HEATHER GRAHAM

Derengő hajnal

Heather Graham – A New York Times szerint a

legjobb bestselleríró – remekül ötvözi a nagy

szenvedélyeket a lélegzetelállító kalandokkal

történetében, melynek cselekménye Skócia viharos

múltjában játszódik.

A szőke és meseszép Lady Eleanor, Clarin úrnője

– a családi vagyon egyetlen örököse - hogy elkerülje

azt, hogy I. Edward válasszon neki férjet, tengerre

száll, és Franciaországba tart; ott várja őt apja

barátja, egy idős francia nemes. Kedves és

áldozatkész, feleségeként biztonságban lesz…

A vad felföldi lázadó, Brendan Graham azonban

foglyul ejti őt…s valóra váltja legtitkosabb vágyait.

Eleanor csapdába kerül, sötét erők törnek a vesztére:

a gyilkosság súlyos gyanújával kell szembenéznie.

Csak egyvalaki mentheti meg a szenvedés és a

halálos ítélet elől. Élete attól a férfitól függ, aki

habár legádázabb ellensége…elrabolta a szívét.

Eredeti cím: Seize The Dawn

Copyright © Heather Graham Pozzessere, 2001

Hungarian edition and translation

Copyright © 2002 by Hajja & Sons Ltd.

All rights reserved!

Magyar kiadás: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft.

4017 Debrecen, Pf.: 32

E-mail: rendel@hajja.hu

www.hajja.hu

Felelős kiadó: Hajja Attila

Az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének a tagja

Fordította: Jászberényi István

Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft.

Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt.

ISBN 963 9329 49 5

4

Prológus

Falkirk, Skócia

1298. július 22.

A háborúnak van egyfajta szépsége. A nyílvesszők látványa

lenyűgöző. Hirtelen jelentek meg a ragyogó nyári égbolton…

Lélegzetelállítóan röppentek a magasba, fordultak vissza, majd

hullottak alá egyfajta kecsességgel, nyílzápor formájában a

földre.

Sikoltó, süvöltő zúgásuk mindent elnyomott.

Karöltve a hangokkal, melyek követték…

Brendan kiáltásokat hallott; azok a skótok, akik az angolok

mesterlövészeit ülepüket mutogatva gúnyolták, túl későn vették

észre, hogy a kecsesség és a szépség épp olyan halálos,

akárcsak az emberi ostobaság. Nyílvesszők fúródtak húsba,

ontottak vért, törtek csontot. Emberek ordítottak fel, tántorodtak

meg, zuhantak a földre, ki sebesülten, ki holtan. Lovak

nyerítettek fel élesen, állatok és harcosok haltak, s a lovasok,

kik nem ütötték meg magukat, átkozódtak, miközben lovaik

utolsót nyerítve felbuktak. A gyalogosok szétrebbentek; a

lovasság összeomlani látszott; a parancsnokok kiabáltak.

– Abbahagyni, ostobák! És takarjátok el az ülepeteket! –

kiáltott John Graham, Brendan rokona, hatalmas fekete

ménjének hátáról. Nyerésre álltak. Vezetőjük, William Wallace

tudta, hol válassza meg az ütközet helyét. Annak ellenére, hogy

Edward nagyszámú gyalogos és lovas fölött rendelkezett –

utóbbiakból tizenkétezer, előbbiekből huszonötezer –, William

a Callander-erdő oldalából szándékozott támadást indítani.

Innen egy sebesen folyó patak tört elő, ami a Glen Village-ből

érkező csermelybe torkollott, és így a terület, melyen az

angoloknak át kell kelniük, kis kiterjedésű, de vizenyős, sáros,

mondhatni, ingoványos, embert s lovat egyaránt próbára tesz.

Ma az angolok támadtak. Sárosan gyülekeztek. A skótok

szétszóródni látszottak.

5

– Abbahagyni! – kiáltott John ismét.

Brendan látta, amint hitetlenkedve csóválja a fejét és azon

csodálkozik, vajon miféle bolond meggyőződés inspirálhatta az

ostobaságnak ezt a színjátékát.

Igen! Vajon nem látták a nyilakat? Úgy gondolták,

dacolhatnak az angolok gyilkos zárótüzével – ezért életükkel

fizettek. A fő támadás pedig még el sem kezdődött.

A kiáltásokkal egy időben csilingelést is hallott, a gazdagok

díszes lószerszámainak hangját. Az ő deres hátasa, Achilles is

türelmetlenül dobbantott a lábával, miközben orrlyukain párás

leheletének felhője távozott. A nyílzápor egyre sűrűsödött.

Emberek zuhantak a földre holtan. Edward, Anglia királya nem

bolond, és bizonyosan nem gyáva, s mindazok, akik annak

nézték, alaposan ráfizettek. Az angol király annak idején

könyörtelenül lerohanta a walesieket – így tett szert nagy tudású

íjászaira. Hozott magával olyan katonákat is, akik a számszeríj

kezelésében mutattak tehetséget: flamandokat, németeket,

zsoldosokat – néhányat még a franciák közül is, akikkel pedig

állandóan hadban állt.

Mi több, skótok is tartanak vele. Skótok, akik félnek attól a

Wallace-tól, aki őrzőjük, védelmezőjük, önmaga kegyelméből a

Skótok Kalapácsa, kit Anglia Plantagenet-házi királyának

seregei eleddig nem tudtak feltartóztatni.

Skótok, akik talán most átálltak.

Az angolok íjászait lovasaik követték. A skót lovasok

szétszóródtak. A közelharc egyre közelebb dúlt. A skótok

szakavatott kézzel kezelték a schiltronokokat – ember alkotta,

dárdakötegekből készült akadályokat –, melyek igen hatásos

fegyvernek bizonyultak az angol lovasság ellen.

Most azonban ők is kudarcot vallanak.

Brendan lováról leszállva egy edzett öreg harcoshoz siet,

kinek combjából nyílvessző áll ki. Nem tudja kihúzni a vesszőt;

s az el is vérezhet itt, a harcmezőn.

– Törd el! – parancsolja az öreg.

– Nem tudom, MacCaffery…

– Pedig el fogod, fiam, el fogod – a sűrű ősz szemöldök és

hajzat alól, melyek teljesen összenőttek és határaik nem

elkülöníthetőek, mélyen ülő kék szemek néztek rá.

– MacCaffery…

– Gyenge vagy hozzá, fiam?

6

MacCaffery szándékosan gúnyolódott. No igen, a

gúnyolódással célt is ért. Fogcsikorgatva elpattintotta a

nyílvesszőt, majd vászoningével bekötözte sebét.

– Bolond – vádolta az idősebbet.

– Az – mondta MacCaffery kedvesen. Az öreg meg se

rezzent, jajszó nem hagyta el ajkait. – Kötözni való bolond. És

így fogok meghalni, fiam.

Így meghalni…

Az öreg is érezte vajon? Furcsa érzés, nem is félelem, inkább

egyfajta zaklatottság szorongató érzése. Nem lett volna szabad

harcolniuk azon a napon! Sok altiszt mondta. Nem lett volna

szabad harcolniuk. Északon kellett volna folytatniuk

küzdelmüket. Feldúlt, kifosztott országot hagytak maguk

mögött; ha hagyták volna az angol sereget előrenyomulni,

kiéheztethették volna őket!

Már csaknem egy éve, hogy Stirling Bridge-nél Skócia

hadereje, Skócia igazi hadserege – gazdagok, szegények,

földművesek, élelmiszerszállítók – nézett szembe Anglia

erőivel, és ott ő diadalmaskodott. Azon a jeles napon Skócia

elnyerte szabadságát. Észak hatalmas bárója, Andrew de Moray

a harcban halálos sebet kapott, röviddel a csata után elhunyt.

Azonban Sir William Wallace, a küzdelem nagy túlélője, az

utolsó pillanatig életben tartotta nevét a hivatalos

kapcsolatokban. Wallace királyként uralkodott. Oly nagy

hatalomra tett szert, hogy a vérontást kiterjesztette Angliára,

lerombolta Yorkot, és követőinek valami hihetetlenül értékeset

adott cserébe: a büszkeséget.

Büszkeség.

A büszkeség most őrültségbe csapott át.

– Vigyázz! – kiáltott az öreg MacCaffery.

Brendan megfordult, épp jókor. Egy a York-ház színeit

viselő páncélos lovas rontott rá. Brendan minden erejét beleadta

kardjának szúró mozdulatába s egyenesen a torok tájékára

célzott. Ellenfele megtántorodott, kiszakadván térből és időből,

a nyakához kapott. Ujjai között vörösség szivárgott keresztül.

Majd a sárba rogyott. Azonban mögötte újabb érkezett

lendületes vágtában az ingoványos talaj ellenére, s Brendan

felkészült a fogadására.

Először, Hawk’s Cairnnél, hol tudás és tapasztalat nélkül

csatázott, megtanulta gyűlölni az ellenséget, s életben maradt,

mert holtnak hitték. Nagyon távolinak tűnik most mindez.

7

Megtanulta. Az idő neki dolgozott, erőre, Ítélőképességre – és

persze jól képzett hadseregre – tett szert.

Most a tudatára ébredt.

Itt meg fog tanulni veszítem.

Sohasem nyugodott volna bele. Akárcsak az öreg

MacCaffery, ki bár sebet kapott, talpra állt, s bár erősen vérzett,

folytatta a küzdelmet. Felemelte kardját, majd lesújtott,

felemelte, majd lesújtott, felemelte…

Újra és újra.

A talaj vérben ázott a talpa alatt.

Brendan kiáltást hallott és hátrafordult. Vérrokona elbukott.

John Graham a földön feküdt, nyergéből kiütve. Emberei köréje

sereglettek, próbálták kiszakítani az őket lerohanó, a skótok

sorait tizedelő katonák rohamában.

– Eredj, segíts neki! Fedezlek hátulról! – ordította

MacCaffery. No igen, az öreg bár harcias ember, ám félig, ha

nem is teljesen süket; pillanatnyilag más nem fedezhette. Így

hát Brendan futott, aztán mikor felemelték Johnt, látta a sebet a

torkán és hallotta a tüdejéből előtörő halálhörgést, térdre

rogyott.

– Az Isten szerelmére, John. – Érte nyúlt, hogy felemelje, de

ekkor John a mellére helyezte vérborította kezét. – Brendan,

menj, vidd ezeket az embereket itt! Az imént vitték el magukkal

Wallace-t. Menj utánuk.

– Nem hagylak itt! – ellenkezett. – Elviszlek ebből az

ingoványból az erdőbe.

– Brendan, én meghalok és neked most nem egy hulla

megmentésével kell foglalkoznod.

– John…

– Skóciáért, Brendan! Menj! Ez a csata elveszett, s még sok

minden elveszett! De a remény nem veszett el és a szabadság

tovább él szívedben! Eredj!

John keményen megragadta a kezét.

A szorítás gyengült, majd egyszer csak megszűnt. Brendan,

fogait összeszorítva felemelkedett. Körülnézett.

Holtak borították a harcmezőt. Az öreg MacCaffery

megbicsaklott; végül ő is elesett. Szabad emberként halt meg,

szembeszállva a végzettel.

Az angolok tovább özönlöttek. Lovasok százai. Egyre több

és több. Akkor is, ha lovaik meg-megcsúsztak a sárban, a

vérben s a holtak tetemein. Egy harcos leszállt lováról és feléje

8

indult. Brendan kiáltást hallatott, a skótok csatakiáltását;

kiáltást, mely eget s földet rengetett, mely a páncélos,

harcedzett angolt megállásra késztette.

Előrelépett, haragtól és dühtől vezérelve, kardjával vágva,

sújtva, szúrva. Emberek hulltak előtte, gyakran egyetlen

csapástól elterülve. Lassan haladt előre, céltudatosan, dühösen

és haragja nőttön-nőtt. John meghalt, az öreg MacCaffery

szintén meghalt, Isten nevében, mindenfelé halottak, és a

gyűlölt angolok csak jönnek, jönnek…

Túl sokan vannak.

Észrevette, hogy már nem egyedül küzd. Oldalra pillantván

családjának színeire és címerére lett figyelmes, felismerte

unokatestvérét, Arryn-t, amint csatlakozik. Együtt lépkedtek át

a halál árnyékán acéllal a kézben, mely csillogott a napfényben,

majd vörösre váltott…

Vér és ködpára. Oly sokan harcoltak a mezőn, hogy immár

nehéz volt megmondani, ki kicsoda. Egyre nehezebben lehetett

észrevenni a kereszteket a páncélinget fedő tunikákon, és még

nehezebb a szőtt gyapjú színét látni a tartános, páncél nélkül

harcoló embereken.

Hirtelen szünet támadt. A feléjük tartó angolok a földre

buktak.

Többen jöttek…

A távolban.

Akárcsak az eget elsötétítő nyílvesszők, lenyűgöző hatásúak;

barna paripák, a páncélok csillogása nap és ég alatt, robogó

katonák, kidagadt izmok…

Gyönyörű. Csodálatraméltó. Halálos.

– Lóra! – kiáltotta Arryn. A velük harcoló emberek

némelyike elfutott.

Brendan a fejét csóválta, összehúzott szemmel.

– Ők többen vannak! John meghalt, MacCaffey meghalt,

mindannyian… meghaltak – mondta és végignézett a mezőn. –

Értük, szabadság vagy halál!

– Nem nyerjük el a szabadságot, ha nem tartjuk életben a

harcot! – felelte Arryn. – Pokolba veled, Brendan, lóra, ha

mondom!

Tizenhat évesen Stirling Bridge-nél megízlelhette a

győzelem édes ízét.

Most, tizenhét évesen Fallkirknél tudta, hogy le kell nyelnie

a vereség keserű ízét.

9

Arryn lóra ugrott. Achilles mögötte ügetett. Brendan egy

pillanatig habozott. Azután felült a lovára és követte. John testét

meglátva megállt egy pillanatra.

– Úgy van, kuzin! Skóciáért fogok küzdeni! És esküszöm

neked, John, hogy addig folytatom a harcot, míg Skócia szabad

nem lesz mindörökké. Isten segedelmével, megesküszöm!

Sohasem adom meg magam vagy hagyom cserben országomat.

Az angolok már majdnem elérték őket.

Várt.

Harcias és tüzes dühvel ütötte ki nyergéből a szemből

közeledő támadóját, utána pedig azt, aki a háta mögé került.

Ismét úgy tűnt, körülzárták. Az erdő, a fák felől érkeztek.

Felvévén velük a harcot, lóháton, kardjával vagdalkozva,

egyszerre a fák között találta magát. Csaknem földre

kényszerítették; saját akaratából leszállt tehát lováról, és

gyalogosan folytatta a küzdelmet. Megtámadták, ő keményen

visszaszorította ellenfelét egy fához, majd ott végzett vele.

Megfordult, árnyékban és sötétbe burkoltan állt. Valaki a

holt helyébe ugrott, páncélinge felett sötét köpenyt viselt.

Barát vagy ellenség?

Egy lépést tett feléje.

Egy pillanatig az alak keményen és agresszívan támadott,

ám Brendan minden kardcsapást hárított. Az ellenfél egyszer

csak hanyatt esett, majd felkiáltott.

– Várj!

Fiatal, női hang szólt.

A köpeny lehullt róla; fejéről letépte a sodronypáncélt. A

férfi döbbenten meredt rá. Nagyon fiatal – magakorabeli talán?

Fiatalabb. Az erdő vetette árnyékban haja aranyszín tűzzel

lobogott. Vonásai tökéletesek, akár a faragott márványszobroké,

szeme oly ártatlanul ragyogott, akár a csillagok…

Brendan egyetlen mozdulatot sem tett feléje, csak bámulta.

Hallotta, hogy valaki közeledik mögötte. Az ellenség a háta

mögül érkezett.

Megfordult, egy pillanatot sem késlekedett. Mielőtt a harcos

levághatta volna a fejét, átdöfte annak torkát.

Ekkor hátulról valaki fejbe ütötte. Térdre rogyott, a fájdalom

átjárta a halántékát, s csaknem elvakította. A lány. A lány

leütötte, gondolta, s a világ kezdett elsötétülni körülötte.

– Brendan! – Unokatestvérének hangja visszaadta a küzdeni

akarását.

10

Arryn érte nyúlt. Lováról leugorva talpra állította Brendant.

– Gyerünk, gyorsabban, messzebbre, be az erdőbe!

Brendan összeszorított fogakkal megkapaszkodott lova

nyergében, majd sikerült magát felhúznia.

Rettenetes fájdalmat érzett; mégis inkább magára

haragudott. Sohase bízzon az ember az ellenségében!

– Brendan! Fiú, tarts ki, tovább!

Víziója szertefoszlani látszott.

Meglátta mögöttük a sereget a fák közé rontani.

Könyökével megbökte Achillest és kemény vágtába kezdett.

Szerencsére lova követte a rokonáét. Ahogy lovagoltak és az

angolok kezdtek lemaradni, tehetetlen dühében és

keserűségében magát kezdte átkozni. Eltévedtek. Oly sokáig,

oly keményen küzdöttek…

S végül egy lány üti le.

Mindenesetre túlélte.

Ő készen állt mindhalálig harcolni, ám igazuk van – a

halálból semmilyen haszna nem származna, sem neki, sem az

országának. Újra harcolni akart.

Soha nem adja meg magát.

Sohasem felejt, sohasem bocsát meg.

A feje vadul hasogatott, csaknem leesett nyergéből, azonban

sikerült megtartania magát és életben maradnia, pusztán az

akarata által.

Túl kell élnie ezt.

Skóciáért!

És a bosszúért.

Egy napon, Istenemre, igen! Egy napon megtudja, ki az a

lány!

Bosszú, harag, mindezek oly erős érzelmek az életben!

Menedék… végre menedéket találtak az erdőben.

– Biztonság, pajtás, most már biztonságban vagyunk! –

hallotta Arryn rekedt hangját, majd rokona karjába zuhant, és

tudta, hamarosan elveszti az eszméletét. A sötétség kezdett

mindent beborítani körülötte. Mély, bíborszín sötétség, akárcsak

a vér és a halál árnyéka…

Életben marad.

A bosszú miatt és Skócia miatt.

S persze, azért hogy megtalálja azt a lányt! – pusztán

országa iránti szeretetből. Nem fog meghalni.

Nem…

11

Megtorolja a ma esett gyalázatot.

Ő és az országa élni fognak – békében, győzedelmesen.

Szabadon.

12

1. fejezet

Az új évszázad előestéjén

1301-1302

– Egy törvényenkívüli! – kiáltott Abram kapitány. –

Kalózhajó. Minden vitorlát kibontani! Szélirányba! Le kell

hagyjuk ezeket a gazembereket!

Az ősz szakállú, cserzett bőrű hajóskapitány feszülten adta

ki a parancsot.

Az angol Lady Eleanor, a yorkshire-i Clarinből, a hajó

orrában állt s érezte, amint a sós permet a bőrét csípi, a szél

pedig a haját, ruháját korbácsolja. A kapitány kiáltására

összevonta a szemöldökét. Az árbockosárból nyíló kilátás

ellenére ő vette észre először a közeledő hajót, s hívta fel rá a

kapitány figyelmét. A hajó nagyon gyors – figyelte ámulva,

ahogyan feléjük közeledett, át az ír-tengeren.

– Kalózhajó – ismételte. Nem tudta, higgyen-e a

kapitánynak. Hallott a fosztogatókról, de számuk kevés, mint

ahogy az esetek száma is. Elmúltak már azok az idők, amikor a

tengereket a vikingek uralták, ennek vége mindenkorra; és bár

sok olyan ember él Britanniában, Írországban és talán Európa-

szerte, akikben viking vér csörgedezik, azonban azoknak, akiket

efféle mesterkedésen kaptak, borzalmas következményekkel

kellett szembenézniük. Edward király könyörtelenül bánt a

kalózokkal – azok kifosztották hajóit, pénzesládáit, s neki

szüksége volt a pénzére állandó háborúi finanszírozásához.

– Kalózok! – kiáltotta Abram kapitány ismét, bosszúsan,

hirtelen a lányra nézve. – S ön, hölgyem, azonnal lefárad a

kabinomba.

– Abram kapitány, amennyiben a kalózok elfoglalják e hajót,

teljesen közömbös lesz, hogy a kabinjában vagyok-e éppen

vagy bárhol másutt.

– felelte a lány.

– Ez az én hajóm, így itt én parancsolok!

13

– Kapitány, az emberek oly sok mindent parancsoltak már.

– Harcolni fogunk!

– Efelől nincs kétségem!

A férfi sóhajtott, végigmérte… tudta, a lány fiatal kora

ellenére sok mindent megélt már.

– Hölgyem, meglehet, hogy lekaszabolják azok a bárdolatlan

fickók, amint a fedélzetre ugranak. Ők keveset tudnak a

civilizált világ szokásairól!

A civilizált világ… Mintha egy békés, polgári világban élt

volna.

– Talán nem is kalózhajó, csupán unokatestvéreim egyike –

mondta halkan.

– Hölgyem, felismerem azt a hajót! – biztosította Abram. –

Egy gaz francia kalózé, a neve Thomas de Longueville!

Hölgyem, nem nézhetem tétlenül a halálát!

Persze hogy nem, gondolta szomorúan a lány, és azon

gondolkozott, talán életét veszti most az Ír-tengeren, egy hajón,

útban Franciaország felé, s talán lesznek, akik örömmel

fogadják a halálhírét. Megőrizte nyugalmát, majd emlékeztette

a férfit:

– Kapitány, családom észak-yorki otthonában láttam, amint

a gazember skót, Wallace emberei, felgyújtanak egy csűrt,

benne harminc emberrel. Uram, én voltam az, aki dacolva a

mészáros hadseregének még ott maradt embereinek, kinyitotta a

kapukat.

Abram úgy tűnt, nem örül a hallottaknak.

– No igen, hölgyem, önt szentnek hiszik, Isten kegyeltjének,

tudom, York lakosai követték önt egyenesen a falkirki

csatamezőre, most azonban a tengeren vagyunk! Kedves

hölgyem, itt elég egy elszabadult horgony, és meg is halhat!

Önre zuhanhat egy árboc! Hívja a szolgálóját, kérem. Fáradjon

le.

– Kapitány, minden tiszteletem…

– Te lány! Hát senki sincsen itt, akire hallgatnál?! – kiáltott.

Először érezhetett igazi félelmet, most, e hang hallatán. A

lány megfordult. A hajó közel járt. Amellyel ő utazott, ócska,

recsegő, nyikorgó jószág, áruval megpakolva, nemigen tudott

már gyorsabban menni. Tengerészek futkostak, az első tiszt

parancsokat osztogatott, s a tekintetek figyelmeztetőn hatottak

rá.

14

Visszanézett, a feléjük tartó hajóra. Kicsi, áramvonalas, sima

testű, kiváló vitorlákkal, büszke árbocokkal, a vizet egy kés

precizitásával és könnyedségével szeli.

– Eleanor!

Nevének hallatán hátrafordult.

– Normális vagy, gyermekem? Kalózok vannak a

nyomunkban? – Bridie, a szolgálója a kapitányi kabinba vezető

lépcsőnél állt, s egymás után vetette a kereszteket. A helyzet

ellenére Eleanor felvonta szépen ívelt szemöldökét – Bridie

sohasem beszélt még vele ilyen hangon. Bizonyára abban a

hitben van, hamarosan a halállal kell szembenézniük.

– Bridie – kezdte, azonban Bridie átviharzott hozzá a

fedélzeten, ügyesen kikerülvén a sebesség növelésén fáradozó

matrózokat.

Magas és karcsú, csupán három évvel idősebb Eleanornál.

Jólelkű, mindenre elszánt kísérő.

Mindig is az maradt.

Átölelte Eleanort.

– Ott voltam! Én is ott voltam azon a napon, tudom, hogy

gyűlölte, amit tesz, tudom, hogy ők vonszoltak magukkal a

csatamezőre. Tudom! Ne mutassa magát tehát oly bátornak,

mint bármelyik férfi, Szűz Máriára kérem, jöjjön le velem. Még

több vért akar látni?

Bátorsága megingott Bridie szavainak hallatán. Istenem,

valóban! Gyűlölte a vérontást, gyűlölte a félelmet, gyűlölte a

harcot, nézni, ahogyan férfiak halnak meg…

Bridie-nek igaza van. Nem lett volna bátorsága úgy

viselkedni, mint ahogyan azt Clarin váránál tette. Nem bátorság

vezérelte akkor, hanem az őrültség.

Mégis, tanult. Sokat a csatáról, és sokat az emberekről.

– Kérem! – suttogta Bridie.

– Jól van hát, lemegyünk.

Követte Bridie-t, érezte a hajó imbolygását, s próbált

egyensúlyozni. Nem félt sem a víztől, sem a széltől.

Semmi, de semmi nem riasztotta azonban annyira, mint a

bezártság közelgő érzése.

Mielőtt az ajtóhoz értek volna, egy erőteljes ütközés rántotta

ki a talajt a lábuk alól. Mintha az egész hajó egyetlen hangos

kiáltásban tört volna ki. A tengerészek otthagyták helyüket,

hogy fegyvert ragadjanak. A kalózhajó nekik ütközött, súrolta

az oldalukat, megrohamozta őket. Horgok repültek a levegőben,

15

akár ezüstmadarak, szárnyas acélfogakként a hajó

deszkakorlátjába martak.

– Kisasszony! – kiáltott Bridie.

Eleanornak ütközött; mindketten továbbgurultak. A támadó

hajó matrózai lecsaptak rájuk, akár legyek a húsra. Emberek

kapaszkodtak a kötélzetén, majd hüvely nélküli kardjaikkal a

fedélzetre ereszkedtek. Parázs küzdelem vette kezdetét.

A fedélzeten hanyatt fekve Eleanor egy haldokló tengerész

szemébe meredt, figyelte annak üvegesedő tekintetét. Vér folyt

végig a fedélzeten, a kis patak kettejük felé tartott.

– Fel! – sikoltott Bridie felé, s mindketten talpra ugrottak.

Mögöttük két, fegyverét vesztett férfi tört be a kabinba. A

támadók egyike a torkánál fogva vitte az első tisztet. Eleanor

utánuk vetette magát, felkapta az asztalról a nehéz és

meglehetősen drága bibliát, és a támadó fejéhez vágta. Az

kábultan elbotorkált. Az őszes hajú első tiszt Eleanorra bámult.

A lány magasba emelte a könyvet.

– Az Úr velünk van!

– Most is? – Mindannyian megfordultak. A kabinajtóban egy

magas ember állt, s amint befelé nézett, keze az ajtókereten

nyugodott. – Ó, borzalom, mademoiselle, úgy hiszem ezúttal

nem. – Belépett a lenti kabinba, széles mozdulattal megemelte a

kalapját. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Thomas de

Longueville. Isten, e pillanatban velem van s önök ellen.

Nem idős ember, de a tengeren eltöltött évek alatt bőrét a

nap bronzszínűre cserzette. Lenvászon nadrágja sötét, inge

fehér, zekéje karmazsinvörös, magas szárú csizmát visel, lapos

szeme mandulavágású, tekintete fürkésző. – Ah… igaz tehát.

Lady Eleanor Clarin várából, bizonyára. Franciaországba

hajózik, hogy egy gazdag férfiúval találkozzék. S mindezt teszi

azért, hogy pénzzel töltse fel a skótok által kiürített ládákat –

Isten irgalmazzon szegény lelküknek. Nos, meglátjuk, mennyit

lesz hajlandó fizetni az a férfi, hogy önt maga mellett tudhassa.

Az első tiszt, ki eddig a falnak dőlve állt, hirtelen

megelevenedett és előreugrott.

– Te briganti! Egyetlen ujjal sem érintheted a hölgyet!

Ahogy rárontott, a kalóz kést rántott. Eleanor villámgyorsan

a két férfi közé lépett. Az első tiszt lendülete a kalózhoz lökte a

lányt. Szemében a harag szikrája villant fel. A lány, aki még

mindig közöttük állt, ellökte magától.

– Már így is túl sokan haltak meg – szólt keményen a lány.

16

Thomas de Longueville felvonta a szemöldökét.

– Kegyed akarja megmondani nekem, sokan haltak-e meg

eddig vagy kevesen?

– Ön azért gyilkol, mert örömét leli benne? – kérdezte

Eleanor. – Elfoglalta a hajót. Nincs oka megölni ezt az embert.

– Igaz is. Enyém a hajó. S ami ezt az embert illeti… –

Csendesen gondolkozott egy pillanatig. – Jean! – kiáltotta s

nyomban egy második férfi jelent meg az ajtóban. – Ezt a fickót

vízbe dobni. Ne öld meg. Bármit is teszel, úgy intézd, hogy élve

és sértetlenül érjen vizet!

– Bármit is tesz, biztosítson afelől, hogy csónakkal engedi

útjára? – robbant ki Eleanorból, mialatt a másik kalóz belépett

és elvezette a védelmére kelt férfit.

– Tűzről pattant menyecske, igaz-e? Akkor hát ön Clarin

védelmezője? Santa Lenora, ugyebár?

– A hölgy jó családból való, tisztességes, finom modorú és

jól nevelt kisasszony! – Bridie rohant oda hozzá s átölelte. – Ha

ön… ha ön…

Elakadt. Elpirult.

– Azt akarja mondani, hogy ha ön bármilyen sérelmet követ

el velem szemben, nem leszek oly értékes jövendőbeli férjem

számára – vette át a szót Eleanor határozottan. Egy háború dúlta

vidéken született, s attól a naptól kezdve, hogy az apja meghalt,

életét kockázat, rejtvények és keserű paródiák összessége

alkotta.

– No, és mit tesz abban az esetben, ha számomra érdektelen,

miféle vagyonhoz jutok ön által? – érdeklődött a férfi,

szemében jókedv csillogott.

– És mit tesz ön abban az esetben, ha én most a tengerbe

vetem magam? – tette fel a keresztkérdést a lány.

Harag, zavartság futott át a kalóz arcán, a választ már a

nyelvén érezte, mikor a Jean nevű férfi hirtelen ismét ott-

termett.

– Hajó a láthatáron! – szólt feszülten.

– Hajó?

– Úgy van, és épp felénk tart! – folytatta Jean.

Thomas de Longueville szakított időt arra, hogy

meghajoljon a hölgyek előtt.

– Bocsánatukért esedezem. Akkor hát, adieu, most egy

időre. Lady Eleanor, micsoda balszerencse ez, már kezdtünk

összemelegedni. Újdonsült ellenfeleimmel igyekszem

17

mihamarabb végezni, s visszatérni önökhöz, amint ez

lehetséges. Semmiképpen sem akarok lemaradni arról, amint

közeli kapcsolatba kerül a tengerrel!

Azzal az ajtó bevágódott előttük. Eleanor velőtrázóan

felsikoltott, majd az ajtónak rontott. Erős retesz tartotta kívülről.

– Kisasszony – kiáltott Bridie, s odalépett hozzá.

Amaz már visszafelé szaladt, s végül erőteljesen csapásokkal

kezdte verni a kapitány asztalát. A hajó teljes hosszában

megremegett.

Fa.

Halk beszéd, reccsenések… csend.

S akkor…

Füstszag.

– Tűz van! – fordult Bridie-hez.

– Azt mondták, maradjunk itt; a tűz kívül van…

– Nem fogunk bennégni, inkább döfjenek kardot a

szívembe!

– Eleanor…

– Nem! Nem fogadok szót! Nem és nem! – Eleanor

tajtékzott, semmivel sem törődve fegyver után kezdett kutatni a

kabinban. Végül a kapitány ágyát borító ágytakaró alatt egy

fejszét talált. Régi csatabárd, harci fegyver-e vagy talán csak a

hajón szükséges szerszám? Nem érdekelte.

Mindenre elszántan megragadta a fejszét.

– Eleanor, ezt nem szabad – mondta Bridie. – Hallgasson

ide. Hallja? A kapitány azt mondta, maradjunk itt. Meg is

ölhetnek minket.

Eleanor mozdulatlanná vált, majd szolgálójára meredt.

– Nem, Bridie, te figyelj énrám. Nem érzed a füstszagot?

Úgy pusztuljunk el, mint a patkányok?

– De asszonyom…

– Nem érdekel, mi által halok meg, mindaddig, amíg nem a

tűz az. Bridie, hallgass rám… lélegezz mélyet! Tűz van, ég a

fedélzet!

Bridie mély lélegzetet vett.

Valóban füstszagot éreztek. Hogy mekkora a tűz, arról

Eleanornak nem lehetett tudomása.

Csapdába kerülni viszont semmiképpen sem akart.

– Tűz van, Bridie, tűz van!

Bridie ismét mély lélegzetet vett s hirtelen megelevenedett.

– Eleanor! Hadd segítsek. Csinálhatom én?

18

– Lépj hátra, Bridie. Jól kezelem én az efféle szerszámokat.

– Néhány lépést tett hátra, majd nagy erővel hatalmasat vágott

az ajtóra.

– El tudjuk foglalni? – kérdezte Brendan, amint a kapitány

távcsövébe nézett.

– Persze, ha akarod! – válaszolt Eric Graham, a rokona s

egyben a Darázs kormányosa is.

– Persze, hogy akarom! – morogta Brendan. Érdekes jelenet

játszódott a tengeren. Kalózhajó futott neki egy angol hajónak,

mely I. Edward zászlaja alatt futott; a csata nemrég

fejeződhetett be.

Az ütközéskor mindkét hajó megsérült. Mindkét fél

bizonyosan szenvedett veszteségeket. A Darázs norvég

tervezésű volt, az északi szigeteken épült, melyek még mindig

norvég uralom alatt álltak. Teste szabályos és csillogó, a

fedélzetén szolgáló maroknyi tengerész ereiben vikingek vére

csörgedezett – és persze a skótoké, kik bár sokszor legyőzettek,

mindig harcra készek.

– Ismered a kalózhajót? – kérdezte Eric. Szép szál ember,

Brendannal azonos termetű, ám míg Brendan haja sötét, akár az

éjszaka, rokonáé, a szakállal egyetemben rézvörös; szeme

halovány, északiasan kék, Brendané meg kobaltszínű.

Felismered a zászlaját?

– Kuzin, életem nagy részét szárazföldi harcokban töltöttem

- emlékeztette Brendan. Most elérkezett számára a felnőttkori

harcok ideje. Már csak haloványan emlékezett önmagára, a jó

családból való gyermekre, amint a fegyverforgatást tanulja, ám

estéit könyvekkel tölti, nyelvet tanul, matematikát, történelmet

és zenét.

Kevés idő telt el azóta, hogy hajóra szállt, s a tengeren

gondolatai mindig másfelé kalandoztak, így keveset tudott a

zászlókról.

Erichez fordult. – Eric, kié a hajó?

– Thomas de Longueville-é.

A név ismerősen csengett számára.

– A hírhedt franciáé? – kérdezte Brendan.

– Ó, igen, nagy cselszövő. Tudja, mikor kell üzletet kötni.

– Egy angol hajóra támadott? Gyerünk, foglaljuk el!

– Wallace vajon egyetért majd? Nemzetközi diplomáciai ügy

kerekedhet belőle – emlékeztette Eric.

19

– Elfogunk egy francia kalózt útban Franciahon felé és

elfoglalunk egyet Edward hajói közül? Persze, hogy egyet fog

érteni. – Megfordult, s ellenkező irányba fordította látcsövét.

Wallace hajója valamivel mögöttük haladt. Mielőtt

megláthatták volna őket, már tengeri csatára készültek.

Állandóan harcra készen hajóztak.

Habár a falkirki csata elveszett, William Wallace, Skócia

nagy védelmezője életben van. S vele együtt még jó néhány

ember, akiket I. Edward király holtan akart látni, szívükben

egyre nagyobb bosszúvággyal. Falkirk nem ingatta meg

Wallace szabadságba vetett hitét. Wallace sem uralkodó, sem

főnemes nem lévén, nem gyakorolt örökölt hatalmat az emberek

felett. Nem rendelkezett tömegek felett, akik felesküdtek volna

rá a háborús időkben. A Falkirknél bekövetkezett skót vereség

óta is fáradhatatlanul próbálta Skóciát védelmezni, zaklatta az

angol sereget, muníciót rabolt, harcolt mindenütt, ahol a

gyorsaság és a szervezettség felülkerekedhetett az erőn.

Emellett utazott is, Norvégiába, Shetlandre s talán, ami a

legjelentősebb, Franciaországba és Itáliába.

Új hadseregeket azonban nem állított.

A falkirki vereségből mégis származott némi pozitívum:

Skócia urai rákényszerültek arra, hogy nagyobb felelősséget

vállaljanak országukért.

Edward nem engedett a szorításból, mellyel Skóciát

markában tartotta. Anglia királya soha sem hagyná abba a

skótok üldözését, Brendan tudta ezt. Csupán halála vethetne

véget a fenyegetésnek, melyet Edward jelent országa számára.

Edward máshol is vívott csatákat az idő tájt, és egyszerűen nem

rendelkezett elegendő emberrel, hogy Skóciát teljesen leigázza

– sőt, elpusztítsa! Mert a célja ez. Ezúttal nem sikerült.

Brendan gyakran csodálta, ahogyan William Wallace, a

kiváló harcos és hadvezér oly kevés ellenkezéssel fogadta el

helyzetét. A bárók kihasználták Wallace hatalmát,

ékesszólásának szilaj erejét, vérét, verejtékét, melyet Skócia

szabadságáért áldozott. Sohasem álltak azonban igazán mellette.

William még mindig John Balliolt ismerte el Skócia

királyának; ő a felszentelt király. Ám John Comyn, aki a

Rőtként ismeretes, továbbá Robert Bruce ugyancsak a skót

királyok vérét hordozták ereikben. Manapság sokan beszélik,

hogy John Comyn Falkirknél elvezényelte a sereget a

harcmezőről, s a csatavesztés ennek lett a következménye. Egy

20

ideig mindkét férfiú, Comyn és Bruce, egyaránt Skócia elöljárói

közé tartoztak. Harcoltak az angolok ellen, de csak módjával. A

kettőjük közötti ősrégi versengés azzal fenyegetett, hogy

lerombolja mindazt, ami a skótoknak a skót hatalomból

megmaradt, Bruce lemondott tehát, majd Comyn is. John

Soulis, egy igaz skót hazafi, aki a király nélküli ország

összetartására esküdött fel, John Balliol, a királyság első

embere.

Wallace végignézte az egészet. Megtámadásuk legkisebb

jelére hajlamosak megadni magukat az angol királynak; félnek

birtokaik, rangjuk elvesztésétől.

William Wallace a semmivel harcol vállvetve, ugyanakkor

oly sok a vesztenivalója. A felszentelt király, John Balliol,

életben maradt, s bár néhányan azt hiszik, sohasem tér vissza

Skóciába, még mindig ő a király. Egy bús király, sokat szidott

király – Üres Kabátnak vagy Üres Ingnek csúfolták.

Nemrégiben szabadon engedték a pápai fogságból Itáliában,

melyre Edward ítélte, s most Franciaországban tartózkodik.

Miatta utazom a francia királyhoz, akiben már több ízben

szövetségesünkre leltünk.

– Nos? – érdeklődött Eric, kiragadván Brendant gondolatai

közül.

– Nos? Hogy egyetért-e William? Bizonyosan!

– Akkor gyerünk!

– Igen! – Brendan odasietett, ahol most emberei

gyülekeztek. Reménykedve várakoztak, tetteket vártak.

Minthogy a vezérhajón tartózkodtak, az angolokat figyelték,

akik bizonyára el akarják fogni Wallace-t a tengeren azért, hogy

Angliába vigyék.

– Elfoglaljuk! – kiáltotta. – Nem a dicsőségért, hanem a

szabadságért! Skóciáért!

– Mindig Skóciáért! De miféle értékeket készülünk rabolni,

Brendan? Kiürülőfélben lévő pénzesládáinkat töltjük meg? –

kiáltott fel Liam MacAllister, egy lángoló vörös hajú, magas,

kiváló humorú ember.

Mindannyian felmordultak.

– Liam, Isten a tudója, miféle kincseket tudunk elragadni

egy süllyedő hajóból.

Ismét hangos nevetés morajlása hallatszott.

– Minden vitorlát szélnek! – parancsolta Eric a

tengerészeinek.

21

Nagy sürgés támadt.

– Bizonyosan többen vannak, mint mi – figyelmeztette

Brendant.

Brendan elfintorodott.

– Sohasem vettem még olyan csatában vagy összetűzésben

részt, ahol ne mi lettünk volna kevesebben. – Az embereihez

fordult. – Nyílvesszőket, barátaim! Mielőtt a fedélzetre lépünk,

hadd mentsék az irhájukat a tűz elől! A három legjobb lépjen

ki! Liam, te, Collum, Ainsley, vegyétek őket zárótűz alá!

Az emberek tolongtak, hogy teljesítsék a parancsait.

Tudták, hogyan, hiszen megmaradt emlékezetükben, Edward

miként vetette be az íjászokat ellenük.

Tudtára adták tehát érkezésüket az angoloknak és a

kalózoknak.

Tűzzel.

– Nézd Bridie, nézd!

Az ajtó a földön feküdt; Eleanor és Bridie a fedélzetre

viharzottak, éppen akkor, amikor tüzesnyíl-eső érkezett, égen és

tengeren át, zúdult árbocra, vitorlára egyaránt. Lenyomta Bridie

fejét; egy álnok nyílvessző zúgott el mellettük, s fúródott a

kabin falába, füstszagot árasztva. A hajó nem gyulladt ki, de

talán már nem sok hiányzott ehhez. A kalózok csoportja

tengerpróbálta férfiakból állott. Rohantak, hogy felkészüljenek

a fedélzetre ugró támadók fogadására – s a tüzet oltották.

Nem messze tőlük De Longueville állott, átkozódott és

parancsokat osztogatott, miközben a közeledő hajót vizsgálta.

– Ezek szárazföldi csatát akarnak vívni a tengeren! –

ordította. – Nyilak! Nyilak! – Öklét rázta a hajó felé, amelyet

immár csak egy hajszál választott el attól, hogy orral nekik

ütközzön. – Harcoljatok férfiként! Kardot ránts! Skótok! Mon

Dieu!

Még ki sem ejtette e szavakat, amikor a hajó testébe ismét

horgok akadtak. Csodával határos módon az angol hajó még

nem pusztult el teljesen, s ez annak tudható be, hogy a

kalózhajó balról támadta, most az új támadás pedig jobb felől

érkezett.

– Kalózok, kivont karddal érkeztünk! – kiáltott valaki.

Eleanor az újonnan megjelent hajóra nézett, mely olyan gyorsan

utolérte őket. A hang tulajdonosa a kötélzetben kapaszkodva

22

egyensúlyozott, egyik kezével kapaszkodott, másikkal fegyverét

markolta. Skótok.

Eleanor szeme először a férfi skót mintás öltözetén akadt

meg. Sötét kamáslit, bőrcsizmát, vászoninget s alatta kék és

zöld tartant viselt. Vállán a skót mintás szövetet egy hatalmas

kelta bross tartotta. Kardját kivonva, meglepő ügyességgel a

fedélzetre ugrott, hogy szembenézzen a kalózzal. A fiatalember

koromsötét haja csaknem a válláig ért, kemény vonásai s szúrós

tekintete komoly figyelmeztetést sugárzott. Frissen borotvált; a

kalóz anyanyelvén szólalt meg.

Semmi kétség.

Egy skót!

Nem civilizált; vadember ez, egy gazember. Felföldiek

szálltak a hajójukra; állatok, akik kisebb nézeteltérés miatt is

képesek ölni, s ellenségeikkel úgy bánnak, akár a farkasok.

Azonban a kalóz készen állt, amint támadója földet ért;

pengéik összecsaptak.

A másik hajóról újabb emberek lendültek át. A lány ősi kelta

csatakiáltásokat hallott; már ismerte ezeket. Egyéb átkok is

elhangzottak, norvég nyelven. A francia is kiabált a maga

nyelvén, melyet az emberek többsége ebben a korban –

származásukra való tekintet nélkül – bizonyosan ismert. Nagy

zűrzavar vette kezdetét, Eleanor Bridie-vel még mindig a kitört

ajtó előtt állt, s figyelték a történteket.

– Ez nem lehet! – siránkozott Bridie. Egy férfi zuhant a lába

elé. Kalóz. Felnézett rájuk, elvigyorodott, talpra ugrott és

támadott, ám a megtermett skót ismét fölé kerekedett.

– Egyetlen támadás! Egyetlen támadás is borzasztó…

nemhogy kettő! – kiáltott fel Bridie.

– Bridie, komoly veszélyben vagyunk. Gyorsan kell

gondolkoznunk, s cselekednünk még sebesebben.

– Menjünk vissza a kabinba! – könyörgött. – A tüzeket

eloltották, s be sem zárhatnak; itt bármelyik pillanatban

felnyársalhatnak minket!

– Nem! – csattant fel Eleanor. Tűztől való félelme sokkolta.

Ám helyzetük válságosra fordult, a dúló közelharc kellős

közepén álltak. – Bridie, a tatra! – kiáltott fel. – A tatra!

Megragadta Bridie-t a kezénél, s magával rántotta két, éppen

egymásnak támadni készülő férfi között. Végigfutottak a

fedélzeten, hátuk mögött hagyva az árbocokat és a kabinokat.

23

Ott Eleanor lélegzetét visszafojtva megállt, mikor meglátta a

tengert. Az ír-tenger nem kellemes úszómedence!

Azon a napon sem vált azzá. Habár gyönyörű; az ég kék,

kék, akár az örökkévalóság, s tiszta, akár a mennyország

ígérete.

Szürke felhők kezdtek gyülekezni, mintha a fedélzeten dúló

harc vonzotta volna oda őket. Zúgott a szél, szinte kiáltott a le-

lesújtó acél csengésére.

– Eleanor! – kiáltott Bridie. – Csak nem arra gondolsz,

hogy…

– Vízbe ugrom? Nem – felelte bánatosan.

– Akkor hát mire? Körül vagyunk zárva! Akkor már inkább

a kabin…

– Inkább a tengerbe vetem magam, mintsem a tűzbe! –

Eleanor visszanézett a hullámzó vízre. Úszni? No igen, azt tud.

Partra úszni? Innen? Teljesen valószínűtlen. S a tengerben

miféle szörnyek lakozhatnak? Borotvaéles fogú cápák,

veszélyesebbek bármilyen kardpengénél. Tengeri szörnyek!

Rátapadnak az ember testére, szorítják, majd összeroppantják…

Mégis jobb, mint a tűz!

– Alors!

Eleanor villámgyorsan elfordult a tengertől, hogy ismét

végignézzen a fedélzeten. – A zsákmány! – A francia kalózok

egyike kiáltott, haja tintafekete, fényes, különös kecskeszakállat

visel, tekintete sunyi. Feléjük rohant.

– Vissza! Jöjjenek hölgyeim! – parancsolta Bridie-nek

nyersen, miközben közeledett. – Mademoiselle! – kiáltott

Eleanor felé.

– Istenemre mondom, ugrom! – morogta Eleanor, ujjaival a

hajótestbe kapaszkodott.

Mielőtt azonban megtehette volna, egy újabb férfi érkezett

az előző nyomában. Lendülete magával sodorta a másikat, s

végül mindketten a tatra zuhantak. Nem tört ki semmiféle harc

kettejük között; a második kést rántott elő csizmájából és

pillanatok alatt végzett ellenfelével.

A kalóz kardja végigcsúszott a fedélzeten. Eleanor

ösztönösen érte nyúlt. Finom mívű, borotvaéles penge. Kiváló.

Egy francia rapir, könnyű és éles…

Felvette. Most látta, hogy az ellenség, aki oly gyorsan

végzett a franciával, felé tart.

24

A sötét hajú gazember, aki elsőnek ugrott a fedélzetre, ő

vezette a támadást. Volt benne valami…

– Tegye le, hölgyem – szólt hozzá csendesen, normann-

francia akcentusa, akár az udvari embereké.

Eleanor sohasem hagyta volna, hogy félrevezessék. Ismerte

az efféle embereket. Ismeretei első kézből származtak.

– Nem. Menj utadra, felföldi. Menj békével. Hagyj engem.

– Ön angol.

– Francia vőlegényemhez vagyok éppen úton, jobban teszi,

ha vigyáz.

A férfi szeme mélykék. Küllemre sokkal kellemesebb

látvány, mint a kalóz Longueville. Még akkor is, ha különös

módon nézte őt. Mintha felismerné.

– Dobja el a kardot – mondta a lánynak. – Beszélgessünk a

vőlegényéről, az utazásáról, a jövőjéről.

– Az embernek nincs jövője, ha skótokkal találkozik – felelte

a lány.

– Adja ide, különben elveszem.

– Adja oda neki! – könyörgött Bridie. – Az Isten szerelmére!

Eleanor előre lépett. Nincs az az Isten, hogy megégjen.

Tengerre meglehet, hogy száll, de meg nem éghet, és sohasem

bízza magát egy skót kegyelmére!

– Dobja el! – A férfi közelebb jött s szúrt, hogy fegyverének

letételére kényszerítse a lányt.

Az erősen fogta a fegyvert, s viszonozta a támadást,

gyorsasága a férfit készületlenül érte. Megsebezte a karján.

Döbbenten pillantott a sebre. A lány elégtételt érzett kicsiny

győzelme és a másik elképedése láttán, amikor azonban hasznot

akart húzni ellenfele meglepetéséből, az készen állt. Támadott,

de nem ért célt. Visszaszorították a hajótesthez. Látta

helyzetének veszélyességét, sújtott és védett, hogy

kiszabaduljon szorongatott helyzetéből. Minden kardcsapásért

fizetnie kellett azonban. Új pozíciót nyert, de vesztett erejéből.

Ment, végig a fedélzeten, elszántan küzdve, egyik vágást

hárította a másik után. Semmi sem létezett számára, csak az

acélpengék egymáshoz csapódásának éles, ismétlődő hangja.

Akkor vette észre, hogy a hajó többi részén megszűnt a

csatazaj. A küzdelem véget ért.

Mindannyian körülöttük álltak: skótok, franciák, norvég

hajósok. Abram kapitány és angol tengerészei eltűntek; talán

megölték vagy a tengerbe vetették őket.

25

Közönség egy része ellenségeiből állott.

Kalózok.

Őrültek.

Ellenfele olyan erővel támadott, hogy karja, majd teste teljes

hosszában beleremegett. Még a fogai is megcsikordultak, félt,

hogy letörik egyik-másik.

A lány görcsösen szorította fegyverét.

Most a férfi arcát nézte, s a tengernél is mélyebb kék tekintet

mögött szemében kegyetlen elhatározást látott forrni. Ajkai

határozott vonalúak. Egyik kezét a háta mögött tartotta; kardját

csupán az egyikkel forgatta. Nem izzadt meg különösképpen,

habár a lány örült a férfi ingét elcsúfító vérfoltnak.

Nem dobta el kardját. Levegőért kapkodott, s erőért

imádkozott.

A férfi figyelte…

S ellentámadott, az utolsó pillanatban.

Ezúttal olyan erővel sújtott, hogy sem a félelem, sem tűz

vagy lángok, de még az örök kárhozat sem adhatott a lánynak

elegendő erőt arra, hogy kardját továbbra is kezében tartsa.

Pengéje csörrenve hullott a fedélzetre. Még akkor sem mozdult,

fogait, ajkait mindvégig keményen összeszorította.

Nem, nem ismeri.

De igen, ismeri. Van benne valami annyira ismerős…

Egy távoli sejtés, mikor belenéz abba a szempárba.

Körülöttük kiáltások harsantak. Talán a kalózok, s hozzá

még a skótok is gratuláltak a bátorságához – és az

ostobaságához.

A férfi azonban egyre csak őt nézi. Csak nézi, egyre szűkülő

tekintettel. Ő is tudja. Tudta, hogy ismeri… valahonnan.

– Kicsoda ön? – kérdezte csendesen, komolyan.

– Ön kicsoda? – kérdezett vissza a lány.

Hirtelen rájött.

Elakadt a lélegzete.

Talán a férfi is emlékezett arra a pillanatra, hiszen arca

megkeményedni s elsötétülni látszott. Egy lépést készült tenni

feléje. A lány szíve gyorsabban vert, mint a kolibri szárnyai.

Futni kezdett, végig a hajó teljes hosszában.

Amikor a tathoz ért, nem tétovázott. Hallotta Bridie riadt

sikolyát. Felszökkent a fakorlátra s a tengerre nézett.

Majd ugrott.

26

2. fejezet

Brendan egy pillanatig hitetlenkedve állt.

Az Ír-tengerbe ugrott. A tél kellős közepén.

Fagyott, a víz háborgott. Mint ahogyan az mindig is könnyen

megtörténhetett, ha változni kezdett az időjárás. A gyönyörű

napot viharos éjszaka készülődött követni.

Az angol… bolond!

Egy pillanatra keserű gondolat villant át az agyán. Egyszer

már megkegyelmezett neki, s csaknem az életével fizetett érte.

Évekig fogadkozott, hogy ha egyszer rátalál – elégtételt vesz.

S most egyszerre itt van az a lány. Évek múltak el,

mindketten megváltoztak, hosszú pillanatokba telt, mire

ráismert, s hogy miért, nem értette. Azok a különleges,

szürkéskék szemek oly fenyegetően néztek rá, akárcsak a

közeledő vihar. Vonásait emlékezetébe vésve őrizte. Sohasem

remélte, hogy újra látja. Tovább harcolt, hiszen a megadás

számára ismeretlen fogalom. Ő angol, s az országban, ahol él,

minden a király befolyása alatt áll, tőle elérhetetlen távolságban.

Mégis…

Itt van.

Egyfajta ajándékként. Mondhatni, tálcán felszolgálva. Erre

tengerbe veti magát!

A korlátra szökkent, s a lány után ugrott.

Az Ír-tenger vize hideg, csontig hatolóan hideg. Szinte

ütésként, jeges villámcsapásként érte a vízfelület. Hullámok

szívták magukba, csaptak át felette.

A férfi a felszínre küzdötte magát, hunyorgással távolítva el

szeméből a hideg, sós vizet; nagy lélegzetet vett s a lányt

átkozta. Épp ott úszott előtte.

Ismét alábukott, erőteljes karcsapásokkal védekezett a hideg

víztömeg ereje ellen. Ismét a felszínre tört; a lány még mindig

előtte. Alábukott újra. Istennek hála, hogy tud úszni, s hogy nem

rántotta le egy örvény, melynek vége a sötét mélységbe vész…

27

A felszínre jött, a vizet taposva. Már majdnem utolérte. Ám

a nehéz ruha, a hosszú szoknya a lábára csavarodott…

A lány lemerült.

Gyorsabban úszott, dühöngve, hirtelen kétségbeesést érezve.

Egy pillanattal később keze szövetet érintett. A felszín alatt a

lány megfordult és rámeredt.

Aranyszín haja zászlóként lobogott mögötte, s ahogy a

napfény megvilágította, víz alatti ragyogását még a közeledő

viharfelhők szürkesége sem tudta elhalványítani. A férfira

nézett, s a kézre, mely a ruháját markolja.

Hirtelen kést rántott, ébredt tudatára a férfi. Kést. Penge

villant a vízben, s ez a férfit ismét teljesen készületlenül érte.

Azonban a kés nem feléje sújtott. A ruhájából hasított le egy

darabot. A lány ismét szabad tehát, s nagy tempóban kezd

úszni. Most lágy vonalú s tökéletes formájú lába villant fel a

férfi előtt; ismét szökésben előle.

Mégis…

Mégis hová?

Mit gondolhat, milyen messze juthat, mielőtt elfárad s

kimerül?

Újult erővel vette üldözőbe, villámgyors szippantással

levegőt vett, majd alábukva ismét, minden erejét összeszedve

úszni kezdett a hullámok alatt. Egy másodperccel később húsba

markolt. Ujjai a lány bokája köré fonódtak, s a hátát megérintve

taszított rajta. Az ránézett a víz alatt, aranyszín haja kavargott

körülötte, akár a hableányok fényudvara. Előrelendítette a

karját; a férfi ismét látta a kést, még mindig a lány kezében,

megragadta annak csuklóját, s tette mindezt olyan erővel, hogy

a támadónak nem volt más választása, mint elengedni a

fegyvert.

A kés fényesen csillogott a vízben, majd a mélybe hullott.

Tovább szorította a csuklóját, s a felszínre húzta. Eső kezdett

esni rájuk, s ahogyan az utolsó felhők is eltakarták a nap

maradványát, az ég elsötétült felettük.

Homlokából kiigazította a haját, s foglyát tempózni engedte.

Látta, amint mögöttük csónakot engedtek a vízre a Darázsról, s

az hamarosan eléri őket.

– Ön hihetetlenül ostoba! – támadt a lányra. – Könnyen

odaveszhetett volna.

– Sokkal jobb saját kezem által halni, mintha maga ölne meg

– felelte.

28

– Öngyilkosság, hölgyem? Bűn az, Isten előtt.

– Talán nem akartam meghalni – mondta.

– Sohasem ért volna partot – mondta a férfi.

A lány végigsimította hosszú, kócos, víztől sötét haját, még

mindig a férfi szemébe nézve.

– Ön az, aki sohasem ért volna partot. Én bizonyos vagyok

benne, hogy nekem sikerült volna.

– Úgy tűnik, ön nincs tisztában a képességeivel.

– Igazán? S egy skót mondja ezt, a hegyi nép fia, kik oly

nagyra vannak az erejükkel, hogy egyáltalán nincsenek

tisztában a hatalmuk korlátaival?

A férfit elfogta a kísértés, hogy kinyújtsa karját és

visszanyomja a lányt a víz alá.

– A skótok igen sokszor fölébe kerekedtek a túlerőnek,

kedves.

A lány álla lassan kiemelkedett a vízből.

– Nem vagyok a kedvese, s hozzá kiváló úszó vagyok.

– Kiválónak kiváló… csak hát nem valami gyors.

– Brendan!

Nevének hallatán megfordult. A kis csónakban Eric és

Collum ült és hozzájuk közeledtek. Eric kiáltott feléjük. Az

erősödő szél korbácsolta hullámok közt nehezükre esett

észrevenni Eleanort és őt, ébredt tudatára Brendan.

– Ide! – kiáltotta.

Amint elfordult, a lány ismét úszni kezdett. Szerencsére a

férfi karja messzire ért. Ismét bokát ragadott, s hátat csapott.

Amaz alámerült, majd köhögve, fuldokolva jött felszínre. Ekkor

ért melléjük Eric a csónakkal. Erős karok nyúltak érte; átadta

nekik a lányt, majd átlendítette magát a csónakperemen.

– Hideg?

Felnézett, egyenesen norvég társának világoskék szemébe.

– Akár a boszorkányok csöcse! – morogta; majd hirtelen

eszébe jutott, hogy nem mást, mint clarini Lady Eleanort viszik

csónakjukban, aki meg van győződve arról, hogy ők holmi

műveletlen, analfabéta, faragatlan fickók, s a könyvet mint

olyat, nem is ismerik. Felhúzta magát s nagy nehézségek árán

felült. Kegyetlen dolog az, ha valaki vizes. A hideg enyhe

kifejezés.

Eleanor Collum mellett ült hátul. Megfordult, hogy egy

pillantást vessen rá, amíg Eric felkapta az evezőket, hogy a hajó

29

felé röpítse őket. Távollétükben a többiek kezdték felszedni a

horgonyokat.

Nehéz természetű utasuk karját összefonva ült, magát

átkarolva, így védekezvén a hideg ellen. Kifejezéstelen arccal

meredt a tengerre. Testszíne kékes árnyalatot kezdett ölteni s

fogai hevesen vacogtak.

– Hölgyem – szólt Collum csendesen, felajánlva levetett

tartánját, már csak ujjatlan köpenyét s a ruhakapcsát viselte.

Nagydarab, izmos, vörös hajú ember, íjjal mindenkinél jobban

céloz, hangja mély és udvarias.

A lány, úgy tűnt, nem is hallja, egyre csak a vizet nézte.

Brendan odafordult hozzá.

– Lady Eleanor, Collum tartánja melegét ajánlja önnek.

– Uram, ez egy olyan ruhadarab, mely nélkül inkább

megfagyok, mintsem viseljem – szólt a lány egyszerűen.

Eric már-már felajánlotta az általa viselt prémes bundát;

Brendan megakadályozta ebben, felemelte a kezét.

– Akkor hát, hölgyem, fagyjon meg. Ó! Eric prémet ajánl

önnek… ám mivel ő vér szerint nagyobb részben norvég, s a

norvég földek, ahol lakik, az én országomhoz tartoznak,

megértjük, hogy inkább megfagy.

A lánynak vacogtak a fogai. Megsemmisítő pillantást vetett

rá, mozdulatlan maradt s az éjszakába bámult.

Eric a Darázshoz evezett velük. A férfi nem segítette fel a

csónakban, de elsőként mászott a kötéllétrára, s igen megörült,

amikor felérvén, Ian Dyerson, Eric első tisztje a tengeren s jobb

keze a szárazföldön, gyorsan bundát terített a hátára. Hálás

mosoly villant fel arcán, hátralépett és Eleanort figyelte, amint a

fedélzetre mászott.

– Higgye el, hölgyem, segítenék, azonban nem akarom

megbántani e barbár kezeknek az érintésével.

– Igaza van; egyedül is nagyszerűen boldogulok.

Úgy is lett, ügyesen húzta fel magát a fedélzetre teljesen

átázott ruhájában.

Nem sokkal ezután ott álltak a fedélzeten, a skót-norvég

legénység egy része, s néhány kalóz társaságában. Egy részük

még mindig a támadó hajók harcképtelenné tételével

foglalatoskodott, mások egyszerűen csak álldogáltak és nézték a

visszaérkezőket.

30

Eleanor nagyon vizesen, nagyon egyenesen állt, s minden

erejével arra törekedett, hogy erőt vegyen vacogásán.

Végignézett rajtuk, majd így szólt Brendanhoz:

– Önnek szövetségesei a kalózok?

– Hölgyem, életemben nem láttam még De Longueville-t –

felelte, hanyagul s csuromvizesen az árbocok egyikéhez dőlve,

próbált erőt venni vacogásán. – Nekünk, skótoknak egy a

célunk, tudja. Az acélcsörgés közepette a kalózban, mint ahogy

bennem is, felmerült az alkukötés gondolata.

– Miféle alku? – érdeklődött a lány.

– Egyezségük részletei a legkisebb mértékben sem tartoznak

önre.

– Mivelhogy a hajómat megtámadták, kapitányomat

brutálisan meggyilkolták, s úgy tűnik, hajóm tengerészei a

tengerbe vettettek, igen is rám tartoznak. S a tény, hogy a

skótok rablókkal paktálnak, egyáltalán nem lep meg.

– Méghogy a skótok rablókkal szövetkeznek! – vágott közbe

a férfi hirtelen fellobbanó haraggal. – Hölgyem, Edward a rabló,

s az angolok azok, mindig is azok voltak. Walest elrabolták,

nemessége lemészároltatott. A skótok nem mentek Londonba,

az angolok azonban mégis északra jöttek. Collum, kísérd Lady

Eleanort a kabinjába.

Collum előlépett. A lány hátra.

– Ha mutatja az utat, követem – mondta neki a lány.

Brendan elfáradván a játszmában, Erichez fordult.

– Visszaüzentünk William hajójára?

– Igen, el van intézve.

– Akkor én is megszabadulok hát az Ír-tenger vizétől. – Az

irányítást és a helyzetet Eric megbízható kezébe adta át, majd

lement, hogy száraz ruhát vegyen fel.

Egyedül akart maradni egy időre. Heves remegés tört rá, ám

nem a hideg miatt.

Nem a hideg, hanem az emlékek miatt.

Habár a skót és norvég legénységű hajó keskeny volt és

egyszerű vonalú, s a gyorsaság volt a legfontosabb

tulajdonsága, tervezésekor a kényelmi szempontokat sem

hagyták teljesen figyelmen kívül. Mikor a lányt levezették,

meglepődve figyelt fel a még egy szinttel lentebbre vezető

lépcsőkre, melyek feltételezése szerint, talán egy raktárhoz

vittek, vagy néhány tengerész szállásához. Ez a szint néhány

31

egyszemélyes kabin számára is helyet biztosított, melyek

kicsinységük dacára – a bennük lévő ágyban egy ember csak

igen szűkösen fért el –, mégiscsak egyszemélyes kabinok

voltak. A tatban levő nagyobb kabin maximálisan illeszkedett a

hajó alakjához, melynek elkeskenyedő vége ruháknak,

különböző felszereléseknek, könyveknek engedett teret, bal

oldalán ágy, jobb oldalán asztal, a navigátor, illetve bármely, a

fedélzeten utazó, dolgozni kívánó nemesember vagy tiszt

számára.

Valaki bizonyosan lakhatott itt. Meglepődött, mikor

észrevette utazó-kofferét a nagyvonalúan berendezett,

ugyanakkor nem túl nagy helyiség közepén. Áthozták a

hajójáról.

Szíve hangosan kezdett dobogni; hallotta, amint Wallace

nevét említették. Könyörtelen mészáros, aki nem kegyelmez

ellenfeleinek, ennyit hallott róla. Ezt személyesen is

tapasztalhatta. Kegyetlensége megváltoztatta a lány életét, a

falkirki csatamezőre hurcolták, s most egyenesen ide. Úgy tűnt,

Wallace a feje ennek a mozgalomnak, s az is marad haláláig, a

fiatal harcos pedig, aki az életére tört, utazásukat irányította.

Talán nincs is abban semmi különös, hogy kalózokkal

szövetkeznek. Az igaz, hogy I. Edward egy vagyont fizetne

azért, hogy megszerezze ezt az embert. Sokan a skót bárók

közül fellázadtak Edward ellen, megadták magukat, s aztán

kegyelemben részesültek. De Edward gyűlölte Wallace-t.

Kijelentette, s többször elismételte, hogy teljes és feltétel

nélküli megadást követel tőle. Bárki tudhatta, legyen az barát

vagy ellenség, hogy ez sohasem fog megtörténni. Collum, a

nagydarab fickó, behúzott nyakkal irányította a hajót. A lány

csaknem bűnösnek érezte magát. Amaz csupán együttérző és

nagyvonalú próbált lenni. Bizonyára nem értette, hogy neki jó

oka van arra, hogy lenézze a hozzá hasonlókat. Mikor a lány

belépett, a kabin előtt állt.

– Ha szüksége lenne esetleg valamire…

– A szolgálóm – felelte élesen. – Jól van?

– Igen, hölgyem.

– Idejöhet hozzám?

– Nem, hölgyem, most nem.

– Mikor?

– Nem tu…

32

– Ah, mindegy. Az a kellemetlen alak parancsolgat, maga

pedig engedelmeskedik.

– Igen, hölgyem. Ön szinte kék. Ha javasolhatnám, hogy…

– Most bezárnak engem ide? – nagy erőfeszítésekkel tüntette

el hangjából a félelmet.

– Úgy van.

A lány bólintott, majd megfordult. Nem nézett vissza. A

következő pillanatban az ajtó becsukódott mögötte. Hallotta,

ahogyan a reteszt elhúzzák s összerezzent.

Nem szándékosan esett pánikba; a saját démonaival küzdött.

Azonban az ajtó még be sem záródott, amikor orrát füstszag

csapta meg. A kabinajtóhoz viharzott s hangosan dörömbölni

kezdett.

– Várjon, kérem… – Kattanást hallott; az ajtó kitárult. Nem

Collum érkezett. A férfi ismét, Falkirk mezejéről. Még mindig

csuromvizesen állt ott, s bosszúsnak is tűnt.

– Parancsol, hölgyem?

Eleanor hátralépett.

– Valami ég itt. Tűz van. – Egy pillanatra találkozott a

tekintetük.

– Valóban, hölgyem, az angol hajót felgyújtották.

– Maguk…

– Mit maguk? Mint mondottam, felgyújtottuk a hajót.

Elfogtuk, áthoztunk belőle mindent, most pedig felgyújtottuk.

Tartózkodott-e valaki a fedélzeten? Nem, hölgyem. Sem ember,

sem állat nem éghet el, amíg én parancsolok. Ez az, amit tudni

óhajtott?

A lány bólintott, de különös módon kissé megszégyenülten

érezte magát. Nem ezt akarta tudni.

– A tűz… a tűz átterjedhet ide, a mi hajónkra is? – kérdezte

kissé rekedten. Lesütötte a szemét, tudta, hogy a férfi áthatóan

tanulmányozza, s el akarta kerülni a tekintetét.

– Semmi esetre sem – biztosította a Brendan.

A lány bólintott. A férfi elfordult. Eleanor nem tudta, mi

késztette arra, hogy visszahívja.

– A jeges vízbe fulladni sem szép halál.

A férfi megállt, visszafordult s ismét nézni kezdte.

– Én is úgy gondolom. Mégis, miért akarta mindenáron?

– Már megmondtam; nem akartam öngyilkos lenni.

– Ebben a viharban vízbe fulladhatott volna.

33

– Abram kapitánynak, akit igen kedves embernek ismertem,

az én hibámból, ez lett a sorsa. Amit vele tettem, halálomig

nyugtalanítja majd lelkiismeretemet.

– Akármilyen messze is van még az – morogta a másik.

– Az a szándéka tehát, hogy engem is megöl? – Olyan

döbbenettel ejtette ki e szavakat, hogy a férfi szája önkéntelenül

is mosolyra görbült.

– Nem, hölgyem. Nem vagyok hóhér. Az ön életét csupán a

saját meggondolatlansága rövidítheti meg. Ami pedig az ön

Abram kapitányát illeti, fogalmam sincs, miről beszél.

– A tengerbe vetették…

– Hölgyem, a kalózok rablók, akik prédára vadászva járják a

tengert. Habár nem haboznak nyomban megölni azt, aki az

útjukba áll, leginkább a gazdag emberek vagyona érdekli őket,

nem pedig a vérontás. Abram kapitány jó egészségnek örvend

és De Longueville hajóján van, a Vörös Kalózon.

– De Longueville azt mondta…

– Nem úgy értette. A támadás valóban járt áldozatokkal. A

csatákban meghalnak emberek, s ez már csak így van. Azonban

sem az önök kapitányát, sem az embereit nem vetettük a

tengerbe. Ezt a viselkedést meghagyom az angoloknak.

A lány a fejét ingatta e szavak hallatán.

– Ön hazudik, nyilvánvalóan fogalma sincs arról, kiket is

szolgál valójában – felelte hevesen.

– Nem kezdem sorolni, miféle kegyetlenkedéseknek voltam

szemtanúja, melyeket az angolok követtek el!

– Én sem kezdem sorolni, miket tudtam meg a skótok

iszonyatos brutalitásáról! De szívesen nekifogok, ha kívánja! –

Közelebb lépett. – Clarin vára, mond ez a név önnek valamit?

Meglehet, nem, hiszen nem akkora s nem oly dicsőséges

erődítmény, mint York, ahol szintén kegyetlen gyilkosságok

száradnak az önök embereinek a lelkén. Clarinnél, az

embereket, parasztokat, kereskedőket, kézműveseket, s

katonákat összeterelték, akár barmokat a csűrbe, majd rájuk

gyújtották az épületet. A skótok gyáva módon érkeztek, mialatt

atyám s rokonaim a csatában harcoltak. Megragadták az ártatlan

embereket és…

– Hölgyem, érdekes módon, én ilyesmit az angoloktól láttam

először a gyakorlatban – szakította félbe udvariasan a férfi. –

Ha kegyetlenek is vagyunk, a mészárlás tudományát bizony

34

ellenségeinktől lestük el. És most megbocsát, Lady Eleanor?

Csuromvíz vagyok. Rövidesen megfagyok. Mint ahogyan ön is.

Már zárta volna be az ajtót.

– Várjon! Muszáj azt…

– Mit?

– Ne haragudjon. Semmiség. – Brendan még mindig

mozdulatlanul állt s a lányt figyelte.

– Elhúzni a reteszt? – mondta végül.

– Igen.

– No hát, sajnálom, de muszáj. Ön igen értékes fogoly, Lady

Eleanor.

– Akkor hát váltságdíjat akarnak értem? – Brendan enyhén

elfordította a fejét s elmerengett a feltett kérdésen.

– Még nem döntöttem efelől.

– Ha nem váltságdíjat akar értem, akkor…

– Ah, majd meglátjuk, nem igaz?

– Nézze! Mint mondotta, én sokat érek…

– Különösen sokat. – Hangjának éle kihozta a sodrából a

lányt, de uralkodott magán.

– Ó, ez a csatázás egyik formája, igaz? Kifosztani, majd

megerőszakolni. Akkor hát, mire vár? Biztosíthatom,

semmilyen élvezetben nem lesz része…

– Hölgyem, ne gondolja, hogy bármiről biztosíthat engem,

hisz nem tudhatja, miben lelem örömömet és miben nem. Ám

ön pillanatnyilag egy ázott patkányhoz hasonlatos, én pedig

tetőtől talpig vizes, kimerült és csalódott vagyok, igen,

csalódott! Furcsamód, ön nem tűnik elég vonzónak, hogy

megérje a fáradtságot. Jó éjszakát kívánok, hölgyem. Azonban

ha örömét lelné ilyesmiben, mi volna, ha felajánlanám az ön

által felkínált lehetőséget a legénységnek?

A lány ismét éktelen haragra gerjedt. Rátámadt a férfira, de

az gyorsabb volt, talán várta is e reakciót. Elkapta a karját,

mielőtt az célt érhetett volna; acélos ujjak fonódtak köréje, a

férfi teste az átázott, hideg ruha alatt épp olyan forrónak tűnt,

mint a tüzek, melyektől a lány annyira rettegett. Eleanor

felnézett, egyenesen a szemébe, s hirtelen félni kezdett. A férfi

dühös. Komorság ez, mely kárhozattál fenyeget.

Kényelmetlenül érezte magát, ázott testük fellobbant.

Komorsága lassan enyhe mosollyá változott. Szemének

vihart idéző sötétsége kedélyes csillogássá szelídült s lassan egy

lépést hátralépett a lánytól.

35

– Ki tudja, hölgyem? Ha ügyesen takarít, meglehet, én

magam alkalmazom. – Eleanor küzdve küzdött, nehogy ismét

elkövesse azt a hibát, hogy a férfinak ront.

– Akkor talán mégiscsak a legénységre vonatkozó ajánlatát

kellene elfogadnom – felelte, miközben hiábavaló kísérletet tett

hajának lesimítására. A hosszú fürtöket csapzottá tette a só és a

tengervíz.

– A dolog még mindig kivihető – ígérte könnyelműen a

Brendan.

A lány leengedte a kezét és jeges pillantást vetett a férfira.

– Kifelé.

A férfi meghajolt s emlékeztette: – Ön hívott ide engem,

hölgyem.

– Az Isten szerelmére! – lobbant fel Eleanor. – Távozzék!

Zárja be az ajtót!

– Hogyne, persze, mindig készen állok, hogy teljesítsem

kéréseit? – biztosította a lányt. Azzal bezárta az ajtót. Elhúzta a

reteszt. Eleanor csak állt és nézte az ajtót. Nagyon hosszú idő

alatt győzte le a késztetést, hogy nekivesse magát és sírni

kezdjen. Ehelyett a feszes függőágyra vetette magát. Az, puha

tollal bélelt ágybetéttel meglepően kényelmesnek tűnt. Nem

tudta visszatartani könnyeit, végül azonban kimerültsége

felülkerekedett minden fájdalmán.

Tudta, hogy álmodik. Hánykolódva, forgolódva, gyötrődve

újraélte a mozzanatokat, melyek idáig röpítették. Otthon járt.

Clarinben. Falkirknél a skótokat legyőzték. Az angol

csapatokkal tartott. Santa Lenorának nevezték el. Az ellenség

jött, támadt, rabolt – s még nem végzett alapos munkát, hiszen

Clarin vára erős építmény, erős fallal, toronnyal, s árok is védte.

A telepeseknek juttatott föld sovány. S így, habár

biztonságba kellett vonulnia a toronyba, látta az embereket a

falakon túli csűrhöz rohanni, hogy mentsék a termést. Majd

látta fellobbanni a lángokat. S aztán a skótok pajzsaikkal, és

ostromgépeikkel ott álltak s nézték mindezt. Egyedül ő nem

tűrte ezt tétlenül. A vár védőit a sánchoz rendelte, s parancsolta,

hogy öntsenek rájuk olajat. Tüzes nyilak is érték a támadókat, s

azok visszavonulni kényszerültek; ezalatt ő a csűrhöz rohant,

nyomában katonák, asszonyok s gyerekek döntötték le a falait,

hogy megmentsék a benne rekedteket. Azok fáklyaként égve

36

vetették magukat parancsára a várárok vizébe, s csodálatosképp

mindössze heten vesztek oda közülük. De azok az áldozatok!

A szomszédos területekről fegyveresek jöttek a király

parancsára, hogy a Wallace zászlaja alatt harcoló skótokkal

mérkőzzenek, s üzenetet hoztak: mennie kell. A Clarin

családdal kell tartania. Emberek érkeztek. Jöttek, hogy egy

szenthez csatlakozzanak!

Véget ért tehát a harc. A skótokat legyőzték. Ám a napon,

melyen ő megmentette a csűrben rekedt embereket, az apja

elesett, miközben egy utánpótlást szállító szekeret védelmezett a

király parancsára a skótok ellen. Halála megkönnyítette

számára, hogy a gyűlölt ellenségre támadjon. Telt az idő. S bár

ő apja örököse, a törvény szerint csak addig tarthatta meg a

várat, a földeket és a jövedelmet, míg fiú utódnak nem ad életet.

Apja halála ellenére nem maradt egyedül.

Maradt egy rokona; rokon, ki felelősséget vállalt érte apja

halálos ágyán tett utolsó kívánsága szerint.

Ismét maga előtt látta, mintha csak ott lett volna, a jól védett

clarini torony nagytermét. Azon a napon nem sújtotta őket

semmilyen háború. A kandallóban tűz égett. Flamand mesterek

új falikárpitjai, a környékbeli kereskedők ajándékai borították a

falakat, távol tartva a kinti nyirkosságot és hideget. A csata

véget ért, a parasztok jó termést értek el, a kereskedőknek jól

ment az üzlet. Imádta az apját, az embert, ki megelőzte korát, s

igen művelt lévén, hitt a szellemben és a lélekben. Ám meghalt,

s neki mindörökké hiányozni fog. Óriási felelősség szállott reá.

Vendégül látta a király embereit, mikor azok északra látogattak.

Ügyelt a konfliktusokra kis falujukban. Gondozta a betegeket,

pártfogolta az egyházat, eljárt a temetésekre, köszöntött minden

újszülöttet, mindig ugyanaz a feladat.

Unokatestvérei házassági kapcsolatokon törték a fejüket,

őhelyette is. Európa legelőkelőbb – és leggazdagabb – férfiúi

látogatták. Clarin vára gyönyörű épület képzetét keltette.

Látszottak rajta ugyanakkor a háború pusztításának kegyetlen

nyomai. Pénz kellett a helyreállításhoz, s a katonák

felfegyverzésére, melyet Edward nem szűnt követelni.

Legnagyobb elképedésére, a számára talált vagyonos kérők

közül egyik rosszabbnak mutatkozott, mint a másik. Robin of

Lancaster alig magasabb egy tízéves fiúnál, s különös,

rothadásszerű bőrbetegségben szenvedett. Ő legalább finom

modorú és művelt. Tibald, Hexin grófja, birtokának soron

37

következő ura, bár szép férfi, kismacskákat fojtott vízbe,

pusztán szórakozásból.

És ez így ment. Egyik kérőt a másik után kosarazta ki. A

francia Étienne Gireau gróf mellett döntött, aki már alig várta,

hogy Clarin örökösnőjével találkozzon.

Alkalmatlan, akár a többiek.

Jött, majd elment. Ám a következő reggelen, mikor már

kezdett éppen megbékélni magával s az őt körülvevő világgal

egyaránt, kuzinja, Alfred, könyörgött, jelenjen meg a

nagyteremben.

– Erre a késlekedésre egyszerűen nincs mentség! – szólt

mérgesen, Eleanor széke mögé lépve. Megragadván a faragott

szék támláját, a lány füléhez hajolt, s hangját még inkább

felemelve, folytatta. – Nincs! Tegnap este gorombán

viselkedtél, egész egyszerűen gorombán. Gireaux gróf

családjánál nincsen előkelőbb egész Normandiában!

A magas, erős testfelépítésű férfi felegyenesedett. Katona, ki

csatában s származása révén szerzett elismerést. Eltávolodott a

teremben lévő hatalmas asztaltól, majd a kandalló felé vette

útját, melyben fényesen ragyogó tűz égett.

– Eleanor, úgy tűnik, mintha a terhedre lennénk. Elvesztetted

atyád, otthonod megvédésére kényszerültél, de a háborúnak

vége sok éve már. Nem vagy már gyermek, a szó semmilyen

értelmében sem. Bátorságod és lelki nagyságod híre manapság

már találgatásokra ad okot, nincs-e vajon valamilyen rettenetes

fogyatékosságod: bolond, fogyatékos vagy, esetleg…

– Oly csúf, hogy senkinek sem kell, kik rangban és

vagyonban hozzá illenek? – érdeklődött Corbin, a kandalló

melletti hatalmas székből. Corbin két évvel fiatalabb Alfrednál,

s jobb humorérzékkel rendelkezett, mint a lány másik

unokatestvére. Ő is a király mellett harcolt. Hősiesen. Sohasem

mondhatták, hogy az észak-yorki Clarinek egyike is kivonta

volna magát hazájuk iránti kötelessége alól. Mégis Eleanorhoz

való viszonya nagyban különbözött az Alfredétől. Corbin

hajlamos volt időnként a dolgoknak szabad folyást engedni;

Alfred zavarba ejtő felelősséget érzett néhai édesapja iránt. A

lány azt kívánta, bárcsak megértené, hogy apja nem erőltetné a

dolgot ily módon.

– Alfred, meglehet, hogy elképesztően gazdag és

nagytiszteletű – szólt Eleanor csendesen, ölében összekulcsolt

kezét nézve, majd hevesen hátralökve székét felállt, s

38

unokatestvére szemébe nézett –, ám iszonyatos a szaga, és… és

egy…

– Egyébként pedig híján volna bármiféle tiszteletreméltó

tulajdonságnak is? – kérdezte Corbin. Bátyja megsemmisítő

tekintetet vetett rá.

– Testvér, a legkevésbé sem viszed előbbre az ügyet! –

Corbin elvigyorodott, Eleanorra kacsintott.

– Ha nem hajlandó férjhez menni, s ekképpen nem nemz

fiút, vagyona reád száll, Alfred. Az ember azt gondolná, ez

nincsen ellenedre.

Eleanor hirtelen rámosolygott.

– Mivelhogy én, a szerény nő, a vagyont csak fiú örökösöm

révén tarthatom meg, Corbinnak igaza van.

Alfred sötét s dühös tekintete most találkozott a lányéval.

Szigorúan ingatta a fejét.

– Eleanor, kötelességed, hogy folytasd atyád vérvonalát. Oly

sok halál után hogyan kérdőjelezheted meg annak az embernek

a végakaratát, kit állításod szerint olyan nagyon szerettél?

– Imádtam őt! – kiáltott hevesen a lány.

– Ő a gondjaimra bízott téged, s te minden erőfeszítésemet

meghiúsítod, mellyel akaratát teljesíteni próbálom.

Eleanor felsóhajtott.

– Alfred – szólt –, hallgass meg. Gireaux grófja kegyetlen a

szolgákhoz. Beszéde durva. Meglehet, hősies a csatában, ám…

– Ezt mindenképpen erényként kell értékelnünk – vetette

közbe Corbin ismét. – Nagyra becsült királyunk mindenképpen

így tenne.

Testvére ismét vad pillantást vetett rá.

– Hősies, kegyetlen, irgalmat nem ismerő, s jogérzet nélküli

– sorolta Eleanor.

– Jogérzetről beszélsz? – kérdezte halkan Alfred.

A lány gyengeséget érzett. Mindig ezt érezte, mikor a skót

támadás borzalmaira kellett emlékeznie. Látta a fellobbant

tüzeket.

– Kell, hogy legyen az emberek között valamifajta értelem

és józan ész – mondta higgadtan a lány s folytatta: – Gireaux

gróf ugyanígy ráronthat a feleségére is. Nagyon visszataszító.

– Mondhatni – szólt Corbin vidáman –, egy disznó! Egy

gazdag disznó, jókora birtokkal.

– Számomra mindez lényegtelen. Otromba, agresszív…

39

– Találkoztál már a feleségemmel, nem igaz? – szólt közbe

Corbin ismét.

– Igen, de nézd meg, te itt vagy, s ő amott – emlékeztette

Eleanor. Nem akart goromba lenni. Corbin megnősült, ahogyan

azt megkívánták tőle. Címét házassága révén szerezte, akárcsak

hatalmas vagyonát. Nem állhatták azonban egymást a

feleségével. Isobel házsártos, önző, beképzelt és követelőző.

Gyönyörű nő, ám Corbin gyakran mondogatta, bárcsak egy vén

banyát vett volna feleségül.

Isobel leginkább Londonban tartózkodott. Corbin Clarinben

maradt.

Corbin felállt, nyújtózott egyet, majd a lányhoz lépett.

– Ó, borzalom, a házassággal már csak ez a helyzet. Nem

számít, hogy a legvisszataszítóbb teremtést vettük el, ha rangja,

vagyona van. Meglehet, nem is kell oly gyakran találkoznod

vele.

– Alfred, nem megyek férjhez Gireaux grófhoz. Nem azért,

mert egy visszataszító, hanem, mert úgy hiszem, őrült!

Alfred a fejét csóválta.

– Van még egy lehetőség.

– Nem vonulok zárdába.

– Persze, hogy nem. Franciaországba utazol. Alain de

Lacville gróf nemrégiben megözvegyült… örökös nélkül. Ő

idősebb…, de mindig is kedvelted és tisztelted őt, igazam van?

A lány tétovázni látszott. Alain jó ember, s nagyon gazdag.

Intelligens, halk beszédű, kedves. Ősz, jóképű. A lány nagyon

kedvelte. De…

– Ő még atyámtól is idősebb! – suttogta Eleanor.

– Sokszor azt hiszem, az én feleségem magától a Jóistentől

is idősebb – szólt kedélyesen Corbin.

– De Corbin, ő nem öreg!

– Dehogyisnem az. Boszorkány, ki képes szépségét

megőrizni, mivel az ördöggel cimborál! – mindezt tágra nyílt

szemmel mondta, arcán szomorú mosollyal.

– Eleanor, atyád a király szolgálatában esett el –

emlékeztette Alfred. – Fiatalon te is szolgáltad őt Falkirknél.

Ám ha nem vagyunk körültekintőek, előbb vagy utóbb

Edwardnak eszébe jut, hogy joga van férjhez adni téged; s ha a

király úgy dönt, hogy egy varacskos disznóhoz mégy feleségül,

hát ahhoz kell menned. Menj hát Normandiába, találkozz azzal

40

az emberrel. Feleségének halála óta tartjuk vele a kapcsolatot.

Fogadd el a házassági ajánlatát.

A lány hallgatott.

– Eleanor, Gireaux gróf meglehet, hogy kérésével a

királyhoz fordul.

– Elutazom Franciaországba – egyezett bele gyorsan

Eleanor.

Így történt…

Tengerre szállt.

S egyenesen skót fogságba került. Ráadásul ezek nem

csupán skótok, hanem azok a skótok, akikkel Falkirk mezején

találkozott. Azok a skótok, akik megkísérelték elpusztítani

mindazt s mindazokat, akiket életében ismert és szeretett.

Dobálta magát, hánykolódott, hol ébren, hol álmodva a

kabin falait nézte. Míg aludt, míg álmodott, egyre jobban

szédült.

A falkirki erdőben járt. Eltévedt az angol előrenyomuláskor,

amint a skót vonalak összeomlani látszottak. A fák közé rohant,

próbált elrejtőzni.

Ő azonban rátalált. Emlékezett, amint kardjával lesújtani

készült. Vett leckéket, persze. Akkoriban mint Clarin hősnője

valamilyen ösztöntől vezérelve egyedül harcolt. És akkor…

Kard csapott keményen az övére, olyasvalaki forgatta, aki

járatosabb volt a hadtudományokban. Úgy érezte, bizonyosan

meghal. Még néhány pillanat s vége…

– Várj!

Azzal ledobta köpenyét, s lehúzta fejéről a páncélinget. A

férfi megállt, döbbenten meredt rá. Leeresztette kardját.

Bevésődött…

Igen, a férfi arca bevésődött az emlékezetébe. Szemének

mély kékje, hajának sötétje, arccsontjának állása,

szemöldökének íve. Az idő megváltoztatta, mint ahogyan őt is.

Annyira azonban mégsem, hogy ne ismerte volna fel.

Felismerte azt a tekintetet. Az arckifejezést, mely

megváltozott, ahogyan a férfi tudatára ébredt, hogy ellenség

került a háta mögé. Azelőtt, hogy megfordult, hogy védje magát

az angol feléje sújtó kardjától.

Látta már azt a tekintetet…

Kardmarkolatával a fejét vette célba, mielőtt

visszafordulhatott volna, bizonyos lévén abban, miért is kiáltott

kegyelemért: hogy aztán ellenfelét hátba támadhassa.

41

A férfi a földre rogyott.

Hallotta a skót bajtársait közeledni, a fák között vágtáztak. Ő

pedig eltűnt a fák között, s a csata, majd a háború végjátékában

ő sohasem feledte azt a pillanatot, és remélte, hogy sohasem

látja viszont azt az embert. Időnként álmodott róla. Álmában

látta arcát, s ahogyan őrá nézett. S megtörtént, hogy már-már

úgy hitte, a háború az ellenségnek is éppoly borzalmas volt,

Skócia harcos és büszke ifjai éppúgy sokan elestek, akárcsak az

övéik. De nem tudott megbocsátani a skótoknak, s így nem

érzett irántuk részvétet sem.

Akkoriban Edward nem rendelkezett még akkora haderővel,

hogy teljesen megszállja Skóciát, s északon a skót földek skót

birtokosok kezében maradtak. Ám Falkirk komoly győzelmet

hozott Edward számára, ezután a skótok nem merészkedtek

ismét délre, így hát biztonságban érezhette magát.

Biztonság!

A hajót hullámok dobálták. A feje hasogatott. Szipogott és

köhögött, s tudatára ébredt, hogy még mindig az átázott ruha

van rajta s lázasan forgolódik.

Az ajtó hirtelen kivágódott. Fel akart ugrani. Nem tudott.

Erőtlennek érezte hozzá magát.

Ő állt ott.

Arcát olyannak látta, mint álmaiban. Alakja megtöltötte az

ajtókeretet. Azóta ruhát cserélt, vállán ismét a gyűlölt

gyapjútartán, melyet széles kelta csat fog össze. A lány nézte,

majd elhomályosodott a kép.

Valóság ez vagy álom csupán? Fény szűrődött be; eljött a

reggel. A köd fénye ez s ő tudta, még mindig viharban

hajóznak.

– Velem jön. Most azonnal – parancsolta a férfi.

Az ördög jött el, gondolta. Vénebb, kegyetlenebb,

vérengzőbb.

Elérte hát a bosszúja.

Ő mosolygott, ám engedelmeskedni nem tudott. Gyengének

bizonyult.

– Önfejű! – átkozódott amaz, s odalépett hozzá. – Nem

maradhat itt bezárva ebben a viharban! Van egyáltalán

olyasvalaki, akire hallgat?

Érte nyúlt, s a lány nem ellenkezhetett. Brendan ismét

átkozódott. – Még mindig teljesen vizes, s a teste pedig akár a

tűz!

42

Felemelte, karjába vette.

Elhagyták a kabint. A lépcsőre érvén még inkább rájuk

telepedett a ködszerű fény.

Villámlás hasított a végtelen égbolton. Fehér tűzként

fellobbanva világított meg tengert s rajta hajót.

Mennydörgött.

A tenger az életükre tört. A szél, az eső, a villámok, a

mennydörgés, mind. Mindnyájan Isten kezében voltak. A lány

azonban ebből már semmit sem fogott fel. Feje ellenségének

mellkasán nyugodott. Sötétség szállt alá. Az égbolt tovább

tombolt. Ám ebből Eleanor már semmit sem hallott.

43

3. fejezet

– Túléli?

Margot Thorrsen összerezzent s felnézett a mély férfihang

hallatán. Brendan a kabinban tartózkodott. Azt gondolta,

magára maradt az alvó lánnyal.

Azóta a szél elcsendesedett, s az eső már elállt. Miután a

hajókat sikerült irányban tartani, iderendelték segíteni angol

foglyukon. Kezdetben a lány tüzes teste verejtékben úszott, félő

volt, hogy elviszi a láz. Azonban

– Brendan parancsa ellenére – Margot mégis Bridie-ért, a

szolgálóért küldött. Ketten megszabadították Eleanort nedves,

sóáztatta ruhájától, testét vízzel hűtötték, majd lassú

kortyonként, gyógynövényekkel fűszerezett erőlevest diktáltak

bele. A vihar éjszakája már elmúlt; még egy nap eltelt s most

ismét beesteledett. Eleanornak már ki kellett volna nyitnia a

szemét, ám mozdulatlanul feküdt s aludt. Margotot meglepte,

hogy Brendant itt találja.

Margot már sok éve ismerte Brendant, mióta együtt élt

Erickel. A skóciai háborúk ellenére a nemzetség összetartott.

Eric édesapja Brendan apjának unokatestvére, s Ilsát vette nőül,

egy távoli északi sziget nemzetségfőjének lányát, kinek földje

még mindig a norvég király birtoka, s így sokkal inkább norvég

ő, mint ahogyan azt családneve sugallta. S az angol

támadásoknak köszönhetően a skótok végül hajlandónak

mutatkoztak sokkal jobb kapcsolatokat kialakítani északi

szomszédaikkal, mint a viking támadások idején. Annak idején

őt hívták hozzá ápolónak, mikor gyermekbetegségeitől

szenvedett.

Nem gondolta, hogy ott találja a kabin sötét zugában az ágy

fölé hajol s nézi, amint ápolja a lányt. Hangja mély zengésű és

érces. Miközben beszélt, fürkészően figyelt s még egyszer

feltette a kérdést: – Margot, túléli?

– Túléli, úgy hiszem.

44

Margot kendőt mártott egy tálnyi hideg vízbe s azzal mosta

az angol lány arcát. Brendanra nézett, kinek homlokába sötét

hajtincs hullott, vonásain feszültség ült, s kezét összekulcsolva

tartotta maga előtt. Nézte a huszonéves fiatalembert, aki már jól

ismerte a háborút – árulás, veszteség, győzelem, vereség – így

töltve élete jelentős részét. Követte William Wallace-t, de

megtanult irányítani csatában s visszavonulásban egyaránt. A

skót hazafiak keserűen tapasztalták, hogy a szabadságot nem

nyerhetik el egyetlen hatalmas, az angolokra mért csapással, de

csatáikat az erdőben s jól időzítve megvívva. Élni, s a

következő napon ismét harcba szállni, már önmagában

győzelemnek számított, még akkor is, ha minden veszni

látszott.

– Sokat ér ez a lány?

A férfi eltűnődött a nő szavain, majd így szólt:

– Igen, úgy hiszem, sokat.

Margot ismét anyanyelvén, keltául kezdett beszélni, melyet

egymás között a leggyakrabban használtak, habár mindannyian

jól ismerték az észak-francia dialektust, mely az angol

arisztokrácia nyelve is egyben.

– Brendan, ha most azért utazunk a francia királyhoz, hogy

segítséget kérjünk az angolok ellen, hogyan akarsz váltságdíjat

fizettetni egy angol lányért?

A férfi ha lehet, még egy fokkal halkabban felelt, némi

undorral a hangjában.

– Bridie, a szolgáló állítása szerint a lány francia

jövendőbelijéhez utazik, kinek neve Alain de Lacville.

– Akkor hát… megmentettük őt vagy foglyul ejtettük? –

érdeklődött Margot.

– Még nem döntöttem – felelte egy pillanatnyi szünet után. –

Tudja Isten, a világ oly gyorsan változik. Fülöp király megveti

Edwardot, ám tart tőle. Ha érdekében az angolokkal kötött

szövetség áll majd, meg is köti azt.

– S mi most biztonságban vagyunk?

– Igen, habár talán hamarosan megköttetik ez a szövetség…

jelen pillanatban még nem létezik efféle, ám ha létezne is, Fülöp

még akkor is szívesen fogadná William Wallace-t, az egyetlen

embert, ki szembe mert szállni Edward önkényuralmával. Úgy

indultunk útnak, hogy tudtuk, Edward egy vagyont ajánlott

azoknak, akik a skót vezéreket foglyul ejtik a tengeren, tehát

Oldatában van annak, ha francia földre érünk, nem foghat el s

45

vethet börtönbe minket – türelmetlenül felemelkedett. – Margot,

akárki is a lány, életben kell maradnia. Kétségtelen, hogy

értékes.

– Jól van, Brendan – válaszolta Margot zavartan, amint a

távozó férfi után nézett. Figyelmét ismét a lányra fordította,

homlokát, arcát törölve ismét a hideg vizes ruhával. A lány

szeme lassan kinyílt.

– Ó, hát isten hozott közöttünk! – üdvözölte Margot.

Margot tudatára ébredt, hogy még mindig norvégül beszél.

Most franciára váltott.

– Hogy érzed magad?

– Szomjas vagyok…

Margot elmosolyodott, s vizet töltött, egy, az asztalon lévő

gazdagon díszített norvég ivókürtből. A lány hálás bólintással

fogadta, mohón kezdett inni s csak Margot figyelmeztető

intésére vett vissza lendületéből.

– Köszönöm – felelte a lány, miután visszaadta a kürtöt s

fáradtan a párnák közé hanyatlott vissza. Zavartan nézett

Margotra. – Kicsoda ön? – kérdezte halkan. Hirtelen

felkönyökölt. – Hol a szolgálóm? Bridie a neve… Jól van és

nem esett baja?

– Feküdjön vissza, kisasszony. A szolgálója kitűnően van; a

másik hajón utazik.

– Egyedül egy kalózhajón? – Eleanort aggodalommal

töltötte el a hír. – Istenem! El sem hiszem, hogy ilyet

kérdeztem, mikor egy skót hajón vagyok.

– Csak részben skót – javította ki Margot. – Valójában ez a

hajó norvég.

– Persze, persze, igen, norvég. Mégis, ami Bridie-t illeti…

– Különzárták, semmi több.

– Hogyan lehet ön ilyen biztos ebben? – hangja

nyugtalannak tűnt. Margot erős késztetést érzett, hogy

megnyugtassa a lányt.

– Jól van; elvitték, mivel bizalmatlanok önnel szemben.

– Bizalmatlanok? Meg kellene bízniuk bennem? – kérdezte

keskenyedő szemmel.

Margot hirtelen elmosolyodott. Sokat hallott már erről a

lányról; alakja legendássá vált már. A falkirki angol győzelem

az ő érdeme is. Most nem úgy néz ki, mint egy harcos. Külseje

leginkább törékeny nimfára emlékeztet, finom arcára aranyló

hajzuhatag omlik. Kékesszürke szeme, akár a haragvó tenger,

46

arcához képest nagynak tűnt. E pillanatban, a hangjában bujkáló

arrogancia kivételével minden harcos tulajdonságától

megfosztva feküdt. Kiszolgáltatott.

– Magára hagyom, mivel van némi… – kezdte Margot.

Azonban a lány megfogta a kezét, a szürke tekintet hirtelen

kitisztult, s benne némi félelem tükröződött.

– Várjon! – mondta halkan a lány. – Kérem.

– Nem tehetek önnek semmiféle ígéretet – felelte Margot.

A lány a fejét csóválta. – Persze, hogy nem. Kicsoda ön? Mit

keres e hajó fedélzetén? Ön annak a norvégnak a felesége?

Margot tétovázott egy pillanatig.

– Nem vagyok a felesége. Ő egy nemzetségfő unokája.

– De…

– Hogy vele utazom-e? Igen.

– ÉErtem – mormolta a lány, lassan lezáródó szemhéjakkal.

Majd ismét Margot-ra nézett. – Van neki felesége?

– Nincs. Még nincs.

– Akkor…

– Eddig nem engedték házasodni.

– Szereti önt – mondta Eleanor.

Margot elpirult az angol lány szavai hallatán.

A gyönyörű angol nemeslány, úgy tűnt, feloldja Margot

zavarát. Mosolygott és folytatta:

– Ha meg kell házasodnia… Bizonyosan szeretni fogja önt,

még akkor is, ha házasságkötésre kötelezik.

– Milyen ember De Lacville gróf? – kérdezte Margot.

Lady Eleanor nagyot sóhajtott.

– Kegyetlen ember? Ismeri?

– Alaint? Igen, ismerem; atyám régi kedves barátja. Nem,

nem kegyetlen, sőt talán a legkedvesebb ember, akivel valaha is

találkoztam.

– Akkor hát boldog lesz.

– Boldog? – ismételte a lány s elmerengett. – Legalábbis…

Nem leszek kiszolgáltatott, nem fognak verni vagy magamra

hagyni – mondta halkan, ismét lecsukódó szemekkel.

Margot felemelkedett, s hirtelen úgy érezte, hogy ő, az

alacsonyabb osztálybeli sokkal szerencsésebb.

– Várjon!

Margot megállt. – Mennem kell és…

47

– Kérem, árulja el, mi folyik itt? Wallace valóban ezen a

hajón utazik? Igaz, hogy Franciaországba megyünk? Mi… a

tervük velem?

– Ezt a férfiak döntik el, kisasszony. Azonban, ha azt hiszi,

hogy ők szörnyetegek, bizony téved.

Eleanor a kabinajtó felé fordult. – Láttam, mire képesek.

– Kisasszony, amit látott, semmiség Edward király tetteihez

képest – felelte Margot.

A fogoly hallgatott.

– Mennem kell – szólt Margot. – Hamarosan hozok valamit

enni – tette hozzá.

– Én Santa Lenora vagyok, maga a bátorság! Nem félek –

felelte Eleanor sietve, azonban Margot tudta, nem az igazat

mondja.

– Visszajövök – ígérte ismét, majd kilépett a kabin ajtaján.

A vihart követően William hajója a Wasp mellett haladt.

Wallace a fedélzetre jött, az orr-részen ültek és norvég

ivókürtökből sört ittak.

Brendan, idősebb rokona, kuzinja, Arryn segédjeként,

fiatalemberként ismerte meg Wallace-t. Még sohasem

találkozott olyannal, kit nála jobban tisztelt volna, nagyobb

harcossal – s intelligensebb emberrel. Ellenfelei sokszor

alábecsülték Wallace-t. Ő nem nemesi származású, de kiváló

neveltetésben részesült. Magas, izmos, egyenes tartású ember –

ám győzelmeit inkább aprólékosan kidolgozott stratégiáinak

köszönhette, mint hadserege erejének. Életét áldozná Skóciáért.

Aznap este csendes idő járta. Holdfény táncolt a vízen.

– Kedvelem a kalózt. De Longueville-t – mondta William

Brendannak. – Őszinte fickó.

– Évek óta hajókat fosztogat.

– Igen, és őszintén be is vallja – értett egyet William, s fény

gyúlt szemében. Született vezér s született harcos, fellépése

megdöbbentően szuggesztív. Hangjának, ékesszólásának

hatalma van az embereken.

– Akkor hát egy rossz ember lehet jó… ha beismeri? –

érdeklődött Brendan. – Akkor hát, Isten nevében, létezik

valahol megbocsátás Edward király részére is, mivel birtokolni

akarja egész Skóciát, elpusztítani mind a skótokat?

– Inkább egy becsületes ellenfél, mint egy áruló szövetséges

– szólt fenyegetően William.

48

– Van benne igazság – ismerte el Brendan, s nagyot húzott a

sörből. Arra gondolt, milyen igaza volt Williamnek –

mindenfelé azt beszélték, hogy Falkirknél győzhettek volna, ha

John Comyn, a Rőt nem hagyja ott a csatamezőt lovasaival

együtt. Comyn a felszentelt király, John unokatestvére, kinek

nevében William tovább folytatta harcát Skóciáért. Robert

Bruce, Comyn vetélytársa még sohasem harcolt Wallace

oldalán. Edward királlyal már igen. A csata után mégis Bruce és

Comyn egy esetlen s esetleges szövetségben, de összetartották

Skóciát. Azonban Robert Bruce hamarosan lemondott

kormányzóságáról, s az idő tájt, mikor ők Skóciában tengerre

szálltak, az a beszéd járta, hogy hamarosan békét köt

Edwarddal. Olyan ember, akinek sok a vesztenivalója.

– Ki vele, Brendan! – szólította William. – Min töpreng?

– Jól van. Sohasem adtad fel. Skóciáért harcoltál. Edward

megpróbált lefizetni. Haakon, norvég király szívesen fogadna, s

földet ad – s hozzá címet. Békében élhetnél. Fülöpnek tudomása

van jöveteledről Franciaországba, s jó barátunk, Lamberton

érseke minden alkalmat megragadott, hogy ékes szavakkal

nyilatkozzon rólad. Most próbáljuk Fülöpöt lebeszélni egy, az

angolokkal kötendő szövetségről, melynek Skócia nagy kárát

látná. Ám nemeseink Skóciáért könyörögnek, s aztán

egymásnak esnek. Hogyan vehetnénk fel a küzdelmet

Edwarddal örökös belső viszálykodásaink mellett?

Brendan tartott attól, hogy Wallace éktelen haragra gerjed

szavai hallatán, ám az csak elmosolyodott.

– Jól van, tudd hát. Ha Robert Bruce velem tart, elveszíti

mindenét. Túl sok mindene van, ami felett a király rendelkezik.

Angol örökösnőt kíván magának, azt beszélik, szerelmes,

megszállottja lett annak a szépségnek, s ah, sokan eladták már

magukat, a lelküket, még országukat is a szerelemért.

Egy pillanatra elhallgatott, Brendan nem sürgette. Wallace

kedvesét az angolok gyilkolták meg kegyetlen körülmények

között, s azt beszélik, elszántságának oka is ebben gyökerezett.

Wallace felemelte a kezét. – Robert Bruce még mindig

Skócia barátja; jegyezzétek meg szavaim. Igen, koronát óhajt

magának. Évtizedek óta családjának egyetlen célja ez. Isten

tudja, meglehet, ő a megfelelő ember a korona viselésére.

Ugyanakkor John Comyn is hasonló álmokat dédelget.

Mindketten nagyhatalmú emberek. Nem hiszem, hogy John

49

Comyn cserbenhagyott volna minket Falkirknél; úgy gondolom,

a lovak elszabadultak, s elfutottak, ezért nem tudott csatlakozni.

– Túlságosan jóhiszeműen ítéled meg őt. Azt beszélik, látni

akarta vesztedet Falkirknél, hiszen nem akarja, hogy Balliol

visszaszerezze a koronát, mivel ő magának akarja.

– Mindketten akarják a koronát. Ez a probléma – morogta

Wallace. – Az ő gyengeségük és az én erőm. Én nem akarok

király lenni. A szabadságot akarom.

– A hadsereg szétesett.

– Igen, úgy van. S a nemesek nélkül csak a kisembereket

állíthatom magam mellé, azokból sem eleget, hogy kövessenek

egy Edward elleni újabb öngyilkos csatába… Most a

diplomáciának kell figyelmet szentelnünk, azért hogy a

külföldtől segítséget nyerjünk.

Brendan a hullámzó víztömeget bámulta.

– S most mi legyen, fiatal barátom?

Brendan csóválta a fejét.

– Amikor védelmezőként lemondtál és a bárók Peeblesnél

találkoztak, nem nemzetségem egyik tagja, Sir David Graham

javasolta-e, hogy földjeidet lefoglalják, amiért a tanács

engedélye nélkül hagyod el az or az illető neve!

William ismét eltűnődött.

– Testvérem, Malcolm jelen volt, hogy megakadályozzon

minden ilyesfajta őrültséget.

– De neki…

– Brendan, a Graham-nemzetség védte az országhatárt. Nem

tartozol felelősséggel mindazokért, akik e nevet viselik. Tudom

azt is, hogy David Grahamnek megvannak a maga

szövetségesei. Hű Comynhoz, s ezért nem lehet bántani.

Testvérem Robert Bruce szövetségese; hosszú idővel ezelőtt

fogadott hűséget neki. Azt mondja, felejtsük el a mi Üres Palást

királyunkat, s forduljunk Bruce-hoz. Ő az, aki egy napon

megmenti Skóciát az angoloktól, s aztán uralkodni fog. Ó,

Brendan! Nehéz tisztán látni ebben a vérontásban. Bruce és

Comyn, időnként mindketten ölbe tett kezekkel figyelnek és

Edward király haláláért fohászkodnak! Az idő kezd eljárni

felette, fia a játékokat, mulatságot és a barátokat kedveli inkább,

nem a háborúzást. Talán a várakozás a leghatásosabb fegyver

Edward ellen, hiszen nem élhet örökké.

– Már megbocsáss, de úgy tűnik, már eddig is túl sokáig élt.

50

– Nos, úton vagyunk most, hogy egy másik királlyal

találkozzunk, egy francia királlyal. Aki szívesen fogad minket,

és a bűnbánó kalózzal, akit viszünk neki, igen elégedett lesz. –

Egy pillanatra elhallgatott, Brendant figyelte. – Egy kalóz… és

egy örökösnő. Érdekes szerzemények egy utazás során, nem

igaz? Habár azt hallottam, Lady Eleanor nagyon beteg.

Brendan ingerülten sóhajtott. – Már sokkal jobban van.

Margot azt mondja, életben marad, s ő ritkán téved. Ha Lady

Eleanor beteg lett, azt bizony kizárólag önmagának köszönheti.

Ragaszkodott az úszáshoz.

Wallace úgy nevetett, hogy a térdét csapdosta. – Nem sok

esélye lehetett!

– Olyannak lát téged, mint amilyennek mi látjuk Edwardot.

Azt hiszi, maga az ördög küldött ide egyenesen a pokolból.

– Hallottam arról a lányról. Falkirknél csapatokat vezetett.

Azért, mert az embereim felgyújtottak egy falut. Sok angol falut

felégettem. Raboltam és fosztogattam az angol határ mentén,

amerre csak tehettem. Azonban nem öltem ártatlanokat,

kizárólag harcolókat. Említsd fel neki Berwicket, ahol a király

emberei még az utcákon szaladó terhes asszonyok életét sem

kímélték.

– Mondjam el neki? – kérdezte Brendan. – Kapcsolatunk

meglehetősen képlékeny. Kezünkben értékes zálog lehet. Azt

gondoltam, hogy te esetleg…

– Te halásztad ki a tengerből. A lány a te dolgod.

– Nagyon fontos küldetésben járunk. Talán nem kellene rám

bíznod őt.

Wallace érdeklődve figyelte.

– Miért, ha szabad tudnom?

Brendan megemelte ivókürtjét.

– Ismerem régebbről.

– Úgy?

– Falkirknél találkoztunk.

– Ó?

– Majdnem megölt.

Wallace egy darabig Brendan arcát fürkészte, majd ismét

hahotában tört ki.

– Téged? Kevés jobb kardforgatót láttam nálad.

– Mindannyian sebezhetőek vagyunk.

– Te? Ó, igen, persze. Ledobta a ruháját s rátalált a

gyengédre. Nos, úgy mondják, a bosszú édes és istenes

51

cselekedet… egy időben magam is sokat öltem s mások halálát

végignézni élvezetet okozott! – Arca elkomorult. – Oly nagy

élvezetet, hogy azt hittem, a pokol mélyén fogok égni, amiért

gyűlöletem ily elvakult. – Sóhajtott, amint visszaemlékezett, s

Brendan azon tűnődött, vajon Wallace azokra gondol-e, akik

megölték az apját vagy azokra, akik megölték a nőt, akit

szeretett. Esetleg mindannyiukra. Vajon a bosszú nem-e vált az

életük részévé.

– Ó, igen, a bosszú édes érzés! – ismét Brendanra meredt.

Hangjából eltűnt a harag, helyébe kedélyesség lépett. – Ezzel

nem azt akartam mondani, hogy öld meg a lányt. Tudod,

mindennek határt kell szabni.

– Nem kivégzésre gondoltam.

– Jól van akkor. A te dolgod.

– Francia vőlegényéhez tartott.

– Akkor tartsd szem előtt az értékét. S azt, hogy mindig

híján vagyunk az anyagiaknak. A jobb diplomáciának. Továbbá

azt, hogy sokan úgy tekintenek ránk, mint vadállatokra.

– Azt mondod, úgy bánjak vele, mint egy előkelő

vendéggel?

– A választás a tied, barátom. – Felállt s nyújtózott egyet. –

Lefekszem. Eric fennmarad éjszaka; asszonya vele tart.

Felajánlotta ágya kényelmét. Én pedig elfogadtam, mielőtt

hallottam volna, hogy ki kellett költöznöd.

– Az emberek lenn alszanak szűk fekhelyeken, mint ahogyan

teszik azt a csatamezőkön; bárhol leheveredhetem s pihenhetek.

Múlt éjjel egy székben aludtam. Ismét megtehetem.

– Mégis…

– Uram, életedben oly kevés nyugalomban részesültél.

Szeretettel vár az a kabin – biztosította Brendan.

Wallace megállt egy pillanatra.

– Brendan, ne légy szigorú, különösen miattam ne. Nem

emlékszel Stirlingre? – Keze ökölbe szorult. – A szabadság

érzésére, az ízére! Falkirknél veszítettünk, de nem annyit, mint

gondolod. Igen, sok jó emberünk veszett oda. Ám az egész

ország megízlelhette, mi is a szabadság. Ezért harcolok. Ha meg

is halok, az emberek megtapasztalhatták, milyen szabadnak

lenni, s ez olyasvalami, amit Edward sohasem vehet el tőlük.

Mindent Skóciáért.

– Igen, Skóciáért! – szólt Brendan s a harctéren tett

fogadalma jutott eszébe. Skóciáért és a szabadságért. Olyan

52

célok, melyekért érdemes küzdeni, akármi is legyen az ütközet

kimenetele. Célok, melyekért érdemes meghalni.

William biccentett, majd magára hagyta.

A lány elszenderedett, ám különös, rejtélyes félelemmel

ébredt. Felült s meglátta félelmének az okát.

A férfi visszatért.

Az asztalon gyertya égett. Fénye halvány, ám ahhoz

elégséges, hogy megvilágítsa az ajtóban álló, őt néző férfi

alakját. Nem tudta pontosan, mennyi ideje állhat ott.

– Életben maradt tehát – szólt halkan Brendan. Szavai

egyáltalán nem tükröztek semmilyen érzelmet, mintha teljesen

közömbös lett volna számára, hogy a lány túléli-e a betegséget

vagy sem.

Eleanor nem válaszolt. Nézte a férfit s az várt egy pillanatig,

azután tudomást sem véve a lányról levetette tartánját s az

ajtónál lévő fogasra akasztotta. Az asztalhoz ment, felvette a

gyertyát, majd a lányhoz lépett. Az akaratlanul is hátrahúzódott

az ágyban, fogait csikorgatta. A gyertya fénye az arcába

világított.

– Mit művel? – kérdezte élesen végül. A láza lecsillapodott,

akárcsak a vihar, kitombolta magát, majd tovatűnt. De még

mindig nagyon gyengének érezte magát. Akár egy elgyengült

kiscica.

– Azt mondják, ön igen értékes. Próbálom meglátni, vajon

miért.

Hirtelen mozdulattal elsöpörte magától a gyertyát tartó

kezet. Megijedt saját mozdulatától; ha kiüti a gyertyát a férfi

kezéből, akár tüzet is okozhatott volna.

Szerencsére, nem ütötte ki a gyertyát, s a férfit sem

bosszantotta vagy zavarta a lány tette. Brendan visszatért az

asztalhoz, s letette a gyertyát. Ezután leült a székre, és őt kezdte

nézni.

– Mit csinál, s miért van itt?

– Ez az én kabinom.

– Akkor én miért vagyok itt?

– A Wasp fedélzetén csak itt van elég a hely ahhoz… hogy

vendégül lássunk valakit. Legfőképpen olyasvalakit, aki nem

tűri az effélét s hajlamos hideg fürdőt venni az éjszaka kellős

közepén.

– Vendég? Rab vagyok.

53

– Rab… vendég. Van úgy, hogy nincs nagy különbség.

– Kalózok, gyilkosok… skótok. Nincs nagy különbség.

A gyertyafénynél nem láthatta jól a férfit, de tudta, az arca

elkomorodott. Brendan vállat vont.

– Az angolokról is elmondható ugyanez, sőt még sokkal

rosszabbak is.

A férfi hanglejtése meggyőzte arról, hogy ne folytassa,

mégis, úgy tűnt, nincs más választása, mint állni a tekintetet s

folytatni a beszélgetést. Még mindig kimerülten, a lány a fejét

ingatta.

– Azért jött, hogy kínozzon? – kérdezte.

Amaz csodálkozva meredt rá.

– Kínzom önt?

A lány nem válaszolt. Azt kívánta, bárcsak tudna. Brendan

felállt, odament az ágyhoz, melléje ült s figyelmesen nézte.

– Kínzom önt?

– Igen, de még mennyire!

– Nos, jól van. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen

megy majd.

– Ön nagyon kegyetlen.

– Ön csaknem megölt. Miután megkíméltem az életét.

– Ütközetben vettünk részt.

– S engem csaknem ott temettek.

– Régen volt.

– És ön a makulátlan erkölcsű hölgy, aki átkel a tengeren a

gazdag, előkelő úrhoz, aki feleségül veszi majd!

– Ahogy mondja.

– Ám borzalom! Homok került a gépezetbe. Homok.

Kalózok, gyilkosok… skótok.

– Megkérhetném, hogy…

– Igen?

– Hagyjon magamra.

– Ó. Mutassak könyörületet?

– Igen, ha…

– Egyszer már megkegyelmeztem.

– Valóban! – lobbant fel a lány. – Legyen tehát óvatos…

ravasz és alattomos vagyok, jól bánok a karddal, s könnyen

megeshet, hogy a tengerbe temetik!

A férfi szája lassan szomorú mosolyra húzódott.

Hozzáhajolt.

– Most nem néz ki valami fenyegetően! – szólt halkan.

54

– Ön még skótokhoz képest is túlságosan megátalkodott! –

felelte a lány. – Beteg vagyok.

– Nagyon beteg – értett egyet Brendan.

– Menjen el.

– Nem, nem fogok.

Eleanor visszahanyatlott, lehunyta a szemét.

– Akkor mit lehet? Nem tűnök értékesnek. Nagyon beteg

vagyok, nemrégiben még testem láztól égett. Bizonyára

szerencsétlennek és nagyon szánalmasnak tűnök.

– A legkevésbé sem – biztosította a lányt kedvesen.

Eleanor ismét kinyitotta a szemét. A férfinak még mindig

finom mosoly ült arcán. Tágra nyitott szemmel a lány arcához

hajolt.

– Meglehet, szent kötelességemnek érzem… kínozni önt!

Arca közel járt, nagyon közel. A lány kinyújthatta volna

karját, hogy megüsse. El is határozta, hogy megteszi. Ám

lélegzete ugyancsak elakadt, a forróságnak különös patakja

rohant át testén, s közben szégyellte haja kócosságát, arcának

sápadtságát.

Kinyitotta a szemét. A férfi még mindig ott volt. Kiabálni

kezdett, s megpróbálta megütni. – Hagyjon!

– Nem, hölgyem, nem! – Brendan elkapta a lány kezét.

Tekintetét egy pillanatra sem vette le róla. Eleanor remegett.

– Ez a kabinom ezen a hajón. Itt fogok aludni.

A lánynak elakadt a lélegzete.

– De…

– Itt aludtam a múlt éjjel is.

– Mi? Azt állítja, kötelessége engem kínozni? Jól van, rajta.

Természetesen, jól vigyázzon, egy megbecstelenített örökösnő,

közel sem ér annyit, hogy kockáztassa a francia király haragját.

– A francia király haragja? Ön ily értékes volna? –

álmélkodott a férfi, ám a lány tudta, csak gúnyolódik.

– Képzelje – tájékoztatta fagyosan.

A férfi végigmérte. – Ki gondolta volna… – hangja

könnyed, a kék tekintet ismét a lányéval találkozott. – És az

angol királlyal mi a helyzet? Az ő haragját is kockáztatjuk?

– Magától értetődő. – A lány önmérsékletért és önuralmáért

harcolt.

– Jó – mondta Brendan s elengedte Eleanor kezét. –

Meglehet, nagyobb utat kell bejárnom, mint terveztem.

55

A lány csendben feküdt, s azt kívánta, bár volna nála egy

kard s két erős angol katona.

A skót az asztalhoz lépett, s vizet töltött magának. Ráérősen

ivott, majd ismét helyet foglalt a székben, majd hátradőlt, lábát

az asztalra tette.

– Meggyőződésem, hogy gyorsaságát visszanyeri, amint a

betegségből kigyógyul – szólt merengve.

Mondj hálát Istennek, te bolond! Ne szólj s maradj is így! ...

annyira könyörög ez a lány.

Azonban a lány nem úgy tűnt, mint aki így tesz.

– Édes Istenem! – kiáltott fel. – Hallottam, az emberei még a

birkákat is módfelett kedvelik.

– A birkák általában sokkal jobban néznek ki – felelte.

– Akkor hát – suttogta Eleanor –, tiszta szívemből hálát kell

adnom az Úrnak, hogy léteznek jóképű birkák.

Befelé fordult, a kabin falát nézte, s csodálkozott, hogyan

keveredhetett ilyesfajta párbeszédbe egy férfival.

Egy pillanattal később csaknem felkiáltott ijedtében.

Egyetlen nesz sem árulta el a férfi közelségét, a levegő egyetlen

rezdülése sem.

Brendan ott állt a lány mellett, és a fülébe ezt suttogta:

– Hölgyem, rettenetes, de úgy látom, teljesen felépül, még

mielőtt Franciaországba érnénk.

– Szívesebben halnék meg!

– Sajnálom, de én is! Ám hív a kötelesség…

A lány vállai nem is lehettek volna jobban görcsben; s a

csendes, visszafojtott nevetés csak rontott a helyzetén, amint a

férfi ismét távolodott tőle, ezúttal véglegesen.

Holott…

Ujjai csupán egyetlen pillanatig időztek a lány hajának

rendezetlen tincsein.

56

4. fejezet

Corbin Clarin éppen elkölteni készült a reggelire felszolgált

ínycsiklandó sült halat s hozzá friss kenyeret, amikor a vihar

visszalopózott életébe.

Törékeny testalkat, sötét hajszín, erőteljes arcvonások,

Isobel szép – amennyire egy mérges vipera az lehet. London

inkább kedvére volt, mint Clarin vagy akár York büszke vára,

talán azért, mert londoni elfoglaltságai sokkal élvezetesebbnek

bizonyultak számára, mint az északi országrész egyhangúsága.

Corbin imádta Londont, ám nem állhatta a feleségét, s a

királyi udvarban irtózott minden reggel azzal ébredni, vajon a

nő az éjszakát melyik udvaronccal töltötte. Régóta máshol

kereste már a szerelmet – vagy legalábbis a látszatát.

Bejelentés nélkül lépett a hatalmas terembe, kesztyűit

lehúzni készült kezéről, s úgy is tett.

– Mérföldek! Mérföldeket utaztam, s most senki sincs itt, ki

üdvözöljön – kezdte, miközben férje felé tartott a teremben.

Corbin hátrafordult, de nem állt fel. Karját keresztbe fonta.

– Ha tudtuk volna, virágokat hintünk lábad elé, kedvesem!

Ámde egyetlen szóval sem jelezted érkezésedet.

– Virágokat? Ha tudod, bizonyosan másfelé találsz

elfoglaltságot.

A nő kesztyűit az asztalra dobta, majd szúrós, sötét tekintetét

Corbinra szegezte.

– Hosszú utazásom után bort akarok. Kiszáradt a torkom.

A férfi felállt, meghajlást színlelt, a tálalóasztalhoz lépett,

hogy aztán ellássa egy pohárnyival a kívánt italból. A bor

felszolgálása közben eltűnődött. Gyönyörű velencei üveg.

Clarinnek hozta hozománya egy részeként.

Átnyújtotta a bort. A nő elismerően bólintott, ujjai

sokatmondóan végigsimították a férfiét. Amikor

összeházasodtak, Clarin hatalma tetőpontján állt, a férfi Leo

nevű nagybátyja még élt s a környező földek nem csak nagy

kiterjedésűek, de gazdag termést is hoztak. Alfred és ő készült

57

learatni a rangjuktól megfosztott, legyőzött felkelőkért járó

adományok és a földek gyümölcsét, melyeket nagybátyjuk – aki

felnevelte őket, egy igazságos és bőkezű ember –

hagyományozott reájuk. A nő jólétet hozott, ő pedig vitézséget.

Gyönyörű házaspár kellett volna legyenek.

A skótok azonban mindent megváltoztattak.

Corbin magának is töltött, majd a kupát felesége felé emelte.

– Wallace-ra!

– Egy napon az a gonosztevő jogosan ég el! – mondta a nő.

– A törvény által kiszabható legkegyetlenebb ítélet vár rá, s ha

eljön az a nap…

– Ott leszel, hogy vérszomjjal végignézd és élvezd minden

pillanatát!

A nő felhúzta a szemöldökét.

– Vérszomjasnak nevezel engem, amikor szeretett

kistestvéred több embert vezényelt csatába, mint te magad?

– Nem önszántából tette.

Isobel elfordult tőle s körülnézett a teremben.

– Kiváló falikárpitok.

– A faluban élő flamandok ajándéka.

– Ah, Santa Lenora számára!

– Isobel, van értelme ennek a párbeszédnek?

– Csak annyi, hogy jobb a szenteket távol tudni, lehetőleg

holtan.

– Az elvakult némbereket ugyancsak.

A nő meg sem hallotta a sértést.

– Hol van Alfred? – érdeklődött, miközben nézelődött. –

Szegény, jó, sokat szenvedett Alfred. Óriási földterületet

lovagol be, mely sohasem lesz az övé!

A férfi őt nézte s nem válaszolt.

– Nos, hol van hát?

– Óriási földterületet lovagol be, mely sohasem lesz az övé –

felelt Corbin.

A nő elmosolyodott.

– Eleanort felpakoltátok, most Franciaországba utazik, hogy

koros mátkájával találkozzon!

– Úgy van – morogta a férfi.

– Maradok egy ideig tehát.

Most a férfi csodálkozott el.

– Mi célból?

– Természetesen, hogy időt töltsek a férjemmel.

58

– Miért?

– Eleanor átkel az Ír-tengeren… uramisten, te bolond!

Nincsen fogalmad a veszélyekről? A király óriási összeget

ajánlott fel a tengerészeknek a más országokba segítségért

igyekvő skót felkelők elfogására, s a keresésbe kalózok,

útonállók, gyilkosok, rablók tucatjai kapcsolódtak be! – Isobel

helyet foglalt az asztalnál s meglazította utazóköpenye zsinórját.

– Szegény kedves, meglehet, nem tér vissza. S akkor, ha netán

elér Franciaországba, Alain hitvese lesz, így van? S ott, nincs

kétségem afelől, megkísérel fiúörököst nemzeni az örökség

számára.

Corbin odalépett hozzá, s a kezét az asztalra tette.

– Jobban tennéd, ha azon imádkoznál, hogy odaérjen

Alainhez; vagyonára szükségünk van, ha még egyszer vissza

akarjuk hozni Clarin régi fényét, s a földet ismét termőterületté

változtassuk. Habár Alain már idős s keze remeg, mégis, sok

öregembernek sikerült már gyermeket nemzeni.

– Nem hiszem, hogy rávehető ilyesmire; első feleségének

előző házasságából már származtak gyerekei. Az a nő akkor is

nagyon fiatalon ment hozzá. Nem, alaposan megvizsgáltam a

helyzetet – a nő szórakozottan megérintette ujjával a férfi előtte

fekvő kezét. – Sohasem zavar, hogy Eleanor grófnő, s te csupán

Sir Corbin Clarin vagy, semmi több? Nincsenek ambícióid?

– Isobel, valaha úgy terveztem, leigázom a világot, s benne

majd a magam útját járom. Ám az élet közbeszólt. Ó, igen, és te

részese vagy ennek az életnek!

– Igen, az vagyok.

– Kedvesem, most már értem, mire célzói.

– Örökölhetünk.

– Isobel, Eleanor e ház úrnője, s ha nem volna az, akkor is

van egy bátyám, aki keményen dolgozik és érdemes erre.

– Ó, igen, ám nincs felesége, s nincsenek távlatok előtte és…

– Isobel, nem értem, mit akarsz. Semmi sem változott.

– Ah, minden megváltozott! – A nő felállt és kezét férje

mellkasára helyezte. Rendelkezett bizonyos adottságokkal.

Állandóan mentalevelet rágott, s lehelete édes, akár a reggeli

harmat. Parfümje finom és izgató. Féktelen természetét az

ágyban még inkább képes volt szabadjára engedni. Vonzó,

ravasz és alattomos, a királyi udvarban előkelő helyet vívott ki

magának. A férj habozott, eltolni kívánta magától, de

érdeklődése felébredt.

59

– Mi az, ami megváltozott? Valamiféle ármányságon töröd a

fejed rokonaim ellen? – kérdezte nyersen.

– Dehogyis! – fogadkozott a nő őszinte ártatlansággal, ujjai

a férfi mellkasán játszottak, sőt még lejjebb, amit az

fogcsikorgatva figyelt. – Nem, kedvesem, hogyan is tételezhetsz

fel rólam ilyesmit? Csupán gondolkoztam, és elérkezettnek

látom az időt arra, hogy valaki végre fiúörököst nemzzen.

Hiszen Eleanor a tengeren van, mely hemzseg a skótoktól,

rablóktól, kalózoktól és megalkuvóktól, s aki szóba jöhet

igazából… nos, mi vagyunk azok.

– Alfred megházasodhatna.

– Alfred eleddig semmiféle hajlandóságot sem mutatott ez

ügyben. S különben is túl sokszor hívják csatába.

– Én is a király szolgálatában maradtam.

– Ez igaz. Napról napra egyre inkább.

– Értem. Érkezésed célja tehát, hogy méhedben fiúörökös

foganjon könnyen és gyorsan; minél hamarabb, annál jobb,

hiszen csupán házastársi viszonyban lenni egy férjjel túl

unalmas, továbbá mert ezen férj királyt szolgálva meghalhat a

harctéren?

A nő elmosolyodott, elsuhant férjétől, hajtűit kihúzta s

távoztában a lépcsőre dobta. Megállt egyszerre, majd

visszafordult.

– Kapcsolatod a feleségeddel tényleg olyan hátborzongató,

Corbin? Kedves férjem, olyan sokat kérek tőled? Ez nem több,

mint házastársi kötelesség… lehetőség egyben arra, hogy

mindent a te fiad örököljön.

A férfi a lépcső irányába nézett, nem mozdult, s feleségét

figyelte.

– Kedvesem, és mi van akkor, ha nem vagyunk oly csodásan

termékenyek? Már jó ideje vagyunk házasok, és Isten a tudója,

mint ahogyan egész Anglia az, hogy nem vagy hűséges és

odaadó.

– De értelmes vagyok és alkalmas, szerelmem. Nincs

gyermekünk, mert eddig úgy akartam, ne legyen. Igazán,

Corbin, nem hozlak olyan helyzetbe a király vagy az

arisztokrácia színe előtt, hogy meg kelljen kérdőjelezned

gyermekem apaságát! Eljött az idő!

– És ha nem, Isobel, akkor mi lesz?

– Akkor, kedves férjem, gyönyörrel és szenvedéllyel

ajándékozlak meg, mely egyikünknek sem lesz fájdalmára. –

60

Összevonta a szemöldökét, lenyúlt, gyengéden megsimogatta a

férfi arcát, hirtelen nagyon aprónak és gyönyörűnek látszott. –

Külön élünk. Nem kérek sokat, igaz? – Hangja fátyolos lett, s

valóban, nem kért semmi különöset, pusztán annyit, hogy a

felesége lehessen, a változatosság kedvéért. A szeretője. Oly

ritkán bízott meg ebben a nőben. Most azonban itt vannak,

együtt az ő családi fészkében. Teste, e nő iránt érzett, régóta

elfojtott vágyainak tüzében égett. – A legtöbb férfi már rég rám

vetette volna magát! – emlékeztette a nő suttogva, megadva a

kegyelemdöfést a férfira törő kétségeknek. Hihetetlen, mire

képes a szó, a tekintet, az érintés.

– No igen. Vetődnének – értett egyet. Feltette kezét. –

Ahogy kívánod. Legyen kedved szerint. – Karjába vette a nőt s

megindult vele a szobája felé.

A lépcső nem lett volna megfelelő hely. A bátyja

visszatérhet, s ő nem semmiképpen sem akarta, hogy

megzavarják az elkövetkező órákban. Életében oly kevés ilyen

alkalma nyílt.

Még mindig a tengeren hajóztak. A vihar utáni

találkozásukat követő két éjszakán Eleanor nem sokat látta a

férfit, akivel megosztotta kabinját. Tudta, hogy bejár időnként,

erre utaltak a nyomok. Egyszer egy tartán függött a fogason.

Másszor egy ivókürtnyi sör maradt az asztalon. Majd nyitott

könyv. S egyszer… az érzés. Az érzés, hogy ott áll s nézi,

ahogyan alszik.

Akár a kabinfalra is felmászott volna ijedtében. Az egyetlen

személy, akit valóban látott, Margot, a norvég nő, tejfölszőke

hajával, halovány fényű szemével, halk szavú jöttével-tértével.

Ismét itt maradt volna, gondolta Eleanor. Beszélgetett volna;

segített volna megőrizni józan eszét, ha a nagydarab

izomkolosszus, tejfölszőke norvég nem jelenik meg oly gyakran

s kiáltja hangosan a nevét. S követte olyankor kifelé, mintha ő

lett volna a nap, a hold egy személyben.

A kabinban könyveket is tartottak. Segítettek. Gyönyörű

könyvek, csodálatos kézírással, sokukat ír kolostorokban

másolták, bennük a szerzetesek aláírása. Görög és római

mítoszok, mondák, ír népmesék, sőt a szenvedélyes

értekezések, melyek a Brit-szigetek elleni viking invázióról

szóltak. Franciául, latinul, némelyek feltételezhetően norvégul.

Egyáltalán nem ismerte azt a nyelvet, s ez zavarta, hiszen

61

gyakran hallhatta kifejezéseit a körötte zajló párbeszédekben.

Nem lepte meg a felfedezés, hogy sok skót beszéli a francia s a

latin nyelvet; előbbire az egyház tanította őket, a fiatalok

legtöbbje pedig, aki kacérkodott a világjárás gondolatával,

előszeretettel tanulta a párizsi és londoni udvarokban

leggyakrabban használt nyelvet. Még gyermekként tanult kelta

nyelvet, lévén oly közel a skót alföldhöz – s tette ezt az apja

biztatására. Ám a norvég… A viking támadásoknak már régen

leáldozott. Effajta nyelv gyakorlására csak a pogány

északiaknak, a felföldieknek nyílik lehetősége. Sokszor úgy

gondolt az ellenségre, mint barbárokra, kik sokkal

civilizálatlanabbak az angoloknál. Sohasem gondolta volna,

hogy műveltségük szélesebb körű lehet, mint az övé.

A könyvek azonban lekötötték figyelmét, pillanatról

pillanatra megszüntetve félelmét; amennyiben szándékukban

állt volna őt megölni, csaknem bizonyosan tudta, már megtették

volna. A francia királyi udvarba tartottak, tehát valószínűtlen,

hogy egy francia nemesember menyasszonyának vérével

szennyeznék be kezüket. Nem szenvedett; sohasem zárkózott el

a tengerre szállás elől, habár igencsak irtózott a bezártságtól és

az ágyban fekvéstől. Jól tartották: Margot mindig kiváló

ételeket hozott s velük sört, vizet és bort. Mi több, fürdővizet is,

s miután a láza lecsillapodott, s ő jól kezdte érezni magát, szinte

azonnal. Utazóládája, benne a holmijaival, ott van vele, semmit

sem vettek el tőle. Fürdés után némi szorongással kezdett

öltözködni, hiszen sohasem tudhatta, börtönének ajtaja mikor

nyílik, ám kabinbeli lakótársa, úgy tűnt, csak éjszakánként tér

meg oda. Margot szabályos időközönként hozta neki az ételt.

Sohasem zavarta senki.

Úgy számolta, a negyedik ott töltött estén hirtelen felébredt a

sűrű félhomályban az érzéssel, valaki épp akkor hagyta el a

kabint. Kinyitotta a szemét, s figyelni kezdett, attól félt, hogy az

illető még mindig a kabinban tartózkodik, ám a helyiség

üresnek bizonyult. Valami azonban nem volt rendjén.

Összerakva az elmúlt pillanatok történéseit, ráébredt, hogy nem

hallotta, hogy visszahúzták volna a reteszt.

Felült, majd lassan felkelt az ágyból. Hosszú hálóingében az

ajtóhoz osont, s éppen csak megérintve megvizsgálta.

Az ajtó kitárult.

Nem mozdult, csak állt, s döbbenten tapasztalta, hogy a

nyitott ajtó nincs különösebb hasznára. A nyílt tengeren

62

hajózott. Már azt sem tudta, hogy az Ír-tengeren hajóznak-e,

vagy már a Csatornán; úgy tűnt, tekervényes utat járnak be. Ha

megszökik a kabinból, hogyan tovább? Ismét a tengerbe ugrik?

Semmiképpen. Józan esze visszatért. Nem akart meghalni. A

kabin falához simult, mély elkeseredés vett rajta erőt. Az ajtó

nyitva, s ő még mindig fogoly. Talán a férfi is tudta ezt, ezért

gondolta, hogy az ajtót nem szükséges bereteszelni.

Mégis…

Talán észrevétlenül kilopózhatna, és kihallgathatná őket, s

így tisztább képet alkothatna franciaországi útjuk

tulajdonképpeni céljáról. Kisurrant a kabinból, a sötétben

tájékozódni próbált. Előtte folyosó, alatta a harmadik szint,

felette a kormányrúd, árbocok és a vitorlázat.

Megindult óvatosan felfelé a lépcsőn, mindvégig a felső

szintet kémlelve. Minden csendesnek tűnt, habár a hajó éjszakai

személyzete dolgozott. Visszatért a lépcsőről, majd hirtelen egy

láda mögé ugrott két arra haladó matróz tekintete elől. Amint

lélegzet-visszafojtva várta, hogy elhaladjanak, párbeszédre lett

figyelmes. Észrevette, hogy fölötte, a fedélzeten van a központi

kabin, ismét a lépcső felé vette hát útját, oda sietett. Bal és jobb

oldalon, elöl-hátul ablakok. A jobb oldali kajütablaknál rejtőzve

láthatta, amint a benti asztalon lámpás égett, s a kalóz, De

Longueville ült ott a nagydarab norvég kapitánnyal, s még

valaki, aki szintén magasnak, erős testalkatúnak tűnt, haja

barna, szakállat viselt. A lány remegni kezdett, amint a név

felidéződött emlékezetében.

Wallace!

Egy pillanatra ismét kísértésbe esett, hogy a vízbe vesse

magát. Nincs fegyvere – micsoda őrültség, nem azért jött elő,

hogy bárkit is megtámadjon. Azonban ebben a pillanatban

semmit sem akart jobban, mint berontani a kabinba és pusztán

foggal-körömmel széttépni azt az embert odabent. Persze ez

ostobaság. Akárcsak egy kőfalnak rontani. Hevesen lélegzett,

figyelmét a benti párbeszédre próbálta összpontosítani. – Nézze

– Wallace beszélt –, ez nem afféle szokványos utazás.

Diplomaták, egyházi méltóságok érkeznek Fülöphöz, ki a pápa

védelmében áll. Én a reménnyel érkezem, hogy hírnevem s

képességeim meggyőzhetik őt, támogassa Skócia ügyét. Mint

hallottam, a pápa elismeri Skóciát független keresztény

államként.

63

– A francia király mindig keres zsoldosokat – szólt Eric, a

szőke kapitány komor arccal.

– De egy kalóz… mint zsoldos? – csóválta fejét De

Longueville.

– Úgy hallottam, a király kész megbocsátani egy kalóznak,

ha az zsákmányát angol hajóktól szerzi – szólt Wallace. –

Bizonyosan nem tekinti önt hozzánk tartozónak, még akkor

sem, ha azóta Edwarddal új egyezséget kötött.

– Úgy van, ez igaz – értett egyet Eric. – Tudom, miféle

egyezségeket köt a király; nem számít, miben egyezik meg az

angolokkal, Edward háta mögött kész megtenni bármit.

– Szomorú dolog lehet – folytatta Wallace –, olyan királynak

lenni, aki ennyi ellenséget szerzett. A walesieket kényszeríti,

hogy szolgálják őt, ám azok gyűlölik. S itt vagyunk mi, skótok.

Istenemre, nem számít, mekkora véráldozatot kíván, de nem

fogunk testvéreink, a walesiek sorsára jutni.

– Mi lesz, ha mégis megtámadnak minket? – kérdezte De

Longueville. – Az angol hajókhoz franciák is csatlakozhatnak,

akik készek fejét venni egy kalóznak… vagy inkább

törvényenkívülinek?

– Nálunk van a lány. Egy francia nemes angol

menyasszonya. Óvatosak lesznek – felelte Wallace.

A lány lélegzete elakadt. Zálogként kezelik tehát. Zálogként,

mellyel megkerülik az igazságszolgáltatást! Vissza kellett jutnia

a kabinba, alvást színlelnie, akkor talán a kabinajtót nem zárják

be ezentúl. Majd mikor elérték a francia partokat, megszökik,

partra úszik fogvatartóit nehéz helyzetbe hozván.

Gyorsan felpattant, megfordult, hogy visszasiessen

kabinjának börtönébe, oly gyorsan, ahogy csak tudott. Ám

fordultában egy testnek ütközött.

– Jó estét, Lady Eleanor, micsoda öröm, hogy csatlakozik

hozzánk!

A férfi keze már a vállát fogta. Szigorú vonásai

ellentmondtak hangja kedvességének.

A lány csak meredt rá, de nem jutott szóhoz.

– Semmit sem tud felhozni maga mellett?

– Nem tartozom önnek magyarázattal.

– Jöjjön hát. Jöjjön be és ismerkedjen meg William Wallace-

szal.

Nem sok választása lehetett, meg kellett forduljon, hátában

erőteljes taszítást érzett, s mivel nem mozgott kellő

64

gyorsasággal, úgy érezte, lába egyszerre felemelkedik a

padlóról, így értek a kabinhoz, ahol a három férfi igen gyorsan

kard, illetve kés után nyúlt. Még a saját hajójukon is, minden

pillanatban harcra készen álltak.

– Látogatónk érkezett – szólt Brendan tömören.

– Ah, a clarini hölgy – mondta William Wallace, s különös

figyelemmel tanulmányozta a lányt. Hangjában némi csodálat is

megbújt, amit a lány kezdetben nem tudott mire vélni.

Falkirknél a skót súlyos vereséget szenvedett. Ez bizonyosan

nem a lány érdeme, azonban ő is ott küzdött.

– Hölgyem, örvendek, a skót William Wallace vagyok.

– Angliában minden kisgyerek tudja, kicsoda ön – felelt a

lány.

– Kétségtelenül egy szörnyeteg.

– Falumban az emberekre gyújtották az épületet. Mindezt a

maga parancsára – mondta Eleanor.

– Hölgyem, én sohasem fordultam Clarin ellen, s nem adtam

parancsot ártatlan emberek elégetésére. Azonban ez nem

számít. Sokan haltak a kezem által, sokak a parancsaim által,

ám mindez eltörpül Edward, angol király rémtettei mellett. Ám

az elhatározás, hogy kiáll a népe mellett, sokkal magasabb

rendű, mint királyának terve egy nép leigázására.

A lány egy pillanatra megdermedt, mikor észrevette, hogy

mind a négy férfi tekintete őrá irányul. Wallace gyönyörűen

beszélt franciául, halkan, ékesszólóan, a lány egyáltalán nem

számított erre. Különös érzéssel töltötte el. Wallace maga az

ördög; falun nevével kisgyerekeket ijesztgettek, hogy ne

csavarogjanak messzire otthonuktól. Mégis e pillanatban attól a

férfitól rettegett legjobban, aki mellette állt, úgy érezte, ő az, aki

a legnagyobb fenyegetést jelenti.

– Edwardot meghívták Skóciába, a kivonulásról tanácskozni

– szólalt meg végül Eleanor.

– Meghívták tanácsadóként, de nem hódítóként – felelte

Wallace élesen.

– Ön azt javasolja, bocsássak talán meg és felejtsem el azt,

amit szülőföldem ellen tettek, s engedjem, hogy felhasználjanak

a király elleni játszmájukban?

A skótot nézte. A kalóz hirtelen különös hangot hallatott,

talán a torkát köszörülte, majd elfordult a lánytól.

65

– Azt szeretném, ha személyes bosszúvágyát felfüggesztené

velem szemben. Igen, s talán megértene akkor – szólt Wallace.

Halkan beszélt.

Brendan már nem ilyen kedvesen szólította meg. –

Hölgyem, jómagámnak is rendkívüli energiámba telik a

megbocsátás és a felejtés, még ezen utazás idejére is.

A lány mérgesen fordult a férfi felé, majd hirtelen tudatára

ébredt a szobában világító gyertyák fényének, ahogyan azok

fénye rájuk esett, s vászonruháján átsejlett teste. Ha netán még

egyszer éjnek évadján kémkedni támad kedve a hajón, gondolta

magában, mindenképpen az alkalomhoz jobban illő ruházatott

kell választania.

– A csatamezőn találkoztunk – mondta Brendannak.

– Úgy van. És kiderült, ki kegyelmezett meg a másiknak…

és ki nem.

A lány most Wallace-ra nézett. – Miképpen érezheti

veszélyben magát miattam, sir? Hiszen nincs fegyverem.

– Mindenki, még a nők is viselhetnek fegyvert – felelte a

skót.

– Nem bántottam senkit – folytatta a lány.

A kalóz, de Longueville ezúttal szipogott. Eric Graham

hangosan felnevetett. Mellette s kissé mögötte – hol a lány nem

láthatta az arcát – Brendan csendben maradt.

– Úgy hallottuk, ügyesen bánik a karddal – mondta Wallace.

– Korántsem; minden ember, aki a skót-angol határvidéken

él, ismer néhány egyszerű fortélyt; nemigen vagyok méltó

ellenfele az ön harcosainak.

– Férfiaknak és nőknek máshoz és máshoz van tehetségük –

morogta Wallace. – Ki tudná megmondani, ki viselkedik

hősiesebben? Egy csatában nem csupán az erő a meghatározó;

de a szellem, a stratégia, s leginkább a szív és lélek különbözteti

meg a harcoló feleket. Mi a szabadságunkért harcolunk, a

földünkért s a szívünkért. Edward azért harcol, hogy újabb

dicsőséget szerezzen.

– Az enyéim azért harcoltak, mert az északi barbárok

elözönlötték s kifosztották földjeiket, s megkísérelték bevenni

az erődöt, ami az én otthonom is egyben – mondta nyugodtan a

lány.

– Sohasem fogja megérteni a helyzetet – szólt Brendan

türelmetlenül.

66

– Meglehet – tette hozzá Wallace, a kabin közepén álló

asztal szélére ülve, s még mindig csendes elragadtatással

szemlélve a lányt. – De ha ígéretet tenne arra, hogy hátulról

nem állít kést a hátamba, hinnék neki.

– Hm, bizonyosan kard mellett döntene! – morogta Brendan.

– Nagyobb szabadságot ajánlok fel önnek a hajón, hölgyem.

– Milyen kedves!

– Mon Dieu! Valaki árulja el neki az igazságot! – szólt De

Longueville ingerülten.

– Hogyan is tehetnénk? Mi sem ismerjük az igazságot –

felelte Wallace, nem vette le szemét Eleanorról.

– Miről beszélnek? – akarta tudni a lány.

– Nem tartozik magára – mondta Eric.

– Dehogyisnem – felelte a lány.

– Beszéljetek, skótok, beszéljetek! – kiáltott fel a francia. –

Ha az én foglyom lenne…

– De nem az – szólt Brendan keményen.

– Talán itt az ideje Lady Eleanornak visszavonulni ma estére

– szólt keményen Wallace.

– Várjanak, én…

Wallace odalépett hozzá s gáláns módon kezet csókolt neki.

– Jó éjszakát, hölgyem. Még beszélünk.

– Jó éjszakát, hölgyem! – mosolygott De Longueville. – Ez

az átkozott Wallace olyan udvarias. Hagytad volna az én

felügyeletem alatt, s azonnal engedelmeskedne. Még ilyet!

Gondolj arra, mit művelt Edward király a skótokkal. Kiirtja

őket, elragadja feleségeiket! Mi azonban, udvariasak leszünk.

Ez nem így lenne, ha az én foglyom lenne…

– De nem a te foglyod. Egyezséget kötöttünk, s a lány, mint

vendég, Brendanhoz tartozik – szólt Wallace határozottan, s a

lány érezte, amint a vér az arcába tódul. – Ha az udvarias

bánásmódot választja, mi is követjük ebben. Nem számít, ki mit

mond, nem vagyunk szörnyetegek. Hölgyem, a legkomolyabban

javaslom, vonuljon vissza.

– Valami olyan dolog történik itt, amiről nincsen

tudomásom. Erről nem tájékoztattak…

– Hölgyem, önnek igen sok dologról nincsen tudomása! Ó,

és tudnia kell, mennyire lenyűgözött az… önnel folytatott

társalgás. Nem csak engem, mindannyiunkat. De most mennünk

kell – adta tudtára Brendan határozottan.

67

Eleanor érezte a hátán a férfi simogató érintését s a fogait

csikorgatta. – Nem kívánok visszavonulni, tudni akarom…

– Meglehet, ismét felszökött a láza! – vetette fel Brendan. –

Majd gondom lesz arra, hogy sikerüljön visszatérnie a

kabinjába.

– Nem, nem megyek sehová! – kezdte a lány, ám

legnagyobb megrökönyödésére a férfi felkapta, majd kisietett

vele a helyiségből. A lány dühödten esett a férfi mellkasának,

majd hálóinge szegélyét kezdte rángatni, attól félvén, az feljebb

csúszott annál, mit az illendőség megenged. Vagy akár a

biztonság.

– Azonnal tegyen le! – sikított a lány, majd elakadt a hangja,

mivel tudatára ébredt annak, hogy a fedélzeten matrózok is

vannak. Az ördög vigye el, tegyen le, én…

– Még egy perc és a francia teljesen elveszti a fejét, s ott

helyben az asztalon magáévá teszi!

A lány egy pillanatra döbbenten elhallgatott.

– Még mindig jobb egy francia, mint egy skót!

– Vigyem vissza tehát és adjam át neki?

A férfi hirtelen megállt. A lány feje a férfi mellkasának

csapódott.

– Hölgyem, válasszon hát! Lesz szíves mondani valamit?

A lány nagyot nyelt. A férfi mozdulatlanul várt. A lány nem

tudta, vajon tényleg átadná-e a kalóznak.

Végül válaszolt. – Nem.

– Elnézést kérek, hölgyem, jól hallottam, mit mond?

– Nem.

– Nem… nem… mit nem?

A lány felemelte a fejét és a férfi szemébe nézett. – Nem, ne

vigyen vissza a kalózhoz.

Brendan elégedetten elmosolyodott. – Mondjon hálát

istennek! Úgy látszik, némi értelem és józan ész mégiscsak

rejtőzik az ön fejében.

– Ön az, aki szövetséget kötött egy kalózzal!

– Nem rossz ember.

– Ó! Hajókat támad meg, öl, rabol, lop, fosztogat és nőket

erőszakol. De nem rossz ember.

– Ön tiszteli a királyát. Habár egy országot tett erőszak

áldozatává, s rendelte el több száz, meglehet több ezer fiatal nő

kegyetlen sanyargatását. De Longueville legalább nem akarja

megölni önt.

68

– Nem? Akkor miért tesz célzásokat olyan dolgokra,

melyekről nincsen tudomásom?!

Elérték a lépcsőt. – Itt letehetne. Tudok járni.

– Elboldogulok.

Úgy is tett. Ruganyossága és mozgékonysága meghazudtolta

a termetét, ügyesen manőverezett a szűk helyeken, ám anélkül,

hogy elejtette volna a lányt – vagy beütötte volna a fejét.

Elérték a kabint; a férfi kinyitotta az ajtót. S egyszer csak

odabenn állt, lassan letette a lányt, testük lágyan egymáshoz

simult. Tekintetük találkozott, a lány ismét elpirult, majd

hálóingét igazgatta, mivel az combjáig csúszott fel, s tudatára

ébredt, hogy lábát semmi sem fedi, dühödten kísérelte meg

orvosolni a problémát.

– Nos, amint azt láthatja, visszaértem a kabinba – szólt

halkan a lány.

– No igen, ez így van.

– Most visszamegy.

– Igen, úgy lesz.

– Szolgálja tovább Sir William Wallace-t. Az embert, aki azt

állítja, nem felelős a clarini vérontásért.

– Ha azt állítja, akkor úgy is van.

– Akkor hát szolgálja őt, bármi áron.

– Hm. S ön szolgálja a saját urait.

– Nekem nem parancsol senki. Csupán az emlékek.

– Micsoda büszkeség! Amikor itt áll… először kalózok

rabolják el, majd vendéglátói egy vesztes, ám meg nem tört

hadsereg katonái.

A lány nem mozdult, s hevesen küzdött, hogy elkerülje a

férfi mély kék tekintetét.

– Istennek hála – morogta a lány –, hogy olyan ember

vendége vagyok, ki gyűlöl.

– Gyűlöli önt? – ismételte a férfi. – Nem, hölgyem. Ön

gyűlöl minket. Én nem gyűlölöm önt.

– Kegyelemért… kiáltottam, emlékszik? S azután…

– Nem vetem meg. Akartam-e bosszút állni? Természetesen,

igen. Ám nem gyűlöltem. Fontos leckére tanított, hölgyem.

Soha, de soha nem szabad a szépség vagy ártatlanság

látszatának hinni. Halálos veszély rejlik ezek mögött! S ó, a

kegyelem… volnék-e még egyszer oly bolond, hogy

megkegyelmezzek? Nem hiszem. Önnek kegyelmezni,

hölgyem? Soha! – hangja lágyan csengett. Ujjai megérintették a

69

lány haját. Tekintete eddigi leghosszabb utazását tette a lány

arcán, nyakán, keblein. Ismét elmosolyodott. – Wallace, mint

láthatja, állja a szavát, egyáltalán nem szörnyeteg. Mint

ahogyan egyikünk sem az…, de tanultunk sanyargatóinktól. De

most megbocsát, ugye? Hív a kötelesség.

Sarkon fordult és magára hagyta a lányt.

S miután az ajtót bezárta, elhúzta a reteszt is.

Mindezek után ébredt csak tudatára a lány, hogy még mindig

ott áll, mozdulatlanul, akár egy őz, s tűrte, hogy amaz gúnyolja

és megérintse. Remegni kezdett, de nem a hidegtől.

Az ágyhoz rohant s a takarók alá vetette magát. Várt, szíve

hevesen dobogott.

A férfi méregbe gurult. Gúnyt űztek belőle. A lány a foglya

volt. Vissza akart menni.

Órák teltek.

Nem jött vissza.

S a lány, mint eddig minden este a hajón, végül

elszenderedett.

Senki sem zavarta álmát.

70

5. fejezet

Eric maga kezelte a kormányaidat; Brendan, De Longueville

és Wallace együtt üldögéltek s ismét a kalóz történetét

hallgatták.

– Szóval semmit sem tudsz arról az emberről? – Brendan

nem tágított kérdesével, miközben karcsú poharából a francia

borát kortyolta. A vörösbor kitűnő – mélytüzű, gazdag –, bár be

kellett ismernie, mindig is előnyben részesítette a tiszta, hűvös

sört. A kalóz azonban kellőképpen kifinomult ízlésű ember

lévén, ragaszkodott ahhoz, hogy megossza velük legjobbnak

tartott s féltve őrzött borát – melyet egy angol hajóról

zsákmányolt nemrégiben, s annak előkelő utasa éppen akkor

vásárolta Bordeaux-ban.

– Először nem vettem komolyan a kérést – felelte De

Longueville. – Egy kikötőbe menekültünk, természetesen hamis

zászló alatt, leromlott hely az, hol horgonyt vetni nem érdemes,

tele gyilkosokkal és tolvajokkal, olyan hely, melyet Edward

király bizonyosan leromboltatna, ha maradna energiája a

Skóciában, illetve külföldön vívott csatái után! Vannak ott

olyanok, akik tudják, bemerészkedem a halálos ellenségeimhez

oly közeli kikötőbe, mikor fogytán a vizem. Van egy kocsma

ott, s egy kéjnő, kit jól ismerek; a nő bemutatott nekem egy

iszákos figurát. Ez az alak letett elém egy erszényt, s azt

mondta, volna egy angol hajó, mely másnap fiit ki s a

fedélzetén ott van Lady Eleanor, Clarin grófnője. Óriási

váltságdíjat fizetnének érte, már emiatt érdemes, ám

ugyanabban a kikötőben még ettől is többet ajánlottak arra az

esetre, ha egyszerűen eltűnne. Nem sokat gondolkoztam a fickó

szavain, ám miután elment, kinyitottam az erszényt, s abban egy

szerényebb összeget találtam. Előleg, gondoltam, s a többit

akkor kapnám, ha hölgyet eltüntetném.

– Azt akarták, öld meg? – kérdezte Brendan, és Wallace felé

nézett.

71

– Azt nem részletezte. Az „eltüntet” szót használta.

Monsieur, egy nő többféleképpen is eltűnhet.

– Ami azt illeti, ez igaz.

– Délre keresztény országainktól, virágzik a rabszolga-

kereskedelem, ahol nagyra értékelik az efféle kincseket.

Brendan hátradőlt, s maga is csodálkozott, miért jött ki a

sodrából. – És hogy adtad volna? – érdeklődött.

A francia vállat vont. – Nem olcsón, biztosíthatlak.

Érdeklődtem, s kérdezősködtem a lányról. Valóban grófnő, és a

Csatornán szándékozott átkelni, hogy a párizsi Alain de

Lacville gróffal találkozzon, kinek szándékában áll őt nőül

venni. A hölgy maga nem túl gazdag… birtokkal rendelkezik,

családja ősi s rokonsága királyokhoz közeli, ám sajnálatos

módon anyagi helyzetük nagyon megromlott, mivel földjeiken

óriási pusztítást végzett a háború. Házassága ügyében egyik

fivére járt közben, aki jelenleg helyette a birtokra felügyel. A

megbízatást, hogy útközben megtámadjam, igen különösnek

találtam, annak ellenére, hogy halála után öröksége egyik

fivérére száll. A birtoknak égető szüksége van új bevételekre, a

házasságra ezért van szükség tehát.

– Nagyon különös – gondolkozott hangosan Wallace.

Brendanra nézett. – Az angolok ravaszak, kapzsik s mindenütt

vannak kémeik, míg mi egyetlen célért, eszméért küzdünk. Ám

céljaink oly távoliak maradnak, hiszen mi, skótok egymással is

csatázunk.

Brendan megdöbbent a Wallace hangjából áradó keserűség

hallatán; jól tudta, hogy a bárók nem igazán fogadták el, s ő

mégis országa jövőjével törődött egyre. Hangja most fáradtnak

tűnt.

A francia vállat vont. – Részemről örülök a nyugalomnak,

melyben részem lesz. Mostantól. A végén visszamegyek veletek

Skóciába, azt hiszem.

– Igazán? – kérdezte Brendan, elbűvölte ez az ember.

– Kardomat magasabb rendű ügyért emelem majd magasba,

s földért, mely ez ügyé lesz egykoron – tette hozzá. Wallace-ra

nézett és elmosolyodott. – Egy olyan földért akarok küzdeni,

ahol jobb életet élhetek, családról s feleségről gondoskodhatom.

Egyébiránt… én nem volnék ilyen nagylelkű. Ezt a lány francia

vagyonért küldték házasodni! Mégis van, ki holtan látná. Én

nem éppen úri módon bántam vele, ám még mindig

72

kedvesebben, mint a családja, és a hölgy, mint már említettem,

magában is valóságos kincs.

– Jól vigyázz, kalóz – figyelmeztette Brendan halkan.

A francia ismét feltette a kezét. – Ó, hogyne, te parancsolsz

vele. Milyen kár. Nem csak fiatal és szép, de több ennél; van

benne élet, és van lelke…

– És nyelve is. Képes egy férjet őrületbe kergetni – ezt

Wallace tette hozzá, közben bort ivott. Értett a borokhoz, s úgy

tűnt, kedvére van a francia itala.

– Hadban állunk az angolokkal, franciaországi utunknak és

életünknek is ezzel kapcsolatos a célja – szólt Brendan. – A

lány angol, olyannyira, hogy fegyvert ragadott s csatába indult.

– Adjam el inkább egy arab emírnek akkor? – kérdezte a

francia. – Szép pénzt érhet!

– Bármit is mondjanak rólam, nőkre kezet még nem

emeltem – mondta Wallace.

– Ő annál inkább, rátok – emlékeztette őket De Longueville,

aki jól érezte magát közöttük.

Brendan felemelkedett, mindkét keze ökölbe szorult, fogai

megcsikordultak, maga sem értette, miért. – Nem a csatamezőn

vagyunk. Sokkal többről van most szó, mint bármely nő sorsa.

Nálunk van a lány, s Fülöp majd akarja őt. Szükségünk van a

francia király segítségére. Elvisszük tehát a francia udvarba.

– Az emírek életben hagynák, s kincsekkel halmoznák el! –

morgott De Longueville.

– De Longueville – szólt halkan Wallace –, még te sem

tudod elképzelni, mennyi vér tapad a kezemhez, miféle

dolgokat láttam, s hogy bosszúvágyam milyen mértékű.

Brendan tudja az igazat; ám Lady Eleanort mindenképpen át

kell adjuk a francia királynak. Ez az egyetlen lehetőség.

Házasságát már megszervezték; nincs abban semmi kegyetlen

vagy szokatlan.

– No igen, örökösnőket nap mint nap adnak-vesznek

házasság céljából. Azonban ezt a nőt valaki el akarta tüntetni –

figyelmeztette őket De Longueville.

– Ismerem azt, akihez szánják – mondta Brendan. – Nem

fogadott fel gyilkosokat, s védelmezni fogja a lányt. Egyébiránt,

javasolni fogom neki, hogy egy ideig tartsa Franciaországban,

és vigyázzon az efféle alakokkal.

Brendan elhagyta a kabint, miután ráébredt, hogy Wallace és

a kalóz egyre csak őt nézik mélyen gondolkodva.

73

Belépet a kabinjába. A lány aludt. Habár úgy tűnt, csak

sokára tudott így tenni. Mindig nyakig betakarózva feküdt,

mintha csak el akarna süppedni az ágyban. Most a takarók

szanaszét hevertek. Oldalra fordulva feküdt. Haja lágy

aranyfolyamként ölelte körül arcát. A férfi gyertyát tartott

föléje. Hibázott. A fény megvilágította a lenvászon ruha vékony

szövetét s enyhén át is szűrődött azon. A lány testének alakja és

formája tisztán kirajzolódott. Igen, Brendant felkészületlenül

érte ellenségének kecses szépsége. Azaz, mégsem. Tudta. Már

rég. Egy emlék megszépülhet. Talán. Gondolatainak semmiféle

szabadságot nem engedélyezett. Néhány évvel ezelőtt… elárulta

magát a lány előtt. Igazságot akart szolgáltatni – vagy talán

inkább bosszút akart állni? A lány rászedte, hatalmába kerítette,

megalázta, csaknem meg is ölte, ám neki sikerült túlélnie. A

túlélők bosszúra szomjaznak. A lételemükké válik. Most

elérkezett a pillanat. Ellenfele azonban teljesen kiszolgáltatott,

és sokkal nemesebb ellenfél, mint azt valaha is gondolta. Nem

tudott ellenállni a kísértésnek, a gyertyát a lány fejénél a

fenyőágy szélére állította, kezével pedig elsimított egy, a lány

arcába hulló hajtincset.

Ennek a hölgynek nem hiányoznak ellenségek. Szívét, lelkét

és hűségét áldozta családjáért, akik most eladták a legtöbbet

ígérő kérőnek.

Bőre szinte kínzóan puhának tűnt, amint érintette. S amit a

gyertyafény a testével művelt…

Brendan elfordult és elfújta a gyertyát.

Csak állt a sötétben, izmai megfeszültek, kín járta át testét, s

tetőtől talpig egyfajta keménység vett rajta erőt. A lány a

foglyának érezte magát. Az ő foglyának. Történjék bármi, ettől

jobb bánásmódot érdemel.

Van egy fontosabb cél is! – emlékeztette magát.

Bizony nehéz efféle magasztos – és gyakran elérhetetlen –

célokra összpontosítani, mikor felforr a vér s a test remegni

látszik. Ugyanakkor sohasem engedett ártatlanokat

lemészárolni. Sohasem támadott hátulról, még a csatamező

poklában sem, pengéktől körülvéve.

Ők férfiak. Álmokért, emberekért, egy nemzetért s a

szabadságért küzdenek. Nem pedig szörnyetegek.

Hallgatta a sötétben a lélegzését.

Végül elsétált.

74

Eleanor vízcsobbanás hangjára ébredt. Kinyitotta a szemét

és a kabin túloldalán a férfit pillantotta meg. Láthatta a hátát,

amint a szemközti falnál levő állványon álló dézsa fölé hajolt; a

meztelen hátát. Tekintete lefelé siklott, ameddig a közöttük álló

asztal engedte. Meztelen… vajon meddig? Miért nézi

voltaképpen? Kíváncsiság, puszta kíváncsiság, persze. Brendan

vállban széles, bőrén vízcseppek csillogtak. Izmai kemények és

feszesek. Dereka karcsú. S lejjebb…

Hirtelen megfordult, miközben az arcát törölgette. A lány

becsukta a szemét s alvást színlelt.

Se egy mozdulat vagy hang.

A lány kinyitotta a szemét. Csaknem elállt a lélegzete. A

férfi igen közel, az ágy mellett állt. – Hogy aludt az éjjel,

hölgyem?

– Én…

– Wallace úgy tartja, önnek nagy erénye az őszinteség!

– Aludtam…

– Ön nem mond igazat!

– Most nyilvánvalóan ébren vagyok, uram.

– Vagy úgy – kezében vászontörölközőt tartott. Még mindig

a nyakát és a hátát törölgette. Aztán hátralépett. A lány lehunyta

szemét. Csaknem teljesen. De a férfi nem meztelenül állt ott.

Tartánját a dereka körül viselte, s Eleanor csak meztelen

lábszárát és lábfejét láthatta.

A lány összerezzent, elárulván a tényt, hogy nézte őt,

miközben közeledett hozzá. – Nos? Élvezte a látványt?

– A látványt?

– Azt, hölgyem. Engem nézett.

– Én nem néztem…

– De igen.

– Talán csak arról akartam meggyőződni, visel-e szarvakat s

hátul farkat, ahogyan azt általában a fenevadak és az ördögök

teszik.

– Micsoda hazugság! – kiáltott fel ismét, törölközőjét a

dézsa felé dobta, majd helyet foglalt az ágy melletti széken. A

lány gyorsan felült, hátát az ágy mögötti falnak feszítette, s

lélegzetét visszafojtva, józan ésszel fel nem fogható rémülettel

figyelte a férfit.

– Mindig próbálok éber lenni, mikor a szobában van –

mondta Eleanor hűvösen.

75

– Akkor most keserűen fog csalódni. Vegye tudomásul,

hogy minden alkalommal szinte zavarba ejtő lelki nyugalommal

alszik.

– Ó? Talán éjszakánként órákon keresztül engem néz, hogy

effajta tudás birtokába jutott?

Brendan elmosolyodott. – Hölgyem, nem szükséges.

Bejövök, s ön akár egy alvó angyal. Még csak nem is

forgolódik. Ma reggel, mégis, ébren fekszik. És engem nézett.

– Már mondtam, szarvak után kutattam.

– S most csalódott.

– Ó, nem. Hiszem, hogy itt kell lennie, a farokkal együtt.

Valahol.

A férfi egy pillanatra szélesen elmosolyodott. Szeme

egyszerre kobaltszín ámulattal telt meg. – Legyen hát őszinte,

Lady Eleanor. Ébren feküdt. És nézett.

– Meglepetés csupán… egy skótot fürödni látni.

– Ah, egy súlyos sértés. Nagyon súlyos. Mi van még?

A lány lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy tekintetük

találkozott. – Hogy mi van még? Nyilvánvalóan nagy

gyakorlata van az ölésben. Karja fegyverhez szokott, teste

sebhelyekkel teli.

– Erről van szó – felelte egy pillanat múltán a férfi. A lány

szinte felsikoltott, amikor a karjáért nyúlt, hogy megérintesse

vele a hátán húzódó vékony fehér sebhelyet. – Santa Lenora, ez

az első seb, amit kaptam. Egy angoltól van, aki rokonaim

házára támadt, ahol én is éltem. Terhes feleségét megölték a nap

folyamán elkövetett egyéb atrocitások során. És ez… egy határ

menti erőd védelme közben – a kezet mellkasára helyezte. A

lány érezte a férfi heves szívverését és minden mozdulatban az

izomkötegek kérlelhetetlen keménységét. – Ezt… a Stirling

Bridge-i csatában… S ezt… itt… – A lány kezét ellentmondást

nem tűrően a feje tetejére helyezte. – Ezt itt nem láthatja, csak

ha félresimítja a hajat. Ezt Falkirknél kaptam tehát. S ah, te

lány, karcolás nélkül megúsztad az egészet!

A lány visszarántotta kezét. – Ó? Hogyan lehet ön ennyire

biztos ebben?

– Hölgyem, én mindent tudok önről.

– Hogyan lehetséges ez? – A lány éles pillantást vetett rá, s

úgy tűnt, kihagy a szívverése. – Csak nem nézett engem fürdés

közben?

76

– Beismeri tehát, hogy ön nézett engem? – kérdezte

Brendan.

– Nem… de ön, ön…

– Hölgyem, én ön mellett álltam, mikor a láz csaknem

végzett önnel, amit annak köszönhet, hogy a vízbe ugrott, s

utána egy egész éjszakát töltött hideg és átázott ruhában. Nos,

ott voltam, segítettem megfürdetni, szárítani és ágyba fektetni

önt.

– Ó? – Eleanornak elakadt a lélegzete, maga mellett tartott

keze ökölbe szorult s elfogta a düh. Olyan mérges lett, hogy a

férfi mellkasára akart csapni, s igen nagy meglepetés érte,

mikor az mindkettőt elkapta. – Hogyan is tehette, maga… Maga

és a maga Wallace-sza itt ülnek és az udvariasságról fecsegnek,

s arról, hogy nem szörnyetegek, pedig maguk, maguk…

– Megbocsásson! Mivel élete veszélyben forgott,

megfeledkeztem az illemről.

– A halál legalább megmentett volna… ettől! – tört elő a

lányból.

– Bocsásson meg. Kötve hiszem, hogy ön afféle öngyilkos

típus, mint ahogy azt is, hogy egyfajta erény volna az életet

magunktól eldobni. Akkor hát mit akar az… ez jelenteni, ami,

látom, ennyire megviseli?

– Azt…, hogy itt vagyok.

A férfi összetette a lány kezét s leengedte őket. – Nem

hiszem, hogy szenved.

Tekintetük ismét találkozott egy pillanatra s a lány

megpróbált kitérni ez elől. – Ha nem hagy magamra, akkor

valóban nem.

– Nem, nem fogom.

Ismét megérintette a hanyatt fekvő lány kezét, de az

elrántani készült. Eleanor feje a párnán nyugodott. A férfi keze

a lány vállán maradt, így tartva lenn. Mikor beszélni kezdett,

odahajolt hozzá, arca közel került a lány arcához.

– Hölgyem, akarja tudni, mit gondolok?

– Nem. De gondolom, mindenképpen közölni fogja velem!

– Persze, hogy közölni fogom. Azt gondolom, hogy a

családja egyszerűen eladta önt egy vénembernek.

– Alain de Lacville igen kiváló ember…

– Mégis nehezen jut levegőhöz.

– Ön nem ismeri…

77

– Ó, dehogyisnem. Még évekkel ezelőtt, a falkirki csata után

találkoztam az öregúrral. Úgy van, ahogy mondja. Nagy

szellem, kiváló modorral. Ám nagyon, nagyon öreg. És persze

gazdag. Meglehet, még azt is megengedik önnek, hogy azzal

házasodjon össze, akivel akar, miután elveszíti. Ám akkor, ha

talán csak lassan elrohad, ön egy tiszteletreméltó szűz s hűséges

hitves marad mindaddig, amíg az ifjúságának egyszer csak vége

szakad. Nem sok szórakozási lehetőség áll ön előtt. Tehát ön

nézett engem.

A lány egy pillanatig lehunyva tartotta a szemét, majd

kitörtek belőle a szavak.

– Úristen! Botrányos, amit művel. Nem is gondolja,

mennyire nevetséges. Istenemre! Semmit sem tud Alainről; s

bár vén és bőre ráncos, még mindig az egyik legkülönb férfi,

akivel valaha is találkoztam, semmit sem tud róla…

– Azt mindenesetre tudom, hogy nem akar hozzámenni.

A lány szinte elnémult, Brendanra bámult tágra nyílt

szemmel, hogyan ismerheti ennyire a helyzetét és az érzéseit.

– A házasság egyfajta megállapodás – szólt a lány

keményen. – A házasság uralkodói házak s családok közötti

nemes formája a kapcsolattartásnak.

– A kötelessége, igaz?

– Úgy van!

– Sohasem lesz családja.

– Igazán? Meglehet, tucatnyi gyermekem születik.

– Ez a legkevésbé valószínű. Önt eladták. Egy vénembernek.

– Ha ez így van, azért történt, mert az önök emberei

tönkretették az otthonomat és a családomat, s egy parasztokból

és kézművesekből álló falut nyomorba döntöttek.

– Az egész határvidék, akár a felperzselt föld. Mindenki

sokat szenved arrafelé. S amíg Edwardé a korona, ez nem lesz

másképpen – a férfi hangja elkomolyodott, tekintete

megkeményedett s eltűnt belőle a szenvedély. – Így van ez. Ha

Skócia elnyeri szabadságát, békét hagy Angliának.

– Nos, uram, ez alkalommal, megkérhetem arra, hogy most

ön hagyjon békét nekem? Menjen ki.

– Hogyne, hölgyem, ahogy kívánja.

Felemelkedett az ágyról s a ruháihoz lépett, melyeket a

dézsához közeli széken hagyott. A lánynak hátat fordítva

felöltötte a kamáslikat, egy tiszta vászoninget, majd átvetette a

hátán tartánja pántját s felül összefogta egy ezüstcsattal. Kifelé

78

indult, majd az ajtónál visszanézett. – Lady Eleanor, Santa

Lenora! Továbbra is az én foglyom marad tehát. Ám oda

nézhet, ahová jólesik.

– Mindig szemmel tartom az ellenségeimet.

A férfi elmosolyodott. – Én is így teszek, hölgyem. Én is így

teszek.

79

6. fejezet

Később, ugyanazon a délutánon, leengedték a vitorlákat és

lehorgonyoztak.

Mikor meghallotta a matrózok kiáltásait, Eleanor ellenőrizte

az ajtót és nagy megelégedésére nyitva találta. A norvég hajóját

valószínűleg a kalózhajó követte, mögöttük két másik skót hajó

érkezett, mindannyian horgonyt vetettek. A tengerészek

beszédét figyelve, annak ellenére, hogy nagy részük norvégul

beszélt, Eleanor megbizonyosodott afelől, hogy Calais

partjainál kötöttek ki. A kikötő neve nem csengett ismerősen a

számára. Otthon, édesapja házában, tanárok jártak hozzá, s

tanították nyelvekre, földrajzra, történelemre és persze hittanra,

ám azelőtt sohasem járt országának határain túl. A franciák

minden bizonnyal civilizáltak és ezen a tényen az angol és

francia királyok állandó háborúskodása mit sem változtat. Alain

igen gazdag, hatalma óriási, nevét bizonyára országszerte

ismerik; ha egy biztonságos öbölbe ér, segítséget kérhet, s nem

lesz a skótok záloga azért, hogy az angolok elleni lázadásuk

támogatására külföldi segítséget kérjenek.

Nem érintkezett senkivel, nagyon figyelt. Wallace a hajó

fedélzetén maradt. Társaival a központi kabinba vonult, a

partraszállásról beszéltek, továbbá arról, hogy üzenetet

küldenek a francia királynak, melyben tudtára adják érkeztüket,

s amelyben meghallgatásukat kérik. Nem merte egyetlen skóttal

vagy norvéggal sem tudatni szándékát; pillanatok alatt

riaszthatták volna a személyzetet.

Legvékonyabb ruháját öltötte magára, arany- és ezüstérméit

gondosan köpenyének belső zsebeibe rejtette, ugyanakkor úgy

döntött, édesanyja különös mívű, zafírokkal és smaragdokkal

ékesített fülbevalóját viselni fogja. Az élet egyik leckéjének

tanulsága, az emberek megvesztegethetők, s a biztonság, az

áthaladás pedig megvásárolható. Természetesen óvatosnak

kellett lennie, hiszen sok holmit vitt magával. Valószínűleg nem

lophat csónakot. A partra úszás az egyetlen reménye.

80

Magához vette a túléléshez éppen csak szükséges holmikat,

megállt, imádkozott, majd útnak indult.

A fedélzeten mosolygott vagy méltóságteljesen meghajolt,

attól függően, hogy az egyes emberekkel való találkozásnál

melyik gesztust találta megfelelőnek. Mikor mindegyikük

különösen elfoglaltnak tűnt, úgy tett, mintha a kabin felé

tartana, ám amikor elfordultak, a hajóperem felé vette útját.

A víz és a fedélzet közötti távolság meglehetősen nagynak

tetszett. A víz ismét dermesztően hideg volt. Vég nélkülinek

tűnő süllyedését követően határozott mozdulatokkal megindult

a felszín felé. Végül elérte, kétségbeesetten kapott levegő után.

Hevesen zihált, libabőrös lett és kirázta a hideg. Pillanatnyi

félelem kerítette hatalmába, azt hitte, észrevették szökését, és

aggódva a hajó irányába pillantott. Ám ott senki sem kiáltott

riadót és senki sem indult az üldözésére.

Így tartotta tehát szemmel az ellenségeit, gondolta, nem

minden elbizakodottság nélkül. Alulbecsülte.

Most is, mint ahogyan korábban.

Annyira reszketett, hogy csaknem átharapta az ajkát; régen,

azon a napon Falkirknél kényszerült utoljára ölni. Akkor elég

vért látott, s azóta képes bárkin akár halálos sebet ejteni.

Valóban, az a férfi megállt, miatta s csaknem ez lett a veszte.

Tudnia kellene, mit jelent a szabadságért harcolni.

Hátat fordított a hajónak s úszni kezdett.

Sokkal messzebb járt a parttól, mint azt képzelte, sőt, még

annál is messzebb; pénze, ékszere lefelé húzta a szinte

elviselhetetlen hidegben. A mozgás a közeli kikötőben

megállásra késztette. Kimerültsége és didergése ellenére,

minden erejét összeszedve tovább úszott dél felé.

Egészen messzire jutván, úgy gondolta, sikerül neki eljutni a

francia királyhoz ellenségei kísérete nélkül.

Amikor partot ért, kivonszolta magát, és zilálva, fuldokolva

a földre feküdt, annyi ereje sem maradt, hogy összehúzza magát

a hideg ellen. Lehunyta szemét, félve, hogy önnön halálát

okozta, szíve sebesen vert, szinte kirobbant mellkasából.

Megpróbált mélyeket lélegezni, s érezte lassulni szíve őrült

kalapálását.

Ám amikor már azt hitte, élete ismét a saját kezében van,

megdermedt, hiszen egyszerre egy penge feszült a torkának.

Szemhéja ijedten rebbent fel. Döbbenten nézett fel.

81

A kard tulajdonosa különös rablónak nézett ki – hatalmas,

prémszegélyes köpenyt viselt ruhája felett, finom kamáslit és

elegáns bőrcsizmát. A lány nem sokat láthatott belőle, mivel

arcát nagyrészt elfedte csuklyája, tollas kalapja, az egyik

szemén lévő kötés, valamint álarca.

Mintha leprást látott volna maga előtt.

A lány oly gyorsan lélegzett, hogy csaknem megfulladt.

Köhögni kezdett, majd hátrált és bár nehezen, de talpra állt,

mialatt a kard hegye mindvégig a torkának feszült. Mikor

felállt, az alak nem szólalt meg, s a lány próbálta magát

szavakkal védeni. – Nem vétettem önnek, miért fenyeget? – Az

alak minden bizonnyal értette őt; a lány a Plantagenet királyi

házban használatos normann-francia nyelvet talán hamarabb

sajátította el, mint az anyanyelvét és a kelta skót nyelvet,

legközelebbi szomszédjaik nyelvét.

Az útonálló elhúzta a kardját, majd körüljárta. A lány

megfordult, félt, hogy a háta mögé kerül. Ám amint megfordult,

látta, hogy támadója nincs egyedül; a sziklás parton még két

férfi állt. Körülállták a lányt.

– Rendben van, hallgassanak ide – mondta a lány lassan,

keze ökölbe szorult, amint megpróbált határozott, magabiztos

hangot megütni. Nehezére esett bátornak lenni, dideregve,

remegve, szájában még mindig az óceán ízével. Ruházata

minden széllökéssel lassan megkeményedett. –Azért vagyok itt,

hogy a királlyal találkozzak! Ha bármi történik velem,

megtalálja önöket, bárkik legyenek is, nem bújhatnak el a

haragja elől. Értik?

Hosszú, feszült másodpercek következtek, ám egyikük sem

szólt. Az álarcos útonálló ismét előrelépett.

– Van pénzem. Fizetek, csak hagyjanak magamra! – kiáltotta

Eleanor. Megkönnyebbülésére a férfi eltette a kardját.

– Segítenie kell nekem. Ha megteszi, megjutalmazom, ha

nem, apró darabokra vágom.

Megértette, villant át a lány agyán. Talán tolvaj, Calais

leghírhedtebb rablója. De hallgatott a pénz szavára.

– Ért engem? – szólt a lány.

Szemmel láthatólag, nem.

Karját a lány felé nyújtotta. A lány felsikoltott, megdermedt

s harcolni akart, ám a férfi szorítása nem engedett; magához

vonta a lányt, annak háta a mellkasának feszült, szinte

odaszegezte egyetlen karjának erejével. Eleanor ismét sikoltott,

82

próbált komolyabb ellenállást tanúsítani, amint megérezte

ruháján az útonálló érintését. Rúgott, vonaglott, s bizonyos lett

abban, hogy sikerült sérülést okoznia, mivel támadóját

átkozódni hallotta. Ám a szorítás oly szorosnak tűnt, akárcsak

egy óriáskígyóé, a lány lélegzethez is alig jutott, és a karját sem

tudta használni. Eleanornak szakasztott olyan érzése támadt,

mintha összepréselnék, megfojtanák…

A támadó bal keze azonban szabad lévén, átkutatta a lány

ruházatát.

Rátalált a zsebekre, melyekben a lány pénzét, ékszereit

rejtette el.

Emberei közelebb léptek. Egyikük, egy alacsony, hitvány

kinézetű fickó, aki prémgalléros kabátot viselt, eléje lépett és

elmosolyodott. – Azt hiszem, barátunk úgy döntött, nincs

szüksége a pénzedre… csak, akkor ha maga veheti el.

A lány még mindig nem tudott mozdulni. A másik két –

kétségtelenül lopott pompába öltözött – útonálló is közelebb

lépett, hogy segítse társukat a lány értékeinek

eltulajdonításában. Eleanor rángatózott, vonaglott, rugdosott, de

hasztalan. Lábát lefogták, egyikük szíjával összekötötték,

letették a homokra ismét, és átázott ruházata kivételével

mindent letéptek róla. Az álarcos gazember, aki talán

megpecsételte betegségével a hason fekvő sorsát, hirtelen

lovagló ülésben a lány hátára ült. Eleanor küzdött, csaknem

leverte támadója álarcát, ám az elkapta kezét, majd csuklónál

fogva összekötözte azokat egy, a lány ruhájából kitépett

szövetdarabbal. Lány minden eddiginél kétségbeesettebben

felsikoltott, ám a rablók egyike egy pokrócot vett elő; ezt

terítették az arca elé. A következő pillanatban a lány azon vette

észre magát, hogy felemelik, majd néhány pillanattal később

átvetik egy ló tomporán. Az állatra egy ember is felszállt.

Egy rúgás, és a ló máris galoppozni kezdett. A lány hol a ló

izmos oldalának, hol pedig a lovas térdének csapódott, majd

ismét a lónak. Úgy tűnt, messze mennek. Bizonyára civilizált

helyre! – gondolta. S miután megtagadta a számára

legvalószínűbbnek tűnő végzetet, most terveket szőtt, amint

mozgást hall maguk körül, kiabálni kezd, ahogyan a torkán

kifér, s így menekül meg másodjára. Valaki majdcsak a

segítségére siet. Valaki hátha megérti, ha mondja, hogy Alain

de Lacville grófhoz jött. Akkor majd felfogják, micsoda

veszélybe sodorták magukat!

83

Szíve mélyén persze tudta, maga Alain sohasem siethetne a

segítségére; túl gyenge már. De küldené több tucatnyi emberét,

hogy megszabadítsák őt, s a gazembereket, akik most fogva

tartják őt, Franciaország legmagasabb oszlopaira akasztatná fel,

persze csak abban az esetben, ha élve kerülnének ki a harcból.

Azonban mikor megálltak, nyomát sem hallotta az utcai

forgatagnak maga körül. S mikor a lovas leszállt, és érte nyúlt,

egész testében remegett, képtelen volt megállni a lábán, még

kevésbé kiáltani. Lába megtagadta az engedelmességet; eldőlt

volna. A leprás megtartotta; a lány összerezzent. Szédült; a

lélegzetvétel is nehezére esett, miközben azért imádkozott, hogy

levegyék róla a pokrócot és még egyszer tiszta levegőt

szívhasson.

Néhány pillanat múlva imái meghallgatásra találtak. Egy

épületbe léptek be; csizmatalpak csattanását hallotta a fapadlón.

Lépcsőn mentek, érezte, amint emelkednek. Majd egy puha

alkalmatosságra dobták; kötélágy, rajta tollpaplannal, gondolta

futólag. Ledobta magáról a takarót, szabaddá tette arcát.

Ziláltan, csuromvizesen, s még mindig remegve támadója

álarcos ábrázatára nézett, de semmit sem látott, még a szeme

színét sem, hiszen kalapjának karimája még ezeket is elfedte.

Félelem járta át a testét, akár a tüzes mennykő csapott le rá,

hiszen fogalma sincs hollétéről, csupán annyit tud, hogy egy

fapadlójú, sivár szobában van, valahol Calais környékén,

Franciaországban. Az alak az ágy végénél állt, s a lányt nézte.

Eleanor ruházata vizesen, szakadtan tapadt a testére, míg ő

maga egyre inkább kétségbeesetten kapkodott levegőért, mivel

lassan tudatára ébredt az őt fenyegető veszély mértékére. A

halál csak egy dolog. Ezek az emberek hosszú és gyötrelmes

folyamattá teszik a halált. Hányan lehettek itt? Mi a szándékuk

vele? S ha Alain bosszút is áll érte, min változtat majd az, ha

már a koporsóban fekszik megalázottan, megtörve s holtan?

Megnedvesítette ajkait. – Kérem… ebből a helyzetből ön

nem kerülhet ki győztesen. Ha bántani merészel… megöl, Alain

végez önnel. Megöleti. Meg fog halni. Egész Franciaországban

kerestetni fogja. Megkínoztatja. Segítsen nekem. Segítsen, hogy

eljussak hozzá. Busásan megjutalmazza…

Hirtelen elhallgatott, mivel fogvatartója elfordult, hogy

elhagyja a szobát. Kissé megkönnyebbült. A férfinak nem állt

szándékában kárt tenni benne. Ám a megkönnyebbülés érzése

84

hirtelen szertefoszlott, oly gyorsan, ahogyan jött. Nem

szándékozik bántani őt ebben a pillanatban.

Meglehet, visszajön.

– Várjon, nem érti. Tényleg nem érti. Ön halott ember.

Halála nehézkes lesz és kínnal teli. Természetesen…

Elhallgatott. Ha ez a fenyegető alak valóban leprával

fertőzött, mint ahogyan azt álarca sugallja, bizonyára kész

szembenézni a kard általi halállal. S ha ez az ember itt tényleg

leprás, legjobb, ha gyorsan önkezével vet véget életének…

Az ajtó kinyílt, majd bezárult. Fogvatartója elment.

Az ajtóhoz sietett, habozott, várt. Tudta, a férfi odakint vár,

és figyeli, kinyitja-e az ajtót.

Várt. Neki lett igaza. Néhány pillanattal később hallotta,

amint elhúzzák a reteszt. Hátrált az ajtótól. Egy szoba, csak egy

szoba. Egyszerű, dísztelen. Ebben állott az ágy, kemény

matraccal, rajta vászonpaplannal.

Az ágynemű tisztának tűnt, a padlót felsöpörték. Egyszerű

fiókos szekrény is állt itt, rajta egy korsó vízzel. Ez az összes

berendezés.

Azonban a szoba ablakkal is rendelkezett. Remegve ledobta

a takarót és az ablakhoz sietett. Nagy örömére a spaletták

kinyíltak az érintésére. Cinézett s elszomorodott. Utcácskát

remélt látni, utcát, közeli épületekkel. Szobája egy mezőre nyílt.

A ház, ahová hozták, egy kis dombra épült s elég messze volt

Calais-től, ha mező vette körül. Mégis…

Lenézett. Úgy tűnt, magasan van. Ám ha sikerül megszöknie

a szobából, az épület körül már nincsenek falak. Ha megszökne,

futásnak eredne. Biztosan tudta, hogy egy lejtőn vannak, s a

zsongó város valahol előtte fekszik odalent.

Ahogyan kifelé nézett, szíve gyorsan kezdett kalapálni,

amint hallotta, valaki elhúzza a reteszt, s az ajtó lassan ismét

kinyílik. Villámgyorsan kiegyenesedett, bezárta az ablakot, és a

szoba közepére suhant.

Egy nő látogatta meg. Harminc körüli, korábban igen csinos

lehetett, ám most vékony, fáradt alakja bizalmatlanságot

árasztott, s szemének megviselt fényt kölcsönzött. Szeme és a

haja csaknem azonos árnyalatú gesztenyebarna; haját kibontva

viselte, mindenféle fejdísz nélkül, s így a sötét zuhatag sűrű

hullámokban omlott a vállaira. Végigmérte Eleanort,

végigfuttatta rajta kemény tekintetét, melyben némi meglepett

lenézés tükröződött.

85

– Velem jön – közölte szimatolva.

Eleanor kiegyenesedett. – Menjek? De hová? – kérdezte.

– Mosakodni.

A lány mozdulatlanul állt, fázva, hideg, átázott, sótól

kemény ruhájában, mégis irtózott a gondolattól – különösen

ilyen környezetben.

– Azt hiszem, inkább itt maradok.

– Vizesen és átfázva? – érdeklődött a nő.

– Szeretném hallani, hogy vőlegényemhez visznek, vagy

hogy útban van hozzám. Megvárom itt.

A nő mosolyában némi gúny is megjelent. – Akkor hát,

várhat itt, amíg megöregszik.

– Mégis, én várni fogok.

– Nem fog. Velem jön.

Eleanor végigmérte a nőt, termetre legalább akkora, mint ő,

s mivel nem viselt fegyvert, jó eséllyel vehette volna fel vele a

harcot.

Ám a nőnek nem állt szándékában hozzáérni. – Velem jön

vagy más eszközökhöz folyamodom.

A lányon szorongás vett erőt. Ez a szorongás nőni kezdett,

amint egy újabb nőt látott meg belépni az ajtón az első mögött.

Ő kissé magasabb és nagyobb termetű társánál. Valójában

csaknem óriás, szőke, kék szemű, akár a Valhalla északi

istennői. Bizonyára nevelőnő, termetben – és testi erőben –

egyenértékű a legtöbb férfival.

– Probléma van? – kérdezte, s tekintete a barna hajú nőről

Eleanorra siklott.

– Nem akarja levenni az átázott ruháit.

Most a szőke parancsolt rá.

– Le kell vennie.

A lány majd felrobbant, ahogyan a két nőt nézte. A szőke is

kibontva hordta a haját. Mindkettőjük egyszerű vászonruhát

viselt, ám semmiképpen sem úgy néztek ki, mint a szegények

vagy akár a koldusok. Van valami különös a ruházatukban, s a

lány emlékeztette magát a tényre, hogy Franciaországban van.

Valami akkor sem volt rendjén.

– Kérem, hallgassanak meg – szólt, s uralkodni próbált

magán. – Valóban úgy gondolom, hogy önök nem értik, ki

vagyok én…

– Persze, pontosan tudjuk, kicsoda ön! – felelt a barna.

– Rengeteg pénzt érek! – erőltette tovább a lány.

86

A másik kettő ránézett és nevetésben tört ki.

– Nézzék…

– Kérem, jöjjön. Nincs időnk.

Eleanor közelebb lépett, arra gondolt, talán elrohanhat a pár

között a lépcső felé, ki az ajtón, a szabadba. Őrült ötlet volt, ám

úgy tűnt, nem sok a vesztenivalója.

Lassan lépegetett feléjük, csaknem egy vonalba ért velük. A

barna azonban számított szökési szándékára, s mielőtt elhagyta

volna őket, mellette termett és megragadta a lány haját.

– Hagyjon! – sikoltott Eleanor, a haja után kapott,

csapkodott, rugdosott, mivel ütni nem tudott. A barna hajú nő

felkiáltott s már féllábon ugrált. A szőke odalépett, s

megragadta Eleanort, mire a lány megijedt, hogy a szorítástól

kificamodik a válla.

Ekkor rohant fel a lépcsőn az elegáns öltözetű apró francia,

háta mögött a leprással. – Mi folyik itt? – vonta kérdőre a jelen

lévőket.

– Nem akar fürdeni! – felelte a barna hajú nő savanyúan.

A leprás ingerülten félrelökte a jól öltözött franciát, Eleanor

rémülten hátrálni kezdett. – Dehogyisnem, hogyne akarnék…

Elkésett. Korábbi támadója a csípőjénél fogva felkapta, s

már vitte is a végig folyosón egy szobába, ahol a lányt fakad,

benne gőzölgő meleg víz várta. A férfi ledobta, ő megpördült, s

ahogyan kétségbeesetten próbálta visszatartani a lélegzetét,

hallotta, amint ruhájának szövete elszakad. Megpróbált

megfordulni, azonban a férfi karjának ereje egy helyben tartotta.

Kiabált, átkozódott, ismét megfordult, karjával hadonászott.

Habár a férfi felszisszenése biztosította afelől, hogy sikerült

bevinnie egy ütést, ugyanakkor úgy tűnt, elősegíti ruhájának

teljes pusztulását. Szakadt, nedves ruhája és alsóneműje

aláhullott, akármennyire is próbálta – gyík kezével magán

tartani, miközben a másikkal a férfit ütlegelte. Amikor mindez

megtörtént, a lány ismét felsikoltott, a férfi érintése nyomán…

puszta kézzel… megfogta a csípőjénél, megemelte, majd a

kádba tette. A lány testét egy pillanatra elöntötte a forróság,

majd villámgyorsan átkarolta felhúzott térdeit.

A férfi elment. Ruhájából rongyok maradtak mindössze, ám

a férfi már nem állt ott. Megkönnyebbült.

Ekkor lépett a szobába a két nő. A szőke odalépett a kádhoz,

majd mélyen meghajolt. – Asszonyom, a szappan.

87

– A ruhája, grófnő! – szólt s egy vászonruhát dobott a

gőzölgő vízbe, Eleanor mély és egyre növekvő gyűlölettel

figyelte őket, s ez akadályozta meg abban, hogy elsírja magát a

megaláztatástól.

– S ez itt a hajának – tette hozzá a szőke, s egy kicsiny fiolát

vett elő. – Dőljön hátra, én majd megcsinálom.

– Ne érjen hozzám! – vicsorogta a lány.

A két nő összenézett, majd ismét nevetésben tört ki. A szőke

kiöltötte a nyelvét. – Beee! Anne-Marie! A grófnő fél tőlem!

Anne-Marie vidámsága megkettőződött, amikor a kádhoz

lépve megérintette Eleanor haját. A lány összerándult, s ez még

inkább mulattatta a nőt. – Ah, chérie! Nem kell félned tőlünk,

Helene és én mindketten a férfiakat szeretjük, ugye, Helene?

– Lehetsz akármilyen értékes felőlünk! – értett egyet Helene.

Amint nézte őket, ráébredt végre, hogy egy útszéli fogadóba

hozták, ahol nagyrészt rablók éltek – és persze prostituáltak.

Rémült pillantása, mellyel a párt mérte végig, azokat újabb

nevetésre késztette. Ám ekkor, mintha hirtelen hallgatása

csodálatosképpen némi szimpátiát ébresztett volna a Helene

nevű nőben.

– Nem esik bántódásod – szólt csendesen, s hangjában

ezúttal nem bujkált semmiféle gúny. – Meg is halhattál volna

abban a jéghideg, átázott ruhában. Mi csábított téged valójában

a jeges vízbe most, a tél közepén? Különösen, miután…

– Helene – vágott közbe Anne-Marie élesen.

Egy szék állt a kádhoz közel. Helene rátette a fiolát. – A

hajadra – ismételte. – Most magadra hagyunk, de itt leszünk,

kint. Érted?

– Tökéletesen – felelte Eleanor.

A két nő összenézett, majd mindketten kiléptek. Az ajtó

bezárult mögöttük.

Eleanor lehajtotta a fejét s remegve érezte, amint a víz

melege átjárja merev, átfagyott tagjait. Hátradőlt, próbált erőt

venni reszketésén, s tervének kivitelezéséhez Isten megszentelő

kegyelméért imádkozott. Nem értette ezt; ezek az emberek

rablók, tolvajok, örömlányok, bizonyára szükségük volna az

összegre, melyre rajta keresztül juthatnának! S mégis, kinevetik

adományozó szándékát, nem veszik komolyan a fenyegetéseit.

Valóban magára hagyták, gondolta néhány pillanat múlva. A

víz meleget, a szappan tiszta, édes illatot árasztott, jólesett ismét

tisztának lenni, s nem fázni.

88

Miért is?

Ismét remegés fogta el, amikor a leprásra terelődtek

gondolatai, az álarcos férfira. A kardot fogó férfira, aki egyetlen

szót sem szólt, mégis úgy tűnt, vezére ennek a söpredéknek.

Számít ez? Ha egyszer beteg…

Eszébe jutott a keze. Hirtelen felült a kádban. A keze. Nem

volt rajta a korábban viselt kesztyű. Megérintette. Megfigyelte,

még a harc hevében is.

A keze egészségesnek tűnt, a bőr sérülés, sebek nélküli.

Tehát nem leprás; arcát más ok miatt rejtette el. Rettenetes

sebhelyek csúfítják-e el, vagy hírhedt bűnöző, akit mindenfelé

keresnek a királyságban, s ezért nem mutathatja arcát soha

sehol?

Miközben a lehetőségekről gondolkozott, az ajtó kinyílt.

Ismét átkarolta mellkasához felhúzott térdeit, védekezően

körülnézett. A szőke nőt Helene-nek hívták. – Befejezte,

kisasszony? Ó, még hozzá sem kezdett a hajához. Segítek.

– Nem. A hajamat magam csinálom meg.

– Ahogy óhajtja.

Anne-Marie is belépett, Helene-hez ment, suttogni kezdett.

Eleanor semmit sem értett, csupán a végét: – …nagyszerű a

számára.

Helene elhagyta a helyiséget. Anne-Marie utána indult, majd

megtorpant és hátulról a lány fülébe suttogott. – Kisasszony,

szépen csinálja meg a haját. Szereti az illatos hajat s a test

parfümillatát!

Eleanor megragadta a kád szélét. – Legkevésbé sem érdekel

mit szeret.

– Pedig kellene. Mert, ha nem… nos, majd meglátjuk, mihez

kezdünk veled. Érted, angol?

Anne-Marie kiment, választ sem várva. Eleanor összefonta a

karját, s a fentiekhez imádkozott, sújtsák agyon Anne-Marie-t.

Ám attól tartván, hogy a nő visszatér és örömmel közli, hogy

valaki odakint meg kívánja vásárolni a kegyeit, gyorsan

alábukott, hogy hajat mosson, s igyekezett örömét lelni a

melegben.

A kádat most hidegnek érezte, s ittlétét kilátástalannak,

akárcsak a jövőjét. Az ajtóra pillantott, attól félt, valaki belép.

De nem. Felugrott, törölközőért nyúlt, majd sebesen szárítkozni

kezdett. Fehérítetlen vászon alsóneműt hagytak ott neki, s hozzá

egy halványkék gyapjúruhát. Felöltözött, örült a ruháknak, még

89

akkor is, ha a hitvány Anne-Marie tulajdonai. Még el sem

simította magán a ruhát, mikor a nő belépett, s hozzá sietett.

– Vissza kell, hogy térj a szobádba. Gyorsan. Látogatód

érkezett.

– Kicsoda? – kérdezte s nagyot nyelt. Próbálta leküzdeni a

rátörő remegést, remélve, nem kap utalást arra nézve, bizony az,

aki a tiszta, illatos hajú nőket szereti.

– Mozogj! – szólt Anne-Marie.

Egyszerűen földbe gyökerezett a lába.

Anne-Marie félrevonta. – Hívjak segítséget?

– Mozogjak, de merre? – kérdezte a lány.

– Vissza a szobádba.

– Rendben, megyek – szólt méltóságteljesen, majd kilépett

az ajtón, s Anna-Marie szorosan követte. Vágyakozva pillantott

a lépcső felé, azonban nem akart megkockáztatni egy újabb

találkozást az útonállóval, aki idehozta, bár az elsuttogott

szavakat hallotta szívében újra és újra. „Nagyszerű a számára.”

Belépett a szobába. Az ajtó csapódva zárult be mögötte. Az

ablakhoz sietett, kinyitotta, s ismét kinézett. A reményei

szertefoszlani látszottak. Az ablak közelében nem álltak fák. A

talaj távolinak tűnt. Vajon milyen messzire juthatna innen –

törött lábbal?

Hallotta, amint valaki elhúzza a reteszt. Bezárta az ablakot,

megfordult, és az ajtó felé lépett.

Az ajtó kivágódott.

Eleanor megdermedt, lélegzete elakadt.

Brendan lépett be. Alakja megtöltötte az ajtókeretet, tartánja

válla felett összefogva. A lány sohasem gondolta volna, hogy

egy skót megjelenése ekkora örömmel tölti majd el.

– Brendan! – suttogva ejtette ki a nevet, gondolkodás nélkül

odarohant hozzá és átölelte. A férfi kissé meghökkent, elkapta,

lassan engedte magához simulni, állát felemelte, és a szemébe

nézett. – Nem is tudja? – szólt a lány. – Istennek hála, hogy

eljött. Nem is tudja, milyen rossz emberek vannak itt!

– Rosszabbak a skótoknál? – érdeklődött döbbenten a férfi.

A lány a gúnyolódást hallva hátralépett és elpirult, amint

tudatára ébredt, hogyan üdvözölte a férfit. – Brendan, azért jött,

hogy elvigyen innen? Nem állhatom a vérszomjas embereit, s az

életem borzalmassá vált, mióta megjelent a kalózhajó

fedélzetén, de… Alain bizonyára megjutalmazza, ha most segít

rajtam. Igazán azért jött…?

90

A férfi belépett a szobába, és az ajtót bezárta maga mögött. –

A helyzet igen bonyolult, igen, roppant bonyolult. Nem

vagyunk franciák, sem egy hadsereg, sőt mi több, ki vagyunk

szolgáltatva ezeknek itt.

– De bizonyosan van valamilyen törvény, és tud üzenni

Párizsba, és…

– Hát persze, tudunk üzenni Párizsba, de az sok időbe telik.

Észrevehette, micsoda hely ez, vándor… tengerészek szállnak

meg itt. És persze utazók.

– A rablókra és tolvajokra gondol?

– Nos, igen.

– De Brendan, ön azért jött, hogy…

– Jöttem, amint megtudtam, itt van – biztosította a lányt. –

Persze meglepett a dolog. Mi történt? Amikor már oly közel járt

szeretett vőlegényéhez és a francia királyhoz? Csak nem kiesett

a fedélzetről? – kérdezte, s Eleanor nem tudta megállapítani,

gúnyolódik-e.

Az utóbbi, állapította meg. – Igenis, kiestem!

A férfi bólintott és az ajtó felé indult.

– Brendan!

– Igen? – fordult vissza.

– Mit művel? Nem hagyhat itt csak úgy, hallja?

– Hölgyem, ön az, aki előidézte ezt a helyzetet.

A lányt elfogta a félelem és elöntötte a harag. – Vagy úgy?

Én támadtam volna meg a saját hajómat?

A férfi felvonta a szemöldökét. – Valóban nem, hölgyem.

Azonban nem én tettem meg először. Szándékunkban állt önt a

francia királyi udvarba vinni. Most…

– Brendan, ne merészeljen itt hagyni.

– Mindent megteszek azért, hogy elengedjék. – A férfi

habozott. – Mi, sajnos, szegény törvényenkívüliek vagyunk.

Attól tartok, engedélyt kell kérjek öntől, hogy a hajón hagyott

értéktárgyai között néhány, önt kiváltani alkalmasat keressek.

A lány falfehér lett és meredten nézett rá. – Minden

értékemet… magamnál tartottam! – szólt halkan.

– Hm… amikor kiesett a fedélzetről.

Ismét elfordult. A lány odalépett hozzá és megfogta a karját.

A férfi ismét felé fordult és a lány kezére nézett. Az gyorsan

visszahúzta. – Valamit tennie kell.

– Ó, hölgyem. Megpróbálom. Megteszek mindent, mi tőlem

telik. Isten a tudója, nem akarjuk egy őrült, néma útonálló

91

karmaiban hagyni, igaz? A fickó talán teljesen bolond, ráadásul

leprás…

– Nem leprás.

– Ó? – A férfi meglepődött, most szúrós szemmel nézte.

– Láttam a kezét. Amikor nem viselt kesztyűt. Talán

sebhelyes az arca.

– Persze. Meglehet, súlyosan megvágták az arcát a csatában,

ahol a nyelvét is elvesztette.

– Brendan, tennie kell valamit! – suttogta a lány.

– Hogyne, természetesen. Úgy lesz.

– Ugye, nem hagy itt, bosszúból, igaz?

Brendan megállt, az ajtónak támaszkodott, és lassan

elmosolyodott. – Bosszú? A szépség ellen, aki miután

meghagytam az életét, azonnal elárult?

– A csatamezőn voltunk! – emlékeztette a lány.

Nem válaszolt. Eleanor lehajtotta a fejét, aztán nem bírta

tovább. Maga mögött hagyva a közöttük lévő két lépés

távolságot, kezét a férfi mellkasára tette, majd a szemébe nézett.

– Brendan, az Isten szerelmére, kérem, segítsen rajtam,

kérem… könyörgöm, segítsen. Ha valaha is…

– Ha valaha is, mit? – kérdezte éles hangon a férfi.

– Ha valaha is tudnék segíteni önnek, bizonyosan

megtenném!

Brendan hosszasan nézett a lány szemébe. Megfogta a kezét.

A lány megdöbbent, amikor látta, hogy kézfejére könnyű csókot

kap, s a férfi végig a szemébe nézett.

– Hölgyem, mindent megteszek.

A férfi kifelé indult.

– Ne menjen el! Ne hagyjon itt!

– Mennem kell.

Elengedte a lány kezét és eltávolodott tőle. Kiment. Eleanor

hallotta, amint elhúzza a reteszt. Azután hangokat hallott.

A hangok elhaltak. Az ágyon ült és nem tudott erőt venni

reszketésén. Ujjaival a még mindig vizes hajába túrt,

megpróbálta kivenni a függőket. Az idő múlt. Senki sem jött.

Talán egy óra telt el így. Aztán egyszer csak valaki elhúzta a

reteszt. Izgatottan és reménykedve talpra ugrott.

Anne-Marie lépett be; kezében egy tálcát hozott, melyen az

étel mellett fából készült fedeles kupa állt. A szobában álló

egyetlen bútorra helyezte. – Kenyér, sajt, hal és bor. Ah. És egy

92

hajkefe – megfordult és elmosolyodott. – Szereti az ápolt,

kibontott hajú nőket.

Eleanor tekintete elkomorodott. – Már mondtam, hogy nem

érdekel, mit szeret.

– Maradjak én inkább? – kérdezte a nő, hangjában hamis

kedvesség csengett.

– Nem maradok itt sokáig – mondta.

– Ó? A skót miatt? Elküldte a skótot.

– Mi? – akarata ellenére, Eleanor éles hangon és hadarva

tette fel a kérdést.

– A skót nem tudott semmit felajánlani, azaz, semmi

értékeset. Tudta, ha harcol, meghal. Jacques elmagyarázta neki,

hogy nincs egyetlenegy angol nő, akiért érdemes volna az életét

áldozni, s ebben egyet kellett, hogy értsen. Ön is hamarosan

megtudja, ki az a Jacques. Később, természetesen. S most,

maradjak tehát, hogy elkészítsem a haját… kisasszony?

– Nem.

Ám Anne-Marie nem mozdult. Mivel Eleanor mindent el

akart követni azért, hogy ismét egyedül maradjon, kézbe vette a

hajkefét és igyekezetében csaknem kitépte a haját, hogy végre

megszabaduljon a francia nőtől.

Végül Anne-Marie sarkon fordult s elhagyta a szobát. A

retesz a helyére csúszott.

Eleanor visszarohant az ablakhoz és nagy sebesen kinyitotta

a táblákat. Az éj már leszállt. Halványan derengett tudatában,

hogy semmit sem evett, pedig a hal finom illatot árasztott,

szabadságvágyát azonban még éhségénél is erősebbnek érezte.

Kinyitotta az ablakot, semmilyen nesz nem hallatszott.

Visszanézett az ágyra.

A pokróc csaknem teljesen eltakarta a korábbi takaróját. Az

ágyat vászonlepedők borították. Ha széttépné…

Úgy is tett. Összekötötte mindenét, ám rögtönzött kötele

még így sem ért le a földig. Ám ha néhány araszra megközelíti

a földet…

Munkához látott. Óvatosan, csendben, az ablakhoz tolta az

ágyat; ehhez kötötte a kötél végét. A szövetet fogával tépte az

összekötéshez legalkalmasabb formájúra. A sötét ellenére

gyorsan dolgozott, hiszen a reteszt bármelyik pillanatban

elhúzhatta volna valaki, hogy belépjen a szobába.

Elkészült. Kimászott a durva fa ablakkereten. S csúszni

kezdett lefelé, a sötétbe.

93

Elérte a kötele végét. A talaj közelinek tűnt… csak egy

ugrás.

Nagy levegőt vett, imádkozott…

Majd ugrott.

Abban a pillanatban, amikor elengedte a kötelet, torkából

sikoly készült előtörni.

A sötétség hirtelen megelevenedett.

S ő csak zuhant, zuhant…

Nem a földre, hanem az álarcos francia karjába, aki foglyul

ejtette.

94

7. fejezet

Természetesen harcolt. Harcolt, akár egy vadmacska.

Rúgott, forgolódott, sikított, harapott és karmolt. Mindhiába.

A férfi könnyű sodronyinget viselt a köpenye alatt. Kezén ismét

kesztyű. Az arcát bőrmaszk védte. A lány fürgén forgolódott,

ám mégsem tudott kárt tenni a férfiban, és amint lassan

megkerülték a házat, a bejárati ajtóhoz értek, ahol a többiek

álltak, fejüket csóválták s nevették az elszántságát.

Az elegáns ruházatú, alacsony francia a szobában

tartózkodott, mikor Eleanort visszavitték. A fejét csóválva

nézte, amint a kandalló előtt letették a lányt. Az rá akart rontani

mindannyiukra, ám visszafogta magát, egyszerre megtorpant s

nem mozdult, lelkének minden haragjával a tekintetében meredt

a körötte állókra.

– Barmok! Fogalmatok sincs arról, mennyire megfizettek

majd mindezért!

Röhögés. Az alacsony fickó és a két társa, akikkel a

tengerparton találkozott. Anne-Marie és Helene ugyancsak ott

álltak, habár Helene-t gyorsan felküldtek az emeletre, húzza

vissza a szökéshez felhasznált ágyneműt az ablakból.

Az álarcos férfi a kandalló előtt állt, háttal a lánynak.

Jacques.

A lány odalépett hozzá, s beszélni kezdett.

– Jacques! Amnesztiát szerzek önnek a királytól. Gazdagon

megjutalmazza. Amit a köpenyemben találtak, semmiség ahhoz

képest! Pénzre van szüksége?

Az álarcos most megfordult és a lányra nézett.

Az alacsony francia szólalt meg helyette.

– Hölgyem, meg kell tanulnia valamit. Az életben vannak

dolgok, amiket nem lehet megvásárolni. Sok van, mi fontosabb

a pénznél.

– De…

– Az emeletre kell mennie.

– Miért? – kérdezte a lány.

95

– El fognak jönni önért. Meg kell, hogy értse.

– Nem, önök nem értenek meg engem – szólt Eleanor, ám az

álarcos most közelebb lépett hozzá s ő hátralépett. – Úrinő

vagyok, jogaim vannak! Ezt nem tehetik velem!

Jacques ismét háttal állt. Az alacsony férfi közelebb lépett a

lányhoz; a másik kettő szintén közelített. Mielőtt elérték volna,

Jacques hirtelen elfordult a kandallótól, köpenye suhogva

lebbent fel a tűz fényében. A többieket megelőzve Eleanorhoz

lépett, megragadta a kezét s magához vonta.

– Nem! – sikoltott a lány, miközben megpróbált szabadulni a

szorításból. – Nem!

Ám nem sikerült szabadulnia. Amikor már túl hevesen

küzdött a szorítás ellen, a férfi egyszerűen felemelte, karja

olyan, akár az emelővas. Eleanort minden haragja, dühöngése

ellenére felvitte a lépcsőn a szobájába, s ott az ágyra dobta,

mely ismét takarókkal előkészítve várta. Eleanor levegőért

kapkodott, ismét kész volt harcolni, sikítani…

A férfi azonban megfordult és kiment. Az ajtót becsapta. A

reteszt pedig elhúzta.

A lány mozdulatlanul feküdt, kimerült volt és elkeseredett.

Hosszú percekig bámulta zihálva a szoba árnyékos részeit.

Majd felállt és megindult.

Az ágyat a helyére tolták. A tálcát otthagyták. Bort töltött és

mohón ivott. Ismét töltött, majd felfedezte a kést, melyet a

hallal, sajttal s kenyérrel hoztak. Egy pillanatig nézte, majd

megragadta. Megöli! A kés nagyon életlen. Nemigen tehet

többet, mint hogy megsebzi!

Lehajtotta a fejét, majd az ajtó felé fordult. A kés életlen,

ámde hosszú. Nézte egy ideig, aztán az ajtóhoz viharzott.

Lélegzetét visszafojtva, átdugta a résen. Sikerült… tovább tolta

kifelé és megbökte a hosszú fareteszt.

Térdre ereszkedett, leengedte a kést, hogy aztán ismét

felemelje. Ezúttal megtalálta a faretesz végét. Nehéznek érezte.

A helyére rakták.

Meg sem tudja mozdítani.

Mégis meg kellett tegye, ráadásul gyorsan.

Verejtékezni kezdett, amint újra és újra megpróbálta,

mindkét kezével a kést tartva, azt lassan felfelé emelve. A

csuklója már fájt, s úgy érezte, hamarosan kitörnek az ujjai.

Szorította a kés nyelét.

Már majdnem sikerrel járt…

96

Ám a szorítása engedett; a retesz csattanva visszahullott.

Rémülten, hallgatózva, hevesen dobogó szívvel hátrahőkölt.

Semmi. Odalent nem hallották.

Várt, majd újra hozzálátott. Erősen koncentrált; nem figyelt

a sajgó ujjaira, égő csuklójára, a karjába és a felsőtestébe

nyilalló fájdalomra. Lassan, lassan, lassan…

A retesz emelkedni kezdett…

Erősen markolta a kés nyelét és hátát az ajtónak vetette.

Kinyitotta.

A kezében, karjában égő fájdalom ellenére lassan leengedte

a reteszt… s egyszer csak lent találta, amint az ajtókereten

lógott. Eleanor remegve állt ott. Alig akart hinni a

szerencséjének, hogy nem kapták rajta ismét, kilépett az emeleti

folyosóra.

Mindnyájan lent ülnek, gondolta, hiszen hangokat hallott

felfelé szűrődni teremből, melyben kandalló és hosszú asztal

állott.

– Ó, nagyuram! – Anne-Marie beszélt. – Egészen biztosan

az adósom! Az a lány belém rúgott! Látnia kellene a lábamat!

Helene vidáman felnevetett.

– Látnia kellett volna az arcát, mikor azt hitte, Anne-Marie

és én rávetjük magunkat! Azonban megnyugtattuk, mindketten

a férfiakat szeretjük…

– Hacsak nem fizetnek eleget! – kacagott Anne-Marie.

– Bizonyára halálos veszélyben érezte magát! – fűzte tovább

a szót Helene.

– Meg is sérülhettünk volna, bizony! Úgy harcol, akár egy

anyatigris! – suttogta Anne-Marie.

– Akár egy vadmacska! – tette hozzá az alacsony francia.

Eleanor végigsettenkedett a folyosón, lenézett, miközben

arra koncentrált, hogy semmiféle zajt ne csapjon. A terem egy

folyosó végén helyezkedett el; ha hangtalanul mozog, s a földön

kúszik, sikerülhet elérnie az ajtót – s a szabadságot.

Egyikük elfordult a kandallótól, és helyet foglalt az

asztalnál. Jacques, az álarcos férfi. Ám ezúttal maszk és kesztyű

nélkül. A lány nem látta az arcát. Háttal állt. Az asztalon egy

csizmás láb pihent; tulajdonosának keze egy fatányérral játszott

tétlenül.

A francia a fejét csóválta.

– Meg is halhatott volna, amikor kimászott az ablakon!

– Éppen ez a lényeg – szólt egy másik hang.

97

A szobában még valaki tartózkodott. A lány csaknem

hangosan felkiáltott, mikor meglátta, ki az, de visszafogta

magát és tenyerét a szája elé emelte. Eric! Beszéde alapján

egyértelműen felismerte a nagy termetű norvégot, aki éppen

akkor foglalt helyet az asztalnál, szemben Jacques-kal.

– Ah, a lényeg! – szólt az alacsony fickó. – Megöli magát, és

mit nyersz ezzel? Semmit! Nekem van egyfajta

kötelességérzetem. Még sohasem találkoztam fiatal lánnyal, aki

így küzdött volna a szabadságáért!

– Sohasem nyeri el a szabadságát – szólalt meg végül a

némának hitt Jacques. – Úrinő, akit elcseréltek, megvettek és

eladtak, előszeretettel veti magát életét kockáztatva a hullámok

közé vagy szánja el magát veszélyes szökésre, az efféle nő

kegyetlen leckét érdemel tehát. Túlságosan gyűlöli a skótokat

ahhoz, hogy megbízzon bennünk, akik tulajdonképpen gondját

viseljük? Lássa hát, mi vár rá a világban.

A lány már közeljárt az ajtóhoz, igen közel, ám Jacques

hangja megállásra késztette, s éktelen haragra gerjedt.

Brendan!

Jóságos Isten, tudhatta volna, hát persze, tudnia kellett

volna! Nem kétséges, miért is nevették ki annyira. Szándékosan

művelték vele, hogy rémülten elgondolkozzon s szenvedjen. Ő

tette vele mindezt, hogy azt higgye, magára maradt, egy hírhedt

rablónak és tolvajok gyülekezetének kiszolgáltatottan.

A férfi torkának akart ugrani. Úgy érezte, meg is tudná tenni,

annyira mérges, mégis nyugalomra intette magát, s gondolkozni

kezdett. Tudta, sokkal inkább bosszút áll rajta, ha valóban

megszökik tőle, mintha a vérét ontja. Magába fojtotta tehát a

haragját, tovább lopakodott, s hallotta, amint mindannyian Eric

kérdésén nevetnek.

Elérte a lépcső alját. Már az ajtóhoz ért, mikor Helene, aki

Eric mellett ült, hirtelen felnézett; egyenesen Eleanorra.

Eleanor viszonozta a tekintetet.

– Mon Dieu! – nyögte Helene.

Eleanor futni kezdett.

Villámgyorsan a kilincs után kapott és föltépte az ajtót. Már

csaknem odakint járt az éjszakában a ház előtti sötét kertben,

ahol fél tucat paripa legelt, s ahol az igazi szabadság várta.

Valaki megragadta a karját.

Elszántan, elkeseredetten harapni próbált. Az a valaki

visszafordította és felemelte. A lányt elvakította a saját haja.

98

Amikor ismét a saját lábán állt a kandalló előtt, haját

hátrasimította és támadója szemébe nézett, ráébredt, a tettes

ismét Brendan. Hogyan is tehette ennyire bolonddá? Hogyan

lehet az, hogy nem ismerte fel azokat a mélykék szemeket, még

ha az arcot maszk takarta is? Hogyan maradt ily vak, hogy nem

ismerte fel hajának kékesfekete fényéről, magas termetéről…

A kezéről!

– Jól van, no, megtréfáltuk. Megérdemelte – szólt a férfi.

Ám nem tudatosult benne, micsoda kegyetlen tréfát űztek a

lánnyal, s hogy abban most milyen indulatok dúlnak.

– Maga alávaló gazember! Maga, maga… skót! – dühöngött.

A többiek ettek. Egy nagy darab marhaszelet mellett kés feküdt.

A lány megragadta s a férfi felé szúrt. – Néma akar lenni, nyelv

nélküli? Most azzá válhat!

– Eleanor, tegye le azt a kést.

– Eleanor, tegye le azt a kést? – ismételte a lány

hitetlenkedve. – Megőrült? Apró szeletekre hasogatom!

Sebhelyes arcot akar? Azt is megkaphatja!

– Eleanor, fejezze be!

Azt kívánta, bárcsak be tudná fejezni. Közönség. Férfiak és

nők egyaránt hamuszürke arccal figyelték a fejleményeket. Az

alacsony francia, a két másik és Eric. Mindannyian hallgattak és

bámultak.

Úgy érezte magát, mintha megfeszített íj volna, ezúttal közel

a húr szakadási pontjához. Sikoly hagyta el ajkait, s a következő

pillanatban a férfinak támadt. Nem lehetett ellenfél a férfi

számára. Brendan megragadta a lány csuklóját, még mielőtt a

legapróbb kárt tehette volna benne; Eleanor, mikor úgy érezte, a

csuklója elmorzsolódik, elengedte a kést s az a padlóra hullott.

A férfi átkarolta és szorosan magához ölelte.

– Jól van, elengedhetem végre? – suttogta a lány fülébe.

Eleanor bólintott. Brendan elengedte.

A lány villámgyorsan megfordult, s a férfi már csak reá

záporozó ökölcsapásokat láthatta. Eleanor egy jól irányzott

ütéssel elkapta az állát, ám megsértette az öklét, mikor a

mellkasára mért csapást; Brendan könnyű sodronyinget viselt.

Ennek ellenére a lány folytatta volna a küzdelmet, ha a

megtámadott ismét meg nem emeli, s mozgásképtelenné nem

teszi; a férfi újfent mellkasához szorította, majd a többiek felé

fordult.

99

– Megbocsátanak nekünk, ugye; azt hiszem, jobb, ha ezt a

dolgot négyszemközt tisztázzuk.

– Ezen nincs mit tisztázni; ezért lógni fog, méghozzá a

legmagasabb fán…

A lány hirtelen elhallgatott. Brendan gyorsan a levegőbe

emelte, átvetette a vállán, s tette ezt olyan lendülettel, hogy az

összes levegőt kiszorította védencéből. Kettesével vette a

lépcsőfokokat, dacára a lány súlyának, és a börtönként szolgáló

szobába vitte, még mielőtt az levegőhöz jutott volna és tovább

folytatja az átkozódást. Besötétedett, a fiókos szekrényen

gyertya égett, s a kandallóban égő tűz bevilágította a szobát,

meleget árasztva a téli éjszakában.

Eleanor számára sem a gyertya, sem a tűz nem bírt

különösebb hatással, egyikben sem lelte kedvét. Pillanatnyilag

haragja és megaláztatása állt figyelme középpontjában.

– Hogy volt képes, hogyan is tehette… – követelt választ a

lány, miközben öklével a férfi hátát verte, nem törődve a kezén

esett sebekkel. Brendan az ágy fölé hajolt, s ledobta rá a lányt.

Az máris térdére állt.

– Ó, maga megátalkodott, túl minden…

– És ön, a tengerbe esett tehát?! – kérdezett vissza a férfi,

közel hajolva a lányhoz, hogy az ismét hanyatt esett. –

Elfoglaltuk a hajót és megmentettük a kalózoktól. Semmi

rosszat nem tettünk önnek, mégis kétszer ugrott a jeges

tengerbe, s kockáztatta az életét, hogy megszökjön tőlünk. S

mindezt akkor, mikor egyetlen célunk, hogy eljuttassuk a

vőlegénye szerető karjába!

Ellentámadása olyan sikeresnek mutatkozott, hogy a lány

egy pillanatig szótlanul nézte.

– Zálog! – kiáltott a lány. – Zálogként kezelnek engem!

– Ezt viseli annyira rosszul, hogy kockára tette a testi

épségét és az életét?

– Amit ön művel velem, azt viselem ilyen rosszul…

– Miért? Miután kiismertem annyira, hogy feltételezzem,

megpróbál partra úszni? Az embereimmel egyfolytában

figyeltettem, én egyetlen, nemes, angol szépségem! Persze,

vártam a parton, néhány barátommal. Megtréfáltuk önt, bizony,

így tettünk. Megérdemelte!

A lány a fejét ingatta.

– Nem vagyok a foglya. A szabad akarok lenni…

100

– Szabadság! Nos, édesem, ezért áldozzuk vérünket és

életünket, sok éve már!

A férfi szenvedélye hallgatásra késztette lányt, ismét nagy

levegőt vett, és megnedvesítette időközben kiszáradt ajkait.

Brendan hirtelen felállt és az ablakhoz lépett, melyen keresztül

korábban – egy örökkévalósággal ezelőtt – a lány szökni

próbált.

Eleanor felült az ágyban. Egy darabig lesütötte a szemét és

remegő kezét nézte. Aztán felemelte a tekintetét a férfi széles

hátára, hajának sötétjére. Hirtelen talpra ugrott és odasietett

hozzá. Az behúzta a nyakát, számítván az újabb támadásra.

Elkapta a lány ökölbe szorított kezét, melyek ismét a mellkasára

készültek lesújtani.

– Maga gazember, annyira megijedtem, annyira megijedtem,

annyira…

Brendan karjának szorítása egyre nőtt; a lányt a mellkasához

szorította; tenyere és arca azon nyugodott immár. Hallhatta a

férfi minden szívdobbanását. Hüvelyk- és mutatóujja

megérintette az állát, arcát felemelte, s tekintetük találkozott.

– Nos, hogy van ez? Egyik szörnyeteg nem olyan, mint a

másik? Egy francia szörnyeteg jobb, mint egy skót?

Eleanor a fejét rázta, miközben őt nézte.

– Azt hittem, hogy ő…, ön… Jacques… az a szörnyeteg…

el… eljön. Eljön értem este, és…

Ismét a fejét ingatta, közben végig a férfi szemébe nézett,

figyelte arcának erőteljes, tiszta vonásait. – Meg is halhattam

volna, hiszen azt akartam, hogy…

– Mit akart? – kérdezte forrón Brendan.

– Én… én… önt! – felelte a lány, az utolsó szót már csak

suttogta. Ezt a szót sohasem akarta kimondani. Még magának

sem vallotta be, egészen eddig a pillanatig.

Mégis, eljött ez a pillanat. A szavakat nem vehette vissza, s

nem tudta, valóban visszavenné-e őket. Úgy érezte tetőtől talpig

elpirul a legégőbb bíborszínben, s az óceán bömbölését hallotta

fülében. Brendan döbbenten rábámult, kobaltszín tekintete

sötétülni, keze remegni látszott. A lány lehajtotta a fejét, nem

állta tovább a tekintetét.

Nem ezt akarta mondani. Nem így értette. Mégis megtette.

– Micsoda? – kérdezte Brendan, s most már ő is suttogott.

101

Eleanor a fejét ingatta, képtelen volt szólni, lélegzete

elakadt. Ám a skót megragadta a vállainál fogva, erőteljesen

megrázta, hogy ismét a szemébe nézhessen végre.

– Ismételje el, magyarázza meg, amit az imént mondott –

követelte.

Nem tudta. Túl sokat árult el, túlságosan kiszolgáltatott lett

hirtelen. És Alain! Ő nem ezt érdemelte. Nem arról van szó,

hogy tiszteletlen vele. Mégis…

– Beszéljen, az isten áldja meg! – kiáltott Brendan.

– Azt fogom tenni, amit elvárnak tőlem – kezdte elhalóan a

lány. – Feleségül ígértek egy jó embernek, egy kiváló

embernek. Én pedig… azon leszek, hogy jó feleség váljék

belőlem, s boldoggá tegyem. De… ő nálam csaknem háromszor

idősebb, és…

Most Brendan hajtotta le a fejét, hogy kerülje a lány

tekintetét. – Tehát – szólalt meg végül, szomorúan, némi

öniróniával a hangjában. – Egyfajta kísérlet volnék, emlék

csupán? Az öreg De Lacville felesége lesz hát, amint azt

elvárják öntől; amit érezni fog iránta, nem több, mint tisztelet, s

megpróbálja boldoggá tenni, ez minden.

– Ön pedig lóra száll, hogy Skóciáért harcoljon – felelt a

lány. – Egy hamis álomért.

Brendan keményen megszorította. – Nem hamis álom.

– Amit én ajánlok Alainnek, sem több, mint hamis tisztelet.

– Akkor hát, pontosan mi az, amit ön ajánl nekem? –

kérdezte feszülten a férfi.

Eleanor ismét a szemébe nézett, s megdöbbent a bennük

rejlő feszültség és szenvedély láttán.

– Nem ajánlok – szólt lágyan. – Hanem kérek.

Elengedte a lányt, s elfordult. Átkelt a szobán, hátat fordítva

a lánynak. Még mindig háttal állt, mikor így szólt:

– Azok után, amit itt tettem… velem maradna?

Eleanor oly sokáig hallgatott, hogy a férfi ismét feléje

fordult. Megpróbáltak egymás szemébe nézni. Nem sikerült.

– Igen – felelte egyszerűen.

Brendan ismét hozzálépett.

Az állánál fogva felemelte a lány fejét, kézfejével

megsimogatta az arcát és sokáig nézte a szemét. Azután

megfordította a tenyerét, ujjbegyei közé fogta a lány orcáját. –

Ez az, amit kér? – kérdezte. – Akkor hát, hölgyem,

engedelmeskednem kell.

102

– Ne gúnyolódjon velem! – suttogta a lány.

– Hölgyem, ha valakivel gúnyolódom, az én magam vagyok,

senki más. – Hozzáhajolt, ujjai még hosszasan elidőztek az

arcán, állán, gyengéd érintéssel simogatta. Szájuk lágyan tapadt

egymáshoz, ámde csak egy pillanatig, szinte összeolvadtak,

ajkaik és nyelvük összeért, édes, szenvedélyes, nedves forróság

sugárzott az érintés nyomán. Sohasem gondolta, micsoda

hatalma van egyetlen csóknak, nem számított a perzselő tűzre,

mely a nyomában fogant, s ajkaitól a gyomráig szerteáradva

mindent felkavart. Térdei megrogytak; hidegtől s forróságtól

egyszerre reszketett, húsa, vére, lelke lángra lobbant. Állhatatos,

sebes, követelő szenvedély feszült a férfi érintésében. Nyelve a

lány ajkai közé csúszott, ízlelve, kitöltve azokat. A lány átölelte,

szinte csüggött rajta, majd egyszercsak, hirtelen felemelkedett a

földről, s a férfi karja közé siklott. Brendan elemelte ajkait,

szemének kék tüze szinte megigézte Eleanort, a szavak közt

meg-megállva, suttogva szólította a lányt.

– Egészen bizonyos abban, hogy ezt akarja? A legnagyobb

örömmel teljesítem a kívánságát, s nem fogok helytadni

semmiféle megbánó tekintetnek vagy szemrehányó, dühös

szavaknak.

Eleanor megnedvesítette ajkait, csodálkozván, milyen hamar

kiszáradtak, s megilletődötten tapasztalta, hogy teltek, mennyire

vágyakozóak, s mennyire szomjazzák a következő érintést…

– Tudom, mit akarok – ígérte.

Ő pedig átvitte a szoba másik végébe, prémes takarókkal

borított ágyhoz, ráfektette, csókolta ismét, elsöprő szenvedéllyel

érintve a lány ajkát, hogy annak elakadt a lélegzete s remegés

fogta el. A férfi enyhén megemelte, ujjai kioldozták a

gyapjúköpenyét, majd az alsóruháját. Eleanor érezte, amint a

férfi simogatása megérinti a meztelen derekát, miközben

lesegíti a ruháját.

– A gyertya! – suttogta. – A gyertya, túl sok a fény…

– Én bizony égve hagynám.

– Nos, én viszont nem!

– Elbújik a sötétségben, Eleanor? Előlem, önmaga elől?

Csak semmi sötétség, semmi árnyék, semmi fondorlat!

Brendan mosolyogva mondta mindezt, erős karjára

támaszkodva feléje hajolt s újra megcsókolta, mielőtt felállt

volna. A lány feszélyezve érezte magát, amint hiányos

öltözékében feküdt és a kandallóban égő tűz vörös fénye

103

megvilágította csaknem meztelen testét, a gyertya fénye pedig

túlságosan beszédesnek tűnt. Ám Brendan határozottan

csókolta, kérdően, keresve, míg a lány ismét lélegzetét

vesztette, eltávolodott tőle, felállt, hogy levesse saját ruháit.

Levetette a köpenyt, melyet viselt, majd a páncélingét rögzítő

bőrkapcsokkal kezdett bajlódni. A lány azon kapta magát, hogy

felemelkedik; ujjai máris a csatokon, hogy segítségére legyen.

A sodronying a padlóra hullott, sokkal súlyosabbnak látszott

most, mint amilyennek a férfi testén tűnt. Brendan az alatta

viselt ingtől is megszabadult, majd a csizmájától, a kamásliktól,

s a lány az ágyon térdelve várta, leeresztett karokkal, kissé

félszegen, bizonytalanul, ismét árnyékra vágyva.

Észrevette a reá vetülő, gyorsan táncoló vörös és aranyszín

hullámokat. Úgy érezte, széltében-hosszában átjárják a tűz

gyönyörű, megbabonázó lángnyelvei. A szerteáradó meleg

izzóvá tette az izmokat, s ragyogóvá a bőrt. Brendan

megérintette a lány arcát, ujjai lágyan simogatták, míg az fel

nem emelte rá a tekintetét. Eleanor kinyújtotta a karját és

simogatni kezdte a férfi mellkasát, követve a rávetülő

lángnyelvek útját. Érezte, amint az izmok összerándulnak, s a

férfi lélegzetét visszafojtja. Ujjongással és félelemmel teli,

ismeretlen gyönyör szállta meg. Érzéki vágyakozással teli teste,

lelke szárnyalni kezdett; habozott, de a férfi nagyobb, sötétebb,

erősebb keze egyszerre megérintette az övét, elfedte hosszúkás,

törékeny alakját. Még mindig oly bizonytalannak érezte magát,

azt kívánta, bárcsak ne volna az, egyfajta szégyellősség ez,

mely még mindig csodálata része volt. Habár tudta, igen, akarja

ezt a látomást, mely varázslat is egyben, amellyel a kandalló

kövein táncoló árnyékok is eggyé válnak. Alig mozdult, érezte

önnön szívének sebes dobbanásait, melyek mellkasában

madárszárnyak csattogásának a képzetét keltették. Nem tehetett

róla, a következő gondolat futott át az agyán: Akarom, bármi is

következzék!

A férfi szabad kezével átkarolta, s ringatni kezdte. Csókja

ismét elfolyó tűzként, szertefolyó olvadt ezüstként érintette

arcát, a kandallóban égő tűz lángjainak árnyéka nemkülönben.

Ezzel a csókkal fektette hanyatt a lányt, s ismét mind a ketten a

prémekkel borított ágyon feküdtek. Ez a csók, akár a

napsugarak melege szerteáradt a lány testében. A vállain, a

köldökén, a mellén érezte a férfi nyelvének folyékony ezüstjét.

Az ezüst arannyá vált, akár a nyári naplemente színei, a

104

forróság megérintette a bőrét, beleivódott, milliónyi

létformához hozva el a táncoló lángok melegét. Remegett,

reszketett, lassú mozdulatokkal kereste helyét, s mikor egy

pillanatra oldalra nézett, eszébe jutván oly hamar a sutba vetett

erkölcsössége, a férfi szemére lett figyelmes, s benne a gyöngéd

gondoskodás fényét látta ragyogni. Átölelte, a bőrét érintette, s

úgy érezte, hozzá tartozik, s eddig sehová sem tartozott.

Brendan megállt most egy pillanatra, a kezére támaszkodva

feléje hajolt, s ő úgy érezte, teste a tűz része, s mikor a férfi

csókkal borította el testét, szinte lángra lobbant, s most, hogy

abbahagyta, vacogott. Reszketve bár, de kinyújtotta a karját.

Elbűvölve érintette meg a férfi sima arcát, nézte a szemét, s

fiatalnak, erősnek, bátornak látta, s csodálkozott, hogyan is

láthatta másmilyennek. A férfi a lány kezét az arcára helyezte,

ott tartotta, csókolta őket, s ezt sóhajtotta:

– El tudnék veszni benned.

A lány elmosolyodott, szemében a csodálkozás fényével.

Aztán a hidegérzete megszűnt, a férfi lassan utat engedett

szenvedélyének; ismét megérintette, nyelve édes mintákat

rajzolt a lány melleire. Érezte a férfi szoborszerű testét és

felébresztett nemiségét. Brendan keze a lány combjai közé

siklott, s ő tűzben égve várt, a férfi lejjebb csúszott, hogy forró

csókokkal borítsa el a hasát, aztán a combjait, majd ismét

feljebb, egészen a combja közét, s úgy tűnt, a lány mintha

megrémült volna a saját testétől, hiszen az érzés oly erőteljes,

édes és lenyűgöző volt, hogy sóhajai inkább a döbbenetének

adtak hangot. Olyan érzése támadt, mintha a férfi megtalálta

volna a napfény forrását, a középpontot, minden táncoló árnyék

kiindulási helyét, a pontot, ahol a világ égni kezd. Először

ösztönösen megborzongott az intimitás ilyen fokú sokkoló

érzésétől; majd azért borzongott, mert semmi egyebet nem

tehetett, hiszen a nap az égen fölrobbanni készült…

Így is történt, szikrázó aranyeső hullott alá belőle,

visszahullott rá, s olyan meglepetéssel töltötte el, hogy hirtelen

az alatta lévő prémek sem bírtak jelentőséggel a számára, s a

prémek érintésével az őt körülvevő világ sem. Mielőtt elérkezett

volna a szétáradó fénynek eme nagyszerű pillanata, a férfi

testének csillogó simaságát tapasztalta az övével szemben, s

ismételten felsóhajtott, amint megérezte e test bőségét, amint

behatol az övébe. Néhány pillanatig talán kínzó, vakító

fájdalmat érzett, de Brendan biztató szavakat suttogott, s

105

miközben finoman kezdett mozogni, a fájdalom alábbhagyott,

majd teljesen megszűnt, teret engedve a nap melegségének, s

ismét semmi sem létezett, csak a tűz tánca és a férfival való

együttlét esztelen vágya, hogy feszülő izmait érintse, ízlelje,

mozogjon, s eggyéváljon vele, hogy megtartsák, s

viszonozhassa a kapott ajándékot.

Elérkezett a pillanat; a férfit magával ragadta a feszültség, a

lány érezte a benne feszülő óriási erőt, is ismét érezte a nap, a

tűz és az arany sugárzás megrázó kitörését. A férfi testének

melege, úgy tűnt, egybeolvad az övével, izzó acélfelhőben

tartja, majd lassan, lassan tovatűnik. A prémek, melyeken

feküdt, csiklandozták a testét. Égett, most kihűlni látszott.

Körötte gyertyafény táncolt, s már a szoba sem volt a régi, mint

ahogyan ő sem, s már sohasem lehetett olyan, mint azelőtt.

Brendan nem eresztette könnyen el, bár izmai sajogtak, és

vissza-visszatérő belső lángolása mélyen megmaradt a lányban,

az most nem szívlelte amiatt, hogy elhagyta anélkül, hogy

fizikai távolságba került volna tőle. Teste izzadtságtól

gyöngyözött, rávetült a gyertyafény s a táncoló árnyékok, míg a

lány szemét, arcát nézte. Eleanor ugyanezt gondolta vele

kapcsolatban, valami megváltozott, más lett, és sohasem térhet

vissza oda, ahonnan jött.

A lány úgy érezte, a férfi szelíden beszél; talán az

elbűvöltség sugallta ezeket a szavakat. Kézfejével finoman

megérintette a lány arcát, s szája finom mosolyra húzódott.

– Érdekes befejezése ez az estének, hölgyem.

Eleanor nem jutott szóhoz, szíve sebesen kalapált.

– Érdekes. Nos, uram, köszönettel tartozom – felelte halkan.

Brendan mosolya szélesedett.

– Érdekes, elbűvölő. Meghökkentő.

A lány érezte tulajdon remegését. Nem akart túl sokat

elmondani abból, ami pillanatnyilag kikívánkozott belőle. Ő

mondta, hogy akarja ezt. Akarta, teljes szívből. Megesküdött

volna, hogy nem érez majd megbánást.

Mégis, talán érzett.

Talán egész életében nem tapasztal ismét ehhez foghatót…

– Nos hát – próbált könnyedén beszélni, bár még mindig

mélységes zavarral töltötte el a mellette fekvő tökéletesen

meztelen férfi látványa, és a vele létrejött intim kapcsolat

tudata. – Köszönöm, ismét ezt mondom.

106

A férfi lehiggadt, bár mosolya megmaradt, csendes,

vágyódással teli hangon felelt.

– Köszönöm, szép hölgyem. Erre az éjszakára halálom

napjáig emlékezni fogok.

– Halála előtt – szólt halkan a lány –, bizonyosan rengeteg

leánnyal találkozik még, skótokkal, franciákkal, angolokkal, s

egy napon a nővel, kit feleségül vesz. Kétlem, hogy emlékezni

fog rám, az ellenségre, aki oly könnyen megadta magát.

– Sohasem túl könnyen, s ellenségem csupán születése és a

körülmények folytán lehetett – válaszolt a férfi.

– Elégtételt akart venni.

– Majdnem megölt.

– Így talált – mondta a lány kedvesen – a legnagyobb

elégtételre.

A férfi válaszát sohasem tudta meg, mivel e pillanatban az

ajtón hangos dörömbölés hallatszott.

– Brendan! Élsz még? Vagy a nőnek sikerült végül elbánnia

veled? – Eric hangját hallották.

– Jól vagyok! – kiáltott vissza gyorsan Brendan. A lányra

nézett. – Nem nyársalt fel. – Bánatos arccal felemelkedett.

Háttal állt a lánynak, a ruháiért nyúlt, sodronyingét a szoba

sarkában hagyta. Eleanor felült.

– Ha aludni vagy pihenni szeretne, nem fogom zavarni.

Immár felöltözve, a harcos a lányhoz fordult.

– Egy ideje már nem rab, mint ahogyan azt magáról

képzelte, hölgyem. Habár a fickók, akik önnek estek, barátok, s

Skócia mellett állnak, e hely és Párizs között valóban vannak

olyanok, akik halálos fenyegetést jelenthetnek. – Meghajolt. –

Ön a társaságunk tagja, nem engedjük, hogy másképpen legyen,

remélem, az itteni vendégszeretet is kedvére lesz.

Eleanor magára húzta a takarót, amint felült az ágyban.

– Az itteni vendégszeretet, uram? Nem vagyok rab, mégsem

mehetek el?

– Ah, nos, tekintse magát skótok felügyelete alatt álló

személynek, ők felelnek a biztonságáért, továbbá gondját

viselik.

– Rab maradok tehát.

– Továbbra is a gondját viselik, ennyi az egész.

Kifelé indult, majd bezárta az ajtót, nem hagyva más

lehetőséget a lánynak, mint hogy elmerengjen a szavain.

Remegése ekkorra megszűnt.

107

8. fejezet

– Uram, a skótok Calais-be érkeztek.

A király az asztalnál ült hatalmas hálótermében, még mindig

hálóinget viselt, s élvezettel fogyasztotta a neki feltálalt fácánt s

sajtot; követe, René Breslieu gróf tudatta vele a hírt.

– Ó. – Most, hogy a skótok megérkeztek, valamelyest

változott a helyzet. A hírek hihetetlen sebességgel keltek át a

Csatornán.

Breslieu nem kevés személyes vonzerővel megáldott fiatal

nemesember, erős karral s villámsebes paripával, gyakran

szolgálta hírnökként az uralkodót, különösen ilyen ügyekben.

Füle éles, akárcsak a kardja.

– Felség, a helyzet drámai – folytatta Breslieu, miközben

tisztes távolságra állt az asztaltól. – A clarini Lady Eleanor

minden bizonnyal a nyílt tengeren tartózkodott, útban a mi De

Lacville grófunkhoz, mikor hajóját megtámadta és elfoglalta a

kalóz, De Longueville.

Fülöpnek kis híján torkán akadt a kiválóan elkészített fácán

egy falatja, s csaknem talpra ugrott.

– Ám egy fiatal harcos Wallace vezérhajójáról elfogta a

kalózt; némi közelharc után, közöttük egyezség köttetett.

– Mi történt a hajón levő angolokkal? – kérdezte Fülöp.

– Megkegyelmeztek nekik, persze, azokról van szó, akik

túlélték a kalóztámadást, ez azt jelenti, hogy nagy többségük

életben maradt. De Longueville sokkal inkább az emberek

értéktárgyaira vadászik, mintsem az életükre. A legénységet

csónakokban útnak engedték vissza, az angol partok felé.

Wallace amnesztiát kér tőled a kalóz számára, azért, mert

úriember módjára bánt a mi De Lacville grófunknak ígért

kisasszonnyal.

– Hm – szólt a király, hátradőlt, s hosszasan vizsgálta a

követet, mialatt megfontolta a történteket.

Fülöpöt, Franciaország királyát értelmes embernek és

igazságos uralkodónak ismerték, s mindenekelőtt jó királynak.

108

Jóvágású férfi, jó király és harcos, amint azt a kor, melyben

uralkodott, megkövetelte tőle. Viszonylag magas, szőke, tudta,

legtöbb alattvalója úgy emlegette, mint Fülöp, az Igazságos, s ő

szerette ezt az elnevezést. A terminus természetesen ítéleteire

vonatkozott, legalábbis ő maga hitt ebben. Megfontoltan

uralkodott, ám hitte, néha hallgatnia kell a szívére, hiszen

mélyen vallásos lévén, tudatában volt istenadta jogainak, mint

ahogy felelősségének is, ám különösebben nem szívlelte a

pápát. Igen erkölcsös ember hírében állt, s feleségén, Jeanne-on

keresztül nem csak Franciaország, de Navarra királya is.

Franciaországot kétségkívül ő irányította, tizenhat év előtt vette

birtokba, s megtartotta mind a jogokba, mind az irányításba

vetett hitét. Veleszületett tulajdonságai ellenére, tudta, Edward,

Anglia királya sok tekintetben nem állja a vele való

összehasonlítást. Néhányan azonban igen. Az angol király,

közismert nevén Nyakigláb, magasabb, mint a legtöbb ember,

kiválóan bánt a karddal, és nem tűrte, hogy ellentmondjanak

neki. Ellenségeit heves megszállottsággal törte meg, kevesek

állhattak az útjába. Fülöp csodálta, de ugyanakkor megvetette.

Nemrégiben sógorok lettek.

Királynak lenni nem könnyű feladat.

Éveken keresztül küzdött az angolok ellen s kötött

egyezségeket a skótokkal. Ténylegesen, 1294 óta állt hadban az

angolokkal. A harcok ellenére mindvégig tárgyalt az

ellenséggel.

A háború rengeteg pénzét felemésztette. Megszilárdította a

királyi hatalmat, féken tartotta a földbirtokosokat, ugyanakkor

csökkentette az adóterheket.

Az angolok és a franciák Gascoge-ért háborúztak; nagy

veszteségekkel, feldúlván a vidéket. Emberei a skótokkal

harcoltak; a skótok pedig az ő seregében szolgáltak, közöttük

William Wallace és kísérete.

Fülöp nagyon jól ismerte Edwardot, de Wallace-t annál

jobban csodálta, hiszen számára a tökéletes rejtély képzetét

keltette. Királyok háborúztak birtokuk védelmében, személyes

hatalmuk megerősítésére. Nyeregbe szálltak Isten dicsőségéért

– s személyes vagyonuk növelése érdekében egyaránt. Bárók,

grófok, kormányzók, hercegek egyszerűen hatalomért

kardoskodtak, azért hogy szerezzenek vagy megtartsák azt.

Wallace hazájáért, az ott élőkért ragadott kardot. Miután

Falkirknél legyőzték, rögvest Párizs felé vette útját, s míg Fülöp

109

előtt az ügyét képviselte, a franciák oldalán részt vett a

Gascogne-ért folyó kemény harcokban, így bizonyítva

rátermettségét. Wallace és emberei Skócia ügyében bármikor

hajlottak az életüket kockáztatni.

Ez időnként hihetetlen pazarlásnak tetszett.

Fülöp megszerezte Gascogne-t. Visszafoglalta akkor, amikor

húgát, Margitot második feleségül adta Edwardhoz. Az angol

királyról még az ellenségei is azt terjesztették, imádta az első

feleségét, Kasztíliai Eleonórát, ám lévén szerető férj s király,

úgy látta, ideje ismét megnősülni. Fülöp, természetesen,

mindent jól megfontolt. Edward öreg – és a vereséget képtelen

elviselni. Súlyos gondokkal kellett szembenéznie. Újdonsült

felesége sem örököst nem nemzett neki, sem anyakirálynőként

nem uralkodhatott. Sokáig nem lehetett Anglia királynője.

Ráadásul egyezkedések kezdődtek Izabellt, Fülöp lányát

illetően; Edward legidősebb fia vette volna nőül, ő lett volna a

jövővel kapcsolatos egyetlen hiányzó láncszem.

Franciaországban és Angliában egyaránt Fülöp unokái

uralkodnának.

Így esett, hogy mégsem a francia király gyönyörű és

kívánatos húga ment férjhez az angol királyhoz, hanem a fiatal

Margit. Tizenhat éves, kedves, vonzó s tiszteletre méltóan

komoly, a fiatal lányoknál ez utóbbi nem szokványos

tulajdonság. Edward… nos, ő sokkal idősebb nála. Fülöp egy

dolognak örült az életben, hogy Edward már öreg, ám ő fiatal.

Intrikákkal teli világban éltek. Hosszan tartó kemény

háborúknak szakadt vége egyetlen tollvonással – és egy

házassággal. Tehát semmilyen kapcsolat nem bírt oly

hadműveleti fontossággal, mint a házasság.

Húgán keresztül maradt befolyása Gascogne-ban. Továbbá

aláírt egy újabb szerződést.

Ez a dolgok rendje.

Mégis…

Szívesen látta volna vendégül Wallace-t – sógora

leggyűlöltebb ellenségét – az udvarában. Az általa megkötött

nagyszámú egyezség ellenére nem feledkezett meg Wallace-ról,

sem az emberről, sem a neki tett szolgálatairól. Emellett

továbbra is ő uralkodott Franciaországban, a francia király ő

maradt.

S mindez Franciaországban történt.

– Nos, felség, milyen üzenetet vigyek tehát Calais-be?

110

– De Longueville, úgy hallottam, a kalóz foglalkozást

angolokon gyakorolta – szólt Fülöp.

Breslieu megköszörülte a torkát. – Igen, felség. Úgy hiszem,

nagyszámú spanyolt is kifosztott, ám úgy tűnik, önuralmat

gyakorol, ha egy hajón saját nemzetének zászlaját látja.

– Úgy hiszem, az amnesztia megadható tehát.

– A skótoknak mit adhatok át?

A király felállt az asztaltól. – Fogadom őket itt, az udvarban.

Ugyanakkor meg kell nyugtatnunk De Lacville grófot, jegyese

hamarosan épségben megérkezik hozzá. Továbbá… – habozott

egy pillanatig. – A skótok felszentelt királya, John Balliol a

közelben tartózkodik. Őt is fogadnunk kell. – Hangjában némi

lenézés rejtőzött. Mikor Edward először végigdúlta Skóciát,

legműveltebb emberei is egyetértettek abban, hogy John Balliol

jogosan képez igényt a skót trónra. A trónkövetelők Dávid

király húgainak leszármazottjai közül kerültek ki, s ő a

legidősebb leánytestvér leszármazottja. Ám gyenge választás a

nem létező nemesség sorai közül. Balliol nem rossz ember, csak

gyenge. Első hatalomátvételi kísérletét Edward kegyetlenül

meghiúsította. Lemondatták és Rómába száműzték, pápai

felügyelet alá. Most Franciaországban élt, s igen jól. Emberek

harcoltak a nevében, ám Balliol franciaországi

számkivetettségében sokkal boldogabb, mint Skócia trónján.

Rosszul viselte az efféle elfoglaltságot. Nem rendelkezett

Wallace vitézségével és elszántságával – sem Bruce

ravaszságával.

– Szívesen fogadjuk barátunkat, a jó William Wallace-t,

amnesztiát adunk a kalóznak, amennyiben azt megérik, s

megjutalmazzuk Wallace fiatal, forrófejű követőjét, aki

megmentette jó szolgánk, Alain de Lacville jegyesét, és

örömünket fejezzük ki, amiért minden a legjobb úton halad.

Fülöp ismét helyet foglalt, Breslieu elment. Elmosolyodott

és a borért nyúlt. Jó bor, habár fiatal bor – nagyon fiatal bor – a

skótok száműzött királyának juttatott ajándékból.

Remélte, hogy Edward tudomást szerez a találkozóról.

Természetesen dühbe gurul. De mit tehet egy király? –

gondolkozott Fülöp gúnyosan. Végül is a skótok egy angol

nemesasszonyt hoznak el jog szerinti francia jegyeséhez. A

szükség minden királyt egyezségre késztet. Edward bizonyára

megérti.

Igen, megérti.

111

Mégis, nagyon dühös lesz.

Fülöp hangosan felnevetett. Ó, hát persze, hogy nagyon

dühös lesz.

Meglehet, szívszélhűdést kap.

Eleanor fogvatartóiról, akiket romlott erkölcsű tolvajoknak,

szajháknak és brigantiknak feltételezett, kiderült, hogy

korántsem azok.

Az elkövetkező reggelen a szoborszerű szépségű Helene

kopogtatott finoman Eleanor szobájának ajtaján. – Grófnő,

ébren van?

A lány még nem ébredt fel teljesen. A takarók alá bújt, ám

Helene nem lépett be. – Kisasszony, természetesen figyelnünk

kell a biztonságára, de mégis, úgy gondoltam, talán volna kedve

szétnézni Calais-ben.

– Tessék?

Helene elnevette magát. – Érkezéséről üzenetben értesítettük

a királyt; követet küld hamarosan, ez bizonyos. Nem hagyhatjuk

egyedül, túl sok a bűnöző a környéken, ám gondoltam, nincsen

ellenére sétálni egyet, persze kísérettel.

– Ó, igen, igen! De mosakodnom kell s öltöznöm…

– Természetesen. Hozok tiszta vizet. A csomagjait szintén

felhozom.

Hallotta Helene távolodó lépéseit, s visszafeküdt egy időre, s

a vele történteken gondolkozott. Mit is tett valójában? Úgy

tűnt… olyasvalamit, amit nagyon akart. Másrészt, jogosan is

járt el, hiszen, tudta hogyan fog telni az élete ezután: jó felesége

lesz Alainnek, Clarinbe visszahozza a jólétet, s ő sajnálatra

méltó és tisztességes fiatalasszony lesz, mint apja akarata

szerint. Életét előre eltervezték. Persze nem állhatta a skótokat,

akik bosszúra szomjazva oly sok embert mészároltak le!

Mégis…

Ezen a reggelen fájdalom hasított belé. Fájdalom és öröm

egyszerre. Emlékezett minden érintésére, a hangjára, ahogyan

suttogott, ajkának érintésére, a bőrére… igen, a bőre feszes,

sima, alatta az izmokkal, s a forróság, az a mindent elsöprő

forróság…

Ismerni akarta és emléket akart róla, akarta, hacsak egyetlen

rövidke pillanatra, igen, őt akarta. Ám azzal, amit tett, egy

életre szóló szenvedést okozott magának, hiszen most már van

112

emléke, emlék, ami elkíséri mindenhová, és amit sohasem fog

elfelejteni.

– A víz! – kiáltott Helene, ahogy az ajtót nyitotta,

vizeskancsót és mosdótálat hozott. – Van ideje – szólt

kedvesen. Eleanorra mosolygott. – A csomagjai mindjárt itt

lesznek.

Eleanor még mélyebbre bukott takarói hullámaiban, mikor

ismeretlen fiúk léptek be az ajtón, akik nehéz csomagjait

hozták, majd Helene-nel együtt elhagyták a helyiséget. Az ajtót

óvatosan zárták be maguk mögött.

Eleanor gyorsan felpattant, s amint a hűvös reggeli levegő

megérintette meztelen testét, összerezzent. Reszketése

megmaradt mosakodás és öltözködés közben is, úgy tűnt, nem

akar elmúlni, s amikor hideg vizet csapott arcára, döbbent rá,

milyen őrült módon hiányzik neki a férfi; lelkét eleddig

sohasem tapasztalt kín terhelte. Egyre nagyobb hévvel

mosakodott, s próbált visszatérni a kegyetlen valóságba.

Brendan törvényenkívüli, igazi otthon nélkül, a király ellensége

– a gyűlölt skótok egyike. Bolond életét Wallace követőjeként

akarja leélni – s bizonyára hagyná, kedvenc hősével együtt

vigyék a kínpadra! Ellenére annak, hogy nő, rendkívüli

felelősség hárul rá, ez a kegyetlen igazság. A még rettenetesebb

dolog pedig az, hogy semmiben sem egyeznek, s nem csupán

nemzetek, de világok állnak közöttük. A lány végső soron

egyáltalán nem kedvelte; a férfi otromba tréfát eszelt ki ellene,

mindannyian kinevették, s ő…

Rávetette magát.

Kiegyenesedett, felszegte fejét. Büszkeség számára a

megváltás kulcsa. Ezúttal nem a megszokott játékot játszotta.

Üzenetet küldtek Fülöpnek – a királynak. Egy francia

nemesember a jegyese. Az élete forgott kockán.

Ismét kopogtak.

– Lady Eleanor?

– Elkészültem.

Elkészült, amennyire lehetett. Egyszerű kék ruhát választott,

puha szürke alsóruhát és meleg harisnyát. Bármelyik

prémszegélyes köpenyéről szívesen lemondott az egyszerű

flamand gyapjú kedvéért. Megörült, mikor Helene ajtót nyitott,

hogy kísérője szintén egyszerű ruhát öltött. – Jöjjön hát, a

pékhez megyünk, majd a piacra.

113

Anne-Marie a lépcsőnél várt, odalent. Barátságosnak tűnt,

ám komornak is kissé, de semmiképpen sem bocsánatkérőnek,

mikor kiléptek az ajtón.

– A fortély ötlete nem tőlem származik – igyekezett rögvest

biztosítani Lady Eleanort. – De, ó, Brendan mérges lett, amiért

oly kevéssé bízik abban, a skótok Párizsba viszik.

– Ebben az átkozott világban mindenkinek vigyáznia kell

magára – mondta Helene. – Lady Eleanor jogosan kereste a

saját szabadságát.

Anne-Marie felszisszent, mintha Helene valami borzalmas

dolgot mondott volna. De Helene megvédte magát. – Gondolj

arra, mennyi borzalmas dolog történt nőkkel az Edwarddal való

háborúskodás során! – A nevet gyűlölettel ejtette ki. Eleanorra

nézett. – Wallace asszonyát saját otthonában ölték meg, amiért

nem árulta el azt, amit nem tudott. Sohasem fogja kiheverni az a

férfi.

– No igen, bosszút állt, akin s ahol csak lehetett – morogta

Eleanor.

– Mindannyian elkeseredettek és kegyetlenek lettek – értett

egyet Helene. Úgy tűnt, a ház túl van a város határain, ám a nő

gyorsan lépkedett, és Eleanor azon vette észre magát, hogy

igencsak igyekeznie kell, ha lépést akar tartani vele. Anne-

Marie már hozzászokott a ritmushoz, s folytatta a Helene által

megkezdett érvelést.

– Ezért gurult Brendan annyira dühbe ön miatt. Azt mondta,

értelmetlenül kockáztatta az életét azokkal szemben, akik

megígérték, eljuttatják oda, ahová menni akar.

– Akkor hát, mi az igazság? – Helene nem tágított. – Hogyan

is bízhatott volna meg bennünk Lady Eleanor?

– Ha valaki Calais kikötőjénél kiugrik egy hajóból, az

bizony azt kockáztatja, hogy gonosz emberek kezébe kerül, akik

képesek megölni pusztán a nála lévő aranyért – felelte Anne-

Marie. – S ha egyedül De Longueville kezébe kerül…

– Anne-Marie! – szólt rá Helene. – Megmondták, hogy…

– Ó, igen, nézze az öblöt. „Egy hideg nap, ámde gyönyörű.

Nézze az árbocokra sütő napot, nagyszerű…”

Eleanor megállt, s így a másik kettő is ezt tette.

– Mi van De Longueville-lel? – kérdezte határozottan. –

Kalóz; hajókat fosztogatott, mégsem hiszem, hogy hidegvérű

gyilkos, inkább olyasvalaki, aki váltságdíjat követel az általa

elfogottakért.

114

– Legtöbbször természetesen így tett – felelt Helene.

– Gyere, nem leszünk valami előnyös helyzetben a

halpiacon. Gyönyörű város a mienk, Calais. Nagy város, ám

innen nem sokat láthatsz belőle, most a kikötőhöz vagyunk

közel, s a külvároshoz, de nézd! Mennyi mindent árulnak az

utcákon – mutatta Anne-Marie.

– Ha esetleg elindulnánk – szólt Helene türelmetlenül.

Fürgén megindult. Egy utcácskához értek, melyet bespalettázott

ablakú házak szegélyeztek. Eleanor követte őket, s elhatározta,

mindenképpen választ szerez a kérdéseire. Ám a másik két nő

nagyon gyorsan mozgott, s lenyűgözte a keskeny utcák

látványa. Nagyváros ez, rengeteg házzal, újakkal s régiekkel.

Az utcákon kisgyerekek játszottak, köveket rugdosva.

Háziasszonyok nyitottak ablakot s kiáltottak: – Attendez!

L’eau! – A falhoz lapult, amint egy testes asszony a reggeli

mosogatáshoz használt vizet egy hirtelen mozdulattal az utcára

öntötte.

– Vigyázz! Errefelé gyorsan cselekednek az emberek és nem

körültekintőek!

Egy pék ment el mellettük, fején fonott kosarat

egyensúlyozott, benne az áruja. Szamár vontatta kordét

pillantottak meg, vándor szabóval a bakon, mögötte portékája,

különböző ollók, tűk. Emberektől nyüzsgő, lármás, koszos

utcán mentek, mégis jól érezte magát a szabadban.

Egy utcasarkon kereskedő állt, árujának neve: „bonjour vin”.

Meglátván őket, nyomban kínálni kezdte. – Ó, hölgyeim, a

szőlő finom, könnyed, édes íze csillapítja a szomjat s üdíti az

ajkat!

Anne-Marie úgy döntött, meg kell kóstolnia, megálltak tehát

s ittak a fapoharakból. – Ő volna a grófnő? – Eleanor hallotta,

amint az alacsony ember felteszi a kérdést Anne-Marie-nak.

– Ó, igen, ő az, s te pedig vigyázz, mit beszélsz! – tanácsolta

Anne-Marie.

– Te vagy az, aki Alain de Lacville leendő feleségét a

halpiacra viszed, s én vigyázzak a nyelvemre! – nevetett a fickó.

– Vigyázz rá, mert ha nem, hát Wallace kivágja a kardjával!

– figyelmeztette Helene.

A férfi hátralépett, ám amint elhagyták, a következő

pillanatban lantszó ütötte meg a fülüket, egy ballada lágy

dallamát kísérve.

115

Elfogta kalóz, hogy belőle arab földön sok pénzt

lásson,

Elfogta skót, hogy belőle angol király ellen váltságdíj

váljon,

De egy francia az, kinek szentnek kell lenni,

Ő az, kinek a kör végén kell állni,

S ah, mi borzalom, Clarin gyönyörű hölgye,

Árulás áldozata lesz ismét.

Eleanor hirtelen megállt és a másik két nőre meredt.

– Jöjjön, kisasszony – hívta Helene. – A kis

semmirekellőnek igaza van… nem lett volna szabad magunkkal

hoznunk. Ön grófnő, előkelőbb ettől a csőcseléktől…

– Mi az, amit mindenki tud s mégsem mond el nekem

senki?! – kiáltott.

– Semmi! – tagadta meg a választ Anne-Marie azon

nyomban.

– Semmi olyasmi, ami látható – helyesbített Helene, látva

Eleanor szemét. – Brendant vagy Wallace-t kell kérdeznie.

Vagy De Longueville-t magát.

A nő megfordult, s Eleanor előtt világossá vált, ettől többet

pillanatnyilag nem tudhat meg. A reggeli ujjongása nyomtalanul

eltűnt immár. Kenyeret, halat s még virágot is vettek, mindent,

ami a házban szükséges, majd visszafelé vették útjukat.

Amint elérték a házhoz vezető elburjánzott növényekkel

benőtt területet megkérdezte: – Hogyan kerültek ismeretségbe a

skótokkal? Nem túl veszélyes ez, hiszen a francia király húga

nemrégiben az angol királyhoz ment feleségül!

Helene felnevetett.

– Nos, én egyáltalán nem vagyok francia.

– Skót, netán? – kérdezte Eleanor.

– Részben. Leginkább norvég azonban.

– Nekem pedig – szólt Anne-Marie – anyám francia, apám

skót.

– Jacques nemkülönben! – folytatta Helene. – Apja francia,

anyja a skót Douglas rokona.

– Nagyszerű harcos – tette hozzá Anne-Marie.

– Úgy van, ez így igaz – mondta Helene.

– Szóval…

116

– A franciák meglehet, aláírtak valami szerződésfélét

Angliával, de higgyen nekem, a Skóciával való szövetségük

igen szorossá vált az évek során.

– S itt Calais-ben… mivel foglalkoznak? – Egy pillanatra

kellemetlenül érezte magát, mivel elpirult.

– Ez a lány azt hiszi rólunk, hogy… – mondta Anne-Marie.

– Prostituáltak vagyunk.

Mindketten hahotában törtek ki.

– Azt a látszatot keltették! – vágott közbe Eleanor élesen.

– Természetesen – folytatta Anne-Marie – nem vagyunk

örömlányok. Mi, tulajdonképpen… követek vagyunk. A parton

élünk, figyeljük az érkezőket és a távozókat, nyitva tartjuk a

fülünket.

– Tehát kémek? – érdeklődött a lány.

– Követek – ismételte Anne-Marie határozottan.

– S talán többek náluk – folytatta halkan Helene. – Mi

összetartozunk mindannyian, láthatja. Barátok, rokonok, akik

nem kedvelik I. Edwardot, Anglia zsarnok uralkodóját. Persze,

joga van uralkodni… Anglián. Azonban leigázta a walesieket,

ellenfeleit elpusztította. A skótokkal ugyanez a szándéka.

Miközben a franciákat elárulja. Mi mindannyian hűséges

követői vagyunk annak az embernek, aki pusztán a szabadságért

küzd. Itt a helyünk, pillanatnyilag ez minden.

– Ön Eric rokona? – kérdezte most Eleanor.

A nő elmosolyodott.

– Eric, Brendan unokatestvére. A Graham család sok-sok év

óta tart fenn kapcsolatokat a norvégokkal. Igen, Erichez

tartozom, ám Brendanhoz nem. Eric sokáig kalandorként járta a

világot, habár pártolta Brendanék ügyét, s Brendan azt mondja,

a világon senki tisztessége nem hasonlítható a William Wallace-

éhoz, nem számít az elvesztett ütközetek száma, az angolok

bizony nem kapják meg az északi és nyugati szigeteket, azok

inkább norvég vagy viking uralom alatt maradnak. S a földeken,

amely a piktek uralma alatt állt egykor, vagy ott, ahol Moray

uralkodott a stirlingi csata után bekövetkezett haláláig, még

nem feledték el, mi a szabadság.

– Szabadság – felelte erre Eleanor –, gyakran csak egy szó.

– Igen, mondja ezt azért, mert ön egyáltalán nem szabad,

ugye?

– Egy kalóz fogságába estem, majd olyan emberek kezébe

kerültem, akik az ellenségeim…

117

– Nem erre gondolok, nyilván kitalálta – vetette közbe

Helene. Sóhajtott. – Bocsásson meg; ön grófnő, s férjhez készül

egy nagytiszteletű franciához, egy olyan emberhez, aki

hősiességéről és becsületességéről ismert. De mégsem szabad.

Nem független családja akaratától, s nem független királya

akaratától, s azt teszi, amit tennie kell, Anglia börtönében kell,

hogy éljen élete végéig, nem számít, királyának hatalma

mekkora. Ismét bocsánatáért esedezem, kisasszony.

Egy pillanatig Helene-re bámult a lány, vitatkozni akart,

tudta, birtokában van az összes szónak, mely az

ellentmondáshoz szükséges, ám most hirtelen egyet sem talált. –

Nem arról van szó, hogy nem vagyok szabad – szólalt meg

végül. – Felelős vagyok az országért, melyben születtem, s az

emberekért, akik a szűkebb szülőföldemen élnek. Sok

szenvedés jutott nekik osztályrészül ebben a háborúban, melyet

a skótokkal vívtunk, legtöbbjük senkinek sem ártott.

Megélhetésükért küzdenek, hogy gyerekeiknek biztosíthassák a

napi betevő falatot, hogy éljenek, s oly sokukat elvesztettük…

– Feleségül megy tehát De Lacville grófhoz s az emberei

boldogabban élnek majd, mint azelőtt – szólt halkan Helene.

– A grófot én választottam – felelte csendesen a lány.

Anne-Marie végül nagyot sóhajtott. – Hát persze! Egy

szörnyeteg helyett, úgy beszélik!

– Még mindig nem értenek engem… – ellenkezett Eleanor

ismét.

– Tökéletesen értjük – felelte Helene. – Ön nagyon előkelő

származású, igen gazdag, s ha sokáig nem talál előnyös partit,

Nyakigláb közbelép s kiveszi a családja kezéből a döntés jogát,

mint ahogyan ők sem hagyják önre a döntést!

– Már megint vádaskodik! – így Eleanor. – Mondja…

– Grófnő! Megfagyok! – szakította félbe Anne-Marie. –

Talán odabenn folytassuk a társalgást.

– Meg kell mondania nekem…

– Kérdezze Brendant.

– Nézze, kérem! Nem értem…

Helene nagyot sóhajtott, így szakította félbe. – Brendant kell

megkérdeznie.

– Meg fogom.

A lány besietett előttük a házba, s egyenesen a szobája felé

vette az útját.

118

Brendannak távol kellett volna maradnia. Tudta. Breslieu

gróf, a király követe hamarosan megérkezik Fülöp üdvözletével

és az általa küldött kísérettel. Mindannyian tudták, érkezésük

híre hamar Párizsba jut; ma Wallace elküldte személyes

üzenetét a királynak. Minden jó úton haladt: az időközben

megkötött francia-angol „béke” ellenére, melyet mindkét udvar

örömmel nyugtázott, Fülöp minden lehetőséget megragadott

függetlenségét bizonyítandó. Nem szolgálta Edwardot.

Távol kellett volna maradnia.

Nem változtathatott a helyzeten.

S távol sem maradhatott.

Amikor megérkezett, Anne-Marie tudtára adta, hogy Eleanor

a szobájában van. Az emeletre érve, a bezárt ajtót látva, úgy

döntött, bekopog. Halkan kopogott, ám nem várta meg a lány

invitálását. Belépett s bezárta az ajtót maga mögött.

A lány az ablaknál állt, halványkék ruhájában gyönyörűnek

tetszett. Megérkezése óta egyáltalán nem viselt sem fátyolt, sem

fejdíszeket, ezúttal sem tette. A háromszögletű ablakon

keresztül reá vetülő napfény glóriát varázsolt a hátán leomló,

kibontott haja köré. Nemes vonásai határozottak, gyönyörűek.

A férfinak elakadt a lélegzete; remegett. Halvány mosoly ült ki

arcára, csodálkozott, mi minden nem történik egyetlen éjszaka

alatt egy harcossal, egy törvényenkívülivel, egy közemberrel?

A lány tudta, hogy belépett. Nem fordult feléje. A férfi

odalépett hozzá, az ablakhoz.

Nem érintette meg.

– Figyelmeztettem: csak semmi megbánás – szólalt meg

Brendan, s nyersebben szólt, mint szándékozott.

A lány most végre ránézett, komoly tekintettel. – Semmit

sem bántam meg.

– A király tudja, hogy…

– Tudom.

– Biztonságban van tehát; nemsokára eléri eredeti úti célját.

– Igen, tudom.

– Istennek hála. Azt hittem, azon morfondírozik, kiveti

magát az ablakon.

Eleanor diszkréten elmosolyodott. – Nem. – Szembefordult a

férfival. – Semmi megbánás. Azonban beleuntam mindabba,

amit az emberei suttognak a hátam mögött.

A férfi eltávolodott tőle, a kandallóhoz lépett, hogy kezét a

lángok előtt melegítse.

119

– Uram, ha nem kíván szólni, nem tartóztatom.

Háttal állt a lánynak, s most összerezzent. Ah, igen, itt van

hát – a grófnő. A nemes hölgy, hangja, akár a megtestesült

várakozás.

Feléje fordult.

– Hölgyem, megkérem, ne beszéljen velem így.

– Sok szenvedésen mentem keresztül az ön jóvoltából. A

hangnem csak következmény.

– Szenvedett tehát? – kérdezte a férfi.

Egyfajta báj rejtőzött arcának pírjában, s abban, hogy nem

nézett másfelé.

– Minden vágyam az, hogy beszéljek önnel. Továbbá De

Lacville gróffal.

– Micsoda? – kérdezte élesen a lány, s a férfi bizonyosan

tudta, a lélegzete elakadt egy pillanatra, szemében félelem

vibrált.

– De Longueville-t Liverpoolban valaki felbérelte, hogy

kövesse az ön hajóját. Erről kívánok szót ejteni.

– Már megbocsásson… hogyan?

– Nem közöltem önnel az információt, mivel túlzásnak, sőt

hazugságnak véltem. Ám most, hogy bizonyosan férjhez megy

De Lacville grófhoz és visszatér Clarinbe, óvatosnak kell

lennie, veszélyekkel kell szembenéznie.

– Uram…

– Ellenségei vannak, hölgyem.

– Azt állítja, De Longueville-t felbérelték, hogy eredjen a

nyomomba? Miért?

– Azért, hogy eltüntessék.

– Ez szemenszedett hazugság!

– De Longueville-nek nem áll érdekében valótlanságot

állítani.

– Ha ellenségeim vannak, azok a skótok. Azok, akik

ártatlanokat öltek meg az engem megillető földeken, hát ellenük

ragadok fegyvert.

– De Longueville nem hazudik.

– De Longueville egy kalóz gazember.

– Ám kapzsiságból nem gyilkol.

– Ó? Meg akart ölni? – kérdezte gúnyosan a lány.

– Korántsem. Talán nem tudta pontosan, mi a szándéka.

Kalóz… s üzletember lévén, talán felismerte a számára

kínálkozó lehetőséget… ha Alain de Lacville-hez viszi, két

120

helyről is pénzt kap ön után. S ugyancsak, egy jó kalóz tudja,

hogyan kell messzi tengerekre hajózni. Meglehet, hátralévő

napjait mohamedánok között kellett volna leélnie. A magafajta

sugárzó hölgy bármely háremnek üde színfoltja s büszkesége

lenne.

A lány kétkedve figyelte, majd az ajtóhoz lépett, s kinyitotta.

– Sir Brendan, kérem távozzék.

A férfi a kandallónak dőlt, karját összefonta. – Az igazságot

akarta hallani, tessék, elmondtam. Veszélyben van, önnön

rokonsága által.

A lány a fejét rázta. – Nem. Ezt ön nem érti. Míg otthon

maradtam, férjezetlenül, családom egyetlen tagja számára sem

jelentettem fenyegetést, a legkisebb mértékben sem. Ha

gyermek nélkül halok meg, az örökös…

– Mindketten tudjuk, ha a király tudomást szerez a

helyzetről, ő maga talált volna férjet az ön számára. Egy

földbirtokkal rendelkező grófnő… még fiatal, örökös nemzésére

legalkalmasabb korban, nemcsak, hogy még nem hullottak ki a

fogai, sugárzóan szép… Edward nem bolond. Bizonyára sokáig

gondolkozott, önt választotta, s most bizonyára nem helyesli a

gazdag francia gróffal, De Lacville-lel kötendő házasságát!

Eleanor nem mozdult, haragos tekintetet vetett a férfira.

– Kuzinjaim nemcsak jó emberek, a király szolgálatában álló

derék lovagok, de becsületes, odaadó harcosok is.

– Önmagával vagy velem ellenkezik? – kérdezte Brendan.

– Nem ellenkezem. Tényeket közlök.

– Mint ahogyan én is.

– Volna szíves távozni?

A kandalló mellől most a lányhoz lépett. Közel. Érezte a

lélegzetét. Csaknem megérintette. Közel állt hozzá. Eleanor a

falhoz simult. Az ajtó nyitva maradt.

Letekintett rá, hallotta lélegzetének feszült szaggatottságát, s

azt is pontosan tudta, hogy a szívdobbanásait is hallja, bezárta

hát az ajtót. A lány szemébe nézett.

– Természetesen figyelmeztetni fogom Alain de Lacville

grófot.

– Ki fogja nevetni.

– Gondolja?

– Ismeri a családomat.

– Értelmes ember.

– Kigúnyolta a kora miatt.

121

– Bár idős ember, de értelmes.

Eleanor lesütötte a szemét, majd lehajtotta a fejét. Brendan

mutatóujjával megérintette az állát, s visszairányította magára a

lány tekintetét.

– Nincs sok időnk.

– Ön hazug ember. Hazug, cselszövő szörnyeteg… skót.

– Az utóbbi, a leghatározottabban.

– Ön a legrettenetesebb és legaljasabb ember, akivel valaha

találkoztam.

A lány hevesebben lélegzett.

– A bocsánatát kérem ezért – felelte a férfi. – Olyanok

vagyunk, amilyenek, sajnos képtelen vagyok megváltozni, de

higgye el, ha ez lehetséges volna, megtenném.

– Én önt…

– S önnek sincs miért megváltoznia, hölgyem, egész

egyszerűen azért, mert gyönyörű és tökéletes.

– Még mindig gyűlölöm. Tiszta szívből. Feloldhatatlanul.

Ön egy szörnyeteg, egy skót.

– Rokon értelművé tette e két szót.

– Mert azok is.

– Ugyanez elmondható volna az angolokról is.

– Ki nem állhatom önt.

– Távozzak tehát?

– Nem.

– Mert most rajtam a sor. Ma este én akarom önt. Skót

maradok. Egy törvényenkívüli. Egy szörnyeteg. Ám Párizs

közel van. Nagyon is közel. Ma este tehát…

A lányhoz hajolt. Az ajkait kereste. Megtalálta. Íze, akár a

méz. Forró, nedves, csábító. Megőrjítette. Semmi kétség. Égjen

akár a pokol tüzén ezért a tettéért, úgy, mint a többi más

bűnéért. Átölelte a lány derekát, megízlelte ajkait, majd szinte

széttépte azt nyelvének fegyverével, lelke mélyéig kiéhezve.

Hiába vett magához újabb és újabb kortyokat a gyönyörből,

nem tudott betelni. Megigézte az illat, az érzék s az íz. Ujjai a

lány nyakát simogatták; majd ajkai követték. Most a ruha tűnt a

legnagyobb akadálynak, kőfallal körülvett erődítmény, s

ügyetlen kézzel kereste a csomókat a lány ruháján. Alatta hátul

csipkézett alsóruhát talált, s reménykedett abban, hogy nem túl

durva a mozdulat, mellyel megfordította a lányt, hogy aztán

belemerüljön a hajzuhatag mögött rejtőző vászoncsomókkal

folytatott reménytelennek tűnő küzdelembe. A pillanatok

122

végtelen hosszúságúaknak tűntek, ám a csomók kioldódtak,

ismét a karjában tartotta, s Eleanor ezúttal lábujjhegyre állva,

melle kínnal teli csábítással a férfi mellkasának, csípője az

ágyékának feszült, szabad áramlást engedve ezzel a kitörő

vágyaknak, nyers szenvedélyeknek. Brendan ujjai megragadták,

a meztelen hátba markoltak, majd elvesztek a haj sűrűjében.

Ajkai ismét a lány ajkain, torkán, annak mélyedésében, majd

megállapodott mellének feszességén, a megkeményedett

mellbimbókra összpontosítva, simogatott, ízlelt, a lány

hátrahajtotta a fejét, ajkait sóhaj hagyta el.

Akkor felemelte; az ágyra fektette, mindvégig a szemébe

nézve. Sohasem felejti el. Hiszen a lány tekintetében nyoma

sincs az ellenkezésnek, előrehajolt, amint a férfi megfogta

finom lábbelijét és a padlóra helyezte, majd oldalra nézett,

bokáját, lábszárát, puha belső combját mutatta, amint lassan

levetette finom anyagból kötött alsószoknyáját. Eleanorra

nézett, tekintetük ismét találkozott, a lány szíve sebesen

dobogott, akár a kolibri szárnyai. A férfi kihasználta a

megszerzett előnyt, gyengéden a lány széttett combjai közé

temette arcát, nyelve kínzóan, elbűvölően simogatott, rajzolt

előre-hátra, kegyelem és könyörület nélkül, s egyszer hallotta,

amint Eleanor a nevét sóhajtja. Az ő nevét. Feléje húzta magát,

csak részben szabadulva meg saját öltözékétől, nem tudott

mindent levetni s félredobni. Ismét együtt voltak, a férfi

megszállottan, mindenre elszántan igyekezett lassítani a

sebességen, s kívánta, bárcsak örökre itt ragadna, karja között a

nővel, habár tudta, a tüzes és kegyetlen csúcs felé tör. A férfi

vívódott; küzdött. Többet kapni s többet adni. A lány vele

tartott. Röpült oda, ahová ő. Megérintve a durva padlót,

verejtékezve, sóhajtva, mozogva. Felkiáltott… újra és újra.

Arckifejezése megkeményedett, majd teste összegörnyedt. A

csúcsra ért. Testét mindent elhomályosító könnyebbség s a

melegség kavargó érzete szállta meg. Jó néhány nőt ismert meg

eleddig – egy harcosnak sorsa ez, talán jutalma is. Van, hogy a

halála. Ismert nőket. Ő egyikükhöz sem fogható. Szeretkezni,

ahol csak lehetőség van rá, azok filozófiája ez, kik mindig

siettek. Akárcsak az élelem, mint a létfenntartás eszköze. A

sötétben mind egyformák.

Ám ez a lány nem. Ő nem, akihez visszatért volna, aki tiszta,

erkölcsös, előkelő, ráadásul régi nemesi család sarja, ám akit

mégis becsül, s ami talán rosszabb; kedvel.

123

Melléje hanyatlott, de nem messze. Hogyan is feküdt volna

messzebb, mikor az idő ennyire gyorsan rohant. Eleanor

hevesen lélegzett, mellei gyorsan emelkedtek-estek, izzadt

testén meg-megcsillant a kandallóban égő tűz fénye. Most a

férfihoz fordult, a mellkasához bújt.

– Talán nem is gyűlölöm önt. Csak azt akarom tudni,

kicsoda, és milyen szándék vezérli.

Brendan megsimogatta a lány haját.

– Tud gyűlölni egy olyan embert, aki a szabadságért harcol?

– kérdezte suttogva.

– Miért gondolja, hogy a király alattvalói nem szabadok?

Miért nem tesz úgy, mint sok skót már; esküdjön hűséget

Edwardnak, szolgálja, s hasznát látja majd, mint bármely

angol…

A simogató kéz megállt, a hajba markolt, majd felemelte a

fejet, hogy tekintetük ismét találkozzon.

– Azért, mert nem vagyok angol.

– De országa fele…

– Az országom meg lett félemlítve.

– Úgy félek, hogy meghal! – szólt a lány suttogva, s a harag

kígyója, mely Brendan lelkében kezdett tekeregni, tovatűnt.

Hirtelen tudatára ébredt, hogy igen erősen szorítja a lány haját.

– Ahogyan mindannyian – felelte a férfi.

– De…

– Látott, amit látott, az elmúlt napokban, beszélhetett

Wallace-szal, aki az életénél is többet hajlandó kockáztatni a

szabadságért, s még mindig nem érti?

– Mint ahogyan azt említette, a szabadság minden ember

számára mást jelent. Láttam, mit éltek át a földjeinken élők.

Éreztem az égő emberhús szagát. Erre mit felel, uram?

– Nem tartózkodtam ott. És Wallace sem. Bárkit is felelőssé

tenni a védőharcban elszenvedett kegyetlenkedésekért…

– Ön megtenné!

Összeszorított fogakkal nézte a lányt, amint most felé

magasodott, leomló haja elfedte a melleit, ám inkább kihívás

volt ebben, semmint szemérmesség.

– E pillanatban békét akarok leginkább.

– De…

– Még Anglia és Franciaország is tudott fegyverszünetet

kötni? – mondta. – Hajlandó békét kötni?

– Természetesen. De…

124

– Hajlandó csendben maradni? – kérte.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, heves csókkal ajkára

forrasztotta a szót. Halk hangok szöktek elő belőle. Brendan

elemelte ajkait.

– Nos, nem egészen csendben! – szólt Eleanor.

– A szája…

– Más út is vezet hozzá! – biztosította efelől a férfit.

Ó…

Majd megmutatta.

Nyelvének puha érintése, akár szerelmi bájital, átitatván a

férfi bőrét, megadásra késztetvén izmait, melyek először, akár a

szurok, majd akár az acél. Megindult a férfi testén, kezdetben

tétován, aztán egyre határozottabban. Ajkai érintése, nyelve,

hajának puha érintése, egyre többet kérve. Itt, ott… megállva,

kérdően, a férfi vére forrni kezdett. Kacérkodott. A férfi

könyörgött. Eleanor érintése lentebb megállapodott; hirtelen

erőszakossága rekedt kiáltást csalt elő a férfi ajkain. Brendan

hálát adott Istennek az élet egyszerű pillanataiért. Majd

elfeledkezett Istenről.

Minden önuralmát elvesztette, a lány felé nyújtotta karját, s

lefelé segítette…

Hangja mennydörgött az éjszakában. Nem létezett többé

gondolat. Csak később, jóval később. Addig egyetlen gondolat

járt a fejében, Istenem, nem bírom tovább. Ám a válasz ugyanaz

maradt: De, ki kell bírnom.

Eleanor később átölelte a férfit és így suttogott:

– Tudja, hogy nem gyűlölöm önt, még Wallace-t sem.

Mégis, az ellenségeim mindketten.

Ellenség, szörnyeteg, törvényenkívüli, skót.

Brendan feléje hajolt.

– De ma este nem, hölgyem. Ma este nem.

A lány kinyitotta a száját.

De ezúttal…

Nem mondott ellent.

125

9. fejezet

Helene vezényletével a szolgák valóságos lakomát

rendeztek. A zord tél ellenére zöldségeket szolgáltak fel.

Sokféle halat, szárított húst, bort. Egyszerű ház felett

rendelkeztek a külvárosban, a kikötőhöz közel, ám olyan

ételeket készítettek, melyek a legnagyobb kastélyok menüivel

vetekedtek.

Eleanor még nem jött le. Brendan már helyet foglalt az

asztalnál, William és Eric között. Nem vette észre, hogy

elmerengett, míg Eric durván oldalba nem lökte.

– Brendan. Még bort?

– Igen, kérek – felelte, majd Helene-re mosolygott, aki a

válaszára várt. Kupájába bort töltöttek. Észrevette, hogy

William őt nézi, talán régóta.

– A követ holnap érkezik – szólt William.

– Tudom.

– Valóban? Tudatában vagy annak, hogy törvényenkívüliek

vagyunk?

Brendan próbált nem elkomorodni.

– Azzal is tisztában vagyok.

– Valóban?

– Kétségtelenül.

Wallace még mindig őt nézte.

– Kardok s nyilak néznek farkasszemet velünk, velük az

óriási veszély, de ez csak a testre vonatkozik. Nem nézném

szívesen, amint megbántódsz, elvesznél a lélek dolgaiban.

– Megbántódnék? – kérdezett vissza, keményen Wallace

szemébe nézve. – Tudom, egyszerű ember vagyok, habár a

csatamezőn harcos vált belőlem. S az angol király szemében

törvényenkívüli. Soha nem tévesztem szem elől az ügyet,

William.

– Igazán? – kérdezte William, s enyhén elmosolyodott. – Én

időnként megfeledkezem róla. Arra gondolok, mennyire

szeretnék egy otthont, művelnivaló földet, nézni a gyerekeimet,

126

ahogy felnőnek, nevelni őket, tanítani. Néha… néha minden

kihívásnál jobban akarom az életet.

– Birtokolhattad volna mindezt. E földön szívesen látnak;

Fülöp boldogan adna házat s rangot. A norvég király

úgyszintén.

– Otthont azonban nem adhatnak, az ő földjük nem az én

földem – felelte William. – És gyermekeim apja sem

olyasvalaki volna, akivé válni szeretnék.

– Azt mondtad…

– Azt mondtam, én is ember vagyok. Elvesztettem a nőt, akit

tiszta szívből szerettem, mégis, ha feltűnik egy kedves arc, ha

egy nő kedves hangját hallom, arra gondolok, mi minden

történhetett volna. Ilyen pillanatok jönnek, aztán elmúlnak. Ez

nem azt jelenti, hogy nem fogadnék el semmit az élettől; ne

házasodnék meg ismét. Ám te, fiatal barátom ezúttal veszélyes

vizekre merészkedtél.

Brendan megemelte kupáját és Wallace-hoz hajolt.

– Te magad mondtad, hogy a fogoly az enyém.

– Valóban. De most nem foglyunk többé, igaz?

– Tudom.

– Holnap talán már Párizs felé tartunk.

– Az majd csak holnap lesz, nem igaz?

Wallace komolyan végigmérte, azután vállat vont.

– De. Holnap.

Eleanor ekkor érkezett közéjük. Elegáns, hosszú, sárga és

aranyszín ruhát viselt. Mozgása légies, ajkain halvány mosoly

ült, mikor a lépcsőn leérve Helene üdvözölte, s amikor a

terembe lépett, maga is meglepődött azon, hogy kedvesen bólint

Wallace felé, amint az felállt, és köszönteni készült.

– Kisasszony – hajolt meg a skót.

– Sir William – fejét biccentve viszonozta az üdvözlést. A

férfi kezének intő mozdulatával hellyel kínálta.

– Bizonyára tudomására jutott, hogy már úton van ide egy

követ, s holnap Párizs felé vesszük utunkat.

– Tudok róla.

– A szállás talán nem fogható ahhoz, amihez eddig

hozzászokhatott, ám innen kaptuk a legkedvezőbb ajánlatot.

A lány elmosolyodott.

– Sir William, tart netán attól, amit majd a királynak

mondok?

127

– Hölgyem, én csupán attól a naptól félek, amikor

felnégyelnek s teremtőm színe elé kell álljak. Ám, hogy hogyan

dönt és mit mond… csupán az ön dolga.

A lány mosolya egyre szélesedett.

– Erre gondol, igaz?

– Valóban.

Kupáját a skót felé emelte.

– Önre, sir. Szomorú leszek azon a napon, mikor

meghallom, felnégyelték.

Wallace felnevetett.

– Erre gondol, ugye? – érdeklődött.

– Úgy van, Sir William, erre.

Ugyanekkor nyugodt, derűs, fejedelmi arckifejezése hirtelen

tovatűnt. Tekintete az asztal felé irányult, majd Brendanéval

találkozott. A férfi megilletődött, amint észrevette a szempár

mögött kavargó fájdalmat, ártatlanságot, kiszolgáltatottságot.

Mit észre nem veszel! – figyelmeztette magát.

Habár mosolygott, tekintete lassan a lányéhoz kezdett

hasonlítani. Egyre Wallace szavait hallotta: Megbántódni. Azt

kívánta, mihamarabb átadhassa a foglyát.

– Kisasszony! – Margot, aki Eric oldalán ült, felemelkedett,

kedvesen mosolygott, midőn viszontlátta Eleanort. Mindketten

felálltak az asztaltól és öleléssel üdvözölték egymást.

– Te is részese vagy tehát az árulásnak! – dorgálta meg

Eleanor.

– Csupán annyiban, hogy láttam, leugrani szándékozik a

hajóról és figyelmeztettem a többieket – felelte Margot. –

Tudtam, biztonságban van a felügyeletünk alatt. Minden

rendben, igaz? Tudom, Brendan valami tréfát eszelt ki…

halálos veszélybe is kerülhettél volna.

– Ilyet hallani egy nőtől, aki a legveszélyesebb brigantikkal

utazik egy hajón! – vágott közbe Jacques tréfásan.

– Margot, Lady Eleanor, bocsássanak meg, de ne

feledkezzenek meg az ételről! – figyelmeztetett Helene. –

Kisasszony, meg kell kóstolnia a halat. Párizs felé elkíséri az

íze! Akárcsak a felszolgált angolnáé, egyéb halaké és a

szárnyasoké… arrafelé sem készítik jobban, mint itt. Miénk a

legédesebb bor!

– Efelől nincs is kétségem – felelte halkan Eleanor,

miközben kedvesen mosolygott Margotra és visszaült az

asztalhoz. Illedelmesen megköszönte a szőke nő kiszolgálását.

128

Az ételt mindannyian dicsérték, Wallace azt mondta, bárcsak

Helene minden útjára elkísérné. Ám komolyabbra fordult a szó,

miután Jacques megköszörülte a torkát.

– Nemrégiben hír érkezett arról, hogy Robert Bruce

meghallgatást kért Edward királytól. – Az asztal végében ült,

hangja komoran csengett.

– Ez várható volt – vetette közbe Wallace.

– Megdöbbentő – jelentette ki Eric.

– Túl sűrűn fordul elő, hogy viselkedése megütközést kelt –

felelte Brendan. – Bár nem hiszem, hogy képes még

meglepetésekre. Amint Párizsba érünk, bizonyosan többet is

megtudunk.

– John Balliol az udvarba érkezik – folytatta Jacques.

– Ez is várható volt – szólt William.

– Meddig kell még egy olyan emberért harcolnunk, akinek

nincs kellő lelkiereje ahhoz, hogy elfoglalja a saját trónját? Még

arra sem kérjük, hogy szerezze meg! A mi életünk forog kockán

– fejtette ki Eric.

– Ha visszatér, az az ő felelőssége – felelte Wallace.

– Egy árnyékvezetőért harcolunk tehát – morogta Brendan. –

S persze, a szabadságért.

– A nemesek felkelést szerveznek egy napon. Tudom –

bizonygatta Wallace. – Esküszöm nektek; eljön az a nap. De

nem gondoltam, hogy effélékről beszélgetünk ezen az estén.

Nem szabad engednünk, hogy a grófnő azt higgye, valódi

gazemberek vagyunk, s semmi máson nem jár az eszünk, mint a

háborúzáson. Jacques, itt van a lantod?

– Persze, hogy itt van.

– Játssz nekünk.

Jacques felállt, előkereste a hangszert és gyengéden kézbe

vette. Egy pillanattal később kedves, édes, szívhez szóló dallam

csendült fel a keze alatt. Jacques kitűnően énekelt, egy

balladába fogott. Ősi regét egy gyönyörű nőről, akit otthon

hagyott csatába induló kedvese, ottveszett a harcmezőn, kiomló

vére megtermékenyítette a földet, s legendát keltett életre.

Gyönyörű dal… mikor Jacques a végére ért és felnézett, senki

sem jutott szóhoz.

Brendan előrehajolt.

– Mon ami, ez csodaszép. Túl szépnek tűnik e pillanatban.

Nem tudsz valami…

– Vidámabbat – tört ki Ericből.

129

Felállt az asztaltól s megfogta Margot kezét. – Szépségem,

egy táncra?

– Hogyne, nagyuram! – egyezett bele Margot nevetve.

Táncra perdültek. Gyors, könnyed, vad dallam szólt.

Körülbelül két percig Eric és Margot tartották magukat az

etiketthez a táncban, majd forgolódni, nevetni kezdtek.

– Kár, hogy nincsenek dudáink! – szólt Wallace, majd

Eleanorhoz fordult. – Hölgyem, bátorkodom kérdéssel fordulni

önhöz…

Eleanor felállt. – Uram, csak akkor, ha megtanítja a

lépéseket.

– Májusi tánc ez a mi vad felföldünkről, ahol még mindig

hisznek a föld szellemeiben, s mindent megteszek, hogy

megmutassam önnek.

Brendan borát kortyolgatva figyelte őket, s valami

lenyűgözte. Még mindig ellenségek. A lány világossá tette. S

most Wallace-szal táncolt. A fejét csóválta és azt kívánta,

bárcsak ne lenne rá ekkora hatással a lány mosolya, hajának

hullámai, szemének önfeledt csillogása.

– Sir Brendan?

Helene a férfi felé nyújtotta karját. Ő pedig csatlakozott

hozzá. Táncolni kezdtek, s mikor Jacques új táncba fogott,

Brendan azt vette észre, hogy párt cseréltek, s most Eleanor

kezét fogja, aki mindvégig szemébe nézett. Körbe-körbe

táncoltak, s a lány már tudta a lépéseket.

– Gyönyörű tánc.

– Egy gyönyörű országból. Elképzelni sem tudod a felföld

színeit, a sziklákét, a hegyekét, a vízesésekét, s a tavakét.

– Nem tudom, hiszen sohasem láttam.

– A nyugati szigetek fenségesek, rendíthetetlenül állnak az

erős hullámverésben, a tenger színe szürkéskék, ám sohasem

egyforma.

– És vörös – szólt halkan a lány.

– Vörös?

– A törvényenkívüliek vérétől – suttogta, s eltaszította magát

egy pillanatra, s az asztalhoz lépett, hogy bort igyon.

Az este végéhez értek. A férfi nem tudta bizonyosan, mikor

surrant el a lány, Eric és Margot távozására sem emlékezett, s

már a többiek is csendben távozóban voltak a teremből.

Egyedül maradt Wallace-szal, együtt nézték a lassan kihunyó

tűz utolsó lángjait. Wallace emlékeztette:

130

– A követ holnap érkezik.

– Igen.

– Elvesztegetnéd a megmaradt idődet?

Így hát felállt, majd az emeletre ment, egyenesen a lány

szobája felé.

Ott megállt, majd mindkét kezével az ajtónak támaszkodott.

Talán megőrült?

Elvesztegetnéd a megmaradt idődet? – kérdezte Wallace.

Őt pedig érdekelte, vajon várja-e őt a lány.

Az éjszaka csendesnek ígérkezett. Még a tűz sem ropogott.

A vörös és aranyszínű lángok lobogva táncoltak, ám a legkisebb

nesz nélkül.

Így a lány hallhatta saját szívének dobogását. Úgy érezte,

minden lélegzetvételkor fagyos téli levegővel telik meg tüdeje.

Bízott benne, hogy a lángok hamarosan felmelegítik. Nem akart

elmenni. Ez a szoba a mennyországot jelentette számára, hiszen

itt járt ő, s amíg él, nem feledheti e tűz fényét, a falakra s a

férfira vetett árnyékának színeit, a bőrére vetődő bíbor

ragyogását, a testének vonalait.

Várt.

Nevetett, megtanulta a tánclépéseket, s a lant hangjára

mozgott. Wallace említette a dudákat, s ő vágyott őket hallani.

Lelke mélyén árulónak érezte magát, hiszen halált és pusztulást

hozott ezekre az emberekre; tudatára ébredt, ők is sok embert

veszítettek, vérüket olyan ügyért áldozták, melyben hittek, s egy

olyan király ellen harcoltak, kit úgy hitte, tisztelt, tisztel, s talán

tisztelni fog. Lehunyta a szemét, próbált visszaemlékezni a

clarini tragédiára, a skótok betörésére, ám egyre csak a lángok

táncát látta, a ragyogásra és a tűz melegére emlékezett, szíve

hevesebben vert.

Várt…

Végül nyílt az ajtó, és az éjszaka sötétjében, a táncoló

lángoktól övezve Brendan lépett be rajta. A takarókat engedte a

padlóra hullani, a férfinak csak a sziluettjét látta az ajtóban.

Ismerősnek tűnt a magassága, az alakja, vállainak szélessége.

Megállt egy pillanatra. A lány tudta, hogy őt nézi a táncoló

lángok fényében, őt nézi, tudja, őt várja, hiszen ruhátlanul

fekszik, kebleit csak hajának fátyla fedi, és talán már hallja is a

szívdobbanásait. Igen, a férfi tudta, hogy Eleanor rá vár…

Tudhatta-e, hogy a lány imádkozott?

131

Végül közelebb lépett, nyomában az ajtó bezárult. A lány

felugrott volna, hogy elérje, ha nem terein olyan gyorsan a

közelében.

A karjába zárta.

Imádkozott, a lángok tánca sohase érjen véget.

Brendan felébredt, amint az első halvány fénysugarak

megjelentek az égbolt keleti részén.

A lány még aludt.

A kandallóban halovány fénnyel izzott a parázs, mégis eljött

a reggel. Habozott. A lány átkarolta őt, combja az övén

nyugodott, puha, meleg haja a mellkasára omlott. Óvatosan

mozdult, érezte a test, a haj édes illatát, alakjának üde báját. Az

ajtón az elképzelhető leghalkabb kopogás hallatszott; majd

egyetlen halk reccsenéssel kinyílt.

– Reggel van – érkezett a fojtott mély hang, s ráeszmélt, Eric

miatta virrasztott.

Eleanor hozzámegy a grófhoz; fogadalmának teljesítésében

semmi sem ingatta meg. Őt pedig esküje köti az ügyhöz, melyet

nincsen joga veszélyeztetni, ha hajlandó is volna túllépni a

morális és erkölcsi gátakon álmai teljesülése érdekében, akkor

sem jutna kedvezőbb helyzetbe, hiszen a lány hű maradt

elveihez, és semmi sem utalt arra, hogy meggondolta volna

magát. Hajnalban elfogta a kísértés, hogy megragadja, kérje,

adja fel rangját, vagyonát, esküdjön, mindez semmit sem jelent

számára, dobja el, fusson el vele s küzdjön, igen, küzdjön…

Az angolok ellen. Az övéi ellen.

Remegtek az ujjai. Megérintette a haját, majd csókot

nyomott a vállára. Ajkait ott tartotta egy ideig, mélyeket

lélegzett. Érintette. Minden izma megfeszült; fájdalom hasított

belé, mintha csak karddal vágták volna meg. Az érintés még

mindig tartott. Belélegezte az illatát. Bárcsak őt magát is

belélegezhetné, hogy aztán magában tartsa…

Nem lehetett.

Kiegyenesedett, felöltözött, majd újra megállt egy pillanatra,

megérintette a lepedőt és a lányt borító takarót. Ismét

megsimogatta a puha hajat, s az jutott eszébe, a lángok rávetülő

fénye nélkül is aranyló a csillogása.

Megfordult, s erőnek erejével, nem nézett vissza.

Elhagyta a szobát, bezárta maga mögött az ajtót, s a hang a

hóhér lesújtó bárdjának szelére emlékeztette.

132

Eric a hallban várt.

– Kilovagolunk, hogy üdvözöljük a követet – mondta.

Bólintott. – Rendben van.

Breslieu gróf kedvesen, illendően köszöntötte Eleanort,

udvariasan, de nem hódító szándékkal. Mindenképpen meg

akart győződni a lány hogylétéről, ellenére annak, hogy

indulniuk kellett. A király két lovasával érkezett, továbbá két

hölggyel, kiknek dolga Eleanor felügyelete lesz.

A lány azt felelte, jól van, majd közölte, nem kíván kocsin

utazni, ragaszkodik a saját lovához, mivel látni akarta a vidéket.

A férfi beleegyezett.

A tekintélyes számú társaság elhagyta Calais-t. Az öttagú

francia küldöttség, Wallace és hat embere, mögöttük Brendan és

Eric, a kalóz, De Longueville, Margot és Helene. A csomagokat

szállító kocsira újabb öt szolga felügyelt. Eleanort szolgálója,

Bridie – akiről, Isten bocsássa meg, csaknem megfeledkezett –

Párizsban várta. A lány hálát érzett, ám érdekelte is egyben,

vajon Bridie észreveszi-e az utóbbi napokban milyen

változásokon ment keresztül. Vagy talán mégsem? Lelki

változásokkal kellett szembenéznie. Ám a mai napon…

Ma reggel Brendan szó nélkül kelt fel mellőle; ígéret,

elköszönés, a jókívánságok nélkül. Elöl lovagol s élénken

beszélget Wallace-szal és Breslieu-vel. Őt Margot és Helene

kísérte útján.

St. Omerben álltak meg éjszakára, ahol a szerzetesek

szívélyes fogadtatásában részesültek.

A következő nap tiszta és ragyogó reggele Arras-ben érte

őket, a reggeli ima s könnyű reggeli után. Eleanor Margot és

Helene társaságában ellátogatott a helyi takácshoz, ahol nem

állhatta meg, hogy egy gyönyörű milles fleurs-t vásároljon

ajándékul Alainnek.

A fogadóban töltött békés éjszaka után Amiens felé

folytatták útjukat. A következő reggelen, mielőtt elhagyták

volna a várost, Breslieu javaslatára megálltak a Notre-Dame

katedrálisnál, hogy ott utazásuk biztonságáért, továbbá Skócia

és Franciaország védőszentjeihez imádkozzanak.

Gyönyörű épületet láthattak, ami még építés alatt állott,

habár a főhajó és az oltár már elkészült. A hatalmas boltívek és

magas plafonok, mintha az eget érintenék. Felébresztettek egy

papot, hogy misét celebráljon nekik, s a lány, mikor az oltár

133

előtt térdre ereszkedett, észrevette, hogy Brendan térdel

mellette. Fejét mélyen lehajtotta, imára kulcsolt keze mögé, s

magát emlékeztetni próbálta a tényre, hogy Isten házában van.

– Imádkozik, hogy jó és hűséges feleség váljék önből?

A lány oldalra nézett, humort és gúnyt feltételezett, ám

Brendan komolyan figyelte.

– Meglehet. Azt kellene tennem. És ön, uram? Azért

imádkozik, hogy legyőz minden angolt, s Skócia elnyerje

függetlenségét?

– Korántsem, hölgyem – válaszolt. – Azért imádkozom,

hogy elfelejtsem önt.

Felállt az oltártól, s a lány most maga maradt, lehajtott fővel

és a rátörő könnyek égető érzetével a szemében. Ott maradt,

nem törődve az idő múlásával egészen addig, míg egy kéz nem

érintette a vállát.

Breslieu.

– Bocsásson meg, kisasszony, a király őszintén értékelni

fogja vallásosságát, ám most itt az ideje, hogy induljunk.

Mellőzni fogjuk az esztelen sietséget, mégis lendületes

tempóban utazunk majd, hogy holnap Párizst, s ott De Lacville

grófot épségben megláthassa.

Eleanor felállt, engedelmeskedett. Fejét még mindig lehajtva

követte a férfit kifelé a templomból, s engedte, hogy az a lovára

felsegítse.

Gyönyörű vidéken jártak. Eleanor próbálta figyelni, élvezni,

s válaszolni, mikor Helene vagy Breslieu a téliesen kopár táj

egy pontjára mutatott.

Brendan egyáltalán nem viselkedett tartózkodóan, hol

Breslieu-vel, hol pedig Wallace-szal folytatott elmélyült

diskurzust.

Mikor úgy adódott, mögötte lovagolt.

Az éj beálltával elérték Beauvais-t, s Eleanor felfedezte, a

szállás kérdését már előre elrendezték.

Clavant gróf kastélyának egyik legszebb szobáját kapta, a

házigazda pillanatnyilag az udvarban tartózkodott, mégis

szívesen biztosított szállást s vacsorát az érkezőknek. Az ételt

előre elkészítették, ám az asztalnál egyedül Eleanor képviselte a

gyengébb nemet; Margot, Helene és az udvarból hozzá küldött

két hölgy máshol étkezett. Breslieu, Wallace, Eric és Brendan

társaságában ült tehát, s néhány pohár bor után Breslieu levetni

134

látszott korábbi kimértségét. Egyfolytában politikáról beszélt,

Eleanorhoz intézett sűrű elnézések közepette.

– Sir William, ön aztán igazán tökös fickó! Ó, megbocsásson

hölgyem. Francia partot érni, egy francia kalózzal. Meg kell

mondjam, a király ki nem állhatja az öreg Edwardot…

bocsánat, kisasszony… s a fickó ennek köszönheti amnesztiáját,

ön pedig, ahogy mindig, királyunknak tett eddigi szolgálataival

érdemelte ki az itteni megbecsülést. Nagy örömmel adna földet

is önnek, s megtenné seregei fővezérének…

– Nagy örömömre szolgál a király ilyen mértékű bizalma –

szakította félbe Wallace.

– Ilyen harcosokkal, mint amilyenek az öné… ah, Brendan!

Emlékszik, Gascogne-nál vállvetve küzdöttünk, s most követte

ide Williamet, Falkirk után. Édes Istenem, nem is emlékszem,

hogy valahol láttam volna még egy önhöz fogható harcost!

Legalább húsz angol lovason tört keresztül azon a napon,

kedves barátom!

– Nagy küzdelem volt, szó, ami szó – felelt Brendan.

– Ó, nagyon sajnálom, kisasszony! – mentegetőzött Eleanor

felé Breslieu. – Szépsége megtéveszt, azt hinném, francia!

– Különös bók ez, gróf, de köszönöm – felelt halkan a lány.

Breslieu egy pillanatig Eleanort vizsgálta, majd hirtelen

haraggal így szólt: – A kalóz, ugye nem tett kárt önben?

Ő kedvesen elmosolyodott, s megemelte a poharát. – Alig

beszéltünk. Nem bántott.

– S aztán érkeztek ezek a kemény fickók és elfogták a

kalózt! Azt beszélik, nem bízott a skótokban, hölgyem. Igazán

kiugrott a fedélzetről… télen?

– Kétszer is – Brendan válaszolt helyette.

Eleanor nem nézett rá.

– Ahonnan én jövök, az emberek nem bízhatnak a

skótokban.

– Ó… nos, akkor hát, most francia földön van, nem igaz?

– Igen, francia földön – szólt csendesen a lány.

– Mondja, hölgyem – incselkedett tovább a francia –,

gonosznak találta a skótokat, végül?

– Csak mikor kirángattak a tengerből – felelte a lány.

– Kétszer is! – kiáltott Breslieu, s rázkódott a nevetéstől. –

Hölgyem, a szóbeszéd megelőzi önt, de bámulatos, ahogyan

rácáfol.

– Köszönöm.

135

– Habár, nem minden férfi örül egy ilyen akaratos

menyasszonynak.

– Jobban örülnek talán olyasvalakinek, akinek sem az esze,

sem a műveltsége nincs meg arra, hogy visszavágjon? –

kérdezett közbe Brendan.

Breslieu tekintete azonnal rajta termett.

– Közel sem! Mégis, vajon milyen látványt nyújthatott,

amint csapatokat vezet a falkirki csatamezőre, ahol oly sok skót

ottveszett, amint azt hallottam?

– Nem vezettem csapatokat; velük tartottam.

– Isten szépségének, nagylelkűségének, igazságának

jeleként! – folytatta Breslieu.

A lány nem válaszolt. Senki sem szólalt meg az asztalnál.

Breslieu krákogott.

– Nos hát, látják, fegyverszünet köttetett.

A lány végül felnézett, minden áron látni akarta Brendan

tekintetét. Őt nézte, amint azt feltételezte. Eleanor a poharáért

nyúlt. – A fegyverszünetre.

– Hölgyem, el kell ismernem, nem minden irigység nélkül,

hogy Alain barátom, De Lacville grófja igen szerencsés ember.

– Az bizony – értett egyet Wallace is.

Eleanor különös borzongást érzett a szíve tájékán.

A francia hölgyek, Genot és Braille kisasszonyok

segédkeztek Eleanornak lefekvéskor; várta, hogy távozzanak,

annak ellenére, hogy már nem állt a skótok felügyelete alatt.

Mint azt Breslieu is említette, francia földön van. Brendan nem

látogathatja meg ma éjszaka ebben a kastélyban. S mégis

imádkozott, bárcsak eljönne. Nem szabad neki, gondolta;

számára kész öngyilkosság volna. Holnap Párizsba érnek, és

Isten a tudója, mi vár ott rájuk. Amennyiben rajtakapják őket,

Breslieu bizonyára bevádolja a férfit, Wallace védelmezni

próbálja majd, s ebből viszály kerekedhet, bizonyára így is lesz,

és ennek, emberekről, egy népről alkotott kép láthatja kárát.

Nem, imádkoznia kell, ne jöjjön el.

A kisasszonyok az öltözékével foglalatoskodtak,

megfésülték, előkészítették a szobát. Csevegtek egy keveset, a

pletykákkal óvatosan bántak, nem mondtak egyet sem neki,

nehogy továbbmondja valakinek később. Idegenként

viselkedtek egymással.

Alig tudott ülve maradni, míg a haját fésülték.

136

S miután befejezték, mégis az asztalnál maradt, a saját

árnyékát figyelte merengve, és komor arccal azon gondolkozott,

mit is tett kettőjükkel.

Nem jöhet el. Nem jöhet el.

A következő pillanatban zajra lett figyelmes, amely az ablak

felől érkezett, odasietett s kint egy erkélyt fedezett fel.

Brendan épp akkor kapaszkodott meg egy, a házat

védelmező griffmadárszobor csőrében, melyet átlendülésre

használt fel a díszített kőfalon. A lány kitárta az ablakot, amint

meglátta. Skót szoknyát viselt ezen az estén, felül pedig csupán

egy vászoninget, a hátán skót mintás köpeny. Nekitámaszkodott

a kőből épült erkély falának sarkához.

– A csillagok ellenében döntöttem – szólalt meg.

– Bizonyára bölcsen döntött – felelt komolyan a lány. –

Ugyanakkor őrült is.

– Még nem értünk Párizsba.

Mozdulatlanul álltak a holdfényben. Ez is őrültség volt.

– Nem, még valóban nem értünk Párizsba – ismerte el

Eleanor. A férfi felnyújtotta a kezét; a lány megragadta, majd

gyorsan visszavonult az ablakból.

Nem aludt azon az éjszakán. Drágának tűnt minden együtt

töltött óra. A férfi mellé feküdt, a mellkasát simogatta.

– Emlékszik, a hajón, egyszer azt mondta, legjobb esetben is

csak szánalmasnak lát.

– Hogyne, súlyosan megbetegedett.

– S most megkockáztatta az erkélyt ezért az éjszakáért…

Megérdemlem ezt a kockázatot?

– Ezerszer ennyit is. Habár vigyáznom kell. Mindig is tudta,

mennyit ér.

– Nem olyan sokat.

– Alábecsüli magát.

– Bizonyára előfordult, mikor azt hitte, túlságosan sokat

képzelek magamról.

– Nos, jól van. Mi, skótok híresek vagyunk a

kockázatvállalásunkról.

– Skóciáért.

– Nincs más választásunk.

– Nekem sincs – szólt kedvesen a lány. – Nekem sincs. S ha

egyszer megházasodom…

– Jó feleség lesz.

– Igen. Nincs más választásom.

137

– De. Tudja, hogy van. Megszökhetne egy skót

törvényenkívülivel.

– Megszökni önnel? – kérdezte gyengéden.

– Temérdek a szálláslehetőség. Néha egy tölgyfa odva.

Szélben, esőben, hóban. Időnként kastélyokban; az északi

országrész keményen ragaszkodik a régi életformához, és

Edward sem merészkedik odáig.

– S a háborúzó bárók, kiknek úgy változik a véleménye, akár

a szél iránya, egyik nap még himnuszokat énekelnek, másnap

fegyvert ragadnak. Egy bábkirályért harcolnak…

– Skóciáért…

– Ön elmehetne Edwardhoz, hogy kegyelmet kérjen. Azt

beszélik, az egyetlen ember, aki nem részesülhet a

kegyelmében, hűségért cserébe, Wallace.

– Elég régóta vagyok Wallace mellett, hogy valamit is adjak

az angol király ígéreteire. Ráadásul nem vagyok olyan ember,

aki egyik pillanatról másikra elhagyja azt, akinek hűséggel

tartozik.

– De…

– Hölgyem, ha én valakinek hűséget esküszök, akkor az egy

életre szól.

A lány Brendan arcának kemény vonásait figyelte, s egy

pillanatig az járt a fejében, ha volna rá mód, megszökhetne…

egy törvényenkívülivel. S vajon komolyan gondolta-e a férfi az

invitálást… bizonyára nem. Hiszen Franciaországban jártak, s ő

egy jó hírnek örvendő, ámbár koros, francia lovaghoz kívánt

férjhez menni. A férfi kockára tenné jövetelük értelmét s célját.

– Soha, de soha nem felejtem el, Brendan.

Ezúttal nem gúnyolódott vele a férfi, mikor az arcát

megérintve azt könnytől nedvesnek találta. – Sohasem

engedem, hogy elfelejtsen – szólt. Átölelte a lányt s

kihasználták az éjszakából a még rendelkezésükre álló időt.

Mikor a reggeli nap első sugarai megjelentek, Eleanor kérte a

férfit, siessen. Nézte, amint magára ölti ruháját, majd a sötétség

megmaradt leple alatt leereszkedni készül. Még egyszer

magához szorította.

– Brendan…

A férfi térdre borult, s megfogta Eleanor kezét. – Hölgyem,

tudja hát, mindig számíthat rám, ha valaha veszélybe kerül,

eljövök önért.

138

– Brendan… – suttogta elhalóan a lány, s felsegítette. – Nem

szabad ilyeneket mondania. Angliába megyek. Bármikor jöjjön

is el, óriási kockázatot vállal…

– Mi nem félünk a kockázattól.

– Skóciáért, ebben meg is egyezhetünk.

– Skócia megéri a kockázatot. Ön, hölgyem, nemkülönben.

A lány még egyszer megölelte, majd reszketve lehajtotta a

fejét. – Alainhoz megyek feleségül. Így kell lennie, hát így lesz.

Brendan felemelte Eleanor fejét, a szemébe nézett, majd

megcsókolta. Hosszan, kedvesen, elidőzve. A lány lehunyta a

szemét, s imádkozott, a világ szűnjön meg mozogni abban a

pillanatban.

A világ azonban nem engedelmeskedett.

Mikor kinyitotta a szemét, a férfit már nem látta maga

mellett.

139

10. fejezet

Hideg volt és a Párizsba vezető út hosszúnak ígérkezett.

Brendan Erickel és Wallace-szal töltötte a napot; Eleanor

Margot és Helene kíséretében utazott, Breslieu időről időre

csatlakozott hozzájuk, a lány hogylétéről érdeklődött, s úgy

tűnt, figyeli.

Kimerültnek érezte magát és szerencsétlennek. Amint elérik

a várost, remélte, jobban lesz – hiszen elválnak útjaik; szinte

beteggé tette az előtte lovagló férfi látványa, s a tudat, hogy

elválnak.

Amikor végül nagy sokára elérték a külvárost, majd az Ile de

la Citéhez vezető hidat, a lánynak el kellett ismernie, hogy

Párizs gyönyörű, s meghatotta a Szajna közepén álló sziget

pompája. A víz felett gomolygó ködből a párizsi Notre-Dame

roppant alakja magasodott az ég felé.

Észrevette, hogy Brendan mögötte lovagol, majd

megsarkantyúzta lovát, hogy a lány mellé érjen.

– Emlékszem, mikor első alkalommal jártam itt, mennyire

lenyűgözött ez a látvány. Nem mintha a mi országunk nem

volna szép. Nekünk is vannak ősi templomaink, apátságaink,

váraink… s velük nagy kiterjedésű, vad szépségű tájak.

– A katedrális csodálatos – szólt a lány mosolyogva. –

Mégsem szebb a mi Westminster-apátságunknál.

– Persze, Southwark nem fogható ehhez.

– Látta már Southwarkot?

– Láttam. – Mosolyogva bámulta a lányt. – Ám ön nem

látott még sok, otthonához közeli helyet. A határvidéken találja

a legszebb gyöngyszemeket. Jedburgh, Kelso, Melrose és

Dryburgh apátságait. Hihetetlen méltósággal emelkednek a

selymes mezőkkel, magas dombokkal, vad, néptelen

ingoványokkal tarkított vidék fölé, melynek oldalról az Északi-

tenger szab határt, felülről pedig az ég. Hölgyem, nagyszerű

helyek ezek mind, sem háború, sem pusztítás nem tudja őket

140

megfosztani a szépségüktől. Én láttam az önök Angliáját. York

várát éppúgy, mint a londoni Towert.

– Látom, érti, miről beszélek. Londonban a Tower valóban

igen látványos. Edward elrendelte még jó pár vár építését az

országban…

– Erős várakat építtet, ezzel tántorítja el a walesieket

szülőföldjük visszaszerzésétől, csapatokkal erősíti meg e

várakat, melyeket aztán a sziget bármely sarkába vezényelhet,

hogy elvegye a földet, ami nem az övé, és szolgasorba taszítsa

az embereket, akik nem esküsznek neki örök hűséget.

A lány késztetést érzett szülőföldje védelmezésére. Ám

amikor a férfira emelte tekintetét, annak arcán sötét felhőket

látott átvonulni, melyek borongós hangulatáról árulkodtak.

Eleanor elvesztette vitatkozás iránti vágyát. Különösen, mikor

látta a férfi arcát fáradt, keserű mosolyra húzódni, miközben így

szólt: – Anglia és Skócia egyaránt gyönyörű országok. Ismerjük

el, ez a katedrális itt megdöbbentően gyönyörű, habár

mindketten láttunk már ehhez foghatót. Tekintete találkozott a

lányéval.

Eleanor mosolygott.

– Nagyszerű katedrális – felelte. – Habár mindketten láttunk

már ehhez foghatót.

– Talán itt tartják majd az esküvőjét, hölgyem – szólt a férfi,

azzal megsarkantyúzta a lovát és előrelovagolt.

Mielőtt elérték volna Fülöp király palotáját, egy újabb

küldöttség csatlakozott hozzájuk. Eleanort meglepetésként érte

a felfedezés, miszerint Alain de Lacville is a küldöttség tagja, és

azok között lesz majd, akik a palotába kísérik. Küldöttségük

most megállt. A gróf előrelovagolt.

Alain jól lovagolt. Kora ellenére egyenesen, büszke tartással

ült a nyeregben. Vonásai, a mély ráncok ellenére, finomak,

előkelőek. Szeme barna, mélyen ülő, haja sűrű, hullámos és

teljesen ősz. Címerének színeit viselte magán, mögötte

fegyvernök lovagolt, kezében a zászlajával. Breslieu, Wallace,

Brendan és Eric, az élen lovaglók mindannyian részesültek az

üdvözletében, s a lány figyelte, amint elmosolyodik,

mindannyiukat forrón üdvözli, odafigyel Wallace szavaira,

majd Brendanra néz, ismét megöleli, majd férfias kézfogás

következik. Ezután tovább lépkedett lován a lány felé. Gálánsán

meghajolt feléje, megfogta a kezét, tekintete az arcát kutatta,

mintha a lány egészségi állapota miatt aggódna.

141

– Édes, egyetlen Eleanor! Isten hozott, kisasszony,

mostantól a legjobb kezekben vagy. Remélem, minden rendben.

– Kiválóan érzem magam – felelt halkan a lány. Szíve a

torkában dobogott. Az öreg feleségül veszi, hogy megmentse. A

lány arról beszélt, hogyan jutottak el Párizsig; ám mindvégig

megcsalta őt. S mégis…

Eleanor szenvedett. Kedvelte Alaint. Régi jó barát.

Szereti Brendant, s ez az érzés végigkíséri az életét.

– Hosszú utad lehetett. Nagyon hosszú. Jöjj. A palotában

meleg van és étel vár rád, esküvőnkig ott fogsz lakni.

Ismét útnak indultak, ezúttal a palotába. Lovászfiúk és

szolgák várták őket.

– Kedvesem, fáradj a lakosztályodba, azután találkozol a

királlyal – szólt Alain a lányhoz, miközben kísérte.

Ő hátrafordult, szemével Brendant kereste. Nem találta a

forgatagban.

– Eleanor? Valamire, valakire szükséged van esetleg…

– Nem, nem. Jól vagyok.

A hölgyek elkísérték őket a palotába. Csodálatos épülethez

értek. Hatalmas boltívek, csillogó kőparipák, hímzésekkel

díszített falkárpitok mindenfelé. Áthaladván a hosszú termen,

majd felfelé menet a páratlan szépségű lépcsősoron, Eleanor

ráébredt Alain fontosságára a királyi udvarban. Hatalmas,

pazarul díszített dupla ajtóhoz értek, s Alain benyitott. Tágas

szoba nyílt meg előttük. Sarkában hatalmas ágy állott. Kandalló

foglalta el az egyik fal felét. Egy fiókos szekrény fölött díszes

tükör függött, a szobához előszoba is tartozott, s ablakok,

melyek egy belső udvarra néztek.

– Nyugodj meg, kedvesem – szólt Alain. Felemelte a lány

fejét, s a szemébe nézett. – Szegény gyermekem. – Az atyád…

nos, ő más sorsot szánt neked. Halálának híre nagyon

elszomorított. S te! Micsoda kockázatot vállaltál, kedves

gyermekem. Ne feledd, mindig is a barátod maradok. A világért

sem akarlak bántani.

A lány megérintette az öreg lovag arcát.

– Én sem akarom megbántani, uram.

Már megtette! – gondolta. – Még ha soha nem is tudja meg.

Jóságos Isten, nem is őt, mint inkább saját magát sebezte meg.

– Kisasszony, Eleanor kisasszony!

Bridie szaladt ki az előszobából. Mindenféle udvariaskodást

mellőzve karjába zárta Eleanort.

142

– Bridie! – sóhajtott Eleanor s megölelte a szolgálót.

– Ó, annyira aggódtam, nagyon aggódtam ön miatt! De be

kell valljam, később a hajón kiderült, hogy a skótok igen

szívélyes vendéglátók, kedvesek és udvariasak, még egy

magamfajta lányhoz is! Mindegyikükkel összebarátkoztam,

miután persze a halálfélelmem elmúlt. Kiderült, még az a kalóz

is rendes fickó, pedig azt hittem… ó, miket is hittem…

– Ki tudja, mi történhetett volna, ha nincs ott az ifjú Graham

– szakította félbe Alain. – A tenger igen veszélyes hely ám…

bevallom, én is félek néha ott. No, de végül is itt vannak, és ez a

lényeg.

– Ez a lényeg – ismételte Eleanor.

– Ó, kisasszony – kezdte újra Bridie.

– Hagyom tehát pihenni, felfrissülni, majd néhány óra múlva

visszatérek, hogy a király elé vezessem – szakította félbe ismét

Alain.

Az ajtó bezárult.

– Ó, Eleanor, ismét láthatom – folytatta Bridie. – Megbocsát,

ha beismerem, maga Wallace is kellemes ember? El sem tudja

képzelni, menynyi nyelven beszél, s milyen lebilincselő a

stílusa… ó, bocsásson meg, de Clarin felől is érdeklődött, s azt

állította, afféle akciókat ő bizonyosan nem kezdeményezett. Ó,

nem mintha nem ismerné el, a háború bizony kegyetlen dolog!

De ragaszkodik ahhoz, hogy soha nem támadott meg azért egy

várost, hogy asszonyokat s gyerekeket öljön! S a csűrben nem

ártatlan emberek, hanem katonák voltak, akik előzőleg csapdát

állítottak neki, s erről tudomást szerzett… ó, kedves,

kimerültnek látszik; fürdőt fogunk venni, forró fürdőt, ami

fáradt tagjainak enyhülést hoz…

– Az csodálatos lesz, Bridie.

– Jól van? Nem bántották a gazfickók?

– Csodálatosan érzem magam.

– Ó, kisasszony, valamit el kell meséljek. Egy fiatalember,

tengerész, a neve Lars. Douglas. Anyja norvég, apja skót, és…

nos, teljesen elvarázsolt. Bevallom, szomorúságot éreztem,

hogy Párizsba kell jönnöm, s el kell váljak tőle… Gondolja,

hogy itt van most ő is Wallace kíséretében?

– Lehet, vannak ott néhányan, akiket nem ismerek. Igen, azt

hiszem, egyiküket Larsnak hívják – felelte Eleanor, elbűvölve, s

hálásan, ám szomorú szívvel és kimerülten nézett Bridie-re.

– A fürdővízért küldök.

143

– Kérem.

– A víz majd vigasztalóan hat majd.

Soha semmi! – gondolta a lány.

Fülöp király nem várakoztatta meg őket. Brendan úgy

gondolta, először a szobájukba kell vonulniuk, ám a király

azonnal látni kívánta őket, mihelyt megérkeztek; Eric és

Wallace társaságában belépett tehát a király tanácstermébe.

Mindhárman felföldi öltözéket viseltek sodronying nélkül,

oldalukon kard, csizmájukban tőr. Királynak kijáró tisztelettel

üdvözölték Fülöpöt, de ő gyorsan felállította, és szívélyesen

köszöntötte a vendégeket, azonnal bort, ételt rendelt, majd

velük együtt a kandallóban égő nagy tűz előtti asztalhoz ült.

Mint ember, feltűnő jelenség, magas, arányos termetű,

ugyanakkor izmos, kardforgatáshoz értő. Érdeklődéssel

hallgatta a skóciai eseményeket Wallace előadásában, aki arról

beszélt, hogy a skót lélek megtörhetetlen, annak ellenére, hogy

seregét Falkirknél legyőzték.

Fülöp, válaszképpen, a jelenlegi helyzetet ismertette, majd a

legutóbb Edwarddal kötött egyezségről beszélt. Természetesen,

a jelenlegi helyzetben nem küldhet csapatokat. Mindig szívesen

látja őket udvarában, találkozót szervezett John Balliollal, vagy

„John királlyal”, ahogyan a skótok nevezik, muníciót és pénzt is

szívesen ajánl fel. Brendan hallván a király szavait, arra

gondolt, hogy az egész világ álnok játékot játszik ellenük; Fülöp

ünnepélyes kifejezéseket használt, ám nem adott nekik semmit.

Arra gondolt, hogy az egész utazás hiábavaló, s jobban tették

volna, ha folytatják az angol utánpótlás-szállítmányok elleni

rajtaütéseiket. Tél közepén északon az utak nagy része

járhatatlan, s az alföldről induló szállítmányok nagy része

könnyű zsákmánynak ígérkezik.

– Mint mindig, most is nagy szolgálatot tettek nekem –

mondta Fülöp. – Legnagyobb sajnálatomra azonban, többet nem

tehetek. S ami a kalóz Thomas de Longueville-t illeti…

Wallace minden csalódottsága ellenére védelmébe vette a

kalózt.

– De Longueville igazi hazafi, felség. Életét a vízen töltötte,

az ön ellenségeit fosztogatva. Igaz, hogy tengeri rabló hírében

áll, mégis alázatosan kéri az ön bocsánatát.

– Zsákmányát is kész megosztani hűbérurával? – érdeklődött

a király.

144

– Minden bizonnyal – biztosította Wallace.

– No és mi a helyzet a kalózhajó fedélzetén hozott

legértékesebb zsákmánnyal? – kérdezte Fülöp. – Mint azt

bizonyára tudja, Alain de Lacville gróf legjobb tanácsadóim

egyike, olyan harcos, aki nélkül sok múltbeli hadjáratom

végződött volna kudarccal.

– Sohasem bántotta volna a lányt – biztosította Wallace a

királyt. Ezen mondat hallatán Brendan lehajtotta a fejét, hiszen

emlékezett de Longueville szavaira. Talán ráébredt volna De

Lacville valódi befolyására és most értékesebb ajándékot keres

a számára? Vagy Eleanor eltűnt esetleg?

Fülöp egyenesen rá nézett.

– Ön az, aki elfoglalta a kalózhajót?

– Úgy van.

– Mi a véleménye De Longueville-ről?

– Érdekes fickó.

– Vajon bántotta volna Lady Eleanort?

Brendan elgondolkozott, mielőtt választ adott volna.

– Nem egy angol hajót kifosztott már. Nem tehet valaki

ilyesmit bizonyos fokú kegyetlenség nélkül. Láttam küzdeni,

bizonyos vagyok abban, hogy harc közben bárkit megöl, de

abban is biztos vagyok, hogy nem emelt volna kezet a

kisasszonyra.

– Nem erre gondoltam.

– Hiszem, fenségedhez intézett alázatos bocsánatkérése

őszinte és szívből jövő. Arról pedig, ami történhetett volna…

nos, nem áll módomban bármit is mondani.

– Istennek hála, ön gondoskodott a hölgyről.

– No igen, hála istennek – szólt komolyan Eric, de Brendan

rejtett iróniát vélt felfedezni a kijelentés mögött.

– Az évek során ez a fickó rengeteg értéket halmozott fel, s

most mindezeket felajánlja felséged dicsőségére.

– Ó, a háborúskodás során kiürült kincsesládáimat

feltölthetem tehát?

– Pontosan – felelte Brendan.

Wallace széttárta a karját.

– Mindannyian tudjuk, hogy a háború igen költséges dolog.

– Komolyan fontolóra vesszük De Longueville ügyét, és úgy

látjuk, olyan ember, aki érdemes királya bocsánatára. Bizonyára

mindannyian fáradtak. Térjenek hát nyugovóra. Holnap este De

145

Lacville és választottja kézfogóját ünnepeljük. Ugye,

csatlakoznak hozzánk?

– Természetesen – válaszolt Wallace.

– Fenség – szólt Brendan hirtelen előrehajolva, mielőtt

távoztak volna. – Válthatnék esetleg néhány szót De Lacville

gróffal?

– Nagylelkűsége örök, a lány apjának régi barátja, és

amennyire én tudom – felelte a király –, szeretné a háláját

kifejezésre juttatni.

– Nem keresem a háláját.

– Biztos vagyok abban, hogy óriási jutalomban részesül.

– Sem a jutalmát…

– A jutalmat természetesen elfogadjuk – szólt közbe Wallace

határozottan.

– A háború drága mulatság – folytatta udvariasan Eric.

– Egyszerűen csak szeretnék néhány szót váltani vele.

– A lovagteremben, a kék teremben találja – tájékoztatta

Fülöp –, akármiről is essék szó.

– Hát persze – szólt Wallace és keményen a fiatalember

szemébe nézett.

– Megosztaná velünk mégis, miről volna szó?

– Aggódom a hölgyért, ez minden, fenség – felelte Brendan.

Észrevette, amint Wallace felsóhajtott, s az ötlött az eszébe,

talán pártfogója azt hiszi, teljesen megbolondult és most kiönti a

szívét a lány leendő férjének. – A kalóz megesküszik rá, hogy

Liverpoolban felbérelték, találja meg a hölgyet és tegyen arról,

hogy ne érkezzék meg francia földre, ugyanakkor Angliát se

láthassa viszont.

– Az angolok! Folyton a cselszövésen jár az eszük –

válaszolt Fülöp, kedvvel szólt rosszat az ellenségről. – Úgy

gondolja, igazat mondott?

– Attól tartok, igen.

– Ismét megkérdezem tehát, a kalóznak szándékában állt

bántalmazni a lányt? – kérdezte határozottan Fülöp.

– Fenség, a kalóz nem más, mint üzletember. Úgy hiszem,

készséggel bezsebelte a neki kifizetett pénzt, s ugyanabban a

pillanatban már határozott is, De Lacville-től még magasabb

váltságdíjat kér.

– A jó üzlet nem bűn – morogta Fülöp –, míg az angolok…

Menjen hát, számoljon be barátomnak, De Lacville-nek,

figyelmeztesse, vigyázzon a leendő hitvesére.

146

– Nekem is ez a szándékom – felelte Brendan.

Brendan nemcsak kedvelte, de tisztelte is Alain de Lacville

grófot. A csatamezőn ismerte meg, miután ide érkezett Wallace

oldalán a falkirki vereséget követően. William, attól eltekintve,

hogy szenvedélyesen hitte, Skócia nemesei és közemberei

egyszer majd összefognak az angolok ellen, reálisan látta a

helyzetet. Miután felismerte, serege odaveszett, azonnal régi

szövetségeseihez fordult segítségért. Franciaországban

semmivel sem lehetett jobban a király kedvében járni, mint

azzal, hogy valaki fegyvert ragad az ő oldalán az angolok ellen.

De Lacville a francia csapatokat vezette egy erődítmény

ostrománál. Brendan meglátta a gyenge pontot a falban, ám a

francia gróf sokkal inkább mások terveire hallgatott. Brendan

rohamot indított a gyenge pont ellen és győzedelmeskedett.

Attól fogva kölcsönös megbecsüléssel tekintettek egymásra.

Szeretettel gondolt az idős lovagra, aki több mint egy tucatszor

sebesült meg, és igazságos, udvarias, istenfélő ember, soha

sincs híján a bátorságnak. Szándékát, miszerint figyelmezteti az

Eleanort fenyegető veszélyre, melyet a lány ugyan nem vett túl

komolyan, fontosnak tartotta, mint ahogyan azt is, hogy

viszontlássa ezt az embert.

Talán meg akar győződni arról, kora és sebesülései hátha

megakadályozzák De Lacville grófot a házasságkötésben? –

tűnődött, miközben áthaladt a termeken. Meglehet, ezt

gondolta. Teljesen megbolondult. Kezdettől fogva tudta e

kapcsolat kimenetelét. A rátörő fájdalmat csak magának

köszönhette. Nem létezett másfajta befejezés. Ha kísértésbe

esne és megszöktetné a lányt, bizonyosan letartóztatnák és talán

a fejét vennék. Vesztét okozná a népének, Wallace-nak,

mindennek, amiért harcoltak és a vérüket áldozták. Esküvel

fogadta önmaga előtt, hogy harcolni fog mindvégig, míg Skócia

szabad nem lesz.

S joga sincs ezt tenni, hiszen Eleanor ügye előre

elterveztetett. De Lacville felesége akart lenni; grófnő, aki

mélységesen elkötelezett az öröksége mellett. Nincs joga

keresztülhúzni egy család számításait, megakadályozni Eleanor

házasságát, majd nemesemberként élni a lány otthonában –

melyet emberei többször is megtámadtak.

De Lacville akkor toppant be éppen, mikor Brendan

megérkezett. Sietve üdvözölte, meleg szavakkal a fiatalembert.

147

– A lekötelezetted vagyok, rendelkezz velem, bármit

kérhetsz tőlem! – szólt De Lacville bátorítva, hogy lépjen be, és

csatlakozzon hozzá némi, a birtokáról való borital

elfogyasztásában. Brendan úgy is tett, tisztelettudóan kortyolta

az italt, de fejfájása kissé erősödött… szülőföldjének hűvös

sörére szomjúhozott.

– Bármiféle ellenszolgáltatást szükségtelennek tartanék, ám

elszegényedett és üldözött skót honfitársaim mégis arra

biztattak, országomra való tekintettel fogadjam el az ajándékát.

– A legnemesebb szívvel adom – biztosította De Lacville.

A gróf lakosztályát pazar módon rendezték be. A falakat

kárpitok borították, benne egy hatalmas kőből és márványból

épült kandalló a melegről gondoskodott, a hosszúkás ablak,

melyet most függöny takart, bizonyára a párizsi Notre-Dame-ra

nézett. Az ágyat gazdagon hímzett, finom takarók borították.

Brendan körülnézett.

– Nem jutalomért jöttem én, uram.

– Persze, hogy nem.

– Köszönöm, amiért így értékeli jellememet, ám

nyilvánvalóan elfogadjuk az ügyünket támogató adományokat.

Azért jöttem, mivel úgy gondolom, beszélnie kellene Thomas

de Longueville-lel, a kalózzal, miután elnyeri Fülöp király

bocsánatát.

– Úgy? – Hangjának élessége gyanakvásról tanúskodott,

továbbá arról, hogy kész megfizetni a gazfickónak, amennyiben

bebizonyosodik, hogy Eleanornak bántódása esett.

– Nem, Alain, ne gondoljon semmi rosszra. Egy történettel

állt elő, miszerint Liverpoolban bérelték fel, mielőtt kihajózott.

– Thomas de Longueville Liverpoolban járt?

– Uram, meglehet, Nyakigláb olyan király, aki kegyetlen az

ellenségeivel, de egyetlen uralkodó sem oly hatalmas, hogy

elbánjon a tengeri rablók hordáival. Egy ilyen kikötőben sok

hely van, ahol kellő fizetség fejében senki sem kérdezősködik.

Egy kalóz számára pedig mi sem könnyebb, mint megtalálni a

megfelelő fogadót Liverpoolban.

– Folytassa.

– Valaki felkereste a kalózt, fizetett neki, találja meg Lady

Eleanor hajóját, rabolja el a lányt és gondoskodjon arról, hogy

ne lássa viszont Angliát.

– Biztos ő ebben?

– Ezt állította.

148

De Lacville a fejét csóválta.

– Az egyetlen ember, akinek hasznot hozhatna az ő eltűnése,

valószínűleg nem más, mint az unokatestvére, Alfred. Ő

azonban olyan ember, aki esküt tett a lány apjának, hogy

méltóképpen megházasítja a gyermeket, és az elsők között

lépett kapcsolatba velem ez ügyben. – Megköszörülte a torkát. –

Eleanor helyében a legelső választásom bizony nem magamra

esett volna… már akkor is öregember voltam, amikor először

gyermekként a karomba vettem. Ám ismerem őt, a helyzetét, és

az atyja iránti tiszteletem jeléül örömömre szolgál mindenféle

segítséget, védelmet megadni neki.

– Csodálatos nő és hű marad önhöz, uram – hallotta Brendan

a saját hangját. A lány minden alkalommal állhatatosan és

kitartóan vette védelmébe De Lacville-t.

– Mindkettőnknek nagy szolgálatot tett – szólt De Lacville.

Brendan lesütötte a szemét, nem állhatta az öregember

tekintetét.

– Ha valaki hálával tartozik, akkor az én vagyok – felelte a

férfi, mikor végre felnézett.

– Ígérem, hogy visszatérek Angliába a lánnyal együtt, és

minden erőmmel azon leszek, hogy leleplezzem a cselszövést,

bárki is álljon mögötte.

– Bizonyos vagyok afelől, hogy biztonságban lesz az ön

felügyelete alatt, uram.

– Természetesen.

Eleanor csupán rövid időre találkozott aznap a királlyal, és

megértette a kifejezés értelmét: „Fülöp, az igazságos”. Jóképű

férfinak látta. A családi lakosztályban találkozott vele, a

felesége, Jeanne, és a gyermekeik társaságában. Bemutatták a

fiatal Izabellnek, akit az angol király fia vett nőül s egy napon

Anglia királynője lesz. Lajos, a trónörökös, aki apját követi

majd a trónon, ugyancsak jelen volt, vele testvérei, a fiatal

Fülöp és Károly.

Jeanne, a királyné kedvesen fogadta Eleanort, kérte, érezze

otthon magát, majd arról beszélt, mindannyian mennyire sokra

tartják De Lacville grófot. Alig várta, hogy hallja a tengeri

kalandról szóló történetet, izgatottan, ámde komoly arccal

kérdezősködött Thomas de Longueville felől, hiszen a skótok a

király tudomására hozták a kalóz elbeszélését, miszerint

felbérelték őt.

149

– Brendan bizonyára… Sir Brendan… feltehetőleg azt hiszi,

a családom a felelős ezért. Téved. Mindent megtettek a

házasságom létrejöttéért és a boldogságomért. Attól tartok, nem

veszik figyelembe, az emberek arrafelé szinte szentnek

tartanak… harcoltam Falkirknél. Ám semmiképpen sem az

vagyok, aminek képzelnek. Mégis, a két nép között most a

gyűlölet a közös nyelv, és azt hiszem, nem volna semmi

csodálkoznivaló azon, ha egy, a falkirki csatamezőn elesett skót

hős rokona szívesen látná a vesztemet.

– Ez természetesen lehetséges – tűnődött el Jeanne.

– Ez az egyetlen lehetséges válasz.

– Akárhogyan is, skótok segítségével menekült meg a

tengeren.

Eleanor habozott.

– A háborúban sok az olyan ellenség, akiknek nem láthatjuk

az arcát. Gyűlölhetünk olyasvalakit, akit nem ismerünk. Majd

rájövünk lassan, hogy csak férfiak és nők léteznek, s hogy

könnyű egy nevet gyűlölni, anélkül hogy ismernénk az arcot. A

skótok örömmel szabadítottak ki, hiszen a De Longueville által

követelt váltságdíj immár jutalommá vált a kezükben, s

felhasználhatják ügyük sikere érdekében.

– Ilyen a világ, kedvesem – felelt a királynő. – De most

mindannyian boldogok lehetünk. Itt vagy és De Lacville grófja

is itt van, hamar frigyre léptek, senki se kételkedhet ezután a

szavadban, gazdag és hatalmas nemes felesége leszel, komolyan

fognak venni az emberek.

– Természetesen.

Este a lány Alainnel vacsorázott kettesben. Az ételt a gróf a

szobájába rendelte. A lány megpróbált közvetlenül viselkedni,

Franciaországról, az ország iránti rajongásáról és az itteni

emberek kedvességéről beszélt.

Az öreg csendesnek tűnt, őt figyelte.

– Vágysz-e tiszta szívedből erre a házasságra, kedves? –

kérdezte egyszer csak.

A lány szíve megszűnt verni egy pillanatra.

– Igen.

– Tegnap látogatóm érkezett.

– Valóban?

– Brendan.

– Persze, persze.

– Kiváló fiatalember.

150

– Igen, úgy tűnik. Ellenségnek mindenesetre az.

– Az ellenséged marad ezután is?

– Ő skót. Clarint feldúlták. Emberek égtek halálra.

– Az ő parancsára?

– Nem.

– Arról van-e tudomásod, az angolok miket műveltek?

Berwicknél csak a király jelenléte fékezte meg őket abban, hogy

terhes anyákat mészároljanak le.

A lány letette a villát. Elment az étvágya. Alain úgy tett,

mintha mi sem történt volna. Figyelt.

– Nagyra becsül téged – szólalt meg végül.

– Skóciát becsüli a legtöbbre.

– Valóban, ez így van. Mégis, mi a te véleményed?

A lány rettegett, hogy a vér az arcába szökik. Tudni akarta,

vajon Brendan mit mondott el neki. Majd rájött, Brendan

valószínűleg semmit sem árult el; csak rajta állt, beszél-e.

– Skót.

– Ez ennyire egyszerű volna? – kérdezte Alain udvariasan.

– Igen.

Hátradőlt a székében, miközben a lányt figyelte.

– Nagyon öreg vagyok, tudhatod.

– Úgy hiszem, Edward királlyal egyidős, aki nemrégiben

vett feleségül egy tizenhat éves lányt, a francia király húgát.

Az öreg elmosolyodott.

– Valóban egyidősök vagyunk. Ám társadalmi helyzetünk

korántsem azonos.

– Kérem, ne mondjon ilyet.

– Csupán figyelmeztetlek, kedvesem, nem vagyok akkora…

nyeremény.

– Nekem az. Kedves, művelt, odaadó…

Az öreg közel hajolt hozzá.

– Nem annyira odaadó, mint azt képzeled.

Eleanor elcsendesedett, egy pillanatig kényelmetlenül érezte

magát, de az öreg elmosolyodott.

– Néhány óra múlva hűséget esküszünk egymásnak. Attól

fogva, hogy ez megtörténik, semmit sem fogadok el kevésbé,

mint hűségedet.

A lány bólintott, majd a kupájáért nyúlt, hogy egy korty bort

igyon.

– Semmiben sem akarok az adósa maradni.

– Kedvesem, sohasem fog igazi házaséletet élni.

151

– Nem…

– Nem érti? Persze, hogy nem. Eleanor, nem csak öreg

vagyok, de a himlőkórral is megfertőződtem. Az emberek előtt,

persze amit most hallottál, titok, melyet a sírba kell vinned.

Nem vagyok alkalmas arra, hogy jó férj váljék belőlem.

Elhallgatott egy pillanatra, a lányt nézte. Eleanort

megdöbbentette a szívében ébredt boldogság érzése. Amennyire

csak lehetséges, jó felesége akart lenni az öregembernek, ám

irtózott a gondolattól, hogy vele háljon. Nem azért, döbbent rá,

mert a férfi öreg. Egyszerűen csak azért, mert senki mással nem

akart hálni, mint…

Az ellenségével.

– Legjobb esetben – folytatta Alain – még néhány évem

maradt hátra. De addig is meg akarok adni neked mindent,

amire szükséged van; segítek Clarint újjáépíteni, irányítani, s

később kijelölöm jövendőbeli férjed személyét.

A lány nem mozdult, csak a fejét csóválta.

– Azt akarja mondani…

– Nekem már nincs sok hátra. Az orvosaim ezt mondják.

Eleanor a fejét csóválta.

– Nem szabad meghalnia. Annyira kedves ember.

– Komolyan mondod?

– Tiszta szívemből.

Alain felállt és odalépett hozzá. Eleanor ellenkezni akart,

mikor meglátta, hogy az öregember féltérdre ereszkedik, ám

megakadályozni nem tudta.

– Gondodat viselem hátralévő életem minden percében,

amíg magam mellett tudhatlak.

– Uram, esküszöm…

– Nem kell esküdnöd. Hiszem, hogy őt szereted.

A lány nem tudott uralkodni a döbbenetén, és könnyek

szöktek a szemébe.

– Nem… én nem, nem lehet…

– Persze, hogy nem lehet és nem szabad. Most még nem.

Most Wallace mellett küzd majd, s Isten a tudója,

megkomolyodik-e valaha. Kedvesem, nem vagyok irigy arra,

ami közöttetek talán megtörtént. Fogyatékosságaim ellenére

büszke ember vagyok azonban, nem engedem, hogy bolondot

csináljanak belőlem, sem azt, hogy felszarvazzanak…

házastársi fogadalmad kimondásáig nem vétkezhetsz ellenem.

Megértetted?

152

A lány megérintette az öreg ősz haját.

– Sohasem vétkeznék ön ellen.

– Tudom, hogy nem. S én sem okoznék fájdalmat neked,

kedvesem, ettől meg is akarlak kímélni. Mégis…

– Uram, mindenkor nyitott szemmel, és házassági

szándékaimhoz méltóan fogok viselkedni, hogy érdemes legyek

a Clarin grófnője címre.

– Tudom, Eleanor. Tudom. És most, segíts egy

öregembernek talpra állni. Kisasszony, ideje lefeküdnöm.

Amint elment, Bridie lépett be csicseregve, és arról beszélt,

milyen nemes lelkű és udvarias a gróf, s hogy mennyire boldog,

hogy Eleanor biztonságban Párizsba ért. Nagyon beszédes

kedve kerekedett, nem vette észre, Eleanornak nem sok

válaszlehetősége maradt.

– Még belegondolni is szörnyű! – folytatta Bridie, karját

keresztbe fonva. – Ott veszhettünk volna a nyílt tengeren!

Elővette Eleanor hálóruháját és fésülni kezdte úrnője haját.

– Jól van, kisasszony?

– Igen, jól. Fáradt vagyok.

– Akkor hát nem is maradok tovább.

Bridie kisurrant, bezárva maga mögött az előszoba ajtaját.

Eleanor elnyújtózott a puha ágy meleg takarói között.

Nem jött álom a szemére.

Néhány perccel később halk ajtónyitást és zárást hallott.

Szíve hevesen kezdett dobogni. Felült. Nem az ő ajtaja nyílt.

Rájött, hogy Bridie nyitotta ki az előszobából a folyosóra vezető

ajtót.

Bridie…

Bridie kiszökhetett, és a szerelmével találkozik, akivel a

kalózhajón ismerkedett meg.

Eleanor visszafeküdt.

A fényűzően berendezett palotában ébren feküdt.

Magányosnak érezte magát.

153

11. fejezet

A palota mögötti épületben szállásolták el őket, John Balliol

itt kereste fel Wallace-t.

Wallace komoran vázolta fel a Skóciában történt események

menetét.

– Falkirknél minden elveszett – szólt Balliol végül. Sovány

embert láttak maguk előtt, arca fiatal, mégis felismerhető

nyomokat hagytak rajta az évek.

– Falkirknél nem veszett el minden! – felelt dühösen

Wallace.

Brendan a fogait csikorgatta, s azt kívánta, bár sokkal

tisztábban látná Wallace a helyzetet, s látná, e helyen

kilátástalanabb küzdelmet vívnak, mint Falkirknél.

Wallace és Balliol között járt-kelt.

– Uram, nem látod az emberek lelkét…

– Csak a romlást és a klánok közötti gyűlölködést látom, az

alföldön élőket, akik inkább angolok már, mint skótok, és

készek fejet hajtani Edward előtt – felelt Balliol. – Előttem van

Comyn és Bruce, akik készek megkaparintani a trónt, akár

olyan áron is, hogy ölnek érte. Látom azokat, akik harcba

szállnak a skótok oldalán, majd percekkel később már a

túloldalon harcolnak, Edward jutalmára éhezve!

– Jézus Mária, Szent József! – kiáltott fel Wallace. – Semmi

sem nyerhető el harc nélkül!

– Meglehet, egyszer magad mögé tudtad állítani a népet, Sir

William – szólt Balliol. – Ám Falkirknél legyőzték őket. A

bárók ellened fordultak.

– Akárhogy is, vannak közöttük nemes lelkű emberek, akik

továbbra is harcolni akarnak az angolokkal, és váraikból

szembeszállnak azokkal, akik oly kegyetlenül sanyargatják a

népet. Az álom ugyanaz marad, John. Kell, hogy legyen erőd

elérni!

Balliol lesütötte a szemét.

154

– Behódoltam Edwardnak. Lemondtam a trónról.

Megmenekültem attól, hogy lefejezzenek.

Wallace megragadta Balliol székének két karját és mélyen

hűbérura szemébe nézett.

– Én nem félek a lefejezéstől. Jöjj vissza Skóciába.

Balliol nem szólt. Brendan megfigyelte ruhájának finom

szabását, előkelő csizmáit. Balliolnak nincs becsülete a saját

népe előtt, s ruházatával, az utcai parádézással próbálja

visszaszerezni elveszett tekintélyét. Itáliai száműzetése során

udvariasnak tűnt. Itt kényelemben élt.

Nem jön vissza Skóciába.

– Most nem térhetek még vissza – felelt Balliol végül.

Brendan megszorította Wallace vállát, visszatartotta, mikor

Balliol felemelkedett. – Nyerje el a szabadságot, s én boldogan

uralkodom. Fej nélkül miféle király válhatna belőlem?

Eric felelt a kérdésre, aki eddig szótlanul ült a tűz mellett.

– Mártír, uram. S az emberek felkelnének a nevedért!

Balliol dühös pillantást vetett Ericre, majd sarkon fordult.

Elhagyta a szobát. Wallace keze ökölbe szorult.

– Ha meghalok, fordulj Bruce-hoz – mondta.

– Tegnap azt hallottam, Bruce megnősült, és békét kötött

Edwarddal.

– Nem sokáig tart majd az a béke.

– Bruce nem megbízható! – emlékeztette Bruce.

– Valóban nem. De nem is egy siránkozó, anyámasszony

katonája? – szólt Wallace dühösen, majd magukra hagyta őket a

szobában.

Brendan figyelte, s gondolkozott, utána menjen-e. Eric

felállt végül.

– Hadd menjen. Igaza van.

– Kinek van igaza? Balliolnak vagy Wallace-nak? – kérdezte

Brendan keserűen.

– Mindkettőnek. Mégis, John Balliol gyenge jellem, és

gyáva ember. Bruce megbízhatatlan, de az isten szerelmére,

legalább nem gyáva.

– Valami meghalt ebben a szobában – sóhajtott fel Brendan,

komor arccal.

Eric a fejét csóválta.

– Balliol, már amennyire ezt Wallace szavaiból ki lehetett

venni. De az álom tovább él, Brendan! Az nem hal meg.

155

– Ó, igen, az álom, az ügy s Skócia! – Brendan maga is

meglepődött a hangjában bujkáló keserűség hallatán.

– Gondolj azokra, akik az életüket áldozták érte.

Lehunyta szemét, felidézte emlékezetében az ütközetet

Falkirknél, hallotta a haldoklók utolsó kiáltásait, látta az

öldöklést, a rengeteg vért. Látta, amint John Graham meghal,

hallotta utolsó szavait…

Harcolniuk kell. Harcolniuk kell, míg el nem nyerik a

szabadságot. Ha elbuknak, szeretteik, rokonaik értelmetlenül

haltak meg.

– Igen, folytatnunk kell a harcot – szólalt meg végül. – Nem

számít, milyen árat kell fizetnünk. – Wallace után indult. Párizs

városának nyüzsgése vette körül hamarosan. Az épülő

katedrális felé tartó munkások jöttek vele szembe, taligáikon

hatalmas kövek, építőanyag a napfényben szikrázó

remekműhöz.

Lehunyta a szemét. Jólesett belélegezni a hideg téli levegőt.

Nem érzett szennyvízszagot, frissen sült kenyér illata szállt a

levegőben. Az utcán gyermekkacaj hallatszott.

El kell hagynia Párizst. Az álom szertefoszlott.

Falkirk minden alkalommal fájdalmat, bánatot ébresztett

benne, hallotta a hangokat, a sikolyokat.

Mégis…

A lány arcát is maga előtt látta.

El kell hagyniuk Párizst.

* * *

A király pompás lakomát rendelt.

A teremben csodálatos bútorok álltak, rendkívüli fogások

követték egymást.

Az asztal közepén egy egész vaddisznó díszlett, szájában

alma, csülkeinél virágfüzérek. A fácánok, úgy tűnt, felszállni

készülnek. Bort állati mintákkal díszített kancsókban szolgáltak

fel.

A terem közepén komédiások szórakoztatták a vendégeket,

kutyák csaholtak, s csóválták farkukat, amint eléjük maradékot

dobtak.

A király és a királynő az asztalfőn foglaltak helyet,

körülöttük a főnemesek, kisnemesek, lovagok, költők, udvari

alkimisták, tudósok, művészek. Mindvégig zene szólt, bohócok

156

szórakoztattak, mutatványosok csavarták testüket a

leglehetetlenebb módokon.

Eleanorra nem hatott különösebb módon sem az ételek

csodálatos íze, sem az elegáns felszolgálás; csak csipegetett az

ételből, titkon Brendant figyelte. A skótok társasága jóval

távolabb ült a királytól, mint Alain és ő, akik a fontos emberek

között foglaltak helyet. Evést színlelt, ivott a borból, tapsolt a

mutatványosoknak, és csevegett a körötte ülőkkel.

Miután a padlót feltakarították, a király és a királyné táncba

kezdett, a zenét kiváló muzsikusok szolgáltatták. Az uralkodó

intett a fejével, s példájukat hamarosan mások is követték, így

Breslieu, Alain belegyezésével, oldalán Eleanorral. A tánc során

a partnerek eltávolodtak egymástól, hogy azután újra

találkozzanak. A lány egyszerre Brendannal találta magát

szemközt és meglepetésében elakadt a lélegzete, hosszú

pillanatokig nem jutott szóhoz. Találkozott a kezük; a férfi

udvariasan meghajolt.

– Hölgyem.

Már el is távolodott, míg a tánc ismét össze nem hozta őket.

– Minden rendben? – érdeklődött a férfi.

– Igen, minden. És önnél, uram?

– Alig várom, hogy hazatérhessek.

– Akárcsak én.

– Azt hittem, várakozással tekint a menyegzője elé.

– Igen, ez így van.

A férfi komolyan viselkedett azon az estén, markáns arca

megrázóan hatott, szemének sötét árnyalata fekete hajának

színét idézte a falakra erősített fáklyák fényében. Arca frissen

borotvált, elegáns szabású okkerszín inget viselt, melyet

hímzések díszítettek a Graham-klán színeivel. Ügyesen

mozgott, mint ahogyan a lány is észrevette. Érintése, tekintete a

lányon pihent. Majd meghajolt, és a következő partner, egy

nemesember fiatal, sötét hajú, büszke, meseszép lánya felé

indult. Az rámosolygott, nevetett, s együtt táncolt a férfival,

Eleanor pedig szinte gyűlölni kezdte magát a szívébe késként

nyilalló féltékenységet érezvén. Ő megházasodik; a férfi szabad

ember marad, egy másik nemzet szülötte, más meggyőződéssel,

előtte a tragikus vég, s ő, Isten nevére, elfelejti.

Újra egymással táncoltak.

– Kisasszony, ön gyönyörű ma este.

– Akárcsak ön.

157

A férfi felhúzta a szemöldökét.

– Gyönyörű? Én? Ezt el kell meséljem Wallace-nak.

A lány elpirult.

– Hamarosan visszaindulnak? – kérdezte.

A férfi bólintott.

– Vissza, hogy harcoljunk.

– Értem.

– Imádkozom majd önért – szólt a lány kimérten, uralkodva

az érzelmein.

A férfi elmosolyodott.

– Vajon Isten meghallgatja-e az imáinkat?

– Megvallom neki minden bűnömet, hogy feloldozást

nyerhessek, s úgy hiszem, akkor meghallgatásra találnak az

imáim – felelt Eleanor.

– Én is imádkozom majd önért – mondta a férfi. – Isten hisz

az olyan emberekben, akik megtanultak harcolni.

Más zene szólalt meg, a partnerek cserélődtek, s a lány most

a királlyal táncolt.

– Fenség – köszöntötte a lány.

– Kisasszony, bátor, erős, szép férfi az ön megmentője, nem

igaz?

– Igen, én is így látom – válaszolt a lány, kissé kelletlenül.

– Nagyon kedvelem őt; ilyen elme és kardforgató egy

személyben meglehetősen ritka jelenség.

– Örülök, hogy így látja, fenség.

– Nem szívesen látnám, hogy… nos, tudhatja ön is. Lady

Eleanor, az életben a kötelességnél mi sem fontosabb.

– Ezt én is jól tudom.

– Ígéretéhez híven, hamarosan férjhez megy Alainhez.

– Ígéretemhez híven.

– Istennek hála, nem forgat őrült álmokat a fejében.

– Uram?

A király elmosolyodott.

– Nos, kötelességem volna felelősségre vonni és

megbüntetni mindkettőjüket. Wallace elbukna, rokonai kényük

s kedvük szerint bánhatnának Clarinnel… Edward örülne a skót

rebellis fejének, egyben dühös is volna az önt ért anyagi

veszteség miatt. Milyen bonyolult minden… háborúk,

egyezségek, szövetségek…

– Alainhez köt ígéretem. Szeretem, hiszen kedves régi

barátom ő.

158

– Isten áldja, gyermekem. – A király homlokon csókolta és

továbbállt.

Eleanor meglepve tapasztalta, hogy Alain is a parkettre

lépett.

– A király nagyon kedvel téged – szólt. Tánc közben

nehezen tudott csak levegőt venni.

– Nagyon örülök.

– Az esküvő előtt gyóntatópapot küld majd hozzád.

– Igazán kedves tőle. – Aggódva figyelte az öregember

zihálását. – Alain, elfáradtam. Leülünk?

Az öreg hálásan nézett rá.

– Igen, persze. – Visszatértek az asztalhoz. A zene egyre

hangosabb lett. Fájni kezdett a feje.

– Alain, lehetséges volna, hogy…

Az öregember a királyt figyelte. Az uralkodó akkor emelte

fel a kezét, a királynőre figyelt, aki súgott valamit a fülébe, és

elköszönt a társaságtól.

– Hogyne, távozhatunk.

Brendan egyedül tért vissza a szállásukra, s ott egy szolga

jelentette neki, hogy egy követ várja.

Odabenn magas termetű papot talált, aki rendjének durva

szövésű csuháját viselte; méltóságteljesen várakozott.

– Nos? – köszöntötte a fickót.

– Sir Brendan Graham?

– Az vagyok.

– Ön áldott ember. A király üzenetét hozom. Nagytiszteletű

uralkodónk, Fülöp, Franciaország királya azt tartja önről, derék

harcos. Ugyanakkor bolond, aki valószínűleg nem lesz hosszú

életű, habár bátor és erős. Azt kívánja, bárcsak francia volna.

– Ez óriási megtiszteltetés.

– Valóban az. A házasságot, mint szent intézményt tiszteli.

– Akárcsak én, atyám.

A férfi elmosolyodott.

– Amit Isten összeköt, ember szét nem választhatja.

– Sohasem választanék szét effajta köteléket.

– Esetleg venne rá másokat, hogy megtegyék.

Egy pillanatig habozott, jól tudta, miről beszélnek.

Legalábbis azt hitte, sejti.

– Tiszteletben tartom a mások által tett fogadalmat.

159

– Ez az, amit a király feleletként elvárt öntől. S engem is

ezért küldött.

Eleanornak zúgott a feje. Azt kívánta, bárcsak kibújhatna a

saját bőréből. Alain magára hagyta a szobában, Bridie már

várta. Csevegni kezdett, s biztatta Eleanort, kérdezzen tőle.

Eleanor arra gondolt, bár volna ereje hozzá.

Bridie lesegítette a lány csodálatos ruháját, majd hálóinget

nyújtott feléje.

– Mi ez? – Varázslatos, ámde idegen ruhadarabot látott

maga előtt. Anyaga fehér selyem, rajta hímzések, tapintása

hűvös, érzéki és selymes.

– A királynő ajándéka.

– Esküvőmre kaptam?

– Nem, dehogy – Bridie szeme kikerekedett. – Nem is

gondolja, az milyen gyönyörű, amit az esküvőre kapott! Ez csak

egy, az általa küldött sok ajándék közül.

– Mennyire kedves! Holnap első dolgom lesz, hogy

köszönetet mondjak neki.

– Kedves dolog valóban… de hiábavaló is egyben – szólt

halkan Bridie.

– Micsoda?

– Ó, Eleanor! Megszakad a szívem önért, hiszen most már

nagyon jól tudom… nos, említettem már azt a Lars nevűt…

micsoda férfi! Tudom, ó, Istenem, Eleanor kisasszony! –

keresztet vetett. – Voltunk… – Elakadt a hangja, és

elvörösödött. – Isten bocsássa meg nekem, de voltunk együtt, és

nem tehetek róla, de nagyon sajnálom… ön oly fiatal, és

gyönyörű, Alain gróf pedig már annyira…

– Öreg?

– Bocsásson meg.

– Hálás vagyok Alainnek.

– Természetesen. Nem lett volna szabad beszélnem erről.

– Bridie, nem tudnék megharagudni rád.

– Bár így érezne, bár megkorbácsolna, kidobna és a fejemet

venné! Megérdemelném. Ó, kisasszony, ön nem tudja…

– Bridie, bizonyosan elmondhatod majd. De kérlek, ne ma

este…

– Eleanor, oly fáradtnak tűnik. Magára hagyom. Nos én…

– Ha Larssal találkozol ma este, megteheted, áldásomat

adom rá.

160

– Ó, kisasszony! – Eleanorhoz rohant, majd hevesen átölelte.

– Menj, Bridie!

Eleanor leült az ágyra, szíve hevesen dobogott. Vajon mi

volna akkor, ha most mindent feladna, menekülne, mint

rosszhírű nő, s egy törvényenkívülivel az erdőbe lovagolna?

A férfit bizonyára megölnék.

Sohasem engedné.

Kopogtak.

– Ki az? – kérdezte, az ajtóhoz lépett és várt.

– A gyóntatópap vagyok, kisasszony – felelte az ajtó előtt

álló, fojtott hangon.

A lány ajtót nyitott, és egy igen magas férfi lépett a

helyiségbe, aki hivatásához méltó, nehéz, díszes tógát viselt.

– Azt hittem, a kápolnába kell majd mennem – kezdte a

társalgást a lány, ám a férfi a padlóra mutatott, jelezvén a

lánynak, hogy térdeljen le.

Mi az, amit meggyónhatna ennek az embernek? A gyóntatás

a papok számára szent intézmény; Isten előtt ez a férfi mégsem

ismételheti el az ő szavait.

Mégis…

– Hölgyem? – A férfi mogorván ismét a padlóra mutatott.

Eleanor egy érzéki bűnt készült meggyónni, s a sors furcsa

iróniája folytán, éppen a királynőtől kapott gyönyörű fehér

selyem hálóruhát viselte.

Abban a pillanatban térdre ereszkedett, kezét imára

kulcsolta.

– Bocsáss meg atyám, vétkeztem.

– Vétkezni fogsz ismét – érkezett a mély, szeretetteljes hang

válasza.

Felnézett. A férfi hátrahajtotta csuklyáját. Brendan állt

előtte. A lány talpra ugrott, hátralépett, majd rárontott, hogy

pofon vágja. A férfi elkapta a kezét és a karjába zárta.

– Bűn volna elszalasztani ezt az éjszakát – mondta a

lánynak.

Eleanor küzdött.

– Ön nem bolond, hanem elmebeteg. Ha itt érik, a fejét

veszik.

– Nem kapnak el.

– Ha mégis, hát megölik.

– Boldogan halok majd meg.

– El kell tűnnie innen!

161

– Mit tesz, ha mégsem tűnök el, hívja az őrséget?

– Megölik…

– Boldog emberként halok meg.

– Brendan…

A férfi a karjába vette, az ágyra tette, és mellé feküdt. A lány

újból ellenkezni próbált, ám a csuklóit megragadta, a faragott

ágytámlának szorította, majd olyan szenvedéllyel kezdte

csókolni, hogy ellenállásról többé szó sem lehetett. Csókja erőt

sugárzott, nyelve lángot lövellt. Ajkai nem váltak el a lány

ajkaitól, míg az levegőért nem kezdett kapkodni, míg remegése,

képzeletének zavartsága meg nem szűnt. Elengedte, éppen csak

annyi időre, hogy megszabaduljon a gyapjúruhától, ezután

felemelkedjen, és levesse kiltjét és köpönyegét. A meztelen

férfitest feszült a selyem vékonyka határvonalának, s izzása

szinte keresztülégette, a lány érezte a combjainak feszülő

férfierőt. Eleanor kinyújtotta a karját, megérintette.

– Ez őrültség!

– Az! – Brendan simogatta, átölelte a lány combjait, a ruha

szövete nem képezett számára akadályt immár, hiszen becézte,

csókokkal borította el a testét, nyelvének forrósága körüljárta,

megnedvesítette a mellét, a végsőkig felzaklatta. Eleanor a férfi

hajába markolt, ám az nem törődött a figyelmeztetéssel,

közelített, érintése őrjítőén hatott, mozdulatait kegyetlen éhség

vezérelte. Keze a ruha alá siklott, ezt a szája követte felfelé,

nyelve erotikusán tapadt a lány testének intim részeire, míg ő

rettegett a pillanattól, amikor felsikolt, levegőért kapott, az

ajkába harapott, a selyemruha felcsúszott, a férfi nedves ajka a

bőrét érintette immár, a lány feléje csúszott, mintha belehalna,

ha nem hódíthatná meg az eléje táruló hegycsúcsot. Eleanor

vonaglott, izzott, megragadta a férfi vállát, sóhajtozva adta át

magát az eksztázis hatalmának, remegni kezdett, mikor a

selyem végleg elhagyta testét és a férfi végre vele volt és az

álom minden egyes csípőmozdulatával újra megvalósulni

látszott.

Amikor a férfi lendülete, úgy tűnt, alábbhagy, Eleanor még

inkább felhevült, szinte elveszett a verejtéktől csillogó,

sebhelyekkel tarkított férfitestben, mely kemény volt, mint az íj,

ha feszül, csókokat lehelt rá a mellkastól kezdődően és lefelé

haladt. Átölelte a férfit, hallotta, amint megcsikordulnak a fogai

a gyönyörtől, sóhaj hagyja el ajkait, érezte az erejét, mikor

megérinti, maga alá kényszeríti és beletemetkezik az élvezet

162

elszánt, hosszan tartó hajszolásába. A világ megszűnt létezni

körülöttük, s ők a villámlás, leheletük az egymás arcát simogató

szél, szívdobbanásuk maga az élet. A férfi megborzongott, teste

megfeszült, majd lehanyatlott; Eleanor hőhullámot érzett, amely

megtölti a testét, sohasem érzett meleg járta át, mindketten

mozdulatlanná lettek, ahogyan egymás mellett feküdtek,

végtagjaik összefonódtak, eggyé váltak.

– Hamarosan férjhez megy – szólalt meg Brendan.

– Úgy van – felelt a lány. Hallgattak.

– Mi volna akkor, ha meg akarnék halni?

– Nem hagynám, hogy megtörténjen.

A férfi hirtelen felállt. A lány oly sok mindent akart még

mondani. Vágyott arra, hogy beszéljen.

– Brendan…

Ő már felöltözve, indulásra készen állt előtte.

– Brendan, kérem…

– Kisasszony, Isten áldását kérem a házasságára – szólt

tömören.

Azzal elment.

A francia király bőkezűnek kívánt mutatkozni – különösen,

hogy a kalóz, Thomas de Longueville, óriási összeget

hagyományozott rá. A királyi palota épületkomplexusa egy

udvart fogott közre, ide hordták és kezdték számba venni a

ládákba rakott vérteket, fegyvereket, boroshordókat és

élelmiszereket.

Az élelem kegyes adomány, hiszen a határvidék nagy része

elpusztult. Az étel nagylelkű ajándéknak számított;

Franciaországban már rég beköszöntött a tél, Fülöp saját

éléskamrájából jutottak élelemhez.

Eric egy zsák búzát rakott fel a szekérre; Collum kipipálta a

Fülöp által küldött hivatalos okmányon. Brendan éppen egy

újabb zsákért indult, amikor a hatalmas katedrális harangjainak

zúgása megütötte a fülét.

Megállt. Eric odalépett hozzá és csípőre tett kézzel megállt

előtte.

– Még nem végeztünk.

– Miért harangoznak?

Eric figyelte egy darabig, majd megragadott egy újabb

zsákot és megindult vele a szekér felé. Brendan követte.

Margot, aki a boroshordókat számolta, sóhajtva nézett fel.

163

– Miért nem mondod el neki? Most van az esküvő.

Eric Margotra meredt.

– Most elárultad neki!

A nő vállat vont, hátat fordított és tette tovább a dolgát.

Brendan vállára vett egy zsákot, majd a szekérre dobta.

Wallace elöl állt, tanácsokat osztogatott a kocsisnak.

Megkerülte a szekeret, nyomában Erickel és Margottal.

– Ma van az esküvő? – kérdezte fenyegetően.

– Ó, persze, Lady Eleanor ma köt házasságot De Lacville

gróffal a Notre-Dame katedrálisban – felelte vontatottan

Wallace, viszonozván a tekintetet.

– És te persze tudtad. Nekem nem is említetted.

– Meghívást kaptunk mi is – válaszolt Wallace. Sóhajtott. –

Nem gondoltam, hogy jelen akarsz lenni.

– Ellenkezőleg. Ott a helyem! – tört ki Brendan. Egy

pillanatig küzdött a felfoghatatlan dologgal. Nem hitte, hogy a

lány megteszi! Hogyan is tehette? Éktelen haragra gerjedt

iránta. Ordítani akart. Hogy tudta megtenni ezt vele? Az a

bolond cafka, ringyó, szajha, ráadásul… angol! Persze, hagyta

magát megvásárolni. Egy kőhalom, egy darabka föld ígérete, és

tessék, férjhez megy egy vénemberhez, elárulva…

Mit is árult el tulajdonképpen? Őt? Egy olyan embert,

akinek kardján és eszén kívül semmilyen más tulajdona

sincsen? Olyasvalakit, aki az első adandó alkalommal magára

hagyná, hogy harcba induljon…

Egy álomért?

A lány soha nem hazudott. Tudta, mi a kötelessége. De

Lacville-hez akart feleségül menni. Azért, hogy a dél-skóciai

Clarin ismét a régi fényében tündököljön.

És persze éjszakánként őrá gondol majd.

Ő vajon mit adhatna neki? Semmit. Rendelkezett-e valaha

valamivel is? Semmivel, a világon semmivel. Csak nélkülözést,

rettegést és minden bizonnyal halált hozna a lányra. Semmi

mást. Tudta, nem tehet mást, és tudta, üres, alaktalan vágyai

sohasem teljesednek be. Megakadályozhatná az esküvőt, ám

akkor elárulná Wallace-t, honfitársait, családját, hazáját.

Megtette volna?

– Ott kell lennem a ceremónián – mondta.

– S aztán? Mihez kezdesz?

– Felszólalsz a tisztesség nevében? – suttogta Margot.

164

– Margot! – Wallace, Eric szinte egyszerre bámultak rá,

majd kiáltották zordan a nevét.

A nő megfordult és elballagott.

Wallace egy pillanatig farkasszemet nézett a fiatalemberrel,

azután a magasba lendítette a kezét. – Collum! – kiáltott. –

Gondoskodj, hogy fejezzék be a pakolást!

– Értettem, William! – Collum elment, semmit sem

kérdezett.

– Megyünk – mondta William.

– Nem vagyunk esküvőhöz öltözve – jegyezte meg Eric.

Bőrnadrágot, csizmát és hosszú gyapjúköpenyt viselt. Wallace

és Brendan tartant.

– Úgy vagyunk öltözve, ahogyan – érkezett Wallace válasza.

Brendan már lovon ült.

A katedrális gyönyörű épülete ünnepélyesen magasodott az

ég felé. Múlt éjjel, amikor azért járt itt, hogy a pappal,

feloldozójával találkozzék, csodálatosnak, szentnek látta e

templomot. Habár nem a gyóntatószéknél térdelt, úgy érezte,

megbékélt önmagával; állt a főhajó monumentális boltívei alatt,

és bámulattal szemlélte a pompát, melyet Isten az embernek

megalkotni engedett. Elnyerte Alain bocsánatát, és tudta,

akárhogyan is viselkedett, Isten megértését is. Nem tudta

pontosan, mibe is kezdett bele. Most a kötelességét teljesítette,

bár nagyon szenvedett, nem érzett bűnbánatot, ám tettét

véteknek érezte Isten színe előtt. Készen állt.

Amint az oldalfolyosón haladt a király oldalán, aki Alainhez

vezette, nyugalma tovatűnt. Páni félelem szállta meg, és arra

gondolt, el kellene menekülni.

Házasságot az ember nem köthet könnyelműen. Meg kell

tartania az ígéreteit.

A katedrális, mintha életre kelt volna. A levegőben

tömjénfüst szállt illatos ködként. A szerzetesek gyönyörű dalt

énekeltek, s a latin nyelvű imádság, úgy tűnt, fogságba veti a

szívét.

Ahogyan mentek, az jutott eszébe, bárcsak itt teremne ő,

hófehér paripáján végigvágtatna a mellékhajón, felemelné

magához, és ellovagolnának…

Csakhogy nincs hová menniük, a látomás lassan

szertefoszlóban, s miközben lépkedett, a lány nem a

házasságáért imádkozott, hanem azért, hogy a férfi nehogy

165

eljöjjön, hiszen ha felszólal, megölhetik, ha nem szólal fel, őreá

nehezedik a tudat, hogy itt van, hangja esetleg elcsuklik s akkor

kiderülhet…

Alain azonban úgy tájékoztatta, hogy a skótok valószínűleg

úton vannak visszafelé Calais-be, a hajóikhoz, hogy azután

visszahajózzanak Skóciába.

Istennek hála. Úton van a sziklákkal övezett nyomorba,

aminek szerinte Skócia a neve, azért hogy önszántából vérét

ontsa az általa olyannyira nagyra tartott földért…

Csaknem megbotlott; megállt egy pillanatra.

Méltóságteljesen továbblépkedett, a tömjénfüstben alig látott.

Bárcsak itt volna… egyetlen szó, egy pillantás. Nem

kísértenék efféle gondolatok.

Persze, ez csak álom, ami nem válhat valóra.

Amikor megérkeztek, a szertartás már tartott.

Látta, amint a lány a király oldalán az oltárhoz lép. Látta,

amint átadja a férfinak, aki ott várta.

Nem, ezt nem teheti!

Nem…

O, ha egyszer is megfordulna…

Bárcsak láthatná az arcát…

Ám a lány nem fordult meg. A pap latin nyelven kezdett

beszélni, a szavak ismerősen csengtek a számára. Figyelte a

beszéd eső, emelkedő, jól intonált dallamát.

A hatalmas katedrálist tömjénillat töltötte meg. A

menyasszony és a vőlegény térdre ereszkedtek; a szerzetesek

ismét énekelni kezdtek, mély tónusú hangjuk zengése az ige

szentségével töltötte meg a hatalmas templomhajót.

A katedrális oltára előtt menyasszony és koros vőlegénye

lehajtott fővel térdelt.

A pap ismét beszélni kezdett, férjjé és feleséggé avatta őket.

Csak beszélt a tömjénfüstbe burkolózva, az egész véget nem érő

látomásnak tűnt. Végül kérdéseket intézett az előtte térdelő

párhoz.

Hallotta a lány szavait. Halkan beszélt. Mégis magabiztosan,

tévedhetetlenül.

A pap aranyszínű selyemszalagot nyújtott feléjük. A

menyasszony ujjaihoz érintette egymás után, első, második,

harmadik.

– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

166

Ekkor kifelé indult.

Kisétált a katedrálisból, Eric hallgatagon követte

Lovához lépett, felült rá, majd megsarkantyúzta az állatot.

Nem nézett vissza.

167

12. fejezet

Eleanor hat hét után tért vissza Clarinbe Alain oldalán.

Hazaérkezésének hírét már a kikötéskor szétkürtölték, s a hír

sokkal sebesebben terjedt, mint ahogyan Alainnel úti céljuk felé

haladt. Nem tudott már hosszú időt lóháton tölteni, a szekér

imbolygó mozgása pedig nagyon idegesítette. Eleanort

meglepte és meghatotta a fogadtatás, melyben unokatestvérei

részesítették. A várhoz vezető út mentén a faluban és a

környéken élő béresek, kézművesek álltak; virágokkal, üdvözlő

szavakkal készültek. Ahogy közeledtek, a háztartásban

dolgozókat pillantották meg, amint odakint várakoznak. Alfred

és Corbin a lépcsőn állt. Még Isobel, Corbin apró termetű,

törékeny alkatú, gyönyörű felesége is megjelent.

A lány csodálkozott, Corbin hogyan tudta ezt elérni.

Edward király, aki nemrégiben vette el feleségül a francia

király húgát, s aki tárgyalásokat indított az ügyben, hogy

örököse a francia király lányát vegye nőül, jóindulattal tekintett

a hajdani ellenségre. Talán maga a király rendelte Isobelt

Clarinbe, hogy egy olyan nagytiszteletű francia urat üdvözöljön,

mint Alain de Lacville.

Eleanort büszkeséggel töltötte el otthonának látványa.

Lelkesen integetett az út mentén állóknak, amikor a kastély

bejáratához érkeztek, leszökkent a kocsiról, majd megölelte

Alfredet, Corbint, sőt Isobelt is, akit úgy tűnt, nem lep meg az

érzelmeknek effajta túláradása. Alfred és Corbin már ismerték

Alaint, aki a lány apjának igen közeli barátja volt, s az maradt

akkor is, amikor háború robbant ki a két nemzet között.

Isobel nem késlekedett Alaint üdvözölni, s biztatta, érezze

magát otthon, miközben felfelé lépkedtek a lépcsőn az első

emeletre, amely egyetlen óriási teremként szolgált.

– Kedves De Lacville gróf úr! Micsoda öröm egy ilyen

kiváló úriembert a család rokonaként üdvözölni, habár

nehezemre esik megérteni, miért döntöttek úgy, hogy ezen a

168

helyen telepednek le! Azt hallottam, franciaországi birtokai

hatalmasak.

– Igazán megtisztel, asszonyom, azonban legidősebb fiam

nagyszerűen kezeli jövendőbeli örökségét, továbbá számomra

szükségszerűnek tűnt ideutazni feleségem birtokára.

– Amelyért, természetesen Alfred felel, és munkájáért

minden elismerés megilleti! – felelt Eleanor, és lábujjhegyre

emelkedve egy csókot nyomott unokatestvére arcára, akit ez

pirulásra késztetett.

– Természetesen, tálalva van – tudatta velük Isobel. –

Bármikor hozzáfoghatunk. Ha esetleg most pihenni

szeretnének…

– Kiválóan érezzük magunkat – biztosította Eleanor –, de

talán várnátok egy keveset, amíg valamelyest rendbe hozzuk

magunkat megtérvén az utazásból?

– Hogyne! – felelte Isobel. – Eleanor, a holmijaidat atyád

lakosztályába vitettem fel. Van ott egy dupla szoba…

– Nagyon köszönöm – szólt halkan a lány.

– De Lacville gróf, őszintén remélem, hogy

vendéglátásunkat megfelelőnek találja majd, hiszen Párizsban

bizonyára hozzászokott fényűzéshez – folytatta Isobel

kedvesen.

– Nincsenek kétségeim afelől, hogy jól fogom érezni itt

magam. –Mosolygott. – Évekkel ezelőtt is igen meleg

fogadtatásban részesültem e házban, szinte otthon éreztem

magam. És most, természetesen, ahol Eleanor szándékozik élni,

ott érzem magam a legjobban.

– El tudom képzelni – válaszolt Isobel kedvesen.

– Remélem, te is jól érzed magad – kérdezte tőle Elanor.

Hiszen a londoni fényűző élethez vagy hozzászokva.

Isobel egy pillanatra elhallgatott, majd még szélesebb

mosolyra húzta száját.

– Ahol Corbin van, én ott vagyok a legboldogabb.

– Igazán? – kérdezett vissza a lány.

– Persze!

Eleanor Corbinra nézett, aki vállat vont. Isobel mintha

rálépett volna a férfi lábára, ám ezt nem láthatta tisztán.

– Mutatom az utat – kezdte Isobel ismét.

– Köszönöm, Isobel, tudom, merre van az apám szobája.

Igazán kedves vagy.

169

Eleanor, Alainnel karöltve ment a lépcsőn; a második

emeletre értek. Clarin vára valószínűleg hideg és huzatos az

öreg számára, Eleanor nagyon szerette a szülőföldjét, melyet

most az utazás után mégis kopárnak, élettelennek látott. Habár

kemény, kivételesen hideg tél volt, mégis baj nélkül hazaértek,

és majd minden jóra fordul.

Ott álltak tehát a dupla szobában, melyhez a lakosztályon

belül még egy óriási öltözőszoba, s hozzá beépített szekrények

is tartoztak, édesapjának a Róma iránti szenvedélyének

köszönhetően. Habár az előtérbe két ajtó vezetett, a lány

férjével az elsőn és együtt lépett be, hiszen jól tudta, Isobel

minden lépését figyeli. Mikor felértek, odabent Alain kissé

megszédült.

– Azt hiszem, hogy le kell feküdnöm.

– Persze, Alain, feküdjön csak le – szólt a lány, miközben

ágyba segítette.

Szolgája, Jean az öreg gróffal utazott, a lány tudta, hívnia

kellene, ám végül is ő volt az, aki segített levenni a meleg téli

köpönyeget, vizet hozott és ágyba fektette férjét.

Alain megfogta a lány kezét, miközben ő a takarókat

rendezgette körülötte.

– Jó feleség vagy – szólt kedvesen a gróf, szemében hála és

melegség tükröződött.

– Ne beszéljen soha arról, hogy meghal, vagy elhagy, hallja?

– kérlelte a lány. – Mert akkor itt maradok egyedül azzal a

szörnyeteggel!

– Ó, a kis sötét hajú szépségről beszélsz?

– Igen, ő egy valóságos szörnyeteg!

Alain felnevetett. Megérintette a lány haját.

– Ha csak rajtam múlna, sohasem hagynálak el.

– Ne is beszéljen erről.

A lány összehajtogatta a levetett ruhákat és elsimította a

takarók ráncait.

– Gyakran gondolsz rá? – kérdezte halkan az öregember.

A lány felállt.

– Nem – hazudta. – Ő visszament Skóciába, s én itt vagyok

önnel.

– Azért ez nem ugyanolyan, igaz?

– Alain…

– Kérem, én nem tartom vétkesnek.

170

– Én pedig imádkozom, hogy sokáig éljen, és hosszú évekig

maradjon még mellettem.

A gróf mosolygott és lehunyta szemét.

– Nagyon vágyom egy kevés vízre.

Hozott neki. Úgy tűnt, az öreg aludni akar. A lány a kisebb

szobába surrant, mely apjának szolgált hálóhelyül hajdanán. A

női szoba szebb, gondolta a lány. Régi bútorok, kiváló, kelta

mintázatú faragásokkal. Egykoron béke uralkodott a

határvidéken. A falikárpitok némelyike a skót határvidéken élő

flamandok ajándéka. A könyvek a melrose-i apátság

szerzeteseinek finom kézírását őrizték.

Nem akart erre gondolni. A szobában vizeskancsót,

mosdótálat talált; megmosta az arcát, ezután csendesen kilépett

a szobából, nem akarta zavarni Alaint a pihenésben.

Corbint találta a nagyteremben, egyedül üldögélt.

– Ah, kuzin! Szegény kedvesem! Elutaztál tehát, feleségül

mentél az öreghez, s most visszatértél. – Italt töltött magának. –

Fölébe kerekedtél egy kalóznak s a skótoknak ismét. Bolondnak

tarthatsz, de halálra izgultam magam a kalandjaidat hallván.

Szegény Wallace, miatta kellett volna aggódnom!

Incselkedett, habár némi önirónia sejlett fel szavai mögött.

– Sem a skótokon, sem a kalózon nem kerekedtem felül. A

kalóz jó pénzért túl akart adni rajtam arab földön; a skótok

tudták, Alainnek még többet is megérek.

Corbin odalépett hozzá, forrón megölelte és jó ideig a

karjában tartotta.

– Eleanor, hiányoztál. Nagyon aggódtam. Kezdetben csak

kósza szóbeszéd nyugtalanított, majd hírét vettük Londonból,

Fülöp Edwardnak küldött üzenetének.

– Sajnálom, hogy ennyire megviselt a dolog. Azonban nem

érezted magad egyedül.

– Isobel. Szerető feleségem karja közt, nem igaz?

– Itt van azóta, hogy elmentem?

– Hihetetlen, de itt.

– Nem örülsz neki.

– Még mindig nem értem. Te?

A lánynak nevetnie kellett; a férfi zavartnak látszott.

– Talán megváltozott.

– Örököst akar; úgy látja, hogy te nem fogod

megajándékozni effélével férjedet, és jó fivéremet túlságosan

171

lekötik a birtok körüli teendők és a katonáskodás Edward

seregében.

– Ismét harcba hívott benneteket egy újabb hadjáratba? –

kérdezte aggódva a lány.

– Mikor nincs itt hadjárat? – felelte határozatlanul a másik. –

Olyan üzeneteket kaptunk, hogy te a tengeren ismét pokollá

tetted a skótok életét, igaz ez?

– Ó, igen.

A férfi a fejét csóválta.

– Szegény kuzinom… a szívem vérzik miattad.

– Miért?

– Alain kiváló férfiú, ám… nos, mikor vagyok udvarias és

visszafogott veled? Lehetek egészen őszinte? Élned kellene a

szépségeddel, élvezned a fiatalságod… – Szavai ellenére

habozni látszott. – Az egyetlen dolog, amit Isobel mellett fel

tudok hozni, hogy imádja a szerepét. Egy igazi boszorkány,

mégis… vannak dolgok, amiben nagyon jó. Azt kívánom,

bárcsak el tudnám zavarni. Nem tudom. Ám mégis van valami,

ami lényeges. Fiatalok vagyunk, és a házaséletünknek van

napos oldala is, míg neked… te nem tudsz, úgy értem, nem

tudom elképzelni… szóval, ő túl öreg hozzád.

– Corbin, köszönöm, hogy aggódsz a nekem kijáró földi

örömök miatt.

– Meg is halhat, tudhatod.

– Egy napon mindannyian meghalunk.

– Olyan nyugodtan mondod mindezt… nem boldogtalanul.

– Nyugodt vagyok. Mondd, mi hír a skótokról?

– Wallace visszatért Skóciába. Elvesztette a hadseregét, de

még mindig sok az erős, harcra kész klán arrafelé, angol

helyőrségeket és utánpótlásvonalakat támadtak meg, vezettek

néhány megtorló hadjáratot a határ mentén. A Comyn klán

folytatja a harcot, bár Robert Bruce, mint tudod, angol

nemesasszonyt vett feleségül, tehát Edward kezében van

egyelőre. Mesélj Wallace-ról. Festi magát, akár ősi piktek?

Valóban szarvakat visel és több mint két méter magas?

– Amikor én találkoztam vele, nem festette magát, valóban

magas, bár nincs két méter. Szarvakat nem visel, viszont élesek

a fogai.

– Megharapott?

172

– Dehogy! – felelte a lány mosolyogva. – Nem. Ő is emberi

lény. Tagadta, hogy parancsot adott volna az embereinek, hogy

lerohanják ezt a falut.

– No persze.

– Miért tette volna? A foglya voltam.

– Lázadók mindannyian, ez a probléma. Törvényenkívüliek

és rablók mind.

– Őket is megtámadták és sok embert veszítettek. Sőt annál

is többet – válaszolt Eleanor és maga is meglepődött azon, hogy

itt áll és kiáll a skótok mellett.

– Felgyújtjuk a falvaikat, lemészároljuk, kiraboljuk őket, s

ők ugyanezt teszik velünk. Nos – folytatta Corbin –, mint tudod,

nem mindig volt ez így. Sándor király és a norvég anyakirályné

halála előtt évekig békében éltünk északi szomszédainkkal. Ám

a skótok nem élhettek békében egymással; mindig is félelmetes

ellenség hírében álltak.

– A skótokat – Isobel sietett be a szobába – Edward király

képében eléri a Végzetük. Habár, fájdalom, nem hiszem, hogy

karba tett kézzel várakoznának. Mindenesetre az átkozott férfi,

aki elfogott a tengeren, bizonyosan szörnyű kínok között fogja

végezni.

– Nem Wallace ejtett foglyul engem, egy kalóz tette.

Ráadásul hihetetlen történetet osztott meg velünk, Isobel. Azt

mondta, valaki rengeteg pénzt fizetett neki, hogy megtámadja a

hajómat.

– Micsoda? – Isobel arcán őszinte meglepődés látszott. – No

tessék, védelmezd csak továbbra is a skótokat! A kalózok meg

mind hazudnak, tudhatod.

– Attól tartok, nem bocsátkozhatom általánosításokba a

kalózokat illetően, mivel eddig csupán egyetlenegyet ismertem

meg személyesen.

Isobel felnevetett.

– Kedves Eleanor! Mit számít mindez, amikor végre itthon

vagy és nem eshet bántódásod.

– S boldog vagyok, hogy téged is itt üdvözölhetlek.

Isobel bort töltött magának, miközben töltött, megállt egy

pillanatra, majd még többet töltött a pohárba.

– Északon csak ez segít.

– Ha oly ellenszenves neked ez a hely, mi marasztal hát?

– Alfred ég a vágytól, hogy fegyvert forgasson,

gyakorlatozzon, és engedelmeskedjen a király minden

173

parancsának; te egy gazdag öregúr felesége lettél. Corbin és én

mindketten azon vagyunk, hogy örököst biztosítsunk Clarin

jövőjének.

– Milyen nemes elhatározás. Meglehet, az öregúr és én

mégis képesek leszünk örökös nemzésére – tájékoztatta Eleanor

a nőt, és máris kényelmetlenül érezte magát. Miért vitatkozik

vele voltaképpen? Ha egyszer itt van legalább, Corbinnal. És

bár a férfi nyilvánvalóan nem szereti őt, mégiscsak a felesége,

és a férfi bizonyára örül felesége hirtelen támadt anyai

ambícióinak.

– Persze, Eleanor, s ehhez minden jót kívánok nektek. De ha

esetleg mégsem… nos, a családnak muszáj fennmaradnia.

– Nagyon kedves tőled, Isobel.

– Nos, hála neked és De Lacville gróffal kötött

házasságodnak, Clarin ismét felemelkedhet. Előre kell néznünk

valamennyiünknek.

Alfred lépett a terembe.

– Eleanor, átfutottam a lajstromokat, holnap rendeznünk kell

néhány számlát veled és a gróffal. Az északi fal csaknem

készen áll, ám ismét behívó érkezett.

– A király újabb ütközetre készül? – kérdezte a lány,

megrémült a hangjában vibráló félelemtől.

– A király mindig ütközetre készül. York hercege felszólítást

küldött, s nekünk engedelmeskednünk kell. Természetesen,

Clarinból embereket és fegyvert küldünk. Mi itt hozzászoktunk

a harchoz; nem szabad feleslegesen aggódnod, nem engedünk

ismét a csatamezőre.

– Ha Lady Eleanor is harcba száll, veszélybe kerülhet a

házassága is, ugyebár – szólt Isobel kedvesen. – Néhány hónap

múlva azonban Alfrednek és Corbinnak mennie kell, hiszen a te

szegény grófod nem lesz képes!

– De kedves Isobel! Hogyan is fogod túlélni a csapást, hogy

férjedet elszakítják tőled?

– Van, mikor mindannyiunknak áldozatot kell hoznia –

felelte Isobel kedvesen. – Én férjem távollététől fogok

szenvedni, míg te a férjed jelenlététől!

– Én nem szenvedek, Isobel. Fel sem foghatod, mennyi

mindent tanulhat az ember az idősektől – így Eleanor. –

Megbocsátasz, de most meg kell néznem, elkészült-e a

vacsorához.

174

Mosolyogva lépett ki a szobából, a jelen lévők mindegyike

követte a tekintetével.

Még mindig az erdőben éltek; a rajtaütésszerű támadásokkal

eltöltött hosszú nappalok és éjszakák a farkasok

elővigyázatosságát adták nekik cserébe.

Brendan alig hallható neszt hallott a fák közül, visszalépett

és várt.

Thomas de Longueville, a kalóz, életstílust váltott, no persze

nem tagadhatta meg önmagát. Miután teljes amnesztiát nyert a

francia uralkodótól, úgy döntött, hogy a francia főváros nem

kedvére való hely. Sorsát a skótokhoz kötötte, és ravaszságát,

ügyességét ezúttal nem a tengeren, hanem a szárazföldön

kívánta kamatoztatni. Vékony volt, gyors, fára oly sebesen

mászott, akár annak idején a kötélzetre. Alig hallható

suttogással fordult Brendanhoz, aki lélegzet-visszafojtva figyelt.

– A szállítmány lesz az, mint ahogyan megmondták. –

Figyelt, keze a térdén, nagy lélegzetet vett. – Sör van rajta, sok

hordónyi, s ládák, több, mint amennyit elképzelni tudsz. Lord

Herbert rendelhetett páncélokat az emberei számára, akik

erődítményt építenek lenn, a folyónál. A vértek a legújabb divat

szerint készültek, német mesterek keze által! Meglehet, selyem

is van a ládákban, mely a grófnő részére érkezik… micsoda

pazarlás, úgy mondják, a nő csúfabb egy buldognál…

– Honnan tudsz minderről?

De Longueville elmosolyodott.

– Lord Herbert egyik fejőlányától. Telt idomú, beszédes

kislány, nyelve fürgén jár, de nem csak beszédre használja.

Kedves, emlékeztet a francia menyecskékre.

– Már megint itt tartunk, a hőstetteivel henceg! –

morgolódott Liam MacAllistair.

– A skótok jók; a franciák még jobbak – felelt De

Longueville ártatlanul.

– Milyen messze vannak a szekerek? – akarta tudni Brendan.

– Nem többre öt perc járóföldnél – válaszolt De Longueville.

– Őrség?

– Négy katona elöl, kettő szélen, négy hátul.

– Páncélosok?

– Sisakban, sodronyingben.

– Eric, kezdhetjük? – kérdezte Brendan. Unokatestvére

rábólintott. – Egyetlen lehetőségük lesz megadni magukat;

175

Liam, te és Collum megvárjátok a válaszukat, majd a szélső

emberekre támadtok, Thomas, Ian, Edgar és Garth, tietek a

hátsó négy, gyertek velem fel a fára, vegyétek elő legélesebb

nyílvesszőiteket.

– Igenis! – hangzott a válasz.

Szétszóródtak, és a fák mögé bújtak, Brendan egy, az út fölé

hajló tölgyfaágra kapaszkodott fel. Egy perc sem telt bele, és az

úton lódobogásra és súlyos szekerek hangjára lettek

figyelmesek.

Brendan várt, míg végül megpillantotta az elöl lovaglókat,

majd a faágról az út közepére ugrott.

– Hé, barátaim, hová tartotok? – kiáltott.

A menet vezetője megállította lovát, megvető pillantást

vetett az úton állóra.

– El az útból, skót. Különben levágunk, mint egy malacot.

– Aztán megsütjük és elküldjük a királynak! – szólt a

mellette álló lovas.

Sebesen végigmérte a lovasokat, majd megállapította, hogy

egyiküket sem ismeri. Lord Herbert színeit viselték, aki

zsarnoki módon irányította az alföldi területeket, s ezért a

vidéken közmegvetésnek örvendett. Edward király kipróbált

emberét küldte kormányzónak. A parasztokat arra

kényszerítette, hogy újítsák fel a római romokat s azokból

hatalmas erődöt emeljenek, s ez sok öreg földműves életébe

került. Mindezzel nem elégedett meg, igényt tartott a parasztok

lányaira, asszonyaira is.

– Ó, és melyik király volna az?

– Edward király, alávaló gazember! – Ezt már ismét az első

ember mondta.

– De Edward nem királya Skóciának. Drága uraim, nem

vették észre, merre haladnak? Ez itt Skócia, nem pedig Anglia.

– Levágni a gazfickót és folytassuk utunk! – szólt a másik

türelmetlenül.

– Levágni engem? Pedig meg akartam hagyni az életeteket –

csóválta a fejét Brendan.

– Meghagyni az életünket! – Az első vitéz hahotában tört ki,

majd villámgyorsan lehajtotta a sisakrostélyát. Gyorsan tette

mindezt, lévén mérges, hogy a skót talán a bolondját járatja

vele.

Brendan felé rúgtatott lovával.

176

– Ó, nagyuram! Talán szabad lesz a figyelmébe ajánlanom

kiváló barátomat, ott áll, azon az ágon. Habár kiváló

sodronyinget visel, ilyen közelről azért… ah! Nézd, a barátom

mosolyog. Átkozottul jól céloz. Biztos vagyok abban, hogy

eltalálná az arcodat… talán a torkodat, meglehet, átlőné a

sodronyingedet s a vessző átdöfné a szívedet.

A férfi megállt és felnézett. Garth mosolygott, de nem

mozdult. Íján a húr megfeszült; célra tartott.

– Ember, dobd el azt a fegyvert, megőrültél? – kiáltott a

lovas. – Tizenkét jól felfegyverzett harcossal álltok szemben, ha

megölsz, cafatokra tépnek benneteket!

– Adjátok át a szekereket – parancsolta Brendan csendesen.

– Marhák! – káromkodott az angol.

– Megkíméljük az életeteket.

– Levágunk benneteket, mint ti a vaddisznókat!

Az angol megsarkantyúzta a lovát és Brendanra rontott.

Garth lőtt. A lovas a torkához kapott, majd a nyílvessző

szárához. Brendan kardot rántott és a második lovasra rontott,

lerántotta a nyeregből, és villámsebesen átvágta a torkát.

A többi lovas is támadásba lendült, Brendan újabb ellenfél

után nézett, Garth új vesszőért nyúlt. Collum és a többiek

csatakiáltásokat hallatva előtörtek az erdőből; percekkel később

az incidens öt angol túlélője zavarban ült az út közepén.

De Longueville és Collum, Brendan parancsára azonnal a

szekerekhez mentek, ellenőrizni és szétosztani a szállítmányt.

Emberei végigmérték a foglyokat.

– Elengedjük őket? – kérdezte Brendan Erictől.

– Ellenálltak.

– Norwood ellenkezett, nem én! – kiáltotta egy angol.

– Mind gonosz szörnyetegnek tartanak bennünket –

emlékeztette Eric Brendant.

– Kedves kuzin, veled nem olyan szigorúak, túl sok a norvég

vér az ereidben.

– Mit jelentsen az, hogy túl sok a norvég vér az ereimben?

– Nem akartalak megbántani, kedves rokon, csupán arra

céloztam, hogy nem vagy akkora gazember, mint egy igazi,

telivér skót.

– Brendan, lehet, hogy igazi, telivér skótok nem is léteznek,

a norvégok oly sokáig éltek erre…

Az angolok felé fordult, karddal a kezében.

Azok egyike fölállt.

177

– Várjon, kérem. Mi hátul lovagoltunk, s nem tudtuk

megfontolni a megadásra vonatkozó ajánlatát.

Brendan figyelmesen végigmérte a katonát. Fiatal; még

szakálla sem sarjadzott. Magas termetű, félelemnek nyoma

sincs rajta. Döntést várt, nyakán kidagadt hevesen lüktető ere,

ám méltóságát így sem vesztette el.

– Szükségünk van a sodronyingeikre – szólt Eric.

– Az enyém tiszta vér – állapította meg Liam.

– Nagyon jók a kardjaik – emlékeztetett Eric.

– Jól van, a kardjaikat már elvettük – mutatott félre Brendan.

– Azt viszont elismerem, hogy sokkal könnyebb levetetni a

páncélingeket az élőkről, mint a holtakról.

Az angolok felpattantak erre, s sietve készültek levetni

páncélingeiket.

– Ó, hát ez megvolna! – kiáltott Eric vidáman. – De azon

gondolkozom, talán el kellene égetni azokat a köpenyeket,

melyek Herbert színeit viselik magukon!

– Azokkal együtt, akik viselik vagy sem? – érdeklődött

Brendan.

– Még nem döntöttem efelől…

– Ma ’s e do thoil e! – szólalt meg hirtelen az imént szóra

emelkedett fiatalember.

Eric és Brendan döbbenten fordultak a fiatal harcos felé, aki

egyenesen a Brendan szemébe nézve ismételte el a kelta

kifejezést, melynek jelentése: kérem. – Ma ’s e do thoil e!

Brendan Ericre meredt.

– Kiváló a kiejtése.

– Anyám skót – felelt csendesen a fiú.

– Beszélsz ezen a nyelven? – kérdezte Brendan.

– Igen. – Most Ericre nézett. – Norvégul is. Anyám Ionából

való.

– És egy angol hentes színeit viseled magadon? – kérte

számon a fiún Eric.

– Apám angol – magyarázta.

– Micsoda balszerencse – szólt vissza Eric.

– Jobban tennéd, ha velünk tartanál az erdőbe.

– Hagyjanak életben; és esküszöm, hasznomat veszik majd –

ígérte a fiú.

– Mi a neved, fiam? – kérdezte Brendan.

– Gregory, uram.

178

– Nos, Gregory… meghagyjuk e fickók életét. Nem áll

szándékunkban a további öldöklés. A köpenyeket itt hagyják.

Gyűlölt színek ezek.

– Itt maradunk egy szál ingben s nadrágban… – mondott

ellent a túlélők egyike.

– Milyen szép nadrág – szólt Eric.

– Igen, én is kinéztem magamnak – sóhajtott Liam.

– Hallottad, mit mond! – kiáltott Brendan.

– Itt hagynak minket meztelenül? – kérdezte döbbenten az,

aki az imént ellentmondott.

– Pucér angolok egyedül az erdőben! – csóválta a fejét Liam.

– Gondold csak el, ahogy ezek a hidegben kódorognak.

Nagyon veszélyes dolog az ilyesmi. Valami mérges halaskofa

nekik ront és kibelezi őket a késével! – Eric a fejét csóválta.

– Nos, nem hiszem, hogy megtámadják a parasztjainkat –

tűnődött Brendan.

– Uram – szakította félbe őket Gregory. – Már

megbocsásson, de a tavasz nem túl meleg Skóciában. Ha

hagyják őket megfagyni, inkább vágják el a torkukat.

Eric Brendanra nézett. Az vállat vont.

– Azt hiszem, kibírom valahogy új nadrág nélkül még egy

ideig – sóhajtott fel Liam.

– Menjetek! – mondta Brendan az angoloknak. – Menjetek!

Az angolok megindultak, tétován, bizonytalanul. A skótok

felé lépkedtek.

– Nem erre! – kiáltott Brendan. – Délnek! Vissza Angliába!

Most gyorsan megfordultak. Kezdetben sétáltak, majd ahogy

távolabb értek, futni kezdtek.

Gregory ott maradt. Várt.

– Menj, fiam – mondta neki Brendan.

De Gregory csak állt, nézte a többieket, akik futásnak

eredtek, s egyre távolodtak.

– Menj hát! – mondta Brendan tántoríthatatlanul. – Egyedül

akarsz visszatérni Angliába?

– Hasznomat vehetnék az erdőben… – A fiú csendesen

beszélt.

– Nehogy má’ megbízz egy angolban! – figyelmeztette Liam

Brendant.

– Nem árulom el önöket – folytatta Gregory.

– Most árultad el a tieidet – emlékeztette Brendan.

Gregory a fejét csóválta.

179

– Yorkban szolgáltam, de aztán Lord Herbert csapataihoz

irányítottak. Az ő parancsára fegyveres szolgálatra köteleztek,

meg kellett tanulnom a kardforgatást, majd Skóciába

vezényeltek. Olyan szolgálat ez, mely nincs kedvemre. –

Habozott. – Lord Herbert mindannyiukat lemészárolta volna, de

éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart.

– Ne becsülj le minket, fiam – figyelmeztette Eric. – Nem

úgy ismernek minket, mint akik hagyják magukat.

– Tudom. Látom a holttesteket. De ez nincs jól. Nincs jól,

hogy egy király igényt tart egy földre, ami nem az övé, s

nincsen az jól, hogy időről időre háborúznunk kell a

szomszédainkkal, mert Edwardnak minden kell, amit csak

meglát.

Eric hátat fordított a fiúnak.

– Nem bízhatsz meg egy angolban!

– Azt mondom, adjunk neki egy esélyt – szólt Brendan

azután.

– Ez a döntésed visz téged a sírba – felelte Eric.

Gregory hozzájuk lépett és térdre ereszkedett.

– Még sohasem tettem hűségesküt. Esküszöm hát,

becsületemre, uram.

– Állj fel, fiam – mondta Brendan. – Ilyet elég sokat láttunk

már… szavakkal és eskükkel nem lehet a hűséget bizonyítani.

Csak tettekkel. Majd meglátjuk, helytállsz-e. Szedd össze a

kardokat és a páncélingeket. – A többiekhez így szólt: –

Tüntessünk el mindent az útról, mielőtt az egyik gazember

visszafordul és jelenti a dolgot Herbertnek.

Azon az estén tüzet gyújtottak az erdő mélyén. Egyik

oldalról folyó védelmezte őket, a másikról meredek hegyoldal.

Mindig megtervezték a menekülés útját, akárhol ütöttek tábort.

A zsákmányt már elosztották; a fegyverek nagy része már

elindult Wallace felé, s ő hamarosan John Comynnel, a Rőttel

találkozik, aki félelmetes harcos hírében áll, és a korona sorsa

sem érdektelen a számára, lévén Balliol rokona. Comyn igazi

harcos, sohasem járt az angolok kedvében, még ha nem is

rendelkezett olyan diplomáciai és taktikai képességekkel, mint

Robert Bruce.

Thomas de Longueville gyönyörű selymeket talált;

elhatározta, hogy néhányat az ágyban oly beszédes fejőlánynak

ajándékoz.

180

– No! – méregette boldogan az anyagot. – Az én kis

gömbölyded kedvesem milyen jól fest majd ebben.

Egy hordónyi alig sérült, úgyszólván teljesen friss almát is

találtak. Körülülték a hordót, a hideg éjszakában élvezték a

gyümölcs édes ízét, közben De Longueville bolondozását

figyelték.

– Ó, valóban csodálatos, de a lány halott, ha a csúf Lady

Herbert rajtakapja, hogy viseli! – szólt Eric De Longueville-hez.

– Talán valóban nem tesz jót az egészségének, ha még

holnapután is ott szolgál! – tűnődött De Longueville. – Északra

küldjük, nem, Brendan? A felföldön úgyis sok a tehén!

Brendan bólintott.

– Úgy van, éjszaka meg kell szöknie.

Gregory szólni készült.

– Ahonnan én jöttem… – hirtelen elhallgatott.

– Honnan jöttél te és miért? – kérdezte Brendan élesen.

– Nos, az ott élők sokat szenvedtek a skótok miatt; a falut

lerombolták… sokukat megégették. Élve. York hercege ezért

kér több embert, mindenki elfogadja a döntést, még a

hadgyakorlatokat is, habár ez nekem nincs ínyemre.

– Több embert kér! – csattant fel Liam. – Most, amikor

Edwardnak a Robert Bruce-szal kötött fegyverszünettel minden

eddiginél több katonája lett!

– Az embernek vajon van választása? – kérdezte Eric

csendesen.

– Ó, Eric! – mondta Liam, hangjában némi megvetéssel.

– Megálljatok – szólt közbe Brendan, feltette a kezét. – Én

magam is köpönyegforgatónak tartom, ráadásul a rosszabbik

fajtából, persze, hogy a koronát akarja! De most, hogy John

Balliol, Rómát elhagyva a Csatorna túloldalán él,

Franciaországban, Edward király és Bruce is fél, hiszen ha

Balliol visszatér, és bármikor visszatérhet, ő lesz a király. Bruce

beleszeretett Elizabeth de Burghbe, kinek apja Ulster grófja,

Edward király legelkötelezettebb híveinek egyike. Óriási család,

sok testvér, mind az angol király szolgálatára.

– Évekig kiválóan vezette harcosait; Carricknél sereggel állt

ki – folytatta Eric. – De végtére is ő skót. Egyszer beleun az

alárendelt szerepbe.

– Igen, de ha fellázad, vajon emberei követik-e? – tette fel a

kérdést Liam.

181

– Már, ha beleun a szolgaszerepbe. Pillanatnyilag az angolok

igen jól állnak.

Mindannyian elhallgattak és a tüzet nézték. Eric a torkát

köszörülte.

– Pontosan honnan is jöttél te, Gregory?

– Egy kicsi, de igen szép falu Észak-Yorkban. Clarin a neve.

Gyönyörű vidék az, egy völgyben fekszik, sok a folyó

arrafelé…

– Micsoda? – kérdezte Brendan, s minden izma megfeszült.

– Clarin. Kiváló kővár épült ott, Normandiai Vilmos

partraszállását követően, aki maga sem bízott meg a skótokban

túlságosan. Különös keveredése él ott a népeknek,

természetesen angolok, ám sok a skót leszármazott, vannak,

akik flamanddal kötöttek házasságot, továbbá norvégok, dánok

utódai is…

– Clarin – ismételte Brendan.

– Igen. Hallott már róla?

– Ismerünk egy hölgyet ott – felelt Eric.

– Nahát! Csak nem önök mentették meg?

– De – szólt közbe Brendan mogorván és nagy csend lett.

Néhány pillanat múltán Brendan ismét megszólalt.

– Hogy van Clarin úrnője, mikor láttad utoljára?

– Ó, nagyon jól van! Habár attól tartok, a gróf

megbetegedett.

– Megbetegedett? – érdeklődött Eric, majd hozzátette: – A

kor?

– Nem, beteg lett, nagyon beteg. A gyomrával és a beleivel

van baj. Szomorú dolog ez. A hölgy igen nagyra tartja őt.

– Honnan tudsz minderről? – kérdezte Brendan szigorúan.

– Lady Eleanor időnként megszemléli a falaknál végzett

munkálatokat, beszél a béresekkel, mesteremberekkel. Azt

hiszem, sokkal különb, mint a legtöbb nő; beszél az ott

lakókkal, meglátogatja a betegeket, ajándékot oszt, ha

gyermekáldás ér egy házat. Látszik a szemében, hogy sok a

baja, kiváltképpen, ha valaki a grófról kérdez.

– Nagyszerű nő – ismerte el Brendan, ám hangja még

mindig nyersen csengett. – Ő küldött harcba az angolok oldalán,

akaratod ellenére?

– York hercege behívókat küldött szét – magyarázta Gregory

egyszerűen. – Ha megtanulom a kardforgatás mesterségét…

kedvezőbb helyzetbe kerülhetek az életben.

182

– Nos, neked aztán sikerült! – nevetett fel Collum. – Most

törvényenkívüli lettél.

– Ha elnyerik a szabadságot, nekem is jobb életem lesz –

felelt Gregory.

– Ha – morogta Eric.

Gregory igen értékesnek bizonyult, akárcsak Thomas de

Longueville. Sok nyelven beszélt, bármilyen párbeszédet

kihallgatott, fiatalsága, tettrekészsége és gyorsasága révén

bárhová besurrant – sehol sem gyanakodtak rá.

Három hét múlva, egy napon először tartott Brendanék

csapatával, s Herbert kastélyából hozott híreket. Pénteken

Herbert emberei kivonulnak, hogy megtámadják Wallace és

Comyn csapatát az erdőben. A még el nem készült erődítmény

így sebezhetővé válik.

Wallace és Comyn pedig időben értesül a terveiről.

Brendan komolyan végighallgatta a fiú szavait, majd

elengedte és elmerengett a kapott híren.

– Honnan tudod, hogy megbízhatsz-e benne? – kérdezte

Eric. – Lehet, hogy egy csel, amivel az erődbe akarnak csalni

minket.

– Körülnézünk, mielőtt ugrunk – mondta Brendan. –

Üzenetet küldünk William és John részére, melyben

figyelmeztetjük őket, majd miután meggyőződtünk arról, hogy

az angolok kivonultak, mi bevonulunk.

– Meghalhatunk, ha elhisszük, amit ez a gyerek mond.

– Bármikor meghalhatunk.

Eric vállat vont.

– Igaz is, ki akar örökké élni? – morogta.

183

13. fejezet

Eleanor imádta Clarint. Jól érezte magát otthon.

A kastély bár huzatos volt, és nyomába sem ért Alain Párizs

környéki ingatlanainak, mégis az itt élő népesség egyedülálló

összetételű az északi országrészben. Fennmaradtak a régi

szokások; ősi hagyományok ötvöződtek a katolikus naptár szent

ünnepeivel. Bizonyos napokon lakomákat csaptak, más napok a

pihenést szolgálták.

Eleanor még a skót támadás alatt alakított ki jó viszonyt az

itt élő emberekkel, akiket nagyon szeretett. Minden háznál

szívesen látták, ő pedig boldogan látogatott időseket, betegeket

és segítségre szorulókat.

Tudta, sohasem feledheti Brendant, ám azt nem gondolta

volna, hogy minden nap, sőt álmában is megjelenik az emléke.

Kilovagolni Alfred társaságában kedvére való elfoglaltságnak

tűnt; örömmel töltötte el, ha betekintést nyerhetett az ott élők

mindennapjaiba. Ha ő maga nem is találhatta meg az igazi

boldogságot, másoknak biztosított lehetőséget az elérésére,

házasságkötéseket engedélyezett, újszülött gyermekeket

látogatott, vagy szomorú, de fontos kötelességének tett eleget,

amikor temetéseken vett részt.

A nappalokat könnyebben átvészelte.

Éjszaka, mikor egyedül feküdt, rátörtek az emlékek. Ébren,

imádkozva várta a hajnalt, néha benyitott Alainhez, aki úgy

tűnt, nyugtalanul forgolódik a szomszéd szobában, majd

visszafeküdt, de nem jött álom a szemére.

Nappal. Igen, nappal jobb.

Az éjszaka az emlékek közt telt, melyek az idő múlásával

nem szűntek halványulni.

Mióta visszatértek, a munkába temetkezett, azt sem vette

észre, hogy Bridie mennyire szomorkodik. Egy délután, mikor

több ízben is megszólította a szolgálót, s az akkor sem válaszolt,

odalépett hozzá az ablakhoz, s együtt tekintettek ki a

környékbeli földekre. Kettesben voltak; Alain a nagyteremben

184

Alfred és Corbin társaságában a falak megerősítésé-t beszélték

meg. Alain szobájában álltak; Eleanor egy csokor tavaszi

virágot hozott be, hátha felvidítják a férjét, hiszen tudta,

megérkezése óta gyengélkedik.

– Bridie! – kiáltott.

Mikor cselédje feléje fordult, és meglátta, hogy a lány szeme

az övéhez hasonló fájdalomról tanúskodik, nyomban megbánta,

hogy szigorúan szólt rá.

Kezét Bridie vállaira tette.

– Mi a baj?

– Ó, kisasszony, mit tegyek? – kesergett Bridie.

Eszébe jutott saját emlékeitől kísértve elfelejtette az

éjszakákat, amikor Bridie elszökött otthonról, és a szenvedélyt a

szobalány hangjában, ahogyan a Lars nevű férfiról beszélt.

Eleanor habozott. Nagyon szerette Bridie-t. Kezdettől fogva

szolgálta őt.

– Talán… talán elutazhatnál Skóciába – mondta végül.

Bridie szemében remény gyúlt, ám hamar kialudt.

– Kisasszony, ön nagyon kedves. De nem ismerem az ő

érzéseit.

– De…

– Neki nincs otthona. Amikor Skóciában vannak, az erdőben

élnek. Mesélte, mennyivel más volt Norvégiában,

Franciaországban… még Itáliában is, ahol királyok módján

éltek. Azonban ott, Skóciában, állandó harcban él.

– Bridie, ne add fel a reményt. Idővel, lehet…

– Nekem nincs időm – felelte Bridie. Eleanorra nézett. –

Önnek sincs.

– Nem tudom… hogy érted ezt – válaszolt Eleanor.

Tudta, beszélnie kellene Alainnel, de…

Nagyon hálássá tette a méhében fogant élet tudata. Brendan

egy darabját hordozta magában s megtarthatta azt, mindörökké.

Clarin reá száll.

– Bridie, találok megoldást. Írni fogok… – szólt halkan.

– Hogyan? És kinek? – kérdezte Bridie csendesen.

Eleanor a karjába zárta.

– A kapcsolattartás sohasem lehetetlen. Még az erdőben

harcoló ellenséges csapatokkal sem. És senki sem fog

elszakítani tőlem, nem fognak ezért elítélni vagy e háztól

elbocsátani téged. Megesküszöm rá.

– Hogyan lesz képes erre, kisasszony?

185

– Meg kell tennem. Ez az én otthonom, és…

– És?

– Őszintén szólva, kételkedem abban, hogy a skótok

szívesen fogadnának.

– Szereti önt; láttam a szemében, amikor csak a közelében

állt. S azt is láttam, hogyan nézett ön őrá.

– Imádkozzunk azért, hogy más ne vegye észre – felelte

Eleanor.

– Tudja, elmenekülhetne innen. Őhozzá.

Eleanor a fejét csóválta.

– Még nem. Ha itt is hagyhatnék mindent… Alaint akkor

sem hagynám el. Nincs jól. Szüksége van rám.

– De a gyerek Sir Brendantól van – mondta ki kereken

Bridie.

Eleanor válaszolni készült, ám mozgást hallott a szomszéd

szobából. Mutatóujját az ajkaihoz emelte, lábujjhegyen

villámgyorsan a szoba másik sarkába sietett. A két szobát

összekötő ajtónál megállt; kinyitotta.

A szoba üres. Kattanás hallatszott, mintha a folyosóra nyíló

ajtó nyílt, majd záródott volna. Odasietett, feltépte és

körülnézett.

Senkit sem látott.

Bezárta az ajtót. Különös, nyomasztó érzés kerítette

hatalmába.

Azon az estén Isobel igen sokat beszélt a vacsoránál.

Eleanort az egyik beteg földműves hogyléte felől kérdezte.

– Az öreg Timothy nincs jól, attól tartok – mondta

szomorúan. – Csak meggörbülten tud már járni, s a felesége is

beteg.

– Abban a takaros házban élnek, és már keveset dolgoznak –

mondta Isobel.

– Egész életükben itt dolgoztak – felelte Eleanor. – Nagyon

sokat kaptunk tőlük már eddig is.

– Ó, Eleanor! Védelmedbe veszed a parasztokat? Még húsz

ilyen fickó és Clarin az enyészeté lesz!

– Clarin nem lesz az enyészeté. Timothynak két felnőtt fia

van, akik a munkában rendre átlag felett teljesítenek.

– Nagyszerű, keménykötésű fickók! – ismerte el Isobel. –

Behívják őket szolgálatra az undok skótok ellen. Akkor mihez

kezdünk? Talán az öreg Timothy és beteg felesége egy kisebb

186

házba költözhetne, míg az ő hajlékukat odaadhatnánk egy

fiatalabb, sokgyermekes férfiembernek, aki jobban megművelné

az ottani földeket. Természetesen nem azt mondom, hogy ne

viseljük gondját az időseknek… Alfred! Corbin! Nem

gondoljátok, hogy ezt kellene tennünk?

– Nem megy olyan rosszul nekünk – vont vállat Alfred.

– De mehetne jobban is.

– Ha bármiben hiányt szenvednénk – jelentette ki Alain

határozottan –, Franciaországból bármit hozathatok.

– De Alain, fiaid Franciaországban bizonyára keményen

dolgoznak, miközben birtokaik ügyeit intézik. Clarint nem

őnekik kellene eltartani.

– Isobel – szólalt meg Eleanor, uralkodva az érzelmein –,

Clarin az én örökségem, és a gróf az én apám barátja.

– Ám minden Alfredre száll majd, hacsak fiad nem születik.

Ó, Eleanor, csak nem áll szándékodban nekünk egy örömhírt

bejelenteni?

Eleanor megijedt, hogy a vér az arcába tódul. Leküzdve

indulatait, sikerült megőriznie a nyugalmát.

– Nem, Isobel, semmiféle bejelentenivalóm nincsen.

Isobel elmosolyodott.

– Látod? Minden Alfredre, Corbinra száll, s az örökösre, aki

egy napon méhemben fogan, igazán nem tehetek róla, de úgy

érzem, felelősséggel tartozom ezért a családért.

Eleanor felállt.

– Úgy beszélik, London nagyon szép az évnek ebben a

szakában, Isobel.

– Valóban? Itt még mindig hideg van. Skóciában pedig még

hidegebb. Biztos vagyok benne.

– Mire célzol?

– Természetesen csak arra, hogy a mieink ismét harcba

indulnak arra a vidékre – válaszolt Isobel kedvesen. –

Imádkozom, forduljon enyhébbre az időjárás, mielőtt behívják

őket.

A következő reggelen Eleanor lóra ült, és figyelte, Alfred és

Corbin hogyan tart kiképzést a fiataloknak.

Nem a legmegfelelőbb időpontot választották a

gyakorlatozásra. Eljött a tavaszi munkák ideje.

Mégis, hasznos dolog az, ha az emberek ki vannak képezve;

csak kevesen értettek közülük a fegyverforgatáshoz egy olyan

187

időszakban, mikor igen nagy az ellenséges támadások

valószínűsége. A lány mindig aggodalommal figyelte az övéit.

Wallace úgy érezte, minden joga megvan a határ menti

települések feldúlásához. Senki sem tudta biztosan, vajon a

háború kiterjedhet-e a lány birtokára, és hogy a harcok milyen

intenzitással folynak majd. Szükségesnek tetszett tehát

valamennyi hadköteles korú fiatal kiképzése.

Miközben az embereket figyelte, akik lándzsáikkal

madárijesztőkbe szúrtak és szalmával kitömött bábukkal

küzdöttek, csodálkozva vette észre, hogy Isobel is kilovagolt

aznap. Eleanor integetve fordult felé.

– Jó reggelt, Eleanor.

– Isobel – morogta a lány.

– Ezúttal nem érzel késztetést arra, hogy fegyvert ragadj és

az északi országrész védelmére siess? – érdeklődött Isobel.

– Nem. A csatát követő borzalmas képek jutnak eszembe.

– Ó, Eleanor! Igazi eszménykép vagy. Már ami az erényt

illeti, nem igaz?

– Kérlek, Isobel, ha mondandód van a számomra, ne kímélj,

beszélj. S ha feleslegesnek érzed magad itt, sokkal

célravezetőbb volna az elkövetkezendő skót támadást

Londonban átvészelned. Gyermekedet bárhol kihordhatod, s

hogy hol hozod világra, nem számít. Már abban az esetben, ha

én nem adok életet örökösnek, és ha Alfred sem házasodik meg,

nos… bármikor visszatérhetsz… amikor csak jónak látod!

Isobel egy ideig hallgatott. Eleanor biztos volt benne, hogy a

komoly elhatározás s az odaadó erőfeszítések eredményeképpen

gyermek fogant Isobel méhében, kinek jövetele egy pillanatig

sem maradhatott senki előtt sem titokban.

– Corbin itt marad még egy ideig. Én is így teszek.

Természetesen, a te nagylelkű, türelmes beleegyezéseddel.

– A birtok lesz az otthona, ahogyan Alfrednek is, atyám

óhajának megfelelően. Te Corbin felesége vagy.

– Valóban, rokonok vagyunk. Ezért kell, hogy

figyelmeztesselek.

– Figyelmeztess?

Isobel arckifejezése roppant mód elkomolyodott.

– Az emberek beszélnek egyet s mást.

– Ó? És te honnan vagy ilyen jól értesült?

– A férjed saját embereivel és szolgáival érkezett ide.

– Ők azok, akik tájékoztatnak téged?

188

– Összebarátkoztam némelyikükkel.

– Hm.

– Alain embereket küldött Liverpoolba az igazságot

kideríteni.

– Micsoda?

– A férjed kedves és becsületes úriember! Végighallgatta a

kalóz történetét, miszerint felbérelték, hogy találja meg a

hajódat az ír-tengeren! Kérdezősködni küldte őket.

Eleanor nem szólt, nem akarta tudtára adni a nőnek, mit

érzett, amiért Alain nem beszélt neki sem a kétségeiről, sem

elhatározásáról.

– Úgy látszik, néhány kétes egyén azt állította Liverpoolban,

ha eddig ki is lettél volna szolgáltatva a felkelőknek, most

mindenképpen biztonságban vagy. A skótok sohasem fordulnak

Clarin ellen.

– Éltem Wallace foglyaként. Bár seregét legyőzték

Falkirknél, szavának súlya még mindig igen nagy.

– Igen, azt beszélik. S van még egy briganti, úgy mondják, a

követője, aki időről időre sikeres rajtaütéseket vezet. Az ő szava

szintén sokat számít.

– Valóban?

– Azt beszélik, a szeretője lettél. Szegény drágám, bizonyára

azért tetted, hogy mentsd az életed…

– A skótok sohasem törtek az életemre – felelte. – Liverpool

utcáin pedig bármit beszélhetnek, nem érdekel.

– De láthatod… a franciák hasonló véleményen vannak.

Eleanor kijött a sodrából, ám mély lélegzete vett. A

gyakorlatozók felé fordult, hallgatta Alfred éles vezényszavait.

Ismét Isobelhez fordult.

– Isobel, hogyan vagy képes ilyen információkat kihúzni

azokból az emberekből? Csak nem látogatod őket éjszakánként?

Attól félsz talán, hogy unokatestvérem nem bizonyul

kellőképpen termékenynek? Csak nem csalnád meg az

unokatestvéremet egy másik férfival azért, hogy Clarint

védelmedbe vedd, ha esetleg nem sikerülne fiút szülnöm?

Isobel még csak fel sem izgatta magát a hallottakon;

elmosolyodott.

– Hogy is van ez, az Erényes Eleanor? Megcsaltad volna

férjedet egy törvényenkívülivel, egy gazember skót felkelővel?

– Isobel, ezúttal nincs több mondandóm.

189

– Fájdalom, de nekem sincs – szólt halkan Isobel. – Eleanor,

ne haragudj meg rám ezért. Azért jöttem, hogy

figyelmeztesselek, mit beszélnek a hátad mögött.

– Nagyon kedves tőled. De most megbocsáss. Nincs időm

pletykákra. Azt hiszem, segítségére lehetek Alfrednek.

Alfred némi meglepetéssel nyugtázta, a lány kardforgatást

akar tanítani.

Elvette a férfi nehéz fegyverét, felhajtotta a szoknyáját, s

kemény leckét adott egy, a vívástudományban teljesen járatlan

fiatalembernek.

Alkonyatig gyakorolt, kifulladásig.

Szívéből azonban nem sikerült kiűzni a haragot.

A nyugtalanságot sem.

Brendan egy bot segítségével a porba rajzolta fel Herbert

erődítményének támadási tervét, emberei komor arccal követték

minden mozdulatát. A támadás előtti éjszaka már mindent

tudtak: hogyan osztják el kis létszámú csapataikat, mikor, merre

haladnak és azt is, hogy merre távoznak.

Mint azt korábban eltervezték, pénteken, még napkelte előtt

közel merészkedtek az erődhöz. Figyeltek és vártak.

Eljött a hajnal. Semmi. Eric bizalmatlan tekintetett vetett

újonnan szerzett barátjukra.

Akkor azonban életre kelt az udvar. Megközelítőleg ötven

ember szolgált itt; mindannyian lovasok. Ebből harminc

távozott, egy órán belül.

Északnyugat felé.

Mikor az utolsó is kilovagolt a kapun, Brendan egy kis

szekéren, amilyen a vándor szabóké, visszaküldte Gregoryt a

kapuhoz; Garth ült a kocsis helyén, aki folyékonyan beszélte az

északi dialektust. Miután bejutottak, Garth nagy hangon kínálni

kezdte portékáját, a tűket.

Gregory a kapuhoz surrant. Brendan mérte az időt, tudván, a

hátralevő pillanatokban még mindig kiderülhet: Gregory híre

nem más, mint csapda – s ők bedőltek neki. Ám amint a mezőn

keresztül a falak felé siettek – látták, a fiú teljesíti a feladatát –,

a kapu kinyílt és a skótoknak lehetősége nyílt lerohanni az

erődöt.

Két órán belül elfoglalták az épületet. Az életben maradt

védőket a várbörtönbe zárták. Herbert nem volt közöttük.

190

Brendannak el kellett ismernie, hogy Lady Herbert valóban

csúf. Ráadásul harapni is akart. Összepakolták a holmijait, s

vele együtt útnak indították észak felé, ahol fogva tartják majd

váltságdíj reményében.

Eric kétségeinek adott hangot, miszerint bárki is hajlandó

volna fizetni ezért a nőért, hogy viszontláthassa.

Őröket állítottak, majd ismét vártak.

Amikor az angolok fáradtan és csüggedten visszatértek,

mivel az üldözötteket kemény harc után szem elől vesztették a

ködben, bebocsátást nyertek a kapukon, ám odabent magukat

bekerítve, és csapdában találták.

Lord Herberttel egyetemben. Embereihez hasonló

bánásmódban részesült – a várbörtönbe zárták.

Azon az estén Lord Herbert nemrégiben elkészült hatalmas

termében ültek ünnepet. Óriási készletek álltak a

rendelkezésükre. Marhát, disznót és mindenféle szárnyast tűztek

nyársra, s ittak hozzá jó borokat és sört. Brendan a lobogó tűz

mellett, a lord székéből figyelte a mulatságot. Jó néhány embert

juttattak a másvilágra aznap, s voltak skótok, akik örökre

levetették magukról a rabigát.

Ha meg tudnák tartani az erődöt… – gondolkozott.

De Longueville is bemutatta az ő fejőnőjét, egy érzékien telt

idomú, lányt; bizony sok férfi irigyelte a kalózt. Az őrök

kivételével mindenki evett, ivott jócskán, hiszen ehhez hasonló

fényes győzelem, ilyen kevés harc árán, nem minden nap esik

meg.

Eric megérintette a vállát.

– Egyél! Igyál! Örvendezz! Találj egy lányt; vidd ágyba!

Ericre bámult.

– Valakinek ébernek kell maradnia.

– No igen. Az voltál, amíg a fiatalember nem említette

Clarin nevét.

Brendan nem felelt.

A Franciaországból való hazatérése utáni hónapokban evett,

ivott, harcolt s győzött – vígan élt. Sok lányt talált azóta.

Megbizonyosodott azonban arról, hogy a keserűség, mely a

szívébe fészkelte be magát, nem űzhető el egykönnyen; s ezen

az estén elégedetten szemlélte bajtársai mulatozását.

– Brendan, ha az öreg meghal, azt a nőt akkor sem kaphatod

meg. Csapatokat állít, és ellenünk küldi őket, még most is. És

ha nem lett volna…

191

– Még mindig vérdíj van a fejemen, el akarnak fogni élve

vagy halva… lehetőleg élve, hogy lássanak hosszas, gyötrelmes

halált halni. Tudatában vagyok ennek – mondta Brendan.

– Akkor kezdj el ismét élni.

Brendan ránézett, majd hozzáhajolt.

– Nagyon is élek… persze arra sincsen sok esély, hogy De

Lacville holnap elhalálozik.

Eric széttárta a karját.

– Ismered a mondást, Brendan. Ki akar örökké élni? Ezért

kell a mának élned.

Brendan a terem túlsó végében álló Margotra mutatott, aki

remekül szórakozott Liam bolondságain.

– Neked kellene inkább a mának élni, hiszen a jövőre semmi

biztosíték sincsen.

– Mit jelentsen ez?

– Azt, hogy el kellene venned feleségül.

– Tudod, hogy ez lehetetlen. Az apám…

– Az apád Shetlanden él; te itt vagy s ő is. Az életedet

akármikor kockára teszed, s mégis félsz az apád haragjától?

– Senkitől sem félek – felelt Eric, majd felnevetett. – Jól

van, attól tartok, az apám… csalódott lesz.

– Ha a helyedben volnék – figyelmeztette Brendan. – Sokkal

inkább félnék attól, hogy elveszítem őt.

– Nos, kuzin, valóban nem vagy a helyemben. Az ellenségen

töprengsz nap mint nap, s egy asszonyon, ki sohasem lehet a

tiéd.

– Menj Margothoz – mondta halkan Brendan. – Hagyj

egyedül gondolkozni.

– Csak azt áruld el, mikor fejezed be a gondolkozást.

Találok neked is nőt.

– Ha befejeztem, találok magam is.

Eric kacagott, megveregette a vállát és Margot felé indult.

Margot feléjük fordult, a norvégra nézett és elmosolyodott.

Brendan hátradőlt a székben, őket figyelte. Úgy érezte,

fáradt.

Ezúttal csak fáradt.

Másnap Wallace érkezett John Comyn társaságában, a vár

élére egy skótot neveztek ki, emberek érkeztek, megszervezték

a védelmét.

Úgy döntöttek, megtartják.

192

Brendan és az emberei éppen elhagyni készültek az erődöt,

amikor Gregory odalépett hozzá.

– Engedélyt kérek, uram, néhány hétre távozni.

Brendan a lovára szállt volna, de megállt.

– Miért?

– Haza kell mennem.

– Miért? – A kérdésből inkább csodálkozás tűnt ki, mint

harag.

– Van valakim, akit hátrahagytam. Ide szeretném hozni.

– Ha az angolok elfognak és valaki felismer, mint az

ellenséghez átállt katonát, elfogatás és szörnyű halál vár reád –

figyelmeztette.

Gregory vállat vont.

– Azok, akikkel szolgáltam, nem Clarinbe valósiak; arról

sem szereztek tudomást, hogy átálltam. Túlságosan elfoglalta

őket a futás. Bárhogyan is, nem szándékozom feladni magamat

a várban. Csak hazaszököm, s aztán el.

– Kiért mégy vissza? – kérdezte gyanakvóan Brendan.

Margot az egyetlen nő, akik velük tartott. Eric hozta magával s

e döntése vita felett állt; segédkezett a főzésben – jól viselte a

sokszor szélsőséges életkörülményeket.

Gregory elmosolyodott.

– Nem asszony ő. Nos jól van, mégiscsak az. A nővérem;

két évvel idősebb nálam, rajta kívül senkim sincsen a világon.

Ha esetleg felismernek vagy lelepleznek, meglehet, elfogják s

bánthatják…

– Legyen. Engedélyezem. Vidd azt a pej kancát ott; skót

póni, nem ismerhetnek rá, mint fogságba esett vagy halott

angoltól zsákmányolt állatra.

– Hálásan köszönöm, uram. Hamarosan visszatérek.

Brendan bólintott, Gregory után nézett, aki lóra ült, intett és

útjára indult.

Eric hozzálépett.

– Most meg hová megy?

– Angliába.

– Elege van az erdei életből, mi?

– Nem. Hazamegy a nővéréért.

Eric a fejét csóválta.

– A nővéréért?

– Igen.

– Nem jön vissza.

193

– Biztos vagyok benne, hogy visszajön.

– Hm. Visszajön, a háta mögött egy seregnyi angollal, akik

készek kiűzni minket az erdőből.

Brendan a fejét csóválta.

– Visszajön. Tudom.

– Igen? Tudod? – hitetlenkedett Eric. – Vagy azt hiszed, hírt

hoz a grófnődről.

– Mindkettő – felelte Brendam, majd ő is lóra szállt és

elindult.

Eleanor kevésbé bosszankodott Isobel miatt, amint Alain

egészségi állapota hanyatlani kezdett.

Nem értette férje betegségének okát. Hamar fáradt;

házasságkötésük óta tudta ezt. Ám nem szenvedett annyira,

mint az utóbbi időben. Gyakran kiadta gyomrának tartalmát;

bizonyos napokon ahhoz is gyengének bizonyult, hogy elhagyja

az ágyat.

Keveset beszéltek; az öreg elmondta, igen, valóban küldött

embereket Liverpoolba, ám mit sem talált. A lány elmondta,

amit Isobeltől hallott, ugyanakkor elhallgatta, hogy gyermeket

vár. Brendan gyerekét. Hamarosan látható jelei lesznek a

terhességnek. A férjnek időben meg kell tudnia. Imádkozott,

elhiggyék neki, a házasság után egyszer sem követett el

hűtlenséget, mint ahogyan arra meg is esküdött.

A napok, mikor a gróf jól érezte magát, egyre ritkultak.

A lány sok időt töltött vele, homlokát, arcát friss vízzel

mosta, órákon át ült mellette. Orvosért küldött a faluba, aki eret

vágott rajta és piócákkal kezelte, ám csak rosszabbul lett. Egy

napon, mikor a doktor ismét eljött, Alain kezelés közben

felordított és kidobatta, mondván, megöli, mintsem

meggyógyítja őt.

Úgy tűnt, új erőre kap; ám három nappal később ismét

rosszabbodott az állapota. Isobel érkezett, udvariasan, együtt

érezve a feleséggel, a férj állapota után érdeklődött.

Amikor elment, Alain így szólt:

– Azért jött, hogy megnézze, meghaltam-e már.

– Alain, kérem…

– Talán ő nem tudja, de újraházasodhatsz.

A lány a fejét csóváta.

– Sohasem fogok újraházasodni.

194

– Akkor, bizony végig kell nézned, amint az általa világra

hozott kétfejű szörnyeteg ellopja apád örökségét.

Eleanor remegve fejet hajtott. Az ágy mellett térdelt, férje

kezét fogta. A fejét csóválta egyre.

– Alain, itt az idő, elmondom hát. Félek attól a nőtől, mert

amit mond, igaz. Utóda, legyen kétfejű vagy sem, nem fogja

Clarint megkaparintani. Gyermeket várok – Könny szökött a

szemébe. – Most már biztos vagyok benne, és esküszöm a

házassági fogadalmamra, nem voltam hűtlen önhöz. Előtte

történt…

A férfi keze megremegett, megérintette a lány fejét.

– Tudom, Eleanor.

– Nem láttam azóta.

– Eleanor kedves, tudom. Ott állt a templomban. Láttam.

Láttam elmenni.

– Micsoda? – kérdezte a lány döbbenten.

– Úgy van, Brendan eljött a szertartásra. Nem várta meg a

végét, kijött a templomból s a skótok aznap Calais felé vették

útjukat.

Az öreg mellkasára hajtotta a fejét, remegett.

– Sohasem akartam megbántani, semmilyen módon…

– Eleanor, egy gyermek igazi áldás.

– Meg kell kérjem… hogy engedje meg… – suttogta.

– Eleanor…

– Csakis az ön engedélyével, azt szeretném, mindenki úgy

tudja…

– Büszke leszek, ha a világ tudomást szerez róla, hogy a

gyermek az enyém. Tudja valaki?

Eleanor bólintott.

– Bridie, senki más. Várni akartam. Míg bizonyos nem

leszek… terhes vagyok, és… megtarthatom a gyermeket.

– Nem kell tovább magadban tartanod a titkot.

– Alain, Bridie…

– Ó, igen, ő is szerelmes lett egyikükbe.

– Szereti őt.

– A férfinak meg kell tudnia. S ha Skóciába kíván menni, a

férfiból vőlegény lesz.

– Alain…

– Áldásom reá.

A lány elmosolyodott. Az öreg megértette. Számíthat rá.

195

– Ami engem illet, én senkinek nem mondom el… még.

Isobel beszélhet, amit akar. Azt akarom, gyógyuljon meg.

– Jól van, asszonyom, semmit sem szeretnék jobban, mint

ezt bejelenteni. – Elhallgatott egy pillanatra. – Brendannak

sohasem szabad megtudnia, hogy a gyermek az övé. Ki tudja,

mit tenne, csakhogy visszaszerezze.

– Miért? Talán van már neki…

– Tucatnyi helyen tucatnyi gyereke? – kérdezte Alain, a lány

elpirult. – Nem, asszonyom, nem hiszem. Nagyon büszke ember

ő. Attól féltem, az esküvő kellős közepén hozzád lép és

magával visz.

– De nem tette.

– Mert azt mondhattad neki, így akarod.

– Ezt mondtam, valóban.

Alain megérintette a lány haját.

– Azt tetted, mit helyesnek ítéltél. Remélem, helyesen

cselekedtél.

– Én is remélem… s azt is, hogy nem bántottam meg. Anglia

beteggé tette, s látom, szenved.

– Ha melletted vagyok, sohasem szenvedek. Nagyon büszke

vagyok rád.

– Alain.

– Igen, Eleanor?

– Ön minden szempontból igazi férj.

– Nagyon kedves vagy.

– Uram, ön az, aki nagyon kedves. Tudja meg, szeretem.

Hallotta az öreg halk sóhaját.

– Ahogyan apádat szeretted.

– Alain.

– Ez elég.

– Ne aggódj, gondoskodom szolgálód sorsa felől. Arra már

nem maradt ideje.

Három nappal később állapota hirtelen súlyosra fordult. Az

éjszaka közepén felriadt. A lány hallotta, amint levegő után

kapkod és átrohant a szobájába. Megdöbbenésére férjét az

ágyban ülve találta. A fejlapba kapaszkodott, szájából vér folyt.

– Alain! – sikoltotta a lány, s hozzáfutott. Visszafektette,

vizes ruhát ragadott s az arcát kezdte törölgetni. Az öreg arca

halálsápadt; a teste remegett. Beszélni próbált.

– Hívom az orvost!

196

Az orvos! Minden jóért cserébe, amit Alain tett! Egyedül

tehetetlennek érezte magát, kirontott a folyosóra, segítségért

kiáltott.

Alfred tépte fel először szobája ajtaját, látszott rajta, mély

álomból ébredt.

Corbin és Isobel is megjelentek. Nyilvánvalóan nem aludtak.

– Alfred, kérlek, küldj valakit orvosért; Alain nagyon rosszul

van…

Alfred nyugtatni kezdte.

– Menj vissza hozzá. Szerzek orvost.

A lány visszasietett a szobába. Alaint ismét ülő

testhelyzetben találta, a fájdalomtól ajkait harapdálta.

A lány megfogta kezét, mellette maradt, próbálta megállítani

a rátörő remegést, mellyel a roham újra és újra hatalmába

kerítette; úgy tűnt, fáj a gyomra, pedig már mindent kihányt. A

lány nedves ruhával próbálkozott és vizet itatott vele, ám a vizet

is visszaöklendezte, s férje egyre szenvedett a rászabadult

fájdalomtól.

Az orvos megérkezett. Gyógyszereket vett elő, melyek neve

Eleanor számára mit sem mondott; bár a gyomra kiürült már, az

orvos mégis hashajtást javasolt.

Amíg beszéltek, Alain teste vonaglani kezdett az ágyon.

Hirtelen felüvöltött.

– Olyan, mintha megmérgeztek volna, megmérgeztek!

Mindketten rámeredtek. Isobel a szoba sarkában talpra

ugrott.

– Ó, Istenem, ó, Istenem!

– Nem mérgezték meg – szólt Eleanor dühösen. – Doktor úr,

kérem…

– Eleanor, Eleanor, hol van Eleanor? – kiáltott Alain.

A lány odasietett.

– Itt vagyok, itt vagyok! – felelte, miközben az öreg ősz fejét

a keblére szorította.

– Eleanor, a fájdalom…

– Ó, Alain…

– Méreg! – mondta, teste rángatózott. – Mintha csak

megmérgeztek volna…

– Alain, Alain, szegény Alain! – suttogta. A doktorra

meredt. – Semmit sem tesz, hogy megszüntesse kínjait!

Segítenie kell!

197

Amint ezt kimondta, Alain oly hevesen kezdett csapkodni,

hogy a lány kénytelen volt elengedni. Üvöltött, teste görcsbe

rándult a fájdalomtól.

Azután nem mozdult.

A lány odarohant hozzá, és átölelte. Az öregember teste

kissé kiegyenesedett, felnézett rá, szája szóra nyílt.

– Eleanor… – suttogta.

Aztán nem mozdult többé.

A lány érezte, amint testét elhagyja az élet, érezte az

elváltozásokat, midőn a lélek elhagyja porhüvelyét; a szeretve

tisztelt férfiút elragadta a halál. A karjában tartotta, keze még

mindig a kezében, szájából ismét vér buggyant ki, az okos barna

szemek még mindig a tekintetét keresték.

Eleanor testét zokogás rázta, fájdalmában az ajkába harapott.

Lezárta a halott szemhéjait.

– Nyugodj békében, drága barát! – szólt súgva.

Magához ölelte a testet, szorosan, mintha szüksége lenne a

melegségre, mely oly gyorsan látszott elszökni belőle.

– Eleanor – szólalt meg végül Alfred. – Elveszítettük.

– Tudom.

– Jöjj el onnan – mondta Corbin, aki megállt a háta mögött

és kezét gyengéden a vállára helyezte.

– Kérem… szeretném, ha egyedül hagynának vele egy kevés

időre még.

Mindannyian hallgattak. Senki sem mozdult. Eleanor eleinte

nem is ébredt tudatára annak, mennyire megviseli őt szenvedni

látni… majd elveszíteni.

Szinte fullasztó csend támadt, s ő felnézett. Még Alfred

tekintete is különösnek tetszett.

Egyedül az orvos mert szólni, miközben feléje indult.

– Méreg! – mondta. – Majd meglátjuk.

198

14. fejezet

– Hogy merészeli! – üvöltött fel a lány, s a hangjában

vibráló düh mindenkit visszakozásra késztetett. Egész testében

reszketett; kezei ökölbe szorultak. – Hogy merészeli még csak

képzelni is… kifelé! Kifelé, mindenki!

Tett egy lépést előre. A mozdulat mögött vibráló harag

meglepő gyorsasággal késztette távozásra az orvost s nyomában

a többieket.

Isobel lépett ki utoljára a szobából.

Bezárta az ajtót maga mögött.

A szobában honoló csend rátelepedett Eleanorra. Néhány

hosszú percig mozdulatlanul állt, haragja lassan elszállt, s

fájdalmat érzett ismét, mély megrendülést.

Az ágyhoz ment, ahol ő feküdt. Teste kihűlt már. Ismét

magához ölelte, könnyeivel áztatta férje élettelen arcát.

Megrázta a testet, majd ismét magához szorította.

Lassan elmerengett, tényleg megmérgezték volna? Heves,

görcsös rohamok vitték el. Ő patkányokat látott így elpusztulni

a csirkeólban szétszórt méregtől…

– Istenem, én tettem ezt veled, én tettem! – suttogta.

Nem tudta, mennyi idő telhetett így el; érzékei eltompultak.

Hanyatt fektette a halottat. Arcát lemosta, letérdelt melléje,

imádkozni próbált, ám elméje épp oly hidegnek és

engedetlennek bizonyult, akár az előtte fekvő férfitest.

Ott maradt, nem mozdult.

Valamikor éjszaka, egyszer csak elaludt, úgy, térden állva.

Valaki óvatosan megérintette a vállát, erre ébredt fel.

– Kisasszony, el kell jönnie innen. Elő kell készítenünk őt a

temetéshez.

Felnézett. Bridie állt mögötte komolyan, jócskán idősebbnek

nézett ki a koránál.

– Senki sem érhet hozzá, Bridie. Egyedül te és a szolgája.

– Így lesz, kisasszony. Jöjjön. Pihennie kell.

Engedte, hogy Bridie felsegítse.

199

– Bridie, a doktor azt állítja, megmérgezték. Maga Alain is

ezt kiáltotta.

– Kisasszony, öreg volt ő már. S beteg is. Mindenki tudta.

– Én öltem meg.

– Kisasszony, ön nem ölhette meg.

– Istenem, sohasem tettem volna ilyesmit!

– Csönd legyen. Semmi baj. Imádta önt.

– Megbántottam.

– Önt tekintette utolsó örömének.

– Kedveltem… de sohasem szerettem.

– Megadott neki mindent, amire csak vágyott. Eleanor,

higgyen nekem, ön volt a legnagyobb büszkesége és öröme is

egyben.

– Itt érte a halál.

– Kisasszony, pihennie kell. A gyermek…

Ez a gondolat kijózanítóan hatott a lányra, elhallgatott egy

pillanatra. Bridie elvezette az ágytól a lányt. Eleanor hirtelen

visszafordult, egy csókot nyomott a halott hideg homlokára,

megérintette az ősz hajszálakat, arcának nemes vonásait.

– Jöjjön hát.

Eleanor engedelmeskedett. Bridie a szobájába kísérte, s ott

kupát nyújtott feléje.

– Mi ez…?

– Forralt bor. Segít elaludni.

Megitta a bort. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Bridie

mellette maradt.

– Csak csont és bőr vagy, tudod-e – szólt a szolgálójához.

Bridie elmosolyodott.

– Attól tartok, igen.

– Hamarosan látható lesz a terhességem.

– Valóban.

– Alain segíteni akart neked, hogy Skóciába juss. Nem

feledkeztem meg rólad.

– Tudom, hogy nem tette volna. Ne vádolja magát. Hagyja a

bort hatni, s pihenjen.

Eleanor lehunyta a szemét. Egyfajta tompultság uralkodott

érzékein. Bridie meleg takarókat húzott köréje.

– Bizonyosan találunk… találok megoldást a számodra.

– Önmaga számára kell találnia először – felelte Bridie.

Egyre nyugodtabban beszélt. Eleanor lassan álomba merült. A

kimerültség és az erős forralt bor megtették hatásukat.

200

Elaludt, Bridie mindvégig mellette maradt.

A következő két napban alig figyelt. Önként vállalta Alain

felöltöztetését, és üzenetet küldött Richard Egans részére, aki a

legkiválóbb ács hírében állott a faluban. Remekművű koporsót

készíttetett a gróf számára.

Alain a nagyteremben lett felravatalozva.

A falusiak eljöttek részvétet nyilvánítani. Imádkoztak. Friss

tavaszi virágokat hoztak ravatalára.

A kicsiny falubeli templomból indították utolsó útjára.

Gillean atya, az alacsony, kerekded vonású pap, aki közel ötven

éve engedte útjára Clarin lelkeit, beszélt Eleanorral és

megengedte neki, hogy kiválassza a temetésen felolvasandó

bibliai szövegrészleteket. A halálát követő negyedik reggelen

Alain de Lacville, hat erős fiatalember vállain az ősi kőtemplom

oltára elé vitetett. Elhangzott a szónoklat. Eleanor családjával

tartott, egyik oldalán Alfred, másikon Corbin állt.

Isobel Corbin oldalán állt.

A szertartás véget ért, a koporsót már a sírkertbe vitték

volna, mikor valaki a hátsó sorokban megköszörülte a torkát.

Eleanor hallotta a lépteket az oldalhajóban, ám nem vett

róluk tudomást mindaddig, amíg egy férfit nem pillantott meg

maga előtt, aki York hercegének színeit viselte ruháján.

Nem ismerte a férfit, de rangjához nem férhetett kétség.

Mellkasán családi jelvénye jól látszott.

Nem számított a férfi érkezésére, Alfred, szemmel

láthatólag, igen. Komor arccal figyelte a lányt, miközben a férfi

köszöntötte.

– Eleanor, Clarin és De Lacville grófnője?

– Az vagyok – felelt csendesen.

– Hölgyem, meg kell kérnem, kövessen a kastélyba.

Alfredre nézett.

Az lesütötte a szemét, majd a lányra nézett.

– Eleanor, a gróf halálának körülményeiről ellentmondásos

hírek keltek szárnyra. Bemutatom az urat, ő Sir Miles

Fitzgerald. York hercege őt küldte a körülmények…

kivizsgálására.

Az újonnan érkezett férfira pillantott.

– Férjemet még el sem temettük…

201

– Asszonyom, addig nem kerülhet sor a temetésre, míg a

velem érkezett orvosok nem konzultáltak a kezelőorvossal, s a

testet alaposan meg nem vizsgálták.

– Miért nem szóltál erről? – fordult Alfredhez.

– Annyira felizgattad magad. Nem akartalak ilyesmivel

zavarni.

A napokkal azelőtt rátelepedett érzéketlenség hirtelen

tovatűnt lelkéből, s minden tisztulni kezdett.

– Gyilkossággal vádolnak és neked ehhez egy szavad sincs?

– Asszonyom, pillanatnyilag arról van szó, hogy

megvizsgáljuk a grófot. Szóbeszéd tárgya a haláleset s a francia

király magyarázatot követel. Bizonyára jól tudja, a gróf Fülöp

király bizalmasa és jó barátja volt.

– Igen, tudom – válaszolt a lány. – Nos, Sir Miles, beszélni

óhajt velem? Ne késlekedjünk, térjünk vissza a kastélyba.

Elsőként hagyta el a templomot, Fitzgerald szorosan követte.

Kiérvén a templomból, látta, hogy a férfival egy csapat lovas is

érkezett. Habár a helyzet nem kívánta meg a páncél viselését,

jól felfegyverkezve érkeztek és mindenre elszánt harcosok

képzetét keltették.

Készek erőszakot alkalmazni egyetlen védtelen asszony

ellen?

A nagyteremben ültek. Corbin bort hozott, a lány nem kért.

Fitzgerald ült az asztalfőre. Alain, érkezésük óta ott

fogyasztotta ételét.

– Méregről beszélnek. A férje ezt a szót kiáltotta halála előtt

– szólt komolyan Fitzgerald, a lányt figyelte. Sem Corbin, sem

Alfred nem foglalt helyet. Eleanor mögött álltak, mintha ugrásra

készen várnának, hogy a segítségére siethessenek.

A lányt megnyugtatta mindez.

Nem örült azonban Isobel jelenlétének, aki az asztaltól távol,

a tűz mellett foglalt helyet.

S figyelt. Sóvár tekintettel.

– Férjem Angliába érkezése óta betegeskedett – kezdte

Eleanor. Közelebb hajolt a férfihoz. – Szenvedett, mikor

meghalt.

– Itt azok állnak, akik úgy hiszik, ön ölte meg.

– Miért? Miért tettein volna?

– Ön fiatal és szép nő. Sokkal idősebb férfihoz ment

feleségül.

– Én választottam!

202

– Vannak, akik azt állítják, azért választotta ezt az idős

embert, mert tudta, házasodnia kell, mielőtt a férj kilétét a király

határozta volna meg.

– Tudtam, házasodnom kell, s én Alaint választottam.

– Anyagi támogatást hozott Clarin számára, hamar

elhalálozott, ön fiatalon özvegyen maradt a reménnyel, hogy

újraházasodhat, s második alkalommal talán hozzámehet szíve

választottjához.

– Ez nevetséges! – ellenkezett Eleanor. – Szerettem Alaint,

nem számított a közöttünk lévő korkülönbség! Házastársam és

jó barátom volt egy személyben…

– És szeretője? – érdeklődött óvatosan Fitzgerald.

Eleanor mintha jeges szorítást érzett volna a torka körül.

– Nézze, Sir Miles – szólalt meg Corbin. – Ön nem ismeri

Eleanort. Nagyon szereti ezt a falut, s minden tőle telhető

erőfeszítést megtett, hogy megmentse. Nem látta, mennyire

kedves a férjével.

Fitzgerald sóhajtott.

– Higgyenek nekem, nagyon nehéz helyzetben vagyok,

lévén e körzet prefektusa, nem csak York hercegét, de Anglia

királyát is szolgálom. Micsoda hálátlan tiszt! Itt, Angliában,

vannak törvények. S nekünk be kell tartanunk őket.

Asszonyom, kérem, folytassuk.

– Hogyne, kérem.

– Ön a tengeren valóban skótok fogságába esett? – kérdezte.

– Hajómat kalózok foglalták el, őket az arra vetődött skótok

űzték el. Párizsba vittek, ahol Fülöp király és Alain várt rám.

– És a skótok hogyan bántak önnel?

– Hogyan bántak?

– Ön… baráti kapcsolatba került fogvatartóival.

– Nem bántak rosszul velem. Mint említettem, Párizsba

vittek.

– A király esküdt ellenségei.

A lány villámló tekintetet vetett beszélgetőpartnerére, mély

lélegzetet vett, azután válaszolt.

– Meglehet, a falunkban történt néhány korábbi esemény

elkerülte a figyelmét. Jó néhány itteni lelte halálát a lángokban,

melyet skót kezek gyújtottak. Clarin csaknem elpusztult. Én, nő

létemre részt vettem az ütközetben Falkirknél. Biztosíthatom,

nem kerestem a skótok társaságát.

– Mégis fogságban tartották önt.

203

– Úgy van.

– Megismerkedett velük esetleg… közelebbről is?

Eleanor felállt.

– Sir Miles, nem öltem meg a férjemet. Szerettem.

Esküszöm mindenre, ami szent, nem öltem meg a férjemet.

Befejeztük?

Fitzgerald ugyancsak felállt.

– Asszonyom, azt beszélik, ön egyszerű barátságnál sokkal

mélyebb kapcsolatot alakított ki a Brendan Graham nevű

veszedelmes bűnözővel, és olyan embereknek lett a bizalmasa,

akik Edwardnak, Anglia, Wales, Írország, Franciaország

királyának, Skócia kormányzójának legveszedelmesebb

ellenségei.

– Soha semmilyen módon nem árultam el a királyt. Nem

öltem meg a férjemet. Befejeztük?

– Asszonyom, nem hagyjuk el addig a termet, amíg be nem

fejeztük… – Most még a férfi is kényelmetlenül érezte magát. –

A test vizsgálatát.

– Rendben van.

Eleanor felállt, majd elhagyta a termet. Hátában érezte egy

szempár tekintetét. Megfordult.

Hát persze.

Isobel őt figyelte…

És próbálta visszatartani mosolyát.

Brendan emberei hosszas fontolgatás után választottak

célpontot maguknak, így csökkentették minimálisra a

kockázatot.

Csapatával a határvidéket járta; Bruce erői Anglia királyának

fogadtak hűséget, Comyn emberei még mindig Herbert

erődítményén dolgoztak, Wallace pedig Edinburghbe utazott,

tárgyalni Lamberton érsekével, aki azon ritka vezetők közé

tartozott, aki látszólag angolbarát politikát folytatott, miközben

legjobb tudása szerint a szabadság ügyét szolgálta.

Tudták, hogyan jussanak át a határon, s ami a legfontosabb,

hallgatóztak, kérdezősködtek az emberektől – az angol járőröket

is beleértve – így mindig idejében értesültek minden történésről.

Május elején, egy hétfő reggelen, a borotválkozás közben

magát a víztükörben figyelő Brendan meglepetéssel tapasztalta,

amint Eric, aki Thomas és Collum társaságában nemrégiben

204

felderítőútra indult, odacsörtet, majd közli, fegyveres, páncélos

lovasokat láttak az erdőben.

– Kik lehetnek?

– A földvártól indulhattak, ami egyenesen észak felé van –

felelte Eric. – A király színeit viselik, mintha különleges

küldetésben volnának.

– A király…

– A király természetesen nincs velük – folytatta Eric, majd

lenézően vállat vont. – Az öreg nem bolond; ha egy ilyen kis

létszámú kísérettel merészkedne Skóciába, azt kockáztatná,

hogy a lakosság meglincseli!

– Merrefelé tartanak?

– Délnek.

– Délnek!

– Úgy van, különös csoport. Fel vannak fegyverezve, mintha

csatába indulnának, mégsem Skócia felé lovagolnak.

Lehetséges, hogy polgárháború robbant ki. Talán el kellene

engednünk őket. Nem ismerjük a szándékukat.

– Éppen ezért nem engedhetjük elmenni őket.

– Nemcsak sodronyinget viselnek; nehézlovasok.

– Akkor hát, nagyobb küzdelem árán legyőzhetők csak –

felelte Brendan.

Eric tudta, mire gondol Brendan.

– Jól van, csapdát állítunk az úton, sietnünk kell.

– Helyes.

Eric nem mozdult, szeme lázas fénnyel csillogott.

– Megfeledkeztél valamiről. Kevés a norvég vér az ereidben,

koma!

– Ez már így marad; van helyette elég a jó skótból!

– Bolond egy vér az; egy maroknyi ember áll majd szemben,

mintegy húsz jól kiképzett katonával.

Kardjaik egy tölgyfa törzsénél pihentek, melynek ágai a víz

fölé hajlottak. Brendan Eric kardjáért nyúlt s odadobta neki.

– Ki akar örökké élni? – kérdezte kihívóan.

– Én a Valhallába jutok. Neked azonban évekig kell

vezekelned a purgatóriumban – adta tudtára Eric, s biztos kézzel

kapta el a nehéz fegyvert.

– Hazudsz; megkeresztelkedtél. A bűnözőkkel azonos

elbánásban lesz részed, s tovább szenvedsz majd, mint én.

Eric elmosolydott.

– Lehet, hogy mégsem kellene meghalnunk.

205

– Rendben van.

Az a nap végtelen hosszúságúnak tetszett.

Megpróbálta elhagyni a szobáját. Az ajtóban egy jól

megtermett, közel kétméteres, mázsás súlyú katona üdvözölte.

– A szolgálómat kérem – mondta.

– Asszonyom, attól tartok, hogy ez lehetetlen.

– Miért?

– Ön vádlott…

– Vádlott. Nem pedig bűnös – felelt.

– Asszonyom, nagyon sajnálom. Egy másik nő…

Nem várta meg a mondat végét. Bevágta maga mögött az

ajtót.

Később kopogtak. Ajtót nyitott s csodálkozva üdvözölte

Corbint. Betegnek látszott, szép arca beesettnek tűnt.

– Bejöhetek, Eleanor?

– Persze.

Belépett a szobába. Néhány lépést tett előre, majd helyet

foglalt a kandalló melletti karosszékben. A lány leült vele

szemben.

– Eleanor… – tehetetlenül tárta szét a kezét, fejét szomorúan

csóválta, majd a lányhoz hajolt. – Istenem, Eleanor, annyira

sajnálom, ami történt! Tudom, hogy ártatlan vagy, de nem

hallgatnak rám. Semmit sem tehetünk… hiszen ezek a király

emberei. Ha ellenszegülnénk… a király serege Clarin ellen

fordulna.

– Tudom, Corbin – válaszolt Eleanor. – De hogy kerültek

ide ezek az emberek? Mi célból?

– Azt tudtuk, hogy Fitzgeraldot York hercege rendelte ide…

ám azt hittem, pusztán azért, hogy tisztázza a gróf halálának

körülményeit.

– Ó, hát azért érkezett, hogy nyomozzon!

– Azt azonban nem tudtuk, hogy vádolni érkezett! – folytatta

Corbin.

– Akkor hogyan? – kérdezte Eleanor. – Hogyan…

– Az orvos.

– Micsoda?

– A mi jó öreg orvosunk kereste meg őket. Amikor aznap

este elment innen, eszembe sem jutott. Azonban nagyon

megharagudott rád, Eleanor. Azt mondta, gyógyítani próbálta a

206

grófot, de te elégedetlen voltál az orvosi módszereivel és

kidobtad.

– Alainnek már alig maradt vére… s ő továbbra is eret akart

vágni rajta!

– Eleanor, csak azt mondom, ami történt. Panaszkodni

kezdett, amint kilépett innen, ám mi nem foglalkoztunk vele,

hiszen mindannyian… tanácstalanul álltunk. Nem tudtam arról,

hogy elhagyja a falut… persze azóta nem mutatkozott.

– Megakadályoztam, hogy megölje Alaint az a gazember, s

tessék, most engem vádolnak mérgezéssel!

Corbin nagyot sóhajtott, majd Eleanorra nézett.

– Eleanor, én megtettem minden tőlem telhetőt. A gróf testét

még mindig vizsgálják és…

– És?

– Vannak bizonyos mérgezésre utaló jelek. Sötét csíkok a

köröm alatt… a bőr elszíneződése… nem sokat értek én

ezekhez a dolgokhoz, ám a szakemberek találtak bizonyos

nyomokat, ami alapján felmerül a gyilkosság gyanúja.

– Corbin, én nem öltem meg! Istenem, ha újra akartam volna

házasodni, nem sokáig kellett volna várnom! Öreg s beteg volt

már, mikor megesküdtünk.

– Persze, hogy nem te tetted… de akkor ki más? Kinek

származott volna haszna a halálából? Sem Alfrednek, sem

nekem, egyedül neked, hiszen szép vagy, fiatal és termékeny,

lehetőséged nyílik újraházasodni.

Eleanor megnedvesítette ajkait.

– Isobel?

Corbin a fejét rázta, szemöldökét összevonta, látszott, elveti

a gondolatot.

– Az én feleségem egy hárpia, sunyi, akár a veszett farkas,

ám a mesterkedései jól nyomon követhetőek. Gyermeket akar,

mégis, hosszú boldog együttlétet kívánt nektek. Minél hosszabb

ideig él az öreg, te egyre idősebb leszel, s egyre kevesebb az

esélyed gyermeket szülni.

Eleanor hátradőlt. Ha Isobel kihallgatta a Bridie-vel

folytatott beszélgetést, terhessége a tudomására juthatott.

Akkor viszont Alainnel együtt kell halnia. S jobb alkalom

nyílik-e erre, mint hogy kivégzik Alain meggyilkolásáért?

Még most is félt bárkivel megosztani várandósságának

titkát. Még nagyobb veszélybe kerülhet – s a gyermek is.

– Nem öltem meg Alaint. A feleségedben pedig nem bízom.

207

– Eleanor, esküszöm neked, mindent megteszek, ami tőlem

telik ártatlanságod bizonyítása érdekében.

– Köszönöm. – Habozott; aggódott, nem csak önmaga, de

mások miatt is. – Corbin, tudod merre lehet Bridie?

– Pillanatnyilag biztonságban van. Együtt utaztatok a

tengeren, a kalózok, majd a skótok támadása idején, Párizsban

is Alainnel, most alaposan kikérdezik. Őrizetben van, az alattad

lévő szobában.

– Köszönöm. Corbin, ne engedd bántani őt.

– Úgy lesz.

– Van szükséged valamire?

– Nincs.

– Hoztak magukkal egy nőt, aki majd felügyel rád.

– Nincsen szükségem szolgálóra.

A férfi felállt és homlokon csókolta.

– Most visszatérek, hátha többet tudok meg, mi is történik

valójában.

Eleanor bólintott, lesütötte a szemét, a kezét nézte.

Corbin felemelte a lány fejét.

– Ismerlek téged, Eleanor. Isten nem hagy el.

– Nem hagyhat el – felelte, majd engedte elmenni.

Ahogy besötétedett, az ajtón ismét kopogás hallatszott.

Corbint várta és ajtót nyitott.

Egy nő állt előtte; termetre ugyanakkora, mint Bridie, ám

arckifejezése semmiféle kedvességről nem árulkodott. Szigorú

szabású kemény ruhát viselt; ajkai összezárva, keze mellkasán

összefonva.

– Ha bármire szüksége volna, Lady Eleanor, a

rendelkezésére állok.

– Nos, jó. Egyelőre nincsen szükségem semmire.

– Asszonyom, dézsa és fürdővíz érkezik. Szólok, ha itt lesz

és segédkezem.

– Nem szükséges. – Be akarta csapni az ajtót, de uralkodott

magán.

Nem kért fürdőt. Szenvedett a kíváncsiságtól, ám nem akart

ellenszegülni a házát megszálló idegeneknek.

– Nagyon köszönöm; ha szükségem lesz bárminemű

segítségre, természetesen értesítem.

Halkan zárta be az ajtót.

208

Nem sokkal később ismét kopogtak. Ajtót nyitott. Két fiatal

falubeli érkezett a dézsával. Egyikük Tyler, az öreg Timoty fia,

tizenhat év körüli, jóképű, barna hajú fiú. A másik Gregory, aki

néhány éve elvesztette a szüleit. Nővérével élt, mindaddig, amíg

szolgálatra nem hívták a király seregébe. Eleanor már rég látta.

– Tyler, Gregory, nagyon köszönöm. – Már-már

visszatéréséről kérdezte volna Gregoryt, ám a fiú különös

tekintete hallgatásra késztette.

– Asszonyom, ide, a kandalló elé?

– Igen, nagyszerű.

– A víz mögöttünk érkezik.

Még két falubeli fiú érkezett vizesvödrökkel; azok tartalmát

a dézsába öntötték.

– Azt a kis üstbe öntsd, hogy melegedjen a tűz fölött –

hangzott Gregory utasítása. – Lady Eleanor forrón szereti a

fürdővizet. Add ide, majd én elintézem.

Megfogta a vizesvödröt. Eleanor megköszönte a fiúknak a

fáradtságot, azok távoztak Tylerrel együtt, Gregory ezután a

vödörben lévő vizet a tűz fölé helyezett kis üstbe készült tölteni.

Miután a fiúk elmentek, az ajtó egy résnyire nyitva maradt.

Eleanor az ajtóra nézett, majd a fiúra, s ezt olvasta le a szájáról:

– Ne zárja be, asszonyom, gyanakodni fognak.

A fiúhoz lépett, aki éppen lehajolt, s úgy tett, mintha

felszítaná a tüzet.

– Gregory, mit keresel itt? Mire gyanakodnának?

– Rám. Nem volna szabad itt lennem.

– Tudom. Miért jöttél hát?

– Mollyért jöttem.

– A nővéredéit?

– Igen.

– Gregory, ő nincs a várban – felelte Eleanor kedvesen.

A fiú elmosolyodott.

– Tudom. Már úton van észak felé.

– Észak felé?

– Átálltam a skótokhoz.

– A skótokhoz?!

A lány csaknem felkiáltott. A fiú csendre intette.

– Sir Brendan Graham oldalán harcolok. Eleanor tenyerét a

szája elé kapta.

– Gregory, ez őrültség…

209

– Az a férfi megkímélte az életemet, másokéval egyetemben.

Nem hiszem, hogy efféle nagylelkűséget gyakran tapasztal az

ember az ellenségei részéről.

– De te attól még…

– Nem, asszonyom. – A fiú a fejét csóválta. – Átálltam a

skótokhoz.

– Ha rájönnek, megölnek, Gregory – felelte szomorúan a

lány.

A fiú mosolygott.

– Erre akkor is igen nagy az esély, ha Edward oldalán

harcolok.

A lány lehajtotta a fejét, próbálta nem említeni Brendant, de

kérdeznie kellett.

– Hogy van ő?

– Ravasz és ügyes, akár a róka. Kisebb sebesüléseket

szerezhetett itt-ott, de egészében véve kiválóan érzi magát.

– Ő is megöleti magát.

– Asszonyom, ön az, aki most veszélyben van.

– Nem öltem meg a férjemet.

– Senki sem hiszi, hogy képes lett volna ilyesmire.

– Nem fogják bebizonyítani a bűnösségemet.

– Már bűnösnek találtatott.

– Bíróság előtt kell majd felelnem…

– Persze, hogy ott. Ám semmit sem tud bizonyítani. Az

orvosok megállapították, hogy De Lacville grófnak lassanként

adagolt méreg okozta a halálát, s hogy nem halt meg elég

hamar, ön halálos adagot juttatott a szervezetébe.

A lányt elfutotta a düh.

– Nem öltem meg, de ha mégis igazuk van abban, hogy

megmérgezték, akkor bizony valaki más a bűnös. És fogadni

mernék…

– Asszonyom, ön nagyon nagy bajban van. Holnap

Fitzgerald meghallgatja az orvosok mindent összegző

diagnózisát… s ön bíróság elé áll. Londonba viszik. S meglehet,

halálbüntetés vár önre. Edward talán úgy dönt, lefejezteti…

elégtételt adva ezzel Fülöp királynak.

– Honnan tudsz minderről? – kérdezte ijedten a lány.

– Éles a fülem, s ezek a dolgok nem maradnak titokban a

házban. Fitzgerald erősítésért küldött, mielőtt Londonba

szállítják.

Eleanor kedvesen megérintette a fiú kezét.

210

– Nagyon köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem De

most kövesd gyorsan a nővéredet, menj észak felé. Ha bárki

tudomást szerez arról, hogy átalltál, kivégeznek, felakasztanak

az első fára.

– Asszonyom, még visszatérek.

– Dehogyis térsz! Nem fogod kockára tenni az életed

miattam. Megértetted?

– Ha megtalálom Sir Brendant…

– Mire megtalálod, remélem, már nem leszek az élők

sorában. Esetleg megszervezem a saját szökésemet addig. De

most, kérlek, menj, siess. Nem viselném el, ha bántódásod esne.

A fiú fejet hajtott, majd kezet csókolt neki.

– Asszonyom…

– Ha nem járna a helybeliek jelentős emberáldozatával, az

unokafivéreim már tettek volna lépéseket. Miattam nem veszíti

több ember az életét.

– Még akkor sem, ha az igazságért küzdünk? A grófért?

– Nem engedem többé, hogy ez a birtok hadszíntérré

változzon, gyerekeket és asszonyokat bántalmazzanak, a falu

pedig a katonák prédájává váljon.

– De asszonyom…

– Van némi tehetségem a szökésben – szólt mosolyogva a

fiúhoz, miközben megsimogatta a fejét. – S te, te máris óriási

kockázatot vállaltál.

Gregory komoran bólintott. Már indult volna, amikor a lány

ismét a fiú karja után nyúlt.

– Ő tényleg jól van?

– Sir Brendan?

– Igen.

– Megesküszöm, ha kell.

Elengedte a fiút.

– Nagyon boldog vagyok. Imádkozom… érte. Most menj;

siess.

– A víz.

– Tessék?

– A víz felforrt. Kiöntöm.

– Persze, persze.

A vizet készült kiönteni, amikor a nagydarab őr belesett a

résen.

– Jöjjön csak, nyugodtan – mondta neki Gregory.

– Igenis, uram.

211

Gregory megfogta az utolsó vizesvödröt, és padlóra

szegezett tekintettel elhagyta a szobát.

Eleanor bezárta mögötte az ajtót. A vízre nézett, majd

elhatározta, megfürdik. A dézsába ereszkedve fontolóra vette a

fiú nemrég elhangzott szavait, és a felszálló gőzben lehunyta a

szemét.

Bíróság elé állítják; de már előzőleg bűnösnek találták.

Valaki megölte Alaint. Könyörtelenül. Isobel. Csak ő lehetett.

Nem védhette meg magát, nem tudja bizonyítani az igazát.

Mindenesetre, Isobel semmiféle hasznot nem húzhatott volna

Alain halálából…

Ámde…

Isobel mostanra gondoskodhatott arról, hogy a skót

szeretőjéről szóló „pletyka” mindenfelé kitudódjon. Bizonyára

Edward a végső ítélőbíró az ügyben, hiszen Alain igen jó

barátja volt újdonsült sógorának. Edwardot bizonyára

felbőszítette a hazához hű angol nemesasszony szerelmi afférja

az álnok, kegyetlen banditával – aki ráadásul a gyűlölt Wallace

egyik legjobb embere.

Bűnösnek nyilvánították, s ő semmit sem tehet.

Szíve gyorsabban kezdett dobogni. Gregory találkozott

Brendannal. El és jól van. Még mindig az emberei élén harcol.

Fejük, meglehet, együtt hull a porba.

Eljön érte, ragadta magával a furcsa gondolat.

Nem. Ő nem ér annyit számára, mint Skócia. Semmi sem ér

annyit. Saját családja sem meri megmenteni őt; félnek a

megtorlástól. Nem szabad eljönnie őérte…

Imádkozott, ne érje meg az érkezését. Még Brendan sem

változtathatja meg a dolgok menetét…

Ekkor tekintetét az ablak felé fordította. Majd az ágyára

pillantott, s gondolkodóba esett, vajon miért ne készíthetne a

lepedőiből ismét kötelet, s engedhetné le az udvarra. Ha

megtenné…

A vár alatti pincerendszerbe jutna, ahol több elvezető

csatorna is van, melyeken az esővíz a falakon kívülre jut.

Magának kell megszerveznie a szökést. Elegendő idővel

rendelkezik, legalább… egy nap s egy éjszaka.

Szorongva tekintett az ablak felé.

Életét vesztheti szökés közben.

Ám ha nem szökik, ezek ölik meg!

212

15. fejezet

Brendan oly sokáig várt, hogy már-már úgy tűnt, a tölgyfaág

elroppan a súlya alatt. A csapdát azonban felállították;

bármennyi fáradtságba került is, végre mindenki elfoglalta a

helyét, és nem maradt más hátra, mint a csendben eltöltendő

várakozás.

Végül, kevéssel napnyugta után meghallotta a közeledő

lovasok zaját. Az út túloldaláról Eric jelzett neki.

Tervük végrehajtásában az út siralmas állapota segítette

őket. Még a rómaiak építették, kevés Skócia elleni hadjáratuk

során, mielőtt úgy döntöttek, az északon megszerezhető javak

nem érnek ennyit. Sándor király békés uralkodása óta ismét a

fegyvereké lett a szó, s az állandó háborúskodás alatt, kincstári

finanszírozás híján az utak állapota egyre romlott, ebben nem

kis szerepet játszott a mostoha időjárás. Az esővíz mély árkokat

vágott, óriási pusztítást végzett; esett az eső, a talaj csúszóssá,

igen veszélyessé vált.

Fülelt; érezte a tölgyfaág rezgését. Nem jöttek gyorsan,

hiszen a lovakra a páncélos katonák óriási súlya nehezedett. Azt

kívánta, bár nagyobb iramban érkeznének, ám mivel leszállt az

éj, ez nem történhetett így.

A lovasok egyre közelebb értek.

Megálltak; Brendan átkozódott magában s hallgatózott.

Egyikük azt kérdezte, tábort üssenek-e itt éjszakára, ám a

vezetőjük tömören válaszolt:

– Nem táborozunk ebben az erdőben!

– Fegyveres lovasok vagyunk az útonállók maroknyi csapata

ellen…

– Nem állunk meg, amíg el nem hagyjuk ezt az erdőt!

Ismét megindultak. Brendan szíve gyorsabban kezdett verni.

A fák között feszült arcokat láthatott. Mindannyian vártak.

A lovasok elérték a fákat s a közéjük kifeszített, a sötétben

nehezen észrevehető köteleket. Az élen haladó három ló

nyomban felbukott, vadul felnyerítve a félelemtől. Az egyik ló

213

hevesen hátrált, magával sodorva másokat. Mindannyian az útra

keresztben kifeszített háló foglyai lettek.

Kiáltozás támadt; lovak vergődtek, emberek szorultak

közéjük.

Hálóba gabalyodott apró rovarok képzetét keltették, s a

skótok lassan ereszkedtek le hozzájuk, akár a pókok.

– Mi ez? – kérdezte az egyik angol rémülten.

– Sorakozz, sorakozz!

– Felállni!

– Eltört a lábam!

– Roger fejét betörték!

– Sorakozó, alakzatba fejlődj!

A parancs végrehajthatatlannak tűnt; az angolokon a

fejetlenség lett úrrá. Azokat, akik lóháton maradtak, lerántották

a nyeregből. Nehéz páncéljukban esetlenül mozogtak az

erdőben. Habár a skótokkal szemben túlerőben voltak, s

derekasan küzdöttek, mégis foglyul estek, mintha csak

futóhomokon küzdöttek volna. Emberek kerültek a menekülő

lovak patái alá; azokat, akik ellenálltak, kíméletlenül

lekaszabolták. S végül, mikor úgy tűnt, a skótok kerülnek

fölénybe, Brendan elkiáltotta magát.

– Adjátok meg magatokat! Ez esetben megkíméljük az

életeteket!

– Dehogy is, ezek a pogányok azonnal átvágják a torkunkat!

– kiáltotta egyikük. – Emberek! Árulók, kutyák vagytok, ne

hagyjátok magatokat, ezek ellen a rongyos gazemberek ellen!

Harcoljatok! – A férfi Ericre rontott, aki félrehajolt, majd egy

mozdulattal ledöfte, mielőtt az lesújthatott volna.

– Megadjuk magunkat! – kiáltott a túlélők egyike.

Ekkor mintegy tízen lehettek.

– Ki beszél? – akarta tudni Brendan.

Egy férfi lépett elő.

– Kit tisztelhetek az úrban?

– A nevem Lord Gilly. Lord James Gilly – válaszolt a férfi.

– Gilly, Lord Gilly.

– Azt ígérted, meghagyod az életünket – szólt Gilly.

– Ha megígértem, úgy is teszek, hacsak nem támadnak rám

az emberei.

Gillyt figyelte.

– Dobjátok el a fegyvert – parancsolta Gilly.

214

Kardok acélja csattant fémes hanggal a földön. Brendan

végignézett emberein, akik mostanra körülzárták az angolok

csoportját. Egy emberként engedték le kardjukat.

– Lord Gilly, miért tart e nagybecsű társaság most dél felé?

Gilly nem felelt.

Brendan észak felé mutatott.

– A lázadók arrafelé vannak.

– Nem a skótokkal jövünk most harcolni. Angol ügyben

járunk.

Brendan leeresztette a kardját.

– Lord Gilly, már megbocsásson, de ellent kell mondjak.

Skócia arrafelé van, tehát ha nem harcba indulnak, akkor

bizonyára onnan jönnek.

Gilly továbbra sem felelt.

– Lenne oly jó tehát, és tájékoztatna minket az angol ügyről,

melynek orvoslására igyekeztek?

– Egy rabot szállítanak el az otthonából, s nekünk ügyelnünk

kell, ne adódjon semmilyen probléma, miközben elviszik azt a

nőt.

– Nőt? – Brendan felvonta a szemöldökét és Ericre nézett. –

Egy csapat fegyverest küldenek egy nő miatt?

– Az a nő gyilkos – magyarázta Gilly. – Bíróság elé visszük.

– Ilyenek az angolok. Gyilkosnak titulálják, azután állítják

bíróság elé.

– Attól tartok, a bizonyítékok egyértelműek.

– Mindannyiukat odavezényelték?

– Ez angol belügy…

– Önök pedig jelenleg skót fogságban vannak, én pedig

érdeklődöm.

Gilly vállat vont.

– A nőt szeretik a birtokán. A király elé kell vinni.

– Nemesasszony az illető?

– Eleanor grófnő, Clarin és De Lacville úrnője. A férjét, a

nagyra becsült francia nemesembert megmérgezték.

A skót majdnem kiejtette kezéből a kardot.

– Mikor viszik el?

– Holnapután.

– Hová?

– Londonba, ahol bíróság elé állítják, s végrehajtják az

ítéletet.

– És kivégzik? – kérdezte Brendan nyersen.

215

– Mint mondottam…

De ő már eleget hallott.

– Uraim, szükségünk van a ruhájukra és a fegyvereikre.

Ezek a marcona legények északra kísérik önöket; aki nem lázad,

nem esik bántódása. Családjaikat értesítjük, és váltságdíj

fejében hazaengedjük. Lord Gilly, önnel még beszédem volna.

Tettek néhány lépést előre, miközben Eric parancsba adta a

lovasoknak, segítsenek egymásról levenni a páncélt.

Fegyvernökök léptek elő, majd acélvértek hangos csengése

hallatszott az éjszakában.

– Mindent tudnom kell erről az ügyről – szólt Brendan az

angolhoz. – A gróf bizonyosan meghalt? Miért a hölgyet

vádolják? Hány emberük van Clarinben, s kinek a vezetése alatt

érkeztek oda?

– York hercege prefektust küldött, Sir Miles Fitzgerald

személyében. Ha jól értettem, tíz emberrel érkezett. Felmerült a

mérgezés gyanúja, s elrendelték a holttest alapos vizsgálatát. –

Gilly hosszasan tanulmányozta Brendan arcát. – Szomorú

kötelesség ez, de engedelmeskednünk kellett. Jól ismertem a

hölgy atyját; nagyszerű ember volt. Magam előtt látom a

gyermek grófnőt, amint édesapja ölében ül, aki mesét olvas

neki. Igazi tragédia, hogy így kell végeznie annak a nőnek.

– Valóban az. Clarin nem olyan kis hely, hogy a hölgy ne

ajánlja fel saját őrségét.

– Félő, hogy azok az emberek nem engedelmeskednének őt

a bíróság elé vinni.

– Tehát a prefektus tíz emberrel érkezett?

– Igen; velünk együtt ötvenen lettek volna. – Megköszörülte

a torkát. – Képzett haderő a miénk. – Zavartnak tűnt, még

mindig nem hitte el, hogy néhány haramiának sikerült őket

feltartóztatnia az erdőben.

– Nagyon köszönöm ezeket a hasznos információkat – szólt

Brendan. – Gondoskodom arról, hogy ön és az emberei a lehető

legjobb körülmények között töltsék el a kiváltásukig

hátramaradt időt.

Gilly meghajolt válaszképpen. Brendan visszatért az

embereihez. Eric begyűjtötte a fegyvereket és a köpenyeket.

– Észak felé megyünk – szólt az angolokhoz. Liam

összeterelte az embereket, majd megindult velük abba az

irányba, ahonnan érkeztek.

Eric Brendanhoz lépett, megállította.

216

– Nem mehetsz Clarinbe.

– Oda kell mennem.

– Ezzel megadod neki a kegyelemdöfést.

– Már elítélték.

– Brendan, a fene essen beléd! Tervet kell készítenünk, ez a

biztos halál…

– Egyedül megyek. Egyik emberem halála sem fog a

lelkemen száradni.

– Brendan! Megőrjített az aggodalom?

Brendan megállt és nagyot sóhajtott.

– Igen! – morogta, majd folytatta. – Vigyázni fogok. Nem

leszek őrült. Kitalálok valamit.

– Kitalálunk valamit.

– Talán nem élünk örökké, de tudom, hogy te szeretnél még

néhány évet élni.

Eric elmosolyodott.

– Liam nem engedi, hogy egyedül menj. Collum sem. A

többiek sem.

– Szükség van emberekre, hogy az angolokat északra

kisérjék.

– Jól van, szétválunk.

– Nem hagyhatjuk itt őket.

– Brendan, figyeld az utat.

Azt tette. Az elesettek tetemei hevertek ott. Hagar, egy

tagbaszakadt skót egy földön fekvő ló fejénél térdelt. Az állat a

lábát törte. Hagar sokkal jobban szerette az állatokat, mint az

embereket – különösen, ha angolokról van szó. Könnyes

szemmel emelte fel a ló fejét, megsimogatta, majd egyetlen

hirtelen mozdulattal eltörte a nyakcsigolyáját, véget vetve ezzel

az állat szenvedésének.

Brendan visszanézett Ericre.

– Hagart visszük – szólt csendesen.

– Rendben – értett egyet Eric.

– Ha tovább megyünk, dél felé jutunk?

– Igen.

– Magunkkal visszük ezeknek a fickóknak a zászlóit és

fegyvereit.

– Van terved?

– Még nincs. De kitalálunk valamit.

Thomas de Longueville lépett most hozzá.

– Délre indulunk? – érdeklődött izgatottan.

217

– Igen, ha te is csatlakozol hozzám.

– Nem akarok kimaradni ebből. Tudod, a kalóz nem riad

vissza a harc hallatán.

– Ez igazi harc lesz, életre-halálra.

– Egyszer már megmenekültem az akasztófától. Isten velem

van.

– Reméljük, ezúttal sem hagy el.

A következő reggelen rövid, határozott kopogás hallatszott

Eleanor szobájának ajtaján. Miután az ágyán lévő

összecsomózott lepedőket egy hatalmas párnával takarta le, az

ajtóhoz ment.

Miles Fizgerald állt az ajtó előtt, nem lépett be.

– Asszonyom, őszintén sajnálom, de egy napon belül önért

küldöttség érkezik. Kötelességem önt Londonba vitetni. Nincs

más választásom, mint önt bíróság elé állítani férje

meggyilkolásának alapos gyanújával.

– Nem öltem meg őt, uram – felelt halkan a lány. – Ártatlan

vagyok.

– Asszonyom, bárcsak így lenne. Tiszta szívemből kívánom.

Nekem azonban teljesítenem kell a kötelességemet.

– Persze, persze.

– Készüljön fel az utazáshoz. Egy nap s egy éjszaka áll a

rendelkezésére.

– Ahogy óhajtja. Meg fogom védeni magam; ártatlan

vagyok.

– Papot küldök, könnyítsen a lelkén.

– Küldhet papot, az én lelkem tiszta.

– Isten megsegít mindannyiunkat – felelt Fitzgerald halkan.

– Tudom, ő majd segít – szólt Eleanor.

– Szép napot, asszonyom. Imádkozom önért.

– Én pedig megbocsátok önnek, hiszen a munkáját végzi –

mondta végül Eleanor. A férfi megfordult, s lány bezárta az

ajtót. Egy rövid ideig gondterhelt arccal járt fel-alá a szobában,

nyugtalanabb volt, mint valaha. Majd rávette magát, hogy

visszatérjen a munkájához.

Lassan kifut az időből. Ma este. Ma este kell megtennie.

Csomót kötött, csavart, az ágy súlyát használta munkájának

ellenőrzésében. Művét a folyosón hallatszó legkisebb neszre is

a hatalmas párna alá rejtette, várt, hogy aztán ismét nekilásson.

218

Az ételét egy vénasszony hozta fél. Vizet ígért

mosakodáshoz. A lány nem ismerte.

Imádkozott Gregory sikeres szökéséért.

Hálát adott volna Istennek, ha a fiú nem találja meg

Brendant. Isten tudja, ezek a skótok olyan hirtelen

természetűek. A végén eljön hozzá…

A puszta gondolat is hihetetlen reményt ébresztett szívében.

A remény gyorsan tovatűnt. Neki sem akarja a halálát okozni.

Időről időre a kivégzés fenyegető árnyéka vetült

gondolataira, valósággal pánikba esett, sokkolta az érzés.

Véget ért ez a nap is; eljött az alkonyat.

Ismét kopogtak. Meglepte, hogy fogvatartói megtartják az

udvariasságnak ezen szabályait. Akárhogyan is, annak ellenére,

hogy gyilkossággal vádolják, nemesasszony.

A lepedőket ismét a párna alá rejtette.

– Beléphet – kiáltott.

Az ajtó kinyílt.

A folyosóról halovány fény szűrődött szobájába. Nem látta

tisztán a folyosón álló személyt.

Egy férfi állt az ajtóban. Magas… barna köpenye teljesen

elfedte alakját.

Fején csuklya, mely arcának nagy részét nem engedte látni.

Meglepetten nézett rá, majd felemelkedett, hisz minden az

eszébe jutott.

Párizs, Ile de la Cité palota, ő jött el hozzá ilyen öltözékben.

Vétkeztem! Ezt mondta a férfinak.

Ismét vétkezni fogsz! Hangzott a válasz.

Szíve repesni kezdett.

Túl akaratának határain, remény kerítette hatalmába – ám a

remény hirtelen halálos rémületté változott. Eljött érte! A

bolond.

Az életét áldozná érte.

A herceg emberei mindenfelé. Megölhetik Brendant.

Gyorsan távozásra kell bírnia. Mégis… egész testében remegett.

Nem tudott uralkodni magán.

Megragadta a férfi kezét és térdre vetette magát előtte.

– Eljött hát! – kiáltott.

A férfi hátrahajtotta a csuklyáját, arca láthatóvá vált. Nem

Brendan az. Magas, komor külsejű pap állt előtte, tekintete,

akár az eszelősöké.

219

– Természetesen eljöttem. Az egyház minden gyónást

szívesen hallgat. Földi életedet, meglehet, elveszíted, ám az én

kötelességem, hogy lelked Krisztushoz jusson! Asszonyom,

gyónjon hát, s a király mindent megtesz, hogy megakadályozza

a kivégzését, habár Fülöp király még sokáig fog átkozódni és az

ön fejét követeli. De Lacville gróf örököse ragaszkodik ahhoz,

hogy ön az életével fizessen, amiért ily kegyetlen módon árult

el egy nagytiszteletű embert!

Eleanor döbbenten állt.

– Nem öltem meg a férjemet – szólt jegesen.

– Ha meggyónja…

– Nem gyónhatok meg olyasvalamit, amit nem követtem el!

– Isten és a király könyörületesek mindazokhoz, akik

megbánják bűneiket.

– Ismétlem, nem öltem meg a férjemet. S ön nem a

gyóntatom. Ha tanácsra lesz szükségem, saját papomhoz

fordulok.

– Már nem részesülhet ebben a kegyben.

– Akkor hát, egyenesen Istenhez fordulok. Hagyjon

magamra. Nincs mit mondanom önnek.

– Ezzel veszélybe sodrod bűnös lelkedet.

– Nem hinném; Isten tudja, hogy ártatlan vagyok.

A pap csontos ujjával most a lányra mutatott.

– Lévén Isten teremtménye, kapsz tőlem még egy

lehetőséget.

Azzal elment. A lány követte, majd remegve zárta be

mögötte az ajtót.

Brendan kemény tempót diktált, Eric, Thomas de

Longueville, Hagar, Liam és Collum mindannyian vele

tartottak.

Csak a lovakat pihentetni álltak meg, továbbá tervet

készíteni a várba való behatolásról. Hat emberrel nem

indíthattak támadást.

– Nálunk vannak Lord Gilly embereinek zászlói, ruhái. Az

angol küldöttségként is érkezhetünk – tűnődött Eric.

– Ha Hagar egyetlenegyszer sem nyitja ki a száját – szólt

közbe De Longueville. – Francia kiejtése igen nehézkes,

mindjárt hallani, hogy skót.

Hagar összevonta a szemöldökét.

220

– Sokkal nagyobb létszámú csapatot várnak – fontolta meg a

kérdést Brendan. Majd széttárta a karját. – Nincs jobb ötletem.

Mondhatjuk, hogy Lord Gilly megbetegedett. Én Sir Humphrey

Sayers leszek, a helyettese. Küldöttségünk létszáma sokkal

nagyobb lehetett volna, ám a skót támadások intenzitása igen

erőteljessé vált a múlt hét óta. Sok embert veszítettünk, és

fennáll annak a veszélye is, hogy erődöket kell feladnunk.

– Ki ismer téged Clarinben? – kérdezte Liam.

Brendan vállat vont.

– Eleanor, természetesen, és a szolgálója… – kezdte

reménykedve a felsorolást, majd a fejét kezdte csóválni. – De

Lacville gróf kísérettel utazott. Ők felismerhetnek.

– Viseljünk páncélt a köpeny alatt, és sisakrostélyainkat

tartsuk lehúzva – javasolta Liam.

– Amit tennünk kell, nem más, mint távol maradni a vártól,

megtámadni a prefektust és az embereit – mondta Eric

vontatottan. Arca hirtelen felragyogott. – Sikerülnie kell. A

legtöbb angol nem tudja rólunk, hogy mi sokféle nyelvet

beszélünk.

– Kivéva Hagart – vágott közbe Thomas, ismét kaján

vigyorral az arcán.

Hagar ismét összevonta a szemöldökét.

– A szépfiúk és az angolok beszélik csak azt a nyelvet –

dünnyögött.

Eric krákogott.

– Kelta és francia, mindkettő a szépfiúk nyelve. A norvég,

barátaim, az a férfiak nyelve.

Elnevette magát.

– Milyen jó kedvetek van – mondta vészjóslóan Liam. – A

gonosz barlangjába szállunk most alá.

Eric felállt s a lovához lépett.

– Ez is csak egy kaland, barátom. Nevetnünk kell,

halálunkig. Gyertek.

Már csaknem az útra léptek, amikor Brendan felemelte a

kezét. Lódobogást hallott.

Elbújtak az út menti bozótban. Brendan leszállt a lóról.

A lovas elvágtatott mellette. Megérezte azonban a veszélyt

és megállt. Brendan nem mozdult.

Lova egy lépést tett előre; a lovas tudatára ébredt a

helyzetének. Visszafordult.

221

Mivel Brendan nem akarta, hogy bárki is hírét vigye a

közeledésüknek, a magányos lovas után indult. Őrült hajszába

kezdett.

Ám ahogy a közelébe ért, két alakot vélt felfedezni a lovon.

A lovas nem egyedül ülte meg ménjét. Fiatalasszony ül a

férfialak mögött.

E férfi pedig nem más, mint Gregory.

Gregory is megismerte. Mindketten megálltak.

– Brendan, Sir Brendan, hála Istennek! – kiáltott Gregory. –

Azt hittem, az angolok! Bérgyilkost küldtek utánunk. El sem

hiszem, hogy rátaláltam önre; egész nap utaztunk s

imádkoznak! Brendan, nem is tudja, mi történt.

– De tudom, fiam.

– Meg akarják ölni! Lady Eleanorról beszélek. Kivégzik,

mert azt hiszik, ő mérgezte meg a férjét!

– Igen, tudom.

– Valamit tenni kell.

– Úgy van, Gregory…

– Beszéltem vele és azt mondta, ne jöjjön ide, mert önt is

megölhetik… – Elhallgatott. – Tudta?

– Igen. Egy csapat lovast támadtunk meg nemrégiben, akik

éppen oda tartottak.

Eric ekkor ért mögéjük, s így szólt:

– Talán félrehúzódhatnánk, hogy megtudjuk, Gregory

milyen híreket hozott számunkra.

Így is tettek, kört alkotva leültek, majd hozzáláttak az

ételhez, melyet Molly, Gregory csinos, fiatal nővére hozott

magával.

– A szobájában tartják fogva, még a családja sem keresheti

fel. Én a kastély körül tettem-vettem.

– És a családja?

– Alfred és Corbin zaklatottnak tűnt; Alfred egyébként is

zárkózott, most aggódik. Corbin szenvedélyesebb, azt mondja,

tenniük kell valamit.

– És a franciákkal mi a helyzet, akik De Lacville kíséretét

alkották? – kérdezte Eric.

– Úgy tűnik, nem hisznek az angoloknak. Még francia

földön megismerték a grófnőt, férjének ottani birtokán.

– Tehát… ha harcra kerül a sor, a prefektus embereivel kell

megküzdenünk csupán – tűnődött Brendan.

222

– Ha harcra kerül a sor, a clarini őrségnek engedelmeskednie

kell az angoloknak. Az ott tartózkodó képzett csapat sem

lebecsülendő ellenfél.

– Legokosabb, ha besurranunk, majd meglépünk – javasolta

Eric.

– Magunkra öltjük az angolok öltözékét, és a kapukhoz

lovagolunk.

– Egyelőre biztonságban leszünk így – mondta De

Longueville.

– Igen. Hagar, neked nem szabad megszólalnod – mondta

Brendan. – Nem akarom, hogy lebukjunk.

– Te képviseled majd a testi erőt – szólt De Longueville.

Megkopogtatta a saját fejét. – Mi pedig a szellemit.

– És én? – kérdezte Gregory.

– Te északra viszed Mollyt – felelte Brendan.

Gregory a fejét csóválta.

– Szükségük van rám.

– És miért volna szükségünk rád? – kérdezte Eric.

– Mert én ismerem a várat. Még a szennyvízelvezető

csatornákat is ismerem, ha esetleg rákényszerülnénk a

használatukra. A vár alatt csatornarendszer van. Önök azt

mondják: besurranunk, majd lelépünk. Ismerem az ottani

embereket. Figyelmeztethetem önöket.

– Veled van a nővéred.

– Várhatok az erdőben – szólt Molly. – Nem félek.

Szükségük van Gregoryra. Ismeri a várat, akár a tenyerét.

Eleanort is értesíteniük kell, különben olyasvalamit tehet,

amivel mindenkit veszélybe sodor.

Brendan gondolkozott.

– A tervünk jól hangzik, ám egyetlen rossz szó vagy

mozdulat és minden kiderül; bárki elárulhat minket, akiről nem

sejtjük, hogy felismert minket. Gregorynak igaza van;

szükségünk van rá.

– Igen! – kiáltott fel boldogan a fiú. Ericre nézett. – Most

már megbízik bennem?

Eric viszonozta a tekintetet, majd vállat vont.

– Többé kevésbé. Ha netán egyszer is elárulsz bennünket,

biztosíthatlak, Hagar kitöri a nyakad, még mielőtt

levághatnának minket.

223

– Nem árulom el önöket – jelentette ki Gregory határozottan.

Brendanra nézett. – A grófnőt értesíteni kell. Nem az a fajta

asszony, aki nyugodtan ül a szobájában és bakóra vár.

– Az már igaz – morogta Eric.

– Nos, Gregory, fiatal barátom, van valami ötleted?

Gregory elmosolyodott.

– Azt hiszem, van.

224

16. fejezet

Eleanor készen állt.

Felidézte emlékezetében a hajót és a calais-i házat, s

bátorította magát, azokról a helyekről is megszökhetett volna…

ha nem is Brendan miatt.

A szobaajtóhoz lépett, hallgatózott. Semmiféle nesz nem

ütötte meg a fülét.

Az ágyból lassan elővette az összecsomózott lepedőkből

formált, hosszú kötelet, majd az ablakhoz sietett. Nagy örömére

nem látott őrt posztolni a belső mellvéden. Sebesebben vette a

levegőt.

Itt a lehetőség.

A kötél egyik végét az erős ágyhoz kötözte, miközben az

ajtót figyelte s imádkozott, senki se kopogjon. Ezután az

ablakhoz ment, és ledobta a kötelet. Ahogyan a zuhanó

kötélvéget figyelte, és imádkozott, vajon elég hosszú lesz-e és

leér-e a kövezetig, zajt hallott a szobában.

Villámgyorsan megfordult.

Valaki kopogás nélkül belépett a szobába, s bezárta az ajtót

maga mögött.

Az a nyomorult pap visszatért. Semmiképpen sem rejthette

el a szökésre utaló egyértelmű jeleket. Eleanor sietve

megragadta a kötelet.

– Ne! – szólt a férfi nyersen.

Mellette termett, mielőtt kilendülhetett volna az ablakból.

Elemi erővel szorította meg.

– Isten szolgája! – kiáltott Eleanor. – Maga átkozott, önző

gazember! – Próbált szabadulni a szorításból, közben ütött,

rúgott.

– Te vadmacska! – tört elő a férfiból, s elrántotta a lányt az

ablaktól. Mindketten a padlóra zuhantak. A lány hevesen

küzdött, karmolt, harapott… majd rúgott, s erre a férfi nem

számított. Ellenfele felmordult; szorítása egy pillanatra

megszűnt. A lány az ablakhoz rohant, de a férfi ismét mögötte

225

termett. Újra elkapta. Eleanor megfordult, rúgott, vágott. A férfi

karja, akár a béklyók.

– Elhallgass! – parancsolt rá a támadó.

– Engedjen…

– Kis bestia! Fejezd be! – Ismét rávetette magát a lányra, és

a padlóra rántotta. Eleanor kétségbeesetten vonaglott a földön,

de bármit is tett, végül a férfi megragadta, súlya pillanatok alatt

a lány lábára nehezedett, ujjai lefogták a csuklóját, Eleanor

levegőhöz is alig jutott.

A padlóhoz szegezték. Eleanor csaknem felkiáltott. A férfi

keze most a szájára tapadt. Eleanor megdöbbent, mikor

visszacsengtek emlékezetébe a támadó szavai. Az akcentusa. A

csuklya most hátrahullott és meglátta az arcát. Még mindig

döbbenten feküdt. A férfi keze elemelkedett a lány szájáról.

Levegőhöz jutott.

A papi csuha alatt ezúttal Brendan rejtőzött.

– Brendan!

– Tudhattad volna! – mérgelődött a skót. – Mintha nem

viseltem volna még ezt az álruhát!

– Nem tudtam… Az imént egy pap jött hozzám, igazi pap, s

nem is az én papom. Akkor azt hittem, ön az.

– Óh? Azt feltételezte, az egész angol nemzettel harcba

szálltam, csakhogy eljöjjek önért?

– Nem! Csak a ruha miatt! – védekezett a lány. Még mindig

a padlón feküdtek, összeölelkezve. Eleanor alig hitte el, hogy a

férfi eljött érte. Az arca oly közel van. Tekintete őt figyeli,

nyughatatlanul. Eleanor mosolyogni próbált, s leplezni a

reszketését. Ez őrültség.

– Nem lett volna szabad ide jönnie – mondta végül. –

Egyedül is elboldogultam volna.

– Nem hinném. A meneküléshez használt kötél nem elég

hosszú.

– De igen! Sokáig, keményen dolgoztam rajta. S tervem is

van – füllentett a lány. – Kérem engedjen!

A férfi engedelmeskedett, segített neki talpra állni. Eleanor

lesütötte a szemét. Nagyon vágyott arra, hogy a férfi karjába

vesse magát, ám azt is tudta, most nem teheti. Így hát elfordult

és az ablakhoz ment. A lelógó kötelet figyelte.

Brendannak igaza van. Nem elég hosszú. Lezuhanhatott

volna a kövezetre, és nyakát töri.

226

Nem fordult a férfi felé, ahogy telt az idő, félelme egyre

jobban erősödött. Ő itt van, s a prefektus fegyveresei is itt

vannak. Ebből a halálos csapdából semmiképpen sem

menekülhet!

– Hölgyem, figyelje meg azt a kötelet alaposan.

Megtette. A férfihoz fordult.

– Jól ugrom.

– És törött lábbal is jól mászik lefelé a falakon?

Remegett. Eljött; őérte. Térden állva kellene hálálkodnia. A

legkevesebb az volna, hogy a karja közé veti magát… most,

utoljára. Megérinti az arcát. S felidézi a múltat.

Ez a férfi őrült.

Eleanor a szobaajtóra nézett. Bármikor benyithatnak.

– Hol az igazi pap? – kérdezte a lány.

– Azóta a teremtőjével társalog.

– Megölt egy papot? – kérdezte hevesen a lány.

– Megkötözve fekszik a templom alatti sírkamrában. Van ott

még valaki, aki sokkal barátságosabban viselkedett, támogatta

ügyünket. Természetesen javasolta, hogy őt is jól kötözzem

meg.

A lány döbbenten hallgatta.

– Segített önnek?

– Igen.

– Hogyan sikerült… rávennie?

– Hölgyem, később mindent megbeszélünk. Nem merek

sokáig időzni itt; ön úgy viselkedik, mint egy hárpia, nem pedig

úgy, mint egy bűnbánó lélek.

– Nem erezhetek bűnbánatot olyasmi felett, amit nem

követtem el…

– Eleanor, én nem vádolom önt! A helyzetéről tájékoztatom.

Nem sok időm maradt. Holnap az önt kísérő katonák között

viszontláthat.

– Micsoda? – kérdezte döbbenten Eleanor. – Ez igazán

őrültség; jobb lenne Edward király bocsánatáért esedeznem…

– Az volna igazán őrültség! – felelt Brendan.

– Uram, ön Angliában veszedelmes bűnöző, kinek a fejére

vérdíjat tűztek ki.

– Ön pedig könnyen lehet egy fejjel rövidebb, figyeljen rám

tehát! Ha holnap meglát, semmilyen jelét ne mutassa annak,

hogy felismert, megértette? Eric velem lesz, De Longueville

227

úgyszintén. Úgy kell viselkednie, mintha sohasem látott volna

bennünket.

Eleanor még mindig remegett, a férfira nézett, továbbra sem

hitte, hogy mindez megtörténhet, a férfi illata teljesen elvonta a

figyelmét a szavakról.

Brendan az ablakhoz lépett és sietve felhúzta a kötelet.

Eleanor megérintette a karját.

– Mi lesz Fitzgerald embereivel? – kérdezte.

A férfi a fejét csóválta.

– Mit kér, mit tegyek, hölgyem? Ha ellenállnak…

– Ő csak a kötelességét végzi.

– Akkor hát imádkozom, legyen érzéke a megadáshoz.

A lány nem szólt, szerette volna hinni, hogy végül Fitzgerald

lesz az, aki könyörületre szorul. Eleanor lehajtotta a fejét.

– Nem akarok több áldozatot ebben az ügyben! – mondta

végül fájdalommal teli hangon. – Még reménykedem. Csak

gyanúsított vagyok, nem pedig vádlott.

Brendan nem mozdult, őt figyelte.

– Nem hagyom itt. Rosszul látja a helyzetet. Már készülnek

az ön halálára.

Eleanor ráemelte a tekintetét.

– Amint láthatja, nem állt szándékomban itt maradni.

Meglehet, a legokosabb az volna, ha ezt tenném. Bizonyosan

bíróság elé visznek. Úgy ismernek, mint Santa Lenora. Az

udvarban meg tudom védeni magam, és senkinek sem kell

kockára tennie az életét miattam…

– Ez az a hely, ahol kockán forog az életünk! – felelt

hevesen Brendan.

– S a veszély egyre csak nőni fog, ha itt maradnak! Önnek és

az embereinek mennie kell. Még ma este! Mielőtt felismernék

önöket. A saját embereim életét sem akarom kockára tenni.

Tudnom kell egyedül is tisztáznom magam. Ha megmérgezték,

hát valaki más a bűnös. Ha elszököm, olyan, mintha beismerő

vallomást tennék. Istenemre esküszöm, nem én voltam. Valaki

hátha szól az érdekemben. Én hiszek Istenben, Brendan.

Tudom, hogy megsegít. Nem én tettem. Sohasem öltem volna

meg Alaint, soha…

– Isten már megsegítette. Itt vagyunk – szólt a férfi

mérgesen.

A lány hátralépett, a fejét ingatta.

228

– Ezt nem úszhatja meg! – válaszolt Eleanor halkan. –

Túlságosan kockázatos…

– Képesek vagyunk rá! – Tett egy lépést a lány felé, majd

megragadta a vállánál fogva. Komor arckifejezéssel szólt hozzá,

közben mélyen a szemébe nézett. – Hallgasson a szívére! –

folytatta nyersen.

– Angliában vannak törvények, jó törvények…

– Az igazságszolgáltatás pedig félrevezethető.

– Brendan, én nagyon hálás vagyok önnek. Nem látja?

Eléggé hálás ahhoz, hogy ne hagyjam értem az életét áldozni.

– Nem fogunk meghalni!

– Nem értek egyet a tervével. El kell tűnnie innen, el kell

hagynia Clarint, most, azonnal. Reggel feladom önt.

– Dehogy tenne ilyesmit, hölgyem. Azért mondja ezt, mert

hinni akarja, az ön nagybecsű Angliája majd végül felmenti önt.

Ön is tudja azonban, hogy ez nem igaz. Különben miért vágott

volna neki egyedül az ablakon át?

– Elegendő idő állt a rendelkezésemre s mindent jól

megfontoltam. Az unokatestvéreim nem engedtek volna el

egyedül. Egyikük Londonba jön velem. Meg fog védeni…

– Mi? – kiáltotta a skót. – A fenébe is! Nem hagyom itt!

Nem fogja azt a bolond fejét a vérpadra vinni. Miért tenné,

hölgyem? Egy kőhalomért; ezért a földért, s a halott férje

vagyonáért?

– Hogy a jó hírnevemet megőrizzem! – Most már Eleanor is

kiabált.

– Sokkal könnyebb valakinek a hírnevén esett csorbát élve

kiköszörülni, mint holtan!

– Brendan…

– Mennem kell. Tudják, hogy nem fog beismerő vallomást

tenni. Reggel pedig eszébe ne jusson elárulni engem, ha

valóban nem akar vérontást. Nem fog megismerni, sem engem,

sem az embereimet.

– Nem veszi észre? Ez lehetetlen. Alain emberei felismerik!

– Abban az öltözékben, amit holnap viselek majd, nem

fognak.

– Brendan, könyörgöm, figyelmeztetem, hogy ez őrültség…

Az ajtó hirtelen kinyílt, mielőtt a lány befejezhette volna. Az

őr nyitott be.

– Atyám, csak nincs valami baj?

229

Egy utolsó mosoly és figyelmeztető tekintet Eleanor

irányába, majd Brendan lehajtotta a fejét, hogy csuklya ismét

eltakarja az arcát.

– Fájdalom, fiam, ez a lány itt pokolra fog jutni, nem

segíthetek rajta! – mormogta feleletképpen a skót.

Meghajolt majd elhagyta a helyiséget.

Eleanor hirtelen nagyon gyengének érezte magát. A padlóra

rogyott reszketve.

Álmodozni merészelt, hogy ez a férfi jöjjön el érte!

Eljött.

Rettegni kezdett.

Miután Brendan kilépett a szobából, az ajtó előtt

figyelmeztette az őrt, jól tartsa nyitva a szemét.

A főbejáraton távozva tapasztalnia kellett, hogy habár a

prefektus őrt állított a lány ajtaja elé és emberei őrségben álltak

a kapuknál s a felvonóhídnál, a család tagjait nem őrzik a

nagyteremben. Gregory ellátta információkkal a várról és a

családtagokról. Alfred magas, kemény, büszke ember, erkölcsös

és istenfélő, vállain óriási felelősség nyugszik. Öccse, Corbin

jóképű, sármos, ironikus, elfogadta a másodszülött fiú szerepét,

csaknem vagyontalan, a családi birtok kisebb területei képezik

csak vagyonát nagybátyja – és unokatestvére, Eleanor –

jóvoltából.

Itt van továbbá Corbin felesége, Isobel.

Apró termetű, előkelő, igazi szépség. A kandalló előtt ült,

miközben ő lassan áthaladt a termen. Brendan először azt

gondolta: távozni minél előbb.

Ezt követő gondolata: hallgatózni.

– Nem mehetsz vele Londonba! – ellenkezett Isobel,

miközben megfogta férje kezét. Őszinte és szerető feleségnek

tűnt. Szavai komolyan csengtek.

– Alfred sokkal jobban intézi a birtok ügyeit, mint én –

válaszolt Corbin, s elhúzta a kezét. – Valakinek mennie kell.

– Te sem mehetsz el! – kiáltott a nő, s felemelkedett. – A

király elküldte a parancsát; háborúba hív, csapatokat kell majd

vezényelned északon. Corbin, nem mehetsz Londonba! Ha nem

engedelmeskedsz a király parancsának, letartóztatnak! Alfred,

mondd neki, hogy ne menjen!

Alfred a nőre nézett.

– Egyikünknek mennie kell.

230

– Ez őrültség! – fakadt ki a nő, dühében a lábával

dobbantott. Visszasietett a székhez, amin Corbin ült és a tüzet

figyelte gondolataiba merülten. – Mindent kockára teszel!

Corbin, ez a nő nem ártatlan! Elárulom neked, meg akart

szabadulni a férjétől, mindenáron!

– Isobel, gondját viselte. Nem érted? – kérdezte Corbin.

– Az orvosok mérgezést állapítottak meg. Te pedig ezt nem

érted? –kérdezett vissza Isobel. – A drágalátos Eleanor! Ezt

tette, azt tette! Mindketten vakok vagytok és süketek?

– Isobel…

– Milyen más magyarázat lehetséges?

– Fertőzés kerülhetett az ételébe… – kezdte Corbin, de

addigra Isobel már Alfredre támadt.

– Te ölted meg?! – kérdezte hevesen.

– Jóságos Isten, nem, te asszony! – kiáltott fel Alfred a

feltételezés hallatán.

– Eleanornak jól jött a gróf halála – folytatta Isobel. – Elenor

halálából pedig, Alfred, egyedül te húzhatnál hasznot.

Alfred felállt, majd a terem közepén álló hatalmas asztalra

csapott és így kiáltott:

– Asszonyom, efféle szavaknak nincs helye e házban. Én a

csatatéren harcolok. A méreg az asszonyok fegyvere. Lassú és

gyötrelmes halált hoz.

Isobel elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta:

– Erről van szó, Alfred.

– Eleanor sohasem tenne ilyesmit.

– És ha kétségbeesésében tette? – tette fel a kérdést Isobel.

– Miért lett volna kétségbeesett helyzetben? Nagy

odaadással ápolta Alain grófot.

– Én azonban azt hiszem, kétségbeesésében tette – felelt

Isobel halkan. – Nézzétek, azt hiszem, gyermeket vár.

– Egy gyermek érkezése legnagyobb örömükre lett volna

mindkettőjüknek, Isobel – szólt Corbin, aki végül felállt a

kandalló melletti karosszékéből.

– Csak akkor, ha a gróf volna a gyermek apja! – folytatta

Isobel.

Senki sem szólt.

– Isobel, mire gondolsz? – kérdezte Corbin.

– Tudom, mindketten szeretitek az unokatestvéreteket –

kezdte Isobel –, és megértem, hogy nem akartok tudomást venni

arról, hogy gonosz is lehet! A franciák rebesgetik, a pletyka

231

terjed. Miután Eleanor fogságba esett, megtört, és szövetségre

lépett Wallace-szal és Grahammel, ez utóbbi szabadította ki a

kalózok fogságából, az erdei farkas, aki az északra vezető régi

római úton minden szállítmányt megsarcol. Meglehet, első

alkalommal kényszerítette… ám később, maga a francia király

is látta, mi történik és hangot adott aggodalmának,

figyelmeztette a lányt.

– Isobel, ez nyilvánvalóan hazugság. Szóbeszéd csupán! –

Alfred igen haragos lett.

Isobel fejcsóválva folytatta.

– Nem hált a férjével. Külön szobában töltötték az éjszakát.

– Az előkelő emberek mindegyike így tesz az általunk ismert

világban – hangzott Corbin válasza.

– Külön hálnak?

– Drágám, mi is így éltünk – mondta Corbin.

Isobelt nem elégítette ki ez a válasz.

– Az öreg gróf már nem lehetett képes…

– No?! – érdeklődött Corbin, közben sört töltött a hatalmas

étkezőasztalon álló korsójába. – Ezt a maga a gróf mesélte

neked?

– Egy asszony tudja az ilyesmit.

A férfi felemelte mindkét kezét.

– Az unokatestvérem nem ölné meg a férfit, akihez feleségül

készül menni, azért, mert nem… nemzőképes.

– Ha azonban terhes…

– Isobel, miből vontad le azt a következtetést, hogy Eleanor

gyermeket vár?

Isobel ismét hallgatott egy ideig, majd sunyi mosoly ült

arcára, és megismételte előbbi feleletét:

– Egy asszony tudja az ilyesmit.

– Isobel, az unokatestvéremmel tartok, punktum – felelt

Corbin keményen. – Meg kell neki adni a lehetőséget, hogy

védekezhessen.

– Ahogy akarod. De elveszítheted a bátyádat, ha így teszel.

Alfred az asztalfőn álló székbe roskadt.

– Meg kell ragadnunk ezt az egyetlen lehetőséget – felelte.

Megrázta a fejét. – Te jó ég, szinte belebetegedtem ebbe!

– Talán az étel… – vetette fel titokzatos arccal Isobel.

Felnézett a nőre.

– Most, hogy az unokatestvéremet fogva tartják, ő nem

lehetett a bűnös, nem igaz?

232

– Hallottam az orvosokat. Alaint lassanként mérgezték meg

– felelte Isobel.

Brendan eleget hallott. Elhatározta, hogy gyorsít léptein.

Isobel azonban felnézett most, észrevette a termen áthaladó

papot.

– Atyám! – kiáltott, majd talpra ugrott.

A férfit először kísértette a gondolat, hogy továbbhaladjon,

ki a helyiségből, mintha nem hallaná a nőt. Azonban nem akart

gyanút kelteni. Megállt tehát.

Isobel odalépett hozzá, jámboran összefont kezekkel.

– Atyám, meggyónta-e bűneit a hölgy neked?

– Nem, asszonyom. Ártatlannak vallja magát. Természetesen

imádkozni fogunk a lelkéért.

Corbin is közelebb lépett.

– Meglehet, valóban ártatlan.

– Isten tudja az igazságot, fiam – fejét továbbra is lehajtva

tartotta.

– Vele tartok; bizonyítom ártatlanságát.

Brendan hezitált egy darabig, csodálkozott, hiszen a férfi

szándéka – unokatestvére ártatlanságának bizonyítása és

életének megmentése – komolynak tűnt. Ő viszont nem akarta,

hogy a lányt családjából bárki is elkísérje az utazásra. Eleanor

nem akar újabb vérontást, erre azonban mégis sor kerülhet. El

akarja kerülni rokonai elvesztését.

– A legjobb volna talán, ha szót fogadnál a feleségednek és

itt maradnál.

– Még te, Isten szolgája sem állsz ki mellette?!

– Angliában vagyunk; pártatlan bíróság fog dönteni

ügyében, igaz?

– Nincsenek bizonyítékai – nyögte Alfred az asztal mellől. –

Atyám, megkínálhatjuk esetleg sörrel, borral?

Alfred rosszul nézett ki. Brendan úgy döntött, tartózkodik

ételt vagy italt magához venni ebben a házban. Fellobbant

benne a tűz; hirtelen harag a nővel szemben, akinek a

megmentésére érkezett. Vajon igaz, amit hallott? Nem a

mérgezés; nem hitt Eleanor bűnösségében. Ami azonban a

gyermeket és Alainnel való kapcsolatát illeti…

– Köszönöm, nem, uram. Igyekszem vissza a templomba,

imádkoznom kell. Továbbá, igen elfáradtam.

– Az imént nem maga ment hozzá – szólt Isobel, összevont

szemöldökkel.

233

– Ez így van. Úgy gondoltuk, talán egy másik testvér

változást idézhet elő a hölgy viselkedésében.

– És sikerrel járt? – kérdezte Corbin.

– Nem, uram, sajnos, nem. Ha megbocsátotok, távozom, s

értetek is imádkozom majd. – Komoly mozdulattal vetett

keresztet Isobel felé. – Az Úr szeme rajtad, lányom.

– Ámen – suttogta a nő.

– És megóv a nők számára fenntartott purgatóriumtól, ahol a

bűnösök örökké pergő nyelvét szájkosár hideg vasa kényszeríti

némaságra az idők végezetéig.

Távozott, mielőtt Isobel felelhetett volna.

Brendan visszatért a parókiára, ahol embereit páncélruha

nélkül találta, amint a kövérkés Gillean atya kiváló ételeit élték

fel.

Gillean atya figyelmeztette őket, hogy reggel, mikor útnak

indulnak, sárosan, koszosan, lehetőség szerint az ütlegelésnek

szemmel látható nyomaival és megkötözve, akár egy levágásra

ítélt disznót hagyják őt hátra a másik pap társaságában, aki a

prefektus szolgálatában állott.

Habár érkezéskor megfélemlítették az egyházfit, és úgy

döntöttek, megkötözik, jelenleg a szoba végében álló kis

asztalnál ült és Hagarral sakkozott, aki nem bizonyult nagy

tehetségnek a játékban. Bort ivott és néha káromkodott.

Thomas de Longueville vállalta magára a főzés feladatát

Gregory társaságában, aki elsőként lépett a templomba és

javasolta Brendannak, hogy a fiatalasszony gyóntatójaként

lépjen a kastélyba. De Longueville azóta felszolgálta az ételt, és

arról beszélt nekik, hogy túl sokáig éltek az erdőben bogyókon

és nyers húson, s mit sem tudnak a fold ajándékairól, a

fűszerekről.

Brendan a tál meleg, ínycsiklandó pörkölthöz ült. Miután

farkasétvággyal elfogyasztotta, észrevette, hogy Eric őt figyeli

és kész meghallgatni, mi történt.

– Nehézség nélkül közel tudtál kerülni Eleanorhoz?

– Besétáltam a kastélyba, fel a lépcsőkön, egyenesen a

szobájába. Éppen szökni készült, az ablakon keresztül – mondta

komor arccal.

– Akkor hát megtudta, hogy megérkeztünk?

– Igen, és azt mondta, menjünk haza.

Eric felkacagott.

234

– Önerőből készült szökni!

– Miután tudattam vele, esetleg nyakát szegheti,

megváltoztatta döntését. Most Londonba akar menni, hogy

bíróság előtt bizonyíthassa ártatlanságát.

Eric feléje hajolt.

– Nem árul el minket reggel? Ha kell, kész vagyok

kockáztatni az életem, de ha a nő meggondolja magát, nem

vagyok hajlandó.

– Nem árul el minket – felelt Brendan ingerülten.

– Akkor miért vagy ennyire dühös?

Brendan habozni látszott.

– Erről jobb, ha nem beszélek – felelt. Elkiáltotta magát. –

Gillean atya!

– Igen, fiam.

– Mindig ilyen makacsul viselkedett ez a lány?

– Akár egy öszvér! – hangzott a válasz.

Mindannyian nevettek, Gillean pedig felállt a sakktábla

mellől és Brendan elé lépett.

– Igen, fiam, csökönyös, akár egy öszvér, és őszinte is. Nem

ölte meg a grófot, s neked pedig minden segítséget megadok.

Ettől függetlenül angol vagyok. S ha legközelebb erre jársz…

– Szétcsapsz közöttünk! – fejezte be Liam a mondatot

nevetve.

– Angol vagyok, s hű a királyomhoz.

– Mégis itt vagyunk most – felelte halkan Brendan, és a

férfit figyelte.

Gillean tétovázott.

– Valóban. Itt lehetne a beleegyezésemmel vagy anélkül

egyaránt. Jobb azonban, ha ezt az estét széken ülve töltöm, mint

a kőpadlón fekve, akár a holtak. Meg aztán a hivatásom, uram;

az ember elsőként Istennek tartozik felelettel, a király csak a

második. Istennek hála, eleddig mindkettőnek azonosképpen

válaszoltam. S most, megbocsát, de visszatérek ahhoz a favágó

külsejű méla fickóhoz és a játékhoz.

Azzal elballagott.

– Készen állunk a reggelre? – kérdezte Brendan.

– Kész vagyunk – felelt Eric. – Igen, készen állunk.

Brendan és emberei teljes fegyverzetben, lehúzott

sisakrostéllyal ültek lovaikon és vártak. A prefektus, Miles

Fitzgerald, kötelességéhez híven, kivezette Eleanort a házból. A

235

lány prémszegélyes köpenyt viselt, mely kellőképpen

melegítette a hosszú utazás során. Fejét magasra tartva

lépkedett, haját befonva viselte, melyet csupán egy szalag

díszített és fátyol takart. Fitzgerald előtt haladt. Brendan

csóválni kezdte a fejét, mikor látta: Corbin velük tart, hogy

védelmezze unokatestvérét.

A lány Fitzgerald fegyveres lovasaihoz ért, akik azonban

páncélt nem viseltek. A kastélynál a falusiak csoportja

gyülekezett.

Paradicsomot dobáltak a fegyveresekre. Fitzgerald arcára is

jutott. Az dühösen átkozódott, és a kardja után nyúlt. Az

emberei ugyanígy tettek.

Eric, aki Brendan mellett állt, kelta nyelven szitkozódott,

persze csak halkan.

Eleanor megfogta Fitzgerald karját.

– Kérem! – kiáltott. – Ne féltsetek, megvédem magam. Ezek

az emberek itt parancsnak engedelmeskednek csupán. Kérlek

benneteket, a kedvemért, ne lázadjatok.

Közelről figyelték, amint Fitzgerald Eleanort egy várakozó

lóhoz vezeti. A lány nem szállt fel. Beszélni kezdett a férfihoz.

– Mi folyik itt? – kérdezte Eric.

– Nem tudom – szólt Brendan, nagyon figyelt.

A beszélgetés egyelőre nem akart véget érni, Eleanor immár

makacsul csóválta a fejét.

– Tudnom kell, mi történik – morogta Brendan.

– Nem mehetsz oda! – ellenkezett Eric.

– Oda kell mennem.

Brendan megsarkantyúzta a lovát, odaügetett.

– Miért a késlekedés? – kérdezte udvariasan angol harci

ménje hátán ülve.

– A grófnő ragaszkodik a szolgálójához.

Eleanort nézte, szeme kivételével arcának többi részlete

rejtve maradt.

– Vannak más szolgálók, hölgyem.

– Bridie-nek jönnie kell.

– Miért nem hozhatjuk magunkkal azt az átkozott cselédet,

hogy túl legyünk ezen? – kérdezte Fitzgeraldot.

– Lady Eleanorral tartott a tengeren, s Franciaországban.

Bűnrészességgel vádolhatják majd.

236

– Szemtanúként hallgathatják meg a védelmemben – szólt

Eleanor irtózva. – Független bíróság tárgyalja majd ügyemet,

nem?

– Veszélyes lehet magunkkal vinni azt a nőt – morogta

Fitzgerald.

– Ugyan! Csont és bőr! – ellenkezett Eleanor. Határozottan

állt, a szél fátylának finom szövetét lebegtette. – Nélküle nem

megyek sehová.

Brendan Fitzgeraldra nézett.

– Sir, Skóciában nem egy csatát kell megvívnunk – kezdte

komolyan. – Nem vesztegethetünk több időt egy úrnő

cselédjére. Könyörgöm, hozzuk azt a nőt is. Kezeskedem érte.

Fitzgerald felnézett rá.

– Ahogy óhajtja.

Brendan visszatért az embereihez. Ismét várniuk kellett.

Bridie-t elővezették, szemében félelem csillogott, Eleanor

próbálta nyugtatni.

Eleanor udvariasan visszautasította Fitzgerald segítségét, és

maga szállt fel a lóra.

A tömeg zúgolódni kezdett. Brendan ismét Fitzgeraldhoz

léptetett.

– Sir, indulnunk kell.

– Úgy van! – Azzal a prefektus a menet élére lovagolt.

Eleanort lovasok vették körül. Corbin páncélingben, köpenyén

büszkén viselve Clarin színeit, a lány mögött ügetett.

Brendan és emberei mellettük haladtak. Már áthaladni

készültek a felvonóhídon, de az emberek még mindig követték

őket, próbálták megérinteni Eleanort.

– Isten önnel, asszonyom! – kiáltotta feléje egy gyermekét

karján tartó anya.

– Isten tudja, mi az igazság! – hallatszott egy kötényt viselő

kovács szava.

– El az útból! – kiáltott Fitzgerald egy idős emberre. – El az

útból, különben eltaposlak.

– Isten áldjon benneteket, tartsatok meg imáitokban! –

kiáltotta Eleanor. – Istenre bízom magam, s tudom, megment.

Az emberek elmaradtak. Brendan észrevette a lány arcán,

mennyire szenved. A többiek mellett lovagolt és ügyelt az őket

követő falusiak épségére.

Ahogy szabaddá tették az utat, Fitzgerald ügetést vezényelt.

237

Hamarosan maguk mögött hagyták a fehér fénnyel pompázó

bástyát, majd lassítottak az iramon. Londonig hosszú út állt még

előttük. Bizonyára megállnak majd éjszakára. Ahogy telt az idő,

egyre mélyebbre hatoltak azonban az országba, melyet Anglia

királya keményen a kezében tartott.

Mint ahogyan azt előre eltervezték, mindent megtettek, hogy

hátul maradjanak. Brendan ítélte meg a távolságukat; amíg

nyugat-délnyugatnak tartottak, nem kellett félniük.

Elhatározták, hogy kétfelé válnak, amikor elérik a folyót,

melyen miután átkelnek, a London felé vezető útelágazáshoz

jutnak.

De Longueville úgy tűnt, élvezi a prefektus embereinek

társaságát, igyekezett társalogni velük.

Eleanor szótlanul lovagolt, néha váltott csak egy-egy szót

unokatestvérével. Csak a tekintete árulta el, mennyire feszült

hangulatban van.

Nagy sokára Fitzgerald hátrafordult.

– A folyónál megállunk! – hangzott a parancsa.

A parancsra Brendan számított tervében.

A folyóhoz értek. Fitzgerald megálljt parancsolt.

Emberei leszálltak a lóról, Brendan emberei ugyanezt tették.

Felkészültek a támadásra.

Már éppen leszállt volna a lováról, mikor Fitzgerald

megállította.

– Sir Humphrey, az embereinek nem szükséges leszállniuk a

lóról.

Megállt egy pillanatra.

– Az embereim és a lovaik egyaránt szomjasak – felelt

Brendan.

– Ahogy gondolja. Itt azonban elválnak útjaink.

– Nem értettem, uram.

– Elhagytuk már a falusi csőcseléket. Visszatérhetnek, hogy

folytassák a harcukat Skóciában az ottani gyülevész népség

ellen. Itteni szolgálatuk ezennel véget ért.

– Nem merjük magukra hagyni önöket – mondta Brendan.

– A veszély elmúlt. Ha a hölgy szökni próbál, elkapjuk, s ott

helyben az életével fizet.

– Azért megyünk, hogy bíróság elé álljon! – kiáltott Corbin

dühösen.

– Nem fog szökni – szólt Fitzgerald, aki Brendant figyelte. –

Sir Corbint apró darabokra vágjuk, ha ilyesmivel próbálkozik.

238

– Ez nem a király igazságszolgáltatása! – kiáltott Eleanor.

– Hölgyem, maradjon ott, ahol van.

Brendan leszállt a lóról, mintha a folyó felé tartana, hogy

itasson. Eleanor nem szállt le. A skót imádkozott, hogy a lány

ne szálljon le. Fitzgerald mellé érve érezte, mindenki őt figyeli.

– Nem ezt a parancsot kaptam.

– Most én parancsolok, és azt mondom, többé nincs szükség

önökre.

Fitzgeraldot figyelte, próbált időt nyerni.

– Ahogyan beszél, kezdek kételkedni a hölgy Londonba

érését illetően, s abban, valóban bíróság fogja-e eldönteni

bűnös-e, vagy ártatlan.

– Ez nem az ön dolga.

– Azt mondom, az.

– A kíséret itt két részre válik! – kiáltott dühösen Fitzgerald.

– Nos, akkor – felelt Brendan. – Ahogy óhajtja, elválunk.

Ekkorra Eric Fitzgerald mögé ért. Nem rántott kardot,

hanem kést fogott a prefektus torkához. A penge a nyaki ütőér

felett pihent.

A prefektus emberei fegyvereikhez kaptak; ám hamar

felismerték kedvezőtlen helyzetüket. Csak egyikük indult meg,

ám Fitzgeraldnak volt lélekjelenléte gyorsan ezt kiáltani:

– Megállj, te bolond! Ennek a fickónak nem egy emberélet

szárad a lelkén!

– Bölcs felismerés – gratulált Brendan. – Dobjátok el a

fegyvert.

A prefektus emberei haboztak. Tekintetük lopva kereste

parancsnokukét. Brendan érezte, valami nincs rendjén, ám

pillanatnyilag nem állt rendelkezésére elegendő idő, kideríteni

az angolok valódi szándékát.

– Szembeszálltatok a király akaratával! – dühöngött

Fitzgerald, s fürkészőn figyelte a férfit, aki ennyire aláásta a

tekintélyét.

– Én szálltam volna szembe? – kérdezte Brendan. – Nem ön

akart önkényesen bíráskodni, uram? Nem akarta, hogy a hölgy

Londonba érjen?

– Ne legyen nevetséges! Lehetővé tettem, hogy

engedelmeskedjenek a király parancsának.

– Nos, mint láthatja, nem engedelmeskedem a király

parancsának. Mondja meg az embereinek, hogy dobják el a

fegyvert. Most. Vagy meghal, mielőtt harcra kerülne a sor.

239

Eric keményebben szorította a kést a prefektus torkához.

Keskeny csíkban vér serkent a mozdulat nyomán.

– Dobjátok el a fegyvert! – mennydörögte Fitzgerald.

A kardok egyénkén a földre hulltak.

– Barátaim, a késeket is! – javasolta Brendan.

Eric még mindig nem engedte el Fitzgeraldot.

– Humphrey, parancsolja meg az emberének, hogy vegye le

rólam a kését, különben, esküszöm, felköttetem – figyelmeztette

Fitzgerald.

Ám Brendan egyelőre várt, Eric ismerte a szándékát.

– Hagar, van egy nyaláb kötelünk az urak számára? Liam,

jófajta acél hever itt szanaszét, összeszednéd?

– Ezzel túl messzire ment, Humphrey! – sziszegte

Fitzgerald. – Ez erőszak. A király fegyveresei ellen elkövetett

erőszak…

– Kétlem, hogy a királynak tudomása volna erről az

egészről, Fitzgerald – vágott közbe Brendan. – Ám ez nem is

fontos. Collum, segíts, légy szíves, ellenőrizd, elég erősek-e

kötélre kötött csomók. Nem akarjuk, hogy barátaink túl hamar

lerázzák magukról annak békéjét, nyugalmát. Gregory, fogj te is

néhány kardot.

– Hivatalos személy elleni erőszakért – vicsorgott Fitzgerald

– félholtra kínozzák, kasztrálják, kibelezik, s akkor, csak ezután

szabadítják meg kínjaitól és fejezik le.

– Jól tudom, hogy megy ez – felelt Brendan. – Talán

foghatnád keményebben azt a kést, Eric, túl sokat beszél.

– Keményebben? Örömmel – válaszolt Eric tettre készen.

Fitzgerald elhallgatott.

Emberei még mindig nem hittek a szemüknek, viharos

tekintetétől kísérve hagyták magukat megkötözni.

– Ide hallgassanak – szólalt meg végül Corbin. Csendesen

ült lova nyergében s kissé hitetlenkedve figyelte a

fejleményeket. – Hiszek Eleanor ártatlanságában, de ön, Sir

Humphrey, ezzel a tettével magára vonta a király haragját…

– Vele mit csináljuk? – kérdezte Liam.

– Hagyjátok – javasolta kereken Collum. – Uram, leszállna?

– Nem! – kiáltott Eleanor. Nem érdekelte többé Fitzgerald

szándéka, s úgy tűnt, megértette, az angol felügyelete alatt talán

nem jutottak volna Londonba. – Nem hagyhatják Corbint

ezekkel az emberekkel!

240

– Ő hozzánk tartozik! – kiáltott Fitzgerald hevesen. –

Akárkik is legyenek. – Majd Ericre sandított, aki ismét jobban

szorította a kést.

– Nem hagyhatják itt! – ismételte Eleanor, kékesszürke

tekintete találkozott a Brendanéval.

Igaza volt.

– Ember! – ellenkezett Liam. – Már így is van velünk egy

asszony, bocsásson meg Lady Eleanor, s vele a cselédje…

– Mit képzelsz, otromba fajankó! Jobban megülöm a lovat,

mint legtöbb férfi! – szakította félbe Bridie váratlanul.

Liam rá sem hederített.

– Most magunkkal viszünk egy angolt is?

– Skótok! – szisszent fel Fitzgerald.

– A Jósten áldja meg! – morogta Collum. – Milyen jó

megfigyelő!

– Ja, most már én is megszólalhatok rossz franciaságommal?

– kérdezte Hagar.

Brendan nem felelt.

– Corbin velünk jön.

– Nem megyek sehová skótokkal! – csattant fel Corbin.

– Angol kard által hal inkább? – kérdezte Brendan.

– Corbin, ezek az emberek meg akarnak ölni, nem látod? –

mondta Eleanor. – Nem is állt szándékukban Londonba vinni

minket!

– Hát mégis igaz volna? – gúnyolódott Fitzgerald. – Clarin

úrnője a skótokhoz csatlakozott, férjét megöli gaz szeretője

miatt!

– Nem öltem meg a férjemet, uram – felelt hűvösen Eleanor.

– S hiszem, ennek ön is tudatában van.

– Asszonyom, elvágjam a torkát? – kérdezte udvariasan

Eric.

– Ne – felelt a lány, s nagyot nyelt. – Már elég vér folyt.

– Ideje indulnunk – szólt Gregory, miután felvette az utolsó

kardot. Az angolok a folyóparton álltak, hátul összekötözött

kézzel, fegyvereik elkobzásán kívül egyéb bántódásuk nem

esett.

– Így hagynak minket itt – kérdezte egyikük.

– Hamarosan rátok talál valaki – szólt Collum, miközben

lóra pattant. – Rengeteg vizetek van – fejezte be, majd vállat

vont.

– Ezen az úton kevesen járnak – ellenkezett egy másik.

241

– Annyira kevesen azért nem – felelt Brendan.

– Kötözzük meg az angolt? – kérdezte Liam Brendantól.

Brendan nemet intett, közben Corbint figyelte.

– Nem lesz semmi probléma.

– Nem megyek skótokkal sehová… – ellenkezett még

mindig Corbin.

– Nem lesz baj – ismételte Brendan, s a férfi elhallgatott. –

Liam lova mellé lépett, hogy összekötözze Fitzgerald kezét. –

Uram, ha volna oly kedves.

– Ezért lógni fog.

– Azt hittem, kibelezve akar látni.

– A bakó feladatát magam akarom teljesíteni – felelt a

prefektus.

– Efelől már intézkedett, nemde? – kérdezte Brendan a férfi

fülébe súgva. – Meg akarta ölni Lady Eleanort.

Fitzgerald nem válaszolt.

– A kezét! – ismételte a skót.

Eric erősen megmarkolta a kést.

Fitzgerald hátratette a kezét. Brendan összekötözte a

csuklóit. Végezetül Eric elemelte a kést a prefektus torkától,

azután lóra pattant.

Brendan Fitzgeralddal szemben állt.

– Sokkal tartozik a hölgynek – mondta az angol. –

Felismerem a bűn kígyóját, uram. Meg kellett volna ölessem.

– Persze. Azt hiszem, hibát követek el azzal, hogy önt

életben hagyom, ám… a hölgy nem szereti a vérontást. –

Brendan hátat fordított neki és lóra ült. – Eric, vezess minket,

nem árt, ha sietünk.

Eric engedelmeskedett. Brendan megvárta, míg a többiek

megfordulnak.

– Gyáva kutya! – kiáltott Fitzgerald. – Skót fattyú! Még az

arcodat sem mutatod meg, átkozott!

Brendan egyre közelebb lépett hozzá lovával, míg Fitzgerald

háttal a folyóba nem zuhant.

– A neved pedig nem Humphrey, gazember! – sziszegte

dühösen Fitzgerald csuromvizesen. – Mi a neved? Ha

megtudom, esküszöm, magam belezlek ki!

Brendan tovább közeledett, Fitzgerald testére lovának patái

nemcsak vizet, de sarat is vetettek.

– A nevem? A mai eseményeket látván, talán érdekesen

hangzik majd, de legyen ennyi elég: „igazság”.

242

Megfordította, megsarkantyúzta hatalmas termetű ménjét, és

a többiek nyomába eredt.

243

17. fejezet

Brendan erőteljes vágtába kezdett. Nem valószínű, hogy az

angolokra bárki egyhamar rátalál, ám arra az esetre, ha ez mégis

bekövetkezne, célszerűnek tűnt gyorsan minél messzebb kerülni

tőlük; tehát a skótok erőltetett tempóban észak felé tartottak.

Corbin bár nem okozott semmilyen problémát, komoran ült

nyergében.

Minél közelebb értek a határhoz, a vidék annál ismerősebbé

vált számukra. Néha letértek az útról, és az erdőben folytatták

útjukat, ahol igyekeztek észrevétlenné válni a fák között, szinte

beleolvadni a környezetbe.

Egyetlenegyszer álltak meg csupán, a lovakat itatni, s ha

lassítottak is az iramon, mindvégig mozgásban maradtak

egészen késő estig. Brendan úgy tervezte, elérik a hajdani római

erődöt, melyet a skótok újjáépítettek, majd elhagyták, angol

fennhatóság alá került, akik Falkirk után nem vigyáztak

kellőképpen rá, mert azt hitték: a harcnak vége – nem így

történt, fel kellett adniuk az erődítményt.

A falak elrejtettek embert s lovat egyaránt. Védtek az

időjárás viszontagságai ellen, s mi több, néhány kényelmet

szolgáló bútordarab is rájuk maradt: ágyterítők, rozoga székek,

asztalok. Élelmüket egy angol harci mén hordozta hátán.

Megérkezés után úgy döntöttek, éjszakára őrséget állítanak

két váltásban, majd a hajnali nap első sugarainál, tovább

indulnak észak felé. Eric azt javasolta, reggel a Herberttől

visszavett erődítmény felé vegyék útjukat, hiszen azt saját

embereik őrzik, s hosszabb ostromnak is képes ellenállni.

Azon az éjszakán az erdőben szálltak meg, a romok között.

– Vállalom az első őrséget – szólt Eric.

– Jól van.

Először a lovakat vezették biztonságba rajtuk a zsákmányolt,

kincset érő fegyverekkel, páncélokkal, majd Eric parancsának

engedelmeskedve Liam és De Longueville lépett elő társnak a

virrasztásban őrségváltásig.

244

Brendan belépvén a helyiségbe, mely a nagyterem lehetett

egykoron, Gregoryt vette észre, amint kenyeret, sajtot és

szárított húst vett elő. Bridie segédkezett neki.

Eleanor elmélyülten beszélgetett Corbinnal.

Mikor belépett, a beszélgetés megszakadt.

Corbin vette észre először, kezét a lány vállára tette,

félreállította a lányt és a férfi elé lépett.

– Úgy esett, hogy nekem kell köszönetet mondanom először.

Nehéz elhinni mindezt, s nem biztos, hogy képes leszek rá; egy

Fitzgerald pozíciójában lévő ember meg akarta akadályozni,

hogy unokatestvérem független bíróság előtt bizonyíthassa

ártatlanságát. Engem ugyancsak lemészároltak volna, pedig két

halálesetre már sokkal nehezebb lett volna magyarázatot adni.

Brendan várt a válaszadással; az asztalhoz lépett, szájához

emelt egy tömlőt, benne jóféle sörrel, s leöblítette torkáról az út

porát. Miután jót húzott az italból, a tömlőt Corbin felé

nyújtotta.

– Talált volna magyarázatot, méghozzá könnyen hihetőt. Azt

állította volna, Eleanor menekülni próbált. Ő bizonyára

beismerő vallomássá ferdítette volna e tényt. Ön, mint

vérrokona, természetesen a védelmére kel. Ők persze nagyon

sajnálják, de önnek is meg kellett halnia.

– Tudta, hogy ez a szándékuk? Mért tették volna? – kérdezte

Corbin.

– Nem tudom – felelte Brendan. – Van ötlete?

– Nincs.

– A prefektus ismerte Alaint?

– Nem – hangzott Corbin válasza. – Korábban a seregben

találkoztam csak vele és Londonban. Sohasem járt Clarinben. A

temetést megelőzően nem sokkal üzenet érkezett, hogy Yorkban

értesültek Clarin újdonsült francia grófjának halálhíréről és

hercegi megbízott érkezik hamarosan a körülmények

kivizsgálására.

– Nem sújtotta le tehát a halálhír – Brendan fanyarul

mosolygott.

– Nem hinném.

– De sohasem járt Clarinben, tehát nem ő maga döntött így –

folytatta Brendan.

– Nem – felelt Corbin.

– Határozottan különös.

245

– Az nemkülönben, hogy az én életem is veszélyben forgott.

Senki sem profitál a halálomból.

– Nem?

– Nem öröklök. Az örökség bátyámra száll, aki megbízható,

keményen dolgozik… ha Eleanor nem hoz világra fiúörököst.

Halálommal senki sem jut örökséghez.

– Attól tartok, ön csak útban van. Én mindenesetre

próbáltam lebeszélni az utazásról tegnap este; nem tudtam,

hogyan reagál, hiszen azt feltételezhette, becsületes angol

katonákra támadunk.

– Természetesen megküzdöttem volna önökkel.

– Nekem pedig vigyáznom kellett volna, meg ne öljék –

felelt halkan Brendan.

Eleanor sápadtan hallgatta a két férfi párbeszédét. Nem

csupán arcszíne halványodott el, de kimerült és meg is rémült.

Lovaglás közben elvesztette az arcát fedő fátylat. Háta közepéig

érő haja a kevés számú gyertya fényében is aranyló tűzzel

izzott. Az árvák elhagyatottsága hatotta át földöntúli szépségét.

Nem csoda, hogy megviseltnek tűnt. Férje meghalt,

gyilkossággal vádolták, s most szökésben van.

Az ellenséggel.

S ráadásul terhes. Ettől a férfitól.

– Habár hálával tartozom önnek – mondta Corbin –, nem

tartozom önök közé. Fogolyként kezelnek tehát?

Brendan kenyeret és sajtot vett magához, miközben fel-alá

járkált, majd megállt, háttal a falnak támaszkodott. Corbint

figyelte, miközben a kenyérbe harapott.

– Mi alkotjuk a kíséretét, míg egy erődítményhez nem érünk

– szólalt meg végül a skót. – Azonban, ha az ön helyében

lennék, óvakodnék visszatérni Angliába.

– Miért mondja ezt? – kérdezte Corbin összevont

szemöldökkel.

– Nos, mivel nem öltük meg Fitzgeraldot és az embereit,

azok bizonyára ön ellen tanúskodnak. Hallotta, mit mondott;

megpróbált megválni tőlünk, még mikor azt hitte, angolok

vagyunk. Persze, vádolhatja gyilkossági kísérlettel, illetve azzal,

hogy visszaélt a királyi igazságszolgáltatással. Őt azonban,

biztos vagyok benne, nem éri majd felkészületlenül a vád, s

mindenki előtt azzal a válasszal áll elő, ön is, akárcsak a

veszélyes unokatestvére, átállt a skótokhoz.

– De ez nem igaz!

246

– Mint ahogyan az Eleanorral szemben felhozott vádak sem,

ezt mindketten tudjuk. Ám ez kevés lett volna ahhoz, hogy

elkerülje a vérpadot… Fitzgerald kifejezésével élve. – Végzett a

sajttal és a kenyérrel, karját összefonta.

– Ez abszurdum. Vissza kell térnem Angliába; Alfred

nagyon jól tudja, nem vagyok köpönyegforgató, sem pedig

áruló.

– Miután mi biztonságba kerültünk, úgy tesz, ahogyan jónak

látja – hagyta rá Brendan. – Nem fogom megakadályozni

szándékában. – Lehunyta a szemét, fáradtnak érezte magát.

– Mindkettőnknek vissza kellene térnünk – szólalt meg

Eleanor váratlanul. – Ki kell derülnie az igazságnak.

Brendan szeme azonnal kinyílt.

– Ön, hölgyem, sehová nem megy.

– Angliában vannak törvények! – A lány ellenkezni próbált.

– Nagy baj történt. Fitzgerald mindvégig úgy viselkedett,

mintha volna felhatalmazása; meglehet, nem rendelkezett

ilyennel. Az is előfordulhat, hogy bár közvetett módon, de

felelős Alain haláláért. Ha visszatérünk, már nem egyvalaki

emelhet szót Fitzgerald ellen, hanem kettő…

– Hölgyem, holnap beszédem van önnel.

– Brendan, be kell látnia…

– Ismétlem, holnap beszédem van önnel. – Ismét lehunyta a

szemét.

– Brendan…

– Hölgyem! – kiáltott dühösen a férfi. – Kettő. Mit ér vajon

az ön szava? A férje halott. Megmérgezték. Önt Londonba

akarták szállítani, ahol ha bíróság elé áll, feltehetőleg

halálbüntetés várja, de megszökik a… a skótok segítségével.

Nem hinném, hogy akár egyetlen szava is támogatást

jelenthetne az unokatestvére számára.

– Nem minden angol ember gonosz…

– Én sem gondolom, hogy azok volnának – felelt Brendan

türelmetlenül.

– Nos, amennyiben nem akar beszélgetni velem… – kezdte a

lány.

– Ó, nagyon is akarok. Azonban nem most. Holnap. Tudom,

ismeri ezt a szót.

Ismét lehunyta a szemét.

Tudta, hogy a lány ott áll és őt nézi. Azt is tudta, mielőtt a

lány elment, szívesen a fejére locsolta volna egy borostömlő

247

tartalmát. Annyi mindent akart mondani neki. Ám

semmiképpen sem mások jelenlétében. Talán több figyelmet

kellett volna fordítania arra, hogy Eleanor kényelemben töltse el

az éjszakát; ám mérges volt. A lány persze most sem mondta,

„köszönöm”. Dehogy, ismét készen állt visszatérni az országba,

ahol minden valószínűség szerint felakasztják, legyen bűnös

vagy ártatlan, nem számít.

Az éjszaka közepén Eric érkezett őt ébreszteni. Collum és

Gregory vele tartottak. Hajnalig őrködtek a falak mellett. Akkor

felébresztették a többieket, majd útnak indultak.

Brendan Corbin mellett lovagolt a nap jó részében. A férfi a

gondolataiba merült, s mikor meglátta, Brendan őt figyeli,

beszélni kezdett.

– Még mindig nem értem az összefüggést. Fitzgerald

hirtelen bűnösnek találja Eleanort, akit szinte minden ember

csak úgy ismer, mint Sanra Lenora. Meg kell halnia, semmit

bíróság elé kerüljön ügye, s nekem vele kell pusztulnom. Alaint

megmérgezték.

– Alfredet foglalkoztatta-e az öröklés gondolata?

– A bátyámat? Jó ég, dehogy! Túlságosan jámbor ő, komoly

a reá háruló felelősség; mélyen vallásos, hiszi, Isten mindent lát

és az embernek szenvednie kell evilági bűneiért. Én ellenben

abban hiszek, hogy bizonyos mennyiségű elkövetett bűn csak

ellenállóbbá teszi az embert a túlvilági számadás elviseléséhez.

– Ah. Tehát ön ölte meg a grófot?

– Miért tettem volna? A válaszom: nem. Mint mondottam,

bizonyos vagyok benne, bűnöm nem kevés. A gyilkosság

azonban nem szerepel közöttük. Persze, elkövethettem volna

puszta élvezetből, ám ez számomra nem elegendő indíték.

Semmilyen érdekem nem fűződött Alain halálához.

– És a felesége?

– Isobel? – kérdezte az angol. – Isobel, Isten a tudója, sok

mindenre képes, ám nem hiszem, hogy holtan akarta volna látni

a grófot. Hirtelen gyermekre vágyik annyi évi meddő házasság

után. Eleanor apja nemrégiben ment el… s mivel Eleanor egy

öregemberhez ment feleségül, Alfred pedig továbbra is

pásztorlánykákkal és fejőnőkkel tart fenn romantikus

kapcsolatot, úgy tűnt, a mi gyermekünkből lehet örökös.

Nyilvánvaló; a gyermeknemzéshez rám is szükség van,

nélkülem nem tehet szert a vagyonra.

– Mi van akkor, ha már teherbe esett?

248

– Isobel? Ha így volna, a birtok legmagasabb tornyából

kürtölné világgá. Más nő számára ez természetes dolog volna;

Isobel számára teljesítmény, mely méltó a világ csodálatára.

Napnyugtakor elérték az erődöt.

Rövid idő alatt nagy változáson ment keresztül. Falait

megerősítették, megemelték. A külső fal hibáit kijavították;

kőművesek újabb tornyokat emeltek. Már messziről észrevették

az érkezőket s kiáltás hallatszott; a kapu kinyílt, mihelyt

megérkeztek. Érkezésükkor Wallace sebes léptekkel érkezett a

várból ki az udvarra. Brendan a lóról leszállva üdvözölte

vezérét, az viszontüdvözölte. Munkások, harcosok vették körül

őket. Kérdések érkeztek; Hagar sikeres küldetésükről gyorsan

történetet kanyarított. Wallace komolyan figyelt, nem szólt, míg

mások viccelődtek, angol kisasszonyt angol kard elől kellett

menteni.

Corbin nem szólt meleg fogadtatásuk ideje alatt; nem

maradhatott azonban sokáig észrevétlen.

– És van egy angol foglyunk! – kiáltott fel Rune MacDuff. –

Gondoltátok, bántotta volna a hölgyet? – kérdezte, miközben

közelebb lépett az angolhoz.

Corbin nem késlekedett szólni. A nagy termetű Rune

szemébe nézett.

– Uram, sohasem bántalmaznék egy hölgyet, különösen

nem, ha a rokonom.

– Corbin, Eleanor unokatestvére – magyarázta Brendan

tömören.

Wallace és a többiek végigmérték Corbint. Corbin

gyanakvóan figyelte őket. Végül vállat vont.

– Nem viselnek sem szarvakat, sem ördögfarkat. Ez

bizonyára csak szóbeszéd.

Rune MacDuff hahotázni kezdett. Az angolt gyorsan

befogadták.

– Nem rab tehát? – kérdezte egy másik fickó, Jem Maclver.

– Nincs váltságdíj?

– Pillanatnyilag úgy érzem, Clarin színeinek viselésére sem

vagyok méltó. Nem vagyok rab. Sir Brendan felajánlotta nekem

a távozás lehetőségét; amennyiben eljutunk az erődig… ó,

bocsánat, ez a romhalmaz volna az önök erődje.

A skótok ismét kacagásban törtek ki.

– Maradj velünk s beszélgessünk el, angol! – kiáltotta valaki.

Lars hangját hallották, aki Wallace hajóján szolgált, és

249

Franciaországban is megfordult velük. – Sem farkat, sem

szarvat nem visel, megölelhetitek tehát! – Lars előlépett; magas

termetű harcosok álltak előtte, s eddig nem láthatta az

érkezőket.

Eleanorhoz lépett, aki szótlanul ült lován.

– Hölgyem, Isten hozta minálunk, bár gondolom, ez nem az

a hely, ahol szívesen tartózkodna.

– Köszönöm – felelt halkan a lány.

– Száműzött lett, távol otthonától s birtokától.

– Vissza kell térem – mondta Eleanor.

– No igen, a grófnő gazdag! – így Jem.

Eleanor a fejét ingatta.

– Nem gazdagság ez. Nevem sugallja csupán.

– Nos, ma este nem térhet vissza – szólalt meg Wallace. A

vendégeket nézte. – Vendégszobáink készen állnak az önök

fogadására, habár kissé szegényesek, bizonyára tudja, mi,

skótok, nem a párizsi fényűzésről vagyunk híresek.

– Hálás köszönettel tartozom a skót vendégszeretetnek,

melynek az életemet köszönhetem, s higgye el, nem cserélném

a párizsira – válaszolt Eleanor Wallace-nak.

Brendan a lányt nézte, még mindig a lovon ül, s hangja,

viselkedése igen előkelő, oly udvarias. Az emberek pedig,

tucatnyi megtermett, marcona, harcedzett férfi, elbűvölten itta

szavait. Brendan nem értette, miért; kísértést érzett, hogy

leemelje a lóról a lányt, és erőteljesen megrázza.

Ekkor Bridie, aki közvetlenül Eleanor mögött lovagolt,

hangos, sóhajszerű hangot hallatott. Minden tekintet rá irányult,

amint ájultában lassan a föld felé tartott lováról.

– Úristen!

Annak ellenére, hogy lovon ült és a körülötte álló férfiak

nem, Eleanor elsőként kapta el a szolgálót, mielőtt a földre

zuhant volna.

Ám Lars a közelben állt. A karjába vette.

– Bevisszük, és vizet hozunk neki – mondta. – Jó ég, mi baja

a szolgálónak?

Eleanor ekkor felemelte a hangját.

– Uram, magának aztán tudni kellene!

A körülöttük állók ismét felnevettek. Lars arcszíne vörösre

váltott.

– Hölgyem…

– Vigye be. Vízre van szüksége.

250

Lars az épület felé indult, fel a lépcsőn, mely a díszes

nagyteremhez vezetett. Eleanor követte, nyomában Wallace,

Corbin és még néhányan.

Brendan nem. Eric vele maradt. Megpaskolta lova nyakát.

– A lovakat etetni kellene, a fegyvereket ki kellene

csomagolni. Engedjük, hogy mások csinálják?

– Nem. Majd én elintézem. Te, kuzin, eredj Margothoz.

Bizonyára észrevette, hogy megérkeztél és már vár.

Eric mosolygott.

– Jól van.

Brendan utánanézett. Unokatestvére szereti azt a nőt,

gondolta. Az hűséges, őszinte, minden nehézséget szótlanul tűr,

ráadásul gyönyörű. A fejét csóválta. Eric bolond. Maguk

választották ezt az életformát, a lázadókét, a haramiákét. El

kellene vennie feleségül azt a nőt.

Érdekelte, vajon unokatestvére Margot származása miatt

tétovázott, vagy esetleg a felismerésből adódóan: bármikor

elragadhatja a halál.

A lovakat az istállóba vezette, néhány fiú lépett felé,

fiatalemberek, kiknek földjét idegen hatalmak szállták meg, s

most a harc mesterségét tanulják az idősebbektől.

– Uram, valóban papi ruhát öltött, s úgy sétált be egy angol

kastélyba? – kérdezte egyikük.

– Akkor ez tűnt megfelelő megoldásnak – felelte Brendan,

oda sem figyelve. – Gyertek, fiúk, segítsetek, ne késlekedjünk.

Mire a nagyterembe értek, odabenn tűz égett a nagy

kandallóban, tucatnyi eb lesett a lehulló zsíros falatokra és a

tűzön jókora őzcomb forgott. Nemcsak férfiak, de nők is jelen

voltak, anyák, leánytestvérek, szolgálók, akik csekély

fizetséggel is beérték, s szeretők, kik a katonákat követték.

Ekkorra már az angol „vendégeknek” megmutatták

szállásukat; sör jócskán fogyott, s mindenki értesült a hírekről.

Hagar kelta anyanyelvén éppen azt mesélte, hogyan űztek

csúfot az angolokból. A történetet nevetésorkánnal jutalmazták,

a belépő Brendant pedig tapsvihar köszöntötte.

Tengernyi sör fogyott. Ebben a társaságban mindig

megnyugvást talált. Evett, ivott, s nevetett, mikor egy lány az

ölébe perdült, miközben töltött a korsójába.

– Jóképű hős, nem igaz? – kérdezte.

A férfi elmosolyodott, elbűvölten mérte végig a bátor

hölgyet, ám amikor felnézett, meglátta Eleanort, aki a

251

csigalépcső aljánál állt, keze a vaskorláton. Tekintetük

találkozott. Azt hitte, a lány megfordul és elmegy, ám nem ez

történt.

Amint áthaladt a termen, alábbhagyott a vigadalom.

Azonban nem Brendanhoz ment, hanem Wallace felé vette

útját, aki egy hatalmas karosszékben merengve ült a

kandallóban lobogó tűz előtt.

– Hölgyem! – Wallace felállt.

– Sir William, kérem, foglaljon csak helyet. Ön és az

emberei megérdemlik a pihenést. Csupán őszinte hálámat

kívánom kifejezni, emberei elképzelhetetlenül nagy kockázatot

vállaltak akkor, amikor délre jöttek engem védelmezni. Senki

nem kötelezte őket; kedvességük olyan adósságot ró rám,

melynek visszafizetésére bár nem vagyok képes, ám e gesztust

emlékezetemben mindörökre megőrzöm.

– Hölgyem, attól tartok, nincs részem e tettben; bizonyára

méltán vállalták a kockázatot azok, akik a segítségére siettek, s

tettük vitézségünket öregbíti, helyzetünk legyen bármennyire

szorongatott. Asszonyom, ön nagyszerű ellenfél… sokan

beszélik, ön nagyban hozzájárult az angolok vitézségéhez

Falkirknél…

– Sir, sajnálatos vérontásra került sor ott, remélem, soha nem

követi újabb.

– Bárhogy is, ön nagyszerű ellenfél – itt elidőzött egy

pillanatra, s elmosolyodott –, habár nem éppen mintarab, most

mindenesetre szívesen látott vendég.

Eleanor Wallace-hoz hajolt.

– Ismét megköszönöm önnek, hogy vendégként lehetek

jelen, nem rabként.

Nem nézett Brendan felé, a lépcső irányába indult. A

társaság elhallgatott egy pillanatra, mikor látták, távozni készül

körükből.

– Egészségére! – kiáltotta valaki. – Éljen az angolok különös

fajtája! Már azok, akikben van becsület és bátorság!

A teremben folytatódott a vigasság.

A nő Eleanor láttán megdermedt Brendan ölében, most a

férfira mosolygott.

– Megmentettél egy bátor nőt, te hős. Ám a hölgy híján

volna a kedvességnek?

– Ezúttal nem hagyom szó nélkül a dolgot – morogta a férfi,

felállt és arrébb tessékelte a nőt.

252

Gregory őt figyelte. Csinos, mosolya eleven. Brendan

odaküldte hozzá a nőt.

– Nézd csak, ott ül Gregory, szórakoztasd őt – mondta. – Ha

valaki hős közöttünk, hát ő az! – A nő most Gregory mellé

telepedett s átölelte. Taps és víg lárma töltötte be a termet.

Brendanra egyetlen tekintet sem tapadt.

Wallace-ra nézett.

– Hol kapott szállást a hölgy?

– Az emeleten, balszárny, utolsó ajtó.

Megfordult.

– Brendan.

Visszanézett. Wallace komolyan nézett rá.

– Vitéz tett, siker koronázta. Nagyon veszélyes egyben.

– Egyiküket sem kértem arra, tartsanak velem; maguk

döntöttek így.

– Meglehet, mindannyian meghalunk, de halálunk nem lehet

értelmetlen, egyetlen ember vágyainak teljesítéséből fakadó.

– Mindent készen állok feláldozni a szabadságért;

unokatestvérem vérére esküdtem, mikor a karomban tartottam

őt Falkirknél. Uram, nem vétkeztem országom ellen.

– Ezt nem is feltételeztem. Brendan, becsülöm a

tehetségedet és a képességeidet, úgymint a családodat.

Mindössze annyit kérek, hogy a jövőben csupán a saját életedet

tedd kockára.

– Úgy lesz, uram – hangzott a komoly felelet.

– Menj hát – mondta Wallace. – E tettnek el kell nyernie

méltó jutalmát.

Brendan meghajolt és a lépcső felé indult, először csak

egyesével, azután kettesével vette a fokokat.

Eleanor zaklatottan járkált fel s alá a szobában, dühös lett

magára. Férjhez ment Alainhez, elbúcsúzott Brendantól a

tudattal, sohasem látja viszont. Most, mégis eljött érte,

szembenézve a legnagyobb veszéllyel. Hálát kellene éreznie és

semmi egyebet, s tudatára ébrednie, mindkettőjük élete nagyban

megváltozott.

– Asszonyom, üljön le, és nyugodjon meg. Még baja eshet a

gyermeknek – szólalt meg Bridie.

Eleanor az ajkába harapott. Hálás amiért Brendan nem tudja:

állapotos. Nem tudott parancsolni az érzelmeinek, szenvedett.

Talán nem is szenvedés ez; puszta féltékenység, gondolta, és

253

persze – düh. Gondolatai ismét a kettőjük élete közti jelentős

különbségek körül kalandoztak; no igen, érdekli a férfit. Ám

nem jobban, mint Skócia ügye. Ennek szenteli életét; harcolni,

majd védelmet keresni a skót kézen levő erődök

valamelyikében Edward lesújtó karja elől. Kevés pihenés, egy-

egy rajtaütés, csetepaté után máris ott a következő, embereivel

ismét az erdőt járja, angolok után kutatva. Nem ismeri a szót:

otthon. Eleanor pedig úgy érezte, ő minél hosszabb időt tölt

távol Angliától, annál inkább romlanak esélyei a bíróság előtt.

Vajon Fitzgerald valóban az eltűnését, esetleg a halálát akarta a

London felé vezető úton? Ez hihetetlennek tűnt a számára.

– Üljön le, asszonyom, még megbetegszik.

– Egyáltalán nem vagyok beteg. Bridie, te ájultál el!

Bridie elmosolyodott. Suttogva felelt:

– Csak mert viszontláttam Larst. – Bridie magas, vékony nő.

S csinos, nagyon csinos. Most elpirult, szeme csillogni kezdett.

– Ő tudja?

– Nos, asszonyom, miután elmagyarázta neki ájulásom okát,

úgy hiszem, igen.

Eleanor a fejét csóválta.

– Sajnálom, nagyon sajnálom.

– Ugyan, asszonyom, nem számít. – Bridie elhallgatott egy

pillanatra, Eleanor leült vele szemben. Bridie elmosolyodott.

– Ön javasolta, hogy jöjjek Skóciába, hiszen megígérte,

segít.

– Hogyne. Mégsem csatlakozhatom hozzátok.

– De asszonyom! Ő megmentette önt! Angliába jött önért!

Az életét tette kockára.

– Ez igen örvendetes.

Ám nem folytathatta, a folyosóról közeledő lépteket

hallottak.

Az ajtó kinyílt.

A férfi hosszú, sötét haja a vállaira omlott, vonásai

szigorúak, ajkai összeszorítva, tekintete kemény. Vászoninget

viselt és tartant, lábán szarvasbőr csizma. Nem pazarolta az időt

kopogásra, magabiztosan, szilárd elhatározással lépett a

szobába.

Bridie felpattant, arcán rémült tükröződött. Eleanor szintén

felállt, védekező testtartása óvatosságot sugallt, ugyanakkor

határozottságot és eltökéltség sugárzott belőle.

Brendan Bridie-re nézett.

254

– Nos, maga gyereket vár… és Lars az apa?

Bridie arcszíne kárminvörösre váltott.

– Nagyszerű. Nagyon derék fickó. S most, amennyiben nincs

kifogása ellene, kérem, távozzék.

– Már megbocsásson, Sir Brendan! – szólalt meg Eleanor. –

Bridie maradhat.

– Kifelé! – ismételte a férfi.

Bridie kisietett. Az ajtót bezárta maga mögött.

Eleanor Brendant figyelte. A férfi tekintetén észrevehető

nyomot hagyott a fáradtság és az ital. Arcán nyoma sincs

mosolynak. Izmai megfeszültek. Nagyon hosszú ideig nézte a

lányt.

– Nos? – szólalt meg végül.

– Nos? – ismételte halkan a lány. – A mulatság ily hamar

véget ért volna?

A férfi nem válaszolt a kérdésre.

– Semmilyen mondandója nincs a számomra?

Eleanor kezdte magát kényelmetlenül érezni.

– Köszönöm… Nem akartam ennyire otromba lenni; azért

mentem le, hogy kifejezzem legmélyebb hálámat… azonban

látnom kellett, mennyire elfoglalt.

– Köszönöm? – kérdezte. – Valóban csak ennyit akart

mondani?

A férfi karba tett kézzel megkerülte. Eleanor vele fordult,

attól tartott, a férfi lecsap rá, ha hátat fordít neki. Brendan úgy

viselkedett, akár egy vadászni induló macska, egy sértett

fenevad.

– Közlendője ennyi csupán? – ismételte meg a kérdést.

– Nagyon… nagyon köszönöm.

Brendan megállt, szeme akár a kék színű villám.

Eleanor azon vette észre magát, hogy dadogni kezd.

– Igazán nagyon hálás vagyok, el sem tudja képzelni

mennyire. Ám be kell látnia, vissza kell mennem. Most azt

terjesztik rólam, gyilkos vagyok, talán annál is rosszabb. Áruló.

Asszony, aki megölte a férjét és elszökött országának fő

ellenségével.

– Nem megy vissza.

– Azt mondták, vendég vagyok itt, nem pedig rab.

– Vendég, aki itt marad.

– Brendan, van mód arra, hogy…

– Nem, nincs.

255

– Akkor hát rab vagyok, nem vendég?

– Azt gondol, amit akar. Nem megy sehová.

– Brendan, a tényből, hogy Fitzgerald becstelen ember, nem

vonható le az a következtetés, hogy az angol nép egésze az.

Vannak Angliában olyanok, akik tudni akarják az igazságot, s

ennek semmi köze a háborúhoz, csupán egy nagytiszteletű

nemesember elleni bűntettről van szó. És persze az én

becsületemről. Bizonyára van mód arra, hogy üzenetet

küldjünk, egy, a királyhoz közel álló emberhez.

– Nem erről akarok beszélni. Térjünk vissza az eredeti

kérdésemhez. Hölgyem, gondolkozzék. Semmi más

mondanivalója nincs a számomra?

Rengeteg mondandója van a férfi számára. Azonban nem áll

még készen a közlésükre. Oly sok minden történt. Időre van

szüksége. Többé nem tudta bizonyosan, jól ismeri-e a férfit.

Hónapokig nem látták egymást, s együtt csak néhány napot

töltöttek. A lány másfajta életet élt azután; a férfival sincs ez

másképpen. Szenvedélyesen küzdött, harcolt – és szórakozott.

Lassan végigmérte a lányt, fejét haragosan csóválta,

arcvonásain megvetés lett úrrá, ahogy közelebb lépett hozzá.

– Ugyan, hölgyem. Biztos vagyok abban, lennie kell még

olyan információnak, melyet meg akar osztani velem.

Eleanor rádöbbent: a férfi tudja!

A hasához kapott, állapotosságának nyilvánvaló jelei után

kutatva. Érezte, amint vér tódul az arcába.

– Én…

– Mondja csak, hölgyem, nyugodtan! Ritkán ily szótlan,

hová tűnt az ékesszólása? Folytassa csak: én… gyermeket

várok.

Eleanor nem ismételte el a szavakat, csak állt, teljesen

kétségbeesett.

Bárcsak elmondta volna… ha elmondta volna…

A férfit majd szétvetette a düh.

Eleanort nézte és a fejét csóválta.

– Egy várandós hölgy. Alain… mondjuk ki nyíltan… túl

öreg már az apaságra, mint ahogyan azt sógornője Corbin és

Alfred előtt említette.

Már tiltakozott volna, amikor a férfi szavai újabb kérdést

indukáltak haragos szívében.

– Isobel? Ön beszélt Isobellel?

256

– No igen, hallottam, amit mond. Arról a gyönyörű kis

cselszövőről beszél, akit Corbin vett feleségül?

– Igen, ő az. Ám Isobel mondjon bármit, az bizonyára

hazugság.

– Én másképpen gondolom.

– Valóban? Mit mondott még Isobel?

– Valójában Corbinhoz és Alfredhez beszélt, nem hozzám.

Azt is mondta, ön sohasem hált a férjével.

– Isobel mit sem tudhatott erről.

– Ezek szerint mégiscsak tudhatott valamit. Különben nem

említette volna.

– Isobel egy kapzsi bestia – robbant ki Eleanorból, s a keze

ökölbe szorult.

– Ez bizonyára így van, ám pillanatnyilag nem bír

jelentőséggel. Említette továbbá, azért ölhette meg a férjét,

mivel az ön méhében törvénytelen gyermek fogant skót

szeretőjétől, kinek férje nevét kívánja adni.

A lány megfordult, majd a kandalló elé helyezett szék mögé

lépett, s megmarkolta annak háttámláját.

– Tudja nagyon jól, hogy nem én öltem meg Alain.

– Tudott a gyermekről?

– Igen! Azaz… nem. Senkinek sem beszéltem róla…

– Nem szándékozott beismerni. Mindketten tudjuk azonban,

mi az igazság.

– Nem ez a legmegfelelőbb alkalom e kérdés tisztázására –

felelte hűvösen Eleanor. – Túl sokat ivott ma este.

A férfi csodálkozva nézett, majd szája enyhe mosolyra

görbült.

– Túl sokat? Olyan nincs. Hogy ittam-e? Meglehet. Azt

beszélik, hőstett az, ha egy hat felkelőből álló különítmény

átlépi Anglia határát, egy angol nemesasszonyt megmenteni a

vérpadtól kétszeres túlerő ellenében, majd sértetlenül visszatér a

már korántsem szeplőtlen becsületű grófnővel, aki azonban nem

hajlandó velük tartani. A társak természetesen büszkék,

elismeréssel adóznak az efféle haditettek láttán.

– Büszkék és elismerik… mondja ezt ön. A vérpadon nem

sokra megy az elismerésükkel.

– Nem ijedek meg.

– Ismétlem, máskor folytassuk ezt a beszélgetést.

Brendan a fejét csóválta. A mosoly eltűnt arcáról.

– Nem fordíthat hátat nekem.

257

– Kimerült vagyok.

– Nagyon sajnálom. Pihenhet, ha végeztünk.

– Azt hiszem… az emberei odalent várnak önre.

– Én pedig önre várok, itt.

Közelebb lépett, és megfogta Eleanor kezét, mely a szék

támláján nyugodott. Az el akarta húzni, de nem tudta elég

gyorsan megtenni. A skót szorította a lány kezét, villámszerű

tekintete szinte felnyársalta.

– Jöjjön, kedves grófnő, üljön le!

– Nem akarok leülni…

Ellenállhatatlan erő perdítette most a szék elé s

kényszerítette leülésre. A férfi nem ült le, föléje magasodott.

A lány örült, hogy újra ül; nem tudott erőt venni az egész

testét átható remegésen. Gyengének érezte magát. Fejét

lehajtotta. Alain csak nemrég ment el. Persze, barát csupán,

nem szerető. Nem úgy, mint Brendan. ..

Gyomra görcsbe rándult, s gyűlölte magát a féltékenységért,

mely az imént fogant lelkében, látván, a férfit más nő érinti.

Nincs joga ehhez. A férfinak sincs. Ő máshoz ment feleségül.

Nem akarta, hogy a férfi lássa, mennyire vágyik az

érintésére.

– Az ég szerelmére, Eleanor, beszéljen! – kiáltott Brendan

váratlanul.

– Isobel sohasem mond igazat…

– De ön mindig igazat mond, hát rajta! – utasította a skót.

Keze a szék karfáján nyugodott; arcuk közel egymáshoz.

– Jól van hát! – kiáltott Eleanor, szintén dühösen. – Az

igazságot akarja? Gyermeket várok.

A férfi ellökte magát a széktől.

– Tőlem?

– Én…

– Születése mikorra várható?

Eleanor lélegzete kihagyott.

– Nem tudom pontosan…

– Dehogyisnem. Mikor?

– Novemberben.

– Újra megkérdezem: az enyém?

– Nem tudom bizonyosan, hogyan is tudhatnám? – kérdezett

vissza Eleanor.

258

– Ismertem a férjét. Mint ahogy ismerem önt is. Tudom,

hogy nem ön ölte meg. S azt is tudom, amit most el fog

mondani. Hallottam Isobelt. Feleljen. A gyermek az enyém?

– Már bizonyára kitalálta.

– Az ön szájából akarom hallani.

A férfi vajon azért olyan dühös, mert ő gyermeket vár tőle?

Alain mégiscsak jól látta a helyzetet; az olyan emberek, mint

Brendan, mindenképpen maguknak akarják a gyereket?

– Igen.

Brendan sokáig mozdulatlanul állt.

– Ön tehát más férfitől kapott névvel, más gyermekeként

akarta felnevelni őt?

– Mit tehettem volna? – csattant fel a lány, és felállt. –

Alainhez kellett feleségül mennem; kellett! Maga Fülöp király

is figyelmeztetett, halálos ítéletet mondok ki önre, ha nem

teszem! És miért? Hogy visszatérjek Angliába és lássam, ön

folytatja a háborút a népem ellen!

– Az ön népe! – ismételte undorodva a férfi. – Most a fejét

követelik!

– Az angol nép egésze nem gonosz! – szólt a lány

szenvedélyesen. – Láthatta az embereket Clarinben, mind a

védelmemre siettek…

– Nem Clarin népét vádolom én.

– Clarin…

– Föld. Sem, több, sem kevesebb.

– Nem! Az otthonom! Ahol mindenki keményen dolgozik,

becsületesen él, hisz Istenben és tud örülni, mikor arra mód

adódik. De ha azt állítja, Clarin csak egy darab föld, hát Skócia

sem más! Csak föld, sem több, sem kevesebb! – vágott vissza

Eleanor. – S Franciaországból azért tért vissza, hogy harcba

induljon újra és újra… jussanak bár előre néhány lépésnyit,

Edward lesújt és visszakényszeríti önöket minduntalan!

Dicsőséges rajtaütésekben vesz részt; a társaival együtt

kockáztatja életét, iszik, tivornyázik. Hogy azután ismét élje azt

a nyomorúságos életét! Ám egy napon veszíteni fognak és ön

meghal.

– Egy napon győzni fogunk.

– Meg fog halni.

– Ha meg is halok, egy napon győzni fogunk.

– Mikor? Mikor jön el az a nap? – kiáltott Eleanor. – Nekem

otthonom van, s egy gyermeknek adok életet…

259

– Skóciában a gyerekek megfelelő nevelésben részesülnek.

– Hogyne; háborúba mennek és ottvesznek a harcmezőn.

– Az angol gyerekekre más sors vár talán?

Eleanor mély lélegzetet vett.

– Ó! Miért nem ért meg engem! Alain felesége lettem. Ön az

erdőben élt, valahol Skóciában. Mit tehettem volna?

A férfi komoran nézett. Ha tudta volna, hogy illúziókat

kerget, akkor sem ismerte volna be.

– Nem tudom. Mindenesetre Alain halott.

– Valóban – morogta Eleanor.

– A gyerek az én nevemet fogja viselni.

A gyerek az ő nevét foga viselni. Úgy gondolja, ha

megparancsolja, úgy is lesz, s a világnak ebbe semmi

beleszólása nincsen.

– Ez sokkal komolyabb dolog, mint bármi, amiről eddig

vitáztunk! Nem érti? A gyerek semmilyen névre nem érdemes,

ha az anyját gyilkossággal vádolják. Muszáj az ártatlanságomat

bebizonyítanom. Pártatlan bíróság előtt.

– Nem mehet vissza Angliába.

– De…

– Megházasodott, mert nem volt más választása. Most pedig

itt marad, Skóciában, mert én így akarom.

Eleanor széttárta a karját.

– Ha itt maradok… önnel, mindenki elhiszi majd, amit rólam

terjesztenek! Átálltam az ellenséghez, elárultam férjemet egy

másik férfiért. A vagyona miatt mentem hozzá, s közben

szökést terveztem országom egyik legádázabb ellenségével. Mi

történik, ha ez a gyermek megszületik? Egész életén át kísérteni

fogja a szóbeszéd…

– Ha visszamenne, annak a gyereknek nem volna élete.

– De sugdosnának a háta mögött, s nem csak súgnák, ki is

mondanák…

– Mit számít ez, ha mi ketten tudjuk az igazságot?

– Igenis számít. Ön is tudja, hogy számít.

– Annyit tudok, ön nem megy vissza Angliába, amíg e

gyereket hordozza. – Hangjának jéghideg éle megfélemlítette a

lányt.

– Valahogyan tisztáznom kell magam!

– S hogyan, Eleanor? Követeket küldünk Edward királyhoz,

hallgassa meg önt, ő ebbe beleegyezik, ön odamegy és

megmagyarázza a dolgot; azt hiszi, ez ilyen egyszerű?

260

– Ne legyen nevetséges!

– Ön mit javasol?

– Nem tudom! Még nem gondolkoztam ezen. Egy biztos; én

ártatlan vagyok, tehát valaki más a bűnös. Nem hagyhatom…

– Miért nem akarja tudomásul venni: nincs más út, csak a

menekülés? – kiáltott dühösen Brendan. – Az Isten szerelmére,

Eleanor! Én nem csak a magam életét kockáztattam, de az

embereimét is, akik velem tartottak az ön kiszabadítására!

– Hálás vagyok. Igazán nagyon hálás. Ön és az emberei

megmentették az életem! Mégis, ez nem változtat a tényen,

hogy…

– Nem változtat a tényen, hogy ön jóléthez és

kiváltságokhoz szokott előkelő nő, és a tudat, hogy gyermeke

egy közember sarjaként nőjön fel…

Eleanor dühösen talpra ugrott és öklével a férfi mellkasa felé

sújtott.

– Fejezze be! Igen, jólétben nőttem fel, s nehezemre esik

megválni mindattól, amit apám olyannyira szeretett, és amiért

az életét adta! Nem akarok folyton ellentmondani önnek, de

egész egyszerűen nem akarja tudomásul venni a tényt: legyünk

bárhol, Skóciában, Angliában vagy Franciaországban, ha engem

gyilkosnak bélyegeznek, a gyermek jövője megpecsételődött!

Brendan elkapta a lány kezét, majd magához húzta. Eleanor

vonaglott a szorításban, ám tehetetlennek érezte magát a férfi

testi erejével szemben. Brendan szorítása akár a vasbilincseké,

melyet Eleanor indulatainak heve mégis megolvasztani látszott.

Eleanor azután már csak az érintésre emlékezett, arra, milyenje

ismét hozzásimulni a férfihoz, érezni forró leheletét, elbújni a

karja között.

– Engedjen el, semmit sem ért! – ellenkezett, de Brendan

nem engedte. A haja a skót ujjai közé omlott, állát egy kéz

felfelé emelte, tekintetük találkozott, s hirtelen támadt izzó

vágyat látott a férfi szemében ragyogni. Emlékezni próbált.

Alain, a kedves öreg barát csak nemrég halt meg, emlékezni

akart jóra s rosszra, ám mindent elhomályosított benne a férfival

való együttlét vágyának gondolata. Azt akarta, szeresse. A

büszkeség azonban ugyanolyan erősen élt benne, akárcsak a

vágy, ezért így szólt:

– Azt hiszem, várják önt odalent a barátai!

– Ó, de a hős most itt akar hódítani!

261

– És mi lesz azzal a kislánnyal, bizonyára nem most

özvegyült, és kétségtelen, nagy hajlandóságot mutat.

– Miért, ön nem? – kérdezte a férfi.

Esküdni akart, hogy nem, kezdte volna szidalmazni.

Azonban amint kinyitotta a száját, a férfi ajkai rátapadtak,

erőszakosan, szenvedélyesen, éhesen. Még egy próbát tett a

szabadulásra… ám az érintés követelő szomjúsága megtörte a

lány elhatározását, a sugárzó szenvedély megadásra késztette,

testének, karjának ereje elszállni látszott, akár az őszi falevél. A

csók mintha lefegyverezte volna Eleanort, állt és remegett.

Szavakat, okot, alapot keresett az ellenállásra, amikor a férfi a

karjába vette.

– Ismétlem…

– Egy szót se többet! – parancsolta Brendan és a lánnyal az

ágy felé indult, majd arra vele együtt feküdt, azt gondolta, nem

ad neki több esélyt a menekülésre, s akkor az nem is fog

bekövetkezni.

S valóban.

Brendan simogatta, csókolta. Eleanor hallotta a ruhadarabok

finom neszét, tudta, az ő ruhája következik, hiszen a férfi már

megszabadult saját ruháitól. A testén érezte Brendan bőrének

perzselő hevét, s a törődéssel teli lázat, melyben a férfi teste

izzott. Ujjai felé indultak, s megrettentek a dús izomkötegeket

érintvén, mégis csókolni kezdte, újra és újra feltámadó haraggal

és szenvedéllyel, mind többre áhítva. Eleanor reszketni kezdett

mikor a férfi ajkai az arcát érintették. Tenyerének kérges bőre a

lány mellein, ajkaik egymáson, s Eleanor csaknem felsikoltott,

forróság öntötte el, úgy érezte, testének oly sokáig műveletlen,

kopár mezejére most az életet adó nap sugarai sütnek. Esténként

milyen gyakran gondolt erre… Ajkai a férfi vállát érintették, bár

még mindig remegett, ujjai immár önfeledten simogatják a

hátát, fenekét, az izmok sűrű zakatolását. Gyengéd érintést

érzett a köldökénél, ezt pihekönnyű simogatás követte, mely

tovafutott a comb irányába, s ott kérges, izgató érintésbe

torkollott, érezte, amint eltűnnek, majd újra előbújnak s mialatt

a testét elborító tűz hangos sóhajt csalt elő ajkain, már ismét

együtt voltak. Brendan egy szélvihar intenzitásával mozgott, s a

lány megkapaszkodott minden egyes szenvedélyes mozdulatnál,

mintha csak el akarná égetni a férfit, s közben maga is a lángok

martalékává válna, így találván meg vihar és tűz forrását. Az

idő múlt, de Eleanor ismerte a férfit, aki maga volt az életre kelt

262

erő. Brendan magával sodorta újra és újra, olvasott lelkében,

akár egy nyitott könyvben, ismerte őt, s a vihar a tetőfokára

hágott. A karjában tartotta, érezte a lányt hatalmába kerítő

reszketést, s ezt égő kristályok robbanó szökőárja követte, mely

folyékony tűzként perzselte testét, és sugárzott tova belőle,

majd záporesőként hullott alá vele együtt a világba, ahol lassú

ringassál közeledett a valóság felé. Brendan mellette feküdt,

keze még a lány köldökénél.

Eleanor nem szólt, csak mozdulatlanul feküdt, hallgatta a tűz

ropogását, s próbált erőt venni kihűlő testének remegésén.

Másodpercekkel később döbbent csak rá, hogy a férfi hasának

meztelenül sokkal inkább szembetűnő domborulatát tapintja.

Távoli kacaj, kiáltozás és zene ütötte meg a fülét.

– Talán még mindig önre várnak – szólt halkan Eleanor.

– Azt hiszem, tudják, hol vagyok.

A lány takaróért nyúlt a sötétben, de a férfi megfogta a

kezét.

– Ne – mondta és könyökére támaszkodva a lány szemébe

nézett. –Gyakran gondoltam effélékre, mikor sok éjszakán át

álmatlanul feküdtem a koromsötétben.

A lány ajkába harapott, s lesütötte a szemét. Nem tehetett

róla, de reszketett, s végül a férfi takarta be.

– Rám gondolt… – suttogta. – Minden este, minden éjszaka?

Nem vágytak-e a skót lányok egy hős karjának érintésére?

– Mit szeretne hallani? – kérdezte Brendan. – Láttam egy

templom oldalhajójában elhaladni, s egy másik férfinak örök

hűséget, szerelmet és gyengédséget fogadni; nekem is térdre

kellett volna borulnom s fogadnom igaz hittel, halálom napjáig

szeretni fogom, hű maradok önhöz minden körülmények

között?

A lány megmozdult volna. A férfi térdével az ágyhoz

szegezte.

– Igen, voltak más nők. Ám a sötétség maradt. Semmi sem

maradt oly jó, oly édes, ragyogó, és vibráló, miután

megismertem. Ez kellett a büszkeségének?

– Nem a büszkeségemről van szó…

– Mi másról?

– Semmit sem reméltem öntől – szólt halkan Eleanor.

– Dehogyisnem. Én független, örökké erős grófnőm!

Megmenekült, hölgyem, és életben van, de mindez nem elég.

– Már többször elmagyaráztam…

263

A férfi ismét közeledett, keze Eleanor hasának domborulatán

araszolt.

– Brendan, kérem…

Felpattant, és magára rántotta ruháit. Eleanor hevesen

reszketett, ismét takarók után nyúlt…

Miután Brendan felkelt, úgy érezte, nagyon hideg lett.

A férfi észrevette, Eleanor fázik; fát tett a tűzre.

Majd az ágyhoz lépett ismét és így szólt:

– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tisztázzam. De

esküszöm, a gyerek nem hagyhatja el Skóciát! Hölgyem, ha

bármilyen őrültséget próbál elkövetni, ígérem,

megtapasztalhatja ellenségeim sanyarú sorsát.

264

18. fejezet

Brendan a padlón ébredt, hasogató fejfájással. Oldalba bökte

valaki. Felnézett, és Corbint látta feléje hajolni. Mikor nem

kevés erőfeszítés árán felkönyökölt, látta, hogy a mulatózok

már mind talpon vannak.

Összerezzent, pislogva meredt Corbinra.

– Úgy gondolom, jó ha tudja, egy követ várakozik odakint.

Brendan talpra ugrott. A nagytermet hamar maga mögött

hagyta, Corbin a nyomában. Az udvaron az előző estihez

hasonló kiáltozás és hangzavar fogadta.

Robert Bruce színeit viselő gyönyörű ló állt az örvendező

emberek gyűrűjében; a hatalmas termetű ló mellett pedig apró

ember, aki Wallace-szal diskurált.

Brendan megállt, hogy egy útba eső vízgyűjtő jéghideg

vizébe mártsa fejét, majd vizes haját hátrasimítva Wallace-hoz

lépett. A lovas nyilvánvalóan Bruce üzenetével érkezett; a

trónörökösök, Bruce és Comyn összefogásra tett kísérletei

kudarcot vallottak, s Bruce továbbra is támadásokat vezetett

Carrick környékén, az ország délnyugati részén. Mióta Comyn,

kinek birtokait a messzi északon nem veszélyeztették az állandó

angol támadások, hiszen azok kizárólag Bruce jószágában tettek

kárt, folytatta a küzdelmet időnként Wallace oldalán, ritkán

hallottak hírt Bruce felől.

Amint Wallace mellé lépett, az hozzá fordult.

– Fegyverszünet köttetett.

– Fegyverszünet?

– A francia királynak sikerült elérnie, hogy Anglia és Skócia

fegyverszünetet kössön.

– Akkor hát Fülöp állta a szavát – felelte halkan. – Vajon

Edward is így tesz-e?

Wallace vállat vont.

– Ő is állja majd, egy ideig mindenképpen. Tavaly és azelőtt

hatalmas seregeket állított fel, északnak indult és nagy

veszteségeket okozott, ám az időjárással nem volt szerencséje,

265

pápai parancsnak és a szentszéknek való hűségünknek

köszönhetjük megmaradt szuverenitásunkat… no és persze

annak, hogy bárói két hónapnál nem hosszabb hűbéri

szolgálatot teljesítenek, a gyalogosai pedig időről időre

szétszélednek. Edwardnak időre van szüksége, míg újraszervezi

haderejét, megküzd a pápával, és elegendő pénzt szerez az

ellenünk vezetett hadjárat folytatására. Úgy fogalmaznék, a jó

öreg Fülöp időt nyert a számunkra.

– Nem látszik rajtad, hogy örülnél – mondta Brendan.

– Persze, hogy örülök. De te is tudod, ugyanolyan jól, mint

én, ezt az időt a skót nemesek viszálykodásra használják fel,

délen pedig folytatódnak majd az angol betörések. A király nem

fog nagy létszámú sereget állítani; ám északi hűbéresei éppoly

hajlamosak a civódásra, akárcsak a klánok, az embernek tehát

készen kell állnia, hiszen bánni megeshet.

Az udvaron sokan beszéltek arról, talán végre

hazamehetnek, Wallace pedig igyekezett biztosítani őket afelől,

hogy ennek legfőbb ideje. Hamarosan eljön a tavaszi munkák, a

szántás, a vetés ideje, és a családot is muszáj viszontlátni.

Mindig akadtak olyanok, akik vele tartottak, utazzék bárhová, s

akadtak olyanok is, akik John Soulis vezénylete alatt vigyázták

az erődöt, János király nevében.

Brendan tudta, mint ahogyan Wallace is, a háború bár

szünetelt, korántsem fejeződött be.

– Mihez kezdesz most? – kérdezte Wallace komolyan.

– Várok egy ideig – felelte. – Clarin úrnőjének megmentése

bizonyára nem marad következmények nélkül.

– Hm. Az angolok szöktetésnek nevezik az effélét. Ez a kis

erőd a te zsákmányod – folytatta Wallace. – Comyn embereket

adott, és már visszatért a birtokára, hamarosan hozzá is eljut a

béke híre. A vezetés hajlandó hivatalosan elismerni

tulajdonodat. Erősítsd, műveld, s tedd gazdagon termővé

körülötte a földeket.

Brendan lassan elmosolyodott.

– Nekem adod a várat?

– Nincs annyi hatalmam, hogy megtegyem. Ám jó

szolgálatot tettél hazádnak, oly sok társaddal együtt; vannak

bizonyos jogaink, s most szabadabbak vagyunk, így

érvényesíteni tudjuk őket. Ki volna a parancsnok itt, ha nem te?

– És te, William? Mik a terveid?

266

– Északra megyek – felelte halkan. – Pihenek, míg az

angolok készülődnek. Békében élek egy villanásnyi ideig.

– Én mindig…

– Készen állsz velem csatába vonulni, legyen az nagy vagy

kicsi? Tudom. – William a vállára tette a kezét. – Én pedig

mindig hálás leszek, ha velem küzdesz, bármekkora legyen a

harc.

– Mikor indulsz?

– Néhány nap múlva. – Elmosolyodott. – Ma este ismét

ünnep lesz, ha a hegyek között bujkáló béresek visszatérnek

földjükhöz. A tavasz megfelelő időszak a békekötésre.

Wallace megveregette a vállát és megindult, keresztül a

tömegen. Corbin szólalt meg mögötte:

– No, nagybirtokos lovag lettél!

– A földhöz nem könnyen jutok. Skóciának királya van s

vezetői, mindennek megvan a maga módja.

– A király. Biztosan örülni fog, ha megtudja, van királysága

– morogta Corbin. – Mégis, egy tűzszünet… talán hamarabb

hazatér.

Brendan feléje fordult.

– Neked nem a skótokkal adódtak problémáid, Corbin.

Gondjaid a hazádból erednek. Szabad ember vagy. Élned kell a

lehetőségeiddel.

Corbint magára hagyta és az istálló felé indult. Lovagolni

akart, a széllel versenyt futni, hogy kitisztuljanak a gondolatai.

Békekötés? Jól hangzik. Föld. Egy újonnan épült vár, igazi

erődítmény.

Nem bajlódott a nyereggel, Rye nevű sötét színű lovához

lépett, még az angoloktól zsákmányolták a robosztus harci

mént. Alig hagyta el lovával az istállót, amikor harcosok,

feleségek, gyerekek, parasztok egy csoportjával találta magát

szemben.

– Sir Brendan! – kiáltották vidáman, s csaknem feldöntötték,

lovastól. Ő zavartan nézte az embereket.

– Igen, sir, ön lesz itt a földbirtokos! – kiáltotta egy fiú a ló

mellett futva.

– És majd ugye kiképez minket is a harcra? – kérdezte egy

másik.

Fegyverszünet. Mindenki tudja, ez csak felkészülési időt

jelent az újabb harcra.

267

– Ej, épp elég teendőnk van; földosztás, vetés, az elkóborolt

ökrök és jószágok befogása. – Elmosolyodott.

– Persze, s azután kiképez minket! – erősködött a fiú.

– Jól van, kiképezlek benneteket.

A tömeg továbbengedte. A nevét kiáltották és ez jó érzéssel

töltötte el. Intett nekik, mosolygott, majd folytatta útját.

A kapuhoz ért, amely a követ érkezése óta nyitva állt. Az

emberek között gyorsan terjedt a hír, s hamarosan vissza is

tértek földjükre, melyet az angolok oly hosszú ideig tartottak

uralmuk alatt. A kapuban lazára engedte a kantárszárat, érezte,

amint földdarabok verődnek föl a háta mögött, és a szél belekap

a hajába. Belovagolta a vidéket, megszemlélt mocsarat és

legelőt, a vár fekvését a hegyoldalban, előtte a folyóval.

Föld. Az ő földje. Harccal szerezte.

Föld, amit az ember a fiára hagyhat.

Emlékezett előző este Eleanorhoz intézett szavaira, azelőtt,

hogy elindult. Nehezére esett eljönni, még inkább nehezére esett

maradni, közöttük békesség soha sincs. Időt akart adni a

lánynak, hiszen tudta, a férjét gyászolja, s meglehet apját is.

Udvarias kívánt lenni, önzetlen minden tekintetben.

Ugyanakkor fájt neki, hiába vitték véghez minden idők talán

legmerészebb haditettét Angliában, a lány mégis

szenvedélyesen vissza akar térni, nevének tisztázása miatt…

Azért, hogy ismét Clarin grófnője legyen. Ő vagyontalan. A

lány nemes. Most, ha Skócia is úgy akarja, földhöz jut.

Otthonhoz. Eddig az erdőben élt.

De most…

Akarta a lányt mindig is, noha szerette, ő máshoz ment

feleségül.

Mégis szereti.

S most itt van, a dolgok megváltoztak, ám a lány még

mindig ragaszkodik az elképzeléseihez…

Eleanor sohasem hagyhatja el Skóciát. Ő ezt akarja. Ám

ígéretet tett.

Maga mögött hagyta a hatalmas tölgyfákkal benőtt dombot,

melyről a várat és a vidéket kémlelte. Visszafelé sokkal

lassabban indult, tekintete ismét csak a földet méregette.

Birkatartásra kiválóan alkalmas. Igen, birkák, százával. A

flamandok ruhakészítő céhei itt vannak a közelben. Az

erdőkben sok a vad.

268

Félretette a tervezgetést egy időre és visszatért a várba. A

követ a nagyteremben ült, friss hírekről számolt be. Brendan

csatlakozott az asztal körül ülőkhöz. Eric, Hagar, Collum, De

Longueville és Gregory már mindannyian összegyűltek.

Oldalba bökte Gregoryt.

– Hogy telt az estéd, fiam? – kérdezte halkan.

– Jól, Sir Brendan – felelt pirulva a fiú.

Fiatal követ testalkata alapján nem lehetett harcos, mivel

termetre alacsony és sovány. Brendan gondolta, jól végezheti

munkáját, mivel könnyedén és gyorsan kel át az ingoványokon,

mezőkön, hegyi csapásokon és Skócia kopár fennsíkjain.

– Anglia királya embereket kért, ám a Franciaországgal

kötött fegyverszünettel egy időben visszavonta felhívását.

Bizonyos vagyok abban, hogy valójában nem kapta meg a várt

létszámú haderőt, és tudta, nem számíthat arra, hogy Carrick és

Annandale skótjai angol lobogó alatt fognak harcolni!

Eric most Brendanhoz fordult, aki nehéz tölgyfa székében

mellette ült.

– Griffin szerint Bruce földjére mindeddig nem érkezett még

híre a hőstettednek.

– Csak idő kérdése – szólt Brendan, és egy vizeskancsóért

nyúlt, és a fiatalember felé bólintott. – Csak idő kérdése, de baj

származhat belőle. Elviszel egy levelet Bruce-nak? – kérdezte.

– Hogyne, uram.

– Most hozzáindulsz?

– Az én dolgom megtalálni William Wallace-t…

– Ő északra készül utazni egy időre. Hazalátogat. A

megmaradt rokonaihoz, barátaihoz – mondta Brendan. – De ha

megbocsát, megírom a levelet.

Brendan felfelé indult a lépcsőn, amikor tudatára ébredt

annak, hogy angol vendégeinek van szobájuk, míg neki

magának nincs. Egy cselédlányt pillantott meg, aki a

lépcsőkorlátot olajozta. Brendanra mosolygott és meghajolt

előtte.

– Brendan méltóságos úr!

– Sir Brendan. Nem vagyok méltóságos úr.

– De az lesz, uram. Sir William Wallace mondta, ön lesz itt

az új földesúr. És ott… – fejével balra az első szoba felé intett –

, ott lesz a szobája, már ha megfelel az ízlésének. Nagyszerű

szoba az

– Köszönöm…

269

– Joanna, uram. A nevem Joanna.

– Köszönöm, Joanna. Papírra, tintára s tollra van szükségem.

– Mindent megtalál Herbert íróasztalában.

Ismét bólintott, majd engedte a nőt tovább dolgozni.

Belépett a helyiségbe és körülnézett.

Tágas szobát látott maga előtt. Benne hatalmas ágy,

kényelmes fekvőhely akár négy ember számára is. A szoba

sarkában levő kisebb emelvényen áll. A szoba nyugati falánál,

az ágyhoz közel hatalmas kandalló. Az északi falnál faragott

tölgyfa íróasztal, mögötte a tavaszi tájra nyíló ablakokkal. Az

ablakokon, széthúzva, nehéz, dúsan hímzett szövetfüggönyök,

sötétkék és bíbor színben, összefogva ezüstzsinórokkal. A keleti

fal mellett hatalmas ruhásszekrény és utazóláda.

Először az ablakokhoz lépett. Innen a várúr akkor is láthatja

a seregek közeledtét dél felől, ha erre az őrszem nem

figyelmezteti. A vár magas fekvése jól véd egy esetleges nyugat

felől érkező támadás ellen is.

Nem az íróasztalhoz, hanem gyönyörű gyapjútakaróval

hatalmas ágyhoz ment. Egy pillanatig habozott, rádőlt és

hanyatt feküdt. Nagyszerű ágy egy olyan ember számára, aki

oly sokszor hált már szabad ég alatt.

Felült. Sok itt a tennivaló.

Máris megkedvelte a helyet.

Az övé. Csak az övé.

Persze, Skóciának jóvá kell hagynia.

Felállt, a kandallóhoz lépett, s akkor vette észre jobb felé a

nehéz anyagú sötét függönyt. Elhúzta. Rövid folyosó, majd

újabb szobába jutott, benne sokkal kisebb ággyal s mívesebben

faragott bútorzattal. Asszonyszoba, gondolta. A kandalló

mellett sárkányfejekkel díszített fürdőkád állt, mindkét oldalán

réz- és aranyfigurák. Thor, a villámok istene éppen haragszik,

Odin, minden istenek ura száguld sárkány vontatta égi szekerén.

Fürdeni, ötlött fel benne gondolat, hiszen az éjszakát a padlón

töltötte részegek és kutyák között… mindannyian jó barátok,

ám a szaguk nem éppen a legkellemesebb.

Legelőször Robert Bruce-nak akart írni azonban. Leült,

tintát, papírt s tollat keresett, majd a gondolataiba merült.

Mikor elkészült, összetekerte. A tintatartó mellett kis

tégelyben pecsétviaszt talált. Habozott egy pillanatig. Sohasem

pecsételt még levelet. Pecsétgyűrűjét apja ajándékozta neki nem

sokkal halála előtt, azon G betű és egy ragadozó madár alakja

270

látszott. Megolvasztotta a viaszt, majd lepecsételte a levelet.

Lesietett a földszintre.

Eric a tűznél ült és egy darab fát faragott. Griffinnel, a

futárral beszélgetett.

– Bruce saját kezébe adom át – szólt Griffin.

– Jól van.

– Örülni fog a szép ajándéknak.

– Igen?

Eric nem felejtett el ajándékot küldeni.

– Későre jár; szívesen látunk, ha holnap reggel akarsz

továbbindulni.

– Nem lehet, Sir Brendan. Indulnom kell. – Felállt. – Isten

óvja önöket… s Skóciát.

– Isten óvjon mindannyiunkat.

Brendan és Eric kikísérték a teremből az udvarra. A

fiatalember útra készen lóra szállt.

Nézték, ahogy indul. A kapuk még mindig nyitva álltak.

– Azt mondta, örül, hogy kapcsolatba léptél Bruce-szal –

szólt Eric Brendanhoz. – Azt is mondta, Robert nagyra becsül

téged, mint ahogyan Wallace-t is.

– Ha annyira nagyra becsülni, az oldalán harcolna – felelte

Brendan.

Eric vállat vont.

– Mindenki úgy tesz, ahogyan jónak látja. Az élet, akár egy

orsónyi fonal; hogy milyen hosszú, a születés pillanatában dől

el.

– Norvég legenda. Mindenki maga választja végzetét.

– Nem kérdezted, Bruce téged miért becsül.

– Igaz is. Miért?

– Hű vagy Wallace-hoz és egy álomért harcolsz. Azt hiszem,

Robert Bruce néha azt kívánja, családjának bárcsak ne volna

vagyona s birtokai. Irigyen figyeli azokat, kik másfajta

értékeket tisztelnek, ha háború van, küzdenek, tisztelik őket, és

bíznak bennük. Szeretné ő is Wallace dicsőségét, úgy

gondolom. Kedvére volna a nép hűsége.

– Akkor hát, egy napon fel kell lázadnia az angol király

ellen.

– Talán egy napon tényleg megteszi. Mint mondottad,

mindenki maga választja végzetét. – Eric megveregette a hátát

és az istállók felé indult. Brendan felnézett a falakra. Hosszú

ideig vizsgálta, hol vannak a gyenge pontok.

271

Ezután gondolataiba merülve visszatért a terembe.

Eleanor a kandalló mellett ült, levél írásába fogott, amelyről

csak remélhette, eljut Alfred kezébe. Biztosította hazatérése

felől és tudatta, bizonyos abban, hogy Alfred kellő

körültekintéssel, tapintattal kezeli az ügyet. Corbin vele van és

hűséges marad mind hozzá, mind Angliához, történjék bármi.

Készül mielőbb hazajutni. „Add át Isobelnek szívélyes

üdvözletemet” – írta. Nem kételkedett abban, hogy Isobel

valamilyen módon bűnös, ám semmi esetre sem Fitzgerald

embere. Mégis figyelmeztetni akarta Fitzgeraldot a nő felől

leselkedő veszélyre. Nem tudta, hogyan fogalmazzon, hiszen

félt, a levél rossz kezekbe is kerülhet. Áttanulmányozta az eddig

leírtakat.

Kopogtak, majd az ajtó óvatosan kinyílt.

– Asszonyom.

– Bridie? Gyere be.

Bridie Eleanorra mosolygott, majd egyetlen szó nélkül

hozzáfogott úrnője holmijainak összepakolásához.

– Bridie, mit művelsz?

– Összepakolom a holmijait, asszonyom.

– Miért?

– Másik szobába költözik.

– Miféle másik szobába?

– Le a földszintre.

Eleanor morózusan sóhajtott.

– És miért kell leköltöznöm a földszintre?

Bridie csodálkozva nézett most rá.

– Mert a vár ura így rendelkezett.

– A vár ura?

– Sir Brendan.

Eleanor nem jutott szóhoz egy ideig.

– Sir Brendan e vár ura?

– Igen.

– Mióta?

– Ma reggel óta. Nem hallott erről, asszonyom?

Biztonságban vagyunk. A skótok és az angolok békét kötöttek,

Fülöp király közvetítésével.

Béke a két nép között…

Eddig is kötöttek fegyverszüneteket. Ám a háború tovább

folytatódott.

272

– Nem, nem hallottam – szólt halkan Eleanor. Nem hagyta el

a szobát és senki nem is kereste, csupán a szolgálólány nyitott

be hozzá, aki vizet és reggelit hozott.

Azt remélte, keresni fogják.

Valaki…

Brendan. Vagy legalább Corbin.

Nem aludt, mikor Brendan távozott. Hallgatta az odalent

mulatozókat, s érzésein tűnődött. Vele lenni ismét… szerette a

férfit, a bőrét, az illatát, szerette, ha mellette fekszik. Tegnap

este nem maradt mellette. Nem tért vissza hozzá. Sohasem

tudna hátat fordítani az ügynek; az életét áldozná érte.

Megmentette őt a biztos haláltól, milyen jogon ítélhetné el

Brendant, vakmerősége miatt? Ráadásul tovább kísértette a

gondolat: Skóciában ő pusztán egy menekült, míg szülőföldjén

gyilkosnak bélyegezték.

Ilyen gondolatok mellett nem jött álom a szemére. Nem lett

volna szabad a férfival hálnia; Alaint csak nemrég temették el.

A lentről felszűrődő zenét és kiáltozást hallgatta, s arra vágyott,

hogy a férfi visszatérjen. Nem jött. Mikor végre elaludt, már

hajnalodott.

– Bridie…

Ám Bridie már kilépett az ajtón, melyet nyitva hagyott.

Eleanor felállt, hogy kövesse, ám mielőtt ezt megtehette volna,

Bridie visszatért.

– Bridie…

Bridie most felnézett rá, ragyogó szemmel, kipirultan,

boldogságtól sugárzó arccal.

– Ó, asszonyom! Esküvő lesz! El tudja ezt képzelni?

Bridie ismét eltűnt.

Eleanor érezte, amint elönti a méreg. Esküvő. A férfi

esküvőt szervez s neki egy szóval sem említi. Semmit sem akart

jobban, mint az ő felesége lenni; ez volt minden vágya, s

szerette volna, ha teljesül ez az álma, ám neki mielőbb

tisztáznia kell magát, nem mehet most hozzá.

A vár ura! Neki ugyan nem parancsolhat.

– Hol van most?

– Odalent a másik szobában.

– Az merre van?

– A földszinten, a lépcső melletti ajtó.

Eleanor határozott léptekkel indult lefelé.

Kopogás nélkül benyitott.

273

Brendan az íróasztalnál ült. Eric és Collum mellette álltak,

mindhárman az asztalon fekvő tervrajzok fölé hajoltak.

Brendan felnézett, láthatóan zavarta a lány megjelenése. A

többiek is őt nézték most már, jövetelét nem tudták mire vélni.

A lány nem akart… közönséget. Azt hitte, a férfit egyedül

találja.

Az ajtón azonban már belépett, s elsomfordálni pedig nem

akart. Az íróasztalhoz ment.

– Beszélni kívánok önnel, Sir Brendan.

A férfi hátradőlt és végigmérte.

– Hölgyem, ebben én is biztos vagyok. Higgye el azonban,

ez nem a megfelelő időpont.

– Akkor is beszélnem kell önnel!

– Eleanor, amint azt láthatja, elfoglalt vagyok.

– Akkor rövid leszek. Nem lesz semmiféle esküvő.

– Nem-e?

Brendan a lányra meredt.

– Nem. Nem megyek magához.

A férfi hallgatott egy pillanatig, a lányt tanulmányozta.

Eleanor észrevette, amint a férfi arcszíne vörösre vált, térdén

nyugvó keze ökölbe szórni; arcizmainak rángása haragról

tanúskodott.

– Hölgyem, valóban? – szólt végül. – Nem emlékszem, hogy

megkértem volna ilyesmire.

Most a lány vörösödött el.

– Bridie most mondta épp…

Brendan tekintete ismét az előtte fekvő papírokra

kalandozott.

– Bridie megy feleségül Larshoz ma délután. Duff atya adja

őket össze, aki a kis templomban prédikál, a hegy alján.

Eleanor úgy érezte, a levegő megfagy körülötte; lehetetlen

lett volna őt jobban megalázni. Ki akart rohanni a szobából, ám

nem tehette, mivel Eric és Collum őt nézte, nem maradt más

hátra tehát mint az, hogy összeszedje összetört méltóságának

szilánkjait, és visszakozzon.

– Ez… csodálatos – szólalt meg végül minden erejét

összeszedve, majd sarkon fordult és büszke fejtartással elhagyta

a helyiséget.

A folyosón összetalálkozott a még mindig az ő holmijait

pakoló Bri-die-vel.

– Bridie, hát te vagy az, aki házasodik!

274

– Igen, én! Képzelje el! – Bridie felelete sugárzó

boldogságról tanúskodott.

– Nagyon örülök.

– Tudtam, hogy örülni fog, Eleanor. Bárcsak ön is…

– Mi lesz rajtad? – kérdezte Eleanor. – Csakis valami

gyönyörű. Nézz szét a ruhatáramban, és ami a legjobban

tetszik…

– Ezek az utolsó darabok, a többi már odalent van.

Eleanor habozni látszott. Brendan szobájában nem látta

egyetlen holmiját sem.

– Hozd vissza mindet – felelt halkan.

– Eleanor, Sir Brendan azt mondta…

– Brendan erős ember, és meglehet, bátor harcos. Azonban

nem parancsolhatja meg nekem, hol aludjak.

– Asszonyom…

– Menj a holmimért.

– Eleanor, kérem…

– Bridie, menj a holmimért.

Eleanor vele tartott az előkelően berendezett szobába,

melyben érkezésekor kapott szállást.

Leült a kandallóhoz. Íróasztalként palatáblát használt, a

tintásüveg mellette, egy alacsony széken állt. Megpróbált nem

gondolni Brendanra és a megaláztatásra, amit csak önmagának

köszönhetett.

Arca még mindig égett. Szíve hevesen vert. Feladatára

kellett koncentrálnia. Való igaz, nem mehet vissza Angliába

csak úgy.

Ismét írni kezdett, próbálta összeszedni a gondolatait. Telt az

idő. Feladata teljesen lekötötte.

Egyszer csak nyílt az ajtó. Azt gondolta, Bridie tért vissza.

Fel sem nézett, úgy mondta:

– Bridie, kérlek, ez a te napod. Nézz csak szét bátran, s vidd,

amire szükséged van.

Sikerült lejegyeznie néhány melyben arra utalt, valaki más

lehet a bűnös a mérgezéssel kapcsolatban, ám tette ezt anélkül,

hogy konkrétan Isobelt vádolná. Megzavarta azonban a

szobában uralkodó csönd.

Felnézett. Nem Bridie lépett be az imént.

Brendan, bezárta maga mögött az ajtót. Háttal nekidőlt,

aztán karját keresztbe fonva várakozott. A lány felugrott, a

275

tintásüveget éppen hogy sikerült megmentenie. Elvörösödött. A

férfira meredt, váratlan megjelenése megrémisztette.

– Milyen játékot űz ismét? – kérdezte Brendan.

– Sir Brendan, ez a szoba nekem tökéletesen megfelel –

felelt Eleanor. – Hacsak nem szándékozik valaki más

rendelkezésére bocsátani. Akkor ugyanis, ha más számára

fenntartott lakosztályt foglalok el…

– A szobára más nem tart igényt.

– Akkor hát, itt maradok.

– Nem fog.

– Mivel vendég vagyok itt…

– Abban a szobában száll meg, melyet felajánlanak önnek.

– Nem megyek sehová.

– De.

– Most, hogy vára van, zsarnokká vált? – kérdezte kihívóan

a lány.

– Zsarnok, asszonyom?

– Igen, parancsokat osztogat, követelőzik…

– Erőszakoskodom is, netán? – érdeklődött Brendan.

Most Eleanorhoz lépett és megragadta a karját. A lány

hátralépett, dühösen próbált szabadulni a szorításától és a

megaláztatástól egyaránt.

– Brendan, kérem ne! Az Isten szerelmére kérem, engedjen

el, nem fogok…

A férfi a karjába kapta a lányt, és a földszint felé vette az

útját. Eleanor vörös arccal próbált szabadulni.

– Tegyen le! Már így is porig alázott…

– Akkor hát, azt javaslom, higgadjon le, különben magára

vonja a lentiek figyelmét.

– Akkor legalább meglátják önt, aki úgy viselkedik, mintha

őrült volna…

– Az a különbség kettőnk között, hogy én nem törődöm

azzal, ki mit szól.

– Brendan, a fenébe is, úgy gondolja, még mindig nem

vagyok elég szánalmas helyzetben…

A férfi megállt a folyosón; a lány feszültséget érzett. Eleanor

attól félt, hogy valami borzalmas dolog történik majd, ám a férfi

minden haragját egy erőteljes rúgásba összpontosította, mellyel

egy szobaajtót késztetett kinyílásra. A nehéz faalkotmány halk

nyikorgással utat engedett.

– Eleanor – szólt keményen Brendan –, itt fog lakni.

276

19. fejezet

A férfi valósággal berontott a szobába, a lábbal belökött ajtó

becsapódott mögötte.

Eleanor érezte, hogy az ajtócsapódást a vár minden zugában

hallották. Brendan nem sokat törődött a zajjal, kemény

léptekkel indult befelé.

Végül a lány egy gyönyörű szőnyegen ért földet a

kandallóban lobogó tűz előtt. Brendant figyelte, majd lassan

szemügyre vette a környezetet. A szoba a vár kevés számú

teljesen befejezett helyiségének egyike. A falakat nem egyszerű

falikárpitok fedték, hanem nehéz, hímzett drapériák. A székeket

faragások díszítették. A fürdőkád, norvég, bonyolult

díszítésekkel.

Benne gőzölgő víz. Oldalán nehéz vászontörülközök

várakoztak.

Eleanornak még csak eszébe sem jutott a közelébe menni!

Az egyik távoli sarokban függöny. A lány odalépett, elhúzta

s látta, a folyosót, végén egy szobát. Brendan szobája, tudta…

Most Brendan felé fordult.

– Nem lakhatok itt – suttogta.

– Dehogyisnem, itt fog.

– Az emberei hallották, amit nekem mondott…

– Persze, s azt is hallották, amit ön mondott nekem. Azok

után, hogy Angliába mentünk és kiszabadítottuk.

– Nem maradok itt, nem maradhatok itt, sohasem

szándékoztam itt hosszú ideig maradni; tisztáznom kell magam,

és ha ezt ön nem akarja belátni…

– A büszkesége többet jelent önnek az életénél?

A lány elhallgatott.

– Tudja…

– Tudom, amit ez ügyben tudni lehet és minden tőlem

telhetőt megtettem. Ön pedig itt marad. A szoba elkészült.

Tudom, hogy kedveli a kényelmet. A fürdőkád csodálatos. Én

már kipróbáltam.

277

– Belefáradtam abba, hogy állandóan szemrehányásokkal

illeti az életformát, melybe születtem – szólt a lány hevesen. –

Megvagyok kényelem nélkül is. Lelje hát örömét a fürdésben.

Egy skótra mindig ráfér a mosakodás.

Az ajtó felé indult s döbbenten tapasztalta, hogy a férfi

visszahúzza.

– Ön fogja örömét lelni a fürdésben.

– Brendan…

– Ruhával, esetleg anélkül?

– Magának agyára ment a hatalom! – kiáltotta Eleanor.

Igaza lehet; a férfi felemelte és a kád felé lépett. Eleanor azt

gondolta, hogy bele is dobja, úgy ahogy van.

– Brendan! A cipőm! Nem hoztam magammal olyan sokat…

A férfi megállt.

– Vegye le.

– Brendan, kérem, beszéljünk egymással, mint értelmes

emberi lények…

– Értelmes skót? Ilyen nem létezik. Túlságosan faragatlanok

és műveletlenek vagyunk mi!

Eleanor ledobta a cipőjét s közben Brendan arcát figyelte.

– Brendan, nem hoztam magammal annyi ruhát, hogy

megengedhetném magamnak, akár egy is tönkremenjen. Én…

Letette a földre. A lány őt nézte, megalázottnak érezte magát

és könnyeivel küszködött. Dühös lett, amiért a férfi nélküle

határozott; ugyanakkor kínozta a tudat, hiszen úgy tűnt, a férfi

nem akarja feleségül venni. A gyerek a nevét fogja viselni.

Eleanorról semmit sem mondott.

– Nem vagyok képes végigcsinálni ezt; ön nem értheti.

Brendan még mindig vele szemben állt, dühösen, ám

ugyanakkor meglepetten.

– Nem képes ezt végigcsinálni. Mire gondol, Eleanor? Nem

tud fürdőt venni? Az ókori rómaiak szerint az angolok épp

olyan mocskosok, mint a skótok; mindannyian elfelejtettük

antik mestereink vízzel kapcsolatos tanításait. Ám nézze csak,

hölgyem, mindez igen egyszerű. Az ember beül a kádba, áztatja

magát egy ideig, ott egy darab szappan…

– Brendan, bocsásson meg, távozom. Nagyméltóságú Sir

Brendan, ha megengedi…

– Mire gondolt hát, hölgyem? Velem kapcsolatos a dolog? A

velem hálásra? Párizsban nem esett a nehezére. Az úri

kisasszony, aki találkozót kockáztat meg a rosszhírű felkelővel

278

pusztán a veszély és testi örömök kedvéért? Nos, valójában ez

az, amit nem akar oly nyíltan vállalni, hiszen ön úri nő, nem

igaz?

A lány keze a férfi arca felé indult, de nem ért célt. Brendan

elkapta a lesújtani készülő kezet. Megfordította a lányt s hátul

ruhája csomóit kereste.

– Brendan…

A férfi kioldotta a csomókat. A lány vászon alsóruhában és

selyemharisnyában állt előtte, ezek eltávolítására nem tett

kísérletet, hanem egyszerűen megemelte Eleanort, ő átkozódott,

s hirtelen a meleg vízben találta magát. Brendan a kád mellé

guggolt.

– Jó érzés, nem igaz? – érdeklődött a skót.

Eleanor hátrasimította vizes haját.

– Miért teszi ezt velem?

– Ön nevetségessé tett engem – szólt a férfi csendesen.

– Ön tett engem nevetségessé!

– Nem én rontottam be az ön szobájába s mondtam, nem

házasodunk össze.

– Azt hittem…

– A mi esküvőnk felől intézkedtem az ön megkérdezése

nélkül.

Eleanor nem válaszolt. Arcpírja felelt helyette.

– Ezeket a gondolatokat talán megoszthatta volna velem,

mikor kettesben voltunk – válaszolta Brendan.

– Nem hagyott elég időt nekem.

– Szándékomban állt, de csak miután beszéltem

embereimmel a vár megerősítéséről és a környező vidékről.

– A vár tehát valóban az öné?

– A vár Skóciáé. Én irányítom, az igaz. Ezzel potenciális

kérő lettem a szemében? Otthon biztosítására alkalmas?

A lány dühösen csapta le vízzel. A férfi nem számított rá.

Brendan haja, arca, felsőteste csuromvíz lett. Az egy pillanatig

értetlenül állt a történtek előtt, majd villámgyorsan talpra

állította Eleanort, a lány ruhájából úgy ömlött a víz, mintha

szökőkút volna. Eleanor felkiáltott.

– Brendan, a gyerek!

A skót mozdulatlanná dermedt, s a lány legnagyobb

csodálkozására elnevette magát.

– Ön aztán nehéz ellenfél. – Ujjai hirtelen a lány vizes

hajába markoltak, miközben a nyakát simogatta, testét a

279

magához húzva. Mindkettőjük ruházata átázott; Eleanor a férfi

ajkain érezte a forró víz ízét, a melegséget, nedvesség és

megadás érzése ostromolta testét, miközben átölelte a férfi.

Amikor ajkaik elváltak egymástól, Brendan a szemébe nézett.

– Tudod, hogy el akarlak venni feleségül – mondta,

miközben hüvelykujjával a lány arcát cirógatta.

– Alain csak nemrég halt meg.

– Azt is tudom.

– Gyászolnom kellene őt.

– Mindketten gyászoljuk, nagyszerű embert veszítettünk el

benne. Azonban azt is tudjuk, hogy az idő, akárcsak az élet,

igen drága.

A karja között tartotta a lányt.

A lány most elhúzódott tőle, levetett alsóruháját a kád

oldalán levő sárkányfejre akasztotta. Azután elmerült a vízben,

élvezte, amint fölötte hullám ébred, majd harisnyáját is levetette

s azt is a sárkány bősz fejére tette. Hátradőlt és lehunyta a

szemét.

Megdöbbent egy pillanatra, mikor látta, hogy a férfi

csatlakozni akar hozzá és megválik ruházatától. Súlya

kiszorított némi vizet a kádból, s az hangos loccsanással

csapódott ki a padlóra.

– Nem fér bele! – mondta Eleanor.

– De igen. – Végtagjaival szinte bekerítette a lányt.

– A padló úszni fog; a víz eléri a szőnyeget és tönkreteszi.

– Reggel óta ez az én padlóm és az én szőnyegem.

Brendan hanyatt feküdt s Eleanor rajta háttal, feje a férfi

mellkasán nyugodott. Lesimította a lány vizes haját, s ringatta,

akár egy kisgyereket.

– Nyugodjon meg, szép hölgyem.

– Nem tudok.

– Éppen eleget rohant már – suttogta Brendan a lány haját

simogatva –, hogy tudja értékelni ezeket a pillanatokat az

életben.

– Nem erről van szó.

– Akkor miről?

– A lába…

– Ez nem a lábam! – nevetett.

A lány nem szólt, ám akaratlanul is elmosolyodott.

– Meg tudtam volna ölni kevéssel ezelőtt! – suttogta

Eleanor. – És mégis… ön…

280

– Játszom az érzékeivel? Legmerészebb álmait váltom

valóra?

– Megnevettet.

– Ó, fájdalom, elbűvöltem volna? Nem állt szándékomban!

Brendan egy pillanat alatt kint termett a kádból, majd

kiemelte a lányt is, aztán gyorsan egy törölközőt csavart köréje.

Ezután felkapta, és mit sem törődve tiltakozásával megindult

vele, majd a puha tollal bélelt ágyhoz vitte. Eleanor elhallgatott;

didergése hamar elmúlt. A tűz lángjai melegséget és fényt

leheltek feléjük, miközben száradtak, hogy aztán mélységes

vágyaikban fürdőzve testük ismét izzadtságtól csillogjon.

Eleanor azon a délutánon bűnét, bánatát és félelmét engedte a

lángok martalékává válni, a férfi mellett feküdt boldogan,

melegséget és biztonságot érzett az erős karok védelmében.

– Hamarosan mennünk kell, hivatalosak vagyunk az

esküvőre – suttogta a férfi ajkai a lány haját érintették.

– Valóban. A szolgálók benyithatnak és megláthatják

micsoda pusztítást végeztünk a szobában, s mindjárt tudni

fogják…

– Az újdonsült várúr és úrnője hempergéssel töltötte a

napot?

A válasz hatott.

– Igen – felelte a lány. – Ez az, amit megtudnak.

Brendan megfordult és a lányra nézett.

– Mit gondol, ezek az emberek itt elhinnék, hogy azért

mentem önért Angliába s mentettem meg, hogy azután a szoba

sarkába állítsam s nézzem, ahogyan a szobrokat szokás?

Hölgyem, úgy tűnik, nem tudom önt boldoggá tenni. Haragosan

tudatja velem, miszerint nem óhajt hozzám feleségül jönni,

habár gyermeket vár tőlem.

– Ez… oly korai.

– Meglehet, korai, ám mi mást tehetnénk? Azt akarja,

menjek, tegyem a dolgom, mintha itt sem lenne?

– Az elmúlt éjszaka sikerült megtennie.

A férfi elmosolyodott.

– Szóval így állunk! Brendan, menj el, hagyd meg nekem az

erkölcsösség látszatát, ám jól vigyázz, mit teszel egyébiránt.

– Nem – morogta a lány. – Változtatni akarok az eddigieken.

– Változtatni a tényen, hogy találkoztunk a tengeren?

A lány a fejét ingatta.

281

– Azon a tényen, hogy Alain gyilkosa szabad. – Eleanor az

ágyhoz szorította a férfit, elöntötte az indulat. – Ön, uram, pedig

lesz szíves tartóztatni magát. Nincs szükségem luxusra s nem

vagyonom miatt aggódom. S nem is arról van szó, hogy…

Franciaországban megkívántam önt; tudtam, mit teszek. S nem

is a születendő gyermekről beszélek. A skótokat nem gyűlölöm,

Istenem, hogyan is tehetném? Oly sokszor megmentettek már.

Ám nem vetem meg az angolokat pusztán egyetlen ember

tetteiből kifolyólag, vagy mások cselszövése folytán. Önnel

akarok lenni, hiszen az életben számomra nincs édesebb öröm

az ön karja között töltött perceknél… de…

– De? – kérdezte Brendan, aki hanyatt fekve tenyerével a

tarkója alatt a lányt figyelte.

– Túl korai… feleségül mennem önhöz. – Ismét habozott. –

Nem akarok olyan életet, mint amilyen a Margoté. Feleség

akarok lenni, nem pedig szerető.

Egy hosszú pillanatig figyelmesen nézte a lányt, majd

megsimogatta az arcát.

– Hölgyem, az időpontot ön választja meg, s én várni fogok.

Könnyek szöktek a lány szemébe. Ráborult arccal a férfi

mellkasára. Az megérintette Eleanor nedves haját.

– Csodálatos dolog ez – suttogta. – Otthonra lelni… s hozzá,

rád.

Eleanor ujjai a férfi mellkasán játszottak gyengéden.

– Párizsból szívesen megszöktem volna veled – szólt halkan.

– Nem féltem volna az erdőtől és a vándorélettől. Ám rettegtem,

megölnek és a nagy álom veszélybe kerül, ha én nem

házasodom meg. Fülöp király maga figyelmeztetett arra, hogy

ez megtörténhet.

– Meghaltam, mikor a templomban megláttalak – felelt

Brendan. – Meghalt bennem egy darab, s bár lóra ültem, nem

mehettem elég messze.

A lány felemelkedett, a férfi felé hajolt és megcsókolta.

Ajkai kezdetben kedvesen, majd egyre hevesebben érintették.

Érzett minden apró változást a férfi testén, majd részletek

egyetlen hatalmas egésszé álltak össze, érezte, amint a lángok

magasra csapnak, s eggyé olvasztják kettőjük testét. Örült

módon szeretett volna ismét ott feküdni, nem érezni semmi

mást, mint karjának ölelését, s várni a pillanatot félig ébren,

félig álomban. Brendan hamar az ágy mellett termett.

– A te Bridie-d nem házasodik a távollétünkben.

282

Bridie egy hímzett, hosszú ujjú, okkersárga színű ruhát

választott Eleanor ruhásszekrényéből. Jól illett sötét hajához.

Még sohasem tűnt ennyire szépnek.

A pár kapott egy kis parasztházat, körülötte földet, melyet

előző bérlőik elhagytak; Lars gazdálkodni akart, ugyanakkor

háború esetén a katonai szolgálatnak sem fordít hátat, Bridie

vágyai pedig beteljesedtek. Eleanomak megígérte:

– Továbbra is önnel maradok. A házunk közel fekszik a

kastélyhoz.

– Köszönöm, jól megleszek; itt mindketten menekültek

vagyunk, Bridie. Légy jó feleség, velem ne sokat törődj. Én

magam is jól elboldogulok.

Bridie mosolyogva a fejét csóválta.

– Ön vette rá őket, hogy magukkal hozzanak.

Megfeledkezhetett volna rólam ennyi veszély között. De nem

tette.

Megölelték egymást, később Lars lépett oda mosolyogva és

belekarolt a feleségébe. Kiléptek a templomból, Duff atya, a

testes, széles vállú ír származású pap társaságában. Örömtűz

gyúlt. Dudások tiltott dallamokat játszottak, melyek most, a

békekötés után, szabadon szálltak az ég felé.

Eric látván Eleanort, amint az ünnepséget figyeli,

megragadta a lány kezét.

– Mivel nem vagyok várúr, a formaságokhoz sem kell

ragaszkodnom – mondta, s mosoly varázsolta még

kellemesebbé a férfi vonásait. – Jöjjön, ezek a táncok

egyszerűek.

Eleanor bizonytalanul ugyan, de táncba indult, ám

hamarosan felszabadultan kezdett mozogni. Látta, Brendan is az

emberek közé ment, velük nevetett, szórakozott, együtt táncolt

az emberekkel, katonákkal, földművesekkel. Eleanort Liam és

Collum, majd De Longueville is felkérte, utóbbi megjegyezte:

– Különös dolog ez, asszonyom, mi mindketten hosszú utat

jártunk be, s most itt vagyunk.

– Valóban – felelte a lány. – Igen különös.

– Én élvezem, mindenesetre.

– Örülök neki. Otthagyta a tengert, hogy békére leljen

Franciaországban; s e békét végül elhagyta egy skót lázadó

kedvéért, s most…

283

– Most egy asszonyra találtam. Ama hegy mögött él észak

felé, egy szép uradalomban.

– Valóban?

– Én is skót leszek, habár, Istennek hála, enni – és főzni! –

Franciaországban tanultam.

Eleanor elmosolyodott és körülnézett. Corbin egy gyönyörű

fiatal nővel táncolt, kinek hosszú sötét haja éjfekete köpenyként

lengett körülötte. Brendan Margot mellett állt, nevettek, sört

ittak, beszélgettek, mint két régi jó barát.

Eleanor kimentette magát De Longueville-nél, s Brendan és

Margot társaságához csatlakozott.

– Biztonságban van és jól érzi magát – mondta Margot,

miközben a kezét fogva hátralépett és végigmérte a lányt. –

Gyönyörű száműzöttet üdvözölhetünk körünkben, habár nagyon

szomorú vagyok az önt ért veszteség miatt. De Lacville gróf

nagyszerű embernek ismertem meg.

– Jól ismerte?

– Meglehetősen. Természetesen nem most utaztunk először

Franciaországba a hosszú évek során. Megszolgáltuk Fülöp

vendégszeretetét, hiszen sok emberünk harcolt az oldalán. –

Gyönyörűen mosolygott. Eleanor csodálkozott, Eric hogyan

kockáztathatja e nő elvesztését. Haja akár a selyem, szeme

kékebb az óceánnál. Mindig kedves, s nyugalom árad belőle.

– William Wallace leveleket kapott, igaz Brendan? Fülöp

király írt az ő „jó barátjának”, okosan cselekedjen e földön.

– Úgy tűnik, Fülöp valóban jó barátnak bizonyult – felelt

Brendan. – Ám most béke van, a fegyverszünet mindenkinek

kedvez, még neki is. Edward azonban még nem végzett

Skóciával.

Eric csatlakozott hozzájuk.

– Az is lehet, hogy meghal addig – szólt derűsen.

– Minden ember meghal egyszer – mondta Margot.

– Táncoljunk hát, míg e világon élünk. Lady Eleanor,

Brendan, megbocsátanak.

Brendan átkarolta a lány derekát. Nem bánta, ha mindez

emberei szeme előtt történik; Eleanor sem bánta. Ám

nyugtalanította az otthoni helyzet; nem tudta, mit gondolnak

róla, ám remélte, nem feltételezik róla, hogy a Brendan miatt

ilyen szörnyű tettet követett volna el.

Itt azonban… mindenki elfogadta. Senkinek sem tartozott

magyarázattal.

284

– Nagyszerű esküvőt láthattunk. A társaság pedig remek.

Igazi ünnepnap a mai – szólt Brendan.

– Ericnek el kellene vennie Margotot – mondta a lány.

– Úgy van – értett egyet Brendan.

– Nem tudsz tenni valamit?

– Unokatestvérem szabad ember, velünk harcol, de senki

sem kényszeríti erre, csupán az ereiben csörgedező skót vér.

Semmilyen szál nem fűzi hozzám, saját elhatározásából tart

velünk. Soha meg sem próbáltam Ericnek megmondani, mit

tegyen.

– Majd én megteszem – felelt halkan Eleanor.

Brendan hallgatott egy pillanatig; a lány feléje fordult, s

látta, mosolyog.

– Micsoda? Ha nem tudod megoldani a saját problémáidat,

másokkal kezdesz foglalkozni?

– Az a nő csodálatos és nagyon szép…

– Egyetértek. Ez azonban csak kettőjükre tartozik. Jöjj,

későre jár. Eleanor követte a férfit.

Örömteli napok következtek. Eleanor jobban megismerte

választottját, az erődítmény pedig változni látszott, már nem

pusztán viharvert torony, benne harcra kész katonákkal, hanem

a tavaszi munkálatoktól nyüzsgő, új élet reményében hinni tudó

közösség központja. A földet felosztották; a megsérült házakat

felújították; az erdőből visszatért emberek ismét munkához

láttak, s a kőtorony, mely az utolsó menedéket jelentette

háborús időkben, sokkal inkább otthon képzetét keltette.

Többnyire Eleanor Brendan társaságában töltötte az

éjszakákat, ilyenkor sokat beszélgettek, a férfi elmondta, írt

Robert Bruce-nak, tegyen valamit Clarin érdekében.

– De mit tehet ő? – kérdezte Eleanor.

Brendan gondolkozott.

– Egy Robert Bruce-szal kötött megállapodásnak súlya lehet

Edward király előtt. Délnyugaton óriási birtokai vannak, s ha

csatlakozik a felkeléshez, az erőviszonyok bizony

megváltozhatnak. Annak idején, Falkirk után, mikor Edward

offenzívát indított, Robert Bruce nem ajánlotta föl a területeit.

Ő és John Comyn együttesen védelmezték az országot, ám

azóta a kapcsolat kettejük között igen megromlott, így John

Balliol a legesélyesebb a trónra.

– Én azt gondoltam, Bruce elárulta a felkelést újra és újra.

285

– Sok derék ember kötött egyezséget Edwarddal az évek

folyamán. John Comyn állhatatosan kitart akkor, amikor mások

meginognak, ám ugyanakkor ott vannak azok, akik azt

mondják, John Comyn szándékosan parancsolta vissza seregeit

Falkirknél, hiszen félt, hogy a csatát elveszítjük, őt pedig

elfogják. Sohasem volt bizodalmam Robert Bruce-ban, William

azonban, aki a legtöbbet szenvedett a bárók ellentmondásos

döntései miatt, mégis azt mondja, benne igazi hős és király van

születőben.

– Wallace ismét Comyn oldalán harcolt mégis.

– Igen, William bárkivel hajlandó összefogni Skócia

megmentésének érdekében. Comyn rettenetes ember, igen

temperamentumos, hangulata kiszámíthatatlan. Ezért nem

alkalmas arra, hogy kezében túl nagy hatalom összpontosuljon;

visszaélhet vele.

– S most már te is földbirtokos vagy.

Brendan habozott.

– Jó dolog rendelkezni a földdel, embereket irányítani,

építeni, termelni, vetni; ám oly keveset tudok mindezekről.

– De büszke vagy a nevedre.

– Többnyire – felelte Brendan mosolyogva.

– Angliából származtok – szólt halkan a lány –, úgy

hallottam.

– Az első Graham az angol udvarban nevelkedett Dávid

királlyal érkezett ide. Felesége, kinek ereiben a vikingek és az

ősi skót klánok vére csörgedezett, tizenhat gyermekkel

ajándékozta meg, a legenda így mondja. Szétszéledtek Skócia-

szerte, s mint oly sok más család tagjai, ők is igen különböző

utat jártak be az évek hosszú sora alatt. Egy unokatestvérem

elesett Falkirknél, egy másik pedig úgy döntött, mindent le kell

foglalni, ami Wallace tulajdona, amikor ő útra kelt

Franciaországba segítséget és Rómába a pápától védelmet kérni.

Kisgyerekként veszítettem el apámat, egyik rokonom nevelt fel,

az ő házát angolok pusztították el, feleségét megölték. S én

kedvem lelem abban, hogy ez a hely most hozzám tartozik.

– Talán végre megérted az érzelmeket, melyek engem

Clarinhez fűznek – felelt a lány kedvesen.

– No igen, de mégis tanácsosnak láttam, hogy elhozzalak

onnan.

– Nem vagyok Clarinben.

286

– Eleanor, adj időt. Gondolkodj, s ne úgy próbáld megoldani

a problémát, hogy odarohansz.

– A tisztességem talán nem olyan fontos?

– Itt senki sem kérdőjelezi meg a tisztességedet.

A lány tudta persze, hogy nem.

– Időnként – suttogta – nagyon félek.

– Mitől?

– Nem hiszem el, hogy itt vagyok veled. És olyan helyen

vagyok, ahol nem kell titkolóznunk, s együttlétünk nem

számít… bűnnek. Megérintelek, reggel melletted ébredek, rád

nézek és reszketek, mert oly tökéletes vagy s itt fekszel

mellettem…

– Tökéletes! – nevetett fel a férfi. – Nem hinném. Testemet

sebhelyek borítják, rettenetes a természetem, s még mindig

törvényenkívüli vagyok, egy jöttment.

– De jó veled – tette hozzá Eleanor. – Ha éjszaka felébredek,

és nem vagy mellettem, rettegek a pillanattól, kiderül, az

egészet pusztán álmodtam.

Brendan hallgatott.

– Meglehet, lesznek ilyen éjszakák, de én mindig visszatérek

hozzád, esküszöm. Bárhol leszel, én visszatérek hozzád.

Szenvedély és erő hatotta át szavait, sok idő telt el, mire a

lány ki merte ejteni a szavakat: – Szeretlek, Brendan. Clarin

nélkül tudok élni… de nélküled nem.

A férfi feléje magasodott most, az arcát figyelte.

Megcsókolta, majd szeretkezett vele, s közben egyre e szavakat

suttogta: – Szeretlek… szeretlek… szeretlek…

Később, amikor egymás mellett feküdtek, a baba egyszerre

megmozdult s vele a lány, a férfi pedig felébredt.

– Mi az?

– Tapintsd meg, Brendan!

– A bőröd az, nem?

– Nem, várj…

A benti mozgást most már tisztán érezhette, tapinthatta.

Brendan is érezte. Gyengéden megcsókolta a lányt, azután

magához vonta, így aludtak el.

A következő reggelen Brendan kilovagolni készült Gregory

és Lars társaságában, azért, hogy megtaláljanak néhány, a

hegyekbe kódorgott juhot, amikor az őrségben álló Collum

287

felkiáltott, követ érkezett. Brendan felszaladt a toronyba. Griffin

érkezett s Brendan tudta, Robert Bruce válaszát hozza.

Ismét nekiiramodott, és az udvaron már készen állt az érkező

fogadására. Griffin belovagolt, leszállt a nyeregből, nyelve

gyorsan pergett.

– Sir Brendan, Robert Bruce, Carrick és Annandale

grófjának üzenetét hozom!

– Üdvözöllek, Griffin.

A férfi jóval halkabban folytatta:

– Az üzenetet, melyet hozok, csak ön olvashatja, utána

égettessék el, tartalma nem uramtól jutott az ön tudomására.

Brendan komoran bólintott.

– Köszönöm, fáradj be.

Odabent Joannát szólította. Ő az, aki a lépcsőkorlátot

fényezte érkezésükkor Joanna rengeteg hasznos információt

hozott tudomásukra az erődítményről. A komornyik, aki a

háztartást vezette, Herberttel tartott. A nő azt mondta,

Brendannak találnia kellene egy megfelelő embert a komornyik

helyére; a férfi erre azt válaszolta, végezze ő ezt a munkát. A nő

megörült a felkérésnek, ám ugyanakkor elbizonytalanodott;

még sohasem vezette senki háztartását.

Brendan azt felelte erre, akkor hát mindketten kezdők, mivel

ő meg háztartással nem rendelkezett eleddig.

A nő nevének első említésére máris ott termett. Hideg sört

hozott. Brendan kimentette magát, a kandalló elé ült s olvasni

kezdte a neki címzett levelet.

Gyorsan átfutotta az üdvözlés formaságait, gyorsan a levél

lényegére tért. Bruce ezt írta:

Nincs kétségem afelől, hogy kapcsolatba tudok kerülni a

fiatal francia királynővel, aki most Anglia trónján ül, az sem

kétséges előttem, hogy nagy érdeklődést fog tanúsítani, hiszen

bátyjának régi jó barátjáról szó. Hiszem, az igazság kideríthető.

Bárhogy is, a fülembe jutott, miszerint Miles Fitzgerald a

tűzszünet ellenére, királyi parancs nélkül jelentős létszámú

csapatot toborzott. Nagyobb létszámú ez annál, amit a mi

erőink könnyűszerrel legyőzhetnének, annál is inkább, mivel

embereink száma az utóbbi években jelentősen megfogyatkozott,

s most sokan szabadságot kaptak a béke idejére. Fitzgeraldnak

nem kell félnie a király haragjától, hiszen Edward engedélyezte,

elégtételt vehet sérelmein, amelyek nagy részéért ön a felelős.

288

Fitzgerald kudarcot vallott a király akaratának

érvényesítésében, s ezt nem képes megemészteni. Remélem

figyelmeztetésem időben a tudomására jut; Lady Eleanor,

Clarin úrnője nagy veszélybe került; szerintem semmilyen

szöktetés nem segíthet rajta, mivel Fitzgerald serege elegendő

ahhoz, hogy áttörje az önök védelmét.

Brendan kétszer olvasta el a levelet, azután a tűzbe vetette.

Sokáig bámulta ülve a lángokat, majd felállt.

Griffin az asztalnál ült, Joanna friss vadhúst szolgált fel neki.

– Megbocsát? Sürgős dolgom akadt.

– Hogyne, Sir Brendan.

– Bruce ugye nem áll az oldalunkra?

– Nem mer; nem is tudhatna erről, és fegyverszünete az

angolokkal… friss, akárcsak a házassága.

– Értem.

Sarkon fordult és elhagyta a termet, kilovagolt megtenni az

előkészületeket, úgy érezte, meg kell keresnie Ericet és a

többieket.

Amikor visszatért, Joannát Eleanor hollétéről kérdezte, a nő

azt válaszolta, épp az imént fürdött meg és öltözött fel, aznap

nagyon későn ébredt. Brendan felment a lépcsőn, megörült,

amikor a lányt a szobában találta.

Belépett, megérintette Eleanor hajának arany zuhatagját. A

lány elmosolyodott, Brendan azonban fogcsikorgatva gondolt

döntésére, melyet nemrég meg kellett hoznia.

– Mi az? – kérdezte a lány.

– Össze kell csomagolnod. Délután útnak indulsz.

– El kell mennem? – kérdezte Eleanor döbbenten. – De…

– Fitzgerald emberei élén erre tart.

– A skótok és az angolok békét kötöttek.

– Nem a király seregével érkezik.

– Akkor…

– Embereit maga verbuválta, ám kétlem, hogy az északi

angol bárókat túl nehéz lett volna rávenni, csatlakozzanak hozzá

a bosszúállásban. A határvidéken mindenki szenvedett

veszteségeket, skótok és angolok egyaránt. Fitzgerald nem

becsüli alá a mi erőinket, bizonyára nagy sereggel érkezik.

– A vár erős…

– Eleanor, érted jön.

289

– Igen, de megszerezted e helyet az angoloktól. Azóta a

skótok megjavították a falakat, fegyvereket és páncélokat

hoztak, sok a muníció…

– Nincs bevehetetlen vár. Nincs legyőzhetetlen ember. Nem

vagy biztonságban itt.

– Akkor…

– Északra kell menned.

– De…

– Collum és Hagar veled tart, s Margot, Lars és Bridie is.

– Hová…

– A rokonaimhoz, Stirling mellé. Ott biztonságban lesztek.

Eleanort elfogta a remegés.

– Itt akarok maradni, Brendan.

– Elutazol.

– Fitzgerald nem törheti át e falakat…

– Eleanor, az isten szerelmére, nem könnyű döntés ez

számomra sem, hidd el. El kell menned. Nem kockáztathatod a

gyerek életét.

A lány lesütötte a szemét, nem mozdult.

– Nem akarom megtenni.

– Meg kell tenned.

Eleanor elfordult tőle.

– Ahogy parancsolod – mormolta.

– Van még valami.

– Mi volna az?

– Nem áll rendelkezésedre több idő. Elveszlek feleségül.

– Mikor, Brendan? – kérdezte Eleanor.

Most dühös és elkeseredett, és persze fél, gondolta a férfi.

– Elküldesz – emlékeztette hevesen a lány. – Mi lesz, ha

hosszú időt kell egymástól távol eltöltenünk? Mi lesz, ha elesel

ebben csatában, melynek nem volna szabad megesnie? Mikor

házasodnánk hát össze?

– Most – felelt keményen Brendan. – Duff atya odalent

várakozik.

290

20. fejezet

– Nem akarom, hogy elküldj – ellenkezett Eleanor. Brendan,

ha meg is hallotta, nem reagált. – Brendan, kérlek, ez túl

korai…

– Nem korai – hangzott a nyers válasz. A lány szemébe

nézett. – Ha meghalok, a gyerek az én nevemet fogja viselni…

– Ha meghalsz, száműzöttként fogok élni egy olyan földön,

ahol sokan nem bocsátottak meg nekem azért, amit Falkirknél

tettem.

– Nincs idő ellenkezni, Eleanor…

– Akkor ne küldj el.

– El kell menned.

Leértek a lépcsőn, s Eleanor elhallgatott. Duff atya a

kandalló előtt állt. A terem megtelt. Ott állt Eric, Collum, Liam,

Gregory, De Longueville és velük még sokan mások; ki

sodronyinget, ki páncélt viselt, megint mások bőrpáncélt, a

köpenyeken családi címerek díszelegtek. Margot is ott állt;

hirtelen Eleanorhoz lépett, megfogta a kezét és arcon csókolta.

– Ne félj! – suttogta. – Igazán nagyszerű alkalom ez.

– Az életünkre törnek.

– Mindig veszélyben vagyunk – felelt Margot.

– Hogy bírod ezt?

Margot elmosolyodott.

– Mindig arra gondolok, hogy a csata véget ér, s az emberem

visszatér hozzám. Sohasem kételkedem benne. Így bírom ki.

Jöjj, Duff atya készen áll.

Eleanor már Brendan oldalán Duff atya előtt állt. Remegett a

térde.

Mindig is ezt szerette volna, jobban, mint a világon bármi

mást. Feleségül menni hozzá. Minden nap hazavámi őt.

Margotra pillantott, amikor Duff atya köszöntötte az

egybegyűlteket. Meglepődött, amikor a pap egy feltehetőleg

Lamberton érsekétől származó dokumentum szövegét olvasta

fel, melyben az ország legmagasabb rangú egyházi méltósága

291

áldását adta frigyükhöz. Brendanra pillantott, s azt gondolta,

talán már az ő érkezésekor elküldött az érsek áldásáért, így

kaphatta meg az „Isten kegyelméből a független Skócia

királyának” beleegyezését is. Brendan ügyelt arra, hogy az

esküvő teljesen hivatalos legyen.

Hallgatta a beszédet, erőt gyűjtött, s amikor a széles vállú ír

egyházi! feléje nézett és arról kérdezte, ki adja ki őt, döbbenten

tapasztalta, hogy unokatestvére melléje lép.

– Én, uram, a hölgy rokona, Corbin, Clarin örökös ura,

büszkén adom őt e férfihoz.

Corbin nem nézett rá. Eleanort érdekelte, vajon

kényszeríthették-e. Látta Robert Bruce küldöttjét, aki

végignézte a szertartást; Brendan szándékának megfelelően

azért, hogy legyen tanúja a ceremóniának, s azt vezessék be a

parókia és az érsekség nyilvántartásába.

Megtörtént tehát. Amit mindig is akart, jobban, mint a

világon bármit, még akkor is, ha mindez a beleegyezése nélkül

történt, hiszen első férjét csak nemrég temette el, s akkor is, ha

a fogadalomtétel után már elválnak útjaik.

A papról ismét Margotra nézett, a nő mosolygó tekintettel

biztatta. A pap szünetet tartott és megkérdezte, van-e a

jelenlevők közül, aki ellenzi a házasságot, Eleanor szót kért.

– Atyám, szólni kívánok.

A férfi csodálkozva nézett rá. A mellette álló Brendan felől

feszültség sugárzott, Eleanor érezte kezének haragos szorítását,

látta szemének csodálkozással teli dühös villanását.

– Szólni kívánsz a saját házasságod ellen? – kérdezte

döbbenten Duff atya.

Eleanor a fejét csóválta.

– Legkevésbé sem. Mivel azonban egyikünk sem tudja, mit

hoz a jövő, mi a jó vagy a rossz, s mivel a csatákban a férfiak

adják életüket és az asszonyok azok, akik hátramaradnak,

csupán élni próbálok a lehetőséggel. – Próbálta kiszabadítani a

kezét Brendan szorításából, ám nem járt sikerrel. Szemével a

tömeget fürkészte. Meglátta Ericet és mélyen a szemébe nézett.

– Abban mindannyian egyetértünk talán, hogy az élet hamar

elsuhan mellettünk. Habár az itt jelenlevő férfiak nagy része

kész szívesen feláldozni s azt dicsőségre váltani. Szívünkben

nagyszerű érzelmek kavarognak, férfiaknak s nőknek egyaránt.

Eric viszonozta a pillantást. Dühösnek látszott, elvörösödött,

dacos vonásai bíborszínre váltottak, s úgy tűnt, nem lesz képes

292

uralkodni magán. Hirtelen azonban szélesen elmosolyodott s a

fejét kezdte csóválni.

– Asszonyom – szólt közbe Duff –, a szertartás közepén

vagyunk…

– Ezért kell megállnunk – suttogta a lány.

– Eleanor! – sziszegte Brendan, halk, ám éles hangon, ujjai

keményen szorították a lány kezét. Eleanor a könnyeivel

küzdött. Nem tudta befejezni mondandóját.

Hirtelen azonban Eric lépett elő a tömegből.

– Atyám, azt hiszem, tudom, miről beszél a hölgy. Ha volna

oly jó és…

Megfordult és Margot felé fordult.

– Margot, mivel Lady Eleanor annyira szeretné, ragadjuk

meg mi is az alkalmat…

Margot csak nézett, nem hitt a fülének, azonban előlépett, s

megfogta a férfi kezét.

– Brendan, engedelmeddel, Duff atya összeadhat-e minket

is?

– Nagy örömömre szolgál – sóhajtott fel Brendan.

Eleanor letérdelt.

Sir William Wallace is a színre lépett, és Margot oldalára

állt, ő adta ki a menyasszonyt.

A szertartás folytatódott. Duff atya szeretetre, tiszteletre és

hűségre intette a lányt. 0 mindenre igent suttogott. Hallotta

Brendan kemény feleleteit. Csendesen, némi elkeseredettséggel

lehúzta ujjáról De Lacville gróf gyűrűjét, amely még mindig

kezét díszítette. A pap aranygyűrűvel érintette a lány mutató-,

középső és gyűrűsujját. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében.

A gyűrű bonyolult kelta mintái megragadták a tekintetét.

Brendan bizonyára az ő számára csináltatta, az arany remek

minőségű, mérete kicsi, rajta címer, melyen egy kezdőbetű és

egy ragadozómadár. Egyre csak a gyűrűt nézte, s a pap szavai –

ők mostantól férj és feleség, ember nem választhatja szét, amit

Isten összekötött… – nagyon távolinak tűntek számára.

Felállt, hangos örömujjongás támadt. Ajkaik összeforrtak, és

arra gondolt, mindez milyen szép.

Bárcsak maradhatna.

Az ujjongás egy pillanatra abbamaradt, amíg elhangzottak

Margot és Eric esküszavai, azután előkerültek borostömlők.

Újabb kiáltás harsant:

– Skóciára és Skócia fiaira, lányaira!

293

Férfiak léptek Eleanorhoz, megölelték, arcon csókolták. A

teremben jelen levők mindegyike gratulált neki, közöttük

Corbin is.

Megfogta a kezét, arcon csókolta, majd forrón megölelte a

lányt.

– Kívánom, lelj igaz boldogságra itt, kuzin – szólt.

Corbin komolyan gondolta. Mosolygott.

– S te, Corbin, boldog vagy itt?

– Maradok, s harcba szállok Fitzgeralddal – felelte

komolyan a férfi.

– Corbin, ha így teszel, oly sokat kockáztatsz…

– Az az embert majdnem megölt engem. Azt teszem, amit

helyesnek tartok.

– Te angol vagy.

A férfi elmosolyodott.

– Az igaz… ám van ezekben az emberekben valami, ami

magával ragadott. Szenvedély.

– Otthon feleséged van.

– Kell erre emlékeztetned engem, Eleanor?

Most a lány mosolyodott el.

– Hagytuk, hogy Alfred magára maradjon, kiszolgáltatottan

annak a nőnek. Féltem őt.

– Ne féltsd. A világ minden bátorsága sem mentheti meg, ha

elárulják.

– Eleanor, először essünk túl ezen az ütközeten. –

Mosolygott és ismét arcon csókolta a lányt. – Sok boldogságot.

– Nekem mennem kell; te maradsz.

– Eleanor, te nem maradhatsz. Nekem pedig maradnom kell.

Hagar érintette meg a vállát, majd megölelte s a lány

megrettent, összeroppantja. Arcon csókolta az óriást, majd

megindult a termen keresztül, át a tömegen.

A kijáratnál Brendannal találkozott ismét. A férfi még

egyszer keményen megragadta a kezét. Kivezette a teremből az

udvarra.

Ott már lovak várták. Brendan ismét megragadta a lányt,

megemelte, majd egy ló nyergébe emelte.

A férfi ellépett.

– Isten veled, remélem, hamarosan viszontlátlak.

– Brendan, kérlek, ne tedd ezt.

– Már kaptunk egy figyelmeztetést. Fitzgerald nagyszámú

embert gyűjtött maga mellé északról, már közel jár. Miután

294

magára hagytuk az úton megkötözve, nem vesztegette az időt,

azonnal hatalmas lármát csapott. A lovasaim most hozták a hírt,

átlépte a határt. A lovasok gyorsan közelednek. Te nem leszel

képes olyan sebességgel haladni. Menned kell. A várat

hamarosan ostrom alá veszik.

– Láttam már ostromot. Tudok harcolni…

– Ettől félek – adta tudtára a férfi.

– Brendan, az erődítmény erős…

– Ezért imádkozom.

Közel hozzájuk emberek kezdtek gyülekezni; Eric és Margot

kedves szavakat súgtak egymás fülébe; a nagydarab Hagar

felülni készült hatalmas lovára; Collum készen állt, hogy a

csapatot észak felé vezesse. Bridie is ott állt a szeretett Lars

oldalán. A szolgáló a csomagokat vizsgálta, nem feledkeztek-e

meg valamiről.

Eleanor körülnézett és arra gondolt, Brendan milyen

alaposan megszervezett mindent azelőtt, hogy neki szólt volna.

– Brendan…

– Most fogadtad meg, engedelmeskedsz nekem –

emlékeztette Brendan újdonsült feleségét.

– Te pedig megfogadtad, hogy gondomat viseled! – suttogta

Eleanor.

– Ezért kell elmenned.

Könnyek szöktek a lány szemébe. Mielőtt a férfi

megakadályozhatta volna tettében, sikerült leszállnia a lóról.

Férjéhez lépett és megölelte.

– Brendan, az Isten szerelmére kérlek, ne küldj el engem!

A férfi megenyhülni látszott. Magához szorította a lányt,

átölelte, és megcsókolta a homlokát.

– Eleanor, el kell menned. Ezt a csatát nélküled kell

megvívnom. A harccal kapcsolatban sohasem tévedek. Ha… itt

maradnál, nem tudnék maradéktalanul a csatára összpontosítani.

Miattad aggódnék mindvégig. Fitzgerald bosszúálló ember. Sok

északi angol birtokosnak vannak sérelmei, mindannyian készek

harcolni s a király, bár ellenzi a dolgot, titokban támogatja őket.

El kell menned, Eleanor. Imádkozom azért, hogy Fitzgerald

hamar vereséget szenvedjen, s mihamarabb érted mehessek. De

most el kell menned.

– Brendan…

295

– Nekem is nagyon nehéz, hidd el – suttogta, s mikor

elengedte a lányt, az szomorúságot, szenvedélyt és szerelmet

láthatott izzani a kék szemekben.

Érte érdemes harcolni.

Eleanor hirtelen úgy érezte, megért valamit a férfival

kapcsolatosan. Szereti a földet; az ő földjét. Nem pusztán

tulajdon ez, hanem az ő földje. Szereti a völgyeket, az ég felé

törő hatalmas sziklacsúcsokat és az ősök legendáit. Ám nem a

földért harcolt; az eszméért, melyben feltétlenül hitt, az

emberekért.

Meghalhat.

Őmiatta.

– Brendan…

Nagyon szorosan magához ölelte, csókja gyengédségével

szinte új értelmet adott Eleanor életének. A lány ismét érezte, a

gyermek megmozdult hasában.

– Biztonságba viszem a gyereket – esküdött. – Viselhesse a

neved.

Brendan megsimogatta, szeme mohón próbálta magába inni

a lány vonásait.

– Most már te is viseled – emlékeztette. – Oly sok mindent

akartam adni neked. Esküvőt egy hatalmas katedrálisban…

– Esküdtem már hatalmas katedrálisban – felelt Eleanor. –

Egy erdei kalyibában egybekelni a sártenger közepén veled

nagyobb boldogság nekem.

Brendan mosolya szélesedett; boldoggá tették a lány szavai s

örült, hogy békességben válnak el. Így is nagyon nehéz dolguk

van.

Egy utolsó ölelés. Eleanor érezte a férfi szívverését, a belőle

áradó erőt és forróságot.

Megemelte a lányt ismét s újra nyeregbe tette.

Indulniuk kellett.

– Nagy ostromgépet hoznak magukkal – jelentette Gregory

Brendannak. Fürge, határozott és leleményes fiú lévén, őt

küldték felderítőnek.

Brendan parancsokat osztogatott a falak megerősítését

illetően. Látta, amint nyílvesszőket hoznak s osztanak szét,

üstöket állítanak föl, bennük olajat melegítenek. A földeken s a

parókia közelében élő emberek a külső falak oltalmat jelentő

296

biztonságába költöztek, magukkal hozván gyerekeiket,

állataikat, legértékesebb vagyontárgyaikat.

– Nagy ostromgép… katapult netán? – érdeklődött Brendan.

– Az – felelte Gregory.

Brendan gondolkozóba esett, tudta, egy ilyen ostromgép

képes égő lövedékeket vetni az erődítményre, s inkább bentről

pusztítja el őket, mint kintről.

– Itt a legvékonyabb a fal – mutatta Brendan és Corbinhoz

fordult. – És ott.

– Igen, gondoskodom, hogy az olaj már készen álljon azok

számára, aki a falakra rontanak – biztosította Corbin.

– Mit talált ki? – kérdezte Gregory.

– Ássatok néhány gödröt. Eric! – kiáltott az udvar túlsó

végében álló unokatestvére felé.

Eric, aki a mesterlövészek számára állított fedezékeket,

odafutott hozzá.

– Kilovagolok pár emberrel, gödröket ásunk az úton –

mondta. – Elakad a katapult, s mi nyerhetünk némi időt.

Wallace az erdő keleti felében gyülekezik embereivel; komoly

veszteségeket okozhatnak, különösen, ha sikerül bekerítenünk

az angolokat még az úton.

Corbin odalépett hozzájuk.

– Talán nagyobb hasznomat veszitek, ha veletek tartok.

Harcra képeztek ki, sokkal jobban bánok a karddal, mint azt

képzelnétek, s jól verekszem.

Brendan habozott és végigmérte a férfit. Corbin

mintarabként viselkedett; saját akaratából maradt. Habár meg

akart bízni benne, lévén Eleanor rokona, az idők folyamán

megtanulta, még a saját földijeivel is óvatosnak kell lennie.

– Te angol vagy – felelte Brendan. – Ha minket legyőznek

és elfognak, maradhat némi esélyünk, hogy váltságdíj ellenében

szabadon engednek. Téged azonban súlyosan megbüntetnének;

meglehet, meg is ölnének.

Corbin a fejét csóválta.

– Azt hiszed, van valami esélyed Fitzgerald ellen, több, mint

nekem? Nem, barátom, ha elfognak, téged esetleg életlenebb

késsel beleznek ki, csak azért, hogy tovább tartson.

– Akkor is, rád nagyobb szükség van itt. Védtél már effélét.

Hogy rá bent nagyobb szükség lenne, nem volt igaz. Corbin

tudta ezt.

– Hiányozni fogok a harcmezőn – mondta.

297

– Én is azt hiszem – értett egyet Brendan.

Azzal Corbin hátat fordított és visszatért feladatához,

Brendan pedig egy kisebb csoport élén hamarosan kilovagolt.

Messze, dél felé, ahol az utat a legsűrűbb erdő övezte, megálljt

vezényelt. Hálát adott Istennek a tavaszi esőért, amely már így

is nehezen járhatóvá, sárossá tette az utat. Megálltak tehát, és a

mintegy húsz főből álló csoport ásni kezdett. Egy órán belül

akkora árkot ástak, amely nemhogy egy ostromgép, de jó

néhány nehézlovas feltartóztatására is alkalmas. A skótok

ismertek minden apróbb erdei ösvényt, így nem eshettek

csapdába, mint az angolok. Gregoryt az új haditervvel Wallace-

hoz küldte, s tudta, a leleményes hadvezér Fitzgerald háta mögé

irányítja embereit.

A parasztokat visszaküldték a sokkal biztonságosabb várba.

Brendan ismét a falakon kívülre lovagolt, tudta, az angolok

közel járnak a kelepcéhez. Eric bent maradt és a védelmet

szervezte. Corbin neki segédkezett.

Liam Brendannal tartott, készen állt segíteni jobb és bal

oldalon egyaránt. Időben meglátták a közeledő angolokat.

Messziről úgy tűnt, Fitzgerald lovagol az élen. Testét nehéz

páncél borította, arca rejtve maradt a sisak mögött, ám színeit

jól láthatták, s mellette fegyverhordozója az ő zászlaját vitte.

Az első ló közeledett erdőben. Brendan búvóhelyéről, egy

vízmosásból közelről figyelte őket. Megbecsülte az élen

lovaglók és a katapult közti távolságot; az ostromgépet hat nagy

termetű vonszolta. Halálos, könyörtelen fegyvernek tűnt, hiszen

egyetlen jól irányzott lövedéke képes átszakítani a falat és

halálra zúzni a közelben állókat. Habár, gondolta Brendan, még

szerencse, hogy Fitzgerald magával hozta ezt a fegyvert,

ugyanis jelentősen lassítja az előrehaladásban, így Robert Bruce

elegendő időt nyert arra, hogy figyelmeztesse őt.

– Mindjárt itt vannak – szólt halkan Liam, hangja az út

túloldaláról érkezett. Úgy ülte meg a faágat, mintha ló volna;

íjával készen állt.

Brendan bólintott.

– Fitzgeraldra célozz. A torkára.

– Jól van, Brendan.

A lovasok közeledtek. Brendan erősen figyelt, s észrevette,

hogy a Fitzgerald színeit viselő férfi, aki a menet élén.

Fitzgerald felkészült egy esetleges orvtámadásra. Mást

küldött maga helyett.

298

Brendan halkan átkozódott.

– Brendan, ez nem Fitzgerald.

– Látom. Mindenesetre szedd le; a lovak legalább

megzavarodnak.

Liam lőtt. Pontosan célzott, a férfi a torkához kapott, majd

kiesett nyergéből, le a földre. Mindez oly gyorsan és csendben

történt, hogy mikor a többiekben tudatosult a veszély, a férfi

már rég a földön feküdt.

Brendan intett. Az angolokra most nyílzápor hullott. A

nyílvesszők magasra röppentek, majd jellegzetes surrogó

hangjukkal hullottak alá.

– Most! – kiáltotta Brendan s emberei előbújtak erdei

fedezékükből. Egyesek hangos harci kiáltással az útra lépve,

mások egyenesen a fákról leugorva, hálójukból leereszkedő

pókként rontottak az ellenségre. Lovak nyerítettek fel; a

katapult hatalmas puffanással feneklett meg az árok sarában, s

az ezt követő csatazajban Brendan alig hallott egyebet.

Megfigyelte minden elébe kerülő harcos ábrázatát.

Miles Fitzgerald a lova mellett álldogált és a csatazajt

hallgatta egy, az ütközettől biztonságos távolságra lévő

pagonyban.

Embere eszelős tempót diktált lovának, hogy mielőbb

híreket hozzon számára s most előtte állt.

– Orvul támadtak, a bozótból?… – kérdezte Fitzgerald, ám a

válasz nem lehetett kétséges előtte.

– Igenis, ahogyan várta, s talán még rosszabb. Elvesztettük a

katapultot.

– Elvesztettük? – Fitzgerald fenyegető hangsúlya hallatán a

futár habozott a válaszadással.

– Megfeneklett a sárban – felelte. – Napokig tartana, mire

kiemelnénk… a javítása is időigényes.

– Sajnálatos veszteség – felelte Fitzgerald ingerülten.

– Rengeteg emberünk is odaveszett – folytatta a futár.

– Istennek hála, nem én lovagoltam az élen – morogta. –

Menj vissza, de maradj távol. A lovasság vegye körül a várat, a

veszteségek nem számítanak. Nem fontos támadást indítani, ám

a bentiek számára egyértelmű legyen a jelenlétük.

– Igenis, uram. – Hírnök habozni látszott.

– Mi az?

299

– Az emberek úgy hiszik, a kezdeti harcok után ön átveszi az

irányítást.

– Valóban ezt szándékoztam tenni. A helyzet azonban

megváltozott. Sir Roger Lawton veszi át a parancsnokságot.

Tudasd vele, s add át a parancsaimat, miszerint zászlónkat

hamarosan a mellvéden akarom kitűzve látni.

– Értem, uram. Mi legyen aztán?

– Azután? – kérdezte idegesen Fitzgerald. – Várja meg, amíg

újabb parancsaimmal visszatérek.

– De uram…

– Én északnak indulok s elfogom azokat, akik elszökni

próbáltak az igazságszolgáltatás elől – felelte. – S most menj!

Miután a hírnök elment, újabb embert intett magához, aki az

erdőben felállított sátorból lépett ki éppen. A fickót Dirknek

hívták, és Pawleyból érkezett. Egy ideig a király szolgálatában

állott, a Towerben dolgozott, azonban elbocsátották, mert ivott.

Azonban ez most nem számít. Fitzgerald felismerte az igazi

tehetségeket, jó szeme volt az ilyesmihez.

Dirk csaknem olyan magas, mint amilyen széles, erőteljes,

izmos testalkatú férfi. Egyik szemét kocsmai verekedésben

veszítette el, haja egy foltban hiányzott. Ronda, mint a bűn,

szélesedő mosolya pedig csak fokozta csúfságát. Sokat

mosolygott. Szerette a munkáját.

– Hozd ki – szólt Fitzgerald.

Dirk bólintott, visszatért a sátorba, majd kivonszolta a

fiatalembert, akit reggel a lovasok fogtak el az erdőben.

Ismerősnek találta a fiút, úgy tűnt, valaha jó nevelésben

részesülhetett. Most azonban szegényes szókincsről tett

tanúbizonyságot, úgy tett, mint aki rosszul beszél franciául, s

eljátszotta, hogy egyszerű földműves csupán, aki a háború elől

menekült el földjéről és pusztán vacsorának valót keres.

Fitzgerald azonban felismerte, tudta, hogy a fiatalembert

látta már valahol, talán az északi birtokosok földjeiről toborzott

újoncok kiképzésén. Először az jutott eszébe, hogy felkötteti az

első fára. Dirk örömmel készített hát hurkot, mely azonban csak

lassan engedi az embert meghalni ahelyett, hogy gyorsan a

túlvilágra küldené; árulóhoz méltó halál. Fitzgerald tudta, nagy

hasznát veszi az olyan embereknek, mint Dirk.

Mint ahogyan Edward király is jól tudta, Fitzgeraldból

remek prefektus válik, s jól szolgálja majd őt. Edward magát az

igazság kalapácsának képzelte, s mint ilyen, olyan emberek

300

kellenek neki, akik nem riadnak vissza az erőszak

alkalmazásától.

A fogoly siralmas látványt nyújtott. Már nem tudott menni;

Dirk a nyakánál fogva vonszolta ki a sátorból. A szorítás

minden bizonnyal fájdalmas lehetett, az illető azonban

állapotából kifolyólag nem tudott kiáltani.

Dirk a földre dobta a fiatalembert. Fitzgerald előrelépett,

majd a hajánál fogva megragadta.

– Még egyszer megkérdezem: a nő tehát nincs a várban?

Nem érkezett válasz. Fitzgerald összevonta a szemöldökét és

a földön fekvő alak bordái közé rúgott. Megint csak semmi

reakció. Fejcsóválva Dirk felé nézett.

– Már megölted – szólt kelletlenül.

Dirk vállat vont.

– Már mindent elmondott, amit tudni akartál.

– Meg akartam bizonyosodni, igazat mondott-e.

– Igazat mondott, kezeskedem érte – felelt Dirk. – Mit

csináljak vele?

– Vesd az útra – mondta lemondóan Fitzgerald. – Szolgáljon

figyelmeztetésül a többi hasonszőrű számára.

Dirk megragadta a testet, megindult vele az erdőbe, ahogyan

az elejtett állatokkal szokás, majd a ledobta a sárba. Mikor

visszatért, Fitzgerald már lóháton ült.

– Lóra, ember! – szólt türelmetlenül.

Hosszút füttyentett.

Tíz embert választott maga mellé.

– Északra, erőltetett tempóban. A vár és a következő járható

út között. Az áruló által használt ösvényen megyünk.

Lovak dobogtak; emberei bólintottak, értik a parancsot.

Elegendő embere van, gondolta. Mindannyian a saját

birtokáról; ha elárulják, esetleg kudarcot vallanak, sokat

veszíthetnek, ám ha sikerrel járnak, nagy jutalmat kaphatnak.

Sokuk akkor is mellette szolgált, amikor Sir Brendan Graham

oly megalázóan elbánt velük a Londonhoz vezető úton.

Mindannyian bosszúra szomjaztak.

– A gyorsaság számít – magyarázta. – Ne féljetek a nyílt

mezőn; csapataink másik fele ezalatt elegendő munkát ad a

skótoknak a falaknál.

Megfordult, készen állt az indulásra.

Már érezte a győzelem ízét…

301

Tudta, hol a lány. Már szinte látta a dicsőséget, melyet a

lány elfogása hoz számára, s nevének felemelkedését…

Mindaddig folytatták a harcot, míg az előőrsöt teljesen meg

nem semmisítették a katapulttal együtt, akkor az utóvéd lassan

megkerülte a még küzdőket és visszaindult a várfalak mögé az

erdőn keresztül. Meglepett kiáltásokat hallottak, amikor

Wallace emberei hátulról indítottak támadást, azután ők is a vár

felé vették útjukat.

Eric látta, hogy a skótok kerülnek fölénybe, kinyittatta a

kapukat, s mikor az utolsó emberük is belovagolt, bezáratta.

Brendan parancsokat kiáltott, miközben a mellvédre vezető

lépcsőn felfelé rohant. Látták, amint az angolok szétszóródnak a

mezőn a várral szemben. Lovasok lendültek támadásba,

azonban az első nyílzápor sokat kiütött a nyergéből; azok, akik

közelebb jutottak, forró olajat kaptak a nyakukba.

Visszavonulót fújtak tehát és az erdő szélénél rendezték

soraikat.

Nem támadtak.

A skótok feszülten, harcra készen vártak. A lovasok nem

jöttek közelebb.

– Mit csinálnak ezek? – kérdezte Eric. – Erősítésre várnak?

– Talán – felelte Brendan.

A skótok figyeltek; az angolok vártak, tartották a távolságot.

Beesteledett.

A mellvéden őrséget állítottak. Úgy tűnt, az angolok tábort

ütnek éjszakára.

– Ez a legkülönösebb ostrom, amit valaha láttam – morogta

Eric.

– Valami más a különös itt – szólt Brendan.

– Mi volna az?

– Fitzgerald végig távol maradt az egésztől.

Corbin velük együtt kémlelte az ellenség sorait. Az angolok

tüzeket gyújtottak, s úgy tűnt, nyugovóra térnek az erdő alatt.

Jól láthatták őket; nem jöttek közelebb.

– Hogyan lehetsz biztos abban, hogy Fitzgerald nincs

közöttük? Talán csak nem a saját páncélját viseli, hátha

észrevétlen marad – vetette fel.

Brendan a fejét ingatta.

– Nincs itt. Az embereket nem ő vezette; az előőrssel mi

magunk küzdöttünk meg, nem láttuk az emberek között.

302

– Ott bújhat valahol a csapatok mögött – gondolkozott

hangosan Eric.

Corbin hirtelen a kapukon túlra mutatott.

– Nézzétek, egy magányos lovas a mieink közül!

S valóban; egy férfi közeledett lóháton, őrült tempóban,

halált megvető bátorsággal mélyre hajolva az állat hátán. A

kapu felé tartott. Bár zászlót nem tartott fel, színeiről Brendan

felismerte.

– Bruce embere – szólt tömören. Káprázatos teljesítményt

láthattak; nem kevés bátorság szükségeltetett ahhoz, hogy

valaki átvágtasson az angolok sorain. Nyílvesszők valóságos

tömegét lőtték ki rá, azonban egyik sem ért célt, habár vészesen

közel fúródtak a földbe mellette.

– A kapukat! – mennydörögte Brendan. – Kapukat kinyitni!

A kiáltást az angolok is meghallották. Néhányan sebtében

üldözőbe vették a lovast, remélve ők is besurranhatnak a kapun,

habár a támadás nyilvánvalóan őrültség volt, nem lévén idő a

megszervezésére.

– Íjászok! – kiáltotta Brendan, miközben lefelé rohant a

mellvédről, maga is íjat ragadott és a férfi mögé célzott, aki

kétségbeesetten hajtotta lovát, hogy végre beérhessen a nyitott

kapun.

Brendan lőtt. Nem tudott olyan jól lőni, mint Liam, mégis

vesszeje a legelöl lovagoló angolt a mellkasán találta el. A férfi

csak a sebességre figyelt. Se páncélt, se sodronyinget nem

viselt. Kizuhant a nyeregből, és elterült a sárban.

A várfalról nyílzápor zúdult a támadókra. Az éjszakai

csendet kiáltások és halálhörgés törte meg.

A lovas beért a várudvarra, a kapuk bezárultak mögötte.

Brendan nyomban odarohant hozzá.

A férfi lova remegve, habzó testtel állt az udvaron. Ő

nyomban leszállt a nyeregből. Bruce hírnökét láthatták, Griffint.

Teljesen kifulladt, ám minden erejét összeszedve Brendan

felé indult.

– Híreket hozok Wallace-tól – kezdte.

– Wallace-tól? – ismételte Brendan összevont szemöldökkel.

Griffin vállára helyezte a kezét. – Jól van? Az utóvédet üldözte,

embereivel az erdő vonult vissza.

– Igen, úgy tett. Sir William jó egészségnek örvend. –

Levegőt vett. –Bruce megparancsolta, tartsam nyitva a szemem.

303

– Habozott és vállat vont. – Továbbá segédkezzem, ha

szükséges…

– No persze, de csak úgy, hogy Bruce neve fel ne merüljön,

igaz? – kérdezte Brendan.

– Csatlakoztam Wallace-hoz a támadáskor és láttam, amikor

rátaláltak az emberére.

– Kiről van szó?

– Gregoryról, Clarinből. Már a haláltusáját vívta, mikor az

úton rátaláltak, ám még tudott beszélni. Megkínozhatták,

kegyetlen, hozzáértő emberek, majd halálában magára hagyták.

Ajkai feldagadtak, mégis Wallace tudomására hozta: mindent

elmondott Fitzgeraldnak a védelem megszervezéséről. S mi

több, elmondta, Lady Eleanor nem tartózkodik itt, hanem útnak

indították egy nagy létszámú kísérettel.

Brendan Griffinre meredt, a vér meghűlt az ereiben.

– Mi? – ordított fel.

– Fitzgerald nem vesz részt az ostromban. Mikor tudomására

jutott Lady Eleanor távozása, megkerülte az erdőt. Nem érdekli,

vajon emberei beveszik-e a várat. – A férfinak elakadt a

lélegzete.

– Sir Brendan, Miles Fitzgerald egyenesen Eleanor nyomába

indult. Mostanra többórányi előnyre tett szert, üldözése

reménytelen.

304

21. fejezet

– Itt töltjük az éjszakát – javasolta Collum.

Eleanor nem értette tisztán, mit is jelent valójában az „itt”,

hiszen az út közepén álltak a sötétben. Habár Eleanort

megviselte a búcsú, a lovaglást nem találta kellemetlennek,

útközben a gyönyörű tájakat láthattak. Négyórányit lovagoltak,

miután elhagyták a várat, s csupán egyszer álltak meg, a lovakat

megitatni. Ismét útnak indultak ezután, ha nem is nyaktörő, de

határozott tempóban.

Varázslatos vidéken jártak, dombok, völgyek váltották

egymást. Hangafüves puszták, izzó királyi bíborban, rajtuk

vadvirágokból szőnyeg; az erdőségek színe mély, buja

sötétzöld. Ragadós fekete és barna sárban is léptettek, ám a fák

ágai között átszűrődő lebukó nap fényében a színek változni

látszottak ismét, s az alkony árnyalatai már magukban

hordozták az éjszaka sötétjét.

A napnyugta fényei egyetlen hatalmas fallá olvasztották

össze az erdő fáit, azonban Collum már hozzászokott az esti

lovagláshoz, jól ismerte a vidéket, s úgy tűnt, a sötétben is jól

lát. Továbblovagolt. A fák között rejtőző ösvényen haladtak.

– Túl sötét van – átkozódott Bridie.

– A cserjés már itt van nem messze – biztosította Margot. –

Ott menedéket találunk s tűzet gyújtunk.

– Még egy kevés lovaglás – tudatta velük derűsen Hagar, aki

leghátul lovagolt.

Az erdő egyre sűrűbb lett körülöttük; az ösvény egyre

keskenyebbnek tűnt. Néhány pillanat múlva azonban eltűntek a

fák, elérték a bozótot.

Collum leszállt a lóról.

– Asszonyom, egy pillanat.

A lány egy házat pillantott meg, fala vesszőből fonott, teteje

szalmával fedett. Collum átlépte az épület alacsony ajtajának

küszöbét, s bent hamarosan halvány fény gyúlt. Collum

305

hamarosan ismét kijött, Eleanor lovához lépett, és segített

úrnőjének a leszállásban.

– Nem nagy dolog, csak egy kis házikó. Viszont nem

leszünk kiszolgáltatva az időjárásnak.

A durván összetákolt épület elöl még egy alacsony boltíves

nyílással rendelkezett, Collum ide is benézett. A hely régóta

állta már az időjárás viszontagságait, ám benn kőből épített

tűzhely, s a falak is kellőképpen ellenállónak tűntek. Kis belső

tere hamar átmelegedett.

– Nos, itt volnánk – szólt Collum kissé tétován, mivel még

nem szokott hozzá a magas rangú hölgy kalauzolásához ezen a

meglehetősen könyörtelen utazáson.

Eleanor a férfi vállára tette a kezét.

– Nagyszerű menedékhely – biztosította. – Kiváló

szálláshely éjszakára.

– Tőlünk telhetően elő is készítjük, hogy kényelmes legyen

– folytatta Hagar. – Hozunk ágyneműt és ételt.

– Én pedig gondoskodom arról, ne csináljon felfordulást a

szépen összecsomagolt holmijaim között – szólt Bridie, s

közben bólintott Eleanor felé, akit meglepett a szolgáló

tettrekészsége, hiszen nemrégiben kimerültnek mutatkozott.

Kettesben álltak Margottal a menedékházban. Margot

hozzálépett, s megfogta mindkét kezét.

– Köszönöm – mondta lelkesen. – Köszönöm…

olyasvalamit tettél, amihez talán… egy életnyi idő lett volna

szükséges. Nem, talán sohasem történt volna meg…

– Nagyon szeret téged – felelte Eleanor.

– Mindig is hittem ebben – felelte Margot kedves mosollyal.

– Ha nem így lenne… nos, én akkor is szeretném annyira, hogy

vele maradjak mindörökre. S neked sikerült… a saját

esküvődön…

– Meglehetősen szélsőséges körülmények között történt

mindez – szólt Eleanor.

Margot felnevetett.

– Mindannyian a saját igazságunkért harcolunk, nem igaz? –

kérdezte Eleanor.

– Igen, de mégis… köszönettel tartozom. Sohasem fogom

tudni meghálálni.

– Ne feledd, kedves voltál hozzám egykor, amikor én is

féltem.

Margot ismét nevetett.

306

– Te? Sohasem láttalak félni. Már a szökésedet tervezted

akkor is.

Eleanor mosolygott, ám válaszát csak megfogalmazni tudta,

kimondani nem, mivel a többiek visszatértek a házikóba.

– Az ágynemű, asszonyom – szólt Hagar –, a padló nem

kényelmes, attól tartok…

– Nagyszerű lesz – biztosította a lány. Átvette az ágyneműt,

s észrevette rajta Brendan tartánjának színeit. – Nagyon jó lesz

így – felelte, és a szoba túloldalán lefeküdni készülő Margotra

nézett. Rámosolygott. – Megtanulok könnyedén elaludni az

erdőben, ahogyan Margot teszi.

A szőke nő visszamosolygott rá. Bridie csomagjukból

kenyeret és sajtot vett elő s hozzá erdei bogyókat kínált. Sört

ittak, s mivel igen megéheztek, úgy érezték, mi sem esett

jobban a füstös kunyhó padlóján elfogyasztott ételnél. A hely

átmelegedett, s a takaró szinte álomba ringatta Eleanort.

Elrendezvén a takarót, hangosan tette fel a kérdést:

– Vajon hogy vannak a várban?

– Bizonyára jól, asszonyom, ne aggódjon – felelte Hagar. –

Hamarosan hírt hallunk felőlük – folytatta.

A lányt ez a válasz megnyugtatta valamelyest. Mivel tudta,

Collum, Hagar és Lars felváltva őrködnek majd, befelé fordult

és aludni készült. Tudatosult benne, hogy ő már a Brendan

felesége, s nászéj szakájukat nélküle kénytelen eltölteni. Ám

bármit hozzon a jövő…

A férfi visszatér hozzá.

Corbin akadályozta meg Brendant, hogy őrültséget kövessen

el és a legnagyobb kapun át kirontva egyedül induljon útnak,

kockáztatva ezzel a még mindig nagyszámú angol csapat

támadását.

– Ha meghalsz, mindannyian odaveszünk, s Eleanor sem

veheti hasznodat – emlékeztette, miután a férfi azzal a vakmerő

tervvel állt elő, hogy egyedül nekivág, és meglepetésszerűen,

nagy sebességgel hagyja maga mögött az ellenség sorait.

– Van megoldás – szólt Brendan Ericre nézve. – Hátul a

vízen keresztül, ott, ahol a falat nemrég javíttattuk.

Kibonthatunk egy darabot, s a résen át a dombok felé

szökhetünk; sohasem veszik észre.

Nem várta meg, míg a többiek beleegyeznek, kőművesekért

kiáltott, s legkipróbáltabb embereit hívatta. Maga is hozzáfogott

307

a falat bontani. Igen rövid idő alatt sikerült rést csinálni,

azonban a percek most örökkévalóságnyi hosszúságúaknak

tűntek.

Amíg a kőművesek dolgoztak, Eric elővezettette a lovakat és

kiválasztotta az embereket.

Ezúttal Corbin ragaszkodott ahhoz, hogy vele tart.

– Eleanor az unokatestvérem; az ő ellensége az én

ellenségem is – mondta Brendannak.

– Ahogy óhajtod – hangzott a skót felelete, miközben lóra

szállt. – Azonban készülj fel, honfitársaid ellen fogunk harcolni.

– Készen állok, esküszöm.

Liam és Eric készülődött, s hat embert választottak még

maguk mellé. Griffin a várban maradt, rábízták a védelem

irányítását, s Rune MacDuff, aki nagy tapasztalatra tett már

szert Wallace oldalán, segítségéről biztosította. Jem Maclver,

aki már hozzászokott a hosszú lovagláshoz, csatlakozott

Erichez, vele Tam Perth, Morgan Anderson, Paul Miller, Jason

Douglas és Axel de Burg. Mindannyian kiváló lovasok és

kemény harcosok. Liam, mint mindig, most is magához vette a

fegyvert, melyet mesterien kezelt, az íjat.

Már magasan állt a hold, mikor útnak indultak a falon ütött

hasadékon keresztül. Amint távoztak, a kőművesek újrarakták a

falat.

Átgázoltak a sekély vízen, majd a mezőn keresztül a

nekivágtak a domboldalnak, megvilágította őket a holdfény, ám

ez ellen semmit sem tehettek.

Mögöttük az angol táborban, mely baljós árnyékként terült el

a fenyegető éjszakában, csend honolt.

Lovaik patkói mennydörögve csapódtak a földhöz.

Mindegyik rövid dobbanás hosszasan visszahangzott

Brendan szívében.

Még sohasem érzett ehhez fogható félelmet.

Eleanor felébredt.

Miközben felkelt és nyújtózkodott, arra gondolt, inkább

aludna a padlón Brendan mellett, mint a legpuhább ágyban

nélküle. Azon a reggelen sem a puha ágy nem állt

rendelkezésére, se Brendant nem találta maga mellett, amikor

pedig térdét a mellkasához szorítva átölelte, hirtelen ráébredt, ez

sem megy már olyan könnyen, mint régen; érezte, hasa

megnőtt, egyre gömbölyűbb. Ez örömmel töltötte el, majd

308

eszébe jutott, milyen soká fogja viszontlátni férjét s egy jó ideig

azt sem tudja majd, életben maradt-e egyáltalán a Fitzgerald

embereivel vívott harcban.

Óvatosan fölemelkedett. Collum, aki az ajtóhoz legközelebb

aludt, felriadt a neszre.

– Sajnálom! – szólt a lány csendesen. – Nagyon korán van,

még hajnal sincs. – A férfi is felkelt.

– Ne! – tiltakozott a lány. – Nincs veszély. Mindössze… ki

kell mennem.

– Hagar van őrségben – morogta Collum. – Ne menjen túl

messzire.

– Nem fogok.

Óvatosan átlépett Lars és Bridie fölött. A pár édesen

összeölelkezve feküdt közel a tőzegből rakott tűzhöz, amely

mostanra kialudt.

Kint a boltíves bejárat előtt Hagart találta, aki ébren

őrködött. Egy felfordított fatuskón ült, faragott, ám amikor

meglátta a lányt, abbahagyta. Felnézett és fejet hajtott.

Összevonta a szemöldökét.

– Mi az? – kérdezte a lány.

– Hallgassa csak.

Szót fogadott.

– Nem hallok semmit – felelt halkan. Még a ház elé

kipányvázott lovak sem mozdultak.

– Semmit… – suttogta Hagar. – Ez a baj. Se madarakat…

sem az éjszakai állatok mozgását a lombok között.

Lassan felemelkedett.

Eleanor körültekintett. Hagar a földre ejtette a fadarabot;

keze késének nyelén pihent.

Harci ménje hirtelen felágaskodott és felnyerített.

– Ott!

A fák közül nesz hallatszott, s Hagar abba az irányba dobta a

kését. Kiáltás törte meg a hajnali csendet, ezt tompa puffanás

követte, egy földre hanyatló emberi test zaja. Szinte

megelevenedtek a környező fák, bokrok. A veszély érzete szinte

villámként hasított Eleanor elméjébe, a lovak felé vetette magát,

látván, Hagar kardjai lova oldalán, a nyereghez erősítve,

hüvelyeikben pihennek. Megragadott egyet közülük, s

ugyanabban a pillanatban halálos csapást mért a hátulról

rátámadó emberre.

Ölnie kellett. Itt nem ejthettek foglyokat.

309

Ekkorra Collum és Lars is felriadtak. A házikóba berontani

készülő férfiakkal hadakoztak, miután Hagar megölte a csoport

egy tagját.

Eleanor egy sovány, himlőhelyes arcú férfival állt szemben;

támadója csúf arca kegyetlenséget sugárzott; fegyverét nagy

biztonsággal kezelte. A lány jól tudta, nem veheti fel

egyenrangú partnerként a küzdelmet egy izmos, harcedzett

katonával; védekezett tehát, próbálta az ellenfelet mindinkább

kifárasztani. Attól félt, hogy eleshet, s jól tudta, sem Collum,

sem Lars nem siethet a segítségére. Támadójának kardja

lesújtott oda, ahol előzőleg állt. Eleanor elszántan küzdött az

életéért s meglendítette a hatalmas kardot. Ellenfele, akit a

hátán ért a csapás, előrebukott. A lány lábára zuhant volna, ám

az gyorsan hátralépett.

Nyílvessző surrogását hallotta, ezt kétségbeesett kiáltás

követte.

Collum a menedékház falának rogyott, a válla alatt a

mellkasába fúródott vessző egyenesen a falhoz szegezte.

Eleanor tapsra lett figyelmes, mely a bozót másik vége vonta

rémült tekintetét. Collum arcát vérző vágott seb éktelenítette;

Lars ingujja elszakadva, mellkasán vérfolt. Már csak Hagar állt

talpon, tekintetét harcosan az ellenségre szegezte.

A földön öt angol feküdt holtan, ám a kunyhó mögül egyszer

csak Fitzgerald jelent meg magabiztos léptekkel; ő tapsolt.

– Ah, bravó, hölgyem, mégis ért tehát a kardforgatáshoz!

Férjét le is döfhette volna akár, szükségtelenül fordult a

méreghez.

– Nem mérgeztem meg.

– Pedig sajnos, ez kézenfekvőnek látszik – felelt Fitzgerald.

Emberei követték, mindannyian fegyverrel a kézben, rajtuk

páncéling. Fitzgeralddal együtt hat ember. Lars a földön,

bizonyára hamarosan elvérzik, Collum pedig a falhoz szegezve.

– Azért jött értem, mert gyilkossággal vádol? – kérdezte a

lány hevesen. – Hagyja őket, önnel tartok.

– Hagyjam őket? – kérdezett vissza hitetlenkedve Fitzgerald.

– Hölgyem, ezek skót lázadók, meggyőződésem szerint azok

közül valók, akik csúfot űztek belőlem. Hagyjam őket elmenni?

Ön bizonyára megőrült. Kár, hogy nem hamarabb történt önnel

mindez, akkor a Towerben elzárva csendesen élhette volna

napjait.

310

– Egy ujjal sem érhet hozzád, amíg én életben vagyok! –

kiáltotta Hagar vészjóslóan.

Fitzgerald végigmérte.

– Nos, barátom, neked már nem sok van hátra – szólt

kimérten.

Ebben a feszült pillanatban Bridie viharzott ki a házból,

egyenesen Larshoz és melléje térdelt.

– Ó, hát a szolgálója is itt van? – kérdezte Fitzgerald már

csaknem nyájasan. – Ez igen örvendetes.

Eleanor látta, a férfi mindannyiuk halálát karja.

Összeszorította a fogait, mivel most Margot lépett ki a házból, s

egyenesen a falhoz szegezett Collum felé indult. Nem

szándékozott elbújni, akárcsak Bridie.

– Ne nyúljon hozzá! – kiáltott Fitzgerald.

Margot megvető tekintetet vetett rá, majd Collum felé

fordult és azt mondta neki, tartson ki, eltöri a nyílvesszőt.

– Bolondok! – kezdte Fitzgerald.

– Sir Miles! – szakította félbe Eleanor, hiszen tudta, Collum

védtelen, mint ahogyan Margot is, aki azonban bármilyen

kockázatot hajlandó volt vállalni, hogy segítsen. – Párbajra

hívom önt.

– Párbajra? – csodálkozott a férfi.

– Nem akar engem tárgyalásra vinni Londonba. Sohasem

akart. A halálomat akarja. Okozza hát saját kezűleg. Bár csak

nő vagyok s ön… a király szolgája, az igazság bajnoka.

Bizonyítsa rátermettségét. Parancsolja vissza az embereit.

Álljon ki ellenem.

– Párbajozni kíván, karddal, jól hallottam? – Fitzgerald

lehajtotta a fejét, végigmérte először a lányt, majd a lábánál

fekvő ember tetemét. – Úgy gondolja, alkalmas rá? Kedvesem,

tudnia kell, én nagyon, de nagyon jó vagyok.

– Csak hiszi.

– Óriási kockázatot vállal. A jövője megpecsételődött. Én

azonban fájdalommentes halálhoz segítem. Tudja-e, igaz bánat

ül majd szívemen, amikor egy önhöz fogható szépséget

elpusztulni látok? – Úgy tűnt ezt komolyan gondolja; hangjából

némi megbánás csengett ki.

– Uram, ha ez igaz, akkor bizony sokkal nagyobb kihívás

volna az ön számára, ha talán tartózkodna ennek megtételétől!

– Nagyon sajnálom… – morogta Fitzgerald.

311

– Ne! – üvöltött dühösen fel Hagar. – Nem fogok itt állni és

nézni, ahogy ez a kutya önre ront. Hátra, Eleanor! – azzal

megindult feléjük.

– Hagar! Adj nekem egy lehetőséget; hadd nyerjek némi időt

Collum kiszabadítására. Ha szükségét érzed és én fáradni

látszom… akkor a segítségemre siethetsz! – súgta neki

– Asszonyom…

– Van egy tervem – hazudta gyorsan a lány.

Semmilyen tervvel nem rendelkezett, ám el kellett hitesse

Hagarral az ellenkezőjét. A ház felé taszította a termetes férfit.

– Kérem! – suttogta a lány hevesen. – Kérem… talán érkezik

segítség.

Tudta, hogy ez nem igaz. Hagar tekintete elárulta,

gyermekesnek tartja a felvetést.

– Bízz bennem!

A férfi nem mozdult, fogait összeszorította.

A lány megindult, haját kézfejével hátrasimította. Amint

Fitzgeraldhoz közeledett, érezte karjában a fájdalmat, melyet a

nyereg mellől kiemelt kard súlya okozott. Kedves Hagar. Ő

marad utoljára.

Ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak ne lenne akkora

termetű a norvég, hiszen kardjának súlya megközelíti az ő

testsúlyát.

Megállt Fitzgerald és az emberei közt.

– Csak nem fél kiállni ellenem, Fitzgerald? Esetleg attól tart,

hogy egy védtelen asszony, akit gyilkossággal vádol… csak

Isten tudja miért, legyőzi netán?

– Távolról sem – felelte udvariasan a férfi. Megállt s

szétnézett. Kíváncsian követte a férfi tekintetét.

Nem kellett sokáig várnia, mire vár Fotzgerald.

– Unokatestvére, Corbin is e házban rejtőzik netán? Itt

bujkál, míg a halottakat el nem temetik s akkor próbál majd

szökni?

Corbin is kell neki, gondolta a lány. De vajon miért?

– Corbin? Uram, azt mondta, bujkál? Azt hiszem, súlyosan

alábecsüli az unokatestvéremet.

Azonnal megbánta, mihelyt kimondta; legjobb lett volna, ha

elhiteti a támadókkal: többen vannak még velük.

Ha veszélyt sejtettek volna, elfutnának. Hacsak…

Hacsak odabent nem egy tucat skót bújna meg, olyanok,

akik a félhomályban is hősiesen küzdenek. Hirtelen észrevette,

312

oly módon néz a házra és képzeli, hamarosan harcosok rontanak

ki a bejáraton, hogy Fitzgerald gyanakodni kezdett.

Fitzgerald megköszörülte a torkát.

– Ugye senki sincs odabent, Lady Eleanor?

A lány mosolyt erőltetett magára.

– Nem tudja, igaz? Nem lehet biztos benne. Meglehet,

odabent várnak, s ha látják, már nem számítanak támadásra…

– Minden harcra képes ember kijött volna, mikor a harc

megkezdődött – felelt nyersen a férfi.

– Talán csak csel…

– Asszonyom, ebben a házban nem fér el néhány embernél

több.

– Ha ön annyira bizonyos ebben… – felelte. – Van egy

másik javaslatom az ön számára – tette hozzá sietve Eleanor.

– Hölgyem, ön nincs abban a helyzetben, hogy javaslatokat

tegyen.

– Valóban? – kérdezte a lány. – Ha Hagar megindul, ön és

az emberei bizonyára legyőzik. Ön azonban ismét embereket

fog veszíteni, s bizonyosan ön lesz az első, akit megöl. Hagar

meg akarja ölni. Először is, fogja vissza az embereit. A saját

életét pedig becsüli, gondolom.

Fitzgerald arca elkomorodott; a lány érezte, ez talált. A

férfinak valóban szándékában állt harcolni, ám csak miután

emberei megtisztították előtte a terepet ezzel előkészítve a

biztos győzelmet.

– Hallgatom a javaslatát – felelte.

– A nők elviszik innen Larst és Collumot, mielőtt harcolni

kezdünk.

– Nem.

– De Sir Miles! Óriási lehetőséget kínálok önnek. Először is,

a csapat egy része még mindig láthatatlan ön előtt.

Másodszor… Hagar kitöri az ön nyakát, még mielőtt emberei

megölhetnék.

– Senki sem hagyja önt magára, asszonyom! – kiáltotta

Collum, azonban a lány fenyegetően nézett rá.

– A házban senki sincs! – szólt dühösen Fitzgerald.

– Ez talán igaz. Talán nem. Mit választ, Sir Miles, Hagar

ugrásra kész. Megöli önt, mielőtt íjjal célba vehetnék… s az a

vessző talán az ön hátába fúródik.

– Ne! – Collum ismét tiltakozni próbált. Margot ebben a

pillanatban törte el a férfi mellkasába fúródott nyílvesszőt. A

313

fájdalom még a tapasztalt harcost is üvöltésre késztette. A

földre rogyott, s nem szólt többet.

Eleanor Fitzgeraldot nézte.

– Az emberei ott maradnak, ahol vannak. A többiek

elmennek. Utána pedig egyedül néz szembe velem.

– Rohadt skótok – sziszegte Fitzgerald, ám Hagar tekintete

csendre intette. Dühösen állt s a helyzetét latolgatta.

– A nők elmennek, magukkal viszik a sebesülteket. Azoknak

már úgyis mindegy, haldoklanak – szólt végül nyersen a férfi.

Majd Hágaira mutatott. – És az ott… szintén távozik innen.

– Soha… – hangzott a skót felelete.

– De! – csattant fel Eleanor. Összeszorult szívvel feléje

fordult. Hagar bármikor támadásba lendülhet, és meghalhat.

Egyedül nem képes az összes angolt megölni. Ha nem

hallgatnak rá, mindannyian ottvesznek.

– Ha elmész – suttogta Eleanor miközben megérintette a

férfi mellkasát –, talán… Isten tudja, az úton találkozhatsz

olyanokkal, akik a segítségünkre siethetnek. Felkelők vagy a

határvidékről észak felé tartó emberek… talán, talán van még

egy utolsó esély. Hagar, könyörögve kérlek, ne hagyd, hogy

Bridie és Margot meghaljon miattam; ragadd meg ezt az utolsó

reménysugarat, hátha sikerrel jársz.

Egy pillanatig maga sem hitte, amit mond. Hagar, meglehet,

elhitte, sietve visszatérhet s a lánnyal együtt halhat. Látta két

súlyosan megsebesült társát. Ők is meghalhatnak. Ha itt

maradnának, bizonyosan lemészárolják őket.

Margot és Bridie magára maradna.

– Jól van, az asszonyokkal és a sebesültekkel tartok –

suttogta keményen. Vállrándítást színlelt, mintha a szituáció

hirtelen elvesztené fontosságát a számára és hirtelen letett volna

arról, hogy Eleanorért az életét áldozza. Fitzgeraldhoz szólt

ezután, fennhangon: – Jól van, ön engedi őket elmenni, s én is

velük tartok. Ez nem a skótok háborúja, habár… – a földre

köpött. – Mocskos angolok. Nem bánnám, ha meg is halok,

csak megölhessek néhányat!

– Hagar, menj.

A skót körülnézett. Collum elvesztette az eszméletét. Lars,

habár Bridie segít neki, nemigen tud talpra állni. Hagar

megemelte Collumot, majd a lovak egyikére tette; az izmos

harcos szinte gyermekinek tetszett a karja között.

314

– Nem hagyhatunk itt, Eleanor! – kiáltotta Bridie

kétségbeesetten.

– Hozzatok segítséget – suttogta a lány, de maga sem hitte.

– Meg fogsz halni; nincs segítség. Miután téged megölt,

utánunk indul. Mindannyian itt maradunk és harcolunk…

– Collum meghalhat. Te pedig nem tudsz bánni a karddal.

– Utánunk jönnek, és mindannyiunkat megölnek.

– Nem. Lars és Collum a segítségetekre lehetnek. Én pedig

elég jó vagyok ahhoz, hogy egy ideig lekössem Fitzgerald

figyelmét.

– Egy ideig. Számodra így azonban nem marad remény.

– Talán mégis. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Margot szomorú arccal, forrón megölelte.

– Itt maradok veled – suttogta. – Én tudok bánni a karddal.

– Margot, engem akar. Ha nem indulsz, Hagar sem teszi.

Menned kell. Collumot tartsátok életben. És…

– Mondjuk meg Brendannak: szereted? – kérdezte halkan

Margot.

– Mondjátok meg neki… nagyra becsülöm a szabadság

iránti szenvedélyét… és már mindent értek. Mondjátok meg

neki: szeretem. De most menjetek.

Margot segédkezett Bridie-nek Larst lóra emelni.

Miután a Hagartól telhető legnagyobb óvatossággal

Collumot lóra tették, Lars következett. Margot maga is

boldogult; Bridie-nek Hagar segített, Eleanor felé szemrehányó

tekintetet vetett, ezt követően maga is lóra szállt.

– Engedi őket elmenni hát – mondta Eleanor keményen

Fitzgeraldnak. – Különben Hagar visszafordul… mi meghalunk,

de ön is velünk együtt.

– Hölgyem, nem mozdulok innen – felelt udvariasan a férfi.

– Mit törődöm én azzal, hogy ezek a gazfickók ma az én kezem

által, vagy holnap Edward király keze által halnak? – Felemelte

a kezét, ezzel jelezte, a lázadók útnak indulhatnak.

Miután a skótok elmentek, nagy csend támadt. Eleanor, amíg

csak tehette, nem mozdult s hallgatta az elhaló lódobogást.

Idővel az is elhalt.

– Nos, Lady Eleanor, valójában senki sincs ebben a

házikóban, ugye?

Eleanor hosszasan nézte az elhagyatott szalmafedeles

építményt, lehető leghosszabb ideig késlekedve a válaszadással.

– Sir Miles, mégis mit gondol?

315

Fitzgerald jeges tekintetet vetett a lányra.

– Fogjátok el! – parancsolta az embereinek.

A parancs végrehajtása azonban úgy tűnt várat, magára. A

prefektus csodálkozva figyelte a kelletlenül jobbra-balra

tekingető embereit.

– Fogjátok el! – kiáltotta ismét.

Egyik embere előlépett.

– Sir Miles! Ön olyan ember, aki állja a szavát, eddig

legalábbis így hittük. Azt mondta a hölgynek, hogy…

– Ez a nő gyilkos. Gyilkosnak hazudni nem bűn.

– Sir Miles! Egy férfi azonban, ha nem állja a szavát, bűnös!

– szólt egy fiatalember.

– A megélhetésedet teszed kockára, te bolond! – felelte neki

Fitzgerald.

– Ha ők nem hajlandók elfogni – szólt egy másik, hátulról

előlépve. – Én megteszem! – Egyik szemén kötést viselt. Arca

eltorzult a gyűlölettől… és a kéjtől, gondolta a lány.

Gyengeséget érzett. Olyan ember közeledett felé, aki élvezetet

talált az ölésben.

Érezte a hasában lüktető élet apró, remegő, hullámzó

mozdulásait. Még sohasem gondolt ilyen erősen a túlélésre. Ha

megölik, gyermeke is vele hal.

Az egyik szemén kötést viselő különös, csúf férfi megindult

feléje.

– Nekem egyáltalán nincs ellenemre végrehajtani e

parancsot. Darabokra szabdalni egy ilyen szépséget, nagy

élvezet. Akárcsak megragadni azt a fiút az erdőben, a jó skótot,

aki elámít benneteket. Némi időmbe tellett, nem tagadom.

Kíváncsi vagyok, képes vagy te is akkora szenvedést kiállni

másért, szép hölgy? A végén kiderült, a fiú is csak egy kis

patkány, akit a Sir Miles-félék szolgálatára képeztek ki

eredetileg. Négy ujját törtük el, és legtöbb körmét letéptük, mire

szóra bírtuk, s csak azután… kezdtük halálra verni, hiszen a

részletekeit is tudni akartuk. Bizony, így történt.

Eleanor szíve sebesen kalapált. Arra gondolt, a férfira ront,

mielőtt a többi bármit is tehetne.

Gregory. Gregory halálos kínzáson esett át – őmiatta.

Őrült harag borította el, már gyermekének közeli születése

sem tartotta féken indulatait. Mindig arra tanították, ne veszítse

el az önuralmát, az önfegyelmét.

316

Ám a csúf arcú már túl közel ért. Eleanor kardját

valószínűtlen gyorsasággal lendítette a magasba, majd lesújtott

már-már emberfeletti erővel és haraggal a férfi vállára. Némi

elégedettséggel töltötte el a férfi arcára kiülő meglepettség;

ellenfele megtántorodott és a földre rogyott.

Fitzgerald előrelépett, először a lányra meredt, azután a

földön fekvő vérző férfira. Csizmájával megbökte a sebesültet.

Az felnyögött.

Fitzgerald a hason fekvő, véres szolgájáról Eleanorra emelte

tekintetét.

– Dirk jó emberem volt, híven szolgált engem. Még egy bűn,

amiért fizetnie kell, hölgyem.

A lány a férfi szemébe nézett, s azt kívánta, bár állna hozzá

néhány lépéssel közelebb, hiszen nyomban megismételné előbbi

mozdulatát, mellyel önmagát is meglepte.

– Még él – mondta a lány, s hogy időt nyerjen, javasolta,

lássák el a sebesültet.

– Nem vihetünk magunkkal sebesülteket – felelt közönyösen

a férfi.

– Ez a férfi még nem halt meg!

Fitzgerald vállat vont.

– Azt hiszi, az angolok nincsenek tudatában annak, hogy

Skóciában az életüket kockáztatják? Nekünk sietnünk kell,

hölgyem.

– Magára hagy egy embert, aki súlyosan megsebesült?

– Milyen kedves öntől, hogy együttérzést mutat azzal az

emberrel, aki halálra kínozta azt a szegény ördögöt.

– Jól szolgálta önt.

– Hódolhatott a szenvedélyének.

– Az életét áldozta volna önért.

– Nem akart meghalni.

– De meg fog.

– Alábecsülte önt. Én nem teszem.

– Hogyne. Ó elbukott s most önön a sor.

A prefektus hosszasan, haragosan figyelte a lányt.

– Nagy kár, hogy önnek meg kell halnia. S hogy túl későn

találkoztunk. Ha hozzám jön feleségül, nem kellett volna

megszabadulnia egy öreg, hanyatló férjtől.

– Nem vágyom a halálra, ám ön és a sírgödör közül mégis

inkább az utóbbit választom.

317

Ez a kijelentés haragra lobbantotta a férfit. Nem becsülte alá

a lányt. Jobb szerette volna, ha az emberei fogják el… akkor

megússza sérülések nélkül.

Ez azonban immár lehetetlen. Fitzgerald nem kerülhette el a

lánnyal való összecsapást. Ellenkező esetben emberei gyávának

tartanák, nem engedelmeskednének neki többé, s talán

megakadályoznák a kivégzés végrehajtásában.

– Hölgyem, ön tehát az örökkévalóságot választja, s azt,

hogy a férgek tápláléka legyen. Akkor hát, itt az idő. Eljött az

idő, s ön hamarosan találkozik a teremtőjével.

– Vagy ön az ön teremtőjével.

– Kétlem. Jó vagyok. Adja meg magát; hamar végzünk, a

szívét döföm keresztül. Imádkozzék, hölgyem.

– Ön is tegye ugyanezt, Sir Miles.

– Ahogy óhajtja. Meglátjuk tehát, képes-e megismételni a

hősies cselekedetet, mely Dirk vesztét okozta. Az ön órája is

ütött.

318

22. fejezet

Egész éjszaka nyeregben voltak, jól tudták, minden

elvesztegetett perc végzetes lehet. Brendan félelme az erdőben

minden egyes észak felé tett lépéssel egyre nőtt; nem tudja,

milyen látvány fogadja a kis erdei házikónál, melyben Collum

éjszakázni szándékozott.

Mindenre elszántan közeledtek.

Amikor a ház közelébe értek, kezét a magasba emelte;

csendben mindannyian lassítottak. Egyetlen mozdulat s

mindannyian megálltak, s leszálltak lovukról, gyalog haladtak

tovább az ösvényen.

Brendan felemelt kezét nézte. Remeg. Csak nehezen képes

úrrá lenni félelmén; fél, hogy a házhoz ér s előtte csupán

holtakat talál…

Eleanor…

Fitzgerald nem akarja őt Angliába visszavinni. Megszabadul

tőle itt és most, s ezzel elejét veszi minden további

bonyodalomnak.

Valaki megérintette a vállát. Eric az.

A földre mutat.

Vércsík fut keresztbe egy szűk kanyarban az úton s a másik

oldalon eltűnik egy benőtt erdei ösvényen; csak kevesen ismerik

ezt az útvonalat.

– Collum… Hagar? – suttogja.

Brendan bólint. Eric és ő rátért az ösvényre.

Az összecsapó kardpengék összetéveszthetetlen csengése

hallatán megdermed.

Az ellenkező irányból érkezik.

Eleanor Fitzgeralddal szembekerülve emlékezni próbált

mindarra, amire tanították. Falkirk még élt az emlékezetében.

Páncélt viselt, megannyiszor bekerítették, s ő összehúzta magát

félelmében. Kezében kardot tartott; tudta, miként kell használni.

319

Ám csupán Brendant sújtotta fejbe a markolattal, ez volt

talán az egyetlen alkalom.

S most…

Ügyességétől függ az élete.

A gyermeke élete szintén.

Fitzgerald kardot rántott, felemelte, majd leengedte. Mindkét

karját előrenyújtotta, így hívta maga felé a lányt.

– Jöjjön hát, itt az idő. Elérkezett a harc pillanata számunkra.

Ezúttal a lányt érte meglepetés. Alig tudta hárítani a férfi

villámgyors döfését, karja, válla belesajdult annak bősz erejébe.

Hátraugrott, elkerülvén a következő nagy erejű csapást, s némi

időt nyert az erőgyűjtésre.

Eleanor a lovak felé közelített, gyorsabban mozgott a

férfinál, akinek testét nehéz sodronying borította. A férfi

lesújtott, ám a lány kitért a csapás elől, s a kard ismét a sárba

csapódott. Eleanor megpróbált lecsapni rá, próbálta megfosztani

Fitzgeraldot a kardjától. A férfi idejében elrántotta a kezét, ám

Eleanor így is sebet ejtett alkarján, a sodronying alól vér kezdett

szivárogni. Fitzgerald egy pillanatra megdermedt, felnézett,

szemének haragos villanása és következő csapásának

irgalmatlan ereje elől a lány egy fa mögött keresett menedéket.

Az erdő felé tartottak. Habár Fitzgerald emberei a közelükben

tartózkodtak, nem avatkoztak be a küzdelembe.

Eleanor a fa mögött maradt, előre s hátra mozgott, a férfi

követte.

– Nevetséges – szólt Eleanor. – Én nem zárkózom el a

tárgyalás elől.

– Itt nem eshet szó tárgyalásról, hölgyem – felelte

Fitzgerald, miközben villámgyorsan bal felé ugrott.

A lány jobbra.

– Miért?

– Szó sem lehet tárgyalásról – válaszolt a férfi.

– Ön meg akar ölni engem. Mit számít az, ha tudom, mi

okból. Nem ön ölte meg Alaint, nem is tehetett ilyesmit, hiszen

azelőtt sohasem láttam Clarinben.

– Úgy van, valóban nem találkoztunk. Clarint ismertem

azonban. – Azt hitte, megállásra készteti a lányt; Fitzgerald

lesújtott, kardjának pengéje megállapodott a fa törzsében.

Eleanor támadni próbált, míg a fegyver kiszabadításán

erőlködik. Fitzgerald végül sikerrel járt, még idejében, és

hárította a halálosnak ígérkező csapást. Eleanor kardja messzire

320

szállt. A lány Fitzgeraldra meredt, felmérte a távolságot

kettőjük között, s tudta, egyetlen esélye, ha egy pillanatra

összezavarja ellenfele gondolatait.

– Azt hiszem, értem már – kezdte Eleanor vontatottan. – Az

igaz, hogy Alain gyilkosa nem ön. Tudja azonban, ki ő.

A férfi nem felelt, s Eleanornak ez a válasz túl

sokatmondónak bizonyult.

– Isobel! – kiáltott dühösen.

Fitzgerald ajkai keményen összeszorultak, Eleanor pedig

tudatára ébredt, igaza van. Isobel.

– Isobel mérgezte meg – szólt fennhangon. – Ön Isobel

szolgálatában áll.

– Hölgyem, nem állok semmilyen nőszemély szolgálatában.

– Ah… dehogyisnem. Isobel és ön… együtt tervelték ki

mindezt… megmérgeztek egy jó embert, gyötrelmes halált

hozva rá…

– Nyilvánvalóan nem akart meghalni – szólt Fitzgerald.

– De ön sohasem járt Clarinben – mondta a lány. – Akkor,

mégis hogyan… hát persze, Londonból ismerték egymást. A

szeretője volt önnek, mindent szépen kiterveltek, mikor

férjemmel Franciaországból hazatértem, valahogyan meg kellett

szabadulniuk mindkettőnktől. Az ön emberei keresték meg De

Longueville-t, és bérelték fel, foglalja el a hajómat. A terv

kudarcot vallott azonban. Annál jobb így, gondolták. Clarinnek

szüksége van a tőkére, és a gazdag gróf érkezése visszahozhatja

a birtok régi szép napjait. Később azonban módot kellett

találniuk arra, hogy félreállítsanak bennünket. Amennyiben

engem kivégeznek Alain meggyilkolásáért, önök előtt szabad az

út.

– Nos hölgyem, ez aztán a briliáns észjárás. Félek, titkát a

sírba viszi.

– Várion! – kiáltotta, miközben elugrott egy nagy erejű

csapás elől. – Mi lesz Alfreddel? És Corbin?

– Nekik is meg kell halniuk. Alfred talán már nem is él. Ami

Corbint illeti… megtalálom.

A lány arra gondolt, bárcsak ne kerültek volna ilyen

messzire az erdőben; Fitzgerald emberei akkor most mindent

hallanának.

A férfi ismét lesújtani készült.

321

– Asszonyom, a Clarin környéki földek mind reám szálltak,

családomban bekövetkezett sajnálatos halálesetekből

kifolyólag. Clarin örököse pedig Isobel gyermeke lesz.

– Isobel gyermeke azonban az unokatestvérem gyermeke

lesz – mondta a lány. – Ezt mindenesetre közölhették volna

önnel. Isobel és Corbin igen szorgosan próbálkoznak.

A férfi megállt egy pillanatra és a lányra mosolygott.

– A gyermek… nos igen, az első gyermek természetesen

Corbiné lett volna. Nem vagyunk bolondok. Fájdalom, a

gyermekhalandóság oly nagy mostanság…

– Ha a gyermek meghal, az a nő nem örökölhet. Nem vér

szerinti rokon. Föld és cím egyaránt a királyra száll, s ő belátása

szerint rendelkezik velük.

– Ez így van, s én leszek az, aki megkapja. A szomszéd

földesúr, aki oly nagy szolgálatot tett Edward királynak a

skótok ellen, s aki előkerítette a hírneves francia gróf gyilkosát!

– A király igen szeszélyes ember.

– Nem, amikor jutalmat kell osztani ellenségei legyőzői

között. S most, kedves Eleanor, hogy már mindent tud,

boldogan halhat meg, és ami önt illeti…

Lesújtani készült; a lány elveszített kardja után indult, ám

Fitzgerald utánanyúlt, és a földre rántotta.

Eleanor kardja kartávolságon kívül.

Felnézett. Fitzgerald egyik embere nézett le rá.

Legnagyobb meglepetésére a kardot lábával a lány felé

rúgta. Eleanor megfordult és fölvette a fegyvert. Fitzgerald első

csapását hárítani tudta, a férfi hátratántorodott, ám gyorsan

ismét támadó pozícióba lendült, pengéje ismét az ég felé

emelve. Lesújtott újra és újra. Eleanor hátrafelé kúszott a

földön. Úgy érezte, következő csapástól karja törik.

Kétségbeesetten próbálta folytatni a küzdelmet és menteni az

életét, ám a szívébe férkőzött félelem és fájdalom ellen

tehetetlennek érezte magát.

Meg fog halni.

Amikor a gyermeke…

Ez elviselhetetlen.

Mégis, megtörténik.

Fitzgerald újabb csapást mért rá. Sokkal erőtlenebbül

védekezett. Erejéből már csak annyira tellett, hogy háttal egy

fának dőljön. Itt várta a kegyelemdöfést.

Fitzgerald a magasba emelte a kardját…

322

Pillanatok alatt tucatnyi gondolat száguldott át Eleanor

agyán. Látta a faágak között földre szűrődő napsugarakat a feje

fölött. Némi megvetéssel arra gondolt, hogy halála végül kioltja

e férfi föld- és hatalomszomját. S Isobel Alfred halálát készíti

elő…

A férfira gondolt, akit szeretni érkezett ide. Brendant

határtalan szeretet fűzi földjéhez, melyhez mindhalálig hűséges

marad, s elszántan az ő megmentésére sietett; mindvégig hű

maradt embereihez, az igazságról és szabadságról szóló

álmaihoz.

Szeme sarkából látta az erdei kunyhót, melyben utolsó

éjszakáját töltötte.

Valami történt.

Vagy mégsem?

Lehunyta a szemét, várta a halált.

Fitzgerald fegyvere azonban nem sújtott le. Eleanor hirtelen

eget rengető csörrenést hallott. Majd hihetetlen, de Brendan

hangját.

– Engem megfontolt emberként ismernek; Fitzgerald, oly

sok háborúban eltöltött esztendő után még mindig hiszem: van

törvény. Eleanor számára fontos, hogy tisztázza magát, én

viszont szívesebben szabdalnám darabokra önt. Mégis,

visszatartom pengémet. Ha azonban a feleségemnek bárminemű

bántódása esik, ön sohasem kerül az igazságszolgáltatás elé.

Gregory elkínzott arca napistenség ábrázatának fog tűnni az öné

mellett azok után, amit kap tőlem.

Eleanor kinyitotta a szemét. A csörrenést Brendan kardja

okozta, mikor Fitzgerald kardjára sújtott. Lefegyverezte a férfit

és letérdeltette. Brendan megvetően nézett az angolra, majd a

lányhoz fordult, feszülten, éles szemmel mérte végig.

– Eleanor… – nyújtotta felé a kezét.

– Brendan! – sikoltotta a lány. Fitzgerald talpra ugrott, s

csizmaszárából kést rántott elő. Brendanra rontott. Az idejében

elfordult, így térvén ki a kés elől, mely egyenesen a szíve felé

tartott. Fitzgerald, lendületénél fogva a fának ütközött. Brendan

ekkor felemelte kardját, hogy kettéhasítsa támadóját.

Eleanor azonban minden erejét megfeszítve talpra ugrott.

– Ne! Brendan, életben kell maradnia! Isobel mérgezte meg

Alaint; nekem is az ő parancsára kellett volna meghalnom.

Brendan nagyon lassan leengedte a fegyvert és hűvösen

végigmérte Fitzgeraldot.

323

– Nos… – mondta.

– Hazugság! – kiáltotta Fitzgerald arcátlanul. – A lány

hazudik! – Az emberei felé fordult.

Ebben a pillanatban vette észre Eleanorral egyetemben, hogy

Brendan emberei körülzárták őket, s az angol torkokhoz éles

kések szorultak. Az erdei házból léptek elő…

Nem rontottak rájuk. Hátulról hatoltak be a kunyhóba,

sárban és hason csúszva ismét a fák közé léptek, onnan lepték

meg az angolokat, mialatt Brendan Fitzgerald után ment.

Kivételt csak egyikük képezett, aki szembe próbált szállni

velük.

Ő a földön feküdt, szája nyitva, torkán véres csík. A lány

meglepetten tapasztalta, Corbin végzett vele.

Corbin keresztülsétált a tisztáson, a kést, mellyel kioltotta az

angol életét, még mindig a kezében tartotta.

– Brendan, kérlek, én vigyázok itt erre, míg

unokatestvéremmel beszélsz – szólt, miközben halálos

fenyegetéssel a szemében Fitzgerald felé lépkedett. – Ha túl

hevesen vesz lélegzetet, lassan megfosztom a végtagjaitól.

Természetesen, nagyon figyelek arra, hogy életben maradjon,

Eleanor jó hírnevének helyreállítása érdekében.

Corbin fedezetével a háta mögött, Brendan ismét Eleanorért

nyúlt és a karjába zárta.

Nem tudott a saját lábán megállni, annyira remegett.

Könnyek szöktek a szemébe. Csaknem ismét a földre

hanyatlott.

Brendan átölelte és magához szorította.

Eleanor érezte a férfi szívdobbanásait… jobban, mint a

sajátját. Végre ott állt, ahol lenni szeretett volna.

Ismét Corbin haraggal teli hangját hallották.

– Attól tartok, nem vagyok képes pusztán itt állni és nézni

ezt az embert!

Brendan ellépett Eleanor mellől, hogy megmentse Fitzgerald

életét.

Corbin nem szúrt.

Ütött. Ököllel, és nagy erővel; bizonyára Fitzgerald jó

néhány fogában kárt tett.

Fitzgerald a földre rogyott, elvesztette az eszméletét.

Egy pillanatra csend lett.

– Mit csináljunk ezekkel… az angolokkal? – ütötte meg

Eleanor fülét a keltául ejtett mondat. Felkiáltott örömében,

324

hiszen Hagar hangját hallotta. A termetes férfi nyakig sáros,

akárcsak társai, valóságos óriásnak tűnik az angol mögött, kinek

torkához kését szorítja.

A kérdésre senki nem felelt. Eleanor tudta, mire gondolnak.

Ezek az angolok ellenségek, s amikor északra jöttek, nem csak

őt támadták meg, de Skóciát is. Halált érdemelnek.

– Ne! – kiáltott fel a lány, megérintette Brendan karját, hogy

magára irányítsa a férfi figyelmét. – Ők… ők mit sem tudtak

Fitzgerald valódi tervéről! Brendan, az a fickó visszaadta a

kardomat, amikor a földön feküdtem… ejtsd foglyul őket és

küldd vissza őket Angliába.

Brendan a lányra nézett, tekintete harcos, minden idegszála

feszült.

– Collum haldoklik.

– Brendan, ha megölöd őket, mi sem leszünk különbek, mint

ők. Fegyverszünet van…

– Ők jöttek északra.

– A skótok mégis… civilizáltak – felelte a lány. – A

könyörületesség is legalább akkora haditett…

– Ha elveszítettelek volna…

– De nem veszítettél el.

Brendan hosszasan nézett emberei felé.

– Biztosítsátok a rabokat – szólalt meg végül.

Az egyik angol fiatalember könnyekre fakadt.

Senki; sem az angolok, sem a skótok nem vetik meg ezért,

gondolta Eleanor.

Amikor a földön fekvő angolokat átvizsgálták, közöttük

halottakat keresve, Dirkhez érvén nem haboztak.

Hagar a testhez lépett és egy iszonyatos erejű csapást mért a

fejre.

A várhoz vissza hosszú, fáradságos út vezetett, Margot

ápolta a sebesülteket.

Eleanor Brendan és Hagar között lovagolt.

– Tudta, hogy megmented – szólt Hagar Brendannak. –

Tudta. Azt hittem, miután a többieket biztonságba helyeztem és

visszatérek, őt már holtan találom, s dühömben csak néhánnyal

végezhetek. Ő valahogyan mégis tudta, te úton vagy felé…

Brendan Eleanorra nézett.

– Tudtad, hogy eljövök?

Eleanor lesütötte a szemét.

325

– Igen – hazudta.

A férfi nem hitte.

– Micsoda hit – morogta.

– Isten útjai kifürkészhetetlenek – felelte a lány, de még

mindig nem nézett fel.

A várhoz vezető visszaút két napja alatt Brendan kevés időt

töltött Eleanorral, négyszemközt pedig semmit. Margot időről

időre újrakötözte Collum sebeit. A nyílvesszőt, mely elkerülte a

tüdőt és a szívet, eltávolították, azonban a fertőzés veszélye

változatlanul megmaradt. Margot ápolása csodát tett; Collum

időnként szólt egy-két szót, később egy rövid imádság szövegét

is végigmondta.

Brendan gyakran beszélt Corbinnal. Amikor a lány

megjelent, elhallgattak.

Eleanor kérése, hízelgése, sőt haragja sem számított, a két

férfi továbbra is úgy tett, mintha semmi fontosról nem esett

volna szó közöttük. Amikor azonban a lány aggodalmáról

beszélt, mert Alfred Isobellel egyedül maradt Clarinben, más

szemmel néztek rá.

Az úton töltött két nap veszélyek között telt; Brendan sok

időt töltött ébren, s amikor nem őrködött, Eleanor mellé feküdt s

a tőle telhető legnagyobb gyengédséggel zárta karjába.

Végül a vártól északra fekvő dombhoz értek. Az angolok

már elmentek.

Fitzgerald orra betörött s elveszítette néhány fogát. Rabként

gorombán és gúnyolódva viselkedett. Eleanor mindvégig távol

maradt tőle.

A dombról leérvén, miután az utolsó völgyet is maguk

mögött hagyták, kitárultak a vár kapui. Amint belovagoltak,

Wallace lépett eléjük az udvaron, s üdvözölte őket.

– Santa Lenora! – szólt, s nem hagyta, hogy Brendan segítse

le a lóról. – Épségben, egészségben hazatért tehát.

A lány rámosolygott.

– Igen, hazaértem.

Mögöttük Brendan szállt le a nyeregből, odalépett, és

átölelte a lányt.

– Ahogy mondja, uram. A feleségem hazatért.

Eleanor tudta, hazatért.

Skócia lett az otthona.

Nem kívánta tisztázni magát Clarinben többé; Clarin

továbbra is Alfred irányítása alatt kellene maradjon, már ha

326

idejében értesül az Isobel irányából fenyegető halálos

veszélyről. Isobel már bizonyára holtnak hiszi Eleanort s

Corbint.

Az örökség már szinte a kezében van.

Visszatérésük után Brendan számára nem létezett pihenés;

gondoskodott arról, hogy a foglyokat, beleértve Fitzgeraldot,

Robert Bruce-hoz szállítsák, sok időt töltött Lars és Collum

mellett. Eleanor Margot segítségére akart lenni, ám a nő

elküldte.

– Holnap elegendő időd lesz velük foglalkozni. Ma este

pihenj. Sok mindenen mentél keresztül… s gyermeket is vársz.

Eleanor elmosolyodott.

– Bevallom, féltem, de tapintsd meg! Érzed, ahogyan

rúgkapál a kisfiú?

– Fiú? Az is lehet, lány – felelte Margot s ő is

elmosolyodott, amint megérezte az Eleanor méhében fogant élet

lüktetését.

– Azt hiszem, Brendan fiút akar.

– Azt hiszem, Brendan sok gyereket akar – folytatta Margot.

– Akárhogyan is, pihenned kell. De van itt valaki, aki találkozni

akar veled. – Margot sarkon fordult és a szemközti szárnyban

levő, sebesültek számára fenntartott szoba felé indult.

Egy ágyhoz vezette Eleanort, mely a szoba legmelegebb,

kandallóhoz közeli sarkában állt. A lány először nem ismerte fel

a sebekkel borított feldagadt arcú fiatalembert.

– Gregory! – térdre ereszkedett a fiú ágya mellett. Gregory

testét sebek, duzzanatok, ütlegek nyomai borították.

Az ajkai mozogtak. Eleanor látta a feldagadt arc

mélyedésében megbújó szemeket, s azt, hogy fiú mosolyogni

próbál.

– A csontok összeforrnak… – Gregory nehezen ejtette a

szavakat. – A körmök… nem nagy veszteség. Sohasem akartam

elárulni önt.

– Gregory, szegény Gregory! Mindezt miattam kellett

elszenvedned!

– Asszonyom… ön ölte meg.

– Azt hiszem, csak azért maradtam életben, mert arról

beszélt, mit tett veled – felelte Eleanor. – Én… én győztem le.

Hagar pedig megölte.

– Jót tettek egész Skóciával – mondta Gregory.

327

Nehezére esett a beszéd. Eleanor gyengéd csókot nyomott a

homlokára.

– Életben kell maradnod – szólt a fiúhoz.

– Úgy lesz, asszonyom, úgy lesz.

Azon az estén, mikor Brendan végre a szobájukba ért, a lány

várta. A tűz felett bort forralt. A sárkányfejes fürdőkádból gőz

szállt a magasba. Ő már régen megfürdött; fel s alá járkált a

szobában. Nyugtalanul érezte magát Fitzgerald miatt, aggódott,

megszökhet Robert Bruce-tól, s Alfredot is féltette.

Eleanor otthon van. Tudta.

Mégis, újra látni akarja Clarint.

Miközben járkált, az ajtó egyszerre kitárult és Brendan lépett

be rajta. Ruháján még mindig az út pora, a sár és a kosz, arcán

nemkülönben.

Nem foglalkozott a fehér selyem hálóinggel, melyet a lány

viselt. Átgázolt a szobán, s őrült szenvedéllyel zárta a karja

közé. Eleanor érezte: a férfi teste remeg, tudta, ő maga is

reszket. Ellépett, szemét lesütötte és az ajkába harapott.

– Nem szándékozol fürdőt venni?

– Ó? – szólt csodálkozva a férfi. – Rá akarsz venni esetleg?

– Tudod, hogy képes vagyok rá.

A férfi felemelte, és mit sem törődve a sikolyokkal,

hálóingestől, mindenestől a kádba tette. Sáros ruháját

félredobta, majd maga is csatlakozott hozzá.

– Brendan! A víz; tönkreteszed a falakat, és eláztatod a

lentieket. Brendan…

– Itt én vagyok a várúr – emlékeztetett Brendan, miközben

maga is a kádba ült; alámerült és megszabadult a sártól, portól

és a benne kavargó feszültségtől.

– Uram, ön teljesen eláztat engem…

A férfi két kezébe zárta Eleanor arcát és megcsókolta.

Miután ajkaik nagy sokára elváltak egymástól, a lány

elcsendesedett.

– Tényleg hitted, hogy érted jövök? – kérdezte a Brendan.

– Imádkoztam, így legyen – vallotta Eleanor.

– Nem törődtél a magad életével, csupán a többieket akartad

menteni…

– Nem volt más választásom. – Keze a férfi mellkasán

pihent. – Nem tehettem mást. Brendan, valamit most is tennünk

328

kell. Alfred még mindig Clarinben van, Isobel pedig vele. Az a

nő mindannyiunkat holtan akar látni. Ő…

Brendan, ujjával lezárta Eleanor ajkait.

– Tudom.

– Valamit tenni…

– Tudom. De nem ma este, én szerelmem, feleségem.

Eleanor elhallgatott, és belenézett azokba a mélykék

szemekbe.

– Végül is… ez az este… az első, amikor házasokként

vagyunk együtt. És életben vagy – folytatta feszülten –, mert

Isten irgalmas hozzánk. Itt lehetünk csodatevő jóakaratának

köszönhetően.

Felállt, kilépett a kádból és Eleanomak nyújtott segítő kezet.

– Brendan… a víz.

Ő megfordult és a lányra nézett.

– Hát persze, a víz…

Hozzálépett, lesegítette róla az átázott hálóruhát és a padlóra

dobta. Megállt előtte. Ujjai végigsiklottak Eleanor kezén, arcán,

a mellei által határolt völgyön, le a köldökéig. Térdre

ereszkedett, arcával a lány hasát érintette. Eleanor lehanyatló

keze a férfi hajában lelt nyugalomra.

– Szeretlek, Brendan, jobban, mint… bármit a világon.

Jobban az életemnél – suttogta.

Brendan ajkai most a hasát érintették, simogatása nem

maradt abba. Felállt és felemelte a lányt.

Kedvesen elmosolyodott.

– És én, kedves feleségem, szeretlek téged, jobban, mint

bármit a világon.

– Jobban Skóciánál? – suttogta Eleanor.

– Jobban – felelte elgondolkozva. – Jobban Skóciánál.

Eleanor kétkedve elmosolyodott.

Nincs jelentősége.

A kandallóban égő tűz fénye mintákat rajzolt a férfi bőrére,

feszes izmaira, s ő nem maradt adós a csodával.

A fel-fellobbanó lángok sercegő hangjától kísérve ismét

bizonyítani készült szerelmét.

A karjában fekvő Eleanor ugyanezt tette.

329

23. fejezet

A nagyteremben terv készült, ébredt tudatára Eleanor a

lépcsőn lefelé jövet. Sokan összegyűltek; Eric, Corbin, Liam,

De Longueville és mások. Wallace emberei élén hajnalban

távozott, a lány tudta. Az angolokkal kötött fegyverszünet nem

tarthat sokáig. Rendelkezett követőkkel, ám nagy sereggel

többé nem. Időre volt szüksége és hazament. Angliában sem

béke, sem igazság nem várja.

Eleanor tudta, odalent már régóta tanácskoznak, elemzik a

helyzetet. Közéjük lépett, s Brendanra nézett.

– Nekem is mennem kell Clarinbe. Alfred veszélyben van.

– Jól van, ma este.

– Ma este? – kérdezte Eleanor hitetlenkedve.

– Úgy van. Csomagold össze, amit gondolsz – felelte

Brendan.

Összecsomagolt; később Margotnak segédkezett a

sebesülteknél.

Már alkonyodott, mikor Brendan visszatért a szobába. Maga

mögött óvatosan bezárta az ajtót.

Eleanor figyelte.

– Ideje indulnunk? – kérdezte.

– Hamarosan – felelte Brendan.

Kopogtak. A férfi ajtót nyitott, mintha a hívásra várna.

Joanna érkezett, kezében tálca két borospohárral. Brendan

megköszönte és bezárta az ajtót, a tálcát a kandalló előtti

zsámolyra tette.

– Brendan, indulnunk kell…

– Nem soká – felelt gyengéden. – Gyere ide.

A kandalló előtti nagy, faragott székben ült, a lány

közeledett, mire ő megfogta a kezét és magához vonta. Az ölébe

ültette, megsimogatta az arcát.

– Miért szürkületkor indulunk? – kérdezte Eleanor.

– Mert szükségünk van erre a napra – hangzott az egyszerű

válasz.

330

– Alfred talán már halott…

– Ne gondolj ilyesmire.

Borral kínálta a lányt. Az ivott egy kortyot, és őt nézte.

Brendan nem szerette a bort, mindig is sört ivott.

– Brendan, talán…

– Itt az idő. Várunk, s meglátjuk, Robert Bruce velünk jön-e

vagy sem.

– Gondolod, eljön?

– Nem tudom. Ha eljön, sok embert hoz magával, s abban a

pillanatban, mikor átlépjük a határt, mi nem skót lázadók

vagyunk.

– S ha nem jön?

Brendan vállat vont.

– Akkor magunk megyünk Clarinbe. Idd meg a borodat –

tette hozzá halkan. A lány úgy is tett, azután átadta a poharat a

férfinak. Brendan ismét őt nézte, majd megcsókolta, ajkai lágy

érintésével szinte követelt.

– Nagyon szeretlek.

– Tudom. Útra kelsz Clarin felé.

Eleanor ruháját elöl egyetlen zsinór tartotta össze. Brendan

ujjai körülötte tétováztak. A puha selyem mögött megérintették

a bőrt. Eleanor megfogta a férfi kezét.

– Indulnunk kell. Brendan…

– Az idő drága, töltsük akár egyedül, akár együtt.

Megtanultuk mindketten. – Folytatta a cirógatást. A lány nyelt

egyet, s hirtelen rátört a forróságtól.

– Brendan…

– Szeretkezzünk – szólt a férfi.

Felállt a székből, Eleanort is magával emelte. A következő

pillanatban Eleanor ruhája az ágy mellett hevert, a padlón.

Brendan köpenyével takaróztak. Föléje emelkedett, még mindig

a lány arcát figyelte, komolyan, a szemében különös

vágyódással.

– Szeretlek.

– Tudom.

– Mindent amit teszek, érted teszem… mert szeretlek –

mondta a férfi.

– Tudom.

– Teérted – suttogta Brendan.

– Brendan…

331

Ajkai a lány ajkaira tapadtak, Brendan szenvedélyeseri5

hosszú ideig csókolt, kezének érintése keménységet, mozdulatai

erőt sugároztak. Gyengéden tartotta karjában a lányt,

ugyanakkor tüzes szenvedéllyel szeretkezett vele. Eleanor

figyelte a férfi arcát, érezte a szenvedélyt, melyben ezúttal

valami különös vibrált…

A szikrák táncolni látszottak a lángok fényében. Eleanor

felemelkedett, hogy arcuk közel kerüljön, vele együtt mozgott.

Csúcsra érkezésük édessége olvadt acéltakaróként borította be

testüket; Eleanor Brendan testébe kapaszkodott, s együtt hullott

alá vele.

Később Eleanor felriadt. Egy pillanatig azt sem tudta, hol

van. Azután eszébe jutott minden. Indulni készültek. Már

készen állt, amikor…

Megfordult. Az ágyban feküdt meztelenül.

Brendan nincs mellette.

Az ágy mellé pillantott. A férfi ruhája eltűnt. Az övé a

padlón hevert. Kiugrott az ágyból, villámgyorsan magára öltötte

ruháit, s az ajtóhoz rohant.

Nem nyílt. Bezárták. Egy pillanatig csodálkozva állt, azután

az ablakhoz rohant, mely az erkélyre és a mellvédre nyílt.

A nap már magasan járt.

Az erkélyt nem hagyták őrizetlenül. Thomas de Longueville

odakint ült egy padon, az időt olvasással múlatta. Amikor

észrevette Eleanort, felnézett.

– Egy francia vigyáz önre – köszöntötte a lányt.

– Thomas, mi az ördögöt keres az erkélyemen?

– Ügyelek, nehogy megszökjön.

– Mikor mentek el?

– Csaknem egy napja.

– Thomas, a pokol tüze fog elemészteni ezért!

– No de, Lady Eleanor. Ez éppen jó cselekedeteim egyike –

hangzott a francia derűs felelete. Sok más gonosztettemért

nyilván oda jutok!

– Thomas, ön mindig kalóz marad! – szólt a lány dühösen.

A férfi vigyorgott.

– Köszönöm!

Dühösen átkozódva visszatért a szobába. Hogyan is tehette

vele ezt Brendan.

Persze, tudta a választ.

332

Brendan félti őt, veszélyes volna most Angliába mennie.

Eleanor tudta… megértette.

Annál jobban aggódott Brendan miatt, hiányzott neki a férje.

Elhúzta a függönyt, átviharzott a nagyobb, a női szobával

szomszédos hálószobába, gondolta, ott senki sem őrködik.

A tűz mellett Margot ül, csendesen kötögetve. Felnézett

Eleanorra.

– Már rég elmentek – kezdte csendesen a nő.

– De…

– Neked nagyon veszélyes volna most Angliába menni.

– Margot, ez akkor is az én harcom…

– A te harcod az ő harca is. Engedd, hogy megvívja érted.

– És akkor mi lesz, ha Bruce nem siet a segítségükre? Akkor

ő csak egy lázadó, aki ellenséges területre tört be…

– Visszajön hozzád – mondta Margot.

– Hogyan lehetsz ennyire biztos ebben? – kiáltotta Eleanor.

– A tapasztalat teszi – felelte Margot, azzal nyugodtan

visszatért a munkájához. – Ráadásul nagyon szeret téged – tette

hozzá kedvesen.

Brendanék csapata egy délnyugat felé tartó

útkereszteződésnél várakozott, lovaik türelmetlenül kapáltak

patáikkal, túlságosan sok idő eltelt már.

– Robert Bruce nem jön el – szólt Eric. – Minden segítséget

megadott már nekünk, ami bátorságától tellett. Jó viszonyát a

királlyal nem teheti kockára.

Brendan már csaknem egyetértett; Robert Bruce

megérkezésének valószínűsége minimálisra csökkent. Túl

régóta bizalmasa már Edward királynak. Újonnan házasodott,

hűbéri szerződésein s a fegyverszüneti megállapodáson még

meg sem száradt a tinta.

Pedig éppen emiatt kellene eljönnie. Az ő oldalán meggyőző

volna a látogatás látszata, senki sem kerülne veszélybe.

– Ott! – kiáltott fel Liam. – Ott! Lovasok! Látom őket…

Bruce velünk tart!

Brendan a közeledő lovasokat figyelte, észrevette Carrick

zászlaját… az élen maga Robert Bruce.

Brendan előrelovagolt és illendően fogadta. Komolynak

látszott.

– Köszönöm, hogy eljöttél.

333

– Nem háborúzni megyünk, csupán egy angol nemesi család

földemhez közel fekvő birtokát keressük fel, látogatás céljából

– felelt Bruce.

Sokszor bélyegezték árulónak.

Ugyanakkor sok esetben kiállt Skóciáért.

Ma azonban színeit büszkén viselve, ajkait összeszorítva

lovagolt, fegyvernöke magasra tartott zászlaja alatt. Bruce

Wallace-szal egyidős, azonban egészen másfajta vezér. Ő

született nemes.

Született király is egyben? Brendan ezen gondolkozott.

– Úgy van, Bruce, tervünk a következő – fogott bele

Brendan.

– Érkezésünkről levélben értesítettem a királyt és a

királynőt, utóbbi biztosított a közbenjárásáról. A királynő fiatal,

nagyon komolyan veszi a feladatát, és természetesen Fülöp

király húga, aki nagy véleménnyel van rólad.

– Tegyen bármit gyilkossággal vádolt feleségem nevének

tisztázása érdekében, én a lekötelezettje leszek.

– Az a lány egy skót lázadóhoz ment feleségül; a király

bizonyosan nem engedi őt birtokait megtartani.

– A vagyon nem lényeges; a gyilkosság vádja alól kell

felmentenünk őt.

– Nehéz ügy, hisz a vád súlyos – felelte Bruce. – Ám a terv,

melyet kiötlöttél… kedvemre való. Most öltöd magadra

színeimet, vagy később, mikor már közeledünk Clarinhez?

A kora reggeli órákban értek Clarin alá; kürtök jelezték a

tekintélyes kísérete élén lovagló gazdag és nagyhatalmú ember

érkezését.

Clarinből természetesen kisebb őrjárat sietett a fogadására;

Bruce nagybirtokos arisztokrata hírében állott, zászlaját jól

ismerték Angliában és Skóciában egyaránt. Mindenki tudott

már Edward legutóbbi – a legesélyesebb skót trónkövetelővel

kötött – szerződéséről is. Clarin kapui kitárultak közeledtükre.

Lovasok ügettek át a felvonóhídon.

A toronyba vezető főbejáratnál megjelent Isobel.

Sötét hajú, fejedelmi megjelenésű, nemes vonású gyönyörű

nő. Egyenesen Robert Bruce-hoz lépett, majd mélyen

meghajolt.

– Uram, Robert Bruce…

– Asszonyom, ön ismer engem? – kérdezte a férfi.

334

– Természetesen. Isobel vagyok, s attól tartok, itt Clarinben,

csak én üdvözölhetem. Szívesen látom. London felé tart?

Kérem, oltsák szomjukat odabent.

A nő a nyitott ajtó felé mutatott, s követte a belépő Robert

Bruce-t. Corbin, Brendan és Eric utánuk, mindannyian

páncélban, Bruce színeiben, fejükön sisak.

Robert Bruce nem vesztegette az időt. Isobel a szolgákat

szólította, s ő már kérdezett.

– Hol van a várúr?

– A várúr, uram? – szólt a nő szomorúan. – A jogos örökös,

Lady Eleanor megmérgezte az ő kedves, idős férjét. Londonba

vitték, hogy bíróság előtt feleljen tettéért, ám a prefektust, a

király emberét útközben London felé… – egy pillanatig

habozott, majd folytatta –, skót felkelők tartóztatták fel. Attól

tartok, Eleanor a szeretőjével északra menekült. Nos, a férjemet

pedig… – Isobel hitelesen játszotta a könnyeivel küzdő asszony

szerepét – magukkal vitték. Alfred, aki a birtok ügyeit eddig

intézte, szörnyű balesetet szenvedett. Lovaglás közben… leesett

a lóról. Most az emeleten van, ágyban fekszik. Ah, megérkezett

az étel és a bor.

Szolgálók érkeztek a sebesen elkészített ételekkel. Isobel

valóban a vár úrnője szándékozott lenni, tűnődött Brendan. Már

akkor parancsot adhatott az ételek elkészítésére, mikor a

messzeségben meglátta Bruce zászlaját.

– Az étel várhat.

– Parancsol, Lord Bruce? Igazán nagyon szívesen látom

házunkban. Jól tudom, békét kötött Edward királlyal. Jómagam

gyászolok… hiszen Corbin bizonyára már halott, a felkelők

minden bizonnyal végeztek vele. Sir Miles Fitzgerald is ezt

gyanítja. Tudja, Corbin nagyon ragaszkodott az

unokatestvéréhez, meg akarta védeni minden áron, még akkor

is, ha tudta, ő a gyilkos.

– Hol van most Alfred, Clarin ura? – kérdezte határozottan

Bruce.

– Az emeleten ápolom. Jöjjenek.

Mindannyian követték a nőt. Az egy szobába vezette őket.

Alfred ágyban feküdt, arca halovány.

– Attól tartok, eltörte a lábát. Rettenetes baleset történt.

Ledobta a ló. Sohasem ijed meg az az állat, azon a napon,

mégis…

– S ön persze ápolja – kérdezte Bruce.

335

– Nem engedem, hogy más ápolja az én kedves sógoromat.

Ha már a férjem halott…

– Isobel, a férjed nem halt meg – szólalt meg Corbin,

előlépett és levette a sisakot. – S ha még egyszer a bátyám

közelében látlak, elevenen nyúzlak meg!

Isobel döbbenten meredt a férfira. Ekkorra Brendan és Eric

is megszabadult a fejvédőtől. Isobel arca halványulni látszott,

csaknem felsikoltott a félelemtől.

Minden erejét összeszedvén hátrálni kezdett Corbin elől.

– Miféle megcsúfolása ez az igazságszolgáltatásnak?

– Nem megcsúfolás ez, asszonyom – felelt Bruce. – Azért

jöttem, hogy Londonba kísérjem Sir Miles társaságában, aki

nemrégiben egy kissé hosszú, ámde lebilincselő történettel

örvendeztetett meg minket azzal kapcsolatban, miként akartak

önök ketten szert tenni a környékbeli földekre.

– Bizony, kedvesem – tette hozzá Corbin. – Sokat

megtudtunk kettőtökről.

Isobel megrettenve vette tudomásul, hogy sarokba

szorították.

Először tagadni próbált.

– Bármit is mondott, azért tette, hogy maguk megkíméljék

az életét. Nyilvánvalóan hazudott. A király különben sem hinne

prefektusa ellenében egy árulónak, akit skót lázadó szeretője

északra szöktetett, és cserbenhagyta az országot.

– Talán mégiscsak hinni fog. Fitzgerald öt embere fogja

tanúsítani – felelte Brendan.

A nő menekülni próbált.

Brendan vetette magát utána, s ragadta meg, mielőtt

kivethette volna magát az ablakon.

Isobel karmolta, harapta Brendant.

– Ó, nem, asszonyom – szólt. – Londonba megy és felel

Alain de Lacville haláláért!

– Maga! – sziszegte. – Maga… átkozott skót gazember! –

dühöngött.

Isobel Brendanba mélyesztette körmeit. Corbin elrántotta,

hátrafogta a kezét, és megkötözte a nőt.

Eric lépett oda, és ragadta meg Isobel karját.

– Bíróság elé akarjuk állítani – mondta Corbinhoz fordulva.

– Gondoskodom róla, hogy előkészítsék az útra.

Corbin bólintott.

336

– Beszélnem kell a bátyámmal – szólt halkan. Bruce

tekintetét kereste. – Miután az orvosai megvizsgálták…

Még aznap délután elhagyták Clarint. Robert Bruce

embereivel dél felé indult. Brendan csapata hazafelé

készülődött.

Brendan úgy gondolta, Corbin Clarinben marad; mivel

azonban ő Alfredet az orvosok biztos kezében tudhatta, vissza

akart térni velük Skóciába.

– Ezt a birtokot sohasem tekintettem magaménak. Alfred

igen sikeresen intézi az ügyeit. Visszatérek veletek Skóciába.

– És Isobel?

– Felelnie kell a királyi igazságszolgáltatás előtt. Remélem,

válásunkat engedélyezik.

Két nappal később, mikor már a várhoz közeledtek, Brendan

azon gondolkozott, mennyire lesz rá dühös a felesége.

Nem engedhette, hogy velük tartson. Ha Robret Bruce nem

tart velük, komoly problémák adódhattak volna. Az igazság

elérhetetlen távolságban marad tőlük.

Kinyíltak a kapuk. Emberei élén lovagolt, rátermettségéről

híres, tüzes, büszke harcos, kit soha nem hagyott cserben a

bátorsága…

Egészen idáig. Izzadt a tenyere.

Belovagoltak a kapun…

A lány ott állt. A lépcsőn. Rá vár. Eleanor, Clarin úrnője…

Most már Skócia a lakhelye.

A várudvar túlsó végéből észrevette a férfit; tekintetük

találkozott.

Brendan győzedelmesen az ég felé emelte a kezét. A lány

elmosolyodott.

Eleanor keresztülrohant az udvaron, hogy köszöntse férjét.

Brendan leszállt a lóról és karjába zárta a lányt…

Sokáig álltak így. Brendan tudta, Eleanor mennyire

nyugtalan, elengedte hát és a szemébe nézett.

– Alfred életben marad, Bruce orvosai biztosítottak efelől –

kezdte. – Súlyosan megsérült, azonban a néhány óra alatt,

melyet Isobel felügyelete nélkül kényszerült eltölteni, állapota

rohamos javulást kezdett mutatni.

– De ő…

337

– Nyugodj meg, életben marad; erős férfi. Mielőtt

elindultunk, sok időt töltött Corbin társaságában. – Eleanor a

férfi háta mögé nézett s látta, Corbin is visszatért.

Brendan vállat vont.

– Úgy döntött, felcsap skótnak.

– És Alfred tudja?…

– Annyit tud, hogy te nem térsz vissza. Nehezére esett a

beszéd. Nagyon szeret téged és a legjobbakat kívánja neked.

– Isobel…?

– Corbin elállt szándékától, miszerint nyomban megöli, mi

pedig visszatartottuk, hogy kilépjen az emeleti ablakon. Robert

Bruce felügyelete alatt úton van London felé.

Eleanor lesütötte a szemét. Brendan felemelte Eleanor állát.

– Nagyon haragszol rám?

– Rettenetes dolgot műveltél velem. Elaltattál.

– Nagyon óvatosan tettem, Margot segített… haragszol?

– Mérges vagyok – felelte Eleanor, azonban nyomban

elmosolyodott. – Most azonban hazatértél. Sértetlenül,

énhozzám.

– Mindig így fogok tenni – felelte gyengéden Brendan.

– Akkor hát, megbocsátok – ígérte Eleanor.

A férfi még egyszer megölelte.

Az igazságot elnyerték.

A szabadság még váratott magára.

338

Epilógus

Eleanor november 4-én hozta világra gyermekét, kislánya

született. Ő fiút várt, azonban Brendan, aki hamarabb vette

kézbe gyermekét, mint a felesége, nagyon boldogan fogadta a

hírt.

– Természetesen óriási problémával kell szembenéznünk –

szólt.

– Miért?

– Az édesanyjától örökölheti az erkélyeken, ablakokon való

kimászás hajlamát.

A gyermeket Genevieve Margot névre keresztelték, az első

nevet Eleanor édesanyja után kapta, akiről csak halvány

emlékei voltak, a másodikat Margot után, aki a gyermek

keresztanyja lett, míg Eric a keresztapja.

Három héttel a gyermek születése után végre híreket kaptak

Londonból. Sir Miles Fitzgerald angol bíróság előtt bűnösnek

találtatott a francia nemesember, Alain de Lacville

meggyilkolásában. Isobelt szintén bíróság elé állították, s

bűnösnek találták. Fitzgerald a lefejezés kegyében részesült az

akasztás szégyene helyett; Isobelt a végletekig felzaklatták ezek

a kilátások, és magával, méreg által végzett, mint annak idején

Alainnel.

Eleanor tudta, a történtek ellenére Corbint mélységesen

felkavarják a feleségéről érkező hírek. Corbin lelkesedése

Skócia iránt egyre nőtt. Amikor tudomására jutott, mi történt

Isobellel, kilovagolt, ahogyan azt Brendan is gyakran tette.

Mikor visszatért, úgy viselkedett, mintha kicserélték volna.

A következő év különösen eseménydús időszaknak

ígérkezett a fiatal pár életében, azonban úgy tűnt, nem tarthat

soká. A királynak ismét sikerült Skócia lerohanásához elegendő

létszámú, nagy sereget felállítani, a fegyverszünetnek vége

szakadt – mindenki tudta, ez hamarosan bekövetkezik. Edward

1303 májusában elérte Roxburgh falait; folytatta útját

Edinburgh, Linlithgow, Perth, Brechin, Aberdeen, Banff és

339

Elgin feldúlására. Novemberben Dunfermline ellen indult, s a

telet itt töltötte. Fiatal második felesége itt csatlakozott

hozzájuk. A skótok ellenállása továbbra sem öltött számottevő

mértéket. Csupán Brechin falainál, Sir Thomas de Malue állt

ellen emberei élén, míg halálát nem lelte a küzdelemben.

A király sem lerombolni, sem kifosztani nem szándékozott a

várukat és a mellette felépült kis falut; a birtok közel feküdt

Bruce földjeihez, talán ezért kerülték el az angol király katonái.

Sok-sok ember adta meg magát Edward királynak. William

Wallace Menteimben tartózkodott a családjánál. Többen, akik

szívükön viselték a sorsát, javasolták neki, ragadja meg a

lehetőséget és kössön békét a királlyal. Wallace azonban

továbbra is kitartott a szabad Skócia eszméje mellett, s azt

felelte, nem adja meg magát. A király Sir Alexander de

Abernathyt bízta meg a feladattal, őrködjön a Forth folyónál, és

számítson az eshetőségre, William megpróbál átkelni rajta.

Wallace-tól csak a feltétel nélküli megadást tartotta

elfogadhatónak a király. A skótnak meg sem fordult a fejében

ilyesmi. 1304 márciusában Wallace és Sir Fraser seregét

Tweeddale-nél megtámadták, és ők embereikkel együtt Lothian

felé kényszerültek visszavonulni. Pebblesnél vereséget

szenvedtek, ám sem Wallace, sem követői nem kerültek kézre;

idejében figyelmeztették őket, az angoloknak valaki elárulta

Wallace hollétét. A figyelmeztetés titkos forrásból érkezett,

olyasvalakitől, aki bizonyára a királyt szolgálta.

Robert Bruce e forrás neve.

Brendan megviselten, ám nem legyőzőttként tért haza a

vérontásból, s tiszteletet ébresztett benne nagyhatalmú

délnyugati szomszédjának viselkedése. Azt hallotta, Bruce skót

egyházi méltóságokkal tárgyalt. Balliol nyilvánvalóan nem

szándékozott visszatérni, személye új királyként szóba sem

jöhetett. A trónért ketten maradtak versenyben: John Comyn és

Robert Bruce. Februárban John Comyn, a Rőt, a Kegyetlen,

békét kötött Edwarddal.

Robert Bruce pedig egyre nagyobb megértést és tiszteletet

kezdett mutatni Wallace iránt. Brendan úgy gondolta, talán

Bruce lassan maga is hitte, hatalma és pozíciója segítségével, s

Wallace tekintélyével komoly esély van az ellenállás

megszervezésére.

Eleanor megtanult hallgatni, elfogadni a vereségeket, és a

reménnyel élni.

340

A nyár végén Edward kivonult Skóciából, és elrendelte, a

dunfermline-i apátságot gyújtsák fel, noha a nagyszerű

építmény sok skót király és királynő nyughelyéül szolgált;

húga, Margaret, férje, Alexander és gyermekeik is oda

temettettek. Stirling váránál bevetette a „csatafarkas” nevű

ostromgépet, annak ellenére, hogy a helyőrséget fel akarták adni

védői. Látni akarta ugyanis, hogyan működik a szerkezet, s a

várfalakra röpített lövedékekkel a hölgyeket szórakoztatta.

A király elhagyta tehát Skóciát, s örült, mindent rendben

talált.

Azon a télen Eleanor egy fiúnak adott életet, aki a

keresztségben az Arryn William nevet kapta Brendan rokona

után, kivel együtt nőttek fel, s akit mindenkinél jobban tisztelt.

Eric és Margot szintén gyermekáldásnak néztek elébe. A

kislány tejfölszőke hajjal született, szeme kék, akár az égbolt.

Habár Wallace sokfelé és sokat utazott az idő tájt, mikor a

király karja ólompörölyként nehezedett rájuk, gyakran küldött

üzenetet Brendannak.

Brendan az időközben hazamerészkedett emberekkel

egyetemben szívesen csatlakozott volna hozzá csatában és

rajtaütésekben egyaránt. Eleanor a gyerekek és más asszonyok

társaságában gyakran látogatott északra és a messzi nyugati

szigetekre, ahol Brendannak még mindig éltek rokonai. Az ősi

családi fészek egy sziklás szigeten épült. Eleanor megtanult

együtt élni a körülötte történő eseményekkel. Margot a

példaképének tartotta. Sohasem kételkedett férje

visszatérésében. Kérdéses csak az időpont lehetett számára. A

férfi mindig visszatért hozzá. Győzelemben, vereségben mindig

egymás tekintetét keresték, majd a férfi karjába vette a lányt, és

mesélni kezdett, épp úgy, ahogyan először tette Clarinből való

hazatérése után.

Eleanor időnként arra gondolt, megpróbálja otthon tartani a

férfit; lovaglásról, gyermeknevelésről, saját félelmeiről beszél

vele. Tudta azonban, nem képes megtenni. Ő egy hajlíthatatlan

jellemű, zabolátlan és hazaszerető skót harcost ismert meg

annak idején, s abba a férfiba szeretett bele.

Wallace végül nem csatában győzetett le; árulás áldozata

lett. Sir John de Menteith a királynak már korábban meghódolt

skótok közé tartozott, s egy napon William embere, Sir Aymer

de Valence kereste fel, s a király kegyeiért cserébe megígérte,

segít elfogni Wallace-t. Menteith egyik rokona elesett

341

Falkirknél. Menteith bevonta az ügybe Jack Short nevű

unokafivérét is. Short csatlakozott Wallace embereihez, és

részletes tájékoztatást adott a vezér hollétét és terveit illetően.

Robert Bruce Edward király udvarában tartózkodott, ám

szándékában állt északra utazni, találkozni akart Wallace-szal.

Bruce tudott-e az árulásról, avagy sem, nem tudni. A

megbeszélt találkozó éjszakáján azonban Jack Short

lefegyverezte a kimerült, alvó Wallace-t, aki jó barátja s hű

szolgája, Kerby társaságában utazott. Az áruló ezt követően

jelzett Menteith embereinek. Kerbyt megölték. Wallace puszta

kézzel vette fel a küzdelmet. Menteith közölte Wallace-szal,

hogy bekerítették őket az angolok, s őt Dumbarton várába

viszik.

Angolok nem tartózkodtak a környéken. Wallace tudatára

ébredt, honfitársai ejtették foglyul. Elárulták.

Menteith nem Dumbarton várába vitette. Gondosan elkerült

minden olyan vidéket, ahol Wallace híveivel találkozhatott

volna.

Menteith a Foth folyótól délre John de Seagrave, dél

kormányzójának felügyeletére bízta Wallace-t. Innen Seagrave

egyenesen Londonba vitette.

Gregory, még mindig hírnökként, lóhalálában érkezett s a

kapukon belépve kiáltva újságolta a szörnyű hírt, mely

Brendant éktelen haragra gerjesztette. Dühöngött, a király

William iránti ellenszenvéről és az árulókról beszélt, akik e

gaztettet elkövették. Átkozta Robert Bruce-t és mindenki mást,

a Williamet Londonba szállító csapat ellen pedig rajtaütés

szervezésébe kezdett.

Eleanor hallván a tervről, beszélt Margotval.

Már útra készen álltak, mikor a lány Bridie-vel üzent,

könyörög, búcsúzzon el, mielőtt elmegy.

Brendan idegesen, zaklatottan lépett be a szobába.

– Istenem, Eleanor, meg fogják ölni! Valamit azonnal

tennünk kell…

– Már angol földön járnak. Hogyan állítjátok meg őket? –

kérdezte Eleanor.

– Nem tudom. Valahogyan. Majd kitalálunk valamit.

Eleanor bort hozott a tálcáról, mely a kandalló előtti

zsámolyon állt. Brendan gyorsan megitta a bort, a felesége őt

figyelte, közel lépett hozzá és megcsókolta.

342

– Ölelj magadhoz, Brendan, ezúttal nagyon féltelek. Szeress

engem, mielőtt útnak indulsz, hadd őrzöm meg az

emlékezetemben…

Hatalmába kerítette őket a vágy. Eleanor mindig vad tűzzel

lobogó perzselő lángként gondolt a férfira. Haja sötét, bőre

bronzszínű, aranyló s évről évre újabb sebhelyekkel lesz

gazdagabb, szenvedélyes és gyengéd. Akárcsak az élet, melyet

szenvedélyesen kell élni…

Úgy tűnt, Brendan megérti a lány félelmét. Lassú, forró

szenvedéllyel szerette a lányt, aki tervéről csaknem

megfeledkezett.

A szerelmi csata végén a lány felült, s szomorúan

mosolygott a férfira.

– Csak azért teszem, amit teszek, mert nagyon szeretlek.

– Eleanor… – felelt volna a férfi, azonban szemhéja lezárult.

Eleanor kiszállt az ágyból. Brendan fel akart kelni és a lány

után menni. Nem tudta megtenni. Öntudatlanul zuhant vissza a

párnák közé. Eleanor óvatosan felöltözött és néhány napi

élelmet s italt rendelt a szobába. Azután kiosont.

A következő napon, mikor a férfi megpróbálta elhagyni a

helyiséget, a szoba ajtaját zárva találta. Dühös ordításába

csaknem beleremegtek a várfalak.

Senki sem vett róla tudomást.

Eleanor még két nappal később, mikor jelzett Ericnek, igen,

most már kinyithatják az ajtót, sem mert a férje szeme elé

kerülni. Margot és a gyerekek társaságában az udvaron

tartózkodott, mikor Genevieve a bejárat felé mutatott.

– Pa – szólt boldogan. – Pa!

– Azt hiszem, jobb, ha apa most nem találkozik velem –

felelte halkan a kislánynak. – Margot, légy szíves, ügyelj a

gyerekekre…

Azzal sarkon fordult és az istálló felé indult sietve. Hallotta

maga mögött a férfi súlyos lépteit. Besurrant az istállóba, a férfi

utána, próbált elfutni, de Brendan lerántotta a szalmára. Eleanor

rémülten felsikoltott, mire férje a földhöz szegezte; arcuk

egészen közel került egymáshoz. Brendan mélyen felesége

szemébe nézett. Tekintete komor, fájdalommal teli.

– Brendan, bocsáss meg, meg kellett tegyem… képes lettél

volna meghalni miatta. Értelmetlenül. Wallace biztosan nem

akarta volna…

– Tudom.

343

– Brendan, kérlek, ne légy annyira dühös…

– De dühös vagyok.

– Csak azért tettem…

– Bosszúból, nem igaz? – kérdezte, s arra célzott, mikor ő

zárta be a lányt, ne mehessen Clarinbe.

Eleanor a fejét csóválta.

– Azért, mert nálam bevált. Imádkoztam, neked is beváljon.

– Meg fogják ölni – mondta Brendan.

– Tudom. Nagyon sajnálom. Ám te nem tehetsz semmit.

Nagyon haragszol?

– Nem számít. – Megérintette Eleanor arcát. – Hálsz velem a

szalmán?

– Igen, bárhol – felelte Eleanor.

Sokáig maradtak kettesben az istállóban, rájuk esteledett.

A következő hónapban hírek érkeztek.

William Wallace, a nagy hős Londonban bíróság elé került, s

ügyét korántsem pártatlan testület tárgyalta. Anglia és az angol

nép ellen elkövetett bűntettek elkövetésével vádolták.

Megtagadta, hogy árulónak bélyegezzék. Nem árulhatta el

Edwardot, hiszen sohasem esküdött hűséget neki. Soha.

Mégis az árulóknak kijáró bánásmódban részesült.

Szekéren hordozták körbe London utcáin, bárki leköphette,

az emberek rothadt gyümölccsel s minden mással dobálták.

Smithfieldbe vitték. Az öreg papot arra kérte, tartsa nyitva

előtte zsoltároskönyvét mindaddig, míg nem végeztek vele.

Felakasztották, s félholtan levágták. Nemi szervét levágták,

beleit kiontották. Végül lefejezték és felnégyelték, testrészeit a

királyság négy sarkában közszemlére tették. Fejét a London

Bridge-re tűzték.

Brendan figyelmesen végighallgatta Griffin szavait, Bruce

embere közölte velük a borzalmas hírt. Robert Bruce

megesküdött rá, semmilyen része nincs Wallace elfogatásában s

az egész gyalázatos tettben.

Brendan hallgatott, ám lelkiismeretét végül sikerült

megnyugtatnia.

Kilovagolt.

Eleanor követte ezen a napon.

Magasan, egy domb tetején talált rá, miközben a tájat

kémlelte.

– Meghalt – mondta halkan a férfi. – S vele a bátorság, a

becsület… Skócia szíve… minden elveszett.

344

– William meghalt, s mindig is tudta, meghalhat – nyugtatta

a lány. – Életét akarta áldozni egy álomért.

– Az álom is meghalt vele együtt – felelte Brendan.

Eleanor megérintette a férfi állát, és a szemébe nézett.

– Brendan, tudom, mit jelentett ő neked. Egykoron azt

hittem, szörnyeteg, de rá kellett jönnöm, ember volt, nagyszerű

ember, bátor és becsületes. Halála, meglásd, soha nem látott

mértékben éleszti fel az álmot. – Kezével fűszálat tépett le. – Ez

itt Skócia. A hegyek, a sziklás partokat ostromló vad hullámok,

a színek, a szépség, az emberek, igen, még az ármánykodó

bárók és a klánok tagjai is. Skócia fennmarad, s fennmarad az

álom is.

Úgy tűnt, Brendan nem látja, nem hallja őt. Eleanor felállt,

magára hagyta férjét, lóra szállt és a folyóhoz ment.

Megállt a folyónál, a hullámokat figyelte. A habok szépen

csillogtak a felhőkön átszűrődő nap fényében.

Messze tekintett azután, a távolban magasodó hegyek felé.

Igen, ez Skócia.

A következő pillanatban lódobogásra lett figyelmes.

Brendan lenézett rá, megviselt arcán szomorú mosoly.

– Szomszédunkhoz, Robert Bruce-hoz indulok látogatóba.

Ugye… minden rendben? William az életét áldozta értünk.

Élete, akárcsak halála, sok ember életét változtatja majd meg. Ő

maga mondta egyszer… ha meghal… keressem fel Bruce-t. S

most teljesítem ezt az óhaját. Meggyőződöm arról, jól döntött-e;

ha őszinte és becsületes, ha valaha…

– Király akar lenni.

– Talán… Mehetnénk együtt szomszédunkhoz látogatóba?

Brendan arcán a mosoly szélesedni látszott. Eleanor lóra

szállt. A férfi kezet nyújtott; a lány megragadta. Brendan

felsegítette maga mögé. Útnak indultak.

Az álom megmaradt…

345

A szerző utószava

Blind Harry, a krónikás szerint – aki IV. Jakab (1488-1513)

uralkodása idején Sir William Wallace of Ellerslie élete és tettei

címmel írta meg feljegyzéseit – William Wallace élete

bővelkedett kalandokban. Harryt gyakran vádolják azzal, hogy

túlzott, és Wallace figurájából emberfeletti tulajdonságokkal

bíró csodás hőst faragott. A Harry által közölt tények közül

azonban sokat ma már történelmi dokumentumok támasztanak

alá. Harry lelkesedéssel írt hőséről, melynek okai nyilvánvalók.

Maguk a tények azok. Wallace olyan ember volt, kinek országa

iránt érzett szeretete, hűsége sohasem ingott meg; senkitől sem

várt el nagyobb kockázatvállalást, mint saját magától. Mikor

haderejét megtörték, ügyét egyéb módon próbálta életben

tartani. Norvégiában vagy Franciaországban nyugalmat

találhatott volna s lehetőséget a letelepedésre, ő azonban

visszatért Skóciába, hogy harcát minden lehetséges eszközzel

folytassa, bár tudta, Edward király minden áron a fejét akarja.

Wallace a falkirki ütközetet követően bizonyosan külföldre

utazott; Thomas de Longueville-lel való találkozását több

krónika is megemlíti. Meglehet, szabadon bántam a

színhelyekkel és a dátumokkal, a legenda valóságtartalmán

azonban nem változtattam. Ha valamiben mégis eltértem ettől,

bocsássanak meg; Harryhoz hasonlóan, akaratlanul is, csodás

hősként tekintek Wallace-ra.

346

Kronológia

I. e. 6000: Az első emberek megérkeznek

Európából (kőkorszak): Néhányan már

kőbaltákat használnak.

I. e. 4500: A bevándorlók második hulláma is

megérkezik (új kőkorszak, más néven

neolit kor): Az egyszerű

fazekastermékek megjelenése. Fontos

emlékek maradtak ránk, leginkább

sírokban és temetkezési helyeken.

I. e. 3500: Ekkorra tehető az orkneyi temetkezési

helyek keletkezése Maes Howe-nál.

I. e. 3000: A karbonkori Skara Brae falu szintén

Orkneyban, kőből épült házak, bennük

ágyak, szalmamatracok, bőrtakarók,

csont és fa konyhai eszközök és más

finomabban megmunkált szerszámok.

I. e. 2500: Neolit kori népcsoport érkezése, akik a

bronzkorban is éltek. A bronzkor

körülbelül i. e. 700-ig tartott.

I. e. 700: A vaskor kezdete – a vasat feltehetőleg

a hallstadti emberek hozták magukkal

Közép-Európából. A „kelta” szót ma

rájuk értjük, amely a görög „keltői”

szóból ered; a rómaiak és a görögök

barbároknak tartották őket. Két kelta

nyelvet különböztethetünk meg: a P- és

Q-keltát.

347

I. e. 600-100: Az első kelta erődök megjelenése, mint

amilyen a földvár vagy a nagy

kőtorony. Ezek közül némelyekben

tüzet vagy kutat is őriztek. Ezeken kívül

vízzel körülvett erődítményeket is

építettek, amelyeket aztán gyakran

lándzsákkal vagy karókkal is

megerősítettek. Földbe vájt házakban

laktak, amelyek építéséhez követ is

felhasználtak. Ezek gyakran nyolcvan

láb hosszúak is lehettek. A keltákat

kiváló harcosokként ismerték. Emellett

híresek voltak ékszereikről és színes

ruházatukról; a nadrágot is a kelták

használták először, amelyet

valószínűleg a közép-keleti

társadalmaktól vettek át. Sokféle színű

anyagot használtak (valószínűleg ezek

lehettek a jól ismert skót szövet elődei)

a tunikákhoz, szoknyákhoz és

köpenyekhez, amelyeket művészien

megmunkált brossokkal tűztek össze.

I. e. 55: Julius Caesar megtámadja Britannia

déli részét.

I. e. 54: Julius Caesar második támadása.

Azonban ez sem éri el Skóciát.

43: A római Plautius támadásai; az i. sz.

70-es évek végére a rómaiak eljutnak

skót földre.

78-84: Az újonnan kinevezett római

kormányzó, Agricola azt tervezi, hogy

megtámadja a keltákat. 80-ban két

irányból indít támadást. Azonban

nincsenek utak, mivel a kormányzónak

nincsen ideje megépíteni ezeket, mint

Britannia más tájain. Hozzávetőlegesen

30 000 római katona vett részt a

348

támadásban, körülbelül ugyanennyi

kaledóniai ellen. (Később pikteknek

hívták őket, az arcukon és a testükön

lévő tetoválások és festések miatt.) A

Mons Graupius-i csatában, melyről

Tacitus (Agricola veje) írt, mintegy 10

000 kaledóniai vesztette életét. A

rómaiak ugyan győztek, de vissza

kellett vonulniuk.

122: Hadrianus Britanniába érkezik, és

elrendeli híres falának felépítését.

142: Antoninus Pius friss csapatokkal

érkezik a szigetre, a skóciai zavargások

miatt. Megépül Antoninus fala, amelyet

az elkövetkező 20 évben légiók őriztek.

150-200: A rómaiak súlyos veszteségeket

szenvednek. Járvány pusztítja el a

lakosság nagy részét, és Marcus

Aureliust halála után gyenge képességű

uralkodók követik a trónon.

208: Severus Britanniába érkezik, és

kegyetlen csapást mér Skóciára,

azonban az ő támadása az utolsó nagy

római inváziós kísérlet. 211-ben

Severus meghal, és ezután a

kaledóniaiak biztonságban érezhették

magukat a rómaiaktól. Az

elkövetkezőkben ők támadják a

rómaiakat délen.

350-400: Szász kalózok érkeznek Északnyugat-

Európából, akik arra kényszerítik a

pikteket, hogy délebbre költözzenek, a

fal mögé. Írországból kegyetlen

betolakodók érkeztek, a scotti

népcsoport, akikről végül Skócia a

nevét kapta.

349

400 körül: Szent Ninian, egy brit-kelta püspök

felépítteti a whithorni kolostort. Az

épületet Candida Casaként ismerték. A

kolostor misszionáriusai egészen az

Orkney-szigetekig eljutottak; minden

bizonnyal nekik köszönhető a

kereszténység elterjesztése a szigeten.

450 körül: A rómaiak kivonulnak Britanniából. A

piktek erős serege megtámadja

Britannia déli részeit, és az itt élő

romanizálódott népek segítségül hívják

a jütöket, az angeleket és a szászokat.

Skócia területén ekkor már négy

népcsoport osztozott: a piktek, a

britének, az angelek és a dalriadai

scottik. Elkezdődik a „klánok”

kialakulása – a klán szó kelta nyelven

gyerekeket jelentett. A klán alapja a

család volt. A szűkebb és a szélesebb

értelemben vett családok feje lehetőség

szerint a legerősebb férfi lett. Az idők

folyamán az újabb és újabb

generációkkal a klánok egyre erősebbé

váltak.

500-700: Az angelek letelepednek, és két

királyságot hoznak létre, Deirát és

Berniciát. Aethelfrith, aki 593-617

között volt király, meggyőző vereséget

mért a scottikra Degsas-tannál, és

többször legyőzte a briteneket – akik

egyébként nehéz helyzetben voltak a

piktek és az angelek között.

Megszerezte a deirai Edwin király

trónját is, ami a következő ötven évben

a két királyság közötti hosszú

háborúskodáshoz vezetett. Ez lefoglalta

az angeleket, és megakadályozta, hogy

közöttük és skót és pikt szomszédaik

350

között háború alakuljon ki. 500 körül

Fergus MacErc és testvérei, Angus és

Lorne újabb scotti bevándorlókkal

érkeztek meg Írországból Dalriadába,

és bár a közösségek között szoros volt a

kapcsolat (Írország és Skócia között),

nemsokára megkezdődött a széthúzás.

Az 500-as évek vége felé Szt. Columba

megérkezett Ionába, ahol erős

királyságot hozott létre, és tovább

terjesztette a kereszténységet. 685-ben

Nechtansmere-nél az angelek többször

győztek a piktek felett; királyukat,

Ecgfrithet meggyilkolták, seregének

fele odaveszett. Ennek eredménye lett,

hogy Skócia még sokáig nem lett

Anglia része.

787: Az angolszász krónikák szerint ekkor

indult az első viking portya. 797-ben

Lindisfarnét támadták meg, és

lerombolták a kolostort. „Az északiak

dühétől ments meg, Urunk, minket!”

kiáltás egyre gyakrabban hangzott fel.

843: Kennem MacAlpian, egy skót király

fia, aki maga is pikt királyok

leszármazottja volt anyai ágon, a pikt

trón követelőjeként lépett fel, és meg is

szerezte azt. Nagy erőfeszítések árán

sikerült egyesítenie a két nemzetet

Skócia területén. Miután mind a skótok,

mind a piktek királya lett, áthelyezte

székhelyét Dunaddból Scone-ba. Az ő

tulajdonába került a „Sors köve”, ami

nem sokkal korábban került vissza

Skóciába. A követ ma „Scone

köveként” ismerjük.

A viking hordák folyamatos támadásai

rákényszerítették a pikteket és a

skótokat, hogy egyesült erővel lépjenek

351

fel a támadók ellen. A viking

támadások során a X. századra sok

hódító telepedett le Skóciában. A

skandináv királyok uralták az Orkney-

szigeteket törzsfőikön keresztül,

azonban a szigeteken kívül is sok

erősséget tartottak fenn, köztük a

Hebridákat. A vikingek lettek az ötödik

legnagyobb népcsoport a skótok között.

Kennethet sok király követte, azonban

nem mindegyikük volt közvetlen

leszármazottja, és még csak nem is a

pikt anyai ágon való öröklődés

szabályai szerint követték egymást a

trónon. Általában a család legerősebb

tagja foglalta el a trónt.

878: A Wessexi (Nagy) Alfred legyőzi a

dánokat. (Ezután a dánok Kelet-

Angliában alakítják ki területüket, és

néha Anglia nagyobb része felett is

uralmat gyakorolnak.)

1018: Kenneth örököse, II. Malcolm végleg

győzelmet arat az angelek felett

Carhamnál, így Lothian skót uralom alá

kerül. Ebben az évben örökös nélkül hal

meg a strath-clyde-i britonok királya.

Duncan, Malcolm örököse

trónkövetelőként lép fel, anyai ágon

való rokonság jogán.

1034: Malcolmot halála után unokája, Duncan

követi a trónon. Skócia királyaként

egyesíti a pikt, skót, anglo és brit

földeket, és benyomul Angliába.

1040: Duncant a morayi MacBeth

meggyilkolja, aki a trónt saját és

felesége vérvonalának jogán keresztül

követelte magának. Shakespeare

352

verziójával ellentétben jó királynak és

jó kereszténynek tartották: 1050-ben

Rómába is elzarándokolt.

1057: MacBethet a későbbi III. Malcolm

gyilkolja meg, Duncan fia. (Malcolm

Angliában nevelkedett.) Malcolmot más

néven Malcolm Canmore-ként, Ceann

Morként vagy Nagyfejűként is

ismerték.

1059: Malcolm feleségül veszi Ingibjorgot,

egy norvég nemesasszonyt, aki

valószínűleg Nagy Thorfinn-nak volt a

lánya.

1066: II. Harold, Anglia királya északra vonul

seregével, hogy megtámadja a norvég

sereget. Harold megnyeri a csatát,

azonban délre kell sietnie, hogy elvágja

egy másik támadó sereg útját.

1066: Hódító Vilmos

megtámadja Angliát, és megöli a szász

királyt.

1069: III. Malcolm feleségül veszi Margit

hercegnőt, a trónfosztott Edgar

Atheling húgát, aki az angol trón szász

örököse volt. Nem sokkal ezután több

támadást indít Anglia ellen, mivel úgy

érzi, sógora jogosan követeli az angol

trónt. Az angolok azonban

ellentámadást indítanak.

1071: Malcolmnak váltságdíjat kell fizetnie

szabadságáért Hódító Vilmosnak

Abernathynál. A harcok ellenére

Malcolm népszerű marad az angolok

között.

353

1093: A normannok elleni támadás során

Malcolmot csapdába csalják és

megölik. Margit három nappal férje

meggyilkolása után meghal. Skóciában

eluralkodik a zűrzavar. Donald Ban, aki

a Hebridákon, a norvégok uralma alatt

nevelkedett, megszerzi a trónt, és

megszünteti a normann befolyást a

vikingek érdekében.

1094: Hódító Vilmos fia, Rufus elküldi

Malcolm idősebb fiát, Duncant, akit

túszként tartottak Angliában, hogy

döntse meg nagybátyja, Duncan

uralmát. Duncannek sikerül

eltávolítania Donaldot, azonban később

öngyilkos lesz, és Donald visszatérhet.

1097: Edgar, Duncan féltestvére, angel és

normann seregek élén Skóciába

érkezik, és elűzi Donaldot. Edgar sok

normann lovagot és családot hív be

Skóciába, békét köt Magnus

Barelegsszel, Norvégia királyával, és

földeket ad át neki a Hebridákon,

jobbára azokat, amelyek már régóta a

norvégok kezén voltak.

1107: Edgar meghal; a testvére, Alexander

követi őt a trónon, de csak a Forth és

Spey közötti részen uralkodik, a

Forthtól délre eső részeken öccse,

Dávid az úr. Alexander húga, Maud

feleségül megy I. Henrikhez, Anglia

királyához, Alexander pedig elveszi

Henrik lányát, Sibyllát. Ezzel a

kölcsönös házassággal szoros kötelék

jön létre az angol és a skót királyi ház

között.

354

1124: Alexander meghal. Dávid, aki szintén

Angliában nevelkedett, egyesíti

Skóciát. Dávid közel harminc éven át

uralkodott, jó királyként. Erős egyházat

teremtett, több kisebb és nagyobb

várost alapított, és jól működő

jogrendszert alakított ki. Lelkes

támogatója volt a tudományoknak és

művészeteknek. Angol örökösnőt vett

feleségül, így angol nemessé is vált, ő

lett Northampton és Huntington grófja,

és Cumbria hercege. Az uralkodása

alatt virágzik a feudalizmus Skóciában.

Sok barátját invitálja Skóciába, mint

például De Brust, akinek a

leszármazottja lesz Robert Bruce,

FiztAllent, aki más néven Nagy

Stewardként válik ismertté – és még

valakit, akinek a neve Sir William

Graham volt.

1153: I. Dávidot halála után IV. Malcolm

követi a trónon, aki Szűz Malcolmként

vált ismertté. Ő tizenegy éves kisfiúként

lesz király.

1154: Plantagenet Henrik (II. Henrik) lesz

Anglia királya. Henrik rákényszeríti

Malcolmot, hogy térjen vissza

Angliába, Northumbriába.

1165: Malcolm meghal, és testvére, Oroszlán

Vilmos követi a trónon. Vilmos

szövetséget köt a franciákkal.

1174: Vilmos megtámadja Angliát. A skótok

azonban súlyos vereséget szenvednek,

Vilmos fogságba esik, és kénytelen

aláírni a falaisi szerződést. Skócia ekkor

lesz először az angol király

hűbérbirtoka.

355

1189: Plantagenet Henrik fia, Richard, Anglia

királya 10 000 aranymárkáért lemond

Skócia fölötti feudális jogairól.

1192: A skót egyház kivonja magát az angol

fennhatóság alól III. Celestine pápa

segítségével. Ezután több mint 100

évnyi béke következik az angolok és a

skótok között.

1214: Vilmos meghal, és fia, II. Alexander

követi őt a trónon.

1238: Mivel Alexander fiúgyermek nélkül hal

meg, a parlament Robert Bruce-t

választja királlyá, aki a jövőbeli király

nagyapja volt. A királynak fia születik.

(Ezzel a Bruce-ok jogot formálhatnak a

trónra a Norvégiai Szűz halála után.)

1249: II. Alexander halála. A hétéves III.

Alexander királlyá koronázása. (Később

feleségül veszi Margitot, az angol király

testvérét. Alexander uralkodása alatt

békésen élnek egymás mellett az

angolok és a skótok.)

1263: III. Alexander tovább folytatja az apja

által elkezdett hadjáratot a norvég

szigetek ellen, amelyeknek uralkodója

felkínálta hűségét a norvég királynak.

Hakon király flottát szervez ellene.

Alexander váltságdíjjal eléri, hogy

októberig nem támad a flotta, amikor is

a rossz időjárás miatt sikerül azt

szétverniük a largsi csatában. Hakon

utódja, Magnus, szerződésben mond le

a skót király javára a szigetekről. Az

Orkney- és Shetland-szigetek azonban

356

továbbra is norvég fennhatóság alatt

maradnak.

1270: William Wallace születése ekkorra

tehető.

1272: I. Plantagenet Edward lesz Anglia

királya.

1277-1284: Edward lerohanja Walest. Llywelyn

herceget meggyilkolják; testvérét,

Dafydot bebörtönzik és az árulók sorsa

vár rá. 1284-ben létrejön Wales állama

mint „angol örökös uradalom”, és ezzel

Anglia részévé válik.

1283: Alexander lánya, Margit feleségül

megy a norvég királyhoz.

1284: Alexander ráveszi a skót nemeseket,

hogy fogadják el lányát, Margitot, a

Norvég Szüzet, mint örökösét.

1286: III. Alexander halála. A Norvég Szüzet

gyermekként Skócia uralkodójává

választják. Nem sokkal a király halála

után Edward angol király házassági

ajánlatot tesz: fia, Edward feleségül

veszi majd Margitot.

1290: A Norvég Szűz meghal. Mivel több

skót trónkövetelő is volt, St. Andrews

püspöke levelet ír Edwardnak, hogy

segítsen dönteni a trón sorsa felől.

1291: Edward bejelenti a tanácsadóinak, hogy

szeretné egyesíteni a saját uralma alatt

Angliát és Skóciát.

1292: Novemberben Edward John Balliolt

jelöli ki skót királynak Berwickben.

357

Edward egy percet sem veszteget

tervének megvalósításában. Az új király

lekötelezettje, és hűséggel tartozik neki.

1294: A walesiek Madog ap Llywelyn

vezetésével elindítják utolsó

felkelésüket Edward ellen.

1295: Edward leveri a walesi felkelést.

1296: John Balliol nem hajlandó teljesíteni az

angol király követeléseit, miszerint

támogatniuk kellene Edwardot a

franciák elleni hadjáratban (a franciák a

skótok ősi szövetségesei voltak). Balliol

támadást indít Észak-Anglia ellen;

Edward válaszul szörnyű mészárlást

rendez Berwicknél. A skót királyt

lemondatják a trónról, és fogságba

vetik. Edward azt követeli, hogy a skót

bárók és nemesek hűségesküt tegyenek

neki; ez az irat „rongytekercs” néven

válik híressé. Azok között, akik

aláírták, vannak a Bruce-ok is, akik

hűségesküt fogadtak az angol királynak.

1297: Szeptember 11-én Wallace és De

Moray csatát vezetnek Stirling Bridge-

nél, és fényes győzelmet aratnak a

túlerő fölött. De Moray nem sokkal

később meghal a csatában szerzett sebe

miatt. De egy időre a skótok kivívják a

szabadságot. Wallace Skócia

védelmezője lesz.

1297-1298: Wallace-t lovaggá ütik. Megtámadja

Angliát, Northum-berland élelem- és

fegyvertartalékai Skóciát erősítik.

Wallace tíz hónapig kormányozza az

országot, amikor kémei jelentik,

Edward nagy létszámú sereget állított.

358

1298. július 22.: A falkirki csata. Később kiderül, az

ütközetet megnyerhették volna, ha

Comyn nem parancsolja vissza

embereit. A skótok súlyos vereséget

szenvednek: Sir John Graham, Wallace

közeli barátja és támogatója meghal.

Wallace életének hátralévő négy évét,

mint ahogyan azt Blin Harry is

feljegyzi, teljes homály fedi, az időszak

a legendák ködébe vész. Tudván, nem

áll rendelkezésére az angolok

legyőzéséhez szükséges hadsereg,

Wallace más irányban kamatoztatja

tehetségét, külföldön keres segítséget s

néz szövetségesek után. Bizonyosan jár

Franciaországban (feltételezhetően

kétszer), ahol elnyeri a király

barátságát. A francia király pártfogását

bizonyító dokumentumok későn keltek,

nem sokkal a hős kivégzése előtt, s e

levelekben arra utasítja az angolokat,

hogy Wallace-t sértetlenül engedjék

Itáliába, s ügyét a pápa előtt tárgyalják.

Több krónikás feljegyezte, Fülöp király

valóban személyesen találkozott a

kalózzal, Thomas de Longueville-lel,

akit amnesztiában részesített.

Skóciában ekkor káosz uralkodik, egyes

bárók Edward, mások a szabadság ügye

mellé állnak. A leszámolások

folytatódnak, s habár Wallace nem

rendelkezett hadsereggel, visszatérése

után feltételezhetően részt vett a

harcokban. 1303/1304 telén Edward

újra támadást indít Skócia ellen, ezúttal

csekély ellenállásba ütközik. Wallace

ekkor már az országban tartózkodik;

sok embert bíznak meg a felkutatásával.

Rokonai feladásra buzdítják a hőst, ám

ő hallani sem akar ilyesmiről. Edward

359

királynak nem áll szándékában

kegyelemben részesíteni őt. Többek

között Robert Bruce-t is Wallace

elfogására szólítják fel, később

találgatás tárgyát képezte a hír,

miszerint éppen ő figyelmeztette

Wallace-t, mikor a király emberei már

közel jártak. Wallace-nak akkor sikerült

elmenekülni. Robert Bruce tanult

azonban valami nagyon fontosat

Wallace-tól: egy országban elnyerni az

emberek hűségét annyi, mint

megszerezni a legnagyobb hatalmat.

1304: Sokan érkeznek Strathordba azért, hogy

elfogadják a király békejavaslatát,

Comyn és Lamberton közöttük van. A

király érthetően fogalmazott, ostrom alá

kívánja venni Stirlig várát. Megpróbál

bizonyos embereket lefizetni, hogy

azok Wallace-t megadásra bírják;

Comynt sokszor nevezik árulónak

Falkirk miatt, most azonban

megalázónak tartja a király ajánlatát.

1305. március: Edward király agyvérzésen esik át.

Wallace mögött egyre több a támogató,

azonban, Henry elmondása szerint,

Robert Bruce Londonból északra indul,

hogy július első éjszakáján Glasgow

Moornál találkozzon vele. Bruce nem

jelentkezik. Nyolcadikán John de

Menteith és unokafivére, Jack Short

elárulja Wallace-t. A hős hűséges

barátját, Kerbyt megölik. Wallace

puszta kézzel veszi fel a harcot ellenük,

s csak akkor adja meg magát, mikor

közlik vele: körülzárták őket az

angolok. Elfogják, s mikor megkötözik,

látja csak Wallace, hogy angolok sehol

sincsenek; Menteith volt az, aki

360

elárulta. Ő adta át Edward embereinek.

Wallace-t a lovára kötözve vitték

Londonig, s tudta, ez a vég.

1305. augusztus 22.: Wallace Londonba érkezik.

1305. augusztus 23.: Wallace bíróság elé áll a

Westminsterben. Mindvégig tagadja

saját áruló voltát, hiszen ő maga

sohasem esküdött fel az angol királyra.

Smithfieldben végezték ki brutális

módon; felakasztották, kikötötték, majd

levágták, kibelezték, kasztrálták,

lefejezték, s végül felnégyelték. Fejét

dárdára tűzték, melyet a London

Bridge-en tettek közszemlére. A nagy

hazafi halálával óriási legenda születik,

s az elkövetkező években bátor férfiak

sokasága indul harcba a nevét kiáltva.