Golden Keyes Parsons

A NAPKIRÁLY ÁRNYÉKÁBAN

SÖTÉTSÉGBŐL A FÉNYBE SOROZAT

ELSŐ KÖTET

Első kiadásKönyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

írta: Golden Keyes ParsonsA mű eredeti címe: In the Shadow of the Sun King

Fordította: Szálai VirágA szöveget gondozta: Robin Edina

A művet eredetileg kiadta:Thomas Nelson, Inc., Tennesee Corporation, 2008

Copyright © 2008 by Golden Keyes Parsons

This Licensed Work pulished under licence.

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 167 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-benCím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139E-mail: ¡nfo@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.huFelelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh JózsefNyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Édesanyámnak,Lois Clark Keyesnek

(1923. július 23.–2007. június 20.)ajánlom ezt a könyvet,

akinek francia hugenotta örökségegazdag termőtalajt nyújtott

Istenbe vetett hitünknek,

és férjemnek,Blaine Parsonsnak,

aki sohasem kételkedett benne,hogy ez a történet meg fog jelenni.

Történelmi háttér

Az egyháztörténet szent csarnokai azoknak a különböző keresztény tartozó hívőknek vérétől vöröslenek, akik megpróbálták szabadon imádni az Istent, aki testben jött el, hogy megváltson bennünket bűneinktől. Rejlik valami az ember bukott természetében, ami gyűlöli, ha a másik nem úgy szeretné dicsérni az Urat, ahogy ő maga elképzeli. Ez a jelenség pedig a XVII. századi Franciaországban, XIV. Lajos király uralkodása alatt volt talán a legerőteljesebb a történelem során.

Miután Luther Márton kihirdette a Sola Scriptura, Sola Fide tételt, ezzel útjára indítva a reformációt, Kálvin János – francia lelkész, akinek végül Genfbe kellett menekülnie – olyan jelentős hatást gyakorolt a francia hugenotta (protestáns) tantételekre, amelyet nem lehet eléggé kihangsúlyozni. A hugenották alapvető tanai közé tartozott a hit által történő megigazulás elve, valamint az a meggyőződés, miszerint Krisztus a kereszten bevégezte munkáját. Ezek a tételek szöges ellentétben álltak a római katolikus hittel, amely szerint az egyház által szolgáltatott szentségek lényeges szerepet játszanak az üdvözülésben.

Habár Kálvin maga nem támogatta az erőszakot alkalmazó felkeléseket, a protestánsok gondolkodásmódja sorsdöntő fordulatot vett, miután 1572-ben Szent Bertalan éjszakáján több ezer hugenottát mészároltak le Párizs utcáin a református Navarrai Henrik és a katolikus Valois Margit esküvői ünnepsége alatt. A francia református teológusok egyre Inkább teret engedtek a zsarnok királyság elleni fegyveres ellenállásnak. 1598-ban azonban IV. Henrik kiadta a nantes-i rendeletet, amely hivatalosan is elismerte a hugenották hitét. Így a francia protestánsok üldöztetése rövid időre alábbhagyott.

A hivatalos rendelkezés ellenére a katolikus egyház sohasem értett egyet a vallási türelemmel. A XIV. Lajos körül sürgölődő katolikus papok és tanácsadók végül meggyőzték a királyt, hogy kormányának stabilitása a szilárd erkölcsi renden múlik, amely azonban egységes államvallás hiányában hamarosan össze fog omlani. Megkezdődött tehát azoknak az intézkedéseknek a hosszú sora, amelyek egyenesen a vallási türelmet biztosító rendelet teljes visszavonása felé vezettek.

1660-ban a katolikus egyházi tanács arra kérte Lajos királyt, hogy szüntessen meg minden hugenotta iskolát és kórházat, valamint zárja ki a hugenottákat az állami tisztségek viseléséből. 1670-ben a tanács azzal az újabb javaslattal állt elő, hogy a protestáns gyerekek 7 éves korukban térjenek át a katolikus hitre. Szakítsák el őket hugenotta szüleiktől, majd zárdákban és kolostorokban neveljék tovább őket. 1675-ben a vegyes házasságokat semmisnek, a házasságból származó gyermekeket pedig törvénytelennek nyilvánították.

Mindeközben megkezdték a dragonyosok beszállásolását a magánházakhoz, különösen a jómódú hugenotta családokhoz, ahol szállásadóik költségére laktak. A katonák hamarosan fosztogatni és bántalmazni kezdték hugenotta házigazdáikat, az asszonyokat megerőszakolták. Arra akarták kényszeríteni a tulajdonosokat, hogy térjenek át a katolikus hitre. Sok rémült hugenotta színleg át is tért, ám még többen hagyták el otthonukat, és menekültek külföldre.

Franciaország gazdaságát súlyos csapásként érte, hogy tanult kézművesek, iparosok és művészek ezrei bujdostak így el.

A déli Dauphiné tartomány lakosai és a Vaudois család rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor szembeszálltak az elnyomó hatalmával. Itt, ezekben a zavaros időkben kezdődik történetünk.

1. fejezet

Madeleine megtorpant a kútnál, és frissen szedett tavaszi virágokkal teli vödrét megtámasztotta a kőből rakott káva peremén. A késő délután békés csendjébe hirtelen kutyaugatás hasított, a fákról csapatostól röppentek föl a madarak. Már a paták dobogását is tisztán hallotta.

Az asszony kezéből kicsúszott a vödör, amely lebillent, és a macskaköves úthoz vágódott. A színes virágok szerteszét szóródtak. Madeleine szoknyáját felkapva az udvarháztól a birtok bejárata felé futott, miközben a kacsák és a libák hápogva menekültek előle. Az összehajló falombokon keresztül végignézett az úton, és előbb hallotta, mint látta François közeledtét.

Aznap reggel az ura Grenoble-ba lovagolt, hogy két telivér lovuk eladását felügyelje. A férfi most már látótávolságba került. Mi lehet a baj? François kalapja alól kiszabadult sötét haja a válla körül repdesett. Szeme kitágult a rémülettől.

– Dragonyosok! Láttam őket a hegyhátról! – Lefékezte lovát, a szétröpülő föld- és kavicsdarabok Madeleine arcába csapódtak. A férfi levegő után kapkodva ugrott le a lóról.

– Siessünk, csak néhány perccel maradtak le mögöttem! Hol van Jean? A fiúkat azonnal a barlangba kell vinni!

Madeleine rögtön elindult a hatalmas, kőből épült nemesi udvarház felé, futtában kiáltva vissza férjének: – Jean a ház mögött van, a kertben. Hozom a gyerekeket! Menjetek az istálló mögé? –Berohant az épületbe, a bejárat mellől felkapta a fiúk sapkáját és kabátját, miközben már hívta is őket.

Édesanyja, Elisabeth, a hatalmas kőből rakott kandalló mellett üldögélt, ölében a hároméves Evangeline-nel. – Madeleine, mi történt?

– Dragonyosok! Segítsen, kérem! A fiúkat most rögtön az istálló mögé kell vinni! François előkészíti a lovakat. A barlanghoz mennek.

Elisabeth felállt, a kislányt a csípőjére ültette. – Gyere, Vangie, felmegyünk az emeletre. – Madeleine-re nézett. – Csomagolok nekik váltóruhát.

– Arra nincs idő!– Mama? – a nyolcéves Charles kukucskált be az ajtó mögül.– Hol van Philippe? – Madeleine hangja éles volt.– Fent. Miért? Mi a baj? – A kisfiú ártatlan szeme elkerekedett. Kezében egy faragott

katonát szorongatott.– Lehozom Philippe-et – sietett fel a lépcsőn Elisabeth, karján Vangie-val.Madeleine mély levegőt vett, és letérdelt Charles előtt. Megfogta a fia kezét, és minden

erejével azon volt, hogy növekvő félelme ne érződjön a hangján. – Egy kis időre elmentek a rejtekhelyre Jean bácsival. Emlékszel még, hogyan gyakoroltuk?

Charles bólintott.– Akkor siess, fuss az istállóhoz, én megkeresem Philippe-et.– De miért, Mama? Miért kell a rejtekhelyre mennünk? Jön valaki?– Nincs idő kérdésekre! Menj! – Madeleine felrohant anyja után a lépcsőn.Charles az udvarház hátsó kijáratához szaladt, majd ki az ajtón, el az épülethez toldott kis

torony mellett, egészen az istállóig. Henri, az istállómester, éppen kifelé tartott, nyereggel és nyeregtakaróval a kezében. François és Jean a lovakat kantározta fel.

– Nincs idő felnyergelni a lovakat! – mondta François. – Szőrén kell megülniük őket.Az idős férfi megtorpant, kezében a takarókkal. – De…– Sikerülni fog nekik. Jean, te ülj a pejre Charles-lal, Philippe pedig mehet a kancán.Madeleine és Philippe már jöttek is le az emeletről a külső lépcsőn, a fiú útközben bújt

bele a kabátjába. Madeleine a kezében szorongatta Charles ruháit.

– Senki és semmi miatt ne álljatok meg, amíg el nem éritek a folyót! – magyarázta François az öccsének. – Induljatok a felső folyás mentén, egyenesen a barlangba, és maradjatok ott, amíg valamelyikünk értetek nem megy. Ha a dragonyosok utánatok mennek, azt fogják gondolni, lefelé menekültetek a folyón, elvégre az a könnyebb út.

Jean bólintott. – Értem. Vigyázni fogok a fiúkra.– A készletek a barlangban legalább egy hétig kitartanak.– Ne aggódj, bátyám, nem lesz velünk gond, megvárjuk, amíg értünk nem jöttök. – Jean

felszállt a csődörre, amely már toporzékolt; alig várta, hogy indulhasson.– Tessék, Charles, vedd fel a sapkád! – Madeleine megsimogatta a kisfiú arcát, vörös

fürtjeit begyűrte a sapka alá.Philippe a tizenkét évesek kalandvágyó önbizalmával ugrott fel fekete kancájára. – Ne

féljetek, nem lesz semmi bajunk. Hamarosan találkozunk, ugye?– Igen, fiam. Nem fog sokáig tartani.Jean maga elé emelte Charles-t. – Fogd jó erősen a sörényét, kisember!Charles megfordult, és a nagybátyjára nézett. Jean megnyugtatóan rámosolygott a

fiúcskára, és megveregette a combját. François rácsapott egyet a lovakra, Charles pedig a ló gesztenyebarna sörényébe kapaszkodva megfordult, és búcsút intett.

Jean ment elöl, lovát egyre gyorsabb ügetésre ösztökélte. Philippe mögötte haladt, és kis lovaglóostorával biztatta a kancát, hogy ne maradjon le.

– Kapaszkodj, Charles, kapaszkodj! – Madeleine csak most érezte a gombócot a torkában. – Kapaszkodjatok, édes kisfiaim! – Integetett, majd kezét lassan szája elé húzta, hogy visszafojtsa feltörő zokogását.

A lovak az alacsony kőfal mentén haladtak, amely a családi birtokot szegélyezte az udvarháztól egészen a folyóig. Leügettek az enyhe lejtőn, átugrattak a falon, és a folyó menti tölgyfasor felé vették az irányt, ahol zölden ragyogtak a rügyező tavaszi levelek.

A távolban, a magas hegycsúcsokon még a tél utolsó hava csillogott. Porfelhő támadt a lovasok nyomában, ám gyorsan le is ülepedett a vastag fűben.

– Gyerünk, fiúk! Csak a fákat érjétek el, a fákat! – mormolta François ökölbe szorított kézzel, mintha e mozdulattal segíthetné öccsét és fiait, hogy gyorsabban célba érjenek.

A rémült szülők erővel szakították el tekintetüket fiaik látványától, és elindultak visszafelé. Madeleine felpillantott a háromemeletes udvarház meredek oromzatára, és észrevette, amint a gyerekek dajkája, Claudine, kiles egy drapéria mögül. Az egyik kéményből füst kígyózott. A kinti cselédek, akik éppen a díszkertet tisztították meg a téli hulladéktól, abbahagyták munkájukat, és figyelték, ahogy a birtok ura és úrnője visszatér a házhoz vezető úton. Madeleine felnézett, és édesanyja telt alakját látta, amint Vangie-val a karjában eléjük siet az úton.

A kislány bátyjai távolodó alakja után nyújtotta a kezét. – Vangie is megy!Madeleine átvette Vangie-t Elisabethtől, és magához szorította a duzzogó gyermeket. –

Non, mon petit choux.1 A bátyáid elutaznak. Nemsokára visszajönnek. Most menjünk vissza a házba, későre jár.

Evangeline nem törődött bele a vereségbe. Pufók kis kezét ökölbe szorította, és addig dörgölte vele a szemét, amíg ki nem préselt néhány kövér könnycseppet, amelyek azután végiggördültek az arcán. – Vangie is menni akar!

– Mére,2 vigye fel, kérem, és fektesse le – adta vissza a gyermeket Madeleine az anyjának. – A külső lépcsőn menjen. Keresse meg Suzanne-t és Claudine-t. Figyelmeztesse őket, de csak óvatosan. A dragonyosok bármikor itt lehetnek.

1 nem, kicsim

2 anyám

Madeleine rálépett valamire, amint François után sietett a házhoz vezető úton. Lehajolt érte: Charles faragott katonája volt. Melléhez szorította, és az erdő felé pillantott, amerre a lovasok még mindig látótávolságon belül voltak. – Édes Istenem, védelmezd meg őket!

Madeleine ekkor engedélyezte magának először, hogy François sötét szemébe nézzen, amióta férje belovagolt a birtokra. Félelmet látott a tekintetében, de a férfi erősen a karjába szorította. – Ne felejtsd el, amit megbeszéltünk. A fiúk Spanyolországba mentek a rokonaikat meglátogatni. Nyugodtan kell viselkednünk.

Közelgő lódobogás zaja vonta el a figyelmét.Madeleine félig eltolta magától a férjét, haját kisimította az arcából, hogy a szemébe tudjon

nézni. – Ez csak tévedés lehet! Lajos nem engedné meg, hogy dragonyosok zaklassanak bennünket.

François komoran bólintott. – Reméljük.Mindketten a kastély bejáratához siettek, hogy az érkező katonákat fogadják. François

szorosan fogta Madeleine derekát.Már látszott a dragonyosok vörös-kék egyenruhája a távolban. Azon az úton közeledtek,

amelyen húsz perccel korábban François is felbukkant. A katonák a ház előtt leszálltak lovukról.

François odament a csapat parancsnokához. – Üdvözöljük Önöket fényes Napkirályunk, Lajos nevében!

A parancsnok skarlátszínű, ezüstgombos kabátjában, pompás fehér csődöre hátán ülve tekintett le rájuk. Hűvösen vette tudomásul François üdvözlését. – Valóban Lajos király nevében járunk. Parancsunk van rá, hogy embereinket beszállásoljuk ebbe a házba. A protestánsok – a hugenották – kötelesek szállást biztosítani a katolikus királyi sereg katonáinak.

A parancsnok úgy köpte ki szájából a „protestáns” és a „hugenotta” szót, mintha méreg égetné az ajkát.

– Természetesen, parancsnok úr. – François kezdeti igyekezete, hogy leereszkedő jóindulattal viselkedjen hívatlan vendégeivel, egy csapásra szertefoszlott a tiszt fensőbbséges modorával szemben.

A parancsnok megfordult, és utasította katonáit, hogy vigyék a lovakat az istállóba. – Zab és víz a lovaknak? Nem engedélyt kért, parancsolt.

– Erre, parancsnok úr. Máris hívom az istállómestert. – François a magas bokrokkal szegélyezett ösvényen vezette a csapatot a pajta irányába.

Madeleine tudta jól, hogy férje ezzel csak el akarja terelni a katonák figyelmét arról az útról, amelynek Jean és a fiúk alig néhány perccel korábban vágtak neki. Annyira lassan haladt, amennyire csak lehetett, hogy gyermekeiknek legyen elég idejük fedezékbe jutni. A késő délután megnyúló árnyai lassanként sűrű sötétséget borítottak a fákra.

A parancsnok leszállt lováról, és a kötőféket átadta egyik segédjének, aki aligha lehetett több tizenhat évesnél. A fiatal katona az istállóba vezette a csődört.

A parancsnok megfordult, és tekintetét Madeleine-re szegezte. A könnyű szél meglengette kezében a dragonyosegység zászlaját. Naptól cserzett, barázdált arcából szinte sütött két zavarosszürke szeme. – Akkor most megnézem az udvarházat.

Madeleine összerezzent, és kissé meghajolt. Zavarban volt egyszerű barna pamutszoknyája és összekoszolódott köténye miatt. Erőt vett magán, hogy ne remegjen a térde. Úgy nézek ki, mint egy parasztasszony! Sűrű, mahagóni színű hajának kiszabadult tincseit visszagyűrte főkötője alá, és újra megkötötte a szalagokat, miközben lassan az udvarház felé sétáltak.

Egy inas már készenlétben állt a díszesen faragott boltíves kapuban, és csaknem a földig hajolt, amint Madeleine betessékelte a parancsnokot.

A hallba léptek, és az épület alsó szintje a parancsnok vizsgálódó szeme elé tárult. A tiszt elégedetten nyugtázta a látottakat. – Hm. Rendben.

Grandiózus szobába haladtak tovább, ahol a csillogó, fazettás ablakokat nehéz, burgundivörös drapériák keretezték. Madeleine örült, hogy a cselédek már végeztek a tavaszi nagytakarítással. Miután a parancsnok segédje kíséretében belépett a szobába, helyükre húzta a függönyöket. A kandalló körül a szövetekhez illő elegáns szófa és székek kínáltak kényelmes ülőhelyet.

– Ez kiválóan megteszi főhadiszállásnak. – A parancsnok körbesétálta a hatalmas szobát, majd levette kesztyűjét, és a tenyerébe csapott vele, mintegy hangsúlyt adva szavainak. Megtorpant az egyik magas könyvespolc előtt, amely aranyberakásos asztal mellett állt. – Látom, szeret olvasni.

– Apám fontosnak tartotta a műveltséget. – Édesapja könyvtára, amely Kálvin, Viret, d'Aubigné és más protestáns teológusok munkáiból állt, szép rendben sorakozott a könyvespolcon a nagy kandalló mellett, ahol már alig pislákolt a tűz. Madeleine odament a kandallóhoz, és megigazította az ón gyertyatartókat, amelyek a masszív kőből faragott kandallópárkányt díszítették a tűz fölött.

– Maguk hugenották azt hiszik, hogy Kálvin János teológiája műveltség? – A parancsnok kemény hangja beharsogta a szobát. –Ez nem műveltség – ez eretnekség!

Majd hirtelen dühét a színlelt udvariasság köpenye mögé rejtette. Bár hangján tompított, mégis kihallatszott belőle a lappangó, burkolt fenyegetés. – Elnézését kérem, nem mutatkoztam be. Paul Boveé parancsnok vagyok, a Régiment des Dragons du Roi3

parancsnoka.Madeleine ismét meghajolt. – A mi családunk neve pedig Clavell.– Igen, tudom. Maga Madeleine de Vaudois-Clavell. Egy Vaudois! A családja hírhedt a

Dauphiné tartományban a… mondjuk így, vallási örökségéről.Madeleine hátán végigfutott a hideg, mint mindig, valahányszor eszébe jutott, hogyan

mészárolták le családja tagjait hitük miatt, amikor még csak tizenkét éves volt. Neki és szüleinek is ez a sors jutott volna, ha nemesi családként akkor éppen nem a királyi udvarban tartózkodnak.

– Maga és a király gyermekkori barátok, igaz? – Boveé parancsnok az oldalán lógó kard kupát formázó markolatával játszott, és ridegen elmosolyodott. Bár szája sarka felfelé görbült, a szeme kifejezéstelen maradt.

– Valóban, parancsnok úr, mindkét megállapítása helyes. Lajos király beszélt rólam? – Pillanatnyi megkönnyebbülést érzett. Talán még elkerülhetik a kegyetlenkedéseket, amelyekkel nap mint nap gyötrik országszerte a hugenottákat: házaikat kifosztják és felégetik, a nőket megerőszakolják, a férfiakat fogságba vetik, meggyilkolják, a gyermekeket elszakítják szüleiktől, hogy katolikus kolostorokban neveljék fel őket. Remélheti-e, hogy apja korábbi pozíciója az udvarban, és az ő gyermekkori barátsága Lajossal megvédi őket?

– Lajos király nagyon melegen beszélt magáról. – Boveé parancsnok rápillantott a könyvespolcra, tekintete végigsiklott rajta, le egészen az apró faragott katonákig, amelyeket Charles nemrégen sorakoztatott fel a kandalló előtt. – Úgy látszik, van egy jövendő katona a családban.

Madeleine kötényébe kapkodta a játék katonákat. – A cseléd éppen takarított, és portörlés közben levette ezeket a játékokat a polcról. Nagy hanyagság, hogy itt hagyta őket a földön. Elnézését kérem. – Visszarakosgatta a katonákat a polcra.

– Értem. Érdekes alakzat. A cseléd mindig harcrendben sorakoztatja fel a katonákat, amikor port töröl?

– Nem. Illetve nem tudom. – Madeleine higgadtan félrebillentette a fejét. – A legnagyszerűbb alakzatok, vagy amelyeket annak látunk, gyakran a véletlen művei, nem igaz?

– Valóban – villantott egy újabb fagyos mosolyt a parancsnok a ház úrnője felé. – Lehetséges.

3 a királyi dragonyosok serege

Madeleine elindult kifelé. – Hadd mutassam meg a hátsó helyiségeket.A hatalmas konyhával elégedettnek tűnt a parancsnok. A tűzhelyen óriási fekete

bográcsban sertéshús főtt paszternákkal és káposztával, illata az egész házat belengte. A már korábban kisütött hatalmas, kerek cipók éppen a nehéz faasztalon hűltek. Az élesztő erős illata még érezhető volt a levegőben.

– A magtár, a tejkamra és a sajttároló erre vannak, az átjáró túloldalán – intett Madeleine a felsorolt helyiségek felé.

Boveé parancsnok elindult az átjárón. – Megengedi? – Vörös kalapjának puha, lelógó része és bundás hajtókája fejével együtt mozgott, ahogy ide-oda forgatta, hogy felmérje az épületet.

– Természetesen. – Madeleine körbevezette a különböző termeken, ahol a cselédek a munkájukat végezték, ellátták az udvarház mindennapi teendőit.

A parancsnok megállt a magtárban. – Isten bőséggel áldotta meg magukat, és elegendő hellyel is a tároláshoz.

– Igen. – Madeleine figyelte, ahogy Boveé parancsnok kardjával átdöf néhány nagyobb magzsákot. Tudta, hogy a fiait keresi. Minél több időt veszteget a tiszt ezzel a hiábavaló kutatással, annál több esélyük van a fiúknak és Jeannak, hogy a rejtekhelyre érjenek.

A vajkamrából visszamentek az átjárón keresztül a konyhába, majd az épület első traktusába. Madeleine gondolatai menekülő fiairól a kislányára terelődtek, aki anyjával együtt az emeleten volt.

Boveé parancsnok a lépcső korlátjára tette a kezét. – És az emeleten?– A hálószobák.– Van most fent valaki?– Igen.– Mégpedig?– Anyám, a gyerekek dajkája, és a lányunk, Evangeline, aki épp lefekvéshez készülődik.– Értem. És a fiai? Ők hol vannak?

2. Fejezet

Jean megállás nélkül hajtotta a lovát, és biztatta Charles-t, hogy kapaszkodjon erősebben. Philippe-nek kiválóan sikerült tartania az iramot, pedig az ő kancája nem volt olyan tüzes, mint a fiatalabb pej. Elérték a fákat, és bevetették magukat az erdőbe, de Jean ott sem állt meg. – Mennünk kell tovább, Philippe, el kell érnünk a folyót.

A tölgyek, kőrisek, fenyők ágai durván az arcukba csaptak, miközben keresztülvágtak az erdőn. Egyikük sem szólt, csak lovaikat nógatták. Még az általában beszédes Charles is csendes volt.

Hirtelen eléjük bukkant a magas folyópart. Jean felemelte a kezét, jelezve Philippe-nek, hogy álljon meg a szikla tetején. A sziklák körül örvénylő víz csobogásán kívül csak a lovak zihálása hallatszott.

– Menj le a parton egyenesen a folyóhoz – utasította Jean a fiút. – Hagyd, hadd vezessen a ló. Ha engeded, hogy a saját ütemében haladjon, nem fog megbotlani.

Philippe bólintott, és elindult lefelé. Hátradőlt, hogy egyensúlyát megőrizze, miközben a föld és a kavicsok szerteszét gurultak a ló patája alól, ahogy az a meredek lejtőn kereste az utat a folyóhoz.

Jean is elindult lefelé, széles, izmos karjával magához szorítva Charles-t. – Dőlj hátra! Majd én megtartalak. Kapaszkodj a ló sörényébe!

Charles követte az utasítást. Jean érezte, hogy a kisfiú reszket – vagy a félelemtől, vagy mert az esti levegő egyre hűvösebb lett. Karját szorosabbra fonta Charles köré, a kantárt pedig a ló nyakába dobta; ő is a lóra bízta az irányítást.

Végül leértek a folyóhoz, és belegázoltak a sekély vízbe.– Most hadd menjek előre! – Jean megelőzte Philippe-et, majd egymás mögött elindultak a

felső folyás irányában. A lovak többször is megcsúsztak a sziklákon, de egyensúlyukat mindannyiszor sikerült megőrizniük.

A víz gyorsan mélyült, és egyre sebesebb lett a sodrása. Jean visszanézett Philippe-re. Az idősebb fiú szemén látszott, hogy fél, de igyekezett bátornak mutatkozni. – Nem kell félni. A múlt heti esőtől kicsit megduzzadt a folyó, de nem hiszem, hogy még sokáig mélyülne tovább.

Philippe bólintott.– Jean bácsi, félek – mormolta Charles vacogó foggal.– Tudom. Nem lesz semmi baj! – Jean szavai magabiztosságot sugároztak, ám lelke

mélyén ő sem volt teljesen nyugodt. Minél előbb el kell jutniuk a barlanghoz, hogy elrejtőzhessenek.

Philippe kancája megcsúszott a síkos sziklán. – Jean bácsi! – kiáltott fel.A kanca visszanyerte az egyensúlyát, de a folyó sekélyebb, partközeli széléről a középső

sodrásba került, majd belépett egy mélyedésbe, és úszni kezdett.– Maradj a hátán, kapaszkodj a sörényébe!A kanca szeme fehérje világított a sötétben, ahogy egyenletesen taposta a vizet.– Nem megy, nem tudok kapaszkodni!Philippe teste ide-oda csapódott a ló feje mögött, ahogy igyekezett a fekete sörénybe

fogódzkodni. A víz sebesen örvénylett körülötte, majd egyszer csak összecsapott a feje fölött.Jean szíve kalapálni kezdett. Visszafordította a lovát, hogy Philippe után menjen.– Elmerül! – hasított élesen a levegőbe Charles hangja, amint példaképe a szeme előtt

süllyedt a sötét habokba. – Jean bácsi, húzd ki! Segíts neki!Jean tudta, hogy a folyó sekélyebb részén kell maradnia, nehogy Charles is elmerüljön a

mély vízben, de mégsem hagyhatta, hogy az örvény elsodorja Philippe-et. Lemerült, hogy megkeresse a kanca kantárját, de nem érte el.

Azután felbukkant a fiú feje. Látták, ahogy fulladozik, és a vizet köpködi, miközben lova Jean és Charles felé úszik. Philippe még mindig a ló sörényét markolta kezével, arcát pedig nyakához szorította.

– A sapkám! Elúszott a sapkám! – Philippe egyik kezével elengedte a ló durva szálú, hullámos sörényét, és megpróbált a sebes örvénybe került szürke gyapjúsapka után nyúlni; mindhiába, mert az egyre messzebb sodródott. Végül fennakadt egy faágon, ami a partról lógott be a folyóba.

– Hagyd, van elég ruha a barlangban. Jól vagy?– Azt hiszem – válaszolta Philippe, még mindig vizet köhögve.A lovak kikászálódtak a mély vízből, amint a folyó ismét sekélyebb lett. Philippe vissza

tudott ülni a ló hátára, és újra kezébe vette a kantárt. A ló nyerített és megrázta magát, mindent beterítve vízzel maga körül.

– Eddig eljutottunk. – Jean a part felé irányította a lovakat, majd leugrott. – Charles, fogd meg a lovakat! – Jean elkapta a kanca kantárját, és megtapogatta Philippe nedves nadrágját. – Biztos jól vagy?

– Biztos, csak fázom.Jean végigtapogatta a kanca lábát is. – Úgy látom, a ló is rendben van. Valaki biztos

imádkozott értünk. Az Úr őrangyalokat küldött, hogy oltalmazzanak bennünket.Philippe rámosolygott a nagybátyjára.Jean intett. – Gyerünk tovább, sietnünk kell! Még el kell jutnunk a barlanghoz.Jean szólt Philippe-nek, hogy szálljon le, és sétáljon a lovak mellett, majd félig felvezette

őket a szemközti parton, ahol egy kiugró perem futott végig párhuzamosan a parttal. Jean ment hátul, s egy faággal eltörölte nyomaikat a sziklás földön. – A folyópartig ugyan követni tudják nyomainkat a dragonyosok, de miután látják, hogy belegázoltunk a folyóba, azt fogják gondolni, hogy lefelé mentünk tovább. Az lenne a kézenfekvő megoldás, mert arra könnyebb az út.

Hosszú perceken át csendben gyalogoltak a sziklaperemen. A folyópart itt magasabb volt, és egyenetlenebb. – Itt van. – Jean megállt a parton egy alig látható bemélyedésnél. Hatalmas sziklatömb mellett sűrű bozót rejtette a barlang bejáratát. Ha valaki csak ellovagol mellette, biztosan nem veszi észre.

– Mi lesz a lovakkal, Jean bácsi? Mit csinálunk velük?– Szabadjára kell őket engednünk. Vedd le a kancádról a kantárt, próbáld lekefélni egy

kicsit a szőrét, hogy eltüntesd a lovaglás nyomait. Aztán felviszem a fennsíkra, és elengedem őket.

– Nem lesz gyanús a dragonyosoknak?– A szüleitek majd egyszerűen azt mondják, hogy elszabadultak, és eddig a réten

kószáltak. Tedd csak, amit mondtam! – Jean lesegítette Charles-t, és a rejtekhely bejárata felé tolta. – Menj be a barlangba! Ellenőrizd a készleteket!

– Túl sötét van bent! – A nap lassan lenyugodott. Már csak szürke félhomály lebegett a folyópart felett.

– Van gyertya.– D-de…Philippe oldalba bökte az öccsét. – Gyáva nyuszi!– Nem vagyok gyáva nyuszi!– De igen! – Philippe kuncogott, és megszabadította lovát a kantártól. Amennyire tudta,

levelekkel ledörzsölte a szőrét. Majd megpaskolta, a ló pedig boldogan nyerített, és orrával megdöfködte a tenyerét. – Jó kislány! Ügyesen elhoztál bennünket. – Arcát a ló nyakához szorította, majd egy utolsót csapott rá.

Jean odaadta Philippe-nek a kantárt, amelyet ő is levett a pejről. – Fiúk, várjatok meg itt, amíg szabadon eresztem a lovakat. Philippe, maradj az öcséddel. Mindjárt jövök. – Jean felmászott a part tetejére, és csettintett a lovaknak, hogy kövessék.

Charles egy fatörzsön ült, arcát a kezébe temetve duzzogott.Philippe melléült, a nedves kantárokat a lábuk elé dobta. – Naa, Charles, csak piszkáltalak.

– Erősen reszketni kezdett, kezével átfogta, és megdörzsölte a vállát. – Nagyon fázom.– Én is. – Charles elfeledkezett a duzzogásról, és sapkáját lejjebb húzta a fülére. –

Mamának és Papának nem lesz baja? Nem bántják őket a dragonyosok? Vangie miért nem jött velünk?

– Nem, nem lesz bajuk. Lajos király nem engedné meg, hogy a dragonyosok bármelyikünket is bántsák. Vangie pedig azért nem jött, mert lány, és még túl kicsi az iskolához.

– Ha Lajos király nem engedi meg a dragonyosoknak, hogy bántsanak bennünket, miért jöttek?

– Nem tudom. Ne félj, nem hagyjuk magunkat elvinni!– Engem aztán egyetlen dragonyos sem foghat el, hogy katolikus iskolába vigyen! –

kiáltotta Charles kisfiús bátorsággal. – Tényleg a fejedhez tartott puskával kényszerítenek arra, hogy rátérj?

– Áttérj, Charles, áttérj. Nem tudom; azt mondják. – Philippe tovább csapkodta magát a kezével, hogy kicsit felmelegedjen. – De ne beszéljünk, jobb, ha csendben maradunk.

Jean felterelte a lovakat a meredek part tetejére. Megállt a meredély szélén, és figyelte, vajon az almás felé indulnak-e, hogy ott enni tudjanak. – Ne menjetek haza túl hamar – mormogta magában. A lovak valóban az almás felé vették az irányt, Jean pedig visszaereszkedett a barlang bejáratához.

– Na jó, fiúk, akkor nézzük, hogyan csinálhatnánk itt egy kis meleget! – Félrehúzta a sziklát takaró bozótot, és feltárult egy kis hasadék, épp elég nagy ahhoz, hogy a fiúk becsússzanak a barlangba. Jeannak már nehezebb volt izmos testét átpréselnie a nyíláson. – Hm, úgy tűnik, híztam egy kicsit.

A fiúk kuncogtak, miközben Jean egy nyögéssel végre átjutott. Azután a nyíláson keresztül kinyúlt a sziklatömbhöz, és visszaigazította elé a bozótot, hogy elrejtse a nyomukat.

A bejáratot takaró sziklatömb mögül derengett még némi alkonyati fény a hasadékon át, bár ez éppen csak ahhoz volt elég, hogy kivegyék a körülöttük lévő tárgyak körvonalait. Jean megvizsgálta a felhalmozott tűzifát az alagút falánál, amely a barlang belső üregébe vezetett. – Vizes a fa. Úgy látszik, a folyó jobban megduzzadt, mint gondoltuk. Philippe, van ott egy láda azon a sziklaperemen. Nézd meg, nem nedves-e benne az élelem, meg a többi holmi. Gyertyát kell keresnünk, hogy lássunk.

Philippe felkapaszkodott a peremhez, amelyen egy nagyobb és egy kisebb láda pihent. A közelben egy sziklakiszögellésről puska, íj és nyilak lógtak. – Száraz minden. Nem jött fel idáig a víz.

– Nagyszerű. Add ide azt a nagyobb ládát! Keresünk neked száraz ruhát. Remélem, a gyertyák és a tapló is benne vannak.

Philippe rántott egyet a nehéz ládán, és kihúzta a perem széléig. – Túl nehéz, nem tudom leemelni.

– Csak billentsd le, majd én megfogom. – Jean egy nyögéssel elkapta a ládát, és letette a földre.

Philippe is megkerülte, hogy lássa, amint Jean felnyitja a tetejét. Mindhárman lélegzetvisszafojtva néztek a belsejébe, reménykedve, hogy a keresett holmi ott lesz. De nem találtak benne gyertyát.

– Leveszem a másikat. Valószínűleg abban lesz. – Jean felhúzódzkodott a peremhez, és leadta a ládát Philippe-nek. A fiú elbabrált a zárral, de végül sikerült kinyitnia. A csomag tetején ott volt a tapló, és a gyertyák is, amelyeket kerestek.

Jean hozzálátott a tűzcsiholáshoz, a kovát a taplóhoz ütögette, hogy meggyújtsa, majd odatartotta hozzá a gyertyát. Közben a fiúk átnézték a takarókat és a tartalék ruhát, amelyet apjuk a nagyobb ládába pakolt. A másik alján főző- és evőeszközök, szappan és élelmiszer rejlett, valamint egy bőrerszény.

– Gyertek, fiúk, vigyük a ládákat a barlang belsejébe! Ha túljutunk azon a kanyaron, utána már nem kell aggódnunk, hogy kívülről bárki is meglátja a fényt. Charles, te hozd a gyertyát és a kisebb holmikat! Philippe és én bevisszük a nagy ládát, aztán majd visszajövök a másikért.

Charles ment előre; óvatosan, lépésről lépésre haladt, magasra tartva a gyertyát, hogy a lehető legtöbb fényt adja, Jean és Philippe pedig megfogták a láda egy-egy végét. Alig néhány méternyit haladtak az alagútban, a kanyar után máris jól látták a hatalmas termet. Jean és Philippe letette a ládát a terem lapos padlójára.

Jean meggyújtott még egy gyertyát, majd visszament a másik ládáért.Philippe keresett magának száraz ruhát. Gyorsan levette a nedveset, majd felakasztotta egy

kiszögellő sziklára. Jean visszajött, kezében a másik ládával.– Jean bácsi, van itt elég levegő mind a hármunknak? – kérdezte Philippe, ahogy

körülnézett a barlangban.– A hátsó nyíláson is jön be levegő. Nézd meg a gyertya lángját! – A kis láng remegett,

csúcsa elhajolt a mögöttük tátongó sötétség felé. – Bőségesen van levegőnk. Ha muszáj, abba az irányba is ki tudunk jutni, csak helyenként kicsit nehézkes az út. De ezzel most nem kell foglalkoznunk. – Jean karjaival átfogta a vállát, és megborzongott. – Úgy látszik, fagyos éjszakánk lesz. Nem találtam egyetlen száraz faágat sem. Holnap kora reggel ki kell mennem, hogy szedjek egy kis tűzifát. Találtál ennivalót, Philippe?

Philippe beletúrt a ládába. – Igen, valamennyit; van itt egy egész sajt, kétszersült, szárított alma és még valami, nem tudom, mi ez. Lehet, hogy szárított körte, vagy talán sárgabarack, meg gesztenye és – bor. Papa bort is tett a ládába. – Kivette az üveget, hogy Charles

és Jean is lássa. – Van itt még valami. Mindkét kezébe fogva feltartott egy bőrerszényt. – Jó nehéz.

– Hadd nézzem! – Jean elvette az erszényt Philippe-től. – Tényleg nehéz. – Kioldotta a bőrszíjakat, és kinyitotta az erszényt. – Mon Dieul4

Philippe és Charles odahúzódtak Jean mellé, hogy ők is lássák, mi van az erszényben. Jean belenyúlt, és kivett egy maréknyi aranyérmét, amelyek csillogtak a gyertya halvány fényében. Végigtapogatta az erszény belsejét, az aranyérméket, és talált benne egy kisebb tokot. Ebben több méreau volt, olyan jelvények, amelyek azt bizonyították, hogy hugenották. – Látjátok, apátok mindenre gondolt. – Jean megengedte a fiúknak, hogy megnézegessék az érméket, majd mindent visszapakolt a ládába.

Összebújtak a gyertya körül, mintha a gyenge láng felmelegíthetné őket, Jean pedig kiosztotta a sajtot, kétszersültet és gyümölcsöt. – Nem hiszem, hogy olyan sokáig itt lennénk, hogy az összes élelem elfogyjon, de azért minden eshetőségre készen jobb lesz takarékoskodni vele. Majd reggel, amikor tűzifáért megyek, hozok friss vizet a folyóról.

Csendben ettek. Ki nem mondott kérdéseik súlya megülte a barlang dohos levegőjét.– Vegyük ki a takarókat a ládából, és segíthettek elkészíteni a fekhelyet. Aludjunk

szorosan egymás mellett, úgy melegebb lesz.Jeant aggasztotta, hogy tud-e majd megfelelően gondoskodni a fiúkról, hogy másnap ki

kell mennie a barlangból tűzifáért, hogy úgy kell beosztania az ennivalót, hogy elég legyen.

4 Úristen!

Ráadásul lehet, hogy a dragonyosok máris a nyomukban vannak. Ám minden aggodalmát magába rejtette. A fiúk nem vehetik észre a szorongását.

– Mi lesz, ha a gyertya… – Charles vékony hangja panaszosan szállt nagybátyja felé.– Majd figyelek, hogy a gyertya ne aludjon ki éjszaka. Ne félj! Philippe oldalba lökte

öccsét, úgy nevetett rajta.

Philippe fél szemmel felpillantott, és észrevette a reszkető gyertyalángot. A viaszból már alig maradt, nagy része ráolvadt az ón gyertyatartóra, de a kanóc még égett. Charles fejére húzott takaróval aludt, szorosan odasimulva bátyja hátához. Philippe kinyújtotta kezét Jean felé, de nem találta ott.

Felült, és suttogva hívta. – Jean bácsi?Nem kapott választ.Charles megmozdult, de nem ébredt fel.Philippe kimászott az összegyűrődött takarók alól. Megpróbálta kitisztítani a fejét, hogy

világosan tudjon gondolkodni. Miért nincs itt Jean? Hát persze, mondta, hogy kora reggel elmegy tűzifáért. Philippe felkelt, és benézett a ládába. Papa bőségesen csomagolt gyertyát és még három másik gyertyatartót is. Philippe kivett még egy gyertyát, odavitte öccséhez, aki még mindig aludt, és meggyújtotta. Elővett egy kis szárított gyümölcsöt, és elrágcsálta, miközben az alagúton át elindult a kijárat felé. Azután leült a barlang bejáratához, hogy megvárja, amíg Jean visszatér.

A barlang nehéz levegőjének csendjébe tompa kiáltás hasított. –Ide gyertek!Philippe szíve elkezdett kalapálni, amint a folyó felől meghallotta a kiáltást, s amelyre

további kiáltások feleltek. Csendben ült, megpróbálta megfejteni, ki kiáltott, és mi történhetett. Kilesett a keskeny nyíláson. A bozóton keresztül lelátott a folyóig, amelynek tiszta vize csillogott a reggeli napfényben.

– Philippe? Hol vagy? – Charles felébredt.Philippe visszarohant a barlang bejáratától rémült kisöccséhez. –Ssss, itt, vagyok! Maradj

csendben, hangokat hallottam odakintről!Ügyetlenül átölelte Charles vállát, és mozdulatlanul ültek, úgy figyeltek.– Errefelé jöttek.A hangok közeledtek. A fiúk hallották a lépéseket, ahogy a meglazult kavicsok

sziklamászás közben a folyóba gurultak.– Nem, gyere vissza erre az oldalra, olyan magasra nem mehettek fel!Philippe és Charles tágra nyílt szemmel, rémülten meredt egymásra. Philippe a szája elé

tette az ujját. Rövid hallgatózás után összegyűjtötte a bátorságát, és odakúszott a bejárathoz. Egyetlenegy pillantást vetett ki, azután rögtön visszaugrott, megrettenve, hátát a falnak vetve. A sziklatömb melletti hasadékot teljesen eltakarta egy dragonyos fekete bőr lábszárvédője.

3. fejezet

A lovaknak kiáltott parancsok és a lószerszám zörgése ébresztette Madeleine-t nyugtalan álmából. Egész éjszaka az álom és az ébrenlét határán sodródott, hol elaludt egy rövid időre, hol ismét felriadt. Felkönyökölt, és a lenti ricsajt hallgatta. A harmatos rét felett lassan felszállt a kora reggeli szürke ködköpeny; itt-ott már áttörtek rajta a vékony napsugarak.

– Hó, megállj!Madeleine megfordult, és megrázta a férjét: – François! A férfi motyogott valamit, hátára

fordult, majd felült az ágyban. – Mi az? Mi a baj?– Nézz ki!A melléképület előtt dragonyosok gyülekeztek, néhányan már el is indultak a folyó felé.

François ledobta magáról a takarót, majd úgy lépett oda az ablakhoz, hogy kívülről ne vegyék észre. – Nem tehetünk semmit, Madeleine. Jeant és a fiúkat a mindenható Úrra kell bíznunk.

Madeleine is kiszállt az ágyból, és odament férjéhez az ablak mellé. Pillantása a folyópart menti fasoron állapodott meg – a kora hajnalban a réten csillogott a harmat. Megpróbált anyai ösztönére hagyatkozni, hogy megtudja, mi történt a fiaival. Biztonságban vannak? Nem fáznak? Nem éhesek? Nincsenek megrémülve? Tudta, hogy Jean megfelelően gondoskodik róluk, de kínzóan átérezte a helyzet komolyságát. – Ezt nem tudom elviselni. Úgy érzem, meghasad a szívem.

François visszavezette feleségét az ágyhoz, és leültette. Erős kezébe fogta karcsú ujjait, és gyengéden megpaskolta őket. – Felöltözök, és lemegyek megnézni, mi történik.

– Én pedig megnézem Vangie-t és Claudine-t.Madeleine átment a folyosón Vangie szobájához. Látta, hogy a kislány még mélyen alszik

az ágyában, és hallotta, amint Claudine már készülődik a szomszéd szobában. Anyja szobája felől nem hallott mozgást.

François felnézett, de nem szólalt meg, amikor Madeleine visszatért a hálószobájukba, és gondolataiba merülve leroskadt az ágyra. Vajon Lajos miért vezényelte ide a dragonyosokat? Biztos volt benne, hogy ha beszélhetne vele – szemtől szemben –, meg tudná győzni, hogy hívja vissza őket. Visszadőlt a párnára, és az ágyterítőt morzsolgatta ujjai közt.

Nem, őrültség lenne találkozót kérni tőle, és megpróbálni meggyőzni arról, hogy hívja vissza a katonáit. Mi is jut eszébe? Gyermekkori barátja ma már Franciaország királya, nem az a fiatalember, akivel régen együtt lovagoltak a kora reggeli ködben. Nem az a fiatalember, aki egykor nevetett rajta, és türelmesen tanította, amikor ő a menüett tánclépéseivel bajlódott. Neki ő csupán egy szerelem a sok közül a távoli múltból. És ha egyáltalán nem is emlékszik már rá?

Amint felötlött benne a gondolat, rögtön tudta, hogy nem igaz. Mi lesz viszont, ha nem hajlandó fogadni? Ez már valószínűbb volt. Vagy mi lesz, ha egyszerűen elhessegeti, mint egy szemtelen legyet? Hiszen oly régen történt. Talán örült is neki, hogy megszabadult tőle, amikor ő szüleivel együtt távozott az udvarból.

Hirtelen felült. Ez a tépelődés semmire sem vezet. Muszáj találkoznia vele. Ez az egyetlen reményük. Elmegy Versailles-ba.

– François, gondolkodtam. Van egy tervem.Férje megkötötte az övét, és a kabátja után nyúlt, amely a széken lógott, a szekrény mellett.

– Mi az?– Elmegyek Versailles-ba. Beszélek Lajossal.François az ágyra dobta a kabátját, és erősen megfogta Madeleine vállát. Egyenesen a

szemébe nézett. – Nem, túl veszélyes volna. Nem engedlek el.

Madeleine könyörgőre fogta. – De tudom, hogy Lajos nem bántana bennünket. Ez valami szörnyű félreértés lehet. Ha panaszt tudnék tenni nála…

François fogai összecsikordultak, miközben felesége szemébe fúrta a tekintetét. – Madeleine, amikor utoljára láttad, még fiatalember volt. Kamaszok voltatok, bálokra, fogadásokra jártatok. Nem tudhatod, hogy az uralkodás terhe mennyire változtatta meg. Nem tudod, milyen hangok suttognak a fülébe, milyen befolyással vannak rá a felesége… és a szeretői. Felejtsd el! – Felkapta a kabátját, és kisietett az ajtón, le a lépcsőn.

Madeleine nem szólt utána, hanem inkább ismét az ablakhoz lépett. Boveé parancsnok a melléképületnél állt, utasításokat adott az embereinek. Hirtelen a ház felé fordult, és felnézett az ablakra, ahol Madeleine állt. A parancsnok mosolygott, és udvariasan bólintott felé, még kalapját is megérintette.

Madeleine megijedt, de uralkodott magán, és válaszul visszabólintott. Ellépett az ablaktól, halántékán lüktetett az ér.

– Suzanne! – Csengetett a szobalányának, hogy segítsen neki felöltözni. Ma olyan ruhát akart viselni, amely méltó egy seigneur5 feleségéhez, nem úgy, mint tegnap, amikor a katonák megérkeztek. Boveé parancsnoknak rá kell döbbennie, hogy nem parasztokkal van dolga, hanem nemesi családdal.

Madeleine hideg vizet paskolt az arcára a porcelán mosdótálból, amely a szekrény mellett állt a díszes faasztalkán. Odament a szekrényhez, és kinyitotta az aranyberakásos ajtókat, hogy átnézze a ruháit.

– Úrnőm? – csuklott meg Suzanne halk hangja. Egyedül ez árulkodott arról, hogy szokásos csendes önbizalma megrendült.

– Gyere, segíts kiválasztani egy ruhát! Válassz valami nemeset: egyszerűt, de elegánsát.– Értem, úrnőm. – Suzanne odament a szekrény nyitott ajtajához, és kivett egy türkiz ruhát,

amelyet nyakánál és kézelőjénél pezsgőszínű csipke díszített.Madeleine elmosolyodott. Tudta, hogy szobalánya a türkizt szerette a legjobban, mert az

kiemelte Madeleine kékeszöld szemét. Összegabalyodott csecsebecsékkel teli ékszeres ládikójából kivett egy gubancos gyöngysort, az egyik fiókból pedig kikeresett egy fűzőt.

Suzanne a fejét ingatta úrnője rendetlen ékszerdoboza láttán. –Hadd segítsek! – Kibogozta a nyakláncot, és megkereste a hozzá illő fülbevalókat.

Madeleine fejét oldalra billentve vizsgálta magát a tükörben. Vadul fésülni kezdte a haját. – Nincs idő divatos frizurát készíteni. Csak válaszd el középen, csavard fel a fejem tetejére, és tűzd meg a gyöngyös fésűkkel.

Suzanne azonnal munkához látott, nagy szakértelemmel segítve Madeleine-t a toalettjébe.Amikor elkészült, Madeleine felállt, és megszemlélte az eredményt a nagy keretes

tükörben, amelyet forgatni is lehetett. – Hát akkor ezzel kell megelégedni. – Végignézett a ruháján: nem igazán mindennapi viselet. Kissé nevetségesnek érezte magát benne, de eldöntötte, hogy egyelőre eljátssza a ház úrnőjének őt megillető szerepét.

Uszályos ruhájában levonult a lépcsőn. Odalent látta, hogy katonák nyüzsögnek a konyhában; néhányan most fejezik be reggelijüket, mások kifelé sétálnak, megint mások a földszinti szalonba tartanak, ahol Boveé parancsnok kisajátított magának egy íróasztalt.

Thérèse, Henri felesége, sürgött-forgott, levest mert, és kenyeret szelt az embereknek. Idegesen pillantott Madeleine-re, de nem hagyta abba a munkát.

A konyhába besütő reggeli napfényt hirtelen a parancsnok alakja takarta el, aki megállt az ajtóban. Körülnézett, majd belépett.

– Jó reggelt, Madame Clavell. Hogy van ma reggel?– Kiválóan, merci – és Ön?– Jómagam is remekül vagyok. Az Önök udvarháza rendkívül kényelmes. És hadd

gratuláljak a kastély hölgyének mai viseletéhez.

5 úr

– Köszönöm, uram. Sokkal alkalmasabb… vendégek fogadására.– Nagy örömünkre szolgál, hogy a vendégszeretetüket élvezhetjük.– Kérem, parancsnok úr, fáradjon az ebédlőbe, reggelizzen ott! – Madeleine a szomszéd

helyiségbe vezette a parancsnokot, és intett neki, hogy foglaljon helyet a díszes étkezőasztalnál, amelyről minden oldalon a földig ért a nemes szövetű fehér terítő.

Boveé parancsnok helyet foglalt az asztalfőn, és levette a kesztyűjét. – Kérnék abból a levesből, és egy kis kenyeret is. Nekünk, katonáknak ritkán van részünk abban a luxusban, hogy hús kerüljön a levesünkbe.

Madeleine bólintott Thérèse-nek, aki sietett kiszolgálni a parancsnokot. – Nagyon jó a vizünk, hideg és tiszta. – Madeleine az asztal másik végénél foglalt helyet.

– A folyóról hozzák?– Nem, a kútból. Forrás táplálja a kutunkat. – Madeleine felemelte a vizeskancsót. – Ha

már a folyóról van szó, láttam az ablakból, hogy az emberei arrafelé lovagoltak. Pourquoi?6

Rengeteg vizünk van a kútban.Közben François is bejött az ebédlőbe, és hallotta Madeleine kérdését. Odament a

parancsnokhoz.Henri François mögött állt, kezében lovaglóostorral, hatalmas alakja idős kora ellenére

szálfaegyenes.Boveé parancsnok nem nézett fel, tudomást sem vett Madeleine kérdéséről. Élvezettel

szürcsölte a levest.– Jó reggelt, parancsnok úr! – köszöntötte François. – Úgy hallottam, a feleségem kérdezett

Öntől valamit. Ebben a házban ahhoz van szokva, hogy megkapja az őt megillető tiszteletet.Boveé parancsnok továbbra sem tekintett fel. Megtörölte száját a keményített

vászonszalvétával, és kezét a kardján nyugtatva lassan felállt, majd megfordult, éppen szembe François-val.

A ház ura nem moccant a helyéről. Mintha megállt volna az idő, miközben a két férfi farkasszemet nézett, pedig egymás után teltek a másodpercek.

Madeleine visszatartotta a lélegzetét, Henri pedig, markában a lovaglóostorral, előrelépett.– Papa!Vangie rohant a szobába, még mindig hálóingben, és a két férfi közé ugorva apjára

csimpaszkodott. Csókot nyomott az arcára, és a nyaka köré fonta a karját.François mosolyogva viszonozta a kirobbanó szeretetnyilvánítást, és ő is hatalmas csókot

nyomott a kislány arcára.Vangie ránézett a fess katonatisztre, és megkérdezte tőle: – Te ki vagy?A parancsnok merevsége is felengedett. – Nahát, milyen csinos kislány! Boveé parancsnok

vagyok. Téged hogy hívnak?– Vangie vagyok, és hároméves. – Vangie három pufók ujjacskát mutatott fel a

parancsnoknak.– Csak három? Ahhoz képes nagyon sokat tudsz, mondhatom. Vangie visszabújt az

apjához, és elkezdte a hüvelykujját szopni.Anyja felé nyújtózkodott. – Éhes vagyok!– Madeleine is megcsókolta és ölébe vette a lányát, majd Thérèse-t szólította. – Hozhatja

Evangeline reggelijét. Beszélni fogok Claudine-nal. Vangie-nek nem lett volna szabad egyedül lejönnie a lépcsőn! – François megfogta Madeleine kezét. – Várj, Madeleine! Boveé parancsnok még nem válaszolt a kérdésedre.

Ekkor Claudine robbant az ebédlőbe. – Vangie! Szégyelld… – megérezve a feszültséget, a mondat közepén elharapta a szavát.

– Boveé parancsnok? – fűzte karba a kezét François.

6 Miért?

Néhány további másodperc elteltével a parancsnok kurtán felnevetett. – Igen, hogyne. Elnézésüket kérem. Ha az ember katonák társaságában él az úton, elfeledkezik a szokásos udvariasságról. – Kissé bólintott, majd leült, hogy folytassa a reggelijét.

François nem adta fel. – A feleségem feltett Önnek egy kérdést!Madeleine szemével könyörgött a férjének.A parancsnok nem nézett fel, de válaszolt. – Egyszerű felderítő gyakorlat. Úgy láttam,

hiányzik néhány ló az istállójukból.– Negyven ló van az istállóban, és észrevette, hogy hiányzik néhány?– A tapasztalat megtanította az embereimet arra, hogy jó megfigyelők legyenek. Van két

üres lőállás, és nyilvánvalóan nem régóta állnak gazdátlanul.– Hát ennek egyszerű a magyarázata. A lovak a réten legelnek. Akkor szöktek el, amikor

tegnap Henri az istállót takarította. Csak meg kell keresni őket.A parancsnok ekkor megfordult a székében, hogy Vangie-val szembe kerüljön. – Mondd

csak, kislány, vannak bátyáid vagy nővéreid?Vangie Claudine ölében fickándozott, miközben vajas kenyerét ette. Anyjára nézett.– Mondd meg a parancsnok úrnak, Vangie. – Madeleine hangja lágy, de határozott volt.– Ühüm.– Ühüm micsoda? Bátyáid vagy nővéreid? Vagy mind a kettő?– Igen, uram – javította ki az anyja.– Igen, uram.– Hány?– Két bátyám.– Mi a nevük?Vangie megint a szüleire nézett, majd a vajas kenyerére. – Kérek még vajat – adta oda

kenyerét a dajkájának.Claudine a kislánnyal a kezében felállt, és odament a tálalóasztalhoz, amelyen egy vajjal

teli, lefedett köcsög állt. Levette a tetejét, vett belőle még egy kis vajat, és rákente a gyerek kenyerére.

François válaszolt a kérdésre a kandalló mellől. – Két fiunk van. Philippe tizenkettő, Charles pedig nyolcéves.

– Mintha a kérdést Evangeline-nek tettem volna fel. – A parancsnok Vangie nevének eredeti alakját használta, és világos volt, hogy mire céloz.

– Vangie, hol vannak a bátyáid?– Elmentek.– Mikor mentek el?Evangeline még egyet harapott a kenyérbe. Kezét összemaszatolta az olvadó vajjal.– Ajjaj, töröljük ezt le, mielőtt teljesen összekened magad – tüsténkedett Claudine.

Leültette Evangeline-t a tálalóasztal szélére, és a fiókból elővett egy ruhát, hogy megtörölje a gyerek kezét.

Boveé parancsnok felállt, odament a tálalóhoz, és karjába vette a kislányt. Vangie tiltakozott, kezét apja felé nyújtotta. – Papa!

– Megijeszti! – lépett oda François, hogy elvegye tőle a gyereket.– Hol vannak a bátyáid, Vangie?– Elmentek. – Egyik kezének ujjait a szájába tette, míg a másikkal tolta volna el magától a

parancsnokot.– Elmentek? Hová?– Nem tudom.François elvette Vangie-t a parancsnoktól. – Már elmondtuk magának, hogy

Spanyolországban vannak, a rokonainkat látogatják meg. Egészen nyár végéig maradnak.

– Lehetséges. Éppenséggel elképzelhető. Majd meglátjuk. – Szembefordult a családdal. – További szép napot, egyelőre. Elnézésüket kérem, hív a kötelesség. – Mélyen meghajolt, és fontossága teljes tudatában kivonult az ebédlőből, kardjával az egyik székre csapva útközben.

A szobában mindenki megkönnyebbülten fellélegzett. François feltartotta a kezét, hogy csendre intse őket. – Amennyire lehet, mindenki tegye a dolgát, ahogy szokta – suttogta. – Imádkozzunk, hogy Isten oltalmazza a fiúkat és Jeant.

Elisabeth lépett be az étkezőbe. Odament François-hoz, hogy átvegye tőle Vangie-t, de a kislány tovább csimpaszkodott az apjába, és a mellébe fúrta a fejét.

– Hadd maradjon! – mondta François. – Mindenki üljön le, és reggelizzünk meg, ahogy szoktunk.

A családtagok azzal a rémisztő tudattal hajtották le fejüket a szokásos asztali áldáshoz, hogy a ház ellenséges katonákkal van tele.

– Nem tudnak annyira megfélemlíteni bennünket, hogy megtagadjuk a hitünket! – François keze nem remegett, és a hangja is szilárd volt, ahogy ónkupáját az ajkához emelte.

Thérèse felszolgálta a családnak a reggelit, Henri pedig kiment az istállóba. Vangie a reggeli alatt végig az apja ölében maradt.

François sietve befejezte az étkezést, és ment Henri után az istállóba.Henri tiszta kék szeme aggodalmat sugárzott a bozontos fehér szemöldök alatt. – Mi

legyen a lovakkal?– Keresse meg őket a legelőn! Lehet, hogy a folyó másik oldalán vannak, de olyan

messzire ne menjen utánuk. Majd előbb-utóbb visszajönnek maguktól. Ha viszont még ma reggel vissza tudnánk hozni őket az istállóba, a parancsnok talán elvetné a gyanút, hogy a fiúk velük mentek el.

– Rögtön felnyergelem a Szürkét, és indulok. – Henri odament az egyik elülső lóálláshoz, és kivezette a hűséges almásderest, amely hosszú éveken át François lova volt. – Ő megérzi, hol vannak a többiek.

François egyetértett. – Menjen ki a rétre, és hívja őket! Valószínűleg a folyó másik oldalára mentek legelni, az almásba.

Henri nekiállt felnyergelni az öreg almásderes kancát. A ló felnyerített, Henri pedig adott neki egy almát. Egyértelműen ő volt a kedvenc, bár sok másik lovuk volt gyorsabb, jobban idomított, vagy szebb nála. Ám Szürke erős volt, megbízható, és megmagyarázhatatlan módon mindig megérezte, mit akar tőle a család. Henri már régóta viselte gondját. Nyergelés közben mosolygott, amint eszébe jutott, hogyan tanultak lovagolni a fiúk a ló széles hátán. Philippe soha, egy pillanatig sem félt a lovaglóleckék közben. Charles kissé ódzkodott, de azután mindketten jól belejöttek, és ügyes lovasokká váltak.

Henri nyeregbe szállt, és hangosan odaszólt François-nak, hogy a melléképület előtt tanyázó katonák biztosan meghallják. – Mindjárt itt vagyok. Biztos hamar megtalálom azokat az elkóborolt lovakat.

François intett, Henri pedig eltűnt a rét irányában, a domb mögött. A ház ura igyekezett közömbösnek mutatkozni, miközben visszament az istállófiúkhoz, akik a többi lovat etették.

Egyszer csak a ház bejárata felől érkező kiáltásokra lett figyelmes. A tető felett füst kígyózott. François ledobta a zabzsákot, majd a házat megkerülve futott a füst és a kiáltások irányába. A házhoz vezető körkörös felhajtó közepén könyvtáruk nagy becsben tartott könyvei álltak halomba rakva, lángok között. A katonák röhögve álltak mellette, és piszkálták a tüzet, hogy el ne aludjon. A bőrkötésekből sűrű, fekete füst csapott fel.

Madeleine, Elisabeth, Vangie és Claudine egymás után rohantak ki a főbejáraton. Madeleine megtorpant – szeme kitágult a döbbenettől, majd összeszűkült a dactól. – Ne! A könyveket ne! Hogy merészelik?! Nincs joguk hozzá!

Rohant volna a tűzhöz, de egy erős kéz megragadta a csuklóját.

– Bízom benne, hogy nem száll szembe Lajos király parancsával, asszonyom, vagy mégis? – Boveé parancsnok egyre szorosabban markolta a csuklóját, sötét ujjai az asszony puha húsába mélyedtek. Arcátlanul közel húzta magához. – Vagy mégis? – ismételte.

Madeleine igyekezett kiszabadítani magát a szorításból. A férfi magához rántotta a testét, mintegy provokálva, hogy tovább küzdjön ellene.

François ugrott oda hozzájuk. – Azonnal vegye le róla a kezét!Boveé parancsnok jéghidegen meredt François-ra. – Kérem. – Hátralépett, és elengedte

Madeleine karját. – Irigylem Önt, Monsieur. A felesége valóban nemes zsákmány; tüzes természete van, és ráadásul gyönyörű. Nem csoda, hogy Lajos király kegyét is élvezi.

François arca elvörösödött.– Most, ha megbocsát, Madame Clavell, vissza kell térnem a munkámhoz.Madeleine megdörzsölte a csuklóját, ahol Boveé parancsnok megszorította. – Munka!

Munkának nevezi értékes könyvek tönkretételét?– Hálás lehet érte, hogy pillanatnyilag csak ennyit szándékozunk megsemmisíteni.– Fenyeget bennünket, egy nemesi családot? – szállt szembe Madeleine Boveé

parancsnokkal. – Gondoskodom róla, hogy Lajos tudomást szerezzen erről!– Ó, efelől semmi kétségem, drága hölgyem. – A parancsnok felvette a kesztyűjét. – Nem

fenyegetem Önöket. Pusztán parancsot teljesítek, amelyet közvetlenül a királytól kaptam. A legutóbbi egyházi tanács azt javasolta a királynak, hogy a hitben is egyesítse országunkat, éppúgy, mint a politikában. Az Önök családja e téren jól ismert az ellenállásáról.

– Ez rettenetes tévedés! – érvelt tovább Madeleine. – Biztosan valaki más adta ki a parancsot, vagy pedig a saját szakállára cselekszik! Lajos ezt soha nem engedte volna meg!

Boveé parancsnok összeszorított foggal válaszolt, szavait azokon szűrve keresztül. – Egy katona sohasem cselekszik a saját szakállára, Madame. Önök valóban nemesi család. De egyben protestánsok is, és ily módon a király szuverenitását fenyegetik. Mi pusztán igyekszünk minden alattvalója hűségét biztosítani Őfelsége számára.

– Akkor azonnal térjen vissza Versailles-ba, és számoljon be Lajos királynak őszinte hűségünkről! Csatolja legmelegebb személyes jókívánságaimat is.

– Hogyne, ezt fogom tenni. – Boveé parancsnok lazított merevségén, és szélesen elmosolyodott. Majdnem jóképűnek látszott. – Nahát, Monsieur Clavell, nem csekély vetélytársa van! Maga a király!

Madeleine François mellé lépett. – Semmilyen vetélkedésről nincs szó. Lajos király és én csupán régi barátok vagyunk.

A parancsnok felhúzta a szemöldökét, és elvigyorodott. – Én nem egészen ezt hallottam az udvarban. Amennyiben azonban hiba csúszott volna a parancs teljesítésébe, a tisztázáshoz valóban egy ilyen szép hölgy személyes látogatására lehet szükség magánál Őfelségénél.

François Boveé parancsnokra meredt, és megfogta Madeleine kezét.Madeleine François-t is magával húzva szembefordult a tiszt fensőbbséges alakjával. –

Akkor hát találkozunk Versailles-ban, Boveé parancsnok úr!

4. fejezet

Jean a sűrű aljnövényzetben kuporogva, a tüskés bokrokon keresztül kémlelte a folyót. Karjában tartotta a faágakat, amelyeket a hajnal első fényénél szedett az erdőben. Látta, hogy a folyó másik oldalán a part fölötti fennsíkról dragonyosok özönlenek lefelé, éppen a barlanggal szemközt. Hallotta a víz csobbanását, ahogy többen is bevezették lovukat a folyóba.

Érezte, hogy lassan elönti a pánik, mintha valami ragacsos háló borult volna rá. O Dieu7, homályosítsd el a látásukat! Jean keze olyan erősen reszketett, hogy képtelen volt úrrá lenni rajta, és a karjában tartott kupac tetejéről legurult egy fadarab.

– Ó! – nyögött fel, amint leesett a fa. Jean a félelemtől zihálva lapult le a földre, s a sziklás partszegély felé meredt. A folyónak ezen az oldalán még nem tűntek fel a dragonyosok.

Csendben, óvatosan lerakta a fát a földre, és visszahátrált a sűrű bozótosba. Éppen beért egy faág fedezékébe, amelyet sűrűn benőttek a tavaszi páfrány friss hajtásai, amikor egy dragonyos vörös-kék kalapja jelent meg a partszegély fölött. A katona felhúzta magát a partra, majd felegyenesedve megállt, az almást kémlelve. Egyik kezében hosszú, kovás puskáját tartotta lazán maga előtt; a másikban Philippe sapkáját fogta, amelyből még csöpögött a víz. Nyilván éppen most halászta ki a folyóból.

Jean teljesen a földhöz lapult. Szúrós ágak bökték a bőrét. Apró sárga és vörös vadvirágok bólogattak csendesen az arca előtt, orra pedig megtelt a nedves föld és moha illatával, ahogy fejét a földbe fúrta. Látta a korhadt avar közül kinőtt erdei gombákat.

A dragonyos elindult az erdő széle felé, éppen arra, amerre Jean rejtőzött. A bokrokat puskájával hajtotta szét, a kavicsokat pedig arrébb rúgta az útjából. Jean visszatartotta a lélegzetét, nehogy a kiáramló pára elárulja, hol rejtőzik.

A dragonyos olyan közel jött, hogy Jean látta a pisztolyát a tokjában, és hallotta, ahogy fejszéje a lábának ütődik. A katona mindkét irányba körülnézett, majd megfordult, és az alacsony bozótosban elindult jobbra, a fák felé. A sapkát övébe tűrte, puskáját pedig nekitámasztotta egy tölgyfának, majd nekiállt vizelni.

A folyó felől kiáltás hallatszott. – Gyere vissza, odáig biztos nem mentek fel!Jean hallotta a katona káromkodását, ahogy a parton lecsúszva sietett vissza a bajtársaihoz.Jean úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Keményen nyelt egyet, és mozdulatlanul várt,

amíg biztos nem volt benne, hogy a dragonyos eltűnt a partszegély mögött. Azután a bozót fedezékében tovább hátrált, miközben továbbra is hallotta a katonák hangját.

– Nézzünk szét az alsó folyás felé! Itt semmi nyomuk. Biztos a másik irányba mentek! – A dragonyosok lecsúsztak a sziklán, belegázoltak a folyóba, és elindultak rajta lefelé.

Jean erőtlenül, moccanás nélkül feküdt a tavaszi levelek rejtekében.

Philippe visszahúzta Charles-t a barlang bejáratától, és öccsét szorosan átölelve, kezét a szájára tapasztotta. A hideg, éles sziklafal szúrta a hátát, ahogy hozzálapult. Még annyit sem mert suttogni, hogy „ssss”.

A parancs – Gyere vissza, odáig biztos nem mentek fel! – úgy hangzott, mintha a katona éppen a rejtekhelyük bejáratánál állt volna. Azután hallották, hogy valaki lecsúszik a sziklán, és csobban a víz.

A fiúk hosszú percekig meg sem szólaltak; a sziklapadlón kuporogva meredtek egymásra, remegő lábbal, levegő után kapkodva.

– Hol van Jean bácsi? – préselt ki magából Charles egy rekedt suttogást.

7 Ó, Istenem

– Nem emlékszel? Mondta, hogy elmegy, és hoz tűzifát. Hogy ma tüzet gyújthassunk.Charles felháborodva folytatta a kérdések sorát. – De miért hagyott itt bennünket anélkül,

hogy szólt volna, hová megy? Mi van, ha a dragonyosok megtalálták? Mi van, ha nem tud visszajönni? Mi van, ha itt maradunk egyedül? Mit fogunk csinálni?

– Nyugi, biztos azt gondolta, hogy el tud menni fát szedni, és még időben visszaér, mielőtt felébredünk. Nemsokára itt lesz! Együnk valamit!

Philippe igyekezett nyugodt benyomást kelteni, de az ő szívét is ugyanazok a kérdések mardosták. Tudta, hogy ha Jean nem jön vissza, az ő feladata lesz Charles-ról gondoskodni. Felhúzódzkodott a peremre, és levette a sziklakiszögellésről a kovás puskát. Majd leugrott, és a ládából lőport és puskagolyót vett elő.

Charles elrágcsált egy darabka sajtot, miközben Philippe megtöltötte a puskát.A barlang hátulja felől jövő halk motozás riasztotta fel a fiúkat. Philippe intett Charles-nak,

hogy maradjon csendben. Megkerülte a ládát, és Charles elé lépett, a puskát a barlang belsejének koromfekete sötétjébe irányítva. A motozás abbamaradt, majd újra kezdődött.

Lehet, hogy állat. Philippe tudta, hogy nem sütheti el a puskát, nehogy a dragonyosok meghallják, és visszajöjjenek. De mi van, ha egy dragonyos megtalálta a barlang hátsó bejáratát? Philippe intett Charles-nak, hogy tegye a gyertyákat egy szikla mögé. Charles elfújta az egyiket, majd ahogy a másikért nyúlt, nagy zajjal megbotlott. A hang betöltötte a barlangot. A fiúk mozdulatlanná merevedtek. A motozás újra kezdődött.

– Philippe? Charles? Én vagyok az, Jean!Philippe kifújta a levegőt. – Halálra rémítettél bennünket!Jean előbukkant a szikla mögül, abból a sarokból, ahol a fekhelyük volt. – A dragonyosok

keresnek bennünket, és… – hirtelen elhallgatott, amint észrevette a puskát Philippe kezében. – Meg van töltve? Tedd le, mielőtt valakinek baja esik!

Philippe szája széle megremegett, de visszafojtotta a feltörni készülő sírást, és a puskát nekitámasztotta a barlang falának. – Hallottuk a dragonyosokat, és láttuk is őket a nyíláson keresztül a bejáratnál, a sziklatömb mellett! Azt hittük, elfogtak téged! N-nem tudtam, mit tegyek.

Jean átölelte a fiút. – Nagyon jól csináltad. Pontosan azt tetted, amit kellett.Jean elengedte Philippe-et, és Charles-ra nézett, aki a gyertya mellett ülve pislogott, hogy

visszafojtsa a sírást. – Akkor nézzük csak. Még mindig szükségünk van száraz fára; amit összegyűjtöttem, leraktam, amikor meghallottam a dragonyosokat. Várunk egy kicsit, amíg biztosan el nem mennek, aztán újra megpróbálom.

– Miért kerestek bennünket a dragonyosok a felső folyásnál? –kérdezte Philippe. – Papa azt hitte, lefelé fognak menni!

Jean megint ránézett a puskára, amelyet Philippe félretett. – Felhúztad a kakast? Oldd ki, most azonnal! A fegyver veszélyes.

Philippe kioldotta a kakast, és visszatámasztotta a puskát a sziklának. – Bocsánat. Miért jöttek ilyen messze fel a dragonyosok? –ismételte meg a kérdést.

– A sapkád miatt. Láttam egy dragonyosnál. Olyan közel volt hozzám, hogy láttam a gombokat a kabátján, és éreztem az izzadságszagot, ami a ruhájából áradt.

– Nem féltél?Jean megdörzsölte a homlokát. – Annyira féltem, hogy azt hittem, kiugrik a szívem a

helyéről. Ha a dragonyosnak épp nem akad más elintézni való dolga, valószínűleg észrevesz. Ha tesz még egy pár lépést, biztosan rám lép. Aztán az egyik társa kiáltott neki, hogy menjen vissza. A szüleiteknek nehéz lesz megmagyarázni, mit keresett ott az a sapka, amikor a dragonyosok visszamennek a kastélyba.

– Sajnálom, Jean bácsi, nem tudtam kivenni a vízből.– Nem a te hibád, előfordul az ilyesmi. Most várjunk még egy kicsit, amíg a dragonyosok

el nem mennek, aztán kimegyünk a hátsó kijáraton. Onnan jobban belátjuk a környéket, mert

az erdőben bukkan ki. Azonkívül jó, ha ismeritek az utat, ha… szóval, a biztonság kedvéért jó, ha tudjátok, hogy lehet kijutni a másik úton. Arra kérlek benneteket, hogy amikor odaérünk a hátsó kijárathoz, őrködjetek, amíg elmegyek a fáért. Aztán egy kicsit lejjebb megyek a folyón, és onnan hozok vizet. Amikor a ládát levettük, nem láttál vödröt a sziklaperemen?

Philippe gondolkodott egy kicsit. – De igen, de azt nem vettem le.– Philippe, levennéd, amíg eszem pár falatot?Charles odaoldalazott a nagybátyjához. – Én itt maradhatok veled, Jean bácsi? Hadd

maradjak…Jean erős kezével átölelte Charles-t. – Persze. Menj csak, Philippe!Philippe fogott egy gyertyát, és elindult az alagút felé. A válla fölött visszaszólt: – Mire

észreveszitek, hogy elmentem, már itt is vagyok.Ahogy belépett a kijárathoz vezető alagútba, elnyelte a sötétség – egy szál gyertyája

pislákolt csak a feketeségben. Philippe pillanatnyi bátorsága éppoly reszketeg volt, mint a gyertya lángja. Megtalálta a vödröt, és fütyülve sietett vissza Jeanhoz és Charles-hoz, hogy megnyugtassa magát.

Vártak körülbelül egy órát, azután Jean felállt. – Menjünk! Philippe, hozd a puskát, de a kakast ne húzd fel. Hozz még egy csomag lőszert, minden eshetőségre készen. Charles, fogd az egyik gyertyát, és gyertek utánam. Philippe, te gyere leghátul. – Jean lehajolt Charles-hoz. – Nagyon fontos, hogy magasra tartsd a gyertyát, hogy lássunk, érted?

Charles tudomásul vette Jean utasításait, és kötelességtudóan elfoglalta a helyét. Jean meggyújtott még egy gyertyát, és előrement, másik kezében a kis vödröt tartva.

– A kifelé vezető út először könnyű, de közvetlenül a nyílás előtt lesz egy keskeny perem. Majd ha szólok, hogy mindjárt odaérünk, forduljatok oldalt, és úgy menjetek tovább, hogy a hátatok minél közelebb legyen a sziklához. Elég meredek az a sziklaperem, és víz van alatta, úgyhogy legyetek óvatosak! – A fiúk minden idegszálukkal figyeltek. – Felkészültetek?

Mindketten bólintottak, majd felsorakoztak Jean mögé. Majdnem végig felegyenesedve tudtak menni. Ám ahogy közeledtek a keskeny peremhez, le kellett hajolniuk, hogy kikerüljék a lelógó sziklaképződményeket.

Jean megállt, és felnézett, magasabbra tartva a gyertyáját, hogy megvilágítsa maguk felett a mennyezetet. – Ezek a képződmények fantasztikusak, ha van elég idő és fény, hogy megfigyeljük őket. Egyszer majd visszajövünk alaposabban körülnézni.

Charles és Philippe üres tekintettel meredt a természeti csodákra.Jean halkan nevetett, és azt mormolta: – De talán nem ez a legalkalmasabb idő a

barlangászáshoz, igaz?Charles-nak sikerül kipréselnie magából egy halvány vigyort, és bólintott. Philippe

sztoikus maradt.– Már majdnem ott vagyunk! – buzdította őket Jean.A fiúk szorosan Jean mögött maradtak, úgy araszoltak a nyílás felől érkező fény felé. Egy

szikladarab legurult a peremről, nekipattant a meredek falnak, majd messze lent belecsobbant a vízbe. Charles és Philippe megdermedt, amint a csobbanás visszhangja betöltötte a barlangot.

– Ne álljatok meg, fiúk! Oldalazzatok tovább, már nincs messze! A perem kiszélesedett, ahogy közeledtek a nyíláshoz, de négykézláb kellett kimászniuk rajta.

Jean kiért, azután kihúzta Charles-t. – Hú, nem is volt olyan szörnyű, igaz?Philippe egyedül mászott ki, majd lekuporodott a puskával a kezében. – Nem.Charles elfújta a gyertyát, és lerakta a bejáratnál. – Én egyáltalán nem féltem!Jean és Philippe rámosolygott a kisfiúra, majd Jean felborzolta a haját. – Philippe, akkor

most arra kérlek, hogy várj itt, és állj őrt nekem. Nem hiszem, hogy a dragonyosok

visszajönnének erre, legalábbis nem ma. Ha mégis figyelmeztetni kellene bennünket, akkor fütyülj, mint a… hogy is, mint a seregély. Tudsz úgy fütyülni?

– Persze! Mint amikor vadászunk?– Pontosan. Charles, elbírod azt a vödröt, ha tele van vízzel? Charles visszanyerte a

bátorságát. – Igen, erős vagyok!– Tudom, hogy erős vagy. Philippe, a fa, amit leraktam, ott van rögtön a tölgyfák mögött a

tisztás irányában, ahol a sziklapart kezdődik. Itt őrködj, aztán ha fütyülök, gyere oda hozzánk. Ha tiszta a környék, lemegyünk együtt a partra. Charles és én lecsúszunk a sziklán a barlang bejáratához, amíg te fedezel bennünket. Én megállok a bejárat előtt, onnan mindent jól látok, közben Charles lemegy egészen a folyóig, és hoz vizet. Aztán te is lejössz, és együtt megyünk vissza a barlangba. Vagy inkább a fát vinnéd, Charles?

– Nem, Jean bácsi, tudok vizet hozni. Biztosan tudok.– Persze, hogy tudsz, biztos vagyok benne. Philippe, tartsd készenlétben a puskádat!– Én felkészültem.– Induljunk, fiúk! – Jean és Charles átkúszott a fák között, miközben Philippe a vállához

támasztotta a puskát, felkészülve a veszély bármilyen jelére. A másik kettő elérte a farakást, majd Jean jelezte Philippe-nek, hogy menjen oda hozzájuk. Gond nélkül elértek a tisztás melletti fákhoz.

Ahogy megálltak egy pillanatra, mielőtt folytatták volna útjukat a parthoz, Philippe a birtok felé mutatott. – Nézzétek! Füst! Felégetik a házunkat!

A három Clavell a döbbenettől némán meredt a kastély irányába. Fekete füst kígyózott az ég felé.

– Úristen, mit tegyünk most?Charles ledobta az üres vödröt. – Mama… Papa… Vangie…– Siessünk! Vissza kell jutnunk a barlangba! Ha bevittük a fát és a vizet, majd eldöntjük,

mi a teendőnk.Mind a hárman lecsúsztak a parton a rejtekhely bejáratáig. –Charles, fogd meg a puskát!

Philippe, húzd el azt a bokrot a bejárat elől, hogy be tudjam rakni a fát!Charles szó nélkül felvette a puskát, fejét pedig a kastély felé fordította. A füstoszlop távoli

otthonukra szegezte a tekintetüket.– Most semmit sem tehetünk értük – mondta Jean, fejével a birtok felé intve. – Saját

biztonságunkra kell ügyelnünk. Anyátok és apátok is ezt szeretné: hogy biztonságban legyetek. – Igazított egyet a kezében lévő halom fán.

Philippe egyik lábával megtámaszkodott a sziklaperemen, másikkal a bejárat alatti kavicsos földön, és félrehúzta a bokrot. Közben azonban lába alatt meglazultak a kavicsok, és megcsúszott. – Jaj! Beszorult a kezem!

Philippe keze beakadt a bokorba, amikor megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Ahogy kirántotta, a bokor elvágta, összekarcolta a finom bőrt. Hüvelykujjából elkezdett szivárogni a vér, és lefolyt a kezén, az ingujjára.

Jean megvizsgálta a fiút. – Csúnyának látszik ez a vágás. Rendben vagy?Philippe lerázta magáról a kérdést. – Nem olyan vészes, mint ahogy kinéz. –

Visszaevickélt a bejárathoz, és megint félrehúzta a bokrot. – Jöhetsz, fogom!Jean belökte a fát az alagútba, majd megfordult, és elvette Charles-tól a puskát és a vödröt.

Lerakta őket a lábához, és az alagút felé tolta Charles-t. – Menj be, adom neked a puskát. – A kisebbik fiú bemászott, és elvette a fegyvert.

– Most te jössz, Philippe. Majd én fogom, amíg bemész. Philippe elengedte a bokrot, és megnézte a vágást a kezén.

– Menj be a barlangba! Majd megnézzük azt a sebet, miután hoztam vizet. Fogd a puskát, és fedezz, amíg megtöltöm a vödröt!

Philippe megkerülte a sziklatömböt, és bemászott az alagútba. A puska csövét kidugta a nyíláson, és figyelt, miközben Jean lecsúszott a parton a folyóig.

Jean gyorsan megmerítette a vödröt. Bejuttatni sem volt könnyű feladat. Vigyázniuk kellett, hogy közben ne öntsék ki a tartalmát. Végül Jean tolta, Philippe-nek pedig sikerült behúznia az alagút belső felére úgy, hogy a víz fele benne maradt.

Jean is keresztülfurakodott a bejáraton, és átvette a vödröt a fiúktól. – Menjünk be az alagútból, hogy elláthassam azt a vágást!

A sziklatömb melletti nyíláson keresztül Jean még egyszer megnézte a füstöt. A fejét ingatva bevezette unokaöccseit az alagúton keresztül a terembe, ahol aludtak. – Állítsátok azokat a gyertyákat a ládára, fiúk. Philippe, fáj?

– Nem is a vágás fáj annyira, hanem inkább ott, ahol az ujjam beakadt a bokorba, amikor megcsúsztam.

Jean megnézte a sebet, és látta, hogy a vágás tényleg apró. A vérzés már szinte el is állt. – Hm, nem csodálom, hogy a kisujjad annyira fáj. Azt hiszem, eltört. – Már kezdett feldagadni: lilás színt öltött, és oldalt kidudorodott.

Jean megfordította Philippe kezét. – A többi csak horzsolás. Hozzákötözöm a sérült ujjad a többihez. Néhány napig fájni fog, de majd meggyógyul. Ülj le, amíg tüzet gyújtok, és forralok egy kis vizet.

Jean tüzet rakott. Vizet öntött egy fekete lábasba, amely a láda alján volt a főzőeszközök között, és megvárta, amíg felforr a víz. Philippe leült a fekhelyükre, Charles pedig szorosan mellé ült, és émelyegve pillantott bátyja kezére. Takarót húzott a fejére, nem akarta látni, ahogy Jean ellátja a sebet.

Philippe vágott egy grimaszt. – Most még jobban fáj!– Sajnálom, egy darabig kénytelen leszel elviselni. – A víz már gőzölgött. Jean megfogta

Philippe kezét. – Hadd tisztítsam ki!Jean megtisztította a sebet, és egy vékony takaróból tépett néhány csíkot, hogy Philippe

kisujj át a mellette lévőhöz kötözze.Charles közben elaludt a fekhelyen, még mindig a takaróval a fején. Jean mondta Philippe-

nek, hogy igyon egy kupa bort a fájdalom enyhítésére, amelyet törött ujja okozott. Hamarosan Philippe is elszundított.

Jean nekidőlt a kemény, hideg sziklafalnak, és könyökét térdére támasztotta. Úgy érezte, hogy a hatalmas sziklaszirtek összezárulnak körülötte, börtönbe zárják nem csak testét, hanem szellemét is. Megdörzsölte a szemöldökét, mintha így ki tudná csikarni a megoldást a fejéből.

Oh, mon Dieu. Mit tegyünk? Micsoda kínokat álltak ki a protestánsok már eddig is a hitükért! Barátaikat, családtagjaikat meggyilkolták, mert nem voltak hajlandóak áttérni a katolikus hitre.

Gyermekeiket elrabolták, hogy kolostorokban neveljék fel őket. „Éjszakai népség” – egyesek így hívták a hugenottákat, mert kénytelenek voltak közönséges bűnözőkként éjszaka menekülni és rejtőzködni.

Jean unokaöccsei felé fordította a fejét, akik olyanok voltak neki, mint a saját fiai. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy visszagondolt arra, amikor három évvel ezelőtt megszületett a saját fia. Hallotta felesége, Dina sikolyát, amikor a gyermek megszületett – azután a hatalmas csöndet. Nem hallott gyereksírást. Dermedten állt a szoba sarkában, nem mert megszólalni. Még most is látta maga előtt Dina hosszú szőke hajfonatát, amint a vajúdás izzadságától nedvesen lóg le az ágy széléről. Kék szeme tágra nyílt, bár már nem lélegzett. Mintha mindent beborított volna a vér. A bába beburkolta az apró csecsemőt egy takaróba, és elkínzottan, fejét rázva nézett Jeanra.

– Mon Dieu, az igéd azt mondja nekünk, hogy figyeljünk, és meghalljuk a kiáltó szót magunk mögött, amely megmondja nekünk, merre forduljunk: jobbra vagy balra. Figyelek, Uram. Számítok Rád, hogy megmutatod nekünk, mit kell tennünk.

Jean megtörölte szemét a kabátujjával. Visszapillantott Philippe-re és Charles-ra, akik még mindig szundikáltak, és a szűk alagúton keresztül visszament a bejárathoz. Meg akarta nézni, hogy az udvarház fölött kígyózó füstcsík nagyobb lett-e, vagy esetleg máris eltűnt. Talán mégsem az épületet gyújtották fel? Remélheti-e, hogy valami más füstölt?

Jean kilesett a nyíláson. Már nem látszott a füst. Izgatottan vizsgálta az eget, olyan alaposan, ahogy rejtekhelyéről csak tudta, de még jobban körül akart nézni. Kipréselte magát a nyíláson, négykézlábra érkezve. Felállt, és leporolta a kezét, miközben a látóhatárt kémlelte. A füstcsík eltűnt. Már csak egy alacsonyan lebegő felhő látszott. Egész biztosan nem az udvarház égett.

Jean néhány percig még a birtok irányába kémlelt, majd megfordult, és visszamászott a barlangba. Szavát adta François-nak, hogy nem megy ki a barlangból, amíg valaki értük nem megy. Ám ha hamarosan nem jön valaki, el kell mennie a kastélyhoz, hogy megnézze, mi történt. Mi van, ha mindenki elment, ha mindenkit elvittek – vagy még ennél is rosszabb történt? Ígérete ellenére, és vállalva a kockázatot, hogy magukra hagyja a fiúkat, muszáj rövid időre elmennie a barlangból: saját biztonságuk is ezt kívánja. Ez most mindennél fontosabb. Megvárja, míg leszáll az éj, és a sötétség leple alatt kimerészkedik.

5. fejezet

Madeleine keze reszketett a haragtól, ahogy megragadta a díszes kilincset, és kinyitotta a kaput. François utánament az előtérbe.

– Thérèse! Thérèse! – Madeleine hangja egyre élesebben csattant, már-már a hisztéria határát súrolta. – Hol ez az asszony, amikor épp szükségem van rá?

François megragadta Madeleine kezét. – Nyugodj meg! Semmit sem érünk el azzal, ha Boveé parancsnok látja, mennyire meg vagyunk rémülve.

– Úrnőm? – jelent meg az idős asszony a konyhából nyíló folyosón.Madeleine kirántotta a kezét François szorításából. – Keresse meg Henrit, és mondja meg

neki, hogy készítse elő a hintókat! Versailles-ba megyünk.Thérèse kérdően pillantott François-ra. – De úrnőm…– Meg meri kérdőjelezni az utasításaimat? – öntötte ki Madeleine dühét az öreg cselédre,

aki kisgyermekkora óta a családjuknál szolgált.A kedves, ráncos, s az idő múltával egyre gyengébben látó szemekben könnyek csillogtak.

– Nem, úrnőm, de… de Henri nincs itt. Az úr elküldte a lovakért.Halk válasza lehűtötte Madeleine haragját.A ház úrnőjének tekintete Thérèse-ről François-ra ugrott, majd vissza. Válla lecsüggedt,

arcát kezébe temette, és nagyot sóhajtott. – Ó, Thérèse! – Felnézett; könnyáztatta arca abban a pillanatban nagyon hasonlított ahhoz a kivörösödött kislányarchoz, amelyet annak idején Thérèse gyakran megtörölgetett.

– Ne haragudjon; Thérèse, maga mindig hűséges volt a családunkhoz. – Madeleine François-ra támaszkodott. – Nem tudom, mi jött rám. Kérem, bocsássa meg, hogy ilyen gonoszul viselkedtem.

– Thérèse, kérem, jöjjön fel velünk! – mondta csendben François. Gyorsan felvezette Madeleine-t a lépcsőn, messze a katonáktól, akik bármikor beléphettek a házba.

Madeleine hirtelen támadt erőtlensége már a lépcsőn alábbhagyott. Mire az első lépcsőfordulóhoz értek, már az utazást tervezte.

– Keresse meg Suzanne-t, és mondja meg neki, hogy hozza le a kis utazóládámat a padlásról! Aztán menjen ki, és szóljon Armond-nak, hogy készítse fel a két kis hintót a versailles-i útra. Mondja meg neki, őt is és Henrit is magammal akarom vinni.

Thérèse felvont szemöldökkel nézett a ház urára, s közben bizonytalanul toporgott a helyén.

François lassan megrázta a fejét. – Madeleine, ne kényszeríts erre. Aggódom a biztonságod miatt. Attól félek, hogy…

Lajos és Madeleine régi kapcsolatának ki nem mondott emléke ott lebegett közöttük a levegőben.

– Ne…, ne is gondolj arra, hogy képes volnék elárulni téged. François előbb maga elé, majd feleségére nézett. Madeleine tudta, férje még a gondolatát is gyűlöli annak, hogy az udvarba menjen. Bár vidéki birtokosként elvárták tőle, hogy évente legalább egyszer ellátogasson Versailles-ba, mégsem jelent meg soha a király előtt. François hátralépett a két nőtől, egyik lábáról a másikra állt.

Madeleine figyelte, ahogy férje az érzelmeivel birkózik, de nem hátrált meg.A férfi végül a cselédhez fordult. – Menjen, Thérèse, tegye, amit az úrnője kér!– Igenis, uram. – Thérèse meghajtotta a térdét, majd megfordult, hogy lemenjen a hátsó

lépcsőn, amely a második emeleti hallból a kertbe és az istállókhoz vezetett. A hajdan gyors léptek immár csoszogássá lassultak.

Madeleine szívét elöntötték az emlékek és az idős cseléd iránti gyengédség, így még jobban bánta az iménti kemény szavakat. – Thérèse!

– Úrnőm? – fordult vissza Thérèse. –Én…– Értem, úrnőm. Megyek, mindent előkészítek.A ki nem mondott megbocsátás Thérèse szemében elég volt Madeleine-nek. – Köszönöm.

Menjen csak, tegye a dolgát.A házaspár bement a hálószobájába, és becsukták az ajtót. Madeleine szembefordult a

férjével, majd karjával átölelte a derekát. – Kérlek, François… a fiaink ott reszketnek a barlangban, bujkálnak, az életükért rettegnek. Mi mást tehetünk? A katonák nem fognak elmenni csak azért, mert udvariasan fogadjuk őket. Gyűlölnek mindent, amit mi képviselünk. A nantes-i rendelet ugyan védelmet ígért, de soha nem nyugszanak, amíg át nem térünk a katolikus hitre. – Madeleine habozott. – Vagy van jobb ötleted?

François megrázta a fejét, és gyengéden arcon csókolta, majd átölelte feleségét. Leült az ágyra, és őt is maga mellé húzta. – Nem ellenkezem veled, mon amour, de nem is tudok egyetérteni a terveddel.

Madeleine François ölelésében maradt, ám gondolatai már a lenyűgöző versailles-i utazáson jártak.

Egyszer csak felült. – Ha Boveé parancsnok látja, hogy a hintó elindul Versailles felé, el fogja vetni a gondolatot, hogy a fiúk itt vannak valahol a közelben. Nem feltételezné rólam, hogy elmennék, ha a fiaim még itt lennének. Így el tudod vinni őket a barlangból egy biztonságosabb helyre.

François odalépett az ablakhoz, és lenézett a folyóra.– François?– Hallottalak. – Szembefordult Madeleine-nel. – Az, hogy hugenották vagyunk, keresztezte

egymással útjainkat. Tudom, hogy Isten egymásnak rendelt bennünket, és hogy gyermekeink továbbviszik a hitünket. De belefáradtam. Ó, Istenem, mennyire belefáradtam… – François leült az ablak mellé, kezét a térdére támasztva, és előre-hátra hintázott, mintha fájdalmai lennének. Fejét mellére hajtotta, és nagyot sóhajtott. – Milyen élet ez, hogy minden pillanatban azt lessük, mikor küldenek ránk katonákat vagy kémeket, ha a királyunk szeszélye éppen úgy diktálja? Lajos egyre türelmetlenebb. Hát már örökre kísérteni fog bennünket a bélyeg, hogy hugenották vagyunk? Most már örök veszedelemben kell élnünk?

Madeleine odalépett az ablakhoz, és leült a férje mellé, ujjával végigsimítva a vállát. François mindig bátran viselte az üldöztetést, amelyet hitükért kellett elszenvedniük – hitükért, amely Kálvin János tanítását követte, és ellenállt Róma és a pápa fenyegető csápjainak. A hugenották egyszerűen csak szabadon szerették volna gyakorolni a keresztelés és az úrvacsora szentségét, úgy, ahogyan ők értelmezték az írást: szerintük ezek a szentségek nem az üdvözülés elnyerésének feltételei voltak, hanem csak külső megnyilvánulásai Isten szívükben végzett munkájának. Odáig jutott volna a férje, hogy elfordul vérrel szerzett örökségüktől?

Madeleine emlékezetében még élénken élt az a nap, amikor először látta François-t. A Vaudois család csak néhány napja tért haza az udvarból. Madeleine mindig gyűlölte, ha az udvari élet fényűzését és izgalmait ott kellett hagynia, de a Lajossal való legutóbbi titkos találkája után ezúttal még keservesebb volt a távozás, mint máskor.

A birtok, amely a Vaudois család udvari tartózkodásai során Henri és Thérèse megbízható irányítása alatt állt, az egész tartományban ismert volt arról, hogy menedéket nyújt a hugenottáknak, akik éppen annak a politikai rezsimnek a zsarnoksága elől menekültek, amelyet Madeleine apja szolgált. Aznap este Madeleine feladata volt, hogy udvarházuk melléképületének ajtajából figyelje az erdő sötétjéből kilopakodókat, akik a házukban tartandó tiltott szertartásra érkeztek.

François és öccse apjukat támogatva, kishúguk élettelen testét cipelve támolygott be a Vaudois birtokra. François szavaiból csak úgy áradt a leírhatatlan borzalom, amikor beszámolt arról, hogyan fosztották ki és égették fel otthonukat a szomszédos tartományban, hogyan erőszakolták és gyilkolták meg két nővérét és édesanyját. A három férfi testén viselte a bátor, ám hasztalan harc nyomait, hogy családjukat megvédjék. Kishúguk menekülés közben halt meg az erdőben, mielőtt elérték volna a biztonságot jelentő Vaudois birtokot.

Ők négyen a borospincéjükből kivezető titkos átjárón menekültek ki, éppen csak puszta életüket tudták menteni. François fején véres kötés takarta a mély vágást, amelyet egy dragonyos kardja ütött a homlokán.

Madeleine emlékezett az arcukon uralkodó kétségbeesésre. Ugyanakkor a határozottságra is, amellyel François, az idősebb fiú családja maradékát védelmezte, és kezébe vette a sorsukat. Azon az első éjszakán beleszeretett: beleszeretett az erejébe, amelybe érzékenység és védtelenség vegyült. Sűrű, egyenes, sötét haja állandóan a szemébe hullott, amelyet szinte teljesen összehúzott, amikor mosolygott és tréfálkozott vele.

François először alig vette őt észre. Bár a Clavell család jómódú és köztiszteletben álló gazdálkodó család volt, François nem élt elkényeztetett életet.

Madeleine elmosolyodott magában, amint felidézte, hogyan próbálta az első napokban magára vonni a férfi figyelmét. A fényűző udvari napok és Lajos vonzalma lassan kezdtek elhalványulni, különösen aznap éjjel, amikor sokáig fennmaradt, hogy segítsen François-nak beteg apját ápolni. A Vaudois birtokon számos cselédet megbízhattak volna ezzel a feladattal, de Madeleine ragaszkodott hozzá, hogy személyesen segítsen.

Felidézte, hogyan ért hozzá véletlenül François karjához, és hogyan érintette meg a kezét, amikor felültették az édesapját, hogy egyen egy kis levest. Látta maga előtt, amint a fiatalember tekintete elidőz rajta, visszaemlékezett első ölelésükre és csókjukra, miközben a tűz elhamvadt, és az apa nyugtalan álomba merült. Azután saját apjának a felháborodására emlékezett, amikor együtt találta őket a kora reggeli órákban. François bátran védte a tisztességét. Madeleine most szinte nevetett rajta, ahogy eszébe jutott az összetűzés.

Megpaskolta az ablak mellett üldögélő férje kezét, aki nem tudta, mitévő legyen, együtt tartsa-e családját, vagy engedje őt Versailles-ba menni. Szerette François kezét – hosszú, karcsú ujjai voltak, inkább illettek volna egy zenészhez, vagy festőhöz. Nem egy parasztember durva, tömzsi ujjai voltak, bár François kész volt keményen dolgozni, még akkor is, ha ő volt a birtok ura. Ám finom ujjai széles kézfejben folytatódtak, majd erős, inas csuklóban és alkarban. Még mindig látta a szeme előtt, ahogy a tűz megvilágítja ezeket a kezeket, amint apja homlokát törölgeti egy vizes ruhával, hogy csillapítsa a lázat, és ahogy takaróba burkolja reszkető testét.

Teltek a napok, a vonzalom egyre erősebb lett a két fiatal között, és Clavellék berendezkedtek a Vaudois családnál. François rögtön megkedveltette magát Madeleine édesanyjával, de a birtok urának már nehezebb volt bebizonyítania, mit ér. Monsieur Vaudois-ra jó hatást tett a fiatalember, aki egyre nagyobb felelősséget vállalt magára, és hamarosan beleegyezett a házasságba. Amikor pedig hamarosan Philippe is megszületett, nem volt nála boldogabb ember.

Madeleine felállt, és lenézett elcsüggedt párjára. – Tudom, hogy eddig védett életet éltem, és nem is tudhatom, mit éreznek mások, akik drága árat fizettek a hitünkért. Én nem szenvedtem annyit, mint sok más hittestvérünk – mint te. De most nem fordíthatunk hátat. Most nem lehetünk gyengék. – A vád tőrként hasított a levegőbe.

François elfehéredett. – De én…– Tudom, hogy eleged van, François! Nekem is elegem van. De erőseknek kell lennünk a

gyermekeinkért. – Madeleine megismételte az érvét. – Nincs más út, mint Lajoshoz fordulni. Tudom, hogy hallgatni fog rám. Szerintem nem is tud a rettenetes felfordulásról, amit a dragonyosok okoznak vidéken, nemhogy nálunk. Mindig is támogatta a nantes-i rendeletet.

François tekintetében szomorúság látszott, de felállt, és a felesége szemébe nézett. – Tedd, amit tenned kell. Talán elérsz vele valamit. Nekem sincs jobb ötletem. – Megfordult, hogy elmenjen, de azután visszafordult, karjába vette a feleségét, és gyengéden megcsókolta.

Madeleine szorosan átkarolta a nyakát, és szenvedélyesen visszacsókolta. François még most, tizenhárom évi házasság után is megdobogtatta a szívét.

Madeleine hirtelen kibontakozott az ölelésből. – Szerinted csinos vagyok még? Nem nézek ki öregnek?

– Nézz a tükörbe, szívem. Mit látsz?Madeleine megfordult, és szemügyre vette magát az aranyozott tükörben, amely

öltözőasztalkája fölött lógott. Félrehajtotta a fejét, és a ruhája nyakát díszítő csipkével kezdett játszani. – Nem tudom. Már nem tudom eldönteni. Te mit látsz?

François hátulról átölelte, és vele együtt belenézett a tükörbe. – Egy nőt látok, akinek a szeme olyan sötét és mély, hogy el lehet veszni benne. Egy nőt látok, akinek a bőre olyan, mint a gyöngyvirág a kertünkben. Egy nőt látok, akinek a haja olyan, mint a mahagóni.

– Néhány szürke szállal – simította ki haját Madeleine az arcából.– Hol? Én egyet sem látok.– Nézd meg közelebbről! Tessék, itt egy. – Madeleine rámutatott egy hajszálra a

homlokánál.François elengedte feleségét, hangja hirtelen hűvössé vált. – Miért lettél hirtelen ilyen hiú?

Azt akarod, hogy Lajos ismét a szépségedet csodálja? Hogy úgy emlékezzen rád, mint amikor még fiatalok voltatok és szerelmesek?

Madeleine elfordult a tükörtől, és szembenézett vele. Válasza kimért és határozott volt. – Tudod, hogy valójában soha nem voltam szerelmes Lajosba. Csak kamaszos fellángolás volt. Hányszor kell, hogy megnyugtassalak?

Madeleine a kezére pillantott, jegygyűrűjét csavargatva az ujján. – Igen, vonzódtam hozzá. Ki ne vonzódott volna? Fiatal volt és karizmatikus, ráadásul király. De katolikus volt, és nem árulhattam el az örökségemet. És nem akartam az életemet szeretőként leélni, vagy olyan feleségként, akinek el kell tűrnie a férje szeretőit. Olyasvalakit akartam, mint te, François. Aki jóban-rosszban szeret. Aki nem lök félre a legújabb szépséges udvarhölgy miatt. Nem tudtam, mit jelent az érett szerelem, míg veled nem találkoztam. Téged választottalak, mégpedig egy királlyal szemben.

François szemét ellepték a könnyek. – Sajnálom, szívem. Tudom, hogy hűséges és szerető feleség vagy, de Lajos szelleme még ott kísért a szívedben. Vele kell megküzdenem, márpedig ez a szellem örökké fiatal és jóképű. Boveé parancsnoknak igaza volt. Lajos félelmetes vetélytárs.

Madeleine kézfejével megérintette François arcát. – És nekem is igazam volt, amikor azt feleltem a parancsnoknak, hogy semmilyen vetélkedésről nincs szó. Ha Lajos ma minden pompájával, fényűzésével, gazdagságával idejönne, hogy hatlovas aranyhintóval vigyen el, akkor is visszautasítanám. Gazdagabb vagyok a királynál itt, veled.

Madeleine François mellére hajtotta a fejét. – De igen, azt akarom, hogy vonzónak lásson. Ez lesz a fegyverem. Régi barátságom Lajossal most előnyünkre lehet. – Megfogta férje kezét, és egyenesen a szemébe nézve kérdezte tőle: – Lehetséges, hogy Isten azért rendelte el előre kapcsolatomat a királlyal, hogy menekülési lehetőséget adjon nekünk ezekben a vészterhes időkben?

François homlokán bizsergett a régi sebhely, ahogy felesége pillantását viszonozta. – Ez veszélyes játék. Az Úr irányít bennünket, de mi választjuk az utat, amelyre rálépünk. Vigyázz, hogy a helyes utat válaszd!

– Tudom, hogy ez a helyes út, szívem. Bíznod kell bennem! Ez a menekülés útja.François érdes kezével hátrasimította sűrű haját, és kipréselt magából egy halvány mosolyt.

– Végtelenül szeretem az én makacs, keményfejű, ellenállhatatlan feleségemet.

– Én pedig az én drága, makacs, védelmező férjemet!

A pejszínű csődör és a fekete kanca, amelyen a fiúk előző nap elmenekültek, odaügetett az istálló előtti itatóhoz, mögöttük Henri baktatott a hűséges Szürkén. Az istálló körül őgyelgő katonák még csak egy pillantást sem vetettek feléjük. Henri leszállt, levette a nyerget, és kihúzta lova szájából a kötőféket. Hagyta, hadd csatlakozzon a másik kettőhöz az itatónál, és igyon a hűs vízből. Bevitte a nyerget és a kötőféket az istállóba, majd éppen egy kefével a kezében tartott kifelé, hogy ledörzsölje a lovakat, amikor Boveé parancsnok bukkant fel a melléképület mögül.

Henri higgadt maradt. – Pont, ahogy gyanítottuk, a gyümölcsösben találtam őket, ott legeltek a mihasznák. Szeretik kiturkálni az ősszel lehullott almákat. – Odament a széles ajtóhoz, kezében lóbálva a kefét. – Segíthetek, uram? Valamit keresett talán?

– Csak megcsodáltam a felszerelést. Lenyűgöző. Maga kiváló istállómester.– Az úr nagyvonalú, és tudja, hogy érdemes jó minőségű felszerelést venni. És jók az

embereim. – Henri a kertben és a lovakkalfoglalatoskodó emberek felé bólintott. – Ha ez minden, uram, le kell csutakolnom a

lovakat.Boveé parancsnok szája gúnyos mosolyra húzódott. – Hogyne. Az almalakoma biztos

kimerítette őket. – Henrival együtt kilépett az istállóból. – Mégis van valami, ami érdekelne.Henri már a lovakat kefélte. – Igen, uram?A parancsnok előhúzta kabátzsebéből Philippe sapkáját, és megpörgette az ujjai körül. –

Felismeri? Úgy néz ki, mintha egy kisfiúé lenne.Henri folytatta a munkáját, miközben rápillantott a sapkára. – Hogyne ismerném fel. Hol

találta meg? Philippe úrfi heteken át kereste.– Az egyik emberem találta a folyóban, egy faágra akadva. Nem tűnik túl elnyűttnek,

ahhoz képest, hogy hetekkel ezelőtt elveszett.Henri a sapkáért nyúlt. – Hmm, nem is tudom, uram, de hát mégiscsak gyapjú. Nagyon

tartós, tudja. Majd beviszem a házba, ha itt végeztem.Boveé parancsnok egy pillanatig úgy tartotta a sapkát, hogy Henri nem érte el, majd mégis

odaadta neki. – Mondja meg az anyjának, hogy megtaláltuk. – Felemelte a fejét, gúnyosan utánozva a szolga összeráncolt homlokát. – Biztos vagyok benne, hogy aggódott miatta.

– Igen, uram. Köszönöm, uram.Boveé parancsnok minden felismerhető dallam nélkül fütyörészett, úgy sétált vissza a

házhoz vezető ösvényen. Útközben Thérèse sietett el mellette, aki a melléképület felé tartott. A parancsnok megemelte a kalapját, és ment tovább a ház felé.

– Henri! Henri!Henri otthagyta a lovakat, és odament az asszonyhoz. – Mi az, Thérèse? Látom, aggaszt

valami.– Az úrnő azt kívánja, hogy készítsd elő a két kis hintót. Ver-sailles-ba utazik. Eltökélte

magát, hogy elmegy Lajos királyhoz, és megpróbálja meggyőzni, hogy rendelje vissza a dragonyosokat.

– Az úr mit mond? Elengedi?Thérèse kötényét morzsolgatta a kezében. – Nem örül neki, de az úrnő már döntött.Henri kihúzta magát. – Nélkülem nem megy sehová! – Amióta Madeleine édesapja

meghalt, Henri, bár csupán szolga volt, magára vállalta a birtokon az apa és nagyapa szerepét.– Rajtad kívül még Armond-t akarja magával vinni. Nem tudom, hogy szobalánynak kit

választ. Most rögtön el kell kezdened az előkészületeket!

6. fejezet

Madeleine hallotta a kicsi, de nehéz utazóláda puffanásait a kis csigalépcsőn, amint Suzanne azon küszködött, hogy lecipelje a padlásról.

– François, Suzanne hozza a ládámat, segíts neki!A férfi kinyitotta az ajtót, és segített a cselédnek behúzni a ládát a szobába.A lány térdet hajtott. – Elnézést, uram. Thérèse azt mondta, hogy hozzam le Mademe

Clavell kis utazóládáját a padlásról.– Merci, Suzanne. Éppen indultam, hogy segítsek Armond-nak és Henrinak, amíg te

segítesz az úrnődnek becsomagolni. Elutaztok.– Uram?– Versailles-ba.Suzanne kék szeme felcsillant. – Versailles-ba? Csodálatos történeteket hallottam róla!

Tényleg utazunk, Madame?Madeleine figyelmesen szemügyre vette a leányt, aki teljesen izgalomba jött a kilátásba

helyezett kalandtól. Bízhat benne? – Tényleg elutazunk, de nem szórakozni megyünk. Nehéz feladat vár ránk: meg kell szabadulnunk a dragonyosoktól, akik a fiaimat keresik, és itt tanyáznak az otthonunkban.

François magára hagyta a két nőt.Madeleine kinyitotta díszes szekrényének ajtaját, és elkezdte átnézni a ruhákat. – Tudod,

hogy Lajos király és én gyermekkori barátok voltunk, amikor apám az udvarnál volt?A cseléd lehajtotta a fejét. – Igen, Madame, hallottam róla.Madeleine rámeredt. El sem tudta képzelni, hogy milyen történeteket hallhatott szobalánya

azokról a napokról, amelyeket ő fiatal lányként Versailles-ban töltött Lajossal. Madeleine hátrasimította a fürtjeit. Hadd gondoljon, amit akar.

Madeleine utasításokat adott Suzanne-nak, hogy melyik ruhát, ékszert, szépítőszert csomagolja el. A szobalány szorgalmasan végezte a munkáját, és közben izgatottan kérdezősködött.

– Lajos király tényleg olyan jóképű, ahogy beszélik?– Igen, valóban az. Az egyik legszebb férfi, akit valaha is láttam. Természetesen az úr a

legeslegszebb.Suzanne visszamosolygott úrnőjére. – Tényleg olyan sokat eszik minden étkezésnél, ahogy

mondják?Madeleine nevetett. – Ez nem túlzás. Emlékszem, hogy egyszer vacsorára megevett négy

tányér levest, egy egész fácánt, egy teljes foglyot, két szelet sonkát, egy salátát, egy kis fokhagymás birkát, tésztát, és a végén gyümölcsöt és kemény tojást.

– Ez lehetetlen!– Meg sem tudnám számolni, hányszor étkeztem a társaságában, és tanúsíthatom, hogy

mindig rengeteget evett. A borsó volt a kedvence, bármilyen formában szerette: nyersen, levesben megfőzve, párolva. Imádja a borsót.

– Nagydarab ember?Madeleine megrázta a fejét. – Egyáltalán nem. Aki ismeri, sehogy sem érti, hogy

lehetséges ez. Az ember azt gondolná, hogy amilyen alacsony, kövérnek is kellene lennie, nem?

Suzanne bólintott. – Gondolja, hogy lesz balettelőadás, amíg ott leszünk?– Talán. Lajos szereti a balettet. Néha maga is részt vesz az előadásokban.Madeleine leült fésülködőasztalához, és kihúzott egy kis fiókot, amelyben a hajába való

fésűket és díszeket tárolta. Suzanne-t figyelve megvárta, amíg a szobalány hátat fordít, és a

láda fölé hajol. Madeleine akkor lassan a fésűsdoboz mögé nyúlt, és megkeresett egy kis gombot a fiók hátulján. Megnyomta, mire az csendben kinyitott egy rejtett rekeszt. Még egyszer Suzanne-ra pillantva, aki éppen a cipőket rendezte el a láda aljában, kihúzott egy bársonytokot a rekeszből, és a fésűsdoboz alá rejtette. Kivett két elefántcsont fésűt és egy csodálatos, csillogó tiarát, majd becsukta a fiókot.

– Itt van, Suzanne, ezeket akarom elvinni, meg a gyöngyösöket is. És ne felejtsd el becsomagolni az igazgyöngy nyakláncomat, brossomat és fülbevalómat!

– Ó, úrnőm, ezt még sohasem láttam!Madeleine a kezében tartotta a tiarát. – A fekete csipkefátylamhoz való. Ez volt rajtam,

amikor legelőször mentem az udvarba, még mielőtt Lajos megépíttette volna Versailles-t. Akkor még Párizsban székelt az udvar, és én nagyon fiatal voltam. – Madeleine hangja elhalkult, szinte nem is hallatszott. – Alig tizenhat éves, Lajos pedig huszonegy volt. Őtanított meg táncolni.

Suzanne kuncogott. – Lajos király volt a táncpartnere, asszonyom? Azt beszélik, ő a legjobb táncos az udvarban.

– Igazat beszélnek. Apám azt mondta, itt az ideje, hogy részt vegyek egy udvari bálon. Aznap éjjel el is mentem a szüleimmel. Ideges voltam. Azt sem tudtam, hová legyek az izgalomtól. Amikor pedig a zenészek rázendítettek a La Pavane-re, Lajos odajött hozzám, és együtt nyitottuk meg a bált. A magabiztossága engem is megnyugtatott.

– Mi volt az úrnő kedvenc tánca?– Ó, nem is tudom. Mindet szerettem. – Madeleine elkezdett egy háromnegyedes dallamot

dúdolni. – Talán a La Courante. Az egy lassú keringő.Suzanne tapsolt, mint egy kisgyerek. – Ó, ez olyan romantikus!– Lajos azt mondta, hogy vár rám, amíg felnövök, hogy az ártatlan szépségem elvarázsolta

a szívét, és soha nem nősül meg, amíg én nem leszek a felesége. Apámnak ez egyáltalán nem tetszett. Tisztában volt vele, hogy Lajos érzelmei nagyon is változékonyak, és tudta, hogy a király ugyanazokkal az ígéretekkel tömte tele az én fejemet is, mint minden más fiatal lányét az udvarban.

Még mindig az öltözőasztalánál ülve, Madeleine felnevetett, és odaadta a tiarát Suzanne-nak. – Ahogy számítani lehetett rá, nem várta meg, amíg felnövök. Röviddel azután, hogy mi távoztunk az udvarból, feleségül vette a királynét, Mária Teréziát. De mindig emlékezni fogok azokra a fényűző, versailles-i napokra. És az, hogy megnősült, nem akadályozta meg Lajost abban, hogy szeretőket tartson.

Suzanne szája elé kapta a kezét. Annyira elvarázsolták Madeleine udvari történetei, hogy teljesen abbahagyta a csomagolást.

– Feleség, Versailles, szeretők. És mellettük még más fiatal nőknek is udvarol. De azt hiszem, Versailles-t mindegyiküknél jobban szereti. Versailles az igazi szeretője.

– Megpróbálta a király valaha is… visszanyerni a vonzalmát, Madame?– Ó, megpróbálta… – Madeleine szeme a messzeségbe révedt. –Ez már régen volt,

Suzanne.– Milyen ember? Hogyan emlékszik rá?– Szereti a tréfát, és a maga száraz, gunyoros modorában nagyon szellemes tud lenni.

Szereti a zenét, és ahogy az előbb mondtam, kiváló táncos. Udvarias a hölgyekkel, mindig kalapot emel előttük, akár nemesek, akár alacsonyabb rangúak. De van benne könyörtelenség is.

Suzanne Madeleine-re meredt.– Hallottál már a vasálarcosról?Suzanne magához szorította Madeleine egyik ruháját. – Igaz a történet?– Senki nem tudja biztosan. Akik mesélik, azt mondják, hogy valóban tartanak egy magas

rangú foglyot a börtönben, aki hosszú évek óta egyedül raboskodik. Nem lehet tudni, hogy ki

ő, sem azt, hogy mit követett el. Egyesek szerint Lajos ikertestvére, akit bezárva tart, hogy ne kelljen a trónon osztoznia.

– És Ön szerint?Madeleine az ablakhoz sétált, és kinézett a melléképület felé.– Őszintén szólva, nem tudom. Volt idő… – Madeleine hangja elhalkult. – De elég az

emlékezésből. Hamarosan magad is meglátod. A király pompája lenyűgöző lesz. Nem ritka, hogy valaki pusztán attól remegni kezd, ha csak meglátja a Napkirályt, ahogy ő hívja magát.

Madeleine felállt, és kivett egy fekete bársonyköpenyt a szekrényből.– Egy hét múlva Versailles-ban leszünk. De ne felejtsd el, Suzanne, hogy az élet az

udvarban minden gazdagsága és csillogása ellenére gonosz játék! Ravasznak és elővigyázatosnak kell lenni!

– Madame?Madeleine a köpennyel odasétált a ládához, és megnézte, eddig milyen ruhákat

csomagoltak el. – Tedd el a kék fésülködőköpenyemet is. – Megfordult, és egyenesen Suzanne-ra nézett. – Nem minden az, aminek látszik. A lovagiasság és elegancia, a gyönyörű nők és szép, gáláns férfiak alkotta felszín alatt folyik a mocskos politika, áramlanak az intrikák, örvénylik a féltékenység. Figyeld meg, és tanulj belőle! Ne hagyd magad megtéveszteni!

Suzanne ünnepélyesen bólintott.Madeleine hangja könnyedebbé vált. – Menj fel a padlásra, Suzanne, és hozd le a régi

udvari ruháimat is! Kiválasztom, hogy mit akarok magammal vinni közülük.– Igenis, úrnőm. – Elindult az ajtó felé, majd visszafordult Madeleine-hez. – Madame,

honnan tudja, hogy Lajos tekintettel lesz régi, fiatalkori kapcsolatukra?– Az a helyzet, hogy nem tudom. De meg kell próbálnom. És azt akarom, hogy mindent

megtegyél nekem, amire kérlek. Érted?– Igen, Madame. Mindent megteszek. Mit óhajt?– Nem arra gondoltam, hogy most. Arra gondoltam, hogy… Mindegy. Csak jegyezd meg,

amit mondtam, Suzanne. Most siess, még sok dolgunk van!Suzanne térdet hajtott, majd kiment a szobából. Amikor a szobalány kint volt, Madeleine

benyúlt a fiókba, és megint kivette a bársonytokot. Kicsiny, feliratos ezüstgyűrűt vett elő belőle, és felhúzta az ujjára.

Lajossal töltött meleg nyári napok és csillagos, holdfényes éjszakák jelentek meg előtte. A napfény felé tartva megcsodálta a karikára vésett díszítést. Levette, és úgy fordította, hogy a belsején el tudja olvasni a feliratot: Vous seule, pour toujours… Louis.

Madeleine visszarakta a gyűrűt a tokjába, és odament a ládához. Kincsét a láda egyik oldalsó rekeszébe helyezve eltűnődött: – „Egyedül csak te, örökké.” Remélem, még mindig így gondolod, drága barátom.

7. fejezet

François összeszorított foggal ment le az istállókhoz, kalapját csomóba gyűrte a kezében. Négy istállófiú éppen az egyik hintót tolta ki a színből nagy nyögések közepette.

Az istálló mellől Henri mély hangja hallatszott: – Ide hozzátok! – Henri ott állt, ahová a hintót akarta vitetni, és maga irányította a megfelelő helyre, amikor odaértek vele. – Ez rendben van, most hozzátok a másikat is, ide mellé.

Kezével végigsimította a bőr oldalborítást, keresve, hogy nincs-e elszakadva, kilyukadva. – Úgy nézem, elég jó állapotban van ahhoz képest, hogy ilyen sokáig csak tároltuk.

François is csatlakozott Henrihez a hintó átvizsgálásában. –A kerekek is jók, úgy látom. Lekuporodott a porba, és a hintó alját is szemügyre vette.

Henri François vállára tette a kezét. – Azt hittem, nem ért egyet ezzel az úttal.– Valóban nem.– És hogy nem engedélyezte.– Ez is igaz.– Akkor miért jött le ide ellenőrizni a hintókat?François karba font kézzel állt előtte. – Ez nem jelenti azt, hogy nem fogok minden tőlem

telhetőt megtenni, hogy gondoskodjam a feleségem biztonságáról. Madeleine makacs. Meg van győződve róla, ha szemtől szemben beszélhet Lajossal, meg tudja győzni, hogy rendelje vissza a dragonyosokat.

Henri a hintónak dőlt, igyekezett visszanyerni a lélegzetét. Elővett egy nagy zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. – De…

François feltartotta a kezét. – Éppen olyan jól ismeri Madeleine-t, mint én. Nincs értelme vitázni vele. Már döntött. Én itt maradok, hogy gondoskodjam a birtokról, és – François hátranézett, hogy nincsenek-e dragonyosok hallótávolságon belül –, beszélek Jeannal és a fiúkkal, hogy tudjanak róla, mi történt.

– Egy hét oda, egy-két hét ott, egy hét vissza. Gondolom, egy hónapig elleszünk.François bólintott. – Vigye magával Armond-t, ő hajthatja majd a másik kocsit, és vigyen

még négy inast is. Henri, maga ismeri az út minden szegletét: a veszélyes helyeket, a biztonságos éjjeli pihenőhelyeket. Madeleine-nek nagy szüksége lesz a maga bölcsességére és tapasztalatára.

Henri lehajtott fejjel vette tudomásul François bizalmát.François folytatta: – Armond fiatal, de korához képest érett, jól viseli a felelősséget, és

nagyra becsüli Madame Clavellt. Válasszon olyan inasokat, akik hűségesek, és gyorsan vág az eszük. Nem csak attól félek, ami az úton várhat magukra, hanem attól is, ami az udvarban. Ostoba szolgákkal nem sokra megyünk.

– Egyetértek, Monsieur. Mindenről gondoskodom. A fehérnép közül kit vigyünk?François megdörzsölte az állát. – Még nem tudom. Suzanne-t mindenképpen. Madeleine

nem mondta, rajta kívül kit akar még vinni. – Elhallgatott egy pillanatra. – Akarja, hogy Thérèse is menjen?

Henri megrázta a fejét. – Nem, uram. Nem túl jó az egészsége. Attól félek, nem tenne jót neki az utazás. – Nevetett, és felemelte a kezét. – Persze tiltakozni fog. Az úrnőjével akar majd tartani, hogy ott kotkodácsoljon felette, mint a tyúkanyó, ahogy szokott.

– Tényleg igazi tyúkanyó! Maga és Thérèse olyanok nekünk, mint a szüleink. Hálával tartozunk mindkettejüknek.

Henri félresöpörte a bókot. – Madame magával akarja vinni Thérèse-t?

Mielőtt François válaszolhatott volna, Armond lépett ki a pajta széles bejáratán a többi istállófiúval. A második hintó nyikorgott, ahogy megállt. Felharsant Armond határozott hangja: – Ide! Mozogjatok gyorsabban!

– Ennek olyan a hangja, mintha baj lenne az alátámasztásával – állapította meg Henri. Benézett a jármű alá, és meghúzta az egyik fémpántot. A pánt hirtelen elpattant, és átszúrta a hintó alját. A hátsó tengely összetört, a hintó pedig hatalmas robajjal nekivágódott a kerítésnek.

Az istállófiúk, inasok, kertben dolgozó cselédek mind megriadtak a zajtól, és abbahagyták a munkájukat. Két dragonyos rohant oda az istállót megkerülve; egy alacsony, tömzsi férfi kihúzott karddal, és egy magasabb katona puskával a kezében. Henri és Armond előrelépett, két oldalról közrefogva François-t.

François felemelte a kezét, és a hintókra mutatott. – Tegyék le a fegyvert, kérem! Csak meghúztunk egy fémpántot, és az egész összetört.

A dragonyosok dühösen átvizsgálták a környéket. Megnézték a törött tengelyt, majd orruk alatt dünnyögve visszamentek az őrhelyükre.

François intett a szolgáknak. – Folytassátok a munkát, minden rendben!Ideges nevetés hallatszott az istálló környékén és a kerteken át. François homlokán

izzadságcseppek jelentek meg. – Úgy látom, mindenki feszült kissé. – Erőtlen kísérletet tett arra, hogy nyugodtnak tűnjön Henri és Armond előtt.

Armond összedörzsölte a kezét, és elnézett abba az irányba, amerre a dragonyosok távoztak. – Ki ne lenne az, amikor minden mozdulatunkat figyelik ezek az idióták. Bárcsak a kezem közé kaphatnám valamelyiket!

François önmaga fiatalabb változatát látta Armond-ban. – Ne siess, lehet, hogy hamar alkalmad lesz rá. De most dolgunk van. Holnap reggelig meg kell javítani ezt a hintót. – Henrihez fordult. – El tudjuk intézni?

Henri levette a kalapját, és megvakarta a fejét. – Azt hiszem, akad még egy fémpánt a szénapadláson. Lehet, hogy néhány kereket le kell cserélnem, hogy alkalmas legyen az útra, de ha Armond segít, talán elkészülünk.

Armond úgy tett, mintha tisztelgett volna, és eltökélten bement az istállóba.Elisabeth ajtaja zárva volt. – Mère?8 – Madeleine halkan bekopogott. – Mère? – Gyere be!Madeleine kinyitotta az ajtót, és belesett. A hálószobában félhomály uralkodott. A sötét

burgundi függönyök be voltak húzva, hogy kirekesszék a napfényt. A kora reggel rakott tűz parazsa még ott izzott a kandallóban. A füst megrekedt a szobában.

Anyja, aki az ablaknál feküdt a kanapén, intett Madeleine-nek, hogy jöjjön be.Madeleine odament az ablakhoz, és tágra nyitotta, a függönyöket pedig kikötötte a

hozzájuk illő zsinórokkal. – Fülledt idebenn. Engedjünk be egy kis friss levegőt!– Pihenni próbáltam. – Elisabeth keze fejével eltakarta a szemét. –Ha becsukom a szemem,

látom, ahogy apád könyvei, bibliái, naplói felett kígyózik a füst, és elpusztítja a béke minden reményét. – Szemét megtörölgette csipkés zsebkendőjével. – Oly nagy kár értük!

Madeleine odalépett anyja mellé, és vigasztaló csókot nyomott az arcára. – Ne sírjon, Mama!

– Azok a naplók voltak a legdrágább emlékeim, amelyek apád után maradtak. – Ismét könnyezni kezdett, és elfordította a fejét.

Madeleine anyja hajába temette arcát, amely valaha éppen olyan sötét volt, mint az övé. A jázmin illata betöltötte az orrát. Megsimogatta anyja vállát, nyugtató szavakat suttogott, úgy, ahogy annak idején kislány korában őt vigasztalta édesanyja, megannyi apró sérelme miatt.

– Nyugodjon meg! Nem fogjuk megengedni, hogy ezeket a borzalmakat folytassák! Teszünk ellene.

8 Anyám

Anyja felült, megtörölgette az orrát, majd megfordult, hogy a díványról le tudja tenni a lábát a földre. – Mire gondolsz? Semmit sem tehetünk annak az öntelt Boveénak a dragonyosai ellen.

– Azt akarom, hogy jöjjön el velem Versailles-ba, Lajoshoz.– Tessék? – hajolt előre az anyja. – Mit beszélsz?– Biztos vagyok benne, hogy rá tudom beszélni Lajost, rendelje vissza innen a

dragonyosokat.– És mégis hogyan? Évek óta nem találkoztál vele!Madeleine összefűzte a kezét, hogy nagyobb súlyt adjon a szavainak. – Bízom benne, hogy

tekintettel lesz korábbi kapcsolatunkra. Meg tudom győzni!– Ne legyél nevetséges, Madeleine! Honnan tudod, hogy egyáltalán Versailles-ban van?

Lehet, hogy éppen az örökös vadászatai egyikén vesz részt, vagy épp Párizsban tartózkodik. Ha jól tudom, az udvart még nem helyezte át véglegesen Versailles-ba. – Szeme villanásával figyelmeztette Madeleine-t. – Már azzal is veszélybe sodorhatod magad, ha egyáltalán próbálkozol.

– Mère, én megyek, akár velem jön, akár nem. De nagyon nagy szükségem volna mindarra, amit az udvarról tud, és kiváló diplomáciai érzékére az udvaroncokkal szemben. Papa oldalán olyan tapasztalatokat szerzett, amilyeneket én nem. Ha Lajos nincs Versailles-ban, egyszerűen továbbmegyünk Párizsba. De maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy Lajos minden idejét ott tölti, amikor csak teheti. Akkor van a legtöbb esélyem találkozni vele, ha Versailles-ba megyek. – Madeleine egy percre elhallgatott, majd újra kérte: – Kérem, Anyám, jöjjön velem!

Elisabeth felállt, és elkezdett le-fel sétálni Madeleine előtt. – Apád soha nem engedné meg.– Papa nincs itt. Ha itt volna, a dragonyosoknak sem engedték volna meg, hogy elfoglalják

a birtokunkat, és úgy kutassanak a fiaink után, mintha közönséges bűnözők lennének. Valamit tennünk kell! – Hangja minden mondattal élesebb lett. – Nem tudok itthon ülni, és tétlenül nézni, ahogy a katonák keselyűként köröznek a birtokunk felett, amíg egy hullát nem találnak, amit aztán cafatokra téphetnek. Nem tudom tovább elviselni ezt a sötét, zavaros helyzetet, itt téblábolni, üresen mosolyogni és hajlongani annak a rettenetes Boveé parancsnoknak! Tennem kell valamit, akár helyes, akár nem!

Anyja szembefordult Madeleine-nel. – Egészen pontosan mit értesz a „korábbi kapcsolatotokon”?

– Nem titok, tudja, hogy Lajos udvarolt nekem.– Persze, hogy tudtuk. Apád és én nem egy hosszú éjszakán át beszélgettünk arról, milyen

következményei lehetnek egy ilyen kapcsolatnak. De Lajos minden csinos lánynak udvarolt az udvarban, és biztos vagyok benne, hogy még most is ezt teszi. Ha elmegyek, tudnom kell az igazat, Madeleine. Pontosan milyen viszonyod volt Lajossal?

Madeleine odalépett az ablakhoz, és kinézett a kertre. Látta, ahogy François és Henri átvizsgálja az első hintót, az istállófiúk pedig éppen előhozzák a másodikat. Szíve megtelt a férje iránti szerelemmel. Megfordult, és anyja arcába nézett.

Elisabeth félrehajtotta a fejét, és várt.– Örök szerelmet vallott nekem.– Ph! Mint minden más valamirevaló nőnek az udvarban.Madeleine ismét kinézett az ablakon. Mindez olyan régen történt, de hát a családja most

csapdába került. Madeleine tudta, hogy csak Lajosnak van hatalma kiengedni őket belőle. Egyetlen botlás, egyetlen téves mozdulat, és a csapda menthetetlenül rájuk záródik. Valamennyiüket elpusztíthatja.

Felemelte a szoknyáját, és az ajtóhoz sétált. – Jöjjön, mutatni akarok magának valamit!

A két nő végigment a folyosón Madeleine és François szobájához. Madeleine odalépett a ládához, és előhúzta a bársonytokot az oldalsó rekeszből. Kivette a gyűrűt a tokból, és odanyújtotta az anyjának. –Ezt Lajos adta ajándékba.

Anyja csalódottan vette el kezéből a gyűrűt. – Ugyan már, Madeleine! A szerelmes párocskák között oda-vissza jártak a feliratos gyűrűk az udvarban. Semmit sem jelentettek.

– Olvassa el a feliratot!Anyja kartávolságba tartotta a díszes ezüstgyűrűt, hogy gyenge látásával ki tudja betűzni a

szavakat. Megfordította a gyűrűt, elolvasta a bevésést, és nyomban más szemmel nézett a lányára.

– Úgy. – Elisabeth a tenyerébe szorította az ékszert. – Ez más megvilágításba helyez mindent. Mit éreztél Lajos iránt? És most mit mond a szíved?

Madeleine gondosan válogatta meg a szavait. – A királyság minden aranyáért, vagy magáért a királyért sem cserélném el azt, amit François-val felépítettünk.

Elisabeth nem kérdezősködött tovább. Visszaadta a gyűrűt Madeleine-nek. – Rendben. Mondd meg Suzanne-nak, hogy jöjjön segíteni nekem, miután itt végzett.

A hálószoba ajtaja kinyílt, és Suzanne állt meg a küszöbön, keze tele ruhákkal. – Elnézést, Madame.

Madeleine visszacsúsztatta a gyűrűt a tokba. – Gyere be, Suzanne, nézzük, mit találtál!Az asszonyok figyelmét az ablak felől érkező hangos csattanás vonta magára. Odafutottak,

és látták, amint két dragonyos kivont fegyverrel rohan az istállókhoz.– François! – kiáltott Madeleine. A kerítésnek dőlt vétkes hintó fölött porfelhő terjengett.

Madeleine látta, ahogy férje felemeli a kezét, és elhárítja a veszélyt.– Mindig a béketeremtő, a védelmező – hessegette el Madeleine a rémületét. – Szeretlek,

szívem.A dragonyosok leengedték a fegyverüket, és a baleset helyszínéről visszatértek az

őrhelyükre.Madeleine, a még mindig kezében tartott bársonytokot gyorsan a fűzőjébe gyűrte, majd

visszalépett az ablaktól, és anyja sötét szemébe nézett. – Folytassuk a munkát! Holnap kora reggelre el kell készülnünk.

Suzanne az ágyra fektette a ruhákat, amelyeket a padláson talált – ezek közül néhány már túl kislányos volt, nem illett egy olyan érett nőhöz, mint Madeleine, néhány túl kicsinek bizonyult, néhány pedig már kiment a divatból. Ám Madeleine mégis talált közöttük néhányat, amit majd fel tud venni az udvarbeli fogadásokon.

– Ezt a vöröset mindenképpen tedd be, Suzanne! Akkor vettem, amikor legutóbb Párizsban jártam. Tavaly ezt vettem fel a bálba. –Madeleine végigsimította a ruhaujjakat díszítő hosszú, több rétegű csipkét, amely tánc közben majd kecsesen úszik a levegőben. A ruha a legutolsó udvari divat elegáns stílusában készült, hosszú dereka alul hegyes V alakban végződött. Madeleine nem akarta, hogy megjelenése divatjamúlt legyen. Ismerte Lajos kényes ízlését. Tetszeni fog neki a széles, egyenes, mélyen szabott dekoltázs.

A tükör elé állt, és megpróbálta két kezével átfogni a derekát. Három gyerek után bizony szélesebb lett. Nincs mit tenni, Suzanne-nak meg kell próbálnia olyan szorosra húzni a fűzőt, ahogy csak tudja. Madeleine elképzelte magát tánc közben, ahogy a táncmozdulatok során úszik utána a csipke.

Suzanne felemelte a nehéz ruhát. – Ó, oui, Madame. – Ahogy a ládába helyezte, finoman megcsillantak benne a fényes fekete fémszálak. – Ez tökéletes lesz a fekete csipkefátyollal és a tiarával.

– Igen, szépen mutat majd. Megvan a fekete fülbevalóm és nyakláncom?– Már elcsomagoltam őket.

Madeleine rámutatott egy pezsgőszínű ruhára, majd egy smaragdzöldre. – És persze ezeket is visszük. – Visszament a szekrényhez, és kivett belőle egy ragyogó, hullámzó kék sifonból készült ruhát. – Most ez a krinolinos szoknya a legújabb divat Versailles-ban.

Maga elé tartotta a ruhát, és még egyszer megnézte magát a tükörben, jobbra-balra forogva. A ruha bő redőkben hullott alá a válláról. Madeleine kacéran elmosolyodott. – Tudod, miért lett ez a szabás mostanában annyira divatos?

Suzanne megrázta a fejét.– Úgy hallottam, Lajos legújabb szeretője, Athénaïs de Montespan tervezte, hogy elrejtse a

terhességeit. A hivatalos szeretője, Louise de la Valliére, legalább elvonul ilyenkor. Athénaïs közszemlére teszi a szégyenét, divatot formál belőle. Az udvarhölgyek meg bégetve mennek utána, mint a birkák a vágóhídra. – Madeleine mély gondolatokba merülve elhallgatott. – Az Úristen szomorú lehet.

– Igen, Madame.– Néhányan azt mondják, Athénaïs Franciaország igazi királynője – tűnődött Madeleine, a

kezében tartott ruha anyagát simogatva. – Majd meglátjuk, mi igaz ebből a pletykából.A ruhát a többi mellé rakta az ágyra. – Ennyi elég lesz. Figyelj rá, hogy mindegyik

öltözékhez bepakold a hozzájuk illő kiegészítőket is; cipőket, fehérneműt, fésűket, ékszereket.Elisabeth Suzanne-t hívta a szobájából. Madeleine bólintott, és áthessegette hozzá a

szobalányt. – Menj most Madame Elisabeth-nek segíteni! Én befejezem ezt.Suzanne kiszaladt az ajtón Elisabeth szobája felé. Madeleine kivette a bársonytokot puha

rejtekéből, és visszarakta a láda oldalsó rekeszébe.– Mi az a drága kincs, amit ilyen mennyei rejtekhelyen dugdosol?– lépett François a szobába. – Nem láttad a kesztyűmet? Madeleine pulzusa felgyorsult,

amint férje váratlanul megjelent.– Ó, megijesztettél. Azt hittem, kint vagy. – Az ágy felé mutatott. –Ott van, az

éjjeliszekrényen.François felvette a kesztyűt, és kérdően nézett Madeleine-re. –Szóval?– Ó, az! Semmi különös. Csak egy ékszer.– Aha. – François az ablak felé mutatott. – Gondolom, hallottad a robajt az istálló felől.– Igen, és azt is láttam, milyen bátran viselkedtél a dragonyosokkal. – Madeleine

megcsókolta a férjét. – Büszke vagyok rád.François az ölelésre válaszul szórakozottan megpaskolta Madeleine hátát.– Holnapra sikerül megjavítani a hintót? – pillantott ki Madeleine az ablakon az

összeroskadt járműre.– Henri és Armond már dolgoznak rajta. Ha nincs kész fémpánt az istállóban, újakat kell

készíteni. Az legalább egy nap, amíg kiöntjuk és kihűl, ahogy kell.– Holnap megyek, mégpedig két hintóval! Ha két hintóval érkezek Versailles-ba, az

nagyobb nyomatékot ad a kérésemnek, hogy Lajos fogadjon.– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, szívem. De mit szeretnél, ha a másik kis hintót nem

sikerül megjavítani? Elviszed a nagyot?– Csak ha muszáj. – Gondolkodva elhallgatott. – De ha sikerül két hintót kiállítani, azt

akarom, hogy az egyiket fekete lovak húzzák, a másikat pedig fehérek.– Madeleine, nem figyeltél! Nem tudom, hogy sikerül-e megjavítani a másik hintót. Ha

csak egyet tudunk felkészíteni, ahhoz milyen lovakat akarsz?– A fehéreket. Azok lenyűgözők, és azonnal felhívják magukra a figyelmet.– Rögtön gondolhattam volna! – François hangjából düh hallatszott. – Henri alaposan meg

fog szenvedni velük!François fejét rázva lépett ki a hálószobájukból. A folyosón Elisabethbe ütközött.– François, azt hittem, az istállóban vagy!– Itt hagytam a kesztyűm.

Elisabeth csendes bája és eleganciája, amelyet annak idején annyira csodáltak az udvarban, vigaszt nyújtott François-nak. – Elmegyek vele Versailles-ba. Nem értek egyet a döntésével, de eltökélte magát.

– Én sem értek vele egyet, de köszönöm, hogy elkíséri, Elisabeth. Maga és Henri talán kordában tudják tartani.

Elisabeth elmosolyodott, kezét François karjára tette. – Ezt az elmúlt harminc évben sem tudtam elérni; miből gondolod, hogy most sikerülni fog?

– Csak álmodoztam. – François begyűrte a kesztyűjét az övébe, és lerohant a hátsó lépcsőn.

Lánya szobája előtt megállva Elisabeth így dünnyögött maga elé: – Elkísérem az oroszlán barlangjába, drága fiam. – Sóhajtott, és a fejét ingatta. – Az én vakmerő lányom. Dánielt a bátorsága és a hite szabadította meg az oroszlánok szájából, de elsősorban éppen azok miatt került oda!

Az ég felé fordította arcát, és imára kulcsolta a kezét. – Hozzád könyörgök, kegyelmes Úristen: oltalmazzál meg bennünket az ellenség földjén attól, hogy felfaljanak bennünket, éppen úgy, ahogy egykor az ellenség földjén bezártad az oroszlánok száját, és megvédted Dánielt!

8. fejezet

A pislákoló gyertya mellett kétszersültből, sajtból, gesztenyéből álló sovány vacsora állt a faláda tetején. Jean, Philippe és Charles odakuporodott az alkalmi asztal köré, kabátjukat és takaróikat borítva magukra, hogy ne fázzanak.

Jean lehajtotta a fejét, hogy elmondja az asztali áldást. Charles összerázkódott. – Én nem vagyok különösebben hálás ezért! Miért nem mehetünk haza? A dragonyosok már biztos elmentek. Hm, Jean bácsi? Hazamehetünk már? Philippe csendben maradt.

Jean hangja határozott, de gyengéd volt. – Biztonságos rejtekhelyünk van a veszély elől, van élelmünk és vizünk. Nem szabad hálátlannak lennünk.

Charles lehorgasztotta a fejét. – De…Philippe is közbeszólt, hogy nagy testvérként bátorítsa az öccsét. – Lehet, hogy a

dragonyosok már nem sokáig maradnak, és előbb otthon leszünk, mint gondolnád.Jean felállt, és megdörzsölte a tarkóját. – Fiúk, szerintem a következőt kell tennünk.

Éjszaka visszamegyek az udvarházhoz, és megtudom, mi okozta azt a füstöt.Philippe és Charles a nagybátyjára nézett, de megtartotta magának a gondolatait.– Azt hiszem, be tudok jutni a pajtába anélkül, hogy bárki észrevenne. Aztán jelzek

apádnak. Őfelismeri majd a füttyjelet, és lejön az istállóhoz. Amikor kisfiúk voltunk, mindig így jeleztünk egymásnak, ha éjszaka el akartunk szökni borzra vadászni úgy, hogy a szüleink ne tudjanak róla.

– De mi lesz, ha meglát az egyik dragonyos? Mi honnan fogjuk megtudni, mi történt? Mihez kezdünk, ha valami bajod esik?

– Akárhogy alakul is, maradjatok itt! Ha bajom esik, előbb-utóbb valaki eljön értetek. Meg kell tudnunk, hogy mi történt ma a birtokon. Isten ments, de ha a dragonyosok valami szörnyűséget műveltek a családdal…

A fiúk arcán olyan rémület jelent meg, hogy Jean inkább nem öntötte szavakba saját félelmeit. – Mindenesetre tudnunk kell, hogy mit tegyünk; meneküljünk tovább, vagy addig bujkáljunk, amíg a dragonyosok el nem mennek.

Philippe játszani kezdett a vacsorájával, előbb egy darab sajtot tett egy kétszersültre, azután levette, majd a kétszersültet tette a sajtra, és így tovább. – Itt hagynánk a Mamát és a Papát meg Vangie-t és a nagymamát? Úgy, hogy nem tudjuk, mi történt? –Nem nézett fel. – Nem. Nélkülük nem megyek! – szállt szembe Philippe Jeannal.

Jean áthajolt a faládán; a gyertya kísérteties árnyékot vetett az arcára. Kinyújtotta a kezét, és Philippe karjára tette. – Az én szívem is ugyanígy tiltakozik. De érzelmi alapon nem hozhatunk életre szóló döntéseket. Mindent meg kell tennünk azért, hogy titeket ne tudjanak elrabolni, és katolikus kolostorba vinni. Ki tudja, Isten milyen sorsot szánt nektek? Először az Urat kell szolgálnunk, csak utána a családunkat.

Jean elhallgatott, majd könnyedebb hangon folytatta. – De ne fessük az ördögöt a falra! Lehet, hogy otthon minden a legnagyobb rendben van. A dragonyosok talán már el is mentek.

Philippe még mindig az étellel játszott. – Ha elmentek volna, a Papa már eljött volna értünk – mondta halkan.

– Lehet, hogy csak nem ért még ide. Mindenesetre sötétedés után elmegyek, későn, amikor már mindenki biztosan alszik, és észrevétlenül eljuthatok a házig. Addig próbáljunk meg aludni. – Jean felállt, és lesöpörte a morzsákat a kabátjáról.

– Philippe, büszke vagyok rád. – Charles-hoz fordult. – Mind a kettőtökre.Charles arcán könnyek csorogtak, és nem is foglalkozott vele, hogy letörölje őket.

Lecsüggesztette a fejét, és könyökével a ládán előrehajolt, arcát kezébe temetve. – Nem

érdekelnek a katolikusok, meg a dragonyosok sem, meg a katonák sem! Haza akarok menni! – Fejét teljesen a karjára hajtotta, és zokogott.

Jean megpaskolta a fejét. – Nemsokára. Nemsokára otthon leszünk. És ez az egész olyan lesz, mint egy rossz álom.

A fiúk lefeküdtek, Jean pedig megpiszkálta a parazsat a tűzön. Leült, és nekidőlt a barlang egyenetlen falának, várva a megfelelő pillanatot, hogy a kastélyhoz indulhasson. Karját térde köré fonva bámulta a tüzet; a lángok szédítő játéka teljesen megigézte.

Franciaország területén mindenfelé hugenották ezrei sínylődtek különböző börtönökben, arra várva, hogy kiszabadítsák őket. Börtöneik barlang helyett koszos lyukak, fűtés nélküli cellák voltak.

Spártai kolostorok vagy a külföldi száműzetés várt rájuk. Mi lesz vajon a Clavell család sorsa? Bebörtönzés? Menekülés? Halál?

A láng jóleső melege átölelte, és Jean elszundított. A faágak pattogtak, ropogtak, ahogy a tűz lassan izzó szénné égett.

Néhány órával később Jean felébredt nyugtalan álmából. Tett még a tűzre, azután átnézte a készleteket. Megtalálta, amit keresett – egy rövid pengéjű, de halálos tőrt, amit könnyen elrejthetett, és szükség esetén kihúzhatott.

Megnézte a fiúkat, hogy minden rendben van-e. Drága Jézus, védd meg a fiúkat és engem is ma éjjel: így hangzott rövid, lényegre törő imája, mielőtt elindult volna az alagútba, kifelé a barlangból. Az éjszaka hűvös volt, és mindenütt áldott sötétség honolt. Jean lecsúszott a parton a folyóhoz. Elindult a víz mentén lefelé, míg végül egy keskeny gázlót nem talált, ahol át tudott kelni. Jeges víz nyalogatta a bokáját. Szeme lassan megszokta a sötétséget. Nem látott csillagokat; a keskeny holdat is felhő takarta.

Miután átjutott a folyón, elindult a kőfal felé, amely mellett alig két nappal korábban lovagoltak el menekülés közben. Mintha egy teljes emberöltő telt volna el azóta. Lekuporodott, s a legelőjüket határoló fal külső oldalán, a sima szürke köveket kitapogatva haladt előre. Az alacsony fal a föld ívét követte, miközben a birtok határához közeledve enyhén emelkedett a domboldal. Jean a fal minden kanyarulatát és bemélyedését jól ismerte. Követte hát a méteres magasságú falat, behúzódva biztonságos fedezéke mögé, amíg egy vonalba nem ért az istállóval.

Ősöreg tölgyfa állt ott, amelynek alacsony, szerteágazó ágai átnyúltak a falon. François és Jean tavaly nyáron segítettek a gyerekeknek fakunyhót építeni a hatalmas tölgy széles odújába. Az ingatag építmény résein keresztül Jean észrevett néhány csillagot.

A fatörzs csomóiba kapaszkodva Jean átcsúszott a falon, és elrejtőzött a fa árnyékában. A leveleken keresztül kémlelte a birtokot.

Az istállóból fény szűrődött ki. Mit csinálnak ott ilyenkor? Lehet, hogy a pajtát jelölték ki hálóhelyül a dragonyosoknak.

Érezte, hogy esőcsepp hullik rá. Visszanézett a folyó felé: a látóhatárt villámfény világította meg, és hallotta a távoli mennydörgést. Most ki tudta venni a kastély körvonalait. Amennyire meg tudta állapítani, minden rendben volt. Az eső sűrűbben esett, a villám és a mennydörgés egyre közelebb csattant. Feltámadt a szél is, és kísértetiesen fütyülni kezdett a ház oromzata körül.

Jean, amennyire csak tudott, lekuporodott, és elindult az istálló felé. A mennydörgés egyre közelebbről jött. Odaért egy ablakhoz, és benézett rajta. Micsoda szerencse! François, Henri és Armond éppen valami fémdarabon dolgoztak. Az egyik kisebb hintó az istálló közepén állt, egyik oldala, ahonnan hiányzott a kerék, fagerendákkal volt kitámasztva.

Jean rápillantott a lóállásokra és a karámra. Az egyik ló halkan felnyihogott. Senki mást nem látott. Az istálló falához lapulva az elülső falig osont, és kilesett a sarok mögül. Az ajtónak dőlve egy dragonyos aludt, puskája az ölében, elzárva az útját.

A közelben villám csapott be. A mennydörgés hangja betöltötte a környéket, megrázva az épület gerendáit és felijesztve a dragonyost, aki erre talpra ugrott, és megmarkolta a puskáját, lövésre készen. Jean visszaugrott a sarok mögé.

Micsoda ostobaság, viharban fegyvert húzni az ég ellen!Az istálló eresze nem nyúlt eléggé előre ahhoz, hogy a katonát megvédje a most már

függönyszerűen záporozó esőtől, amelyet még a szél is az arcába csapott. Kinyitotta az ajtót, és belépett.

Jean ismét az ablakhoz fordult, és belesett, hogy lássa, mihez kezd odabenn a dragonyos. A katona puskájával a szénapadlás felé intett. François bólintott, és egy falhoz támasztott létrára mutatott. A dragonyos körülnézett az istállóban, megnézte, min dolgozik Henri és Armond, majd felmászott a létrán, és eltűnt a padláson a szénában.

Jean megkönnyebbülten sóhajtott. Úgy döntött, vár még egypár percet, hogy legyen ideje a dragonyosnak mély álomba merülni. Addig nem mozdul.

A szél elült, a viharos zápor csendes esővé szelídült. A villámlás továbbhaladt a domb fölött a gyümölcsös felé. A mennydörgés már csak távolról hallatszott.

Jean még egyszer kilesett a sarok mögül. Hirtelen kinyílt az ajtó, és az istállóból kiáramló fény átszelte a sötétséget. François félig nyitva hagyta az ajtót, és futólépésben a ház felé indult, kabátjával védve a fejét az esőtől.

Jean füttyentett. François megtorpant, és villámgyorsan hátrafordult. Jean kis időre belépett az istállóból kiáradó fénybe, hogy François lássa. Azután visszalépett a sötétség védelmébe.

François odafutott hozzá. A testvérek megölelték, hátba veregették egymást.– Miért jöttél? A fiúk jól vannak?– A fiúkkal minden rendben. Te jól vagy? Füstöt láttunk. Tudnom kellett, mi történt.François megfogta Jean kezét, és behúzta az istállóba. – Menjünk be, zuhog az eső.– De hát ott a dragonyos!– Alszik. Amikor kijöttem, úgy horkolt, hogy majd levitte a tetőt.A testvérek beléptek az ajtón. Henri és Armond felkapta a fejét. François szájához tartotta

az ujját, és a két férfi bólintott. François intett Henrinak, hogy üsse tovább a fémet.Az üllő és a kalapács kongásának biztonságot nyújtó örve alatt François és Jean behúzódott

egy lőállásba, közel az ajtóhoz. François beszámolt a könyvégetésről, majd Madeleine tervéről, miszerint reggel Versailles-ba indul.

– Akkor ezért kell a hintó.– Őszintén szólva nem hiszem, hogy kész lesz. Nem tudunk másik fémpántot csinálni

ahelyett, ami elpattant. Ha ma éjszaka nem tudjuk megjavítani, Madeleine kénytelen lesz a nagy hintóval menni.

– Szóval egyetértesz a tervével?François összeszorította a száját. – Nem, nem értek vele egyet. De ha egyszer eldöntött

valamit, nem lehet megállítani. Ismered. Jean bólintott.François folytatta. – Azt reméljük, ha Madeleine elindul Versailles-ba, Boveé parancsnok

elhiszi, hogy a fiúk nem lehetnek a közelben, és kivonul innen. Azt akarom, hogy a fiúkkal maradjatok a barlangban, amíg valamelyikünk értetek nem megy.

– Ezzel semmi gond. Van elég tartalékunk a barlangban még néhány napra. Aztán foghatunk halat vagy nyulat, ha muszáj.

– Jobb lesz, ha most visszaindulsz a fiúkhoz. Meg fognak rémülni, ha sokáig távol maradsz.

– Akkor várunk, amíg nem hallunk felőletek. – Jean megint átölelte a bátyját. – Büszke lennél a fiaidra. Nagyon bátor kislegények.

– Büszke vagyok rájuk, és terád is, öcsém. – François szemébe könnyek szöktek. – Drága terhet bíztam rád, Jean. Ne engedd, hogy bármi történjen velük!

Jean az ajtó felé indult.

– Állj, vagy lövök! – A dragonyos a szénapadlás szélén állt, puskáját egyenesen Jeanra szegezte.

Jean megtorpant. Szeme a katona és François között cikázott.Mielőtt bárki meg tudott volna szólalni, Armond felrohant a létrán, és a dragonyosnak

ugrott. A katona megperdült, és Armond-ra lőtt; a golyó a fiatalember füle mellett süvített el. Armond kirúgta a dragonyos térdét, aki a szalmába zuhant.

A két férfi zihálva birkózott egymással, miközben egészen a szénapadlás széléig gurultak. François elindult felfelé a létrán, hogy segítsen Armond-nak, de az izmos istállófiúnak már sikerült megkapaszkodnia. Nagyot lökött a katonán, aki erre legurult a padlásról. Jean és Henri lába elé zuhant a földre.

A dragonyos hangosan nyögött, és megpróbált felállni, de túlságosan el volt kábulva.Minden szem Jeanra szegeződött, aki kivont késsel állt a katona fölött. Jean a bátyjára

nézett, majd Armond-ra, aki még mindig a szénapadlásról nézett lefelé, végül Henrira, aki kalapáccsal a kezében állt mellette.

– Ölje meg, Jean úr! Nincs más választásunk – törte meg a csendet Henri tapasztalt hangja. – Különben ő öl meg bennünket, vagy figyelmezteti a többieket.

Jean a lábánál heverő fiatalemberre nézett. – Olyan fiatal… fiatalabb nálam. Nem is igazán férfi még.

A dragonyos szeme kinyílt, és megpróbált felállni. Meglátta a kést Jean kezében, és megállíthatatlanul remegni kezdett. – Engedjen el, könyörgök! Elmegyek, és soha senki nem fogja megtudni, mi történt velem. Senkinek sem mondom el, hogy itt volt! – Reszkető kezét arca elé emelte, miközben továbbra is Jean lábánál feküdt.

Henri megint megszólalt. – Ha nem tudja megtenni, fiam, majd én megteszem.Jean szívében csata dúlt, miközben a dragonyos földi sorsának kimenetelét mérlegelte a

lelkében. Gyorsan kellett döntenie.A legény mögé lépett, lenyúlt, egyik kezével megragadta a haját, és felhúzta térdelőállásba.

A torkára tette a kést.– Gyorsan békélj meg Istennel! – Jean rekedt suttogása betöltötte az istállót. Egy pillanatra

felnézett az ég felé. – Bocsáss meg, Atyám! – A késsel átvágta a katona torkát.A hús szétnyílt, vér spriccelt a szalmára és Jean csizmájára. A katona még küszködött egy

darabig, gurgulázott, majd kiadta utolsó leheletét. A halál végtelen súlya nehezedett az istállóra.

Jean térdre hullott a véres szalmában. – Isten bocsássa meg nekem!Henri letérdelt a dragonyos mellé, és átölelte Jeant. – Már megbocsátott, fiam. – Jean

reszketett az idős férfi karjában. – A gonosszal el kell bánni; néha kegyetlenül.Armond és François szótlanul állt a valószerűtlen jelenetet bámulva.Henri így folytatta: – Dávid király kegyetlen harcos volt, de amellett Isten szíve szerinti

igaz ember. Ne kínozza magát, Jean úr! Azt tette, amit kellett. Nagyon bátor volt.Henri felsegítette Jeant, majd mind a négyen körülállták a fiatal dragonyos testét.Armond cselekvésre ösztökélte őket. – Minél előbb meg kell szabadulnunk a holttesttől!Henri az istálló hátulja felé mutatott. – Hozz néhány nagy lópokrócot a tárolóból!Armond már úton is volt.– Monsieur François, hozza le a puskáját a szénapadlásról! Hallhatta valaki a puskalövést?François a válla fölött szólt vissza, miközben mászott fel a létrán. – Reméljük, hogy ha

hallották is, mennydörgésnek hitték. – És valóban, a távolból még mindig hallatszott a mennydörgés egyre csendesedő hangja.

Armond két pokrócot hozott. Az egyiket lerakta a katona mellé a földre, Henri pedig Jean segítségével rágördítette a testet. Végül a másikkal beterítették.

Jean száraz szemmel végezte a dolgát.

Kötéllel ráerősítették a takarókat a testre. Armond felegyenesedett. – Ez megteszi. Most hogyan tovább, Henri?

– Monsieur François, Armond-nal vigyék a testet a gyümölcsösbe, amilyen messze csak tudják, és ott ássák el. Figyeljenek rá, hogy ne maradjon nyoma a sírnak! Jean úr és én eltakarítjuk a vért, aztán neki vissza kell térnie a barlangba.

– Egyedül is el tudom vinni – szakította félbe Armond. – Nem túl nehéz, felveszem a hátamra; így gyorsabban eljutok a gyümölcsösig és vissza, mintha ketten vinnénk. Ezenkívül, ha az úr nincs itt reggel, mindenki gyanakodni fog. Ha én hiányzom, senki sem veszi észre.

Henri és François bólintással jelezte, hogy egyetértenek. Armond folytatta. – Jean úr most rögtön vissza is mehet a barlangba. François úrral ketten pedig el tudják takarítani itt a nyomokat.

– Bien.9 Vigyél ásót! – François még mindig a kezében fogta a katona puskáját. – Ezt temesd el vele. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Vagy inkább vidd el, Jean! Jól jöhet még később.

Armond hátára vette a fiatal dragonyos holttestét, és elindult a folyó és a túlparti gyümölcsös felé. Henri elkezdte a tűzre szórni a véráztatta szalmát.

François még egyszer szorosan átölelte az öccsét; szavakra semmi szükség nem volt a búcsúhoz. Azután Jean kitépte magát bátyja karjából, vállára vetette a puskát, és a kőfal fedezékébe rohant. Átvetette magát rajta, majd elindult a folyó irányába.

Jean olyan gyorsan futott, ahogy csak a lába bírta. A hűvös éjszaka és az eső ellenére folyt róla az izzadság. Botladozva, támolyogva haladt, de akaratereje elvitte egészen a folyóig. Futás közben néma sikolyok törtek elő a torkából. Gyilkos! Gyilkos! Kezén érezte a ragadós mocskot, ahol a vér rászáradt. Az ingére tapadt alvadt vér bűze az orrába hatolt.

Amikor a folyóhoz ért, fejest ugrott a vízbe. Dörzsölte és sikálta az ingét, hogy eltüntesse bűne nyomait, de a sötétben nem látta, mennyire sikerült eltüntetnie a vért. Újra és újra megmosta a kezét, ujjait egymáshoz és a ruhájához dörzsölve, azután a másik oldalon kitántorgott a folyóból. Körmével kapaszkodott fel a meredek sziklaparton. Átfagyott tagjai erősen remegtek, így a barlang felé vezető, enyhén emelkedő út is kemény megpróbáltatás volt a számára. Úgy érezte, mindjárt elájul, de minden akaraterejét összeszedve mégis továbbment. Végre meglátta a sziklaperemet, és a bejáratot takaró bokrot. Olyan hatalmas erővel lökte át magát a szűk nyíláson, hogy odabent lehuppant a földre.

Amint visszaért a barlang biztonságába, Jeannak eszébe jutott valami. Uram, mielőtt kimentem ebből a barlangból tegnap este, arra kértelek, hogy védelmezzél bennünket, és Te megtetted. Mindnyájunkat megvédtél. Köszönöm!

Azután Jean kezébe temette az arcát, és sírt – siratta önmagát, családját, a fiatalember életét, akit megölt. Drága Jézus, ezt nem tudom elviselni. Elvettem egy ember életét! Hogy élhetek ezzel a tudattal hátralévő életemben? Hogyan titkolhatom el vétkemet, vérontásomat? Szinte örülök, hogy Dina nincs már velem, és nem látja, mi lett belőlem. Nyomorult ember vagyok!

Jean imádkozás közben elaludt. Nem tudta, mennyi ideig feküdt a földön, a bejáratnál. De amikor kinyitotta a szemét, a hajnal fénye már beszüremlett a sziklatömb melletti nyíláson. Nyögve felült. Izmai megmerevedtek nyirkos ruháiban, a földön töltött óráktól.

Felvette a halott katona puskáját, és bement a barlang mélyére. A tűz már alig égett. Odapillantott a sarokba a fiúkra, akik az igazak mély álmát aludták. Jean megkotorta a parazsat, és rakott még a tűzre. Leguggolt elé, ugyanoda, ahol az udvarházba vezető útja előtt elszundított.

Miközben nézte, hogyan élednek fel a lángok, az elmúlt éjszaka eseményein tépelődött. A tűz már majdnem kialudt, de most ismét égett. A fiatal dragonyos azonban soha többé nem

9 Rendben.

jön vissza. Egyik pillanatban még él az ember, a következőben már halott. Mint a tűzrakás füstje. Hová megy? Egyszerűen eltűnik, mint a pára? És az egyik ember hús-vér keze között tarthatja egy másik ember létét?

Jean dönthetett volna úgy, hogy életben hagyja a katonát, de nem így tett. Elvette az életét. Vajon volt családja? Volt-e kedvese, vagy felesége és gyermekei, akik meggyászolják? Életének örökre vége, kioltotta.

Jean a tűzbe bámult. Az életem már soha nem lesz ugyanaz. Ez az éjszaka örökre rányomta bélyegét a lelkemre.

Philippe ásított, nyújtózkodott, és felült. – Jean bácsi, voltál éjszaka a kastélyban? Minden rendben van otthon?

Jean összefűzte kezét az inge előtt, hogy az árulkodó vérfoltokat elrejtse.

9. fejezet

A Clavell birtok díszkertjében a formára nyírt bokrok tetején gyémántként csillogott a harmat. Az elmúlt éjszaka vihara megtisztította a földet, amely már türelmetlenül várta a nárciszok és tulipánok szirmainak pompás seregét, a jácint és a lonc bódító illatát. A tavasz szépségének csodás felszíne alatt azonban súlyos titok rejtőzött: az istálló padlóján a vékony szalmaréteg alatt embervér itatta át a földet.

Aznap kora reggel néhány órányi álmatlan pihenés után François és Henri visszament az istállóba. Madeleine hintóján is sokat kellett még dolgozni, de azt is ellenőrizni akarták, hogy az éjszakai összetűzésnek maradt-e bármilyen baljós nyoma. A nyirkos reggeli levegő még erőteljesebbé tette az állati izzadság és trágya bűzét az istállóban, amelybe a bőrnyergek és szerszámok dohos szaga is belekeveredett.

A két férfi – inkább bajtársak, mint úr és szolga – megállt az istállóban, és azt a helyet bámulták, ahol a fiatal dragonyost elérte a végzete. Egyikük sem szólalt meg.

François lábával arrébb lökte a szénát, hogy lássa, maradt-e látható vérnyom a földön. A vörös folt már alig látszott. Visszarakta a szénát.

– Henri, becsomagolt már, készen áll az indulásra?– Igen, uram.– Vigyük ki a hintót! De előbb keresse meg Armond-t. – François lehalkította a hangját. –

Tudni akarom, pontosan hol… hogy a… tudni akarom, hová ment tegnap éjjel.Henri elindult az ajtóhoz, hogy megkeresse Armond-t, de hirtelen megtorpant annál a

lóállásnál, amely mellett alig néhány órával korábban a halálos küzdelem lezajlott. Rámutatott az ajtóra. –Monsieur!

François tekintetével megkereste a helyet, ahová Henri mutatott. A durva fán szétfröcskölődött vér néma sikollyal árulkodott a múlt éjszaka szörnyű eseményeiről. – Menjen, keresse meg Armond-t, én majd ezt itt elintézem.

François kisietett a kinti vályúhoz, míg Henri Armond nyomába eredt. – Siessen!Kifelé menet François felkapott egy kefét, amivel a lovakat szokták ledörzsölni.

Bemártotta a vízbe, majd visszarohant, hogy megpróbálja letakarítani a nyomokat. Erőteljesen dörzsölte a sötét foltokat, minden látható eredmény nélkül. A vér már beszívódott a fa pórusaiba, és megszáradt. François-t pánik környékezte, de igyekezett kitalálni valamit, hogy a többi katona elől elrejtse az árulkodó nyomokat.

Nincs idő rá, hogy lefesse vagy lecsiszolja a fát. Szeme az istálló hátsó részében tárolt kantárok, nyergek, takarók, kötőfékek felé tévedt. Odarohant, és gyorsan felkapott egy nyeregtakarót, amelyet az árulkodó Lőállás falára hajított, hogy eltakarja a foltokat.

– A tegnapi őrt jöttem váltani. François megfordult.A dragonyos tömege szinte teljesen kitöltötte az istálló széles bejáratát. Benézett a

félhomályba. – Hol van?– Ki? A tegnap éjjeli őr? – A lőállásban toporgó ló felnyihogott, és kidugta a fejét.

François megsimogatta. – Ma reggel nem láttam. – Remélte, hogy a katonának nem tűnnek fel a homlokán kiütköző verejtékcseppek.

A dragonyos halkan átkozódott. – Valószínűleg már tömi magába a reggelit. – Látva az utazás előkészületeit, felröhögött. –A felesége Versailles-ba készül, mi?

François megállt, félig felemelt kezében a lószerszámmal, és a dragonyosra meredt. A katona a földet fürkészve rugdosta a port, majd megfordult, és kiment, elfoglalva őrhelyét az ajtónál.

A csomagjukkal érkező Henri és Armond lépett be mellette.François megszólította őket. – Úgy látom, készen állnak az útra.

Armond véreres szeme körbejárt, a múlt éjjeli küzdelem árulkodó nyomait keresve. – Igen, uram. Nem aludtam túl jól, de nem lesz semmi gond.

François az istálló hátsó részébe intette Armond-t. – Segíts nekem kihozni ide a nagy hintót! Rendbe kell tenni. Henri, szóljon az inasoknak, hogy kantározzák fel a lovakat. Addig majd bemehetünk reggelizni.

Armond félretette kis csomagját, és követte François-t a nagy hintóhoz. A jármű oldalát lenyűgöző, cikornyás aranyfeliratok díszítették. A Vaudois család címerére festett díszes V betű jelezte az ajtókon, hogy a hintóban nemesember utazik.

François félrehúzta Armond-t. – Hol van?A fiatalember lehajtotta a fejét, úgy suttogta. – A gyümölcsös végében, a legnagyobb

almafa alatt, a kerítés mellett. A föld felpuhult az esőtől. Mélyre ástam, és letakartam faágakkal.

– Jó munkát végeztél. Hol az ásó?– Az istálló végében, a talicskában, a többi kertészszerszám között. Letöröltem róla a sarat,

és beleraktam a talicskában álló esővízbe, hogy ázzon.– Nagyszerű. – François megragadta a fiatalember vállát, és megnyugtatóan megveregette.

– Hozzuk rendbe ezt a hintót!François odaszólított még két cselédet, hogy segítsenek kivinni a hintót, és készítsék elő a

négy fehér csődör bekötéséhez. Henri és emberei a lovakat kefélték, fonták a sörényüket, felrakták rájuk a kötőféket, és felaggatták a színes udvari díszeket, kellékeket: fülekből lógó rojtokat, díszes aranypántokat az állatok hátára és farka alá.

François odament a kisebbik hintóhoz, amelyet elsőként hoztak ki az előző nap. Esőcseppek csillogtak a tetején. Elég jó állapotban volt. Ránézett, azután vissza a nagy hintóra. François büszkesége kezdett felszínre törni. Madeleine-nek két hintóval kell Versailles-ba mennie. Ő valódi nemes. Megdörzsölte az állát. – Tudom, mit fogunk csinálni.

Odament Henrihoz, aki épp azon küzdött, hogy a rakoncátlan fehér csődöröket befogja. – Úgy döntöttem, hogy a kis hintó is megy. Készítsék fel a fekete lovakat is!

Henri éppen az egyik ló patáit ellenőrizte; térdelő helyzetéből felnézett François-ra. Bólintott, és elmosolyodott. – Oui, Monsieur. Értem. – Vidám kék szeme körül összefutottak a ráncok. – És egyetértek. Az úrnőnek két hintón kell Versailles-ba utaznia. Ebből tudni fogják, hogy igazi nemes hölgy érkezett. Gondoskodom róla.

Henri felállt, és megpaskolta a ló tomporát. Az ég felé sandított, és az emelkedő nap állásából kiszámította, mennyi munkát igényel, hogy a másik hintót és a többi lovat is felkészítsék az útra. – így viszont a délelőtt közepe előtt biztosan nem készülünk el.

– Igyekezzenek, amennyire csak lehet. Megyek, és szólok Madeleine-nek. Jön reggelizni?– Inkább itt maradok, hogy haladjon a munka.– Leküldöm Thérèse-t egy kis harapnivalóval.François felszaladt a kastélyhoz. Kezdte egyre jobban fárasztani, hogy úgy viselkedjen,

mintha mi sem történt volna. Minden váratlan mozdulattól, minden hirtelen hangtól őrülten dobogott a szíve, homloka pedig gyöngyözni kezdett. Úr Jézus, szükségem van a békességedre, amely minden értelmet felül halad, s amelyet követőidnek ígértél. Kérlek Téged, bocsáss ránk békességet minden veszély ellenében!

Belökte a hátsó ajtót, és kettesével vette a lépcsőt, hogy minél előbb odaérjen Madeleine-hez. A hálószoba csukott ajtaja mögül női csevegést hallott.

François kopogtatás nélkül nyitott be az ajtón, és látta, hogy a három nő, Elisabeth, Suzanne és Madeleine a versailles-i útról társalognak. Vangie a padlón babázott Madeleine öltözőasztala mellett.

François gyors belépésétől megriadva az asszonyok felnéztek, és abbahagyták a csacsogást.

– Elnézést, hölgyeim. Beszélhetnék a feleségemmel négyszemközt? – mosolygott, és odalépett Madeleine-hez, majd átkarolta, és csókot nyomott az arcára. Megpróbált könnyednek mutatkozni. –Végül is egy hónapra magamra hagy. Nem is tudom, mihez kezdek nélküle – ült le az ágyra.

Elisabeth felemelt egy ékszert az asztalkáról. – Hogyne, kedvesem. Amúgy is reggelizni indultunk. – Fel akarta venni Vangie-t a padlóról.

– Nem, hagyja csak Vangie-t – mondta Madeleine, és ölébe vette a kislányt. – Az utolsó pillanatig vele akarok lenni, amíg el nem indulunk. – Madeleine megcsiklandozta a kislány nyakát. Vangie sikongatott, és tekergőzve kiugrott a kezéből.

– Madeleine, hadd menjen ki a nagymamájával egy kis időre. Valamit meg kell beszélnünk.

– De…– Fontos.– Ha megint arról akarsz vitatkozni, hogy…Elisabeth már megfogta Vangie kezét, és elindult az ajtó felé. –Ugye hamarosan lejöttök

reggelizni?François nyitva tartotta az ajtót a két nő előtt. – Természetesen, mindjárt megyünk. –

Becsukta az ajtót, és szembefordult a feleségével, aki két öklét határozottan a csípőjére tette.– Nincs mit megbeszélni a versailles-i utamról! Megyek!– Hagyd ezt abba! – François összevonta a szemöldökét, és lehajtotta a fejét. – Meg kell

tudnod, mi történt múlt éjjel. Szívem szerint nem terhelnélek – ingatta a fejét. – Kegyetlen dolog, de tudnod kell róla.

– A fiúk! Történt velük valami?– Nem, nem velük, másról van szó, de Jean is érintett. – François beszámolt a borzalmas

eseményekről.– Mon Dieu! – Madeleine arcából kifutott a vér. – Jean! Hogy van Jean?– Rögtön utána visszament a barlangba. Nagyon megviselték a történtek. Egyedül kell

megbirkóznia vele. – François lehorgasztotta a fejét. – Isten könyörüljön rajta!Madeleine felállt. – Ami történt, megtörtént. Tovább kell lépnünk. – Az öltözőasztalkáján

heverő fésűvel kezdett játszani. –Nem beszéltük meg, mit teszünk, ha Lajos nem fogad, vagy nem hallgat rám.

Az önbizalom és a bátor kijelentések szertefoszlottak, s Madeleine könyörögve nézett a férjére, tanácsra várva.

François válasza halk volt, de határozott. – Ebben az esetben igyekezz minél előbb vissza. Addigra kitalálom, hogyan tudunk mindannyian elmenekülni. Ha kell, Genfbe megyünk. – Megvonta a vállát. – Nem tudom, hogy utána mihez kezdünk. De legyünk optimisták. Ahogy mondtad, lehet, hogy az egész ügy pusztán szörnyű tévedés. És a korábbi kapcsolatotoknak köszönhetően Lajos visszarendeli a dragonyosait. – François mereven nézte a feleségét.

– Ugye emiatt nem aggódsz, François? Tudnom kell, hogy bízol bennem!A férfi két tenyere közé fogta Madeleine arcát. – Te vagy életem szerelme és gyermekeim

anyja. Mindenemet a kezedbe teszem. –Csókkal borította, majd gyengéden átölelte feleségét. – Végtelenül szeretlek.

Madeleine megcsókolta élete párja érdes tenyerét. – Én is szeretlek, mindennél jobban, nálad jobban csak Istent szeretem. – Megfogta a kezét, és kivezette a szobából, le a lépcsőn. – Most pedig, szívem, menjünk le reggelizni, és játsszuk tovább az udvarias házigazdák szerepét, mintha az égvilágon semmi sem történt volna.

– Mit rakott ebbe a ládába, Madame, köveket? – támolyogtak az inasok Elisabeth csomagjának súlya alatt, amint a nehéz útiládát megpróbálták levinni a lépcsőn.

Elisabeth közvetlenül a nyomukban lépkedett. – Ó, hát ismeritek a nőket, nem? Mindent vinnünk kell, amire csak szükségünk lehet ahhoz, hogy elbűvöljük a férfiakat.

A szolgák kedélyesen felnevettek, és kicipelték az utazóládát, majd felrakták a nagy hintó hátuljára. Madeleine ládáját Elisabeth-ére helyezték, a többit pedig a kis hintóra pakolták fel.

Henri a legjobb kocsisöltözékében, vigyázzban állva várta a kapáló fehér lovak mellett, hogy Madeleine és Elisabeth beszálljon a hintóba. A nyugodtabb fekete lovakat Armond tartotta kötőféken. Mindegyik hintó kocsisa mögött két inas állt. Az egyik majd a kocsis mellé ül, a másik pedig a hintó hátuljára fog felkapaszkodni.

Az asszonyok kiléptek az udvarházból, nyomukban szolgálóik, Suzanne és egy másik szobalány, akit az utolsó pillanatban választottak ki a cselédek közül. Judith már sok éve szolgált Thérèse mellett a házban, és tapasztalata miatt esett rá a választás. Ezenkívül egyik rokona az udvarnál szolgált. Madeleine úgy érezte, lehet, hogy ez a kapcsolat hasznosnak bizonyul majd. François, Claudine Vangie-val a kezében és a többi szolga odagyűlt a kör alakú felhajtóhoz, hogy elbúcsúzzanak az utazóktól.

François megragadta a hintójához induló Madeleine kezét, és erős karjával szorosan átölelte az asszonyt. – Szívem, legyél óvatos és éber. Legyél okos, mint a kígyó, és szelíd, mint a galamb. És minél előbb gyere vissza hozzám!

– Ó, szerelmem! – Madeleine hátralépett, és megsimogatta a forradást a férfi homlokán. – Erős, bátor szerelmem. Imádkozzál, hogy Père Dieu10 egyengesse az utunkat.

Boveé parancsnok vezetésével hirtelen lovas dragonyosok ügettek az istállóhoz vezető útra.

Madeleine épp beszállt a hintóba, fél lábbal már a lépcsőn állt. –Jó reggelt, Boveé parancsnok! Úgy látom, maga is utazik.

– Valóban, asszonyom. – Boveé parancsnok leszállt, cikornyás mozdulattal levette a kalapját, és meghajolt. – Lajos király soha nem bocsátaná meg, ha hagynám, hogy egyik legkedvesebb hölgye kíséret nélkül utazzon Versailles-ba.

Madeleine mosolygott. – Rendkívül kedves Öntől, hogy aggódik a biztonságomért. Örülök a kíséretnek.

A parancsnok visszatette a kalapját, és felugrott a lovára. – Úgy tűnik, az egyik katonánk hiányzik. Két emberemet elküldtem, hogy kutassák át a környéket. Nem tud véletlenül valamit róla, Madame?

– Honnan tudnám, hogy magának hiányzik egy katonája? Mi közöm nekem hozzá?Boveé parancsnok dünnyögött valamit, azután gúnyosan Madeleine-re mosolygott. –

Természetesen semmi. Önnek semmi köze hozzá, igaz, Madame Clavell?Fenyegető hangjától a hideg futkosott Madeleine hátán. – Az égvilágon semmi, Boveé

parancsnok.Elhelyezkedett a hintó kemény ülésén, majd Elisabeth is beszállt. Madeleine mosolygott.– Mi jár a csinos fejedben, lányom?– Boveé parancsnok egyenesen a kezemre játszik. Biztos vagyok benne, hogy azt hiszi,

azért szerveztem ezt az utazást Versailles-ba, hogy biztos helyre vigyem a fiúkat a rejtekhelyükről. Pedig így valójában eltávolítjuk őt a közelükből. Tökéletes. – Madeleine legyezője mögé rejtette az arcát, és úgy kuncogott, mint egy kislány. – Útközben pedig a király katonai kíséretének védelmét élvezzük.

Elisabeth csatlakozott hozzá, és a hintót jóízű nevetés töltötte be.Henri és Armond felmásztak a helyükre, és kiáltottak a lovaknak. A paripák nekifeszültek,

a hintók meglódultak. Madeleine abbahagyta a nevetést, amint az ablakon át férjére és gyermekére pillantott, akik az udvarház lépcsőjéről integettek utánuk, amíg a hintók be nem fordultak a birtokról kivezető út lombsátrába.

10 Isten Atyánk

Madeleine megfordult az ülésen, és kinézett a hátsó nyíláson. Az inas lábai mellett is látta Vangie-t, ahogy fel-le ugrálva integet. Könnyek szöktek a szemébe, majd családja végleg eltűnt a szeme elől, ahogy a hintók egyre messzebb jutottak az árnyas úton.

A faágak hamarosan mindent eltakartak, Madeleine pedig kényszerítette magát, hogy visszaforduljon.

– Ezek az ülések semmivel sem kényelmesebbek, mint régen – mocorgott és igazgatta a szoknyáit Elisabeth, miközben megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni.

– Nem, és hosszú, veszélyes út áll előttünk – nézett ki Madeleine az ablakon a hintó mellett trappoló Boveé parancsnokra és katonáira. – Nagyon hosszú út.

10. fejezet

Állítsd meg a hintót! – Madeleine kitekintett a nehéz függöny mögül, amelyet félrehúzott, hogy a friss tavaszi levegőt beengedje. A délutáni nap felmelegítette a hintó belsejét, és Elisabeth legyezője vadul járt ide-oda. Henri megállította a menetet.

Boveé parancsnok, aki az egyheti út során soha nem maradt le túl messze a hintóktól, szintén lefékezett mellettük. – Valami gond van, hölgyem? Néhány órán belül Versailles-ban leszünk. A lovakat sem kell megitatni. Azt javaslom, menjünk tovább!

– Mert maga férfi, parancsnok. Anyám és én szeretnénk felfrissíteni magunkat, és megfelelően felöltözni, hogy rangunkhoz méltón vonuljunk be Versailles-ba. – Madeleine összehajtotta a legyezőjét, és ujjait átfuttatta tincsei között, hogy dúsabbnak hassanak. Szemérmes mosoly játszott az ajkai körül.

– Utasítsa az embereit, hogy álljanak meg az útnak azon az oldalán. – Madeleine az út bal oldalára mutatott, majd kezével jobb felé intett, ahol patak, lombos fák és alacsony szőlőtőkék zöldelltek. – Odamegyünk a cselédekkel, hogy megfürödjünk és átöltözzünk. Kérem, szíveskedjék utasítani az embereit, hogy hagyjanak magunkra. Az egész nem tart sokáig.

Boveé parancsnok, akit az eseménytelen út engedékennyé tett, ebben a legújabb fejleményben mégis veszélyt szimatolt, és fürkészni kezdte a környéket. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet… ööö… – forgott körbe lován a parancsnok.

– Ugyan már, parancsnok! Mit képzel, mit fogunk tenni? Előhúzzuk fűzőnkből elrejtett fegyvereinket, és megtámadjuk a katonáit? – kuncogott Madeleine, és arca előtt kinyitotta a legyezőjét.

– Hm. Természetesen nem. De az ember soha nem lehet eléggé elővigyázatos. Útonállók is rejtőzhetnek a bokorban. Túl nagy kísértés lenne, ha ilyen szépséges hölgyeket látnának fürdőzni.

Boveé parancsnok megfordult a nyergében. – DuBois! Costeaux! Menjetek le a patakpartra, és nézzetek körül! A hölgyek… izé… fel akarják frissíteni magukat.

A két dragonyos odalovagolt, arcukon kéjes vigyorral. – Igen, uram! Örömmel!– Azt nem mondtam, hogy őrködni fogtok. Azt mondtam, hogy nézzetek körül. Aztán

gyertek vissza!A katonák nevetve megfordították a lovukat, és elindultak a víz felé.– Barbárok! Én kérek elnézést, hölgyeim.Madeleine továbbra is a legyező mögé rejtette az arcát. Azt gyanította, Boveé parancsnok

még mindig arra számít, hogy a fiaival akar találkozni, és elmenekíteni őket. Hát kutakodjanak csak, amennyit akarnak. Boveé parancsnok, a buzgalma mérföldekkel eltávolította magát a céljától.

– Mère, Henrival és Armond-nal levitetjük a ládáinkat a patakpartra, szükségünk lesz a bennük lévő holmira.

Útközben, amikor megszálltak, csak a kis utazótáskáikat vetették le. A hatalmas utazóládák eddig ott maradtak a hintó hátuljához szíjazva.

A katonák hamar visszaértek. – Biztonságosnak tűnik a környék.– Rendben. Hölgyeim? – Boveé parancsnok leszállt lováról, és ismét előadta cikornyás

kalaplevételét.– Köszönjük, parancsnok. Nem tart sokáig. Henri, húzassa a kocsikat a lehető legközelebb

a vízhez. Szükségünk lesz a nagy ládákra.– Igen, Madame. Armond, gyere utánam a vízhez!A két hintó legördült a patakpartra úgy, hogy fedezéket nyújtson a nőknek.

Henri és Armond leszálltak, és az inasok segítségével lerakták a nagy utazóládákat egy hatalmas, lelógó ágú tölgyfa alá. Suzanne és Judith is csatlakozott hozzájuk.

– Henri, menjenek az emberekkel valamivel lejjebb, és maguk is mosakodjanak meg. Várjanak fél órát, aztán jöjjenek vissza. Vegyenek fel tiszta egyenruhát.

– Igenis, úrnőm.Henri, Armond és az inasok összeszedték a holmijukat, és elindultak a patak mellett.Elisabeth az esetleges betolakodókat figyelve felakasztotta ruháikat a patak melletti

hatalmas fák ágaira, amelyek sűrű lombja védelmet nyújtott a leskelődök ellen. Suzanne feltartott egy takarót, Madeleine pedig mögé bújva levetette a felsőruháit. A patak vizébe lépve felszisszent, és megborzongott a hidegtől. Gyorsan megmosdott.

– Suzanne, add ide a törülközőt! – Madeleine ledörzsölte a kezét, majd kilépett a vízből a takaró rejtekébe, amelyet már készenlétben tartott a szobalány – Húúú! – Nevetve rázta a fejét. – Segíts felöltözni, nagyon fázom!

– Halálra fagysz! – aggodalmaskodott Elisabeth. Segített Suzanne-nak szorosra húzni Madeleine fűzőjét. A szobalány már odakészítette a földre úrnője cipőjét, csak bele kellett lépnie, majd feladta rá a ruhát.

– Kérlek, vedd ki a táskámból a rózsavizet!Suzanne kinyitotta a táskát, elővette a parfümöt, és odanyújtotta Madeleine-nek.Elisabeth intett Judithnak. – Csavard be a hajam! A ládámban vannak a csavarok.Judith maga elé dünnyögött valamit.– Tudom, hogy nem szereted – mondta Elisabeth –, de a göndör tincs a legújabb divat.– Nehéz ám begöndöríteni azokat a tincseket, asszonyom, főleg úgy, hogy a helyükön

maradjanak!– Amennyire nem szereted a csavarókat, annyira ügyesen bánsz velük, Judith. Köszönöm.Judith gyorsan elvégezte a feladatot, és hátralépett, hogy ellenőrizze, Elisabeth fejének

mindkét oldalán egyformán állnak-e a tincsek. A maradék hajat hátul kontyba tűzte.Madeleine mahagóni fürtjeit már otthon levágták a divatos hurluberlu stílusban. Feje körül

mindenütt állig érő, csigákba rendezett hajfürtök sorakoztak, míg a hosszabb tincsek hátul fel voltak tűzve. Madeleine ujjait oldalt átfuttatta a haján, hogy dúsabb hatást keltsen. – Suzanne, lelapult a hajam!

– Biztos vizes lett. Nincs tojásfehérje, hogy rögzítsük.– Hm, akkor ezzel kell beérnünk, amíg Versailles-ba nem érünk.– Tovább próbálkozott, hogy ujjaival dúsabbá tegye a tincseket.Madeleine elindult a lejtőn felfelé a hintóhoz, és riadtan látta, hogy Boveé parancsnok ott

áll, egy vastag fatörzsnek támaszkodva.– Mi az, Boveé parancsnok, leselkedett utánunk?– Pusztán csak vigyáztam a védenceimre.– Értem – provokálta Madeleine. – És elégedett a védenceivel? – Tökéletesen. – A parancsnok kiegyenesedett, megigazította a kalapját, és karját nyújtotta.

– Megengedi?Madeleine, arcát legyezője mögé rejtve, belékarolt, majd beszállt a hintóba. Elisabeth és a

két szobalány is felfelé kaptattak a lejtőn. Hallották a parancsnok és Madeleine közötti párbeszédet. Suzanne és Judith jelentőségteljesen egymásra néztek, de semmit sem szóltak.

Az emberek már visszaértek, és a hintó mellett várakoztak, tiszta egyenruhájuk csillogott-villogott. Minden készen állt a versailles-i bevonuláshoz.

– Judith, ülj Madame Elisabeth mellé a kis hintóba! – pattogtak Madeleine utasításai. – Suzanne, te gyere velem!

Az egyik inas segített Elisabethnek beszállni a hintóba; a szobalányok megvárták, amíg úrnőik elfoglalják a helyüket. Amint Suzanne felemelte a szoknyáját, hogy beszálljon a

hintóba, Madeleine látta, hogy Armond odaugrik, ís karját nyújtja a lánynak. Szeme forrón, izgatottan csillogott; arcán hódító mosoly terült szét.

Nahát, csak nem egy bimbózó románc?Suzanne lerakta kis utazótáskáikat a padlóra a lábukhoz, és leült. Kipirult arca elárulta

érzelmeit.– Nem jól érzed magad? Piros az arcod – ugratta Madeleine. Suzanne lehajtotta a fejét. –

Mais non11, Madame. Remekül vagyok.– Gyí, te! – pattogtatta meg az ostort Henri, és a hintók nekilendültek. Rágördültek az útra,

és már indultak is tovább északnak, Versailles felé.Madeleine kuncogott, ahogy Boveé parancsnok gyorsan nyeregbe ugrott, és felügetett az

útra, hogy beérje őket. A hintó egyre sebesebben haladt, a kerekek által felvert por beburkolta a mögötte ügető Boveé parancsnokot. Madeleine kibámult az ablakon. – Egy órán belül Versailles-ban lehetünk.

Suzanne örömében összecsapta a kezét. – Ó, úrnőm! Köszönöm, hogy elhozott magával! Alig várom, hogy meglássam Versailles-t!

Madeleine ismét figyelmeztette fiatal szobalányát. – Emlékezz arra, amit mondtam. Legyél óvatos! Az udvarban nem minden az, aminek látszik. – Madeleine a hintó oldalának hajtotta a fejét, és behunyta a szemét.

Ó, Versailles! Mit tartogatsz számunkra? És te, Lajos, milyen kedvedben leszel? Te vajon mit tartogatsz a számunkra?

A hintók begördültek a fasorral övezett promenádra, amely a fényűző versailles-i kastélyhoz vezetett. Henri előkelő kocogásra lassította a lovakat, és mintha hirtelen az egész kis társaság vigyázzállást vett volna fel. Az inasok kihúzták magukat, a nők egyenes derékkal ültek, miközben a hintók keresztülvágtak a lovak, katonák, hintók és polgárok tömegén. Mindenütt utak kanyarogtak, és mindegyik az épületegyüttes hatalmas kapuja előtt futott össze, ahol hatalmas tér nyílt a hintók és lovak számára.

Suzanne kilesett az ablakon, kezét az arcához kapta, majd visszaejtette az ölébe.– Ülj vissza, Suzanne, és ne kapkodj!– Oui, Madame, de olyan izgatott vagyok!– Mindenesetre próbáld meg palástolni az izgalmadat, és igyekezz úgy viselkedni, mint

egy hölgy. Az arcod akkor sem árulhatja el az érzelmeidet, ha a szíved ki akar ugrani a helyéről.

Suzanne visszaült, de a szeme továbbra is ide-oda járt, figyelve, mi történik körülötte. Boveé parancsnok eléjük vágott, és bevezette a hintójukat az arénába. A hintók mindkét oldalát katonák fogták közre. Az őrök üdvözölték a kapunál Boveé parancsnokot, aki leszállt a nyeregből, és utasításokat adott nekik.

Odament a hintóhoz, kinyitotta az ajtót, és karját nyújtotta Madeleine-nek. – Itt el kell válnom Öntől. Rendeltem gyaloghintókat, amelyek elviszik Önöket a kastélyhoz. Utólagos engedelmével lakosztályt is rendeltem az ittartózkodásukra.

– Nagyon kedves, hálás vagyok érte.– Részemről a szerencse. Be kell vallanom… – toporgott a parancsnok, miközben kalapját

a kezében forgatta. Szokásos rendkívüli magabiztossága egy pillanatra szertefoszlott.– Igen, parancsnok? – mosolygott Madeleine. – Mintha apró repedést vélnék felfedezni

azon a kemény, külső páncélon.– Hát, nem gondoltam, hogy ez az út ennyire, hogy is mondjam, eseménytelen lesz.– Mégis, mire számított? – Madeleine hangos csattanással összecsukta a legyezőjét.– Semmire, igazán semmire. – Még egyszer meghajolt, miközben szolgák érkeztek futva a

gyaloghintókkal. – A következő viszontlátásig, Madame.

11 dehogy

– Hogyne. Versailles-ban marad egy darabig?– Sajnos nem, csak egy éjszakára, amíg a lovak kipihenik magukat, és meglátogatom a

fiam, ha ráér.– A fiát? Nahát, Boveé parancsnok, nem is tudtam, hogy maga családos ember.– Nem vagyok az. – A parancsnok megvillantotta lehengerlő mosolyát. – Jelentkezem a

parancsomért, aztán visszamegyek a birtokukra az embereimért. Talán ott marad a főhadiszállásunk, talán továbbmegyünk. Biztos vagyok benne, hogy útjaink keresztezik még egymást.

– Hm, bizonyára – nyújtotta Madeleine a kezét a parancsnoknak. Ha rajta múlik, Boveé parancsnok és a dragonyosai soha többé nem keresztezik az ő útját.

– Egyébiránt szerencséjük van. Ma este bal masqué12 lesz. Ha igyekeznek, talán még részt tudnak venni rajta. – Boveé parancsnok megfogta Madeleine kezét, és megcsókolta. Ismét előadta pazar meghajlását, majd felszállt a lovára, és elindult az istállók felé, nyomában dragonyosaival, akik engedelmesen követték.

Henri, Armond és az inasok felpakolták a csomagokat egy fiáker-re, és követték a hölgyeket, akiket a gyaloghintók máris szállásuk felé röpítettek.

– Ó, Madame! – tört ismét felszínre Suzanne naiv lelkesedése, amikor beléptek a díszes lakosztályba. Ujját végigfuttatta a fal aranydíszítésén. Balra a fal mellett márványkandalló állt réz kandallóvasakkal, a kandallópárkányon Lajos mellszobrával. A szobát hatalmassá varázsolta a boltíves mennyezetig érő aranyozott tükör.

– Suzanne! – térítette magához a lányt Madeleine határozott hangja. – Tedd az útitáskámat a külső hálószobába, kérlek. Judith, Madame Elisabeth holmiját a belső hálószobába kell vinni.

Az inasok lerakták az utazóládákat a megfelelő szobákba, majd kimentek a folyosóra. Henri és Armond elfoglalták helyüket a lakosztály bejáratánál.

– Madame, tehetünk még valamit? – hajolt meg kissé Henri.– Nem, köszönöm. Fogja az inasokat, és keressenek helyet az istállóban. Lássák el a

lovakat, aztán maga és Armond jöjjenek vissza. Azt akarom, hogy kísérjenek el minket az esti álarcosbálra.

– Igenis. – Henri meghajolt, és kihátrált a szobából. – Mindjárt itt vagyunk.

A kastélyból kifelé menet Henri emlékezetébe véste az útvonalat a folyosók és lépcsők labirintusában.

A kastélyt övező kertek pompája mindent felülmúlt, amit Henri valaha is látott. Csodálattal szemlélte a kert kialakítását. A sétautakat több ezer, formára nyírt, szoborszerű tiszafa szegélyezte. A látványt elegáns szobrok, urnák, szökőkutak és medencék színesítették. Henri gyakorlatias elméje egyik látványelemről a másikra ugrott, s közben azt elemezte, milyen bonyolult lehet mindezt működtetni. Honnan szivattyúzzák a vizet? Hány kertészt foglalkoztatnak a bokrok nyírására? Hányfajta virág lehet itt – több ezer?

Sárga nárciszok és korai tavaszi tulipánok vörös, narancs, bíbor foltjai hirdették, hogy közeledik a melegebb idő. Az utak és a medencék mentén több száz fafajta sorakozott, mintha katonák állnának vigyázban. Virágok és fák illata keveredett a levegőben.

A hintók számára fenntartott területen utazók és idegen ruháikról könnyen felismerhető diplomaták őgyelegtek céltalanul. Udvaroncok csevegtek egymással, vagy épp egymásba ütközve kerülgették egymást, ahogy különböző találkozóikra siettek.

Miközben átvágtak az ezernyi udvaronc, katona és feladatai után rohangáló szolga között, Henri kiadta a parancsokat embereinek. – Bevisszük a hintókat és a lovakat az istállóba. Armond, fogd a lovaidat, és etesd, itasd meg, csutakold le őket!

12 álarcosbál

– Legalább kétezer ló van ezekben az istállókban! – Armond arcán látszott, mennyire lenyűgözte Versailles fényűzése. – Alhatunk itt a lovak mellett. Ezek a lőállások jobbak, mint a legtöbb útszéli fogadó, ahol megszálltunk.

A többiek is egyetértettek.Henri mosolygott, és így folytatta. – Én elintézem az én lovaimat. Aztán találkozunk a

bejáratnál, megfelelő ruhában, készen arra, hogy este elkísérjük az úrnőinket a bálba.

Madeleine levette a kesztyűjét, és rárakta az ajtó mellett álló Boulle stílusú komódra, amelyet intarziás tető és aranyozott cikornyák díszítettek. – Judith, gondolom, az unokahúgodnál szeretnél aludni a cselédszálláson.

– Igen, Madame, ha Ön is beleegyezik.– Mama? Mit szeretne?Madeleine édesanyja már leült egy székbe, és próbált levegőhöz jutni. Homloka

gyöngyözött a lakosztályba vezető fárasztó sétától, és vadul legyezte magát. – El akarsz menni a ma esti álarcosbálra?

– Feltétlenül.– Akkor arra kérlek, Judith, hogy egyelőre maradj itt, és segíts felöltözni. Miután

elindultunk a bálba, elmehetsz megkeresni az unokahúgodat, és ott is maradhatsz.– Oui, Madame – hajtott térdet Judith, majd bement Elisabeth szobájába, hogy megkezdje

az előkészületeket.– Suzanne, te itt alszol velem – mondta Madeleine.Suzanne bólintott.– Kezdj el kicsomagolni, és készítsd elő a vörös ruhát! Madeleine odasétált az ablakhoz, és

kilesett a lenti nyüzsgésre.Számos épület mellett állványok meredeztek. – Kíváncsi vagyok, Lajos mikor fogja

késznek nyilvánítani a művét. Befejezi vajon valaha is?Anyja odalépett mellé az ablakhoz, fejét ingatva ámulatában. –Nem tudom, drágám. De

nem csodálatos?Sarokszobájukból ráláttak a pálmaházra, valamint a díszkertre és a szökőkutakra. A zöld

bokrok, a gyep, a medencék és a fákon kibontakozó első bimbók változatos színei gyönyörű tavaszi kaleidoszkópot alkottak a lemenő nap fényében.

Régi idők emlékei kavarogtak Madeleine fejében. – Olyan furcsa érzések bukkannak fel a szívemben. Ez a világ nagyon idegen most nekem, de különös módon úgy érzem, mintha hazajöttem volna.

Anyja arcán aggodalom suhant át. – Gondolom, ez természetes, hiszen itt nőttél fel; de figyelmeztetnem kell téged, vigyázz a szívedre! Versailles maga Jezábel. El fog csábítani. Ne engedd, hogy a fényes társaság, az udvar csillogása levegyen a lábadról. Ez a világ nem valódi, Madeleine, itt mindenki csak szereplő, és szerepet játszik a színpadon. De a darab kimenetele nagyon is valódi lesz.

– Igen, Mama, tisztában vagyok mindezzel. Óvatos leszek. Csak megleptek az érzéseim. – Visszafordult az ablaktól, és a szobájába indult. – Siessünk, el kell készülnünk!

Hirtelen megfordult, és így szólt: – Kíváncsi vagyok, miért kaptunk ilyen gyönyörű lakosztályt. Sok másik nincs ilyen pazarul berendezve, sőt még ablaka sincs. Gondolod, hogy Lajos számított ránk?

– Én is ezen gondolkodtam.Madeleine legyintett a kezével. – Mindenesetre akár várt bennünket, akár nem, élvezzük a

kényelmes lakosztályt, nem?– Persze. Most mennem kell öltözni. – Anyja elindult a szobája felé. – Judith, van víz a

mosdótálban?

Madeleine odalépett a bejárathoz, és kinyitotta az ajtót. Végigpillantott a folyosón. Cselédek rohantak fel-alá a masszív lépcsőn és a folyosókon, hogy minden gyertyát meggyújtsanak. Lángjuk bevilágította az esti sötétet, és megcsillant az arany korlátokon, a lépcsőt mozgó fényzuhataggá változtatva, ahogy a szolgák esti rituáléjukat végezték. A gyertyafény útja gyönyörű volt, ám Madeleine mégis megborzongott.

– Madame? – egy szobalány lépett hozzá, kezében hatalmas réz gyertyatartóval. – Óhajt valamit?

– Nem, köszönöm, csak… de mégis. Gyújtsa meg nekünk a tüzet, és hozzon egy kis meleg vizet!

– Igenis, azonnal! – indult el rögtön a buzgó cselédlány a lépcső felé.– Melyik teremben lesz ma este az álarcosbál?– Óhajt az úrnő kíséretet a teremhez?– Az nagyszerű lesz! Igen, kérek kíséretet – fordult meg Madeleine, hogy visszamenjen

lakosztályába. – Ó, és még valami.– Madame?– Uhm, hozna nekünk… kérhetünk esetleg egy kis tojásfehérjét a konyhából?

11. fejezet

Madeleine-t hirtelen elborította a menekülési vágy. Szíve vadul dobogott, és alig kapott levegőt, miközben a kis társaság a folyosók és termek labirintusán keresztül a bálterem felé haladt. Gyönyörű műremekek és tapéták borították a folyosók falait. Lépten-nyomon Mignard portréiba és Parrocel csatajeleneteibe ütközött a látogató. A folyosókon sorakozó arany gyertyatartókban reszkető, a teret megvilágító gyertyalángok kísértetiesen valószerűvé tették a festményeket. Minden fordulóban Lajos képe nézett velük szembe. Ezer szótlan szempár figyelte az útjukat.

Madeleine kezében szorongatta az álarcát. Kényszerítette magát, hogy mély levegőt vegyen, és továbbmenjen. Kezén viselte a feliratos gyűrűt; hüvelykujjával idegesen piszkálgatta. Megérintette hajában a csillogó fekete fésűt, és megigazította fekete csipkefátylát. Anyja csendben, magasra emelt fejjel lépkedett mellette, a hosszú évek során beleivódott etikett birtokában.

A La menuet dallama kúszott a fülükbe, amint közeledtek a bálteremhez. Henri és Armond védelmezőén a nyomukban voltak.

Amikor a terem bejáratához értek, a kastélybeli inasok, akik odavezették őket, meghajoltak, és távoztak. Madeleine bólintott, majd jelezte Henrinak és Armond-nak, hogy foglalják el helyüket a fal mellett a többi szolga között. A két nő szó nélkül egyszerre emelte fel álarcát, és lépett a táncolók és nézelődők seregébe.

Madeleine kiterítette legyezőjét, másik kezével pedig álarcát tartotta maga előtt. A látvány fenségessége lenyűgözte; egy pillanatig dermedten állt. Anyja megfogta a könyökét, és finoman a terem oldalába vezette.

A táncosok tökéletes piruetteket mutattak be, és a zene ritmusára léptek előre-hátra, partnerükhöz, majd vissza. A gyertyák fényében úszó hatalmas kristálycsillárok fényesen bevilágították a báltermet. Az elegáns mozdulatokhoz csak a pazar ruhák pompája érhetett fel. Vörös, arany, burgundi, zöld, bíbor, kék: a szivárvány minden színe együtt alkotta a hullámzó színkavalkádot.

A táncosok az álarc mögül szégyentelenül flörtöltek partnerükkel. A tánc finom részletei érzéki felhívást jelentettek az udvarban folyó állandó igen, nem, talán, majd meglátod Játékra. Azután a kihívó odébb pördül, hogy egy másiknak udvaroljon tovább, és újra kezdje a játékot.

Az arany liliommal borított királykék függöny háttere előtt még üresen állt a királyi emelvény. A királyi társaság még nyilvánvalóan nem jelent meg. Madeleine a táncosokat figyelte, és kereste köztük a király ismerős alakját, de sehol nem látta.

Kutató tekintete előtt a tömeg hirtelen szétnyílt, és a király, karján a királynéval, belépett a bálterembe. Hűséges alattvalói földig hajoltak, miközben a zene megbicsaklott, majd elhallgatott. Madeleine térde remegett.

A király megfordult az emelvény előtt, és kezével intve halkan így szólt: – Folytassátok!Madeleine kilesett a legyezője mögül, és látta mosolyának gyengéd ívét, amelyet évekkel

ezelőtt olyan jól ismert. Idősebb lett, de ugyanaz a lélegzetelállító, jóképű férfi maradt, akire még mint fiatalemberre emlékezett. Dús, sötét parókája vállára hullott, egészen a csillogó vörös-arany brokátkabátig, amelyet aranysujtás, csipkegallér és kézelő díszített. Lajos lassan helyet foglalt a trónon, miközben a tömeget fürkészte. Arany térdnadrágja, piros harisnyája és divatos piros sarkú aranycipője csillogott a gyertyafényben, ahogy leült a királyi trónra.

A királyné mintha kényelmetlenül érezte volna magát az udvar ragyogásában. Komor és minden bájt nélkülöző acélszürke ruhát viselt, skarlát díszekkel. Rajta aztán semmi sugárzó vagy vonzó nem volt. Lajos távolságtartó tisztelettel bánt vele, de egyébiránt nem vett róla tudomást.

A zenészek újra rázendítettek, a táncosok pedig felemelkedtek alázatos testtartásukból, és úgy vették fel a ritmust, mintha a zene félbe sem szakadt volna.

Madeleine intett az anyjának. – Gyere velem! Tartsd magad elé az álarcodat!Madeleine megfogta anyja kezét, és a mulatók között tekeregve odavezette a fal mellé. Egy

oszlop mögötti alkóvra mutatott. – Várj meg itt!Madeleine a táncolók közt odasétált az emelvény elé, majd megállt egy nagydarab nő

mögött, aki a zene ütemére hajladozott. Pontosan a megfelelő pillanatban, amikor a nő táncpartneréhez pördült, Madeleine szembefordult a trónnal, leengedte az álarcát, és pajkos mosolyt villantott a királyra. Azután gyorsan megfordult, és eltűnt a tömegben.

Lajos felugrott, aranyfogantyús sétabotját feldöntötte. Egy darabig a tömeget fürkészte, majd ismét leült, de csak a széke peremére. A királyné urára nézett, arcán csodálkozás látszott. A király odahajolt hozzá, és a fülébe suttogott valamit. A királyné fejét rázva kémlelte a tömeget.

Madeleine odalibbent az alkóvhoz, ahol anyja várta. – Menjünk át a másik oldalra!– Kacérkodsz a királlyal? A tűzzel játszol! Miért nem tudatod vele egyszerűen, hogy itt

vagy, és beszélni akarsz vele?– Lajos imádja a vadászatot, és ki akarom hívni. Gyere, tudom, mit teszek.A két nő visszament a terem végébe, majd a másik oldalon előresétáltak a trónhoz.

Madeleine intett Henrinak és Armond-nak, hogy menjenek utánuk. Egy darabig lenyűgözve figyelték a bál hívogató forgatagát.

Egy udvaronc lépett Madeleine-hez. – Egy ilyen gyönyörű hölgy, szemmel láthatóan kísérő nélkül? – nézett körül a fiatalember. – Remélhetem-e, hogy nekem ajándékozza a La Contredanse-t?

Fekete álarca oda volt rögzítve az arcához, nem a kezével tartotta.Madeleine félrehajtotta a fejét, és szendén mosolygott. Legyezőjét a szája elé tartotta. –

Honnan tudhatja, hogy valóban gyönyörű hölgy vagyok-e? Lehet, hogy az álarc mögött egy kutya arca rejtőzik – kuncogott. – Vagy nincs fogam, vagy bibircsók van az orromon!

Minden erőfeszítés nélkül vette fel az udvari társalgás affektált modorát.Az udvaroncot felizgatta a kacérkodás. – Ó, Madame… vagy, ha ez szerencsém éjjele,

Mademoiselle! Ez az édes hang nem származhat kutyaarctól!Madeleine látta, hogy az álarc mögül a szögletes állkapocs fölött mélyszürke szemek

merednek rá. Az övé sem kutyaarc, gondolta. A férfi kezét nyújtotta felé, és meghajolt.Madeleine leengedte a legyezőjét, és ragyogó mosolyt küldött felé. Puha fehér kezét a férfi

napbarnított tenyerébe helyezte, majd rálépett a táncparkettre. Ahogy ellépett a férfi mellett, hogy elfoglalja helyét a tánchoz, odasúgta neki: – Asszony vagyok.

– Mais ce n'estpaspossible13 Micsoda csapás! Megtalálom a bál legszebb virágát, és valaki már letépte előttem. – Válla fölött Armond, Henri és Madeleine anyja felé nézett. – Érzelmeinek szerencsés nyertese is itt van Önnel?

– Ma éjjel nincs itt. Csak édesanyám kísért el – libbent Madeleine a táncparkettre.A zenészek elkezdték a játékot, Madeleine partnere pedig elhelyezkedett vele szemben, s a

tánc örve alatt sokkal közelebb vonta magához, mint ahogy ő szerette volna.Miközben oda-vissza libbentek a trón előtt, Madeleine csak a kedvező pillanatra várt.

Gyanútlan partnere adta meg neki az alkalmat, amikor a tánc már a vége felé járt. Ahogy az utolsó forgás során maga mellé húzta, a fülébe suttogta: – Kérem, fedje fel az arcát! Kínszenvedésre ítélne, ha egész éjszaka rejtve maradna előttem!

Madeleine csak megrebbentette a legyezőjét.Úgy helyezkedett, hogy a tánc végén a királlyal szembekerüljön. A végső meghajlásnál

lassan leengedte álarcát, partnerére nézett, majd oldalra lépett, hogy szembekerüljön a

13 Ez lehetetlen!

királlyal. Partnere, szépségét dicsérve kísérte vissza őt anyjához. De előtte még Madeleine tisztán leolvasta a király ajkáról saját nevét.

Elkezdődött a La Courante, és Lajos király felemelkedett, kezét nyújtotta feleségének, majd együtt felvonultak a táncparkettre. A háromnegyedes muzsika lassú tempót diktált a tömegnek. A király szakszerűen tett néhány tánclépést a feleségével, majd a királyné különösebb beharangozás nélkül térdet hajtott, és távozott a teremből.

A tánc ismét abbamaradt, és csend szállt a teremre. Lajos már a királyné kivonulása alatt a termet kezdte fürkészni. Amikor megpillantotta Madeleine-t, elindult felé. Alig hogy távozott azonban a királyné, amikor egy rendkívüli szépségű nő lépett a terembe, akinek már puszta megjelenése magára vonta a figyelmet.

A király figyelme is azon nyomban ráirányult, és odalépett hozzá, ismét intve a zenészeknek, hogy folytassák. A nő bókolt, kezét nyújtotta, és táncolni kezdtek. A király arcáról sugárzott az imádat, amelyet partnere hasonló szenvedéllyel viszonzott. Lajos le sem vette szemét az asszonyról.

Madeleine az anyjához fordult. – Madame de Montespan? Athénaïs?Anyja bólintott. – Igen, ő az.A király aktuális szeretőjének szépsége megdöbbentette Madeleine-t. Szőke fürtjeit friss

tavaszi virágok díszítették. Mélyen szabott, elefántcsontszínű ruhájának elejét és szegélyét jádekövek ragyogták be. Vállán hermelinnel szegélyezett kék bársonystólát viselt. Halvány bőrét csak tovább hangsúlyozta érzéki, rózsabimbóhoz hasonlatos szája, amely tánc közben oly gyakran nyílt gyöngyöző nevetésre.

Madeleine a párt bámulta, ahogy a bonyolult tánclépéseket előadták. – Fogalmam sem volt róla.

– Mire számítottál, drágám? Hogy Lajos szeretője is olyan jelentéktelen külsejű, mint a felesége? Athénaïs rendkívüli asszony. Komolyan kell vele számolni.

Madeleine felemelte álarcát, és tovább bámulta a szépséges párt, ahogy a táncparkettet uralták. Lajos kiváló tánctudásának méltó párja volt Athénaïs kecses, ügyes mozgása. Madeleine biztos volt benne, hogy Franciaország-szerte nem akadna náluk lenyűgözőbb párra.

Az este további részében Lajos még csak nem is pillantott Madeleine felé. A fiatal udvaronc, akinek neve, ahogy Madeleine megtudta, Pierre volt, számos további táncra felkérte még. Madeleine elfogadta a felkérést, hogy a parkettre kerüljön, s így talán szembenézhessen a királlyal, de túl nagy volt a tömeg, a király pedig kerülte a találkozást.

Most ki vadászik kire? Madeleine nem tudta eldönteni, hogy a király kerüli, incselkedik vele, vagy egyszerűen csak nem érdekli.

Az álarcosbál hajnalban ért véget. Lajos király és Madame de Montespan sokáig maradtak, és élvezték a bált, ám amint távoztak, mások is elindultak szállásukra a kastély csarnokain, kanyargó folyosóin keresztül.

Monsieur Pierre újra felbukkant, és felajánlotta, hogy elkíséri Madeleine-t és társaságát a lakosztályukhoz. Madeleine elhárította az ajánlatot. Az udvaronc lehangoltan távozott.

A bálteremből kifelé menet kék ruhás küldönc lépett Madeleine-hez. Átadott neki egy borítékot, majd meghajolt, és félreállt.

– Most kell választ adnom?– Oui, Madame.Madeleine megfordította a borítékot, és feltörte a király pecsétjét.

Jöjjön a Porcelán-Trianonba holnap este tizenegyre! Tízkor magáért megy egy udvaronc.Örök híve, Lajos

Madeleine álarca nyelével ütögette a kezében tartott üzenetet. – Mondja meg a királynak, hogy megtiszteltetésnek veszem a meghívását.

A kék ruhás küldönc meghajolt és távozott.– Mi volt benne, drágám? – kérdezte az anyja, amint a lakosztályuk felé indultak.Henri és Armond tisztes távolból követte őket.– Lajos arra kért, hogy holnap este találkozzam vele a Porcelán-Trianonban – mosolyodott

el Madeleine. – És természetesen elmegyek.Anyja is mosolygott. – Hát persze, hogy elmész, drágám. Madeleine maga mellé intette

Henrit. – Menj előre, Henri! Nem biztos, hogy visszatalálnék a lakosztályunkba.– Oui, Madame. – Henri gyorsan előrelépett, hogy a termeken keresztül szobáikhoz

vezesse úrnőit. Semmi más nem hallatszott, csak a nők ruhájának suhogása, és cipőjük kopogása a fekete-fehér köves padlón.

Armond mögöttük maradt.Miközben lassan végigmentek a sötétbe boruló termeken, Madeleine azon tűnődött, milyen

fogadtatásban lenne részük, ha környezetük tudná, hogy nem katolikusok, hanem hugenották. Vajon a svájci gárda akármelyik pillanatban ellenük fordíthatná a fegyvert, és követelhetné, hogy térjenek át? Elhunyt apja egykori udvari státusza vajon meddig védené őket? Meddig terjedne Lajos türelme, ha közeledését most visszautasítaná?

Már nem fiatal leány, aki az ifjú királlyal flörtöl, hogy nagyobb kegyben részesüljön az udvarnál. Ezúttal családja életéért, otthonáért küzd. Mekkora váltságdíjat hajlandó fizetni a családjáért? És ha Lajos meg is ígéri, hogy megvédi őket, vajon meddig tart ez a védelem? Amíg a következő gyűlölethullám végig nem söpör az országon, akár a pusztító tűz, mindent megsemmisítve, ami az útjába kerül, beleértve a Clavell családot és birtokát?

Nyomorúságos helyzetük súlya ellenállhatatlan hullámokban tört rá. Amint meglátta a lakosztályukat, berohant az ajtón, egyenesen a hálószobájába, és belehányt a mosdótálba.

Suzanne, aki Madeleine szobájában az ablak előtt a kanapén aludt, úrnője öklendezésének hallatán felugrott. Felkapott egy törülközőt a mosdóállványról, és odanyújtotta Madeleine-nek.

– Madame, beteg? Mi a baj?Elisabeth szorosan mögötte állt. – Jól vagy, drágám?Madeleine hamuszürke arccal roskadt le az ágy szélére. Keze reszketett, ahogy száját és

arcát megtörölte a törölközővel. – Jól vagyok, Mama. Biztos voltam benne, hogy Lajos örülni fog, hogy lát. Itt vagyunk egy országos felfordulás kellős közepén, és a családunk sorsa attól függ, milyen súllyal esik latba ifjúkori fellángolásom Franciaország királya iránt.

Anyja leült mellé az ágyra, és megpaskolta a kezét.– Egy alig észrevehető fejbillentés vagy egy rossz szó valamennyiünket börtönbe juttathat,

sőt elveszejthet. – Arca elé emelte a törülközőt, amint a könnyek záporozni kezdtek a szeméből. Anyjára nézett, tekintete könnyektől csillogott. – Biztos vagyok benne, hogy Lajos felismert. De közömbösnek tűnt, mintha nem is ismerne.

– Figyelj rám! Most már itt vagyunk – fogta meg Elisabeth Madeleine vállát. – Vaudois vagy! Erős. Képes leszel rá, hogy a király elé állj. – Anyja szorosan átölelte, amíg könnyei alább nem hagytak.

Néhány perc múlva Madeleine felállt. – Mindenesetre pihenjünk egy kicsit. Nemsokára reggel lesz. Mama, vegye le rólam ezt a fűzőt, kérem, túl szoros, mindjárt megfulladok.

Az éjszaka hátralévő részében Madeleine ide-oda forgolódott a hatalmas ágyban. Az álom és az ébrenlét határán újra és újra végigpörögtek előtte az éjszaka eseményei. A kastély kertje fölött a kora reggeli ég már lassan kivilágosodott, amikor végre nyugtalan álomba zuhant. Álmában újra és újra felbukkant, majd eltűnt szeretteinek arca.

François a hálószoba ablakánál állt, onnan nézte a napfelkeltét, ahogy a kora reggeli köd felszállt a folyómeder fölött. – Jean, és én bátor fiaim, minden rendben van veletek? És drága Madeleine-em, vajon sikerrel jársz-e? Királyunk kegyes-e hozzád; vagy talán túlságosan is kegyes? – suttogta maga elé.

Fel-alá járkált a szobájában. – Nem kínozom magam olyasmivel, amit úgysem tudhatok. Édes jó Istenem, itt áll előtted egy kétségbeesett ember. Kétségbeesett apa és férj, aki képtelen megvédeni családját az ellenségtől, aki hitünk miatt el akar pusztítani bennünket, mert más úton keressük az üdvözülést. Ölelj át bennünket isteni védelmeddel! Védd meg Madeleine-t a király cselszövésétől! Segíts neki helyes döntéseket hozni, és adj bölcs szavakat a szájába! Könyörületedben és erődben bízunk, Uram. Te megmenthetsz bennünket.

François visszament üres ágyához, és visszafeküdt, kezét a feje alá tette. Összefüggéstelen gondolatok cikáztak át az agyán, és egy pillanatra el is szundított, majd arra ébredt, hogy teste összerándul. Felkelt felöltözni. Egy újabb nap, amikor a Clavell család minden mozdulatát dragonyosok figyelik. Ennek hamarosan véget kell érnie!

Jean arra nyitotta ki a szemét, hogy a barlang sötétje kissé megenyhült. Rápillantott a mélyen alvó Philippe-re és Charles-ra, majd lábujjhegyen megkerülve őket végigment az alagúton a bejáratig. Kilesett a szikla melletti nyíláson, és látta, amint a köd lassan felszáll a folyó felett.

Még meddig, ó, Istenem, még meddig kell ebben a nyomorult barlangban rejtőznünk? Mutasd meg, mit kell tennünk! Adj erőt nekünk ehhez a naphoz! Segíts rajtunk! Jean térdre hullott, napbarnított arcán könnyek gördültek lefelé. O, Dieu, hol vagy? Miért hallgatsz, amikor kétségbeesetten várjuk a válaszodat? Miért rejtőzöl el előlünk? Az ég hideg, süket réz. Jézus, segíts rajtunk!

Öklével elkezdte a sziklafalat ütni, amíg keze véres nem lett. Segíts rajtunk! A kétségbeesett fiatalember kiáltása végighasított az ásító alagúton, és visszapattant a halott gránitról. Hitét kigúnyolta a néma csend.

12. fejezet

Suzanne szétnyitotta a magas, aranydíszes zsalukat, és a délutáni nap sugarai beáradtak a szobába, egészen a súlyos, tűzött kárpittakaróig.

Madeleine megmozdult, és kezével eltakarta a szemét. – Mennyi az idő? Egész délelőtt aludtam?

– Oui, Madame. Mindjárt két óra. – Suzanne elkezdett Madeleine körül szorgoskodni, felverte a párnáját. – Az úrnőnek szüksége volt az alvásra.

Köpenye az ágy végében feküdt, a közeli fésülködőasztalon pedig egy tányér leves gőzölgött egy tálcán; ínycsiklandó illata kicsalta Madeleine-t az ágy melegéből. Vállára dobta a köpenyt, felkapott egy darabka kenyeret, majd odalépett az ablakhoz. A kastély udvara és a kert nyüzsgött az élettől.

Madeleine lenézett a főcsatornára. A víz felületén kristálygyűrűkben csillámlott a fény. A gondolák lustán ringatóztak a vízen. Ezek egyike fogja ma este elvinni őt a királyhoz. – Anyám felkelt már?

– Oui, egy ideje már fent van.– És Judith? Visszajött már a cselédségi szállásról?– Oui, Madame. – Suzanne abbahagyta a reggelivel való foglalatoskodást. – Óhajtja, hogy

behívjam őt?– Igen, légy szíves, mind a kettőjüket. Hagyd a tálcát az asztalon. Suzanne dünnyögött,

hogy kihűl az étel, de engedelmesen kiment a nappaliba, hogy behívja a többieket.Elisabeth, még mindig fésülködőköpenyben, sietve jött be, s szokásos vidám modorában

üdvözölte lányát. – Jó reggelt, drágám, vagy inkább jó napot! Remek volt a bál tegnap este, igaz? És az a jóképű fiatalember, aki újra és újra visszajött, hogy táncoljon veled! Mi is volt a neve? Gyönyörű napunk van, nem igaz? Jobban érzed magad?

Madeleine nevetett anyja kérdésein. Charles éppen olyan, mint a nagyanyja; ugyanezek az állandó kérdések, amelyek meg sem várják a választ. – Igen, éppen most csodáltam meg a gondolákat a főcsatornán.

Judith követte úrnőjét a nappaliba, kezében Elisabeth egyik ruhájával. Mogorván állt a fal mellett az ajtónál.

Madeleine nekiállt kikérdezni. – Megtaláltad az unokanővéred tegnap este, Judith?– Oui.– És jól van? Örültél, hogy újra láttad?– Oui, Madame.Judith szófukar válaszai és a cseléd mogorvasága bosszantották Madeleine-t. – Mi a neve?– Madame?– A neve, Judith. Csak van neve, non14?– A neve Francina.– Milyen idős?– Madame?– Hány éves? Milyen idős? – Madeleine kezdte türelmét veszteni.– Hát, azt hiszem, hogy nálam olyan tíz évvel lehet fiatalabb, gondolom, negyven körül.

Talán még fiatalabb.– Protestáns?– Non, Madame, katolikus.– Értem. Szeretnék beszélni vele. Ide tudod hozni?

14 nem

– Most rögtön?– Igen, most rögtön! Még az este előtt beszélni akarok vele.– Oui, Madame. A konyhán dolgozik, azt hiszem, meg tudom keresni.– Nagyszerű. Lassan csak jutunk valamire! Elmehetsz, Judith. Keresd meg Francinát, és

hozd ide, amilyen gyorsan csak tudod!Judith kissé meghajtotta a térdét, majd gyorsan távozott.Elisabeth megvárta, amíg a lakosztályból kivezető ajtó teljesen becsukódik. – Mit akarsz

ezzel?Madeleine leült a fésülködőasztalához, és elkezdett játszani a reggelijével. – Beszélni

akarok valakivel, aki tudja, hogy zajlanak a vacsorák a trianoni kastélyban, és aki valamennyire hűséges a családunkhoz. Bár azt reméltem, hogy protestáns lesz az illető. Mindegy, meglátjuk. Majd az ösztöneimre bízom magam. – Megkóstolt egy kanálnyi levest. – Finom, mi van benne?

– Borsó – nevetett az anyja.– Hát persze. Lajos imádja a borsót. Ön már reggelizett?– Persze, már órák óta fent vagyok. – Elisabeth odament Madeleine ruháihoz, amelyeket az

előző éjszaka Suzanne felakasztott, és egyenként megvizsgálta őket. – Milyen hálót sző ma este az én kis pókom? És melyik csábos ruhában?

– Mama!Madeleine meglepődve tapasztalta, hogy Elisabeth aggódó anyából titkos cselszövővé vált.Anyja sötét szeme hirtelen jéghideggé vált. – Figyelj rám, Madeleine! Éveken keresztül

manővereztem, ármánykodtam, manipuláltam ebben az udvarban, hogy életben maradjunk, és hogy megőrizzem helyünket az államtanácsban. Ez hugenottaként nem volt könnyű feladat. De sikerült. Megőriztük Lajos bizalmát, és végül a védelmét. Időnként olyan szövetségekben és összeesküvésekben kellett részt vennünk, amelyben nem hittünk, vagy amellyel nem értettünk egyet, és szerettük volna, ha semmi közünk nincs hozzá. De a családunk biztonsága érdekében részt vettünk bennük.

Madeleine anyjára bámult. – Ön, Mama?Elisabeth leült az ágyára, és elfordult a lányától. – Isten majd átvezet az intrikák

labirintusán. Figyelned kell a szavára! Bíznod kell benne. Ő majd megmondja neked, mit tegyél, és merre lépjél.

Majdnem két óra is eltelt, mire Judith visszaért a lakosztályba az unokahúgával. A telt, középkorú asszony szívélyesen viselkedett, nem úgy, mint savanyú unokanővére.

– Francina? – emelkedett fel Madeleine a pamlagról.– Oui, Madame – mosolygott az asszony, és udvariasan térdet hajtott.– Judith elmondta, miért akarok beszélni magával?– Non, Madame.– Azt szeretném megtudni, hogy mi folyik a király vacsoráin a trianoni kastélyban. Tud

nekem segíteni?– Azt hiszem, igen. Gyakran szolgálok fel ott a vacsoráknál. Tulajdonképpen. .. – Francina

elhallgatott, és körbenézett a szobában, mintegy engedélyt kérve, hogy folytassa.Madeleine bólintott.– Ma este is felszolgálok a király trianoni vacsoráján.– Remek! Pontosan magára van szükségem. Micsoda szerencse! Anyja, aki a kandalló

mellett könyvet olvasott, megrótta. – Ez nem szerencse, Madeleine, hanem Isten gondviselése.

– Hm, valóban. – Madeleine fel-alá járkált, miközben Francinát kérdezgette. – Kik a vendégek ezeken a vacsorákon?

– A király családja, a szeretője, udvaroncok, különleges vendégek. – A cselédlány lehajtotta a fejét. – És…

– És?– Néha a király gyönyörű hölgyeket hív oda vacsorára, akikkel titkos találkát tervez.– Értem. – Madeleine érezte, hogy elpirul. – És ezt hogy oldja meg, miközben ott van a

felesége és a szeretője?– Ők diszkrétek.– Nem tudom elképzelni, hogy Madame de Montespan olyan diszkrét lenne… hogy

félrefordítsa a fejét, miközben Lajos más nőnek udvarol.– Amikor a király „különleges vendéget” hív meg, Madame de Montespan általában nincs

jelen.– És Mária Terézia korán visszavonul?– Oui, Madame.– Mi történik, miután megérkezem?– Lesz kísérője az úrnőnek?– Igen.Elisabeth felkapta fejét a könyvéből. – Tényleg? Ezt nem tudtam.Madeleine tovább járkált fel-alá, és egymáshoz ütögette az ujjait, miközben tervét szőtte. –

A megfelelő ruhában Armond udvaroncként is megjelenhet. Nem viselhet inasruhát. Igen, ő remekül megfelel. Fiatal és jóképű; Lajos nem tudja majd, ki lehet. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta, mintegy magában morfondírozva.

– És ha Lajos látta velünk tegnap az álarcosbálon? Nem hiszem. Armond és Henri a fal mellett állt a többi szolgával együtt. Biztos nem vette őt észre. – Ahogy félhangosan kimondta gondolatait, lassan terve is kezdett formát ölteni. – Suzanne, te velünk jössz!

Suzanne-nak sikerült megőriznie méltóságát a többi cseléd előtt, ám mosolya elárulta az örömét.

– Francina, tudna szerezni valamilyen megfelelő férfiruhát ma estére az inasomnak? Elég izmos és széles vállú. Judith elmondta magának, miért vagyok itt?

Francina élénken bólogatott. – Oui, madame. Megengedi, hogy nyíltan beszéljek?Madeleine bólintott, Francina pedig folytatta. – Bár katolikus vagyok, teljes szívemből

helytelenítem a protestánsok üldözését. –A cseléd keresztet vetett magára. – Isten bocsássa meg, hogy szembeszállók királyommal, de számos családtagom van, aki nem katolikus, és láttam a szenvedésüket. Volt, akiket megöltek közülük, mások börtönben sínylődnek. – Lecsüggesztette a fejét. – Bocsásson meg, hogy ilyen őszintén beszélek. Az én férjemet és egyetlen gyermekemet is megölték a dragonyosok.

– Nagyon sajnálom. Hogyan történt?– Mindössze ötéves volt a kincsem, gyönyörű kisfiú. Vidám, közvetlen gyermek, olyan,

akit mindenki szeret, és aki rögtön jókedvet teremt, ahová csak belép.Madeleine szívverése felgyorsult, amint saját, még mindig veszélyben forgó gyermekeire

gondolt.Francina folytatta. – A dragonyosok lerohantak egy falusi ünnepséget Párizs mellett.

Családtagjainknak különböző a vallása, de nagyon szorosan összetartunk, és az ország minden részéből érkeztek rokonok az ünnepségre. Nekem Párizsban kellett maradnom az udvarban, de mondtam az uramnak és a fiamnak, hogy menjenek el nyugodtan. A szüleimet is odavártuk, és ők már hároméves kora óta nem látták a fiamat. A dragonyosok lerohanták a gyülekezetet, azt hitték, mindenki hugenotta. Azt követelték, hogy mindenki azonnal térjen át a katolikus vallásra. Néhányan a helyszínen áttértek, de amikor az uram azt próbálta magyarázni, hogy ők már katolikusok, a dragonyosok feldühödtek. Meg voltak győződve arról, hogy hazudnak. Az uramat és a fiamat lemészárolták.

A még friss gyász fájdalma egy időre csendbe burkolta a szobát.

Francina hangja elhalkult, ahogy folytatta a történetét. – Mikor megtudtam, mi történt, vigasztalhatatlan voltam. Hugenotta rokonaim voltak azok, akik szeretettel, együttérzéssel vettek körül. Ők tudták, milyen kínszenvedéssel jár, ha az embert zaklatják és üldözik a hitéért. – Francina felemelte a köténye sarkát, hogy letöröljön egy könnycseppet, amely jobb arcán legördült.

Judith odament az unokahúgához, hogy vigasztalja, Francina pedig megpaskolta a kezét. – Judith volt az, aki eljött hozzám, hogy bánatomban velem legyen.

– Emlékszem rá! – kiáltott fel Elisabeth. – Emlékszem, egyszer elengedtelek, Judith, hogy egy családi tragédia miatt az unokahúgodhoz utazz. – Elisabeth Francinához fordult. – Maga volt az az unokahúg!

Francina üres tekintettel bámult el Elisabeth mellett, mintha egy távoli színpadon játszódó jelenetet nézne. Alsó ajka remegett, ahogy megpróbált uralkodni az érzésein.

Madeleine szomorúan nézte a lesújtott asszonyt, átérezve, hogy még neki is ugyanez a sors juthat osztályrészül. Gyengéden kérdezte tovább a cselédet: – Miért maradt az udvarnál, miután így elpusztították a családját? És miért maradt katolikus?

Francina mély levegőt vett. – Hová mehetnék? És hogyan tarthatnám el magam? Ha áttérnék a protestáns hitre, elveszíteném az állásomat. Üldöznének. Férj nélkül mit tehetnék?

Francina kissé felvidult. – És ki tudja, talán e mostani időért jutottam királyságra?Az Eszter könyvéből való idézet kellemes meglepetésként érte Madeleine-t.– Megtiszteltetés számomra, ha bármilyen módon segíthetek – hajtotta meg térdét

Francina. Amikor kiegyenesedett, állát előreszegezte, arca pedig olyan határozott volt, mintha kőből faragták volna.

Armond a bejáratnál állt. Kényelmetlenül feszengett a szerepben, amelyet a terv szerint játszania kell majd. Suzanne sürgött-forgott, Madeleine haját, cipőjét, ékszereit igazgatta, bár mindegyik tökéletesen állt. Madeleine és anyja a nappaliban ültek, várták az ígért kísérőt.

Pontosan tíz órakor illedelmes kaparászás hallatszott az ajtó felől, ahogy az itt szokás volt; a kopogás illetlennek számított. Madeleine nevetett rajta. Elisabeth intett Judithnak, hogy nyisson ajtót.

– Pierre! – ugrott fel Madeleine, miközben legyezője a padlóra hullott. Gyorsan összeszedte magát. – Egy szolgára számítottam!

– Elindult tegnap esti újdonsült csodálója felé, és kezét nyújtotta neki, miközben Suzanne lehajolt a legyezőért.

Madeleine rájött, hogy ezek szerint Lajos mégis figyelhette őt. Régi udvarlója bizony értett ehhez a játékhoz. – Micsoda kellemes meglepetés!

– Az én számomra is. – Pierre megfogta Madeleine kezét, és meghajolt, hosszan elnyújtva a kézcsókot. Amint a meghajlásból felemelkedett, szürke szeme a pajkos mosoly fölött Madeleine tekintetébe fúródott.

Ez a mosoly… miért tűnik ilyen ismerősnek? – futott át a gondolat Madeleine fején, de mint a tünékeny pillangó, nem hagyta elkapni magát.

– Madame – üdvözölte Elisabethet kifogástalan modorban a férfi, majd visszafordult Madeleine-hez, s az ajtó felé mutatott. –Készen áll, hogy részt vegyen az egyik legkülönlegesebb versailles-i eseményen? Hogy a Porcelán-Trianonban együtt vacsorázzon magával a királlyal?

– Igen, készen állok. – Madeleine megcsókolta az anyját, s a fülébe suttogta: – Imádkozz! –, majd ruhájának suhogása közepette kivonult a szobából. Az alkalomhoz illő hajviselettel és egyéb díszekkel ellátott kíséretének vidáman adta ki a vezényszót: – Induljunk!

Madeleine gondolatai közt vágóhíd felé vezetett bárányok baljós képe suhant át.

Pierre kiváló kísérőnek bizonyult. Kivezette Madeleine-t a tekervényes kastélyból a főcsatornához, ahol már várt rájuk a kecses gondola. Armond Suzanne-nal együtt követte őket, megkönnyebbülve, hogy ismét szolga lehet, s nem kell úrnője kísérőjének szerepét játszania.

Helyet foglaltak az imbolygó járművön – Suzanne és Armond illedelmesen hátul, Madeleine és Pierre pedig egy zárt kabinban telepedett le. Mialatt a gondolás lassan irányította a hajót a csatornán lefelé, Madeleine Pierre-hez fordult. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy Önt nyerhettem el kísérőmül?

– Véletlen szerencse?– Ezt nehezen hiszem.– A megfelelő időben a megfelelő helyen voltam, hogy kérést intézhessek a királyhoz?– Ezt már elképzelhetőbbnek tartom.Katolikus vagy protestáns? – szerette volna megkérdezni, de nem merte. Most a királlyal

való kacérkodás mellett az udvaronccal szemben is alakoskodnia kell.Miközben a gondola a Porcelán-Trianonig tartó rövid utat megtette, Pierre illedelmes

társalgást folytatott Madeleine-nel, szavait azonban megtűzdelte az udvarnál szokásos kétértelmű megjegyzésekkel.

– Úgy tudom, Ön a király régi barátja.– Látom, hogy a pletyka még mindig szélsebesen terjed az udvarnál.– Az ember mindig ki van éhezve egy kis szaftos botrányra.– Botrányra?– Ühüm. –És?– Nyilván megérti, ha óvatosan kell fogalmaznom. Madeleine bólintott. – Folytassa.– A szóbeszéd szerint Lajos király még mindig szívében őrzi azt a titokzatos ifjú hölgyet,

aki évekkel ezelőtt menekült el udvarából a hugenotta-üldözések elől – mondta Pierre elkomorult arccal. – És az évek során okosan védte a hölgy családját a gyűlölet politikájától, amely az udvarban egyre inkább eluralkodott a hugenottákkal szemben, akik nem voltak hajlandók áttérni.

– Kicsoda Ön? – húzódott el Madeleine; majd kísérője felé fordult. Kutatóan nézett rá. – Arcát nem takarja ugyan a tegnapi maszk, de úgy érzem, ma este még vastagabb álarc mögé rejtőzött.

Pierre felnevetett, és lesimította bajszát és kecskeszakállát. – Ma este az Ön kísérője vagyok, a király parancsára. Nézze, meg is érkeztünk.

A gondola kikötött, és a hajós segített az utasoknak kilépni a partra. Madeleine megigazította a ruháját, belekarolt Pierre-be, és hagyta, hogy a díszterembe vezesse.

Bár a tegnap esti bálhoz képest csendes volt a terem, mégis szinte vibrált a légkör. Gyönyörűen öltözött férfiak és nők különböző csoportokban, halkan társalogtak, miközben a király érkezését várták. Már önmagában is óriási kiváltságnak számított, ha valaki a király társaságában lehetett, amíg őfelsége étkezett. Madeleine ezt nagyon jól tudta. Észrevétlenül körbepillantott a termen, nincs-e ott valaki, akit esetleg felismer. Azt kívánta, bárcsak vele volna az édesanyja, aki a fülébe súgná, ki kicsoda, és mikor mit kell tennie.

Az étkezőasztalhoz vezető folyosó két oldalán díszes brokátszékeket helyeztek el, amelyeken nők üldögéltek. A szolgák azon szorgoskodtak, hogy a legendás étvágyú király hatalmas asztalára felhordják az első fogást. Hosszú estére lehetett számítani.

– Pierre – szólt Madeleine halkan. – Hol helyezkedjünk el? Tájékozottságom az udvari etikett terén kissé berozsdásodott.

Madeleine rögtön szemrehányást tett magának. Tudta, hogy óvatosabbnak kell lennie.– Jöjjön! Pontos utasításom van. – Suzanne-t és Armond-t a többi szolgával a fal mellett

hagyták, majd Pierre az ülő nők közötti díszhelyre vezette Madeleine-t. Segédkezett, hogy kényelmesen helyet foglaljon, majd megállt mögötte. A többi nő, aki a király érkezését várta,

legyezője mögül vizsgálgatta az ismeretlen jövevényt – néhányan kísérőjükkel suttogtak, mások egyszerűen csak figyelték.

Hamarosan megérkezett a király, és miközben elhaladt a nők mellett, akik sorra felálltak és meghajoltak királyuk előtt, itt-ott elidőzött egy üdvözlő szóra. Sem a felesége, sem Madame de Montespan nem voltak jelen. Bár a légkör kötetlenebb volt, mint előző este, Madeleine türelmesen várakozott, amíg a király közelebb nem ért. Térde reszketni kezdett, attól félt, összecsuklik alatta.

Madeleine lesütött szempilláin keresztül nézte a király lábát. Férfilábhoz képest nagyon kecses volt, díszes aranycipőben, s mellette kopogott arany sétapálcája, miközben egyre közelebb ért hozzá. Míg a király érkezése előtt zajos társalgás töltötte be a termet, most csak a szoknyák suhogása, és az elmormolt üdvözlések törték meg a csendet.

A pálca kopogása Madeleine előtt állt meg. – Madeleine! Édes, kedves Madeleine-em! Valóban Ön az?

Felnézett régi barátja és udvarlója szemébe. Madeleine még mélyebbre ereszkedett. – Oui, Felség.

– Micsoda öröm, hogy találkozunk! Amikor tegnap éjjel megláttam az álarcosbálon, alig hittem a szememnek. – Kezét nyújtotta, és gyengéden felsegítette. Madeleine az ezüstgyűrűvel díszített kezét nyújtotta neki. A király hüvelykje futólag végigsimított a gyűrűn.

– Éppen olyan lélegzetelállítóan gyönyörű, mint valaha. – Elhallgatott, és szégyentelenül végignézte piruló arcától egészen a szoknyája legaljáig. – Megtisztelne vele, ha a vacsora alatt mellettem ülne!

A döbbenet halk moraja szaladt végig a termen, mint hullámok a sima víztükrön. Zavart csend telepedett a társaságra. A vendégek kétoldalt sorfalat álltak, hogy Lajos, Madeleine-nel az oldalán, elférjen közöttük.

Lajos átnézett a tömeg felett, majd Pierre-re esett a tekintete. –Köszönöm, Pierre. Kérem, maga is csatlakozzon hozzánk!

Fényűző vacsora állt előttük. Pierre segített Madeleine-nek helyet foglalni a király mellett, majd ő is elhelyezkedett a másik oldalán. Madeleine feje szédült attól, hogy a király ilyen nyilvánosan üdvözölte, és hogy ez mit jelenthetett. Arra számított, hogy először csak felületesen vesz majd róla tudomást, és később esetleg titokban küldet érte. De hogy ilyen szemérmetlenül fogadja az egész társaság előtt, és hogy vacsoránál az oldalára ültesse! Biztosan mindenki azon töri a fejét, ki lehet ő, miért tűnt fel ilyen hirtelen, és a király miért fogadta és üdvözölte ilyen feltűnően. Az ilyen nyilvános fogadtatás csak bonyolíthatja kérésének teljesítését, amelyet a király elé kíván terjeszteni.

Lajos könnyedén csevegett vele, visszaemlékezve a gondtalan kamaszkorra, egy pillanat alatt eltörölve az elmúlt éveket. – Meséljen a családjáról! Hogy van az édesanyja?

– Kiválóan, Felség. Éppolyan elegáns, mint mindig. Ő is itt van velem.– Valóban? Ott volt tegnap az álarcosbálon?– Igen, de nem táncolt. A szolgák mellett maradt.– Képzelem, hogy még most is épp olyan jól ért a tánchoz, mint amikor édesapjával együtt

itt éltek az udvarnál. – A király elhallgatott. – Nagyon sokkal tartozom apja szolgálataiért, amelyeket az országnak tett, amíg az államtanácsban volt. Borzasztóan hiányzik nekem. – A király kedvetlenül böködte az ételét. – Tudtam, hogy benne megbízhatok.

Madeleine bólintott. – Nekem is hiányzik, Felség.Lajos kezét az övére tette az asztal alatt. – Kérem, Madeleine, semmi szükség itt erre a

formalitásra. Szólítson a nevemen!Madeleine elpirult, és megköszörülte a torkát. – Természetesen, Fel… ö, Lajos. –

Mosolygott, majd elnevette magát, s ezzel a pillanat feszültsége is feloldódott.

Lajos még mindig a kezét fogta, és ő is elnevette magát. – így már jobb. – Az asszony kezét maga felé húzta, és Madeleine érezte, ahogy ujján megforgatja az ezüstgyűrűt. – Ez csak nem…

– Hát emlékszik? – Kutatóan nézett rá, várva a megerősítést.– Hogy emlékszem-e? Hogyan feledhetném el? Vous seule, pour toujours.A király odahajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett. Madeleine észrevette Lajos szeme

körül a múló idő nyomát, amely azonban cseppet sem rontott a férfi vonzó megjelenésén. Az asszony önkéntelenül megérintette saját arcát, rádöbbenve, hogy az idő múlása valószínűleg az ő bőrén is nyomott hagyott.

– Minek köszönhetem az örömet, hogy ismét láthatom szépséges arcát?Hatalmas zöldséges tálat helyeztek eléjük, félbeszakítva a társalgást. Madeleine

hátrafordult, és látta, hogy Francina távolodik el az asztaltól, miután felszolgálta az ételt. Most, hogy tudta, a cseléd ott van a szolgálók között, Madeleine hirtelen biztonságban érezte magát.

Lajos megszorította a kezét, majd elengedte, és figyelmét az ételre fordította.Egyik fogás követte a másikat, és a király kedvencei a késő esti vacsorát a hajnali órákig

nyújtották.– Látom, a király étvágya éppolyan kiváló, mint régen – ugratta Madeleine gyermekkori

barátját.Lajos nem válaszolt a megjegyzésre, de hátrébb tolta székét az asztaltól, egy epret tartva

hüvelykujja és felékszerezett mutatóujja között. Beszéd közben forgatta, vizsgálgatta az apró eperszemet. – Hát nem ez a legszebb gyümölcs, amit el tudunk képzelni? A színe lenyűgöző. Alakjának ívei izgatóak. – Vágyakozva Madeleine-re nézett, miközben egy darabkát leharapott a gyümölcsből.

– De amíg meg nem kóstolta az ember, soha nem tudja, hogy íze édes, kívánatos lesz-e, vagy éppen fanyar és savanyú. A tökéletes idomok és a csodás színárnyalat sem árulja el, mit tartogat az íze annak, aki utána epekedik. Mit rejt magában? – Bekapta a rubinvörös gyümölcs maradékát, és ujjait megtörölte a fehér szalvétán. – Ez az eper történetesen hihetetlenül édes volt.

Madeleine visszadobta a labdát a királynak. – Valóban, soha nem lehet tudni előre. De azt sem láthatjuk, milyen viharokat vagy aszályt állt ki a növény, mire megteremte gyümölcsét: mennyi esőt kapott, milyen szorgalmasan tisztította meg a fojtó gyomoktól, és milyen szeretettel gondozta a gazda. – Kacér mosolyát kihívóan a királyra villantotta. – Ezek a körülmények mind egyaránt befolyásolják a gyümölcs édes ízét.

Lajos ismét közel hajolt hozzá, és csak az ő füleibe suttogta. –Pontosan. És mindenki tudja, hogy a szigorú metszés hozza a legédesebb gyümölcsöt.

A király felállt, jelezve, hogy az étkezésnek vége. A vacsoravendégek felálltak, egyetlen összehangolt mozdulattal bókoltak uralkodójuk előtt. Lajos ismét megfogta Madeleine kezét. – Jöjjön velem, Madeleine, mutatni akarok valamit!

– Mi lesz a szolgáimmal? – Madeleine Suzanne és Armond felé intett, akik még mindig hátul várakoztak.

– Segíthetnek a személyzetnek rendet rakni, aztán megvárhatják a csatorna partján. – Lajos máris elindult a kifinomult díszítésű kékfehér Trianon kastély belsejébe. – Monsieur15 Boveé, jöjjön velünk!

Madeleine hirtelen levegő után kapkodott, fejét pedig mintha dróton rántották volna Pierre irányába. – Boveé?

Pierre sugárzó mosolyt villantott Madeleine felé. Apja vonásai hirtelen láthatóvá váltak rajta, mint amikor egy művész portrét rajzol. – A szolgálatára, Madame.

15 úr

Madeleine szíve majd kiugrott a helyéről. Csapdába kerültem! A háló, amit szőttem, rám borult, és belegabalyodtam. Mon Dieu, segíts rajtam!

„És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok. .. „Madeleine halkan maga elé mormolta: Merci, Père Dieu16. Megfordult, és engedte, hogy a

király elvezesse a vacsoraasztaltól, miközben Pierre szorosan a nyomukban haladt.

16 köszönöm, atyám

13. fejezet

Lajos egy kis pavilonhoz vezette Madeleine-t, amelynek falát ugyanaz a finom kék-fehér csempe borította, mint a főépületét, ahol vacsoráztak. A pavilont illatos virágok borították. Pierre szorosan mögöttük lépkedett. – Hogy tetszik a kis rejtekhelyem? Ide szoktam menekülni az uralkodás terhe elől.

– Gyönyörű. Az ízlése, mint mindig, kifogástalan. – Szeme sarkából Madeleine látta, amint Pierre eloson a sötétbe.

Lajos egy párnákkal borított széles kanapéra mutatott. – Jöjjön, üljünk ide, és emlékezzünk az elmúlt, boldogabb időkre, amikor még fiatalok voltunk, és mindenki bennünket irigyelt az udvarban. A jelenléte színtiszta felüdülést jelent nekem. Madeleine leült a túlzsúfolt kanapé szélére. Lajos a végéhez támasztotta a sétapálcáját, és középre ült. Megpaskolta a párnát maga mellett. – Nem, nem, nem, ide, mellém, drága, drága barátnőm!

Megcsókolta a kezét, és amikor felemelte a fejét, Madeleine látta, hogy könnyek csillognak a szemében. A sajnálat, amely régi barátja bánata miatt összeszorította a szívét, őt magát is meglepte. Lajos továbbra is úgy ült mellette, hogy két kezében fogta az övét. Madeleine másik kezével ügyetlenül megpaskolta Lajos karcsú ujjait.

A férfi a fejét ingatta. – Ó, kedvesem, honnan is tudhatja egy király, kik az igazi barátai? Egész nap udvaroncok és diplomaták vesznek körül, minden szeszélyemet kielégítik, hízelgéssel árasztanak el, manipulációval igyekeznek a kegyeimbe férkőzni csak azért, hogy politikai elképzeléseiket megvalósítsák, és így saját fontosságuk érzetét növeljék.

– Mint a felesége és a szeretői?A király elvette a kezét. Karját a pamlag hátára fektette, és Madeleine ruhájának

csipkegallérjával kezdett játszani hátul, a nyakánál. – Ön ugyanaz, aki volt, mindig rögtön a lényegre tapint – nevetett halkan. – Igen, bármelyik nő enyém lehet a királyságban, akit csak megkívánok, kivéve azt az egyet, akit igazán akarok. Ő elszökött tőlem, és úgy hallottam, egy protestánshoz ment feleségül, aki még csak nem is nemesember.

Madeleine gondosan megválogatta a szavait. – A felszínen gyakran a tiltott gyümölcs tűnik a legédesebbnek.

Lajos nem válaszolt rögtön, hanem továbbra is mélyen a szemébe nézett, mintha az indítékaira próbálna rájönni. Még mindig ruhája csipkéjével játszott, majd gyengéden megsimogatta a vállát. – Miért bukkant fel ilyen hirtelen az udvaromban, Madeleine?

Valahonnan, egy rég elfelejtett, titkos helyről hirtelen erős érzelmek szabadultak fel és árasztották el Madeleine védtelen szívét. Nem merte a királyt megsérteni azzal, hogy elvegye a kezét, de tudta, ez a macska-egér játék nem folyhat tovább. Attól félt, hogy érzelmei olyan út felé viszik, amelyre nem akar rálépni.

Nem volt más választása, egyenesen kellett beszélnie. – A szemébe nézek, és azt az ifjút látom, akit szerettem… akit már az előtt szerettem, hogy ő észrevette volna a naiv, félénk kislányt az udvarban. Az ifjút, akivel együtt lovagoltunk itt a versailles-i erdőben, amikor ez a pompás kastély még csak az álmaiban létezett, és akinek a nevetését még ma is fel tudom idézni, ahogy a szél belekapott a hajunkba. Életem legboldogabb pillanataiként tartom számon kora reggeli találkáinkat. Még mindig emlékszem rá, milyen illata volt a harmattól nedves rétnek.

Lajos mosolygott, miközben Madeleine gondtalan, ifjúkori napjaikról beszélt.Madeleine folytatta. – Emlékszem az ifjúra, aki megtanított az udvar nyelvére; hogyan kell

tojástáncot járni a jóképű udvaroncok bókjai közepette. Az ifjúra, aki megmentett az egyik túlságosan felhevült csodálótól, miután túl lelkesen kacérkodtam vele.

Lajos hangosan felnevetett, és a térdére csapott, amint Madeleine eszébe juttatta a kellemetlen esetet.

– Emlékszem Lajosra, az ifjúra, aki mindenki között a legelegánsabb táncos volt, és engem is megtanított a legbonyolultabb lépésekre. – Madeleine elhallgatott. – Az ifjúra, akitől az első csókot kaptam, és aki megdobogtatta a szívemet, amikor ezt suttogta: Vous seule, pour toujours. – Madeleine a kezére nézett. – Aztán megajándékozott érzéseinek ezzel az örök emlékével. – A szerelem szót nem akarta használni.

– Mindenre, ami drága nekem, Madeleine, esküszöm, hogy komolyan gondoltam! Őszintén szerettem. De foglya voltam a pozíciómnak, amelybe beleszülettem. Nem dönthettem saját vágyaim alapján, kivel kötöm össze az életem.

Lajos levette a kezét Madeleine válláról, és közelebb húzódott hozzá. – Amikor tegnap este megláttam az álarcosbálon, a régi érzés egy pillanat alatt visszatért. Rájöttem, hogy mind a mai napig szerelmes vagyok Önbe. Egyszerűen csak elfojtottam ezeket a vágyakat. Szívemnek az a része, amely csak a Öné, börtönben senyved; Önre vár, hogy kinyissa az ajtaját.

Magához húzta Madeleine-t, gyengéden karjába vonta, és a fülébe suttogta: – Egyedül Önnek van hozzá kulcsa. Mindent megteszek azért, hogy az enyém legyen! Ez így helyes, hogy ismét a karjaimban tartom. Ennek így kell lennie.

Madeleine kibontakozott az ölelésből, és zihálva ült hátrébb, hogy Lajosra nézzen. A férfi élő szerelmének megvallása mélyen meghatotta. Elgondolkodva csavargatta az ujján csillogó feliratos gyűrűt. O Dieu, imádkozott, légy támaszom gyengeségemben!

„És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok…”– Azért jöttem, hogy családom nevében szívességet kérjek.– És milyen szívességről van szó? – keményedett meg Lajos hangja. – Már nem gyermek.

Milyen szívesség az, amely miatt személyes meggyőződését is kockára teszi, hogy eljöjjön hozzám? – Előrehajolt, összekulcsolt karját térdére támasztotta, és egyenesen Madeleine szemébe nézett. – És mit gondol, mivel győzhetne meg engem, a királyt, aki hozzászoktam, hogy minden kívánságomat egyetlen intésemre teljesítik, ha nem azzal, hogy az enyém lesz? Milyen árat lenne hajlandó fizetni, Madeleine, a családjáért? Mit érnek Önnek?

Madeleine látta a király szemében, amint fellángol benne a szenvedély. Félelem kerítette hatalmába, de folytatta. – Nem, Lajos, az életem már nem az enyém. Másé vagyok, éppen úgy, ahogy Ön is már másé volt akkor. Ifjúságunk napjai keseréde-sek, már csak az emlékük maradt. Soha semmi nem lehet többé közöttünk.

– Lehet, ha elfogadja, amit ajánlok, és áttér! Mindent megkap, amit csak kíván. Tudja, hogy feleségemmé nem tehetem, az ország politikája ezt nem engedi, de egy pillanat alatt hivatalos szeretőmmé nyilvánítom. Csak mondjon igent!

Ismét megfogta a kezét, és megcsókolta. – Gyermekeink hercegek és hercegnők lesznek. Az Ön véréből és az én királyi véremből. – Megfogta az ezüstgyűrűt, és megcsavarta az ujján. – Saját gyermekeink lennének. Bárcsak…

Átkarolta, és magához húzta Madeleine-t. Ismerős illata és érintése még annyi év után is megérintette az asszonyt. Megdöbbentően otthon érezte magát a karjaiban. A király gyengéden megcsókolta. Régi versailles-i találkák emléke villant fel Madeleine fejében: lopott pillanatok, ügyetlen próbálkozások egymás testének felfedezésére, ígéretek, amelyeket soha nem lehetett betartani.

Hirtelen kihúzta magát az ölelésből, és kartávolságra tolta magától a királyt. – Ó, Lajos, nem lehet egy életet arra alapozni, hogy bárcsak! Ami történt, elmúlt. Kénytelenek voltunk folytatni az életünket. Önnek Franciaország királyaként kellett sorsát beteljesítenie, én pedig úgy döntöttem, hogy vidéken élem az életem egy földbirtokos feleségeként. Életünk kanyarulatait, kiugróit már előre megírta egy nálunk sokkal nagyobb hatalom. És most, drága

barátom, azért vagyok itt, hogy megkérjem, gyakorolja királyi hatalmát, és segítsen a családomon.

Lajos arca elsötétedett. – Csak így egyszerűen? – csettintett egyet az ujjával. – Lajos, segítsen a családomon, mert valamikor szerelmesek voltunk egymásba? – utánozta gúnyosan Madeleine hangját. – És mindezt úgy várja el, hogy cserébe semmit sem kínál?

– Azért kérem, amit édesapám jelentett Önnek, azért, mert ifjúkorunkban szerelmet éreztünk egymás iránt, azért…

– Miért, Madeleine? – meredt rá Lajos fenyegetően, hangja egyre élesebben csattant. – Miért szökött el tőlem olyan váratlanul? Miért utasította el a küldönceimet? – Megragadta a vállát. – Miért ment férjhez úgy, hogy nekem egy szót sem szólt róla? Hogyan is választhatta egy vidéki hugenotta alantas életét a király tejben-vajban fürösztött, imádott társának szerepe helyett?

Madeleine a király mellébe temette arcát, és elsírta magát. – Ó, Lajos! Hát nem érti? El kellett mennem! Nem maradhattam! Arra készült, hogy feleségül vegye Mária Teréziát, és én túlságosan mélyen szerettem ahhoz, hogy pusztán a szeretője legyek.

Lajos hangja megenyhült. – Ne sírjon. – Arcát gyengéden maga felé fordította. – Soha nem tudtam elviselni, amikor sírt.

Madeleine gyengén elmosolyodott, zsebkendőjével törölgetve az orrát. – És mennyi ideig tartott volna, amíg arra nem kér, hogy térjek át? Mennyi ideig tűrtek volna meg az udvarnál engem, egy protestánst?

– Megvédett volna a nantes-i rendelet, mint minden hugenottát. Madeleine kiegyenesedett, és bátran szembenézett királyával.

Néhány másodperc eltelt, mire összeszedte magát annyira, hogy újra bele merjen vágni kérésébe. Tudta, hogy vékony jégre merészkedik. Mély levegőt vett. – Ha még mindig véd bennünket a rendelet, miért engedi a dragonyosoknak, hogy az ország minden táján garázdálkodjanak, azt követelve, hogy térjünk át? És amikor megtagadjuk… felégetik a házunkat, megerőszakolják az asszonyokat, fosztogatnak és gyilkolnak? – Madeleine hangját bátorsága ellenére zokogás törte meg. – Gyermekeinket pedig elrabolják, és kolostorokban tartják őket fogva?

Lajos élesen ránézett. – A gyermekeinket?– Az én gyermekeimet.Lajos felállt, és megfenyegette az ujjával. – Ezeket a gyermekeket nem tartják fogva!

Valódi nevelésben részesülnek. Olyanban, amilyet maguk, hugenották soha nem lennének képesek biztosítani a számukra.

– Különösen, amióta bezáratta az iskoláinkat!– Hogy merészel így beszélni a királyával?! – Hangja fenyegetővé vált. – Hogy merészeli

megkérdőjelezni a tekintélyemet?! – A Napkirály fensége magasztos köpenyként burkolta be Lajost. Fel-alá sétált Madeleine előtt, nem törődve annak könnyeivel. – Pierre!

A jóképű udvaronc egy pillanat alatt előbukkant a sötétségből.– Visszakísérheti Madame Clavellt a lakosztályába. Reggel távozik Versailles-ból.– Igenis, felség. – Pierre mélyen meghajolt uralkodója előtt.– Lajos, kérem! Könyörüljön a családomon! – Madeleine térdre rogyott, arcán patakokban

folytak a könnyek. – Azért, amit egymástól reméltünk, amit egymásnak jelentettünk!Lajos úgy nézett rá, mintha sohasem ismerte volna. – Ön döntött, asszonyom. – Hátat

fordított neki, és elindult. – Távozhat.– Lajos! Lajos! – Madeleine felállt, és utána akart rohanni, de Pierre elkapta a karját, és

vasmarokkal szorította.– Ha kedves az élete, Madame, mennünk kell. Most! Madeleine visszafordult, és Pierre

szemébe nézett. – Hogy? Mit jelent ez?

– Azt, hogy a király országával és egyházával szembeni kötelezettségeit jóval fontosabbnak tartja bármilyen érzelemnél, amelyet valaha is táplált Önnel szemben. – A pavilon kijárata felé tuszkolta Madeleine-t. – Jöjjön, sietnünk kell! Visszakísérem a lakosztályához. Készüljön fel, hogy kora reggel indulni tudjon! Ne késlekedjen, Madame Clavell!

A király keresztülvonult a nyitott előcsarnokon, vissza az étkezőhelyiségbe, ahonnan a legtöbb vendég már távozott. Sétapálcája minden második lépésnél baljósan koppant a márványpadlón. Az örökké ott lebzselő udvaroncok loholtak utána, úgy, hogy lehetőleg beleolvadjanak a környezetbe, ugyanakkor mégse maradjanak le tőle.

Miközben a kíséret elhaladt a hosszú vacsoraasztal mellett, Francina, aki éppen a fényűző lakoma maradványait szedte le, hallotta, amint a király ezt mondja: – Majd én megmutatom ezeknek a felkapaszkodott hugenottáknak, hogy mi vár rájuk, ha szembe merészelnek szállni velem. A Clavell birtokból semmi sem marad, mire Madeleine hazaér!

Francina lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a király szavait. A karján egyensúlyozott tálakat bevitte a konyhába, miután Lajos távozott.

A pultnál fiatal konyhalány állt, az ételmaradékot kotorta le a tálakról. Francina lerakta terhét a lány mellé. – Tessék, itt vannak. Sajnálom, de most el kell mennem.

A cselédlány Francinára pislogott. – Segítsek valamit?– Nem. Ha valaki kérdezi, hol vagyok, csak mondd, hogy megbetegedtem. – Francina

kisurrant a konyhaajtón, és felugrott az egyik szolgákat szállító szekérre, amely a kastély felé tartott.

Madeleine belépett a lakosztályba, miután Pierre az ajtóig kísérte. A kandallóban már alig pislákolt a tűz, mellette az asztalon is alig látszott már ki a gyertya a réz gyertyatartóból. A két láng árnyéka ide-oda táncolt bóbiskoló édesanyja feje fölött.

Ahogy Madeleine közelebb lépett, megnyikordult a padló, felébresztve Elisabethet. – Ó, úgy látom, elszundítottam. – Anyja felállt, és szorosan magához ölelte Madeleine-t. – Madeleine, te reszketsz! Gyere, ülj le! Milyen volt Lajos? Fogadott? Elő tudtad adni a kérésedet? Mit mondott?

Kérdések, mindig csak kérdések. – Kérem, Mama, várjon egy percet! – Az elmúlt hét forgataga mind testileg, mind lelkileg kifárasztotta Madeleine-t. Leült a kanapéra, kezébe temette arcát, és zokogni kezdett.

Anyja melléült, és úgy ringatta a karjában, mintha kislány lenne. – Ó, chérie17. Minden rendben lesz. Ne aggódj! – Kisimította Madeleine haját a szeméből. – Mondd el, mi történt!

Az újraélesztett tűz fényénél Madeleine összefoglalta az éjszaka eseményeit. – Lajos nyilvánosan fogadott.

Anyja felszisszent. – Megkért, hogy mellette vacsorázzál? És Mária Terézia és…– Ők nem voltak ott. Szinte sercegett a levegő az udvaroncok suttogásaitól, miközben a

helyemre kísért. Pierre végig ott állt mellettem. Francina is ott volt a felszolgálók között, ahogy mondta. Furcsa, de valahogy megnyugtatott, hogy ott volt. – Madeleine elkezdte levenni az ékszereit. – Bárcsak te is ott lettél volna!

– Miért?– Nem ment jól. Azt állítja, hogy még mindig szeret, de a szívességének ára van.– És mi az az ár?– Hogy hagyjam el a családom, és költözzek Versailles-ba a szeretőjeként. Csak úgy

kíméli meg a birtokot és a gyerekeket.– Mire számítottál? – Elisabeth lánya szemét fürkészte. – Azok után, ami közöttetek volt,

hogy is kérhetett volna ennél kevesebbet?

17 drágám

Madeleine szemében megjelent egy könnycsepp, majd kiszabadult, és végigfolyt az arcán. A kezére csöppent, éppen az ezüstgyűrű mellé. – Megbocsáthatatlanul naiv voltam. – Lassan lehúzta ujjáról a gyűrűt, és az asztalra tette. – François-nak igaza volt. A király már nem az a kamasz, akit én ismertem. Nem tudtam segíteni a családunkon.

Sóhajtott, és megtörölte a szemét. – Megrémít, ha arra gondolok, hogy most mit fog tenni. Ijesztő volt. – Madeleine megrázta a fejét, és ismét sírva fakadt. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy elküldött. – Felkelt, és a szobája felé indult. – Reggel korán kell indulnunk. De most teljesen ki vagyok merülve.

– Persze, drágám. Próbálj meg pihenni egy kicsit! Madeleine még oda sem ért hálószobája küszöbéhez, amikor a két nő kaparászást hallott a bejárati ajtón. Halálra rémültek.

– Francina vagyok, engedjenek be, kérem!Elisabeth ért először az ajtóhoz, és beengedte a szolgálót. Francina szinte magánkívül volt,

haja kilógott a főkötő alól, és az izzadságtól csatakosan lógott, kezével koszos kötényét morzsolgatta. Alig kapott levegőt. – Azonnal el kell mennie, Madame! A király őrjöng. Attól félek, ártani akar magának és a családjának!

Madeleine arca elsápadt, a szíve összeszorult. – Tudom, mire képes Lajos, ha valaki megkérdőjelezi a tekintélyét. Haza kell jutnunk, mielőtt kiönti ránk a haragját! Isten segítsen bennünket? –

Odasétált az asztalon heverő ezüstgyűrűhöz, majd hátat fordított neki. Örökre bezárult az ajtó, amely életének ehhez a részéhez kötötte.

Madeleine és a maroknyi társaság leosont a versailles-i kastély masszív lépcsőin, ki a sötét éjszaka hideg levegőjére. Átsiettek a nyitott udvaron, és beszálltak a várakozó hintókba. A kerekek nyikorogtak, amint lassan a kapuk felé haladtak.

Figyelték, ahogy Henri az őrökkel beszél, közli velük, hogy kik ülnek a hintókban. – Hé! Madame Clavell és kísérői, Lajos király személyes vendégei. Korán indulunk, hogy ne a melegben kelljen utazni.

Elisabeth és Madeleine visszafojtott lélegzettel várta az őr válaszát.A férfi felemelt puskával lépett a hintóhoz. Rövid pillantást vetett a kocsikra. – Személyes

vendégek? Messze utaznak?– Grenoble-tól délre.– Az messze van. Én is korán indulnék, ha olyan messzire kéne mennem. Rendben,

mehetnek! – Továbbintette őket. – Adieu18, és jó utat!– Köszönjük, uram – suhintotta meg Henri az ostort, és a lovak nekilódultak.– Ó, Henri, siess! Haza kell érnünk a dragonyosok előtt! Madeleine imádkozni kezdett az

éjszakában, amely körbevette őket. Atyám, az életünkért, és gyermekeim életéért futunk. Tedd, hogy gyorsak legyenek a lovaink. Mutasd meg, merre menjünk! Oltalmazz bennünket a bajtól!

A függönyök mögül kinézett az égen ragyogó csillagokra. Az utolsó negyedben járó hold fényesen megvilágította az eget. Madeleine minden porcikája fájt a kimerültségtől. Talán még soha nem volt ilyen fáradt. Karjait maga köré fonta, és megdörzsölte a vállát. Fájdalmasan hiányzott François keze, hogy kimasszírozza a fájdalmat nyakából és hátából. Helyette minden zökkenőnél a hintópad kemény, merev hátának ütődött. Éjszakai népség. Hát már örökké az életünkért kell futnunk a sötétben, mint az éjjeli vadaknak? A lovak patáinak dobogása nyugtalan álomba ringatta Madeleine-t.

– Boveé parancsnok van itt, Felség – jelentették be másnap reggel a parancsnok érkezését. A tiszt meghajolt királya előtt, miközben bekísérték annak lakosztályába.

18 Isten velük

Lajos király íróasztalánál ült, egyik kopóját simogatva. Már kijelölte azt a szerencsés udvaroncot, aki a napi ceremóniák során a gyertyát tarthatja. Mások a szobában álldogáltak, várva, hogy sorra kerüljenek, és bizalmasan beszélhessenek a királlyal.

Lajos király a parancsnok felé bólintott. – Bocsásson meg, hogy visszatérése után ilyen gyorsan ismét igénybe veszem a szolgálatait. Tudom, hogy csak most érkezett vissza délről, legutóbbi küldetéséből.

– Soha nem állhatok elég gyorsan királyom szolgálatára.A király továbbra is a kutyát simogatta. – Remek kutyák, igaz? Vadászatra születtek.

Kiválóan alkalmasak rá, hogy félelem nélkül, könyörtelenül kövessék az áldozatot. Ha nem találnak szarvast, ami primitív késztetésüket kielégíti, ugyanolyan szenvedéllyel vetik magukat a nyúl után. – Lajos elfordult a kutyától. Az állat a király térdéhez fészkelte magát. – Csak a parancsomat várja, és amire rámutatok, lerohanja.

– Igen, Felség.A király felállt, a kutya pedig odébb kotródott. – Azt akarom, hogy menjen vissza a Clavell

birtokra, és égesse földig. Az ott lakókat pedig fogja el. – Arca elsötétült a haragtól. – François Clavellt vigyék a Bastille-ba, a gyerekeket pedig… – A király habozott. –A legnagyobb fiút hozza ide nekem! A kislányt vigye zárdába.

– Felség, úgy tudom, két fiú van, de nem bukkantunk a nyomukra. Nem voltak a birtokon, amikor odaértünk. Állítólag rokonoknál vannak Spanyolországban.

– És a lány?– Ő otthon volt. Hároméves.Madeleine iránti dühe ellenére megmozdult valami Lajos szívében. Nagyon fiatal még

ahhoz, hogy elszakítsák az anyjától. De hosszú távon az ő javát szolgálja.– Igen, vigye őt zárdába! Az apácák majd megfelelően gondoskodnak róla. De az idősebb

fiúra szükségem van. Ha megtalálja őket, az idősebbet hozza ide elém!– És ha még mindig nincsenek otthon?– Kutassa át a környéket még egyszer, és tegye, amit mondtam. Semmisítse meg a birtokot,

és vesse Monsieur Clavellt a Bastille-ba!Lajos leült, és egy csettintéssel visszahívta a kutyát. Megint simogatni kezdte a fejét. –

Igen, meg akarom nézni magamnak ezt a François Clavellt. A vidéki birtokost, aki soha nem jön el az udvarba, hogy a király előtt lerója a tiszteletét. Majd Párizsban megnézem. Meglátjuk, hogy tetszik neki, ha királyát a Bastille-ból szolgálhatja.

14. fejezet

François éppen derekára csatolta az övét, amikor döbbenten hallotta, hogy a nehéz bejárati ajtó durva ordítozás és lábdobogás közepette a kőfalnak csapódik. Kirohant a folyosóra. A lépcső tetején megtorpant, amikor meglátta, hogy dragonyosok rontanak be a földszinti előcsarnokba, kivont karddal a kezükben. François megfordult, és visszarohant a hálószobába, kirántotta puskáját a sarokból, majd visszafutott a lépcsőhöz.

Vangie és Claudine jelent meg a szobájuk ajtajában. – Mi történik? – Vissza! Fogd Vangie-t, és rohanj! Dragonyosok! Claudine karjába kapta a gyermeket, és elindult lefelé a hátsó lépcsőn. François, kezében a puskával, a főlépcsőn rohant lefelé. –Állj! Ki engedélyezte, hogy lerohanják a házunkat?

Boveé parancsnok szintén kihúzott karddal vonult be a főbejáraton. – Lejárt a tárgyalások ideje, Monsieur Clavell. Közvetlen parancsunk van Lajos királytól, hogy a birtokát kisajátítsuk Őfelsége számára, és minden lakóját elfogjuk.

François lement a lépcsőn, egyik lábával határozottan lépett a másik után. A lépcső alján megállt, puskáját Boveé parancsnokra célozta. – Ezt a parancsot csak akkor tudja végrehajtani, ha először megöl.

A katonák, akik már a parancsnok előtt berontottak, a ház minden szegletét lerohanták, feldöntötték a bútorokat, mindent felforgattak. François hallotta a cselédek megdöbbent kiáltásait, rémült sikolyait.

– Biztosíthatom, hogy rendkívüli örömömre szolgálna, ha ezt saját kezűleg megtehetném. Sajnálatos módon azonban Lajos király arra adott parancsot, hogy vigyem Önt… – a parancsnok elhallgatott, figyelmét Vangie vonta magára, aki hálóingében reszketve megjelent a lépcső tetején.

– Papa! – A kislány lefelé kezdett rohanni.– Vangie, menj vissza!A gyermek azonban leszaladt a lépcsőn az apjához, és a karjába ugrott. Kibillentette az

egyensúlyából, s a puska elmozdult a céltól. Claudine a félelemtől sápadt arccal lesett ki a korláton. François szeme sarkából észrevette a dajkát, és fejével intett neki, hogy meneküljön. A boltív alatt hátralépett az ebédlőbe, Vangie-val a kezében, és újra célzásra emelte a puskát. – Maradjon ott! Nem rettenek vissza attól, hogy lelőjem!

– Bizonyára nem akarja veszélybe sodorni azt az aranyos kislányát. – Boveé parancsnok mély, fojtó hangja úgy fonta körbe François fejét, mint maga az ördög. – Adják meg magukat, és mindenkinek egyszerűbb lesz! Önt magánkihallgatásra szólították a királyhoz, Monsieur Clavell.

– Azt mondtam, hogy maradjon ott! – célzott François egyenesen a parancsnokra, aki most már a kelleténél többször rontott be a Clavell család életébe. Madeleine szavai visszhangoztak a fülében: most nem lehetünk gyengék.

François remegett a dühtől. Hogyan mernek ezek a barbár disznók ismét az otthonába törni, és most már a család életét fenyegetni? Letette Vangie-t a földre, és a háta mögé tolta, úgy, hogy ő maga a kislány és a félelmetes parancsnok között maradjon.

Úgy érezte, mintha minden mozgás úgy lelassult volna, mint a kertjükben lévő szürke, nyálkás csigáké. A katonák ricsaja mintha víz alól jutott volna el hozzá, távolinak és kivehetetlennek hangzott. A dragonyosok, ahogy parancsnokuk felé tartottak, mintha tehetetlen marionettfigurák lettek volna, s a szálak egy őrült kezében futottak volna össze, aki még nem döntötte el, merre irányítsa őket. A dragonyosok egyenruhájának fényes vöröse és kékje torz foltokká mosódott össze. Miközben a katonák parancsnokuk válaszára vártak, a néma csendbe borult szoba szinte lüktetett a feszültségtől.

François észrevette, hogy valaki megmozdul mögötte, és hirtelen az egész jelenet éles fókuszba került. Megperdült, és egy dragonyos vigyorgó arcát látta maga előtt, amint felé lódul. A dragonyos puskatusa oldalról vágta halántékon François-t, majd a katona lehajolt Vangie-ért, és felkapta a kezébe. Pörgő fekete és sárga pontok robbantak François agyában, miközben a fölre zuhant. Emlékezett rá, hogy hallja, amint puskája a földnek csapódik, és Boveé parancsnok baljós nevetése lebeg felette… és hallja a lánya sikolyát, amely az agyára telepedett ködbe hasít.

Az apa minden bátorsága ellenére képtelen volt megmozdulni.Érezte, ahogy felemelik, és a földön vonszolják ki a házból. Megpróbált felállni, de lába

nem bírta el a súlyát. A katonák ledobták a főbejárathoz vezető sövény mellé, és összekötötték a kezét. Valaki a kútból húzott hideg vízbe mártotta a fejét, mire lassan magához tért.

Miután óriási erőfeszítéssel visszanyerte az eszméletét, zűrzavaros jelenet tárult döbbent szeme elé: dragonyosok lövöldöznek vaktában az erdő felé menekülő cselédek után; emberek ordítanak, miközben brutálisan verik őket a megvadult katonák; a megriadt, menekülő állatok széttapossák a szépen gondozott kertet. A rémült bégetés, rikoltozás, nyögés rettenetes lármája, és a Clavell-háztartás tagjainak fájdalmas kiáltásai pengeként hasogatták François idegeit.

A dragonyosok összeszedték a lovakat, és saját nyergük után kötötték őket. François feltételezte, hogy a Clavell-istálló remek telivér paripáit elkobozzák a király istállói számára.

Boveé parancsnok lenyűgöző fehér csődörén ült, s a nyeregben maga előtt tartotta Vangie-t. A borzalmas látvány, hogy lánya a bestiális parancsnok fogságában van, olyan dühvel töltötte el François-t, amilyet még soha életében nem tapasztalt; még ifjúként sem, amikor családja a dragonyosok ellen küzdött, és a szeme láttára mészárolták le édesanyját és a nővéreit. Vangie az ő ártatlan, védtelen gyermeke volt. És semmit sem tehetett érte.

François hörögve felállt, köteleit rángatta, amelyek fogva tartották. A torkából feltörő rekedtes hang mintha egy állaté lett volna. – Boveé!

A parancsnok megfordult, és odaléptetett François-hoz, lovát táncoltatva a lesújtott apa előtt. – Á, magához tért a család vitéz védelmezője! Nem igazán úgy fest, mint a hős páncélos lovag.

François kötelékét rángatva kínzója felé lendült.– Á, szóval még mindig nem adta fel!A csődör ott kapált és toporzékolt François előtt. Vangie furcsán csöndes volt, csak

szemével könyörgött apjának, hogy mentse ki. Halk nyöszörgés tört elő a szájából.– Jól van, jól van, kislány. Semmi bántódásod nem esik! – simogatta meg Boveé

parancsnok Vangie haját. – Megfelelően gondoskodni fogunk a lányáról, Monsieur Clavell. Sőt, ott, ahova viszem, sokkal jobb nevelésben fog részesülni, mintha maguknál maradna.

François tudta, mint jelent ez: zárdát.– Nem kell aggódnia miatta.Vangie édesapja felé nyújtotta a kezét, és sírni kezdett. – Papa, félek! – Alsó ajka

megállíthatatlanul reszketett, és alig kapott levegőt, miközben könnyek patakzottak az arcán.– Búcsúzz el a Papától, most indulnunk kell! – Boveé parancsnok megengedte Vangie-nak,

hogy odahajoljon az apjához, és megölelje.– Vangie, a Papa mindennél jobban szeret téged. Ne félj, és ne add fel reményt! Valaki

érted fog menni!A parancsnok visszahúzta a gyermeket a nyeregbe, és gúnyosan François-ra vigyorgott.– Ezt kétlem. – Megfordította a lovát, és kiadta a parancsot embereinek: – Gyújtsátok fel a

birtokot! Úgy, hogy a megátalkodott hugenották soha többé ne tudják hasznát venni. –

Csettintett a lovának. – Au revoir.19 Nem hiszem, hogy újra találkoznánk. – Paripáját indulásra ösztökélte, majd kilovagolt a birtokról.

François tehetetlenül nézte, ahogy lánya kilép az életéből. Vangie ide-oda tekergett, hátát ívben megfeszítve igyekezett kitörni a kegyetlen parancsnok szorításából. A katonák égő fáklyákat dobáltak a házra. Egy durva, idősebb katona a formálódó egységek felé rángatta François-t, és intett neki, hogy másszon fel a Clavell család egyik lovára. A katona a nyereghez béklyózta a birtok volt urát, majd átkozódva, savanyú szeszszagot árasztva ráparancsolt, hogy ne okozzon nekik gondot.

A katonák felsorakoztak, és nem sokkal az után, hogy Boveé parancsnok Vangie-val elügetett, elhagyták a birtokot. François megfordult, és egy ideig figyelte, amint házuk a lángok martalékává válik. Azután előrefordult, és többé nem nézett hátra. Miközben agya a menekülési lehetőségeket kutatta, Istennek kiáltott, akit mindig is híven követett.

O Dieu! Mutass nekünk utat! Oltalmazd meg Vangie-t az ellenség gonoszságától!François Clavell a nyeregre roskadt, ám elszántsága töretlen maradt. Teste felvette a lovak

egyenletes ügetésének ritmusát, és várt.

Az udvarházban tombolt a tűz, de az istállóra dobott fáklyák ártalmatlanul hullottak a földre. Thérèse a ház hátsó részéből odatámolygott, ököllel vert, feldagadt arca szinte felismerhetetlen volt. Miután beért az istálló jótékony menedékébe, lefeküdt a szalmára.

Claudine a többi életben maradt szolgával együtt az erdőbe menekült, és remegve bújt meg a bokrok között. Hitetlenkedve nézte, hogyan pusztul el a ház, amely egész életében otthona volt, hogyan mardossák a lángok a falakat, amelyek generációkon keresztül nyújtottak menedéket az üldözött hugenották számára.

19 Viszontlátásra!

15. fejezet

Henri megállította a lovakat, és olyan lendülettel ugrott le, mintha koránál sokkal fiatalabb lett volna. Odalépett Madeleine-hez a hintó mellé.

– Miért álltunk meg?– A lovak, asszonyom. Belepusztulnak, ha ebben az iramban hajtjuk őket.Madeleine erősen megrázta a fejét. – Nem lehet, muszáj továbbmennünk! – markolta meg

a hintó ablakpárkányát.Henri megpaskolta a kezét. Kinyitotta az ajtót, és lábát a lépcsőre tette. – Van egy ötletem.– Mi az?– Azt hiszem, a fehér lovak gyorsabban haladnának, ha a kisebb hintó elé kötnénk őket,

miután pihentek egy kicsit. Fiatalabbak és erősebbek. Majd Armond vezeti őket. Én pedig követem az édesanyjával és a többi szolgával.

Madeleine nem szívesen, de beleegyezett. – Rendben. – Egyre inkább lekonyuló hajtincseit morzsolgatta. – Mennyit kell pihenniük a lovaknak?

– Néhány órát. Addig az összes csomagot átrakhatjuk a másik hintóra. – Henri Madeleine-re mosolygott. – Fontos, hogy a hintó a lehető legkönnyebb legyen.

– Siessenek! – Madeleine tudta, hogy addig nem lesz képes pihenni, amíg haza nem ér, és körbe nem veszi a családja.

A lovak habzó szájából a hintó oldalára fröccsent a nyál, amint a zabla a szájukba vágott, és fejük nekifeszült a kötőféknek. A paripák megérezték, hogy hamarosan hazaérnek, éppúgy, mint Madeleine. Szíve a paták dobogásának ütemében vert, akaratával kényszerítve őket, hogy még néhány percig bírják az iramot.

– Füst! Füstöt látok! – Armond ráirányította a lovakat az ösvényre, amelyen alig néhány héttel ezelőtt vágtatott haza a halálra rémült François, hogy a közeledő dragonyosokra figyelmeztesse családját.

A csődörök alig várták, hogy saját istállójukban pihenhessenek, ezért újult erővel törtek előre, Madeleine pedig a hintó hátsó falának vágódott. Visszahúzta magát ülő helyzetbe, és elrántotta a függönyt az ablak elől, hátha a fák lombkoronáján keresztül sikerül megpillantania valamit.

– Hóha, hóha! – Armond izmos keze megfeszült, ahogy azon küzdött, hogy megállítsa a lovakat.

A birtok lángoló látványa az arcukba vágott. Madeleine kitámolygott a hintóból. Az ajtó rézfogantyúját ragadta meg, hogy visszanyerje egyensúlyát.

Armond néma csendben ült, és még mindig azon küszködött, hogy a lovakat féken tartsa. A hitetlen döbbenet egy örökkévaló percén keresztül csak a lovak horkantását és patájuk kapálását lehetett hallani.

Majd kiszakadt Madeleine-ből az iszonytató sikoly, amelyet hallott ugyan, de nem tudta, hogy az ő torkából jön. A sikoly, amelyet a börtön, az üldöztetés és a halál állandó fenyegetésének évei alatt elhessegetett, öntudatának mélyére fojtott el. Most végül előtört. Hajdani otthonának égett külső váza verte vissza a hangját; tető és ajtók már nem voltak, a még álló kőfalakon a fekete korom gyászos ujjak rajzolataként rakódott le.

Madeleine a parázsló főbejárathoz rohant; Armond csak nézte, nem tudott úrnőjén segíteni. Az asszony saját biztonságával nem törődve, magánkívül botorkált be a romok közé. – François! Vangie! Itt vagytok? François!

A még mindig kígyózó füst csípős szaga fojtogatta. Elkezdte arrébb kotorni az egykor elegáns bútorok megszenesedett maradványait, mit sem törődve azzal, hogy a még perzselő darabok megégetik.

Armond utánarohant, és kihúzta az épületből. – Madame, senkin sem segít, ha megsebzi magát. Menjen ki, majd én megnézem, itt vannak-e.

A férfi bevetette magát a füstölgő udvarház belsejébe. Minden romokban állt. Az egykor pazar bútordarabokat felhalmozták, és meggyújtották a szobák közepén. A hatalmas tetőgerendák lezuhantak a szobákba, mindent összetörve, ami útjukba került.

Armond fejét rázva jött ki az épületből. Hátramentek az istállóhoz, amely sértetlenül állt. – François!

Semmi válasz. Armond berohant a melléképületbe.Madeleine megállt, és figyelt; most jött rá, hogy sehol sem látott állatokat, munkásokat,

lovakat. Minden csöndes volt. Biztosan elvitték a lovakat, az istállófiúkat és a cselédséget pedig hagyták szétfutni.

Armond egy holttesttel a kezében lépett ki az istállóból. Arcán könnyek folytak.Madeleine odatámolygott hozzá. – Ki az? Ó, ne! Thérèse! Drága jó Istenem!Armond gyengéden letette az idős asszonyt a földre. – Meg… megerőszakolták, aztán

lelőtték. Valószínűleg megpróbált elmenekülni.Madeleine letérdelt hűséges szolgálója holtteste mellé, és kisimította szeméből a hosszú,

őszülő hajat.– Talán még sohasem láttam főkötő nélkül. Ennyi éven át ismertem, és nem is tudtam,

milyen gyönyörű haja van. – Madeleine karjaiban ringatta az idős asszonyt. – Ó, Thérèse, Thérèse. Annyira sajnálom!

Egy perc múlva Armond szólalt meg. – Madame? Madeleine-t teljesen magával ragadta a gyász, nem vett róla tudomást.

Armond megköszörülte a torkát. – A dragonyosok nem lehetnek messze. Visszajöhetnek megnézni, maradt-e itt valaki.

Madeleine felnézett a fiatalemberre. Füstös arcára csíkokat szántott a könny. – Tisztességesen el kell temetnünk Thérèse-t. De hogyan? – Gondolatai egyik problémáról a másikra ugrottak. Még mindig úgy szorította magához Thérèse-t, mintha puszta akaratával életre kelthetné a hideg testet. Madeleine térdre emelkedett. – És hol van François és Vangie? Lehet, hogy ők elszöktek. Igen, ők biztosan elszöktek. A fiúk, mon Dieu, a fiúk. Oda kell mennünk a barlanghoz, hogy megnézzük, ott vannak-e!

Madeleine levette Thérèse kötényét, gyors párnát sodort belőle, és ráfektette az idős asszony fejét. Lassan felállt, és acélos nyugalmat kényszerített magára, miközben megtörölte a szemét, és utasításokat kezdett adni Armond-nak.

– Oldozd el a lovakat, és hagyd ott a hintót. Miután eltemettük Thérèse-t, fogd az egyiket, és menj vissza édesanyámék elé. – Elhallgatott. –Tapintatosan közöld Henrival a hírt.

Armond, szemében könnyekkel, lehorgasztotta a fejét, és bólintott.Madeleine folytatta. – Én a többi lóval elmegyek a barlanghoz a fiúkért. Remélem, hogy

François, Vangie és Claudine is ott lesznek. Ott fogunk várni titeket.Madeleine sóhajtott, és becsukta a szemét. – Genfbe kell menekülnünk. Ha ma éjjelig nem

értek oda, el kell indulnunk. – Kinyitotta a szemét, és egyenesen Armond-ra nézett, hogy biztos legyen benne, a férfi minden szavát megjegyezte. – Érted? Ha valami történik, és ma éjszakáig nem értek oda a barlanghoz, elindulunk Genfbe. Ott találkozunk.

– Értem. – Armond nyugtalanul mocorgott. – Madame?– Tessék, mi az?– Nem akarok tiszteletlen lenni Thérèse-zel, de nincs időnk sírt ásni.– Akkor mire gondolsz?– Ami gyors, és távol tartja az állatokat. Madeleine hangja élessé vált. – Mire gondolsz?

Armond szétnézett maga körül, mintha arra számítana, hogy a válasz kiugrik a bokorból. Szeme megállapodott a kőkerítésen, és pontosan ugyanakkor Madeleine is felkiáltott. – Kő! Vidd a testét a kerítés mellé, és borítsd be kövekkel. Én közben kioldozom a lovakat.

Madeleine lehajolt, és gyengéden megérintette Thérèse arcát. – Bocsásson meg nekünk, kedves! Annyi éven keresztül szolgálta hűségesen a családot, és még egy tisztességes temetést sem tudok nyújtani. Talán, majd ha elmúlt a veszély.

Madeleine azonban tudta, hogy a veszély soha nem múlik el – addig soha, amíg a katolikusok uralják Franciaországot, és a protestánsokat fenyegetésnek tekintik. A veszély állandó társukká szegődött. Kézzelfogható, tapintható jelenléte olyan volt, akár az alvó kutya, amely a pattogó esti tűznél fekszik, megtévesztően barátságosan, amíg fel nem bosszantják. Akkor kivicsorítja a fogát, és a látszólag jóindulatú jószág felágaskodik, majd vérszomjas bosszúval sújt le áldozatára.

Jean puskával a kezében őrködött a barlang bejáratánál; kikémlelt a sziklatömb melletti hasadékon, és tehetetlenül figyelte, ahogy megint füst száll a birtok felett. Már hajnal előtt dragonyosok lepték el az erdőt, úgyhogy ki sem tudott menni a barlangból. Az erdő most csendes volt, mintha minden élő teremtmény elmenekült volna a közelgő katasztrófa elől.

Merjen-e visszalopózni a házhoz? Jean hallotta, hogy a fiúk mozgolódnak. Megfordult, hogy az alagúton át visszamenjen hozzájuk, ehhez a két bátor kislegényhez, amikor hirtelen kaparászást hallott a sziklatömb felől. Jean lépés közben megdermedt. Megtaláltak bennünket! Óvatosan visszatért oda, ahonnan még egyszer ki tudott lesni.

Halk hangot hallott. – Jean! Philippe! Valaki! Én vagyok, az, Claudine! Itt vagytok még?– Claudine! Igen, itt vagyunk. Lépj hátra, segítek bejönni!Jean félretolta a bozótost, és behúzta a dajkát a rejtekhelyre. Claudine összerogyott,

megragadta a férfi térdét, és hisztérikusan zokogni kezdett. – Mindennek vége! Mindent elpusztítottak! Én vagyok az egyetlen, az e-gyet-len…

Jean vállánál fogva felállította Claudine-t, és megrázta. – Miket beszélsz? Mi az, hogy az egyetlen? Hol van François és Vangie? –Hangja őrjöngő üvöltéssé torzult. – Hol vannak?

Claudine minden mondatát zokogás szakította félbe. – Eh-eh-elvitték őket! Elm-m-mentek. O, mon Dieu, elvitték őket! – Kötényét arcához emelte, és belezokogott. – M-m-mindennek vége; a háznak, a lovaknak. A napszámosokat és az istállófiúkat elengedték.

– És Thérèse?– Nem tudom. Az emeleten próbáltunk elbújni Vangie-val, miközben François az

előcsarnokban feltartotta a dragonyosokat, d-de megtaláltak bennünket. Engem nem láttak, de Vangie-t elfogták. Lefutott a lépcsőn a papájához. A-az urat leütötték, Vangie-t pedig elfogták. Én lerohantam a hátsó lépcsőn, be az erdőbe. Mikor utoljára láttam, Vangie-t Boveé parancsnok fogta maga előtt a nyeregben, Monsieur Clavell pedig a kútnál feküdt megkötözve. Azok a szörnyetegek elvittek a házból mindent, amihez csak kedvük támadt.

Claudine kötényébe törölte az arcát, és mély levegőt vett. – Gondolom, engem nem vettek észre a nagy zűrzavarban. Nem tudom, hogy a személyzet többi tagjával mi történt; lehet, hogy néhányan még mindig az erdőben rejtőznek. A dragonyosok elvitték a lovakat. A folyóparton elbújtam egy szikla alá, amíg el nem mentek, aztán i-idejöttem.

– Boveé parancsnok? Ugyanaz, aki korábban itt volt? Claudine bólintott.– Hány dragonyos volt vele?– Nem tudom, talán hat.Jean öklével a lábára csapott. – Biztos vagy benne, hogy nem követtek?A lány szipogott, majd Jeanra pillantott. – N-nem hiszem. Sokáig vártam. Nem láttam

senkit.– És Madeleine? Visszaért már Versailles-ból?– Nem, Monsieur. – Szeme ismét könnyel telt meg.

Szóval Madeleine kudarccal járt? Elkésett vele, hogy megakadályozza ezt a szörnyűséget? Jean átkarolta Claudine vállát. – Gyere velem, a fiúk örülnek majd neked.

Philippe puskával a kezében állt Charles előtt, aki a reggeli tüzet igyekezett feléleszteni. A rejtekhely belső termét betöltötte a híg pörkölt illata, amelyet Jean egy korábban elejtett nyúlból és különféle gyökerekből ütött össze.

A két fiú odarohant Claudine-hoz, hogy átölelje, s a puska hangos csattanással zuhant a sziklára. A dajka karjába zárta a gyerekeket, és újra zokogásban tört ki.

Az idősebb testvér félelme fogalmazódott meg elsőként. – Mi történt? – nézett Jeanra. – Jean bácsi, mi történt?

Jean egy alig észrevehető fejmozdulattal csendre intette Claudine-t, leültette a tűzhöz, majd odaállt a fiúk elé. Kétségek dúltak a lelkében. Mennyit mondjon el nekik? Mennyit tudnak elviselni ilyen fiatalon? Ránézett a két legénykére, szívét büszkeség és csodálat töltötte el. Bátor fiúk. Jean nem látta értelmét, hogy elhallgassa előlük az igazságot. Úgyis elég hamar megtudják. Dönteniük kell, hogyan tovább.

– Fiúk, most úgy kell viselkednetek, mintha felnőttek lennétek. Legyetek nagyon bátrak!A testvérek ünnepélyesen bólintottak.– A dragonyosok tegnap éjjel visszajöttek, és lerombolták a házat. Elvitték a lovakat, az

embereket pedig hagyták szétszéledni. Claudine velük együtt az erdőbe szökött.Charles Philippe mellé állt; bátyja ügyetlenül vállára tette a kezét.Philippe mondta ki, amire mindketten gondoltak. – És Papa, és Vangie? És Thérèse?– Nem tudjuk. Talán ők is elmenekültek – hallgatott el Jean egy pillanatra.– És Mama meg Nagymama?Claudine visszanyerte a hangját, és közbeszólt. – Még nem értek vissza Versailles-ból. –

Mosolyt erőltetett magára. – Biztos vagyok benne, hogy semmi bajuk nem esett.– Jean bácsi, imádkozni szeretnék! – ragadta magához a kis Charles szokatlan módon az

irányítást.Szeméből egy könnycsepp szökött ki, és végiggördült az arcán. Philippe szája is remegni

kezdett.– Persze, Charles, semmi akadálya. Fogjál csak hozzá!Lehajtották a fejüket, majd vékony hangján Charles így imádkozott: – Drága Jézus, kérlek,

védd meg Mamát és Papát a dragonyosoktól! És Nagymamát is, meg Henrit és Thérèse-t. És védj meg bennünket is, és adj elegendő ennivalót, amíg ki nem tudunk menni ebből a barlangból. – A kisfiú ruhaujjával megtörölte az orrát. – Ámen.

Claudine válaszolt rá: –Ainsi soit-il.20

Jean hatalmasat sóhajtott. – Igen, úgy legyen, Atyám. Halld meg egy ártatlan gyermek egyszerű imáját!

Madeleine nézte, ahogy Armond kilovagol a birtokról. A lovakat megitatták és megetették, de nem engedtek nekik pihenőt. Madeleine összefogta utazóruhájának szoknyáját, és ügyesen felugrott az egyik lóra, a másik kettőnek pedig kezébe fogta a gyeplőjét. Minden nyerget elloptak vagy elégettek. Puszta szőrén kellett megülnie a lovat. A hatalmas csődör a még mindig perzselő lángoktól megzavarodva összevissza táncolt, kapálta a földet.

Madeleine elindult a dombon lefelé, a kőkerítés mentén. Valahol tudata legmélyén észrevette, hogy a vadvirágok időközben gyönyörű élénkpiros, sárga, bíbor és aranyszínű virágszőnyeggel borították be a tájat. Keresett egy alacsonyabb részt a kőkerítésen, és átugratott rajta a lovakkal, majd tovább ereszkedett lefelé a lejtőn, a folyó irányába.

Madeleine idegesen pillantott körül. Messziről látható volt, ahogy a rétet átszelte. Gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovakat. Hamarosan meglátta a folyó menti sziklákat. Tovább sürgette az állatokat a fák lombjainak biztonságot nyújtó fedezéke felé.

20 Úgy legyen.

A nedves fű nyirkos szaga és leheletnyi fenyőillat üdvözölte Madeleine-t, amint beért az erdőbe. Lepillantott a folyóra, és megkönnyebbülten látta, hogy a víz visszatért szokásos sekély szintjéhez. Átkelt rajta, majd felkaptatott a túloldali sziklaperemre. Elengedte a másik két ló gyeplőjét, és hívta őket, hogy menjenek utána. Figyelte, ahogy a keskeny peremen keresik mögötte az utat.

Miközben még feljebb kaptattak, az egyik ló megbotlott, és a patája alól kigördülő köveken egészen a part feléig lecsúszott. Madeleine megfékezte a saját lovát, és tehetetlenül nézte a küszködő állatot. – Gyerünk, kapaszkodj meg! Sikerülni fog!

A ló végül egy fa gyökerei mellett állt meg, és visszanyerte az egyensúlyát. Madeleine füttyentett neki, hogy menjen utánuk.

A ló felkapaszkodott a meredek lejtőn, majd remegő lábakkal beállt mögéjük a sorba. A másik két ló horkantott, és felágaskodott, kavicsokat és port rúgva szét a keskeny sziklaperemen.

– Hóha, hóha! Nyugodj meg! – Madeleine csődörét is megzavarta a két ló idegessége, de a keskeny sziklán nem mert leszállni, hogy megnyugtassa őket. Helyette a hangjával igyekezett hatni rájuk, ahogy Henri tanította. – Jól van, jól van. Mindjárt ott vagyunk. Jól van. – Megpaskolgatta a csődör nyakát, mire az lecsillapodott, s vele együtt a másik kettő is.

Továbbhaladtak a peremen, amíg az út ki nem szélesedett, és a barlang bejárata látótávolságba nem került. Madeleine észrevette, hogy a bejárat előtt friss lábnyomok vannak. Megállította a lovakat, és óvatosan körülnézett. Akár dragonyosok is lapulhatnak az erdőben, akik őt figyelik. Nem szabad elárulnia a rejtekhelyet.

Nyelvével csettintve tovább nógatta a lovakat a fennsík felé. – Nézzünk körül! – A lovak tovább kapaszkodtak felfelé a meredek parton, testük szinte merőlegesen állt a földhöz képest. Madeleine a gyeplőket markolta, miközben az összegabalyodott lószerszámba kapaszkodott, hogy a ló hátán tudjon maradni.

Ahogy felértek a partra, a talaj vízszintessé vált, Madeleine pedig leszállt a lováról. Mozdulatlanul tartotta az állatokat, és figyelt. Hatalmas csend uralkodott. Nem volt madár, amely vidám tavaszi dalát zengte volna, nem fújt szellő, amely a fák ágai közt susogott volna. Még csak a folyó csordogálása sem zavarta meg a néma hallgatást.

A halál árnyéka lógott a levegőben. Érezni lehetett. Madeleine füle zúgott a hajnali csendtől. Keze remegett, bár nem tudta, hogy a rémülettől-e, vagy pedig attól, hogy olyan szorosan markolta a kötőféket. Odavezette a lovakat egy facsoporthoz, és kikötötte őket a sűrű bozótos rejtekében.

Még egyszer gyorsan körülnézett, és miután csak fát, vadvirágot és a távolban a hóval borított hegyek tetejét látta, a meredek lejtőn lecsúszott a barlang eldugott bejáratához. Megpróbálta széthúzni a bokrot, hogy be tudjon csúszni a nyíláson, de az ágak túlságosan össze voltak gabalyodva. Akárhogy is küzdött vele, nem tudta az ágakat annyira elhúzni, hogy beférjen közöttük.

Madeleine már olyan fáradt, rémült és kétségbeesett volt, hogy nekidőlt a töltésnek, és sírva fakadt. – O, Dieu, segíts rajtam! Annyi mindenen túljutottam az elmúlt hónapban, most pedig egy ostoba bokor áll az utamba, és nem enged a fiaimhoz! Ezt már nem bírom elviselni!

A gyász, a düh és a gyermekei iránti aggodalom olyan őrülettel töltötte el, amelyet csak az erejének legvégén járó szülő képes átélni. Puszta kézzel esett neki a bokornak. Minden óvatosságot félretéve, kiabálni kezdett: – Jean! Philippe! Charles! Hallotok? Ott vagytok? Életben vagytok? – Ahogy őrjöngve tépte az összegabalyodott ágakat, kis rést szabadított fel, de az ágak ismét visszacsapódtak, mire átjutott volna rajtuk.

Madeleine hátralépett, rámeredt az útjában álló bozótra, és vérző ujjával a levegőbe bökött. – Nem fogsz ki rajtam! – Szemét az ég felé fordította. – Dieu, el vagyok keseredve. Azt mondtad nekünk, hogy kisgyermekként járuljunk eléd. Most pontosan így érzem magam. Olyan tehetetlen vagyok, mint a ma született csecsemő. Te tudod, hogy hol vannak a fiaim.

Ha még mindig itt vannak a barlangban, segíts bejutnom! – Öklét a Mindenható süket némasága felé rázta.

– Madeleine?Madeleine ijedten levegő után kapott, és a bozót sűrűjén keresztül egyenesen sógora sötét

szemébe nézett.

16. fejezet

Jean, hála Istennek, hogy életben vagy! A fiúk biztonságban vannak? Nem esett baja a gyerekeimnek? – Madeleine hangja egyre élesebben csattant, amint a hosszú évek alatt ki nem mondott, visszafojtott, eltemetett félelmei önálló életre keltek, és előtörtek a szívéből.

– Várj egy percet! – Jean kipréselte magát a sziklatömb melletti résen, és úgy magához szorította Madeleine-t, hogy az alig kapott levegőt. – Madeleine, mindenki jól van. Óriási megkönnyebbülés, hogy itt vagy, épen és sértetlenül!

Madeleine megnyugodott. – Szóval a fiúk jól vannak?Széles mosoly ragyogott fel Jean kedves arcán, éppen olyan, mint François mosolya. –

Mindenki jól van. Nem volt könnyű, de jól vagyunk. – Körbepillantott, az erdőt fürkészve. – Nincsenek dragonyosok a környéken?

Madeleine kézfejével megtörölte a szemét. – Nincsenek, úgy látszik, elmentek. De a ház…– Tudom. Claudine is itt van. Elmondta nekünk, mi történt, és láttam a füstöt is.– Claudine itt van veletek a barlangban? Hol van François és Vangie?Jean megrázta a fejét. – Nem tudjuk. Claudine és Thérèse megpróbálta elrejteni Vangie-t,

míg François feltartotta a dragonyosokat, de Vangie odarohant hozzá. Claudine elmenekült a hátsó lépcsőn, és a többi szolgával együtt az erdőbe szökött. Amikor utoljára látta őket, Vangie-t Boveé parancsnok tartotta maga előtt a lován, François pedig a kútnál feküdt megkötözve. Azt nem tudja, Thérèse hová lett.

Madeleine lehorgasztotta a fejét, és hitetlenkedve megrázta. – Elvitték Vangie-t és François-t? Ó, Jézus! – ismét Jean karjaiba vetette magát, és a mellén zokogott.

Néhány perc múlva nyugalmat kényszerített magára, és hatalmasat sóhajtott.– Mi történt Versailles-ban? – kérdezte Jean.Madeleine a távolba meredt, ahogy visszaemlékezett. – Lajos dühös volt rám, amikor

könyörögtem neki, hogy kíméljen meg bennünket. Még aznap éjjel eljöttünk. Jól ismert, hogy milyen lobbanékony természet. Mon Dieu, mon Dieu, végünk van!

Jean továbbra is átölelve tartotta Madeleine-t, aki folytatta. –A ház romokban áll. – Megtörölte az orrát a ruhaujjában. – Thérèse meghalt. Az istállóban találtuk meg a holttestét, és a kerítésnél temettük el. Armond visszalovagolt Henri és többiek elé, hogy idehozza őket. – Madeleine visszafojtotta újra feltörni készülő könnyeit.

– Talán ha nem lettem volna olyan makacs, és nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy Lajoshoz forduljak, mindez nem történt volna meg! Talán ha egyszerűen csak elviseltük volna, hogy nálunk állomásoznak a katonák, végül békén hagytak volna bennünket. François megpróbált lebeszélni róla, de n-nem hallgattam rá! – A kitörést többször is zokogás szakította meg. – Ó Istenem! Milyen ostoba vagyok!

Jean félbeszakította. – Semmi szükség rá, hogy kínozd magad. Azt tetted, amit akkor a legjobbnak gondoltál. Azt kell eldöntenünk, hogy most, ebben a helyzetben mit tegyünk.

Madeleine elhallgatott. Végül elszakította magát Jeantól, és mély lélegzetet vett. – I-igen, persze, igazad van. Most semmit sem tehetünk François-ért és Vangie-ért. François azt akarná, hogy a fiúkat juttassam biztonságba. Amint besötétedik, elindulunk Genfbe. –Madeleine a part teteje felé mutatott. – Három ló vár a fennsíkon a fák közé kikötve.

– Nagyszerű. – Jean szétfeszítette a bokor ágait, és már beszéd közben átsegítette Madeleine-t a nyíláson. – Gyere, odaviszlek a fiúkhoz. – Ő is átnyomakodott utána. – Mit gondolsz, hová viszik François-t és Vangie-t?

– François-t Párizsba, Lajos királyhoz. – Madeleine felállt, és lesöpörte a koszt a szoknyájáról. – Hogy kigúnyolják a családunkat, és példát statuáljanak azoknak, akik meg merik kérdőjelezni a király hatalmát az országban élő protestánsok felett. – Jean még a

félhomályban is látta az asszony arcának fájdalmas rándulását. – Vangie-t? – tört ki belőle a keserű nevetés. – Nyilván valamelyik zárdába, hogy Lajos szerint „megfelelő nevelésben” részesüljön.

– Szóval egyáltalán nem is akart meghallgatni?– Csak olyan árért, amit nem voltam hajlandó megfizetni. Jean befelé vezette Madeleine-t

az alagútban, de az asszony megállt, és visszafordult hozzá. – Jean, aznap éjszaka, mielőtt elmentem.

Az istállóban. François elmondta, mi történt. – Madeleine szíve összeszorult sógora miatt. – Hogyan tudtad megemészteni, ami… amit tenned kellett?

– Kínszenvedéssel. – Jean tömör válasza mindent elmondott.– A fiúk tudják?– Nem, nem láttam szükségét elmondani nekik.Madeleine bólintott, és továbbmentek; a sarkon túl már látszott a tűz és a körülötte ülő kis

csoport.– Mama! – ugrott oda a két fiú, lelkes üdvözlésükkel Jeannak döntve anyjukat.Madeleine letérdelt, mindkettőt átölelte, és hosszan ringatta, nem tudott betelni velük. – Ó

fiaim! Nagyon bátrak vagytok! Büszke vagyok rátok. Annyira hiányoztatok! – Megsimogatta a hajukat, és piszkos arcocskájukat cirógatta.

Nevetett, miközben Charles sűrű vörös tincseit kisimította a szeméből. – Le kell vágni a hajadat, mon petit chéri21. – A gyerekek kezét sajátjába fogta, és észrevette Philippe sínbe tett ujjait. – Mi történt a kezeddel?

– Semmiség! Beakadt a bejáratnál a bokorba. – Megmozgatta a sérült ujjakat. – Látod, már majdnem meggyógyultak.

– Ó, szegény kicsikém! – Madeleine megcsókolta a bekötött ujjakat.– Már semmi bajuk, tényleg.Madeleine átölelte Claudine-t, aki az újra egymásra talált család mellett állt. – Claudine,

örülök, hogy nem esett bajod!A dajka elfogadta úrnője szeretetteljes gesztusát, de gyorsan hátra is húzódott, s a sokévi

megszokás kényszerénél fogva a kötelező térdhajlítással válaszolt. – Köszönöm, Madame.Madeleine elmosolyodott, és megveregette a lány vállát. – Itt mindenki családtag.– Igenis, Madame. – Claudine hozott egy tálka nyúlpörköltet Madeleine-nek, és mind az

öten leültek a hideg sziklára enni.Madeleine-nek eszébe jutott a pompás vacsora a Porcelán-Trianonban: élesebb ellentétet el

sem tudott volna képzelni azzal az egyszerű étellel, amelyet éppen kanalazott. Végignézett szerettei arcán, és rájött, hogy ez sokkal inkább a kedvére van. De vajon jól döntött-e? Férje és lánya valahol ki van szolgáltatva a könyörtelen dragonyosok kényének-kedvének. Teljesítenie kellett volna Lajos követelését? Ezzel vajon megmenthette volna mindnyájukat?

Nem tépelődhet azon, ami elmúlt. Előre kell tekintenie!Madeleine körbenézett bátor kis családján. – Most el szeretném mondani nektek, eddig mi

történt, és hogy ezután mit kell tennünk.

Armond az udvarháztól alig néhány órányira vette észre a hintót. A fiatalember torka elszorult, ahogy figyelte Henri egyenes tartását a kocsispadon, miközben az idős férfi a lovakat hajtotta. Hogyan fogja megmondani neki, hogy meghalt a felesége, aki több mint harminc éven keresztül a társa volt? Odaügetett a hintó mellé, Henri pedig megállította a lovakat. Atyám, adj nekem szavakat, amelyekkel elé tárhatom a szörnyű hírt!

Elisabeth és Suzanne kidugta fejét az ablakon.– Hóha, állj! – Henri lefékezte a hintót, de ülve maradt. –Armond! Milyen híreket hozol?

Minden rendben van a birtokon?

21 drágaságom

Armond fejét rázva leszállt a lováról. Kereste a szavakat. – Nem, nem, nincs minden rendben.

Elisabeth kinyitotta az ajtót, és Armond odaugrott hozzá, hogy lesegítse.– Mi az? Madeleine? Vele…?Suzanne is leszállt utána a hintóból. Az inasok a helyükön maradtak.– A Madame jól van. D-de…Közben Henri is leugrott a bakról. – Gyerünk, ki vele, ember! Mit láttál? Hol van Madame

Clavell?Az inasok leszálltak a hátsó ülésről, és átvették a lovak gyeplőjét, Armond-ra meredtek, a

hírekre várva.– A barlangba ment, a fiúkhoz. Az udvarház elpusztult, porig égették. Már csak a falak

állnak.Elisabeth leejtette a legyezőjét. – Mi van a családdal? François-val? Vangie-val? A

személyzettel?Armond habozott, nehezére esett a folytatás. – Már senki sincs ott. Minden elpusztult, csak

az istálló áll.Henri Armond-ra nézett, szemében látszott, hogy már gyanít valamit. – És Thérèse? Vele

mi van?– Sajnálom, Henri. Borzasztóan sajnálom. – A fiatalember a kezében lévő kötőféket

morzsolgatta.Elisabethből kiszakadt a sóhaj. – Jaj, ne!Henri szó nélkül meredt Armond-ra. Judith halkan kiszállt a hintóból. A kis csoport

csendben állt. Henri sarkon fordult, és az útról letérve a közeli mezőre sétált. Kalapját levette a fejéről, és kezében fogta, amint a földre térdelt. Válla rázkódott, ahogy Teremtője elé borult.

Az úton toporgó többiek együtt gyászoltak vele.Néhány perc elteltével Henri felállt, feltette a kalapját, majd lassan visszasétált a hintóhoz.

– Menjünk, nem érünk rá itt ácsorogni! – A nőket visszasegítette a hintóba.Elisabeth megfogta a kezét. – Henri, el sem tudom mondani, mennyire vérzik a szívem.– Nem is kell mondania, Madame. – Az idős férfi cserzett arcán könnyek csillogtak. Kora

most mintha súlyos köpenyként nehezedett volna vállaira. – Ha valóban hisszük, amit éveken keresztül vallottunk, az én Thérèse-em most Jézus karjaiban pihen. Mi nem úgy gyászolunk, mint a pogányok. – Halvány mosoly jelent meg arcán a sűrű fehér bajusz alatt. – Találkozom még vele.

Elisabeth gyorsan megölelte hűséges szolgáját. Henri becsukta a hintó ajtaját, és Armond-hoz fordult. – Hol temetted el?

– Azt tettük, amit lehetett; attól féltünk, a dragonyosok még a közelben vannak. A kerítés mellett kövekkel borítottuk be a testét.

Henri igyekezett uralkodni magán, és bólintott. – Megértem. Én is ezt tettem volna. – Visszamászva az ülésre, megkérdezte: – Láttál útközben dragonyosokat?

– Nem, de félek, hogy lehetnek még néhányan a közelben. Jöttek, gyújtogattak, gyilkoltak, aztán olyan észrevétlenül eltűntek, mint a démonok. – Armond visszaugrott a lovára. – Amikor visszaérünk a birtokra, a barlanghoz kell mennünk. Az úrnő úgy döntött, hogy amint leszáll az éj, Genfbe szökünk.

A hintó késő délután fordult be az ösvényre, amely az udvarház füstölgő romjaihoz vezetett. Henri egy percre megállította a lovakat, majd a hintót lassan az istállóhoz irányította, amely meglepően sértetlen maradt. Leszállt a helyéről, és intett Armond-nak.

– Menj a barlanghoz, és mondd meg az úrnőnek, hogy biztonságban vagyunk! Itt fogunk várni rád, amíg visszahozod őket. Itt találkozunk a hintónak Néhány órán belül sötét lesz.

Az asszonyok lassan kiszálltak a hintóból, egykori otthonuk maradványait bámulták. Az inasok mozdulatlanul álltak, a pusztulásra meredve.

– Munkára, emberek! Nincs idő tétlenkedni. – Henri visszavette megszokott szerepét. – A lovakat meg kell etetni és itatni. Engedjétek őket szabadon egy kicsit!

Armond felszállt a lovára, és a folyó felé vágtatott. Henri levette a kesztyűjét, és tétován elindult a kőfal felé. Elisabeth távolról követte Henrit. Suzanne és Judith a hintó mellett maradt.

Mire Henri és Elisabeth visszaértek, az egykori udvarházat már szürke árnyak ölelték körbe. Henri kiadta az utasítást az inasoknak. – Kössétek be a lovakat! Készüljünk fel, és várjunk! Meg kell védenünk az örökségünket.

A szürkületben Armond lovagolt a fáradt társaság élén, mögötte a derekába kapaszkodó Claudine-nal, miközben átkeltek a folyón. Philippe követte, majd Madeleine jött Charles-lai, s a sort Jean zárta. Jean kezében ott volt a halott dragonyos puskája; Armond a barlangban tárolt puskát hozta, Philippe pedig az íjat és a nyilakat vetette a vállára. Madeleine hátán súlyos zsák lógott. A barlangban használt takarókat a lovak hátára dobták nyereg helyett.

Felkapaszkodtak a domb tetejére, ahonnan eléjük tárultak az udvarház sötét körvonalai, korábbi életük ásító karikatúrája. Senki sem szólalt meg, még Charles sem. A füst csípős szaga még mindig érződött a levegőben. Szürke felhők emelkedtek az égre, és a sűrűsödő sötétségben halványan izzó, reszkető zsarátnok a Clavell család tulajdonának maradékát is felemésztette.

A lovak nyihogtak, ahogy közeledtek a hintóhoz, ahol Henri, Elisabeth és a többiek várakoztak. Henri előrelépett, hogy lesegítse Madeleine-t és Charles-t a lóról.

Madeleine az idős férfi mindkét kezét tenyere közé szorította, s a fejét ingatta. – Annyira sajnálom!

Henri megveregette az asszony kezét. – Nyugodjon meg, gyermekem. Ne aggódjon miattam.

– Nem tehetek mást.– Thérèse keservesen hiányozni fog, de egy nap mindnyájunknak találkoznunk kell a

Teremtőnkkel. Az ő ideje most jött el.Charles és Philippe anyjukra bámult, majd régi szolgájukra, aki olyan kedves volt nekik,

mintha nagyapjuk lett volna. Csendben vártak, amíg Henri el nem engedte Madeleine-t.– Indulnunk kell! – sürgette úrnőjét Henri. – Ismerek egy vezetőt, aki átvisz bennünket a

hegyeken, egészen Genfig.– Igen. Az nagyszerű lenne. – Madeleine körülnézett a kis társaságon. – Szeretném, ha

előbb imádkoznánk.Egyetértő mormogás hallatszott, és mindenki lehajtotta a fejét. A férfiak és a fiúk levették

a kalapjukat.Madeleine halkan kezdett az imába. – Père22, ma éjszaka veszélyes útnak vágunk neki, és

nem tudom pontosan, mit kell tennem. Kérlek, vezess bennünket! Segíts, hogy helyes döntéseket hozzunk. Oltalmazd a családunkat. Azt ígérted nekünk, hogy tekinteteddel vezérelsz utadon, hogy megmondod nekünk, mikor forduljunk jobbra, és mikor balra.

Hangja egyre magabiztosabban csengett. – O, Dieu, most nagyobb szükségem van az útmutatásodra, mint valaha! Mutasd meg nekünk, hol forduljunk el, mit tegyünk, kiben bízzunk. És kérlek, küldj őrangyalokat, hogy vigyázzanak Vangie-ra és François-ra. – Habozott, majd vett egy mély lélegzetet. – Akárhol vannak is.

Madeleine szipogást hallott az imádkozok köréből. Erősebb hangon folytatta. – Vedd őket kötbe angyali védvárral, és ne engedd, hogy az ellenség áthatoljon rajta! – Madeleine felnézett családjára és szolgálóira, majd tekintetét az égre emelte. Kezét a menny felé nyújtotta. –

22 anyám

Kihez fordulhatnánk Rajtad kívül az egekben? Benned bízunk! Várjuk az iránymutatásodat. Ámen.

Az egyetértés hangjai szűrődtek el hozzá. – Ámen.– Ámen.– Úgy legyen.Madeleine megfordult. – Armond, segíts Henrinak a hintó elé kötni a lovakat! Csak két ló

húzza a hintót! Jean előrelovagol az egyik lovon, és felderíti az utat. Te pedig fogd a másik lovat, te zárod a sort.

– Oui, Madame. De ki hajtsa a másik hintót?– Tudja valamelyik inas hajtani?Henri válaszolt. – Hogyne. – Intett egy magas, karcsú fiatalembernek. – Dániel, gyere ide!A legény leugrott a hintóról, és levette a kalapját, amely alól rakoncátlan szőke hajtömeg

hullott elő. – Oui, Monsieur?– Az úrnő azt kéri, hogy te hajtsd a kis hintót. Menni fog, ha csak két fehér csődört fogunk

be eléje?– Absolument.23

– Remek. Monsieur Jean fog előrelovagolni, hogy felderítse az utat. Utána jön a nagy hintó, azután pedig te következel. Armond megy majd hátul.

Mindenki nekilátott a feladatának, és néhány percen belül készen álltak az indulásra. Elisabeth Madeleine és a fiúk mellé ül majd, míg Suzanne, Judith és Claudine a második hintóban fog utazni.

Madeleine adott még néhány végső utasítást. – Ha bármilyen ok miatt elszakadunk egymástól, menjetek Genfbe, amilyen eszközzel csak tudtok. Az átjutáshoz mindenkinek adtam pénzt és jelvényt, amiről látni fogják, hogy hugenották vagytok. Ha úgy adódik, keressetek egy protestáns templomot, mutassátok meg a jelvényt annak, akit ott találtok, és ő menedéket fog adni. Ha Isten is úgy akarja, egymásra fogunk találni!

A Clavell-klán tagjai felszálltak a hintókba. Jean megsarkantyúzta a lovát, és hamarosan el is tűnt a szemük elől. Az első hintóban Madeleine és fiai ültek összeölelkezve. A hintó ütemes ringása hamar elaltatta Charles-t és Philippe-et, Madeleine és Elisabeth pedig halkan beszélgetett és sírdogált. Sírtak, az elmúlt hónap megrázkódtatásai, a rájuk váró ismeretlen jövő és szeretteik elvesztése miatt; egyiküket a halál ragadta el, a többiek élete pedig továbbra is a Sors kezében volt.

Jean óvatos ügetésben haladt mintegy fél mérfölddel a hintók előtt. Feszült figyelemmel fülelt minden, az erdőtől idegen zajra. A ló patáinak egyenetlen dobogása kezdte bosszantani, ezért lépésre lassította az állatot. Bár most már teljesen besötétedett, még mindig kora este volt. Lova hirtelen visszarettent. Jean megállt, és hallgatózott. Csend uralkodott, de valami nem volt rendben.

Az út szélére húzódott, a bozótosba, és továbbléptetett. A ló megint felágaskodott, és hátrálni kezdett. – Hóha, csak lassan? –mondta Jean halkan, és ismét megállította a lovat. Azután meghallotta: nyers nevetést; majd sírást és könyörgést. Leszállt a lóról, és a hangok felé indult.

Rögtön a következő dombhát mögött halvány fényt látott a völgyben. Lekuporodott a dombhát mögé, és vadul dobogó szívvel figyelte a tábortűz tompa fényénél kibontakozó jelenetet.

23 hogyne

17. fejezet

A hintó hirtelen fékezése ébresztette fel Madeleine-t. Hallotta Jean hangját, ahogy ő is lefékezte lovát a hintó mellett.

– Van előttünk néhány dragonyos – dugta be a fejét a hintón. –Philippe!Philippe szemét dörzsölve ült fel.– Fogd az íjat és a nyilakat! Gyere velem!Madeleine fia vállára tette a kezét, hogy tiltakozzon, de Jean közbevágott.– Nincs idő megmagyarázni. – Hangja éles volt. – Szükségem van Armond-ra és Philippe-

re, velem kell jönniük. A dragonyosok fogságba ejtettek egy családot, mindjárt felkötik őket. Maradjatok itt, amíg vissza nem jövünk!

Philippe távolabb húzódott az anyjától. Mielőtt Madeleine megállíthatta volna, a fiú fogta az íjat és a nyilakkal teli tegezt, és leugrott a hintóról, majd fel Jean háta mögé a lóra. Armond is odaért hozzájuk, és együtt ügettek tovább az úton. Madeleine az anyjára nézett, majd arcát a kezébe temette. – O, Dieu, mon Dieu, ennek már soha nem lesz vége?

Amint a völgyháthoz közelítettek, Jean felemelte a kezét, hogy megállítsa a többieket, jelezve nekik, hogy maradjanak csendben. A dragonyosok tábortüzének lángjai kísérteties árnyékot vetettek a kötélhurokra, amely egy ősrégi tölgy egyik ágáról himbálózott. A tűz másik oldalán, a dragonyosokkal szemben, egymásba kapaszkodva ült egy fiatal férfi és egy asszony, egy körülbelül nyolc-kilenc éves kisfiúval. A tűz körül három dragonyos kuporgott. A közelben egy negyedik dragonyos őrködött, a sötétségbe bámulva.

Jean suttogva adta ki az utasításokat. – Armond, menj át a völgy másik oldalára! Figyelj, és amikor bagolyhuhogással jelzek, lődd le az őrt!

Armond bólintott.– Amint lőttél, tölts újra, közben én lelövöm azt ott baloldalt, aki a tüzet piszkálja. – Jean

Philippe vállára ütött. – Philippe, te velem egy időben lelövöd a nyíllal azt, aki ott mellette áll. Elvileg te addigra újratöltöttél, Armond, és le tudod szedni az utolsót. – Jean kis csapatára nézett. – Világos a terv?

– Igen, Jean bácsi.– Okos fiú vagy. Armond?– Oui, Monsieur.Jean megérintette a kést az övében, majd megigazította kezében a puskát. – Menj! –

suttogta.Armond lelapult az aljnövényzetben, és átkúszott a völgy másik oldalára.– Philippe, vedd elő a nyiladat! Jól célozz, fiam!– Félek. Remeg a kezem.– Az enyém is. – Jean odanyújtotta Philippe elé remegő kezét, hogy lássa. – Tudd meg,

fiacskám, hogy az igazi bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk. Az igazi bátorság az, amikor valaki a félelme ellenére is azt teszi, ami helyes. – Megveregette a fiú vállát. – Kérd az Urat, hogy támassza meg a kezed a célzáshoz!

Philippe fél térdre ereszkedett, óvatosan kivett egy nyilat a tegzéből, és célzásra emelte.Jean az őrt figyelte. Armond már biztosan a helyén van, lövésre készen. Végre a dragonyos

egy fának támasztotta a kovás puskáját, Jean pedig megadta a jelet.Hallatszott, ahogy Armond lövése eldördül az erdőben, az őr pedig a fának vágódott.– Most!

Jean és Philippe egyszerre lőtt, mielőtt a többi katona mozdulni tudott volna; Jean gyomron találta a célpontját, Philippe nyila pedig nyakán érte a megcélzott katonát. A dragonyosokat zavarba ejtette a több irányból érkező támadás, és hirtelen nem tudták, merre forduljanak.

Armond második lövése célt tévesztett. Az utolsó katona a fák felé rohant fedezékért. Armond utánavágtatott, bunkóként lóbálva a fegyverét. Utolérte, és mielőtt a férfi kiért volna a tűz fényköréből, Armond leütötte, beszakítva fejét a puskatussal.

Jean és Philippe lerohant a völgybe. A megrémült családhoz fordultak. – Nyugodjanak meg, most már biztonságban vannak! – Jean körbenézett a tájon a tábortűz körül. – Volt velük több dragonyos is?

– Non, Monsieur! – Mindhárman rázták a fejüket, miközben az apa válaszolt: – Mindegyiküket elkapták.

Jean nagyot sóhajtott, és leengedte maga mellé a puskát. – Protestánsok vagy katolikusok?– Hugenották.– Akárcsak mi. – Jean elkezdte kioldozni őket. – Honnan valók? Az apa felvette a fiát,

másik kezével pedig felhúzta, és átölelte a feleségét. – Grenoble-ból, Monsieur. És Önök?– Clavellek vagyunk. – Jean lehúzta a fáról a kötelet, és elkezdte feltekerni. – A

dragonyosok felégették a birtokunkat, és elfogták a családunk egy részét. Genfbe tartunk.– Ó, igen. Monsieur Clavell a földesurunk. Jó ember. – Az ifjú apa átvette fiát a másik

kezébe, majd letette. – Dávid L'Atrec vagyok. Ő a feleségem, Angelina, és a fiunk, Eugene. – Egy fejmozdulattal a megölt katonák felé intett. – Biztos ezek is ott voltak a birtokukon. Hallottuk, ahogy nevetve beszéltek róla. – Lenézett a kezére.

Jean abbahagyta a kötél tekerését. – Mit hallott még? Nem mondták, hová hurcolják Monsieur Clavellt?

– Oui, Monsieur. Párizsba.– És a kislányt? Arról hallott valamit, hogy őt hová viszik?– Non. Csak azt, hogy a parancsnokuk magával vitte.– Boveé parancsnok, nyilván – mormolta maga elé Jean a gyűlöletes nevet.Átvizsgálta a dragonyosok holttestét. Ismét ölt, elvett egy emberi életet, és ezúttal sokkal

könnyebbnek találta megtenni a szörnyűséget. Hát így megy ez? A legborzalmasabb erőszak is annál könnyebb, minél többször követjük el, amíg az ember érzékenysége olyannyira meg nem kérgesedik, hogy már nem is zavarja rettenetes tette?

A körülötte lévőkhöz fordult. – Gondolom, valahogy el kellene temetni az emberi fajnak ezeket a nyomorult példányait.

Ebben a pillanatban nyögött egyet az a dragonyos, akit Armond ütött le a puskájával.Armond felemelte a fegyverét, hogy még egyet üssön rá. – Mi az? Egyet életben hagytunk?– Ne, várj! – Jean letérdelt a katona mellé, és a kabátjánál fogva felhúzta. A fejsérüléséből

ömlő vér vörös szalagként borította nyakát és kék-vörös egyenruháját. – Talán meg tudná mondani, hogy Boveé parancsnok hová vitte a kislányt. – Az elkábult katonát hajtókájánál fogva megrázta. – Szóval?

A katona elhúzta a száját, és Jean arcába köpött.Jean a dühtől remegve állt fel, és a férfit is felrántotta magával. A fehér, habos nyál

lecsorgott az arcán. Jean elengedte a katonát, és hagyta, hogy a földre zuhanjon, majd kézfejével megtörölte az arcát. A dragonyos fejét szorítva, nyögve feküdt a porban.

Jean átlépett a sebesült férfin, aki megint elkábult, miközben sebe bőségesen vérzett. – Temessük el a társait. Ezt hagyjuk itt, hadd gondolkodjon el a sorsán, miközben elvérzik.

A három férfi és Philippe nekilátott a munkának, eltakarították a leveleket és a földet, és ástak egy nem túl mély sírt.

– Van egy ásó a szekeremen. – Dávid odaterelte a feleségét és a fiát a tábor szélén álló szekerükhöz. Leültette őket a keskeny padra. Kihúzott néhány szerszámot a szekér hátuljára pakolt zsákvászon táskából.

Az utálatos munka nem tartott sokáig. Jean megállt, ahogy az utolsó marék földet is rászórták a sietve ásott tömegsírra, és megtörölte a homlokát. – Monsieur L'Atrec, Ön és a családja csatlakozhat hozzánk, mehetünk együtt a Rhone-hoz, ha abba az irányba tartanak.

Dávid az ásójára támaszkodott, és megrázta a fejét. – A kisebbik fiam a feleségem családjánál maradt Grenoble-ban. A dragonyosok akkor ütöttek rajtunk, amikor épp hazafelé tartottunk vidéki rokonainktól. Gondolták, elszórakoznak velünk egy kicsit. – Követ dobott a sírra, majd felvette a dragonyosok egyik puskáját. – Nem ártana egy fegyver. Elvihetjük az egyiket?

– Persze. Armond, segíts nekik befogni a lovaikat! – Jean Philippe-nek is intett. – Szedd össze a mi lovainkat is! Vissza kell mennünk édesanyádhoz.

Dávid átölelte Jeant. – Megmentették az életünket. Hogy tudjuk valaha is meghálálni?– Semmi szükség rá. Biztos vagyok benne, hogy maguk is ugyanezt tették volna a

helyünkben. Talán találkozunk még. Isten legyen Önökkel!

A hintó mellett lovas nélküli ló kocogott. Madeleine és Elisabeth feszülten figyelt, miközben Jean, aki beült hozzájuk a hintóba, elmesélte a rajtaütés szörnyű részleteit. Philippe nagybátyja mellett ült, íja az ölében, a tegezt válláról a mellkasára húzta. Szemén látszott, hogy komor hangulatban van.

Charles az ülés szélén gubbasztott nagyanyja mellett, a sarokban. Sugárzott belőle a naiv lelkesedés. – Elkaptál egy dragonyost, Philippe? Megöltél egyet?

– Ssss, Charles! – Madeleine átnyúlt a zsúfolt hintón keresztül, és megfogta Philippe térdét. – Nagyon bátor voltál, fiam.

A fiú anyjára nézett, szemében el nem sírt könnyekkel.– Fiam, azt tetted, amit kellett, hogy ártatlan életeket mentsél meg. – Odahúzta maga

mellé, és halkan a fülébe suttogott, úgy ringatta. – Sajnálom, hogy a te szemed volt az, amelyiknek figyelnie kellett a célt, és a te kezed volt az, amelyiknek meg kellett húznia a húrt; de büszke vagyok rád, nagyon büszke.

A hintóban hosszú percekig csend uralkodott; csak a kerék zörgése és a paták kopogása hallatszott a hepehupás úton. Philippe Madeleine mellébe temette a fejét, és halkan sírt.

Charles kimondatlan kérdésekkel nézett bátyjára, érezve, hogy az hatalmas változáson megy keresztül. – Philippe?

– Majd később beszélünk, most fáradt vagyok. Aludni akarok. –Az újdonsült hős visszaült a túloldalra, nagybátyja mellé, és tegzére hajtotta a fejét.

Madeleine megveregette Jean térdét. – Pihenjetek mind a ketten egy kicsit. Aztán néhány óra múlva felválthatjátok Henrit és Armond-t. – Nézte, ahogy összekuporodva elalszanak ők ketten, nagybácsi és unokaöcs, akiket immár örökre összekötött küldetésük, hogy a külső ellenséggel szemben megvédjék a családot.

– Aludjatok, drágáim, aludjatok, és feledkezzetek meg az elmúlt napok rettenetes eseményeiről! Szükség lesz az erőtökre. – Madeleine tudta, hogy az újabb baj már a következő kanyar mögött várja őket.

18. fejezet

A Genfi-tavon a Clavell család megmaradt tagjait szállító két kis hajó körül fekete víz örvénylett. Madeleine figyelte, ahogy szeretett hazája egyre távolodik tőle; azon tűnődött, visszatér-e még valaha. Két fiát szorosan fogta a karjában. Anyja is ott volt mellettük, Jean pedig védelmezőén állt a hátuk mögött. Henri és a szolgák a másik csónakban kapaszkodtak össze. Egyedül a víz loccsanása hallatszott.

Madeleine fáradt elméjét feltevések és kérdések kínozták. Hová mehet az ember, ha elveszik tőle a hazáját, a hegyeket, fákat és folyókat, ahol otthont épített, és ahol családot nevelt? Hogyan foltozza be a szakadást, ha élete szövetét, amelyet az évek során nevetés és sírás szálaiból szőtt, széthasítják? Választ nem talált, csak újabb gyötrő kérdéseket. Anyai ösztöne erősebb volt minden másnál, még a François és az otthonuk elvesztése miatti fájdalmánál is. Ha Vangie-ra gondolt, majdnem meghasadt a szíve.

Mon Dieu, kérlek, vigyázz a kislányomra! Én nem tudok, de Te igen.Közelebb húzta magához a fiait. Azt biztosan tudta, hogy a fiait meg kell védenie.Madeleine élete során számos történetet hallott azokról a mártírokról, akik életüket adták a

hitükért, és most az ő családja jutott erre a sorsra. Nem ő döntött így, és nem is ezt akarta. De hát hosszú távon mi a különbség? Elveszti a férjét, a lányát és a hazáját.

Akármennyire gyötörte is a kétség, tudta, hogy nincs más választása. Családja mély hite és öröksége vasmarokkal szorította, és kényszerítette arra, hogy továbbmenjen. Csak imádkozhatott, hogy Lajos megkönyörüljön François-n, és hogy Vangie-val jól bánjanak a zárdában.

Elfojtotta a zokogást. O, Dieu, mondd el nekik, mennyire szeretem őket, és hogy velük együtt kitépték a szívemet!

Jean gyengéden megérintette a vállát. – Madeleine! Jól vagy?Az asszony megszorította a férfi kezét. – Igen… nem. O! Mit is mondhatnék erre a

kérdésre, amikor meghasad a szívem? – Szembefordult vele, és fürkészően a szemébe nézett. Annyira hasonlított François-hoz!

– A férjemet és a lányomat elrabolták. Hála neked, a fiaim biztonságban vannak. Őszintén szólva, fogalmam sincs róla, hogy jól vagyok-e. Nem tudom, miért került a családunk ilyen zűrzavarba. –Madeleine elhallgatott, és köpenye szegélyével megtörölte a szemét. – De tudom, hogy a mi Urunk megszabadít bennünket. Bíznunk kell benne! – Megrázkódott, és köpenyét szorosabbra húzta maga és fiai körül.

François, ó, François, kérlek, tarts ki! Várni fogok rád. Kérlek, találj vissza hozzánk!A látóhatáron felbukkantak a svájci hegyek.François kinyitotta a szemét, és körbekémlelt anélkül, hogy felemelte volna a fejét.

Hányingere volt saját mosdatlan testének bűzétől. Csuklóján a vér megszáradt, és rákeményedett a durva kötélre. Kicsit megmozgatta a kezét. A fájdalom csontig hatolt, de tudta, nem szabad hagynia, hogy a kötél belenőjön a sebbe. Már így is elfertőződött.

Rájött, hogy a cellák előtti folyosóhoz láncolták. Patkányok rohangáltak fel-alá, a sziklarepedésekben összegyűlt mocskos vizet itták.

A mellette lévő cellából egy szikár öregember nézett ki a rácsokon, akinek minden lélegzetvételnél sípolt a tüdeje. – Á, úgy látom, magához tért!

François felnézett az öregemberre. – Hol vagyok?– A király magánbörtönében van, fiam, a Bastille-ban.A férfi köhögőrohamot kapott, s utána is csak alig kapott levegőt.

François megpróbált máshogy helyezkedni a kövön, és észrevette, hogy össze van láncolva a bokája. Térdére hajtotta a fejét, és Madeleine-re gondolt, Vangie-ra, és a fiaira. Fuss, Madeleine, fuss! Fogd a fiainkat, és menekülj!

Akárhányszor behunyta a szemét, azt látta, ahogy Vangie haját fújja a szél, miközben Boveé parancsnok elnyargal vele. François még egy imát sem tudott elsuttogni. O, Dieu, o, Dieu, o, Dieu – mindössze ennyi telt összezavarodott elméjétől. A szeme száraz maradt, bár szíve kis híján meghasadt.

A börtön mélyéről morajlás indult, amely egyre hangosabb lett, amíg el nem érte a lépcső melletti cellákat is, ahová François-t láncolták.

Felnézett a cellarácsoknak támaszkodó öregemberre. – Mi ez? Mi történik?Az idős férfi a lépcsők tetején nyíló ajtó felé bólintott. – Nemsokára itt lesznek az őrök az

étellel. A foglyok valahogy előre tudják, mikor van itt az ideje, és elkezdenek hangoskodni.François tudta, hogy lerongyolódott külseje ellenére újdonsült ismerőse művelt ember.

Csak a felsőosztály tagjait börtönözték a Bastille-ba. – Önt miért zárták ide?– Árulásért. Van egy hajóflottám, és a király politikája rossz hatással volt a

vállalkozásomra. Amikor elmondtam a véleményem, a király válaszul elkobozta a hajóimat a királyi flotta számára. – Csimbókokba tapadt szürke haja az arcába hullott. Halk, rekedt suttogással tette hozzá. – Ráadásul hugenotta vagyok.

– Akárcsak én.– Jobb lesz magának, ha az őrök ezt nem tudják meg. Milyen bűnt követett el, fiam?François keserűen felnevetett. – Attól eltekintve, hogy hugenotta vagyok? A király és én

ugyanabba a nőbe vagyunk szerelmesek, aki történetesen a feleségem.Az idős ember nevetni kezdett, de a végén ismét levegőért kellett kapkodnia. – Na ne

mondja! Hát igen, a király szépeire nem ildomos szemet vetni. – Hosszan és határozottan nézett François-ra. –Szóval elszöktette a király egyik szép hölgyét? Tudnom kell a nevét!

François megrázta a fejét. – A nevem François Clavell, a történet pedig hosszú és bonyolult.

– François Clavell, François Clavell, övé a királyi mademoiselle.– Az öregúr még jobban kacagott, ahogy botcsinálta versét szavalta.– Ráncos ujját hirtelen szájához emelte. – Ssss, jönnek az őrök.Az őrök hatalmas, étellel megrakott tálcákkal és hordókkal jöttek le a lépcsőn. François

hallott a börtön meglepően emberi körülményeiről. Tudta, hogy a felsőosztály börtöne ez; általában olyanokat zártak ide, akik valamilyen módon megsértették a királyt. Hát ez az ő esetében mindenképpen így volt.

Az őrök provokálni kezdték François-t, amikor odaértek hozzá. –Szóval itt az új fogoly! Hogy tetszik minálunk?

François nem válaszolt.– Úgy néz ki, ez csendes fajta lesz. – Az őrök vezetője lehajolt a bokáját szorító bilincshez,

és kicsatolta. – Úgy is jó. A király látni akarja.François dadogott. – A király? Lajos király?– Szóval megtalálta a nyelvét? – rántotta fel az őr François-t, és a lépcső felé lökte. – Igen,

Lajos király. Milyen más királyra számított? Maga biztosan fontos ember. Senki sem kap ilyen hamar kihallgatást a királytól.

Az őrök levették François láncait.Az öregúr utánaszólt: – Az ég legyen irgalmas magához, François Clavell!Az őrök felvitték a lépcsőn, végig a folyosón, majd egy kis szobába taszították. Az egyik

őr, zömök ember, sűrű fekete bajusszal, a mosdóállvány felé lökte, ahol egy kancsó víz várta, mosdótál és szappan. A mosdóállvány mellett törülköző lógott. – Mossa meg a mocskos testét! A király nem tűri a mosdatlan test bűzét.

François hangosan nyögött, miközben levágták és leszedték a kötelet a csuklójáról. Ugyanaz az őr kinyitott egy szekrényt a hátsó falnál, és tiszta ruhát vett elő. – Tessék, vegye fel ezeket, ha megmosdott! – Egy tégely zsályát is a mosdóállványra tett. A hangja kedvesebb lett. – Ez jót tesz a horzsolt sebeknek.

François belenézett az őr merev tekintetébe. – Merci.Miután megmosakodott, amennyire egy kancsónyi vízzel lehetett, levezették egy

szerényen, de elegánsan bebútorozott szobába.Lelökték a fal mellett álló padra. A szoba túlsó végén nyíló ajtónál további két őr állt. A

szoba közepén nagy, díszes szék terpeszkedett.François minden időérzékét elvesztette, de a napsugarak állása alapján, amelyek a fal

tetejére vágott kis ablakon keresztül tűztek be a szobába, úgy gondolta, dél körül lehet. Fogalma sem volt, mennyi ideig várakozott. Nézte, amint a napsugarak lassan körbejárnak a kőfalon, amíg közvetlenül már nem is sütöttek be a szobába.

Végül találkozik a sorsunk, Lajos. Nem pusztán királyom vagy, hanem Madeleine első szerelme is egyben; a férfi, aki olyan sokáig magáénak tudhatta feleségem szívét. Mit akarsz tőlem? Sikerrel fordult hozzád? Fogadtad öt egyáltalán? Újra fellobbant a szerelmed?

Várakozás közben François gondolatban árnyékküzdelmet folytatott ellenfelével, de nem jutott eredményre.

Majd hirtelen feltárult az ajtó, és Franciaország mesés Napkirálya bevonult a szobába. François nagy nehezen feltápászkodott.

Lajos megállt előtte, arcán lenéző vigyorral. – Szóval, ő volna a szívrabló François?François derékból enyhén meghajolt uralkodója előtt. Megingott, és térdre esett.– Remek, nagyon is megfelelő ez a pozíció, maradjon csak ott. –Lajos a kíséretében lévő

őrökhöz és lakájokhoz fordult, s kiküldte őket a szobából. – Hagyjatok magunkra!– De Felség…Lajos megfenyegette őket a pálcájával, és rájuk kiáltott: – Azt mondtam, hogy hagyjatok

magunkra! Most! A király személyes testőrei haboztak.– Ti is! Azt akarom, hogy üres legyen a szoba!A helyiség kiürült. François úgy tett, ahogy utasították, és a térdén maradt. Hosszú csend

következett, amelyet csak a király pálcájának kopogása szakított meg.François már hallott a király alacsony termetéről, de így is megdöbbent. Biztos volt benne,

hogy Lajos a válláig sem ér.– Szóval maga az, aki ellopta tőlem az én Madeleine-emet. –Lajos elővette parfümmel

átitatott zsebkendőjét, orrához tartotta, majd pálcáját François mellének támasztotta. Körözött körülötte, alaposan végigmérte összetapadt, mocskos hajától kezdve kopott cipője orráig. – Az a derék, vidéki birtokos, aki soha nem fárasztotta magát, hogy tiszteletét tegye királya előtt az udvarban. Most aztán senki sem találná különösebben vonzónak, igaz?

Szégyen és zavar öntötte el François szívét.Lajos megállt a szoba közepén. – Ráadásul hugenotta. Mi hajtja magukat, hogy önként

tönkremennek, sőt, a családjukat is tönkreteszik, csak azért, hogy protestánsok maradhassanak? – Odalépett Françoishoz. – Mindannyian ugyanabban az Istenben hiszünk, vagy nem?

– Oui, Felség, de…– Milyen de? Ha ugyanabban az Istenben hiszünk, milyen jelentősége lehet egyáltalán a

részletkérdéseknek? Maguk hugenották nem értik, hogy a makacsságukkal megosztják az országunkat? Ha mindannyian egyformán katolikusok lennénk, a nemzetünk erős, legyőzhetetlen lenne.

– Felség, bocsánatát kérem, de mi a pusztán hit által történő üdvözülést nem tartjuk részletkérdésnek.

– Ah! – kiáltott fel bosszúsan Lajos, és a székre vágott pálcájával. –Ragaszkodjanak a drága Sola Fide doktrínájukhoz, ha muszáj, de térjenek át! Mi rossz lehet abban? – Lajos hangja ellágyult némi együttérzéstől, ő maga pedig lehajolt, egészen közel François arcához.

François érezte a király leheletét.– Ha most áttér, megkímélem az életét, és visszarendelem a dragonyosokat, hogy hagyják

békén a családját.François hirtelen ráébredt, hogy a király valójában nem akar rosszat Madeleine-nek, és a

családjának. Őszintén szerette az asszonyt. De saját rendeleteinek foglya volt. François mostani legyengült fizikai állapotában lelkiismeretével és meggyőződésével küzdött. –M-mit kell tennem?

– Csak mondja azt: „Áttérek!”– És utasítja a dragonyosokat, hogy hagyják békén a családomat?– Királyi parancsba adom.François érezte, hogy meginog. Az Úr bizonyára megértené, ha egy ilyen helyzetben

kompromisszumot kötne. Nem pusztán az én életem a tét: a családomé. Milyen kárt okozhat a hugenották ügyének, ha egy ember áttér azért, hogy egész családját megmentse? Isten könyörületes, és megbocsát neki.

– Át…A király várakozóan meredt rá. François úgy érezte, hogy vele együtt az egész mennybolt

is odahajol hozzá. És vár.Ebben a pillanatban forrásként tört fel François-ban az újult erő, és szétáradt összetört

testében, csüggedt lelkében. Nem tudta volna megmondani, honnan ered.Ne félj… Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha

tűzben jársz, nem égsz meg…Váratlan bátorság egyenesítette ki gerincét, és szilárdította meg lelkét, mintha valami

titokzatos erő külön életre kelt volna a testében. François nehézkesen felállt, és megrázta a fejét. – Felség, képtelen vagyok rá. Kimondhatnám a szavakat, de azzal talán megváltozna a szívem? Pas du tout!24 Elpusztíthatja a testemet, de a lelkem érintetlen marad.

François tisztán látta, ahogy Lajos arca elvörösödik a méregtől, de rendületlenül folytatta: – Felség, Ön azt mondja, még mindig szereti Madeleine-t. Tegyen velem, amit akar, de kímélje meg őt és a gyermekeinket. Az ő kedvéért. A szerelemük miatt, amelyet valaha egymás iránt éreztek!

– A szerelmünk miatt, amelyet valaha egymás iránt éreztünk! – Lajos, megfordult, és átsétált a szoba túlsó végébe. Percek teltek el. Végül megszólalt, olyan halkan, hogy François alig hallotta. –Kíváncsi erre a szerelemre? Mesélt magának Madeleine valaha is az egymás iránti szenvedélyünk részleteiről?

A király visszasétált François-hoz, megállt közvetlenül előtte, majd felnevetett, mintha valami kellemes emlék jutott volna az eszébe. – Elmesélte magának valaha, hogy kora reggelenként találkoztunk, és együtt lovagoltunk; hogy ő volt az egyetlen igazi barátom, és csak benne bízhattam; hogy mennyit nevettünk együtt; hogy én tanítottam táncolni: hogy én voltam az első szeretője?

Lajos fel-alá járkált François előtt, szándékosan kínozta vetélytársát. – Mindegy, ennek már réges-rég vége. Madeleine-nek volt még egy esélye, hogy visszajöjjön hozzám. Azzal megmenthette volna a családját, de ő visszautasított. Most pedig maga is megtagadja, hogy áttérjen. Elképesztő ostobaság!

Az én Madeleine-em hű maradt hozzám! Visszautasította a király ajánlatát! François szája sarkában halvány mosoly villant meg.

A király hirtelen megfordult, és az ajtó felé indult. – Ezek után nincs miről beszélni. Őrség!Az őrök azon nyomban megjelentek a szobában. – Felség?

24 Egyáltalán nem!

– Vigyétek ezt az embert, és végezzétek ki!François-nak elállt a lélegzete. Az őrök megragadták a vállánál, és megfordultak vele,

hogy elvezessék.– Nem, várjatok! – Lajos visszalépett François-hoz. Fürkészőn nézett a szemébe, mintha a

gyengeség jelét kutatná. – Jobban meggondolva, vigyétek a kikötőbe. Gályarabságra ítélem. Így lesz elég ideje gondolkodni az életéről és a családjáról. – Lajos sötéten elmosolyodott. – Egyébként hány éves a legidősebb fia? Tizenkettő körül?

– Oui.– Hmm. Nem sokkal azután született, hogy összeházasodtak?– Oui, Felség.– Ahogy mondtam. Rengeteg ideje lesz gondolkodni a gályán.

Lajos késésben volt. Megpróbált gyorsan távozni mise után, de az egyik kabinetminiszterével még meg kellett beszélnie valamit. Odaügetett a borostyánnal szinte teljesen beborított pavilonhoz, leszállt a lováról, és odakötötte az egyik fehér tölgyhöz. A almásderes legelni kezdett a tisztás szélén.

A verandarácson keresztül látta Madeleine szoknyájának a csipkéjét. A lány felugrott, amikor meghallotta, hogy közelít; a nap izzott vörös hajának hullámain, ahogy elé futott, hogy üdvözölje. Hiába volt még fiatal leány, ugyanúgy felizgatta a királyt, mintha érett nő lett volna.

– Bocsásson meg, hogy késtem. Nem tudtam eljönni. Mindig annyi mindennel kell foglalkoznom, amikor Versailles-ba jövünk. Régóta vár?

– Nem számít, most már itt van. Lovagoljunk, Lajos! – Odanyújtotta neki az arcát, ö pedig megcsókolta. Megpróbálta karjába zárni, de a lány elhúzódott.

– Mi baj van, Madeleine? Sírt? – fogta kezébe a lány gyönyörű arcát.– Semmi baj, csak lovagolni akarok Önnel, és egy pillanatra elfelejteni, hogy király. Azt

akarom, hogy csak egyszerű szerelmespár legyünk! Felejtsünk el minden mást!– húzta oda kedvesét a lovakhoz.

Megsarkantyúzták a lovaikat, és vágtattak a réten át, maguk mögött hagyva a kezdődő versailles-i építkezést. Madeleine kiengedte hosszú haját, és megrázta a fejét, nevetve üdvözölte a szabadság ritka pillanatát.

Lajos odakiáltott neki, és elé vágott. – jöjjön utánam! – Odavezette a rét melletti tölgy- és fenyőligetbe. Lovaikat szabadon engedték, ők pedig leültek, hátukat egy fának döntve. – Nézze, hoztam Önnek valamit. – Lajos benyúlt az ingébe, és előhúzott egy tokot. Átnyújtotta Madeleine-nek, és arrébb ült, hogy a szemébe nézhessen. – Nyissa ki!

Madeleine széthúzta a szalagot, és kivett egy kis feliratos ezüstgyűrűt. – Lajos, nem fogadhatom el! Ez olyan, mintha elkötelezné magát, és Ön… Ön nem…

Lajos felállt, és felöltötte királyi testtartását: fejét felszegte, vállát hátrafeszítette, bal lábával pedig előrelépett. – Én vagyok a király! Mindent megkapok, amit csak akarok, és én Önt akarom. – Hangja ellágyult. – Őszintén szeretem. Kérem, viselje! – Elvette tőle a gyűrűt. – Nézze meg a feliratot a belsején!

Madeleine visszavette az apró ékszert, és ezt olvasta: „Vous seule, pour toujours… Louis. „ Ránézett a férfira, első szerelmére, Franciaország királyára, és elsírta magát. – Ezt komolyan gondolja, Lajos? Valóban örökké én leszek számára az egyetlen?

Nem válaszolt neki, hanem egyszerűen a lány ujjára húzta a gyűrűt, és megcsókolta.

Madeleine és családja másnap elhagyta az udvart. Lajos üzeneteket küldött, de ő nem válaszolt. Küldöncöket eresztett hozzá, de Madeleine soha nem volt otthon, amikor megérkeztek. Amikor apja időnként az udvarba ment, hogy kötelezettségeinek eleget tegyen, lányával kapcsolatban kitérő válaszokat adott a király kérdéseire.

Azután Franciaország ügyei, politikai házassága a spanyolországi Mária Teréziával, és királyi kötelezettségei teljesen elfoglalták Lajost. Hallotta, hogy Madeleine hozzáment egy gazdálkodóhoz, aki apja birtokának vezetését is átvette, miután az meghalt. Az évek elröpültek. Régi szerelme gyakran eszébe jutott, de már régen kisiklott a kezei közül.

A nagydarab, fekete-fehérbe öltözött asszony a sikító gyerek felé nyújtotta a kezét.– Mamát akarom! Papát akarom! – Vangie sikítása az égig hasított, amikor Boveé

parancsnok átadta a zárda vezetőjének. A kislány tekergett a karjaiban, és öklével a parancsnok mellét verte. – Temperamentumos kis bestia ez, Marie-Aimée nővér, de jól viselje gondját, mert fontos a királynak.

A nővér bólintott, és elvette tőle a rémült gyermeket. Vangie sikított és rúgott, miközben az apáca bevitte egy apró szobába, és leült vele egy kis ágy szélére. Az ágy melletti asztalon kenyér és sajt állt, de Vangie nem volt hajlandó enni belőle.

Az apáca elénekelt egy csendes altatódalt, és lágyan beszélt a gyermekhez. A haját simogatta, és gyengéden elringatta. Majd imádkozni kezdett. – Miatyánk, ki vagy a mennyekben, Áldott Szűzanya, nyugtasd meg ezt a rémült gyermeket, és vigasztald meg szülei szívét, akárhol is vannak. Súgd meg nekik, hogy a gyermekük biztonságban van!

Vangie sírása alábbhagyott, és a kislány elaludt az apáca karjában, időnként rándulva egyet nyugtalan álmában.

– Szegény gyermek, fogalma sincs róla, mi történik vele. – Marie-Aimée nővér lefektette Vangie-t az ágyra, betakarta egy durva pokróccal, és arcon csókolta, majd elfújta az éjjeliszekrényen reszkető gyertyalángot.

A hajóskapitány jelzett Jeannak, hogy közelednek a parthoz. Most már Svájcban voltak; elmúlt a veszély.

Madeleine felébresztette a fiúkat. – Biztonságban vagyunk, fiúk. Ébredjetek, és nézzétek meg az új világot! Nem kell többé rejtőzködni. Nem kell többé az éjszakában menekülni. Szabadok vagyunk!

Kilépett a hajóból. A szél belekapott a köpenyébe, és háta mögött lobogtatta. Mélyet szippantott a szabad, tiszta levegőből. Jó érzés volt. François, Vangie és az otthonuk pusztulása miatti gyásza ellenére is jobban érezte magát.

– Mama, szabadok vagyunk. Jöjjön! – kezét nyújtotta Elisabeth-nek, és karját anyja válla köré fonta. – Sikerült! Biztonságban vagyunk.

Vállt vállhoz vetve álltak Jeannal és a fiúkkal. Henri és a szolgák hűségesen várakoztak az oldalukon. A megkönnyebbülés, a bánat, és igen, az őszinte öröm könnyei csillogtak a szemükben, ahogy boldog várakozással tekintettek új életük elé.

19. fejezet

Elisabeth rákezdett egy jól ismert zsoltárra; az utóbbi években a hugenottáknak már zsoltárt énekelni sem volt joguk. „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!… Dicsőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az ő nevét!”

Madeleine, Jean és Henri azonnal csatlakozott, teljes szívükből zengték az Úr dicséretét. Henri erős basszusa kihallatszott a többi hang közül, miközben könnyek csorogtak az arcán.

Charles, akit kissé zavarba ejtett, hogy a családja nyilvános helyen énekel, odaoldalazott Henrihoz, és kezét az idős ember érdes tenyerébe csúsztatta.

Itt nem kellett félniük, hiszen a protestáns hit legbiztosabb bástyájára érkeztek; a járókelők megálltak, és velük együtt énekeltek: „Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül, és kiszabadítja őket… Közel van az Űr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket. Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr…

Az Úr kimenti az ő szolgái lelkét, és senki meg nem lakol, a ki ő benne bízik” – csengtek a zsoltár utolsó sorai a kikötő felett.

Jean levette a sapkáját, és elmondott egy egyszerű imát. – Köszönjük neked, Uram, hogy biztonságban átjutottunk a veszélyeken. Oltalmazd szeretteinket, akiket hátra kellett hagynunk! Benned bízunk most, hogy vezérelj bennünket ezen az új földön. – Habozott; körülnézett a maroknyi bátor csapaton, és megvonta a vállát. – Most mit tegyünk?

Henri lépett előre szokásos gyakorlatiasságával. – Először is hintót kell szereznünk, és át kell rakodnunk a csomagokat a hajóról.

Madeleine kivett egy érmékkel teli erszényt a zsákból, amelyet a hajóról hozott magával, és átadta Henrinak. – Igen, most ez a legfontosabb. Henri, elintézné, kérem? Megvárjuk a piacon, ott a következő sarkon.

Madeleine maga köré gyűjtötte kicsiny nyáját, és odaterelte őket, ahová az imént mutatott. Henri fogta Armond-t, és a két férfi eltűnt a tömegben.

Philippe meghúzta Elisabeth ruhaujját. – Nagymama, honnan tudjuk, hogy Genf biztonságos hely nekünk? Miért ide jöttünk?

Miközben végigsétáltak a macskaköves utcákon, Elisabeth történelemleckét adott a fiúknak. – Ne aggódj, Philippe! Kálvin János ide, Genf városába hozta a követőit; olyan államot akartak itt létrehozni, ahol az emberek az evangélium szerint élhetik mindennapi életüket. Ezt követően Genf az üldözött hugenották menedékévé vált. A város önkormányzata támogatja azokat, akik hozzánk hasonlóan az üldöztetések elől menekülnek, menedéket ad, sőt még pénzt is. Itt a protestánsok úgy fordulhatnak Istenhez, hogy nem kell büntetéstől tartaniuk.

Philippe és Charles csodálkozva nézett körül.– Ők is olyanok, mint mi?Philippe sztoikus nyugalommal fogadta a tájékoztatást, de Charles igazi érdeklődést

mutatott.– Pontosan olyanok, mint mi. – Elisabeth elhallgatott egy percre. – Madeleine, útközben

idefelé eszembe jutott egy lelkész és a felesége, akik egyszer hozzánk menekültek, amikor apád még élt. Ugyanaz történt velük, mint velünk is az elmúlt napokban. Genfbe akartak menni. – Sóhajtott. – Nem sejtettem még akkor, hogy egy nap ugyanazt az utat kell majd végigjárnunk. Azt hittem – mindannyian azt hittük –, hogy a türelmi rendelet megvéd bennünket. És persze a Lajoshoz fűződő kapcsolatunkban is bíztunk.

Gyors csókot adott Madeleine arcára. – Nem csak a te kapcsolatodban bíztunk, drágám, hanem apád korábbi udvari pozíciójában. – Legyintett egyet. – Ennek bizony vége. De arra

gondoltam, esetleg megpróbálhatnánk megkeresni azt a derék lelkészt. Talán ő segíthet nekünk.

– Emlékszem rájuk. – Madeleine szeme felcsillant, amikor eszébe jutottak a régmúlt eseményei. – Három kislányuk volt, és a két idősebb az én szobámban aludt. Emlékszem rájuk, mert mind a hárman világosszőkék voltak, gyönyörű kék szemekkel.

– Igen, ők azok. Mi is volt a nevük? – Elisabeth ajkába harapott. – Emlékszel a lányok nevére?

– Azt hiszem, a legidősebbet Rachelnek hívták. A többiek nevére nem emlékszem… de a vezetéknevük nem DuPuy volt?

– De azt hiszem, igen! Az apa neve pedig Gérard volt, Gérard DuPuy. Amint Henri visszaér a hintókkal, elindulunk megkeresni őket.

Madeleine körbenézett a zsúfolt utcán. A piac, ahol várakoztak, nyüzsgött a kereskedőktől. A Clavell család tagjai mintha állandóan a járókelők útjában lettek volna. Nem találtak olyan helyet, ahol ne kerülgették volna őket, vagy le tudtak volna ülni.

– Nem állhatunk itt, amíg Henri és Armond hintót szerez. Lehet, hogy eltart egy darabig. – Madeleine észrevette egy templom lenyűgöző tornyait. – Az ott egész biztosan a Szent Péter Bazilika. – Jeanhoz fordult. – Fogd Dánielt, és menjetek vissza a hajóhoz, várjátok meg Henrit! Ha kiraktátok a csomagokat, fizesd ki a kapitányt és a vezetőt a pénzből, amit Henrinak adtam, azután gyertek ahhoz a templomhoz! – A tornyokra mutatott. – Ott megvárunk. Talán a Bazilikában ismeri valaki a DuPuy családot.

Philippe kidüllesztette a mellét, és kijelentette: – Mama, én is tudok segíteni Jean bácsinak! Velük megyek.

– Nem? – Madeleine nem merte elengedni fiait a szeme elől, még nem volt kész rá. Összeszedte magát, és így szólt: – Fiam, látod, hogy szükségem van egy férfira, aki átkísér bennünket a tömegen. Nekünk kell segítened.

Philippe ránézett a Charles kivételével kizárólag nőkből álló társaságra: Madeleinre-re, Elisabethre, Suzanne-ra, Claudine-ra és Judith-ra, majd kelletlenül egyetértett. – Oui, azt hiszem, igazad van.

Jean is segített Madeleine-nek. – Persze, hogy igaza van, fiam. Te vigyázz anyádra, meg a többi fehérnépre, mi pedig jövünk, amint átrakodtunk a hintókra.

Madeleine és az asszonyok a fiúkkal együtt elindultak a templom felé.A meredek kaptatón felfelé Elisabeth odaszólt Madeleine-nek. –Meg kell állnom egy

kicsit, hogy kifújjam magam. Madeleine odalépett az anyja mellé. – Jól van, Mama?– Igen, csak egy kicsit pihenni szeretnék. – Elisabeth kapkodva lélegzett, homlokán

verejték gyöngyözött, miközben egy épület falának dőlve élénken legyezte magát. – Mindjárt összeszedem magam.

Elisabeth ziháló légzése végül lecsillapodott, és folytathatták útjukat, ám Madeleine továbbra is szemmel tartotta az édesanyját.

A Bazilikához vezető út hosszabbnak bizonyult, mint ahogy először gondolták, és végig felfelé vezetett. Az utazók fáradt csapata lassacskán mégis felért a kőlépcső tetejére, ahol beléptek a hatalmas, díszes kapun. Hűvös, nyirkos sötétség üdvözölte őket, amint beljebb kerültek.

– Gondoljátok csak el – suttogta áhítattal Elisabeth. – Maga Kálvin János prédikált itt!A Clavell család tagjai szótlanul csodálták a hatalmas épületet. Vézna, meglehetősen

savanyú ábrázatú fiatalember lépett oda hozzájuk az árnyak közül. – Segíthetek?Madeleine meghajolt. – Oui, Monsieur. Éppen most érkeztünk… – habozott, nem tudta,

beszámoljon-e hányattatásaikról. – Ön itt a lelkész? Ön gondoskodik a templomról?– Madame, Isten gondoskodik rólunk.Philippe és Charles felvihogott. Elisabeth a szoknyájához húzta őket. – Sssss!

– Mais oui25 Természetesen – mosolygott rá Madeleine. – Isten gondoskodása nélkül már mi sem lennénk életben.

A fiatalember arca megenyhült. – Francia menekültek, igaz? Az akcentusukból gondolom.– Oui. Élnek itt régi barátaink. Ha jól tudjuk, Genfben vagy valamelyik közeli faluban

lelkészek az egyik protestáns templomban. Gérard DuPuy. Nem ismeri őket véletlenül?– Egy pillanat, s'il vous piait26. – A fiatalember visszalépett az árnyékba, és végigment az

egyik oldalhajón.Madeleine anyjára nézett, és kérdőn felvonta a szemöldökét.Egy perccel később testes, kopaszodó férfi bukkant elő a sötétből, akinek egész lénye csak

úgy duzzadt az energiától. Nyílt, vidám arcán széles mosoly ragyogott. – Üdvözöljük Önöket Genfben, és itt, a Szent Péter Bazilikában! – Hangja visszahangzott a templom belsejében, amint karját barátságos üdvözlésre tárta. – Miben segíthetünk? A segédem azt mondja, hogy DuPuyéket keresik. Remek ember. Remek lelkész. Csodálatos család. Honnan ismerik őket? Várják magukat?

Madeleine egy kis szünetre várt az egyoldalú párbeszédben, hogy közbeszólhasson, de hiába.

A lelkész rendületlenül folytatta. – Ó, elnézést az udvariatlanságomért! Estienne Le Sueur lelkész vagyok, ő pedig a segédem, Jacob Veron. – Le Sueur tiszteletes intett nekik, hogy kövessék. –Jöjjenek, jöjjenek! Bizonyára fáradtak, ha most érkeztek. Jöjjenek a lelkészházba, és pihenjék ki magukat!

Madeleine tétovázott. – A… a többiek elmentek hintóért. Úgy beszéltük meg, hogy idejönnek, amikor végeztek. Talán jobb lenne, ha kint várnánk meg őket.

– Ó, gyermekem! Bocsássa meg az érzéketlenségemet. Itt tökéletes biztonságban vannak! – A lelkész Madeleine-hez lépett, megfogta a kezét, és két hatalmas tenyere közé szorította. Megpaskolta a fiúk hátát, majd fejet hajtott Elisabeth előtt. – El sem tudom képzelni, min mehettek keresztül az utóbbi napokban. Kérem, jöjjenek! Szeretnének pihenni? Vannak vendégszobáink.

Madeleine határtalan öröme, amely az imént még eltöltötte szívét fiai megmentése és Genfbe érkezésük miatt, hirtelen szertefoszlott.

Mint amikor a dagadó vitorlából egyszer csak tovarepül a szél. Könnyek szöktek a szemébe. – N-nem is tudom, nem szeretnénk visszaélni a vendégszeretetével.

Kemény határozottsága egyszerre elpárolgott a biztonságot jelentő menedék reményében. Nagyot sóhajtott, és bólintott. – Ó, Le Sueur tiszteletes, oui, merci, az csodálatos lenne!

– Jöjjenek utánam, kérem! Kerítünk valami ennivalót, és megmutatom a szobájukat.– A többiek, a sógorom és a szolgák hamarosan itt lesznek.– Amikor megérkeznek, ők is kapnak ennivalót és szállást. Pihenjenek csak, amíg

szükségét látják. Aztán pedig segítünk Önöknek megkeresni a DuPuy családot.A jószívű lelkész adott néhány utasítást a segédjének, azután végigvezette őket egy hosszú

folyosón, majd fel a lépcsőn a vendégszobákhoz. Madeleine, a fiai és Suzanne kapta az egyik szobát, Elisabeth, Judith és Claudine pedig a másikat. A vendégszobák, bár kevés bútor állt bennük, kényelmesek voltak, kandallóval, ágyakkal, asztallal és székekkel, és további matracokkal berendezve, hogy minél többen elférjenek.

Madeleine még le sem vette a kesztyűjét és a kalapját, máris szobalányok érkeztek hatalmas tálcákkal, amelyeken kenyér, sajt és gőzölgő raguval teli tányérok sorakoztak. A figyelmes cselédek tüzet is gyújtottak, mielőtt távoztak volna, és hamarosan pattogni kezdtek a lángok, meleg fénnyel árasztva el az egyszerű szobát.

25 Hogyne.26 kérem

Miután jóízűen elfogyasztották a tápláló ételt, Madeleine lefeküdt az ágyára, a fiúkkal pedig lerakatta a matracokat. Suzanne az üres tálcát kitette a folyosóra, majd félénken leült a másik ágyra.

Madeleine ásított. – Feküdj csak le, Suzanne, pihend ki magad!Perceken belül elaludtak mind a négyen.Amikor Madeleine felébredt, a város felett már alkonyodni kezdett. Kinézett az ablakon a

gyönyörű városra, a Genfi-tó kék vizének partjára. Azon a víztükrön túl, ott, a hegyek mögött feküdt a hazája. A szomorúság ellenállhatatlan hullámként söpört át rajta, amint François és Vangie az eszébe jutott. Átkarolja-e még valaha François? Megölelheti-e még egyszer a lányát, megcsókolhatja-e valaha kedves kis arcát?

Madeleine alvó fiaira pillantott. Most ezekről a gyermekekről kellett gondoskodnia, akik vele voltak. Azt kellett tennie, ami számukra a legjobb. Odalépett az ajtóhoz, és óvatosan kinyitotta, ám az hangosan megnyikordult.

A fiúk megmozdultak ugyan, de nem ébredtek fel. Suzanne riadtan felült az ágyában.– Ne haragudj, Suzanne. Aludj csak tovább!– Non, Madame, már kipihentem magam. Tehetek valamit?– Itt vannak a folyosón a kis utazóládáink. Henri biztosan talált hintót, és felhozta a

holmink egy részét. Gyere, segíts behúzni őket!A két nő bevitte a ládákat a szobába, és tiszta ruhákat vettek elő. Suzanne fogta a kancsót a

mosdóállványról, és elment vízért.Miután visszatért, segített úrnőjének az öltözködésben. Madeleine ott ült az egyszerű

széken, és azt kívánta, bárcsak lenne egy tükör, hogy megnézhesse, hogyan áll a haja. Nem volt biztos benne, mi a következő teendője. Oly régóta állt ugrásra készen, nem tudta, hogyan engedje el magát. Megint kinézett a folyosóra. Sehol sem látta a szobalányokat.

– Megkeresem Jeant és a többieket – mondta –, aztán beszélek a lelkésszel, Le Sueur tiszteletessel. Légy szíves maradj itt, és vigyázz a gyerekekre!

– Oui, Madame – hajtotta meg a térdét Suzanne.Madeleine elindult a halványan megvilágított folyosón. Több szoba mellett elhaladt, de

semmit sem hallott a zárt ajtók mögül. Lement a keskeny lépcsőn, ahol végül megtalálta a lelkész irodáját és lakrészét. Madeleine halkan kopogott a nyitott ajtón.

A terebélyes úriember az íróasztalánál olvasott. – Jöjjön be! Éppen azon gondolkodtam, hogy az egész éjszakát átalusszák-e, vagy felkeltsük magukat vacsorához. – Udvariasan felállt. – Kérem, üljön le, Madame. – Az íróasztala tele volt könyvekkel és Bibliákkal. – Martha, gyere! A vendégeink felébredtek. Gyere, és ismerd meg Madame Clavellt.

Magas, telt asszony sietett be a szobába, vidám mosolya már azelőtt üdvözölte Madeleine-t, hogy megszólalt volna. – Madame Clavell! – hajtotta meg kissé a térdét, de utána rögtön szoros ölelésbe vonta Madeleine-t.

– Szeretettel látjuk magukat mindaddig, amíg maradniuk kell. Estienne beszélt nekem a megpróbáltatásaikról. Tudtak egy kicsit pihenni? Nemsokára készen lesz a vacsora. Szükségük van valamire? Érezzék magukat otthon!

Madame Le Sueur éppen olyan megállíthatatlanul beszélt, mint a férje. Madeleine azon tűnődött magában, hogyan tudott bármelyikük is szóhoz jutni, amikor a másik beszélt. – Semmire sincs szükségünk, köszönjük. Az Önök vendégszeretete rendkívül nagyvonalú, és nagyon sokat jelent nekünk. Igazán hálásak vagyunk.

Martha kiment az íróasztal mögött nyíló ajtón, Madeleine pedig a lelkész felé fordult. Feltételezte, hogy a lakrészük az iroda mögött volt. – Láttam, hogy megérkeztek a sógoromék. Megtaláltuk a ládáinkat a folyosón.

– Igen, Madame. A sógora szobája is ott van az Önöké mellett. Henri a hintókat és a többi szolgát az istállóhoz vitte. Ott szállásoltuk el őket. – Elmosolyodott. – Az öregúr úgy vigyáz a családjukra, mint a saját szeme fényére!

– Oui, ő és a felesége gyermekkorom óta nálunk szolgál. –Madeleine ölében nyugvó kezére pillantott. – Thérèse-t, a feleségét megölték a… – Madeleine elhallgatott, nem is tudta, hogy nevezze mindazt, amit az elmúlt hetekben átéltek –, az üldöztetésünk közben, amikor a király dragonyosai lerohanták a birtokunkat.

– Ó, jaj! Sajnálom.– A férjemet és a lányomat pedig elrabolták. – Madeleine a lelkészre nézett, és összeszorult

a torka. Nagyot nyelt. – A két fiam egy hónapon keresztül bujkált. Ki kellett menekítenem őket Franciaországból. – Halkan sírni kezdett. – Nem tudom, mi lesz a férjemmel és a lányommal, de meg kellett védenem a fiaimat. – A lelkész szemébe nézett, és együttérzést látott benne.

– Vajon helyesen cselekedtem, hogy eljöttem Franciaországból? Vagy inkább ott kellett volna maradnom és megkeresnem őket?

– Gyermekem, azt tette, amit az adott pillanatban a leghelyesebbnek ítélt. – Madeleine elé térdelt, és megfogta a kezét. – Tudja, hogy hová vitték a férjét és a lányát?

– François-t Párizsba vitték, Vangie-t pedig valamelyik zárdába, de többet nem tudunk róluk. – Madeleine szíve hevesen dobogni kezdett, mintha ki akarna ugrani a melléből. – Ne haragudjon, de most nem akarok erről beszélni! Túlságosan zavaros még a fejem ahhoz, hogy képes legyek világosan gondolkodni. Ha meg tudja mondani, hol találjuk DuPuyéket, reggel indulunk is hozzájuk.

Le Sueur tiszteletes nehézkesen feltápászkodott. – Jaj, ezek az öreg térdek már nem a régiek. Talán azért, mert túl sok időt töltök rajtuk. – Halkan nevetett. – Természetesen, kedvesem. Tökéletesen megértem. Nem kell többet mondania nekem, mint amennyit jónak lát. De kérem, megtört szívével forduljon mennyei Atyánkhoz. Egyedül Őérti meg magát igazán.

Madeleine felállt. – Köszönöm, tiszteletes úr.– Ami a DuPuy családot illeti, reggel küldöncöt küldtem a falujukba, nem sokkal azután,

hogy megérkeztek. Amikor legutóbb hallottam róluk, egy kis faluban szolgáltak, innen északra, hintóval csupán néhány órányira. De nem vagyok biztos benne, hogy még mindig ott vannak. Nem akartam csak úgy odaküldeni Önöket, nehogy fölöslegesen menjenek.

– Köszönöm a kedvességét. Nem is tudom, hogy köszönjem meg magának. – Madeleine meghajolt, és letérdelt Isten szolgája előtt, miközben egy könnycsepp csorgott végig az arcán. Megragadta a férfi kezét, és az arcához szorította.

– Ugyan, keljen fel, gyermekem. Erre semmi szükség. Itt mindannyian egyenlők vagyunk. Mindannyian Isten gyermekei. – Összedörzsölte a kezét, és kuncogott. – Készítse fel a családját a vacsorára! Martha igazi ünnepi lakomát készített.

Es valóban, a dolgozószobában máris érződött a pirított hagyma, fokhagyma és a sülő hús finom illata. Madeleine felállt, mosolygott, és megtörölte arcát a zsebkendőjével. – Oui, csodálatos illatokat érzek. Már napok óta nem ettünk meleg ételt. Merci.

Madeleine elindult kifelé az ajtón. A lelkész kikísérte a folyosóra. – Majd küldök egy cselédet, hogy szóljon, ha kész van a vacsora.

Madeleine bólintott. – Köszönöm. Megyek, felkeltem a többieket, és nagy örömmel vacsorázunk Önökkel.

Amikor egyedül maradt a sötét folyosón, gondolatai ismét François és Vangie felé fordultak. Ők vajon mit vacsoráznak ma este? Kapnak egyáltalán enni? Nem fáznak? Vangie nincs megrémülve?

Él még egyáltalán François? Elhessegette magától a lehetőséget, amire gondolni sem mert.Madeleine odaért a szobáikhoz, és észrevette, hogy Jean ott áll az egyik ajtóban. Az

érzelmei ismét túl erősnek bizonyultak; úgy törtek elő, mint vihar után a megáradt folyó habjai, és Jean erős karjába vetette magát.

20. fejezet

A napok hetekké olvadtak; a hetek hónapokként görögtek tovább. Mégis úgy toporgott az idő, mint a csökönyös kisgyermek, aki minden egyes lépésnél próbára teszi szülei türelmét. A nyár nyomasztó hősége hűen tükrözte Madeleine hangulatát.

A DuPuy család olyan meleg vendégszeretettel fogadta Clavellé-ket, amely minden várakozást felülmúlt. A férfiak bekapcsolódtak a mindennapi feladatokba, segítettek a lelkésznek az állatok körüli teendők ellátásában és a kerti munkában. Philippe lovastudását tökéletesítette, és kivette a részét a lovak gondozásából is. Madeleine és Elisabeth báli ruhái ládájukban gyűrődtek, és a két asszony inkább a köznépnek, semmint egy hatalmas birtok úrhölgyeinek az életét élte. Suzanne és Armond megérkezésük után hamarosan arra kérte DuPuy tiszteletest, hogy adja össze őket, és most egy kis kunyhóban laktak a birtok végében. Első gyermeküket várták, akinek néhány hónap múlva kellett megszületnie. Az élet majdnem normális mederben folyt.

Madeleine hálószobájában ült a kis íróasztalnál; éppen újabb levelet írt Francinának, arról érdeklődve, nem hallott-e valamilyen pletykát az udvarból, amiből megtudhatna valamit François hollétéről. A szolgáló Madeleine korábbi érdeklődéseire küldött válaszai kinyitva feküdtek előtte a kemény faasztalon.

Drága barátaim!

Remélem, levelem érkezésekor mindannyian jól vannak. Drága asszonyom fia volt olyan jó, hogy elolvasta nekem a levelét, és ő írja nevemben ezt a választ. Itt minden rendben van, de sajnos semmi hírt nem hallottam a családjáról. Ha bármit hallok, biztos lehet benne, hogy értesítem róla. Kérem, adja át Judithnak szerető üdvözletemet.

Üdvözli Önt és egész családját hűséges szolgája:

Francina

Madeleine összegyűrte félig megírt üzenetét, és a falhoz vágta. Fejét az asztalra hajtotta, majd szabadjára engedte könnyeit.

Semmilyen érdeklődés sem vezetett eredményre François és Vangie hollétét illetően. Számtalanszor járt Genfben Le Sueur tiszteletesnél a Bazilikában, s bolyongott a kikötőben azt remélve, hogy végre hall valamit, akármilyen távoli hír legyen is. Ám minden eredmény nélkül.

Odalépett az ablakhoz, és kinyitotta, hadd mozogjon a levegő a déli órák növekvő hőségében. Letörölte a könnyeit, Francina levelét az íróasztalán hagyta, és lesétált a földszintre.

Bement a konyhába, ahol Charles térdelt a padlón, egy fasípot törölgetve, amelyet Henri faragott neki. Madeleine leült az asztalhoz, magához húzta a vajköpűt, és szórakozottan elkezdett vele dolgozni. Tudta: nem mehet így tovább, hogy nap mint nap kisegít a kertben, időnként főz egy pörköltet és behoz egy vödör vizet. Fel kell kutatnia François-t és Vangie-t! Judithra bámult, aki a tűzhelynél az alacsony tűz fölött készülő ételt vigyázta a bográcsban.

Madeleine szemét csípni kezdte a marék hagyma illata, amelyet Claudine éppen az imént tisztított meg, és ez visszairányította gondolatait a jelenre és azonnali feladataira. – Egek, de erős ez a hagyma! Már attól könnyezik a szemem, hogy itt ülök az asztalnál.

Charles is megtörölte a szemét inge ujjával. – Az enyém is.Madeleine megsimogatta a kisfiú fejét, és felnevetett.

Madame DuPuy lépett be az ajtón, keze tele hagymával. Az imént szedte őket a kertben; a rájuk tapadt föld a padlóra potyogott. –Ó, itt hozom a hagymát a pörkölthöz, és Önök már meg is tisztították, ami kell! – tárta szét a kezét, miután letette a földdel borított zöldségeket. – Mihez is kezdek, ha már nem lesznek itt? Teljesen elkényeztetnek.

Madeleine-nek sikerült halvány mosolyt varázsolnia az arcára, majd felkelt a székéből. – Megérdemli, hogy elkényeztessük. Hogyan fizethetjük vissza valaha is a kedvességét és a segítségét? – Felvett egy konyharuhát, és megtörölte a kezét. – Arról nem is beszélve, hogy milyen önzetlenül szolgálják a gyülekezetet. – Felemelte a vajköpű tetejét. – Azt hiszem, ez készen van.

Madame DuPuy rosszallóan, fejét rázva vette el Madeleine-től a köpűt, majd elindult az oldalsó asztalhoz.

Madeleine elgondolkodva figyelte, ahogy az asszony a vajat átmeri egy edénybe.– Vangie imádta a vajat. Főleg forró kenyéren. Mindig újra és újra kért belőle, amíg mind a

két kezét teljesen össze nem maszatolta.Gondolatai visszakanyarodtak ahhoz a naphoz, amikor a dragonyosok ellepték a házukat…

Vangie még vajat kért Claudine-tól…Boveé parancsnok pedig nézte. Már akkor azt tervezte, hová viszi majd.Akárhogy is próbálta megfékezni őket, Madeleine gondolatai minduntalan visszatértek a

már hosszú hónapokkal ezelőtt történt eseményekhez. – Már nem is tudok úgy gondolni a lányomra, hogy az az aljas Boveé parancsnok ne furakodna be az emlékeimbe! – Körülnézett a szobában, és ahogy folytatta, kihallatszott a rettenet a hangjából. – Nem elég, hogy a puszta túlélésért harcolunk, azért is meg kell küzdenem, hogy tiszta emlékeim lehessenek Vangie-ról. Amikor magam elé képzelem, nyomban megjelenik a gonosz is, és bemocskolja az emlékeimet! – Madeleine zokogással zárta keserű panaszát.

A három idősebb asszony abbahagyta a csacsogást, és rábámult. Elisabeth az asztalra tette zöldségekkel teli kosarát, és odasietett, hogy átölelje a lányát. – Drágám, nem szabad ezekkel az emlékekkel kínozni magad, abba kell hagynod! Biztos vagyok benne, hogy Vangie jól van.

Madeleine kitépte magát anyja karjából, és szembefordult vele, heves mozdulata feldöntött egy tejeskancsót az asztalon.

– Hogy mondhatja ezt? – megmarkolta a kezében tartott konyharuha két szélét, és dühében kettészakította. – Hogy mondhatja ezt? Egyikünk sem tudhatja, hogy van valójában. Lehet, hogy nincs jól. Lehet, hogy beteg, vagy éhes, vagy fél. Még az is lehet, hogy…

Madeleine nem tudta rászánni magát, hogy legsötétebb félelmét kimondja. Néhány másodpercig csak az asztal szélére folyt tej csöpögésének halk hangja hallatszott.

Nekilátott a takarításnak. – Sajnálom. Sajnálom. – Anyjára nézett, és szemét elöntötték a könnyek. – Nem tudok tehetetlenül ülni, úgy, hogy közben semmit sem teszek. Vissza kell mennem, és legalább meg kell próbálnom felkutatni őket.

Elisabeth bólintott, és leült az asztalhoz. – Egy anya szíve nem nyugodhat, amíg a gyermeke veszélyben van. De Madeleine, ez túlságosan veszélyes vállalkozás. Mi lesz velünk, ha veled történik valami? – törölgette Elisabeth szórakozottan a tejet a kötényével.

– Persze, el kell ismernem, hogy ha a helyedben lennék, ugyanígy éreznék. – Fejét ingatva felállt, és szemét törölgetve elindult kifelé a konyhából. – Tedd, amit tenned kell!

A család csendben vacsorázott aznap este, leszámítva a DuPuy család fiatalabb leánykái, valamint Philippe és Charles hangoskodását és rohangászását. Rachel, a legidősebb lány tizennyolc éves volt, és édesanyjának segített felszolgálni az ételt. Rebecca és Rosie, akik tíz és tizenhárom évesek voltak, Philippe és Charles játszópajtásai lettek.

Jean felugrott az asztaltól. – Lovak! Most állnak meg a ház előtt.

– A lelkésszel együtt odarohant a bejárathoz, akinek bozontos szőke üstöke szinte ragyogott a kezében lévő lámpás fényében. Jean félreállt az árnyékba, és hagyta, hogy a ház ura nyisson ajtót.

– Jó estét, üdvözöljük otthonunkban! – csengett Gérard hangja az éjszakában.Lámpája fényénél, amely megvilágította a birtokra vezető utat és az oszlopot, ahová a

lovakat szokták kikötni, csak egyetlen ló kapálta a földet. A kocsiról ismerős alak ereszkedett le.

Gérard azonnal felismerte. – Jacob, gyere be!A Szent Péter Bazilika vékony segédlelkésze belépett a ház ajtaján, és levette

lovaglókesztyűjét. Jacob Vernon szeme felcsillant, ahogy meglátta Jeant. – Monsieur Clavell! Istennek legyen hála, hogy még itt van. Híreket hozok.

A Clavell és a DuPuy család gyorsan összesereglett a ház nappalijában, Gérard pedig középre terelte a segédlelkészt. A fiatalember gyorsan elmondta, miért jött ilyen kései órán.

– Tegnap egy lovas érkezett a templomhoz, és a családjuk felől érdeklődött. Úgy látszott, fontos neki, hogy megtalálja magukat. Azt mondta, hírei vannak a családjukról.

Jean előrelépett. – Ki az? Megmondta a nevét?– A neve Boveé.A Clavell család tagjai egyszerre szisszentek fel.– Egy dragonyos parancsnok fehér csődörön? – szorította ökölbe a kezét Madeleine. –

Nincs joga hozzá, hogy Svájcba jöjjön utánunk!– N-nem, egy fiatalember volt; nagyon jóképű. Azt mondta, udvaronc Lajos király

udvarában, és hogy tavaly egy bálon találkozott Önnel, Madame Clavell.– Pierre! Honnan tudta, hogy Genfben keressen bennünket?A segédlelkész keresett valamit a zsebében, majd vékony ujjaival egy összehajtogatott

levelet húzott elő. – Mutatott nekünk egy méreau-t, egy hugenotta jelvényt. Megkérdezte, hogy ismerjük-e Önöket, és hogy eljuttatnánk-e Önhöz ezt a levelet. – Vernon tiszteletes megvonta a vállát. – Ez minden, amit tudok.

– De hát ő nem is protestáns! Honnan szerezte a jelvényt? – vette át Madeleine a borítékot látogatójuktól. – Ugye nem árulta el neki, hogy hol vagyunk?

A segédlelkész határozottan megrázta a fejét. – Pas du tout!27 Gérard közelebb tartotta a lámpáját, hogy Madeleine el tudja olvasni a levelet. A család köré gyűlt.

– Ki az a Pierre, Mama? – kérdezte Philippe. Sötét szeme tágra nyílt a rémülettől. – Olvasd hangosan!

Madeleine a halvány fénynél alig tudta kibetűzni az üzenetet.

Asszonyom!

Remélem, levelem biztonságban találja. Legutóbbi találkozásunk ösztönzött arra, hogy ezt a váratlan utat megtegyem Genfbe. Bízom benne, hogy találkozik velem, amikor is további hírekkel szolgálhatok. A Les Armures fogadóban lesz szállásom. Ott maradok addig, amíg nem jelentkezik.

Baráti üdvözlettel:

Pierre Boveé

– Miért „ösztönözte” volna a legutóbbi találkozásunk arra, hogy Genfbe jöjjön? Akkor találkoztunk utoljára, amikor Versailles-ból menekültünk! – Még egyszer elolvasta a rövid üzenetet. – További hírek? Biztosan tud valamit François-ról vagy Vangie-ról.

27 Dehogy!

Körbenézett családtagjainak hitetlenkedő arcán. – De miért jönne el egészen Genfig, hogy elmondja nekem? Miért törődik velem?

Jean szólalt meg. – Talán csak csapda, Madeleine. Lajos egyik lakája. Meglehet, maga Lajos küldte, hogy visszavigyen téged.

– Lehetséges. – Madeleine leült a székre, és ujjaival dobolt a karfán. – De volt nála hugenotta jelvény. Honnan lett volna nála, ha rosszat akar nekünk?

Jean fel-alá járkált előtte. – Ne áltasd magad, Madeleine! Nem lehet túl nehéz elvenni egyet valamelyik halott hugenottától. Nem lehetsz ilyen naiv.

Henri lépett előre, és kezét Madeleine vállára tette. – Jeannak igaza van, Madame. Senkiben sem szabad bíznunk, aki Lajos király udvarából jön. Legkevésbé Boveé parancsnok fiában.

– De Pierre segített nekünk, hogy biztonságban kijussunk Versailles-ból. – Elisabethre nézett, és a tekintetével könyörgött neki. – Nem hiszem, hogy ártani akarna nekünk.

Jean abbahagyta a járkálást. – Igazad van. Lehet, hogy csapda, de szerintem vállalnunk kell a kockázatot. Ha a legkisebb esélye is van annak, hogy a fiatal Monsieur Boveé tud valamit, ami François vagy Vangie nyomára vezethet, meg kell hallgatnunk. – Megfogta Madeleine kezét. – Azt hiszem, van egy tervem.

Amint a nap felbukkant a látóhatáron, három férfi vágtatott dél felé, Genf irányába. Vernon tiszteletes lovagolt elöl. A kis csapat tagjai szorosra vonták maguk körül köpenyüket a fagyos hajnali szélben.

Az úton gazdákkal találkoztak, akik terménnyel teli szekerükkel poroszkáltak a város felé. Akadtak lovasok, akik megelőzték őket. Mások mögöttük ügettek. Miközben a nap korongja lassan feljebb hágott az égen, az út is zsúfoltabb lett. Jean és Armond, akik a csípős időben még fázva kucorodtak össze lovuk hátán, egyre jobban kiegyenesedtek a nyeregben. Végül szétnyitották köpenyüket is, amint a reggeli nap sugara melegen ragyogott le rájuk.

A városhoz közeledve a segédlelkész lelassította a lovát, majd megállította. – Nekem itt keletre kell fordulnom. – Az ellenkező irányba mutatva elmagyarázta nekik, merre kell menniük. – Menjenek a főúton a Genfi-tóhoz, egészen a piactérig. A fogadót a jobb parton találják. Ha nem tudják, merre kell menni, csak kérdezzenek meg valakit! El sem lehet téveszteni.

Jean bólintott. – Azt hiszem, már láttam.Vernon tiszteletes megfordult a nyergében. – Ha nehézségeik adódnának, természetesen

jöjjenek rögtön a Bazilikába!Jean és Armond bólintással nyugtázta az útmutatást.A szigorú fiatal lelkész folytatta. – Imádkozom, hogy sikerrel járjanak, és helyes döntést

hozzanak. Nem minden az, aminek első látásra tűnik. Ez az emberekre is igaz.Annak ellenére, hogy Jacob száraz, kioktató modora kifejezetten bosszantotta, Jean

egyetértett vele. – Merci, tiszteletes. Ismét lekötelezett bennünket.Ritka mosoly villant fel Jacob arcán, majd megfordult, és egyetlen szó nélkül ellovagolt.Armond figyelte, ahogy a fiatal lelkipásztor eltávolodik. – Nem lehet mindenki egyforma,

non?– Gondolom – sarkantyúzta meg Jean a lovát. – Nézzünk a küldetésünk után! A lehető

leggyorsabban meg akarom találni Monsieur Boveé-t, és vissza akarok érni Madeleine-hez a hírekkel, akármiről van is szó.

– És ha tényleg csapdába sétálunk?– Könnyen előfordulhat, de óvatosak leszünk. – Jean homlokába húzta a kalapját, hogy az

egyre magasabbra emelkedő nap sugarait kivédje. – Szerintem legjobb lenne, ha egy kicsit távolabb várnál az utcán. Monsieur Boveé felismerhet, nem igaz?

Armond nevetett. – Oh, oui! Biztos emlékszik rám. Ő mentett meg attól, hogy olyan szerepet játsszam, amihez nemigen fűlött a fogam aznap éjjel, amikor Madame Clavell Lajos királlyal találkozott a Trianon-kastélyban. –Arckifejezése megkomolyodott. – Igen, biztosan rám ismerne.

– Rendben. Ezt nem akarom megkockáztatni, amíg nem tudjuk, mi vár ránk. Először én megyek be a fogadóba. Megnézem, vannak-e ott dragonyosok, katonák, és megpróbálom megtudni, hol van Monsieur Boveé. Aztán majd küldök érted valakit, vagy magam jövök.

A két fiatalember könnyen megtalálta a fogadót. Jean egy közeli béristállónál hagyta Armond-t. Utasította, hogy figyeljen minden gyanús mozzanatra, majd besétált a fogadóba. A kereskedők már kínálni kezdték portékáikat a kis fakocsikról, amelyek szinte teljesen ellepték a macskaköves utcákat. Egyre nagyobb lett a zaj, s elnyelte a beszélgetések szavait.

Jean a Les Armures-től nem messze megállt egy zöldséges kocsinál, és úgy tett, mintha vásárolni akarna. – Jó volt az idén a termés? – nézett körül, azt figyelve, nincsenek-e francia dragonyosok a környéken.

– Eddig igen. Jó volt az eső. Megkóstolja?Jean hirtelen rájött, hogy éhes. – Érik már az eper? Van eladó?– Éppen most rakom ki. – Az öregember, akinek háta meggörnyedt a hosszú évek kemény

munkájától, s kezét feketére égette a nap, büszkén mutatta Jeannak a gyönyörű, édes gyümölcsöt.

– Adjon belőle!– Hogyne. – A gazda óvatosan becsomagolta neki a gyümölcsöt. – Maga francia, igaz?Jean megmerevedett. – Oui. – Fizetett, és gyorsan továbbment, mielőtt az árus bármi mást

is kérdezhetett volna.Jean az epret eszegette, amint belépett a fogadó ajtaján. Beletelt egy percbe, amíg a szeme

megszokta a benti félhomályt. Előtte nehéz, sötét fapult futott a fallal párhuzamosan. Tőle jobbra, a pult előtt, asztalokkal volt telezsúfolva a helyiség. Az egyik asztalnál tagbaszakadt, szakállas férfi ült. Középkorú nő szolgálta ki éppen, egy bográcsból mert neki, amelyet azután visszaakasztott a hátsó falnál lobogó tűz fölé. Olajozott, régi fa illata keveredett a fokhagymáéval, és betöltötte a fogadót.

Két férfi sétált le a lépcsőn közvetlenül Jean előtt. Figyelmesen megnézte őket, de azok nem foglalkoztak vele, és ki is mentek a fogadóból.

A nő odament Jeanhoz. – Segíthetek? – A maradék foga fekete és rothadt volt, amitől úgy nézett ki, mint egy banya.

– Talán. Remélem! – Jean még egyszer körülnézett a szobában. – Egy régi barátomat keresem, aki itt szállt meg, Monsieur Pierre Boveét.

– Á, igen. Már várja magát. Mindjárt idehívom.Jean odalépett hozzá. – Egy pillanat! Monsieur Boveé egyedül van?– Tökéletesen egyedül. Még esténként sem keresi a társaságot. –Durván felnevetett, majd

elindult felfelé a lépcsőn.– Nem baj, ha… mi lenne, ha csak megmondaná nekem, melyik szoba az övé? Meg

akarom lepni.A nő habozott. – Gondolom, nem bánná. – Felmutatott a lépcsőn. – A lépcső tetején

forduljon balra. Az utolsó szoba jobbra, a folyosó végén.Jean óvatos léptekkel sétált felfelé. Grimaszt vágott, amikor az utolsó lépcsőfok

megcsikordult a lába alatt. A lépcső tetején mindkét irányba szétnézett, balra fordult, végigment a rövid folyosón, majd megállt az utolsó szoba előtt. Fülelt, hogy nem hall-e valamit a zárt ajtó mögül.

Még korán van. Lehet, hogy még alszik. Jean habozott. Vagy talán már el is ment. Lehajtotta a fejét, és megint hallgatózott. Hirtelen kivágódott az ajtó, és Jean azon vette észre magát, hogy egy férfi arcába bámul, aki felemelt bal kezében kést szorongat.

Jean hátraugrott, felborítva egy vázát maga mögött a fal melletti díszes asztalon. – O! – szorította ökölbe Jean a kezét. – Éppen most akartam kopogni!

– Én pedig kíváncsi voltam, ki hallgatózik az ajtóm előtt. Jean biztosra akart menni. – Monsieur Boveé? Pierre Boveé?

– Ki kérdezi?Jean kivette a levelet a bőrerszényéből, és Pierre orra alá dugta. –Jean Clavell.A lenti szolgáló zihálva mászott felfelé a lépcsőn, nyomában a testes férfival. – Mi történik

itt? – Telt arcán izzadság gyöngyözött.Pierre ragadta kezébe az irányítást. – Jaj, nagyon sajnáljuk. Csak megijesztettem a

barátomat, és felborította a vázát. – Tettetett barátsággal hátba vágta Jeant, majd behúzta a szobájába. A kést a háta mögé rejtette. – Kifizetem a kárt.

– Akkor rendben. De még korán van, mások még alszanak.– Bocsánat, asszonyom. Elnézést kérünk.A férfi visszafordult, és lement a lépcsőn, a szolgáló pedig összeszedte a cserepeket. – Meg

vagyok én áldva, ilyenkor reggel hangoskodni! Ezek a férfiak soha nem nőnek fel?Pierre becsukta az ajtót, és Jeanhoz fordult. – És ki az a Jean Clavell?Jean körbenézett a szobában, úgy látta, egyedül vannak.A levéllel a markában a kést figyelte, amelyet Pierre még mindig a kezében tartott. –

François Clavell öccse vagyok Dauphiné tartományból, Franciaországból. Madeleine Clavell sógora.

A két férfi farkasszemet nézett, mint amikor két vadállat méregeti egymást. Támadjak vagy meneküljek? Barát vagy ellenség?

Pierre odaoldalazott egy asztalhoz, amelyen mosdótál és kancsó állt. Letette a kést, és feltartotta a kezét, hogy megnyugtassa Jeant. –Madame Clavell barátjaként és őszinte csodálójaként vagyok itt.

– Hogyan bízhatom meg abban, amit mond? Talán nem udvaronc Lajos király udvarában és nem Paul Boveé parancsnok fia? –

Jean a fiatalember ruhájára nézett. Közemberként volt öltözve, nem elegáns udvaroncként.– Oui, ez mind így igaz. – Pierre megfordult, és kinyitott egy bőrerszényt, amely a már

letett kés mellett feküdt a mosdóállványon. Elővett belőle egy hugenotta jelvényt. – Ez talán meggyőzi, hogy barátként jövök, és nem ellenségként.

Jean kezébe fogta a jelvényt, és megvizsgálta. – Honnan vette ezt? Ezeket csak protestáns istentiszteleten adják azoknak, akik az úrvacsorában részesülhetnek. Maga nem protestáns, vagy igen?

– Ne törődjön azzal, honnan kaptam. Híreket hoztam Madame Clavellnek. Őhol van?– Minden neki szóló hírt elmondhat nekem. Pierre és Jean párbeszéde ismét holtvágányra

futott.Ennek a lehengerlő, kifinomult, jóképű fiatal udvaroncnak a társaságában Jean

csiszolatlannak és közönségesnek érezte magát. Mit akar Madeleine-től? Férjes asszony. Talán tudja, hogy François halott, és most meg akarja kérni a kezét.

Jean határozottan megismételte az álláspontját. – Bármit akar tudatni Madeleine-nel, nekem elmondhatja.

Pierre is tartotta magát, és fenyegetően meredt Jeanra. – Kizárólag Madame Clavell-lel vagyok hajlandó beszélni.

21. fejezet

– Mama, nézd! Nézd, hogy lovagolok! – vágtatott végig Charles a ház előtt az úton egy aranysárga kancán, amelyet Armond azon a héten tört be.

Madeleine szeméhez emelte a kezét, hogy eltakarja a naptól, és felnézett a virágágyásból, ahol épp virágot szedett. – Ügyes vagy. Kapaszkodj!

– Nézd! – Charles hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, édesanyja tényleg figyeli-e.Madeleine a virágágyásban térdelt a bimbózó virágok között. Nézd! Nem is tudta, hányszor

kiáltották már ezt neki a fiai. Ó, bárcsak François is itt lenne, és látná, milyen ügyes lovasok lettek a fiaik! Arca elszomorodott. Annyira büszke lenne!

Kezébe gyűjtött egy maroknyi apró virágot, és belélegezte az illatukat. A virágok gondozásával foglalkozott a legszívesebben. Szerette a föld illatát. Szerette figyelni, ahogy a bimbók növekednek, majd kiterítik ragyogó színeiket a nap fényében. Szerette megérinteni a finom szirmokat, és ujjával végigsimítani a virágok bonyolult rajzolatait.

A kerti munka az életre nézve is szolgált tanulságokkal: hogy szorgalmasan kell gyomlálni, különben a gazok elfojtják a virágok szépségét. Kitépett egy makacs, tüskés bogáncsot, amely egy szépséges írisz szára köré csavarodott, és csak úgy volt hajlandó kijönni, hogy a virágot is magával rántotta. A kerti gyomok a gonoszt juttatták eszébe, ahogy az is mindenütt felüti a fejét. Nagyon ravaszul kezdi. Először csak ártalmatlan, finom kis levelek jelennek meg a talaj felszínén. Azután mire észreveszi az ember, élősködő csápjaikat a gyenge virágok köré fonják.

Madeleine kis ásójával meglazította a földet, hogy ne keményedjen meg, és a víz alaposan átjárhassa a növények gyökereit. A virágok körül megtisztította a talajt, hogy semmi se takarja el őket a nap sugaraitól. Ápolás, víz és fény: tudta, ha ezek közül bármelyik is hiányzik, a növény egészséges fejlődése kárt szenved. Munka közben azon tűnődött, François nélkül tudja-e biztosítani mindazt, amire a fiainak van szüksége a fejlődéshez. Hogyan tudja majd távol tartani tőlük a gonoszt? Sarkára ült, és maga elé tartotta földes kezét.

– Nem igazán úgy fest, mint egy úrhölgy ápolt keze – dünnyögte maga elé. Megfordította. – De hát nincs is már semmi jelentősége.

Felállt, és nézte a késő délutáni napot. Jean és Armond már ma estére hazaérhet, ha gyorsan megtalálták Pierre-t, és nem volt semmi gond. Összeszedte a levágott virágokat, és gondosan elhelyezte őket a hosszú kosárban. Vízbe kell őket tenni.

– Mama! – ügetett visszafelé Charles. – Jean bácsi és Armond közeledik, és van velük még valaki!

Madeleine a tornáchoz futott, kezében a virágkosárral. Pierre az! Szíve dobogni kezdett. – Gyere ide, Charles!

Most az egyszer Charles azonnal engedelmeskedett. Leugrott a lóról, kikötötte az oszlophoz, és odaszaladt Madeleine mellé. Félénken támaszkodott az anyjához. – Ki az a bácsi?

Madeleine lehajolt, és szabad kezével átölelte Charles-t.– Egy barát, akivel Versailles-ban ismerkedtem meg. Ne félj tőle. Talán tud valamit a

papáról vagy Vangie-ról. – Azt kívánta, bárcsak hihetné is, amit mond.Figyelte, ahogy a férfiak arcvonásai egyre élesebben kirajzolódnak, miközben sűrű

porfelhőben vágtatnak a ház felé. Jean integetett. Mit jelent ez? Jó hírei vannak? Vagy csak meg akarja nyugtatni, hogy Pierre nem jelent veszélyt?

Jean leugrott a lováról, és felpattant a tornácra. Szorosan átölelte Madeleine-t. – Madeleine, minden baj nélkül megtaláltuk Monsieur Boveé-t.

Charles tágra nyílt szemekkel meredt anyjára, és remegni kezdett.

Jean karjába vette a fiút. – Minden rendben, fiam. Barátként jött.Madeleine még mindig a virágkosárral a kezében nézte, amint Pierre leszáll gyönyörű

fekete csődöréről, és odalép hozzá. Udvari öltözéke nélkül teljesen más volt a megjelenése. Ám modora ugyanolyan kifinomult volt.

Cikornyás mozdulattal levette a kalapját, és meghajolt. – Madame Clavell, örömömre szolgál, hogy megtaláltam. – Ránézett a kosárnyi virágra Madeleine kezében, és így folytatta. – A kezében tartott gyönyörű virágok pusztán keretbe foglalják az Ön csodálatos szépségét.

Fellépett a tornácra, és a kezét nyújtotta, de Madeleine a virágok alá rejtette saját földes ujjait. Meghajolt. – Nem az udvarban vagyunk, Monsieur Boveé. Semmi szükség a hízelgésre.

– Az igazat mondtam.Jean is megszólalt. – Egyet kell értenem Monsieur Boveé-val, Madeleine. – Letette

Charles-t. –Ő Madame Clavell kisebbik fia, Charles.Pierre a fiúhoz is kedvesen szólt. – Úgy látom, remek fiatalember.Charles elvigyorodott, és az anyjára nézett.Madeleine a ló felé terelte Charles-t. – Vidd a lovadat az istállóba, és szólj Henrinak, hogy

most rögtön jöjjön a házba! – Miközben Charles kioldozta a lovat, és elindult az istálló felé, anyja még egyszer utánaszólt. – Ne felejtsd el lecsutakolni, mon petit!28

– Oui, Mama. – A kisfiú futva indult az istálló felé, miközben már hívta is Henrit.Elisabeth jelent meg az ajtóban. – Ó! – Az arckifejezése világosan elárulta meglepetését. –

Nahát, Monsieur Boveé, szóval újra találkozunk.Pierre Elisabethhez fordult, és megcsókolta a kezét, amelyet az asszony odanyújtott neki.Madeleine félbeszakította a formaságokat. – Milyen híreket hoz, Monsieur Boveé?– Bemehetnénk, Madame?Elisabeth magához ragadta az irányítást. – Természetesen. Bocsásson meg, Monsieur! –

Bevezette a vendégét a szerény házba. –Érthetően nagy izgalommal várjuk, hogy miért jött Genfbe, milyen híreket hozott nekünk.

Henri érkezett meg, s állkapcsát szorosan összezárva csatlakozott a kis társasághoz.A virágkosár magára hagyva hevert a bejáratnál egy padon.Madeleine szembefordult Pierre-rel. – Kérem, uram, ha bármit tud a családunkról, ne

kínozzon tovább a hallgatásával. Akármiről is legyen szó, beszéljen!Pierre idegesen forgatta kezében a kalapját. – Értesüléseim a leányával kapcsolatosak. –

Mosoly ragyogta be a férfi vonzó arcát. –A kislány él, és jól van.A körben álló családtagok várakozásteljes szívéből megkönnyebbült sóhaj szállt fel.Madeleine szeme Pierre tekintetébe fúródott. – Hol? Hol van? El tudjuk hozni? –

Megragadta a fiatalember kabátjának ujját. – Hogy találta meg?Pierre továbbra is idegesen morzsolgatta a kalapját. – Ritka látogatásainak egyikén apám

katonai sikereivel dicsekedett, és elmesélte nekünk, hogyan égette fel az Önök birtokát, és rabolta el a leányukat. Fogalma sem volt róla, hogy ismerem magát. Eszembe jutott, milyen aggodalmas volt az Ön hangja, amikor aznap éjszaka visszakísértem a lakosztályába, miután Lajos király visszautasította a kérését. – Madeleine-re nézett. – Állandóan az a kislány járt a fejemben, és hogy milyen egyedül lehet, mennyire meg lehet rémülve az édesanyja és a családja nélkül.

Körbenézett a szobában, végig a Clavell család tagjainak arcán. –A megfelelő időben, amikor apám már eleget ivott, megkérdeztem, melyik zárdába vitte. – Pierre kihúzta magát. – Elmentem a zárdába, és beszéltem a nővérrel, aki a leányát gondozza. Beleegyezett, hogy segítsen nekünk. Elviszem oda Önt, ha úgy kívánja.

– Honnan tudta, hogy Genfben kell bennünket keresnie? – kérdezte Madeleine.– Elhinné, ha azt mondanám, hogy ráhibáztam? Vagy talán a király egyik cselédje tudta,

hogy hol találom magukat?

28 kicsim

– Francina! – kiáltott fel Madeleine. – De Ön miért kockáztatná megbecsült pozícióját Lajos király udvarában, azért, hogy mindezt tudassa velünk?

Pierre egyenesen Madeleine szemébe nézett. – Megvan rá az okom. Talán majd egyszer elárulom Önnek.

Madeleine habozott. – És a férjem? Tud róla valamit, hogy mi történt vele?Pierre zavartan toporgott. – A férjéről semmit sem tudok.Henri aggodalmának adott hangot. – Túl veszélyes vállalkozás volna, úrnőm. Mi a

garancia rá, hogy Monsieur Boveé igazat beszél?– Biztosíthatom Önöket, hogy nem állítottam mást, csupán a színtiszta igazat! – Pierre

hangjából kihallatszott a keserűség. – Bízniuk kell bennem!

Ezúttal négy lovas indult útnak a DuPuy birtokról. A határozott kis csapat egyenesen Genftől nyugatra tartott, majd délre, Lyon felé. Jean és Pierre lovagolt elöl, hátul Armond és egy kisebb lovas.

Jean hátramaradt. – Armond, légy szíves menj előre Pierre-rel!Armond megsarkantyúzta a lovát, és előrelovagolt.Jean a negyedik lovashoz fordult. – Ne felejtsd el a sálad az arcod elé kötni, és a kalapot a

szemedbe húzni! És ne szólalj meg!Madeleine vigyorgott, és kipislantott széles karimájú kalapja alól. – A kalapot lejjebb

húzhatom, a sálat pedig feljebb, de hogy még ne is beszéljek? – Nevetett. – Ez már nem biztos, hogy menni fog.

– Ha azt akarod, hogy sikerrel járjunk, meg kell próbálnod. Az asszony hangja elkomorult. – Persze, tudom. Óvatos leszek. Néhány percig szó nélkül lovagoltak egymás mellett.

– Érjük utol Pierre-t és Armond-t! Kérdezni akarok valamit Pierre-től – hagyta ott Madeleine Jeant, aki nem tudta mire vélni a viselkedését.

Az asszony odalovagolt Pierre mellé. – Eszembe jutott valami.– És mi volna az, Madame?– Nem szólíthat Madame-nak!– Oui, ez igaz, de akármilyen álruhát vesz is fel, túlságosan gyönyörű ahhoz, hogy bárki is

férfinak nézze. – Pierre tekintete elárulta, hogy egyre erősebbek Madeleine iránti érzelmei.– Itt semmi szükség az udvari modorára.Pierre tiltakozott. – De Madame… vagy akárminek kell is hívnom…– Mattynek, ami a Mathieu becézése, nem emlékszik? Ha valakinek Madeleine csúszna a

nyelvére.– Emlékszem. – Pierre szabadjára engedte a gyeplőt, és teljes figyelmével Madeleine felé

fordult. – Ezt akarta velem megbeszélni?Jean is utolérte őket, és a négy lovas most egy vonalban haladt.Madeleine folytatta. – Azon gondolkodtam, hogy az apja miért nem vitte Vangie-t

messzebb Grenoble-tól. Lyon nagyon közel van a birtokunkhoz és Genfhez is.– Már én is tűnődtem ezen, Ma… ööö, Matty. Valószínűleg több oka is volt; elsősorban az

apám elviselhetetlen önteltsége. Nem hitte, hogy Ön elég merész lesz ahhoz, hogy megpróbálja kiszabadítani. Vagy egyáltalán megkeresni, hogy hová vitte. Másodszor – kuncogott Pierre –, azt gondolom, gyorsan elege lett egy visító, rúgkapáló háromévesből, és szíves örömest megszabadult tőle. Az apámnak nincs nagy türelme a gyerekekhez.

Madeleine elkomolyodott. – Csak nem hiszi, hogy kegyetlenül bánt volna vele?– Apám nem kegyetlen, és nem él vissza a helyzetével, egyszerűen csak rendkívül

kötelességtudó, és mindent a kiadott parancs végrehajtásának rendel alá. – Pierre Madeleine-re nézett. – Amikor a birtokukon volt, kegyetlennek találta?

Madeleine megrázta a fejét. – Nem, nem volt kegyetlen, csak rideg és érzéketlen. – Beleborzongott, ha arra gondolt, hogy Vangie a mogorva katonatiszt kezében volt.

Pierre témát váltott. – Holnap estére odaérünk a Filles de Sainte-Marie zárdába, a Visitatio-rendi apácákhoz. Ha minden sikerül, hamarosan újra karjaiban tarthatja a kisbabáját.

Madeleine boldogan elmosolyodott a gondolatra, hogy megint átölelheti a lányát. – Vangie nem baba már! Négyéves. – Hirtelen gyötrelmes aggodalom hasított a szívébe. – És ha nem akar velünk jönni? Ha nem emlékszik rám?

Jean bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Ne kínozd magad! Természetesen emlékezni fog az édesanyjára, és biztos velünk akar majd jönni.

Armond is felhagyott szokásos szótlanságával, és ő is megnyugtatóan szólt. – Persze, hogy el akar majd jönni.

Pierre megsarkantyúzta a lovát. – Jobb lesz sietni, ha holnapra Lyonba akarunk érni.

Kora este volt; a zárda vastag külső falait langyos eső mosta, amely patakokban folyt el a kovácsoltvas kapuhoz vezető kőúton. A kapu mellett a kőbe zárva kicsi, de nehéz faajtó húzódott meg.

Pierre odament az ajtóhoz, és meghúzta a mellette lógó zsinórt. Átöltözött udvari ruházatába, és olyan önbizalom áradt belőle, amelyet Jean nem igazán tudott osztani. A kék-szürke egyenruha, amelyet Pierre adott neki, hogy vegye fel, bűzlött előző tulajdonosa testszagától, és túl szűk volt Jean izmos testére. Tollas kalapjuk szélén végigcsorgott az eső.

Fekete-fehér főkötővel keretezett kerek arc lesett ki az ajtóba vágott kis ablak vasrácsain át.

Pierre ragadta kezébe az irányítást. – Lajos király szolgálatában járunk!Az apáca ajtót nyitott. – Oui, Monsieur. – Az ajtó vasalása megcsikordult, az apáca pedig

beljebb tessékelte a két férfit. – Mivel szolgálhatunk a király küldönceinek?Pierre egy levelet húzott elő díszes kabátjából, gyorsan megvillantva a félhomályban a

pecsétet, ami úgy nézett ki, mint a királyé. – Üzenetet hoztam Marie-Aimée nővér számára.A nővér kissé meghajolt. – Odakísérem hozzá. Erre jöjjön, kérem.Az apáca elindult egy átjáró felé, majd végigvezette őket egy udvar kerengőjén. Az

épületet lassan betöltötte az esti misére gyülekező nővérek éneke. A kápolna harangját is megkongatták.

– Elnézést kérek. Úgy látom, megzavarjuk az esti imát.Az apáca odafordult felé, nyugtázva a megjegyzést, majd válasz nélkül folytatta az utat a

folyosón. A végén jobbra fordult, majd megállt egy kőfal melletti padnál.– Kérem, itt várjanak. Hívom Marie-Aimée nővért. – Fekete-fehér suhogással távozott.Percek teltek el. Az éneklés és a harangozás megszűnt. Halk, majdnem kivehetetlen

zümmögés töltötte be az udvart. Jean ráébredt, hogy az apácák imádkozását hallja.Pierre felállt, és elkezdett fel-alá járkálni Jean előtt.Jean is idegesen pattant fel. – Mi tart ilyen sokáig?– Az esti istentiszteleten van. Gondolom, meg kell várnunk, amíg végez.Pierre alig fejezte be a mondatát, Marie-Aimée nővér már fel is tűnt a folyosón. –

Monsieur Boveé! Tudtam, hogy Ön lesz az. – Nem ült le, és a látogatóinak sem ajánlotta fel, hogy foglaljanak helyet.

– Köszönöm, hogy fogad bennünket, Marié nővér.– Felteszem, a gyermekért jöttek?– Igen. Gondolja, hogy nehéz lesz kijuttatni a zárdából?– Gyorsan kell cselekednünk. Jöjjenek velem! – Nem kérdezte, hogy mit keres ott egy

muskétás.Ugyanazon az úton indultak vissza, amelyen bejöttek, de egyszer csak megálltak, és

átmentek a konyhába vezető ajtón, ahol az esti étkezéshez előkészítve kenyér, sajt és bor feküdt a hosszú asztalon. Egy magányos laikus nővér állt fehér fátyolban a terem másik végében; éppen egy újabb illatos kenyeret vett ki a hatalmas kőkemencéből.

Pierre éhesen bámulta a friss kenyeret. Átmentek egy másik folyosóra, majd beléptek egy szobába, ahol a fal mellett ágyak sorakoztak.

– Itt alszanak a kisebb lányok a novíciákkal; ők vigyáznak rájuk. – Marie-Aimée nővér az első ágyra mutatott. – Ez Evangeline ágya. A holmija ott van a ládában az ágy lábánál. Vegyék ki, addig én elmegyek érte.

A két férfi gyorsan begyömöszölte Vangie ruháit egy táskába, amelyet Marie-Aimée nővér adott nekik, mielőtt a szoba túlsó végén nyíló ajtón kisietett volna. Jean arcába húzta a puha muskétáskalapot, és Pierre mögé lépett, nehogy Vangie kimondja a nevét, ha észreveszi.

Kinyílt az ajtó és Marie-Aimée nővér jött vissza a gyermekkel, aki az apáca vállába rejtette az arcát. – Minden rendben, gyermekem. Ez a kedves ember most elvisz téged, elutazol vele.

Vangie alig hallhatóan tiltakozott; hangját elnyelte az apáca ruhája, amelybe belefúrta az arcát. – Nem akarok elutazni!

Pierre a kislányért nyúlt, és halk, kedves hangon hívta. – Gyere, Vangie! Minden rendben lesz! Vigyázni fogunk rád.

Vangie továbbra is ellenállt, és Marié nővérbe kapaszkodott.– Vangie! – lépett ki Jean Pierre mögül, és a szájához tette a kezét, hogy csendre intse.

Amint a nagybátyját meglátta, a kislány kiugrott az apáca karjából, és odarohant hozzá, majdnem feldöntötte. Halkan nyöszörögni kezdett.

Jean megkönnyebbülten sóhajtott fel. Megsimogatta a kislány hosszú, selymes haját, és elcsitította. – Sssss, gyermekem. Ne sírj! Tényleg vigyázni fogunk rád. Ne félj!

– Úgy látom, Monsieur Boveé, a muskétás sokkal gyorsabban megnyerte a gyermek bizalmát, mint Ön – nézett Marié nővér mosolyogva Jeanra, és megpaskolta Vangie fejét. – Tündéri gyermek. Nem helyes, hogy ezeket a gyerekeket kitépik a szüleik karjából.

Pierre fejet hajtott. – Nővér, tisztában vagyok vele, milyen nagy kockázatnak teszi ki magát azzal, hogy segít. – Megfogta a kezét. –Merci. Isten áldja.

– Fiam, nekem egyedül azt kell szem előtt tartanom, hogy minden cselekedetemmel Isten akaratát szolgáljam, mégpedig a lehető legnagyobb szeretettel. Most sietniük kell. A hátsó kapun menjenek ki! Ha bárki megállítja, mutassa meg a levelet, de ne álljon meg.

Pierre bólintott, a vállára vetette a gyermek zsákját, és intett Jeannak, hogy menjenek.Marié nővér Jeanhoz és Vangie-hoz lépett, majd így szólt a kislányhoz: – Vangie, drágám,

hiányozni fogsz. – Tenyere közé fogta Vangie arcát. – Isten legyen veled. Isten arca ragyogjon rád, és adjon neked békét. – Egy könnycsepp gördült le az apáca arcán, ahogy megcsókolta a kislányt. – Most menjenek gyorsan; távozzanak, mielőtt a nővérek befejezik az esti imádságot!

– Merci, nővér – toporgott Jean.– Menjenek! – terelte őket Marie-Aimée nővér az ajtó felé. Megfordult, és az ellenkező

irányba távozott.A hátsó ajtó egy másik, kisebb udvarba nyílt. Jean észrevette a kaput. – Ott van!Odasiettek hozzá, de be volt zárva.Jean rémülten nézett körül. – Most mit tegyünk?– Másszunk át a falon! – Pierre átdobta a zsákot a falon, és könnyedén felkapaszkodott a

falra, majd lovagló ülésben elhelyezkedett a tetején. – Add fel a kislányt!Jeant felemelte Vangie-t. – Állj a vállamra, és nyújtsd a kezed Pierre-nek, hogy fel tudjon

húzni.Vangie reszketett. – Félek! – Jean ingébe kapaszkodott, és nem volt hajlandó elengedni,

hogy a vállára álljon.Jean lefeszítette az ujjait. – Vangie, el kell engedned! Megfoglak, nem esel le!– Nem, nem! – sikította túl Vangie a nővérek imájának halk zümmögését.Pierre elkapta a csuklóját, és felhúzta a kis testet, mintha nem is lett volna súlya. – Jól van,

ügyes vagy. Gyere már, Jean. Igyekezz!

Jean is felmászott a fal tetejére, majd leugrott a másik oldalon. –Add le nekem! Óvatosan!Pierre is leugrott a földre, és futva igyekeztek a város széle felé, ahol a lovaikat hagyták a

fák között, és ahol Madeleine és Armond már feszülten várta őket.Éppen meglátták a fákat, amikor a zárda harangja megkondult.

22. fejezet

Jean Madeleine kinyújtott kezébe adta Vangie-t. A három férfi egyszerre ugrott nyerítő és toporzékoló lova nyergébe, és a kis csapat elvágtatott. Vangie odatapadt az édesanyjához, miközben sebesen vágtattak az éjszakában. Madeleine alig várta, hogy megnézhesse gyermekét, de nem mert megállni. A zárda harangja tovább kongott, de senki nem eredt a nyomukba, és végül a harangzúgás is a távolba veszett.

Órák múlva, az éjszaka sötétjében Pierre megállította a csapatot. Vangie elaludt. Jean leszállt a lováról, és átvette a kislányt Madeleine-től, amíg az asszony is leugrott a földre. Madeleine rögtön vissza is vette gyermekét, és leült vele egy kidőlt fatörzsre. – Túl sötét van, nem látom. – Az anya kislánya arcát simogatta, újra és újra megcsókolta. – Hogy megnőtt e néhány hónap alatt!

Pierre alaposan körülnézett, nem követte-e őket valaki. – Addig vágtattunk, amíg a lovak pihenő nélkül bírták. Nem hiszem, hogy üldözőbe vettek minket. Itt letáborozhatunk éjszakára.

Most, hogy már úton voltak, Jean átvette Pierre-től az irányítást. – Armond, keress egy kis száraz fát a tűzhöz! Én majd elintézem a lovakat. – Megrángatta a nadrágját. – Aztán leveszem ezt a maskarát, és visszaveszem a saját ruhámat.

Pierre nevetett. – Nem is tudom, Jean. Én úgy látom, hivatást tévesztettél! Igazán remekül festesz muskétás-egyenruhában.

Jean morgott, miközben letépte magáról a ruhát, és odadobta Pierre-nek.A fiatalember belegyömöszölte a hátizsákjába. – Én éhes vagyok. Önök hogy vannak vele?Madeleine alvó kislányát ringatta a fatörzsön. – El is feledkeztem az evésről, de igen,

szívesen ennék valamit. Maradt ennivalónk?Pierre elvigyorodott, majd zsákjából előhúzott egy cipót és egy sajtot, amit a zárda

konyhájából emelt el.Jean elborzadt. – Pierre! Nem vagyunk tolvajok!Pierre kezében tartotta a kenyeret és a sajtot, úgy adta elő saját védőbeszédét. – Egy

pillanat, s'il vous plait29, hallgattassák meg a védelem is! – Eltúlzottan felfuvalkodott pózt öltött fel, s úgy kezdett neki mondókájának. – Madame, az Ótestamentumban Dávid és emberei talán nem ették meg a megszentelt kenyeret, midőn szent küldetésben jártak? Úgy vélem, a mi küldetésünk is épp oly szent, mely igazolja tetteinket. Bárcsak egy kis bort is szerezhettem volna!

Armond, aki éppen tüzet rakott, csatlakozott a nevetéshez. –Egyetértek.Vangie felült anyja ölében, és a szemét dörzsölte. Pislogott, körbenézett a férfiakon, majd

vissza Madeleine-re. – Mama! – Anyja nyaka köré fonta a karját, és szorosan odabújt hozzá. Jeanra pillantott, majd a fiatal udvaroncra.

– Ő egy barátunk, akivel Versailles-ban ismerkedtem meg. Ő segített, hogy ki tudjunk szabadítani téged – mosolygott Madeleine megnyugtatóan Vangie-ra. – Pierre-nek hívják.

Pierre letérdelt eléjük. – Örvendek, hogy végre megismerhetem a szépséges hercegnőt, akit oly sok veszélyen keresztül megmentettünk.

– Te herceg vagy? – kérdezte Vangie, a férfi díszes ruháját szemlélve.Pierre hátrahajtotta a fejét, és felkacagott. – Hát, herceg éppen nem vagyok. De a

kedvedért, gyönyörű hercegnő, megpróbálhatok herceggé változni; aztán megvárom, amíg felnősz, és akkor egybekelünk, és boldogan élünk örökkön-örökké.

Vangie kuncogott.

29 kérem

Pierre benyúlt az ingébe, és előhúzott egy hugenotta jelvényt. –Tessék, ma princesse30; erről emlékezni fogsz rám. – Kezébe nyomta az érmét, és megcsókolta az arcát.

Madeleine a fejét rázta. – Pierre, soha nem hagyja abba?– Ha gyönyörű nőkről van szó, soha.Madeleine mosolygott. Örökké hálás lesz ennek a megnyerő fiatalembernek. Ám még

mindig nem értette, miért vállalta Pierre az óriási kockázatot. Kiszedte apjából a zárda hollétét, majd elment oda, és az oldalukra állította az apácát, azután pedig személyesen vezette a kis csapatot Madeleine gyermekének megmentésére. Figyelte, ahogy a férfi lassan elsétál, és megpiszkálja a tüzet. Hogy lehet ez az ember Boveé parancsnok fia, ha egyszer ekkora jóság rejlik a szívében?

A mentőcsapat már hajnalban talpon volt, és készen állt, hogy folytassa az utat.Pierre megfogta a lovát, és szembefordult a többiekkel. – Sajnos itt el kell válnom Önöktől,

barátaim.– Hogyan? – ugrott fel Madeleine. – Miért? Hová megy?– Vissza Párizsba, Versailles-ba. Az udvarba.– Hogy mehet vissza az udvarba az után, ami múlt éjjel történt? Lajos biztosan tudomást

fog szerezni arról, hogy részt vett Vangie kimentésében.– Csak Marie-Aimée nővér tudja, hogy ki vagyok, ő pedig részt vett az összeesküvésben.

Valóban előfordulhat, hogy végül rájönnek, én voltam a gaz tettes, de olyan sokan tolongunk az udvarban, hogy ezt komolyan kétlem. – Pierre felkapta Vangie-t, feldobta a levegőbe, és megforgatta. – Ne felejtsd el, ma petité princesse31, hogy várni fogok rád, amíg felnősz!

– Még egyszer, Pierre! – kérlelte Vangie, miközben visított a gyönyörűségtől.Pierre még egyszer körbeforgatta, majd megfogta a kezében. –Ha már úgyis te vagy a kis

hercegnőm, miért nem hívsz egyszerűen Hercegnek?– Rendben, Herceg!Pierre megcsipkedte az állát, és rámosolygott. – Ezt már sokkal jobban szeretem.Lerakta Vangie-t, és futó ölelésbe zárta Jeant és Armond-t. Jean hangja rekedt volt. – Hogy

köszönhetjük meg valaha is?– Semmi szükség rá. – Pierre bemutatta legelegánsabb udvari meghajlását, majd Madeleine

keze után nyúlt. Ezúttal ő is boldogan nyújtotta neki. Pierre hosszasan elidőzött a csókkal. Még mindig a kezét fogva halkan ezt mormolta: – imádkozom, hogy találkozzunk még az életben!

– Isten legyen magával, Monsieur Pierre! – Madeleine képtelen volt Boveé-nek nevezni ezt a kedves fiatalembert.

– Önnel is! Au revoir. – Pierre felugrott a lovára, azután megfordult, és minden további szó nélkül ellovagolt. A ragacsos sár, amely a tegnap esti eső után maradt, elnyelte a lódobogás zaját, a férfi alakja pedig lassacskán beleveszett a pirkalló látóhatár rózsaszín szalagjába.

Madeleine felvette Vangie-t, és a csípőjére ültette. Hangja ellágyult a bámulattól, ahogy Isten mindent elrendezett, mégis határozottan és erősen csengett. – Père Dieu, köszönjük, hogy az életünkbe vezérelted ezt a fiatalembert. Oltalmazd meg őt Lajos udvarának ármányaitól! Vezesd sikerre! Hasonló oltalmat kérünk a magunk számára, hogy visszajussunk biztonságos földre. És Uram, mutasd meg François-nak, hogy vele vagy, akárhol legyen. Ámen.

Jean és Armond is visszhangozták az áment, majd befejezték az előkészületeket az induláshoz.

Madeleine nézte Pierre-t, ahogy eltűnik a messzeségben. És igen, add, hogy találkozzunk még az életben.

30 hercegnőm31 kis hercegnőm

Hangos sikítás hasított az éjszakába. Madeleine felriadt, lenyúlt az ágy mellé, és felemelte Vangie-t a matracról. A gyermek homlokán izzadság gyöngyözött, haja nedves és meleg volt. Madeleine karjaiban ringatta a lányát, és a hálóingén keresztül érezte, milyen hevesen ver a szíve.

– Ne félj, Vangie! Mama itt van veled. – Kisimított egy tincset a homlokából. – Biztonságban vagy. – A kislány kezdett megnyugodni, miközben anyja halkan beszélt hozzá, és csitítgatta. – Ugyanazt álmodtad, ma petite32?

Vangie bólintott. – Olyan félelmetes. Valami fekete-fehér fog egy lovon, és nem tudok elszabadulni! – Anyja nyaka köré fonta a karját, és közelebb bújt hozzá. – Egyre csak hívlak, de soha nem válaszolsz! Nem talállak!

– Tudom, hogy nagyon félelmetes, drága kincsem. De csak álom! Nem a valóság. – Már nem, tette hozzá Madeleine magában.

Legalább már nem jelentkezett minden éjszaka az álom, mint a kezdetekben. Madeleine addig ringatta a lányát, amíg újra el nem aludt. Nem tette vissza a rémült gyermeket a saját matracára, hanem maga mellé fektette az ágyba.

Madeleine behunyta a szemét, de nem tudott újra elaludni. François, hol vagy? Mit tegyek – maradjak itt, és várjak rád? Keressek valahol egy helyet magunknak, ahol folytathatjuk az életünket? Téged is ki kell menteni valahonnan, mint Vangie-t? Hol talállak?

Ahogy aludni próbált, minduntalan kínzó gondolatokra riadt fel, hogy François egyedül van, fázik és éhezik. Állandóan arcának nyúzott és elhanyagolt rémképe kísértette. Végül nyugtalan, felületes álomba merült.

Másnap reggel Elisabeth nyitott be Madeleine szobájába, de csak bedugta a fejét, hogy szóljon a lányának. – Keljetek fel, álomszuszékok, reggel van! – Amikor meglátta, hogy Vangie megint Madeleine ágyában alszik, halkan visszakozott.

Madeleine nyújtózott egyet, és ásítva mondta: – Semmi baj, már fel akartam kelni.Elisabeth belépett. – Újabb rémálmok?– Igen. – Madeleine rárakta Vangie-ra a takarót, amelyet a kislány éjszaka lerúgott

magáról. – Bár most egy egész hét eltelt a legutóbbi óta. – Megcsókolta az alvó gyermeket, és óvatosan kiszállt az ágyból. Levette köntösét az ágy tartóoszlopáról, és válla köré terítette, miközben Vangie-t figyelte. – Nem tudok betelni vele.

Elisabeth is az alvó kislányban gyönyörködött. – Nincs is szebb és békésebb egy alvó gyermeknél.

Madeleine megborzongott, és öltözködni kezdett. – És a mi kis hercegnőnk a legszebb mind közül. – A becenév, amelyet Pierre ragasztott rá megmentésekor, a kislányon maradt. – Érezni, hogy vége a nyárnak. A reggelek újra egyre hűvösebbek. – A fiúk matracára pillantott a szoba sarkában. – Látom, a fiúk már felkeltek.

Elisabeth bólintott. – Már régen. Az istállóban dolgoznak Henrival és Armond-nal, az állatokat etetik. Lejössz?

Madeleine beleugrott a cipőjébe, és anyja után sietett.– Már jövök is.A DuPuy-ház már nyüzsgött; a szokásos reggeli teendőket végezték. Madeleine a tűz fölött

lógó lábasból mert magának egy kis zabkását egy tálba.Madame DuPuy kenyeret gyúrt az asztalnál. – Megint rossz éjszakájuk volt?Madeleine elővett egy kanalat, és egy kancsó tejjel leült az asztalhoz. – Volt már rosszabb

is. Vangie egyre jobban van.Charles ugrott a konyhába, egy tojással teli favödörrel. – Nézzétek, mit találtam! A csirkék

új fészket raktak a padláson. – Izgatottan Madeleine elé tartotta a vödröt. – Hol van a kis

32 kicsim

Hercegnő? – Charles nem szívesen tévesztette Vangie-t szem elől, amióta visszakerült a családba.

– Még alszik, nehogy felkeltsd! Hadd pihenjen.– Megint rémálma volt? Ugyanaz? Miért nem múlik már el?– Igen, igen, és nem tudom – mosolygott Madeleine a fiára. Befejezte a zabkását, és felállt,

hogy elmossa a tálat. – Ettél már valamit?Charles letette a vödröt az asztalra, és már rohant is kifelé az ajtón. – Out, Mama.Egy perccel később újra felbukkant. – Mama! Gyere, Le Sueur tiszteletes úr van itt!Kis fekete hintó állt meg a ház előtt, és a két család összegyűlt, hogy üdvözölje a

terebélyes lelkipásztort és feleségét. DuPuy tiszteletes lesegítette a hintóból Madame Le Sueurt, aki süteménnyel teli kosárral érkezett.

Le Sueur tiszteletesből ömlött a megszokott vidám szóáradat. –Hallottuk, hogy elhozták a kislányt, és eljöttünk, hogy megismerkedjünk vele. – Mindenkit melegen megölelt, a gyerekeket is. – Hol van?

Madeleine lelkesen viszonozta az ölelést. – Felmegyek érte, még alszik.Ám amint Madeleine megfordult, hogy bemenjen, a beszélgetés tárgya meg is jelent az

ajtóban, álmos szemét kezével takarva el a reggeli nap sugaraitól. Anyja megfogta Vangie kezét, majd odavezette a lelkészhez és feleségéhez.

– Ó, Vangie, a mi kis hercegnőnk.Madame Le Sueur lehajolt, hogy szóljon hozzá. – Nahát, micsoda gyönyörű hercegnő.Vangie reszketni kezdett, és felsikított. – Menj innen! Mama! Mama! Ne hagyd, hogy

elvigyenek! Menj innen! Menj innen!Madeleine képtelen volt megnyugtatni a halálra rémült gyermeket. Rápillantott Madame

Le Sueur fekete kalapjára és fehér galléros fekete ruhájára, majd visszaindult a házba. – Elnézést, nagyon sajnálom. Megnyugtatom, és egy perc múlva visszajövök.

Madeleine felvitte Vangie-t a szobájába, és megpróbálta megnyugtatni. – Vangie, azt hitted, hogy Madame Le Sueur apáca?

Vangie bólintott, és hangosan szipogott.– Ő nem apáca, ma petite33. Ők Le Sueur tiszteletes és a felesége Genfből. Ők segítettek

nekünk, miután elmenekültünk Franciaországból. Szeretnek bennünket.A gyermek továbbra is nyöszörgött és sírdogált, ám idővel Madeleine-nek mégis sikerült

megnyugtatnia és felöltöztetnie. Amikor újra lementek, a kislány továbbra is jókora távolságot tartott a lelkipásztortól és feleségétől. Folyamatosan szemmel tartotta őket. Végül kirohant a szobából a többiekkel játszani.

Miután felesége ízletes süteményét megkóstolta, Le Sueur tiszteletes félrehívta Madeleine-t. – A hét elején küldönc érkezett a templomba. Nem tudom, honnan jött, és azt sem, mi áll az üzenetben. – Átadott neki egy egyszerű borítékot, rajta a nevével. A kecses kézírás már ismerős volt.

Drága Madeleine!

Megtudtam, hogy François-t gályarabságra ítélték. Borzasztóan sajnálom.Legjobb talán, ha halottnak tekinti, és nélküle folytatja az életét. Mindenkit szeretettel

üdvözlök. Adja át kis hercegnőmnek külön hercegi üdvözletemet.

Pierre

François rabtársai mellett és mögött vonszolta magát, csak akkorát lépett, amekkorát a bokáját szorító lánc megengedett. A karika a nyakán súlyos volt, és minden lépésnél horzsolta

33 kicsim

a bőrét. Szerencsétlenek sokasága gyalogolt itt menetoszlopokba fűzve több száz mérföldet, hogy elérjék a partot. Sokan közülük hugenották voltak, mások bűnözők. A csonttá soványodott, legyengült és mocskos emberek felsorakoztak egymás mellé, majd különböző hajókra osztották szét őket.

François is megkapta a parancsát. A La Fidelle nevű gályára osztották be, amely de La Bourbonnais kapitány parancsnoksága alatt állt. A hajó mintegy százötven láb hosszú és ötven láb széles volt, egy fedélzettel, amely a hajófeneket borította. A fedélzet középen magasabb volt, a hajó szélei pedig lefelé lejtettek, hogy a víz lefolyhasson.

Durva megjelenésű tengerész lépett oda François-hoz, amikor hajóra szállt. – Maga tehetős embernek tűnik. Mi lenne, ha megosztaná velem a vagyonát, én pedig gondoskodnék róla, hogy jól bánjanak itt magával?

A volt földbirtokos igyekezett tudomást sem venni róla. Végül kimerülten fordult a kitartó gazfickóhoz. – Hagyjon, uram, semmim sincs. Már mindent elvettek tőlem.

– Nem szórakozhatsz velem, te hitetlen! Hugenotta vagy, nem igaz? – vágott rá a matróz egy bottal. – Élvezhetted volna a védelmemet, de sokba fog neked kerülni, ha visszautasítasz! Hallasz még felőlem!

François tehetetlenül nézte, ahogy a gazember odamegy a sous-comité-hez34, beszél vele pár percig, majd François felé mutat. A sous-comité odalépett François-hoz; nyaka körül ezüst sípot viselt, kezében pedig kötélkorbácsot tartott. – Az egyik matróz mondta nekem az imént, hogy borzalmasan káromoltad a Szent Szüzet és minden szentet a paradicsomban.

François levegő után kapott. – Nem, uram! Semmi ilyesmit nem tettem. Pénzt kért tőlem, nekem pedig nincsen.

– Hugenotta vagy, nem igaz?– Igen, de…A sous-comité megfújta a sípját, és megparancsolta François-nak, hogy vegye le a cipőjét.

– Majd mi megtanítjuk ezeknek a hugenotta újoncoknak, hogy ne merjék megkérdőjelezni a király tekintélyét. Készülj fel a bastinado-ra35!

– De uram, ezt semmivel sem érdemeltem ki!– Csend legyen, vagy még többet kapsz!Egy homokszőke matróz közeledett, arcán komor vigyorral, kezében pálcát suhogtatva. –

Még ki sem hajóztunk, és már lázadás van?– Intézd el, aztán rögtön menj a dolgodra!– Igen, uram. Parancsára, uram. – A gazfickó lenyomta François-t a padra.Abban a pillanatban, hogy a matróz nekifeszült, és felemelt pálcájával célba vette François

meztelen talpát, egy nagydarab, őszülő tiszt jött fel a fedélzetre. Megállt François előtt. – Mit követett el ez az ember? Hogy lehetett ideje bármilyen zavart kelteni?

A tengerész megvonta a vállát. – Én csak parancsot teljesítek, uram. Kérdezze a sous-comité-i.

– Várj a veréssel, amíg ennek utánanézek!– Igen, uram.François reszketni kezdett; nem a hidegtől, hanem a fenyegető kegyetlenségtől, amely rá

várt. Úgy tűnt, itt bűnösségnek vagy ártatlanságnak semmi jelentősége nincs. Felkészült az elkerülhetetlenre.

A tiszt visszatért, lehajolt hozzá, és megkérdezte tőle: – Hogy tudtál ilyen ostobaságot, sőt szemtelenséget elkövetni, hogy a katolikus hitet káromold?

– Ez hamis vád, uram. Semmi ilyesmit nem tettem! A vallásom tiltja, hogy mások hitét gyalázzam. Egyszerűen csak nem tudtam pénzt adni az egyik matrózának, amikor azt követelt tőlem.

34 felvigyázó35 talpverés

– Értem. Tisztességes embernek látszol, bár láncra vagy verve. Úgy látszik, manapság sok „evezősünk” pusztán azért kerül ide a gályapadra, mert hugenotta. – A tiszt fel-alá járkált François előtt, ráncos szemével fürkészte, amelyen csuklyaként lógott le a szemhéj. – Engedd el ezt az embert, és tedd el a pálcát! Senki sem kaphat bastinado-t, kivéve ha én magam adom ki a parancsot!

– Igenis, kapitány!François soha nem felejtette el ezt a leckét. Isten még a gályák legmélyebb bugyrában sem

hagyja magára gyermekét, és megmentőt küld neki, aki a legvalószínűtlenebb helyeken bukkan elő.

François-t egy padra lökték, amelyet zsákvászon és tehénbőr fedett, majd hatodmagával odaláncolták az evezőpadhoz. Ötven ilyen pad sorakozott a gályán, mind a két oldalon huszonöt. Valaminek nekiütődött a lába, és látta, hogy egy deszka emelkedik ki a padozatból, valószínűleg lábtámasz, hogy a lábuk ne a vízben ázzon.

Hamarosan megtanult evezni a hatalmas evezővel. Meztelenül ült a kemény deszkán, egyik lába a támaszon, a másik az előtte lévő padon. Megtanulta, hogyan hosszabbítsa meg a testét, nyújtsa ki a karjait, hogy az evezőt az előtte lévő sor háta fölé emelje, majd a ritmusnak megfelelően a tengerbe mártsa. Órákon keresztül kellett végezni azt a munkát, amely egy fél óra alatt kimerítette az embert. Körülötte sokan elájultak a kimerültségtől és a nyomorúságos körülményektől, de a bikacsökkel hamar magukhoz térítették őket. Néha ájulás után kaptak egy kis vinkóba mártott kétszersültet. Néha a gyengékről egyszerűen leverték a láncot, és a tengerbe dobták őket.

François megfogadta, hogy kitart. Hite úgy lett egyre erősebb, ahogy a teste gyengébb. Az evezés ritmusára imádkozott. Az evezés ritmusára énekelte hugenotta zsoltárait. Az evezés ritmusára idézte fel magában Madeleine-t és a gyermekeit. És várt.

23. fejezet

Madeleine szorgalmasan végezte mindennapi teendőit. Élete szeme előtt hullott darabjaira, de már érzéketlenné vált. Gyerekei gondozása volt az egyetlen ösztönző erő, amely minden reggel arra késztette, hogy felkeljen. Elővette Pierre levelét köténye zsebéből, és újraolvasta. Ahányszor elolvasta az üzenetet, szíve elszorult, és könnyek gyűltek a szemébe, készen arra, hogy kibuggyanjanak. Hogy miért olvasta el újra és újra, nem tudta volna megmondani. Mindig ugyanaz állt benne. François egy gályapadhoz láncolva gyötrődik, talán már meg is halt. Mindig e körül jártak a gondolatai. Nem tudták biztosan, hogy François meghalt. Lehet, hogy túléli. Lehet, hogy meg tud szökni.

Tudta azonban, hogy szembe kell néznie a valósággal. Szinte senki sem élte túl a gályarabságot; ha pedig igen, akkor már csak egykori önmaguk árnyékai voltak, a lét és nemlét határán vergődő nyomorultak. Ha testük életben volt is még, elméjük széthullott. Ám olyan erősen szerette François-t, hogy képtelen volt lemondani a reményről. Kész volt hátralévő életét annak szentelni, hogy férjét ápolja. Ebben tökéletesen biztos volt.

De vajon megengedheti-e magának, hogy reménykedjen? És ha François soha nem tér vissza? Gyermekeinek apára van szükségük, aki gondoskodik róluk. Meddig várjon? Állandó tépelődés marcangolta, elméjét a kétely szilánkjai hasogatták.

Madeleine hallotta, ahogy Vangie és a fiúk nevetnek hógolyózás közben.Vangie sikítva rohant a tornácra. – Mama! Mondd nekik, hogy hagyják abba! –

Rakoncátlan mahagóni színű haja, amely épp olyan árnyalatú volt, mint Madeleine-é, kibújt a sapkája alól, és csöpögött róla az olvadó hó.

Madeleine rákiáltott durván játszó fiaira. – Fiúk, hagyjátok ezt abba! Túl kicsi hozzátok, ráadásul kislány. – Figyelte, ahogy Vangie visszarohan bátyjaihoz, és tovább ingerli őket.

Madeleine egy pillanatra megállt a nyitott ajtóban, és nézte a téli tájat, amelyben minden a halálra emlékeztette: a halott fák, a halott virágok, a szürke ég. Képtelen volt a frissen hullott hó tiszta szépségében gyönyörködni. Kendőjét szorosabbra húzta a válla körül.

– Brrr. Túl sokáig tart itt a tél. – Madeleine alig tudta elhinni, hogy nemsokára a második tavasz érkezik el azóta, hogy a dragonyosok lerohanták az otthonukat.

Elisabeth köhögése hívta vissza Madeleine-t a házba. Az idős asszony egy kanapén feküdt a kandalló előtt.

Madeleine elment anyja mellett a tűzhöz, hogy felélessze. – Akármennyi fát is teszünk a tűzre, úgy érzem, mégsem lesz itt melegebb.

– Letelepedett anyja elé egy lábzsámolyra. – Hozzak valamit? Még egy takarót talán?Elisabeth megrázta a fejét. – Nem kérek semmit. – Nehezére esett a beszéd. Válasza

köhögési rohamba fulladt, és levegő után kapkodott.– Az az orvosság, amit az orvos kevertetett velünk, semmit sem használ. Még egyszer

elküldöm érte Danielt.– Várj, Madeleine! Ülj ide mellém egy kicsit! – Elisabeth megfogta lánya kezét. – Ma

petité, aggódom miattad. Élned kellene az életedet! François is ezt akarná. – Zihálva elhallgatott. – Érted, amit mondok?

Madeleine hevesen megrázta a fejét. – Nem, Mama, mit akar ezzel mondani? Hogy keressek másik férjet? Erre most gondolni sem tudok. Lehet, hogy François…

Elisabeth a tűzbe bámult. Madeleine hallotta, hogy zihál a mellkasa, ahogy küszködve próbál levegőhöz jutni.

– Szembe kell nézned a tényekkel! – könyökölt fel Elisabeth. –Tudom, hogy François fiatal volt és erős. De már így is több mint egy év telt el. Még ennyi ideig is nagyon kevesen maradnak életben. És semmi hírt nem kaptunk róla. Ha lett volna rá alkalma, értesített volna

bennünket. Gondolnod kell… – Köhögési roham szakította félbe a mondatot. – Arra kell gondolnod, hogy mi a legjobb a gyerekeknek. – Újabb köhögési roham tört rá, és kimerülten hanyatlott hátra a párnákra.

Madeleine megigazgatta a párnákat, és szépen begyűrte a takarót anyja lábánál. – Amíg van rá esély, hogy François életben van, nem tudok azzal foglalkozni, hogy új társat keressek. – Zsebkendőt vett elő a kötényéből, és megtörölte az orrát. – Iszonyúan dühít, hogy Lajos ilyen kegyetlenül bánt a családunkkal, hogy a gályára ítélt valakit, akit szeretek. Ez nem az a Lajos, akit ismertem.

Elisabeth eltakarta kezével a szemét, és mélyet sóhajtott. –Madeleine, valószínűleg ez a legértelmesebb megjegyzés, amit Lajossal kapcsolatban valaha is tettél. Ő már nem az a Lajos, akit ismertél. Mindegyikünk ezt próbálta neked megmagyarázni, mielőtt elindultál volna Versailles-ba, hogy behajtsál egy régi szerelmi vallomást.

Madeleine kijavította anyját. – Nem, Mama. Lajos próbált meg egy régi szerelmi vallomást behajtani. Én egyszerűen könyörületért fordultam hozzá.

Hosszú, rosszízű csend állt be a beszélgetésükben; mindkét nő a saját gondolataiba merült. A fellángoló tűzből pattogtak a szikrák. Madeleine hallotta a gyerekek nevetését, akik még mindig kint játszottak a hóban. Elisabeth behunyta a szemét. Madeleine azt hitte, anyja elszunnyadt, ezért menni készült.

– Madeleine, kérlek, ülj vissza.Madeleine engedelmeskedett, és visszaült a zsámolyra.Elisabeth lánya kezéért nyúlt, de üres tekintettel meredt a semmibe. Azután szeme

könnyekkel telt meg, és egyenesen Madeleine-re nézett. – Csak azt próbáltam mondani, hogy attól félek, már nem sokáig leszek itt, hogy segítsek neked.

– Ugyan, Mama. Nemsokára jobban lesz! Nem hagyhat el Ön is bennünket. Nem engedem meg! – Madeleine karjai közé zárta anyja törékeny testét, és könnyek peregtek le az arcán. – Jól lesz, csak pihennie kell, és jól betakaróznia! – Óvatosan visszaengedte Elisabethet a párnákra. – Hozok egy kis teát.

– Jó, drágám. Az jól fog esni.

Madeleine egész éjszaka anyja mellett virrasztott. Jean is csatlakozott hozzá, és éberen vigyázta a tüzet. DuPuy tiszteletes is be-benézett hozzájuk. Elisabeth egyre nehezebben lélegzett, Madeleine pedig nedves ruhával próbálta lázát csillapítani, és teával itatta.

Egyszer csak Elisabeth Madeleine-re meredt, és azt kérdezte: – Mit keresel itt ilyen későn? François aggódni fog érted.

Azután hajnal felé hirtelen a mennyezetre mutatott jobb kezével. – Látod őket?Madeleine körülnézett a szobában, de semmit sem látott. – Nem, Mama. Feküdjön vissza!

Nincs itt senki rajtunk kívül.– De, ott, a sarokban. Nem látod őket? Értem jöttek.– Mit lát, mama? – kerekedett ki Madeleine szeme, a szoba sarkát fürkészve. – Angyalokat

lát?Elisabeth lányára pillantott, majd bólintott és mosolygott. – És ott van apád és Dina,

mellette pedig egy fiatalember. Nem látod őket? Nézd a színeket! Soha nem láttam ilyen pompás színeket. És a fényt! Ragyogó. Ó, micsoda gyönyörűség! – Mosolyogva visszafeküdt a párnájára, és mély álomba merült.

Madeleine elfojtott egy zokogást és Jeanra nézett, aki odajött az ágy mellé, és mindent hallott, amit Elisabeth mondott. – Eljött az ideje, Madeleine. Hagyd elmenni.

Elisabeth légzése egyre felületesebbé vált. Reggelre eltávozott.Madeleine előre-hátra ringatta magát a zsámolyon, sírva és imádkozva. – Mon Dieu, mon

Dieu. Miért vetted el tőlem? Szükségem van rá. Most mihez kezdjek?

Nem volt hajlandó otthagyni anyját, hogy Madame DuPuy és férje előkészítsék a holttestet a temetéshez, DuPuy tiszteletes kezét pedig ellökte a válláról. – Ne mondja nekem, hogy jobb helyen van! Nekem itt van rá szükségem! Az nem érdekli Istent, hogy nekem mire van szükségem? A férjem valószínűleg halott. Nincs otthonom. Anyámnak annyi sem jutott, hogy a saját ágyában haljon meg; egy kölcsönkanapén halt meg, az Istenért! – Zokogás rázta a testét. – Még csak apám mellé sem tudom temetni.

Könnyáztatta arcát DuPuy tiszteletes felé emelte. – Ne jöjjön nekem itt a vallási közhelyeivel! Ha Isten annyira szeret engem, miért hagyott el? Erre van válasza, derék tiszteletes? Mondja, van? – Madeleine elindult a lépcső felé. – Eleve Isten miatt kerültünk bajba. Bele kellett volna egyeznünk, hogy áttérünk, ahogy Lajos király akarta. Legalább mindannyian életben lennénk még, és a férjem és a gyermekeim saját otthonukban élhetnének. Vagy talán bele kellett volna egyeznem, hogy Lajos szeretője legyek. Még az is jobb lenne ennél! – Felrohant a lépcsőn, maga mögött hagyva a jelenet közönségét, a megdöbbent családot és szolgákat.

Jean utána indult, de Henri megállította. – Hagyja, Jean úr! Adjon neki időt a gyászra. Idővel jobban lesz.

Henri vezette a lovakat, amelyek úrnője koporsóját vitték a genfi Szent Péter Bazilikába. Madeleine, az alvó Vangie-val az ölében, halkan beszélgetett Jeannal, miközben ide-oda döccentek a hintóban. – Tudom, hogy apa mellett szeretett volna nyugodni, de ez lehetetlen – nézett Jeanra könnyektől nedves sötét szempilláival. –Gondolod, hogy megértené?

Jean könnyedén átkarolta a vállát. – Absolument.36 Szokásos körülmények között oda temettük volna, de most nem a szokásos körülmények között élünk.

Madeleine bólintott. – Tudom. – Kesztyűs kezét Jean térdére tette. – Mihez kezdenék nélküled? Igazi hős vagy.

Jean napbarnított bőrén keresztül is elvörösödött. Kiszabadította a kezét Madeleine köpenyéből, amelybe belegabalyodott, és felvette a kesztyűjét. – Itt vagyok neked és a fiúknak, amíg csak szükséged van rám. Úgy szeretem Philippe-et és Charles-t, mintha a saját fiaim lennének. Dina már nem él, úgyhogy nincs semmi más… semmi más kötelezettségem. – Elhallgatott, és szemét könnyek fátyolozták el, amelyeket soha sem engedhetett szabadjára. – Nincs hová mennem, és nem is akarok máshová menni.

– Mellettünk a helyed, Jean, és nekem szükségem van rád. Jean bólintott, majd elfordult Madeleine-től; kinézett az ablakon a téli tájra.

A hintó megfordult, és megállt a hatalmas templom előtt. Madeleine szorosabbra kötötte álla alatt a fekete tafota masnit, és felébresztette Vangie-t. – Megérkeztünk, ma petite.

Az első hintót követő másik háromból a többi családtag, a szolgák és a barátok fekete gyászfelhőként szálltak le a fátyolként örvénylő fehér hóba. Le Sueur tiszteletes és Jacob kiment eléjük a fenyegető hóviharba, hogy besegítsék a gyászolókat.

DuPuy tiszteletes Madeleine és Jean mellett sétált fel a lépcsőn a Bazilikába. A hó a szemükbe vágott, és beleragadt a lelkipásztor szakállába.

Madeleine megfogta a karját. – Gérard, miután anyám meghalt, nem akartam… nem úgy értettem… Nagyon sajnálom, amit mondtam. Bocsásson meg a kitörésemért! Elnézést kérek.

– Ne is gondoljon rá, gyermekem. Minden oka megvolt arra, hogy úgy érezzen, ahogy érzett. Ezen kívül pedig… – mosolyodott el –, Isten megfelelően tudja kezelni a kitöréseinket, és el tudom képzelni, hogy Elisabeth is boldog derűvel figyelte.

A temetési szertartáson elénekelték Elisabeth kedvenc zsoltárait, a lelkipásztorok prédikációt tartottak, és gyorsan elhelyezték a testet a templomban, mivel a hóvihar egyre jobban tombolt. A tényleges temetés tavasszal lesz.

36 Persze.

Le Sueur tiszteletes a mise után a családhoz fordult. – Megkockáztatom, hogy ma este már nem tudnak hazamenni. Maradjanak itt éjszakára!

Madeleine az ágyában feküdt Madame Le Sueur legutóbbi lakomája után. Tudta, hogy döntenie kell. Hová menjenek? Mit csináljanak? Bárcsak itt lenne most az édesanyja, hogy tanácsot adjon.

Mon Dieu, tudok-e még imádkozni Hozzád? Eljutnak-e Hozzád az imáim? Érdekelnek egyáltalán a megpróbáltatásaink? Segítettél biztonságban visszajutni Franciaországba, amiért köszönetet mondok. És segítettél megtalálni Vangie-t.

Madeleine letörölte a könnyeit, amelyek a párnára is ráfolytak.Talán hálátlan voltam, amikor nem minden pontosan úgy ment, ahogyan szerettem volna?

Most kezdem megérteni, még ha megpróbáltatás, halál és szenvedés sújt is ránk, ez nem jelenti azt, hogy elhagytál bennünket; bocsánatodat kérem. Ha Benned nem találunk reményt, akkor a remény teljességgel elveszett számunkra. Kérlek, mutass utat, hogy most mit kell tennem!

Fennhangon idézte a sort, amely az elmúlt két év fájdalmasan nehéz napjai során kapaszkodót nyújtott számára. Hallania kellett a saját hangját, ahogy az írást idézi. „És füleid meghallják a kiáltó szót mögötted: ez az út, ezen járjatok; ha jobbra és ha balra elhajoltok.”

Figyelem a szót, Uram, figyelem. És imádkozni fogok François-ért, amíg biztosan nem tudom, hogy elment. Kérlek, küldjél hozzá őrangyalt, hogy segítse meg!

Legyengült öregember ült az asztalánál; hajóflottája nyilvántartásait vizsgálta. Az idő, amelyet a Bastille-ban töltött, megtörte a testét. Bár a király előkelőségek számára fenntartott börtönében viszonylag jól bántak vele, a dohos levegő és a körülmények nem tettek jót érzékeny ízületeinek. Mire bocsánatot nyert és kiengedték, a vállalkozása romokban hevert.

Hangosan összecsapta a nehéz főkönyvet. – Pf! Miért fizet az ember egy ügyvezetőt, ha nem azért, hogy pontosan vezesse a nyilvántartást? Még a tartozik és a követel oldal sem egyezik!

Por szállt fel a könyvekből, ahogy egyesével levette őket a polcokról. Meggyérült ősz haja kicsúszott a szalagból, amellyel tarkóján összekötötte, és a szemébe hullott.

Reumától meggörbült ujja végigfutott az alkalmazottak neve mellett. Még a gályarabok nevét is megnézte; ők biztosították az eldobható emberi nyersanyagot, amely hajóit hajtotta. Egyszer csak ismerős névre lett figyelmes. – Ez meg mi? – vakarta meg az állát gyér borostája alatt. – Lehetséges lenne? „François Clavell, övé a királyi mademoiselle” – dünnyögte a fülbemászó versikét.

Felállt az asztaltól, fogta arannyal kirakott sétapálcáját, feltette a kalapját, hóna alá fogta a kimutatást, és irodájából egyenesen a kikötőbe ment. A tenger illata mindig megfiatalította.

A kikötőmólónál a munkások éppen egy hatalmas spanyolországi szállítmányt rakodtak ki. A flotta kapitánya utasításokat vakkantott az embereinek. – Mozogjatok! Emeld meg, fiam!

A flottatulajdonos odalépett a kérges modorú kapitányhoz. –Bonjour!37 Hogy halad?A mocskos pipát rágó kapitány szája sarkába tolta a visszataszító holmit, és félig zárt

szájjal válaszolt. – Bonjour, Monsieur. Hát, ha ezek a szerencsétlenek szaporábban mozognának, akár már ma is indulhatnánk, de úgy néz ki, legkorábban holnap tudunk vitorlát bontani. Kivette a pipát a szájából, és a mólóra köpött.

Az öregúr kinyitotta a könyvet, és ujjával a névre bökött. – Hozzák ide nekem ezt az embert!

A kapitány megnézte a bejegyzést. – Egy gályarabot? Hozzunk ide egy gályarabot?

37 Jó napot!

– Jól hallotta. Ez a parancsom. Azonnal hozzák ide? –A La Fidelle felé mutatott, amely hatalmas faoszlopokhoz volt kikötve a mólón felhalmozott áru mellett. – Azon a hajón kell lennie.

24. fejezet

Hideg volt. Jeges, csontig hatoló hideg. Madeleine küzdött a csenddel. Szája hangtalan sikolyra nyílt. Suttogás süvített az éjszaka csendjébe. Halott, Madeleine! François halott! Add fel! Senki sem éli túl a gályarabságot. Soha többé nem fogod François-t viszontlátni!

Borzalmas képek játszottak idegeivel: véres hátak feszültek meg a gálya evezőit húzva. Zihálva vette a levegőt, és összekucorodott a nehéz takaró alatt. Tudatának peremén túlvilági tekintetek bukkantak fel újra és újra. Küzdött a sötétség ellen, de a gonosz érzete megmaradt, bevette magát elméjébe, és a lelkét marcangolta. Nem álmodott; teljesen éber volt. Izzadság csorgott a nyakán, és áztatta át a hálóingét.

Madeleine átnyúlt az ágyon, és megérintette Vangie-t. A lánya mocorgott, és megfordult, miközben Madeleine megigazította a takarót, amelyet az apró lábak lerúgtak. Reszketve visszafeküdt. A sötétben nedves takaróként tapadt rá a nyirkos levegő. Semmit sem látott. Arca elé tartotta a kezét: koromfekete sötétség vette körül. Ilyen meghalni? Tökéletesen egyedül a fullasztó sötétben? Ezt érzi François?

Az ágya mellett lábával végigtapogatta a földet, majd belebújt a papucsába, megragadta a köntösét, és megkereste a gyertyát az éjjeliszekrényen. Amikor megtalálta, gyorsan odament a kandallóhoz. Kezével tapogatva megkereste a piszkavasat, majd amikor megtalálta a hideg fémfogantyút, megragadta, és elkezdte felkavarni a parazsat. Egy felizzított tűzifát odatartott a gyertyához, és a parázsból sikerült reszkető gyertyalángot varázsolnia.

Megnézte a matracon alvó két fiát. Madeleine lehelete párás volt a reggeli hidegben. Különös; olyan, mintha nem maradt volna melegség a földön, mintha minden a sír koromfekete sötétjébe lenne zárva.

Odafordult a kandallóhoz, és bár a tűz lassan feléledt, semmivel sem lett melegebb a szoba. Charles nyöszörgött álmában. – Papa! Ne… ne…! – Hangja elhalkult, ahogy mélyebben merült álmába.

Vangie felnyögött.Az ablakok előtt összehúzott függönyök megmozdultak. Ó, hát ez az! Amikor lefeküdtek,

biztosan nyitva hagyott egy ablakot. Madeleine félrehúzta a szövetet, hogy bezárja az ablakot, de az már szorosan zárva volt. Döbbenten nézte, ahogy a huzat tovább mozgatja a függönyöket. Dobogó szívvel lépett hátra.

Ziháló hang sziszegett felé az ablakok felől. Madeleine!Hideg futkározott a hátán.

Add fel! Halott. François halott. Fájdalmas és kegyetlen halált halt, csak azért, mert nem volt hajlandó megtagadni az úgynevezett Isteneteket. Gonosz nevetés töltötte be a teret. Veled is ez fog történni, ha nem adod fel! Es milyen borzalmas jövő vár a gyerekeidre, ha te már nem leszel?

Madeleine bőre libabőrös lett a rémülettől, és hátraugorva két kezével befogta a fülét. – Elég! Elég! Tudom, ki vagy: a hazugságok atyja, és én nem hallgatok rád. – Reszketni kezdett, de hangjából erő sugárzott. – Jézus nevében távozz tőlünk!

Odarohant az ajtóhoz, feltépte, és kikiabált a folyosóra. –DuPuy tiszteletes! DuPuy tiszteletes! Jöjjön gyorsan, valami gonosz történik itt!

Vangie felült a gyűrött ágynemű között, és sírni kezdett. Philippe, aki legidősebb fiúként felvállalta a család védelmezőjének szerepét, leugrott a matracáról, és a kandallóhoz rohant a puskájáért. Charles térdelve dörzsölte a szemét, és bámulta a felfordulást. A függönyök nem mozdultak többet, amint a tűz lángja vidáman pattogni kezdett, és hamarosan a dermesztő hideg is alábbhagyott. Az udvaron a kakasok rázendítettek kora reggeli szerenádjukra.

Gérard torzonborz hajjal, hálóinge alól kilátszó vézna ólábain rohant be Madeleine szobájába, gömbölyű felesége szorosan a nyomában. – Jézus nevében, mi ez a felfordulás?

Jean rohant fel a lépcsőn. – Madeleine!Madeleine maga köré fogta a köntösét. – Ennek a felfordulásnak semmi köze Jézushoz; ez

maga az ördög, semmi más! – Gyorsan beszámolt az elmúlt néhány perc eseményeiről.– Ó, oui, bizony maga Belzebub lesz az, aki zaklatta Önt.Néhány másodpercig senki sem szólalt meg. Jean a korlátnak dőlt. A gyerekek anyjukat

bámulták, Charles pedig bemászott Vangie mellé az ágyba.Madame DuPuy megfordult, és elindult a szobából kifelé. –Úgy látom, most már minden

rendben van. Nekilátok reggelit készíteni.A derék lelkipásztor a szakállát vakarta. – Persze, persze. Menj csak. – Nézte, ahogy a

felesége távozik a szobából, majd miután kiment, megkérdezte: – Jól van?Madeleine maga köré fonta a karját, és sóhajtott. – Azt hiszem, igen. Igen, jól vagyok.– Nagyszerű. Öltözzön fel, és jöjjön le! – Kezét az ajtóreteszre tette, és körülnézett a

szobában. – Ezt meg kell beszélnünk. És ne hagyja, hogy eluralkodjon magán a félelem. Isten nem hagyja magára a gyermekeit.

Madeleine a még hálóingben didergő Charles-t és Vangie-t leküldte a lépcsőn Philippe-el, aki már felhúzta a nadrágját. Ő maga is gyorsan felöltözött, és utánuk ment.

A ház a szokásos kora reggeli nyüzsgéssel kelt életre, mit sem tudva a természetfölötti eseményekről, amelyek a fejük fölött lezajlottak. Jean kiment, hogy ellássa az állatokat. Henri lépett be a hátsó ajtón egy vödör friss tejjel, majd Suzanne, köténye tele friss barna tojással, amelyeket a tyúkólban szedett. DuPuy tiszteletes a hatalmas étkezőasztalnál ült, előtte a nyitott Biblia. – Üljön le, Madeleine! Beszéljük meg a ma reggeli találkozását.

Madeleine helyet foglalt a lelkésszel szemben. Bibliája oldalait forgatva, DuPuy tiszteletes megállapodott az Újtestamentumnál, az Efézusiak könyvénél. – Véleményem szerint az ördög azért sugallja, hogy adjon fel mindenféle kísérletet François megtalálására, mert tudja, François még életben van.

Madeleine odahajolt a lelkipásztorhoz. – Én is éppen erre gondoltam.– Hát persze. Különben miért fárasztaná magát ezzel? – Gérard lapozott még néhányat,

majd ezt olvasta: „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.”

– Pontosan ennek voltunk tanúi az emeleten. – Madeleine leültette a gyerekeit az asztalhoz, és mindegyik elé tett egy tál meleg ételt. – De mitől jelentenénk mi fenyegetést az ördögnek? Csak annyit akarok, hogy újra együtt legyen a családunk.

– Pontosan erről van szó. Egy erős, egységes család, amely hisz Istenben, és követi Őt, hatalmas fenyegetést jelent az ördögnek. Ön bátor családból származik, Madeleine. Gyermekeit is Isten tiszteletére neveli. Ön személyesen is visszautasította azt a fajta félszívű vallásosságot, amely külső álarcként jelen van ugyan, de közben enged a test vágyainak.

– Lajosra céloz?– Mindazokra gondolok, akik gúnyt űznek az írás tanításaiból. Azokra, akik megvallják

istenhitüket, de közben undokságban és züllöttségben élnek. Mindazokra, akik ájtatosan térdelnek, miközben a kötelező misén részt vesznek, de nem törődnek a szegényekkel, nem éreznek együtt az éhezőkkel. – DuPuy tiszteletes Madeleine kezére tette a sajátját. – Kedvesem, csak az örökkévalóság mutatja majd meg, mi forgott kockán ezekben a napokban. Az Ön valódi ellensége nem Lajos. Lelkünk ellensége, maga a Sátán az Ön igazi ellensége, az, aki újra és újra felveszi a harcot, hogy leigázza az Ön hitét.

Madeleine ránézett Isten szolgájának kedves ábrázatára, aki ott ült vele szemben. Az elmúlt két év során már számtalanszor sietett a segítségére. Szeme megtelt könnyel. – Nem

akarok az ellenséggel küzdeni. Csak egy asszony vagyok; feleség és anya. Vissza akarom kapni a férjemet, és haza akarok menni.

– Mint Deborah az Ótestamentumban, csak egy asszony volt. És Abigél. És Eszter. Mária, Urunk anyja, csak egy asszony volt, mint Priscilla és Phoebe; és mint Jeanne d'Arce, Szent Johanna.

Madeleine megrázta a fejét. – Ugyan, csak nem hasonlít engem ezekhez az asszonyokhoz? Főként nem Szent Johannához. Nem akarok megküzdeni a királlyal, csak vissza szeretném kapni a családomat, és békében szeretnék élni.

– Nem, kedvesem, nem azt mondom, hogy öltsön lovagi páncélt, ragadjon kardot, és gyűjtsön maga köré hadsereget. Azt viszont igenis mondom, hogy Szent Johanna olyan ügyért harcolt, amelyről hitte, hogy Isten ügye, és Ön is az Ő királyságának a megerősítéséért küzd, lelki fegyverekkel. – DuPuy tiszteletes becsukta a Bibliáját, és összefonta maga előtt a kezét. – Ezért zaklatja Önt a Sátán.

Madeleine felállt, és ökölbe szorította a kezét. – Belefáradtam a harcba, és belefáradtam a menekülésbe. – A hangja egyre élesebben csattant, közel a hisztériához. – Nem akarok más házában bujkálni, idegen földön! Haza akarok menni… a saját otthonomba… és a férjemmel együtt akarom felnevelni a gyerekeinket a saját földünkön! Azt akarom, hogy…

Szavai ott maradtak a levegőben, amint Madame DuPuy döbbenten, kezében felemelt kanállal állt, amelyről a zabkása lecsöpögött a lábasba. Henri és Suzanne szótlanul hallgatták úrnőjük kitörését. Gyerekei kikerekedett szemmel figyelték anyjuk panaszáradatát.

Akarok… akarok. Úgy beszélt, mint egy elkényeztetett gyerek. Madeleine kimerülten ereszkedett le az asztalhoz, amely nem az övé volt, a konyhában, amelyet barátságos menedékként kínáltak fel a családjának. A kezébe temette az arcát.

– De ez lehetetlen, igaz? – nézett DuPuy tiszteletesre, arcán legördülő könnyei közt. – Ez lehetetlen. Már soha semmi nem lesz ugyanaz.

Vangie felmászott az anyja ölébe, és hálóinge ujjával elkezdte letörölni a könnyeit. Philippe nyúlánk alakja felbukkant szorosan a háta mögött, és Charles is odakuporodott hozzá, vállára hajtva a fejét.

– Gérard… – Madeleine ellenállása a reggel felkavaró eseményeinek nyomán végleg összeomlott. – Mit kell tennem? Anyám már nincs közöttünk. François is elveszett számunkra, legalábbis egyelőre, és szinte minden pénzünk elfogyott. Nem tudom, hová forduljak.

DuPuy tiszteletes megrázta a fejét. – Én sem tudom. Imádkozni fogunk, és Isten utat mutat. Beszélni fog Önhöz, de bíznia kell abban, amit hall tőle, és követnie kell az iránymutatását.

Keresd meg François-t!Madeleine félrehajtotta a fejét, és figyelt. A parancs olyan erőteljes volt, mintha maga Isten

kiáltotta volna le a mennyekből. Egy pillanat múlva megszólalt, hangja nyugodt volt, szavai higgadtak. – Úgy hiszem, miközben az imént beszélt, Isten felfedte nekem, mit kell tennem.

– Folytassa!– Még egyszer meg kell próbálkoznom azzal, hogy megkeressem François-t.– És ha a kutatása semmire sem vezet?– Ha a kutatásom hiábavaló, azt hiszem, elutazom az Újvilágba, hogy mindent újra

kezdjek. – Madeleine magához húzta a gyerekeit, és a DuPuy családra nézett. – Önök ketten mindent megtettek, sokkal többet, mint amit bárki is elvárhatott volna, de túl fájdalmas nekem, hogy ilyen közel vagyok Franciaországhoz, és mégsem térhetek vissza. Talán egy teljesen új világban, ahol szabadon imádhatjuk és kereshetjük Istent, saját hitünk szerint, újra kezdhetjük az életünket. – Megigazította Vangie-t az ölében. – Megértik, ugye?

– Tökéletesen. De ne siessük el a dolgot. Később beszélhetünk még az Újvilágba költözésről – mocorgott nyugtalanul székén a lelkész. – Nem szívesen gondolok arra, hogy magányos nőként, gyerekekkel vágjon neki egy ilyen útnak. Persze ott van Jean, de ő még

fiatal. Előbb-utóbb biztosan lesz saját családja. – Megrázta a fejét. – Nem, először itt járjunk a végére minden lehetőségnek.

Gérard felállt, és elkezdett fel-alá járkálni. – Tervet kell kovácsolnunk, hogyan kutathatnánk fel François-t. Nekem sajnos semmi ötletem nincs. Nem járhatunk végig minden francia kikötőt, hátha felbukkan.

– Nem, persze, hogy nem. – Madeleine habozott. – Talán… talán ismét Pierre-hez fordulok, és megkérdezem, nincsenek-e újabb hírei.

Gérard megrázta a fejét. – Nem gondolja, hogy ha bármi újat megtudott volna, már értesítette volna?

– Valószínűleg igen. De valamivel próbálkoznom kell. Még mindig Pierre a legjobb forrásunk. – Madeleine felállt, és az ablakhoz lépett. – Érzem… – Elhallgatott, és dél felé bámult, otthona irányába. Szívére tette a kezét. – Az igazán szerető szív megérzi azt, ami a lélekben él; és a lelkem úgy érzi, hogy François életben van.

A kényszerűségből küzdelemre kész asszony hangjában új eltökéltséggel fordult a kora reggeli gyülekezet felé. – Ezt fogjuk tenni. Üzenek Pierre-nek, hogy találkozzon velem a genfi Bazilikában, és kifaggatom, hogy pontosan mit tud.

A Vangie megmentése után tovavágtató jóképű udvaronc arca még mindig ott élt az emlékezetében. Eddig sem jutottak volna el nélküle. Vangie-t örökre elvesztették volna. Hajlandó lesz-e még egyszer kockára tenni a pozícióját, és valószínűleg az életét is, hogy segítsen rajtuk? A gondolattól, hogy újra látni fogja Pierre-t, hevesebben vert a szíve, de gyorsan nyugalmat kényszerített magára.

DuPuy tiszteletes odalépett Madeleine mellé az ablakhoz. – Vegye figyelembe, ma chérie38, hogy Pierre talán elveszítette pozícióját az udvarban, miután segített Önöknek Vangie-t kimenteni a zárdából.

– Ha így van, hamarosan megtudjuk.

38 kedvesem

25. fejezet

François motozást hallott, de nem merte kinyitni a szemét. Nem tudta elviselni a patkányok látványát a gálya mocskában, ahogy a nyálkás padlóra hullott morzsák után kutatnak, és ha tehetik, a meztelen emberi húsba harapnak. Kezét mellkasára húzta, hogy megvédje a rágcsálóktól; ekkor jött rá, hogy ágyban van, nem a kemény fapadon.

Levegőt vett: nem emberi vizelet és ürülék szagát szívta be, hanem friss pörkölt mennyei illatát. Az egész csak egy iszonyatos rémálom lett volna? Ismét otthon van?

François megnyalta kiszáradt ajkait, és kilesett félig nyitott szemhéja alól. Egy szolgához beszélő idős, szemüveges úr elmosódott körvonalai tűntek fel előtte. A szolga lábast tartott a kezében, amelyet ruha fedett, hogy védje a tartalmát. François figyelte, ahogy a szolga a kandallóban félrehúz néhány izzó széndarabot a lángok közül, és rájuk helyezi a lábost, majd távozik a szobából. Az öregember odacsoszogott egy hintaszékhez, és a tűzhöz vonszolta. Vállán szorosra húzta a sálat, majd fogott egy Bibliát. A deszka nyikorgott, miközben az öregúr elégedetten hintázott a székben.

François nyögve félkönyékre támaszkodott. Fájdalom hasított a hátán az érzékeny sérülésekkel teli bőrbe, ahogy a kötés a sebeket dörzsölte.

– Ó, végre felébredt! – állt fel a férfi, és odalépett François ágyához. – Csak lassan, fiam, a sebei még gennyesek. Megigazította az orrán a szemüveget, és megvizsgálta a sebeket.

François megpróbált felülni. – Ki… kicsoda Ön? És hol vagyok?– Nem emlékszik rám?– Sajnálom, uram, de nem. – François felszisszent, ahogy megmentője ellátta a sebeket.– A nevem Isaac Fourié, de a nevem alapján nem fog emlékezni rám. Enyém az a

hajóflotta, amelyre gályarabnak küldték.– De… miért…?– Ssss. Legyen türelemmel, fiam. Minden kérdésére válaszolni fogok, legalábbis azokra,

amelyekre tudok; kellő időben. Nézzük szépen sorban. Először intézzük el ezt, mielőtt beszélgetünk. –Monsieur Fourié az ágy lábánál álló padhoz lépett, amelyen a szolgák tiszta fehér ruhát és forró vizet hagytak. A ruhát csíkokra tépte, majd balzsammal gyengéden bekente, és bekötötte François hátát. – Tessék, így talán egy kicsit jobban fogja érezni magát.

– Ön orvos?– Nem vagyok az, de boldogan ellátom a sérüléseit. Amint mondtam, hajóvállalkozásom

van. Éhes?– Szomjas vagyok, nagyon szomjas.– Ez érthető; sok vért veszített.Monsieur Fourié felbontott egy üveg bort, és segített François-nak felülni. – Ez éppúgy

segít a fájdalmon, mint a szomjúságon.François megitta a zamatos italt, és visszahanyatlott a párnák közé. – Köszönöm.– Nagyon legyengült; nem csak borra van szüksége. – A kedves öregúr a kandallóba

helyezett lábasból mert egy kis forró levest egy tányérba, majd letette egy díszes asztalra az ágy mellé. Felverte a párnákat François háta mögött, hogy nekik tudjon támaszkodni, és elkezdte őt kanállal etetni, mintha kisgyerek volna.

A forró, zöldségekkel teli húsleves átmelegítette a torkát és a gyomrát, úgyhogy hamarosan át is vette a kanalat jótevőjétől, és elkezdett önállóan enni.

– Csak lassan, nem szabad túl gyorsan sokat ennie – nevetett az öregúr, és elvette a majdnem üres tányért. – Fellázad a gyomra, ha ilyen hamar túlságosan megterheli.

François sóhajtott, és visszafeküdt az ágyba. Most vette észre, hogy fényűző mennyezetes ágyban hever, puha takarók és párnák között. A nehéz függönyökön keresztül befurakodott

egy vékonyka napsugár. Nem tudta volna megmondani, reggel van-e, vagy délután. Behunyta a szemét, és belesüppedt a puha ágyba, hálásan a menedékért. Elfordította a fejét, és az öregurat figyelte, ahogy összegyűjti a véres kötéseket, és cselédért csenget. A lófarokból kiszabadult ősz tincsek jótevője arcába hullottak.

Hirtelen François agyába villant az öregember, akivel a börtönben találkozott; a ráncos arcba hulló összetapadt ősz tincsek. –O, mon Dieu, a Bastille-ban találkoztam Önnel!

Monsieur Fourié François-ra mosolygott, amint a szolga belépett, és összeszedte az orvosi kellékeket. – Igen, úgy van. C'est moi.39

– Ez az Ön háza? Hogyan jutott ki a… Hogy kerültem ide? Miért hozott ide?Monsieur Fourié leült François mellé az ágyra, és elmesélte, hogyan engedték ki a

börtönből nem sokkal az után, hogy François-val találkozott.– Pusztán fenséges királyunk szeszélye miatt kerültem börtönbe. Ellentmondtam neki, és ő

demonstrálni kívánta felettem a hatalmát. Miután újra kézbe vettem a cégemet – amely, meg kell mondanom, távollétem alatt borzalmas zűrzavarba jutott –, megláttam a nevét a gályarabok között. Felmerült bennem, nem ugyanarról a fiatalemberről van-e szó, akivel a király börtönében találkoztam.

Kuncogott. – François Clavell, François Clavell, övé a királyi mademoiselle. Ha nem faragtam volna ezt a versikét, soha nem ismertem volna a nevére a többi között. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, nem gondolja?

François a nyilván jómódú úriemberre bámult. – Ön nagyon kedves hozzám, uram. Nagyon hálás vagyok Önnek. – Megfordította a kezét, és megdörzsölte fájó csuklóját, amelyre még az előző nap is vasbilincs nehezedett. – De mit szándékozik tenni velem?

– Mit szándékozok Önnel tenni? – Monsieur Fourié jókedvűen felnevetett, megbillegtetve vele az ágyat.

François felszisszent.– Jaj, milyen ügyetlen vagyok! Elnézést! – Isaac óvatosan felkelt az ágyról. Odahúzta a

hintaszékét, és folytatta benne a hintázást. –Emlékszik rá, hogy én is hugenotta vagyok?François bólintott.– Azért kerültem a Bastille-ba, mert a király dühös volt rám, amiért megkérdőjeleztem a

parancsát, hogy a hajóimat hadihajókká alakítsam. Amikor visszakoztam, és beleegyeztem, hogy néhányat elkobozzanak közülük erre a nemes célra, kiengedett a börtönből. Természetesen e nélkül is egyetlen kézlegyintéssel elkobozhatta volna az egész flottát. De Lajosnak megmutatkozik a jó oldala is. Időnként.

François gúnyosan felszisszent. – Ezt személyesen nem volt szerencsém megtapasztalni. Bár a feleségem állítja, hogy így van.

Isaac elmosolyodott. – Amellett, hogy szíve szerint engem mekkora kegyben tart a király, van közöttünk bizonyos rokonság, vagy hogy is mondjam, kapcsolat. – Megdörzsölte gyér kecskeszakállát, és mosolya kuncogásba fordult. – Az unokahúgom a szeretője, és feltételezem, hogy megenyhítette irántam a királyt.

– Madame de Monstespan?– Oui. Rendkívüli asszony! Magára is kiterjesztem a szerencsémet. Amint jobban van, és

utazni tud, nyugodtan távozhat.Nagy nehezen kiszállt a hintaszékből, majd fel-alá kezdett sétálni a kandalló előtt. – Sajnos

a király „különleges intézményében” töltött idő rajtam is nyomot hagyott. Ízületi gyulladás kínoz. Gyenge vagyok és öreg. Erre lehetett számítani. Önnek – Önnek még van esélye felgyógyulni, és folytatni az életét. Utunk nem véletlenül keresztezte egymást. Isten irányítja az emberek sorsát, én pusztán az ő eszköze vagyok, hogy nyája egy tagjának gyógyulást nyújtsak.

39 Én vagyok az.

François szeme megtelt könnyel. – Tartozom Önnek, barátom. Isten fizesse vissza a kedvességét. Én magam jelenleg semmit sem adhatok. – Lábát átvetette az ágy szélén, és elgondolkodott, mielőtt letette volna a hideg kőre. – Ha visszakapnám a birtokomat és a családomat…

Isaac felállt, és megfogta François könyökét, amikor a fiatalember megpróbált felállni.– Hadd sétáljak egy kicsit! Vissza kell szereznem az erőmet.A megtört testű páros, a reumás öregember és az éhezéstől, durva bánásmódtól legyengült

fiatal férfi lassan lépegetett a szobában. François óvatosan tette egyik lábát a másik elé.A magas, elegánsan függönyözött ablaknál François egy divatos kanapéra roskadt. – Hol

vagyunk? Úgy értem, milyen messze vagyunk Grenoble-tól? – Félrehúzta a függönyt, hogy megnézze a tájat. Nem az ismerős magas hegyeket, folyókat, fákat látta, hanem tengerparti kikötődokkokat, hajóflották dagadó vitorláit, sirályokat és tengeri kereskedőket. – Melyik kikötőben vagyunk?

– Brest. Brestben van.François felnyögött. – Franciaországon belül nem is lehetnék messzebb Grenoble-tól. –

Visszafeküdt a keskeny kanapéra. – Vissza kell jutnom a feleségemhez és a gyermekeimhez. Szükségük van rám.

– Hogyne, persze, hogy szükségük van Önre. De mire mennek magával, ha meghal útközben? Először meg kell gyógyulnia, aztán majd hazajuttatjuk. – Isaac odahúzott egy takarót a kanapé végéről, és betakarta François lábát. – Próbáljon meg aludni, fiam.

François behunyta a szemét. Elszunnyadt, és hamarosan ismét a tornyosuló hullámok, a csikorgó evezők és a kegyetlenül suhogó korbács álomvilágában járt, amely akarata ellenére nyögést csikart ki a torkából. Felriadt, majd megkönnyebbülést hozó álomba zuhant.

A tűz leégett; a szobába fagy kúszott. François felébredt, és rájött, hogy még mindig a kanapén fekszik. Nagy keservesen felült, majd az ablak felé nyúlt, és elhúzta a függönyöket. A lemenő nap fényében lángoló felhők ragyogó narancs fáklyaként izzottak az elsötétülő esti égen, és bizonytalanul lebegtek a ködös táj fölött. Monsieur Fouriét nem látta.

François kényszerítette magát, hogy remegő lábaira álljon. A közelgő éjszakát figyelte. Kilökte az ólomüvegü ablaktáblát, és a közeli dokk felől szállingózó rothadó halbűz megcsapta az orrát. Elborította a korbácscsapások, vasbilincsek és verések emléke.

A napfény még küzdött a mindent elborító éjszakával, mintha nem szívesen adná fel a fényt a sötétség javára. Sirályok rikoltoztak, miközben a dokkok lassan kiürültek. Árusok húzták félre a kocsijukat. A La Fidelle lustán lebegett a kikötő nyugodt vizén a hatalmas köteleket rángatva, amellyel a dokkhoz kötözték.

Különös. Erről a helyről nézve gyönyörű hajó. A legtöbb járókelőnek fogalma sem volt a borzalomról, amelyet a hajó magába zárt, és amely mozgatta. Hány ember feszült neki az evezőknek, mint a fogyatkozó napsugár az éjszakának, és hányan adták meg magukat a könyörtelen sötétségnek?

Miért határozott úgy Isten az ő végtelen könyörületében, hogy éljek? Miért mentett meg engem kegyelménél fogva? François nem tudta a választ.

Kimerülten és megtörten visszament az ágyához. Felvette a borosüveget. Remegő kézzel öntött magának egy pohárnyit; az üveg nyaka nekikoccant a finom kristálypohárnak. Az utolsó cseppet is lenyelte, majd átadta magát a puha matrac kényelmének.

Szeme előtt kínzó képek jelentek meg arról, ahogy a dragonyos parancsnok magához szorítja, és csődörén magával ragadja a lányát. Boveé parancsnok: ez a név örökre bevésődött az agyába. Jó helyen van Vangie? Vagy fázik, éhezik?

François-nak olyan fizikai fájdalmai voltak, hogy nem tudott gondolkodni, képtelen volt világos tervet készíteni arról, hogyan jusson vissza családjához. Egyet azonban tudott: minél hamarabb el kell jutnia hozzájuk. Újabb és újabb kegyetlen kérdések gyötörték. A fiúk

megmenekültek a barlangból? Madeleine kimentette őket a rejtekhelyükről, és elvitte őket Genfbe? Jean velük van? Tudja egyáltalán Madeleine, hogy életben vagyok? Tudja, hogy gályarabságra ítéltek? Honnan tudhatná? Es ha feladta, hogy valaha is megtaláljon? Mennyi ideje váltunk is el? Még a hajón megpróbálta figyelemmel kísérni az idő múlását, de elvesztette a fonalat. Elképzelhető, hogy két év is eltelt?

François sötét szeme felpattant, és hevesen dobogni kezdett a szíve. Megpróbált elaludni, de Madeleine emléke minden kísérletét zátonyra futtatta, hogy a gondolatnélküliség áldott világába meneküljön. Öntött magának még egy pohár bort – azután még egyet. A szoba forogni kezdett körülötte. Végül nyugtalan álomba merült.

26. fejezet

Pierre felvette a kesztyűjét, és végigsétált a termek labirintusán, ki Versailles nyüzsgő külső udvarára. A világ minden tájáról származó diplomaták siettek útjukra, vagy gyűltek csoportokba, hogy egy-egy politikai kérdést megvitassanak. Könnyű volt megismerni az újonnan érkezőket.

Versailles pompája újra meg újra lenyűgözte Pierre-t, akármilyen régóta élt ott, vagy akárhányadik alkalommal tért is vissza. A palotának mintha saját, virágzó élete lett volna. Az állandó építkezés mindig találgatásokra adott okot: most vajon mi fog épülni? A világ legcsodálatosabb, leggazdagabb botanikai látványosságaként elismert buja kertben szökőkutak, urnák, szobrok ontották a vizet. A látogató minden kanyarban szembe találta magát a Lajos által kedvelt egzotikus, gazdag színvilágú növényekkel. A király mindig nagyobbra, mindig lenyűgözőbbre törő étvágya kielégíthetetlennek tűnt.

Pierre belépett a hatalmas istállók egyikébe, és intett egy istállófiúnak, hogy hozza a lovát, majd ingéből előhúzta a levelet, amelyet előző este Francina juttatott el hozzá.

A szolgáló vidám természete mindig jókedvre derítette. Az asszony térdet hajtott, és átadott neki egy ismerős kézírású levelet. – Monsieur, hírt kaptam genfi rokonaimtól.

Pierre arcát beragyogta a jellegzetes, széles Boveé-mosoly. – Ó! Jól van a családja?– Oui, Monsieur. A levél Önnek szól. Ha nem tévedek, van egy csodálója. – Mosolygott,

ismét térdet hajtott, és távozott.Pierre ránézett a borítékon a nevére. Elhatározása ellenére, hogy nyugalmat erőltessen a

szívére, remegő kézzel törte fel a pecsétet.

Drága Pierre!

Remélem, levelem kézhezvételekor az udvarnál betöltött pozíciója változatlanul szerencsésnek mondható.

Pierre nevetett Madeleine okos fogalmazásán. Tudta, az asszony arra gondol, talán már felfedezték, hogy részt vett Vangie kimenekítésében.

Jövő hónap első szombatján Genfben leszek. Nagyon szeretnék találkozni Önnel. Láthatnám a szokásos helyen?

Baráti üdvözlettel: M.

A szokásos helyen. Akár egy szerető is írhatta volna e szavakat. Pierre szíve gyorsabban vert, és ha arra gondolt, mi mindent jelenthet ez, felébredt benne a remény. Tudta, hogy Madeleine a Bazilikára gondol, ahol ő és családja menedékre talált, amikor

Franciaországból elmenekültek. Le Sueur tiszteletes együtt érző és megbízható kapcsolattartónak bizonyult.

Pierre nézte, ahogy Francina telt alakja eltűnik a hatalmas folyosó sötétjében. Összehajtotta a levelet, gondosan az ingébe rejtette, és folytatta esti tennivalóit.

A fiatal istállófiú közben odavezette a lovát. Pierre a nyereg mögé rakta a zsákját, és szorosan odakötözte.

Pierre a fiú arcára pillantott, amelyről sugárzott az ártatlanság és a lelkesedés. – Szeretnél udvaronc lenni a király udvarában?

– Out, Monsieur. Ez minden vágyam!

– Bárcsak lenne hozzá hatalmam, hogy megadjam neked, fiam. De legyél óvatos! Az udvar felszínes pompája mögött intrikák és csapdák hálója rejlik.

– Out, de nem ez a legizgalmasabb élet, amit csak el lehet képzelni?– Az ismerős gyakran unalmassá válik.Pierre egyetlen fejbólintásával, vagy kívánságának egyetlen suttogásával akármit és akárkit

megkaphatott. Az ország leggyönyörűbb és legelegánsabb asszonyaival táncolt, de mindegyikük arcában Madeleine-ét látta, a zenében az ő hangját hallotta.

– Nem hiszem, hogy én valaha is megunnám Lajos király udvarát – tartotta a fiú a toporzékoló csődör kötőfékét. – Hosszú útra indul, uram?

– Még nem tudom. – Pierre felugrott a lovára, Percevalra. – De ha Isten kegyes hozzám, ez lehet életem legfontosabb útja. – Bólintott, és intett a fiúnak, miközben már Versailles kapuja felé vágtatott.

Madeleine kiszállt a hintóból, és a kilincset kezében tartva megállt egy pillanatra. Felnézett az égre. Kálvin János templomának szögletes tornyai azt a hitet testesítették meg, amelyért a Vaudois és a Clavell család az életét adta.

– Jean, kérlek, keresd meg Le Sueur tiszteletest, és szólj neki, hogy itt vagyunk. Itt megvárunk Judithtal.

A döcögős útra panaszkodva Judith leszállt a hintóból. – Már nem vagyok elég fiatal ehhez.

– Tudom, és nagyon hálás vagyok érte, hogy eljöttél velem. Judith levette Madeleine táskáját a hintóról, és lerakta a macskaköves útra.

Mielőtt Jean odaért volna a Bazilika lépcsőjéhez, a nehéz ajtó nyikorogva kitárult, és Le Sueur segédlelkészének savanyú ábrázata jelent meg a nyílásban.

– Á, Monsieur Clavell! Milyen kellemes meglepetés. Jöjjenek be, jöjjenek be! – Vernon tiszteletes szélesre tárta a kaput, és halvány mosoly derítette fel általában komor arcát.

Madeleine felért az utolsó lépcsőfokra, és kezet nyújtott. – Vernon tiszteletes! Örülök, hogy újra látom.

Vernon tiszteletes Madeleine kezét saját erőtlen, finom kezébe fogta, amely szinte túl puha volt ahhoz, hogy férfikéz legyen. – Szólok Le Sueur tiszteletesnek, hogy itt vannak. Mi hozta Önöket Genfbe?

– Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy elintézendő ügyünk van. Ismét megfelelő találkozóhelyet keresünk, és a szükség arra kényszerít bennünket, hogy jól ismert vendégszeretetükhöz folyamodjunk.

– Természetesen, Madame – bólintott a férfi, és a lenyűgöző előcsarnokba terelte őket.Jean megfogta Madeleine könyökét, amint az asszony a homályosan megvilágított

folyosón elindult.– Nem kell velem maradnod, itt van Judith, elláthatod a lovakat.Jean habozott. – De…– Menj csak, Jean! Semmi bajom nem lesz. Nézz utána, hogy megfelelően gondoskodnak-

e a hintónkról! Azután gyere utánunk.Jean nem szívesen, de otthagyta.Vernon tiszteletes egy intéssel jelezte az utat. – Jöjjön utánam, kérem. Tudom, hogy Le

Sueur tiszteletes nagy érdeklődéssel fogja hallgatni a híreiket. Éppen a holnapi prédikációján dolgozik.

Madeleine és Judith lépései visszhangoztak a folyosón, ahogy igyekeztek Vernon tiszteletessel lépést tartani.

– Hallott valamit a férje felől?– Sajnos nem.– Ó! Nagyon sajnálom.

Madeleine először hallott ki valódi részvétet a vézna segédlelkész hangjából. – Köszönöm.Csendben haladtak tovább a sötét folyosón, majd beléptek a dohos irodába, ahol annak

idején olyan melegen fogadták a Clavell családot. Isten szolgája a könyvek fölé görnyedve ült Isten tiszteletének e történelmi jelentőségű helyén; eltelt egy kis idő, mire felnézett.

Madeleine nem szívesen hatolt beljebb az irodába, de Jacob egyenesen odament az íróasztalhoz, és hangosan megköszörülte a torkát.

– Khm, Monsieur, látogatóink vannak; a Clavell család.– Ó! – Le Sueur tiszteletes felállt, és odarohant, hogy üdvözölje Madeleine-t, útközben

lelökve egy könyvet az egyik kupac tetejéről.Madeleine meghajolt, amint a testes úriember elindult felé.– Madame Clavell, milyen csodálatos, hogy újra találkozunk? –Nevetve fogta meg a kezét.

– Gyakran gondolunk Önökre és arra, hogy lehetnek. A gyermekei itt vannak Önnel? DuPuyék jól vannak? Kapott már hírt a férjéről?

Madeleine nevetett. El is felejtette, hogy Le Sueur tiszteletes mennyire szeret beszélni. – Mindenki jól van. DuPuyék jókívánságaikat küldik. A gyerekek ott maradtak velük. Jean és én azért jöttünk, hogy tegyünk még egy kísérletet arra, hogy megtaláljuk François-t. – Körülnézett, hogy hová ülhetne le.

– Elnézést, Madame. Kérem, üljön ide. – Le Sueur tiszteletes nehéz széket húzott az íróasztalához, ő maga pedig a sötét fából készült bútordarab szélére telepedett.

Madeleine leereszkedett a párnára. – Ó, ez igazán kényelmes a döcögő hintó után. – A lelkész tekintetét kerülve inkább a kezét nézte, miközben beszélt. – Üzentem Pierre Boveénak. Ő a legmegbízhatóbb forrásunk az udvarnál. Isten arra utasít bennünket, hogy tovább kutassunk François után, de értesülésekre van szükségünk. Pierre-től várhatunk a legtöbbet. – Előrehajolt a székén. – Arra kérem, segítse próbálkozásunkat azzal, hogy helyet biztosít nekünk a találkozáshoz.

Le Sueur tiszteletes megsimogatta a szakállát. – Semmi okát nem látom annak, miért ne támogathatnánk az igyekezetét, hogy megtalálja a férjét. – Madeleine szemébe nézett, és a keze után nyúlt. Eltelt néhány másodperc.

– Gyermekem, lehetek őszinte? – A lelkipásztor nem várta meg a választ. – Vigyáznia kell a szívére. Ezekben a bizonytalan időkben sokkal több forog kockán, semhogy szabadjára engedhetnénk az érzelmeinket. Amíg François életben van, Ön hozzá van kötve.

– Természetesen, Monsieur. Nem is…– Tudom. Biztos vagyok benne. – A lelkész atyaian megpaskolta Madeleine kezét. – De a

szíve és a meggyőződése közül az erősödik meg, és végül az fog győzedelmeskedni, amelyiket jobban táplálja. Legyen óvatos! Ne engedje, hogy a szíve diktálja a cselekedeteit!

Madeleine lecsüggesztette a fejét, és bólintott.A lelkész így folytatta: – Isten ismeri a kezdetet és a véget. Őrendelkezett az Ön

küldetéséről. Gondolja csak meg, milyen stratégiai fontosságú helyekre emelte, hogy Őt dicsőíthesse. A király meg hallgatta Önt; és ha helyesen vonom le a következtetéseket, szívének egy darabkáját is Önnél hagyta.

– Igen, de nem figyelt arra, amit mondtam.– Ne törődjön a látszattal! Isten pusztán annyit kíván Öntől, hogy legyen hűséges. Csak

Isten tudja, mi minden megy végbe az ember lelkében. Ön szilárdan kitartott a meggyőződése mellett; lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy a Szentlélek ezt fogja felhasználni, hogy a király szívét befolyásolja. Talán éppen most, amikor épp róla beszélünk.

Madeleine a suttogásnál alig hangosabban válaszolt: – Köszönöm, tiszteletes. Megfogadom a tanácsát.

Másnap reggel Vernon tiszteletes az első sorok egyikébe terelte a Clavell családot, és leültette őket az istentisztelethez. A bejáratnál a gyülekezet egyik presbitere állt, és hugenotta jelvényeket osztott azoknak, akik hithűk voltak, és így jogot nyertek az úrvacsorára.

Mint mindig, Madeleine-t lenyűgözte a Kálvin János által alapított legendás székesegyház. Isten háza újra és újra eszébe juttatta anyja temetését is, amely óta még csak alig néhány hónap telt el. Elfojtott érzelmei a felszínre törtek, s akarata ellenére könnyekben tört ki. Szemét törölgetve ült a padban.

Jean odanyúlt, és anélkül, hogy ránézett volna, megfogta a kezét.Le Sueur tiszteletes megkezdte a prédikációt; a hagyomány szerint először a zsoltárokból

olvasott: „Az én segítségem az Úrtól van, a ki teremtette az eget és földet.”Azután a bűnvallással, majd a feloldozással folytatta, és elénekelték a Kyrie eleisont40.

Madeleine-nek nagy megnyugvást jelentettek a templomi rítusok, és azzal, hogy az úrvacsorát Kálvin templomában vette magához, szinte érezte a nagy előd misztikus jelenlétét. Az úrvacsora asztalánál egy másik presbiter állt, és mindenkitől begyűjtötte a jelvényeket, mielőtt a kenyeret és a bort magukhoz vették volna.

A derék lelkész szenvedélyesen, és mély meggyőződéssel hirdette Isten békéjét. Ahogy prédikációja a végéhez közelített, a béke, amelyről beszélt, hirtelen valósággá vált, és körbeölelte Madeleine szívét. Áthajolt Jeanhoz, és odasúgta neki: – Jó úton járunk, érzem a lelkemben.

Jean ránézett, és mosolyogva visszasúgta: – Én is érzem.Jean felállt, amint a szertartás véget ért, és kisegítette Madeleine-t és Judithot a padból.

Már félúton jártak a főhajóban kifelé, amikor Madeleine megtorpant. A hátsó padok árnyékában ismerős alak ült előrehajolva, és látszólag mélyen imájába merült.

– Pierre? – Madeleine hangja halk volt, a templom csendjében mégis tisztán hallatszott a padok fölött.

A fiatalember – még vonzóbb, mint ahogy emlékezett rá –, felállt, és gyorsan Madeleine és társai felé indult. Megfogta a kezét, megcsókolta, majd elegánsan meghajolt.

– Madeleine, ööö… Madame Clavell… örülök, hogy ide rendelt, és láthatom Önt. Miben lehetek a szolgálatára? – kezét a társasági előírásoknál sokkal hosszabb ideig tartotta.

Madeleine szíve hevesen vert, de nyugalmat erőltetett magára. –Köszönöm, hogy eljött, Pierre. Csak későbbre vártam. Soha nem gondoltam volna… vagyis nem tudtam, hogy Ön… Nem tudtam, hogy Ön istenfélő ember.

– Nincs-e minden embernek szüksége arra, hogy megismerje a Teremtőjét?– Igen, de…– Ezért rendelt ide engem ebbe a híres székesegyházba? Hogy kikérdezzen a hitemről? –

Félrehajtotta a fejét, és csibészesen rámosolygott, Madeleine pedig rájött, hogy ugratja. – Ezúttal miben állhatok szolgálatára?

A kis társaság elindult a kijárat felé, Le Sueur tiszteletes pedig elszakadt a gyülekezeti tagoktól, akikkel éppen társalgott, hogy köszöntse Pierre-t. – Üdvözlöm, Monsieur Boveé. – Fogadtatásképpen megveregette a fiatalember hátát. – Jöjjön, Madame Le Sueur pompás lakomát készített nekünk. Tele hassal könnyebb döntéseket hozni. – Vidám nevetése betöltötte a templomot, miközben lakrészükbe kísérte őket.

Pierre karját nyújtotta Madeleine-nek, amint Le Sueur tiszteletes után indultak. Jean átsietett az asszony másik oldalára, nem óhajtott lemondani tisztéről, amelyet a Clavell család ideiglenes fejeként betöltött. Judith megvetően prüszkölt a két férfi tülekedése láttán.

Lajos király hallgatta, ahogy Bourdaloue atya csak mondja és mondja, hogy mennyit szenvednek a szegények, és milyen igazságtalanul bánnak velük. A király látszólag figyelmesen hallgatta, és megértően bólogatott, de magában azon tűnődött, neki vajon mi

40 Uram, irgalmazz!

köze mindehhez. Mindennap járt misére, magához vette az úrvacsorát, és az előírt időkben imádkozott. Néha bűnösnek érezte magát folytonos kéjvágya és házasságtörései miatt, de az, hogy a kormány nem törődött a szegényekkel és a börtönökben sínylő-dőkkel, egyáltalán nem foglalkoztatta. Törődjön velük az Egyház.

Néha, a pillanat tört részéig felmerült előtte néhány homályos arc a múltból – az úgynevezett „vasálarcos”, François Clavell –, de a király gyakorlatias lelkiismerete nem időzött túl hosszasan felettük. Jobban foglalkoztatta, hogy feloldozást kapjon az előző éjjeli találka alól, tehát lehajtotta a fejét, és elmormolta a régóta kívülről fújt rövid imát.

Lajos nem értette az istenfélő emberek alázatosságát, és azt, ahogy teljes valójukkal ügyüknek szentelik magukat. A vallásos kötelességeket értette. De az áldozat velejárói, az odaadás, a jámborság és a vallásos hevület felfoghatatlanok maradtak a számára. Különösen a hugenottáké. Miért nem térnek át? Ezzel elkerülhetnék, hogy elveszítsék a családjukat, vagyonukat, otthonukat. Higgyenek, amit akarnak, de tegyék azt az egységes francia egyház keretein belül!

Azután Madeleine arca rémlett fel előtte. Lajost bosszantó lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába amiatt, ahogy bánt vele, a hitével, a családjával. Megrázta a fejét. A királyné rosszallóan nézett rá. Nem törődött vele.

Visszatért saját gondolataihoz, miközben a pap tovább beszélt. Megpróbálta elképzelni Madeleine fiát. Hogyan nézhet ki? Hány éves lehet pontosan? Körülbelül ugyanannyi idős lehet, mint az ő Lajosa, a trónörökös, talán egy kicsit idősebb. Ha Madeleine fia… ha… ha ő és Madeleine… ha neki és Madeleine-nek fia lenne, idősebb lenne, mint az ő Lajosa. Ez azt jelentené, hogy jogot formálhatna a trónra.

A király szíve hevesen dobogni kezdett, homlokán pedig izzadságcseppek ütköztek ki. Ingujjából elővette csipkés zsebkendőjét, és megtörölgette a homlokát. A királyné ismét rápillantott, kérdő tekintettel nézett rá. Apró, észrevehetetlen bólintással jelezte neki, hogy minden rendben van.

Nem, erre nem szabad gondolnia. Madeleine elmondta volna neki. Vagy mégsem?

– Kellemes meglepetés volt számomra, hogy iderendelt – hajolt közel Pierre Madeleine-hez, és úgy beszélt, hogy csak ő hallja.

Jean odafordult, és a fülét hegyezte.– Igen. Szükségem… Szükségem van a segítségére…Pierre szemei elárulták, mit érez. – Kérjen tőlem bármit, Madeleine. Állok szolgálatára. –

Az asztalterítő rejtekében könnyedén megsimította a kezét. – Boldog vagyok, hogy újra láthatom.

– Én… én is boldog vagyok, hogy láthatom. – Madeleine arrébb húzta a kezét. Elpirult. – Beszélnünk kell. – Az asztalra helyezte szalvétáját, és felállt. – Le Sueur tiszteletes, hol beszélgethetnénk?

A lelkész rápillantott a háromfős kis társaságra: Jeanra, Madeleine-re, és Pierre-re, miközben szedett magának még egy kis burgonyát. – Menjenek a dolgozószobámba. Ott senki sem fogja zavarni Önöket.

Jean és Pierre egyszerre ugrott fel, hogy karjukat nyújtsák Madeleine-nek. Pierre visszakozott Jean javára, és inkább a nyomukba szegődött, miközben Jean dühösen a fiatalemberre meredt.

Miután beléptek a félhomályos dolgozószobába, Madeleine szembefordult a két férfival. Szemügyre vette arcukat: sógora cserzett, markáns arcát és az elegáns világfi jóképű vonásait. – Pierre, újra lekötelezett bennünket azzal, hogy kérésünkre megtette ezt a hosszú utat.

Pierre a többes szám hallatán felvonta a szemöldökét.– A segítségére van szükségünk; egy utolsó kísérletet szeretnénk tenni arra, hogy

megtaláljuk François-t.

– Értem – fordult el Pierre Madeleine-től, hogy rendezze csalódott arcvonásait, és a plátói együttérzés kifejezését öltse magára. – Madame, ugye nem gondolja, hogy még mindig életben van azután, hogy gályarabságra ítélték? Ezt a megpróbáltatást, a vele járó szenvedéseket gyakorlatilag lehetetlen túlélni.

– Úgy érzem… – Madeleine a szívére tette a kezét. – A szívemben érzem, hogy François életben van, és hacsak nem teszek meg mindent, ami csak emberileg lehetséges, hogy megtaláljam… – igyekezett óvatosan fogalmazni –, nem tudok továbblépni.

Pierre hitetlenkedve rázta meg a fejét. A könyvektől roskadozó polchoz lépett, és a poros fán kezdett dobolni az ujjaival. – Tudom, hogy fájdalmas, de ha François gályarabként meghalt valamelyik hajón, akkor egyszerűen…

Pierre félbeszakította a mondatot, amikor Madeleine szeme elsötétedett a bánattól.– Egyszerűen mit?– A gályarabokat semmiféle kegyeletben nem részesítik. A testüket egyszerűen vízbe

dobják. Soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi történt.Madeleine összeszorította az állkapcsát, és igyekezett felülkerekedni az érzelmein. – Nem

érti? Meg kell próbálnunk! Akármilyen eredményre is jutunk, legalább lesz valami válaszunk.Jean Madeleine oldalán maradt. – Ha a legcsekélyebb esélye is van annak, hogy a bátyám

életben van, meg kell próbálnunk megkeresni őt.Madeleine Pierre felé lépett. – Ön az egyetlen reményünk, Pierre. Senki mást nem

ismerünk, aki hozzáférhetne a gályanyilvántartásokhoz, és megmondhatná nekünk, mit talált – könyörgött hozzá reszkető hangon. – Hát nem segít nekünk?

Pierre ránézett az egyetlen nőre, aki elrabolta a szívét, ahogy ott állt előtte fájdalmában megtörve és könyörögve hozzá, hogy mentse meg a férje életét. – Rendben. Megteszem, amit kérnek. De újra figyelmeztetnem kell Önöket, hogy szinte semmi esélye annak, hogy François még életben van.

Szembefordult a két Clavell-lel, majd odalépett Madeleine-hez, és mindkét kezét a sajátjába fogta. – Fel kell készülnie mindenre, ami kiderülhet; és arra is, hogy semmi sem derül ki.

– Oui, értem. Felkészültem rá.– És ha…– Pierre, nem pazarolhatjuk az időnket találgatásokra. Isten látja a sorsunkat.– Igen – sóhajtott Pierre. – Reggel visszatérek Párizsba. A lehető legtapintatosabban

igyekszem majd tájékozódni. – Jeanhoz fordult.– Vigyázz rá!Jean állkapcsa megfeszült. – Nyugodt lehetsz. Pontosan ezt szándékozom tenni.Pierre Madeleine mindkét kezét megfogta, és gyengéden megcsókolta. – Au revoir. – A

dolgozószoba ajtaja felé indult, majd kezét a kilincsen nyugtatva megállt. – Nem fogok üzenetet küldeni. Személyesen jövök, és számolok be arról, amit megtudtam; akár jó, akár rossz hírt hozok. Isten legyen könyörületes valamennyiünkhöz.

27. fejezet

Madeleine a székesegyház lelkészházának vendégszobájában ült tükre előtt, és a haját fésülte. – Judith, segíts, légy szíves. Hátul nem érem el.

A szobalány letette úrnője köntösét az ágyra, és átvette tőle a hajkefét. – Mihez kezd vele reggel? Minden rögzítést kifésült belőle.

– Drága Judith, neked mindig olyan fontos a látszat. Csak DuPuyékhez megyünk vissza. Majd felveszek egy főkötőt. Emiatt ne aggódj.

– Mi volt ez? – állt meg Judith, kezében a félig felemelt kefével.– Semmit sem hallottam.Judith félrehajtotta a fejét. – Megint hallom. Valaki kopog az ajtón.– Add ide a köntösöm!Judith segített Madeleine-nek felvenni a köntöst, és sietett ajtót nyitni az óvatos

kopogtatónak. – Monsieur Boveé! Az úrnőm már visszavonult! – Judith rosszallóan összeszorította a száját.

– Kérem! Beszélnem kell Madame Clavell-lel.– Sajnálom! Lehetetlen.Madeleine kitárta az ajtót. – Rendben van, Judith.– De úrnőm…!– Azt mondtam, rendben van. – Madeleine intett a fiatalembernek. – Jöjjön be, Pierre!Pierre körülnézett, de ott maradt a küszöbön. – Négyszemközt szeretnék beszélni Önnel.– Rendben. Judith, elmehetsz.– Úrnőm…– Reggel találkozunk. Gondoskodj róla, hogy minden be legyen csomagolva, és reggeli

után azonnal indulhassunk!Judith térdet hajtott, és az ajtó felé indult, az orra alatt dünnyögve. –Judith!– Madame?– Értékelem az aggodalmadat, de minden rendben lesz. Semmitől sem kell tartanod.– De nem szokás…– Már régóta nem érdekel a látszat. Az életünk porrá hullott körülöttünk, a túlélésért

küzdünk. Pierre azért jött, hogy segítsen nekünk. Nincs ebben semmi illetlenség vagy veszély. Nyugodtan alhatsz, reggel találkozunk.

Madeleine nyitva tartotta az ajtót, és a szobalány távozott. Pierre belépett a szobába, Madeleine pedig becsukta az ajtót, és fáradtan nekidőlt. – Mi történt, Pierre? Meggondolta magát, mégsem segít nekünk megkeresni François-t?

– Nem erről van szó. Segíteni fogok, bár nem vagyok különösebben derűlátó azt illetően, hogy meg is találom, vagy akár csak hírt hallok felőle. De megteszem, amit tudok.

– Akkor miért… miért jött?– Mert van valami, amit el szeretnék mondani Önnek; valami, amiről tudnia kell.– Tud valamit François-ról, amit még nem árult el nekem? Mi az? Talán tudja, hogy már

halott? – Madeleine hangja élessé vált az ijedtségtől.– Nem, nem. Nyugodjon meg! – Pierre odalépett Madeleine-hez, és megfogta a kezét. –

Semmit nem tudok François-ról azon túl, amiről már beszámoltam.– Akkor miről van szó? – hallgatott el Madeleine, és kínos csend borult a szobára. –

Kíváncsian várom, mit szeretne mondani.Pierre elengedte Madeleine kezét, és átkarolta az asszonyt. – Ki kell öntenem a szivem.Madeleine levegő után kapott, és megpróbált elhúzódni a vonzó férfitól. – Ne, Pierre, nem

szabad! Kérem, kérem, ne…

Pierre szorosan tartotta. – Hallgasson végig! Semmit nem fogok tenni, amit nem akar. – Pierre lazított a szorításán, de nem engedte el teljesen. Az éjjeliszekrényen lobogó gyertyaláng lágy fényénél egyenesen Madeleine szemébe nézett, és megsimogatta a haját. – De tudnia kell… már biztosan kitalálta… hogy szeretem Önt.

Madeleine elhúzódott tőle, és megrázta a fejét, de Pierre megfogta a vállát, és maga felé fordította, hogy rá nézzen.

– Bármelyik nőt megkaphatom az udvarnál, de Ön az egyetlen asszony, aki meghódította a szívemet. Már a legelső pillanatban beleszerettem Önbe, amikor a versailles-i bálon az álarca mögül flörtölt velem. Akkor még csak újabb hódításként tekintettem Önre, egy újabb trófeaként, hogy a gyűjteményemet szaporítsam. De ahogy utunk újra és újra keresztezte egymást, és családja küzdelmének drámája engem is magához láncolt, a flört az Ön bátorsága iránti csodálattá változott, majd igaz szerelemmé mélyült.

Madeleine elernyedt, fejét a férfi mellkasára hajtotta. Pierre átkarolta izmos karjával, ő pedig sírva fakadt. – Ez nem történhet meg! Nem fogom hagyni…

– Van számunkra esély? Van rá remény, akár a leghalványabb is, hogy hasonlóképpen érez? Tudnom kell! – Lélegzete felgyorsult. –Hogy… hogy lehetséges, hogy az egyetlen asszony, akit teljes szívemből szeretek, nem viszonozza az érzéseimet? Hogy lehet a sors olyan kegyetlen, hogyan rendelkezhet úgy, hogy az egyetlent, akit igazán szeretek, elérhetetlenné teszi számomra?

– Nem tudok hazudni. – Madeleine hátralépett, és belenézett annak a férfinak a sötétszürke szemébe, aki már többször is megmentette a családját. Kit ne kísértene meg ez a lehengerlő, jóképű fiatalember széles mosolyával, amelyet egyik pillanatról a másikra bármikor fel tudott ragyogtatni?

– Igen, bevallom, hogy én sem maradtam Ön iránt érzéketlen. Amikor néztem, ahogy ellovagol, miután megmentette Vangie-t a zárdából, a szívem csordultig telt érzésekkel. A szenvedély, amely Ön iránt született a szívemben, megrémített. És valahányszor találkozunk, ezek az érzelmek visszatérnek, és levesznek a lábamról. D-de ennek véget kell vetnem. – Könnyek gyűltek a szemébe, és gördültek elő szempillái alól. – Szeretem François-t, és hozzá köt a házasságunk.

Pierre térdre hullott, és keservesen felnyögött. Átölelte Madeleine lábát, és hangtalanul sírt. – Szeretem Önt! Isten segítsen rajtam, mert reménytelenül szeretem Önt.

Madeleine végigsimította a férfi haját, és letérdelt mellé. – Ne itt, ne most! A kötelességem a férjemhez szólít, és én szeretem őt.

Szeretem a családomat, mellettük a helyem. Nem tudok… egyszerűen nem tudok máshogy tenni.

Mindketten felálltak, egymás kezét fogva. Perceken keresztül néztek egymás szemébe; a csendet csak zaklatott lélegzetük hangja zavarta meg.

Végül Pierre szólalt meg suttogva. – Azt hiszem, ezt a választ vártam. Soha nem próbálnám meggyőzni Önt arról, hogy hite és saját meggyőződése ellenében cselekedjen. Nem tudna többé békében élni önmagával.

– Meg kell ígérnie, hogy soha többé nem beszél nekem a szerelméről. Addig legalábbis nem, amíg még él a remény, hogy François életben van. – Madeleine halk hangja elcsuklott. – Í-ígérje meg!

Pierre ajkához vonta Madeleine remegő kezét, és forró csókokkal borította. Még mindig a karjában tartotta az asszonyt, és felemelte a fejét. – Azt akarom, hogy tudja, mindig az Öné lesz a szívem; egyedül az Öné. Lehet, hogy látni fog más nők társaságában, vagy hallani arról, hogy más asszonyokkal töltöm az időm, de a szívem egyedül az Öné lesz.

Pierre gyengéden átölelte Madeleine-t, és hosszú hajába temette az arcát. Alig hallható suttogás hagyta el az ajkát. – Szavamat adom. Soha többé nem beszélek arról, hogy szeretem Önt. – Hátralépett és meghajolt. Egy pillanatig még elidőzött a küszöbön, és úgy meredt rá,

mintha minden egyes arcvonását az emlékezetébe kívánná vésni. – Ünnepélyesen szavamat adom, Madeleine.

S már ott sem volt.

Madeleine szobája ablakából nézte hajnalban, ahogy Pierre felnyergeli a lovát. A meredek tető széléről kövér harmatcseppek hullottak. A közelben nem volt istállófiú, hogy segítsen neki.

A fiatalember nagy szakértelemmel végezte a műveletet, majd nyeregbe szállt. Minden figyelmeztető jel nélkül felnézett Madeleine ablakára. Tekintetük találkozott.

Pierre megérintette kalapja szélét, majd kezét a szívére tette. Madeleine bólintott, és felemelte a kezét, hogy intsen, de Pierre már lova véknyába vágta a sarkantyút, hátat fordított, és szélsebesen elvágtatott.

François lüktető fejfájással ébredt. Átgördült a másik oldalára, és hangosan felnyögött, amint meglátta az éjjeliszekrényen a borosüveget. A sebek a hátán még mindig eszébe juttatták a sous-comites korbácsát, de az éles fájdalom mostanra tompa sajgássá szelídült. Monsieur Fourié sebbalzsama megtette a hatását.

A kora reggeli nap tündöklő fénye beömlött a szobába, ahol előző este François széthúzta a függönyöket. Felült, és félredobta a takarót. Valaki kenyeret és sajtot hagyott az asztalon. Falatokat tépett a kenyérből, és mohón nekilátott. Megdöntötte a borosüveget is, de már csak néhány cseppet tudott belőle a poharába tölteni.

François agyában egymást kergették a gondolatok. Még a bor miatti fejfájás ellenére is világosabban tudott gondolkodni, mint előző nap. Minél előbb értesítenie kell Madeleine-t. Hogyan fogjon hozzá? Ha ő és a gyerekek biztonságban vannak, és elmúlt a veszély, biztosan visszatért a birtokra. Talán Lajos időközben megenyhült, és ismét védelmet nyújtott a számára. Vagy ha Genfbe kellett menekülnie, ahogy korábban megbeszélték, lehet, hogy hagyott neki üzenetet az udvarházban. Talán odaküldte Henri-t vagy Armond-t, hogy irányítsák a birtokot.

Felkelt az ágyból, és odabicegett az ablakhoz. Kilesett a résen, majd teljesen elhúzta a függönyt, és figyelte, ahogy életre kel a móló. A La Fidelle még mindig a kikötőben táncolt a víz tetején. A rámpán keresztül tengerészek cipelték fel rá az árut.

François megrázkódott, és elengedte a függönyt, amely nekicsapódott egy csengőzsinórnak. François megragadta a súlyos zsinórt, és megrántotta – újra meg újra.

Két szolga rohant a szobába, utánuk a levegő után kapkodó Monsieur Fouriével. – Monsieur Clavell! Mi a baj? Miben segíthetünk?

François elfordult az ablaktól. – Értesítenem kell a feleségemet. Most rögtön szükségem van egy küldöncre!

– Hogyne, hogyne, természetesen. – Fourié úr a szolgákhoz fordult. – Hozzatok reggelit a vendégünknek. És hívjátok ide Joostot. Mondjátok meg neki, hogy készüljön fel az útra!

A szolgák kisiettek a szobából. Monsieur Fourié reumás kezét François vállára tette. – A küldönc azonnal indul Grenoble-ba, fiam. Bízzon Istenben!

François válla összegörnyedt, ahogy az ablak melletti kanapéra roskadt. – Minél előbb értesítenem kell a feleségem. És ha elkéstem? Azt sem tudom, hogy… azt sem tudom, hol… – Kétségbeesetten nézett jótevőjére, majd arcát kezébe temette. – Ne mondj le rólam, Madeleine! Életben vagyok, és megtalállak. Ne add fel!

28. fejezet

François arca lassan a távolba veszett az emlékezetében. Miközben a hintó az egyenetlen úton döcögött visszafelé, hogy a kis társaságot hazaszállítsa Genfből, Madeleine behunyta a szemét, és minden erejével arra összpontosított, hogy férje vonásait felidézze: sötét szemét, a forradást a homlokán, sűrű, fekete haját. Régi emlékek villantak fel előtte franciaországi életükről a birtokon: ahogy François megtanította a gyerekeket, hogyan rakják fel a lóra a nyerget és a kötőféket; ahogy vacsora után együtt üldögéltek a kandalló előtt; hogyan csillogott a szeme, amikor őt ugratta; milyen biztonságban érezte magát a karjában. Végül visszaemlékezett a pánikra az arcán, amikor odakiáltotta neki, hogy közelednek a dragonyosok.

Férje arca ott táncolt emlékei határán, ám abban a pillanatban, amint megpróbált belekapaszkodni, vonásai szertefoszlottak. Rettegett, hogy François amúgy is karcsú teste mostanra csonttá soványodott a gályarabság kínjai miatt. Vajon kialudt a fény a szemében? Még rosszabb volt, amikor a férfi borzalmas szenvedéseire gondolt.

Megrázta a fejét; nem hagyhatta, hogy ez a borzasztó kép bevésődjön az emlékei közé.François halványodó vonásainak helyén egy másik arc tűnt fel lelki szemei előtt: Pierre

Boveé arca. A fiatalember a karrierjét, sőt az életét tette kockára, hogy segítsen Madeleine-nek megmenteni a lányát a zárdából, majd újra meg újra felajánlotta szolgálatait. Most pedig kitárta előtte a szívét, és szerelmet vallott neki.

Aznap reggel, amikor Pierre Genfből Franciaország felé indult, Madeleine még sokáig figyelte távolodó alakját. Halk imát suttogott utána. Isten legyen magával, Pierre. Isten. Mon Dieu.41 Ismeri az én Istenemet, Pierre? Mennyei Atyám, e férfi szerelmét nem viszonozhatom, de mélyen érzek iránta.

Érzelmei ellentmondásosak, zavarosak voltak. Emlékezett rá, milyen elmélyülten imádkozott Pierre a genfi Bazilikában. Különös. Csak nem ő is Jehova követője? Igazi hívő volna? Vagy csupán akkor ölti magára a jámborság álarcát, amikor érdekei úgy kívánják? Nem tudhatta. Valójában egyáltalán nem ismerte ezt az embert, aki életének immár oly fontos részévé vált. Semmit sem tudott róla, csak azt, hogy sorsuk visszavonhatatlanul összefonódott.

Madeleine tisztában volt vele, hogy családtagjai nem voltak az üldöztetések egyedüli áldozatai. Vangie csak egy gyerek volt a több ezer közül, akiket elraboltak, és kegyetlenül kitéptek családjuk köréből; François csak egy ember a számtalan férfi és nő közül, akiket börtönbe vetettek, megkínoztak, kényszermunkára ítéltek, sőt meg is öltek hitük miatt.

Madeleine eltűnődött, vajon Pierre ismeri-e a Vaudois család hírnevét, amelyet a hugenották üldöztetése ellen vívott bátor küzdelmeikkel érdemeltek ki. Bár ezek a harcok elsősorban saját személyes vallásszabadságuk érdekében voltak létfontosságúak, mégis csupán egy hatalmas kép apró mozaikdarabját alkották. Madeleine tudta jól, hogy az ő személyes vágyai eltörpülnek Isten grandiózus tervéhez képest, amely az egyház történelemben betöltött szerepéről szólt.

Ám most a legkevésbé sem érdekelte, mekkora szerepet játszik ebben a drámában a saját családja. Csak az érdekelte, hogy belefáradt a folytonos bujkálásba és menekülésbe. Egyetlen vágya az volt, hogy újra egyben tudja a családját; és minél tovább volt távol tőlük François, szíve annál inkább Pierre Boveé, az ismerős idegen felé fordult.

41 Az én Istenem.

A hintó hirtelen megállt. Judith azonnal felkapta a fejét, Madeleine pedig hallotta, ahogy sógora kiált a lovaknak, hogy álljanak meg. Azután Jean kinyitotta a hintó ajtaját, és bedugta a fejét.

– Mindjárt odaérünk a fogadóhoz. Majd ott megállunk, és eszünk valamit. De először meg akarom itatni a lovakat itt a folyónál. Így is gond nélkül hazaérünk még sötétedés előtt.

Madeleine bólintott, és Judithtal együtt kimenekült a kényelmetlen hintóból. – Jól van, Jean. Milyen messze van a fogadó?

– Szerintem kevesebb, mint negyedóra.Jean kifogta a lovakat, és odavezette őket a hullámzó folyóhoz. Madeleine is utánuk sétált.

A csendet csupán a hullámok csobba-nása zavarta meg, amint a lovak belegázoltak a vízbe a folyóparton. Madeleine felemelte a szoknyáját, majd leült egy fatörzsre, és a folyóra bámult. – Jean, mi van akkor, ha nincsen nyilvántartás François-ról az irattárban? Gondolkoztál azon, mit teszünk, ha Pierre nem találja meg François-t?

Jean továbbra is kezében tartotta a szomjukat oltó lovak kantárját, de Madeleine felé fordult, és megrázta a fejét. – Őszintén szólva eddig képtelen voltam ezen gondolkodni. A bátyám… az én szememben mindig… mindig hős volt. – Ő is a folyót bámulta.

– Ugyanakkor bármennyire is gyűlöletes a gondolat, hogy nélküle folytassuk az életünket, azt hiszem, el kell terveznünk, hogyan tovább. Tudnunk kell, mihez kezdjünk. – Kereste a szavakat. – Tisztában vagyok vele, hogy nem élhetünk vissza örökké DuPuy tiszteletes vendégszeretetével, de nehéz arról beszélni, hogyan lépjünk tovább François nélkül.

– Megértem – állt fel Madeleine. – Nem a te hibád, és nem is a te döntésed volt, amikor kénytelen voltál felvállalni a családfő szerepét. – Megérintette a férfi kezét, és mélyen a szemébe nézett: abba a szempárba, amely annyira hasonlított François-éra. – Nem is tudom, mihez fogtam volna nélküled. De szembe kell néznünk azzal, hogy talán egyedül kell a nehéz döntéseket meghoznunk, ha… ha nem találjuk meg François-t.

Jean egyik kezébe tette át az összes kantárt, a másikkal pedig megfogta Madeleine kezét. – Legjobb, ha most elindulunk, ha még estére haza akarunk érni.

Egymás mellett sétáltak vissza a hintóhoz, mindketten mélyen gondolataikba merültek. Madeleine megérezte, hogy életük egy új fejezetéhez érkeztek. Jean jellemes, becsületes ember volt. Megmentette a fiai életét. François távolléte óta felvállalta a családfő szerepét, a vele járó kötelezettségeket, és nem próbált saját családot teremteni magának. Örökké hálás lesz neki ezért, de mennyi ideig várhatja még tőle, hogy feláldozza értük az életét?

Ez a két ember tartotta kezében a Vaudois- és a Clavell-örökség bizonytalan jövőjét.

François az ablakon át kibámult a kikötőre. Szórakozottan dobolt ujjaival az íróeszközökön, amelyeket Isaac hagyott ott neki az emeleti hálószoba íróasztalán.

Sirályok rikoltoztak és repkedtek a levegőben rovarok után vadászva, majd megpihentek a dokkok faoszlopain. A La Fidelle a móló mellett himbálózott, de a fedélzeten látható mozgolódás arra vallott, hogy a hajó indulni készül.

François összehúzta a szemét, mintha így tisztábban láthatná az apró részleteit annak a hajónak, amelynek korábban az evezőit húzta, miközben testét az éhség, a kínzás és a kétségbeesés gyötörte. A kegyetlen sous-comité kántálásának emléke még fülében dübörgött. Szeme könnybe lábadt, és érzései, amelyek immár túl erősnek bizonyultak ahhoz, hogy továbbra is visszafojtsa őket, hirtelen előtörtek szíve legmélyéről. Bezártságának és reménytelenségének mérge csaknem két évig fortyogott lelkében, abban a sötét pokolban. A gennyes kelésnek ki kellett fakadnia. Nem lehetett megállítani. Arcát kezébe temette, és úgy sírt, ahogy korábban soha.

François zajt hallott. Felpillantott, s az ajtóban Monsieur Fourier-t vette észre.Isaac belépett az ajtón, odament François-hoz, és kezét a fiatalember vállára tette. –

Barátom, fájdalmai vannak?

François igyekezett visszanyerni az önuralmát. – Nem… nem, a testem nem érez több fájdalmat annál, mint amennyire számítani lehet. – A jószívű öregúrra nézett. – Az Ön együtt érző gondoskodásának köszönhetően gyógyulófélben vagyok. – François sóhajtott. – De a szívem nagyon zaklatott.

François bizonytalanul felállt, és az asztalra támaszkodott. – Minél előbb el kell jutnom a feleségemhez.

– Már hívattam küldöncöt. Ön egyelőre még túl gyenge ahhoz, hogy utazzon.– Kérem, uram… Ne álljon az utamba. – François odalépett Isaachoz, és belenézett

megmentőjének kedves, ráncos szemébe. – Érzem, hogy minden nap erősebb vagyok. Segít nekem? Kérem!

Isaac megrázta a fejét, gyér ősz haja lebegett az arca körül. – Ah! Nem értek vele egyet, de többet tudok annál, mintsem megpróbáljak lebeszélni a hazaútról valakit, akit ilyen kegyetlenül elszakítottak a szeretteitől. Segítek Önnek. – Leült az íróasztalhoz a székre, és áthajolt az asztal fölött. – Ha képes lennék rá, én is Önnel tartanék.

– Köszönöm, kedves barátom. Ismét az adósává tett.– Ugyan már! Ön is ugyanezt tette volna a helyemben.– Visszafizetem Önnek a költségeit, amint visszatérek a birtokomra. Madeleine… –

Elhallgatott. Rájött, eddig azt feltételezte, hogy Madeleine visszatért a birtokra, és folytatta korábbi életüket. És ha nem? És ha ő maga is pénz nélkül maradt? – Isaac, azt sem tudom, képes leszek-e visszafizetni a jóságát.

– Ez legyen az utolsó gondja. Ki tudja, meddig leszek még itt egyáltalán? – nevetett, kezét térdére támasztva, ahogy előre-hátra ringatta magát.

Magas, izmos, vörös hajú férfi kopogott a nyitott ajtón.– Á, Joost. Gyere be! – Isaac intett a fiatalembernek, hogy lépjen be. Joost besétált a

szobába, kalapját kezében forgatta. Áradt belőle az önbizalom, bár húszévesnél nemigen lehetett idősebb.

Isaac szeretettel megveregette a fiatalember hátát. – François, bemutatom az unokámat, Joost-ot.

– Monsieur Fourié! Ez az út egészen biztosan hosszú és nehéz lesz, sőt valószínűleg veszélyes is! – tiltakozott François. – Nem kockáztathatom az unokája életét a saját érdekemben.

– Nem talál nála bátrabb embert a házamban; és olyat sem, aki jobban értene a kardforgatáshoz. Kiváló lovas, és jobban ismeri az ország észak–déli útjait, mint Ön a saját birtokát. Fiatal, de már majdnem négy évet szolgált futárként a király hadseregében.

– A király seregében?– Oui, Monsieur – lépett előre Joost. – De most nála is magasabb urat szolgálok. Azért

jöttem haza, hogy lelkésznek tanuljak.Isaac megköszörülte a torkát. – Kicsit őrült, de jó fiú. Joost rávigyorgott a nagyapjára. – És

egész Franciaországban nincs nálam megbízhatóbb futár.– Lajos király szeszélye folytán két éve nem láttam a családomat. Értesítenem kell a

feleségemet és a gyermekeimet, hogy életben vagyok. A feleségem Lajos gyermekkori barátja volt, és nemrégiben visszautasította a király kérését, hogy térjen vissza az udvarba. – François elhallgatott. – Érti, hogy milyen veszélyt jelenthet ez?

Joost a nagyapjára pillantott. – Oui, Monsieur. Értem.– Holnapra el tud készülni?– Oui, Monsieur. Csak magamnak kell elkészülnöm. Nem vagyok nős; legalábbis egyelőre.

– Elvigyorodott, amitől egyik arcán mély gödröcske jelent meg.– Értem. Talán kedvese van?– Talán, de nincsenek komoly kötelezettségeim. Még nincs családom, akiért felelősséggel

tartoznék.

Isaac odalépett az unokája mellé. – Joost néhány héttel ezelőtt tért vissza a király szolgálatából, és úgy látom, hogy egyelőre nem találja a helyét; nem igazán tudott még komolyan nekifogni a tanulmányainak. – A nagyapa unokájára kacsintott. – Már várja az új kalandot. Ez az Isten által rendelt küldetés éppen megfelel a célnak. Korábban is „kísért” már át hugenottákat a határon. Úgy látszik, remekül össze tudja egyeztetni a király megbízásából teljesítendő hivatalos feladatait azzal, hogy hittársainkat segítse a biztonságos átkelésben.

– Értem. Joost, igazán örvendek, hogy Lajos király legkiválóbb futárának a társaságában utazhatok, aki ráadásul még a Mindenható Úristen védelmét is élvezi!

29. fejezet

Küldess Pierre Boveé-ért! A szertartásos reggeli lever42 befejezése után a Lajos király körül sürgölődő udvaroncok szótlanul bámultak egymásra. Csak az ágynemű suhogása hallatszott a szobában, amint a király ágyát lehúzták. A király vadászatokhoz használt parókája ki volt készítve, készen arra, hogy aznap délután felvegye.

Lajos elbocsátotta a királyi parókakészítőt, és a dolgozószobájába vezető ajtó felé indult. Kezében még ott volt egy pohár illatos, cukorral és fűszerekkel dúsított fehérbor, amely szokásos reggeli itala volt. A nyomában ámbraillat terjengett.

– Na, mi az? – meredt az udvaroncokra. – Hol van Monsieur Boveé?Az egyik udvaronc előrelépett. – Felség, ha megengedi. Monsieur Boveé a múlt héten

elutazott.– Elutazott? Nem, ezt nem engedhetem meg. – A király hangja visszahangzott a feszült

csendben. – Nem kapott engedélyt arra, hogy elmenjen! Kért engedélyt, hogy elmenjen? – A király körbenézett a szobában, miniszterei és udvaroncai sorra elfordították a tekintetüket.

Néma hallgatás borult a szobára. Mindenki a fejét rázta, lesütött szemmel. Majd néhányan ezt mormolták: – Nem, Felség.

– Szóval, senki sem tudja, hová ment Monsieur Boveé engedély nélkül? – A fejedelem hangja megremegett egyre növekvő haragjától. Pálcáját a fölhöz csapta. – Senki? – Ahogy az ajtóhoz közeledett, visszafordult, és hangja baljós morgássá mélyült. – Csak nem Párizsba ment?

Ugyanaz az udvaronc, aki az előbb is volt annyira bátor, hogy válaszoljon, meghajolt. – Non, Felség. Úgy emlékszem, azt hallottam valakitől, hogy Monsieur Boveé-nak személyes ügy miatt kellett hirtelen távoznia.

A Napkirály fenyegető arca megenyhült. – Értem. – Nevetett. –Személyes ügy, mi? Bizonyára egy szépséges mademoiselle.

Kísérete csatlakozott hozzá, és mindenki tapintatosan kacarászott.– Amint visszaér, látni akarom! – A fényes Lajos király bement a dolgozószobájába, és

intett a minisztereinek, hogy csukják be utána az ajtót.Lajos király államminisztere, Colbert követte a királyt a dolgozószobájába. Szokásos

komor, tartózkodó modora a szoba hangulatára is rányomta a bélyegét. – Miért számít ma reggel Felségednek egy egyszerű udvaronc távolléte? Sokkal fontosabb ügyekkel kell foglalkoznia!

– Hogyne, persze, Monsieur Colbert. Ön mindig nagyon kötelességtudó. Mit tartogat ma a számomra? – Lajos megállt az íróasztalánál, és átlapozott egy dossziét. – Mi van a kincstári jelentésben? Jól állunk, nem? Franciaország bevétele az elmúlt tíz évben megduplázódott.

A király ügyeinek intézője megrázta a fejét. – Felség, ismételten könyörgök. A versailles-i építkezés költségei egészen az égig szöktek! Mansard grandiózus termei, a tánctermek, a galériák és dolgozószobák csődbe viszik a kincstárat, ha nem szabunk neki gátat. – Odalépett az ablakhoz. – És a kertek: a lugasok, sövények, grottók, szökőkutak, vízköpők, ráadásul – édes jó Istenem! – narancsfák! Hol lesz ennek a vége? Már most Felségedé a leglátványosabb park egész Európában.

Lajos felemelte a kezét. – Erről most nem nyitunk újra vitát, Colbert. Ön abban zseniális, hogy előteremtse a pénzt, és vezesse a kincstárat. Oldja meg! – Visszaadta a jelentést a miniszternek. –Van még valami?

42 felkelés

Colbert hátat fordított, és mélyet sóhajtott. – Igen, Felség. Tudomásomra jutott, hogy egyre nagyobb, hogy is mondjam, nyomást gyakorolnak a hugenottákra. Mindaddig, amíg politikailag lojálisak és engedelmesek, a protestánsok értékes szereplői a gazdaságnak és a francia kereskedelemnek. Egyáltalán nem válik a hasznunkra, hogy menekülésre kényszerítjük őket. Hiszen nincs más választásuk. Különben üldöztetéstől vagy erőszakos áttérítéstől kell tartaniuk.

– Miről beszél? Fogalmazzon egyenesen!Colbert szembefordult a királlyal. – Felség, bezárattuk a kórházaikat és az iskoláikat,

megtiltottuk, hogy állami tisztséget viseljenek, elraboltuk a gyermekeiket, hogy zárdákban neveljük át őket; és most a legutóbbi ülésen úgy határoztak, hogy a vegyes házasságokat semmisnek nyilvánítják, a gyerekek pedig törvénytelenek lesznek. Ez nem szolgálja az érdekeinket! – Elhallgatott. – Az a benyomásom, hogy a közhangulat azért fordult ezek ellen az emberek ellen, mert… – Colbert habozott.

– Miért, Colbert? Gyerünk, ki vele!– Mert jobb üzletemberek, mint katolikus társaik. A gazdaság virágzik azokban a

falvakban, ahol a hugenották többségben vannak.– Elég! Az emberek emlékeznek arra, hogy mit meséltek katolikus nagyapáik azokról az

időkről, amikor még a hugenották kezében volt az irányítás: hogyan gyújtották fel a gazdaságaikat, és hogyan szentségtelenítették meg a falusi templomokban a szent ostyát. Talán nem a társadalmi renden nyugszik kormányunk stabilitása? A társadalmi rend pedig az erkölcsön alapul, amely az államvallás támogatása nélkül összeomlik. Nem, Colbert, most Ön téved. Egységesítenünk kell a nemzetet! Un roi, une loi, une foi: egy a király, egy a törvény, egy a vallás!

– Franciaország nem lehet „egységes”, amikor a hugenotta falvakat és otthonokat dragonyosok dúlják fel, a protestáns temetéseket, esküvőket és egyházi szertartásokat pedig katolikus zavargások lehetetlenítik el! A dragonyosok semmibe veszik a védelmet, amelyet a nantes-i rendelet biztosít a hugenottáknak, és amelyet ön is szentesített. Felség, könyörgök, ennek véget kell vetni!

Lajos arca elvörösödött, öklével az asztalra csapott, és felállt. – Egy szóval sem akarok többet hallani a hugenottákról! A maga dolga az, hogy a pénzt előteremtse a kormány működéséhez, nem pedig az, hogy véleményt nyilvánítson az államvallásról! Hagyja a vallást de Bérulle bíborosra és a papokra! – A király intett. – Elmehet.

– De Felség…– Azt mondtam, elmehet! Most hagyjon magamra.Colbert kihátrált a dolgozószobából, majd meghajolt.– Várjon!Colbert megállt, és a fejedelem felé fordult.– Szedje össze a leveleimet, és hozza ide őket!– Igenis, Felség. Azonnal itt vagyok.Lajos mozdulatlanul ült királyi székében. Azután felkapta a pálcáját, és az ablakhoz lépve

félrehúzta a nehéz függönyt. Kitekintett a kertre. Tudta, hogy Colbert-nek igaza van a drága növényekkel kapcsolatban. Versailles díszkertje már most az egyik leggyönyörűbb és legelegánsabb park hírében állt. De ez nem volt elég. Többet akart.

Megmarkolta a nehéz szövet szegélyét, és összegyűrte az öklében. Ám ami a hugenottákat illeti, Colbert-nek nincs igaza! Mérgezett tüskék Franciaország testében! A hugenottakérdést végleg meg kell oldani!

Lajos nem tudott úgy a hugenottákra gondolni, hogy rögtön eszébe ne jutott volna Madeleine. Biztos volt abban, hogy az asszonyt megátalkodott protestáns hite akadályozta meg, hogy visszatérjen hozzá. A hugenotta vallás ellen folytatott bosszúhadjárata ellenére Lajos meglepő együttérzést vélt felfedezni magában azon családok iránt, akik az ellenük

irányuló közhangulat és üldöztetés áldozataivá váltak. Egy teljes generáción át a katolikusokat üldözték, aztán a következő negyven éven keresztül a hugenották nyakán szorult a hurok. Miért nem tudnak ezek a hugenották legalább külsőleg engedelmességet fogadni a katolikus Egyháznak? Higgyenek, amit akarnak, de vessék alá magukat az Egyháznak, hogy a nemzet végre egységes legyen!

Lajos eltökélt volt meggyőződésében, hogy az államot egységesíteni kell, de mélyen együtt érzett azokkal az emberekkel – és különösen egyvalakivel –, akik emiatt országában szenvedtek.

Pierre Boveé beillesztette a kulcsát versailles-i lakosztályának ajtózárába. Késő volt; egyedül arra vágyott, hogy végre ágyába dőlhessen. Az ajtó kinyílt anélkül, hogy a kulcsot el kellett volna fordítania. Világosan emlékezett rá, hogy bezárta az ajtót, amikor elment.

Pierre megragadta kardjának markolatát. A szoba koromsötét volt.Az ajtó megnyikordult, így akárki várakozott is bent, hallhatta, hogy Monsieur Boveé

hazaért. Belépett; egy sötét alak ugrott ki az ágyból támadásra készen.Pierre felismerte ezt az alakot. – Apám! Mit csinál itt?– Á, Pierre! – ernyedt el az apja. – Nem tudtam, mikor jössz vissza. – Paul Boveé

parancsnok odalépett az asztalhoz, és meggyújtott egy gyertyát. – Örülök, hogy látlak, fiam. – Hivatalosan hátba veregette Pierre-t.

– Hát, én is örülök, hogy látom. – Pierre egy székre dobta a kalapját és kesztyűjét, majd leült az ágy szélére, hogy levegye a csizmáját. – Viszont napokon át egyfolytában lovagoltam, és már alig vártam, hogy a saját ágyamban alhassak. – A csizmák a földre puffantak. – Úgyhogy most ki kell, hogy dobjam.

– Hogyne. Visszamegyek a laktanyába az embereimhez. – Az idősebb, de még mindig lehengerlőén vonzó dragonyos parancsnok arcán felvillant a jellegzetes Boveé mosoly. – Csak gondoltam, kihasználom, hogy akad itt egy puha ágy. És mivel egyszer voltál olyan kedves, és adtál nekem kulcsot a szobádhoz…

– Az ajtó nem volt bezárva.– Valószínűleg elfelejtettem kulcsra zárni, amikor lefeküdtem. Bocsánat.Pierre az apjára nézett, aki egész életében távolságtartó és közömbös volt vele. Vajon mire

vélje most hirtelen támadt étdeklődését iránta?– Semmi baj. Csak megijedtem, ennyi az egész. – Pierre fejével a kanapé felé intett. –

Alhat a kanapén, de előre szólok, hogy nem túl kényelmes.Pierre nézte, ahogy apja összeszedi a holmiját. Talán a parancsnok idősebb korára

érzelmesebbé vált, vagy megbánta, hogy nem vette feleségül Pierre anyját, és hagyta, hogy nélkülözzenek? Vagy egyszerűen csak azért akarta szorosabbra fűzni kapcsolatát a fiával, hogy dicsekedhessen, most hogy csillaga épp felfelé tartott az udvarnál? Vagy lehet, hogy valami hátsó szándéka volt: talán ki akarta fürkészni, milyen kapcsolata van Pierre-nek Madeleine Clavell-lel?

– Merci, de inkább visszamegyek az embereimhez.Pierre megkönnyebbült. Jobb, ha nem kérdezgeti arról, merre járt.– Egyébként hol voltál? A király küldött valahová?– Így is mondhatjuk.– És több napot töltöttél nyeregben?– Igen.– Hm, értem. Szóval nem akarsz beszélni róla, mi?– Fáradt vagyok, napokon keresztül lovagoltam.– Hát ezt megértem, nekem elhiheted. – Boveé parancsnok felvette a csizmáját, dragonyos

kalapját, a többi holmiját pedig begyűrte a zsákjába, amelyet azután a vállára vetett. – Megtudtam valami érdekeset, és kíváncsi vagyok, nem hallottál-e valami pletykát ezzel kapcsolatban az udvarnál.

– Miről van szó? – Pierre levette az ingét, és a kancsóban lévő maradék vizet beleöntötte a mosdótálba.

– Sajnálom, fiam, nem tudtam, hogy ma éjszaka jössz vissza. Pierre sóhajtott, belemártotta a törülközőt a vízbe, és megtörölte az arcát. – Ha nem jött volna ide, valószínűleg egyáltalán nem lett volna víz a kancsóban.

– Néhány héttel ezelőtt megálltam a Filles de Sainte-Marie zárdánál, a Visitatio-rendi apácáknál. Ott tudtam meg, hogy elraboltak egy hugenotta kislányt, akit én mentettem meg és vittem oda, hogy gondoskodjanak róla. – Boveé parancsnok figyelmesen nézte a fiát. – Nem hallottál erről valamit?

Pierre a mosdó állványra dobta a törülközőt. Érezte, hogy eluralkodik rajta a pánik. Lefeküdt az ágyára, és mély levegőt vett. –Ó, micsoda mennyei érzés! – Lábait keresztbe tette, kezét pedig összefűzte a feje fölött. – Maga szerint honnan kéne ilyesmiről tudnom? Mi közöm van egy hugenotta család meneküléséhez? Ma este különben sincs kedvem találgatásokhoz.

– Nyilván. A parancsom szerint még egy hétig itt leszek. Holnap reggel találkozunk.– Ne túl korán; ha lehet, szeretném kialudni magam. – Pierre becsukta a szemét, és csak

remélte, apja nem veszi észre, milyen hevesen dobog a szíve.– Aludj jól! Jó éjszakát, fiam.– Jó éjszakát. – Pierre felkelt, odament az ajtóhoz, és apja távozása után kulcsra zárta.Fiam. Pierre nem bízott benne. Túlságosan fáradt volt azonban ahhoz, hogy sokáig ezen

töprengjen. Lehúzta a nadrágját, bedőlt a már bemelegített ágyba, és szinte rögtön mély álomba zuhant.

Pierre álmát az ajtajára mért mennydörgésszerű ökölcsapások szakították félbe. A kora reggeli álom ködéből kitörve felnyögött, majd ráébredt, hogy valaki türelmetlenül toporog az ajtajánál. Kikecmergett az ágyból, és maga elé motyogott: – Mondtam neki, hogy ki akarom aludni magam.

Pierre kivágta az ajtót, úgy, hogy az a falnak csapódott. – Mondtam magának, hogy…Apja helyett fiatal apród állt a folyosó sötétjében, és tátott szájjal bámult az álmos szemű

udvaroncra. – A király azonnal látni óhajtja!Pierre ujjaival végigfésülte hosszú, összekuszálódott haját, majd kisimította az atcából a

tincseket. – Mi… mi az? Nem vagyok szolgálatban.– A király minden reggel küldetett magáért. Nem örül neki, hogy engedély nélkül távozott,

és most tüstént látni kívánja. – A fiú egyik lábáról a másikra állt. – Mit mondjak Őfelségének?– Rendbe kell szednem magam. – Pierre tudta, hogy nem kerülhet a kényes király színe

elé, amíg rendesen fel nem öltözött. – Hozz nekem friss vizet, és segíts! Siess! – Pierre a mosdóállványhoz fordult, és az üres kancsót odaadta az apródnak.

– Oui, Monsieur. Mindjárt itt vagyok. – Az apród átvette a kancsót, és végigsietett a folyosón, cipője hangosan kopogott a feketefehér járólapokon.

Pierre morgott, kinyitotta a szekrényét, és a király reggeli felkelési ceremóniájához illő öltözéket vett elő. Leült az ágya szélére, és előrehajolt, könyökét térdére támasztotta, sajgó fejét kezébe hajtotta. – Mintha egész éjjel ittam volna.

– Uram? – Az apród az ajtóban állt, a kancsóból kis vizet loccsantva a padlóra.– Gyere csak, gyere be. Öntsd a vizet a tálba! – Pierre odanyújtotta neki a kabátját. –

Gombold ki az ingem!Az apród segítségével Pierre gyorsan elkészült. Felvette udvari ruháit, és miután

elbocsátotta az apródot, gondosan bezárta maga után az ajtót. Parókáját igazgatva sietett a király lakosztálya felé.

Pierre tudta, hogy nyugodtnak kell mutatkoznia. Egy pillanatra megállt, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt a többi udvaronccal együtt belépett volna az előszobába.

A többi udvaronc kedélyesen ugratta Pierre-t, amikor csatlakozott hozzájuk. – Nézzétek, ki van itt!

– A király már keresett!– Kitaláltad már, mit fogsz mondani?Ő csak vigyorgott, és üdvözölte őket, majd továbbment a király dolgozószobája felé.Bólintott az őröknek, akik rögtön beengedték. Pierre látta, hogy a király és Colbert a szoba

másik végében az íróasztal fölé hajol. Colbert felegyenesedett, hogy üdvözölje Pierre-t. Kezében vaskos, bőrkötésű könyvet tartott.

Lajos intett Pierre-nek, hogy lépjen közelebb. – Ah, Pierre. Végre visszatért. – Lehalkította a hangját. – Úgy tudom, személyes ügyet kellett elintéznie.

– Oui, Felség. Kérem, bocsássa meg sietségemet, hogy engedélye nélkül távoztam. A hölgy üzenete sürgős volt, és…

– Mit mondtam, Colbert? Tudtam, hogy nő van a dologban. Minden meg van bocsátva. – Lajos egy kézlegyintéssel elhessegette a bocsánatkérést. – Először dühös voltam, mert azt hittem, Párizsba ment az engedélyem nélkül. – Elmosolyodott. – Ugyanakkor, ha az üzenet sürgős volt; hát akkor muszáj volt mennie, nemdebár? – pillantott a király kéjenc vigyorral Pierre-re.

Talán a király tudja, hogy Madeleine-nel találkozott? Honnan is tudhatná? Különféle gondolatok viharzottak át Pierre fején. Nyugalom. A király semmilyen kapcsolatról nem tud Madeleine és énközöttem.

Pierre belement a király játékába. – Hát mi mást tehet az ember, ha egy gyönyörű hölgy magához rendeli, amikor a férje éppen távol van?

– Egy távollévő férj? Ez volt tehát a sürgős ok. Ez bizony méltó küldetés! – nevetett a király. – De elég a szerelmi kalandjaiból! Kérdezni akarok Öntől valamit.

– Állok szolgálatára, Felség, mint mindig.– Emlékszik még a gyönyörű Madeleine Clavellre, akit néhány évvel ezelőtt magára

bíztam, hogy kísérje a Porcelán-Trianonba?Pierre tudta, hogy tojásokon táncol. A pillanat tört része alatt kellett döntenie, és úgy vélte,

gyanús volna, ha kitérő választ adna. –Oui, Felség. Ki felejthetne el egy ilyen asszonyt? Ha jól emlékszem, Ön külön is érdeklődött a hölgy iránt. Nem is csodálom…

A király ismét félbeszakította. – Egyszerű kamaszkori szerelem. De a családja már régóta szálka volt a szememben. Ugyanis mind hugenották.

– Ez már akkor éjszaka kiderült a számomra. – Pierre megköszörülte a torkát. – De miért aggasztja Önt a hölgy, Felség? Azóta nem láttam őt az udvarban.

– Nem. Éppen erről van szó. A lányával együtt eltűnt. A férjét gályarabságra ítéltem, és ha még életben is van, nyomorult állapotban lehet. – Lajos tovább rendezgette a papírokat az asztalán. – Az Ön apja arról tájékoztatott, hogy valaki elrabolta a lányt a Visitatio-rendi Filles de Sainte-Marie zárdából, ahová azért küldtem, hogy átneveljék. És hogy őrizzék. Ráadásul Madeleine-nek is nyoma veszett. – A király hirtelen Pierre-re nézett. – Nem tud erről valamit egészen véletlenül?

Ebben az apja keze van.Pierre lenézően fújtatott. – Miért fárasztanám magam egy férjes hugenotta asszonnyal, ha

tündöklően gyönyörű is? Felséged híres udvarában bármelyik nőt megkaphatom, akit csak akarok. – Pierre fejet hajtott. – Felséged engedélyével, természetesen.

– Hm. Igen. Pontosan. – Lajos király felállt. – Mivel Ön már ismeri a hölgyet, és egyszer a kísérője is volt, feladatot bízok Önre, Pierre.

– Felség?– Azt akarom, hogy derítse ki, mi történt vele. Megparancsoltam, hogy a családi birtokát,

Grenoble-tól délre, égessék fel, és amint említettem, a férjét gályarabságra ítéltem.

– Ez talán jó kiindulási pont lehet. Ha kikérdezhetném a férjét, talán ő meg tudná mondani, hol lehet a felesége.

– Talán. Ha még él. – Lajos Colbert-hez fordult. – Keressék elő a gályák nyilvántartásait Pierre-nek!

– De Felség, rengeteg ilyen nyilvántartás van, ez hetekig is eltarthat!– Hány hajó van most a királyi tengerészeméi, ahol gályarabokat alkalmaznak?– Negyven, Felség.– Biztos vagyok benne, hogy ezeket a nyilvántartásokat belátható időn belül át lehet nézni.– De ott vannak még a kereskedőhajók is, amelyek szintén alkalmaznak gályarabokat. És

azokról nincsen nyilvántartásunk. Minden francia kikötőben állomásozik ilyen gálya!– És ha csak azokat a foglyokat nézzük, akiket a Bastille-ból ítéltünk gályára? Ezeket a

nyilvántartásokat nem a többitől külön vezetik?– De igen, azok a Bastille nyilvántartásában lesznek.– Akkor szerencsénk van. Közvetlenül a Bastille-ból ítéltem François Clavellt

gályarabságra. Ott valószínűleg meglesz, hogy melyik hajóra „osztották be”, nem igaz?Colbert sóhajtott, tudta, hogy nem érdemes tovább vitáznia a királlyal. – Azonnal kiadom

az utasítást. – Azután kétértelmű mosolyt eresztett meg Pierre irányába. – Most már engedélye is van Monsieur Boveé-nak Felségedtől, hogy Párizsba menjen, ezúttal az Ön szolgálatában.

– Valóban – nevetett a király.Pierre hitetlenkedve hallgatta a társalgást. Csak a szokásos udvari célozgatásokról van szó?

Vagy csapdát állítanak neki? Ha nem, mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: a király pontosan azzal a feladattal bízza meg, amelyet titokban Madeleine kérésére vállalt magára. Pierre hihetetlen szerencséjén álmélkodva távozott a király színe elől.

30. fejezet

Akora hajnali sötétségben François lesietett a lépcsőn. Lába remegett, de ma erősebbnek érezte magát, mint az elmúlt két évben bármikor. Szüntelen köhögése is alábbhagyott Isaac meleg, mézes borszirupjának köszönhetően, amelyet éjszaka iszogatott. A sebek a hátán begyógyultak, és már nem fájtak, csak kissé érzékenyek voltak. Hallotta a szakácsok beszélgetését a konyhában, miközben a ház hátulja felé tartott. Szájában összefutott a nyál, amint belépett a konyhába, és megérezte a tűz fölött álló lábasban rotyogó kása illatát.

– Monsieur Clavell! – A házvezetőnő, Sara igencsak meglepődött a ház vendégének korai megjelenésén, és abbahagyta a főzést. – Korán felkelt, uram, és úgy látom, sokkal jobban érzi magát.

– Minden nap erősebb vagyok, a maguk gondoskodásának és a kiváló ételeknek köszönhetően. – François megérintette a sebhelyet a homlokán, és a házvezetőnőre mosolygott, aki lehajtotta a fejét, és halkan megköszönte a bókot.

Sötét hajú kisgyerek lesett fel François-ra a szoknyája mögül.– Hát szervusz, chérie43. – François letérdelt, és megcsiklandozta a gyermek álla alatti puha

bőrt. – Nagyon csinos vagy! Olyan vagy, mint az én kis Vangie-m.– Vangie? Az Evangeline becézése?– Igen, most már ötéves lesz. Remélem, emlékszik még rám.– Ó, biztos vagyok benne. Ő az én unokám. Minden reggel hajnalban kel. Nem tudom,

miért nem hajlandó tovább aludni. Talán attól fél, lemarad valamiről. – Sara nevetett, és durva, vörös kezét megtörölte a kötényében, majd elővett egy tálat a szekrényből. – Üljön le az ebédlőben, és hozok Önnek reggelit. – Olyan figyelmes volt François-val, mintha díszvendég lett volna.

– Köszönöm, de inkább itt ennék a konyhában. – Leült egy nehéz padra a szolgák asztalához.

A házvezetőnő tiltakozott, de kimert neki egy jókora adag gőzölgő ételt, és vágott mellé egy vastag szelet kenyeret is.

François jó étvággyal látott neki a zabkásának. – Érzem, hogy visszatér az étvágyam.– Elmegy tőlünk? Ezért kelt ma ilyen korán?– Igen, elindulok, hogy megkeressem a családomat. Már két éve nem láttuk egymást, és

alig várom, hogy a nyomukra bukkanjak.Joost robbant a konyhába, hangosan üdvözölve mindenkit. Hátba vágta François-t, és

lehuppant mellé az asztalhoz. – Bonjour! Gyönyörű reggelünk van, nem igaz? Tökéletes kezdet egy új kalandhoz.

François szerette ezt a fiatalembert; hozzáértő, magabiztos és optimista. Joost, bár majdnem húsz évvel fiatalabb volt nála, ideális útitárs volt számára; ráadásul még az is a javára szolgált, hogy bízott Istenben, amellett, hogy a francia katonai szokásokat is jól ismerte. François úgy érezte, tökéletes társra lelt; hitben és küldetésben egyaránt.

A két férfi gyorsan bekapta a reggelit, és kimentek az istállóhoz, ahol a felnyergelt és felszerszámozott lovak már készen álltak.

Joost intett François-nak, hogy a gesztenyeszínű kanca lesz az övé. – A neve Madame. Azért kapta ezt a nevet, mert mindig is az istállók királynője volt, már kiscsikó korától. Megbízható ló. Már nem villámgyors, de ha kell, jól lehet haladni vele. A legjobb vérmérsékletű ló, amellyel valaha találkoztam.

François megveregette a ló fejét, mire a kanca rányerített.

43 drágám

Joost nevetett. Úgy látom, már össze is barátkoztak.– Bonjour, fiaim. Ugye nem mentek volna el anélkül, hogy elköszönjenek tőlem? –

bukkant fel Isaac az ajtó mögül.– Nem, Grand-père44. Csak megmutattam François-nak Madame-ot.Isaac odalépett François-hoz, és átadott neki egy bőrerszényt. – Ez hasznára lehet az úton.François átvette az erszényt, és a bőrön keresztül érezte a benne rejlő pénzérméket.– Barátom, bőkezűbb volt hozzám, mint amit megérdemlek. Hogy fizethetem valaha is

vissza?– Semmi szükség rá. Hamarosan találkozom az Úrral. Érzem a lelkemben. Ne

foglalkozzon a visszafizetéssel; azzal törődjön, hogy megtalálja a családját, és erősítse Isten királyságát. A legtöbben közülünk soha nem látjuk át teljes egészében azokat az összefüggéseket, amelyekben a mi életünknek is megvan a maga aprócska szerepe. Kicsinek, jelentéktelennek és értéktelennek érezzük magunkat.

De az Úr könyvében meg van írva a feladatunk, és azt kell legjobb képességeink szerint teljesítenünk.

Isaac Joosthoz fordult, és a karjába zárta. – Büszke vagyok rád. Rád bízom az örökségünket. Vidd tovább!

– Grand-père, miről beszél? Beteg? Nem mehetek el, ha nem érzi jól magát.– Csak összevissza beszélek mindenféle ostobaságot; ezek csak egy öregember tűnődései.

Majd találkozunk, amikor visszatérsz. – Isaac megölelte Joostot, majd François-t is magához húzta. – Most pedig menjenek. Joost, ne tegyetek meg túl nagy utat egyszerre. François még csak most lábadozik.

– Óvatosak leszünk. És igyekszem haza.Joost és François lóra szállt, és búcsút intett. Kilovagoltak a dokk előtti macskaköves útra,

el a La Fidelle előtt, majd délkelet felé fordultak. François megborzongott, és végleg hátat fordított vízen lebegő börtönének.

Pierre kivezette lovát a Bastille kapujának keleti főbejáratán keresztül, és elindult délnyugatnak, Brest kikötője felé. Kezében egy darab papírt szorongatott, rajta a következő szavakkal: François Clavell, La Fidelle, Brest. Úgy vélte, egy-két hét alatt megjárhatja az utat, ha délről kerüli meg a hegyeket. Ilyenkor kora tavasszal még mindig lehetnek hóviharok, ám ha délnek fordul, az idő is kellemesebb lesz.

Pierre érzelmei ellentmondásosak voltak; hol örült annak, hogy megtudta, hol van François, hol amiatt aggódott, mit jelentene számára Madeleine biztos elvesztése; hol pedig szomorúság töltötte el amiatt, hogy talán férje haláláról kell majd Madeleine-t értesítenie. Az élet fordulatai néha tényleg elviselhetetlenül kegyetlenek voltak.

Foglalkozik-e Isten egyáltalán az emberek szenvedésével? Nem látja, mi folyik itt? Süket, hogy nem hallja követői kiáltását és irgalomért való könyörgésüket?

Lovaglás közben Pierre gondolatai teljes mértékben Isten körül forogtak; olyan Istent képzelt el magában, aki lehajol az emberhez, és tevékenyen részt vesz a földi ügyekben. Madeleine Istene kézzelfogható erő volt az asszony életében. Irigyelte a hitét egy ilyen Istenben. Belefáradt az udvari életbe, a színjátékba, abba, hogy minden nőt megkaphat, ha úgy hozza a kedve. Az ő élete csak álarc, pedig a valóságra vágyott. Igazán meg akarta ismerni Teremtőjét. Ám fogalma sem volt róla, hogyan találhatná meg.

Néhány órányi lovaglás után egy tisztáson kikötötte a lovát egy fához, letelepedett egy fatörzsre, majd szabadjára engedte a kötőféket, hogy a ló legelni tudjon. Elővett egy flaska bort és a papírdarabkát François bekarikázott nevével. Azt is megtehetné, hogy visszatér Svájcba, és azt mondja Madeleine-nek, hogy semmit sem talált.

44 nagypapa

Tudta azonban, hogy ezt nem teheti meg vele. Ha François még életben van, visszakaphatja a családját. De még ha meg is találja François-t, hogy hozza ki a gályáról? Majd ha már eljutott odáig, kieszel valamilyen tervet.

Pierre gondolatai visszatértek Istennel való kapcsolatához; vagy inkább annak hiányához. Levette a kalapját, és maga mellé tette a fatörzsre. A feje fölé nyúló tölgyfák levelein keresztül felnézett az égre, és egy darabig a felhőket szemlélte.

Ó, Istenem, nem tudom, mit gondoljak. Össze vagyok zavarodva, de valahol mélyen belül úgy érzem, hogy lelkem Feléd hajol. Ha valóság vagy, ha törődsz egy olyan alantas emberi lénnyel, mint amilyen én vagyok, akkor tudd, szükségem van Rád.

Pierre azon vette észre magát, hogy a fatörzs melletti puha mohában térdel. Vadvirágok bólogattak felé színes szirmaikkal, és egy hirtelen szellő lefújta kalapját a fatörzsről. Pillangók szárnyai csapkodtak körülötte, virágról virágra röppenve. A szellő felborzolta a haját, és lehűtötte felhevült arcát. Szívét tiszta, határozott érzés töltötte el. Minden rendben van, Pierre. Nem kell tovább tépelődnöd. Veled vagyok. Nyugodj meg.

A szellő elült. Pierre visszatelepedett a fatörzsre, és figyelte maga körül a természet életének finom ritmusát. Hirtelen úgy érezte, hogy mindent elsöprő béke és nyugalom tölti el a szívét; mintha valamilyen terhet vettek volna le a válláról. Valóban így volt, vagy csak az ő képzeletében élt a változás?

Nem tudta, mennyi ideig ült a fatörzsön. Megfordult, hogy felvegye a kalapját. Mozdulata megakadt, ahogy észrevett egy pillangót, amint a kalap karimáján egyensúlyoz. A pillangó egy ideig még ott maradt, majd rárepült a kezére, és egy pillanatra megpihent. Pierre óvatosan közelebb húzta a kezét, hogy megfigyelje a finom teremtés szárnyát díszítő bonyolult mintákat és ragyogó színeket, mielőtt továbbrepül. Új szemmel nézett Isten teremtményére.

Pierre felszállt a lovára; nem szívesen hagyta ott a szent helyet. Bár még mindig nem kapott feleletet minden kérdésére, most már biztosan érezte, hogy neki is van saját kapcsolata a Mennyei Atyával, aki mindenre tudja a választ. Most már csak annyit kell tennie, hogy keresi és követi Istent. Azt azonban még nem tudta, hogyan is tegye.

– Uram…Lova hátrafordította a fejét, és Pierre-re nézett.– Nem hozzád szóltam – veregette meg a kanca nyakát. – Istenhez beszélek! – Pierre

elnevette magát. Úgy nevetett, ahogy még soha: hangosan és féktelenül. – Pierre Boveé, amint Istenhez beszél. – A gyeplőt a nyeregszarvra akasztotta, és széttárta a kezét. – Isten, köszönöm! Köszönöm!

Pierre kereste a szavakat, hogyan is fejezhetné ki magát. Hirtelen csodálkozva döbbent rá, mi volt az, amit megtapasztalt. – Tisztának érzem magam. Ez az, amit érzek: tisztaságot.

Mon Dieu, akármi is történt velem, köszönöm Neked. Nem tudom, hogy megőrültem-e, vagy pontosan mi is történt; de csodálatosan érzem magam.

Kézbe fogta a gyeplőt, és megsarkantyúzta a lovát. Most mutasd meg nekem, hogy mit tegyek, és merre menjek. Merci, merci, merci!

Joost megfordult a nyeregben, és hátraszólt François-nak.– Hogy bírja, barátom?François bólintott, és intett. – Jól vagyok, mehetünk tovább. Már öt napja úton voltak, és

annak ellenére, hogy hosszú órákat töltött lóháton, François egyre erősödött.– Ha Ön még bírja egy kicsit, szeretnék ma eljutni egészen Nantes-ig. Ismerek egy

fogadót, ahol megszállhatunk éjszakára. Ott akár pihenhetünk is néhány napot, hogy erőt gyűjtsön.

– Rendben. Majd meglátjuk, milyen állapotban leszek, amikor odaérünk. Valószínűleg jót fog tenni, ha egy éjszakát ágyban tölthetek.

François-t újra meg újra meglepetésként érte, hogy ez a fiatalember mennyire tapasztalt ifjú korához képest. Joost úgy ismerte az utakat és a városokat, mint a tenyerét. Egyszer sem kellett azzal vesztegetniük az időt, hogy visszaforduljanak, mert elvétette az utat.

Amint Nantes fölött szürkülni kezdett az ég, Joost egy útszéli fogadóba vezette kis csapatukat. Számtalan lovas és királyi küldönc járkált ki-be a főbejáraton. A két vándor kikötötte lovát egy oszlophoz az út szélén, és bementek szobát kérni. A fogadó belseje hangosan morajlott az odakiáltott üdvözlésektől és zajos beszélgetésektől.

Joost és François várakozásteljesen egymásra mosolygott, ahogy megérezték a sült hús finom illatát.

A fiatalember egy asztal felé intett. – François, üljön le ahhoz az asztalhoz, ott az ablaknál. Én addig kérek magunknak szobát.

– Mindjárt, csak előbb állok még egy kicsit. Jólesik kinyújtani a lábam. – François odament az asztalhoz, és rádobta a kesztyűjét, majd nyújtózkodott egy kicsit, hogy kiegyenesítse a hátát.

Joost odasétált a pulthoz, ahol a fogadós melegen üdvözölte. Alacsony, zömök ember volt, arcán tömött bajusszal. – Örülök, hogy megint látom, Monsieur Fourié. Merre járt az utóbbi időben?

– Hazaköltöztem, Albert; már nem állok a király szolgálatában. –Akkor nem csodálom, hogy nem láttuk mostanában. A családja jól van? – vett le a fogadós egy kulcsot a háta mögötti falról.

– Igen, köszönöm. Most kétágyas szobát szeretnék – bólintott Joost François felé.Albert visszarakta a kulcsot, és levett egy másikat, majd átadta Joostnak. – Ez rögtön a

szokásos szobája mellett van – tolta oda Joostnak a vendégkönyvet. – A barátja kicsoda?– Nagyapám ismerőse. A neve Clavell, Grenoble környéki földbirtokos. Beteg volt, a

birtokára kísérem vissza. – Joost nevetett. –A nagyapám úgy hiszi, szükségem van valamilyen feladatra. – Joost fizetett a fogadósnak, majd odament az asztalhoz, amelyet François lefoglalt a számukra.

– Sok itt a vendég – jegyezte meg François.– Mindig telt ház van. A fogadó a király futárainak, katonáinak, udvaroncainak kedvelt

pihenőhelye. Az étel jó, az ágyak kényelmesek. És közvetlenül a főút mellett fekszik.Joost és Ftancois kihúzta a nehéz faszékeket, és helyet foglaltak.– Ráadásul arra is alkalmas, hogy az udvar kötöttségeitől távol hírekhez jusson az ember,

ha nyitva tartja a szemét és a fülét.Kerekded szolgálólány sietett az asztalukhoz. – Szép jó estét, idegen! Hol járt eddig? Mi

lesz? A szokásos?Joost mosolygott. – Igen, és jól megrakva kérem; éhen halunk.– Azonnal hozom.A szolgálólány szavához hűen gyorsan visszatért egy sülttel, káposztával, burgonyával,

sajttal roskadásig rakott tállal, valamint két korsó sörrel. A két férfi nekiesett a vacsorának, majd elüldögélt egy kicsit, kedélyesen elbeszélgetve a szomszédos asztalnál ülő utazókkal.

Nem sok idő telt el, és François nagyot ásított. Joost odaadta neki a kulcsot. – Menjen fel nyugodtan lefeküdni. Én is hamarosan megyek, de ne várjon rám.

– Rendben.

Pierre nem sokkal sötétedés után érkezett a zsúfolt fogadóhoz, remélve, hogy még kaphat egy szobát. Amint benyitott, rögtön megpillantotta a fogadóst, mély társalgásba merülve a király udvaroncainak egy népes csoportjával.

Pierre odasétált hozzájuk. – Bonsoir45, Albert.

45 jó estét

– Á, Monsieur Boveé – örvendezett a fogadós. – Hogy van? Úgy látom, ez a régi vendégek napja.

– Miért? Ki van még itt?– Joost Fourié. Ott ül a szokásos asztalánál.– Remek, akkor odaülök hozzá. Van még szobája egy régi vendégnek? – nyúlt Pierre az

erszénye után.– Magának mindig van szobám. Éppen Joost szobája mellett, mert most kétágyast kért.

Egy barátjával utazik.Pierre odapillantott Joost asztalához. – Senkit sem látok a társaságában.– Az útitársa már visszavonult. Azt hiszem, már napok óta úton vannak.– Merci. – Pierre átvette a kulcsot, majd átvágott a nyüzsgésen Joost asztalához.

Odakiáltott neki a vendégek feje fölött. – Joost Fourié! Szép jó estét!– Pierre! – Joost felpattant, és boldogan átölelte korábbi kollégáját. – Hiányoztál.– Te is nekem. Azt hittem, Brestben vagy.– Most ott élek, de a nagyapám megbízott ezzel az úttal. És te? Mi járatban vagy errefelé?– Királyi küldetés. Valójában épp Brestbe tartok, egy gályának kell utánanéznem.– Melyiknek?– A La Fidelle-nek. Tudsz valamit róla? A kikötőben van most?– Az a nagyapám egyik hajója. Szerencséd van, éppen a kikötőben van. Talán valami gond

van vele?– Nem, semmi, csak rutinellenőrzés. – Pierre témát váltott. – Albert említette, hogy nem

egyedül utazol. Nem zavarlak, ha ideülök hozzád vacsorázni?– Dehogy, nagyon örülnék neki – csapott az asztalra Joost. – Ülj csak le. Az útitársam már

lefeküdt.A két férfi beszámolt egymásnak a legfrissebb udvari pletykákról. Későre járt már, s a

hangzavar is csökkent.Pierre Joost felé hajolt. – Kérdezhetek valamit?Joost felhörpintette a sörét. – Hogyne. Ez nagyon komolyan hangzott.– Az is, gondolom én. – Pierre kereste a szavakat. – Ha jól emlékszem, azért mentél haza,

hogy papnak tanuljál? így van?– Részben. Az én hitemben nincsenek papok, de valóban egyházi szolgálatot szeretnék

végezni; lelkésznek akarok tanulni.– Te hugenotta vagy? –Az.Pierre fejében többször is átvillant, hogy épp abban a városban szállt meg, ahol

megszületett a híres türelmi rendelet, amely védelemben részesítette a protestánsok vallásgyakorlatát. Körbepillantott a teremben. – Honnan lehet tudni, ki katolikus és ki protestáns?

Joost modora óvatossá vált. – Miért érdekel ez téged?Pierre felemelte a kezét, hogy eloszlassa barátja aggodalmát. – Én Istent keresem, nem

akarok bajt hozni rád. – Egy pillanatra lesütötte a szemét, majd Joost arcába nézett. – Tudsz nekem segíteni?

Joost habozott. – Úgy tudtam, a katolikusok arra törekszenek, hogy mi térjünk át az ő hitükre, nem pedig fordítva. – Joost megjegyzésének szörnyű igazsága Pierre lelkéig hatolt.

– Engem nem érdekel, hogy Isten katolikus-e, vagy protestáns. Csak meg akarom ismerni.Joost megenyhült. Kezét Pierre kezére fektette. – Barátom, Isten nem katolikus, s nem is

protestáns. Többet ér minden vallásnál, és messze felettük áll. Jézus Krisztuson keresztül személyes kapcsolatra vágyik gyermekeivel. – Joost egy pillanatra elhallgatott.

Am Pierre még mindig előrehajolva figyelt, ezért bátrabban folytatta. – Erről szól a keresztre feszítés és a feltámadás; hogy Jézus válik a közvetítővé Isten és ember között.

Pierre bólintott. – Most kezdem felfogni. Soha nem értettem, amíg… szóval, amíg pár nappal ezelőtt, amikor idefelé lovagoltam az erdőben, és… – Pierre elmesélte Joostnak Istenhez kiáltott kérését, a szellőt; sőt még a pillangót is.

Joost nevetésben tört ki. – Azt sem tudod, mi történt veled, igaz? Érted egyáltalán, miben volt részed?

Pierre zavarban volt. Nem tudta, hogy most megsértődjön-e, vagy együtt nevessen régi barátjával.

Joost lehalkította a hangját. – A Szentlélek megváltoztatta a szívedet, barátom. Új életet kezdtél az Úrban. Az írás ezt nevezi üdvözülésnek, újjászületésnek. Új teremtés lettél Krisztusban.

– Ez azt jelenti, hogy most már hugenotta vagyok?– Egyáltalán nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy igazi Istenhívő lettél.– Mit kell tennem?– Valamikor majd meg kell keresztelkedned. Keresned kell valakit, aki elkísér utadon, és

tanítja neked az írást. De most pillanatnyilag – semmit nem kell tenned. Csak mondj köszönetet az Úrnak, és örvendezz.

Pierre hátradőlt a székében, és egy ideig csendben maradt. Joostra nézett, és mosolygott, szemében könnyekkel. – Miért sírok?

– Ezek az öröm könnyei; a Szentlélek munkája iránti szeretet könnyei. Pierre, új testvérem, soha többé nem leszel az, aki valaha voltál.

Joost és Pierre késő éjszakáig beszélgetett az ablak melletti asztalnál. Az összes többi vendég már rég elment, vagy visszavonult a szobájába, amikor végre ők is felmentek, jóval éjfél után.

Pierre megtorpant, mielőtt kinyitotta volna az ajtaját. – Találkozunk még holnap reggel?– Talán; ha nem, au revoir, amíg újra viszont nem látjuk egymást. Imádkozni fogok érted.– Köszönöm. Bizonyos vagyok benne, lépteinket Isten vezérelte, hogy ma este

találkozzunk itt, ebben a fogadóban. Ez ostobán hangzik?– Egyáltalán nem. Semmi kétség afelől, hogy Isten hozott össze bennünket. Aludj jól!– Jó éjszakát! – Pierre kinyitotta az ajtaját, és belépett a szobájába.Leült az ágyra, majd letérdelt mellé. – Isten, nem igazán tudom, hogy kell imádkozni, vagy

mit kell mondani. Csak annyit tudok, köszönetet kell mondanom neked, hogy megérintettél. Köszönöm, hogy ma este találkozhattam Joosttal. Most mi legyen a következő lépésem? Menjek tovább Brestbe?

Pierre semmit sem érzett, ezért megvonta a vállát, felkelt, és készülődni kezdett a lefekvéshez. Azt hiszem, legjobb, ha folytatom az utam, amíg Isten másfelé nem vezérel. Ki tudja, mi vár rám holnap reggel?

31. fejezet

Pierre mozgást hallott odalent, tepsik és lábasok zörgését, és rögtön tudta, hogy már készítik a reggelit. Lerúgta a takarót, kiugrott az ágyból, és fröcskölt egy kis vizet az arcára. Nagyon szeretett volna még egyszer találkozni Joosttal.

– Isten, kérlek, vezéreld ma az utamat. – Holmiját zsákjába tömte, és kinyitotta az ajtót. – Izé… Ámen.

Joost ajtaja félig nyitva állt. Pierre odalépett a nyitott ajtóhoz, és benézett. A szoba üres volt.

Lement, és körülnézett. Sehol sem látta Joostot. Pierre csalódott volt, de úgy döntött, majd néhány hónap múlva megkeresi a barátját. Felkapott egy kis kenyeret és sajtot az asztalról, majd a szolgálóval megtöltette a borosflaskáját. Miközben fizetett neki, ismerős nevetést hallott az udvarról. Joost!

A gyémánt alakú ablaktáblákon keresztül látta, amint barátja éppen a lovát nyergeli fel. Mellette vékony, harmincas éveinek végén vagy negyvenes éveinek elején járó férfi ült egy gesztenyeszínű kancán. Pierre felkapta a zsákját, és kiszaladt a fogadóból, kezében a kenyérrel.

– Joost! Azt hittem, már elmentél.– Bonjour! Én meg azt hittem, egész nap aludni fogsz. – Joost éppen a kötőféket rakta fel a

lóra. – Örülök, hogy még elcsíptél bennünket. Szeretném, ha megismernéd az útitársamat.Joost bemutatta Pierre-t, aki udvariasan megemelte a kalapját. –Nagyon örülök.– Pierre, ő François Clavell, Grenoble-ból.Pierre hátratántorodott, kezéből kiejtette a kenyeret. – Hogy? Mit mondtál, mi a neve?– François Clavell. Pierre a férfira bámult.François leszállt a nyeregből. – Jól van, uram? Úgy néz ki, mintha szellemet látott volna.Pierre az oszlopnak dőlt. Az ég felé nézett, azután Joostra. –Nem… nem is tudom. Nem

találok szavakat.Joost a barátjára bámult. – Miről beszélsz?– Monsieur Clavell, éppen Brest felé tartottam, hogy megkeressem Önt – a király

utasítására.François hátralépett, Joost pedig a két férfi közé ugrott, kezét kardjának markolatára téve.Pierre felemelte a kezét. – Semmi ok a riadalomra. Ugyanezt a megbízást kaptam a

feleségétől, Madeleine-től is. – Megrázta a fejét. – Kissé bonyolult megmagyarázni.– Madeleine! Hol van most?– Jól van, és alig várja már, hogy hírt kapjon Önről. – Pierre a fogadó ajtaja felé intett. –

Nem mehetnénk vissza? Higgyen nekem, a mondanivalóm meggyorsítja majd az útjukat.A három férfi bement a fogadóba, és újra letelepedett az ablak melletti asztalhoz. Miután

Pierre előadta a történetét, záporozni kezdtek a kérdések. A hír, hogy a birtokát teljesen lerombolták, elkeserítette François-t, de a tudat, hogy szeretett családja megmenekült, enyhítette a bánatát. François elmesélte Pierre-nek Lajossal való találkozását, és a gályán töltött időt, Pierre pedig beszámolt neki Vangie merész kimenekítéséről a zárda fogságából. Joost hallgatta őket; velük örült és velük sírt.

Miután két órán keresztül beszélgettek, úgy döntöttek, hogy még egy éjszakát töltenek a fogadóban, és csak másnap reggel indulnak Svájcba. Joost otthagyta az asztalnál két barátját, akiket Isten hozott össze, ahogy erre csak Isten képes. Albert keresésére indult, hogy még egy éjszakára kivegye a szobákat.

Azután visszament az asztalhoz. – Minden rendben. Eloldozom a lovakat az oszloptól, és visszaviszem őket az istállóba.

François kihúzta Joost székét. – Üljön le egy kicsit.– Miért?– Először a birtokomra szeretnék menni, mielőtt továbbmegyünk Svájcba.Joost odadobott egy szobakulcsot Pierre-nek. – De François, az udvarház romokban áll, és

a felesége sincs ott. Fájdalmas látvány lesz.– Ez igaz, de saját szememmel kell látnom. Körül akarok nézni, nincs-e valami

megmenthető. Tudni szeretném, mi lett az embereinkkel; ha ugyan van ott még valaki.– Értem. – Joost felállt a székről, és elindult az ajtó felé. – Jobban meggondolva, François,

a maga lovát most beviszem az istállóba, de én belovagolok a városba, és beszerzek egy kis eleséget az útra. Kettőjüknek sok megbeszélnivalójuk van még. Estére visszajövök. – Az ég felé emelte szemét. – Köszönöm, Uram, ezt az égi találkozót!

A két újdonsült barát felé intett: – Holnap reggel korán indulunk!

Pierre szívére csendes mélabú telepedett, miután első döbbenete és féktelen örömének hullámai lecsillapodtak. François megtalálása egyben olyan volt számára, mintha Madeleine iránti érzelmei fölött megkondította volna a halálharangot. Az asszonynak nem lesz többé szüksége a szolgálataira, nem lesz oka, hogy őt segítségül hívja. Talán időnként láthatja majd a király udvarában. Jobban meggondolva, Pierre ráébredt, hogy Madeleine soha többé nem léphet Lajos udvarába. Túlságosan veszélyes volna a számára.

A három férfi mérföldeken át néma csendben lovagolt. Joost haladt az élen. A nap már delelőre járt, amikor Pierre előrehajolt a nyeregben, és odakiáltott régi barátjának: – Szerinted mennyi időbe telik, amíg Grenoble városába érünk?

– Leginkább François erején múlik. Ha gyors iramban tudunk haladni, tíz nap alatt odaérhetünk. Bár úgy vélem, tanácsosabb, ha két héttel számolunk.

Pierre mosolygott. – Nekem igazán nem számít. Nem sietős az utam vissza az udvarba. – Lovával Joost mellé ugratott. – Az az élet most már olyan távolinak tűnik számomra. A politika, a bálok, az intrikák és az előkelő társaság felszínes világát sekélynek érzem. Az embernek állandóan résen kell lennie, hogy megértse a mások szavai mögött rejlő valódi élt. Eddig azt hittem, élvezem a macska-egér játékok kihívásait, de tévedtem. Belefáradtam.

Joost megértően bólintott. – Mit gondolsz, miért fordítottam hátat az udvarnak? Most magasabb érdekeknek szolgálok.

Pierre hirtelen úgy érezte, mintha nem csupán Franciaország egyik szegletéből a másikba utazott volna, hanem egy teljesen új birodalomba csöppent. A világról alkotott eddigi elképzelései – életéről, hazájáról, apjáról, vallásáról – mind- megváltoztak – visszavonhatatlanul.

Joost gyorsabb iramra ösztökélte lovát. – Jobb lesz, ha kicsit belehúzunk, vagy három hét alatt sem érünk Grenoble-ba! – François felé fordult. – Ha Ön is úgy gondolja, dolgoztassuk meg ezeket a paripákat, és hagyjunk ma még néhány mérföldet magunk mögött!

François levette fejéről a kalapját, és vidáman meglengette. – Itt vagyok a nyomában. Gyerünk, Madame, vár rám egy másik Madame. Madame Clavell személyesen. Madeleine, jövök már!

– Pierre, szerintem François tényleg sokkal jobban érzi magát? –Joost megsarkantyúzta a lovát, és a három férfi ellovagolt kelet felé.

A buja dél-francia vidék fölött lassan leereszkedett az esti szürkület. Ahogy közeledtek Grenoble-hoz, François előrevágott. Megfordult a nyeregben. – Ez az. Ez az út vezet a birtokhoz.

Senki sem beszélt, miközben elindultak az udvarházhoz vezető, lombbal fedett úton. François mereven ült a nyeregben, felvértezve magát a rájuk váró látvány iszonyatára.

Az épület kőfalai kiemelkedtek az esti égbolt egyre élénkebb színei közül, mintha igyekeznének megőrizni a régi idők méltóságát. A tető beomlott, a faajtókon pedig tisztán látszottak az emésztő lángok nyomai, amelyek belülről körbenyalták őket. François lefékezte lovát a kút mellett, ahol Madeleine először hallotta meg figyelmeztető kiáltását azon a napon, amikor a dragonyosok meglepték őket, örökre megváltoztatva az életüket. A főbejárat mellett épen maradt az oszlop, amelyhez a lovakat szokták kikötni.

François leszállt a nyeregből, és lovát a kúthoz kötötte, intve Joostnak és Pierre-nek, hogy a sajátjukat kössék az oszlophoz. A tetőszerkezet már a múlté volt, de a kémények a ház két oldalán megmaradtak, csendes őrként vigyázva a sérült udvarházat. Az épület hátulján magasodó tornyocska sértetlennek látszott.

Vállával nekidőlt a nehéz kapunak, és benyomta. A kapu először ellenállt, de lassan mégis engedett, csíkot húzva a törmelékben. François felnyögött, ahogy meglátta az egykor elegáns otthon belsejét. Vandálok tettek tönkre mindent, ami a lángok után megmaradhatott, és ürülék jelezte, hogy időnként állatok is meghúzták magukat a szalonban.

François lábával megkotorta a törmeléket, itt-ott lehajolt, hogy megvizsgáljon valamit. Joost és Pierre lemaradt, a pusztítást bámulva.

Pierre elborzadva ingatta a fejét. – Ha arra gondolok, hogy ezt apám tette! És pusztán azért, mert a családja kitartott a hite mellett. – Szemében őszinte könnyekkel nézett François-ra. – Annyira sajnálom. Szégyellem, hogy a Boveé nevet viselem. Meg tud nekem valaha is bocsátani?

François hangja alig volt erősebb a suttogásnál. – Ez nem az Ön műve. Katonák tették, akik egy eltévelyedett király parancsát teljesítették.

– Igen, de ekkora pusztítás! Civilizált emberek között nincs mentség ilyen tombolásra. Mindannyian ugyanazt az Istent szolgáljuk, vagy nem?

– De igen – bólintott Joost –, de ez itt a vallás eredménye, az államilag elrendelt vallásé, nem pedig a valódi istenhité.

François fényes tárgyra figyelt fel a szenes hamu között. Felvette a fémdobozt, és lefújta róla a kormot. Kinyitotta, és megtalálta a játék katonákat, amelyekkel Charles játszott a dragonyosok érkezésének napján. Emlékezett rá, hogy Madeleine felszedett közülük egyet a földről, amelyet még a fiuk ejtett el, amikor Jeannal együtt elmenekült a barlangba.

François az ingébe rejtette a kis dobozt, és a nehéz gerendákon átlépve bement a konyhába. A tűzhely fölötti hatalmas kő kandallópárkány megmaradt. – Újjá lehetne építeni a házat – intett François a fejével, miután a romokat megvizsgálta. Szavai csupán önmagához szóltak. – De ez a kitüntetés már nem a Clavelleké lesz. Legalábbis nem az én életemben.

Átlépett a tűzhely előtti törmeléken. – Jöjjön ide, Joost, emeljen fel a vállára!A fiatalember könnyedén felemelte François-t, aki egy széles, sima követ kezdett húzkodni

a kandallópárkány felett. Sikerült meglazítania, majd kihúznia, miközben az öklét is lehorzsolta.

– Aú! Mindig ez történik.Joost, aki nem túl biztosan állt a törmeléken, figyelmeztette François-t. – Siessen! Már nem

tudom sokáig tartani. Mit művel ott fenn?François mosolygott, ahogy kihúzott egy fémládikót a fal mélyéből. – Leengedhet;

megtaláltam, amit kerestem. Reménykedtem benne, hogy Boveé parancsnok katonái annyira siettek felgyújtani a házat, hogy nem kutatták át alaposan az értékek után.

Joost leengedte François-t a válláról, és hátralépett.François kinyitotta a ladikot. – Mindig tartottunk itt elrejtve némi tartalékpénzt és

Madeleine néhány ékszerét.Pierre felnevetett, ideges feszültségét kissé feloldotta a kincs visszaszerzése. Joost és

François csatlakozott hozzá; a végén alig kaptak levegőt a kacagástól.

Végül Pierre szólalt meg. – Apámat a guta kerülgetné, ha tudná, hogy egy vidéki protestáns túljárt az eszén.

Tovább nevettek, és kisétáltak a hátsó ajtón, amely csak úgy lógott a keretében. Lementek az istállóhoz. A kertet ellepte a gyom, de néhány évelő virág még megpróbált egy kis színt varázsolni a tájba.

Az istálló sértetlenül állt, csak az elhanyagoltság látszott meg rajta. François benyomta az ajtót. Nyikorgott, de engedett.

– Ma este alhatunk itt – mutatott a lóállásokra. – Nem egy éjszakát töltöttem ebben az istállóban, amikor valamelyik ló ellett. – Elhaladt annak az állásnak az ajtaja előtt, amelyen még mindig látszottak a dragonyos vérének barna foltjai. A dragonyosé, akit Jean megölt. Kezével végigsimította a durva deszkát.

François megnézte a tárolót, de a vandálok vagy a katonák már rég elvitték a remek nyergeket és kötőfékeket, amelyeket a Clavellek valaha is tároltak ott. A szalma a lóállásokban régi volt és dohos.

A kovácstűzhely és az üllő még mindig ott állt az istálló közepén; túl nehezek voltak ahhoz, hogy ellopják őket. François a kovácsszerszámok felé intett, s közben felvillant benne. Emlékezett rá, hogyan javították Madeleine hintójának a kerekét éjnek idején, mielőtt az asszony Versailles-ba indult volna.

– Itt rakhatunk tüzet. – Az egyik lőállás sarkában talált egy vödröt. – Próbálok egy kis vizet nyerni a kútból. Addig gyújtsák meg a hasábokat.

Az este csendesen telt, mintha figyelte volna őket azoknak a szelleme, akik valaha a birtokon éltek. Joost arról kérdezgette François-t, milyen volt itt a mindennapi élete földbirtokosként, hogyan ismerkedett meg Madeleine-nel, és a gyermekeikről is érdeklődött. A tűz árnyai táncot jártak François arcán, ő pedig elmesélte az éjszakát, amikor Jean megölte a dragonyost az istállóban. Joost és Pierre nem messze ült attól a helytől, ahol a fiatal katona lelke elhagyta ezt a földet.

François megpiszkálta a tüzet egy bottal. – Pierre, nagyon csendben van ma este.– Meg vagyok döbbenve, hogy Isten nevében mennyire felforgatták a családjuk életét.

Habár apám dragonyos tiszt, gyermekkoromban soha nem volt velünk. Elhagyott bennünket, amikor még kisfiú voltam. Nem tudtam… – Pierre szeme elvörösödött, és könnyek folytak végig az arcán. – Azt hiszem, mind ez idáig úgy léteztem ebben a világban, hogy teljesen lefoglaltak a saját önző céljaim; észre sem vettem, mi történik másokkal. Nem találok szavakat, hogy kifejezzem, mekkora keserűség van most a szívemben.

François Pierre vállára tette a kezét. Nem volt szükség szavakra. E két férfi lelke az üldöztetés üllőjén kovácsolódott össze. Az egyik benne izzott a tűzben, a másik segített a kalapácsot lendíteni, de mindketten ugyanannak a folyamatnak a részesei voltak.

Aznap éjjel Pierre elzárta szívében a Madeleine utáni sóvárgást. Az asszony férjének bátorsága és hűsége láttán Pierre iránta érzett szerelmének zárt ajtó mögött a helye. Betartja a szavát, és soha többé nem beszél az asszonynak iránta érzett szerelméről.

Joost nyergére hajtotta a fejét, és hamarosan elaludt. François és Pierre megint órákon keresztül tárgyalta a tűzpróba kegyetlenségeit, amely összehozta őket.

– Holnap elindulunk Genfbe. Néhány nap alatt oda kell érnünk. Alig várom, hogy ismét karjaimba zárjam az én drága Madeliene-emet és a gyermekeimet. – François felegyenesedett, és makacs, sűrű haját ismét lófarokba kötötte. – Gondolja, hogy tetszeni fogok még neki? Nem vagyok túl sovány és gyenge?

Pierre elmosolyodott ennek a sokat szenvedett férfinak a hirtelen támadt hiúságán. – Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan vonzónak fogja látni, mint korábban. Most aludjon, akkor nem lesz olyan sápadt az arca!

Mire a tűz leégett, mind a hárman aludtak.

Arra ébredtek, hogy Joost énekel, és kinyitja az istállóajtót. – Ébresztő, álomszuszékok! Sürgős mondandóm van.

A másik kettő gyorsan felpattant, készen arra, hogy nekivágjanak az út utolsó szakaszának.– Mi az, Joost? – paskolt vizet Pierre az arcára a vödörből.– Úgy döntöttem, hogy itt elválok tőletek.François Joostra nézett a lőállásból, ahová a lovát bekötötte. –Hogyan?– Már nincs rám szükség! Pierre ismeri az utat a hegyeken keresztül. Ön mindennap egyre

erősebb. Ezenkívül erős érzésem támadt, hogy minél előbb vissza kell térnem a nagyapámhoz – fogta Joost a nyergét. – De először valamit még meg akarok tenni – vigyorgott Pierre-re.

– Mi lenne az?– Meg akarlak keresztelni a folyóban – nevetett Joost. – Benne vagy?– A-azt hiszem. De ez így érvényes lesz? Mi a véleménye, François?– Tökéletesen érvényes! Végül is Joost lelkésznek készül, én pedig presbiter vagyok. Majd

érvényesítjük. Nyergeljék fel a lovakat, mindjárt neki is látunk!– Először együnk egy falatot, aztán mehetünk a folyóhoz a keresztelőre. Ott aztán elválok

Önöktől, és hazafelé veszem az irányt. Önök pedig mehetnek tovább Genfbe.A folyóig tartó rövid utat hamar megtették, azután a lovakat kikötötték a part menti fákhoz.

Joost és Pierre levette a csizmáját és a kalapját, majd belegázoltak a hideg vízbe.Pierre megborzongott. – Biztos vagy benne, hogy ennek ez a módja?Joost arca sugárzott az örömtől. – Alapító atyánk, Kálvin János mondta, hogy nem a

formaság számít, hanem a nyilatkozat, hogy új teremtés vagy Krisztusban. – Egyik kezét Pierre vállára helyezte, a másikat pedig a vízbe mártotta, és barátja fejére öntötte a vizet. – Pierre Boveé, akarod-e kinyilvánítani az itt jelenlévőknek…

Itt François felé intett a fejével, aki elmosolyodott, és levette a kalapját.– …hogy Isten hitére tértél, és egész további életedben Istent fogod követni?– Igen.– Akkor megkeresztellek, testvérem, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.Joost belenyomta Pierre-t a hideg, bugyborékoló vízbe. Majd mind a hárman kiáltották: –

Ámen!Ahogy remegve és a víztől csöpögve kiemelkedtek a vízből, Joost átölelte Pierre-t. –

Viszontlátásra, új testvérem. Megemlékezem majd rólad az imáimban.– Nagy megtiszteltetés ez nekem. Bárcsak veled maradhatnék, és tanulhatnék tőled. Fiatal

korodhoz képest nagyon bölcs vagy.– A nagyapámhoz kell mennem. De a házunk mindig nyitva áll előtted, bármikor érkezel.François is átölelte Joostot, annak ellenére, hogy csurom víz volt. – Hogyan tudom valaha

is meghálálni Önnek és Isaacnak, amit értem tettek? A biztos haláltól mentettek meg, ápoltak, és segítették az utamat, hogy megtaláljam a családomat.

Joost megrázta a fejét, miközben egy pokróccal megszárítkozott. – Ha presbiter a hitünkben, Ön is tudja, mit jelent mindez. Isten rendelése volt.

– Viszont meg kell mondanom, hogy az ember egészen máshogy látja a helyzetet, ha ő kapja az ilyen nagylelkű adományt.

– Hajtsa meg hát a fejét, és mondjon köszönetet. Ennyi elég. Mindhárman lóra szálltak.François búcsúzóul megragadta Joost karját. – Soha nem felejtem el Önt és a családját!

Ölelje meg a nagyapját helyettem is. Isten legyen Önnel!Joost nyugat felé fordult, és ellovagolt, még messziről is integetett. – Önökkel is. Au

revoir!– Au revoir! – Pierre és François észak felé fordította a lovát, majd elindultak Grenoble

felé.

32. fejezet

François megfordult a nyergében, és még egy utolsó pillantást vetett az udvarházra. A nap egyre magasabbra hágott az égen, de ők ketten nem siettek. François figyelmeztette Pierre-t, hogy sötétedés előtt akkor sem jutnának sokkal messzebb Grenoble-nál, ha sietnének, úgyhogy nem volt értelme hajtani a lovakat. François megmutatta Pierre-nek a szomszédos birtokokat és a táj jellegzetességeit, miközben lassan délutánba hajlott a nap.

Miközben a hegyek fölött leszállt az alkonyat, a két férfi egy völgybe vezette a lovát, és tábort vert éjszakára. François még a kertben szedett néhány káposztalevelet, amely a mindent elfojtó gyom ellenére is előbújt a földből. A tűzön híg levest készített a fonnyadt levelekből.

– Mondja el nekem, milyen hugenottának lenni. – Pierre kíváncsi volt új barátai vallására, és újonnan felfedezett hite arra ösztökélte, hogy igyekezzen minél többet megtudni ettől az embertől, akit egyre jobban csodált. – El sem tudom képzelni, milyen lehet állandó életveszélyben élni pusztán azért, amiben hisz az ember. Hogy történhetett ez? Ha mindannyian ugyanabban az Istenben hiszünk, miért ez a gyűlölködés és kegyetlenkedés?

– Ez hosszú történet.– Van időnk.– Biztosan Ön is ismeri a reformáció történetét.– Oui, hallottam a német szerzetesről, Luther Mártonról. De kezdem úgy érezni, hogy

katolikusként elég egyoldalú tanításban részesültünk.François mosolygott. – Mindkét oldal követett el tévedéseket és kegyetlenségeket.Pierre borosflaskát nyújtott François-nak, aki ivott belőle egy kortyot.– A hugenották vallása Kálvin Jánossal, egy másik szerzetessel kezdődött. Ő Párizsban lett

protestáns lelkész, és kénytelen volt Genfbe menekülni. A kálvinista hugenották először 1550 körül jelentek meg, amikor a prédikátorok Svájcból hoztak Bibliákat Franciaországba. Ez egy új, „megreformált vallás” volt, amelyet a francia nemesség számos tagja felvett. De ezzel együtt protestálókként, tiltakozókként: vagyis protestánsokként kezeltek bennünket.

– Mint Madeleine családját?– Igen. Monsieur Vaudois néha kötélen táncolt, hogy személyes meggyőződését se kelljen

megtagadnia, ugyanakkor Lajos király és miniszterei szeszélyeinek is eleget tudjon tenni. – François fel-alá kezdett sétálni a tűz körül. – Mi abban hiszünk, hogy az ember saját hite által üdvözül, és hogy mindenkinek joga van saját maga számára értelmezni az írást. Ez szembefordítja velünk a katolikus egyházat és Franciaország királyát. Kérdezhetek Öntől valamit, Pierre?

– Oui.– Amikor nemrégiben megtapasztalta Isten hatalmát, nem érezte úgy, hogy valami új

született a lelkében?– De igen.– Hiszi, hogy lelkét maga Isten érintette meg? –Teljes mértékben.– És ehhez a tapasztalathoz szüksége volt pap közbenjárására?– N-em. Bár utána úgy éreztem, hogy szükségem lenne némi magyarázatra, amit Ön és

Joost később igen készségesen meg is adtak.– Természetesen. Ahhoz, hogy az ember fejlődjön az újjászületése után, támogatásra van

szüksége. De az üdvözülés kezdeti megtapasztalását nem pap idézte elő, nem volt rá szükség hozzá. Igaz?

– Igaz.

– Erről szól a küzdelmünk. Nem hisszük, hogy a papnak, vagy akár a pápának bármilyen különleges hatalma lenne, ide értve a bűnbocsánatot is.

Pierre nagyot sóhajtott. – Mon Dieu, erről fogalmam sem volt. Most már értem, miért gyűlölik ilyen engesztelhetetlenül a hugenottákat. Ha valaki a pápa ellen fordul…

– Igen, a konfliktus elkerülhetetlen volt. Az egyház attól fél, hogy elveszti uralmát a lelkek felett. A kormány attól fél, hogy a protestánsok bele akarnak majd szólni a helyi irányításba. A protestáns nemesek pedig hatalmukat kezdték saját ambícióik szolgálatába állítani. Az egész a Szent Bertalan-éji mészárlásban robbant ki 1572-ben, amikor a protestáns Navarrai Henrik és a katolikus Medici Katalin lányának érdekházasságát követő lakodalmat tartották. Több ezer hugenottát gyilkoltak le az utcákon. Maga Henrik csak úgy menekült meg, hogy beleegyezett: áttér a katolikus vallásra.

François egy fát dobott a tűzre, és folytatta. – De miután Henriket királlyá koronázták, kiadta a nantes-i türelmi rendeletet, amely biztosította a hugenották számára az alapvető állampolgári és vallási szabadságjogokat. És bár ez a rendelkezés az elmúlt hetven-nyolcvan évben enyhülést hozott, úgy látszik, hogy most Lajos meghajol a katolikus egyházi vezetők nyomása alatt. Madeleine biztos volt benne, hogy maga a király nem tud arról, valójában mit művelnek a dragonyosok; de én ezt nehezen tudom elképzelni.

Pierre zavartan fészkelődött, fejét rázta. – Non, én is azt hiszem, hogy ez nagyon könnyen elképzelhető. Bár a király szorosan ellenőrzése alatt tartja a kabinet döntéseit, a katonai tevékenység más kérdés, főleg a dragonyosoké. Az elmúlt néhány évben a katonaság egyik igen divatos osztagává váltak; impozánsak és férfiasak. De ugyanakkor ők a legalantasabb egység; brutális társaság. – Pierre megpiszkálta a tüzet egy bottal. – Az udvari tisztségviselők általános véleménye az, hogy a hugenották többsége áttért. Ez nyilvánvalóan tévedés.

– Akár maga Lajos adja ki az utasításokat, akár önállóan cselekszenek a dragonyosai, a hugenották üldözése tovább növekszik. És különösen a mi családunké… addig fognak vadászni ránk, amíg…

– Meddig?– Nem tudom. Addig, amíg ki nem kerülünk Lajos kezei közül. Soha nem fogja

Madeleine-t önként elengedni. A keze pedig hosz-szú. Sok testvérünk menekül külföldre. Ez nehéz idő a hugenották számára.

Pierre a tűzbe bámult. – Sajnálom. Annyira szégyellem.– Semmi értelme olyan események miatt gyötörnie magát, amelyek fölött nem volt

hatalma. Az Ön lelke újjászületett. Isten irgalmas.A csend súlyos függönye telepedett rájuk, és néhány percig egyikük sem szólalt meg.Azután Pierre óvatosan megkérdezte: – Gondolt-e valaha is arra, hogy áttérjen? Csak

egyszerűen kimondja, amit akarnak, hogy megmentse a családját, aztán ugyanúgy imádja tovább az Urat, ahogy jónak látja. Biztosan senki sem ítélné el ezért.

– Majdnem megtettem.Pierre döbbenten kérdezett vissza.– Majdnem megtette?François bólintott. – Amikor Lajos elé vittek, kis híján megtörtem. Mit árthatok ezzel,

gondoltam. Isten bizonyára megérti, és megbocsát. Csak a családomat védem. – Beszédét köhögés szakította félbe.

François megpróbált még néhány cseppet kisajtolni a borosflaskából. Miután újra levegőhöz jutott, így folytatta: – De valami eltöltötte a lelkemet, valami, ami saját erőmnél sokkal hatalmasabb volt, és segített ellenállni a nyomásnak. Ha a hitünkért nem érdemes élni – vagy akár meghalni –, akkor mi az, amiért érdemes? Isten sokkal jobb gondját viseli majd a családomnak, mint amire én – egy halandó – valaha is képes lehetek. Még az ilyen veszélyes, rettentő próbatételek közepette is bíznunk kell benne.

– Sokat tanulhatnék Öntől – bámult Pierre erre a megviselt hősre. – Hogyan élte túl a gályát?

– A Biblia azt mondja, hogy Isten kegyelme elegendő számunkra. Azt tapasztaltam, hogy ez valóban így van; lett légyen szó kegyetlenségről vagy halálveszélyről, az ő kegyelme életben tartott. A La Fidelle eredetileg hadihajó, és a rabszolgamunka kimerítő és könyörtelen volt, de aztán a hajó Brestbe ment, és visszaalakították áruszállító hajóvá. Ekkor talált meg engem Monsieur Fourié. Nyilvánvaló, hogy mindez Isten gondviselésének műve volt.

Pierre egy bottal tologatta a leveleket a földön. – Nem tudom, hogy én képes lettem volna-e olyan bátran viselkedni, mint Ön. Új életem Jézus Krisztusban olyan érzést kelt bennem, mintha csecsemő lennék egy felnőtt testében.

A tábortűzből felfelé kígyózó vékony füstcsíkon keresztül Pierre François-ra nézett, majd felállt, és kissé meghajolt a körülmények teremtette hős előtt; nem a francia udvar túldíszített látványos meghajlásával, hanem egy rendkívüli ember előtti alázatos tisztelgésként.

– Mélységesen csodálom Önt, Monsieur Clavell!

33. fejezet

Másnap reggel Pierre útitársa kínzó zihálására és köhögésére ébredt. – Ez a köhögés komolynak tűnik. – Kikászálódott a pokróca alól, és nyújtózott egyet. – Tudok valamit segíteni?

François a parázsló tűz előtt gubbasztott, és egy kendőt tartott a szája elé. Az álmatlan éjszakától kivörösödött szemmel pillantott fel Pierre-re. – Vizet. Kérek egy kis vizet.

Amikor beszéd közben François elvette a kendőt a szája elől, Pierre vérfoltokat vett észre a szöveten. – Ez nagyon nem tetszik nekem. Mindjárt itt vagyok.

Pierre hamarosan visszatért a közeli forrástól egy kulacsnyi hideg vízzel, és a tiszta, hűsítő folyadékot egy kupába töltötte. – Azt hittem, már jobban van.

– Én is azt hittem. De sajnos most sokkal rosszabbul érzem magam. – Belenyúlt a zsákjába, és kivett egy másik kendőt. – Menjünk Grenoble-ba. Tudok ott egy patikáriust, egy füvesasszonyt, aki sokféle gyógymódot ismer. Őmeg tudja mondani, mit tegyek.

Pierre összevonta a szemöldökét. – Láttam, hogy dolgoznak a király orvosai; hentesek, egytől egyig. Én nem kérnék ezekből a sarlatánokból.

– Egyetértek. De Madame Benoît nem olyan. Ismeri a növényeket, gyógyfüveket, amelyeket Isten teremtett nekünk. Valószínűleg vadcseresznye-levélre lesz szükségem, vagy egyszerűen még egy adag mézes borszirupra. Ő tanította Madeleine-t, hogyan készítsen mindenféle balzsamot és orvosságot a családunknak.

– Pfff. – Pierre nem úgy festett, mint akit meggyőztek. – Ha gondolja, hogy ez segít, alávetem magam a kívánságának. De biztonságos bemerészkednie a városba? Ez az Ön járása volt, nem?

– Ha a király katonái nincsenek ott, olyan biztonságban vagyunk, mint édesanyánk ölében. Igazságosan bántunk az emberekkel, szerettek és tiszteltek bennünket. Nem hiszem, hogy megváltozott volna a véleményük.

Pierre elkezdte összeszedni a holmiját. – Mindenesetre, miután odaérünk a város szélére, én előremegyek, és felderítem a terepet. Nem lenne szerencsés, ha rögtön egy dragonyos bandába futnánk, különösen nem apám csatlósaiba. Lehet, hogy felismernék.

– Rendben. De elég biztos vagyok benne, hogy besurranhatunk a városba anélkül, hogy észrevennének, és utána ugyanúgy távozhatunk is. – François a felkelő napra pillantott. – Délig könnyűszerrel odaérünk Grenoble-ba.

Pierre úgy lovagolt be a Dauphiné tartománybeli Grenoble városába, hogy előtte megjegyezte az útvonalat a füvesasszony boltjához. Lova patájának dobogása a macskaköves utcákon hamarosan beleolvadt a piac szokásos nyüzsgésébe; asszonyok jöttek-mentek a szoknyájukba kapaszkodó gyerekekkel, az üzletekben folyt a kereskedés, lovakat és bricskákat kötöttek ki a boltok elé az oszlopokhoz. Itt-ott pedig rongyos koldusok emelték fáradt szemüket minden járókelőre, némi apró reményében.

Odaért a François által megjelölt címre, de nem látott semmilyen táblát, amely lakója foglalkozását tudatta volna. Lovát kikötötte a ház előtti oszlophoz, és meghúzta az egyik nyitott ablak melletti csengőt. Az ablak alatt pult nyúlt ki az utca felé; nyilván áru kiadására szolgált.

Ráncos öregasszony hajolt ki az ablakon, kezében mozsár és mozsártörő. Még beszéd közben is folytatta az őrlést. Az ablakon keresztül levendula, kakukkfű, zsálya, és egyéb füvek illatának keveréke érződött.

– Miben segíthetek, fiatalember? – tette le az idős asszony mozsarát a párkányra, majd megtörölte kezét a kötényében. Szorosan a fejére simuló főkötője alól hátul ősz hajfonat lógott a hátára. A főkötő szalagjai szabadon a vállára lógtak. – Sokféle füvem van a bajára.

– Köhögésre szeretnék valamit.– Oui, Monsieur. Milyen típusú köhögésről van szó? Száraz? Hurutos? Sok váladékkal?

Makacs? Szaggató? A torokból jön, vagy a mellből?– Ilyen sokféle létezik? – Pierre nekidőlt a párkánynak. – Olyan, ami úgy sújt le, mint a

bosszúálló kéz, és nem akar véget érni. Olyan, ami után…Az idős asszony felemelte a szemöldökét, és várta, hogy befejezze.– Ami után vér van a köpetben.– Értem. Maga elég egészségesnek tűnik nekem. Saját részére kell?– Nem, az útitársamnak. Ott hagytam… ott hagytam pihenni.Pierre óvatos volt. Vajon el kellene mondania az asszonynak, hogy a tartomány korábbi

földesura, François Clavell a város szélén várja az orvosságot a bajára?Ha megtudja, hogy Pierre François számára kér segítséget, talán megadja. De az is

előfordulhat, hogy beárulja őket a hatóságoknak. Hogyan bizonyosodhat meg arról, hogy nem fogja feladni őket?

– Jöjjön be, jöjjön be.Pierre belépett az épületbe. A falak mellett nehéz, sötét fapolcok álltak, melyeken több

száz felcímkézett, takaros rendbe rakott üveg sorakozott. A mennyezeti kampókról mindenféle illatos fű és virág lógott.

– Nem nagyon ismerem ezt a vidéket. Úgy látom, Grenoble virágzó város. Jól megy az üzlet?

– Oui. Nagy szerencsénk volt. Az időjárás jó volt idén, a földeken pedig kiváló a termés. Most éppen nincs földesurunk, de a korábbi nagyon jó ember volt.

– Hol van most?– Elhurcolták a király dragonyosai. Sem róla, sem a családjáról nem tudjuk, hol van. A

birtokukat felégették.– Miért hurcolták el őket?– Hugenották, és nem voltak hajlandók áttérni. És…– Igen?– Azt beszélik, Madame Clavell valamikor a király szerelme volt, és hogy a király arra

kérte, legyen a szeretője.– És ő visszautasította?– Oui. Honnan találta ki?– Jól ismerte a Clavell családot?– Hát persze, Monsieur. Az évek során számtalanszor fordultak hozzám, mindenféle

orvosságért. És a Vaudois családot is kezeltem, Madame Clavell családját. Ők voltak itt az urak, mielőtt a lányuk hozzáment François Clavellhez.

Az asszony közben ide-oda lépett a pult és a polcok között, és különféle száraz leveleket, magokat, virágokat morzsolt össze. – Nagy kár értük. Nagyszerű család voltak.

Pierre lehalkította a hangját. – François Clavell küldött ide.Az asszony megtorpant, és abbahagyta az előkészületeket. – Látta őt? Életben van?– Igen, de nagyon beteg. Az ő köhögésére kellene valami. – Pierre lehalkította a hangját. –

Monsieur Clavell az az útitárs, akiről beszéltem. Nagyon aggaszt az állapota.Madame Benoît azonnal magához ragadta az irányítást. – Kikeverem az orvosságot, aztán

odavisz hozzá. Én magam akarom megvizsgálni. – Levette a kötényét, és a pultra dobta.– Oui, Madame – mosolygott Pierre azon, ahogy az asszony rögtön átvette a vezető

szerepet.

Madame Benoît gyorsan befejezte az orvosság elkészítését, majd bezárta a főbejáratot. Utasította Pierre-t, hogy kövesse a hátsó kijárathoz. – A bricskám hátul van. Jöjjön!

Mindketten kimentek egy hátsó helyiségen keresztül, amely nyilvánvalóan Madame Benoît laboratóriuma volt. Sámli állt egy hosszú pult előtt, amelyen különféle magok, levelek, növények keverékei voltak tálakban és tálcákban. Óriási vizeskancsók sorakoztak a fal előtt, a pult különböző részein pedig vizes és olajos tálak álltak.

Az asszony levett egy durva, fekete, foltozott gyapjúkabátot az ajtó melletti deszkapolcra erősített kampóról, és a lépcsőn lebicegett a bolt hátsó részénél található istállóba.

Pierre segített neki befogni a lovát öreg, döcögős bricskájába. – Visszamegyek előre, és máris hozom a lovam. Monsieur Clavell már nagyon várja, hogy odaérjünk. Örülni fog magának.

Pierre visszafutott a bolt melletti mellékutcán, és felpattant a lovára. Hallotta, ahogy közeledik a nyikorgó, öreg bricska, majd látta, amint Madame Benoît kibukkan a mellékutcából, és int neki, hogy menjen tovább.

Pierre visszavezette az idős asszonyt ugyanazon az úton, amelyen bejött a városba. Uram, helyesen cselekszem? Nem ad fel bennünket ez az asszony a katonáknak? Egyetlen hangot sem hallott válaszként, de nyugalom árasztotta el. Köszönöm, Uram. Folytatom az utam.

A furcsa pár, Lajos király udvaronca és a bricskát hajtó öregasszony hamarosan megérkezett François-hoz. Az asszony meglepően ügyesen tartotta az iramot Pierre-rel.

François pokrócba burkolózott, egy fának támaszkodva ült, és reszketett. Pierre leugrott a lováról, és intett Madame Benoít-nak, hogy állítsa meg a bricskát. Megragadta lovának a kötőfékét, és odavezette a kis facsoporthoz, ahol François pihent.

– Madame Benoît! – állt fel François, miközben takarója lehullott a földre. – Nagyon örülök, hogy látom, de nem kellett volna otthagynia az üzletét. – Kissé meghajolt az asszony előtt, aki korábbi ura felé bicegett.

Madame Benoît nem vesztegette az időt csevegésre és formaságokra. – Abból, amit Monsieur Boveé elmondott, úgy látom, azonnali segítségre van szüksége. – Elkezdte kipakolni a zsákját. – Fiatalember, hozza ide nekem a másik táskámat.

Pierre addigra megkötötte a lovakat, és levette a hatalmas fekete táskát a bricska hátuljáról.– És ha lehet, ne jöjjön be Grenoble-ba. A király dragonyosai váratlanul szoktak

felbukkanni. Soha nem tudjuk előre, mikor jönnek.– Köszönöm, Madame. Ön remekül gondunkat viselte az évek során. Csak itt van ez a

köhögés, ami nem akar elmúlni. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik kiváló orvosságától rögtön jobban leszek – mosolygott François, és megveregette az öregasszony kezét.

Madame Benoît észrevette a vérfoltos kendőt a kövön, amelyről François az imént állt fel. – Tehát vért köhög? Mióta? Intett neki, hogy üljön vissza.

– Sajnos már több hónapja. Akkor kezdődött, amikor még a gályán voltam. Lajos király gályarabságra ítélt, mert… mert…

– Nem számít, miért döntött úgy a király, hogy a gályára küldi magát. Hallom, hogy manapság nem kell sokkal több annál, minthogy az ember hugenotta legyen, ahhoz, hogy gályára küldjék, felakasszák, vagy a Bastille-ba vessék. Úgy látszik, igencsak lesújtott magára a király dühe. – Az idős asszony gyengéden François homlokára helyezte a tenyerét. – Hm. Láza van.

– Valószínűleg. Már megszoktam, úgyhogy nem is foglalkozom vele.– Nehezen kap levegőt? Súlyosnak érzi a mellkasát?– Eltalálta.– Tudok valamit adni, ami ideiglenesen enyhíteni fogja a köhögést, de…– Mondja el, mit állapított meg! Tudni akarom.

Madame Benoît habozott. – Attól félek, elkapta a tüdővészt. A gályákon szabadon pusztítanak az ilyesfajta fertőzések. Könnyű elkapni.

– Mit jelent ez pontosan? Mire számítsak?– Arra számíthat, hogy lesznek olyan időszakok, amikor majdnem jól érzi magát, és olyan

napok is, amikor rettentő rosszul. Viszont ahogy telnek a hónapok… – Madame Benoît lehajtotta a fejét. Fogta a táskáját, rátette a kőre, és elkezdett üvegcséket kinyitogatni.

– Folytassa, s'il vousplait46. Tudnom kell a teljes igazságot.– Sajnálom, Monsieur Clavell, de hacsak nem történik isteni csoda… Ön haldoklik.Szinte egy örökkévalóságnak tűnő ideig egyikük sem szólalt meg. Egyedül az erdő hangjai

hallatszottak, a madarak csicsergése, a levelek susogása a szellőben.– Mennyi időm van még? – Betegsége ellenére François hangja erősen csengett.– Nehéz megmondani. És ki tudja, hogy Isten mennyit ad Önnek könyötületességében. Ha

vigyáz magára, lehet még két-három éve. De az is lehet, hogy csak hónapok, vagy akár csak hetek vannak az életéből.

– Értem. Gyanítottam, bár most az úton a családomhoz, már sokkal jobban éreztem magam. Csodálatos, hogy milyen erőt ad egy férfinak, ha tudja, hamarosan újra találkozik az asszonnyal, akit szeret.

– A szerelemnek hatalmas gyógyító ereje van.Pierre figyelte a férfit, aki az egyetlen nő szívét birtokolta, aki valaha is szerelmet

ébresztett benne. Meglepő részvétet érzett iránta. Milyen furcsa az élet. Pierre kezében volt a férfi, aki az útjában állt annak, hogy övé lehessen álmai asszonya. Tőle függött az egészsége, és hogy biztonságosan eljusson az asszonyhoz. Mégis, Pierre minden erejével gondoskodni fog róla. Teljesíti a küldetését.

Madame Benoît különböző füveket és orvosságokat adott át. –Ez több hétig elég lesz. Hová megy?

– Genfbe. Madeleine Genf mellett vár rám.– C'est bon47. Ott is könnyen hozzájut majd megfelelő füvekhez. Szerintem az indás ínfű

fogja a legjobban enyhíteni a köhögést. –Hátralépett, és az üvegeket berakta egy bőrtokba. – Vissza kell mennem az üzletembe.

Pierre eloldozta az asszony lovát, majd táskáit felpakolta a bricskára. François felsegítette az ülésre, Pierre pedig ment, hogy felszáll-jon a lovára.

Az asszony elhessegette Pierre-t. – Erre semmi szükség, ismerem az utat.– De asszonyom, nagyon szívesen visszakísérem.– Inkább Monsieur Clavell-lel törődjön.François megfogta Madame Benoît kezét. – Köszönöm, hogy eljött.– Ez a legkevesebb, amit megtehettem Önért. Vigyázzon magára. Térjen vissza a

családjához, és halmozza el őket szeretetével. Használja ki az időt, amit velük tölthet. Isten legyen Önnel, Monsieur Clavell!

François megcsókolta ráncos, érdes kezét. – Isten áldja meg a gyógyító kezét.François Pierre-hez fordult, miután az idős asszony elment. –Pierre, egy szívességet kérek

tőled.– Bármit, barátom.– A szavadat kell adnod! – François szemében könyörgés volt. –Madeleine nem tudhatja

meg, milyen beteg vagyok.– De…– A szavadat.Pierre nagyot sóhajtott, majd bólintott. – A szavamat adom.– Most pedig vigyél hozzá! Gyorsan. Nincs vesztegetnivaló időnk.

46 kérem47 Nagyszerű.

34. fejezet

Madeleine karján jó néhány nehéz takaróval tartott felfelé a lépcsőn, amelyeket a közelgő nyár előtt kimostak, megszárítottak, és összehajtottak, készen arra, hogy eltegyék őket a következő télre. Régi hugenotta zsoltárt dúdolt, miközben felemelte egy láda tetejét, és belerakta a takarókat. „Felkél az Isten, elszélednek ellenségei…”

Ó, Isten, még mindig Benned bízom, hogy felkelsz, és segítségünkre jössz. Szétszéleszted ellenségeinket, összezavarod őket, és elhozod a mi…

Madeleine nem tudta befejezni az imádságát. Mindennap imádkozott, naponta többször, hogy François biztonságban visszatérjen a családjához. Mikor válaszol Isten?

Atyám, ismered a szívemet. Fáradt vagyok, és nem tudom, hogy ér-e valamit az imádságom, hogy egyáltalán eljut-e Hozzád. Isten, könyörülj rajtunk. Nem adom fel. Nem fogom feladni. Soha nem fogom feladni!

A lenti konyhában a tűzön rotyogó csirke és sült nyúl illata felszállt hozzá a lépcsőn. Madeleine sietett befejezni munkáját a vacsora előtt. Vangie a padlón ült, a babájával játszott, és egy játékbölcsővel, amelyet Henri faragott neki.

– Vangie, tedd el a játékaidat, és hívd be a bátyáidat! Mindenki mosakodjon meg vacsora előtt!

A kislány lebiggyesztette a száját, és tiltakozni készült. – De Mama…– Semmi kifogás! Indulj.Vangie összeszedte a játékait, és egy fadobozba dobálta őket a szoba sarkában, de a babát a

kezében tartotta. – Lisbethet is levihetem magammal vacsorázni? Ő is éhes.– Persze.Vangie kisurrant a szobából, le a lépcsőn. Madeleine hallotta, ahogy behívja Philippe-et és

Charles-t, akik Jeannak és Armond-nak segítettek az esti tennivalóikban.Hirtelen hangos kiáltások és lábdobogás közepette Philippe robbant be a szobába, levegő

után kapkodva, kimeredt szemmel. – Mama! A… a… – elhallgatott, hogy lélegzethez jusson.– Mi az? Mi történt?– A Papa! Nézz ki az ablakon! A Papa van itt!Madeleine az ablakhoz rohant, és kinézve két lovast látott, meg Charles-t, aki fel-alá

ugrálva szaladt feléjük. Lerohant a lépcsőn, alig érezte, hogy a lába érinti a talajt. Philippe szorosan a nyomában haladva követte. Átnyomakodtak Claudine mellett, aki az ajtóban állt Vangie-val a kezében, izgalmában dobálgatva a kislányt. Vangie a két férfit bámulta. Henri olyan gyorsan futott, ahogy csak idős lába engedte, Jeannak és Armond-nak is odakiabálva a hírt útközben, akik éppen a kútnál mosakodtak.

Suzanne is kijött kunyhójuk ajtajához. Felkapta szoknyája szélét, és elkezdett a ház felé rohanni. – Madame! Madame! Az úr van itt! Életben van! O, mon Dieu, életben van!

Madeleine és Philippe megállt a bejáratnál, kis híján összeütköztek Suzanne-nal, aki a tornác lépcsőjén futott felfelé. DuPuy tiszteletes és a felesége a tornácon állt, kezüket összefonták, és ragyogtak a boldogságtól. – Ó, dicsértessék Isten, hiszen minden áldás Tőle ered!

François leugrott a lóról, a kötőféket átadta Pierre-nek, majd Madeleine felé futott.Ő valahogy lebotorkált a lépcsőn, egyenesen a karjába omlott, egyszerre sírva és nevetve. –

François, életben vagy! Visszajöttél hozzánk! – Hátralépett, és az arcába nézett. – Hadd nézzelek meg!

– Attól tartok, kissé megviselt az út.

Madeleine levette a férfi kalapját, és kisimította rakoncátlan haját a homlokából, gyengéden megérintve a sebhelyet. – Nagyszerűen nézel ki, drága uram. Ó, mennyire szeretlek. Tudtam, hogy életben vagy, és meg fogsz találni bennünket!

François tenyere közé fogta asszonya arcát, és megcsókolta. – Igen, nagyon is élek. És jobban szeretlek, mint azt valaha is tudni fogod.

Charles és Philippe is odabújt a szüleikhez, François pedig őket is átölelte, és fejét hátravetve nevetett. Jean is betört a családi körbe, és alaposan megszorongatta a bátyját.

François körülnézett családja és barátai arcán. Azután észrevette Vangie-t, aki még mindig Claudine kezében volt. Odalépett hozzá. – Gyere ide, Vangie! Nem ismered meg a Papát?

A kislány kezét a szájába téve óvatosan pillantott rá, majd kinyújtotta felé a kezét.– Ó, ez az, kicsikém. A Papa az. Emlékszel rám, igaz?A kislány tovább bámult rá. Azután Pierre-re mutatott. – Őrá emlékszem.– Igen, ő mentett ki a zárdából, igaz? Ő a te hősöd.Vangie kiugrott François karjából, és felkapaszkodott Pierre-re. Pierre nevetett, és

megforgatta. – Szervusz, Hercegnő!– Szervusz, Herceg! – visított Vangie. – Még egyszer! François mosolygott. – Úgy látom,

akadt egy csodálója.– A csodálat kölcsönös, biztosíthatom róla. Végül is, amikor felnő, feleségül veszem, igaz,

Vangie?Vangie nevetett, és vidáman bólogatott.Pierre letette Vangie-t, majd cikornyás mozdulattal meghajolt Madeleine előtt, és megfogta

a kezét.– Ugyan már, Pierre! Túlságosan sok mindenen mentünk már keresztül az ilyen

formaságokhoz. Jöjjön ide! – ölelte át. – Merci, merci, hűséges barátom. Hogyan tudom valaha is meghálálni? Mindent kockára tett, hogy megmentse a családunkat.

– Nagy örömömre szolgált, Madame. Mindig állok a szolgálatára. Madeleine a szemébe nézett, és valami újat látott benne. Iránta való érzései még mindig ott izzottak a tekintetében, de most valami más, valami mély sugárzott a férfi szeméből az övébe. – Mintha megváltozott volna, Pierre.

– Oui, Madame. Más vagyok.François közbelépett. – El sem tudod képzelni, mennyire megváltozott. Pierre és én órák

hosszat beszélgettünk az út alatt. Nagyrészt minden beszélgetésünk Istenről szólt. Sok mindenről kell beszélnünk, sok mindent el kell mesélnünk.

François végigtekintett a köré gyűlteken. – Hol van Elisabeth – és Thérèse?Henri a fejét ingatta, Madeleine pedig megfogta François kezét. – Mindketten eltávoztak,

szerelmem. Ahogy mondtad, sok mindenről kell beszélnünk.DuPuy tiszteletes is csatlakozott a csoporthoz. – Micsoda fényes nap! Dicsérnünk kell az

Urat, ő bizalmunk bástyája. – És minden bevezető vagy előkészület nélkül imádkozni kezdett. – Mennyei Atyánk, szívünk annyira tele van hálával, hogy szinte túlcsordul. Jó vagy, és kegyelmed örökkévaló.

Madeleine François mellett állt, karjába és kezébe kapaszkodott. A gyerekek újra egymásra talált szüleik köré gyűltek. Jean levette a sapkáját, és lehajtotta a fejét. Madame DuPuy felemelte a kezét, hogy Istent dicsérje, míg Henri, Armond és a többiek lehajtották a fejüket, miközben DuPuy tiszteletes imádkozott.

Madeleine François-ra pillantott, és még szorosabban fogta a kezét. Szeme sarkából látta Pierre-t, amint a porban térdel. Könnyek folytak az arcán.

A tiszteletes jókedvű „Ámen”-nel fejezte be az imáját. – Most pedig mindenki jöjjön be. Jöjjenek be! Ezt a napot Isten adta. Ez az együttlét és az örvendezés ideje.

Mindenki egyszerre kezdett beszélni, és elindultak a házba. – Hol találkoztatok egymással? Jól vagy, François? Hogy élted túl a gályát? Hogyan szabadultál meg onnan?

François feltette a kezét. – Ez egy hosszú, hihetetlen történet. Isten könyörületének és kegyelmének története – nevetett ismét. –Üljünk le, és nekikezdek.

A reggeli lever szertartása után Lajos király gyorsan lezavarta a grande entrée48

ceremóniáját is, hogy kiadhassa a napi utasításokat, mielőtt misére megy. Éppen a rangidős udvaroncot látta el utasításokkal, amikor futár érkezett.

– Felség, futár érkezett Svájcból. Audienciát kér Öntől.– Á, nagyszerű! Küldjék be!Az úttól láthatólag kimerült futár belépett a király személyes dolgozószobájába, és mélyen

meghajolt.– Igen, fiam? Milyen hírt hozol Genfből?– Felség, átadtuk a parancsát, hogy űzzék ki .a hugenottákat a városukból. Azután úgy

helyezkedtünk, hogy ellenőrizzük az utasítás végrehajtását. Tájékoztatták is a francia protestánsokat, hogy immár nem szívesen látják őket, majd néhány nap múlva nagy ceremónia kíséretében elkezdték a menekülteket kikísérni a város főbejáratán.

Lajos arca felragyogott. – Folytasd! A futár habozott.– Mondd csak, mondd csak!– Felség, sajnálattal közlöm… – Úgy tűnt, a fiatalember képtelen folytatni. –A… a…– Parancsolom, hogy mondd el, mi történt! – mennydörgött Lajos, pálcáját a földhöz

vágva.A szemmel láthatóan megrendült futár végül beszámolt a királynak. – A svájciak

megengedték a hugenottáknak, hogy a hátsó kapun egyszerűen visszamenjenek a városba! Nemcsak hogy visszaengedték, hanem tárt karokkal fogadták őket. – A legény nem mert felnézni.

Lajos suttogva kezdte, és ordítva fejezte be. – Mit mondasz? Hogy a svájciak megtagadták a parancsomat, hogy kiűzzék a hugenottákat a városukból?

– Hihetetlennek tűnik, de ezt láttuk.Lajos megpördült, és elkezdett fel-alá járkálni, udvaroncai pedig hátrahúzódtak, hogy

helyet adjanak neki. Szembefordult a futárral. – Elmehetsz. Maradj a kastélyban, várd meg a további parancsokat.

– Igenis, Felség. – A reszkető futár meghajolva kihátrált, és gyakorlatilag kimenekült a királyi lakosztályból.

– Ezt majd még meglátjuk. A svájciak nem szállhatnak szembe Franciaország királyával ilyen könnyen! Ennek még lesznek következményei! – A király leült az íróasztalához, maga elé dünnyögve. – Majd meglátjuk…

Aznap délután a farkas vadászaton Lajos király figyelte a fiát, Franciaország trónörökösét, ahogy mellette lovagol, kergeti a kopókat. Tökéletes fiú volt. Lajos rendkívül büszke volt rá; ő volt az egyetlen törvényes fia, az elsőszülöttje.

Lajos nevetett magában, ahogy fia erőszakosságát látta a vadászaton. A trónörökös semmit sem szeretett jobban a farkasvadászatnál. Éppen egy különösen ravasz öreg farkast hajtottak, amely már többször megmenekült a trónörökös elől. Már harmadszor vadászott rá, és eddig még mindig sikerült meglépnie. Ám a király biztos volt benne, hogy a farkas szerencséje egy nap véget ér, és akkor elkapják. Semmi sem csúszhat ki örökre a király markából.

Az újra egymásra talált Clavell család, vendéglátóik és barátaik végigbeszélgették a vacsorát, egyik témáról a másikra ugráltak, és a gyerekek is közbe-közbe kérdeztek. Étkezés után körbeülték a kandallót, és tovább beszélgettek. Vangie elaludt édesapja ölében. Henri, Armond és Suzanne visszament a kunyhójukba és a DuPuy család tagjai is visszavonultak.

48 fényes bevonulás

Charles a padlón szunnyadt el, a játék katonákkal körbevéve, amelyeket apja kotort ki birtokuk romjai közül.

Madeleine François mellett ült, kezét férje karján nyugtatta. Haját simogatta, és időről időre megszorította a kezét. Egyszerűen csak mellette akart lenni, megérinteni, megnyugtatni saját magát, hogy most már otthon van. Igazán otthon van.

François Madeleine-hez fordult, és intett neki, hogy menjen ki vele. Kinyitotta a faajtót, és kiléptek a tornácra. A hegyek csúcsán telehold trónolt, és fénye megvilágította a tájat.

François karjába zárta a feleségét. A suttogásnál alig hallhatóbban tette fel neki a kérdést, amely lelkét égette.

– Madeleine, amikor Lajos elé vittek, mielőtt a gályára küldött volna… arra célzott, hogy Philippe esetleg az ő fia. Kérlek, értsd meg: az után, amin keresztülmentünk, ez semmit sem változtat azon, ahogy irántatok érzek. Egyszerűen csak hálás vagyok, hogy élünk, és ismét együtt vagyunk. De tudnom kell. Ez megmagyarázná, hogy a király miért üldözte a családunkat ennyire könyörtelenül.

Hátralépett, és olyan feszült figyelemmel nézett rá, amilyent Madeleine korábban még soha nem látott a szemében. – Azt akarom, hogy minden új legyen és tiszta, most hogy további közös életünknek nekivágunk. Úgy érzem, másodszor részesültem az élet ajándékában, újjászülettem. Egyszerűen csak tudnom kell.

Madeleine kisimította haját a szeméből. – Ez nagyon hiányzott. Szeretem azt a makacs, rakoncátlan hajadat – mosolygott rá. – Édes, drága François-m. Te olyan jó vagy. – A kezébe fogta az övét. – Amikor az udvarban voltam, Lajos és én nagyon fiatalok voltunk, és elkövettem néhány butaságot. Ostoba döntéseket hoztam. Szerelmes voltam belé. Elbűvölt, és levett a lábamról. Azt hittem, betartja a szerelmes ígéreteket, amelyeket tett nekem.

Sokáig hallgatott. François várt.Az éjszakában ciripelő tücskök zenebonája már süketítő volt.Végül megszólalt. – Amikor a szüleim rájöttek, mi folyik Lajos és énközöttem, elvittek

onnan. A szüleimnek soha nem beszéltem a kapcsolatunk részleteiről, de gyanították. Miután eljöttünk az udvarból, soha többé nem láttam Lajost, bár küldött hozzám futárokat, üzeneteket, könyörögve, hogy menjek vissza. Három hónappal később feleségül vette Mária Teréziát. Időközben pedig te léptél be az életembe.

Madeleine nevetett. – És a magad csendes módján elvarázsoltál. Akkor döbbentem rá, hogy amit Lajos iránt éreztem, csak fellángolás volt. Melyik fiatal lányt ne bolondítaná el a király figyelme? De amit irántad éreztem, valódi szerelem volt; olyan, amelyre családot és életet lehet alapozni. – Ismét hallgatott. – Non, mon amour49, nem voltam várandós, amikor összeházasodtunk. Philippe nem Lajos fia. A te fiad, François. Valódi Clavell.

François felnézett az éjszakai égre, majd behunyta a szemét, és hosszú, mély levegőt vett. A holdfényben feleségére nézett, majd arcát két tenyere közé fogta. – Olyan gyönyörű vagy. – Megcsókolta egyik oldalon, majd a másikon. – Köszönöm, ma bien aimée50. Köszönöm a szerelmedet, hogy hittél bennem, és hogy… hogy nem adtad fel. Köszönöm, hogy küzdöttél a családunkért.

Férj és feleség néhány percig még csendben a tornácon maradt. Madeleine François előtt állt, hátával nekitámaszkodva, karjába fészkelve magát. Az igazság felszabadította őket, és lemosta lelkűkről az elmúlt két év kérgét. Nézték a holdfényben fürdő hegyeket és a fénylő rétet.

François maga felé fordította Madeleine-t. – Olyan banálisnak tűnik, ha csak annyit mondok, je t'aime51. De nem jut eszembe más, hogy elmondjam neked, hogyan érzek, és mekkora kincs vagy nekem. Valóban áldottak vagyunk mi ketten.

49 nem, szerelmem50 édesem51 szeretlek

Néhány perc múlva Madeleine és François visszament a házba, és csatlakoztak a kis társasághoz. Pierre a Clavell család körének szélére húzódva üldögélt, néha hozzászólt ő is a beszélgetéshez. Madeleine a szoba másik feléről rámosolygott, majd François-ra fordította a figyelmét, aki éppen mondott valamit. Előtte mégis észrevette a titkolt érzelem egy szikráját a vonzó fiatalember szürke szemében. Az este további részében Pierre kerülte a tekintetét.

Madeleine figyelte boldog gyermekeit, az önfeledten csevegő férfiakat a tűz körül, és két év óta először érezte biztonságban magát családja ölelésében. Hogy mit fognak tenni? Hová mennek? Nem tudta; talán Hollandiába, vagy akár az óceánon keresztül az Újvilágba. Akárhova is mennek innen, tudta, hogy a vallási üldöztetések rettenetét soha többé nem fogják elviselni. Együtt voltak. Szabadok voltak. Kiléptek a Napkirály árnyékából.

VÉGE

SZERZŐI JEGYZET

A tasakból fanyar, kesernyés illat szűrődött ki, és összekeveredett a padlás dohos levegőjével. A borítóról száraz, barna bőrdarabkák peregtek le, ahogy kivettem belőle az ősi írást: családom publikált családfáját, a tizenhetedik századig visszavezetve. Micsoda kincs! Puszta véletlen révén került hozzám a kopott könyv, amikor idős nagynéném elhunyt. Nem rám hagyta, egyszerűen csak hozzám került. Titokban reméltem, hogy egyik unokatestvérem sem fog emlékezni rá, és nem is fog markát tartva megjelenni nálam egy nap, hogy visszakövetelje a naplót.

Forgatni kezdtem a sérülékeny lapokat, és rengeteget olvastam a franciaországi vallási zavargásokról, amelyek örökre meghatározták a Clewell család hitét és sorsát. A francia írásmód különbözött: Clavel, néha Clavell. Miért tartották fontosnak az őseim, hogy megváltoztassák? Ez lényegtelennek tűnt a számomra.

Néztem családom vibráló lelkének krónikáját, amelyből csak fekete írás maradt a sárguló lapokon. Alázattal töltött el az áldozat, amelyet őseim hoztak a hitünkért. A kötet lapjai szinte beszippantottak a múltba.

Így kezdtem neki az útnak, hogy képzeletemben újrateremtsem a Clavell család útját a franciaországi, Dauphiné tartománybeli Grenoble-ból. A tizenhetedik századi franciaországi hugenottaüldözésekről szóló történelmi hátteret igyekeztem pontosan bemutatni. A Lajos királlyal és Versailles-jal kapcsolatos leírások tényszerűek, kivéve a Clavell családdal való kapcsolatot. A történet többi része puszta kitaláció.

Köszönöm, hogy megtették velem ezt az utat. Remélem, hogy miközben arról olvastak, hogyan kereste a Clavell család a vallásszabadságot, Önök is hálát éreztek azok iránt, akik előttünk jártak, és hűnek találtattak.

Kíváncsi vagyok a véleményükre. Küldjenek e-mailt aGPar0719@aol.com címre, vagy csatlakozzanak a blogomhoz a

www.goldenkeyesparsons.com címen.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Elsőkönyves szerzőként fogalmam sem volt arról, hányan fognak szerepet játszani a Sötétségből a fénybe regénysorozat köteteinek kiadásában. Olyan sokan vannak, hogy lehetetlen mindenkit felsorolni, de azért megpróbálom néhányukat megemlíteni.

Először is szeretnék köszönetet mondani Marita Littauernek a CLASSból, aki elsőként mondta nekem: „ezt ki kell adni”. Azután nekifogott, és kritikusokat szervezve kialakított egy csoportot Linda Jewell, Raelene Searle, Sherri Buerkle, Marita és jómagam részvételével, amely minden hónapban összeült Albuquerque-ben, Új-Mexikóban. Ezek a nők piros ceruzájukkal szétszabdalták a kézirataimat, de mindig a bátorítás balzsamával enyhítették a sebeket. Marita akkor a Glorieta Keresztény írók Konferenciájának elnöke volt, és lehetővé tette számomra, hogy a szervezetben dolgozzak, ahol megismerkedtem az ügynökömmel… Mary Beth Chappellel, a Zachary Shuster Harmsworth Literary & Entertainment Agency, New Yorktól, aki nélkül egészen biztosan még mindig kiadót keresnék. Ő az első pillanattól fogva hitt a kéziratban, sőt hitt bennem is, és mindig kész volt rá, hogy mindkettőnkért megküzdjön.

Hús-vér családomnak: férjemnek, Blaine-nek és három gyönyörű lányunknak, Ambernek, Andrának és Amandának, akikből immár gyönyörű felnőtt nők lettek; fiúunokáinknak, Evannek és Jamesnek, akik mintaként szolgáltak Philippe és Charles alakjának megformálásához; valamint a többi fiúunokánknak, Codynak, Cale-nek, Caseynek, Collinnak és Sethnek, akiknek jellemvonásai és sajátosságai szintén bőséges muníciót szolgáltattak a regény számára; és különösen lányunokánknak, Crystának, aki szerint a „Nagyi” bármit meg tud csinálni. Ők egy pillanatra sem adták fel a belém vetett hitüket.

Lelki családomnak, a Faith Mountain Fellowship Church közösségének Red Riverben, Új-Mexikóban, akik valódi érdeklődéssel kérdezgették: „Hogy áll a könyv?” És lelkészi hivatalunk, a Matters of the Heart vezetőségi tagjainak, Wayne és Marsha Kiddnek, akik bátorítottak, támogattak és imádkoztak a könyvért és a megfelelő kiadóért.

A Thomas Nelson Publishingnak, és különösen szerkesztőimnek, Natalie Hanemann-nek, akivel nagyon könnyű együtt dolgozni, és aki a kezdetektől beleszeretett a történetbe, és LB Nortonnak, akinek tökéletességre való törekvésének köszönhetően a regény jobb formába került, mint amilyenbe én valaha is hozni tudtam volna.

Édesapámnak, Chester Arthur Keyes, Jr.–nak, aki már régóta halott, és aki újságszerkesztőként és nyomdászként már korán kialakította bennem az írott szó szeretetét. Sok szempontból nehéz ember volt, de nagyon büszke lett volna erre a könyvre és rám.

És ami a legfontosabb, ez az egész folyamat végig olyan „Istenes dolog” volt. Köszönöm, Jézus: Tiéd minden dicsőség.