TÓTH LÁSZLÓ

Futamok Április

Futam fn 1. Zene Hangoknak (átvezető szerepű) gyors egymásutánja. Halk~ok. 2. Sp. Részletekben, csojmrtokban rendezett gyorsasági versenyben egy rész. Selejtező ~ok. 3. Régi irod Futás, roham.

„A dolgok másodszorra kezdődnek: Azzal, hogy megis­métlődnek - hogy újra látod, megint hallod ugyanazt. "

(Ottlik Géza)

Képelemzés

(Első nekirugaszkodás)

Nem biztos, hogy meg tudom írni. Mi mást tehetnék hát? Nekirugaszko­dom. A legszívesebben nem vennék róla tudomást, tehát szembe kell néznem vele. Bár kérdés: meg kell-e mindent, meg szabad-e mindent írni?

Egy képről van szó. Egy családi fényképről: egy, négy nemzedéket egymás mellé sora­

koztató pillanatról. Ahhoz tehát, hogy erről a képről, erről a pillanatról írjak, erről a családról kell szólnom. Ám ez a család az én családom, tehát a megértéshez a végletesen személyesbe kell leereszkednem („szállá alá poklokra..."), a személyiségi jogok által védett területekre kell fényt vil­lantanom, olyan dolgokra, amelyek biztosan nem tartoznak másra, s ame­lyeknek minden tanulságát más történetekkel - mások történeteivel - is korrektül (?) el lehetne mondani. Mire jó hát ez az önélveboncolás, ez a tudati hentesmunka? Ugyanekkor meg kell vallanom: nem hagy nyugodni a dolog, egyre kíváncsibb vagyok, hogyan tudok megbirkózni & feladattal. (Utálom magam ezért a szóért, ezért a szemléletért. Tegnap este megnéztem a televízióban egy riportot egy iraki/kuwaiti bevetésen részt vett amerikai katonával, aki arról beszélt, hogy miközben precíziós fegyverével leszedett vagy ötven iraki apát - a fogalmazás nem az én demagógiám; a katona maga utalt a film végén arra, hogy amikor győztesként hazatért, s a kislánya a nyakába ugrott örömében, ő az áldozatainak gyermekeit látta maga előtt - ,

nem is élő személyekre, hanem mozgó célpontokra lőtt. Az író is valahogy így van ezzel: kihívást lát mindenben: amegfogalmazhatatlannak vagy a megfogalmazva a jó ízlés határát súrolónak is a lehető legpontosabb meg­fogalmazására való törekvés kihívását, s miközben sebeket tép föl, mi­közben fröcsögő vér, szétnyíló szövetek, szakadó izmok fölé hajol, mind­össze annyi érdekli őt az egészből: mi, mennyi és hogyan mondható el belőle, úgy, hogy az még elmondható legyen. Ráadásul most arra is ügyelnie kell, hogy az írott szöveg mellett nem lesz ott e fénykép - amiként előttem itt van - , az olvasónak mégis pontosan azt a képet kell az írásomból Mátnia, amelyik itt csillog előttem munkalámpám fényében a számító­gépasztalon. Mindössze ennyi. De lehet, hogy tényleg ez a legtöbb.)

Lássuk tehát azt a bizonyos fényképet (családot). Talán ebből a körülménycskedő felvezetésből, a dolgok közepébe való

vágástól való ódzkodásomból is kitetszik: nem szeretem - sőt, indokolt nyersebben is mondanom: gyűlölöm - ezt a képet. Pontosabban: magamat gyűlölöm rajta.

Azaz a kép egyik - igaz, marginális - alak]a én vagyok. Rajta van még a két lányom - kilenc és tizenegy évesek itt - , M., vagyis a gyermekeim anyja (ekkor már nem éltünk együtt), továbbá anyám, apám és végül a nagyanyám. A felvétel 1987. április 30-án készült, korábbi otthonomban, Dunaszerdahelyen, a Malom utca 3... (jé!, elfelejtettem!)-ben. Egy olyan időpontban tehát, amikor hetünk életében semmi nem működött abból, ami - a vérségi s egyéb kötelékeken túl - a családot családdá teszi, éppen ezért - addigi legsúlyosabb magánéleti válságom, továbbá az életemet meg-görnyesztö egzisztenciális bizonytalanság, az egy új otthon teremtésével járó megalázó gondok és kiszolgáltatottság, a szüleimmel való, s mindegyi­künk számára egyre terhesebb rossz viszonyom, a nagyanyám iránti érzel­meim kimutatásának képtelensége miatti lelkiismereti problémáim, vala­mint az amiatti aggodalmam közepette, hogy a gyermekeim hogyan élik meg s dolgozzák föl a távozásomat (s ekkor még csak a közepéig sem értem akkori bajaimnak) - mindent hazugságnak tartottam, ami valamilyen módon mégis a szorosabb egy üvétartozásunkra utalt. (Kertelés ide, kertelés oda, egyszer végre ki kell mondanom magam előtt is, hogy feltehetően véghetetlenül szégyelltem magam a kialakult helyzet miatt, s korlátolt agreszszivitással válaszoltam mindenre, ami ezt a szégyenérzetemet súrolta-ingerelte bennem.) Pedig a külső szemlélő boldognak, kiegyen­súlyozottnak tűnő családot lát a képen; apám, anyám, nagyanyám, M. és a gyerekeim arcán a meghitt együttlét önfeledt mosolya. A keze - nyi­tottságról tanúskodón - mindenkinek a teste mellett (igaz, apám némileg zártabb a nőknél, ő keresztbefonja a hasán), mindenki szemében nyílt derű. Az egyetlen diszharmonikus elem ebben a már-már angyali harmóniában:

én vagyok. Az én arcomon az van: színjáték az egész. Az enyémen az igazság luciferi birtoklásának, minden álságos tudásának gőgje van, cinikus önteltség, a kívülállás tüntető magabiztossága. Mindkét kezem hányaveti módon zsebben, a fejem a „Mi közöm ehhez az egészhez?!" tartásával kissé felszegve és félrebillentve, s hogy még ördögibb legyen a figurám, a szemüvegemen megcsillan Hrapka Tibor barátom vakujának felvillanó fénye, így a szemem helyén csak valami keretbe fogott ürességet látni. (Hadd ne keverjem most ebbe bele Altér Egont. Ugyanis vannak helyzetek, amikor az ember nem háríthatja át a felelősséget még a másik énjére sem, jóllehet ezt tenné a legszívesebben. Mindegy, hogy kire, mert az legalább a magyarázkodás kapaszkodóját kínálná neki akkor, amikor magyarázat­nak, magyarázkodásnak nincs helye.) De más szempontból sem illek oda a képre. Ugyanis míg a többiek úgy helyezkednek el, hogy a fényképezőgép objektívja felöl nézve egy akaratlanul is megkomponálódott rendet alkot­nak, körülbelül így:

M. Anyám Apám Nagyanyám

K. lányom J. lányom,

addig én M. mellett állok, a fentebb már elemzett „Ki, ha én nem?!" testtartással; a páros hat egységét megbontó hetedik vagyok a képen, az eggyel több, a kiretusálandó. Azt is mondhatnám, a jelenlétem nem tesz hozzá a képhez semmit, sőt, ha lehet, elvesz belőle - ha nem volnék rajta, teljesebb, hiánytalanabb lenne.

A kép ülő és álló alakjainak elhelyezkedését nézve, talán a külső szemlélő számára is az első pillantásra világos lehet: azon nagyanyám a főszereplő. Úgy ül ott mindenki között még mindig egyenes tartással, eleven tekintettel, arcán átszellemült mosollyal, de már feltűnően ritkás hófehér hajjal, összement testtel, aránytalanul vastag, víztől felpuffadt lábbal, mint valami, az időtől kölcsönkapott anyagi megjelenési formáját feladni készülő jóságos szellem. Nyolcvankét éves ekkor: az egész fény­képezés anyám ötlete volt, ő szervezte egybe a családot, hogy nagyanyám­nak - akit ekkor már öregotthonba lökött a sorsa, természetes önérzete (aminek semmi köze nem volt az anyámban is szunnyadó, s darab ideig az én mellemet is feszítő, valószínűleg nagyapámtól öröklött büszkeséghez), s arrafelé irányították őt az anyám és közte meglevő, a lánya részéről máig bevallatlan feszültségek - meglegyen az öröme: együtt látni, ami ekkorra már - véltem - széthullt. Egybe is jöttünk, és nagyanyám egy évvel később már halott volt. Még megélte a nyolcvanharmadik születésnapját is, de már

soha többet nem voltunk együtt s így. Én pedig már soha többé nem tudom helyrecsinálni a dolgot.

Jóllehet tény: valóban színjáték volt. Tudtuk ezt mind (talán a kislányai­mat kivéve, akiknek akkor még életkoruknál fogva nem fejlődhetett ki teljesen a fogékonyságuk a való világ bizonyos fonákságaira), de rajtam kívül mindenki tudott valami mást is, amit én, balga, nem. Nevezetesen, hogy a színjátéknak is lehet életmentő szerepe, ami olykor az igazság abszolút szentsége elé tolakszik. (Főleg, ha ez az abszolút szentség nem is létezik, s az igazságnál semmi nincs illanékonyabb ezen a világon.) Az ember szívesen hiszi azt felnőttkorában is, hogy ha eltakarja a szemét, attól ő is láthatatlanná válik. A legnagyobb botorság valamiről nem venni tudomást, s azt hinni róla, hogy az nincs is. Ma már tudom, életem egyik trófeás ostobasága volt részemről soha egy pillanatig sem számolni nagy­anyám halálával, s nem venni észre azt, ami környezetemben mindenki számára nyilvánvaló volt. Azt tudniillik, hogy már alig-alig köti öt valami a \ ilághoz, ezért egy ideig olyan lesz számára ez az egyetlen délután, ez az egyetlen fotó, mint az oxigénsátor, mely megtölti a tüdejét, friss véráramot indít szervezetében, s meghosszabbítja az életét. Nagyanyám még egy évig élt ebből a délutánból. Melynek egén csupán a fene nagy igazságérzetem a/ egyetlen felhő. Mondhatni: az elvek csődje, az elméletek kudarca is részemről ez a délután, annak örök életre érvényes bizonysága, hogy vannak helyzetek, amikor elvvel, elmélettel az ember kitörölheti a hátsó felét, ha híján van egyfajta hatodik érzéknek, amely maguknak e helyzetek­nek a felismeréséhez, magyarán: az élethez - annak élhetővé tételéhez -elengedhetetlenül szükséges. Sohasem fogom már megtudni, hogy élete hátralevő egy évében milyen szívvel nézegette unokáját - engem - a nagyanyám, kevéske erőre lévén szüksége - öregotthonban, kórházi ágyon - , valahányszor csak előkotorta a szóban forgó fotográfiát. Azt viszont tudom, hogy az élete iránti tökéletesen érzéketlen és rá nézve a legnagyobb mértékben sértő pózban örökített meg a kérdéses pillanatban a fényképe­zőgép objektívja, ami természetesen rám nézve is sértő. Magával szemben méltatlan, aki másokkal szemben az - az előttem heverő fénykép ezt sugalmazza számomra, s azt sejteti, hogy a méltányosság elve nélkül bárme­lyik makacs igazság, bármelyik kifinomult igazságérzet fabatkát sem ér.

Ezzel a mondattal azonban egy újabb dilemmához értem: vajon ezt akartam-e mondani, ide kívántam-e eljutni müelemző futamommal? Egy bizonyos: most, első merszre, első nekirugaszkodásra ezt tudtam. A valamit megragadni tudásnak és a megfogalmazhatóságnak a határai gyakran a legkevésbé sem esnek egybe egymással. Ráadásul meggyőződésem, hogy valamilyen formában a megfogalmazhatón túli is minden esetben bevon­ható a megfogalmazható tartományába. Érzékeny szem számára minden fénykép megmutat valamit abból is, amit a látható valóság eltakar. (Mint

például Hrapka Tibor barátom fentebb elemzett családi idillje, mely a disszonanciát is a harmónia részévé avatja.) De ha kudarcot is vallunk a megfogalmazhatóval, az mindig csak azután derül ki, hogy nekivesel­kedtünk megragadni a semmiben felködlö üstökét. Ilyen értelemben a kérdéses fénykép - mindaz, ami annak alakjai fejében a vaku felvil­lanásának pillanatában valóság volt -, s rajta a nagyanyám: számomra most elsősorban szemantikai probléma. Hiszen a szavakban még testet ölthet mindaz, ami már mindörökre elveszett, s valami visszahozható a világmin­denségnek és az időnek abból a teljességéből, mely adott esetben egyedül csak nagyanyám - de hadd tágítsam így, mindenkire érvényesen: nagy­anyánk - nevén nevezhető néven.

Mozdulatelemzés

Egy ideje rosszul viselem a konfliktusokat. Valamikor a végsőkig kiálltam az igazamért, ölre mentem érte, s szentül hittem: egyetlen igazság van, s annak is én vagyok a felkent papja. Fiatal voltam. Később a konfliktusok a megértő türelmet hozták ki belőlem; a dolgokat mérlegelő, a másik fél helyzetét átérző, az ellentéteket elrendezni, összesimitani kívánó nyoma­kodott előtérbe az ilyen helyzetekben belőlem. Az érett felnőttkorba lép­tem. Most meg? Egyszerűen kimegyek a konfliktusból. Otthagyom, hátat fordítok neki; leteszem a telefont, elfordítom a fejem, másra terelem a szót. Azt hiszem, öregszem.

De van itt valami más is. Ah! - mondom, és legyintek egyet hozzá. Nem is legyintés ez. Olyan,

akár az ütés; erőből jön, váratlan pillanatban, elsodró lendülettel. Az indulat ebbe az egyetlen szócskába, s ebbe a hirtelen mozdulatba

sűrűsödik bennem, s már fordulok is sarkon. Sokáig magamnak sem vallottam be: akárcsak nagyapám. Amikor

valamiért hirtelen dühös lett a nagyanyámra. Az anyámra. Rám. Bárkire. A világra. Ez a mozdulat ugyanis az övé, a vitás dolgoknak ez az elintézési módja teljes mértékben rá vall. Sokáig tudatosan nem olyan akartam lenni, mint ő. Sokáig azt hittem, vajmi kevés szorult belém belőle. Most meg itt ez a mozdulat is. Nagyapám, akaratom ellenére, ebben a mozdulatomban, ebben a vitás dolgokra való mindennapos reagálásomban él bennem tovább.

Pontosabban: én úgy írom, úgy tudom - az övé. De őelőtte kié volt? Hová nyúlik vissza az időben ez a mozdulat? Az ő apjához, azaz az én dédapámhoz: Varga Gergelyhez, akit már nem ismertem? Vagy még tovább ezen az ágon: ükapámhoz, szépapámhoz, akiknek már a nevét sem tudom? Hová; melyik, illetve milyen történethez? A történetek elfelejtődnek, ám valamilyen formában megőrződnek mégis. Tapasztalattá, törvénnyé, ön­tudatlan érzéssé, akaratlan előérzette váltan nemzedékről nemzedékre ha-

gyományozódnak. Egy mozdulatba sűrüsödötten bukkannak fel valakiben évtizedek, évszázadok távolából.

Megvallom, nem szeretem magamban ezt a mozdulatot. Nagyapámban sem szerettem. Mindig nagyon meg tudott alázni vele. Ugyanis van ebben a mozdulatban valami végtelenül lekezelő, valami tüntető fölényesség, valami emberhez nem méltó türelmetlenség, a másik semmibe vevése, akit arra sem tartok méltónak, hogy elmagyarázzam neki a magam álláspontját. S meg kell valljam, mintha az idősebbik lányomban is lenne valami ennek a mozdulatnak a természetéből. Csakhogy őbelőle már ki se jön ez a mozdulat; mintha ő már befelé mozdulná el. Benne sem szeretem. De nem szólhatok ellene. Tőlem kapta. Nagyapámból lopódolt bele rajtam ke­resztül. Bár valószínű, ö is úgy kapta. Van valami végzetszerű ebben a mozdulatban. Meglehet, ez a végtelen idő bennünk.

A Dudor

(Első nekirugaszkodás)

I Icdegü. A minap így tévedt a számra ez a szó. Dudor szokta így mondani. A barátom. A Dudor. Mi csak így emlegettük őt: a Dudor. Most is így beszélünk róla. Nem tudom, van-e több, mint hogy valakiről így beszéljenek: a Hor­

váth, a Lengyel, a Kis, a Nagy... a Dudor. Igazából ezt - ezt?, őt! - sem biztos, hogy meg tudom írni. Ö is

nagyjából ugyanannyi éve halott, mint a nagyanyám, s barátomhoz még annyiszor sem voltam képes hitelesen közeledni, ahányszor nagyanyámhoz legalább megpróbáltam. Dudorral egyidősek voltunk, talán csak másfél hónappal volt fiatalabb nálam. Csakhogy én időközben betöltöttem az ötvenet, ő viszont már mindörökre megmarad harmincnyolc évesnek. A pozsonyi Új Szó szűkszavú rendőrségi krónikájának hideg tárgyszerű­ségével: „Gyilkossággal vádolnak Safárikovóban (Rimaszombati - Ri-mavská Sobota-járás) egy foglalkozás nélküli, büntetett előéletű, 16 éves fiatalt, aki hétfőn éjjel a város parkjában megtámadott egy 39 éves férfit, akit olyan súlyosan bántalmazott, hogy az sérüléseibe belehalt." A férfi Dudor Pista volt. Egy szemeteskuka fedelével addig verték a fejét, a testét, míg az emberi formáját teljesen elvesztette, s a holttestéről készült törvény­hatósági fotón - évekkel később valaki megmutatta nekem - csak egy felpuffadt, véres bőr- és hústömeg látható belőle. Azaz a valóság túltett

Dudor legvéresebb-legrémesebb látomásain, legtorzabb emberalakjain is. Elsősorban azért rettentő nehéz írnom róla, mert túlságosan sok történet

él bennem vele kapcsolatban, s oly elevenen, hogy egyre csak arra gyanak­szom: e történetek minduntalan eltakarják őt. Hiszen az ember feltehetően a legkevésbé sem azonos a hozzá fűződő történetek összességével; az epika legalább annyit el is fed abból, amiről mesél, mint amennyit jó esetben a mesével kétségtelenül feltárhat. Ám Dudor esetében azt is gyanítom, hogy a néhány karakteres vonással megragadhatatlan személyéhez, kissé köd­lovagszerű alakjához ezek a történetek ugyanúgy hozzátartoznak, mint képeihez a színek, melyek nélkül azok sem ugyanazt mutatják, mint ami általuk is láthatóvá válik Pistából. Vannak alkotók, akiknek az életük is életművük szerves része lett. Közéjük tartozik Dudor István is.

Megkockáztatom: nagyon nem e világra való volt; talán épp azért tudott annyit a világról, talán épp azért látta azt oly kegyetlen valóságában. A társadalom legmélyéről jött, s akár be tudjuk vallani magunknak - mi, túlélők -, akár nem: ott is maradt élete végéig. S mi több, nemcsak a társadalomén: az emberi létezésnek is a legmélyén bóklászta végig élete harminc-valahány évét. És mi - önmagunk megnyugtatására - szívesen elhittük neki: jól érzi magát ott, s bár-néha őszintén, néha csak úgy, szintén önmagunk megnyugtatására - sokan megpróbáltunk a hóna alá nyúlni, igazából ugyanolyan magányos maradt közöttünk, mintha nem is a barátai közt lett volna. Ami talán arra is utalhat, hogy Pista a létezésben volt magányos, és közülünk senki nem érezte át oly erős intenzitással a sem­miben létező ember kozmikus magányát, mint ö. Már egyik legelső, s talán kicsit Kulcsár Ferenc versének köszönhetően rögtön el is híresült fest­ménye. Az idő hallgatása is ezt a kozmoszba-vetettséget, ezt a kozmikussá növesztett egyedüllét- és idegenségérzetet fogalmazza meg. Kulcsár értel­mezésében:

Az ember ez az ember az ember mezit-kéz mezit-has mezít-láb az üszkös kis virágra áldott-asszony hasú planétánkra ül tiszta tenyerébe fogja bal szemét és jobb szeme villamos űr lesz

Mióta hallgat így

Az ember ez az ember az ember kozmoszban alszik kozmoszban ébred s oly magányos mint a Föld

míg üres tenyerében tartja jobb szemét és kézfeje mint az állaté és lábfeje mint az állaté

Mióta hallgat igy

A kép idcgcs-cxprcsszív ecsetkezeléssel vászonra vitt, vészjósló fekete­kék háttér elé festett bomló-tcstű, húsa-foszló, az égő-sárgából, a lobogó pirosból és a gyászfeketéből kibomló figurája egyszerre vall az ember elesettségéröl és nagyságáról, az emberi lét egyszerre esendő és magasztos voltáról. Dudor egy másik, ugyancsak korai, még valamikor a hetvenes évek derekáról származó festményének címe: Festők a fal előtt. Ez sokáig dunaszerdahelyi dolgozószobám falán lógott (most is megvan, csak egyik költözésemkor elpattant az üvege; újra be kellene üvegeztetnem, hogy kitehessem), s hasonlóan vigasztalan világképet sugall. (Ugyanehhez a témához - a három piktor és a fal motívumához - később, 1983-ban A festő apoteózisa című munkájában is visszatért.) A kép három, elnagyolt voná­sokkal felrajzolt, szinte arc nélküli figurát ábrázol palettával és ecsettel a ke/ükben - az, hogy Pista nem egyénítette alakjukat, nem adott karaktert nekik, jelzi, hogy a mindenkori alkotó prototípusának szánta őket - , csak­hogy köztük és a vászon között szinte áthághatatlan fal meredezik. Kész alkotáslélektani tanulmány ez a kép, mely a maga szándékolt technikai elnagyoltságával, figurái testrészeinek aránytalanságával-idomtalanságá-val, már-már naivfestészeti eszközeivel is megdöbbentő brutalitással szól azokról az akadályokról, melyeket az alkotáshoz, önmaga kiteljesítéséhez az embernek térben, időben s legfőképpen önmagában le kell győznie. (1 lervay Gizellával volt egyszer nagy vitám e kép kapcsán nálunk jártakor, akit a festmény kidolgozatlansága egészen kihozott a sodrából, amiről később, hosszas töprenkedés után úgy gondoltam, hogy meglehet, való­jában nem is a festmény technikai jellegzetességei szúrták a szemét, hanem a belőle kisüvítő vigasztalanság irritálta a költő tudatalattiját, amely valahol saját életének kilátástalanságával is találkozhatott, s a mívesség hiányának Dúdorra vonatkoztatott emlegetésével talán csak ennek beismerése alól talált kibúvót. Az emberi szenvedések mérhetetlen poklait járták meg ők mindketten földi életükben, s egyforma-nagy tüzek és szenvedélyek lobog­tak mindkettőjükben - a hiób-küzdelmet előbb Gizka adta föl, s gondolom, lelke, odaát, már megbékülten fogadta Pistáét, jóllehet idelent, a földön, egyszer sem sikerült - sem személyesen, sem szobámban Dudor festménye által - találkozniuk.) A festő-motívum, a művész-lét mibenlétének elem­zése, az emberi lét és a művészet igazán lényeges kérdéseinek egymásba­vetítése, ontológiai és artisztikus együvé-látása gyakran visszatérő eleme barátom művészetének. Van egy festménypárja, A festő és szerelme /.,

valamint A festő és szerelme 11. - melyből az egyik ugyancsak nálam található -, melynek félig-emberarc-félig-koponya férfialakjában az elmú­lást, a tcstbe-zártság végességét szembesiti egy domborodó hasú, a test arányaihoz képest eltúlzottan széles csípőjű ülő nőalakkal, vélhetően a termékenység és a folytonosság, az örök-idő jelképével. S Dudorral kapcso­latban azt is meg kell kockáztatnom, még ha istenkáromlásnak is hangzik: már itt, e földön megszenvedte az összes poklokat, s talán már csak a kezet kereste, mely kioltja az életét. Önpusztító alkat volt - vélhetné bárki az eddig leírtak alapján. Én inkább azt mondanám: önkereső alkat. Tragikus fintora a sorsnak, hogy épp az önkeresés rakja a legnagyobb súlyokat az emberre; a gnóthi szeauton parancsa egyúttal az önpusztitás felé is útnak indítja az embert. Meglelni s ismerni önmagunk - fel is szabadíthat, le is taglózhat bennünket. Szabadság és pusztulás általában kéz a kézben járnak, s felváltva, egymással teljes egyetértésben szedik áldozataikat az emberek között. Ráadásul Dudor oly korban s egy olyan társadalomban élt - az 1968 utáni Csehszlovákiában - , amikor és ahol minden a személyi szabadság, az egyéni színek, az egyedi jellegzetességek ellen irányult. Meggyőződésem, hogy személyes tragédiájához, szereptévesztéseihez, személyiségzavari-hoz az uniformizálnál, a központilag elrendelttcl és szabályozottal szem­beni ösztönös és elemi tiltakozása is hozzájárult: bohócmaszkot vett magá­ra, hogy az takarja el a világ elöl, aki valójában ő maga, s e maszk mögött - miként Casanova Velencéjének farsangolói - teljes biztonságban és védettségben érezze magát. (Kezdetben még azt is elvitatták tőle, hogy érettségi nélkül-villany szerelőnek tanult-joga van-e festőnek lenni: hiába tett sikeres felvételi vizsgát a szlovák képzőművészeti főiskolán, a tanulás­hoz nem volt érettségi bizonyítványa; később fölvették a budapesti aka­démiára is, de a szlovák hatóságok azt is megakadályozták, hogy a magyar fővárosban tanulhasson; azt azonban már szerencsére nem tudták - lévén akkor még Szlovákia és Csehország egy ország volt, s az odautazáshoz nem szükségeltetett útlevél -, hogy a prágai képzőművészeti főiskolára érettségi nélkül is felvegyék.) Tragédiája akkor kezdett kiteljesedni, amikor egy idő után már maga sem tudta elválasztani a maszkjait az arcától, szétválasztani a szerepeit legbensőbb énjétől. Végül már lázálmok gyötörték, szellemek­kel viaskodott, fantomok elöl menekült; élete utolsó éveit már e folyamatos menekülés - és elhatalmasodó meneküléskényszer - töltötte ki. Képei, rajzai talán azért is olyan komorak, mert - miként egykor a mágusoknak, sámánoknak - neki is szüntelenül meg kellett idéznie a rossz szellemeket, az embert sárba döntő, alattomos - mert láthatatlan - hatalmakat, hogy ezzel is legyőzhesse őket és úrrá lehessen rajtuk. Rajzainak akt-torzói, Don Quijolé-i, kétarcú emberlényei, kutya- és tehénfejű menyasszonyai, fest­ménycinek bukott és fáradt vagy véres angyalai (időnként festő-angyalai,

angyalfestői), bibliai utalásai (Utolsó vacsorájának inkább csak sejthető, mint pontosan kivehető figuráit valami sejtelmes-kék sugárzás emeli át a transzcendensbe), keresztjei, Krisztus-alakjai - a Psalmus Hungaricus számtalan sebből vérző, fejét könyökére támasztva töprengő, ülő (!) Meg­váltójában van valami fatörzsszerű, mintha a festő az embernek önmagán elkövetett erőszakát egybevonná a természeten tett erőszakkal -, lezuhant Ikaroszai egy szigorú, zárt rendszerbe fogható magánmitológia elemeit adják, egy modernkori szenvedéstörténet stációit jelzik. Dúdornál még az idilli is fájdalomteli: Tavasz a faluban című képénél egy borongó-őszi látomás sem lehetne komorabb (Ősz című képén még valamivel több is a fény); Tavaszi /ó/'ában legalább annyi a feszültség, mint átizzott Dózsa-fejében; az Egye­dül Csontváry libanoni cédrusának gömöriesített parafrázisa.

Filozofikus festő volt? Irodalmias festő? Mondták róla ezt is, azt is, hol dicséröleg, hol feddőleg. Egy bizonyos: érzékeinket megragadó, tespedt-ségünkböl felrázó, önmagunkkal szembesítő, gondolatokra indító. Kisebb kötet is kitelne a hozzá írt versekből, szövegekből, általa indukált val­lomásokból, s bár jellegzetesen egy nemzedék és minden idegszálával egy adott kor festője volt, hatása nemzedékénél, szűkebb közösségénél és megszenvedett koránál jóval szélesebb körű. Már a másféllel utána követ­kező nemzedék - név szerint Németh Ilona és Juhász R. József- kezde­ményezte például azt a nemzetközi küldemény művészeti akciót 1988-ban, a halálát követő évben, melyre Belgiumtól Kanadáig, Olaszországtól Ja­pánig a világ tizenegy országának több mint félszáz művésze küldte el a tragikus életet élt és még tragikusabb halált halt alkotóra emlékezve a műveit. Ezekből azután Marcelházán nyílt kiállítás, melynek megnyitására javaslatomra a szervezők Chikán Bálintot kérték föl (néhány hónapja, egyik napilapunkból értesültem róla, hogy már Bálint is itt hagyott bennünket). Még ma sem tudom megindultság nélkül olvasni tárlatnyitó szavait: „A madáchi »minden, mi él, az egyenlő soká él« nagyon hamisan cseng az Ő arcképével szemben ülve. Talán a hangyára, s a méhekre igaz, s az emberre az Univerzum szempontjából. De abban a mikro-univerzumban, amelyben elünk, már nem így van, mert bizony »e sár-testbe van szorítva az ember egyénisége«. S az O 38 éve nem teremthetett annyit, mintha 80 adatott volna neki. Mert nem kiégett, nem elmondta a magáét és kész - nem. Megtanult egy nyelvet, rátalált a keresett közlésmódra, s elkezdte megfogalmazni a saját üzeneteit. S akkor egy nyár-eleji éjszaka... homályos festmény-tervek motoznak benne... majd ütések zuhognak... s nincs tovább."

Egyszer Dudor azt mesélte, hogy éjszaka, álmában, odatelepedett egyik kedvenc festőjének, Gulácsy Lajosnak a vállára egy madár, s csőrével azt csattogta felé: „Élni kell! Élni kell!" (Ez van Dudor István sírkövén is a dercski temetőben: a nagy darab megmunkálatlan-megformázatlan gránitot

valamelyik barátunk találta valahol, s vitette el teherautóval Pista sírjára, akinek sokáig még csak síremléke sem volt, csak az egyszerű fakereszt jelezte, hogy kit takar a mögötte domborodó kis földkupac.)

Tehát mégis. Élni kell. Számitógépem képernyőjén egy hajszolt szív ritmusában dohog a kurzor - hiszen a látványt is hallani lehet, ugye, néha -, köröttem reprodukciók, rajzok, újságkivágások szanaszét. Az egyik fényképről Dudor néz rám, s azt kérdezi hadarva: „Mivan-mivan?" Nem válaszolok neki, belemeredek a semmibe. Mintha muzsikát hallanék. Mint­ha muzsikát a végtelenből. Valami szférákon túli dallamot. Jön csillag-világokon túlról, fényéveknél messzebbről, s mire ideér hozzám, zenévé magasztosul a fülemben.

Azt hiszem, hec/egű. Köszönöm, hogy még mindig itt vagy, Pista.

Az ürességgel telt üresség

Az ember azzal kezd meghalni, hogy lassan-lassan elmaradoznak tőle a dolgok, Eleinte minden jön/dől hozzá, gyarapodik, több lesz, aztán lassan, a legtöbbször észrevétlenül megfordul ez a folyamat, s fokról fokra kezd elveszni, kiveszni belőle a világ. Eközben egyre magányosabbá válik, melynek feloldásáért mindinkább az emlékeihez fordulna, a magány azon­ban akkor s azzal válik számára igazán tragikussá, infcrnálissá, amikor rájön, hogy azok is visszahozhatatlanul s ijesztő mértékben kikoptak belőle.

Ha visszanézek az életemen, egyre kevesebbet látok belőle. Tudom, hogy gazdag vagyok, de egyre kevésbé vagyok képes elsorolni, hogy mi tesz azzá. Egyre bölcsebbnek tudom magam, s az is vitathatatlannak tűnik számomra, hogy e mögött nagyon sok tapasztalás rejlik, mégsem tudnám részletezni, hogy ez utóbbi miből tevődik össze.

De nemcsak fontos részletek váltak bennem semmivé az évek folyamán - életem hány meg hány meghatározó fő- és mellékszereplője tűnt ködbe, hány meg hány meghatározó eseménye, s nemcsak azok finom részletei fölött csaptak össze a kozmikus semmi hullámai.

Az emberi élet lehetséges legnagyobb ajándéka a részletek minél hiány­talanabb teljessége. De ezek a részletek egy idő után elkezdenek kiszi­várogni ebből a teljességből. Végül marad az ürességgel telt váz, s körös­körül az üres űr hidege. Az üresség az ürességben.