NÉHÁNY SZÓ A SZÜLŐKHÖZ

M unkám során sokat fog­lalkoztam gyerekek úgynevezett „magatartászavaraival" -innen eredt az ötlet, hogy „terápiás" meséket írjak gyere­keknek és felnőtteknek. Sokkal kevesebb gyereket kelle­ne pszichológiai tanácsadásra hordozni, ha a szülők ide­jében tudomásul vennék, miféle törvényszerűségek mu­tatkoznak csemetéik fejlődésében. A tudatlanság az oka, hogy gyakran elsiklanak gyermekeik alapvető lelki szük­ségletei fölött, és édeskevés megértést tanúsítanak a fej­lődéssel járó problémák és magatartásformák iránt.

Sok szülőnél meg az a baj, hogy nem tudja kellően ösz­tönözni a gyerekét. Ahelyett, hogy buzdítaná, akaratlanul is arra hajlik, hogy elkedvetlenítse. A helyes ösztönzés alapfeltétele, hogy a szülő csupa olyan követelményt tá­masszon, ami megfelel a gyerek pillanatnyi lehetőségei­nek és képességeinek - és mindezt a gyerek számára ért­hető nyelven. A mese mindennél alkalmasabb rá, hogy gyerek és felnőtt között ledöntse a nyelvi és szellemi kor­látokat. Számtalanszor tapasztaltam, mennyire igénylik ezt a gyerekek.

Gyermekpszichológusi munkám során sokszor és si­kerrel alkalmaztam terápiás segédeszközként az itt követ­kező meséket. A gyerekek azonosulnak a mesehősökkel, és lelkesen fogadják a problémamegoldáshoz kínált ötle­teket, javaslatokat: varázsigék, a párna alá rejtett kis meglepetések, a titkos indiánjelek arra ösztönzik a gye-

5

reket, hogy játékos módon foglalkozzék problémáival, és igyekezzék megváltoztatni magatartását.

A mesék egyaránt szólnak gyereknek, felnőttnek. Ne mérgelődjenek, kedves szülők, ha a gyerek a legna­gyobb dologidőben tétlenül maga elé réved, vagy ha a rendetlenségben nem találja kedvenc játékszerét. Ha van önökben kellő türelem, empátia és jó adag önkri­tika, ezek a mesék bízvást segítenek, hogy leszoktassák gyereküket ezekről az apró bogarakról. Súlyosabb ma­gatartászavarok esetén - ágybavizelés, dadogás, erős szorongás, vagy ha például a gyerek igen nehezen il­leszkedik be az óvodába vagy az iskolába - a pszicholó­giai tanácsadást és az esetleg szükséges terápiát nem pótolja ez a könyv, de jól kiegészítheti.

A könyv elméleti részei a felnőtteknek szólnak. Az álta­lános bevezetés az egyes történetek élén, és a magyarázó megjegyzések a végén, útmutatásul szolgálnak a nevelés és a magatartás-módosítás témájában, és elmagyarázzák a helyes ösztönzés alapjait. Gyakorlati tanácsokat is talál­nak a szülők ahhoz, hogyan bánjanak gyerekükkel és a problémáival. Igen fontosnak tartom az elméleti fejtegeté­sekhez az előkészítő olvasmányokat: először is, a legtöbb szülő „képzetlen" nevelő, vagyis a gyermeknevelés fontos kérdésében semmiféle rendszeres képzésben vagy irányí­tásban nem részesült. Ebből aztán sok szülőnél bizony­talanság és ügyetlenség fakad. No meg aztán ha a gyerek problémákkal szolgál a szülőknek, ez legtöbb esetben arra vall, hogy a gyereknek vannak problémái a szüleivel.

Ez a mesekönyv nem akar a „szülők tankönyvei" soro­zat x-edik kötete lenni. Nem tanít új nevelési stratégiára, nem kéri, hogy felejtsük el a már megtanultakat. Nem akar mást, mint hogy jobban figyeljenek a gyerekükre. A könyv célja tehát, hogy segítse a szülőket, hogyan ösztö­nözzék helyesen a gyereket, hogyan értsék meg jobban a problémáit, és hogy jó szándékú, de téves módon ne erő­sítsék gyerekük helytelen magatartásformáját.

6

HOGYAN ÖSZTÖNZI HELYESEN A GYEREKET A SZÜLŐ

Bizonyos nevelési normák a gyerek egész fejlődése során érvényben maradnak. Az itt következő ötletek és irányvonalak segítenek elkerül­ni a nevelési hibákat és megelőzni gyermekük magatar­tásbeli problémáit.

A gyerek fejlődése nem egyenletes. A viszonylag nyu­godt időszakokat, amikor az újonnan tanultakat gyako­rolja, és erőt gyűjt a következő fejlődési szakaszra, vál­ságos szakaszok követik, amikor a gyerek újat tanul, és magasabb fejlődési fokra lép. Az ilyen szakaszokban óriási lelki és testi teher nehezedik rá. Labilis lesz, kü­lönlegesen érzékeny, és a szülők bizony sokszor értetle­nül állnak a magatartásával szemben. Éppen ezekben a szakaszokban következnek be a legsúlyosabb nevelési hibák. Okuk egyrészt a megértés hiánya - másrészt vi­szont a szülők kötelességüknek érzik, hogy mindenes­tül a „nehéz" gyereknek szenteljék magukat. A gyerek persze igényli a szülők fokozott törődését. Ha zavaró magatartása miatt gyakran kerül a figyelem középpont­jába, ezt a „rosszaságot" a felkeltett figyelem csak erősí­ti, következésképpen akkor is jelentkezik, amikor már nem írható a fejlődés válságos szakaszának számlájára.

7

A legfontosabb válságos szakaszok • Nyolc hónapos kor (ekkor kezdi megkülönböztetni az

„ismertet" az „ismeretlentől"; ebből idegenkedés, bi­zonytalanság fakad).

• Két- és hároméves kor között („dackorszak", az ön­álló tervezés kezdete, „én-tudat", átmenet a jelen ide­jű spontán gondolkodásból a célzott jövő idejű gon­dolkodásba, a fantázia kialakulása).

• Öt- és hatéves kor között (első alakváltozás, kisgye­rek-alakból iskolásgyerek-alakra, ez megzavarja a lel­ki és a testi egyensúlyt, a gyerek rosszul alszik, job­ban szorong, könnyebben megbetegszik, „szeszélyes", rendetlenebb).

• Pubertás (befelé fordulás; a serdülő nem tud egye­nesbe jönni önmagával, magányosnak és megnemér-tettnek érzi magát, óriási a bizonytalanságérzete, ma­gatartása egyetlen nagy tiltakozás).

A gyerek valamennyi fejlődési szakaszban változik. A szü­lők dolga, hogy viselkedésüket ehhez a természet adta fej­lődési folyamathoz igazítsák. Másfél esztendős gyereknél például ajánlatos szigorú irányvonalakat húzni, a legna­gyobb következetességet gyakorolni. Mire azonban a gye­rek két és fél éves lesz, és a lélektanilag terhelő „dackor­szakba" lép, nem árt, ha a szülő egy s más fölött szemet huny. Hasonlóképpen a gyerek szorongását és a mind­eddig rendszeresen gyakorolt tevékenységében jelentkező hirtelen teljesítménycsökkenést másképpen kell értékelni a válságszakaszba lépett hatéves gyereknél, mint ha a nyugodt fejlődési szakaszban levő nyolcesztendős tanúsít hasonló magatartást.

Akár nyugodt, akár válságszakaszban van azonban a gyerek, mindenképpen az alapelv: Minden magatartás megtanulható - a kívánatos és a nemkívánatos maga­tartás egyaránt. Megkülönböztethető: - a minta utáni tanulás: megfigyelés és utánzás révén. A minta vagy egy úgynevezett „presztízshordozó", azaz

8

példakép, vagy pedig egy személy, aki bizonyos maga­tartás révén ér el olyan előnyt, amely vonzó a gyerek szemében, amelyet mint fölöttébb kellemeset él meg, és ezért maga is át akar venni; _ a sikerből való tanulás: ha a gyerek bizonyos magatar­tás révén közvetlenül nyer pozitív megerősítést, akkor ismételni fogja ezt a magatartást, hogy megint ugyanab­ban az előnyben részesüljön.

Példa: Egy hat gyerekből álló csoport minden délelőtt együtt van, hetenként váltakozó „pótmama" felügyelete alatt. Az egyik pótmama utasítása így hangzik: - Tele szájjal nem beszélünk. - Péter igyekszik lenyomni a falatot, mert na­gyon szeretne valamit közölni a pótmamával. Petra azon­ban megelőzi. Péter megpróbálja félbeszakítani Petrát, de senki sem figyel rá. A következő falatnál kitör belőle a mondanivaló, meg sem próbálja lenyelni az ételt, ami még a szájában van. Sikerül magára vonnia a figyelmet, és sikerélményt jelent az is, hogy nem kell tovább fegyel­meznie magát. A pótmama dorgálása sokkal kevesebbet nyom a latban, mint a pillanatnyi sikerélmény, hogy mégis elmondhatta a mondókáját. Következésképpen Pé­ter legközelebb megint tele szájjal fog beszélni (sikerből való tanulás). Palkó ugyanolyan türelmetlen, mint barát­ja, Péter. Nyomban el is tanulja Pétertől, hogy hamarabb és könnyebben jut eredményre, ha teli szájjal mondja el a mondókáját, mint ha kivárná, míg lenyeli a falatot.

Egyénenként változó és az adott helyzettől függ, mit él meg a gyerek mint sikert, jutalmat, igazolást vagy meg­erősítést.

Figyelemfelkeltés: minden embernek alapszükséglete, hogy figyeljenek rá. Ha nem figyelnek az emberre, ha valaki „nulla", ha észre sem veszi senki, az büntetéssel ér fel. így aztán még a figyelem negatív formája is (bírá­lat, ellentmondás, intés) sikerélmény. Kivált, ha a gye-

9

rek gyakrabban éli meg, mint a pozitív értékelést. Érvé­nyes itt a mondás: „A negatív figyelem is többet ér, mint a semmilyen."

Dicséret, elismerés: fontos életelixír; ösztökéli a gyere­ket, és erősíti öntudatát (lásd 88-89., 123., 137. o.).

Előjogok (például: tovább fennmaradhat, vagy ő hatá­rozhatja meg a család vasárnapi programját).

Anyagi megerősítés (édesség, ajándék, pénz...): Vigyá­zat! Az anyagi megerősítés mindig másodrendű legyen, vagyis másodsorban következzék a „társadalmi megerő­sítés" (dicséret, elismerés, figyelem) után! Nem szabad a gyereket arra nevelni, hogy csak akkor vigye ki a sze­metet, ha pénzt kap érte. Anyagi megerősítéssel csak különleges teljesítményt jutalmazzunk, kiegészítő ösz­tönzésül.

Példa: A pótmamát bosszantja, hogy Péter nem engedelmeske­dik, de nem akarja büntetni. Inkább Péter lelkére be­szél. A szavait Péter dicséretnek éli meg. Mégsem hat­nak megerősítésként, hiszen Péter a dicséretet a figye­lem kellemes formájának érzi, és azon igyekszik, hogy továbbra is elnyerje. Legközelebb tehát ebédnél fegyel­mezi magát, és nem beszél tele szájjal. Mivel azonban Palkó továbbra is jártatja a száját, akkor is, ha még nem nyelte le a falatot, a pótmama minduntalan rászól, Péter pedig nem részesül figyelemben. Palkó viselkedé­sével tehát foglalkoznak, Péter fegyelmezett magatartá­sát viszont nem veszik észre, következésképpen úgy ér­zi, „büntetik" jóságáért. Ezek után persze ő is tele száj­jal fog beszélni. A pótmama megint szép szóval próbál­kozik, figyelmeztet, magyaráz. Péter is, Palkó is a figye­lem középpontjába került. Most már a többi gyerek sem törődik a tilalommal. Ebéd közben teljes a zűrza­var, a pótmama nem bír a lármázó gyerekekkel. Hatás­talan marad még a büntetés is (hogy például ebéd után

10

eltilt valakit a játéktól). A büntetés ugyanis nem követ­te azon nyomban a nemkívánatos magatartást; a figyel­meztetés közvetett dicséretnek tűnik fel.

Péter egyre kevésbé fogad szót a pótmamának, aki ezek után „nehéz" gyereknek minősíti Pétert. Péter te­hát új szerepre kényszerül. Beleéli magát a „nehéz" gye­rek szerepkörébe, és ezáltal vonja magára a figyelmet. Palkó pedig egyre féktelenebbül bohóckodik, hogy a többieket megnevettesse. Ő is nagyon élvezi, hogy a kö­zéppontban lehet.

A pótmama tehát a rosszul alkalmazott figyelem ré­vén a két gyereket a csoport „fontos" tagjaivá avatta. És erről a szerepről senki sem mond le szívesen!

A figyelemnek minden formája (legyen az szép szó, figyelmeztetés vagy bírálat), amely közvetlenül követ bi­zonyos magatartást, megerősítésként hat. Ha a gyerek egy bizonyos magatartásforma alapján részesül figye­lemben, gyakrabban fog élni vele.

Példa: A következő héten másik anya lesz ugyanannak a cso­portnak a pótmamája. Ő is figyelmezteti a gyerekeket: -Ne beszéljetek tele szájjal! - Péter hadar, és közben köp­ködi az ételmaradékot, Palkó bohóckodik, Petra kineveti és gúnyolja kettejüket.

A pótmama nem veszi tudomásul, hogy a három gye­rek fütyült a figyelmeztetésre, és a többi gyerekhez for­dul, akik először nyelnek, és csak aztán beszélnek: -Örülök, hogy ilyen türelmesen kivárjátok, amíg le nem nyeltétek a falatot. - (Megerősítés leíró dicsérettel.) - Tu­dom, ha mondani szeretnétek valamit, nehéz kivárni, míg üres nem lesz a szájatok. - (Megértést mutatni.) -Persze, mindnyájatoknak lesz is alkalma elmondani a mondókáját, de csak ha már lenyeltétek a falatot. Igyek­szem, hogy meg is hallgassak mindenkit. Ha észreve-

11

szem, hogy valamelyikőtök nyelés után mondani szeret­ne majd valamit, odabólintok, miközben még rág. Ezért hát ne legyetek türelmetlenek, ne féljetek, mindannyian szóhoz fogtok jutni! Mindenkire büszke vagyok, aki fe­gyelmezi magát az alatt a rövid idő alatt, amíg rág. - (Ösz­tönzés és útmutatás, hogyan kell továbbra is a kívánt magatartást tanúsítani.)

Miközben a pótmama a gyerekekhez beszél, lopva figyeli Pétert, Palkót és Petrát. Mihelyt észreveszi, hogy va­lamelyikük elhallgat és tovább rág, hozzáfordul és meg­dicséri: - Büszke vagyok rád, hogy ilyen szépen fegyelme­zed magadat. - (Jutalmazás azonnali figyelemmel.) - Ha valaki tele szájjal beszél, könnyen félrenyelhet, vagy ki­köpködi a maradék ételt. Ilyen ízléstelen viselkedésre oda sem figyelünk, egyszerűen nem is nézünk oda. - (Meg­magyarázza, mi a nemkívánatos magatartás következmé­nye, anélkül hogy közvetett figyelemmel erősítené.)

A pótmamának persze nem kell állandóan dicsérgetni a gyerekeket, és szüntelenül barátságosan bólogatni. Csak addig kell azonnal megerősítenie a gyerekek kívá­natos magatartását, amíg el nem sajátítják. De nem szabad elmulasztani, hogy az újonnan elsajátított ma­gatartást időnként megdicsérjük és ezzel stabilizáljuk.

Példa: Miska a gyerekszobában játszik. Édesanyja örül, hogy a gyerek elfoglalja magát, és nem zavarja őt. De ezt nem közli, nehogy elvonja a gyerek figyelmét a játékról.

Miska azonban kezd nyűgösködni. Édesanyja figyel­mezteti, és kéri, hogy játsszék szépen tovább. Miska egy darabig játszik, de hamarosan megint nyaggatni kezdi édesanyját. Anyja most már élesebb hangon szól rá.

Miska észreveszi, hogy gyakrabban felkeltheti anyja figyelmét, ha nem játszik szép nyugodtan, hanem nyű­gösködik. A kívánt siker érdekében tehát zaklatnia kell édesanyját. Miska negatív magatartással kényszeríti ki

12

a figyelmet, amelyben nem volt része, amikor „jól" visel­kedett. Anyja tehát a helytelen reakcióval épp a kívánt eredmény ellenkezőjét éri el. Gyakrabban kellett volna bemennie a gyerekszobába, és konkrét dicsérettel kife­jeznie örömét, amiért ilyen „jó" a gyereke.

Semmi sem magától értetődő - kivált a Jóság" nem! A gyereknek minden kívánatos tevékenységét (még az olyan rutinszerű cselekedetet is, mint az evés, a mosa­kodás, az öltözködés...) azonnal meg kell dicsérni, amíg csak szokássá nem válik. Még ezután sem mondhatunk le teljesen a dicséretről, mert ezzel tartjuk szinten az el­sajátított magatartásmódot.

A nemkívánatos magatartásra viszont ne reagáljunk azonnali figyelemmel! Várjuk meg, amíg lecseng a negatív viselkedés, és csak azután beszéljünk róla a gyerekkel

Hogyan reagáljunk, ha a gyerek azt vette a fejébe, hogy ő most „rossz" lesz? - Utaljunk vissza egy hasonló szituációra, amelyben a gyerek pozitív magatartást tanúsított; - ne vegyük tudomásul a negatív magatartást; - hidaljuk át a nemkívánatos és a kívánatos magatar­tás közti távolságot.

Mindez a gyakorlatban valahogy így fest: -Tegnap nagyon örültem, hogy olyan gyorsan felöl­

töztél. Igazán büszke voltam, milyen ügyes voltál. Tu­dom, hogy most éppen úgy fog sikerülni.

Ugyanilyen lelkesítő elismeréssel kell élnünk, amikor a gyerek már láthatóan helytelen magatartást tanúsít. Ebben az esetben azonban ne címezzük közvetlenül a gyereknek, hanem intézzük egy harmadikhoz. Még ha félhangos monologizálásként adjuk is elő, akkor sem téveszti el hatását. Közben figyeljük meg a gyereket, és forduljunk azonnal feléje, mihelyt a kívánatos magatar­tást tanúsítja.

13

Kényes téma a büntetés. Elvben minden szülő és min­den pedagógus célja a lehetőleg büntetésmentes nevelés. Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyerek azt csinál, amit akar. A büntetésnek akkor van értelme, ha bizonyos presztízsvesztéssel sújtja a nemkívánatos magatartást. Tökéletesen elvetendő a büntetés, ha a szülői tekintély bizonyítékaként a gyerek elítélésére vagy megalázására szolgál, ha szorongást kelt vagy vezeklést igényel. Csak akkor eltűrhető, ha mint előre bejelentett következmény jelentkezik, például kedvezmények megvonásában. A büntetés egymagában sohasem vezet belátásra, legfel­jebb szorongó vagy ravasz kibúvókra késztet.

Büntetést csak szükség esetén alkalmazzunk, a gye­rek bizonyos nemkívánatos magatartásformáinak korlá­tozására, de nem a gyerek megbüntetésére!

Képzeljük el a nevelést mint lépcsőt, amely sok kis fok­ból áll. A cél itt a gyereket a legalsó lépcsőfokról, a „Van-állapotból" a legfelső lépcsőfokra, a „Legyen-állapotba" eljuttatni. Útközben tekintettel kell lennünk a gyerek hajlamaira, kívánságaira és szükségleteire. Egyetlen lép­csőfokot sem hagyhatunk ki, és a részcélokat mindig meg kell beszélnünk a gyerekkel.

Ennek a nevelési módszernek roppant fontos alkotó­eleme a dicséret, amely ösztönzi a gyereket, hogy lépjen a következő lépcsőfokra. - A dicséret ne tartalmazzon bírálatot (- Na látod, miért nem csinálod mindig így?). - A dicséret ne legyen általános (- Te vagy a világ leg­jobb gyereke!). - A dicséret vegye figyelembe a gyerek helyzetét. Vagyis méltányolja a gyerek erőfeszítését, igyekezetét, teljesít­ményét és érzéseit, és fejezze ki a mi örömünket, a gye­rek iránti érdeklődésünket, s átérzett, konkrét elisme­résünket.

14

Dicsérettel gyereknek-felnőttnek hatásosabban mu­tathatunk utat a helyes magatartáshoz, mint bírálattal! A dicséret bátorít, a bírálat elkedvetlenít.

Példa: Andris megmutatja édesanyjának az írásfeladatát. Né­hány szót szépen írt, néhányat hanyagul.

A szokásos szülői reakció: - Azonnal írd le még egy­szer az egészet! - A gyerek kelletlenül, esetleg heves til­takozás közepette és óriási időráfordítással leírja még egyszer a szavakat, de egyáltalán nem erőlteti meg ma­gát, hogy szépen írjon.

A helyes reakció: - Ezeket a szavakat itt nagyon szé­pen írtad. Igazán jól sikerültek. Még a pontot is feltet­ted az i-re! A többi szónak is nagyon fogok örülni, ha még egyszer leírod őket, és azok is éppilyen szépen si­kerülnek. - Ezzel a dicsérettel az anya kifejezi, mit vár gyerekétől, célt tűz ki eléje, és nem terheli túl a gyere­ket. Andris kedvvel és buzgón lát hozzá, hogy kibonta­koztassa képességeit.

A konkrét és leíró dicséret nemcsak buzdít: biztosítja is a gyereket afelől, hogy komolyan veszik, megértik. Nem dédelgeti-kényezteti a gyereket, hanem erőt ad neki. Az a gyerek, aki elegendő dicséretben részesül, könnyeb­ben talál rá a helyes útra. Már nincs rá szüksége, hogy helytelenkedéssel kerüljön a középpontba, hogy leg­alább azzal kényszerítse ki környezete figyelmét.

Sok szülő közös hibája, hogy gyereküknek csak a problematikus magatartását veszik észre. Gyakran ne­hezükre esik a gyerek pozitív vonásait méltányolni. Ilyenkor van egy egyszerű eszköz, amely egyfelől a szü­lőket szorítja rá, hogy gyerekük erősségeivel és adottsá­gaival foglalkozzanak, másfelől a gyereknek adja meg a szükséges figyelmet és elismerést: a „dicsérőfüzet" (lásd

15

még 87-88. és 136. old.). Akárhogy viselkedett is aznap a gyerek (nincs olyan gyerek, aki egész álló nap réme­sen viselkedik!), a füzetbe csak pozitív megjegyzések kerüljenek. Semmiféle bírálatot ne tartalmazzon!

Ilyesféle lehet például egy bejegyzés: „Örülök, hogy ma segítettél nekem a vásárlásnál. Na­

gyon ügyes és megbízható vagy. Örülök, hogy meséltél az iskoláról. Szeretek veled beszélgetni. Büszke vagyok rád, mert egész nap nem dühöngtél. Nagy erő kellett hozzá, hogy így fegyelmezd magadat! Bravó!"

A szülők minden este, elalvás előtt olvassák fel a gye­reknek, mi van a dicsérőfüzetben. Ezek a percek legye­nek tökéletesen konfliktusmentesek. Elmélyítik a szü­lők és a gyerek közti kapcsolatot, és a biztonság és bi­zalom érzetét közvetítik a gyereknek.

A nevelés „technikai" irányvonalain kívül mindenek­előtt arra ügyeljünk, hogy a családban első helyen áll­jon a megértés és a biztonságérzet. A partnerkapcsolat példája iránymutató. Ez nem jelenti azt, hogy a szülők minden nézeteltérését el kell titkolni a gyerek elől. Amíg a szülők közötti vita nem fajul gyűlölködéssé, amíg a szülők veszekedés közepette sem tekintik egymást el­lenségnek, amíg a gyerek tanúja lehet a kibékülésnek, addig a házastársak közötti konfliktus nem okoz kárt. Annál inkább az állandó veszekedés, szeretetlenség lég­köre!

Az érzéseket meg kell beszélni - és ki kell beszélni: ez­zel az egyszerű lépéssel tanulhatjuk meg, hogyan mu­tassunk megértést; hogyan juttassuk a gyerek tudomá­sára, hogy komolyan vesszük; mi a módja, hogy má­sokra befolyást gyakorolhassunk. Fontos nevelési cél az érzések és érzelmek kölcsönös elfogadása és tiszte­lete.

Vélhetőleg minden felnőtt megélte már a következő helyzetet: az embernek nagy a gondja-baja, igen szomo­rú. A külvilág erre különbözőképpen reagál. „Ne fogd fel

16

tragikusan. Az idő minden sebet begyógyít." „Uralkodj magadon! Ne hagyd el magad!" „Egy ilyen csekélység miatt izgatod magadat? Másnak sokkal nagyobb a baja, több oka volna panaszkodni!" „Ismerem a problémát. Én is éppen így voltam, amikor...". „Tereld el a gondola­taidat. Hallottam egy remek viccet, ha elmondom, mind­járt jobb kedved lesz!" „Ne légy már olyan érzékeny mi­móza!" „Ó, te szegény! Borzasztó! Nem szeretnék a he­lyedben lenni!"

A fenti jó szándékú, ám a megértés tökéletes hiányát tükröző reakciók nem szolgálnak az illetőnek azzal a vi­gasztaló érzéssel: „íme, ez az ember igazán megért, ko­molyan vesz." Amikor még heves a fájdalom, az ember nem kívánja, hogy eltereljék a figyelmét, nem óhajt semmiféle tanácsot elfogadni; egész egyszerűen arra vágyik, hogy megértsék, hogy az érzéseit komolyan ve­gyék. Néhány ilyenféle mondat: „Ugye, ez nagyon nyo­maszt?", „El tudom képzelni, micsoda csalódás lehe­tett", „Tudom, hogy nagyon fáj" - vagyis az egyenes be­széd, és mindenekelőtt az érzések elismerése pillanat­nyilag többet segít minden ésszerű javaslatnál.

Kiváltképpen gyerekeknél, akik még nem tanulták meg, hogyan leplezzék érzéseiket, különösen fontos, hogy a felnőtt ne érzékeltesse: ódzkodik az érzelmi megnyilvá­nulásoktól. Ne csak a gyereknek engedjék tehát, hogy ki­nyilvánítsa érzéseit - tanulják meg önök is, hogy erre megfelelően reagáljanak.

Példa: Petra megütötte magát, sír. A szülők vigasztalgatják. Az együttérző sajnálkozás („Szegény kicsikém! Hogy tör­tént a baj?") csak hevesebb sírást vált ki, és a gyerek­ben hamarosan kifejlődik a kényeskedés. Ha azon igyekszünk, hogy a gyerek figyelmét eltereljük, hogy ér­zéseit semmibe vegyük („Ugyan, katonadolog; gyere,

17

kapsz egy fagyit."), azt a meggyőződést kelti benne, hogy nem értik meg, hogy magára hagyják. Sokkal cél­ravezetőbb nyugodtan, megértően így szólni: - Igen, ez biztosan nagyon fáj. - Ne féljen a szülő gyermeke érzé­seihez szólni. Ha a gyerek érzi, hogy komolyan veszik, nem lovalja bele magát fájdalmába, és hamarosan meg­nyugszik.

Ezt az általános bevezetést az egyes mesék és történe­tek bevezető megjegyzései követik - vegyék azonban fi­gyelembe, hogy az ösztönzés fajtáit csupán javaslatnak szántam. Természetesen esetről esetre változik, hogyan beszéljenek valóságos helyzetekben a gyerekükkel. Mindenesetre tartsák szem előtt a lélektani ösztönző technikáknak és az ábrázolt nevelési irányvonalaknak „vörös fonalát". A program csak akkor lesz sikeres, ha önök, kedves szülők, még mielőtt megkezdenék a tré­ninget, átélten és önkritikusan igyekeznek felismerni a helytelen gyermeki magatartás okait.

18

Ha a gyerek nem akar elaludni

NEM AKAROK MÉG LEFEKÜDNI

Andris, itt az ideje, hogy végre lefeküdj! - figyelmezteti kisfiát édesanya. Andris azonban épp az autóival van elfoglalva, és esze ágában sincs abbahagyni a játékot.

- Hadd játsszam még egy kicsit! - kérleli édesanyát. - Szó sem lehet róla! így is tovább maradtál fenn, mint

máskor. Na, gyere gyorsan. A gyerek protestál, de végül sikerül édesanyának le­

fektetnie. Gyors jójcakátpuszi, villanyoltás, ajtóbecsu-kás.

Pár perc sem telik el, Andris már dugja is ki a fejét az ajtón:

- Szomjas vagyok! - J ó l van - mondja édesanya -, szaladj, igyál valamit.

De gyorsan. Andris egyre lassuló léptekkel vonul át a nappali szo­

bán. Lehetőleg minél többet szeretne elcsípni a tévé műsorából.

- Minden este ugyanez a cirkusz! - mordul rá édesapa. Andris hosszas huzavona után elégedetlenül vissza­

kullog a szobájába.

Ugyanezen az estén történt, messze-messze Andristól meg a szüleitől, hogy Álommanó megint a Földre készült. Mint tudjátok, Álommanó álomport szór a gyerekek sze­mébe, hogy ha tetszik, ha nem, elaludjanak.

19

Csak azt nem tudjátok talán, hogy Álommanónak is van egy sereg gyereke. A nagyobb manógyerekek már segíthetnek édesapjuknak a munkában. A legkisebb manógyerek pedig, a kis kíváncsi gézengúz, legszíve­sebben mindenbe beleütné az orrát! Állandóan unszolja édesapját, Álommanót, hogy vigye magával őt is a Föld­re. De hiába. Ezen az estén aztán elhatározza, hogy ti­tokban mégiscsak édesapjával tart. Mint tudjátok, Álommanó nagy zsák álomport cipel a hátán. Manócs-ka kiönt egy kevés álomport a zsákból, maga pedig be­lebújik. Indulás a Földre!

Hú, ez aztán a repülés! Manócska egészen beleszédül. Mihelyt megérkeznek a Földre, észrevétlenül kibújik a zsákból. De még most is szédül. Lehunyja hát a sze­mét, és a falnak támaszkodik. Amikor pedig megint fel­pillant - ó, jaj! -, Álommanó már messze jár, nem látja sehol! De Manócska nem búsul sokáig:

Megnézem magamnak a Földet, aztán még mindig lesz elég időm, hogy apámat megkeressem - gondolja elége­detten. - Mindjárt be is kukkantok ebbe a szobába.

És tudjátok, kinek a szobájába kukucskál be Ma­nócska? Bizony: az Andriséba!

- Hát ez meg miféle szerzet? - kiált fel meglepetten And­ris. - Ki vagy te? Nem ismerlek! De mókás képed van!

Szerencsére a szülei a televízió előtt ülnek, különben meghallották volna Andris szavait.

- Persze hogy nem ismersz - mondja Manócska. - Most járok először a Földön. Az én papám az Álommanó.

-Akkor te biztosan Manócska vagy, ugye? - bámul Andris.

- Igen, azért jöttem, hogy segítsek apámnak - henceg Manócska.

- Tudod, mit? - kiált fel Andris. - Tehetnél nekem egy nagy-nagy szívességet! Úgy unatkozom itt az ágyban. Legszívesebben sose aludnék. Ha nem volna az a buta elalvás, sokkal többet játszhatnék. Te biztosan tudsz

20

nekem segíteni, hogy az Álommanó ne jöjjön be a szo­bámba!

Manócska nagyon büszke, hogy Andris ilyesmit téte­lez fel róla.

- Na jó, segítek - mondja kegyesen. - Apámtól tudom, hogy ahol már elvégezte az aznap esti munkáját, leszór az ajtó elé egy marék álomport, amit ti nem láthattok, csak mi. Ha nem szórná az ajtó elé az álomport, még utóbb újra belehintene egy adagot valakinek a szemé­be, az meg kétszer olyan sokáig aludna - máshol pedig esetleg elfelejtené, és az a gyerek reggelig is ébren ma­radna. Itt van az én zsebemben egy marék álompor -tudod, mit? - ideszórom az ajtód elé.

- Szuper! - örvendezik Andris. - Akkor játszhatom, ameddig akarok! Köszönöm szépen, aranyos Manócska!

- No, megyek világot látni - szedelőzködik a manógye­rek. - Holnap este megint meglátogatlak. Mulass jól!

Andris pedig boldogan játszik az autóival. Legszíve­sebben felállítaná az autóversenypályát, de fél, hogy ar­ra mégiscsak felfigyelnének a szülei. Ásítozik, a szeme könnyezik, de ügyet sem vet rá.

Másnap reggel Andris bizony igen sápadt, és fekete karikák vannak a szeme alatt. Barátai beszólnak érte, és játszani hívják.

- Rendezzünk versenyfutást! - ajánlja Miki. Andris örül, mert nagyon szeret futni. Különben is meg akarja mutatni annak a pimasz Mikinek, aki mindig csúfolja a lemaradókat. Ha pedig Andris győz, akkor mérgelődik.

- Elkészülni - vigyázz - rajta! Nekilódul az egész csapat. De mi történt? Az egyik fiú

hátul kullog! Egyre nő a távolság közte meg a többi futó között! Ki az? Hát bizony - Andris! Annyira fáradt, hogy nem is fut - inkább csak vánszorog csigalassúsággal a többiek után. Miki a győztes. Ki is neveti Andrist!

Andris úgy érzi, mintha szivacsból volna a lába. Bosz-

21

szankodik. Nem is játszik tovább a barátaival, mérge­sen hazabaktat. De otthon sincs kedve semmihez. Dél­után megnézheti a televízióban a gyerekműsort - de még az érdekes kalandfilm sem köti le az érdeklődését. Fáj a feje, alig tudja nyitva tartani a szemét. Este ezért a szokásosnál sokkal hamarabb bújik ágyba.

Villanyoltás után megint betoppan Manócska. - Na, mi van? Most se akarsz aludni? Andris legszívesebben azt válaszolná, hogy inkább el­

alszik, de aztán meggondolja: - Hát persze hogy nem akarok aludni! Olyan jó volt

tegnap éjjel! Légy szíves, szórj megint egy kis álomport az ajtónk elé.

És Andris megint ébren tölti az éjszakát. De most már nem sok öröme telik benne, ha az autóival játszik. Ko­torászik a játékai között, de valójában semmi sem ér­dekli.

Unatkozom! Nem is érzem jól magam, mindenem fáj! Igazából nem is olyan rossz az az alvás! - gondolja ma­gában.

Reggelire édesanya a kedvenc ételét teszi elébe: zab-pelyhes müzlit. Csakhogy Andrist a fáradtság annyira elgyengítette, hogy meg sem bírja fogni a kanalat. Kény­telen lemondani kedvenc ételéről.

Reggeli után kimegy a parkba a gyerekekhez. Össze­húzza a szemét, mert szúrja a fény.

- Labdázzunk? - kérdik a gyerekek. De Andrisnak olyan nehéz a karja, a lába, mintha jókora vasgolyók lógnának rajta.

- Ma nincs hozzá kedvem - mondja elhaló hangon. -Játsszatok nélkülem.

- De unalmas vagy! - vágja oda a többi gyerek, és fa­képnél hagyják. Rá se néz senki egész délelőtt.

Andris alvás után vágyódik. - De buta voltam! Csak akkor van az embernek kedve mindenhez, ha alaposan

22

kialudta magát. Csak akkor esik jól a játék, a tévézés. Csak akkor ízlik a kedvenc étele. Csak akkor tud ját­szani a barátaival.

Időközben Álommanó megtudta, hogy suttyomban Ma-nócska is vele tartott a Földre. Mindenütt keresi, de se­hol sem találja.

Remélhetőleg nem követett el valami csínyt a kis ha­szontalan! - gondolja rosszat sejtve Álommanó.

Aznap este Andris megkéri Manócskát: - Ma ne szórj álomport az ajtónk elé. Nem szeretnék

éjszaka ébren maradni. Mindenem fáj, a gyerekek meg nem akarnak velem játszani, olyan fáradt vagyok.

- Nem értem - mondja Manócska. - Mi, álommanócs-kák sosem alszunk, mégsem vagyunk fáradtak. De kü­lönösek is vagytok ti, embergyerekek! No, azért még itt maradok nálad egy kicsit, szeretném látni, amint elal­szol. - De Andrisnak már le is csukódott a szeme.

Mivel Manócska ezúttal nem szórt láthatatlan álom­port az ajtó elé, Álommanó hamarosan betoppan. Bol­dog, amikor rátalál Manócskára. Igaz, meg is szidja, de nem nagyon. Hanem amikor megtudja, hogy Manócska két éjjel is segített Andrisnak ébren maradni, komolyan előveszi fiacskáját:

- Mi elboldogulunk alvás nélkül, de az embereknél más­képpen van. Ha egy ember nem alszik eleget, még meg is betegedhet. Te segíteni akartál Andrisnak, de kis híja, hogy kárt nem tettél benne. Ezért most megörvendeztetjük. Má­tól fogva, ha este első szóra lefekszik, reggel jutalmul vala­mi meglepetést talál a párnája alatt. No de most már sze­delőzködjünk. Sok gyerek vár még az egészséges álomra!

Andris sokáig alszik, átalussza majdnem az egész dél­előttöt.

- De jót aludtam! És milyen éhes vagyok! Nagyszerű, süt a nap, mehetek strandra a barátaimmal!

23

valami meglepetést találsz. Lehet, hogy olyan golyót, amilyen a mesében van, vagy egy matricát, vagy valami más kedves apróságot.

Fontos, hogy kellően vonzó színben ábrázoljuk a gye­reknek az új helyzetet, és hogy következetesen betart­suk a „játékszabályokat". A „párna-meglepetés" formájá­ban bekövetkező anyagi megerősítés ne álljon az előtér­ben. Legfontosabb, hogy a kívánatos magatartás meg­jelenésére azonnal felfigyeljünk. Az anyagi ösztönzésről lassan, fokozatosan lemondhatunk, mihelyt a kívánt magatartás már nem okoz nehézséget a gyereknek.

Ha azonban szorongás az oka, hogy a gyerek nem akar aludni, ezt a programot ne erőltessük! Először fel kell deríteni, miből ered a szorongás. A tüneti kezelés önmagában nem elég. Adott esetben forduljunk pszi­chológushoz. Vegyük komolyan gyermekünk szorongá­sát, ne próbáljuk erőszakkal kibeszélni belőle. Beszél­jük meg a gyerekkel a különböző lehetőségeket, ame­lyek segíthetnek, hogy biztonságban érezze magát, és megszabaduljon szorongásától (lásd 31-32. o.).

26

Ha a gyerek rosszat álmodik

EGY-KÉT-HÁR, NEM FÉLSZ MÁR

Anyu! Anyu! - kiabál riad-Gyere be! Félek! Olyan rosszat álmod­

tam! - Édesanya megnyugtatja, Klaudia pedig kérde­zősködni kezd: - Miért álmodom mindig olyan rosszat? Mitől vannak a rossz gondolatok? Igazából mi is az, hogy gondolat? Honnan jön az álom? Miért nem álmod­hatok mindig szépeket? A felnőttek is álmodnak rossz dolgokról, anyu? Te meg apu miért nem szoktatok félni éjszaka?

- Mennyi kérdés! - mosolyog édesanya. - Egyszerre nem is tudok ennyire válaszolni. Persze hogy a felnőt­tek is szoktak rosszat álmodni. Ilyesmi mindenkivel előfordul. A gondolat - az már nehezebb dolog. Talán jobban megérted, ha mesélek neked valamit. Képzeld el, hogy a gondolatok apró kis emberkék. Valójában persze nem azok, de hát ez most mese lesz.

Nos, ezek a gondolatemberkék eleinte nagy békesség­ben éltek, és szorgalmasan dolgoztak. Minden egyes gondolatemberkének megvan a feladata. Az egyik gon­dolat például el tudja neked újra mesélni azt a mesét, amit anyu felolvasott. A másik újra megmutatja a sok szép játékot, amivel a barátnődnél játszottatok. Néme­lyik gondolat segít emlékezned arra, amire a szüleid ta­nítottak, amit mutattak, vagy amit az óvodában vagy az iskolában gyakoroltál. Egyik gondolat nagyon jól szá­mol, más gondolatok segítenek megtanulnod a verset.

27

Történt egy napon, hogy a gondolatemberkék össze­vesztek. Hogy hogyan is kezdődött a csetepaté, arra már senki sem emlékszik - csak annyi biztos, hogy a békes­ségnek befellegzett. Az egyik gondolatemberke egy­szeriben fontosabbnak képzelte magát a többinél. - Én igen fontos gondolat vagyok. Fel sem tudná építeni a gyerekünk a várat, ha én nem súgnám meg neki, hogyan folytassa. Egyszóval: sokkal fontosabb vagyok, mint te! -vágta oda ez a gondolatemberke a számológondolatnak. - Láttál már olyan gyereket, aki örül, ha számolnia kell?

- Lehet, hogy nem örül - vágott vissza mérgesen a számológondolat -, csakhogy én segítem hozzá a gyere­künket, hogy jó tanuló legyen, hogy egyedül tudjon vá­sárolni, hogy megtanulja beosztani a zsebpénzét!

- Ugyan, mit vitatkoztok - szólt közbe egy harmadik gondolat. - Hisz mindenki tudja, hogy én vagyok a leg­fontosabb, engem illet a dicsőség. Abból a sok szépből, amit a gyerekünk átél, én barkácsolom össze számára a leggyönyörűbb álmokat. Ugyan, van-e annál jobb, mint szépeket álmodni?

Az álomgondolat pöffeszkedése láttán a többi gondo­latemberke majd megpukkadt mérgében. De minél dü­hösebbek lettek, annál jobban örvendezett az álomgon­dolat. Felfuvalkodott, lábujjhegyre állt, hogy megmutas­sa a többi gondolatemberkének: csakugyan ő a legna­gyobb, legfontosabb minden gondolat közt. Egyre több és több gondolatemberke gyűlt a fontoskodó gondolat köré. Először megpróbáltak a lelkére beszélni: ne legyen már olyan fennhéjázó, hisz ők valamennyien együtt fon­tosak és jelentősek a gyereküknek - mindegyik gondo­latemberke a maga módján. Csakhogy az álomgondolat nem volt hajlandó egyikükkel sem összemérni magát. No, akkor támadt csak haddelhadd! Egymás szavába vágtak, ordítoztak, hadonásztak, de egyiknek sem sike­rült letromfolnia az álomgondolatot. Kénytelenek voltak belátni, hogy szavakkal nem mennek semmire.

28

Összedugták hát a fejüket a gondolatemberkék, és azon tanakodtak, hogyan győzhetnék le a pöffeszkedő álomgondolatot.

- Majd mi megmutatjuk, hogy egy gyereknek egyálta­lán nincs szüksége álmokra! Na várj csak!

Mérgükben nem sokáig gondolkodtak-fontolgattak: el­tökélték, hogy majd jól megtréfálják a hetvenkedő frátert! Eszükbe sem jutott, hogy a tréfa talán balul sülhet el.

Ugyan, mit főztek ki a gondolatemberkék? Elhatároz­ták, hogy jól összekavarják az álomgondolat szép ál­mait. Olyan buzgón törték a fejüket újabb és újabb tré­fákon, annyira örvendeztek, hogy milyen jól felbosz-szantják majd az álomgondolatot, hogy közben egészen megfeledkeztek szegény gyerekükről, akinek meg kell szenvednie a sok rossz álmot. Nagy sokára azután elült a nagy hűhó, és előlépett a legértelmesebb gondolat.

- Ne légy annyira elbizakodott - tanácsolta az álom­gondolatnak. - Mindannyian egyformán fontosak va­gyunk. Mindegyikünkre szükség van, de egyikünknek sem szabad azt hinnie, hogy ő a legfontosabb. Csak ak­kor segíthetünk a gyerekünknek, ha összefogunk, ha sutba vágjuk a vitát.

Az álomgondolat megfogadta a legértelmesebb gondo­lat jó tanácsát. A többi gondolatemberke is megbocsá­tott neki, és többé nem ártotta magát a munkájába. így aztán az álomgondolat megint szép, derűs álmokkal ajándékozta meg a gyereket.

Hanem, mivelhogy igencsak hiú volt őkelme, néha bi­zony megfeledkezett jó szándékáról. Hencegett, hetven­kedett, mindenáron le akarta tromfolni a többieket. Csakhogy a gondolatemberkék résen voltak. Már aznap éjjel jól összezavarták az álmokat, egészen addig, amíg az álomgondolat megint meg nem juhászodott.

Ezért aztán még manapság is megtörténik, hogy a gon­dolatok összekapnak, te pedig rosszat álmodsz. Rossz szellemekről, rablókról, gonosz emberekről - de ha így

29

van, az csak a gondolatemberkék veszekedésének kö­szönhető, akik máskor anyu aranyos meséit mondják el neked újra meg újra. Ha már iskolába jársz, és azt álmo­dod, hogy hosszú-hosszú számoszlopot kell összeadnod, de sehogy sem érsz a végére - hát ebben a számológon­dolat a ludas. Ha álmodban fenyegető csatasorba fejlőd­nek a játékaid, vagy pedig felkerekednek és világgá men­nek - nos, ennek az a gondolat az oka, amelyik máskor segít neked várat építeni.

Most pedig elárulom, hogyan teremthetsz rendet a buta gondolatok között, hogyan bírhatod rá őket, hogy mindegyik szép rendesen végezze a dolgát. Meglátod, sikerül - hiszen te vagy a gondolataid kapitánya!

Ugye, hallottál már a vidám varázslóinasról? Te is le­hetnél ám varázslóinas. De bizony eleinte a varázsló­inasoknak sem sikerül mindig a varázslás a varázs­igékkel. Még a hatalmas, jóságos varázslómester sem járt különbül hajdanában, varázslóinas korában. Ne­ked is gyakorolnod kell egy kicsit, hogy nagyra növe­kedjen a varázserőd.

M i az a három fontos dolog, amire minden varázsló­inasnak szüksége van? Varázsige, varázsvessző - és: TÜ­RELEM! A varázsigét könnyű megjegyezni: „Egy-két-hár, nem félsz már." Következik a varázsvessző, ami talán még a varázsigénél is fontosabb. A varázsvesszőt helyet­tesítheti a legkedvesebb játékod. Ugyan, mi az? Talán a maci? Vagy a kutyus? Vagy a nyuszi? Lehet persze a kedvenc babád is. Fogd meg, szorítsd jól magadhoz, és úgy mondd el a varázsigét. Most pedig igen fontos moz­zanat következik. Miután elmondtad a varázsigét, gon­dolj valami nagyon szépre vagy nagyon mókásra. Kép­zeld el például, milyen aranyos képe van a macidnak, és milyen puha a bundája. Vagy gondold el, milyen jól fogsz holnap játszani vele. Szorítsd jól magadhoz a kedvenc játékodat, és nagyon erősen gondolj a sok szép dologra.

30

De ha még most sem hagynak békében a buta gondo­latok, ha még most is ijesztgetnek, próbáld elölről kez­deni az egészet. Mindjárt jobban és biztonságosabban érzed magadat. Segít ebben a kedvenc játékod is. Ha si­keres volt a varázsige, másnap reggel mesélj róla a szü­leidnek, hadd örüljenek ők is, hogy az ő kis varázsló­inasuk milyen ügyes.

Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha gyermekük rosszat álmodik vagy fél - melegségre, törődésre van szüksége. Hogy a szülő ebben a helyzet­ben alkalmasan viselkedjék, ahhoz megfelelő érzék kell: a szorongásra válaszoló azonnali törődés önbizalmat ad a gyereknek, de a helytelen reakció esetleg még jobban elbizonytalanítja, szorongását megerősíti, elmélyíti. Jel­legzetes megerősítés például a következő reakció:

- Mi bajod? Mitől félsz? Nem kell félned semmitől, hi­szen mama és papa itt van melletted! No, nyugodj meg végre! Nincs itt senki, aki bánthatna. Ugyan, ne félj már! Na, ugye, minden rendben van? Akkor aludj szépen!

Ezzel talán sikerül egy időre megnyugtatni a gyereket, de az is lehet, hogy megköveteli, szülei maradjanak bent a szobában. Az efféle helyzet azonban többnyire úgy végződik, hogy a szorongó gyerek bebújik a szülei ágyába. Ami pedig azzal a veszéllyel jár, hogy a gyerek szeretné újra átélni ezt a kellemes érzést, és szokásává válik, hogy a szüleivel alszik. Azonkívül a szülők még meg is erősítik a gyerek szorongását, mert csakis szo­rongó magatartásával törődnek. Valóságos segítséget nem adnak.

Helyes reakció lenne: - a gyerek érzéseihez szólni, szorongását tényként elfo­gadni; - biztonságot adni;

31

- a gyereket kellemes gondolatok felé terelni; - megoldási lehetőségeket kínálni, és ösztönözni a gye­reket, hogy ezeket alkalmazza; - elismeréssel jutalmazni az eredményt.

Beszélgetésben ez valahogy így hangzik: - Félsz, mert rosszat álmodtál. Megértelek. Kellemet­

len, ha az ember fél. Tudod, mit? Segítek neked, hogy ezt a buta félelmet ripsz-ropsz elkergesd. Ketten együtt fogjuk megpróbálni. Egész biztosan sikerül. Tudod, mi mindig itt vagyunk a közeledben, és vigyázunk! Emlék­szel, mit csinált Klaudia a mesében? Mondd csak, iga­zából melyik a kedvenc játékod? Gyere, megkeressük. Itt van, fogd meg, és jól szorítsd magadhoz. Csinálj min­dent úgy, ahogyan Klaudia csinálta a mesében. Még egyszer elmagyarázom. Később bejövök néhányszor a szobádba, és egy kicsit itt maradok. Akkor majd meglá­tom, milyen jól megtanultad, hogyan kell elkergetni a félelmet. Ha még nem aludtál el, légy szíves, meséld el, milyen sikerrel jártál. Már nagyon kíváncsi vagyok rá, és örülök. Reggel pedig mindjárt felkelés után megint beszélgetünk róla. Jó lesz?

A kedvenc játék magához ölelése biztonságot ad a gyereknek, és így könnyebben tud kellemes dolgokat elképzelni. Azonkívül segít a biztos tudat is, hogy a szülei, ha nincsenek is a szobában, de a közelben van­nak. Kellemes a koncentrálás a kedvenc játékszerre; megkönnyíti, hogy hamarabb eltűnjön a félelem. A „va­rázsige" és a szülők ösztönzése segít a gyereknek, hogy bízzék a sikerben.

Ha a gyerek mindezen kísérletek ellenére sem nyug­szik meg, akkor ne hagyatkozzanak erre az eljárásra. Ne oltsák el a villanyt a gyerekszobában, és hagyják nyitva az ajtót. Ha ez sem segít, kivételesen engedjék meg a gyereknek, hogy bebújjon az ágyukba. De ezt a fajta segítséget a lehető leghamarabb le kell építeni!

32

Ha a gyerek fél a kutyától

MARCI ÉS A TÖRPEKUTYÁK

M arci szülei egész nap dolgoznak, jóformán reggeltől estig nincsenek otthon. Marci ezért sokat van a nagymamájánál. Borzasztóan szereti Nagyit!

Marci jó eszű, és igen-igen eleven kisgyerek. Nagyi gyakran inti, hogy legyen óvatosabb. Mivelhogy Marci mindenre kíváncsi, mindent ki is akar próbálni. Gyává­nak igazán nem nevezhető - de azért egyvalamitől mégiscsak fél: a kutyától. Legyen az a kutya kicsi vagy nagy, fekete vagy fehér - ha Marci kutyát lát, már kap­ja is nyaka közé a lábát, és elszalad.

Jó ideje él már benne ez a félelem. Maga sem emlék­szik, hogyan kezdődött az egész - mert volt idő, amikor Marci ahány kutyával találkozott, mindegyiket megsi­mogatta. Figyelmeztették is a szülei:

- Idegen állathoz ne nyúlj. Nem ismer téged; lehet, hogy megijed, védekezni akar, és utánad kap.

Marci azonban nem hallgatott szülei tanácsára. Nagyi intő szavait is elengedte a füle mellett, pedig Nagyi szüntelenül mondogatta:

- Marci, ne nyúlj a kutyához! Mindjárt megharap! Mi tagadás, Nagyi mindig is félt a kutyától...

1 örtént egy napon, amikor Marci sétálni ment Nagyi­val, hogy meglátott egy kutyát, amelyik az ABC-áruház előtt hevert: szép nyugodtan várt a gazdájára. Marci

33

odaszaladt a kutya mögé, és meg akarta simogatni. A kutya nagyon megijedt. Mivel nyilván azt hitte, bántani akarják, Marci keze után kapott. Marci első ijedségé­ben még sírni is elfelejtett. Nagymamája halálra rémült, odarohant Marcihoz, magához ölelte, babusgatta, gü­gyögve vigasztalta. Marci erre sírni kezdett, mint a zá­poreső, holott a kezén épp csak egy kis horzsolás lát­szott. Nagymamája egészen hazáig kesergett, Marci pe­dig bőgött, bőgött, bőgött. Nagyi minduntalan a karco­lást nézegette, és figyelte, nem kezd-e vérezni. Azóta az­tán Nagyi különlegesen vigyáz Marcira, Marci pedig egyre jobban fél a kutyától.

Marcinak van egy jó barátja, Miki. Marci szülei bizo­nyára megengednék, hogy elmenjen Mikivel a játszótér­re - csakhogy Marci erre nem hajlandó. Ugyan, miért? A magyarázat roppant egyszerű: Mikinek van egy nagy kutyája, amit nagyon szeret, és ami mindehová elkíséri. Ráadásul ennek a kutyának, illetve kutyahölgynek nemsokára kölykei lesznek. Miki felajánlotta Marcinak, hogy nekiadja majd az egyik kiskutyát, de Marci halla­ni sem akar róla. Azt viszont nem vallja be barátjának, hogy fél a kutyától, mert Miki biztosan kinevetné.

Mit csináljak, hogy Miki gyakrabban jöjjön el velem a játszótérre, de a kutyáját ne hozza magával? Milyen jó lenne, ha nem félnék a kutyától! De sehogy se tudok szabadulni ettől a buta félelemtől! - gondolja egyik este szomorúan Marci. Még haragszik is magára egy kicsit, mielőtt elaludna.

Aznap éjjel különöset álmodik: óriási űrhajó röpíti ro­hanó folyók, égbe nyúló hegycsúcsok, tág völgyek fölött, majd egyre gyorsabban távolodik a Földtől, és most már az ég csillagmiriádja között suhan. Egyszer szörnyen meleg van, másszor csontig ható hideg, aszerint, milyen messze vagy milyen közel kerülnek a csillagokhoz. Vég­re kiköt Marci egy kis bolygón, egy hegy tetején. A hegy

34

kopár, sehol egy fa, egy bokor, Marci alig tudja emelni a lábát, mozdulni is alig bír. Az űrhajó felé fordul segítsé­gért, ám ekkor látja - ó, borzalom! -, hogy az űrhajó el­tűnt!

Mit csináljak űrhajó nélkül ebben a hidegben? - gon­dolja kétségbeesetten Marci. Egyszer csak megpillantja egy barlang bejáratát a hegyoldalban. Utolsó erejével nagy nehezen bemászik a sötét üregbe.

Alig került be a barlangba, mindjárt könnyebben érzi magát. De azért még nem igazán otthonosan. Egyszer csak szép muzsika és valami zümmögésféle üti meg a fülét. Mintha óriási szúnyograj közeledne. Kíváncsian hatol beljebb, és hamarosan a barlang túlsó végére ér. Itt fényes napvilágra bukkan.

Eltart egy darabig, mire a szeme megszokja a fényt. Zöld dombok, dús mezők tárulnak fel előtte.

- Nagyszerű! - kiált fel elragadtatva Marci. - Se hó, se hideg; meleg van, szép idő van. De honnan ered ez a muzsika? Mit jelentsen ez? - Egyszer csak zizegést-sur-rogást hall a fűből. - Bogarak volnának? Ezek a muris kis kúszó-mászó lények inkább emberhez hasonlíta­nak, csak éppen irinyó-pirinyók!

Marci hangja hallatán elhallgat a muzsika, a kúszó-mászó, irinyó-pirinyó kis emberkék pedig hanyatt-hom-lok menekülnek.

- Ne féljetek! Nem bántlak benneteket! - kiabál utá­nuk Marci. - Kik vagytok? Én a barátotok leszek! Gyer­tek elő bátran!

Lassan, óvatosan előmerészkednek az emberkék. Egyi­kük - bizonyára a legbátrabb - halk, finom kis hangon megszólal:

- Ha csakugyan nem akarsz bántani bennünket, sze­retettel üdvözlünk körünkben. Mi vagyunk az iripiri-nyók. Nálunk parányibb lakosa nincs is a bolygónak. De te biztosan megéheztél! Szívesen látunk irinyó-piri­nyó lakománkra!

35

És íme: száz meg száz iripirinyó nekiveselkedik egy irinyó-pirinyó kötélnek. Az irinyó-pirinyó kötél végén pedig egy szép, piros alma himbálózik! Mi tagadás, Marci csakugyan megéhezett, és örül az édes, piros al­mának. Csak az iripirinyókat sajnálja a keserves erőfe­szítésért.

- Hát ez meg micsoda? - kiált fel egyszerre Marci, amikor irinyó-pirinyó állatkák ugrálják körül.

- Ezek a mi leghűségesebb barátaink és védelme­zőink. Látjuk, hogy szeretnek téged, úgyhogy biztosan jó embergyerek vagy - válaszolnak az iripirinyók. Az iri­nyó-pirinyó kutyák vidáman csóválják parányi farkin-cájukat, és pinduri rózsaszín nyelvecskéjükkel barát­ságosan nyalogatják Marci kezét. Marci hamarosan megbarátkozik az irinyó-pirinyó kutyákkal. Egészen megfeledkezik róla, hogy máskor fél a kutyától. - De ezek egészen mások! Hiszen olyan picikék!

Marci nagyon jól érzi magát az iripirinyóknál. Legszí­vesebben tovább játszana az aranyos, irinyó-pirinyó kutyákkal, de nem akar tovább az iripirinyók terhére lenni, hát folytatja vándorútját.

Hamarosan egy város kapujához érkezik. Csakhogy az a város olyan kicsike, hogy mindenestül elférne a szobádban! A város utcáin icipici emberkék sétálnak.

Ezek ugyan sokkal nagyobbak, mint az iripirinyók -gondolja Marci —, de azért még ezek is nagyon picik. -Ekkor megpillant egy táblát. Elolvassa a feliratát: „Pici­riváros". Itt alighanem az iciripicirik laknak - gondolja Marci.

Ekkor odaszökdécsel hozzá egy kis pamutgombolyag. Amikor jobban megnézi, látja már, hogy nem pamut­gombolyag az, hanem egy icipici kutya. Fényes, fekete orrocskája hetykén égnek mered a gombolyagból, csil­logó barna szeme vígan néz Marcira.

- Jaj, de aranyos vagy! - kiált fel Marci. - Te biztosan

36

nem fogsz megharapni! - Azzal felemeli az icipici ku­tyát, óvatosan, hogy hirtelen mozdulattal meg ne ijesz-sze, és a tenyerére ülteti. Bizony, az icipici kutya ak­korka, hogy éppen elfér Marci tenyerén!

Az icipici kutya kinyújtja rózsaszín nyelvecskéjét, és nyalogatni kezdi Marcit. - Hihihi! Hagyd abba! - kacag Marci. - Csikis vagyok! Hihihi, ne csikizz! Olyan ara­nyos vagy, hogy legszívesebben magammal vinnélek. Csakhogy otthon mindenki ürgének nézne! Sajnos itt kell hogy hagyjalak. - És óvatosan leteszi a földre a pici jószágot. De már köréje is gyűlt egy sereg icipici kutya. Óvatosan, kicsit félve megszaglásszák a nagydarab em­bergyereket - Marci valóságos óriásnak látszik közöt­tük. Halkan, gyengéden szól hozzájuk, hogy meg ne ijedjenek. Óvatosan megsimogatja őket, azután elbú­csúzik.

Érdekes - gondolja távozóban -, ők féltek tőlem, pedig máskor épp fordítva áll a dolog. Vagy talán a nagy ku­tyák is megijednek, ha váratlanul hozzájuk érek? Az iciri-piciri kutyák nagyobbak, mint az irinyó-pirinyók, de én mégsem félek tőlük egy icipicit sem!

1 ovább vándorol, egyik dombról a másikra. Hirtelen ugatás üti meg a fülét. Megijed, és legszívesebben el­szaladna. Csakhogy másfele nem vezet út - tovább kell mennie arrafelé, ahonnan az ugatás hallatszik. Néhány lépés után meg is pillant egy kutyát. Ez már sokkal na­gyobb az irinyó-pirinyó kutyáknál, de még az iciri-pici-riknél is, ha még nem is akkora, mint amilyenek az embereknél élnek. Minél jobban közeledik Marci az ugató kutyához, annál jobban úrrá lesz rajta a félelem. Egyre lassabban jár, már-már megáll, de hirtelen eszé­be jut szép vándorútja az iripirinyók földjén, meg az ici-ri-picirik városában.

Nevetséges! - gondolja Marci. - Nem féltem az irinyó-pirinyó kutyáktól, az iciri-piciri kutyákat még meg is si-

37

mogattam, és most megijedek egy ilyen kiskutyától? Hi­szen ez is csak olyan, mint az irinyó-pirinyó kutyák meg az iciri-piciri kutyák! Kutya az kutya! - És Marci bátran folytatja útját.

Egyszer csak megpillant egy emberkét, aki sokkal na­gyobb, mint az iripirinyók, nagyobb még az iciri-picirik-nél is, de kisebb, mint az emberek. Az emberke magá­hoz füttyenti a kutyát.

- Hallgass, Cézár! Már jelentetted, hogy idegen köze­ledik városunkhoz! - Azután Marcihoz fordul: - Átvág­tál az iripirinyók földjén, áthaladtál az iciri-picirik or­szágán, légy üdvözölve a törpék országában! Ez itt a kutyám, Cézár. Ő a legéberebb őrünk. Nagyon büszkék vagyunk rá. Sokat segít nekünk. Derék kutya, nem bánt senkit, ha őt is békében hagyják. Nem tud beszél­ni, hát ugat, ha közölnivalója van. Az ugatás, amitől úgy megijedtél, nem egyéb, mint a kutyák beszéde. El­jössz hozzám vendégségbe?

Marci örömmel elfogadja a meghívást. Már nem fél a kutyától, az pedig barátságosan csóválja a farkát.

Igen takaros a törpeház. Magad is tudod, milyen: hi­szen ismered a hét törpe házát Hófehérke meséjéből! A törpeasszonyka pompás vacsorát főz. Marci kétszeres adagot kap. Felemel a tányérjáról egy falat húst: szeret­né búcsúzóul Cézárnak adni.

- Köszönöm a vendéglátást! Sajnos mennem kell, mert a szüleim már biztosan aggódnak miattam - sze­delőzködik vacsora után Marci.

- Ne felejtsd el törpeországbeli barátaidat! - búcsúzkodik a törpeemberke és a törpeasszonyka. A törpekutya meg ugat hozzá. Marci újból valami zizegést, zümmögést érez a lába alatt - és lássatok csudát: ott ül megint az űrha­jóban! Száll, száll, száll, és - Bumm! - leesett az ágyáról!

De szépet álmodtam! Kár, hogy nem játszhatom igazi­ból azokkal az aranyos kutyákkal - gondolja Marci, az­tán a fal felé fordul és megint elalszik.

38

Másnap találkozik Mikivel. - Ide nézz! - kiált Miki. -Hát nem aranyos? - Marci közelebb lép, és látja, hogy Miki egy kutyakölyköt tart a karjában. Marci szép ál­mára gondol, és már egyáltalán nem fél. Megsimogatja a kiskutyát, és megkéri Mikit, adja oda egy kicsit, hadd tartsa most ő. Milyen puha a kutyus bundája! És hogy harapdálja parányi, hegyes fogacskáival Marci kezét! Csípős érzés, de Marci egyáltalán nem bánja.

- Gyere át hozzánk! - hívja Miki. - Megmutatom a többi kiskutyát is. A kosárban feküsznek a kutyamamával.

Marci habozik egy kicsit. Menjek oda a nagy kutyához? - gondolja. - Ugyan

miért is ne? Az a kutya se más, mint az irinyó-pirinyó kutyák meg az iciri-piciri kutyák, meg a törpekutya, meg mint ez a kis kutyakölyök! Csak éppen sokkal na­gyobb. - Jó - mondja fennhangon. - Megyek.

És csakugyan, amikor megérkezik Mikiékhez, szinte már nem is fél. Azért még kicsit messzebbről veszi szemügyre a kiskutyákat. Parányit tart a kutyamamá­tól - de szerencsére Miki ebből semmit sem vesz észre.

Nemsokára biztosan egyáltalán nem fogok félni a kutyától - gondolja elégedetten Marci. - Hiszen nem kell hozzányúlnom! Idegen kutyához nem is szabad hozzányúlni. Annyi biztos: most már bátran átjöhetek Mikihez, annyira már nem félek a kutyától!

Talán te is félsz egy kicsit a kutyától? Akkor kövesd Marci példáját; biztosan te is éppolyan bátor vagy, mint ő. Képzeld el, milyenek lehetnek az irinyó-pirinyó ku­tyák meg az iciri-piciri kutyák. És ha megint félnél, próbálj nagyon erősen rájuk gondolni - majd meglátod, a félelmed még náluk is kisebbre zsugorodik!

39

Amit a szülőknek tudniuk kell

Ilyen és hasonló szorongást válthat ki egy megrázkód­tatás, egy erős negatív élmény vagy egy modellként szolgáló személy szorongása. A mesében szereplő Mar­cit kisebb megrázkódtatás érte, aminek a hatása csak­hamar elmúlt volna, ha nagymamája beéri annyival, hogy nyugodt, higgadt hangon beszéli el és értékeli a történteket:

- Igen, most megijedtél. A kezeden kellemetlen a kar­colás, biztosan csíp és éget. Otthon majd teszek rá ta­paszt, ha még akkor is érzed. Tudod, megijedt ám a ku­tya is.

Az efféle kellemetlen élményt nem felejti el egyhamar a gyerek, és ha legközelebb megint kutyát lát, ez automa­tikusan elhárító vagy szorongó reakciót vált ki belőle. Erre helytelen lenne szóban reagálni. Érzékeltessék azonban világosan (például azzal, hogy szorosan fogják a kezét), hogy nincs egyedül, és nem érheti baj. Amint elhaladtak a kutya mellett, dicsérjék meg a gyereket:

- Nagyon bátor voltál. Eleinte féltél, mert eszedbe ju­tott az a másik kutya. De látod, ha az ember békében hagyja a kutyát, nem történik semmi.

Némileg bonyolultabb az eset, ha a gyerekben már ki­fejlődött a kutyától való félelem. Jól alkalmazható a mesében leírt módszer: irinyó-pirinyó kutya helyett megmutathatjuk például messziről egy kiskutya képét. A gyerek közeledjen lépésről lépésre a képhez. Minden egyes lépésnél dicsérjük meg. Ha a gyerek mégis fél, lépjen egyet vissza. Addig ismételjük ezt az eljárást, míg a gyerek szorongás vagy félénkség nélkül hozzá tud nyúlni a képhez. Ezután mutassuk neki mindig na­gyobb és nagyobb kutyák képét. Ugyanilyen lépésen-kénti közeledést próbáljunk plüsskutyával vagy felhúz­ható játékkutyával, amelyik mozog és ugat. A gyereket minden lépésnél bátorítsuk és dicsérjük.

40

A következő lépés - ami a kutyától való enyhébb féle­lem esetén az első lépés lehet -, hogy a gyerekkel men­jünk el állatkereskedésbe, ahol kölyökkutyákat árul­nak. Ott is próbáljon a gyerek lépésenként közeledni a kölykökhöz, míg végre bátran meg meri őket érinteni.

Mielőtt ilyen módon nagyobb kutyákkal szembesíte­nénk a gyereket, beszélgessünk vele a már elért ered­ményről. Segít, ha felszólítjuk, hogy gondoljon nagyon erősen Marcira meg az irinyó-pirinyó kutyákra. A gya­korlás folyamán még egyszer elmesélhetjük neki a tör­ténetet. A gyakorlást addig folytassuk, amíg a gyerek magabiztosan, szorongó reakció nélkül mer nagy ku­tyák mellett elmenni-.

Hasonlóan alakított programot lehet lefolytatni egyéb szorongások kezelésénél. De ne feledjük a tréning kez­dete előtt tisztázni a szorongás okát!

41

Ha a gyerek fél a fogorvostól

A KIS HABLEÁNY

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis hableány. A tenger mélyén élt pompás korallpalotában, óriási kert közepén. A tengeri állatok mind szerették, mert a kis hableány nagyon aranyos volt, mindenkinek segített, soha senkit sem bántott.

Most biztosan azt gondoljátok, hogy a kis hableány nagyon boldogan élt sok barátja körében, a gyönyörű­szép palotában. Nos, ha ezt hiszitek - tévedtek. A kis hableány nagyon is elégedetlen volt sorsával, mert egy­általán nem szeretett hableány lenni. Az volt a leghőbb kívánsága, hogy bárcsak embergyerek lehetne. Bánatá­ban akkorákat sóhajtozott, hogy valósággal visszhang­zott tőle a tenger. Sajnálták is a tengeri állatok, a tinta­hal, a tengeri sün, a medúza, a hatalmas cethal, az okos delfin, sőt még a falánk cápa is - és mind, egytől egyig szerettek volna segíteni rajta.

Történt egy napon, amikor a kis hableány a szokásos­nál is keservesebben sóhajtozott, hogy egyszer csak megjelent előtte egy szépséges tündér, és így szólt:

- Teljesítem három kívánságodat. Gondold meg jól, mit kívánsz, mert ha kimondtad a kívánságot, már nem vonhatod vissza.

- Nem kell sokat gondolkodnom - vágta rá a kis hab­leány. - Hisz már évek óta az a vágyam, hogy ember­gyerek legyek! Halld hát első kívánságomat: halfarkam helyébe legyen két lábam, hogy igazi embergyerek le-

42

hessek. Második kívánságom: éljek messze-messze a tengertől, hogy ne támadjon honvágyam. Utolsó kíván­ságom pedig: szeressenek az emberek is annyira, mint itt a tengeri állatok.

- Mind a három kívánságod teljesül. Csak az a kár, hogy nem kívántál magadnak egészséget. Az egészség a legnagyobb kincs a földön. De azért sok szerencsét kí­vánok! Légy olyan jó embergyerek, mint amilyen jó kis hableány vagy! - szólt a tündér, és eltűnt.

Egyszeriben hatalmas zúgás-búgás támadt, zizegés, zümmögés, surrogás töltötte be a tengert. Aztán min­den elsötétedett. A kis hableány el sem búcsúzhatott barátaitól, a tengeri állatoktól, mert máris egy város­széli házikóban találta magát.

- De szép itt minden! - kiáltott fel boldogan. - Milyen gyorsan teljesült a kívánságom! De jó is embernek lenni!

Mivel igen okos kis teremtés volt, egykettőre megtanulta az emberek szokásait. És hamarosan teljesült harmadik kívánsága is: mindenki szívébe fogadta a messzi idegenből jött szép kislányt, és a házikóba sereglettek a jó barátok.

Egyik este a kis hableánynak, aki soha életében nem érzett még fájdalmat, szörnyű fogfájása támadt.

- Ó, bárcsak maradtam volna hableány! - kesergett. -Jaj nekem, jaj nekem! Embergyereknek lenni jó dolog -ha az ember egészséges. Jaj nekem, jaj nekem! Bárcsak most is a tenger mélyén élhetnék! Miért is nem marad­tam hableány! - És nagy sokára álomba sírdogálta magát.

Másnap reggelre eltűnt a fájdalom. A kis hableány el­mesélte Krisztina barátnőjének, mennyire fájt előző es­te a foga.

- El kell menned a fogorvoshoz! - jelentette ki Kriszti­na. - Még ha most éppen nem fáj a fogad, akkor is. Mert később sokkal erősebben tér majd vissza a fájdalom!

A kis hableány elsápadt.

43

- Micsoda? Fogorvoshoz?! Dehogyis merek én oda elmen­ni! Különben nem is tudom, hogy milyen az a fogorvos!

Hogyan is tudhatta volna, hiszen hableány korában sohasem volt szüksége semmilyen orvosra!

- Tudod, mit? - kérdezte Krisztina. - Játsszunk fogor­vost! Akkor majd el tudod képzelni, milyen az. És nem fogsz félni tőle. Ha az ember megismer valamit, az mindjárt nem is olyan félelmetes. Na gyere, játsszuk el, milyen is lesz az igaziból!

- Én már a puszta gondolattól is félek, hogy el kell in­dulnom a fogorvoshoz! És még bele is üljek a fogorvosi székbe, és nyissam ki a számat... Nem, nem, nem! Vissza akarok menni a tengerbe! Bárcsak hableány maradtam volna!

- Hogy te milyen gyáva vagy! Nem mondom, én is iz­gulok egy picit, ha fogorvoshoz kell mennem. Kellemes­nek éppenséggel nem mondható, de nem is annyira fé­lelmetes, hogy így kellene rettegni tőle! Gyere, kezdjük a fogorvososdit! Ülj le ebbe a kényelmes karosszékbe, és gondolj valami szépre. Például a kedvenc társasjáté­kodra, vagy valakire, akit nagyon szeretsz.

- Jó! Mindjárt kigondolok magamnak valami szépet -örvendezett a kis hableány.

- Most pedig képzeld el, hogy már megyünk is a fog­orvoshoz. Ha elfog a félelem, nézz csak rám, és próbálj megint vidám dolgokra gondolni.

- Brr! - rázkódott össze a kis hableány. - Ilyesmit nem szeretek elképzelni!

- Majd megszokod! - nevetett Krisztina. - Na gyere, próbáljuk meg még egyszer.

Most már könnyebben tudott a kis hableány a fogor­voshoz vezető útra gondolni. És harmadszorra már meg se kottyant neki!

A következő lépések - becsöngetni a fogorvoshoz, belépni a várószobába, bemenni a rendelőbe, leülni a fogorvosi székbe - már mentek, mint a karikacsapás.

4 4

- Most nyisd ki a szádat. Én meg majd berregek, mint a fúró.

- J u j ! - kiáltott fel a kis hableány, és rémülten kinyi­totta a szemét.

- Gondold, hogy legyek zümmögnek körülötted, vagy egy motorkerékpár berreg az utcán. Mindjárt nem lesz olyan kellemetlen a fúró hangja. Hallod, hogy kerenge­nék körülötted a legyek? Bravó! Nagyon bátor vagy!

Mi tagadás, a kis hableánynak nem nagyon tetszett a fogorvososdi. De miután néhányszor eljátszották, már jót nevetett a gondolatra, hogy motorkerékpár hajtott be a szájába, és az berreg odabent.

- Folytatjuk a fogorvososdit - közölte Krisztina. - Szó ami szó, a kezelés néha fáj egy kicsit. De sokkal-sokkal kevésbé, mint ahogyan tegnap fájt a fogad. Most megint körülberregi a motorkerékpár a fogadat. Zzzz-zzzz: már el is robogott. Bravó! Bravó! Nagyon-nagyon bátor vagy! Tudod, mit? Ma délután el kell mennem a fogorvoshoz. Eljöhetsz velem, és megnézheted, milyen is a kezelés.

El is ment a két barátnő a fogorvoshoz. Az asszisztens­nő megkérdezte a nevüket, és ők helyet foglaltak a váró­szobában. A kis hableány mindent alaposan megnézett.

Furcsa! - gondolta magában. - Nem is olyan félelme­tes itt! Még tarkabarka folyóiratokban is lapozgathatok! - Fel is vett egyet, és nézegette az érdekes képeket. Közben egészen elfelejtette, hogy fogorvosnál van.

Ekkor nyílt az ajtó, és a doktor néni kiszólt: Krisztinát hívta. Krisztina megkérte, kivételesen hadd menjen be vele a barátnője is. így aztán a kis hableány is bement a rendelőbe. Sokféle műszert látott, a szoba közepén pedig ott állt a fogorvosi szék. Krisztina beleült, és nagyra tátotta a száját. A doktor néni sorra kocogtatta a fogait.

- Megvan a bűnös! - szólt tréfásan, és kézbe vette a fúrót. Az asszisztensnő hajlított csövet helyezett Kriszti-

45

na szájába. - Ez a nyálelszívó - magyarázta a kis hab­leánynak. A fúró hangja bizony nem volt valami kelle­mes muzsika. De a kis hableánynak eszébe jutott a fog-orvososdi, és elmosolyodott.

Krisztina kezelés közben szorosan lehunyta a szemét, de mire a fúró nagyobb fájdalmat okozhatott volna, már abba is maradt a berregés. A fogorvos néni ezüstös kenőcsöt nyomott a kifúrt lyukba. - Öblítsd ki a szá­dat, és két óra hosszat ne harapj rá a betömött fogadra! Viszontlátásra! - mondta a fogorvos néni.

- Ez gyorsan ment! - sóhajtott megkönnyebbülten Krisztina. - Nem a legkellemesebb mulatság, de félni iga­zán nem kell tőle.

- De azért mielőtt eljönnék, otthon szeretném még egyszer eljátszani veled a fogorvososdit - mondta a kis hableány.

És amikor ő is elment a fogorvoshoz, útközben a já­tékra gondolt, és mindenféle más vidám dologra. így aztán nem is esett nehezére, hogy nagyon bátor legyen.

És mert elmúlt a fogfájás, a kis hableány megint örült, hogy embergyerek lehetett.

Amit a szülőknek tudniuk kell

Könnyen elkerülhető, hogy a gyerek féljen a fogorvos­tól, ha magunkkal visszük, amikor kezelésre megyünk (rutinkezelés legyen, ne fájdalmas beavatkozás!). A gye­rek számára ne legyen ismeretlen az orvosi rendelő, mi­re neki magának is el kell mennie a fogorvoshoz. A gye­reknek megmutathatjuk, hogy a kezelés ugyan nem kellemes, de mindennapos dolog, hozzátartozik az em­ber életéhez. Ha a gyerek félénk, de nem szorong kifeje­zetten a fogorvosi kezelés előtt, ne kövessük el azt a hi­bát, hogy állandó nyugtatgatással próbáljuk kibeszélni

46

belőle a félelmet - ezzel csak elbizonytalanítjuk. A gye­rek ösztönösen megérzi, hogy a fogorvosi kezelés még a felnőtt számára is kellemetlen, és hamarosan fellép ná­la a szorongás. Nyugodtan, nyíltan szóljunk hozzá, ami­kor a félelem első jelét tanúsítja:

- Igazad van, kellemetlen dolog fogorvoshoz menni. Ha az ember fél egy kicsit, az még nem jelenti azt, hogy gyáva. Melletted maradok, és egész idő alatt nézni fog­juk egymást, meglátod, ez segít. És amikor a kezelésnek vége - majd meglátod, hamarabb, mint gondolnád -, el­megyünk, és keresünk neked valami meglepetést.

A gyerek félelmét elfogadjuk, de nem értékeljük túl a helyzetet. Támogatást nyújtunk, és gondolatait kelle­mes dolgokra tereljük.

Ha a szorongás már erősebb - kellemetlen tapasztala­tok következtében, vagy egyszerűen azért, mert a gye­rek nagyon szorongó természetű -, több időt és türel­met igényel a leküzdése. Minél jobban ismer valamit a gyerek, annál kevesebb szorongást kelt benne. A „fog-orvososdi" ezen alapul. Lépésenként kell megismertet­nünk a helyzettel, viszonylag feszültségmentes állapot­ban, és így leküzdheti a gyerek a szorongást. Mint ami­kor a filmet jelenetről jelenetre megállítjuk, a fogorvos­nál tett látogatás folyamatát bontsuk fel kis lépésekre. Kezdjük azzal a lépéssel, amelyik a gyerek szemében a legegyszerűbb és a legkevésbé megterhelő. Az első jele­net lehet például az öltözködés. A gyerek úgy tesz, mint­ha felvenné a kabátját, mert indul a fogorvoshoz. Ez a mozzanat nem kelt félelmet, de ismételjük meg, míg csak a következő, egy árnyalattal nehezebb lépést ha­sonló módon el nem játszottuk. így haladjunk lépésről lépésre, és közben dicsérjük állandóan a gyereket, hogy megerősítsük és további gyakorlásra ösztönözzük. Utol­só lépésként végül a gyerek elkísérhet bennünket, ami­kor mi magunk megyünk fogorvoshoz. Addigra szinte teljesen meg fog szabadulni a szorongástól.

4 7

Ha a gyerek húzza az időt

A SUGARGYEREK

Melinda aranyos, barátsá­gos kislány. Nem is volna rá semmi panasza édesanyá­nak - ha Melinda nem húzná mindig az időt.

- Melinda, gyere, öltözz fel! - szól türelmetlenül édes­anya. - Indulnunk kell!

Melinda lassan feláll. Útban az előszoba felé még eszé­be jut valami. Például, hogy magával vihetne egy plüss-állatot vagy egy babát. - De melyiket? A Zsuzsi babát vagy Pólyicát? Nem; legjobb lesz mégis a lompos-loncsos Lexi kutya. Vagy mégsem? Talán inkább a kis majmo­mat vigyem magammal? Vagy egy kisautót? Az a kabát-zsebemben is elfér.

- Siess, Melinda! - szól rá édesanya. Melinda végül el­határozza, hogy legjobb lesz, ha bababőröndöt visz ma­gával.

- Öltözz már végre! Mit húzod megint az időt? - Édes­anya hangja egyre türelmetlenebb.

Az öltözködés sem megy olyan simán. Édesanya na­gyon siet, hát elveszíti a türelmét, és inkább maga öl­tözteti fel kislányát.

- Még felöltözni se tudsz egyedül! - mondja mérgesen. Melinda nem örül, hogy édesanya mérgelődik, de azt

már nagyon is élvezi, hogy öltözteti, így megy ez ebéd közben is. - Melinda, egyél, ne bámulj! Ne turkálj az ételben,

egyél rendesen. Borzasztó lassan megy ma az evés! Nézd,

48

mi már rég készen vagyunk. Csak rád vár mindenki. A hús egészen kihűlt a tányérodon, annyira húzod az időt! -szól édesanya, és az utolsó néhány falatot gyorsan Me­linda szájába tömi.

- Ilyen nagy lány, és etetni kell, mint a kishúgát! -mondja gúnyosan édesapa. Csakhogy Melinda nem örül, hogy ő a „nagy", és nagyon élvezi, hogy néha etetik, mint egy kisbabát.

Egy szép napon Melinda kimegy a parkba. Leül egy padra, és körülnéz a napsütésben. És ebben a pillanat­ban a Napocska leküldi Melindához számtalan sugár­gyerekének egyikét. Méghozzá egyenesen Melinda orra hegyére.

- Hapci! Mi csiklandozza az orromat? - csodálkozik Melinda. És egyszer csak finom hangocskát hall:

- Sugárgyerek vagyok, szeretnék veled játszani. -Nagyszerű! - mondja Melinda. - Csak... hapci!... Ne

ugrálj az orromon, mert csikis vagyok! - Gyere, fussunk egyet a réten. Te vagy a fogó! - rik­

kant a sugárgyerek, és már ugrik is Melinda orráról egy orgonabokorra. Az orgonabokorról egy százszorszépre, a százszorszépről egy gesztenyefára, azon pedig ágról ágra. Csudára fürge; Melinda alig ér a nyomába. A vi­dám hancúrozás közepette észre sem veszik, hogy sza­lad az idő.

- Abba kell hagynunk. Haza kell mennem a Naphoz -sajnálkozik a sugárgyerek.

- Maradj még egy kicsit! - kérleli Melinda. - Nézd, ott ül az az unalmas Tomi! Ugyan, csiklandozd már meg!

A sugárgyerek Tomi orráról a fülére szökken, aztán az arcára, majd megint az orra hegyére. Tomi azt hiszi, egy légy szemtelenkedik vele, és nagyot csap - a tulaj­don orrára.

- Juj! - kiált fel, Melinda pedig jót kacag. Melinda meg a sugárgyerek még jó darabig rakoncát-

49

lankodnak, s közben a Nap eltűnik a házak, mögött, és felbukkan a Hold.

- Azt a mindenit! - kiált fel a sugárgyerek. - Most már nem tudok visszamenni a Naphoz. Mit csináljak? Hová legyek?

- Sose bánkódj - vigasztalja Melinda. - Szépen haza­jössz velem!

Melinda édesanyja már aggódik. Amikor a kislány végre hazaér, édesanya alaposan összeszidja. A sugárgyereknek sikerül észrevétlenül besurrannia Melinda szobájába.

Aznap este Melinda szokása ellenére nagyon siet min­dennel - hogy minél hamarabb együtt lehessen barát­jával, a sugárgyerekkel. Édesanya azt hiszi, azért igyek­szik annyira a kislánya, mert bántja a lelkiismeret, amiért olyan későn ért haza.

Amikor Melinda végre a szobájába lép, szörnyen meg­ijed.

- Mi történt itt? A szép, új, virágos párnámon csúnya, nagy, égett folt éktelenkedik! És ez micsoda? A maci bundája egészen megperzselődött! A babafürdőkád fele elolvadt! A kedvenc mesekönyvembe nagy lyuk égett!

Restelkedve bújik elő a sarokból a sugárgyerek. - Ne haragudj! Ha sokáig muszáj egy helyben kuksol­

nom, először szörnyen meleg lesz körülöttem, aztán még melegebb, még melegebb, a végén már nagy a for­róság. Hát így égett el annyi minden. Sokat ugráltam a parkban, és elfáradtam. Szeretném kipihenni maga­mat. De hol? Jaj, nem akarok itt maradni! Még soha így el nem húztam az időt. Nem lett volna szabad olyan sokáig veled játszanom! Haza akarok menni! Vissza a Naphoz meg a többi sugárgyerekhez! - És a sugárgye­rek keserves sírásra fakad.

Melinda sajnálja, és kicsit ludasnak érzi magát. Aztán pompás ötlete támad:

- A kályha! Igen, a kályhában nyugodtan alhatsz, ott nem tehetsz kárt semmiben!

50

- Micsoda? Hogy bemásszam abba a sötét lyukba? -kiált elkeseredve a sugárgyerek.

- Igen, igen, nagyon szépen kérlek! Hiszen csak egyet­lenegy éjszakáról van szó! Holnap korán reggel vissza­mehetsz a parkba, a többi sugárgyerekhez! Légy szíves, bújj be gyorsan! - kérleli Melinda. És a sugárgyerek kelletlenül ugyan, de engedelmeskedik.

Másnap reggel, amikor Melinda felébred, már nem ta­lálja ott a sugárgyereket. Melinda gyorsan megmosak­szik. Magára kapkodja a ruháját, és sebtében megreg­gelizik. Fél, hogy édesanya észre fogja venni az égési nyomokat. Édesanya azonban annyira meglepődik, mi­lyen fürge lett egyszeriben a kislánya, hogy nem vesz észre semmit. Melinda örül. Feledi gondjait, és örül, hogy édesanya megdicséri.

A sugárgyereket már majdnem el is felejtette. De ami­kor az iskola felé menet átvág a parkon, váratlanul elé­be toppan a sugárgyerek.

- Hogy ne haragudj, amiért a szobádban annyi kárt okoztam, és hogy sose felejtsd el, milyen jól játszottunk együtt, ajándékot kapsz tőlem. Ez az ajándék majd ab­ban is segít, hogy többet ne húzd az időt. Nézd: ez itt egy sugárzenélőóra. Egyedül te látod - mindenki más számára láthatatlan. Ha sietsz, az óra villogni kezd, ha pedig gyorsan elkészülsz, fényes sugarat bocsát ki és halkan csilingel. Hát minden jót, a viszontlátásra! Men­nem kell.

- Viszontlátásra, aranyos sugárgyerek! - kiált utána Melinda. - Nagyon köszönöm az ajándékot! A sugárze­nélőórád biztosan mindig segít majd!

Melinda még sokáig integet a sugárgyereknek. Aztán nyakába szedi a lábát, és fut az iskolába. Nem szeretne elkésni!

51

Melinda otthon mindjárt szeretné kipróbálni az aján­dékot. Ebédnél jól megrágja az első falatot, gyorsan le­nyeli, és már veszi is a szájába a következőt.

És lássatok csudát: a sugárzenélőóra villan egyet! Me­linda majdnem olyan gyorsan fogyasztja el az ebédet, mint a szülei. Az óra pedig fényesen sugárzik, és gyö­nyörű dallamot játszik. Melinda azt sem tudja, hová legyen boldogságában.

A szülők ugyan nem láthatják a csodálatos sugárze­nélőórát, de nagyon örülnek, hogy Melinda már nem húzza az időt.

Édesanya este, szokás szerint, figyelmeztetni akarja kislányát, hogy menjen már végre lefeküdni.

- De hol van Melinda? - kérdi meglepetten édesapát. - Itt vagyok! - kiabál boldogan Melinda a szobájából.

- Már lefeküdtem! - Micsoda? Ilyen ügyes kislány vagy? - bámulnak a

szülei. - Akkor ma még jut elég idő, hogy egy extra­hosszú mesét olvassunk fel neked!

Melinda boldog. Magához szorítja a sugárzenélőórát, és gondolatban még egyszer megköszöni a sugárgyerek­nek a gyönyörű ajándékot.

Amit a szülőknek tudniuk kell

A gyerekeknek ez a szülőbosszantó tulajdonsága rend­szerint két és fél, hároméves korban jelentkezik. A gyerek gondolkodása még nem elég mozgékony, ezért nem tud az egyik gondolattartalomról gyorsan átváltani a másikra, az egyik cselekvésből a másikba.

Ha a szülők nem képesek megfelelőképpen reagálni erre, a fejlődési szakasz által meghatározott magatar­tásra, a gyereknek szokásává válik, hogy „húzza az időt". A szülők túlzottan sokat követelnek a gyerektől, ha megkívánják, hogy az éppen végzett cselekvést hir-

52

telen szakítsa félbe, és azonnal teljesítse a felnőttek óhaját. Mivel a gyerek csak lassan reagál, a szülők me­rő türelmetlenségből gyakran elkövetik a következő hibát: dorgálják a gyereket, bírálják lassúságát, sürge­tik. Sok szülő - tévesen - azt hiszi, az ilyenfajta figye­lem révén megváltoztatja a gyerek nemkívánatos maga­tartását. Valójában épp az ellenkezőjét érik el. A legna­gyobb hiba pedig az, hogy merő idegességből minden munkát átvesznek a gyerektől. - Még fel sem tudsz öl­tözni egyedül! - hangzik a bírálat, ami tökéletesen ér­téktelen, hiszen a gyereket máris megjutalmaztuk a helytelen segítségnyújtással.

Az „időhúzó" magatartás leküzdésére szolgáló prog­ram a „van-állapot" elemzésével kezdődik: - Mennyi időre van szüksége a gyereknek rendes körül­

mények közt bizonyos tevékenységhez (evés, öltözkö­dés)?

- Miben nyilvánul meg az időhúzás (a gyerek evés köz­ben feláll, maga elé mered, mással foglalkozik...)?

- Hogyan reagálnak önök erre a magatartásra (figyel­meztetéssel, meggyőzéssel, bírálattal, segítségnyújtás­sal...)? Ezt követően kell megállapítani a „legyen-állapot"-ot,

pontosan meghatározni a kívánt magatartást. Itt szá­mításba kell vennünk a gyerek képességeit és lehetősé­geit. Programunkban lépésről lépésre vezetjük a gyere­ket a „van-állapot"-ból a „legyen-állapot"-ba.

Eközben a gyereket mindegyik helyzet előtt pontosan tájékoztatnunk kell az egyes lépésekről. Magát a prog­ramot mint játékot magyarázzuk, és ennek megfelelően ösztönözzük a gyereket, hogy vegyen részt a játékban.

A program első lépése ilyesféle lehet: stopperórán vagy konyhai tojásfőzőórán állítsuk be a „van-állapot"-ból nyert alapidőt, és magyarázzuk meg a gyereknek:

- Nézd, rendes körülmények között ennyi időre volt szükséged. Kíváncsi vagyok, vajon a segítségünkkel si-

53

kerül-e elkészülnöd, mire az óra megszólal. Bőven van időd, csak egy kicsit kell gyorsabban mozognod - de azért ne hajszold magad. Közben én oda-odanézek, és ha sikerült egy résszel elkészülnöd, azt mondom, hogy „Éljen!". Ha nem készültél még el, akkor gyorsan elfor­dulok, és nem szólok semmit. Már előre örülök, milyen vicces játék lesz ez, te is biztosan élvezni fogod, én pe­dig gyakran megdicsérhetlek. Pontosan úgy csináljuk majd, ahogy a mesében van: az én éljeneim helyettesí­tik Melinda sugárzenélőórájának a villogását.

A következő lépésre (amelyhez valamivel rövidebb időt állítunk be) hasonló utasításokat adunk. Miután a gye­rek az előző lépést már biztonságosan elsajátította, minden egyes újabb lépést rövidítsünk meg néhány perccel, és ezt addig ismételjük, amíg a gyerek minden nehézség nélkül a kívánt idő alatt teljesíti a feladatot. Valahányszor rövidebb idő alatt készül el - ha mégoly csekély is a különbség -, megfelelő figyelemben kell ré­szesítenünk és megdicsérnünk (az időhúzást nem vesszük figyelembe!). Minden egyes „gyakorlat" végezté­vel érthetően juttassuk a gyerek tudomására, mennyire örülünk sikerének. Addig folytassuk a programot, amíg a gyerek le nem szokik az időhúzásról.

54

Ha a gyerek rendetlen

VERONKA ÖSSZEVISSZA-ORSZÁGBAN

A dzseki gyűrötten hever a széken, a tornazsák a padlón, a cipők szanaszét szórva az előszobában, a játékok egy része az ágyban, a többi a nappali szobában, sőt, jut belőlük a konyhába is!

- Csinálj végre rendet! - szól mérgesen anya. - Rakd el a holmidat! Az ember mindenütt a te dolgaidba botlik, mert mindent széthagysz! Van énnekem éppen elég dolgom, nem fogok utánad rakodni. Tűrhetetlen ez a rendetlenség! Hányszor mondjam? Légy már egy kicsit tekintettel rám is!

Veronka nem érti, mit akar anya. Szerinte elrakodni butaság és teljesen fölösleges. - Minek mindent elrakni, amikor holnap megint szükségem lesz a holmimra? Kü­lönben is, rendet csinálni szörnyen unalmas! - gondolja kedvetlenül. - Semmi kedvem elrakodni. Van nekem fontosabb dolgom is. Én nem akarok rendes lenni!

És anya többnyire maga teszi a helyére Veronka játé­kait, amikor már nagyon megelégeli a szörnyű rendet­lenséget.

Egy szép napon, amikor Veronka megint csak nem akar rendet csinálni, különös dolog történik.

Valaki vihog! - Hi-hi-hi! Végre valakinek ugyanaz a véleménye, mint

nekünk! Nagyszerűen illenél közénk! Gyere velünk Ösz-szevissza-országba, ahol mindig minden rendetlen! - szól egy kócos kis lompi.

55

A lompik a Föld legrendetlenebb lakói. Összevissza-or­szágban élnek, a világ végén, ahová nem megy vonat, aho­vá nem visz hajó, sőt még a repülőgép sem találna oda.

Veronka menten felkapja a fejét. - Igazán? Elvisztek Összevissza-országba? Igaz, hogy

ott nem muszáj mindig rendet rakni? Hogy az ember szanaszét hagyhatja a holmiját?

- Hát persze! - vágja rá büszkén Lompi. - Gyere csak, majd meglátod a tulajdon szemeddel, ha nekünk nem hiszel!

Veronka nem sokat tétovázik, hiszen nagyon kíváncsi arra az Összevissza-országra! A lompik szélsebesen el­repítik birodalmukba.

Összevissza-országban nem nő a réten virág, nincse­nek játszóterek, de még forgalmi lámpák sem. A réten üres konzervdobozok hevernek, a játszóterek helyén maszatos földhányás, törött játékszerek. Forgalmi lám­pára pedig úgysincs szükség, hiszen az autók össze­vissza cikáznak, ahogy a vezetők kedve tartja.

- Hoppá! - kiált fel Lompi. - Vigyázz! Nézd, hogy hová lépsz!

Veronka észreveszi, hogy a járdán csupa szemét he­ver. Ha valakinek nincs már szüksége valamire, fogja és egyszerűen kidobja az utcára.

- Megérkeztünk - áll meg Lompi. - Itt lakom. Veronka belép, de a következő pillanatban már orra

bukik. - J u j ! Mi ez? - A borsófőzelékkel teli fazék a lépcsőn

állt, abba botlott bele. A borsó szétgurul, legtöbb a Lompi lába elé. Ő meg rálép, és széttapossa a borsót.

- Annyi baj legyen! - mondja. - Legfeljebb borsópürét va­csorázunk! Segíts, légy szíves, hozz tányérokat a konyhából.

Veronka kinyitja a konyhaszekrényt. De tányérok he­lyett egy barna cipőt talál benne, egy alsónadrágot, egy üres fogkrémes tubust meg egy fejevesztett játék macit.

56

Pfuj! Milyen rémes rendetlenség! - gondolja Veronka. Mivel azonban ő se szeret rendet rakni, nem szól, ha­nem tovább keresi a tányérokat. Végre! A fürdőkádban, szétszórt játékkártyák, szakadt füzetek és néhány játék autó társaságában hever két elmosatlan tányér.

- Ilyenből nem vagyok hajlandó enni! Undorító ez a rendetlenség! - És Veronka gyorsan kiszed mindent a fürdőkádból, elmossa a két tányért, és ... igen, igen, de hova tegye? Az asztalon egy csomó színes ceruza, rajz­lap, rágógumipapír hever, egy kirakós játék szétszórt darabjaira félbemaradt nyalóka ragad.

Veronka nem sokat töpreng: gyorsan rendet rak az asztalon is.

- Hé! Hát te meg mit művelsz? Nem tudod, hogy Összevissza-országban tilos rendet tartani? Azt hittem, tetszik majd neked itt minálunk, hiszen te se szereted elrakni a holmidat - csóválja Lompi a fejét.

- Nem is! - mondja zavartan Veronka. - De ez a rendet­lenség már nekem is sok. A szüleim mindig olyan szép ren­det csinálnak. Csak én nem szeretem helyretenni a hol­mimat. A szüleim szoktak elrakodni utánam. Én egy kicsit kényelmes vagyok hozzá. De itt akkora a rendetlenség, hogy semmit sem lehet megtalálni! És minden olyan piszkos!

- Szamárság! - mérgelődik Lompi. - Rendet rakni ostobaság. Kár azzal fecsérelni az időnket. Most együnk gyorsan, aztán kezdhetünk végre játszani.

Veronka feledi újdonsült rendszeretetét. - Jó! Ne pocsékoljuk az időt takarításra. Mit

játsszunk? -Van egy csomó babaházam, azokból várost építhe­

tünk, utcákkal, azokon meg majd az autóim közleked­nek - ajánlja Lompi. - Jó lesz? De hová lettek a baba­házak? Gyere, Veronka, segíts megkeresni.

Benéznek a szekrénybe, bekukkantanak minden egyes fiókba, bemásznak az ágy alá, még a kamrában is keres­gélnek, de nem találnak mást, csak a kirakós játék néhány

57

darabját, egypár legoalkatrészt, egy mesekönyv kitépett lap­jait, meg különböző nagyságú játék autók egy-egy kerekét.

- Ide nézz! - örvendezik Lompi. - Találtam az ágyban egy barna cipőt!

- A párja a konyhaszekrényben van - jegyzi meg ko­moran Veronka. - De hol lehetnek a babaházak? Hogy lehet ilyen rendetlenségben bármit is megtalálni?

Veronka elfárad a hosszú, sikertelen kutatásban, és már a játéktól is elment a kedve, inkább lefeküdne, de mindjárt ki is ugrik az ágyból.

- Au! Valami megszúrt! Lompi utánanéz, mi lehet az - és előhúz egy villát. Veronka most már végképp elmorcosodik. - Semmi értelme, hogy nem kötelező rendet rakni, ha

az embernek még sincs ideje a játékra, mert semmit sem talál meg. Egyáltalán nem tetszik nekem ez az össze­visszaság! Hol keresztülesik valamin az ember, hol meg­szúrja az ágyban egy villa. Hogyan csinálhatnék magam­nak kedvet a rendrakáshoz, de úgy, hogy ne kelljen annyi időt elvesztegetnem?! - És miközben Veronka ezen töpreng, elnyomja az álom a piszkos, rendetlen ágyban.

Másnap reggel nagyszerű ötlete támad. - Ébredj, Lompi! - kiáltja el magát. - Már tudom, ho­

gyanjátszhatunk is, és rendet is tarthatunk! Lompi az asztalterítővel takarózott, mert nem talált

ágyneműt. Párnának a pulóverét gyömöszölte a feje alá. Rosszul aludt, és rosszkedvűen ébred.

- Hagyj békén! Tudd meg, hogy Összevissza-ország­ban nincs rend, nincs takarítás, se kicsi, se nagy. De hiszen tudod magad is.

- Ugyan, kelj már fel! - kérleli Veronka. - Rendcsiná­lást fogunk játszani!

Sokáig tart, mire Lompi megtalálja a lakás különböző helyiségeiben szétszórt ruhadarabjait, és végre felöltö­zik. Veronka már türelmetlen.

58

- Látod, mennyi időt fecsérelsz el? Ilyen rendetlenség­ben nem csoda, ha nem találod, amire szükséged van. A sok keresgélésben nem lesz időnk játszani! Mondha­tom, nagyon nem tetszik nekem ez a ti Összevissza-or­szágotok! Csúnya, barátságtalan, és rém unalmas!

Lompi persze megsértődik, de szíve mélyén igazat ad Veronkának. Ő ugyan már hozzászokott a rendetlen­séghez, de belátja, hogy épp emiatt nem tud rendesen játszani, mert vagy a játékok mennek tönkre, vagy úgy elbújnak, hogy rájuk se lehet találni.

- Felőlem! - vonja meg a vállát. - Na mutasd, hogy megy az a takarítójáték!

Veronka örül, és mindjárt el is magyarázza. -Figyelj: mindent összegyűjtünk, ami szanaszét he­

ver a lakásban. Idehordjuk az egészet a sarokba. Akkor te lassan húszig számolsz. Azalatt én, amilyen gyorsan csak telik tőlem, minél több holmit a helyére rakok. Az­tán rajtam a sor: én számolok húszig, és te pakolsz szélsebesen. Aki több holmit takarított el, az nyer.

Lompinak tetszik a játék. - Hiszen ez olyan, mint a versenyfutás! Na jó, kezd­

hetjük. Először tehát összegyűjtünk mindent, ami sza­naszét hever. Tehát: elkészülni - vigyázz - rajta!

Lompi és Veronka végigszáguld a lakáson, és villám­gyorsan hegyet épít az imént még széjjelszórt holmiból. Közben még az elkeveredett babaházakat is megtalálják!

Most következik a játék második része. Lompi számolni kezd: - Egy, kettő, három... Veronka mindenáron nyerni akar, és igyekszik minél

több holmit a helyére rakni. A hegy már jócskán leapadt, mire Lompi elkiáltja,

hogy: - Húsz! Most csere következik: Veronka számol, Lompi pakol.

Csakhogy neki sokkal lassabban megy, mint Veronká­nak. Veronka a győztes!

59

- Bravó! Nem is tudtam, hogy rendet rakni ilyen jó mulatság! De legközelebb én fogok nyerni. Milyen gyor­san ment a rendcsinálás - bőven van még időnk, hogy mást is játsszunk! - állapítja meg elégedetten Lompi.

- Játsszunk most a babaházakkal meg az autókkal, amit tegnap ajánlottál - mondja Veronka. - Most már mindent megtaláltunk. Kezdhetjük is!

Jó ideig elégedetten játszanak, utána pedig helyre rakják valamennyi játékot.

- így nem veszhetnek el, és nem is fognak elromlani. Holnap meg, ha mást akarunk játszani, nem lesznek útban - mondja Veronka.

Azért egyet-mást még kint felejtenek. Nosza, gyorsan még egy forduló takarítójáték, és kész a rend.

- Soha még a mi Összevissza-országunkban ennyit nem tudtam játszani - ámul-bámul Lompi. - Úgy látszik, mégiscsak jobb rendet tartani. De furcsa! Sose gondol­tam volna! - csóválja a fejét.

Veronkának haza kell térnie a szüleihez. Örül, hogy hátat fordíthat a csúnya, piszkos Összevissza-ország­nak. Amikor hazaér, örül, hogy szép mezőket lát, tele vi­rággal, nem pedig üres konzervdobozokkal. A játszótere­ken is milyen szép a hinta, a csúszda, nem hevernek tö­rött játékok szanaszét! A járdán sincs hulladék, nem botlik meg semmiben. És amikor a forgalmi lámpa zöl­det mutat, Veronka nyugodtan átmehet a túlsó oldalra.

Milyen egyszerű minden, ha rend van! Régebben ez fel sem tűnt nekem - gondolja elégedetten.

És otthon is milyen takaros minden! Furcsa! Veronka egyszeriben jól érzi magát a rendes lakásban. Elmeséli szüleinek, milyen csúf az az Összevissza-ország, és azt is elmondja, milyen jó játékot találtak ki Lompival.

- Ezt néha itthon is eljátszhatjuk! - mondja anya. -Jó ötlet! Persze nem kell ám mindig mindent abban a szempillantásban elrakni. A rendet sem jó túlzásba vin-

60

ni. De ha mindent örökké szanaszét hagynánk, hamaro­san olyanok lennénk, mint a lompik. Magad tapasztal­tad, milyen kellemetlen is lehet a rendetlenség. Nos, es­ténként néha játszhatunk mi is takarítójátékot. Jó lesz?

- De milyen jó! - kurjant Veronka. - Mit kapok, ha én nyerek?

- Ha valamennyien igyekszünk rendet tartani - moso­lyog apa -, mindannyian nyerünk: sok időt! És anyának nem kell mindenki után rakodnia. Mit szólnál, ha fel­olvasnánk neked egy mesét? Megfelel nyereménynek?

- Nagyon is! - örvendezik Veronka. - Biztosan én fo­gok a legtöbbször győzni, mert ezentúl mindig rendet tartok majd a szobámban, és semmit sem hagyok sza­naszét! Brr! Rosszul leszek, ha csak eszembe jut az az Összevissza-ország! Nem szeretnék lompi lenni!

Amit a szülőknek tudniuk kell

A gyerekek semmi vonzót nem találnak a rendrakásban, és még csak nem is értik, miért van rá szükség. Sok szülő esik abba a hibába, hogy szüntelenül figyelmezteti cseme­téjét: takarítsa el végre a szanaszét heverő holmit, vagy pe­dig a végén maga rak rendet a gyerek után. Ehelyett kísé­reljék meg, hogy a gyerek szemében vonzó legyen a rend, és ehhez saját maguk szolgáljanak példával: ez viszont nem fog sikerülni, ha maguk is hajlanak a rendetlenségre - ám a túlzott rendszeretet is kiválthatja a gyerek ellenállását.

A mesében ajánlott rendrakó verseny ébressze rá a gyereket a rend értelmére, és ösztönözze a rendrakásra. Egyidejűleg azt is megtanulja, hogyan tud legjobban rendet tartani, és hogy hol van minden egyes holmijá­nak a helye. Kezdetben önök irányítják a játékot, ké­sőbb a gyerek már maga alakítja. Mindenesetre tartsák mindvégig szemmel a gyereket, és megfelelőképpen méltányolják a haladását. így valahogy:

61

- Bravó! Most már sokkal szebb a szobád! Ha legköze­lebb megint bejövök, biztosan meglepődöm majd, meny­nyi mindent helyre tettél. Már alig várom!

Ha a gyerek végzett a munkával, ismételten fejezzük ki örömünket:

- Igazán sokat segítettél! Örülök, hogy a gyerekem már ilyen nagy segítséget jelent. Most sokkal kevesebb a dolgom, hiszen nem kell állandóan rakodnom utánad. Mivel ilyen gyorsan ment, marad egy kis időnk szórakozásra. Olvassak fel neked valamit?

A játékot azonban csak néhány napig folytassuk, mi­előtt még a gyerek ráunna, és a játék elveszítené vonzó­erejét. Ezután a gyereket rávezetjük, hogy önállóan tartson rendet. Ezt is játékkal érhetjük el legjobban. A gyerek - az önök tudta nélkül - maga takarítson, és ezzel lepje meg önöket. Jutalmul ígérjék meg neki, hogy ő is kérhet valami meglepetést. Ha a rendrakás szokás­sá válik, a megerősítést csak esetlegesen, szabálytalan időközökben alkalmazzuk. Ha a gyereknél már rutin­szerűvé vált is a rendrakás, természetesen olykor-oly­kor előfordul - akárcsak nálunk, felnőtteknél -, hogy nincs kedve rendet csinálni. Ilyen esetben tanúsítsunk megértést, és ösztönözzük a gyereket, valahogy így:

- Megértem, hogy nincs mindig kedved takarítani. Magam is így vagyok vele néha. Nekem sincs mindig kedvem rendet rakni. Ilyenkor csak nagy nehezen sikerül rávennem magamat, hogy nekilássak. Tudod, mit? Amíg én vasalok, te csinálj rendet. így mind a ketten gyorsan elvégzünk valamit, amihez pedig semmi kedvünk. Utána pedig együtt fogjuk élvezni, hogy magunk mögött tudjuk a kellemetlen dolgokat.

A gyereket tehát játékos formában vezessük rá az ön­álló takarítás és rendrakás rutinszerű tevékenységére. Ha néha-néha alábbhagy a buzgalma, ne tegyünk úgy, mintha nem vennénk észre, de viseltessünk megértés­sel iránta.

62

Ha a gyerek hazudós

AZ IGAZMONDÁS TORNYA

Kati és Zsuzsi ikrek. Egy napon születtek, egy a papájuk, egy a mamájuk, egy házban laknak, egy osztályba járnak. Egyforma a hajuk színe, a szemük színe, egyforma nagyok - hanem aztán itt meg is szűnik a hasonlatosság. Mert a tulajdonsá­gaik már nagyon is különböznek. Kati félénk, visszahú­zódó - Zsuzsi viszont állandóan a középpontban szeret­ne lenni. Katinál könnyen áll a sírás; fél, hogy rászól­nak, hogy megszidják. Zsuzsi meg csak vállat von, ha a szemére vetnek valamit.

Hanem egy tulajdonságuk mégiscsak nagyon hason­lít: mind a két kislány hazudós! Mivel azonban a termé­szetük annyira különböző, hazudni is más-más okból szokott mindegyik. Kati félelmében hazudik. Ha pél­dául a tanító néni beírja az üzenőfüzetébe, hogy a gye­rek iskolát került, Kati otthon azt hazudja, hogy elve­szítette az üzenőfüzetet. Ha eltör valamit, és édesanya mérgesen megkérdezi, ki volt a bűnös, Kati kijelenti, hogy fogalma sincs. Néhányszor sikerül így kivágnia magát, de máskor rajtakapják a hazugságon. Akkor az­tán van sírás-rívás, és büntetésből aznap nem nézheti kedvenc műsorát a televízióban.

Zsuzsi ellenben mindig a középpontban akar állni. Ennek érdekében mindenféle kitalált hőstettel henceg. Egyszer például azt meséli az osztálytársainak, hogy észrevette, amint egy nagy fa kidől, és félő volt, hogy egy

63

kis kunyhóra zuhan. Ő viszont addig tartotta minden erejével a fát, amíg oda nem jött néhány férfi, és kötelet erősítettek a fára, hogy le ne dőljön. A kunyhó lakói pedig hálából megajándékozták őt, Zsuzsit egy őzikével, amit azonban sajnos nem vihetett haza. Zsuzsi azt is meséli, hogy az uszodában le tud ugrani a tízméteres toronyból, máskor meg, hogy rémesen unja a televízió buta gyerekműsorait, sokkal izgibb az éjszakai műsor, amelyet akkor nézhet, amikor éppen kedve tartja.

Még szerencse, hogy Kati annyira félénk. Különben megmondaná az osztálytársainak, hogy Zsuzsi felvág. Persze néhány kislány az osztályból már régen rájött, hogy Zsuzsi nem mond igazat. Szerintük butaság ez a hazudozás, és nem is állnak szóba szívesen Zsuzsival. De akad néhány kislány, aki bezzeg ámulva hallgatja Zsuzsi meséit, és ez természetesen nagyon tetszik neki.

El is felejtettem mondani, hogy az ikrek vasárnap születtek. Biztosan tudod, hogy a vasárnapi gyerekek sokszor olyasmit is látnak, hallanak, ami mások előtt rejtve marad.

Egy szép napon a két kislány a réten heverészik, és Kati hirtelen felkiált:

- Nézd, milyen szép szitakötő! - Dehogyis szitakötő - mondja erre Zsuzsi -, ez sok­

kal nagyobb! És ez a szitakötőforma lény egyenesen odaröppen a

két kislányhoz. Akkor látják csak, hogy valójában nem is szitakötő - hanem tündér. Igazi, aranyos kis tündér, aki így szól hozzájuk:

Ismerem mindannyiótok, hisz Tündérországból vagyok. Akarom, ki-ki tudva-tudja: öröm, ha hazudsz érte, kurta. Keresnetek kell hát sietve,

64

az Igazmondás Tornya merre. Nem mondhatom meg az utat; eligazít erdei vad.

- Hallottad? - kérdi izgatottan Kati. - Meg kell keres­nünk az Igazmondás Tornyát! Ott biztos megtaláljuk az igazságot. De vajon melyik út vezet oda?

- Kérdezzük meg az erdei állatokat - javasolja Zsuzsi. Épp akkor szalad el mellettük egy kisegér. A két kis­

lány utánakiabál: - Egérke, felelj meg erre: az Igazmondás Tornya merre? - Kicsike vagyok, nem tudom; a rigó tudja majd, bi­

zony - cincog az egér. A két kislány továbbvándorol. - Rigócska, felelj meg erre - szólnak a rigóhoz -, az

Igazmondás Tornya merre? - Parányi vagyok, nem tudom, a sün tudhatja csak,

bizony - felel a rigó, és felröppen az égbe. A két kislány megkeresi a sündisznót. - Sünike, felelj meg erre - kérik -, az Igazmondás Tor­

nya merre? - Csöppecske vagyok, nem tudom, a nyuszi tudja majd,

bizony - mondja a sündisznó, és összegömbölyödik. A két kislány továbbmegy. -Tapsifüles, felelj erre - kérik -, az Igazmondás Tor­

nya merre? - Pirinyó vagyok, nem tudom, az őz tudhatja csak, bi­

zony - válaszol a nyuszi, és tovaugrál. A két kislány felkeresi az őzikét. - Őzike, felelj meg erre - kérik -, az Igazmondás Tor­

nya merre? - Nem tudom, bár magas vagyok, a szarvashoz for­

duljatok - mondja az őz, és beszökken az erdőbe. A két kislány hamarosan rátalál a szarvasra. - Kedves szarvas, felelj erre - kérlelik -, az Igazmon­

dás Tornya merre?!

65

- Hogyne tudnám, gyertek nyomomban, nincs mesz-sze: a Varázspagonyban - szól a szarvas, megrázza, fen­séges agancsát, és büszkén üget a két kislány előtt. Alig tudnak vele lépést tartani. Az erdő egyre sűrűbb, és a szarvas megengedi a két kislánynak, hogy a hátára üljenek. így ügetnek egy darabig, míg egyszer csak egy csodaszép palotához érnek. Itt a szarvas leteszi hátáról a két kislányt, és eltűnik a sűrű erdőben. A kislányok ámulva látják, mennyi tornya van a palotának. Vajon melyik lehet az Igazmondás Tornya?

Félve körülnéznek, majd belépnek az első toronyba. Odabent minden csillog-villog, színaranyból van a fal, és a padlón is aranyak hevernek. Ez volna vajon az Igaz­mondás Tornya? Mindegyik kislány felemel egy-egy ara­nyat, ám alig vették a kezükbe, az arany fekete szénné változik.

- Ez nem lehet az Igazmondás Tornya! Menjünk to­vább!

Belépnek a második toronyba. Itt már csupa-csupa drágakő csillog. De alig érnek hozzá valamelyikhez, az porrá válik a kezükben.

- Ez sem lehet az Igazmondás Tornya! Menjünk tovább, így járnak toronyról toronyra. Az utolsó toronyban

nem csillog-villog sem arany, sem drágakő - ez a torony fából épült.

- Ez az utolsó - vajon ez volna az Igazmondás Tor­nya? Lehetetlen! Biztosan rossz palotába tévedtünk.

És a két kislány csalódottan indulna tovább. Hanem ekkor hang hallatszik a fatoronyból:

Az igazságot, gyerekek, egyedül itt lelhetitek. Az egyenes, ki sose henceg, csak ő a nagy tettekre termett. A hazugsággal mit se érsz el, tégy próbát az őszinteséggel.

66

Csak az a bátor ugyanis, aki nem volt s nem lesz hamis. A hazug: nyámnyila manó -tudni való.

A kislányok eleinte nemigen értik, miről is van szó. Hosszasan törik a fejüket. Végül Kati szeme felcsillan:

- Én csak azért szoktam hazudni, mert félek a bünte­téstől. Édesanya nem mindig kapott rajta a hazugsá­gon, de ha igen, akkor nagyon szomorú volt. És akkor meg is kaptam a büntetést. Ha bátran megmondom az igazat, édesanya biztosan megért. Az a baj, hogy ször­nyen gyáva voltam.

- Én meg azt hittem - mondja bűnbánóan Zsuzsi -, a többiek jobban fognak szeretni, ha felvágok. És közben csak nevetséges voltam. Én azt akarom, hogy azért sze­ressenek az osztálytársaim, mert olyan vagyok, amilyen vagyok. Akinek nem tetszem, ne barátkozzon velem!

És a két kislány megkönnyebbülten indul hazafelé.

Odahaza édesanya épp azon bosszankodik, hogy a va­sárnapi tortából hiányzik egy szelet. Kati összeszedi a bátorságát, és megszólal:

- Én ettem belőle. Ne haragudj, édesanya, de olyan fi­nom illata volt a tortának, hogy nem tudtam ellenállni!

Édesanya eleinte csodálkozik ezen a hirtelen támadt őszinteségen. De aztán megörül:

- Megesik az ilyesmi - mondja. - De legközelebb azért szólj, hogy kérsz egy szelet tortát!

Kati örül, és büszke magára, amiért sikerült igazat mondania.

Zsuzsi is összeszedi magát. Amikor az osztálytársai megkérdezik, milyen volt az éjszakai film a televízióban, őszintén megmondja, hogy nem látta. Biztosan valami unalmas, felnőtteknek való vacak volt, vélik a gyerekek, így hát ők sem mulasztottak semmit. Zsuzsi látja eb-

67

ből, hogy hőstettek meg kalandok nélkül is figyelnek rá a gyerekek. Sok kislány még jobban is szereti, mint az­előtt. És hamarosan igaz barátnőkre tesz szert.

Amit a szülőknek tudniuk kell

Meg kell különböztetnünk a látszólagos hazugságot, a képzelet és a valóság összekeveredését, a mesemon­dást (az ilyesmi három- és négyéves kor között kezdő­dik) azoktól a hazugságoktól, amelyekkel a gyerek a figyelmet akarja magára vonni, vagy menekülni próbál a kellemetlen következményektől. Ha pusztán „fanta-ziálással" van dolguk a szülőknek, emiatt ne aggódjanak, a gyerek ettől még nem veszíti el a kapcsolatát a való­sággal. Ilyesmiben ne akadályozzuk a gyereket, hiszen az ilyesfajta mesemondás révén a gyerek az intelligen­ciáját is fejleszti.

Amennyiben a gyerek inkább túlzásnak minősíthető hazugsággal igyekszik fontosságra szert tenni, ez azt je­lenti, hogy több figyelmet igényel, akár a szüleitől, akár a pajtásaitól. Az efféle „felvágást" a szülők ne is vegyék tudomásul, de segítsenek a gyereknek, hogy más, kívá­natosabb magatartásformával igyekezzen figyelmet kel­teni.

Ha azonban a gyerek célzottan hazudik, hogy bünte­téstől vagy bírálattól meneküljön meg, a szülők elsősor­ban tulajdon magatartásukat, reakciójukat mérlegeljék gondosan.

A gyerek általában nem rosszindulatból feledkezik el valamiről, tesz rossz fát a tűzre, ront el valamit. Ha még­is ezt a látszatot kelti, a „rosszaságnak" bizonyára oka van. Ilyen esetben értelmetlen a bírálat és a büntetés, mert az eredendő magatartást nem változtatja meg, csak bizonytalanságot kelt a gyerekben, és ezáltal további ha­zugságokra buzdítja.

68

A gyerekkel való kapcsolatban az a legfontosabb, hogy bizalommal viseltessünk iránta. Ez persze nem azt jelenti, hogy „vakok" és „süketek" legyünk a nemkívánatos maga­tartásra. A bizalom azt jelenti: „Megértelek. Elfogadlak. Tudom, hogy nem rosszindulat diktálja a cselekedeteidet." Az őszinte bizalomért bizalmat kapunk cserébe. Ideális esetben tehát a gyereknek nincs oka hazudni.

Ha olykor mégis hazugságon kapjuk, először is ez az alaptétel érvényesüljön: nem szabad azonnal észreven­ni. Ne dorgáljuk rögtön, mert hazudott, hanem keres­sük meg ennek a magatartásnak az okát.

Példa: A gyerek nem vette figyelembe szülei tilalmát, és emiatt

valamit tönkretett. Bűnösnek érzi magát, mert tudja, hogy be kellett volna tartania a tilalmat, és ráadásul még ilyen baleset is történt. Fél a szülők bírálatától vagy bün­tetésétől, és ezért hazugsághoz folyamodik.

Ha a gyereket efféle hazugságon érik, ilyesforma lenne a helyes reagálás:

- Ugye azért nem mered bevallani az igazat, mert félsz, hogy megharagszom? Sajnálom, hogy ezt gondolod. Megesik, hogy elromlik valami, ez kellemetlen véletlen. Tudom, hogy nem szándékosan csináltad. Csak az okoz csalódást, hogy nem tartottad tiszteletben a tilalmat. Pedig magad is tudod, hogy ez így nincs rendjén. Nem hiszem, hogy gyáva vagy. Csak a gyávák hazudnak. Örülök, ha azt látom, hogy bátran bevallod az igazat.

A gyerek érzi, hogy elfogadják, de tudja, hogy hibát követett el. Nem a „baleset" miatt kárhoztatjuk - felnőt­tek keze alatt is elromlik néha véletlenül egy és más -, és nem is a hazugságot vetjük a szemére, hanem azt a magatartást, amely ehhez a reakcióhoz vezetett. A gye­reknek ily módon utat mutatunk, hogyan viselkedjék -hazudozást mellőzve - egy kellemetlen helyzetben, anél­kül hogy a szülei haragjától kelljen tartania.

69

Ha a gyerek csúnyán beszél

A FONTOSKODÓKA

Vili már nem kisfiú; isko­lába jár. De bizony gyakran kissrác módjára viselkedik, hiszen jóformán mindenben a többi gyereket - kivált a nagyobbakat - utánozza, majmolja.

Egyik nap szünetben, az iskolaudvaron, egy kislány mond valami csúnyát egy nagyobb fiúnak, amitől az nagyon dühös lesz. A többi gyerek vihog, a tanító - aki véletlenül meghallotta - felháborodik.

Vili nem is érti, mit jelent ez a szó. Annyit vesz csak észre, hogy nagyon fontos szó lehet. Ez tetszik neki. Ő is ilyen szavakat akar tanulni, hogy a nagyobb gyereke­ket, sőt a felnőtteket is zavarba hozhassa.

Vili azóta igencsak hegyezi a fülét az iskolaudvaron meg az utcán - mindenhol, ahol sok a gyerek -, hogy még jó néhány ilyen érdekes szót csíphessen fel magá­nak. Egyszer pirosat mutat a forgalmi lámpa; Vilinek várnia kell az útkereszteződésnél. Egy gyalogos hirtelen átvág az úttesten, ügyet sem vet a forgalomra. Egy autó csikorogva fékez. Az autóvezető ugyanazt a szót ordítja a gyalogosnak, amit Vili annak idején a kislánytól hal­lott az iskolaudvaron. A közelben álló járókelők sza­kasztott úgy felháborodnak, mint akkor a tanító.

-A gyalogos a hibás, de azért az autósnak igazán nem kellene ilyen csúnya szót használnia - csóválják fejüket a járókelők.

Bombajó szó ez! Nekem tetszenek a csúnya szavak.

70

Jól fel lehet velük húzni az embereket, és akkor odafi­gyelnek rám. Klassz játék! Én is megpróbálom! - mond­ja magában a buta kis Vili.

Hazaérve mindjárt ki is próbálja a dolgot. -Az ég szerelmére! - kiált anyu. - Honnan szedsz

ilyen kifejezéseket? Tőlünk aztán biztos nem! Soha töb­bé nem akarok ilyesmit hallani!

- Mi minden rá nem ragad a gyerekekre manapság az iskolában - mondja apu. - Ez az eredménye, hogy olyan engedékeny vagy, anyu. A fiad neveletlen kölykökkel ba­rátkozik.

Vili nem sokat ért szülei beszélgetéséből. De pillanat­nyilag nem is izgatja különösebben a dolog. Azt min­denesetre elégedetten nyugtázza, hogy a „varázsszó" megint megtette a hatását, és szüleit is éppen úgy fel­háborította, mint a tanító bácsit meg a járókelőket.

Vili később lemegy a boltba, tejért. Sokáig kell várnia, mert a felnőtteket előbb szolgálják ki, mint őt. Nosza, Vili kimondja a „varázsszót". A felnőttek haragosan for­dulnak feléje:

- Nahát! Hallottak már ilyet? Ez a gyerek ki sem lát­szik a földből, de káromkodni már tud. Szégyelld ma­gad. Jobban is nevelhetnének a szüleid!

Vili nem tudja, miért kellene szégyellnie magát, és mi köze van a szüleinek a dologhoz. De nem sokat törődik azzal, mit beszélnek a felnőttek, csak annak örül, hogy ő került a figyelem középpontjába, és hogy ezek a fel­nőttek is éppolyan hevesen reagálnak, mint a tanító bácsi, a járókelők az útkereszteződésnél, meg a szülei.

Vili elégedetten megy el nagymamájához. - Nagyi, tanultam egy fontos szót! -jelenti büszkén. - Csakugyan? - kérdi szelíden nagyi. - No, hadd halljam! Amikor azonban Vili kimondja a szót, nagyi éppúgy

felháborodik, mint a tanító bácsi, mint a járókelők az útkereszteződésnél, mint apu és anyu, és mint a felnőt­tek a boltban.

71

- Ejnye, gyermekem, ilyesmit nem mondunk! Jó kis­fiú nem használ csúnya szavakat. Soha többé ne mondj ilyet! - oktatja nagyanyja.

Vili visszavonul a szobájába. - Miért ne használjam ezt a szót? Mások is használ­

ják, és különben is: biztosan nagyon fontos szó, ha mindenkit ennyire kihoz a sodrából. Tanultam egy va­rázsszót, fontos ember vagyok. Szuper! Fontos vagyok, fontos vagyok! - örvendezik Vili.

Ebben a pillanatban betoppan Vili szobájába - egy fontoskodóka. A fontoskodóka amolyan manóféle. Csak sokkal csúnyább, komiszabb, és roppant beképzelt. A fontoskodókának szent meggyőződése, hogy ő a leges-legfontosabb a világon. Ha egy gyerek szörnyen fontos­nak érzi magát, menten ott terem a fontoskodóka, hogy bebizonyítsa a gyereknek: csupán egyetlenegy igazán fontos személy létezik - nevezetesen ő maga, a fontos­kodóka.

- Hé, hallod-e! - kiabál repedtfazék-hangján mérge­sen a fontoskodóka, és vézna ujjaival megrángatja Vili nadrágját. - Mégis mit gondolsz? Azért, mert tudsz egy csúnya szót, még egyáltalán nem vagy fontos! Csúnya szavakat minden hólyag mondhat, attól még nem lesz nagyokos. Most persze boldog vagy, mert a csúnya sza­vakkal jól felhergeltél mindenkit. De hamarosan meg­szokják, és legyintenek, hogy te is csak amolyan mocs­kos szájú kölyök vagy. De fontos ettől nem leszel soha!

- Nem hiszem egy szavadat sem - vágja oda durcásan Vili. - Te csak féltékenykedsz, mert fontos lettem.

- Na jó, majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Kössünk fo­gadást! - ajánlja a fontoskodóka. - Megtanítalak a világ valamennyi csúnya szavára. Te pedig újra meg újra el-ismétled mindet a felnőtteknek. Ha azt tapasztalod, hogy ettől mégsem lettél fontos, akkor te vesztettél, és soha többet nem használhatsz csúnya szavakat. Én pe-

72

dig megmaradok a legeslegfontosabbnak! Egy hónap múlva találkozunk. Majd meglátjuk, melyikünk lesz a nyertes!

-Áll az alku! - kurjantja el magát Vili. A fontosko­dóka pedig már el is tűnt.

Vili másnap arra ébred, hogy telis-tele van a feje csú­nya szavakkal, amiket természetesen a fontoskodóka varázsolt oda.

- Hurrá! - örvendezik Vili. - Én leszek a győztes! Most aztán táthatja a száját valamennyi felnőtt és gyerek! Én leszek a legfontosabb az egész világon!

Aznap nincs tanítás, Vili kimegy hát a parkba. A ho­mokozóban néhány kisgyerek játszik, Vilinek pedig akaratlanul kicsúszik egy csúnya szó a száján. A kis­gyerekek ijedten, értetlenül néznek fel rá. Vili hallja, amint az anyukák figyelmeztetik őket:

- Oda se hederítsetek rá, ez csak egy csúnya, rossz fiú.

Vili továbbmegy, és egy csapat nagyfiúra talál, akik éppen fociznak. Vili mindig is tartott az idősebbektől, és gyorsan odébb akar állni. De mintha megbabonáz­ták volna, megint kicsúszik a száján egy igen csúnya szó. A nagyfiúk megdühödnek a pimasz kis kölyökre. Egy izmos kamasz odaszalad Vilihez, és keményen odébb penderíti.

- Meg ne lássunk itt még egyszer! - rivall rá. Vili kicsit megzavarodik. Ma valahogy egyáltalán nem

olyan muris az egész, mint tegnap volt. De hát nem hagyhatja abba, amit elkezdett. Olyan, mint akit elva­rázsoltak. Egy álló hónapig, ha törik, ha szakad, csú­nya szavakat kell használnia! Vili mindenáron nyerni akar, tehát összeszedi a bátorságát, és folytatja.

A parktól elmegy a kedve, hát hazafele ballag. Talál­kozik egy kedves szomszéd nénivel, akitől gyakran kap cukorkát. Vili szépen akar köszönni, de az udvarias üd-

73

vözlés helyett megint csak valami ocsmányság szalad ki a száján. A szomszéd néni úgy megy tovább, mintha észre sem vette volna Vilit. Az arca komoly, de nem lát­szik rajta olyan felháborodás, mint a tanító bácsién, a járókelőkén, apuén-anyuén meg a boltbeli felnőttekén és a nagyién. Ezúttal bizony elszégyelli magát Vili, és már nem érzi annyira fontosnak magát. Szedi is a lá­bát, gyorsan hazaszalad.

A következő napokon sem történik másképp. Vilinek egyre kevesebb élvezetet szerez, hogy csúnya szavakkal bombázzon másokat. És ahogy a fontoskodóka megjó­solta, az emberek megszokják, hogy Vili csúnyaszájú, neveletlen, pimasz kölyök. Rá se néznek, a gyerekeik­nek pedig megtiltják, hogy játsszanak vele. Vili tehát magára marad, mindenki hátat fordít neki. Már az osz­tálytársai sem vihognak, amikor Vili száján kicsúszik egy-egy csúnya szó - ők is elunták a mulatságot.

Az örökös csúnyánbeszélhetnék már Vilinek is az ide­geire megy: szinte alig várja a napot, amikor a fontos­kodóka lesz a nyertes. Már semmi örömét nem leli a csúnya beszédben, és végre rájön, hogy csak a nagyon buta gyerekek használnak minduntalan ilyen szavakat.

Most már megpróbálja két kézzel befogni a száját, hogy ki ne csússzanak rajta az ocsmányságok.

-Te sz... - Puff! És Vili a tulajdon szájára csap. - Le vagy... - Places! - És így tovább, és így tovább. Vilinek már egészen feldagadt a szája.

Végre elérkezik a nap, amikor megjelenik majd a fon­toskodóka, és eldől, melyikük nyerte meg a fogadást. Mivel a fontoskodóka nem valami kedves kis manó, majd kiugrik a bőréből örömében, amikor meglátja a búbánatos Vilit.

- Hahaha! - nevet kárörvendőn. - Nyertem! Hihihi! Mégiscsak én vagyok a világon a legeslegeslegfontosabb! Ha jól látom, elment a kedved a csúnya beszédtől. Nem

74

kellesz már senkinek. Úgy kell neked! Hogy is lehet va­laki olyan buta, hogy azt higgye, ha csúnya szavakat használ, máris fontosnak tartja mindenki! Hahaha! Buta Vili, buta Vili! - gúnyolódik a fontoskodóka, és ahogy jött, éppoly hirtelen el is tűnik.

Vilit egyáltalán nem bosszantja, hogy elveszítette a fo­gadást. Boldog és megkönnyebbült, hogy megint helyes kisfiú lehet, udvarias és barátságos mindenkivel.

És lássatok csudát: Vilit hamarosan megint szeretik a gyerekek, felnőttek egyaránt. A szomszéd nénitől még több cukorkát kap, mint azelőtt. Vili észre sem veszi: amióta barátságos mindenkivel, igazán fontos személy lett belőle. Az osztálytársai mind vele akarnak barát­kozni, a tanító bácsi rábízza a kitüntető feladatokat, a felnőttek kirándulni hívják: egyszóval, Vili népszerű ember lett.

Igaz, hogy nem nyerte meg a fogadást, de mégis sike­rült legyőznie az utálatos, beképzelt fontoskodókát. Az meg mérgében elbujdosik a világ végére. És remélhető­leg vissza sem jön soha, hiszen minálunk senkinek sincs rá szüksége. Igaz?

Amit a szülőknek tudniuk kell

iskolás gyerekek nagyjából ismerik a csúnya sza­vak jelentését, és nagyon jól tudják, hogy rossz néven veszik tőlük az ilyen kifejezéseket. Ha a szülők gyakran használnak csúnya szavakat, a gyerek utánozza őket, a csúnya beszéd szokássá válik. De az is lehetséges, hogy a gyerek felismeri: a felnőttek számára az efféle beszéd bizonyos levezető szerepet jelent. A gyerek ilyenkor eh­hez a modellhez igazodik, és megtanulja, hogy ő is így reagálja le a dolgokat.

Az iskoláskort megelőzően azonban csupán annyit ér­zékel a gyerek, hogy ilyen módon középpontba kerül-

Az

75

het. Más gyerekekről vesz példát, és - ha a szülők hely­telenül reagálnak - a felkeltetett figyelem arra készteti, hogy továbbra is csúnya szavakkal éljen. Ilyen esetben legjobb, ha a szülő egyszerűen meg sem hallja a csúnya beszédet. Ez nem jelenti azt, hogy jóvá is hagyja. De ha a csúnya szó nem váltja ki rögtön a remélt reakciót, el­veszíti a gyerek számára vonzóerejét és jelentőségét. Ezért csak bizonyos idő elteltével beszéljenek a dologról a gyerekkel:

- Ma délben egyébként egy csúnya szót használtál. Ez­zel megsérthetsz valakit, sőt fájdalmat okozhatsz. Tu­dom, hogy aranyos gyerek vagy, és nem akarsz senkit elszomorítani vagy megharagítani. Valószínűleg azt gon­doltad, hogy ez a szó - fontos. Ha még egyszer kimon­dod, meg sem fogjuk hallani, mert tudni sem akarunk arról, hogy a mi gyerekünk ilyen csúnya szavakat hasz­nál.

Az ilyen beszélgetés révén a gyerek megérti, hogy a szó ismételt alkalmazása nem jár nyereséggel. Egyide­jűleg arra is felhívjuk a figyelmét, hogy a szó sértő le­het, és kifejezésre juttatjuk meggyőződésünket, hogy a gyereknek alapjában egyáltalán nem ez a célja.

76

Ha a gyerek engedetlen

INDIÁNOSDI

Petra és Norbert indiános-Titkos jelbeszédben állapodnak meg, és jel-

adással érintkeznek, mint a valódi indiánok. Te is tu-dod, ugye, hogy az indiánok a távolból füstjelekkel érte­sítik egymást. Vagy állathangokat utánoznak. így adják tovább a híreket, amelyeket azonban csak a maguk tör­zséből valók értenek meg.

Petra és Norbert legszívesebben sok gyerekkel játszik. Titkos jeleikkel könnyen tudnak egymással olyasmit közölni, amit csak ők értenek meg, a többiek nem. Pet­ra például figyelmezteti Norbertet, hogy Palkó orvul kö­zeledik hozzá és meg akarja fogni. Vagy Norbert hívja fel Petra figyelmét egy rejtekútra, amire a többi gyerek egész biztosan nem fog gyorsan rátalálni. Természete­sen minden gyerekcsoportnak megvannak a titkos jelei, ez a játékhoz tartozik. Ritkán támad veszekedés, mert mindenki követi az indiánosdi szabályait.

Petra és Norbert szülei meglepetten állapítják meg, milyen pontosan betartják gyermekeik a játékszabályo­kat. Odahaza ugyanis nem mindig sikerül engedelmes­kedniük.

A szülőknek támad egy ötletük. Mindjárt közlik is ter­vüket a gyerekekkel:

-Tudjuk, hogy nem mindig kellemes szót fogadni. Játsszunk itthon is indiánosdit, akkor könnyebb lesz en-

77

gedelmeskednetek. Az indiánok jóban-rosszban össze­tartanak, és segítenek egymásnak - akárcsak mi, a csa­ládban. Igaz? A törzs szabályai áthághatatlan törvényt jelentenek, és mindenki tiszteletben tartja őket. A törzs­főnök, aki a legnagyobb felelősséget viseli, határozza meg a legfontosabb dolgokban, kinek mi a teendője, de meg­fogadja a többiek tanácsait is, hogy igazságosan és böl­csen dönthessen.

Játsszuk hát azt, hogy indián család vagyunk, és egyezzünk meg titkos jelekben - például, hogy csettin­tünk, tapsolunk vagy fütyülünk. Ilyen jeladással figyel­meztetjük egymást, ha valaki nem követi a családi sza­bályokat, amelyekben előzőleg közösen megállapod­tunk. Ha egész héten derék indián voltál, vasárnap te lehetsz a főnök. Te határozhatod meg, mi legyen az ebéd, hova menjünk kirándulni, és hogy mit játsszunk. Rendben? Már előre örülünk az indiánosdinak, és hogy milyen engedelmes indiánok lesztek.

Amit a szülőknek tudniuk kell

A szülők nevelői képességének próbaköve a gyerek en­gedelmessége, illetve engedetlensége (a válságos idő­szakokat leszámítva). Ha a szülő csak parancsokat osz­togat, ha következetlenül nevel, ha kedve úgy tartja, hogy egyik nap ezt parancsolja a gyereknek, másik nap épp az ellenkezőjét, ha túlságosan sokat tilt, ha szün­telenül gáncsoskodik a gyerekkel, ha a szülők nincse­nek egy véleményen a nevelés kérdéseiben, és ezt a gye­rek előtt sem titkolják - akkor a gyerek aligha tanul meg engedelmeskedni.

Az engedetlenség leggyakoribb oka tehát a szülök pe­dagógiai ügyetlensége, következetlensége. Az engedet­lenség, mint sok más magatartászavar, pusztán eszköz a gyerek kezében, hogy kikényszerítse a sóvárgott fi-

78

gyeimet. Egyes esetekben pedig tiltakozás a túlságosan merev normák ellen.

Egész könyvet megtölthetnénk, ha összeírnánk vala­mennyi figyelmeztetést, amely egyetlen napon hangzik el némelyik családban. „Gyere már végre! Nem hallod?! Hányszor hívjalak?! Azonnal hagyd abba! Százszor is elmondtam, hogy ehhez nem szabad hozzányúlni. Ré­mes vagy! Akármit mondok, egyik füleden be, a mási­kon ki. Gyere már! Hagyd ezt abba! Elég legyen! Gyere már végre! Halkabban járj, ne nyargalj a lakásban! Hal­kabban! Süket vagy?! A szomszédok panaszkodni fog­nak, ha így lármázol. Rakd el a játékaidat. Elraktad végre? A keserves mindenit, nem hallod? Tessék elra­kodni! Siess egy kicsit. Csináld már! Folyton a sarkad­ban kell lennem. Nem tudsz végre szót fogadni?! Mivel érdemeltem én ezt ki?! Az idegeim! Hányszor kell va­lamit mondanom, hogy szót is fogadj?!" És így tovább, és így tovább.

A szülők türelmetlensége, idegessége a gyerekre is át­ragad. Vagy ugyanúgy reagál, vagy „süketséggel" védeke­zik. A szüntelen figyelmeztetés hatására a gyerek eltom­pul a követelések tartalma iránt, viszont fokozott figye­lemben részesül, amely, mint már több ízben említettem, csak megerősíti a helytelen magatartást, és a legcseké­lyebb mértékben sem ösztönöz engedelmességre.

Vegyék tehát önkritkusan nagyító alá tulajdon maga­tartásukat: milyen idegesek, milyen szeszélyesek, mi­lyen következetlenek, milyen türelmetlenek, milyen hajlíthatatlanok, milyen követelőzők, milyen túlzottan igényesek önök?

„Engedelmeskedni kell" - ez a követelmény csak ak­kor érvényes, ha bizonyos normákat a gyermek és kör­nyezete védelmére, a rend kedvéért, a jobb együttélés érdekében kell betartani. Érvénytelen azonban akkor, ha azt várjuk el, hogy a gyerek magától, csak azért, mert ezt kérik tőle, engedelmeskedjék. A szülők felada-

79

ta a gyereket helyes belátásra bírni. Méghozzá lehetőleg hosszadalmas tárgyalás nélkül: elegendő a kurta, ért­hető magyarázat. Ehhez a türelem és a következetesség éppúgy elengedhetetlen, mint a gyermeki magatartás iránti megértés. Nem várhatják el, hogy a gyerekük „gombnyomásra" engedelmeskedjék, kiváltképpen ak­kor nem, ha a szülő követelése kellemes elfoglaltságból ragadja ki.

Ha a gyereküknek különösen nehezére esik meg­tanulni az engedelmeskedést, az elsajátítás folyamatát „indiánosdival" tehetik vidámabbá és rövidebbé. A gye­rek választotta „titkos indiánjel" jeladásként, emlékez­tetőként szolgál az előzetesen megállapított szabályok betartására. Amíg bizonyos magatartási normák nem váltak vérré, nem szabad elvárni a gyerektől, hogy ma­gától engedelmeskedjék. Ezért értelmesek és szüksége­sek ezek a segédeszközök. Ugyanakkor ez fordítva is ér­vényes: a „titkos indiánjelek" a szülőket is ránevelik, hogy ne kezdjenek rá a megszokott dorgatóriumra, és a szüntelen figyelmeztetgetéssel ne keltsék fel a gyerek ösztönös engedetlenséget. A jelet legfeljebb háromszor egymás után használjuk. Mire harmadszor, tehát utol­jára alkalmazzuk, a gyerek engedelmeskedjék a szülő követelésének, mert csak akkor ő a „győztes".

Mind a folyamat ellenőrzése, mind a gyerek öröme és motiváltsága érdekében ajánlatos a naponta elért sikert elkönyvelni, és elismeréssel, dicsérettel jutalmazni. Pon­tokat adhatunk, vagy rajzolt indián fejdíszre ragasztha­tunk tarka tollakat. A siker mértékét a „van-állapot"-ból kiindulva állapíthatjuk meg. Vagyis: a program kezdetén ne várjunk nagyszabású eredményt. Minden kis hala­dást kövessen dicséret.

A heti jutalomdíj - hogy a győztes egy napig „törzsfő­nök" lehet - nem csupán kiegészítő buzdítás: segít a gyereknek abban, hogy egyenjogú családtagnak érezze magát. Hogy a „törzsfőnök" ne állhasson elő teljesíthe-

80

tétlen kívánságokkal, kínáljunk három lehetőséget, amelyek közül a gyerek választhat. Önök is „engedel­meskedjenek" a megállapított szabályoknak, és tartsák magukat a lehető legpontosabban az ígéretükhöz - ez magától értetődik.

A program sikere azon áll vagy bukik, mennyire he­lyesen, következésképp önkritikusan mérik fel önök a helyzetet, és mennyire tudják a gyereket a játékra lel­kesíteni - vagyis arra, hogy szokjon le a rossz tulajdon­ságról.

81

Ha a gyerek rágja a körmét

CILI, A CICALANY

Ugye, te is tudod, hogy az állatoknak is van lelkük. Akárcsak te, ők is örülnek, máskor meg szomorkodnak. Csintalankodnak, enge­detlenkednek, de ha az állatmama szigorú, szépen szót fogadnak. Az állattestvérek majdnem úgy veszekednek, huzakodnak, mint az embergyerekek, aztán megint bé­késen összebújnak. Különösen játékosak a cicagyere­kek. Megfigyeltél már néha kiscicákat?

Legvidámabb szórakozásuk a mászóka meg a fogócs­ka, így tanulnak meg vadászni, ami a felnőtt macska számára igen fontos. Élelemszerzéshez, védekezéshez karmokra van szüksége. Ezért aztán a macska nagyon vigyáz a karmára, gondosan ápolja - nagyon büszke rá!

Minka cicamamának öt gyereke van: Cirmos, Körmös, Morcos, Mici és Cili. Cili aranyos, engedelmes cicalány, csak az a baj, hogy szörnyen ijedős, ideges. Ha a test­véreinek valami nem tetszik, harsány miákolással mél­tatlankodnak, ha szomorúak, csüggedtek, izgatottak, vagy éppenséggel félnek valamitől, azonmód, jó hango­san elpanaszolják Minka cicamamának. Egyedül Cili nem szól semmit, csak odafut a mamájához, hozzábú­jik, de egy árva „miau!" nem sok, annyit sem hallat. Persze igazi nagy gondja-baja nincsen Cilinek, rendsze­rint csupa apróság bántja, aggasztja, rémiszti vagy nyugtalanítja.

Minden alkalommal megijed például, ha Körmös fúj,

82

prüszköl; megrándul, ha Morcos meghuzigálja a fülét, vagy ha Cirmos a farka után kap. Elszomorodik, ha Mici szívesebben játszik a fivéreivel, mint vele; elhagya­tottnak érzi magát, ha Minka cicamama a többi cica­asszonysággal cseveg, és szörnyen izgatott meg nyug­talan lesz, amikor a cicagyerekek az egérfogást tanul­ják, és neki is meg kell birkóznia a feladattal.

És egy szép napon Cili egyszer csak elkezdi a karmát rágni.

- Ne rágd a karmodat, kislányom - figyelmezteti Minka cicamama. - A macskának szüksége van a karmaira. Szép, hegyes karmok nélkül nem is macska a macska.

Testvérei kinevetik Cilit: - De rondák a karmaid! Ilyen kurta, tömpe karmokkal

még a kerítésre se tudsz felkapaszkodni! Ám sem a testvérek gúnyolódása, sem cicamama fi­

gyelmeztetése nem használ. Cili szereti a karmát rágni, mert ez megnyugtatja. így aztán, amikor valami miatt izgatott, nosza, nekilát a karomrágásnak; ha valami gondja-baja van - ott a karma, rágja; de hamarosan rágja már akkor is, ha éppen csak unatkozik.

Nőnek-növekednek a cicagyerekek, Minka cicamama már egyedül is útjukra ereszti őket. De lelkükre köti, hogy ne vaduljanak, ne száguldozzanak, legyenek óvato­sak - a faluban sok kutya szereti megkergetni a macskát!

Cili is szívesen indul felfedezőútra. Megszaglász egy finoman illatozó virágot - ám a virág kelyhéből egyszer csak kimászik egy kis hangya, és Cili orrára telepszik. -Hapci! - tüsszent Cili, és a prüsszentéssel felriaszt egy pillangót. Cili nekiiramodik: szeretné megfogni. Utána­kap, de a pillangó felröppen a magasba.

Cili észre sem veszi, hogy egy tanya közelébe került, ahol Bello, a nagy kutya lakik. Bello nem harapós ku­tya, sőt, igen jóindulatú - csakhogy Cili ezt nem tudja.

Amikor Bello hirtelen kiugrik a rétre, Cili szörnyen

83

megrémül. Kétségbeesésében befut az erdőbe, hogy fel­meneküljön Bello elöl egy fára. Bello vidáman kergeti Cilit, már ott van a sarkában.

Cili végre az erdőhöz ér. Most aztán uzsgyi, fel a fára! - gondolja pihegve. Csakhogy... - Segítség! Ugyan, mi történt? Hopp, ug­

rás a fatörzsre; és srrr - Cili visszacsúszik. Még egy két­ségbeesett kísérlet. Hopp! És puff: Cili hasra pottyan. Lerágott karma annyira tömpe, hogy nem tud megka­paszkodni a fatörzsön.

Bello már ott van mögötte. Meg akarja ijeszteni Cilit, fenyegetően morog. Cili egész testében reszket, be­hunyja szemét, és rémületében - a karmát rágja.

A lehunyt szemű, karmát rágó kiscica láttán Bello el­neveti magát:

- Hát te miféle csudabogár vagy? Ilyen macskát se láttam! A vérbeli macska villámsebesen felkúszik a fá­ra, fúj-prüszköl, a karmát meresztgeti, hogy elijessze a kutyát. Olyankor persze jó mulatság a macskavadá­szat! De te?! A földre lapulsz, reszketsz, és a karmodat rágod. Szerencséd, hogy én nem vagyok ellensége a macskáknak, különben már átharaptam volna a torko­dat.

Cili végre ki meri nyitni a szemét. Bello a farkát csó­válja - barátságos szándéka jeléül. Csakhogy macska­nyelven a farkcsóválás ennyit jelent:

- Vigyázz, ne gyere a közelembe! Cili tehát félreérti Bello barátságos közeledését, felpú-

posítja a hátát, és fúj-prüszköl, mert reméli, hogy ezzel sikerül elijesztenie a kutyát.

- Hahaha! Ezzel ugyan meg nem ijesztesz. Hisz nin­csen karmod - mivel tudnál megkarmolni? Nem lenne jobb, ha összebarátkoznánk? Akkor megvédenélek a többi kutyától, míg ki nem nő a karmod.

- Igen, igen, csakhogy az én karmom nem nő meg.

84

Annyira megszoktam a karomrágást, hogy néha észre sem veszem, amikor rágom - mondja félénken Cili.

- Ejnye, ejnye! - csóválja a fejét Bello. - Ez már öreg hiba. Úgy szép a macska, ha jó hosszú a karma. Hosz-szú karmok nélkül senki sem fog komolyan venni, és még bajba is kerülhetsz. Csak van erre valami orvos­ság! Örökösen én sem őrizhetlek - morog Bello, és el­gondolkodva vakargatja a füle tövét. - Megvan! Karom­rágás helyett szopd az ujjadat! Nem, ez se jó. Attól a fo­gad ferdül el, az ujjad meg elgörbül, és az legalább olyan csúnya, mint a kurta karom. Hm, nem jut eszembe semmi.

- De nekem igen! És segíthetek! - hallatszik egy han­gocska Bello bundájából.

- Hát te ki vagy? - kérdi meglepetten Cili és Bello. - Én vagyok az, a kis bolha. - Ugyan, te kellemetlen jószág, hogyan tudnál te segí­

teni? Csiklandozol, csípsz, marsz, folyton vakaróznom kell miattad.

- Hisz épp ez az! - vágja rá a bolha. - Pontosan erre a segítségre van Cilinek szüksége! Terólad átszökkenek Cili bundájába. Ha a karmát rágja, nyomban eszébe jut, hogy ki kell kapnia a szájából, hiszen én ott izgek-mozgok a bundájában, és csiklandozom, mint a viszke-tőpor. De ha nem rágja a karmát, én se ugrálok rajta, hanem szép meséket sugdosok a fülébe. Minél tovább tud uralkodni magán, annál többet mesélek neki.

- Látod, bolhácska, ez igazán remek gondolat. Szíve­sen átadlak Cilinek. Akár vissza se gyere hozzám, ele­gem van a folytonos vakarózásból.

- Nekem mindegy! Akkor majd keresek magamnak másik kutyát. Ámbár megvallom, igazán jól éreztem magam a hosszú, loboncos bundádban. No, most ug­rom át Cilire. Egy-két, há - hopp!

- Hé! - kiabál Cili. - Nem ér! Máris csiklandozol, pe­dig most nem is rágom a karmomat!

85

- Elnézést! Legelőször is kényelmes helyet kell keres­nem magamnak a füled mögött. Máskor nem fog előfor­dulni.

A bolhácska gondosan figyeli, mikor rágja Cili a kar­mát. Ilyenkor megcsiklandozza Cilit, és annak roppant kellemetlen, hogy a tömpe karmával nem tud rendesen vakarózni. De amikor nem rágja a karmát, a bolhácska csodaszép, mulatságos meséket mond neki, kutyákról, macskákról. Cili sokat tanul a mesékből, és már nem érzi elhagyatottnak magát; nekibátorodik, kevesebbet szorong, ha pedig valami nyomja a szívét, rögtön elpa­naszolja a bolhácskának. Annak meg egyre ritkábban kell Cili bundájában izegni-mozogni, csiklandozni, hi­szen Cili már csak nagy néha rágja a karmát.

Egy szép napon Cili idegen kutyával találkozik. Hipp-hopp - már fenn is van a fán. A kutya nagyot ugrik utána - Cili azonban jól orrba vágja a mancsával. Vérző orral menekül el a kutya. Minka cicamama véletlenül éppen arra jár.

- Bravó, Cili! - kiáltja. - Igazi bátor macska lett belő­led. Na, gyere le szépen arról a fáról. A kutya már túl van árkon-bokron.

Cili csak most veszi észre, hogy szép hosszú karmai­val milyen erősen kapaszkodik a fán.

- Hurrá! Vérbeli macska lettem! Látod, bolhácska, milyen szép hosszú a karmom?

Csakhogy a bolhácska már nem hallja Cilit. Mivel Cili annyira nekibátorodott, már nincs szüksége segítségre, s ő csak a kedvező alkalomra várt, hogy új szállást ke­ressen valamilyen kutyabundában. Most éppen azt a szemtelen kutyát csiklandozza, amelyik az imént meg­kergette Cilit. Most már nemcsak vérzik az orra a pi­masznak, hanem ráadásul bolha is lapul a bundájá­ban!

Lehetséges, hogy te is rágod a körmödet, akárcsak

86

Cili? Talán a szüleid eljátszanak a láthatatlan bolha szerepét, aki segít leszoknod a csúnya körömrágásról. A „bolhácskával" meg tudod beszélni, mi nyomaszt, mi nyugtalanít, ő pedig viszonzásul szép mesékkel szóra­koztat. Hogy a játék még érdekesebb legyen, ráadásul beírhatjátok a napról napra gyarapodó sikert a „dicsé­rőfüzetbe"!

Amit a szülőknek tudniuk kell

Sokféle oka lehet, ha egy gyerek elkezdi rágni a kör­mét. Leggyakoribb a lélektani nyomás; ezt okozhatja szorongás, idegesség, sikerkényszer, szellemi vagy testi túlterheltség, az az érzés, hogy a helyzete hátrányos, vagy egyéb megoldatlan probléma. A körömrágás afféle szelep, ezzel oldja a gyerek belső feszültségét. Sok eset­ben azután szokássá válik: a gyerek akkor is rágja a körmét, amikor a probléma már megoldódott. A köröm­rágás lehet egész egyszerűen puszta szokás, amely kü­lönösen erős formában jelentkezik, ha a gyerek unatko­zik, vagy ha koncentrált szellemi tevékenységet fejt ki.

Hogy a körömrágást a lélektani feszültségoldás tüne­tének kezeljük-e vagy sem, ezt csak empátiás képességű szülők puhatolhatják ki, ha megfigyelik a gyereket, ha kritikusan elemzik a családi helyzetet, ha megbeszélik a dolgot a gyerekkel. Amennyiben a dolog nem tisztázha­tó, feltétlenül pszichológushoz kell fordulni. Ellenőrizzék a gyermek iránti magatartásukat: mennyire kényszerítik a gyereket teljesítményre, nincs-e túlterhelve, kellő al­kalma van-e a megnyilvánulásra, mennyire figyelmes hallgatói önök a gyereküknek, mennyire veszik komo­lyan? Idegességük megnyilvánul-e a reakcióikban? Mennyire türelmesek?

Ezután állapítsák meg a kezdeti adatokat: mikor, mi­lyen gyakran, milyen helyzetben, milyen lélektani álla-

87

potban kezdi a gyerek a körmét rágni? A programot iga­zítsák a gyereknek ehhez a „van-állapotához".

Magyarázzák meg a gyereknek, miért fontos leszoknia a körömrágásról. Éreztessék vele: megértik, hogy nem könnyű egy szokástól szabadulni. Hogy ezt a nehéz fel­adatot megkönnyítsék és kellemesebbé tegyék, kezdet­ben játékkal segítsenek a gyereknek: állapodjanak meg vele, hogy bizonyos időközökben, vagyis olyankor, ami­kor különösen sűrűn rágja a körmét, a szokásos figyel­meztetés helyett jeladást alkalmaznak (tapsot, csettin-tést vagy bármilyen, a gyerek által kitalált jelet), ami a gyereket felszólítja, hogy azonnal vegye ki az ujját a szájából. Ha a jeladásra reagál, éljenezzük meg.

A program megkezdése előtt a gyerek maga választ­hatja meg, mi lesz a jutalom. Ez azonban lehetőleg csak ritkán legyen anyagi természetű, inkább valami­lyen közös tevékenység, mesemondás. Minden kis siker után mutassák ki örömüket. Legyenek önök is részesei a leszokás nehéz folyamatának, buzdítsák a gyereket. Beszélgetéssel teremtsenek meghitt légkört. A gyerek így kibeszéli magából gondjait. A közös cél: jeladás se­gítsége nélkül is bizonyos ideig kitartani. A megerősí­tést mindig ritkábban kell alkalmazni, míg teljesen le nem lehet mondani róla.

Ha a gyerekük általában bizonytalan, ha gyakran érez feszültséget, akkor hosszabb időn át vezessenek „dicsé­rőfüzetet", amelybe naponta írjanak be építő, elismerő, szeretetteljes megjegyzéseket a gyerekről, és ezeket es­ténként olvassák fel neki (1. 15. o.).

Ha a gyerek nagyon ideges, vigyék el autogén tréning­re, vagy végezzenek vele egyéb lazító gyakorlatokat (pél­dául E. Jacobson Progresszív izomlazítását).

88

Ha a gyerek éjjel bepisil

CSŰRI KIRÁLYKISASSZONY

Évi éjjelente bepisil. Sen­kinek nem szól erről, mert restelli. Nem minden éjjel történik baj. Néha száraz reggel az ágya, néha csak ki­csi folt látszik, de máskor úszik az egész ágy. Anyu már orvoshoz is vitte emiatt. A doktor bácsi azt mondta, Évinek kutya baja. Senki sem tudja megmagyarázni, miért pisil be éjszaka. Egy nap az óvó néni a következő mesét meséli:

V alamikor réges-régen pompás palotában élt a király, a királyné meg a gyönyörűszép, aranyhajú királykis­asszony. A kis királylányt mindenki kényeztette, körü­lötte forgott az egész udvartartás. Hanem ennek egy csapásra vége szakadt, amikor megszületett a királyfi. A királykisasszonnyal már nemigen törődtek, mindenki az újszülött trónörökös felséges popsija körül sürgölő­dött, amikor tele lett a pelenkája.

Mi tagadás, a királykisasszony nem nagyon szerette az öcsikéjét. Igencsak féltékeny volt rá. Egyszer azt ál­modta, ő is éppen olyan kisbaba, mint a királyfi. Álmá­ban bölcsőben ringatták, cumisüvegből etették, kényez­tették. És reggel arra ébredt, hogy csuromvizes az ágya.

Ez volt csak a szenzáció! A komorna elmesélte az ud­varhölgynek, az udvarhölgy az apródnak, az apród a la­kájnak, a lakáj a miniszternek, a miniszter a királynak, a király pedig a királynénak. Az egész udvartartás izga-

89

tottan berohant a királykisasszonyhoz. Nahát, ágyba pipil a királylány! A királykisasszony eleinte szégyenke­zett, de aztán már megtetszett neki, hogy megint csak körülötte forog az egész királyi palota.

így ment ez jó néhány éjszaka. A királyné azt sem tudta, hová legyen bánatában.

- Csak nem beteg a mi kis királylányunk? - kérdezte királyurát. És mivel a királykisasszony selyemágya to­vábbra is minden reggel úszott a pisiben, a királyi pár hívatta az udvari orvost. A doktor azonban semmiféle betegséget nem talált a királykisasszonynál.

A király meg a királyné bizony szégyenkezni kezdett a királykisasszony miatt. Megpróbáltak a lelkére beszélni, intették, dorgálták - mindhiába. Hamarosan megelégel­ték a hosszú szónoklatokat, elfogadták a dolgot mint le­küzdhetetlen bajt, és többet nemigen törték a fejüket miatta. Az udvartartás is hamarosan megszokta, hogy királykisasszonyuk éjjelente bepisil. Csak néha-néha je­gyezte meg valaki:

- Ágybapipilő királylányt még nem látott a világ. Mi­csoda szégyen!

A királykisasszony eleinte örült, hogy mindenki csak vele törődik, de hamarosan elszomorodott. Mérgelődött a buta szokás miatt, igyekezett felhagyni vele, de nem sikerült. Egy napon megütötte a fülét, hogy egy pimasz kis istállófiú „Csűri királykisasszony" néven emlegeti. Ezt már ő is megsokallta.

Rajtam nevet az egész palota - gondolta. - Most már nem azt mondják, mint régen, hogy: „Nézzétek, ott a gyönyörű, aranyhajú királykisasszony!" És különben sem sikerül elérnem, hogy száraz maradjon az ágyam. Az lesz a legjobb, ha világgá megyek!

El is határozta, hogy megszökik a palotából. Bizony, ez nagy butaság volt. Azt gondolta magában nagy dur­cásan: - Királyapám, királyanyám most már úgyis csak

90

azt a taknyos kis királyfi öcsémet szeretik, senkinek sem fogok hiányozni.

Ebben persze nagyot tévedett. Mert igaz, hogy a ki­rálynak meg a királynénak kevesebb ideje jutott a kis­lányukra, de azért éppen úgy szerették, mint régen.

Felkerekedett hát a királykisasszony, és ment, ment, míg egy sűrű erdőhöz nem ért. Egyre mélyebben járt az erdőben, és a végén egészen eltévedt. Bánta már, hogy el­szökött hazulról, de nem sikerült visszatalálnia a palo­tába.

Ó, bárcsak hallhatnám megint királyanyám kedves hangját, királyapám dörmögését! - gondolta a királykis­asszony. Fáradtan leheveredett a mohára, és elaludt. Ha pedig kíváncsiak vagytok, hogyan alakult a király­kisasszony sorsa, legyetek egy kicsit türelemmel. Van ugyanis ennek a mesének még egy szereplője, akivel eddig még nem találkoztatok.

Nem messze a palotától élt a kis Péter. Nagyon szerette a szüleit, és tudta, hogy apjának-anyjának is ő a legdrágább kincse. Csak azon szomorkodott, hogy a szülei olyan so­kat dolgoznak, hogy alig van idejük vele foglalkozni.

Egy napon Péter megfázott, és hólyaghurutot kapott. Édesanyja nagyon szomorú volt. Különleges teát főzött a kisfiának, és melegítő palackot tett a gyerek hasára. Ez nagyon jólesett Péternek.

A megfázás ugyan hamar elmúlt, de azóta Péter min­den éjjel bepisilt. Talán a sok tea az oka, gondolta édesanyja, és ezentúl esténként nem adott inni a kis­fiának. De ez sem segített.

-A hólyaghurut elmúlt - állapította meg a doktor bá­csi -, Péter egészséges.

Édesanya hamarosan elveszítette a türelmét. - Épp elég dolgom van enélkül is - zsémbelt -, és

most miattad naponta moshatom az ágyneműt! Amikor édesanya egy reggel megint mérgesen ment el

91

otthonról, a csuromvizes ágy miatt, Péter is mérgelődni kezdett.

- Nem tehetek róla! Nem szándékosan pisilek be! Én is szomorú vagyok miatta! Ha édesanya haragszik, amiért olyan sok dolgot adok neki, legjobb lesz, ha egyszerűen elmegyek hazulról.

Szavait tett követte: Péter nyakába vette a világot. Hamarosan az erdőbe ért. Ugyanabba az erdőbe, ame­

lyikben a kis királylány eltévedt. Péter mérge már elpá­rolgott.

Jaj, de sajnálom - mondta magában -, hogy ilyen meg­gondolatlanul cselekedtem! Vajon mit csinál most az édesanyám? Hiszen olyan nagyon szeret engem!

Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is nézett a lába elé. Hopplá - kis híja, hogy orra nem bukott!

- Hát ez meg micsoda? - bámult Péter. - Csak nem valamilyen erdei vad? Nem - ez egy kislány! És milyen maszatos. Vajon mit kereshet egy kislány egyedül az erdőben? Csak nem érte baj?

Nem merte felébreszteni a kislányt. De ebben a pilla­natban egy kis bogár mászott a királylány orrára. A ki­rálylány tüsszentett és felébredt.

Nagyon örült, hogy találkozik valakivel, méghozzá egy kisfiúval, aki nagyjából egykorú lehet vele. Már nagyon egyedül érezte magát. Péter nagyon megtetszett a ki­rálykisasszonynak, a királykisasszony is Péternek.

- Hát te mit keresel ilyenkor az erdőben? - kiáltották egyszerre. Ezen persze nagyot kacagtak, és mindjárt jó barátok lettek. A királykisasszony legott elmesélte tör­ténetét Péternek. Amikor a fiú megtudta, hogy vérbeli királylánnyal találkozott, el sem akarta hinni.

Szépnek szép - gondolta -, de milyen maszatos! Igazi királykisasszonyok nem szoktak ilyen piszkosak lenni!

Hát még akkor hogyan csodálkozott Péter, amikor meg­tudta, miért ment világgá a királykisasszony!

- Mintha csak magamat hallanám! - kiáltott fel. - És én

92

még azt hittem, én vagyok a világon az egyetlen gyerek, aki­nek ilyen buta betegsége van, ami igazából nem is betegség!

- Én is azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen - kaca­gott a királykisasszony. - Annyira szégyelltem magam, mivel ráadásul még királylány is vagyok!

- Én ugyan nem vagyok királyfi, de azért én is szégyell­tem magam - mondta Péter. De aztán mind a ketten el­szomorodtak. Nagyon vágyódtak az otthonuk után, de elegük volt már a szüntelen szégyenkezésből. - Bárcsak segítene rajtunk valaki! Talán akad valahol csodaszer, ami segít, hogy ne pisiljünk be éjszaka! - És lehajtott fej­jel, kéz a kézben továbbvándoroltak.

Egyszer csak egy kis tisztásra értek. Csodálatos illat fogadta őket.

- Minek van ilyen pompás illata? Mintha ezer rózsa illa­tozna, száz orgonabokor, és sok-sok édes méz! Gyere, nézzük meg, honnan jön ez a fenséges illat! - mondta Pé­ter. A királykisasszony ámulva követte. De akármennyire fenséges illat vette is őket körül, nem láttak mást, mint néhány szál egyszerű kis virágot. - Ennek volna ilyen pompás illata? Akkor ez egész biztosan különleges virág! - kiáltottak fel a gyerekek.

Lágy szellő fújdogált. A virágok bólogattak, és édes hangon dalolni kezdtek:

Azon, ki bánatos nagyon, segít egy kis virágszirom: este, míg kerülget az álom, olvasd el, mi áll a virágon. Varázsige. S mi a varázslat? Hogy szárazon marad az ágyad. S ha arra veted fel szemed reggel, hogy száraz fekhelyed, egy illatos szirmot letépve indulhatsz az új nap elébe.

93

A szél elült, a virágok már nem bólogattak. - Na de ilyet! - ámult Péter. - Te is hallottad, vagy

csak álmodtam? - Nem álmodtál - válaszolt a királykisasszony -, a vi­

rágok csakugyan énekeltek. És segítenek nekünk! Hin­nünk kell ebben. Gyere, tépjünk le egy varázsvirágot.

- Hurrá! - kurjantotta el magát Péter. - Nem lesz töb­bé vizes az ágy! Csak el ne felejtsük elmondani elalvás előtt a varázsigét. Hogy is van csak? Hiszen nem is tud­juk! Jaj nekünk!

- Ne búsulj! - vigasztalta Pétert a királykisasszony. -A virág biztosan úgy gondolta, hogy majd megtudjuk a varázsigét. Várj csak, míg hazaérünk. De most siessünk, igyekezzünk hazatalálni. Alig várom, hogy kipróbálhas­sam ezt a csodálatos illatú varázsvirágot! Egészen biztos vagyok benne, hogy soha többet nem ébredek arra, hogy vizes az ágyam! Hogy fognak örülni a szüleim!

A gyerekek kisvártatva az erdő szélére értek. Az út mentén jelzőtábla állt. A jobb felé mutató karján ez állt: „A palotához" - a bal felé mutató karján: ,A városba". Elérkezett a búcsú pillanata.

- Péter, te olyan jó barát vagy. Találkozzunk gyakran, jó? Különben is kíváncsi vagyok, melyikünknél hatott gyorsabban a varázsige. Isten áldjon, nem akarom vesztegetni az időt. Úgy örülök, hogy hazamehetek! -És a királykisasszony már futott is a jobb felé vezető úton. Péter még sokáig integetett neki, azután elindult a bal felé vezető úton.

Nagy volt az öröm Péterék otthonában csakúgy, mint a királyi palotában. Mind a két gyereket bántotta a lel­kiismeret, amikor látták, mennyire aggódtak miattuk, milyen gondot okoztak szeretteiknek.

Amikor a gyerekek este lefeküdtek, a szobát eltöltötte a virág fenséges illata. És egyszeriben eszükbe jutott a varázsige:

94

Tegyél róla, csodavirág, hogy száraz maradjon az ágy!

Ezt mondogatta, ismételgette a királykisasszony is, Péter is, amíg csak el nem nyomta őket az álom.

Másnap reggel boldogan tapasztalta a királykisasszony, hogy csakugyan száraz az ágya. Ezután minden este el­mondta a varázsigét, és valahányszor száraz maradt az ágy, letépett egy szirmot, amely fenséges illattal töltötte be a szobát. Egyre gyakrabban maradt száraz az ágy, és a királykisasszony azt sem tudta, hová legyen örömében.

Hamarosan letépte a virágnak valamennyi szirmát, és az illat lassan elpárolgott. De már nem is volt szükség a varázsvirág segítségére. A királykisasszony többet nem pisilt be. De büszke is volt rá a király meg a király­asszony meg az egész udvartartás! És a kis istállófiú sem emlegette többé úgy, hogy „Csűri királykisasszony"!

Hasonlóan alakult Péter sorsa is. Eleinte ő is elmondta esténként a varázsigét. Amikor reggel száraz volt az ágya, édesanyjával együtt letéptek egy illatos virágszirmot. Ha néha-néha mégis megesett, hogy éjjel az ágyba pisilt, ami természetesen eleinte még előfordult, édesanyja már nem szidta, mert tudta, hogy megindult a javulás. Nem is tit­kolta, mennyire örül, valahányszor Péternek sikerült szá­raz ágyban ébrednie. Három-négy hét alatt letépték a vi­rág minden szirmát - de már Péternek sem volt szüksége többé varázsvirágra, varázsigére. És a királykisasszony meg Péter továbbra is jó barátok maradtak.

Évi meghallgatja ezt a mesét, és ő is szeretne ilyen varázsvirágot. Fog egy rajzlapot, és zöld szárat fest rá, zöld levelekkel. A szár fölé nagy sárga pettyet - ez lesz a virág közepe. A rajzlapot az ágy fölé akasztja. És való­ban - a nedves folt a virág meg a varázsige segítségével egyre kisebb lesz, és egyre ritkábban ébred Évi arra, hogy vizes az ágya. Ahányszor száraz ágyban ébred, új

95

szirmot fest a virágra. És a virág minden egyes szirom­mal egyre szebb lesz. Évi nagyon büszke magára. Meg is van rá az oka, mondja anyu, aki együtt örül kislá­nyával, és a dicsérettel sem fukarkodik. Mire elkészül a virág, Évi már majdnem mindig száraz ágyban ébred. Csak néha, nagy ritkán kell a mesebeli varázsigéhez fo­lyamodnia. És hamarosan arra sem lesz már szüksége.

Amit a szülőknek tudniuk kell

Mielőtt bármihez is kezdenének, feltétlenül vizsgáltas­sák meg a gyereket szakorvossal és pszichológussal!

Történetünkben az ágybavizelés két okával foglalkoz­tunk - egyiknek sincs szervi oka, és mindkettő igen gyakori.

A királykisasszony esetében a bepisilés a figyelem hir­telen elfordulásának a következménye: most már min­denki a kisbabával törődik. De szerepe van a modell el­sajátításának is: a királykisasszony felfogja, hogy a kis­baba pelenkázásánál nagy a sürgés-forgás. A szülők és a személyzet ekkor nagy hibát követ el: ismét a király­kisasszony kerül a figyelem középpontjába. Mindenki rengeteg figyelmet szentel az ágybavizelésnek, de nem foglalkoznak a gyerek problémájával.

Péter esetében a gyengédség és a gondoskodás hiánya az ok: túlterhelt édesanyjától nem telik többre. Amikor a hólyaghurut során Péter mindabban részesül, ami után eddig sóvárgott, gyógyulását követően is kellemes sikerélmény lesz az ágybavizelés.

A gyerekek természetesen nem céltudatosan élnek ez­zel az eszközzel. Sok esetben automatikusan sajátítják el, akár pozitív, akár negatív figyelmet keltettek.

Ha a gyerek éjszakánként kezd bepisilni, és a gyer­mekorvos megállapítja, hogy ennek nincs fiziológiás oka, először is figyeljék meg:

96

- Milyen problémái lehetnek a gyereknek? - Hogyan reagálnak önök az ágybavizelésre? - Milyen gyakran pisil be a gyerek? - Mekkora a nedves folt? - Mi történt az ágybavizelést megelőző napon? A probléma felismerése után a gyereknek elsősorban

az önök segítségére van szüksége: beszélgetésekre, kö­zös játékokra, a pozitív figyelem minden fajtájára, de úgy, hogy önök ne reagáljanak közvetlenül a bepisilés-re. A gyereket például a következőképpen motiválhatnák:

- Biztosan szeretnéd, ha száraz volna az ágyad. Nyil­ván kellemetlen ilyen gyakran pocsolyában feküdni. Pró­báljuk meg együtt, hogy neked is éppúgy sikerüljön szárazon maradni, mint a mesebeli gyerekeknek. Mi lenne, ha mi is rajzolnánk egy ilyen „varázsvirágot"? Este, elalvás előtt, te is gondolj nagyon erősen a va­rázsigére, úgy, mint a királykisasszony és Péter. Hogy­ha hat a varázsige, reggel mindjárt fel is festhetjük a „varázsvirág" első szirmát. Persze megtörténhet, hogy a varázsige nem hat azonnal. Nem baj. Nem is beszélünk a dologról, és gyorsan áthúzzuk az ágyat. Ha elalvás előtt minden este elmondod ezután is a varázsigét, biz­tosan hamar segít. Az is siker, ha a vizes folt az ágyad­ban kisebb, mint máskor. Akkor egy kis zöld levelet festesz a „varázsvirág" szárára. Ahányszor ráfestesz egy szirmot vagy egy levelet, büszkén megmutatjuk az egész családnak. Valamennyien együtt fogunk neki örülni.

Tehát minden kis eredménynél részesüljön a gyerek sok figyelemben, lássa, hogy bíznak a sikereiben, és buzdítják. A sikertelenséget pedig észre sem kell venni! A „varázsige" hallatán tudja a gyerek, hogy mindenki bízik a közeli sikerben. A gyermeki agy elraktározza a „száraz" információt, és az mély álomban is hat rá. Ne feledjük: bár az ajánlott program segíthet, forduljunk tanácsért szakemberhez is!

97

Ha a gyerek dadog

FLÓRIÁN ÉS A HARKÁLYNYELV

Flórián ötéves, vagyis pon­tosabban: hatéves lesz. Jövőre iskolába megy. Az óvodá­ban már nagycsoportos. Kisvárosban él, szüleivel és kis-húgával. A szobája ablakából nagy erdőre látni. Flórián igazán vidám és boldog kisfiú lehetne, akinek sok a ba­rátja. Csakhogy Flórián többnyire magányos és szomorú.

Minden az óvodában kezdődött. Flórián eleinte szíve­sen járt oviba. A sok gyerek, az aranyos óvó néni, a rengeteg szép játék nagyon tetszett neki. De azóta sok minden megváltozott. Flórián alig beszél az óvó nénivel meg a többi gyerekkel, és majdnem mindig szomorú vagy mérges. Vajon miért?

Flórián ugyanis dadog. Még nem volt egészen négy­éves, amikor egyszer izgatottan el akarta mesélni szü­leinek mindazt, ami aznap történt vele. Izgalmában sze­rette volna minél gyorsabban elmondani valamennyi gondolatát, ezért beszéd közben dadogott, hebegett, és sokszor ki sem tudott ejteni egy-egy szót. De ő maga ezt észre sem vette, és nem is zavarta. Nem értette, mit akarnak a szülei, amikor újra meg újra figyelmeztetik: beszéljen lassan, ne hadarjon. A szülők néha elveszítet­ték türelmüket, és rászóltak Flóriánra: jobban ügyeljen rá, hogyan beszél. Sajnos a szülőknek nincs sok ide­jük: ott volt a kistestvér, aki akkoriban még semmit sem tudott egyedül csinálni, és a szülők segítségére szorult.

98

Flórián négyéves korában óvodába került. Az óvó néni mindegyik gyereket megkérte, meséljen el egy mesét. Amikor Flóriánra került a sor, a többi gyerek nevetett. Flórián csak akkor vette észre, hogy kinevetik, amikor az óvó néni figyelmeztette a gyerekeket, Flóriánt pedig megkérte, beszéljen lassabban.

- Dadogós! - csúfolódtak a gyerekek. - Nem tud ren­desen beszélni!

Azóta Flórián egyre kevesebbet beszél. Nem akarja, hogy kinevessék. Odahaza legszívesebben csak néz ki az ablakon, az erdőt bámulja, ahelyett hogy a szüleivel beszélgetne. A kishúgával nem tud és nem akar játsza­ni, hiszen azzal még semmit sem lehet kezdeni. Ha ven­dégek jönnek, mindenki el van ragadtatva az aranyos, okos kislánytól, aki barátságosan cseveg a nénikkel, bácsikkal. Flórián szerint abban semmi érdekes nin­csen, hogy az embert töviről hegyire kikérdezik a felnőt­tek - és legszívesebben nem is válaszol. A szülők ilyen­kor kissé zavartan mosolyognak, a vendégek pedig is­mét Flórián kishúgához fordulnak.

Flórián megint egyszer az ablakon néz ki, az erdőt bá­mulja, amikor hirtelen észreveszi, hogy egészen más lett az erdő. Már nem olyan nagy és titokzatos, mint ré­gebben: a sok nagy fenyő csupa-csupa régi jó barát.

Jó barát - gondolja Flórián. - Az kellene nekem! Az erdő mindig itt van, és még sohasem nevetett ki. Igen, az erdő az én barátom!

Ezután Flórián mindennap meglátogatja barátját, az erdőt. Elnevezi a fenyőket: ez itt a dundi Paula, ez meg Rézi néni, amaz a nagydarab Flóra, és így tovább. Ha azt gondoljátok, az erdőben csend van, tévedtek! Fló­rián sokféle hangot, sokféle neszt hall: fák susogását, bogarak zümmögését, madarak csicsergését, ágak recs-csenését, sőt valami kopog is! Nem más az, mint a har­kály, amelyik a fiókáinak mutatja, hogyan lehet a faké-

99

regből a legfinomabb nyüveket, kukacokat kiszedeget­ni. A fiókák még egy kicsit bátortalanul kopácsolnak.

Flóriánnak tetszik a dolog, és utánozza a harkályfió-kákat: - Tik-tik-tik, tok-tok-tok. - Ekkor támad egy öt­lete:

- Kitalálom a harkálynyelvet! És ezentúl a fenyőket „harkálynyelven" köszönti. Üte­

mesen, szótagolva beszél: - Jó reg-gelt, ked-ves Pau-la! Jó reg-gelt, Ré-zi né-ni!

Jó reg-gelt, ked-ves Fló-ra! Jó reg-gelt, ked-ves ba-rá-ta-im! Me-sé-lek nek-tek va-la-mit. Meg a-kar-já-tok hall-gat-ni?

Flórián nagyszerű mulatságnak tartja a harkálybe­szédet. El is mesél mindent a fenyőknek. A fenyves er­dő figyelmes hallgatóság, mindig ráér, sohasem türel­metlen, nem neveti ki Flóriánt, és nem is figyelmezteti, hogy beszéljen lassabban. Amire egyébként nincs is szükség, hiszen harkálynyelven nem is lehet gyorsan beszélni.

Szeretnék neked még valamit elárulni. Flórián har­kálynyelvén egyszerűen nem is lehet dadogni, viszont sokat kell gyakorolni, ahogyan Flórián is teszi, aki min­dennap mesél a fenyőinek. A „harkálynyelv" meglehető­sen nehéz, hiszen mindig lassan, ütemesen kell beszél­ni. De hát amit Flórián meg tud csinálni, az biztosan megy majd neked is!

Kezdetben Flórián még nehezen tudott bizonyos betű­ket kiejteni. De - mint említettem - a fenyves erdő rop­pant türelmes, Flóriánt nem javították ki, nem is vág­tak a szavába, hát neki is egyre könnyebben ment a beszéd. Otthon nem említi, hogy naponta beszélget a fenyőkkel. Ez az ő titka marad. De néha-néha, amikor megint nehezére esik a beszéd, amikor egy szó sehogy sem sikerül, a titkos nyelven mondja el a mondatot. Nagyon lassan, ütemesen. És ez mindig beválik.

100

A szülők észre sem veszik, hogy Flórián ilyen fortély-lyal él. Csak az tűnik fel nekik, hogy a gyerekük sokkal többet beszél, hogy sokkal kevésbé dadog. Nagyon örül­nek, és büszkék az ő nagy fiukra. Flórián számára igen fontos a szülei dicsérete. Bátorságot merít belőle, és most már az ismerősökkel is szóba mer elegyedni. Hi­szen tudja, hogy szükség esetén bátran hagyatkozhat a titkos harkálynyelvre.

Egy szép napon megszólal a telefon, és Flórián veszi fel a kagylót. Egy szomszéd bácsi üzen valami fontosat Flórián édesapjának. A gyerek lelkére köti: pontosan adja át az üzenetet. Flórián szó szerint elismétli, mit mondott a szomszéd bácsi. Édesapa nagyon elégedett.

- Milyen jó, hogy ilyen okos fiunk van! - mondja. -Nagy segítség vagy már nekünk.

Bezzeg a húgom nem tudta volna ilyen jól átadni az üzenetet! - gondolja elégedetten Flórián.

Mivel Flórián hűséges jó barát, nem feledkezik meg a fenyőkről. Gyakran meglátogatja őket, és mesél nekik. De már csak néha-néha folyamodik a harkálynyelvhez - ha valami különlegesen nehéz szót kell kimondania.

Amit a szülőknek tudniuk kell

Három- és négyéves kor között sok gyerek kezd da­dogni. Ebben a korban ízlelik meg a beszéd örömét, és sok mindent szeretnének egyszerre kifejezni. Mivel a beszédkészség még nem tud lépést tartani a gondolat­gazdagsággal és a beszélhetnékkel, ebben a szakaszban a dadogás fejlődési jelenség, és a szülők helyes maga­tartása esetén hamarosan megszűnik.

Alapfeltétel, hogy a dadogó gyereket mindig türelme­sen hallgassuk végig, sohase szakítsuk félbe. Helytelen az is, ha a gyerek helyett befejezzük a mondatot. Hogy megfelelően irányíthassuk a beszéd iramát, és hogy a

101

gyereknek más beszédmódot kínáljunk, hasznos, ha a gyerekkel együtt rövid verseket mondunk fel, mert ez növeli biztonságát.

Ebben az életkorban a gyerek eleinte észre sem veszi, hogy dadog. Ha a beszédét kifogásoljuk, vagy korholjuk miatta, megérzi a felnőttek türelmetlenségét, elbizony­talanodik, és idegességében még jobban dadog. Konf­liktushelyzetek - személyes problémák, mint például a féltékenység, az az érzés, hogy hátrányban részesül, vagy túlzott követelményeket támasztanak vele szem­ben, végül pedig a környezet (óvoda, iskola) elmaradha­tatlan reakciói - annyira ingerelhetik a gyereket, hogy a fejlődési szakasszal járó dadogásból maradandó be­szédbizonytalanság lesz. Ekkor már nem elegendő a be­szédhibát nem tudomásul venni, és közösen gyakorolni a lassú beszédet. Fennáll ugyanis a veszély, hogy a be­szédbizonytalanság következtében az iskolás gyerekben szociális szorongás is kialakul, például nem mer bevá­sárolni menni, fél a telefonálástól, nem szeret távolabbi ismerősökkel vagy idegenekkel szóba állni, és így to­vább.

A gyereknek meghitt légkörre van szüksége, amelyben érzi, hogy a család a teljes személyiségét elfogadja és elismeri. Gyakran beszéljenek nyíltan a gyerekkel a problémáiról! Megesik, hogy gyerek látszólag nem veszi észre, vagyis tudatosan tagadja, hogy dadog, vagy azt mondja: - Annyira megszoktam már a dadogást, hogy nem is izgat! - Ilyen esetekben a szülők rendszerint kí­nos igyekezettel kerülik, hogy beszéljenek a dadogásról, mintha csak bűn volna.

Beszéljünk inkább őszintén a gyerekkel, például ilyesformán:

- Gyakran nehezedre esik egy-egy szót kimondani. Gon­dolom, nagyon zavar téged, ha dadogsz. Biztosan volt már egypár buta gyerek vagy felnőtt, aki még ki is neve­tett miatta. És ez nyilván igen kellemetlen volt neked.

102

Igaz? - (Megértjük a gyerek helyzetét; érzéseihez szó­lunk.)

- Ha akarod, együttesen megkeressük a módját, ho­gyan segíthetnénk neked. Ezentúl itthon gyakoroljuk a dadogásmentes beszédet, amíg csak mások előtt is nem tudsz éppolyan jól beszélni. Akkor lesz ám nagy csodál­kozás! - (Segítséget kínálunk, bizalmat adunk.)

- Mindennap kiválasztunk egy bizonyos időpontot, ami­kor nagyon kellemesen érezzük magunkat. Akkor aztán rázendítünk a „harkálynyelvre". Ha nehezedre esik üte­mesen beszélni, a metronómot hívjuk segítségül. Az egy szerkentyű, amit a gyerekek zongoratanulásnál használ­nak. Biztosan hamar megtanulod a „harkálynyelvet"! És ha már szép ütemesen beszélsz, megpróbáljuk metronóm nélkül csinálni. Mindennap gyakoroljuk egy kicsit. Jó mulatság lesz. Ha akarod, játékot találunk ki hozzá: min­den helyes mondatért kapsz egy játék aranyat. A gya­korlat végén pedig „sikerlistára" írjuk, hány játék aranyat nyertél. Kíváncsi vagyok, mennyit fogsz nyerni! - (Elma­gyarázzuk a tréninget, ösztönzést alkalmazunk.)

Minden sikert „játék arannyal" jutalmazunk és azon­nali dicséretben részesítünk. Ha a gyerek az ütemes beszéd folyamán már nem dadog, hagyjuk, hogy a gya­korlás során egy vagy néhány mondatot folyamatosan mondjon el. Ez előtt a gyakorlat előtt a gyerek határoz­zon meg valamilyen semleges jelet (kopogás, kézjel, de nem szóbeli megnyilvánulás!), amelyet akkor alkalma­zunk, amikor a folyamatos beszéd során megint dadog­ni kezd. A jeladás figyelmezteti a gyereket, hogy a folya­matos beszédről azonnal térjen vissza az ütemes be­szédre, így megakadályozzuk a dadogást.

A siker arányában emeljük a mondatok számát és a folyamatos beszéd gyakoriságát, míg a gyakorlás során ütemes beszédre már alig lesz szükség. A tréning játé­kos jellege (játék aranyak, dicséret, a „sikerlista" veze­tése) maradjon meg mindvégig.

103

Ha a gyerek a gyakorlatok folyamán már bizonyos be­szédbiztonságra és önbizalomra tett szert, a tréningeket elhagyhatjuk. A játékot azonban némileg megváltozott formában még egy darabig folytassuk. A gyakorlás most a nap folyamán több szakaszra oszlik:

- beszélgetés reggeli közben; - beszélgetés ebéd közben; - beszélgetés délután; - beszélgetés vacsora közben. A gyerek már nem kap játék aranyakat, de a megerő­

sítő dicséret most is éppolyan fontos. Ha pedig megint dadogni kezd, azonnal adjuk meg az egyezményes jelet, hogy a gyerek egy darabig megint ütemesen beszéljen. Ezeket az egyezményes napszakokat vezessük be az új „sikerlistába". A szakaszok közti szünetek egyre hosz-szabbak, míg végre az egész nap dadogásmentes lesz. A sikerlista immár feleslegessé válik. A mindenkori dicsé­ret és a tudat, hogy a szülők örülnek a jó beszédnek, még sokáig szükséges marad. De a fenti tréningjavasla­tok ellenére is ajánlatos szakembert felkeresni!

104

Ha a gyerek nem akar enni

A NAGYÉTKŰ KISEGÉR

Bettina turkál az ételben. A szájában ide-oda tologatja a falatot.

- Egyél már végre! - biztatja édesanya. - Nem kérek többet - mondja Bettina. - Ami a tányérodon van, azt meg kell enni! - mondja

édesanya. - Nem fér már belém! - nyafog Bettina. -Etesselek talán, mint egy kisbabát? Na rajta... Egy

falattal az anyu kedvéért... Nyeld már le! - Nem bírom! Nem bírom! - bőg Bettina, és beszalad a

szobájába. Egyszerre valami neszt hall.

Szimat, szimat, cin, cin, cin, egér-barátod vagyok ím. Azt kívánom, legyél vidámabb, ne sírj, ne görbítsd le a szájad.

Bettina el van ragadtatva az aranyos kisegértől. - Hát te honnan kerülsz ide?

Itt lakunk régen veletek: egérpapa, -mama, -gyerek. Tudjuk, hogy enni nem szeretsz, s hogy szüleid bosszantja ez. Amikor nem ízlik az étel, rendelkezz velem, kisegérrel,

105

segítek rajtad, higgy nekem, ott termek mindig íziben. Szimat, szimat, cin, cin, cin, egér-barátod vagyok ím.

S amilyen gyorsan jött az aranyos kisegér, olyan gyor­san el is tűnik megint az egérlyukban. Bettina ugyan­csak kíváncsi, hogyan fog segíteni rajta a kisegér. Alig várja, hogy édesanya megint asztalhoz hívja.

Nem kell sokáig várnia. Az asztalon már ott a vacsora. - Pfuj! - húzza el az orrát Bettina. - Sajtos kenyér!

Nem szeretem a sajtot! - És kezdődik elölről a cirkusz. Ekkor Bettina megint meghallja azt a hangocskát:

Szimat, szimat, cin, cin, cin, egér-barátod vagyok ím. Pfuj! mondod te a sajtra? Az egércsalád - hamm! - bekapja. Annyira mért csodálkozol? A sajtért az egér bomol. Hajítsd a földre, ide, ni! Hű, illata mily isteni! Tedd szék alá kézen-közön. De jó illatú! Köszönöm! Szimat, szimat, cin, cin, cin, Egér-barátod vagyok ím.

Másnap hal van ebédre. - Pfuj! - húzza el az orrát Bettina. - Nem szeretem a

halat! - A hal nagyon egészséges étel - mondja édesanya. -

Edd csak meg, attól leszel nagy és erős! - De amikor utálom!

Szimat, szimat, cin, cin, cin, egér-barátod vagyok ím!

106

Dobd csak az asztal alá, rajta! Az egér foga fáj a halra. Szimat, szimat, cin, cin, cin, egér-barátod vagyok ím!

És így megy ez minden áldott nap. Bettina repes az örömtől, hogy az egérke segít neki. Csakhogy most már néha-néha - megéhezik! De szerencsére mindig akad csokoládé és sütemény. Ha korog a gyomra, Bettina ki­oson a konyhába, hogy megdézsmálja a süteményt. De mi ez?! Elfogyott a sütemény. Valaki bizonyára elcsente.

Nem baj - gondolja Bettina -, van még csokoládém. De nézzenek oda - ez is eltűnt!

Bettina csalódottan és igen-igen éhesen fekszik le. Aludni se tud, mert folyton felriad arra, hogy korog a gyomra.

Másnap reggel Bettina már egy kicsit többet eszik, de azért most is odadobja a nemszeretem falatokat a kis­egérnek.

Bettina egyre éhesebb. - J a j , de jó! Anyu ma kekszet vásárolt. Kiveszek né­

hány darabot a kekszesdobozból. Ó, jaj! Üres a doboz! -A padlón még néhány morzsa hever. Bettina követi a morzsák nyomát. És lássatok csudát - a nyom egyene­sen az egérlyukhoz vezet!

- Szégyelld magad! - kiabál dühösen Bettina. - Szép kis segítség! És én még azt hittem, aranyos kisegér vagy! Éhes vagyok, éhes, éhes, éhes!

Szimat, szimat, cin, cin, cin, egér-barátod vagyok ím. Tán éhes vagy? Ej, mi a kő! Egy egérnek ez érthető. Egérgyomrunk folyton korog. Barátságom mégis nagyobb: tudd meg, hogy minden falatot

107

volt eszem neked tenni félre (így nekem is juthat kevéske). A keksz mind a tiéd lehet, de jobb elverni éhedet sajt, hal, káposzta és spenót. Szebb a világ, ha bekapod. Szakértő ebben az egér. Csak kis falatokat vegyél, s ha valóban megtelt a gyomrod, nem is kell tovább falatoznod. Csak édességből nyalakodni nem bölcs, mert elorozza holmi egérke, ami jóllakat. Éhkoppon találod magad! Az éhség pedig annyi bajt hoz, hiszen harmatgyöngére mardos! Lehetsz buzgó kanalazó, ha így gondolkodsz: „Vajmi jó, nem mérgelődik a hasam, kihúzhatom otthon magam: amit kellett, szépen megettem. Játszani megyek, mama. Rendben?" S már lépsz is a küszöbön által játszani egér cimboráddal megerősödve, jóllakottan, és részt vehetsz akármi jóban. Szimat, szimat, cin, cin, cin, egér-barátod vagyok ím.

Bettina elmeséli szüleinek, hogy s mint történt a do­log a kisegérrel.

- Tudod, mit? - kérdik boldogan a szülei. - Segítünk neked meg a kisegérnek. Valahányszor még egy falatot eszel, megéljenezünk, és a tányérod mellé teszünk egy szem diót az egérkének. Minél többet eszel, annál több diót vihetsz egér-barátodnak. És ha nem tudsz mindent

108

megenni, nem fogunk zsörtölődni. De torkoskodni, nyalakodni, ahogy az egér mondta, csak akkor lehet, ha eleget ettél az étkezéseknél.

No, mit gondolsz? Vihetett-e Bettina diót egér barátjá­nak? Hát persze - méghozzá nem is keveset. Bettina már nem turkál az ételben. Siet megenni, mert tudja, vár rá játszótársa, a kisegér!

Amit a szülőknek tudniuk kell

Már a csecsemőt kezdjük el a helyes táplálkozásra nevelni. A gyereket rendszeres időközökben, nyugodt légkörben, tehát sohase sietve, kapkodva etessük. Is­meretlen ételt csak kis adagokban kóstoltassunk meg vele, és csak olyankor, amikor van étvágya, tehát nem akkor, amikor már jóllakott.

Ha a gyerek egyszer nem akar enni, ebből ne csinál­junk nagy ügyet. Ne mutassuk, hogy haragszunk vagy éppenséggel aggódunk. Ha a gyerek ráébred, milyen fontos nekünk, hogy egyék, az étel megtagadása idővel akár a zsarolás eszköze lehet. Az evés legyen természe­tes folyamat, s ennek megfelelő jelentőséget tulajdonít­sunk neki.

Az alapelv: enni szabad, de nem muszáj! A gyereknek, akárcsak a felnőttnek, jogában áll bizo­

nyos ételeket elutasítani. Ha kényszerítik, hogy ezeket az ételeket magába erőltesse, hamarosan nemcsak az illető eledel iránt fejlődik ki benne idegenkedés, hanem minden hasonló étel iránt is. Ha a gyerek nem éhes, és kényszerítik, hogy mindent egyen meg, ugyanez a nem­kívánatos hatás jöhet létre. Az evés sohase szerepeljen büntetésként!

Ha a gyerek kedvetlenül turkál az ételben, ne siettes­sük, és ne is dorgáljuk. Csupán tájékozódásul kérdez­zük meg, akar-e még enni. Ha azt mondja, hogy nem,

109

vegyük el - a lehető leghiggadtabban - a tányérját. Ha a gyerek kis idő múlva nyafog, hogy éhes, ne adjunk neki soron kívül enni, és torkoskodni se engedjük. Majd a legközelebbi étkezésnél, mondjuk. A gyereknek el kell sajátítania az evés ritmusát. Meg kell tanulnia, hogy az étkezések folyamán vegye magához a szüksé­ges táplálékot. Semmiképpen se tüntessük fel negatív következménynek, hogy várnia kell a következő étke­zésre, mert nem ette végig az előzőt. És büntetésből so­hase adjuk a gyereknek a megmaradt ételt, amit ottha­gyott. A pillanatnyi elutasításból itt is idegenkedés fej­lődhet ki.

Ha a gyerek étvágytalanságban szenved, természete­sen orvoshoz kell fordulnunk. Ha az étvágytalanságnak nincs fiziológiás oka, és a gyerek mégis akadékoskodik az evésnél, akkor beszéljünk meg vele egy programot:

- Segítünk neked, úgy, mint a kisegér a mesében. Ahányszor megeszel egy falatot, valamit a tányérod mellé teszünk. Ha jóllaktál és nem tudsz többet enni, nem mu­száj mindent megenned. A következő étkezésnél majd jobban megy. Azt tudod, hogy közben nincs torkoskodás. Nos, mit tegyünk a tányérod mellé? Diónk, mint a mesé­ben, nem lesz mindig. De ha akarod, kaphatsz játékgo­lyókat. Vagy barkácsolhatunk, rajzolhatunk egy kisege­ret, hogy evés közben is melletted legyen az egér-barátod. A megnyert játékgolyókat dióra cseréljük a kisegérnek. Vagy papírból csinálunk diókat, vagy odarajzoljuk őket az egér mellé. Hogy tetszik jobban?

Hogy minek ez a felhajtás? A gyerek pozitív élmény­ként élje át az evési szituációt. Ösztönözzük az evésre, de ne kényszerítsük. További ösztönzés, ha a játékot az étkezés után is folytatjuk; ez a család együttes közre­működését igényli.

Ha a gyerek nem akar ottmaradni az óvodában

GYURKA MEG A MACI

Anyu, ne menj el! - zokog Gyurka. - Nem akarok az oviban maradni!

Anyu vigasztalni próbálja. - Nemsokára érted jövök! Nézd, milyen szép játékok

vannak itt, és milyen aranyosak a gyerekek! Ne sírj. Itt sokkal jobban fogsz mulatni, mint otthon!

De Gyurka csak ül a sarokban, és sír. Amikor anyu érte jön, kiderül, hogy Gyurka egyáltalában nem ját­szott. Másnap már otthon kezdi a sírást, és abba sem hagyja egész úton az óvoda felé.

Gyurka még nem tudja, milyen jó az óvodában, és mennyire szeret ott játszani a többi gyerek. Sír, sír, sír, és észre sem veszi, hogy az egyik sarokban babakonyha van, a másikban óriási építőszekrény, kicsi, nagy, piros, sárga, zöld és kék építőkockákkal, kirakós játékok, versenyautók, teherautók, festékek, tarka képesköny­vek, és még sok minden más. Azt sem látja, milyen vidá­man játszanak a gyerekek, és nem hallja, milyen szé­peket mesél az óvó néni.

Gyurka otthon előveszi a maciját, és játszani szeretne vele. De a maci mogorva képet vág.

- Hagyj békén! - brummogja. - Minden olyan unal­mas. Mindig ugyanazt játsszuk. Nem tudsz semmi ér­dekeset kitalálni!

Gyurka mérgelődik. De aztán azt gondolja magában: - Nem baj, majd az építőkockákkal játszom.

111

Csakhogy az építőkockák összevissza bukfenceznek, és nem engedik felállítani magukat. Ők sem akarnak már Gyurkával játszani.

Jó, akkor előveszem a színes ceruzákat - gondolja Gyurka -, és rajzolok egy szép képet. - De ez sem si­kerül. A színes ceruzák kicsúsznak a kezéből, még ir­kafirkát sem hagynak csinálni.

- Felállítom az autópályát! - határozza el Gyurka. - Bzzzz! - zörögnek az autók, de a kerekek nem akar­

nak forogni. -Akkor megyek, megnézem a televízióban a gyerek­

műsort! - Kreccs! - mondja a tévé, és nincs se kép, se hang. Gyurka meg csak guggol a sarokban, és nem tudja,

mit kezdjen magával. - Talán majd anyu mesél valami szépet - gondolja. De anyunak sok a dolga, nem ér rá Gyurkával foglalkozni.

Amikor anyu vásárolni megy, megengedi, hogy kisfia is elkísérje - Gyurka ugyanis már rettenetesen unatko­zik. A bolt felé menet találkoznak Julcsával. Julcsa már néhány hónapja óvodába jár.

- Mért vágsz ilyen morcos képet? - kérdi Gyurkától Julcsa.

-Azért, mert szörnyen unatkozom. Nincs mivel ját­szanom.

- Hogyhogy? Nincsenek játékaid? - Dehogyis nincsenek - válaszol zavartan Gyurka -,

csak nem akarnak velem játszani. - Na de ilyet! Ezt nem értem. Velem ez nem fordulhat

elő. Mert én óvodába járok! - közli büszkén Julcsa. - Én nem szeretek óvodába járni - mondja durcásan

Gyurka. - Szívesebben vagyok otthon. - J a j , de buta vagy! Hiszen az oviban olyan jól lehet

játszani! Ismered azt, hogy Komámasszony, hol az olló? Vagy azt, hogy Adj, király, katonát? Vagy az ipiapacsot? Vagy a szembekötősdit?

112

- Nem. Otthon is lehet olyat játszani? - Hahaha! Dehogyis! Éppen az a jó az oviban, hogy

ott olyan sok új játékot játszhatunk. Tudod, mit? Gyere el egyszer az oviba - de persze sírni nem szabad. Ha nem tetszik, hazamehetsz.

Másnap Gyurka, karján a macijával, meglátogatja Julcsát az óvodában. Anyu kint vár rá. Gyurka egyálta­lán nem fél, inkább kíváncsi. Csodálkozik, amikor meg­pillantja a sok játékot. Tegnap a könnyein át egyáltalán nem látott semmit. A gyerekek most éppen jópofa bábo­kat ragasztanak, maradék anyagokból.

- Gyere, csináld te is! - hívja Gyurkát Julcsa. - Ha el­készülünk, az óvó néni mesél valami érdekeset.

Mivel azonban Gyurka csak látogatóba jött, hamar le­jár az ideje. Anyu nem tud olyan sokáig várni rá.

- Kár - súgja a macinak Gyurka. - Szívesen marad­tam volna. - A maci pedig helyeslően brummog.

Otthon Gyurka a kedves óvó nénire, a sok gyerekre gondol. Mit játsszon a macival? Nem is volt ideje meg­tanulni a sok új játékot. A maci csalódottan, duzzogva visszavonul a játékpolcra.

- Holnap tovább maradok az oviban - ígéri Gyurka. -Akkor majd megtanítlak új játékokra.

És csakugyan: másnap Gyurka hazaküldi anyut! Tud­ja, hogy úgyis eljön majd érte.

- Elég, ha csak egy óra múlva jössz értem. Az óvó né­ni megígérte, hogy ma jelmezbe öltözhetünk. Szeretnék én is a többiekkel játszani.

Már jön is az óvó néni: nagy kazal újságpapírt hoz, tarka szalagokat, egy régi csipkefüggöny darabjait.

- A csipkéből királykisasszony-ruhát csinálok magam­nak! - kiált Julcsa.

- Hát te, Gyurka? - mosolyog a kisfiúra az óvó néni. -Te minek öltözöl?

- Tengerésznek! Újságpapírból matrózsapkát csinálok

113

magamnak meg a macimnak. A piros szalagból pedig nyakravalót kötök rá is, magamra is.

Buzgón nekilátnak a gyerekek a jelmezesdinek. Gyur­ka már majdnem elkészült. De most érte jön anyu.

- Hogyhogy? Máris?! Hadd maradjak itt addig, amed­dig a többi gyerek! Olyan jó az oviban. Én is igazi óvo­dás akarok lenni!

Anyu örül, hogy Gyurka így megokosodott, és hagyja, hogy tovább játsszék.

Otthon Gyurka megint jelmezesdit játszik a macival. El van foglalva egész este. Mindig új meg új jelmezeket készít. Egyszer Piroskának öltözteti a macit, aztán va­rázslónak, majd babatündérnek, azután királynak, vé­gül paprikajancsinak. Fáradtan, elégedetten hajtja álomra maci a bohócsipkás fejét.

Másnap versenyfutást rendeznek az óvodában. Ebben maci sajnos nem vehet részt. De nem bánja, hiszen tudja, hogy Gyurka ezentúl mindennap megtanítja va­lami új játékra. így hát szívesen vár rá. Maci is, a többi játék is örül, hogy Gyurkának így megjött az esze.

Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyereknél elválási szorongás lép fel, igen fontos, hogy még mielőtt elkezdene óvodába járni, a szülőktől megkapja a biztonságérzetet, hogy rövid távollét után hamarosan visszatérnek hozzá. Egymagában nem ele­gendő a kijelentés, hogy anyu mindjárt jön, és addig sem történhet semmi baja. A gyereknek ezt át is kell él­nie. Ha szorong, ne próbáljunk a lelkére beszélni. Ne is erőltessük, hogy győzze le szorongását. Inkább lassan szoktassuk hozzá, hogy kis időközöket a szülők nélkül töltsön.

A gyakorlás első lépése például, ha azt mondjuk a gyereknek:

114

- Kimegyek néhány percre az előszobaajtó elé. Építesz nekem addig egy szép tornyot? Aztán bejövök, és na­gyon fogok örülni a meglepetésnek, amit te egyedül csi­náltál.

A második lépés: - Kiviszem a szemetet, és behozom a postát. Mindjárt

visszajövök, és kíváncsian várom, hogy megmutasd, mit játszottál.

Az időközök tehát egyre hosszabbodnak. De iskolás­kor előtt természetesen ne hagyjuk hosszabb időre fel­ügyelet nélkül a gyereket.

Amikor a gyereket beíratjuk az óvodába, mutassuk meg neki futólag a helyiségeket meg a játékokat, de minden hűhó nélkül. Azután a gyerekkel együtt láto­gassuk meg néhányszor rövid időre azt az óvodai cso­portot, amelyikbe felvették. Ne erőltessük, hogy a gye­rek rögtön játsszék is a többiekkel. Csak amikor észre­vehető érdeklődést mutat, akkor kérjük meg, hogy ve­gyen részt ő is a játékban. A gyereknek lassan kell hoz­zászoknia az új helyzethez. A szülőtől való elválás és az ismeretlen környezet ne rójon rá túlságosan nagy ter­het.

A beszoktatás első szakasza után hagyjuk a gyereket egy darabig magára a csoporttal. De előzőleg ezt tudas­suk vele! Közben például elbeszélgethetünk a vezető óvónővel. Utána térjünk vissza a csoporthoz, de üljünk le kicsit távolabb. Távozásunk lassan történjék. Hirte­len eltűnésünk sokkot okozhat a gyereknek. Pedagó­giailag helyesen vezetett óvodában elfogadják a gyerek fokozatos hozzászoktatását az új helyzethez.

Gyakran előfordul az is, hogy a gyerek már jól érzi magát az óvodában, otthon mégis nyafog, hogy nem akar oviba menni. Ilyen esetben nem kell sokat vitat­kozni. Fogadják el a vonakodást, de ne csináljanak be­lőle nagy ügyet. Emlékeztessék a gyereket, mennyi kel­lemes, szép dolog történt vele ma is meg tegnap is az

115

óvodában. Mondják el neki újra meg újra, mennyire érdekli önöket, amikor az óvodában történtekről beszél, és hogy már előre örülnek, hogy holnap is ilyen izgal­mas történeteket fog elmesélni. Ha a gyerek tovább nyafog, tegyenek úgy, mintha nem is hallanák. Sem­miképpen ne engedjenek neki! Hiszen az óvoda roppant fontos előgyakorlat az iskolához.

116

Ha a gyerek zavarja a tanítást

A KRUMPLIORRÚ BOHÓC

Robi eleinte nemigen sze­retett iskolába járni, hiszen egyetlen óvodai barátja sem került az osztályába. Az idegen gyerekek jóformán szóba sem álltak vele, Robi magányos volt, és nem érezte magát biztonságban.

Néhány hete azonban egész másképp néznek Robira az osztálytársai. A dolog azzal kezdődött, hogy a tanító néni egyik nap olyasmit kérdezett, amire Robi nem tu­dott válaszolni. A gyerekek meg bámultak rá. Robi za­varában fintorokat vágott, és hogy mégse álljon az osz­tály előtt, mint szamár a hegyen, egyszerűen kibökött valami vicceset. Erre persze hangosan kacagott vala­mennyi gyerek. A tanító néni ugyan haragudott, de Ro­bit ez nem zavarta. Csak az volt a fontos, hogy a gye­rekek nevettek, és ezzel végre - legalábbis úgy gondolta - befogadták.

Robi már nem érzi magányosnak magát. A sikerült tréfa óta további bohóckodásokat talál ki, mert min­denáron szeretné megnevettetni a gyerekeket. De most már csak néhány gyerek kuncog, a többiek rég megun­ták Robi vicceit. Csakhogy Robi ezt nem veszi észre. Változatlanul azt hiszi, ő a legviccesebb gyerek az egész osztályban. Pedig egyszerűen csak rendzavaró.

A tanító néni egyik nap bejelenti, hogy cirkuszba viszi az osztályt. A gyerekek persze alig várják a nagy ese­ményt.

117

Végre indulnak a cirkuszba. A tanító néni már jó elő­re gondoskodott jegyekről, az osztály az első sorban kap helyet.

A zenekar rázendít a bevonulási indulóra, kezdődik a parádé. Akrobaták kézen járva jelennek meg a poron­don, mások szaltózva vonulnak be, felcicomázott lovak ügetnek körbe, felöltöztetett kutyák tipegnek két lábon, benyargal egy csacsi, mögötte bohócok bukfenceznek, Jancsi bohóc mindenkin keresztülesik a csónak nagy­ságú cipőjében.

Ezután az elegáns cirkuszigazgató üdvözli a nagyér­demű közönséget, és bejelenti az első számot. Az orosz­lánszelídítő következik. Robi mozdulatlanul, izgatottan figyeli, hogyan ugrik át a karikákon az oroszlán. Tiszte­letet keltenek benne a nagy állatok. Amikor vége a szám­nak, megkönnyebbül, hogy az oroszlán ilyen szépen szót fogadott idomítójának, és nem történt semmi baj.

Az izgalmas mutatvány után bohócok bukfenceznek a porondra, a gyerekek nagy örömére. Robiban feltámad a fontoskodás kisördöge: utánozni kezdi a bohócokat. A gyerekek oda sem hederítenek Robi bohóckodására, csak azt figyelik, ami a porondon történik.

Hanem van ott egy különlegesen mókás bohóc - bo­zontos, zöld haja van, azon parányi fekete keményka­lap ül, az orra pedig óriási piros krumpliorr, s vala­hányszor a bohóc kifújja, az orra félelmetesen dudál -, nos, ez a bohóc észreveszi Robi bohóckodását!

Egyszer csak odakurjant Robinak: - Nini, egy kolléga! Uram, meghívhatom a porondra?

Ugyan, csatlakozzon hozzánk, hogy valamennyien meg­csodálhassuk a mókáit!

Robi megijed. Kicsit zavarban van, de azért büszke, hogy a bohóc észrevette. Be is mászik a porondra.

- Te afféle mókamester vagy, ugye, hát most mutasd meg nekünk, mit tudsz! - unszolja barátságosan a bo-

118

hóc. Igen ám, de Robinak ezúttal semmiféle igazi móka nem jut az eszébe! Csak azt tudja elismételni, amivel az osztálytársait szokta szórakoztatni: fintorokat vág, sza­márfület meg orrot mutat a bohóc háta mögött, mond is valami csacsiságot - de senkit sem sikerül megnevet­tetnie.

- Krumpliorrú, folytasd! - kiabál a bohócnak egy kis­lány. - Ez a fiú egyáltalán nem vicces! Még annyira se, mint a Jancsi bohóc! - Sőt néhány gyerek ki is fütyüli Robit. Mások meg rákiabálnak: - Eriggy a helyedre! Ne zavard az előadást!

Robi képe pulykavörös; alig-alig tudja visszafojtani könnyeit. Áll, áll a porondon, mint aki sóbálvánnyá meredt. A bohóc megsajnálja. Segíteni próbál a gyerek­nek, elterelni róla a figyelmet.

- Hölgyeim és uraim! - rikkantja. - Egy kis figyelmet kérek! Én, mint minden idők legnagyobb trombitása, elfújom önöknek a „János bácsi"-t! Szíveskedjenek ve­lem énekelni!

Azzal mélyen meghajol, olyan mélyen, hogy krumpli-orra a padlót veri, és mindjárt heves dudálásba kezd, amit abba sem tud hagyni.

- Segítség! Hagyod abba a dudakoncertet, nyavalyás orrom?! Ha így dudálsz, hogy fogok trombitálni?

De az orr csak dudál tovább. A bohóc huzigálja, csip­kedi, de nem sikerül hallgatásra bírnia - az orr egyre harsányabban dudál.

A jelenet annyira mulatságos, hogy Robi el is felejti, milyen szégyenben maradt az imént, és vidáman nevet a többi gyerekkel. Amikor a bohóc észreveszi, hogy Ro­binak megjavult a kedve, felszólítja: ugyan tapsoljon kettőt - hátha engedelmeskedik neki az ő rémséges or­ra. Robi hangosan tapsol - és íme: a krumpliorr elné­mul.

- Hálás köszönetem, kolléga! Végre-valahára elkezd­hetjük a trombitahangversenyt! - Azzal a bohóc egy kis

119

trombitát nyom Robi kezébe. - Légy szíves, add meg a hangot.

Robi teli tüdőből belefúj a trombitába - hang helyett azonban konfetti zúdul ki belőle! Robit tetőtől talpig tarkabarka konfettiáradat borítja! A közönség hahotá­zik, Robit már nem csúfolja senki.

- Látod, igazi bohóc vagy - súgja mosolyogva a bohóc Robinak -, jókedvűen együtt játszol velünk, és nem akarsz mindenáron az előtérbe tolakodni. Most pedig -fordul a közönséghez - énekeljétek el a „János bácsi"-t, én meg fújom hozzá a kíséretet.

A bohóc végigmasírozik a porondon, Robi a nyomá­ban. Ezzel vége a számnak, és mindenki elégedett az előadással.

Másnap, az iskolában, a tanító néni a szünetben ma­gához hívja Robit.

-Tegnap a cirkuszban, a konfettizápor közben, ami megszabadított téged a kellemetlen helyzetből, támadt egy ötletem. Minden olyan óra után, amelyben nem bo­hóckodtál, jutalmul beragasztok a füzetedbe egy kon­fettit - vagyis egy színes pontot. Ahányszor összegyűlik tíz jó pontod, választhatsz, melyik osztálytisztséget sze­retnéd betölteni. Persze az osztálytársaid is részt vesz­nek a nyereményjátékban. Ha már nem nevetnek többé a bohóckodásodon, és azért csodálnak, mert jó pajtá­suk lettél, és ugyanúgy figyelsz, mint ők, akkor az osz­tály határozhatja meg például azt, hogy hová menjünk legközelebb kirándulni. Gondolom, te sem akarsz többé szégyenben maradni, mint tegnap a cirkuszban. Majd meglátod, mennyivel kellemesebb, ha a többiek valóban szeretnek, nem pedig kinevetnek.

Robi nyomban beleegyezik. Mit gondolsz, hány színes pontot nyert Robi? Elárulom

neked. Mivel már nem csinál buta tréfákat, mint azelőtt, olyan a füzete, mintha konfettieső zuhogott volna rá.

120

Amit a szülőknek tudniuk kell

A gyereknek különleges sikerélményt jelent, ha osz­tálytársai nevetnek valamelyik megjegyzésén. Élvezi, hogy kiemelkedett közülük, és „tekintélyt" szerzett. Po­zitív figyelemnek éli meg a nevetést. A tanító korholása korántsem hat rá annyira, mint a közvetlen csoportos reagálás.

Ezek az iskolai „paprikajancsik" többnyire olyan gye­rekek, akiket nemigen fogadnak el az osztálytársaik, nem akad barátjuk. Az ilyen gyerek számára vélhetőleg a hangoskodás a figyelemfelkeltés egyetlen módja. Osz­tálytársainak érdeklődését azzal szerzi meg, hogy za­varja a tanítást.

Hiába próbálnak önök otthon a gyerek lelkére beszél­ni, hiába magyarázzák el, mennyire fontos, hogy ne za­varja a tanítást butaságokkal, még ha belátja is mind­ezt, akkor sem érnek el nála átütő sikert. Az a legfonto­sabb, hogy együttműködjenek a tanítóval. A tanító fel­adata, hogy megbeszélje a gyerekkel a problémát, és -ha a gyerek beleegyezik - elmagyarázza a többi tanuló­nak, hogyan segíthetnének neki ők is. Például igyekez­zenek visszafojtani a nevetést, ha a gyerek zavarja a ta­nítást.

Számításba kell venni, hogy a gyerek nyilván erősen igényli, hogy valamilyen formában elismerjék, hogy az osztályban fontos helyet foglaljon el. A tanító tehát el­mondja az osztálynak, hogy ő az összes gyereket figyeli: mennyire figyelmesek, mennyire működnek együtt, és efeletti örömét dicsérettel vagy bólintással fejezi ki (minden kivételezés nélkül). Mivel azonban valameny-nyien tudják, hogy az illető osztálytársnak különlege­sen nehezére esik uralkodnia magán, sikeres teljesít­ményként kell megítélni, mennyire figyel tanítás alatt. Ezt pedig ugyanúgy kell értékelni, mint a többi tanuló különleges teljesítményét.

121

A gyerek minden óra után kiviszi üzenőfüzetét (vagy egy jegyzetfüzetet) a tanítónak, aki aláírja, vagy bera­gaszt egy jó pontot. Ez a figyelem a gyerek elismerése, ugyanakkor tájékoztatás a szülőknek. Lehetőséget ad nekik, hogy otthon is megdicsérjék a gyereket. Ha a gyerek zavarja a tanítást, se a tanító, se a szülők ne reagáljanak semmiféleképpen. A következő órán pedig ismét ösztönözzék a gyereket.

A tanító ne felejtse el időnként bólintással vagy dicsé­rettel jelezni, hogy észrevette a gyerek igyekezetét. El­sősöknek nehéz háromnegyed óra hosszat kitartani, rövidebb időközökben van szükségük pozitív visszajel­zésre!

Megalapozatlan némelyik tanítónak az az aggálya, hogy a többi gyerek megirigyelheti egy tanuló külön­leges programját. Ha a tanító a többi gyerek segítségét kéri, és méltányolja is ezt a segítséget, az osztálytársak készségesen elfogadják, hogy egy társuk átmenetileg előnyben részesül. Tehát nem féltékenységre, hanem éppenséggel a bajtársiasságra kell apellálni. A pozitív magatartás megbecsülése révén a gyerekek példát is vesznek társukról, és ők is megemberelik magukat (ta­nulás minta után, lásd 8. old.). Különösen fontos tehát a tanító elismerése.

122

Ha a gyereket gúnyolják

PÖTTÖM, PUFI, PIPASZÁR

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki olyan picike volt, hogy mindenki Pöttömnek hívta. Pöttömnek szólították a szomszédok: - Szervusz, Pöttöm! - üdvözölte reggelente a pék, akitől mindennap friss zsemlét vásárolt, a gyerekek utánakia­báltak az utcán: - Hova visz a kurta lábad, Pöttöm? -, de még a tanító bácsi sem szólította másképp, csak Pöt­tömnek. Amitől a kisfiú igencsak elszomorodott.

Egy szép napon Pöttöm kiment a parkba, és meglátott egy fiút, aki egy padon ült, fejét a tenyerébe támasztot­ta, és nagyokat sóhajtott. Pöttöm megsajnálta az idegen fiút, és elhatározta, hogy megszólítja. Remélhetőleg nem fog mindjárt kinevetni - gondolta. Összeszedte hát a bátorságát, és megkérdezte az idegen fiút:

- Mért sóhajtozol olyan keservesen? Honnan jöttél? Még sohasem láttalak.

Az idegen fiú riadtan kapta fel a fejét. - Micsoda? Te szóba állsz velem? Nem is csúfolsz,

mert ilyen kövér vagyok? Csak akkor vette észre Pöttöm, hogy az idegen fiúnak

kerek holdvilágképe van, és széle-hossza szinte egy. - Á, azt nem is vettem észre - mondta Pöttöm. - Csak

azt, hogy olyan szívszaggatóan sóhajtozol. - Hát éppen ezért sóhajtozom. Mert a gyerekek foly­

ton csúfolnak. Még csak nem is szólítanak a nevemen,

123

hanem Pufinak hívnak, és ez nagyon elszomorít. Igazán nem tehetek róla, hogy ilyen kövér vagyok!

- Hát akkor mit szóljak én? Pontosan úgy vagyok, mint te. Nem tehetek róla, hogy nem nőttem nagyobb­ra. Szerintem a gyerekek borzasztóan buták, ha olyas­mi miatt gúnyolnak bennünket, amiről nem tehetünk.

- Igen, a gyerekek buták! Tökfejek! Szétkürtöljük mindenfele, tök, tök, tök itt minden gyerek feje! - kaca­gott immár vidáman a két fiú.

- Hát ti meg mit kiabáltok? - toppant elébük hirtelen egy harmadik fiú. Hosszú, vézna lába volt, vékony kar­ja majd a térdéig lógott. Hajlottan tartotta magát, hogy ne lássék annyira hosszúnak.

- Igazatok van, szerintem is tökfejek errefelé a gyere­kek. Engem például Pipaszárnak csúfolnak.

- Micsoda? - kiáltott fel Pöttöm és Pufi. - Bárcsak lehetnék akkora, mint te, egy árva szóval

sem panaszkodnék! - sóhajtott Pöttöm. - Ha olyan vékony volnék, mint te, nem keseregnék! -

tódította Pufi. - Szamárság - legyintett Pipaszár. - Szívesen cserélnék

bármelyikőtökkel. Volnék csak pár kilóval több, egy arasz-szal rövidebb, mindjárt boldog lennék.

- Lennék, mint te, olyan, lennél, akárcsak én - nem furcsa tünemény? És még rímel is! - nevettek, és ezzel megpecsételték a barátságukat.

Pöttöm, Pufi és Pipaszár mindennap találkoztak, és egyikük sem látott a másik kettőben semmi különöset. Ha a többi gyerek gúnyolódott, ők csak elkántálták:

- Szétkürtöljük mindenfele: tök, tök, tök itt minden gye­rek feje! - és nem búsultak, hiszen már nem voltak egyedül.

Amikor a többi gyerek észrevette, hogy a három fiú ügyet sem vet a csúfolódásra, megelégelték ők is, és -lássatok csudát - hamarosan rájöttek, hogy mind a há­rom helyes, mókás pajtás. Pöttöm most sem volt na-

124

gyobb, Pufi se soványabb, Pipaszár teltebb vagy kur­tább - mégis minden megváltozott. Vajon miért?

A három jó barát megmutatta a gyerekeknek, hogy csak buta emberek ítélnek a külső után. Természetes, magabiztos vidámságukkal bebizonyították, hogy ők sem mások, mint a többi gyerek, és éppen úgy közéjük tartoznak, mint valamennyien.

Amit a szülőknek tudniuk kell

Nagyobb, kisebb, kövérebb, soványabb... mindaz, ami a gyereket kortársai közösségétől látnivalóan megkü­lönbözteti, nagy problémát jelenthet. Kinevetik, inger­lik, csúfolják. Ráadásul a gyerekek sokszor különlege­sen kegyetlenek, ha nem is tudatosan. Minden, ami más, ami eltér a normától, feltűnik és figyelmet kelt. A gyerekek, de a felnőttek is, először csak megjegyzéseket tesznek: - Hogy te milyen kicsi vagy! - Ilyenkor az érin­tett személy reakciójától függ, hogy a megjegyzések gú­nyolódássá fajulnak-e. Ha a gyereknek sikerül semmi­be vennie az efféle megjegyzéseket, vagy éppenséggel helybenhagynia: - Igen, valóban kicsi vagyok -, akkor a provokáció hamarosan abbamarad. Ha azonban sértő­döttnek mutatkozik, ha megkísérli a megbántottságát kihívó magatartással leplezni, ez egyenesen felhívásul szolgál a többieknek, hogy tovább gyötörjék.

Hogyan segíthetünk a gyereknek, akit gúnyolnak? 1. Azzal, hogy elfogadjuk a problémáját:

Vagyis: ne próbáljuk kibeszélni belőle a nehézségeit (- Ugyan, eredj már! Nem olyan nagy baj az! Te kü­lönben is...), hanem tanúsítsunk megértést (-Bizto­san szégyelled, hogy kisebb/nagyobb/kövérebb, ... vagy, mint a többi gyerek. Igaz? Tudom, hogy rosszul­esik, ha a társaid csúfolnak. Szeretnél te is éppolyan ... lenni, mint ők.).

125

2. Vezessük rá a gyereket, hogy hogyan küzdheti le a problémát:

-Ahány gyereket csak ismersz, mind egyforma? Nincs a csoportodban még kövérebb, haszontalanabb, soványabb, nagyobb, rendetlenebb ... gyerek? Gon­dold csak meg!

Képzeld, tegnap láttam egy kislányt, akit a buta gye­rekek azért csúfoltak, mert nem szereti a fagylaltot! Te szereted a fagyit. El tudod képzelni, hogy van olyan gyerek, aki nem szereti? Furcsának találod, igaz? De vajon kicsúfolnád emiatt? Biztos, hogy nem. Látod: mindig vannak buta emberek, akik azért nevetnek ki valakit, mert nem értik meg, hogy valamiben más, mint ők, más a külseje vagy másképp gondolkodik.

Az a kislány egyébként, aki nem szereti a fagylaltot, szakasztott úgy viselkedett, mint a mesebeli három jó barát, Pöttöm, Pufi és Pipaszár. Ügyet sem vetett a buta gúnyolódókra, élvezettel beleharapott a sajtos zsemléjébe, és nevetve szaladt labdázni a barátnőjé­vel. A többi gyerek pedig abbahagyta a gúnyolódást, mert már nem lelték benne élvezetüket.

Alapjában véve mindenki fütyül rá, hogy milyen va­lakinek a külseje, ha az illető jókedvű, barátságos, és nem hagyja magát kigúnyolni. Hamarosan észreve­szik, milyen jó barát, és nem törődnek a külsejével.

Gondoljuk végig együtt, hány gyereket ismerünk, aki valamilyen tekintetben más, mint a többiek. Cso­dálkozni fogsz: sokkal több van, mint gondolnád. Csak azért nem tűnt fel neked, mert vidámak, és ügyet sem vetnek a gúnyolódásra.

3. Segítsünk a gyereknek, hogy megfelelőképpen érté­kelje önmagát:

- Gergő és Saci a barátaid, igaz? Mit gondolsz, miért jönnek el hozzád szívesen? Emlékszem, amikor megosztottad velük a csokoládédat. Jószívű vagy, nem irigykedsz. Erre büszke lehetsz. Még az is eszem-

126

be jut, hogy nem árulkodtál Gergőre, amikor valami butaságot csinált. Jó pajtás vagy, bízhatnak benned a barátaid. Emlékszel olyasmire, amikor valami ara­nyosat csináltál, és abból látszik, milyen is vagy iga­zában, és mennyire szerethetnek a barátaid.

127

Ha a gyereknek agresszív hajlamai vannak

TAMÁS ÉS A FEKETE HOLLÓ

Tamás zabolátlan, vad fiú. Mindenkivel verekszik, mert bizonyítani akarja, meny­nyire erős, és hogy nem hagyja magát. A gyerekek fél­nek a verekedős fiútól, és kitérnek az útjából. Nincs is Tamásnak egyetlen barátja sem.

A felnőttekkel felesel Tamás, és ha megróják, dacosan visszavonul a szobájába. De előbb még földhöz csap va­lamit, ami éppen a keze ügyébe esik, vagy nagy csatta­nással bevágja maga mögött az ajtót.

Egy este egyszer csak beröppen Tamás szobájának nyitott ablakán egy óriási fekete holló:

Kár, kár, kár, segít neked a holló már. Nem bélyegezlek én gonosznak, biztos nincs senkid s bánatos vagy. Kár, kár, kár, segít neked a holló már. Vadóc úrfi, állj fel, ahol vagy, s nézd varázstelevíziómat. Kár, kár, kár, segít neked a holló már.

A fekete holló egy parányi tévékészüléket tart a karmá­ban. Szárnyával háromszor csapkod, s máris felbukkan a képernyőn a felirat: A kis fekete holló meg a jégemberkék.

Mivel te nem láthatod a filmet, elmesélem, miről szól.

128

Az Óriáshegységben sok-sok holló él. És a sok holló között van egy kis hollógyerek, aki vidáman játszik a többiekkel.

Csakhogy egy napon minden megváltozik. A hollószü­lőknek új fészket kell építeniük, és nagyon sok a dol­guk. Segít az egész hollórokonság - hollónagyszülők, hollóbácsikák, hollónénikék. A nagy szorgoskodás, buz-gólkodás közepette nemigen jut idejük a kis hollógye­rekkel törődni. Ez persze neki nagyon rosszul esik. Hol mérges, hol szomorú, hol csalódott - aztán megint mér­gelődik, dühöng, végül már tombol. Ha a szülőknek vég­re jut rá idejük, hogy kérdezzenek valamit a kis hollótól, az szemtelenül, dacosan válaszol.

- De nagyon elpimaszodtál! - csóválják fejüket a holló­szülők. - Miért nem tudsz olyan aranyos lenni te is, mint a többi hollógyerek? Végy róluk példát!

A kis holló erre azt gondolja, a szülei jobban szeretik a többi hollógyereket, mint őt. Nosza, a csőrével odavág a játszótársainak, sőt még a farktollaikat is megtépáz­za. Persze hátat is fordít neki hamarosan valamennyi kis holló, és nem hajlandók többet játszani vele.

Most persze azt gondolja a hollógyerek, hogy minden­ki ellene van, senki sem szereti.

- Nincs is szükségem senkire! - gondolja dacosan. - Buták vagytok, csúnyák vagytok valamennyien! Utá­latosak vagytok velem, én meg nem szeretlek benne­teket.

És attól fogva még komiszabb a többi hollógyerekkel, szemtelenebb a felnőttekkel, konokabb a szüleivel szem­ben. Apja, anyja szüntelenül figyelmeztetik, a lelkére be­szélnek, büntetik. De semmi sem segít, a hollógyerek to­vábbra is csak komiszkodik. A szülők nagy gondban vannak miatta, és elrepülnek a hófödte hegyekbe, hogy a bölcs jégemberkétől kérjenek tanácsot.

A jégemberke - hosszú ősz szakállú, jóságos vén tör­pe - azt tanácsolja: költöztessék hozzá egy időre a kis

129

hollót a havasokba. A jégemberkét jóságosnak, bölcs­nek, segítőkésznek ismeri az egész állatvilág. Sok állat keresi fel tanácsért, a sebesültek ápolásért.

Így hát a hollógyerek a jégemberkéhez költözik. Szo­morúan búcsúznak a szülei, anyjának még a könnye is elered. A jégemberke barátságosan fogadja a hollógye­reket, és szinte észre sem veszi a durcás, mérges ábrá­zatát.

- Nagyon örülök, hogy eljöttél. Tudom, hogy megbíz­hatom benned, és sokat fogsz nekem segíteni. Nagy szí­vességet kérek tőled. Itt fekszik nálam a jegesmedve, szörnyen fáj szegénynek a hasa. Különleges gyógyfüre volna szüksége. Nagyon megkönnyítenéd a dolgomat, a hatalmas jegesmedve fájdalmait pedig enyhíthetnéd, ha hoznál a völgyből olyan gyógyfüvet. Nem könnyű fel­adat, megértem, ha nehezedre esik. De én bízom ben­ned. Szerintem te okos és szorgalmas vagy, és fontos segítőtársam leszel. Megteszed, amire kérlek?

A hollógyerek nemigen tudja, mit válaszoljon. Nem szo­kott hozzá, hogy megbízzanak benne, hát még hogy ilyen fontos feladatot adjanak neki. Tétovázik, elbizonytalano­dik. De aztán hangjára talál, és hetykén odavágja:

- Felőlem! Itt úgyis szörnyen unalmas, a sivár hava­sok között.

A jégemberkét nem izgatja, hogy a hollógyerek ilyen hetykén válaszol, mintha meg sem hallotta volna a szemtelen hangot.

- Köszönöm, igazán nagyon örülök. Szívesen segítesz, és ezért nélkülözhetetlen vagy a számunkra. Jó, hogy ennyire megbízhatom benned.

A hollógyerek ugyan még magának sem vallja be, de valójában nagyon büszke a jégemberke dicséretére. Gyorsan szárnyra kap, hogy a hatalmas jegesmedvének megkeresse a gyógyfüvet. Nem is olyan egyszerű a sok növény között megtalálni a megfelelőt. De a hollógyerek

130

örül, hogy ilyen fontos feladattal bízták meg, és hogy végre szükség van rá. Megkeresi a gyógyfüvet, és visz-szarepül a havasokba.

A jégemberke nagyon elégedett a hollógyerekkel, és nem is fukarkodik a dicsérettel. Hála a hollógyerek se­gítségének, a hatalmas jegesmedve hamarosan meg­gyógyul, és erősebb, mint valaha. Most már a többi ál­lat is megbízik a hollógyerekben, és egyre gyakrabban folyamodnak a segítségéért. Hamarosan vetekszik fon­tosságban a jégemberkével. Első barátját, a jegesmed­vét, követi a havasi nyúl, a pingvin, a fóka - és a végén a hollógyereknek már csupa-csupa jó barátja van. So­kat kell segítenie, de meg is szereti mindenki - hát egé­szen elfelejti régi, csúnya viselkedését. Kedves és barát­ságos, és mindenki bátran megbízhat benne.

Egy szép napon odaröppennek a szülei. Boldogok, hogy viszontláthatják az ő kicsi és ráadásul aranyos hollógyereküket.

- Sokat tanultál - mondja búcsúzóul a jégemberke -, tudod, hogyan kell másoknak segíteni, barátságos és megbízható lettél. Nagyon fogsz nekünk hiányozni! Gyere el látogatóba, ha majd sikerült a hollók bizalmát is elnyerned, akárcsak a miénket.

A hollógyerek nemcsak bátor és jó lett, de meg is oko­sodott - hát a többi hollóval éppoly barátságos és segí­tőkész, mint a havasi állatokkal. Mind többet adnak a szavára, és valamennyi hollógyerek vele szeretne játszani.

A szülőknek most sincs több idejük a hollógyerek számára, de mindig büszkén mosolyognak rá. Ebből tudja, hogy nem feledkeztek meg róla, és ha nem is ér­nek rá, hogy sokat foglalkozzanak vele, azért nagyon-nagyon szeretik.

Így végződik a varázstelevízió műsora. Tamásnak pedig egyszer csak szöget üt valami a fejébe:

131

-Talán te magad vagy az az egykori hollógyerek? Azért akarsz nekem segíteni, mert én is olyan buta vagyok, mint amilyen te voltál gyerekkorodban?

A holló bólint, és ad Tamásnak egy gyógynövényt, amelynek négy kerek levele van.

- Mit csináljak ezzel? - bámul Tamás.

Kár, kár, kár, segít neked a holló már. Ha kedved támad zúzni-törni, netán másokat meggyötörni, a hollófüvet kézbe vedd, nyomj össze minden levelet, s számolj egytől négyig tagoltan: a dühödnek hűlt helye nyomban. Ha kedves, készséges leszel, csak röpke idő telik el, s megszeretnek - akár a hollót -s barát sürög majd körbe, sok-sok. Kár, kár, kár. Búcsúzom. Úgy ám: két segítő lesz ezután.

- Én is olyan lehetek, mint a kis holló? De hogyan? Nálunk itthon nem gyógyíthatok jegesmedvét! És jég­emberke sincs, aki segítene!

Reggeli közben Tamás elmeséli szüleinek, milyen ka­landban volt része, és tanácsukat kéri: hogyan követ­hetné a hollógyerek példáját.

A szülők felajánlják, hogy majd ők játszanak Tamás­sal jégemberkést meg hollógyerekesdit. A szülők a jég- . emberke szerepében megkérhetik például Tamást, a „hollógyereket", hogy segítsen a növényeket gondozni, vagy mondja meg, mi legyen a vasárnapi ebéd; más al­kalommal menjen el bevásárolni a „jégemberke" he­lyett. Summa summarum: akárcsak a hollógyerek a jégemberkénél, Tamás a családban legyen fontos sze-

132

mély. Persze csak ha sikerül jól felhasználnia a fekete holló ajándékát, a gyógynövényt.

Valahányszor Tamás mérges lesz vagy dühbe gurul, kézbe veszi a gyógyfüvet, sorra megérinti a négy levél­két, és lassan számlál hozzá: - Eeeeegy, keeeeettö, hááááárom, nééééégy. Közben pedig a hollógyerek me­séjére gondol. És lássatok csudát: a mérgét mintha el­fújták volna!

Amit a szülőknek tudniuk kell

A gyerek agresszivitása megnyilvánulhat szóban (szem­telen, kiabál, csúnya szavakat használ) és tettekben (tönk­retesz dolgokat, verekszik). A lereagáláshoz többnyire be­éri szóbeli agresszióval. Agresszív magatartást többek kö­zött akkor tanúsít, amikor féltékeny, amikor úgy érzi, hátrányban van, nem értik meg, nem részesül kellő figye­lemben.

Ahhoz, hogy megbirkózzunk a gyermeki agresszivitás­sal, nem elegendő megakadályozni a dühkitöréseket. A cél: elhárítani az agresszió okát. Itt a családnak jut a legfontosabb szerep. Mindenekelőtt: ne legyen a gyerek­nek agressziós „mintaképe" a családban. Figyeljék meg, milyen gyakran kiabálnak a gyerekkel. Sikerül fegyel­mezniük magukat? Fontos, hogy a gyerek számára nyugodt, megértő légkört teremtsenek. Érezze a gyerek, hogy elfogadják, hogy teljes értékű tagja a családnak, hogy szükség van rá, hogy fontos a szüleinek.

Hogyan leghelyesebb reagálni a gyerek agresszivitásá­ra? Ha szidják, büntetik a gyereket, nem sikerül belá­tásra bírniuk. Ez csak újabb megerősítés a gyerek szá­mára: - Engem nem szeretnek! Nem értenek meg! - És így épp ez ellenkezőjét érik el - a gyerek megmakacsolja magát, és csalódottságát agresszió formájában reagál­ja le.

133

Az sem segít, ha a lelkére beszélnek, ezt ugyanis a gyerek úgy éli meg, hogy agresszív magatartása követ­keztében részesül az igényelt figyelemben - vagyis megjutalmazzák, mert agresszív volt. A szülők érveit, akármilyen formában tálalják, a gyerek nem fogadja megfelelőképpen, és ezért nincs is jelentőségük.

A legfontosabb parancs: az agresszív magatartást nem szabad tudomásul venni, azaz nem szabad figye­lemben részesíteni.

Ha fennáll a veszély, hogy a gyerek magában vagy másban kárt tesz, esetleg tör-zúz, el kell távolítani a „csatatérről". Nyugodtan, de határozottan és szótlanul vigyük el a „veszélyzónából". Ezután röviden megma­gyarázhatjuk:

- Ha majd megnyugszol, örülünk, és akkor megint jó­kedvűek leszünk valamennyien.

Semmi esetre sem szabad a gyereket bezárni. Csak ép­pen el kell távolítani az előzőek színhelyéről. Ha továbbra is tombol, és ezt sikerül nem tudomásul vennünk, ked­vezőbb lenne vele maradni. így lehetőségünk nyílik a gyereket, mihelyt felhagy a tombolással, pozitív figyelem­ben részesíteni. Az ilyenfajta agresszív roham ugyanis viszonylag sokáig tarthat. Őrizzék meg acélidegeiket!

Szemléltetésül álljon itt egy példa iskolaigazgatói múl­tamból:

A nyolcesztendős Tónit szülei már harmadik évétől (a „dackorszaktól") fogva problémás gyereknek minősítet­ték. Anyja nagyon ideges és türelmetlen volt, és állan­dóan zsörtölődött. Apja látszólag nyugodt volt, de időn­ként „robbant", és ordítozott feleségével. A családi élet tehát nem volt harmonikusnak nevezhető. Tóni egyéb­ként még féltékeny is volt négyéves öccsére.

Tóni állandóan úgy érezte, megsértették, megtámad­ták, félreértik. Nem voltak barátai, de dacosan kijelen­tette, hogy nem is kell neki senki. Előre nem látott semmiségek (ha a tanítónő vagy valamelyik osztálytárs

134

elejtett egy meggondolatlan szót; ha rajzolás közben ki­tört egy színes ceruza hegye...) rendkívül agresszív cse­lekedetekre késztették a gyereket. Kirohant a tanterem­ből, a falat rugdosta, székeket borított fel, kisebb gye­rekeket bántalmazott.

Amikor Tóni egy alkalommal a szünetben az iskola­udvaron óvodásokat rugdosott meg, be akartam vinni az irodámba. A gyerek vadul hadonászott, a földre ve­tette magát, úgyhogy kénytelen voltam kivonszolni az udvarról. Az irodában rögtön fenyegetőzni kezdett: min­dent szétrombol. Nem reagáltam a fenyegetőzésre, csak annyit mondtam nyugodtan: - Sajnálom. Látom, na­gyon dühös vagy rám. - Egy pillanatra meghökkent, de rögtön összeszedte magát, és az íróasztalomról kezdte a földre hajigálni az iratokat. Közben szemmel tartott, és várta reakciómat. Én (akármennyire nehezemre esett) nem vettem tudomásul a provokációt. A gyerek ingerült lett, hogy cselekedete nem váltja ki a szokásos reakciót, de még nem adta fel. - Széttöröm a telefonodat! - fe­nyegetőzött, és lassan, rám-rám sandítva a telefonhoz ment. Ha akkor közbelépek, csak megerősítettem volna agresszív magatartásában. Fogta a telefont, de elég óvatosan ejtette le. Most már nem az volt a lényeg, hogy agresszióját töréssel-zúzással vezesse le - agresz-szív cselekvése csupán eszköz volt a provokálásomra, hogy reakciót kényszerítsen ki belőlem.

Én még akkor is hallgattam, és nem néztem a gyerek­re. Elbizonytalanodott, egyszer-kétszer megrugdosta a falat, ledobta a földre a ceruzáimat, aztán durcás képpel az ablakhoz állt. Most jött el a pillanat, amikor figye­lemmel kellett feléje fordulnom. Odamentem hozzá, könnyedén a vállára tettem a kezemet, és így szóltam:

- Azt hiszem, szomorú voltál, mert valaki megsértett. Igaz?

A gyerek nem felelt, de nyugton maradt. Szelíden megsimogattam, és így folytattam:

135

-Az embernek nagyon fáj, ha azt hiszi, hogy a töb­biek nem szeretik. El tudom képzelni, hogy gyakran egyedül érzed magad. Különben észrevettem, hogy na­gyon szívesen és jól rajzolsz. Nagyon tetszenek nekem a rajzaid. Te, igazán örülnék, ha jó barátok lennénk, és ha néha meglepetésül rajzolnál nekem valamit. Itt, az irodámban nincsenek színes képek. Nézd, itt például milyen szépen mutatna egy rajz.

Merevsége lassan felengedett, de még akkor sem vá­laszolt. Kezdtem összeszedegetni a padlóról az iratokat meg a ceruzákat, és megjegyeztem:

- Igazán kedves volna, ha segítenél rendet csinálni. -A gyerek szótlanul segített. - Jól van, köszönöm a se­gítséget. Igazán jó barát vagy!

Másnap megkaptam a rajzot. Azután még sok másik követte. Majd miután több beható beszélgetést folytat­tunk, gyors ütemben alábbhagytak Tóni iskolai agresz-szív rohamai.

A szülőket felkértem, hogy viselkedjenek megfelelően, s értsék meg és szüntessék meg a gyerek agresszív ma­gatartásának az okait. Megállapodtunk abban, hogy „sikerfüzetet" vagy „dicsérőfüzetet" fognak vezetni (pon­tos leírását lásd a 15-16. oldalon). Az agresszív gyerek természetesen túlnyomóan negatív magatartásával tű­nik fel. A szülők kényszerítve érzik magukat, hogy szün­telenül figyelmeztessék, hogy „problémás gyerekük" lel­kére beszéljenek. Eközben nem veszik észre, hogy a gye­reknek számos elismerésre méltó tulajdonsága is van. Ha mindig csak negatív magatartására érkezik vissza­jelzés, semmi sem készteti arra, hogy javítson a visel-, kedésén. A dicsérőfüzet a szülök átnevelésére is szol­gál: hogy több figyelmet szenteljenek annak, ami a gye­rekükben pozitív. A gyereknek segít a dicsérőfüzet, hogy biztonságra és önbizalomra tegyen szert. Ezáltal az ag­resszív cselekedetek eredeti kiváltó okai fokozatosan elveszítik hatásukat.

136

Ha a testvérek marakodnak

DONCI ES DORKA, A MEDVEBOCSOK

Megfigyelted-e már az ál­latkertben a medvebocsokat? Láttad, milyen vígan han­cúroznak? De ha a játék elvadul, mackómama belekap csemetéi bundájába, jól megrázza, és odébb viszi őket.

Dönci és Dorka is aranyos bocsok. Sajnos őket nem látogathatod meg az állatkertben, mert messze-messze laknak a mamájukkal együtt egy szép, meleg medvebar­langban. Dönci az idősebb, nagyobb is, erősebb is, mint Dorka. Döncinek már szabad egyedül is kijárnia a med­vebarlangból - persze nem mehet el messzire. Odakint vidáman játszik, átmászik a kidőlt fatörzseken, vagy a patakban pocskol. Néha legyeket, pillangókat kerget, és a lehulló falevelek után kapkod. Gyakran meg csak hempereg a fűben, és vígan dörmög hozzá. Szívesen in­dul felfedezőútra is - de sohasem messzire. Annyira már megokosodott, hogy mindig a barlang közelében marad.

Néha nem bánja, ha Dorka is elkíséri. Kettesben oly­kor vidámabb a játék. De többnyire zavarja a kishúga. Mert Dönci már olyasmit is játszik, amihez Dorka még kicsi, vagy amit egyedül jobb játszani. Dorka ilyenkor mérges, mert azt szeretné, ha Dönci csak vele játszana. Mindent pontosan úgy akar csinálni, mindenből ugyan-olyat szeretne kapni, mint a bátyja. És ha nem játszik éppen a mamájával, Döncit nyaggatja. Belecsíp a há­tuljába, elszedi tőle az édes bogyókat, vagy mancsával szétrontja a tornyot, amit Dönci rakott kavicsokból.

137

Dönci ilyenkor nagyon mérges, és bumfordi mackóor­rával jól megbökdösi Dorkát. Dorka dühösen bömböl, és beszalad mackómamához a barlangba. Mackómama vigasztalja kicsikéjét, Dorka szorosan hozzábújik. Ám csakhamar megint játszani támad kedve. Felmászik mamája hátára, a bundáját tépázza, a fülét harapdálja, a hátán szánkázik. Mackómama mindezt békésen tűri.

Jó játék, én is ilyet akarok játszani - gondolja Dönci, és közelebb cammog. Felugrik anyja hátára, de akkora lendülettel, hogy letaszítja Dorkát.

Most már Dorka haragszik, és belekap Dönci lábába. Dönci felvisít és lepottyan mamája hátáról. De mindjárt talpra vergődik, és jókora pofont ken le a húgának, mert már ő is dühbe gurult. Dorka pedig gyorsan kimereszti karmát, és jól megkarmolja Dönci orrát. Aztán... De nincs „aztán", mert mackómama fenyegető brummogással vé­get vet a csetepaténak.

Ha a bocsok összekapnak, mamájuk nem avatkozik be. De ha istenigazában bedühödnek, akkor kénytelen közbelépni. Mit csináljon mackómama a két pukkancs gyerekével? Egyformán szereti mind a kettőt, és fáj ne­ki, ha bántják egymást.

Végül szomszédjához, a sashoz fordul tanácsért. A sas ott fészkel a közelben egy magas hegyen. Sok mindenről tud, hiszen ő a levegő királya, és a magasból látja, mi történik a földön. Mackómama elpanaszolja bánatát.

-Adok neked egy hegyikristályt - mondja a sas. -Eredj vissza a barlangodba. Meglátod, a kristály segít.

És mielőtt mackómama bármit is kérdezhetne, a sas már messze száll.

Nagy az öröm a barlangban, hogy mackómama haza­tért.

- Mit hoztál? Hol voltál? Mit csináltál? Mesélj! Nem, előbb nekem mesélj! Én kérdeztem először! Nem igaz, mert én! Buta vagy! Mama, azt mondta, hogy buta

138

vagyok! Igenis az vagy! Nem igaz, te vagy buta! - és már kezdődik is a verekedés.

Mackómama elszomorodik, és közbe akar lépni. Ám hirtelen nagyot villan a hegyikristály, hogy mackóma­ma szeme belekáprázik. Lehunyja a szemét - és abban a pillanatban mély álomba merül.

- Mama, ébredj fel! Dönci mindig bánt! - Nem igaz! Ő az oka! Mindig hazudik, mama! De mackómama semmit sem hall a csetepatéból. Al­

szik, mint a bunda. - Éhes vagyok, mama! - nyafog Dorka. - Ki ad nekem

enni? Mama, ébredj fel! - Ugyan, mit bőgsz mindjárt. Keress magadnak bo­

gyókat. Talán még méhkast is találunk. Akkor nyala­kodhatunk a mézből. Várj, mindjárt jövök - vigasztalja húgát Dönci. Aztán együtt nekiesnek a finom cseme­gének.

- Unatkozom. Játszani akarok. De mama még mindig alszik. Akkor játsszál velem te, Dönci.

- Nem érek rá - mondja Dönci. - Megyek köveket gör­getni a folyóba. Neked nem szabad, mert még beleesel a vízbe.

- Akkor maradj itt - nyafog Dorka. - Ugyan, ne légy már olyan, mint egy pólyás! Tudsz te

egyedül is játszani. Találj ki valamit. Én is mindig kita­lálok mindenféle játékot. Meglátod, milyen mókás. Ké­sőbb majd játszunk együtt.

Dorka persze nem szeretné, ha Dönci pólyásnak tar­taná. Ezért ő is kitalál magának valami játékot, akár­csak a bátyja.

Amikor Dönci visszajön a folyótól, örül, hogy Dorka már olyan szépen tud egyedül játszani.

- Tényleg nem vagy már pólyás - dicséri a húgát. Most hancúroznak egy kicsit, már ahogy medvebocsoknál szokás. Csak úgy, mulatságból. Dönci vigyáz, hogy ne legyen goromba, de már Dorka sem annyira kényes.

139

Hemperegnek, kacagnak, és amikor elfáradnak, mind a ketten mackómama mellé kuporodnak, aki még akkor is mélyen alszik.

Másnap reggelre mind a hárman jól kialudták magu­kat. A bocsok persze boldogok, hogy mackómama me­gint tud velük beszélni, játszani. Hiszen milyen jó is az, amikor velük foglalkozik, és nem alussza át az egész napot!

- Na de ilyet! Ugyan fura segítséget kaptam a hegyi­kristálytól! Mit műveltetek? Nagy volt a veszekedés?

- Dönci nagyon aranyos volt. Még ennivalót is szer­zett.

- Dorka pedig, képzeld, mama, egyedül játszott, mint egy nagy medvebocs! Egyáltalán nem veszekedtünk!

- No, akkor csakugyan segített a kristály. De igazából azért nem akarok mindig elaludni, valahányszor össze­kaptok. Ti is biztosan jobban szeretnétek, ha ébren ma­radnék. Azért talán akkor is tudtok úgy viselkedni, mint tegnap. Ha megint elkezdtek marakodni, ami test­vérek között gyakran megesik, a kristály figyelmezteté­sül felvillan. Akkor nem fajul el a veszekedés, és én sem alszom el. Jó lesz?

- Nagyon jó! - vágják rá vidáman a bocsok. És csakugyan, mackómamának ettől fogva sohasem

kell egy teljes napot átaludnia. Néha-néha azért felvil­lan a kristály. De az igazi nagy veszekedéseknek vége.

Amit a szülőknek tudniuk kell

A szülők nyilván egyformán szeretik valamennyi gyere­küket, de ez még nem jelenti azt, hogy egyformán bán­nak mindegyikkel. Gyakran túlzott követeléseket tá­masztanak a legidősebbel szemben, elvárják tőle, hogy ő legyen az „okosabb", hogy engedjen, hogy felelős legyen

140

kistestvéreiért, hogy viselkedjék önállóan. A legkisebb­nél pedig nagyon is könnyen élnek a szülők a mentség­gel: - Hiszen még kicsi, nem érti még ezt. - Holott első­szülöttjüknél, amikor ennyi idős volt, nem éltek volna ezzel az indoklással, hiszen amióta testvérei születtek, őrá hárul a „nagy" szerepe.

Minden gyereket a korának és fejlődésének megfele­lően kell tehát kezelni, függetlenül a testvérek között el­foglalt helyzetétől.

Ha a gyerekek úgy érzik, hogy testvérük a kora miatt előnyben részesül, utánozni kezdik. A nagyobb egyszerre kisgyerek módjára viselkedik, a legkisebb a „nagyot" utá­nozza. Ha ezt megtiltják nekik, vagy dorgálják miatta, a csalódottságot általában a testvér iránti agresszióba fojtja.

Ha a legnagyobb gyerektől azt kell kérniük, legyen te­kintettel a kisebbre, vagy mondjon le a kedvéért vala­miről, ne azzal érveljenek, hogy „mert te vagy a na­gyobb". Ez nem érv a gyerek szemében. Úgy véli, hát­rányba került, és nem érzi át, mi is a valódi értelme an­nak, hogy tekintettel van a testvéreire. Hangsúlyozzák inkább a kölcsönös segítség jelentőségét a családi kap­csolatban.

A testvérek közötti féltékenységet és veszekedést kor­látozhatják, de nem akadályozhatják meg. Egészen ter­mészetes a versengés, az erők összemérése. Igyekezze­nek távol maradni a testvérek közötti civakodástól. Semmiképpen se játsszák a bíró szerepét. Csak akkor lépjenek közbe, ha valaki vagy valami veszélybe kerül. Utaljanak a marakodók érzéseire („nagyon haragos vagy", „mérgelődsz"), de ne hirdessenek ítéletet. Azután próbálják meg a gyerekeket szétválasztani, és a figyel­müket másra terelni.

Ha a gyerekek az átlagosnál gyakrabban veszeksze­nek, legelőször is kérdezzék meg őket, kit-kit mi zavar a másikban, és mi az, ami mégis tetszik benne. Közösen állapítsanak meg hatásos rendszabályokat.

141

Ha veszekedés van a levegőben, alkalmazhatnak tré­fás jeladást (a gyerekek által kitalált „titkos jelet"), ami a kívánt viselkedésre emlékezteti a gyerekeket. Ha ez­után hamarosan sikerül abbahagyni vagy legalábbis tompítani a vitát, választhatnak a gyerekek játékot vagy mesét. Ha a gyerekek nem reagálnak a jelre, rög­tönözzenek nekik „párbeszédet" egy babával, plüssál-lattal, arról, hogy milyen jó lesz, ha a gyerekek abba­hagyják a veszekedést, milyen jól fognak majd velük játszani. így a veszekedés közvetlen említése nélkül rá­vezethetik őket a kívánt magatartásra. Csak ezután említsék a helyzetet, amelyből a veszekedés támadt, és újra beszéljék meg a programot.

Ha kevesebb lesz a veszekedés, a programmal foko­zatosan fel lehet hagyni.

142

Hogy a gyerek jó partner legyen

A MOKUSGYEREKEK

Berci mindennél jobban szereti az állatokat. Jól ismeri életüket, szokásaikat, és órákig képes állatokat figyelni. De jó barátai a növények is. Berci sohasem tör le egyetlen faágat sem, és virágot sem tép le kedvtelésből.

Berci minden tekintetben kedves, barátságos, szolgá­latkész gyerek. Segít édesanyának a házi munkában, és néha már ö maga is elkészít egy-egy egyszerűbb ételt. Anyukája örül, hogy Berci ennyire szereti az állatokat, a természetet. És büszke a kisfiára, amiért olyan szor­galmasan segít odahaza. Csak az szomorítja el egy ki­csit, hogy Berci nemigen játszik a többi gyerekkel.

Csakhogy Bercinek semmi kedve más gyerekekkel ját­szani. A fiúk nagyon is vadak, a játékaik meg unalma­sak, az az örökös foci, aztán mindig hencegnek, és foly­ton azon veszekszenek, melyikük a legerősebb. Kislá­nyokkal sem játszik, habár némelyik lányos játék job­ban tetszik neki, mint a fiúké. Csakhogy a lányok nem szeretnek fiúkkal játszani. Ezért aztán Berci a parkban többnyire kisgyerekekkel vagy éppenséggel kisbabákkal foglalkozik, akiknek mindegy, hogy ő fiú-e vagy lány.

A gyerekek hamarosan csúfolni kezdik Bercit. - Gyá­va! Anyámasszony katonája! Otthon ül, a mama szok­nyáján!

Bercit nagyon bántja a dolog, tudja, hogy nincs is iga-

143

zuk a gyerekeknek - de hát hogyan magyarázhatná meg ezeknek a butáknak, hogy igazságtalanok?

Amikor egy különösen pimasz kölyök utánakurjant: -Aztán tudod-e, hogy fiú vagy-e, vagy lány? -, Berci

rettenetesen szégyelli magát. Fáj neki, hogy a gyerekek ennyire nem akarják megérteni. Búsan ballag ki a vá­rosból a közeli kis erdőbe. Leül egy kidőlt fa törzsére, és halkan sírdogál.

- Mért olyan buták a gyerekek? Csak az a fiú, aki fo­cizik meg verekszik? Egyáltalán mit jelent az, hogy valaki fiú? Én talán kevesebb vagyok, mert szeretem a kisgyerekeket, mert segítek otthon anyunak, és nem töltöm az időmet butaságokkal? Hiszen én is éppolyan gyerek vagyok, mint a többi!

-Te különlegesen jó gyerek vagy! - szólal meg egy­szerre egy finom kis hang. Berci megretten. Jobbra néz, balra néz, előre és hátra - de sehol sem lát senkit. - Ide nézz, felfelé! A fa tetejére! - szól megint a hangocska.

Berci felpillant a fa tetejére, és végre meglátja, ki szólt. - Nini, egy kismókus! Gyakran megfigyeltem, amint

vidáman játszotok! Na de ilyet! Mióta tudnak a móku­sok beszélni? - ámul Berci.

- Minden állatnak megvan a maga nyelve. Csak kevés ember érti meg - magyarázza a mókus, és leszökken a fáról. - Gyere, bemutatom a barátaimat - és a mókus már szökken is be az erdőbe. Bercinek ugyancsak szed­nie kell a lábát, hogy a nyomában maradjon.

-Dent az erdő mélyén épp gyűlést tartanak a mókus-gyerekek. Rengetegen vannak - ezren is lehetnek. Bo­zontos farkuk a magasba mered, és láthatólag roppant fontosnak érzik magukat.

- Éppen azt tárgyaljuk, hogyan osszuk be egymás kö­zött a munkát meg a játékot - magyarázza a mókus.

Egy sötétbarna mókus odakurjant a mókusgyerekse­regnek:

144

- Jókora diók vannak az odúmban. Használhatnánk őket futballnak. Ki akar játszani? - És a sötétbarna mókus hamarosan össze is szedi a futballcsapatot.

Ezután egy vörösesbarna mókus emelkedik szólásra: - Van nálam jócskán virágnektár meg mogyoróié. Ren­

dezhetnénk főzőtanfolyamot. Ki szeretne részt venni? -És mindjárt jelentkezik jó néhány mókusgyerek, akinek kedve támadt megtanulni a főzés csínját-bínját.

- Hát egy kézimunkaklubhoz mit szólnátok? - kérdi egy világosbarna mókus. - Hosszú fűszálakból például takarót horgolhatnánk télire, vagy függönyt, az odúnk bejárata elé.

- Nagyszerű ötlet! - örvendeznek a mókusgyerekek, és a kézimunkacsoport menten meg is alakul.

Ezután javaslatok hangzanak el versenyfutásra, tá­volugrásra, fogócskára, bújócskára és sok más vidám játékra. Megszervezik a játékcsoportokat, a sportkörö­ket, de a munkacsoportokat is: néhány mókusgyerek jelentkezik, aki a beteg mókusnagypapának segítene szívesen. Mások vállalják, hogy dió- és makk-készletet gyűjtenek télire az öreg mókusoknak, akik már nem tudnak könnyen mozogni. Végezetül pedig nagy csoport alakul, amelynek az a célja, hogy az erdőből összeszed­je a sok papírt, szemetet, amit az emberek szórtak szét.

E z már igen! - kiált elragadtatva Berci. - Nálatok az­tán jó mulatság lehet a játék is, a munka is! Mindenki azt csinálhatja, amihez kedve van, és mégis nagy a rend, és mindenki szorgalmas!

- Te is olyan vagy, mint mi - feleli erre a mókus. - Se­gítesz anyukádnak, tudsz főzni, takarítani, és szívesen játszanál mindenfélét.

- Igen, igen - bólint Berci -, csakhogy itt nálatok nem ne­vetnének ki, mint otthon a városban a gyerekek. Egyéb­ként, mondd csak: te mókusfiú vagy, vagy pedig mókus­lány? És ez a sok mókusgyerek? Kik a fiúk, kik a lányok?

145

- Az egészen mindegy! - kacag a mókus. - De ha min­denáron tudni akarod, ha már érthetetlen módon ez any-nyira fontos neked - én lány vagyok. A többi mókus­gyerekről most nehéz lenne megmondani, melyik mi­csoda. De mindegyik játék- és munkacsoportban nagy­jából ugyanannyi a fiú, mint a lány. Nem tudom egész pontosan, mennyi, mert erre nem is figyelünk. Csak az a fontos, hogy jó pajtások vagyunk valamennyien. A szüleink is jó barátságban vannak, és minden munkát felosztanak egymás között. Mi is tőlük tanultuk.

- Micsoda? - ámul Berci. - Azt akarod mondani, hogy az apukák is végeznek házimunkát, hogy a fiúk enge­dik a lányokat focizni, és hogy fiúk is jelentkezhetnek a kézimunkaklubba?

- Hát persze. Miért ne? Mindegyik mókus azt csinálja, ami érdekli, vagy amihez tehetsége van. Világos, mint a nap! Miért csodálkozol? Hiszen ez magától értetődő! Miért érdekelné más a lányokat, mint a fiúkat, miért lenne máshoz tehetségük? Vagy miért kellene a fiúknak más munkát végezni, más játékot játszani, mint a lá­nyoknak? Hiszen elsősorban valamennyien mókusok vagyunk! Tinektek, embereknek, néha egészen különös gondolataitok vannak! - ingatja a fejét a mókus. - Ta­lán azért voltál annyira szomorú, mert az emberek buta módon megkülönböztetik a lányokat a fiúktól? Neked jó szíved van, és ez mindennél fontosabb. Büszke lehetsz magadra. Nevesd ki az embergyerekeket, ha butábbak, mint mi, mókusok. Hidd el nekem, nem vagy te gyáva, sem unalmas fickó, amiért nem szeretsz fiús játékokat játszani, és mert néha szívesen játszanál lányokkal. Igazad van, segítsenek csak a fiúk is a háztartásban. Hiszen ezt láthattad nálunk is. Mindannyian boldog, elégedett mókusgyerekek vagyunk. Ha néha összeka­punk is valamin, ha néha elered is a könnyünk, azért jó pajtások vagyunk, fiúk, lányok - valamennyien. Is­ten veled! Gyere el hozzánk máskor is! Ne felejtsd el,

146

amit nálunk láttál! - És a mókus már szökell is vissza a barátaihoz.

Berci zavartan üldögél a fatörzsön. -Álmodtam vajon, vagy mindez valóság volt? Igazán

láttam a mókusgyerekek gyűlését? Hogy is volt csak? Náluk egészen mindegy, ha egy fiú olyan, amilyenek nálunk csak a lányok lehetnek, és egészen mindegy, ha egy lány olyan, mint amilyenek nálunk a fiúk. Okosak ezek a mókusok! Már gyakran megfigyeltem, milyen szorgosan, vígan gyűjtik a diót meg a makkot. De azon még sose törtem a fejem, vajon az a mókus, amelyik olyan fürgén ugrik fáról fára, fiú-e vagy lány!

Bercire mély hatást tettek a látottak. Igazuk van a mókusoknak - gondolja, míg hazafelé

ballag. - Nem hagyom, hogy a buta gyerekek elijessze­nek. Utóvégre igazán büszke lehetek magamra, hiszen én is tudok mindent, amit általában lányok csinálnak, de azt is, amit csak fiúk csinálnak. Sokkal többet tu­dok, mint a városunk többi gyereke!

Berci már sokkal magabiztosabb. Újonnan szerzett önbizalmával felvértezve lép be a parkba. Ott alaposab­ban megnézi a gyerekeket, és észreveszi, hogy egyálta­lán nem olyan boldogok és elégedettek, mint a móku­sok. A fiúk összeverekedtek egy labda miatt, három kislány egy padon sugdolózik, de a negyediket nem avat­ják be a titokba. Egy fiú kedvetlenül, magányosan ka­rikázik kerékpárján a gyepen, egy kislány unott arccal, egyedül ugrókötelezik. A homokozóban sem uralkodik kicsattanó jókedv: a kisfiúk lapátjukkal szétrombolják a kislányok homoktortáit, a kislányok bőgnek.

Ez nem maradhat így! - gondolja Berci. - Nevetséges lenne, ha a gyerekeknek kevesebb volna az esze, mint a mókusoknak! - El is meséli mindjárt a parkban játszó fiúknak-lányoknak, mit tapasztalt az erdőben, a mó­kusgyerekek gyűlésén.

147

- Piha! - húzza el a száját egy nagyobb fiú. - Micsoda hülyeség! Én aztán nem fogok lányos játékokat játszani!

- Nem érted, miről van szó! - mérgelődik Berci. - Mos­tantól fogva nincs többé fiús játék meg lányos játék. Csak gyerekjáték! Gondoljátok csak el! Mostanáig jófor­mán többet veszekedtetek, mint játszottatok, mert már rég meguntatok mindent. Próbáljátok csak meg!

- Na jó, megpróbálhatjuk - állnak rá a gyerekek. Berci hát megszervezi a különböző játékcsoportokat,

pontosan úgy, ahogyan a mókusoknál látta. És lássa­tok csudát: a gyerekek nagyszerűen mulatnak! Új meg új játékokat találnak ki, egyik ötlet követi a másikat!

A munkamegosztás lányok és fiúk között már nem működik ilyen gyorsan és simán. Hiszen sok fiú számá­ra kényelmesebb, ha a nővére segít anyunak a törölge-tésben, ő pedig apuval barkácsol, vagy a sportközvetí­tést nézi a televízióban...

Amit a szülőknek tudniuk kell

Kicsi korában kezdjük el a gyereket arra nevelni, hogy partner legyen. Ez azt jelenti, hogy méltányoljuk, meg­becsüljük tulajdonságait és képességeit. A partnerség­hez tartozik az igazságos munkamegosztás is.

Mint ahogy az elméleti részekből leszűrhették, legtöbb magatartási forma nevelés eredménye. Lustaság, kényel­messég, uralkodni vágyás, félszegség, önállótlanság -mindezeket a „tulajdonságokat" a neveléssel oltjuk be a gyerekbe. Hasonlóképpen a mások iránti toleranciát, a későbbi életközösségben való viselkedést is tőlünk ta­nulja a gyerek. Ha egy gyereknek például csak azért, mert fiú, kezdettől fogva előjogokat biztosítunk (vadul­hat, több szabadságot kap, otthon kevesebbet kell segí­tenie), ne csodálkozzunk, ha később megkívánja, hogy kiszolgálják, és nem lesz képes igazi partnerkapcsolatra.

148

Ha a szülői ház nem szolgál megfelelő példával, hasztala­nul iparkodunk partnerré nevelni a gyereket. Amikor va­lamelyik házasfél (és nem feltétlenül mindig a férfi szol­gál negatív példával) semmilyen módon nem partner­centrikus, aligha éli meg a gyerek az igazi közösség, a to­lerancia és a kölcsönös megbecsülés szabályait. Ez a gyerek az után a mintakép után igazodik, amelyik a ked­vezőbb feltételek között él - vagyis az önzőbb szülő után.

Legelőször is nekünk, felnőtteknek kell megtanul­nunk, hogy leküzdjük a férfi és nő közötti szerepmaga­tartás kliséken alapuló elképzelését, hogy egy személy­ben elsősorban az embert lássuk, és ne a neme vagy a faja után ítéljük meg. Csakis így sikerülhet utat mutat­nunk a gyerekeknek az igazi partnerkapcsolathoz.

149

Ha környezetvédelemre akarjuk nevelni a gyereket

A STÁLIKSZOK MEG A GUMMERÁNOK

Van valahol a végtelen vi­lágmindenségben egy sivár, kopár bolygó, amely valaha réges-régen egyike volt a legszebb égitesteknek.

Ott, ahol ma nincs más, csak szutykos homok meg ko­pár sziklaszirtek, valamikor kristálytiszta vizű folyók szel­ték át a viruló tájat. Az ég lágy kékségét tengerek és tavak tükrözték vissza. Átlátszó mélységükben vígan kergetőz­tek a vizek lakói. A mező virágoktól, bogaraktól tarkállott. Voltak ott piros, kék, sárga, fehér, rózsaszín és lila virá­gok, kicsik és nagyok, hosszú szárúak, rövid szárúak. Emitt pillangók röpködtek, ott katicabogár mászott, amarra szöcske szökkent, itt méhek zümmögtek, amott tücsök cirpelt. Ugyanilyen eleven élet verte fel az erdő csendjét is. Az erőteljes fák sűrű lombkoronája sok állat­nak szolgált otthonul. Számtalan madárfajta fészkelhetett zavartalanul az ágak között, daluk boldogan visszhang­zott az erdőben. Nyúl, sündisznó, őz, mókus és az erdő­nek még sok más lakója surrant, szaladt, repült, kúszott, mászott elégedetten a zöld sűrűben.

Csakhogy állatokon és növényeken kívül egyéb lakói is voltak ennek a csodaszép bolygónak - a stálikszok meg a gummeránok. A stálikszok tapintatlan, mohó lények voltak, a gummeránok jóindulatú, de sajnos gyenge, együgyű lakói a bolygónak.

A mohó stálikszok nagy mohóságukban gyártottak és gyártottak mindent, amit csak kitalálni meg gyártani

150

lehet, és arra törekedtek, hogy minden az ö tulajdo­nukba kerüljön. Abban még nem volna semmi kivetni­való, hogy új meg új gépeket, készülékeket találtak fel, új meg új dolgokat gyártottak - ha a stálikszok éssze­rűen, célszerűen és mindenekelőtt értelmesen éltek vol­na a tehetségükkel. Csakhogy annyira eltöltötte őket a kapzsiság, hogy egyre csak gazdagodtak, és nagy bősé­gükben mit sem törődtek a környezetükkel.

Irtózatosan sok helyre volt szükségük, hogy minden tulajdonukat, minden javukat, valamennyi masináju­kat el tudják helyezni. Ezért aztán nekiálltak és kivág­ták a fákat, kiirtották az erdőket, feltöltötték a tavakat, lebetonozták a mezőket, kiszárították a patakokat. De még így sem volt elegendő helyük. Elhatározták hát, hogy mindazt, ami nem vadonatúj, és persze a sok ma­sinájuk minden hulladékát belehajigálják a folyókba, tavakba, tengerekbe. A stálikszgyerekek is követték szüleik példáját, a megunt játékokat, üres üdítősdobo­zokat, csokoládé- és cukorkapapírt, kartondobozokat, plasztikzacskókat elhajigálták réten, erdőben, folyókba, tavakba, tengerekbe - oda, ahova érték.

A gummeránok ugyan nem helyeselték a stálikszok vi­selkedését, de tenni sem tettek ellene semmit. Eleinte még észre sem vették, hogy minden egyre piszkosabb, hogy a természet lassan megbetegszik - továbbra is örül­tek a tarka rétnek, a zöld erdőnek. Amikor már lehe­tetlenség volt nem észrevenni, milyen kárt tettek a stá­likszok a természetben, a gummeránok szörnyen meg­rémültek. Sírtak, ha találtak egy állatot, amelyet meg­sebzett egy elhajított konzervdoboz, ríttak a kiszáradt fák láttán, panaszolták a zavaros vizeket - de ugyanakkor tátott szájjal bámulták a stálikszok fényűző életét, ami­ből nekik is le-lepottyant néhány morzsa. Ezért aztán még úgy se mertek ellenszegülni a stálikszoknak.

Csak két gummerángyereknek, Tisztácskának és Bé-

151

kécskének volt annyi esze, hogy megpróbáljanak vala­mit tenni a szennyezés ellen. Először is összeszedték az erdőn-réten szanaszét heverő játékokat, plasztikzacs­kókat, dobozokat, papírokat, aztán lebuktak a vizek mélyére, hogy onnan is felhozzák a szemetet. De a boly­gót már annyira elárasztotta a hulladék, hogy Tisztács-ka és Békécske hiába fáradozott.

Tanakodtak, töprengtek: mit tehetnének, s végezetül elhatározták, hogy elmennek a bolygó legbölcsebb lako­sához, a vén bagolyhoz. A bagoly egy százesztendős tölgyben lakott, de már annak az ágai is betegen kor-nyadoztak. A bagoly elgondolkodva pislogott, tollászko­dott, a füle tövét vakarta, aztán végre megszólalt:

- Segítek nektek. Ükanyám varázsitalt ásott el ennek a tölgyfának a tövében. Ha növényt, állatot vagy más élőlényt meghintenek a varázsital három cseppjével, egy szempillantás alatt átröppen a szomszédos lakatlan bolygóra. Csak az a veszedelmes, hogy se több, se ke­vesebb nem lehet három cseppnek Aki kevesebbet kap, magányosan bolyonghat a világmindenségben, aki töb­bet, az egy messze távoli bolygóra kerül. És még vala­mi. Nincs elegendő varázsital valamennyi lakosnak. Ezért a stálikszok nem kaphatnak belőle egyetlen csep­pet sem. Talán jobb is így, mert a stálikszok nem ta­nulnak hibáikból, és az új bolygót hamarosan éppen így beszennyeznék. Hát jó, ássatok le a tölgyfa tövébe, és hozzátok fel a varázsitalt. Kérjétek meg a madara­kat, hogy segítsenek helyesen elosztani az italt. De gyorsan, mert legfőbb ideje megmenteni a természetet.

Tisztácskának, Békécskének nem kellett kétszer mon­dani: a madarak segítségével háromcseppenként elosz­tották a varázsitalt az állatok és a növények között. Huss, eltűntek az erdők, zsupsz, nyoma se maradt a mezőknek, hujj, röppentek fel az állatok az égbe. Sivár, kopár és szürke lett a bolygó.

A gummeránok keserű könnyeket sírtak, de kényelmet-

152

lenül érezték magukat még a stálikszok is. Piros virág he­lyett megannyi rozsdás fém alkatrész, sárga virágok he­lyett ócska törmelék; hal helyett olajfolt úszott a vízen, fák helyett szemétdombok emelkedtek. Szemét borította az egész bolygót. Tlsztácska és Békécske még gyorsan megszórták a siránkozó gummeránokat a varázsitallal, hogy gyorsan megszabaduljanak a piszkos sivatag szo­morú látványától. Végül pedig egymást is meghintették három-három cseppel.

Az utazás mindössze néhány másodpercig tartott, Tlsz­tácska és Békécske mégis úgy érezték, mintha hosszú, gyötrelmes álomból ébrednének, amikor leszálltak az új bolygón. Csodálatos látványt nyújtottak a buja, tarka mezők, tiszta folyók, tavak, tengerek, a pompás állatvi­lág, a dús erdőségek. Tisztácska és Békécske még a százesztendős tölgyfára is rátalált, amely immár egészsé­ges ágaival nyújtózkodott a meleg napfény felé.

A gummeránok új erőre kaptak. Nekiláttak, hogy váro­sokat építsenek, sőt még gépeket is szerkesztettek, aho­gyan a stálikszoktól tanulták. De arra gondosan ügyeltek, hogy okosan helyezzék el és kezeljék gyáraikat, városai­kat, gépeiket, hogy a természetben ne tegyenek kárt.

Amikor Tisztácska és Békécske a gummeránok közül utolsónak indult a nagy útra, a varázsital palackja még nem ürült ki egészen. Négy stáliksz talált rá, és mohón ki akarták inni a maradék italt. Az első nagyot hörpintett belőle, ugyanúgy a második is, de a harmadiknak meg a negyediknek már csak egy-egy csepp jutott. Nemhiába intett óvatosságra a vén bagoly: a harmadik meg a negye­dik stáliksz mind a mai napig magányosan bolyong a vi­lágmindenségben, mert egyetlen bolygó sem fogadja be a környezet ellen vétkezőket.

Hát az első meg a második stáliksszal vajon mi történt? Jókora kortyot nyeltek a varázsitalból, hát, ahogyan a vén bagoly megjósolta, egy messze távoli bolygóra érkez-

153

tek: méghozzá a ml Földünkre! így hát most két stáliksz él közöttünk. Nagyon vigyázzunk, nehogy ezek a megátal­kodott lények a mi Földünket is szennyezett, sivár, szo­morú bolygóvá változtassák! Ugye, te is segítesz?

Amit a szülőknek tudniuk kell

A környezetvédelem gondolata már régen nem csupán egy kisebbség ideológiája. A mindennapi élet alapvetően fontos törvénye, hogy gondunk legyen környezetünkre -következésképpen fontos alkotóeleme a nevelésnek.

Hogyan lehet a gyerekeket rávezetni, hogy törődjenek a környezettel, hogyan ébreszthetjük őket a környezet tudatára? Csak ha a szülők értenek hozzá, hogyan ré­szesítsék a gyereket is a természet örömében, hogyan keltsék fel erőltetés nélkül érdeklődését iránta, ha ma­guk adnak példát a gyereknek, hogy legyen tekintettel a természetre, és cselekedeteivel ne rombolja a környe­zetet - akkor a minta alapján a gyerek elsajátítja a he­lyes szemléletet.

Elsősorban tehát a szülők szolgáljanak mintaképül, így például gyakorolják mindennap együtt a gyerekkel a környezet megértő védelmét (üres tejeskartonokat összehajtogatni, a hulladékot a megfelelő hulladékgyűj­tőbe dobni, semmit nem elszórni, a földről a szemetet felszedni stb.), és igyekezzenek felébreszteni a gyerek­ben a természet iránti érzékenységet (elmagyarázni-ál­lataink szokásait és szükségleteit, felhívni a gyerek fi­gyelmét a rovarok szépségére és hasznosságára, növé­nyeket gondozni és nem letépni stb.).

Ha a gyerek megtanul ügyelni a tiszta környezetre, ha kifejlődik benne a természet iránti érzék, akkor nem­csak a növény- és állatvilág, hanem az emberek iránt is tapintatos, jóérzésű lesz.

154

Ha a gyerek találkozik a halállal

NAGYI MEGHALT

Nagyi meghalt. Anna el sem tudja képzelni, hogy Nagyi nincs többé. Anna na­gyon szerette Nagyit - és most már sohasem fogja vi­szontlátni nagymamáját?

Otthon nyomott a hangulat, minden csendes, a szülők halkan beszélgetnek. Mama néha lopva letörli köny-nyeit, papa zavartan köhécsel. Annának ennyit mond­tak igen komolyan a szülők:

- Nagyi a mennyországban van. Ott sokkal jobban ér­zi magát, már nem fáj neki semmi.

- De én úgy szeretem! Miért nincs már itt? Hogyhogy jobban érzi magát? Miért halt meg? - kérdi kétségbe­esetten Anna.

- Hiszen tudod, hogy nagyon beteg volt. És nagyon öreg is volt már. Olyankor a szív elfárad, és egy napon nem ver tovább - válaszolnak a szülei, és szomorúan elfordítják tekintetüket.

- Csak a beteg, öreg emberek halnak meg? Mamá­nak és papának is el fog fáradni a szíve? Azt hiszem, néha gyerekek is meghalnak. Fáj a meghalás? Mit je­lent az, hogy a mennyországban van? Az én tengeri­malacom is ott van, amelyik tavaly elpusztult? Nagyi most az én tengerimalacommal játszik? Lát engem most Nagyi?

Ezek a kérdések foglalkoztatják Annát, de nem meri gyászoló szüleit zaklatni.

155

Anna nyugtalanul forgolódik az ágyban. Hirtelen ma­ga előtt látja Nagyi kedves, ismerős arcát. Emlékszik a sok mesére, gyerekversre, amit olyan gyakran hallott nagymamájától. Nagyi kedvenc versét tudja is kívülről. Egy kisfiúról szól, aki meghalt, és az égből küld üdvöz­letet édesanyjának, hogy megvigasztalja, és hogy édes­anya örömmel gondoljon gyermekére:

Angyalsereg este asztal körül makulátlan kifésült szárnnyal ül. Cakkos csillagot farag minden angyal, s befesti tiszta, mennyei arannyal. Szent Péter mindre oda-odanézve jár fel-alá, és nem ül le a székre, vállacskák felett sorra áthajol, ha rosszul jár a kéz, javít, s dicsér, hajói. Az asztal sarkán, hátul egy ficakban vígan dolgozik egy kis tökmag angyal, mint ő, a csillaga majd' akkora, ecsetje rendületlen jár ide-oda. Hirtelen hasít a mennyei csendbe mennydörgés: „Te mit művelsz, szedte-vette?!" Ő így válaszol vígan: ,Anyué lesz! Az égszínkéket nagyon szereti, kék csillagot festek, nem aranyat neki. Majd ha a csillag kéken ragyog fenn az égen, tudom, így szól anyu: »Kicsim festette nékem.«"

Az angyalkák ugyan csak a mesében festik a csillago­kat, de Anna tudja, hogy néha majd Nagyi is küld neki ilyen „csillagüdvözletet". És mert Anna nagyon szereti Nagyit, mindig örömteli szívvel gondol majd rá. És ak­kor néhány pillanatig úgy érzi, mintha Nagyi most is ott volna mellette.

Annának eszébe jut, hogy van valahol egy rajz, amit Nagyitól kapott. Mindjárt kutatni is kezd a fiókjában,

156

megtalálja, leveszi a falról a Snoopy-posztert, és a he­lyére akasztja Nagyi rajzát. Ekkor lépnek a szobába a szülők, és a rajz láttán elered a könnyük. Jólesik, ha az ember néha kisírhatja magát. Mindannyian megköny-nyebbülnek, sok szépet mesélnek egymásnak Nagyiról, és most végre Anna is elkérdezheti valamennyi kérdését.

Amit a szülőknek tudniuk kell

N e tagadják meg se maguktól, se a gyerektől a gyászt! Ne nyomják el érzéseiket, ne kerüljék a szeretett sze­mély halálának témáját.

Alaptalan félelem, hogy a gyász szükségtelen terhet ró a gyerekre. Ha az ember őszinte fájdalmat érez, ezt ne­hezen leplezi. De ha nem adnak hangot érzéseiknek, a gyerek elbizonytalanodik a gyász jeleinek láttán, ame­lyeket önök önkéntelenül is tanúsítanak. Ha őszintén megvallják érzéseiket, és a gyerektől sem tagadják meg az ilyen érzést, segítenek neki, hogy megnyíljon, és őszintén beszéljen bánatáról. Ne essenek a szokásos hi­bába, hogy a gyereknek azonnali vigasztalással próbál­janak szolgálni - vegyék előbb tudomásul az érzéseit.

Ne kerülgessék a halál témáját, mint macska a forró kását. De ne is terheljék túl a gyereket hosszú magya­rázatokkal. A helyes út: a gyerek kérdéseire rövid, ha­tásos, egyértelmű válaszokat adni. A családi körben be­szélgessenek behatóan az eltávozottról, emlegessék fel szép emlékeiket, meséljenek egymásnak kellemes ese­ményekről. Mindez azonban csak akkor hat felszabadí-tólag, ha önmaguknak is, a többi érintettnek is megen­gedik, hogy szabadon kimutassák fájdalmukat.

157

TARTALOM

NÉHÁNY SZÓ A SZÜLŐKHÖZ 5 HOGYAN ÖSZTÖNZI HELYESEN 7 A GYEREKET A SZÜLŐ

Ha a gyerek nem akar elaludni NEM AKAROK MÉG LEFEKÜDNI 19 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyerek rosszat álmodik EGY-KÉT-HÁR, NEM FÉLSZ MÁR 27 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyerek fél a kutyától MARCI ÉS A TÖRPEKUTYÁK 33 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyerek fél a fogorvostól A KIS HABLEÁNY " 42 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyerek húzza az időt A SUGÁRGYEREK 48 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyerek rendetlen VERONKA ÖSSZEVISSZA-ORSZÁGBAN 55 Amit a szülőknek tudniuk kell

158

Ha a gyerek hazudós AZ IGAZMONDÁS TORNYA 63 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyerek csúnyán beszél A FONTOSKODÓKA Amit a szülőknek tudniuk kell

70

Ha a gyerek engedetlen INDIÁNOSDI Amit a szülőknek tudniuk kell

77

Ha a gyerek rágja a körmét CILI, A CICALÁNY Amit a szülőknek tudniuk kell

82

Ha a gyerek éjjel bepisil CSURI KIRÁLYKISASSZONY Amit a szülőknek tudniuk kell

89

Ha a gyerek dadog FLÓRIÁN ÉS A HARKÁLYNYELV Amit a szülőknek tudniuk kell

98

Ha a gyerek nem akar enni A NAGYÉTKŰ KISEGÉR Amit a szülőknek tudniuk kell

105

Ha a gyerek nem akar ottmaradni az óvodában GYURKA MEG A MACI 111 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyerek zavarja a tanítást A KRUMPLIORRÚ BOHÓC 117 Amit a szülőknek tudniuk kell

159

Ha a gyereket gúnyolják PÖTTÖM, PUFI, PIPASZÁR 123 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyereknek agresszív hajlamai vannak TAMÁS ÉS A FEKETE HOLLÓ 128 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a testvérek marakodnak DÖNCI ÉS DORKA, A MEDVEBOCSOK 137 Amit a szülőknek tudniuk kell

Hogy a gyerek jó partner legyen A MÓKUSGYEREKEK 143 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha környezetvédelemre akarjuk nevelni a gyereket A STÁLIKSZOK MEG A GUMMERANOK 150 Amit a szülőknek tudniuk kell

Ha a gyerek találkozik a halállal NAGYI MEGHALT 155 Amit a szülőknek tudniuk kell .