BULIKBALHÉKSZTORIK

G e s z te s i K á ro ly

Bulik, ba lhék , sztorik

G e sz t e si Károly

Bulik, balhék, sztorik

SzerzőG esztesi Károly

Konzultáns T runkó B ence

Szerkesztette Ö rdögh C silla

KiadványmenedzserKelly Kata

Borító P icasso Stúdió

Borító fotó Nánási Pál

Tördelés G osler Lenke

ISBN 978 963 9667 54 9

Minden jog fenntartva!

© Gesztesi Károly © Hungarian edition Kelly Kft.

Kiadja a Kelly Kft. Telefon: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomás és kötés: Kaposvári Nyomda Kft. - 280343 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

A KEZDETEKRŐL

Vannak bizonyos napok, amikor az emberben nem buzog a tettvágy. Amikor alábbhagy a harci kedv, és mind a test, mind pedig a lélek elm erül a csendes melankólia sű rű mocsarában. Ezt az áldatlan állapotot mindenkinél más és m ás külső hatás váltja ki. Kudarc, szerelmi csalódás, a mellőzöttség érzése... az én esetem ben a kilenc üveg villányi cabernet sauvignon, egy gömböc Unikum, négy sör, valamint közel egy liter limoncello, ami egy ősi recept alapján készült likőrt jelent.

Utóbbit elvetemült olaszok főzik Nápoly környékén, az ott term esztett citrom héjából, hogy némi örömet lopja­nak a helyi maffiózók özvegyeinek szürke hétköznapjaiba. Az irgalmatlan alkoholfogyasztásra az apropót Laci ba­rátom negyedik lányának születése szolgáltatta. Laci mindig is fiút szeretett volna, így a mai napig nem tu ­dom, hogy örömében, vagy pedig bánatában ita tta mo­tyogós részegre a bará ti társaságot. A lényeg az, hogy m egtörtént és én az em lített reggelen csak a rra voltam képes, hogy a pincében tárolt régi női magazinokban va­lamilyen kúráló receptet keressek a m úlhatatlannak tűnő másnaposságomra.

Ezek az illusztrált lapok sok esetben képesek meglepe­tést szerezni a bennük található, népi gyógymódokat felelevenítő tanácsokkal. Határozottan emlékeztem, hogy az egyikben olvastam a navajo indiánok által m ásna­posság ellen használt gyökérről, amit valamiféle zsírban

kellett kioldani, és állítólag egy perc a la tt elm ulasztja a macskajajt. Az persze eszembe sem jutott, hogy a kies rezervátumokban tenyésző gyökeret állati nehéz lenne beszerezni a sarki bioboltban, és ha mégis sikerülne, akkor is csak a saját zsíromban tudnám feloldani, tekin­tettel arra, hogy egy sokadik fogyókúrát nyomok és a zsira­dékot még a rotációs kapából is eltüntettem a biztonság kedvéért, hiszen tudjuk, a kísértés nagy úr. Hogy honnan van rotációs kapám, ne kérdezzék, azt pedig, hogy mire használom, nem fogom elárulni. A lényeg az, hogy a kérdé­ses magazint nem találtam sehol, viszont ezekből a höl­gyeknek íródott könnyed hangvételű, csevegős sajtóter­mékekből megtudtam, hogy mi a teendő, ha egy multicég csúcsm enedzsereként teherbe esem, és ezt szeretném eltitkolni a főnököm előtt, legalább addig, amíg az éves bónuszokat kiosztják. Röviden elméláztam ezen a valósze­rűtlen helyzeten. Olyannyira, hogy talán el is szundítottam egy kicsinyt, amikor zaklatott álmomból - amelyben én voltam a titkos-terhes nő - sa já t telefonom eszem ent csörgése riasztott fel.

Ámbár a csörgés nem a legmegfelelőbb szó a vadonatúj telekom m unikációs eszközömön megjelenő, beérkező hívások jelzésére. A karácsonyra kapott készüléket ugyan­is még nem sikerült beállítanom, így a mobil olyan hangot hallat, amit komolyabb zenei előképzettséggel a hátam mö­gött sem tudnék lekottázni. Viszont h a lenne olyasmi, m int mondjuk " kreatív csengőhangok versenye", azon tu tira vinném az egyik dobogós helyet. A dallam közvet­lenül a kisagyra hatott, rettenetes felfordulást idézve elő a békésen szunnyadó alkoholmolekulák között. Az érzést ahhoz hasonlíthatnám, mint amikor valaki egy jéghideg pengét nyom az ember tarkójába úgy, hogy annak hegye a homloklebenybe hatolva a megdöbbenés rém ülettel elegyes érzését okozza.

A dolgot nehezítette, hogy egy darabig képtelen voltam felvenni a telefont, ugyanis sehol nem találtam az erre a célra rendszeresített gombot. Valamit azért mégis sike­rült megnyomni, mire a telefon megkérdezte, hogy való­ban válaszolni akarok-e a hívásra? A karácsonyi ajándék kibontásakor érzett örömöm ebben a pillanatban nagyon messzinek tűnt. Csak arra voltam képes, hogy három ­szor beleüvöltsem a készülékbe, hogy IGENIGENIGEN, de a varázslat nem hatott. Viszont kezdtem kijózanodni. A tisztuló fej pedig egyre inkább a testem szolgálatába állt, így sikerült megtalálnom a tréfás kedvű japán fej­lesztők által elrejtett válasz gombot a készülék egyik árnyé­kosabb zugában.

Halló - mondtam az emlékezetemből nagy nehézségek á rán előcsiholt bűvös szót a m ikrofonnak vélt lyukba úgy, hogy fogalmam sem volt arról, ki hív, arról pedig végképp, hogyan szerezte meg ezt a számot, amit még én sem tudok. Pisti barátom volt az, a jó nevű Kelly Kiadó tulajdonosa, aki azonnal a dobhártyám nak szegezte a kérdést, hogy mit művelek mostanság? Mondtam neki, hogy a pincémben dekkolok, és női magazinokban kere­sek egy indián gyökeret. Már éppen azon voltam, hogy elmesélem neki a tegnapi vesszőfutásom at és beszá­molok neki jelenlegi állapotomról, de megdöbbenésemre közölte, hogy erre semmi szükség, ő is ott volt az említett bulin, ami nem tegnap volt, hanem tegnapelőtt. Ez némi zavart okozott a mátrixban és kezdett felsejleni előttem, hogy nem három órát aludtam, hanem huszonhetet.

Mire idáig ju to ttam a gondolatmenetben Pisti elvágta csendes eszm efuttatásom fonalát, és rá té rt a lényegre. Arról lenne szó, hogy írnom kéne egy könyvet. A dolog kicsit meglepett, körülbelül annyira, m intha valaki arra kért volna, hogy ugorjak be egy erotikus fellépőkkel tele­zsúfolt legénybúcsúba, m int meglepetés-vendég.

Milyen könyvet? Hát olyan életrajz félét. Sztorikkal az életemről, meg ilyesmik. Kis csend... Először azt hittem, hogy ez egy vicc. Rögtön u tán a viszont megrémültem. Életrajzi könyvet az emberek általában életük alkonyán írnak, amikor a csendes estéket inkább osztják meg egy Robotron írógéppel, m intsem hogy kihasználnák, ami még há tra van. Egy ilyen felkérés majdnem olyan, mint az életműdíj. Ha valaki megkapja, akkor tuti, hogy ham a­rosan meg fog halni.

Egy amerikai barátom mesélte, hogy a kinti filmakadé­mia, amelyik az Oscart is osztja, állítólag kapcsolatban van a helyi hírességek magánorvosaival. Tőlük kapják a füleseket, hogy kinek kellene kiszórni egy-egy életmű szobrocskát. Kezdődő Alzheimer kór? Krónikusan magas vérnyomás? Második agyvérzés? Díjat neki! Arra azért baromira figyelnek, hogy a delikvens legalább olyan álla­potban legyen, hogy meg tudja köszönni az Oscart egy- két tucat rokonnak és kollegának. De a memóriazavar­ban szenvedő filmesek is jól jönnek, m ert az ő köszönő beszédük általában elég rövid és u tána rögvest á t lehet térn i olyan izgalmas dolgokra, m int például a legjobb kameramozgató berendezés gyártójának járó kitüntetés.

Kérdeztem is a haveromat, hogy mi a gáz? Mit hallott rólam? Van valami, amiről esetleg tudnom kellene? Rémült hangomat hallva ő is kapcsolt és igyekezett megnyugtatni, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, egyszerűen csak eszébe ju to tt a dolog. Egy csomó estét töltöttünk együtt, én me­séltem neki sztorikat és szerinte ezt érdemes megosztani másokkal is. Mégis miket? Hát, a csajozásokat, a színházi és filmes történeteket, élményeket a régebbi időkből, azokból az évekből, am ikor még meglehetősen viharos életet éltem.

Tompult állapotom ban is m űködtek az ösztöneim és óvatosan bár, de határozottan felhívtam a figyelmét,

hogy azok a beszélgetések, amelyekre olyan bőszen hivat­kozott, általában baráti társaságban, heveny alkoholos befolyásoltság alatt zajlottak, és ami vicces volt nekünk akár huszadjára is, nem biztos, hogy ugyanazt a hatást éri el a tervezett könyvünket a Blaha és az Astoria között olvasó, m unkába igyekvő embereknél.

Rögvest fel is hoztam egy forgatókönyvíró ismerősöm történetét, aki zseniális dialógokat volt képes összehozni, mindössze háromnegyed liter házipálinka elfogyasztása után. A probléma csak akkor jelentkezett, amikor a barok­kos körmondatokkal felkonferált könyvét valaki színjó­zanul próbálta elolvasni. Mondtam is neki, hogy nagyon érdekesnek találom a náci zombi figurákat, ahogy egy­m ás közt arról tárgyalnak, m iként fogják uralm uk alá hajtan i az ism ert világot, de sajnos egy szót sem értek belőle. Kénytelen volt felvilágosítani, hogy ez azért van, mert a náci zombik sajátos nyelven beszélnek, amit csak ő ért, mivel ő találta ki.

Arra a kérdésemre, hogy nem von-e majd le a filmje élve­zeti értékéből az, hogy a néző egy kukkot sem fog érteni, csak megvetően mosolygott és közölte, hogy az nem szá­mít. Ez van.

De vissza az előző gondolathoz! Erősen kezdett foglalkoz­tatni, hogy ha m ár egy ilyen dologra szánjuk magunkat, m iként lehet azt megfelelő formába önteni. Ezzel én ne törődjek, m ondta derűsen, ő majd mindenről gondosko­dik, én meg kezdjek el agyalni azon, hogy mit szeretnék közölni a világgal. És ne feledjem, hogy az emberek titkokra kíváncsiak. Hoppá! Mégis milyen titkokra? Hát tudod, olyan jó szaftos sztorikra. Mindenki tudja, hogy ezerrel csajoztál, nagykanállal etted az életet, és ez a mai napig mit sem változott. Aha!

Hirtelen eszembe jutott az én hites feleségem, aki kény­telen lesz ebből a könyvből értesülni arról, hogy mi történt

például a kilencvenes években. Vagy a nyolcvanasok­ban, ami még durvább. És ezt nem feltétlenül venné jó néven. Ő is ismeri Claudiát, és biztosra veszem, hogy ha ez a könyv olyan lesz, amilyet a kiadó szeretne, akkor Pisti barátommal ugyanazon a Zöld-foki-szigetekre tartó hajón kell majd dekkolnunk a megjelenés napján, m ert Claudia nem ismeri a tréfát!

Ez volt az első érvem, amire az ő térde is megremegett, tudta, hogy nem a levegőbe beszélek. Egyetlen dolgot volt csak képes felhozni m entségére, mégpedig azt, hogy előbb vagy utóbb úgyis el kell neki mondanom m indent (nem tudom, honnan szedte ezt a marhaságot) és akkor m ár jobb, ha ezt egy könyvben teszem meg, amit szépen a kezébe tudok nyomni, aztán elhúzni az előbb említett déli tájakra, hogy csak a vihar elültével térjek haza.

Ekkor m ár egy fél órája beszéltünk valamiről, amihez kezdetben egyáltalán nem volt kedvem, most viszont kez­dett izgatni a dolog. Megállapodtunk abban, hogy belevá­gok és meglátjuk, lesz, ami lesz. Ha valaki ezeket a sorokat egy olyan könyvben olvassa, amelynek én vigyorgok a borí­tóján, akkor a küldetés teljesült. Na jó. Lássuk!

ALVÁS, CSAJOK, PÉNZ

Lelkiismeretes em ber lévén, Kelly barátom felkérése u tán első dolgom volt, hogy valamilyen életrajzi könyv u tán nézzek, há tha kiderül számomra, hogyan is épül­nek fel ezek a művek. Ne feledjék: színész vagyok, nem író! Házi könyvtáram darabjai közül jó érzékkel kiválasz­tottam Ernesto Guevarának az életrajzát, ami nagy meg­könnyebbülést jelentett, ugyanis a magyar hírességek önéletírásai általában úgy kezdődnek, hogy "gyerekko­rom ban nyomorban éltem”, és általában így is végződ­nek. Ez valljuk be, nem túl szórakoztató.

Che Guevara élete m ár jóval izgalmasabb, de abbéli reményem, hogy jó néhány oldalt megspórolhatok a kéz­iratból csupán azzal, hogy bizonyos részleteket szaba­don adaptálok, kútba esni látszott annál a résznél, hogy a hős vezér egy maroknyi gerillával bevette Santa Clarát. Haszna azért mégis csak volt a dolognak. Megszeret­tem a rum ot és nagyobb mennyiségű szivarra is szert tettem.

Közben pedig e lsuhant egy hét, amit bősz olvasással töltöttem. Annyi azonban kiderült, hogy majdnem min­denki az elején kezdi. Teszem ezt én is.

A fejezet elején szereplő három szó az, am iért színész lettem. Harmadéves voltam a konzervatóriumban, mint fagott szakos hallgató, amikor az osztályfőnökünk, Valló Zsuzsa - a neves rendező Valló Péter nővére - elvitt minket

a Pesti Színházba, ahol a Gondnok című darabot játszot­ták. Ez egy fordulópont volt az életemben, a mai napig emlékszem minden részletre, ide értve a szereposztást is. A darab zseniális volt és a rendező a hét folyamán el is jö tt hozzánk a konziba, hogy mély beszélgetést kezdemé­nyezzen a színházról, drámáról, művészetről. A rögtön­zött színháztörténeti előadás után lehetőségűnk nyílt arra, hogy kérdéseket tegyünk fel Péternek, ami persze az elején nem m ent minden zökkenő nélkül.

Ma m ár tudom, hogy milyen nehéz egy norm ális kér­dést megfogalmazni. Nem egy interjúban szem besülök a különféle médiaiskolákból kikerült, botcsinálta ripor­terek részéről olyan kérdésekkel, amikre gyakorlatilag lehetetlen normális választ adni. Ilyen például a „mit vin­nék magammal egy lakatlan szigetre?", "milyen érzés színésznek lenni?", valamint az állandóan visszatérő "mi a siker titka?". Annak idején persze tőlem sem futotta többre, amikor igyekezvén m enteni a konzis m undér becsületét, az előadás u tán beállt síri csöndben egymás u tán tettem fel a fentiekhez hasonló kérdéseket társaim nagy m ulatságára és a rendező mély megdöbbenésére. A kilencedik hozzászólásom u tán komolyan elgondolko­dott és visszadobta a labdát azzal, hogy m iért kérdezek ennyit? A válasz hirtelen jött: mert színész akarok lenni. Kis csend. Igen? És miért akarsz színész lenni? Az indok magától értetődő volt: - Mert a színészek sokat alszanak, rengeteg pénzt keresnek, és annyit csajoznak, amennyit csak akarnak. És ezt akkoriban komolyain is gondoltam.

A színészek titokzatos és csillogó élete egy szerény fagot­tos srác szám ára valóban vonzónak tűn t, főleg akkori életem tükrében. Hajnalban keltem, gyakoroltam a fagot­tomon, bementem a suliba, gyakoroltam a fagottomon, toltam egy kaját a menzán, gyakoroltam a fagottomon, majd hazamentem, gyakorolni a fagottomon. Csajt csak

akkor láttam közelről, amikor közösen zenéltünk, és a mel­lettem fagottozó egyed valami csoda folytán éppen nő volt. Emellett egy vasam sem volt. Persze, hogy színész akartam lenni.

Azóta kicsit másképp látom a világot. Hajnalban kelek, szerepeket tanulok és a csajozásról csak annyit, hogy ha fel is tűnne egy fagottos lány, vagy netalán tán egy b rá ­csás a láthatáron, megkapnám a magamét Claudiától, aki egyéb iránt a harm adik feleségem.

STOCKHOLM, ZUHOGÓ ESŐ

A Színház-, és Filmművészeti Főiskolát 1988-ban végez­tem el. Írom ezt azért, hogy néhány évszámmal mégis csak szolgáljak, de ígérem, ebből nem lesz túl sok. A konzit ugyanis az ominózus színházi élmény u tán abbahagy­tam, és terepet váltottam, azzal az erős elhatározással, hogy a világot jelentő deszkákon fogom megkeresni a napi betevőt mind az anyagi, mind pedig a tá rsas kapcsola­tok terén. Azt talán m ár mondanom sem kell, hogy egyik tervem sem jö tt be.

A csajozásból az lett, hogy már a Főiskolán megismer­kedtem első feleségemmel, akivel a Főiskola u tán közö­sen nyomorogtunk havi tízezer forintos színházi fizeté­sünkből úgy, hogy abból hétezret elvitt a Színészotthon, ahol lakni kényszerültünk. Havi három rugóból meg nem m ent olyan könnyen az élet már akkoriban sem.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindeközben fősze­repeket játszo ttunk a Thália Színházban... a helyzetet talán az jellemzi a legjobban, hogy a színház raktárából előcibált fellépő jelmezeink jóval alkalm asabbak voltak mindennapi viseletre, m int a saját ruháink. Már ami az állapotukat illeti. Külsőre sajnos némi kívánnivalót hagytak maguk után, m ert hiába a jó meleg felöltő, még­sem ugorhatok le egy hűvös téli hajnalon a sarki ABC- be, mint III. Richard, talpig hermelinben, és a felségemet sem nézték volna jó szemmel a postán, mint Oféliát!

Szóval egy fillérünk nem volt, fűnek-fának tartoztunk, hitelbe ettünk, hitelbe ittunk, hitelbe vásároltunk. Egyik nap feltám adt bennem a színészi önérzet: bekopogtam a Thália morózus gazdasági igazgatójának az ajtaján, és elétártam az elképzelésemet, amely nagyjából úgy hang­zott, hogy meg kellene emelni m indkettőnk ötezer forin­tos havi fizetését még ötezer forinttal. Direkt fogalmaz­tam kétértelm űen. Ha akarja, úgy érti, hogy m indket­tőnkért, külön-külön, de ha nagyon smúz, akkor is maxi­m um az jöhet ki a dologból, hogy ketten együtt kapunk ennyi plusz pénzt.

Sajnos akkoriban még nem voltam tisztában azzal, hogy egy színház gazdasági igazgatója meglehetősen ritkán ért félre anyagi term észetű felvetéseket, ezért igencsak meglepett a válasza. Rohály ú r képes volt közölni velem, hogy fizetésemelésre ne is számítsak, arra nincsen keret, és ha ez nem tetszik, el lehet menni, van ebben az ország­ban annyi színész, hogy D unát lehet velük rekeszteni!

Még arcomon volt a várakozásteli kifejezés, amikor a fenti m ondat utolsó mássalhangzói a gazdasági iroda padlóján koppantak, hogy ezzel a talán érzékletes kép­zavarral éljek. Ott abban a pillanatban eldöntöttem, hogy lecsapok a lehetőségre, és otthagyom a színházat. Én az egész életemet a színészetre tettem fel (a pár évvel koráb­ban vizionált csajokról, az alvásról és a krőzusi állapo­tokról mélyen hallgattam), buzgott bennem a tettvágy, a művészi alázat, eljátszottam volna én bárm it, de nem akartam éhen halni egy kopott színészotthonban. Mond­ju k ez egy jó nyitójelenet lenne egy életrajzi könyvben, de azt biztosan nem én írnám , hanem valami megél­hetési esztéta, aki színháztörténeti könyvet szerkeszt, és a "fiatalon éhen haltak" címszó alatt emlegeti a nevemet. Egyszóval új meló u tán kellett néznem.

Az egészet azzal kezdtem, hogy összeírtam egy listát azokról a tevékenységekről, amikhez többé-kevésbé értet­tem. Ez egy meglehetősen rövid lista lett. Olyasmik voltak benne, mint a színészet, a csajozás, a fagott és némi zon­gora. Az adottságok közé beírtam némi izomerőt. Ezek u tán az "abból főzünk, amink van"-elv alapján elkezdtem a párosításokat, hogy rájöjjek, van-e olyan kombináció, amelynek bevetésével hosszú távon megalapozhatom magam és leendő családom anyagi jólétét.

Elsőként "a világ legerősebb zongoristája” című szám jutott eszembe, és már láttam is magam egy Las Vegas-i lu­xusszálloda színpadán, ahogy a reflektorok fényében állok, leolajozott testtel, beflexelt izmokkal, falatnyi leopárdcsí­kos tangában, és egy titániumból hegesztett zongorát püfö- lök. Az ötlet első pillanatban jónak tűnt, de aztán rájöttem, hogy abban az esetben, ha közvetlen környezetem magya­rázatot kívánna tőlem a különös viselkedésre, nem nagyon lenne m it m ondanom. Ugyanez a verzió fagottal még rémisztőbbnek tűnt.

Az éhen h alós színészmesterségre m ár gondolni sem mertem, és mivel a színházban is felmondtam, napi stílus­gyakorlataimat a sarki közértesnéni megtévesztése tette ki. Annak érdekében, hogy ne jöjjek ki a színészi rutinból, minden reggel bevetettem a tehetségemet és megpróbál­tam ártatlan tekintettel meggyőzni az idősödő asszonyt, hogy hó végén fizetni fogok. Majd felmarkoltam a zsöm­léből és párizsiból álló fejadagomat és m ár húztam is a csíkot. Pár hét múlva kezdtem a dolgokat egyre söté- tebbnek látni. Már azon agyaltam, hogy elmegyek valami építkezésre dolgozni, és a cementes zsákok cipelése köz­ben Shakespeare-idézetekkel fogom meglepni tanulatlan kollegáimat.

A megoldás az utolsó pillanatban érkezett, méghozzá apósom személyében, aki úgy döntött, hogy egy kívülálló szám ára akár vidámnak is nevezhető reggelen megláto­gat minket a színészotthonban berendezett odúnkban. Apósom meglehetően nagyvilági figura volt és különféle ügyködéseinek köszönhetően nem nélkülözte azokat a földi javakat, amelyekből nekünk csak féltucatnyi zsömlére futotta naponta. A családi legendárium szerint az öreg a broilercsirke feltalálásával alapozta meg a soha nem látott családi vagyont. Arról, hogy mi is az a broiler­csirke, akkoriban csak halvány fogalmaim voltak, és ma is csak annyit tudok, hogy olcsóbb, ízetlenebb és gyengébb minőségű, mint a tanyasi verzió. Egyébként minden m ás­ban hasonlítanak, m ár ami a csirkék anatóm iáját illeti. Ennek is van feje, meg annak is, hogy a többi testrészről ne is ejtsek szót.

A jóember meghallgatta sirámaimat, majd a vállamra csapott és kijelentette, megvan a megoldás. Egészen egy­szerűen nyugatra kell utaznom, m ert m anapság ott te­rem a lehetőség a magamfajta, élettel teli kalandorok számára! Kedvesemmel csendesen egymásra pillantot­tunk arra várva, hogy majd a másik felvilágosítja az öre­get arról, hogy m anapság a kalandvágyam abban merül ki, hogy számláim rendezésére újabb haladékot kérek a közértestől.

A nyugati ka land tú ra célállom ásaként Stockholmot jelölte meg, azzal a m agyarázattal, hogy a svédek ven­dégszerető nép hírében állnak, és támogatják a keletről érkező számkivetett művészeket. Különben is, neki van ott egy ismerőse, ugyanis az egyik régi kollegájának a fia - m it tesz isten - pont Stockholmba nősült. Igaz, m ár nem élnek ott, de az a figura, akinek kiadták a lakásukat, egészen biztosan szívesen látna.

Ezt némi fenntartással fogadtam, mivel nem szeretem ezeket a többszörösen áttételes rokoni és ismerősi kap­csolatokat. Még főiskolás koromban megpróbálkoztam egyszer az ösztöndíj-kiegészítés egyik úri formájával és kilátogattam a lovira. Ott egy bukméker, akinél megtet­tem egy lovat oda-vissza befutóra, m egesküdött, hogy

a tippje biztos forrásból származik, hiszen a paripa tulaj­donosa az ő harm ad unokatestvérének a keresztapja, és a zsoké is szegről-végről rokon, mert a testvéröccse együtt szolgált vele a seregben. Ez nekem elég is volt, és azzal a biztos tudattal szurkoltam le neki a pénzt, hogy itten kérem, hiba nem lehet. A dolog persze nem úgy sü lt el, ahogy gondoltam.

A nyerés be volt kalkulálva, még talán a bukó is, de az, hogy ilyen nevű ló (Ugribugri) egyáltalán nem indul a versenyen, na az engem is meglepett. Szóval idegenkedé­sem az olyan rokoni és ismerősi rendszerektől, amelyek elágazásai a Bourbon- és Valois-házak közös családfájához hasonlítottak, erre az időre datálható.

Mire ezt a gondolatm enetet végigfuttattam az agya­mon, m ár zsebemben is volt a cetli, rajta a svéd vendég­látóm nevével, címével és telefonszámával. Apósom csak annyit közölt velem, hogy a hét végére össze kell pakol­nom, mert addigra meglesz a repülőjegy, és útlevelet is szerez. Egy darabig reménykedtem benne, hogy nem így lesz, majd csak közbejön valami gikszer, de semmi nem történt. Az öreg annak rendje és módja szerint előké­szítette villám-disszidálásomat, és én csak akkor tértem magamhoz, amikor m ár a repülőn ültem Stockholm felé tartva.

A repülőút akár m entes is lehetett volna a viszontagsá­goktól. De nem volt az. Különben nem írnám le ezt a tör­ténetet. A felhők fölött szállva borongós hangulat kerített

hatalm ába és azon morfondíroztam, valóban jól döntöt­tem-e, amikor egy bőrönddel, és a haveroktól kikunyerált ötvenhárom dollárral a zsebemben nyakam ba vettem Európát?

Sok időm a tépelődésre nem maradt, mert a mellettem ülő idősebb fazon, egy jól öltözött portugál úr, megpróbált szóba elegyedni velem. Társalgásunk m ár a kezdetekkor sem volt zökkenőmentes és ez később sem változott. Akko­riban angol tudásom a yes és a no szavakra korlátozódott, de tekintettel arra a szomorú tényre, hogy azt sem értet­tem, amit kérdez, ezt a két szót sem tudtam a megfelelő helyeken használni. Öröm az ürömben, hogy a portugál is csak a saját nyelvét beszélte, így kénytelenek voltunk egymás arcjátékából következtetni az elhangzó kérdé­sekre.

Azt, hogy arra kíváncsi, m iért utazom Stockholmba, ham ar megértettem, m ert a város nevét többször is ki­mondta, majd meresztgette a szemét, vonogatta a szem­öldökét és a vállát, és karjait többször kitárta. Megpró­báltam összefoglalni neki a lényeget: színész vagyok, és azért utazom a svéd fővárosba, hogy új életet kezdjek. Állítólag van is egy helyem a királyi zeneakadémia fagott szakán.

Ezt persze erősen korlátozott nyelvtudásommal kép­telen voltam szavakba önteni, így m egpróbáltam apró lépésekben haladni. Először is tudattam vele, hogy Thália papja vagyok. Ennek érdekében rögtönzött bem u­tatót tartottam neki Shakespeare drám áinak ismertebb szerepeiből. Elsőként Hamletet elevenítettem meg egy felfújt hányózacskóval a hónom alatt, majd Othellóvá változtam egy sálból rögtönzött turbán segítségével, végül pedig Ju lius Caesar bőrébe bújtam, akit a szintén álta­lam megszemélyesített Brutus éppen leszúrni készül egy Malévos műanyag késsel. Záróakkordként letérdeltem,

és mint Rómeó, néhány keresetlen szót intéztem a rémült portugálhoz.

Ez volt az a pillanat, amikor a gépen utazó anyák szo­rosan magukhoz ölelték gyermekeiket, a magányos férfiak pedig kezük ügyébe helyezték a miniebédhez felszol­gált műanyag villákat, emígyen készülve fel minden eshe­tőségre.

Azt sem akartam kihagyni a sztoriból, hogy zenész is vagyok, úgyhogy a lehajtható asztalkából egy zongorát rögtönöztem és mélabús hangon eldúdoltam a pasasnak Elvis Presley Love me tender című számát.

Az utazóközönség itt némileg megnyugodott, gondol­ván, hogy semmi különös nem történik, csupán egy mackós term etű extrovertált meleg fazon, a nemzetközi szinten is nagy sikerre szert tett Activity című játék szi­gorú szabályai szerint akar m agának alkalmi partnert találni. A kisebb show-műsor után fáradtan dőltem hátra és minden idegszálammal felkészültem arra, hogy most a portugál beszámolója fog következni. Nem tévedtem.

A figura először b ikaszarvakat m uta to tt a fejéhez il­lesztett ujjaival, majd lábával kapálni kezdett, és bőszen fújtatott. Matador, gondoltam, de ezt ham ar el is vetet­tem, mert útitársam párzó mozdulatokat imitált. Néhány u tas bőszen követelni kezdte, hogy vagy jöjjön ki a kapi­tány, vagy forduljunk vissza a legközelebbi légikikötő irányába. Nekem viszont leesett, hogy az öregnek egy szarvasm arha telepe van. A levegőben szakértő mozdu­latokkal feldarabolt m arhákból kiderült, hogy a fószer húst importál, és egy üzletet megy megkötni Stockholmba. A leszállás u tán feltűnően ham ar m agunkra maradtunk, a többi u tas pedig igyekezett biztonságos távolságot ta r­tani tőlünk.

Stockholm ban ömlött az eső, de rá sem hederítettem , mert jótékony homály fedte előttem az elkövetkező kalan­dokat és így gőzöm sem lehetett arról, hogy ez a zuhé a szebb jövőbe vetett reményeimet is nyom nélkül fogja elmosni. A repülőtér előtt kiválasztottam a legelegán­sabb Merci-taxit, gondolván: egyáltalán nem mindegy, hogy miként érkezem meg leendő szállásdómhoz, akinek a nevét hosszú időn keresztül gyakoroltam megfelelően kiejteni. Beszállás u tán m egm utattam apósom cetlijét a taxisnak, aki gesztikulálva előadott kérésemre nagy­lelkűen elolvasta azt. Ma m ár nem emlékszem az u tca nevére de erősen hasonlított azokra a szavakra, amelyet az IKEA-katalógusban olvas az ember a cserélhető huzatú, kinyitható vendégágyak alatt.

Stockholm csodálatos város és meglehetősen nagy is, m ert a taxis szinte az összes pénzemet magához vette, m iután célhoz értünk. M aradt vagy h a t dollárom. Az épület, amely előtt megálltunk Stockholm külvárosában magasodott és m ár a puszta látványa is elég volt ahhoz, hogy megértsem, apósom ism erősének fia m iért akart minél távolabb kerülni ettől a helytől. Bárhova is ment, jól tette.

Az épületet feltehetőleg egy neves elmegyógyintézet bentlakásos betege tervezhette, közvetlenül az u tán , hogy megvakult. Talán terápiás célból hagyták, hogy szabadon garázdálkodjék, később pedig valami félreér­tés, vagy adminisztrációs hiba okán valaki megépítette a házat. Első pillantásra az is kétséges volt, hogy valóban emberek szám ára készült-e a lakótömb, m ert ablakok szinte egyáltalán nem voltak rajta, színét tekintve pedig valahol a húgysárga és a jólláthatósági mellény árnyalatai közti szűk mezsgyén helyezkedett el. É s ezeknek ültem én Mercibe!

A kapucsengő volt az első akadály, amin á t kellett ju t­nom. A cetli a sofőrnél m aradt, így csak emlékezetből tud tam felidézni reménybeli vendéglátóm nevét, ami azért volt probléma, mert a címtáblákon szereplő feliratok mindegyike hasonlított arra a betűsorra, amely halványan derengett az agyamban. Sok időm nem volt a dilemmára, mert a bejárati ajtó kinyílt és egy közel kétszáz éves néni lépett ki rajta.

A mai napig ő a legöregebb svéd asszony, akit valaha is láttam . Már léptem volna be a záródó ajtón, amikor a mami u tánam szólt, morcos hangon mondott valamit svédül. Nem volt nehéz kitalálni, hogy afelől érdeklődik mi a francot keresek itt csontig ázva, egy m atricás vul- kánfíber kofferrel a kezemben. Rá se bagóztam és beron­tottam a lépcsőházba, azzal nyugtatván háborgó lelkiis­meretemet, hogy amúgy sem tudtam volna neki mit vála­szolni.

Az emelet és ajtószám volt az egyetlen támpont, amire még emlékeztem, így felvágtatva a hatodikra becsönget­tem a hárm as számú lakásba. Amíg arra vártam, hogy az ajtó kinyíljon többször is elismételtem m agam ban azt a bemutatkozó mondatot, amit egy kollegám ismerőse írt le nekem és körülbelül annyit jelentett, hogy Gesztesi Károly vagyok és Magyarországról érkeztem ennek és ennek az ajánlására.

Legalábbis reméltem, hogy a szöveg ezeket az informá­ciókat tartalm azza és a haverom nem élt vissza jóhi­szeműségemmel. Szar lenne, ha a fószer kinyitja az ajtót, én meg magabiztos svéd tudással közlöm vele, azért jö t­tem, hogy egy autom ata esernyőt dugjak a seggébe. Ez most nem poén, akkoriban voltak vicces barátaim.

Az ajtó viszont nem nyílt. Még csak a kukucskáló lyukon sem nézett ki senki. Nagy csend. Méla és mély. Én meg csak nyomtam a csengőt, mint... Nos, pont, m int süket

a csengőt. Annyit csengettem, hogy az m ár szerintem a villanyszámlán is meglátszott. Sehol senki. Kopogtam. Gondoltam, h a a csengőt nem hallja, a kopogást ta lán igen. Szolidan felépített logika, de talán lesz valami. Semmi. Se egy moccanás, se lépések...

Május 1 ruhagyáras ballonom közben teljesen á t­nedvesedett, és a Svéd Királyi katonai kórház műtőiből m egm aradt zöld csempével burkolt falak sem ontották a meleget. Ekkor már világos volt számomra, hogy senki nincs otthon, de azért adtam m agamnak még egy esélyt és ököllel néhányszor rávertem a kukucskáló ablakra. Erre m ár kinyílt az ajtó, de nem az enyém, hanem a mel­lette lévő.

A szomszéd lakásból egy akkora figura lépett ki, amek­korát én még életemben nem láttam. Épp hogy át tudott villanni az agyamon az izgalmas gondolat, hogy Stock­holmba kellett jöjjek ahhoz, hogy egy napon találkozzam életem legöregebb asszonyával és legnagyobb term etű férfijával! A vikingek büszke őse párat lépett felém, és azt a nemzetközi testnyelvben is jól ismert mozdulatot tette, ami általában egy derékból indított kézrándulással indul, majd egy eszeveszett pofonban ér véget.

Itt csak egy dolog segíthetett, mégpedig az, ha elma­gyarázom a meglehetősen félreérthető helyzetet. Erre persze esélyem sem volt. Arra, hogy Shakespeare-részle- teket adok elő gondolni sem mertem: abban a hangulat­ban és abban a közegben egy Rómeós erkélyjelenet felért egy öngyilkossággal.

Végső elkeseredésemben előkaptam az anyámtól köl­csönkért svéd útikönyvet, és az utolsó oldalon található szükségmondatok segítségével igyekeztem magam meg­értetni a kolosszussal. Először megkérdeztem tőle, hogy merre van a posta, majd az iránt érdeklődtem, hogy mi­lyen idő várható a nap hátralevő részére, végül pedig egy

rendkívül udvarias szófordulattal megkértem, hogy legyen oly kedves és hozza ki nekem a ház specialitását!

A bősz viking meglepetését egy doboz FALKON sörrel próbálta leplezni, amit úgy tolt be a szájába, mint Aradszky Laci a mikrofont egy vidéki kultúrház nőnapi buli­ján. Na, ezt a pillanatot kihasználva rontottam ki a ház­ból úgy, hogy lábam csak a prímszámokkal jelölhető lépcsőfokokat érintette a mintegy hatemeletes viszony­latban. Kint egy rövid időre megálltam és lihegve támasz­kodtam neki egy furcsa alakú északi fenyőnek, hogy összeszedjem gondolataimat, amelyekből, mi tagadás, nem sok volt.

Először is számot kellett vetnem a sorsommal. Ami jó: nem vertek meg. Ami rossz: Stockholmban vagyok, van vagy h a t dollárom, zuhog az eső, nem ism erek senkit, és akit ismernem kellene, az sincs sehol. Első gondola­tom az volt, hogy hátha csak egy időre ugrott le valahova az emberem és ham arosan hazajön. Ebben az esetben az lenne a célravezető, ha nem mozdulnék őrhelyemről és minden lakót, aki a ház kapuján belépni készül, meg­szólítanék azon a néven, ami reménybeli vendéglátómnak volt a sajátja.

Ezzel csak egy bökkenő volt, továbbra sem volt halo- vány elképzelésem az ember nevéről. Így h á t a legké­zenfekvőbb terv is dugába dőlt. Arra is gondoltam, hogy járok egyet, és este visszanézek, h á th a hazajött. Ettől a gondolattól a bősz Viking riasztott el, aki a m ásodik lehetőséget biztosan nem fogja elszalasztani, és úgy elgyepál, hogy egyetlen svéd kórház sem lesz hajlandó összerakni a hat dolláros vagyonomért cserébe.

Szégyen ide, szégyen oda, a kilátástalan helyzet helyett megpróbáltam a biztosat választani, és úgy döntöttem, uszkve három és fél óra után véget vetek a svéd kalandnak és visszamegyek a repülőtérre. Három nappal későbbre

szóló retúrjegyemet átkérem egy esti járatra, és ha minden jól megy, éjfélkor már a saját jól bejáratott színészottho­nos kecóm ban fogom a jól megérdemelt zsömléből álló vacsorám at fogyasztani, a kudarc keserű mellékízével a számban.

Amit eltervezni ilyen könnyű, azt legalább annyira nehéz megvalósítani!

Először is: gőzöm nem volt, hol vagyok. Nem m intha sokat segített volna, ha megtudom, hiszen hiába a fix viszonyítási pont, azt sem tudtam, merre induljak a repü­lőtérre. Taxira gondolni se lehetett. Hat dollárból maxi­mum néhány utcányira futotta volna, a turistáknak szánt útikönyvben pedig sehol nem szerepelt annak az utcának a neve, amelyben álltam. Ez is bizonyította, hogy a környék nem tartozik a számottevő látványosságok közé.

E lindultam h á t toronyiránt, gondoltam: előbb vagy utóbb belefutok egy olyan helyszínbe, ami m ár rajta van a térképen, és be tudom lőni a repteret. Első feladatomnak a toronyházak útvesztőjének elhagyását tűztem ki, amely­nek hangu la ta m ár kezdett egy kicsit nyom asztani. A stockholmi kockadzsungelhez képest a pesti Havanna lakótelep maga Las Vegas!

Negyed órát bandukoltam, amikor a láthatáron feltűnt egy metrómegállót jelző tábla, ami némi reménnyel töltött el. Azt hittem, egy jól megtervezett földalatti hálózaton gyakorlatilag bárhova el lehet jutni mindenféle különösebb fennakadás nélkül. Mennyire tévedtem. Utolsó fillér­jeimből vettem egy jegyet, méghozzá olyat, ami egyszeri ú tra jogosított, azzal a trükkel, hogy annyiszor szánhattam át, ahányszor akartam , feltéve, hogy közben nem jövök a felszínre.

A stockholmi metró világa csodálatos és rabul ejtő. Van kábé száz megálló, és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ezeket én mind tüzetesen megvizsgáltam annak el­lenére, hogy a százból hatvannak szerintem ugyanaz volt a neve. A legvastagabb útikönyvek is m éltatlanul sikla- nak el a részletgazdag dizájn, valamint az ötletes megol­dások mellett, és csak olyan dolgokra képesek koncent­rálni, amik a felszínen vannak. Mintha a föld alatti világ egyáltalán nem, vagy csak részleteiben létezne. Abbéli rettegésemből eredően, hogy képtelen leszek újabb met­rójegyet vásárolni, biztosra kellett mennem, így egészen addig a pillanatig nem mertem a felszínre jönni, amíg meg nem voltam győződve arról, hogy a jó helyen fogok felbukkanni.

Ez a pillanat pedig igencsak hosszú ideig váratott m a­gára. Ha én játszottam volna a m úlhatatlan érdemeket szerzett Kontroll című film főszerepét, akkor sem töltöt­tem volna annyi időt a föld alatt, m int azon a borongós tavaszi napon Stockholmban. Egy pozitívum volt, még­pedig az, hogy a m etróban nem esett az eső. Úgy négy órai utazgatás után, amikor m ár előre köszöntek nekem a svéd metró bentlakásos hajléktalanjai, úgy döntöttem, hogy felbukkanok, m int Jean Reno A nagy kékségben. Most poén lenne, ha elmondhatnám, hogy ugyanott lyu­kadtam ki, ahol alászálltam , de ez egyrészt nem igaz, m ásrészt pedig ennyire hülye már akkor sem voltam.

A környék, mint Stockholm bármely más része - kivé­telt képez a már látott lakótelep - tökéletesen ismeretlen volt számomra. Csak egy dolog jelentett tám pontot, az, hogy ezt a metrómegállót jelölte meg a térképem a reptérre induló gyorsvasút kiindulási pontjaként. A légikikötőbe való kijutásom élet és halál kérdése volt. Egy fillér sem csörgött a zsebemben, így nem válthattam jegyet, viszont sétálni sem akartam , mivel a vaslogikám azt sugallta,

hogy elgyalogolni oda, ahova gyorsvasút visz ki, nem lehet egy leányálom.

A svéd kiutazásom m al su tb a dobni kívánt színészi mesterség volt az egyetlen eszköz, amit be tudtam vetni a siker érdekében. Valahogy - ne kérdezzék hogyan - elmu­togattam egy főembernek tűnő figurának, hogy szeren­csétlen magyar turista vagyok, kiraboltak, nincs egy fil­lérem sem, viszont valahogy haza kell mennem. Ennek illusztrálására orra alá dugtam a retúrjegyemet, amelyen a célállomás rovatban ott virított az akkor oly elérhetet­lennek tűnő Budapest felirat.

És akkor megtörtént az, ami itthon elképzelhetetlen volt, és tán ma is az. A jóember minden további kérdezősködés nélkül adott egy jegyet, amivel felszállhattam álmaim vasútjára, és pár perc múlva megállíthatatlan tempóban robogtam a megváltást jelentő reptér felé.

Tranzit

Négy nap a legjobb helyen is hosszúnak számít, h a az ember m agára marad, de egy reptéri tranzitban ez az él­mény az emberi szervezet és elme által elviselhető végső határt súrolja. Négy teljes nap. Ennyit kellett eltöltenem a stockolmi repülőtéren, amíg felszállhattam arra a gépre, amelyre a jegyem szólt. Mint említettem, m ár akkor sem voltam egy hülyegyerek, igaz, hogy huszonöt éves voltam és még nem igazán nőtt be a fejem lágya, de sejtettem, hogy egy későbbi időpontra szóló repülőjegyet valami­lyen trükkel át lehet kérni egy korábbi indulásra. Maléwal utaztam , így azzal is kellett visszamennem, amivel még nem lett volna gond, de sajna, az összes Pestre induló gép tömve volt, sehol egy szabad hely.

Valami politikai viszályt sejtettem, aminek következté­ben a Svédországban tartózkodó magyarok tömegesen hagyják el a régiót. Nagyobb tempóban távoztak, mint az amcsik Saigon megszállásakor. Egy darab üres szék sem volt semelyik járaton. Akkor mit lehet tenni? Semmit, vála­szolt a telepített ügyintéző, leszek szíves megvárni a gépe­met és egyben jó u ta t is kívánt, elejét véve ezzel minden további társalgásnak.

Szokásom szerint szám ot vetettem a helyzetemmel. Volt pár dolog, ami eleve kizártnak tűnt. Az egyik az evés, tekintettel arra, hogy egy fillérem sem volt, a másik pedig az alvás, ugyanis a reptér ötletesen kitalált, egymáshoz illesztett karfás székein lehetetlenség volt elnyújtózni. Kilátásaim, m iszerint étien és szomjan kell eltöltenem a következő kilencvenhat órát, nem adtak okot tú l sok bizakodásra.

Későbbi fogyókúráim során rájöttem, hogy a draszti­kus ételmegvonásnak m ár csak a puszta tudata is azon­nali és brutális éhségérzetet idéz elő! Ez történt akkor is. Kajára pedig gondolni sem lehetett. Inni is csak a budi­ban tudtam. Bölcs öregek szerint, aki alszik, ebédel. Úgy döntöttem követem ezt az u ta t és leültem egy műanyag székre, hogy átadjam magam az édes szendergésnek.

Bőröndömet ballonkabátom zsinórszerű övével a bo­kámhoz rögzítettem egy olyan csomó segítségével, ame­lyet csak Nagy Sándor tudott volna kioldani, m int haj­danán a gordiuszit, persze csak abban az esetben, ha a legendás hadvezér esetlegesen felbukkanó stockholmi reinkarnációjának fixa ideája lett volna, hogy megszaba­dítson szállodacímkékkel barokkosan feldíszített, úgyne­vezett vulkánfíber anyagból készült bőröndömtől. El­aludtam és báránysülttel álmodtam.

Szendergésemből néhány gépfegyveres rendőr riasz­tott fel éjfél környékén és közölték velem, hogy távoznom

kell, mivel a terminált lezárják. Ez körülbelül egy negyed­órás m utogatás volt. Kiderült, hogy én ostoba a belföldi járatok szám ára fenntartott indulási oldalon hajtottam álomra a fejem, így viselkedésem biztonságtechnikai kér­déseket vetett fel. Át kellett há t mennem a nemzetközi részlegbe, hogy ott új otthonra leljek.

A külföldre indulók csarnoka nem volt messze a bel­földitől, de ha az ember ezt a rövidnek tűnő távot egy boká­jához kötött bőrönddel kívánja megtenni, nos akkor az ú t tartogathat szám ára pár meglepetést! Baktattam egy ideig mire odaértem, és pont olyan látványt nyújtot­tam, mint egy másnapos vándorszínész, akit alvás közben a barátai jól megtréfáltak. Első dolgom volt, hogy keressek m agam nak egy sötét zugot - ezt egy lépcső a la tt talál­tam meg - és folytattam az alvást. A bőrönddel nem volt dolgom. Azt maga a jóisten sem tud ta volna lecsomózni a bokámról.

Első nap

Hajnali kelés ugyanabban a pózban, amelyben elalud­tam. Frissítőként ittam egy kortyot a retyóban, és meg­m osakodtam egy benedvesített papírtörölköző segítsé­gével. A következő negyven percet azzal töltöttem, hogy a kétnapos borostámba ragadt papírfecniket próbáltam eltávolítani a fizimiskámról. Fel is húztam magam rende­sen, ami jól jött, mert így valódi dühvei tudtam rácsapni a budiban elhelyezett kotonautomatára, némi apró remé­nyében. Pénz nem jött, viszont egy vanília ízű, bordázott felületű óvszerrel gazdagabb lettem, amit eltettem rosszabb időkre. Reméltem hogy nem jön el az a pillanat, amikor jobb híján meg kell ennem a cuccot, de ezt ugyebár soha nem lehet előre tudni...

Rövid séta a reptéren. Helyi lapok átfu tása. Biztos barom i érdekes dolgokat írtak az ingyenes reklám új­ságokban, de nekem sem Svarowsky-kristályokra, sem pedig Bulgari eljegyzési gyűrűkre nem volt keretem abban a pillanatban. A Duty Free boltban m ondjuk majdnem elcsábultam egy Toblerone láttán, majd a parfüm ökre sandítottam, gondolván, ezt a napot nem ártana egy húzós felessel indítani, még akkor is, ha a Chanel-ötös illata mégoly messze is áll Pepi bácsi muskotályos törkölypálin­kájától, a jó isten éltesse sokáig az öreget! A reggeli séta u tán visszatértem vackomhoz, amiről közben kiderült, hogy a reptér legjobb zugai közé tartozik. Mint említettem, a lépcső alatt volt, így kitűnő búvó és alvóhelynek bizo­nyult. Én m indent láttam , engem viszont alig lehetett észrevenni.

Így üldögéltem úgy hét-nyolc órát, majd elindultam az éttermek irányába, hogy megnézzem, mit tudnék vacso­rázni, ha lenne pénzem. Egy tál bolognai spagetti mellett döntöttem, amit jól szemügyre vettem, majd visszatértem a zugomba. Ekkor már ismerhettek a környéken bóklászó, hosszabb csatlakozási várakozásra ítélt sorstársaim , mert egyikük sem foglalta el a bónusz-helyet. Az elalvás előtti órákat azzal töltöttem, hogy az érkezési táblát néz­tem, ahogy villámgyorsan pörögnek le rajta a feliratok. A szöveg sok izgalmat nem tartogatott. Az Aeroflot péter­vári járatánál elaludtam.

Második nap

Küzdelmes álmokkal teli éjszaka u tán talpig görcsben ébredtem , magzati pózhoz közeli tes tta rtásban . Mel­lettem egy japán, vagy kínai - a mai napig meglehetősen nehezen különböztetem meg őket, minősítsen ez engem -

ébredezett. M iután szemei kinyíltak rám vigyorgott és csak annyit mondott, hogy JANI BÁCSI. Ez kissé meg­lepett. Mit akar ez a Ja n i bácsival? Ki az a Ja n i bácsi? Akkor a japó a kezeit egymásra rakta, ráfektette a fejét, becsukta a szemét és horkolni kezdett, majd egymás után többször is megjegyezte, miszerint Jani bácsi. Ekkor esett le. Jani bácsi az apósom. Aki miatt most itt senyvedek a világ legunalmasabb repterén. Valószínűleg az ő nevét emlegettem álmomban, amit a kis japóm oly szórakoztató­nak talált.

Hosszabb társalgáshoz nem lévén kedvem, m agára hagytam az első férfit, akivel egy egész éjszakát sikerült mély álomban eltöltenem. A vécében takarító hölgy m ár megismert. Gyors mosakodás, és most már ügyeltem ar­ra, hogy egyre növekvő borostámat csak szálirányban tö- rölgessem. Mit tesz a rutin... Ütés az autom atára, de az a nap nem az én napom volt, mert se zseton, se egy árva gumi nem jö tt ki belőle. A Duty Free előtti padok egyikén találtam egy félig megevett Milkát. Egy pillanatra elgyen­gültem, de aztán meggyőztem magam, hogy ennyire mélyre azért mégsem fogok süllyedni és hagytam, ahol van. Egy óra múlva mélységesen megbántam. Sebaj! Erős voltam!

Kitaláltam, hogy kényszerű koplalásomat egyfajta fogyó­kúrának fogom fel. Önmegtartóztatásnak, böjtnek, lelki megtisztulásnak. Ez jó gondolat volt. De ugyanolyan állati éhes voltam utána is, mint előtte.

A délutánt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam magya­rokat keresni, hátha valamelyik honfitársam megszán, de egyet sem sikerült kiszúrnom. A lépcső alatti bázisomon kuporogva jobb híján az útikönyvet olvasgattam, és egyre többet sikerült megtudnom arról a városról, ahol napok óta tartózkodom, de eddig csak a föld alatti részét és a külvárosait sikerült megismernem.

Tudták például, hogy Stockholm régies magyar neve Istókhalm a volt? Mert én nem. Pedig ez van! Az éhség mellett az álmatlanság is meglátogatott, késő éjjel sikerült, úgy-ahogy, elaltatnom magam.

Harmadik nap

Ébredésem u tán meglepve fedeztem fel, hogy a mellet­tem lévő székre fektetett bőröndömön némi aprópénz figyel. Gondolom, megszánt valami átutazó figura és hom- lessznek nézvén, megdobott egy kis készpénzzel. Bármi­lyen nagy volt is az örömöm, vagyonkám oly csekély volt, hogy alaposan meg kellett fontolnom, mit is akarok vele kezdeni.

Nagy befektetésekre gondolni sem lehetett, itt csak a mennyiség, illetve a térfogat rúghatott labdába. A kenyér mellett döntöttem, amelyet a közeli étteremből szereztem be, némi feltűnést keltve meglehetősen egyszerű igényeim­mel, de annál nagyobb étvágyammal. Másfél kiló foszlós fehér csillapította az étvágyamat, de ugyanakkor ki is merítette az önmagam élelmezésére szánt keretet.

Ittam rá még egy-másfél liter langyos vizet, hogy kellően megdagadjon, majd nyugovóra tértem és vártam , hogy a tészta maximális m éretűre nőjön, és hézagm entesen kitöltse a belsőmet. A nap hátralevő részét a klotyón töltöt­tem és olyan eséllyel próbáltam megszabadulni a beleimet feszítő pékárutól, mintha a brüsszeli Atomium kicsinyített m ását készültem volna megszülni. Az este azzal a meg­nyugtató gondolattal indult, hogy m ár csak egyet kell aludnom, és jön a gépem!!!

Negyedik nap

A végső elcsigázottság érzésével riadtam fel rémálmomból. A mellettem lévő széken egy idősebb figura olvasgatott. Meglepve vettem észre, hogy kabátját rám terítette, mint­egy betakarva azzal. Ébredésemet örömmel konstatálta és kacéran rám mosolygott. Atyai tekintetében viszont más is megcsillant, mint a gyengéd gondoskodás.

Nem tagadom megfordult a fejemben, hogy egy laza reggeliért - ide értve a négy tucat tojásból készült sajtos sonkás om lettet is - bárm ire képes lennék, de az öreg m uki közeledése ham ar lelohasztotta az étvágyamat. Egy perc és már ott sem voltam. A géphez negyed kettőkor lehetett csak becsekkolni, de én m ár fél kilenckor ott áll­tam a pult előtt, remegő kezemben a jeggyel és vártam, hogy a járatszám megjelenjen a monitoron, és beléphessek oda, ahol m ár kiléptem Svédországból.

A gépen azonnal odaintettem az utaskísérő légikisasz- szonyt és megkérdeztem, hogy nincs e valami, amit azon­nal meg lehetne enni, ugyanis leesett a vérnyomásom. Ennek az öndiagnózisnak némileg ellentmondott visel­kedésem, ugyanis erőszakosan szorítottam az egyébként nagyon csinos lány karját, és agresszívan vicsorogtam is. A rém ült nő egy pillanat ala tt hozott nekem ha t zacskó sósmogyit, amit összerágás nélkül vettem be egy pohár Traubival. Az ú t alatt képtelen voltam elaludni, annyira elegem volt m ár az ülő helyzetben való szendergésből. Csak egyre vágytam. Arra, hogy otthon legyek és vízszintes állapotba helyezhessem magam.

A gép leszállása u tán közel voltam ahhoz, hogy megcsó­koljam a földet. Az akkoriban is jól bliccelhető BKV egé­szen a színészotthonig szállított. Az ajtót utolsó erőmmel

feltépvén teljes egészében végigzuhantam a padlón. Apó­som még ott volt. Mi történt? - kérdezte. Pár szóval ecse­teltem m egpróbáltatásaim at, aminek az volt a lényege, hogy az ember, akit kerestem nem volt sehol. Az kizárt dolog - jelentette ki apósom. Biztosan rossz helyre men­tél! ... Ennyi.

A stockholmi élmény u tán egy jó darabig nem mentem külföldre, majd csak pár évvel később Hollandiába, de ez m ár egy másik történet.

14 NÉGYZETMÉTER BOLDOGSÁG

Svédországból hazatérvén az a remek hír fogadott, hogy el kell hagynunk a színészotthont azon egyszerű oknál fogva, hogy fizetésképtelenné váltunk. Mondtam a felesé­gemnek, hogy költözzünk ki a Ferihegyi repülőtér egyik ter- mináljába, nekem m ár rengeteg tapasztalatom van ezen a téren, kizárt dolog, hogy ne húzzuk ki valahogy. A feri­hegyi ötletet persze dobtuk, helyette beköltöztünk egy orbitális méretű telken álló favityillóba. A dolog a követ­kezőképp történt... ja: 1989-et írunk! Illetve írtunk.

Szóval a történet. A színészotthonbóli lepattanásunk u tán sürgősen valamiféle fedél u tán kellett néznünk, mert ugyebár nem árt, ha az ember mégiscsak lakik vala­hol. A szóba jöhető lakások között első helyen - akkori anyagi helyzetünknek megfelelően - egy Gorenje hű tő­gép hajdani burko latát képező papundekli doboz állt, nagyjából ez volt a maximum, am it m egengedhettünk magunknak, igaz ennek megvolt az előnye, hogy gyakor­latilag a város bárm ely pontján felállíthattuk volna, u gyanakkor a hátrányai között egy csomó olyan dolog szerepelt, ami m iatt mégis csak más megoldáson kellett gondolkodnunk. Méghozzá sürgősen, ugyanis feleségem akkoriban m ár szíve alatt hordta Máté fiamat.

A dolog nem ment könnyen, már minden eszembe jutott, csak a megoldás nem, amikor egyik esti sörözésünkhöz régi jó ismerősöm csatlakozott. A haver akkortájt Magyar­ország koronázatlan farm erkirályának szám ított. Éjjel

gyártotta azokat a gatyákat, amelyeket nappal eladott, és ez akkoriban fényes m egélhetést biztosított neki. A busás jövedelem mellett arra is volt ideje, hogy hobbi­jának hódoljon, ami a színészet volt. Szinte minden este a Tháliában statisztált, m int harm adik, vagy negyedik alabárdos, annyira vonzotta a színpad, a színészek világa.

A srác azóta lakóparkban utazik, abban is király lett, méghozzá spanyol földön, de a színházzal való kapcsolata azóta sem szakadt meg, h a jól tudom, a mai napig keresi a színészek társaságát, és nem múlik el egy hét anélkül, hogy valamilyen darabban ne kapna egy kisebb szerepet.

Egyszóval a farmerkirály volt az, aki a szó szoros értel­mében tálcán kínálta a megoldást. Azt javasolta, hogy vegyek meg egy méretes telket Fóton. Kitűnő adottságai vannak, és tökéletesen alkalmas egy kétgenerációs csa­ládi ház felépítésére. Bátorkodtam felhívni a figyelmét arra az el nem hanyagolható tényre, hogy jelenleg is az ő számlájára iszom, így tudnia kell, hogy egy vasam sincs. Ez nem akadály - mondta ő - mert neki van. Sőt!

Annyira van, hogy le is szurkolna nekem ott helyben háromszázezer forintot, amely pont annyi, m int az emle­getett telek vételára. Gyanakodtam én mindenre, csak az nem ju to tt eszembe, hogy segítsége őszinte és semmit nem vár érte cserébe. Ha lesz pénzem, majd megadom. Okés, egyeztem bele rögtön, és m ár m ásnap kifizettem a telek árát. Este be is költöztünk a vityillóba, amely a földdarabon állt, egyértelmű bizonyítékaként annak, hogy a telket háztájinak használták. Még mindig volt pár hagyma, retek, meg ilyesmi a földben.

A kis faház, amelyet m ár az első hétvégén lefestettem zöldre, pontosan akkora volt, m int most a garázsom fele. Volt benne egy franciaágy, egy hűtőgép, egy kis rezsó, meg egy bojler, amiből zuhanyozni lehetett. Annyira kicsi volt a ház, hogy nem lehetett egyszerre kinyitni a bejárati

ajtót és a hűtő ajtaját. Viszont az ágyról sem lehetett leesni, mert faltól falig ért. Mégis ez volt az a hely, ahol eddigi éle­tem talán legboldogabb időszakát töltöttem el.

Szegények voltunk, mint a templom egere és ezt most nemcsak érzékletes hasonlatként mondom, hanem való­ban így is volt. Annyira csórók voltunk, hogy csak krump­lira futotta, de ezt az egyetlen ételt a feleségem oly sok for­mában tudta elkészíteni, hogy ma is foglalkoztat a gondo­lat, kellene egy krum plis szakácskönyvet írni! Lehet, hogy fogok is!

Volt főve, sülve, krumplilángosnak, héjában, pürének, egyben, karikában, tepsiben, zsírban pirítva, levesnek... egyszóval minden elképzelhető formában. Krumplin él­tünk, és vártuk sorsunk jobbra fordulását. Foton. A falu szélén. Senki földjén. Egy kulipintyóban.

Pont, mint Shrek, csak akkoriban gőzöm nem volt arról, hogy mi az az ogre. Azt viszont sokat mondogattam a fele­ségemnek, hogy mielőtt teljesen belefásulnánk a rom an­tikus mesehősök világába, akik a falu szélén élnek a kis viskójukban, valamit tenni kellene. Nem várhatjuk, hogy a dolgok maguktól történjenek!

A színház ki volt zárva, egyikünk sem akart vissza­menni, így immáron másodjára a zene jelentette a mene­külő u ta t. Felkerestem az Országos Rendezőirodát, az egyetlen olyan - természetesen állami - szervet, amelyen keresztül zenészként, illetve előadóművészként külföldre lehetett ju tn i. Persze, hogy sokszor eszembe ju to tt nem is olyan régi stockholmi kalandom, de sajnos a lehető­ségekben nem nagyon válogathattam , itthon nem volt meló.

Az ORI-ban felvették az adataim at, azaz rögzítették a legszükségesebb információkat, például azt, hogy tudok zongorázni és fagottozni. A fiatal ügyintéző gyerek zenei jártasságáról akképp tett tanúbizonyságot, hogy szemében

őszinte érdeklődéssel megkérdezte, tudok-e a két hang­szeren egyszerre játszani? Mondtam persze, m int m in­den valamire való, konzervatóriumot végzett zenebohóc, gond nélkül nyomom egyszerre a zongorát és a fagottot. Hülyegyerek!

Rendben, m ondta, akkor majd értesítenek, h a van külföldi érdeklődés. Még azt is hozzátette, hogy don’t worry be happy...

Ez akkoriban egy Bobby McFerrin nevű előadóművész slágere volt - bizonyára emlékeznek - és valami olyasmit jelent, hogy ne aggódjak, legyek inkább boldog. Ezt gond nélkül megígértem neki. A következő négy hónapban szám talan alkalommal telefonáltam az ügynökségre, hogy van e m ár valamilyen a ján la tuk a számomra, de a válasz mindig ugyanaz volt: don’t worry, be happy! Anyátokat!

A srácnak ez a pár szavas válasz, csak néhány másod­percébe került, nekem viszont a telefonálás egy külön projekt volt. A fóti ház olyan alapvető kényelmi berende­zéseket is nélkülözött, m int m ondjuk az angolvécé, így nem lehetett hibájául felróni, hogy nem rendelkezik tele­fon-összeköttetéssel.

Ha valakivel beszélni akartam , márpedig az ORI-t n a ­ponta nyaggattam, be kellett mennem a faluba, a kocsma mellé, ott volt ugyanis a könyék egyetlen nyilvános tele­fonfülkéje. A helyi alkoholisták m ár előre köszöntek. És bonbonmeggyben, vagy kevertben fogadtak, vajon aznap is úgy távozom-e, hogy iszonyatos svunggal becsapom magam u tán a telefonfülke ajtaját?

Néhányan azok közül, akikkel hébe-hóba m egittam egy kisfröccsöt, m ár tudták, hogy mi az oka sűrű telefo­nálási kényszeremnek. Egy külső szemlélőnek ellenben pontosan úgy tűnhetett a dolog, m intha egy vidéki vityillóban

elrejtett, ideiglenesen parkolópályára helyezett titkosügynök próbálna kapcsolatba lépni a bázissal.

Minden nap ugyanabban az időben megjelentem a nyil­vános fülkében, bedobtam egy pénzérm ét, közöltem, hogy a nevem Gesztesi, m ajd m eghallgattam a jelszót: don’t worry be happy. Ez biztos valami szörnyűt jelenthet, m ert jól felhúzom magam és bevágom az ajtót. És ez így ment négy hónapon keresztül. Folytatása is van a dolog­nak, de nem akarok nagyon előre ugrani. Kényszerű sza­badságomat ugyanis egy váratlan építkezéssel töltöttem.

A telek, amelyen kulipintyónk állt - mint említettem volt - komoly méretekkel bírt. Nem volt egy rendezett terep, kicsit dimbes-dombos volt, itt-o tt egy-egy kráterrel, amelyek isten tudja milyen földmozgások következtében keletkeztek.

Egyik reggel kint ülök a ház előtt egy sámlin és eszem a reggeli krumplilángosomat, amikor megáll a kapu előtt egy homokszállító teherautó és a sofőr nekem szegezi a kérdést, hogy leboríthatja-e a telekre a rakom ányát. Mondom neki: nyugodtan, úgyis van ott egy gödör, és ha azt feltölti nekem, akkor még több krumplit fogok tudni termeszteni. A hagymáról és a paprikáról, paradicsomról nem is beszélve.

Fóton jóféle homoki talaj van, amelyen a magamfajta, botcsinálta konyhakertész egész komoly eredményeket tud elkönyvelni, meglehetősen rövid idő alatt. A szavakból te tt lett, a billencses szaki egy mozdulattal bezúdította a valahonnan kitermelt folyami homokot. Majd egy laza kisfröccs és egy falás hideg tócsni mellett szóba is ele­gyedtünk. Hogy mit is csinálok én itt? Mondom: színész vagyok, és éppen készülök éhen halni, hacsak el nem megyek előbb külföldre fagottozni.

Válaszomat egy ideig emésztgette, majd úgy döntött, számára biztonságos terepre evez. Hogy miért nem akarok építkezni? Egy ekkora telken? Mondom neki: azért nem, jóember, m ert a telket is hitelbe vettem és egy fillérem se m aradt abból a pénzből, ami m ár akkor sem volt az enyém, amikor megkaptam. Pénz? Minek a pénz, amikor OTP hitel is van a világon?

Gőzöm nem volt, miről beszél, így történhetett meg, hogy életem első komoly pénzügyi döntését egy teherau tó­sofőrtől kapott lecke alapján hoztam meg. Felvettem a leg­jobb ruhám at, amelyikről a legelvetemültebb színházba járó kékharisnya sem mondta volna meg, hogy Mercutio némileg átalakított jelmezéből készült, és beslattyogtam a helyi OTP fiókba.

Ma m ár nehéz lenne felidéznem, hogy pontosan miről is beszéltem, és azt hogyan adtam elő, lényeg az, hogy én, a m unkanélküli színész, aki épp dobbantani készül külföldre, elég jó hitel-kihelyezési lehetőségnek tűnhet­tem, m ert rögvest hozzám vágtak kétszer hatszázezer forintnyi kölcsönt, 32%-os kamatra, ami persze nem iga­zán érdekelt. Nem számoltam utána. Milkakettőből pedig a nyolcvanas évek végén egész helyre kis házat lehetett felhúzni!

Persze csak akkor, ha az em ber az én helyzetemben nem gondol bele abba, hogy mégis mi a francból fogja a csillagászati összeget visszafizetni? Emígy megindítva kiegészülni készülő családomat az anyagi romlás mere­deken alábukó lejtőjén, elhatároztam , hogy építkezni fogok. A ház skicceit egy ismerős díszlettervezővel vettet­tem papírra, néhány sör és pár pohár házipálinka társa­ságában, aminek következtében a zsírpapíron formát öltő lakóépület első terve erősen hajazott a neuschwansteini kastély tornyokkal csipkézett látványára.

A díszlettervező egy darabig erősködött, hogy ez egy frankó kis ház, de nekem úgy tűn t, hogy ez nem más, mint a Kékszakállú Herceg vára, amit az említett milka- kettőből nem fogok tudni kihozni.

A későbbiek során egy egyetemről kibukott építész haver rajzolt nekem valamit szívességből az én útm utatásaim alapján, ami már sokkal inkább hasonlított egy lakóházra, m int a díszletes erősen delíriumos víziója. Na ezt kellett megépíteni! Az elhatározás megszületett, a pénz is megjött, m ár csak egy kivitelező kellett.

A dömperes fószer pont jó időben érkezett. Nem mon­dom, hogy barátok lettünk, de mivel a telkünk előtt veze­tett el a napi útvonala, időről időre benézett egy-egy kis­fröccs erejéig. Az egyik alkalommal közölte, hogy van neki egy vállalkozása, és szívesen m egcsinálja a házunkat. Ketten vannak benne egy társával, ő felel a mélyépítés­ért, a kollega pedig a föld felett lévő dolgokért. Ha akarjuk, ők összedobják nekünk álmaink házát. Hogy a fenébe ne akartuk volna!

Az építkezés még aznap délután elkezdődött, jobban mondva a beszélgetésünket követő két órán belül. A fószer elgurult a dömperjével, majd visszajött egy kanalas m ar­kolóval, vagy mi a csudával, és elkezdte ásni a ház alapját. Mondom, annyi idő sem telt el, hogy a csóka félbe hagyott fröccse megmelegedjen. Még szerencse, hogy időközben elkészültek a tervek, és az engedélyeket is beszereztem, úgyhogy a hűbelebalázs módjára elkezdett építkezés során volt mihez tartani m agát az embernek.

Az alap brutális m éretű lett. Százötven négyzetméter. Tízszer akkora, m int a vityilló, amelyben Fótra történt kiköltözésünk óta lak tunk . Én meg csak fröccsöztem tovább, miközben a környék lakói - nem volt sok - időről időre összegyűltek a kerítés előtt, hogy tanú i legyenek a monumentális építkezésnek.

De volt is min csodálkozni! Én ilyen pincét még életem­ben nem láttam. Gyönyörű volt. Vastag falak, tükörsima beton, a falak leszigetelve - aminek semmi értelme nem volt, m ert egész Fót merő homok - a falak belülről végig kirakva klinkertéglával, milliméter pontosságú illesztések­kel. Szívem szerint azonnal beköltöztem volna. Elképesztő. Azóta sem láttam ilyet. Kérdezi a dömperes, hogy mehet-e tovább? Hogyne mehetne! Ha az is ilyen lesz, akkor a környék legszebb házában fogok lakni.

Semmi gáz, mondta, hívja a havert és nyomják a gom­bot. Itt m ár a m ásik a kivitelező, hasonszőrű figura, lejattol, és m ár neki is vág az embereivel a melónak. Nőnek ki a földből a falak, elképesztő tem póban megy az építkezés.

Egyik reggel, jóval korábban, m int ahogy a melósok megérkeztek volna, betoppant hozzám a mélyépítő döm­peres és kérdezi, hogy mi a helyzet az OTP kölcsönnel. Mondom: megvan az, ott figyel a bankszámlámon, hozzá sem nyúltam, nem hiányzik abból egy fillér sem, mind az egymillió kettőszázezer forint egyben van. Oké, akkor itt lenne az ideje, hogy kifizessem őt - m ondta - ugyanis előre nem látott problémák léptek fel. Mégis milyen prob­lémák? Hát az a helyzet, hogy valami nőügy m iatt össze­veszett a társával és szeretné megkapni a pénzét, m ert ők m ár nem egy cég többé.

Mondom: ez magánügy, ráadásul nem is látom akadá­lyát, hozza a számlát én meg felköhögöm a lét. A számla elő is került a farzsebből és kereken nyolcszázezer forintra rúgott. Azt hittem rosszul látok. Mi a franc került a pincén nyolcszázezer forintba? Elsőrangú m unka - érvelt a kivi­telező és ezt nem is tudtam, nem is akartam megcáfolni. De azt, hogy az építkezésre félretett pénz nagy része a föld alatti melóra megy el, na azt nem gondoltam volna.

Mindegy is, nem volt mit tenni, kifizettem az embernek a közel egy milliót és rögvest közöltem is az ex-társával, hogy négy kilónál többre ne számítson, m ert a haverja elvitte a költségvetés nagy részét. Erre a jóem ber olyat káromkodott, amilyet én még soha nem hallottam, és futva a dömperrel menekülő mélyépítő felé vette az irányt. Soha nem érte utol. Amikor visszajött, követelte a maradékot és én annak rendje és módja szerint kifizettem neki a négy­százezer forintot, majd egy nyugi fröccs mellől végignéz­tem, ahogy az egész brigáddal együtt levonul.

Csináltam egy gyors mérleget. Újfent, ez valahogy szo­kásom m á vált. Mim van? Egy lakható, de rettenetesen kicsi kunyhóm, benne a várandós feleségem és néhány m ázsa krumpli a szürke hétköznapokra. Egy majdn em kész családi házam, százötvenes alappal és két emelet­tel, tető nélkül persze. Van egy csomó építőanyag szana­szét a kertben és vagy tizenöt raklapnyi cserép. Emellett m ár eltörpül az OTP kölcsön és annak törlesztő részletei, amelyeknek kifizetését egy Don’t worry, be happy-t dünnyögő fickónak a szavára alapoztam.

A ház befejezéséhez még vagy kétmillió forint kellett volna. Az meg ugyebár nem volt sehol... még ahhoz is pénz kellett, hogy legalább annyira elkészüljön, hogy on­nan m ár én is be tudjam fejezni. Én ugyanis meg voltam győződve arról, hogy csak időre lenne szükségem, és ké­pes volnék egymagam felépíteni a házat.

Nem sok hiányzott, de ami igen, az szakm unkát kí­vánt. Így újabb pénzre volt szükség.

Szorult helyzetemből ismételten apósom húzott ki, de most nem egy külföldi ú tra vonatkozó tanáccsal, hanem ropogós készpénzzel. A keshez úgy ju to tt hozzá, hogy el­adta a lakását és beköltözött hozzánk. A tizennégy

négyzetméterbe! A terhes feleségem mellé. Az ágyunkban aludt! Köztünk. Rémes volt.

Az elején még csak-csak el tud tam viselni, de ahogy teltek-m últak a hetek, az öreg is érezte, hogy baromi rossz vásárt csinált, de m ár nem lehetett visszafordítani. A falak a helyükre kerültek, és úgy-ahogy állt a ház, csak éppen tető nem volt rajta. Ekkor éreztem úgy, hogy elérke­zett az én időm. Láttam már ilyet, olvastam is könyveket, én majd szépen befedem a tetőt.

Első szomorú tapasztalatom az volt, hogy nincs az a matematikai algoritmus, amelynek segítségével a tető­szerkezetet cserép szélességű egyenlő darabokra tudjam osztani. Ennek függvényében viszont csak egy megoldás marad, ha feldarabolok néhányat.

Nem tudom, hogy mennyire él a köztudatban a tetőcse­rép darabolási technikájának alattomos ördöge, de ne­kem sejtésem sem volt, hogy mibe csöppenek!

Először is beszereztem egy flexet, hogy gyorsan, és pon­tosan tudjak vágni. Pár cserépen begyakoroltam a mozdu­latot, majd felmásztam a tetőre, felültem a nyeregre és el­kezdtem egymás u tán rakni a cserepet. Terhes feleségem és öreg apósom adogatta a darabokat. Ha vágni kellett, vágtam, lovagló ülésben, ölemben a cserép, kezemben a flex. A jóisten csak a megmondhatója, miként került el az irtózatos halál.

A négynapos meló három hetembe telt. Mindkét tenye­remből dőlt a vér, és teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha még ökölbe fogom tudni szorítani a kezem. Amire, ugyebár, elengedhetetlenül szükségem lett volna abban az esetben, ha összefutok a mélyépítővel, vagy a magas-építővel. Mert egy ökölcsapás még mindig sok­kal biztosabb dolog, mint húsz pofon, habár hosszú távon a hatása ugyanaz.

Akik valaha is láttak, akár csak egy epizódnyi Mekk Mestert, pontosan el tud ják képzelni, m iként is zaj­lott a munka. A ház napról napra készült, egyik cserepet raktam a másikra, szépen, komótosan. Az egyhangú, és sok esetben véres munkában csak azok a pillanatok jelen­tettek némi változatosságot, amikor beragadt a flex kap­csolója és a masina önálló életre kelt, ide-oda száguldozva a félkész tetőn. Éreztem, hogy hamarosan végére kell érjek a megpróbáltatásoknak, m ert ennél rosszabb m ár nem lehet. Hogy mennyire tévedtem!

A tető elkészültével m ár csak egy munkafázis volt há t­ra komplett megőrülésem előtt, és ez nem volt más, mint a tetőszigetelés.

Ez úgy zajlik, hogy az ember némi üveggyapotot rak a tetőszerkezet belső felére. Egyszerűen hangzik, ugye? Nos, nem volt az!

Az üveggyapot egy nagyon gonosz dolog. Amint a nevé­ben is benne foglaltatik, üvegből van, mégpedig hajszál­vékony kis csövecskékből, vagy szöszöcskékből, am e­lyeknek megvan az a gyalázatos tulajdonságuk, hogy érintésre beletörnek az ember bőrébe. Ezt én nem tudtam, m ert nem volt ott egyetlen szaki sem, aki felvilágosított volna ebben a témában.

Az első megmozdulásom az volt, hogy egy hatalm as tekercs szigetelőanyagot magamhoz szorítottam, gondol­tam, egy mozdulattal felpakolom az emeletre. Két és fél óra múlva tértem magamhoz, amikor a felségem m ár lemon­dott rólam és azok a környékbeliek is, akik önkívületben vívott haláltusám közben bekukkantottak. Testem merő üvegszál volt, ha bedugom az ujjamat a kettőhúszba, ké­pes lettem volna im itálni a kor nagy dizájn-slágerét, a hajszálvékony üvegszálakból álló, színesen világító bolyhos lámpát. Ez volt az utolsó csepp a pohárban!

A késznek tekinthető házat megutáltam, és elhatároz­tam, soha a büdös életbe nem fogunk beköltözni. Nem érdekelt a befektetett m unka, apósom, akivel egy ágyon osztoztunk, az OTP-kölcsön, a simlis kivitelezők, tojtam mindenre. A pokolba kívántam az egészet!

Úgy, ahogy voltam, felkerekedtem, buszra ültem és be­vágtattam az ORI-ba. A csávó csak annyit tudott kimon­dani, hogy don’t wor... ugyanis torkon ragadtam egy üvegszálas szorítással és közöltem vele, hogy ha azonnal nem szerez nekem egy külföldi melót, olyat teszek vele, amit soha nem fogok megbánni!

Nem volt egy hülyegyerek, látta rajtam, hogy nem tréfá­lok. Azonnal elkezdett lapozgatni egy elkeserítően vékony dossziéban, majd közölte, hogy volna ugyan egy állás Hollandiában, de nem tudja, mennyire jönne be nekem. Igaz, hogy jól fizet, meg elvileg érdeklődnek is irántam , de... a folytatás nem érdekelt. Mennyi az annyi? Három­ezer Gulden. Havonta. Jézus! Az majdnem százötvenezer forint. És én még egy tízesért rimánkodtam a Tháliában.

Mit kell csinálni? Semmi különöset. Ez egy szálloda, és zongorázni kell az unatkozó vendégeknek. Egy év garantált meló. Azonnal elfogadtam. A srác vállat volt, és telefonált a kintieknek, hogy megvan az ember. Három napom volt, hogy összecsomagoljak egy évre. Ami nem volt nagy gond, tekintettel földi javaim korlátozott mennyiségére.

MELEG ÉGHAJLAT

Másfél óra alatt összepakoltam. Repülőre gondolni sem le­hetett, maradt a fuvar. Egy kedves barátomat kértem meg, hogy rozzant Skodájával, ugyan már, dobjon ki Amster­damba! A srác a Tháliában volt díszítő. Ezt csak a rend kedvéért említem meg. Meg azért is, m ert barom i ren ­des volt.

Felségemmel megállapodtunk, hogy én megyek előre, és am int lehet, ő követ engem. Elképzelhetetlennek ta r­tottam ugyanis, hogy amíg én egy ötcsillagos hotelban verem a billentyűket, ő itthon dekkoljon, tizennégy négy­zetméteren, amit még apósommal is meg kell osztania. Igaz, hogy az én apósom az ő apja volt, így m ás viszony fűzte hozzá, mint engem, de akkoriban m ár a rokoni fok nem számított, mindenkinél betelt a pohár!

Az u ta t m ost nem részletezném, legyen elég annyi, hogy megtanultam gyertyát cserélni, ékszíjat pótolni, és egy kicsit vezetni is. Csodával határos módon, szinte azon­nal megtaláltuk az Amsterdamhoz közeli üdülőfalu tenger­partján magasodó luxushotelt, ahol állítólag m ár vártak engem. A stockholmi kalandból okulva megkértem a have­romat, hogy várjon még egy fél órát, mert ha netalántán az ORI elbaltázott volna valamit, cikkor legyen valaki, aki visszavisz.

A szállodába lépve szinte sokkot kaptam. Ott kezdődött a dolog, hogy a hotel előcsarnokának közepén egy akko­ra pálmafa magasodott, am ekkorát mindaddig csak az

Africana csokoládé papírján láttam. Volt vagy húsz méter. Egészen a csarnokot borító üvegkupoláig nyúlt. És igazi volt. Két, vagy három üveglift röpítette az elegáns tu ris­táka t a felsőbb szintekre. Balra egy hatalm as étterem, a dam aszttal terített asztalok szinte úsztak az irdatlan m éretű kristálycsillárok fényében. Jobbra a bár, félho­mály, és akkora bárpult, amit még Bu d Spencer is csak fél óra alatt tudott volna szétverni Terence Hill hathatós segítségét is beleszámítva a pusztításba.

Kábé háromszáz különféle pia csillogott-villogott a tü ­körfal előtt, ahol a feka mixerek rázták a színezüst shake- reket, és töltötték a szivárvány minden színében pompázó koktélokat a szmokingos vendégek poharaiba. A recepciós pult egy Amazonas-menti esőerdőben történt tarvágás eredményeként kerülhetett a helyére: akkora volt, m int a Kínai Nagy Fal látogatható szelete. Legalábbis nekem akkorának tűnt! De bőven elfért a városligeti műjégpálya méretű, carrarai márvánnyal borított előcsarnokban.

M indenütt friss virágok és ide-oda cikázó egyenruhás hordárok, pincérek, recepciósok és m ás szállodai sze­mélyzet. Itt találkoztam először az önműködő cipőpu- colóval is, ami nem más, mint egy körkefe, amit úgy lehet beindítani, hogy az ember hozzányomja a cipője orrát. Eltöltöttem vagy öt percet azzal, hogy fehér tornacipő­met feketévé varázsoltam a szintén önműködő cipőpaszta adagoló ötletes felhasználásával, így nem is vettem észre, hogy egy ellentengernagynak öltözött szállodai alkal­m azott áll mellettem, egy gördíthető ruhafogas külsejű kulival.

A jóember ragaszkodott ahhoz, hogy pakoljam fel a hol­mimat a szerkezetre. Rajtam nem múlott, szóltam a have­romnak, aki a kint várakozó Skodából segített behordani mindent, amit szükségesnek tartottam magammal hozni, szem előtt tartva a közel egy éves tartózkodásomat. A soha

nem látott, keleti blokkos, viseltes verdát övező tömeg létszáma viszont eltörpült azok mellett, akik a kulikocsi telepakolását kísérték árgus szemekkel.

Feltehetőleg valami pszichopata milliárdosnak hittek, aki a világ hívságai iránti megvetését azzal próbálja kife­jezésre ju tta tn i, hogy a házilag feketére festett to rn a­cipőjéhez kényelmes mackónadrágot húz, és az egészet egy pecsétes ballonkabáttal fejeli meg. Utazásaira elkíséri hasonló öltözéket viselő sofőrje, aki segít neki bepakolni azokat a könyveket, amelyekből van vagy h a t tucat, és feltehetőleg olyan anyagivilág-feletti bölcsességeket ta r­talmaznak, hogy tulajdonosuk képtelen megválni tőlük, még egy röpke tengerparti üdülés esetén is. Ugyanakkor tudom, hogy mivel tartozom magamnak, mert tartózko­dási helyemül a környék egyik legelegánsabb és legdrá­gább szállodáját választottam!

Amint telepakolták a kulit, a hordár külsejű egyén széle­sen vigyorogva elkezdte tolni. Én meg csak néztem, hogy hova a francba viszi a cuccaimat? Jobb híján követtem, mondván, ha minden kötél szakad, legalább azt tudjam, hogy hol keressem a holmimat. Az ember rendíthete t­lenül haladt előre. Először a földszinti lakosztályokat hagytuk m agunk mögött, majd a szolidabb, nem ten ­gerre néző apartmanokat, végül a kisebb szobák is elma­radtak.

A szálloda konferenciaterm e mögötti szűk folyosón jártunk , majd következtek a színházterem hátsó fertá­lyán lévő öltözők. Innen m ár csak kétszáz métert kellett csigavonalban haladni és elértünk egy légópincére haja- zó traktushoz, amelynek nyersfehérre festett falaiba szűk ajtókat vágtak. Az egyiket kinyitotta a hordár, és feltárult mögötte egy szerény kis lyuk, amelynek ablaka sem volt. Csak a fal mellé állított ágy, illetve a sarokban

lévő zuhanyfülke u ta lt arra, hogy az ötletes tervezők mégis csak szobának szánták ezt a spájz méretű üreget.

A középkorú ú r rendkívül udvarias mosollyal körbe­m utatott a helyiségen, majd távozott. Színházi ember lévén pontosan tudom, hogy a csillogó díszleteket sokszor szigetelőszalag és ácskapocs tartja a háttérben, amelyet jótékony homály fed a közönség elől, de hogy egy ilyen helyen kell majd egyszer laknom, azt szinte lehetetlennek tartottam . Válogatni viszont nem lehetett, ezt kaptam , ezt kellett megszeretni. Kipakoltam a cuccaimat, elkö­szöntem alkalmi sofőrömtől, és mély álomba merültem.

M ásnap reggel a rra ébredtem , hogy van két szm okin­gom. Egy fehér és egy fekete. Utóbbit már ismertem, fehé­ret ellenben ezidáig csak Hum phrey Bogarton láttam a Casablanca azon jelenetében, amikor a vendégek között sétál, és a fekete zongoristát arra buzdítja, hogy játssza újra!

Mindkettőt felpróbáltam és úgy döntöttem, hogy vala­miféle otromba tréfa áldozata vagyok. Az alkalmi öltözé­keket m inden kétséget kizáróan olyan rendkívül ala­csony indiai politikusok számára tervezték, akik nemrég hagyták abba kilenchónapos éhségsztrájkjukat és most kénytelenek báli ru h á t ölteni, hogy megfelelő külsővel vehessék át a Béke Nobel-díjat.

A nadrág csak térdig jö tt fel, a zakóba belebújva pedig meglepetten kellett tapasztalnom , hogy csak szélesre tá r t karral viselhető. Minőségi anyagból készülhetett, m ert amikor megpróbáltam norm ális testhelyzetet fel­venni, ahelyett hogy szanaszét szakadt volna egyszerűen hátraránto tta a karjaimat, m int egy expander. Úgy néz­tem ki, m int egy tokaji szőlőtőkék között dekkoló béke­beli madárijesztő, akinek vásott kölykök térdig rántották a gatyáját. Ez volt a fehér. A fekete sem volt különb!

Méretét tekintve az volt az érzésem, hogy az öltönyt L atabár Kálmán viselhette legutóbb, az 1942-ben ké­szült Egy bolond százat csinál című, komédiában. Akko­riban a testalkatom kábé úgy viszonyult Latyiéhoz, mint ma. Az persze m ár az első pillanatban egyértelmű volt, hogy a szálloda vezetősége ezt a két fellépő ruhát szánta nekem. Sebaj, gondoltam, első a reggeli, a problémákat ráérek később megoldani.

A m ardosó éhség egyenesen az étterem be kergetett, azaz majdnem egyenesen, ugyanis a korai órán képtelen voltam felidézni az u tat, amelyen előző este a kulis srác a szobámig kísért. Gondoltam a recepción segítenek. Se­gítettek. Méghozzá m aga Ron Voss, a Hotel igazgatója, akiben döbbenten ismertem fel az előző este előzékenyen sürgő-forgó hordárt. A direktor bocsánatkérő tekintettel exkuzálta magát, hogy személyesen fogadott és szolgált ki engem, a hotel új bárzongoristáját. Majdnem e l s ü l lyed­

tem. Felrémlett előttem, hogy komoly megfontolás tárgyává tettem ötven forint borravalót. Természetesen magyar forintban, hiszen ez volt az egyetlen fizetőeszköz, ami a zsebemben csilingelt.

Mr. Voss először is elém te tt egy táblázatot, amely a munkabeosztásomat tartalmazta. Délelőtt tíztől-tizen­egyig a hallban elhelyezett fehér zongorán kell játszanom fehér szmokingban, majd este héttől-tizenegyig az étte­rem ben, a vacsora alatt, fekete szmokingban. Előtte, u tána , valam int a kettő között azt csinálok, am it csak akarok. Ellátásomat természetesen a szálloda biztosítja. Reggelire svédasztal a vendégekkel, ebédre menü, vala­mint egy tetszőleges vacsora az esti zene előtt vagy után.

Siettem megjegyezni, hogy szükségem lesz két új szmokingra, vagy egy szabóra és néhány rőf anyagra, term észetesen csak abban az esetben, ha nem akarja, hogy a visszatérő holland milliárdosok azt gondolják,

a szálloda kifejezetten az ő szórakoztatásukra sze rző d te ­tett egy viccesen öltözött zenebohócot. Azonnal intézke­dett, és reggeli u tán valóban a szobámban várt egy sza­bó, aki egy koporsókészítő mogorvaságával vett rólam méretet. De megint előre szaladtam!

A reggeli! Na, az valami csodálatos volt. A svédasztalon elhelyezett ételeknek mintegy húsz százalékát sikerült csak beazonosítanom. A lazackaviárról először azt h it­tem, hogy dekoráció, az articsókát a dísznövények közé soroltam, a garnélasalátát pedig pondrónak néztem.Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy degeszre tömjem magam. Először azon morfondíroztam, hogy egészen egyszerűen odahúzom a székemet a svédasztal­hoz, hogy ne kelljen annyit rohangálnom, de aztán észre­vettem, hogy senki nem él ezzel a kínálkozó és egyér­telmű lehetőséggel, így elvetettem az ötletet.

Mint említettem a szobámba érve a szabó fogadott, aki letette a nagyeskü t, hogy estére készen fog várni a vado­natúj, m éretre készített szmoking. Ha van olyan köz­mondás miszerint "sose higgy egy holland szabónak", az biztos, hogy nem tapasztalati tényeken alapul. A jóem ­ber ígéretéhez híven szállította fellépő ruhám at, így sem­mi nem akadályozott abban, hogy megfelelő külsővel je ­lenjek meg a gazdag tu ris ták előtt, akik a jelek szerint igencsak szerettek zenére enni.

Fekete szmokingomban léptem be az étterembe azzal a szándékkal, hogy virtuóz játékommal megdöbbentem az unottan majszoló közönséget. Bele is kezdtem egy közis­mert slágerbe, amely megítélésem szerint kitűnően pasz- szolt a serrano sonkába göngyölt párolt spárgához, de szinte ugyanabban a pillanatban megjelent Mr. Voss, és

elém tett egy listát, amely azokat a számokat tartalmazta, amiket játszanom kellett.

A lista úgy kezdődött, hogy Love me tender. Egy bizo­nyos Elvis Presley szerzeménye, akinek neve m ár akkori­ban is jól csengett a showbizniszben. Leütöttem az első taktusokat, aminek következtében hirtelen és gyökeres változást érzékeltem a vacsorázó közönség soraiban. Si­m ára borotvált pengeéles férfi profilok fordultak felém csillogó szemekkel, néhányan a refrént dúdolták és vala­milyen furcsa, megfoghatatlan, de ugyanakkor meghitt hangulat osont be a terembe.

Volt még pár hasonló szám, Sinatrától a My way és ha ­sonlók, én persze mindegyiket tudtam, sokat fejből, néhá­nyat a kottából. Már egy ideje játszottam, amikor egy külö­nös jelenség vonta magára a figyelmemet.

Egy férfi lépett be a terembe. Magas, vékony figura volt, fényes, narancsszínű zakóban, zebracsíkos reverrel, arany wesco csizm ában és fűzöld pantallóban. Haja hidrogénszőke tincsekben omlott a vállára, és téglalap alakú, enyhén lilás üvegű, rózsaszín keretes design­szemüveget viselt. És ha ez még nem lett volna elég, a lát­ványt egy valódi doberman egészítette ki.

A kutya peckes tartásban követte gazdáját. Nyakában Swarowsky-kristályokkal kirakott nyakörv, amin egy kis ezüst táblácska fityegett, rajta a név: Honey. Annyira el­bambultam, hogy ujjaim alatt Sinatra lassan átcsúszott Máté Péterbe. Azt hittem, a pasi azért van itt, m ert vala­milyen artistaszám lesz, vagy egyéb revüelemekkel ki­egészített m űsort dobnak be a placcra, de semmi ilyesmi nem történt.

A hihetetlen külsejű figura leült az egyik legjobb asztal­hoz és fejhangon u tasíto tta a pincért, hogy hozzon neki valamit, amit nem értettem, mert hollandul volt. Az viszont

meglepett, hogy a teljes személyzet körülötte ugrált, egy­m ás sarkára taposva igyekeztek kiszolgálni őt.

Két szám közti szünetben odajött hozzám Ron, a szál­lodaigazgató és közölte velem, hogy a színes ürge nem m ás, m int a szálloda tulajdonosa, aki megérkezésem alkalmából szeretne meghívni engem egy pohár pezs­gőre! Első meglepetésemben igent m ondtam, majd egy laza futammal elvágtam a My fair lady egyik betétdalát, és a tulaj asztalához sétáltam.

A főnök, akit én naiv fejemmel egy vicces kedvű, fel­tű n és t kedvelő bohócnak gondoltam, a karom ra tette a kezét és párás szemmel kijelentette, hogy nagyon örül nekem. Mint kiderült, egy fényképről választottak ki.

Magas term etem, izmos felsőtestem és napbarn íto tt bőröm azonnal meggyőzte őket, hogy én vagyok a leg­megfelelőbb jelölt a zongorista szerepére. Ekkor kezdett egy kicsit gyanús lenni a dolog. Egyértelmű pedig akkor lett, amikor a fazon megkérdezte, hogy Magyarországon is vannak-e olyan szállodák, amelyek kifejezetten mele­gek vendéglátására rendezkedtek be?

A kínosnak is nevezhető csendet, ami a kijelentést követően beállt köztünk, a pincér törte meg, aki elém tett egy pohár pezsgőt. A tölcsér form ájú pohár alján k ris­tályból készült kis szívecskék pihentek. Közölte, hogy ez a ház specialitása a Love Potion No.9.

Koccintottunk. Ittunk. Én rögvest elkértem az egész üveggel és gyorsan töltöttem még vagy négy pohárral magamnak. Dehogy figyeltem én a kristályokra, azokat is benyeltem a nagy lendületben!

Mit lehet itt tenni, tettem fel magamnak a kérdést, mi­közben a velem szemben ülő hom ár árgus szemmel fixí­rozott.

Nem készítettem B tervet, ami azóta szokásommá vált. Lelépni nem akartam , annál azért jóval többet fizettek,

de a m aradással is bajaim voltak, m ert nem volt egy­értelmű számomra, hogy mégis mi velem a tulaj szándéka. Az ORI-s gyerek ju to tt eszembe a bam ba tekintetével, meg a don’t worry be happy-vel. Anyádat! Őt kellett volna bezárni egy melegszállóba.

Teljes mértékben kiszolgáltatottnak éreztem magam. Nem egy leányálom a holland homokosok felső tízezres csoportjának fenntartott szállodában dekkolni, hófehér szmokingban, egy hasonló színben pompázó zongora mögött, és m élabús slágereket játszani... Már láttam magamat nyakörvvel, és a rajta lógó Honey2 táblácskával!

De úgy döntöttem, mégis csak lenyelem a békát, és ha nem is próbálok meg asszimilálódni a környezethez, igyekszem kihúzni, ameddig bírom. Arra való hivatko­zással, hogy nagy a csend, udvariasan elköszöntem és visszamentem a zongorához, hogy folytassam azt, amiért idejöttem.

A zenei lista kötelező jelleggel bírt, így kénytelen vol­tam az előírt számokat játszani, még akkor is, ha semmi­hez nem lett volna nagyobb kedvem, minthogy valami igazán macsós cuccot nyomassak! De ez sajnos lehetet­len volt. Sőt, a dolog még rosszabbra fordult.

Alig kezdtem bele a Love me tender című közismert slágerbe, amikor a tulaj széles mosollyal felállt, odajött a hangszerhez, felvette a mikrofont, odafészkelt mellém az egyébként is szűkös helyet kínáló zongoraszékre, és kappanhangján dúdolni kezdett, ezzel is egyértelművé téve a vacsorázó melegek számára, hogy mi egy pár vagyunk.

Még egy órát játszottam teljes önkívületben, homloko­mon gyöngyöző verejtékkel, majd futva m enekültem a szobámba, amelynek ajtaját az összes rendelkezésem­re álló bútordarabbal igyekeztem eltorlaszolni.

Az éjszaka nyugtalanul telt. Rémálmomban saját maga­m at láttam, ahogy rózsaszín csipkés neglizsében heverek

a holland tengerparton, körülvéve sim ára borotvált testű meleg szállodatulajdonosokkal, akik egymás hátá t kene­getik kókusz illatú napolajjal, és vidáman dobálják a Bala­ton környéki strandok oly népszerű játékszerét a NIVEA feliratú, felfújható labdát. A saját hörgésemre ébredtem, úszva a jeges izzadságban.

Első dolgom volt, hogy felhívjam Zsuzsit, a felesége­met, ami persze nem volt egyszerű, hiszen ő még mindig abban a kis viskóban lakott Fót határában, ami a félkész csodapalota mellett gubbasztott. Több áttételen keresz­tül, amelyben helyet kapott a fóti posta egyik alkalm a­zottja és néhány megrögzött alkesz haver is, sikerült el­érnem őt, és rögvest u tasíto ttam , hogy hagyjon há tra csapot, papot, flexet, üveggyapotot és azonnal szálljon fel az első Amsterdamba tartó gépre!

Gondoltam, ha mellettem van a terhes feleségem, ke­vésbé leszek kitéve a sóvár tekintetek kereszttüzének. M egállapodtunk az érkezés nap jában és nekem m ár csak annyi dolgom maradt, hogy elővezessem a tulajok­nak a nejem érkezését.

Ezt reggeli u tán meg is tettem. Az O. Hotel főemberét nem volt nehéz megtalálnom, ott virított a reggeliző tömeg közepén egy lila flitterekkel dúsan telehintett Magenta szmokingban, és éppen főtt to jást e tetett a kutyájával. Odaléptem hozzá és frissen szerzett angol tudásom at bevetve, megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kifogása az ellen, ha szobámban vendéget fogadnék? Kaján mosolya elárulta, hogy sikamlós elképzeléseit beigazolódni látja, és nem is késlekedett megkérdezni, melyik szállóvendé­get tűntettem ki megtisztelő érdeklődésemmel. Sőt, rög­tön tippelt is, szerinte a holland gyorskorcsolya-bajnokra esett a választásom, aki azzal m ulattatta a strand közön­ségét, hogy leguggolás közben import kókuszdiókat tört fel a térdhajlatában, esténként pedig erősen ittas állapotban

százas szögeket húzott ki egy deszkából a farpofái segít­ségével.

Igyekeztem megnyugtatni munkaadómat, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, csupán az állapotos felségem fog meglátogatni, aki pár nap múlva érkezik Magyarország­ról. A mosoly még az arcán volt, amikor leesett neki a tantusz! De nem volt mit tennie, kész helyzet elé állítot­tam, így fanyalogva bár, de beleegyezett.

Zsuzsi két nap múlva, annak rendje és módja szerint megérkezett, majd a tulaj jeges tekintetétől követve a szobámba sietett, ahol ism ét elbarikádoztuk m agun­kat. Innentől fogva az életem a jólét unalm as medrében csordogált. Továbbra is zongoráztam, de m ár sokkal ke­vesebb jatto t kaptam és csak a frissen érkezett, tájéko­zatlan vendégek fáradtak azzal, hogy csábítónak szánt mosoly kíséretében meghívjanak egy-egy potyaitalra.

Hozzá kell tennem, hogy munkaidőben szigorúan tilos volt alkoholt fogyasztanom, így a bárm ixerek jól bevált taktikájával éltem. Vodka helyett vizet ittam , viszki és konyak helyett pedig teát. Ez volt a biztos módszer arra, hogy elkerüljem a totális lerészegedést, ami az azonnali kirúgást is magával vonta volna. Ezt nem akartam meg­kockáztatni, állásom így is egy hajszálon függött.

Minden egyes napom a következőképp nézett ki: haj­nali kelés, majd ki a tengerpartra, ahol futottam egy jó órát. Utána egy rövid szauna, majd irány a reggeli!

Magamba tömtem az összes fellelhető, addigra m ár jól ism ert ételkülönlegességet, és egy villámszieszta u tán beugrottam a hófehér szmokingomba azzal a gondolat­tal, hogy abban a pillanatban talán én voltam az egyetlen értelmes lény a környéken, aki vakító fehér szmokingot hordott délelőtt tizenegykor.

Ezt eddig csak filmsztárok esetében tapasztalhattam , méghozzá olyan filmekben, amelyekben sok szerelem

van, és a végén meghal valaki, aki nagyon szimpatikus. De ekkor ez már nem érdekelt. Szépen odasétáltam a pálmafa árnyékában várakozó, gondosan polírozott zongorához és elkezdtem játszani valamit, amiről azt gondoltam, hogy megfelelő hangulattal festi alá az érkező vendégek be- csekkolási, és csomagbehordási procedúráját.

Azért volt ebben is valami szép, valami érdekes. Mivel ru ­tinból játszottam és csak az ujjaim mozogtak, rengeteg időm volt megfigyelni a szállodába érkező különféle vendé­geket. Állítom, hogy az O. Hotel a világ legkülönösebb figu­rá inak volt a gyűjtőhelye, az extrém karakterek, mintha va­lamilyen egyezményes jelrendszert követtek volna, úgy érkeztek tömött sorokban a recepcióhoz.

A vegyes párok nagyon ritkák voltak. Vagy férfi jö tt fér­fival, vagy nők kísértek nőket. A legtöbbjük valami­lyen háziállatot is hozott magával, általában kutyákat abból viszont olyanokat, amelyek csak a legutóbbi idők­ben terjedtek el Magyarországon. Egyikük sem volt fél kiló fölött, és mindegyiknek volt valamilyen ötletesnek szánt kiegészítője, amelyek a dizájn ruhácskáktól és cipőcskéktől egészen a strasszokkal díszített nyakörvig terjedtek.

Arra is emlékszem például, hogy egy különös figura hatalm as kalitkával érkezett, amelyben egy soha nem látott, színpompás tollú m adár pihent. Ilyet legközelebb csak tizenöt év múlva láttam, amikor Edwin Martonnal egy komoly tétmeccset játszottunk a Palace Hotel golfpá­lyáján, de ez egy későbbi történet!

A kutyák mellett a másik érdekesség: a divatvilág leg­különfélébb és legkülönösebb stílusaiban készült ruhái, amiket a szállóvendégek viseltek. Mintha egy őrült ter­vező a rra tette volna fel az életét, hogy kizárólag felka­paszkodott színesfém-kereskedők által favorizált, mintás

függönyanyagokból készítsen toalettet a tehetős hollan­dok számára!

Volt o tt m inden. Bársony és selyem dögivei. M intha folyamatosan farsang lett volna. Mondjuk nekem, aki fényes fehér szmokingban kezdtem a napot, egy szavam sem lehetett!

Néha olyannyira elméláztam, hogy a liftes fiúnak kel­lett figyelmeztetnie, hogy lassan ideje magamhoz té r­nem, m ert m ár kilencedszer kezdek bele a New York, New York című Sinatra-dalba, és ez egészen biztosan fel fog tűnni a vájt fülű üdülőknek.

A délelőtti meló u tán volt egy csomó szabadidőm, amit többnyire a felségemmel töltöttem. Ó rákat sé táltunk a tengerparton és a környező utcákban. Messzebbre nem m ertünk menni, mert féltem, hogy ha nem találunk vissza

, és nem jelenek meg időben az esti menetre, akkor kiteszik a szűrömet.

A vacsora a la tt a szokásos listá t játszottam , szintén fejből, de néha én is eluntam magam, így sok esetben improvizálni kezdtem, játszottam valami könnyed, jazzes dallamot, amit ott helyben agyaltam ki. És ez így m ent heteken, hónapokon át.

Amikor m ár azon kezdtem morfondírozni, hogy egy paranoiás bentlakótól szerzett maroklőfegyverrel keresz­tüllövöm a térdkalácsom at, csakhogy történjen valami izgalmas, bekövetkezett a váratlan fordulat.

Egyik este odaállt elém Ron Voss, a már emlegetett igaz­gató és közölte velem, hogy nincs harag, meg gay power yes, de holnaptól nem számítanak rám, mint zongoristára. Derült égből a sörösüveg, ahogy egy kedves ismerősöm szokta volt mondani.

És? Akkor most mi lesz? Mi lenne? Egy hétig még hasz­nálhatom a szállodai szakzsargonban szobának titulált,

falba vájt üreget, amíg gondoskodom az elutazásomról. A határidő lejártával viszont lépnem kell, m ert m ár meg­érkezett az új zongorista.

A m ondat végén a hajdani szállodai köszönőem bert eláruló mozdulatával a bárpult felé m utatott, ahol való­ban megpillantottam egy jóvágású fiatalembert, aki min­den bizonnyal azért jött, hogy betöltse helyemet a fehér, illetve fekete szmokingban. Ahogy jobban szemügyre vettem az utódomat, rögtön világossá vált, hogy miért is kell távoznom.

A srác közel két méter magas volt és a feltehetően foll­packból készült ruhája úgy feszült a bicepszén és a comb­ján , m int a húsvéti vákuum csom agolt sonkán a zacsi, külön kiemelve minden egyes izomrostot. A csókát simán berakhatták volna bármelyik, középiskolások szám ára késült anatómiai albumba.

Haja buja csigákban omlott a vállára, nem es szárm a­zásra valló sasorra viszont - bármilyen dekoratív is volt - erősen gátolta abban, hogy a kis esernyőkkel és ananász szeletekkel díszített welcome-koktélját kultúrem berhez méltó módon legyen képes elfogyasztani.

Igyekeztem, hogy az igazgató ne vegye észre rajtam a csalódásnak még csak az árnyékát sem, így büszkén felemelt fejjel biccentettem és a szobám felé indultam , hogy közöljem nejemmel a jó hírt, és elkezdjek összepa­kolni.

Nem mondom, hogy a döntés nem érintett érzékenyen. Mivel az egy éves szerződésből - amelyben erősen benne volt a hosszabbítás lehetősége is - csupán h a t hónap telt el, úgy éreztem, jelentős összeget húztak ki a zsebemből, amit nem hagyhattam szó nélkül!

Azt már tudtam akkor is, hogy hiába kezdenék el a szál­lodaigazgatóval egyezkedni. Mivel nem egy csapatban focizunk, nem lett volna hajlandó semmiféle kompromisszumra.

Í gy nem volt m it tenni, összepakoltunk, és én megrendeltem a repülőjegyet vissza, Budapestre!

A melegszálló emléke sokáig k ísértett és időre volt szükségem, hogy mind a hotelekkel, mind pedig a mele­gekkel meg tudjak békülni, de végül is sikerült. Azóta m ár nem kísért a rossz emlék, ha egy szálloda halijába lépek, és m ár meleg barátaim is vannak. Néhányan.

ELADOM A HÁZAM, ÉS ELKEZDEK EGY ÚJAT

Hollandiából hazatérvén ismét mérleget vontam. Az egó­mon kívül nem sok m indent buktam az elmúlt fél évben, sőt akár azt is mondhatnám, hogy profitáltam a történet­ből. Anyagilag mindenképp. Hathavi fizetésemmel a zse­bemben, ami közel egymillió forint volt, Krőzusnak éreztem magam, és az sem piskóta, hogy elmondhattam magam­ról: különösebb atrocitások nélkül vészeltem á t a homár- paradicsomot!

Itthon minden úgy volt, ahogyan hagytam. Vonatkozott ez apósomra, és a m ajdnem befejezett házra is. Ahhoz m ár nem éreztem elég lelkierőt magamban, hogy semmi kis apróságokkal küszködjek a ház befejezésének érde­kében, eladtam hát az egészet, úgy, ahogy volt. Az árából apósom kapott egy kis lakást Százhalombattán - ez megle­hetősen kiesett a fő csapásvonalunkból, így a távolság megnyugtatónak számított - én pedig vettem egy szép kis telket Kamaraerdőn, azzal a szándékkal, hogy felépítem álmaim házát. Megint. És újra.

Ebbe a vállalkozásba m ár sokkal komolyabb esélyek­kel vághattam bele, hiszen pénzem is volt, meg tapasz­talatom is. Elsőként azt döntöttem el, hogy nem fogom magamra vállalni az építés feladatát. A második elhatá­rozásom egy kivitelezői csapat összeállítása volt. Talál­tam egy érdi brigádot, akikből kiválasztottam a legmeg­felelőbbnek tűnő alakokat, és megbíztam őket a ház fel­építésével.

Erre nem csak azért volt szükség, m ert kímélni akar­tam m agamat, hanem m ert időközben szerződést kap­tam a közeli Nemzeti Színházba. Ami egy rem ek dolog volt, mindössze egy szépséghibával. Ez a Nemzeti ugyan­is Miskolcon volt...

Mielőtt m agam ra öltöttem volna Othelló, a velencei mór hálás szerepét, gyorsan összeszedtem azokat az embe­reket, akiknek a kezében biztonságban tudtam az épít­kezést. Ez nem volt egyszerű feladat.

A csapat magját három tagbaszakadt fószer képezte. Első látásra még meggyőzőek voltak, de pár szó után kide­rült, hogy egyikőjük IQ-ja sem éri el az életkorukat.

Ja n i állítólag az alapozás koronázatlan királya volt, amit én is meg tudtam erősíteni, ugyanis a H hangok kiej­tését kísérő kis pöfföcskék arra engedtek következtetni, hogy m ár kora hajnal óta alapozott.

Társa, Feri, aki minden idegszálával a talpon maradás kétségkívül komoly kihívásokat jelentő feladatára kon­centrált, maximum egy, vagy két kupicával maradhatott el mögötte. Borissza mivoltára ékes bizonyítékként ott fitye­gett a kezében egy méretes marmonkanna. Saját bevallása szerint leginkább egy IFÁ-hoz hasonlított, aki hegynek fel­felé, százon, tíz litert fogyaszt.

A harm adik jóember, a nevére m ár nem emlékszem, egy szót sem szólt, csak díszlépésben menetelni kezdett fel és alá olyan peckes mozdulatokkal, amely a Köztársa­sági Őrezredtől leszerelt öreg obsitos katonát ju ta tta eszembe. Kérdésemre, hogy mégis mit művel, csak annyit felelt, hogy lelépi a méreteket. Ez volt tehát az én csapatom. Jobbra nem számíthattam, így kénytelen voltam mellettük dönteni.

Mint később megbizonyosodhattam róla, döntésemet maga a jóisten segíthette, mert ezeknél rendesebb, szor­gosabb fószereket azóta sem láttam . Azt persze nem

mondom, hogy nem ittak, m ert dehogynem. Méghozzá nem is keveset. De egy idő u tán m ár én magam vitettem nekik az inárcsi savankást és az izsáki sárfehért, m ert kiderült, őket a pia hajtja.

Eszembe ju t erről egy régi filmgyári legenda, amit meg­történni nem láttam, de annyiszor hallottam, hogy akár igaz is lehet. Volt a régi MAFILM-ben egy öreg fókuszpuller.

Ez egy nagyon nagy gyakorlatot, tapasztalatot és precizi­tást igénylő munka, amely abból áll, hogy a kamera optiká­jának fókuszát kell tekergetni, a gép előtt álló színész és a lencse távolságának függvényében. Mit jelent ez?

A kamera előtt tíz méterre áll egy színész. Az operatőr a kamera-kocsin álló felvevőgépet tolni kezdi és egyre kö­zelebb és közelebb ér a szereplőhöz, aminek következté­ben a távolság csökken. Ugyebár. Na most ahhoz, hogy a kép ne legyen homályos, a fókusznak mindig tűélesnek kell lennie. A puller nem lát semmit, csak szemre becsüli a távolságot és húzza az élességet. Na, ez a nem semmi!

A bácsi, aki a filmgyár egyik féltve őrzött kincse volt, ivott rendesen, nem tagadta meg magától a jóféle gyomor- keserűt, minden nap két, vagy három felessel indított, és így állt m unkába. Egészen addig, amíg meg nem jelent egy amerikai produkció a placcon, vérprofi hollywoodi filmesekkel.

A producer kiszúrta a magyar stáb egyik gyenge pontját, az ivós fókuszpullert, és úgy leteremtette, hogy szegény csóka azt sem tud ta , hogy hol van. Mondjuk azt m ár előtte sem nagyon tudta, mert aznap szombat volt így fel­jogosítva érezte m agát arra, hogy dupla adagot vegyen magához.

A fejes kijelentette, hogy ha a bácsi még egyszer ittas állapotban jön be a díszletbe, akkor kirúgja. Az öreg sze­rette a munkáját, nem akarta bebukni az állást egy lökött

amcsi miatt, így a rákövetkező napon egy csepp nem sok, annyit sem vett magához.

Nem is volt hirig, csordogált a forgatás a maga medré­ben. Este viszont, amikor a megrendelők elkezdték néze­getni a musztereket, azaz a napi felvett anyagot, kiderült, hogy szinte egyetlen éles kocka sincs benne. A produ­cer tajtékzott. Odahívta a pullert, és beleszagolt a szá­jába. Semmit nem érzett. Akkor miért homályos a kép? A magyar gyártásvezetőnek kellett megmagyaráznia, hogy a bácsi csak nyomás alatt tud dolgozni.

Másnap az öreget egy tízliteres Unicum várta a díszlet­ben. El is fogyott. Tűéles is lett a kép! Hát ennyit az előítéletekről.

Miskolcra azzal a lelkinyugalommal érkeztünk meg, hogy távollétünkben is szépen épül a ház, nekünk nincs m ás dolgunk, csak végigjátszani az évadot, majd vissza­térve Budapestre, beköltözni a vadiúj otthonunkba. Nem nyújtom hosszúra: a ház szeptembertől m árciusig fel­épült, az egy évadból viszont kettő lett, így csak sokára vehettük birtokba az épületet. Miközben a házunk épült, feleségemmel, és közben m egszületett Máté fiammal a miskolci színészotthonban éltünk, ami egy hatalm as épület volt a város szélén, a lehető legrosszabb környé­ken, ahol valaha is éltem.

Akkoriban m ár elkezdtem ezzel-azzal foglakozni, így a színház mellett volt egy kis mellékjövedelmem is, amit tejes egészében a gyerekre költöttem. Bécsből hoztam babakocsit, menő rucikat, mindent, ami akkoriban itt­hon még elképzelhetetlennek szám ított. A baj csak az volt, hogy h iába a drága babakocsi, h a az anyja nem merte levinni benne a srácot az utcára.

A környékbeli romák ugyanis egyszer m indent lekap­kodtak a fiamról. Ezt egyszer tu d ták csak megtenni,

m ert u tán a szám ukra is kiderült, hogy ki a gyerek apja és inkább szép csendesen meghúzták magukat, ha engem lá ttak közeledni. Ham ar híre m ent annak, hogy a m is­kolci súlyemelőkkel edzek, és nem akarták kísérteni a sorsukat.

A kocsimat is kezdték békén hagyni. Volt egy szakadt Trabantom, amit naponta feltörtek. Elvinni képtelenek voltak, m ert vezetni egyik sem tudott, de rendszeresen bezúzták az ablakait. Emlékszem egy kirívó esetre, ami rádöbbentett, hogy ezek a fószerek nem dúskálnak a szellemi jóban. Az történt, hogy az egyik csapat hétfő éjjel felnyomta a Trabit úgy, hogy bezúzták a bal első abla­kot. Kiszedték a rádiót, meg a napszem üvegemet és eltűntek. Másnap a jobb első üveg volt betörve. Gondolom a konkurens banda a m ásik oldalról érkezett, és nem akartak körbemenni.

Hát így éltünk mi Miskolcon. Esténként Thália papjai­ként áldoztunk a kultúra oltárán, Shakespeare szövegei­ben zokogtam és őrjöngtem egy palotában, majd szépen felhúztam a jam bósapkám at és hazazötyögtem a tele­hányt villamoson a putrik közepén búslakodó színész­otthonba. Egyetlen vigaszom a társaság volt, ami azon a helyen összejött. Remek színészek, jó barátok és régi kollegák zsúfolódtak össze a szükséglakásokban. Együtt ünnepeltük a karácsonyt is, körbeállva a fát, és jól éreztük m agunkat annak ellenére, hogy a Mennyből az angyal dallamába a környékbeliek ordítozása vegyült. Azt hiszem, aznap este nagy késelés volt.

ŐRÜLT ÍRÓK, HAJDANI FILMEK

Már azokban az időkben is, amikor főleg színházakban játszottam, egyre m ásra megkerestek kezdő, illetve gya­korló forgatókönyvírók és m ás filmes szakemberek, min­denféle szerepajánlatokkal. Amikor m ár hetente több könyvet is el kellett olvasnom, bevezettem egy szabályt, ami ma is működik. Először is minden könyvet elolvasok. Tényleg mindet.

Isten tudja, kiben mi rejlik, honnan tudhatom , hogy a világ legjobb sztoriját nem egy kis faluban élő szőlő­csősz fia fogja nekem elküldeni?

Ha elolvastam, akkor három szempontot veszek figye­lembe. Az első az, hogy mennyire tetszik a könyv? Milyen a sztori, milyenek a dialógok és nem utolsó sorban milyen a szerep, amit el kell játszanom?

A második szempont a gázsi. Azért nem az első, mert egy megfelelő összeg a döcögő karaktert is helyre tudja billenteni.

A harm adik a stáb. Nagyon fontos, hogy kikkel kell, vagy kikkel fogok együtt dolgozni? Egy film elvisz az ember életéből minimum egy hónapot, főleg ha főszerepet kell játszani, mert akkor valóban minden nap ugyanazokkal a kollegákkal fekszem és kelek. Ezért nem mindegy, hogy k ik ők!

Mostanában - lekopogom - nagyon sok helyre hívnak, és tényleg sok filmet tudhatok magam mögött az elmúlt

tíz évben, de korántsem annyit, ahány könyvvel megke­restek.

Pusztán a szórakoztatás kedvéért szeretnék megosztani pár sztorit, amiket nem vállaltam el. Hogy miért nem, az egyértelmű lesz. Azért adom ki a reménybeli forgató­könyvírók m unkáit, m ert leteszem a nagyesküt, hogy ezekből soha nem fog film készülni. És az írók - ha kis mértékben is - talán elérik a céljukat azzal, hogy alkotásuk imigyen a közönség elé kerül. Hogy ne legyen fárasztó, innentől megpróbálom a fejezetek közé beszúrni a kis szinopszisokat, egyfajta pihenőként.

Berlitzingenburg - 1 . filmsztori

A sztori Erdélyben játszódik (máris érthetetlen a német cím) egy hegy tetején álló elhagyatott kastélyban, amelyet baljós hangulat leng körül Ebben a sasfészekben él egy őrült tudós, aki a második világháború során a környé­ken elesett náci katonák hulláiból készít zombikat.

A véletlenül arra tévedő diákokból álló kirándulócsapat szembe találja magát a náci zombikból verbuvált hadse­reggel, és mindenki meghal, de először a szőke bögyös bombázó...

Majdnem bejutok

Egyik első játékfilmemet 1996-ban forgattam Stationery címmel. A rendező Schmidt Arnold volt, aki abban az évben tért haza a m üncheni filmfőiskoláról, és a nyarat arra szánta, hogy leforgassa a vizsgafilmjét. Engem válasz­tott ki az egyik szerepre, amelyben egy tagbaszakadt román sittest kellett játszanom, aki megszökött a fegyházból.

A tagbaszakadt volt a kisebb kihívás, azt nem nagyon kellett eljátszanom, m ert m ár akkor is m eglehetősen korpulens voltam. Nem volt egy nagy meló, tekintettel arra, hogy kisjátékfilmet készítettünk, két hétig forgott az egész. Nem is zavart sok vizet a hazai piacon, vizsga­filmnek megfelelt, küldetését betöltötte. Azt viszont nem tudtam , hogy Arnold tán a világ összes filmes versenyére benevezte az alkotást, és a m ű éveken keresztül já r ta a világot.

Egyik nap éppen Kentaurral teniszeztem - élesen em­lékszem, nyár volt és nem sikerült a legjobb form ám at hoznom - amikor csengett a telefonom. Egy angolul beszélő nő jelentkezett, és közölte, Mr. Deniro látta a Sta­tionaryt és szeretne nekem egy közepes szerepet ajánlani a következő filmjében. A dolog annyira szürreális és képte­len volt, hogy még arra is hajlandó lettem volna, hogy jól szórakozzam. Mondtam, hogy ez nagyon vicces és legyen szíves visszahívni egy óra múlva, mert Mr. Deniro ide vagy oda, éppen teniszezem. A hölgy gond nélkül megértette és még elnézést is kért, hogy rosszkor zavart. A meccs végére m ár el is felejtettem a telefont, amiről m ár az elején is azt gondoltam, hogy valamelyik have­rom nak az egyszerű tréfája. Alig fejeztem be a zuhanyo­zást, amikor ú jra csöngött a készülék és ismét ugyanaz a hang jelentkezett.

Most m ár elnézéssel kezdte, és az időeltolódásra hivat­kozva közölte, hogy nekik lassan vége a napnak és min­denképpen szeretné megtenni az ajánlatot! Ekkor kez­dett gyanússá válni a szitu. Mondtam neki, oké. Tegye meg az ajánlatot! Kiderült, hogy a nő tényleg Robert DeNironak dolgozik, és a következő filmjüknek a negyedik főszerepére keresnek egy tipikusan kelet-európai, nagy­darab figurát az egyik orosz szerepére.

Huszonhárom nap forgatás. 10 nap Florida, a többi New York. Fizetik az első osztályú repülőjegyet, az ötcsilla­gos szállodát, sofőrt a teljes időszakra, m ár csak azt kell megmondanom, hogy mennyi lenne a gázsim? Mennyi? Legyen, mondjuk, ezerötszáz dollár naponta. Azonnal leokézta.

Azt mondta, hogy ha ennyivel megelégszem, akkor erre rögvest rá tud bólintani. Remek, gondoltam, sikerült benyögni egy olyan összeget, amelyet egy titkárnő a saját hatáskörében nyugtázni tud. Valószínűleg ő is többet keres naponta, mint amennyire én igényt tartottam. Igyekeztem korrigálni és menteni a menthetőt. Mondtam neki, hogy ezzel szemben vinném a családomat, és nekik is hasonló ellátást kérek.

Ezt még le kell egyeztetnie. De ham arosan visszahív, illetve nem is engem, hanem az ügynökömet, majd vele megtárgyalják a részleteket. Mondom, nekem nincsen ügynököm. Nincs??? Az meg hogy lehet? Őszinte döbbenet hallatszott a hangján. Egyszerűen nincs. Mi itt Magya­rországon nem használunk ügynököket, ha valaki tá r ­gyalni akar valakivel, az felhívja, megbeszélik és leszerződ­nek. Hát ez baj. Ők ugyanis nem tárgyalhatnak közvetlenül a színészekkel. Nekik kell egy ügynökség! Megígérte hogy m ásnap visszahív, addig szerezzek egyet!

Ott álltam egy szál vizes törölközőben, kezemben egy nagyfröccsel és esélyem sem volt arra, hogy hirtelen fel­hajtsak egy színészügynökséget.

Felhívtam néhány kollegámat és barátomat, hogy náluk érdeklődjek, de csak annyit értem el, hogy elkönyveltek valami nagyarcú, hülye majomnak, aki ügynököt akar magának. A megoldás az utolsó pillanatban érkezett, egyik ismerősöm vetőmag-kereskedő cége felvette a színészköz­vetítést is, mint tevékenységi kört és ajánlkozott arra, hogy a szerződésem részleteit letárgyalja az am erikaiakkal.

Ekkor m ár tényleg csak arról volt szó, hogy hova kell kül­deni a szerződést, azt ki nézi át, és mikor küldjük vissza. Azután pedig csapó, TESSÉK! Irány Amerika!

Eltelt egy hét. Semmi. Nagy csend. Eltelt a második is. Ugyanaz. Ekkor m ár gyanakodni kezdtem és felhívtam az amcsikat, hogy mi van, miért nem jelentkeznek? Megle­hetősen hideg hangon közölték, hogy az én színészügy­nökségem nekik ron to tt azzal, hogy a gázsim at vagy 3000 dollárban állapítják meg naponta, vagy elállok a biznisztől! A kintieket nem olyan fából faragták, hogy egy megállapodás után hajlandóak legyenek annak a dup­lájába belemenni. Egészen egyszerűen leírtak, és kerestek m ásik figurát a kelet-európai-tagbaszakadt-karakter- piacon.

Így ment füstbe nemzetközi karrierem, és a világhír felé vezető ú t már akkor véget ért, amikor elkezdődött. Ez van.

Khafid utolsó napja

A f ilmsztorit minden bizonnyal egy hazánkban tanuló liba­noni orvostanhallgató vetette papírra két boncolás között. A történet egy élete utolsó két óráját élő halálosan beteg férfiról szól, akinek lelki szemei előtt lepereg az élete. A film különlegessége, hogy senki nem szól benne egy szót sem, csak a főszereplő, aki leginkább csak hang­effektekben közli mondandóját, nyög, szuszog, sóhajt, nevet és sir. Illetve volt még egy érzelem, de arra már nem emlékszem A többi szereplőt bábuk és kirakatbabák tes­tesítik meg, ezzel is utalva arra, hogy egy álomvilágban vagyunk. A hős bejálja gyermekkora színtereit, majd hir­telen megöregszik és pont akkor hál meg, amikor vége van a filmnek.

ELBUKOM EGY SPORTKOCSIT

Az egész a golffal kezdődött. Azzal a sporttal, amelyről soha nem tudtam elképzelni, hogy valaha is nagy kedvteléssel fogom űzni. A golf egy olyan sport, amiben kívülről sem­mi vonzó nincs, és belülről is csak nagyon sokára lesz. Emberek ácsorognak a tűző napon, a fűben zsizsikelő tücskök és mindenféle m ás bogarak közt, vasalt póló­ban, hosszú nadrágban, kesztyűben és szöges cipőben, miközben azon ügyködnek, hogy egy labdát beleüssenek egy lyukba. Az ütések között pedig kilométereket gyalo­golnak, m aguk u tán vonszolva a vasrudakkal teli zsák­jukat. Valljuk be: a golfban az egyetlen vonzó dolog az összeg, amit Tiger Woods nyer egy nagyobb nemzetközi tornán. Slusszpassz.

Kapcsolatom ezzel a sporttal egy langymeleg nyári dél­utánon kezdődött, amikor valamilyen, színészeket is fel­vonultató rendezvény keretében meg kellett jelennem Tatán, ahol mindannyiunkat rávettek, hogy üssünk párat a golfütővel. Ezek a murik csak egyre jók, mégpedig arra, hogy a pletykalapok fizetett lesifotósai olyan képeket csi­náljanak az emberről, amelyek megfelelően szokatlanok ahhoz, hogy el lehessen velük adni a magazint!

Mondjuk egy golfos kép még mindig jobb, mint az evős. Ezek a legdurvábbak. A zabásak! Szám talan alkalom ­mal láttam viszont magamat különféle újságok hasábjain, am int hideg csirkecombot eszem m űanyag tányérból. A képaláírás változó, de majdnem minden esetben olyasmiket

emlegetnek, mint például az "évtized partyja". De mindegy is. Lényeg a golf. Engem is rávettek a helyi edzők, hogy üssek párat, hátha kiderül, hogy rejtett tehet­ség lakozik bennem. Ütöttem párat. Nem derült ki.

A dolognak persze nem sok értelme volt, mert egy úgy­nevezett driving range-en álltunk, ami erősen hasonlít a céllövők lőállásaihoz. Egy sorban szorongott vagy negy­ven színész, mindenkinél egy golfütő, pár edző rohangált m ögöttük és próbálta magyarázni, hogyan kell elütni a labdát. Életveszélyes volt a gyakorlat. Mindössze néhány kollegámnak sikerült eltalálni a kis fehér golyóbisokat, amik azután össze-vissza röpdöstek, azt az érzetet keltve, hogy nem golfpályán, hanem egy agyaggalamb-lövészeten vagyunk

Én magam sem jártam sok sikerrel, bár minden erőmet beleadtam az egyes ütésekbe. Egyik lendítésemmel egy homokozó vödörnyi földet sikerült kiszakítanom a pályá­ból. Egyik jó kedélyű kollegám szerint még két ilyen svung, és m inden bizonnyal előkerül a környék legna­gyobb m éretű avar kori lelete.

Változó sikerrel megjátszott ütéseimet a korábban el­fogyasztott alkoholnak tudtam be, ugyanis egy ilyen partin az egyetlen értelmes dolog, amit az ember csinálhat, az az ivás. És én csináltam is rendesen, egyik fröccsöt küld­tem a m ásik u tán . A sors különös fintora, hogy életem legkomolyabb fogadásába is a fröccs és a golf kapcsán csúsztam bele. A dolog a következőképp történt. Pólus Péter, a gödi Pólus Palace tulajdonosa meghívott, hogy tö ltsek nála egy hétvégét, hiszen olvasta az újságban, hogy a golf nagy rajongója vagyok, és mit ad isten, neki is van egy tizennyolc lyukas pályája, ha van kedvem, ugorjak le pár napra és hódoljak kedvelt időtöltésemnek!

A meghívást elfogadtam, el is látogattam a Pólus Hotelba, és ígéretemhez híven kedvenc időtöltésemnek hódoltam,

ami nem volt más, m int a fröccsözés. Változatosságot is vittem a dologba, felváltva ittam a kisfröccsöt és a nagy­fröccsöt, hogy se én, se pedig a személyzet ne unatkozzék!

Elöljáróban el kell m ondanom, hogy a Pólus Palace meglehetősen exkluzív hely, és a vendégek sokkal in­kább fogyasztottak mindenféle koktélokat és nemes visz­kiket, mintsem a póri kategóriába sorolt fröccsitalt. Nem így én! El nem tudtam volna viselni, hogy egy meleg napon, am ikor a homlokom pórusaiból vízszintes sugárban spriccel a víz, elém tegyenek egy kókuszlikőrből, an a ­nászszirupból és gránátalm aléből álló löttyöt, amit még mindenféle befőtt-m aradékkal és esernyőkkel is deko­rálnak. Én m aradtam a fröccsnél.

Az első generációs fröccs természetesen meg sem kö­zelítette a későbbi verziókat. A pincéreknek is bele kellett tanu ln i a jóba! Első körben egy hatalm as kelyhű b u r­gundis kristálypohárban hoztak némi fehérbort az ország pincészeteinek legfelsőbb kategóriájából, mellé pedig egy üveg Perrier vizet.

Miután elfogyasztottam, türelm esen elmagyaráztam, hogy m iként is kell a dolgoknak m űködniük. Szívesen húzom én fel a világ egyik legdrágább vizével, a csak és kizárólag kiváló évjáratokban palackozott Chardonnay-t, amelyet fél éven á t barique hordókban érleltek, és még azt is rá lehet fogni, hogy ez fröccs. De nem az!

A fröccs jóféle savankásból készül, méghozzá olyan szikvízzel, amelyet a sváb szárm azású szódások a mai napig vastag falú nyomós üvegekbe töltenek, úgy, hogy a vízben kieresztés u tán üveggolyó m éretű buborékok képződnek. Na, az a fröccs!!! És nem m ás. A pincérek gyorsan tanultak, én meg gyorsan ittam.

Szép lassan befröccsöztem magam a helyi társaságba, Péterrel is egyre szorosabb barátságot kötöttünk, oly­annyira, hogy egy idő u tán úgy gondoltam, a családot

sem lehet kihagyni a jóból, és elkezdtünk együtt lejáro­gatni Gödre a szabad hétvégeken.

A golfhoz persze, Péter nyom ásának ellenállva csak nagyon lassan és óvatosan közelítettem. Először csak ki- kitekintgettem a szobánk ablakán. Később m ár arra is elszántam magam, hogy az elektromos golfautóval kör­bejárjam a terepet.

Naponta két kört tettünk . Egyiket reggel, egy üveg pezsgővel, a m ásikat este, egy üveg viszkivel. Csak haj­to ttunk körbe-körbe a srácokkal meg Claudiával, és sasoltuk a golfozókat... sokáig sasoltuk. Órákat tudtam eltölteni azzal, hogy a kocsi árnyékából mélázva néztem a tűző napon álldogáló, a korábban m ár emlegetett szöcskék és kabócák közt zsírjukra sülő golfozókat, és megpróbáltam rájönni, hogy mi ebben a jó.

Akkor jutott először eszembe, hogy a golfra, mint sportra, még soha nem gondoltam. A szürkeállományomban rosszabb időkre elraktározott kifejezések között a golf vala­hol a biliárd és a rex környékén pihent. Ez valami olyan dolog volt számomra, am it férfitársaságban művel az ember, miközben iszik. Ja, és a teke is ilyen. Meg a bowling.

Nem is szándékoztam közelebbi ismeretségbe kerülni a centisre nyírt füvön zajló eseményekhez, úgyhogy be­vetettem magam a szaunába és úgy döntöttem, hogy nem vagyok egy golfos alkat.

Másnap reggel a kelő nap sugarai vidáman csillantak meg a harm adik nagyfröccsöm párától gyöngyöző poha­rán, amikor kijött a teraszra Pólus Peti barátom és közölte velem, hogy összeszedett számomra egy kezdő golffelszere­lést, fel kellene próbálnom. Na mondom, az kizárt dolog, tegnap ugyanis benéztem a földszinten lévő szakboltba, és úgy határoztam , egy alap felszerelés helyett inkább egy közepes m éretű Ferrariba fogok beruházni, azt legalább

nem csak füvön tudom használni, és talán még olcsóbban meg is úszom.

Eszement ára van ugyanis ezeknek a cuccoknak! Sőt, azt is megfigyeltem, hogy a nagyobb, vagy mondjuk úgy, terebélyesebb testalkattal megáldott emberek szám ára készült pályaszerkók sokkal többe kerülnek, mint a cingá­roknak készített ruhák. És ez nem csak az anyagfelhasz­nálás m iatt van. Ez kérem m ár sportpszichológia.

A nagymenő kövérek ugyanis minden pénzt megadnak azért, hogy úgy nézzenek ki, m int a golfra term ett alkal­mai sporttársaik. Így van ez a vadászoknál is. Praktikus ruhát csak nyolcvan kiló alatt hordanak. Onnantól felfe­lé jön a csiricsáré drága.

Ne törődjek én azzal, majd meglátjuk a végén, nyugtatott a főnök, inkább menjek be és ugorjak be a cuccosba!

A három nagyfröccs azt m ondatta a számmal, hogy igen, és m ár bent is álltam a kis shopban, ahol egy csinos hölgy szakavatott kezei között az összes ruhadarab rámkerült, a nadrágtól és a szöges cipőtől kezdve, a pólón á t egészen a kesztyűig és a sapkáig. A talpig érő tükörben meggyőződhettem arról, hogy semmiben sem különbö­zöm a Fred Astaire-filmekben sűrűn feltűnő hollywoodi zsúrfiúktól. Csak egy jobban táplált k iadásban. A kis­lány még a kezembe nyomott egy titánium ból készült ü tőt és egy maroknyi labdát, majd kitaszigált a kertbe.

Peti kijelentette, hogy m ár most indítana az Australian Openen. Pusztán a külsőm alapján. Persze ezt csak azért mondta, hogy örüljek. Nem is akartam több szót veszte­getni a dologra, folytattam a fröccsözést ott, ahol abba­hagytam, azt a benyomást keltve, hogy egy friss vereség u tán éppen alkoholba fojtom a bánatom. Nem szépítem a dolgot, meglehetősen belendültem. Egyre m ásra jöttek ki a fröccsök, olyan tempóban, hogy a pincéreket óránként kellett cserélni. Mindezt talpig golfjelmezben.

Aminek azért - ez meg kell hagyni - meg volt az az előnye, hogy egy pár szöges talpú cipő is tartozott hozzá, aminek birtokában még erősen illuminált állapotban is talpon tudtam maradni. Csupán a márványpadlón pro­dukáltam egy, a külső szemlélő szám ára bravúrosnak tűnő figurát, amivel egy perc a la tt átsiklottam volna a Sztárok a jégen című szuperprodukció szereplőválo­gatásán. Is. Akár.

Mire visszatértem az asztalomhoz m ár egy újabb ven­dég csatlakozott hozzánk, akiben tizenöt perc csendes és merev szemlélés után magát Edwin Martont ismertem fel. Edwin még az első fröccs előtt volt, és m int tudjuk n in­csen lehangolóbb dolog, mint egy színjózan ember a sza­lonspiccesek társaságában, így türelem m el vártam , amíg a nálam jóval mértéktartóbb külsővel érkező zenész négy fröccs elfogyasztása után hozzám hasonló állapotba kerül. Innentől már volt miről tárgyalnunk, és mit ad isten pont a golf jö tt kapóra, mint téma.

Edwin megkérdezte, hogy én mióta játszom? Mondom egy perce sem, épp m ost sétáltam ki a boltból. Bizony­ságul körbefordultam . A hirtelen m ozdulat h a tá sá ra a ruhámon lógó méretes árcédulák vidám lobogásba kezd­tek, úgy röpködtek körülöttem, mint megannyi korai pil­langó.

A virtuózban m unkálkodó nagyfröccsök sora meg­eresztett felém egy bókot, miszerint igen kecsesen vise­lem a sportöltözéket. Sőt! Látványomtól ő is kedvet kapott ahhoz, hogy kipróbálja ezt a sportot, hiszen m ár számos alkalommal lett volna lehetősége arra, hogy nemzetközi sztárok társaságában üssön párat a gyepen, de ezt eddig - a megfelelő tudás hiányában - nem merte megtenni. Peti azonnal kapott a lehetőségen, hogy állandó vendégei­nek számát két közéleti személyiséggel növelje és kijelen­tette, hogy nincs mese, nekünk meg kell tanulni golfozni!

És mivel tudta, hogy én nem szeretem az üres fecsegést és a tét nélküli, levegőben lógó dolgokat, rögvest egy foga­dást indítványozott.

Mindketten járatlanok voltunk ebben a sportban, így az esélyek egyenlők. Tűzzünk há t ki egy időpontot, (le­gyen, mondjuk szeptember 28.) amikor is megmérkőzünk egymással. Győzzön a jobbik! Az addig tartó időszakra m indketten kapunk egy-egy személyi trénert m agunk mellé, aki a nap bármely szakában rendelkezésünkre áll és felkészít m inket a megmérettetésre. Pillanatok ala tt rábólintottunk, mert egyikünk sem akart kevésbé jó fej­nek és kevésbé józannak látszani a másik előtt.

A dolog pikantériája, hogy a fogadásnak, m int mond­ták, tétje is volt. Mégpedig nem kis tétje. Erre viszont egyikünk sem emlékezett, csak az egyik sportcsatorna újságírója, aki állítólag később csatakozott a társaság­hoz. Sajnos, rá m ár nem emlékeztem. A fogadás tárgya pedig nem volt más, m int egy vadonatúj Audi TT kupé, méghozzá kabriolet kivitelben. A kocsi piaci á ra közel volt a tízmillió forinthoz. Felülről. Mikor ezt megtudtam némileg megijedtem, de m ár nem volt visszaút!

Még a biztonság kedvéért lecsekkoltam a sztorit Péternél is, megkérdeztem, emlékszik-e bármilyen tétre? Hogyne emlékezett volna, még gratulált is a nagyvonalú felaján­láshoz, de azt már ő sem tudta megmondani, hogy kinek az agyából pa ttan t ki a dolog. Az enyémből biztos nem, habár erre sem mertem volna megesküdni.

Az viszont szintén kiderült, hogy több tanú is volt, köz­tük az említett televíziós sportújságíró, akinek jóvoltából a dolognak széles körben híre ment. PARA!

Először egy autókereskedő ism erősömet hívtam fel, hogy megtudjam, mi a legjobb ár, amiért egy használt, de újnak tűnő TT-hez hozzá lehet jutni. Sajnos a srác éppen sitten volt, de a kollegája m egnyugtatott, hogy ha kell,

meglesz a verda, mégpedig időre. Csak annyit akart tudni, hogy feltétlenül ebben az országban akarom -e majd használni, és zavarna-e, ha nem magyar rendszám lenne rajta? Annyit még benyögtem, hogy bocs, téves hívás és letettem a telefont. Jobb a béke.

Az Audisokat is felhívtam, hogy nem akarnak-e szpon­zorálni egy kiemelkedő sporteseményt? Mi lenne az, kér­dezték. Mondtam: egy nagyszabású golfmérkőzés. Hol lenne ez a meccs? Mondom Gödön. Gödön? Gödön. Aha! És kik játszanak? Tiger Woods? Nem, Gesztesi Karcsi, és Edwin Marton. A hegedűművész? A hegedűművész. Érde­kes, nem is tudták, hogy ekkora golfrajongók vagyunk. Nem is - mondom - mert csak most kezdünk tanulni. De nekem már megvan a szerelésem. És mivel széles a hátam, egy csomó logó rám fér. Cserébe nem is kérek mást, csak egy tízmillás sportkocsit. Ami vagy az enyém lesz, vagy Edwiné.

Nem érdekelte őket. Ott álltam enyhén másnapos fejjel, zsebemben egy horrorisztikus fogadással és lövésem nem volt, hogy mit kellene csinálnom? Vissza nem mondhattam a dolgot, mert ha nem is születtem úriembernek, azzal ál­tatom magam, hogy az idők során azzá váltam. Arra hiába várok, hogy Edwin meghátráljon, nyilván ő is nyakába kapta a sajtót, és nem akar hülyét csinálni magából az egész ország előtt. Egy dolgot tehettem és ez a gyakorlás volt.

Még aznap délután megjelentem a golfpályán és kétség­beesve kerestem a számomra kiszignált trénert. Elő is került a srác, és nagy vigyorogva közölte, hogy egy pár hónap alatt (összesen három állt rendelkezésre) komoly játékost farag belőlem!

Határozott elképzeléseiből négy és fél óra múlva némi­leg visszavett. Első ütésemnél egy kilenc kilós gyeptéglát

sikerült kihasítanom a pályából. A másodikra az ütőt ha­jítottam el olyan messzire, hogy keresni kellett. A labdák órákon á t érintetlenül hevertek.

A golfklub törzsvendégei aznap este élénk figyelem kö­zepette m esélték társaiknak , hogy láttak a pályán egy mozgáskoordinációs problémákkal küzdő vak embert, aki feltehetően süket is volt, mert egyáltalán nem hallotta meg a személyi tréner utasításait. Ez így ment négy hétig. Esőben, sárban , tűző napon, tomboló szélben. Egyre csak gyakoroltam, nem is annyira azért, hogy nyerjek egy Audit, sokkal inkább azért, hogy ne veszítsek el egyet.

A golffal az a baj, hogy az ember minél többet gyakorolja, annál rosszabb lesz. És ez nem vicc, valóban így van. Léte­zik egy bizonyos mozgássor, amit a szakértők csak szving­nek neveznek, és ez az a kombináció, ami a labda elüté­séhez is szükséges. Váll mögül indított ütő, rogyasztott térdek, fordulás csípőből, és nagy lendítés! Mindeközben csak a labdát nem szabad nézni. Leírva sem egyszerű, hát még megcsinálni.

Hetekig gyakoroltam. Itthon is. A fürdőszobában is. A parkolóban, amikor kiszálltam a kocsiból. És a forga­tásokon, amikor volt egy kis szabad időm. Lassan kez­dett összeállni a dolog, de bizakodni még mindig nem mertem. Egyetlen dolog vigasztalt, mégpedig az, hogy akárhányszor mentem ki a pályára, és ez naponta meg­történt, soha nem futottam össze Edwinnel. Ő valahol Európában haknizott a jégtáncos műsorával és Jevgenyij Plusenkhoval. Mondjuk, én is három filmet forgattam zsinórban, de én alvás helyett is golfoztam.

Már azon voltam, hogy hagyom a fenébe az egészet, de ilyenkor megjelent előttem Edwin, ahogy fölényes mo­sollyal integet egy füstölgő kerekekkel startoló álom au­tóból. Így múlt el a nyár és köszöntött be az ősz, ami nem

csak az esőket, de magát Edwint is meghozta. A hegedű mestere csak akkor döbbent rá, hogy három hét múlva meccs van, amikor kisétált a pályára, ahol közölték vele, hogy a Gesztesi "bezzeg" Karcsi a fogadás óta m inden nap itt gyakorolt. Most Edwinen volt a sor, hogy betojjon.

Benne is felmerült, hogy volt valami tanulság LaFontaine Tücsök és Hangya-meséjében. Míg a tücsök egész nyáron hegedült, a hangya bezzeg szorgalm asan gyűjtögetett. Esetem ben a gyűjtögetés term észetesen gyakorlásnak értendő. Edwin eszement tem póban vetette bele m agát a dologba. Egy hét u tán rájött, hogy az ő szvingje is szar.

Trénerem mosolyogva mesélte, hogy ellenfelem az előző nap kint volt a pályán, és zuhogó esőben állt a vihar magjában - egy kisebb tornádó lehetett - úgy gyakorolta az elütéseket. Amikor a villámok elkezdtek körülötte csapkodni, térdre borult és eső áztatta orcáját az ég felé fordítva fohászkodott a győzelemért. Annak ellenére, hogy a leírást bizonyos tekintetben túlzónak éreztem, sike­rült kissé megnyugodnom.

Persze azt is be kellett vallanom m agam nak, hogy Edwin a sok gyakorlásom ellenére is némi forral indult. Lévén zenész ember, finom keze van, sokkal inkább ura mozdulatainak, m ár ami az aprólékos, precíz dolgokat illeti.

Közeledett a leszámolás napja. Már az újságírók is kezdtek bejelentkezni és Pólus Peti is szólt, hogy egyre többen érdeklődnek a közelgő összecsapás részletei felől. Okés. Bankszám lám on elkülönítettem egy jól látható összeget, am it a TT-re szándékoztam költeni, h a alul maradok. Már olyan dolgok jártak a fejemben, hogy a full extra azért túlzás lenne, nem kell bőrülés, és a navigációt is ki lehet belőle spórolni. Ugyanakkor egy hirdetést is megfogalmaztam, am it győzelmem esetén adnék fel, mert hogy én nem férek be egy ilyen kocsiba, az tuti.

A m eccs előtt pár nappal csörög a telefonom, Edwin Marton keresett egy késői órán. Mi a helyzet? Mondom semmi. Éppen gyakorolok. Állok a teraszon és a hegy aljá­ban lévő Shell-kút hátsó traktusában elhelyezett, szeme­tesvödörnek használt olajos hordóba ütögetem a labdákat, miközben azon morfondírozom, milyen lassan terjed a hang.

Ugyanis a csillagászati távcsőben rögtön látom, hogy találtam, de a koppanás és a kutasok szentségelése csak egy perc múlva ér el hozzám abból a távolságból. Kis csend. Edwin nyilván azon morfondírozott, hogy mennyi igaz a sztoriból. (egyébként tényleg a teraszon álltam és az elütéseket gyakoroltam, de korántsem akkora sikerrel, am int azt a telefonban állítottam volt. Azután előjött a farbával. Hogy törölni kellene a fogadást. Merthogy ez egy meggondolatlan dolog. Szerintem is az volt, de örül­tem, hogy nem én mondtam ki.

Igyekeztem nem túl ham ar beleegyezni. Még sóhajtoz­tam egy kicsit, hogy mi lesz így a renom énkkal, meg ilyesmik. Azután hagytam magam meggyőzni, és nagy kínkeservvel beleegyeztem. Edwin olyan boldog volt, hogy m adarat lehetett volna fogatni vele. Sőt fogott is egyet, de erről majd rögvest. Jó, de mit m ondunk majd a sajtónak? Ezt csak bízza rám, mondtam, ebben nekem nagyobb a gyakorlatom.

Felhívtam egy tréleres céget és rendeltem tőlük egy autó­szállítót. Egyik kellékes ismerősömmel készíttettem egy hatalm as ládát, amit á tkötöttünk széles piros masnival és az egész cuccot felraktuk a platóra. Pont úgy nézett ki, m int egy meglepi-csomag, benne az autó. Annyi különb­séggel, hogy ebben a ládában egy m iniatűr TT kupé volt. Egy Matchbox...

A nagy nap reggelén a szállítóutó annak rendje és módja szerint be is gurult a Pólus Palace golfklubja elé,

ahol m ár tűkön ülve vártak minket az újságírók, tévések és fotóriporterek. Edwin hajszálpontosan érkezett, én is pont a megfelelő időben léptem ki a főkapun, talpig golf­szerkóban, a fejemben pedig néhány sebtében abszolvált nagyfröccsel.

Rövid, de sokat sejtető nyilatkozatok u tán a meccs kezdetét vette, mégpedig elég szokatlan módon. Az első ütés előtt ugyanis Edwin odajött hozzám és legnagyobb megrökönyödésemre egy félméteres kakast nyújtott á t nekem. A m adár egy irdatlan méretű, cikornyás kalitká­ban dekkolt és dühösen nézett. Köpni-nyelni nem tud ­tam. A döbbent csendet Edwin törte meg azzal, hogy egy kisebb beszédet mondott. Ezt a kakast nagyon messziről hozta, egy orosz barátja adta neki ajándékba azzal, hogy ez egy kihaló félben lévő fajta, ennél fogva rettenetesen értékes és ritka. És most ezt elhozta nekem. Hát köszi!

Életemben még csak hasonlót sem láttam . Ilyet még Sajdik Ferenc is csak elborultabb pillanataiban rajzolt! Bolyhos fehér tolla volt és éles hangon rikácsolt, azt az érzést keltve bennem, hogy mondani akar valamit. Egy ilyen drága jószágot csak egy oligarcha engedhet meg magának, vagy valamilyen feltűnést kedvelő maffiózó. Ez utóbbi esetben viszont egyáltalán nem voltam kíváncsi arra, hogy mit akar közölni a madár. Nem szerettem volna fültanúja lenni semminek.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejem­ben, ahogy álltam a gyep közepén a fotósok kereszttüzé­ben, kezemben egy rettenetes m adárral, ami nézett és krákogott. Első meglepetésemben azt sem tudtam, hogy mit tegyek!

Nem igazán kedvelem a m adarakat. Gőzöm nem volt, mit eszik egy ilyen, ha hazaviszem, a srácok egy perc alatt hidegre teszik, tovább meg nem ajándékozhatom, m ert engem is ugyanolyan hülyének fognak nézni, m int én

Edwint. Ugyanis amellett, hogy nagyon hálás voltam és m eghatott, vegyes érzelmek kavarogtak bennem . Nem tudtam őszintén örülni a biológia eme csodájának. Főleg nem egy tétmeccs előtt.

Tényleg? Mit eszik egy ilyen? Hova kell rakni? Mi van, ha elszabadul? Lehet, hogy ragadozó! A meccs után halo­vány kísérletet tettem arra, hogy ott hagyjam a Pólus Palace-ban, mégis csak egy farmjellegű helyről beszélünk, de a lovak különösen kezdtek viselkedni, amikor a m ada­rat bevittük az istállóba. Így erről is letettem. De vissza a meccshez!

Az első ü tés rem ekül sikerült, m indketten eltaláltuk a labdát, így különösebben kínos események nélkül vet­he ttük bele m agunkat az órákon á t tartó viadalba. A m eccset nem akarom ütésről ütése részletezni, m ert egy golfmeccs leírása körülbelül annyira izgalmas, mint egy sakkparti sztorija a hozzá nem értőknek. Legyen elég annyi, hogy egy darabig fej-fej mellett halad tunk , sőt, sok esetben sikerült is Edwin fölé kerekednem, akinek időről-időre sikerült engem beérnie.

Az utolsó lyuk előtt dőlt el minden. Az elhibázott döntő ütésem az elfogyasztott fröccsök számlája írom. Vesztet­tem. Egy hajszállal. Ahogy néztem a lyuk mellett szomo­rúan elgördülő golflabdát, felrémlett bennem az este, amikor Edwin felhívott, hogy lemondja a fogadást. Hálát adtam a sorsnak, hogy nem kötöttem az ebet a karóhoz. Most szegényebb lennék tíz gurigával, és egy rettenetes madárral.

A dolog pikantériája, hogy a meccs túl hosszúra nyúlt, így csak a legelszántabb újságírók maradtak a helyszínen. Az ő jelenlétükben bontottuk ki a játékautót tartalmazó faládát, majd jó t röhögve az egészen, visszam entünk fröccsözni. Oda, ahonnan ez az egész elindult.

A sztori csattanójára pár évet várni kellett, egészen tavaly decemberig, amikor a Macsópapák című könyvünk ki­adása u tán Edwinnel, Árpával, Bochkorral és néhány haverral, baráttal Sümegen m ulattunk a helyi várkapi­tány meghívásának eleget téve.

Egyik este Árpa előszedte a hordozható rulettasztalát és belekezdtünk egy partiba. Jól pörgött a golyó, nyerőben voltam, össze is szedtem közel ötvenezer forintot. Edwin, meglátva az előttem felhalmozott készpénzt, rögvest fel­markolta, mondván: ez az övé, mert a golfos fogadásunk kam u nyerem ényének szám láját ő állta annak idején. A felét most törleszthetem. Szépen!

SZINKRONCÁPA

Ezt a nevet a m agukat viccesnek képzelő színész kolle­gák akasztották rám abban az időben, amikor betörtek hazánkba a kereskedelmi televíziók, és hirtelen rengeteg szinkronizálni való sorozat érkezett az országba. Való­ban egyike voltam azoknak, akik m indent elvállaltak. Ennek három oka volt. Az egyik a pénz. Már akkor sem fizetett jól ez a dolog, így rengeteget kellett vállalni, csi­nálni, hogy egyáltalán megérje. Vagy sokat melózott tehát az ember, vagy bukó volt a buli.

A m ásik ok a ritm usérzék volt. Zenekonzervatóriu­mot végeztem, ahol megszoktuk, hogy egyszerre négy-öt dologra kell figyelni. Főleg a zenészeknek. Mint például nekem is. Játszom a zongorán, olvasom a kottát és éne­kelek. A szinkronban ez nagyon jól jött. Csak rá kellett pillantanom a szövegre. Lefényképeztem, és m ár mond­tam is a szereplő szájára. Villámgyors voltam. Ez volt a harm adik érv. Rettenetesen sokat tudtam bevállalni, amit meg is csináltam. Reggel hétkor kezdtem és este tíz- tizenegy körül jöttem ki a stúdióból. Alig volt kollega, aki fel tudta volna venni a tempómat.

Pénzben sem volt rossz, az egyetlen gond csak az volt, hogy egyszerűen képtelen voltam elkölteni, am it meg­kerestem. Vagy egy mikrofon előtt álltam és én voltam a hegylakó, vagy otthon aludtam az ágyamban és arról álmodtam, hogy egy suhin tással választom el emberek fejét a testüktől. Kész csoda, hogy nem őrültem meg.

Mindennek a csúcsa volt, amikor valami brazil, vagy venezuelai szappanoperában egy német származású dél­am erikai szépfiút kellett alakítanom. Utáltam , de n a ­gyon jól fizetett. Máig is emlékszem, Faragó Andris bará­tom volt a szinkronrendező. Egyik nap valahogy össze­csúsztak a dolgok, m ert szinkron is volt, de színházban is játszottam . Méghozzá a Salemi boszorkányokban, amit akkoriban Rudolf Péter rendezett.

Egy baj volt csak a szereppel, méghozzá az, hogy m iu­tán lejátszottam az első felvonásban, vissza kellett jön ­nöm úgy másfél óra múlva, a második felvonás végén, és azt kellett m ondanom, hogy "NEM!". Igazi kitolás volt a dolog. Viszont volt szabad kilencven percem. Mondtam Andrisnak, hogy időzítsük a szinkront erre az időre. Nem volt vele baja, a többiek is ráértek, úgyhogy leü tö ttük a dolgot.

Ezeken a napokon érdekes élményben volt része néhány budapesti taxisnak. Mint egy megvadult bika, úgy ron­tottam ki a színház oldalán és vetettem be magam egy bérkocsiba. Már ez is elég riasztó, de ha hozzáadjuk a jel­mezem által kiváltott hatást, akkor nem lehet csodálni, hogy több sofőr fejhangon felvisított, amikor meglátott.

Átöltözni ugyanis nem volt idő, így kénytelen voltam talpig bőrökbe és szőrökbe öltözve közlekedni a város­ban. Így érkeztem meg a szinkronstúdióba, ahol leglá­gyabb hangom at elővéve bűvöltem a sorozat nőszerep­lőit, m int szőke ficsúr, majd léptem vissza a színházba, bemondani az uccsó mondatomat a színpadon. És ez így m ent évekig. Jól éltem.

Ma m ár nem nagyon vállalok szinkront. Egyrészt azért, mert az árak még mindig az öt-hat évvel ezelőtti szinten mozognak, másrészt pedig ez a szakma is felhígult. Régen még lehetett haladni, villámgyorsan végeztünk egy-egy

tekerccsel, több profi dolgozott ebben az iparban. Manap­ság ez már más.

Még emlékszem az egyik első szerepemre, valami újság­író fazont kellett alakítanom az első Batman-filmben. Sinkó Laci volt Joker, akit Jack Nicholson játszott. Hát az valami félelmetes volt! Laci teljesen átélte a szerepet. Amikor Joker izzadt a szerepe szerint, neki is gyöngyö­zött a homlokán a veríték. Szép volt. Elmúlt. Ez van.

Ha m a is olyan nevek lennének a szinkron szakm á­ban, mint régen, minden más lenne! De ez m ár a múlté. Már soha nem lesz olyan szinten a magyar szinkron­szakma, m int annak idején volt, amikor még Juhász Jácint, Szakácsi Sándor, Selmeczi Roland, Prókai Ancsa, vagy Kocsis Gyuri vitték a prímet. Akkoriban még minőségi m unka folyt. Ez ma m ár darálás.

Shrek háromszor

A Shrek sok tekintetben fordulópont volt a pályámon. Amikor megkerestek a szereppel, megmondom őszintén, nem sok jövőt jósoltam a dolognak. Lehetett persze már hallani a filmről, meg a sikerről is, de én csak arra tud ­tam gondolni, hogy egy fülzsírt kenő, böfögő és szellent­gető ogréról én ju tha tok valakinek az eszébe. Minden­esetre vállaltam egy próbát lesz, ami lesz, hátha a gyere­keknek bejön.

A próbafelvételen a hazai kollegák közt egy öltönyös fószer is megjelent, akit templomi áhítat és bamba félelem övezett. Kiderült, hogy ő egy utazó hangm érnök, vagy hangm águs, akit m aga Steven Spielberg küldött, hogy ellenőrizze a magyar szinkronhangot. Az eredeti szerepet ugyebár Mike Myers já tssza , és a fószernek volt is egy laptopja, amelyen az egyes dialógok hanggörbéit rögzítette,

azaz még akkor is össze tu d ta vetni az én szövegemet Mr. Myerséval, ha lövése nem volt arról, hogy mit mondok. Márpedig nem volt! Lövése sem. Ezt persze nekem senki nem mondta.

Levetítették a próbajelenetet, én meg morogtam, hörög­tem, ahogy kell, miközben a kollegák kínosan vigyorogva néztek el a fejem fölött a megmondó ember irányába, aki csak a fejét ingatta. Kérdeztem, hogy miről van szó. Na akkor elmondták, hogy ki ez a csóka, és m iért bám ulja folyamatosan a hanggörbéket. Mondom nekik: kár, hogy nem ezzel kezdték.

M utassa meg a görbét! Megmutatta. Párat próbáltam és sikerült kicsiholnom magamból valami olyasmit, m int a képernyőn volt. Igaz, ehhez egy tettlegességig fajuló játszótéri hom okozó-csatában alulm aradt, fejhangon visító óvodás kisfiú hangfekvését kellett utánoznom, de ha az embernek ez kellett, akkor ezt kapta!

Borzasztó megelégedetten dörzsölte a tenyerét, és rábó­lintott a szerződésemre. Majd szépen összepakolt és haza­ment Hollywoodba a laptopjával és a görbéivel együtt.

Mindenki fellélegzett és eldöntöttük, innentől kezdve azt csinálunk, am it akarunk. Amit akartunk az lett, amit m aguk a moziban, a DVD-n, vagy az eléggé elítélhető módon, netről letöltött filmen láttak. Shreknek lett egy hangja, amit mindenki megszeretett. A film beütött. Ekkor kezdték a nevemet az újságok is egyre gyakrabban emle­getni.

A hír a gyártókhoz is eljutott. Rettenetesen boldogok vol­tak, hogy megtalálták a megfelelő hangot, ami szerintük egy rajzfilm, vagy egy animációs alkotás esetében m ár fél sikert jelent. Nem véletlenül kémek fel ezekre a szerepekre világsztárokat. Már ami az eredeti verziót illeti, ugyebár...

Amikor a Shrek 2 megérkezett nem volt kérdés, hogy ki szinkronizálja. Jö tt az ukáz, hogy Mr. Gesztesi, oszt passz! Igen ám, de Mr. Gesztesi akkor éppen nem tartóz­kodott az országban. Így hát a magyar szinkronrendező felkért egy másik színészt - akinek ő is mutatott egy görbét, az enyémet - és felvett vele pár jelenetet.

Az amcsik azonnal kiszúrták a bibit, és jö tt az u tasí­tás, engem kell megkeresniük. A hazaiak azzal próbálták menteni a mundér becsületét, hogy Gesztesi ú r külhon­ban van, ugyanis dolgozik. Igen? Akkor lesznek szívesek külföldön megcsinálni vele a szinkront!

Persze ez a nagy ragaszkodás nem a személyemnek szólt, hanem a film első epizódja által generált bevételek­nek. A honiak még egy darabig tördelték a kezüket, majd szépen megegyeztünk és megint én lettem Shrek. Ami­kor kijött a harm adik epizód, m ár csak a rendező jelent meg nálam és lemondó tekintettel rako tt elém egy szerződést, amiben a gázsi-hely ki volt pontozva... így megy ez. Hozzáteszem, gázsi ide, vagy oda, kevés dolog van, amit egyszerűen imádtam csinálni. Ez az volt.

Ja! Poén. Amikor megérkezett Magyarországra a Szörny RT, jö tt vele egy újabb laptopos ürge. Nagy dérrel-dúrral felállította a berendezését, majd bejöttem én, akit Sulli­van szerepére felkértek. Ahogy meghallotta a hangomat már kapcsolta is ki a gépet. Ja! Maga az, Mr. Shrek? Akkor én m ár megyek is. Ez m ost így kicsit önfényezésnek is tűnhet, de higgyék el, nem az. Egyszerűen büszke va­gyok arra, hogy a film készítői is elism erték a m unká­mat. Ennyi.

AZOK A FOKHAGYMASZAGÚ LÁNYOK

Persze hogy kell írni csajokról is egy ilyen könyvben. Csakhogy ez egy kényes téma ám! Egyrészt nekem, mert Claudia biztos, hogy el fogja olvasni, még kézirat formá­jában , és ha valami nem tetszik majd neki, akkor egé­szen egyszerűen le fogja tépni a fejemet. Másrészt pedig azért kellemetlen, m ert sokan m agukra ism erhetnek, még akkor is, ha nem írom ki a neveket és megpróbálom magukkal elhitetni, hogy ebben az országban az összes csinos csajt XY-nak hívták a kilencvenes évek elején. De mivel ez az időszak is életem szerves része volt, megpró­bálok képet adni róla úgy, hogy senkit ne érjen sérelem.

Anélkül, hogy megint fényezném m agam at, el kell mondanom , hogy akkoriban egészen egyszerűen csak Nagyvadásznak hívtak engem a haverok. És uram bo­csá’, rá is szolgáltam erre a megtisztelő gúnynévre. Késő estétől kora hajnalig jártam az éjszakát, hogy friss hódí­tásokra tegyek szert. Egyéjszakás kalandokba csak azért nem mentem bele, m ert nem szerettem hosszú távra ter­vezni.

A kedvenceim a táncos lányok voltak. Mint sok más férfit, engem is elcsábítottak a kecses mozgású csajok. Maga­sak voltak, vékonyak és szépek. És fokhagymaszagúak, am int az ennek a fejezetnek a címében is olvasható. Hogy m iként lettek a város legjobb csajai fokhagyma­szagúak, annak elég egyszerű magyarázata van. Annak

idején nem volt sa ját lakásom, legalábbis olyan nem, amit néhány órás kalandjaim alkalmával használni tud­tam volna. Így belekényszerültem abba a helyzetbe, ami nem szokatlan a tizenhét éves kamaszoknak. Anyámékhoz hordtam fel a nőket.

Anyámék régen egy belvárosi bérházban lak tak egy olyan lakásban, amelyik egy hajdani nagypolgár lakásá­ból lett leválasztva úgy, hogy eredeti jellege nyomokban megmaradt, már ami a konyhát és az ahhoz tartozó cseléd­szobát illeti. A konyhából nyíló ablaktalan kis helyiség volt az állandó bunkerem. Mikor a szüleim m ár aludtak, akkor én megjelentem egy viháncoló kis fruskával és haj­nalig m ent a hancúr.

Egészen pontosan hajnalig, amikor is megjelent nevelőapám, akinek m ániája volt a reggelre készített, zsírban k isü tö tt fokhagymás pirítós. Jó is az, csak h á t a szaga! Na, az felejtős!

A cselédszobának, amely az alkalmi szerelmi fészek szere­pét töltötte be, nem volt ablaka, csupán egy, a konyhára néző kis nyílása, így együtt tudott szellőzni a főzőhelyi­séggel. Amikor az öreg elkezdte sütni a fokhagymás kenye­ret, kis szobánkat beterítette füst, mint egy R-GO koncert közönségét a műjégpára. És nem csak a füst, hanem a szag is.

A m indent beborító, hajba, bőrbe, ruhába beivódó, égett-zsíros fokhagyma szaga. Pusztító volt!

Ha a sercegésre nem ébredtünk volna fel, erre biztosan. A csajok ilyenkor általában sikítva menekültek. Persze hiába. A szag még napokig kísérte őket, így a színházban elég volt beleszimatolni a levegőbe és m indenki tudta, hogy melyik kóristalány aludt az ágyamban.

KÉTSZÁZHÚSZ FELETT

A Neoton klasszikusának szövegével ellentétben én soha nem léptem á t ezt a bűvös határt, nem hagytam el a való­ságot sem sebességben, sem pedig súlyban, habár mind­kettőhöz voltam már nagyon közel.

A helyzet az, hogy szeretek enni. És inni is. Nagyon. Azok kedvéért, akik az ilyen és ehhez hasonló, könnyedebb hangvételű könyvekből szeretnék megszerezni általános m űveltségük alapjait, azt is m ondhatnám : hedonista vagyok. Semmit nem hagyok ki, ami egy kicsit is jó. Képes vagyok ebédig reggelizni, majd a déli étkezéssel megfelezve a napot a vacsoráig zabálni, hogy az esti lakomát egészen éjfélig húzzam, amikor hideg verítékben tocsogó rémületes álomba merülök.

Ilyenkor szoktak rám tömi azok a történetek, amilyene­ket forgatókönyv formában hetente legalább egyszer kéz­hez kapok. Amikor ezeket a kis éjszakai kalandokat meg­osztom a haverokkal, sokszor kapok olyan tanácsokat, hogy érdem es lenne kipróbálnom magam a szürreális horror méltatlanul mellőzött műfajában, állítólag nagyon komoly sikereket lennék képes elérni!

A sok evés persze nem csak az éjjeli parában, hanem a nappali testsú lyban is jelentkezik, ha élhetek ezzel a képzavarral, ami nem teljesen az, hiszen az ember csak nappal kövér, amikor tükörbe néz.

Azt m ár az elején szeretném leszögezni, hogy jelen pil­lanatban - amikor ezt a könyvet épp kigondolom - nem

érzem magam túlsúlyosnak, de volt idő, amikor m inden lehetséges határt túlléptem és minden nap arra vártam, hogy mikor toppan be a Guiness-biztosság, hogy hitele­sítse a fürdőszobamérleg által m utatott értéket.

Mivel hiú ember vagyok, a hízási időszakokat vehe­m ens fogyókúra szokta követni. Következetes ember is vagyok, így legalább akkora lendülettel tudom belevetni magam egy súlycsökkentő program ba, m int amilyen magas fordulatszámon vagyok képes fogyasztani.

A fogyást sok esetben én is a könnyebbik végén próbál­tam megfogni. Álljon most itt elrettentő példaként néhány fogyókúrás tipp m indazoknak, aki szeretnék hülyére sanyargatni magukat.

Csodadiéta

Ennek a m ódszernek az előnye, hogy nem kell sem m it tenni, csak inni. Sajnos nem akármit, hanem egy külön­leges recept alapján készült löttyöt, amit én csak beton­nak nevezek. A elkészítési m etódust és az alapanyagok összetételét m ost nem írnám le, m ert még valaki képes lesz és kipróbálja. Legyen elég annyi, hogy a főzet egy csomó olyan anyagot, adalékot és hozzávalót tartalmaz, amiket civilizált ember külön-külön se venne magához!

Összekeverve viszont olyan illúziót kelt, hogy különö­sebb aggodalom nélkül fogyasztható, tekintettel arra, hogy egy nehezen hozzáférhető, általában a sertéstele­peken használt összetevőnek köszönhetően sárga színben pompázik, mint egy mezei narancslé.

A beton fantázianevű, önmagam ám ításaként szimp­lán csak táplálék-kiegészítőnek csúfolt lötty a rra való, hogy elvegye az étvágyat. Ha megéheznék, csak innom

kell belőle és nem csak az ebédtől, de az élettől is elmegy a kedvem.

A módszer meglehetősen hatásos, ugyanakkor csak pár napig lehet vele élni, mert u tána a fogyás mellékha­tásakén t olyan pusztító düh halmozódik fel az em ber­ben, hogy a legkisebb külső hatásra is azonnal ölni kezd. Majd enni.

Tabletta

A piacon kapható fogyasztó tabletták népes családjának számos tagját kipróbáltam. Ezek közül sokról kiderült, hogy teljesen ha tásta lan . Amelyek ha tásosak voltak, annak a feltalálói hosszú éveket kell, hogy börtönben töltsenek, m ert olyan adalékokat raktak a szerbe, ame­lyek az Amnesty International feketelistáján első helyen szerepelnek, mint a katonai diktatúrákban használt val­latószerek.

Két ilyen tabletta, és az ember őszinteségi roham ában m indenkinek m indent elmond. Miközben egy grammot sem dob le magáról.

Kínai csodaszerek

Ezek a porok általában a keleti kultúrák jól ismert motí­vum ait felvonultató dobozkákban érkeznek, amelyeken még egy csíkszemű , hosszú fehér szakállat viselő, tudós külsejű bölcs öregember is mosolyog, feltétlen bizonyíté­kaként annak, hogy a szer hatásos.

A sárkányos dobozokban pihenő tab le tták különös tulajdonsága, hogy vízhajtó hatásúak. Hatóanyagukkal kapcsolatban csak annyit lehet tudni, hogy szűzteát is

tartalm aznak, amiről nem tudom, hogy micsoda, de ha az ember bekap vagy kettőt, úgy elindul tőle a hasa, mint egy gejzír!

Csak úgy lehet fogyasztani, ha az ember eleve a vécén ül, mert a reakcióidő ezredmásodpercekben mérhető.

Erről a módszerről is ham ar le kellett tennem, mert rá ­jöttem, előbb vagy utóbb kénytelen leszek emberek közé menni, ha másért nem, hát az egzisztenciám fenntartásá­nak érdekében. Színészetből élek ugyanis, és a filmren­dezők nem igazán toleránsak egy olyan szereplővel, aki minden egyes jelenet után negyed órát ül a mobil retyón.

Varázsétrend

Állítólag tudományos alapokon nyugvó módszer, amellyel maga Gandhi is lefogyott, valamint a dalai láma is ezt

használja. Sajnos egyik tiszteletreméltó személyről sem m aradtak fenn olyan képek, amelyek pufi zsírpacaként ábrázolnák őket, így kénytelenek vagyunk hinni a leírás­nak. Ez olyan, mint az egyszeri favágózseni története, aki azt állította, hogy a Szaharában gyakorolt. Most m ár csak az eredmény van meg, de az eredeti állapotot valahogy senkinek nem sikerül rekonstruálnia.

A varázsétrend különlegessége, hogy meghatározott időpontokban meghatározott mennyiségű, fajtájú, és ere­detű ételeket kell fogyasztani. Egyetlen hátránya, hogy általában pont ott és pont akkor nincsenek meg a feltéte­lek, ahol, és amikor az ember szeretné.

A zsenge zsályával ízesített szezámmagos párolt bor­bolya, és a friss forrásvízből készült negyvenfokos rooi­bosh tea nem tartoznak azon alapvető élelmiszerek közé, amelyek minden különösebb gond nélkül beszerezhetőek egy benzinkúton, így fogyasztásuk nem problémamentes.

Ugyanakkor a leírás szerint a legkisebb eltérés is vég­zetes lehet a fogyásra nézve, sőt, ha valaki valamit nem jól csinál, még hízni is lehet tőle. A dum a egyébként zse­niális. Ha nem jön be a módszer, márpedig nem jön be, akkor rá lehet fogni arra, hogy az ember trehány volt és nem tett meg mindent a siker érdekében.

Norbi

Ez egy kényes téma, nem is akarok mélyen belemászni, mert nem csupán a módszerrel, de a módszer mögött álló emberrel kapcsolatban is felmerül a személyes érintett­ség. Norbi egy időben jó barátom volt, olyannyira, hogy ő kérte meg nekem Claudia kezét egy élő televízió-műsor­ban. A barátság még sokáig tarthato tt volna, de sajnos nem tarto tt, hogy m iért, m ost mindegy is, ez nem az a könyv, amiben az ember beszól a másiknak.

A lényeg az, hogy Norbi módszerét is kipróbáltam, nem sok sikerrel. Első találkozásom a termékeivel örökre eltán­toríthatott volna a dologtól, de én adtam még egy esélyt ma­gamnak. Nem kellett volna.

Az ominózus eset nem máshol történt, mint Norbi házá­ban. Akkoriban sokat já rtu n k össze, hol ők jö ttek hoz­zánk, hol mi m entünk hozzájuk. Az egyik alkalommal Norbi egy kerti partit rendezett, és legnagyobb meglepe­tésünkre velős pacallal készült.

Hozzá kell tenni az igazság kedvéért, hogy Norbi remekül főz és a pörkölt is kiváló volt, de iszonyatosan sokat kellett várni, míg a tányérba került. A vendégeknek már kopogott a szem ük, jóm agam is kéket meg vöröset lá ttam az éhségtől, Fekete Laci barátom ról nem is beszélve, aki szintén a meghívottak között éhezett.

Sem Laci, sem pedig én nem vagyunk azok a figurák, akik gond nélkül képesek álldogálni a rotyogó kondér mellett, miközben gyomrukat lyukasra m arja a sav, de mivel vendégek voltunk, visszafogtuk magunkat és türel­mesen vártunk addig, amíg a pacal kész nem lett. Amikor a szakács megkongatta a harangot egy emberként vetettük m agunkat rá a bográcsra, és rettenetes adagokat szed­tünk magunknak, mondván: lesz, ami lesz, az a biztos, amit megeszünk.

Norbi ekkor kihozott egy szakajtónyi kenyeret, term é­szetesen a saját termékét, azzal, hogy ha ezt falatozzuk a pöri mellé, akkor bárm ennyit m agunkba töm hetünk a főtt marhabélből, egy grammot nem fogunk hízni tőle. Persze csak néztünk kerek szemmel, és bólogattunk, Fekete Laci pedig később bevallotta, hogy arra számított, valami­féle varázsigét is el kell mormolnunk. Ő tudja, mit beszél. Ahhoz, hogy a velős pacal ne csapjon le Votan pusztító pörölyeként a szervezetre minimum fekete mágia szüksé­ges, de az is lehet, hogy még valami annál is durvább cucc!

De nem akartunk mi m egsérteni senkit, főleg nem a házigazdát. Laci is, én is magunkhoz vettünk egy-egy kiló kenyeret, gondolván, hogy ha egy az egyhez arány­ban fogyasztjuk a pörivel, akkor még be is jöhet. Istenem mekkorát tévedtünk!

A pacal a kenyérrel összekeveredve ezredmásodpercek u tán belekötött a gyomrunkba, mint a beton. Mozdulni sem tud tunk , de a telítettség érzésének köze nem volt a jóllakottsághoz. Úgy álltunk ott a kert közepén, m int két gólem, csak azért nem mondok kerti törpét, mert Laci testalkatával kapcsolatban talán a törpe az utolsó szó, ami az ember eszébe ju t. És én sem vagyok az a manó alkat. Egyszóval iszonyatosan rosszul lettünk.

Mit lehetett tenni? Elsőként egy megváltó hányásra gon­doltam vágyakozva, de eszembe jutott, hogy a gyomrom­ban figyelő pacaltömböt körülbelül akkora sikerrel tud ­nám kinyomni magamból, m int egy fényesre polírozott bowling-golyót. Már hideget izzadtam, amikor Laci elő­jö tt a m entő ötlettel: házi pálinka! Legyen erős, legyen tiszta, és legyen sok!

Homorított felsőtesttel, peckesen elindultam, hogy fel­túrjam a házigazda házát, h á tha találok egy sarokban a megváltó nedűből. Miközben keresgéltem azon mor­fondíroztam, hogy mit fogok tenni abban az esetben, ha kezembe kerül egy kísérleti szakaszban előállított „fogyis fütyülős barack”, vagy „Norbi kisüstije”, mert akkor már nem sok bizodalmam volt ezekben a termékekben. Szeren­csére nem ez történt, rábukkantam vagy másfél liter jóféle szilvóriumra, amit a csekély mennyiségre való tekintettel azonnal kineveztem egyszemélyes adagnak.

Nem szépítem, gyakorlatilag úgy húztam le, hogy a leg­figyelmesebb szemlélő se vette volna észre gigám egyetlen rezdülését sem. És vártam. Semmi.

A pálinka nem segített és még csak be sem tudtam tőle rúgni. A fogyikenyérrel kevert velős gyomorpöri úgy szívta fel a nedűt, mintha homokra öntöttem volna. Hiába számí­tottam az enyhülésre.

A délután hátralevő része keserves kínok között telt el. Van persze csattanó is, még ha nem is túlzottan szalon­képes. M ásnap ugyanis felhívott Fekete Laci, valami­kor késő délután, pusztán azért, hogy az állapotom felől érdeklődjék, és megossza velem aggodalmát. Ő akkor még mindig hordozta az előző napi vacsora terhét. Meg­nyugtattam, hogy én is. Hát így történt. Téglazsír, vazze!

Akupunktúra

Előre bocsátom, hogy a testsúlycsökkentés érdekében soha semmit sem engedtem magamba döfni, de egy bará­tom mégis majdnem rábeszélt erre a megoldásra. A trükk abból állt, hogy egy vajákos ember tű t szúr a fülcimpámba, aminek következtében lefogyok.

A mai napig fenntartásokkal viseltetem minden olyan módszer iránt, amelyek m etódusukat tekintve erősen hajaznak a woodoo szertartásokra. Egy röpke konzultáció erejéig mégis meglátogattam az ajánlott specialistát, de csak azért, hogy megszilárduljon az elhatározásom.

Már maga a környezet is rettenetes volt. A falon képek lógtak, amelyek mindenféle testrészeket ábrázoltak. Karo­kat, fejeket, füleket, talpakat. Mindegyikből hosszú, vékony tűk álltak ki.

Mondtam a dokinak, hogy ha ez az egyetlen út, akkor inkább a saját zsíromba fulladok bele, de nem hagynám, hogy érzékeny idegszálaimat megszurkálják!

Sport

Ettől a meglehetősen ősi módszertől sokáig ódzkodtam, mégis ez bizonyult a fogyás felé vezető egyetlen útnak. A baj csak az, hogy ha az ember megfelelő eredményeket akar elérni, akkor nem szabad egyedül próbálkozni.

Első felindulásomban ugyanis vettem egy bérletet a kö­zeli gyúróterembe, amit napi három alkalommal látogat­tam súlyzózás céljából. A különösebb koncepció nélküli súlyemelgetésnek az lett a vége, hogy a testemet fedő zsír­réteg egy jelentékeny százaléka izommá alakult, ezzel erősen megnövelve amúgy sem csekély térfogatomat.

A gyúrás m ellékhatásaként viszont állandóan éhes vol­tam, az evés pedig nem tett jó t a fogyásnak.

A reménytelen helyzetnek egy fiatal tréner vetett véget, aki felvilágosított, hogy a japán szumo birkózók évezre­dek óta bevált edzéstervét követve nem sok esélyem lesz arra, hogy lefogyjak. Az evés, gyúrás, evés, gyúrás kom­bináció kövérré tesz és erőssé.

Ha a cél a súlyvesztés, akkor bizony olyan dolgokat is meg kell próbálnom, m int például a futás. Elmentem hát futni. És ledobtam pár kilót, aminek annyira megörültem, hogy megint elkezdtem enni. Így megy ez.

A megoldás

Hogyan sikerült mégis megszabadulnom vagy harm inc kilótól? Ez egy hosszú történet. A sok próbálkozás u tán leültem és kidolgoztam egy sajá t m ódszert, am it majd meg fogok osztani az érdeklődőkkel, ha lesz rá igény egy­általán. De nem itt és nem most, mert ez nem egy diétás könyv. Gyerünk tovább!

BELESZERETEK A NÉGER BÁRÉNEKESNŐBE

Vannak az életemnek olyan szakaszai, amikor úgy érzem, m intha egy filmben lennék. Jó esetben ez egy rem ekül megírt film, jó szitukkal, briliáns dialógokkal és zseniális karakterrel. Ezek azok az élethelyzetek, amelyekre sok- sok év távlatából is boldogan emlékezem; ha visszagon­dolok azokra a hetekre, napokra, akkor az események úgy peregnek előttem, m int egy film. Ilyen volt életem első párizsi ú tja is.

Akkoriban lehettem vagy húsz éves, a Színművészeti Főiskola frissen felvett hallgatójaként mindennapi éhha­lállal küszködtem csak azért, hogy a nyári szünetben el­mehessek a francia fővárosba, amely álmaim netovább­jaként sokáig lebegett egy elérhetetlennek látszó ködös horizonton.

Ugyanezen a helyen lebegett sok m ás város is, de mivel fülig szerelemes voltam egy lányba, akit magammal akartam vinni, szóba sem jöhetett m ás helyszín, csakis Párizs. Annak ellenére, hogy ezt az u tat a romantika jegyé­ben terveztem, méghozzá szívem szerelmével az oldala­mon, egy túlélő ka land tú ra lett belőle, amelyben nem egy, de öt nő szerepelt. És volt, aki kétszer is.

Így néz ki a sztori: nyár van, forró, meleg nyár, a sulinak vége, melózni hála istennek-sajnos nem kell sehol, az anyám ékkal m egosztott belvárosi garzonlakás egyre

szűkebbnek bizonyul. A semmittevés közepette csak egy dologra tudtam gondolni, mégpedig a párizsi útra, amely sokáig úgy tűnt, csak terv fog maradni, mert annyi pénzt nem sikerűit összespórolnom, hogy repülőre ülhettem volna.

Emiatt elég pocsékul éreztem magam, egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy létezik egy olyan konstrukció, amelyet kifejezetten a hozzánk hasonló fiataloknak talál­tak ki, azoknak, akiknek a segge is kilóg a gatyából, de szeretnének világot látni.

Az ötlet egy vonatjegy volt, amely egész Európára szólt, korlátozások nélkül, az összes nemzet valahány vasú t­vonalára. Ez éppen kapóra jött, mindketten vettünk egyet és elhatároztuk, nyakunkba vesszük a világot.

Ági egy kicsit hamarabb akarta nyakába venni, és mivel nekem is volt pár elintéznivalóm még Budapesten, úgy döntött, hogy ő kimegy Amsterdamba, és egy hét múlva találkozunk Párizsban, méghozzá egy vasárnap reggelen, nyolc órakor a Notre Dame előtt.

Ez egy jól beazonosítható pontja a városnak még azok számára is, akik nem sűrűn látogatnak el a szerelem fel­legvárába. Ági lelépett hétfő reggel, én pedig nekiálltam pakolni. Mint később oly sok esetben, akkor is percek alatt végeztem, mivel csekély számú földi ingóságaim egy pillanat a la tt belekerültek a bőrönd szerepére kijelölt kötélfülű szatyorba.

Eddig rendben is lett volna, és nem is szám ítottam olyan akadályra, ami közeli indulásomat veszélyeztetné. Egy dologgal viszont nem kalkuláltam, mégpedig azzal, hogy hirtelen szerelmes leszek. Igaz, ez a fellángolás csak egy éjszakára szólt, de izgalmassá tette az, hogy benne volt a hosszú távú perspektíva. Végül is csak egy rövid

kapcsolat lett belőle, ami mindössze pár órán á t tartott, Budapest-Bécs viszonylatban.

Volt nekem egy barátom , nevezzük Dezsőnek az egy­szerűség kedvéért. Ez a legegyszerűbb, mivel így hívták. Dezső.

Dezső dram aturg volt, h a jó l tudom m ost is az, csak már nem itthon, hanem Amerikában. Most ő is olvashatná ezt a könyvet, ha annak idején mégis csak sikerül meg­kapnom azt a szerepet Robert De Nironál, m ert akkor m ár biztos világhírű vagyok. Vagy nem.

Szóval Dezsőnek volt egy barátnője, akit az egysze­rűség kedvéért nevezzünk Noéminek. Azért ez az egyszerű, mert sajnos nem emlékszem a valódi nevére. Noémi cso­dálatos jelenség volt, Gyönyörű, csinos, okos, humoros, szellemes.

Dezső mégis úgy beszélt vele, mint a kapcájával. (Hogy miként alakult ki ez a szólás, csak találgatni tudok. Elég komoly lelki traum a kell ahhoz, hogy az em ber szóba elegyedjen azzal a ronggyal, amit régen a katonák zokni helyett a lábukra tekertek...)

Ezt én soha nem értettem. Hogy miért kell emberekkel, főleg a hozzánk közel állókkal széles társaságban meg­alázó módon bánni? Mert amit Dezső művelt, az tényleg az volt.

Szerették egymást, ez látszott is, de valahogy a gyengéd érzelmek hiányoztak a kapcsolatból. Egyik rendező bará­tom szava járása volt, amikor megláttunk egy gyönyörű nőt az utcán, hogy ezt is unja valaki! Lehet, hogy náluk is ez volt a probléma.

Soha életemben nem hajtottam haver csajára, maxi­mum a közeledését fogadtam el azzal, hogy ha ő lép felém, akkor biztosan megvan a m aguk baja, és nekem ahhoz

semmi közöm, de aktívan nem romboltam kapcsolatokat és erre büszke vagyok.

De am iért belekezdtem ebbe a sztoriba! Elindulásom délutánján mit ad isten, összefutok Noémivel. Nem volt tú l jó passzban, kiderült, hogy előtte pár nappal szakí­tottak Dezsővel. Pont kapóra jöttem neki, mert szüksége volt valakire, aki vigasztalni tudja. És én tudtam! Mást is tud tam volna, de nem nagyon volt rá lehetőség, m ert hatkor indult a vonatom.

Igaz, az övé meg ötkor, ugyanis az ő figyelmét sem ke­rülte el az a remek vonatjegy-konstrukció, és a szerelmi csalódás elől Rómába m enekült. Ötkor. Szóval volt pár óránk, amit igyekeztünk együtt eltölteni. Nála is volt egy bőrönd, nálam meg a kötélfülű szatyor. Ezzel a két cumóval a kezünkben gyakorlatilag besétáltuk az egész várost.

A pályaudvarra menet futottunk össze, de ham ar Mar­git-sziget lett belőle, majd hirtelen a Várban találtuk m a­gunkat! Istenem, ha én nem lettem volna együtt Ágival, és ha ő nem frissen éli á t ezt a szerelmi csalódást, h a ő nem Rómába megy és én nem Párizsba, akkor még jó is lehetett volna, de így a Noémivel való elképzelt kapcsolato­m at igyekeztem belesüríteni a rendelkezésünkre álló pár órába.

Ötkor viszont fel kellett volna szállnia a római vonatra, amit ő nem tett meg, ellenben felvetette, hogy mi lenne, ha eljönne velem Párizsba?

Ez volt az a pont, ahol majdnem fejbe lőttem magam. Itt van az a nő, akire mindig is vágytam. Már pasija sincs. Egyértelmű, hogy engem akar! Sőt! El akar velem jönni Párizsba, méghozzá azonnal. És nekem nemet kell mon­danom. Majd szétvetett az ideg, mert közben még szerel­mes voltam Ágiba. De m ár Noémibe is. Sebaj! Egy úriembernek

egy adott szava van, és az enyém Párizsba szólított.Noémi ekkor kitalálta, hogy eljön velem Bécsig, és akkor

a vonaton is tudunk dumálni. Csak lestem ki a fejemből. Gyakorlatilag m egtörtént a lehetetlen: a világ legjobb nője rám tapadt, mint egy pióca és nekem nem volt szívem ellökni őt magamtól.

E lm entünk Bécsbe. Egy gyönyörű éjszakát tö ltö ttünk együtt a párizsi vonat hajnali csatlakozásáig. Sétáltunk, dum áltunk és egyre szerelmesebbek lettünk egymásba. De nem volt mit tenni, neki nem volt jegye Párizsba, nekem meg muszáj volt továbblépnem, úgyhogy egy könnyes búcsú u tán ki-ki felszállt a saját vonatára és ezzel le is zártuk a dolgot. Soha többet nem találkoztunk. Máig nem tudom, hogy jól döntöttem-e? Azóta is sokszor eszembe ju t ez az este, és csak szép emlékeim vannak róla.

A folytatásról már kevésbé. Ami a bécsi kitérő után történt arra ugyanúgy illik a rémálom szó, m int a kalandtúra. Amikor azt mondom, hogy egy filmben éreztem magam, nem csak az érzékletes példa kedvéért teszem.

A romantikus limonádé véget ért azzal, hogy Noémi fel­szállt a Budapestre tartó vonatra. A horror pedig elkez­dődött abban a percben, ahogy elindultam Párizs felé. És még aznap este leperegtek a kalandfilm első kockái.

Jó néhány óra zakatolás után a vonat befutotta a Gare de l’Est-re, ami Párizs egyik híres pályaudvara. Ezt csak az információ végett írom le, há tha valakinek nem term é­szetes, hogy a vonatok pályaudvarokra szoktak befutni.

Hajnal volt, a város éppen csak ébredezett, a hatalm as gépezet, amit egyszerűen csak Párizsnak hívnak, kezdett beindulni. Az utcák még üresek voltak, de a boltok egy része m ár kinyitott. Eszembe ju to tt a m ondás, amely

szerint, hogyha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak, ezt lefordítottam Párizsra és villámgyorsan beültem egy kis kávézóba.

Rendeltem magamnak egy tejeskávét, egy croissant-t, és egy doboz Gitanes Mais cigarettát, am inek az volt a különlegessége, hogy sárga kukoricapapírba csomagol­ták. Valamelyik bérgyilkos szívott ilyet valamelyik bérgyil­kosos filmben, tán a Sakál napja volt az, nem tudom. De az is lehet, hogy ez a gondolattársítás csak most ju t eszembe, m ert ahogy végiggondolom a következő napom esemé­nyeit, egyértelmű, hogy a francia elnök életére törő profi bérgyilkos sztorija villan be.

Ültem tehát a kis kávézóban, ittam a tejeskávét, m ár­togattam a croissant-t és lapozgattam egy francia újságot, szintén csak a hangulat kedvért, m ert persze egy szót sem értettem ezen a nyelven. Két órát töltöttem el így, amíg elérkezett a találkozó ideje, és indulnom kellett. Egy párizsi randevú, egy csodálatos nővel, langyos szel­lős reggelen, a m ár m agasan járó nap fényében fürdő Notre Dame előtti téren... nos, ez minden férfi álmainak netovábbja!

Úgy éreztem magam, m int Humphrey Bogart. Álltam a tér közepén, frissen vásárolt kalapom a szemembe húzva, kezem a zsebemben, szám sarkában hanyagul fityegett a meggyújtatlan Gitanes Mais, hónom alatt a Le Parisien aznapi száma, amit frissen loptam a kávézóból.

Az összképet egyedül MÉTA-feliratú tréningfelsőm, bőrszandálom és a lábamhoz tám asztott, KERIMPEX- feliratú kötélfülű szatyor ronthatta, de ezek is csak a m á­niákus szőrszálhasogatóknak tűnhettek fel.

Amikor a közeli toronyóra nyolcat ütött, megjelent Ági. A pillanat egy hajszállal sem lehetett volna tökéletesebb. Amikor odaért hozzám én megpróbáltam a nyakába

borulni, de a mozdulat még kis sem bontakozhatott, ami­kor felemelte a kezét. Ácsi! Mit ácsi? Az a helyzet, hogy ő m ár nem szerelmes belém. Találkozott Amsterdamban élete szerelmével, m ost csak azért jö tt, hogy ezt meg­mondja, és ne kelljen hiába várnom. És búcsúzna is, mert várja a srác Hollandiában. Szevasz!

Ez volt a pillanat, am ikor a szám sarkában fityegő dekk kihullott, egyértelmű bizonyítékaként annak, hogy a „leesett az álla” kifejezést nem csak képletesen lehet érteni. Hogy mi az isten van? Még Ági volt felháborodva, hogy mit nem lehet ezen érteni?! Egy héttel előbb kiment. Amsterdamba, és ez a kis idő elég volt neki arra, hogy be­pasizzon.

De ki ez az ember? Honnan jött? Hogy került elő? Ahhoz nekem semmi közöm. A lam úr nagy, lehet, hogy kint is marad örökre. Viszlát! Ági hátat fordított nekem és elment.

Kettő perc sem kellett hozzá, hogy ismét egy szál magam­ban álljak a tér közepén, egy friss szerelemi csalódással a zsebemben. Párizs m ár kifejezetten ellenségesnek tűnt. A vidám napsü tés izzasztó forrósággá változott, a cigi keserű lett, egyedül a napilap okozott némi örömöt, hiszen nagyjából felfogta a hónom alól csorgó izzadságot. Igaz, csak az egyik oldalon. Egy eszement hülyének éreztem magam!

Kedvem lett volna visszapörgetni az időt egy nappal, és megmondani Noéminek, hogy igenis azt akarom, hogy jöjjön velem Párizsba! Akkor most hárm asban találkoz­tunk volna, és én pattintottam volna Ágit. Mindegy. Húsz éves voltam, azt hittem , még m inden lehetséges. Nem volt az. Viszont a kialakult helyzeten valahogy úrrá kellett lennem, mégpedig hamar.

Az első problém át a szállás jelentette. Amikor Ágival ezt az u ta t terveztük, akkor költségmegosztásban gon­dolkodtunk, azaz m inden felmerülő kiadást feleznünk kellett volna. Eben az esetben m egengedhettünk volna m agunknak egy szerény szállodai szobát. De erre most, hogy egyedül m aradtam , m int az ujjam, gondolni sem lehetett. Nem volt sok lehetőségem, ha maradni akartam. Tetőt kellett szereznem a fejem fölé!

Ebben a pillanatban szinte csodával határos módon eszembe ju to tt, hogy Noémi, amikor a Várban sétálgat­tunk, adott nekem egy nevet és egy címet. Mindkettő egy barátnőjéhez tartozott, aki m ár hosszú évek óta Párizs­ban él. Még m ondta is, hogy ha valamire szükségünk van, nyugodtan kérdezzük meg, mert egyrészt jól beszél franciául, m ásrészt pedig párizsi diákként úgy ismeri a várost, m int a tenyerét.

Bementem h á t egy telefonfülkébe és mintegy negyed órás találgatás, próbálgatás, és turistakönyv-lapozgatás u tán rájöttem, miként kell Párizsból párizsi számot hívni. Hosszú idő óta az egyetlen szerencsés eseményként tud­tam elkönyvelni, hogy az ismeretlen lány felvette a telefont a vonal másik végén.

Szépen bemutatkoztam, elmondtam neki, ki vagyok, és honnan jöttem, minden m ondatatom ban többször is hivatkozva Noémire, akivel kapcsolatban reménybeli vendéglátóm némi bizonytalanságot mutatott, legalábbis hangjából ezt éreztem ki. Vagy nem tud ta kiről van szó, vagy nem emlékezett a lányra, nem tudom, mindenesetre beleegyezett, hogy egy éjszakát nála tö ltsek, de majd csak a következőt, m ert egy óra múlva el kell mennie Rouenba, és csak másnap délután érkezik vissza. Akkor viszont szívesen lát!

Elmondta, hogyan ju tok el a lakásához. Az itiner, amit sebtében lefirkantottam, a francia útikönyv első tizenöt

lapjának a margóját megtöltötte. Annyit azért sikerült kivennem belőle, hogy a lány a Latin negyedben lakik, a többi meg majd kiderül menet közben. Megköszöntem a szívességet és az útbaigazítást, és elindultam , hogy körülnézzek Párizsban. Reggel volt. Egy egész napom volt arra, hogy találjak egy helyet, ahol meghúzhatom magam éjszakára.

Sorra jártam a nevezetességeket, időről időre beiktatva egy-egy kiskocsmát, ahol magamhoz vettem néhány pohár vörösbort, és gyakorlatilag fél nap alatt sikerült rászok­nom a pastis-ra, ami egy ánizsból készült sárga likőr és vízzel kell felönteni, mielőtt az ember megissza. Felöntöt­tem. Megittam. Nem hibáztam sehol. A tizedik u tán kezdtem rózsásabb színben látni a helyzetemet. Végül is Párizsban vagyok. Nyár van, bármelyik parkban szun­díthatok egyet, ha úgy hozza a helyet.

Vagyonkám, amit a kötélfülű kerimpexes szatyorban cipeltem magammal, nem képviselt különösebb értéket, ha szundítás közben lenyúlják, akkor legyenek boldogok vele. Sőt! Az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen otthagyom valamelyik sarkon és járjon ezután talpig Métában valamelyik párizsi klosár!

Volt egy fél pakli kukoricapapíros Gitanes cigarettám, és tűrhető mennyiségű készpénzem, amire vigyázni kel­lett, hiszen ham ar eldöntöttem, hogy nem fogok haza­menni, hanem keresek m agam nak egy csajt és Párizs­ban élem le a hátraevő életemet. Utóbbi gondolatot min­den bizonnyal az ánizslikőr sugalmazta, de akkor épp jó ötletnek tűnt.

Amikor fizetésre került a sor, majdnem infarktust kap­tam. Azért, hogy nem haltam meg ott helyben, az elfo­gyasztott pia felelhet, m ert nem engedte, hogy a tragédia

teljes mélységében tudatosodjon bennem. Sehol nem talál­tam a pénztárcám at! Se a zsebemben, se a nyakam ­b an lógó kis zacsiban, se az övtáskám ban, sem pedig a kötélfülű kerimpexes végtelennek tűnő mélységében. Egyszerűen elveszett. Megpróbáltam visszapörgetni az eseményeket, így ju to ttam el ahhoz a ponthoz, amikor felhívtam telefonon a francia-m agyar csajt. A délelőtt jelentős részét a telefonfülkében töltöttem, így volt időm mindent kipakolni a tárcámtól kezdve az útikönyvön át, egészen az írószerszámokig... a nagy mennyiségű kész­pénzt tartalmazó pénztárca tuti, hogy ott maradt. Egyet­len egy szerencsém volt, mégpedig az, hogy valami isteni sugallatra csak a fele pénzemet raktam bele, a másik fele a zsebemben figyelt összegumizva. Ez sem volt nagyon kevés, de annál mindenképp kevesebb, mint a nyaralás­ra szánt teljes összeg. Pontosan a fele, de m intha ezt m ár említettem volna. A maradékkal kiegyenlítettem a szám­lát, és némileg leverve somfordáltam el a kiskocsmából, hogy nyakamba vegyem a várost.

Tüntetek

Az irdatlan mennyiségű alkohol lehetett az oka annak is, hogy belekeveredtem egy szervezett tüntetésbe. Nem volt valami nagy megmozdulás, párszáz ember állt egy épület előtt, és mindenféle táblákat, meg jelmondatokat üvöltve rázta az öklét. Volt egy kis köpcös is köztük, aki hangos­beszélőbe üvöltözött artikulátlanul, az ő szavait minden esetben veszett üdvrivalgás követte. Hogy mit mondott, arról halvány gőzöm sem volt.

Miként kerültem a tömegbe? Meglehetősen egyszerű a sztori. A tüntetés egész széltében elfoglalta azt a vala­milyen nevű utcát, amin á t akartam haladni. Közelebb

érvén az egyik tün tető odakínált nekem egy m arm on­kannát, amiben vörösbor lötyögött. Meghúztam, mire jól há tba veregettek, majd jö ttek m ások is, akik különféle dolgokat mondtak nekem. Bele az arcomba. Én meg csak vigyorogtam, m int a tejbetök. Innentől peregtek az ese­mények.

Egy francia zászlóba öltözött férfi a kezembe nyomott egy táblát, m ások m utatták , hogy rázzam én is az öklöm, majd megpróbáltam utánozni azokat a jelm ondatokat, am iket sű rű n skandáltak. A mai napig ez az egyetlen mondat, amit franciául tudok, sajnos meglehetősen spe­ciális jelleggel bír, így nagyon ritkák azok az élethelyzetek, amelyekben használni lehet.

A tüntetés tényleg békés volt, csak akkor csaptak fel az indulatok, amikor megjelent egy fej az épület egyik ablaká­ban és megpróbált valamit lekiabálni a tömegnek. Akkor egy kicsit komolyabb volt az üvöltés, majd idővel alább­hagyott.

Amikor m ár az összes bor elfogyott, elindultam, mert még meg kellett oldanom a lakásproblém ám at, és úgy gondoltam, az „élj úgy, m int a rómaiak” párizsi adaptá­cióját m ár teljesítettem, sőt, ha úgy tetszik túlteljesítet­tem a tün te tésben való részvétellel. Még kaptam egy kitűzőt is, amiről azon nyomban megfeledkeztem, nem csoda: a gyomromban lötyögő bor és ánizspálinka keverék teljesen más irányba terelgette a gondolataimat.

A szállás-vadászat előtt még tartoztam m agam nak egy körrel, végig akartam sétálni a Pigalle-on, m ert annyit hallottam az éjszakai m ulatóktól zsúfolt környékről, hogy m ár az első napon bele akartam kóstolni a jóba. Természetesen a Moulin Rouge is érdekelt, de a belépő ára m eghaladta az egyheti büdzsémet, és a feneketlennek

tűnő kötélfülű szatyorban akkor sem kapott volna helyet a szmokingom, ha netalán tán rendelkezem ilyes­mivel.

Azért mégis csak be kellett ülnöm valahova, egyrészt, mert egész nap álltam, m ásrészt meg m ár kezdtem kajás lenni. A választásom egy meglehetősen furcsa helyre esett, amely azzal tűnt ki a többi közül, hogy a mulatónak otthont adó épület tetején egy régi Citroen típusú gépkocsi forgott körbe. Az a fajta, amiben de Gaulle is utazgatott, a típusát nem tudom, de azt hiszem kacsaként is szokták emlegetni.

A hely belülről pont úgy nézett ki, mint egy valódi párizsi lokál, aminek minden bizonnyal az volt az oka, hogy egy valódi párizsi lokál volt. Félhomály, kis asztalkák hangu­latos fények, füst, zsivaj és bitang jó zene. Az utóbbi volt az, ami abban a pillanatban megfogott, ahogy beléptem.

A lokál egyik sarkában, egy szerény m éretű kis pódiu­mon fekete zongora állt, mellette egy hasonló színű énekesnő, akinek olyan hangja volt, mert könnybe lábadt a szemem. A nyolcvanas évek közepén já rtunk , itthon akkoriban még csak lemezen lehetett ilyet hallani, azt is elvétve, élőben meg sehol. A földbe gyökerezett a lábam, és csak a sietve érkező pincér nógatása tudott kibillenteni révült állapotomból.

A felszolgáló azt akarta tudni, hogy le kívánok-e ülni, vagy állva fogok mély kómába zuhanni? A kis asztalka, amihez végül is odaterelt, pontosan a színpad mellett volt, m intha egyenesen nekem tartották volna fent.

Az étlapról kiválasztottam egy üveg bort, amelyiknek legalacsonyabb volt az ára, és azt szürcsölgetve merültem alá a francia sanzonok legmélyebb bugyraiba. Körülbelül három órát ülhettem m ozdulatlanul - a negyedik üveg bor mellett - amikor a zongorista felállt, és körbehordozta a kalapját. Én annyira a zene hatása alá kerültem, hogy

fogtam magam, és a nálam lévő összes pénzt beleraktam a kalapba.

Mit is érdekelt engem az, hogy miből fogok enni az elkövetkező napokban? Olyan sokkszerű h a tása volt ennek a rendkívüli zenei élménynek, hogy nem érdekelt m ár engem semmi. Ha azt mondják, hogy abban a perc­ben ér véget az életem, engem m ár az sem nagyon zavart volna. Tessék. Vigyetek! Ez az a pillanat, amikor minden tökéletes!

Az énekesnő - aki így szedte össze a napi gázsiját - rájö­hetett arra, hogy a komolynak számító pénzmennyiség kitől érkezhetett, vagy a zongorista súgta meg neki, hol ül a Krőzus, m ert felém pillantott, súgott valamit a pin­cérnek, majd leült hozzám. Közeledésének semmi más oka nem volt, m int a puszta érdeklődés, hogy ki lehet az álruhás herceg, aki néhány frank helyett több százat dob a kalapba? Rögtön azzal kezdte, hogy a felét vissza akarta adni, hogy ez mégis csak túlzás!

Én szinte sértve hárítottam el az ajánlatot, azt érzékel­tetve a dívával, hogy van még ott, ahonnan ez jött, külön­ben is: semmi szükségem nincs olyan földi hívságokra, mint a készpénz, ha meg igen, akkor azt korlátlan meny- nyiségben elő tudom szedni kötélfülű pénzeszsákom ­ból. A csaj vállat vont, és innentől nyugodtan tud tunk dumálni.

Illetve m ost hogy jobban belegondolok, a „dumálni” nem a megfelelő szó. Én nem beszéltem nyelveket a sajá­tomon kívül, ő is csak franciául tudott, meg valami afri­kai nyelvjárást, ami hazájának anyanyelve lehetett. Így h á t jö tt a kézzel-lábbal.

Én színészként ebben nagy voltam, de őt a sors szeré­nyebb mutogatási képességekkel áldotta meg, mert heves karjelzéseiből olyasmit lehetett leszűrni, hogy ő az elkergetett

francia király egyik oldalági leszármazottja, nagyon szereti a sajtot, az apjának nagy szakálla van... valami az erdőkről, hogy repülni szeretne, és kisgyerekek. Sok kis­gyerek. Ezekből a töredék információkból még az FBI bűnügyi pszichológusai sem tud tak volna egy értékel­hető profilt kihozni, nemhogy én.

Nekem viszont sikerült megértetnem vele, hogy zene­szerző vagyok, és jól játszom a zongorán, sőt a fagottal is tűrhetően bánok. Ennek nagyon megörült. Rögtön meg is kérdezte, hogy nem szeretnék-e zongorázni? Mondtam, hogy szívesen, ha a vendégek nem bánják. Hogy bánnák? Ezek? Régi törzsvendégek ők, szinte mindegyiket ismeri, és különben is, ez nem egy koncertterem, hanem egy zenés mulató.

Nekem sem kellett több, felpattantam és átültem a zon­goraszékre. Először játszottam pár Máté Pétert, hogy be­m utassam , nálunk milyen zene van. Tetszett nekik. Majd jöttek a nemzetközi slágerek és végül egy kis improvi­záció. Na, ennek volt a legnagyobb sikere.

A néger csaj igazán profi volt. Elkezdett valamit éne­kelni, én meg mentem utána. A közönség hangos tapssal fejezte ki tetszését és egyre újabb és újabb dalokat köve­telt. Ő rült egy éjszaka volt. Azokban a pillanatokban, amikor teljesen kijózanodtam és képes voltam magamat kívülről szemlélni, egy kicsit én is meglepődtem. Egy füstös lokálban ülök, a Pigalle közepén, fejem fölött egy Citroen pörög, a szám sarkában lóg az elm aradhatatlan - isten tudja, hányadik - Gitanes, és verem a zongorát egy színes bőrű énekesnőnek!

Illetve a színes bőr nem a megfelelő szó, mert nem színes volt, hanem barna. A dolog őrült mivoltát fokozta, hogy míg az énekesnő gazellatestéhez simuló mályvaszínű, flitteres, mélyen dekoltált, kivágott há tú estélyit viselt,

rajtam egy kopott trapper és egy kinyúlt nylonpulcsi volt. Nem ragozom, hihetetlen élmény volt.

A kitúrt zongorista közben újra körbejárt a kalappal, és ennek a rundónak a végösszegét erőszakosan a zsebembe gyömöszölték. Nem számoltam utána, de asszem jobban jöttem ki a dologból, m int ahogy belevágtam. A négy üveg bor a ház ajándéka volt, sőt a tulaj még azt is megkérdezte, hogy lenne-e kedvem hetente egyszer kétszer fellépni, mint vendégművész. Mondtam, hogy ezt még meggondo­lom, mert még csak tizenöt-húsz órája vagyok Párizsban. De semmi nem kizárt. Még elvoltunk egy pár órát az örömzenével, majd fogtam a cuccomat, hogy... hogy hova is menjek? Húha! Ekkor tudatosu lt bennem , a pörgő- forgó Citroën-es bár alkalmi sztárjában, hogy bizony nincs hol aludnom.

Egy darabig még elvoltam a bárban, de mikor elkezdték a székeket pakolni, és fel is mostak körülöttem, el kellett gondolkodnom a megoldáson. Sorra vettem a lehető­ségeket. Először is itt van egy csomó park. Jó, néhányat bezárnak éjszakára, de a kerítések arra valók, hogy á t­másszanak rajtuk. Persze nagyon kínos lenne fennakadni a Tüllériák kerítésén, de ez is megérhet egy próbát. A Bois de Boulogne is jó hely, de m ár akkor is a kurvák vadász- területének számított. A prostik közt mindkét nem kép­viseltette magát, így nem ítéltem biztonságosnak az ott alvást.

Voltak még a templomok. Ciki ide, ciki oda, elvileg a kö­zépkorban is egy csomó szegény ember aludt ott, vagy leg­alábbis így emlékszem, habár az is elképzelhető, hogy homályos emlékeim inkább egy rég olvasott irodalmi m űben gyökereznek, mintsem a rögvalóságban. Ugyan­akkor arra is felfigyeltem, hogy a vallási helyeket, ide értem

a mindenféle épületeket is, jobbára turisták látogatták, így nem mindegyik volt nyitva a késői órán.

A metró is beugrott. Számtalan állomás közül választ­hattam , és mivel akkoriban még nem voltak különösebb igényeim az éjszakai szállásokkal kapcsolatban, úgy gondoltam, hogy a legközelebbi is megteszi. Sajnos, a pári­zsiak már annak idején is zárták a megállókat, így gondol­nom sem lehetett arra, hogy valahogy beslisszolok.

Ekkor ugrott be, hogy helló, hát én a világ egyik leghíre­sebb vigalmi negyedében vagyok, ahol hajnalig tart a parti. Egyszerűen fogom magam, bemegyek valami menő helyre és eljátszom a részeget. Csak nem dobnak ki, ha az asz­talra borulva szundítok egyet.

Ezeknek a helyeknek viszont az árszínvonala volt jóval magasabb, mint amit megengedhettem magamnak, még úgy is, hogy az énekesnő jóvoltából sikerült vagyonkám felét visszaszerezni.

Ahogy a kiskapuk egymás után bezárultak, és én kezd­tem kifogyni az ötletekből, váratlan megoldás érkezett, pedig akkor már azt hittem, hogy egy videokabinban kell álom ra hajtan i a fejemet. Ezek az ötletes berendezé­sekkel felszerelt éjszakai mozik, vagy micsodák, egyfran­kossal működtek. Ki kellett választani, hogy az ember milyen filmet néz meg, majd bedobálni a pénzt és indult a buli.

Igaz, hogy rettenetesen álmos voltam, de szinte kizárt­nak tartottam , hogy békésen tudnék pihenni úgy, hogy ötpercenként be kell dobni egy frankot miközben három nő és egy arab mén múlatja az időt egy farmon.

Az előbb említett megoldás a fekete énekesnő szemé­lyében libbent az asztalomhoz. A csaj egy percig sem ker­telt, előjött a farbával. Látszik, messziről jöttem, turista vagyok - mondjuk én, aki ebben pillanatban a Sakál napjá­ban éreztem magam, jobban örültem volna a magányos

kalandor kifejezésnek - és ha nincs hol aludnom, ő szíve­sen ad nekem szállást az éjszaka hátralevő részére.

Most mit mondjak? Egy napja, hogy lemondtam álmaim nőjéről. Fél napja, hogy álmaim m ásik nője lapátra tett a Notre Dame árnyékában. És most két lehetőségem van arra, hogy társaságot találjak, vagy egy homár a Boulogne- ban, vagy egy ló a kabinban. Mérlegelés nélkül mondtam igent.

A nő nagyon szép helyen lakott, és az, hogy csak pár lépést kellett odáig megtenni, nagyban emelte a lakás vonzerejét. A kecó nem volt nagy, de kényelmesnek bizonyult még két ember számára is. Mindenütt dísztárgyak voltak, és a hangulatban az afrikai és a modern francia elemek jó arányú keverékét véltem felfedezni. Ennyit a lakberen­dezésről.

Amíg házigazdám valami kényelmesebb viselet u tán nézett én gyorsan átlapoztam a lemezgyűjteményét, ami­nél frankóbbat sem előtte, sem pedig u tána nem láttam. Fel is tettem egy korongot és hagytam, hogy borgőzös agyamon átcsapjanak a jazz hullámai.

H ajnalban ébredtem a kanapén, egy kockás pokróc alatt. A párductestű énekesnő a franciaágyon nyúlt el egy zsebkendő m éretű anyagból készített kombinéban. Elszoruló szívvel láttam , hogy nekem is megágyazott, sőt, még egy pizsamaféle is volt a párnán. Ha igaz, hogy a kihagyottat az ember orrára fűzik, akkor ezt most nekem az orromra fűzik. Aki most nem érti ezt, nem baj, én nem fejteném ki, hátha kiskorúak is beleolvasnak.

Gyorsan lezuhanyoztam és váltottam egy ruhát a zacsi­ból. Mire végeztem, a nő is fölkelt, sőt m ár a kávét is meg­csinálta. Mosolygott, de a tekintetében volt valami fura. Erősen igyekeztem felidézni az előző estét, há tha mégis történt valami azután, hogy ráhelyeztem a tű t a bakelitre,

de semmi nem ju to tt eszembe. A kávé közben a nő elém tette a Le Figaro aznapi számát és megkérdezte, hogy mióta vagyok Párizsban? Mondtam neki, hogy ezt a tém át m ár érintettük tegnap éjjel. Pont egy napja vagyok itt és lehet, hogy m ár m a továbbindulok. Ekkor fellapozta a napila­pot és egy fényképre m utatott. A kép a tegnapi tünteté­sen készült, és mint kiderült, a párizsi buszvezetők szak- szervezetének egyik radikális csoportjához csatlakoz­tam, akik béremelést követeltek a hétvégi műszakra.

Némi időre volt szükségem ahhoz, hogy meggyőzzem, nem vagyok buszvezető, de azzal teljes mértékben egyet­értek, hogy ha valaki hétvégén is dolgozik, akkor azt fizes­sék meg. A nő hitte is, meg nem is, mindenesetre a kávé u tán búcsúzóra vettük a figurát. Az ajtóban állva még megígértette velem, hogy ha lesz időm, még majd beug­rok hozzá a mulatóba. Feltéve, ha nem szólít el a köteles­ség, és nem érzem úgy, hogy támogatnom kell a sanyarú sorsú uránbányászok ügyét, és ennek kapcsán a gyar­matokra nem szólít a feladatom.

Párizsi tartózkodásom m ásodik napját a rra szántam , hogy felkutassam a magyar csajt. Elhatároztam, hogy ha m ár itt vagyok Párizsban, akkor igyekszem a legtöbbet kihozni a sztoriból. Volt egy térképem, olyan régi, hogy még rajta volt a Bastille, valamint néhány kézzel írott sor az útikönyvben a csajszi házához vezető útvonalról, amit sebtében vetettem papírra a telefonfülkében lefolytatott beszélgetésünk alatt.

Hogy Párizs mekkora valójában, azt m a sem tudom, de jóval nagyobb lehet, m int képzeltem. Órákig mászkáltam és nem találtam egy közös pontot sem a térkép és az itiner között, viszont az Eiffel tornyot kilencszer is láttam. Akkor még azt hittem, hogy több is van belőle, de ma már tudom, hogy egyszerűen csak körbe-körbe sétáltam. Sebaj,

gondoltam, legalább így többet látok a városból. Délu­tán lett, mire úgy-ahogy beazonosítottam a helyszíneket és sikerűit valamiféle irányt szabnom a céltalan kóbor­lásnak.

Reménybeli vendéglátóm délutánra ígérte az érkezését, amivel nem is volt gond, mert én is úgy öt óra felé érkez­tem meg a megjelölt házhoz. Becsöngettem, és örömmel láttam, hogy a világ egyik legjobb nője nyit ajtót. Amint megláttam úgy döntöttem, hogy igaz a m ondás, misze­rint Párizs a szerelem fővárosa. Röpke huszonnégy órán belül kétszer lettem szerelmes, és egyszer sikerült szakí­tanom is.

A szépséges diáklány szolid körülmények közt élt, egy másfél szobás kis lakásban, aminek az ablaka egy hatal­m as fákkal benőtt belső udvarra nézett. Ha kiálltam az ablakba, akkor én is egy hatalm as fákkal benőtt belső udvarra néztem. A lakásban mindössze egyetlen kis főzőfülke volt, még egy zuhanykabin, a többi szabad helyet egy irdatlan m éretű ágy foglalta el. Ennek nagyon meg­örültem, m ert bármilyen nagy volt is az ágy, mégiscsak egy darab volt belőle. Kanapé sehol, öblös fotel nuku, kempingágy nix. Tévedés tehát kizárva, egy ágyban fogok aludni a nővel.

Ennek ő sem látta különösebb akadályát, mert közben beugrott neki Noémi, akitől a címét kaptam és úgy dön­tött, hogy ha én jóban vagyok ezzel a csodálatos lánnyal, akkor ő is hasonlóképp kedves lesz hozzám. Igyekeztem felhívni a figyelmét arra, hogy Noémi nagyon, sőt, m in­den határon túlm enően kedves volt hozzám. Erre meg csak annyit mondott, hogy igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy jól érezzem magam. Túlzások nélkül állíthatom, hogy ez sikerült is neki.

Három felejthetetlen napot töltöttem vele Párizsban úgy, hogy tényleg csak aludni já rtu nk haza. Ő akkor már elég régen élt kint és kapóra jö tt egy hazai fazon, akivel órákat lehet dumálni, cserébe megmutatta nekem a város igazi arcát. Messzire elkerültük a tu ris ták által hasz­nált csapásvonalakat és olyan remek helyeket fedeztünk fel - éttermeket, kávézókat, tereket - ahova azóta is minden egyes alkalommal, amikor Párizsban vagyok, elmegyek legalább egyszer. Ami pedig a harmadik nap végén történt annyira meglepett, hogy még akkor is leírom, ha sokan nem fogják elhinni.

Történt pedig, hogy tervezett hazautazásom reggelén vala­milyen poétikus indíttatástó l hajtva visszasétáltam a Notre Dame előtti térre. Pont reggel nyolc óra volt. Min­den úgy volt, mint aznap, amikor lapátra tettek, de még­is, minden megváltozott. Ismertem Párizst. Tudtam, hol vannak a legjobb helyek. Volt egy szőke csajom a Latin negyedben és egy színes barátnőm a Pigalle-on. Egy menő bárban már ismertek, mint zongoristát, és volt egy kis kávézó, ahol a pincér a mai napig kérdés nélkül hozza a pastis-t és mellé a Gitanes-t. Kalandor lettem. Egy élet­művész. Az éjszaka császára. Egy Sakál!

Ilyesmi gondolatok jártak a fejemben, amikor azt vettem észre, hogy valaki rohan felém. Mit rohan, úszik a leve­gőben, mint Stallone, amikor hirtelen felrobban mögötte egy bam busznádból épített vietnami falu. Ági volt az. A csajom, aki egy füves éjszaka u tán úgy döntött, hogy elhagy egy holland pasi miatt.

Nem hittem a szememnek. De ő sem. Könnyekben tört ki, hogy én milyen drága egy lélek vagyok, hogy négy nap óta el sem m ozdultam innen, és azóta is ugyanazon a ponton várom. Tőlem csak annyi tellett, hogy felvontam

szemöldökömet, tekintetemet a távoli horizontra függesz­tettem, és lazán levertem a ham ut a cigarettámról.

Ági látta, hogy nem várhat sokáig a magyarázattal, így sietve közölte, hogy irtózatos nagy baromságot követett el, ahogy visszaért Amsterdamba rögtön megbánt mindent, úgyhogy összepakolt, hogy visszajöjjön és felkutasson engem Párizsban.

Istenem! A mobiltelefonok nélküli csodálatos világ! Hát nem gyönyörű? Úgy döntöttem, hogy visszafogadom, de csak azután, hogy elm ondtam neki, eszem ágában sem volt napokig várni rá a Notre Dame előtt. A többiről hallgattam.

Embert csempészek

Még egy hétig voltunk Párizsban, főleg Ági pénzéből, m ert az enyém, ha nem is volt még teljesen fogytán, de erősen megcsappant. Miután párszor még bejártuk a vá­rost és úgy döntöttünk, Párizs m ár több meglepetést nem tartogat szám unkra, elhatároztuk, hogy átm e­gyünk a spanyolokhoz, leruccanunk délre egy ismerős ismerőséhez a tengerpartra.

Ez is egy olyan tervnek bizonyult, amit könnyebb volt kiagyalni, mint megvalósítani. Spanyolhonba akkoriban még kellett vízum, ami sem Áginak, sem nekem nem volt. Márpedig a nélkül bajos dolog átcsúszni a határon. Ezzel persze nem sokat törődtünk, egyrészt azért, m ert soha nem voltam egy aggodalmaskodó ember, m ásrészt pedig én voltam a híres Sakál, aki úgy csúszik á t minden határon, m int egy vajjal lekent angolna. Perpignannál készültünk az illegális határátlépésre, mert a hírek sze­rint ez egy lazábban őrzött átkelő.

Amikor elértük Perpignant én úgy okoskodtam, hogy majd stoppolni fogunk a h a tá r felé vezető úton, m ert a hazai rendszám ú kocsikat ta lán kevésbé ellenőrzik, m int a franciákat, vagy m ás országok felségjeleit viselő autókat. Ketten kezdtünk neki a stoppolásnak és úgy tíz percen belül meg is állt egy bogárhátú, benne egy négyfős társasággal. Rögtön felajánlották, hogy Ágit m agukkal viszik, én ellenben nem férek be.

Sebaj, gondoltam, majd úgy csinálunk, m int a farkas a mesében, aki először csak az egyik lábát teszi be az ajtón, majd megy az egész befelé. Ha m ár Ági átju to tt, akkor nekem is sikerülni fog, sőt, egy embert jobb eséllyel vesz­nek fel, m int kettőt. Akkor még nem volt az a stoppolási para, rengeteg diák közlekedett így Európában, főleg a nyári szünet alatt. Ági egy perc múlva m ár bent is volt a kocsiban és még azt is láttam, hogy a határon meg sem állítják őket. Szuper. Most jövök én!

Természetesen a biztonság kedvéért egyeztettük a ten­gerparti helyszínt és címet, mert ha véletlenül közbejönne valami, cikkor jobb, ha mindenki tudja, hol váljon a m á­sikra! De mi is jöhetne közbe? Perc és megyek én is.

Határozottságom a stoppolás kilencedik órájában némi­leg m egcsappant. Mert amíg Ágival az oldalamon nem volt gond megállítani egy autót, egyedül már sokkal nehe­zebben ment. Nagydarab, borostás, szatyros embereket nem m indenki akar ú titá rsnak . Az első éjszakát az ú t m ellett töltöttem , de én voltam a hülye, mivel gyanús külsőmre az éjszaka még csak ráerősített.

Másnap délben még mindig ott álltam a tűző napon. Szé­pen barnultam, viszont kinyújtott jobb karom m ár zsib­badt, így a ballal próbálkoztam, de ehhez a menetiránynak háttal kellett fordulnom. Biztosan voltak páran, aki nem értették, hogy mi a francnak állok ki az ú t szélére,

menetiránynak háttal. De engem nem érdekelt. Higgyék csak azt, hogy hülye vagyok, vagy angol. Az a nap is eltelt, estig semmi nem történt, én pedig közel voltam ahhoz, hogy éhen és szomjan haljak. Okos döntésem révén minden egyes fillérünk Áginál m aradt, aki azóta m ár m inden bizonnyal a spanyol tengerparton sütteti a seggét, és épp készül összejönni valami helyi macsóval.

Éjszakára visszahúzódtam Perpignanba, és m ár egyál­talán nem éreztem úgy magam, mint a Sakál. Nyomorult voltam, büdös, éhes és szomjas. Egy díszkútból kihalá­szott marék aprópénzből vettem magamnak egy kiflit és elmerengtem a sorsomon. A m ásnap hajnal hozta meg a szerencsémet. Egy halszállító kamion vett fel és vitt át a határon. A csomagteret többször is átvizsgálták a vámo­sok, de ránk nem fordítottak figyelmet. Mire megérkeztem a kis tengerparti városkába, Ági m ár kezdett türelm et­lenkedni.

Elmeséltem viszontagságaimat és egy remek hetet töl­töttünk el pihenéssel. Semmi izgi nem történt, max annyi

említésre méltó dolog volt a nyaralásban, hogy én végig kenyéren éltem. Nagyon kevés pénzünk volt és csak a kenyér meg a hal volt az, ami igencsak olcsó volt- illetve még a gyümölcs - m ásra nem futotta.

A hal akkoriban, m int kaja szóba sem jöhetett, elég volt csak a szemébe néznem egy ilyen nyálkás jószágnak és az élettől is elm ent a kedvem. Így m arad t a kenyér, meg a barack. A haltól való viszolygásom nagyon rövid ideig tartott, viszont annál mélyebb sebeket okozó emlé­kekben gyökerezett.

HEKK EZERREL

A m acsópapás könyvben m ár elmeséltem, hogyan kell hallal csajozni, így ezt m ost nem teszem meg újra, azt viszont szeretném elmesélni, hogyan utáltam meg a ha­lat egy rövid időre. A dolog úgy kezdődött, hogy apám, akivel hároméves korom óta nem éltem együtt, minden nyáron Balatonlellén nyaralt egy vállalati üdülőben és ilyenkor én is le szoktam m enni egy pár hétre, hogy lazítsak.

Akkortájt voltam elsős a főiskolán - ha összerakják, ez pont a párizsi kaland elejére jön ki - és a nyári bemelegí­tést abban az évben is Lellén kezdtem. Nem sok mindent lehetett ott csinálni a döglésen és a zabáláson kívül.

Balatonlelle a mai napig nem érdemelte ki a Balaton Vegasa megtisztelő címet, és ez a nyolcvanas években sem volt m ásképp. Reggel felkeltem, lem entem úszni, vagy csónakázni, mászkáltam egyet, majd besétáltam az egyik parti halashoz, letoltam egy hekket és húztam ha­za aludni. Este kertmozi. Slussz.

Viszont jó volt, m ert mindig voltak csajok és ők azért némi változatosságot jelentettek a szürke hétköznapok kókuszvaj szagú strandolásaiban. Történt az egyik nap, hogy kivételesen éhesen estem be a halodába, és két mé­retes hekket kértem magamnak.

Picinyt várni kellett, mert bár ebédidő volt, a forgalom zéróra süllyedt, olyannyira, hogy a kifőzdés még az olajat sem akarta felforrósítani, amíg rendelés nem érkezik,

nehogy hiába süsse meg a halakat. Szerencsére az ilyesmi gyorsan megy és tíz perc múlva m ár két akkora hekk volt előttem, m int az alkarom. Neki is láttam farkasétvággyal,

mert aznap reggel kicsit túltoltam az úszást és m art a belem, m intha savat ittam volna. A jóízű zabálás meg­hozta a nézőket is.

Először egy bátortalan keletnémet házaspár csatlakozott hozzám, majd megérkeztek a barátaik is, akiket a strand­ról ismerős csajok követtek. Régi vendéglős igazság, hogy ahol van vendég, odajön a többi is. Ide pedig jöttek. Mit jöt­tek, dőltek! Csőstül. Alig volt hely, ahova leülhettek volna, egymás hegyén-hátán álltak és tülekedtek a hekkért.

Amikor lem ent a roham én még mindig elpilledve fröccsözgettem az egyik farönkből szabott kis padon, és meglepetten láttam, hogy egy zsírpecsétes ruhát viselő, ravaszul mosolygó fazon áll az asztal mellett. Kiderült, hogy a tulaj az, aki egyben a szakács is, és egy komoly ajánlatot akar nekem tenni. Miről lenne szó? Nos az van, hogy ő egy babonás ember és úgy gondolja, én hoztam meg neki a forgalmat. Mondtam: ha így gondolja, annak nagyon örülök, és mivel én is babonás ember vagyok, igazán meghívhatna egy fröccsre!

Jö tt is a fröccs azonnal, mellé - a szakács hálájának jele­ként - egy kis unikum is, ami ékesebben szólt m inden ömlengésnél. Megittam és akkor a tulaj előjött a frankó­val. Mit szólnék ahhoz, ha alkalm azna engem? Rögtön nemet mondtam, mivel semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy zsírszagú bódéban melózzam reggeltől estig, főleg most, hogy ennyire megnőtt a forgalom. A séf igye­kezett megnyugtatni, hogy ilyesmiről szó sincs. Dehogy akar ő engem befogni a kulimelóra. Annál én sokkal érté­kesebb vagyok a számára!

Nem is akar m ást csak azt, hogy minden nap fél tizen­kettőtől kettőig legyek itt és egyek. A kaját ő állja, és még

kapok is ötszáz forintot naponta. Elgondolkodtató ajánlat volt. Rengeteg kaja és egy csomó pénz. Egymás tenyerébe csaptunk. Másnap már mint munkavállaló érkeztem, ki is rendeltem az ingyen halat és tíz perc alatt befaltam. Ami­kor már jóllakottan gubbasztottam a helyemen, jöttem rá, hogy mekkora barom vagyok!

A szóbeli szerződés szerint még több m int két órát kell el­töltenem, méghozzá evéssel. A tömeg megérkezett, egy csomóan ismerősként köszöntöttek, nézték, mit kajálok, látták , hogy hekket, kérték ők is a hekket. Pár német fószer a kempingből még le is jattolt velem, sőt magneti­kus hatásom ra áttértek a fröccsre, ami a vendéglősnek nem nagyon tetszett, m ert a vízzel kevert szóda sokkal olcsóbb volt a palackos sörnél.

Amikor elfogytak az emberek, odajött hozzám és meg­kért, hogy ha lehet, holnaptól sörözzek inkább, az is ingyen van, és még rádob egy százast a napi gázsimra, mert tudja, hogy nem vagyok egy sörös típus. Megint egymás kezébe csaptunk. Második nap m ár rutinosabb voltam. Kikér­tem egy kis halat, meg egy sört, majd látványos mozdu­latokkal kezdtem zabálni. Morogtam is hozzá, vágtam az élvezkedő pofákat, és sű rű n csettintgettem a nyel­vemmel.

Eközben a hal szinte alig fogyott. Ez így m ent fél órán keresztül. Amikor végeztem a hallal, jö tt a főnök, hogy kéne tolni egy is hurkát, m ert az most nagy mennyiség­ben érkezett, hátha viszik azt is. Na ez m ár bajosabb volt!

Egy kis darab hurka kábé annyit vesz el a gyomorka­pacitásomból, m int egy nagyobb hal. De letoltam azt is. Méghozzá nagy élvezettel. Látszólag. És csodák csodájára a vendégek elkezdték enni a h u rk á t is. Innentől fogva a vendéglős minden délben konkrét m enüt állított össze a számomra. Minden volt benne, ami szerepelt a napi

ajánlatban. A hal meg a h u rka még elment, de később bedurvult a dolog, amikor a pasas ráállt a lángosra.

Két hét múlva a szolidabb m enü így nézett ki: Tages- suppe, ez a napi leves volt, isten tudja, miből. A deal az volt, hogy csak zavaros lé lesz a tányérban, mert az úgysem látszik, hogy mi van benne. Utána jö tt a hekk. Ebből felet kértem, hosszában elvágva papírtálcára rakva egésznek néz ki, és csak felet kell enni. Három teljes gerinc, amitől úgy tűnik, hogy a nagyját m ár bezabáltam. Disznótoros. Hurka (májas-véres), kolbász. Ezzel nem lehetett csalni.

Ájulás környékezett m inden falat u tán . Savanyúság. Ezt csak dekornak raktuk ki, mert annyira csípett, mintha lódarazsat ettem volna. (Tényleg, az csíp? Vagy az a dongó? Mindegy.)

A toros u tán jö tt a csirkecomb, vagy oldalas. Mikor melyik. A végén lángos, általában fokhagymás, tejfölös, sajtos. Ha volt virsli, akkor az is ment rá, karikában. Utol­já ra palacsinta. Hat. Közben sör. Végén unikum. Három hétig tartott a melóm. A végén majdnem belehaltam.

A kegyelemdöfést az a nap jelentette, amikor a környék irigyelt vendéglátósává avanzsált séf hosszú távú straté­giai együttm űködést kötött az egyik lellei hentessel, és egy napsütötte délelőtt közölte velem, hogy aznap pacal lesz. Velővel. Azonnal felmondtam. A halra egy darabig nem tudtam nézni, de a többi cucc is tiltólistára került. Azt, hogy kiugrásom u tán csődbe ment-e a biznisz, vagy tovább virágzott nem tudom megmondani, m ert csak pár év múlva jártam arra ismét. A bódé helyén egy felfújható ugráló-vár figyelt. Oda sem mertem nézni, hátha meglá­tom a régi ismerőst, aki nekem szegezi a kérdést, lenne-e kedvem napi öt kilóért hülyére ugrálni magamat egy szál fecskében...

TOLOM A FÜVET BERLINBEN

Kronológiában még Párizs előtt, de a sztori a balatoni nyaralásokhoz kapcsolódik. Szüleimmel gyakorlatilag m inden nyarat a m agyar tenger m ellett töltöttünk, ha nem apámmal voltam a lellei üdülőben, akkor anyámék­kal egy füredi ház egyik felében, amit egy ott élő családtól béreltünk azokra a hetekre, amiket pihenéssel szándé­koztunk tölteni.

Az egyik évben a ház addig üresen álló részét egy német család lakta, akikkel igen jó barátságot kötöttünk. Oly­annyira összemelegedtünk, hogy meghívtak magukhoz Berlinbe. Méghozzá Nyugat-Berlinbe, ami azért nagyság­rendekkel vonzóbb célpont volt, m int a keleti fertály. Anyámék nem gördítettek semmilyen akadályt az utazás elé, így még abban az évben éltem a felkínált lehető­séggel.

A baráti körben egy pillanat a la tt híre m ent, hogy Gesztesi Karcsi nyugatra utazik. Többen jöttek szerencsét kívánni, tanácsokkal ellátni, vagy kéréseket megfogal­mazni. Sokan bom báztak különféle kérésekkel, ezek mindegyike valamilyen tárgyra vonatkozott, amit nekem be kellett volna szereznem a vasfüggönyön túlról.

Sajnos senkinek nem tudtam a kedvében járni, mert mind anyagi, mind pedig csomagkapacitási kérdésekben korlátozottak voltak a lehetőségeim. Egy ajánlat viszont mégis átcsúszott a szűrőn, mégpedig egy ismerősöm lemezkereskedő barátjáé.

A figura beállított hozzám egy listával, amelyen általam ismeretlen előadók soha nem hallott albumai szerepeltek. Jellemző, hogy a mai napig egyre sem emlékszem. Ezek állítólag kurrens cikknek számítottak és a veszett gyűjtők eszement á ra t voltak képesek adni értük. Az üzlet nem volt rossz. A srác megígérte, hogy amennyiben tiszta az áru, azaz nem karcos, nem repedt, nem lehasznált, akkor háromszáz forintot is megad darabjáért.

Az említett lemezek körülbelül tíz m árkába kerültek, ami akkori árfolyamon százötven forintot jelentett, így ha belevágok a buliba azonnal száz százalékos haszonra tehe­tek szert. Üzleti érzékem m ár akkoriban is nyiladozott, így képtelen voltam nemet mondani egy ekkora bevétellel kecsegtető ajánlatra, úgyhogy felnyaltam a befektetésre szánt pénzt, és zsebre vágtam a figura gondosan össze­állított listáját.

Életem első repülőútja különösebb kalandok nélkül zaj­lott, egy lepattan t orosz géppel u taztunk, és csak arra emlékszem, hogy rettenetesen zajos volt. De mivel a gép­m adár nyugatra vitt, ezt a kis kényelmetlenséget fel se vettem.

A repcsi Kelet-Berlinben szállt le, ide is szólt a jegyem, amihez így jóval jutányosabb áron jutottam hozzá, mintha egyenesen a nyugati részre m entem volna, hogy miért, ne kérdezzék! A reptérről ham ar bejutottam a városba és a megfelelő átkelőn dobbantottam a fallal körülvett bol­dogabbik részbe.

A család tá rt karokkal várt, az egész família felvonult a fogadásomra, minek következtében egy tű t nem lehetett leejteni a lakásban, ami csak egy kicsivel volt nagyobb, mint a mi otthoni komódunk, am it még Pepi bácsitól örököl­tünk, aki egykor állítólag uradalmi intéző volt és módjában

állt nagyméretű bútordarabokat rekvirálni gazdája kas­télyából.

Vendéglátóim jóval szerényebb körülmények közt éltek, mint arra számítottam, de ez a körülmény nem sok vizet zavart, úgy gondoltam, úgyis csak aludni fogok odajárni. Egyrészt érdekelt a város, másrészt pedig elmondhattam, hogy üzleti ügyek szólítottak Berlinbe, amiket nem volt szabad elhanyagolnom.

A fogadó család egy kiadós vacsorával készült, ami többnyire káposztából állt, meg valamilyen barna löttyből, amivel m indent leöntöttek, egyrészt azért, hogy színe, m ásrészt pedig azért, hogy íze legyen. Ez valami generál­szósz nevű kotyvalék volt, amitől előbb lettem rosszul, mintsem megkóstolhattam volna.

A hús számomra ismeretlen ízvilágával varázsolt el, és az első falat u tán kedvem lett volna megkérdezni, hogy van-e a környéken dögkút, mert ha ezt nem onnan hozták, akkor oda kéne vinni. Csekélyke nyelvtudásomat latba vetve megpróbáltam m egtudni a főétel eredetét, illetve származását, de a bábeli zűrzavarban csak valami olyas­mit tudtam kivenni, hogy ló.

Csak remélni tudtam, hogy valamit félreértek, ami való­színűleg így is volt, legalábbis ezzel vigasztaltam magam, és úgy döntöttem: elejét veszem a további magyarázko­dásnak, nehogy olyasmi derüljön ki, am it magam sem szeretnék.

Az egyetlen fogyasztható táplálék a sör volt, amit valami Bamberg nevű hely környékéről hoztak és a maga füstös zamatával a sörfogyasztás eddig ism eretlen dimenzióit tá rta fel előttem. Pontosan olyan íze volt, m intha egy üveg kőbányaiban hosszú időn keresztül főztek volna egy ujjnyi vastag füstölt császárhúst. Nem volt se rossz, se jó, de annyira meglepődtem rajta, hogy mire gondolkodóba

estem volna, m ár le is gurítottam egy fél litert.A családfő egyik rettenetesen öreg rokonának erre fel­

csillant a szeme, hozott még vagy fél tucat üveggel, és arra biztatott, hogy kezdjünk el keményen inni. Én nem nagyon ágáltam, mert éreztem, hogy valaminek csak kell kerülni a gyomromba, mielőtt álom ra hajtom a fejemet. A h a r­m adik rundó u tán a rokonok fogyatkozni kezdtek, az öreg viszont előhozta a tangóharm onikáját és m uszka dalokat kezdett játszani, amiket állítólag orosz hadifog­ságban tanult.

Megjegyzem, a dalok meglehetősen vidám ak voltak ahhoz képest, honnan származtak. Elképzeltem a papit Szibériában, ahol az egész napi vasútépítés u tán a kva­terkázó fegyőröktől mókás nótákat tanu l harm onikán. És ez így m ent hajnalig. A harm onikát tréfás háborús történetek váltották fel és előkerült egy kopott egyenruha is. Ekkor már csak ketten voltunk a konyhában, a hajdani wermachtos, és én, a pesti színész gyerek. Tajtrészegen.

Éjfél felé, amikor az öreg m ár azt kezdte pedzegetni, hogy milyen jó ötlet lenne előszedni a régi szolgálati Lugerét és átlőni a keleti blokkba, megjelent a házigazda felesége, tenyerén egy p iru lát hozott, am it beadott a papinak, amitől az öreg azon nyomban mély álomba zuhant; majd kedvesen a nappaliba invitált, ahol már megágyazott ne­kem. A sebtében felállított kempingágy a szoba közepén állt, elfoglalván a helyiség felét. Ez lesz az én vackom, itt fogok aludni. Még megvillantott egy kedves mosolyt mielőtt nyugovóra tért volna, majd becsukta az ajtót és magamra hagyott.

Lefekvés után, amikor m ár azt hittem, hogy a jótékony álom fog pilláimra nehezedni, egy rettenetes hang riasz­tott fel, miközben az álomba szenderedés puha ösvényén lépkedtem. Először egy k a ttan ást hallottam , majd egy

kis morgást és végül egy hörgéssel kevert szörcsögést. Na mondom, ennyi, bekrepált az öreg, megártott neki a sok sör és most a kis lakás valamelyik zugában épp a halállal viaskodik.

A másik lehetőség az volt, hogy házigazdáim épp most vágtak bele az idős korban is izgalmas házasélet legszebb tevékenységébe, és áthallatszik, ahogy a férjnek nagyobb fordulatra kapcsol a pészmékere.

Mind a két dologgal mellétrafáltam. A borzalmas han­got a szobában elhelyezett akvárium adta, amiben volt egy levegőztető szerkezet. Ez a cucc óránként bekapcsolt tizenhárom percre. Ezt onnan tudom ilyen pontosan, hogy egy szem ernyit nem aludtam azon az éjjelen, így bőven volt alkalmam lemérni az egyes periódusok közti időszakot. A levegőztetővei együtt egy lilás fényű neoncső is felvillant, ami pont addig sugározta a mélytengeri fényt, amíg m ent a levegő.

Volt időm végiggondolni a dolgokat és be kellett lá t­nom, hogy a mélytengeri állatvilággal kapcsolatos isme­reteim sok helyen hiányosak, mert még soha életemben nem hallottam olyan halfajokról, amelyek csak fényben képesek levegőt venni. Pedig ezek biztosan olyanok le­hettek, különben semmilyen ésszerű magyarázatot nem találtam volna a periodikusan felvillanó fényre és a bein­duló motorra.

Hajnalban arra keltem, hogy a háziasszony frissen csa­vart narancslevet készít egy motoros facsaró segítségével, aminek a hangja az egész családot talpra rántotta. Rette­netes állapotban érkeztem a reggelire megterített asztal­hoz. Egy hunyásnyit sem aludtam , úgyhogy semmire nem vágytam inkább, mint egy kávéra, amit azonnal meg is kaptam...

A híres ném et vendégszeretet és kulináris ku ltú ra ékes bizonyítékaként szolgált az a barna lötty, am it ők- valószínűleg valami fogalmi zavarból kifolyólag - fekete­kávénak neveztek. A kétliternyi folyadék összetevői közt csak a legszemfülesebb laboránsok lettek volna képesek kim utatni a koffeint. De legalább forró volt.

Megittam és azonnal elindultam, hogy keressek m a­gamnak egy nyugalmas padot valami parkban, ahol leg­alább egy órát hunyhatok. Az alvásból sajnos semmi nem lett, cserébe viszont kezdetét vette egy kalandos nap.

Mindenek előtt a megélhetés oltárán kellett áldoznom, ami azt jelentette, hogy záros határidőn belül be kellett szereznem a megrendelt hanglemezeket. Azt, hogy a pon­tos utasításokkal, albumcímekkel, és előadókkal telezsú­folt listám szőrén-szálán eltűnt, csak akkor vettem észre, amikor m ár egy irdatlan m éretű hanglemezbolt közepén álltam. Nem tudom, hol veszíthettem, el, talán a repülő­gépen, talán útközben valahol, de mindegy is volt. Lista nélkül elveszett ember voltam, egy sor nem sok, de annyira sem emlékeztem a feljegyzett darabokból.

Két dolgot tehettem . Az egyik az volt, hogy hagyom a fenébe az egészet, és visszaviszem a pénzt a srácnak, Így nincs rizikó. De nincs haszon sem. A második lehe­tőség, hogy elkezdek vakon vásárolni, mondván, külföldi korongokat nem lehet otthon kapni, és végül ez is lemez, az is lemez, egészen addig, amíg nem az van ráírva, hogy Soltész Rezső, jó lesz. Vettem is egy tonna bakelitet, szám szerint száz darabot, aminek a súlya, ha nem is érte el az egy egész tonnát, de legalábbis megközelítette azt.

A táskám csurig lett, egy trikó nem sok, annyi sem fért el benne a hazavezető úton. De hol volt az még ekkor!

Letudván az u tazás üzleti részét úgy döntöttem , hogy ideje m ulatság u tán nézni. A svéd csajjal egy berlini me­legbárban találkoztam , ahova mind a ketten hiányos nyelvtudásunk m iatt keveredtünk. Én csak egy sörre akartam beugrani, ő pedig táncolni szeretett volna. Ennek az lett az eredménye, hogy engem kábé hatszor mogyo­róztak meg egy sornyi idő alatt, ő viszont egy szál magában álldogált a pultnál.

A zacskófogás előtt még nem értettem, hogy m iért ül egy ilyen csinos lány magányosan a pultnál, de amikor m ár ha todjára játszotta a DJ a Village People egyik szá­mát, amire a travikból álló banda tollas indiánnak, és lakkbőr szerkós zsarunak öltözött tagjai ugráltak, leesett a tantusz. Örök igazság, hogy vakok közt félszemű a ki­rály, a m elegbárban én voltam az egyetlen, akit érde­kelt a csaj.

Ham arosan össze is jö ttünk, és egy óra sem telt bele m ár egy házibuliban találtam magam, amit a lány bará­tai rendeztek. Kiderült, hogy a csaj svéd, és építésznek tanul. Még csak három hete, hogy Berlinben van, de ismer egy színész gyereket, aki minden szombat este partit ad a vízvezeték szerelő haverjával, akivel együtt lakik. Hihe­tetlen buli volt! A zene nem magnóból szólt, hanem egy igazi DJ pörgette a lemezeket - feltehetően sokkal jobba­kat, mint amilyeneket én vettem - volt pia ezerrel és csajok dögivei.

Hihetetlen volt. Én ilyet még soha addig nem láttam. Az est csúcspontja, és egyben vége is akkor következett el számomra, amikor a házgazdák egy nyugalmasabb pilla­natban körbeadtak valamiféle trom bita alakúra sodort cigarettát.

Akkoriban Magyarországon még hozzáférhetetlen volt a m arihuána, így fogalmam sem lehetett, hogy mit szí­vok. Egy slukk elég volt ahhoz, hogy teljes magasságomban

végigvágódjak a földön, és csak m ásnap délben tér­jek magamhoz.

A buli akkor m ár véget ért, és csak én voltam a lakás­ban, meg a svéd csaj, a házigazdákat nem számítva. Kaptam egy rendes kávét, ami mellett volt idő dumálni, és rendesen össze is haverkodtunk. Kiderült, hogy a figu­rák kétlaki életet élnek. Mind a színészettel, mind pedig a vízszereléssel olyan jól lehetett keresni, hogy mindössze négy hónapot éltek Németországban, az év többi részét Indiában töltötték.

Még tíz napot húztam le Berlinben, és ezen időszak alatt többet tud tam meg a svédekről, m int a germánokról, köszönhetően hűséges kísérőmnek, akivel olyannyira összemelegedtünk, hogy m indketten azt fontolgattuk, össze kellene költözni.

Ez a felelőtlen gondolat term észetesen csak egy alig húszéves embernek a fejében foganhat meg, ki azt hiszi, hogy csak azért, mert jó a szex, jövője is van egy ilyen do­lognak. Hát nem volt! Én hazajöttem és soha többet nem halottam a lányról. Pedig megígérte, hogy írni fog.

Amikor hazaértem meglehetősen rövidre sikeredett ber­lini tartózkodásom után , első utam a lemezkereskedő­höz vezetett. Kicsit félve tártam elé szerzeményeimet, m ert azt gondoltam, hogy biztos lesz egy, vagy kettő, am iket kifogásolhatónak fog találni, és em iatt a hasz­nom erősen csökkenhet. Tévedtem. Egyet sem volt haj­landó átvenni.

Az üzlettől való elállását azzal indokolta, hogy megle­hetősen nehéz lenne felhajtania olyanokat, akik a bajor sramlizene feltétlen hívei, és rajongásuk tárgyát képező bakelitekre komoly mennyiségű készpénzt is hajlandóak áldozni.

A befektetett tőkét azonban visszakövetelte, így kény­telen voltam magam újabb adósságokba verni és a raj­tam ragadt rettenetes hanghordozókat a haverok közt szétosztani. Hát így.

NYEREGBE KERÜLÖK

Az elm últ tíz, tizenöt évben rengeteg filmet forgattam. Voltak köztük jók és kevésbé jók is, de én mindegyiket szerettem. Az utóbbi időben rengeteget faggattak az ú j­ságírók, hogy melyikre emlékszem a legszívesebben, me­lyik a kedvencem? A válasz m inden esetben ugyanaz. Nem tudom. Mindegyik. Mindegyik másért. Egy színész­nek azért nehéz a döntés, mert soha nem képes nézőként tekinteni egy olyan filmre, amiben szerepelt, még akkor sem, h a nem főszerepet já tszo tt. Egy mozi elkészítése nagyon sok időt vesz igénybe.

Van az a fázis, amikor megkapom a forgatókönyvet, olvas­gatom, beleszeretek. Elkezdjük összerakni. Próbálunk, dum álunk, agyalunk, majd forgatunk. Később jön az utómunka, szinkron, ilyesmik. Minden filmnek megvan a maga hangulata

Ha most említenének egy címet, mondjuk az Idegölőt, vagy a Magyar Vándort, esetleg a Szabadság szerelemet, mindig m ás és m ás sztorik ju tnának az eszembe, sokszor olyanok is, amelyeknek közük nincs az elkészült alkotás­hoz. Egy barátság, egy élmény, egy kis történet. Ezeknek a kis dolgoknak nagy szerepük van abban, hogyan emlék­szem egy régen forgott alkotásra.

Sokan a nézettség, a látogatottsági adatok, vagy a kritikák alapján ítélik meg egy film minőségét. Ezek is szempontok,

de nem az én szempontjaim. Legalábbis nem elsősorban. Mondok egy példát. Magyar Vándor. Amikor megkaptam a forgatókönyvet, m ár tudtam , hogy el akarom vállalni Álmos szerepét.

Herenditől m ár a Valami Amerika is nagyon tetszett, de nem csak azért akartam benne lenni a Vándorban, mert sikerfilmnek ígérkezett, hanem mert egészen egysze­rűen jó volt a szerep és jó volt a társaság. Csak egy volt a gond, mégpedig az, hogy lovagolni kellett.

Egy ilyen témájú honfoglalós filmnél szóba sem jöhetett, hogy megússzuk a dolgot, úgyhogy kénytelen voltam h a ­zudni. De nem csak én; m int később kiderült mindenki, akit felkértek a szerepre, de hadilábon állt a paripákkal, kénytelen volt árnyékolni.

A szereplőválogatáson az első kérdés, am it nekünk szegeztek, az a lovagló tudom ányunkra vonatkozott. Amikor én kerültem sorra, csak fölényesen mosolyog­tam. Micsoda? Hogy lovagolni? Ne vicceljetek gyerekek! Nyeregben születtem! Nincs az a tüzes paripa, am it ne lennék képes megülni!

A meztelen igazság az volt, hogy utoljára 1988-ban láttam lovat, amikor egy hortobágyi pusztatúrán két kör betyár­pálinka u tán a vicces haverok feltoltak egy öreg heréit hátára, aki a farának egyetlen mozdulatával négy méter magasra pattintott. A jófej poén emlékeit még m a is őrzi három megrepedt és vicces formában összeforrt bordám. De eladtam magam, szemernyi kétséget sem hagyva a ren­dezőben, hogy nem csak remek színészt, de egyben remek lovast is szerzett magának. Lelkiismeret-furdalást egy per­cig sem éreztem. Egyrészt mindenki kamuzott - egy kivé­tellel, és ez Hajdú Steve volt - m ásrészt pedig úgy gondol­tam, hogy majd lesz időm pótolni a hiányosságot a forga­tást megelőző időszakban. Rosszul gondoltam.

Tahitótfaluban forgattunk, ez volt a puszta. Hajnalban érkeztünk azt hittük, hogy csak terepszemle lesz, vagy valamiféle megbeszélés, de mint kiderült aznap kezdőd­tek a lovas próbák. Amikor világossá vált szám unkra, hogy ham arosan lóra kell pa ttannunk , heves pálinká­zásba kezdett m indenki. Így próbáltuk bátorságunk morzsáit összekaparni. A harm adik kör u tán mindenki úgy érezte, hogy m ost már, ha kell, egy griffm adárra is felkapnánk. B átrak voltunk, m int a hajdani honfog­lalók.

Az istállóba érve m indenkinek m egm utatták a lovát. Mi tagadás, a jószágok meglehetősen furák voltak. Ezek a kistermetű állatok, amelyek erősen haj aztak a honfog­lalók által használt és tenyésztett hátasokra, érdekes be­nyomást keltettek.

A kis lovaknak tömzsi lábuk volt, nagy hasuk, sűrű, haj szerű sörényük. Az enyém az istálló egyik sarkában ült, szemébe lógó hajjal, pont úgy nézett ki, m int egy rasta csávó, aki túlszívta m agát a pénteki Ladánybene- koncerten. De a többi se volt meggyőzőbb.

Az istállóm ester kiterelte a lovakat a karám ba és meg­m utatta, hogy ki melyiket kapja. A nekem kiosztott kis rasta szemében megcsillant a rettegés szikrája, amikor megpillantott engem a magam száznegyven kilós valójá­ban. Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy nagyobb voltam, m int a paci. Amikor felültem rá, a szerencsétlen jószág négy lába négyfelé ment.

Erre m ár a lovász gyerek is m ordult egyet és hozott nekem egy másikat, amelyik küllemében hasonlított ugyan a többihez, de termetét tekintve felülmúlta azokat. Kezdetét vette a lovas próba. Herendi Gábor, a rendező, akit mindenkinek sikerült átvernie, nem kívánt egyebet,

csak azt, hogy egyvonalban lovagoljunk el a kamera előtt. Az összhatás végett, gondolom. Nos , megpróbáltuk.

Itt kell megjegyeznem, hogy csodával határos külső és belső tényezők együttállására volt szükség ahhoz, hogy ebből a filmből bármi is legyen. Ha én Herendi helyében vagyok, ott helyben földhöz vágom a baseball sapkám at és elmegyek péknek.

Az arcvonal, amelynek hét lóból kellett volna állnia, mindössze egyetlen paripát jelentett. Ez volt Hajdú Steve lova. Kollegám pusztai illetőségű művészember, szárm a­zásának gyökerei a lovas ku ltú ra mélyébe nyúlnak, így igazán nem lehetett csodálkozni azon, hogy szőrén üli a jószágot.

Az enyém nem igazán akart megmozdulni, gondolom sokallta a súlyomat. Győzőé valahol legelészett, busa fejét egy szamárkóró-bozótba fúrva. Győző meg ü lt a nyereg­ben, kiabált, nógatta, pattogott fel-le, m int egy gumilab­da, am it a ló méla nyugalommal nyugtázott. A többiek szanaszét.

Volt, akinek a paripája egészen egyszerűen visszament az istállóba, másoké meg csapodár módra ide-oda balla­gott, ügyet sem vetve a lovasára. És mindezt úgy, hogy Steve kivételével m indannyian büszkén jelen tettük ki, hogy régi jó barátságot ápolunk a lovakkal. Steve csak azért nem szólt, m ert neki nem kellett, róla m indenki tudta, hogy megy neki a dolog.

A lovász srác nagy komolyan kijelentette, hogy ő bizony nem fog senkit tanítani, tanítsanak minket a lovak! Erre m indenkinek inába szállt a bátorsága. Az a gondolat, hogy elég lesz némi időt tölteni a szám unkra kiosztott hátasokkal, zsákutcának bizonyult. Én például

megdöbbenve vettem észre, hogy Füsti, a paripám m élabús tekintetében némi felsőbbrendűség csillan meg, amikor kinyújtott tenyeremen egy kockacukrot nyújtottam feléje.

Fura dolog ez a "ló és kockacukor" sztori. Normálisan ennek úgy kell történnie, hogy az ember a kinyitott tenye­rében a ló elé tartja a cuccost. A ló hatalm as ajkai segít­ségével óvatosan felcsippenti, majd lehunyt pillákkal ro­pogtatni kezd és hálás tekintetét a gazdája szemébe mé­lyeszti. Természetesen csak akkor, amikor m ár nincsenek lehunyva a pillái.

Szóval az egésznek van valami baráti jellege: ember és ló, gazda és hű szolgáló, bajtárs és bajtárs. Ez a mi esetünk­ben kicsit másképp volt.

A kockacukor láttán Füsti lépésben megindult felém, majd kitátotta a száját. Sárga színű fogai a nyolcvanas években divatban lévő menedzser névjegykártyák színvilá­gát juttatták eszembe, de nemcsak a szán egyezett, hanem a méret is.

Fura mód Füstinek csak elöl voltak fogai. Nem tudom, hogy ez m ás lovak esetében is így van-e, de az én pari­pám olyan benyomást tett, m intha frissen érkezett volna a Mónika show-ból, ahova tudvalevőleg csak olyan ven­dégek ju tn a k be, akik prím szám ú fogakkal rendelkez­nek. Füstinek még volt egy nyelve is. Ez mondjuk norm á­lis, de amikor kinyújtotta erősen hajazott egy horrorfilm jól megtervezett figurájára, akinek szájából éppen egy püffedt csecsemő készül megszületni.

Csak arra volt energiám, hogy egy halk kiáltást eresszek meg, többre nem futotta, mert a félelem lebénította

az agyamat, és merevgörcsbe rán to tta végtagjaimat. Füsti ezek u tán m ár semmilyen ellenállásba nem ütkö­zött, és szép komótos mozdulatokkal könyékig bekapta az alkaromat.

A lovász gyerek sietett a segítségemre, illetve a ló segítsé­gére, mivel elképzelni sem tudta, hogy mi az istent keresek a méretes jószág szájában. A barátkozást ezzel letudtam és hagytam, hogy hozzáértő kezek feltuszkoljanak a cukrot ropogtató csatamén hátára.

Eközben a többiek hasonló módon próbálkoztak m aguk­hoz édesgetni a nekik kiosztott jószágot. Volt, aki egy köze­pesen sikeres hollywoodi filmből merítve suttogni kezdett a ló fülébe. Isteni szerencse kellett hozzá, hogy a ló ne harapja le a fél arcát, örök prédául dobva oda a jónevű színészt holmi feltörekvő horrorfilm-rendezőknek.

Mások a beszélős, vidámkodós trükköt alkalmazták, azaz vicceket kezdtek mesélni a lónak, m intha egy kocs­m ában lennének a haverokkal. De ami bejön egy k is­fröccs és egy fél unikum mellett, az kudarcot vallott a ki­hegyezett poénokra egyáltalán nem fogékony lovak ese­tében.

Győző já rt az élen a lovakkal való barátkozásban. Amikor mi még csak paskolgattuk a szerencsétleneket, akkor ő m ár a nyeregben pöffeszkedett. Baj csak akkor történt, amikor m ár mi is a nyeregben voltunk és Győző, fellelke­sülve önnön sikerétől, füttyentett egyet. Ez volt az a pont, amikor elszabadult a pokol!

A fütty valami olyasmi lehetett a lovaknak, mint a titkos gomb a Jam es Bond-járgányokban. Tudják, minden ilyen kocsiban van egy kapcsoló, amihez nem szabad nyúlni, mert akkor valami rettenetes történik. Erre Q - az angol titkosszolgálat feltaláló és fegyvertervező zsenije - általá­ban fel is szokta hívni a figyelmet. Na ez a gomb a lovaknál a fütty volt.

Ahogy Győző füttyentett a lova megindult, de úgy, m intha puskából lőtték volna ki. Eszeveszett vágtába

kezdett, és egy perc múlva Győző nem volt más, mint egy kis sötét pötty valahol a horizonton. Ez volt a kisebbik baj, mert ugyebár mindenki úgy lovagol, ahogy tud, a nagyob­bik gond az volt, hogy a többi ló is követte a példáját és ahányan voltak, annyifelé kezdtek el vágtatni, a hátukon pattogó jónevű fővárosi színészekkel.

Hogy kivel mi történt az csak nagy sokára tudtam meg, mert azzal voltam elfoglalva, hogy próbáltam életben ma­radni. Előredőltem és két karom m al szorítottam a ló nyakát. Ez tű n t az egyetlen biztos megoldásnak. Egy­részt azért, m ert így nem estem le, m ásrészt pedig úgy véltem, hogy ha a ló megfullad, akkor meg fogunk állni.

Én még szerencsés voltam, mert a pócsmegyeri rév kör­nyékén a ló megpillantott valami érdekeset, ami bámész­kodásra késztette és így alkalmam volt lecsúszni a hátáról, majd elmenekülni. Nem mindenki já rt ilyen jól.

Késő délutánra valahogy mégis csak sikerült összerán­tani a csapatot és a lovakat. Az előbbiek jórészt az utóbbiak nélkül tértek vissza a forgatás helyszínére. A későbbi el­mondások alapján Herendi ekkor m ár nagy mennyiség­ben vett magához kis fehér bogyókat. A szitut nem lehe­te tt tovább tartani, a hét vezér közül ha tan bevallották, hogy lövésük sincs a lovakhoz. Ez mondjuk, nyilvánvaló volt, de sokan, köztük én is, úgy éreztük, hogy tartozunk ennyivel m agunknak és a rendezőnek is.

Herendi is belátta, hogy nincs sok választása, ha ragasz­kodik a lovakhoz, és nem akarja, hogy a honfoglaló ősök Vespa robogókon szeljék a pusztát, akkor időt kell nekünk hagynia. Három hetet kaptunk. Ennyi idő volt a felké­szülésre.

A huszonegy nap, ami vajmi kevés ahhoz, hogy az emberből kitűnő lovas váljék, mégis elegendő volt ahhoz,

hogy képesek legyünk megmaradni a nyeregben, miköz­ben különböző utasításokat is végre tudunk hajtani.

Őszintén mondom, senki nem hagyott ki egyetlen alkal­m at sem, hogy lemenjen gyakorolni a lovardába. Egész álló nap ott voltunk, és m ár a hatodik bőrt nyúzta le a nyereg a seggünkről, de mi bőszen kitartottunk. Meg is lett az eredménye, a filmben csak ritkán lehet azon kapni a társaságot, hogy nem u ra a helyzetnek.

Egyik ilyen pont a film vége, amit érdekes módon pont az első nap rögzítettünk. Ez a film varázsa, bárm it bár­mikor lehet csinálni, m ert úgyis a vágóasztalon áll össze a jelenetek sorrendje. A lényeg, hogy a zárójelenet - amit olyan sokan ismernek - egy vágta. A hét vezér sebes tem­póban ellovagol a horizont felé. Egymás mellett. Nos ez volt a terv.

A valóságban ez úgy nézett ki, hogy amikor elkezdődött a vágta, csak egy ló maradt középen. Három balra vágta­tott, mert meglátta a távolban legelésző társait, a másik há­rom pedig jobbra húzott, az itató felé. Ez van. Így sikerült.

A legszebb az egészben az volt, hogy a premier u tán egy vájtszemű kritikus megjegyezte, hogy a rendezőnek sike­rült rátapintania a magyarság legfőbb rákfenéjére. És ez nem más, mint a széthúzás. Ha heten vannak, háromfelé mennek. Gyönyörű. Arról sajnos gőze sem volt, hogy ezt a jelenetet nem Herendi rendezte, hanem maguk a lovak.

VÍZILABDA

Úgy tizenhat, tizenhét éves korom ban elhatároztam , hogy sportoló leszek. Méghozzá híres sportoló. A jövőmmel kapcsolatos reveláció akkor jött, amikor elhatároztam, hogy nem kétkezi munkával akarom megkeresni a kenye­remet.

A kör, amiből választani lehetett meglehetősen széles volt, m ert m ár akkoriban is rengeteg sport létezett, én mégis az első pillanattól fogva ragaszkodtam a labdához. Nem tudom miért, úgy éreztem, hogy nekem vagy a kézi­labdában, vagy a vízilabdában kell kitűnnöm.

Kis vacillálás u tán az utóbbira esett a választásom , mégpedig három okból. Először is jól úsztam. A Sparta­cusba jártam évek óta, imádtam a vizet, és ez most sincs másképp.

A másik ok az unokabátyám volt, Wiesner Tamás, a Fradi játékosa, akinek akkoriban igen csak jól csengett a neve a pólós berkekben. Mai szóval élve sztárnak is lehetett volna nevezni.

A harmadik pedig a külsőségek, amikre mindig is sokat adtam.

A vízilabdás srácok izmosak voltak és jóképűek, habár az utóbbi jellegzetességet aligha köszönhették a kló­ros víznek. Menő gyerekek voltak. Kemények, mint a kő, kitömve pénzzel, király verdákkal jártak , és hébe-hóba kipakoltak egy-egy külvárosi kocsmát. Nekem, a szolid zenekonzervatóriumos srácnak, aki naponta nyolc órát

gyakorolt a fagottján, meglehetősen vonzónak számított a vízipólósok élete.

Meg is kérdeztem Tomit, hogy mit javasol, hogyan fog­jak neki? A válasz egyértelmű volt, le kell mennem Gohr Pista bácsihoz, aki amellett, hogy a válogatott erőnléti edzője volt, a Fradi jun io r csapa tá t irányította. Okés, m ondtam , ezzel a rokoni kapcsolattal nem lesz nehéz bejutnom a csapatba.

Egy borongós őszi reggelen meg is jelentem az edzésen. A juniorok a Dagályban gyűltek össze mindennap reggel hatkor, és ez jó alkalomnak látszott, hogy bem utassam magam, mint a híres pólós unokaöccse, és helyet kérjek m agam nak a csapatban. Pista bácsi a m edence szélén állt és szúrós tekintetével követte, ahogy a fiatal pólósok alászállnak a tizenöt fokos vízbe. Fűtés? Akkoriban? Ugyan már.

Odamentem és előadtam neki, hogy én vagyok a Wiesner unokaöccse. A szemöldöke sem rándult. Igen? És? Hát, mondom, szeretnék vízilabdázni. Igen? És tudok úszni? Mondom, hogy tudok. Oké, akkor gyerünk, be a vízbe, és nyomjak le kétszázat a többiekkel együtt. A medencére sandítottam . A srácok keresztben úsztak. Ez lehetett vagy húsz méter. Akkor az tíz hossz. Még mosolyogtam is, hogy ennyire alacsony a mérce!

Fogtam magam, ledobáltam a ruháimat, és úgy, ahogy voltam, egy szál pamut alsógatyában belevetettem magam a jeges habok közé. Úszónadrág? Ugyan már! Mivel nem készültem, nem is volt m ás választásom, vagy megyek gatyóban, vagy csirkének fognak nézni.

Ahogy alábuktam a szokatlanul hideg vízbe, úgy érez­tem, hogy elájulok. Schirilla György legrosszabb pillanatait éltem meg. Amikor felbukkantam és eszméletre tértem,

csak arra tudtam gondolni, hogy nem véletlenül kenik be magukat az antarktiszi úszó bajnokok ujjnyi vastag fóka­zsírral.

Fájdalmat persze nem lehetett m utatni, elkezdtem le­nyomni a húsz hosszt. A végénél m ár egy kicsit fáradt voltam, de azért megfelelően elegáns mozdulattal akar­tam k ipattanni a medencéből, m ár csak azért is, m ert tempómmal sikerült jóval magam mögé utasítani a töb­bieket, akik m ár gyakorlott vízilabdázónak számítottak.

Ahogy m egragadtam a medence szélét az első dolog, amit megláttam, Pista bácsi lába volt. De ahelyett, hogy az arcán a döbbenettel elegyes meglepetést láttam volna megszületni, egy összevont szemöldökpár által beárnyé­kolt tekintet villant rám. Az öreg csak annyit mondott: KÉTSZÁZ! Ekkor tudatosult bennem, hogy itt nem két­száz méterről, hanem kétszáz hosszról van szó.

Büszkeségem, és rokoni kapcsolatom, amelyre oly nagy mellénnyel hivatkoztam, nem engedte meg, hogy a táv huszadánál feladjam. Ugyanakkor rendkívüli lelkierőre volt szükségem, hogy ott folytassam, ahol m ár azt h it­tem, hogy vége. Lenyomtam kétszáz hosszt. Hogyan? Ma sem tudom, de egy biztos: mire végeztem, leázott rólam a pam ut alsógatya.

A medencéből m ár a többiek húztak ki, akik addigra végeztek is az edzés többi részével. Az öreg m ester csak egy fitymáló p illan tást vetett rám, majd közölte, hogy holnap ugyanitt, ugyanekkor, ugyanez. Az edzés reggel hattól fél nyolcig tartott, majd mindenki húzott be a suliba. Délután újabb kör.

Szép lassan ráálltam a dologra. Nem mondom azt, hogy megszoktam, m ert ezt egyszerűen nem lehet megszokni. Reggel hatkor fagyos vízben négy kilométert úszni, majd be a suliba, és délután ötkor ugyanez... Pusztító volt.

Azt, hogy nem lettem híres vízilabdás, gondolom, már kita­lálták. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy tele lett a tököm a hajnali áztatástól, másrészt pedig találtam m agamnak egy m ásik szakm át, amivel lehetett csajozni. Ez volt a színészet.

Tizenhét évesen kiszámoltam, hogy egy válogatott pólós még harm incöt éves korában is lehet aktív versenyző. Ez közel húsz éves távlatot jelentett. Naponta öt óra edzéssel. Ezt nem voltam képes vállalni. Persze amíg tartott, addig jó volt, nagyon jó. Főleg nyáron.

A napos hónapokat, am ikor egyébként is suliszü net volt, a margitszigeti uszodában töltöttük. Na, az m aga volt a paradicsom. Tekintettel arra, hogy az uszoda mel­lette agy strand is helyet kapott a szigeten, az edzések álta­lában azzal értek véget, hogy vegyülni kezdtünk a Palati­n us fizető közönségével, azokból is a fiatalabb korosz­tályt képviselő, csinos, nőnemű látogatókkal.

A csajok m ár akkor is buk tak a pólósokra, úgyhogy nem volt m ás dolgunk, mint az egyenköntösünkben kisé­tálni a fűre és leheveredni, a fárasztó edzés után. A nők pedig jöttek maguktól. És nem csupán maguktól, de csős­tü l is. Utóbbi szónak a mai napig próbálom megfejteni a jelentését, sikertelenül.

De a lényeg ugyanaz. Csajokból nem volt hiány. Istenem, ha azok a Margit-szigeti bokrok, bozótosok, csalitosok, és kies fertályok mesélni tudnának...

De szerencsére nem tudnak.

Ez volt az a nyár, amikor idősebb nők hálójába kerültem és megismertem a k itarto tt férfiak gyöngy életét. Az idősebb nőket a huszonkét-huszonhárom éves "öreg­lányok" jelentették, akik m ár harm inc évvel ezelőtt is buktak a vízilabdás pasikra, és ez volt az én szerencsém.

Cserébe azért, hogy mellém kucorodhattak a fehér fü r­dőköpenyemre, a rra is hajlandóak voltak, hogy folya­m atosan ellássanak olyan földi javakkal, m int a tú rós­buk ta és a kakaó, am iket kettesével hoztak a strand büféjéből.

Előbbiből napi tizenhét volt az adagom, utóbbiból öt liter. Ehhez a mennyiséghez legalább három lány kellett, hogy amíg kettő rohangál a kajáért, az egyik mindig ott tudjon ülni mellettem. Ez a helyzet sajnos azóta sem ismétlődött meg.

Én a túrósbuktáról szoktam le, a huszonéves csajok meg rólam. Sebaj! Így megy ez.

A vízilabdás karrierem nek az ősz beköszöntével az irtó­zatos felismerés vetett véget, amit pár sorral korábban már érintettem. Kinézett nekem még vagy húsz év, naponta több órás hideg vizes ázással, és ez valami olyasmi volt, am it nem m ertem és nem is akartam bevállalni. Fel­adtam.

Hozzáteszem, döntésemben erősen szerepe volt az év­szakváltásnak is, m ert ősszel m ár h iába ücsörögtem a strand környékén, senkinek nem akaródzott megosz­tani velem magányomat. Így már sokkal elviselhetetlenebb volt a helyezet. Csajok nélkül meg nem is ért semmit az egész.

De nem estem kétségbe, a zenei karrierem et ott foly­tattam , ahol abbahagytam, sőt tán kicsit nagyobb lelke­sedéssel vetettem bele magam a hangjegyek csodálatos világába, am ikor világossá vált, hogy ugyanúgy lehet csajozni a zongorával, m int a fürdőköpennyel.

Nem szépítem a dolgot, bárzongorista lettem, mégpe­dig a Balettcipő nevű helyen, ami azóta is jó hírnévnek örvend, még akkor is, h a a szórakozóhely felívelését nem feltétlenül lehet az én zenei tevékenységemhez kötni.

Azt, hogy a zenészek legalább olyan vonzerővel rendel­keznek, mint a pólósok, m ár korábban is tudtam . Apám lellei üdüléseihez csatlakozva megfigyeltem, hogy a szál­loda zongoristája, akinek a m űszak este nyolctól hajnali kettőig tartott, minden reggel csónakázni megy.

Ezt azonban ne úgy képzeljék el, hogy a füstös, sötét bárból kiszabadult zenész hajnali friss levegőn próbálta szervezetét némi mozgásban részesíteni! Túrót! A pasas feküdt a csónak aljában és minden nap m ás és más csaj evezett. Ez volt ám a királyság.

Szóval a Balettcipőben bontogattam a szárnyaimat, és én is minden este más és m ás csajjal mentem haza, még akkor is, ha az én esetemben a csónak szóba sem jöhetett. Később, ahogyan azt m ár a könyv elején is említettem, a zongorázást a színészet váltotta fel, amivel szintén jól lehetett csajozni.

Egyébként, h a jó l belegondolok, bárm ilyen foglalko­zással jó lehet csajozni, ha az ember megfelelően adja elő magát.

VAN ISTEN

Hívő em bernek tartom magam, de ez a történet még­sem a vallásról, vagy a hitbéli dolgokról szól, sokkal inkább arról, hogy m indenki megkapja, am it megérde­mel, illetve arról, hogy aki engem akar átverni, az előbb utóbb pórul jár.

Történt pedig a következő: első feleségemtől való válá­som idején úgy döntöttem, hogy jó nagy barom leszek és építek magamnak még egy házat. Ez úgy látszik szoká­sommá vált, olyan lettem, m int egy fecske, aki minden évben rak egy fészket valahol.

Amennyiben a fecskéknek mégsem ez a szokásuk, és mindig ugyanoda térnek vissza, ahonnan lepattan tak Délre, hasonlóan a gólyákhoz, akkor előre is elnézést kérek a m adarak életét jól ismerő ornitológusoktól!

Ki is néztem magamnak egy telket, mégpedig a számomra oly kedves hűvösvölgyi környéken. A helynek jó adottsá­gai voltak és a terü let is megfelelően nagy volt ahhoz, hogy elférjen rajta egy ház. Komoly építő m últtal és nagy adag rutinnal a tarsolyomban egy pillanatig nem gondol­tam azt, hogy amivel szívni fogok az nem a ház lesz, hanem a telek.

A pasas, aki a Kész átverés show-ban szereplő történe­tekhez hasonló szituban az eladót játszotta, első látásra megnyerő figurának bizonyult, szépen körbevezetett a területen és megmutatta, hol vannak a fák és a bokrok.

Mást nem is nagyon tudott volna csinálni, tekintettel arra, hogy egy üres földdarabról beszélünk, aminek a sarkában egy düledező falú pottyantós budi árválkodott.

Minden úgy m ent, m int a karikacsapás, még a lkud­tam is az árból, így egy perc alatt egymás tenyerébe csap­tunk. Másnap aláírtuk az adásvételi szerződést, én kifi­zettem neki a vételárat, majd a friss ingatlantulajdono­sok magabiztos öntudatával mentem az ügyvédemhez, hogy intézze el az átírást, aminek folyományaként a telek végérvényesen az én tulajdonomba kerül.

A vásárlás és a jó üzlet felett érzett örömöm azonban rövidebb ideig tartott, m int azt korábban reméltem. A jo­gász srác azzal a lesújtó hírrel hívott, hogy oda nem illő dolog van a palacsintában, ugyanis én vagyok a kilencedik ember, akinek ezt a telket az elmúlt egy hétben eladták. És én hülye, még azt hittem, hogy majd meg kell egyeznem a nyolc másikkal. Nem. A helyzet ennél sokkal trébb volt. A nyolc m ásik is kam u volt, őket sorban előttem verték át, ugyanezzel a módszerrel.

A jeges veríték csorgott a hátamon, miközben belül forrt a düh. Annak ellenére, hogy a dolog jó üzletnek tűn t, sokmillió forinttal húztak le. Olyan pénzt szedtek ki a zsebemből, amit nem a szél fújt oda! Kőkemény melóval szedtem össze, és egyáltalán nem azért, hogy egy szélhá­mos egy pillanat alatt kiraboljon.

Elkezdtem keresni az ürgét. Akkoriban még nem volt mobil, így azon a vonalas számon próbáltam elérni, amit a hirdetésben megadott. Persze sikertelenül! Naná! Mi m ást is gondolhattam volna. A telefon percekig kicsengett, de soha senki nem vette fel.

Gondoltam, kimegyek a telekre, hátha ott megtalálom, miközben a soron következő áldozatát próbálja behúzni a csőbe. A hűvösvölgyi kis zsákutca végén lévő területen

azonban nem volt senki, csak egy tábla fityegett a rozsdás, düledező kerítésen, azt hirdetve, hogy ELADÓ. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Iszonyatosan ideges lettem, tehetetlen dühömben egy rántással letéptem a festékkel bekent fémlapot, és ütni- verni kezdtem vele a kaput.

A hangra előjött az egyik szomszéd, akinek megértő tekintetéből azt olvastam ki, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki őrjöngve já rká lt a háza előtt fel és alá, az utóbbi napokban. Veszett helyzetnek nézett ki, de én nem adtam fel. Elhatároztam, hogy ha pénzemet nem is tudom megszerezni, a fószert azért jól megölöm!

Akcióm sikerének érdekében helyre kis búvóhelyet épí­tettem ki m agam nak a telek sarkában álló pottyantós budiban. A düledező falú épületet, am it valószínűleg az eredeti tulajdonos - ha volt valaha is ilyen - eszkábál­hatott össze, m ár nem lengte be semmilyen szag, ennek ellenre volt egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy vára­kozásom nem lesz túl kellemes.

Mivel nem tudtam , hogy a szélhámos mikor fog újra felbukkanni, úgy döntöttem, hogy állandóan résen leszek, a szó szoros értelmében véve, és minden nap, reggel hattól este nyolcig szememet a kis szív alakú kivágásra fogom tapasztani.

Elszántságom nem ismerte a földi határokat, mindenre képes voltam azért, hogy kezem közé kaparin tsam az embert, aki átejtett, de a sors úgy akarta, hogy ő is számol­jon a bennem tomboló indulatokkal, és így egy jó darabig nem is bukkant fel.

Négy napot húztam le a retyóban, miközben szemem előtt sű rű n lepergett az Isten hozta, őrnagy úr! című Örkény-adaptáció ide vonatkozó jelenete, amelyben Latinovits

és Sinkovits ülnek a rekkenő hőségben a retyón és söröznek.

A helyzet annyiban hasonlított a filmbéli szituációhoz, hogy az én budimban is iszonyatosan meleg volt, és én is söröztem. Az első nap még hülye voltam, nem készültem fel kellően az egész napos várakozása. Kimenni még akkor sem akartam , akikor m ár majdnem éhen haltam , m ert nem szerettem volna megkockáztatni, hogy a fószer eset­leg pont abban a pillanatban lép be, és még el találom riasztani.

Nem! Neki be kellett sétálnia a csapdámba, és egészen közel kellett lennie, am ikor én a bosszú angyalaként előtörök a pottyantósból és kitépem a szívét.

A m ásodik nap m ár vidám abban telt, m ert vittem m a­gammal egy kis hűtőtáskát, amiben elfért hat-nyolc sör és néhány szendvics is. Szerencsére akkor m ár egyedül éltem és senkinek nem kellett magyarázatot adnom arról, hogy hova készülök minden reggel, egy napi hideg élelem­mel felszerelkezve. A napok békésen teltek, meló m iatt nem kellett izgulnom, m ert erre az időre szabadságoltam magam.

Iszogattam a sört, majszolgattam a szendvicseket, olvas­gattam, és letekert hangerővel még rádiót is hallgattam. Eközben megpróbáltam megfeledkezni arról, hogy egy budin vagyok, sőt arra is ügyelnem kellett, nehogy elural­kodjon rajtam a békés hangulat, mert ha a bosszú tüze kialszik, akkor nem lesz meg a kellő elszántságom a puszta kézzel történő gyilkoláshoz.

A helynek egyetlen egy nagy előnye volt a stratégiai elhe­lyezkedés mellett, mégpedig az, hogy szükségemet akár bent is végezhettem volna, ha rávisz a lélek, de annyi idő töltöttem a kalyibában, hogy kezdtem azt otthonomnak

tekinteni és tudvalevő, hogy az ember nem piszkít oda, ahol eszik.

Négy eseménymentes nap után az egyik kora reggeli órán, nem sokkal érkezésem után azt vettem észre, hogy kisebb mozgolódás tám adt a kerítés környékén. Egy hátizsákos fószer jelent meg. Óvatosan körbejárta a kerítést, majd, miközben sű rű n pillantgatott m aga mögé, átm ászott a kapun és a kert hátsó fertálya felé indult, ahol az én han­gulatos kis nyári lakom is állt. Nem tudtam mitévő legyek, erre az eshetőségre nem voltam felkészülve.

Azt m ár az elején láttam, hogy nem az én emberemről van szó, m ert a hirtelen jö tt látogató sokkal magasabb és fiatalabb volt nála. Sok időm nem m arad t a gondolko­dásra, m ert a behatoló valami zajt hallott - a szomszéd indult el hazulról a kocsijával - és eszement tempóban elkezdett rohanni a retyó felé, amely abban a pillanatban remek búvóhelynek tűnhetett számára.

Én tehetetlenül vártam, mint egy csapdába esett vad, de legalább tudtam , hogy mire szám íthatok. Ő viszont nem.

Feltépte az ajtót, és az elhagyatottnak látszó árnyék­széken a következő látvány fogadta: nagydarab, borostás fazon ül a fajanszon atlétatrikóban, egyik kezében egy üveg sör, a m ásikban egy félig evett alufóliás szendvics. A sarokban hűtőláda, napilapok, a rádió pedig halkan suttogja a vízállásjelentést. A srác ord ítása Solymárig hallatszott...

A gyerek anélkül tért magához, hogy szívmasszázst kellett volna alkalmaznom, habár sokáig úgy tűnt, akár még szükség is lehet az életmentő beavatkozásra. A srác hamar kiheverte a sokkot, mert belé diktáltam egy kis kupicával Pepi bácsi - isten éltesse sokáig - törkölypálinkájából,

amit arra az eshetőségre vittem magammal, ha cudarra fordulna az idő, bár erre kevés esélyem volt, tekintettel arra, hogy tombolt a nyár.

Elmeséltem neki rövid történetem et, m ert m agam at úriembernek tartván szükségét éreztem annak, hogy fel­világosítással szolgáljak arról, miért dekkolok egy elha­gyatott telek budijában. A feléig sem jutottam , amikor keserűen elmosolyodott, és kezének egy bágyadt mozdu­latával belém fojtotta a szót.

Akár ne is mondjam tovább! Vele ugyanez történt, ő is egyike a szélhámos áldozatainak, egy a sok telektulajdo­nos közül, aki m ost szintén a pénze u tán fut. Ő is meg­próbált mindent, hogy a jóem bert felkutassa, sikertele­nül, utolsó kétségbeesésében jö tt ki a telekre, há tha le tud rá csapni, miközben az egy újabb áldozatot próbál rávenni a telekvásárlásra.

Ezek után bajtársi egyetértésben lehúztunk még egy felest, majd végigmentünk a fegyverarzenálon, amiket arra az esetre hoztunk m agunkkal, h a se a jó szó, se a puszta testi erő nem lenne elegendő. A gyerek egy házilag átala­kított vállfát húzott elő a hátizsákjából, am inek drót­kampós vége állítólag tökéletesen alkalm as arra, hogy kitépjék vele valakinek a szívét. Ezzel kapcsolatban voltak fenntartásaim, de nem akartam kedvét szegni újdonsült barátomnak.

A vállfa u tán jö tt a zokniba csavart narancs, ami állító­lag nem hagy nyomot az ellenfélen, még akkor sem, ha teljes erőből püföli vele. Ehhez is lett volna hozzáfűzni­valóm.

Mivel nekem is vannak rendőr ismerőseim, akik sok­szor kell, hogy alkalmazzák a nyom nélküli kényszerítés technikáját, és én gyakran kérdezgettem őket ezekről a városi legendának tűnő módszerekről, amelyek közt

nem csupán a narancsos zokni, de az aprópénzes zsá­kocska és a telefonkönyv is szerepelt.

Állítólag egyik sem számít bombabiztos megoldásnak, maximum PR-értékkel bírnak, hiszen senki nem szeretné, h a elterjedne róla, hogy egy narancsos zoknival, illetve egy Pest megyei telefonkönyvvel verték bucira a fejét. Én is előjöttem a felszerelésem érdekesebb darabjaival, amelyek közül leginkább arra a drótsudaras karikás ostorra voltam büszke, amit a már emlegetett Pepi bácsi unokatestvérétől szerváltam.

Az öreg a Hortobágyon volt lovász, és a szóban forgó fegy­vernek minősülő tárgyat ő maga készítette csikóbőrből. A nyele szépen ki volt verve, és a szíj hegyébe font lószőr csomó közé pár szál drótot is kötött az idős mester, hogy h a kell, ne csak durrogtatni lehessen, hanem m inden különösebb gond nélkül el tudja távolítani a szembenálló fél arcát a megfelelő oldalra eső fogsorral együtt. Ha annak idején Rúzsa Sándornak is lett volna ilyen cucca, soha nem kapják el, és még m a is terjengenének a legendák a rettenetes külsejű, félarcú pusztai csendőrökről.

A gyerek őszinte elkeseredését látva elérzékenyültem és megengedtem neki, hogy ha eljön a várva várt pilla­nat, és betoppan a keresett személy, akkor ő előbb kitép­heti a szívét a mama vállfájával, minthogy én lekapnám az arcát a drótsudaras karikással. Terveink sajnos csak tervek m aradtak, m ert h iába bekkeltük ki türelemmel az elkövetkező napokat - egy ízben még k in t is a lud­tunk, egy jól sikerült szalonnasütés u tán - em berünk­nek a színét se láttuk.

Úgy döntö ttünk hát, hogy akciónkat befejezettnek tekintjük, összepakoltuk a cuccainkat és kiköltöztünk a budiból. A srácot azóta nem láttam.

A történet folytatása meglehetősen bizarr, és itt vissza is u talnék a fejezet címére. Öt, vagy h a t év telt el az eset után, amikor egy nap a lakásomhoz közeli gyúróteremben edzettem, méghozzá meglehetősen késői órán. Haverom volt a tulaj, és megengedte, hogy a késő estébe nyúló szinkronok után le-lejárjak kicsit lazítani. Ő ugyanabban az épületben lakott, ahol a terem is volt, nem okozott hát gondot, hogy beengedjen.

Általában amikor végeztem bezártam, és leadtam neki a kulcsot. A kérdéses napon is lehetett m ár vagy tíz óra, amikor veszettül nyomtam a kétszáz kilót fekve. Egyszer csak a rra leszek figyelmes, hogy nyílik az ajtó és bejön egy szkafanderes figura. Kábé úgy nézett ki, m int Dustin Hoffman a Vírusban. Fehér gumiból készült kezeslábas, sisak, és egy nagy tartály a hátán.

Először nem vett észre, így azonnal belekezdett a perme­tezésbe, m ert m int kiderült, a há tán lévő palackokban bogárirtó szer volt, és éppen a csótányok ellen indított hadjárat első menetét vívta. Én persze azonnal felpattan­tam és ordibálni kezdtem, hogy hagyja abba, ha istent ismer, mert itt fogok megdögleni vegyszermérgezésben!

A csávó meglátott és abban a pillanatban lemerevedett. Nem mondom, hogy szolid látványt nyújtottam nagydarab testem m el és a nagy melóban felpum pált izmaimmal, de esküszöm, semmi ártó szándék nem volt bennem.

Hanem a pasas csak nem akart lehiggadni. Gondoltam, elmagyarázom neki, hogy én épp itt edzek, és csak öt percet kell várnia, míg eltűnök, addig ő is lazítson egy kicsit, tegye le a sisakját, vagy szívjon el egy cigit!

Amikor közelebb értem, és jobban szemügyre tud tam venni a plexi mögött lévő arcot, rajtam volt a sor, hogy megdöbbenjek. Nem m ást láttam magam előtt, m int a hajdani telektulajdonost. Nem hittem a szememnek. Itt

kell, hogy találkozzunk! Én a csúcsra jára to tt testemmel, ő meg egy kis overallban, ami baromira nem fogja megvé­deni pörölyként lezúduló csapásaimtól. Csak mi ketten, egy elhagyatott gyúróteremben, éjnek idején. Kívánni sem lehetett volna szebbet. A pasi is érezte, hogy ma este itt nem a csótányok fogják a rövidebbet húzni!

Százféle halálnem villan fel a szemeim előtt, de úgy döntöttem, hogy előbb - az utolsó szó jogán - hagyom, hadd beszéljen egy kicsit. Kíváncsi voltam mi vitte rá arra, hogy egy csomó embert átverjen, de közben azt is szeret­tem volna m egtudni, hogy van-e valami esélyem arra, hogy visszaszerezzem a pénzemet. Nyilván van, hiszen én erős vagyok ő meg nem.

A pasi némi nehézségek árán ugyan, de megszabadult a fejfedőjétől, és elő tűnt egy meggyötört ember arca. Mielőtt belevágtam volna a dologba leintett, és elmesélte nekem, hogy mi vitte rá a szélhámosságra.

Nem írom le, amit mondott, mert nem hittem el neki, és sem izgalmas nem volt, sem pedig vicces. Azt viszont sikerült kihámozni a tirádából, hogy azóta megtért, hívő ember lett és a becsület útjára lépett. Ezért is irt bogarakat ahelyett, hogy tisztességes embereket húzna le milliókra.

Ami a lényeg: pár héten belül sikerült kiszednem belőle némi pénzt, ami a lenyúlt milliók töredéke volt csupán, de így legalább nem kellett totális m ínuszban zárnom ezt az évekig húzódó, m ár-m ár kilátástalannak tűnő ügyet. Ennyit a csótányokról.

CSAJOK

Világ életemben szerelmes típus voltam. Mindig is imád­tam a nőket, és voltak időszakok, amikor azok is imádtak engem még akkor is, ha első körben hol a zenészt, hol a vízipólóst, hol a színészt látták bennem.

Mindezek ellenére m eglehetősen korán találkoztam első feleségemmel, akivel jó ham ar össze is házasod­tunk, de erről m ár meséltem a házépítős és a stockholmi időszakokról szóló történetekben.

Máté fiam három éves volt, amikor a feleségem bele­szeretett egy nála jóval idősebb színészbe és bejelentette, hogy el akar válni. Ez volt életem legpusztítóbb időszaka. Nem hittem el, hogy egy boldog család valaha is felbo­molhat, elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer egy vadidegen lakásban kell felébrednem, egy olyan helyen, am it képtelen vagyok az otthonom nak nevezni, mert nincs ott a nő, akit szeretek és nincs ott a fiam, aki nélkül teljesen értelmetlennek tű n t az élet!

Mégis megtörtént a dolog, mégpedig úgy, hogy semmi­lyen előjel nem volt, vagy pedig én voltam túl vak ahhoz, hogy észrevegyem. Ha az utóbbi az igaz - márpedig igen­csak úgy tűnik - akkor semmilyen szem rehányást nem tehetek senkinek, hiszen ez azt jelenti, hogy m ár régen nem működött köztünk a dolog.

Úgy kilépni egy házasságból, hogy a m ásik félnek m ár van egy kapcsolata, nem túlságosan könnyű. Engem is

és a feleségemet is megviselte olyannyira, hogy kam ara­erdei házunkban - ami frissen lett kész és csodálatos volt - hetekig napszem üvegben jártunk . M indket­tőnknek vörösre volt sírva a szeme és képtelenek voltunk egymásra nézni.

Én elhatároztam, hogy h a megyek, egy szál gatyában megyek, de amíg nem találtam m agam nak egy lakást, ahol a sebeimet nyalogatom, kénytelen voltam egy fedél alatt élni a nővel, akivel valaha örök hűséget esküdtünk egymásnak. Nem volt tú l vidám dolog.

A megoldást egyik barátom hozta, aki éppen akkori­ban akarta eladni a Római parton lévő lakását, és m ár hónapok óta képtelen volt vevőt találni rá. A pici kéró na­gyon nyugalmas helyen épült, távol a várostól, a zajtól, nyüzsgéstől, így nekem pont megfelelt. Megalkudtunk és még aznap be is költöztem egy szál sporttáskával.

Az első éjszakát, amit a puszta földön a négy kopár fal között töltöttem , nem kívánom még az ellenségemnek sem. Illetve a csótányirtónak talán egy kicsit, de neki sem igazán. Az a helyzet egy ilyen válással, hogy ha a nő akar kilépni, akkor a férfi szükségszerűen magában kezdi keresni a hibát. Nem volt elég jó férj , nem volt elég jó apa, nem volt elég jó szerető. Főleg az utóbbi kezdett foglalkoz­tatni olyannyira, hogy egy idő u tán - balga mód - ebben véltem megtalálni a magyarázatot.

Most m ár tudom, hogy a helyzet ennél sokkal összetet­tebb volt, de akkoriban ez volt az egyetlen m agyarázat számomra. És mit tesz egy önérzetében sérült férfi? Iszo­nyatos tempóban veti magát az életbe, hogy bebizonyítsa, m inden rendben van vele. Amennyire félreértettem a helyzetet, annyira hasznosnak bizonyult a terápia.

Olyan fordulatszám on kezdtem csajozni, ami azóta is képtelenségnek tűnik, ha visszagondolok ezekre az évekre.

Vad korszakom, aminek folyományaként kiérdemeltem a Nagyvadász megtisztelő címet, közel h a t évig tarto tt, egészen 1999-ig, amikor megismerkedtem második fele­ségemmel, akivel ismét családot alapítottam.

De az a hat év! Istenem! Ha azok a nők mesélni tudná­nak...

Mondjuk valószínűleg tudnak is, de az senkinek nem tenne jót, tekintettel arra, hogy rengeteg, azóta ismertté vált színésznő, táncosnő volt köztük, akiknek a nevét előre megfontolt szándékból nem fogom leírni. Színészek és táncosok.

Ez volt a két típus, akiknek soha életemben nem tudtam ellenállni. A színészek adottak voltak, m ert gyakorlatilag köztük éltem. És ha már együtt éltünk, rövidebb kalandok is belefértek. A táncosnők pedig mozgásukkal és alakjuk­kal vettek le a lábamról, soha nem voltam képes ellenállni a vékony, csinos nőknek.

A harm adik kategóriát a pillanat szülte kapcsolatok jelentették. Minden este a Monte Carlo nevű helyen mulat­tam , és egy rövid biliárdparti, illetve hasonlóan rövid fröccsök után kiválasztottam egy nőt és m ár vittem is haza. Ennyire egyszerű volt a dolog.

Amikor elkezdtem összerakni ezt a könyvet, össze­számoltam, hogy hány kapcsolatom lehetett a hat év alatt. A statisztika azt mutatta, hogy hetente egy új kapcsolattal számolva annyi barátnőm volt ha t év alatt, hogy ha egy évre sűríteném őket össze, akkor minden napra más jutott volna. A legemlékezetesebb típusokat csokorba szedtem, és most közkinccsé teszem mindenki okulására.

A balett-táncos

A legelbűvölőbb fajta. Megvesztem értük. Vékony alkat, nagyon jó mozgás, im ádták a táncot, a zenét. Ha é tte­rembe mentünk, kifejezetten előnyös volt azon tulajdon­ságuk miszerint annyit ettek, mint egy madár. Csodála­tosan hajlékony testük lehetővé tette, hogy az intim együttlétek variációit magasan a Kámaszútra által meg­húzott horizont fölé emeljük.

Az ember ritkán lát két tenyeret, két talpat és két fület ugyanazon a zsebkendőnyi m éretű kispárnán. Ugyebár.

A zöld

A kilencvenes évek derekán hódító bio-étrend és egész­séges életmód képviselői rendszeresen megfordultak legénylakásomban. Nem tudom miért, de akkoriban vala­hogy minden második csaj zöldmániás volt. Füveket ettek, meg mindenféle sa lá táka t és engem is rendszeresen megpróbáltak átcsábítani a saját étrendjükre.

Ezek a lányok nem húzták sokáig nálam. Emlékszem, hogy az egyikkel pont akkor szakítottam, amikor az cézár salátát készített. Egyik reggel arra ébredtem, hogy a kony­hában csattog a kés.

Kiderült, hogy a csajszi m ár hajnalban elment a biopi­acra és mindenféle levelekkel, meg növényekkel tért vissza,

hogy abból egészséges, energiadús reggelit készítsen. A saláta csak félig volt kész, de neki távozni kellett mind a konyhámból, mind pedig az életemből.

A fehérjevámpír

Ezeket a csajokat soha nem én szedtem föl, sokkal inkább ők nyom ultak rám. Nem vagyok nagy rajongója ennek a típusnak, ennek ellenére soha voltam képes bárm it is megtagadni tőlük. A vám pír csajok éjszaka tám adtak, külsejüket tekintve gyakorlatilag bármilyenek lehettek, és én csak arra kellettem nekik. Gyorsan jöttek, gyorsan mentek.

És bizonyos szem pontból a legjobb szeretőtípusnak bizonyultak. Nem hagytak nyomot maguk után, mire fel­ébredtem, rendszeresen eltűntek, m int egy pattanás. Mellettük sok esetben éreztem magam úgy, m int a nők többsége mellettem.

Időről időre megjelentek az életemben, egyfajta görbe tükröt tartva elém, hogy lám-lám a nők is képesek úgy kihasználni a férfiakat, ahogy azt mi tesszük a gyengébb nemmel. De ami igaz, az igaz! Imádtam, ahogy kihasz­náltak.

A fészekrakó

Sunyi, alattom os fajta, érdem es őket elkerülni, habár jobban belegondolva ez egy hülye tanács, m ert első pilla­na tra a fészekrakó nőt képtelenség felismerni. Külsőre bárm ilyen lehet. Az én esetem ben többnyire csinosak voltak, kedvesek és odaadok. Az első éjszakáig.

A m ásodik éjszakán m ár egy kis szatyorral jelentek meg, amiben volt pár ruhadarab, meg egy fogkefe. A har­madik éjszakán - ha megérték - m ár több cuccot hoztak, és pár személyes holmijukat távozáskor nálam hagyták. Jelzés értékkel. Mondjuk egy törölközőt. Vagy hajkefét. Csak egy kis jel, de sok mindenre enged következtetni.

Mint a három kism alacos mesében, amikor a farkas csak egy lábát dugja be, majd a m ásikat is, ezután jön a feje, majd a teste, és mire észrevettem magam, m ár be is költöztek. Ez pedig nem tartozott a bocsánatos bűnök közé. Ahogy észrevettem, hogy ott hagytak valamit a laká­somban m ár menekültem is.

Néhány kirívó példától eltekintve hamar vették az üzene­tet, és békén hagytak, de az erőszakosabbja sokáig próbál­kozott. Az egyik például megpróbálta átrendezni a lakást. A mai napig emlékszem rá, valami Feng Shui-őrült volt, aki vízvonalak m entén tudott csak aludni, tekintet nélkül arra, hogy a lakásban hol lelt rá erre a területre.

Ide-oda tologatta az ágyat, miközben különböző méretű kötőtűket lóbált a kezében. Rémületes volt. Azonnal ki­dobtam!

Az anyatípus

Ő az, aki gyereket akar. Gének alapján választ. Az anya­típus által favorizált férfiúi karakterjegyek meglehetős százalékával rendelkeztem, így elég nagy számban érkez­tek a gyermekre vágyó hölgyek.

O nnan lehet őket felismerni, hogy egy eszeveszett éjszaka u tán rögtön m egpendítik a kérdést, hogy mit gondolok a családról, és nem gondolkodtam-e azon, hogy esetleg meg kellene állapodnom. A válasz ilyenkor mindig ugyanaz volt: nem!

Nem gondolkodtam. Nem akarok megállapodni. Már egyszer megállapodtam és ennek sem lett jó vége. Illetve jó vége lett, de ezt akkor még nem így láttam.

Más csaja

Egyértelműen szívatós kategória. Férjnél van, vagy kap­csolatban él, de vagy kalandra vágyik, vagy bosszút akar állni. Az egésszel nem is lenne baj, csakhogy ez a típus szereti, ha bosszújának értelme is van, ezért a félrelépést így vagy úgy, de igyekszik a társa tudom ására hozni.

Még ezzel sem lenne baj, csak sajnos egyik csajnak sincs a seggére tetoválva a pasija képe, bicepszmérete és IQ-ja. Ha ezt kötelező erővel bevezetnék, akkor a félreér­tés is kevesebb lenne, és nem volnának gyanútlan férfiak, akiket egy sötét utcában izmos egyének péppé vernek.

Négy ilyen kalandom volt, kettőben én győztem, egyet vesztettem, egy pedig ikszre jö tt ki. Ellenfeleim minden esetben nagyobbak voltak nálam, gondolom, ez is a női ravaszságnak köszönhető.

Az engem behálózó csajok ugyanis ügyeltek arra, hogy m iután lelepleződik a m egcsalatás ténye, az aktuális partnernek m ódjában álljon elégtételt venni rajtam , mert valljuk be: nagyon ciki visszamenni ahhoz a fószer­hoz, akit az alkalmi partner pár keresetlen balegyenessel helyrerakott.

Voltak időszakok, amikor bajba kerültem néhány párhu­zam osan futó kapcsolat m iatt. Biztosan ism erik a régi viccet a pasasról, akinek ha t csaja volt, és amikor meg­kérdezték tőle, hogyan oldotta meg a dolgokat, csak annyit

mondott, hogy volt biciklije. Én hülye voltam, és bringával sem rendelkeztem, ellenben a nőket m inden esetben a saját lakásomon fogadtam, ami öreg hibának bizonyult.

Akkoriban m ár elköltöztem anyáméktól és a koráb­ban említett, Római-parton lévő lakásban laktam. A há­zunk társasház volt, közel a parthoz, nagy kerttel és két

bejárattal. Azt m ár a klasszikus kabaré tréfákból tu d ­tam, hogy ha az embernek titkolnivaló kapcsolata van, akkor mindig jól jön a hátsó ajtó. Ezen lehet beslisszolni, kislisszolni, erre lehet eltűnni, és itt lehet stikában meg­érkezni.

Beköltözésem idején három, párhuzamosan futó kap­csolatom volt, az egyik csajom egy azóta neves színésznővé avanzsált főiskolás volt, a másik egy balett-táncos, a har­madik pedig valamelyik színház tánckarában teljesített szolgálatot, m int hatodik ugrabugra. A színésznőnek a teste volt gyönyörű, a balett-táncos hajlékony volt, m int egy sörbe áztatott ropi, a táncoslány meg állandóan vidámságával ragyogta be a hétköznapjaimat.

A színésznő temperamentumos volt, a balett-táncos hisztis, a táncoslány pedig pszichopata, de ezt csak később tudtam meg.

A kérdéses nap reggelén a kórista lány mellett ébred­tem, és ez volt az én szerencsém, mivel ő az irányítható típusba tartozott, így amikor megszólalt a csengő és én rádöbbentem, hogy a balettossal megbeszéltem egy reg­geli találkát, a csajszit gond nélkül be lehetett parancsolni a szekrénybe.

Be is ment a kabátok közé, én meg a biztonság kedvé­ért rázártam az ajtót, de előtte beadtam neki egy mesét arról, hogy a régi barátnőm, akivel m ár hetek óta szakí­tottam, a cuccaiért ugrik csak fel, és nem akarom, hogy felesleges tám adásoknak legyünk mindketten kitéve.

J ö tt a balettos, beviharzott a lakásba, és azonnal le akart velem feküdni. Ezt kénytelen voltam elhárítani, m ert hiába zártam rá a m ásikra az ajtót, az egyértelmű hangok egészen biztosan arra késztették volna, hogy kitör­jön börtönéből, és mindkettőnket meggyilkoljon.

Jö tt a következő mese arról, hogy el kell mennem egy hirtelen jö tt találkozóra. Oké, akkor ő meg elkísér. Nem

pattinthattam le, m ert semmilyen ötletem nem volt arra, hogy mit mondjak neki, miért ne jöhetne velem egy dara­big. Gyorsan bedobtam egy helyszínt, ami meglehetősen közel volt hozzám, így csak kis időre kellett távoznom a lakásból. Le is mentünk a földszintre, ki a buszmegállóba, és tíz perc múlva jö tt is a busz.

Csak ekkor ju to tt eszembe, hogy a táncos a szekrényben dekkol, mégpedig úgy, hogy esélye sincs arra, hogy kijöj­jön. Gyorsan berohantam a helyben improvizált társal­gási helyszínre és megvártam, míg a nő lelép. Majd taxiba vágtam magam és téptem haza, hogy kiszabadítsam a másikat.

Ahogy beléptem az épületbe, földbe gyökerezett a lá­bam, mert megláttam, hogy a hátsó ajtón á t éppen meg­érkezik a színésznő. Teljesen váratlanul. Azonnal a nya­kamba ugrott és közölte, hogy meg akart lepni! Hát ez si­került neki.

Azt nem láthatta, hogy megyek, vagy jövök, így a jövés helyett a m enést választottam , m ert azt nem mertem megkockáztatni, hogy fölviszem a lakásba, arra meg gon­dolni sem lehetett, hogy elküldöm, nem volt az a fajta, aki csak úgy hagyja magát lerázni!

És hova megyek? Kérdezte. Mondom, hogy be kell ugra­nom a a a...a postára. Akkor elkísér. Szuper. Az ingemet már csatakosra izzadtam, de nem volt sok választásom.

Elmentünk a postára, én feladtam valami kamu levelet, miközben eltelt egy újabb félóra. Abban m ár biztos vol­tam, hogy a táncoslány szép csendben kimúlt, de inkább ő, m int én. Irtózatos szerencsém re a színésznőnek be kellett mennie egy próbára, így egy negyed órás séta u tán lekopott, én meg rohantam haza, hogy megnézzem, lehet-e még segíteni a szekrénybe zárt szeretőn?

Amikor megpróbáltam bejutni a lakásba meglepetten tapasztaltam , hogy az ajtót valaki bezárta, mégpedig belülről, mert a kulcs még mindig a zárban van. Mi az isten történhetett? Csengettem. Semmi. Kopogtam. Semmi. Rugdostam az ajtót. Semmi.

Bentről viszont női hangok ütötték meg a fülem. Rémü­let! Tíz percet kellett várnom, mire kinyílt az ajtó és ott állt előttem a balett-táncos, meg a kórista lány.

Az tö rtén t ugyanis, hogy a balettos gyanút fogott és időközben visszatért. Csengetett, de addigra a kórista valahogy kijött a szekrényből és mivel azt hitte, hogy én jöttem vissza, kinyitotta az ajtót. Meglátván a riválisát először rettenetesen felhúzta magát, de ez a másik csajra is igaz volt.

Amivel nem kalkuláltam az volt, hogy ezek ketten szö­vetséget kötöttek és távollétemben a ruháim on álltak bosszút. Nagyon ötletesnek bizonyultak ezek az amúgy nem túl eszes csaj szik, és minden egyes ruhadarabom ba egy vasalónyomot égettek.

A gatyától a zakóig, a télikabáttól a zoknikig. Egy normá­lis cuccom nem maradat. Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem fogok párhuzam os kapcsolatokat fu ttatn i, mert még egy ruhatárcserét nem bírt volna ki a szűkösre szabott büdzsém.

Egy pólót azért m egtartottam a történet örök memen­tójaként, és a m iheztartás végett is. Amikor dilemmába kerültem csak fel kellett húznom a trikót, és rögvest megjött az eszem. Ilyenkor mindig kirúgtam az éppen meglévő nőt, hogy helyet csináljak az újnak.

Ja , és kulcsot sem adtam soha többet senkinek, csak Claudiának, de ez egy későbbi történet.

TOKÁNYMÉRGEZÉS

Az ember az élete során számtalanszor gondol a halálra. Nekem is sokszor megfordult a fejemben, hogy vajon hol és mikor fog elérni a vég, de annak nem sok esélyét láttam, hogy egy főzőversenyen fogok közel kerülni az elmúlás­hoz. A halálközeli élmény tavaly nyáron ért, amikor Árpáékkal a macsópapás sztorit készítettük elő, és éppen én voltam a soros vendéglátó.

Mivel a melót mindig is szerettem a földi élvezetekkel vegyíteni, úgy döntöttem , hogy készítek egy kis kaját. Gyorsan összedobtam egy gombás csülökpörköltet, egy fazék tarhonyát és vettem egy vödör kovászos uborkát.

Árpa meg is érkezett, és annak rendje-módja szerint ne­kivágtunk a zabálásnak, mondván, a m unka várhat. Esze­ment sokat ettünk. A pöri kivételes jól sikerült, a tarhonya is olyan volt, amilyennek lennie kell és Árpa sem nagyon tartóztatta magát.

Nem szépítem, rosszullétig ettük m agunkat. De úgy. hogy m ár a fogpiszkálót sem tud tuk a pofánkba dugni, mert a kaja mindkettőnknek a metszőfogáig ért. Már maga egy ásítás is kockázatosnak bizonyult, így inkább ki se nyitottuk a szánkat.

Körülbelül öt perce ejtőzhettünk, amikor csörög a tele­fonom. Egy kedves barátom hívott, egy bulvár magazin főszerkesztője, és élénken érdeklődni kezdett aziránt, hogy mégis, hol a fenében vagyok? Mondom neki, hol

lennék? Otthon vagyok, és épp azon dilemmázom, hogy miért is nem tartok a házi patikában nagyobb mennyiségű Bilagitot.

Viccesnek szánt közlendőmet azzal szakította félbe, hogy közölte, körülbelül kétszáz ember vár rám. Micsoda, hol? Hát a versenyen! Milyen versenyen? Hát a főző­versenyen. Akkor esett le. Már hetekkel azelőtt megálla­podtam vele, hogy a lap munkatársai, szerkesztői és újság­írói közt rendezett háziversenyen én leszek a zsűri.

Lassan kész az összes kaja, úgyhogy át kellene tolnom a bringát Szentendrére, m ert amíg nem dől el, hogy ki a legjobb szakács, addig az evés sem kezdődhet el.

Mindig is szavatartó ember hírében álltam, nem akartam ezt az imidzset lerombolni pusztán azért, mert épp halni készültem. Megnyugtattam, hogy m ár épp indulni akar­tam , csak meg kellett várnom a meglepetés-vendéget, aki nem más, mint Árpa Attila.

A főszerkesztő ennek nagyon örült és megígérte, hogy mire megérkezünk m ár minden készen lesz, akár meg is kezdhetjük a kóstolást. Attila, aki semmit nem hallott ebből a beszélgetésből meglehetősen csodálkozott, amikor bejelentettem neki, hogy m ost le kell ugranunk Szent­endrére, mert van ott egy közös jelenésünk.

Csak annyit említettem, hogy az egyik bulvárlap szer­vezett egy kis közös bulizást, pár percre kell csak odatol­ni a képünket, és m ár jöhetünk is el. Nem hagytam neki időt a kérdésekre és a csodálkozásra, annyit m ondtam csak, hogy m indkettőnknek jó t tesz, ha sm úzolunk egy kicsit az újságírókkal, m ert egyikünk se szeretné, hogy a következő napokban fura dolgok jelenjenek meg róla.

Máig nem tudom, hogy voltam képes beülni a kocsiba, mert a kétrét görnyedés egészen egyszerűen kivitelezhe­tetlennek tűn t. Egyetlen vigaszom volt, hogy Árpa sem érezte magát jobban.

Szentendrén irtózatos látvány fogadott! Kétszáz ember szorongott egy vendéglő előtti téren, és huszonegy bog­rácsban rotyogott a tokány. Érkezésünket üdvrivalgás fogadta, ami azért is hasznos volt, mert elnyomta azokat a hangokat, amiket én a számmal, Attila meg az alfelével produkált. Egy szusszanásnyi idő nem sok, annyink sem volt, mert a főszerkesztő arra hivatkozva, hogy mindenki éhes és kihűl a kaja, azonnal megkezdte a kóstolást.

Betuszkoltak minket az étterem egyik légkondicionált term ébe, ahol hideg volt ugyan, de mégsem annyira, hogy kazánként dübörgő szervezetünk vissza tudott volna állni a normál üzemi hőmérsékletre. Le sem tettük a fene­künket, m ár érkezett is az első kör tokány.

Direkt kértük, hogy kis adagokat hozzanak, m ert nem akarunk túlzottan jóllakni. Azt hazudtam, hogy erőnket a győztes kajára tartogatjuk, amiből majd jól be fogunk pakolni.

A tokány nem egy könnyű étel, de minket abban a rémü­letes állapotunkban az sem vigasztalt volna, ha salá­takészítő verseny van, m ert az ételre még ránézni is kép­telenek voltunk. Persze nem sérthettük meg az egész délelőtt szorgoskodó, tűzön napon a saját zsírjukat kiol­vasztó szakácsokat, akik m aguk szolgálták fel a lako­mát, így a tisztesség kedvéért mindegyikbe bele kellett kóstolnunk.

Attila m ár az elején megpróbált csalni, és kijelentette, hogy ő csak a szín és szag alapján fog pontozni. Ő ugyan egy falatot nem eszik. Ekkor jelentek meg a fotósok, úgy­hogy nem volt mit tenni. A kamerák kereszttüzében csak

egyet tehettünk. Végig kellett enni mind a huszonegy adagot!

A legnehezebb dolog az volt, amikor az irtóztató kínok árán lenyelt falatok u tán az étel készítőjének a szemébe kellett néznünk. Az pokoli volt. Láttam, hogy a szeren­csétlen nem érti, mi van. Ő készült, főzött a legjobb tudá­sa szerint, majd jön két ism ert figura, akiből az egyik a nap díszvendége, és kis híján kidobják a taccsot a kaja puszta látványától.

Az első delikvens já r t a legrosszabbul. Ő egy jó nagy adagot hozott és m ár előre örült annak, hogy milyen meglepetést fog szerezni, amikor elárulja, hogy az ő toká­nya különleges, mert velőt is főzött bele. Ahogy a velő szó elhagyta a száját, Árpa k irohant a teremből, m ert az ő száját a csülökpörkölt készült elhagyni!

Nyomorult versenyzőnek lövése sem volt semmiről, csak annyit látott, hogy m ár akkor rosszul lettünk, ami­kor elénk tette a tálat. A következő húsz porció tokány végigkóstolása mindössze negyven percen keresztül ta r­tott, mégsem tudok m inden részletről beszámolni azon egyszerű oknál fogva, hogy a lakoma bizonyos részleteit homály fedi.

Feltehetőleg működésbe lépett a szervezetem védekező mechanizmusa, és a tizenhatodik kóstolás u tán lekap­csolta az agyamat a idegrendszeremről. Ennek a csodának köszönhetem, hogy még életben vagyok. Amire emlékszem az viszont maga a horror!

Árpa is és én is külön-külön taktikát választottunk. Attila volt az okosabb, ő éppen hogy csak megszagolta a húst, majd azonnal nulla pontot adott az ételre, ezzel jelezve, hogy képtelenség megenni. Én lelkiismeretesebb voltam, és szépen egymás u tán rakosgattam a púpozott kanálnyi

húscsíkokat a számba és közben arra vártam, hogy eljöjjön értem az Úr angyala és megszabadítson szenvedéseimtől.

A hatodikig éreztem az ízeket, a nyolcadiktól pedig már nem tudtam megállapítani, hogy mi van a szám ban. A tizediktől már nem is rágtam, csak lapátoltam és nyel­tem. A vendéglős nem győzte hordani a pálinkát, ugyanis egy kikötésem volt: amíg eszem, mindig legyen előttem egy teli pohár, mert szerettem volna megnehezíteni a kór­boncnokok dolgát, akik így majd nem fogják tudni eldön­teni, hogy az étel, vagy az ital végzett velem.

A győztest, talán mondanom sem kell, találomra válasz­tottam ki egy perccel azelőtt, hogy mély kómába zuhan­tam. Arra ébredtem, hogy Árpa azt suttogja a fülembe, hogy: ébredj Karcsi, megjött a rétes! Újra elájultam.

MEXIKÓ

Már többször említettem - de ha nem, megteszem most - hogy imádok utazni. Mindig is nagy kedvvel vágtam neki a világnak, legyen szó m unkáról, nyaralásról, túráról, vagy ha épp úgy hozza a sors, menekülésről. Utóbbira csak egyszer volt szükség, de akkor egészen Lisszabonig futottam. Ez volt az egyetlen eset az életemben, amikor nem egy nő u tán , hanem egy nő elől kellett rohannom. De erről majd máskor.

A mexikói úttal tavaly karácsonykor leptem meg magam és a családot. Ez volt az első eset, hogy egy hosszabb ú tra Claudiával m ár Pankát is elvittük. A távoli úti célnak két előnye is van: az egyik, hogy míg itthon tél van, ott sü t a nap, a m ásik pedig, hogy a magamfajta közismertnek számító ember nyugodtan elereszthet egy recsegős büfit a reggeli pezsgőzés után anélkül, hogy másnap azt kellene olvasnia valamelyik bulvárlapban, hogy minősíthetetlen módon viselkedett.

A többórás repülőút ugyanakkor egy komoly kihívást jelentett, nemcsak kislányomnak, hanem a repülőn utazó többtucat em bernek is, akik nem voltak hozzászokva kislányom meglehetően magas frekvenciatartományok­ban mozgó hangjához, amelyet minden esetben kieresz­tett, amikor valamit közölni akart. És a nyolc levegőben töltött óra a la tt sok ilyen eset volt, istenem, Pankának sok közlendője akadt.

Mexikóba való megérkezésünkkor útitársaink fele m ár az őrület határán járt, a többiek pedig remegő kézzel, és görcsbe rándult szájszéllel követelték vissza a repülőjegy árát, mondván: nem extrém tú rá ra fizettek be, és leg­alább az egész életre szóló halláscsökkenésért járó kárté­rítést szeretnék kézhez kapni. Istenem, ez van: egy két­éves gyereket meglehetősen nehéz egy helyben tartan i órákon keresztül, még akkor is, ha az utaskísérő kisasszo­

nyok m indent megtettek annak érdekében, hogy le­csendesítsék a lányomat.

Hol csokikat hoztak, hol különféle játékokat, amivel csak egyet értek el, Panka ötpercenként újabb s újabb dolgokat szeretett volna. Azt hiszem volt egy pont, ami­kor a pilóta leadta a vészjelzést és komoly megfontolás tárgyává tette, hogy megfordul, és kényszerleszállást hajt végre a legközelebbi repülőtéren.

Jellemző, hogy mindezekről én csak később értesültem Claudiától, mert ahogy felszállt a gép mély álomba merül­tem, és csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor m ár Dél-Amerika fölött jártunk. Persze, én is észrevettem, hogy az utazóközönség némi változáson ment keresztül, de nem gondoltam, hogy ennek a kislányom az oka.

A mellettünk ülő holland házaspár férfi tagjának a nad­rágját egy barna folt díszítette, amit annak a negyed liter kávénak köszönhetett, amit Panka döntött az ölébe. A bal­esetet fiatal felesége is megszenvedte, legalábbis lelki­ekben. Mint később kiderült, fiatal házasok és nászútra indultak Mexikóba. Esélyük, hogy a gyerek a következő pár hétben jöjjön össze szinte a nullára csökkent, m ert ahogy elnéztem a fószert sokkal inkább egy vödör jég já rt az eszében, mint egy féktelen éjszaka gondolata.

Az előttünk ülő fekete bőrű hölgy pedig m ár nem baj­lódott azzal, hogy a nyáltól ragacsos gumimacikat

kibányássza a hajából, beletörődött abba, hogy erre csak a leszállás után, a szállodában, vagy otthon kerülhet sor.

A mogorva idős ú r já rt a legrosszabbul, aki pár székkel odébb ült. Mint megtudtam, az öregnek sikerült rálépnie arra a kisautóra, amivel egy darabig a lányom játszott, majd megunva azt egyszerűen otthagyta a folyosó köze­pén. Az öreg állítólag akkorát taknyolt, hogy kipattantak a plafonból az oxigénmaszkok.

Claudia, akit a több nyelven történő, heves kézmozdu­latokkal illusztrált folyamatos magyarázkodás fárasztott ki, szintén az őrület határán volt, de én megnyugtattam, hogy ezek az emberek itt a repülőn mind nyaralni men­nék, és na bumm, maximum egy kicsit több dolog lesz, amit ki kell majd pihenniük.

Leszállás u tán beültünk a szálloda buszába, amit kifeje­zetten értünk küldtek, és röpke másfél órás autózás u tán az éjszaka kellős közepén megérkeztünk az üdülő­faluba, amiből a késői órán nem sokat láttunk, de a hotel készséges személyzetének egyik tagja elkísért m inket a házunkig, így szinte azonnal á t tud tuk m agunkat adni a pihenésnek. Azt, hogy pontosan hol is vagyunk nem nagyon tudtuk megmondani, mert érdekes módon éjszaka Mexikóban is vaksötét van, és a parkot csak részlegesen világították ki.

A döbbenet reggel ért minket, rögvest napfelkelte után. Kinyitottam a franciaablakot és meglepetten fedeztem fel, hogy a házunk terasza egészen az óceánig nyúlik. A kis bungalókból álló, mexikói falunak megálmodott üdülőparadicsom legjobb helyen lévő házikóját kaptuk. Ebben az épületben négy lakás volt, egyelőre mindegyik üres, m ert m ozgást sehol nem láttunk, de teraszunk csak nekünk volt, méghozzá olyan, amihez egy kisebb jacuzzi is tartozott.

Azonnal beültem a pezsgőfürdőbe, kihoztam egy üveg pezsgőt, és figyeltem, ahogy a habok a fövenyt nyaldossák. Amikor Claudia is felébredt szinte azonnal megegyeztünk abban, hogy habár még nem sokat láttunk a környékből, de ide tuti vissza kell jönni a három fiammal együtt, meg néhány haverral úgy, hogy az egész házat kivesszük.

A környező épületek is jól néztek ki, de egyik sem kí­nálta azt a pompás kilátást, m int a mienk, amelyiknek saját strandja volt, egy elkülönített partszakasz, ahova egy kis kapun keresztül lehetett lejutni. Megdöbbenésem akkor ért el a csúcspontra, amikor egy kis elektromos autón megjelent a szobapincér, és aziránt érdeklődött, hogy hozhat-e valamit reggelire?

Amikor Budapesten egy u tazási irodában lefoglaltam a nyaralást, legszebb álm aim ban sem gondoltam, hogy ilyen körülmények közé fogunk csöppenni. A pompáza­tos reggeli és a kimerítő úszás u tán tettvággyal telve vissza

is sétáltam a recepcióhoz, hogy azonnal lefoglaljam a kis házikót, mégpedig egy februári időpontra, m ert ezt a srácoknak is látniuk kell!

Tényleg olyan volt az egész, mintha egy Mexikóban forga­to tt Jam es Bond-film díszletei közé csöppentem volna. Az üdülőtelep rengeteg kis házikóból állt, a park maga akkora volt, m int a Margit-sziget, azzal a különbséggel, hogy egymást érték a szökőkutak és a pálmafa ligetek. Volt több medence is, egy komplett csúszdapark és számos étterem , amelyek között kis villanyvonatok szállítot­ták a vendégeket, hogy senkinek ne kelljen holmi pórias gyaloglással fárasztania magát.

Ha akartunk valamit csak megnyomtunk egy gombot, és pár perc múlva már meg is állt a kis szerelvény a házunk előtt, a vezetőfülkében egy mosolygós mexikóival. A recep­ción hárm an ugrottak, hogy a segítségemre legyenek, és én

nem is sokat kerteltem, közöltem velük, hogy szeretném lefoglalni a házat február közepétől.

Még a recepciós arcán volt a mosoly, amikor megértette, hogy pontosan miről is beszélek. Halálra vált volt, és gyorsan közölte, hogy ez lehetetlen, az egyes szám ú apartmanházat évekre előre lefoglalta egy amerikai család, amelyik minden évszakban nálunk tölt két hetet, így pél­dául most is. Mondom: ez kizárt, mert a házban csak mi vagyunk. Hogy m icsoda? Milyen házban? Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. Hogyhogy milyen házban? Hát az egyes számú épületben, amiről eddig is beszéltem. Lent a parton. A nagy terasszal, meg a jacuzzival.

A recepciós m ár teljesen fehér volt, ami szokatlan egy mexikói esetében. Veszett gyorsasággal lapozgatott min­denféle nagyméretű könyveket és spanyolul u tasíto tta a társait, hogy keressenek meg valam it a számítógé­pen. A rémület és a fejetlenség percek alatt eluralkodott, a recepciós pult leginkább egy felbolydult termeszvárhoz hasonlított, egyre magasabb beosztású figurák érkeztek, jól szabott öltönyökben.

Megfigyeltem, hogy a szálloda bizniszben minél egy­szerűbb valakinek a ruhája, annál m agasabb beosztást tölt be. Az ellentengernagyi viseletbe oltott porondmesteri egyenruhát viselő fószerek általában a hordárok és az ajtó­nyitogatók, ahogy csökken a rojt és szelídülnek a színek, úgy nő a beosztás is. Az egészen magas rangú és nagyon fontos em bereket onnan lehet megismerni, hogy egy­szerű, de jól szabott öltönyökben vannak, maximum egy kis kitűzővel, amely a hotel emblémáját mintázza.

Na, az utóbbiakból, érkezett egyre több és több, és mind­egyikük feltett néhány keresztkérdést. Honnan jöttem? Ki vagyok? Kivel érkeztem? Mikor? Hol a szobafoglalásom? Melyik járattal repültem? És így tovább.

Már erősen bántam , hogy egy rohad t szót is szóltam a foglalásról, ráértem volna a távozás napján is intézked­ni. Sajnos egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy rossz házban lakunk. Mint kiderült, az épületet egy gazdag amerikai gyártulajdonos bérli, egyedül neki tartják fent. A szálloda irányítása és igazgatása alá tartozik ugyan a villa, de normális esetben nem lehet kiadni senkinek, mert a tulaj­donos fenntartja a lehetőségét annak, hogy egyik pilla­natról a m ásikra betoppan. Nincs mit tenni, azonnal ki kell költözni!

A szálloda term észetesen elnézést kér, biztosít szá­munkra egy nagyon kedves kis szobát a hátsó traktusban lévő harm incem eletes épületben. Igaz, hogy m ár csak a belső udvarra néző néhány szoba szabad, de biztosan az is megteszi. Kissé leverten mentem vissza két rojtos ru h ás kíséretében, akiket a m enedzsm ent azért adott mellém, hogy segítsenek a pakolásban. Claudia megdöb­bent a láttukon, de azon még inkább, hogy a csodálatos módon indult nyaralásunk milyen váratlan fordulatot vett.

Lógó orral becsomagoltuk a cuccainkat és a bőröndöket rábíztuk a marcona hordárokra, hogy azokat a rendelke­zésünkre bocsátott zugba vigyék. A jóem berek bepa­koltak mindent egy elektromos autóba, és már azon voltak, hogy induljanak, am ikor veszett tem póban egy újabb járm ű érkezett, amiből egy ideges tekintetű, nagyon jól szabott öltönyt viselő, zavart pillantású ember lépett ki akinek láttán a hordárok azonnal vigyázzba vágták m a­gukat.

Kiderült, hogy sietve érkezett látogatónk nem más, mint a szálloda igazgatója, aki kifejezetten azért ereszkedett le a toronyház tetején lévő irodájából, hogy elnézésünket kérje. Kiderült ugyanis, hogy amikor mi otthon lefoglaltuk

a szállást, az utazási iroda ügyintézője, aki régi ismerősöm, kicsit megtolta az ázsiómat a mexikói hotelben.

Közölte velük, hogy híres színész vagyok, és ha lehet, akkor egy jobb helyen lévő szállást osszanak ki nekem. Az információ - útban az illetékesek felé - egyre több válto­záson m ent keresztül, és a végén m ár ott tarto tt, hogy egy világhírű színész érkezik a feleségével és a gyerekével álnéven, hogy a fotósok hadától menekülve néhány kelle­mes napot töltsön Mexikóban.

A szállodaigazgató, aki tudta, hogy az amerikai gyáros egy jó darabig nem jön hozzájuk, úgy döntött, hogy ha a legmagasabb szinten akar kiszolgálni, akkor beköltöztet az elhagyatott villába. Így is történt és nem is lett volna semmi baj a dologból, ha érkezésünk késői óráján nem kerüli el a figyelmemet a hattagú fogadó személyzet, akit külön az én üdvözlésemre rendelt ki a menedzsment.

Hogy mit gondoltak, ki vagyok, azt a mai napig sem tu ­dom, de Robert DeNironak kijáró tisztelettel kezeltek. Nem sok energiát fordítottak arra, hogy kitalálják, ki is lehetek valójában, és m iért van az, hogy sem a nevem, sem pedig a pofám nem ismerős senkinek sem, ha nekik azt mondták, hogy világhírű vagyok, akkor minden bizonnyal

így is van!Így tehát m aradhattam , sőt, a szálloda, cserébe a kis

kellemetlenségért, egy csomó olyan dolgot felajánlott, am inek nagy részével nem tudtam , vagy nem akartam élni - ilyen volt például az őserdei tú ra, meg különféle extrém dolgok, viszont a búvárkodást, ami szintén a kom­penzációs csomag részét képezte, ki kellett próbálnom. Bár ne tettem volna!

Víz alatti k irándulásom időpontjául a m ásnap hajnali órákat választottam , m iután kikértem a számomra

kirendelt búvároktató tanácsát, aki magabiztos mosollyal kijelentette, hogy a hajnali órák a legjobbak, mert akkor a legszebb a tenger.

A motorcsónak, ami egészen a saját kis strandunkig kijött, egy távoli, szigetszerű képződmény felé vette az irányt, és miközben a felkelő nap narancsos fényében szikrázó lomha hullámok közt hasítottunk minden meg­fordult a fejemben, csak az nem, hogy tán életem utolsó boldog perceit élem.

Miután a srác leállította a motort és kidobta a horgonyt, egy rövid oktatás következett. Először is megkérdezte, hogy rendelkezem-e m erülési gyakorlattal? Mondtam neki, hogy a kérdés az, m it nevezünk gyakorlatnak. Ha az érdekli, hogy voltam-e m ár víz alatt, akkor a válaszom igen. Ha érdeklődése a rra vonatkozik, hogy palackkal merültem-e, akkor a válaszom nem.

Hiányos angol tudása sajnos nem tette lehetővé, hogy ezt a nüansznyinak tűnő, ámde rendkívül fontos infor­mációt teljes egészében felfogja, így megnyugodott abban, hogy tapasztalt búvár vagyok.

Első körben kaptam egy búvárruhát, ami pár számmal kisebb volt, mint amekkorára szükségem lett volna. A gye­rek azzal védekezett, hogy tízéves m últra visszatekintő pályája során egyetlen alkalommal sem találkozott száz­negyven kilós búvárral, úgyhogy leszek szíves megelé­gedni azzal, ami van!

Belebújtam há t a szerkóba, a gyerek meg segített becipzározni. Amint megvolt, úgy éreztem, semmi szükség nincs arra, hogy a víz alá merüljek, ilyen körülmények közt a szárazföldön is képes vagyok megfulladni. A ruha u tán jö tt az ólomöv, ami egy súlyokkal bőven felszerelt derék­szíjat jelent, ennek kell gondoskodnia arról, hogy képes legyek lemerülni. Ha ez nincs, akkor terjedelmes testem a víz felszínén fog lebegni.

A palackokat is megkaptam, majd kísérőm a számba tömte a csutorát vagy mit, és már indulhattunk is.

Az első dolog, amire emlékszem, a vízbe csobbanás volt. Azt már sokat láttam, hogyan merülnek a búvárok a ha­bokba. A csónak szélére kell ülni, majd hanyatt billeni. Eddig ez egyszerűnek tűnik. A baj csak akkor kezdődött, amikor a hullámok összecsaptak a fejem fölött, és én el­kezdtem zuhanni a fenék felé, mint egy darab kő.

Első meglepetésemben még azt gondoltam, hogy en­nek így kell lennie, ez a norm ális, de ham ar rájöttem, hogy tévedtem. Két dologból következtettem arra, hogy baj van! Az egyik az volt, hogy láttam ugyan a halakat, de úgy húztam el mellettük, mint a legújabb fejlesztésű japán sugárhajtású lift, amely kettő egész hattized másodperc alatt teszi meg a Nakamoto torony száztizenötödik eme­lete és a földszint közti távot.

A sziget környékének élővilága sem lehetett hozzá­szokva az általam később csak villámmerülésnek nevezett extrém sport képviselőihez, m ert fejvesztve menekültek a fura látvány elöl.

A másik jel, ami arra utalt, hogy gáz van, az enyémet követő csobbanás volt. A tréner ugrott utánam, minden bi­zonnyal azért, hogy legalább a holttestemet ki tudja ha­lászni, annak érdekében, hogy rokonaim a távoli hazában, méltó végtisztességben tudjanak részesíteni. Jellemző volt a helyzet súlyosságára, hogy a gyerek halálra vált tekinte­tét még a csutora és a búvárszemüveg mögött is ki lehetett venni.

A víz egyre hidegebb lett, lassan sötétedni is kezdett és én felkészültem arra, hogy hamarosan találkozom a mélyten­gerek élővilágának eddig ismeretlen képviselőivel is, és én leszek az egyetlen ember, aki megpillanthatja a hatezer mé­teres mélységben élő, kihaltnak tűn t halakat, ami persze

sovány vigasz egy olyan helyzetben, ami nem érhet véget másképp, mint nyomorult halállal.

Zuhanásom ban egy hirtelen rán tás állított meg. A srác valahogy utolért, megragadta a palackomat és az övem körül kezdett babrálni. Ekkor esett le a tantusz. Lehet, hogy a fickó nem volt egy matekzseni és annyi ólmot rakott rám, ami egy kifejlett mamutot is nagy biztonsággal rántott volna a mélybe. Amint lekerült rólam az öv megnyomott valamit a számos kapcsolón, amik a palackból lógtak ki, és az egész zuhanás elölről kezdődött, csak fordított irányban.

Most felfelé tartottam , a frászt hozva azokra halakra, am ik a pár másodperccel korábbi látvány u tán éppen kezdtek magukhoz térni. A tüdőm m ár robbanás közeli állapotban volt, amikor elértem a vízszintet és úgy lőttem ki a habokból, m int a Szabadítsátok ki Willyt című film főszereplője, aki velem ellentétben egy gyilkos bálna volt.

A környéken közlekedő kis halászcsónakok u tasa i sű rűn hányták m agukra a keresztet, am int meglátták, hogy előtörök a habokból, m int egy atom m eghajtású tengeralattjáróról indított föld-levegő rakéta, m ajd egy félfordulatot véve homlokkal előre megérkezem a beton keménységű vízfelületre, és egy pillanatra megpihenek.

A búvároktató, aki szintén halálközeli állapotban volt, minden erejét össze kellett szedje ahhoz, hogy berántson a csónakba. Negyed órát szántunk arra, hogy átértékeljük a helyzetet, és megigyuk azt a két üveg pálinkát, am it a gyerek, gondolom hasonló eshetőségre gondolva, m ár egy ideje rejtegetett a fedélközben. A búvárkodást a rra a n ap ra m indketten befejezettnek tek in tettük és meg­egyeztünk abban, hogy a folytatást egy másik időpontra halasztjuk.

Mielőtt visszaindultunk volna a biztonságosabbnak ítélt szárazföld felé, a pasas egy ideig téblábolt a hajóban, majd hirtelen elhatározással kivette a pénztárcáját, és mielőtt még azon kezdtem volna morfondírozni, hogy vajon miért akar pénzt adni nekem, egy fényképet m utatott.

A képen egy fiatal nő volt három gyerekkel. Lassan megértettem, hogy oktatóm azt próbálja elmagyarázni, hogy neki családja van, és a szálloda vendégei számára szervezett búvártúrák jelentik a fő bevételi forrást, így a megélhetésüket is.

Biztosítottam arról, hogy egyetlen szót sem fogok ejteni a rövidre, de annál izgalm asabbra sikerült merülésről, így nem kell aggódnia, hogy elveszíti az állását. Hálás tekintetében örömkönnyek csillantak, és két perc múlva m ár a parton is voltunk. Ő m ent tovább a dolgára, én meg megesküdtem, hogy soha többé nem fogok búvár­kodni.

SZOLI A RÁKTÉRÍTŐN

Claudiával történt megismerkedésünk idején került sor az első egzotikus u tazásunkra, amelynek célállomása a m a m ár szokványosnak számító, de akkoriban még meglehetősen távolinak tűnő Tenerife volt, a Kanári-szi­getek egyik leglátogatottabb darabja. A szigetek a Rák­térítőn fekszenek, trópusi éghajlaton, ami megtévesztő, abban a tekintetben, hogy sokan azt hiszik, ott állandóan tűz a nap, pedig nem így van.

Meleg, de többnyire felhős, párás éghajlata a pihenésnek kedvező, de a barnulásnak már sokkal kevésbé. Claudia m ár az u tazás előtti hetekben egy csomó barátjának- barátnőjének elmesélte, hogy hova is készülünk, úgy­hogy a m egérkezésünk u tán i napokban meglehetősen levertnek tűnt, mivel rájött, hogy nem nagyon fog lebar­nulni - épp egy felhős szériát fogtunk ki - így senki nem fogja elhinni, hogy valóban a távoli üdülőhelyen jártunk.

Én nem igazán törődtem az egésszel, mert engem lefog­lalt az a paradicsomi helyzet, amit a szigetek adótörvé­nyei eredményeztek, jelesül az, hogy a világ legjobb piái a nemzetközi árak töredékért voltak kaphatóak, így nem telt el este, am it ne osztottam volna meg egy-egy üveg különlegesen kiemelkedő minőségű viszkivel.

A harmadik napon Claudia elém állt és közölte, az álla­pot tarthatatlan! Nagyon szép itt minden, meg jól is érzi magát, de ha nem barnul le, akkor ő azt nem éli túl. Oké, mondtam, én megértem, de mit lehet tenni? Napot még

én sem tudok csinálni, de h a szeretné, szervezek pár programot, amikkel a strandolásra szánt időt el tudjuk tölteni. Nem, ő nem akar menni sehova, ő nem azért jött, hogy rohangáljon. Rendben, akkor mit lehet tenni? Keresni kell egy szoláriumot. Szoláriumot!!!

Felhívtam a figyelmét arra a méltatlanul agyonhallgatott tényre, hogy jelen p illanatban a Ráktérítőn tartózko­dunk és meglehetősen defektes aggyal kell rendelkeznie valakinek, hogy errefelé napágyakra építsen egy üzletet. Persze, hülyék m indenütt vannak, m iért pont Tenerife lenne kivétel. Hátha akad egy eszement barom, aki szolá­rium szalont üzemeltet az óceán közepén.

A szolikeresésre egy teljes napunk ráment, illetve két, érke­zéskor még egészségesnek tűnő idegrendszer is. Először a szálloda recepcióján próbálkoztunk, hiszen a rendjelek­kel sű rűn kidekorált alkalm azott a bölcsesség forrásá­nak tűnt.

Az első kör, amit lefutottunk nem hozott eredményt. Azt a szót, hogy szolárium, nem ismerte - helyi születésű volt a jóem ber - amikor viszont körülírtam neki a n ap ­ágyat, magabiztos mosollyal m utato tt a strandra, ahol valóban százával álltak a napozóágyak.

Ekkor rajzolni kezdtem. Papírra vetettem egy kinyitható szoláriumágyat, még a rra is ügyeltem, hogy megfelelő szám ú fénycső legyen benne, majd odarajzoltam egy meztelen testet is, amint becsukott szemmel fekszik.

Aha! Most m ár érti. Valószínűleg egyikünk súlyos be­teg, állandó kezelés ala tt áll, és feltétlenül szükségünk van egy olyan jól felszerelt klinikára, ahol kom puterto­m ográfokat is találunk. Sajnos ilyen szerkezet csak a Grand Kanárián, az egyik szomszédos szigeten felállí­to tt kórházban található, ahol mágneses rezonanciával vizsgáló szerkezetek, és néhány ultrahang gép is van. Ha

akarjuk, m ost telefonál és foglal nekünk időpontot. Ez a vonal is zsákutcának bizonyult.

Harmadjára azzal próbálkoztam, hogy megszámoztam a képeket. Az elsőben egy fehér ember feküdt a gépben, a m ásodik ellenben m ár egy feketére satírozott figurát ábrázolt. Képzőművészeti magasságokba emelkedő alko­tásom láttán elhű lt benne a vér, és megkérdezte, feltétle­nül szükségét érzem-e annak, hogy valakit megsüssek.

A kép valóban hasonlított a henteseknél található grill­szekrényre, amiben a csirkéket szokták sü tn i az ebéd­időben betérő vásárlók szám ára. Még bepróbálkoztam egy szótárral is, de ez sem hozott kielégítő eredményt. Kábé olyan sikerrel zártuk a diskurzust, m intha egy jégtömbből frissen kiolvasott homo erectusnak próbálnám elmagyarázni, hogy mi az a trolibusz.

Az alapvető ism eretek hiányában nem csak azt nem értené, hogy mire gondolok, de még a szavakat sem is­merné.

Claudia egyre türelm etlenebb lett, m inek követezté­ben meghoztam a döntést: elindulunk torony irán t és bízva a szerencsénkben, felhajtunk egy szolárium szalont. Mondanom sem kell, akciónkat totális kudarc koronázta. Miután több szigetlakó előtt sikerült m agunkat teljesen nevetségessé tenni, feladtuk a küzdelmet. A legrosszabb

nem is az volt, amikor nem értették, hogy miről beszélünk, sokkal inkább az, amikor rájöttek, hogy mit keresünk.

Az első esetben értetlen pillantásokat kaptunk, a má­sodikban viszont komplett hülyének néztek mindkettőn­ket. Egy haszna m égiscsak volt a dolognak. Annyi időt töltöttünk a fel-alá rohangálással, hogy a szórt fényben, ami áttört a felhők közt, Claudiának sikerült komolyan leégnie. Azóta tudjuk, hogy az ember nem a napfénytől

barnul le, hanem azoktól a sugaraktól, amelyek akkor is érik a bőrt, ha nem látjuk a napot.

Ha Claudia sztoriját elmeséltem, akkor tartozom annyi­val, hogy a saját tortúrám at is megosztom a tisztelt olva­sóval. A következő tö rténet némi földrajzi ism eretet kíván.

Tenerife hajdanában egy vulkán volt, illetve még most is az, csak m ár nem működik. Ennek okán az óceánban álló képződmény leginkább egy hegyhez hasonlít, még­pedig olyan magas hegyhez, aminek a teteje a hóhatár fölött van.

A hegyet Teide-nek hívják, és a látogatható részekre autóval is fel lehet menni. A környék arról nevezetes, hogy a Csillagok háborújának bizonyos jeleneteit itt forgat­ták, a vulkán hajdani kitöréseinek nyomán megmaradt lávakő sivatagokban.

Már m egérkezésünk nap ján megpróbáltam meggyőzni Claudiát, hogy béreljünk au tó t és lépjünk Luke Sky­walker nyomdokába, de erről a kalandról hallani sem akart. Volt egy kis összezördülés emiatt, hiszen én is se­gítettem neki szolit keresni, de a dolog nem ért meg annyit,

hogy elrontsuk a nyaralás hangulatát, így egyedül vágtam neki a hegynek. Szereztem egy kis autót a szálloda kölcsönzőjéből és a csúcsra vezető szerpentinen kanya­rogva mintegy másfél óra alatt elértem a csúcs közelében kialakított parkolót.

Itt m ár hűvösebb volt, de annak ellenére, hogy m ind­össze egy rövidgatya, egy papucs és egy atlétatrikó volt rajtam, nem nagyon fáztam. A gyanús csak az volt, hogy sokan, akik szintén hónézőbe jöttek, pulóvert, dzsekit, hátizsákot és szöges bakancsot viseltek.

Kiderült, hogy a java a kalandnak még csak itt kezdődik, ugyanis egy kötélpályán közlekedő felvonó egészen a csú­csig szállítja az érdeklődőket. Én mindenképp az utóbbi kategóriába soroltam magam, és ha m ár ekkora u ta t megtettem nem akartam úgy visszafordulni, hogy a javát nem láttam. Mintegy másfél óra várakozás u tán bejutot­tam a hússzemélyes kis kabinba, ami csigalassúsággal vánszorgott a hegy tetején tátongó kráter felé.

Szerencsémre egyetlen tériszonyos, vagy klausztrofó­biás alakot sem sikerült kifognom, így az utazás megle­hetős nyugalomban telt. Fent viszont döbbenten tapasz­taltam, hogy a kellemes hűvös fagyasztó hideggé válto­zott, és egyszerre megértettem, hogy ruházatom láttán az útitársaim miért is lövellnek felém elismerőnek szánt pillantásokat, amelyekbe némi csodálkozással elegyes ám ulat is keveredett.

A hegy tetejét foltokban hó borította és a halomban álló vulkáni kövek közül itt-ott gőzpamacsok pöfögtek, sok­kal inkább infernális, mintsem vidám hangulatot keltve.

A többiek vidám kiáltásokkal üdvözölték a korábban érkezetteket, és térképeket lobogtatva belekezdtek az ú t­irány egyeztetésbe, hiszen a kráter környékén rengeteg járható ösvény volt, kitűnő terepet biztosítva a kirándulók tucatjainak. Egy perc ala tt e ltűnt mindenki a szélrózsa különböző irányaiban, csak én álltam ott, m int egy jégbe fagyott szobor, a hasonlat pedig nem véletlen!

Mindössze egy dolgot tehettem, ha nem akartam fagyha­lált halni. Meg kellett várnom a következő kabint, amivel azonnal vissza tudok ereszkedni a norm ális hőmérsék­leti tartományokba. Igen ám, de a szél, ami egy csapásra felkerekedett keresztülhúzta számításaimat.

Azt már korábban is olvastam egy tájékoztató füzetben, hogy a lanovka erős szél esetén nem közlekedik a veszélyes

kilengés miatt, de egy percig sem mertem arra gondolni, hogy ez azon a szélcsendesnek tűnő napon is előfordul­hat. Márpedig előfordult.

Kétségbeesetten kellett rájönnöm, hogy mekkora egy barom vagyok! Eljöttem a világ egyik legszebb helyére, mégpedig december közepén, azért, hogy élvezzem a tró­pusi tavaszt és ahelyett, hogy a seggemet áztatnám az óceánban, itt állok egy zordon kráter peremén a tomboló szélben, talpig kamionsofőrnek öltözve.

Lyukacsos atlétatrikóm nem bizonyult hatásos véde­lemnek a kettő fokos viharban, rövidgatyámnak is csak egy haszná t vettem: vidám lobogásával csalhatatlanul jelezte, hogy mely irányból érkezett a vihar. Papucsom a lábam ra fagyott és azzal a veszéllyel fen y eg ete tt, hogy két lépés u tán egyszerűen letörik.

Amikor m ár annyira hideg volt, hogy levegőt is nehezen kaptam rájöttem, hogy kell itt a közelben lennie valami melegedőnek, hiszen az lehetetlen, hogy ne készültek volna fel a helyi erők az ilyen és ehhez hasonló helyzetek­re. A dolog rendben is volt, száz méterrel odább megpil­lantottam egy kunyhót, aminek a kéménye vidáman füs­tölt.

A kénköves szagot árasztó kigőzölgésekkel pöfögő kőhalmok közt ugrabugrálva elértem a kalyibát, de közben erősen kellett koncentrálni, hogy el ne ájuljak. Úgy éreztem magam, mint a sarkkutató fazon a régi Delta fekete-fehér főcímében.

A melegedőbe úgy estem be, mint egy darab fa. A házi­kóban tartózkodó egyetlen ember, aki a hevenyészett bü ­fében a pultos szerepét töltötte be, megértő tekintettel m ért végig és m ár töltötte is a forró rumos teát. Tett vala­milyen megjegyzést az időjárási körülményekhez csak

részben passzoló ruházatomra, és őszinte érdeklődéssel nézte, ahogy magamba döntöm az életmentő folyadékot.

Én mindeközben próbáltam megbékélni a sorsommal és nem lamentálni azon, hogy ha már eljöttem a tél köze­pén egy trópusi szigetre, akkor mi a francot keresek egy hófödte hegycsúcson egy jeti külsejű hegyi ember társasá­gában, aki rumos teát szolgál fel nekem. A vihar elvonulá­sára négy és fél órát kellett várni. Csak akkor indították újra a felvonót.

Az elsők között voltam, akik elhagyták a krátert. Amikor m ár újra az autóm ban ültem, elhatároztam, hogy soha többé nem szeretnék vulkánt látni közelről. Claudia érdek­lődése kisebb túrámmal kapcsolatban odáig terjedt, hogy megkérdezte, milyen volt? Én csak annyit mondtam neki, hogy szép. Több szót erről nem ejtettünk.

MAJDNEM HÍRES OSZTRÁK SZÍNÉSZ LESZEK

1996-ban jöttem el a Vígszínházból viharos körülmények közt, m ert ekkor m ár tudtam , hogy hosszabb ideig kép­telen vagyok egy helyen megmaradni. Akkoriban főleg szinkronokból éltem, de vállaltam kisebb filmszerepeket is. Játszottam többek közt egy osztrák moziban is, amelynek bizonyos jeleneteit Budapesten forgatták.

A dolog olyan jól sikerült, hogy a m unka befejeztével felhívott egy osztrák színész-szervező, hogy lenne-e ked­vem a Medicopter című sorozatban maffiózót alakítani? Mondtam, hogy az attól függ, hogy mi a biznisz.

A csaj elmondta, hogy ilyen kis szerepekre nincs túl nagy keret. A dolog úgy működik, hogy egy napot forgatok, de már az előző este meg kell érkeznem, és csak a következő napon mehetek haza. A helyszín Bécs - ami jó, mert közel van - és a gázsim pedig száznyolcvanezer forint naponta. Sajnos a megérkezésem és a hazautazásom napjára ennek az összegnek csak a felét tudják biztosítani, de meg kell értenem, hogy ők sem fénymásolják a pénzt, így ügyelni kell, nehogy túllépjék a büdzsét.

Gyorsan osztottam szoroztam. Kilencven, meg kiló­nyolcvan, meg ú jabb kilencven. Az három hatvan. Egy nap meló. Kétszer három óra kocsiban. Csak annyi szüne­te t tartottam , hogy némileg bizonytalannak tűnjek, de végül is igent mondtam. Nagyon boldogok voltak és rögvest á t is küldték faxon a szerepet.

A karakterem szerint egy orosz, agy ukrán maffiózót kellett játszanom. A gonosz ember szárm azását illetően nem sikerült a forgatókönyvírónak határozott koncepciót kialakítania, mert hol egyiket írta, hol meg a másikat, de nekem alacsony szinten álló német tudásommal is sikerült rájönnöm arra, hogy egy és ugyanazon személyről van szó.

A jelenet a következő volt: állok egy autó mellett és nézek. A főnököm rám ordít valamit németül, majd elő kell rán ­tanom egy méretes revolvert, és egy csikorgó kerekekkel menekülő autóra kell lőnöm.

A sztori szerint szarul célzok, m ert a lövedék irányt téveszt és így a kocsi utasai - bárkik is legyenek azok - sér­tetlenül megússzák. Kudarcom olyannyira heves érzelme­ket vált ki belőlem, hogy káromkodni kezdek. Természete­sen oroszul. Ennyi.

Lelkiismeretes ember vagyok, m ár akkor is az voltam, gondoltam, hogy megdolgozok a pénzem ért rendesen. Elkezdtem készülni a szerepre. Morcos nézéseket próbál­gattam és a kerti slagról leszerelt szórópisztollyal gyakorol­tam a fegyver előrántásának koreográfiáját. A szövegre is m aradt időm, egy barátom lefordította, így kiderült, hogy egy archaikus form ában íródott, sok h ibát tartalm azó szitokról van szó, amit biztos, hogy szótárból írtak, még­pedig olyanból, am it m inden bizonnyal még Rettegett Iván idején adtak ki.

A m uszka haverom szerint a szöveg annyira volt hite­les, m intha egy frissen forgatott akciófilmbe a tihanyi apátság alapítóleveléből akarnánk átemelni néhány szi­tokszót. Ha lenne benne ilyen...

Nem volt felhatalmazásom arra, hogy a kacifántos mo­nológot átírjuk, így csak egyet tehettem : bemagoltam. A forgatást megelőző napon meg is érkeztem Bécsbe és bevettem magam a rendelkezésemre bocsátott szállodai

szobába, ami egy minden kényelemmel felszerelt ötcsilla­gos hotel legtetején volt. Este még jött egy telefon a gyártási részlegről, hogy tényleg megérkeztem-e, valam int azt is közölték, hogy m ásnap reggel nyolcra egy taxit fognak értem küldeni.

Az éjszaka eseménytelenül telt, maximum annyi emlí­tésre méltó dolog történ t, hogy megittam egy fél üveg nyolcvan százalékos Stroh rumot, amitől izgalmas hallu­cinációim tám adtak, de ezek nem tartoznak szorosan a tárgyhoz.

Reggel megjött a taxi és kivitt engem a forgatási hely­színre, ami egy Bécs melletti autópálya egyik lezárt sza­kasza volt. Megismerkedtem a többiekkel, majd megkap­tam a ruhám at és a szóban forgó m éretes revolvert is a hónom alá került.

Az első TESSÉK! - persze németül - tizenegykor hang­zott el, de a jelenetet csak nagy sokára, körülbelül dél­u tán ötre sikerült befejezni. Ennek az volt az oka, hogy az előző esti rumfogyasztás következtében benyomódott az agyamban a RESET gomb, és a gondosan bemagolt orosz kifakadás egészen egyszerűen törlődött az agyamból.

Szerencsémre nem csak velem volt gond, m ert hol az osztrák partnerem tévedett, hol a fegyver nem sült el, hol a kocsi m enekült rossz irányba. Persze a legtöbb gond velem volt. Már vagy huszadjára sütöttem el a pisztolyt, de még akkor sem sikerült hibátlanul elmondani a szere­pemet. Iszonyatosan bonyolult volt az orosz duma és vala­hogy nem állt rá a nyelvem. Amikor a türelmetlenség első jeleit kezdtem felfedezni a stábon bennem is felment a pum pa, és a huszonegyedik ron tás u tán olyannyira ideges lettem, hogy egy rettenetesen hosszú károm ko­d ást eresztettem meg, mégpedig magyarul, remélve, hogy senki nem érti.

Közben az összes vaktöltényemet kilőttem a levegőbe, hogy ezzel is nyom atékot adjak dühöm nek. Vártam, hogy mi lesz, de a kam erát nem állították le, sőt, a ren­dező a jelenet végén széles vigyorral jö tt oda, hogy ez az! Így kell csinálni, sikerült m inden várakozásukat felül­múlnom!

Dühkitörésem annyira hiteles volt, hogy többen a stáb­ból azt hitték, hogy agyvérzést fogok kapni, és remek ötlet volt, hogy a fegyvert is használtam.

Nem akartam őket meghagyni a tévedésükben, így közöl­tem a figurával, hogy ez nem szerep volt, hanem m aga a valóság. Annyira dühös voltam, hogy megint eltoltam a szöveget, hogy kirobbant belőlem a méreg és egy hosszú

magyar káromkodás formájában szállt el az éterbe. Egy pillanatra elkomolyodott, majd a helyére ballagott, hogy visszanézze a felvételt. Én is mentem vele. Meg kell mondanom, anélkül, hogy magamat dicsérném, a dolog valóban rémületesen élethű lett.

Megkérdeztem, hogy nem baj-e hogy m agyarul volt? M ondta hogy nem gáz, m ajd átírják a könyvet m agyar maffiózóra. Nekik amúgy is mindegy, sőt, ami azt illeti, eddig sem tudtak megállapodni abban, hogy akkor ukrán leszek vagy orosz. Így legalább eldőlt a kérdés.

Felnyaltam a gázsimat és m ásnap hazajöttem. A dolog­nak volt folytatása is, azzal a különbséggel, hogy az a sztori nem végződött ilyen sikeresen.

Pár hónappal az ominózus maffiózós forgatás u tán ismét megkeresetek az osztrákok, szintén a Medicoptertől, de már egy komolyabb ajánlattal. Egy főszerepet kellett volna játszanom , mégpedig egy dunai hajó morc és m arcona kapitányát. Ez m ár komoly dolog volt, nem lehetett elhü­lyéskedni.

Nem egy mondatom volt, hanem egy komplett szöveg­könyvem, három hét forgatással. És csillagászati gázsival!

Sokáig hezitáltam. A pénz vonzó volt, de ez egy német nyelven forgó sorozat, és, még ha akcentussal is, de vissza

kellett tudnom adni szöveget szóról szóra. Itt nem le­hetett árnyékolni, vagy megúszni. Itt kőkeményen tanulni kellett. A megoldást a sors hozta ezúttal is. Hogy jó irány­b a fordultak-e a dolgok vagy sem, nem tudom , de egy biztos, ami történt azt egy jelnek vettem.

A szerepre való készülésem közben nagyon sokat jártam futni a Hűvösvölgybe. Szerettem időről időre kitisztítani az agyamat, és a későbbi koncentrálásban is nagy segít­ségemre volt a testmozgás. Az egyik reggel épp a közeli hegyre futottam fel, amikor félreléptem és kificamítottam a bokámat.

Rettenetes fájdalmaim voltak, később műteni is kellett, így szóba sem jöhetett, hogy elvállaljam a szerepet. Érde­kes, hogy akkor ezt megkönnyebbüléssel vettem tudo­másul, de azt is tudtam, hogy az amerikai mellett az oszt­rák karrier is elúszott. Ez van. Így megy ez.

ÁTVEREK EMBEREKET

Pár évvel ezelőtt volt egy sorozat a TV2-n, aminek az volt a címe, hogy Nem a te napod. Biztos emlékeznek rá, ez volt az a műsor, amelyiknek Sváby András volt az arca és arról szólt, hogy megvezettünk pár embert, gyakorlatilag rémálommá változtattuk egy napjukat, majd este lelep­leztük m agunkat egy étteremben elköltött vacsora során, ahol az összes szereplő megjelent, akik a nap folyamán statisztaként, szereplőként feltűntek az események forga­tagában. Én is benne voltam ebben a kicsit gonosz dolog­ban és be kell vallanom rendkívüli élvezettel csináltam.

Pély Barna és Növényi Norbert volt a két áldozat, akiket azzal a sztorival kellett csőbe húznom, hogy rám szállt a maffia és sürgősen szükségem van egy halom pénzre, amivel ki tudok kecmeregni a slamasztikából.

Sváby tudta, hogy folyamatosan építkezem, hol itt, hol ott, és ezzel mások is tisztában vannak, így erre alapoz­tuk a hitelesnek tűnő alaptörténetet. Persze annak érde­kében, hogy az átverés tökéletes legyen, a puszta meg­győző erőmön kívül külső segítséget is igénybe kellett venni.

Első körben kaptam egy sminket, mégpedig annyira jót, hogy pontosan úgy néztem ki, m int ak it nem régiben agyba-főbe vertek. Ezzel a pofával kellett megjelennem a kiszemelt delikvenseknél. Főhadiszállásunk a Marczi­bányi téren volt, a Művelődési Házban.

Ide érkeztem a reggeli órákban és itt várt a sminkes is, hogy pár ecsetvonással tökéletesen eltorzítsa a fizimis­kámat. A probléma csak az volt, hogy a forgatás napján egyéb programok is futottak a helyszínen, táncház, já t­szóház és hasonló foglalatosságok, amelyeknek a vendégei többnyire a tíz-tizenkét éves gyerekek közül kerültek ki.

Ők is és a velük együtt érkező anyukák azt látták, hogy egy tépett ruhájú, monoklis, bedagadt szemű, vérfoltos fazon ül a bejáratnál, és mélán szemléli az érkező gyerek­sereget. Volt, aki megszánt és dobott pár fillért a lábam elé, de egy apuka kisebb botrányt csapott, mondván: ez nem hajléktalan szálló. Leszek szíves eltakarodni innen, m ert különben nem csak hogy feljelent az igazgatónál, hanem még a rendőröket is kihívja!

Ebből tudtam , hogy a m aszk tökéletesre sikeredett. Ember fia nem akadt, aki m egism ert volna. Barnával a környéken beszéltem meg egy találkozót, nem árultam el neki, hogy miről van szó csak kértem, hogy jöjjön el, mert egy fontos dolgot szeretnék vele megdumálni. Amikor m eglátta a fejemet rettenetesen megijedt, és azonnal meg akarta tudni, hogy mi történt.

Mondtam, hogy nem beszélhetek, lesz szíves beülni a kocsimba, mert elképzelhető, hogy még most is figyel­nek. Barna egy pillanat alatt beparázott és nem értette, hogy mért akarom erőnek erejével betuszkolni a kocsimba.

Azt persze nem tudta, hogy a verdát ügyes kezű techni­kusok kipreparálták, több kamera és mikrofon volt benne, mint egy CIA megfigyelő autóban. Autókáztunk vagy tíz percet, amikor belekezdtem a sztoriba. Elmeséltem, hogy felvettem egy nagyobb kölcsönt, hogy honnan és miként az most mindegy, a lényeg, hogy a hitelezőim úgy döntöt­tek, hogy a határidő lejárta előtt szeretnék visszakapni a pénzüket. Mivel nem tudtam fizetni, két markos legény agyba-főbe vert és életveszélyesen megfenyegettek, hogy

ha záros határidőn belül nem adom á t a pénzt, akkor még durvább fog jönni!

Pély kétségbeesett pillantásokat küldött felém, de azért volt benne annyi kurázsi, hogy megkérdezte, miben segít­het. Mondtam neki, hogy nem pénz kell, hanem a melóját szeretném megkapni. Akkoriban Barna a Megasztárban volt zsűritag, lá thatóan élvezte, am it csinál, így elsőre nem nagyon fűlött a foga a dologhoz.

Én igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi gáz, Svábyval és Keresztyvel - ő volt akkor a csatorna vezérigazgatója - m ár mindent levajaztam, ők belementek, ha Barna bele­megy a szituba, akkor már holnap kezdhetek. Most így be­legondolva ez egy nagyon szemét szitu volt, de ez a műsor erről szólt, nem lehetett finomkodni.

Pély próbálta terelni a dolgot, és megkérdezte, hogy biztos elég lenne-e nekem annyi, amit ezért a melóért kapnék, m ert ha azt hiszem, hogy milliós gázsikról beszélünk, akkor csalódni fogok. Mondtam neki, hogy engem nem érdekel az összeg, akárm i is a honorárium nekem szük­ségem van rá, hogy a maffia legalább a szándékot lássa rajtam. Eddig ju to ttunk a tárgyalásban, amikor a vissza­pillantóba néztem és meglepetten tapasztaltam, hogy az előre leszervezett üldözőim m ár a nyomunkban vannak.

Szóltam Barnának, hogy kösse be magát, mert most jön a rázós rész! Valahogy megtaláltak a verőlegények és a sar­kunkban vannak. Barna teljesen beparázott. A második kerületben jártunk, ahol ő is lakik, így hazai terepen egy darabig még irányítgatott, hogy merre menjek, de láttam rajta, hogy az idegei kezdik felmondani a szolgálatot.

Végül behúzódtunk egy behajtani tilos u tcának a sar­kába, ahol Pély köszönés nélkül kiugrott és elfutott, mint egy nyúl. Természetesen az utóbbi hasonlattal a sebes­ségre gondolok, nem pedig a bátorságra.

Növényi Norbival mér érdekesebb volt a helyzet. A nagy­darab színész-harcost m ár nehezebb volt kihozni a sod­rából. Először is szakértő szemmel megvizsgálta sérülései­m et, m ajd nagyvonalúan legyintett és m egnyugtatott, hogy ezek csak felszíni dolgok és azért néz ki ennyire durván, mert nem vagyok hozzászokva, hogy megverjenek.

Neki például m ár meg sem kottyan egy-két pofon, igaz azokat általában rendezett és szervezett körülmények között szokta kapni és osztani. Még tanácsai is voltak, hogy a monoklit mivel kell kenegetni, hogy harm ad annyi idő alatt felszívódjon, mint a normális gyógyulási időszak.

Neki is előadtam a történetet, amit bölcsen bólogatva fogadott. Okés, ha fizetni kell, akkor fizetni kell. Persze vannak m ás megoldások is, és ha érdekel, akkor arról is beszélhetünk.

Zsákutcába kerültem, úgyhogy bedobtam a következő bombát. Szóltam, hogy gáz van, mert álrendőrök követnek! Norbi kinézett a kocsiból, lecsekkolta az autó rendszámát, majd megeresztett egy telefont. Percek alatt kiderítette, hogy akik m ögöttünk vannak nem rendőrök. Ez persze nem volt megnyugtató, m ert h a nem a jófiúk közül van­nak, akkor a maffia küldte őket. Még egy telefon, majd az is kiderült, hogy a maffia sincs benne a dologban.

Nem tudom, Norbi milyen kapcsolatrendszerrel ren ­delkezik, de én voltam a boldogabb, amikor ez az egész véget ért.

A BÓLOGATÓS FILM

2004-ben jött ki a Getno című film, amit Salamon András rendezett, és én kaptam az egyik főszerepet. A film egy része Amerikában játszódik, ennek okán sok amerikai színész is játszott benne, akik nem beszéltek magyarul, hiszen tévedés lenne azt hinni, hogy az összes amcsi filmes magyar ősöktől származik. A forgatókönyvnek volt egy amerikai és egy magyar verziója is, mivel az amik angolul, mi pedig magyarul beszéltünk.

Minden ment, m int a karikacsapás, csak éppen a vég­szavakkal volt gond. Mi még csak-csak értettük, hogy a külföldi kollegák m it m ondanak, így nem volt nehéz belépni a dialóggal, nekik viszont m ár nehezebb dolguk volt.

Nagy igazság, hogy a kínai u tán a magyar a legnehe­zebb nyelv, főleg az angollal összehasonlítva, mivel egyetlen egy olyan szavunk nincs, ami ha csak nyomai­ban is, de hasonlítana az angol megfelelőjére. Megoldást kellett há t találni arra, hogy a kintiek tudják, mikor kell elkezdeniük beszélni.

Már nem tudom, ki dobta be az agyafúrt trükköt, de működött! Az volt a lényege, hogy ha valamelyikünk be­fejezte a mondandóját, akkor egy jelet kellett adni a part­nerének, ez á ltalában egy kis biccentés volt, vagy egy mozdulat, például meg kellett érintenie az orrát.

A bökkenő csak az volt, hogy mindenki ezt a két jelet alkalmazta, így amikor az amerikai producer megnézte

a szalagokat az elismerő nyilatkozatai mellett megjegyezte, hogy csak egy dolgot nem ért, mégpedig azt, hogy miért bólogat mindenki, mint egy hülye, és aki nem bólogat, az miért tú rja az orrát?

Sajnos, igaza volt, m ert ha az ember figyelmesen nézi a jeleneteket, valóban feltűnik a színészelmek ez a külö­nös viselkedése, úgyhogy a későbbiekben m ár sokkal több m ozdulatot alkalm aztunk, am inek az lett a vége, hogy mindenki összekevert mindent.

Ha én például a dialóg közben zsebre vágtam a kezem, az amcsi rögtön belekezdett szövegébe, úgyhogy szinte minden esetben tisztázni kellett, hogy mi az, ami a szerep­hez tartozik és mi az, am i jelnek számít. Annyi bonyodal­m at kellett így elsimítani, amennyi idő alatt sim án meg lehet tanulni magyarul.

DISZNÓVÁGÁS

Nem tudom, hogy ez valami régi vidéki szokás-e - m ár­m int az, hogy nagydarab embereket hívnak a disznóvá­gásokra - vagy csak így alakult, de az elmúlt húsz évben körülbelül százötven toron vettem részt. Felteszem, hogy népszerűségem et, ami a hentes körökben úgy tűnik a mai napig töretlen, hatalm as étvágyamnak, hedonista életvitelemnek illetve társasági lényemnek köszönhe­tem. Akár így van, akár úgy, egy biztos, több disznót lát­tam eddig meghalni, m int szúnyogot. Mivel m anapság egyre nagyobb divat falusi disznóöléseket tartani, illetve az ilyen meghívásoknak eleget tenni, összeállítottam egy szabályrendszert, am it h a valaki követ, akár egy tucat ilyen jellegű bulit is túlélhet egy szezonban.

Érkezz későn!

Ez a legelső és legfontosabb alapszabály! Emlékszem, fiatal koromban Kilitibe voltam hivatalos egy torra és betart­ván a disznóölés íratlan protokollját valóban napfelkelte előtt érkeztem, ami a téli időszámítást is figyelembe véve valamikor h a t óra körül lehetett. Term észetesen még csak a hentes volt ott meg a háziak, akik nem ismertek, mivel a fővárosban élő fiuk, egyik iskolatársam volt a meghívóm, akinek a korai órán még se híre, se hamva nem volt. A háziak persze borzasztó nagy örömmel, igazi

falusi vendégszeretettel fogadtak és azon nyomban belém diktáltak egy fél házipálinkát, amit az öreg szerint azért kell gyorsan lehajtani, mert kimarja a poharat.

Megjegyzem a bácsi nem túlzott, úgy éreztem magam, m intha kerozint ittam volna, habár arról, hogy ennek az üzemanyagnak milyen íze is van pontosan, máig nem si­került információkat szereznem. Lényeg az, hogy tényleg mart, és csak az volt a kérdés, hogy ha a pohár nem tud neki ellenállni, akkor miként lesz képes a gyomrom leküz­deni ezt a problémát? Eltelt vagy öt perc mire visszanyer­tem a hallásomat és ismét képes voltam kommunikálni az engem körülvevő világgal.

Pont időben tértem vissza a falusi mátrixba, mert m ár érkezett is Lózi bácsi, a barátom keresztapja, aki term e­tére nézve akkora volt, m int Osztyapenkó kapitány ak­koriban még álló szobra. Magához ölelt, majd egy monda­ton belül háromszor is Gézának szólított, ami feltehető­leg valami varázslat lehetett, azt gondolta tán a jóember, ha konzekvensen mellé lő, akkor előbb utóbb megváltozik a nevem.

Vele is meg kellett innom egy pálinkát, az érkezés örö­mére, term észetesen, de ez m ár kevésbé m art, m int az előző. A jótékony változást annak tud tam be, hogy az ízlelőbimbóim és egyéb, szájban található érzékszerveim örök életre tönkrementek. Az első pálinka u tán - nekem a m ásodik - Lózi bácsi megjegyezte, hogy hej, h a Gabó Feri még élne, már a hatodiknál tartana, mert tudott ám inni az istenadta!

Felteszem, hogy Gabó Feri - bárki is legyen, nyugodjék békében - korai elmúlását pont ennek a tulajdonságának köszönhette. Mire ez a gondolat végigfutott egyre tompu­ló agyamon m ár kezemben is volt a következő pálesz, amit a soha nem látott Gabó Feri emlékére kellett megin­nunk. Ekkor m ár eltűntek a színek és fekete fehérben

kezdtem m indent látni, ami megalapozta a gyanúmat, miszerint a pálinkában legalább annyi a metil, amennyi egy lovat is kiütne.

A disznó még mindig élt, amikor betoppant Perge Sanyi bácsi, a helyi traflkos, aki tudhatott valamit, m ert saját butykosban hozta saját pálinkáját, amit természetesen meg kellett kóstolni. Körbe is járt az üveg csak úgy szimp­lán magában, és nekem is innom kellett belőle, miután be­m utattak , és barom ira m egörültek nekem, m int Tomi barátjának.

Perge Sanyi bácsi a pálinkáját feltehetően használt sízoknikból főzte, m ert szagra semmiben nem különbö­zött egy ócska katonai surranótó l. Erősen nyeltem és tudtam , hogy nem szabad köhögnöm, m ert akkor rög­vest hányok is.

Természetesen a háziak lehúzták a páleszt a sárga föl­dig, majd hozták a sajátjukat, hogy leöblítsék a gonosz arom át. Ekkor m ár nem számoltam a rövideket. Azt, hogy túl sokat ittam, csak onnan tudtam , hogy m ár csak két dimenzióban láttam . Mire felkelt a nap m ár korong részeg voltam. Ekkor a házibácsi a kezembe adott egy akkora kést, amekkora karddal Nagy Sándor indulhatott hadba a seregei élén, majd közölte, hogy két választásom van: vagy belet mosok, vagy húst vágok.

Bátortalanul közöltem vele, hogy ha lesz bélmosás, akkor én elsőnek jelentkeznék, m ert m ás m ódját nem láttam annak, hogy az irgalmatlan mennyiségű alkohol­tól megszabaduljak. Ha nem én kapom a beöntést, akkor viszont azonnal hánynom kellene, amire jó megoldásnak tű n t a szaros disznóbelek langyos vízben történő lögy­bölése.

Ez most így meglehetősen röviden hangzik, de negyed órába telt mire m egérették, hogy jó t akarok mondani,

ugyanis verbális képességeim erősen lecsökkentek, az ital ha tására csak a könnyebb magánhangzókat voltam képes kiejteni. Ekkor a józanabbak, akik csak egy üveg pálinkát ittak, azonnal kivették a kést a kezemből és letá­m asztottak a fészer sarkába, ahol rajtam kívül m ár volt néhány ember, többek közt a korábban emlegetett traflkos is, aki azzal m úlatta az időt, hogy egymás u tán többször is karimáig hányt egy gumicsizmát.

Az udvarban m ár elhalt a disznóvisítás és m ár javában m indenki vérben tocsogott, am ikor megérkezett Tomi barátom és őszinte csodálatának adott hangot, amikor meglátta, hogy milyen prímán sikerült berúgnom.

A srác nem egyedül érkezett, hanem a helybéli kocs­m áros kikapós feleségével, aki azzal szórakoztatta az egybegyűlteket, hogy bem utatta, miképp tudja kiszívni a borospalackból a parafa dugót. Ezzel m indenkinek a gondolatát sikerült egy irányba terelni, és ez némileg m egakasztotta a disznóölés egyébként olajozottam m ű­ködő gépezetét.

Estig még elfogyott vagy kilenc demizsonnyi tömény szesz, és csak a toroskáposzta szagára érkező körzeti megbízott jelenlétének köszönhettük, hogy nem került sor késelésre. Szóval: aki későn érkezik, az tovább tart!

Egyél sokat, de kis adagokban!

A disznóölés még a rosszabb helyeken is elképzelhetetlen a fent említett mennyiségben fogyasztott pálinkák nélkül, így nagyon fontos, hogy az ember kellően tartalmas táplá­lékot vegyen magához, ha nem akar olyan sorsra ju tn i, mint én.

Az első dolog, ami elkészül, az általában a hagymás vér. Ezt az ételt csak megveszekedett húsevők fogyasztják, de

hatását tekintve szinte nélkülözhetetlen darab a disznó­toros menüben. Egyszer egy Amerikából érkező barátomat is elvittem egy falusi disznóölésre, ahol a gyerek m ara­dandó pszichés károsodást szenvedett, amikor meglátta, hogyan készül ez az étel.

A még vergődő disznó nyaki ütőerét felnyitja a hentes, majd a résztvevők közül az egyik asszony egy edényt tart a pumpálva fröcsögő vérsugár alá, és kezével sű rűn ke­vergetve a gyorsan alvadó levet a konyhába rohan, ahol az életet jelentő folyadékot a sercegő zsírban piruló hagy­m ára önti. Egy perc, és m ár lehet is enni. Az okosabbak rizses lecsót is adnak hozzá, hogy teljes legyen a kép.

A következő m enet a böllérmáj, am it a sertés frissen kivágott méregtelenítő szervéből készítenek. Ebből is kell egy falatot enni, m ert a máj, ha nem is veszi á t a sajá­tunknak a funkcióját, remekül szívja az alkoholt.

Ezután következik a lacipecsenye, amit a disznó neme­sebb részeiből frissen kihasított, hűtőgépet soha nem láto tt hússzeletekből készítenek, á ltalában hagymás paprikás zsíron. Friss kenyérrel tunkolva mennyei étel!

A töpörtyű elkészülte a toros ebéd fénypontja, csak vi­gyázni kell, mert a zsírban sülő bőrös zsírkockák képe­sek akár kétszáz fokra is hevülni, ami azért baj, mert ek­kora az ember m ár m eglehetősen tom pult állapotban van, így hajlamos könnyedén venni a dolgokat, m int egy­kori iskolatársam, aki puszta kézzel szedegette a sercegő zsírban úszó töpörtyűdarabokat, egészen addig, amíg valaki nem szólt neki, hogy ez baromira fog fájni!

A srác azóta átállt a bal kézre, mert a jobb annyira el­használódott az esemény során, hogy egy sört sem tud kinyitni vele.

Aki eddig bírta, annak m ár meg sem kottyan a délben tálalt orjaleves, az ezt követő toroskáposzta, majd a frissen

töltött m ájas és véres hu rka kisütve, bőven körítve kolbásszal. Aki eljut a fánkig, annak m ár baja nem lehet. Szóval zaba!

Ne próbálj segíteni!

A disznóölés egy meglehetősen macerás koreográfia sze­rin t zajló eseménysor, am it sok esetben még követni is nehéz, nemhogy részt venni benne. A látszat sok esetben csal, ez igenis szakértelmet és nagy gyakorlatot igénylő dolog, így bármilyen egyszerűnek is látszik, amit a korong részeg hentes művel, nem szabad megpróbálkozni vele!

A városi legényekben az elfogyasztott pálinka hatására sok esetben felbuzog a tettvágy, és a falusi élet romanti­kája irán t érzett gyakran m egm agyarázhatatlan vonza­lom arra sarkallja őket, hogy kést ragadjanak, és nyakig elmerüljenek a véres zsírban. Ezzel is bizonyítva, hogy ők bizony nem puhány legények.

Ebbe a hibába én is beleestem, amikor a hentes távol­létében úgy döntöttem, hogy folytatom a félbehagyott m unkát. A jóember tényleg csak vizelni ment el, de mire visszajött sikerült úgy tönkretennem a disznót, hogy abból m ár semmit nem lehetett készíteni, maximum csak egy baromi nagy pörköltet.

A beleket átvágtam, a húgyhólyagot és az epét kiszúr­tam, és több kárt tettem a jószágban, mint Hannibal Lecter a soron következő áldozatában. Emellett sikerült olyan sebet ejtenem magamon, amit a siófoki kórház éppen nem disznóölésen vendégeskedő ügyeletes sebésze kilenc öltés­sel tudott csak összevarrni. Plusz egy tetanusz.

Egyfélét igyál!

Ahány disznóölés, annyiféle társaság. Ahányféle társaság, annyiféle ember. Ahányféle ember, annyiféle pia. Min­denki m ást szeret, m indenki hoz valamit, és mindenki előszeretettel kínálgatja a sajátját.

Kategórián belül lehet mixelni, azaz nyugodtan iha­tunk hatféle páleszt, vagy kilencféle sört, de m ár a vörös- és fehérborok keverése sem ajánlatos. Persze ezt csak azoknak mondom, akik egy ilyen buli alkalmával is kal­kulálnak a rákövetkező egy vagy két nappal.

Ha valaki gond nélkül képes lem ondani arról, hogy a bekövetkező állapotában normális emberek közé men­jen, akkor hajrá, de aki megspórolna magának egy b ru ­tális másnaposságot, az hallgasson rám!

Legpusztítóbb emlékem egy ilyen kevert italos disznó­vágáshoz kötődik, ami pálinkával indult, forralt borral folytatódott, amit abnormális sörözés meg borozás követett egészen addig, amíg meg nem jö tt a helyi vegyesboltos, hóna alatt egy üveg keverttel, amit tudvalevőleg szintetikus rumból és szintetikus császárkörtéből kotyvasztanak.

A délután bevezető itala a J ägermeister volt, ami a ki­lencvenes évek közepén menő italnak szám ított, majd pár üveg M artini Bianco a csajok kedvért, és a végén pezsgő, hogy ünnepeljünk is.

Ne bunyózz, vagy üss először!

Úgy tartja a mondás, hogy ahol sok férfi és sok pia össze­gyűlik, ott előbb, vagy utóbb elcsattan néhány pofon is. Különösen könnyen megy ez faluhelyen, főként disznó­vágás idején, ahol az ember estére m ár elveszti a fonalat

és hajlam os arra, hogy ne ismerje meg azokat, akikkel egész nap a véres sárban totyogott.

A bunyóra n incs jó tanács, de ha az ember úgy érzi, hogy egy Kusturica-filmbe csöppent és perceken belül el­szabadul a pokol, akkor van néhány javaslatom, amelyek szem előtt tartásával elkerülhető a komolyabb vereség.

Először is jó oldalon kell állni! Sajnos tapasztalatom szerint ezekben a falusi hirigekben nincs meg az az élesen elkülöníthető felállás, ami prím án m űködik az olyan sportokban, mint például a futball. Itt az érzésre kell ha ­gyatkozni: ha ez ember vékonyabb testfelépítésű, akkor jobb, ha egy nagydarab mellé szegődik, de ez sem vízálló megoldás, m ert a disznóölés u tán kibontakozó összecsa­pásokban kevésbé számít a testalkat, sokkal inkább az a döntő, hogy ki m ennyit ivott, illetve az, hogy mi van ezekben?

Alapszabály, hogy a hentessel nem megyünk szembe! Ennek három oka van: á lta lában ő a legerősebb, nála van a kés, és ő itta a legtöbbet, mivel - ahogy említettem m ár - ő érkezik a legkorábban.

Nem bunyózunk józan emberrel, ami ugyebár alap, de ezt tán felesleges is említeni, mivel egy disznóölésen elvétve vannak tiszta fejű vendégek, és ha mégis, akkor ők bizto­san távol maradnak a balhétól.

Soha ne ragadjuk meg olyan eszközt, amivel ki lehet oltani egy ember életét! Ez a legnehezebb. Egyrészt azért, m ert egy falusi ház kertjében, fészerében, és a disznóól körül általában olyan dolgok vannak, amelyek m inden körülm ények között alkalm asak a gyilkolásra. Kezdve a vasvillától, a kapán á t egészen a baltáig.

Egyik barátom mesélte, hogy egy Tisza-környéki disz­nóvágás u tán kialakult leszámolásban a házigazda egy kitömött kecsegével szúrta combon a sógorát, aki városi

gyerek volt és azt hitte: a szóban forgó csőrös jószág vala­milyen egzotikus vidékről származó mérgező hal.

Az esetet egy ARGO címet viselő filmben sikerü lt is vászonra vinni. A nevek megváltoztatásával persze...

A győzelemhez vezető úton a leghatékonyabb segítséget a tompa, hosszú tárgyak jelentik, amikkel el lehet érni az ellenfelet, akár távolról is, és egy jól irányzott csapással azon hirtelenjében le lehet hűteni a kedélyeket. Ilyen pél­dául az ásónyél, vagy a baseballütő, habár be kell valla­nom, utóbbival csak elvétve lehet találkozni a tanyasi környezetben.

Ha már ütésváltásra kerül a sor, ügyeljünk arra, hogy elsőként üssünk! A korábban említett kecsegés történe­tet feldolgozó barátom szólása szerint az ü t először, aki nagyot üt. És először! Ez fontos, mert egy ilyen taktikával elejét lehet venni az ügym enet későbbi elfajulásának. Végezetül pedig az aranyszabály: soha nem szabad hara­got tartani!

A bunyót általában még aznap este mindenki elfelejti, és ha nem történt különösebb sérülés, akkor nem is fog később szóba kerülni a dolog.

Ennyi. Mindössze négy tanács, de aki ezeket betartja az legalább annyi disznóvágást fog átvészelni, m int én. Fel­téve persze, hogy legalább annyi helyre meghívják!

RENGETEG DOHÁNY

Volt egy időszak, amikor megvesztem a cigarettáért. Kemé­nyen dohányoztam, szinte egyikről gyújtottam a másikra. Színészbetegség. Vagy szenvedély. Mindegy. Ki m inek tartja.

Mint minden dohányos életében, számomra is eljött az idő, amikor elhatároztam: egyszer s mindenkorra búcsút m ondok a bagónak. Ezt a döntésem et három tényező alapozta meg.

Egy fogadalom, egy betegség és egy gyerek. Mindhárom nagyjából egy időre esett.

A fogadalom egy stu ttgarti repülőúthoz kapcsolódik. Valamilyen színházi fellépésről voltunk hazatérőben, amikor gépünk egy olyan viharba került, amilyet addig csak az amerikai katasztrófafilmekben láttam, testközel­ből szerencsére soha nem sikerült m egtapasztalnom , egészen a kérdéses napig.

Sötét éjszaka volt és a tomboló szél egyik pillanatról a m ásikra csapott le ránk. A pilótának arra sem m aradt ideje, hogy tájékoztassa a közben félholtra vált utazókö­zönséget, mert minden idejét és figyelmét a totális kataszt­rófa elkerülése kötötte le.

És itt most ne egy kisebb turbulenciára gondoljanak, am it csak a kezdő utazók élnek meg viharként! Rendes

orkán volt, mégpedig tízezer méter magasban. Olyanokat zöttyent a gép, hogy a haverom, aki négycentes kis repülős flakonokból itta a vilmoskörtét, egy üveget le is nyelt. Na jó, majdnem...

Annyira kétségbeestem , hogy csak az já rt a fejemben: meg kell eresztenem egy fohászt! De az agyam leblok­kolt és nem ju to tt eszembe más, csak egy gyerekkorom­ban sű rűn használt asztali áldás, ami semmilyen tekin­tetben nem felelt meg a vészterhes időnek. Persze, ha a Jóistennek van humorérzéke, akkor még m űködött is volna.

Veszettül lapozgattam a fedélzeti újságot, megállapítot­tam , hogy a szerkesztők m éltatlanul mellőzik az efféle szövegeket a magazin hasábjain szereplő Duty Free termé­kek javára. Egy zuhanó repülőn az ember sokkal nagyobb haszná t veszi egy sztenderd im ának, m int egy Bulgari parfümnek. Nem?

A szitut túléltük, de volt pár kollegám, akiket még hóna­pokig kellett pálinkával kezelni, és ha csak egy kis fuvallat is támadt, már nyúltak is a lapos után. Később már fuval­lat sem kellett. Még a levegőben megfogadtam, hogy ha ezt túlélem, akkor örökre leteszem a cigit.

Nem sikerült.

A betegség m ár kevésbé vidám történet. Tüdőgyulladás­ban szenvedtem, ami nem akart múlni és m ár azon gon­dolkodtam, hogy kire hagyjam a zongorámat, amikor egy kísérleti stádiumban lévő gyógyszer, amit a kétségbeesett dokim m ár csak végső elkeseredésében írt fel, kihúzott a bajból.

Na, akkor is megfogadtam, hogy lerakom a cigit. Ezt m ár tudtam is egy ideig tartani, mert csak olyan nehéz­ségek árán voltam képes levegőt venni, hogy a forró kát­rányos füst volt az utolsó dolog, amire gondolni akartam.

A harm adik esemény - Márkó fiam megszületése - volt a legörömtelibb. Egy pici kis lakásban laktunk, ahol nem volt lehetőségem rágyújtani anélkül, hogy a spájzot is telefüstöltem volna. Viszont volt erkély és ez okozta a vesztemet.

A harm adik próbálkozás u tán elhatároztam, hogy nem húzom tovább a dolgot, erőt veszek magamon és elnyo­mom az utolsó dekket, amit életemben elszívtam.

A közel fél évig tartó tortúráról most csak azért számolok be, mert hátha van valaki, aki hasonló kihívásokkal küzd, és talán segítek neki. Én ugyanis sikerrel jártam, de a sikert ebben az esetben sem adták ingyen. Íme a módszerek:

Önszuggesztió

A legegyszerűbb módszer. Nem kell m ást tenni, csak be­beszélni m agunknak, hogy nem dohányzunk. Nem kí­vánjuk, nem akarunk rágyújtani! Ezt sű rűn kell ismétel­getni és bízni a varázslat erejében.

A módszer mindössze negyed óráig hatásos, utána az em­berben pusztító vágy ébred egy slukk után. Ez logikus is, mert úgy soha nem lehet letenni a cigit, hogy az utolsónak szánt dekk után rögvest a dohányzással kezdünk foglalkoz­ni, még ha csak gondolatban is. Reménytelen dolog! Akár bele se kezdjenek.

Határidők

Ez a kedvencem. A végső időpontok. A nap, amikor végre letesszük a cigit. Az a jó ebben a módszerben, hogy egy év alatt számtalan alkalom kínálkozik arra, hogy leszokjunk a dohányzásról, és mindig van másik!

Első a szilveszter, illetve a január elseje, mert szilveszter­kor az ember általában bulizik, és a pia mellé jól esik rá­gyújtani. Az elseje egy darabig tartható, mert ki a franc az, aki a másnapos gyomrába le akar küldeni egy kis nikotint?

Elseje u tán jön a hó vége, vagyis a február eleje, mert nem kezdődhet az év cigarettával. És az év igazából csak ekkor kezdődik el.

Február után jön a tavasz. A megújulás, a megtisztulás, az új élet kezdete. Ezután vannak a mágikus dátumok, a születésnapom, gyerekeim születésnapjai, mert ez lesz az én ajándékom magamnak, vagy a családomnak.

Ekkor á ltalában beesik egy nagyobb meló. Mondjuk egy filmforgatás. Ami azért jó, m ert ennek a végére is ki lehet tolni a leszokást. Egy feszültségekkel teli stresszes időszak jó indok a folytatásra, mondván, nehogy m ár ezen múljon a dolog!

Munka végeztével az ember megengedhet egy kis lazí­tást, majd leszokik, ha kezdődik a színházi szezon. Ősszel viszont még mindig ott füstölt a dekk szám sarkában. Innen m ár csak egy ugrás volt a karácsony - az ember ugyebár nem gyújt rá a fa alatt, dehogynem - onnan meg egy lépés a szilveszter, amikor minden kezdődik elölről.

Saját cigiről történő leszokás

A legsunyibb módszer, m ert nem csak hogy nem szo­kunk le, de elterjed rólunk, hogy lejmolunk.

Ennek a módszernek az a lényege, hogy ez ember nem vesz több cigarettát. A baj az, hogy ezzel még nem indul el a leszokás útján. Ha nincs saját, amit szívni lehet, a kény­szer rávisz, hogy másoktól tarháljunk. Egy ez darabig megy majd szép lassan kiközösítenek minket a láncdohányosok társaságából és mehetünk vissza a boltba a dekkért!

Ebben az időben azzal a poénnal próbáltam elütni a dolgot, hogy lécei, adj m ár egy szál cigit, sajnos, én az ABC-ben hagytam az enyémet...

Segédeszközök

Egy nagyon kedves barátom mondta még évekkel ezelőtt, hogy a nikotintapasz csak egyféleképp lehet hasznos a leszokásban. Mégpedig akkor, ha az ember a szájára tapasztja! Mondjuk, őt ismerve ez sem lett volna megoldás, mert ő az aki - ha a szükség úgy hozza - az orrán keresztül is képes elszívni egy cigarettát.

A nikotintapaszt én is kipróbáltam, de vagy rosszul csi­náltam valamit, vagy nem a megfelelő fajtát választottam, mert semmit nem segített. És nemelég hogy nem használt, de még szenvedés is volt, mert meglehetősen nehéz a teste­men olyan felületet találni, ahol nincs szőr, így a tapaszok eltávolítását minden esetben egy akkora ordítással kísér­tem, hogy az elhallatszott a szomszéd utcába is.

Egy idő u tán m ár a szomszédok kértek, hogy hagyjam abba a leszokást, m ert a Zippo öngyújtóm diszkrét katto­gása kevésbé zavarja őket, mint a gyomorból feltörő böm­bölés. Egyik ismerősöm pedig egyenesen azt javasolta, hogy rakjam a tapaszt a szemgolyómra, mert onnan könnyű

lesz lehúzni, ha a szükség úgy kívánja. Köszi!

Mintha cigik

Sokféle cigarettapótló alkalm atosságot próbáltam ki a szenvedésekkel teli leszokási időszakban, m ert akkor még én is elhittem azt a hülyeséget, miszerint nem a ni­kotin hiányzik, hanem a mozdulat. Milyen mozdulat?

Hogy az ember elővesz egy doboz cigit, berak egy szálat a szájába és meggyújtja? Ez egy baromság. A füst hiány­zott. Az!

Próbáltam pipázni, de amellett, hogy elértem: úgy nézzek ki, mint egy folyami teherszállító hajó nagydarab kapitánya, nem sok hasznát láttam. Pedig komoly irodalmat is besze­reztem pipákról, dohányokról, kellékekről, trükkökről.

Első pipámat kikentem mézzel, a dohányba almát rak­tam, a pipát hurkába csavart dohánnyal töltöttem meg, amit spirál alakban tömtem be a kürtőbe, szereztem ak­tív-szenes szűrőt és a lángot vízszintesen szóró, speciáli­san pipáikhoz gyártott öngyújtót is. Ez mind szép volt és jó volt, de a macera, ami ezzel já r t nyugalmas pillanato­kat kívánt.

Amikor először próbáltam meg a kocsiban rágyújtani és nemcsak a gatyámat égettem szét, hanem az ülést, a pad­lót és némely helyen a tetőkárpitot is, lemondtam az ön­ámításról, majd még aznap áttértem a szivarkára. A szi­varka annyiban különbözik a cigarettától, hogy erősebb dohányból készül, viszont az ember ugyanúgy letüdőzi, mint a cigifüstöt. Így kicsit károsabb. Ja, és sokkal drágább!

A kicsi szivarkánál sokkal jobb a nagy szivar, amit az em­ber m ár nem tüdőz le, de nem is lehet akárhol elszívni. Egy m éretes Cohibával az em bert m anapság m inden­honnan kinézik, csak azokból az exkluzívnak számító szivarklubokból nem, amelyek igazán költségessé teszik ezt a szenvedélyt.

Egyszer megpróbáltam a konyhában elszívni egy séta­pálca m éretű Monte Christo „A” típusú szivart, ami az á ra mellett a 29 centiméteres hosszúságával emelkedik ki a szivarok társadalm ából. Amikor Claudia hazajött, élből azt hitte, hogy R-Go-koncert van, és m ár kereste Szikora Robit és a gidákat.

Azokat pedig kereshette, mert engem is csak bajosan talált meg. Fél órán á t szólongatott, mire a hang a sűrű levegőn keresztül elért hozzám. A szivar örök időkre ki lett tiltva az otthonunkból.

Így álltam á t a biocigarettáira, amiben nem dohány van, hanem mindenféle füvek. A legális kábítószernek álcá­zott, semmire sem jó terméknek két nagy baja volt. Egy­részt iszonyatos íze a világ összes baját feledtette, mert ha az ember ezt szívja, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra a pokoli élményre, amiben éppen része van.

A másik baj az volt, hogy a dohány pótlásával csak a ni­kotin problémáját oldották meg a kátrányét nem. A papír ugyanaz volt, így az ember a leszokás után is remekül tud­ta magát tovább mérgezni amellett, hogy még ideges is volt.

Evés

A dohányzás pótlására kiötlött közkedvelt pótcselekvés. A lényeg abban rejlik, hogy az ember cigi helyett zabál. Ezzel a módszerrel valóban kevesebb kátrány kerül a szervezetbe, ugyanakkor a zsírbevitel jelentősen megnő. A kövér, ideges embereken jól látható, hogy épen leszokó­ban vannak.

Varázslat

Ezt a módszert nem próbáltam, de m ár hallottam róla. A varázslatnak sokféle válfaja létezik, ezekből az egyik a ráolvasás. Egy ism erősöm ki is próbálta, óránként nyolc rugóért vágtak a fejéhez latinnak álcázott átkokat, egy olyan helyen, ami leginkább egy falusi környezetben működő, sátán ista szekta rendszeres gyűléseinek

helyszínt adó bunkerre emlékeztette.A módszer semmilyen eredménnyel nem járt, így még

próbálkozott egy darabig mindenféle jósokkal, látókkal és sámánokkal, de a kívánt ha tást soha nem sikerült el­érnie.

Egy ízben még egy természetgyógyásszal is megpróbál­kozott, akinek sikerült őt rávennie arra, hogy szintén óránként nyolc rugóért mindenféle rézcsöveket szoron­gasson, majd együtt elemezték azokat a színes grafiko­nokat, amelyeket egy olyan bonyolult gép rajzolt, ami­lyenre Nikola Tesla még a legmerészebb álm aiban sem gondolt.

A leszokás a sok próbálkozás ellenére mégis csak egy rendkívül egyszerű és szerencsés módon történt. Ha hi­szik, ha nem egyik nap úgy keltem fel, hogy nem kívá­nom a cigit! Egy napig rá sem gyújtottam, aztán úgy m a­radtam . Meglátjuk, meddig tart... mondjuk, most azért nagyon rágyújtanék...

CSÜTÖRTÖK

Világ életemben békés embernek tartottam magam, annak tarto tt a környezetem is, távol áll tőlem az erőszaknak minden fajtája, ami persze nem jelenti azt, hogy néha nap­ján ne csendülne fel egy pofon itt-ott, amott, de fegyveres leszámolásokban nem szívesen veszek részt.

Itt persze nem kell a rra gondolni, hogy a szerb, vagy ukrán maffia ajánlatait kellene sorozatosan visszautasí­tanom, erről szó sincs. Sokkal inkább a vadászatról van szó, arról a sportról, hobbiról, szenvedélyről, vagy ha úgy tetszik életformáról, amelynek olyan sok barátom hódol.

A vadászat mindig eseményszámba megy és sok alkalom volt, a hajtástól egészen a szarvasbőgésig, amire engem is elhívtak. Én békés szemlélője voltam ezeknek a sokszor véres eseményeknek, de ha m ásra nem is volt jó a dolog, arra biztosan, hogy megéltem néhány olyan élethelyze­tet, amelybe egyébként soha nem kerültem volna.

A vadászathoz értők bocsássák meg nekem, hogy gróf Széchenyi Zsigmond műfajteremtő stílusától némileg el­térek majd elbeszélésemben, de nem vagyok egy vadász­író! Nekem az „elsütő billentyű” az ravasz, és a „lövedék” az golyó. Ez van.

Életem első vadászatán akaratomon kívül vettem részt. A Bükkben kirándultunk egy haverral még tíz-tizen­egy évvel ezelőtt, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a közelünkben veszettül zörög a bozótos, majd egy kisebb

gőzmozdony méretű vadkan ront k i a csalitosból és szá­guld egyenesen felénk.

A látvány érdekes, de ugyanakkor rémületes is volt, és szám om ra egy szem pillantás a la tt világossá vált, hogy egyes em berek mire gondolnak, amikor azt mondják, földbe gyökerezett a lábuk. A vadkan ezen röpke idő alatt annyira közel ért hozzám, hogy m ár azt is meg tudtam ál­lapítani, milyen színű a szeme. Ekkor egy hatalm as dör­renés hasíto tta ketté a levegőt, a vaddisznó pedig elte­rült, majd heves kapálózások és röfögéssel vegyes hörgé­sek közepette véres habot fújt a nadrágomra.

Ennek a négy m ásodpercnek az izgalmai egyáltalán nem voltak belekalkulálva a környéken tekergő tanösvé­nyen tervezett kiruccanásunkba, így senki nem kérhette szám on rajtunk, hogy m indketten reszkettünk, m int a nyárfalevél, és Lajos barátom remegő kézzel próbálta meg előhúzni a sokkal békésebb alkalmakra bekészített laposüvegben figyelő kisüstijét.

Az újból beállt csendet, amit csak fogaim kocogása za­vart meg kissé, egy terepjáró motorjának zúgása oszlatta szét végérvényesen, amikor a vaddisznót elejtő vadászok nagy vígan megérkeztek. Ahogy megláttak minket m int­egy harm inc centire a lövedék becsapódási helyétől, raj­tuk volt a sor, hogy sű rűn kapkodjanak a tömény szesz felé.

Négyen voltak. Két m agyar vadász, egy német, és az őket kísérő fővadász, vagy erdész. Azt, hogy ő a főnök, és ő felel itt a dolgokért, arcának színéből tudtam csak meg­állapítani. Hófehér volt a szerencsétlen, ami erősen arra utalt, hogy ha itt valamelyikünk meghal, akkor ő megy a sittre, nem a többiek!

Két honfitársam is átérezte a helyzet komolyságát, mert az egyiket az ájulás környékezte, a másik viszont ajkainak csücsörítésével elérvén a megfelelő szívóhatást, tökéletes vákuumot képezett a fél literes pálinkásüvegben.

A ném et nem zavarta tta magát, békésen hortyogott a platón fejét egy vériszamos őztetemre hajtva. Először is a leglényegesebb kérdést szegezték nekünk. Hogy a bána­tos bús p...ba kerültünk mi ide? Mondom, hogy jöttünk egyet sétálni.

A második kérdés az volt, hogy láttunk-e idefelé jövet egy sorompót? Mondom, hogy láttunk, de nem igazán tarto ttuk a dolgot lényegesnek, mivel ez itt egy erdő, mi meg gyalog vagyunk. Így hát átmásztunk. A fővadásznak m ár nem is kellett felhívni a figyelmünket arra, hogy ez nem volt egy túl jó ötlet, látta, hogy azóta erre m ár mi is rájöttünk.

Lassan megnyugodtak a kedélyek, ami annak is volt köszönhető, hogy mindkét társaságnál lévő pálinka elfo­gyott. Az erdőmester vidéki gyerek volt, tudta, hogy hiába a nyugi, a dolgot nem lehet ennyivel elintézni, és annak ellenére, hogy mi sétáltunk be az idény közepén egy le­zárt vadászterületre úgy érezte, hogy radíroznia kell, meghívott hát minket a vadászházba, hogy együtt igyuk meg az áldomást. Ők a sikeres lövésre, mi pedig a túlélé­sünkre!

A vadászház - ahol a későbbi évek során még oly sok­szor megfordultam - az erdő közepén állt, és az idilli han­gulatot csak a nyúzófák törték meg, amelyeken pár bőr nélküli szarvas lógott, várva, hogy megfelelő darabokra bontva a környék különböző fazekaiba, kondérjaiba, ke­mencéibe és bográcsaiba kerüljön.

Az áldom ás kissé hosszúra nyúlt sőt, az igazság az, hogy egészen a vacsoráig tarto tt, amit a ház asszonya, egy bizonyos Katinka néni szolgált fel, és javarészt erdei

gombákból és vadhúsból állt. Itt ettem életem legfino­mabb gombáját, amit azóta sem sikerült máshol megis­mételnem, csak azon az egy helyen.

A dolog úgy nézett ki, hogy a szakácsnő fogott egy ha­talm as őzláb gombát, aminek a kalapja akkora volt, m int egy kisebb pizza. A kalapot lemosta, behintette paprikás liszttel, m ajd az egészet egy hasonló m éretű vasser­penyőbe tette, amiben m ár sercegett a jóféle mangalica­zsír. Miközben a gomba megpirult, egy másik edényben őz és szarvasborjú m ájat p iríto tt vegyesen, és amikor omlósra párolódott ráütött három kikericssárga tanyasi tojást.

Ezután a tojásos m ájat megszórta tört borssal és egy kevés majoránnával, majd az egészet beleszedte a gom­bába. Az első falat u tán , am it egy pohár jóféle villányi társaságában küldtem le a gyomromba, csak annyi telt tőlem, hogy kitártam a karomat, tekintetemet az ég felé fordítottam és közöltem a fentiekkel, hogy tessék, kész vagyok, vihettek!

Egy olyan embernek, aki imád enni, ez maga volt a töké­letes pillanat. A gombát vaddisznóleves követte, ezt m a­lacból készítették, tejföllel és tárkonnyal. A főétel vad­disznó-pörkölt volt, ami nem a délután elejtett jószágból készült, m ert m int később megtudtam : az egy remete kan volt, öreg, nagydarab jószág, aminek a húsa nem túl ízletes, ellenben a huszonkét centis trófeája, amiről majd azt m ondják a ném etnek, hogy ő lőtte, egy kisebb va­gyont ér.

A vacsorát a desszert zárta, ami nem volt m ás, m int egy tizenöt éves szilvapálinka, ami a vadászmester papá­ján ak a pincéjéből kerü lt elő. Itt meg kell jegyeznem, hogy a későbbi látogatásomkor megdöbbenve tapasztal­tam, hogy az öreg csóka semmit nem bíz a véletlenre, ha

külföldi vendégvadászokat kell részesültetni némi siker­élményben.

A tapasztalt erdőm ester ugyanis a rohad t szilvát és egyéb gyümölcsöket rendszeresen összegyűjti és kiviszi az erdőbe, oda, hova a vaddisznók já rn ak enni. Ezeket a helyeket ők szórónak nevezik, mivel oda szokták ki­szórni a kukoricát, hogy az erdő lakóinak az ínséges időkben is legyen mit enniük.

Az erjedt cefrétől a vaddisznó seggrészeg lesz, és cikk­cakkban megy, ami állítólag különösen szórakoztatóvá teszi a vadászatát. Ez van. Szép, nem szép, nem tudom.

Az este további része vidám vadásztörténetek felelevení­tésével telt. Ebben a felvonásban sem én, sem pedig a ba­rátom nem kapott szerepet azon egyszerű oknál fogva, hogy soha életünkben nem fogtunk puskát a kezünkbe. M indketten színészek voltunk, (vagyunk) ráadásu l ő közben el is aludt, egy kitömött fajdkakasnak dőlve.

Az első sztori, amelyikre máig emlékszem egy Alaszká­ba emigrált hajdani kalandorról szólt, aki négy évet hú ­zott le egy Északi-tengeri olajfúró szigeten, és ezután úgy érezte, némi m agányra van szüksége, elment h á t prém­vadásznak a havas területekre.

A prémvadászokról azt kell tudni, hogy életük sivár, de nem m entes m inden izgalomtól. A szóban forgó ember mindenféle tapaszta la t nélkül vette be m agát Alaszka rengeteg erdejébe egy szál puskával és elhatározta, hogy egy év múlva gazdag emberként tér haza.

Erre meg is volt minden lehetősége, ugyanis az ott élő állatok prémje keresett luxuscikk és a gazdag emberek bármekkora összeget képesek megadni azokért. Itt most jó lenne megnevezni néhány, Alaszkában honos prémes állatot, de ha megvakulok sem emlékszem akár csak egynek is a nevére, így ettől most eltekintünk.

A figura azzal kezdte a kint tartózkodását, hogy m in­denféle rönkökből, ágakból és gallyakból kunyhót eszká­bált magának, hogy legyen, ami megvédi a széltől a hótól és a hidegtől.

Sajnos elkövette azt a hibát, hogy a különböző időjárási hatások mellett elfelejtett olyan egyéb külső tényezőkkel kalkulálni, m int mondjuk a medve. De ezt nem lehet fel­róni egy olajfúrónak!

M iután a hevenyészett kunyhó készen lett, elindult, hogy vadásszon egy jót. Sikerült is puskavégre kapnia néhány szőrös állatot, amelyeket svájci bicskája segítsé­gével valahogy meg is nyúzott, de arra már nem volt esze, hogy a környező fákon lógó véres tetemeket odébb vigye, így m ár az első éjszaka a rra ébredt, hogy két kifejlett medve tőle karnyújtásnyira zabálja a letépett húscafato­kat. Cudar egy éjszaka volt!

Így telt el egy hónap, amelynek a végén úgy vélte, már elég szőrrel rendelkezik ahhoz, hogy bevigye a városba és eladja azokat. Az állaguk m iatt nem kellett aggódnia, mert a környéken konstans fagyok voltak és méteres hó, így a nehezen megszerzett zsákm ány nem indult el az enyészet útján.

Az erdőt átszelő főút, amelyen a távolsági busz is közle­kedett egy napi járásra volt a kunyhótól, így korán reggel el kellett indulnia, hogy elérje a hetente egyszer közlekedő járatot. Sajnos, az ott töltött rövid időnek köszönhetően terepismerete nem volt megfelelő, így amikor elérte a meg­állót a busz m ár rég nem volt sehol. Illetve még lehetett látni a vörösen világító hátsó lámpáit a messzi távolban.

Pocsék egy helyzet volt Alaszka közepén, vadállatokkal teli környéken, egy halom szőrrel a hátizsákjában, majd egy napi járóföldre a kalyibától, miközben szép lassan le­szállt az este.

A jóem bernek két választása volt: eltölt egy hete t az aszfaltcsík és a hó találkozásának közelében, vagy dolga végezetlenül hazamegy. Eléggé el nem ítélhető módon az utóbbi mellett döntött és felcsatolható hótalpain megin­dult, hogy legalább egy darab u ta t megtegyen, mielőtt beáll a vaksötét. És itt jö tt a fordulat!

A pasas a szerencsétlenül felkötött hótalpaiban meg­botlott, és mivel ösztönösen meg akart támaszkodni, le­szúrta a hóba a kezében ta rto tt puska csövét. Ez még nem lett volna baj, de annyit már ő is tudott, hogy ha lőni kell, akkor egy csepp víz is rettenetes problém át tud okozni a csőben. Lőni meg bárm ikor kellhet egy ilyen környéken, ahol simán előbukkanhat egy kíváncsi medve valamelyik vastagabb fa mögül.

A vadász az egyetlen megoldást választotta, ami szóba jöhetett. Fogta magát, és belefújt a csőbe. Igen ám, de mivel rettenetesen hideg volt, a dermedt vas az ajkához tapadt!

A prémvadász itt megállt és egy kicsit elgondolkodott. Ismét két lehetőség előtt állt. Az egyik az volt, hogy egy­szerűen megrántja a csövet és letépi az ajkát. A másik az volt, hogy elindul haza, és ha találkozik egy medvével, ak it kénytelen lesz lelőni, na, akkor m ajd m egrántja a csövet és letépi az ajkát.

Igaz, volt egy kicsi eséllyel kecsegtető harm adik lehetőség is. Ez arról szólt, hogy haza kell szépen sétálni, egy hétkilós távcsöves puskával a szájában, miközben nem szabad medvével találkozni!

Hála istennek, nagy szerencséje volt, és mire a nap fel­kelt, m ár hazaért, fél kézzel tüzet rakott és leolvasztotta a fegyvert a szájáról...

Ebből a történetből jö tt a másik, abból a harm adik, já r­tu n k Afrikában, ahol lő ttünk kafferbivalyt és elhibáztunk

egy antilopot, vadásztunk hegyi kecskére Mongóliá­ban, kivételesen nagy vaddisznókra a bolgár erdőkben és barnamedvére a Hargitán. Szó szót követett, pukkantak a borospalackok, csendültek a szarvassal gravírozott ón­talpú pálinkás poharak, és lassan a ném et is magához tért, akinek a szarvasagancs gombokkal díszített bajor vadászzakójának a hajtókáján m ár ott fityegett az őzről és a vadkanról kiállított, és odatűzött számla.

A véletlen találkozásból hosszú időre szóló barátság lett, tart a mai napig is. A neveket pedig csak azért nem írom le, mert a szóban forgó urak ragaszkodnak az inkognitójuk megtartásához, ami - erdei emberekről lévén szó - teljes mértékben érthető.

Első rendes vadászatom , amelyen m ár nem csak cél­pontként vettem részt, a következő ősszel volt, amikor szarvasbőgésre hívtak a helyiek. Ez mindig egy hatalm as nagy esemény a vadászok életében, és a dolog nagyjából arról szól, hogy a szarvasbikák hörögnek, harcolnak és a végén a legerősebb megdug egy csomó tehenet.

Abban az évben az esemény szeptember közepén vette kezdetét, ez egyébként erősen függ az időjárási és egyéb tényezőktől is. Verőfényes ősz volt, és rengeteg lőhető bi­ka, ami oda vonzotta a tehetősebb vadászokat.

Egy ilyen kapitális vad kilövése adott esetben milliókba is kerülhet, így a társaság erősen szelektált volt. Engem az egészben főleg a buli vonzott, ezért is mondtam igent a meghívásra, ugyanakkor azt m ár az elején kikötöttem, hogy nincs az a pénz, amiért fegyvert fognék a kezembe.

A srácok megnyugtattak, hogy nem is kell, lesz ott elég puska, ami garancia arra, hogy zsákmányból sem lesz hiány, így ismét kiélhetem kulináris vágyaimat a terített asztal mellett.

A vadászatnak a véres részét m ost mellőzném, arról viszont szeretnék egy pár szót ejteni, hogy mi történt az első estén.

Egy ilyen közös vadászat, ami a szarvasbőgés idején, vagy télen, disznóhajtásokon szokott összejönni, azért jó, mert eltűnnek a társadalm i különbségek, és minden­kit csak egy érdekel: az eredmény! Ennek érdekében egy darabig minden vadász erősen összpontosít, ami komoly feszültségeket generál.

A tenzió általában egyenes arányban csökken a pálinka fogyasztásával, így esténként m ár meglehetősen emelke­dett a hangulat. Ezen a szarvasvadászaton a hétvége kiemelkedő eseményét jelentette a spontán szerveződött, szarvashang-utánzó verseny.

A szarvasbőgés - annak mondom, aki nem hallott még ilyet - egyfajta torokból képzett hörgő nyögéshez hason­lít, amit a szarvasnak nagyon könnyű kiadnia magából, de egy ember a maga vékony torkával és kis kapacitású tüdejével, m ár nehezebben reprodukál.

Ám mivel mi okosabbak vagyunk, mint a szarvas, rájöt­tünk hogyan kell olyan eszközöket készíteni, amivel meg lehet téveszteni a rivális hímeket. A gímbika ugyanis már a hangból meg tudja állapítani, hogy egy nála gyengébb, vagy erősebb bika bőg.

A vadásznak ügyelnie kell arra, hogy hiteles legyen, m ert csak ebben az esetben jön elő a m ásik hím, akit ilyenkor jól lapockán lehet puffantani. Az egészet csak azért írom le, m ert felejthetetlen élményeim kapcsolód­nak egy meglehetősen bizarr műsorszámhoz, ami pont szarvasbőgés idején esett meg.

Egy kisebb lavórnyi pálinka elfogyasztása után házigaz­dánk, a vadászmester, rögtönzött szarvasbőgés bemutatót ta rto tt egy harm inc centim éter hosszú kályhacsővel,

amelynek segítségével élethűen adta vissza az agancsos hímek párzó hangját.

Akkora sikere volt, hogy m indenki kedvet kapott, és egymást próbálta felülmúlni a különféle kéznél lévő esz­közök felhasználásával kiadott szarvas hangok tekinte­tében.

Volt, aki sörös dobozt használt, m ások konyhai töl­csért, vagy éppen egy hirtelenjében előkapott slag-dara­bot szorítottak a szájukhoz. A legparádésabb előadást az a jogász fazon produkálta, aki annyira részeg volt, hogy az asztalon égő - hangulati elemként funkcionáló - pet­róleumlámpa búráját ragadta meg és nyomta a képébe.

Amint a tenyeréhez ért, a közel kétszáz fokos üvegcső sercegő hangot hallatott, majd, szinte ugyanabban a pil­lanatban , a sülő hú s semmivel össze nem téveszthető szaga töltötte be a szobát. A mágus által elfogyasztott pá­linka m ennyiség nem engedte, hogy a pokoli fájdalom azonnal tudatosuljon az agyában, így még arra is volt ideje, hogy a búra peremét a szájához szorítsa.

Ennek a mozdulatnak a következtében, orrától az álla hegyéig, egy tökéletes kör vonta vörös színű keretbe az ajkait, ami még jó pár napig látható volt. A versenyt - a lát­ványos show-elemekkel gazdagon tarkított produkció elle­nére - nem ő nyerte, hanem egy sebész, akinek semmilyen eszközre nem volt szüksége, ő az alfeléből csalt ki egy olyan hangot, ami az erdő legnagyobb bikáját is páni félelemmel töltötte volna el. Így megy ez. Vidám dolog a vadászat!

Persze tudom azt is, hogy ez a sztori érdekesebb lenne konkrét nevekkel, de én sem ettem meszet, tudom jól, hogy bárm ikor szükségem lehet egy jó ügyvédre, vagy egy zsírleszívásra, hogy egy új orról m ár ne is beszéljek! Így árnyékban hagyom őket.

A szarvasvadászat legizgalmasabb eseménye különös módon nem az erdőben, hanem a hazafele úton történt. Vasárnap este volt, mindenki hazafelé készülődött, én is m ár bepakoltam a kocsiba, amikor a társaságunkban lévő egyik jeles férfiú, aki közel lakott hozzám, megkér­dezte, hogy nem vinném-e haza, m ert a haverja, akivel jött, m ár reggel elment valami családi okra hivatkozva.

Mondtam dehogynem, simán elfér a kocsiban, egyálta­lán nem jelent kitérőt az a pár sarok egy kétszázötven ki­lométeres ú t végén. A pasi megköszönte a szívességet, majd kihozott a vadászházból egy hatalmas, fekete színű műanyagzsákot, amiben egy komplett szarvas volt meg­nyúzva, kicsontozva, szinte konyhakész állapotban fel­darabolva.

A méretes pakkot bedobtuk a csomagtartóba, és a ne­gyed óráig tartó köszöngetés u tán hazafelé vettük az irányt. Miskolcig nem is történt semmi baj, de amikor ki­értünk a városból, az egyik közeli település határában mögénk húzott egy rendőrautó és veszett villogással je ­lezték, hogy szeretnék, ha megállnánk!

Lehúzódtam, leállítottam a motort és m agam ra öltve legjobb modoromat, am it kifejezetten vidéki rendőrök szám ára tartogatok, kiszálltam a volán mögül. Rendőr jön, komoran néz, másik társa pedig hátul marad, mint­ha fedezné őt.

Köszönök, kérdezem mi a baj? Mondja, hogy rutinel­lenőrzés. Átadom a papírjaimat, amire épp csak egy pil­lan tás t vetett, majd elkezdte körbejárni a kocsit. Még poénkodtam is, hogy ha bombát keresnek, cikkor rosszul teszi, mert az m ár rég robbant volna. Hehe.

A poént nemcsak azért nem vette, mert rossz volt, ha­nem mert úgy tűnt, nem igazán van hum oránál. Ekkor m ár a társa is odajött és megkérdezték, hogy volt e vala­mi balesetünk útközben? Mondom nem, miért lett volna.

Hát csak azért - feleli a zsaru - m ert erősen véres a hátsó lökhárító.

Megyek a kocsi mögé. Nézem. Tényleg. Csupa vér. Mi a franc történt? Csak egy pillanatig kellett gondolkodnom és rájöttem, hogy ezek azt hiszik, hogy rátolattam valakire Miskolc környékén, és most éppen menekülök.

Gyorsan megnyugtattam őket, hogy ne parázzanak, a vér a csomagtartóból folyik. Na, ezt nem kellett volna mon­dani, az egyik zsernyák figyelmeztetés nélkül kipattin­totta a fegyvertokot, és kezébe vette a revolverét. A másik intett, hogy lépjek hátra, majd kinyitották a csomagtartót. Leborzasztóbb rémálmukat látták a szemük előtt megva­lósulni!

A csomagtérben ott figyelt a méretes hullazsák, benne egy halom, szám ukra azonosíthatatlan eredetű hússal. Mielőtt még nagyon belelovalták volna magukat a sikerél­ménybe, miszerint elkaptak egy darabolós rémet, szóltam nekik, hogy ez szarvashús, amit egy vadászatról hozunk. Erre rögvest elkezdtek a papírok után kérdezősködni.

Vadászigazolvány, fegyvertartási engedély, a puska iratai, lőjegyzék, számla a vadhúsról! Persze semmi ilyen nem volt nálam, és az utasom nál sem, aki ezen a ponton kiszállt a kocsiból, hogy megoldja a helyzetet. Papírjai neki sem voltak, igaz, puskánk sem.

Mindketten mondtuk, hogy csupán vendégek voltunk egy vadászaton, a hús pedig ajándék

A rendőrök tanácstalanok voltak. Nem tudták, hogy hülyét csináltak magukból, vagy esetleg gyilkost fogtak?

Gondoltam ham ar szabadulunk, ha beparáztatom őket azzal a dumával, hogy politikai gyilkosságról van szó, az utasom titokban az elhárításnál dolgozik, én meg egy kormány-közeli bérgyilkos vagyok. Mérlegeltem.

Nem tettem meg, viszont ennek ellenére patthelyzet ala­kult ki.

A zsaruk beszóltak rádión a központba, de elmondani ők sem tudtak mást, m int ami a szitu volt. Egy kocsi mel­lett állnak, a lökhárító véres, a csomagtartóban meg har­minc kiló kicsontozott, ismeretlen eredetű nyershús pihen. Itt van egy nagydarab csávó, aki azt mondja, hogy szí­nész, illetve egy u tas is, aki fölöttébb gyanús.

Ez volt a pont ahol m ár én is elveszítettem a türelme­met. Megkérdeztem a rendőröket, hogy szerintük mek­kora esélye van annak, hogy nekivágok az országútn ak véres kocsival és egy zsáknyi hullával a csomitartóban? Különben is, m utassanak m ár nekem akár egy részt az emberen, ami csak hasonlít is a zacsiban lévő hústöm ­bökhöz?

Aztat ők nem tudhassák. Sajnos, rendünk őreinek hiá­nyos képzésében nem szerepelnek az anatómiai ismere­tek, így feldarabolt állapotban képtelenek megkülönböz­tetni egy szarvast egy embertől. Pedig nem nehéz!

A szituációt az utasom oldotta meg, aki felhívta a vadász­házban a vadászm estert és megkérte, jöjjön le hozzánk és próbálja valamilyen módon igazolni a tetem eredetét! Szerencsére még nem já rtu n k messze, így fél óra volt, míg a srác leért, teljesen beparázva, de hozta a szükséges papírokat, köztük a lőjegyzéket és a h ú s szárm azását igazoló iratokat is.

Sajnos a ba rá tu n k m ár tú lesett egy rövid szarvas­bőgés-záró poharazáson, amit nem sikerült eltitkolnia, így, m iután a rendőrök felvették a jegyzőkönyvet, megfú­ja tták véle a szondát, és a helyszínen bevonták a jogsiját. Ennyi.

ZÁRÓSZÓ

Ezt a könyvet nem önéletrajznak szántam. Megnyugtató, hogy nem is lett az. Szándékaim szerint szerettem volna megosztani néhány történetet, ami jellemző az életemre, amikre emlékszem, amiket érdemesnek tartottam a köz­lésre. Se több, se kevesebb.

Időről időre az ember kényszert érez m agában, hogy megossza a sztorijait m ásokkal, hogy hagyjon valami nyomot, még akkor is, ha csak a könnyedebb műfaj esz­közeivel tud, vagy képes élni.

A könyv készítése közben elfogyott három karton vörös­bor a kedvencemből, néhány üveg pálinka és töméntelen mennyiségű fröccs. Írtam autóban a pirosnál, írtam pró­bák szüneteiben, írtam forgatókönyvek margójára, sajt­cetlikre, töpörtyű csomagolópapírjára, sőt, egy ízben még gyászjelentésre is. Mentségemül szolgáljon, hogy nem ismertem az illetőt.

Írtam szaunában szétmálló papírra - máig sem tudom, hogy mit, csak a rra emlékszem, hogy vagy fontos volt, vagy vicces.

Írtam medencében, írtam a telefonomba és a n ap tá ­ramba. Írtam józanul, írtam szalonspiccesen, írtam vidá­m an és leverten. Írtam itthon, külföldön és a kettő között is, fent magasan a levegőben;

Írtam éjjel, nappal, hajnalban és napközben. Félálom­ban és éberen. Írtam álmomban is.

Az, hogy ez a sok minden egész sztorikká, és a sztorik egy könyv formájú gyűjteménnyé álltak össze, isteni sze­rencse és sok ember keze m unkája van benne.

De ugye senki nem gondolta, hogy egyedül menni fog? Még én sem.

Biztos többen vannak, akik szaftos történeteket, lepel­rángatást, kiteregetést és beszólásokat vártak. Nekik bi­zonyára csalódniuk kell, de ha idáig eljutottak az olva­sásban, akkor csak nem telt haszontalanul az elmúlt pár óra, vagy nap, esetleg hét... függően attól, hogy ki hol, és mikor hódol az olvasás szenvedélyének.

Írhattam volna neveket és olyan sztorikat, amelyekkel hetekre, sőt hónapokra megtelne a bulvársajtó. Mégsem tettem. Miért? Mert nem éreztem szükségét. Az nem én lennék.

Olyan ember vagyok, aki soha semmit nem bánt meg az életében, minden úgy volt jó, ahogy és amikor történt. Nincs bennem keserűség, bosszúvágy, vagy csalódott­ság. És ami jó volt azt úgy is kell hagyni.

Ami meg esetleg mégis csak pocsék volt, a rra nem szívesen emlékszem. Írjon botránykönyvet az, aki ebből él! Akinek ez az imidzse. Aki így akar ismertségre szert tenni.

Én színész vagyok. Van két ex-feleségem, egy jelenlegi, és négy gyerekem. Nekik is a szemükbe akarok nézni, meg egy csomó más embernek is. Szóval, ha hiányolták a botrányt, akkor bocs!

Most pedig abbahagyom a dolgot, direkt nem mondom azt, hogy befejezem, mert azt, amiről ez a könyv szól, a vi­dámságot, a fordulatokat, meghökkentő, vagy vicces tör­téneteket, azaz m agát az életet, egyelőre nem kívánom befejezni.

Tartson csak jó sokáig! Abban van a vitamin. Sej!

TARTALOMJEGYZÉK

TÖREDELMES VALLOMÁS A KEZDETEKRŐL........ 5

ALVÁS, CSAJOK, PÉNZ ............................................. 11

STOCKHOLM, ZUHOGÓ ESŐ ................ .................. 15Tranzit ...................................................................... 28Első nap ........................................... ........................ 30Második nap . ........... 31Harmadik nap .......................................................... 33Negyedik nap ........................................... ................ 34

14 NÉGYZETMÉTER BOLDOGSÁG ......................... 37

MELEG ÉGHAJLAT ................................................... 49

ELADOM A HÁZAM, ÉS ELKEZDEK EGY ÚJAT . . . 65

ŐRÜLT ÍRÓK, HAJDANI FILMEK ............................. 71Berlitzingenburg - 1. filmsztori ...................................... 72Majdnem befutok .................................................... 72Khafid utolsó napja - 2. film sztori......................... 75

ELBUKOM EGY SPORTKOCSIT ............................... 77

SZINKRONCÁPA...... ................................................... 91Shrek három szo r...................................................... 93

AZOK A FOKHAGYMASZAGÚ LÁNYOK.......... ........ 97

KÉTSZÁZHÚSZ FELETT ........................................... 99C so d ad ié ta ........................................... ....................100Tabletta .................................................................... 101Kínai csodaszerek ....................................................101Varázsétrend ........................................... ................102Norbi ...........................................................................103A k u p u n k tú ra ............................................................106S p o r t .............................................................. ............106A m ego ldás................................................................107

BELESZERETEK A NÉGER BÁRÉNEKESNŐBE . . . 109Tüntetek .................................................................... 118Embert csempészek ............................................... 129

HEKK EZERREL ..........................................................133

TOLOM A FÜVET BERLINBEN .................................137

NYEREGBE KERÜLÖK ............................................. 147

VÍZILABDA ................................................................. 1 5 5

VAN ISTEN ....................................................................161

CSA JO K ........................................................................ 171A balett-táncos ........................................................174A zöld ................................................. ...................... 174A fehérjevámpír ........................................................175A fészekra k ó ..............................................................175Az anyatípus ............................................................176Más csaja ..................................................................177

TOKÁNYMÉRGEZÉS ............................. .................... 181

MEXIKÓ............................................... ........................ 187

SZOLI A RÁKTÉRÍTŐN ............................................... 199

MAJDNEM HÍRES OSZTRÁK SZÍNÉSZ LESZEK . . 207

ÁTVEREK EMBEREKET ........................................... 213

A BÓLOGATÓS FILM ..................................................217

DISZNÓVÁGÁS ........................... ................................ 219Érkezz későn! ..........................................................219Egyél sokat, de kis adagokban! .............................222Ne próbálj segíteni! . . ............................................. 224Egyfélét igyál! ............................................................ 225Ne bunyózz, vagy üss először! ............................... 225

RENGETEG DOHÁNY ............................. .................. 229Önszuggesztió .......................................................... 231H atárid ő k ..................................................................231Saját cigiről történő leszokás ................................. 232Segédeszközök..........................................................233Mintha c ig ik ..............................................................233Evés .......................................................................... 235Varázslat .................................................................. 235

CSÜTÖRTÖK................................................................237

ZÁRÓSZÓ ....................................................................251

„Gesztesi Károly vagyok, barátoknak Tobi.Claudiának Uram. Pankának és a fiaimnak Papa.A gyerekeknek Shrek. A taxisnak Művész Úr. A sorozatfüggőknek Füredi.A filmbuziknak Keszeg, Feri, Mehár, Álmos, Köles atya, Telki, Paskó, Ricsi, Rényi stb...Az amerikai producernek Nagydarab Kelet-európai Figura, a holland szálloda- igazgatónak Karoli a magyar zongorista.A szomszéd sávban tíz perce indexelő Swiftes srácnak Hülye Majom, az APEH-nak adóalany.A kilencvenes években feltörni készülő táncos lányoknak Nagyvadász, a hajdani kollégáknak Szinkroncápa.

És ez csak a jéghegy csúcsa.Gesztesi megdöbbentő őszinteséggel mesél vad korszakáról, a végeérhetetlen csajozásokról, az öltözőszagú balett-táncos nőkről, ételről, italról, barátokról, ellenségekről, sikerről és kudarcról egyaránt.Szó lesz még színházról, eszement filmtervekről, átverésekről, szerelmekről, szakításokról, házasságokról és válásokról.Visszatérésekről, jó borokról, finom pálinkáról, reklámokról, velős pacalról, golfról és milliós fogadásokról. Kilencven kilóról, majd száznegyvenről, gyúrás­ról vazze, egy elszalasztott amerikai karrierről és egy megtalált magyarról. Amszterdamról és Las Vegasról, Mexikóról és a Dunakanyarról, titkokról, pletykákról és hajnalig tartó bulikról.

Ez a könyv, amely bővelkedik humorban és meglepő részletekben, egy őrült utazásra invitálja az olvasót.Apropó utazás!Gesztesi azzal a feltétellel vállalta el ennek a könyvnek a megírását, hogy bizto­sítunk számára egy repülőjegyet a világ egyik távolabbi országába (erről meg­állapodásunk értelmében sajnos nem mondhatok többet), amit majd a könyv megjelenése után fog felhasználni, mert úgy érzi, szükséges lesz néhány napra eltűnnie.H a Ö nök most ezeket a sorokat Gesztesi Károly életéről szóló könyv hátsó borítóján olvassák, akkor ez azt jelenti, hogy Karcsi épp a Zöld-foki-szigeteken bujkál a Capo Verde szállóban és várja, amíg elül a vihar... hoppá.A kiadó