FRANZ KAFKA: AZ ÍTÉLET

(Történet Felice B. kisasszonynak)

Magyar Elektronikus Könyvtár

Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003.

Vasárnap délelőtt történt, gyönyörű tavaszi időben. Georg Bendemann fiatal kereskedő ott ült magánszobájában, a folyó mentén hosszan sorakozó, jóformán csak magasságra s színre különböző, könnyed szerkezetű házak egyikének első emeletén. Éppen befejezett egy levelet; külföldön tartózkodó, ifjúkori barátjának írt, játékos lassúsággal zárta le a borítékot, majd könyökét az íróasztalra támasztva, kinézett az ablakon a folyóra, a hídra és a szemközti parton halványan zöldellő magaslatokra.

Azon tűnődött, hogy ez a barátja, ki elégedetlen volt otthoni előrejutásával, évekkel ezelőtt szó szerint elmenekült Oroszországba. Most pedig üzlete van Pétervárott, eleinte igen virágzó, lassan azonban megrekedő üzlete, ahogy egyre ritkuló látogatásai alkalmával panaszolja. Mindhiába

hajszolta hát idegenben az életet, idegenszerű körszakálla alig rejthette csak gyerekkorából ismerős

arcát, kezdődő betegségről árulkodó sárgás színét. Mint elmondotta, valójában nincs kapcsolata

honfitársai ottani kolóniájával, ám a helybeli családokkal sem áll jóformán semmiféle társadalmi

érintkezésben, s így végképp agglegénységre adta a fejét.

Ugyan mit írjunk az ilyen embernek, ki nyilvánvalóan rossz vágányra futott; sajnálhatjuk, segíteni

nem tudunk rajta: Tanácsoljuk neki esetleg, jöjjön haza, teremtse meg itt az élete alapját, újítsa fel régi

jó kapcsolatait, hiszen mi akadálya – azonkívül bízzon barátai segítségében? Ez azonban nem jelent

egyebet, mint hogy minél kíméletesebben, annál sértőbben azt is közöljük vele, hogy eddigi

próbálkozása csődöt mondott, hagyjon fel végre mindeffélékkel, térjen haza, s tékozló fiúként viselje a

bámuló tekinteteket; hogy csak a barátai értik valamelyest; s hogy valójában nagy gyerek, követnie

kell szépen itthon maradt, sikeres barátai példáját. S még így is biztos–e, hogy a sok gyötrelem, melyre

elszánnánk, célhoz vezet a végén? Talán még hazatéríteni se sikerül őt – hiszen maga mondta, nem érti

már az itthoni viszonyokat –, és mindennek ellenére mégis idegenben marad, a tanácsok csak tovább

keserítik, barátaitól messzebb hidegítik. Ha azonban követné a javallatot, és – persze nem szándékok,

de a tények következtében – kedveszegetten itthon maradna, sem barátai körében, sem nélkülük nem

lenne boldogulása, szégyenkezés gyötörné, nem lenne se hazája, se barátja többé, nem jobb–e akkor,

ha marad idegenben, ahogy eddig? Hiszen, ily körülmények között, képzelhető–e csakugyan, hogy

előrejut?

Ha tehát azt akarjuk, hogy akár a levélkapcsolat is fennmaradjon, tulajdonképpen nem közölhetünk

vele semmit, olyasmit sem, amit különben a legtávolabbi ismerősnek is gátlás nélkül megemlítenénk.

Három éve nem járt már idehaza a barát, indokolta pedig ezt, kevéssé meggyőzően, az oroszországi

politikai viszonyok bizonytalanságával, melyek eszerint egy kis üzletember rövidke távollétét sem

engedik; holott valójában százezrével járják oroszok a világot. E három év alatt azonban épp Georg

számára változott meg sok minden. Anyjának körülbelül két éve bekövetkezett haláláról, amióta is

idős apjával él közös háztartásban, még értesítette a barátját, aki részvétét nyilvánította levelében,

melynek száraz hangvételét csak az indokolhatja, hogy az ilyen esemény feletti gyász idegenben

elképzelhetetlenné válik. Georg azonban ez idő óta, sok egyébbel együtt, az üzlet dolgait is igen

határozottan a kezébe vette. Talán míg az anya élt, az apa, kizárólag a maga véleményét érvényesítvén

az üzletben, megakadályozta fia önálló cselekvését; talán az anya halála óta, bár továbbra is az

üzletben dolgozott, tartózkodóbb lett, talán – és ez meglehetősen valószínű – szerencsés véletlenek

még fontosabb szerepet játszottak itt, tény az, hogy az üzlet két év alatt váratlanul fellendült, meg

kellett kettőzni a személyzetet, a forgalom ötszörösére nőtt, s kétségtelenül további fejlődés ígérkezett.

A barát azonban mit sem sejtett e változásról. Régebben, utoljára talán a részvétnyilvánító levélben,

rá akarta beszélni Georgot, vándoroljon ki Oroszországba, s részletesen ecsetelte azokat a

lehetőségeket, amelyek Pétervárott épp Georg üzletágában várhatók. Georg üzletének jelenlegi állása

mellett eltörpültek ezek a számok. Üzleti sikereiről mégsem volt kedve írni barátjának; s ha most

utólag tenné ezt, csakugyan furcsán festene.

Így Georg megelégedett azzal, hogy mindig jelentéktelen eseményekről írjon; s effélék, ha egy

nyugodt vasárnapon elgondolkozunk, seregestül tolulnak emlékezetünkbe. Nem akart mást, mint hogy

barátjában továbbra is megmaradjon szülővárosa emléke úgy, ahogyan e hosszú idő alatt bizonyára

kialakíthatta, megszokhatta. Így történt, hogy Georg leveleiben, meglehetősen nagy időközzel,

háromszor is beszámolt valami közömbös személynek egy ugyanolyan közömbös lánnyal történt

eljegyzéséről, míg végül, Georg szándékával homlokegyenest ellenkezően, barátja érdeklődni kezdett

e különös eset iránt.

S ő mégis sokkal szívesebben írt effélékről, hogysem tudassa, ő maga is eljegyzést ült egy hónapja

bizonyos Frieda Brandenfelddel, jómódú család leányával. Menyasszonyával gyakran emlegették ezt a

barátot s a különös levelezést, melyet Georg folytatott vele. “Szóval az esküvőnkre el se jön – mondta

a lány –, nekem pedig jogom lenne minden barátodat megismerni.” “Nem akarom zavarni – felelte

Georg –, jól érts meg, valószínűleg eljönne, legalábbis azt hiszem, de feszélyezné a dolog, vesztesnek

érezné magát, talán irigyelne, és bizonyára elégedetlenül utazna haza egymagában; és sosem oldódna

fel benne ez az elégedetlenség. Egyedül – tudod, mit jelent az?” “De hát nem értesül–e majd másképp

is a házasságunkról?” “Ezt persze meg nem akadályozhatom, ám jelenlegi életmódját tekintve, a dolog

valószínűtlen.” “Ha ilyen barátaid vannak, Georg, egyáltalán nem kellett volna eljegyezkedned.”

“Igen, ebben hibásak vagyunk mindketten; de most sem akarnám másképp.” S amikor a lány, Georg

csókjai nyomán hevesebb lélegzettel, azt mondta még: “Tulajdonképpen mégis bánt”, Georg valóban

ártatlan dolognak tartotta, ha mindent megír a barátjának. – Ilyen vagyok, és így kell elfogadnia –

mondta magában –, nem kanyaríthatok olyan embert magamból, aki a barátságára méltóbb lenne

valahogy, mint így vagyok.

És ezen a vasárnap délelőttön írt hosszú levelében csakugyan tudósította barátját az eljegyzésről,

még hozzá ekképpen: “A legkülönb újságot a végére tartogattam. Eljegyezkedtem bizonyos Frieda

Brandenfelddel; jómódú család leánya; jóval a te távozásod után telepedtek le itt, vagyis aligha

ismerheted őket. Lesz még alkalmam többet írni menyasszonyomról, most hadd mondjak annyit,

nagyon boldog vagyok, kettőnk viszonyában pedig olyas változás állt be, hogy személyemben ezúttal

hétköznapi barát helyett boldog barátot üdvözölhetsz. Nemkülönben menyasszonyomban – aki

szívélyesen üdvözöl, és legközelebb maga is ír Neked – őszinte barátnét, ami egy agglegény számára

nem elhanyagolható szempont. Tudom, sok minden akadályoz, hogy meglátogathass bennünket, nem

mégis esküvőm lenne–e a legjobb alkalom, hogy ez egyszer minden akadályt félretolj az útból?

Bárhogy történjék is végül, tekintettel semmire ne légy, cselekedj legjobb belátásod szerint.”

E levéllel a kezében ült Georg hosszasan az íróasztalnál; arcát az ablak felé fordította. Lentről egy

arra járó ismerőse köszönt fel neki; épp hogy válaszolt egy szórakozott mosollyal.

Végül zsebre vágta a levelet, és szobájából egy kis oldalfolyosón átment apja szobájába, ahol

hónapok óta nem járt. Erre egyébként nem is volt semmi szükség, hiszen naponta találkozott apjával

az üzletben, együtt ebédeltek egy vendéglőben, esténként pedig, bár mindegyikük magáról

gondoskodott, hacsak Georg, mint ez gyakrabban megtörtént, barátokkal nem időzött épp, vagy a

menyasszonyánál, látogatóban, többnyire elüldögéltek egy kicsit, mindketten újságjukba mélyedve, a

közös nappaliban.

Georg csodálkozott, milyen sötét az apja szobája még ezen a délelőttön is. Ilyen árnyat vet hát a

nagy fal, mely a keskeny udvar túloldalán magasodik. Apja az ablaknál ült a sarokban – a sarkot

megboldogult anyjának különféle emlékei díszítették –, és újságot olvasott; a lapot ferdén tartotta

maga elé, ekképp próbálván ellensúlyozni gyenge látását: Az asztalon ott voltak a reggeli

maradványai, nem sok fogyhatott a jelek szerint.

– Ó, Georg! – mondta az apa, és nyomban elindult felé. Járás közben szétnyílt nehéz köntöse, két

szárnya körülverdeste alakját. “Apám még most is óriás”, mondta magában Georg.

– Elviselhetetlenül sötét van itt – mondta azután.

– Igen, sötét van – felelte az apa.

– Az ablakot is becsuktad?

– Jobban szeretem így.

– De hát odakint kellemes meleg van – mondta Georg, mintegy iménti szavai folytatásaként, s leült.

Az apa leszedte és egy ládára rakta a reggeli edényt.

– Tulajdonképpen csak azt akartam mondani neked – folytatta Georg, és elmerülten nézte az

öregember mozdulatait –, hogy mégis megírtam Pétervárra az eljegyzésemet. – Kihúzta a zsebéből,

majd visszaejtette a levelet.

– Pétervárra? – kérdezte az apa.

– Csak a barátomnak – mondta Georg, apja tekintetét keresve. “Az üzletben mégis egészen más –

gondolta –, mint ahogy itt ül elterpeszkedve, ahogy a karját keresztbe fonja a mellén.”

– Igen. A barátodnak – mondta az apja, megnyomva a szót.

– Hiszen tudod, apám, hogy először el akartam hallgatni az eljegyzésemet. Tapintatból, nem

másért. Magad is tudod, milyen nehéz ember a barátom. Úgy gondolkoztam, máshonnan értesülhet

ugyan a dologról, még ha magányos életmódját tekintve ez nem valószínű is – ezt meg nem

akadályozhatom –, mégse én legyek, akitől megtudja.

– És most meggondoltad magad? – kérdezte az apa, az ablakdeszkára tette a szélesen kiterített

újságot, rá a szemüvegét, melyet meg a kezével takart le.

– Igen, meggondoltam. Ha igazi jó barát, mondtam magamban, boldog eljegyzésem neki is

örömére lesz. S ezért nem haboztam tovább; tudatom vele a hírt. Mielőtt azonban bedobom a levelet,

gondoltam, elmondom neked.

– Georg – mondta az apa, és szélesre húzta fogatlan száját –, hallgass ide! Eljöttél hozzám, hogy

megbeszéld velem a dolgot. Ez kétségkívül becsületedre válik. De mindez semmi, sőt rosszabb a

semminél, ha a teljes igazságot el nem mondod. Nem akarok ide nem tartozó dolgokat felbolygatni.

Drága anyánk halála után történt egy s más rút dolog. Meglehet, ezeknek is eljön az ideje, és talán

hamarább, mint gondolnánk. Az üzletben ez–az elkerüli a figyelmemet, titkolni talán nem titkolnak

semmit előlem – korántsem akarom azt feltételezni most, hogy bármit is eltitkolnának –, nem vagyok

már elég erős, emlékezetem kihagy, pillantásom nem éri át a dolgok sokféleségét. Ez elsősorban a

természet rendje, másrészt anyánk halála is jobban megrendített, mint téged. De ha már itt tartunk, a

levelednél, kérlek, Georg; ne akarj becsapni. Apróság, szót sem érdemel, tehát ne akarj becsapni.

Létezik csakugyan ez a te pétervári barátod?

Georg zavartan állt fel. – Hagyjuk most a barátaimat. Ezer barát sem pótolja az apámat. Tudod,

mire gondolok? Nem kíméled magad eléggé. De az idős kor is követeli jogait. Nélkülözhetetlen vagy

számomra az üzletben, jól tudod, ám ha az üzlet árt netalán az egészségednek, holnap becsukom

mindörökre. Ez nem megy így. Más életmódot kell találnunk számodra. Egészen másmilyet. Itt ülsz a

sötétben, holott a nappaliban gyönyörű világos van. Csipegeted csak a reggelit, ahelyett hogy jó

erőben tartanád magad. Csukott ablaknál ülsz, pedig milyen jót tenne a levegő! Nem, apám! Orvost

hívok, utasításait követjük majd. Szobát cserélünk, te költözöl az elülsőbe, én ide. Semmi sem változik

körülötted, mindenedet magaddal viszed. De erre még ráérünk, elébb dőlj le egy kicsit, nyugalomra

van szükséged. Gyere, segítek neked levetkőzni, majd meglátod, értek hozzá. Vagy mindjárt átmégy

az elülső szobába, és egyelőre az én ágyamba fekszel. Ez egyébként ésszerű lenne.

Georg közvetlenül apja mellett állt, ki most mellére csüggesztette bozontos, ősz fejét.

– Georg – mondta halkan, mozdulatlanul az apa.

Georg nyomban letérdelt melléje, látta apja fáradt arcát, ahogy a szeme sarkából óriásira növekvő

pupillái rászegeződnek.

– Nincs neked barátod Pétervárott. Mindig is nagy tréfacsináló voltál, és velem szemben sem

türtőztetted magad. Ugyan, miért lenne épp ott barátod! Nem hihetem.

– Emlékezz csak, apám – mondta Georg, felemelte apját a karosszékből, s ahogy ott állt most

gyengén, kibújtatta háziköntöséből –, nemsokára három éve lesz, hogy barátom itt járt nálunk,

látogatóban. Emlékszem, mennyire nem kedvelted. Legalább kétszer letagadtam előled, bár ott ült épp

a szobámban. Nagyon is megértettem, hogy ellenszenves neked, barátom különös ember. De azután

mégis egészen kellemesen eltársalogtál vele. Akkoriban olyan büszke voltam, hogy odafigyelsz rá,

bólogatsz és kérdezgeted. Ha utánagondolsz, emlékezni fogsz a dologra. Hihetetlen történeteket mesélt

akkoriban az orosz forradalomról. Hogy például az egyik üzleti útján látott Kijevben valami csődület

közepette egy papot az erkélyen, ahogy széles, vérző keresztet metszett a tenyerébe, felemelte a kezét,

és szólt a tömeghez. Hiszen olykor magad is elmesélted azután ezt a történetet.

Georgnak eközben sikerült újra leültetnie apját, és a vászon alsónadrág fölött hordott trikónadrágját

meg a zokniját is óvatosan lehúzta már. A nem túlságosan tiszta fehérnemű önváddal töltötte el; íme,

elhanyagolja az öreget. Bizonyára az ő kötelessége lett volna, hogy ügyeljen rá, vált–e például

rendszeresen fehérneműt. Menyasszonyával még nem beszélte meg, hogyan is alakul apja jövője,

hallgatólagosan feltételezték ugyanis, hogy az apa ott marad egyedül a régi lakásban. Most azonban

Georg a leghatározottabban úgy döntött, magával viszi apját leendő otthonába. Hiszen a gondoskodás,

amelyben az öreg ekképp részesülhetne, csaknem késeinek is látszott már.

Karján vitte ágyba az apát. Szörnyű érzés fogta el, amikor az ágyhoz vezető néhány lépést megtéve

észrevette, hogy apja közben az óraláncával játszik a mellén. Nem tudta nyomban lefektetni sem, oly

erősen kapaszkodott az óraláncba.

Ám alighogy ágyban volt, mintha rendbe jött volna minden. Maga takarózott be, maga húzta a

takarót egészen a válláig. Felnézett Georgra, és a tekintete nem volt barátságtalan.

– Ugye, most már emlékszel rá? – kérdezte Georg, bátorítóan bólintva.

– Jól be vagyok takarva? – kérdezte az apa, mintha nem tudná megnézni, kellőképp betakarta–e a

lábát.

– Szóval jólesik már az ágy – mondta Georg, és még jobban bebugyolálta.

– Jól be vagyok hát takarva? – kérdezte az apa még egyszer, és mintha különös figyelemmel várta

volna a választ.

– Légy nyugodt, jól be vagy takarva.

– Nem! – kiáltotta az apa, úgy, hogy a felelet csaknem kérdés volt, és olyan erővel lökte le magáról

a takarót, hogy az röptében szélesen kibomlott, s ő máris felegyenesedve állt az ágyon. Csak fél kezét

támasztotta könnyedén a mennyezetnek. – Le akartál takarni, tudom én azt, galambocskám, de

letakarva, azért még nem vagyok. És ha végső erőm is ez, számodra elég lesz, még sok is. Hogyne

ismerném a barátodat. Ő lenne a szívem szerint való fiú. Ezért is csaptad be annyi éven át. Mi másért?

Azt hiszed, nem sírtam miatta? Ezért zárkózol be az irodádba, ugye, senki ne zavarjon, a főnök

dolgozik csak, hogy írhasd Oroszországba a hamis levelecskéid. De apádat szerencsére senkinek sem

kell megtanítania, hogyan lásson át a fián. Azt hitted most, hogy fölébe kerekedtél, úgy fölébe

kerekedtél, hogy a hátsóddal rátelepedhetsz, és meg se moccan, és drágalátos fiam akkor elhatározza,

megnősül!

Georg ránézett apja rémképére. Pétervári barátja, akit az apa egyszeriben oly jól ismert, úgy

megrémítette, mint még soha. Látta őt, elveszve a messzi Oroszországban. Az üres, kirabolt üzlet

ajtajában látta. A polcok romjai, a szétdúlt áruk, a gázlámpák lezuhanó karjai között ott állt még épen.

Miért kellett ilyen messzire utaznia!

– Nézz csak rám! – kiáltotta az apa, és Georg szinte önkívületben rohant az ágyhoz, hogy elkapjon,

amit lehet, megtorpant azonban félúton.

– Mert felemelte a szoknyáját – kezdett fuvolázni az apa –, mert felemelte a szoknyáját, így ni, az

ocsmány liba – és hogy megmutassa, miképpen, felhúzta a hálóingét; hogy látszott a háborús sebhely a

felsőcombján –, mert felemelte a szoknyáját, így, meg így, meg így ni, megkörnyékezted, és hogy

zavartalanul kielégíthesd magad, meggyaláztad anyánk emlékét, elárultad barátodat, és ágyba dugtad

apádat, hogy meg se moccanhasson. De tud még moccanni, vagy nem?

És ott állt, teljességgel a maga erejéből, és toporzékolt. Lénye tisztánlátást sugárzott.

Georg egy sarokba húzódott, minél messzebb az apjától. Jó ideje eltökélte, mindent tüzetesen

megfigyel, nehogy kerülő úton, hátulról vagy fölülről érje meglepetés. Most visszaemlékezett a rég

elfelejtett elhatározásra, és megint elfelejtette; ahogy rövid cérnaszálat húzunk át a tű fokán.

– De barátodat nem érhette árulás! – kiáltotta az apa ide–oda mozgó mutatóujjával is megerősítvén

kijelentését. – Képviselője voltam itt; e helyt.

– Komédiás! – Georg nem tudta magába fojtani e felkiáltást, nyomban rájött, hogy kár volt, és

beleharapott; de már későn – a szeme megmerevedett közben –, beleharapott a nyelvébe, hogy

összecsuklott a fájdalomtól.

– Igen, persze hogy komédiáztam! Komédia! Jó szó! Mi más vigasza maradt öreg, megözvegyült

apádnak? Mondd – és a válasz pillanatáig légy még eleven, élő fiam –, mi egyéb maradt nekem, hátsó

szobámban, hűtlen személyzetem üldözése közepette, lelkem mélyéig megvénülten? De a fiam

diadalujjongással vonult át a világon, üzleteket kötött, melyeket én készítettem elő, bukfencet hányt

örömében, és a feddhetetlen ember zárkózott arcával hagyta faképnél az apját! Azt hiszed, nem

szerettelek, én, a nemződ?

“Most mindjárt előredől – gondolta Georg –, bárcsak elvágódna, bárcsak összetörné magát!”

Átsziszegett fején e szó.

Az apa előredőlt, de el nem vágódott. Mivel Georg, várakozásával ellentétben, nem közeledett,

felemelkedett megint.

– Maradj ott, ahol vagy, nincs szükségem rád! Azt hiszed, van még erőd, hogy idejöjj, s csak

visszatartod magad, mert így akarod. Hogy tévedsz! Még most is én vagyok az erősebb!

Egymagamban talán ki kellene térnem előled, anya azonban nekem adta erejét, barátodhoz pompás

szövetség fűz, vevőid itt vannak a zsebemben!

“Még az ingén is van zseb!” – mondta magában Georg, és úgy vélte, ezzel a megjegyzéssel, az

egész világ előtt lehetetlenné teheti. Csak átvillant az agyán ez a gondolat; mert mindent szüntelen

elfelejtett.

– Karolj csak a menyasszonyodba, és jöjj szembe velem! Elsöpörlek az utamból, azt sem tudod

majd, hogyan!

Georg fintorgott, mintha nem hinné. Az apa bólintott csupán a sarok felé, ahol Georg állt, szavai

igazságát megerősítendő.

– Milyen jót mulattam rajtad, ahogy ma idejöttél, és megkérdezted, írj–e barátodnak az

eljegyzésedről! Hiszen mindent tud, ostoba kölyök, mindent tud! Megírtam neki, az írószereket

ugyanis elfelejtetted elszedni tőlem. Azért nem jön már évek óta, mindent százszor jobban tud, mint te

magad, leveleidet olvasatlan gyűri gombóccá a baljával, miközben jobbjával a leveleimet tartja maga

elé, olvasásra!

Karját elragadtatással lengette a feje felett. – Ezerszer jobban tud mindent! – kiáltotta.

– Tízezerszer! – mondta Georg, hogy nevetségessé tegye az apát, de a szónak még a szájában

halálosan komoly csengése támadt.

– Évek óta várom már, hogy ezzel a kérdéssel elém állj! Azt hiszed, érdekelt bármi más? Azt

hiszed, újságot olvasok? Nesze! – és odahajított Georgnak egy újságlapot, melyet valamiképpen

magával vitt az ágyba. Régi újság volt, Georg számára ismeretlen a címe.

– Milyen sokáig haboztál, mielőtt megértél! Anyádnak meg kellett halnia, nem érhette meg az

örömnapot, barátod tönkremegy Oroszországban, már három éve olyan sárga volt, hogy egy hajítófát

sem ért, én meg, nos, láthatod, én hogy vagyok. Van szemed!

– Leselkedtél rám! – kiáltotta Georg.

Részvéttel, mellékesen jegyezte meg erre az apa: – Ezt valószínűleg korábban akartad mondani. Ide

most már sehogyan sem illik.

Majd élesebb hangon: – Most tehát tudod, mi van még rajtad kívül, eddig magadról tudtál csupán!

Ártatlan gyerek voltál valójában, még inkább voltál azonban ördögi ember! Tudd hát ezért: Fulladásos

vízhalálra ítéllek!

Georg úgy érezte, kiűzik a szobából, fülében magával vitte még a robajt, amivel az apa az ágyra

zuhant mögötte. A lépcsőn, melynek fokain úgy sietett le, akár valami ferde sík, feldöntötte a

bejárónőjét, aki jött éppen felfelé, hogy elvégezze a reggeli takarítást. Jézusom! – kiáltotta a nő, és

kötényével eltakarta az arcát, de Georg már messze járt. Kiugrott a kapun, űzte valami az úttesten át a vízhez. Úgy markolta már a korlátot, mint falatot az éhező. Átvetette magát, ő, a kiváló tornász, ifjú éveiben szülei büszkesége. Elgyengülő kézzel kapaszkodott, a korlát rúdjai között látott még egy omnibuszt, mely könnyen túldübörgi majd az ő zuhanását, s alig hallhatóan így kiáltott: – Kedves szüleim, hiszen mindig szerettelek benneteket! – és elengedte magát.

E pillanatban szinte végtelen forgalom hullámzott a hídon.

Tandori Dezső fordítása