A MAGYAE FÖLDRAJZI TÁRSASÁG KÖNYVTÁRA

SZEEKESZTI CHOLNOKY JEN�

A MEGÚJHODOTT MONGÓLIA

BUDAPEST F K A N K L I N � T Á K S U L A T

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

A MEGÚJHODOTT MONGÓLIA

ÍRTA

FOKBÁTH LÁSZLÓ

GELETA JÓZSEF�nek, a mongol nemzet-

gazdasági minisztérium volt elektrotechnikai

el�adójának adatai és részben saját tanul-

mányai alapján.

BUDAPEST

FKÁN K L I N � T Á B S U L A T MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

A fordítás joga fenntartva.

FRAMKUN-TARSUUT BYOMDXJA.

I.

Szállnak a legendák.

Északon és délen két hatalmas birodalom. Közöttük riasztó némasággal a k�vé és homokká dermedt tenger : a Gobi�sivatag. Partjain Oroszország és K�na, két világ — a fehérek és a sárgák. Titkok ködében folyik a harc már szá-zadok óta a két nép között a Góbiért, ahol fűszál se te-rem — a sivatagért, a nappal tüzesen izzó, éjszaka pedig csontfagyasztó kövekért, homokért.

Mindez — miért? Ez is misztikum? Dehogy. Reális és világos hatalmi

kérdés. Mert akié a Góbi, azé a biztonság Ázsia közepén. A Góbi homokján, kövein semmi se terem, a Góbi veszélyes és kérlelhetetlen ellenség •— nos, éppen ezért kell a Góbi . . .

Mert aki a homoktenger túlsó partján fészkelte meg magát, az az úr a sivatag másik oldalán is. Hiszen átjutni a sivatagon támadó csapatokkal, fegyverekkel és had-seregnyi élelmiszerrel szinte lehetetlen. De aki �rt áll a szörnyű tenger túlsó partján, az könnyen védheti a mögöttes részeket. Ezért akarta mindig K�na a sivatag északi hatá-rát, Oroszország pedig a délit. Ezért a soha nem nyugvó harc közöttük évszázadok óta.

És újabban már beleszólt az évszázados harcba — Japán is. , ;

A két, illetve már három birodalom sokszor ny�lt, de állandó titkos harcának sz�nterén, a Góbi északi partján merednek ég felé a Szent Hegy, a Bogdo Ül több mint három-ezer méteres gerincei. A Bogdo Ul hatalmas hármashegy-ség, buja növényzete és gazdag állatvilága érintetlenül

6

maradt fenn az id�k kezdete óta, mert erre a területre : a Szent Hegy bérceire csak különleges engedély alapján lép-het halandó, szigorúan �rzik a lámák. Idegen nem is kerül-het oda. Aki pedig mégis megkapta az engedélyt, egy fűszál-hoz nem nyúlhat, egy lepkét nem foghat: szent és érint-hetetlen minden, ami ott van s aki a parancsot netán meg-szegi — halállal bűnh�dik.

A hatalmas hegység alatt a Bogdo Charun — a Szent Kolostor�épület csoportjai sorakoznak, messzebb cifra há-zak, sátrak, lárma, lüktet� élet: a Bogdo Gegen — a Nagy Láma székhelye, Urga, Mongólia f�városa.

*

Európa földjén mongol lovak patái tiportak, tűz lán-golt és vér ömlött a nyomukban, amerre a mongol harcosok jártak. Meg akarták hód�tani a világot. Egy ezüst kard és egy ezüst nyereg az emléke ezeknek az id�knek : Dzsingisz kán, a félelmes vezér, egykor távoli harcokra vezényl� acélja és legendásan villámgyors lovának szerszáma. A kar, amely a kardot hordozta, elporladt; a vezért száguldtató paripa csak legenda már — Dzsingisz kán ereklyéjét pedig múzeum �rzi Urgában. A mongolok már nem akarják meghód�tani a világot.

Csak békét és nyugalmat szeretnének északról, délr�l és keletr�l.

De szállnak még a legendák a múltból. A mongol mez�k földje alatt a magyarok �sei nyug-

szanak, itt�ott még hirdetik a s�remlékek, hogy a «rokonok» miatt nem kell szégyenkeznünk. Nemcsak harcoltak, alkot-tak is : a pusztákban hever� s�remlékek, szobrok tanúskod-nak err�l. De elsöpörte �ket is az áradat, csak s�rjaik ma-radtak meg máig, pihen�ül a karavánoknak.

*

Urgából, ha délnek tekintesz, hatalmas �rás tűnik eléd. A Bogdo Ul háromezer méter magasságig nyúló lejt�jén sziklákból kirakott gigantikus betűk :

7

OM MANI PADME HÜM (Kincset rejt a lótusz.)

A hegy haragoszöld erd�sége dél felé már a sivatag szikláiba torkollik. A Szent Hegy völgye : a sivatag kapuja. Ezen keresztül leket bejutni a Góbiba. El�tte a Szent Város, az élet; mögötte a sivatag —� a halál. Es a halál kapuja fölött a titokzatos értelmű varázsformula. Sok helyütt látni ezt a fel�rást Mongoliában, Tibetben és Indiában — vagy �gy teljes egészében, vagy csak rövid�tve : «OM» — szent zászlók selymén és varázsdobok, imagépek peremén : ezzel h�vják seg�tségül a gonosz szellemek ellen Avalokitesvarit, a «Lotuszkezűt», Tibet véd�istenét. Az � földi megtestesü-lése a lélekvándorlások során a Dalai Láma, aki ott él Lhasszában, messze túl a sivatagon. Ennek a sivatagnak a kapuja az urgai Nagy Láma — a Bogdo Gegen székhelye el�tt a Bogdo Ul völggyé szétváló sziklagerince, a titokzatos szelleműz� szavakkal.

A hit szerint, a sziklákból �rt varázsmondat er�t ád a Lhasszába igyekv� zarándokoknak a nagy út veszélyei-hez — a halál kapuja el�tt.

*

Er�s a csáb�tás, hogy ezt az országot, ezt a népet csak a misztikumok g�zébe burkoltan, félelmetesen és szörnyű-ségekkel megtűzdelve tálalja fel, aki olyan szerencsés lehe-tett, hogy oda jutott. Voltak, akik nem is tudtak kitérni e csáb�tás el�l. Akik úgy hozták ide emlékeiket, mintha ott állandó vallási révületben és vadságban élnének az emberek. Tették talán azért, hogy sz�njátékot és titokzatosságot aján-dékozzanak azoknak, akik a bolondok csörg�s�pkájába öl-töztetett s a grand guignolok �rületébe burkolt történeteket k�vánnak mindenképpen.

Nos hát nem igaz, a mongolok is járják bolondjukat a Cam ünnepén, tavaszkor : félelmetes álarcokat húznak a fejükre, falábakat kötöznek a csizmájuk alá, csörgetnek, kiabálnak, énekelnek, viadalokat játszanak; de nézzük meg a nizzai karnevált, vagy Velence farsangi éjszakáit

8

és — higyjük el, hogy az öröm, a mámor még nem vadság, műveletlenség.

Igaz, titokzatos a lámakolostorok belseje, kincseket és rejtélyeket �riznek drága függönyeik mögött, talán voltak fanatikus vallási emberáldozatok is : de annyi bizonyos, hogy Castilia és Aragónia inkvizitorai sem maradtak hát-rányban mögöttük.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy itt is, ott is min-den egyforma. Nem : minden más mindenütt. Meglepeté-sek, csodálatos élmények rajzanak a Góbi partjain, egy különös nép különös élete, szenvedése és öröme, vágyai és álmai népes�tik be ott a földet: de emberek �k is, akik egy kialudt kultúra hamuja alól most újra tüzet akarnak csi-holni és a tevekaravánok fölött repül�gépeket száguldtat�nak, egyetemeket ép�tenek, sz�nházat játszanak egymás-nak, a mozi fehér vásznára rávet�tik az európai «kultúra» árnyképeit is ; közben — igaz — egy kissé öldökölnek talán, mert védik magukat a szomszédos népek fölöttük össze-csapó hullámai ellen. A halottaik húsát kutyákkal etetik meg, mert �gy k�vánja ezt a hagyományuk . . . de kinek árta-nak vele? Betegeiket — ha már semmi gyógynövény se seg�t — ördögűz� sámánokkal próbálják gyógy�tani, áldoz-nak a gonosz szellemeknek, mert félnek valami Ismeretlen-t�l — de azért mégis fölszabad�tották magukat az évszáza-dos iga alól, titkosan választott parlamentjük van — és az igazat megvallva, úgy�e nálunk is járnak egyesek javas-asszonyokhoz? . . .

A rémdrámák vérg�zét a legutóbbi id�ben f�leg Osszen�dovszki�nak köszönheti Mongólia, annak az �rónak, aki ebb�l az országból szinte csak azt látta meg, amit a fantá-ziája akart. Szó lesz még a továbbiakban err�l is, hiszen szükséges, hogy azt az enyhén szólva : «torz�tást», amit � vitt be könyvei által olvasói felfogásába Mongoliáról, kissé kitiszt�tsuk. És — amennyire lehet — megmutassuk való életét, amely talán még a meséknél is izgalma-sabb, nagyszerűbb, mert a sztaniolpap�r üres ezüstje he-lyett t�lünk idegen és mégis hozzánk közelálló különös népet mutat be. Népet, amely nemcsak öblös jóslatokat zeng

Ceren Dorzse, a mongol köztársaság els� felel�s miniszterelnöke.

utolsó Bogdo Gegen színarannyal bevont holtteste a Csoizi Láma Chure templomának szentélyében.

A Gobi�sivatag homokhullámai.

Bogdo Ul (Szent Hegy) lejt�je Urga fel�l nézve az OM MANI PADMB HÜM sziklából kirakott betűivel.

Ahol meghasadt a föld . . .

Fagyott a nyári éjszakán, hajnalban még havas a mez�.

9

és vérg�zös gyilkosságokat követ el, hanem él és hihetetlen iramú fejl�désével valóban bámulatba ejthet mindenkit.

*

Ezen a földön keresztül akart hazájába jutni az orosz hadifogságból való menekülés közben egy magyar fiatal-ember. És az átutazásból kilencesztend�s tartózkodás lett. Ott tartotta ez a különös ország. Dolgozott, tanult az idegen nép között, életereje és tudása talajt teremtettek számára ott, a mongol kormány bizalmi embere lett, � ép�tette az urgai villanytelepet, � tervezte a parlament épületét és még számos középületet. Kinevezték az urgai egyetem el�adó-jává. Jól megfizették, jól élhetett, mindenhova eljuthatott, mindent láthatott, s�t fényképfelvételeket is kész�thetett olyan dolgokról, olyan helyekr�l, amelyeket eddig idegen ember még csak nem is nézhetett meg Mongoliában. Mert hiszen ebbe az országba még ma is csak a legnagyobb nehéz-ségek árán engednek be egyáltalán idegeneket.

Mindene megvolt ott kinn és mégis hazavágyott, haza-jött onnan, vett magának egy kis birtokot Pestmegyében. És most újra visszavágyik oda, a «vad» és «civilizálatlan» nép közé. . .

0 mondta el, amib�l ez a könyv készült : ez a hosszú interjú azzal, aki talán a legtöbbet és a leghitelesebb ada-tokat tudja ma Európában Mongoliáról. A vele való beszél-getések, az általa szolgáltatott hiteles adatok mozaik�kövei-b�l alakult ki ez a könyv. Minden kavics, minden sz�n az élet egy parányi része. Az egész együtt: talán kép — Dzsingisz kán utódainak országáról.

*

Most pedig kezdjük meg összerakni az élet kavicsait. . . *

Miel�tt belépünk ebbe a különös országba, haj�tsuk messze magunktól az el��télet torz�tó üvegét és gondol-junk arra, hogy — valóban — sok furcsaság n�tt ki ott messze, abból az el�ttünk idegen talajból: ismeretlen virá�

10

gok s�t — gaz is talán, de ugyanaz a nap veti rájuk sugarait, mint a mieinkre. Élnek, virulnak, ha mások szo-katlanok is: hajoljunk le föléjük szeret� k�váncsisággal.

Misztikus keleti virágszimbolum a lótusz... OM MANI PADME H U M . . . a megért� tekintet számára azonban — mint a nap melegét�l — kinyiinak kincseket, szépsé-get rejt� szirmai.

II.

A Száján hegyek csempészei.

Éjszaka van. A Száján hegyek erdejében csempészek bujkálnak. El�t-

tük messze a s�kság: Mongólia földje. Mögöttük pedig Oroszország.

Az oroszok közvetlenül a háború el�tt megpróbálták a hatalmas �serd�t egy postaúttal átszelni. Felmérték az utat — belevágták a csákányt a Száján hegyek húsába. A hegyek szellemei azonban föllázadtak az emberi kéz táma-dása ellen és kizavarták az oroszokat. Szakadékok omlottak az elkész�tett útszakaszokra, folyók léptek ki a medrükb�l és elmosták a tegnapi munkát. A kétszáznegyven kilométe-res útból csak a fele lett készen. Azután közbelépett a világ-háború is. A számkivetett oroszok, akik Szibéria s�kságait benépes�tették, szökdösni kezdtek a szomorú fogolytáborok-ból. Ottmaradtak az üres táborok égnek mered� �rtornyaik-kal, félig romokban hever� deszkabarakkjaikkal. Es ott-maradtak azok a s�rok is, amelyek alatt a már örökké szám-kivetettek nyugszanak. Egy�egy fakereszt mutatja a helyet, ahol a föld alá menekültek az ottani élet el�l.

Jött a forradalom. A kozákok és a vörösök szinte ver-senyeztek egymással a rombolásban. Felgyújtották a hida-kat alkészen lév� útrészeken . . . Jöttek a szajodok — egy meglehet�sen vad mongol törzs — és agyonverték az oroszo-kat, k�naiakat, mindenkit, aki az útjukba került. Leszedték

11

a táv�rópóznák drótvezetékét és ezzel megszűnt a táv�ró-összeköttetés Oroszország és Urunchai között.

Azután jöttek a csempészek. Szétszedték azt, amit a többiek még meghagytak, a gazdátlan postaállomásokat, házakat, sátrakat, lefűrészelték, kidöntötték a táv�róoszlo-pokat. Mert tűz kellett a fagyasztó éjszakában.

Elpusztult minden. Ahová csak néz az ember, a pusztulás, rombolás

nyomai. . . Gy�ztek a Száján hegyek szellemei.

*

A hatalmas �serd�ben már csak csempészek bújnak meg vagy orosz parasztok és napbarn�tott szajodok ker-getik a vadat.

Most is csempészcsapat igyekszik Oroszországból Mon-gólia felé. Részint szakállas orosz parasztok, dohányt és fegyvert akarnak csempészni Urunchaiba. Öt kocsi er�s lovakkal, mert nehéz a hegyeken átvinni az «árut».

A csempészek mi vagyunk. ' Az els� kocsin ülök én és egyik csempésztársam. El�t-

tünk a mez�, a s�kság. Mondják — a határ. És a határon két �r, két vöröskatona. Éppen falatoznak, az erd�b�l jól láthatók a tábortűz mellett.

A csempészek nem ijednek meg, hozzá szoktak már az ilyesmihez : egy kissé jobban magukhoz szor�tják fegyve-rüket és letakarják valamivel. Talán szükség lesz rá. Csak a lovas indul el — visszafelé.

— Sztoj! (Állj!) •— kiáltja az egyik határ�r. Engedelmeskedünk. A határ�rség is falusi parasztok-

ból áll, mint a csempészek. Csak én vagyok gyanús, meg-kérdeznek — hova megyek?

— Uzinszkba! — Mit csinálsz ott? — Instruktor vagyok, hiszen az �rásaimból is láthat-

ják : meg kell tan�tanom az itteni kerületben a parasztokat, miképpen lehet jól a zöldséget szár�tani.

— «Tovaris» vagy?

12

— Természetesen! A csempészek közben nagy titokzatosan elmesélték a

katonáknak, hogy jött velünk egy kozák tiszt is, aki a minuszinszki börtönb�l szökött meg és útközben hozzánk csatlakozott. Az erd� szélén azonban, amikor az �rséget meglátta, elszelelt, visszaszökött a rengetegbe.

Több se kellett a határ�röknek. Azonnal lóra pattantak, el�z�leg azonban még sietve elfogadták a csempészekt�l a kis dohányt, amit az útra adtak nekik és elvágtattak a kozák tiszt után.

A kozák — mint sejthet� — ugyancsak csempész volt, mondhatnám, a «Strohmannunk». Azért volt csak rá és az egész komédiára szükség, hogy ezzel elvonjuk az �rség figyel-m é t — saját magunkról. Am, alig tűntek el a katonák az erd�ben, sietve elhagytuk az �rség táborhelyét. Még négy kilométer és túljutottunk a határon.

Azután újabb húsz kilométer. Elértük az el�re meg-beszélt éjszakai táborhelyünket. Már barátságos tábortűz lángolt itt, lovasunk pedig, az a bizonyos «kozák tiszt», v�gan szürcsölte a tűz mellett a teát.

— Jó egészséget, fiúk! — köszöntött bennünket�. Elmondta, miképpen hajtotta végre a tervet, hogyan

vezette az orosz �rséget az orránál fogva. Visszalovagolt az úton, ahol jól megmaradtak a lónyomok, azután pedig beléptetett egy patak medrébe, ebben viszont a v�z elmosott mindent. Onnan kijött a száraz legel�re, majd egy mongol útra tért, nekieresztette a lovát, kivágtatott a mi utunkra és megérkezett ide, a megbeszélt helyre.

Táborhelyünk alig párszáz lépésnyire volt az úttól, egy v�zmosásban, jól eldugva. Nagyszerű fű n�tt köröskörül, árkányra kötöttük a lovakat és v�gan nekiláttunk a fala�tozásnak. Remek szár�tott medvehúsunk volt, barna, mint az alvadt vér és kemény, hogy csikorgott belé a fogunk.

A mongol puszták éjszakája fagyos, a pecsenye után jól esett a forró tea.

*

Már pirkadat el�tt befogtuk a lovakat és elindultunk. Nehéz nap várt ránk, sietnünk kellett, hogy a határvidéket

13

minél el�bb elhagyjuk. Azok az oroszok, akik itt laknak, már régebben vándoroltak ide és állat, — f�leg szarvas — tenyésztéssel foglalkoznak.

Ezeket a szarvasokat «moral» vagy «vapiti» szarvasnak h�vják, nem annyira húsukért, b�rükért, hanem f�leg agan-csaikért tenyésztik. Olyanféle ez, mint a mi g�mszarvasunké, de június végén, július elején, amikor az agancsok már ki-n�ttek és még nem fejl�dtek ki teljesen, tehát a pórusaik vérrel vannak tele, az orosz állattenyészt�k az él� szarvasok-ról lefűrészelik, leforrázzák, azután megszár�tják az agan-csokat és ilyen állapotban kerülnek forgalomba. A k�naiak ki�lonkint 10—12 dollárért veszik és a megszár�tott, vérdús agancsból különleges izgatószert kész�tenek. Egy pár jó agancs t�z�tizenhat kilót is nyom, akadnak huszonötkilósok is. De nemcsak az agancs értékes jószág, a rövid szarvas-farok is kedvenc csemegéje a k�naiaknak. Öt hat dollárt is adnak érte.

I I I .

Bucsu a csempészekt�l.

• Két napig éltünk a farmerek között. Amikor újra útrakeltünk, sütött a nap, rekken� meleg

fojtogatott. A pusztát.— amerre csak jártunk — ellepték a sáskák, csörögve, zizegve röpködtek körülöttünk — min-den tele volt velük. Szerte a mez�n túzokok lépkedtek s a legnagyobb lelki nyugalommal falatozták az él� mannát.

Az út közepén el�ttünk egy döglött ló. Már régóta feküdhetett ott, csodálatosképpen mégis teljesen ép maradt, nem indult oszlásnak. A forró pusztai nap megsütötte, a kegyetlen éjszakai hideg megfagyasztotta. Természet csi-nálta «mumia» lett bel�le.

A leveg� ragyogóan tiszta, hihetetlen távolságokra látni, mint mindenütt Mongoliában.

Az utat keresztül�kasul szeli egy kis patak medre, néhol v�z is csillan benne — de legtöbb helyen száraz az árka.

14

A v�z is menekül a szörnyű naptól, a föld alá bújik el�le. A négy meredek északi oldalán egy liget látszik — csupa vörösfeny�, ez a lejt� védettebb a nap sugaraitól, viszont a déli oldalon, akol a nap éri, teljesen kopár a hegy. És ha néha�néha északról mégis felkapaszkodni próbál egy�egy szál feny�, a gerincen nyomban irgalmatlanul lecsap rá a perzsel� napsugár . . . És a fa csonkja ottmarad ijeszt� példá-nak a többiek részére.

A nap az élet — a nap a halál. Végre elérjük a Kis Jenisszei folyót: már nem messze

lehet Belocarszk. Néhány megmaradt táv�róoszlop jelzi, hogy helyes úton haladunk. A nap mind forróbban süt, a kocsitengelyekr�l csurog a ny�rfakátrány, az oroszok kocsi-ken�cse.

Egyszerre csak csörögni kezdenek a kerekek. A fa annyira átmelegedett, hogy még néhány perc és minden kocsi szétesik. A Kis Jenisszeit�l már messzire kanyarodtunk és hol találjuk a következ� patakot? A kerekek küll�it pedig csak úgy veri ide�oda a rossz, köves út. Meg kéne állni.

Kevés ivóvizünk maradt még, ráöntjük a kocsikra. Ez sem elég. És ekkor valami nem egészen szobatiszta dolgot is elkövetünk, öten vagyunk: elegend�k éppen öt kocsihoz.

Végre hosszas k�nlódás és munka után elérjük az oly «forrón» óhajtott patakot. Be a kerekeket a v�zbe! Ügy lo-csoljuk a kocsikat, mintha tűzvészt akarnánk elfojtani.

*

A munka közben ránk esteledett, tábortüzet gyújtot-tunk. A lángok fénye odacsalogatott egy orosz farmert, aki a közelben kátrányt égetett. Vettünk t�le egy kis hordóval, adtunk érte néhány apró csomag dohányt. Reggel azután újra összeáll�tottuk a kocsikat, jól bekentük az egészet a kerekekkel együtt ny�rfakátránnyal és egy hangos «Isten neki» sóhajjal tovább indultunk. Mindenki elégedett volt a sorsával.

Útközben elég id�nk akadt, hogy a további terveinket sz�jjük: hogyan tudjuk majd eladni a holmikat, mire lehet majd becserélni? A minuszinszki kerületben akkoriban nagy

15

volt a sóhiány. A falusiak két font vajért egy font sót kap-tak a városban. Uruncháiban pedig volt só b�viben. Igaz, Minuszinszk mellett is terült el sóbánya, ez azonban szigorú tilalom alatt állott, idegen tulajdon volt.

Uruncháiban pedig dohány nem volt — Belocarszk�ban, amint mesélték, tizenhat kilogramm dohányért cse-réltek harminckét kilogramm sót.

De még jobb üzlet volt a puska. Az orosz bakák Orosz-országban két�három ezüstrubelért árus�tották puskáikat tölténnyel együtt. Belocarszkban pedig adtak egy�egy pus-káért tizenöt�húsz dálembát. (A dálemba öt méter hosszú és hetven centiméter széles gyapotszövet.) Öt�hat dálem�báért pedig lehetett szerezni Oroszországban egy pompás lovat, úgy, hogy végeredményben is három nagyszerű pa-rasztié két�három ezüstrubelbe került. (Mialatt messze ez a ravasz csereüzlet folyt, itt Európában is ugyanezt tették a különböz� országok valutáival, ámde ezt itt «arbitrázs�üzletnek» nevezték.)

Nem rosszabb üzlet k�nálkozott a teával •— a nyereség jóval több volt, igaz, hogy nehezebb munkába is került a lebonyol�tás. Mert a teát falun nem lehetett eladni, a városba kellett vinni, ahol pedig már szigorúbb volt az ellen�rzés.

Ezekr�l a dolgokról, a várható nyereségr�l és esélyek-r�l gondolkoztunk, beszélgettünk útközben, amikor egy-szerre csak örömmel újságolta valaki:

— Ott van Belocarszk. Semmit sem láttam ugyan, bármennyire is meresztet-

tem a szemem a túlsó part felé, de �k váltig er�s�gették : — A vot . . . vot, az, az. Belocarszkból nem maradt semmi. Az oroszok el��rsei-

nek épületeit felgyújtották a szajódok. Aztán széjjelszedték a romokat és amit a tűz nem puszt�tott el, azt elvitték.

*

Alig hogy megebédeltünk, átjött hozzánk a túlsó part-ról egy bozontos, vörösszakállu orosz — a révész. De az egy-kori komp eltűnt, csak egy csónak maradt helyette. Ezzel

16

a csónakkal járta a vizet, száll�tott mindenfélét a Nagy Jenisszei hátán.

Sietve megbeszéltük vele a tervet, hogy két csempész átmegy a túlsó partra és kitapasztalják az ottani lehet�-ségeket.

A csónak elindult és mi az innens� partról néztünk utá-nuk, am�g csak áteveztek a párszáz méter széles folyón, ott, ahol a Nagy Jenisszei a két ág összefolyásánál kiszélesedik. A sebessodrú v�z cipelte �ket lefelé és a révész nehéz mun-kát végzett, am�g átevezett a törékeny csónakkal.

*

Estére visszajöttek csempésztársaim. Már meg is kötöt-ték az üzletet odaát. A dohányt eladták sóért, a fegyvert és töltényeket dálembákért. Orosz keresked�k cserélték be a holmikat. Az egyik csempész az én dolgomat is elintézte. Megbeszélte az orosszal, hogy az elvisz engem az els� mongol f��rsre, amely a pihen�helyünkt�l százhúsz kilométernyire •délre táborozik.

Holnap tehát átszáll�tják az árukat és engem is. Nyélbe van ütve a tervem! Néhány órám volt még naplementéig, fel kellett használnom. Összeolvastam az áruért kapott p>énzt, elkész�tettem az elszámolást és �rtam két levelet.

Az e�s� �gy szólt:

«Sch. mérnök úrnak.

Amint el�re bejelentettem Önnek — meglógok, c Ma még itt vagyok a Jenisszei jobbpartján, holnap a

balparton leszek. Négy�öt nap múlva elérem a mongol f ��rsöt és akkor — a viszontlátásra odahaza! A körz�met és a holmijaimat Önnek hagyom, úgy amint átadtam. A konzorcium részére mellékelten küldöm az elszámo-lást. Az orosz határig jogom volt a konzorcium költ-ségén utaznom — �gy is tettem. A többi pénzt teljes összegében visszaküldöm, éljenek jól bel�le. Isten vele!

Geleta.%

17

A másik: «A Konzorcium igazgatóságának

Minuszinszk. Mellékelve küldöm az elszámolásomat és a felvett

el�leg maradványát. Az el�legb�l elköltöttem a havi-d�jamat és útiköltségemet az orosz határig. A többit érintetlenül küldöm vissza, kérem Sch. mérnök úrnak nyugtatni. Nagyon köszönöm az önök jóbarátságát, de nem élhetek vele tovább. Háromévi hadifogság után hazavágyom. Az alkalom itt van, — nem várhatok.

Geleta.t*

A levelek meg�rása után hozzáfogtam a holmim rendbe-szedéséhez. Beretva, kés, egy b�rnadrág, csizmák, egy rövid úgynevezett «fél» suba, néhány fehérnemű és pár lap pap�r maradt meg számomra.

A többit odaajándékoztam csempészbarátomnak, aki menekülésem útját el�kész�tette. Kifizettem az utat, ráadást is adtam neki.

Boldogan, hálásan szorongatta a kezemet. Másnap reggel áteveztünk a Jenisszein és engem a túlsó

parton várt további sorsom intéz�je, az orosz keresked�. Azt �rtam : «Viszontlátásra odahaza.» Azt h i t tem: elindu-lok és meg sem állok hazáig. Közben mégis — megálltam.

Kilenc évre. De messze is van a Jenisszei a Dunától!

IV.

A szaidnál.

A túlsó parton üszkös romok és szerte hever� k�dara-bok : Belocarszk helyén alig lakik már valaki. Néhány földbe ásott kunyhóban próbálják a nem régen még virágzó városból ittmaradt emberek tengetni életüket. Az egykori kozák�garnizon város helyén forró homok, néhány fűszál és megszenesedett fadarabok . . .

Foibáth : A megújhodott Mongollá. 5

18

Még pár lépés és összekerültem Bezjazikovval, a fiatal orosz keresked�vel, akinek kezében volt további sorsom. Bevezetett a lakásába, amely úgy tűnt fel el�ttem, mint valami harctéri fedezék.

Jómódú kozák volt egykor, háza, birtoka Belocarszk�ban. Házának tetejér�l a szajódok leszedték a vaslemezt, aztán fölgyújtották a favázat. A régi jó id�kben bátyjával együtt dolgozott. Bátyját azonban agyonverték és csak fivérének családja maradt élve. Beásta magát velük a földbe és újra hozzáfogott az üzlethez. A család elintézte a házi-munkákat, � maga pedig tárgyalt a csempészekkel és a k�naiakkal, akik között a csereüzletet közvet�tette. Így � látta el Mongólia nagy részét különböz� csempészárukkal

Már vártak engem, az asztalon barátságosan bugy-borékolt a teaf�z�. A fehér búzakenyérre jó vastagon került a tejföl és nagyokat ittunk hozzá a teából. Közben pedig meghánytuk�vetettük a tervet, miképpen juttatnak el engem a mongol tábori f�örsre.

A búcsúzáskor elkérte jegyz�könyvemet: — �rok magának ajánlólevelet Uljaszutájba — mondta.

— Adósom lakik ott. Nem mehetek most hozzá. Jó lesz egy kis pénz az útra, majd ad magának. És ha hazakerül, ha talán valamikor találkozunk, majd csak elszámolunk.

Meglepetten néztem rá. Az egykori «ellenségem» a fronton.

És körülöttünk az � városának romjai. . . — Én itthon maradok, •— folytatta — az árut kell

�riznem, a sógorn�m majd elk�séri. Nekünk is van egy kis elintézni valónk a mongol f�örsön, ott tartózkodik most a szaid. Legel� kell nekünk és a szajódok azt mond-ták, amikor kértünk t�lük, hogy ezt csak a szaidtól lehet kapni.

Elemózsiát kész�tettünk össze és reggel útnak indul-tunk, hamarosan elhagytuk a pusztát, messzir�l felbukkan-tak újra a hegyek, a Tannu�ola erd�i. Az egyik domb mö-gött utunk célja : a mongol tábori f�örs.

19

A dombról már látszik a mongolok táborhelye, a Tannu�ol északi lábán. Csomó fehér sátor — mongolul «gerte» — a zöld mez�n. Érdekesek ezek a mongol sátrak. Egész Mongoliában alig néhány szilárd — fából vagy k�b�l épült — ház van, ezek is leginkább lámakolostorok, templo-mok, a lakosság legnagyobb része sátrakban lakik. Ezek azonban nem olyanok, mint amit mi a «sátor»�nak neve-zünk. Meglehet�sen massz�v, házszerű alkotmányok, de amikor a tulajdonosuknak tetszik, könnyen szét lehet �ket szedni, kocsira rakni s a k�vánt helyre elszáll�tva ismét gyorsan föláll�tani.

Azért van szükség rájuk, mert a lakosság állattenyész-téssel foglalkozik, tehát sátoros�pásztor életet él és a nyári legel�kr�l a hidegebb id�szak közeledtével el kell vándo-rolnia egész állatállományával az erd� közelébe: a téli legel�kre, mert az erd� télen is nyújt táplálékot az álla-toknak.

Az amerikai és európai gazdag «nomádok» úgy szok-ták megoldani a téli és nyári lakás problémáját, hogy egyszerűen — két lakást tartanak. A szegény mongolok nem követhetik ebben �ket és ezért nyúlnak a különleges sátorép�t� módszerükhöz. Olyan lakóhelyet kell teremte-niük, mely dacol a mongol puszták viharával, megvédi �ket a nyári nap tüzel� melegét�l, a téli fagytól és mégis könnyen száll�tható.

Vékony sz�jjal összekötözött falécekb�l hengeralakú vázat kész�tenek, erre egy csonka kúpot, és ezt a vázat fedik be különleges módon kész�tett nemezzel. Ennek el�áll�tása helyi specialitás. A földre nagyobb állatb�röket teregetnek és erre néhány centiméter vastagságban birkagyapjút szórnak. A gyapjút megöntözik és ezután újabb állatb�r kerül föléje. A két b�r közé helyezett gyapjúréteget azután felgöngyölik, mint a palacsintát.

Ezeket a «palacsintákat» sz�jakkal jó szorosan össze-kötözik, a sz�j szabad végét odaer�s�tik egy ló nyeregkápá�jához és azután vágtatni kezdenek a steppén. A b�rök közé szor�tott nedves gyapjút a földön vonszolják, úgy, hogy ez a sok üt�dést�l összetapad : nemezzé alakul.

2*

20

Amikor már úgy gondolják, hogy eléggé megpuhult és összetapadt a gyapjú, befejez�dik a «gyártás». Szétszedik az állatb�rt és kiter�tik az omlós, puha, nemezzé sűrűsödött gyapjúlapokat szár�tani. Azután négyszögletes darabokra vágják az anyagot és ezeket vékony sz�rb�l készült kötél-lel ráer�s�tik a sátor favázára. Fönt kerek ny�lást hagynak, hogy a tűzhelyen, a «tagán»�on ég� tűz füstje kiszállhasson. A ny�lást is el lehet azonban zárni. A tet�n elhelyezett nemezdarab szolgál erre a célra, csak át kell dobni a nemez-fed� végére er�s�tett kötelet a sátor másik oldalára és a fed� rácsukódik a ny�lásra.

Valamennyi mongol sátor egyforma k�vülr�l, de még majdnem teljesen belülr�l is. A közepén a k�darabokból összeáll�tott alacsony oszlop, rajta a parázsló tűz : a «tagán». A bejárattal szemben, hátul a szentély, külön-böz� istenszobrokkal, jobboldalt egy ágy, ahol a «ház» ura és a felesége alszik, baloldalt pedig egy ágy a gyerekek és a vendégek részére. A háziszentély két oldalán egy�egy kis ládaszerű szekrény a ruháknak. A bejárat bal-oldalán, a gyerekek ágyán innen lógnak a lószerszámok, jobboldalán pedig ott áll a polc, amelyen a házigazda edényei d�szelegnek.

A gerte bejárata mindig dél felé néz, mert ez a hideg északi szelek ellen való védekezésen felül még másért is jó. A sátor ugyanis — napóraként is szolgál gazdájának. A fels� ny�láson keresztül besüt� napsugár kévéje fénykört rajzol a földre és ez a korong napközben folyton vándorol a sátor fala mentén körös�körül: reggel baloldalt helyez-kedik el, mert hiszen jobboldalt kel föl a Nap, délig a be-járattal szemben lév� szentélyt éri el, délután pedig a jobb-oldali ágyak felé kúszik. És ha a mongol például délután három�négy órára igér valamit, �gy mondja :

— Majd ha a nap az ágyam el�tt lesz. Ilyen sátrakból állott a mongol tábori f�örs is, ahová

megérkeztem. V�gan szállt a füst a tetejükb�l és nyüzsg� élet rajzott a közöttük lév� «utcákon». Amikor észre vettek bennünket a mongol katonák, néhányan lóra kaptak és felénk vágtattak, magasan feltartva fegyverüket.

21

— Hanasz — honnan? — Belocarszkból. Gyorsan elmondtuk, hogy a szaid elé szeretnénk jutni. — Javna — (gyerünk)! — szólt rám az egyik katona. Kocsink lassan gördült lefelé a dombon. Már jól lát-

szottak a sátrak között járkáló mongol katonák is. A sátortáborból messzire kitűnt a szaid két sátra, közü-

lük az egyik a lakása, másik pedig az irodája, ahol segéd-tisztje is lakott.

Bevezettek bennünket az ügyeletes tiszt sátrába és ott bejelentettük, hogy beszélni szeretnénk a szaiddal, elmond-tuk azt is, hogy mit k�vánunk t�le. Az egyik mongol sietve eltűnt bejelenteni bennünket a szaidnál. Pár perc múlva hivattak, bekerültünk a nagy fehér sátorba, az irodába.

Az ajtóval szemben lév� pompás tarka sz�nyegvánko�son ült a barátságos, s�maképű öreg mongol — a szaid, Chatom�Bator�Van («Chatom a h�s gróf»), — aki a kés�bbi id�kben hadügyminiszter lett. Nehéz vörösselyem köpe-nyét széles kék selyemöv tartotta össze, az övb�l kivillant ezüstveretű késének nyele. Még a szokásos félholdalakú kovás tűzszerszám is ott függött az övén. A szaid el�tt lév� alacsony, vörösre festett asztalon a hivatalos fabélyegz� és néhány mongol irat.

Tiszteletteljesen köszöntöttük a szaidot és hallgat-tunk. Betan�tottak már el�re, hogy a mongol etikett sze-rint mindig várni kell a kéréssel, am�g nem kérdezik az embert, hogy mit akar. Az öregúr ránk nézett okos, sötét-barna szemével, az arcunkat fürkészte, tet�t�l�talpig végig-mért és egyszerre csak rászólt a háziasszonyomra :

— Te mit akarsz? — Legel�t szeretnék — volt az alázatos válasz. El-

mondta, hogy miért tette meg a hosszú utat, mit mondtak neki a szajodok. A szaid nem sokat gondolkozott, kivágta a döntést:

— Csetechku — (nem tehetem). És hiába volt minden kérés, könyörgés — a szaid

hajthatatlan maradt. Amikor az asszony látta, hogy már úgyse seg�t semmi, zokogva kiment.

22

Most rámvillant a szaid tekintete. — Hát neked mi kell? — Útlevél — Urgába. — Honnan jöttél? Elmondtam neki hadifogoly�históriámat, menekülése-

met. A szaid azonban nem elégedett meg ennyivel. Megkér-dezte, hogy miért akarok éppen Mongolián keresztül haza-menni. Elmagyaráztam neki útirányomat.

— Csetechku! — hangzott a sztereotip válasz. A lábaim meginogtak. Hát nem folytathatom utamat?

Nem kaphatok engedélyt, hogy Mongólia földjén marad-hassak, csak néhány hétre legalább, am�g elérem K�na határát? Könyörögni kezdtem neki. Egykedvűen hallgatta, aztán csöndesen megjegyezte :

— Oda menj vissza, ahonnan jöttél. Nekünk nem kellenek bolsevikiek.

— Én nem vagyok bolseviki, nem is vagyok orosz. — Bi jácsi mitne? — (honnan tudjam én ezt?) — je-

gyezte meg fej bólogatva. Éreztem, hogy itt már semmi se seg�t. Mint a részeg,

kábultan támolyogtam ki a sátorból. Mit tegyek? Körülvettek a k�váncsi katonák. Az egyik félig mez-

telen mongol pár percig jóindulatúan nézegetett, azután beh�vott a sátrába.

V.

A mongol etikett.

Felvettem a földön hever� hátizsákomat és bementem hozzá. Hellyel k�nált meg, majd átnyújtotta dohányzacs-kóját, hogy vegyek bel�le. Náluk ez a barátkozás, a rokon-szenv legkifejez�bb jele. Azután szép kényelmesen kiszedte övéb�l a tűzszerszámot, olyan ez, mint valami kisebb tar-soly. A tarsoly alsó éle félhold alakú és egy acél�v szegé�

23

lyezi. Kivett a tarsolyból egy kovadarabot, ráillesztette az ugyancsak a tarsolyban hordott megszár�tott havasi gyo-pár darabkáját — amely náluk a tapló szerepét játssza — és a balkezében lév� kovak�höz gyors egymásutánban ütögetni kezdte a tarsoly alsó peremén lév� acéldarabot. A kovából kipattanó szikra néhány másodperc múlva izzóvá varázsolta a gyopárt, ennek kis darabját az én, másik darabját pedig az � hosszúszárú kisfejű pipájába tette. A dohány pár szippantásra tüzet fogott és néhány barátsá-gos füstkarika kieregetése után végre megkérdezte a mon-golom, hogy miben is járok tulajdonképpen.

Hogy barátságát méginkább megnyerjem, dicsérni kezdtem pompás tűzszerszámát és megkérdeztem, hogy miért használ ilyen ritka virágot, — mint a havasi gyopár — erre a célra. A mongol mosolyogva válaszolta, hogy vannak náluk olyan magaslati mez�k, ahol minden talpalatnyi hely tele van ezzel a «ritka virággal».

— De most már halljam a te dolgodat — nógatott, talán egy kis k�váncsisággal is a jóindulata mellett.

Elmondtam neki történetemet: miképpen menekül-tem hozzájuk, akiket testvéreimnek tartok. Nagy figye-lemmel hallgatott. Amikor utam céljának vázolásához ér-tem, fölnevetett.

— Csak természetes, hogy ma nem kapsz engedélyt — jelentette ki. — Nem, ma semmi esetre sem.

— Miért? — kérdeztem meglepetten e különös meg�okolásra.

— Nem láttad a két oroszt a szaid sátra el�tt? Azok szintén Oroszországból jöttek és Uljaszutájba akarnak menni. De a szaid nem akarja �ket beengedni a mi orszá-gunkba. Veled se tehet kivételt.

Azután elgondolkozott és hirtelen hozzám fordult: — Különben . . . adtál «chadak»�ot a szaidnak? Fogalmam se volt, hogy mi az a chadak. Tudatlan-

ságom jelei úgylátszik kiültek az arcomra, mert a mongol elém teregetett egy 40—50 centiméter hosszú és 20—25 centiméter széles kék selyemanyagot.

24

— Ez a chadak — mutatott rá. — Ha a mongolok meglátogatják egymást, okvetlen ilyen chadakot kell aján-dékozniuk a Házigazdának.

Magyarázatából azután kezdett kialakulni el�ttem a különleges szokás jelent�sége. Olyanféle leket ez, mint ná-lunk a névjegy. Ha valakihez megyünk — beküldjük hozzá a névjegyünket.

— De nekem nincs chadakom! — böktem ki szo-morúan.

— Mutasd, mi van ebben a zsákban! És ezzel máris kiford�totta a hátizsákom tartalmát a

földre. Fölényes megvetéssel dobta féke ingemet és egyéb fehérneműimet, annál nagyobb k�váncsisággal vizsgálgatta azonban borotvaszappanom nikkeldobozát. Hát még a borotvát!

A mongolok ugyanis nem borotválják a szakállukat, hanem kis csipesszel szálanként húzogatják ki a sz�rt. Ha nincs egyéb dolguk, — néha beszélgetés közben is — egyik kezükkel szórakozottan tapogatják arcukat, hol n�tt ki egy�egy friss szál: ezt azután a csipesszel hirtelen rántás-sal kitépik. A fejüket — igaz — néha borotváltatják, f�leg a «városi» lakosság, ezt a műveletet azonban k�nai borbé-lyok végzik, szappan nélkül, csak meleg v�zzel nedves�tve be az áldozat haját. Borotvájuk is egészen más, mint a miénk : rövidnyelű, egészen kurta — körülbelül négy�öt centiméteres — a nem éles oldalán nyolc�t�z centiméter-nyire kipúposodó pengével. Az európai borotvát és európai borotválást alig ismerik, ezért bámulta meg mongol bará-tom a karcsú pengét és álmélkodott, amikor elmagyaráz-tam : miképpen kell használni.

— No, ha nincs chadakod, — szólalt meg végül —• ajándékozd ezt a szaidnak. Ne félj, � is ad neked valami ajándékot. Ha az oroszok elmennek, meglátod, kapsz enge-délyt t�le, hogy Urgába mehess.

A mongol ezután tovább turkált a földön lév� halmaz-ban, hátizsákom egykori tartalmának tárgyai között. Külö-nösen egy köt�fék nyerte meg tetszését. Sokáig forgatta

Gaz

dag

mon

gol

háza

spár

. K

íván

csi

assz

onyo

k az

aut

ó m

elle

tt.

A mongol sátor — gerte — építés közben.

A kész sátor.

Urt

on-l

ovas

, M

ongo

l va

dász

a v

illás

pus

káva

l.

Ökörfogat — a «terge».

Legel�.

25

ide�oda, nézte�nézegette, végül is nem állta meg, hogy el ne kérje.

Kissé lehangolt ez a fordulat, mert a féket haza sze-rettem volna vinni magammal. Igazi régi mongol munka volt, szép, cizellált sárgarézgombokkal, rendk�vül finom d�sz�téssel. Nagyszerű ötvösmunka minden rézgomb rajta.

— Add nekem, — fűzte hozzá — én adok neked helyette másikat!

Es el�vette a sajátját. Az talán még szebb volt, mint az enyém. Nem is tudom megérteni, miért akart cserélni. Talán csak mert mást akart — újat. Mert úgylátszik, ez az érzés egyformán hajtja a «kultúrembert» és az egyszerű mongolt, aki el�tt már az is nyereségnek látszik, ha talán szebb, de már megszokott, régi holmija helyett nem is olyan szép és ugyanannyira régi — de számára új dolgot kap cserébe.

Talán ilyesmikre gondoltam, a mongol azonban azt hitte, hogy vonakodom. Tovább ösztökélt:

— Ha nekem adod, seg�tségedre leszek. Elmondom a szaidnak, hogy te nem is vagy orosz, hogy te jó ember vagy .

Állott az alku. Egy csésze teával és egy újabb pipa dohánnyal meg is pecsételtük a barátságot. Közben bejött még néhány katona, akiknek újdonsült barátom tüzesen magyarázni kezdett valamit. A társaság csakhamar szét-széledt és néhány perc múlva már az egész mongol tábor tudta, hogy én valami <<mancsar» vagyok, európai, de nem orosz. Tagja egy rokon népnek, amely nagyon régen elment új hazát keresni.

Nem sok id� telt el és a k�váncsiak tömege lepte be bará-tom sátrát, számomra teljesen egyformának látszó, zs�ros-b�rű, félmeztelen mongol. Azután besurrant valaki és a többiek feje fölött hangosan felém kiáltotta :

— A két orosz már elment. Barátom ekkor gyorsan magyarázni kezdte, mikép-

pen kell majd a szaidnál viselkednem, hogy tetszését meg-nyerjem. I t t vettem az els� mongol etikett�órát. A köve�

26

tend� eljárás — mint ahogy mongolom elbeszéléséb�l meg-tudtam — a következ� :

Be kell menni a sátorba és mély meghajlással köszönni: — Szein amorchan — szein beina! (Jónapot tisztelet-

tel, jónapot.) De csak a sátor ajtajában szabad megállni. Ha a szaid

helyet mutat és azt mondja : — Co (ülj le) — akkor az ember el�ször a jobblábára

térdel, kiford�tja a sarkát és leül rá. Ha viszont a szaid nem válaszol, állva kell maradni. A földre leülni vagy más-ként elhelyezkedni, mint az el�bb eml�tettem — a legna-gyobb sértés. Ha mindezeken túl leszek — magyarázta illem-tanárom — várnom kell, am�g megszól�tanak. Azután pedig föl kell állnom és mély meghajlással, karomat el�renyújtva, át kell adnom az ajándékot a szaidnak, majd ismét szó nél-kül visszavonulnom és visszaülnöm az el�bbi helyzetbe.

Azután bejelentett nála. Amikor a szaidhoz beléptem, az öregúr éppen asztala

el�tt ült és �rt valamit. Az el��rás szerint köszöntöt-tem, mindjárt helyet is mutatott. Szabályszerűen leültem : a csontjaim ropogtak a szokatlan helyzetben.

— Hát te még mindig itt vagy? — hangzott a meg-lehet�sen barátságtalan kérdés.

Nagynehezen föltápászkodtam a különös helyzetb�l és minden mozdulatomra vigyázva, átnyújtottam a szaidnak ajándékomat. Tetszett neki a holmi. Kinyitotta és nézte, forgatta ide�oda.

— Hát ez mire jó? Elmagyaráztam neki. — Na jól van, — jegyezte meg kétked�en — ha ezzel

tényleg azt lehet csinálni, amit mondasz, akkor elfogadom az ajándékodat. De szavaid igazságát be is kell ám bizony�-tanod.

Mongol barátomhoz fordult, aki az ajtóból figyelte a történend�ket:

— H�vd be a segédtisztet. Pár perc multán ott volt az illet�. A szaid pattogó sza-

vakkal elmondta neki, miért h�vatta : meg fogom borot�

27

válni. A segédtiszt savanyú képet vágott, látszott rajta, hogy nincs nagy bizalommal se hozzám, se a borotvához.

— Fogj hozzá! — mondotta a szaid és átnyújtotta a borotvát.

Beszappanoztam a segédtiszt arcát, aki ijedten for-gatta a szemeit közben, majd megfentem a borotvát és hozzáfogtam a művelethez. A sátorban lév�k kerekre nyi-tott szemmel figyelték minden mozdulatomat, pedig ez már a csodálkozás legnagyobb jele a mandulaszemű mongolok-nál. A munka befejeztével a segédtiszt elé tartottam kis tükrömet. Kerekre vált arccal, boldogan mosolygott magára.

— Szein beina (jól van) — hajtogatta boldogan. Nagy k� esett le a sz�vemr�l. Mi lett volna, ha a dolog

nem sikerül! A szaid sietve adta ki utas�tásait: beh�vta a raktárost,

aki nagy hajlongással közeledett feléje. — T�z gin fehér lisztet csomagolj be és add ennek az

embernek — mutatott rám. (Egy gin hatszáz gramm.) Aztán hozzám fordult: — Jól van hát, hiszek neked. Elhiszem azt is, hogy

nem vagy bolseviki. Elviszlek magammal. Hat�hét nap múlva indulok Kobdóba, addig velem jöhetsz, onnan pedig majd tovább küldelek. Ezt az ajándékot pedig fogadd el t�lem, szeretettel adom!

Kitör� örömmel köszöntem meg jóindulatát és arra kértem, ha lehet, küldjön el engem inkább Uljaszutájba — onnan Urgába mennék. Kobdó messze van . . . hatszáz kilométer Uljaszutájtól. . .

Az öreg szaid jóságosan elmosolyodott. — Jól van no. I t t maradsz estig, akkor érkezik az els�

urton parancsnoka. Elmehetsz majd vele az urtonra, onnan pedig tovább Uljaszutájba. Az engedélyt holnap elviszik utánad.

Majd kiugrottam a b�römb�l örömömben. Megkap-tam az engedélyt! Még hozzá el is visznek Uljaszutájig. Az urton lesz seg�tségemre, Mongoliának ez a remek intéz-ménye, amely vonat és szálloda együtt. Err�l már hallot-tam az orosz határon is.

28

VI.

�rizkedj az idegenekt�l...

V�gan szürcsölgettem a pillanatok alatt felszolgált teát. Érdemes volt ezt a sátrat jól megnézni. Pompás sz�-nyegek mindenütt. A középen a mongol sátrak tűzhelye : a tagán. Alacsony kockaalakú téglarakás, éleit fakeret tartja össze. A téglarakás tetején fazékalakú rácsban szén izzik, fölötte pedig a finom domborművekkel d�sz�tett katlanban bugyborékolva forr a tea. A teaf�z� külön él-mény : fantasztikus alakok vannak kivésve rajta a leg-apróbb részletességgel, szemfárasztó aprólékossággal. Egy szarvas, amelyet lovas mongolok kergetnek, tüzet és füstöt lövell a paripák orrlyuka. Száz és száz ny�lvessz� s�klik a szarvas után. A művésziesen kidolgozott vadászjelenet a hatalmas teaf�z� egész oldalát betölti, évekig dolgozhatott rajta mesteri kész�t�je.

A sátor oldala vörös és sárga selymekkel bevonva, a tet�ny�láson betűz� napsugár ragyogva ver�dik vissza róluk.

Az ajtó jobboldalán vörösre lakkozott szekrény tele szebbnél�szebb edényekkel. A baloldalon állvány, finoman ötvözött ezüstös — vörös tibeti sz�nyeggel párnázott — nyergek d�szelegnek rajta. A kengyelvasak feketére pácolt faragott acélból készültek. És az acél fekete felületéb�l pompázóan csillan ki az ezüst intarzia. Ez is jellegzetes mongol munka : acélba metszett ezüstbetétek.

Az oldalfal többi részét mindkét oldalon hátrafelé foly-ton nagyobbodó, rézzel kivert vörös�lakk ládaformájú szek-rények foglalják el. Az ajtóval szemben áll a házi oltár. A szekrények zsúfolva ezüstruhákkal, ékszerekkel és — ok-mányokkal.

A házi oltár szekrénye még ezek közül is kiválik. Elüls� lapján hatalmas pofájú k�nai sárkány képe — a házi iste-neket �rzi. A szentélyen lév� üvegszekrényben bronz-istenszobrok. Buddha nyugodt békességű szobra, mellette

29

pedig Dzsigi — elrettent�, torz, kéjes arcával. Kezei között tartja nálánál jóval kisebb életepárját, akinek a szerelmi mámorban, a kéjt�l átszellemült, hátravetett arca szembe-néz az isten arcával — senkit, semmit nem lát, csak �t.

Az istenek el�tt, kis vörösréz áldozati csészék, emberi koponya lefűrészelt tetejéb�l készült, ezüsttel bevont és ezüst háromlábon álló áldozati tálak: «gabalák», tele áldo-zati ajándékokkal: hússal, teával, liszttel, zs�rral.

Az áldozati kelyhek is d�szére válhatnának bármely műgyűjt� múzeumának. Nemcsak a kidolgozásuk miatt értékesek, hanem különlegesen elkész�tett anyaguk miatt is. Mert ez a réz és bronz, amib�l készültek, egészen külön-leges ötvözet. A tibeti és mongol lámák, akik öntik, féltet-ten �rzik az ötvözet összetételének titkát s csak annyit lehet megtudni, hogy aranyat és ezüstöt is tesznek a fém-keverékbe. • Ezáltal elérik, hogyha egy ilyen kelyhet meg-koccint valaki, hosszú percekig hangzik utána a csengés, zeng és zenél a különös holmi.

Az áldozati csészék mellett két hengeralakú fadarab, különös betűkkel telefestve : «OM MANI PADME HUM» — a titokzatos varázsmondat.

A hengeralakú fadarab a varázsmondattal — imagép. Aki ezt pörgeti, már imádkozik is. Közben nyugodtan be-szélgethet, pipázhat és — «szent kötelességét* mégis telje-s�ti. De vannak még találékonyabb elmék Tibetben és Mon-goliában : a kis patak mellé v�zimalmot kész�tenek és annak tengelyére szerelik föl az imagépet. Így imádkozik helyet-tük a v�z, — éjjel�nappal — rá se kell heder�teni.

Az oltár el�tt szürkés�lilás gyertya füstölög és kelle-mes szagával betölti a sátrat. Olyanféle, mint a tömjénillat.

Az oltár tele van aggatva selyemchadakokkal, se-lyemre �rt imádságokkal és szentképekkel.

*

A mongolok nemzeti élete már évszázadok óta szinte csak függvénye vallási felfogásuknak. A XVI. század vé-géig — mint Középázsia majdnem valamennyi népe — samaniták voltak. Harciasak és szabadságszeret�k, senkit�l

30

se féltek, csak — a természett�l. Sátoros pásztor életük, harcias természetük kényszer�tette �ket arra, hogy ekével, de ha kellett karddal és ny�llal is bánni tudjanak. Nem ismertek jobbágyat vagy rabszolgát, csak gy�z�t és le�gy�zöttet.

Egy hatalmat nem tudtak sohase legy�zni, vele szem-ben mindig alul maradtak, mert ez kiismerhetetlen, titok-zatos és félelmetes volt, ereje alatt elbukott a legtüzesebb ló, viharától elpusztult a mindig gy�zelmes tábor is, kid�l-tek a leghatalmasabb fák ; legnagyobb barátjuk és leg-hatalmasabb ellenségük : a természet — rejtély és hatalom volt el�ttük. Ezért félték, imádták, meg nem fejtett titkait szimbólumokba foglalták, szellemei ellen menedéket keres-tek, varázsszereket — samaniták voltak.

A XVI. század vége felé Északmongoliában hivatalos vallássá lett a buddhizmus, illetve ennek egyik küls�sége-ket kedvel� és már�már ebben eltéved� formája, a lámaiz-mus. Sokat nyert ezzel a mongol nép, gondolkozóvá, el�mélyed�vé tette talán �ket e filozofikus vallás. Ember-szeretetre és testvéri érzésre nevelte, végs� megnyilatkozá-sában azonban elcsorb�totta a harci�kard élét, kioltotta a folytonos és újabb gy�zelmek utáni vágy esztelen tüzét : lassankint kihúzogatta tehát a régi nagy Mongólia akkori alapép�tményeinek tartószögeit.

A lámák tibeti nyelven mormolt imái és ragyogó val-lási szertartásai nagy hatással vannak ugyan a jámbor pásztornépre, de mindez legnagyobbrészt csak küls�ség maradt, mégis a sallang, a sz�n és a tömjénfüst mögött ott kóvályog Dzsingisz kán emléke.

A harcias mongol nép egyik fele semmivel nem tör�d�, semmi felé nem törekv�, földhözragadt szegény fajzattá lett, a másik fele pedig bevonult a lámakolostorok — a «chure»�k — falai közé, úgy, hogy végül is Mongólia lakos-ságának hatalmas része szakadt el ily módon életmódjában a népt�l, annak életét�l, vágyaitól.

De vallási tilalmaik és történelmi tapasztalataik egy-formán el��rják számukra : �rizkedj az idegenekt�l. Keser-ves példák vitték �ket ennek a tanulságnak levonásáig és

31

ha még ma is a legnagyobb akadályokat görd�tik egy�egy idegen beutazása elé, csak azért teszik, mert szeretik azt a földet, amelyen élnek és nem akarnak ismét idegen iga alá kerülni, az egykor rettegett h�rű harcosok jóindulatú és álmodó lelkű utódai.

VII.

Az urton.

Néhány kérdés még és a hivatalos formaságoknak is vége. Megkönnyebbült sóhajjal léptem ki a sátorból mongol barátommal az oldalamon.

Mialatt a katlanban fortyogott a v�z, f�tt a hús, a percekkel ezel�tt még v�gan legelész� tehén belei már szá-radtak is az egyik fa ágán. Ez a marhabél becses jószág a pusztában, ebben tartják a mongolok a zs�rt, a vajat és a sajtot.

Az állat b�rét pedig bedobták a patak vizébe, rá-henger�tettek néhány nagyobb követ. Megkérdeztem a ba-rátomat, hogy hát ez mire jó. Nagy örömmel kezdte ma-gyarázni :

A b�r hat�nyolc napig marad itt, ezalatt a v�z tel-jesen megpuh�tja a sz�rt, annyira, hogy a legfels� b�r�réteggel együtt egy darabban le lehet húzni. Amikor ez is megtörtént, fakéssel sz�jakra hasogatják. Ezeket a b�r-cs�kokat gyúrják, dörzsölik, facsarják, majd jól bekenik tejjel vagy valami más zs�ros folyadékkal és azután — dörzsölik tovább. Ha megunják a dolgot, becsavarják a sz�jat nedves rongyba és hagyják ázni, am�g újra kedvük támad a munkához. Addig megy ez �gy, am�g a b�rsz�j teljesen megpuhul. �gy készül a szerszámsz�j.

•— Itt van az én sz�jam, nézd meg! — fűzte hozzá, elém tolva a holmit.

Kezembe vettem a sz�j darabot, puha és omlós, amel-lett szinte határtalanul er�s volt.

— A jól kidolgozott mongol sz�j — zárta be büszkén

32

a magyarázatát •—• sohasem szakad, sohasem törik, rend-k�vül ellenálló, még a v�z sem árt neki.

Közben egészen beesteledett. Az éjjeli �rség sorako-zott, az apró ponnik v�gan táncoltak a mongolok alatt. A katonák tele voltak aggatva töltényövekkel. Vállukon pompás orosz karabély, az �rség parancsnokának pedig jó német Mauser�puskája volt. Kozák kardok egész�tették ki az �rség fegyverzetét. Különösen hatottak ezek a modern fegyverek a bizarr öltözetű mongolokon. Hosszú, kék köd�mönök, leveg�ben k�gyózó copfok, alacsonyszárú, kunko-rodó orrú csizmák, tarka�barka nyergek és — modern, európai fegyverek. Olyan ez a felszerelés, mint a mai egész Mongólia képe. Az ellentétek országa : a múlt, a fantasz-tikus és tarka emlékek — hozzásimulva a haladás, a fejl�dés küls�ségeihez.

Az éjjeli �rség néhány vezényszó után sorbaállott és a tizenhat lovas kiügetett a tábor szélére.

Mi pedig hozzáfogtunk a vacsorához a szabad ég alatt. A katonák jókora szár�tott b�rdarabot ter�tettek le a földre és telerakták a katlanból kiemelt párolgó, omlós hússal. Köréje telepedtünk, mindegyikünk vett egy jókora darabot — kövéret vagy soványát, kiki a tetszése szerint.

Kezdetben kissé félszegül éreztem magam, nem tud-tam, hogyan fogjak hozzá az evéshez, fogalmám se volt róla, mi illik és mi nem. El�bb megnéztem, hogy az «asztaltársaság» hogyan eszik és csak azután tartottam én is velük.

A mongol asztali «etikettet» nem volt nehéz megtanul-nom. Nem nagyon óvatoskodtak, finnyáskodtak, balkezükbe fogtak egy�egy jókora húsdarabot, jobbkezükbe vették a kést, beleharaptak a húsba és egy nyisszantással határ-vonalat vontak a hústömeg és a foguk között lév� darab között. Hangos csámcsogással elfogyasztották a falatot, utána következett a második, harmadik . . .

No, ezt nem volt nehéz megtanulnom. Így tűnt el asztaltársaságom tagjai mindegyikének

gyomrában egy�két kilós hústömeg, só és kenyér nélkül, csak az üres levest szürcsölgették hozzá teáscsészékb�l.

33

Egyszerre csak lódobogás hangzott. Két lovas vágtatott felénk.

— Urton, urton — kiabálták a mongolok. Megérkeztek az urton lovasok! A mongol közleked��eszközök még ma is nagyrészt

majdnem egészen olyanok, mint Dzsingisz kán idejében voltak. Nagy�Mongolia megalap�tója szervezte meg az «urtont», azaz a lovasposta�szolgálatot, ez nemcsak sze-mélyeket, banem értékesebb tárgyakat is száll�t. A szer-vezet harminc�negyven kilométeres körzetekben feláll�tott ménesekb�l áll. Ha valaki az arra hivatott f�tisztvisel�-t�l, jelenleg a belügyminisztérium egyik osztályától kiáll�-tott «zara»�t — ez a neve az erre szolgáló ny�lt parancs-nak — megkapja, akkor az els� urton, vagyis lovasállomás parancsnokától igényelheti a zara�ban feltüntetett ló� vagy tevelétszámot. Ez k�vánsága szerint azonnal, vagy az általa megjelölt id�ben rendelkezésére áll. Az utazáshoz az illet�nek saját nyergét kell vinnie, vagy pedig saját kocsiját használnia, mert ezt senki se kap. Egyéni ké-nyelemb�l is sokkal jobb �gy, mindenki megszokta már a nyergét vagy kocsiját. Az igényelt lovakkal, vagy tevék-kel együtt mongol k�sér�t is kap az utas, aki a követ-kez� urtonig elk�séri �t. A harminc�negyven kilométeres utat az urton lovak vágtában teszik meg. Nekünk fantasz-tikusnak látszik, mert nálunk alig akad olyan tüdejű ló, amelyik ezt kib�rná.

Ha azután a második állomást elérték, a lovakat ki-cserélik és am�g a váltás folyik, az utasnak alkalma van megismerkednie az állomás parancsnokával. Ez megérkez-tekor mindjárt megk�nálja a minden jövevénynek kijáró teával. Alig öt perc múlva már újra nyeregben van. Hogy az ember bels� részeit tönkre ne tegye a hatalmas vágta-tás, a lovasok széles övvel er�sen össze szokták húzni a hasukat. Ilymódon felkészülve, két�háromszáz kilométert ^gyfolytán is ki lehet b�rni — nekik.

Vannak még gyorsabb urton�utazások is. Erre a szol-gálatra természetesen csak kiképzett, jó lovasokat rendel-nek ki, akik jelvényt kapnak és sastollat tűznek a sip�

Forbáth : A megújhodott Mongólia. 3

34

kájuk mellé. Azt jelenti ez, hogy úgy kell repülniök, mint a madárnak. Az ilyen urton�lovasok három, legfeljebb négy nap alatt 1300—1500 kilométert is megtesznek. F��kelléke az ilyen utazásnak az, hogy napközben semmit sem esznek. Amikor az urtonhoz megérkeznek, megihat-nak egy�egy csésze teát, ételt azonban nem fogyasztanak.

Ebb�l az egészségügyi rendszabályból szinte dogma-szerű szokás alakult ki, amely megtiltja az urton lovasok-nak a napközben való étkezést. Enniök csak ott szabad, ahol éjjeli szálláson maradnak. I t t viszont a legnagyobb b�séggel vendégelik meg �ket.

A ménesek magánemberek kezében vannak és leg-többen azért vállalják az urton szolgálatot, mert ennek ellenében fel vannak mentve a katonai szolgálat alól és nem kell adót fizetniök.

A mongol kormány az utóbbi id�ben már nagyon megszigor�totta a «zara»�kiadást, nagyobb megkönnyebbü-lést azonban csak az hozott, amikor megjelent a mongol pusztákon és a Góbi sivatagon — az automobil.

Azokon a helyeken, ahol ilyen szabályszerűen kiép�-tett urton vonal nem volt, ott sátortól�sátorig kellett vinniök az utast a lakosoknak, és eközben természetesen etetni. Ez volt az úgynevezett «urga»�szolgálat.

Urga — ez az elnevezés már nagyon ismer�snek hang-zik. Így h�vják Mongoüa f�városát.

Hogy milyen nagyszerűen szervezett berendezés ez az urton, mi sem bizony�tja jobban, mint az, hogy amikor Batu kán, Egedéi kánnak, Dzsingisz fiának egyik al-vezére itt Európában járt hadseregével hétszáz évvel ez-el�tt és gy�z� csapataival már Európa nyugati része ellen akart vonulni, h�rt kapott az urton postával arról, hogy körülbelül 10,000 kilométer távolságban lév� székvárosá-ban meghalt a mongolok nagy uralkodója, Egedéi kán. És ez a h�r az urton révén t�z nap alatt érkezett meg a mérhetetlen távolságból.

35

VIII.

Készül�dés az ördögűzésre.

— Urton, urton — hangzott a kiáltás és én izga-tottan vártam a közeled� lovasokat. Pillanatok alatt hoz-zánk értek, kikötötték lovaikat, lekapcsoltak az egyik nye-regr�l egy b�rzsákot — a postaszáll�tmányt — és bevitték az ügyeletes sátorba. A postaátadás után odajöttek a vacsorázó társasághoz.

— Szén beina! (Jónapot) — köszöntöttek és azonnal odatérdeltek a b�r mellé, leültek kicsavart sarkaikra s megindult a beszélgetés : mi újság, mi történt itt és ott, amerre a lovasok jártak. Közben jól befalatoztak mind-nyájan.

Azután a segédtiszt kihozta nekik az elküldésre szánt postát és tudomásukra hozta a szaid rendelkezését:

— Ezt az embert — és rám mutatott — elviszitek .az urtonra. Onnan azután majd továbbkülditek. A bicsiket holnap megkapja. A szaid azt mondta, jól kell bánni ezzel az idegennel.

Érzékeny búcsút vettem mongol barátomtól, akinek olyan sokat köszönhettem, aki továbbutazásomat közben-járásával lehet�vé tette és ezekben a kritikus napok-ban — ha kellett — tolmácsom is volt, mert ekkor nem egészen értettem még a mongol nyelvet. Kicsit pihentünk, azután elindultam a két postalovassal az urton parancs-nokságra.

*

Az els� urton, a f�örst�l nem messze, a Dzsarglantuj völgyben táborozott. Mégis, mire odaértünk, jól megviselt a lovam háta. Kissé csontos állatot kaptam és nyergem se volt. örömöm azonban, hogy megvan az engedély és még hozzá gyorsabban — lóháton — tehetem meg a szán-dékolt utat, mindent elfeledtetett.

Itt voltam tehát az urton állomáson. 3*

36

Marco Polo — aki Dzsingisz kán unokájánál, Kubilei kánnál szolgált, mint állami tisztvisel� — is �r err�l. Ve-lencei keresked� volt Marco Polo és a pénz, a vagyon-szerzés vágya hajtotta messze Keletre. Tudása és buzgalma a mongolok uralkodójának bizalmi emberévé tették, és �gy többször alkalma volt Mongoliában urton lovakon utaznia. Idejében nagyszerűen volt szervezve a b�r� és postaszol-gálat, az urton mellett úgynevezett «h�rfutó vonalak» is voltak. Mongólia fontos pontjait kapcsolták össze a h�r-vonalak, ezeknek mentén minden hat�nyolc kilométerre stafétafutó várakozott. Egy�egy kiemelked� domb volt a várakozó állomásuk, ahonnan köröskörül messzire látni le-hetett mindent.

És itt Magyarországon a szegedkörnyéki földeken, az alföldi s�kságon itt�ott még ma is láthatók kisebb�nagyobb domborulatok. A nép «tatárhalmoknak» h�vja �ket, de azt talán már kevesen tudják, hogy ezek tényleg mestersége-sen összehordott földrakások és valóban a szomorú emlékű, múltból maradtak itt, amikor Batu kán mongol serege száguldott az Alföld mez�in és az elfoglalt területeken ösz�szehordatta ezeket a halmokat a h�rviv�k állomáshelyéül. Nagyon fontos szerepük volt annakidején ezeknek a sta-fétafutóknak : gyors rohanással közeledett feléjük a szom-széd állomásról a stafétás, a pap�rtekercs átröpült egyik kézb�l a másikba és az új futó friss er�vel száguldott tovább . . . Aztán újra más futó . . . M�g végül a posta elérte a célt.

Ma már Mongoliában se használják ezt a drága postaeszközt, az urton vonalak viszont er�sen kifejl�dtek, állandó állomások mellett ideiglenesek is vannak. Az ál-landó urton�vonalak a gócpontokat kötik össze a f�város-sal, az ideiglenesek pedig az esetleges háborús körzeteket egymással és az egykori vezér vagy uralkodó akkori tar-tózkodási helyével.

Maga az urton�lovas is érdekes jelenség. Alacsony, köpcös ember mindegyik, mint általában a mongolok, a lába rendk�vül görbe majdnem valamennyinek — alig tud gya-log járni. Hosszú, kék köntösét széles selyemöv tartja

37

össze a derekán. Ezt szor�tja meg jó er�sen, ha lóra üL Félszeg és suta a földön, de egy pillanat, már lóra pattant és szemrebbenésnyi id� alatt el is tűnt a porfelh� mögött.

Vágtat, egész nap étlen; vágtat ezer és ezer kilo-métereken keresztül éveken át, szinte pihenés nélkül. Ilyen az urton�lovas élete.

*

Érkezésemkor nagy zsivaj, készül�dés volt az urtonon. Az egyik sátorban betegen feküdt egy fiatal mongol. Semmi gyógynövény nem seg�tett már rajta, hiába próbálták a messze vidékr�l odah�vott lámák. Azt mondták, hogy a «rossz szellem» szállta meg. A mongolok tehát a végs� eszközhöz nyúltak : h�vták a sámánt. Űzze el a gonoszt �, aki ismeri a mongol hegyek és sivatagok ártó szellemeit, akinek titokzatos varázsszavai el�l még ezek is elmene-külnek . . .

A mongolok általában buddhisták ugyan, de azért a lelkük mélyén mégis hisznek régi vallásukban — a sámá-nizmusban.

És az urtonon néhány perc múlva megkezd�dött az idegekre men�, borzalmas szertartás, •— az «ördögűzés».

IX.

Az ördögűz� szertartás.

A buddhista mongol lámák nem türelmetlen természe-tűek. Ha a mongolok sámán hitét nem tudták teljesen kiirtani, ha természeti vallásuk emlékei még feltünedeznek évszá-zadok multán is a kései utódokban, a lámák nem emelnek máglyát a máshitűeknek : nem tüzes�tenek vasat a szemek számára, amelyek más istenképekre néznek; nem törik le a kezet, amely nem az � vallásukra kulcsolódik össze ; nem ontanak vért és nem rendeznek Szent Bertalan éjszakákat — ezek a «kulturálatlan», «vad» mongolok bölcs megnyug-vással tudomásul veszik a helyzetet. Tan�tják, nevelik egy�

38

mást a lámák, hogy minél többet tudjanak, minél tanul�tabbak, ügyesebbek legyenek. Ha pedig kell, odaállnak a nép elé mint — sámánok is. Ha nem irthatják ki a sá-mánizmust, — gondolták — kisaját�tják a maguk számára.

Az urton beteg mongolját is egy ilyen láma�sámánnal akarták meggyógy�ttatni. Nem minden láma érti a sámánok titokzatos mesterségét, mert nem egyszerű feladat az ördögűzés . . . Az idegeket tépi és az agyat marcangolja a szörnyű tánc, az önk�vület �rjöngése.

Az el�relátó láma, akit orvosként h�vtak a beteghez, mindjárt magával hozta sámán�szerszámait is. Oldalán az övében köröskörül ott csüngenek «tudományos» orvos-szerszámai, kései, csipeszei és gyógynövényzacskói, de tes-tén már ott d�szlik a fekete állatb�r, fején a bozontos, egész arcát eltakaró állathaj�tömeg, bel�le fölfelé hosszú, szines tollak meredeznek.

Két oldalán két tarka sz�j tömeg csüng cseng�kkel és fémdarabokkal teletűzdelve. Balkezében hatalmas dob, jobbkezében b�rrel párnázott dobver�.

A beteget kiviszik a sátorból a sámán segédei — fiatal lámák — az ördögűz�t teleaggatják kék, sárga és vörös selyemszalagokkal. A sámán leül a sátor közepére feláll�-tott zsámolyra, a két segéd jobb és balfel�l áll, kezükben és el�ttük különböz� zeneszerszámok, dobok, csengetyűk.

Közben a sátor megtelik a résztvev�kkel. En is kö-zöttük vagyok és k�váncsian várom a történend�ket. Az egyik segéd megkérdezi a sátorban lév�ket, van�e valaki-nél dohány. Akiknél akad, azoktól azonnal elveszi és az összegyűjtött dohányt kiviszi a sátorból, mert a szertartás alatt dohányneműnek nem szabad a gertében lennie.

Majd a sámán mellé a földbe leszúrnak egy hatalmas mongol kardot.

És megkezd�dik a szertartás. Hatalmas robajjal megdördülnek a dobok, megcsör�

dülnek a segédeknél lév� fémdarabok. A sámán halkan titokzatos szavakat mormol. Pereg a dob, fülsért�n zajon�ganak a csörg�k, a sámán magábaroskadt alakja fölegye-nesedik, szavai mind hangosabbak és hangosabbak lesz�

39

nek, — a zene halkul, a sámán már kiabál, csak néha dobban bele ord�tozásába a kifesz�tett állatb�r hangja.

A sámán vérben forgó szemekkel hadonászik, a zene ismét fölsiv�t.

A sátorban lév�k ijedten hátrálnak t�le s a falhoz lapulnak félelmükben. Már habzik a sámán szája, amikor hatalmasat, vel�trázót kiált.

A hangkaosz megszűnik, mintha elvágták volna. Pil-lanatig néma, döbbenetes csönd. A sámán teste vonaglik, elhaj�tja magától dobját, a szemeit lehunyja, hirtelen föl-ugrik és magasra rántja a kardot hüvelyéb�l.

Ismét megdördül a dob, felsik�t a sok fémcseng�. Azután újra csend.

A sámán a feje fölé kapja a hosszú, görbe kardot és villámgyors lendületekkel forgatni kezdi magasan a leve-g�ben, pengéje siv�tva, üvöltve szeli a leveg�t. Mind lejjebb�lejjebb száll a kör, szinte az arcunkat érinti a kard hegye, mindenki szinte szűköl, von�t a félelemt�l — �gy űzi a sámán az ördögöt.

Keresztül�kasul száguld a kard éle mindenütt, egy porcikányi helynek sem szabad maradnia a térben át�vágatlanul, hogy ott meg ne fészkelhesse magát a «gonosz szellem».

Már táncol, ord�t a kardsuhogtatás közben az �rjöng� sámán, önk�vületében se lát, se hall — és mégse kell félnie senkinek a kardjától. Hajszálnyira suhan el el�ttünk a borotvaéles acél, de senkit se érint.

Aztán kiugrik az ajtón a sámán és vad iramban körül vágtat ja a sátort, közben állandóan suhog a kard a leveg�ben. Messzebb és messzebb űzi az ártó «gonosz szellemet)), kinn a mez�n, végig mindenütt.

Ijedten rebbennek föl el�le a madarak, a sámán ord�t és csapkod maga körül. Egyszerre, mintha megdermedt volna: megáll. Ellankad. Összerogy. A földre zuhan. A melle zihál, a karjai szétterpesztve. Odarohannak hozzá a lámák, kend�jükkel legyezgetik, friss v�zzel mossák az arcát, am�g magához tér. Körülnéz, megöleli két segédjét.

Vállaikra támaszkodva egy sátorba vánszorog a sá�

40 i

mán, a tan�tványok, a lámák lefektetik a nagy munka után a mestert. Az urtonlakók pedig összeadják honoráriumát. Különböz� értéktárgyakat, selyemkendöket, ételneműeket kap a valóban nagy teljes�tményért. Mert ingyen aztán nincs ördögűzés.

Azt már nem tudtam meg, hogy meggyógyult�e a beteg mongol, de annyi bizonyos : én majdnem beteg let-tem ett�l a gyógy�tástól. Pedig meglehet�sen er�s ideg-zetem van.

X.

Megkapom a mongol útlevelet.

Mialatt a sámán a gonosz szellemekkel hadakozott, az urton sátrai közt lév� térségen már meg is f�zték a többiek a vacsoránkat. Megpuhult az ökörhús és ugyan-olyan jó étvággyal fogyasztottuk el, mint a tegnapit a f���rsön. Ugyanolyan kitűn� is volt. Vacsora után kijelölték a házigazdámat s � azonnal megkezdte a «barátsági szer-tartást*. El�vette apró, rézb�l faragott hosszúszárú pipá-ját, amelybe alig gyűszűnyi dohány fér csak bele. Meg-tömte és kovaköves tűzszerszámával rágyújtott. Húzott bel�le egy jókora szippantást, azután átadta nekem. Én is szippantottam bel�le. Ett�l már el is fogyott a benne lév� dohány.

Azután megkezd�dtek az el�készületek az alváshoz. A házigazdám és felesége a legnagyobb lelki nyugalom-

mal vetköz�dni kezdtek el�ttem, mintha ott se lennék. Én voltam a szemérmesebb : hátat ford�tottam nekik. Amikor már úgy gondoltam, hogy befejezték a vetk�zést, leültem az ágy szélére és magam is hozzáláttam az el�készületek-hez. A tűz még pislogott a tagánon, fel�fellobbant a láng, k�sérteties fénybe bor�tva az oltáron lév� istenszobrokat. Fönt a sátor kerek ny�lásán keresztül az égboltozat egy darabja. A ragyogóan tiszta mongol leveg�n keresztül fényl�én vibráltak a csillagok.

*

A gyógyító láma «munka» közben.

Egy

�rjöng� sám

án.

A

lámák

imája

a C

am�ünnepség

gigantikus h�m

zett selyem

szentképei el�tt�

A

f�lá

mák

sá

tra

el�t

t el

vonu

l ké

t C

ám�á

larc

os.

Az

«örd

ög»

és a

z «ö

reg»

tré

fás

játé

ka a

Cám

-ünn

epsé

gen.

A C

ám-ünnepség zenekara.

Cám-álarcosok,

A O

agán Szara ünnepség gólyalábas táncosa. Táncoló

Cám

-álarcos.

41

És másnap megkaptam a «bicsiket», az útlevelet —�ezt a drága kincset, fölnyergelték a lovakat, maga az urtonparancsnok ajánlkozott, hogy elk�sér a következ� urtonig.

Hamarosan odaérkeztünk, mongolom beajánlott a pa-rancsnoknak, megivott velem együtt még egy csésze teát, azután lóra pattant és hazaindult.

I t t is kikérdeztek, átnézték az okmányokat. Ezalatt lassacskán beesteledett és az egyik mongol behozta a va-csorát. Már nem ökörhúst kaptam, hanem valami egész különleges ételt. Mindegyikünk egy csészét vett a kezébe és a mongol telerakta a rézüstben lév� ennivalóból. Amint közelebb vettem a különös zöld kotyvalékszerű ételt, szörnyű szag ütötte meg az orromat. Ijedten h�költem hátra és borzalommal töltött el a gondolat, hogy ezt meg kell ennem. Körülöttem azonban a többiek nagy élvezettel már ki is ür�tették a csészéjüket, percek alatt szájukba rázták a moslékszerű, sűrű folyadékot, amely egészen rej-télyes anyagokból készülhetett. Végre is •— hogy szégyen-ben ne maradjak és meg ne bántsam �ket — összeszedtem minden er�met és a torkomba öntöttem egy «slukkot».

— Ite, ite — ine bina! (Egyél, egyél, ez pompás do-log) — mondották a többiek és én lenyeltem a falatot.

Nem is olyan rossz! — állap�tottam meg. Valamiféle vadhús lehetett, egészen érdekes �zű, csak a szaga szörnyű. De gy�zött az éhség és ón nemsokára már a harmadik csészénél tartottam. Csak kés�bb tudtam meg, hogy mi-lyen étellel ismerkedtem meg tulajdonképpen.

*

Este ugyanis egy �zet hoztak a táborba. A parancsnok tisztiszolgája nagyszerű vadász volt, alig egy órával ezel�tt indult el és máris ezzel a zsákmánnyal tért vissza. Pedig egészen egyszerű kováspuskával «dolgozott», mint a mon-gol vadászok majdnem valamennyien, akik az egész puskát a cs� kivételével sajátmaguk fabrikálják össze.

Vadászunk hamarosan megnyúzta az �zet, kiszedte a beleit. A tagánon ezalatt már v�gan pattogott a száraz

42

vörösfeny� gally. Deszkadarabra került az állat mája, tü-deje, sz�ve és veséje, a beleket pedig másfélméteres dara-bokra vágta és kiteregette a zöld fűre, el�bb azonban ki-tiszt�totta �ket. Ez az eljárás rendk�vül egyszerűen folyt le : a béldarabok egyik végét a balkezébe vette és jobb-kezének nagy és mutatóujját egymáshoz szor�tva, végig-búzta közte. Hogy valami nagyon tiszta nem lett utána a bél, sem a keze — az elmondottak alapján kétségtelen-nek látszik, neki azonban megfelelt az eredmény, mert megelégedetten nézegette az elkészült munkát. Közben forrott a v�z a katlanban, belekerültek a béldarabok, a sz�v, máj, tüd� és vese, csekély zöldség és csakhamar kész lett a vacsora. Amikor megpuhult, kiöntötték egy fatek�n�be és egészen apróra vágva föltálalták, mint tegnap. Igaz, ugyanolyan rosszszagú volt, de — ugyanolyan jó�zű is. A szaghoz lassacskán hozzászoktam valahogy, a mon-golok már bizonyára étvágygerjeszt�nek is találták.

Talán éppen ezért a szagért szeretik, ez adja meg számukra ennek az ételnek igazi zamatát — aromáját. Hiszen az emberek oly különböz�ek.

XI.

Hegyi ingoványban.

Harmadnap megérkezett a várt mongol hivatalnok és útnak indultam vele. Űj k�sér�m száraz, csontos öregúr volt, inkább a lassú ügetést szerette. A mongol puszta kezdett mind vadabb lenni, folyton fölfelé mentünk, min-dig csak fölfelé. Utam legnehezebb része állt el�ttem, a Tannu�ol, hatalmas hegygerinc. Kopár sziklák és bozótos erd�k váltogatták egymást sűrű egymásutánban, és csak nagy üggyel�bajjal értük el a hágót, a «Hamar�Daban»�t. Fönn a hegy tetején még veszedelmesebbé lett az út. Lo-vam lába egyszerre csak térdig süppedt a földben. Alig tudott kiverg�dni helyzetéb�l.

A hegytet�n szörnyű mocsár.

43

A földb�l itt�ott a pocsolyák ezüstje csillant el�, de min-denütt nedves, puha volt a talaj. Az öreg mongol rám-szólt, hogy engedjem csak a ló kantárszárát szabadon, menjen, amerre akar, jobban érzi az utat, mint ahogy én látom, hagyjam az ösztönére, mert különben könnyen rossz helyre kerülök, és akkor pillanatok alatt elnyel a hegyi ingovány. Lépésr�l lépésre tudtunk csak haladni és közben bizony beesteledett. Minden lépés a halált jelent-hette, minden megtett méter a megmenekülés reményét ép�tgette. Itt�ott köröskörül lidércek lobbantak, fölöttünk ragyogott a csodálatos csillagokkal teleszórt mongol ég-bolt. El�ttünk a halált, pusztulást lehel� mocsár, a sötét út, bizonyos, csak az állat ösztöne vezethet át bennünket. Hol patak medrén, hol sziklákon, hol erd�kön, hol kopár pusztákon kóboroltunk a sötét éjszakában. Közben mesz�szir�l titokzatos zajok szűr�dtek felénk, egy�egy farkas vo-n�tása tette még szorongóbbá az éjszakát.

Csak akkor lélegeztünk fel, amikor végre hajnalodni kezdett és a vörösbe borult égboltra ünnepi fényben föl-suhant a nap. Kis patak csörgedezett el�ttünk, mellette néhány sátor. Pásztortelep. Percek múlva már az egyik sátorban aludtam. Amikor az öreg felkeltett, a lovak fel voltak nyergelve és mi néhány csésze tea után újra út-nak indultunk.

*

Így utaztam nyolc napig egyfolytában, ismeretlen vi-dékeken, amelyet hiába kerestem a magammal vitt térké-pen. A nyolcadik nap azután búcsút vett t�lem k�sér�m, mert neki — mondotta — nyugatra kell mennie : én viszont kelet felé tartottam.

Egyedül maradtam az ismeretlen pusztaság közepén, ahol az emberi életet csak itt�ott néhány elszórt pásztor-sátor jelentette. Sokszor éjjel t�z�tizenegy óráig ültem a nyeregben, am�g egy�egy táborhoz jutottam. Este, amikor pihen�re hajtottam a fejem, nem tudtam, hol vagyok, nem ismertem ki magamat ezen a vidéken, csak egy cél le-begett el�ttem : délkeletre, mindig csak délkeletre.

44

Forró napok és fagyos éjszakák váltották egymást. Hányszor rogytam holtra fáradtan a földre le, amikor

már nem b�rtam a lovaglást és néztem föl segélytkér�n az égre.

Hát sohasem lesz vége ennek a céltalan kóborlásnak? Elrémülten ébredtem annak tudatára, hogy elvétettem az urton vonalat.

Akadtak olyan sátrak is a Jeniszei forrásainál, ahol már ritkák voltak a lovak, s�t olyanok is, ahol az egész táborban csak egy ló élt. De engem mégis tovább adtak : megnyergelték az egyedüli lovat, k�sér�m pedig mögém ült és átölelve engem lovagolt velem a következ� sátor-csoportig.

Ilyen kalandok és nehézségek árán jutottam lépésr�l lépésre tovább. Néha vidám társaságba is kerültem egy�egy sátortáborban, ahonnan két�három napig sem eresztet-tek tovább. Jókedvre der�tett bennünket az archi, a tejb�l kész�tett mongol pálinka.

Ezeknél a pusztában lakó mongoloknál már nagyon kevés húst láttam. Inkább tejet, sajtot és vajat ettek, teát szürcsölgetve hozzá. Szinte egész étrendjük a különböz�-képpen elkész�tett tejesételekb�l állott. Heggel tea tejjel, szár�tott sajttal, napközben érik •— erjesztett pezsg�tej —• amely a legnagyobb részt kancatejb�l készül. A tatárok ezt kumisznak h�vják. Két�három félliteres «csésze» után már jócskán berúgtam t�le. Tejfölb�l készül az «urum» is. Benne van a tej édessége, a tejföl puhasága és a sajt kü-lönleges �ze.

Nyáron ezen a vidéken a mongolok takarékoskodnak a hússal, háziállatokat nem esznek, legföljebb vadakat, egy�egy jól sikerült vadászat után.

Kóborlók, bolyongok, nem tudom, helyes úton járok�e, de szó se fér hozzá : jól élek. Nélkülözéseim közepette — szinte h�zni kezdek . ..

45

XII.

A mongol lány.

Fiatal gyereket kaptam k�sér�nek, vele már gyorsab-ban Haladhattunk. Még mindig nem tudtam, helyes úton járok�e, merrefelé van a célom — Uljaszutáj. A mongolok nagyszerűen ismerik a pusztát, a legkisebb folyókanyaru-latot is — ami a környékükön van. De hogy messze, egy másik törzs határán túl mi van, arról már hiába is pró-báltam volna faggatni k�sér�met. Most már biztos voltam benne : letértem az urton vonalról és a mongolok csak a «bicsiket» respektálják, amikor friss lovakat, vagy ökröket adnak, — visznek tovább, k�sérnek messzebb, de ezzel ki is merül a tudományuk. Csak megyek és nem tudom, közeledem�e célomhoz vagy távolodom t�le.

Valahol majd csak útbaigaz�tanak talán? . . . Harminc�negyven kilométert tettünk meg �gy, ami-

kor egyszerre csak messzir�l kutyaugatás csapott felénk. Végre ismét sátortábor! V�gan kanyarog a gerték tetejé-b�l a füst. Az egyik ajtóny�lásból kidugja fejét egy fényl�, barna arc.

—• Hanasz? (honnan?) Leugrik a lováról a gyerek és magyarázni kezdi, hon-

nan jövünk, én pedig türelmetlenül toldom meg szavait: — Uljaszutájba szeretnék jutni. A mongol kilép a sátorból, dörzsölgeti a homlokát, a

fejét csóválja : — Erre nem Uljaszutáj ba visz az út — mondja ne-

vetve. — Hát akkor merre találom a helyes utat? — Eredj visszafelé! — hangzik a válasz. Magyarázgatom, hogy valahol mégis csak erre kell

lennie Uljaszutájnak, délkelet felé haladtam mindig, a mongol azonban sehogysem akarja megérteni a dolgot.

— Nem, nem, csak vissza! Nem ez a jó út. Mit volt mit tenni — visszafordultunk.

46

Dél felé haladtunk, hatalmas hegy irányában. A kis mongol lovak biztos lépéssel haladtak az omló, laza kövek között a meredek úton, mind magasabbra. Egyszerre az út fordulatánál csodálatos látvány tűnt elénk. Lenn a mélységben vadul háborogva habzott a hegyipatak, a Cagan�Uszu. Az alig félméteres ösvényen, meredek szikla-fal alatt és fölött biztosan trappoltak a lovak. Alattunk a széd�t� mélység: egy vigyázatlan lépés és lezuhanunk. Ám a lovak oda se heder�tettek a feléjük ás�tó veszede-lemnek, szinte egy vonalban tették le egymásután patá-jukat és kapaszkodtak a meredek úton. Négy�öt órába tellett, am�g végre a hágón keresztül a völgybe értünk, ott már tevekaravánok kanyarogtak a fák között. Las-sacskán termékeny pusztákra jutottunk, mind több és több gulyát láttunk. Itt�ott fekete jakok legelésztek bé-késen együtt a marhákkal.

Gyakran találkoztunk pompás selyembe öltözött mon-golokkal is, akik a közeli kolostorokba zarándokoltak. Sárga köntösű lámák is járkáltak a feltünedez� sátortábo-rok körül: gyűjtöttek a kolostorok részére.

Egészen más világot, zsibongó, változatos életet ta-láltunk itt a Tannu�ol gerincének déli oldalán. Érthetet-lennek tűnt föl el�ttem, hogy mindezekr�l az én házi-gazdám mit se tudott. Így van ez Mongoliában, szét-szaggatott, egymásról mit sem tudó embercsoportok él-nek a földjén, a mi egyik legnagyobb akadálya volt min-dig az egységes nemzet kialakulásának.

Az els� nagyobb sátortábornál pihen�t tartottunk. A házigazdámnak kijelölt mongol nem volt otthon, csak a felesége és tizenhat�tizennyolc esztend�s lánya. Kitör� örömmel fogadtak, mélytüzű, sötétbarna szemük felragyo-gott, tet�t�l talpig jól megnéztek. Sohase láttak még úgy-látszik európait.

Csodálkozását kifejezésre is juttatta a lány, elfogulat-lanul forgolódott körülöttem és nagyokat sik�tott örömé-ben. Nekem is tetszett a szép teremtés, h�zelked�n simult rá puha selyemköntöse. Nem sokat takart el bel�le és már esztend�k óta nem láttam szemrevaló asszonyt. Merész

47

lendülettel fölugrott a lovamra, vágtatni kezdett: g�gösen úszott utána a leveg�ben hosszú, fekete hajfonata. Azután visszaléptetett. Az anyja rászólt:

— Na, most takarodj v�zért! A lány leugrott a lóról, betűrte copfját hátul az öve

mögé és egy edénnyel elindult az erd� felé. Pár szót még beszélgettem az asszonnyal, aztán valami ürügyet mondva, otthagytam. A lány után lopakodtam.

Csak nehezen tudtam rátalálni, a patak az erd� mö-gött kanyargott. Vidám viháncolás vezetett nyomra. Az erd� fái közül kitekintve, egy csapat lányt láttam, akik-nek az én leend� házigazdám lánya hangos kacagással magyarázta jöttömet. Valami olyasfélét mondott, hogy nagyon különös állat vagyok, de azért eléggé tűrhet� a küls�m.

Kiléptem a fák közül. Néhány ijedt szempár szege-z�dött felém, azután hangos riadalommal szétrebbentek a lányok. De ott maradt az, akiért idáig jöttem. Nyugodtan leült a fűbe és várt.

Több se kellett nekem, odasomfordáltam hozzá és le-ültem melléje. A beszélgetés nem valami remekül indult, a mongol nyelvvel még itt�ott birkóznom kellett, de a szavak helyett beszéltek talán a szemeim, mert a lány nyugtalanul nézegetett, biztos öntudatán valami tartóz-kodó félelem vibrált. De nem nagyon ellenkezett, amikor a selyemköntös alól kibuggyanó karját elkaptam.

A szeme belémvillant. Magamhoz öleltem és megcsókoltam. Erre már ijed-

ten hátrahúzódott és —• hangosan nevetni kezdett. — Szein beina! (jónapot) — hangzott ebben a pil-

lanatban egy mély férfihang az erd� fel�l. Marcona, hatalmas mongol állt az erd� szélén. A lány

odaszaladt hozzá és onnan, a férfit ölelgetve kiabálta felém :

— Az apám! Gyere csak ide hozzá. Hát mégse ny�lik meg a föld? Pedig most, de jó lenne!

Odamenjek hozzá? Mégis csak oda kell mennem. Mit te-gyek? Fölugrottam. Egy pillanatig farkasszemet néztünk

48

a mongollal. Vártam, mikor ront nekem. Meg is indult fe:

lém. En is tettem néhány lépést. No most seg�ts, jó sorsom! Amikor már egészen közel értem hozzá, a szigorú arc

vonásai megenyhültek, a szép szál ember barátságos han-gon megszólalt:

— A feleségem elmondta, hogy megérkeztél. Már ke-restelek mindenfelé. Örülök, hogy vendégszeret� sátramat megoszthatom veled. Gyere, még sok beszélnivalónk van — és ezzel elém tartotta fölfelé ford�tott két tenyerét, ami náluk a mi kéznyujtásunkat helyettes�ti. Ismertem már ezt a szokást: az üdvözlés elfogadásaként ráfektettem tenye-remet az övére és azután hármasban csendes, békességgel elindultunk visszafelé. A lány néhányszor huncutul még oda�odapislogott felém, az öreg mongol azonban rá se he-der�t ve magyarázgatta, hogy mennyire örül nekem.

Nem értettem a dolgot, de — be kell vallanom — nagyon jól esett, hogy a mongol nem neheztelt rám a lánya miatt. Kés�bb, amikor már jobban megismerked-tem Mongoliával, megtudtam azt is, miért. A mongolok ugyanis annyira vendégszeret�ek, hogyha valakit egyszer házukba, illetve sátrukba fogadtak, mindenben a kedvére akarnak lenni. El�fordul az is, hogy fel is ajánlják neki a lányukat, vagy — feleségüket, ha a vendég iránta való érdekl�dését észreveszik. Az is kiderült, miért nevetett ki a lány, amikor megcsókoltam. Mongoliában ugyanis hiány-zik a fehér ember szerelmi romantikáját jelent� csók, ott az emberek egymás iránti vonzódásukat úgy juttatják ki-fejezésre, hogy egészen közel mennek és jól — megszagol-ják egymást.

Ezért történt, hogy amikor a mongol f�városban meg-nyitották a mozit és európai filmek peregtek le a mongol közönség el�tt, az urgaiak nevet� csodálkozással meredtek a «happy end»�et megjelen�t� premier plan�os csókolózásra és hangos hahotában törtek ki.

49

XIII.

((Kihasználtak bennünket.))

A délutánt pihenéssel és falatozással töltöttem, hiszen kitűn� háziasszonyom a legnagyszerűbb ételeket rakos-gatta elém. Odatelepedett hozzám a házigazdám is és fej-csóválva vette tudomásul, hogy milyen kalandon mentem az el�z� nap keresztül.

— Nahát, szégyelhetik magukat! — mondta dühö-sen — miket gondolsz majd a mi országunkról.

Most már én mentegettem eddigi vezet�imet, de a mongol nem hagyta annyiban, tovább szidalmazta, végül is hosszú magyarázatba kezdett országáról.

— Ne hidd, hogy itt nálunk mind ilyen buták az em-berek. Azok ott — és a hegyek felé mutatott — nagyon szegény emberek, ki se mozdulnak környékükr�l. Nyáron a pusztába mennek, télen meg vissza az erd�be. Éppen csak hogy tengetik az életüket, állataikat legeltetik.Néhány marhájuk, vagy jakjuk van, esetleg egypár chainich, a marha és a jak keresztez�dése.

Elmagyarázta, miért vándorolnak ide�oda. Nyáron nem gyűjtenek eleséget az állatok részére, csak kieresztik �ket legelni a mez�re. Télen kopár a puszta, ezért kell a hideg id� beálltával az erd�ben sátrat ütniök, mert a fák alatt még télen is akad valami harapnivaló az állatok számára. Sátoros életet élnek a mongol pásztorok : mar-háikkal egyik helyr�l a másikra vándorolnak, sohase lépik át azonban a chasunok (megyék) határolta vidéket. Minden «csont» (törzs) számára ki van jelölve a legel�-terület, ha ez már nem lenne kielég�t�, a szaidhoz kell fordulni, t�le kérhetnek új területeket.

Itt�ott, f�leg a nyugati részeken, földm�veléssel is fog-lalkoznak, ez azonban nagyon szegényes eredménnyel jár, annyit tudnak csak éppen termelni, hogy a legszüksége-sebb ennivalójukat biztos�thassák. Általános jövedelmi for-rásuk az állattenyésztés. Ez adja meg a mongolnak élel�

Forbáth : A megújhodott Mongollá. 4

50

mét, ruháját, ép�t�anyagát, száll�tó�, s�t fizet� eszközét is. A mongolnak mindene a marhaállomány, ha valami jót, valami nagyot k�ván, azt szeretné, hogy minél több jó�szágja legyen. Legtöbbnyire még vagyonát is «marha�értékben» fejezi ki. I t t nálunk talán furcsának hangzanék, ha valaki azt mondaná, hogy egy villamosjegy hány juhba kerül, Mongoliában azonban kivétel nélkül majdnem min-dennek megvan a juh, jak, ló és egyéb állatokban kifeje-zett értéke.

Egy régi monda élénken világ�tja meg Mongólia házi-állatokban való gazdagságát. Történt, hogy akkoriban Mérgen van (herceg), — egy dúsgazdag mongol f�úr — Pekingben járt a kinai császárnál és beszélgetés közben Mérgen, meg a császár kérkedni kezdtek egymás el�tt a gazdagságukkal. A császár azt mondta, neki annyi az ezüstje, hogy ki tudja rakni ezüst jambókkal (körülbelül egy kiló súlyú kerek darabok) az országútat Pekingt�l Urgáig.

— Nekem pedig — vágta ki büszkén Mérgen — annyi a tevém, hogyha karavánba sorozom �ket, hát a menet vége még Urgában van, amikor az eleje már Pekingbe ér!

A császár tréfásan kifejezést adott kétkedésének és Mérgen van, hogy bebizony�tsa igazát, a monda szerint hazavágtatott és kiadta az intézkedést a — bizony�tásra.

És az 1400 kilométeres úton csakhamar elindult a rengeteg állat sűrű egymásutáni sorban s Urgától Pekingig sárgállott az út t�lük. Ha igaz, éppen akkor indult ki Mérgen van urgai udvarából az utolsó állat, amikor a k�nai császár palotája elé megérkezett a különös karaván éle.

Számokban kifejezve Mongólia évente a következ� mennyiségű állati eredetű termékeket produkálja : ötven-millió gin marhahúst (egy gin hatszáz gramm), hetven-millió gin birkahúst, huszonhárommillió gin birkagyapjút, két és félmillió gin tevesz�rt, kétmillió gin lósz�rt, három és félmillió darab birkab�rt, félmillió darab marhab�rt, fél-millió darab lób�rt és százhúszmillió vödör tejet (egy vödör körülbelül 13 liter).

Csak természetes, hogy a mongolok félt� gonddal vi�

51

gyáznak állataikra és a mongol kormány legf�bb igyeke-zete, hogy a mostoba id�járás következtében keletkez� ba-jokat és betegségeket a legkülönböz�bb eszközökkel el-hár�tsa. Szörnyű ellensége a jószágnak az állatpestis, ellene az utóbbi id�ben a mongol kormány már eredményesen vette fel a küzdelmet, három helyen is modernül fölszerelt szérum�laboratóriumot áll�ttatott fel és ott teljesen ingyen oltják be az állatokat a puszt�tó betegség ellen. Sok, mo-dernül képzett állatorvos is állandóan járja az országot.

*

Érdekes intézkedéssel gátolja meg a mongol kormány, hogy a föld a mindenképpen ügyesebb és hozzáért�bb k�naiak kezére jusson. A k�nai gyarmatos ugyanis nem lehet tulajdonosa a földnek, mert ez már �sid�kt�i fogva az államé. Csak bérelheti. A d�j nagyon alacsony, de a bér-letet a k�nai csupán 12 esztend�re kapj általa fel-tört, termékennyé tett földr�l távoznia kell ezután. Kérhet újra, más helyen bérletet és kezdheti a munkát elölr�l. �gy használja ki a mongol kormány a k�naiak szinte határ-talan munkab�rását, sz�vósságát és teszi — amennyire le-het — lassacskán term�, gazdagabb földdé Mongoliát.

Mongol házigazdám büszkén eml�tette a kitűn�en be-váló rendszer el�nyeit.

— Az én népem — jegyezte meg — kezdeni nem tud, hiszen már régóta barangol a pusztában anélkül, hogy akárki is tör�dött volna vele. Mindenki csak elvenni akart t�le, mindenki csak kihasználta. De most már vége lesz ennek. Mongólia szabad lesz. Mi akarunk lenni az urak saját országunkban. Te Oroszországból jöttél, onnan, ahol a mi ellenségeink élnek. Am ezek nem olyan veszedelme-sek, mint a k�naiak. A k�naiak dolgoznak és aüg esznek valamit. Jó nekik a hulladék, amit mi meghagyunk. Ki-használtak bennünket, mert ravaszabbak és ügyesebbek. De most már nem engedjük. Majd meglátod, hogy mi lesz még itten.

Ámulva hallgattam a különös szónoklatot. A mongol 4*

52

szeme tüzelt, amikor ezeket mondotta, intelligens, magas homloka fénylett a napsugárban.

Dzsingisz kán népének leszármazottja letette harci fegyverét és tudatára ébredt sorsának, okosan és céltuda-tosan akar beleilleszkedni a mai világba.

— Na, majd holnap tovább mész — fejezte be csön-desen.

Lealkonyodott és pihen�re tértünk.

XIV.

«Nagy ember lesz bel�le))...

Hajnalban ismét útra készül�dtem. K�sér�m a házi-gazdám fia volt. V�gan ügettünk délkelet felé: párszáz méter után elérkeztünk a Tesz folyóhoz s átúsztatva rajta, a túlsó part mentén továbbhaladtunk. Néhanapján ember-lakta vidékekre kerültünk, ahol esetleg még azt is meg-tudtam, merre járok és �gy alkalmam lehetett utamat a térképen is megjelölni.

Lekerültünk a Tesz völgyébe. Bokrok, fűzfák és vörös-feny�k között barangoltunk egy hatalmas ligetben.

Egyszerre csak a fák közül három mongol sátor és egy faház tűnt fel, el�tte hárman sürgöl�dtek�forgolódtak : b�röket szár�tottak a napon. Egyikük jellegzetes orosz külsejű, hatalmas, magas alak, sz�ke haját vidáman cibálta a szél. Amikor észrevett bennünket, meglepetten bámult ránk, látszott rajta, azt hiszi a ruhámról, hogy én is orosz vagyok. Társai nyilvánvalóan mongolok.

Leugrottunk a nyeregb�l és én kezemet nyújtva be-mutatkoztam, ö is :

— Maszlov — mondta. Azonnal nekiszegeztem a kérdéseimet: hol vagyok?

Az orosz meg nagyot nézett és megkérdezte, hogy mit ke-resek erre.

Néhány szóval elmondtam. — Dehát milyen úton került ide?

53

— Azt magam is szeretném tudni. De azt elmond-hatom, hogy miért : fogoly voltam és megszöktem.

Az orosz arca egyszerre barátságosabbá vált. — Uram, akkor jöjjön be házamba. Maszlov egyik mongolja elvette lovam vezetékszárát,

mi pedig bementünk a sátorba. Csakhamar nagyon összemelegedtünk, az orosz kér-

lelt, maradjak nála néhány napra. *

Az ebédhez k�nai pálinkát —• handzsinát — kaptam, ezt cirokból f�zik. Es mindezek tetejébe még remek teát cukorral.

Az ebédutáni beszélgetés közben megtudtam, hogy Uljaszutáj még jó háromszáz kilométernyire van és onnan el�bb Urgába is kell mennem, nem indulhatok egyenesen Pekingbe a Góbin keresztül, ahogyan szerettem volna. Megtudtam azt is, hogy Urgában most a k�naiak az urak, és Uljaszutájban k�nai útlevelet kell szereznem.

Maszlov nagyon jól ismerte Mongoliát, érdekes dol-gokat tudtam meg t�le a nép szokásairól, az ország törté-netér�l is.

*

A XII. században Szibéria déli részét az Altáj�hegység-t�l egészen Bui�Norig és Turkesztántól K�náig mongol nép-törzsek lakták. Teljesen hiányzott bel�lük a nemzeti ön-tudat, sok néptörzsre, családokra, ezeken belül pedig még «csontok»�ra is oszlottak. Az els� nagyobb egység közülük a tatárok voltak, akik azonban nem azonosak — mint sokan hiszik — a mai tatárokkal. Ezek a régi, «igazi» tatárok — a naj manók — nagyrészt vadászok voltak, az Altáj�hegy lejt�in és lábánál éltek. A XII. század derekán Bordzsigi nevű vezéralakjuk az Anon és Kerulun�folyó között lakó sok rokon, de egymástól független családot és csontot egye-s�tette és ezeket «mongol»�nak nevezte el. A mongol név eddig az id�pontig csak mithologiában szerepelt; a régi samanita vallás szerint élt egy ilyen nevű hatalmas törzs, ezt azonban elpuszt�totta az id�k vihara.

54

A «mongol» szó az egyes�tés következtében kilépett a mithologiából és bevonult a történelembe.

A XII. század második felében az egység folytán mind félelmetesebbé váló mongolok állandóan nagyobb és na-gyobb veszedelmet jelentettek K�na számára, úgyhogy az Arany Dinasztia felláz�totta a tatár törzset a mongol ellen.

Ebben az id�ben — valamivel 1150 után — az Anon�folyó partja mellett lév� azon a kis pásztortelepen, amelyet Delhin Bolda�nak h�vnak és amely még ma is zarándok-helye a mongoloknak, megszületett az a gyermek, aki életet öntött az önmagával v�vódó népbe. A kis újszülött kezében a monda szerint egy darab alvadt vért találtak.

— Jó jel, — mondották a békék, a sámán jósok — nagy ember lesz bel�le.

Születése pillanatában tért haza édesapja egy sikeres tatár hadjáratból és két foglyot hozott magával. Az egyi-ket, az er�sebbet Temudzsinnak h�vták. Ezen az alapon a csecsem�t is �gy nevezték el, mert a mongoloknál még ma is szokás, hogy valami különös jelenség alapján keresztelik az újszülöttet.

Am Temudzsin nem sokáig maradhatott gondtalan gyermek. Édesapját megmérgezték a tatárok és nem egy-szer maga is halálveszedelembe került. Bátyjaival együtt messze vadászatokra indult, ebb�l tartották el magukat és édesanyjukat. A nyomor és nélkülözés kemény legényt faragott az egykor elkényeztetett gyerekb�l, édesanyja pedig a születése idején megnyilvánult különleges jelek alapján folyton arra biztatta, hogy készüljön nagy feladatára, mert � lesz hivatva arra, hogy a «mongol» nevet újra tisztára mossa és a mondabeli hatalmas Mongoliát újra megalapozza.

Temudzsin ügyessége, bátorsága sok h�vet szerzett számára törzsében. Egy sikeres hadikaland után meg-választották kánnak és elnevezték Dzsingisz�nek, ami annyit jelent, mint «hatalmas».*

És Dzsingisz kán nevét, az egykori vad, züll�félben lév� törzs f�nökét ma már mindenki ismeri, ö volt meg�

Vámbéry Ármin szerint

55

teremt�je Mongoliának. A mongol seregek nemsokára már Európáig is eljutottak, lángtengerbe bor�tva a városokat, leölve lakosaikat és letiporva, tönkretéve számos népet.

De el�ször szomszédait kellett legy�znie. Törzsbelijeit katonailag és közigazgatásilag megszervezte a kán és ezzel a hadsereggel egymásután verte meg a kolosszus K�nát, a nagyhatalmú perzsa sah. hadseregét és az oroszokat.

Dzsingisz kán voltaképpen nem olyan hadvezér volt, aki személyesen vezette az ütközeteket, hanem távol a vere-kedés sz�nterét�l dolgozta ki haditerveit és — másokkal hajtatta végre. Talán legnagyobb er�ssége, hogy jól tudta megválogatni embereit. Mindenkit alkalmazott, akinek csak hasznát vette és minden alkalmazottját teljes mértékben a kezében tartotta.

Megfordultak a mind hatalmasabbá növekv� Dzsin-gisz kán udvarán a leggazdagabb mohamedán keresked�k, akikt�l a szomszédos országok földrajzi és politikai viszo-nyait ismerte meg, k�nai tudósok, perzsa mérnökök, akik ágyúkat kész�tettek számára.

Dúsan megjutalmazott mindenkit, aki számára dolgo-zott, de k�méletlenül félrelökte, eltaposta azokat, akik útjába mertek állni. Ha ellenállt neki valaki, irgalmat nem ismert. Megölette még a f�papot is, lángok, keselyűk és kutyák martalékává tette az ellenszegül� turkesztáni, orosz és k�nai városokat. Meghód�totta Tibetet és birodalmába akarta olvasztani — az egész világot. Az volt a hite a róla szálló legendák szerint, hogy az örökké kék ég nem hagyja el szeretett népét, mert a mongol nép a ragyogó kék mongol mennybolt szülötte. Es az örökké kék ég Dzsingiszt válasz-totta ki a mongolok vezérének, — tartotta a néphit — aki egyes�teni fogja nagy népét és bosszút áll ellenségein.

De Dzsingisz kán nemcsak háborút viselt, hanem meg is szervezte birodalmát; nemzeti öntudatra ébresztette, ezáltal olyan er�t adott neki, amelyb�l még ma is táplál-kozik. Dzsingisz kán emlékét sem az orosz, sem a k�nai er�-fesz�tések, a protektorátus utáni törekvések ki nem irthat-ták, minden uralom és minden iga alatt a mongol állam pecsétje például Dzsingisz kán jelvényét ábrázolta (a fél�

56

holdba zárt napot, felül a tűzcsóvával). Es Mongólia f�városában a Breven Chit kolostorban még ma is �riz-nek egy kardot és nyerget: a legenda azt tartja róluk, hogy Dzsingisz kán fölszereléséhez tartoztak.

Utána következett Egedéi kán, alatta a tatárok rá-törtek Európára és végigpuszt�tották Magyarországot is. Azután Kubilei kán került Dzsingisz kán örökébe.

Halálával már Mongólia hanyatlása kezd�dött. A sok uralkodóházi herceg hatalmat akart magának szerezni és egymás ellen áskálódott. Idegen hód�tásaikat elvesztet-ték és visszasüllyedtek majdnem a nagy Dzsingisz el�tti határok közé.

A buddhizmus azután teljesen kiirtotta bel�lük a harci kedvet. Mongólia egyedül már nem tudott ellenállni a küls� ellenségeknek, Mandzsúriával szövetkezett, végül hübér�állama lett. Amikor pedig a Mandzsu�dinasztia elfoglalta K�nát, Mongólia — mint az uralkodó személyéhez kapcsolt ország — bekerült a k�nai császárságba. A XX. század elején azonban itt is kiütött a forradalom, a császár összes országainak visszaadta szabadságát. Így lett ismét önálló Mongólia is.

Csakhogy új veszély jelentkezett északról: a hatalmas orosz birodalom. Megindult a viaskodás Mongoliáért. Küz-delem k�nai és orosz részr�l Mongólia ellen és a küzdelem K�na és Oroszország között Mongoliáért. K�nának terület kellett kolonizációs szempontokból, Oroszországnak pedig kellett a Gobi�sivatag stratégiai szempontból. Váltakozó szerencsével hol sikerült független�tenie magát Mongoliá-nak, hol pedig Oroszországnak vagy K�nának lett hűbérese.

1912�ben érdekes fejezet kezd�dött Mongólia történeté-ben. Ekkor került el�ször orosz protektorátus alá. Ezáltal megismerte a nyugati eszméket és — «erkölcsi» felfogásokat. Az oroszoknak ugyan nem egészen" ez volt a céljuk. Orosz-ország ugyanis határos volt K�nával — tehát Mongoliával is — t�zezer kilométeres vonalon és Japánnal. A rossz ég-hajlati és talajviszonyok és még sok más körülmény rend-k�vül nehézzé teszi az orosz határok és érdekek védelmét Ázsiában. Mongoliában nagyon el�rehaladt a k�nai gyár�

A Cám�ünnepség néz�kara a Breven Chit udvarán.

Várakozók a Breven Chit kolostor el�tt, mialatt bent a Cám�ünnepség folyik.

Imazászlókat viv� lám

ák a Maidéri�ünnep felvonulásán.

Pihen�re ültek le

a Maidéri�ünnepség m

enetének lámái,

Pihe

n a

Mai

clér

i-ünn

epsé

g m

enet

e —

ler

aktá

k a

szen

t do

boka

t is

.

57

matos�tás. K�na már régebben gyarmatövet létes�tett Mon-gólia déli részén és ez az öv terjeszkedett északra. A k�nai adminisztráció is meglehet�sen jól működött, teljesen ki-kapcsolta a bennszülött mongolokat saját országuk irány�-tásából és közigazgatásából.

De közbelépett a k�nai forradalom és az ezzel az oroszok számára k�nálkozó beavatkozás lehet�sége. Mongólia lassacs-kán akarata ellenére is az orosz nép — és �gy a nyugati esz-mék — képvisel�jévé lett Ázsiában. Az oroszok részér�l kiinduló törekvések saját határuk biztos�tására irányultak és a buddhizmus, illetve ennek egyik formája, a lámaizmus narkotikumában tehetetlen eszköz volt erre a célra az egy-kor hatalmas nép.

Bogdo Gegen — a Szent Uralkodó — legf�bb f�papja és egyúttal világi feje is volt a mongoloknak, Urgában székelt. Ezek az urgai teokratikus uralkodók szerzetesek voltak, de nem túlzottan puritán erkölcsűek. Legnagyobb-részt nem is született mongolok, hanem tibetiek ; nem sokat tör�dtek tehát Mongoliával.

1924. tavaszán halt meg az utolsó Bogdo Gegen. Két hasonló nagy egyházi fejedelme van csak k�vüle a buddhista világnak: Lhasszában a Dalai Láma és K�nában a pekingi Nagy Láma. Mind a három a buddhista mithológia vala-mely szent alakjának reinkarnációja. A reinkarnáció a, buddhiznus egyik alaptétele, eszerint az ember lelke a tes halála után nem pusztul el az anyaggal együtt, hanem tovább él és kés�bb egy születend� gyermek testéhez kap-csolódik, új földi életet kezdvén benne.

A Dalai Láma az egyik bodhiszatvának (isteni lény), Avalokitesvarinak, tibeti nyelven Pagba�Csán�Re�Szitty szent lekének reinkarnációja. Az urgai Nagy Láma viszont a buddhista vallás reformátorának, a lámaizmus megalap�tó-jának, Conchava egyik tan�tványának a reinkarnációja itt a földön. Dzsam�Jan�Dzsordzse�Csoricse�Dasji�Baldan volt a neve ennek a tan�tványnak, nyolcadik reinkarnáció-jának — az utolsó Bogdo Gegennek — pedig : Cse�Dzun�Damba�Chutuktu. Osszendovszky viszont azt �rja, hogy Oroszország a Bogdo Gegennek «Bogdo�Djebsung�Damba�

58

Chutuktu» c�met adományozta. Pedig, amint láttuk, ez a «rang» voltaképpen nem más, mint a f�pap — neve. Igaz, kissé kiford�tva.

Érdekes egyébként, hogy a forradalmi mongol kormány milyen ügyesen használta ki a régi legendát, amely áll�tó-lag azt tartotta, hogy Conchava kitűn� tan�tványának éppen nyolcszor kell reinkarnálódnia. Cse�Dzun�Damba már a nyolcadik volt a sorban, és amikor 1924. május 26�án meghalt, a kormány hirdetményt bocsátott ki, ebben rá-mutatott a legendára és hozzáfűzte : a sors beteljesedett, a nyolcadik inkarnáció után a Bogdo Gegen lelke a Nirvá-nába költözött. . . többé nem jön a földre. Ezt azután még a vakbuzgóknak is le kellett nyelniök.

XV.

A Dalai Láma Urgában. A Nagy Láma kijelölése mindig eseménye az ország-

nak, ahol lejátszódik. Amikor az egyik Nagy Láma meghal, az országban szerteél� kolostorok lámái kutatni kezdik, hogy a nép között abban a pillanatban született�e olyan csecsem�, akinek világrajötte valami különös eseménnyel áll összefüggésben, vagy nincs�e egy�egy csecsem� testén valami feltűn� jel. Ezeket a csecsem�ket azután össze�rják és kiválasztják közülük a legkülönösebbeket. A Nagy Láma tisztségére jelölt csecsem�k le�rása Lhasszába kerül, a vörös-sapkás lámák kolostorába, ott eldöntik: ki közülük az igazi.

És a szerencsés választottat azonnal a meghalt Nagy Láma palotájába viszik, ott nevelik föl és helyette tizen-nyolc éves koráig egy lámákból alak�tott régenstanács vezeti az ügyeket, azután � maga veszi át az ország egy-házi és politikai irány�tását. A választás szinte kivétel nél-kül valami nagyon szegény tibeti, mongol vagy k�nai gyer-mekére esik, mert a lámák �gy akarják megakadályozni, hogy egy különbén is befolyásos, gazdag család magához kaparinthassa a hatalmat.

A Nagy Lámák rendszerint különös hódolattal szók�

59

ták egymást üdvözölni a buddhista ünnepek alkalmával, titokban azonban áskálódnak egymás ellen, mert egyikük sem akarja a másik fölöttességét elismerni.

Egyszer fordult csak el�, hogy a Dalai Láma meg-büntette az akkori Bogdo Gegent. A lhasszai Nagy Láma az angol katonai exped�ció el�l menekült Urgába 1903�ban és — mert a Bogdo Gegen erkölcstelen élete nem tetszett neki — azzal «büntette», hogy meg se látogatta, nem fo-gadta, hanem a veszély elmúltáig a legnagyobb urgai kolos-torban, a Gandenben élt.

Az oroszok stratégiai okokból már régebben igyekeztek Tibet urának kedvében járni, mert szerették volna saját befolyásuk alá kaparintani az angol Indiával határos terü-leteket. Ez a törekvés volt egyik oka, illetve el�idéz�je az 1903—1904. évben vezetett hadjáratszerű angol katonai exped�ciónak Tibet f�város, Lhassza, a Dalai Láma szék-helye ellen.

Az angolok be is vonultak az idegenek el�l szigorúan elzárt titokzatos országba, a Nagy Láma pedig Urgába menekült. Az oroszok ezt az alkalmat is megragadták, hogy iránta való «szeretetüket» kinyilván�tsák: arannyal és ezüsttel átsz�tt d�szes buddhista szentképeket csináltattak és fényes küldöttséggel Urgába száll�tották az ott tartóz-kodó Dalai Láma részére.

Két ilyen selyemkép Urgában maradt, a Dalai Lámá-nak Lhasszába való visszatérése után : Cokto�Badma�Zsáp�nak ajándékozta �ket a Nagy Láma. Badma�Zsáp Dzsingisz kánig vezeti vissza a családfáját; igazi tudós mongol f�úr. Nekem ajándékozta az egyik ilyen selymet, amelynek fény-képét az olvasó itt találhatja e könyvben. Cagan�Dava — a Fehér Remete — képe van ráh�mezve, aki a legenda sze-rint a Gobi�sivatag magányában él� szent remete volt. özek és madarak táplálták. Cagan�Dava nagyon szerette az állatokat, értett a nyelvükön és még a legvadabbak is h�zelg� szel�dséggel simultak hozzá. A képen egyébként jól látható a buddhista remete kezében lév� bot, amely nagyon hasonl�t a püspöki pásztorbothoz.

1912�ben a Bogdo Gegent az oroszok rendezésében meg�

60

koronázták. És a szerzetes, akinek a vallás szerint cölibátus-ban kellett volna élnie, feleségével együtt diadalmenetben vonult a Ganden�kolostorba és onnan vissza saját palotá-jába, a Bogdo Chure�ba. A mongol lámák pedig nem mertek ujjat húzni vele és az oroszokkal, ellenkezés nélkül tűrték ezt az aktust, s�t még közre is működtek.

De �gy mégis tudatára ébredt a nép, hogy az örökös elmélkedéssel és önmegadással nem érhet célt. Igaz, hogy a Bogdo Gregen továbbra is uralkodó és legf�bb f�pap ma-radt, a mongol lélekbe azonban belopódzott az a tudat, hogy az ellenséges fegyverek, a népet leigázó hatalom ellen csak az összetartás adhat er�t. Az orosz és a k�nai katonai hata-lomnak egymással való harca hosszú ideig útját állta ennek a folyamatnak, a mongol nép azonban sok század vallásos elmélkedése után mégis nemzeti öntudatra ébredt. Kezdett elterjedni az a hit, hogy a mongol népnek történelmi joga a sajátmaga felett való rendelkezése. Tapasztalatból tud-hatjuk azonban, hogy az ilyen történelmi jog csak akkor jelent valóban beváltható értéket, ha ezt az elméleti tulaj-dont a hatalom tényével támasztják alá.

Néhány tisztafejű, európai képzettségű mongol, mint Dzsamszarano, Szampilon, Cokto Badmazsap és mások neki-vágtak a hatalmas munkának és a megérett mongol népbe öntudatot öntöttek a nélkül, hogy vallásukhoz lényegileg hozzányúltak volna.

Japán kezdeményezésére és támogatásával megindult a pánmongol mozgalom is, amely ennek az országnak a ré-szér�l természetesen nem altruista célokat szolgált, hanem az oroszokkal és k�naiakkal szemben való ellenkezés föl-szitását. Az európai világháború csak méginkább fölszán-totta a talajt, az oroszok elvesztették a háborút és megd�lt nagy tekintélyük a mongolok el�tt is : a legy�zhetetlen fehér cár koronája a porba hullott, birodalmát a forradalmi események szántották végig. A fehér és vörös oroszok között is megindult a versengés Mongólia kegyeiért és ezekben a zavaros id�kben az öntudatra ébredt mongolok lázasan nekifogtak az ország talpraáll�tásának. Küls� és bels� Mon�

61

goliából, a k�nai és orosz uralom alatt álló területekb�l meg akarták alkotni Nagy mongoliát.

De az európai nagyhatalmak nem ismerték el Nagy-mongoliát. Közben bomladozott a fehér hatalom keleten és a menekül� fehér�orosz hadsereg egyrésze arra igyekezett menekülni, ahol a legkevesebb ellenállást várta •— Mongo-liába. A kiéhezett, rongyos, erkölcsileg teljesen lezüllött fehér�hadsereg fosztogatott és rabolt, közben pedig úgy viselkedett, mint a mongol birodalom ura. A mongol nép nem tudott védekezni a fölfegyverkezett fehér hordák ellen, — beh�vta tehát ellenük védekezésül — K�nát. Ez nem na-gyon kérette magát, hihetetlen gyorsasággal bevonult az országba. Nagy hibát követtek el azonban a k�naiak, amikor nem tör�dtek a Bogdo Gegennel, mert ez sértette az amúgyis nagyravágyó és hiú tibetit. Következménye az lett, hogy egy fehér orosz csapat — kihasználva a mongoloknak a k�naiak elleni gyűlületét — Ungern Sternberg báró vezetése alatt, a mongolok támogatásával, 1920�ban egy félév alatt elfoglalta egész Küls��Mongoliát.

Ungern Sternberg báró emlékét azonban szörnyűséggel �rzik a mongolok, mert csak fölhasználta �ket céljainak, nagy �géretekkel elérte seg�tségüket, hogy azután kihasználja és kifossza a «felszabad�tott» területeket.

A mongolok most már az idegenekben sem b�ztak többé, és 1921�ben mint hatalmas vihar száguldott végig a mongol föld felett a mindenkivel szemben való ellenkezés. A sz�n-tiszta mongolok, az úgynevezett chalcha�mongolok, harci csapatokba gyűltek és követelték minden idegen kiirtását s egy önálló nemzeti birodalom megalak�tását. Ez volt Dsa Láma pártja, ö Kobdo táján szuggeszt�v beszédei-vel szinte fanatizálta a mongolokat. Veszedelmes ellenfele volt Dsa Láma az oroszoknak, mert fiatal korában Orosz-országban élt, s�t politikai fogoly is volt ott és ismerte az eszközeiket. Másrészt elterjedt a mongolok között az a hit, hogy Dsa Láma inkarnációja annak a nagy, utolsó mongol fejedelemnek, aki még orosz területen mongol birodalmat alkotott és végrendeletében áll�tólag azt hagyta a mongol

62

népre, hogy eljövend� inkarnációja a mai Mongólia terü-letér�l kiindulva, visszahód�tja majd az egykori hatalmas birodalom területét. Dsa Láma a nép hite szerint úgyneve-zett «vörössapkás» láma volt, a «tantarának», a titokzatos varázstudománynak birtokosa, megjárta az Örök Elet Kolos-torát, ahol az örökéletű lámák élnek. Rájuk még a föld vonzó-ereje sem tud hatni és ha akarnak, a leveg�ben is képesek lebegni — tartja a hit.

Mialatt Dsa Láma minden idegen befolyástól mentesen igyekezett az új életre ébred� mongol nemzeti öntudatnak szárnyat adni, addig Urgában egy kisebb szellemi csoport Dzsamszarano vezetésével szervezkedett a politikai har-cokra. A körülmények elég kedvez�ek voltak, Ungern uralma napok kérdése, Ungernnel szemben pedig a vörösök. Világosnak látszott, hogy a báró néhányezer emberével elbukik a négymilliós vörös hadsereg el�tt. Az urgaiak akaratuk és meggy�z�désük ellenére összeköttetésbe léptek a vörösökkel. Azt akarták elérni, hogy a beözönl� vörös hadsereg föl vonulását meggátolják, de úgy, hogy egyúttal Ungern báró szörnyű uralmát is megsemmis�tsék.

A feladatot Dzsamszarano úgy igyekezett megoldani, hogy egy küldöttség élén a vörösökhöz ment. Ott el�adta, hogy Mongólia jó szomszédságban akar élni Oroszország-gal, mert biztosan tudja, hogy a kis nemzetek egyetlen támogatója a Szovjet. Persze, ezt maguk a mongolok se hitték, viszont a vörösök se voltak meggy�z�dve a mongolok �szinteségér�l.

Ilyesmiket mesélt nekem a Tesz�folyó partján a fel-világosodott orosz/ A kés�bbi eseményeket természetesen már nem t�le tudtam meg, ezeket azonban a történtek összefüggése és kerekdedsége végett tartottam szükséges-nek már most elmondani.

63

XVI.

Vangin�Chure, az els� mongol város.

Harmadnapra már nagyon megbarátkoztunk egymás-sal és Maszlov csak nehezen engedett utamra. Legkitűn�bb hátaslovát adta nekem és saját munkásai közül való k�sér�t jelölt ki számomra.

Gyorsan haladt az id� a szép vidékek között. Hama-rosan megérkeztünk Vangin�Chureba, az els� mongol vá-rosba, amelyet életemben láttam. Tarka�barka faházak, vörösre festett ablakrámákkal. Az ablaküveg helyett fehér papiros vagy vászon. Jellegzetes k�nai, visszafelé kunko-rodó sarkú tet�k, teleaggatva aranyozott gömbökkel és kúpokkal, csengetyűkkel; rengeteg szines selyemzászló fan-tasztikus istenképekkel, mongol, k�nai és tibeti imádsá-gokkal. A házak el�tt hegyezett. végű dorongokból ép�tett ker�tések, hatalmas cifra vörös kapukkal, sok�sok udvarral és apró vörös melléképületekkel, fehér mongol sátrakkal. Vangin tulajdonképpen kolostor, f�leg lámák laknak benne, ezért h�vják «chure»�nak, azaz kolostornak. Messzir�l fe-hérlik már egy emeletes ház, a vankurini herceg palotája. Mögötte szerényen húzódnak meg a k�naiak alacsony fa�kunyhói, amelyeket már csak akkor lehet észrevenni, ha az ember belépett a magas ker�téssel körülvett udvarba. Amint a város els� házai közé érkeztünk, körénk gyűltek az emberek, f�leg rik�tó selyemköntösbe öltözött mongol asszonyok. A drága selyem ezer sz�nben vibrált a napon, az asszonyok ezüstös fejd�sze mindenféle drágakövekkel teleaggatva sziporkázott. Zsongott az élet az utcákon, ün-nepre készült a város, a mongolok egyik legnagyobb vallási és nemzeti ünnepére, a «Cam»�ra.

A férfiak is d�szesen kiöltözködtek, az asszonyokkal veteked� selyemköntösük övében finomfaragású kés és tűzszerszám. Nehogy azt gondoljuk, hogy a hatalmas kést a mongolok harcias szándékból viselik állandóan az övük-ben. Nem, egyszerű «háztartási» eszköz ez csupán : az evés�

64

hez használják és tokjában ott található még két hosszú, vékony fa� vagy csontpálcika, ugyancsak az étkezéshez. Sokszor néztem ámulattal, hogy mongol barátaim mikép-pen — kanalazták a levest ezekkel a fapálcikákkal. Vala-hogy úgy ügyeskedtek velük, mint amikor a kutya vizet iszik : a tálba ütögetve a fapálcikákat, fölverték szájukba a folyadékot. Mesterien értik ennek az eszköznek a hasz-nálatát, nemcsak rizst és kását, hanem egészen nagy tár-gyakat is fel tudnak emelni igy kezükben a két ujjuk közé fogott pálcikákkal. A mongol egyik legnagyobb büszkesége ez az ev�eszköz�készlet, szebbnél�szebb ötvös-munka a tok és a kés nyele, mindkett� nehéz ezüst a leg-több esetben.

Mint majdnem minden finom munkát, ezeket az ötvös-remekeket is általában a lámák kész�tik, cizellálják, fa-ragják, de nem mindig a «könnyen» megmunkálható ezüst-b�l, hanem gyakran a legkeményebb acélt is bizarr ala-kokká formálja vés�jük. Hónapokon, éveken keresztül dol-goznak a lámák, am�g egy�egy ilyen mestermunka elkészül, szemkápráztató változatosságával és aprólékos kidolgozá-sával. Nagy értéke is van az ilyennek.

A gazdagabb mongolok övében még drágam�vű pipa-szurkáló is fityeg, ez is ezüstb�l való, vagy a még drágább faragott acélból.

• *

A többnyire szabad ég alatt lév� sátorszerű boltok-ban mindent megtalálhat az ember, még Magyarországról idekerült sztrichnint is, délk�nai nádcukrot, egyszerű vá-szontól a legjobb selyemig minden fajta holmit, ezernyi apróságot, amiket a mongol a mindennapi életben hasz-nálni szokott. Vannak egészen nagy üzletek is, ezekben együtt van : ételnemű, ruházkodó cikk, d�sztárgyak, ami csak szemnek, szájnak k�vánatos.

Nem kell pénzzel fizetni, a mongol keresked�k csere-árút is elfogadnak. Így vettem, illetve cseréltem én ki sz�nes selyemszalagokat a pipámért.

Annyi bizonyos, hogy jótüdejűnek kell lennie az em�

65

bérnek, am�g egy üzletet megköt, mert az alku aztán a vég-letekig megy. I t t minden árút úgy vesznek, mint nálunk ama bizonyos sokszor meg�rt parasztember a kaszát.

Ezer és ezer sz�nes dálemba (sz�nes gyapotszövet, körül-belül 5—6 méter hosszú darabok) hatalmas halomban fek-szik itt. Rengetegen vitatkoznak, veszekednek egy�egy ilyen árúsbódé körül, ráköpnek, dörzsölik a dálembákat, vájjon nem vesztik�e el a sz�nüket, kihúzzák hossz� és keresztszálait, széjjelter�tik, keresztülnéznek rajta.

Tanuja voltam egy ilyen alkudozásnak, valóban épü-letes élmény volt.

Amikor a vev��jelölt már félóráig nézte, tépte, gyúrta, gyömöszölte a dálembát, úgy hányavetin megszólalt:

— Jad zsen? (Mennyibe kerül?) — Három tégla tea — hangzik az egykedvű válasz. — Mutass jobbat, ez nagyon gyönge, keskeny és rö-

vid, a festék is lejön róla. Bi szej cherektei. (Én jót akarok.) A k�nai keresked� sasszemével azonnal látja, hogy a

mongol komoly vev�, hiszen azért köpött rá, szaggatta és teregette a dálembát. Üzlet lesz! Miel�tt még egy szót is szólna, el�szedi a teásedényt, önt a vev�nek, megk�nálja dohánnyal és mindeme bevezetés után egymásután dobálja eléje a legkülönböz�bb dálembákat.

A mongol nyugodtan szürcsölgeti a teát, csak úgy fél-szemével pislant a nagy választékra. Meg kell gondolni a dolgot. Ideje van rá éppen elég. A legnagyobb kényelem-mel turkál közöttük s azután az egyikre ujjával rábökve megkérdi:

—• Hát ez mennyibe kerül? — Négy tégla tea. —• Jadszen unté. (Nagyon drága.) — Ugyan ne mondd. Aztán mivel akarsz fizetni? És

mennyi kell neked? — Tevesz�rrel fizetek. — Mennyit veszel? — Ha olcsón adod — egyet. — Húsz font tevesz�r az ára. A mongol ránéz a keresked�re, hátat ford�t neki. Nyu�

J'orbáth : A megújhodott Mongólia. 5

66

godtan nézegeti a kint zsibongó sokaságot, azután csak úgy a fejét félig hátraford�tva veti oda :

— Drága. A keresked� nem lep�dik meg, hozzá van szokva már

az ilyesmihez, éppen úgy, mint a vev�. — Akarsz még egy csésze teát? — kérdezi a mongol-

tól. — Majd hozzáteszi: — Hát mennyit akarsz adni a dalembáért?

— Nyolc fontot. — Tuszuge. (Nem lehet.) Adj tizenkilenc fontot. — Nem, de esetleg kaphatsz nyolc és fél fontot. — Annyiért nem adhatom, nagyon sokat vesztenék

rajta, nem, azt nem lehet. — Hát ha nem lehet, az is jó, — rántja meg a vállát

a mongol — én megyek. — Tizennyolc font — vágja rá a keresked�. — Nem — és a mongol kifelé indul az üzletb�l. — Tizenhét font — kiáltja utána a keresked�. — Nem — szól vissza az ajtóból a mongol. — Tizenhat font. — Nem és nem — jelenti ki a mongol már az ud-

varból. Most kezd�dik csak az igazi alku. A k�nai kiszalad

utána és az udvaron kapacitálja. A mongol rá se heder�tve lépeget a kapu felé. A k�nai a sarkában :

— Tizenöt font. — Nem, — támaszkodik a mongol a kapufélfához —

mondd az utolsó árat. — Tizennégy és fél font — és rögtön hozzáteszi: —

Mennyit akarsz adni? — Kilenc fontot. A k�nai már hadonászik, szinte könyörögve, jajveszé-

kelve mondja, mintha a mongol az életére akarna törni : — Értsd meg, vesz�tek, rengeteget vesz�tek az üzleten.

Nem lehet, nem b�rom ennyiért adni. Nem b�rom. Adj tizennégyet.

Nagyot lök magán a mongol, ellódul a kapufélfától és már az utcán van. Csak ennyit mond :

67

— Nem. Gyors egymásutánban csökkennek a számok a k�nai

ajkán. Szalad az utcán a mongol után. Pillanatok alatt már leengedte a dalemba árát tizenkét és fél fontra.

— Nem kell, nem kell — hajtogatja a mongol, mert már érzi, hogy az övé a gy�zelem.

— Tizenegy font. A mongol már nem is válaszol. Szinte dühösen szól rá

a keresked� : — Hát mennyit adsz? — Kilenc és fél fontot. Gyors vita indul meg közöttük, egyikük sem enged,

a k�nai égre�földre esküdözik, hogy mindenét elveszti, ha olcsóbban adja a legutoljára mondott árnál, már �gy is szörnyű bajt zúd�tott magára. A mongol rá se heder�t és irányt vesz a következ� üzlethez. A k�nai idegesen áll, kutatóan néz utána. A mongol már befordul a sarkon, amikor a k�nai hirtelen elhatározással utána szalad.

— Hát mégse adsz többet? — Nem. — Dza�avad. (Rendben van.) — Vedd meg. Űjra visszamennek az üzletbe, a kiválasztott dálemba

még külön fekszik, a mongol forgatja, nézi, hogy valóban ez volt�e, amit kiválasztott.

— Most pedig mérni fogjuk a gyapjút, hol van? — Itt jobbra, a sarok mögött egy talyigán. A keresked� kiküldi segédjét, hogy hozza be a talyigát

az udvarba, ezalatt a mi mongolunk újra kiür�t egy csésze teát a k�naival. A keresked� megkérdezi:

— Hova való vagy? — Hol van a sátrad? — Tesszingolban. A fejét csóválja a keresked� és sz�nészked� pózban

mondja : — Ejnye, ejnye, ott nagyon rossz a tevesz�r — meny-

nyit vesztek én ezen az üzleten. — De az én gyapjúm az tiszta és nagyon puha —

vágja oda büszkén a mongol. Csikorog a kocsi, betér az udvarra az ökörfogat, tele�

5*

68

rakva tevesz�rrel, amely karvastagságú kötelekké van ösz�szecsavárva. Leket vagy káromszáz gin (180 kilogram).

— Mérd meg — szól a mongol a keresked�re. Van�Ti, a keresked� segédje bekoz egy dorongot,

amelynek egyik végét a mongol, másik végét a maga vál-lára teszi. A k�nai ráköt a dorongra egy mérleget és mé-ricskélni kezdi a tevesz�rfonatokat egymás után. Mind-egyiket külön�külön följegyzi és azután kézi számológépén összeadja a mennyiségeket:

— Kétszáznyolcvankilenc gin! — mondja azután. — Hazudsz! — korkan föl a mongol. — De kát el�tted mértem. — Az igaz, kogy el�ttem mérted, de rosszul mérted,

mert ez nem kétszáznyolcvankilenc, kanem kétszázkilenc-venöt gin. Odakaza jól megmértem.

— Dza — (rendben van) mondja minden sért�dés nélkül a keresked�. — Van�Ti, rakd be a gyapjút a fél-szer alá.

Csak ezután kezd�dik az igazi vásárlás, a mongol és a keresked� együtt megebédelnek, estére kosszas alkudo-zás, veszekedés, vitatkozás után befejez�dik a csereüzlet és a mongol kocsija kigördül a kapun a tevesz�rön szerzett árúkkal.

A vev� is, az eladó is boldogan dörzsölgetik a kezü-ket : mindaketten úgy érzik, kogy sikerült jól becsapniuk egymást.

XVII.

Felgyújtott városok, a cél — fert�tlen�tés.

Ebéd után különös fájdalmat éreztem az �nyemen, úgy látszik, daganat n�tt rajta. Elpanaszoltam a bajomat kázigazdámnak, de � megnyugtatott:

— Ne félj, van nekem egy emcsi (láma�orvos) isme-r�söm, az biztosan meggyógy�t.

Felcikel�dtünk és kázigazdám elk�sért a kolostorba. Külön elker�tett telep ez a város katárán k�vül: rengeteg

69

apró ház, sátor egymás mellett. Középen a legnagyobb, legd�szesebb épület a templom, Buddha szentélye. A láma, akit kerestünk, otthon volt ugyan, de várnunk kellett rá, mert éppen órája volt — a fiatal lámákat tan�totta. Az udvaron járkálva nézdel�dtünk, beszélgettünk. A mongol elmondotta, hogy az országban majdnem minden város f�része a kolostor. A városok fejl�dése szinte teljesen egy-forma egész Mongoliában : egy el�kel� mongol herceg ala-p�tott a rezidenciáján egy kolostort, mind több és több láma került oda, azután a közelükbe költöztek a lámák rokonai. Majd megjelentek a k�naiak is, hogy a szaporodó népességű kolostornak és környékének üzleti ügyeit le-bonyol�tsák. Kezdetben a kolostor lakói és a hozzájuk csatlakozó embercsoport is sátorban lakott, nemsokára már házikók is épültek agyagból és földb�l, majd gerendákból és csakhamar kialakult a város. Így keletkezett Vangin városa is.

Ki ne emlékeznék Anatol Francé egyik legbájosabb regényére, a Thaisz�ra. Ebben meséli el, hogy a szentéletű remete kivonult az egyiptomi sivatagba. Teljes magányban akarta gondolatait az Ürnak szentelni, egy régi, rombad�lt templom ottmaradt csonka oszlopára kúszott fel tehát és arra telepedett le. Eljutott a h�r jámbor emberekhez, ezek hozták számára az ennivalót és egész zarándokcsapat in-dult a szentéletű remete oszlopához. Élelmes keresked�k csakhamar rájöttek, hogy ahol zarándokok vannak, ott enni és innivalókat is lehet eladni. Felütötték hát bódéikat az oszlop körül. Mind több és több volt a zarándok, mind több és több lett a keresked� is a pusztában a remete osz-lopa mellett és �gy lassacskán szép, nagy város fejl�dött a sivatag homokján, a templom romja körül.

Mongoliában fontos szerepük volt a kolostoroknak, ezek falai között gyűltek össze a fiatal emberek, akik éle-tüket a nép tan�tásának és gyógy�tásának akarják szentelni.

Szinte kivétel nélkül folyók partján, hegyek déli lejt�in alakultak a láma�kolostorok. Rövidesen kulturális köz-pontokká váltak, mert a lámák nemcsak szorosan vett papi funkciókat teljes�tenek, hanem közülük kerülnek ki

70

az orvosok, természettudósok, csillagászok, s�t a művé-szek is. A kolostor vezet�je, a f�láma valamilyen nagy inkarnáció és azok közül a lámák közül jelölik ki, akiknek születése alkalmával különös jel vagy esemény mutatko-zott, bebizony�tva ezzel, hogy az újszülöttben nagy szellem inkarnálódott. De bármelyik mongol odaadhatja gyermekét a láma�kolostorba, hogy ott neveljék, tan�tsák és végül láma legyen bel�le.

*

Beszélgetésünket hamarosan vidám gyermeknevetés szak�totta meg, a tan�tványok, szines köntösbe öltözött fiatal lámanövendékek tanórájuk befejeztével kiözönlöttek •az udvarra, hónuk alatt tibeti nyelven tele�rt jegyzetlap-jaikkal. Szépen összerakták és keskeny, hosszúkás fa-dobozba helyezték �ket: ez volt a könyvük.

Bementünk az orvos sátrába. A láma barátságosan fogadott bennünket. Átnyúj-

tottuk neki «névj együnket)), egy�egy selyem chadakot. A chadakok átnyújtása után leültünk helyünkre, két

lapos, nagy vánkosra és vártuk, am�g a láma megkérdi, hogy miért jöttünk. Azonnal megszólalt, kérdezgetni kezdte a házigazdámat, hogy megy az üzlet, milyenek a vadászati lehet�ségek ebben az évben és hogy használt neki a leg-utóbb adott orvosság, mert a házigazdám is kezeltette magát nála. Hozzáfűzte, hogy ha kell, még sz�vesen ad az orvosságból.

— Nem, köszönöm, nekem már nem kell, hanem en-nek az embernek kellene valami — és rám mutatott.

A láma megkérdezte, hogy mi a bajom. Elmondtam. Megfogta az üt�eremet, számolta az érverést, azután ta-pogatni kezdte az �nyemet.

— Nem kell félni, három�négy nap múlva elmúlik. Adok kilenc port. Az els� három nagyon keserű, a második három jobb, a harmadik három már nagyon jó.

Az egyik szekrény fiókjából kivett egy jókora b�r-zacskót, kibontotta. Bengeteg apró selyem és b�rzacskó szorongott benne, rajtuk fehér vászon vignetták tibeti fel�

71

irattal. Különös, édeskésen káb�tó növényillat töltötte be a sátrat. Pillanatok alatt kiválogatta számomra a gyógy-szert, külön�külön kis pap�rzacskókba csomagolt bel�lük megfelel� mennyiséget és a csomagokat átadta nekem.

— Ezt a három nagyot v�zben fel kell forralni, — magyarázta — azután leszűrni, és a levét meginni. Ezt a másik hatot egyszerűen le kell nyelni.

Megköszöntük, adtam neki három ezüstöt. A láma k�váncsian forgatta, nézegette, aztán fejbólintással meg-köszönte.

Hazamentünk. Bevallom, nem sok reményem volt a láma gyógyszereiben. Betartottam az el��rásokat, mert — gondoltam — mégis kipróbálom, hogy ne tehessek magam-nak szemrehányást.

És a negyedik nap kutyabajom se volt már. *

Nagy szerep jutott Mongoliában a láma�orvosoknak, — «emcsi»�nek nevezik �ket — mert csak a legutóbbi id�k-ben kerültek haza különböz� európai egyetemeken kikép-zett mongol orvosok. De még ma is az emcsik gyógy�tják a hatalmas ország legnagyobb részében a betegeket, — már úgy, ahogy tudják — mert hiszen nagyon kevés helyre kerülhetett a modern orvostudomány alapján kiképzett orvos.

A lámák tudománya azonban a b�r� és vérbajok gyó-gy�tásánál csütörtököt mond : ehhez az emcsik saját be-vallásuk szerint sem értenek és azt mondják, azok a régi, tudós könyvek, amelyek e betegségek gyógyszereit és gyó-gy�tási eljárásait tartalmazták — elvesztek. Pedig Mon-goliában a legelterjedtebb betegségek egyike a vérbaj. A fiúgyerekek már tizenhárom�tizenhat éves korukban «nagykorúak» nemi szempontból, a lányok még korábban, az el�vigyázatossági rendszabályokat és a betegség egyes tüneteit csak itt�ott ismerik, tárva�nyitva áll tehát az út a szörnyű betegség számára. Próbálják ugyan ezeket az em-bereket lápiszos v�zzel kezelni. Ezt az orvosságot «mung�uszu»�nak h�vják, (mongolul «mungo» = ezüst, «uszu» =

72

v�z) részben a sebeket kezelik, részben pedig itatják vele a betegeket. Az «eredmény» természetesen nem kétséges.

A gyógyszerek — amelyeket a többi betegségek ellen használnak — majdnem kivétel nélkül különböz� füvek-b�l, virágokból készülnek. Megszár�tják, porrá törik és legnagyobbrészt �gy adják be a betegnek. Altalános szabály az, bogy am�g a gyógykezelés tart, a betegnek köleskásán k�vül semmi mást sem szabad ennie.

Vannak olyan orvosságok is, amelyeket szár�tott medvebúsból, vagy medveepéb�l áll�tanak el� és nagyon basznos szernek tartják a pézsmaállat — mongolul cha�barga — köldökmirigyeit, ezeket ugyancsak szár�tva és porrá törve kell bevenni.

Gyakori betegség a mongolok között a feketehiml� és a tüd�pestis : ezek ellen sincs biztos hatású orvosságuk.

Egyes emcsik higanyt is szoktak rendelni paciensük-nek. A kezelésnek a módja ezzel az, hogy a higanyt ég� pipába kell cseppenteni és a higanyg�zöket pipafüsttel együtt lesz�vni. Elképzelhet�, milyen puszt�tást végez a beteg szervezetében ez az «orvosság» : a gyilkos higanyg�z.

Régebben a svéd misszió, azután pedig két orosz ex-ped�ció igyekezett a mongol járványos betegségek ellen modern gyógy�tó eljárásokat alkalmazni, nem is egészen altruisztikus célból, mert hiszen a t�lük ép�tett kórházak-ban sok orvos és ápoló kapott elhelyezést és megélhetést, az oroszok pedig ezen felül még — különösen a legutóbbi id�kben — propaganda�célokra is felhasználták az egész-ségügyi exped�ció működését.

A mongol kormány éppen ezért.arra törekedett, hogy teljesen független egészségügyi szervezeteket létes�tsen. Ma már Urgában óriási kórház működik, a legmodernebb fel-szereléssel, röntgen�laboratóriummal és állami gyógyszer-tárral. Ebben a kórházban az európai kiképzésű orvosok mellett lámák is gyógy�tanak, saját módszerük szerint, — f�leg belgyógyászattal foglalkoznak, m�g az orvosok hatás-körébe tartozik a sebészet, szülészet.

A mongolok egyik legnagyobb ellensége a vérbaj mel-lett az eml�tett tüd�pestis, mongolul «tarbagane�melan»,

A Maidéri-menet imádkozó lámái.

A Maidéri-menet dobos-kocsija.

A «k�nai �szi ünnep* m

enete a templom

elé érkezik.

Vándorló láma.

Láma-tanítvány.

73

mert a betegség bacillusainak hordozója a mongol mor�mota : a tarbagán. Es a mongolok bosszú évszázadok óta se tanultak meg e betegség ellen védekezni, mindössze a terjedését próbálták megakadályozni oly módon, hogy azo-kat a helyeket, ahol a betegség a fejét fölütötte, katona-sággal zárják körül és ez a vesztegzár mindaddig tart, am�g a járványos környéken vagy meg nem szűnt a betegség, vagy — az utolsó ember is meghalt. Akkor azután az összes sátrakat, a bennük lév� holmikkal együtt felgyújtják. A tüd�pestis ellen még a modern orvostudomány is hiába vette fel a küzdelmet,

Ez a betegség id�szakonként szokott fellépni, legutol-jára 1928�ban puszt�tott a pestisjárvány Keletmongoliá-ban, azért ott a katonaság egy egész kerületet zárt körül, és ez a vesztegzár — mongolul «charantén», valósz�nűleg a francia «quarantaine» szóból — mindaddig tartott, am�g az utolsó szál él� el nem pusztult a járvány területén. Több, mint ezer ember esett ekkor a tüd�pestis áldozatául itt és amikor az utolsó is belehalt, hosszú ideig lángnyelvek festették vörösre az eget Keletmongoliában, ezer és ezer ember földi maradványai, házai, holmijai váltak üsz�kké, hamuvá.

A karavánok még hosszú évek multán is elkerülték a szörnyű pusztulás helyét, ahol fekete romok, kormos csont-vázak hevertek a megszenesedett fatörzsek tövében.

XVIII.

Szörnyű rémek tánca: a vidám c(Cám».

Eagyogóan süt az augusztusi nap, vak�tó kék az égbolt, egy felh�foszlány sem úszik rajta. Az utcán hullámzik a nép, tarka ruhák, dúsan h�mzett süvegek, a n�kön ezüstös fej-d�szek : Vangin�Chure a Cámra, a mongolok egyik legnagyobb vallási ünnepére és népi mulatságára készül. Messze vidék-r�l zarándokoltak ide az áh�tatos h�v�k és a mulatságra vágyó nép : egyszerű pásztorok és gazdag mongolok, férfiak

74

és n�k egyaránt. A kolostor templomaiból el�kerültek a hatalmas szent zászlók ; arannyal és ezüsttel h�mzett sely-mük méltóságteljesen imbolyog a szélben.

A kolostor el�tti térség északi végén harminc�negyven méter magas bambusz�állványok merednek az égnek, szé-dületes nagyságú selyemkárpit fesz�tve ki rajtuk, Buddha és tan�tványainak óriási képével h�mezve. A kolostor el�tt d�szes sátrak : itt gyűlnek majd össze a zarándokok.

Köröskörül már zsibong, k�váncsiskodik a nép. Benn a városban az üzletek zsúfolásig telve, mindenki

süteményt, szár�tott gyümölcsöt, teát vásárol, hogy az ünnepélyre magával vigye, mert a Cám délel�tt�l nap-nyugtáig tart és senkisem akar közben hazamenni, kell tehát harapnivalót vinnie magával. Ma még tiszt�tják a tér-séget, szedegetik a kavicsokat, köveket, elszórt hulladéko-kat, a földön mésszel köröket és négyszögeket rajzolnak, d�szes sátrakat ütnek fel.

Házigazdám is sürög�forog, ennivalót kész�t holnapra.

*

Elérkezett a nagy nap. A kolostor udvarán már gyüle-keznek a lámák sárga selyemköntösükben. Ez a zenekar, tükörfényesre csiszolt fúvóhangszerekkel, trombitákkal, do-bokkal és cintányérokkal. Kint pedig a kolostor ker�tésén k�vül már izgatottan szorong a néz�közönség, férfiak, n�k tarka�barka selyemöltözetben, dús�ezüstű fejd�szekkel. Hát-rább a gazdájukra váró lovak, ezüstveretes, vöröspárnás nyergekkel.

Kavarog, fénylik, pompázik minden, a kristálytiszta mongol leveg� még kápráztatóbbá teszi a sokaságot; szinte kábul az ember a sz�nekt�l.

Aztán a kolostor kapuján keresztül kivonul a menet is a térségre. El�l az apró lámatan�tványok, selyemzászlók-kal és templomi szentségekkel. Különös alakú zászlók, kö-zöttük olyanok, mint valami selyem lámpaerny�. Rajtuk titokzatos tibeti varázsformulákkal. Mindegyiken ott csillog aranyh�mzéssel �rva a gonosz szellemeket elűz� szent for�

75

mula: «0m mani padme hum». Ahányszor meglebbenti a szél a selymet, annyiszor imádkoznak ezek a zászlók a lámák helyett.

El�kerültek a régi történelmi lobogók is, közülük nem egy már Európát is megjárta valamikor, harcias mongol gazdáikkal.

Méltóságteljesen imbolyog a zászlóerd�. A szent lobo-gókét viv� lámák mögött négy hatalmas — öt méter hosszú — rézkürtöt cipel két�két ifjú láma a vállán : az elüls� pár a tölcsér ny�lását, a hátsó a fúvókáját tartja. Magasabb-rangú lámák lépkednek a kürtöt viv� gyerekek után és bele-belefújnak az óriási hangszerekbe. Zeng, harsog a térség a kürtök szavától és a kürtösöket követ� zenekar hangjai-tól. Felsikoltanak a vékonyhangú fúvóhangszerek, bele-dördülnek a réztányérok és mindezek fölött harsányan bömbölnek az óriás trombiták hatalmas tölcsérei.

A zenekar már a téren van, amikor a ker�tés mögül szörnyű alakok csapata fordul ki a kapun. Méteres álarcok takarják el a fejüket, vigyorgó szörnyalakokat, vicsorgó fogú állatokat ábrázolnak. Oroszlánok, tigrisek, hosszú ormányú elefántok, fehér, villogó agyarakkal. Az egyiken szarvasfej, valódi agancsokkal és rengeteg, semmihez se hasonló fantasztikus torz állatfej.

Szól a fültép� zene és a szörnyalakok a forrón tűz� napsugárban táncolva, ugrálva lejtenek a tér közepe felé. Néha�néha jókora kend�t vesznek el� és az álarc alatt töröl-getik verejtékez� ábrázatukat.

Méltóságteljesen gördül utánuk egy óriási oroszlán-figura, rajta a nyeregben a f�láma, magasra nyúló és csillogó drágakövekkel d�sz�tett süvegben. Azután egy csónakban ringó alak : a lécekre kifesz�tett, vászonból kész�tett csóna-kot a láma derekára kötötték — úgy, mint nálunk a cir-kuszi mutatványban —• és amikor a láma megy, meszir�l úgy látszik, mintha a földön csónakázna.

Földetsepr� szakállú álarcban jön a következ�, a hom-lokán félméteres szarv meredezik.

A menetet a magasabb rangú lámák csapata zárja be, nagy görögös sisakokkal. Ez a csoport lehajtott fejjel

76

hol csendesen, hol hangosan imádságot mormol. Mint mo-noton ének, fonódik az ima a zenekar hangjaiba.

Néhány fiatal láma fürgén el�re szalad, nagy sietséggel sz�nyegeket tereget a tér közepére és vánkosokat helyez a kolostor el�tt lév� sátrak tövébe. A lámák szép kényelme-sen leülnek a párnákra, a zenekar is elhelyezkedik, az ál-arcos «sz�nészek» pedig a tér közepére vonulnak.

Közben harsog a zenekar, az álarcos lámák egy pilla-natra se pihennek, ugrálva, táncolva hajlonganak. A sz�-nyegek el�tt azután megáll a csapat és kiválik közülük két álarcos. A hosszúszakállú öreg, szarvakkal a fején és egy fekete, ördögöt ábrázoló álarcos. Az öreg szédületes iram-ban kapkodja lábait, szaladgál, bukfencezik. Az ördögképű mindenütt utána, forgolódik körülötte, feléje kapkod ; úgy tesz, mintha el akarná fogni az öreget.

Már percek óta folyik ez a furcsa tréfás játék, amikor az öreg egyszerre csak visszarohan a kiter�tett sz�nyeg felé és le akar ülni. Az ördögképű se rest, utána veti magát és egy ügyes mozdulattal kirántja alóla a sz�nyeget.

Harsány nevetésben tör ki a közönség, az öreg az ál-arcát vakarja, a szakállát húzogatja : nyilván nagyon dü-hös. Nekirohan az ördögképűnek, de az elugrik el�le. Köz-ben a lámagyerekek újra leter�tették a sz�nyeget és ismét kezd�dik a tréfa. A nép ujjong, viharzik, tapsol. Végül is az öreg az ügyesebb : egy hirtelen lendülettel sikerül el-helyezkednie a sz�nyegen.

Diadalmasan néz körül, a nép pedig ünnepli, ujjong, kiabál.

Ilyen játékokkal szórakoznak a lámák és szórakoztat-ják a népet a Cám ünnepén. Közben�közben táncszámok következnek, a kürtök, klarinétok, cintányérok fültép�, az európai számára érthetetlen muzsikája mellett szem-kápráztató gyorsasággal lejtenek a láma�táncosok, könnye-dén, a nehéz álarcok alatt és a b� öltönyökben.

Es éget�en süt a nap, cseppekben folyik a verejték a közönség arcáról is, de mindenki kitart, mindenki ott-marad estig, amikor ismét felsorakozik a lámák csapata,

77

megszólal a dob is, ennek hangja talán azért olyan k�sér-teties, mert emberb�r feszül rajta. A halotti szertartások-hoz használják ezt a különös hangszert, emékeztet�ül az él�knek arra, hogy — halandók.

Azután rákezd a zenekar, megindul visszafelé a pro�cesszió. A tömeg is szétoszlik lassacskán.

*

Mongólia területén számos kolostor van, hiszen a férfi lakosságnak majd egy harmadrésze a kolostorok falain belül él. Minden kolostorban rendeznek ebben az id�ben ilyen ünnepséget. A legh�resebb az Urgában lév� kolostor-nak — a Dzun�Chure — Cám�ünnepélye, erre az ország leg-távolabbi részéb�l is zarándokolnak a buddhista h�v�k és az ünnepélyre k�váncsi lakosság. Már hetekkel az ünnepség el�tt megkezd�dnek a «próbák», a lámák buzgón gyakorol-ják a rájuk kiosztott szerepeket, hogy azután a nagy ünnep-ségen minden fennakadás nélkül menjen minden, mint a karikacsapás.

A Cám ünnepe nem annyira buddhista jellegű, inkább sok van benne a mongolok samanita vallásának maradvá-nyaiból, hiszen a különböz� álarcosok legnagyobbrészt a gonosz szellemeket szimbolizálják, akiket végül is sikerül az ember iránt jóindulattal viseltet� szellemeknek legy�z�niök. Másrészt nyilvános sz�niel�adás, cirkuszi mutatvány a lámák részér�l, maguk és a nép mulattatására.

A pantomimeket, amelyeket eljátszanak, legnagyobb-részt esetr�l�esetre saját maguk áll�tják össze. Nagy meg-beszélések, tanácskozások folynak a kolostorokban már jóval az ünnepség el�tt, hogy milyen új tréfákat, némajátékokat adjanak majd el� az elkövetkezend� Cam ünnepélyen.

78

XIX.

Bolond id�.

No, de a vangin�churei vidám napoknak is véget kellett egyszer vetnem, hiszen szép és jó itt, de már nagyon jó lenne otthon. Kitűn� alkalom k�nálkozott számomra a tovább-utazáshoz: a Cám�ünnepélyre Vangin�Chureba jött Szaltu�kov, a «Centroszojusz» egyik megb�zottja is. A Centro�szojuszt — az orosz bevásárlási központot — még a világ-háború alatt szervezték meg az oroszok abból a célból, hogy hadseregük részére élelmiszert vásároljanak Mongoliában. Szaltukov ennek a szervezetnek az ellen�re volt, nagyon ba-rátságosan fogadott, de kijelentette, hogy legnagyobb sajná-latára nem ajánlhatja fel a kocsijában maga mellett lév� helyet, mert ezt már Kanyin�nak, a tesszingoli postamester-nek �gérte oda. Elmentem Kanyinhoz is, talán � tud valamit ajánlani a továbbutazásra.

— Hát jó, — mondotta hosszas alkudozás után Ka�nyin — én vásároltam itt most két lovat és egy kis kocsit, azt hajthatod majd utánunk.

Valami nagy kegy semmiesetre se volt ez Kanyin részér�l, mert hiszen, ha én nem jelentkezem nála, fel kellett volna fogadnia valakit, aki csak pénzért k�sérte volna el a lovait.

Másnap el is indultunk. Szaltukov és Kanyin el�l men-tek a pohaülésű négykerekű kocsin, én meg utánuk haj-tottam a kétkerekű tragacsot. Nagyon vigyáznom kellett, hogy ketté ne harapjam a nyelvemet, úgy rázott az isten-adta. Mire este Tesszingolba érkeztünk, sajgott minden tagom.

Másnap korán reggel azzal keltett fel Kanyin, hogyha vállalkozom az elromlott táv�róvonal megjav�tására, kapok egy láda teatéglát. A táv�róvonal rendk�vül fontos szerepet játszott, ez volt az egyedüli összeköttetés ezen a vidéken Oroszországgal és úgy, hallottam, hogy Kanyin kés�bb a munka elvégzéséért két láda teát kért és kapott Orosz�

79

országból, mert azt jelentette, hogy ennyit kellett a jav�tó-munkáért adnia. Számomra akkor az egy láda tea is nagy kincs volt, vállaltam tékát a feladatot, anélkül, hogy csak sejtettem volna is, mit kell csinálnom. Kaptam t�le egy kocsit két lóval, egy k�sér�t, két köteg drótot, csigákat, egy Winchester�puskát orosz töltényekkel és egy fél zsák szár�tott kenyeret.

Elindultunk és lépésr�l�lépésre haladtunk a táv�róvonal mentén ; kerestük a szakadást. Végre megtaláltuk. Villám csapott be az egyik táv�róoszlopba és ez szak�totta le a veze-téket. Egy óra múlva már össze is volt kötve az elszakadt vonal és fölhúztuk a drótot a póznára.

*

Táv�ró vonala nincs sok Mongoliának, amit én jav�tot-tam, azt már régen ép�tették az oroszok. Az els� táv�ró-vonalat azonban a k�naiak szerelték föl Urga és Peking között. Ugyanezen az úton vonul a dán táv�rótársaság vonala is. Ez a Kopenhága—Paris—Peking—Shanghai közti h�rszolgálatot látja el. Kés�bb a mongol kormány is fölszerelt egy harmadik táv�róvonalat ezen az úton Urga és Ude között.

Az orosz vonalak közül az egyik Trojszkoszavszk—Urga, a másik pedig Murin—Tesszingol—Uljaszutáj között húzó-dik, ennek az utóbbinak a hibáját jav�tottam én ki Kanyin postamester részére.

A mongol nemzeti kormány kés�bb az összes vonalakat kisaját�totta, csak a dánokét hagyta meg, de azt is saját kezelésébe vette.

A táv�róvonal jav�tása közben jócskán beesteledett és elhatároztuk, hogy nem megyünk haza. Jó meleg volt, szép augusztusi este. L�ttem egy túzokot, gondoltam, ezt megsütjük és meglesz a vacsoránk is. A lovakat kikötöttük, elkész�tettük a remek vadsültet és aztán lehevertünk a fűre. Fejvánkosom a lószerszám volt, a takaróm egy ponyva. Pár perc alatt elaludtam.

Már hajnalodott, amikor valami cs�p� fájdalomra ébredtem, mintha ezernyi tű szurkálta volna a testemet.

80

Eettent� hideg szél süv�tett. Még jobban behúzódtam a ponyva alá. Hiába, semmi se seg�tett. Kiugrottam a takaró alól és majd felkiáltottam meglepetésemben. Körös-körül fehér volt a mez�, zúzmarás a fák lombja. Ügy látszik, havazott az éjjel.

Augusztus másodika és kemény téli fagy! De csak éjszaka, mert hiszen még tegnap, amikor a

nap sütött, alig b�rtuk ki a meleget. Bolond az id� itt, erre-felé. Tagjaim szinte jéggé fagytak. Ugrálni, szaladgálni kezdtem, hogy valamiképpen visszatérjen beléjük a vér.

A fölkel� nap lemosta az égr�l a hajnal pirosságát és néhány óra alatt eltűntette körülünk a telet is.

Csatakos mez�, csepeg� faágak. Majd hamarosan száraz lett minden és diadalmasan

ragyogott a mez� fölött a nap korongja. Így folyt le az els� elektromos munkám és én szörnyen

büszke voltam rá. Elbaktattunk vissza a táv�róhivatalba, megkaptam a béremet, a láda teát. De más öröm is várt rám : arról értes�tettek, hogy egy orosz keresked�, Bobrov, a napokban Uljaszutájba utazik kocsin és én talán vele mehetek.

*

Vágyam teljesült, Bobrov magával vitt. Boldog sóhajjal vettem tudomásul, hogy kocsink el-

kanyarodott Kanyin háza el�l. Fegyver volt nálunk, de nem a vörösök ellen. Mert

abban az id�ben a vörösöknek még csak a nyomuk se volt errefelé.

Igaz, Osszendovszki itt is találkozott velük és hatalmas harcokat folytatott ellenük — mint �rja. Nem tudom meg-fejteni, miként történhetett mindez, hogyan kerültek eléje a veszedelmesnek le�rt vörös portyázok, mindenesetre azon-ban csodálatos Osszendovszki h�siessége, akinek csak el kellett sütnie a fegyverét és az áll�tólagos vörösök fej-vesztetten menekültek, vagy holtan maradtak a harc sz�n-terén. Így menekült meg Osszendovszki a vörösökt�l, akik-nek ebben az id�ben nyomuk se volt Mongoliában.

81

Mondom, nem ezért, hanem vadászatra vittük magunk-kal a puskákat, mert arrafelé, amerre az utunk vezetett, nagyon sok a mongol antilop — a zerin. Jellegzetes tulaj-donságuk az, hogy végtelenül k�váncsiak, és ha közelükbe téved egy kocsi vagy autó, eszeveszetten rohannak feléje s vágtatnak utána kilométereken át is, de a lovassal nem tör�dnek, — egy pillanatra fölkapják a fejüket, ha el�ttük elhalad, ránéznek, azután egykedvűen legelésznek tovább.

A ló — úgy látszik — nem érdekli �ket, hiszen annak is négy lába van.

XX.

Prémvadászat életre, halálra.

Amikor a zerinek közelébe értünk kocsinkkal, le-szálltunk és egy kis bucka mögött lesben helyezkedtünk el. A zerinek a kocsi köré gyűltek, k�váncsian nézegették, szagolgatták a járművet. Szegények még a lövöldözés közben se tudták, hogy mi történik velük, legnagyobb-részt földbegyökerezett lábbal bámészkodtak a kocsi kö-rül, csak fejüket forgatták izgatottan.

Bobrov l�tt néhányat és rárakta a kocsira, én azonban csak néztem a különös vadászatot.

De jó hasznát vettem a puskámnak harmadnap, ami-kor egy túzokot sikerült l�nöm. Ez is egészen különleges szórakozás. A mongol majdnem mindig lóháton jár és sohase bántja a madarakat. Nem is félnek t�le. A gyalogjárók viszont úgylátszik idegenül hatnak a madarakra, mert ha ilyet látnak, már messzir�l felrepülnek.

Am�g a ló vagy kocsi halad, a túzokok nyugodtan bogarásznak a földön, de abban a pillanatban, amint megáll, villámgyorsan fölrepülnek. Nem nehéz �ket becsapni, csak ismerni kell a szokásaikat.

Amikor a túzokcsapat el�tt elhaladt a kocsink, én a másik oldalon észrevétlenül leugrottam róla és a földre hasaltam. A kocsi elment mellettük, a madarak vidáman

JTorbáth: A megújhodott Mongólia. 6

ugrándoztak tovább. Egy lövés — és egy túzok elterült. Odamentein, jó tizenhat�húszkilós állat volt. Aztán a kocsi után szaladtam, felraktam a zsákmányomat.

Bobrov nyelve is megeredt, beszélni kezdett a mongol vadászokról, akik nem ilyen kényelmesen és egyszerűen szerzik meg a zsákmányukat, mint mi most, hanem a szörnyű téli fagyban a begyek között lövik a drágaprémű vadakat, bogy a b�rét eljuttassák orosz és k�nai keresked�k révén nyugatra, vagy felhasználják saját maguk és családjuk számára.

Az állattenyésztés mellett a mongol lakosság nagy-része vadászattal foglalkozik. Eégebben, amikor még a k�naiak nem használták annyira ki �ket, sokkal kevesebb volt közöttük a vadász, a legutóbbi id�kben azonban a szük-ség mind több és több embert hajt ki az erd�kbe.

Az állatok változatos serege áll rendelkezésükre: a tarbagán, a szibériai szürkemókus, a mongol róka, hiúz, vadmacska, barna és szürke medve, az �z, a rénszarvas és a morál�szarvas. Ezeknek f�leg friss szarvait használják fel a k�naiak izgatószer gyanánt, mint err�l már megemlé-keztünk. Ezt az állatot a vadászoknak élve kell elfogniok, mert különben mitsem ér munkájuk, hiszen a szarvakat csak akkor használhatják föl, amikor éppen csak hogy ki-n�ttek, de még a bennük lév� véredények nem száradtak el. Az él� állatról kell levágni tehát a szarvat, amely a kö-vetkez� évben újra kin� és �gy újra «szüretelhet�».

Ezt az állatot úgy vadásszák, hogy belekergetik a mély hóba, és amikor már ott verg�dik, lasszójukkal — az «urgá�val» — ügyesen megfogják.

De más módja is van : ékalakban haladva, póznákat vernek a földbe és ezeket sűrűn dróttal hálózzák be. A háromszög egyik oldala nyitva van. Azután jó távolról kiindulva, sót hintenek a földre, az ék hegye felé. Az állatok a sót nyalogatva, haladnak a drótsövény-b�l kész�tett ék felé, végül szinte észrevétlenül a falai közé kerülnek. Ekkor el�rohannak a vadászok és elzárják a nyitott oldalt is és a morálszarvasok — foglyok lettek.

A szarvasokat azután élve eladják.

83�

Ilyen csapdák részére szedték le legnagyobbrészt a szajodok az orosz határ környékén lév� táv�rópóznák drótjait.

De az eml�tetteken k�vül még számos ritka állat is tanyázik a mongol erd�kben és hegyekben : pézsma, coboly, nyest, vidra, hód, vaddisznó. A vadászat természetesen nem folyik egész éven át, a téli állatokat októberben, decem-berben lövik, mert kés�bb' már vékonyabb lesz a b�rük és ezért nem használható a prémjük és f�leg mert áldott álla-potban vannak.

A Vaddisznót és a pézsmát inkább csapdában fogják ; a farkast és rókát pedig az utóbbi id�ben sztrichninnel mér-gezett étellel ölik meg.

Exportra legnagyobbrészt csak a mókus, a tarbagán, a mongol róka és farkas kerül, a többi állat prémjét saját-maguk használják fel és nem ritkán látni egyszerű mongol vadászokat vagy pásztorokat drága cobolyprémb�l készült kucsmában vagy pézsmabekecsben.

Fegyverük majdnem kivétel nélkül a legkezdetlegesebb kováspuska. Minden alkatrészét sajátmaguk áll�tják el� a vadászok, csak a csövét vásárolják — nagyrészt az oro-szoktól.

A puskaport is többnyire maguk csinálják. A nehéz fegyvert, rengeteg puskaport és golyóbisokat heteken, hóna-pokon keresztül cipeli magával a vadász a legszörnyűbb fagyban, szikláról�sziklára ugrálva, térdig süppeszt� hóban vánszorogva, patakok jegén át csúszkálva, meredek sza-kadékok fölött; mert hajtja �ket a megélhetés gondja és a jobb sors vágya.

Igaz, kihasználják �ket az idegen keresked�k, mert potom pénzért veszik meg t�lük a prémet, hogy azután méregdrágán továbbadják, de — remélik a vadászok — talán mégis összegyűlik majd néhány háziállat az érte kapott holmik ellenértékeként, hogy legyen a mongol puszta sátrá-ban él� családnak ennivaló és egyszer talán —; kés�bb — majd pihenés a maga számára is.

Néhány háziállat, csendes vándorlás, egyszerű pásztor-élet a mongol pusztákon — ez a mongol vadász álma, ezért

6*

'84

az életet kockára tev� hajsza a vadállatok után, a jéggé fagyott hegyek között.

Ma már a mongol kormány prémbeváltó szövetkezeteket alap�tott, hogy a vadászok kiszolgáltatottságát és a kül-földiek által való kihasználását megakadályozza. Ezért a legutóbbi években már valamivel jobb üzletté vált a mon-golok számára a prémvadászat.

XXI.

Tolvajfogó kutyák, eleven szemeteskocsik.

Kissé megpihentünk, a lovakat kifogtuk, hadd legelész�szenek a füvön, mi pedig sétálgattunk az úton. Messzir�l két kocsi körvonalai bontakoztak ki, lassacskán odaértek hozzánk : menekült oroszok voltak, itt Mongoliában már évek óta kereskedéssel foglalkoztak és most éppen külön-böz� árukat száll�tottak kelet felé. Megbarátkoztunk velük és a k�séretökben lév�, örök jókedvű mongol szolgával, Gombo�val. Leheveredtünk a földre, az oroszok az egyik lóval el�reküldték Gombo�t, keressen valahol a közelben egy mongol sátortábort, mert már esteledett és pihen�-r�l kellett gondoskodnunk.

Alig egy félóra múlva már vigyorgó arccal baktatott felénk Gombo. Egy másik mongol k�sérte és Gombo büsz-kén jelentette, hogy nem messze pihen�helyünkt�l van a tábor, köröskörül nagyszerű a fű : jobb hely el se képzel-het�. Már várnak is bennünket mindenféle jó falattal.

Estére tényleg nagy lakomát csaptak nekünk a táborban. *

Reggelre — újra tovább. A lovak lassú ügetésben poroszkáltak : patakok, völ-

gyek, emelkedés, lejt� egymásután, hol jobbra, hol balra tűntek fel a táv�róoszlopok. A puha úton a kocsik és a lovak szinte hangtalanul suhantak el�re. Mind feljebb, fel-jebb emelkedett a nap, káb�tott a melege. Én is elaludtam.

85'

Hatalmas záporra ébredtem. Mongoliában nagyon rit-kán esik az es�, de ha egyszer megered, hát az aztán kiadós. Percek alatt b�rig áztunk, a hegyekb�l patakokban ömlött a v�z és a kis Buengol�patak annyira megáradt, hogy alig tudtunk átevickélni rajta. És a baj az volt, hogy a Buengol — mint egy részeg ember — keresztül�kasul kanyarog ál-landóan az úton, a rajta való «átkelést» jó egynéhányszor meg kellett ismételnünk. Közben pedig csak úgy ömlött a zápor. Orosz útitársaim áruja is kezdett már málladozni. És tetézte még a bajt az, hogy az áru a magába sz�vott rengeteg v�z miatt annyira megnehezedett, hogy a lovak alig b�rták már.

A zápor v�zfátylán keresztül azonban egyszer mégis csak feltünedeztek Uljaszutáj körvonalai. Egy csapásra eltűnt minden rosszkedvünk : nemsokára már Uljaszutáj �ban leszünk!

Hogy örömünk teljes legyen, még az es� is elállt és felragyogott újra a nap. A város határán elbúcsúztunk útitársainktól és Bobrovval tovább ügettünk. Csakhamar megérkeztünk Bobrov társának, Silovnak házához és ott megkezdtük a lerakodást a kocsiról, becipeltük a házba a 32 kilós zsákokba csomagolt orosz ezüstpénzt.

Bobrov és Silov letelepedtek az irodában és üzleti ügyeiket beszélték meg. Ezalatt én körüljártam a házban, érdekl�dtem az alkalmazottaknál, nem ismerik�e Burdu�kovot, Bezjazikov adósát, akihez még Belocarszban kap-tam Bezjazikovtól ajánlólevelet, illetve felszól�tást arra, hogy az adósság egyrészét nekem fizesse ki. Azt a választ kaptam, hogy az illet� nincs Uljaszutájban.

— De különben is a legjobb, ha nem fordul hozzá, — jelentette ki a szakács, aki szintén orosz menekült volt — mert az ilyen gazdag oroszok nem sokat tör�dnek a szegény emberekkel. I t t van például a mi gazdánk, Silov is, aki úgy bánik velünk, mint a kutyákkal. Pedig tudja rólunk, hogy mi is orosz menekültek vagyunk, de nem voltunk képesek végigcsinálni azokat az aljasságokat, amelyeket �. Nekem több pénzem volt Oroszországban, mint neki, de � elvetemültebb tudott lenni itt, mint én és ezért most én

86

vagyok az � szolgája. Sokan vannak ilyenek, akik egy kopek nélkül jöttek ide és amijük van, azt részben a mon-goloktól, részben a k�naiaktól rabolták össze.

Amikor Dsa Láma emberei erre jártak, a k�nai keres-ked�k a mongolok dühe el�l az oroszokhoz menekültek, minden árujukkal és pénzükkel. A vendéglátó oroszok jól •el is dugdostak mindent — még a k�naiakat is. Amikor azután a mongolok halálra keresték a k�naiakat az orosz házakban, az orosz gazdák mosolygó arccal, alázatosan hajlongva fogadták a mongol szabadcsapatokat.

— Kitat inde beina (van itten k�nai)? — hangzott a mongolok sztereotip kérdése.

A pincébe bujtatott k�naiakat ezalatt rázta a hideg, biztosak voltak abban, hogyha a minden bajukért, nem-zeti szerencsétlenségükért a k�naiakat okoló mongolok ke-zébe kerülnek, élve nem menekülnek. Az orosz gazdák pedig a legtöbb esetben szépen megmutatták a k�naiak búvó-helyét. A mongolok rájuk törték az ajtókat, vér és halál-hörgés jelezte a «fehér» oroszok vendégszeretetének betel-jesülését. De a k�naiak nemcsak a fogukat hagyták ott, hanem árujukat és a pénzüket is, mert ezeket az oroszok — már nem mutatták meg a mongoloknak. �gy ment ez hete-ken, hónapokon át, a k�naiaknak majdnem teljes vagyona az oroszok kezébe került. A mongolok dühének kitombo�lása után, piacra dobták az összeharácsolt k�nai árut — hitelbe. De ez a hitel rettenetes volt, a holmikat marháért, illetve «marhaértékben» adták el és ha a mongol egy húsz-harminc cent (50—75 fillér) értékű árut egy birkáért meg tudott vásárolni, az orosz olyan engedékeny volt, hogy ki-jelentette : neki még ez a birka sem kell — azonnal. A fel-tétel azonban az volt, hogy a «birkaérték» éppen úgy nö-vekszik, mint ahogy a birka az id� folyamán szaporodik és �gy két év múlva már négy�hét birkával tartozott az egy birka helyett, mert hiszen az els� évben két birkát ellett a «járandóság», a második évben már mind a két birkának volt két�két báránya, ha történetesen a n�i nem-hez tartoztak. Ha jobbsz�vű volt a hitelez�, akkor kost is «kalkulált».

87

És a mongol — hallatlanul becsületes. Az adósságát mindenáron meg szokta fizetni, részben tisztességb�l, rész-ben pedig azért, mert Mongoliában egyik legnagyobb «mu�mus» az adósok börtöne, akik adósságukat pontosan meg nem fizetik, azokat bizony könyörtelenül becsukják ide. Ezzel azonban természetesen a számla még nincs ki-egyenl�tve, mert a büntetés kiállása után a tartozás továbbra is fennmarad és ka az adós a következ� batárid�ig nem fizet, újabb elzáratásnak teszi ki magát. Becsületességük és az üzleti ügyekben való járatlanságuk folytán �gy szol-gáltatták ki a mongolok honfitársaikat a falánk orosz «ven�dégeknek».

A szakács, a volt orosz tiszt, szinte magából kikelve mondotta el ezeket és megjegyezte :

— Hát ezekt�l vár maga seg�tséget?

*

Amikor Silov megbeszélte az ügyeit Bobrovval, ki-jött utánam a konyhába és rám mutatva, megkérdezte a szakácstól:

— Hát ez mit keres itt? És bosszúsan hozzátette : — Biztosan megint valami orosz menekült. . . Hogy

az embernek soha sincs nyugta t�lük. Bobrov azonban, aki utána jött, közbevágott: — Ugyan hallgass, hiszen már bemutattam neked :

magyar tiszt és velem jött. Különben is tovább megy Urgába.

Silov megvet�en végigmért, elfordult és otthagyott. Kés�bb, amikor a mongolok újra kikergették a k�naia-

kat, már nemcsak �ket, hanem az oroszokat is agyonverték, akik ott mint megváltót várták a Mongolián keresztül gyil-kolva és rabolva vonuló Ungern báró csapatait. Ekkor harapott a fűbe Silov is. A mongolok nem feledkeztek meg arról, hogy most már valóban visszaadják neki a «kölcsönt»...

*

88

Szinte menekülésszerűen osontam ki Silov házából és kóborolni kezdtem az éjszakába borult Uljaszutájban. Egyszerre csak mindenfelöl vadul ugató kutyák vettek körül, fogaikat vicsor�tották, csak úgy tudtam megmene-külni el�lük, hogy hirtelen köveket kapva fel a földr�l, do-bálni kezdtem a vadállatokat. Így sikerült visszahúzódnom Silov házába, ahol Bobrov már izgatottan szaladgált ide�oda : úgylátszik meghallotta a kutyaugatást és éppen lámpást keresgélt, mert utánam akart indulni.

Elmagyarázta, hogy a mongol városok tele vannak kutyákkal, amelyeket a mongolok örömest etetnek: leg-alább eltakar�tják az utcára kidobott ételmaradékokat, csontokat. És még egy fontos szerepük van : ezek a kutyák a legnagyobb étvággyal falatozzák föl az utcára hajigált emberi és állati ürüléket, hogy azután mint eleven szemetes-kocsik kivigyék a várost környékez� mez�kre.

— Ezek a mongol városi kutyák — mondotta Bobrov — még közbiztonsági szempontból is nagy szolgálatot tesz-nek, mert sohase bántják azokat, akik lámpást vive maguk-kal járnak az utcán. A becsületes szándékú ember lámpá-val jár, csak a tolvaj nem szereti ezt a figyelmet felkelt� holmit, �gy hát a kutyák ezen az alapon majdnem mindig felismerik és elfogják a tolvajt.

— Nálad nem volt lámpa, azért rohantak rád a ku-tyák — tette hozzá Bobrov. — De, látod, még sincs igazad, ha a te .esetedb�l azt a következtetést vontad le, hogy a kutyákat ki kellene irtani. Nem, barátom, mindig ismerni kell a körülményeket és az okokat, nem szabad felületesen k�vülr�l nézve a dolgokat elhamarkodott �téletet hozni. Ez itt egészen más világ, mint a tietek, más az emberek gon-dolkozásmódja és felületesen nézve a dolgokat, talán sok minden visszás és érthetetlen itt számotokra.

Cecen kán, Dzsingisz kán közvetlen leszármazottja.

r� láma ünnepi ornátusban, balkezében az olvasószerű imafüzérrel.

Mon

gol

nem

zetg

yűlé

si

képv

isel

�.

Kol

duló

lá

ma

az

urga

i pi

acon

.

Autó és — tevekaraván.

Mongol pásztor.

89

XXII.

Egy k�nai er�d.

Bobrov az orosz kovácsműhelyben szerzett számomra éjjeli szállást, mert Silov nem akart befogadni a házába. Elmondta, hogy másnap el kell mennem az orosz konzul-hoz, — Szergej Petrovicshoz, — mert Urgába csak k�nai útlevéllel lehetett akkoriban menni, ezt pedig á k�naiak csak az orosz konzul ajánlatára adták ki.

Másnap reggel meg is látogattam Szergej Petrovicsot, a volt orosz kozák tisztet, aki az oroszok uljaszutáji megb�zottjaként szerepelt. Szergej Petrovics nagyon barát-ságosan fogadott, adott egy �rást, mondván, hogy menjek el azzal a Jamönbe («hivatal» k�naiul), a k�nai politikai biz-toshoz. A Jamön — egy régi k�nai er�d�tmény — a város, szélén volt elhelyezve. Néhány szürke vászonba öltözött k�nai katona teljes�tett �rszolgálatot el�tte. Az �rás fel-mutatása alapján azonnal beeresztettek a politikai biztos irodájába. Az átolvasta az orosz konzul ajánlólevelét és. azonnal kiáll�ttatta a k�nai útlevelet.

Amikor ez is a kezemben volt, az örömt�l szinte ug-rálni kezdett a sz�vem — hiszen most már szabad az út. Urgába. A k�naiak szerencsés utazást k�vántak és nagyon barátságosan búcsúztak el t�lem. Akkoriban sehogy sem értettem ezt a kedvességet, csak kés�bb magyarázta el nekem a hátterét egy k�nai hadb�ró Urgában. A k�naiakat, ugyanis az ántánt csúnyán becsapta, ezért a központi hatalmakkal szimpatizáltak, innen az uljaszutáji k�naiak rokonszenve. Amikor a hivatalos helyiséget elhagytam, már boldogan nézegettem körül.

Az er�d�tményt nagyon régen ép�tették a k�naiak a. város közvetlen közelében lév� s�kságon. Kintr�l az ember a szürke, komor és rideg agyagfalakon k�vül semmit se lát. A vár négy sarkán magasra emelked� �rtoronyból l�rések fekete torka meredezik kifelé, a falakon itt�ott ugyancsak fenyeget� l�rések, mögöttük a sötétben ágyúk. Félelmetes.

90

és nyomasztó látvány ez a hatalmas agyagtömeg. Belülr�l már egészen más kép tárul az ember szeme elé. Egész kis város szorong a falakon belül, cifra házakkal, templomokkal, virágos kertekkel, s�t sz�nházzal is. Igaz, — amikor én ott jártam — néhány épület kivételével, majdnem mind-egyik házat megrongálták már a körülötte dúló harcok. Beomlott tet�k, kid�lt falak mindenfelé, néhány háznak a szobái is látszanak a leomlott falréseken keresztül, az utcára merednek a falakra festett rettenetesképű harcosok hatalmas pengéjű kardjukkal, arannyal és ezüsttel gazda-gon h�mzett ruhájukban. Másutt hosszú, fehérszakállú isteneket ábrázoló képek, fogaikat villogtató k�nai sárká-nyok : jelenetek a k�nai történelemb�l és egyházi életb�l. Fantasztikus és bizarr látvány az európai szem számára.

Kitör� örömmel mentem vissza Szergej Petrovicshoz, zsebemben a k�nai útlevéllel. Megköszöntem közbenjárását.

Visszatérve Szilov házába, elmeséltem a jó öreg Bo�brovnak a történteket. Adott egy kevés pénzt és örömmel újságolta, hogy beszélt egy orosszal, aki Urgából jött és nemsokára visszamegy egy ökör karavánnal. Annak éppen szüksége van valakire, hozzá beállhatok.

Uljaszutáji tartózkodásom idejére esett a k�nai �szi ünnep s ezen a napon igazán tejben és vajban fürödhet�tem. Jókedv, ujjongás töltötte be Uljaszutáj k�nai negyedét, hatalmas processziójárás folyt reggelt�l estig. A körmenet délután betért a sz�nes, nehéz selyemzászlókkal föld�sz�-tett templomudvarra. A templomnak az udvar felé néz� oldalán erkélyszerűen kiszélesed� rész sz�npadul szolgált: az aranycirádás erkélyre kivonultak a k�nai sz�nészek és fantasztikus vallási "és történelmi jeleneteket adtak el� a nép mulattatására.

Azután újra megindult a körmenet, élén a templomi edényeket viv� papok a megszentelt fekete lóval, amely vörös, sárga és kék ruhába öltözött lovászok között, ara-nyozott baldachin alatt lépkedett. A baldachint t�z er�s k�nai cipelte ezeket újabb baldachin követte, alatta méltó-ságos képű bálvány�istennel.

Este még nagyszerűbb, még elragadóbb volt a körme�

91

net. A papok és a nép lampion]ai k�sérteties fénybe bor�-tották a zászlók erdejét, fényük tompán villant meg a szent edények és bálványok aranyán. A lampionokat — káposztából kész�tették a k�naiak úgy, hogy a belsejét ki-szedték és rendk�vül ügyességgel a küls� leveleket együtt meghagyták. Ebbe dugták a gyertyákat.

K�sérteties zöld fényt árasztottak ezek a lampionok, tompán és s�rón k�sérte a menet lépéseit a monoton zene és a körmenet résztvev�inek mormoló imája.

Fáradtan és kábultan a sok látványosságtól tértem aznap pihen�re, de már alig vártam a reggelt, mert más-napra volt kitűzve a karaván gazdájával, az újabb úti-társammal való megbeszélés ideje.

XXIII.

A hegyek szelleme.

Másnap már teljes g�zzel folyt a készül�dés az útra. Bobrov reggel bemutatott a karaván gazdájának, egy volt orosz kozák tisztnek, aki a cárizmus alatt Urgában az orosz konzulátus test�rtisztje volt, azután pedig — fuvaros lett. Egy kézfogás hamarosan megpecsételte az alkut, majd a városba siettem, hogy a Bobrovtól kapott pénzen külön-böz� elemózsiát vásároljak. Érzékenyen elbúcsúzkodtam Bobrovtól, hisz az � jóindulata, emberszeretete sim�totta el az utolsó hetek nehézségeit. A karavántábor a város határában már gyapjúval megrakva indulásra készen állott. A kocsikat letakartuk lób�rökkel és befogtuk eléjük az ökröket.

Most láttam életemben el�ször közelr�l mongol ökör�karavánt. Hetvennégy állat «liba»�sorban, mindegyiknek a nyakába akasztva egy kétkerekű kis mongol kocsi — a terge — járomfája. Nagyszerű találmány ez a terge. Két hosszú husáng fa, néhány vékonyabb harántléccel össze-fogva az egyik végén — ennyi az egész. A H�d-szerkezet hátsó felén a husángokra egy�egy kölönc van

92

er�s�tve, amelyet alul félköralakúan kivágtak és ezt a ki-vágást egy�egy darab félkör alakúra öntött vasdarabbal bélelték ki. Ezekbe a félköralakú bevágásokba kerül a kocsi tengelye, oly módon, hogy a rudszerkezetet egyszerűen csak ráemelik a kerekeket szilárdan összefogó tengelyre.

A két husáng fa maga a kocsi, el�l viszont egyúttal a rúdja is, közéjük kerül az ökör. A rudak elejét félkör-alakúra kivágott fa köti össze, ez kerül az ökör nyakára, és a jármot az ökör nyakán alul zsineggel kötik össze.

Még egy deszka az ökör mögött, és kész a vezet� helye is, a kantár madzagjai pedig biztos helyet találnak az ökör szarvai között. Innen igazán nem csúszhatnak le. És ezzel a kocsival — a tengelyre csak éppen hogy ráhelyezett, az ökör nyakára madzaggal kötött tergével — ezer és ezer kilométereket tesznek meg Mongoliában.

Amikor az állatok be vannak fogva, az egyes ökröket az el�ttük lév� kocsik farához kötik, ezeket is befogják a saját kocsijukba és �gy megy ez egészen addig, am�g az utolsó kocsi is megkapta a vontatóját. T�z�húsz kocsi van �gy egy�egy «trénbe» összekötve, mindegyik trén egy ve-zet�vel. A vezér�terge ökre tudatában van hivatala fontos-ságának. Hiszen � keresi a jó utat hegyeken, völgyeken, v�zmosásokon át, megvárja, am�g az egész trén fölzárkó-zik, vagy gyorsabb baktatásra ösztökéli hozzákötött tár-sait. Ritkán kerül a sor a gyepl� vékony madzagára, a vezet� sokszor el is alszik az els� kocsin — sebaj, a jó ökör-nek nem kell vezetés. Csak be kell fogni, az utat már tudja maga is. Es ha meg kell áll�tani a karavánt, csak a vezet� ökröt fogják ki a tergéjéb�l és hozzákötik oldalt a rúd-hoz — ezzel az egész trén mintegy «le van horgonyozva».

*

— Hó . . . hokk! — Hó . . . hokk! — és megindul a karaván.

Vladimirov — a karaván gazdája — az el�ttünk me-red� hatalmas Hangáj�hegylánc Tarbagatáj nevű csoport-jára mutat.

— Ezen kell átmennünk, csinos dolog lesz, ugy�e?

93

Csekélység az egész : ötezerhétszáz láb (kb. 2700 m) a begy�lábától (a tenger sz�ne felett kb. 3200 m).

Igaza volt, a s�kságon még csak baladtunk valahogy, amint azonban az emelked�höz értünk, a trén megfeneklett.

— Dér volt az éjjel — morogta Agfan, az egyik haj-csár — és reggelre nagyon sikos lett az út a nedvességt�l.

Hiába er�lködtek az állatok, ba egy lépést el�bbre jutottak, kett�t csúsztak vissza. Mit tehettünk, szét kellett oldanunk egymástól a kocsikat és mindegyik tergét külön felvezetnünk a hegyre. Elölr�l húzták az ökrök, hátulról toltuk mi. Néha el�elcsúszott egy ökör, vagy egy ember, és bele hempergett a h�g sárba. Öreg este lett már, mikor az utolsó kocsi is fölkerült a hegy gerincére.

Egy nap alatt mindössze öt és fél kilométert tettünk meg.

Sátort ütöttünk, nekifogtam vacsoraf�zésnek. A há-rom mongol, Taicsi, Puncuch és Agfan nagyokat lélegezve járkáltak az üst körül.

Agfan volt a mongolok közül a legtipikusabb jelen-ség, hatalmas szál legény, kiálló pofacsontokkal és villogó, fehér fogakkal. Vele is csak útközben ismerkedtem meg és most volt tulajdonképpen el�ször alkalom, hogy a többiek-nek is bemutasson, eddig csak úgy hevenyében ejtettem néhány szót a karaván embereivel.

— Szine szachal — «Új szakálb) — mutatott be a többieknek.

Ez lett az én mongol nevem. Szakállam tényleg új volt, alig pelyhedzett még. A mongolok nem igen törik a nyelvüket, hogy a különböz� európai neveket meg-tanulják, egyszerűen saját �zlésük szerint átkeresztelik az embert. Eánéznek és egy testi hiba, vagy egy jellegzetes vo-nás már meg is adja az új mongol név alapját.

Így lett «Iche Chamar» (Nagy Orr) a litvánnak a neve. Taicsi és Puncuch örömmel vették tudomásul, hogy

engem Szine szachal�nak h�vnak és ez is maradtam az egész úton.

Taicsi volt közöttük a legbüszkébb, hiszen mongol nemes családból származott, Dunche dun�nak (Dunche

94

hercegnek) az embere, saját tizenöt ökre volt a karaván-ban, csak a gyapjút vásárolta Vladimirovtól. Puncuch a földije volt, mind a kett� Tamir�Gol vidékér�l. Taicsi ala-csony, kimondott alföldi magyar paprikás paraszt, bosszú, fekete hajfonattal, Puncuch nyúlánk, hosszúkezű, gólya-lábú mongol. Annyira mongol, hogy alig tudott gyalog járni és ha a földön állt, olyan volt, mintha mindig ke-resné a biztos talajt. . .

Vacsora után sétálgattam a hegytet�n Vladimirovval. A hold kék fényében könnyen tájékozódhattunk, �gy ba-rangolásunk közben egy hatalmas, faágakkal teletűzdelt k�rakást pillantottunk meg. A faágakon chadakok, szines selyemdarabok, kalapok, felkunkorodó orrú mongol csiz-mák, selyemszallagok d�szelegtek.

— Ez «obo» — mondotta az orosz. Nem sokra mentem ezzel a felvilágos�tással, de látva

érdekl�désemet Vladimirov elmagyarázta, hogy a karavá-nok áldozati helye ez, mert a hegy nagy veszélyeket rejt az utas számára és a mongolok �gy próbálják kiengesz-telni szellemeit, hogy k�mélje meg az áldozathozókat.

— Ugy�e gyerekes felfogás — kérdezte az orosz, és hátat ford�tott az obo�nak.

*

Az obo, ez a különös áldozat, még a sámán vallás hagyatéka. Kés�bb, Mongoliában való jártomban�keltem�ben sok ilyen obot láttam még, veszélyesebb utakon össze-hordott áldozati tárgyak halmazát. Vannak utasok, akik egy�egy követ áldoznak a szellemeknek, vannak, akik cha�dakjukat, esetleg egy�egy ruhadarabjukat hagyják az obo�n, s�t akadnak olyan obo�k is, amelyekhez a veszé-lyekt�l retteg� mongol vándorok hatalmas k�perselyeket cipeltek és a kés�bb jöv�k mindig pénzt is dobnak a ny�-lásába. Ezek a perselyek a mongol pusztákon szertehever� régi k�leletek közül valók, a szellemekt�l fél� vándor szál-l�tja néha egészen távoli vidékekr�l az obo�k lábához.

A környékbeli kolostor lámái azután eljárnak a sámán

95

vallás áldozati helyéhez és — kiszedik a samanita szelle-meknek áldozott pénzdarabokat.

*

Reggel ismét indulásra lendültek a kocsik. A kegyre még csak fölkapaszkodtunk valahogy, de miképpen jutunk majd le? Keskeny az út, olyan szűk, hogy egy kocsi is alig fér el rajta. Jobbra meredek mélység, balra égnek szaladó sziklafal.

De hamarébb jutottunk le, mint ahogy fölvánszorog-tunk — és hogyan! A mongolok nagyon b�ztak az ökrökben, ezek azonban nem túlzott mértékben váltották be a belé-jük helyezett bizalmat. Majdnem egyszerre fordult föl két kocsi az ökrökkel együtt, maga után rántotta az utánuk kötött alkalmatosságokat. Elszakadtak az összeköt� madza-gok . . . Ord�tás, b�gés, káromkodás — minden össze-kavarodott. Az ökrök fuldokoltak a nyakukra kötött já-romban, odaugrottunk hozzájuk és átvágtuk a tartó mad-zagot. Erre vagy az ökör, vagy a kocsi hempergett le a lejt�n, esetleg mind a kett�.

Nagynehezen összeszedtük a szétszórt karavánt, a tartalékkötelekkel pótoltuk az elvágott madzagokat, ez azonban nem bizonyult elegend�nek, úgy, hogy a gyapjú-csomókról is le kellett szednünk néhányat. Jó másfél órai munka után végre ismét útnak indulhattunk.

— Talán mégse volt jó, — mondotta Vladimirov gú-nyosan — hogy nem áldoztunk a hegy szellemének, bizo-nyára megharagudott ránk.

— No�no, — vetette oda Agfan — ne higyjük, hogy ezzel már vége is lett a bajoknak. Nézzenek csak oda — és az ég felé mutatott. — Most jön csak a vihar!

A körülöttünk ágaskodó komor hegyek fölött sötét felh�k kergették egymást és a kék égb�l hamarosan az utolsó folt is eltűnt.

— Ha hó lesz, — mondotta Vladimiroff — nem me-hetünk tovább.

•— Pedig lesz hó — jelentette ki Agfan. Es Agfan jó id�jósnak bizonyult. A hegy szelleme

96

úgy látszik, tényleg «megneheztelt» ránk. Két hétig folyton a nyomunkban volt, minden második�harmadik nap ha-talmas hótömeget zúd�tott a nyakunkba. Most is sátort kellett ütnünk és elhatároztuk, hogy megvárjuk a vihar végét, csak másnap reggel indulunk tovább. De másnap reggel is üldözött minket a gonosz szellem, alig haladtunk néhány kilométert, újra és újra hófergetegeket öntött utánunk.

Folyóhoz érkeztünk, a mongolok Sár Uszu�nak (Sárga V�z) nevezik, öriási hegyek völgyében folydogál és a he-gyek között lév� kis s�kságon ujjongó örömmel vettem észre különböz� nagyon érdekes faragott k�oszlopokat, régi s�remlékeket. Jónéhányszáz volt bel�lük ezen a vidé-ken. Megkértem Vladimirovot, álljunk meg egy rövid ideig a karavánnal és amikor beleegyezett, nekiláttam, hogy jól megnézegessem a k�emlékeket. Megkérdeztem Agfant, micsoda holmik ezek, � azonban csak annyit tu-dott, hogy nagy emberek nyugszanak alattuk.

— Réges�régen itt laktak a mi földünkön, — mesélte —r de mi legy�ztük �ket. Jó, hogy a föld és a kövek rajtuk fekszenek. Ha valaki kiásná, a szellemek újra kibújnának s�rjaikból és sok bajt okoznának nekünk. Eszedbe ne jus-son kiszedni �ket! . . .

XXIV.

Az él� turulmadarak földje.

Elfogult bámulattal járkáltam a különös kövek között. Körülvett a varázs : ki tudja, mikor kerültek e s�rkövek alá a halottak, akiket takarnak, ki tudja, milyen titok-zatos jeleket, fohászokat, vagy varázsigéket ábrázolnak a különös domborművek. Agfan magyarázata mögött lehe-tett valami igazság, bizonyára Dzsingisz kán diadalmas harcainak emlékei ezek, amikor a gy�z� mongol seregek letiporták, leölték az útjukba kerül� törzseket. Talán az � csontjaik porladnak a Sár Uszu partján hever�, málla-dozó s�remlékek alatt.

97

Vladimirov se tudott kielég�t� magyarázatot adni, kérdésemre azt válaszolta, hogy valósz�nűleg tatár s�rok. Nem túlzottan érdekelte a dolog, a vállát vonogatta és kissé lenéz� biztatással mondotta :

— Hát csak nézegessen it t körül, ha kedvére van. Én addig pipázom egyet.

Volt itt a folyó partján egy kövekkel bor�tott, tégla-lap alakú terület, négy sarkán négy kisebb, a köze-pén pedig egy nagyobb k�rakás valami közös temet�kez�helyet jelölhetett meg. Azután ett�l nem meszsze össze�vissza hever� hatalmas faragott k�oszlopok, kö-zülük néhány három méter hosszú és fél méter széles. Majdnem mindegyiken egyforma dombormű : fenn a fél-holdba zárt nap a háromágú tűzkévével, alatta pedig, végig az oszlopon egymásután darumadarak stilizált képe töltötte ki a teret. Kisebb eltérésekkel szinte mindegyiken ugyanaz. Néhányon még a festés nyomai is látszottak, ha úgy d�ltek ki a földb�l, hogy vésett oldaluk védve volt a napsugaraktól és az es�t�l, könnyen észrevehettem rajtuk a kétféle sz �nt: a domborulatok pirosra, a mélyebb részek pedig feketére voltak festve, tehát a figurák fekete alap-ból vörös sz�nben emelkedtek ki. Érdekes, hogy Mongólia távoli részein is lehet találni egészen hasonló mot�vumok-kal d�sz�tett emlékköveket.

, Kés�bb Urgában egy tanult mongol lány azt mesélte, hogy ezek a s�remlékek a X — X I I I . századból maradtak meg, abban az id�ben ezeken a területeken az ujgurok laktak. Ennek a népfajnak a művészetét és műveltségét átvették a kés�bbi hód�tók — Dzsingisz kán népe — és talán ezzel is magyarázható, hogy a mai mongol nyelv-ben a magyarhoz — tehát az ujgurral rokon nyelvhez — hasonló szavak egész sorozata található. Ilyen például a «bator», magyarul h�s, bátor, a «balta», magyarul ugyanez, a mongol «orszlan» szóból könnyen kihámozhatjuk a ma-gyar oroszlán szót, az «orda», magyarul horda, az «alim», magyarul alma, «szachall», magyarul szakáll, «uchur», ma-gyarul ökör és még jó egynéhány, utolsónak eml�tvén a talán legjellegzetesebb szót: a «turuluch»�ot, ez a magyar

Forbáth: A megújhodott Mongollá. •

98

nemzet madár�szimbolumának, a turulnak mongol neve. Az évszázadok folyamán eltűnt mögüle a történelmi múlt és megmaradt a jelkép, a nélkül, hogy tudnánk, milyen kapcsolat van a turulmadár és a magyar nemzet sorsa között. Nálunk Európában, illetve f�ként Magyarországon csak képeken, szobrokon él közöttünk a turulmadár, Mon-goliában azonban még ma is ezerszámra tanyázik, raga-dozó madár és elhullott állatokkal táplálkozik.

Középázsia lakóinak, különösen karavánjaiknak az élelme rendszerint hús. Amikor a karaván meg�megáll, le-vágnak egy birkát, vagy egy ökröt és ezt fogyasztják el az éjszakai pihen� el�tt. Kitapasztalták ezt már évszáza-dok óta a turulmadarak is és tudják, hogy mindig akad valami húsmaradék ott, ahol út, ösvény vezet. Ezért k�-sérték és k�sérik ma is a karavánokat turulmadarak : várják a meghagyott hús� és csontdarabokat. Ezer és ezerszámra kóvályognak a leveg�ben, vagy a hegyek szikláin és lesik a karavánok távozását.

Valósz�nűleg �gy járt egy évezreddel ezel�tt a ván-dorló magyarokkal a turulmadár�csapat, k�sérte �ket vi-szontagságos útjukon. Bizonnyal már akkor is tudták a pásztornépek, hogy ahol turulmadarak tanyáznak, arra-felé már jártak emberek, arrafelé jó az út. Így vezette egy évezreddel ezel�tt a turulmadár az �smagyarokat.

A Sár Uszu partján és vidékén hever� s�remlékek és k�halmok valósz�nűleg különböz� id�kb�l származtak. A kétszáz méter hosszú és körülbelül száz méter széles, kövekkel teleszórt téglalap sarkain és közepén a nagyobb k�rakással, valósz�nűleg még az ujgurok el�tti id�kb�l való, talán egy nagy vezér s�rját jelölik. Ennek a tégla-lapnak a területén belül nincsenek faragott s�remlékek, valósz�nűleg a Krisztus utáni VI. századból maradt ránk — mint ahogy kés�bb hallottam.

A darumadaras obeliszkekre és ezekre a k�halmokra vonatkozóan hasonló véleményt mondott az orosz tudo-mányos exped�ció is. Ezeken a helyeken kés�bb ásatásokat

99

végeztek és a k�halmok alatt régi ékszereket, szobrokat, lószerszámokat találtak, valósz�nűleg nagyon régi tatár törzsek emlékeit.

Mongólia földje egyébként másutt is legendás erek-lyéket rejt. Még a világháború el�tt történt, hogy egy Bolotov nevű orosz — aki arany után kutatott Urga kör-nyékén — a cuzuktéi aranybánya területén ásatás közben egyszerre csak kemény tárgyra bukkant kilenc öl mély-ségben. Jókora k�lapot kellett kiásnia, hogy tovább juthasson. Amikor a k�lapot felemelte, legnagyobb meg-lepetésére alatta egy óriási üreg bejáratát találta. Vastag vörösfeny� törzsek bélelték ki és támasztották alá az üreg oldalait, mennyezetét és padlóját. Egy férfi és két n� csontváza hevert a titokzatos s�rkamrában olyan épség-ben, hogy meg lehetett állap�tani: az egyik n� haja sz�ke, a másiké pedig fekete volt.

Ebb�l a s�rkamrából valamivel kisebbikbe lehetett jutni, ott kétkerekű harci kocsit talált az arany után ku-tató orosz. A kocsi kerekei aranyszögekkel voltak kiverve, aranyedények és szobrok hevertek szanaszét.

A lelet egy része a pétervári múzeumba, a másik pedig a Bogdo Gegen gyűjteményébe került, de minden való-sz�nűség szerint csak a kisebbik felét tudták �gy a jöv� számára meg�rizni, mert a nagyobb aranydarabokat el-dugdosta és magával vitte az orosz.

A kés�bbi id�k során a pétervári múzeumban meg-állap�tották, hogy ezek a körülbelül Kr. e. 1000�b�l szár-mazó leletek hun eredetűek : egy hun harcos és feleségei-nek s�rjára bukkant véletlenül az urgai aranyásó.

Kissé elfogódott lesz az ember, ha arra gondol, hogy a mongol földön együtt nyugszanak Attila vérei a magya-rok �seivel, ugyanúgy, amint ezer és ezer kilométernyire onnan Magyarországon is.

Természetes, hogy ez a szerencsés lelet megmozd�-totta az oroszok és a mongolok fantáziáját és —• kapzsi-ságát. Rengetegen kezdték Urga körül turkálni a föl-det, lázasan kutatva újabb hun s�rok után, nyilván nem régészeti eredmények elérése végett, hanem tisztán

7*'

100

csak azért az aranyért, amit a remélt földalatti kamrák-ban vártak. Bogdo Gegen azonban betiltotta a további ásatásokat.

A monda szerint ugyanis Mongólia földje már �sid�k óta a mongoloké volt, közben többször kirabolták és el-foglalták idegen hód�tók, de a mongolok mindig újra és újra visszafoglalták el�deik birtokát. És amikor legy�zték ellenfeleiket, mélyen a föld alá temették �ket, hatalmas s�rköveket, k�lapokat helyeztek föléjük, hogy szellemük többé ki ne kelhessen és meg ne zavarja a mongol nép életét. Ha tehát most a mongolok �si ellenségeinek s�rjait kiásnák, szabadjára engednék a gonosz szellemeket és nagy veszélybe döntenék Mongoliát.

Ezt pedig meg akarták akadályozni. . . Csak titokban tudott ásatásokat folytatni a szigorú

tilalom kiadása után egy�egy tudós, aki a hatalmas Bogdo Gegen parancsának megszegésével járó veszedelmet is vál-lalta. Ezek a titkos ásatások mégis nagy eredménnyel jár-tak, mint arról Kozlov, az orosz földrajzi társaságtól ki-küldött exped�ció vezet�je beszámolt, ö is a Cuzukté völ-gyében ásatott. Nagyon sok török�tatár s�remléket találtak a mongol földben, olyan ereklyéket, amelyeken a melléjük temetett halottak egész élettörténete rajta van, ezeket a feliratokat Radlov orosz tudós fejtette meg.

A föliratok a török néptörzsek itt alkotott államala-kulatairól szolgáltatnak értékes történeti adatokat, �gy például különböz� harcok le�rását tartalmazzák, azokét a harcokét, amelyeket a s�rhelyek rég elpihent lakói abban az id�ben — a Krisztus utáni els� századokban — v�vtak a tatárokkal és a mongol törzsekkel.

A megállap�tások szerint a török�tatár lakosságot fel-váltották az ujgurok és óriási birodalmat alap�tottak a mai Mongólia közepén. Ezekr�l már hiteles tudományos ada-tokat szerzett az exped�ció, megállap�tották, hogy fejlett irodalmuk volt, különleges �rásmódjuk : az ék�rás. Az uj-gurok s�rjai az utolsó s�remlékek Mongoliában, mert utánuk már egészen másképpen temetkeztek ezen a földön : Dzsin-gisz kán népe nem áll�tott s�remlékeket.

101

A mongol nemzeti kormány kés�bb újra engedélyezte az ásatásokat és ekkor az orosz földrajzi társaság exped�-ciója végezte ezt a munkát. Feltárt néhány s�rt, ezekben azonban áll�tólag alig talált valamit, mert — mint han-goztatták — a s�rokat valaki id�közben kirabolta. Min-denesetre sokatmondó számunkra az az ott talált, nemezre sz�tt sz�nyeg, amely két lovast ábrázol, amint az arany-szarvast kergetik. Talán lehet valami kapcsolatot találni a hun s�rban talált sz�nyeg képe, valamint a Hunor és Mogur aranyszarvasáról szóló szép magyar monda között?

Szörnyű barbarizmust követett el egy ugyancsak itt ásatást folytató áltudós, valójában pedig csak aranyra áh�-tozó orosz, aki szintén talált munkája közben egy hun id�kb�l származó s�rkamrát a föld alatt, a farészekb�l azonban kihúzatta, leszaggatta az aranyvereteket és egy éjszaka nyoma veszett. Otthagyta a darabokra törött fa�maradványokat, fejszével összehasogatott történelmi kin-cseket és csak az aranyat cipelte magával.

*

Ámde térjünk vissza a Sár Uszu partjára, ahol a török�tatár és Dzsingisz kán mot�vumaival d�sz�tett daru-madaras ujgur s�remlékek hevernek egymás mellett bé-késen, csöndesen, hiszen a halottak is, akik alattuk nyug-szanak, régen nem ellenségek többé. Egyformán csont és por valamennyi.

A Sár Uszu kis s�ksága fölött büszkén trónol az itteni Bogdo�Ul (Szent Hegy) hóval fedett csúcsa (kb. 3500 m), a Hangáj�hegylánc legmagasabb orma, ahol — �gy tartja a lakosság — aranytömbök hevernek a fehér lepel alatt.

Vladimirov err�l már tudott nekem valamit mesélni: — Még a háború el�tt járt erre egy angol utazó, —

mondta — aki szintén hallotta a Bogdo�Ul aranylegendá-ját. Az éjszaka sötétjében elindult a hegyoldalon, föl is jutott néhányszáz méternyire a hegyre, amelynek földjét f�papi engedély nélkül halálbüntetés terhe alatt nem érint-heti halandó. Egy arra járó karaván k�sér�i elszörnyedve látták a holdfényben lázasan fölfelé igyekv� embert, utána

102

menni nem mertek, mert �k is féltek a tilalomtól. Egyikök azonnal megsarkantyúzta lovát és elvágtatott a közelben lév� láma�kolostorba, hogy tanácsot kérjen, mit kell majd tenniök, ha — lej övétele után — kezükbe kerül a «szent�ségtör�».

— Közben pedig lépésr�l�lépésre kúszott fölfelé az aranyláz üldözöttje. Lépte alatt gurultak az omló kövek a hegy oldaláról, el�elbukott a vakmer� ember, de újra föltá-pászkodva kapaszkodott magasabbra, mind magasabbra.

— Egyszerre csak a hegycsúcsot bor�tó hótömeg mél-tóságteljes nyugalmát mintha hirtelen föltör� g�zoszlop zavarta volna meg, magasra csapott szét a felporzó hó és tompa puffanással hömpölygött tovább a hegyoldalon, ma-gával szak�tva újabb hótömegeket, köveket és mindent elsöpr� áradatként száguldva a lejt�n kapaszkodó ember felé. Egy vel�trázó sikoltás és azután csend. Egy fehér cs�k a hegyoldalon, a leomló hó nyoma — az ember sehol. Melyik szakadék nyelte el, hol nyugszik — ki tudja. Talán a sakálok falták föl, vagy a dögmadarak? . . . A mongo-lok azt tartják, a hegy szelleme állott bosszút rajta, amiért megk�sértette �t. Nem volt szükség már a lámák halálos �téletére . . .

Elgondolkozva nézett föl Vladimirov a napsugárban sziporkázva ragyogó hócsúcsra.

— Van�e ott arany ? Nem hiszem. De itt Mongoliában sok minden lehetséges, kincseket rejt a folyó, a s�kság és a hegy.

És mintha egy gondolatot akart volna magától el-hessegetni :

— Ejh, bolond volt az angol! . . .

XXV.

Az Ördögi Hágó rémségei.

Üjra utazás, mindig nehezebb és nehezebb terepen. Már jócskán benne jártunk a télben. Igaz, nappal még nem volt hideg, de annál inkább éjszaka. A negyedik héten le-ereszkedtünk a Tamir völgyébe s egynapi pihen�t tartót�

103

tünk. Taicsi szül�földje ez, hazakéredzkedett látogatóba. Nyugodt, boldog semmittevés a karavántáborban . . . Én nem ezt választottam. Az úttól nem messze északra, egy elhagyott völgyben különös alakú köveket láttam, amikor errefelé jöttünk. Odamegyek hát, — gondoltam — hogy közelebbr�l is nyugodtan megnézhessem.

Tényleg — szobor. Mellette még egy. . Az egyik hatalmas meztelen n�t ábrázolt, a karja

letörve néhány lépéssel odébb hevert, mellette egy kis-gyermek k�alakja. A szobrot valaki már összeáll�totta, mert a letörött fejet az illet� visszatette a helyére. A n��szobor arckifejezése fájdalmat mutatott, szemeit szomorúan meresztette duzzadó keblére. Minden valósz�nűség szerint a gyermekalak is hozzá tartozott, talán a halott gyerme-két sirató anyát ábrázolta a szobor, aki megtörten nézi a kezében tartott élettelen testet és az anyatejt�l duzzadó kebleit, amely után már soha többé nem kap vágyakozva a gyermeke. A szobor nagyon primit�v munkának látszott, alkotója nem tartotta fontosnak, hogy szigorúan ragasz-kodjék az emberi test arányaihoz, de az egyszerű formák mögül mégis élet sugárzott.

Néhány lépéssel odébb egy másik szobor �rnokot ábrá-zolt, aki büszkén tartja kezében a tábláját. Arcából sugárzott az önbizalom, bizonyára fontos személyiség lehe-tett egy kán udvarában.

A Tamir folyó Tamir herceg állomáshelye volt vala-mikor, itt élt a nagyszerű Altin�Orda — az Arany Horda — magja is. Dzsingisz kán alap�totta ezt a katonai intézményt, személyes test�rsége, törzscsapata volt ez a nagy mongol uralkodónak. A «horda» szó ebben az értelemben, ahogy az elnevezésben használjuk, «sereget» jelent. Dzsingisz kán birodalmának széthullása után ez az Arany Sereg külön birodalmat alap�tott bels� Mongoliában, az id�k vihara azonban végül �ket is elsöpörte, csak emlékük maradt meg.

*

A Tamir völgyéb�l már szinte vonzó benyomást kelt az Égin Daban, az ördögi Hágó, rajta keresztül tudtunk csak

104

idáig eljutni, szörnyű emlékeink fűz�dnek hozzá. Vladi�mirov már el�re regélt nekem azokról a veszedelmekr�l, amelyek itt várnak az utasra, már el�re rettegett t�le.

— Csak ezen legyünk túl, ezen a szörnyű néhányszáz méteren, — hajtogatta — ezután már a Tamir völgyébe jutunk és könnyű az út Urgáig.

Tényleg rettenetes volt az átkelés. Pár nap óta mindig följebb és följebb haladtunk szel�d lejt�kön, amikor el�t-tünk állott a csak néhány száz méterrel magasabban fekv� hágó. A lábánál egy kis mongol falu, békésen legelész� állatok, h�vogató, fehér sátrak.

És mögöttük ezer veszély. Mert az Égin Daban talaja csak itt�ott szilárd, a leg-

nagyobbrészt süpped� ingovány. Hányszor kellett a kara-ván egy�egy kocsiját kiráncigálni bel�le, közben mindig arra gondolva, hogy a megmentend� kocsival esetleg maga a ment� is elsüllyedhet a mocsár bugyborékoló, pöfög� sártengerében.

A karaván el�tt fölváltva gyalogoltunk és botunkkal magunk el�tt nyomkodtuk a földet, nem lépünk�e rossz helyre. De még �gy is el�fordult, hogy am�g a kocsi egyik kereke szilárd talajon gördült, a másik már belesüppedt a földbe. Szinte talpalatnyi helyenként más és más volt a talaj. És közben kitört a hóvihar, az állatok szűkölve b�g-tek, rémülten nézegettek maguk elé és föl az égre, ahonnan csak úgy omlottak a hópelyhek.

A szélvihar is elállt egyszer, mi is följutottunk végre. A hágó kisebb fens�k, rengeteg tóval és ezeket összeköt� patakokkal. I t t is mindenütt v�z szivárog a földb�l, olyan az egész, mint a szivacs, ha rálép az ember, bugyborékolva tör el� lába nyomán a föld alól a v�z.

A hágó túlsó oldalán még le kellett ereszkednünk. Ez se tartozik a legkellemesebb emlékeim közé. Ezen az oldalon dübörögve, a köveken habzó hullámokká törve rohan lefelé egy patak, az Egin�Gol. Nem is folyik, hanem zuhan a vize és amint útjában köveket, sziklákat talál, szinte g�zzé válva porzik szét a szivárvány sz�neit ontva a napsugárban.

Csoini Lusszan Csinde láma, a Dalai Láma urgai követe.

Egy tibeti

diplomata Ú

rgában. A

B

ogdo Gegen udvari lám

a-orvosa.

Pihennek a mongol lovasok.

Az 1928. évi Nadan birkozóbajnoka.

105

Szép lehet, ha az ember nyugodtan bámulhatja ezt a csodálatos látványt, de számunkra akkor ellenség volt ez a v�z, ide�oda kanyargott az utunkban és jó egynéhányszor kellett átkelnünk rajta. Ez természetesen nem ment egészen simán, köveket kellett hordani a mély patak medrébe, hogy a kocsik átdöcöghessenek rajta. De nem sokáig tud-tak ellenállni a jókora k�tömbök sem a v�z nyomásának, és hol az egyik, hol a másik kocsi alól gördült ki a k�, a kocsik pedig merész lendülettel belefordultak a patakba, maguk-kal rántva a beléjük fogott ökröt, esetleg a hozzájuk kötött többi kocsit is. Tizenegy napig tartott, am�g az Égin Daba�non átjutottunk a Tamir völgyébe — a paradicsomba.

*

Innen, a v�gan csörgedez�, szel�d patak mell�l már nem is olyan riasztó az Égin Daban, az ördögi Hágó. Az Egingol v�zcs�kja idecsillog ; már csak a szépsége látszik a szörnyű helynek, mint a kellemetlen múltnak, amelyre jó sorunkban távolról visszanézünk.

XXVI.

Százezer kilométer ökörkaravánnal.

Tanúrból menet v�gan döcögtünk tovább Urga felé. Útközben csatlakozott hozzánk egy másik karaván, négy láma tizenhat ökörrel. Olvasztott vajat vittek az urgai vásárra.

— Az ökrök most két hétig nem látnak majd takar-mányt — magyarázta nekem Agfan és b�vebb felvilágo-s�tással is szolgált. Ezek az ökrök ugyanis a gulyából kerül-tek ide, rajtuk van az egész nyári legelés alatt összegyűj-tött zs�rréteg. Ha az ember hosszú útra indul, sohase szabad az ökröket az els� id�ben etetni, mert — mint Agfan magát kifejezte — «meggyullad a zs�rjuk» és «csekély» százhúsz kilométeres út már annyira elfárasztja �ket, hogy egy tapod-tat sem tudnak tovább menni. Ha azonban az ember az

106

ilyen h�zott ökröknek kezdetben nem ad semmi ennivalót, hanem csak akkor ereszti a legel�re, amikor a saját zs�rjukat már elemésztették, akkor az ökrök óriási távolságokat b�r-nak ki, nagyszerűen elérkeznek Urgába.

Nem is igen lett volna az állatoknak ennivalójuk, hiszen a vidék teljesen kopár volt, sehol a szemhatáron egy szál fű vagy fa. Esténként szár�tott trágyán f�ztük meg a vacsoránkat. A pihen� el�tt félórával ketten�hárman el-mentünk «felder�t� szolgálatra)), zsákokkal a hátunkon, hogy összeszedjük az utunkba kerül� drága, nagyszerű marha-trágyát, de nem vetettük meg azokat a maradékokat sem, amelyeket a lovak vagy a tevék hagytak maguk után, mert mind drága kincs, nagyszerű tüzel�szer. A mongolok «argal»�nak nevezik.

— Argal herechtei (argal kell) — szokta kiabálni énekl�, gurgulázó hangon a napos «�rjáratvezet�» és össze-gyűjti társait a trágyaszed� kirándulásra.

Természetesen napközben is felszedtük azt, ami az utunkba került, mert reggelre is kell, hiszen a legtöbbször este kilenc�t�z óráig baktattunk a mongol utakon.

Sötét volt, az ember alig látott valamit. Annál többet hallgatott.

*

Egy este, amikor megpihentünk, nagyon messzir�l kocsikaraván nyikorgását hozta a szél.

— Valósz�nűleg Cinde — mondotta Afgán. Es reggel, amikor fölkeltünk, tényleg megérkezett Cinde,

a mongol láma három társával. A karaván a lámáé volt, � is gyapjút száll�tott.

— Most teszi meg ötvenkettedszer az utat Urgából Uljaszutájba és vissza — magyarázta nekem Afgán.

Cinde tehát már száznégyezer kilométert tett meg karavánjával — szám�tottam ki. Nem is olyan öreg ember ez a Cinde, talán negyvenöt�negyvenhét éves lehet és már két és félszer akkora utat tett meg ökörtalyigás kara-vánjával, mint amekkora a földgolyó kerülete.

Jó er�ben van, amikor patkolni kell az ökröket, játszi

107

könnyedséggel oldalára dönt egy hatalmas állatot és percek alatt megpatkolja.

*

Lassacskán kénytelen�kelletlen hozzátört a sorsom az id�járás viszontagságaihoz.

Nemsokára elértük az Orchon folyót, útközben sok karavánnal találkoztunk, itt�ott elhullott állatokkal is, amelyek valamilyen oknál fogva kid�ltek és a karavánok otthagyták az úton, örömére a farkasoknak és a karavánok kutyáinak.

Farkas sokkal több van itt, mint Magyarországon birka. Odalopakodnak egészen a legelész� birkák közelébe és ha a mongol gazda szerencsére észreveszi, ráord�t, hangos «uj�uj!» kiáltásokkal odarohan az egész család botokkal és egyéb harci eszközökkel, úgy hogy többnyire már messzi-r�l elijesztik a farkast és ez farkát lába közé húzva lassú baktatással odébb áll. Ha azonban sikerül a terve és észrevétlenül jut a háziállatok közé, akkor aznap este egy birkával vagy egy üsz�vel kevesebb kerül haza a lege-l�r�l . . .

*

Átkeltünk az Orchonon. Am�g Taicsi áthajtotta az ökröket, én a parton járkáltam és nézegettem a benne úszkáló halakat. Rengeteg hal volt a folyóban, hiszen a mongol nem eszik halat. Paradicsomi életük lehet itt nekik már ezer esztendeje. A folyó partján két hosszú csónak, az orruk lófejalakra faragva. Persze, a ló a legfontosabb állat Mongoliában!

Már napnyugta volt, amikor a túlsó partra ért az egész karaván. Mongoliában napnyugtakor nem nyugaton vörös az ég, hanem keleten. Minél lejjebb megy a nap nyugaton, annál sötétebb vörös a keleti látóhatár.

*

— Én a Tolánál el�remegyek, magammal viszem a lovakat. Ha akar, velem jöhet! — szól�tott meg Vladimirov.

108

Kitör� örömmel ragadtam meg az ajánlatot, hiszen lóháton négy nap alatt Urgába érünk. Igaz, se nyereg, se kantár nem volt a részemre, no de hát ez a legkisebb baj.

Ütrakeltünk és hamarosan el is érkeztünk a Tolához. Ez a folyó a Bogdo Chure, a Szent Kolostor folyója,

Urga el�tt kanyarog a Bogdo Gegen palotája mellett, onnan fut ide és az Orchonba torkollik. Szerencsésen átkel-tünk a Tolán is. Vladimirov fölkapott az egyik lóra, én a másikra, a többieket magunk után kötöttük. Rám nem jutott nyereg, kantárt is kötelekb�l kész�tettem magamnak, zablát madzagból.

*

Így ügettünk estig. Sehol egy lélek körülöttünk. Metsz� volt a hideg, majd

lefagyott a kezem, nem tudtam a kantárt se tartani. Ránk borult az éjszaka is, de nem is sejtettük, hol pihenünk meg. Éhesek voltunk és szörnyen fáztunk. A hágón egyszerre csak kutyaugatást hallottunk. Hamarosan táborhoz értünk. Száz meg száz kocsi együtt, tábortüzek fénylettek a fák között. Bementünk az els� sátorba, egy csomó ember ült benne.

— Jól megyünk Urga felé? — kérdezte Vladimirov. A sátorban lév�k értetlenül meredtek rá. Vladimirov

ideges l e t t : — No igen, hát Bogdo Chure (Szent Kolostor) erre

van? Erre már valamennyien szinte egyszerre válaszoltak : — Igen, igen. Erre van, keletre. A mongolok ugyanis legnagyobbrészt nem is tudják,

hogy f�városukat Urgának h�vják, csak Bogdo Chure néven ismerik.

Valaki megjegyezte : — A vörösek Bogdo Chure felé tartanak. — A vörösök? — kapta föl a fejét riadtan Vladimirov. — A fene tudja, — vonta a vállát a mongol — csak

azt tudom, hogy Ungern a parancsnokuk. — Báró Ungern Sternberg? — gondolkodott el Via�

109

dimirov — lehetetlen, hogy vörös legyen . . . hiszen Szeme�novnak, a vörösek ellen küzd� fehér tábornoknak a segéd-tisztje. Nincs semmi baj, majd csak elintézzük a maga dolgát — fordult felém. — Am�g Ungern Urgába ér, maga régen Pekingben lehet, az a fontos, hogy minél el�bb Urgába jussunk.

Csak néhány csésze teát ittunk meg és azonnal lóra ültünk. Gyors ügetésben hamarosan elértük az utolsó hágót. Mongol karaván ereszkedett le a lejt�n.

— Jó utat, honnan jönnek? — kérdeztük. — Churente (Urgából) — volt a válasz. — A k�naiak

körülker�tették az egész várost és senkit sem engednek ki. Lovakat, meg talyigákat rekvirálnak.

Vladimirov elfehéredett; persze, hiszen féltette a lovait és a karavánját.

— Gyerünk tovább, majd csak meglátjuk, mi lesz. Üjra hegynek föl. Elértük a hágó tetejét. Szinte föl-

kiáltottam a meglepetést�l. Csodálatos, kápráztató látvány. El�ttünk k�gyózott ezüstös csillogással a Tola folyó, messze keletre pedig már látszottak a Ganden — Mongólia legszebb és leggazadagabb lámakolostorának — aranyos háztet�i, kupolái, sz�nes épületei, kékkel, pirossal d�sz�tett fehér sát-rai. Minden eleven, élénk sz�nekben, tarka összevisszaság-ban szorongott, tornyosult egymásmellett és fölött a ragyogó napsütésben : el�ttünk volt a várva�várt cél — Urga. Az ámulattól és örömt�l szinte kábultan ültem le pihen�re. Csak úgy faltam szememmel az elém táruló képet, a k�nai negyed ideinteget� sz�nes házait, fantasztikusan cikornyás háztet�it.

Az utcákon bizonyára tarkaruhás mongolok járkál-nak, d�szes ruhájú lámák, karavánok, keresked�k, lárma, zsibongás : a nyomasztó, dermedt csönd után az élet zenéje.

110

XXVII.

Végre — Urga!

A nagy esemény örömére gyorsan «toalettot» csinál-tam : levetettem ócska bocskoromat és felhúztam a csiz-mámat. Megettük az utolsó ételmaradékokat és nekivág-tunk a biztató bizonytalanságnak. Ki tudja, milyen esemé-nyek várnak ránk, hiszen Urga, ez a furcsa és nagyszerű város, a Nagy Láma, a Bogdo Gegen székhelye, ahova sok utazó szeretne eljutni különös titkaiért, Urga most itt fekszik el�ttünk, mint egy hatalmas tálcán a tarka keleti gyümölcsök ; de a szent hegy lábainál ágyúkerekek nyomód-nak a földbe, a Bogdo Chure aranycirádás templomai mel-lett szuronyos k�nai katonák menetelnek, a kék és vörös selyemköntösű, ezüsttel, arannyal d�sz�tett mongolok között szürkeruhás k�nai �rjáratok furakodnak.

A város még húsz�huszonöt kilométernyire volt t�lünk, de a kristálytiszta leveg�n keresztül szinte olyannak látszott, mintha közvetlen el�ttünk lenne.

Alighogy leereszkedtünk a Tola völgyébe, hátulról ló-dobogás hallatszott. Hatalmas porfelh� közeledett felénk. Izgatottan megálltunk. Csakhamar el�tűnt a porfelh� füg-gönye mögül egy mongol lovas, hét ló vezetéke a jobb-kezében.

Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel — nem k�nai! A mongol az urgai postaállomásról érkezett, mongol hivatal-nokokat vitt az els� urtonig és most visszatér�ben volt Urgába. Izgatottan érdekl�dtünk az események fel�l.

— Bizony igaz — válaszolta — a k�naiak mindenkit lefognak a tábori �rségen, és ami a legrosszabb — elszedik a lovakat. De nekem nem lehet bajom, mert az enyéim postalovak.

Kérlelni kezdtük, hogy jöjjön velünk. Hosszas rábeszé-lés után meg is egyezett vele Vladimirov, a mongol vállalta, hogy próbálja megmenteni lovainkat.

111

A barátsági pipából kivertük a benne maradt bagót és most már hármasban ügettünk Urga felé. A terv nagyon egyszerű: amint a k�nai tábori �rshöz érkezünk, a mongol postalovas veszi át az összes lovak vezetékét, mintha azok valamennyien urton lovak lennének. Mi jó szorosan melléje zárkózunk, lehasalunk, rás�mulunk lovaink nyakára : talán nem vesznek észre a k�naiak.

Néhány óra múlva már elénk tűntek a tábori Örsr�l felkavargó füstfelh�k és csakhamar már jól látszottak a sátrak is. Elérkezett a pillanat.

El�ttünk öt�hatszáz lépésnyire k�nai tábori Örs és negy-ven�ötven lépésnyire hatalmas v�zmosás. Minden pil-lanat egy örökkévalóságnak tűnt fel. Mikor érkezünk oda?

Végre! Túl voltunk a v�zmosáson. A k�naiak még nem vettek észre semmit.

— Vágta! — súgta oda a mongolunk. Eleresztettük a kantárszárakat: minél el�bb el kell

érnünk a kanyarulatot, ott már mongol sátrak vannak, ott már mongolok laknak.

A sz�vünk a torkunkban dobogott. Szerencsésen meg-érkeztünk a mongolokhoz. K�sér�nk leugrott lováról, be-ment az egyik sátorba.

— Kendben van, — mondta nekünk, amikor visszajött — a következ� �rállomáson már mongolok vannak, azok át fognak engedni. Ha bejutunk a városba, se jobbra, se balra ne nézzetek. Majd elk�sérlek titeket.

Újra lovon. Elértük a mongol �rséget, szó nélkül eresz-tettek át. Leereszkedtünk a Ganden felé ; ott kezd�dik a k�nai�negyed egy széles utca túlsó oldalán. De nem sok id� volt a nézedel�désre, az utca túlsó felén két k�nai katona állt �rséget.

— Balra, abba az utcába! — vezényelte suttogva a. mongol.

Arrafelé vettünk irányt, átvágtunk a széles utcán, még két�három lépés és benn leszünk az elérni k�vánt mellék-utcában.

— Haj, haj ! — kiáltott ránk ekkor valaki. Vladimirov és én önkéntelenül megálltunk. Két k�nai

112

rohant felénk. Csattogott a fegyverük zára . . . a mongol pedig el tűnt. . . mint a kámfor, a lovakkal együtt. . .

Nahát most jól állunk . . . Az egyik k�nai katona ránk rivallt: — Honnan, hová? Láttuk, hogy itt hazugsággal nem sokra mennénk.

Tudtam, hogy Vladimirovnak van útlevele és nekem is volt k�nai útlevelem Uljasztájból — megmondtuk hát az igazat:

— Uljaszutájból Urgába. — Van nálatok fegyver? —• Nincs — felelte Vladimirov, hiszen a revolvert és a

Lanchestert a karavánnál hagyta. A katonák mindjárt merészebbek lettek, leszáll�tottak

minket a lovainkról és összes zsebeinket kiforgatták. Persze semmit se találtak.

— Cuba! (Indulj) — hangzott. — A rend�rségre! Piszkos, szűk utcákon keresztül k�sértek bennünket a

k�nai katonák, a lovát mindegyikünk a kantárszárán vezette. K�naiak álldogáltak csapatosan mindenfelé, vigyorogva bá-multak ránk. Sokan még az ujjukkal is mutogattak felénk és kárörvendve mondták egymásnak :

— Moza, moza! Baro nesz (oroszok, oroszok, a báró emberei).

No itt úgylátszik nem sok jó vár ránk — gondoltam magamban, miközben végre elértük a rend�rséget. Ez az egyik k�nai épületben volt elhelyezve, ajtaján pillanaton-ként ki�bejártak a katonák. Külön h�vták be Vladi�mirovot, azután engem. Addig a kinn lev�t egy k�nai katona �rizte az udvaron.

Amikor rám került a sor és bejutottam a szobába, egy k�nai tisztvisel�vel kerültem szembe, aki oroszul kér-dezte :

— Kicsoda maga? — Magyar hadifogoly vagyok, Oroszországból mene-

kültem, haza szeretnék menni. — Nem orosz? — Nem. I t t van az útlevelem Uljaszutájból. El�szedtem, átadtam neki. Nézegette, olvasta, az arca

118

földerült és kezébe véve az �róecsetet k�naiul �rt valamit az útlevelemre, lepecsételte és visszaadta.

— No, nincs semmi baj — mondta barátságosan. — I t t az útlevele, rendben van. Ön nem orosz, adok tehát önnek egy jó tanácsot. Ha van ismer�se itt, azonnal siessen hozzá és lehet�leg ne mutatkozzék az utcán.

Megköszöntem, de egy pillanatra átvillant az agyamon, bogy bát tulajdonképpen bova is menjek, hogy fogadjam meg a k�nai tanácsát. Hiszen senkit sem ismerek Urgában. A k�nai észrevette habozásomat, rám szólt:

— Miért nem megy? örüljön, hogy ilyen simán elintéz-tük a dolgát.

— Az igaz, nagyon szépen köszönöm. De nem tudom, hova menjek, nincs ismer�söm i t t . . .

— Hát ha nincs, — jelentette ki — akkor majd utas�-tom azt az oroszt, akivel jött, hogy vigye magával. Igen, — kapott a saját ötletén — az orosz köteles magát a házába fogadni.

�gy is történt. Felültünk lovainkra és hazamentünk Vladimirov urgai házába. Az orosz még örült, hogy általam könnyebbé lett az igazolása.

XXVIII.

A k�naiak visszaverik Ungernt és kirabolják Urga házait.

Most itt vagyok Urgában. Több, mint ezer kilométert mentem keletnek, azt hittem : hazafelé tartok. És majd-nem egy évtized múlott el �— még mindig Mongoliában éltem. Mit hozott ez a sok év? Küzdelmet küzdelem után, el�ször az életért, azután a kenyérért, végül a hazamene-telért. Mint idegen kerültem Mongoliába és amikor hosszú esztend�k után végre hazaérkeztem, itt volt körülöttem minden olyan idegen — furcsa . . . szokatlan.

Különös ország Mongólia. Érdekes nép is lakja. Akkora területen, mint Németország, Franciaország és Anglia

Forbáth : A megújhodott Mongólia. 8

114

együttvéve, tehát körülbelül egymillióháromszázezer négy-zetkilométeren, összesen körülbelül nyolcszázezer ember él. Pontosan nem lehet tudni a számukat, mert hiszen leg-nagyobb részük folyton vándorló pásztor, vagy szerte-barangoló vadász. Életük, szokásaik talán érthetetlenek sok ott járt utazó el�tt, akik csak a küls�ségeket és az ezek alapján megindult képzeletüket veszik tudomásul. Megérteni ezeket az embereket igazában csak akkor lehet, ha teljesen bele tudunk illeszkedni a keleti ember lelki-világába és történelmén, hagyományain keresztül az érzés-világába.

Esztend�kön keresztül éltem e nép között, kemény munkával becsületet is szereztem talán magamnak náluk, mert látták, hogy nem cirkuszi játéknak tekintem az éle-tüket. Cifra és káprázatosan szines a mongolok öltözkö-dése, nagyon tudnak örülni ezek a minden szépre és jóra fogékony emberek — ha okuk van rá, de «az élet nem nagy vigalom sehol»: nekik is megvannak a gondjaik, a bánatuk. Ilyenkor magukba húzódnak, de szinte döbbe-netes bölcseséggel, mélyrelátással vesznek er�t az elkese-redésükön és fognak bele elszántan, keményen újra a munkába, az életbe.

Az egyesek éppen úgy, mint az egész nép. Sokat seg�t nekik ebben a nagy munkában" csapongó

képzeletük, amely benépes�ti az országot a multak emlé-keivel, mondáival és a jöv� reményeivel. De a mongol föld nemcsak gazdag, a mongol éghajlat nemcsak derűs — ha-nem kegyetlen is tud lenni, verejtékes homlokkal és nagy lelkier�vel kell ezen a földön megküzdeni a mindennapiért — a jöv�ért. Maga Urga körülbelül negyvennyolc négyzet-kilométernyi területet foglal el és mindössze — nyolcvan-ezren laknak benne. Nem is csoda, hiszen nagyrészt kis, földszintes házakból, mongol sátrakból áll. Minden ház körül nagy udvar, tarka ker�tés szegélyezi. Az utcán pedig ezernyi nép sz�npompás, d�szes ruhákban — fölöttük a rengeteg templom aranycirádás tet��dzsonkája, mint egy álomváros a Nagy Láma székhelye.

De most harc készül�dik az aranytet�k között. Csen�

115

desen baktattunk egymás mellett Vladimirovval, már nem kellett félnünk a kinai katonáktól, hiszen zsebünkben volt a menlevél. Minden baj nélkül meg is érkeztünk Vladimirov háza elé. Bent rendbehoztuk magunkat. Vladimirov ke-serűen jegyezte meg :

— Hát az igaz, — agyon nem l�ttek, de a lovainkat elhajtotta az a komisz mongol.

Talán éppen ebben a pillanatban fordult be a kapun a mongol urtonlovas — hozta vissza a lovainkat.

— I t t vannak a lovaitok, — mondotta — sikerült megmentenem �ket a k�naiak el�l.

Több lélekjelenléte volt, mint nekünk, nem állt meg a «haj, haj» kiáltásra, mint mi, hanem sietve tovább ment. Amikor nagy hálálkodással megköszöntük neki a fáradt-ságát, büszkén hátravetett fejjel vágta k i :

— Ezt nem kell megköszönni, ezt vállaltam. Felénk nyújtotta fölfelé ford�tott két tenyerét, mi rá-

tettük a kezünket: szabályszerűen elbúcsúztunk. A mon-gol szó nélkül otthagyott bennünket.

*

Megebédeltünk, megmosakodtam, megborotválkoztam, leszedtem a szakállamat, és a borostás «Szine Szachall» megszűnt létezni. Vladimirov átadta nekem a vendég-szobát, s am�g � a gyerekekkel, meg a tisztiszolgájával családi ügyeit tárgyalta, fejedelmi kéjjel végighempereg-tem egy «igazi» ágyon.

Egyszerre csak lövöldözésre ébredtem. Pattogtak a golyók, a tisztiszolga és a gyerekek a pincében kuporog-tak, fölhallatszott a s�rásuk.

Egymásután csapódtak a golyók a szoba falába. Így tartott ez vagy félóráig, azután csend lett.

Felöltözködtünk. Éppen virradt, kezdett világosodni az utca. Az ablakhoz! K�nai katonák rohantak az utcán a rádióállomás felé, autók száguldottak ide�oda. Fejvesz-tett rohanás, lárma . . .

Osszendovszki még abban is tévedett, hogy a rádió-állomást Ungern ép�ttette Urgában. Mert hiszen a báró

8*

116

még csak — szeretett volna bejutni a városba ebben az id�ben, a rádióállomás viszont ekkor már javában műkö-dött, annál is inkább, mert hiszen még 1918�ban ép�tették a k�nai kormány intézkedésére. Ez a rádióállomás külön-ben kés�bb Ungern megszállása alatt tényleg nevezetes hellyé vált : ide cipelték a báró martalócai azokat, akiket el�z�leg már kiraboltak, hogy itt azután egy golyóval be-tet�zzék a művüket. «A rádió mögé vitték» •— hangzott ilyenkor remegve szájról szájra Urga lakosai között, ami-kor a szerencsétlenekr�l beszéltek és mindenki tudta, hogy mi történt. Hát ebben valóban teljes érdeme van Ungern Sternbergnek.

Szóval fölfordulás volt az utcán. Egyszerre csak éles siv�tás hallatszott, majd hatalmas robbanás dördült. Por-felh� csapott föl — éppen a házunk el�tt vágott le egy gránát . . . Tehát itt a tüzérség is. Vladimirov lerohant a pincébe, utána én, a gyerekek s�rtak, gránát gránát után csapott le, Ungernék a k�nai kaszárnyát l�tték. Autók szá-guldottak Maimacsen, Urga k�nai városrésze fel�l.

*

Vége az ütközetnek. A nap már fölsuhant az égre és amint hallottuk, Ungern csapatai hanyatt�homlok rohan-tak el a csatatérr�l. A város bevétele éjszakai rajtaütés-sel •— csütörtököt mondott.

Vladimirov aggódott felesége miatt, mert el�z� nap ment el hazulról és azóta se érkezett vissza. Kenyér se volt a háznál, én fölajánlottam, hogy kenyeret sütök és ebédet f�zök. Elfogadták.

Néhány órával kés�bb megérkezett egy mongol, Vla-dimirov felesége küldte és üzentette, hogy a Chure város-részb�l nem engednek ki a k�naiak egy lelket sem a kon-zuli negyedbe, ahol mi laktunk, Vladimirov felesége egy orosz cégnél maradt, semmi baja sincs, várja, hogy haza-mehessen.

Délután k�nai katonák törtek ránk, ellepték az egész udvart és a házat, mint a hangyák. Feltörték a fiókokat,

117

és kinek mi tetszett, magához vette. Vladimirov meg se mert mukkanni. Simán kirabolták és miután minden el�vihet�t magukhoz vettek, magunkra hagytak bennünket. Amikor Vladimirov végre kimerészkedett az utcára, a rémüldöz� szomszédoktól meghallotta, hogy a k�naiak az egész városban rabolnak, fosztogatnak.

Az aranybánya igazgatója, beszélték, «menti» a szö-vetkezet árúját — a saját raktárába. Egyszóval rabolt mindenki, a k�naiak és az oroszok is. Rémület rohant végig az utcákon, száguldó h�rek : most ide, most oda érkeztek a rablócsapatok.

Három napig tartott ez a szörnyű állapot, raboltak a sárgák, — Gu k�nai generális emberei — és a fehérek is, am�g útjukba nem álltak a vörösök : Csu generális katonái. ö egy�kett�re megoldotta a helyzetet. Valamelyik tisztje fényes nappal a f�téren meglátott két rablott holmival megrakott sárgát — kihúzta övéb�l a pisztolyát és ott nyomban lel�tte mind a kett�t.

Nem is rabolt ezután már senki. Közben pedig titkolódzva, sugdolódzva találgatták a

k�naiak, hogy vájjon mit akar a báró. Elhatározták, hogy valamiképpen küldöttséget to-

boroznak majd össze — igazi «nemzetközi» bizottságot — mongolokból, oroszokból és k�naiakból, hogy a báró gya-nút ne fogjon és ezt elküldik hozzá «megbeszélésre». Ott azután majd kitapasztalják, hogy mire készül�dik Ungern. Mert lehet, hogy csak pénzt akar t�lük a — felszabad�tó. És talán ennek ellenében eláll attól, hogy továbbra is «kellemetlenkedjék» Urga környékén.

A bizottság tagjaként orosz részr�l báró Tessing�hausent szemelték ki — régebben orenburgi kormányzó volt, — a k�naiak is megneveztek valakit, a mongolok megb�zottjának kijelölését pedig a Bogdo Gegenre b�zták. A Bogdo sz�nleg bele is egyezett a tervbe.

A megállap�tott id�ben az orosz konzulátus el�tt várakozó autó mellett azonban órák hosszat hiába jár-kált mind izgatottabban föl alá a k�nai és az orosz meg-b�zott: a Bogdo Gegen embere nem jöt te i . Tanakodtak,

118

találgattak — várakoztak, végül is megunták a dolgot és elmentek.

A Bogdo Gegen, úgy látszik, még b�zott Ungern Stern�berg �szinteségében és nem akarta ellene a k�naiakat tá-mogatni.

XXIX.

Bombagyár!

A következ� napok ismét izgalmasnak Ígérkeztek. Ungern összeszedte szétvert csapatait és a h�rek szerint ismét a város ellen készül�dött. Így múlt az id�, én sza�kácskodtam, a k�naiak szervezkedtek, Ungern pedig néha�néha megszólaltatta ágyúit, talán, hogy el ne feledkezzünk róla. Egy reggel, amikor éppen hagymát pir�tottam a gu-lyás részére, belülr�l a szobából nagy lármát hallottam. Otthagytam a hagymát, bementem a szobába, ahol már a k�nai katonák közrefogták Vladimirov tisztiszolgáját és faggatták, hogy kicsoda. F�bűne az volt, hogy amikor a k�naiak betoppantak a szobába, a hatalmas kozák fiú ijedtében a kályha mögé bújt.

— Cuba — volt a tárgyalás vége. Én vissza akartam húzódni, de a k�naiak odaintettek és a tisztiszolga mellé mutattak:

— Cuba, gyere csak te is velünk. Hiába mutogattam nekik a k�nai útlevelemet, min-

denre csak az volt a válasz : — Cuba. Cuba. Kényszeredetten öltözködni kezdtem és azután kö-

vettem a k�naiakat. A szomszéd kaszárnyába vezettek. Nagy volt ott a szaladgálás, odalépett hozzám egy hatal-mas k�nai, a kezében hosszú, vékony kötéllel.

— Kezeket hátra! — rivallt rám. összekötötték hátul kezemet, azután a kozákét, majd

egymáshoz fűztek bennünket. A kötél egyik vége az én kezemen, a másik a kozákén, mint a gyepl�szárak: �gy

119

k�sértek a k�naiak. Három katona jött velünk, nem felej-tették el a szemünk el�tt tüntet�en megtölteni a puská-jukat és jó hangosan csattogtatni závárzatukat. Biztató kilátások!

— Cuba! Újra az utcán. Egy sárkányostetejű k�nai házhoz

rángattak. Majd lefagyott a kezem a szorosra húzott kötél alatt. Egy sorozat udvaron keresztül az �rszobába vezet-tek, itt egy láncot raktak a kozák nyakára és jó szoro-san rálakatolták, azután a másik végét az én nyakamra ugyan�gy. Alig egy félméternyi volt kett�nk között a lánc, �gy tereltek be minket a hideg, nyitott konyhába. Le-szedték a kezünkr�l a kötelet és egy �rrel otthagytak. Kutya hideg volt ez a lánc�nyakkend�!

Es még hozzá a kozák a mellékhelyiségre akart menni. Az �r nagynehezen megértette a k�vánságát és elvezette. Persze nekem is vele kellett mennem, hiszen hozzá voltam láncolva. Amikor a kozák leguggolt, nekem is ugyan�gy kellett tennem. Majd megfagytam ebben a kényszeredett helyzetben. A nyakamat fojtogatta a hideg lánc, a lábaim majd megmerevedtek a szokatlan helyzetben és még egyéb örömökr�l is gondoskodott a kozák . . .

Estére összeláncolva a rend�rségre vittek. Szerencsére ott volt az a k�nai tisztvisel�, akivel Urgába érkezésem-kor találkoztam a rend�rségen. Parancsára azonnal le-szedték a láncot a nyakamról. Elkergette a katonákat, akik utánam húzódtak vigyorogva a szobájába. Valósz�nű-leg annak örültek már el�re, hogyan fogják a «hun�huz» nak levágni a fejét.

— Cuba! — hangzott a kiáltás, de most már nem nekem, hanem a vigyorgó k�naiaknak. Meleg teát kaptam és a k�nai tisztvisel� ismét gondoskodott rólam, elk�sér-tetett egy orosz iskolába, ahol akkoriban Denikin tisztjei laktak.

Denikin tisztjei, akik a szállodává átalak�tott iskolá-ban éltek, valamennyien magas rangot viseltek az egykori orosz hadseregben. Ha néhány évvel ezel�tt találkoztunk volna kinn a fronton, vagy én l�ttem volna agyon �ket,

120

vagy �k engem. Most vezet�jük, Sznyegovszki tábornok barátságosan fogadott.

Lakást kaptam ugyan, de élelmezést már nem. Valamit kellett csinálnom, hogy pénzhez jussak. A tisztek is sz�t-ték a terveket: valamennyinek akadt tucatszámra. A leg-különböz�bb foglalkozásokkal próbálkoztak meg, hogy meg-élhessenek.

*

Ungernt elzavarták a k�naiak Urga környékér�l és nyugodtabb napok kezd�dtek. Én pár tiszttel «kol�bászgyárat» rendeztem be. összeszedtünk nagynehezen annyi pénzt, amennyi az els� néhány kiló kolbász nyers-anyagjához kellett. Átgondoltam a dolgot, — veszteni-való egy huncut vasam sincs, miért ne próbálnám meg.

Az ember a vágotthúst csak bele tudja gyömöszölni egy marhabélbe, és ha megfüstöli, a hús nem változhatik át k�vé — valami ennivaló biztosan lesz bel�le.

Meg is csináltuk a kolbászt, Sznyegovszki tábornok úr meg az ezredes vágta szét a húst apró darabokra és. gyúrta össze a liszttel, mi pedig néhányan elkész�tettük és eladtuk az «árút». Így éltünk: a mongoloknak �zlett a különös étel, vásárolták a hentesárúnkat.

Én azonban nem sokáig maradtam az üzletben. To-vább ugyan nem állhattam, mert a messzebb még mindig Ungern báró csapatai kóboroltak, f�leg a pekingi út kör-nyékén. De az egyik «szállodalakónak» eszébe jutott, hogy vasönt�dét csináljon és a k�naiaknak nagyon tetszett az ötlet. Arra gondoltak, hogy talán lehetne Urgában aknákat is gyártani. Ezeket azután az Urga felé vezet� utakra he-lyezik és a báró �gy sohase jöhet be a városba.

Ungern ugyanis nagyban készül�dött az újabb táma-dásra. Az Urgától keletre lév� Cecen�kánságba vonult seregével, és az útjába kerül� mongol férfiakat is bele�kényszer�tette ; majd dél felé fordult, hogy elvágja az urga�pekingi utat.

A k�naiak felszól�tására egy srapnellhüvelyt megtöl-töttünk puskaporral, belefúrtunk egy autógyertyát és tá�

Nadan-birkózók.

Lovagolni tanítják a gyerekeket.

Teve-fogat.

Az urgai Nemzeti Színház. (Tervezte Geleta József.)

Faágakból és feliratos kövekb�l álló «obo».

Egy obo csontokból, kavicsokból ós — kalapokból.

Ezüstveretű «szuburgán» (s�remlék).

Szuburgánok az urgai piactéren.

121

volról elektromos árammal begyújtottuk. A próba remekül sikerült, a srapnell felrobbant. Az egész k�nai tisztikar jelen volt a nagy eseménynél, és ott helyben azonnal elhatároz-ták, hogy — bombákat fognak gyártani Urgában.

Engem b�ztak meg a bombák megkonstruálásával. Így lettem kinai katonai mérnök Urgában. A kinaiak szépen berendezett házat utaltak ki nekem,

néhány kinai tiszttel együtt laktam itt. Szobám labora-tórium is volt, felszerelése igaz, kissé szegényes, — de volt benne vagy hatvan kilogramm dinamit!

A házunk el�tt k�nai �rség állott. Általában úri életet éltem, ebéd el�tt sétalovaglást szoktam tenni és a k�nai tisztek egyike «test�rként» k�sért. Minden este pontosan ugyanabban az id�ben megérkeztek látogatóim, Csu tábor-nok segédtisztje és egy k�nai hadimérnök. Hallottam t�lük egyet�mást Európáról, az oroszokról. . . Naiv gyerekek voltak ezek a komoly k�nai férfiak. Fogalmuk se volt arról, mi a teljes�tménye a modern katonaságnak és még azt is csak sejd�tették, hogy a bárótól milyen mértékben kell tartaniok. Azt hitték, a Bogdo Ul oly hatalmas hegy, hogy feltétlenül távoltartja délfel�l Ungernt, nem is gondoskod-tak tehát meger�s�tésér�l.

Ungern pedig egy szép napon átkelt a Bogdo Ul hágóin és a k�naiak által «gondosan �rzött» palotából ki-lopta a Bogdo Gegent.

Ez már megijesztette a k�naiakat, siettették az ak-nákat, de mit lehetett tenni, a vasöntöde még nem készült el. Arra gondoltam, lehetne talán olyan aknákat is kész�-teni, amelyekhez nem kell vastagfalu tartály. El�adtam a tervemet és a k�naiak kaptak az ötleten. Üres bádog benzinedényeket megtöltöttünk tüzérségi puskaporral, bele-helyeztünk egy elektromos gyújtógyertyát és leforrasz-tottuk a dobozt. Három napig működtünk �gy a legnagyobb veszedelem közepette : tele volt a szoba puskaporral és dinamittal, s�t a robbantószerekkel megtöltött bádog-dobozokat még hozzá izzó pákával kellett leforrasztani � Minden pillanatban fölrobbanhattak volna a készül� ak-nák, akkor azután igazán a leveg�be röpült volna minden..

122

Így gyártottunk negyven aknát. A k�naiak beásták �ket az Urga felé vezet� út alá, megfagyasztották a ta-lajt. Ezek voltak a «fagyasztott aknák».

Ezalatt lassacskán kész is lett az öntöde. Egy szép nap nekifogtunk a próbaöntésnek. El�z� nap megalkud-tam a k�naiakkal: ha kétszáz aknát leöntünk, a k�naiak autón elszáll�tják az ottlév� összes hadifoglyokat Pekingbe.

Képzelhet�, milyen reszket� izgalommal vártuk az eredményt. Az öntöde vezet�je azonban kudarcot vallott, az els� öntésnél a vas helyett — a tégla olvadt el. El-határoztuk hát, hogy tűzálló téglákat hozatunk az arany-bányából, akkor talán rendben lesz minden.

Aznap este nagy tanácskozás volt a k�nai vezérkar-nál, el kellett dönteni, hogy mitév�k legyenek az akna-gyártás ügyében.

XXX.

Ungern vérfürd�je az elfoglalt Urgában.

A vezérkari tanácskozás eredményeként elhatározták, hogy autót küldenek az aranybányába tűzálló tégláért. El is indult az autó, harmadnapra vissza is jött — üresen. A soff�r eltévedt és a helyett, hogy Dzumodo�ba ért volna (Urgától százhúsz kilométernyire lév� aranybánya�üzem-igazgatóság székhelye), egész máshová jutott és örült, hogy vissza tudott találni. Nagy volt az elkeseredés a k�nai táborban.

— Hát most mit csináljunk, mérnök úr? — kérde-zett az ezredes.

— Elmegyek én magam Dzumodo�ba! — feleltem. — Ismeri az utat? — Nem, de majd csak megtalálom. Adjanak mellém

egy k�sér�t, postalovakat. Egy óra múlva kész leszek ma-gam is.

Pont egy óra múlva az udvaron voltak a hátaslovak. A k�nai tisztek már izgatottan várakoztak az ezredessel •együtt.

123

Gyors búcsúzkodás, azután egy pillantás a térképre. — Szerencsés utat, mérnök úr! Ha lehet, útközben

jav�tsa meg a telefonvonalat is, hogy h�rt kaphassunk önr�l.

Egy k�sér� helyett kett�t adtak. Felszerelésem «nagy�szerű» volt: egy pisztoly t�z tölténnyel, néhány méter drót és egy ostor. Így indultam útnak és akkor még igazán nem gondoltam arra, hogy mire visszaérek, milyen nagy vál-tozások várnak.

*

Dzumodo északra fekszik Urgától, akkoriban egy orosz részvénytársaság aranybányáinak a központja volt. Ami-kor az események történtek, a bányák már nem volt üzem-ben, a felfordulás szétugrasztotta a részvényeseket, a cári orosz pénz elvesztette az értékét és a jólmen� aranybánya teli kasszája alig ért egy pár k�nai dollárt. Megszűnt a munka, az igazgató — Tisszingen báró •— Urgába uta-zott és onnan Pekingbe ment. Az iroda vezetésével a ré-gebbi könyvel� volt megb�zva.

A fehér hólepel alatt némán pihent a bánya. Az itt tartózkodó emberek teljesen el voltak zárva a világtól, hiszen Urgába senkit sem eresztettek, �gy Dzumodo�ban se só, se tea, sem élelem nem volt. A telefont gyorsan meg-jav�tottam, a hóvihar egy helyen kidöntötte a póznát: a vezeték elszakadt. Csak össze kellett kötni. Jelentkeztem az ottmaradt könyvel�nél, el�adtam jövetelem célját. A raktárak tele voltak a bombagyártáshoz felhasználható anyagokkal és a könyvel� mindent oda akart nekünk adni, csak arra kért bennünket, hogy vigyünk magunkkal két�három kocsit Urgába : élelmiszereket szerettek volna hozatni velük.

K�nai k�sér�m örömmel egyezett bele az ajánlatba' és boldogan járkált a zsúfolt raktárban, hiszen négy láda dinamitot is talált, rézdrótot, s�t kénsavat is, amire nagy szükség volt Urgában.

Megbeszéltük a dolgot és azután nyugodtan pöfékel-tünk az irodában. Egyszerre csak megszólalt a telefon.

124

Az irodavezet� odaugrott, füléhez emelte a kagylót. — K�naiul beszélnek . . . Átadta a kagylót a k�sér�mnek, azután én vettem át,

mert a k�nai azt mondta, hogy engem keres az ezredes úr. — Halló, ön az, mérnök úr? — Igen, én vagyok, mi újság ott? — Gondoltuk, hogy megcsinálja az elromlott telefont,

azért próbáltuk felh�vni. Arról akarom értes�teni, hogy már a várostól t�z kilométernyire folyik a harc Ungern�nel, azonnal jöjjenek vissza. Tartsanak nyugatra a posta�úttól. De nagyon siessenek.

Érdekl�dött, mit találtunk. Elmondtam. Az ezredes kért, hogy a dinamitot lehet�leg azonnal hozzuk ma-gunkkal.

*

Indulás! Metsz� hideg volt, —40 fok Celsius. A k�nai egykedvűen

ült a kétkerekű talyigán az egyik dinamitos ládán és buz-gón ügetett utánunk. Ügy látszik, nem nagyon ismerte a dinamit tulajdonságait, mert ha tudta volna, hogy a meg-fagyott dinamitnak csak parányi rázkódtatás kell és fel-robban — valósz�nűleg nem ült volna olyan nyugodtan.

Másnap kiértünk az útra, a kinai tanyák közé. Min-denfelé katonaság . . . Eosszul állnak a dolgok A k�naiak egész hadseregüket Urgába koncentrálták, az összes er�knek a legnagyobb gyorsasággal oda kellett volna menniök. A segédcsapatok azonban nem nagyon igyekez-tek, a katonák egymásután hagyták el csapatjaikat. Dél-után két�három óra tájt elértük az utolsó hágót. Hatalmas tábort találtunk ott, száz meg száz kocsi megrakva széná-val, hússal, zabbal, liszttel. A legtöbbjük el�l az állatot is elvitték, a lovon megszöktek a k�naiak. Sehol egy te-remtett lélek. . .

Menekül�k vágtattak mellettünk. — Mi újság? — Urgát bevette Ungern! — hangzott és máris ro-

hantak tovább.

125

— Ungern szörnyű vérengzést rendezett — mondták mások. — Mindenki menekül!

Értetlenül néztünk egymásra a k�sér�mmel, aki meg-kérdezte :

— Hát mi most mit csináljunk? — Urgába nem mehetünk. — Hát akkor forduljunk vissza. Felzárkózott a két kocsi. El�ször még meg kellett

etetni a lovakat: nagyon éhesek, kimerültek voltak már. Félni egyel�re még nem volt okunk, hiszen még messzire lehet az el�renyomuló sereg, volt még id�nk.

Már alkonyodott, amikor útnak indultunk. Szép, vilá-gos, holdas éjszaka volt, derengett körülöttünk. Az út már tele volt katonasággal — trén, gyalogság, lovasság össze-vissza . . . és csikorgó hideg . . .

Elveszett mindenem, Urgában maradt a naplóm, a pénzem, a ruhám, a lovam nyergest�l, kis gyűjteményem, amit hónapokon keresztül tartó nehéz munkával szedeget-tem össze . . .

— Állj! — ord�tott ránk valaki. Szurony villant meg az orrom el�tt, egészen közel.

Fölriadtam. Üjra Dzumodo�ba kerültünk vissza, ott áll-tunk a k�nai farm kapuja el�tt. Szembe velem két k�nai baka, a kapu tárva�nyitva, az udvar tele lovakkal és em-berekkel.

— Lü�bo — mondottam gépiesen, mert még emlé-keztem, hogy ez volt a jelszó.

Talán megismert az �r, vagy a «Lü�bo» tetszett neki, nem tudom, de beeresztett. Az udvaron már ismer�sre ta-láltam — az én k�nai ezredesem volt.

— Jó reggelt, ezredes úr! — Hát maga itt van, mérnök úr? Igazán örülök.

Mindjárt jelentem a generális úrnak. Jöjjön be. Odaadtam a gyepl�t egy tisztiszolgának. Most vettem

csak észre, hogy egyedül vagyok, k�sér�im útközben meg-szöktek, a két kocsinak se h�re, se hamva. Bementem az irodába. Csupa ismer�s. Hála Istennek!

Egy jó csésze tea, hozzá egy hatalmas lepény és csak�

126

hamar elmúlt a nyomasztó érzésem. Megtudtam az urgai eseményeket: Ungern Sternberg báró dél fel�l a Bogdo Ul völgyén keresztül behatolt Urgába, azon az úton, ahová a k�naiak alig áll�tottak �rséget, mert nem is hitték, hogy a Bogdo Ul fel�l támadhatja meg �ket a báró. A meg-lepett k�nai tábor eszeveszetten menekült, ottmaradt min-denük, olyan váratlanul történt a roham. A k�nai had-sereget kiverte a báró néhányezer katonája. A bank va-gyona is ottmaradt — majdnem kilenc millió k�nai dollár. Csu tábornok maga is alig tudott megmenekülni egy ko-csin, az ezredes pedig az én lovamon jött. A k�nai had-sereg most a mongol�orosz határon fekv� Maimacsen köz-ség felé tartott.

Béggel kilenc órakor mi is indultunk tovább. Vissza-kaptam a lovamat, alig ismertem rá : nem az én féltett, ápolt lovam volt az, hanem egy csonttá és b�rré aszott váz. Sánt�tott szegény, a háta fel volt törve, de azért h�siesen vitt a hátán. Mellettem ügetett az ezredes és el-fogódott hangon mesélte el a szégyenteljes vereség rész-leteit. Most az egyszer ügyesebb volt Ungern, mint az ellenfelei.

Hirtelen fültép� dörrenés rázkódtatta meg a leveg�t, utána még egy. Megsarkantyúztuk, a lovainkat és vág-tattunk tovább. Megérkeztünk egy — a befagyott Chara folyó melletti — k�nai farmra. A menekül� k�nai csapatok szétzavarták a k�nai farmereket és összefogdosták lovaikat. Siet�s volt a dolog, mindenki magára volt utalva, senki se hallgatott többé parancsra, parancsnokra; szétzül�lött, tönkrevert haddá lett Csu generális serege, fejvesztetten rohant mindenki, amerre látott.

A farmon rémülten kuporogtak a k�nai tulajdonosok, féltek a saját k�nai katonáiktól. Az udvarokon feltörve a raktárak, a katonák lapátokkal szórták a gabonát, etették a lovakat. . . Siv�tottak a golyók, a katonák puskával l�tték a disznókat. Nem akartak semmit sem itthagyni Ungern prédájául. Űj és újabb katonák érkeztek. I t t tud-tam meg, hogy honnan eredt a két hatalmas robbanás. A k�nai kocsis — mesélték — megérkezett Dáderchinba

127

a dinamitos ládákkal, lerakta �ket és elment haza Dzu�modóba. De még el�bb megmondta, hogy dinamit van a ládákban. A k�naiak nem akarták ezt sem Ungernnek hagyni zsákmányul. Elhatározták, hogy bedobják a kútba.

Két k�nai katona odaugrott az egyik ládához és be-görd�tette a kút ny�lásába. A kút vize meg volt fagyva, a beledobott láda felrobbant. A robbanás erejét�l a másik három láda dinamit is explodált. A kút körül lév� k�naiak darabokra tépve repültek a leveg�be. Vértócsák, leszak�-tott emberi tagok hevertek szerteszét.

XXXI.

((...Legjobb lesz lel�ni ezeket a koldusokat...))

A következ� farmon végre aludhattunk. Az ezredes reggel azzal keltett föl, hogy egy osztrák hadifogoly érke-zett, valami Isti nevű szobrász. Szörnyű állapotban van, ha nem seg�tünk rajta, elpusztul az úton. Elhatároztuk, hogy én vele megyek és a biztonság okából kapunk k�sér�ül egy tisztet.

T o v á b b ! . . . A fehér mongol mez�n mindenütt menekül� k�naiak.

Ki gyalog vagy lóháton, ökörháton, talyigákon. Belekeve-redtünk ebbe az északra húzódó szürke, kavargó áradatba. És a beszélgetés közben észre se vettük, hogy k�nai k�sér�nk megszökött.

El�ttünk szénaboglyák : ott megpihentünk. Isti elnyúj-tózkodott az egyiken, lovaink mohón kaptak a szénán.

Es folyton hömpölygött mellettünk az emberáradat északra.

Azután új csapat j ö t t : katonák. Messzir�l észrevették a lovainkat, ránkfogták a fegyverüket. Hirtelen felugrot-tam, magasan lobogtattam feléjük a zsebkend�met. A ka-tonák hozzánk rohantak. Nem bántottak, látták az �rásai-mat. De mind többen és többen vettek körül. Egyikük föl-ugrott a lovamra és hirtelen elvágtatott vele. Erre a többiek

128

nekem estek, kiforgatták a zsebeimet és mindenemet el-vették. Istlt is kirabolták.

— Cuba — kiáltottak ránk végül is — mégis csak oroszok vagytok t i !

Elindultunk, ök lovon, mi hozzájuk kötve, gyalog. De a jószerencse hál' Istennek nem hagyott el. Néhány

órás k�nzó gyaloglás után egyszerre csak a nevemet hallot-tam szól�tani. Az egyik k�nai asztalos állt el�ttem, aki Urgá�ban az öntöde alkalmazottja volt. Amikor meghallotta, hogy mit tettek ellenem, haragosan veszekedni kezdett a k�nai katonákkal. Végre leszedték a kötelékeinket. De a lovam, az már valahol messze északon járt.

A k�naival betértünk egy mongol sátorba, amely gaz-dátlanul tátongott a mez�n. Kutatni kezdtünk, és az egyik ládában találtunk egy kis zsák hússal töltött gombócot. Megf�ztük, istenigazában jóllaktunk és kipihentük ma-gunkat.

Mire reggel felébredtünk, az én k�nai asztalosom már elintézte a dolgunkat. Szerzett nekem helyet egy k�nai talyigán, Isti lóháton jött utánam. A k�nai asztalos elbúcsú-zott és utunkra bocsátott.

Mire a következ� farmra értünk, már várt min-ket az asztalosom. Gyorsabban járt mint mi, meg akart lepni. Kész�tett számunkra pompás disznóhúst csuszával, megk�nált minket és otthagyott. Fáradtak voltunk, pihenni akartunk. Am, alighogy elszund�tottam, ismét k�nai katonák rontottak ránk. Ellenségesen vigyorogtak :

— Moza, moza (orosz, orosz) — morogták. Körülfogtak bennünket és elvezettek egy másik épü-

letbe, a tisztjeikhez. Hiába volt minden beszéd, minden magyarázat, elhangzott a sztereotip vezényszó :

— Cuba! Körülfogtak a fegyveres katonák, hozzánk csatlako-

zott egy tiszt is, újra csattogtak a fegyverzárak, elindul-tunk. Hová? Biztosan agyonl�nek minket. . .

Délr�l újra érkezett egy szürke karaván, az élükön egy tiszt lóháton. Észrevette menetünket és odajött. Amikor közelünkbe ért, örömrepesve kiáltottam föl:

129

— Lui�Ju�Fu! Hiszen ez az én vezérkari�tiszt ismer��eöm.

Csodálkozva nézett rám. •— Hát maguk mit követtek el, Geleta úr? — Semmit a világon, csak éppen mi is menekülni

akarunk és most ahány k�nai csapat kerül velünk össze, mind azt fogja ránk, hogy oroszok vagyunk és mindegyik külön�külön agyon akar l�ni. Ha eddig nem lett volna olyan szerencsénk, hogy ismer�sökkel találkoztunk, már régen a farkasok ennék a húsunkat.

Lui�Ju�Fu megkérdezte a velünk lév� k�nai tisztt�l, mit akartak velünk csinálni.

— Ott találtuk ezeket a konyhában és a parancsnok azt mondta, hogy legjobb lesz lel�ni ezeket a koldusokat.

Na, köszönjük szépen, hát ett�l menekültünk meg! Lui�Ju�Fu utas�totta a tisztet, vigyenek vissza min-

ket a parancsnokhoz. Így is történt és hamarosan el volt intézve a dolgunk: átadtak bennünket egy transzportnak, hogy azok vigyenek magukkal Maimacsenbe.

Megköszöntük Lui�Ju�Fu sz�vességét, hogy úgy melles-leg életünket mentette meg és csatlakoztunk a transzport-hoz. A sötétben Isti leszállott a lováról, mert a szegény állat már szörnyű fáradt volt és madzagon vezette maga után. Amikor egyszer hátrafordult, mert már föl akart rá ülni, a legnagyobb megdöbbenésére a ló már eltűnt, a sötétben valaki úgylátszik elvágta a madzagot és elvitte az állatot. A k�nai k�sér�k is eltűntek. Nem baj. Tovább!

Másnap mi is könny�tettünk az utazásunkon. Az úton jobbra�balra elhagyott bikák legeltek, összefogtunk közü-lük hármat, az egyikre fölült Isti, a másikra egy urgai mene-kült, a harmadikra én.

Űjra úton. Hatalmas feny�erd�be értünk, újabb urgai ismer�sök-

kel találkoztunk és tervezgetni kezdtük, ki mihez fog Mai�macsenben. Az egyik urgai menekültnek ott él a felesége, a többieknek is voltak ismer�seik. Engem senki se kérdezett, mihez fogok, mitév� leszek majd. Minden lépéssel közelebb

Sorbáth : A megújhodott Mongollá. 9

130

és közelebb jutok utunk céljához, de vájjon «cél»�e ez szá-momra? Annyi fáradáág után eljutottam Mongoliába, el-értem Urgáig és most áthúzták az egész szám�tásomat, megint messzebb kerültem igazi célomtól.

Valaki a nevemen szól�tott. Hátulról jött a hang, hátra-fordultam. Pompás fekete lovon, tiszti ruhában, mint egy k�nai generális, ügetett felém Lü, az én volt k�nai szolgám.

Nagyon megörült nekem, a nyakamba borult. — Sose aggódjék, Geleta úr, jó, hogy végre megtalál-

tam. Hoztam pénzt is magának. Kinyitotta az útitáskáját, tele volt remek süte-

ménnyel. Lü nagyszerű fiú volt, kitűn�en beszélt németül, hiszen

Németországban élt öt esztendeig. Most már igazán meg voltunk mentve. Kitűn� szobát szerzett számunkra Lü egy kis orosz faluban, Ibicigiben. Tejet, pálinkát ker�tett és remekül megvacsoráztunk.

Kialudtan, kipihenten indultunk korán reggel tovább. Csikorgó hideg volt, február. Az út �srégi fenyvesen vitt keresztül, alig lehetett észrevenni, hogy nappal van, olyan sötét volt a fák között. Magasan járt már a Nap, amikor kikerültünk az erd�b�l; el�ttünk hatalmas legel�, óriási s�kság.

Jó néhány órába telt, am�g megláttuk Kjachtát, azután a mongol oldalon elterül� Maimacsent, ezt a k�nai jellegű helységet, Mongólia határvárosát.

Kocsi közeledett felénk. Ismer�s ült benne, egy urgai orosz�k�nai sof�r. Isti és az urgai menekült azonnal fel-kapaszkodott a kocsira, valamit mondtak a sof�rnek és már rohant is az autó, csak a felkavargó benzinfüst látszott a messzeségb�l. Lü rám nézett.

— Sose búsuljon, Geleta úr — v�gasztalt — Kon�Fu�Cse is azt mondja : «Amikor elj� a tél és a legtöbb fa levele le-hull, akkor derül ki csak igazában, hogy melyik a feny� vagy a ciprus.» Jó ezt kitapasztalni, mert akkor a jöv�re már tudjuk. Aztán meg sebaj, majd találunk mi a város-ban helyet magunknak. Legfeljebb öt�hat kilométernyire fekszik már csak innen. Van nálunk pénz. Meglátja, hogy

181

ezek az urak — akik most cserben hagyták — jönnek még majd hozzánk.

Lü jól sejtette. El�bb vált be a jóslata, mintsem gon-doltam. Elég hamar beértünk Maimacsenbe és szereztünk magunknak lakást egy patikusnál. Pár nap múlva bekopo-gott hozzánk Isti és egy kis pénzt kért t�lünk, mert enni-valót akart venni. Persze, kapott.

Hosszú id�re el lehetett látva bel�le, mert a maima�cseni piacon egy ló ára ötven kopeka volt, egy ökröt már egy rubelért lehetett venni. Senkinek se kellett a sok össze-lopkodott marha. Nagyszerű élet volt Maimacsenben, dús-kálhattunk mindenben és én mégis rosszul éreztem ott magam.

Maimacsen, újra az orosz határ . . .

XXXII.

Ungern, az ccapostob.

Nem akarok itt most részletesen beszélni arról, hogyan éltem ezekben az id�kben, miképpen álltam újra talpra és jutottam vissza ismét Urgába. Mit tehettem : folytattam azt, amit a Szaján�hegyek vidékén, Mongoliába való utazá-som el�tt abbahagytam. �gy kerültem el Trojszkoszavszkba, egy orosz�mongol határvárosba, néhány kilométernyire észak felé Maimacsent�l. Nem mondhatnám, hogy nevezetes esemény nélkül múlt volna el ottani tartózkodásom, hiszen ott ismerkedtem meg egy törékeny orosz lánnyal, aki néhány hét múlva a feleségem lett. Az apja keresked� volt Troj�koszavszkban.

Ott is telepedtem le egy id�re, valamivel nyugodalma-sabb napok következtek, egyszer még volt szerencsém Ungern báró «hadműveleteivel» személyes érintkezésbe jut-nom. De talán beszéljünk most — miel�tt a történetet foly-tatom — err�l az Ungern Sternberg báróról, akit Osszen�dovszki a legendás h�s, a nagyszerű harcos és a mély filo-zófus, néha pedig a világot ment� apostol sz�neiben pom�

9*

132

páztat, közölvén beszélgetéseket, amelyeket annakidején a báróval folytatott. Szószerint és minden mellékmondatra vigyázva adja át itt a jelen� és utókornak Ungern szónok-latait, amelyeket áll�tólag hozzá intézett. Ezt semmiesetre sem leket ellen�rizni, talán nem is fontos, hogy a báró mit tartott igazában sajátmagáról.

Annyi azonban bizonyos, az események felsorolása tekintetében már ellen�rizhet� tévedések vannak Osszen�dovszki könyvében. Talán nem egészen mellékes kérdés az sem, hogy Ungern Sternberg báró tettei se mindenben fedik az általa elmondott részleteket, s�t ellenkez�leg, a legtöbb esetben kiáltó cáfolatai a babérkoszorúval feld�sz�-tett h�si póznak. Lehetséges, Osszendovszkit félrevezették, nincs okunk kételkedni jóhiszeműségében, az igazság ked-véért azonban éppen az elmondottak folytán kissé alaposab-ban kell foglalkoznunk a babérkoszorús h�ssel, akinek fejé-r�l bizony nagyon is lecibálja a koszorú leveleit az igazság leggyengébb szell�je is. Olyan lazán d�szelegnek rajta.

Báró Ungern Sternberg Szemenov tábornok hadsegéde volt és — mint maga is mondotta — egy Balti�tengermelléki tengeri�kalóz családból származott. A vörösök ellen harcoló Szemenov�féle sereg veresége után Ungern Sternberg csa-patai keletre szorultak, három ország — K�na, Mongólia és Oroszország — határainak találkozó csücskébe, Dauria kör-nyékére. Körülbelül négyezer f�nyi fehér�orosz sereg fölött rendelkezett ekkor még Ungern báró, ehhez csatlakozott kétezer f�nyi szétzüllött csapatokban kószáló k�nai banda, az úgynevezett «hun�huz»�ok, ami magyarul szó szerint annyit jelent, mint «rabló». Ezek a k�nai «szabadcsapatok» hol egyik, hol másik hadsereghez szoktak csatlakozni, a szerint, hogy ki igér nekik többet vagy egyáltalán valamit.

Ungern három ország közül «választhatott». Ügy lát-szik arra az elhatározásra jutott, hogy a legkisebb ellen-állással fenyeget� országba húzódik: �gy eshetett válasz-tása Mongoliára. Kifelé mindenesetre azt hirdette, hogy «a mongolok felszabad�tásáért* akar harcolni. Hogy ezt meny-nyire igazolták a kés�bbi események — majd meglátjuk.

Mongoliában ekkor a legnagyobb viszályok dúltak,

183

nyugaton a titokzatos és fanatikus népvezér : Dsa Láma hozta lázba a köréje gyűlt néptömegeket és teljesen függet-len�tette Mongoliától Kobdo tartományt, Urgában a mon-golok küzdöttek a k�nai és az orosz befolyás ellen, valamint az oroszok és k�naiak még egymás között. Igazán k�nálkozó alkalomnak látszott tehát Ungern számára a mongol kaland, annál inkább, mert ezt még a mongol nép lelkesedéséhez fér� jelszavakkal könny�teni is lehetett, s�t esetleg teljes diadalra vinni.

Kés�bb arrafelé való utazásom alkalmával összeszede-getett adataim szerint Ungern báró több �zben szónoklato-kat tartott a határszéli lakossághoz, azt hirdette, hogy Mongólia felszabad�tásáért, az idegenek kiűzéséért akar küz-deni és fölszól�totta a népet, hogy minél többen álljanak zászlaja alá. Olyan kijelentéseket is tett, hogy Mongólia felszabad�tása után hatalmas mongol hadsereget szervez, ennek seg�tségével bevonul K�nába, visszaáll�tja ott a csá-szárságot, azután k�naiak és mongolok egyesült erejével Európa ellen indul és szétüt a forradalmi hajlandóságú, «a világot veszedelembe dönt� európai népek ellen.»

Így vonult mind el�rébb és jutott 1920. november els� napjaiban Urga elé, ott azonban akkor csúfos vereséget szenvedett. Ezután az Urgától keletre lév� Cecen�kánság területére húzódott vissza, összeszedte csapatait, újabb szó-noklatokat intézett az ottani lakossághoz és a seregével dél felé vonult. A Kerulen folyó völgyében meglepetésszerűen elvágta az urga—pekingi utat és ott megfészkelte magát csapataival. A mongolok ekkor már nem nagyon lelkesedtek érte, mert Ungern az �géretek ellenében elvárta, hogy a lakosság élelmezze a seregét, amikor pedig ez nem ment egészen simán, katonái bizony egy�egy kis vagy nagy rab-lástól se riadtak vissza.

A k�naiak a fontos útvonal átvágása után nem tudtak er�s�téseket, utánpótlásokat kapni Pekingb�l, fegyvereik meglehet�sen maradiak voltak, de a báró els� sikeres ki�verése után túlságosan elbizakodottakká is lettek és nem szám�tottak arra, hogy Ungern komolyan foglalkozzék a támadás gondolatával. Így történt azután, hogy 1921.

134

január 19�én egy éjszaka délfel�l a Bogdo Ul hágóin keresz-tül Ungern váratlanul rátámadt a készületlen k�nai csapa-tokra és — gy�zött.

A k�naiak egy része észak, a másik része dél felé mene-kült. Ungern csapatai üldöz�be vették a dél felé menekül�-ket és a szétzüllött k�nai sereg e részének háromezer emberét az utolsó szálig lemészárolták.

Kés�bb jártam ezen a vidéken, a Csorin�Chure környé-kén, még akkor is ott hevertek a csontvázak, tépett ruha-darabok a mez�n halomszámra, az egyik szétszaggatott, véres zsebben orvosi naplót találtam, valamelyik magyar hadifogoly orvos állott be úgy látszik a k�nai csapatokhoz és � is itt lelte halálát.

Ungern pedig megfészkelte magát Urgában. A rémület ideje volt ez. Napról�napra új és újabb

tömeges gyilkosságok szörnyűségeir�l suttogtak a város-ban, a vörös harcsabajuszú hórihorgas Ungern a legtöbbet sajátmaga hajtotta végre vagy legalább is végignézte. Osz�szendovszki úgy igyekszik beáll�tani a történteket, mintha mindezekért nem Ungern, hanem Szepailov ezredes, Urgá�nak általa megtett parancsnoka volna felel�s. Különböz� sötét jóslatokat is emleget Osszendovszki, amelyek miatt — szerinte — Ungern nem merte elbocsátani szolgálatából Szepailoffot, pedig szerepét áll�tólag � maga is kifogásolta.

A jóslatokkal nem szállhatunk vitába, mert még azt se tudjuk, hogy elhangzottak�e egyáltalán. Arra azonban kon-krét bizony�tékok vannak, hogy Ungern Sternberg saját�kezűleg is több gyilkosságot követett el, végignézte a leg�förtelmesebb, legvadállatiasabb öldökléseket, pogromo-kat és elvégre parancsnoka volt a seregének, tehát Sze�pailovnak is . . .

Azok a szerencsétlen zsidók, akik az orosz pogromok el�l annakidején Mongoliába menekültek, vagy azok az oroszok, akik régebbi társadalmi helyzetük folytán hagyták ott a vörös Oroszország területét és telepedtek le Urgában, igazán nem voltak k�naiak és majdnem kivétel nélkül áldo-zatává lettek Ungern «hadviselésének». Ugyan�gy járt sok mongol is.

135

Egy kis zsidó pékfiút Ungern báró parancsára izzó pékkemencében sütöttek meg. A szegény kis pékfiút annakidején, els� urgai tartózkodásamkor jól ismertem, a légynek se vétett, még csak azt se lehetett ráfogni, hogy vörös lett volna. Szorgalmasan dolgozott reggelt�l�estig és csak sz�vességeket tett mindenkinek.

Máskor meg � maga akasztott fel egy asszonyt, mert áll�tólag selymet lopott. Ott állott néhány percig a kötélen verg�d� asszony el�tt és villogó szemmel nézte, gyö-nyörködött haláltusájában.

De nagy volt a báró a «haragjában» is. Volt egy Szülej�mán nevű tatár, aki hadseregszáll�tója lett. A báró azonban sokalta az árukért k�vánt pénzt és amikor Szülej mán köve�tel�dzni merészelt, parancsot adott katonáinak, hogy a legnagyobb tél idején kergessék fel a tatárt saját házának tetejére és ne eresszék le onnan addig, am�g meg nem fagyott. Így azután Urga lakosságának nagyszerű sz�n-játékban lehetett része a hidegt�l �rjöng� tatár láttán, a kitűn� és nagysz�vű Ungern báró jóvoltából. Szulejmán azonban egy éjjel mégis megmenekült.

Másik eset: egy urgai zsidónak a házába éjnek idején behatoltak Ungern hóhérai, kicipelték a fiút a város köze-lében lév� rádióállomás mögé és ott agyonl�tték. Az volt a semmivel nem bizony�tott vád ellene, hogy a vörösök kéme. Másnap az apja elment Ungern báróhoz és legalább a fia holttestét követelte vissza, mert oda sem engedték a szerencsétlen embert. Ungern durván ráförmedt és szit-kozódni kezdett, hogy mit érdekli �t egy rongyos zsidó élete. A borzalmas események és a báró beszéde annyira önk�vületbe hozták az öregembert, hogy odaugrott hozzá és fejbe akarta ütni.

A báró bosszúja méltó volt hozzá. Lefogatta az apát is, bezáratta egy ládába, amelynek egyik oldalán egy ny�lást vágtak. Ezen keresztül kihúzták az öregember kezét, meg-kötötték úgy, hogy nem húzhatta be és a legnagyobb hideg idején Ungern katonái fölváltva öntözték a kinyúló kezet, am�g jéggé nem fagyott. Azután egy botütés és a meg-fagyott kéz, mint eltört üvegdarab pattant le a karról.

136

Hogy a megk�nzott ember közben meg ne halhasson, állandóan gondoskodtak arról is, hogy a ládában azért jó melege legyen, meleg�tett párnákat raktak be köréje. Mert még képes lett volna megfagyni és akkor talán nem érezte volna elég ideig a Mirbeau fantáziáját is megcsúfoló k�nzást, és még megfosztotta volna a néz�közönségét a «sz�njátéktól».

Ó, szel�dlelkű, ábrándos Ungern apostol! De ne higyjük, hogy ezzel vége van a sornak. Napról-

napra új és újabb gyilkosságok, rablások h�re kelt szárnyra a megféleml�tett városban. Nem Ungern báró követte el valamennyit, de � volt ennek a seregnek a vezére és a kato-nák csak a jó példán okultak, amikor �k is méltók akartak lenni vezérükhöz. Nem k�méltek asszonyokat, gyermekeket sem. Egy Scheinemann nevű Oroszországból menekült csa-ládot például az utolsó emberig kipuszt�tották egy éjszaka, a kis csecsem�t a mongol dajkának sikerült a szörnyű vérengzés és rablás közben kilopnia a házból. Egy Urgában lakó orthodox orosz paphoz vitte, kérésére a pap sietve megkeresztelte. Ungern dics� katonái azonban ezt is meg-neszelték és kikutatták, hol tartózkodik a dajka a csecse-m�vel. A pap tudomásukra hozta, hogy a gyermek már nem zsidó, az orosz ortodox egyházba vették föl, ne merjen tehát hozzányúlni senki. Erre a katonák dühükben a dajkát cipelték el magukkal és ölték meg. De nem k�mélték a mongolokat se, ha pénzt sejtettek náluk, akkor gyorsan kész volt a vélemény az illet�kr�l: «a vörösök kéme». Es ez máris egyenl� volt a halálos �télettel. Vagyonát azután «elkobozták».

Nem lehet itt minden szörnyűséget, Urga rémnapjait elejét�l végig felsorolni. Nem lenne ahhoz elegend� papiros.

A Bogdo Gegen — aki Ungern els� mongóliai útja idején talán még titkos szimpátiával k�sérte a báró k�naiak elleni �géreteit •— a Nagy Láma is reszketett ett�l a vad-állattól és a lámák sietve rejtették el a Bogdo intézkedésére a buddhista templomok aranykincseit a «felszabad�tó» had-sereg el�l.

Közben Dzsamszaramo, a mongol szabadságmozgalom vezet�je, emigránsként bujdosott el Urgából és egy küldött�

A h

alot

tev�

kut

ya p

ihen

�je

a la

kom

a ut

án a

fél

ig s

zétm

arca

ngol

t em

ber�

holt

test

mel

lett

.

A halottak várják a sorsukat.

A halottev� kutyák lakomájának emlékei.

Mon

gol

assz

ony

a gy

erek

eive

l. U

tcai

re

g�s

(hur

uchu

n).

Mon

gol

kisl

ányo

k.

Mon

gol

kisf

iúk.

137

seggel Oroszországba m e n t : el akarta ugyanis kerülni, hogy a vörösök Ungern elleni harc ürügye alatt bevonulja-nak Mongoliába. Tudta Dzsamszaramo, hogy Ungern nap-jai is meg vannak számlálva és magától össze fog omlani a rémuralom. Attól félt, hogy ha az orosz vörös hadsereg bevonul Mongoliába, akkor onnan többé ki se megy. B�zott abban, hogy a mongoloknak elég erejük lesz lerázni magukról Ungern uralmát.

*

Ungern Sternberg bárónak már egészen a fejébe szállt az urgai könnyű gy�zelem és elhatározta, hogy újabb had-műveleteket kezd, most már egyenesen Oroszország ellen indul. Ígéretekkel, szép szóval, ha pedig ez nem ment, tűz-zel és vassal gyarap�totta hadseregének létszámát. «Keresz�tes hadjáratot)) hirdetett, amelyben minden fehér orosznak részt kell vennie — mondotta — a mongolokkal együtt, mert most a vörös Oroszország ellen megy, hogy megkezdje európai terveinek végrehajtását és els� lépésként vissza-áll�tsa a cári uralmat. Észak felé indult csapatával az Urga^— trojszkoszavszki úton, el akarta vágni az Irkuck—kelet-k�nai vasútvonalat, hogy ezzel az oroszok utánpótlását megnehez�tse és' ezután az elvágott vasútvonaltól keletre lév� országrészbe bevonuljon.

Ennek a vállalkozásnak újra akaratlan szenved� sze-repl�je lettem. Abban az id�ben ugyanis Trojszkoszavszk�ban laktunk és apósomnak a város közelében lév� villájá-ban nyaraltunk.

Egy éjszaka lövöldözés, katonacsapatok lármája zavart föl álmunkból, Trojszkoszavszkból h�rül hozták, hogy a báró megérkezett. A városban a legnagyobb pánik uralko-dott, fejvesztetten menekültek az emberek.

Ungern el�l menekültem Trojszkoszavszkba, most meg a vörösek elhurcolták túszként az apósomat.

Mialatt én utána mentem Verchne Udinszkba, azalatt már lefolyt az ütközet Ungern és a vörösek között a Bajkál�tó déli oldalán, a Szelenga�folyó partján. I t t utóiérte Ungern Sternberget a végzete, a szovjet�hadsereg teljesen szét�

188

verte csapatait és a báró egyedül, bujkálva menekült a harc sz�nterér�l. 1921. június 6�án a Szovjet egy dandárja bevonult Urgába.

Ungern Sternberg báró nyugatra menekült. Pár nap múlva egy éjszaka behatolt a sátrába egy mongol és meg-adásra kényszer�tette az általa annyira gyűlölt bárót, azután pedig megkötözötten Urgába k�sérte. Ekkorra már ott volt a mongol nemzeti kormány is. 1921. júniusában a mongo-lok kiadták Ungern Sternberg bárót a Szovjetnek, annak dokumentálására, hogy teljesen érdektelenek az orosz ügyek-kel szemben.

A bárót nagy k�sérettel száll�tották Trojszkoszavszkba, innen Verchne Udinszkba. Azután nem tudni mi történt vele, egyes h�rek szerint agyonl�tték az oroszok, más szó-beszéd szerint beállott a vörös hadseregbe. Nem bizonyos, hogy mi az igazság a báró további sorsa tekintetében. Múlt-jának emlékeit azonban még sokáig szorongva �rzi az általa megk�nzott Mongólia.

XXXIII.

Ahol a halottakat a kutyáknak adják eledelül.

A washingtoni konferencia az én életemben is jelent�s változást okozott. A Szovjet ezzel annyira meger�södött, hogy a Mongoliától északra fekv� területeket, amelyek addig «Távolkeleti Köztársaság» néven szerepeltek, egy-szerűen saját magához tartozónak jelentette ki. Így ter-mészetesen megszűnt ott minden magánvállalkozás, a ke-reseti lehet�ségek csökkentek. Emiatt szántam rá magam arra, hogy újra visszamenjek Mongoliába. Hiszen ott köz-ben az állapotok megjavultak, megalakult a nemzeti kor-mány, rend, békesség lett az Ungern hadakozásai által föl-zaklatott országban.

Apósomnak Mongoliában, Trojszkoszavszktól százhúsz kilométernyire, Belcsir nevű kis községben, prémüzlete volt: arra gondoltam, itt fogok szerencsét próbálni.

189

Belcsir még az els� orosz protektorátus idejéb�l fenn-maradt orosz kolónia, nagyszerű helyen épült, talán két tucat házzal, b�vizű patak partján a Kentei hegyek lábá-nál. A Kudara�folyó mentén dús aranybányák k�nálkoz-tak, a hegy másik oldalán pedig egész Dzumodo�ig aranyat lehetett mosni a földb�l.

Mindezeken felül ez a vidék nagyon gazdag volt pré�mekben is, hiszen Belcsirt�l talán huszonöt kilométernyire már járhatatlan �serd�k húzódtak keletre több mint ezer kilométeres hosszon és bennük csak úgy hemzsegtek a szürke mókusok, farkasok, cobolyok, szarvasok, vaddisz-nók, pézsmaállatok. Tele voltak ezek az erd�k gunzsir�gyökérrel is, ezt a k�naiak tonnaszámra vásárolták drága pénzen különleges orvosságaik céljára.

Nyáron pedig csak le kell hajolni a földre, ott k�nál-kozik mindenki számára az erd� talaját vastag rétegben bor�tó cédrus�mogyoró, ilyent zsákszámra száll�tottak a kolonisták haza ; olajat préseltek bel�le. De még a kipré-selt magot is fel tudták használni, vizet öntöttek rá és �gy készült a kitűn� cédrustej. Remek hely volt ez még mind-ezeken felül a mez�gazdaság céljaira is.

Télen a vállukra vették a lakósok a puskát, megrakták málhás állataikat teával, cukorral és a sajátmaguk keverte puskaporral, ólommal, szár�tott kétszersülttel és megkez-d�dött a költözködés a hóval bor�tott hegyek közé. Ott egy�egy csoport összeállott és téli menedéket kész�tett magának, ide raktározták az eleséget és a vadászathoz szükséges anyagot. Az állatokat azután visszaküldték Belcsirbe, kinn pedig a hegyek között megkezd�dött a vadászat. A vadá-szok széles hótalpakat szereltek csizmáik alá, hogy a több-méteres hóban el ne süllyedjenek. Benn az erd�ben, ahová csak nézett az ember, mindenütt vadat látott. Szinte csak el kellett sütni a puskát.

A prémek ára nem volt túlmagas, egy szürke mókus b�réért körülbelül öt peng�t kapott a vadász, de hány szürke mókust lehetett tavaszig l�ni! Egy nap öt, hat, s�t szerencsés esetben t�z is kerülhetett ter�tékre, úgy, hogy egy ilyen vadász napi minimális keresete 25—30 peng� volt.

140

Karácsony táján azután ismét megindultak a karavá-nok a hegyekb�l vissza Belcsir felé, megkezd�dött az elej-tett vadak hazaszáll�tása. Ezeket a prémeket vásároltam meg én, de itt is óriási volt a verseny, hiszdn az alig két tucatnyi házból álló községben prémkereskedéssel foglal-kozott két orosz szövetkezet, azonk�vül három k�nai, két tatár és egy mongol. Ezek mellett dolgoztam én is, úgy hogy a kis kolónia majd minden házára jutott egy�egy prémkeresked�.

TJj ember voltam Belcsirben, mindenki ellenem fogott össze, úgy hogy végül is beláttam: ismét új kereset után kell néznem.

Meg�rtam a feleségemnek Trojszkoszavszk�ba, hogy itt hagyom Belcsirt, elmegyek K�nába és ha másképpen nem tudok elhelyezkedni, soff�rösködni fogok. Éppen Belcsir-ben tartózkodott a kudarai aranybánya vezet�je, aki haza-felé igyekezett, útrakeltem vele dél felé. Két nyeregtáská-ban volt egész vagyonom, a vállamon a Winchester. Űtirá�nyunk el�ször Dzumodo — a számomra olyan szomorú emlékű aranybánya, — nekem pedig tovább Urga, — Kalgán.

Estére megérkeztünk Dzumodoba, a bánya vezet�je sz�vesen látott és vacsora közben érdekes dolgokat tudtunk meg t�le. A nem messze lév� Cuzuktéban — mesélte — tartózkodik az orosz földrajzi társaság néhány tagja, a Kozlov�exped�ció és ott régi s�rokat kutat. Egyebet nem mondott, mert amikor azt kérdeztem, hogy miféle s�rok azok, csak azt a választ kaptam, «nagyon régiek».

— De ha érdekli — tette hozzá — holnap arrafelé megyünk, amúgyis szándékomban van Cuzuktéba átrán-dulni, mert vadászni akarok.

Másnap reggel útnak is indultunk Cuzukté felé, térdig ér� hóban vándoroltunk. Csak néhány száz méter a hegy, de rettent� fáradsággal tudtuk elérni a tetején lév� régi, elhagyott bányaépületeket. Három fiatalembert találtunk az egyikben: a Kozlov�exped�ció tagjait, Kodratievet, Szibu�kovot és egy harmadikat, akinek a nevére nem emlékszem. Nagyon csodálkoztak, amikor megtudták, miért jöttem.

141

Kimentünk a kis társasággal az ásatásokhoz, akkor éppen károm s�rhely volt munkában, már hét öl mélység-ben ástak a munkások, de még mindig nem akadtak rá a s�rhelyekre. A temetkezés helyét fel lehet ismerni, mert kisebb domb emelkedik ki ott a földb�l, a közepén kráter-szerű betűrendessel. Amikor ugyanis talán háromezer esz-tend�vel ezel�tt a földalatti s�rkamrák gödrét megásták, azután pedig belehelyezték a vörösfeny�b�l készült, két részre osztott kamrát és visszahányták rá a földet, kis domb keletkezett fölötte, részben mert a s�rkamra a gödör egy részét elfoglalta, részben pedig, mert a visszahányt föld lazább volt, mint amikor a gödörb�l kikerült.

Id�k folyamán azután saját nyomása miatt ismét sűrűsödni kezdett ez a földréteg és természetesen leginkább a közepén süppedt, mert hiszen a s�rhely fölött lév� föld-rakás küls� része régi megkeményedett földrétegre támasz-kodott. Így keletkezett a s�rkamra fölött a behorpasztott hegyű, kráteres dombocska. A s�rhelyeket övez� �serd�k lombja pedig megvédte ezt a területet attól, hogy a szél elsöpörje a dombok földjét, vagy homokkal töltse be a rajta lev� mélyedéseket.

A Kozlov�exped�ció a nyár végéig folytatta az ásatá-sokat. Közben kés�bb még egyszer volt alkalmam erre a vidékre kerülni, amikorra már az exped�ció néhány s�rkam-rát teljesen föltárt, kikerültek a föld alól a vörösfeny� ge-rendákból összeácsolt kamrák: két részre voltak ezek osztva, egyikben a halott koporsója, a másikban pedig értéktárgyai. A kamra fels� kerek ny�lását nehéz k�lap takarta. A legtöbbször nyolc�kilenc öl mélységig kellett a föld alá hatolni, am�g az ásó ezt a k�lapot elérte.

A s�rkamrákban talált tárgyakat az exped�ció sajnos, nem nagyon k�mélte, a koporsók szétvagdosva, a háromezer esztend� óta csodálatosan megmaradt fatárgyak szétzúzva, sz�nyegek összehasogatva. Az exped�ciónak csak az kellett, ami aranyból volt, ami csillogott, a többivel nem túlságosan tör�dött. Ezeket nagyrészt el is száll�tották Mongoliából, áll�tólag titokban és csak kis részükhöz juthatott hozzá a mongol kormány, hogy az urgai múzeumban elhelyezhesse.

142

Szinte érthetetlen, miképpen tudott ez a sok romlandó anyag háromezer éven keresztül ilyen épségben megma-radni, hiszen a hun s�rkamrák öblében egy rendk�vül ér-dekes, foszlóban lév� sz�nyeget is találtak, két �jas vadászt ábrázolt a kép, amint lovon — egy aranyszarvast űznek.

Amikor újra itt jártam, már csak kellemes emlék volt számomra els� itt tartózkodásom, a hóban, fagyban való találkozásom a Kozlov�exped�cióval. Akkor még remény-telenül, de munkakedvvel és elszántsággal tele vágtam neki az útnak.

Néhánynapos dzumodói tartózkodás után elbúcsúz-tam és egyedül elindultam Urga felé.

Nem akarok itt ennek az útnak a részleteir�l megem-lékezni, szenvedések, nélkülözések egyhangú sorozata ez. De a több, mint kétszáz kilométeres út is elfogyott végre el�lem és újra ott állottam a Ganden�kolostor hatalmas temploma, csillogó aranytet�i fölötti hegygerincen. Bána-tosan poroszkáltam az úton, azon törtem a fejem, vájjon mihez fogok Urgában, hova megyek. Vladimirov biztosan már régóta nem lakik ott, vagy ha talán mégis, vájjon be-fogad�e a házába arra a néhány napra, am�g ott maradok?

— Guten Tag — riasztott fel valaki rossz gondo-lataimból.

Régi belcsiri ismer�söm, egy Arnold Gnadeberg nevű balti német erdész szól�tott meg lóhátról és nyújtotta felém nagy örvendezve a tenyerét.

Természetesen kitör� örömmel fogadtam a legjobb pillanatban elembe toppant ismer�st. Gyorsan elmesélte, hogy most már Urgában lakik és tudomásomra hozta, hogy nagyon sz�vesen lát magánál vendégül.

Azonnal vissza is fordult és együtt poroszkáltunk Urga felé. Érdekl�dtem, mi újság a városban. Megtudtam t�le, hogy a nemzeti kormány már teljesen elcsit�totta a kedélyeket, a legnagyobb nyugalom van és a kormány éppen most akar villanytelepet ép�teni.

•— Nézze csak, most jut eszembe — kiáltott fel Gnade�

143

berg — hiszen ön bizonyára ért az ilyesmihez. Nem pró-bálkozna meg?

Fölvillanyozott ez a villanytelep�história és biztos�-tottam a kitűn� erdészt arról, hogy természetesen meg tud-nám csinálni a munkát. Trojszkoszavszkban már szereltem is villanytelepet.

— Remek, hiszen Dorzsi Merin, a fináncminiszter, nagyon jó ismer�söm, majd beszélek vele az érdekében. Űgyis nagy gondot okoz nekik, kire b�zzák az ép�tkezést.

Most már tényleg madarat lehetett volna velem fo-gatni jókedvemben. Tréfálódzva, a rossz napokat egy pilla-nat alatt elfelejtve, beszélgettünk mindenfélér�l, amikor szinte észrevétlenül megérkeztünk a Ganden ker�tései kö-zelébe. Szel�d lejtéssel simult a hegy itt a völgykatlanba és néhány száz lépéssel távolabb fölöttünk integettek már a Ganden épületei. Üde és fantasztikus látvány a fölöttünk fehér hóból, kék égb�l kiváló bizarr aranycirádák sokasága, lenn a távolban a szivárvány legkülönböz�bb sz�neiben nyüzsg�, hullámzó tömeg és a befagyott, opálosan csillogó Tóla�folyó. Már szinte elábrándoztam, elérzékenyültem ett�l a látványtól, amikor vad kutyaugatás hangjai csaptak föl. Arrafelé néztem, hát láttam, hogy lenn a völgyben öt�hat kutya nekirontott egy vörös lepelbe bujtatott és a földön fetreng� embernek és tépte, szaggatta róla a húst.

•— Az istenért, oda kell mennünk, meg kell menteni a szerencsétlent •— kiáltottam Gnadeberg felé.

— Csak ne siessen, ezt már úgyse mentheti meg, — felelte mosolyogva •— mert hiszen már régen halott.

És amikor látta rajtam, hogy nem értem egykedvűsé-get, sietve hozzátette :

— Hát ön még nem tudja, hogy itt Mongoliában a kutyáknak adják oda a halottakat?

Gnadebergnek tökéletesen igaza volt, Mongoliában való régebbi id�zésem alatt sok minden egyéb elfoglaltságom akadt : kolbászt gyártottam, bombákat forrasztottam és a k�naiak puskacsöveit igyekeztem kikerülni — de tényleg elmulasztottam ezt a különös kutyaetetési szokást köze-lebbr�l megismerni.

144

Így tudtam azután meg most, hogy Mongoliában egész különleges «temetkezési» szokások uralkodnak. Háromféle eljárás van, az els� a bogdo�k, a második a magasabbrangú lámák, a harmadik pedig a nép céljaira.

Amikor a Bogdo Gegen meghal, holttestét addig dör-zsölgetik valami spiritusszal kevert anyaggal, am�g telje-sen kiszárad. Ekkor azután egészen különleges és titokban tartott eljárás seg�tségével, tet� t�i�talpig bearanyozzák, illetve arannyal burkolják a holttestet, úgy hogy Bogdo öegen ezután olyan mint egy szilárd, fényl� aranyszobor. Ezt a szobrot valamelyik templom szentélyében áll�tják föl.

A magasabbrangú lámák a föld alá kerülnek, éppen úgy, mint a közönséges halandók Európában, föléjük jel�jegzetes s�remlékeket emelnek, amelyeket «szuburgán»�nak neveznek.

Mindenki másnak a húsa halála után a kutyák gyom-rába jut. A városok közelében lév� völgyhajlásokban él-nek ezek az állatok. Néha még az arra járó él� embereket is megtámadják, úgy, hogy ezen a vidéken nem tanácsos fegyver nélkül járni.

Azt is megtudtam, hogy Szent Mihály lova itt mikép-pen végzi el munkáját.

Amikor a mongol meghal, családja apró kis sátrat ép�t a rendes lakósátor vagy ház közelében és ebben helyezik el a földön a vörös selyembe vagy dálembába burkolt holt-testet. A sátor elé a bejárat két oldalán egy�egy pálcát tűznek a földbe és erre egy�egy chadakot akasztanak.

Közben a család gondoskodik arról, hogy a temetési szertartásra az el�készületek megtörténjenek: megh�vják azokat a lámákat, akikkel a végs� tisztességet megadatni akarják. A család vagyoni helyzete szerint egy vagy több láma kap megh�vót és meginvitálják a halott jóismer�seit is.

A lámák természetesen nem ingyen végzik a szertartást. Ha többen vannak és el�kel�bb lámák működnek közre, t�z�tizenöt lóba is belekerül a családnak. Ha szegényebbek és kevesebb, valamint kisebbrangú lámával elégszenek meg, kifutja a szertartás egy�két birkából. Így tehát nemcsak a lámák száma, hanem hivatali rangjuk is a szerint változik,

145

hogy a fam�lia mennyit k�ván áldozni a temetésre ; álta-lában a család rokonságához tartozó lámákra b�zzák ezt a feladatot. A vallás szerint ugyanis feltétlenül szükség van ennél — mint minden — szertartásnál a lámák közreműkö-désére, mert a magasabb szellemek és a halandók közötti lelki közlekedést tisztán és kizárólag csak a lámák útján lehet elérni és �gy az � közbenjárásukat kell felhasználni, hogy a halott porhüvelyéb�l kiszállt léleknek szószólója legyen, hogy annak az inkarnációk során való földi vándor-útját minél inkább megrövid�thessék és a szellem minél hamarább elérhesse a Nirvánát.

A temetési szertartás el�tt összegyűlnek a megh�vot-tak, a lámák d�szes ruhájukban, apró, csontból faragott halálfejekkel d�sz�tett hegyes sisakjukban, kezükben az emberb�rb�l készült dob és az emberi, lábszárcsontból készült s�p. Azután az ismer�sök, mindenki a legszebb ru-hájában, az asszonyok hatalmas fejd�szükkel. Közben leülnek valamennyien a halotti sátor el�tt és kezdetben mormolva, azután mind hangosabban és hangosabban fel-hangzik a lámák imája :

— Om, om . . . — hallani folyton és közben tompán, túlvilági hangon megcsörrennek az emberb�r dobok, fel-sikolt az embercsontfurulya : szimbólumai az elmúlásnak és figyelmeztetések az él�k felé — «ti is elmúltok, ti is meg-haltok, testetek csak romlandó anyag, mint ez a dob és s�p, csak a szellem él örökké és költözik ki a halott por-hüvelyb�l, mint ez a hang a hangszerb�l.))

Mind hangosabb és hangosabb lesz az ima, zörg�bb a dob, fültép�bb a s�p, ülés közben ritmusosan ring a lámák teste, azután hirtelen fölugranak és két tenyerüket a hom-lokukra téve hajlonganak.

A szertartás ezzel véget ér. A holttestet a «tergé»�re teszik és megindul a menet a halálvölgy felé.

A kutyák gyülekez�helyét�l néhány száz méternyire megállanak az emberek és csak a halottat viv� kocsi megy egy fegyveres k�sér�vel egészen a temetkezési helyig, ame-lyet az eddig idehozott halottak fehérre tisztult csontjai jelölnek. A halott a földre kerül és a terge visszaindul.

Forbáth : A mogújhodott Mongólia. 10

146

Szokásos ezt a kocsit a temetés után a család sátra el�tt elégetni, mert a hit azt tartja, hogy az ilyen kocsit már nem szabad a halottszáll�tás után semmire se használni, tisztátalanná tette a halott és veszedelmet zúd�that a hátra-maradottakra.

Lassan megindul a hátramaradottak csapata vissza-felé. A vörös kelmébe bor�tott halott körül pedig ezalatt összegyűlnek a kiéhezett kutyák, el�ször letépik róla a leplet, azután vad dühhel nekirontanak a holttestnek, cafatokban szaggatják le róla a húst. És egy negyedóra múlva már vigyorgó koponyájú csontvázzá lett az, ami a tegnap még él� emberb�l megmaradt. . .

Ezt is szétszórja a szél, elhordja, eltemeti a hó, hogy tavasszal azután, amikor a fehér takaró elolvad •— messzire világ�tsanak az él�, friss fűt�l zöld völgy mélyér�l a kiszá-radt emberi csontok.

XXXIV.

A tantarák tudója.

Sok minden történt, mialatt én Urgától távol voltam. A nemzeti kormánynak még Dsa Lámát is ártalmatlanná kellett tennie. Dsa Láma kalmükök közül származott és az orosz cári uralom alatt szib�riai száműzetésbe került, mert titokzatos viselkedésével fölláz�totta a Szib�riában és Mongoliában lakó kalmük törzseket. A száműzetésb�l azonban megszökött és Kobdo környékére húzódott.

Regéket mesélt róla a nép, varázslónak tartotta, mert hipnotikus ereje volt és nemcsak egyes embereket, hanem egész tömegeket tudott szuggerálni: azt láttatta, csele�kedtette velük, amit akart. Több különös történetet mesélt róla a nép. Az egyik história szerint, amikor szökése közben a lovas kozákok fölismerték és üldöz�be vették, Dsa Láma a Szur�nor partjára szorult. El�tte a meglehet�sen nagy tó, mögötte pedig az üldöz�k. A kis nomád tábor lakói, akik a tó partján fölütött sátrakban éltek, rémülten várták a tör�

147

ténend�ket. Egyszerre csak meglepetéssel látták, hogy a kozákok irányt változtatnak, nem a tó partján álló Dsa Láma felé tartanak, hanem megkerülve a tavat, a túlsó oldal felé vágtatnak.

— Ott van! Ott van! —ord �tozták és mindegyik más-felé rohant. Azután megint találkoztak és hosszú lándzsáik-kal egymásnak rohantak, veszettül szurkálták egymást.

Dsa Láma pedig ott állott a tó partján és mer�en né-zett a túlsó oldal felé, ahol üldöz�i egymást ölték, kasza-bolták abban a hiszemben, hogy mindegyikük Dsa Lámát szúrja le.

Elképzelhet�, hogy ilyen képességekkel Dsa Láma mennyire tudott a népre hatni. Azt beszélték róla, hogy Amurszánnak, a hatalmas mongol uralkodónak inkarná-ciója, annak az uralkodónak, aki régen az Oroszországban él� mongolokat egyes�tette és az a hit járta róla, hogy egyik kés�bbi inkarnációja az összes mongolokat újra nagy egy-séges birodalomba fogja majd össze és visszaáll�tja Dzsin-gisz kán egykori országát.

1918�ban Kobdo környékén teljesen önálló tartományt alak�tott, amely az akkori Mongoliától elszakadt és az öt-száz gertéb�l álló területen mint valami kiskirály rendez-kedett be Dsa Láma. Senkinek a hatalmát nem ismerte el, a Bogdo Gegen parancsait is semmibe vette, ha éppen �gy tartotta kedve. Célja elérésében se volt válogatós, aki ellen-szegült neki, könyörtelenül megölette. Az emberek vak eszközeivé lettek, ellenkezni senki se mert, mindenki félt a rettenetes és titokzatos hatalmú kalmükt�l.

Egész legendakör alakult körülötte. Azt beszélte róla a nép, hogy a «vörös lámák» rejtélyes szektájához tarto-zik, akik avatásuk el�tt megtanulják a tantarák istenekt�l származó �srégi varázstudományát az örökélet Kolostorában.

A legenda szerint az örökélet Kolostorában lakó lá-mák sohase halnak meg, velük szemben még a föld nehéz-kedési ereje se tud érvényesülni, ha akarnak, a leveg�ben is képesek lebegni. Az örökélet Kolostora valahol a Himalája bércei között van — vélik, de pontosan nem tudja a nép, mert közönséges földi halandó oda el nem juthat, csak ki�

10*

148

választott inkarnációk, akiknek testében valamely hatal-mas szellem lakozik és akit születési küldetése odavezérelt, hogy ott megszerezze varázserejét. Azok a szerencsések pedig, akik a bennük lakozó nagy szellem sugallatára mégis megtalálták az örökélet Kolostorához vezet� utat és oda-értek, onnan már nagy titkok tudásával térhetnek vissza és varázser�t szereznek. Arról ismerik meg egymást e «be�avatottab) — ha véletlenül találkoznak földi életükben — hogy az állat zsigereit evés közben valamilyen különös ritus szerint vágják el. Ezt szintén nem tudja közönséges halandó, de err�l a jelr�l egymásra ismernek az örökélet Kolostorát megjárt zarándokok.

Dsa Láma ilyen legendák bűvkörét�l övezetten gya-rap�totta, növelte a hatalmát Kobdo tartományban, na-gyobb úrnak tartva magát a Bogdo Gegennél is, nem hall-gatva senki parancsára és készül�dve a nagy leszámolásra a Mongoliát ellep� idegenek ellen. Mindig más és más helyen tűnt fel a különös ember Mongólia területén és amerre járt, átvágottnyakú oroszokat és k�naiakat hagyott maga után. Védekezni szinte lehetetlen volt ellene, lenyűgöz� hipnotikus erejével szemben lehullott minden kard, fegy-ver, mert erejét vesztette minden ellenséges kéz. Elfogni nem lehetett, megölni senki se tudta és a nép fanatikusan b�zott benne. Imádta és félt t�le.

Amikor a mongol kormány megalakult, megüzente Dsa Lámának, hogy most már vesse alá magát a nemzeti uralom akaratának, mert hiszen ez tisztán és kizárólag a mongolok érdekeit szolgálja. A követek nem tértek vissza, csak egy urton lovas hozta h�rül, mi történt Kobdóban a nemzeti kormány küldöttségével.

Dsa Láma hangosan fölnevetett, amikor a kormány üzenetét tudtára adták és dühösen végignézett a küldött-ség tagjain. Azok megmerevedve álltak helyükön. Dsa Láma el�rántotta hosszú kését, odaugrott mindegyik em-berhez, a mellükbe szúrt — egy has�tás : és sorban mind-egyiknek a bordája közül kirántotta a meleg, g�zölg� sz�vet. Így szoktak Mongoliában végezni a birkákkal, �gy végzett Dsa Láma a mongol kormány küldöttségével.

149

Ezután már senki se merte megközel�teni a kormány�részér�l a szörnyű legendah�st. Viszont napról�napra riasztó h�rek jöttek Kobdo tartományból: hogy Dsa Láma újabb harcokra készül, most már a kormány ellen, mert az se tetszik neki. Ekkor Baldan Dorzse, a mongol nemzeti csend�rség akkori parancsnoka jelentkezett a miniszter-elnöknél és vállalkozott Dsa Láma ártalmatlanná tételére. Természetesen nagy örömmel fogadták k�nálkozását és Baldan Dorzse útnak is indult. Tisztában volt azzal, hogy milyen hipnotikus er� birtokában van Dsa Láma, ezért a legnagyobb titokban, álruhában utazott Kobdóba és ott érdekl�dött, hol van Dsa Láma sátra.

Amikor megtudta, az éj leple alatt óvatosan a sátor bejáratáig surrant és egy pillanat alatt beugrott, revolverét maga el�tt tartva, azonnal célzott. Tudta, hogy ha késle-kedik, Dsa Láma hatalmába kerül. Gondolkozás nélkül elsütötte pisztolyát és Kobdo tartományának ura holtan bukott a földre.

Egy urton�lovas indult el még aznap éjszaka a nyereg�kapához kötött jókora b�rzsákkal. A b�rzsákban Dsa Láma fejét vitte a nemzeti kormánynak. �gy igazolta Baldan Dorzse, hogy küldetését elvégezte.

Mongólia egysége ezzel a tettel biztos�tva volt, Kobdo csakhamar csatlakozott a nemzeti kormányhoz. Baldan Dorzset nemsokára beválasztották a parlamentbe. Néhány évvel kés�bb azonban visszavonult a politikától, mert túl-ságosan baloldalinak tartotta a parlament összetételét.

XXXV.

A Bogdo Gegen a forradalom jubileumi ünnepélyén.

A villanytelep�ügy is hamar lebonyolódott — hogy visszatérjek a történetre. Elkerültem Dorzsi Merin elé, aki-hez már beajánlott kitűn� német barátom. A kérdések perg�tüzet zúd�totta rám a miniszter, hol, mikor ép�tettem

150

már villanytelepet, hol voltam eddig, miért jöttem ide. Ügy ahogy tudtam, mindegyikre megfeleltem, végül vára-kozásteljesen rámfüggesztve szemeit, nekem szegezte az utolsó kérdést:

— És mivel képes bizony�tani, hogy tud villanytele-pet ép�teni?

Meglepett a kérdés, de azért egykedvűen, mintha alig érintene az ügy, válaszoltam:

— Miniszter úr, ezt nem lehet el�re bebizony�tani. Adjanak egy hónapot, ezalatt, ha tetszik, elkész�tem a költségvetést és a terveket. A tervekért száz Ián honorá-riumot kérek (400 peng�). Ha nem lesznek megfelel�k a tervek, ne fizessék ki az összeget, ha megfelelnek, velem csináltatják meg a villanytelepet is.

A miniszternek úgy látszik tetszett ez a válasz, és megb�zott a tervek elkész�tésével.

Nagy lelkesedéssel láttam neki a munkának. Renge-teg szám, kalkuláció és adat volt az el�irányzatban, ami-kor azután a miniszter átnézte és kérdezgetett itt�ott valamit, nyilvánvaló lett el�ttem, hogy villanytelephez nem ért. Válaszaimban igyekeztem tehát minél «szak�szerűbben» el�adni a dolgokat, lehet�leg sok szakkifejezés-sel fűszerezve mondataimat. A miniszter persze egy kukkot sem értett. De szemmelláthatólag nagyon imponáltam neki.

Megkaptam a megb�zást. A villanytelep néhány hónappal kés�bb el is készült,

részben az Urgában lév� különböz� géprészekb�l, részben pedig egyes külföldr�l hozatott berendezésekb�l.

Ma már Urga majdnem összes házaiban villamos izzó-lámpák világ�tanak. A kormány nemcsak a küls�, hanem a bels� vezetékeket és szereléseket is teljesen ingyen vé-geztette a lakosság részére, megtér�teni csak azt az effekt�v munkabért kellett, amelyet a ház kapujától a villany-lámpáig történ� szerelés vett igénybe.

A villanytelep ép�tése alatt és után még több ép�t-kezési megb�zást kaptam, köztük én nyertem el a parla-ment, illetve sz�nház ép�tésére kitűzött tervpályázatot is, amelyre pedig a jónevű Afanazics Szergejevics Kotov nevű

151

orosz ép�tész is pályázott. Néhány más középület ép�tési tervét is rámb�zta a mongol kormány és fölszól�tást kap-tam, hogy az urgai világi egyetemen — a fizikai és me-chanikai tanszéken — el�adásokat tartsak. 1928�ban a régebbi villanytelep teljes modernizálására adtak meg-b�zást, ezek az ép�tkezések azonban nem fejez�dtek be tel-jesen ottlétem alatt, mert néhány fontosabb alkatrészét csak kés�bb száll�tották le Európából.

A véletlen szerencse �gy ford�totta meg óriási kanya-rulattal a sorsomat, �gy marasztalt Mongoliában majdnem egy évtizedig a munkám.

Ezek az esztend�k voltak a hirtelen fejl�dés évei Mongólia számára.

Szinte hónapok alatt ugrásszerűen új és újabb szinek, hangok kerültek a kaleidoszkópszerűen tarka és eleven város életébe. Mozik ny�ltak, a parlament épületében — amikor ülések nem voltak — sz�niel�adásokat tartottak. F�leg a mongol történelem és els�sorban Dzsingisz kán történetének egy�egy részét megeleven�t� sz�njátékok ke-rültek a zsúfolt néz�terek elé, tánchelyiségek alakultak, autóbuszközlekedést szerveztek, Urga közvetlen repül�-gépösszeköttetésbe került a szibériai vasútvonallal. Az els� napokban még csodálkozással néztek a felettük elsuhanó repül�gépre, •— «Tumor Pé», acélmadár : mondották — néhány nap alatt azonban már ezt is tudomásul vették és ez az újdonság is beleolvadt a hétköznap megszokottságába.

Vasútvonala egyetlen egy sincs Mongoliának, de az eml�tett repül�gépjárat mellett hivatásos soff�rök szabály-szerű személy� és teherszáll�tást bonyol�tanak le gépkocsi-jaikkal. Észak és f�leg dél felé, Troj kosza vszktól Pekingig, a Góbi sivatagon keresztül.

És a mongolok, — akiknek közel ötven�hatvan szá-zaléka még ma se tud �rni�olvasni, a mongol pusztáknak ezek a v�gkedélyű, barátságos és vendégszeret� fiai szinte naiv gyerekek, akiket hosszú id�kön keresztül éppen naiv�ságuk miatt alaposan ki is használtak az idegenek — ezek az emberek gyerekes örömmel néznek és tapogatnak végig mindent, ami új el�ttük, megnézik jobbról�balról, s�t

152

néha — ha hozzáférnek — meg is nyalják. De azután józan eszükkel és kitűn� érzékükkel hamar rájönnek az eszköz rendeltetésére, úgy hogy akkor már alig tudhatja náluk ezt valaki jobban. Komlatlan idegeikkel hihetetlenül rövid id�n belül remekül megtanultak gépkocsit vezetni, s�t a repül�gépek kezelését is és ma már egészen természetes-nek tűnik fel el�ttük, hogy a fantasztikus ruhájú bud-dhista lámák az ördögűz� szerekkel megrakott kolostorok, a keleti sz�nekben pompázó ruhájú és d�szű lakosság, az évezredes tevekaravánok fölött ott suhannak a repül�-gépek és közöttük ott száguldanak az autók; hogy amikor a nép a kolostor temploma körül hason csúszva tett vezek�léséb�l este hazatér — fölcsavarja a villanyt és hogy a modern orvosszerekkel, berendezésekkel fölszerelt közkór-ház egyik szárnyában lámák gyógy�tanak varázsfüvekkel és gyógynövényekkel.

Az átmenetek még nem alakultak ki, két világ torló-dott itt egymásra, de úgylátszik, hogy ez sohase fogja je-lenteni a múlt — teljes elmúlását. Eljöttek a repül�gépek, az autók, de megmaradnak a d�szes mongol köntösök, cirádás lámakolostorok és talán — a becsületesség is . . .

A nemzeti kormány gyökeresen átalak�totta Mongólia egész szervezetét. Hatalomrajutásáig az ország vallási és egyházi ura a Bogdo Gegen volt; vallási min�ségében ne-vezték �gy, világi uralkodói min�ségében a Bogdo kán c�me volt. Mint már tudjuk, egyik buddhista szent inkar�nációjának tartották a mongolok és választása teljesen a láma�egyház kezében volt, végs� fokon a Dalai Láma döntött, melyik újszülött tekintend� a jövend� Bogdo Ge�gennek.

Az ország már régóta négy eimakra és egy határ-kerületre oszlott. Az eimakok — megyék — élén a kánok állottak, akik Dzsingisz kán egyenes leszármazottai voltak, az orosz határon lév� tartomány pedig Charaul (�rség) nevet viselte és ennek élén a Bogdo által kijelölt kor-mányzó állott. Kés�bb, amikor a forradalom után az új kormány ragadta magához a hatalmat, a Bogdo kán�t megtartotta ugyan, de a végrehajtó hatalmat tel�

Temetési szertartás : a láma halottas tánca. Egyik kezében az emberb�r�dob, a másikban az embercsont�s�p.

A h

alot

tas

szer

tart

ás v

ége.

A

lá

ma

fejé

n fa

rago

tt ha

lálf

ejek

kel

dísz

ített

süve

g.

A Csoizi Láma Chure — legel�kel�bb mongol kolostor — f�lámája édesanyjával.

A Dzun Chure k�nai st�lusú temploma. El�l jobboldalt egy imazászló-torony.

A Szilbamenti kolostor temploma. (Tibeti stílus.)

A Szilbamenti kolostor.

153.

jesen kivette a kezéb�l és az csak egyházi méltóságát viselte tovább csorb�tatlanul. A kánok is átadták helyüket a kormánytól kinevezett f�tisztviselöknek, közülük az egyik azonban — és ez nagyon jellemz� a mongol forradalom mentalitására is — Cecen kán, aki önként mondott le�méltóságáról, egyhangúlag megválasztott képvisel�je lett a parlamentnek és az is maradt egészen addig, am�g egy szép nap — kolostorba vonult.

A Bogdo Gegen 1924. május 26�án halt meg. A kor-mány — mint már eml�tettük — felhasználva a nép vallá-sos hitét, kiásott egy régi legendát, amely azt tartotta, hogy a Bogdo Gegen szelleme nyolc inkarnáción keresztül ván-dorol a földön. Minthogy pedig az 1924�ben meghalt Bogdo Gegen a teológikus szám�tás szerint éppen a nyolcadik in-karnáció volt ;— vallási alapon szüntette be a kormány további inkarnáció keresését.

Az új mongol alkotmány a legmodernebb alapokon épült fel. Még a Bogdo Gegen életében el�kész�tette a kor-mány a köztársasági államformára való áttérés hangulatát,, és ezt a munkát nagymértékben megkönny�tette az utolsó Bogdo Gegen élete. Nem nagy népszerűséget szerzett ugyanis a Bogdo Gegen számára az 1912�ben történt ko-ronázás, megn�sülése és életmódja. Már a nemzeti forra-dalom gy�zelmének els�éves jubileumán is érezhet� volt�az elkövetkezend� események el�szele.

1922. augusztus 9�én folyt le ez a jubileumi ünnepség, amelyet fényes küls�ségek között tartottak meg. Délután egy órakor a Bogdo Gegen egyházi rezidenciájának ker�tés-kapuja elé fényes kocsi gördült, benne ragyogó, aranyos ruhában a Bogdo Gegen és felesége, Eche Dagini foglalt helyet. A d�szhintó után a miniszterek, államtitkárok és magasrangú állami tisztvisel�k lépkedtek szigorú rangsor szerint, drága brokátselyemb�l készült hosszú köpenyek-ben, h�mzett sapkákkal. A legtöbbjüknek hátát hosszú copf verdeste. A Bogdo Gegen nem egyházi ruhában volt, hanem erre az alkalomra világi uralkodóhoz ill� nemzeti viseletben.

A palota kapujától a ker�tés�bejáratig, onnan a hintó

154

lépcs�jéig hosszú, sárga selyemsz�nyeget ter�tettek a d�sz-ruhás test�rök, a Bogdo Gegen leszállt kocsijáról, udva-riasan leseg�tette feleségét és karonfogva megindult vele .a templomban feláll�tott trónszékek felé. El�ttük lépke-dett néhány csillogó ruhába öltöztetett gyerek, kis áldo-zati gyertyákkal a kezében. A Bogdo Gegen és Eche Dagini felültek aranyozott trónusukra, a jelenlév�k pedig háromszor mélyen meghajtották fejüket el�ttük. A mi-niszterelnök felolvasta és átadta a Bogdo Gegennek a kormány feliratát, amelyben a mongol forradalom tör-ténetét örök�tették meg. A Bogdo Gegen átvette a pa-p�rtekercset és maga mellé tette a trónszékre.

Egy vonás se mozdult az arcán és akkor se rezdült meg az emberszobor, amikor a kormány tagjai és a jelen-lév�k sorban egymásután mély hódolattal újra elébe já-rultak, átadván a neki hozott ajándékokat.

A küls�ségek alapján talán még azt hihette volna az avatatlan szemlél�, hogy itt a legnagyobb szeretet és leg-mélyebb hódolat érzése áramlik a Nagy Láma felé, akinek •el�deit a megközel�thetetlen félelem és az önk�vületbe men� vallásos áh�tat vette körül. De az utolsó Bogdo Gegen jelenlétében tartott ünnepség a — forradalom év-fordulóját jelentette most. Bogdo Gegen sem volt többé

földöntúli misztikumban ködl� szent, aminek a régi egyházi ünnepségek fölemelték: egyszerű és megközel�t-het�, fölcicomázott ember volt csupán ott, a többi ember között, akinek ha nem is ny�ltan;� de a felirat formájába burkoltan mégis az arcába vágták, hogy a mongol nép sajátmagát tartja a legszentebbnek, a közösség érdekét, az �si néplélek örök inkarnáció] át.

Érezte ezt mindenki ott abban a tömjénfüstös, misz-tikus teremben, a Bogdo Gegen és feleségének trónszéke el�tt, valósz�nűleg maga a Bogdo is : tekintete elrévedezett a hódoló csoport fölött, talán a múltra gondolt, a válto-zatos és sokoldalú múltra, amelyben együtt szorongott az orosz cári protektorátus a k�nai császár irány�tó öklével, a tibeti lámák parancsiratai Ungern Sternberg emlékével. Vagy talán a jöv�t látta? . ..

155

Hiszen a Bogdo Gegen vallása szerint a múlt egyúttal a jöv� is, a «Karma» törvénye a múlt hibáit, mulasztásait átadja a jöv�nek, hogy a bűnöket elkövet� szellem elé tornyosuljanak a jöv�ben. A Karma nem a «Nemezis», mint ahogy Osszendovszki nagyon tévesen áll�tja, hanem éppen ellenkez�leg, az ember tettei által megváltoztatható és befolyásolható jöv�.

És Bogdo Gegen el�tt a jubileumi ünnepségen ott állottak a forradalmi miniszterek hivatalnokaikkal, azok az emberek, akik el�z� nap a hivatalukban kötelesség-szerűen a mongol nép fölvilágos�tásán kellett, hogy dol-gozzanak. És ehhez a «felvilágos�táshoz» szorosan hozzá-tartozott az a munka, amely a végén a Bogdo Gegen világi hatalmának eltörléséhez, a mongol köztársaság ki-kiáltásához vezetett.

A Bogdo Gegen d�szruhába öltözött alakja mereven és méltóságteljesen trónolt a csoport fölött, ki tudja azon-ban, milyen gondolatok cikkáztak a kemény koponya mö-gött, kutatva a K a r m á t . . . a múlt, a jelen és a jöv� egymásból ered� összefüggéseit. . .

XXXVI.

Az új mongol alkotmány.

Két évvel kés�bb, 1924 november 8�án összeült az els� mongol nemzetgyűlés. Megnyitása el�tt alapos munkát végzett a nemzeti párt, a felel�s tényez�k érezték, hogy elérkezett az id�, amikor egyszer és mindenkorra el kell intézni a forradalom óta ég és föld között lebeg� problé-mát : az államforma kérdését. A hetvenhét tagú nemzet-gyűlésnek megválasztása általános és titkos szavazással folyt le. A hetvenhét közül hat a nemesség köréb�l került ki, negyvenhatan voltak a nemzeti forradalom vezet�i közül, tizenhárom pártonk�vüli, de bejutott hat láma is. Tizenketten különböz� kisebb pártalakulatokból kerül-tek ki.

156

A nemzetgyűlés (Iche Churuldan) els� ülésén Ceren Dorzsi miniszterelnök ismertette a nemzeti forradalmi párt�programmját, a kormány eddigi tevékenységét, felszól�-totta a képvisel�ket, hogy igyekezzenek működésükkel mindenben a mongol nép érdekeit szolgálni.

Nem szabad elfelejteni azonban, •— mondotta — hogy a vallás is fontos és szigorúan be kell tartani a mongol nemzet minden képvisel�jének a közerkölcsiség irányelveit.

A nemzetgyűlés bizalmat szavazott a kormánynak a parlament összeh�vásáig folytatott tevékenységéért és ki-mondotta, hogy Mongólia ezután köztársasági államfor-mában k�ván élni, mert egyedül ennek révén látja biz-tos�tottnak a nemzet jöv� érdekeit. Batifikálta a nemzeti kormány és Oroszország között létrejött barátsági szer-z�dést, de utas�totta, hogy igyekezzék barátságos viszonyba kerülni K�nával is.

Megalkotta ezután a mongol nemzeti köztársaság alapalkotmányát, amely ötven paragrafusra oszlik. E sze-rint az ország köztársasági államformában él és a törvény megszünteti a Bogdo Gegen és a lámák világi hatalmát. A hatalmat a dolgozó nép által választott nemzetgyűlés, illetve ennek megb�zásából a kormány gyakorolja és hajtja, végre. A nagy nemzetgyűlés — az Iche Churuldan — meg-alakuló ülése után, csak az állam életében legfontosabb alkalmakkor ül össze. Els� ülésén saját tagjai közül kijelöli a kis nemzetgyűlés, a Baga Churuldan tagjait.

A kis nemzetgyűlés végzi azután a kormány tevé-kenységének ellen�rz� és irány�tó munkáját akkor is, ami-kor kisebb ügyek esetén a nagy nemzetgyűlés összeh�vása szükségesnek nem mutatkozik.

Az ország földje a nemzeté. Eltörölte az alkotmány azokat a régi köztartozásokat,,

amelyekkel a lakosság saját hibáján k�vül maradt adós. Bégebben, ha valaki a közadósságot meg nem fizette, nemcsak az � vagyonát lehetett lefoglalni, hanem a család-jáét, s�t a törzsének vagyonát is. Az alkotmány ezt is. megváltoztatta és magánjogi téren életbeléptette a sze-mélyi felel�sséget.

157

Megszüntette a nemesség rangjait és el�jogait. A nemzeti alkotmány védelmére behozta az általános

védkötelezettséget, elválasztotta az egyházat az államtól, kimondván, hogy «a vallás mindenkinek magánügye*.

Határozottan leszögezi az alkotmány, hogy Mongólia lakossága szabad és független emberekb�l áll, véleményét bárki szabadon nyilván�thatja, gyűléseket összeh�vhat, vagy azokon résztvehet. Nemzetiségre, fajra és felekezetre való tekintet nélkül teljesen egyenjogú mindenki Mongoliában, aki dolgozik. Joga van ezenk�vül teljesen ingyenes okta-táshoz.

Még az egyetemi tan�tás is d�jtalan. Csak a nagy nemzetgyűlésnek van joga új törvénye-

ket hozni, vagy régieket megváltoztatni. A nemzetgyűlési kévpisel�k mandátuma egy eszten-

d�re szól. Száma mindenkor a választók számával áll arányban.

A nagy Churuldant össze kell h�vni mindenkor a kis Churaldan tagjai egyharmadrészének, vagy a választók-nak a k�vánságára.

A kis Churuldan harminc tagból áll. Teend�je : uta-s�tani a kormányt bizonyos feladatok elvégzésére és ellen-�rizni a munkáját. A kis Churuldan évente kétszer három-tagú elnökséget választ, és még akkor is szavaz a kor-mány iránti bizalom, vagy bizalmatlanság tekintetében, ha erre vonatkozólag semmi ind�tvány sem érkezett eléje. Az elnökségnek jogában áll a kormány rendelkezéseit a kis Churuldan ülései közötti szünetekben megsemmis�teni, vagy e rendelkezéseknek végrehajtását a legközelebbi ülésig visszatartani; jogában áll a minisztereket tisztségükt�l megfosztani és újakat kinevezni. Tehát államf�i jogkört birtokol.

A kis Churuldan választja meg a különböz� f�tiszt-visel�ket is.

Az alkotmány következ� része a választójogról ren-delkezik. Választójoga van és választható a mongol köz-társaság minden tizennyolc évet betöltött lakosa, nemre való tekintet nélkül, ha megélhetésér�l sajátmaga gondos�

158

kodik, vagy pedig a nemzeti hadsereg katonája. Nincs vá-lasztójoguk azoknak a személyeknek, akik kizárólag mások munkájából élnek, személyes, anyagi érdekb�l uzsorás-kodnak, vagy más munkáját kihasználják és maguk nem dolgoznak, továbbá azoknak a volt hercegeknek, akik nem mondtak le önként a rangjukról, a különböz� inkarnációk�nak és a rendben él� szerzeteseknek. Nincs ezenk�vül még választójoguk a b�róság által becstelen bűncselekményekért el�télt egyéneknek.

A kormány teljes mértékben felel�s az állami kiadá-sokért, �rzi a köztársaság pecsétjét és felhasználja a hiva-talosan el��rt okmányok hiteles�tésére.

Az alkotmány meghatározza a köztársaság pecsétjét, c�merét és zászlaját. A pecsét Dzsingisz kán jelvényeit áb-rázolja, a félholdba zárt napot, fölötte a hármas láng-kévével ; ugyanez van a c�meren is, a zászló szine pedig — sárga.

Az els� nemzetgyűlés megváltoztatta még Urga vá-rosának nevét is, amelyet Mongoliában amúgy is nagyon kevesen ismertek, mert hiszen a Bogdo Gegen székhelyét mindenütt Bogdo Chure — Szent kolostor •— néven em-legették. Mongólia f�városa ekkor «Ulan Bátor Choto» nevet kapta.

XXXVII.

Titkok, rejtélyek...

— Akarsz ma este valami érdekeset látni? — kér-dezte egy nap ismer�söm, aki régebben láma volt és még most is bizonyos kapcsolatban állt a különböz� kolostorok lakóival.

Közölte, hogy el�kel� vándorláma érkezett a Szilba�menti kolostorba s ez este jósló és szelleműz� szertartást fog tartani a kolostor templomának terraszán. Már hallot-tam ilyen ceremóniákról, valami hasonlót láttam magam is, amikor a beteg mongol lány rontó szellemét «űzte el»

159

a sámán. I t t azonban még ennél is különösebb, izgalmasabb esemény Ígérkezett, hiszen az egyik legszebb kolostor-templom lesz a sz�nhelye az ördögűzésnek, egyik legel�-kel�bb láma végzi a szertartást, csupa «beavatott» jelen-létében, a templom féltve �rzött kincsei, az ördögűz� fel-szerelések kerülnek majd elém és — mint a barátom tudo-másomra hozta — jóslás is lesz : a gonosz szellemek el-űzése után a jöv� titkait nyitja meg az idegen láma a kolostor lakói el�tt.

Kézenfekv� lett volna, hogy a felvilágosult politikai mozgalmak, a nagy lépésekben terjed� tudományos kul-túra kiszor�tották volna már a világnak ebb�l a sarkából is a misztikumból táplálkozó, vallásos fanatizmuson nö-vekedett különös ceremóniákat; hogy a lámakolostorok selyemfüggönyei mögé is bekerült a nagy változás szelé-nek néhány lehellete. De a keleti ember lelkivilága gyöke-reivel még a legmodernebb életviszonyok között is bele-nyúlik a misztikumok földrétegeibe és süthet a nap a föld felett, lent, a föld alatt még élnek a misztikumok, ame-lyekhez sóváran kúsznak a legjózanabb embernövény gyö-kérszálai is.

És vágtathatnak itt akár expresszvonatok is egyszer majd, éghetnek akár �vlámpák Ulan�Bator�Choto utcáin, épülhetnek egyetemek a kolostorok mellett — az új küls� alatt mégis megmarad a múlt patinája, vagy . . . rozsdája. Bizonyára még évszázadokig fennmaradnak az �si kolosto-rok régi szentszobraikkal és sz�npadias szertartásaikkal. Mert a fantáziát nem lehet kiölni Kelet e m b e r e i b � l . . . .

*

Már a délutáni órákban elvezetett ismer�söm a ko-lostorba és az államnál viselt állásomra, valamint az � protekciójára való tekintettel sikerült elérnem, hogy meg-nézhettem a kolostor templomát is.

A Szilba�menti kolostor f�temploma a tibeti st�lus egyik legszebb alkotása. A kolostorok f�bb épületein nagy általánosságban kétféle st�lus hatásai vehet�k észre, a

160

k�naié és tibetié. A kolostorokat és templomokat majd-nem kivétel nélkül valamelyik gazdag mongol ural-kodóherceg ép�ttette, vagy pedig apránként összeszedett adományokból gyűjtötték a lámák a hozzá szükséges ösz�szegeket. Ilyen kolostorokban az adakozók külön hatal-mas táblán névszerint fel vannak sorolva az adományo-zott összeggel együtt. A kolostorok pedig a szerint, amint új és újabb adományok érkeznek be : mindig tovább épül-nek, a templomot újabb kegytárgyakkal gyarap�tják, kül-sejét is csinos�tják, úgy hogy legnagyobb részükr�l nem is lehet megállap�tani, hogy tulajdonképpen milyen kor-ból származnak, mert állandó és változó fejl�désen ke-resztül jutottak mai állapotukba. Éppen ezért általában határozott és markáns st�lusuk sincs, a k�nai és tibeti ép�tkezés jellegzetességei a legnagyobb részükön keverve találhatók meg, csakhogy talán az egyiken a k�nai, a másikon a tibeti mot�vumok kerülnek túlsúlyba, bizonyos fejl�désbeli hatások folytán.

A két ép�tkezési st�lus között a f�különbség az, hogy a k�nai csúcsos tet�ket ép�t, azokat a legkülönböz�bb sz�nű majolika�cserepekkel d�sz�ti, ezer és ezer kiugrás, ciráda d�sz�ti ezt a tet�t, sarkai fölfelé kunkorodnak és sok eset-ben még apró csengetyűkkel is tele vannak aggatva.

Ezzel szemben a tibeti st�lusban emelt épületek teteje teljesen lapos, terrasz�szerű kiképzésű ; maga az épület sem annyira d�szes, mint a kinai �zlésű, csak a tet�t szegélyez� friz nemes és bizarr vonalai bontják meg simaságát.

Mongoliában a legtöbb templomépületen a k�nai st�lus az uralkodó jellegű, természetesen van néhány majdnem tiszta tibeti st�lusban épült templom is. Ez utóbbiak közé tartozik a Szilba�menti kolostor terraszos, monumentális hatású temploma, ahol estére a szelleműz� szertartást végzi majd a titokzatos idegen láma.

A templom ép�t�anyaga — mint általában a legtöbb esetben — égetett tégla vagy termésk�, de vannak olyan helyek is, ahol fából ép�tették meg még a kolostor templo-mait is. Mindez f�leg attól függ, hogy milyen vidéken épült a kolostor, melyik ép�t�anyaghoz lehetett könnyebben

161

hozzájutni. De kivétel nélkül valamennyi templom k�vül-r�l vak�tó fehérre van festve.

*

Ha belépünk bármely láma�tempiom dél felé néz� f�-kapuján, — a kaput mindig ennek az égtájnak az irányá-ban ép�tik — szemben velünk három aranyos istenszobor csillog a félhomályban. A templomban terjeng� tömjén-illat és különböz� növények, gyökerek füstje, a szines üveggel és pap�rral bevont ablakokon keresztül gyengén beszűr�d� félhomály szorongó érzést kelt az emberben.

A sz�nes selymekkel bevont két oszlopsor három részre osztja a templomot. A középs� hajó hátul — mint eml�-tettem — három szent szoborba torkollik, el�ttük alacso-nyabb emelvényen bronzedényekben parázsló szénre szórt illatos füvekb�l édeskés, káb�tó füst gomolyog, vajjal töltött apró mécsesek világ�tanak. A két oldalhajóban ugyancsak három�három kisebb szobor, el�ttük, ugyan-úgy, mint a középhajóban, az emelvény a füstöl�kkel és mécsesekkel.

Az oszlopsorok mentén egy�egy személyre szolgáló kis fapadok sorakoznak egymás után. A templomi szertartá-sok alkalmával ezeken ülnek a lámák, arccal a szent-szobrok felé fordulva.

A szobrok mögött a hátsó falon van talán a templom legérdekesebb része, az északi buddhista�egyház ezer szent-jének, «ezer buddhájának» képe tenyérnyi lapocskákra festve, a szivárvány legkülönböz�bb sz�neivel és a vonalak szemkápráztató bujaságával.

Ez a szent képgyűjtemény el nem maradható része minden kolostor templomának, egyesekben nemcsak fest-mények formájában vannak megörök�tve a szentek, hanem apró miniatűr kidolgozású bronz� vagy ezüstszobrokban, esetleg dombormű vekben, vagy gyönyörű h�mzéseken. Külön kis múzeum a templomnak ez a része mindenütt. Ha valamelyik kolostor szegényebb, akkor nem külön képekre festik az egyes szenteket, hanem több kerül egy lapra. De valamennyinek ott kell lennie.

Forbáth : A megújhodott Mongólia. 11

162

Azokban a kolostorokban, amelyekbe inkarnációk is el szoktak látogatni, a középs� hajó szent szobrai el�tt még egy trónszék is áll a bejárattal szemben, ezen rend-szerint dúsan h�mzett ül�párna és nagy, támaszkodó párna van elhelyezve.

Minden templomnak ezen a termen k�vül van még egy féltve �rzött szentélye is, a f�hajó északi fele fölött lév� emeleten. Ez a szentélyek szentélye, keskeny csiga-lépcs�n keresztül lehet feljutni falai közé, de csak a «be�avatottakat» engedik ide. A Ganden f�templomának fels� szentélyében trónol például a harminc méter magas Maidéri szobor, amely a legutolsó Bogdo Gegen megvakulásakor engesztelésként készült. A hatalmas szobor a buddhisták jövend� megváltóját ábrázolja óriási lótuszvirágon ülve. Egyik teológus szerint ötezer, másik szerint t�zezer és van olyan is, aki szerint 576 millió év múlva tér majd a földre Maitreya, vagy ahogy Mongoliában népiesen ne-vezik : Maideri, aki megváltja a világot és kihirdeti az új törvényt.

A Szilba�menti kolostorban hatalmas Buddha�szobor trónol a fels� szentély selymekkel bor�tott falai között, ezek csak három oldalról veszik körül, a negyedik oldalon délfelé nyitott a szentély és ki lehet lépni bel�le a templom tet�terraszára.

A szentek szentélye azonban nem teljes egészében foglalja el az els� emeletet, mert jobbról�balról még egy�egy kisebb kamra is csatlakozik hozzá. A kelet felé lév�ben egyházi edényeket, ruházati tárgyakat, a Cám ünnepélyére szükséges fölszereléseket, álarcokat és ehhez hasonló holmikat �riznek. A nyugati oldalon lév� kamra a legféltettebb része a templomnak, ebben rejtegetik az ördögűzéshez alkalmazott különleges ruhákat és tárgyakat.

Tudni — kissé csalódást jelent mindig. Erre a meg-gy�z�désre jutottam most is, mert am�g barátom a k�sé-retül adott lámát félrevonva beszélgetett és én egy pilla-natra ellen�rzés nélkül maradva bekukkantottam a még a beavatottak el�l is féltve �rzött kamrácskába : bizony csak fényl� rézhangszereket, hosszú, görbe kardokat, �jjá�

168

kat, lándzsákat, sallangokkal d�sz�tett sapkákat, ezernyi h�mzéssel telerakott ruhákat láttam itt.

Mialatt mi a kolostor többi részét, a lámák egyszerű sátorlakásait nézegettük, azalatt a vendégláma már ma-gára öltötte az ördögűzés köntösét és mire az esti félho-mályban ismét visszatértünk az imbolygó mécsesfénnyel megvilág�tott tet�re, már éppen megkezd�dött a szertar-tás. D�szes vánkosukon ott ültek az ördögűz� körül nagy körben a kolostor magasrangú lámái, az ördögűz� mögött már zengett és csattogott a zenekar, embercsontból és emberb�rb�l készült különböz� hangszereivel. Mereven és mozdulatlanul állott a vendég.

— Om . . . om — mormolták a lámák köröskörül. Észrevétlenül húzódtam meg az egyik sötét sarokban

és vártam az elkövetkezend�ket. Egyszerre csak fölkelt a helyér�l a kolostor priorja,

odalépett a vendégláma elé és nyakába akasztott egy cha�dakot. Az ördögűz� balkezével homlokához szor�totta a nyakában csüng� chadak végét és fölemelte az egyik lámától feléje nyújtott buzogányt.

Egyik kezében a kard, másikban a buzogány. Üjra merev és mozdulatlan. Így járultak eléje a kolos-

tor többi lámái sorban, mindegyik ráakasztott egy�egy selyemkend�t, közben harsogtak a s�pok, pattogtak a dobok és tompán kongtak a cintányérok. A vendég homlo-káról csurgott a verejték. Hirtelen megrázkódott és vad táncba kezdett. Percekig tartot t a rángásszerű tánc, már az önk�vület �rülete cibálta a vendégláma testét ide�oda, am�g ájultan nem rogyott az odakész�tett zsámolyra.

És az extázis fáradtságának kábulatában lév� láma megkezdte a jóslást. A lámák egymásután adták fel a kérdéseket saját életükre, vagy a kolostor jöv�jére vonat-kozólag. És a messze földr�l jött láma mindegyikre mondott valamit: érthetetlen, gomolygó szavakból álló mondato-kat, amelyet a prior ford�tott át érthet� nyelvre és el-mondta, hogy milyen jóslást kapott a kérdez�.

Most már térdreborulva, áh�tatos csöndben hallgat-ták a lámák a vendég hörgésbe fúló szavait, ezek rej�

11*

164

télyes töredékeib�l születtek meg a prior ajkán a jöven-dölések, j.

Közben pedig a háttérben tompán fénylett a mécsesek világánál a hatalmas Buddha�szobor,I végtelenbe réved� szemei megbocsátóan meredtek el a reszketve térdepl� sokaság fölött.

*

Ha a «józansághoz» szokott olvasó most elgondolkozik ezeken a dolgokon, talán naivnak és értelmetlennek tartja az alapjában véve mégis csak okos lámák viselkedését. De csak nem nevezhet� elvakultnak az a kitűn� mon-gol tudós sem, aki mint a mongolok bizalmi embere, hosz�szú id�n keresztül tiszti rangot viselt az orosz cári udvarban és résztvett a Kozlov�exped�cióban, kés�bb Urgába került, mint igaz ságügy miniszter, azután az államép�tési hivatal vezérigazgatója, a mongol szövetkezet vezet�je lett. Cokto Badma Zsáp a neve ennek a kitűn�, tudós férfiúnak. Az amerikai természettudományi és történelmi múzeumtól szervezett Andrews�féle exped�ció egyik résztvev�je is volt, mint az amerikai természettudományi és történelmi tár-sulat rendes tagja.

Mindezeket csak azért bocsátottam el�re, mert talán elég bizony�tékul szolgálhatnak arra nézve, hogy Cokto Badma Zsáp semmiesetre se lehetett népbolond�tó kül-s�ségekkel félrevezetett vallási bigott, hiszen éppen annak a kormánynak volt egyik leger�sebb támasza, amely a mongol nép felvilágos�tásán, műveltségének kiép�tésén dol-gozott.

Ez a Cokto Badma Zsáp mesélt nekem két igen érde-kes esetet, amelyeket nemcsak a kitűn� ember személyi megb�zhatósága folytán kell elhinnem, hanem mindezek tetejébe még azért is, mert — sajátmagammal is estek meg hasonlók.

— Oroszországban történt, — mesélte nekem — még a háborúel�tti id�kben, a Bajkál�tó partján, a burjátok kö-zött. Egy kozák század állomásozott egy kis burját falu-ban. Valamelyik nap eltűnt az intendáns kasszája. Nagy

165

garral hozzáfogtak a nyomozáshoz és amikor eredményre nem jutottak, ráfogták az ottani burját lakosságra, hogy �k lopták el a pénzt. A burjátok �gy nemcsak egyéni, hanem nemzeti becsületb�l is elhatározták, hogy bármiképpen, de a tolvaj nyomára jutnak. A vének tanácsára elmentek egy jós lámához, aki elmondta nekik, hogy ezen és ezen a helyen, ebben és ebben a házban a kemence nyugati falá-ban befalazva megtalálják majd az eltűnt pénzt. A burjátok jelentkeztek az orosz parancsnoknál és kértek egy kozákot, hogy küldje velük, elmennek megkeresni a pénzt: re-mélik, meg is lelik. A jós láma le�rása alapján megtalálták a mondott házat, kibontották a kemence falát és tényleg el�ttük volt az eltűnt pénzszekrény.

A ház pedig — az intendáns lakása volt. — Amikor az intendáns az eseményekr�l értesült,

�rjáratot küldött a jós lámáért és egyszerűen lecsukatta. Néhány nappal kés�bb azonban mégis elhelyezték a falu-ból az intendánst. De a burjátoknak csak nagynehezen sikerült még �gy is a lámát kiszabad�taniuk.

A másik történetet saját életéb�l mer�tette Cókto Badma Zsáp.

— Egy exped�ciós utamon elkerültem Nyugat�Mon-goliába — mondotta — Alasán tájékára, olyan helyre, ahol se posta, se táv�ró nem volt, úgy hogy nem tudtam sehogy se h�rt kapni otthonmaradt szüléimr�l. Tekintettel arra, hogy balsejtelmek is k�noztak, végre elhatároztam magam és elmentem egy jós lámához, aki egy közeli kolos-torban lakott. Megkértem, mondja el nekem, mit csinálnak most a szüleim. A láma két fiatal gyereket h�vott a sátrába, titokzatos imákat mormolt és azután rájuk kiáltott, hogy mondják el, mit látnak. A gyerekek szaggatott mondatok-ban el�adták, hogy látják szül�i házamat, az udvart: pontosan le�rták apróra a ház elrendezését és a benne lév� bútorokat. Elmondták azt is, mit csinálnak az ott tartóz-kodó személyek :

— Látom az apádat és az öcsédet — mondották. — A magtárból zsákokat hordanak.

— Es egy félévvel kés�bb, amikor hazaértem, érdek�

166

l�dtem, vájjon mit csináltak a szüleim azon a bizonyos napon. Legnagyobb megdöbbenésemre hallottam, hogy ak-koriban adták el gabonájukat egy orosz keresked�nek és azt rakták kocsira.

*

És ha nem is akartam volna hinni a kitűn� és felvilá-gosodott tudós szavainak, kénytelen lettem volna a saját esetemben is bizony�tékot találni arra, hogy tényleg bizo-nyos dolgok már itt vannak körülöttünk, a nélkül, hogy meg tudnánk magyarázni �ket.

Ügy történt az eset, hogy egy reggel három lovunk elvesztésére ébredtünk. Hiába kerestük, nem tudtuk �ket megtalálni sehol. Apósom azt ajánlotta, hogy kérdezzem meg az egyik mongol lámát, hátha az meg tudná mondani, hova kerültek az állatok.

Elmentem a közeli kolostorba és ott hamarosan eliga-z�tottak, hol találhatom meg az egyik jóstehetségű lámát. Nem sokat kellett kérnem az illet�t, készségesen vállalko-zott erre a — hogy úgy mondjam — «profán» munkára is. Behivatta a sátrába két tan�tványát, meggyújtott el�ttük egy�egy mécsest és megparancsolta nekik, hogy nézzenek annak lángjába egészen addig, am�g � k�vánja. Néhány perc múlva a láma minden bevezetés nélkül hirtelen rá-juk szólt:

— Látjátok a három lovat? A két kis mongol gyerek akadozva, érthetetlenül vá-

laszolt valamit. Az öreg láma várt. Kis id� múlva ismét megkérdezte t�lük :

— Látjátok a három lovat? — Igen — hangzott a válasz. — Hol vannak? — Innen keletre egy v�z mellett., — Ellopta �ket valaki? — Nem — nyögték a gyerekek — az egyik ló nem

tud mozogni, a másik kett� mellette legel. Még néhány kérdést intézett a láma a gyerekekhez

és azután rájuk szólt:

167

— Elég! A gyerekek megrázkódtak és mintha mi sem történt

volna, v�gan nevetgélve kiszaladtak a sátorból. A láma pedig elmagyarázta, hogy a gyermekek szavai szerint hol található meg elveszett három lovunk.

Megköszöntem szépen az útbaigaz�tást, néhány centet adtam a lámának és elindultam, hogy útmutatása sze-rint igyekezzem lovainkat megkeresni. Több mint kétórai gyaloglás után végre egy mocsár partján megtaláltam két lovunkat, amint a zsombékok között legelésztek. A harma-dikra már nehezebben akadtam rá, a szerencsétlen szügyig elsüllyedt a mocsárban és megbéklyózott lábaival nem tudott kikászálódni a h�nárból. A másik két ló, úgy látszik, nem akarta elhagyni és azért maradtak mellette.

*

Még egy eset. A második villanytelep ép�tkezését határozta el a mon-

gol kormány, a munka megkezdésének id�pontját azonban nem tudták eldönteni, mert különböz� kellemetlenségek-t�l tartottak, a talajviszonyok sem voltak egészen bizta-tóak. Az ázsiai ember — még akkor is, ha különben egészen «felvilágosodott» — szereti egy�egy elhatározó cselekedet megkezdése el�tt a vállalkozás sikerére vonatkozó jóslatot meghallani. Éppen ezért Purba — a villanytelep társigaz-gatója — azt ajánlotta nekem, menjünk el a maimacseni jós lámához, kérdezzük meg t�le, csináljunk�e villanytelepet és ha igen, mikor kezdjük meg az ép�tkezést.

Felültünk motorbiciklinkre és azon vágtattunk el a maimacseni templomhoz. Nem tudom, hogy vájjon etikett-szerű�e jóslatért motorbiciklin menni, de úgylátszik, láma barátunk nem talált benne kivetni valót. A lakásán foga-dott az öreg, barátságosan leültetett minket a sátrában, teával, cigarettával k�nált meg és azután beszélgetés köz-ben Purba nagyfélénken el�adta a k�vánságunkat.

— Nagyon sz�vesen, csak jöjjetek velem a templomba — mondotta és szolgálatkészen kalauzolt bennünket a remek k�nai jellegű templom belsejébe. A maimacseni temp�

168

lom olyan, mint a mesebeli álomkastély, fényl� csúcsos teteje sz�nes, zománcozott cserepekb�l készült, bejárata el�tt tarka selyemzászlókat, h�mzett brokátkelméket simo-gat a szél. Belseje is zsúfolásig megrakva selyemkárpitok-kal, aranyozott szobrokkal, tibeti áldozati kelybekkel, porcellánfüstöl�kkel. A háttérben apró táblákon a szentek nevei, jobbról�balról pedig keskeny, hosszú vázákban a parázson illatos füvek füstölögtek, sercegve pislákoltak a vajmécsesek.

A jobboldalon lév� asztalon hosszú, magas vázában apró, számokkal ellátott bambuszpálcák szorongtak. Az öreg láma kezébe vette a vázát, megrázta és odatartotta el�ször Purba elé, azután felém, hogy húzzunk bel�le egy�egy pálcikát. Amikor ez megtörtént, a láma átvette t�lünk a bambuszokat, a baloldalon lév� asztalhoz ment, kinyitotta a rajta lév� nagy könyvet. Megnézte a pálcákon lév� szá-mokat és olvasni kezdett a k�nai jelek között.

Átszellemült arccal mondotta Purba felé fordulva : — Ha a munkát holdtölte el�tt kezditek meg, akkor

hamarosan megelégedettek lesztek. Azután hozzám szólott: — A te számod ezt mutatja : «Hosszú úton van és sok

id�be telik, am�g megérkezik a dolog.» Két dollár honoráriumot adtam a kedves öreg lámának,

aki nagy szabadkozással akarta csak elfogadni a pénzt, mondván, hogy sz�vességb�l jósolt nekünk. Végül arra kér-tük, hogy vegyen rajta illatos füveket és égesse el azokat a templom szentjeinek.

A Purbának mondott jóslat alapján hamarosan neki is fogtunk az ép�tkezésnek és a munka gyorsan haladt, a talajviszonyok kedvez�ek voltak: az épület csakhamar készen állott. A villanytelep azonban csak jóval elutazásom után indulhatott meg teljes üzemmel, mert a Németország-ban megrendelt gépek egyik része csak akkor érkezett meg — éppen nemrégiben kaptam értes�tést a német gyártól, hogy bizonyos nehézségek folytán a száll�tás elhúzódott, de végre az utolsó alkatrészt is leszáll�tották.

A G

ande

n te

mpl

omán

ak s

zent

élyé

ben

lév�

30

mét

eres

ara

nyoz

ott

Mai

déri

�szo

bor

feje

.

Szöv

ött

sely

em

falis

z�ny

eg •

—

a D

alai

Lám

a aj

án-

déka

. A

Cag

án D

ava

(Feh

ér R

emet

e) k

épév

el.

Jobb

-ke

zébe

n a

pász

torb

otra

em

léke

ztet

� je

lvén

y, b

alke

zé-

ben

az

olva

sósz

erű

imaf

űzér

.

Bud

dha�

szob

or.

A D

zun

Chu

re s

zélh

aran

g-to

rnya

. A

Oso

izi

Lám

a C

hure

tem

plom

a.

(Kín

ai-t

ibet

i ke

veré

k st

ílus.

)

A

Csoi

zi

Lám

a C

hure

te

mpl

omán

ak s

zent

élye

ez

üst

és

aran

y ke

gytá

rgya

kkal

.

169

XXXVIII.

ccCsak európaiakhoz ne fordulj átok...»

— Még egy jóslatról tudok, ez már a történelemé — mondotta Cokto Badma Zsáp és elgondolkozva piszkálta le cigarettájáról a hamut. Országunk, Mongólia sorsáról volt ebben szó, ez a jóslat nem kisebb ember, mint a Bogdo Gegen ajkáról hangzott el.

— Ügy történt a dolog, — folytatta megsim�tva hom-lokát — hogy 1914�ben súlyosan megbetegedett a Bogdo Gegen. Nem seg�tettek rajta a lámák imái, sem a lámaorvo-sok gyógyszerei. Végre is egy orosz orvost hivattak hozzá ; ám � se tudott megfelel� orvosszert találni a Bogdo Gegen bajára. Állapota napról�napra rosszabbodott és a Bogdo annyira le volt gyengülve, hogy minden percben a halálá-val számoltak. A f�lámák már kiadták az utas�tást, hogy az utódját kell kutatni, mert a nagybeteg f�pap alig volt eszméleténél. Akkor történt, hogy Bogdo Gegen magához hivatta minisztereit, magasrangú tisztvisel�it, f�papjait. Amikor már valamennyien összegyűltek betegágya körül,, elhaló hangon a következ�ket mondotta, meg�megakadva:

— Ügy érzem, szólanom kell hozzátok. Talán közele-dik az én órám és rátok vár a feladat, hogy gondoskodjatok az országról, sorsáról, gondoskodjatok a népünkr�l, védjé-tek meg érdekeit. Na sajnáljatok se er�t, se áldozatot. Ha. annyira er�snek bizonyul az ellenfél, hogy nem tudtok vele megküzdeni, akkor kérjétek a mi régi protektoraink seg�t-ségét. Csak európaiakhoz ne forduljatok, különösen ne az. oroszokhoz, mert ebben az esetben nagy veszedelmek érik népünket.

Alig hallható hangon, szinte szótagolva mondotta, ezeket a nagybeteg Bogdo. Amikor befejezte, hatalmasat, sóhajtott. Az egyik jelenlév� mesélte el nekem a történteket és hozzátette, hogy majdnem mindenkinek a szeme köny�nyes lett a betegágy körül, amikor a szinte túlvilági hangon elmondott végrendeletszerű jóslat után halottra vált, merev

170

arccal feküdt paliszander ágyán a két évvel azel�tt meg-vakult és a betegségben megviselt szerencsétlen ember.

Kis szünetet tartott Cokto Badma Zsáp. — Igen, aki nekem elmondotta, az ott volt akkori-

ban. Azt hitte már mindenki, bogy a Bogdo meghal. — De mégis életben maradt. A sors furcsa hatalmai

azonban éppen �t magát kényszer�tették arra, hogy az oroszokhoz forduljon. El�ször a pekingi kormányhoz fo-lyamodott. A «Bei�Cin�Zsi�Bao» nevű k�nai újság közölte a h�rt, hogy Bogdo Gegen a pekingi kormányt intervencióra kérte. Azt szerette volna elérni, hogy a k�naiak politikai megbizottat küldjenek Urgába. A k�nai kormány azonban nem tett eleget a Bogdo k�vánságának, mire � a német, angol, amerikai és francia követséghez fordult, kérvén �ket, hogy kormányaik lépjenek érintkezésbe vele és el�re is biztos�totta az idegen hatalmakat a fel�l, hogy a jöv�ben kedvez� kereskedelmi szerz�déseket köthetnek Mongoliá-val. A Bogdo Gegen ezzel az oroszok befolyását akarta gyeng�teni, akiknek szinte uralkodó helyzetük volt a mon-gol piacon.

Ez a terv sem sikerült és néhány évvel kés�bb a Bogdo Gegen a fehérorosz hadseregt�l várta Mongólia felszabad�-tását — a k�nai uralom alól. És Ungern Sternberg rabló-csapatai megmutatták a Bogdo Gegennek jóslata igazságát, a mongol népet pedig összeboronálták Szovjetoroszország-gal, ahonnan seg�tséget vártak Ungernék rémuralma ellen...

*

Hosszú az út, am�g Mongólia idáig eljutott, egyik ide-gen hatalom karjaiból a másikba került, menekült, ezek mindig csak prédának tekintették, verekedtek érte egy-más között, szinte nem is számolva azzal, hogy a mongol népnek is lehet talán valami beleszólása ebbe az ügybe.

Ennek a versengésnek, civakodásnak játékszere lett maga a Bogdo Gegen is. A cár emberei igyekeztek a köze-lébe férk�zni, a legkülönböz�bb Ígéreteket tették neki és hogy befolyásukat a jöv�re is biztos�tsák, merész lépésre biztatták föl.

171

Gondolatmenetük az volt, hogy ha a mostani Bogdo Gegent meg is szerezték a maguk számára, nincs még biz-tos�tva a halála után uralomra kerül� következ� «inkarná�ció», mert hiszen a Bogdo Gegen életében senki sem tudhatja, ki lesz az utódja — aki csak halálakor fog születni. El akar-ták tehát érni, hogy valamiképpen örökösödés útján száll-jon tovább a Bogdo Gegen hatalma és ezért nagy propagan-dával terjeszteni kezdték, hogy egy régi buddhista szent-könyvben lév� legenda szerint nagyon régen az egyik Bogdo Gegen megházasodott és az akkoriban különösen nagy sze-rencsét jelentett a népre. Addig fúrtak�faragtak, am�g végre sikerült úgy, ahogy ezt a felfogást meggyökeres��teni, a Bogdo Gegen pedig sz�vesen határozta el magát a n�sülésre.

Ha pedig a Bogdo Gegennek gyermeke születik — kezd�dött meg az újabb orosz propaganda — csak termé-szetes, hogy a lelke ebbe költözik és �gy semmi szükség sem lesz többé az � inkarnációjának keresésére : a fia lesz a következ� Nagy Láma.

Így folyt Mongoliáért a harc — kisebb és jelent�sebb sakkhúzásokkal — évszázadokon keresztül. A k�naiak még ravaszabb eszközökkel dolgoztak. A legritkább esetben nyúltak fegyverhez, majdnem mindig a kedveskedés, be-hálózás politikáját folytatták. Nagy pénzösszegekkel tá-mogatták a lámakolostorokat és ezzel igyekeztek a maguk pártjára hód�tani a lámákat. Amikor végre kezükbe kapa-rintották Mongólia közigazgatását, az ország politikai egy-ségét megbontották, apró közigazgatási területekre dara-bolták.

Társadalmi úton pedig a leghatásosabb fegyvert, az emberi hiúságot vonultatták fel: kihasználták a mongo-lok nagy rang� és c�mkórságát — hercegi és grófi, rangokat adományoztak a gazdag mongoloknak és ezzel függ� hely-zetbe hozták az el�kel� mongol családokat a k�nai ud-varral szemben. A c�meket ugyanis a k�naiak bármikor visszavonhatták, ha a herceg, vagy gróf viselkedése nem volt «megfelel�» számukra. E mellett pedig a kinevezettek�nek az év bizonyos idején látogatást kellett tenniök a k�nai

172

császár udvarában és �gy a közvetlen személyes befolyáso-lásnak is szabad tere ny�lott.

Ezzel egyidejűleg a k�naiak a legélesebb gazdasági háborút ind�tották a mongol nép ellen, de olyan ravasz módon, hogy az szinte észre se vehette. Nagy hite-leket adtak még a szegényebb embereknek is, a gazdagabb embereket pedig egyenesen rábeszélték, hogy vegyenek kölcsönt t�lük és olyan magas kamatokat szám�tottak, amelyek azután rövid id� alatt az adós egész vagyonát a kezükre játszották.

Közben pedig az oroszok bujtogatták a mongolokat a k�naiak ellen. Fegyvert, l�szert, katonaságot ajánlottak fel Mongoliának. Végre le is rázta magáról a k�nai uralmat, alig mondta ki azonban Mongólia szabadságát, máris rá-nehezedett Oroszország vaskeze az urgai cári konzul sze-mélyében, akinek parancsait szinte szolgamódra kellett végrehajtaniuk a mongol kormány tagjainak. Ez a helyzet adta talán az impulzust a Bogdo Gegen számára, hogy alig két évvel a nagy barátkozás után, a betegágyából mondott int� szavaiban óvta Mongólia vezet� férfiait az oroszokkal való barátkozástól.

A két szomszéd mellé odacsatlakozott a harmadik is : Tibet, mert ennek befolyása Mongólia sorsára szintén meg-lehet�sen nagy volt, hiszen a Bogdo Gegen kijelölése vég-eredményben szinte kizárólag a tibeti lámáktól függött. A vallási kultuszhoz szükséges szentképek, edények és különböz� kegyszerek Tibetb�l kerültek Mongoliába és �gy Tibetnek érdekében állott a vallásos befolyás kimély�tése, mert ebb�l üzleti haszon is származott. Minden kegytárgy, amelyet esetleg K�nában szereztek be a lámák, egy�egy el-vesztett üzletet jelentett Tibet számára. Ezzel magyaráz-ható, hogy a Dalai Láma még a legutóbbi években is külön követet tartott Urgában. Csoini Luszan Csinde láma — a tibeti követ — nagy diplomáciai ügyességgel és körül-tekintéssel dolgozott a tibeti kereskedelem érdekében és vigyázott arra, hogy a vallási kiadások az utolsó «mungo»�ig Tibetbe vándoroljanak Mongoliából. Ennek a célnak az érdekében gyakran volt szükséges, hogy a tibeti lámák Mon�

173

golia bels� politikai életébe is beleavatkozzanak, �gy — mint a nyomozás megállap�totta — az egyik nagy mongol politikai bűnpörbe is bele voltak keveredve tibetiek.

A világháború idején Japán is foglalkozni kezdett a mongol kérdéssel, habár bevallott célja nem volt ellensé-ges. Azt hirdette Japán, hogy seg�tségével a mongolok meg-alap�thatják a nagy mongol birodalmat, amely küls� és bels� Mongoliát, Turkesztánt, Kobdot, Urunchájt és a burjátok földjét foglalja magában. Így keletkezett Japán kezdeményezésére a pánmongol�mozgalom. Nagy titok-ban már összeáll�tották az új Mongólia kormányát is, ennek tagjai kés�bb, a mongol nemzeti forradalom sikerre-jutása után, tényleg szerephez jutottak. Ilyen volt Dzsam�szarano, a nagy mongol birodalom egyik miniszter jelöltje, Cokto Badma Zsáp, Szampilum és mások.

A pánmongol mozgalommal kreált «elméleti kormány* kiküldötteket is nevezett meg a versaillesi békekonferen-ciára, a japániak buzgólkodtak a legjobban azon, hogy ez a bizottság megszervez�djék, Versaillesba azonban soha-sem került, mert a kiküldöttek a különös «véletlenek» soro-zata miatt — megrekedtek Japánban és onnan tovább nem jutottak.

Japán kés�bb is megpróbálkozott, hogy Mongoliát saját céljaira felhasználhassa, támogatta Ungern Stern�bergék akcióját a k�naiak ellen, kés�bb pedig — 1929 ta-vaszán — «missziót» küldött Mongoliába, hogy ez tanul-mányozza az országot és — mint a mongoloknak Ígérték — azután beszámoljon tanulmányútja eredményér�l és a japániak ennek alapján óriási támogatásban részes�thessék Mongoliát. Az oroszok azonban neszét vették a különös «missziónak», de ny�ltan nem akartak útjába állni a japáni tervnek. Ezért a legnagyobb udvariassággal megadták az átutazó v�zumot a japániaknak. A mongol határon azon-ban zárt sorompók vártak a japáni «missziós küldöttségre* — a titkos orosz utas�tások alapján a határ�rök visszaküldték Japánba �ket.

A legutolsó orosz befolyás szinte észrevétlenül alakult ki. Els� taktikai húzása Szovjetoroszországnak az volt,

174

hogy megh�vott Oroszországba szegény mongol fiúkat és teljesen d�jtalanul tan�ttatta �ket Moszkvában. Hosszú éveken keresztül folyt ez �gy és amikor ezek a mongol ifjak visszakerültek Mongoliába, itt képzettségük és tudá-suk folytán természetesen a legnagyobb tisztségekbe jutot-tak. Felfogásukba persze átsz�vódtak a bolsevista eszmék és �gy fokról�fokra, szinte észrevétlenül úrrá lett a Szovjet Mongólia fölött. A Moszkvából hazakerült fiatalemberek a legszéls�bb baloldali ellenzékké lettek és az 1929. évi or-szággyűlési választásokon többségbe is kerültek.

Amikor a nemzeti kormány uralomra jutott, egymás-után ny�ltak meg magában Mongoliában is az állami isko-lák. A közoktatás a lámák hatásköréb�l a kormányéba ment át. Már régebben is próbálkoztak Mongoliában isko-lák feláll�tásával, de sehogy se sikerült eredményre jutni, mert a nép ragaszkodott a lámákhoz. A nemzeti kormány kultuszminisztere — Batu kán •— ravaszabb volt, mint el�djei: internátusokat ép�ttetett az iskolákhoz és aki ide jelentkezett, nemcsak d�jtalan tan�tásban részesült, hanem kapott ellátást, ruhát, s�t még — zsebpénzt is ráadásul. Az els� évben csak szegény emberek adták be fiaikat az ilyen úgynevezett «civil»�iskolákba, a következ� esztend�kben azonban már annyi volt a jelentkez�, hogy szapor�tani kellett az intézeteket.

A jobbmódúak ugyanis hamar felfogták a helyzet jelent�ségét, rájöttek, hogy bizonyára azokból válnak majd a mongol állam vezet�i, f�tisztvisel�i, akik a világi iskolák-ból kerülnek ki, nem akarták tehát, hogy gyermekeik a szegény embereké mögött háttérbe szoruljanak. És �gy hamarosan nagy keletje lett a világi iskoláknak: az elemi, közép� és fels� iskolák zsúfolásig megteltek. Alsófokú isko-lájuk a mi eleminknek felel meg, középiskoláik a reálnak, fels� iskolájuk pedig két részre oszlik : jogi, természettudo-mányi és nemzetgazdasági fakultással működ� egyetemre és politikai szakiskolára, ahol a hallgatók politikai, közgaz-dasági és külpolitikai kiképzésben részesülnek. A politikai szakiskola a Bogdo Gegen volt nyári palotájában kapott otthont.

175

A f�iskolákon világi tanárok és lámák tan�tanak telje-sen európai módszer szerint.

Ilyen módon úgy, ahogy igyekeznek védekezni a mon-golok az idegen befolyásoknak az iskolán keresztül való érvényesülése ellen, de nagy veszélyt jelent számukra az idegen gazdasági befolyás er�södése.

A nemzetgazdaság legfontosabb tényez�je, a pénzügy csak a legutóbbi id�kben került ugyanis rendezés alá. Am�g K�nához tartozott Mongólia, a k�nai fémrendszer szerint számolt: súlyra mérték az ezüstöt, az egység a «lan» volt, körülbelül 30—40 gramm. 1912 után megindult az orosz pénz inváziója, s évenként 2—4 millió rubel bankjegyet importáltak Mongoliába. Az orosz keresked�k e mellett gondoskodtak még a hamispénz importálásáról is. Egy orosz keresked� például ceruzákat csomagolt be hamis t�z-rubeles bankjegyekbe ládaszámra, �gy csempészte be a «bankjegyeket» és ezekkel fizetett a mongoloknak a fáradt-sággal és vérrel megszerzett prémj ükért és egyéb termé-nyükért.

Az orosz infláció magával rántotta Mongólia pénz-ügyeit is, a mitsem ér� sz�nes pap�rok zsákszámra kerültek k�nálatra, természetesen eredménytelenül. Ungern Stern�berg volt az els�, aki mongol «nemzeti» bankjegyet bocsá-tott ki, els� sorban azért, hogy ezáltal könnyű pénzforrás-hoz jusson, hiszen csak pap�r és nyomda kellett hozzá. Alig volt valami értéke ennek a pénznek, csak azokon a helyeken fogadták el, amelyeket Ungern csapatai meg-szállva tartottak, itt fegyverrel és er�szakkal kényszer�tet-ték a lakosságra az «értékjegyeket».

Ezt követte a k�nai ezüstdollár, vagy amint K�nában nevezik, a «mexikói dollár». Ez körülbelül 0*7 ezüst lánnak felelt meg.

1925 végén ez is megszűnt és az országgyűlés meg-szavazta a mongol kereskedelmi és iparbank feláll�tását, t�kéjét fele�felerészben a mongol kormánynak és az orosz Távolkeleti Banknak kellett összeadnia. Ezzel életbelépett a mongol nemzeti valuta, a «tugrik» (kb. 3 peng�), amely tisztára aranyalapon nyugszik. Kiadtak aprópénzt i s : a

176

tugrik századrésze, a mungo. Az aranynak, mint pénzfede-zetnek az elfogadása meglehet�s nehézségek árán történ-hetett csak, mert a mongolok már régóta hozzá voltak szokva az ezüst fizet� eszközhöz, az aranyat csak mint árut ismer-ték. Az ezüstnek keleten — Indiában és K�nában — tör-tént óriási árzuhanása b�rta más belátásra a mongolokat. A kormány lassankint bevonta az ezüstöt, eladta és helyette aranyfedezetet vásárolt.

Az aranyvaluta, illetve a bankjegyek bevezetése óriási lépés volt a mongol üzleti élet fejlesztése szempontjából is, mert am�g ezüsttel fizettek, hihetetlen nehézségek tornyo-sultak egy�egy üzlet lebonyol�tása elé, hiszen sokszor két�háromezer kilométerr�l kellett a nagy súlyt jelent� ezüstöt ökör� vagy tevekaravánok seg�tségével egyik helyr�l a másikra száll�tani. Ugyan�gy lehetett csak az államkasszába juttatni az ország legtávolabbi vidékeir�l is a begyűlt állami bevételeket. A bankjegyek kibocsátása ezt egy csa-pásra fölöslegessé tette, az ezüstfuvarozás egyszerű levele-zéssel elintézhet�vé lett és �gy elkerülhet�vé vált, hogy egy�egy üzlet megkötése esetén ne kellett légyen három�négy hónapig várni, am�g az ezüstkaraván a szükséges helyre megérkezett.

A pénzügyek rendezése arra ösztökélte a mongolokat, hogy most már saját független nemzeti bankjukat is meg-alap�tsák és az 1928. évi nemzetgyűlés �gy is határozott, az oroszok azonban féltek attól, hogy a mongol gazdasági életre való befolyásukat elvesztik, ha az � pénzükön fel-épült bank az irány�tást a kezéb�l kiadja és ezért a teljesen független mongol nemzeti bank életrekelését a legkülön-böz�bb eszközökkel megakadályozták.

A mongol valuta rendezésével az ország belekapcsoló-dott a világpiac forgalmába, hiszen óriási feleslegei voltak húsban, él�marhában, b�rben, prémben, állati sz�rben és gyapjúban ; milliós értékeket száll�tott ki évente Ameri-kába, K�nába, Oroszországba, Németországba és Angliába.

Az orosz�mongol banknak gombamódra szaporodtak a fiókjai, ez irány�totta a kivitelt is és hogy képet nyerhes-sünk a külföldi üzletekr�l, megeml�tjük, hogy például

177

1927�ben csak egyedül mormota prémet 27 millió peng� értékben exportáltak Mongoliából. Természetes, ezt a nagy exportot igyekeztek egyes hatalmas külföldi cégek a maguk számára megszerezni. De a mongolellenes, illetve a kartel�alakulatokkal szemben áll a mongol fogyasztási szövetkezet 35 millió peng�s alapt�kéjével. Az állam minden eszközt felhasznál, hogy az export�rök túlkapásait megnyirbálja és erre a célra alkalmasnak is bizonyult a mongol szövet-kezet.

Ezenk�vül fölemelte a kormány a vámtételeket, az idegenek jövedelmi adóit és egyéb terhekkel súlyosb�totta a külföldiek anyagi helyzetét.

Az exportra kerül� árukat majdnem kizárólag ökör� és tevekaravánokon viszik ki az országból �srégi karaván�utakon. A távolságok csak ezer kilométerekben fejezhet�k ki. A legutóbbi években sorompóba lépett az új verseny-társ, az automobil. Ennek megjelenése részben nagy káro-kat is jelentett Mongólia részére, mert az eddigi száll�tási eszközök kizárólag mongol eredetűek voltak, az automobilt és a hozzá szükséges üzemanyagokat azonban külföldr�l kell száll�tani. Ezért ma már arra gondol a mongol kormány, hogy a külföldi t�ke kiküszöbölése végett — automobil�gyárát létes�t.

Az import szinte kizárólag Szovjetoroszország kezébe került. A közös bank megalap�tásával megkapták az esz-közt, amelynek révén beleszólhattak a mongol gazdasági ügyekbe és egy csapásra megváltoztatták a k�naiak uzsora-alapon nyugvó hitelez�i módját. Az új bank minden meg-b�zható mongolnak adott váltóhitelt, az orosz keresked�k-nek csak beraktározott áru ellenében. A jövedelmet nagy-részt arra használták, hogy különböz� orosz egyesületeket tartottak fenn bel�le, ezeknek majdnem korlátlan hitelük volt. Igaz, hogy a kamatláb 14—16 százalék körül moz-gott.

A bank — minthogy átutaló monopóliumot kapott — lassacskán kezdte kirántani a talajt a magánkereskedelem alól és felvirágoztatta az orosz szövetkezeti szerveket. Ily�módon lépésenkint monopolizálta az orosz�mongol kereske�

Forbáth : A mogújhodott Mongólia. 12

178

delmi kapcsolatot, kés�bb pedig majdnem teljesen kiszo-r�totta Mongoliából a külföldi keresked�ket. A mongol im-port majdnem teljes egészében az orosz szövetkezet kezébe került. Maguk az oroszok is furcsának tartották, hogy orosz területen egy doboz cigaretta 50'—60 kopekbe kerül, Mon-goliában pedig ugyanezt 20'—25 kopek értékért vetették meg. Így volt mindennel, akadtak olyan áruk is, amelyeket az oroszok odahaza egyáltalán nem kaptattak, Mongoliá-ban pedig korlátlanul vásárolhatták — pedig az árut Oroszországból száll�tották.

Ezt a jelenséget az orosz és mongol valuta közötti diszázsió magyarázza meg. Az orosz rubelt K�nában csak 30'—40 százalék árfolyamértéken fogadták el, a mongol tugrikot azonban teljes névértékben. Ha tehát valaki Oroszországban 50 kopekért adott el cigarettát, ezért tulaj-donképpen csak 15—20 kopek értéket kapott, ha azonban ezt Mongoliában 20 mungóért adta el — habár a névérték szerint a mungó egyenl� lett volna a kopekkel — ennek a valódi értéke valóban 50 kopek volt.

Az orosz infláció az ipari és mez�gazdasági termékek olcsóbbodását idézte el� Mongoliában és �gy a külföldi importcégek versenyképtelenekké lettek. Az oroszok egyes esetekben attól sem riadtak vissza, hogy önköltségi áron alul is eladják holmijukat, csak azért, mert meg akarták hód�tani a mongol piacot. Kétévi munka meg is hozta gyü-mölcsét, a legtöbb külföldi cég becsukott és az orosz szö-vetkezet maradt meg egyedül a porondon.

A harcok ilyen módon a gazdasági élet sz�npadának kulisszái mögött folytak le, a nép a néz�térr�l csak a csete-paték végét látta, amikor a sz�nfalak mögött harcoló felek egyike a másikát már eléjük kergette, hogy végül a teljes nyilvánosság el�tt adja meg neki a kegyelemdöfést.

179

XXXIX.

Kivégzik a mongol hadsereg f�parancsnokát.

De nemcsak kulturális és gazdasági téren próbálkoz-tak meg a szomszédos tatalmák Mongólia bels� ügyeibe avatkozni, hanem politikai összeesküvések sz�tása révén is. Ezek közül a legnagyobb izgalmat a nemzeti forradalmi párt egyik alap�tó tagjának, volt mongol miniszterelnök-nek a bűnpöre és kivégzése okozta. Alig indult meg a mongol nemzeti kormány munkája, azonnal megkezd�dött az elé-gedetlen elemek szervezkedése. Az egyik oldalon állott a nemesség, a papság, a különböz� inkarnációk, a Bogdo Gegen uralkodói kamarillája — a másik oldalon a nép. Az el�bbiek nem tudtak belenyugodni kiváltságos helyzetük, hatalmuk elvesztésébe. A tibetiek kereskedelmi érdekeiket látták veszélyeztetve, de nem vették rossz néven a szervez-kedést a többi szomszédos hatalmak sem.

Súlyos következményekkel járt ez a szervezkedés, mert amikor a mongol kormány 1922. év nyarán tudomást szerzett róla, a legnagyobb szigorral járt el a benne részt-vev�kkel szemben. A nyomozás munkájáról és az �télet-hozatalról csak akkor kapott értesülést Mongólia lakos-sága, amikor a mongol kormány hivatalos lapja közölte a történteket. A tudós�tás a következ�képpen szólt:

«Lama Bodo Szaid — a nemzeti forradalmi párt meg-alap�tóinak egyike és volt miniszterelnök — továbbá Csap dur Dzsap, Kokto Ho herceg volt igazságügyminiszter, Da Láma Bogdo Gegen volt személyekörüli miniszter, Pur Cuk Dordzsi, Dun Nuk herceg, Civen Telegin és tár-saik közös er�vel összeesküvést sz�ttek, hogy a nemzeti kormányt eltávol�tsák)) — �gy kezd�dött az 1922 szeptem-berében megjelent tudós�tás.

A továbbiakban közölte, hogy az összeesküv�k vissza akarták áll�tani K�na uralma alatt a régi abszolutisztikus államformát, összeköttetésben állottak Da Lámával, aki vállalkozott arra, hogy k�nai hadsereget fog behozni Mon-goliába. Ezenk�vül egyesülni akartak Ungern Sternberg

12*

180

hadseregének maradványaival és a «mongolok igazi ellen�ségével», a k�nai Csan�Szo�Lin generálissal. Az egyik össze-esküv�nek — Can Zsa Dambának — lett volna a feladata, hogy összetoborozott fehérgárdisták seg�tségével elfogja és legyilkolja a nemzeti kormány tagjait.

«Az összeesküvésnek azonban nyomára jöttünk — hangzott a mongol kormány hivatalos közleménye — a b�róság elé áll�tottuk az összeesküv�ket. Kihallgatásuk során nem tagadták bűneiket, s ezeket a kihallgatott tanuk is meger�s�tették. A tárgyalás során kiderült, hogy valameny�nyi összeesküv� egyéni érdekb�l cselekedett, egyesek a bűnösök közül személyi haragból — mert régebbi állásukat elvesztették — mások mert a rangjukat; de voltak olya-nok is, akik kizárólag alacsony anyagi okokból csatlakoztak az összeesküv�khöz. Mindezek következtében a b�róság az összeesküv�ket hazaárulásban bűnösnek mondotta ki, töb-beket pedig bűnpártolásban azért, mert segédkezet nyújtot-tak nekik, vagy rejtegették �ket és ezért közülük tizenötöt halálra �télt. Az �téletet a hetedik hónap kilencedik napján végre is hajtották rajtuk.»

*

Nem sokkal ezután újabb politikai bűnper tette viha-rossá a mongol politikai életet. Nagyon jellemz� ez azokra a tünetekre, amelyek egy�egy nagy politikai átalakulást a legtöbb esetben k�sérni szoktak. Ilyenkor — a politika felkavart hullámai között — hirtelen meg szoktak ugyanis jelenni a kalandorok, akik a zavaros felsz�n takarója alatt saját halaikat hajszolják, kihasználva a nép izgalmát vagy lelkesedését.

1924�ben a nemzeti párt harmadik kongresszusán sú-lyos vádak hangzottak el a mongol hadsereg f�parancsnoka — Danzan •— ellen. Többen azt áll�tották, hogy biztos érte-sülésük szerint a mongol hadsereg f�parancsnoka titkos összeköttetésben áll Csan�Szo�Lin parancsnokságával. A kon-gresszus nagy megdöbbenéssel fogadta a bejelentéseket, annál is inkább, mert Danzan nemcsak hadseregf�parancs-nok volt, hanem — a nemzeti párt elnöke is.

181

A Csan�Szo�Linnal való paktálás mellett még egyéb súlyos vádak is szerepeltek Danzan bűnlistáján ; azt áll�-tották róla, bogy idegen államok részére gazdasági kémke-dést folytat Mongólia ellen, a vámbevételeket elsikkasztja, az ország egyes területein arra kényszer�ti a lakosságot, bogy a k�naiaktól kivetett, de a mongol kormány által el-engedett közadókat megfizesse és az �gy befolyt pénzeket azután saját céljaira ford�tja. Olyan adatokat boztak fel ellene, amelyek szerint Danzan a k�naiak kereskedelmi befolyását is er�s�teni igyekezett. A történtekben nemcsak Danzan�nak volt része, a vádak szerint, banem egy Larson nevű «mindenféle különös üzleti ügyekkel foglalkozó kül-földinek* is.

I t t nébány szóval ki kell térnünk Sven Hédin tévedé-sére Larson személyével és szereplésével kapcsolatban. Le-hetséges, bogy a különben mindig a legmegb�zhatóbb ada-tokra törekv� Sven Hedint megtévesztette Larson ügyes viselkedése, de annyi bizonyos, bogy amikor «Pekingt�l— Moszkváig* c�mű könyve Mongoliába került, ott az illeté-kes és hozzáért� emberek mosolyogva csóválták a fejüket, mert tudomásul kellett venniök, hogy Sven Hédin Larsont például «mongol hercegnek)) nevezte ki. Ez a tévedése talán abból származott, hogy a mongolok a herceget «gun»�nak, az embert pedig «hun»�nak nevezik és a közelfekv� hang-zású két szó alapján lett esetleg Larson «hun»�ból. . . Larson «gun» . . .

De hogy a különböz� manipulációkban és gyanús üzle-tekben mindig ott settenked� és végül is Danzan ügyében rajtavesztett Larsont miért tüntette fel mint Mongólia «nagy és nemes jótev�jét)) — azt nehéz lenne Larson viselt dolgainak ismeretében kider�teni.

Azt hallottam, hogy Larson fiatal éveiben matróz volt és amikor ezt az életet megunta, elhatározta, hogy más kereseti forrás után néz, beállott tehát — szent kép�keres-ked�nek Mongoliában. Sven Hédin szerint azért fogadott el az árus�tott képekért «csekélyke» vajat, vagy sajtot — eset-leg aranyat vagy ezüstöt — Larson, mert ezzel a «trükkel» akarta a mongol lakosság el�tt megbecsültté tenni a szent�

182

képeket. Hiszen, ha ingyen osztogatta volna,—magyarázza Sven Hédin — akkor nem értékelték volna a szentképeket. Ez a kenetteljesnek látszó elv meglehet�s szép alapt�két szerzett Larson számára és amint ez megvolt, Larson azon-nal abbahagyta a «szentképterjesztést» és más üzletágak felé orientálódott. Különböz� külföldi cégek képviseletét vállalta el Urgában, s ezeket oly jól vezette, hogy végül is •— kénytelenek voltak becsukni. És a helyükön Larson a saját üzletét nyitotta meg. Az üzelmeket azonban felfedez-ték és Mongólia «nagy barátját», akinek Sven Hédin a Nobel�d�jat k�vánná juttatni, végül is b�rósági tárgyalás alapján kiutas�tották üzelmei miatt Mongoliából s hogy halálra nem �télték, csak külföldi voltának köszönhette.

De térjünk vissza Danzan ügyére, mert ebben derült ki tanácsadójának «Larson herceg»�nek a szerepe is. ö volt ugyanis az, aki a mongol népnek Danzan katonái által való kiuzsorázásából a legtöbb hasznot húzta — volna, ha ide-jében ki nem derül csúnya man�vereinek sorozata.

Amikor a támadások a kongresszuson Danzan ellen elhangzottak, a f�parancsnok még csak védekezni se k�-sérelt ellenük, faképnél hagyta a kongresszust és a katona-ság seg�tségével próbálta magát a helyzetb�l kimenteni. Katonai diktatúrát akart teremteni. A kongresszus azon-ban értesült terveir�l és azonnali letartóztatását ren-delte el.

Teljhatalmú b�róságot alak�tottak Danzan ügyének elintézésére, a b�róság megvizsgálta a vádpontokat, a tár-gyalás alapján bizony�tottnak találta Danzan bűnösségét és halálra �télte. Ezenk�vül pedig kimondotta, hogy az a vagyon, amelyet Danzan a bűnös visszaéléseivel szerzett, elkobzandó és a mongol köztársaság javára ford�tandó.

Danzant még aznap agyonl�tték, Larsonnak pedig ott kellett hagynia a visszaélésekkel, zsarolásokkal és panamákkal szerzett és különböz� külföldi bankokba eset-leg még át nem mentett vagyonát.

Így végz�dött Larson mongóliai szereplése. Ezek után talán már Sven Hédin se ajánlaná a Nobel�d�jra — «her�cegét»? . . .

188

XL.

A ((Dzsingisz kán» Urgában.

A politikai mozgalmak, állami átalakulások, nagy iz-galmakat kiváltó bűnperek semmit se változtattak a mon-gol f�város küls� képén. A szabadságért v�vott karcok már évtizedek el�tti id�kre nyúlnak vissza és �gy a nemzeti kormány egyik napról a másikra szinte észrevétlenül ve-te t te kezébe az ország irány�tását. Hogy �gy egy csapásra több jogot és s védelmet, ezzel talán emberibb megélhetést is kapott a földköz ragadt, szélt�l, vihartól űzött pusztai pásztor és vadász, vagy a rongyos urgai lókeresked�: tudomásul vették, mint ahogy napirendre tértek sok min-den változás, új�tás fölött és közben — élték tovább a maguk megszokott életét.

Talán a legnagyobb feltűnést tizennégy nyilvános illemhely ép�tése okozta. Ezek egy magyar hadifogoly öt-letének köszönhették létrejöttüket. Már �rtam a mongol városokban kóborló hatalmas kutyacsapatok rendelteté-sér�l. Ezek a kutyacsapatok nagyrészt azt a célt szolgál-ják a mongol városokban, hogy az utcára kerül� szemetet és a csatornázás hiányában eldobott ürüléket megegyék és azután mint eleven szemeteskocsik kiszáll�tsák a várost környékez� mez�kre.

A Mongoliába került magyar hadifogoly kifogásolta ezt a módszert és azt ajánlotta a nemzeti kormánynak, hogy áll�tson föl nyilvános illemhelyeket. Meggy�z� igye-kezettel magyarázgatta a terv jelent�ségét és a kormány megb�zást is adott neki az ép�tkezésre, kiutalva neki a megfelel� pénzösszeget. Az illemhelyek elkészültek, csodá-jára is jártak az urgaiak — néhány napig, mert azután a házikókból terjeng� szörnyű bűz messzire elriasztott onnan mindenkit. És néhány nappal kés�bb küldöttséget menesz-tettek a kormányhoz, hogy tegyen valamit a város leve-g�jét megmételyez� «középületek» ellen, mert még mindig jobb, ha kutyákkal etetik meg az ürüléket, mintha a város

184

közepén rendeznek bel�le raktárt. Ez lett a nagy öröm-mel fogadott ép�tkezések utójátéka és csakhamar eltűntek Urga utcáiról az illemhelyek.

Folytatódott tehát tovább ez is, mint ahogy eddig volt; nemcsak a mellékutcákban, hanem a forgalmasabb útvonalakon is lehetett látni a járda szélén guggoló férfiakat vagy n�ket, amint a legnagyobb nyugalommal végezték dolgukat. Igazán kedvessé és zamatossá az teszi ezt a szokásukat, hogy négyen�öten egymás mellé telepszenek ilyen alkalomkor és egész kaszinózás folyik az utcán gug-golok között. Azután jönnek a kutyák — a jól idom�tott szemeteskocsik — és eltiszt�tják a «kaszinó» nyomait.

A szinesruhás férfiaktól és n�kt�l zsibongó utcák is teljesen a régi képet mutatják, olyan mindegyik, mint els� itt tartózkodásom idején volt. Csak néhány európai st�lusú középület n�tt ki a földb�l hirtelen. A polgári ép�tkezés is szinte teljesen szak�tott a régi k�nai és tibeli st�lussal, rengeteg ormótlan, nehézkes k�� és téglaépületeket emel-tek. A k�nai ép�tészek az olcsó — a környéken található •— ép�t�anyagból kecses, sz�npompás, sajátságos formájú épü-leteket emeltek, a tibeti láma�ép�tészek is feld�sz�tették a nehézkes formájú templomaikat tarka agyagfr�zekkel, dom-borművekkel. A k�nai épületek úgy hatnak, mintha mu-zsikából és ritmusból varázsolták volna el� �ket, a tibetiek méltóságteljes méreteikkel, a sz�neik és vonalaik csodála-tos harmóniájával, szobraikkal szinte fenséges benyomást keltenek — az új, európai küls�ségeket m�mel� házak azonban sehogysem illeszkednek ebbe a fantáziát megmoz-gató, szinte léleküd�t�en hangulatos mili�be, az újabb köz-épületek, mint amilyen az Orosz�Mongol Bank, a minisz-terelnökség, a pénzügyminisztérium, a városháza, meg-annyi fa� és téglahalmazok, szürke vakolattal vagy mez-telen téglafallal, olyanok, mint valami gyárépület, vagy kaszárnya.

Nálunk még valahogy elviselhet� az ilyen ép�tkezés, mert a kertek, parkok sz�npompája ellensúlyozza. Mon-góliában nincs meg ez a virágos keret: a k�épületek alig ütnek el a környezett�l. Igaz, hogy az ilyen középületek

Kín

ai t

empl

om

Urg

a-M

aim

acse

nben

.

A templom bejárata el�tt.

A Bogdo Gegen téli palotájában működ� óra ingatornya (a kertben baloldalt).

A Bogdo Gegen téli palotájának déli kapuja.

Sz�narany veretű kapu és kapufa a Bogdo Gegen palotáján. A rajta lév� arany értéke kb. 600,000 peng�.

185

bels� berendezése az elképzelhet� legpraktikusabb és leg-modernebb, �gy például állami nyomdájuk négy darab legújabb nagy offszet�géppel dolgozik, egyéb t�pusú nyomda-gépek mellett.

Érdekes, hogy az állam maga sorra próbálkozik meg a legkülönböz�bb gyárüzemek berendezésével. Az ilyen közművek — mint a téglagyár, szöv�gyár, sz�nyeggyár, malom, b�rgyár, s�t a bányák is — el�ször kis keretek között indultak meg : a kormány ki akarta próbálni, hogy megfelelnek�e az igényeknek, másrészt pedig megfelel� munkásságot akart nevelni és ezt csak lépésr�l�lépésre tudta keresztülvinni. A kis üzemben ugyanis sokkal álta-lánosabb ismeretekre tehet szert a munkás, mint a részekre tagozódott nagy gyárban. Ha azután a kis gyártelep vesz-teség nélkül dolgozott, akkor az állam kölcsönnel szub-vencionálta és fejlesztette, ha nem, akkor egyszerűen — beszűntette. Így épültek ki és fejl�dtek a villanytelep, a szén� és az aranybánya, a szeszf�z�, a b�rgyár és az állami malom. A kézműipar teljesen szabad Mongoliában, köz-üzemként csak a gyárak dolgoznak.

Mindenesetre nagyon nehéz volt a mongolokat ilyen természetű munkára szoktatni, mert ugyan sz�vesen pász-torkodtak, vagy hajszolták a vadat életveszedelmek kö-zepette is a legszörnyűbb vidékeken : de az iparosmunkát, leginkább pedig a k�m�vesmunkát, amely — horribile dictu •— teherhordással is jár, sehogysem akarta bevenni a természetük. Az a felfogás, hogy az ilyen munka nem való mongolnak, erre a k�naiak, a kulik valók.

Legnépszerűbb közintézmény a mongol Nemzeti Sz�n-ház. Épületét — amelyet én terveztem — a nemzetgyűlés üléseire is fölhasználják. Régebben a mongol lakosság számára a sz�njátékot kizárólag a különböz� vallásos ünne-pek alkalmából a lámáktól a templomok udvarán lév� sz�npadokon eljátszott vallásos misztériumok jelentették. Egy�egy ünnep befejezéseként a kolostorok templomának udvarára vonult az el�adásra k�váncsi tömeg és a templom-udvar kapujának befelé néz�, sz�npadszerűen kiép�tett er-kélyén hatalmas maszkokban lév� láma�sz�nészek Buddha

186

életéb�l, a szentek történetéb�l adtak el� különböz� pár-beszédes jeleneteket.

Az új mongol államalakulat minden igyekezetét arra ford�totta, hogy az orosz és k�nai tatásoktól független mongol drámairodalmat kialak�tsa és nagy d�jakat tűzött ki mongol drámák jutalmazására. Így született meg a «Dzsingisz kán» c�mű hatalmas történelmi dráma. Ezt az 1926�ban épült, teljesen új mongol nemzeti sz�nházban adták el�. A mongolok nagy uralkodójának életéb�l vett és dramatikusan feldolgozott jelenetekb�l áll. Négy óra hosszat tartott az el�adás, a sz�npadra teljesen korhű ru-házatban és fegyverzettel vonultak fel a sz�nészek és oly nagy sikere volt az el�adásnak, hogy sorozatosan meg kel-lett ismételni.

A sz�nészek valamennyien fiatal műkedvel�k voltak, még a rendez� is, mindenki teljesen újonc a sz�npad és a dráma területén, és mégis olyan eredményt produkál-tak, amely egyszerre felpezsd�tette a mongolok érdekl�-dését a sz�nház iránt. Természetes, hogy ezeket az el�-adásokat külföldiek is látogatták, f�leg oroszok s áll�tólag ez adta az ötletet az oroszoknak a «Dzsingisz kán» c�mű, és Mongólia szabadságharcát megjelen�t� film elkész�tésé-hez, s�t a film legtöbb szerepl�jét is az urgai Dzsingisz kán-el�adás sz�nészei közül toborozták.

A 32 méter átmér�jű és 17 méter magas új sz�nház berendezése a lehet� legmodernebb, hatalmas el�csarnokon keresztül lehet bejutni a néz�térre, balra ny�lik ebb�l a könyvtár és olvasóterem, jobbra pedig az étterem. A néz�-térre a bejárattal szemben lév� ajtó vezet. Maga a néz�tér köralakú, középen széksorokkal. Az egészet páholysor sze-gélyezi. 1200 ül�hely van benne. A bejárattal szemben a legmodernebb sz�npadi effektusokkal megvilág�tható sz�n-pad. Az egész sz�nház villanyvilág�tással dolgozik, s�t elektromos ventillációja is van.

Itt szokták bemutatni az Urgába érkez� mozifilmeket is. Kezdetben f�leg orosz filmek kerültek vászonra, ter-mészetesen orosz felirattal. A vászon mellett állott a tol-mács és azonnal mongol nyelvű magyarázattal szolgált.

187

A kés�bbi id�kben amerikai filmek is peregtek, ezek azon-ban már távolabb állottak a mongol lakosság lelkivilágá-tól, egy film mégis nagy hatást váltott ki, ez az amerikai film a «Prerik lovagja» volt, tetszett az amerikai pusztai életet a mongol puszták lakossága elé varázsló történet.

*

Nagyon régi eredetre nyúlnak vissza a k�nai sz�ni-el�adások. Cirkuszi mutatvány és kabaré, erkölcsi oktatás és vallásos szertartás együtt egy ilyen k�nai dráma. El�-adása reggelt�l estig tart, de vannak olyanok is, amelyek több napon keresztül folytatódnak. A sok komoly szem-lél�dés után menjünk el egy ilyen k�nai sz�niel�adásra.

XLI.

El�adáson a k�nai sz�nházban.

A néz�tér tele van apró asztalokkal, mindegyik mel-lett kis padok, itt szorong már jóval az el�adás megkez-dése el�tt a közönség. Esznek, isznak, rettent� hangos lármával beszélgetnek. Az asztalok között a sz�nház alkal-mazottai járkálnak hatalmas teáskannákkal és ingyen töl-tögetik tele a néz�k jókora csészéit. Aki akar, kaphat napraforgómagot is, vagy tökmagot, esetleg, ha úgy tet-szik, amerikai mogyorót, mindez már benne van a pár filléres jegy árában. (A jegyek ára : 15 fillért�l 6 peng�ig terjed.) Az emeleten — páholyokra osztott fülkékben — ülnek az el�kel�ségek. De itt is hangosan ropogtatják a d�jtalanul fölszolgált táplálékot és szürcsölik hozzá liter-számra a párolgó teát. V�gan bodorog a füst a hosszú-szárú, parányi fejű k�nai pipákból és sűrű fellegbe bor�tja a néz�teret.

Sz�nes selymek, tarka szalagok, lampionok csüngnek a tet�r�l és az emeleti erkély oldaláról. A zsúfolásig meg-töltött teremben fülledt forróság. De ezen is seg�t az öt-letes igazgatóság. Az egyik sarokban hatalmas vödrökben

188

forró v�z bugyborékol a láng fölött, a személyzet törül-köz�ket áztat a v�zbe és ha valaki jelentkezik, máris repül hozzá a g�zpárás törülköz�. Az illet� letörli vele arcát és azután visszadobja, ahonnan kapta. Eemekül felfriss�ti az embert ez a forró v�z! Harminc�negyven rongy�gomolyag röpköd állandóan a leveg�ben ide�oda és ez �gy megy nemcsak az el�adás el�tt, hanem közben is. Olyan a néz�-tér, mint a tenniszpálya : boszorkányos ügyességgel dobják a «labdákat» és még boszorkányosabb ügyességgel fog-ják el �ket.

A sz�npad ékalakban nyúlik bele a néz�tér földszinti részébe. Berendezése nagyon egyszerű, egyedüli d�sze a rik�tó sz�nekkel h�mzett, selyemanyaggal bevont hátsó fal, rajta két ajtó. A baloldali ajtón jönnek be a sz�nészek és a jobboldalin távoznak. A d�szletek is nagyon egyszerűek, a várfalakat például egy csomó egymásra áll�tott székkel és asztallal «jelképezik», ez a bútor halmaz ezenk�vül még kitűn� alkalmat szolgáltat a sz�nészeknek a leghihetetlenebb akrobatamutatványok végrehajtására is.

A sz�npadi kellékek szintén egészen hétköznapi esz-közökb�l kerülnek ki, a sz�niel�adás mindezeknek az igazi jelleggel és küls�vel való felruházását a néz� fantáziájára b�zza. Így például az egyik sz�nész a lába közé kap egy ostornyelet és végigszalad vele a sz�npadon, ami annyit jelent, hogy — gyönyörű paripán vágtat.

Barátom, akivel az el�adásra elmentem, elmagya-rázta, hogy kivétel nélkül férfiakból áll a társulat, n�k a k�nai sz�npadon nem szerepelnek. N�i szerepeket is a férfiak játsszák n�i ruhában. A sz�nészek fizetése nagyon különböz�, a társulat általában a bruttó bevétel nyolcvan százalékát kapja, az igazgatóság pedig a hátralév� húsz százalékot. Vannak itt is «sztárok», akik tekintélyes fel-lépti d�jat kapnak, néha két�háromezer peng�nek meg-felel� összeget is.

De nem sok id� van a magyarázatok meghallgatására, mert már megszólaltak a sz�npad körül elhelyezked� zene-kar hangszerei, a k�nai gitár, azután a «cun» nevű k�nai hangszer, s�ró hangja olyan, mint a szakszofoné.

189

Megkezd�dik az el�adás. A sz�ndarad c�me «Szan�Nyan�Ciao�Ci», vagyis «A harmadik asszony neveli a fiút». Tartalma a következ� :

Szü�Je�Guan három feleségét otthon hagyva hivata-los ügyben hosszú útra indul és sokáig elmarad, úgy hogy az otthoniak már halottnak tartják. A ház öreg szolgája, — Bao — elmegy, hogy megkeresse urának holttestét, de té-vedésb�l egy idegen ember csontjait hozza haza. Szü�Je�Guan két felesége a csontok láttára megbizonyosodván a fel�l, hogy férjük meghalt, újra férjhez megy, a har-madik feleség, Csuny�Jé, hű marad férje emlékéhez és a második feleségt�l származó kisfiút, Szü�Jé�Ci�t, neveli. A fiú kitűn�en végzi el iskoláit és állami hivatalnokká lesz (ami K�nában a legel�kel�bb társadalmi osztályt je-lenti). Hosszú id� múlik el és a halottnak hitt Szü�Je�Guan egyszerre csak hazaérkezik mint magasrangú tiszt-visel�. Kiderül, hogy hivatali kötelességb�l volt ennyi ideig távol és megb�zatása folytán nem árulhatta el hol-létét. A két els� feleség — akik közben már férjhez men-tek, de most a gazdag Szü�Jé�Guan hazaérkezésér�l ér-tesültek — vissza akar térni volt férjéhez, � azonban nem fogadja be házába a hűtlen asszonyokat. Az események eljutnak a császár fülébe is, akinek nagyon tetszik hivatal-nokának hűsége és a harmadik asszony erénye, uralkodói kegyének jeléül egy táblát ajándékoz a családnak.

Négy jel van a táblán : Csun, Sziao, Cjé és I. «Csun» annyit jelent, hogy «Hű alattvaló* és Szü�Jé�Guanra vo-natkozik, aki hivatali kötelességét hűségesen, saját érde-keinek feláldozásával a legnagyobb titoktartással végezte. «Sziao» értelme az, hogy «szülei tisztel�je*, ami Szü�Je�Cire, a fiúra vonatkozik. «Cjé» annyi, mint «okos» és Csuny�Jé erényét dicséri, végül «I» értelme annyi, mint «Hű» és Bao szolga érdemét örök�ti meg.

Aki azt hiszi, hogy ezek után még bonyodalmas for-dulatok következnek, nagyon csalódik, mert ezzel véget is ér a «dráma». Igaz, hogy e történet el�adása viszont körülbelül nyolc órát vesz igénybe.

Közben jönnek�mennek a sz�npadon, énekelnek er�

190

kölcsi tan�tásokat dalolnak. Az énekrészek is prózában vannak �rva, halk zenek�séret mellett recitálva, elnyúj-tott hangon adják el�.

Egyszerre csak valamelyik sz�nész merész lendület-tel felugrik egy magas állvány, asztal vagy székhalom tetejére és ottan művel boszorkányos �gyességű mutat-ványokat, esetleg csupán cigánykerekeket vet a földön.

A k�nai sz�ndarabok általában párbeszédbe és dalba foglalt erkölcsi tan�tások, csak keretük az egyszerű tör-ténet. Cselekményük alig van, a fontos az, hogy a sze-repl�k minél több szép példázatot mondjanak, vagy — daloljanak el.

XLII.

Ahol élvezetb�l nyúzatják le b�rüket az emberek.

A különböz� szórakozások között nem megvetend� Mongólia f�városában a — fürd� sem. F�ként a k�nai fürd�k látogatottak, nemcsak azért, mert a legraffináltabb ötle-tekkel teszik kellemessé a vendégek számára az ott tartóz-kodást, hanem azért is, mert éppen ezért szinte társasági találkozóhellyé n�tte ki magát egy�egy ilyen intézmény és egészen kaszinói jellege van. Akadnak, akik ott is alszanak az épület tarkacserepes, drága porcellánokkal d�sz�tett lan-gyos falai között.

Az ilyen fürd�épület k�vülr�l aranycirádás, fényes csempéjű tetejével, tarka oszlopaival, tornyaival, selyem-zászlóival olyan, mint valami el�kel� mandarin pagodája. El�ször nagy terembe lépünk. A fal mellett köröskörül apró fülkékben állandóan tisztára húzott ágyak, el�ttük bűbájos kis teaasztalok — keleti kényelem.

Azonnal megrohanja az embert a szolgálatkész sze-mélyzet valamelyik tagja, bevezeti az egyik fülkébe, és szinte meg se kell mozdulnia, pillanatok alatt kihámozzák a ruhájából. Kap egy zacskó szódát, egy törülköz�t, és

191

ezzel máris mehet a szomszédos terembe, ott két medence langyos öble várja. Az egyikben egészen forró v�z van, a másikban valamivel langyosabb. El�ször az utóbbiba kell megáztatnia magát az embernek, mert csak �gy b�rja ki a másik medence g�zölg�én forró vizét. Szappant nem sza-bad használni, — hogy a v�z be ne piszkolódjék — de mindenki el�veheti a kapott szódás�zacskót, és ezzel tet-szése szerint tisztálkodhatik. Akinek a közös medence nincs �nyére, külön «fürd�szeparét» kaphat.

De ezt csak átmeneti élvezetnek tartják a vendégek, mert amint lemosták magukat és a forró v�zben kell�-képpen felfrissültek, visszamennek a nagy társalgó terembe, ott már ugrásra készen várják a massz�rök. Nekiállnak, és amúgy istenigazában összedögönyözik a testét. Ezután kö-vetkezik a f�attrakció : dörzsölni kezdik a forró v�zben megpuhult b�rt, elhalt fels� rétegét k�méletlenül lenyúz-zák, apró kis fehér golyócskák formájában röpül szerte-szét az «elhasznált» felhám, hogy napvilágra kerüljön alóla, az él�, friss b�r.

Mindeme gyönyörök átélvezését követ�en a massz�r átadja a helyét a tyúkszemvágónak. Villog a kés, szinte látni se lehet az ügyes k�nai kézmozdulatait, olyan gyor-san peregnek ujjai és néhány perc alatt megszabad�totta a tyúkszem volt tulajdonosát a földi gyötrelmeket okozó ellenségt�l.

És most. . . most következik az édes nyugalom, az ábrándozás id�szaka, újraszürcsölgetése az élvezett gyö-nyöröknek : a kéjes, gondolatnélküli elnyújtózás a mosás-tól és illatszerekt�l szagos ágyon, mialatt az asztalkára, már odakerül a frissen párolgó tea, melléje a pipa és do-hány. Vagy akinek ez nem kell, a remek kis porcellán-tartóban az isteni tubák. A kis üveg dugójába apró ka�nálka van beleer�s�tve és ennek öbléb�l már szippantható�is az aranysárga dohánypor. A tüsszentés semmihez sem hasonl�tható élvezetén felül megcsiklandozza az ember agy-velejét és még friss�t�bbé, még üd�t�bbé teszi az ágy nyugalmát.

A teremb�l pedig odahallatszik a többi vendég zsi�

192

bongása, nevetések röppennek föl, gyerekekké lesznek a feln�ttek is, vidáman hancúroznak, játszanak. Hát nem természetes, ha a fülkéjében szenderg�t is kicsáb�tja ágyá-ból mind e nagyszerűség és kihörpintve teáját, kiütögetve pipáját, � is visszamegy a terembe, beáll, illetve «be�kuporodik» a kaszinózók közé.

Azután, ha már ebb�l is elege volt, ismét visszasétál a fürd�terembe, vagy besomfordál a borbély fülkéjébe. A borbély azonnal a nyakába akasztja a fehér kend�t és se szó, se beszéd, gyors ütemben néhány percig jól meg-paskolja a vállait. Azután csak néhány ecsetvonás a pá�rolgóan forró v�zzel a fejtet�n és máris el�kerül a hosszú�nyelű, rövid, de nagyon széles pengéjű k�nai borotva, pil-lanatok alatt tükörsimává varázsolja a koponyát. Amikor ezzel is készen van, a szemöldök jut sorra, — de hogy félre ne értsék a divathölgyek: az egész szemöldök le-kerül — végül pedig a fülny�lás mélyébe furakodik be a borotva és onnan is eltűnteti a sz�rpamacsokat. Az arcot nem borotválják, mert, mint már eml�tettük, mindenki apró kis csipesszel sajátmaga húzogatja ki a sz�rszálakat. Azután jön a nagyszerű kis kefe, az orr és a fül kisiká�lására. Az egész borbélyművelet még öt percig se tart és máris jöhet a következ� vendég.

De az élvezetek sora még ezzel sem ért véget. Akinek kedve tartja, odanyújtja lábát a pedikür kegyeibe és néhány perc alatt olyanná varázsolja ez a művész ezt a testrészét is, hogy szinte kár eldugni a csizma b�rfala mögé.

Mindezek után ugyebár megérthet�, hogy az urgaiak az ilyen «kéjtanyákat» alig tudják otthagyni, és vannak olyanok, akik nemcsak estéjüket, hanem egész éjszakáju-kat is ott töltik a fürd�medencék simogató vize és a massz�rök, borbélyok, tyukszemvágók és pedikürök dö-gönyöz�, kaparó, vágó kezei között, — nem is szám�tva a puha ágy gyönyöreit és a tea, a dohány élvezetét, nem is beszélve arról, hogy e szórakozásokkal, kellemességekkel teli órákért mindössze — nyolcvan fillérnek megfelel� ösz�szeget kell csupán fizetni. Ezek után reméljük, mindenki belátja, hogy ott igazán érdemes fürödni.

*

198

De lia már itt tartunk, nézzük meg mindjárt Ulan Bátor Choto egyéb nevezetességeit is. Kétségtelenül ezek közé tartozik, s�t talán els�sorban ez is a — piac. A város szines ker�tései és házai között igazi él� sz�npad a nyüzsg�, pompásnál pompásabb ruhájú, mongoloktól, k�naiaktól, ti-betiekt�l tarkálló, nyüzsg� sátorsor. Nemcsak vev�k és eladók, hanem a k�váncsiak ezrei is tolonganak itt a leg-különböz�bb árúrakások körül, veszekedés, vitatkozás, al-kudozás zsivaja tölti be a leveg�t, a keresked�k énekelve, .zajongva k�nálják holmijukat, csörögnek a gyöngyök, szól-nak az eladásra ajánlott hangszerek, kézzel�lábbal hado-nászva vitatkoznak egymással azok, akik eladni akarják mind e kincset és drágaságot, azokkal, akik minél olcsób-ban szeretnék megszerezni.

Nagyon sok piac van a városban, de minden bizony-nyal mégis a legjobban érdekli a mongolokat az állatpiac. Hiszen, ha egy mongol valami üzleten keresett, akkor nem azt szám�tgatja, hogy mennyi tugrikot szerzett, hanem azt, hogy a nyereségen mennyi marhát vehet majd : a mongol valutája, értékmér�je az állat, természetes, hogy ez iránt érdekl�dik a legélénkebben, és be kell vallani — a leg-hangosabban is.

Külön piacuk van a faárusoknak, a prémkeresked�k�nek, de a lópiac érdekességével mégis csak a «zachadir» — az «igazi piac» — vetekszik. Több utcasort foglal el és gyöngyökt�l, drágakövekt�l, ékszerekt�l kezdve, fogkefén, lakaton, sátorponyván keresztül mindent lehet itt kapni. A keresked�k legnagyobb része úgynevezett «mozgó árús». A környékr�l, vagy távoli vidékekr�l kocsin, esetleg hátu-kon hozzák be árujukat és amikor mindent eladtak, visz�szatérnek lakóhelyükre.

Keresked�kön k�vül a piacokon telepszenek meg a mesteremberek is, többnyire nem mongolok, hanem k�naiak. I t t guggolnak a kötélköt�k, molnárok, kovácsok, lakato-sok, cipészek, drágak��csiszolók, ötvösök, de nem hiány-zanak az imádkozó, énekl� «huruchunok» sem. Ezek régi történelmi históriákkal, regékkel, mesékkel mulattatják a közönséget.

Forbáth : A megújhodott Mongólia. 13

194

És egy�egy utcasarkon ott kuporognak az alamizsnát kér� szegény lámák, akik nem tagjai egyik kolostornak sem, fogadalmuk szerint egész életüket koldulással és ve�zekléssel töltik. Álmodozó, az örökkévalóságba tekint� szemük egykedvűen nézi az el�ttük tolongó sokaságot, csonttá aszott kezükkel csak forgatják, pergetik kis ima-kereküket, hangjuk, mintha a s�r mélyér�l törne el�, ami-kor tompa kongassál köszöni meg az eléjük ter�tett b�rre hulló pénzdarabokat.

A piac egy másik sarkán pedig ott állanak az orvos-lámák sátrai, minden bajra, betegségre megkaphatja a beteg a gyógy�tó �rt, füveket, szár�tott és porrá �rölt állati test-részeket. És néhány lépéssel odébb, már a borbélyok sátrai sorakoznak.

XLIII.

A ládabörtön, a lerothasztott kéz és egyebek.

•— Kellemetlen, nagyon kellemetlen, nem tudom mit tegyek — mondottam Purbának, igazgatótársamnak a villany telepen. — Képzelje el, körülbelül ezer tugrik értékű topázt adtam át egy sof�rnek, — aki néhány héttel ezel�tt indult el Kalgánba — azzal, hogy adja ott fel postán Német-országba. Csiszoltatni akartam az egyik idarvölgyi gyémánt-csiszolóban ezeket a köveket és, mint tudja, itt Ürgában nem lehet postára adni külföldre értékcsomagokat. Azért határoztam el magam, hogy ezt az utat választom : Kal�gánban már felveszi a posta. A sof�r azonban úgylátszik nem teljes�tette a megállapodást, mert hiába kérem t�le a postai feladóvevényt, nem tudja felmutatni. Azt mondja, hogy Kalgánban felejtette.

— Akkor nem marad más hátra, jelentse föl a tusu�minnál (b�ró).

Így is tettem. Elmentem a b�ró sátrába. Csak a szol-gája volt ott, azt mondta, azonnal jön a gazdája. Kiszaladt érte és néhány perc múlva megjelent a gerte bejáratánál a

r 195

mongol igazságszolgáltatás megszemélyes�t�je. Nem valami tekintélyt sugárzó küls�ben, egyszerű, zs�ros mongol ruha csüngött a vállain. Barátságosan kezet szor�tott velem, maga alá húzott lábakkal lekuporodott a földre és nekem is helyet mutatott az egyik vánkoson.

— Add el� az ügyedet. Elmondottam az «ügyet», felmutattam a b�rónak a

sof�rt�l kapott átvételi elismervényt. — Hát bizony itt valamit kell tenni, — csóválta meg

fejét és parancsot adott a szolgának, hogy azonnal áll�tsa el� a vádlottat. Egyedül maradtunk a sátorban. A b�ró tenyerébe süllyesztette homlokát és gondterhelt arccal várt. Szót se szólt, rám se nézett. Így telt el néhány perc, végül is lélekszakadva jött a szolga a sof�rrel.

— I t t van, •— jelentette a b�rónak, az felütötte fejét és szúró szemekkel meredt a vádlottra.

•— Az a panasz ellened, •— mondotta halkan és szinte szótagolva — hogy nem adtad át a drágakövek postára adását bizony�tó vevényt a panaszosnak. Igaz ez? Es ha igen, miért tetted?

A sof�r hebegett valamit. — Hazudsz, •— rivallt rá a b�ró — föl sem adtad a

köveket. Megtörten csüggesztette le karjait a vádlott. — Bevallom, ott vannak a kövek egy kalgáni ismer�-

sömnél. •— Nem szegy elled magad, te semmirekell�. Majd meg-

tan�tlak. ! Lecsukatlak, am�g a kövek vissza nem kerülnek tulaj donosukhoz.

•— Jaj, könyörületet kérek, holnap indulnom kell újra Kalgánba, sok utast száll�tok, már megállapodtam velük.

— Nem bánom, elmehetsz, — jelentette ki a b�ró — de akkor áll�ts magad helyett kezest, aki addig ittmarad.

— Beleegyezel? — fordult felém a b�ró. •— Ügy legyen, ahogy te rendeled — válaszoltam. — Rendben van, áll�ts magad helyett kezest, de gazdag

embert ám, aki saját vagyonával vállal felel�sséget érted. Még azt is megteszem, hogy az illet�t nem csukatom le, de

13*

196

am�g visszajössz, nem szabad eltávoznia a városból. Jaj neked, ha újboldig el nem intézed az ügyet.

A salamoni �télet hamarosan eredményre is vezetett. A sof�r a kitűzött határid� el�tt teljes�tette kötelességét, megjelent a b�rónál, engem is odah�vtak. Ott leszámolta a b�ró asztalára a drágaköveket.

'— Megvan mind? — kérdezte t�lem a b�ró. — Igen, •— mondottam, amikor összeszámoltam a

köveket. — Akarod, hogy megbüntessem? — hangzott a további

kérdés. — Nem k�vánom. — Nahát akkor örülj, te akasztófa virág, hogy ép b�r-

rel szabadulsz, most az egyszer nem bántlak, de úgy vigyázz, hogy többé el ne kövess valamit, mert akkor aztán meg-járod.

Ezzel be is fejez�dött a «nagy per». Zsebredugtam a köveket és hazafelé menet azon tűn�dtem, vájjon mennyi ideig tartott volna, am�g ezt az eredményt Európában, a modern igazságszolgáltatás perrendszerű alaposságai mellett elértem volna . . .

*

A mongol igazságszolgáltatás csak látszólag ilyen primi-t�v, alapjában véve a forradalom óta egészen modern elveken épült fel, f�leg angol és orosz minta szerint. Régebben a k�nai jogszolgáltató formák érvényesültek, általában majdnem minden bűnre botbüntetést szabtak ki, aminek végrehajtása úgy történt, hogy a delikvens lábáról lehúzták a csizmát és bambuszpálcával az el��rt számú ütést mérték a talpára. Ne higyjük azonban, hogy a k�nai igazságszolgáltatás nagyon maradi jellegű lett volna, ennek bizonyságául álljon itt egy 1725�b�l Jung�ösing császár korá-ból származó paragrafus, a — tisztességtelen versenyr�l)):

«Az a keresked�, aki szomszédjainak üzletmenetét kilesve, azokéhoz hasonló árut szerez be és ezt olyan áron adja, amilyen áron a többiek saját árujukat nem árus�thatják és �gy ezzel magának a szokásosnál

197

nagyobb forgalmat szerez: negyven bambuszütéssel büntetend�.» Kimondja ezenk�vül ez a törvény azt is, hogy az ilyen

«tisztességtelen» úton szerzett nyereség úgy tekintend�, mintha az illet� lopta volna, tehát el kell t�le kobozni.

A k�nai igazságszolgáltatás büntetési nemei — amelyek Mongoliának hosszú k�nai megszállása alatt honosodtak meg •— a következ�k voltak :

A halálbüntetés lefejezés, megf�jtás, vagy agyon�lövetés formájában történt, a bűncselekmények szerint váltakozva. A legsúlyosabb a lefejezés volt, mert ebben az esetben a kivégzett feje az állam tulajdonába került, el-rettent� példaként póznára tűzve, nyilvános helyen köz-szemlére tették és a család csak a csonka törzset kapta meg. Ez pedig hitük szerint a legnagyobb szerencsétlenséget jelentette. Szül�gyilkosságra, házastárson elkövetett gyil-kosságra, vagy gyilkossági k�sérletre és felségárulásra, mint legszörnyűbb büntetést, a k�nhalált — a ling�csi�t — tarto-gatták. A halálra�téltet egy keresztre kötözték és oda-áll�tottak melléje egy kosarat. Ebben különböz� jelekkel ellátott kések hevertek. A hóhér azután vaktában belenyúlt a kosárba és egymásután vette ki a késeket, megnézte, milyen jel van rajtuk és a szerint, hogy mi volt rávésve, vagdosta, szak�totta le a késekkel a halálra�télt megjelölt testrészeit. Csak kivételes «protekcióval» lehetett elérni, hogy a hóhér «véletlenül» els�nek azt a kést vegye ki a kosárból, amellyel a halálra�télt sz�vét kellett keresztül-szúrnia. Ebben az esetben az els� késszúrás megszabad�-totta a szerencsétlen embert a szenvedésekt�l: azonnal meghalt. Ezt a halálnemet azonban áll�tólag csak a legrit-kább esetekben alkalmazták még a régi id�kben is, a leg-utóbbi évtizedekben pedig — legalább is Mongoliában — egyáltalán nem került sor rá.

Ezután következtek a különböz� vastagságú bambusz-pálcákkal való talpverési büntetésel��rások, majd a kaloda, és a raffinált k�nzóeszközök használata — ezek azonban inkább múzeumi tárgyak már nagyon régi id� óta.

Szép jellegzetessége ennek a rendszernek viszont, hogy

198

névtelen följelentés alapján még csak eljárást se szabad ind�tani senki ellen; az ilyen panaszt vagy árulkodást olvasatlanul tűzbe kell vetnie a hatóságoknak. Mialatt tehát ez a törvény a «barbár» keleten érvényben volt, a művelt Velencei köztársaságban például csonttá fagyottan és fél�rülten k�nlódtak az ólomkamrákban, vagy fulladtak meg a Sóhajok H�dja alatt azok, akikr�l bárki valamilyen — akár hazug — feljelentést csúsztatott be a k�oroszlán szájába.

Egyetlen bűncselekmény teljesen ismeretlen Mongoliá-ban : a féltékenységb�l való gyilkos drámákat a nép szokásai, a szerelemr�l és házasságról való szabad felfogása teszi teljesen lehetetlenné. A mongol nem veszi valami különös bűnnek, ha felesége «megcsalja», hiszen a kedves vendég-nek •— ha esetleg neki is úgy tetszik — a legnagyobb kész-séggel ajánlja fel szórakozás céljából feleségét, vagy ha kell, a lányát is. Vájjon elképzelhet��e, hogy ezek után vérben forgó szemmel legyilkolja a «csáb�tót»? Igazán csak egyetlen akadálya van az ilyen házasságtörésnek •— ha véletlenség-b�l a feleség nem akarja.

De nagyon szigorúan büntette a mongol büntet�jog a lopást, különösképpen az állatlopást.

A legtöbb esetben nem is került b�ró elé az állattolvaj, mert a feldühödött pásztorok meglincselték. Ha pedig kézrekerült és a bűncselekményt csak el�ször követte el, levágták az egyik karját, ha még egyszer, a másik karja is a hóhér bárdja alá került. Ha mindezek se hatottak rá «jav�tólag» és még karok nélkül is sikerült lopnia, a követ-kez� büntetés már csak a lefejezés lehetett. De volt még egy ennél is szörnyűbb büntetés. Ez abból állott, hogy a tolvaj kezére jókora b�rzacskóban vadhagymát kötöztek jó szorosan, úgy, hogy a vérkeringés majdnem teljesen meg-szűnt a lekötött kézrészben. Így maradt az el�télt heteken át. A vadhagyma erjedni kezdett a b�rzacskóban, a por-hanyóvá puhult, maró növény belerágódott a b�r alá, cs�pte, rothasztotta a vérkeringésnélküli testrészt, m�g végül is az egész kéz elhalt, lerothadt. Elképzelhet�, milyen borzalmas fájdalmakat élt keresztül az illet�, am�g végre

199

lekerült kezér�l a b�rzsák és ekkorra vérz�, gennyes, elrot-hadt kézcsonk jelezte csupán az egykori végtag helyét. Rendszerint bele is halt az illet�.

A nemzeti kormány uralomraj utasa után mindezeket a régi büntetési nemeket kifejezetten eltörölték, a halál-büntetéssel együtt és modern alapokra felktetett büntet�-jogot emelt érvényre a kormány. Kés�bb pedig szentes�tette ezt a nemzetgyűlés. Az agyonl� vetéssel végrehajtott halál-büntetést pótlólag mégis beillesztették a törvénybe, ezt hazaárulásért és súlyos politikai bűntettért, vagy gyilkos-ságért lehet kiszabni.

A régi büntet�formák eltüntetésével együtt átalak�-tották a régi urgai börtönt is, az él�halottak gyűjt�helyét. I t t is a k�nai raffinéria érvényesült. Maga a börtön a város közepén fekszik, közvetlenül szép, illatos virágokkal teli kert szomszédságában. Vastag gerendákból készült ker�tése körülbelül két embernyi magasságú, úgy, hogy maga a börtön-épület ki sem látszik mögüle. Nem messze t�le barátságosan csobog a Szilba�patak vize, siet a Bogdo Gegen d�szes palotái felé a Tolába ; itt pedig a magas ker�tés mögött lév� alacsony, fehérre meszelt, földszintes házban embertelen gyöt-relmek között tengették életüket a rabok. A súlyos büntetésre el�téltek termeiben kis lelakatolt faládikák sorakoztak egy-más mellé. Ezekben álluk alá húzott lábbal, összegyömö-szölt testtel kuporogtak az el�téltek •— halálra�téltek . . .

Fölkelhetett a nap Maimacsen fényl� háztet�i fel�l, lenyugodhatott a Ganden aranyos tornyai mögé : az el-�téltek mindebb�l semmit se tudtak. Állandó éjszaka vette körül �ket, a láda kemény deszkafala elzárta el�lük a napsugarat és a leveg�t. Csak egy apró kis ny�lás szerény-kedett a ládák oldalán, ezen keresztül adták be az el�téltek-nek a moslékszerű ennivalót. A láda alja pedig ki volt vágva, hogy az alatta lév�'�üregbe végezhessék el a rabok szükség-letüket. Így teng�dtek a szörnyű ládákban a rabok, a lakat csak akkor pattant föl, amikor belülr�l már nem nyúlt többé a kéz a benyújtott ennivaló felé •— betöltötte földi napjait a láda lakója. Akkor odaadták a kutyák eledeléül, a láda pedig várta a soron lév�t.

200

Ma már természetesen másképpen van berendezve a börtön is, a szomorú multat rejteget� ládák a múzeumba kerültek a tegnap többi emlékei mellé.

XLIV.

Vezekl�k csúsznak a fagyos földön...

Tél van újra, bó és jég födi a szent begy lejt�it. Hosszú embersor k�gyózik az egyik lankán, amerre a Breven Cbit, a nagyszentségű kolostor felé vezet az úttalan út. Űjévi vezeklésre zarándokolnak az urgaiak és a messze vidékr�l ideérkezettek, mert a Breven Cbit�ben laknak a legmagasabb�rangú lámák, innen jut a vezekl�k könyörgése a leggyorsab-ban rendeltetése belyére. Apró kis hegyilovak, kitartóak és ügyesek, mint a zerge, �— viszik a hátukon a kolostor felé azokat az id�sebb lámákat, akik már nem igen tudják gyalog megtenni az utat. A többiek gyalogszerrel vándorol-nak a hóval, jéggel födött embernyi kövek között. Valami �skori lavina görgette ide ezeket a hatalmas, gömbölyűre csiszolt «kavicsokat», alattuk a melegebb id�ben hegyi-patak vize zuhog. Az ember mit se lát bel�le, nyolc�t�z méter mélyen a kövek alatt csobog, harsog a v�z. Télen azonban ünnepélyes csend üli meg a hágót, mögötte a túlsó oldalon ott terül el a Breven Chit ház� és sátortömege.

Az újév — a Cagan Szara (fehér hónap) — ünnepe régebben váltakozva január és február különböz� nap-jaira esett, mert egész a legutóbbi esztend�kig a holdév szerint szám�tották az id�t Mongoliában. Csak néhány év óta vették át a Gergely�naptárt, úgyhogy azóta az újév ünnepségét január elsején tartják. Ezen a napon minden külön engedély nélkül föl lehet menni a Breven Chit felé vezet� utón a Szent Hegynek erre a részére. Ilyenkor friss áldozati ajándékokat kapnak az obo�k: a k�halmazba szúrt ágakra újabb selyemkadakok, áldozati vérrel kevert nyers tésztadarabok, tibeti zarándokútról hozott apró cserépbuddhák, ruhaneműek kerülnek engesztelésül a

Mon

gol

álla

mi

okm

ány.

A

~raj

ta l

év�

pecs

éten

: D

zsin

gisz

kán

c�m

erén

ek m

ot�v

umai

. A

B

ogdo

G

egen

pa

lotá

jána

k eg

yik

szél

véd�

je.

Mon

gol

assz

onyo

k ün

nepi

d�

szbe

n.

A f

ejd�

szr�

l cs

üng�

hat

alm

as r

ojfc

ok —

iga

zgyö

ngyb

�l k

észü

ltek

.

Vezekl�k a Bogdo Gegen palotája el�tt.

Vezekl�k.

A Js

ötél

piac

U

rgáb

an,

201

hegy szellemeinek, hogy ne támasszon vihart útközben, vagy ne usz�tsa a zarándokokra a farkasokat.

K�gyózik, kapaszkodik a hágó felé a menet, zihálva lépkednek az ezer és ezer kilométerr�l idevándorolt lámák és egyszerű pásztorok, nyakukban talizmánjukkal, a lámák imafüzérükkel, a kezükben tibeti imákkal teletömött doboz-zal és alamizsnás csészéjükkel. Nem állták útjukat a Góbi homokförgetegei, a tél hóviharai; eljöttek ide, hogy leborul-janak a kolostor falai el�tt és meggyónják bűneiket, azután pedig tisztultabb lélekkel térhessenek újabb hónapok ván-dorlásai után vissza lakóhelyükre.

A vezeklés k�njai •— hitük szerint — megtiszt�tják a zarándokok testét és lelkét. A hatalmas kiterjedésű kolostor ker�tésfala el�tt földre borulnak sorban a zarándokok és hasoncsúszva tesznek meg négy�öt métert. Azután ismét felállnak, elmondanak egy «Om mani padme hum» imát és ismét a földre vetik magukat, hogy újabb négy�öt métert megtegyenek �gy.

Ilyen módon kell imádkozás és csúszás váltakozó ütemével körülkerülni a több kilométeres utat. Csak nap-szálltával szabad abbahagyni a földön való csúszást, a zarán-dokok hazatérhetnek otthonukba, hogy másnap reggel ugyanott folytassák, ahol el�z� nap abbahagyták. Sokan kend�t kötnek a homlokukra, hogy a harminc�negyven fokos hidegben oda ne fagyjon b�rük a csupasz földhöz. Vannak olyanok is, akik a tenyerükre is fadarabot sz�jaz-tak, hogy a folytonos üt�dést�l föl ne vérez�djék a kezük. Fiatalok, öregek, férfiak és n�k kelnek föl és zuhannak ismét a földre órák�, napok hosszat, am�g el nem intézték teljesen a vezeklést, körül nem kerülték a kolostort és vissza nem értek kiindulási helyükre.

Akik pedig már túlestek ezen, hazamennek, felöltik ünnepl� ruhájukat és megkezd�dik az igazi ünnep. Sürög�forog az egész város, az emberek elmennek egymáshoz látogatóba, esténkint a rakéták ezrei repülnek a magasba és sziporkázva, ragyogva omlanak a d�szbe öltözött tömeg csoportjai fölé. Lovak száguldoznak, az emberek dalolnak, üdvlövéseket adnak le — mindenki mulat napokon át,

202

mindenki részeg ; az egyik pezsg�t ivott erjesztett kanca-tejjel, a másik vutkit k�nai handzsinával, a harmadik pedig francia konyakot esetleg mongol archivál, be van rúgva az egész nép — kezd�dik a karnevál. El�kerülnek ismét a maszkok, úgy mint a Cam ünnepén, fiatalok, öregek vesznek részt az ünnepi felvonulásban, kanyarog a fantasz-tikusan felöltözött álarcos menet.

Az újév ünnepét a mongol állam hivatalosan látja el pénzzel, ezenk�vül pedig a magánosok is nagy összegeket ajándékoznak erre a célra, úgy hogy húsz�harmincezer tugrik is összegyűl egy évben.

A karneváli menethez csatlakoznak azok is, akik a Dzun Chure, vagy a Bogdo palotája körül végezték ve�zeklésüket, esetleg valamelyik másik kolostornál. Hullám-zik, zajong a nép : t�z�tizenkét napig tart ez az örömmámor, a magát bűneit�l megtisztultnak érz� tömeg féktelen jó-kedvében, mámorában amúgy istenigazában kiünnepli magát.

Azután ismét visszakerülnek a raktárba az álarcok, lecsitulnak a kedélyek, megkezd�dik újra a munka.

*

Néhány hónap múlva ismét ünnepre készül�dik az ország. Maitreyának, vagy ahogy Mongoliában nevezik, Maidérinek az ünnepe közeledik. Maidéri az eljövend� megváltó Buddha, akinek harminc méter magas aranyos szobra ott trónol a Ganden templomában. Sokezer esztend� múlva ölt testet ez a Buddha, — tartja a vallás — hogy megváltsa az emberiséget és kihirdesse az új törvényt. Maidéri ünnepét tavasszal ülik meg, ugyancsak a legd�-szesebb küls�ségek között. Ismét fölvonulnak a lámák és a nép. A menet élén halad Maidéri imazászlókkal teletűzdelt és hat óriási faragott lófej jel d�sz�tett hatalmas kocsija. A zászlók selymén az «Om mani padme hum» fel�rás, és ahányszor meglebbenti a szél a lámpaerny�szerűen elren-dezett zászlóselymeket, annyi imát mond ez a zászló a lámák és a nép helyett Avalokitesvarihoz, a «Letekintés urához» �— a «Lótuszkezű»�höz.

203

A szent kocsi után tolják a lámák a kerekekre szerelt és hatalmas �ven csüng� óriási dobot, ennek hangja tompán dübörög menetközben. Majd a gyalogos lámák következ-nek, kezükben az óriási, ugyancsak lámpaerny�szerű ima-zászlókkal. Ezután a zenekar lépked, a fényesre csiszolt réz fúvóshangszerek, üstdobok, cintányérok ritmikus, az európai számára zagyva zenéje beleolvad az óriási dob mély döngésébe.

Így lépked a menet a tavaszi meleg napsütésben, am�g a forróságtól kifáradtan letelepszenek a lámák és a h�v�k, néhány bögre teát hörpintenek le •— friss�t�ül. Aztán mennek tovább az egyik kolostor templomának udvarába. Es itt a templom terraszára vonulnak a lámák, megkezd�dik az istentisztelet a nép számára. Felcsendül ismét a zenekar, zenéjére táncokat lejtenek a lámák.

*

Egészen nyárig nincs is ilyen nagy ünnep. De ekkor ismét összegyűlnek messze vidékekr�l Mongólia lakosai az ország f�városában, most már nem vallási, hanem nemzeti ünnepre. Ekkor tartják a Nadan�t, a mongol olimpiászt. Ez az intézmény még Dzsingisz kán idejére nyúlik vissza, mert akkor minden évben összegyűltek az uralkodó had-vezérei és tisztvisel�i katonai szemlére és megbeszélésekre. A Bogdo Ul északi lejt�jén van egy tizennyolc kilométer hosszú és négy�öt kilométer széles fens�k, itt találkoznak ezeken a napokon már nyolcszáz esztend� óta az ország legjobb birkózói, lövészei és lovasai, hogy megmérk�zzenek egymással. A Nadán ünnepének céljaira is az állam adja a pénzt.

A fens�k pompás zöld legel�it tarka sátrak serege lepi el, közöttük k�nai és mongol «éttermek» ; reggelt�l estig járják a k�nai kucséberek az ünnepségre összegyűlt néz�-sereg sorait, k�nálgatják a számokat és dicsérgetik a d�jakat. És napokon keresztül, hajnaltól kés� estig folyik a mérk�zés az ellenfelek között. A hosszúsz�rű és nagyfejű apró Gobi�lovak versenyt futnak a puszták karcsú paripáival, apró,

204

t�z�tizenkétéves fiúk és lányok is ülnek a nyeregben és sok-szor az � lovuk nyeri meg a d�jat.

Boldog�boldogtalan, mindenki az állam vendége, és hogy milyen fontosnak tartják a Nadánt, mi sem bizony�tja jobban, mint az, bogy ennek idejére a kormány bivatalos öt napi munkaszünetet szokott elrendelni.

V�g zeneszó mellett ütik csapra a négy�ötszáz kilo-méterr�l idebozott bordókból a legjobb eriket, az erjesztett kancatejet és szárnyra kapnak a dalok Dzsingisz kán tettei-r�l, a múlt dics�ségér�l.

*

Ugyancsak nyáron tartják Mongólia lámakolostorai-ban a Cám ünnepségeket. Urga felé való utamon Va�rigin�Cbureban látott ünnepélyt már elmondottam. Majd-nem pontosan ugyan�gy folyik le mindenütt az a vidám tréfás maskara�játék.

XLV.

Lámaavatás.

A Cagan�Szara, Maidéri és a Cám vallásos ünnepén — mint eml�tettem •— a forradalmi kormány hivatalosan is résztvesz, még pénztámogatással is hozzájárul. Ugyanakkor pedig javaslatot terjesztett a nemzetgyűlés elé, hogy a lámákat meg kell fosztani szavazati joguktól. Az els� pil-lanatra talán meghökkenve áll meg az ember ilyen látszó-lagos ellentmondások el�tt, de aki mélyére néz a dolognak, látja, hogy nem «babonásak» ezek az emberek, a fantáziájuk uralkodik csak el fölöttük : imádják a misztikumot, jól érzik magukat képzeletük világában, de belátták, hogy sok bajt szerzett már nekik néhány fölébük kerekedett Bogdo. És mégse bántották, a lámáit sem, csak megkérték �ket szépen, hogy maradjanak kolostoruk falai között és ne szóljanak bele a politika ügyeibe. Azután mégis csak

205

elzarándokoltak ezekhez a kolostorokhoz és Bogdokhoz, áh�-tatosan vezekelve kúsztak palotáik ker�tése körül a csonttá fagyott földön.

Buddha egyszerű tan�tásából, a néhány pregnánsan kimondott erkölcsi elvb�l felép�tette félezer esztend�vel ezel�tt Conkava, a lámák ragyogó küls�ségű és szigorúan lépcs�zetes hierarchiáját. A lámaizmus rendk�vül ruganyos mindenféle vallással szemben és ez tette lehet�vé gyors terjedését, elkerülhet�vé a súrlódásokat. Buddha számtalan beszédében egyetlen egyszer sem emlékezett meg arról, hogy az embernek szüksége lenne arra, hogy valamilyen fels�bb lényhez imádkozzék, vagy pedig, hogy ehhez az aktushoz küls� jelek, pompa és füstöl�k — egyszóval szer-tartások kellenek.

Csak a kés�bbi id�kben alakult ki a boddhiszatvák tana, amely szerint a szenteket nagy, üres tér veszi körül és ennek az ürességnek az áthidalására, a szentekkel való érintkezésre csak a lámák alkalmasak. A néhány századdal Buddha halála után megjelent szkolasztikus tan�tásokkal az � erkölcsi magasságú tana kezdett elsüllyedni a dogmák hullámai között. Betet�zte ezt Conkava, mert tan�tásait Kubilei kán egész Mongoliára és K�nára nézve érvényesnek fogadta el uralkodása idején, elégettette az összes szekták iratait és könyveit, közöttük a k�nai taoizmusét is.

Conkava alaptételei a következ�k : Egyedüli fels�bb lény az Addibuddha. Ez magából

diáni�buddhákat, az ég lakóit termeli s ezek örökös boldog-ságban élnek. A diáni�buddhák szellemei a földön emberi alakban jelennek meg, ezek megtestes�t�i eddig négyen voltak : Garga Szadi, Gang Mani, Gag Nib és Szakia Muni. (maga Buddha). Várják Maitreyának, — illet�leg Maidéri-nek — a megjelenését, aki sokezer év múlva jelenik meg emberi alakban, megváltoztatja a régi törvényeket és ki-nyilatkoztatja az újakat. A világ végén pedig megjelenik a diani�buddhák utolsó megtestes�t�je — Kusza�Kroj.

A conkavizmus, vagy «sárga lámaizmus* dogmái szerint mindenki elérheti a szentséget saját tetteivel, vagy pedig születése útján lesz azzá (mint például a Bogdo Gegen).

206

A lamaista templomokban lév� ezer szentkép a bud�dhává, megvilágosulttá lett szellemeket ábrázolja.

Az emberiség keletkezésér�l is egészen különleges le-gendája van a conkavizmusnak. E szerint az emberek a Szun�Bet (szenthegy) bűnnélküli lakóitól származnak. Az emberek azonban saját bűneik miatt eljátszották boldog-ságukat a bárom bűnös elem batása alatt, amelyeket alle-gorikusán disznóval (a tisztátalanság, piszok jelképe), k�gyó-val (ravaszság) és kecskével vagy tyúkkal (a szerelmi ki-csapongás) ábrázolnak.

Bűneikt�l csak úgy szabadulhatnak meg, hogy állan-dóan a jobb világról elmélkednek és cselekedeteik révén arra igyekszenek, hogy szellemük végre valami szent láma képében öltsön földi alakot. Ez a tan�tás másképpen �gy is kifejezhet� : «Légy láma, hogy minél hamarább a Nir-vánába juthass.» A kolostorokban lakó lámák azután szigorú hierarhia szerint élnek. El�ször «ubasi» lesz a lámának jelentkez� ifjú, azután «gecul», majd «bangyi», kés�bb «gel�jud» és ha nagyon szerencsés, végül «gebzsi». Ezt az utolsó rangot azonban csak a szerencsés halandók kaphatják meg, ehhez már alaposan ismerni kell a lámának a lámaizmus dogmáit és szabályait, ezenk�vül pedig különös érdemeket kellett szereznie. A conkavizmus tan�tásait, svolasztikáját két gyűjtemény foglalja magában, rövid le�rásuk a «Jum» nevű szentkönyv, terjedelmes, részletes ismertetésük pedig a kötetekre men� «Ganzsur�Danzsur».

Amikor a fiatal gyerek a kolostorba kerül, el�ször csak növendék lesz, több esztendei tanulás és munka után sor kerülhet felavatására. Ilyenkor összegyűlnek a kolostor lámái a templomban, odaállanak a felavatásra kerül� ifjak és a lámák a legkülönböz�bb kérdéseket intézik hozzájuk. Azután a kolostor elöljárója az egybegyűlt lámákhoz fordul:

— Érdemesnek tartjátok�e szent férfiak, hogy nevű ifjat sorainkba befogadjuk?

Ha a válasz kedvez�, az illet� a felavatandók csoport-jába kerül, ha nem, a következ� évben újra kérheti vizs-gára bocsátását. Amikor már az összes jelentkez�t kikér-dezték, megkezd�dik a szertartás. A kolostor elöljárója

207

monoton hangon el� mondj a és azután a felavatandók kó-rusa ismétli.

«Fogadom, hogy egyetlen él�lényt sem ölök meg ; fogadom, hogy semmit el nem veszek, ami nem enyém ; fogadom, hogy távoltartom magam minden kicsapon�

gástól; fogadom, hogy soha hazudni vagy csalni nem fogok ; fogadom, hogy soha bód�tó vagy részeg�t� italt nem

élvezek ; fogadom, hogy tiltott id�ben nem étkezem ; fogadom, hogy nem táncolok, énekelek és távoltartom

magam a zenét�l és komédiázástól; fogadom, hogy nem szagos�tom magam, nem használok

illatos ken�csöket és ékszereket; fogadom, hogy nem alszom magas vagy széles ágyban ; fogadom, hogy nem �rzök magamnál aranyat, vagy

ezüstöt». Mint méhzümmögés hangzik az imbolygó fényű temp-

lomban a fiatal lámák fogadalmi esküje. Szemben Buddha aranyos szobra mosolyog rájuk mozdulatlan türelemmel. Mintha már el�re megbocsátaná ezeknek a fiatalemberek-nek, hogy életükben bizonyára egyszer�kétszer megszegik majd valamelyik fogadalmukat.

Zörg�, kerepl� hangon szólalnak meg ezután az ima-malmok a lámák kezében és duruzsolva fonódik bele ebbe a — monotonságában megnyugtató — zörejbe a lámák varázsformulája Avalokitesvari�hoz :

«Om mani padme hum . . . om mani padme hum . . .» M�g végül már csak ezt az egy szót hallani ki a zeng�, k�gyózó hangkaoszból:

«Om . . . om . . . om . . .» Föláll helyér�l a kolostor legnagyobb rangú lámája és

zeng�, hangon recitálja :

«Buddhánál keresek menedéket, Az igazságnál keresek menedéket, A szerzetességnél keresek menedéket.*

A kórus utána mormogja a szöveget.

208

Űjra a f�láma hangja :

«A fölöslegeset kerülni, Jót cselekedni, A lelket megtiszt�tani : Ez a Buddha vallása.»

Most már felharsannak a kürtök, megcsendülnek az óriási réztányérok és a templomban szorongók felvonulnak a fels� szentélyen keresztül a terraszra, ott többnyire el�-kerülnek a szentély keleti oldalra néz� mellékkamrájának rekvizitumai; az ördögűz� «doksitok», kardok és álarcok. A kolostor jóstehetségű lámája magára ölti a csillogó arany�szövéssel, aranylemezekkel teli köntöst, fejére teszi az ál-arcot, kezébe veszi a kardot és pár perc múlva már fergeteges táncban ugrál a lámák körében. Amikor azután az extázistól összerogy, sorra odalépnek hozzá, akik még csak néhány perce kerültek be a szangha (szerzetesség) szent kötelékébe és a jós elhaló, szinte túlvilági hangon megjövendöli mind-egyik sorsát. Szaggatott, misztikus értelmű szavak törnek el� az álarc alól, nem is értené az, akiknek a sorsát rejtegetik, ha a f�láma mondatokba nem öntené és nem tolmácsolná �gy az újoncoknak.

Íme ; néhány órán belül leperegtek a jövend� láma el�tt Buddha mély értelmű, széperkölcsű tan�tásai és a rájuk öltöztetett rengeteg küls�ség, sallang, ciráda, amelyb�l éppen ezeknek túlsúlya miatt •— alig lehet ezt a lényeget észrevenni.

A felavatottak sorsa most már a láma�egyház kezében van, hiszen minden fiatalember vágya és reménye, hogy valamikor a legmagasabb lámái rangot, a «gebzsi»�méltóságot elérhesse, mert a lámaizmus szerint a gebzsi halála után egyenesen szentté válhatik, a Nirvánába kerülhet . . .

A mongol kolostorok szabályai bármikor lehet�vé teszik, hogy a láma kiköltözzék és kinn a polgári életben dolgozzék. Amikor pedig kedve tartja, ismét visszatérhet a kolostorba. De még csak nem is kell oda visszamennie, ahonnan eljött ; bármelyik lámakolostor sz�vesen bef��

209

gadja. Természetes, hogy a világi élet még nem oldja �t fel fogadalma alól, esküjét be kell tartania, meg nem n�sülhet, de ha el�fordult, hogy valamelyik mongol család-nak fitagjai kihaltak és csak láma családtagok voltak már életben, akkor a kolostorok elöljárói semmi akadályt se szoktak görd�teni a fogadalom alól való feloldás elé, hogy a láma a kolostorból való kiköltözése után megn�sülhessen.

Az avatáson is ügyelnek arra, hogy olyan növendék ne tegye le a fogadalmi esküt, akinek a polgári életben még kötelezettségei vannak az állammal szemben, hogy ezáltal a kötelezettség teljes�tése el�l ne mentesülhessen.

Az újabb mongol törvények tizennyolctól hatvan évig katonai kötelezettséget �rnak el�, ilyen körülmények között tehát e korhatárok között lév�ket lámává fölavatni nem lehet, csak ha az állam a katonai kötelezettség teljes�tése alól �ket hivatalosan fölmenti. N�ket pedig csak ötvenedik évükön túl avatnak fel a buddhista apácakolostorok. Ezzel azt akarják elérni, hogy Mongoliában, — ahol úgyis sokkal kevesebb n� van, mint férfi, — az anyaságra még alkalmas n�k ne kerüljenek az �ket a világtól elzáró kolostorfalak mögé.

A mongol lámaéletr�l beszélgettem kés�bb a nemzeti kormány egyik befolyásos, vezet� tagjával, aki nem sokkal tisztségébe kerülése el�tt még az egyik lámakolostor ker�tése mögött élt. Érdekeltek ezek a kérdések, hiszen nagyon aktuálissá tette �ket abban az id�ben Mongólia politikai átalakulása. Ha azt hittem volna, hogy a forradalmi kor-mány minisztere elkeseredéssel, vagy az ellenségeskedés egy árnyalatával is emlékezik majd meg ezekr�l a problé-mákról — nagyon csalódtam volna. De álljon itt, amit � maga mondott, amikor fölvetettem el�tte a múlt, jelen és jöv� problémáit.

ITorbáth : A megújhodott Mongólia. 14

210

XLVI.

A két fa.

— Fenn, a föld felett, — kezdte — külön állanak a fák, mindegyiknek lombja, levelei: azt hinné az ember, semmi közük egymáshoz. De mélyen lenn a föld alatt hosszú gyökérszálak kúsznak, Ölelkeznek egymásba. A két külön fa ugyanabból a földb�l sz�vja az életnedveket, még�csak nem is külön földterületr�l, mert hiszen az egyiknek is, másiknak is gyökerei átérnek egymáshoz és a hosszú év-tizedek során sűrű bozóttá fonódtak a felsz�n alatt. És ha ki akarnánk ásni egyiket vagy másikat, el próbálnánk külö-n�teni �ket egymástól, nem tudnánk : eggyé lett már a két gyökércsoport. Aki a föld fölött nézi, azt hiszi két fa, aki az egészet ismeri, tudja : egyetlen hatalmas gyökér-szövevény két föld fölé nyúló hajtása.

A miniszter szeme közben egy el�tte fekv� aktára tévedt, amelyen ott piroslott a mongol nemzeti köztársaság bélyegz�je.

— Ezeket a dolgokat •— folytatta és az aktára muta-tott — el kell intéznem, mert a népem sorsa függ t�lük. Az új szellemben, a haladás és felvilágosodás légkörében kell átgondolnom a rám b�zott feladatokat; de ne higyje, hogy ez ellentétbe hoz a multammal. Most a harc ideje van, körü-löttünk mindenfel�l éhes ellenségek. Védekeznünk kell és egyik szemünkkel kifelé kell néznünk, mialatt a másikkal itt benn a nép sorsát el�bbre viv� utakat keressük. Soha-se fogom elfelejteni azokat a tan�tásokat, amelyekben részesültem, de nem is kell, hiszen azok nincsenek ellentét-ben az élettel, törekvéseinkkel. Csak fel kell ráznunk egy kissé a népet abból a kábulatból, amelybe évszázadok csöndes elmélkedései ejtették. Most a létért, a szabadságért, a megélhetésért való átmeneti harc idején a tudás alapjára rá kell ép�tenünk az el�retörés, a cselekvés otthonát. És bevallom, mindig az az érzésem, ha sikerülne megérnem ennek a munkának a befejezését, sz�vesen visszamennék

211

újra a kolostor falai közé, — az én elhagyott családomhoz. Tudom, mert h�vtak, hogy nagyon sz�vesen látnának ott. — Szemükre vetik a kolostoroknak a küls�ségek kultuszát, mert mögöttük, mondják, a lényeg elvész. Ez kétségtelenül igaz. Sajnos, sokkal több a szertartás és a forma, mint amennyit egy olyan nagy és mély filozófiai vallás, amilyen a miénk, megk�ván vagy elb�r. Ez részben a nép fékez-hetetlen fantáziájának szüleménye, részben pedig céltudatos törekvés a lámák részér�l, hogy a filozófiának, az erkölcsi tan�tásoknak csillogó köntöst adva, azt a nép legszélesebb rétegei el�tt is érthet�vé és elfogadhatóvá tegye. Ez talán ridegen hangzik �gy, ahogy elmondtam, de úgy gondolom, önkénytelenül is ezért terel�dött ilyen utakra Buddha mély-ségekben járó és épp ezért csak kiválasztottak számára könnyen érthet� tan�tása.

•— Es mégis el kellett vennünk a lámáktól a hatalmat, mert mi a jöv� ösvényének útkaparói vagyunk, mindenki számára járható kivezet� utat kell teremtenünk a mostani helyzetb�l, békét, nyugalmat szerezni népünknek. És ha ez bekövetkezett, akkor már nincs teend�nk. Addig azon-ban vigyáznunk kell arra, hogy ne a csend, nyugalom, mindenbe való belenyugvás hangulata uralkodjék felettünk. Nem a harcot akarjuk, de védekeznünk kell. Es tigrisekkel szemben nem vonulhatunk föl erkölcsi prédikációkkal.

A miniszter hátrad�lt székében és percekig a mennye-zetre bámult. Aztán végigsim�totta homlokát és hirtelen felém fordult.

— Most, hogy ezekr�l beszélek, •— mosolyodott el — azokra az évekre gondolok, amelyeket a csendesszavú, ingatag járású lámák között töltöttem. Eszembe jut néhány emlék, amikor tan�tómmal sétáltam a kolostor sátrai között, nézegettük, hogy bodorodik a füst a fehér gerték tetejét�l, mialatt benn készült a vacsora. Ilyen séták alkalmával, mesélt nekem a tan�tóm a múlt példáiról, figyelmeztetett a jöv� kötelességeire, a szerzetesi élet feladataira és nehézségeire, és hogy mit mondott Buddha az igazi szerzetes kötelességér�l.

— Akárki fia is legyen, — hangzott a beszéd, amelyet

14*

212

Buddha tan�tványához, Vaszettho�hoz intézett — az, aki

országon és népen uralkodik, király lehet ugyan — de nem

szerzetes. De aki minden kötelékét elszak�totta, aki szidást,

verést és halált nyugodtan, béketűr�en viseli, aki csak

úgy tartja magánál a vágyat, mint v�zcseppet a lótuszlevél,

mint mustármagot az ár hegye; aki harag nélkül mindig az

igazat mondja, aki semmit sem vár ett�l az élettói; a legjobb

h�s, a gy�z� lélek — az ilyen: igazi szerzetes. Tettek teszik

az életet, tetteken forog a világ, mint a kerék tengelye körül:

tettei emelik az embert szerzetessé, a többi szerzetes jóié.

— Amikor �gy most visszaemlékezem e csöndes, szép napokra, szinte fájdalom fog el és ilyenkor arra kell gondol-nom, amivel Buddha vigasztalta Anandá�t, mert siratta, hogy el kell válnia t�le.

— Hagyd a s�rást, Ananda — mondotta a Mester. — Nem mondottam�e neked, hogy a dolgok folyása szerint min-

dent�l meg kell valamikor válnunk, amit csak szeretünk, ami

csak drága nekünk. Mert miképpen lehetne, hogy valami, ami

keletkezett, sohase múljon el?

—• Azt is mondotta Buddha, hogy a vágy minden fájdalom

forrása — ellenségünk a barátság köntösében. A vágy mint

szörnyű láng felgyújtja házunkat, de veszélyesebb, mint a tűz,

mert ezt a v�z árjával oltani lehet, de vájjon mi oltja a vágyat ?

A láng eltűnik, ha fölfalta már a mez� füvét, de a helyén

újra kin� a fű. Am, ha a szivet elégette a vágy, mi n�het benne

újra? A vágy az élvezetek felé hajtja az embert, amelyek a

tisztátalan Karmát hizlalják. A rossz Karma pedig jelentkezik

az újjászületés után, számonkéri a multat.

— Igaz, nagyon messze jutottunk már ezekt�l a szép és légies tan�tásoktól. Arra gondol talán, hogy nagyon kevés maradt bel�lük a misztikus szertartásokkal és küls�-ségekkel teli kolostoréletben? Els�sorban is be kell vallanom, hogy a lámák bizony nagyon is «hétköznapi» életet élnek a kolostor ker�tései mögött, idejük legnagyobb részében. Hiszen gondoskodniuk kell sajátmagukról: mindent �k csinálnak, �k sajátmaguk urai, de szolgái is. Nagyon nehéz testi munkát végeznek és csak néha�néha jön el az ünneplés napja, amikor templomaikban összegyűlve, a maguk szo�

213

kása és hite szerint közelednek a Nagy Tan�tó szelleméhez. Kétségtelen — mint minden emberi dolog — végül ez is eltévelyedésekre és túlzásokra vezetett talán, az eszköz céllá anyagiasodott, a kultusz küls�ségekké. De a legfon-tosabb mégis csak a nép, ami sokat szenvedett és az ese-mények viharában megtépett nemzetünk.

— A lámák a mi testvéreink, hiszen ugyanazokból a fehér sátrakból kerültek ki, mint a puszták pásztorai és az erd�k vadászai. Jóra és szépre tan�tották a népet és ha életükben, tetteikben találhatunk is konkolyt, ne öntsük ki az egész búzát. Legyünk hálásak velük szemben, akik tudásunkat évszázadokon keresztül ép�tették és ápolták, de vigyázzunk arra, hogy az életünk szerszámait, védekezé-sünk fegyvereit le ne ejtsük miattuk kezünkb�l.

XLVII.

A Bogdo Gegen palotái és szenvedélyei.

Mindezek után pedig látogassuk meg Urga kolosto-rait, ezeket a külön kis városokat, amelyeknek léte adta meg a ma Ulan Bátor Choto�nak nevezett város egykori nevét: hiszen a kolostorokról Bogdo Chure, — a szent ko-lostorok — városának nevezték. Legnevezetesebb kolostor a Ganden, tulajdonképpen teológiai egyetem, azután a Csoizi Láma Chure, a Dzun Chure, a Breven Chit és a Szilbamenti Kolostor. Vannak ezenk�vül is még kolostorok a Tola partján elterül� házsorok között, hiszen a város lakosságának hatalmas hányada lakik kolostorker�tések mögött. De az eml�tettek a legszebbek és a legnevezete-sebbek.

A Ganden Urgától nyugatra fekv� magaslaton épült hatalmas kolostorváros, temploma messze világlik a hegy haragoszöld hátteréb�l. Szinte ott trónol Urga fölött sz�n-arany tetejével, csillogva omlik el rajta a napsugár. Nem-csak óriási méretei miatt érdemli meg a bámulatot, hanem csodálatosan finomművű aranyteteje és nagy értékű temp�

214

lomi kincsei miatt is. Ebben a templomban, a fels� szen-tély függönyei mögött trónol, hatalmas lótuszvirágon Maidéri harminc méter magas aranyos szobra. A lámák azt mondják, hogy a szobor csak aranylemezzel van k�vül-r�l bor�tva, a nép azonban azt tartja, hogy •— sz�narany-ból van és csak azért nem akarják ezt bevallani a lámák, mert attól félnek, hogy a szédületes kincset jelent� szobor megszerzése végett esetleg idegen nép törne az országra. Ebben a templomban folyt le annakidején a Bogdo Gegen és felesége koronázása, ebben a kolostorban látták ven-dégül a Dalai Lámát, amikor az angolok el�l Urgába me-nekült és innen kerültek ki Mongólia legkiválóbb teoló-gusai.

Maga a kolostor egész kis város, utcákkal, sátrak és házikók egész serege között. Mindig nagy a nyüzsgés itt, vörös� vagy sárgaköntösű, kopaszfejű lámák sürögnek�forognak mindenfelé, a legtöbbjüknek rendesen hosszú se-lyemdarab is van a vállára ter�tve, és úgy omlik le, mint egy gallér.

*

A Csoizi Láma Chure egyik legfényesebb kolostora Mon-goliának. Templomának szentélyében, üveges aranyszek-rényben van elhelyezve a legutóbb elhunyt Bogdo Gegen arannyal bevont holtteste. Mosolyogva, nyitott szemmel néz maga elé az üvegen keresztül a halott. El�tte drága ereklyék és füstöl��edények, szel�den kanyarog bel�lük az illatos tömjénfüst.

Senki se tudta megfejteni eddig még a lámák féltve �rzött titkát, hogyan tudják arannyal bevonni az emberi test formáit úgy, hogy az szilárdan és mereven megmarad-jon évszázadokon át.

Ebben a kolostorban vannak egyébként Mongólia leg-szebb műemlékei. Déli oldalán ezernyi tarkazománcú, cseréppel fedett fal húzódik, mind a két oldalon egy�egy d�szes k�nai jellegű sarktoronyba torkollik. A templom nyers téglából és sz�narany burkolatú fából épült, rengeteg festéssel és zománcd�sszel, tet�gerincén pedig egymás mellé

215

sorakoznak a szebbnél�szebb sz�narany szobrok. Déli be-járata el�tt mitológiai jeleneteket ábrázoló, domborművek-kel d�sz�tett szélfogók állanak. Itt, e kapu el�tt van egy hatalmas k�lap is, a «beteggyógy�tó�k�».

Ha a mongol annyira megbetegedett, bogy már semmi se seg�tett rajta, akkor elhozták ide, erre a k�lapra és kend�vel letakarták. A k�lap mellett imamalmok pereg-tek, a szél forgatta �ket szüntelen és mialatt a nagybeteg a balállal v�vódott, a közelben lév� imadeszkára borultak a lámák és könyörögtek az életéért. Közben pedig oda-gyűltek a «hivatalos» kutyák is a k�lap köré és •— szag-lásztak. Ha a beteg életben maradt, a kutyák farkukat behúzva vonultak vissza, de abban a pillanatban, amint úgy érezték, hogy már halott, fogvicsorgatva nekirontot-tak és széttépték.

A «gyógy�tásnak» ezt a módját a nemzeti kormány uralomraj utasakor azonnal beszüntette és a k�lap ma már csak emlék, a múlt érdekessége.

*

Szép, régi ép�tkezésű kolostor a szilbamenti, a leg-tisztább tibeti �zlésű épületekkel. A d�szes templomok és házak mellett azonban ott állnak a kolostor udvarán az egyszerű sátrak is, a lámák lakásai. Err�l a templomról már részletesebben szóltam.

A Szent Hegy déli lejt�jén, ahova a városból már nem lehet ellátni, terülnek el a Breven Chit�kolostor épületei. I t t laknak a legmagasabbrangú lámák, akik áll�tólag a «titkos tudományhoz* is értenek. A Breven Chit�kolostorhoz a Szent Hegyen keresztül vezet az út Urgából sivatagos lepusztu-lással odagörgetett hatalmas kövek között. Ebben a kolos-torban �rzik Dzsingisz kán kardját és lovának nyergét már nyolcszáz esztend� óta.

Az eddig eml�tett kolostorok nagy szerepet játszottak a lamaita egyház életében; a néphez, ünnepeihez, szokásai-hoz azonban inkább a Dzun chure kapcsolódott. Ide jár Urga és nagyrészt Mongólia népe is vezekelni, imádkozni

216

a legnagyobb tömegben, ide mennek jóslatot kérni, vagy gyógyulást keresni. Ennek a kötelékében élnek a néppel érintkez� tudósok, orvosok, fest�k, ötvösök és itt rendezik a legszebb, legnagyobb Cám�ünnepélyt. A Dzun chure körül apró emelvényeken, hegyes tet�k alatt kerepel a leg-több imamalom. Es�s id�ben is meghúzódhatnak itt az «imádkozók» és forgatják, pergetik a malmokat. A Dzun chure sátrai, házai között a polgári lakosság százai nyüzsög-nek, ez az úgynevezett «világi temploma* a lakosságnak. A Dzun chure�ban székelt a Sabin Jamin, a Bogdo Gcgen adminisztrat�v f�nöke, innen indul ki a Maidéri ünnepélyre a felvonulás, itt tartják a legérdekesebb «ördögűz�» szer-számokat és itt folyik le a legtöbb ördögűzés. A kolostor állandó látogatói a betegek és a jóslást kér�k, az imád-kozok és vezekl�k szinte ellepnek minden szabad helyet — férfi, n� egyaránt bemehet ide.

A Bogdo Gegen halála után pedig itt folyt le az ural-kodó f�pap holmijait árúba bocsátó árverés. A legkülön-böz�bb táskák, kések, órák, cip�k és egyéb háztartási holmik kerültek dobra. A mongol árverés egész kü-lönleges eljárás. A tárgyakat kiáll�tják közszemlére, és mindegyik mellé odatesznek egy táblát. A venni szándé-kozók végigjárják a termet és ha valamelyik tárgy meg-tetszik nekik, oda�rják a nevüket és a k�nált összeget. Egy másik rálicitálhat és nagyobb összeget �rhat föl. Ha végül is hosszabb ideig nem jelentkezik új «rá�gér�» — a leg-utolsóé lesz a holmi. Néha hónapokig is várnia kell, am�g az árverés vezet�je kimondja a «senki többet» boldog�tó igéjét, de ha a licitáló megunta a várakozást és még nem kapott értes�tést, hogy a tárgy az övé lehet, egyszerűen megüzenheti, hogy már nem reflektál többé rá, nem akar tovább várni. Ezzel mentesül az átvétel kötelezettsége alól.

Így vettem én a Nagy Láma hagyatékából egy bécsi gyártmányú vulkanfiber táskát, egy tűzszerszámot és a Bogdo hatalmas, kétméter magas test�rének óriási, ezüst, ev�kését.

*

A Breven Chit kolostor f�lámája.

A Bodgo Gegen téli palotájának bejárata. Jobboldalt egy madárház.

Geleta József három

mongol társaságában.

Egy urgai kucséber.

Piaci árusok Urgában.

Urgai piac.

Orosz üzletek a Szilba-folyó partján.

217

A legnagyobb tiszteletben a Bogdo személyi kolostora részesül. A Tola partján terül el a Bogdo Gegen egykori rezidenciája, káprázatos kincseivel és szinte álomképb�l idetermett épületeivel. Három nagy palota emelkedik ki a d�szes ker�tések mögül. Maga a Bogdo Gegen két palo-tában és egy kis pavillonban lakott felváltva; a téliben, a mellette lev� kerti házban és nyári palotában. Az egy-házi palotában csak a legritkább esetben tartózkodott, itt inkább az udvari lámák laktak és ebben tartották a leg-nagyobb ünnepi istentiszteleteket.

Ilyenkor a templom szentélyében aranyos trónuson ült a Bogdo Gegen és megáldotta az elébe járuló h�veket. Rendszerint hosszú zsinórt tartott a kezében, ennek másik vége kivezetett a templomon k�vül összegyűlt h�v�sereg-hez. Az emberek megérintették a zsinór végét: ezen ke-resztül ment be szerintük a Bogdo Gegenhez k�vánságuk és jött ki hozzájuk a Nagy Láma áldása. A h�v�k ilyen alkalommal adományokat hoztak a Bogdo Gegen számára, lovat, bárányt, szarvasmarhát, tevét, néha egyéb érték-tárgyat is, amelyeket a Bogdo Gegen gazdasági raktárnoka vett át, mindent pontosan leltározva. És kaptak érte egy�egy megszentelt chadakot, a szegényebbek pénzt — de mindenki áldást. A betegek még külön gyógyszerhez is jutottak.

Kinn pedig, a ker�tés körül ezalatt járták a vezekl�k egyhangú útjukat. Homlokukhoz emelték kifelé ford�tott tenyerüket, majd hasravetették magukat, homlokukkal érintvén a földet. Néhány métert kúsztak �gy a földön, majd ismét fölemelkedtek és újból elismételték az el�bbi műveletet újra meg újra. A kényelmesebbek b�rlemezt, vagy fadarabot kötöttek homlokukra és a tenyerükre, hogy megóvják a földrezuhanás által okozott sebekt�l. Mindez nem volt szigorú szabályokhoz kötve, ki�ki tetszése szerint vezekelt, csak a földrezuhanást tartották lényegesnek. Ügy látszik, nem a min�ségen van a hangsúly, hanem a földre-borulások számán.

A Bogdo Gegen kedvenc tartózkodó helye a téli palota mellett lév� kis kerti pavillon volt, a szarvasok kertjének

218

mezején, kis patak mellett. K�nai jellegű, faépület ez, déli oldalán magas, zárt tornác, d�szes falán apró ablakok .sorakoznak sz�nes üveggel és d�szesre festett, átlátszó pa-pirossal fedve. A szobák mennyezetén aranyozott geren-dákból alkotott négyzetek művészi fafaragványokat ke-reteznek. Falait a bordó selyemkárpit alján szintén mű-vészi fafaragványok szegélyezik. Berendezése egészen ke-leti jellegű, a hálószobában k�nai paliszander fából fara-gott hatalmas ágy, nehéz selyem ágyneművel és brokát párnákkal. Filigrán asztalok és párnázott székek sorakoz-tak egymás mellé a többi termekben.

Mellette épült a Bogdo téli udvara. Bejárata felkun-korodó tetejével, mint mesebeli palota, el�tte jobboldalon aranyos madárház. Déli bejáratának kapuja vastag cizel-lált sz�narany�lemezekkel d�sz�tve, még a kapugyűrűt tartó oroszlán feje is sz�naranyból készült. Ez a kapubejárat aranytömege csak súly szerint 120,000 lant ér. (kb. 600,000 peng�).

Maga az épület orosz �zlésű, zöldtetejű faház. Ebben a házban a Bogdo Gegen vendégeként európaiak is meg-fordultak, a kerti pavillonban azonban idegent nem en-gedett be az uralkodó. Keletr�l gyönyörű kert simul a palotához, tágas veranda ny�lik ide.

A téli palota központi melegv�zfűtésre van beren-dezve. Összes szobáinak padlóit vastag nemeztapéta bo-r�tja, ezt meg vörös és sárga posztó takarja. Erre vannak ter�tve a drágánál drágább keleti sz�nyegek.

Az épület egyemeletes, földszintjén és emeletén nyolc-nyolc szobával. Legérdekesebb az a kis szoba, amelynek falát mindenütt tükrök takarják. Ezek a tükrök felnyit-hatók a faltól és alóluk tűfestésű képek tárulnak a néz� elé : a legkülönböz�bb groteszk pornografikus ábrázolatok.

Telefon, villamos cseng� tette még lakályosabbá e palotát, s�t külön villanytelepe volt már akkor is, ami-kor Urgában a villanyvilág�tást még csak h�rb�l ismerték.

A palota mellett van az autógarázs. A Bogdo szenve-délyes autógyüjt� volt, rengeteg gépkocsi maradt utána, i szinte múzeumba való �skori alkotmányoktól a legmoder�

219

nebb gépkocsiig minden fajta található itt. A Bogdo ter-mészetesen nem használta �ket, csak kedvtelésb�l gyűj-tögette.

Külön állatsereglete volt az uralkodónak, ritkábbnál ritkább állatpéldányokkal. Az egyik teremben pedig óra�gyüjteményét tartogatta, mert nemcsak autókat gyűjtött a ma már üvegszekrényben �rzött Bogdo Gegen. Többezer óra ketyegett ebben a teremben, régiművű keleti órák, toronyórák, játszi alakokat mozgató óraszerkezetek jól megfértek az egészen egyszerű vas, vagy nikkel zsebórákkal.

Ezt az épületet a nemzeti kormány múzeummá ala-k�totta át. A mongol tudományos akadémia megb�zásából én végeztem az átalak�tási munkálatokat. És nemsokára a lakosság számára is hozzáférhet�k lettek csekély belépti-d�j mellett nemcsak a Bogdo itt lév� holmijai, hanem az ideszáll�tott rendk�vül értékes muzeális tárgyak is, ame-lyek bármelyik európai múzeum d�szére válhatnának. A régi mongol igazságszolgáltatás büntet�eszközei, k�nzó-szerszámok, Dzsingisz kán korából való fegyverek és az Andrews�exped�ciónak a Góbi sivatagján talált dinozau�rusz lelete, valamint a Kozlov�exped�ciótól feltárt és — t�lük visszakapott hunkorbeli s�rleletek.

Az Andrews�ék által megtalált csontvázat, a mázsás csontokat összeáll�tották itt, ráhelyezték a kétméteres áll-kapcsot és köréje tették a dinosaurus�tojásokat. Termé-szetes, hogy csak a tojások megkövesedett burka maradt meg, de élethűen látszanak rajta a legapróbb domborulatok is. Ezekért a k�tojások darabjáért 5000 dollárt k�náltak amerikai gyűjt�k. Kengeteg régi selyem és nemezsz�nyeg látható itt, közöttük az az érdekes lelet, amelyet a cuzuktéi aranybánya közelében találtak Kozlovék: aranyszarvast űz� két vadászt ábrázol. A Bogdo irattára teljesen érin-tetlenül maradt, ez rendk�vül érdekes történelmi és vallási okmányokat tartalmaz.

Egy másik teremben a Bogdo porcellángyüjteménye, ötvösműremekei, festményei, szobrai láthatók ma a láto-gató számára.

A Bogdo Gegen volt hálószobáját is változatlanul

220

hagyták, itt pihen a csöndben egykori mennyezetes pali-szander ágya nehéz selyemfüggönyökkel és takarókkal, brokát párnákkal. Misztikus félhomály dereng a szobában : álmodnak a régi bútorok egykori gazdájukról.

A nyári palota ma a nemzeti párt hivatalos helyisége lett, ide helyezték a központi irodát és itt kapott otthont a politikai f�iskola is. Berendezése a másik két udvaréhoz képest meglehet�sen szerény, külseje is más, mint a Bogdo idejében volt, a renoválással egészen megváltoztatták ere-deti képét. De még mindig ott folytatja járását a palota kertjében a húsz méter magas emelvényr�l lecsüng�, ha-talmas órainga, amelyik a palota egyik termében elhelye-zett óraszerkezetet szabályozza. Ezt a nagy órakedvel� Bogdo számára egy Badma nevű burját csinálta, aki egy személyben sof�rje, mechanikusa, udvari fényképésze, zene-szerel�je, órása, s�t — fogorvosa is volt az uralkodónak. A nemzeti kormány kegyelettel bánt vele, a palota kertjé-ben lév� kis házat neki ajándékozta, azt az épületet, amely-ben Badma a Bogdo Gegen idejében is lakott.

Sokan járnak még ma is az öreghez és � elérzékenyül-ten mesélget látogatóinak volt gazdájáról, aki egykor min-den mongolok hatalmas és mindenható ura volt és nagy gyerek: világi és vallási elfoglaltsága mellett is napok hosszat tudott elbabrálni kedvenc órái, autói, porcellánjai és egyéb játékszerei között. . .

XLVIII.

Kiszáradt csontok a Góbi homokján.

Aki Ulan�Bator�Choto lüktet� életét látta, aki a zsi-bongó, forgalmas utcákon járt, szinte el se tudja képzelni, hogy ett�l a várostól néhány kilométernyire, a Bogdo Ul friss fáktól zöldel� gerince mögött már a sivatag terpesz-kedik, homokfelh�ket kerget rajta a szél a csenevész ta�mariszkusz�bokrok között. Pedig aki Pekingbe akar jutni, annak ezen a homoktengeren kell keresztültörnie magát.

221

A pekingi út lépésr�l lépésre új és újabb veszélyeket rejteget, sok karaván pusztult már el e tengernyi homok-ban, vagy a bel�le kitör� kopár sziklák zátonyán ; de mi ehhez képest az a halálveszedelem, amelyik a vándort Tibet felé viv� útján fenyegeti. Erre még szörnyűbb a si-vatag, napok hosszat nem találhat az ember ivóvizet és ha a természet fenyeget� rémeit�l meg is menekül: ott bujdokolnak a hegyek között a tibeti rablóbandák! Ezek a zarándokok kirablásától még akkor se riadnak vissza, ha az egész karavánt is le kell mészárolni érte. A pekingi karaván�út ebb�l a szempontból kevésbé veszedelmes, a kormány úgy�ahogy megtiszt�totta a rablócsapatoktól — a természet ellen azonban mit se tehetett. Peking felé is két út vezet, a keleti «biztonságosabb», már amennyire err�l egyáltalán beszélni lehet.

Hosszú esztend�k alatt mégis csak fölépült bennem a vágy, hogy •— hazamenjek. Jól éreztem magam a mon-golok között, meg se tudnám magyarázni, honnan született, miképpen növekedett ez a nosztalgia, de végre is túln�tt az er�mön, ellenállásomon és elhatároztam, hogy csalá-dommal együtt hazatérek Magyarországra.

Csakhogy nem olyan egyszerű ám Mongoliából el-utazni! Nehéz, nagyon nehéz odajutni, de még több után-járás kell, hogy az ember elkerülhessen. Nekem mégis könnyebben sikerült, mint másoknak, hiszen a mongol kor-mány hivatalos embere voltam, de éppen ezért nehézségek is tornyosultak távozásom elé : mert nem akartak el-ereszteni.

A f�várost nem hagyhatja el senki anélkül, hogy ehhez a rend�rségt�l külön engedélyt ne szerzett volna. Az elutazás els� kelléke tehát ez a rend�rségi engedély, amelyet természetesen helyettes�t — mint az én esetem-ben történt — a kormány ny�lt parancsa. Másnak az el-utazás engedélyezéséhez nemcsak politikai és rend�ri szem-pontból való «megb�zhatóságát» kell bizony�tania, hanem azt is, hogy nem tartozik�e esetleg valakinek, mert ha igen : addig, am�g ki nem fizette, nem hagyhatja el a várost.

A hivatalos aktus a vámhivatalban játszódik le, a

222

Tola folyó és a Szilba patak közötti térségen, a szilba�menti piacoktól délre. Ker�téssel körülvett jókora terület ez, két kapuja van, egyik kelet, a másik nyugat felé. Aki már megszerezte az utazáshoz szükséges járművet, illetve megalkudott a sof�rjével, a gépkocsival együtt bemegy a keleti kapun. Sokszor napokig, s�t hetekig is itt vesztegel a gépkocsi, ha véletlenül rossz az id�járás, vagy arról érke-zik h�r, hogy az utak elromlottak, esetleg határzárt lép-tettek életbe valahol.

Az autó megáll a vámhivatal sátrai között és egy mongol hivatalnok azonnal odaszalad, kikérdezi a sof�rt és utasokat, hova akarnak menni, mikor indulnak és mit visznek magukkal. Az utasok ezután a rend�rségi �rszobába ménnek, láttamoztatják útlevelüket és kiutazó engedélyü-ket. A vámhivatalnok pedig intézkedik, hogy a személyzet azonnal vizsgálja át az összes poggyászokat, mert Mon-goliába behozni mindent lehet, kivinni azonban csak azt, amit a kormány éppen megenged. Irgalom nélkül felbont-ják a csomagokat, a legapróbb holmit is alaposan átvizs-gálják, megnézik az ott talált iratokat, könyveket és cen-zúrázzák, vájjon nem visz�e ki valaki katonai szem-pontból fontos le�rást, fotográfiát, vagy térképet. Ha rendben találják a dolgokat, ráütik a cenzurabélyegz�t és visszaadják.

Aki azonban ismeri az elutazás formaságait, az rend-szerint már el�z�leg jelentkezik a rend�rség politikai osz-tályán és beszolgáltatja összes iratait. Itt azután a cen-zúrázás befejezésével bor�tékba zárják s hivatalos pecsét-tel ellátva visszaadják a csomagot. A lebélyegzett bor�tékot azután Mongoliában többé már fel se bontják.

Mert útközben is van még néhány vámhivatal. . . Az el�készület intézkedései azonban még ezen is túl-

mehetnek, az óvatos emberek már jóel�re két részre oszt-ják csomagjaikat: egyikbe kerülnek azok a holmik, ame-lyekre utazás közben is szükség van, mint amilyen a takaró, sátor, élelmiszer, a másikba pedig az útközben nem szük-séges dolgok. Az utóbbira is megkaphatja az ember a hiva-talos pecsétet, úgy hogy ezt sem kell többé az ország te�

22S

rületén belül átvizsgálás céljából felbontania. Ezzel ren-geteg id�t lebet megtakar�tani, mert az egyes vámhivata-loknál mindenütt ugyanaz az eljárás kezd�dik és nem szabadul senki, am�g a le nem pecsételt csomagot apróra meg nem mustrálták újra a vámtisztek.

Ha már mindezen túlesett az ember, kap egy autó-k�sér�t, aki kivezeti a gépkocsit a város tatárán lév� �r�szobáig. Amikor kikerült a határ�vámhivataltól is, senki sem tör�dik többé az autó és utasok sorsával, el-veszhetnek, elpusztulhatnak, az érdekl�dés csak ott kez-d�dik, amikor a veszedelmeken túljutott jármű ismét vala-milyen vámhivatal elé kerül. Közben mindenki a saját erejére és sorsára van b�zva.

Valamivel könnyebb a helyzete annak, aki a kormány engedélyével utazik ki az országból, a sok herce�hurca el-marad, csupán a ny�lt parancsra vezeti rá a rend�rség az utazás idejét.

Mi egy négyüléses autó sof�rjével állapodtunk meg. A kocsin feleségemen és kislányomon k�vül a következ�k szándékoztak utazni: a sof�r a feleségével, egy angol cég k�nai könyvel�je a feleségével és három gyermekével, egy orosz keresked� a feleségével és három zsidó keresked� rengeteg csomaggal. Nekünk is volt elég poggyászunk, a többi utasoknak is : sátrak, f�z�edények, étel, ágyneműek, takarók. Hogy mindezt hogy lehet elhelyezni egy négy-üléses személykocsin, annak csak a sof�r ügyessége volt a megmondhatój a.

A csomagokkal telerakta az autót sz�nültig, a fonto�sabb dolgokat a sárhányóra kötözte.

Így az autó széles platóvá alakult felül és b�ségesen maradt hely rajta az utazni szándékozó tizenöt ember ré-szére. A platón a gyerekeket és az asszonyokat belül he-lyeztük el, a férfiak pedig a szélére ültek, lelógatva lábukat. És hogy le ne eshessenek, a sof�r �ket is hozzákötözte a csomagokhoz. Ez a készül�dés mindenesetre épületes lát-vány, úgy hogy egy�egy autó indulásakor nagy tömegek szoktak összegyűlni és élénk vitával, közbeszólásokkal k�-sérik a rendezkedést, tanácsokat adnak és hangosakat ne�

224

vetnek, amikor valamelyik csomag elhelyezése nem sikerül. Amikor az autó már fel van pakolva és az utasok elhelyez-kedtek, csak a vámtiszt engedélyére van szükség, hogy el-indulhassunk. Akinek az arca szimpatikusabb, annak azon-nal utat enged a nagyhatalmú úr.

K�sér�nk fölugrik a hűt�re, az autó nehézkesen kigör-dül a nyugati kapun és irányt keres a piac irányában az országút felé. Mi keletre megyünk, Kalgán felé, amit ott Csen�Dzsa�Cho néven ismernek, Kalgán csak európai neve ennek a k�nai városnak. Nekivágunk az orosz kolóniának, majd a repül�tér mellett Maimacsen�ba érkezünk. Maima�csen tulajdonképpen különálló városrésze Urgának, a k�nai megszállás idején nemcsak a k�nai adminisztráció, hanem a kereskedelem központja is volt.

Külön kis város, kertes magánházakkal, illatozó, sz�n-pompás virágokkal. K�nai jellegét ma is megtartotta, a lakosság nagy része azonban már mongol. Hivatalok már nincsenek itt, az adminisztráció eltűnt, éppen úgy, mint a katonaság is, elpusztult a k�nai nagykereskedelem, szinte néptelennek látszik a zajló élettel teli Urgával szemben : végelgyengülésben szenved� testrésze Urgának.

Csendes és kihalt utcákon siklik végig a kocsi és ami-kor elhagyjuk az utolsó házat is, alig száz lépésnyire majd-nem nekimegyünk egy sátornak, amely az útra van ép�tve. Ez a város határán lév� vámhivatal. Az utasoknak le se kell szállniok, a vám�rök már kinn várják a kocsit: el�re értes�tették a városi vámhivatalból érkezésünkr�l. Cigaret-tával és teával k�nálnak meg bennünket, ezalatt lefolyik a hivatalos aktus, ami csak abból áll, hogy a k�sér� átadja a vámkirendeltségnek az autó�okmányt, ellen�rzik, hogy az abba �rt autórendszám és az utasok személyi adatai egyeznek�e, az adatokat bevezetik a vámhivatal köny-vébe is, a sof�r visszakapja a k�sér�levelet, és máris vége a szemlének. A mongol vámtiszt, aki idáig utazott velünk az autó hűt�jén, elbúcsúzik és odaszól a sof�rnek :

•— Jaba. A kocsink elindul. Néhány perc múlva már lenn va-

gyunk a Tola völgyében és haladunk a folyó mentén egye�

225

nesen keleti irányban. Körülbelül nyolc�t�z kilométer után a völgyet balra elzáró dombokon feltűnnek a régi k�nai katonai laktanyák romjai, ma már csak agyaghalmazok, mert fa� és vasrészeiket a közelben lakó mongolok el-cipelték — az agyag senkinek se kellett, az ottmaradt, mint s�remlék a kipusztult élet fölött.

Olyan s�k a Tola völgye, mint a padló, zöld fűsz�nyeg bor�tja és fehéren villannak ki bel�le a mongol sátrak. Jobbkéz fel�l a Tola túlsó partján hatalmas faraktár, állami tulajdon, a fákat a Tola vizén tutaj ózták le a hegyi�lakók. A fatelep felett kis templom, kolostor nélkül. He-gyes, vörös k�nai tetejével élesen rajzolódik bele a háttér-ben emelked� Bogdo Ul haragoszöld sz�nébe.

Nemsokára már szűkül a Tola völgye és elérjük a kis hidat. Amikor az óriási súllyal megterhelt kocsi rászalad deszkáira, recseg�ropog, nyög, azt hinné az ember, hogy összed�l. Pedig alapép�tménye szilárd, a zaj csak a padló-deszkák egymáshoz üt�déséb�l ered. A h�don túl méginkább szűkül a völgy és százfelé is elágazik az út, csak a táv�iróoszlopok mutatják a számunkra követend� irányt. For-rón süt a nap, két óra felé jár az id� délután, a leg-többen már alszanak is az autó «fens�kján», mások meg azon sopánkodnak, hogy mikor érkezünk meg a remélt els� állomásra. Egyszerre csak felkiált valaki:

— Nini, már ott a Gurbun�Talagoj (Három Fej) hegység.

Valóban szinte el�ttünk nyúlik az égnek az óriás hegy-gerinc hármas csúcsával. A sof�r nevetve mondja, hogy az bizony még jó messze van, talán csak öt órára érünk oda, a kristálytiszta leveg�ben csalókán közeinek látszik.

A sof�rnek igaza lett, három órába telt, am�g elérkez-tünk a hegység lábához. Elhatároztuk, hogy itt fogunk éjjelezni. Felütöttük sátrainkat. Körülöttünk nyájak le-gelésztek a füvön és pásztorok sátrai fehérlettek közöttük. Egy�két tarbagánvadász is itt ütötte fel gertéjét. Meg-vacsorázunk, pihen�re térünk. Másnap már hajnalban to-vább indultunk.

*

Forbáth : A megújhodott Mongólia. 15

226

Az út ezután dombos vidékeken vezet, a sok gazdag legel�n rengeteg juhnyáj és sátor. Különös érzés fogott el mindnyájunkat, nem tudtuk mire vélni. Ezt is a sof�r magyarázta meg : kétezer méter magasságban terül el ez a vidék a tenger sz�ne fölött és itt már olyan ritka a leveg�, hogy az érverés szokatlanul meggyorsul, a lélegzés is szapo-rább. Apró iszapos folyón kellett még átkelnünk, amikor újabb emelkedés elé értünk. A csorini sziklák közé ju-tottunk.

Öriási sziklatömbök merednek itt mindenfelé, szinte lógnak a leveg�ben fent az út fölé nyúló gigantikus szikla-falon, azt binné az ember, hogy minden pillanatban rá-zuhan valamelyik az ezerméteres magasságból. Bizarr�alakú sziklák ezek, guggoló embert, ember,� vagy állat-fejet mutatnak alulról. A természetnek ezeket a szobor-műveit a Góbi szele és homokja formálta. Évezredek óta csiszolja a sivatagi szél szárnyára kelt homok a köveket és alak�tja, mintázza �ket. A nép hite szerint elátkozott embe-rek ezek, akik gonoszságuk miatt meredtek k�vé állataikkal együtt.

A sziklacsúcsok között ny�ló résen jobbfel�l egy pilla-natra feltűnnek a csorini kolostor pompás aranytet�i, fehérre meszelt épületeinek vörös párkányai. Csak néhány perc, mert az autó már túlhaladt e panorámát mutató szakadékon és prüszkölve, dohogva, csikorogva tört a további magas-latok felé.

Innen már messzire látni : el�ttünk a végtelen homok-sivatag, rajta csak a táv�róoszlopok szálfái sorakoznak, hosszú, végtelen vonalban, alig követheti �ket a tekintet. Kétoldalt és hátul, fekete sziklák szorulnak egymás mellé és fölé, mint ijeszt�en komor függöny.

Nemsokára elértük a táv�róállomást. A táv�rász barát-ságos orosz, a parancsnok pedig mongol. Mind a ketten sz�vesen fogadtak bennünket, mert sejtették, hogy friss pálinkát, konzervet és egyéb kincseket hoztunk Urgából. Csorinben mindett�l el van zárva az ember, mert a kolostor lakói egészen más élelmiszerekkel élnek.

Néhány falat kenyér és korty pálinka után a táv�rász

227

egész elérzékenyült, saját szobáját ajánlotta föl számunkra. De mi nem vettük igénybe, mert sietnünk kellett tovább, elérnünk a Szein�Uszu (Jó V�z) forrását. Csorin és a Szein�Uszu között nincs v�z, a forrás körül mocsaras vidék terül el, a vize mégis iható. Ett�l kezdve már csak sós tavak találkátok.

Ez a Grobi legszebb része, mert körülbelül hetven�kilométeres távon, amerre az autó gyorsvonatsebességgel haladt, mindenütt piros, kék, sárga követkröl pattan vissza sziporkázva, sz�neket játszva a napsugár. Sárga chalcedon, jáspis, különböz� sz�nű tejkvarc, karneol, b�borvörös gránát bor�tja az utat. A legenda szerint ezen a vidéken valamikor szentéletű remete élt a hegyek sziklabarlangjában. Odajárt inni minden héten v�zért a Szein�Uszu forrásához, ahol köréje gyűltek a sivatag madarai és vadjai és a remete elbeszélgetett velük. Messzi vidékekr�l zarándokoltak bar-langjához a h�v�k, a remetének mindenki számára volt jó szava, hasznos tanácsa. Egy nap, amikor a forrásvizéhez lehajolt, hogy b�rtöml�jét megmer�tse benne, elszállott a lelke és a remete a forrás vizébe zuhant. Észrevették ezt a köréje gyűlt állatok, a hátukra vették és elvitték barlang-jához, ahol annyi esztend�n keresztül lakott. És az úton, amerre a csapat elhaladt a szent remetével, csillogó, sz�nes kövekké változtak el�ttük a kavicsok, drága sz�nyeget ter�tve a remete utolsó útjára.

A legenda még ma is él a Góbi zarándokai ajkán, senki se meri elvinni innen a szertehever� drága kavicsokat, mert a hit szerint nagy veszedelem fenyegeti azt, aki a szent Temete emlékét �gy meggyalázná.

A lenyugvó nap utolsó sugarait vetette a pompázó drá-gak� sz�nyegre és csillogva, sziporkázva omlott el rajtuk. Az autó pedig hangos ropogással tört utat magának fö-löttük.

*

A Szein�Uszu messze van Csorintól, utunk célját csak sötét este értük el, amikor már alig láttunk, csupán a fel-villanó pásztortüzek fénye jelezte, hogy emberek laknak a

15*

V

228

táborban. Hozzánk hallatszott a kutyák csaholása és szinte észre se vettük, amikor a sátortáborhoz értünk.

Az egyik sátorban barátságos fogadtatásra találtunk: a háziasszony fél bárányt f�zött meg tiszteletünkre. V�gan pattogott a tagán tüze a vizes�üst alatt, amelyben a hús f�tt. Se fűszert, se sót nem tett az asszony a készül� ételbe. Alig habzott fel a v�z, levette az üstöt a tűzr�l és feltálalta a bárányt a vendégsereg elé. Mi pedig körbeültük a tüzet a sátor nemezpadlóján, mindenki vágott magának jókora darab húst. A velünk lév� asszonyok érdekl�dve kérdezték, hogy miért nem tett sót a v�zbe, mire az asszony fölényesen jelentette ki, hogy ez az étel �gy jó, ebbe nem szabad sót tenni.

Ellenben annál több sót szórt a nemsokára föltálalt teába. Ezen a vidéken még csak konyhasóval kész�tik a teát, de vannak olyan helyek is, ahol ez nem található és ott glaubersó kerül a sárga nedűbe.

A vacsora befejeztével lámpás fényénél végigmustrál-tuk a gépkocsit, nincs�e valami hibája, úgyhogy az éjszakai pihen� után nyugodtan tovább indulhattunk. Ezel�tt azon-ban még megkérdeztük háziasszonyunkat, hogy mivel tar-tozunk a fejedelmi vacsoráért. Azt válaszolta, sz�ves-ségb�l, ajándékba adta, de ha mi is akarunk neki «ajándé�kozni» valamit, hát •— elfogadja. Természetesen pénzt adtunk neki «ajándékul», két tugrikot (körülbelül 5'—6 peng�) amit nagy hálálkodással fogadott el a jó asszony. Igazán nem sok egy tizenötszemélyes vacsoráért.

Körülbelül 50 kilométernyire haladtunk, amikor ször-nyű emlékű helyhez érkeztünk. A tavasszal ez a terület temet�je lett egy hatalmas tevekaravánnak. A karaván a szokásos tavaszi évszakban indult Kalganból Urga felé. Az id�járás azonban váratlanul hidegre fordult, hirtelen hófúvás kezdett dühöngeni a sivatagon és a vihar utóiérte a karavánt is. Az utasok négyszögben feláll�tották egymás mellé a tevéket, körülrakták az állatokkal alkotott négy-szöget csomagjaikkal, hogy �gy védjék a tevéket és magukat a szél ellen. Középütt sátrakat ütöttek fel, itt próbáltak meghúzódni.

229

A dermeszt� hideg azonban er�sebb volt náluk, órák alatt szinte elkáb�totta az él�lényeket, — állatokat és embe-reket egyaránt — és mindnyájan itt pusztultak el a sivatag közepén.

Eltemette �ket a bó. Amikor a fehér takaró elolvadt, rátalált a holtesttekre

egy arra járó karaván, az emberek maradványait hozzá-tartozóik elszáll�tották K�nába, a tevecsontokból alkotott négyszög azonban itt fehérlik még ma is a sivatagban. A borzalmas csontkeretben néhány sátormaradék, elszórt edények, rohadarabok jelzik a szörnyű pusztulás emlékét. Ez az egyik legveszélyesebb része a sivatagnak, télen hóviharok, nyáron pedig homokförgetegek szántják végig és jaj annak a karavánnak, amely útjába kerül.

*

A zerin, — a különös természetű mongol antilop�fajta — elmerészkedik még errefelé is kisebb�nagyobb csapatokban, néha többezer f�nyi falkákban is száguldozik a forrás vize felé. Nagy érdekl�déssel fogadják egy�egy karaván érkezését, hosszú úton szaladnak a leggyorsabb autó mellett is, amikor egyszerre csak hirtelen fölkapják fejüket és mintegy vezényszóra irányt változtatnak : át-rohannak az autó el�tt és eltűnnek a messzeségben.

Errefelé már egészen kopár és kietlen a sivatag, csak néhány törpe tamariszkuszbokor próbálkozik meg az élettel. Az egyik régibb geológiai korszakban a Góbi dús vege-tációja terület lehetett, mert kövesült fatörzsek marad-ványai még ma is láthatók itt félig homokba temetve. Az �skori fatörzseket k�vé edzette az id�, az évgyűrűk azonban még ma is fellelhet�k benne és vastagságuk azt bizony�tja, hogy valamikor itt nagyon termékeny lehetett a talaj. De változtak az id�k, homok és szikla lepi be ezt a vidéket, a kovasav pedig berakódott a fa valamikor él� pórusai közé és s�rkövekké alak�totta az él� törzseket.

*

230

Innen ismét hegyek közé jutottunk. Szűk sziklakatlanba kétoldalt szinte mer�legesen vág fölfelé a k�fal, alig fért el közöttük az autó. Olyan ez a hely, mint a koporsó. Fenn a károm�négyszáz méter magas sziklapárkányok vonalai között csak keskeny, kék sáv mutatja, kogy mégis a derűs égbolt terült el fölöttünk. Ez a sziklakoporsó is temet�kelye lett már nagyon gyakran a karavánoknak. A szakadék ugyanis kiszáradt folyó medre, a v�z azonban es�s évszak-ban visszatér útjára és a szűk és magas partok között hatalmas áradatként ömlik azokra, akiket sorsuk véletlen-ségb�l itt ért. A legutóbb is felh�szakadás v�záradásában pusztult el egy k�nai selyemkaraván rengeteg emberrel és sokezer dollár értékű selyemmel.

Mi sem úsztuk meg egészen szárazon ezt az útrészt, mert a szakadék alján elterül� süpped� homokba egyszerre csak belefúródott a gépkocsi orra, vad berregéssel forgott a terhelésnélküli hátsó kerék és fültép� csattanással eltörött a hátsó tengely. Örákhosszat tartó munkával tudtuk csak a hibát kijav�tani

*

Node ezen is túlestünk és az autó folytathatta útját. A tulajdonképpeni mongol határ közelébe érkeztünk már. Ude az utolsó mongol állomás a Koppenhága—pekingi táv�róvonal mentén. Ude�ban szintén a táv�róhivatalban pihentünk le egy kissé, hogy ennek befejeztével rövid kocsi-kázás után elérkezzünk a telep határán lév� vámkirendelt-séghez, ahol újból átvizsgálták a csomagokat, nem vett�e az ember útközben valamit magához. I t t van a mellett még egy rend�ri kirendeltség is, politikai szempontból való ellen�rzésre. A vizsgálat fél napot vett igénybe, úgy hogy Ude�ban kellett éj jeleznünk és csak reggel kerekedhet-tünk ismét útnak.

Most már a táv�róoszlopok mentén haladtunk állandóan, rengeteg fogolyszerű szalga�madár tanyázik erre, ijedten rebbentek föl az autó közeledtére, vak félelmükben neki-csapódtak fönt a táv�ródrótoknak és szárnyszegetten hullottak alá. Meglehet�sen egyszerű «vadászat» ezeket össze�

231

szedni, azonnal tüzet gyújtottunk és v�gan szürcsöltük a ki-tűn� húslevest.

Még mindig a homoktenger. Ünnepélyes csend ülte meg a tájat, egyszerre észre-

vettem, hogy jobbfel�l mongol lovas vágtat felénk, magasan tartva puskáját. Odaszáguldott hozzánk és ránkszólt, hogy álljunk meg. Meg kellett mutatnunk a «bicsiket». A mongol figyelmesen nézte, azután megkérdezte t� lem:

— Ta albachun beina? (ön kincstári tisztvisel�?) — Timbe (igen). A mongol udvariasan homlokához kapta kezét és

szerencsés utat k�vánt nekünk. A többiekkel már nem is tör�dik, odaszól a sof�rnek :

— Jaba. (Mehet.) Alig öt�hat kilométerre újra ilyen két vágtató lovas

állta el utunkat. A kormány ugyanis az udei határ közelében több helyütt határ�rségeket szervezett, tar-tózkodó helyük az útról nem látható, rejtett szakadé-kokban, sziklák mögött épült, hogy az arra járók sohase tudhassák, mikor csap le rájuk egy�egy ellen�r. Hiva-talos okmányomnak hála, hogy minden nehézség nél-kül úsztuk meg valamennyit és nemsokára már elértük a hegygerincet, a Mongólia és K�na közötti határt. Apró k�rakások a határkövek, az úton pedig hatalmas fából épült székely kapuszerű átjáró d�szes tet�vel és faragott oszlopokkal. A kapu teleaggatva hadakokkal, lófarkakkal: az erre járók emlékeivel.

I t t már K�na kezd�dik. *

Egymásután haladtunk át Orlean, Panziánú Csapszin, Miotán nevű községeken és végre elérkeztünk Kalgánba. Útközben Csapszinnál találkoztunk az éppen ott id�z� Andrews�epxed�cióval. Tizenhat gépkocsival jártak ezen a vidéken.

K�nában már nem kérdezik az embert�l, kicsoda, hova megy, mit visz, itt az utazás már tisztára pénzkérdés. Csapszinban azután utóiért bennünket végzetünk, öriási

232

sár terpeszkedett a falu utcáin. Csak nagynehezen tudtunk odáig is eljutni, de a házak között már teljesen megrekedt az autónk. Egy k�naival alkudtunk meg, aki öt k�nai dollárért szalmát és faágakat hurcolt oda és rakott az autó elé: ezen keresztül akartuk kivezetni az autót a mély sárgödörböl. Már szépen el volt egyengetve minden, amikor a munka láttára odagyűlt bámészkodókra figyelmes lett a k�nai felesége is. Odarohant férjéhez és gyors hada-rással faggatni kezdte a történtekr�l. A k�nai meghunyász-kodva adott felvilágos�tásokat harcias feleségének, aki egy-szerre csak a sof�rhöz fordult és kijelentette, hogy öt dollár kevés ilyen «kincsekért», mint amilyen a szalma és a faág, csak tizenöt dollár ellenében adja. Oda se heder�tett a sof�r az ágáló asszonyra és nekiind�totta a motort. Az asszony erre odaugrott az autó elé és hanyatvágódott a földön.

A vezet� riadtan fékezett, hiszen ha valami bántódás éri az asszonyt, a mind nagyobbá lett néptömeg bizonyára ránk ront és széttép bennünket. Mit lehetett tenni, a sof�r kifizette a tizenöt dollárt, az asszony mély hajlongással vette át a pénzt — a sof�r pedig azonnal bevasalta rajtunk a különbözetet. A kocsi nagy zihálással elindult. Hátra-nézve még láttuk, hogy a papucs�férj mint szedegeti össze a sárbatiprott szalmát és faágakat : valósz�nűleg egy újabb üzlet reményében nem akarta elherdálni a «nyersanyagot.» Másnap már a k�nai expresszen Tiencinbe jutottunk, onnan hajón kéthónapi utazás után kikötöttünk Nápolyban.

Űjra Európában voltam, a kultúra azonnal jelent-kezett : lépten�nyomon országhatárok, újra és újra elvették t�lem az útlevelemet és jól megvizsgálták — alaposan, gyanakvón mustrálva engem is . . .

Az urgai lámakolostor templomában, a szentély üvegkalitkájában ma is ott van még az utolsó Bogdo Gegen — a Szent Uralkodó — aranymumiája és rámered az él�kre mozdulatlan mosolyú fémarcával, tört tekin�

TJrg

ai z

ölds

égüz

let.

\z

els�

— s

zaba

d ég

ala

tt t

arto

tt —

par

lam

enti

ülé

s «b

üffé

je» a

sza

kácc

sal,

A h

átté

rben

—

a

ker�

tés

rése

in á

t —

eg

y au

tó

láts

zik.

Argal (trágya) gyűjtése a Góbiban — tüzel�re.

Egy jól megrakott autó a G obi�sivatagban.

Az utolsó Bogdo Gegen bizalmi személyzete. Balról a harma-dik óriás — a test�re volt.

«Kényelmes» autóutazás a Gobi�sivatagban.

233

tetű zománc�szemével. Holttestének burka szilárdan állja az id�t: alatta már bizonyára összeaszott az egykor él� hus — kifelé a test formáit mereven �rzi a páncél alakja.

Csillogó küls�ség szor�totta magába a legutóbbi id�kig az egész mongol népet is. Elválasztotta a kül-világtól, lefogta életnyilvánulásai^ megakasztotta fejl�-dését. Mi lett volna nélküle ? Rosszabb vagy jobb sors érte volna a mongolokat ? . . . Ki tudja.

Ám a nép teste végül mégis csak lepattantotta ma-gáról a fényl� küls�ségek burkát és a lerázott holt anyag alól friss elevenségben toppant el� az élet.

Mert az emberiség sorsában a küls�ségek, formák mulandóak, de a nép — kibeveri valamennyit.

Mon

gólia

tér

képe

.

MO

NG

OL

NE

MZ

ET

I H

IMN

USZ

.

TARTALOM.

Lap I. Fejezet. Szállnak a legendák 5

I I . « A Száján hegyek csempészei 10 I I I . « Búcsú a csempészekt�l 13 IV. « A szaidnál 17 V. « A mongol etikett 22

VI. « �rizkedj az idegenekt�l 28 VII . « Az urton 31

VIII . « Készül�dés az ördögűzésre 35 I X . « Az ördögűz� szertartás 37

X. « Megkapom a mongol útlevelet 40 X I . « Hegyi ingoványban 42

X I I . « A mongol lány 45 X I I I . « Kihasználtak bennünket 49 XIV. « Nagy ember lesz bel�le 52

XV. « A Dalai Láma Urgában 58 XVI. « Vangin�Chure, az els� mongol város 63

XVII. « Felgyújtott városok, a cél — fert�tlen�tés . . . . 68 XVIII . « Szörnyű rémek tánca : a vidám «Cám» 73

X I X . « Bolond id� 78 XX. « Prémvadászat életre, halálra 81

X X I . « Tolvajfogó kutyák, eleven szemeteskocsik . . . . 84 X X I I . « Egy k�nai er�d 89

X X I I I . « A hegyek szelleme 91 XXIV. « Az él� turulmadarak földje 96 XXV. « Az ördögi Hágó rémségei 102

XXVI. « Százezer kilométer ökörkaravánnal 105 XXVII. « Végre — TJrga! 110

XXVIII . « A k�naiak visszaverik TJngernt és kirabolják TJrga házait 113

X X I X . « Bombagyár 118 XXX. « TJngern vérfürd�je az elfoglalt Urgában 122

X X X I . « Legjobb lesz lel�ni ezeket a koldusokat 127 X X X I I . « TJngern, az «apostol» 131

X X X I I I . « Ahol a halottakat a kutyáknak adják eledelül .. 138

237

Lap

XXXTV. Fejezet. A tantarák tudója 146 XXXV. « A Bogdo Gegen a forradalom jubileumi ünnepélyén 149

XXXVI. « Az új mongol alkotmány 155 XXXVII. « Titkok, rejtélyek 158

X X X V I I I . « Csak európaiakhoz ne forduljatok 169 X X X I X . « Kivégzik a mongol hadsereg f�parancsnokát . . . 179

XL. « A «Dzingisz kán» TJrgában 183 X L I . « El�adáson a k�nai sz�nházban 187

X L I I . « Ahol élvezetb�l nyúzatják le b�rüket az emberek 190 X L I I I . « A ládabörtön, a lerothasztott kéz és egyebek .. 194 XTJV. « Vezekl�k csúsznak a fagyos földön 200

XLV. « Lámaavatás 204 XLVI. « A két fa 210

XLVII. « A Bogdo Gegen palotái és szenvedélyei 213 XLVIII. « Kiszáradt csontok a Góbi homokján 220

A KÉPEK JEGYZÉKE.

Lap

Ceren Dorzse, a mongol köztársaság els� felel�s miniszterelnöke. — Az utolsó Bogdo Gegen sz�narannyal bevont holtteste a Csoizi Láma c�mre templomának szentélyében. — A Gobi�sivatag homokhullá�mai. — A Bogdo Ul (Szent�Hegy) lejt�je Urga fel�l nézve az OM MANI PADME HUM sziklából kirakott betűivel. — Ahol meghasadt a föld . . . — Fagyott a nyári éjszakán, hajnalban még havas a mez� 8

Gazdag mongol házaspár. — K�váncsi asszonyok az autó mellett. — A mongol sátor — gerte — ép�tés közben. — A kész sátor. — Urton�lovas. — Mongol vadász a villás puskával. — ökörfogat — a «terge». — Legel� 24

A gyógy�tó láma «munka» közben. — Egy �rjöng� sámán. — A lámák imája a Cám�ünnepség gigantikus h�mzett selyem szentképei el�tt. — A f�lámák sátra el�tt elvonul két Cám�álarcos. — Az «ördög» és az «öreg» tréfás játéka a Cám�ünnepségen. — A Cám�ünnepség zenekara. — Cám�álarcosok. — A Cagán Szara ünnepség gólyalábas táncosa. — Táncoló Cám�álarcos 40

A Cám�ünnepség néz�kara a Breven Chit udvarán. — Várakozók a Breven Chit kolostor el�tt, mialatt bent a Cám�ünnepség folyik. — Imazászlókat viv� lámák a Maidéri�ünnep felvonulásán. — Pihen�re ültek le a Maidéri�ünnepség menetének lámái. — Pihen a Maidéri-ünnepség menete — lerakták a szent dobokat is 56

A Maidéri�menet imádkozó lámái. — A Maidéri�menet dobos�kocsija. — A «k�nai �szi ünnep» menete a templom elé érkezik. — Vándorló láma. — Láma�tan�tvány 72

Cecen kán, Dzsingisz kán közvetlen leszármazottja. — F�láma ünnepi ornátusban, balkezében az olvasószerű imafüzérrel. — Mongol nemzetgyűlési képvisel�. — Kolduló láma az urgai piacon. — Autó�és tevekaraván. — Mongol pásztor 88

Csoini Lusszan Csinde láma, a Dalai Láma urgai követe. — Egy tibeti diplomata Urgában. — A Bogdo Gegen udvari láma�orvosa. — Pihennek a mongol lovasok. — Az 1928. évi Nadan birkozóbajnoka 104

Nadan�birkózók. — Lovagolni tan�tják a gyerekeket. — Teve�fogat. — Az urgai Nemzeti Sz�nház. (Tervezte Geleta József.) — Faágakból és feliratos kövekb�l álló «obo». — Egy obo csontokból, kavicsokból és — kalapokból. — Ezüstveretű «szüburgán»�s�remlók. — Szubur�gánok az urgai piactéren 120

A halottev� kutya pihen�je a lakoma után a félig szétmarcangolt ember�holttest mellett. — A halottak várják a sorsukat. — A halott-ev� kutyák lakomájának emlékei.�— Mongol asszony a gyerekeivel.'— TJccai reg�s. (Huruchun.) — Mongol kislányok. — Mongol kisfiúk 136

239

Lap

Temetési szertartás: a láma halottas tánca. Egyik kezében az emberb�r-dob, a másikban az embercsont�s�p. — A halottas szertartás vége. A láma fején faragott halálfejekkel d�sz�tett süveg. — A Osoizi Láma Cbure — legel�kel�bb mongol kolostor — f�lámája édesanyjával. — A Dzun Chure k �nai st�lusú temploma. El�l jobboldalt egy ima-zászlótorony. — A Szilbamenti kolostor temploma (Tibeti st�lus.) — A Szilbamenti kolostor 152

A Ganden templomának szentélyében lév� 30 méteres aranyozott Maidóri�szobor feje. — Szövött selyem falisz�nyeg, a Dalai Láma ajándéka, a Cagán Dava (Fehér Remete) képével. Jobbkezében a pásztorbotra emlékeztet� jelvény, balkezében az olvasószerű ima-füzér. — Buddha szobor. — A Dzun Chure szélharang�tornya. — A Csoizi Láma Chure temploma (K�nai�Tibeti keverék st�lus.) — A Csoizi Láma Chure templomának szentélye ezüst és arany kegy-tárgyakkal 168

K�nai templom TTrga�Maimacsenben. — A templom bejárata el�tt. — A Bogdo Gegen téli palotájában működ� óra ingatornya (a kertben baloldalt). •— A Bogdo Gegen téli palotájának déli kapuja. — Sz�n-arany veretű kapu és kapufa a Bogdo Gegen palotáján. A rajta lév� arany értéke kb. 600,000 peng� 184

Mongol állami okmány Dzsingisz kán c�meres pecsétjével. A rajta lév� pecséten: Dzsingisz kán c�merének mot�vumai. —• A Bogdo Gegen palotájának egyik szélvéd�je. — Mongol asszonyok ünnepi d�szben. A fejd�szr�l csüng� hatalmas rojtok igazgyöngyb�l készültek. — Vezekl�k a Bogdo Gegen palotája el�tt. •— Vezekl�k. — A kötél�piac Urgában 200

A Breven Chit kolostor f�lámája. — A Bogdo Gegen téli palotájának bejárata. Jobboldalt egy madárház. — Geleta József három mongol társaságában. — Egy urgai kucséber. — Piaci árusok Urgában. — Urgai piac. — Orosz üzletek a Szilba�folyó partján 216

Urgai zöldség�üzlet. — Az els� — szabad ég alatt t a r t o t t — parlamenti ülés «büfféje» a szakáccsal. A háttérben — a ker�tés résein át •— egy autó látszik. — Argal (trágya) gyűjtése a Góbiban —• tüzel�re. — Egy jól megrakott autó a Góbi sivatagban. — Az utolsó Bogdo Gegen bizalmi személyzete. Balról a harmadik óriás — a test�re volt. — «Kényelmes» autó�utazás a Góbi sivatagban 232

Mongólia térképe 234 A mongol nemzeti himnusz 235