomra a kertben, oda temessetek! Semmiféle fejfát a síromhoz! Mi-nek mondaná az: itt nyugszik az Úrban! Nem nyugszom. Hazajárok – kísértő lé-leknek.

Majd meg elhallgatott: az arca mutatta, mily kínokkal vívódik; de nem nyögött, nem jajgatott; száját összefogta.

Tormássy László kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt eresszen be. Azon az ablakon át éppen ráláthatott a haldokló fekhelyéről Léva városára.

Egyszer aztán a csendes háztömeg közepéből egy gomolyó füstoszlop tola-kodott föl az égre, azt megkapta a forgószél, s körülcsavargatva, beszórta égő tűzcsillagokkal a várost.

Erre a látványra nagyot sikoltott a haldokló nő, végső erejével fölvetve magát fektéből, mind a két kezével a szívéhez kapott, s aztán visszaesett, arcát lefelé fordítva. Ez a rémlátás megölte. Megszakadt a szíve.

Ocskay László pedig ott állt főtiszteivel együtt azon a dombon, amelyről hajda-nában vezényelte Léva-vár első ostromát – Ilonka szeme láttára. Hogy imádko-zott akkor két szerető szív érette oly buzgón!

Onnan nézte végig, hogyan teljesítik parancsait egész pontossággal. A nap lement már, de az ég világolt: boltozata egy égő város lángját verte vissza.

Jöttek hozzá könyörgő küldöttségek a városból. Előkelők, papok; maga elé sem bocsátá őket. Menjenek, amerre látnak: nem segíthet rajtuk. Nyughatatlan szívét, mint az üldöző farkast, úgy kapatta háta mögé eldobált koncokkal: „Engem is bántottak –, életemre törtek –, meg akartak gyalázni –, ők tettek azzá, ami va-gyok. – Sírjanak miatta!”

A város közepéből fel-felgomolygott egy újabb tűzittas füstoszlop. – Most a Csáky-palota ég! Most a Szentiványi-kastély gyulladt ki! – Az ott a gimnázium lángja! – Most a katolikus templom lobog fel! – Olyan az égő tornya, mint egy égre tartott fáklya! – Most a református templomba kap a tűz!… Aztán recsegve tör ki a láng a vár minden ormán, s egymásba vegyül a középen. A szőlőhegyeken min-den kolna, minden mulatólak lángol szerteszéjjel.

– No, ez a munka derekasan lett bevégezve! – halíja Ocskay dörmögni a háta mögött a harámbasát. – Minden ház fel van perzselve az utolsó egyig.

Ocskay László csak erre a suttogó szóra tekinte a háta mögé. Ott állt a Tisza-kastély. Ő háttal volt fordulva felé.

Most oda tekinte. – Az utolsó egy! Ez volt az. Még éppen állt. Megértette a gúnyt. Hirtelen haraggal fordult oda a harámbasához. – Hát az a ház mért nem ég ott? – Mert nincsen meggyújtva. – Én megparancsoltam kegyelmednek, hogy gyújtassa fel a rácaival. – Én is megparancsoltam a rácaimnak, de a rácaim nem akarják felgyújtani.


– Miért nem? – Mert bolondok. A tornácban egy halott fekszik kiterítve; úgy hiszem, a ház

asszonya – s az én rácaim babonásak: nincs az a kincs a világon, amiért egy házat felgyújtsanak, amelyikben halott fekszik. Azt hiszik, hogy abból prikulics lesz, csuma lesz, s az hozza rájuk a pestist. – Talán a kegyelmed magyar vitézei felvilágosodottabbak. Azok megtehetik. – Parancsolja meg nekik kegyelmed! Hi-szen kegyelmed a gyenyerális.

Ocskay nem szólt többet a harámbasához, hanem odalovagolt a háta mögött fölállított huszárszakaszhoz.

– Kókány Laci! – mondá a szélső káplárnak. – Végy magadhoz három rótát! Cafoljatok ahhoz a kastélyhoz ott, és gyújtsátok fel!

Kókány Laci az az ember volt, aki sok ilyen parancsot hajtott mar végre – Mor-vában, Ausztriában.

Ocskay aztán ismét visszalovagolt a dombra, s nézte hátat fordítva a kastély-nak, hogy milyen szépen ég a vár.

Jó idő vártatva megint hallja a csúfondáros suttogást a háta mögött. – A Kókány Laci bizonyosan nem találja a tűzszerszámát. Visszatekint. A Tisza-kastély, körül bevilágítva az égés fénye által, még mindig

áll. Ellenben a kiküldött huszárok szétszórt csoportban száguldanak visszafelé: legelöl Kókány Laci.

Ocskay eléjük nyargalt. – Hát titeket mi lelt? Ti is megijedtetek? – Nagyon – rebegé a káplár, s még az álla is reszketett rémületében. – Mitől? – Kísértet van ott. – Egy halott? – Nem! Egy élő! – Miféle kísértet? – Azt én meg nem mondom, ha kettőbe vágnak is. – Gyáva kákompillik! Jöjjetek utánam! Majd én szemébe nézek annak a mu-

musnak! – Jó lesz, generális uram. Ocskay László maga vezette vissza a mordályégetőket a Tisza-kastélyhoz. Az

udvarba érve, leugrott lováról, kirántotta kardját, s maga csörtetett fel elöl a lép-csőkön.

A tornácban ott volt a koporsóba fektetve a megholt anya, mellette Tormássy László s a kálvinista pap. Végezték a búcsúztatót éppen. Rá sem néztek a mellet-tük elrobogó alakra.

Futva ment át a tornácon Ocskay László; de az az egy futó pillantás is örökre lelkébe égette azt a képet: ahogy egy dicsőült arcú halott ott fekszik egy durva deszkakoporsóban, két keze összetéve keblén, s azok alatt egy hímzett bár-sonymellény.

Rohant onnan. Be a belső szobába.


Ott látták a huszárok a címerteremben a kísértetet, akinek a nevét nem akarja senki megvallani.

Ocskay betaszítá maga előtt az ajtót, s betoppant a terembe, öklébe szorítva kivont kardját.

Rémülten torpant vissza. Térdei megrogytak alatta. Ki az ott? Az a kísértet! Aki előtte áll! Pokol ördöge iszonytatóbb rémalakot nem ölthet magára, hogy őt megrettent-

se, mint ez a tünemény ott! Ez ő saját maga! Ocskay László, a régi, a hajdani! A diadalmas hős! A nemzet

bálványa! A haza oszlopa! A hír kegyence! Ez a ragyogó arc; e daliatermet, egyik kezében a kivont kard, másikban a „libertas” zászló: ez jön most ellene. Ocskay László, a hős, jön megütközni Ocskay Lászlóval, a pribékkel!

… Csak egy festett kép az: egy vászonra kent alak. Maga Ocskay készíttette azt egyszer olasz művész által anyósa számára, de ez a festett rém, ez élettelen kísértet mégis megverte az elevent. S az ő szellemkardja kiüté ennek a kezéből az igazi vasat.

Reszketett, rázkódott minden íze, tagja. Önmagára ismert; önmagától megret-tent, elbódult.

– Ki vagy te? Mit akarsz? Ne közelegj! Ne nézz rám! Minden halottja a fekete földnek, akit kezem megölt, jöjjön elém, csak te ne támadj fel! Jöjjenek halotti lepedőikben, csontváz koponyákkal, üres szemodúkkal reám vigyorogva; csak te ne jöjj elém! – Mind valamennyivel megverekszem újra! Meztelen oda állok fegy-vereik elé; csak te ne támadj rám! Távozz! Távozz! Távozz!

Az ablakon át belobogó tűzfény úgy lebegteté a rémalakot, mintha mozogna, előre jönne, orcái haragra gyulladva égnének, szemei szikráznának, mintha meg-szólalna, kezét kinyújtaná, kardjával sújtana.

Egyszerre új fényözön támadt. Léva fellegvára légbe repült, a lőporos torony magasra lövellő lángoszlopai vakító fénnyel áraszták el az éjszakát. S e fénykitö-résnél úgy tetszett, mintha az a rémkép egészen közelbe rohanna az élő kép-máshoz, arcot archoz tűzve, mellet mellnek vetve.

– Ördög és pokol! – ordítá Ocskay, kárhozatos dühvel, s felkapva földre ejtett kardját, mint akit a rémület megőrjített, az ijedtség veszett haragjával rohant a szembeálló rémnek, s kardjával összevissza kaszabolta – azt a festett képet –: egy rongyot nem hagyott meg belőle a rámában.

A halálos veríték csorgott végig egész testén e szörnyű torna után. Egy élő párharca saját rémképével.

– Jöhettek! – hörgé rekedten a kívül maradt katonáknak. – Nincs már kísértet a házban. Végezzétek a többit!

Azzal rohanni akart kifelé a házból. De türtőztetnie kellett sietését, mert éppen akkor vitték ki az ajtón, le a tornác-

lépcsőkön azt a gyalulatlan deszkakoporsót, aminek még szemfedője sem volt: azt be kellett várni. Halottvivő cselédek, a lelkész meg Tormássy László énekelték a halottkísérő zsolozsmát:

326 XVI. Két kincs közül az egyiket!

Menj el a nyugalom Csendes éjjelébe! A gyászos sírhalom Megnyílt kebelébe: Köz anyánk ölébe.

Végig kellett várni, míg a gyászmenet elvonul. És még azután is ott kellett neki állni azon a tornácon, ahol egykor a topolya-

favesszőt (a kegyelem fáját) Ilonkának adta, és kellett neki hallgatni, hogy dübö-rög a hant a koporsón, amit ott a házi kertben elsírolnak.

És még azután is ott kellett neki állni és hallgatni, ahogy a lelkész elzokogja a végszavakat: „Isten adjon neki örök nyugodalmat.” Utána akarta rebegni, hogy „ámen”, s nem jött ki az ajkán.

És még azután is ott kellett neki állni, mikor már senki sem volt körülötte, és látni egyedül, magára maradva, egy egész felgyújtott világot, s hallgatni a távolból felmorajló zúgását ezernyi ezer kétségbeesett szónak: „Verje meg az Isten, aki ezt tehette!”

XVI. Két kincs közül az egyiket! Ez a kísértetes jelenet a Tisza-kastélyban természetesen nem maradt titokban; Kókány meg a többi huszárok tanúi voltak annak: hisz elsősorban őket rémíté agyon az élethű arcképe Ocskay Lászlónak, ők hitték azt, hogy valami rémkép, aki szembe jő rájuk, számot kérni a fertelmes árulásért; s aztán visszatérett elhistórizálták a pajtásoknak, milyen kegyetlenül elbánt a generális azzal az ijesz-tő csodával! – Ebből aztán nagy tréfa lett a tiszt urak között. – Mert hiszen nem veszik ám az ilyen kis egzekúciót olyan tragikusan, mint ahogy le van írva. Egy leégett város nem a világ! Csak éjjel borzasztó az, mikor a lángja vereslik, reggel már csak a füstje látszik. Aztán egy csepp vér sem folyt el; a lakosság elmenekül-hetett, s magával vihette, ami a szekerére és a hátára fért. A Tisza-kastélyból is elébb kihordtak a labancok minden bútort, retyemutyát: nem törtek össze semmit, el sem suvasztottak, a derék becsületes emberek – csak azután gyújtották fel a tetőt. – Ocskay László a rábízott feladatot amilyen lelkiismeretes szigorral, éppen olyan humánus kímélettel hajtotta végre. Ezt meg kellett neki adni.

– No, hanem azt szerettem volna látni, mikor a saját portréddal megduelláltál! – évődék Ocskayval Tököli uram, mikor, végzett munka után, ott az erdő sátorá-ban „fecerunt magnum áldomás”. – Nagyokat vágtál rá? Keresztben, hosszában? Az nagyon derék lehetett. – Ennek híre lesz az országban, hogy Ocskay László magamagát is kész levágni, ha útját állja.

Ocskay tűrte a tréfát, s se nem haragudott érte, se bele nem vegyült a mulat-ság tréfás zajába. – Tiszttársai ezt csendes lelkifurdalásul magyarázták, s Tököli uram most már úgy beszélt hozzá, mint aki megszomorodott szívű cimboráját jóakarólag vigasztalgatja.

– Fel se vedd ezt az egész dolgot, édes gyenerálisom! Láttál te már ilyen fájerverket többször is. Piszlicárság az egész! Kérdezd meg csak a Léva-vári


kapitányt, micsoda parancsolatja volt neki Bercsényitől! Előadja. Egy hét óta a zsebében volt már a rendelet a kuruc táborbul, hogy ha a császári sereg közelít Lévához, ő gyújtassa fel a várost. Te csak megelőzted benne a kurucokat. Azoknal is az a hadi praktika, hogy minden várost felpörköljenek, ahová a császá-riak le akarnak telepedni. Ott van Korpona: ők maguk gyújtották fel. Ott van Zó-lyom; Andrássy tábornok az első gyanús csapat közeledésére felgyújtotta, leéget-te a várat, a várost; pedig nem is császári lovasok voltak, hanem kurucok, akiket jönni látott. Ők is csak azt teszik, amit mi teszünk. S nem fáj érte a szívük. Te se légy olyan érzékeny! Nádaltasd meg a szívedet a kovácsnál, ha még lágy; lásd, az enyém milyen kemény. Megállj, még majd vért is kell ontanod, magyar vért. De hát attól se hőkölj meg! Hat a kurucok nem ontották a te magyarjaid vérét? Mikor Vajda Bandi megrohanta Unyimnál a te Blaskovichodat, bekergette a faluba, a te szegény huszárjaid bújtak volna szalmába, szénába, házhiúba, de a tótság oda hurcolta őket Vajda elé, s azt kiabálta: „Zabi panye! zabi! précsoszom zosztál!”4

(„Megállj csak – mondogatá magában Ocskay, míg arcáról leolvashatatlan volt, amit most gondol. – Majd megválik nemsokára, hogy melyikünknek a szíve keményebb!”)

, s Vajda levágatta őket sorba. A szegény Vas András hadnagyodat, a Benger Boldi-zsár zászlótartódat, a Krupics Jancsi strázsamesteredet. Te se sajnáld őket! Az a szép, mikor a magyar vágja a magyart. Majd nő helyébe más. „Terem az ember, mint a subagallér!” Legyen olyan kemény szíved, mint nekem!

Mikor Heister Pozsonyból útnak ereszté Ocskayt, akkor élőszóval azt a hadjá-rati tervet adta neki utasításba, hogy a Bars és Nógrád megyei városokat égesse fel. Ez azonban csak próba volt Ocskay „új hűségére” nézve. Még azon az éjsza-kán, amelyen e próba első feladatát olyan fényesen bevégezte, átadott neki a dragonyosok őrnagya, Ebermont egy zárt levelet a fővezértől, amit eddig a tarso-lyában tartogatott. Így szokták a tengernagyokat is zárt utasításokkal ellátni, ami-ket csak a magas tengeren szabad felbontaniok.

Ebből a lepecsételt utasításból aztán megértette Ocskay, hogy egészen más feladat vár reá, mint amit szóval elmondtak előtte.

Heister Pálffy bánnak Árva-vár elfoglalását parancsolta meg. Azt a vidéket Czelder Orbán, kuruc vezér tartotta megszállva, maga is leghívebb német vezére Rákóczinak, a csapatjai is a legderekabb német és tót gyalogok. Ez ellen küldte Heister Pálffy bánt, Ocskay Lászlót és Ebergényit. El kellett dőlni, hogy melyik harcol vitézebbül: a császár magyarjai vagy a Rákóczi fejedelem németjei?

Már ezt a küldetést gyönyörűség volt elfogadni Ocskay Lászlónak. Az egész haditerv, amit Heister és a táborkar bölcsei nagy tudományosan ki-

fundáltak otthon a szobában a földabroszon, határos volt a lehetetlenséggel azok előtt, akik azt a vidéket ismerik. Könnyű ám Heister uramnak az ujja hegyével a mappán alá s fel sétálni, de aki valaha a Kis-Fátra meg a Nagy-Fátra hegyeit beutazta, az tudni fogja, hogy az ilyen séta kemény télben nem embernek való.

4 Vágjad uram, vágjad, mért lettek kutyákká!


Éppen ezért szerette azt meg Ocskay László. Azért mondta magában, hogy majd megválik, melyikünknek a szíve szorult rá, hogy a kovácshoz vigyék meg-nádaltatásra.

Déltájon egy erős zápor, fellegszakadással kezdődő, egyszerre eloltá az égő város tüzét; délután a zápor hóesésbe ment át, s estére fehér volt a tájék: a kor-mos falak, a leégett tetők be voltak takarva szépen: csak a csonka tornyok mutat-ták, hogy egy leégett város áll ott a távolban.

Innen tovább kellett menni: sárban, hóban. Ettől a naptól kezdve aztán hetekig havadzott, soha egy nap meg nem szűnt a

hóesés. Krónika nem emlékezik ily kegyetlen télre, mint ez az utolsó tele volt a Rákóczi hadjáratnak. A magyar hadvezérek tétlenül, mozdulatlanul kényszerültek a Duna két partján vesztegelni hadseregeikkel; azt hitték, hogy a csikorgó hideg, a házmagas hófuvatok a császári seregeket is gátolják a hadviselésben.

A három magyar császári generális pedig ebben a rémületes harcban, „mintha zsinórra vették volna,5

Ocskay Lászlónak jutott a feladat Turóc vármegyén keresztül a hátába kerülni Czelder Orbánnak, ki a párnicai kuruc sáncot védelmezte Pálffy János ellen. Francia védmű volt az, faltörő ágyúkkal is megostromolhatlan.

oly pontosan hajtotta végre a hadműveletet. Ez az embe-rek harca volt az istenek ellen, a hó, a jég, a szél istenségei ellen – harc, lövöldö-zés, kardcsattogás nélkül, s mégis több halottat, sebesültet hátrahagyó a leggyil-kolóbb ütközetnél.

Ocskay nem válogatott az útban. Amerre egyenes! Nem kellett hídnak kerül-nie, minden folyam be volt fagyva; s szekeret, ágyút nem hordott magával a dan-dárja. Ha találtak valamit enni, jó volt; ha nem, koplaltak. – Egy napot nem enge-dett a pihenésre: sietős volt az út. Ő maga a huszárezredével képezte az előha-dat, középen jött Tököli uram rác gyalogsága; a hátvéd volt a dragonyoslovasság.

Eleget szabódott most már Tököli uram Ocskaynak, hogy ne fogja a dolgot olyan keményen, mind kidől a rácság, azok nincsenek szokva ilyen irgalmatlan télhez. Otthon soha sincs tél; mind odafagy a vitéz nép.

– Fel se vedd az egész dolgot – mondá neki Ocskay. – Holnap még hidegebb lesz, még nagyobb hónak megyünk neki. Közeledik Muszkaország. Szokjuk meg a klímáját; ha olyan nagyon szeretjük.

– Nem bírom elhallgatni a bajtársaim jajgatását! – Nádaltasd meg a szívedet a kovácsnál, ha olyan lágy. Ha én nem fáztam

meg a lévai nagy tűztől, te ne izzadj meg a turóci nagy hótól. Ott kezdődött még csak az igazi! Mikor a Nagy-Fátra gombási szorosán át kel-

lett törtetni. Ocskay László ezerével hajtotta maga előtt a tótságot a mély hegyvá-gásokban havat lapátolni, emberfölötti munkával vágatva utat csapatjai számára; ahol lehetetlen volt a völgyben előrehatolni, az erdőkön keresztül új utcát töretett favágóival; mégis előrehaladt; éjt, napot eggyé tett, pihenőt nem adott; mégis ott volt napjára a végponton, ahova a fővezér elküldte.

Ott állt Czelder Orbán háta mögött.

5 Pálffy bán szavai.


S erre, amint Ocskay őrtüzei kigyulladtak a Fátra tetején, a kuruc vezérnek si-etni kellett odahagyni a megostromolhatlannak hirdetett párnicai sáncot, s futvást menekülni Rózsahegyre, s onnan Liptószentmiklósra; veszendőbe hagyni Árva várát.

Ocskay Lászlóé volt az oroszlánrész ebben a diadalban. De micsoda áron? Amit rábízott a fővezér, azt ugyan keresztül is vitte, de az egész dandárából

nem maradt meg több embere háromszáz hajdani kuruc huszárjánál. Ezek kiállot-ták maguk is, lovuk is ezt a gyilkos járatot; hanem a sok szép, istállóhoz szokott dragonyosparipa mind ott maradt az útfélen, s a vitéz rácságból csak Tököli uram került meg tizenkét lovas szerezsánjával; a többit betakarta a hó.

Mikor Kralovánnál összejött a három dandár: Pálffy, Ocskay, Ebergényi zászlói alatt, a három alig tett egyet. A többi megfagyott. – Hanem a győzelem tökéletes volt.

Itt került még egyszer össze Tököli uram Ocskayval: hat hét óta először fűtött szobában, poharazóasztal mellett. A diadal áldomását itták. – Vegyítve volt az édes bor közé a nagy ormótlan veszteségek fölötti keserűség ürömcseppje. Tökö-li uramnak a könnyei hullottak a poharába. Mind odalett a sok szép vitéze!

– Sohse sírdogálj te rajtuk! – vigasztalá őt Ocskay. – Keményítsd meg a szí-vedet. „Terem az ember, mint a subagallér!”

– De átkozom én azt az órát, amelyen veled egy úton elindultam! A lietavai várat is körülzárolta a kegyetlen erős tél. A mély utakat úgy betemet-

te a hó, hogy minden szomszédba járás megszűnt. A falukon a ház ereszéig ért a hó, s a lakosok folyosókat vágtak benne, hogy egyik házból a másikba járhassa-nak. Medve, farkas úgy elszaporodott, hogy fényes nappal betörtek az aklokba, onnan ragadozták ki a háziállatokat: éjjelenként olyan üvöltést míveltek a vár kö-rül, hogy alig tudott tőlük aludni az ember.

Azért hát nem is tudtak itten semmit mindarról, ami odakünn a világban törté-nik: hírmondó sem jött sehonnan a várba. A borongós rövid napokat, a hosszú estéket mind a kandalló mellett töltötték, s a két asszony csak úgy a képzelete után mesézett egymásnak, hol jár most Ocskay László? Mindent kitaláltak róla, ami csak lehetséges volt; csak azt nem, ami valóság.

Amint megint a télutó beköszönt, egyszerre ismét olyan meleg napok jöttek, hogy minden hó olvadásnak indult. Ekkor meg aztán éppen vége volt minden közlekedésnek az egész országban. Minden folyam kiáradt, tengerré lett; árvíz öntötte ki még a hegyek lakóit is; a hidakat elhordta a jégzajlás, a Vág vize itt-amott új medret ásott magának, s oda rakta a partot, ahová senki se kívánta. Februárban mennydörgéssel járó zivatarok voltak, s az erdőkben megszólalt a kakukk: amiből mindenki nagy csodák bekövetkezését jósolta.

A nagy árvíznek az az egy haszna volt, hogy azon a kis lietavai patakon most tutajjal lehetett járni, s így eshetett meg, hogy mikor a feneketlen utak miatt csak ökrös szekérrel lehetett járni, Lengyelné nagyasszonynak a liptói kasznárja a tutajos tótok által egy egész táska levelet küldhetett, ami a nagy hó miatt ott re-


kedt nála. Lengyel Magdolna maga szokta mindig elolvasni a leveleit; azt nem bízta az íródeákra.

Amint Ilonkának tudtára esett, hogy levelei érkeztek a háziasszonynak, mind-járt odasietett hozzá, azt remélve, hogy talán az ő számára is lesz azok között valami levél a kedves urától.

Nagyon különös munkában találta Magdolna asszonyt. Arról a sokat megéne-kelt arcképről tépte le a koszorúkat. Amit a kezével el nem ért, azt a parázskaparó vassal szaggatta el.

– Gyere csak! – kiálta a bámulatában elzsibbadt belépőnek. – Segíts te is benne!

Ilonka gyors ésszel kitalálta, hogy mi történt. Ez volt az ő rettegéseinek állandó kútfeje: ettől a gondolattól volt ő régóta beteg, Ocskay bizonyosan áttért a császá-riakhoz.

– Pribék lett! Hazaáruló lett! – lihegé dühtől fulladozva Magdolna asszony. – Olvasd ezt a levelet. Csajághy Márton írja. Átlopta az ezredét a labancokhoz, maga fölment Bécsbe; hűséget esküdött; megtagadta a nemzetét.

Ilonka a veszedelemérzet tudni vágyával olvasta végig azokat a rettentő soro-kat, amik férje árulását bizonyítják.

Ezalatt Magdolna asszony egyenkint hajigálá a koszorúkat a kandallóba, hoz-zákiáltva a szalagra hímzett neveket: „Nesze tiszabecsi diadal! – Te is, korponai győzelem! – Utána zólyomi hőstett! – Égj velük, bécsi fölverés! – Hát te, szomolyáni dicsőség? – Hamuba vele! – No, wsetin-vári csodatett! Te voltál a legutolsó; te menj legfölül”.

Mikor aztán, mint a máglya égett mind, beledugta a tűz közé azt a kétágú vas-villát, amivel a targallyat szokás a tűzre rakni, míg izzóvá lett.

– Ez az ember tudott bennünket megcsalni! – rikácsolá az öregasszony, cson-tos öklével fenyegetve az arcképet. – Akit úgy imádott az egész nemzet, úgy sze-retett minden magyar: bálványunknak tartottunk mind. Eldobta a dicső nevet: vá-lasztotta a gyalázatost: szégyent, kuhit hozott a nemzetségére. – Téged gyalázott meg legjobban, meg a te gyermekeidet. – Nesze, szúrd ezt a szívén keresztül.

Azzal odanyújtá Ilonkának azt a kétágú vasvillát, aminek a hegye izzó veres volt már.

Ilonka hátrakapta a kezeit, s mélyen elpirulva mondá: – Ő énnékem mégis hites uram! – Ha siralmas sorsot választott, megsiratom;

ha szégyent vallott, pironkodom érte – de osztozom benne. – Hát még nem szúrod ezt a tüzes vasat a szívébe? No, jól van, hát olvasd

akkor ezt a másik levelet. Ezt Tormássy László uram írja. Elpusztította Léva vá-rosát Ocskay László! Még a Tisza-kastélyt is fölgyújtotta. Édesanyád szíve meg-szakadt szégyenében, bánatában. A lángok közül vitték ki a koporsóját! Ocskay László ott volt, és maga osztotta a parancsokat.

Erre a rémhírre csak összeroskadt a szegény asszony, arccal a földre borulva, s kezeit feje fölé kulcsolva, elkezdett zokogni keservesen: „Óh, anyám! Édes jó anyám!”


– Ne anyázz mostan! Hanem fogd ezt a vasat, és szurkáld a szívén keresztül; hadd égesse, ahogy ő el tudta égetni a saját anyja házát.

De Ilonka csak nem akart fölkelni a földről. Csak azt zokogta „Szeretnék meg-halni!”

– Érdemes is volna meghalni egy ilyen emberért! De megölni! De tízszeres ha-lállal kivégezni! A hazaárulót, az anyagyilkost, a mordályégetőt!

E sértő szavakra hirtelen térdre emelkedék fektéből a feleség, s még nedves volt az arca könnyeitől; de a hűség szilárdsága keményíté meg vonásait.

– Asszonyom! – lihegé. – Ő énnekem azért mégis uram! Előttem ne gyalázd! – Előtted ne gyalázzam? Mert ő neked urad? Térdepelsz előtte, mikor a szí-

vedre gázol? No, hát tudd meg, hogy micsoda urad ő teneked! Itt van: olvasd el a Jávorka levelét, aki mindenütt a nyomában járt, minden tettét tudja. Nem tégedet szeret, hanem azt a budetini varázslónőt, akiről megmondtam előre, hogy hozzá ne ereszd; mert kárhozatra viszi. Ő csábította el; a grófnő, az apáca, a cigányle-ány! Elébb tetőled, azután a hazájától. Ő vitte el Bécsbe, ott is egy kvártélyon voltak. Most is ott van nála Budetinban, ott piheni ki a fáradalmait, amikkel elhódí-totta tőlünk Liptót, Árvát, ott, a tündérasszony karjai között. – Le veled, immortellakoszorú!

S azzal megkapva két kézzel azt az egész rámán átfont koszorút, letépte azt onnan, s utánahajítá a többinek.

Ilonka kezében reszketett a levél, mit végigolvasott. Semmi kétsége sem lehe-tett. Elhallgatott, arca elfehérült és mozdulatlan lett. – Ezen fájdalom számára nincs könny, nincs szó, nincs arckifejezés. Vádterhes szemekkel tekinte fel az arcképre, kezeit ölébe csüggesztve alá.

– No, most csak keresztülrontasz hát a szívén ezzel a tüzes vassal! – kiálta Magdolna asszony, kirántva a parázs közül a kétágú fegyvert, aminek a szarvai fehér-izzók voltak.

A hitves méltóságteljesen emelkedék fel görnyedtéből, s fejét alázatosan meghajtva, mondá:

– Ő mégis atyja gyermekeimnek – és én mégis szeretem őt. S ezt az utolsó szót aztán minden arcvonásainak fájdalomtól felmagasztalt

tündöklése bizonyítá. – No, ha te nem, hát majd én megteszem! – hörgé az öregasszony, s nekiro-

hant a saját keze festette arcképnek, a bálványnak, s az izzó vasvilla hegyeit oda fúrta a szívébe, az arcába, ahányat szúrt vele, annyi szitkot kiálta rá: „Nesze a tapolcsányi árulásért! Nesze a bécsi esküvésért! Nesze a lévai gyújtogatásért! Ezt a megölt napadasszonyodért vedd! Ezt a kuruc sáncért! Ezt a budetini hitszegés-ért!”

Minden döfésére a tüzes vasnak izzó füstöt vetett a kép. Talán egészen össze is tépte azt a fúriává lett öregasszony, mikor magára maradt. Mert Ilonka iszo-nyodva futott el onnan.

Rohant le a lépcsőkön, mint akit űznek; futott az istállókba. – Fogjatok be rögtön! Megyünk ebből a házból!


Az Ocskay által Lietavába rendelt fegyveres csapat vezére, Pestvármegyei, eléje szaladt megrémülten a rendeleteket osztó úri asszonynak.

– Mit csinál kegyelmed, nagyságos asszonyom? Mi baj van? Mi történt? – Semmi baj! Nincs semmi! De én ennél a háznál nem maradok tovább. Menni

akarok innen. Még ma! Ebben a nyomban. – Hová? – Talán Budetinba. Magam sem tudom azt. Ahol az uramat megtalálom. – Ebben a rettenetes útban! – Nincs rám nézve rettenetes hely, csak a lietavai vár! Farkasordító erdőkben,

jégzajos folyók közepett nem halljátok egy kiáltásomat, de ha itt maradok, meg-őrülök! Meg kell bolondulnom.

– Óh, nagyságos asszonyom! Milyen nehéz dolgot kíván kegyelmed! Nekem a tábornok megparancsolta, hogy a fegyveres csapatommal Lietava várát semmi szín alatt el ne hagyjam: innen az ő parancsa nélkül ki ne vonuljak.

– No, hát ti maradjatok itten! Elmegyek én magam a fehércselédjeimmel. Két kisfiamat viszem csak el: a többi férfi itt marad.

– Arra megint erős parancsom van, hogy kegyelmedet sehol el ne hagyjam; valamennyi fegyveresemmel mindig mellette legyek.

– Alkudj ki a parancsaiddal, ahogy tudsz. Jössz vagy maradsz. Én a két gyer-mekemmel megyek innen. Ha nem kísértek, megyek egyedül; ha nincs szekérjá-rás, megyek gyalog; ha nagy a víz, megyek mezítláb: de elmegyek innen.

– Óh, legalább csak addig várna kegyelmed, míg izenetet küldenék a tábornok uramnak Budetinba.

– Tehát te is tudod, hogy ott van? Nem várhatok rá. Én több éjszakát e födél alatt el nem töltök; falat kenyér, ital víz nem éri a számat, amit itten adnak.

– Hát az a tömérdek kincs, ezüst, amit idehoztunk? – Hadd vesszen a szerdék; úgy is lett gyűjtve! Pestvármegyei látta, hogy itt nem használ semmi ellenvetés, az asszonyakarat

előtt meg kell hajolni; arra kérte csak még Ocskaynét, hogy málháztassa hát ösz-sze szokott rend szerint a bőröndjeit; majd ő maga helytáll a társzekerek felpako-lásánál: ha ma megindulnak, még tán elvergődnek Hradnáig, ott a kastélyban éjszakára megtelepednek, másnap aztán el lehet érni Besztercepodhrágyot, s intézkedni, hogy harmadnap átkelhessenek a kiáradt Vág révén, s onnan aztán fel Budetinnak. Ez bizony háromnapi expedíció lesz a mostani utak mellett; mert a kincseket csak ökörszekerekkel lehet szállítani. Azalatt azonban lehetne értesíteni Ocskay Lászlót, hogy az asszonya megindult a keresésére; nehogy odábbmenjen: sőt inkább készüljön az elfogadására!

– Jó lesz – mondá Ocskayné. – Ne lepjük meg őket! S aztán levelet írt az urához: nagyon rövid volt az. „Kedves uram. Én Lietava

várában tovább nem maradok; ha az egész világot nekem adják is. Még ma ki-megyek innen. Oda megyek, ahol te vagy, fiaimmal együtt, s veled akarok marad-ni mindig.”

Csupa határozott szavak; semmi „engedelmet kérek” – „ha nincs ellenedre” – „én akarok!”. Ezt írta neki.


Azt a levelet aztán rábízták egy vadászlegényre, aki ismerte az erdők gyalog-ösvényeit Lietavától Zsolnáig. Innen egyenes irányban fél nap alatt lemehet Zsol-náig (ha útközben meg nem eszik a farkasok), s ha jó szerencséje lesz, hogy kap az innenső parton valami ladikot, ami az árvízen átvigye, hát legalább egy nappal hamarább megérkezhetik a budetini várba, mint Ocskayné a kíséretével.

Pestvármegyei azután a maga részéről is küldött élőszóbeli izenetet Ocskayhoz; tudatva vele, hogy a családját és a kincseit kíséri ugyan ötven jó lo-vassal; de azért jó lenne, ha maga Ocskay eléje jönne egy erős csapattal; mert a kuruc portyázók mindenfelé száguldoznak mostanság. Könnyen beléjük bukkan-hat az ember, mikor éppen nem keresné őket.

Ilonka bizonnyal elhagyta még aznap Lietava várát. Arccal se fordult vissza többet!

Úgy volt biz az. Egészen igaza volt annak a levélnek, amelyik azt mondta,

hogy Ocskay László ott mulat Budetinban; talán hosszabb idő óta is már. Ha vádolni találna valaki, hogy íme, milyen közel van a feleségéhez, s még-

sem igyekezik vele találkozni; hogy íme, szemével láthatja mindennap Lietava várát, azzal a korona alakú, nagy kupolájával, mégsem siet oda – talán tudná is magát védelmezni: a járhatatlan utak – hadvezéri nehéz kötelesség és a többi –, de a „kisbíró”, a saját lelke aligha mentené föl. Ozmonda szép szemei tartották őt fogva Budetin várában. – Az az ürügy, hogy ehelyett a liptói, trencséni nemessé-get gyűjtögeti a császári zászlók alá, ez sem volt egyéb, mint „titulus bibendi”.

Aztán, hogy is mehetne ő Lietava várába eldicsekedni a viselt dolgaival, ami-ket azóta végzett, amióta utolszor látták egymást!? Nem támad már Ocskay hős-tetteinek hallatára más nőarcon mosolygás, csak a budetini szépasszonyén! Ide kell neki jönni mindig, ha ki akarja pihenni fáradalmait.

E szibarita élet közepett érkezék meg Budetinba a lietavai küldönc Ilonka rövid levelével. Csakugyan volt szerencséje, hogy nem ették meg útközben a farkasok; hanem a vízáradás miatt meglehetősen elkésett; úgy, hogy ő is csak harmadnap-ra került Budetinba.

Ocskay bosszús lett a levél olvastára; de még inkább arra a szóbeli izenetre a hadnagyától. – Minek volt azoknak most Lietavát odahagyni? Mennyivel nehe-zebb lesz majd „extra dominium” pörölni a szép uradalomért, ha a „donatio” egy-szer meglesz; mint amíg benn volt a várban a saját őrsége! – Aztán meg a kin-cses társzekerekkel alá- s fel kószálni a hegyek között; mikor az egész tájék tele van kóborló kuruc csapatokkal; – (a „nyebojcsikok” sem jobbak!) – És ami a leg-főbb, ilyen télvíz idején szerencséltetni magát, a két gyönge gyermekével együtt! Ez rossz gondolat volt! (Aztán meg félbeszakítani ezt az idilli életet itt Budetinban, ugye?) – Azt egyébiránt kitalálhatta az éles eszével, hogy mi oka volt Ilonkának ily hevenyében fölkerekedni s otthagyni Lengyel Magdolna hajlékát! Akárcsak maga előtt látta volna, hogy a kuruc lelkületű asszonyság éppen úgy bánik el az ő meg-koszorúzott arcképével ott fenn, amint megtudja a megfordulását, mint ahogy ő maga elbánt a másikkal a Tisza-kastélyban: s Ilonka azontúl ott nem marad a házánál.


Asztalnál ültek, mikor a levelet kapta. Csak annyit dörmögött maga elé, hogy „a feleségem ma megérkezik”. – Úgy? – monda rá Szunyoghy grófnő. Mintha nem törődnék vele. De Gáspár úr többet is akart megtudni. – Elhozza magával az ezüstmarháidat is? – Azokat is hozza. – Akkor tisztelem az eszét. Ocskay László rögtön felkelt az asztaltól, s rendeleteket osztott a hadnagyai-

nak, hogy a szerteszét elszállásolt huszárjaiból kétszázat tartsanak útra készen, hogy az első trombitaszóra megindulhassanak. – Eleibe szándékozott menni Ilonkáéknak.

– De nagy készület kell hozzá! – csettegett Ozmonda csípősen. – Bolond! Hat társzekér ezüst nem a Csákyék szalmája! – igazítá rendre Gás-

pár úr a menyét. Ő maga, a házigazda látszott az érkező vendégek elfogadásában legseré-

nyebbnek: új szobákat rendeztetett, kályhákat fűttetett, ágyakat szellőztetett. – Meg kell becsülni az olyan látogatót, aki hat társzekér ezüstöt hoz magával; s aztán itt is marad – nem a vendég, hanem az ezüst.

Ozmonda pedig azon imádkozott magában, hogy bárcsak rajtuk ütnének a ku-rucok, s elragadnák mind a kettőt.

Ha kívánta, meg is történt. Alig trombitáltak nyergelőre a huszároknak, amidőn vágtatva érkezik be a vár-

udvarra egy lovas, lóhalálában. De nem lehetett annak a ruháján felismerni, hogy miféle regementből való, úgy

összefecskendette a sár; az ábrázatjából is csak a két szeme látszott ki. Azonban már messziről kiabált: – Ocskay! Ocskay! Hol van Ocskay László?

Ocskay kijött a kiabálásra a tornác elé, s nagy mérgesen rivallt a lovasra: – Ki vagy? Mi vagy? Nem tudod a címemet? Mit kiáltozod a nevem? – Eh! Most nincs ideje a titulálgatásnak – lihegé rekedten a lovas. – Nem kell

nekem a generális; hanem az Ocskay László. Én vagyok Pestvármegyei! – Pestvármegyei? – hördült fel Ocskay. – Mi történt a feleségemmel? – Az történt, hogy a biccsei várnál rajtunk ütöttek a kurucok. – Elfogták a feleségemet? – El! A kincses társzekeret is. – Gyermekeim! Nem védtétek őket, nyomorultak? – Azok kétszázan voltak, mi csak ötvenen. Az én embereim nagyobb része le-

ugrált a lováról, s futott a sűrű erdőnek: magam elvágtattam, hogy neked hírt ad-jak.

– Mennybéli Isten! – Nem! Nem! Nem imádkozunk most! Fúvassatok riadót! Hozzátok a lovamat! Válts paripát, hadnagy. Be kell őket érnünk, ha ördögökkel vannak is! Nem ismertél a vezérükre?

– De igen. Beleznay János volt. – Hadnagyom volt. Egyik a szökevényekből. Kétszer kegyelmeztem meg neki,

mikor főbe kellett volna lövetnem. Harmadszor nem lesz neki irgalom! Fújjátok,


fújjátok a trombitát! Ahányan itt vagytok, jöjjetek velem; a többi utolérhet. – Két kicsiny porontyom! Megállj, kuruc, ezt megkeserülöd!

Nagy volt a grófi családnál is a rémület. Ozmonda maga segíté fel Ocskay Lászlóra a páncélingét, s ő kapcsolta fel a fejére a sisakját. Gáspár úr is ott sür-gött-forgott körülötte.

– Jaj, csak az ezüstödet a kezük között ne hagyd! Az átkozott rablók! Alig gyűlt még össze ötven lovas; Ocskaynak nem volt türelme várni; nyeregbe

veté magát. „Utánam!” Előrevágtatott a csapattal. A többiek, rótánkint szállingózva, rúgtattak utána; úgyhogy semmi rend nem

volt a rohanásban. Valahol a biccsei kaptatónál aztán összeverődött az egész csapat; akkor sem

lehetett nagyobb egy svadronynál. De ezek mind hű cimborák voltak: akik el nem hagyták volna Ocskayt, ha az egeket vívni vezette volna is őket.

Amint a biccsei malomzúgóhoz értek, nehányan a Pestvármegyei csapatjából, akik elbújtak a hídlás alá, előkecmelegtek Ocskay láttára, s azoktól megérté Ocskay, ami a hadnagy eltávozása után történt.

A kurucok, amint Ocskayné kísérő csapatját szétriasztották, megfordították a szekereket; s azután kétfelé válva, a kisebb csapat, mintegy ötven ember, Áporkay zászlótartó vezetése alatt, a kincses társzekerekkel visszafelé vette az útját a podhrágyi rév felé; a nagyobbik csapat, valami kétszáz lovas pedig a hintó-val, amiben Ocskayné és a gyermekek ültek, megindult Sturec felé. Itt maga Beleznay volt a vezér.

Világos a veszedelem! Ha Áporkayékat ott nem szoríthatják Ocskayék az in-nenső parton; hanem időt hagynak nekik, hogy a réven átkeljenek, akkor aztán nem beszélnek velük többet, mert azok a hidast odaát tartják, s a jeges árvízen lóval nem lehet keresztülúsztatni. Ha pedig ezek után veti magát Ocskay, azalatt a kurucok a hegyek között úgy elviszik a feleségét, hogy nyomába sem akad.

Egy pillanatig sem tétovázott. – Utánam mind! Hajtsunk Beleznayékra! S azzal letérve az országútról, nekivágott a hegyi útnak, ahol más kocsikerék

vágánya nem is volt látható, mint azé a hintóé, amiben a feleségét vitték. A stureci mély völgyben érte utol Beleznayékat. Beleznay jól tudta azt, hogy Ocskay maga a felesége kiszabadítására fog ro-

hanni: azért is hozta magával a csapatja nagyobb részét. Hanem abban rosszul számított, hogy Ocskay kétfelé fogja osztani a csapatját, s egy részét a kincsei visszafoglalására rendeli, maga csak félerővel jön az ő üldözésére. Így reméllette magát Ocskayt is elfoghatni.

Ez nem úgy történt. Ocskay hagyta veszendőbe menni valamennyi kincsét, s egész erejével Beleznay ellen fordult.

Aztán meg – még eddig senki sem látta Ocskayt igazán harcolni. Neki a viadal csak játék volt mindig: nevetve szokott belemenni, kacagva osztotta a csapáso-kat, s vigyázott magára. Most mutatta csak meg, hogy mi lakik benne. – Hajh, ha ellenség ellen, ha nem saját honfiai ellen viaskodott volna így, lantosnak kellene járni a nyomában, hogy minden tusáját megénekelje. Nem is úgy, mint egy hős;

336 XVII. Életre halálra

de mint egy félisten harcolt maga egész csapatok ellen; a dulakodás közt ordított emberfölötti dühében, s arca kikelt alakjából, ellenséges lovast, lovával együtt legázolta maga alá, s egyik ellenfelét a másikra dobta, végre felugrott a patak hídjára, s útját állta az egész kuruc csapatnak; ember és ló bukfencezett körülötte bele a sömlyékbe. Az ő kardcsapása kihangzott az egész csatazajból; s azt halál-ordítás kísérte.

Ilonkának reszketett a szíve, amint két gyermekét keblére szorítva, hintajából nézte ezt a fölséges látványt. A férjet, aki feleségeért harcol, kegyetlen, őrjöngő haraggal; szikrázik az acél a kezében, a düh a szemében; halálhír minden csapá-sa; pokolra átkozás minden kiáltása. S ő maga oly sérthetetlen: kard, dárda nem járja, fokos meg nem sérti, pisztoly, mordály hiába prüszköli feléje a tüzét; hiába ágaskodik felé a csatamén: bűvkör van körüle; acélvárban lakik, s az egész acél-vár egy kardnak az éle; végre az egész kuruchad rémült riadással szalad meg szerte az erdőnek, s futtában is jajgat a sajgó sebektől, miket Ocskay kardjától emlékezetbe kapott; hírt mondhat felőle: így jár, aki Ocskay feleségét bántja!

Ilonka úgy bámulta ezt, mint egy álomlátást. Hát ilyen Ocskaynál a hitvesi sze-retet?

Mindent elfelejtett ebben a pillanatban, ami szívének fájt. Ocskay huszárjai a hegytetőig üldözték a kurucokat. A férj odajött nejéhez, fiaihoz, s behajolva hozzájuk a hintóba, csendes mor-

mogással, minő a fiait meglelt oroszláné, kérdezé: – Nem történt bajotok? – Semmi! Semmi bajunk sincsen! – sietett Ilonka felelni, felderülő tekintettel. Szegény asszony! E pillanatban elfeledé lelke minden keserűségét, s nem ju-

tott eszébe, hogy eltaszítsa magától a csókoló ajkát. – Hát ti, kicsikéim, nem rémültetek meg? A nagyobbiknak a szemei oly szilajul forogtak. – Ugye anyám, ha én férfi leszek, én is így fogok harcolni, mint az apám! Ocskay magához szorítá a gyermeket, aki úgy szól, mint egy férfi. Ő meg úgy

sírt, mint egy gyermek. A nagyanya átka jutott eszébe: „Ne érjenek ők férfikort!”

XVII. Életre halálra Mire Ocskay a felesége hintaját kísérve visszacafolhatott Biccsére, már akkor hírül hozták neki a szállingózó emberei, hogy Áporkayék átkeltek a Vágon: ezek-nek az üldözése lehetetlen. Az egész kincshalmaz elveszett: arra már keresztet lehet vetni.

– Csakhogy ti megvagytok! – dörmögé Ocskay, s aztán parancsot adott, hogy forduljon minden ember vissza Budetinnak.

„Budetinnak!” Csak amikor ezt a szót meghallá, tért vissza Ilonkának a nyugtalan szívdobo-

gása. – Tehát most megtudja, hogy mi lakik Budetinban. Vajon igaz-e, amit az a kegyetlen vénasszony mondott, hogy ott van az a varázslónő, aki az ő férje szívét


úgy el tudta változtatni, hogy az igaz istenek helyébe csupa bálványokat fogadott be? Igaz-e az, hogy itt van az a nő, akiről ő azt hitte mindig, hogy neki kebelbarátnéja, Rákóczinénak hű társa a számkivetésben, s régóta apácafátyollal zárta el magát a világtól: holott Lengyel Magdolnakint, kém volt a fejedelemnőnél, Ocskaynak édes mérge, a feleségének pedig megölő mérge. – Vajon itt találja-e?

Ocskayt magát is elővette az aggódás, amíg az alkony ködében végighaladtak a sáros úton; a hintón leeresztve a bőrfüggönyök, hogy senki sem látszott ki belő-le. – Elképzelé, hogy nem számíthat valami szíves fogadtatásra Budetin várában, ahol a kincseit várják, s ő azok helyett a feleségét hozza oda nekik. Pedig oda kell neki őt vinni: máshová nem viheti. Őneki magának menni kell, amint az út engedi, le a Csallóközbe, Heisterhez; már nála a parancs. Holnap, holnapután indulni kell. Ilonkát és a két gyermeket pedig nem hordhatja magával. Ilonkát és Ozmondát hogy hagyja egy házban?

Nem gondolta meg, hogy az asszonyok között is lehet harc életre-halálra. Aztán az öregember! Aki kincseket várt, s kenyérpusztítókat kap helyettük. Ennek a számára lehet kigondolni valami mesét. De miféle mesével ámítsa el a két asszonyt, hogy mind a kettő el legyen áltat-

va vele? Hogy meg tudjanak maradni egy födél alatt, amíg ő távol jár. Ez nagyobb homlokizzadásba került ám, mint egy csataterv! A fegyveres kísé-

ret eleje már elérte Budetint. A várkapuban kinn állt maga Gáspár úr, lámpással a kezében, s az előrevágtató huszárokat már messziről megszólongatá:

– „No, megkaptátok a kurucot?” – Megkapta a kuruc a magáét! – felelt vissza az előhad vezetője. – Megvertétek-e? – Mint a kinn járó kutyát! Ebből Gáspár úr semmivel sem következtetett kevesebbet, minthogy termé-

szetesen mindent visszafoglaltak a kurucoktól, amit csak azok elvettek. Megerősíté ebben a hitében az utca végén feldöcögő hintó, amit Ocskay kí-

sért, oldalvást léptetve: ebben van a felesége. Óh, hogy szaladt a ház ura maga a hintó elé! Milyen sietséggel iparkodott kibontogatni a csatos szíjakat, amikkel a redőnybőr le volt kötözve, hogy nyújtotta maga a kezét a kedves vendégnek, s lesegítve azt a hintógrádicson, még a kicsinyeket is leszedegette gyügyögtetve.

A kisebbik aludt már, azt az anyjának az ölébe kellett venni: a nagyobbik a ke-zébe fogózott.

– Hozta Isten! Hozta Isten, kedves húgomasszony! Csak tessék felsétálni. Majd a cseléd megmutatja, merre vannak a szobák. Jó lesz lefektetni a kicsikét, ha álmos. Maga is pihenje ki magát, édes húgomasszony! Tudom, hogy el van törődve. Megijedt bizonyosan. Óh, azok az átkozott kurucok! Csak tessék. Jó melegek a szobák. Dél óta fűttetjük. A párnákat is megmelegítettük.

Amint aztán Ilonka a két gyermekkel a lépcsőkön felment, odafordult sebtén Gáspár úr Ocskayhoz.

– Hát a társzekerek? – Miféle társzekerek? – Ocskay úgy tett, mintha nem értené. – Amiken a kincseid vannak; az ezüstmarha?


– Hát azokkal egy kis baj történt. A kurucok kétfelé szaladtak, az egyik rész a feleségemmel Sturec felé loholt, a másik rész a társzekerekkel Podhrágy felé cafolt; én meg kétfelé nem szakadhattam, mert akkor mind a két helyen meg-vernek: csak az egyiket érhettem utol, azt vehettem vissza.

– A feleségedet? – Meg a két fiamat. – Hát az ezüstödet? – Azt biz átvitték a Vágon, már azt nem érhettem utol. – De hát mért nem vágtattál elébb a kincseid után, mért nem azokat foglaltad

vissza? Minek csatangoltál a feleséged után? Huh, be rémületes bolondot csinál-tál! Hisz a feleséged a tied marad, ha a kurucok elviszik is; a két fiadat sem eszik meg: de az ezüstöd, ha egyszer az ördögé lett, az ördögé marad. Oh, te ostoba! Feleséget kaphatsz, ha az egyik elvész, kilencvenkilencet, kaptál is gézengúz, amíg el sem veszett! Porontyot is hoz a gólya, ha az kell; de ki hozza vissza ne-ked a prédára hagyott tenger kincseidet? Te átkozott, félnederes bolond!

– No, csak ne csapj lármát öreg! Visszakapom én azt. Holnap egész csapa-tommal utánuk megyek, s visszafoglalom.

– Dejsz ütheted annak bottal a nyomát, ha egyszer elszalasztottad! Mondha-tod neki, mint a tót a vízbe ejtett kárásznak: „Poty szem, kárász, nem vakarlak többet!” Beviszik azt, mire te odaérsz, Lietava várába, s oda juss be még egyszer, ha ki hagytad magad belőle dobatni, mikor benne voltál.

– Oda éppen jó helyre fogják vinni. Tudhatod öreg, hogy a császár nekem adományozta Lietava uradalmát; a várával együtt.

– Csakhogy az neked jeruzsálemi királyság. – Végre mégis az enyim lesz. – De hát azt gondolod, hogy majd én addig teneked folyvást itt tartom tyúkkal,

kaláccsal a te feleségedet, gyermekeidet meg még azonfelyül Ozmondát is –, jó remény fejében – egy Deo gratiasért?

– Nem tartod ingyen. Itt hagyom nálad, a hitedre bízva, amit a császártól kap-tam, a fölösleges pénzt. Abból levonhatod a magad költségét.

Gáspár úr kétfelé törülte a bajuszát: mint aki gazdag lakomára számított, s kénytelen kenyérrel, szalonnával beérni.

– Csak mégis jobb szerettem volna, ha az ezüstöt hoztad volna el. – Elhiszem. De ezt a feleségem előtt ne mutasd! Ezzel Ocskay a kapitányaihoz fordult, s kiadta nekik a holnapra való rendele-

teket, aztán sietett a szobájába, átöltözni: a rajta levője csupa rongyban csüggött le róla, ahogy a harc hevében kard, lándzsa összetépte, s bekeverve vérrel, sár-ral. Ma nagyon ráfér a mosdás.

Ilonka maga ment fel a kastélyba a két gyermekkel. A vendégteremben, amint belépett, szemközt találkozott Ozmondával. A két asszony, amint egymásra nézett, ki volt fejezve mindkettőnek az arcában

az, hogy legengesztelhetetlenebb ellenségét látja maga előtt. – Mint két egymás-nak fordított tükör, a végtelenségig adta vissza egyiknek a tekintete a másikéból rásugárzó indulatot.


Harc lesz közöttük: bizonyos; s ez a harc életre-halálra megy: egész a meg-semmisítésig!

De Ilonka ezúttal az istennők erejét érezte szívében. Teljes fegyverzetében az asszonyerőnek állt ellenfelével szemközt; egyik gyermeke a kezén, a másik a kebléhez szorítva. – Ebben a fegyverzetben diadalmas az asszony, a hitves. Ez-zel nem versenyez semmi bűbáj, semmi varázslat. Az anya büszkesége gyé-mántpáncél.

Úgy állt vetélytársnéjával szemközt, mint egy kerub! S ez érezte, az első szembetűzésnél, hogy le van győzve; le van gázolva;

hogy védtelen, fegyvertelen áll a másik előtt, akinek minden szava, minden pillan-tása sebet üthet rajta.

És Ilonka akart rajta sebeket ütni. Akarta őt megkínozni, megalázni, őrjöngésig űzni. Nem vehette azt észre senki, aki kettős titkukat nem ismerte: hiszen csak nyá-

jasan beszélgettek. Mit kérdett Ozmonda? Hogy szabadult meg az elfogott nő. S miről beszélt Ilonka? Arról, hogy mint szabadítá ki a férje. De az elbeszélés min-den szava, minden kis részlete egy méregkehely volt annak a másiknak. Hogy harcolt Ocskay hitvese szeme láttára! Mesebeli hős lett, mikor érte küzdött! Mikor a feleségét kellett visszavívni, egyedül száz ellen rohant a kardok közé, s azok diadalhoz szokott kardok voltak: hősök ellen harcolt, s azokat is szétverte lángoló dühében. Nem az az Ocskay volt, aki szorultában asszonymaskarába engedi magát bújtatni, mikor a bécsi csőcselék, a kéményseprők, a tolvajok, a koldusok hada megrohanja! Akkor csak a szeretője volt ott: akkor nem találta meg a hősi szívét! De most, most, mikor azt mondták neki, hogy: „Elrabolták a feleségedet, gyermekeid anyját: viszik a kurucok!”, ugye, nem sápadt el? Ugye, lóra ugrott: utána vágtatott, oroszlánként harcolt? Aztán mikor a kincseiről volt szó, meg arról, akit szeret – a kincseiről felejtkezett el. Hagyta őket veszni, csakhogy ezt vissza-vívhassa! – Nem úgy, mint mikor Bécsben megkapta a császár ajándékát – s aztán afölötti örömében elfelejtett tőled búcsút venni; varázsszépségű tündérnő! Ezt mind hozzá kellett gondolni, érezni a vetélytársnőnek, amíg Ilonka elregélte beszédessé lett ajkkal férje hősi tusáját.

Óh, minden beszéde a dicsekedtében féktelen asszonynak egy-egy válogatott kínpadi tortúra volt Ozmonda szívének. Őneki százszor, száz alakban vallott sze-relmet ez a férfi; de ilyen alakban, mint feleségének, sohasem. Ez az egy igazi: ez az egy imádatra méltó! Mikor a kardján csorog végig a vére azoknak, akik bántot-ták azt a nőt, aki az övé! – Óh, mily emésztő irigységet érzett ez asszony ellen!

S Ilonka tudta azt! Kéjelgett a lelke annak a tudatában, hogy most ezt az asz-szonyt ő kínozza, férje hős harcának elbeszélésével! Gyönyörködött benne, hogy sápad el előtte ez a bűbájos tündérarc! Hogy vonaglanak rajta az eltorzult voná-sok! Hogy támadnak mély ónkarikák a szemei körül; hogy tekergőznek a szemöl-dökei, hogy vékonyulnak el az összeszorított ajkai; hogy festi az irigység holdvi-lágsápadtra ezt a deli arcot! – S egyszer-egyszer félretekintett a tükörbe Ilonka, hogy a saját képét meglássa. Lássa, hogy tündököl!

Ebben az első tornában Ozmonda nyomorultul le volt győzve.


De még nem volt vége a tusának. Neki is főtt, forrott a szívében valami. Neki is voltak fegyverei! Majd rákerül a

sor! Ezt a tusát ma végig kell küzdeni. Egyiknek győzni kell teljesen, a másiknak el

kell veszni! – Mindenre el volt szánva. A vacsora felett még egészen átengedte a győzelmet egész a mámorig Ilon-

kának. Nagy társaság volt együtt: kettőjükön kívül csupa férfiak. Trencséni nemes

urak a császári pártból meg Ocskay alvezérei. Ezektől még egyszer, és újra meg újra, végig kellett hallgatnia Ozmondának azt a hőskölteményt, amit Ilonka el-mondott; mind igaz volt: nem az ő képzelete festette Ocskayt olyannak; a kapitá-nyok egymás szájából kapkodták ki a szót, hogyan vitézkedett a vezér a felesége hintaja mellett. Még így nem látta őt harcolni senki. – S aztán mikor megcsókolta az asszonyát a diadalmas harc után!

Még most is sugárzott az a csók erről az arcról! – Szemben vele olyan volt an-nak a másik nőnek az arca, mint a hold. Gáspár úr konyított hozzá, hogy ez a dicsekedés rosszul eshetik az ő kedves menyemasszonyának, s Gáspár úr olyan jó ember volt, hogy szerette a felebarátját kihúzni a sárból – ha ugyanaz által egy másik felebarátját jól belemárthatta.

– No ugyan van mit dicsekednetek a vitézkedéstekkel, ha elszalasztottátok ebadóba a kincseiteket hat társzekérszámra!

Ez hűtött. – Eh, mit! – mondá Ocskay, Ilonka keze után nyúlva. – Aki elvette, majd visz-

szaadja még! – De nem adja biz az! Még a húgomasszonyt is kifosztották a gézengúz kuru-

cok. Elbeszélte nekem a kocsis, aki a hintaján volt. Minden klenodiumát elrabolták tőle: csak azon könyörgött, hogy a jegygyűrűjét ne húzzák le az ujjáról.

Ez a kellemetlen visszaemlékezés gyökeresen elrontotta az addigi jókedvet. – Te ezt nem is mondtad nekem – szólt Ocskay szomorúan, ujjai közt megfor-

gatva azt a jegygyűrűt felesége ujján. – Nem gondoltam rá – szólt Ilonka könnyedén. – Volt: nincs. Nem kell miatta

aggódnom. Csak a négy sor igazgyöngyömet sajnálom, amit szegény anyámtól kaptam menyasszonyi ajándékul.

Ennél a szónál, „szegény anyám”, mégiscsak könny szökött a két szemébe. „Szegény”-nek a megholt kedveseinket nevezi a magyar szójárás.

Megérthette belőle Ocskay, hogy Ilonka tudja már, hogy anyja meghalt: talán azt is, hogyan halt meg?

Ezek a könnyek idézték elő Ozmonda arcán a legelső mosolyt ezen az estén. Hát itt van nyitva a páncél!

Ocskay megszorítá Ilonka kezét. – No lásd, a négy sor igazgyöngy már meg is került: itt van a keblemben. Azzal elővonta a dolmány zsebéből a bársonyos étuit, s felnyitva azt,

odanyújtá Ilonkának.


A nő nem rejtheté el öröme fellobbanását. Nem a gyöngyért, hanem a megem-lékezésért.

– Ezt Bécsben vettem a számodra. Szép-e? – Óh szép! Nagyon szép! Sokkal szebb az elveszettnél. – Szívesen veszed-e tőlem? Válaszul megcsókolta a nő férje kezét. Azzal Ocskay az igazgyöngy füzért Ilonka nyakára kapcsolá a gyémántos

csattal. – Viseld a kedvemért! …Ozmonda ajkán szinte látni lehetett a düh forró leheletét. Ha földi tűz volna,

ami a szemekben ég, az ő szemei tüzében el kellett volna égni annak a gyémánt-nak.

Eggyel több kínzás a rováson. Ocskay az estebéd után elmondá, hogy ma vigadnak itt utószor. Ez búcsúla-

koma. Holnap indul a csapatjával. Az ilyen búcsúáldomást tehát meg kell hosszí-tani. A férfiak maradjanak az ivóteremben. Az asszonyok menjenek pihenni.

Mikor kimentek a teremből: Ozmonda azt súgá Ilonkának: – Majd ha elaltattad a gyermekeidet, jöjj át a szobámba, ott még beszéljünk

egymással valamit… Ilonka alig fektette le a nagyobbik fiát, aki mindekkorig fenn volt, s az asztalnál

hallgatta a hősregéket apjáról, el nem álmosodott; – azonnal sietett az ellenséges meghívásnak eleget tenni. – Átment Ozmonda szobájába.

Tudta, sejtette jól, hogy mi lesz a beszéd. Sőt azt is sejtette, hogy a kocka fordul. Eddig ő gyilkolt; ezután őt fogják gyil-

kolni. – Kíváncsi volt a nyerendő sebekre. – Azt hitte, kiállja. S végül mégiscsak ő marad a győztes.

Amint belépett Ozmonda szobájába, vetélytársnéja odadobbant eléje, s meg-ragadta a kezét.

– Tudod-e, hogy kinek a barlangjába léptél be most? – Tudom. Halálos ellenségemébe. – Tehát azt is tudtad jól, mikor énnekem azt a hősregét elmeséled egy férjről,

aki feleségeért harcol, hogy minden szavaddal pokolkínokat okozasz itt! (Öklével a mellére ütött.)

– Tudtam. Úgy akartam. – Te tudod azt, hogy én szeretem Ocskayt? – Ha magadat meg nem sért ez a szó, engem nem sért meg. – De ő is szeret engem. Ilonka vállat vont, és mosolygott hozzá. – Nem törődöm vele. Azt hiszem, minden férfi úgy tesz. Megtanultam Lengyel

Magdolna nénémasszonytól, hogy ez közös sorsa minden asszonynak. Tűrni kell. Nem kell rágondolni. – Egy katona, egy lovag, messze földön járó; egy hős, akit imádnak, megkoszorúznak, hogy bújhatnék el az örömök elől, amik fölkeresik? Okos asszony nem ütközik meg az ilyen dolgon. Nem kérdi, hol jártál. Kivel enye-


legtél? – Hadd élje világát! Hadd gyönyörködjék a világ minden szép asszonyá-ban. Ma egy szép grófné, holnap egy szép cigányleány!

– Nem igaz! – kiálta közbe őrült önfeledéssel Ozmonda. – Nem az egész világ minden szép asszonya! Én voltam a cigányleány is! Én voltam minden és min-denütt!

S e vakmerő vallomásra az volt Ilonkának a válasza, hogy nevetve ölelte át Ozmonda vállait.

– Áldjon meg hát érte az Isten, hogyha megvigasztaltad szomorúságában! – Köszönöm, jó lélek.

Ozmonda érzé, hogy még mindig ő van alul a földön; ő van letiporva. Ez a föl sem vevés; ez a hideg közöny még jobban lesújtá. Hogy egy ilyen vallomásért még arra sem tartják érdemesnek, hogy megnehezteljenek rá, hogy nem becsülik feljebb egy leszakított virágnál, amit a férje a vitézkötése mellé tűz. – Hadd tűzze: virágszál!

S még hogy megtetézze a sértő megvetést, azt is hozzátevé Ilonka: – Mink, szegény otthon ülő asszonyok, megelégszünk vele, ha a férjünk lelke

a mienk. – De az sem a tied! – kiálta dühtől reszkető ajakkal Ozmonda. S odarohant az

asztalához, s azon egy kis ébenfa szekrénykét felnyitva, kikapott belőle egy leve-let, s odatartotta azt Ilonka elé. „Olvasd el ezt!”

Ez volt Ocskaynak az a schwechati levele, ami így kezdődött: „Édesem”. Tele drága vallomásokkal!

Ilonkának a szemébe akart szökni a könny; de visszaparancsolta. – Aki ebben a tusában az első könnycseppet elejti, az elveszett.

Hidegvérrel mondá: – No, hát ez is a tied. Mit akarsz még tőlem elvenni? – Azt a jegygyűrűdet. Erre felkacagott Ilonka. – Hahaha! Édesem. – Egyéb bajod nincs? – Már ezt az egyet pedig nem fogod

megkapni. Ezt nem adom neked. – De én elveszem ezt tőled! – suttogá Ozmonda, villogó szemekkel. – Tudod-

e, mért csaltam át Ocskayt a császári pártra? Azért, mert az osztrák törvények szerint a katolikus férj és a protestáns nő közötti házasság semmis és haszonta-lan. Ez a ház már az osztrák császár birodalmában van; s te itt nem vagy Ocskay László felesége többé.

– Óh, akkor áldalak, boldogságos istenanya, szent sugallatodért! – sóhajta fel Ilonka. – Tudd meg, jó barátném, és essél kétségbe, hogy én már fél éve, hogy katolikussá lettem, s itt ebben a házban is, Bécs városában is Ocskay László felesége vagyok.

Ez aztán buzogánycsapás volt! Ozmonda úgy érzé, hogy szétomlik alatta. Erre nem számított! De nem adta meg magát. Óh, még hátra volt az utolsó fegyvere: a méregbe

mártott.


Csak az alakját változtatta meg: mint a mesebeli rossz tündér. Elébb mint saskesely csapkodott áldozatára, s hogy az visszaverte, megkísérté kígyóvá ala-kulni, úgy közelíteni hozzá a méregharapásra.

Bosszúsan tépte szét Ocskaynak a levelét száz darabra, s elszórta a földre. Aztán leveté magát a kerevetre, arcát kezeibe temetve, s úgy tett, mintha sírna.

– Én vigasztaljalak-e? – mondá neki Ilonka. Erre megtörlé a zsebkendőjével a szemeit Ozmonda, s úgy tett, mint aki duz-

zogva nevet. Neveti a maga bolondságát. És mikor így felkacagott öngúnyolva, mintha visszhangja támadna saját kacajának, eszébe jutott az a rejtélyes nevetés, mit itt ezen a helyen hallatott Ocskay, a legédesebb andalgás pillanatában: s aminek az okát nem akarta megmondani. „De bolond vagy, hogy így szeretsz! Hiszen nem lész soha az enyim. Pápistává lett a feleségem!” Ezt kacagta.

– Hm! Ez bolond állapot. De hát így mi mégis nem maradhatunk. Ez a helyzet megöl engem is, téged is; s mi ketten együtt megöljük Ocskayt. Mert én inkább megölöm, minthogy másnak hagyjam.

Ezzel felugrott a kerevetről, egy cifra faragványú, ódon almáriomhoz ment, kinyitá annak az egyik szárnyát, egy hosszú, szűk nyakú üveget vett ki belőle, amiben valami aranyszín nedv villogott, s abból nagyot húzott.

Ilonka bámulva nézte, hogy mit csinál. – Ne félj! Nem méreg – mondá a grófnő, visszatéve. – Csak szíverősítő; úgy

híják, hogy „alamázia”. Hozzá vagyok szokva – mikor elfojt a keserűség, ez meg-vigasztal. Ajánlom neked is. Majd megszokod valaha!

Aztán nehányszor alá s fel lépdelt a szobában, s egyszerre csak térdre ereszkedék Ilonka előtt, s átkarolva annak a térdeit, azt mondá neki:

– Mondj le róla önkényt! Visszatérhetsz a „magyar vallásra”, s egyszerre el-szakadsz tőle!

Ilonka bámulva rázta a fejét. El nem tudta gondolni, hogy holdkórosság-e ez vagy esztelenség, vagy a megivott philtrának a hatása.

– Nem jót tesz neked az az ital! – mondá a térdepelőnek. – Ne hidd azt! – Tisztítja az észt. – Én világosan beszélek. – Nem való tehoz-

zád az az ember. – Ti nem vagytok egymásnak teremtve. – Te nem ismered őt; képzeleted sincs róla, ki ő. – Te egy hidegvérű, komoly, mértékletes háziapának képzeled őt én, én ismerem csak őt igazi valójában –, démoni szenvedélyének egész ragyogásában. Előtted csak egy közönséges ember ő, előttem egy király! Amit egy ember az arkangyaltól Luciferig magában egyesíthet, mindent megtalál-tam benne. Neked ő csak egy mindennapi megszokás: nekem üdvöm és elkárho-zásom! Te élsz és újra élsz, ha tőle elválsz; de én megsemmisülök – itt – és a másvilágon.

Ilonka most már szánni kezdte ellenfelét. Ozmonda észrevette azt az arcán, s gyöngéd erőszakkal odavonta maga mel-

lé a kerevetre: úgy suttogott a fülébe; rábeszélő, behízelgő szóval. – Lásd, teneked van egy régi imádód, régibb, mint Ocskay László. Ezt Ocskay

László mondta el énnekem. Lovagnak, férfinak olyan derék, mint ő. Szívét nem bírta senki terajtad kívül: hogy téged elvesztett, asszonyt nem szeretett soha.


Maga Ocskay László beszélte el előttem ezt oly sokszor. Fáj a szíve érte, hogy téged elrabolt tőle; ha halva maradna, őrá kívánna hagyni. Oh, engedd meghalni rád nézve Ocskay Lászlót! – Térj ahhoz, aki téged igazán szeret, imád, megbe-csül, ki téged soha más nőért el nem tudott felejteni, aki a te lelkednek igazi, való-di kiegészítő fele: hisz az is egy Ocskay: a jobbik, a szebbik, az ifjabbik, a Sándor!

Ilonka indulatosan ugrott fel helyéről, hevesen taszítva el magától a vállait át-ölelő asszonyt.

– Ejh, hallgass e szóval! Nekem ilyen beszédet hallanom sem szabad! Ha nincs más mondandód, itt hagylak. Megyek a gyermekeimhez.

– Nem mégy! – lihegé Ozmonda, elállva a távozni akaró útját. – Még nem vé-geztünk egymással. Tudod, mért hívtalak ide? Harcnak kell lenni közöttünk élet-halálra! Meg akarsz futamodni előlem?

– Itt maradok. – Sebhetlennek hiszed magadat, akiről minden nyíl lepattog? Nem sért meg

semmi szó, semmi tett, semmi bizonyosság? Tudsz mindent felőle, s mindent megbocsátasz. – Anyádnak a szíve miatta szakadt meg. Ezt is tudod-e már?

– Tudom. Nagyon fájt. De már elsirattam. – Tudod, hogy a haldokló megátkozta gyermekeidet őmiatta? – Mindennapos imáimmal védelmezem őket az átka elől. – Egész nemzete eltaszítja és gyűlöli. Tudod ezt? – Én fölemelem és szeretem. – Miért? Mi jogon? – Mert az enyim. – Akkor az én jogom erősebb, mert régibb. Enyim volt, mikor még téged soha-

se látott. – Az nem igaz. – Olyan enyim volt, hogy lelkét, testét elveszté miattam. Barátját megölte, ha-

záját elhagyta miattam. Én voltam a vezérlő angyala, égbe és pokolba. Akarod tudni a vetélytárs nevét, kit miattam megölt? – Az a te bátyád volt: a jó Tisza Gá-bor!

Ilonka felsikoltott. Arcáról eltűnt minden élet. Ez az orgyilok jól odatalált lelké-be. Azt törte benne össze, ami soha eggyé nem varázsolható többé: a hitet. S hogy ennek még a töredékei is össze legyenek morzsolva, a kegyetlen vetély-társnő elővette a szekrényéből és elolvastatá vele azt a levelet, amit Ocskay László írt hozzája akkor, mielőtt a magyar táborból megszökött, a füllevágás meggyalázó büntetése után, bevallva minden titkát, esküdve örök szerelmet őne-ki, holtig való bosszút meggyalázóinak, s nagyobb hitelesség kedvéért még azt a kristályszelencét is megmutatta Ozmonda, amiben a levágott ereklye meg volt tartogatva.

Ilonka szótlanul tántorgott ki a szobából, kezeit megtörő szívére szorítva. – Ő volt a halálra sebesített…

Szobájába érve, végigveté magát a földön, és megsiratta keservesen elvesz-tett paradicsomát.

Azután, mikor elfogytak a könnyek, asztalhoz ült és írt.


Levelet írt Ocskay Lászlónak. Megerősíté a szívét, hogy érthető mondásokat tudjon írni. „Kedves uram: jó Ocskay László! Ezen levelemmel búcsút veszek Tetőled örökre; holtig való örök időkre. Sok keserű bánatot hoztál a lelkemre, édes jó uram, Ocskay László, de meg-

nyugtattam a szívemet azzal, hogy még több örömökkel boldogítottál egykor. Homályt hoztál a nevedre, fiaid nevére; engem is gyászba borítottál vele; de

vigasztalásom volt az emlékezet, hogy elég soká melegedtem múlt dicsőséged-nek ragyogó fényében. Eltértél hazádtól, és én követtelek, mint hű hitestársad; ha osztoztam az áldásban, osztozzam az átokban is, ami utadban ér.

Leégetted ősi hajlékunkat: szegény anyám szíve megszakadt miatta. Titkon elsirattam; neked nem mutattam; könnyeimet, keserűségemet magamba fojtot-tam.

Szívedet, szerelmedet visszavetted tőlem, más asszonynak adtad. – Özvegy-gyé lettem, mielőtt leejtettem volna fejemről az asszonyi fátyolt. Nem panaszoltam fel: azt mondtam, így kell annak lenni. Azt mondtam magamban: elég soká voltam veled boldog; meg kell azt így szokni.

Idehoztál engem annak a házához, ki nekem halálom. Azt mondtam, nem bá-nom: megiszom a mérget, mit elém töltenek. Szeretlek, el nem hagyhatlak, enge-delmeskedem.

De most megtudtam egy rettenetes titkot. Te voltál az, aki az én szegény jó bátyámat, az én szeretett Gáboromat megölted.

Nincs szó, ami leírhassa azt a nagy fájdalmat, amit én most érzek; de érezni fogom azt örökkön-örökké, mind amíg csak élek.

Ha a két gyermekem nem volna, kolostorba mennék, hogy éjjelem-nappalom teéretted való imádkozással töltsem, vajha megbocsássa neked Isten azt a bű-nöd, amit emberi szív meg nem tud bocsátani.

De mivel itt van a két ártatlan gyermekem, s nem akarom hagyni, hogy azok a kárhozat számára növekedjenek fel: ölembe veszem őket, s elviszem magammal, felkeresem velük jóltevő idegenek házát, s hűséges szolgálattal fogom megke-resni számukra a mindennapi kenyeret.

Semmit el nem viszek rajtuk kívül magammal: tudod, hogy ellenségeid minde-nemtől megfosztottak. Ami gyöngyöket adtál, azokat is itten hagyom: a gyöngy könnyet jelent, s nekem volt belőle elég, s marad holtig való elég.

Isten hozzád, édes jó uram. Szeretlek, hű leszek Hozzád, míg csak élek; de, hogy Veled találkozzam, hogy Téged meglássalak, azt ne mérje rám többet az Isten, aki legyen Hozzád is, hozzám is kegyelmes, irgalmas Isten.

Holtig való alázatos szolgálód Ocskay Lászlóné született Tisza Ilona.”

A levél ott maradt az asztalon, a négy sor igazgyönggyel. Ilonka a két gyer-mekkel úgy eltűnt a házból az éj sötétjében, hogy senki sem vette észre; még a lesben álló Ozmonda sem: oly nesztelen tudta intézni szökését.

346 XVIII. Elvesztve örökre

XVIII. Elvesztve örökre Az urak odaát az ivóteremben késő éjfél után végezék a búcsúáldomásozást. Ocskay nehéz fővel tért a szobájába. A mai izgalmas nap, a dühös, kemény

harc megviselte testét, lelkét, nyugalomra vágyott. Azért is szakította félbe hama-rább a mulatságot, mint különben szokás volt.

De mielőtt lefeküdt volna, eszébe jutott, hogy egy jó éjt kívánjon a mellette való szobában tanyázó feleségének, gyermekeinek.

Benyitotta félig az ajtót, s halkan mormogva köszönte: – Nyugodalmas jó éjszakát, kedveskéim! Mind alusztok-e már? Semmi válasz sem jött a köszöntésére. Figyelt, hallgatózott. Semmi nesz, semmi mély lélegzetvétel hangja. Nem itt volnának-e? Felkapta a karos gyertyatartót az asztaláról, s átment a szobába. A nagy nyoszolya, ahol mind a három számára volt megvetve az ágy, üresen

állt. Nem ide jöttek-e? Máshol feküdtek le? Az asztalon heverő gyöngyfüzér megmondá neki, hogy itt voltak. Ez volt a ta-

nyájuk. Akkor aztán megtalálta a levelet is, s az megmondta neki, hogy hová lettek. Olyan szívfájdalom fogta el a levél olvastára, hogy a halált kívánta inkább. Átrohant Ozmondához. Tudta jól, hol van annak a szobája, s szabad bejárata

volt neki azon a tilalmas küszöbön. Ozmonda nem aludt, csak éji köntösét vette magára. S ott hallgatózott az aj-

tón, és leste, hogy mi fog most történni. Azt nem tudta, hogy Ilonka elhagyta a házat, olyan csendesen suhant el. Hanem azt jól hallá, mikor Ocskay nehéz léptei döngtek végig a folyosón szo-

bája ajtajáig. Alig öt perc múlva ugyanazon léptek sietve dobogtak az ő ajtaja felé. Mi történt? Mikor Ocskay László felszakítá Ozmonda szobájának az ajtaját, a nő megret-

tent tekintetétől. Olyan volt az, mint az őrülteké. A háborodott lélek feldúlta min-den vonásait: sápadt volt, mint egy halálra váló. A szemei mereven néztek, mint egy kőszoboré.

Ozmonda fehér hálóköntösében, mint egy bűnbánó állt előtte, s kétkedve tekinte fel e kétségbeesett arcra.

Ocskay László némán tartá eléje Ilonka levelét. Ozmondának el kellett azt ol-vasni. Odáig csak reszketett a nő, amíg a végsorokhoz ért; de amikor azt olvasta, hogy Ocskayné elhagyja az urát örökre, s soha többet őt látni nem akarja, akkor e holdsápadt arcon a titkolhatlan öröm ragyogása tündökölt fel. Ah, a siker tökéletes volt! Végre-valahára ő maradt a győztes; ő űzte el az asszonyt a férje mellől, összeforrhatlanul törte szét a kapcsot szíveik között, övé a diadal!

– Te tetted ezt? – kérdezé Ocskay. – Én!


– Légy érte örökre átkozott! – ordítá a férfi, s úgy üté öklével homlokon az asz-szonyt, hogy az eszméletlenül terült el a földön.

Mikor magához tért Ozmonda, mély csend volt körülötte; a tartóban hagyott gyertya csonkig leégett. Kábult agyában nem tudta tisztázni gondolatjait. Valami-től nedves volt a homloka. Megtörlé kantusa ujjával; a patyolat veres lett. Megsérté ott a homlokát Ocskaynak a gyűrűje. Erről tért öntudatához.

– Megütött engem! – Megütött a felesége miatt! – Megütött ezen a helyen, ahol tegnap térden állt előttem, s azt esküdte, hogy kész elkárhozni velem… Jaj ne-ked, Ocskay László! – Ezért meg fogsz halni! – Meghalok én is. Meghalunk mind a ketten!…

Hová, merre futhatott Ilonka? – Sötét, februári éjszakában. Vad idegen helyen.

Gyalog, egymagában, két gyermekkel a kezén, akik közül az egyiket ölében kell vinni?

Akárhová! Mindegy volt az neki. Délnek, északnak, egyforma a világ. Csak in-nen el.

A kastély hátulsó ajtaján kiszökött a kertbe, a kertajtón át ki a szabad mezőre, s aztán futvást neki az avarnak!

Kerülnie kellett a lakóházakat, nehogy valaki meglássa, s hírt mondjon a kere-sőinek. – Kertek alatt bujdokolva jutott el a város végére; még a kutyák sem ugat-ták meg.

Ott azután, mikor a sík mezőre eljutott, körülnézett, hogy merre forduljon. Nem messze az országúttól, egy vályogvető agyagverméből valami tűz lobo-

gott fel. Egy férfialak állt előtte, akinek az árnyékát, a hol fellobbanó, hol lelohadó láng ide-oda hajigálta a kopár síkon.

Ilonka arrafelé vette az útját a két gyermekével. Mikor közelebb ért hozzájuk, akkor vette észre, hogy micsoda emberek közé

került. Sátoros cigányok voltak. Hat lovuk ott legelészett a sovány gyepen, amiről

csak nemrég olvadt le a hó, egy ponyvával fedett szekerük az agyagverem mé-lyében volt elrejtve, két férfi a törpefenyőből rakott tűznél sütött fanyárson egy malacot. Kettő a szekér alatt heverészett pipázva: egy a lovakat őrizte.

Az, amelyik a tűz előtt állt (talán őrálláson), amint a tanyájukhoz közeledő ala-kot meglátta, eléje jött. Magas szál férfi volt, hosszú csigákban vállára omló, feke-te hajjal; viseltes dolmányán nagy ezüstgombokkal; bocskor a lábán. Fekete ar-cának csak a körvonalait rajzolá vérfénnyel a lobogó tűz lángja.

De Ilonka egész bátorsággal közeledett e félelmes alak felé. Mit félt ő most a kerek világ minden rémeitől, mikor Ocskay elől futott? Neki

csak az az egy félelme volt, hogy a férje utoléri. – Óh, jó emberek! – lihegé a nő fáradtan. – Könyörüljetek rajtam! Üldöznek,

menekülnöm kell. Rejtsetek el valahová, vagy vigyetek magatokkal! Nekem sem-mim sincsen, nem fizethetek meg; de megjutalmaz érte a jó Isten. Vegyetek fel a szekeretekbe, a kis gyermekeimmel, nem bírnak a lábaim tovább; pedig futnom kell, amíg csak bírok!


A cigány odahajolt az úrnőhöz, s mereven nézett annak az arcába, amit meg-világított a tűz lobogványa.

– Ej, ej, szép asszonyka – mondá azzal a furcsa dialektussal, ami olyan tréfás kifejezést ad a cigány minden mondásának. – Hát világgá futsz? Az urad elől futsz, ugye? Aztán meg annak a szeretője elől? A zsiványok közé is elfutnál, csakhogy őket ne lásd?

– Nem. Nem! – tagadá Ilonka; eltakarva kis subája alá a nagyobbik fia fejét, hogy ne hallja meg az ezt a szót az apja felől.

– Hiába tagadod! – nyújtá a szót a cigány. – Mi cigányok jövendőmondók va-gyunk; a szeméből is kiolvassuk, kivel mi történik. – Hát nem Ocskay Lászlóné a te neved?

Erre a szóra Ilonka felugrott a dombról, amelyre lepihent, s tova akart futni. – Hanem a cigány egyszerre odaborult le eléje, s átkarolva két izmos karjával az asszony térdeit, most már nem cigányos hangon, hanem zokogásba vegyülő panaszos szóval mondá: „Óh, te édes szent asszonyom! Hát ide jutottál? Világgá kergettek, óh, az átkozottak!”

Ilonka ráismert a hangról. – Jávorka! Kegyelmed az itten? – Nem vagyok én Jávorka! Dehogy vagyok én Jávorka többet. Mert én Ocskay

László árnyéka vagyok. Holló nem jár úgy a gyilkos feje fölött, mint ahogy én járok mindenütt az ő nyomában. Nincs az én életemnek semmi más célja már, mint megfogni Ocskay Lászlót.

– Óh, édes jó barátom! – könyörgött Ilonka. – Ha valami kis jó emlékezettel van még kegyelmed hozzám, tegye félre most a haragját, s szabadítsa meg an-nak a feleségét, akit olyan nagyon gyűlöl.

– Megszabadítsam őtőle? Lássa meg kegyelmed, szentnél szentebb asszony, milyen imádságképpen tisztelem kegyelmedet. Elhagyom addig Ocskay Lászlót, amíg kegyelmedet biztos helyre vittem. Ha apám, anyám temetésére hínának; ha menyasszonyom hína haza a lakodalmára, nem mozdulnék innen, Ocskay nyo-mából. Kegyelmedért megteszem a vargabetűt. – Héj, moré! Iszkiri! Zsákba azzal a félig sült malaccal! Majd vacsorálhattok holnap reggel. Oltsátok ki a tüzet, fogjá-tok be a lovakat, kettőt a szekérbe, a többire kapjatok fel szőrére; aztán toljuk az országutat a kerékkel!

Nehány pillanat alatt el lett oltva a tűz, be lettek fogva a lovak. Jó erős székely kabalák voltak azok, csak a kinézésük volt cigányos. Ilonkát és két gyermekét felültették a szekérbe a ponyvaernyő alá; bundákból jó ágyat csináltak a számuk-ra, s aztán megindultak szép csendesen a ködös éjszakában. A hatalmas, boldog Ocskay Lászlóné egy cigánykordéban!

Jávorka ott lépegetett a szekér mellett gyalog, mikor meredekre vitt fel az út, s fogta a lőcsöt, tartotta a vállával a szekeret, hogy bele ne dőljön valami kátyúba, mikor aztán lejtőnek ment az út, akkor meg vágtatva csörtettek alá szekérrel és lóval igaz cigánymódra: „Hegynek tarts, völgynek hajts!” útközben beszélgetett Jávorka az úrnővel.

– De hát mármost hová menjünk, hová vigyem, kegyelmes asszonyom?


– Én nem tudom. Nekem senkim sincsen, akihez kívánkozzam, aki magához kívánjon.

– Hát én talán többet tudok. Nem jó lesz-e, ha elviszem kegyelmedet Vöröskő-várra? Pálffy bánnak a felesége, leányai szeretik kegyelmedet, s igaz, jó lelkek. Hogy a bán a császár híve, nem hibájuk, neki sem hibája; mindig az volt, hitét megtartotta, becsülöm érte. Ott kegyelmedet igen jól fogadják; meg is értik, hogy ha nem is kérdik, hogy mi hozta oda. S ez az egy hely az a világon, ahol nem fogja kegyelmedet soha keresni Ocskay László; s ahonnan soha ki nem adják, ha nem akar menni.

– Valóban jó lesz; köszönöm a jó tanácsot. – No hát most csak ballagjunk, amíg ballaghatunk. Ha a fennsíkra felérünk,

majd jobb lesz az utunk; akkorra a hold is feljön; a ködből is kijövünk, aztán Biccsén alul majd kikaptatunk a gyepre. Holnapután ilyenkorra ott leszünk Vöröskőváron. Ott leteszem kegyelmedet a kapuba, s aztán visszatérek.

– Visszatér? Miért? – Megmondtam már. Esküvésem tartja, hogy élve elfogjam Ocskay Lászlót –

és bakó kezébe adjam. – Ne segítse meg benne az Isten! – Nem is kértem hozzá ő szent felsége segítségét; csak magamhoz bízom. – Óh, mi pogány beszéd! – mondá Ilonka borzadozva. – Tudom – szólt a kuruc. – Pogány vagyok. Istentagadó. Ő tett azzá. Kegyel-

medtől is mindent elvett Ocskay László, édes szent asszonyom; de egyet megha-gyott mégis, az Istent. – Tőlem még azt is elvette. Nekem az sincs. Elpusztította a hazámat, s elpusztította a mennyországomat. Nincs se földiekben, se égiekben hitem. – És aztán tudja azt kegyelmed, magáról tudhatja, hogy aki egyszer Ocskay Lászlót megszerette, annak azt nem szeretni többé nem lehet. Én is úgy szeretem. Mikor a bakó a fejét fogja vágni, az én szívemet is vágja – de mégis levágja. – Aludjék kegyelmed; hosszú még az éjjel. Nem beszélek többet.

A hosszú út megint hegynek vitt fölfelé; a fakó szekér lassacskan döcögött elő-re. A hold már feljött a Fehér-hegyek mögül; a ködök elültek a völgyben, mintha fehér tavak volnának a sötétzöld hegyhátak között. A messze kiáradt Vág ezüsttel csillámlott. – A holdfénynél egy magányos lovag volt észrevehető, amint az úton fölfelé vágtatott.

– Vigyázzatok, fiúk! – kiálta Jávorka az előrehaladt lovasokra. – Akármi legyek, ha nem Ocskay László vágtat errefelé egyedül egymagában.

Egyedül, egymagában! Akkor vesztébe rohan! Ilonka meghallotta e szót, s a szekérekhó hátulsó ponyvahasadékán hátrate-

kintve, rebegé: – Jézus! Szent Máriám! Ez Ocskay maga! Ő legjobban ráismert. Egyedül vágtat fölfelé az úton, s méghozzá fegyvertelenül. Csak úgy, ahogy a

házból kirohant, kapott fel a lovára, még sisak, kalpag sem volt a fején: szétzilált hajfonatai csak úgy lobogtak a feje körül.


Ilonka felhúzta a ponyvát a kocsi oldaláról, s kinyújtá a kezét, hogy a Jávorkáét megragadja vele.

– Óh, édes jó barátom, igaz hű emberem! Ne bántsátok őt most! Mikor engem keres. Ne jusson énmiattam veszedelmébe! Ne fogjátok őt el az én szemeim lát-tára, a gyermekei előtt! Hisz akkor megöltök mind a hármunkat! – Küldjétek más-felé, hagyjátok elfutni! – Óh, ne bántsátok itt!

Jávorka az öklével csapkodta a feje tetejét. – Tudtam azt! Megmondtam előre! Hogy ez a szent asszony kiimádkozza őt

még az éhes ördögnek a fogai közül is, amikor már viszi a pokolba! Előre tudtam ezt! Dugjátok vissza a szerszámot a tokba, cigánylegények! Kánápé! (Ezt akkor mondja a cigány, mikor nincs fizetővendég.)

Aztán odahajolt Ilonkához. – Látja-e kegyelmed ott azt a holdat a hegyorom felett? Hogy vigyorog rám a

ferde pofájával! Az az én bálványom. Annak esküdtem meg, hogy ahol megka-pom ezt a szörnyeteget, élve elfogom, elviszem: ha a paradicsom minden lakosai imádkoznak érte, meg nem kegyelmezek neki, s ha irgalmat tennék vele, én visel-jek minden átkot, ami az ő fejére hullt! – S most te rábírsz, hogy megtörjem az eskümet. – Hát megtöröm. Olyan szent előttem a te szemednek minden könny-harmatja: ne öntözze meg ezt a földet. – Tartson meg az Isten a jövő találkozásig, jó Ocskay László! Ha ugyan Isten volt, s nem a demiurgus, aki így belekontárko-dott a teremtésbe, mikor téged csinált, hogy a jót a rosszal egy szívbe gyúrta össze!

– Óh köszönöm! – rebegé az asszony, s aztán betakargatá a két fiát a bundá-ba, hogy a kisebbnek a sírása el ne árulja ittlétét, hogy a nagyobbik rá ne ismer-jen az apja szavára, ha az beéri őket.

Nemsoká beérte. – Halljátok, cigányok! – kiálta Ocskay, elfulladó szóval. Nem lattatok-e az uta-

tokban egy úriasszonyt két kicsiny gyermekkel az ölében? Jávorka alázatosan levette előtte a süvegét. – De hogyne láttuk volna, csókolom a kezedet-lábadat, méltóságos herceg úr.

De bizony láttuk őket. Kurta selyemsuba volt az asszonyságon, nyestprémmel, a fején fátyolos recefice főkötő. A két kis úrficskának sárga volt a haja; a kicsike az anyja ölében, a nagyobbik a szoknyáját fogta; piros süvege volt fehér menyét-prémmel.

– Igen! Azok voltak! Merre mentek? – Hát biz az asszonyság azt kérdezte tőlünk, merre visz le az út a predméri

révhez, mert ő át akar menni a vízen Predmérre. El is vezettük odáig szépen; még a kocsinkra is felvettük egy darabig, odáig, ahol eltér az út: ott leszálltak, odább mentek.

– Mikor volt ez? – Hja bizony, még akkor nem volt fenn a hold. Még utolérheti a nagyméltósá-

gos úr, ha nagyon kergeti, mert a révnél aligha viszik át őket előbb, mint hajnal-ban; kivált, hogy pénze sem volt az úriasszonynak, tőlünk kért kölcsön két dénárt a révészek számára, azt mondta, megadja, ha lemegyünk predméri búcsúra vagy


a hradnói sokadalomra. Azt mondta, ott lakik Hradna mellett, a lietavai várba, Lengyel Magdolna nagyasszonyomnál; kegyes asszonyunk az nekünk; minden esztendőben mi reparáljuk meg az ekevasait. Hogyne embereltük volna meg két dénárig a hozzátartozóját?

Ezzel a mesével tökéletesen elámította Ocskayt. Hogy tudná mindezt egy ci-gány?

– Itt van a két dénárod fejében! – monda Ocskay, egy tallért hajítva Jávorka fe-lé, amit az röptében elkapott, s cigány alázatossággal elhálálkodott érte.

– Csókolom a lábaujja kis körmét a fölséges excellenciás fejedelem úrnak! Hat szekér ezüstöt találjon helyette!

– Vessz meg! – dörmögé Ocskay bosszúsan (hat szekér ezüstöt!), s megfordítá a lovát.

– Apád-anyád idejöjjön! – mormogá Jávorka, ráfújva a tallérra babonásan; s aztán benyújtá azt a ponyva alatt. – Nesze, cigányasszony! Dugd el a tarsolyod-ba. Ez szerencsetallér.

Jó volt, hogy így tréfált: mert a szekérernyő alatt nyugtalankodni kezdett a na-gyobbik fiú, s a bunda alól egyre nyafogta: „Apám, hallod, apám!” Még Ocskay gyanút foghatott volna. – S akkor az az ő veszedelme lett volna.

Nem jutott eszébe, hogy a szekér belsejét megvizsgálja; vágtatva nyargalt vissza a megtett úton, amíg a predméri kanyarodóhoz ért.

Jávorka sokáig utánanézett. – Ni, hogy kergeti magamagát! Elöl szalad a jobbik lelke, hátul a rosszabbik

lelke – maga szalad középett – lélek nélkül. Harmadnapra eljutott a cigánykordé Vöröskő-vár aljáig. Itt leszállt Ocskayné, s

gyalog ment fel a várba gyermekeivel. Mikor búcsút vett Jávorkától, azt mondá neki:

– Ígérje meg nekem kegyelmed, hogy ha sikerülni talál az a rettentő fenyege-tése, hogy Ocskay Lászlót élve elfoghatja, azt énnekem rögtön tudtul adja.

– Megígérem neked, te oltáriszentség, hogy teneked adom előbb tudtul, mint akárki másnak. Te aztán mozdíts meg eget és földet, hogy még egyszer megsza-badítsd: nem bánom.

XIX. A háromélű dákos Ezután a nagy veszteség után rohanva szállt alá Ocskay László csillaga. Hogy feleségét, gyermekeit nem találhatta meg, hogy Ozmondát megutálta,

nem maradt egyéb világa, mint a harc és a tivornya. Azok se váltak már be nála, a dáridóban fejébe ment a bor; s a harcban hullott

fejéről a babér. Katonái szöktek tőle, s akik vele maradtak, azoknál is elmúlt minden erkölcs.

Verekedni sem tudtak már. A császári fővezérek kezdték nem sokra becsülni – se vitézségét, se hadi tudományát.

352 XIX. A háromélű dákos

Még ez az „egy” nemesebb érzés ébren maradt szívében. A többi téli álmát aludta már, mint a lárvabáb.

A hír, a dicsvágy melegét kereste. Haditervet csinált; merészet, nagyszerűt. A hadjárat tűzgóca Érsekújvár vala,

ahol Csajághy parancsolt. Ocskay László ilyen tervvel járul a fővezér elé: Két nap egymás után a Tormás-szigetből ki fognak száguldani Ocskay László

hadnagyai a csikós csapatokkal az újvári sáncok legszélső ravelinja felé, ahol a várbeliek vágómarhái legelésznek, mintha azokból akarnának elkapkodni. A kuru-cok erre természetesen kirohannak a sáncból a maguk lovasságával, s összecse-tepatéznak, mire a hadnagyok visszavonulnak a szigetbe. A harmadik napon azonban a portyázók csapatja nyomában maga ront elő Ocskay László az egész huszárságával, amit még akkor ezrednek nevezett, s komoly harcba keveredik a kuruc lovassággal, azt visszaveti, összekeveredik vele úgy, hogy kurucok és Ocskayék egyszerre jutnak be a ravelinba. Ott aztán hirtelen nekifordítják az el-foglalt ágyúkat a várbelieknek; mire azokat Heister és Pálffy minden oldalról meg-támadja. Ilyenformán foglalták el egykor a kurucok is ezt a nevezetes várat a csá-száriaktól; miért ne sikerülhetne ugyanaz a hadifortély másodszor is?

A fővezér elfogadta Ocskay László tervét, s ahhoz mérten tette meg az intéz-kedéseit. Ha Ocskay László betörése sikerül a ravelinba, akkor egy rohammal el van foglalva Érsekújvár.

Egy ilyen fényes sikerre nagy szüksége volt Heisternek, de még nagyobb Ocskaynak.

Hogy a merész csapás annál jobban sikerüljön, de hogy a katonáiba is bátor lelket ébresszen, azt tette Ocskay, hogy magát az előcsapatot vezette ő maga személyesen, a harmadik napon. – Pedig már akkor tudta azt, hogy négy hajdani bajtársa összeesküdött ellene, hogy őt élve elfogják. Egy népballada maradt ab-ból a korból, amiben ezt megéneklik, s azt Ocskaynak is meghozták nyomtatás-ban.

Mikor a csikósgúnyába öltöztetett portyázó csapatjával kicsapott a rekettyés-ből, a ravelin kapuján egyszerre szemberohant rá egy kuruc csapat. Ráismert messziről a vezérükre, Rácz Miskára.

Az egyenesen Ocskaynak rugaszkodott; jobb kezében egy összegöngyölt pányvát tartva; nyilván azzal a szándékkal, hogy azzal lerántsa Ocskayt a lováról.

Ocskay László bevárta a kuruc vezért csendes nyugalommal, s mikor az közel ért hozzá, egy pisztolylövéssel úgy főbe találta a lovát, hogy az hanyatt bukott, a lovasát maga alá teperve. Rácz Miska kitörte a lábát.

– No, fogod-e már Ocskay Lászlót? Rácz Miska! – kiálta az elbukottra a győz-tes ellenfél, s azzal kirántva a kardját, nekivágott a kuruc csapatnak, aki nagy hamar tapasztalá, hogy nem a tegnapi csikóshordával van ezúttal dolga, s futott visszafelé.

Nagy hamar azonban segítségére jött a szorongatottaknak a ravelinból öt szá-zad Bercsényi-huszár; rendes, vezényszóra bontakozó sereg; egy ezredes ve-zénylete alatt. – De ugyanakkor előrobogott Ocskay László ezrede is a fűzfaerdő mögül, s ekkor aztán ő vette át maga annak a vezetését.


A két lovasezred szép rendes zárt sorban robogott egymásra szemközt; mesz-sze a csapatok előtt a két ellenséges vezér, egymást keresve a lovagi találkozás-ra, ahogy vezetőkhöz illik.

Ez időben mind a két félen, a rendes könnyűlovasság is hegyes csúcsú vassi-sakot viselt, hátul réteges nyakvédővel, elöl pedig egy, az ernyőről harántul lenyú-ló keskeny arcvédővel, mely csak az orrot és az ajkat takarta; de amely miatt mégis az arc ismerhetlenné vált.

Mikor a két vezér összetalálkozott, egyszerre vágott a másikhoz mind a kettő. Nem volt szokás a parírozgatás. A kuruc vezér kardja nagyot csattant Ocskay László mellén, de nem tett benne kárt a páncéling miatt; Ocskay ellenben a maga fortélyával visszakézzel csapott az ellenfele fejére úgy, hogy attól az ütéstől a sisak hátulról előre bukva, leesett annak a fejéről.

Ráismert azután. – A testvére volt, Ocskay Sándor. Két ilyen nehéz ütésre, ha vér nem eredt is utána, kell nehány pillanat, hogy

kábulatából egyik is, másik is összeszedje magát; és amint a vágtató paripák egymás mellett rohanva elvitték az összecsapókat, ismét szemközt fordítsa a lovát az ellenfelére.

Ocskay Sándor, észrevéve, hogy ellenfele páncélinget visel, változtatta a fegyvert. A kengyelvasába tűzve ott volt jobb keze ügyében a dákos. Az az öt láb hosszú, háromélű fegyver, aminek „páncéltörő” a neve; azt ragadta kézbe. – Ocskay László pedig csak bámult elmeredve, s rémülten tekinte testvére arcába. Az egész ég, az egész harcmező ezt a szót dörgé a fülébe: „A testvér dákosa megtalálja sebhető részedet!” Azt is elfeledte, hogy megvédje magát, hogy kezé-ben a kard, és az arra való, hogy a dákos döfését elhárítsa vele.

Ocskay Sándor pedig nem ismert rá a bátyjára. Azt gondolta: ki ez a német, bajusztalan?

Csak akkor ordított fel Ocskay László, mikor a döfést megkapta. Nem volt az halálos, nem is volt nagyon mély, a páncél láncszemei nem engedik a tőrt mesz-sze behatolni, de mégis eltemető szúrás volt az. A testvér adta.

Ocskay László rémülten fordított hátat ellenfelének, s lovát sarkantyúba kapva, lélekvesztett kétségbeeséssel rohant árkon-bokron keresztül; folyvást testvérének haragos lihegését vélve hallani a háta mögött, s mikor egyszer a háta mögé mert tekinteni, olyan messze volt már a csatatértől, hogy se kurucot, se labancot nem látott sehol.

Üldözőjének a lova valahol elbukott egy árokban. Ha az nem történik, Ocskay László hátulról kapott sebben esik el testvére kezétől.

Ez a rémjelenet az utolsó erőt is elvette lelkéből. Nem volt vitéz többé. – Kerül-te a harcot. – Nem is bízták reá. – Úgy bántak vele, mint egy leszámolt emberrel.

XX. Egész a fenéken Nehezen gyógyult be az a seb, amit Ocskay a testvérétől kapott, s mikor már egészen begyógyult is, akkor is egyre fájt.

354 XX. Egész a fenéken

A dicsőségről hazudó álmai szétfoszlottak. Maga a hadjárat, ami azután folyt, egészen elvesztette addigi lovagias jellemét; mind a két fél úgy harcolt egymás-sal, mint akinek nem a győzelem a célja, de a bosszúállás, nem saját haditerv-ének végrehajtása, csak az ellenfelének összekuszálása. Nehéz sóhajjal jövünk ki a történetíró múzeumából, s nincs kedvünk az emlékekre visszagondolni.

Ocskay Lászlót egyre keményebben üldözte a balsors. Hajdani hadnagyai rá-rácsaptak az ezredére, s kudarcot vallattak vele. – Biccse alatt (hol ő maga Ilonka szeme láttára egykor oly hősleg harcolt), Vajda levágta egy egész századát Ocskaynak, s az akkor éppen ott volt Ritschánt is elfogta, nehéz sebekkel elborít-va. Hajdani kuruc ezrede apránkint mind átszökdösött a fejedelemhez, úgyhogy vége felé nagyobb volt az Ocskay-ezred a kuruc részen, mint a labancoknál; s Rákóczi a visszatért ezrednek éppen Ocskay Sándort tette meg parancsnokává.

Ocskay László most már kerülte a harcot. Olyan volt már a lelke, mint a gyűrű, amiből a drágakő kihullott, csak a veszteségre emlékeztet. A hajdani dicsőség mezején csak a szégyen tarlója maradt.

A késő bánatot (az ebgondolatot), a visszasíró emlékezetet csak a bor tudta elaltatni. Nem is portyázott már, csak kóborolt. Nem kereste a harcot, csak a ti-vornyát.

Eltékozolt egy esztendőt; alászállva minden becsületben. Az új tél is beállt. A hadak mindkét részről téli szállásaikra tértek. Ocskay Losoncon volt ezredével. Egy decemberi napon szabadságot kért az altábornagyától, hogy a harcszünet

alatt meglátogathassa – a feleségét, gyermekeit. „Valaki” tudtára adta, hogy hol vannak! Az pedig senki sem volt más, mint Jávorka. Ocskay megkapta a kért szabadságot, s azzal ötven huszárját, két leghívebb

cimborájával, Trencséni István és Szeredi Pál hadnagyaival, maga mellé véve, megindult kora hajnalban.

Olyan nagy hajtást tett, hogy Jávorka alig bírt a nyomában maradni. Neki csak harminc lovas kuruc vitéze volt.

Jávorka maga is csak nemrég gyógyult fel a nehéz sebéből, amit a mocsonoki csatában kapott. Akkor ismét utána látott nagy fogadásának: Ocskay Lászlót élve elfogni.

Vakmerő kaland volt. Keresztül-kasul a császáriaktól megszállott vármegyé-ben, egy maroknyi kuruc csapattal, bujkálva, rejtőzködve, nyomban kísérni a leg-hívebb vitézeitől környezett vezért, nappal a berkekben, erdőkben meghúzódni; tarisznyában hozott száraz kenyéren böjtölni, s éjszaka a faluk alatt, a városok mellett nesztelen elsurranni, mint egy farkasfalka, aztán a befagyott folyókon, a hómezőkön keresztül torony irányában megint megkerülni a jó előre haladt áldo-zatot, s lesni az alkalmat, mikor arra kapóra lecsaphat.

Ocskay László pedig – dehogy ment a feleségét keresni. Egészen másfelé vette az útját: fel a Dodvág mentén; ocskói kastélyába. Mióta

a császári pártra állt, visszakapta a kastélyt – ha nem is oly ősi pompával ellátva, mint régen volt, de férfi-anyának elég kényelemmel.


Környékbeli víg cimborák, kortyondi fráterek, híva és hívatlan ott termettek, s folyt a dínom-dánom, mintha éj és nap összeragadt volna.

E félreugrás miatt Jávorka elveszté a nyomát. Ő abban a hitben, hogy Ocskay csakugyan a felesége után megy, Vágújhely

táján leskődött rá, s hogy azután egy hétig sem tudott felőle hírt kapni: nagy elbúsúltan visszaügetett megint Érsekújvárra.

Volt Jávorkának egy cigány kéme, akinek legnagyobb virtusa volt a lábaiban. Ez versenyt tudott gyalogolni akármiféle lovassal. Jávorka rendeletéből a cigány kémnek egyedül kellett mindenütt kísérni Ocskay csapatját gyalog, úgy hogy soha szem elől ne veszítse. S ha azután egy helyen megtelepedni látja, ismerve Ocskaynak azt a szokását, hogy onnan egyhamar ki nem mozdul, vissza kellett térni a cigánynak Érsekújvárra a hírrel.

December 29-én jött vissza a cigány azzal a tudósítással, hogy Ocskay László Ocskón ül és tivornyázik.

Jávorka rögtön lóra ülteté az embereit és megindult. Mikor Szluha Ferenc, a fejedelem hadipénztárnokának az ablaka előtt ellépte-

tett, az azt kérdé tőle: Hová ilyen korán? – Madarat fogni megyek. Újesztendőre elhozom Ocskay Lászlót. – No, ha azt a derék madarat elfogja kegyelmed, jó egynehány aranyat adok. Most aztán éjjel-nappal előre! Sűrű ködök ültek a tájon. Csak a kuruc lovas

utazhatik ilyen időben. Most már a torony iránya sem vezette őket. Folyamok mentéhez tartották magukat; a jégen haladtak fölfelé, az olyan út, amelyikről nem lehet letévedni. Mint a vak ember a sötétben, úgy haladtak előre; puszta tájéko-zás után. Kerülniök kellett a járt országutat, s különösen vigyázniok, hogy a lipótvári császári seregre rá ne bukkanjanak, vagy a kostoláni labanc hadakba ne üssék a fejüket. – Majd meg egy végeszakadatlan hosszú, lapályos erdőségbe kerültek, ahol szálfán és bozóton kívül napi járóra nem találni semmit: se falu, se szállás. Jávorka jól ismerte azt a vidéket. Ez a Vág és Dodvág közötti hosszú lapály: a falvak mind a túlsó két parton vannak, itt közbül az erdő. Itt már csak a compass volt az útirányzó, mint a sík tengeren.

Harmadnap reggelén ott voltak Ocskó alatt. Mint a gyakorlott tengerész, oly biztosan vezette át a ködülte tájon Jávorka a

csapatját. Maguk ott maradtak az erdőben. Jávorka beküldte a cigányt a kastélyba hírt

hozni. A cigány visszatért azzal a hírrel, hogy Ocskay nincs már Ocskón: mind csa-

patostól átment még karácsony napján a szomszéd Verbóra, ott isznak nagyban a báróék kastélyában.

A verbói bárók maguk is olyan víg cimborák voltak! Karácsony reggelén, mikor éppen templomba kellett volna menni: kapott egy

levelet Verbóról Ocskay, melyben meghívják a bárók, hogy menjen át az ünne-pekre őhozzájuk.

Hiszen ráért volna a meghívásnak mise után is eleget tenni, ha a meghívó után még egy pár sor női kézzel oda nem lett volna írva:


„Itt vagyok! Deliancsa.”

Erre a névre, még ami kis esze volt, azt is elveszté. Nem ment már a misére: még az Istenét is elfelejté. Rögtön nyergeltetett; s ka-

rácsony délelőtt átrobogott Verbóra, s nagy üdvlövöldözéssel jelenté megérkeztét. – Azóta ott dőzsöl. Nincs szünete a tivornyának. – A verbói asszonyok, leányok híresek a szépségükről – a verbói kastélyban oly orgiák folynak, amik kétségbeejtik a verbói anyákat, férjeket. – Ocskay László még itt is meg akarja érdemelni a „Néró” nevet, amivel a német krónikaírók felruházták.

Jávorka nem akart hinni a hírnek. Ilyen mély süllyedést nem bírt elképzelni. Hogy azok után, amik e férfi és e nő között történtek, ezek még egyszer ösz-

szejöhessenek egymással, az öröm poharának a fenekén maradt seprűjét kiinni. Ez már undorító! Nem bírta elhinni, pedig bizonyos hírét hozták a Verbóról panaszra, átkozó-

dásra szétfutott anyák. Vakmerő kísérletre adta a fejét. Kolduló cigánynak álcázta magát; maga elő-

rement egyedül Verbóra, a harminc vitézét elrejtőzteté a Verbó melletti erdőben; ő maga egyedül ment fel a kastélyba.

Reggel volt már, újesztendő napja. Ocskayéknál még mindig tartott az óesz-tendő éjszakája. A tivornya terme még gyertyákkal volt kivilágítva.

A hír igazat mondott. Jávorka egymás mellett ülve találta őket a féktelen orgia közepett.

Odament hozzájok nagy alázatosan, boldog új esztendőt kívánni, cigányos hálákodással mindenféle válogatott jókat árasztva a boldog vőlegény meg az ő szerelmetes menyasszonya fejére.

Ocskay olyan ittas volt, hogy rá nem ismert Jávorkára. – No cigány! Ha tudsz hozzá – szólt nevetve –, hát mondj szerencsét a meny-

asszonyomnak, mikor tartjuk meg a lakodalmat. Jávorka a tenyere után nyúlt Deliancsának, s belenézett. – Jaj, te drágalátos hercegasszony, neked nagy szerencse áll. Generalis vesz

el. Még ezen a héten. El is visz magával, úgy hogy sohasem veszt el. – Hát hova visz magával? – mondá Deliancsa. – Azt akkor mondom meg, ha őméltósága aranyos tenyerét meglátom. Ocskay odanyújtá neki a tenyerét. – Jaj, teneked nagy győzelem áll! Beveszed Érsekújvárt hamarább, mint hin-

néd, odaviszed a gyönyörűséges szép mátkádat. – Nesze, cigány! – mondá Ocskay, odadobva neki egy tallért a hízelkedő jö-

vendőmondásért, s aztán átkarolta Deliancsa vállát, a fülébe súgva. Jávorkának elég volt, amit látott. Sorba üdvözölve a nagyságos urakat és asszonyságokat, akik mind nagy tré-

fát csináltak belőle, elkotródott a kastélyból, s aztán sietett vissza az erdőben hagyott társaihoz.


Ocskay és cimborái belefáradtak a hosszú tivornyába, s újesztendő délutánján felkerekedtek a verbói kastélyból, visszatérni Ocskóra.

Bortól hevült fővel még azt a bolondságot is megtette Ocskay, valami különös hősködést akarva fitogtatni a szép szemek előtt, hogy a saját harci paripája he-lyett egy egészen tanulatlan mént vezettetett elő a verbói bárók istállójából, ami még nem volt nyereg alatt; arra ült fel. Legénykedett vele, hogy ő azt is meg bírja fékezni, akármennyit vesztegetett is el eszéből, erejéből.

Aztán még lóhátról is ittak egy búcsúpoharat, még a nyeregből is váltottak egy búcsúcsókot.

– No, mármost még egy üdvlövést a szép Deliancsa tiszteletére. S azzal mind kilövöldözték a pisztolyaikat, mordályaikat a levegőbe… és elfe-

ledték újra megtölteni. Kitől féltek volna itten? A császári tábortól elfoglalt terüle-ten, messze a kurucok minden seregétől.

Úgy keltek aztán útra, vad danákat kurjongatva; amik közé a meggyalázott fér-jek, anyák átkozódása vegyült.

Amint a dalt rikácsoló ittas csapat a verbói fenyves előtt végighaladt, kirohant reája Jávorka a harminc kuruc vitézzel.

– Itt a kuruc! Illa berek, nádak, erek! – ordítá a megrémült had, s szétrobbant Ocskay mellől, futva, amerre nyitva a világ; s se a maga, se a vezére védelmére még csak nem is gondolt. Ocskay mámorködtől fátyolozott szemeivel egy ismerős arcú lovagot látott maga felé vágtatni.

Megrettent tőle. Ez az ő egykori kedvence: Jávorka. Sarkantyúba kapta a paripáját, hogy elfusson előle. Érzé, hogy ez a nemezis lovagja. Hanem a tanulatlan paripa nem akart a sarkantyúnak engedni: ahelyett, hogy

elfutott volna, csak ágaskodott, és egy helyben forogva toporzékolt. Ocskay a mordályához kapott, s ráfogta azt Jávorkára. Már elfeledte, hogy

nincs az megtöltve; ki lett lőve Deliancsa búcsúüdvözletére. A fegyver nem dör-dült, csak csettent.

Jávorka már ott volt mellette, s a kardjával a fejéhez sújtott. Ocskay a mordállyal hárítá el a csapást; de a kard helye mégis az arcát érte, s

vérrel borítá el; egy második csapás a kezét sebesíté meg: akkor aztán Jávorka a balkezében tartott fokossal úgy sújtá főbe, hogy Ocskay kábultan rogyott le lová-ról.

Mire magához tért, a sebei be voltak kötözve, s ő maga egy ló hátára szíjjal odakötve. Vitték a csendes, laktalan erdők közé.

Amint a legelső tisztáson pihenőt tartottak, Jávorka az őrtűz mellett egy levelet írt Ilonkához.

„Holtig tisztelt édes szent asszonyom. Ígéretem szerint tudatom kegyelmeddel, hogy a mai szent napon, újesztendő

napján, Isten őfelsége kezemre adta Ocskay Lászlót. Mától fogva imádva borulok le Isten előtt. – Az volt a szándékom, hogy ha elfoghatom Ocskay Lászlót: nem bántom; a kegyelmed szíve fájdalmáért irgalmazok neki: elviszem egy kolostorba, oda bezáratom; azt mondom neki: „barát voltál, légy megint barát; szabadítsd


meg a láncaidtól azt a dicső teremtést, akire nem vagy méltó, s aztán imádkozd le magad s bűneidet, ne lopd meg egy szentnek az imádságait!” Ez volt a szándé-kom. Van Isten: ő tanúm: ő látta ezt a gondolatot a szívemben. – De van ördög is, s ez meg azt súgta Ocskay László szívének, hogy ne a hű hitvesét, őrangyalát menjen felkeresni, visszakönyörögni, hanem menjen találkozni még egyszer azzal a démonnal, akinek száz neve van; de előttem egy sincs. Nem hittem a mások szavának: odamentem, hogy a magam szemével lássak.

Amit láttam, soha el nem mondom. – De most már halálra adom Ocskayt! – Tegyen meg kegyelmed minden próbát, amit hűséges asszonyszív véghezvinni képes, megszabadítására; mert kell, hogy a kegyelmed lelke nyugodt legyen ab-ban, hogy még a lehetetlent is megkísérté miatta; de én bizonnyal mondom ke-gyelmednek, hogy Ocskay László meg fog halni, meg kell neki halni!

Örök tisztelője: Jávorka Ádám.”

Ezzel a levéllel útnak indítá Ocskaynak egyik foglyul esett lovászát Jávorka Vöröskő-vár felé.

Maga pedig vágtatva sietett vissza éjnek idején Érsekújvárra. Oly sebesen fu-tottak, hogy másnap délben már ott voltak Érsekújváron.

Mikor Jávorka a fogoly Ocskay Lászlóval bevonult a városba, a nép reá lázadt, s szét akarta tépni a foglyot; kővel, sárral hajigálták: Jávorka vitézeinek a testük-kel kellett őt fedezni, hogy agyon ne kövezzék.

Csajághy, a várparancsnok, az összes várbeli főtisztekkel éppen ebédnél ült, ott volt Ocskay Sándor is közöttük, amidőn Jávorka megérkezett a sebesült, meg-kötözött, megalázott Ocskay Lászlóval.

A kuruc vezérek nagy riadallal ugráltak fel az asztaltól. – Ah, itt van a drága császármadár! – kiáltá Csajághy. Csak Ocskay Sándor fordult félre, a bátyját megsiratni. – Mit gúnyolódik kegyelmed? – szólt Ocskay. – Jobb, ha borbélyt hívat, aki se-

beim bekötözze s meggyógyítsa. – Majd hívatok én neked olyan borbélyt, aki úgy meggyógyít – semmid sem fáj

többé. A lakomázó asztalt azonnal elhordták, fehér abrosz helyett fekete posztóval le-

terítették, feszületet, halálfőt, égő gyertyákat raktak fel rá, s Ocskay Lászlóra rög-tön törvényt láttak.

A hosszas vallatás egész késő éjszakáig tartott. Mikor bevégezték, azt kérdé Csajághy a rabtól: – Mit tettél, ember? – Mit tettem? Álmodtam! Rettentő álmom volt. Most ébredtem fel. Utálom ma-

gamat. Gyűlölöm az embert, aki tegnap voltam. – Nem kérek egyebet, csak azt engedjétek, hogy én ölhessem meg a tegnapi Ocskay Lászlót. Válasszátok ki a halál nemét, amit végrehajtsak rajta. Tűzmáglyára lépek, szisszenés nélkül fek-szem rajta. De legjobban szeretnék még egyszer karddal kezemben odarohanni


azokra, akik ily nyomorulttá tettek, s ízekre vagdaltatni magamat, és visszavágni rájuk.

– Késő már, Ocskay László! Nem hisz már senki annak, amit te mondasz. El-lenben amit én mondtam, az megáll: „Ha te valaha ezt a hazát elárulod; ha te földi angyalodhoz hűtelen lész – én leszek a megölő hóhérod.” – Eredj börtönödbe, s készülj halálodra.

*

Hajh, a földi angyal, – ha most közel lett volna, tán még meglágyította volna a haragos ítélőbírák kemény szívét.

XXI. A végső kísérlet Amint Ilonka megkapta a rémhírt férje elfogatása felől, azonnal kocsira ült, s éjnek éjszakáján útra indult Pozsonynak.

Ott volt Heister főhadiszállása. Ilonkának megsúgta a szív ösztöne, hogy itt kell keresni a védelmet Ocskay

László számára. A kurucokhoz hiába menne könyörögni; azok őtet is elfognák: hisz ő is ellenség! Heister még segíthet.

Elég korán reggel érkezett meg a pozsonyi várba. Rögtön sietett fel a fővezér-hez.

Az előszobában azt mondták neki, hogy várjon. A tábornagy nincs még felöl-tözve, nem fogadhat el asszonyságokat.

Várt, nagy szívdobogások közt. Elmúlt egy óra, kettő, három; mégsem mondták neki, hogy szabad a bemene-

tel. Jöttek azalatt sokan utána: mindnek várni kellett. Ekkor ismét nyílik az ajtó, s Ilonka egy selyemtől suhogó divathölgyet lát be-

lépni; tollas barettal a hajporozott fején, szépséglegyecskékkel a kifestett arcán, magas, aranyozott sarkú cipőiben kevélyen lépegetve, mint a páva.

Ez is ugyan siethetett, hogy olyan jókor meg tudott érkezni Verbóról, s átala-kulni Deliancsából Ozmonda grófnővé! – A komédiásnők gyorsan tudnak átöltöz-ni.

Ilonka kitalálta, hogy miért jött ez. Angyali jó szíve közel volt hozzá, hogy kiengesztelődjék iránta. Elfeledte, hogy

mit vétett ellene ez az asszony, csak az jutott eszébe, hogy ez most megment-hetné Ocskay Lászlót. Eléje sietett és megszólítá:

– Óh, asszonyom. Elfogták Ocskay Lászlót. Ozmonda gúnyos hidegséggel viszonzá németül: – Madame, ich verstehe kein Türkisch! Igaz. Itt nem szabad törökül beszélni. Németre fordítá a szavát. – Elfogták Ocskay Lászlót. Óh, könyörögjön mellette a fővezér úrnál. Összetett kézzel esengett előtte.

360 XXI. A végső kísérlet

A grófnő pedig magasra emelve a fejét, kevély elutasítással mondá: – Asszonyom, ilyesmit nem szokás egy úrhölgynek a szemébe mondani! Mi

közöm hozzá? Ki nekem az az úr? Ekkor a tábornagy hadsegéde kilépett az ajtón, s azt mondá: – Melyik az az úrhölgy, aki Ocskay László felől akar őexcellenciájával beszél-

ni? Ozmonda nem szólt semmit, csak megindult az ajtó felé, amit az udvaronc

készséggel tárt föl előtte. Erre elhagyta Ilonkát vértanúi türelme, megkapta Ozmonda ruháján a bouffant-

t, s olyat rántott rajta vissza, hogy csak úgy ropogott a selyem, s azzal indulatosan kiálta fel:

– Ha szabad a szeretőjének könyörögni érte, akkor nekem elébb szabad: a fe-leségének!

S azzal félretaszítva erős kezével maga elől az ajtóban álló udvaroncot, beron-tott erőszakosan a tábornagyhoz.

Heister az ablakban háttal állt; az árnyéktól még sötétebb volt az arca, mint egyébkor.

Ilonka odarohant hozzá, és térdre esett előtte. – Én vagyok Ocskay Lászlóné. Férjemet elfogták. Óh, szabadítsa meg ke-

gyelmességed! Ne engedje, hogy megöljék. Heister haragos volt. – No, hát mit akartok? Hogy elfogták Ocskay Lászlót? Tudom. Elébb tudtam,

mint ti. Kellenek nekem ide sápítozó asszonyok, hogy megmondják, mit cseleked-jem? Már megtettem, amit kellett. Három órával ezelőtt elküldtem már a gyorsfu-tárt peremptorius levelemmel Érsekújvárra Csajághyhoz, a kuruc vezérhez, Ocskay dolgában.

Azzal hátrakapta mind a két kezét, nehogy megcsókolja valamelyiket a háláda-tos asszony.

Ilonka pedig még ott maradt térden állva, s összetett kezeit ajkaihoz emelve, úgy nézett fel a fővezérre, mintha ki akarná csalni annak az ajkaiból még azt a vigasztaló felvilágosítást is, hogy mit tett Ocskay László érdekében.

– Igenis – dörmögé a vezér. – Én nem vagyok a sok beszéd embere: én tenni szoktam. Megírtam Csajághy Mártonnak, hogyha ő foglyul ejté Ocskay Lászlót, nekem meg három kuruc vezér esett a kezembe: Fodor László brigadéros, Volfárt ezredes és Palkovics Ferenc főstrázsamester.

Hármat egyért! Fényes csere! Ilonka ismerte mind a hármat; férjének jó barátjai voltak. Az érsekújvári napok alatt sokszor találkozott velük. Ez a három bizony, bizony ér annyit együtt, mint az egy Ocskay László.

A szemei örömtől tündököltek Ilonkának. Heister megsajnálta ezt az örömét az asszonynak. Nem járt ő abban, hogy va-

lakinek örömöt csináljon. – No, hát – ha azok odaát Ocskay Lászlónak levágják a fejét: én cserében ezt

a három kuruc vezért nyakaztatom le. Az ijedtség elvette Ilonkának a szavát.


Rettenetes gondolat! Nem hogy megmentsék Ocskay Lászlót, hanem arról van szó, hogy ha őt megölik ott, emitt megölnek helyette viszontorlásul három derék jó hazafit, három hajdani jóbarátot.

Fölkelt a térdéről, támolyogva, ingadozva ment ki a szobából. Ott az ajtóban még egyszer találkozott azzal a másik nővel.

Most az ragadta meg az ő kezét, s ezt suttogá a fülébe: „Özvegy vagy már…” Ilonka kitántorgott a várból. Lelkének minden gondolatja össze volt kuszálva.

Merre forduljon most? Kit próbáljon még meg? Egy vakmerő gondolatja támadt. – Oda fog menni Csajághyhoz – vagy kikö-

nyörgi tőle a férjét, vagy osztozik annak a halálában. – Hajts Érsekújvár felé! – mondá a kocsisnak. Senki sem kísérte, senki sem tartóztatta. Aznap korán reggel már a haditörvényszék előtt állt Ocskay László. Künn a piacon a hajdúság, a népség lázongva gyülekezett, s ordítva követelte

rettentő halálát. A legszörnyűbb halál nemével kell neki meghalni, amivel csak országos go-

nosztevőket szoktak kivégezni. Hasztalan volt most már Ocskay Lászlónak a fölébredése, hasztalan mondta

el a vérbírák előtt, mi végzetes láncolata az eseményeknek sodorta alá ebbe a mélységbe; hasztalan esküdött, hogy ha még egyszer kezébe adják a kardját, minden vétkét lerója hűségével! Késő volt már. Kimondták rá a halált, a legszé-gyenteljesebb, a legirtóztatóbb halált: a karóba húzatást.

Ekkor a testvére, Sándor, odaborult Csajághy lábaihoz, s könnyeivel áztatva annak a kezeit, könyörgött kegyelmet szerencsétlen bátyja számára; saját érde-meit, hűségét, szenvedését, a hazáért mind fölemlegette. Elfeledkezett róla, hogy az elítéltnek ellensége, el arról is, hogy bírája, el arról, hogy ő a szegény letiprott magyar, ez meg a vérében gázló hitszegő – csak az jutott eszébe, hogy testvére.

Csajághy szíve nem lágyult meg; de igazságot tartott. A mérlegre tette az öcs érdemeit, szeretetét, hűségét a bátya vétkei, hűtlensé-

ge mellé: s megkegyelmezé Ocskay Lászlót a szégyenteljes haláltól a nemes embereket megillető palloshalálra. Az is nagy kegyelem volt!

De meg kell neki halni! Mikor az ítélet kimondatott, nagy trombitaszóval érkezék meg a piacra Heister

levelével a gyorsfutár. Csajághy átvette a levelet, s felbontá azt a törvényszék előtt. – Heister azzal fenyeget bennünket, hogy ha mi kivégeztetjük Ocskay Lászlót,

ő meg lefejezteti a tőlünk elfogott három vezért. – No, hát feleljük neki ezt: „Ha kegyelmed levágat az egy Ocskay Lászlóért három kuruc főtisztet, – akkor mi megöletünk hét császári fogoly tisztet; köztük Illert, Schenket, Zichyt, Ritschánt, akik kezeink között vannak! Ez a mi válaszunk!”

Ezzel bocsátá vissza Csajághy Márton a küldöncöt. S ezt határozva, kettétöré a fekete pálcát, s odadobá Ocskay László lábaihoz. Csak annyi időt hagytak még neki, hogy végrendeletet írhasson.

362 XXI. A végső kísérlet

Azt Ocskay László elvégzé olyan nyugalommal, mint aki sorsával leszámolt, s hazamegy nyugalomra.

Öccse, Sándor egy pillanatra sem hagyta el többé. Mikor készen volt a végrendeletével, azt mondá öccsének: – Megvan még nálad az a levelem, amit egykor azzal a szóval adtam át, hogy

bontsd fel majd akkor, ha meghalok. – Nálam van. – No hát, bontsd fel! – Bátyám! – Bontsd fel, itt az ideje. Akarom, hogy most olvasd el. A levélben ez állt: „Te szeretted Ilonkát, mielőtt én elvettem. Bocsáss meg, hogy megfosztottalak

boldogságodtól. Ha én elvesztem, tedd őt boldoggá. Úgy légy áldva, ahogy ezt tenni fogod.

Bátyád: László.”

Sándor meg volt zavarodva, hogy titkát elárulva látta. – Neki is megírtam ezt. Levelemet te fogod neki átküldeni, végrendeletemmel

együtt. Én e szegény nőnek a szívét darabokra törtem: alkosd még egyszer egésszé! Az ő anyja megátkozta (az én bűnömért) az ő gyermekeit, légy nekik atyjuk, s fordítsd el róluk az átkot. Most hagyj magamra; – Istennel akarok kibé-külni!

Azzal megölelték, megcsókolták egymást, László azt súgta Sándornak még egyszer: „Légy atyja gyermekeimnek”.

Alig hagyta el Ocskay Sándor bátyja börtönét, midőn egy porlepte lovas jött

vágtatva az utcán, őt keresve. Ilonka küldte ezt hozzá, azzal a kéréssel levelében, hogy engedjék őt bejönni

a kuruc tábor elővédein keresztül. Őt magát Sempténél tartóztatták fel. Odakünn már verték a dobokon a gyászchamade-ot. A vérpad fel volt már ál-

lítva a piac közepén. Ilonka könyörgéseivel még egyszer csodát mívelt. Rábírta a kuruc előhad

semptei parancsnokát, hogy őt keresztülbocsássa a hadvonalon. Ha jókor érkezik Érsekújvárra, bizony kiimádkozza őt még a hóhértól is, mikor az már a pallosát emeli föléje.

Szegény nő, hogy néz ki folyvást a hintó ablakából, epekedő arccal, ha nem jön-e már Érsekújvár?

Végre feltűnt előtte a láthatáron a síkon kiemelkedő bajorsánc. Azon sánchatáron meredt föl egy magas árbocfa. S ennek a hegyén volt va-

lami gömb. Az alkonyég sápadásában oly rémletes volt ez az égre meredő sötét jel.

– Mi lehet ez a sötét jel? – kérdezé magában borzadva a kétségbeesett nő. Mielőtt odaérkezett volna, egy lovag jött vágtatva eléje. Ocskay Sándor volt.


– Vissza! vissza! – kiálta a lovag, amint Ilonkát felismerte; s feltartóztatta erő-szakosan a robogó lovakat.

Ilonka kiszökött a hintóból, s odafutott Ocskay Sándorhoz. – Mi az ott? Mi az ott? – kérdezé arra a rémjelre mutatva ott a sötét sáncorom

felett; megragadva kezeivel Sándor karját. – Óh, ne kérdezd! Ne nézz oda! Fordulj vissza! – rebegé Ocskay Sándor, ke-

servesen zokogva. A testben, lélekben összetört nő eszméletlenül rogyott össze. Az a rémjel ott a távolban – az egykor legbálványozottabb férfinak a feje volt,

árbochegyre tűzve.

XXII. Porok és hamvak Heister szavának állt. Amivel fenyegetőzött; betölté. A kivégzett Ocskay Lászlóért lefejeztetett három kuruc vezért.

Erre aztán megint a kuruc vezér ítéltette halálra a hét fogoly osztrák vezértisz-tet, azok között Ritschánt.

Lélekfájás ezekre az időkre visszagondolni!

Ocskay Lászlót eltemették, künn a szabad mezőn: nem megszentelt földbe; jelte-len sírba, még csak keresztet sem tettek a fejéhez. Csupán sűrű tövissel vették körül, mint a pogány időkben a villámütés félelmetes helyét.

Úgysem fogja azt látogatni senki. Egy reggel a cirkáló őrjárat egy női alakot látott meg e síron fekve. Odamentek, megszólították. Arccal feküdt a síron, nem felelt. Költötték: nem

ébredt. Egy török kés volt nyelével lefelé a sírhalomba megerősítve; felfelé álló vasá-

val az alvó nő szívén keresztül szúrva. Két karjával átölelte a sírt. Voltak, akik ráismertek benne a szép Szunyoghy Ozmondára, született Esz-

terházy grófnőre. Annyira szerette-e őt, hogy képes volt megölni, s úgy egyesülni vele a halál-

ban? Ő vitte-e imádott bálványát, kiszámítva a vérpadra, hogy a sírban legyen az övé? – Átvitte e titkot a másvilágra, s bizonyára kegyelmes bírára talált, aki nem emberek gondolatai szerint ítél, aki nem azt nézi, hogy mit tettünk, hanem azt, hogy mit éreztünk.

Még abban az évben utoljára hangoztatták a tárogatók a szvihrovai nótát a Kár-pátok ormairól, mikor Bercsényi búcsút vett hazájától örökre.

Rákóczi hadseregének maradványai a majtényi síkon lerakták a fegyvert. A négyszögű tér, ahol az megesett, be van kerítve sánccal, s ma már sűrű erdő,

364 XXII. Porok és hamvak

bozót nőtte azt tele. Soha ember be nem lép a bozótba, vadász nem keres ott zsákmányt, vándor nem vág útra való pálcát a gesztjéből: ott valami kísért!

Pálffy János, a bán, és Károlyi Sándor, Rákóczi vezére megalkudtak a béke-kötésben: szatmári békekötésnek hívják azt az okmányt.

I. József már azt nem érte meg: ifjan halt el a hadjárat bevégezte előtt. A békekötés után Ocskay Sándor hazatért birtokaira, mikor a conventio visz-

szaadatott neki. A krónika azt mondja, hogy a béke helyreálltával nőül vette szerencsétlen

László bátyja özvegyét, Tisza Ilonát. Ocskay Lászlónak egy gyermeke sem ért emberkort. A hatalmas, nevezetes Ocskay családnak Ocskay Sándor a törzse.

Ez volt a története azoknak, akik szerettek, és aki szeretve volt mind a vérpadig.

Documents

Felelős kiadó a Mercator Stúdió vezetője Műszaki ...akonyv.hu/klasszikus/jokai/jokai_mor_szeretve_mind_a_verpadig.pdf · 2000 Szentendre, Harkály u. 17. Tel/Fax: 06 ... Párbaj