HIMLER — DILLINGER — £GYR£ MBQY

Himler Márton könyve előszavában azt írja, hogy nem enged­heti meg, hogy valaki Amerikát, vagy annak bármely hivatalos szervét hamis vádcikkal illesse. Ez körülbelül annyit jelent, mintha a csikágói gangster Diliinger azzal felelne a vádlóknak, hogy ő amerikai állampolgár s ő tiltakozik az ellen, hogy a gangster^et— legalábbis az amerikai gangstereket — egyáltalán váddal illes­sék. A gangster is — Himler Márton is — az amerikai becsület, az amerikai nép palástja mögé akar bújni. De Himler Mártont éppen úgy nem lehet azonosítani az amerikai néppel, mint ahogy a német Gestapo vezetőjét, a német Himmlert sem azonosíthatjuk a német néppel. Csak a minden erkölcsi érzéket nélkülöző emberek mene­külnek a felelősségrevonás elől valamilyen nemzet vagy Egyház palástja mögé. Himler Mártont, Granvillet és a többieket soha senki sem azonosította az Egyesült Államokkal, még kevésbbé azzal az amerikai néppel, mely alig kétszázesztendös rövid története során a nagyságnak és a felemelkedettségnek annyi példáját mutatta. De ahogyan a gangster vezér Diliinger sem kerülhette el végzetét csu­pán azért, mert amerikai állampolgár volt, éppen úgy Himler Már­ton sem vonhatja ki magát az általa elkövetett bűnök felelőssége alól csupán azért, mert felvette az amerikai állampolgárságot és a háború végén előállott káoszban olyan tisztséggel ruházták fel, amely tisztségre egyáltalán nem volt alkalmas. Az ő és társainak akkori működése nem az amerikai nép, hanem a roosevelti politika hibáinak volt az eredménye. Hogy eljárása és működése azokban a tragikus években még Amerikában is milyen nagymérvű ellen­szenvet váltott ki, azt bizonyítja az, hogy pár hónapi rövid, de alapos működése után egész szervezetét leváltották arról a posztról, ahová őket a bosszú és a gyűlölet politikája helyezte. Teljesen felesleges Himleréknek az a hamis pózuk, hogy ők annakidején az amerikai lobogót és az amerikai népet képviselték. Amerika népe a gyárak, az üzemek, a farmok é$ a nagy bányák dolgozói elképzelhetetlen magasságban állansik Himler Mártonék menekülteket kifosztó és kommimistákkal kooperáló bandája fölött.

Nincsen Európában nép és ember — de különösen Magyarorszá­gon nincs —, aki ne hajtana fejet az amerikai nép nagysága, az amerikai kultúra és civilizáció előtt. A magyar gyermekek már első éveikben szoros barátságot kötnek a Covered Waggon hős pionírjaival és egész életükön át őrzik Cooper Bőrharisnyájának és többi regény- hőseinek emlékét. Mindenki tudja, hogy a Fordok, a Rockefellerek

hatalmas építő, teremtő és humánus működésének és alapítványai­nak áldásaiban nemcsak az Egyesült Államok, de az egész világ népe, — mondhatnék — az egész emberiség részesül.

A magyar fővárosban, Budapesten a Városliget legszebb helyén, már majd egy észázad óta áll a nagy amerikai szabadsághősnek, WashingtonnaJc az ércszobra és a magyar főváros népe az amerikai alkotmány évfordulóján minden esztendőben ennél a szobornál em­lékezett meg az óceán túlsó partján élő és dolgozó nagy amerikai népről. A magyar nép ismeri a gazdag Amerika segítőkezét, amely ajándékokkal telve nyúlt át a óceánon, amikor a két világháború után a rombadöntött országokban nem jutott tej a gyermekek poha­rába és nem volt takaró a tél hidege ellen. Ezt az Amerikát, ezt a bizonyos másik Egyesült Államokat azonban nem a Diliingerek és nem a himlermártonok jelentik, kiknek működésére még sok idő múltán is csak a legnagyobb megvetéssel tudnak visszaem lékezni azok, alak a sors intézkedései révén velük kapcsolatba kerültek. A két név között mindössze annyi a különbség, hogy amíg az egyik Chikago városában jól megszervezett gengszterbandájával gyilkolt és rabolt, addig a másik visszaélve a nekiajándékozott hatalommal, emberek ezreit juttatta nemcsak koldusbotra, hanem akasztófára is.

De ezeket az embereket soha senki nem tévesztheti össze a klasz- szikus demokrácia nagy hazájával, az Amerikai Egyesült Államok­kal és annak népével.

A SALZBURGI CAMP MARCUS ORR

A különböző ausztriai és németországi internálótáborok után végül is a Salzburg melletti Camp Morcus Orr-ban gyűjtötték össze a magyar „háborús főbűnösöket“, de a táborban voltak sz lo v á k o k , horvátok, indiaiak, thaiföldiek, úgyhogy a tábor drótkerítés mötié zárt Bábel-torony képét mutatta. Szeptember végén még mindig nem volt biztos hír, hogy vájjon kiadják-e a míigyar foglyokat a szovjetorosz megszállás íilá került Magyarországnak vagy ACIC a lágert teljesen elzárta a külvilágtól s így természetos, Iiofíy egymást k erg e tik a valótlan hírek, bár az egyes táborrészlo/f<‘k né­met parancsnokai olykor elég pontos értesüléseket szereztek. Ok kö-

l.r.7

zölték először, hogy valószínűleg kiadják a magyarokat és ezért fel­ajánlották segítségüket az esetleges szökéshez. De senki sem szökött meg. A letartóztatottak hozzátartozói előbb-utóbb felfedezték a tá­bort és kődarabra erősített leveleket dobtak át a szögesdrót kerí­tésen. Egy fiatal katolikus plébános valahogyan bejutott a táborba, felkereste Imrédy Bélát és közölte vele, hogy az amerikai hatóságok valószínűleg nem fogják kiadni a magyar foglyokat. Imrédy Béla értesülése futótűzként terjedt el a táborban, de a megnyugvás nem tartott sokáig, mert szeptember utolsó napjainak egyikén 5—6 tagú társaság kíséretében megjelent Granville és cinikusan közölte a ma­gyar barakok lakóival, hogy készüljenek fel, mert rövidesen haza­szállítják őket s otthon — ennél a szónál jobb kezével hurkot rajzolt a nyaka köré — tudják, mi vár magukra. Ezúttal Granville-Grosz valóban nem hazudott, mert október 3-án Szálasi Ferencet, Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót, Endre Lászlót, Kunder Antalt és Reményi- Schneller Lajost géppisztolyos amerikai katonák a tábor parancs­nokságán levő őrszobára kísérték. Ugyanaznap délután a német fo­golyparancsnok bizalmasan közölte, hogy a miniszteri társaságot másnap reggel egy amerikai bombázógép Budapestre szállítja. Saj­nos a hír előzetes volta ellenére is valónak bizonyult. Október 10-én, pontosan egy héttel az első csoport hazaszállítása után meglepetés­szerűen ismét géppisztolyos amerikaiak keresték fel a magyar szál­lásokat és rövid úton összeszedték a második hazaszállítandó csoport tagjait. Ekkor a következőket kísérték az őrszobára: Rácz Jenő hon­védelmi miniszter, Antal István, Szombathelyi Ferenc, a magyar vezérkar volt főnöke, Budinszky László, Csia Sándor, Gera József, gróf Pálffy Fidél, Basch Ferenc, Dorogi Farkas Ákos, volt budapesti polgármester, Kolosváry-Borcsa Mihály, Fiala Ferenc és még többen másokat, akikkel együtt a repülőszállítmány teljes létszáma huszon­egy főt tett ki. Később ezt a repülőgépet a halál-repülőgépnek nevezték el, mert a huszonegy ember közül tizennyolcán vesztő­helyen fejezték be életüket. Az egész szállítási ceremónia előre­vetette árnyékát a bekövetkezendő tragédiának, hiszen az elbánás olyan volt, ami csak az előre haláraítélteknek dukált. Mikor az áldo­zatokat bekísérték az őrszobára, mindenkinek a fal felé kellett for­dulnia és mindenki mögött egy géppisztolyos CIC-megbízott állt. A géppisztoly csöve az illető oldalába fúródott. Pár órai várakozás után egyenként szólították be a kiválasztottakat a szomszéd szobába. Vigyázz állásban, felemelt karral kellett állniok koldus bugyraik előtt, melyepet öt-hat magyarul is jól beszélő, ClC-egyenrúhába buj­tatott pesti zsidó fiatalember vizsgált át. Elvettek mindent, ami a nagy katorgából még megmaradt, csak a szappant meg a fogkefét

hagyták meg. A többi repült a sarokba, ahol lassan métermagasra halmozódott a sok piszkos, szennyes fehérneműnek nevezett rongy. Ez a motozás az utolsó amerikai motozás volt, tehát a legszigorúbb az összesek között. Ha valakinek eddig sikerült töltőtollát, gyűrűjét, pénzét vagy karóráját eldugnia, az itt feltétlenül előkerült, mert minden korcot megnéztek a fürgekezű nyomozók. A pár darab elő­került értéktárgyat természetesen külön kezelték — azaz elvették. A bugyor átvizsgálása után jött a személyi motozás. Mikor ez is megtörtént, akkor teljesen meztelenül, két géppisztolyos 6r kísére­tében bevitték a megalázó tortúrán átesettet a tábor magánfogdá­jába, ahol felöltözhetett. Egyszemélyes cellába préselték össze mind a huszonegy embert. Még csak leülni sem lehetett. Az ajtó és ablak előtt kézireflektoros, géppisztolyos katonák vigyáztak. Mikor besö­tétedett, a rácsos ablakba egy hatalmas, erős reflektort állítottak, úgyhogy kellemetlen, vakító, éles fényt vágott a szemünkbe. Az éj­szaka folyamán többízben kinyílt a duplán lelakatolt ajtó és a haza- szállítandókra meredő géppisztolyok védelme mögül jólismert arcú emberek felvételeket készítettek. A képek azután megjelentek a Life-ben s valóban kellemetlen látványt nyújtottak a nézőnek. De ha csupa angol lordról készültek volna ezek a felvételek, az előzmé­nyek után azok is pontosan úgy néztek volna ki, mint a szellemi és politikai élet ezen megalázó meghurcoláson átesett tagjai. Másnap hajnalban öt óra körül felvágódott a zárka ajtaja. Egy őrmester pár darab kenyeret dobott be a zárkába olymódon, ahogyan a fene­vadakat szokják etetni az állatkertben és a követkézé névsorolvasá.s után egyenként kellett elhagyniok a zárkát az embereknek. Az ajtó­tól, egészen az udvaron álló hatalmas teherautóig 20—25 géppiszto­lyos katona állott. Ennyi géppisztolyos őrizte azokat, akiknek még egy bicska sem maradhatott a zsebükben. A kocsira való felszállás előtt Granville hadnagy újabb névsorolvasást rendezett, mindenkirr* kézibilincset raktak, a kocsi elején és hátulján elhelyezkedtek n géppisztolyosok és a szomorú autoconvoy megindult a repülőtér fel/ A foglyokat szállító teherautók két oldalán, elején és végén úiabb géppisztolyosokkal megrakott személyautók haladtak, a békésebb napokhoz szokott Salzburg lakossága rettegéssel teli szánakozás'ial bámult a furcsa karaván után. A repülőtéren úiabb személyi szám­bavétel történt Granville részéről, aki nagyon élvezte ezt az egész szégyenteljes ceremóniát. Mikor mindenkinek feljegyezték— kitudin hányadszor — személyi adatait s legalább ötször összeszámolták n társaságot, akkor be kellett szállnunk a repülőgépbe, ahol a nemzőt- vfSzí megállapodás ellenére Granville hadnagy személyesen kettesé- \'el bilincselte össze az embereket. Mind n két párral szemben csőre-

töltött géppisztollyal felszerelt katona ült. Amikor mindannyiokat elhelyezték és a huszonegy emberre hat géppisztoly csöve meredt, Granville-Grosz hadnagy úr arcán cinikus mosollyal nézett végig a társaságon:

— Azután senki se mukkanjon, mert a géppisztolyok nagyon érzékeny szerszámok — mondotta és helyet foglalt egy magával ho­zott hatalmas fídádán, amelyben — mint később kiderült — a vörös hadsereg által kirabolt Magyarországon igen jól értékesíthető csem­pészárukat rejtegetett.

Már valahol Lánz körül járhatott a gép, amikor Granville fel­állt a ládáról, kiköpte szájából a rágógumit és odament a megbilin­cselt dorogi Farkas Ákos volt budapesti polgármester mellé. Végig­tapogatta annak kabáthajtókáját és zsebkésével felvágta azt. A kabát béléséből egy borítékot vett ki s azt meg se nézve, nyugodtan zsebrevágta. A borítékban volt a magyar miniszterelnökség három­ezer dollárja, amelyet Szöllősy Jenő azzal adott át Farkas Ákosnak, hogy azt őrizze meg vagy otthon adja át a hivatalos közegeknek. A salzburgi lágerban ez a megbízás három tanú előtt történt. Hogy ki árulta el Granvillenak a kabát titkát, az kiderítetlen maradt. A háromezer dollár természetesen sohasem került vissza a magyar mi­niszterelnökség pénztárába.

ISMÉT OTTHON

A foglyokat vivő amerikai bombázógép rövid két óra alatt érke­zett meg a mátyásföldi repülőtérre. A megbilincselt foglyokat Gran- ville-Grosz hadnagy szellemes megjegyzésekkel fűszerezett beszéd­ben egyesével adta át a Dzserdzsinszky-Berija-vonal magyarországi megbízottjának, Péter Gábornak. Az egyik gép érkezéséről a pol­gári vonalon álló Független Kisgazdapárt lapja, a Kis Újság, az alábbi beszámolót írta:

„Sűrű köd ül a mátyásföldi repülőtér felett. Lassan felszakad a tej fehér sátor, kisüt a nap, amikor egjrmásután érkeznek a rendőr­autók. Várjuk a repülőgépet, amely a háborús bűnösök második cso­portját hozza. Itt vannak a MAFIR emberei, akik filmre veszik a Salzburgból érkező országvesztőket. Egyszere izgalom lesz úrra a

tömegen. Néhány másodperc és közelünkben megtorpan * J-4 Douglas-bombázó. Ugyanaz, amely Szálasit és társait hozta. C em iuk amerikai őrnagy siet a gép pilótájához és üdvözli Granville had- r^gyot, a repülőgép parancsnokát. Az izgalom fokozódik. A film­felvevőgép berregésébe belevegyül Péter Gábor hangja. Vezénysza­vára ijedt tekintettel lép ki Csia, a nyilas kormányzótanács egykori tagja. Már a földön áll, a detektívek sárgaréz bilincsei m egcsillan­nak csuklóján. Szász Lajos a soronkövetkező. Lódenkabátja lebeg a szélben. Egy szempillantás és a hamuszürke arcú nyilas miniszter kezére bilincs kerül. Szorgalmasan dolgoznak a film ripo rtereli. Bu- dinszky László áll a detektívek gyűrűjében . . . Szakvárjrval gyorsan végeznek a detektívek. Következik Pálffy Fidél. Ápolatlan. íerge- tollas zöld kalapja gyűrött. Ruhája elnyűtt, inge maszatos. Péter Gábor harsány hangját halljuk:

— Baky László jöjjön ki. — Az izgalom fokozódik. Mi ez? Kel­ten ugranak le a repülőgépről. Most látjuk, hogy Hubay Kálmánnal láncolták egybe őket. Most mint a sziámi ikrek, nem tudnak szét­válni. Baky állja a tömeg kereszttüzét. Ovációval fogadják a sza­kállas ördögöt, Kolosváry-Borcsa Mihályt. A magyar sajtó egykori királya száz esztendőt öregedett. Szégyenkezve tekint az újságírók felé, akik közül többen miatta kerültek deportációba és csak a sors különös kegyelméből menekültek meg a német halállágerekből. Rácz Jenő, az egykor kérlelhetetlen nyilas honvédelmi miniszter sovány, magas alakja tűnik fel. Mosdatlan, barázdás arcával inkább undort, mint szánalmat keltett. Ezután még Basch Ferenc, Gera József, Hain Péter és Fiala Ferenc kerülnek elő a gépből. . . stb., stb.“

A cikket a magát polgárinak nevező Független Kisgazda Párt lapjában a zsidó Mátrai Sándor írta, akinek leánya alig pár hónap­pal az orosz bevonulás után hatalmas lelkesedéssel férjhez m e n t egy „felszabadító" orosz századoshoz. Igaz, hogy mikor az orosz tisztet hazavezényelték — feleségét itthagyta. E z a magát újságírónak^ ne­vező ember volt az, aki ugyancsak a Kis Újságban és a fiatalabb Tildy-fiú szerkesztésében megjelenő Demokrácia című hetilapban sorozatosan közölte Imrédy Béla, Kolosváry-Borcsa Mihály éí> Fial.i Ferenc évekre visszamenő naplóját. Mondanunk sem kell, hogy a napló első és utolsó szavát a kisgazdapárti sajtókorifeus, Mátr^ Sán­dor írta. De a sajtóbeszámolók a sok hazugság közepette elfelejtetlek megírni, hogy a repülőgépet leszállása után szovjetorosz katonák vették körül, ami azt bizonyítja, hogy Himler Mártonék — itiindm tagadásuk ellenére is — tulajdonképpen nem a magyar, hanem ;i kommunista orosz hatóságoknak szolgáltatták k i á ld oza ta ik a t. n«- azt sem írta meg, hogy a magyarországi társadalom melyik rós/^

bői rekrutálódott az a tömeg, amely a repülőtéren a hábonis bűnö­sök megérkezését várta.

A rövid ideig tartó átadás mindössze annyiból állott, hogy fel­vették a foglyok személyazonosságát, Granville-Grosz hadnagy le­csatolta az amerikai bilincseket a kezekről, hogy helyet adjon Péter Gábor bilincseinek. Ezután lefüggönyzött öreg autóbuszokon az Andrássy-út 60. alá szállították őket. A főrendező Himler Márton barátja a sztálinista Péter Gábor volt, aki az Andrássy-út 60. sz. ház kapubaj árata alatt még külön üdvözölte az épület új vendégeit. Rö­vid szemle után mindenkit levezettek a börtönné átalakított pincébe, ahol a falakról még csugott a víz és mint később az egyik midsap- kás, géppisztolyos őr mondotta, olyan egészségtelen volt a levegő, hogy még a tetvek és a poloslcák is elpusztultak. Szálasi Ferencet közvetlenül a feljáró melletti ablaktalan, alig két négyzetméter nagyságú falnyílásba tették és ajtaja előtt állandó őrséget tartottak. Nyilván azért került oda a feljáró mellé, mert a hideg őszi időben minden éjjel egy szál ingben felvezették az udvarra és ott reggelig sétáltatták külön meghívott közönség előtt. A pincében a gyönge villanykörtével megvilágított folyosón a pesti külvárosok legaljából toborzott suhancok látták el az őrség szerepét. Mélyen az arcukba húzott sapkával, szovjet katonazubbonyban, bilgeri-csizmával a lá­bukon olyan látványt nyújtottak, aminőt addig csak az orosz forra­dalom napjaiban készült fényképeken láthattunk. Szálasi zárkájánál valamivel jobb hely jutott Bárdossynak, Imrédynek és a többieknek, mert az 6 ablakuk előtt legalább udvarra nyíló légakna volt. Minden takaró és szalmazsák nélküli fapriccseken helyezték el őket, de aludni nem lehetett, mert az őrök metíállapílásával S7:emben ezrével nyüzsögtek a poloskák és a tetvek. A siralmas helyiségekhez hasonló volt az élelmezés is. Naponta egyszer adtak enni, darab kukorica­kenyeret s egy rossz bádog konzervdobozban valami ismeretlen anyagból készült meleg löttyöt. Mosdásról vagy egyéb tisztálkodás­ról szó sem lehetett. Mindezekkel szemben viszont óriási vendég­járás volt. A nap minden szakában, sőt még éjjel is félelmet ger­jesztő alakokból álló csoportok érkeztek. Minden zárkába bementek, gúnyos hangon kérdezték, hogy kinek van panasza. De senki sem panaszkodott, mert mindenki tudta, hogy úgyis hiábavaló volna. Azután sorra érkeztek a fényképészek, magyar és külföldi film­vállalatok operatőrjei, akik nem elégedtek meg a helyzetnek meg­felelő felvételekkel, hanem külön pózokba állították a foglyokat, a gyengébb akaratúakat letérdepeltették és azután kellő szöveggel vitték a közönség elé a felvételeket. Ugyanúgy működtek, mint aho­gyan Granville hadnagy a salzburgi lágerban. A szenzációkra éhes

sajtó persze j61 fizette ezeket a felvételeket s minden fényképész túl akart tenni a másikon a „szenzáviós" felvételek dolgában. Ugyan­akkor megkezdődtek a nyomozó kihallgatások is. Volt MUSz-osok- ból állott az új nyomozógárda és annak megfelelő volt a hang is. De a régen letartóztatottak irigyelték az újakat, mert azokat a kiada­tási megállapodás értelmében nem bántalmazhatták. De mivel a börtönöik falai is beszélnek, így hamarosan mindenki megtudta, hogy nemsokkal a felszabadulás után ebben a pincében gyűjtötték össze a Pesten maradt politikusokat, jobboldaliakat — mindenkit, egészen a legkisebb pártfunkcionáriusig. Egy-két beszédesebb és kiváncsi őr a tilalom ellenére is elmondotta, hogy „maguknak szerencséjük van, mert a kiadatási szerződés értelmében, magukat nem lehet móresra tanítani, mint azokat, akik maguk előtt voltak itt." Azután az éjsza­kai órák unalmában egy-két géppisztolyos fiatal suhanc részletesen is elmondotta, hogy melyik zárkában hány embert vertek agyon a rendőrségi vallatások során. Minden hajnalban külön teherautókon hordták a hiiUákat a temető szerepét betöltő Dunába. Egy közlékeny Avos ifjú felismerte a színész Kiss Ferencet és közölte vele, hogy „na, magának szerencséje volt, művész úr, mert maga rám voll kiosztva.'* Kiss Ferenc csodálkozva nézett a fiúra, mert nem értette a dolgot. De az megmagyarázta. Nemsokkal az oroszok bejövetele után, a már előzőleg beszervezett és mindenre elszánt ifjú kommu­nistákat behívták a pártházba, ahol bizalmas névsort adtak át nekik és géppisztolyt akasztottak a nyakukba. Feladatuk abból állott, hogy el kellett menniök a megadott címre és géppisztolysorozattal végez- nlök kellett az illetővel. Száz és száz embert tettek el ilymódon láb alól az ostrom utáni zűrzavarban. S Rákosi Mátyás, a míigyar nem­zet igazi tönkretevője ezt nevezte vértelen forradalomnak. Azután megtudták azt is, hogy az újonnan alakult Kommunista Párt gyöm- röi csoportja egy Moszkvából hazatért régi kommunista utasítására egyetlen éjszaka kiirtotta az egész község intelligenciáját. AkikcM megöltek, azok nem voltak sem miniszterek, sem főispánok, sem magasrangú tisztviselők — csak az alsó középosztály egyszerű dol­gozói voltak. Ezen az emlékezetes éjszakán likvidálták a gyömrői plébánost és két káplánját, a főjegyzőt és adójegyzőt, a postamestert, a telefonos kisasszonyt és mindenkit, aki a falusi intelligenciáho/. tartozott. Igaz, hogy a bűnösök később bíróság elé kerültek, formai­lag el is ítélték őket, de pár hónap múlva valamennyieket szabad­lábra helyezték és a különböző állami intézményeknél — de külö­nösen a rendőrségnél — nyertek elhelyezést. Ugyancsak kiderült az is, hogy a lágymányosi Csonka-gépgyár munkatermében körül­belül öujzáz öreg nyugdíjast, volt hivatalnokot és katonatisztet U>-

reltek össze — és valamennyiöket „likvidálták". Éjjel géppisztollyal, ahogyan azt a kommunista forradalmi törvények előírják. Ezekről a gazságokról azonban sem az akkori pesti sajtó, sem Himler Már- tonék nem írtak s még azok sem említették, akik tudtak az ügyek­ről. Hasonló módon intézték el a magyar középosztály egy részét nemcsak Gyomron és Budapesten, hanem az egész országban. Egy cigányszármazású Dadi István nevű szentesi kubikusból lett kom­munista rendőrtiszt ebben az időben lőtte agyon négy társával egye­temben a szentesi kórházban fekvő, nagybeteg kisgazdapárti rendőr- kapitányt. Dadit ,,politikai buzgalmában elkövetett gyilkosságért" tízévi börtönre ítélték, de félév után kiengedték és Oroszországba vitték továbbképzésre, mint hithű kommunistát. Ez volt az az idő, amelyet nemcsak a kommunisták, hanem a velük kollaboráló pol­gári pártok vezetői is nagy F-el írott Felszabadulásnak neveztek.

A KIHALLGATÁSOK

A Himler Márton által kiadott politikusokat valóban nem bán­talmazták — mert úgyis tudták a sorsukat. Egy amerikai bizottság egyízben valóban ellenőrizte a kihallgatások menetét és többektől megkérdezte, hogy bántalmazták-e őket. De a vidéken és a Buda­pest minden részén szétszórt nyomozó alosztályokhoz már nem jutott el ez az amerikai ellenőrző bizottság. Ez túlnagy feladat lett volna részükre, hiszen az egész ország egyetlen nyomozóintézetté válto­zott a felszabadulás óta. A székesfehérvári származású, alig húsz- esztendős, fiatal Domino Ferencet is háborús főbűnösként adták ki az amerikaiak és bizonyára nem zavarta egyetlen CIC- vagy OSS- közeg álmát sem, hogy ezt a fiatal „háborús főbűnöst' hazahozatala után három nappal agyonverték a székesfehérvári megyeház vér­foltos pincéjében. A fiúnak egyetlen bűne az volt, hogy ő vezette a székesfehérvári Hungarista Mozgalom ifjúsági csoportját. Ugyan­csak a megyeház pincéjében gyilkolták meg többek között a székes- fehérvári közkórház igazgató-főorvosát, az európahírű és politikával sohasem foglalkozó dr. Berzsenyi Zoltánt — a költő Berzsenyi Dá­niel egyik leszármazottját — csupán azért, mert ő volt a vezetője a Fejérmegyei Magyar Orvosok Nemzeti Szövetségének. Miskolcon

Borbély Maczky Emil volt főispánt verték agyon több volt munka­társával egyetemben. Ilyen állapotok uralkodtak az egész országban mindenütt, ahol a Vörös Hadsereg szuronyainak hegyén érkezett meg a szabadság. Nem a magyar nép, nem a magyar népindulat követte el ezeket a gaztetteket, hanem az a kisebbségi csoport, amely esztendők óta készítette a listákat, jegyezte a neveket és a lenini doktrínáknak megfelelően likvidálták azokat, akiket akadálynak tartottak a kommunisták célok elérése érdekében.

Himler Márton azt írja könyvében, hogy a magyar háborús bű­nösöket törvényesen megválasztott magyar kormánynak adták át. Már megírtuk, hogy mikor a kiadatások javarésze megtörtént, akkor még nem voltak választások. Mikor a Kisgazdapárt 57 százalékos többséggel győzött az 1945. évi novemberi választásokon, akkor már hat repülőszállítmány érkezett Budapestre, nem is szólva az autó- convoyjal érkező foglyokról. De ezen túlmenően, ha látszólag koalí­ciós kormány vezette is az országot, a végrehajtó szervek teljesen a Kommunista Párt kezében voltak, amit az OSS magyar osztálya vezetőjének is tudnia kellett, hiszen az Andrássy-út 60-ban maga Himler Márton is meglátogatta a magyar Dzserdzsinszkyt, akivel együtt beszélte meg a további áldozatok kiadatását, akiket az ame­rikai megszálló hatóságok tudta nélkül juttattak Himler Mártonék Péter Gábor kezére. A CIC és az OSS csak névlegesen intézte a kiadatásokat a mtagyar kormánnyal, valójában a magyarországi Kommimista Párt vezetői voltak az igazi tárgyaló felek.

A rend(5r.s6í M líihallgatások lezárása után a foglyokat a Markó- foK'házbn .s/.állílották. A régi helyhez viszonyítva a Markó-utca

valós.-^gos .szmialóriumnuk tűnt fel, mert ott nem a pincébe, hanem a/, Üjí;y6s/„s6gi biirlön <*c'lláiban helyezték ol őket, eleinte egyesével, de !iho/íy növi'ikedeít a I< lszám, úgy szaporodtak a cellák lakói is. Decemberben egy négy személyes cellába már 15—20 embert pré- .seltek össze, minden ágy vagy szalmaraák nélkül. Az ellátás itt sem volt jobb, csak a poloska volt több. Ezer ós millió. Az eleinte szi­gorúan őrzött háborús főbünösök összekeveredtek a régiekkel s ezek a régiek elmondották azokat az eseményeket, amelyek a fel- szabadulás után zajlottak le úgy az országban, mint a fővárosban tígyaránt. Elmondották, hogy alig pár héttel Budapest eleste után a Muszosok nyomására nyilvános kivégzéseket rendeztek az And- rássy-úti Oktogonon. Major Ákos volt hadbíró százados vezette ezt a forradalmi színezetet nyújtó tárgyalást. Mert ha a nép nem is csinált forradalmat, a hatalomra jutott új koalíciós pártok minden­képpen forradalmat akartak játszani. A bírósági termek zöld posz­tóval letakart asztalait kivittók az Oktogon-térre és a lezárt kocsi-

úton tárgyalták le a pert. Ott hozták meg az ítéletet s a volt Muszo- sokból alakult ítéletvégrehajtó társaság az Andrássy-út ívlámpáira nem is kötéllel, hanem dróttal akasztotta fel a magyar honvédség volt őrmestereit, akik olykor talán túlszigorúan vagy túlkatonásan bántak az alájuk beosztott munkaszolgálatosokkal. Ezekben a hetek­ben Magyarország megszűnt Európa szerves része lenni és nemcsak a főváros keresztény, de a zsidóság józanabb része is megrettenve figyelte az események meglódulását.

A Király-utcában és a többi, főleg zsidók által lakott város­negyedekben összebilincselt embereket kísértek nyakukban táblával, hogy „Németbarát voltam“ — „Nyilas voltam" és hasonló felira­tokkal. De nem sokáig tartottak ezek a mesterégesen végrehajtott és a tömegindulatokat felkorbácsoló „forradalmi képek“, mert a keresztény lakosság semmiféle tüntetést nem rendezett ellenük, sőt a legnagyobb megbotránkozással nézték az ilyen jeleneteket. S az igazság kedvéért meg kell írnunk azt is, hogy még a zsidó város­negyedekben sem aratott sikert ez a Magyarországon és Európában teljesen ismeretlen színjáték. A polgáriasodott pesti zsidóság vezetői jártak közbe a hatóságoknál az ilyen felvonulások megszüntetése végett.

A magyar városok, de különösen Budapest a rettegés óráit élte. A bibliai bosszú olyan tort ült, mint talán soha a világon. Ilyen légkörben folytatódtak a Markó-utcai épületben az ügyészi kihallgatások, amelyeknek semmi közük nem volt sem a törvényhez, sem a joghoz. Körúti zugügyvédek és semmi jogi tudással nem ren­delkező alakok kaptak ügyészi megbízást és az általuk szerkesztett vádirat inkább rémregényhez, mint jogi munkához hasonlított. Az ügyészi kihallgatások után rövid úton megkezdték a bírósági tár­gyalásokat. Először a volt magyar miniszterelnök és külügyminisz­ter Bárdossy László ügyét tárgyalták. A perek vitele szintén hozzá­tartozott a müforradalmi hangulat szításához. A tárgyalások során a főváros söpredékéből alakult közönség beleszólt az ügyvitelbe, azonnali kivégzést követelt, megfélemlítette a védőket és még a kevés jogi tudással és belátással rendelkező jóindulatú népbírákat is. Hullottak a halálos ítéletek és politikai síkon 1946 január 17-én Bárdossy László kivégzése nyitotta meg a sort.

A b Ak d o s s y -p e r

A múlt ködéből felénkragyognak a mártírok fényes arcai. Nem úgy, ahogy a bolsevista gyűlölet piktorai lefestik őket, hanem amint egy nemzet látta valamennyiüket. Szálasi Ferenc mellett ott világít Bárdossy László ősz hajának ezüst glóriája.

Bármilyen különösen hangzik is ma: 1939 előtt a legtöbb ma­gyar nem ismerte a nevét. Soha sem ágált a politikai arénákban, nem tolongott a politikai pártokban. Törékeny, finom alakja sokkal inkább ismert volt a külügyminisztérium hűvös exkluzivitásában, Londonban vagy a világdiplomácia zöldpárnás ajtajai mögött, a turnu-severini tárgyalások zöld asztalánál. Szóval ott, ahol ésszel, tapintattal, műveltséggel kellett szolgálni a magyarság ügyét.

Akárhogy liheg is ma a gyűlölet, az a trianoni nemzedék, ame­lyet „gonosztevő típusnak*' könyvel el az amerikai OSS magyar osztályának vezetője, a magyar történelem egyik legszínvonalasabb generációja volt. A Prohászka Ottokárok, gróf Teleki Pálok, Imrédy Bélák, Darányi Kálmánok, Gömbös Gyulák, Milotay Istvánok, Né­meth Lászlók, Bartókok nagy nemzedéke, amely megteremtette a virtuális Magyarországot. Diplomáciai vonalon csak a végső pilla­natban érkezett be ennek élére Bárdossy László.

Tulajdonképpeni politikai hivatását nem is a t. Házban mon­dotta el, hanem abban a végrendeletszerű könyvében, amelyet már lemondása után írt „A magyar politika története Mohács után“ cím alatt.

„Annak, aki az emberek kormányzására vállalkozik, az akarat­erőn kívül tulajdonképpen négy tulajdonságra van szüksége: józanság, realitás, önzetlenség, emberszeretet“ — mondja ő maga.

S a kimondott szó itt nem politikai bölcselkedés, hanem magá­nak Bárdossy Lászlónak egész élete, teljes emberi magatartása. Ha ehez még az átlagon felüli szellemi képességnek, mély tudományos műveltségnek és nagy lelki kultúrának olyan tulajdoruságai járul­nak, amilyenekkel Bárdossy rendelkezett, akkor már itt is áll előt­tünk az ideális politikai vezér, a neihéz idők kívánta államférfi.

A szélesebb nyilvánosság akkor ismerkedik meg a nevével, mi­kor az erdélyi kérdés élre állítja a világpolitikai helyzetet. Ahogy— mint bukaresti követ — a turnu-severini tárgyalásokat vezeti a magyar kormány megbízásából, az a magyar fölény, a nemzeti igaz­ság békés képviseletének olyan diplomáciai magasiskolája, melynek láttán román ellenfelei is tisztelettel és megbecsüléssel tekintenek reá. Midőn Csáky István külügyminiszter hirtelen meghal, szinte

nem is lehet más a külügyminiszter mint Bárdossy László. És amikor gróf Teleki Pál öngyilkos lesz, el sem képzelhető, hogy más legyen az utóda, mint ismét csak Bárdossy.

A világháborúbasodródás küszöbén, a magyar politikában ő most az egyetlen lehetséges miniszterelnök. A politika porondján tiszta, elhasználatlan valaki, akit nem kezdett ki a pártpoUtika maró vitriolsava. Pártokon kívül, sőt felül állott mindenkor, ö hivatott hát képviselni azt a nemzeti egységet, amely minden nép minden háborújának előfeltétele.

Azonban, amit átvesz, mégsem ilyen rózsás örökség. Teleki Pál aláírta a háromhatalmi egyezményt, amelyet Ribbentrop majd úgy fog magyarázni, ahogy neki tetszik. Csáky István megkötötte az „örökbarátsági szerződést** Jugoszláviával, amelyet a Simovics-pucs- csal nem a magyarság, hanem Jugoszlávia rúgott fel.

Amikor jön, az Országházban még áll Teleki ravatala, a Lánc­hídon már vonulnak Hitler páncélosai és a kormányzó asztalán ké­szen a hadparancs: „Előre az ezeréves déli határokra!“

Bárdossy olyan belpolitikai helyzetben lép be a magyar törté­nelembe, amikor tulajdonképpen adva van minden. Az egységes nemzeti közvélemény követeli a Délvidék visszacsatolását. Ebben a vonatkozásban belpolitikai ellenzék nincs is. Most egy feladat van: minél nagyobb fegyveres készenlét, minél teljesebb nemzeti egység.

A politika történelmében talán nincs rá példa, hogy államférfit két olyan végzetesen különböző alkalommal igazoljon a nemzet, mint Bárdossy Lászlót. Először amidőn jött s majd amidőn ott állt a népbíróság előtt, hogy a — nem önmagáért, de hazájáért elmon­dott védőbeszédével ismét az ország legnépszerűbb emberévé váljon.

— Elképzelhető-e, — kérdezi szinte önmagától a népbírák előtt— hogy az a nemzedék, amely e tények tudatában élt, elháríthatta volna a magyarlakta területek visszacsatolását, mert az német-olasz állásfoglalás eredménye volt. Ezt a kérdést komolyan felvetni sem lehet.

Midőn Bárdossy László 1941 április elején Magyarország mi­niszterelnöke lesz, nincs egyetlen magyar sem, aki ne helyeselné a revíziós politika békés vagy akár fegyveres megvalósítását. Csak egy ötszázezer főnyi nem magyar kisebbség gyűlölete suttogja még mindig, hogy nem szabad Hitlerrel együtt menetelnünk. Chorin Ferenc és a budapesti nagy iparbárók azonban ekkor könyörögnek a kormányzónál, hogy ne álljon ellent Hitler követeléseinek, mert ha a németek megszállják Magyarországot, akkor a magyarországi zsidóságot deportálják. Ugyanekkor azonban erről az oldalról már elhatározták a magyar háború szabotálását is.

Macartney professzor azt írja Bárdossyról, hogy a magyar po­litika legjobb embere volt Londonban, aki a legtöbb szimpátiát szerezte Magyarországnak. Most mégis úgy érkezik a magyar poli­tikába, mint — németbarát. Pedig Bárdossy csak magyar realista és hű magyar. Amidőn a nyugati hatalmak a müncheni egyezmény­ben mégcsak meg sem említik a felvidéki magyar igényeket, amidőn Anglia, Franciaország szeretett gyermekei, a kisantant hatalmak versenyt rohannak Hitler kegyeiért, akkor Bárdossy egyszeriben a magyar nép lelkiségének kifejezőjévé válik. A népek országútjára dobott Magyarországnak nincs más választása, mint azokkal haladni, akik le akarják rombolni a versaillesi rendszert. S ha pedig ezt így parancsolja a végzet, akkor tennünk kell ezt teljes lélekkel, egész erőnkkel és teljes akaratunkkal.

— Minden ország annyit ér, — mondja Bárdossy — amennyi erőt és egységet jelent. Éhez képest haszn^jálc fel eszközként vagy várnak tőle aktív támogatást a do ut des alapján, a maguk politikai céljainak érdekében. A gyengék és elesettek nem számítanak. Javai­kat elveszik vagy megosztoznaik rajta. Más eshetőség nincs. A világ nem szamaritánus intézmény.

Amikor a határokon már a szovjet rém vörös karmai nyúlnak Magyarország felé, akkor írja talán e sorokat:

„Az élet nem engedi meg, hogy mikor rólunk és sorsunkról van szó, egyszerűen kiálljunk a játékból s megvárjuk mi lesz a küzde­lem eredménye. Csak a balgák áltathatjálc magukat azzal a rövid­látó bölcseséggel,'hogy nem kell egyebet tenni, mint mindig az erő­sebb mellé állani. Mintha előre tudni lehetne, ki lesz az erősebb s a fordulatok idején a gyáva átsettenkedés a másik táborba nem idézné fel előbb-utóbb kétszeresen azt a veszedelmet, amelyet el akarnak kerülni. Amelyik nemzet nem bízik önmagában és egysé­gének erejében, abban nem bízik senki."

A budapesti Kerepesi-temetőben 1941 június 22-én avatják Göm­bös Gyula síremlékét. Mikor felhangzik a Himnusz s a kormányzó képviseletében megérkezik Bárdossy László miniszterelnök, egy pil­lanatra félre szólítja a sajtófőnököt:

— A német véderő ma hajnalban megtámadta a Szovjetuniót!Az örökség, amit Bárdossy kapott, íme ez: a világháború elérte

a magyar határokat.„A magyar nemzet szempontjából — állapítja meg a texasi

cowboy-műveletlenség és tehenész^szellem mátraverebélyi vigéc- lélekkel kevert ,amerikai ezredese' — Bárdossy mindenesetre a leg­nagyobb bűnösök közé tartozott, mert nemzetét hamis ürügyekkel sodorta háborúba, mert bombáztatta saját városukat, hogy mester-

= 5•o aj o§ O iI -ö 5

A « ?

'5 I §l - í o a > « *o

ü >2 ‘S

V g oS I ^

■5;* t íí :; ~ w o -í:

IIo =>t:* Ő e

<l) « k. aí: 5 5

sí'gesen .incidenst' csináljon'* — írja a cipőpertliügynöki nívó kép­viselője, Himler Márton — a legkiválóbb européerről, Bárdossy Lászlóról.

Mesterséges ürügyekkel sodorta háborúba Magyarországot? ö bombáztatta Kassát? Elsikkasztotta Molotov táviratát, amelyben a kegyes szovjet külügyér büntetlenséget ígért Magyarországnak, amennyiben nem avatkozik be a szovjetellenes német háborúba

De lássuk csak: mit mond erről maga Bárdossy László a nép- bíróság előtt.

„Charanov budapesti szovjet követet nagyon meglepte, mikor Vörnle János külügyminiszterhelyettes csak azt közölte vele, hogy a diplomáciai viszonyt megszakítja. Beismerte, hogy hadüzenetre volt elkészülve.

Mikor a német követtel a diplomáciai viszony megszakítását közölték, a követ csak annyit jegyzett meg:

— Ez a legkevesebb, amit megtehetnek!Az olasz követ kormánya utasítására közölte bizalmasan és

barátilag, hogy a magyar hadüzenet elmaradása nemcsak Berlinben, de Rómában is kínos benyomást keltett.

A magyar kormány mégsem adta fel a reményt, hogy egyelőre ne kelljen túlmennie a diplomáciai kapcsolatok feladásán. Meg is mar radhatott volna ideig-óráig ezen az álláspontján, ha a budapest— körösmezői vasútvonalat, majd ezt követőleg Kassa városát szovjet felségjelet viselő repülök nem bombázzák. Az első bombázás Rahó és Tiszaborkút között június 25-én, éppen azon a napon történt, mikor három nap késedelemmel megérkezett a moszkvai magyar követ még június 22-én feladott távirata: a szovjet külügyi népbiztos az ,események gyors ütemére tekintettel' arra kér választ, Magyar- ország semleges kíván-e maradni vagy sem? Erre válaszolni, tech­nikai nehézségektől eltekintve már csak azért sem lehetett, mert a szovjet követ Pesten erre három nappal azelőtt már megkapta a választ. Magyarország a diplomáciai viszony megszakításával már legfeljebb úgynevezett ,nem hadviselő fél' lehetett. Semleges, ki mindkét hadviselő felet egyformán kezeli, már nem. A Szovjet erről június 22-én már a rádióból is értesülhetett. Nekünk tehát választ már nem kellett adniink.

A szovjet népbiztos által a magyar követhez intézett kérdésnek nem is volt más célja, mint azonnali színvallásra bírni Magyarorszá­got, hogy ezzel a szovjet kormány is szabad kezet kaphasson velünk, illetve a területünkön át felvonuló német seregekkel szemben. Ha

a mágyar kormány mégis azt válaszolta volna, hogy a semlegességet fenn kívánja tartani, de aztán háborúba kényszerül, a megszegett nyilatkozat valóban felonia lett volna a Szovjetunióval szemben.

A távirat érkezése napján bekövetkezett bombázás beleillett az események rendjébe. A bombázás azt jelentette, Moszkvában elinté- zettnek vették Magyarország háborús csatlakozását és a szovjet légi­erő ennek megfelelően lépett fel. Ha a magyar kormány még mindig azt remélte, továbbra is időt nyerhet, ezt a reménykedést Kassa június 26-án bekövetkezett bombázása végleg meghiúsította.

E búnpör egyik tanúja, Tanai István külügyminiszteri titkár ügyészségi kihallgatásául az állította, hogy ő jóval később, 1944-ben Moszkvában írásos dokumentumot látott arról, hogy a bombázó gépek át voltak ugyan festve, de valóban szovjet felségjelvényeket viseltek. Ua az eddigi semmivel sem igazolt feltevés, hogy a kassai bombázást német kéz rendezte, igaznak bizonyulna — ez bizonyítaná legjobban Magyarország kényszerhelyzetét! Ha a némete^ ilyen súlyos kényszerítő eszközöktől nem riadtak volna vissza, akkor a cél érdekében még súlyosabb eszközökre is képesek lettek vodna.“

(Hungária, 1955 június 1)

A második világháború történelmének legtisztább magyar kor­szaka az a másfél év, amely alatt Bárdossy László áll a magyar kor­mány élén. Nincs kétség, nincs félreértés. Egyenes, tiszta jellem, aki majdnem szokatlan a politika piszkos áradatában, vezeti most a népét abba az irányba, amelyet Isten és a sors parancsolt.

Az OSS és a vele kapcsolatos népbíróság az ő számlájára írta az orosz, angol, amerikai hadüzenetet. Azonban a népbíróság előtt maga Bárdossy mondotta, hogy mindezeket azért nem terjesztette a parlament elé „idejekorán**, mert a parlament minden pártja egy­hangúlag szavazta volna meg azokat s így a nemzet lett volna fele­lős. 0 inkább magára veszi minden politikai párt „bünét“, hogy büntelennek lássa a nemzetet.

Hiszen, akkor amidőn a magyar hegyidandár nagyszerűen küzd a bolsevista ellenség ellen, amikor egész Magyarország lélekzetfojtva lesi a szovjet hadszíntér eseményeit, Bárdossy Lászlónak és a „fa- siszta“ magyar kormánynak tapsolnak azok is, akik később alá­írják Bárdossy halálos ítéletét.

Maga Sulyok Dezső, Imrédy Béla népügyésze, az úgynevezett ellenálló írja a szovjet hadüzenettel kapcsolatban:

ülésen nagy számmal jelen volt a kormánypárt, a nád- pártok, a kereszténypárt, a Felvidék, Kárpátalja és Erdély képvise­lői, a kisgazda, szociáldemokrata és Rassay-Párt. Személy szerint jelen voltak Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla és Peyer Ká­roly. A javaslat ellen senki nem szólalt fel, senki nem szavazott ellen e. .

Már nem miniszterelnök, nem kormányfő, amidőn egész Euró­pára ráborul a háborúvesztés sötét réme. A budai Vár utcáin sétál­gatva keserves szavakkal mondja el egy barátjának:

— Az a tény, hogy a nyugatiak maguk mentek tárgyalni a bol- sevista állam fejéhez és a háború két legfontosabb konferenciáját orosz érdekterületen, illetve Ázsiában Krímben és Teheránban ren­dezték meg, számomra szimbolikus erejű. Képzeld el, hová jutott volna Nyugat és a kereszténység, ha egy Uabsburg-uralkodó, egy francia király vagy német-római császár török területre ment volna, hogy a szultánnal egyezkedjék. A középkor és újkor is ismert nagy királytalálkozókat De azt, hogy keresztény államfő, keresztény nagyhatalom feje ázsiai pogány fejedelmet látogasson meg anélkül, hogy az előzőleg nála személyesen tisztelgett volna, soha a történe­lemben nem fordult elő. Végzetesen veszélyes iskolát kezdett el ezzel Roosevelt, akit én — magunk között maradjon — századunk együc legkárosabb államférfiának tartok.

Itt idegesen simítja le a halántékára fekvő, ezüstös hajfürtjeit. Amit ezután mond, kihagyások nélkül írom ide egykori feljegy­zéseimből:

— Tudod-e, mit jelent az, hogy Európa ma megalázkodik Ázsia előtt? Tudod-e, mit jelent az, hogy a súlypont lassan átcsúszik az Ural túlsó oldalára? És az amerikai fegyverekkel Európa szíve felé törő hordák nagyrésze már arcberendezésében, nyelvében is maga a tiszta Ázsia? Ha ezt a háborút mi elveszítjük, semmiféle angolszász diplomácia meg nem akadályozza, hogy az oroszok el ne nyeljék Kínát és a bolsevimus ne kapjon egy tisztára keleti arcot. Kevés érintkezésem volt Kelettel. Ismertem egy-két igen szimpatikus kínai diplomatát, akik nyúlánk, elefántcsontfaragású alakjukkal valóban egy régi kultúrának voltak képviselői. De azért, ha arra gondolok, hogy ötszázmillió kínai és maláj egy napon kitűzi a bolsevista vörös csillagot csak a hátam borzong. . . Sokszor elképzeltem már, mit jelentene az, ha egyszer ezek az ismeretlen keleti százmilliók, akik­nek az írását sem érti a fehér ember, egyszer valakinek az ösztön­zésére felkelnének az eiirópai kultúra ellen és egyszerre kiélnék

minden elszorított kisebbrendűségi indulatukat. Tisztában vagyok vele, hogy Magyarország helyzete egy német győzelem esetén sem lesz rózsás. A mai német államberendezés nagyon sok veszélyt rej­teget magában a szomszédos kisebb népekkel szemben. Én mégis — ha a veszélyek közt kell választani — európai maradok. .. Európai és keresztény, hiszen vannak napjaim, mikor a most kezdődő be­szakadás résein át Ázsiáig látok. (dr. H. 1.)

BARDOSSY KIVÍIGZÉSE

Bárdossy Lászlóról nem kell legendát írni. A magyar martyro- lógiát ő írta a saját életével.

A népbíróság előtt a „gyáva“ Bárdossy maga kérte, hogy az ítéletet mielőbb hajtsák végre rajtja. A nagy védőbeszéd magassá­gából úgy válaszolt az OSS-patkányoknak és a népbírósági tárgyaló­teremben zajongó csőcseléknek, mint senki más. „Bárdossy LászJó— írja az OSS magyar osztályának főnöke — egy vabankot játszó és a játszmát elvesztett államférfi benyomását tette az emberre."

S ez a vabankot játszó államférfi, akinél hősiesebben nem visel­kedett senki, úgy van feltüntetve az OSS aktáiban, mint aki fél hazamenni. Az embergyalázó kommimista ügynök — aki amerikai egyenruhát és nem sarló-kalapácsos jelvényt viselt — úgy állítja be az eseményeket, mintha Bárdossy nem a nemzetközi jog alapján, hanem gyávaságból tiltakozott volna kiszolgáltatása ellen.

— A francia miniszterelnök állva hal meg! — kiáltja hóhérai szemébe Laval, miután a súlyos ciankáli-mérgezés után, széken ülve akarják agyonlőni.

De hogyan hal meg egy magyar miniszterelnök?„A kivégzőosztag késve érkezett — írja ,Itél a történelem*

című riportsorozatában Oláh György, aki Bárdossy Lászlóné által külföldre mentett jegyzőkönyvek és személyes feljegyzések alapján állította össze a Bárdossy-per drámai történetét — nem katonákból állott, mint előre mondották, hanem egy fegyelmezetlenül csörtető, zajos fogházőrcsoport vonult fel. A késedelem nem tűnt fel nekik, de a város már aznap megtudta az okát. A kormány katonaságot ren­delt ki az egyik laktanyából a kivégzésre. A kirendelt katonai osz-

lafi parancsnoka, egy fiatal hadnagy, csak hajnalban tudta meg, hova szól a parancs. — Erre nem vállalkozom — jelentette ki.

Sokáig folyt a vita, hogy honnan szerezzenek hóhérokat. Végül IS az önként jelentkező új fogházőrökre esett a választás.

A dermedten ébredő város tudta, ma végzik ki Bárdossyt ősz óta azonban sokat változott a világ. A vetkőztetések, a zárt kocsikon szaladgáló NKVD tevékenykedése dermettebbé tette a lelkeket. Csak a templomok teltek meg imádkozó emberekkel. Az ostrom után, romok között, az idegen megszállás alatt élő, sokat szenvedett vá­rosban ez is nagy színvallás volt.

A kivégzőosztaggal érkezett polgári hivatalnokok odaléptek Bár- dossyhoz:

— Menjünk, kérem!A Markó-utcai fogház udvarán lejátszódott kivégzésekről sokat

írtak már. Tudunk emberi bestiákról, körúti divatdámákról, kik he­teken át minden alkalommal kiharcolták maguknak a belépőt és a rongyokban fázó főváros telén remek prémbundákkal, ékszeresen tolakodtak az első sorba, hogy vért láthassanak s vérző holttesteket.

Bárdoissy — folytatja a tudósítás — a szokottnál is büszkébben emelte fel a fejét, mikor a várakozók elvtársi utasításra gyalázkodni pfujjozni kezdtek: — Pfujj! Tömeggyilkos! Uszító! — ilyeneket kiáltoztak. (Vájjon nem Himler Márton kiáltotta ezt?)

Nem csodálkozhatnánk, — írja tovább a Magyarok Ütja — ha egyszer majd odahaza egy megrendült néző feljegyzéseire akadhat­nánk, aki e pillanatokról azt írta be saját naplójába; ,Bárdossy sá­padtsága világított és haja körül is szokatlanul világítani kezdett az ezüstfény.*

Az ítélet felolvasása után megkérdezték, kívánja-e, hogy a sze­mét bekössék. Intett, hogy nem. Nem köttette hátra kezét, nem is kulcsolta össze görcsösen. Ajakrándulás nélkül állott, a pátertől elbúcsúzva, a kivégző szakasz elé. Mikor azok a fegyvert felemelték, a nézőközönségből megszólalt egy hisztérikus hang:

— A papot is! A papot is!Több rekedt hang csatlakozott hozzá, hogy a papot is agyon

kell lőni. A Kis Újság, a kisgazdapárt lapja azt írta; sápadt volt, de bátran halt meg. A szocialista és kommunista újságok egyszerre kezdték okádni a gyalázat lángját a halottra. Az ország népe már ebből megtudhatta, hogy a sortűz pillanatában valami rendkívüli történt.

Bárdossyné egyik rokona, aki nem kapott belépőjegyet, a fog­házkapu körül ólálkodott, ö beszélte el először, micsoda őrjngő fel­

háborodással áradtak ki a hatósági emberek, ügyész, kommunista pártmegbizottak, a szavalókórus söpredéke. Rettentő lealázó sérelem ült az arcukon. Fel kellett volna akasztani! Nem így kellett volna végezni vele! — kiáltozták.

Mert Bárdossy, mikor ott állott a nézöközönséggel szemben, be- kötetlen szemmel, fölemelt fővel várva a golyókat, a sortüz elcsat- tanása előtt fél pillanattal magasra emelte két kezét és csengő han­gon, érthetően kiáltotta, hogy a zárt udvarfalak között is visszhan­gozzék és mindenki meghallhassa:

— Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!

•í*

És Bárdossy haláláról fennmaradt még egy hiteles dokumen­tum. Vitéz Endre Lászlónak a családjához írott naplószerű levele, amelyben a szintén halálraítélt Endre László leírta Bárdossy László kivégzését.

„Bátran és férfiasan halt meg. Nem engedte, hogy vezessék a vesztőhelyre, és hogy bekössék a szemét. Mielőtt a sortűz eldördült azt mondta: .Mentse meg az Úristen Magyarországot ezektől a ban­ditáktól.* A banditák ott álltak körötte s mikor Bárdossy elbukott, meg akarták rugdosni a holttestet. A fegyőrök beavatkozása men­tette csak meg ettől. Behallattszott a cellánkba az elvonuló közön­ség diskurálása.' Zsilinszkyt nem engedték beszélni, háborogtak.

Batthyány Lajos után 97 év után a második magyar miniszter- elnök is bevonult a nemzet vértanúinak sorába. A mai sétánál már hiánjrzott kedves, mosolygós arca. Idelent űr támadt utána, de már­tírhalála épületkő az új Magyarország feltámadásához, felépítéséhez. Minél többen leszünk, annál biztosabb lesz az új épület Egy perces néma felállással áldoztunk cellánkban emlékének."

Bárdossy tragédiája fölött azután megszólal végül a volt nép- Ügyész, dr. Sulyok Dezső is, aki Magyar tragédia című filoszemlta beállítottságú könyvében ezeket írja a Bárdossy-perről:

„Az ügy vezetése abban a mederben ment, mintha Magyarország történelme 1919-től kezdve egyetlen kolosszális bűncselekményből állott volna, melynek tettese a magyar nép, áldozata pedig a zsidó nemzeti kisebbség volt. A kormány tapintatlansága folytán Bárdossy ügyében zsidó volt a tanács elnöke, az ügyész és a népbírák túl­nyomó része. A tárgyalás szellemi színvonala azonban oly alacsony volt, hogy Bárdossy fölénye magasan kiemelkedett bírái és vádlói felett. Az ügy erkölcsi győztese határozottan 6 m aradt. . . A közön-

•s6gben az a meggyőződés alakult ki, hogy 1919 tért vissza; most megint a zsidók ölik a nemzsid6kat.“

Bárdossy Lászlót ma már nem tudja meggyalázni emberi hata­lom. Ügy él a nemzet szivében, mint Szálasi mellett a legtisztább magyar, legigazabb ember, a legmagasabban kiemelkedő vértanúja a mártírok hazájának: Magyarországnak.

A h a l Al e l ő s z o b á i

Bárdossy kivégzése mélyen megrendítette az egész országot s a szovjetorosz szuronyokra támaszkodó koalíciós kormány talán ek­kor érezte először, hogy milyen óriási szakadék tátong az erőszakra felépült új rendszer és a magyar népmilliók között. A tiltakozást, a letartóztatottak iránti szimpátiának demonstrálását megtilthatták, de a szánalmat, a szemekben és szívekben ülő könnyet és bánatot azonban még Péter Gábor pribékjei sem tudták megtiltani. Tehát fokozódott a terror. Az újságok újabb hazugságokkal léptek a kö­zönség elé és újabb rendszabályokat hoztak a zsúfolt börtönökbe. Az ostor mindig a hálóba került embereken csattant s a magyar nép szimpátiamegnyilatkozásának hátrányait is azok érezték, aídk a börtön falain belül voltak. Bárdossy László kivégzése után meg­kettőzték az őröket és megszigorították a börtönrendet. Elcsapták a kommimisták által odavezényelt Alföldi nevű börtönparancsnokot, aki kommimista és zsidó volta ellenére is emberségesen bánt a fog­lyokkal. A szigorítási mimkára egy régi fogháztisztviselőt, Várnagy börtönfőhadnagyot jelölték ki, aki hogy állását mentse, minden­képpen Iparkodott eleget tenni megbízd embertelen kívánságainak. Átcsoportosította a foglyokat és minden második zárka elé a Kom­munista Párt által kiküldött felügyelőt helyezett el. Szigorú ellen­őrzés alá vette a régi fegyöröket, akik erősen szimpatizáltak a régi nagy nevek viselőivel. Közvetlenül az ügyészségi átjáró melletti tizes zárkában helyeztöc el Imrédy Bélát, Hellebronth Vilmost és Fiala Ferencet. A kilencesbe Szakváry Emilt, Kolosváry-Borcsa Mi- hál3rt és Jaross Andort. Az elsöemeleti fol3rosó egyik sarokzárkájában várták a bosszú beteljesedését Hubay Kálmán, Reményi-Schneller Lajos, Szász Lajos és Szombathelyi Ferenc. A valamikor négysze­

mélyes közös zárkába zsúfolták össze Antal Istvánt, Rácz Jenőt, Ruszkay Jenőt, Tárczay Felicides Románt, Baky Lászlót, Endre Lászlót, Rajniss Ferencet és még kilenc társukat. Az egykor raktár- helyiségnek szolgáló és csak parányi ablakkal ellátott hatos cellában kellett utolsó napjaikat tölteniök — a puszta földön — Gaál Csabá­nak, dr. Gera Józsefnek, Kassay Ferencnek, báró Kemény Gábornak, Elndre Lászlónak, Omelka Ferencnek, Pálffy Fidél grófnak, Vajna Gábornak, majd később az oroszok által felmentett és Budapestre hazaszállított Hindy Ivánnak, Budapest védőjének is.

A Markó-utcai fogház előtt a foglyok hozzátartozói várták a ritka beszélőket vagy próbálták bejuttatni az utolsó garasaikból vásárolt élelmiszercsomagokat, amelyek javarészét, ületve legjobb részét, az ellenőrzés során az újdonsült őrök kivétel nélkül ellop­ták. A Kommunista Párt mindenen rajta tartotta a szemét, mindent ellenőrzött és központi utasításra többízben előfordult, hogy a be­járat előtt sorbanálló asszonyok csoportját kommunista suhancok támadták meg. Kiverték a kezükből a csomagokat, összetaposták azok tartalmát és a legmocskosabb szavakkal illették a szerencsét­leneket. Sajnos nemcsak a kommunista, hanem a szociáldemokrata és kisgazdapárti lapok is úgy írták meg ezeket a szégyenletes dol­gokat, mintha éizok a sorbanálló és hozzátartozóik szenvedését eny­híteni akaró asszonyok viselkedése miatt történt volna. Ennek az lett a következménye, hogy Ries István igazságügyminiszter „átme- netileg“ betiltotta a beszélőket és az élelmiszercsomagok beküldését. Ezekben a súlyos napokban a még szolgálatban lévő régi fegyőrök segítettek a foglyokon. Többen voltak, akik felkeresték a hozzátar­tozókat és állásuk és szabadságuk kockáztatásával élelmiszert és üzenetet hoztak kívülről. Ök jól látták, hogy milyen irányba fordult a magyar igazságszolgáltatás kereke és nagyrészük mindent elköve­tett, hogy könnyítsen a foglyok szenvedésein. De az örökké szima­toló és fontoskodó újdonsült fegyőrök, egymásután jelentették fel a régieket, akiket lassan leváltottak.

A háborús főbünösökkel zsúfolt cellasor túlsó oldalán volt a törvényszéki folyosó, amelynek betört ablakai mögött reggeltől estig ott ácsorgott az ebben az időben oly hírhedt dicsőséget szerzett és Kiár Zoltán utasítására dolgozó társaság, amelynek tagjai zsebük­ből előhúzott kötelekkel integettek a szembenlévő zárkák lakóinak. Ez a gyülevész társaság már eleve tisztában volt a meghozandó íté­letekkel és tudta, hogy Bárdossy László kivégzése csak nyitánya volt a még ezután bekövetkező véres színjátéknak.

NA, JÖJJÖN IMRÉDY

A második nagy per — amelyet ugyancsak a Zeneakadémia M.i^ytermében tartottak meg a budapesti gettó asszisztálása mellett

az Imrédy-per volt. A per folyamán felkereste őt ügyvédje és közölte vele, hogy a nemzet érdekében szükség volna új pénz beve­zetésére, amely pótolná a mesterségesen tönkretett és elértéktele­nedett pengőt. Az ügyvéd nem nevezte meg megbízóit, de a börtön- ifíazgató jóváhagyásával papírt és írószerszámot adott Imrédynek, hogy munkáját elvégezhesse. A megbízás nyilván felsőbb utasításra történt, hiszen Imrédy pénzügyi kapacitása messze túlszárnyalta azokét, akik annakidején Magyarország pénzügyit intézték. Imrédy ehhez a munkához is a tőle megszokott alapossággal és lelkiismere­tességgel fogott hozzá. Közben folyt a per és azután halálra ítélték. A halálos ítélet után ismét megjelent az ügyvéd és közölte Imrédy- vel, hogy minél előbb fejezze be munkáját, mert attól függ élete. Imrédy tovább dolgozott s hogy koncentrálni tudja gondolatait, arra kérte zárkatársait, hogy amíg elaborátumát elvégzi, addig lehetőleg ne beszélgessenek. Egymás után teltek meg a papírlapok Imrédy Béla apró, jellegzetes gyöngybetüivel és két hét alatt majdnem száz írott oldalon oldotta meg a reábízott feladatot. Mikor elkészült — február 26-án — üzent ügyvédjének, aki szokatlan pontossággal jelent meg és átvette a munkát. Búcsúzóul még közölte Imrédy Bélával, hogy munkája döntő szerepet játszik majd a kegyelmezési aktusnál. Más­nap — február 27-én — délután négy órakor kinyílt a zárkaajtó és a küszöbön ott állott Németh kommunista őrmester s mindössze ennyit mondott:

— Na, jöjjön Imrédy. . .Imrédy eltávozott s negyedóra múlva visszatért. Az ügyészségen

kihirdették előtte, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök elutasította kegyelmi kérvényét és ezért másnap reggel kivégzik, A legnagyobb lelkinyugalommal összecsomagolta kevés holmiját, elbúcsúzott két zárkatársától, Hellebronth Vilmostól és Fiala Ferenctől és mind­kettőjüktől bocsánatot kért, hogy a többhónapos együttlét során néha idegesen viselkedett.

Imrédy Bélát másnap — 1946 február 28-án — a Markó-utcai fogház udvarán a kivégzéseknél szokásos tömeg mocskolódásai köze­pette agyonlőtték.

Pár év múlva a börtönbe került, de 1946-ban még nagy szere­pet játszó kisgazdapárti politikusok még elmondották, hogy Imrédy Béla a börtönben is zseniálisan oldotta meg a reábízott feladatot.

Pénzügyi tervét ügyvédje egyenesen Rákosi Mátyáshoz vitte — mert6 volt a titokzatos megbízó — aki Vas-Weinberger Zoltánnal, a Kommunista Párt gazdasági szakértőjével és Gordon akkori pénz­ügyminiszterrel — aki később óriási összeggel Svájcba disszidált — gondosan áttanulmányozta, majd végrehajtás céljából kiadta a pénz­ügyi szakértőknek és 1946 augusztiis elsején megjelent az új magyar pénzegység, a forint — mint Rákosi Mátyás alkotása.

IMRÉDY PERE ÉS KIVÉGZÉSE

Vitéz ómoraviczai Imrédy Béla egész bizonyosan nem volt az a személy, akiért a fordulópontra érkezett 1938-as Magyarországon sokan rajongtak volna, midőn a politikai porondra lépett. „A nyílt nácizmust, — állapítja meg az OSS törpe Haynauja — csak opor- tunisták (egy p-vel) bolondok és a csőcselék vallották. Imrédy sza­lonképessé tette ezt az országban.”

A jobboldal egyrésze „liberális bankárnak” vélte, hiszen a Ma­gyar Nemzeti Bank igazgatója volt és közismertek voltak angol kap­csolatai. A baloldal szintén a „kapitalistát” gyűlölte benne, holott törvényes fizetésén kívül soha nem rendelkezett semmiféle vagyonnal.

Macartney professzor azt írja róla:„Imrédy Béla figyelemreméltó képességekkel rendelkezett. Égő

szelleme, sovány alakja és arca, kiugró orrával Savonarolára emlé­keztetett. Nagy szellemi és intellektuális képességek fűtötték. Fi­nom, éles felfogó képesség, nagy olvasottság, alapos tudás, zenesze­retet, művészetek iránti fogékonyság és rendkívül mély, feltétlenül őszinte vallásosság jellemezte. Megvesztegethetetlen volt, közömbös gazdasági és testi élvezetek iránt.”

A jeles angol professzor talán csak abban téved, hogy Imrédyt: „emésztő személyi ambíció fűtötte” s talán helyesebb lett volna úgy fogalmaznia, „emésztő nemzeti ambíció” hevítette.

Imrédy Béla maga is ahoz a trianoni nemzedékhez tartozott, amelyhez Teleki Pál, Gömbös Gyula, gróf Csáky István és olyan Bok mások a mártírok közül. Imrédy Béla, a maga közgazdasági síkján tudta, hogy el fog érkezni az óra, amelyben meg kell harcolni a trianoni hatalmakkal. Később sokan szemére vetették neki, hogy ő

ftílelős a deflációért, amelynek következményeit megszenvedte a ma- r.yar társadalom. Azonban a pénzpolitikai elgondolása mögött ko- rintaem a „bankár” állt, hanem a magyar szociálpolitikus és pénz­ügyi szakember, ö tudta, hogy egyszer eljő a nap, amidőn a Magyar Nemzeti Bank kínosan gyűjtött, őrzött tartalékait be kell vetni a halaszthatatlanná vált nagy szociális programm megvalósítására vagy — elődje, a Darányi Kálmán által meghirdetett győri fegyver­kezési programm — megvalósítására. S Imrédy Béla, éppen mint pénzügyi szakember, látta azokat az óriási eltolódásokat, amelyeket a liberal-kapitalizmus a magyar dolgozó nép kárára végrehajtott. Akármennyire is a hideg páncéltrezorok világában élt, ő tudta leg- jobban, hogy a gazdasági és nemzetgazdasági egyensúly ijesztő fel- billenése egy népi kisebbség javára nem tűrhető és nem viselhető el, különösen azóta, hogy a keleti határokon Sztálin hirdeti a vörös progressziót és a nyugatiakon a német nemzeti szocializmus építi a maga sajátos világát.

Nem volt többé fenntartható az akkori Európában például egy olyan intézmény, amelyet Magyarországon szeszkartellnek neveztek. A szőlő és gjnimöles termelő Magyarország egész jövedelmét 17 csa­lád élvezte. Minden pohár borral, amit elfogyasztott a munkában fáradt magyar, minden szem krumplival amelyet beszállítottak a szabolcsi szeszfőzőkbe, minden üveggel, amelyet külföldre exportál­tak, ennek a tizenhét nem magyar családn£ik adózott Magyarország népe. És mindez történik úgy, hogy hiába a finánc ébersége, évente— mert ez derült ki később — s z á z millió pengőt sikkasztottak ki adóeltitkolások révén a magyar államkasszából a Fellnerek és a töb­biek, akik a szeszmonopólium urai voltak. Imrédy Béla látta, hogy egyedül ebből a sok tíz és tízmilliókból évente legalább két nagysze­rűen felszerelt magyar páncélos hadosztályt lehetne hadvonalba ál­lítani. Ezért államosította a szeszkartelt s ezért lett ő a második vi­lágháború egyik első számú „háborús bűnöse.”

Az a sötét és titokzatos hatalom, amely leigázta Magyarorszá­got, érezte, hogy ez nem nácizmus, hanem ennél sokkal több: ma­gyar szociálpolitika, amelyet boldogan valósítana meg Nyugat bár­mely országa. Az az uralkodó osztály pedig, amely a keleti szárma­zású iparbárók és a megvásárolt magyar arisztokrácia csodálatos szövevénye volt, érezte, hogy ez a pénzügyi zseni, a magyar Hjal- mar Schacht, a maga savanarolai igénytelenségével ki fogja venni kezükből az acélkartellt, gabonakartellt és mindazt a sok-sok trösz­töt és sok-sok kartellt, amelyet a felsőházi feudalisták és ipar-bárók szentszövetsége őrzött Magyarországon.

Ennek az Imrédynek buknia kell! — határozták el a terézvárosi kaszinókban, a Lipótváros expresszóiban és az arisztokrata urak szalonjaiban. Ez az ember ért hozzá, hogy nemzetét felszabadítsa az idegen pénzügyi jármok alól. Ennek az embernek pusztulnia k ell!

Imrédy Béla az, aki sok gyűlöletes és hazug nyilt szavazás után bátran és félelemnélkül bevezeti a titkos választások rendszerét.

Imrédy Béla 1938 november 2-án ott állt a Sándor-palota erké­lyén, hogy őt ünnepelje Budapest népe, mint a Felvidék visszaszer- zöjét. ö vezette az ifjúság fáklyásmenetét a Kormányzó elé. Az ő nevétől volt hangos a csehszlovák rabságból szabadult magyar fal­vak minden utcája, midőn a magyar királyi honvédség frissen fel- szerelet századai bevonultak a bécsi döntés által visszacsatolt terü­letekre.

A feudális urak és ipar bárók felsőházi Magyarországának ezt az Imrédy Bélát kellett megbuktatni, mert érezték, hogy mögötte a feltartóztathatatlanul szociális Magyarország menetel, amelyben már ott van a felvidéki magyarság, az alföldi kubikos, a budapesti gyári munkás, amely nem fogja többé tűrni — megnövekedett nem­zeti öntudatában — a szeszkartellek, a Fellnerek uralmát.

,,A miniszterelnök (Imrédy Béla) — írja Imrédy népügyésze Sulyok Dezső 1938 november 8-án jelentette be a Háznak a felvidéki területek visszacsatolását. . . Csak ezután történt meg a Kormányzó ünnepélyes bevonulása Kassára, november 11-én, amelyre hivatalos volt a törvényhozás is. Az utat, odavissza külön vonaton tettük meíj. Az egész utazás annak az összeesküvésnek megbeszélésével telt el, amit a kormánypárt tagjai Imrédy megbuktatására szőttek. A reak­cióban fogant és húsz éven keresztül abban élt magyar ellenforra­dalmi vezérkar — Sztranyavszky Sándorral, a reakciós nagyúr egyik utolsó példányával az élen — szembe fordult Imrédyvel, aki akkor szerintük valamiféle proletárjellegü náci uralmat akart megvalósí­tani.”

A valóságban azonban nem ezt mondták Imrédyvel szemben a felsőházi gondolkozás, alsóházi képviselői. A demokráciára, amelyet ő közelített meg, először Sztranyavszky Sándor kiáltotta:

— Ez a benesi szellem,Imrédj^ ugyan leszavazta a Ház, de g róf Teleki Pál tanácsára

a kormányzó ismét őt dezignálta miniszterelnökké. Kerülő úton kel­lett hát „likvidálni” a magyar szocialista, keresztény gondolat nagy államférfiát. Mint már említettük a feloszlatott szeszkartell pénzén jószimatú újságírók, guruló német márkákkal ellátott lipótvárosi riporterek járták a hitleri Német Birodalmat. S a pénz, a dunai dollár, vagyis a magyar pengő jó volt a német Bürgermeistereknek,

I. iiiK I (iiiyakönyvi hivataloknak is, amelyek végül kiállítottak valami I-iilri ^Hil)izonyítvány félét, hogy Imrédy Béla egyik dédszülője zsidó- ii/jii ina//i3Ú volt.

,.nK{9 februárban, — írja Horthy Miklós egykori kormányzó lúii l/obenfür Ungam' című emlékirataiban — Bethlen gróf közölte M-lrin, hogy egyik budapesti újság nyilvánosságra akarja hozni ImnVly zsidó származásának bizonyítékait. El akartam kerülni a bot- i;iiiyt és azért felkérettem Imrédyt a Várba. Mikor megmutattajn neki a bizonyítékokat, amelyeket Keresztes Fischer belügyminisz- irr szerzett be Csehszlovákiából és megkérdeztem őt: ,Hiteles-e az?’I /. olyan súlyosan érintette őt, hogy rosszul lett. Azután kérte tőlem í elmentését”

Más helyen már közöltük, hogy Imrédy előtt felmutatott iratok• ííyáltalán nem voltak hitelesek. Ezeket a szeszkartell pénzén rossz­illatú — sőt itt-ott kommunistagyanús újságírók — vásárolták korrupt náci polgármesterektől.

Ha majd a történelem egyszer valóban ítélni tud, valószínűleg megállapítja, hogy Imrédy Bélának volt egy nagy tévedése. Talán nem az ő tévedése vagy hibája volt, hanem sokkal inkább a kor­mányzó befolyása, amelynek hatása alatt elrendelte, hogy köztiszt­viselők nem lehetnek politikai pártok tagjai. Ezzel a sokat emlege­tett 3400 MF. számú rendelettel tulajdonképpen az egész magyar in­telligenciát és szellemi réteget kizárta a Hungarista Mozgalomból. Ennek a rendeletnek következményei semmi esetre sem voltak ör­vendetesek. Egyfelől a szélsőjobboldal azt mondotta, hogy Imrédy mindezt azért csinálta, mert „zsidó származású”. Másfelől a szel­lemi elit kirekesztése azt jelentette, hogy ennek helyére szabadon özönlöttek be a mozgalomba olyanok is, akiket vagy a kommunisták építettek be oda vagy pedig akiknek jelenléte a Hungarista Moz­galom magas erkölcsi színvonala következtében egyáltalán nem lát­szott kívánatosnak.

Vitéz Imrédy Béla, a Felvidék visszacsatolásának magyar mi­niszterelnöke, tehát megbukott. De Telekit, akit öngyilkossága miatt „ellenállónak” tartanak némélyek s akiről azt írja az amerikai OSS faji gyűlölettől égő ágense, hogy „gróf Teleky (y-al, noha a Teleki család soha nem használta az ,-y’-t) Magyarország akkori egyetlen tiszta államférfia” volt, sokkal inkább látta Magyarország egyik leg­súlyosabb problémáját, mint a bestiális antiszemitának minősített Imrédy Béla.

„Teleki Pál sokkal inkább antiszemita volt, mint Imrédy — mondja Sulyok Dezső és mindjárt idézi is Teleki beszédét, amelyben kijelenti, hogy fenntartja az — Imrédy kormány által beterjesztett

zsidójavaslatot, amelyet Imrédy alatt nem szavazott meg a parla­ment.

Egyetlen ország sincs Európában, még kevésbbé a világ többi részén — mondja gróf Teleki 1939 február 22-én — mely e tekin­tetben olyan nehéz helyzetben volna mint mi. Ezt a törvényjavaslat indoklása is megmondja. Az indoklásnak ezt a részét én írtam”

Imrédy Bélára ezekután csak az a szerep vár, hogy mint egy ki­sebbségi párt parlamenti vezére motorja legyen a nemzeti, antibol- sevista szabadságharcnak. Sokakkal együtt ö is látja azt a katasztrófa- politikát, amelybe majd a kállay-kettös viszi belé az egész nemzetet,

1943-ban költségvetés tárgyalása során mondja el Imrédy nagy beszédét a Kállay-kormány politikájával szemben:

— Kérdem, hogyan tudjon azonosulni a katona a kitűzött cé­lokkal, amelyekért véreznie kell, ha ugyanakkor odahaza talán ma­gának is éppen a bevonulás előtti napokban azt hirdetik magukat felelősnek feltüntető politikusok, hogy alkotmányellenes úton, rö- vidlátóan, elhibázottan viszik ki a hadsereget, tehát őt is a háborúba. A destrukciónak ezt a csimborasszóját elképzelni sem tudhattam volna. Amikor egy nemzet háborúban áll — folytatja Kállay Miklós felé fordulva — akkor a külpolitikai célok követése, vagy nem köve­tése tekintetében nincs helye sem a liberális elintézésnek, sem a könnyelmű elbagatelizálásnak, de még az aggályoskodó formalizmus­nak sem. A GyOSz és a szociáldemokrata szakszervezetek az igazi urak és felelős minisztérium mellett ők az igazi felelősek azért, ami­ért fennakadás mutatkozik a szénellátásban, amiért nem tud teljes kapacitásra felfutni hadiiparunk és amiért nem tud minden terme­lőeszközt és minden munkaerőt száz százalékig kihasználni gazda­sági életünk.

És aztán elkövetkezett 1944 március 19-ike. Pontosan az, ami­től a magyar nemzeti jobboldal akarta megóvni az országot, mivel tudta, hogy Hitler nem fogja tűrni, mert nem is tűrheti a „destruk­ciónak ezt a csimborasszóját”, amely a harcoló német és magyar hadseregek hátában uralkodik és amelyről fentebb Imrédy Béla beszélt.

— Ha Horthy annyira gyűlölte, miért nevezte ki miniszternek a Sztójay kormányba? — kérdezi az OSS gang-főnök vitéz Imrédy Bélától.

— Abban az időben nem volt abban a helyzetben — már nűnt a Kormányzó, hogy megtagadhassa a németek kívánságát.

Amikor március 19-én a németek bevonultak Magyarországra és Kállay Miklósné telefonon közölte Imrédyvel, hogy az ura veszély­ben van, mert a németek el akarják hurcolni, Imrédy dühös szóvál-

i/i.Hban kél legnagyobb politikai ellenfele védelmére. Magával Wesen- iiieycrrel közli, hogy ha ilyen metódusokat alkalmaznak, nem haj­landó velük szóba se állani.

Beszél azután Imrédy naplója £iz 1944 március 19-ike után tör- iciit kormányzói kihallgatásról is, amelyről már megemlékeztünk.

Mi hát az igazság? Az, hogy a németek — akiknek szükségük lett volna Imrédy Béla megbízható politikai tudására és felkészült­ségére — akarták ugyan, hogy ő legyen a miniszterelnök. Horthy Miklós pedig, aki — állítólag „gyűlölte” Imrédyt, — genteman-i gesztussal meg akarta kímélni őt attól a látszattól, hogy Imrédy hozta Magyarország nyakára a németeket, akiket lényegében a Kál- lay-politika szabadított el. Horthy Miklós kénytelen volt ráparan­csolni a nagybeteg Sztójayra, hogy vállalja a miniszterelnökséget, mert különben kormányelnök nélkül marad Magyarország. És Sztójay sem vállalta szívesen.

Imrédy Béla gazdasági csúcsminiszter lett a háborús kormány­ban, de nem azért, hogy az országot kifossza, hanem azért, hogy a zsidóktól lefoglalt vagyonokat megmentse a német SS és Heinrich Himmler-szerű üzletelő nácik elől.

„A népügyészség vádolja Imrédy Bélát — hangzik a Sulyok Dezső által fogalmazott vádirat — hogy miniszterelnöksége idején, 1939 január 13-án csatlakozott az antikomintem paktumhoz.”

Azóta ehhez a „háborús bűnhöz” legalább is látszólag, csatla­kozott az egész nyugati világ. Mr. Truman, Mr. Eisenhower, az an­golok jobb vagy baloldali kormánya, a franciák szocialista vagy degaulleista. kormányzata, Adenauer Németországa és — az egész még szabad világ'

„Imrédy 1940-ben megalakította a Magyar Megujulás Pártját, amelynek iránya a szélsőjobboldali világnézet hirdetése volt!” — mondja a vádirat további része.

S ha ez egyáltalán igaz, akkor a népbirósági jog fogalmazása alapján főbe kell lőni Mr. Eisenhowert, Mac Arthur generálist, McCarthy szenátort, az összes amerikai és angliai bolsevistaellenes po­litikusokat, katonákat, újságírókat, közéjük értve Walter Lippmant, Westbrock Peglert és magát Mr. Sulzbergert is, akikre ugyanígy mondhatja a Prawda, hogy — „jobboldaliak”.

Különös és megrázó, hogy Imrédy Béla fölött saját népügyésze, dr. Sulyok Dezső mondja el a temetési beszédet ekként:

„Kivégzése éppen úgy törvénytelen volt, mint BáLrdossy Lászlóé Szálasi-Szalosján Ferencé. Bárdossyt az 1848: III t. c. külön rendel­kezései miatt nem lehetett volna csak parlamenti bíróság elé állí- tanL Szálasi egészen bizonyosan nem volt beszámítható — mente-

■getődzik a lelkiismeretfurdalástól gyötört népügyész — Imrédy ellen pedig nem volt halálra szóló törvényes vád.”

Imrédy Bélát azok juttatták a Himlerék hóhér-kezére, akik leg­többet köszönhettek neki.

1945 május 29-én írja a mártír Imrédy Béla özvegye; Aschau községből az összes férfiaknak be kellett menni Kirchbergbe iratai­kat bemutatni. Ezután Kirehberg egyik utcáján megállt egy jeep Béla mellett és egy amerikai mellett a kocsiban ülő báró Weiss Al­fonz, akit a Mauthner csoportból Bécsben túszként tartottak az SS-ek, kérte Bélát, hogy szálljon be. Elvitték ebédelni. Aztán Boch- kor és egy amerikai CIC-ember kihozták, hogy táskáját összecsoma­golja, mondván, hogy egy hétre elviszik kihallgatni. Oly jóhiszeműek voltunk még akkor, hogy ezt félig meddig hihetőnek tartottuk, bár én megkérdeztem az amerikait, hogy hol keressem, ha nem jön visza. Azt mondta, hogy a CIC-nél. Aztán elmentek én soha többé nem láttam B élát. . .

A SZÁLASI PER ELŐZMÉNYEI

A régi magyar politikai élet sűrűn hangoztatott kiszólása volt, hogy a magyar szónoknak született, individualista s talán a legpo- litikusabb népe Európának. Ezt a kétségtelenül igaz megállapítást azonban csak addig hangoztatták a hatalom urai, amíg a nép be­hódolt a hatalom politikájának. De ha élni próbált állampolgári jo­gaival — amit egyébként évszázadokon át erősen akadályozott a nyílt választás — akkor azonnal megtörténtek az ellenintézkedések és a legkörmönfontabb huncutsággal terelték el a figyelmet a fontosabb politikai kérdésekről. A nyílt választást, — amely az egész világon Magyarországon tartott a leg^tovább — azonban már csak mester­séges injekciókkal lehetett életben tartani. De ezek az injekciók is hatástalannak bizonyultak és az Imrédy-kormány 1939-ben megvaló­sította az első általános titkos választásról szóló törvényt. A válasz­tások megtörténtek s azok legnagyobb eseménye a Hungarista Párt vezetése alatt egyesült szélsőjobboldali ellenzék óriási előretörése volt. Amíg a választásig mindössze három képviselője volt a mozga­lomnak, a titkos választások után ez a szám egyszerre ötvennégyre

dr. KolosiHÍrii Horcsa M ih ály , az Ors::<i<ios M a p y a r S n j 'ó k a m a r a e lnöke , oly Sok Icivcffzct t , hebör lönzölt hirUipirő í-l/n a m aoy itr ú j s á g í r ó r tn d m ár t í r ja .

K is2ü lp á l ln tIá k s (jolyó á lta l i ha lá lra ítélték.

émelkedett. A megrökönyödés és a meglepetés olyan óriási volt, ami újabb erélyes cselekedetre késztette a kormánjrpártot. Ha keressük ennek az eredménynek a hátterét, akkor látjuk, hogy a választások révén a széles magyar néprétegek új utakat kerestek. £rezték, hogy Európa óriási átalakuláson megy át és tudták, hogy a régi pártok nem képesek Magyarországon is végrehajtani azokat az új szociális követelményeket, amelyek nélkül nem lehet szó a megújhodó új Európához méltó új Magyarországról. Csalódtak a kormánypártban, a Kisgazda Pártban és nem utolsó sorban a Szociáldemokrata Páirt- ban. Ezen pártok korruptsága és helybentopogáaa nem nyújtott ga­ranciát a jövőre vonatkozólag. Mindenki érezte, hogy a nagy par­lagon összegyűlt vadvizeket valahol le kell vezetni. A kom m unizmust, illetve a marxizmust mint világnézetet és államformát a magyar nép elutasította magától, mint lelkiségétől teljesen idegen valamit. A vizek azonban tovább poshadtak és egy másik, a kommunizmuasal ellentétes mozgalomnak kellett jönnie, hogy végrehajtsa az állóvizek lecsapolását. Ilyen történelmi váltó időben indult el Szálasi t erenc Hungarista Mozgalma, amely a különböző Meskó Zoltán féle tehet­ségtelen önjelölt vezérek helyett 1938-ban Szálasi személyében kapta meg azt a vezetőt, aki minden régi politikai párttól, előítélettől és gazdasági érdekcsoporttól függetlenül vezette tovább a nép által megindított mozgalmat. A munkásság és a parasztság után szívós kitartással próbált behatolni az ország szellemi vezető rétegét je­lentő középosztályba, mert tudta, hogy a középosztály az ország agya és képzett szellemi réteg nélkül nem lehet átütő sikert elérni. A feladat nem volt könnyű, hiszen konzervatív középosztályunk sze­génysége ellenére is távol tartotta magát minden forradalmi tevé­kenységtől. Féltette állását és még nem érkezett el annak felismeré­séhez, hogy tanultságánál és műveltségénél fogva ő jelenti az or­szág gerincét. 1938-ban Szálasi Ferenc mozgalmának — ha még nem is nyíltan — olyan nagyszámú szimpatizánsa volt, ami megdöbben­tette az uralkodó rétegeket. De az új szociális Magyarország utáni vágyakozás erősebb volt a hatalomnál, amely lassan elveszítette a tEŰajt a lába alól és hibát, hibára halmozott. Mikor a Horthy-rend- szer politikai vezetői eszmei síkon gyöngének bizonyultak, akkor rá­tértek az erőszak -politikájára. Egymás után tiltották be a párt lapjait és a vidéken még a csendőrséget is felhasználták politikai céljaik érdekében. De ez mind csak olaj volt a tűzre. A mozgalom erősödött és 1938-ban az ügyészség vádat emelt Szálasi Ferenc el­len és az alsóbbfokú bíróságok után a Szálasi-ügy a legfelsőbb ma­gyar bíróság a Kúria elé került, amelynek Töreky tanácsa háromévi börtönbüntetésre ítélte Szálasi Feerencet. Kétségtelen, hogy ebben

u poliiikai perben a Kúria felsőbb sugalmazást kapott és hogy annak . iiK<‘clclmeskedett, elkövette a rendszer legnagyobb baklövését. Szá­ll i.ii Kerencből a rendszer mártírt csinált s a börtönbüntetése nem- iio^y caökkenetette volna, de egyenesen többszörösére növelte köve­ti számát. Az 1848-as szabadságharc bukása óta nem hoztak még Mii^íyarországon ilyen súlyos Ítéletet azért, mert valakinek más volt M politikai véleménye, mint az uralkodó rendszernek. Szálasi Feren-< rl az ítélet kihirdetése után a szegedi Csillagbörtönbe szállították cH amíg ott volt, addig ez a szürke komor épület volt a jobboldali magyar politika nagy szimbóluma. Helyettese Hubay Kálmán — a XX. század legjobb magyar szónokainak egyike — mint országgyü- lósi képviselő a mentelmi jog védelme alatt zseniálisan kihasználta a rendszer bíróságának ezt a helytelen ítéletét. Az akarva, nem akarva engedélyezett gyűlések mindegyikén tízezres tömegek jelen­lek meg és az 1939 évi pünkösdi választások óriási eredményét nem utolsó sorban a Töreky tanács ítéletének köszönhette a mozgalom. De hiába kapta meg Szálasi Ferenc nevével induló párt az összes szavazatok majd negyven százalékát — a mozgalom-ellenes hadjá­rat nemcsak foljrtatódott, hanem fokozódott is. Egymásután fosz­tották meg mandátumaiktól a párt képviselőit és a rendelkezésükre álló sajtó révén olyan hadjáratot indítottak a párt vezető tagjai ellen, amihez hasonlót csak a tiszaeszlári pör idején láttunk. A had­járat főmozgatója Teleki Pál gróf volt, aki egyik beszédében azt állította, hogy a mozgalmat idegen pénzekkel tartják életben. Tar­tozunk az igazságnak, ha megírjuk, hogy az első magyar titkos vá­lasztáson a Hungarista Mozgalom olyan szerényen indult, ahogyan egy másik párt sem. Igen sok kerületben csak azért nem tudott je­löltet állítani, mert még a jelöléshez szükséges összeget sem tudták letenni. Nem volt szüksége semmiféle pénzre vagy külföldi propa­gandára. Az eredmény azért következett be, mert ez a párt még nem szennyezte be magát a magyar parlamenti élet anyagi elkötelezett­ségeivel. Az ellentét a régi rendszer hívei és a Hungarista Mozga­lom között mindjobban kimélyült. Az üldöztetések és megpróbálta­tások elvadították a párt tagjait és valami különös, a magyar élet­ben ritkán tapasztalt hősi martirológia kezdett kitermelődni. A nagy- kanizsai és a kistarcsai internálótáborok megteltek a mozgalom em­bereivel és mint a kereszténység első évszázadaiban az emberek szinte egymással versengtek azért, hogy a bíróság elé kerüljenek és börtönbüntetéssel tegyenek hitet a mozgalom iránti hűségükről. A bukó rendszer — amelynek napjai a második világháború nélkül is meg voltak számlálva — hibát-hibára halmozott. Egyedüli ellensé­gének Szálasi Ferencet és mozgalmát tekintette és annak megsemmi-

sitése végett szövetségre lépett úgy a Szociáldemokrata, mint a Kis­gazda Párttal és nem utolsó sorban a magyarországi nagytőkével is. Az eredmény azonban negatív volt. Egy okos és bölcs rendszer­nek el kellett volna ismernie a Hungarista Mozgalom jelentőségét és ahelyett, hogy vogelfrei-t csináljon annak tagjaiból, lassan be kellett volna vezetnie a politikai életbe, hogy önmaguktól nyesőd- jenek le azok a vadhajtások, amelyek minden új párt t ö r z s i je­lentkeznek.

A mozgalom már magjaiban magában hordta az eredményt, de 1944 október 16-ig még sok minden történt Magyarországon.

Minden különösebb német követelés nélkül beléptünk a hábo­rúba abban a hitben, hogy ezt a háborút Németország fogja meg­nyerni és akkor mint szövetségesek részesévé válunk a győzelem gyümölcsének. Horthy Miklós Európa első antibolsevista államfője mindezen kívül is kötelességének tartotta a bolsevizmus elleni há­ború megindítását. Azután alig két esztendő múlva, mikor komor fel­legek kezdtek gyülekezni a távoli horizonton, akkor elindult útjára a Kállay-féle hintapolitika. A nagy tömegek előtt megtartott minisz­terelnöki beszédek még hangoztatták a szövetségi hűséget, de a hát­térben megkezdődött a háború szabotálása. A Don mellett még ott küzdött kétszázezer magyar katona, de idehaza a nagybirtokát és gyárait féltő vezetőréteg a németek háta mögött felvette a kapcso­latot az ellenséges kormányokkal és már ekkor elhatározták a há­borúból való kiugrást. Kállay Miklós Amerikában megjelent köny­vében politikusnak egyáltalán nem minősíthető módon megírt vissza­emlékezéseiben pontosan elmondja, hogy miként tárgyalt a szövet­séges Németország hátamögött azok ellenfeleivel. Nem tagadja eze­ket a tárgyalásokat Horthy Miklós sem, aki „Ein Leben für Ungarn”— nem tudjuk ki által írt könyvében — is részletesen ír az akkori magyar politika ezen kétlaki szerepéről. És ennél a pontnál kerül ismét előtérbe a magyar szélsőjobboldal, illetve a Hungarista Moz­galom, íimely tudatosan érezte, hogy ez a háború már nem a ma­gyar uralkodó osztály, nagybirtokosok és nagytőkések háborúja, hanem az egész magyarságé. Érezte és tudta, hogyha elvész ez a háború, akkor annak vesztese nemcsak Németország, nem is Magyar- ország, hanem az égész egyetemes Európa lesz. Minél jobban előre­mentünk a háborúba, annál jobban kiéleződtek ennek a háborúnak igazi okai és jövőbeli következményei. Az uralkodó osztály számára az volt a fontos, hogy megmentse a régi kereteket, hogy megmarad­jon a feudális kapitalista Magyarország, de a tömegek nem a va­gyonukat, hanem az egész országot feltették. Amíg — valami cso­dálatos elvakultfiágtól verve — a felső osztályok egy része lassan

i. i kezdte hirdetni, hogy az orosz bolsevizmus már elpolgáriasodott< M !i kapitalista államberendezkedés felé halad, addig a nincstelen iM |), amelynek anyagi téren nem volt sok veszteni valója, valami< KKlálatosan helyes érzékkel látta ennek az állításnak a valótlan- iiij át. A nép a bolsevizmustól félt és hogy mennyire indokolt volt

< /. 11 félelme, azt az 1945 után bekövetkezett események igazolták.

A sztaJingrádi csatavesztés után mind hangosabbá váltak azok a méregkeverők, akik mind nyíltabban kezdték hirdetni, hogy Ma- ;:yarország igazi ellenségei a Lajtán túl élnek és a német veszede­lem ellen nemcsak az ördögökkel, de még a bolsevistákkal is szövet­ségre kell lépni. Hiába volt a magyar jobboldal minden tiltakozása, a Kállay-^kormány nemcsak hogy elnézte, hanem egyenesen támo- ^ atta ezeket a társaságokat. Még javarészben tartott a háború, még milliós magyar és német seregek küzdöttek a frontokon, de idehaza ügyesen burkolt bomlasztó szellemű darabok mentek a színházakban, furcsa kétélű könyvek jelentek meg a könyvpiacokon és valóságos művészetté fejlődött a nemzet ellenállóképességének a meggyöngí- tése. És ennél a pontnál — a háború utolsó periódusában — mélyült ki a szakadék a nagybirtokait és nagyvállalatait féltő feudál-kapi- lalizmus és az új szociális Magyarországot kívánó tömegek között. Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom, amely mögött az ország dolgozó társadalmának hatalmas többsége állott, most már a leg­merevebben visszautasított minden próbálkozást, amelynek célja a bolsevista Oroszországgal való megegyezés volt.

£ s ez a politikai vezérgondolat volt Szálasi Ferenc megbocsájt- hatatlan bűne.

MÉG A TEMETŐKET IS

A Bárdossy és az Lnrédy per tulajdonképpen csak bevezetője volt az igazi nagy pernek, amelynek legfőbb vádlottja Szálasi Ferenc volt. És az ő személyénél álljunk meg egy pillanatra, mert még so­hasem röpködtek vádak és rágalmak valaki körül és sohasem voltak még magyar politikusnak olyan lelkes követői, mint Szálasi Ferenc­nek. Vájjon mi volt a titka és lényege annak, hogy ez a volt vezér­

kari őrnagy, aki homo novus volt a magyar politikai életben, rövid pár esztendő alatt annyira új és mély barázdát vágott a magyar politikai élet ugarán ? Azt hisszük a felelet igen egyszerű. A sok csa­lódás után a magyar népen is uralkodóvá lett a hominem quaero — azaz embert keresek — elve, mert megcsömörlött a régi róka-poli­tikusoktól és olyan valakit keresett, aki tiszta, becsületes és őszinte. A nép ösztöne Szálasi Ferencet választotta erre a bizalomra. Va­gyontalanul, minden fillér nélkül hagyta ott a politika kedvéért ka­tonai pályáját, miután Gömbös Gyulával nem tudott közös nevezőre jutni. Lassan, szívósan bedolgozta magát a magyar politikai élet dzsungeljébe, lemérte az ott ható erők nagyságát, kitapintotta az ország beteg pontjait és ami a legfontosabb, felismerte annak helyes diagnózisát is. De erős egyénisége ellenére is elmondhatjuk Madách Imre szavait, hogry nem ő vezette a vizet, hanem őt vitte az áradat. Ez a víz, a magyar népnek ez a hömpölygő áradata zászlót kívánt— zászlót, amely tiszta és szeplőtelen.

Hogy Szálasi Ferenc mennyire becsületesen küzdött és milyen tisztán hagyta maga mögött politikai pályafutását, azt a népbírósági tárgyalásokon tanúsított viselkedése bizonyítja, ahol semmit sem vont vissza igéiből és akkor is Lutherként állott bírái előtt, mikor a tárgyalóteremben álló vádlottak fölött már ott lebegett a hóhér kötele. A vádlottak közül egy páran összecsuklottak s Péterként ta­gadták meg tanítójukat és régebbi elveiket. De Szálasi a népbíró­sági tanács púpos és degenerált luciferjei előtt még a védekezést is fölöslegesnek tartotta s a mai korban ritkán látható gerincességgel és egyszerűséggel úgy beszélt, mintha nem is mindenre elszánt gyü­lekezet előtt, hEmem szabad szónoki fórumon állana.

A tárgyalás során elmondott szavai visszfényei voltak régi én­jének és teljesen fedték azokat. Ahogyan a múltban nem, ekkor sem törődött a reá szórt és a szemébe mondott rágalmakkal. Pedig meny­nyit rágalmazták és mennyi hazugságot terjesztettek róla. Mikor po­litikai működése elején sem anyagi sem erkölcsi vonatkozásban nem tudták kikezdeni, akkor Sulyok Dezső — az Imrédy-per politikai ügyésze — már 1938-ban papírokat tett le a Ház sisztalára és azok­kal iparkodott bizonyítani, hogy Szálasi Ferencben egyetlen csepp magyar vér sincs és így nincs joga a magyar politikai életben való szereplésre. A Teleki-féle politikának mindenesetben ez volt az utolsó nagy ultima ratioja azokkal szemben, akik kellemetlenek voltak a magyar feudalizmusnak és akikkel nem tudtak másként elbánni. Mi­kor Imrédy Béla miniszterelnök lett és a tőle megszokott következe­tességgel hajtotta végre a monopol nagjrtőke elleni programmját, akkor Imrédyről is bizonjdtani akarták, hogy az első magyar zsidó­

i.W ény megalkotója — maga is zsidó származású. A baloldali nagy- loUóvel szoros kapcsolatban álló uralkodó osztályok hamar észre- \<t(ék a Szálasi Ferenc személyében rejlő veszedelmet, pedig abban I/, időben még csak egy jelentéktelen kis pártocska — a Nemzet Mcaratának Pártja — vezetője volt és szükebb hívei főként munká­inkból és parasztokból álltak. De észrevették ennek az embernek vrf^elen következetességét és egyedül a magyar népbe vetett hitét,i légiókat mozgósítottak családi, pénzügyi és magánügyei fel- ilcrítése végett. De semmi kompromitálót nem találtak. Nekiestek Irhát az ősök sírjainak, kiforgatták a régi temetőket, az erzsébet- v/irosi levéltárakat, hátha ott akad valami felhasználható adat. De "It sem találtak semmit. Tehát hamisítottak. A magyar parlament- hon Sulyok Dezső felmutatta Szálasi Ferenc nagryapjának örmény nyelven írott keresztlevelét, mint nagy ütőkártyát. De később kide­rült minden. Sulyok Dezső parlamenti ,,leleplezéséből” bírósági tár- jryalás lett, mert Sulyok Dezső bíróság elé állította az összetartás .'ikkori szerkesztőjét, aki több cikkben okirat hamisítással vádolta Sulyokot. A per felmentéssel végződött, amennyiben sikerült bebizo­nyítani Sulyok Dezső állításaival szemben a következőket;

A Szálasi ellen egyesült kormány- és baloldali pártok megbí­zó Ltja leutazott Erzsébetvárosba a Szálasi család származási he­lyére és az ottani örmény egyház anyakönjrvei között megtalálta Szálasi Ferenc nagyapjának — a szintén Szálasi Ferencnek — ma- ;;yar nyelven írott születési anyakönyvi kivonatát. Beható megfonto­lások után azzal a kívánsággal fordult a jóhiszemű plébánoshoz, liogy fordítsa le a keresztlevelet örmény nyelvre, amelyre örökségi tárgyalásból kifolyólag van szükség. A plébános ezt meg is tette, 1 az anyakönjrvi kivonatot lefordította örményre és azt átadta a baloldallal szövetségre lépett magyar reakció kiküldöttjének. Az ör­mény nyelv szokásaihoz tartozik, hogy a nevek végére „jan” szócs­kát függesztenek. így lett a néhai Szálasi Ferencből Szalosian Ferenc, aki 1848-ban, alig tizennyolcéves korában, jelentkezett az erdélyi Honvéd Toborzó Bizottmánynál, végigharcolta — és megsebesült - H7. egész szabadságharcot és a világosi fegyverletétel után egész ez- rodót besorozták az osztrák ármádiába és felhelyezték Bécsbe. Fiai azután valamennyien visszatértek Magyarországra és a család régi liagyományainak megfelelően katonák lettek. A tárgyaláson Sulyok Dezső elvesztette a pert, amelyről azonban sem a baloldali, sem a kormánypárti sajtó egyetlen sort sem írt. Ez volt az a magasabb 6s fejlettebb sajtótechnika, amel30iek segítségével embereket lehetett rncgrágralmazni, családok becsületét sárbarántani anélkül, hogy ezért bármikor is felelniök kellett volna.

NÉMET KÉRDÉS — ZSIDÖ KÉRDÉS

A tragédia bekövetkezését érző, de annak jelentőségét egyálta­lán föl nem mérő Horthy rendszer a SzáJasi kérdéssel szemben mind­végig a legmerevebb álláspontra helyezkedett. Tekintve, hogy Szá- lasi Hungarista Mozgalma az akkori Magyarország szociális és köz­életi struktúrájának teljes megváltoztatását követelte, így semmi­féle megértésre nem tarthatott számot az uralkodó o s^ ly o k részé­ről, Csak a nagytőke és a nagybirtok megmaradjon — ezért a célért fel lehetett áldozni, ha kellett az egész országot. Ellenfelei nem vol­tak válogatósak az eszközökben, különösen azután nem, hogy az 1939-es évi szabad választáson a Szálasi nevével induló Hungarista Mozgalom az addigi három képviselővel szemben ötvenegy mandá­tummal került be a parlamentbe. Jöttek tehát a rágalmak. A leg­súlyosabb vádat Teleki Pál emelte a mozgalom ellen, mikor azt állí­totta, hogy a pártot — itt Németországra célzott - - idegen hatalmak pénzelik. Ez a vád Teleki Páltól egészen a népbiróaágig ívelt. Pedig Szálasi Ferenc nem volt jobban németbarát, mint amit a reális po­litikai érzék megkövetelt tőle és minden józan gondolkozású magyar politikustól a két Andrássy Gjrulától egészen Imrédy Béláig vagy Bárdossy Lászlóig. Szálasi németbarátsága .sohasem degradáilódott a vazallusok függőségéig. Uralma rövid ideJ6n számtalan olyan né­met kérést és követelést utasított vissza, ítmelyek ellentétben állot­tak felfogásával. De köztudomású volt az is illetve ez mind ki­derült a háború utáni irodalomból - - hogy a hitleri Németország egyáltalán nem nézte jószemmel a HungiiríKla Mozgalmat, mert an­nak kiteljesedésével a magyarság n ípi megerősödését vélte bekö­vetkezni. De ugyanezt mondhatjuk S/yila.sinak a zsidókérdésről val­lott felfogásáról is, amelyre egyóbkínit uz angol Macartney profeaz- szor is rámutatott. Mikor a nómol SS magyarországi parancsnoka Winckelmann, a budapesti zsidÓHáKtiuK Németországba való depor tálását kívánta, akkor Saálasi v/1 licrekcn megtagadta. Egy novemberében megtartott föaz(Jrk( Hz1ői értekezleten az egyik főszer­kesztő által feltett kérdésre Száliini l'’c'rnc szószerint a következőket mondotta:

,,Nem vagyok antiszemHa, (tíwUt ellenfeleim állították ezt rólam. Aszemita vagyok, amint czl már löbbízben leszögeztem. A zsidó éppen olyan ember, mint mi vii^yniik és brutális erőszakkal nem lehet a zsidókérdést megoldani. A/, egyetlen helyes megoldást a cio­nizmus képviseli. Önálló zsidó államot kell alakítani a világon szét­szórt zsidóság összes tagjának a l>ovonásával, mert a népek tulaj­

donságai különbözőek és vannak fajták, amelyek egymás mellett élve örök súrlódást okoznak. Egyébként is ez a kérdés jelenleg nem aktuális, de a háború után mindenesetre meg kell oldanunk, mégpe­dig Európához méltó eszközökkel. Legutóbb illetékes német körök a Budapesten élő zsidók kiszállítását kívánták. Ezt határozottan megtagadtam azért, mert tudom milyen sors vár a mai körülmények között a deportáltakra. Tekintve azonban, hogy a magyarországi zsidóság ezt a háborút nem tekinti az ő háborújának — mi pedig a mienknek tekintjük — kénytelenek vagyunk addig őket biztonságos elkülönítésben tartani. Hallottam, hogy különböző helyeken sajná­latos atrocitások történtek. Én a magam részéről mindent elkövetek, hogy ezek a jövőben megszűnjenek és ezért nyomatékosan figyelmez­tetem a jelenlevő főszerkesztőket, hogy a zsidókérdéssel a jövőben ne foglalkozzanak.”

De Szálasi Ferencnek ezeket a megállapításait, még kevésbé a budapesti zsidóság érdekében történő intézkedéseit nem tartották számon sem a népbíróság tagjai, sem azok a zsidók, akik egyenesen az ő intézkedései következtében nem kerültek deportálásra.

A SZÁLASI PER

1946 február 5-én délelőtt tíz órakor a népbíróság Jankó Péter tanácsa megkezdte Szálasi Ferenc, Szöllősy Jenő, báró Kemény Gá­bor, dr. Csia Sándor, Beregffy Károly és dr. Gera József ügyének főtárgyalását. A vádat Frank László népügyész és dr. Nagy Vince a Magyar Köztársasági Párt vezetője képviselték. A tárgyalást a Bárdossy és az Imrédy per tárgyalásához hasonlóan, szintén a Zene- akadémia nagytermében tartották meg. A két előző per folyamán is zsúfoltak voltak a padsorok, de az úgynevezett „nagy per” kez­detén nemcsak a széksorok közötti folyosókon, hanem az ablakmé­lyedésekben, sőt még az épület előcsarnokában is szinte egymást ta­posták a cirkuszt kívánó kíváncsiak. Fényszórók és megafonok tu­catjait állították fel és olyan rendőri készültséggel vették körül a Liszt Ferenc szobrával díszített épületet, hogy a környék hadiállapot képét mutatta.

Jankó Péter tanácselnök, hogy kimutassa Rákosi Mátyásék iránti odaadását hat népbíró társával egyetemben mindjárt a tár­gyalás elején olyan hangot ütött meg, ami vetekedik a Himlor Már­ton állítólagos jegyzőkönyveiben használt hanggal. Az oln()k clíinzíír Szálasi Ferenc személyi adatait kérdezte. Szálasi elmondotta, hogy nős és 1897 január 6-án született Kassán. Magyar állampolgár, í)u- dapesti illetőségű, vallása római katolikus, hadiiskolát végzcH, :i vezérkarnál őrnagy volt, vagyona nincs, apja neve - éppon ú^y mint nagyapjáé — Szálasi Ferenc.

— Mi a foglalkozása? kérdezte Jankó Péter.Szálasi: Magyarország nemzetvezetője. (Gúnyos derülImíí):.)Elnök: (Erélyes hangon) Tehát Önnek ez a mániája mé^ rniiidijí

tart, de talán nem is mániája, ez rossz tréfa a nemzettel vagy }ivrfi \ ■

lanság. Majd rá fog jönni, hogy melyik.Szálasi: Szabadna . . .Elnök: Nem szaibad semmit. Feleljen. Büntetve volt?Szálasi: Kérem, védekezési jo g o m ...Elnök: Ez nem védekezés, ez arcátlanság.Szálasi: Engem törvényesen választottak a nemzőt vczc;!/)j/'v/'.

Bejelentem a bírói elfogultságot.Elnök: Megteheti. Volt büntetve?Szálasi: Igen az 1921 évi 3. törvénycikk alapján hároin/ivi r<‘K.V-

házra.A személyi kérdések után Szálasi védője elfogullHági l<ifojráM(

tett a bíróság ellen, amit a bíróság visszautasított. (A kíizíiiiM/'f: mz elnök bejelentését megtapsolta.)

Jankó tanácselnök: Március 19-ének dátuma Száljusi Kort'iic önl hol érte?

Szálasi: Tanácselnök úrnak egy bejelentéssel tartozom.Elnök: Arra feleljen, amit kérdeztem.Szálasi: A védelem teljes megbénítását látom.Elnök: Megértette, amit mondottam?Szálasi: Megértettem. Kérek engedélyt arra, hogy bojch‘,nlM<vrti

az elfogultsági kifogást.Elnök: Nem engedélyezhetem, mert kérelmét a Nópbírósíig lii-

vatalból visszautasította.Szálasi: Akkor viszont a tanácselnök úrtól azt kell kérdozucm,

hogy mint mániákus, mit feleljek erre.Elnök: Ezt önnek kell tudnia.Szálasi: Nem. A tanácselnök úrnak kell tudnia, hogy mániákus

vagyok-e vagy sem.

Elnök: Elmeorvosi megfigyelését kéri tehát? Ez látja épkézláb gondolat lenne.

Szálasi: Nagyon helyes! A tanácselnök úr nem szakembere ennek.A fenti idézetet a Magyar Népköztársaság által kiadott hivata­

los jegyzőkönyvek alapján készült könyvből vettük. A per anyagát egyébként az akkori koalíciós kormány megbízásából dr. Ortutay Gyula a későbbi vallásoktatást eltörlő kisgazdapárti miniszter ren­dezte sajtó alá. Természeteesen megjelenés előtt erősen átcenzúráz­ták a könyvet, de mégis sok minden benn maradt, hogy mindenki láthassa: hogyan és miként folytak le azok a politikai perek, amelye­ket a Himler Márton által kiszolgáltatott úgynevezett magyar há­borús főbűnösök ügyében tartottak. Ügy az elnök, mint a magyar társadalom gyanús rétegeiből toborzott népbirák olyan útszéli han­got ütöttek meg, ami már magában is szégyenteljes dolog volt a magát magyarnak nevező törvényhozásban. A perek folyamán mind­untalan beleszóltak a közönség soraiból és az elnöknek nem volt bátorsága, hogy végetvessen a magyar tricoteusok működésének. Ha a vádlottat nyilvánvaló hazugsággal vádolták és ha a vádlott véde­kezett vagy helyesen akarta megvilágítani a szóbanforgó kérdést, akkor nemcsak az elnök, hanem a Kiár Zoltánok által betanított kö­zönség is meggátolta a védelem előadását. És mégis, minden politi­kai elfogultság és a bírói teremben uralkodó terror ellenére is a tárgyalás során gyakran úgy adódott a helyzet, hogy a vádlottból vádló lett s a bírói székben ülők és az akkori hatalom urai kerültek a magyar történelem vádlottak padjára.

Mikor a sokak által hitt német győzelemre terelődött a szó, akkor Szálasi tisztán, világosan megindokolta, hogy nemcsak Német­ország szövetségesei, hanem sokáig maga az angol miniszterelnök Churchill is hitte, hogy ezt a háborút Németország fogja megnyerni. Szálasi azon érvelésére, hogy Németország birtokában voltak a nye­rési lehetőségek, Jankó Péter tanácselnök az alábbi épületes meg­jegyzést tette:

— Megvoltak biztosan. . . körülbelül azon a nívón állunk, mint amikor a vurstliba kimenő cselédleány papagájjal kihuzatja a pla­nétát, hogy biztosan tudja az igazságot.

Szálasi: Ha a planétában van az igazság, akkor az meg is fog valósulni. . .

Arra a kérdésre, hogy miért akadályozta meg a háború befe­jezését és miért harcolt tovább a németek oldalán, Szálasi a követ­kezőket válaszolta:

— Nekem az 1944 október 15-ét megelőző időkben az volt a felfogásom Németországról, hogy szovetségkozi viszonylatban a gya­korlati életben nem tehet másként, mint ahogyan minden szövetsé­ges cselekedne a saját érdekeinek védelme szempontjából, különösen akkor, amikor a nagyhatalom élet-halál kérdéséről van szó.

Szálasinak erre a megállapítására az egják népbíró a követke­zőket mondotta:

— ön hivatkozott a nemzet becsületére, hogyan tehette mégis, hogy a legkritikusabb évben a magyar népet hozzá igyekezett kötni ahhoz a nemzethez, amellyel szemben már az egész világ megvetés­sel viseltetett?

fis az az ember, akit az amerikai OSS 1945 őszén az akkori Magyarország gyülevész társaságának kiszolgáltatott nem mente- getődzött, mint Kállay Miklós Amerikában kiadott könyvében — melyben minden felelősséget a németekre hárít — hanem férfiasén— bár tudván, hogy a halál árnyékában áll — a következőket vá­laszolta :

„Arról nincs tudomásom, hogy az egész világ megvetéssel vi­seltetett a német nép iránt. Éppen ellenkezőleg. Ellenséges forrá­sokból tudom, hogy a német nép hatalmas harcát csodálattal figyel­ték az angolok és más ellenséges részről is, ami egyáltalán nem cso­dálatos. Két becsületesen harcoló ellenfél mindig megbecsüli egy­mást.”

Arra a kérdésre, hogy miért tartott ki az utolsó pillanatig a német oldalon, Szálasi megállapította, hogy a magyar nemzet érde­keinek figyelembevétele miatt kellett így cselekednie, mert vélemé­nye szerint csak Németország részvételével van rendszerezett euró­pai közösség és csak ily módon tudja megépíteni Európa a maga új jövőjét. És végül: „Az én felfogásom szerint a jelenlegi események egyáltalán nem zárultak le. Még nem győzött egyik fél sem. A nagy világkérdés, a problémák, amelyek a háborúban felmerültek még egyáltalán nincsenek megoldva.”

Szálasi fenti kijelentéseit gúnyos hahotával fogadta nemcsak Jankó Péter tanácseliiök, hanem a terem közönsége is. Ügy gondol­ták, örökké tart a felszínre került siserahad uralma és azt hitték az 1945-ös állapotok állandóak maradnak. De az azóta eltelt idő be­bizonyította Szálasi Ferenc megállapítását, mert a világ nagy kér­dései nemhogy lecsendesedtek volna, de sokkal bonyolultabbak let­tek és szinte megoldhatatlanul merednek a nagy világhatalmak poli­tikusai elé. A szovjetorosz veszély sokkal jobban fenyegeti nemcsak Európa, de a még szabad világ biztonságát, mint 1945-ben, mikor a legyőzött antibolsevista államok antibolsevista vezetőit éppen az

európai békére és biztonságra való tekintettel kísérték az akasztó­fák alá, még hozzá e szabad demokráciák segítségével.

A Szálasi tárgyalás legszomorúbb epizódjai közé tartoznak azok a tanúkihallgatások, amelyek során az úgynevezett régi Magyaror­szág vezető emberei tettek vallomást. Ezekből a vallomásokból lát­hatjuk milyen óriási szakadék választotta el egymástól a két Ma­gyarországot, Lakatos Géza, Horthy Miklós utolsó miniszterelnöke tanúvallomása során nem tudta magát kivonni az akkori idők hatása alól és olyan gátlásnélküli vallomást tett, amely történelmi távlat­ból már kissé másképpen hangzik, mint abban az időben, amikor az összeomlás után még egyes vezérezredesek is összetévesztették a becstelenséget a becsülettel és a hűséget a hazaárulással. Lakatos vallomása során előadta, hogy úgy ő, mint a kormányzó, a magyar jobboldalt tartotta a nemzet igazi ellenségének. De ebben az időben dicsőség volt ilyeneket mondani, hogy jó pontot szerezzenek maguk­nak az orosz szuronyok árnyékában kinőtt új magyar hatalomnál. Lakatos Géza többek között a kővetkezőket vallotta:

„A hetedik hadtestet ismételten visszarendeltem a német pa­rancs ellenére abból a zónából, ahova a németek orosz csapatokkal való harcba akarták belerángatni.”

Ez a volt magyar vezérezredes és miniszterelnök a kommunista bíróság előtt azzal dicsekedett, hogy mindenképpen igyekezett sza­botálni a háborút, amelyet tudvalévőén nem Szálasi Ferenc, hanem a vallomást tevő vezérezredes legfőbb hadura, Horthy Miklós indí­tott meg. A belpolitikával kapcsolatban elmondotta még, hogy sze­mélyesen intézkedett a sajtófőnökön keresztül, hogy a szélsőjobb- oldali lapokat beszüntessék és hogy a régi baloldali lapokat életre- keltsék. De sajnos — tette hozzá — erre már nem kerülhetett sor. így vallott Szálasi Ferenc tárgyalásán Lakatos Géza vezérezredes, volt magyar miniszterelnök, aki a háború utolsó napjáig büszkén viselte nyakában a Hitler által adományozott lovagkeresztet. . . Ez a volt miniszterelnöki vallomás most már az idők távlatából sok­mindent megmagyaráz. Ha akkor 1944 október 15-én a Szálasi kor­mány nem veszi át a hatalmat, amelynek célja időnyerés volt addig amíg a njoigati angolszász csapatok közelebb érnek Magyarország;: hoz, akkor Magyarország sorsa hasonló lett volna Bulgáriához, ahol a szovjetorosz bevonulás után rövid pár hét alatt likvidálták az egész középosztályt és a földdel rendelkező parasztságot.

És most évtizednyi távolságban — forgatva a Szálasi per jegy­zőkönyveit és Hiraler Márton rágalmazó könyvének lapjait — ön­kéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy kik voltak árulók és kik voltak hősök? Nevezhetjük-e hősöknek azokat, akik addig, amíg a szerencse csillaga ragyogott a szövetségesek fegyverei fölött addig tcleszájjal hangoztatták a magyar-német fegyverbarátságot és a bolsevista veszélyt, de amikor veszély fenyegette ezt a csillagot, akkor megtagadva nemcsak a magyar katonai erényt, hanem minden politikai és katonai erkölcsöt, hajlandók lettek volna hátbatámadni a tegnapi szövetségest, a belpolitikában pedig hóhérkézre juttatni a magyar nacionalizmus vezetőit.

A majd egy hónapig tartó per tárgyalása után Szálasi Ferenc az utolsó szó jogán elmondott beszéde végén az alábbiakat mondotta;

„1944 október 15-én választani kellett, hogy a magyar nemzet és vezetői Kelet vagy Nyugat felé menjenek-e. Az én döntésem és el­határozásom nem lehetett más a kifejtettek alapján, mint az, hogy ki kell tartani, mert a harc időnyerésért, drága időért folyik és aki megnyeri ezt az időt, az megnyerte a háborút. Ténykedésemnek más alapja nem volt. Nem is lenne értelme, hogy más alapot adjak dön­téseimnek, mert a legteljesebb ellenkezésbe jutnék azzal az ideoló­giával, amelyhez konokul ragaszkodom. Hogy meggyőződéssel csak ennek tudok élni, az nem lehet bűn. Én a felelősségrevonás alól nem vonom ki magamat és nem menekülök előle. Amit rólam elmondottak az valótlanság és személyes becsületemet a legsúlyosabban érinti. Én köszönöm mindenkinek kivétel nélkül, aki engem ezen a súlyos úton követett. Köszönöm az özvegyeknek, az árváknak, a hősi halot­taknak, a rokkantaknak, hogy ezért a hitért áldozatot hoztak. . . ”

A népbiróság Jankó tanácsa 1946 március 1-én pénteken 10 óra­kor hirdette ki ítéletét Szálasi Ferenc és társai bűnperében. Az ítélet szerint a magyar köztársaság nevében a Népbíróság vala­mennyi vádlottat bűnösnek mondotta ki a háborús bűncselekmények­ben, ezért Szálasi Ferencet, Vajna Gábort, Csia Sándort, Beregffy Károlyt, Kemény Gábort, Gera Józsefet és Szölősy Jenőt jogerősen kötéláltali halálra ítélte.

NAGYPÉNTEK NÉLKÜL NINCS FELTAMADAS

A népbíróság a Szálasi-perben hozott ítéleteket nem terjesztette lol a felsőbb bírósághoz, a NOT-hoz. Ez felesleges is lett volna, liLszen az ítéleteket sem nem a népbíróságnál, sem nem a NOT-nál állapították meg, hanem a Kommunista Pártban, illetve azon to- vábbmenöleg a szovjetorosz megszállók politikai osztályán. A há­borús főbúnösök nyilvános tárgyalása csak az alkotmányosság lát­szatát szolgálta.

Az ítélet kihirdetése után Szálasi Ferencet és társait a Zene- akadémiáról visszeikísérték a Markó-utcába, ahol nem régi helyü­kön, hanem új zárkákban helyezték el őket, szigorított felügyelet alatt. Az iratokat formai jóváhagyás végett felterjesztették Tildy Zoltán köztársasági elnökhöz, aki azokat pár napon belül visszakül- dütte azzal, hogy az ítélet végehajtásának semmi akadálya nincs. Ebben a perben elég hamar döntött a palástos hóhérnak nevezett Tildy Zoltán, mert voltak halálos ítéletek, amelyek aláírása, illető­leg jóváhagyása két-három esztendőt is igénybe vett s a halálra­ítéltek esztendőket töltöttek a siralomházban. Szálasi Ferenc és társai előtt 1946 március 11-én a déli órákban hirdették ki a bíró­ságon az elutasítási végzést és egyben közölték, hogy másnap ki- végzik őket. A kegyelem elutasításának idejében megkettőzték az örökét, lezárták az összes zárkákat és mindenki érezte a halál lehel­letét, amely hónapok óta ott lebegtette sötét szárnyait a Markó-utcai logház fölött. Vajna Gábort a másodikemeleti folyosó kilences zár­kájában helyezték el, amelyet rövid pár perc alatt kellett átadniok a régi lakóknak, Fiala Ferencnek és Hellebronth Vilmosnak. A tizes zárkában volt a siralomháza Szálasi Ferencnek, majd sorrakövet- kezett Beregffy Károly és dr. Gera József. Szöllősy Jenőt, Kemény Gábort és Csia Sándort a harmadik emeleten helyezték el, ami át­menetileg azt a látszatot keltette, hogy a hét halálraítélt közül ők hárman esetleg kegyelmet kapnak. Szöllősy Jenőt két másik társá­val egyetemben nem március 12-én, hanem 19-én végezték ki. A hét zárka mindegyike előtt két kommunistapárti megbízott állott géppisztolyokkal felszerelve. A zárkaajtók nyitva voltak s a cellák­ban mindössze a szalmazsákot és az asztalt hagyták meg. Állandó ellenőrzés alatt voltak, nehogy Budapesten is megismétlődjék a nürnbergi Göring-eset. Nagyon vigyáztak arra, nehogy valaki m ^ - meneküljön a hóhér kötelétől és csökkentse a másnapi véres látvá­nyosság értékét. Mert másnap reggel valóban ünnepnapja volt annak a másik Budapestnek, amely végre felszabadult s amely ki akarta

élvezni a bosszút, aminek a szovjetorosz szuronyok segítségével eljött az ünnepi órája.

Már korán reggel megtelt a Markó-utcai fogház. A folyosókon egymást taposták n5k és férfiák egyaránt. Szálasiék kivégzésének nyitánya reggel 9 órakor Rajniss Ferenc kivégzése volt. Az egyik lap erői a következőképpen számolt be:

„Kedden reggel már a korai órákban nagyobb tömeg hiülám- zott a Markó-utcai fogház mindkét kapuja előtt. Százak és százak vártak, hogy tanúi lehessenek Rajniss Ferenc, a hírhedt háborús úszító kivégzésének. Háromnegyed kilenckor két fogházőr beve­zette az elítéltet, akit lelkész kísért. A bíró kihirdette előtte a jog­erős halálos ítéletet és a kegyelmi kérvény elutasítását azzal, hogy kötél helyett golyóval hajtják végre az ítéletet. A fogházőrök a homokzsák előtt álló cölöphöz kötözték Rajniss Ferenc hátrabilin­cselt kezét. Az egyik fogházőr zsebkendőt vett elő és bekötötte az elítélt szemét. Sortúz dördült el és a volt nyilas miniszter, a Magyar Futár egykor habzó szájjal háborúra úszító főszerkesztője, homok­zsákként omlott össze a cölöp mellett. A kivégző osztag parancsnoka jelentette, hogy az ítéletet végrehajtotta. Egy perccel később az orvosok megállapították a beállott halált.“

A beszámoló — mint általában az akkori magyar lapok beszá­molója — szintén hiányos és sok mindent nem irt meg. Többek kö­zött nem írta meg azt sem, hogy Rajniss Ferencet nem ölte meg a sortüz, mert a kivégzésre jelentkező fogházőrök kezében remegett a fegyver és a golyók nem találtak nemes szerveket. Rajniss Ferenc éppen úgy, mint később Jaross Andor is, a sortüz után életben- maradt és vizet kért. A tömeg — ez a megvadult, vérszomjas söp­redék — közvetlen közelről szemlélte a szerencsétlen ember halál­tusáját, leköpdösték és nem engedték meg Cipszer őrmesternek, hogy kegyelemlövéssel vessen véget Rajniss Ferenc szenvedéseinek. Végül is a kivégzésnél jelenlévő régi fogházőröknek sikerült a vér­ben kéjelgő tömeget hátraszorítani s ekkor Cipszer — mint a vágó­hídra vitt állatot — hát^ilról tarkónlőtte a legnagyobb példányszám­ban megjelenő magyar hetilap, a Magyar Futár egykori főszerkesz­tőjét. Ez volt a bevezeíő. A tömeg nem oszlott szét, hiszen tudták, hogy délután két órakor kerül a sor Szálasi Ferenc, Vajna Gábor, dr. Gera József és Beregffy Károly kivégzésére. A jelenlevő asz- szonyok és leányok élelmiszercsomagot hoztak s mint cirkuszi elő­adások szünetében, letelepedtek az udvar kőkockáira és a jelenlevő orosz katonákkal együtt kedélyesen csevegtek és falatoztak. Várták a dráma következő felv<mását.

Déli tizenkét óra felé már nemcsaik az udvar, az udvarra nézd iolyosók és bírósági termek ablakai teltek meg nézőkkel, de még a háztetők is. A civilruhák szürke sokaságát imitt-amott nemcsak urosz, angol, de különösen amerikai egyenruhák tarkították. A Buda­pesten tartózkodó ClC tagjai voltak, akik eljöttek kiélvezni mun­kájuk gyümölcsét. Egy óra felé felvonult az újságírók, filmopera- török és fényképészek egés^serege.

Tiszta márciusi nap volt. A fogházudvar felett hideg tavaszi, böjtelőtti szelek fujdogáltak s csak nagy néha suhant át a fénylő napsugétrak előtt egy-egy kósza felhő. Nyilváui lepillantott a vérgőzös udvarra s aztán örült, hogy nem embernek született s főleg nem magyarnak és tovább vágtatott békésebb vidékek felé.

Pontosan egy óra volt, mákor bent a fogházban a síri csöndben ismét lezárták a cellákat és csak a elítéltekért siető fegyőrbakancsok tompa zuhogása hallatszott. Először Gera Józsefet vitték le az ud­varra, ahol már készen állott a durva fából ácsolt négy bitófa, alig pár lépésre a fogházudvar piszkos-barna színű nyerstégla fala előtt.

Szemben a bitófákkal állították fel a bíróság zöld posztóval le­takart asztalát. Ott foglalt helyet a népbíróság és az ügyészek. A négy fegyőr szinte nem is kísérte, hanem a föld fölé emelve a leve­gőben vitte az első áldozatot Gera Józsefet. Aztán megálltak a bírói asztal előtt és Jankó Péter tanácselnök felolvasta a kegyelem eluta­sítását, de hangját alig lehetett hallani, mert a tömeg — nehogy megismétlődjék a Bárdossy-féle jelenet — torkaszakadtából ordí­tozott. Aljas, trágár szavak röpködtek a levegőben s Gera József már ott állt az első bitófa alatt. Bogár József két pribékje össze­kötözte kezét-lábát, majd nagy gyakorlattal felhaladt a bitónak tá­masztott létrán, Gera nyakába illesztette a kötelet — s az első áldo­zat megtért az örökkévalóságba. A tömeg magánkívüli őrjöngésbe csapott át és közvetlen közelről gyönyörködött a bitóíán lógó első áldozatb£in. A fegyőrök azonban ismét visszaszorították a kivégzés! hiénákat, mert megérkezett a második mártír: Beregffy Károly, a Szálasi-kormány volt honvédelmi minisztere. Mikor ott állt a bitófa alatt, világosan látszott, hogy az utolsó Miatyánkot mormolta az ajka. Bogár — anneik ellenére is gyorsan v ^ z i feladatát, hogy a tömeg, mint egyetlen szavalókórus, kiáltja feléje: „Lassan, Bogár, lassan!" Működnek a filmíelvevőgépek, dolgoznak a fényképészek, hiszen nemesak a kommimista, de az akkori polgári ’vőlág sajtója is drága pénzeket fizetett az elvetemült gyilkosságokról készült ké- pdsért. A harmadik áldozat Vajna Gábor. Nyugodtan, szemrebbenés nélkül hallgatja Jankó Péter szavait s azután pár perc múlva rajta

is beteljesedíK az embertelen bosszú. A négy bitófa közül három már megtermette a maga szomorú gyümölcsét, a hóhér a halál be­következte után mind a három arcot piszkos, szennyes kendövei tcikarta le. És most következett az igazi nagy pillanat. A bosszú be­telj esedéséneK moraja futott végig a tömegen, mikor Szálasi Ferenc alcikja megjelenít az udvarra vezető ajtóban. Egyszerre felcsattant az üvöltés s 1946 márcivis 12-ének drámája elérte csúcspontját. Valami ismeretlen ok niiatt őt nem fogták közre a fegyörök s teljesen sza­badon tette a bírói asztalhoz, majd a bitófához vezető utat. Az orditozás és Iciabálás egy pillanatra sem szűnt meg, hiszen jól tud­ták, ha bármit is mond ez az ember a halál küszöbén, akkor azt pár órán belül roülió és millió magyar ismétli és írja fel a lelkében, mint ahogyan azt alig egy hónappal azelőtt Bárdossy László eseté­ben tették: ,istenem , szabadítsd meg Magyarországot ezektől a bandítáktóll“

Azután Szálasi Ferenc, akinek pártjára és mozgalmára a Horthy- rendszer minden üldöztetése ellenére is az ország negyven száza­léka szavíizott és a sorsdöntő hetekben a nemzet mögötte so­rakozott fel, ott állott a bitófa alatt, s mikor Bogár — akinek ez­úttal először remegtek a kezei — a kötelet zavsu'ában az ajkára he­lyezte, akkor nyugodtan felszólt, hogy; lejjebb. A kivégzésnél jelen­levő fiatal katolikus pap felnyujtotta a feszületet, amelyet Szálasi Ferenc megcsókolt, aztán a hóhér esúttal is teljesítette kötelessé­g é t . ..

A Szálasi kivégzéséről megjelent magyar lapok cikkeit fölös­leges volna idézni. A beszámolók fedték annak a tömegnek a szín­vonalát, amely nem ismert megbékélést s amely már az orvostudo­mány hatáskörébe tartozó perverzitással figyelte a halál küszöbére érkezett áldozat vergődését. De ezzel a sajtóval szemben idézzük a kivégzésnél jelenvolt szélsőbaloldali francia Fernand Gigon Buda­pestre küldött francia újságíró beszámolóját:

„ . . . végre itt van Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezére. Az üvöltő töineg halált követel a bűnösre s a bűnök súlya jobban nehezedik váUaimra, mint maga az ég. Egész testemben reszketek, de Szálasi még csak nem is remeg. Alig két méterről nézem lezárt- vonású arcát- Semmi reszketés. Semmi izomrándulás. Semmi sá­padtság. Ezek a szájak nem tudom hány esetben mondták ki a halá­los ítéletet és nem tudom hányezer zsidót küldtek az égetőkemen­cékbe. (?) Szeretném tudni, hogy mik az utolsó gondolatai ennek

az embernek néhány mésodperccel halála előtt. Egy röpke pillanatra találkozom szempillantásával — utolsó szempillantásával. Ügy érzem, hogy semmire sem gondol és semmit sem érez. Gránit. Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett minisztere holtteste előtt. Egyenletes, biztos léptekkel megy a halál felé. Azután csak egyetlen gesztus, egyetlen mozdu­lat; odahajol a feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne vagy a szemében ott ülne a félelem vagy hogy nyelvével megérin­tené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget és egy érem resz­ket a mellén néhány pillanatig. Tizenöt óra harminc p erc..

►í*

Nagypéntek nélkül nincs feltámadási

A PALÁSTOS HÓHÉR

Egyetlen más népe a világnak sem olyan találékony megfelelő jelzők alkalmazására, mint a magyar. „Honalapító" Árpád, „ország- építő" Szent István, „a haza bölcse" Deák Ferenc, „a legnagyobb magyar" Széchenyi, „aranyszájú" Hock János, „farkastorkú" Károlyi Mihály, Dessewffy Gyula a „vörös gróf", mind megannyi bizonyí­tékai népünk politikai bölcseségének és ötletes találékonyságának. Igaz, hogy Széchenyi István jelzőjét Kossuth Lajos mondotta első- ízben a pesti vármegyeház ódon termében tíu-tott ülésen, de a ma­gyar nép átvette és szentesítette azt. És jóval később, az 1945-ös koalíció idején akárhogyan is írtak és szónókoltak a Kommunista Párt propagandistái Rákosi Mátyásról, cikárhogyan is próbálták reá­aggatni a „haza atyja*‘ epitafiumot, ebből a díszes jelzőből csak szellemes vagy kev&bbé szellemes viccek születtek, de népünk ösztönösen érezte ennek a mesterséges személyi kultusznak egész hazugságát. Csodálatosképpen beidegződött azonban az emberekbe— falun és városban egyaránt — még hozzá minden különösebb propaganda nélkül az orosz szuronyok árnyékában született harma­dik magyar köztársaság elnökének, Tildy Zoltánnak a jelzője: a palástos hóhér.

'l'ildy Zoltánt, az egykori szeghalmi református lelkészt 1940 r< lii uár 1-én választották köztársasági elnökké és ugyancsak ekkor iir/dödtek meg azok a sorozatos kivégzések is, amelyek mindegyikét i’iltly Zoltán hagyta jóvá és az ő nevével kísérték bitófa alá az niUion elfogott vagy az amerikai CIC által kiadott áldozatokat. A luil/ilraitéltek névsorát már előre elkészítették és előre megadott lU-lcttel lejátszatták a tárgyalást. Akárhogyan is vallottak a taniik, iih/irhogyan is védekezett a vádlott, az előre megszerkesztett itéle-ii k ellen nem volt fellebbezés. Arcpirítóan szégyenletes bírósági lu)médiák ezrei kezdődtek akkor, amikor Tildy Zoltán elfoglalta el­nöki székét. És ez a volt reformátiis lelkész, aki kenetteljes beszé- <lrvel annyiszor szerepelt a nyilvánosság előtt, soha egyetlen eset- l*rn sem mert ellenszegülni a halálos ítéletek t\üajdonképpeni meg- /i/.(‘rkesztőinek, a Magyarországi Kommunista P ^ t vezetőségének. Mint engedelmes báb írta alá az eléterjesztett kivégzéseket és úgy utasította el a kegyelmi felfolyamodásokat, mintha nem is ember- Melről, sok esetben nem is becsületes családapákról, kötelességüket l(‘ijesítő katonákról, vallásuk szolgálatában álló katolikus, refor­mátus és evangélikus papokról, meggyőződéses, becsületes politikát folytatott államférfiakról, hanem rablógyilkos cigányokról lett volna s/.ö. Tévedés ne essék nem egy, tíz vagy száz, hanem ezer és ezer halálos ítéletet hagyott jóvá Tildy Zoltán, aÚt a nép már eíkkor

palástos hóhérnak nevezett. A Kommunista Párt vezetői ismerték l'ildy Zoltán múltját s Tildy Zoltán tisztában volt azzal, hogy szá­mon tartják régi beszédeit, tudják, hogy ő is megszavazta a zsidó- törvényt és hogy pártjával egyetemben az összes akkori magyar pártokhoz hasonlóan helyeselte a Szovjetunió ellen megindított há­borút. De Tildy Zoltán gyáva volt ahhoz, hogy otthagyja a közéleti szereplést, főleg azután, hogy ő az ország első férfia, felesége pedig— Tildy Zoltán rossz szelleme — az ország első asszonya lett. Ez az elérhetetlen vágyakat kergető házaspár olyan kényelmesen ült a Sorg-családtól ellopott leányfalusi villában, ami minden gyávasá­got és árulást megért.

A történelem talán sok mindent megbocsájt Tildy Zoltánnak. Megbocsátja a felesége által fűtött nagyratörő vágyakat, a régi bajtársak elárulását, a minden szakértelem nélküli két fiának és vejének országos pozícióba helyezését. Magasabb politika szempont­jából még talán a szégyenteli koalíciós esztendőket is megbocsátja, de sohasem fogja neki és szükebb munkatársainak megbocsátani azt a sok-sokezer sírdombot, amelyek alatt az eltört nyakcsigolyájú vagy átlőttszívü halottak hevernek, akik a túlvilágra való belépési jegyüket a Palástos Hóhérnak nevezett köztársasági elnöktől kapták.

Ezen szégyenteli úton nem haladt egyedül Tildy Zoltán. Egy ideig— amíg mint aktív miniszterelnök, Sztálintól kapott autóján kül­földre nem szökött — odaadó munkatársa volt öt a miniszterelnöki székben követő Nagy Ferenc. Ez az ember, akit Tildy Zoltánhoz hasonló ambíciók fütöttek, emigrálása után tett megnyilatkozásai­ban mindenért Rákosi Mátyásékat és az orosz megszállókat tette felelőssé. Utólagos mosakodást végzett, de sohasem fogja tudni,ma­gáról lemosni azt a sok vért, ami miniszterelnöki állásában tapadt nevéhez, de nem tudja elfelejtetni azon beszédeit sem, amelyeket a koalíció első éveiben mondott. Ezek a beszédek messze túlmentek az óvatos politika határán és azt bizonyítják, hogy annakidején ezek­ben a véres esztendőkben úgy Tildy Zoltán, mint Nagy Ferenc és monsignore Varga Béla, egy követ fújtak Rákosi Mátyásékkal és az egész Kommunista Párttal. Nagy Ferenc volt az, aki egyik vidé­ken megtartott beszédében büszkén kijelentette, hogy Magyarorszá­gon büntették meg a legkeményebben a világ összes nemzeti közül a háborús bűnösöket. És ebben igaza vöt Nagy Ferencnek, azzal a különbséggel, hogy az nem büntetés, hanem közönséges ember­mészárlás volt s ehhez a véres színjátékhoz annakidején ők is segéd­kezet nyújtottak, sőt uszító propagandájukkal versenyt futottak a Kommunista Párttal is.

Azt is nehezen lehet elfelejteni, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök és Nagy Ferenc akkori miniszterelnök tüntették ki a magyar Köztársasági Érdemrend II. osztályával a bolsevizmus elöl nyugatra menekült magyarok kifosztóját és hóhérkézre juttatóját: Himler Mártont.

Szálasi Ferenc, Beregffy Károly, Vajna Gábor és dr. Gera Jó­zsef kivégzése után pontosan egy héttel — 1946 március 19-én — ugyancsak egy keddi napon, kísérték a Markó-utcai udvaron fel­állított bitófák alá Szöllösy Jenőt, Csia Sándort és báró Kemény Gábort. A kivégzések pontosan ugyanolyan körülmények között zajlottak le, mint annakidején március 12-én. Az a bizonyos fel­szabadult másik Magyarország aljas törzsközönsége, megkóstolta a vért és minden nap vért akart. És ebben nem is volt hiány.

Még március 12-e előtt, március 1-én, felakasztották a Szálasi- kormány földművelésügyi miniszterét, gróf Pálffy Fidélt, mely tényről később, Matolcsy Mátyás ügyének tárgyalásán, a szegedi zsidó származású Bojta-Burger Béla cinikusan azt mondotta: „Pálffy Fidél nem csinált semmit, mégis felakasztottuk". Március 6-án

iij.'vancsak kötéllel végeztek a Szálasi-kormány igazságügyminiszté- k' vi'I, dr. Budinszky Lászlóval, aki ellen csak egyetlen vádat tudtak r. lhozni: hogy tagja volt a nyilas-kormánynak. Hiába bizonyította I' íipyvéd, hogy Budinszky László mindent elkövetett, hogy a letar- lA/fatott politikai foglyok ne kerüljenek német deportációba — ez i n ind nem számított. Budinszky Lászlónak meg kellett halnia, mert S/Alasi Ferenc minisztere volt. Az úgynevezett Szálasi miniszter- [M'rpk után került sor vitéz Endre László és vitéz Baky László nép- l'liV).sági tárgyalására. Az ítélet itt sem lehetett más, mint halál. A tiíróság s a tárgyaláson ezúttal is főszerepet játszó napibéres közön-• /‘íí súlyosbító körülménynek tekintette — különösen Endre László­it :'il — hogy mindvégig férfiasan viselkedett és még a halál árnyé­it Aban sem tudott gyáván és megtörten viselkedni.

J ó ESTÉT, GRÓFNŐ

Az amerikai OSS könyvirásza természetszerűleg a legkönnyeb­ben kiválasztható áldozatot, vitéz Endre Lászlót igyekszik leginkább rneggyalázni és lealacsonyítani.

Endre László könnyen eltalálható célpont. Heinrich Himmler (leportáltatói azt követelék a magyar kormánytól, hogy magyar részről is legyen valaki felelős a magyarországi zsidóság német- országi munkára szállításának rendjéért. Az SS programmjában benne volt, hogy a „piszkos munkát" lehetőleg magyarokra kell bízni és a „brutális magyarok" árnyékában üzletelni a Jewish World Congressel. Horthy Miklós kormányzónak, akkori kényszerhelyze­tében valakit találnia kellett erre a feladatra. Valakinek vállalnia kellett ezt a munkát. A kormányzó egyik leghívebb emberét, vitéz Endre László gödöllői főszolgabírót, majd Pest-vármegye népszerű alispánját a régi, kemény antibolsevista harcost ,az első világháború sok-sok kitüntetésétől ékes katonáját hívta meg erre a nagyon ne­héz feladatra. Jobb lett volna, ha valaki mást választ ki, szürke, jelentéktelen hivatalnokot vagy még inkább valami kétes jellemet és nem a magyar gentleman-típusnak ezt a kemény alakját kompro­mittálja bele a németek elszállítási akciójába.

Aki csak egy kicsit is ismeri az akkori id5k valóságos helyze­tét, tudnia kell, hogy a kormányzó egyes esetekben úgy dezignált miniszterelnököket vagy magasabbrangú hivatalnokokat, hogy egy szerűen rájuk parancsolt. Olykor titkos tanácsosi, olykor katonai esküjükre hivatkozással egyszerűen megparancsolta nekik, hogy ezt vagy azt a pozíciót vállalják. Itt nem volt ellentmondás! így pa­rancsolt rá Horthy Sztójay Dömére, Endrére és másokra is.

A magyar nemzet, a megszállott ország kényszerhelyzetében és a kormányzó kifejezett parancsára vitéz Endre László vállalta a fel­adatot, noha egyáltalán nem mondható, hogy a németek izzó barátja vagy éppen „náci“ lett volna. Valamikor Amerikában járt és Henry Ford I. fogadta bizalmas barátságába. Londonban a British Múzeum­ban kutatott régi iratok után, amelyekkel meg akarta világítani a bolsevizmus alapokait.

Ki sejthette akkor, hogy mire készülnek a németek? Hiszen a Harmadik Birodalom történetének legsötétebb és legkétesebb figu­rája, Hitler Adolf Judenkommissarja, a Budapestre küldött Eich- mann Adolf, aki kitűnően beszélt héberül, jiddisül és aki a héber iratok szenvedélyes műgyűjtője, a Majestic-szállodába tanácsko­zásra hívta meg a Zsidó Tanács vezetőségét.

„A németek részéről Eichmann Adolf valósággal kormányprog­ramot is adott a jövőre vonatkozólag“ — írja Lévai Jenő zsidó író Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről című művében.

— Legfőbb feladatának tartja, — mondotta Eichmann — hogy az ipari és haditermelés a legnagyobb rendbe jöjjön. Evégből mun­kaszolgálatot fog felállítani, főleg zsidó munkásokból. Ha a zsidóság megfelelő magatartást tanúsít, akkor semmiféle bántód ása nem lesz, hanem a munka arányában része lesz mindenben, mint az egyéb munkásoknak.

Ezután Eichmann, a dr. Boda Ernő által gyorsíróilag jegyzett beszéde szerint, külön gondoskodást ígér a zsidó iskolákról, a pénz­ügyi kérdésekről, a magyarorszgi zsidóság kultúrintézményeinek megőrzéséről.

— Mindezek a dolgok addig tartanak csak, — mondja Hitler magyarországi zsidó helytartója — amíg a háború tart. A háború után a zsidók szabadok lesznek és azt tehetnek, amit akarnak.

Ugyanezt mondja Churchill az internált Sir Oswald Mosloynek is, aki ugyan nem zsidó, csupán ,,fasiszta". Mindaz, ami a zsidó­kérdésben történik, tulajdonképpen csak a háború idejére szól, a háború befejezésével a németek megint a régi „gutmütigek" lesznek és mindent meg fognak engedni, mint azelőtt.

„Eichmann előadásával elérte célját — írja Lévai Jenő — való­sággal megbűvölte a Tanácsot és azon kérészül a magyar zsidóságot."

Ha Eichmann magatartása — amely talán nem is volt kétszínű— valósággal megbűvölte a magyar zsidóságot, akkor miért ne hi­hette volna Horthy Miklós, vitéz Endre László vagy bármelyik ma­gyar, hogy a zsidóságnak, mely maga hitt legjobban Eichmann ígé­reteiben, semmi baja nem történhetik azon az általános háborús kel­lemetlenségen kívül, amelyet minden magyarnak is végig kellett szenvednie.

DE MIT ÍR HIMLER?

,,Soha gyávább, szégyenletesen gyávább embert életemben nem láttam. A kihallgatás alatt a legtöbben vinnyogtak, de Endre László olyan minősíthetetlenül alázatos és olyan gyalázatos magatartást tanúsított, hogy én — szégyeltem.“

Ebben az egyetlen mondatban látszik a legépületesebben a kom­munista szellem. Vitéz Endre Lászlót minden mással meg lehetett vádolni, csak éppen gyávasággal nem. Egész Magyarország tehet tanúbizonyságot, hogy 6 nem mondhatott volna Himlemek „kérem alássant". Endre László sorsát a Hámánok sorsává akarta változtatni az amerikai OSS és GPU összeesküvése. Öt a magyar gentlemant kellett meggyalázni legjobban, aki a tragikus szerepre vállalkozott, éppúgy mint a bibliai Hámánokat, Eszter királynő lakomája után. Az OSS sötét vezérlegénye vitéz Endre Lászlóval szemben haz-udik legélénkelbben. Egyszer azt írja, hogy vitéz Endre László morfi- nista volt, másszor, hogy kilószámra találtak nála morfiumot, har­madszor, hogy fiánál találták ezt.

Mit sorolt Endre László bűnei közé az OSS cionistája, Himler Márton?

,,Beszámolt, — írja — hogy Angliában Sir Mosleyval és mások­kal ugyanezekről a ,zsidóproblémákról‘ beszélt. Beszámolt arról, hogy Amerikában meglátogatta Henry Fordot, akivel hosszabban tárgyalt a nemzetközi zsidó összeesküvésről. Beszámolt, hogy vala­mennyi tárgyalásán az európai zsidók gettóba zárását ajánlotta és azt a francia és angol körök a legnagyobb szimpátiával fogadták.“

Csodálatos dolo^! Miért csak a magyar vitéz Endre Lászlót adta át a GPU-nak Mr. Martin Himler? Miért nem vitte mindjárt a GPU- hóhérok kezére a másik tárgyalófelet: Sir Oswald Mosleyt és Henry Ford I-et és azokat a „köröket", amelyek helyeselték Endre László elgondolásait?

Vitéz Endre László tragédiájáról két értékes dokumentum ma­radt egy jobb magyar korszak számára: Családjához írott levele, a budapesti AVH börtönböl és szabad földön él5 hitvesének fel­jegyzései a himleri elfogatás napjairól.

És most idézünk:„A kitűzött órában Himler három fejvadásza érkezett meg. Az

első egy alacsony, kövér mosolygós zsidó volt, mögötte fiatal zsidó- kinézésO civil ,jóestét grófnő* szavakkal köszönt, majd azt mondta:

— Ne féljen, én nem vagyok zsidó. Mi régi ismerősök vagjrunk a Gellért-Szállóbeli Garden Partyról. Nem emlékezik rám? Bochkor Károly vagyok.

— Nem emlékezem — felelte vitéz Endréné.Közben újabb három .amerikai* érkezett: egy zsidó őrnagy, egy

nemzsidó hadnagy és egy magyarországi újságíró, aki az USA-ban kommunista újságnál dolgozott.

Bochkor vitéz Endre Lászlóra pillantva csak ennyit mondott az utóbbiaknak;

— 0 az!— önt letartóztatom! — mondta a zsidó őrnagy Endre László­

nak, majd fegyver és méreg után érdeklődött. Kérdezősködött Baky László után is.

Bochkor nyiltan megmondta, hogy kézrekerítője ötezer dollár jutalmat kap.“

Itt volt tehát az amerikai OSS fejvadászainak nagy üzlete. Bochkor szerint egyes magyar fejekért 5000 dollárt, másokért 400, de mindenesetre a személyi értékek. Jegygyűrűk, pecsétgyűrűk, órák, ékszerek könyörtelen elrablása.

„A zsidó őrnagy — folytatja a napló — melegen érdeklődött az Endre Lászlónál látott szőnyegek után is. Ezután jeepre rakták Endre László könyveit. Mikor felesége szerzői jog címén egy pél­dányt követelt azokból, őt is letartóztatással fenyegették. A könyv, amelyet Endre László írt, ezt a címet viselte: ,A zsidókról.' Abból egyetlen példányt még megtaláltak a szoba sarkában. A zsidó őrnagy azonban „emlékül** magával vitte vitéz Endre László értékes dísz- kardját és a megtalált arany-ezüst családi emlékeket is.“

MAsnap Endre Lászlóné felkereste Bochkort, aki kijelentetto,i.Mi;v Kndre László nemzetközi bíróság elé fog kerülni s ez esetben

amerikai vagy francia ügyvédet fogadhat.Horbkor személyére jellemző, hogy vitéz Jaross Andort úgy

ti 11,1 TTimlerék kezére, hogy meghívta teára és — letartóztatta. Ha- 'loiilAíin járt el Antal István propagandaügyi, majd igazságögyrn'’" iii :/lrrrel szemben is.

1045 iúlius 19-én vitéz Endre Lászlóné ismét felkereste Boch- l'orl. nki azt mondta neki, hogy nem ér rá hosszasan beszélni velő, mi rf v.^r reá Friedmann, akinek apia 1919-ben Magyarországon. Kun M/ I i diktatiiráia alatt vezető személyiség volt. Távozásra szólította f' l Kndre Lászlónét, mert ,,végzetes lehetne, ha Friedmann itt ta-

Ez a Friedmann László, a budapesti kommunista kormány vrt<‘ vo lt Salzburgban. Vele — illetve alárendeltségében dolgozott ÍH'llórt Andor ,.hazatelepítési kormánybiztos", aki pályája kezdetén I borlini Donaueuropa munkatársa volt. a nagyon is kétséges sze- I l o rt v itt Va1ta Ferenccel együtt. Gellért Andor később a m üncheni l' rco Europe magyar osztályának vezetőiévé lépett elő. A levágott tuMgyar fejekért gálánsán fizetett az OSS, majd szellemi jogutódja:I F ree Europe.

Amikor 1944 áprilisában hivatalába lép meginterjúvolja a« Egv**- (lül Vagyunk s többek közt a következőket mondotta Endre László:

— Minden erőmmel azon leszek, — mondotta — hogy 3Z új •i rí ótörvények végrehai fásából származó sok-sok előnyből elsősor­

ban a magyar dolgozó néo, a magyar munkásság részesüljön. •/éretném, hogy ennél a harmadik zsidótörvénvnél m e g i s m é t l ő d j ö n

lírrvanaz, ami az első kettőnél, hogy magasabb társadalmi réi;egel'^® ingyenélők, strohmannok, aladárok fölözzék le az átállítást. Na-

rvnn örülök, hogy vitéz .Taross Andor munkatársa lehetek, örü lök , hogy minisztériumán belül mindjárt megszüntette a kegyelm es, rnél- tóságos stb. címek használatát. Ü j világ szele érzik a belügym inisz­tériumban.

A dráma azután már a budapesti AVH börtönében f o l y t a t ó d i k , ahol halálra ítélve vitéz Endre L á s z l ó külföldön maradt c s a lá d j á n a k

nz utolsó üzenetet írja:„Mindhármunkra kimondották a halálos ítéletet azért, mert

nem gátoltuk meg a németek által követelt és a korm ányzó által elrendelt zsidó deportációt, melynek végső céljáról, a zsidóknak Né­metországban való sorsáról — ezt még a Népbíróság sem tudta ránk­bizonyítani — halvány sejtelmünk sem volt.

A per tartalmi részével nem sokat törődtem. Mindazt, ami igaz volt s rám nézve terhelő, nyíltan bevallottam, még azt is, ami bizony­talan volt. Azt tagadtam csak, ami becstelenség, embertelenség lett volna, ha elkövetem, de soha sem követtem el. Két hamis tanú, három érdekelt tanú lett volna hivatott ennek valószínűsítésére. Még így sem sikerült. Újságokban, röpiratokban is jelentek meg gyaláz­kodó, hazug cikkek, hogy gyáva, alkoholista, meghunyászkodó, más­hol hogy erőszakos, vagy prepotens vagyok. Néhányról kerülő úton értesültem s helyreigazítást követeltem, az ügyészt halottgyalázásért feljelentettem, de mindez sziszifuszi küzdelem innen a fogságból, bentről, ügyvéd nélkül, ujságolvasási tilalom mellett, minden külső kapcsolat nélkül. Igazán csodálom, hogy nem hiszi mindenki el az aljasságokat. De hol egy rendőr, hol egy fogházőr vígasztal és biztat, hogy minden jó lesz, velem éreznek, nem kell csüggednünk, hol pe­dig kívülről érkeznek hírek váratlan, új fegyvertársakról, volt zsidó és angolbarátokról, bzdoldaliakról, kik most mind azt látják s bizo­nyítják, hogy mégis nekünk volt igazunk. Amit pedig a kisemberek hűségéről, kitartásáról, bátorságáról most tapasztaltam, az igazán csodálatra méltó. Csak a két asszonyt, Szabó nénit és Emerenciát említem, vagy a kis borbélyt, akik valóságos fanatizmussal álltak mellém veszélyes helyzetekben, ö k inspiráltak akkor is, mikor a tár­gyalás napján az utolsó szó jogán felszólalásomnál saját védelmem helyett támadásba mentem át és egy óra húsz percen keresztül vilá­gítottam meg a zsidó veszélyt a majdnem kizárólag zsidó hallgatóság előtt. Tartozom az elveknek azzal is, hogy kegyelmet nem kértem ezektől az ellenségektől. A fellebbezés jogával is csak azért éltem, hogy a hamis tényállást, amennyire lehet korrigáljuk. Jellemző, hogy az általam bejelentett 50 tanú közül egyetlent sem hallgattak ki.

A múltkori tárgyaláson — írja megrendítő búcsúlevelében — az egyik zsidó népbíró kezében vastag füzetet láttam, címlapján az én nevemmel és képemmel, amelyen zöld ruhában, nyilas karszalaggal tartok beszédet egy asztal mellett. Nem vezet bosszú, hogy e szemét- irodalom szerzőit megtoroljam, de azt szeretném, hogy ha évek múlva akadna yalaki, aki a család becsülete érdekében a közreadott gyalázatosságokat megcáfolja."

Vitéz Endre László a kormányzó és a magyar nép iránti hűsé­gében megrendítően tragikus szerepet vállalt. Azonban fölötte majd csak akkor lehet „ítélni", ha a katyni gyilkosoik, a szovjet katorgák, az amerikai és angol koncentrációs lágerek, a szudétan^etek , a ke- letporoszországi asszonyok, gyermekek gyilkosai, a szovjet katorgák, németek deportáltatói, Tito marsall partizánjai, a potsdami depor-

IAltatók, a légiháborúk tömeggyilkosai is odaülnek egy új Nürn- IxTgben a vádlottak padjára vagy követik vitéz Endre Lászlót a Icötelességteljesítésnek, a megparancsolt hivatásnak azon az útján, .írnely végül is a komimista akasztófára vitt.

A s z t ó j a y -k o r m An y p e r e

Még ki sem pihenhette fáradalmait a Népköztársaság Viktor Mugo hóhéralakjaihoz hasonló köztársasági ítéletvégrehajtója, Bogár József, máris újabb magyar államférfiak kerültek a keze alá. Mert Bogárnak — Tildy hóhérának — nem volt pihenése. Állandóan akasztott. Fővárosban és vidéken egyaránt. Nemcsak minisztereket <"'s tábornokokat küldött a másvilágra, hanem kis nyilasokat, keret- logényeket, becsületes magyar katonatiszteket, kötelességüket hűen teljesítő csendőröket, parasztokat, munkásokat — szóval százait és ezreit azoknak a névteleneknek, akiknek nevét ma már csak a nép- liírósági aktagyüjtemények szégyenhalmazatában — emléküket pe- fl'g gyászoló asszonyaik és gyermekeik szívében találjuk meg.

A Sztójay-kormány tárgyalását már nem a Zeneakadémián, hanem a Markó-utcai bíróság esküdtszéki termében tartották meg. Természetesen ennél a tárgyalásnál sem hiányoztak a cirkuszi kel­lékek. Felvonultak a rendőrök, a géppisztolyos pártalakulatok, le­zárták a Markó-utcát és talpig vasban vezették elő a nagybeteg, már járni is alig tudó Sztójay Dömét és volt minisztertársait: Rácz Jenőt, Kunder Antalt, Szász Lajost, Reményi-Schneller Lajost. Az ítélet itt sem lehetett más, mint halál. Jellemző a tárgyalás komoly­talanságára, hogy annak folyamán Kunder Antal egyszer megkér­dezte a tanácselnököt: „Mondja kérem, tanácselnök úr, komolyan tárgyalunk?" És csodálatosképpen a jelenlevő Kiár Zoltán-lovagok felháborodása ellenére sem utasította rendre az elnök Kunder An­talt, mert a hozzáintézett kérdések valóban olyanok voltak, ami­lyen kérdéseket csak a Király-utca és a Károly-körút sarkán tár­salgó harisnyaügynökök szoktak egymásnak feltenni. Kunder Antal volt kereskedelmi és Rácz Jenő volt honvédelmi miniszter halálos ítéletét kegyelemből életfogytig tartó kényszermunkára változtat­ták át, míg Sztójay Dömét, Reményi-Sohneller Lajost és Szász La-

jóst egy késő nyári reggelen a Markó-utcai fogház udvarán agyon­lőtték. Valamennyien férfiasén haltak meg. Ha látta volna az őket kiadó, Júdás-pénzért dolgozó Himler Márton, hogyan halt meg a nagybeteg Sztójay Döme, akit könyvében olyan alávaló módon meg­rágalmazott, akkor mélységesen szégyelné magát.

ÉLVE HOZZATOK HAZA ŐKET

Sztójay Döme talán Magyarország legtragikusabb sorsú minisz­terelnöke. Mint Damjanich János, a szerb származású magyar már­tír, ö is a magyar sorsot választja 1918-ban. A vezérkari fönökség második osztályának vezetője lett, aztán berlini katonai attasé, majd berlini magyar követ.

Miként Bárdossy, 5 is abba a vezető rétegbe tartozik, amelynek tagjai hangtalanul, feltűnés nélkül szolgálják a nemzeti érdekeket, bármely posztra állítsa őket a sors.

Sven Hédin, a világhírű svéd tudós „Ohne Auftrag in Berlin" című könjrvében a legteljesebb szimpátia hangján emlékezik meg Sztójayról, aki felelős berlini posztján a legnagyobb aggodalommal nézi a szovjet-finn háborút és igyekszik lehetőt-lehetetlent elkövetni a finn testvémép megmentéséért.

Kivételes férfi azokban az időkben, amikor mindenkit kikezd a kétkedés, gyanúsítás vitriolja. Egyenességében éppúgy megbíznak Berlinben, mint magyarságában Budapesten.

Ez a végzete. 1944-ben már súlyos beteg, a Semmering egyik szanatóriumában kezelik szívbaját, mikor megtörténik a klessheimi találkozó. 1944 március 19-én Sztójay Döme jelentkezik a hazatérő Horthy Miklós kormányzó előtt, hogy engedélyt kérjen szívbajának további gyógyítására. Horthy Miklós, az ismert módszerei szerint, azonban ráparancsol Sztójay Dömére, hogy szálljon fel a Turán- kOlönvonatra és vállalja Magyarország miniszterelnöki tisztét. A nehéz helyzetben lévő kormányzónak legfőbb érve: ő százszázalékig megbízik Sztójay magyar lojalitásában és Sztójay az, aki legelfo­gadhatóbb a németek számára.

Éppúgy, mint Bárdossynak, aki szintén a diplomáciából jött és nem a pártpoUtikából, neki sincsenek ellenfelei. Mikor az első meg-

I ••• ./.élését tartja a magyar nemzeti politika vezetőivel, ezek kissé nu K'lepődve néznek Sztójayra, aki „azt sem tudja már, hogy hol VMM a Nagykörút". Felül áll a politikai párthcircokon és egyetlen KnU'lességet ismer: szolgálni a magyar nemzetet, úgy, ahogy lehel• /t'k között a tragikus körülmények között. Görgey Artúr és Tiszai.iiván tragikus sorsa nehezedik a szívbajos derék katonára. A kü­lönbség csak annyi, hogy minden hősi erőfeszítése ellenére ö már .i/.olgálni se igen tud. Az orvosok ágyba, szanatóriumba parancsol­jak, mikor a nemzetnek most harcra, kiállásra, de legalább is oikos, mibermentő diplomáciára vagy — mindenekelőtt — katonai el- .-./.ántságra volna szüksége.

Sztójay alig négyhónapos miniszterelnökségének jórészét a vá­rt >«majori szanatóriumban töltötte. Miniszterei csak ritkán jelenhet­lek meg nála, hogy a legeslegfontosabb iratokat parcifáltassák vele.

Az amerikai OSS barbárul tudatlan és gyűlölködő kis fejvadá- ;./.u ezt a fáradt, beteg, targikus feladatot vállalt magyart úgy jel­lemzi, hogy Sztójay Döme volt „a magyar zsidóságnak mindenkinél aljasabb hóhérja**. Aztán nyomban beismeri, nem lehetett kihall- i;alni, mert olyan beteg volt, hogy „kihallgatni nem lehet, ha azt akarjuk, hogy élve jusson vissza Magyarországra'*.

És nemcsak a „magyar osztály vezetőjének**, hanem az egész amerikai OSS-nek ebben az egyetlen himleri félmondatában benne van minden antihiunanizmusa, gyűlölködő bosszúvágya, tudatlan­sága és helyzetnemismerése. A régi vadállatfilm címe illik az OSS

Péter Gábor cselekvéseihez:— Élve hozzátok haza őketlMindegy, ha betegen, megalázva, ha a hazugságok dángázfeUiö*-

jébe burkolva is. De élve jusson vissza Magyarországra, hogy aztán i)lt ki lehessen végezni hamis ürügyekkel, hamis vádakkal.

Sztójayval kapcsolatban legjellemzőbbek az OSS kommunistá­jának vad hazugságai. Tizenkét pontban kérdőívet intéz Sztójay Döméhez. Erre az alpárian ostoba és keresztényellenes kérdéssoro­zatra állítólag Sztójay felelt volna. „Alább megtalálják az olvasók feleleteit, amelyeket sajátkezüleg írt“ — mondja az OSS.

Hol a fotokópia? Hol van Sztójay személyes aláírása? Miféle bárgyú és műveletlen hazugság ez Amerika és az OSS nevében?

S ha még azt is válaszolta volna Sztójay, ami az OSS bolseviki gyalázkodásában írva áll, akkor sokszorosan a magyar nemzet már­tírjai közé kell számítani őt. „Hittem a németeknek s úgy éreztem, hogy a nemzet érdekében velük kell az első perctől haladnunk.** Ezt hitte minden józan és tisztességes magyar. „Én nem kértem a néme­teket, hogy az országot megszállják. . . s azért vállaltam a kor-

mányalakitást, hogy legalább formailag önállóak maradjunk“ — mondja az állítólagos írásban Sztójay.

— Volt-e tudomása róla, hogy Románia undorral utasította vissza a németek ajánlatát, hogy adják ki Románia zsidó lakosságát Auschwitzba való szállítás céljából?

— Nem volt róla tudomásom — feleli Sztójay erre a nyakate- kerten alacsonyszínvonalú magyar mondatra.

Románia semmit sem utasított vissza, sem imdorral, sem undor nélkül. Románia egyszerűen a saját hatáskörben legyilkolta a zsi­dókat. Errevonatkozólag elég elolvasni a zsidó Lévai Jenő könyvét: Fekete könyv a magyar zsidóság tragédiájáról.

Sztójay Döme népbírósági tárgyalásán megmondotta, hogy a kormányalakítás után megjelent nála Emst Kaltenbrunner SS-tá- bornok, Heinrich Himmlernek az első héten Budapesten intézkedő helyettese, aki azt mondotta, hogy „Magyarországnak a környező államok példája szerint elsősorban a zsidókérdést kell megoldania".

A környező államok példája szerint?Hát itt van a magyar tragédia és Sztójay tragédiájának lényege:

„a környező államok példája szerint!*' Szlovákia Lévcii Jenő könyve szerint is sokkal hamarabb deportáltatta a zsidókat, mint Magyar- ország. A románok, saját hatáskörükben, minden német befolyás nélkül a zsidók tíz- és százezreit irtották kL

Ezzel szemben Lévai Jenő és más zsidó írók szerint 1943 végéig Magyarország a „zsidók paradicsoma" volt. Midőn Sztójay Döme nagybetegen 1944 június 6-án meglátogatta Hitlert, a Német Biro­dalom Führerjét, az kijelentette neki:

— A német csapatok kivonásáról a zsidókérdés elintézéséig tárgyalni sem leheti

Magyarországnak ennél szebb felmentést nem adhat semmiféle történelmi tényező. Mert ebben a mondatban — a németbarát mi­niszterelnökkel szemben is — ott volt a hitleri ítélet, hogy Magyar- ország és annak kormánya német kényszer alatt áll, hogy a németek nem távoznak addig Magyarországról, míg a zsidókat nem depor­tálják. És Sulyok Dezső népygyész azt írja a Magyar tragédia című könyvében, hogy az oroszok sem távoznak addig Magyarországról, amíg a zsidókat a legcsekélyebb veszély fenyegeti.

Egy népi kisebbség érdekében Szent István Magyarországa így lett előbb a németek, aztán az orosz bolsevisták foglya.

Az OSS mérhetetlen ostobaságaival szemben ni'm kell vótlelmet kérni Sztójay Döme számára. Hős és mártírként „éljen a haza!" kiáltással halt meg a kivégző oszlop előtt, ahová Hmilei- Márton félbolsevistái hurcolták.

PARDON, TÉVEDÉS VOLT . . .

A népbírósági gépezet fokozott tempóval dolgozott tovább. Nem volt megállás, ki kellett használni az alkalmas történelmi pillanatot s ki kellett irtani azokat, akik eszükkel és tudásukkal akadályt jelentettek a Rákosi Mátyás és Tildy Zoltán által bejósolt új Ma­gyarország útján. Nemcsak a bosszú, de a tervszerű előrelátás is vezette őket. A céltudatos politikát Rákosiék és Gerőék csinálták és Tildy Zoltánék csak beleegyezésüket adták. A Kommunista Párt vezetői nem léptek a nyilvánosság elé, ők a háttérben dolgoztak s raffinált ügyes kezekkel mozgatták a koalíciós kormány kisgazda- párti marionettjeit. Nem Rákosi volt az, aki elutasította a kegyelmi kérvényeket és nem Gerő hirdette, hogy keményen megbüntették a magyar háborús bűnösöket, hanem Tildy Zoltán és Nagy Ferenc. Vájjon Tildy Zoltán a kőbányai börtön mélyén és Nagy Ferenc amerikai farmján látja-e már, hogy milyen szégyenteljes végrehajtó­szerepet játszottak annakidején? Mert Rákosiék elgondolása szerint ezeknek a magyar népből származó politikusoknak kellett elvégez- niök — szinte Bogárhoz hasonlóan — a hóhér szerepét. A külvilág előtt Rákosi Mátyás ezekben az években az országépítő munkával volt elfoglalva s a külvilág előtt nyugodtan moshatja kezeit, hogy őneki az 1945-től 1948-ig tartó népbírósági vérengzésekhez tulaj­donképpen semmi köze nem volt. A véres pojáca szerepét a Függet­len Kisgazdapárt játszotta.

A Szálasi-kormány tagjai közül már csak páran voltaik életben. Szakváry Emil az elsőfokú bíróságon tíz évet majd a fellebbviteli tárgyalás során életfogytiglani fegyházat kapott. Soha életében nem politizált s az ő bűne is csak annyi volt, hogy vállalta az ország érde­kében a szakminiszteri, iparügyi tárcát. Hellebronth Vilmos volt Szálasi-miniszterrel valami kegyetlenül csúnya játékot játszottak a magyar igazságügy akkori kufárjai. Halálra ítélték s egy reggel kihirdették előtte a kegyelmet elutasító államfői leiratot és lekísér­ték a siralomházba. Ott készült a másnap reggeli kivégzésre. A ren­delkezésére bocsátott rövid félóra alatt elbúcsúzott hozzátartozóitól és a lelkésszel együtt várta utolsó óráját. Másnap reggel alig fél­órával a kivégzésre kitűzött időpont előtt megjelent a siralomház­ban a per ügyésze és közölte, hogy tévedés volt a tegnapi közlés, amennyiben a köztársasági elnök élt kegyelmi jogával és bünteté­sét életfogytiglani fegyházra változtatta. Valamikor Dosztojevszki- vel játszották el a cár parancsára ugyanezt a komédiát. Doszto-

jevszki egész életén át viselte ennek az embertelen játéknak a kö­vetkezményeit és sohasem bírta azokat a perceket elfelejteni, ami­kor ott állott a pétervári kaszárnyatér kivégzöhelyén és várta a halált

AKI ÖNKÉNT JELENTKEZETT A BITÓRA

Alig egy hónappal Szálas! Ferenc kivégzése után a magyar határon önként jelentkezett a Szálasi-kormány egyik még szabad­lábon lévő tagja: Kovarc Emil. A kihallgató rendőrség tagjai azt hitték, hogy valaki rossz tréfát űz velük. A jelentkezőt mindenesetre letartóztatták és Budapestre szállították. Kovarc Emil elmondotta, hogy mikor tudomására jutott Szálasi Ferenc és volt minisztertár­sainak sorsa, hosszú lelkitusa után arra az elhatározásra jutott, hogy neki is osztoznia kell volt minisztertársai sorsában. Elhatározta, hogy hazajön — ítéljenek felette. A Népbiróság nem vette tekin­tetbe Kovarc Emil önkéntes hazatérését, sőt abban még csak eny­hítő körülményt sem látott és a bírósági ítélet nem is golyóra, ha­nem kötélre szólt. Az ő kivégzéséről a budapesti lapok az alábbiak­ban számolta be:

„Miután Kovarc hozzátartozóit már nem lehetett értesíteni, az elítélt utolsó kívánsága az volt, hogy cigarettázva mehessen az akasztófa alá. Kérését teljesítették. Amikor pontban nyolc órakor elővezették, szájában cigaretta füstölgött. Jankó Péter elnök kihir­dette előtte a végső döntést s mikor dr Frank ügyész parancsot adott az ítélet végrehajtására, Kovarc még egy utolsót szippantott ciga­rettájából, majd földredobta és eltaposta a cigarettacsutkát. Ezután Bogár ítéletvégrehajtó végrehajtotta az ítéletet. Néhány perc és a magyar nép egyik legelvetemültebb hóhéra elvette földi büntetését.'*

Micsoda lélektani ellentmcMidás ez az egész cikk, amely ponto­san megírja, hogy milyen belső nyugalommal lépett a halál küszö­bére az az ember, aki társai iránti becsületből és hűségből önként jelentkezett. Milyen lelkierő és férfias elhatározás kellett ahhoz, hogy valaki önként válassza az utat, amely a bitófa alatt végződik. Nem félt, sőt a halál küszöbén még arra is volt gondja, hogy el­tapossa az utolsó cigaretta parázsló csutkáját. Ez a jelenet nyilván megragadta a cikkíró figyelmét, talán bővebben is szeretett volna

írni ennek a férfinek a viselkedéséről, talán még felébredt benne az újságírói kötelesség utolsó szikrája, de bizonyára ekkor óvatosan körülnézett, nyelt egyet és az akkori sajtópolitikának megfelelően odaírta cikke végére az akkori idők divatos mondatát. Kovarcz Emilt nem fogta e l Himler Márton, nem írhatott róla hamis és gyalázkodó megállapításokat a „hiteles jegyzőkönyvek" gyűjteményében, de Kovarcz Emil a ClC kopói nélkül is hazatért Magyarországra és osztozott Szálasi Ferenc és minisztertársai sorsában.

*

A Szálasi-miniszterek sorát a volt propagandaügyi miniszter, Kassay Ferenc zárta le. Népbírósági tárgyalása bővelkedett az izgal­makban, hiszen Kassay Ferenc személyesen ismerte Lenint, Trockijt és ifjúkorában a szélső marxizmus híve volt. Mint öreg marxista hagyta ott a Szociáldemokrata Pártot, mert belátta — amire azóta már sokan rájöttek — hogy más a marxista teória és más a gya­korlat. Töprengő, elmélyedő természetű ember volt. Egész életében nem vitt magával mást csak a szegénységet és a becsületet. A tár­gyalásán megjelentek régi elvtársai — s különösen régi barátja, az író és költő Kassák Lajos — tanuklhallgatásuk során dühös vád­beszédet tartottak ellene. De egyéni becsületéhez nem tudtak hozzá­férni, s az utolsó szó jogán elmondott beszédekor csend borult a hatalmas esküdtszéki teremre. Még a fizetett közönség is emberré vált egy pillanatra s egyetlen közbeszólás sem zavarta Kassay Ferenc utolsó szavait. Ö volt az egyetlen nyilas miniszter, akit nem kötéllel, hanem golyóval végeztek ^ . . .

De a vérfís népünnepély még mindig nem ért véget. A Markó- utcai tragédiák folytatódtak Tildy Zoltán patronussága alatt. Az első nyári napokban ugyanazon a napon végezték ki Hubay Kál­mánt és Ruszkay Jenőt. Hubayval Bogár, Ruszkayval a fegyőrök sortüze végzett. Rendre következett Gaál Csaba, a Szálasi-kormány személyi ügyeinek kormánybiztosa. Az erősen szívbajos ember a kivégzés éjszakáján szívszélhűdésben meghalt a siralomházban. De azután előkeiült dr. Kerekes fogházorvos s miután megvizsgálta a halottat, cinikus hangon kijelentette, hogy a kivégzésnek semmi akadálya nincs. Az udvar már feketéllett a vérszagra váró söpredék­től s a meggyalázott Justitia akkori képviselői tudták, hogy mit kíván a tömeg s a huszadik század gyalázatára a halott Gaál Csabát is felakasztották. A lapok akkor azt írták, hogy a Szálasi-kormány volt kormánybiztosa félelmében elájult s ezért kellett őt négy fegy-

* őrnek a bitófa alá támogatni.

Már nyár volt, tündöklő magyar nyár, de a gépezet tovább vé­gezte a maga véres munkáját. A legközelebbi áldozat Basch Ferenc, a magyarországi németség vezetője volt, aikit a többiekhez hason­lóan ugyancsak Himler Mártonnak emberkopói szállítottak Magyar- orzságra. Basch Ferenc kivégzése után a tett színhelyét áttették a Gyüjtőfogházba, mert a Budapestre érkező külföldiek előtt el akar­ták titkolni a kivégzéseket. A Gyüj tőfogház területén álló úgyneve­zett kis fogház mellett majd egy fél évszázadon át egy bitófa szá­mára készült mélyedés volt. Tildy Zoltán köztársaságának kevés volt ez az egy bitó s ezért a régi bitóhely mellett öt újabb bitófa számára ástak betongödröt. De néha még hat bitó is kevés volt és többször előfordult, hogy egy bitón két ember szégyelte magát, hogy embernek szü letett. . . Ezen a helyen végezték ki sortüzzel Jány Gusztáv vezérezredest, aki Kovarcz Emilhez hasonlóan szintén ön­ként jelentkezett a magyar hatóságoknál. Jány Gusztáv azért tért haza Bajorországból, mert hitte, hogy élete biztos feláldozása árán megmentheti alantasait. Az aradi 13-hoz illő hősiességgel halt meg s mint a közölt fénykép is elárulja, régi katonái sírtak midőn a vesztőhelyre kísérték. Itt akasztották fel a hordágyról a mozdulni sem tudó Hain Pétert és mindazon többi ezer és ezer névtelent, akiknek múltja nem felelt meg a békét hirdető és halált osztó hata­lom akkori urainak.

HIMLER MÁRTON MESÉJE A „KIS TOLVAJRÓL"

Itt végeztek Omelka Ferenccel, akiről talán a legmocskosabb szavakat írta Himler Márton „hiteles" jegyzőkönyvgyüjteményében. Azt állítja, hogy Omelka „kis tolvajnak** vallotta magát és hogy államtitkár volt a Szálasi-iormányban. Mind a két állítás merő hazugság. Omelka sohasem volt tolvaj, minél fogva sohasem is ítélték el közbűntényes cselekedet miatt. A Horthy-rendszer alatt két esztendőt töltött börtönben, de ezt a büntetést politikai állás- foglalása miatt kapta. Omelka Ferenc sohasem volt államtitkár. A Himler-könyvben írt Omelka fejezetre vonatkozóan Omelka Fe­renc Angliában élő özvegye közjegyző előtt tett hivatalos nyilat­kozatában a következőket mondja:

.A lulírott Nagy Józsefné, előzőleg Omelka Ferencné teszem az alábbi nyilatkozatot a teljes igazságnak megfelelően abból kifolyólag, hogy Himler Márton USA állampolgár ,Igy néztek ki a magyar nemzet sírásói* című könyvében előző férjem nél is foglalkozott. A könyv a magyarországi kommunista kormány által, kommimistaellenes cselekmények miatt 1946-ban, szep­tember 5-én kivégzett első férjemet, Omelka Ferencet súlyosan gyalázta, amennyiben többrendbeli közönséges bűncselekmény elkövetésével vádolta. Volt férjemmel kapcsolatban az általam tudott és a teljes igazságnak megfelelő adatokat az alábbiakban adom:

1. Omelka Ferenc sehol és sohasem volt államtitkár. Ezt nyilván csak azért mondja, hogy annál kirívóbb legyen, mintha a Szálasi-kormányban még „egyszerű kis tolvajok" is államtit­károk lehettek volna.

2. Az úgynevezett számonkérési ügyek sohasem tartoztak Omelkára, hanem Orendy Norbert csendőrezredesre, akit 1946 őszén ezért ki is végeztek.

3. Volt férjem néhai Omelka Ferenc sohasem volt elítélve közönséges bűncselekményért, ö t senki nem nevezte és nem nevezheti — tolvajnak.

4. Omelka Ferenc 1942 február 13-tál 1944 június 6-ig volt a Csillagbörtönben azért, mert mint hadapródőrmestert tényleges katonai szolgálata alatt kormányzósértésért és hadsereg-lází- tásért elítélték.

5. Szálasi Ferenccel sohasem volt együtt a Csillagbörtönben, mert Szálasi 1938 augutusától 1940 szeptember 17-ig tartózko­dott a Csillagbörtönben. Stb. stb.“így néznek ki tehát a Himler-féle hiteles jegyzőkönyvgyüjte-

mények az igazság fényében. . .

AZ EXPORTKÉPES KÖZTÁRSASÁG

A Himler Márton által kiadott magyarországi börtönök foglyai­nak az útja azonban nemcsak a Markó-utcai vagy gvüjtőfogházbeli kivégző oszlopokhoz vezetett. Akiket akár a román akár a jugo^ szláv kommunista kormány kikért, azt Tildy Zoltánöc nemhogy szó

nélkül kiadták, hanem egyenesen meg is köszönték a kikéréseket és örömmel teljesítették azt. Bogárnak elég munkája volt így is, tehát még 5 sem irigykedhetett. Gyalázatos módon szolgáltatták ki Titoék- nak Szombathelyi Ferenc vezérezredest, Feketehalmy-Czeidner Zol­tánt, Grassy Józsefet, Zöldy Mártont, Gaál Lajost, Bajsay Elrnöt, Nagy Miklóst, Bajor Ferencet, Perepatics Pált és még sok másokat. Szombathelyi Ferencet az újvidéki fogház udvarán lőtték agyon, míg a többi vádlottat a Balkánon uralkodó aldcori állapotoknak meg­felelően, igazi balkáni módra, éjfélkor akasztották fel a zsablyai temető árkában. Az ítéletvégrehajtók közönséges vándor cigány ok voltak. A szégyen nemcsak ezeknek a katonáknak a kiadásában és aljas módon való kivégzésében rejlett, hanem abban is, hogy az ak­kori magyar sajtó — kommunista és kisgazdapárti egyaránt — kü­lön tudósítókat küldött le a kivégzésre, akik a legnagyobb elragad­tatással és lelkendezéssel számoltak be a temető árkában történt ki­végzésekről. A Szabad Nép című kommunista kormánylapban egy Palásti László volt zsidó kereskedősegéd olyan riportot írt erről az eseményről, amely az akkori idők teljes erkölcsi és politikai viszo­nyok mélypontját mutatja.

Számtalan embert adtak ki Romániának és Csehszlovákiának anélkül, hogy erről a nyilvánosság valaha is értesült volna. Ha volt Magyarországon korszak, amelyet aljasnak nevezhetünk, akkor Tildy Zoltán köztársaságának a kora volt ez.

S a kivégzések még mindig folytatódtak. 1946 nyarán a politi­kusok mellett majdnem minden nap csendőrakasztás is volt a Gyűj­tőben. Öriási tömeg jelenlétében végezték ki Ferenczy László csend­őrezredest, továbbá dr, Radó Endrét, Orendy Norbertet és úgyszól­ván százait a volt csendőröknek. Bűnös volt itt mindenki, aki köte­lességét és parancsot teljesített a múltban. 1946 augusztus 26-án két órán belül akasztották fel Hindy Ivánt, Budapest védőjét, akit az orosz hadbíróság felmentett, visszaadta kardját és két orosz ez­redes kíséretében hozták vissza Magyarországra. Erről a kivégzésről így írt a polgári Kisgazda Párt akkori lapja, a Kis Újság:

„Hindy Iván volt altábornagy, Budapest nyilas védője ügyében Budapesten a déli órákban hirdetett ítéletet a népbíróság Horváth László-tanácsa. A Népbíróság Hindy Ivánt halálra és vagyonelkob­zásra ítélte háborús bűntett miatt. A Népbíróság Budapest tönkre­tevőjét nem ajánlotta kegyelemre és az ítéletet két óra múltán kö­téllel végrehajtották.'*

A régi események írója néha megkérdezi magától: szabad-e még tovább írnia, szabad-e még tovább sorolni az akkori rendszer bű­neit? Néha úgy érzi magát az adatgyűjtő, hogy kiesik a toll a ke­zéből . . .

Aztán elmúlt a nyár és 1946 ősze pontosan olyan volt, mint a tavcisz és a nyár. Akasztottak, akasztottak, akasztottak. Tildy Zol­tán, a Palástos Hóhér, dunamelletti nyaralójában feketézés közben írta alá az elutasító iratokat.

De nem hozott enyhülést a tél sem. A megfélemlített magyar társadalom riadtan nézte ennek a szégyenteljes kornak kavargó ese­ményeit és mély megvetéssel fordult el azoktól, akik akasztófákkal és golyóval realizálták a magyar megbékélést és a magyar szabad­ságot.

Az esztendő utolsó nagy pere Kolosváry-Borcsa Mihályé volt. Egyedüli bűne pedig, hogy annakidején megpróbált rendet csinálni a zsaroló, revolverező zugsajtó berkeiben. A népbíróság először élet­fogytiglani kényszermunkára ítélte. Az ítélet megvadította az ura- lomrajutott és magukat újságíróknak nevező „tarháló" bandát és az ítéletet követő napon úgy a kommunista, mint a polgári sajtó új tárgyalást kívánt, azaz halálos ítéletet akart. Gömbös Gyula háziujságírója, a zsidó Vásárhelyi Ferenc, a Képes Figyelő című lapjában perújrafelvételt követelt és egyenesen felszólította Ries István igazságügyminisztert, hogy tűzzön ki új tárgyalást Kolosváry- Borcsa ügyében. Ries István teljesítette a felszólítást, új tanácsot jelölt ki, amely újból lefolytatta Kolosváry-Borcsa perét, megvál­toztatta az előző tanács ítéletét és a legtisztességesebb magyar újság­írót és volt sajtófőnököt halálra ítélte.

NE KÖSSÉK BE A SZEMEMET

Kolosváry Borosa Miháljo^ól azt írja az amerikai egyenruhát öltött krypto-kommunista: „Jelentéktelen újságíró volt Debrecenben, míg a németek által ajándékozott Stádium nyomda piacra nem dobta a szélsőséges náci lapokat.”

A Stádium nyomdát nem a németek ajándékozták a magyarok- nak. A Stádium nyomda, amelyet magyar kisemberek, középosztály­beliek apró részvényjegyzéseiből hoztak létre, már 1920-ban műkö­dött. Vezetői voltak; Bajcsy Zsilinszky Endre és vitéz Zsilinszky Gábor. A Völkischer Beobachter, a Stürmer még sehol sem voltak, amikor a Stádium Széchenyi István szellemében két nagy elterjedt- ségű magyar jobboldali lapot adott ki: a Szózatot és az A Nép-et. Az első világháború hős tüzére, a kolozsvári főhadnagy úr, aki bol­gár kötelékben, Mackensen hadseregében szolgálta vitézül hazáját, innen a Szózat szerkesztőségéből került Debrecenbe, hogy ott a ke­resztény-nemzeti gondolat oldalára hódítsa a civi s várost.

Mi, akik ott éltünk mellette csodálatosan tiszta magyar lelket ismertünk meg a bőrkabátos „főhadnagy szerkesztőben”. Valami egészen új volt a stílusa, magatartása, viselkedése. Kossuth Debre­cenjében, ahol előzőleg három évvel a bécsi nemzetközi kommunista ezred sortüzei dörögtek, a főhadnagy szerkesztő a maga rövid bőr­kabátjában az új antibolsevista újságírás legjobb minőségét képvi­selte.

A liberalizmus világától megrontott újságírásban új, csodála­tos és gyűlöletes volt mindaz, amit dr. Kolosváry Borcsa Mihály, személye jelentett a Hajduföld című — és legyen igaza egyszer Himlernek — valóban jelentéktelen debreceni keresztény nemzeti lap élén. Amit ő hozott az a tiszta becsületes hit és iránymutatás volt: a magyar újságíró legyen elvhű, legyen az elnyomottak, sze­gények szószólója, de legyen egyben erkölcseiben olyan, mint az az egykori huszártiszt, akitől a legteljesebb becsületességet követelte a szolgálati szabályzat és legyen olyan műveltségű, hogy legalább is levelező tagnak bármely nap meghívhassa a Magyar Tudományos Akadémia.

Ott az ősi civis város falai között valóban egy „jelentéktelen” újságíró élte a maga puritánul egyszerű életét. De ennek az életnek voltak olyan irányelvei, amelyeket nem ismertek a budai>esti New- York kávéházat megszálló úgynevezett szellemi emberek.

Hűség a néphez! Hűség a magyarsághoz! Hűség a krisztusi gondolathoz! Ezek v o lt^ a debrecni főhadnagy-szerkesztő vezér­eszméi. S mindezen túl volt egy másik „hobby”-ja, a szakmai szoli­daritás tisztelete. Helyesen, vagy talán helytelenül, hitt abban, hogy az újságíró törzs tagjai valamennyien együvé tartoznak, legyenek keresztények vagy akár — mint az a liberális Debrecenben is sok­szor előfordult — zsidók! ö, aki mindenkinél jobban ismerte a ve­szedelmet, amelyet a magyar szellemi élet elidegenülése és megfer­tőzése jelentett, szinte tragikusan ragaszkodott a szakmai szolida­

ritáshoz. Bármilyen szilárd hittel állt a keresztény nemzeti gondolat mellett, a kollegialitás terén nem ismert különbséget zsidó és keresz- lóny között.

Mikor 1934-ben Debrecenből a miniszterelnökség sajtóosztályára kerül, már terjed, szervezkedik, egyre nagyobb tömegeket hódít a Iceresztény nemzeti sajtó. A Függetlenség főszerkesztői tisztségében Kolosváry váltja fel Hubay Kálmánt. A felvidéki visszacsatolás ide­jén az Imrédy kormány sajtófőnöke. Imrédy bukása után újból a Függetlenség főszerkesztője, majd az Országos Magyar Sajtókamara első elnöke. Jellemző módon a budapesti zsidó újságírók teljes bi- /Alommal szavaznak rá. Ugyanazok, akik később szennyel, gjrűlölet- tel fröcskölik be emlékét.

— Mint újságíró nem gondolt arra, hogy szegény újságírókat foszt meg életlehetőségüktől, ha őket a munkából kizárja? — kér­dezi 1945-ben vitéz Kolosváry Borcsa Miháljrtól az OSS főnöke.

— Nem föltétlenül írással vagy újságírással kell foglalkoznia minden embernek! — hangzik rá a válasz.

A magyar sajtókamarai törvényt, elsősorban a zsaroló újság­írók, a Társadalmunk, a klárizmus ellen vitéz Kolosváry csinálta meg. S akkor — az ő javaslata alapján — úgy határozott a magyar országgyűlés, hogy az Országos Magyar Sajtó Kamara tagjai közül 20 százalék lehet zsidó, az ország 6 százalékos zsidó kisebbsége közül.

És most azt kérdezi, — állítólag — vitéz dr. Kolosváry Borcsa Mihálytól az OSS-vigéc, az úgynevezett 1944 júniusi „könyvégetés­sel ” kapcsolatban.

— Nem gondolta-e, hogy szégyene a nemzetének könyveket el­égetni ?

E sorok írója ott állt vitéz Kolosváry Borcsa Mihály mellett, araikor nem elégették, hanem a papírzúzdába küldtek bizonyos könyveket. Nem az úgynevezett „zsidó könyveket” égették meg, ha­nem azokat a kommunista könyveket dobták papírzúzó malomba, amelyek bolsevista íróktól származtak. Az első könyv, amely bere­pült Kolosváry kezéből a papírzúzdába Reb-Meyer Litvák unokájá­nak, Kiss Józsefnek verseskötete volt. Ebben találtatott az első magyar nyelven írt kommunista vers, a „Knyáz Potemkin.”

Az úgynevezett zsidó szerzők könyveit nem égették meg, csupán a nyilvános könyvtárakból kellett beszolgáltatni azon zsidó íróknak könyveit, akik kommunisták és marxisták voltak. Hogy dr. Kolos­váry betiltotta volna Herczeg Ferenc írásait, — akár csak három napra is — az az OSS legostobább hazugsága. A szerencsétlen pupuc nem tudta, hogy Herceg Ferenc nem volt fajilag üldözött és

már csak azért sem lehetett volna könyveit elégetni vagy Írásait betiltani.

„Szeretném tudni — kérdezi az OSS hazugsággyűjtemény sze­rint — Martin Himlert Kolosváry Borcsa Mihály — hogy voltakép­pen a nyugati hatalmak, az Egyesült Államok kormánya miért tart fogva és mivel vádol?

„Az emberiség ellen elkövetett legszörnyűbb bűnök tömkelegé­vel” feleli erre a kommunista jellegű bíró.

Azonban: az Isten szerelmére, mondják meg már végre; mi az emberiség ellen elkövetett bűnök „tömkelege” ? Ha Hans Fritsche, a Harmadik Birodalom rádiókommentátora szabadon, emelt fejjel távozhatik NümbergbŐl, mi lehet az emberiség ellen elkövetett bűne egy magyar újságírónak; vitéz dr. Kolosváry Borcsa Mihálynak? Mi jogon, melyik londoni egyezmény alapján meri ellopni a nürnbergi ig£izságszolgáltatás alól és a kommunisták kezére adni őt az OSS fejvadásza? Tessék már felelni rá az OSS vagy Jackson főbíró úr tájáról, a nürnbergi jog melyik paragrafusa vonatkozott a magyar szellemi emberekre? Vagy megeshetik, hogy egyszerűen csak ellop­ták őket, mint fehér négereket?

Az 1930-as évek tájékán egy simanyelvű, sunyi kis amerikai figura érkezett Debrecenbe, hogy ott — látszólag átvegye a Debre­ceni Független Újság kiadóhivatalának vezetését. Ez a kopasz, alá­zatos amerikai „magyar” szinte naponta ült Kolosváry Borcsa Mi­hály debreceni szerkesztőségének előszobájában.

Ezt a szánalmas figurát Fáy-Fischer Andornak hívták és Fáy- Fischer Andor — ez csak később derült ki — az amerikai emigráns kommunista gyűrűnek Magyarországra küldött megbízottja volt. Különös véletlen, — ugyebár — hogy egyben Fáy-Fischer az ameri­kai Magyar Bányászlap szerkesztője s egyben Himler Márton OSS bandavezér unokaöccse.

Debrecent, aztán később a budapesti keresztény sajtót Fáy- Fischer Andor „térképezte” fel, ráírván a kommunisták fekete lis­tájára mindenkit, aki — antibolsevista volt.

így azonban Himler Mártonnak kellett volna legjobban tudni, hogy Kolosváry Borcsa Mihály volt az, aki soha, semmiféle olyan állást nem töltött be, amelyben egyáltalán módjában lehetett volna „bűnöket” elkövetni. Egyetlen igazi „bűne” volt az amerikai OSS szemében: tíz éves tudományos kutatás árán megírta „A zsidókérdés magyarországi irodalma” című alapvető, rendkívül magas smnvonalű é.<3 hűvös tárgyilagossággal készült tanulmányát.

Ugyanazokat a német írókat, akik sokkal élesebb tudományom inííveket írtak, sok esetben még a „nácítlanitó bíróságok” (Spnich- kíimraerek) elé sem állították.

A keresztény, magyar újságírás legnemesebb mártír alakjától ■.\7. első világháború vitéz katonájától azt kérdezi az OSS ügynök:

— Fél haza menni?— Félni nem félek! Elvesztettük a háborút, a magyar életnek

nincs sok célja. De nem szeretném ellenségeimnek megadni az alkal­mat, hogy halálomíban gyönyörködjenek.

— Olyan biztos benne, hogy csak halálos ítéletet várhat Ma­gyarországon ?

— A forradalmi bíróságok csak egy büntetést ismernek! — mondja Kolosváry és itt árulja el az OSS ügjniöke, hogy a magyar mártírokat ők tudatosan azért szolgáltatták ki Péter Gáboréknak, mert biztosak voltak benne, hogy a népbíróságok csak halálos íté­letet hozhatnak. A cél a nemzet lefejezése, a szellemi elit megsemmi­sítése volt.

Az újságíró mártírok élén vitéz Kolosváry Borcsa Mihály az AVH börtönében is példáját adta annak a nemes, hősies és emberi magatartásnak, amely egész életének jellemzője volt.

És Kolosváry Borcsa Mihály a siralomház éjszakáján megírja búcsúlevelét feleségének. Talán a magyar irodalom legszebb, legmé­lyebb szerelmes levele. A halálfélelemnek, bánatnak semmi nyoma. Nincs benne egy betűnyi politikai önigazolás, ö tudta, hogy erre nincs is szüksége. Az Országos Magyar Sajtókamara elnöke olyan égi nyugalommal lép ki a siralomházból és az életből, mintha csak a másik szoibába menne át. Csak egyet változtatott meg Kolosváry Borcsa Mihály a börtönben. Mikor Magyarországon Tildy Zoltán, a palástos hóhér írja alá a halálos ítéleteket, az erdélyi protestánsok keményhitű unokája, Szűz Mária keblére hajtja fejét és — katolizál a ibörtönben.

„Szép volt az életünk és nyugodt lesz az eltávozásom — írja miközben Petőfit idézi. — Pár óra még s megnyílik előttem a nagy titok, ahol újra találkozni fogunk. Gondolj reám addig úgy, mint aki időlegesen eltávozott, de aki onnan is, ott is, örökre szeret.”

A magyar toll hőse szerzetesi szegénységben hal meg, mint annyi elődje, kartársa.

„Istenem, mit hagyhatok én Neked ?” — kérdezi búcsú levelében.Amije volt, azt elrabolták a Himler-betyárok, hát így folytatja:

„az első amerikai tábor óta hordoztam pár szem színes cukorkát magammal a Te részedre; ennyi minden vagyonom!”

S mikor a kivégzés megtörtént, a búcsú levél elküldője hozzá­teszi, hogy még ezt is ellopta egyik börtönöre.

Kolosváry Borcsa Mihály 1946 december 6. hajnalán odaáll a fegyverek csöve elé, melyekkel oly sokszor nézett szembe a harc­tereken.

— Mi az utolsó kívánsága — hangzik feléje a kérdés.— Népügyész úr! Ne kössék be a szememet! — mondja érces

hangon.Utána Kovách Béla lapja írja meg, az akkor még csodálatos

merészségnek számító igazságot:„A fasiszta sajtófőnök bátran halt meg.”A sortüz eldördült. Vitéz Kolosváry Borcsa Mihály pedig, a sok

újságíró vértanú élén, bevonult az égi Sajtókamarába.

És amíg így folytak a dolgok, a koalíciós Hunniában, ahol a nemzet legjobbjait ügy akasztották, mint a gyilkos cigányokat, addig az írástudók egy része hallgatott, a többiek pedig úgy írtak, mintha végre megérkezett volna a szabadság a Duna-Tísza közére. Zilahy Lajos, aki az oroszok bevonulásakor megírta „Krisztus a bunker­ban” című emlékezetes vezércikkét és vezetője volt a Szovjet-Magyar Társaságnak, egyetlen sort sem írt magyar honfitársai védelmében.

Ha volt valaha írástudók árulása, akkor ez az volt. Sokan hall­gattak és riadtak voltak és ez a riadalom — a gyávaság riadalma volt. Valami furcsa, érthetetlen psychózis lett úrrá a lelkeken, mint­ha az ötágú vörös csillag megbabonázta volna az embereket, még azokat is, akik esztendők óta sóvárogtak a szabadság után és össze­tévesztették a szabadságot a rabszolgasággal és embertelenséggel. Senki sem tiltakozott a hatalom túlkapásai ellen és a sajtó olyan hangot ütött meg, ahogyan eddig még nem írtak sem a magyar, sem egyéb más nemzet sajtójában. Felkai (Volksmann) Ferenc a Függetlenség éveken át volt külpolitikai rovatvezetője, a leg­lelkesebb hitlerista, a Képes Figyelő című hóhér-közlönyben „Isten vele Mihály” cím alatt aljas, gyűlölködő vezércikket írt jótevője cs főszerkesztője kivégzéséről. Jutalmát 1951-ben ő is megkapta, mert a bolsevisták deportálták. Igaz, hogy ez a sajtó már régen azoknak a kezében volt, akik reggeli kávéjuk után a Markó-utcai vesztő­helyre tértek be napi szórakozásként. Nem volnának érdekesek ezek a dolgok, ha ebben az időben kommunista többség kormányozta volna az országot vagy ha proletárdiktatúra lett volna az országban. De Nagy Ferencék és társaik ma már úgy állítják be ezeket az éve­

két emigrációs megnyilatkozásaikban, mintha ez az idő a magyar szabadság új reneissanceja lett volna. Pedig ennek a komák minden sunyi rémségéért és köteteket megtöltő gyilkosságaiért azok is fe­lelősek, akik ma Amerikában élnek és onnan próbálják igazolni a koalíciós években követett politikájukat. Nemcsak Rákosi Mátyás­ról és moszkovita társairól, de a nagyferencekről, a tildyzoltánokról és a vargabélákról van szó.

Azokról az emberekről akik annakidején a magyar zászló szí­neivel díszített érdemkeresztet adtak egy Himler Mártonnak.

AKIK fiLETBEN MARADTAK. . .

1946 utolsó napjaiban végétért Tildy Zoltán köztársaságának első tisztogatás! etappja — s a hóhérok meg lehettek elégedve mun­kájuk eredményével. Alig kilenc hónap alatt valóban sikerült lefe- jezniök a kommunistaellenes Magyarország vezetőrétegét és hábo­rús bűnösség címén bitóra juttatni mindenkit aki útjukban állott. A Himler Márton által kiadott Szálasi-kormány tizenöt tagja közül tizenketten a vesztőhelyen fejezték be életüket. Kötéláltali halállal végezte életét Szálasi Ferenc, Szöllősy Jenő, Beregffy Károly, Vajna Gábor, Pálffy Fidél gróf, Kemény Gábor báró, Budinszky László és Kovarc Emil. Golyóval végeztek Kassay Ferenccel, Szász Lajos­sal, Reményi-Schneller Lajossal és Rajniss Ferenccel. A Szálasi-kor­mány két másik tagja, Szakváry Emil életfogj^iglani kényszermun­kát, míg Hellebronth Vilmos halálos ítélete után kegyelem ül ugyan­csak életfogytig tartó büntetést kapott. A Szálasi-kormány egyetlen minisztere, aki a sors különös kegyelméből nem került Himler Már- tonék hálójába Henney Árpád miniszter volt. A minisztertanácson jelenlevő államtitkárok és egyéb beosztottak — mint azt megírtuk— hasonló sorsra jutottak. Kolosváry Borcsa Mihály államtitkár és a Sztójay-kormány volt sajtóügyi kormánybiztosát ugyancsak golyó által végezték ki. Kötél jutott Csia Sáindomak, Gera József­nek s Gaál Csabának, míg Szögi Géza volt miniszterelnökségi állam­titkárt a Hungarista Páurt óriási többséggel megválasztott fiatal szegedi képviselőjét tíz évi kényszermunkára ítélték. Fiala Ferenc sajtófőnök golyóáltali halálbüntetését életfogytiglani kénjrszermun- káxa változtatták. Serényi Miklós grófot is kétszer ítélték kötélál­tali halálra nem kevesebb váddal illetve, minthogy ő okozta hat mil-

S mikor a kivégzés megtörtént, a búcsú levél elküldője hozzá­teszi, hogy még ezt is ellopta egyik börtönöre.

Kolosváry Borcsa Mihály 1946 december 6. hajnalán odaáll a fegyverek csöve elé, melyekkel oly sokszor nézett szembe a harc­tereken.

— Mi az utolsó kívánsága — hangzik feléje a kérdés.— Népügyész úr! Ne kössék be a szememet! — mondja érces

hangon.Utána Kovách Béla lapja írja meg, az akkor még csodálatos

merészségnek számító igazságot:„A fasiszta sajtófőnök bátran halt meg.”A sortüz eldördült. Vitéz Kolosváry Borcsa Mihály pedig, a sok

újságíró vértanú élén, bevonult az égi Sajtókamarába.

És amíg így folytak a dolgok, a koalíciós Hunniában, ahol a nemzet legjobbjait ügy akasztották, mint a gyilkos cigányokat, addig az írástudók egy része hallgatott, a többiek pedig úgy írtak, mintha végre megérkezett volna a szabadság a Duna-Tísza közére. Zilahy Lajos, aki az oroszok bevonulásakor megírta „Krisztus a bunker­ban” című emlékezetes vezércikkét és vezetője volt a Szovjet-Magyar Társaságnak, egyetlen sort sem írt magyar honfitársai védelmében.

Ha volt valaha írástudók árulása, akkor ez az volt. Sokan hall­gattak és riadtak voltak és ez a riadalom — a gyávaság riadalma volt. Valami furcsa, érthetetlen psychózis lett úrrá a lelkeken, mint­ha az ötágú vörös csillag megbabonázta volna az embereket, még azokat is, akik esztendők óta sóvárogtak a szabadság után és össze­tévesztették a szabadságot a rabszolgasággal és embertelenséggel. Senki sem tiltakozott a hatalom túlkapásai ellen és a sajtó olyan hangot ütött meg, ahogyan eddig még nem írtak sem a magyar, sem egyéb más nemzet sajtójában. Felkai (Volksmann) Ferenc a Függetlenség éveken át volt külpolitikai rovatvezetője, a leg­lelkesebb hitlerista, a Képes Figyelő című hóhér-közlönyben „Isten vele Mihály” cím alatt aljas, gyűlölködő vezércikket írt jótevője cs főszerkesztője kivégzéséről. Jutalmát 1951-ben ő is megkapta, mert a bolsevisták deportálták. Igaz, hogy ez a sajtó már régen azoknak a kezében volt, akik reggeli kávéjuk után a Markó-utcai vesztő­helyre tértek be napi szórakozásként. Nem volnának érdekesek ezek a dolgok, ha ebben az időben kommunista többség kormányozta volna az országot vagy ha proletárdiktatúra lett volna az országban. De Nagy Ferencék és társaik ma már úgy állítják be ezeket az éve­

két emigrációs megnyilatkozásaikban, mintha ez az idő a magyar szabadság új reneissanceja lett volna. Pedig ennek a komák minden sunyi rémségéért és köteteket megtöltő gyilkosságaiért azok is fe­lelősek, akik ma Amerikában élnek és onnan próbálják igazolni a koalíciós években követett politikájukat. Nemcsak Rákosi Mátyás­ról és moszkovita társairól, de a nagyferencekről, a tildyzoltánokról és a vargabélákról van szó.

Azokról az emberekről akik annakidején a magyar zászló szí­neivel díszített érdemkeresztet adtak egy Himler Mártonnak.

AKIK fiLETBEN MARADTAK. . .

1946 utolsó napjaiban végétért Tildy Zoltán köztársaságának első tisztogatás! etappja — s a hóhérok meg lehettek elégedve mun­kájuk eredményével. Alig kilenc hónap alatt valóban sikerült lefe- jezniök a kommunistaellenes Magyarország vezetőrétegét és hábo­rús bűnösség címén bitóra juttatni mindenkit aki útjukban állott. A Himler Márton által kiadott Szálasi-kormány tizenöt tagja közül tizenketten a vesztőhelyen fejezték be életüket. Kötéláltali halállal végezte életét Szálasi Ferenc, Szöllősy Jenő, Beregffy Károly, Vajna Gábor, Pálffy Fidél gróf, Kemény Gábor báró, Budinszky László és Kovarc Emil. Golyóval végeztek Kassay Ferenccel, Szász Lajos­sal, Reményi-Schneller Lajossal és Rajniss Ferenccel. A Szálasi-kor­mány két másik tagja, Szakváry Emil életfogj^iglani kényszermun­kát, míg Hellebronth Vilmos halálos ítélete után kegyelem ül ugyan­csak életfogytig tartó büntetést kapott. A Szálasi-kormány egyetlen minisztere, aki a sors különös kegyelméből nem került Himler Már- tonék hálójába Henney Árpád miniszter volt. A minisztertanácson jelenlevő államtitkárok és egyéb beosztottak — mint azt megírtuk— hasonló sorsra jutottak. Kolosváry Borcsa Mihály államtitkár és a Sztójay-kormány volt sajtóügyi kormánybiztosát ugyancsak golyó által végezték ki. Kötél jutott Csia Sáindomak, Gera József­nek s Gaál Csabának, míg Szögi Géza volt miniszterelnökségi állam­titkárt a Hungarista Páurt óriási többséggel megválasztott fiatal szegedi képviselőjét tíz évi kényszermunkára ítélték. Fiala Ferenc sajtófőnök golyóáltali halálbüntetését életfogytiglani kénjrszermun- káxa változtatták. Serényi Miklós grófot is kétszer ítélték kötélál­tali halálra nem kevesebb váddal illetve, minthogy ő okozta hat mil-

iió zsidó pusztulását. A vádból természetesen egyetlen szó sem volt igaz, mert Serényi tisztán tudományos alapon foglalkozott a zsidó­kérdéssel és semmiféle aktiv része nem volt — még csak a zsidó- törvények meghozatalában sem. De volt egy nagy bűne. A harmincas évek közepén országos botránnyá kerekedett a váci terménykeres­kedő Löwinger ügye, aki a parasztok százait árvereztette el a fe­hér váltóra adott kölcsön miatt. Ezt az ügyet Serényi leplezte le s a végén a független magyar bíróság egyévi börtönre ítélte az uzso­rás Löwingert. Természetesen ebből kifolyólag Serényi is felkerült a proskribáltak listájára. Tárgyalása folyamán Serényi falujának — Vácdukának — egész lakossága — kivétel nélkül mindenki — kérte Serényi felmentését. De a pesti Népbíróság akkor nem a magyar nép kívánságának volt a fóruma . . .

Hogy milyen embereket állítottak népbíróság elé Himler Márto- nék, arra Serényi Miklós is említésre méltó példát mutatott. Mikor a tárgyalás végén, az egyik parasztpárti népbíró, hogy mentse Seré- nyit megkérdezte tőle;

— Ugye Serényi ha ma kezdené politikai pályáját, másként cselekedne ?

Serényi pillanatig maga elé nézett s azután a következőket mon­dotta.

— Pontosan ugyanúgy cselekednék, mert mindég tiszta lelki­ismeretem volt az útmutatóm. Semmit sem bántam meg és nem ér­zem magam bűnösnek . . .

Ez a felelet mutatja, hogy erkölcsileg milyen magasan állottak a vádlottak a Himler Mártonok népbírósága felett.

És éppen ezért Serényi Miklós grófot is halálra kellett itél- niök. Később az ítéletet életfogytiglani fegyházra változtatták.

Külön fejezetet lehetne írni Kerekes Béla sorsáról, aki életben maradt és hat év után mégis kivégezték.

Kerekest ugyancsak Himlerék szállították a budapesti halál­malomnak. A vád mindössze annyi volt, hogy Kerekes Béla állam­titkári állást kapott és vállalt a Szálasi kormányban Kassay Ferenc propagand.aügyi miniszter melletit. Az ítélet „mindössze” 12 évi kényszermunkára szólt, hiszen négyhónapig tartó propaganda állam- titkárság alatt azokban az időkben nem igen lehetett valami sokat csinálni. Ezt még maga a Népbíróság is megállapította s Kerekes Bélát az ítélethirdetés után kiszállították a G3óijtőfogházba, ahol hosszú éveken át sorstársa lett az ott sínylődő ezreknek. 1950-ben mikor már végképpen az ÁVO vette át a politikai foglyok őrizetét— illetve gyötrését — a foglyokat három csoportra tépték. Az egyik csoport ott maradt a Gyűjtőben, egy másikat Vácra, míg a

Iiiirmadik csoportot az ujjonan kibővített márianosztrai börtönbe'■ iili'ik. Kerekes Béla Mária-Nosztrára került. A váci fegyház mellell > / volt a legembertelenebb intézmény. A foglyok semmit nem dol- ):<i/,hattak, egész napon át a zárkában kellett ülniök s a fegyelmi iiiintetések úgy hullottak mint az átok. A régi börtöntemetöt kiiii llett bővíteni, mert az elbánás gondoskodott arról, hogy minden-ii.ip temessenek egy úri vagy fasiszta bitangot — ahogyan nevezték okét. Így múlt el két esztendő. Azután egy őszi napon Kerekes Béla• Hunt zárkájából és senki sem tudta mi lett vele, hová vitték. 195'!- Iicii arról Jcezdtek suttogni a rabok a különböző börtönökben, hogy 'h . Kerekes Bélát kivégezték. Eleinte senki sem hitt ezeknek a hírek- iifk, de valahogy úgy volt, hogy a rossz hírek mindig igaznak bizo­nyultak, S azután kiderült a következő: Kerekes Béla és még kb. 100 társa ellen, orosz intervencióra, újabb vádat emeltek, mert annak idején az orosz fronton partizánellenes egységekben működtek — ter­mészetesen felsőbb katonai parancsra. A nyilvánosság teljes meg­kerülésével ezeket a volt tiszteket, altiszteket és katonákat Székes- lehérvárra vitték és ott folytatták le ellenük az eljárást. Odavitelük I l l á n fatáblát akasztottak a nyakukba, „Hős szovjet partizánok ellen liarcoltam” felirattal. A titkos vérbíróság mind a négyszáz vádloL- lat kötéláltali halálra ítélte és mind a négyszáz volt magyar kato­nát kivégezték a székesfehérvári törvényszéki fogházban. Nem az udvaron, hanem az egyik tárgyalóteremből vesztőhellyé átalakított helyiségben. De ezekről a közönséges gyilkosságokról sem írt se Himler Márton, se az Emberi Jogokat Védő L iga . ..

Ha nem is ilyen szigorú, de hasonló szerencsétlen sorsot juttat­tak a volt Sztójay-kormány tagjainak és mindazon politikusoknak is, akiket valamilyen módon vonatkozásba tudtak hozni a zsidótör­vényekkel, illetve ismerték antibolsevista beállítottságukat. Ilyen vádpontok alapján ítélték halálra a Szegedről elindult dr. Antal Istvánt, aki negyed évszázadon át egyik szellemi vezetője volt a jobboldali Magyarországnak. Legnagyobb bűne a nemzeti alapon álló Stádium Sajtóvállalat megteremtése volt, továbbá az, hogy bi­zalmas munkatársa volt Gömbös Gyulának. Halálra ítélték, de később kegyelmet kapott. Tasnády Nagy Andrást, a képviselci- ház volt elnökét, a magyar jogász és református élet legjelentősebb képviselőjét ugyancsak életfogytiglani fegyházra ítélték, mert a ma­gyar képviselőház részéről alkotmányjogilag ő készítette elő Szá­las! Ferenc nemzetvezetővé választását. Hasonló büntetést kapott Tárczay Felicides Román, közoktatásügyi államtitkár is. De a név­sorban még nincsenek benne a katonák — közlegények és táborno­kok egyaránt, — akiket ebben a vérgőzös esztendőben, vagy később

juttattak bitófára a magyar nemzet igazi sírásói. Gyertyánfi Kornél volt prágai követ adatai szerint tizennyolc volt minisztert ítéltek ha­lálra, akik közül öt kegyelmet kapott. További hat miniszter élet- fogjrtiglani fegyházban, hárman tízéven felüli börtönbüntetésben részesültek. Halálra és a fentiekhez hasonló súlyos büntetésekre ítél­tek tizenegy vezérezredest, harmincegy tábornokot, kétszázhetven vezérkari tisztet és kellőképpen ellenőrizhető adatok hijján körül­belül nyolcszázötvenre tehető a volt alacsonyabb beosztású tisztek, őrmesterek és közlegények kivégzésének a száma. Rendkívül magas számban állottak a népbiróság előtt az újságírói kar tagjai.

Harminchét újságírót ítéltek súlyos börtönbüntetésre, míg hár­mat kötéllel végeztettek ki a sajtószabadság nemes eszméjével visz- szaélő — „felszabadult Magyarország” vezetői.

A Himler Mártonék által kiszolgáltatottak soi*sához hasonló volt azoké is, akik otthon maradtak és akiket a nyilvánosság megkerü­lésével likvidáltak az új hatalom megszállottjai. Akiket semmiféle törvény alapján nem lehetett bíróság elé állítani, azokat „csendben” intézték el. Ilyen végzet jutott Bosnyák Zoltánnak is, akinek egyet­len bűne volt, hogy tudományos folyóiratokban és könyvekben fog­lalkozott a magyarországi zsidóproblémával, pontosan úgy ahogyan azt a világ minden részében teszik szociologusok és társadalomtör­ténészek. De Bosnyák Zoltán, ez a szelídtekintetű polgáríiskolai ta­nár ezt a „bűnt” abban a Magyarországban követte el ahol annak­idején 1945-ben ezer évre visszamenőleg a vádlottak padjára állí­tották azt, aki bármilyen vonatkozásban a szájára merte venni a

zsidó szót. Bosnyák Zoltán ellen nem tudtak vádat emelni, tehát el­fogták és zárt tárgyaláson halálra ítélték. Az ítélet közlése után őt is a Gyüjtőfogház hírhedt Kisfogházában helyezték el. írógépet adtak és felszólították, hogy amennyiben visszavonja állításait és írásban is lerögzíti revideált álláspontját — abban az esetben meg­hagyják életét, sőt pertörlést renedelnek el ügyében. Bosnyák Zoltán szomszédos cellatársa heteken át hallotta az írógép kopogását Bos­nyák cellájából. Hogy mit írt a reánehezedő terror hatása alatt — azt mind a mai napig titok fedi. Tény, hogy egy szép napon bizott­ság jelent meg Bosnyáknál s két óra hosszat tartó tárgyalás után hatalmas iratcsomóval távoztak tőle. Aznap éjjel — a normális ki­végzési időpontnál korábban — behelyezték a bitófát a beton mélye­désbe és éjjel három órakor villanyvilágítás mellett, a legnagyobb csendben felakasztották Bosnyák Zoltánt. Százan és ezren végezték így az életeüket abban a népidemokratikus hazában, ahol a sztálini módszerekkel építették és építik ma is a — szocializmus országát. Kifelé a nagy tömegek felé hirdetik a szabadságot, a jólétet — de

befelé gyilkolnak és pusztítanak mindent ami értéket és magasabb szellemi nívót jelent a magyarság számára.

É3 ezt a világot nevezi Himler Márton — szabad, független I'.Iagyarországnak. . .

Az embervadászok nem voltak válogatósak. Kontroll nélkül szállították azokat, akiket kikértek. Háborús bűnösség? Elég volt a vád, az indoklásra már nem voltak kíváncsiak. így adták ki többek között, Oleszy Sándor festőművészt, aki azért lett háborús föbűnös, mert Szálasi Ferencet lefestette. De rajta volt a háborús főbűnösök listáján a világhírű zongoraművész és zeneszerző Dohnányi Ernő is, fíjupán azért, mert véletlenül, egy alkalommal Szálasi Ferenc társa­ságában fényképezték le. Dohnányi Ernő egyébként ma a Florida University tanára és egész Amerika zeneéletének egyik legünnepel- lebb személyisége.

Hazaszállították Himlerék nagybányai Gergely Gyulát, aki év­tizedeken át a partiumi magyarság egyik vezetője volt és nemcsak szavakkal, de egész vagyonával szolgálta az ott élő magyarság cél­jait és érdekeit. Hogy mi volt Gergely Gyula háborús főbűne, azt még a népbíróság sem tudta megállapítani, de ha már haza szállí­tották, akkor ítéletet is kellett hozni. És az ítélet „mindössze” életfogytiglauii kényszermunka volt. Elvégre az ezer éves Magyar- ország jogszolgáltatásában a kényszermunka szó csak az 1944-es népbírósági törvényben fordult elő első alkalommal.

Az 1956 októberében pár napra uralomra jutott szabadságharc szabad napjaiban az átvizsgált népbírósági akták és igazságügymi­nisztériumi iratok megdöbbentő képet tártak a kutatók elé. Kiderült, hogy a népidemokratikus köztársaság alig egy évtized alatt majd­

nem hatezer bolsevistaellenes egyént gyilkolt meg. Ezen emberek javarészét vagy háborús bűn vagy szabotálás, hazaárulás, szovjet- orosz-ellenes megnyilatkozás stb. vádak miatt ítélték halálra. De ez a hatezres lista kizárólag azok neveit tartalmazza, akiket bírósági tárgyalások után végeztek ki. Ebben a számban nincsenek benne azok akiket minden tárgyalás nélkül „sülyesztettek el” a gellérthe­gyi Citadella kazamatáiban felállított bitófákon, a Gyüjtőfogház kisfogházában, az ÁVO börtönné átalakított hűvösvölgyi Manrézá- ban és mindazon többi helyeken, ahonnan az áldozatok csak halva távozhattak. Sajnos igen rövidek voltak az októberi forradalom nap­jai ahhoz, hogy a pontos számot össze lehetett volna állítani a vö­rös uralom alatt kivégzett személyekkel kapcsolatban. De a fenti számban nincsenek benne azok sem, akiket Oroszországba deportál­tak vagy akiket suba alatt kiszolgáltattak a kommunista uralom alá került Csehországnak, Tito Jugoszláviájának és Groza Romániájá­

nak. Egyes kutatók nem járnak messze az igazságtól, mikor össze­gezve az áldozatok számát, azt ötvenezer főben állapítják meg.

Himler Márton barátai az elmúlt tizesztendö során alapos mun­kát végeztek. . .

ÉS BEBADOGOZTAK MINDEN ABLAKOT

Azok, akiknek sikerült átvészelniök az első hónapok és az első esztendők koaliciós vészbíróságait részben a Budapest-kőbányai Gyüjtőfogházban, részben pedig a szegedi, a váci és a kibővített márianosztrai börtönökbe kerültek. Tekintve, hogy az elítéltek között rendkívül nagy számban voltak asszonyok és leányok is, így a rend­szer nagyobb dicsőségére 1948-ban a kalocsai fogházat is kibőví­tették. Esztendőkön át két-háromezer politikai vétségek miatt le­tartóztatott nő lakott a szomorú épületben. Szaporodtak a börtönök és szaporodtak a foglyok. Addig, amíg a börtönökben a régi sze­mélyzet volt alkalmazásban — úgy ahogy — tűrhető állapotok ural­kodtak. De 1948-ban, mikor Rákosi Mátyás bejelentette a fordulat évét, akkor a börtönökben is megváltozott az élet. A magyar bör­tönügyek legfőbb intézője egy Garasin nevű szovjetorosz NKDV ezredes lett, aki Magyarországon is orosz mintára alakította át a letartóztató intézeteket. Mindenütt leváltották a régi börtönigazga­tókat, elbocsátották a régi fegyőröket és kékparolis ÁVO-pribékek- kel helyettesítették őket. Az új igazgatók kivétel nélkül a Kommu­nista Párt szükebb terroszervezetéhez tartoztak. Tanulmányúton jár­tak a szovjetorosz börtönökben és onnan hozták magukkal azt a szellemet, amely eddig ismeretlen volt, a szabályzataiban szigorú, de emberséges magyarországi börtönökben. Külön nevet vívott ki magának ezen a téren egy Lehota és egy Bánkúti nevű ÁVO-s őr­nagy illetve százados. Lehota a váci fegyházat, Bánkúti pedig a Bu­dapest kőbányai Gyüjtőfogházat szervezte át az új idők új szelle­mének megfelelő módon. Ez annját jelentett, hogy leszállították a régi élelmiszernormákat, de ugyanakkor megtiltották az élelemcso­mag beadást és 1949-től 1955-ig a foglyoknak teljesen tilos volt a külvilággal való érintkezés. Nem írhattak és nem kaphattak levelet. Gyakran előfordult, hogy valaki legközelebbi hozzátartozójának ha­láláról csak hosszú évek múlva értesült. Az úgynevezett fekete leve-

irzcsért olyan fegyelmi büntetés járt, amelyet nehéz volt élve átvi*- /•‘liii. Bevezették — szibériai mintára — a legszigorúbb testi fő­

nyi télcet. Ha valaki a fegyörök sorfala közötti sétán félrenézett « i)peu szót váltott valamelyik rabtársával, akkor Lehota őrnagy elv- lars hathónapi „Doberdóval" büntette. A világtól teljesen elzárt,• li üLsövénnyel körülvett és őrtornyokkal megerősített váci fegyház iUiiiára néző pincesorának fegyelmi részét nevezte el a börtönzsar- ) on — Doberdónak. A két négyzetméternyi zárkákban még nyárua ..s kibirhatatlan hideg volt. Télen a csajkába befagyott a viz a u lalak csillogtak a salétromtól. A zárkák nem ablakon, hanem te­nyérnyi nagyságú légaknán keresztül kapták a levegőt. S ha valaki megszegte a fegyelmet — olykor saját tudtán kívül — akkor három-• >clleg hat hónapig kellett ebben a helyiségben tartózkodnia. De a oüiiletéseknek mellékágai is voltak. A hat hónapból két hónapot u lopc^o alatt elhelyezett sötétzárkában kellett töltenie s minden má- ;;ud- vagy harmadnap két órától nyolc óráig terjedő vasraverésbeiiI cszesült. A „vasalás” abból állott, hogy a méter hosszú járomláncot minden vasbilincs nélkül csavarokkal srófolták bokájára és csukló­jára, azután a jéghideg kövezeten a jobbkéz csuklóját a bal bokához, a balkéz csuklóját pedig a jobb bokához húzták. Ha valaki elájult pofonokkal, rúgásokkal vagy vödör vízzel magához térítették. Sokan nem bírták a szenvedéseket s egy Bélák nevű bűnöző borbély oldotta le a halottról a bilincseket, hogy azután éjjel a Nógrád-Verőce kö­zelében fekvő rabtemetőben bekaparja a földbe a szerencsétlent. Egy magyar Victor Hugó kellene, hogy megírja a váci fegyházban Lürtént embertelenségeket, amelyek messze túlhaladták még a leg­nagyobb fantáziájú francia gr and guígnol drámákat is. Az akkori helyzettel tisztában nem lévő jámbor olvasó azt mondhatja, hogy azért mégsem lehetett olyan rettenetes az a váci és az a budapesti börtön, — a márianosztrairól nem is szólva — ahol mindennap megsétáltatták a foglyokat. De ezek a séták! Cirkusz volt azok szá­mára, akik ki akarták élvezni a maguk szadízmusát a foglyok szen­vedésében. 1950-ben a sétákat is megreformálták. A foglyoknak de­rékban meghajlított törzzsel, derékszögben kellett róniok az udvar kockás kövezetét. Mocsári őrmester elvtárs — a váci fegyintézet elkülönített osztályának szolgalelkű pribékje — ha valaki felnézett rákiabált „a földet nézze, ne az eget”. Ha másodszor rászólt vala­kire az délután már a Doberdóban készülhetett a halálra. Néha az udvarra néző emeleti folyosóablakok mögött aranyparolis ÁVO-s tisztek és civilek csoportja jelent meg és röhögve nézték a sétát, amit Dante is megírhatott volna a legmélyebb pokolról. Ha előkelő vendégek jelentek meg — Mocsári díszmenetet parancsolt és a sze­

rencsétleneknek a földdel párhuzamos magasságra emelt lábakkal kellett masírozni. Ilyen díszlépést vágattak ki a majd hetven éves Tasnády Nagy Andrással és a csontbörre lesoványodott, szinte kisér- tetként ható Baranyai Jusztinnal — a budapesti egyetem tudós ben­cés professzorával, akinek nem sokkal a börtönöket kinyitó októberi forradalom előtt elborult elméje.

De az ötletek kifogyhatatlanok voltak. 1950 őszén rájöttek, hogy a foglyok utolsó menedéke — a végtelen magasságban kéklö égbolt. Tehát bádogellenzővel láttak el minden ablakot, hogy elve­gyék az utolsó vigasztalást is. Erről az esetről irta a váci fegyház lakója, Tollas Tibor az azóta világhírre jutott versét:

— Bebádogoztak minden ablakot. . .

Az élethői csak annyi fény maradt,Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.Ezt vártuk nap-nap, homályos falak.Üregéből esténként, délután.S elvették ezt is, a tenyérnyi napot, Bebádogoztak minden ablakot.

Tapintanánk a bársonyos eget,Ujjunk hegyéből kiserken a vér.Mint koporsóba he vagyunk szegezve.Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér.Simogatnánk a sugaras napot,S bebádogoztak minden ablakot.

A rádiók csak üvöltsék rekedten,A szabadságot, s az ember jogát.I tt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát.S Váctól Pekingig zúgják a rabok:

' — Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot!

,4^0 HOMAN, MÉG NEM DÖGLÖTT MEG?”

Vác ebben az időben a megkülönböztetett politikai foglyok meg- Huminisitő tábora volt. Ide hozták Himlerék háborús föbűnöseit, a demokrácia-ellenes kémeket, hazaárulókat és mindenkit, akit nem végeztek ki, de akiknek el kellett pusztulniok. Lehota — ez a min­den emberi érzésből kivetkőzött vadáillat — ezt nem is titkolta. Hányszor, de hányszor mondta séta közben vagy a fogháztemplom- l>ól alakított embertelen fonómühelyben, hogy Vácról csak egy út vezet kifelé — a temetőbe. A napi élemiszerkalória nem érte el a iiyolcszázat s ha az osztályok számára kiutalt élelemből — ami Icíí- inkább szárazborsó, répaleves volt — valami megmaradt, azt tilos volt kiosztani. Azt Lehota elvtárs disznóinak vitték. Hasonló volt az ( gészségügyi gondoskodás is. A főorvosi tisztet egy dr. Halász nevii volt munkaszolgálatos orvos látta el. Ha valaki orvosi vizsgálati’u 1 öl iratkozott, első kérdése nem az volt, hogy mi a baja, fájdalma, íiunem hogy milyen népbirósági paragrafus alapján ítélték el. Or­vosság h^yett gyakran összepofozták vagy összerugd&lták, mint H/Jmulánst. Ha pár nap múlva meghalt — ez csak jó pont volt úgy dr. Halász, mint Lehota számára. Így végeztek a kilincvennégyesz- iciidős magyar egyetemi tanárral, a nemzetközileg is elismert tudós proi'esszorral, dr. Méhely Lajossal. Zárkájában halt meg dr. TóthI .ászló a katolikus sajtó egyik ismert alakja. Egy őszi vasárnap dél- iiü'ui agyszélhüdést kapott s mikor két nap múlva át akarták vinniII kórházba, akkor már nem volt szüksége orvosi kezelésre. A gorilla Uiiiézésű Belláűi-borbély papirzsákba burkolva vitte ki a temetőbe.1 lóman Bálint a magyar történelemtudomány egyik legnagyobb idukja, akinek a Magyar Nemzet története című munkája forduló- ptjutot jelentett a magyar történelemírásban, ugyancsak a váci rab- Icnietőbe került. A hatkötetes történelmi munka tsirsszerzője Szekíü (•yula ugyanakkor Rákosi Mátyás jóvoltából Magyarország mouz- iivai követe volt. Neki bizonyára tudnia kellett, hogy milyen aoraru jutott a Hóman-Szekfü című történelmi munka társszerzője. S hogy rrdekében semmit sem tett — ezzel a kérdéssel majd bizonyára azú- inot vet, ha valahol az örökkévalóságban találkozik Hóman Bálint- lal. A hatalmas termetű Hóman, a Magyar Nemzeti Muzeum igaz­gatója, volt kultuszminiszter — akit ugyancsak Himler Mártonék udtak ki — 1951 végén már csak m int szánalmas emberi roncs gub­basztott mindössze egy szalmazsáikkal berendezett zárkájában. Mert inint írástudóra, őreá külön vigyáztak. Mindvégig magánzárkában volt. Hetenként kétszer fel kellett súrolnia nemcsak zárkáját, de a

szigorított fogház harminc méter hosszú tölgyfával burkolt folyosó­ját is. A trepnit. Ilyenkor mindig számos látogatója volt. A valami­kor 130 kilós test már mindössze hetven kilót nyomott. Egy nap már nem tudta felsúrolni a trepnit, mert összeesett. Átvitték a kór­házba s Halász főorvos úr harmadik vizitje alkalmával amúgy or­vosi módra megkérdezte tőle:

— No Hóman, még mindig nem döglött meg?A negyedik napon aztán megnyugodhatott ez a főorvosi vad­

állat. Hóman Bálint meghalt. — Hasonló sors érte Rácz Jenőt, a magyar vezérkar volt főnökét és volt honvédelmi minisztert. Súlyos gyomorfekélye ellenére sem kapott diétás kosztot. De ugyanakkor a szomszédos zárkában lévő két valutasíber bocher fiatalembernek Lehota őrnagy úr — valószínűleg Garasin beleegyezésével — kóser- kosztot engedélyezett, amit az egyik váci kóser vendéglőből hoztak be nekik. Itt halt meg az 1919-es kommunizmus utáni magyar poli­tikai élet egyik főszereplője és volt magyar miniszterelnök, Fried- rich István is. Felesége — aki valamiképpen megtudta ura betegsé­gét — külföldről kapott gyógyszert küldött be férje számára. De a gyógyszert Halász főorvosék ellopták. Külön fejezetet lehetne írni a váci fegyház tüdőbeteg osztályáról. Annakidején az igazságügy­minisztérium Dunára néző hatalmas tüdőbeteg pavillont épített a kórház mellé, mert köztudomású volt, hogy Vácon a gyöngébbszer- vezetűek rövid időn belül tüdőbajosak lesznek. Lehota nem engedte meg, hogy az ide beutaltak a terraszon pihenjenek, Beszögeztette az ajtókat és az ablakokat — bebádogoztatta. A tüdőbeteg osztályon fejezte be életét a magyar közgazdasági élet ugyancsak európai hírű munkása dr. Ereky Károly is. Tasnády Nagy András is itt szer­zett betegségében halt meg a Mosonyi-utcai rabkórházban. De rövid a hely, hogy felsoroljuk mindazokat, akik nem bírták ki a váci pok­lot és akiknek teste ma ott porladozik a váci fegyház Dunára néző szomorú temetőjében.

ÖTSZÁZ BOTÜTÉS

A fordulat éve után a váci fegyházhoz hasonló viszonyokat te­remtett meg a budapesti Gjrüjtőfogházban Bánkúti elvtárs is, aki előzőleg Rákosi Mátyás személyes testőre volt. Ügy is nézett ki, mint egy Rákosi-testőr. Alacsony, görbehátú, sunyi tekintetű, lelkiismeret

iiflkllli, mindenre kész gangszter. Civil ruhában járt s mint testet íUWWt lelkiismeretlenség suhant végig a börtönfolyosókon s minden rÁrkiéba belesett. Jaj volt annak,akinek kinyittatta az ajtaját. A tniirxizmus végrehajtó hatalmának képzelte magát s még legszűkebb tniii)l<atársaival is a marxista dialektika alapján beszélt. Mflvelet- Irn volt, mint egy fatuskó s így ő képviselte azt a djilasi réteget, imirly pár kommunista frázis betanulása után a műveleilenség és II/. íkozí modem barbárság szószólója lett. Tudatlanságát kegyetlen-

pótolta. Amikor megkezdte hivatalát, természetesen ő is át<i Moportositott. Külön részlegekbe osztotta a tiszteket, a papokat, az inicllektuelleket és a munkásokat. Üzemeket létesített, amely üzeme­lt rt a börtönzsargon ,,Kis-Szibériának’' nevezett. Valóban nem is Üze­ni ékhez, hanem a legsötétebb cárizmus alatt működő ólombányákhoz liiiHonlitottak. Ha valaki nem teljesítette az embertelen normát, két- liónapi sötétzárka és minden második nap kurtavas volt a büntetése.I ichotához hasonlóan ő is szeretett a temetővel példálózgatni, hiszenII Hzomszédban, közvetlenül a fal mögött ott volt a rákoskeresztúri lomető és annak egyik szögletében a Gyüjtőfogház állandóan nö­vekvő rabparcellája.

A börtönben azonban nemcsak fájdalmak, de versek is szület­tek, mint a szenvedés gyöngyei. Ebben az időben irta a kétszer ha­lálraítélt, majd életfog3rtigIani kénj^szermunkára kegyelmezett Dövó- tjyi Nagy Lajos, — akinek bűne a „Tamopolból indult el” és a ,JCa- Kanovicsok” dmű regényei voltak — kis versét a falakon túli te­metőről.

Dús fák, mögöttük messzeség, darabka kéklő nyári ég.Alant márványok és tarka kő keresztek bús glédája nő.Ezt látom künn a rács előtt a szabadságból: temetőt.Még sem horgászt fel lázadón:Én az életről álmodom...

Bánkút! és Kovács százados úr — Mindszenty hercegprímás go­noszul kegyetlen őrzője — bőven gondoskodtak arról, hogy a teme­tői keresztek bús glédája legalább jelképesen szaporodjon, hiszen az elhantoltak nem kaptak keresztet, csak számmal ellátott szürke fa cöveket Ide temettték el az életerős tiszta gondolkodású s mind­össze tízévre elitéit Szögi Gézát, akit 1952-ben, negyvenfokos lázzal, bilincsbe verve, nyílt teherautón hoztak Vácról éjszaka a Gyűjtő- fogházba. Tüdőgyulladást kapott és meghalt. Nem messze tőle pi­

hent az úikori magyar af?rármozgalmak egyik legtisztább és legbe­csületesebb harcosa, Matolcsy Mátyás. Az ő haláláról a kórház egjrik Házimunkása az alábbiakban emlékezik meg;

„Matolcsy Mátyás tudomásom szerint a börtönben szívbajt ka­pott. Angina pectorist. Még a váci magánzárkában kezdődött ez a betegsége. A kezelésre nem volt mód. Amennyire lehetett, Kémery Dezső fogolyorvos, volt egyetemi magántanár, a hiányos gyógyszer- ellátás mellett is igyekezett Matolcsyt megmenteni. Később mikor a Gyűjtőbe kerültünk, Matolcsy az úgynevezett ,,Kisszállóba” jutott, ahol mint mérnök dolgozott. Itt azonban még rosszabb volt a hely­zete, mert az ugyancsak letartóztatott Aezél György (aki később a forradalom után kultuszminiszterhelyettes lett) volt rendőralezredes, börtönbeli házimunkás, az ő megfigyelésével volt megbízva. Az ő jelentése alapján nem kaphatott Matolcsy kezelést és gyógyszert beteg szivére. A Gyüitőfogház főorvosa akkor Benedek Imre AVO-s orvos volt, akit a rabok Mengelének neveztek. Benedek Imre a leg­határozottabban megtiltotta az egészsésrOgvi őrmesternek, ho< y Ma- tolcsynak gyógyszert adjon. Matolcsy Mátyásnak már erősen dagadt a bokája. Szegény azt gondolta, ha fásli/za, meg tudja akadályozni a baj terjedését. 1953 nyarán, egy délelőtt hirtelen rosszul lett és be kellett szállítani a kórházba. Előzőleg jelentettük Benedeknek, aki jelentésünkre, mint jósáeros emberbarát, azonnal elrendelte, hogy hordágyon hozzuk át az eszméletlen Matolcsyt. Megparancsolta azon­nali megfürdetését s azután Benedek nem mint orvos, hanem mint nyomozó állott Matolcsy ágrya mellett. Azt kérdezte tőle, hogy van-e még abból az árnyból, amit a zsidóktól ellopott. Matolcsy érthetetlen dolgokat válaszolt, teljesen félrebeszélt. Benedek a kihallgatás végén intézkedett, hogy Matolcsyt magánzárkába helyezzék el, hova tár­sul egy közönséges rablógjnlkost — de az AVO lei^hűségesebb besú­góját — tették be. Rátkai Mártonnak hívták az illetőt, aki szigorú parancsot kapott Benedektől, hogy próbáljon beszélgetni a haldokló Matolcsyval. Még aznap délután Benedek AVO-s százados főorvos megjelent Matolcsy zárkájában Buri József egészségügyi ÁVO-s őr­mesterrel és egy száz köbcentiméteres üvegfiolával. Az üvegben kö­zönséges sóoldat volt. Az oldatot belenyomta a beteg Matolcsyba, aki rövidesen meg is halt. Itt említem meg, hogy többízben előfor­dult, hogy Benedek a magánzárkában levő betegekhez injekciós-tűvel és sóoldattal ment be. Ezek a szerencsétlenek szintén megkapták a Benedek-injekciót s két óra múlva már szállítottuk is őket a hulla- kamrába. Számos ilyen eset fordult elő, amit egy-két jobbérzésíí őr kifogásolt, de szigorúan leintették őket és közölték velük, hogy ez (már mint a kórház) nem kórház, hanem vesztőhely.

Ugyanitt végzett Benedek a MAORT eladási osztályának volt zsidószármazású igazgatójával is. Ügy tudom az illetőnek a leánya valahol Amerikában él. Az illető bár zsidó volt, Benedek mégis ki­végezte . .

Bánkúti börtönigazgató elvtárs minden szigorúsága és kegyet­lenkedése ellenére is csak két évig pusztíthatta és gyötörhette az embereket. Elfelejtette, hogy Magyarország nincs Oroszországban s még a kommunista Magyarországon sem lehet olyan dolgokat csi­nálni, amiket ő csinált. Különösen akkor nem, ha az ilyen cseleke­detek nyilvánosságra kerülnek. Sztálin halála után némi enyhülés állott be s a néphangulat lecsendesítése végett szükség volt legalább­is látszólag megbüntetni azokat, akik olyan ügyetlenek voltak hogy tetteiket nem tudták titokban tartani. A Berija-ügy moszkvai lik­vidálása után ezért kellett letartóztatni még a kommunista kormány­nak is Himler Márton budapesti szövetségesét Péter Gábort és ugyancsak egy ilyen dolog miatt kellett meneszteni a Gyüjtőfogház éléről Bánkúti elvtársat is. A Bánkúti bukását okozó ügy — amely­ről egyébként egész Budapest tudott — a következő:

1952 december 19-én történt.A világpolitika a szovjet sikerek jegyében hullámzott s ennek

egy végső kis hulláma a budapesti Gyüjtőfogházba is elért. Ez volt a terror és a megfélemlítés esztendeje. Rákosi Mátyás miniszterelnök meghirdette a proletárdiktatúrát és könyörtelen leszámolást ígért mindenkinek, aki nem áll be a kommunista demokrácia igájába. Nem sokkal ezután mindenkit figyelmeztetett Bánkúti is a Gyüjtőfogház- ban, hogy ezentúl vasfegyelemnek kell lennie, mert a legkisebb hi­báért is testi fenyítés jár. Aztán elmosolyodott és hozzátette: „A testi fenyítés olyan kemény lesz, mint a proletárok ökle. A szom­szédban itt a temető — és kezével a hatméter magas fal mögött húzódó temető felé mutatott — s mi nem csinálunk lelkiismereti kér­dést abból, ha valaki a testi fenyítések hatása alatt odakerül. Még nem is kell fizetnünk érte, mert ingyen parcellánk van." Aztán még egyebeket is mondott és a háromezerfőnyi meggj^^ötört testű rab fe­jét lehajtva vonult vissza a poloskák és a szalmazsákok birodalmába. Mindenki érezte, hogy nagyon kell vigyáznia, nehogy elpusztuljon. Azután elmúlt a nyár, lehullottak a temető fáinak levelei és megér­kezett a december. Nem hozott havat, csak esőt, esőt és esőt, amely­nek minden cseppje úgy hullott a rabokra, mint az örökké tartó szenvedés fájának egy-egy levele.

1952 december 19-et írtak a naptárban. Tizenegy óra felé hir­telen leállították az udvaron folyó munkákat, bezárták az üzemeket, a zárkákat és mindenki tudta, hogy valami különös dolog történik.

Rövid félóra múlva minden harmadik zárkából kivezették az embe­reket, felsorakoztatták őket és a péküzem folyosójára kísérték, ahol már több rab állt. Valamennyien fal felé fordulva. Pár pillanatig a halálraítéltek csendje ülte meg a hosszú folyosót, de máris csattant- a parancs: hátra arc. A helyiség közepén ott állt Bánkúti, nyolc gumibotos fegyor és a híres kommunista „vöröskeresztes” ápolónő társaságában.

— Most idefigyeljenek — szólt Bánkúti — egy rabtársuk ma délelőtt meg akart szökni, de észrevettük s most elveszi azt a bün­tetést, amit a proletárdiktatúra helybeli megbízottja — itt meghaj­totta magát és kezével magára mutatott — reá kimért. A büntetés ötszáz gummibotütés, amelyet a következő két hónapban uí^yanezen a napon megismétlünk. Ezenkívül csökkentett koszt és féléven át nehéz rabbilincs. Most pedig — fordult a kíséretében lévő gummibo- tos AVO-s pribékek felé — elvtársak vezessék elő a bűnöst.

Pár pillanat múlva a hat tagbaszakadt gummibotos AVO-s kí­séretében megjelent a bűnös. Fiatal húszesztendős parasztgyerek volt. Nagy fekete szemei rémülten meredtek az intézetvezetőre, aki felszólította; mondja el mit akart csinálni. A fiú ezután — gummibo- tokkal reákényszerített önkritika hatása alatt elmondotta, hogy az asztalos üzem előtt álló teherautóban Jugoszláviába akart szökni. Az Intézetvezetőnek nevezett pribék felszólította az önként jelent­kező őrmestereket, hogy hajtsák végre a büntetést. Berkes őrmester vezetésével négyen nekiestek a húszéves gyereknek és számolatlanul zuhogtak a gummibot ütések. A szerencsétlen fiú bőre az első öt percben lilára, majd pirosra vált, azután a hátán végigrepedt a bőr és a feketébe játszó piros vér ráfröccsent az AVO-sok arcára. Az ötpercig tartó első menet után a fiú elvágódott a kőpadlón, mire az AVO-s vöröskeresztes nővér a kezében tartott csajkát megmerítette a vödör vízben és annak tartalmát a fiú fejére öntötte.Az kinyitotta szemét, mire felrángatták és tovább zuhogtak az ütések. A négy pribéket újabb négy pribék váltotta fel, de ekkor már nem lehetett embernek nevezni az áldozatot, mert a többszáz ütéstől egyetlen hús­cafattá változott az egész teste. A vöröskeresztes gondolatot meg­gyalázó „vöröskeresztes nővér” nyolcszor locsolta fel. Kilencedszer már nem sikerült. Alig lélekzett s többé nem tért magához. Bánkúti százados elvtárs a tanúként odahívott katolikus papok csoportjához fordult.

— Van valaki a tisztelendő urak közül, aki sajnálja ezt a gaz­embert? — kérdezte gúnnyal a hangjában.

De azok nem válaszoltak, fejüket lehajtva a haldoklók imáját mormolták, hiszen ők is emberek voltak és éppen úgy reszkettek,

mint a többiek. A rémület csöndje fekete madárként terjesztette ki szárnyait azok fölé, akik jelen voltak ezen a huszadikszázadbeli auto- dafen. A véres húscafatra ráverték a lábbilincseket és kezénél lábá­nál fogva visszacipelték zárkájába. Mindenki tudta és érezte, hogy ami ott történt, az holnap akármelyikükkel megtörténhet, hiszen a kíméletlenség és a gonoszság az Ázsiából hozott politikai rendszer­rel együtt a magyar törvényhozásba is bevonult .

De az agyonvert húszéves fiú még sem teljesítette Bánkúti szá­zados elvtárs további parancsát, mert nem volt hajlandó megjelenni a következő hónapok 19. napján a büntetés mégegyszeri elszenvedé­sére. A fiatal parasztgyerek kijátszotta a börtön vasfegyelmét — mert még azon az éjszakán meghalt.

A hír pár napon belül szétfutott a városban, mire egy bizottság szállt ki, amely lefolytatta a nyomozást s Bánkúti elvtársat balol­dali elhajlás miatt vád alá helyezték és egyévi börtönbüntetésre ítél­ték. De az ügynek nem lett semmi különösebb folytatása, hiszen a népidemokratikus Magyarországon százával, ezrével fordultak elő ilyen esetek.

A fiatal parasztgyerek tragédiája — csak egy a sok közül. . .

CONFESSIÓ

Az évek lassan peregtek. Sokan meghaltak, sokan örök beteg­séget kaptak. Minden új kommunista igazságügyminiszter újabb rendeletet hozott. — Az új főnökök a teljesen tehetetlen börtönla­kók lesoványodott, agyongyötört testén akarták kipróbálni karmaik élességét. És az ostor mindig a börtöntársadalom volt katonatiszt­jein, életben maradt háborús bűnösein és a nagy számban elítélt katolikus papokon csattant leginkább. Mint előbb már megírtuk a szentéletü Baranyai Jusztinnak a szenvedések következtében elborult elméje, de legtöbbjük csodálatos hősiességgel bírta a szenvedéseket. Mint követendő példa járt a foglyok előtt a volt magyar nemzeti hadsereg nagynevű tábori püspöke, a ferences Zadravecz István, akit ugyancsak mint háborús főbűnöst ítéltek el. Kemény egyéniségét nem törték meg a börtön szenvedései, pedig rabtartói mindent elkö­vettek, hogy a testi bántalmazások segítségével szellemileg is meg­alázzák. De Zadravecz, kolduló ferencesből lett tábori püspök egy

Savonarolára emlékeztető lelki erővel gyűrte maga alá a keserves éveket. Egyidőben papírfoszlányokra leírva keringett a foglyok kö­zött ennek a nagylelkű embernek a népbiróság előtt elmondott be­széde. Sokan megtanulták és sokaké ha gyöngének érezték magukat a zárka magányában, titokban, óvatosan — nehogy a Júdás-lyukon keresztül észrevegyék — olvasták fel ezeket a nagyszerű sorokat, hogy erőt merítsenek azokból. Mit is mondott annakidején páter Zadravecz. . .

. Rajtam nem lát pirosgombos, lilasallangos cifra ruhát az ügyész úr. Az én ruházatom a franciskánus csuha. Ebben mondtam negyvenéves igehirdető misszióm alatt beszédeimet, ebben vigasztal­tam a magyar népet, töröltem könnyeit, enyhítettem fáradalmait. Ez a terem nem fogadhatná be a könnyeket, sóhajokat, amelyek a magyar nép fájdalmával jöttek hozzám segítséget kérni. Én nemcsak beöltöztem a mezítlábas apostolok ruhájába, hanem éltem és élem is az Egyház életét, amelynek neve, vita communis, vagyis kommuniz­mus. Mi tehát a kommunizmus? Az egyén teljes kiürítése — Chris- tus exinavit cometipsum — lemondás mindenről, hogy mindent a köz, az emberiség javára feláldozhassunk.

Én ezt tettem. Lemondtam a világról, a családi életről, a va­gyonszerzésről, sőt önmagámról is, hogy átadjam magamat Egyhá­zamnak, amely mindezekkel rendelkezik a köz, a magyar demokrácia— vagyis a magyar nyomor javára. Nekem ne farízeuskodjanak a kommunizmusról azok, akik ennek éppen az ellenkezőjét teszik és élik. Akik kirabolják a tömeget inflációval, akik a munkások és ro- botosok verítékét, könnyeit arannyá dagasztják és ezzel megtömik zsebeiket s jnindezek tetejébe még az Istent is kilopják tömegáldo­zataik szerencsétlen leikéből, szomorú életéből.

Továbbá ügyész úr, a felhánytorgatott és gúny tárgyává tett püspöki aranykereszt. Tessék idenézni. Ez itt az én nyakamon ez

nem aranylánc. Igaz volt aranyláincom is, de elvették. Volt gyűrűm is, azt is elvették. Nem baj, ha a mostanit is elakarják venni, ve­gyék el, majd madzagon fakeresztet akasztok a nyakamba és úgy járom tovább a magyar utakat. De ettől a fakereszttől féljenek job­ban, mint az amykereszttől, mert Krisztus valójában fán, a kereszt­fán váltotta meg a v ilágot. . .

Néhány perc múlva az ügyem felett kettérepedő pálca reccse- nése nem ítélet lesz, hanem confessió. A népbíró^g nem ítélkezhet az én világnézetem felett. Ezek felett már ítélt az Isten és Jézus, amikor engem felkent és missziónáriusnak küldött ehhez a néphez. Erre az ítéletre milliók és milliók figyelnek, akik jól tudják, hogy ebben az országban börtönről-börtönre hurcolnak egy püspököt és

i'odig nem egyéni vagy személyi bűneiért, hanem csak azért, mert íiiindig az evangélium parancsai szerint préd ikált...”

Zadravecz püspök szavai nem gyakoroltak különösebb hatást a iwfibíróság tagjaira. A puritán életű, áldozatos magyar püspököt 10 '•vi börtönre ítélték . . . Előfutára lett a magyar katolikus Egyház, i' iíföbb pásztorának, Mindszenty Józsefnek, aki nemsokkal ZadraveczI ISI élése után szintén a Gyüjtöfogház embermalmába került.

e g y m á s ik CONFESSIÓ

Zadravecz a ferences barát s a magyar Nemzeti Hadsereg volt. iiiispöke beszédében a lelkek megbékélését, a szeretetet a krisztusi ['Evangéliumot hirdette, úgy ahogy azt tette egész életében. Ráfog­lak, hogy antiszemita, pedig nem volt az. Ráfogták azt is, hogy iz- Kiitott a háborúra, pedig nem tett mást, mint a reménytelenség per- rí'iben is reményt öntött a hozzáforduló katonák leikébe. De nem isii betett mást, mert magyar volt és krisztusi szellemben nevelkedett Itritolikus püspök volt, aki nemcsak hirdette, de gyakorolta is Krisz- (u3 szocializmusát. Beszéde egyik nem közölt részében megbocsáj- lott mindenkinek, aki ellene vétett.

►i-

A nagy kivégzések után tizenkét esztendő telt el, s ha az áldo­zatok teste el is porladt a váci és a kőbányai temetőkben, emlékükI ovább él. Tizenkét év nagy idő s tizenkét év alatt sok mindent nem­csak szabad, hanem el is kell felejtenünk, hogy a gyűlölet és az ás- kálódások helyett a szeretet szavával építsünk új életet. Ezt hir­dette Zadravecz páter, Mindszenty József hercegprímás. Ordas Lajos evangélikus és Ravasz László református püspök is, mert az ébren- tartott gyűlöletből csak újabb gyűlölet fakadhat.

fis most a magyar püspökök beszéde mellett szorítsunk helyet Schönfeld Lázár magyarországi származású new yorki főrabbi be­szédének is és aztán hasonlítsuk össze a két beszédet. Az Ameriká­ban élő főrabbi 1958 szeptemberében a zsidóvallási újév napján szó­zatot intézett az amerikai magyar zsidósághoz. Ilyen alkalmakkor a nyájak pásztorai a szeretetről és a megbékélésről kell, hogy beszél­

jenek. Az írás szerint zsidó újév napján minden hithű zsidónak bo­csánatot kell kérnie azoktól, akiket megbántott és el kell felejteniök az őket ért bántódásokat is. Schönfeld Lázár főrabbi a zsidó vallási újév napján megjelent köriratában többek között igy értelmezte az írást:

„Nehéz időket élünk. Mindent elpusztító atomháború fenyegeti az emberiséget. Romlcttlelkű emberek gonoszsága feneketlen^ A gyűlölet piszkos hullámai elnyeléssel fenyegetnek.

Hogy csak a mi szűk körünkről beszéljünk: magyar náci be­tyárok garázdálkodnak a magyarok szűk keretein belül!

Az illetékes hatóságok félrevezetésével belopództak a szabadság, a demokrácia áldott országába, Amerikába és itt folytatják gyűlö­letet szító, rablógyilkos szellemű fasiszta munkájukat!

Csúffá teszik a magyar nevet!Hisz egyebet sem tudnak ezek a fickók, mint csaholni a zsidókra,

miként kóbor kutyák a járó-kelő emberekre!Keresztény templomokban misét rendeznek a legaljasabb nem­

zetárulóknak a náci németek szolgalelkű kiszolgálóinak, hatszázezer magyar zsidó meggyilkolójának. . . ”

Nem Himler Márton írta a végtelen gyűlöletnek ezeket a sza­vait, hanem a Magyarországról elszármazott zsidóság főpásztora.

Ha valaki sikerrel öntözgeti az antiszemitizmus sárga virágait, akkor azt Himler Mártonon túl csak a new yorki főrabbi cselekszi eredményesebben.

AHONNAN CSAK MEGDÖGÖLVE LEHET KIMENNI

Tizenkét hosszú év pergett le az idő homokóráján, 1945 tava­szától 1956 véres októberéig, mikor a magyar szabadságharc fiatal­jainak véráldozata megnyitotta a börtönök kapuit és végre kisza­badultak azok, akik életben maradtak Himler Márton áldozatai kö­zül. A kommimista igazságszolgáltatás nemcsak azokat végezte ki, akiket átadott a hóhérnak, hanem azokat is, akiket csak börtönbün­tetésre ítéltek. Csak a nagyon erős és szívós természetű foglyok vé­szelték át a Gyüjtőfogház, Vác és Mária-Nosztra embertelen poklait. És akik kiszabadultak párnapi reménykedés után vagy visszakerül­tek a börtönökbe vagy az emigráció szomorú útját választották.

A Nyugaton élők közül sokan talán azt mondják, hogy túlz/u u;y írni a börtönökről, az ottani állapotokról, hiszen Rákosi Mátyá.s <‘.s Vas-Weinberger Zoltán is több mint 10 évet töltöttek a Horthy- icndszer börtöneiben és mégis szellemi képességük teljében, egéaz- ::ógesen hagyták el azt. Ez így is van. De a régi Magyarország bör- i<)neiben minden szigorúságuk ellenére is európai állapotok uralkod (uk, ahol a foglyoknak nemcsak kötelességeik, hanem — jogaik is voltak. Rákosi Mátyás — amint azt Vas Zoltán emlékirataiban meg­írja, negyedévenként küldte jelentéseit, panaszait és kívánalmait az i^^azságügyminisztereknek. Panaszait kivizsgálták és amennyiben jo ­gosak voltak, orvosolták azokat. Ugyancsak Vas Zoltán könyvében olvashatjuk, hogy Rákosi Mátyás a váci börtönből feljelentette az iikkori váci polgáirmestert. Az ügyet kivizsgálták és a polgármester­nők távoznia kellett. A Horthy-rendszer alatt letartóztatásban lévti nevesebb kommunistákat minden három hónapban meglátogathattaII Nemzetközi Emberi Jogokat Védő Liga egyik albizottsága. Föl- jegyezték kívánságaikat és ezeknek a kívánságoknak a teljesítését ;iz igazságügyminiszter mindig engedélyezte. Angol, francia és né­met folyóiratokat kaptak, szóval mindent, amit akartak és semmi iikadálya nem volt annak, hogy könyveket, emlékiratokat írjanak. Bár Rákosi makk-egészséges volt, hosszú fogsága alatt mindig kü­lön ellátásban részesült és soha semmiféle fizikai bántódás nem érte, hiszen abban a sokat szidott régi időben a politikai foglyok — móg lia kommunisták voltak is — semmiféle különösebb fegyelmi bünte­tés alá nem estek.

A Magyar Kommunista Párt 1948-ban megtartott kongresszu­sán a budapesti parlamentépület külügyi delegátiójának helyiségei­ben rendezték meg a „Kommunisták a börtönben” című kiállítást. A Kommunista Párt statisztikusai összeállították az adatokat és ha­talmas plakátokon hirdették, hogy a Horthy-rendszer huszonöt éve alatt 128 év szabadságvesztés büntetést osztott ki a magyar „osz- tálybíróság” a kommunistáknak. A kiállítással egyidőben a Gyüjtő- iogház B-csillagának földszinti folyosóján több mint száz halálra­ítélt várta kivégzése pillanatát, a szomszéd folyosón pedig pár zár­kában pillanatok alatt több, mint ötszáz évnyi büntetést lehetett összeszámolni. Az összes év azonban évtízezreket tett ki.

1948 után a magyarországi politikai börtönökben megszüntették a foglyok minden jogát annyira, hogy még nevüket is elvették. Min­denki számot kapott és megszűnt embernek lenni. A kékparolis AVO-s fegyőrök szabad kezet kaptak a foglyok személyét illetően s ha zárkájában agyonvertek valakit, abból senki sem csinált ügyet. A Mindszenty per során fegyházba került Eszterháizy Pál herceget

hónapokon keresztül úgyszólván mindennap megpofozták és össze­verték. Mert akármilyen nagy volt is a demokratikus érzelem a f egy- őrök között, egy herceget megpofozni még sem volt mindennapi eset. Erről lehetett beszélni, sőt kérkedni is vele.

Az 1896-03 évben épült Gyüjtőfogházat annakidején hatszáz em­ber számára tervezték. 1945-töl 1956-ig állandóan négy-ötezres lét­számban hullámzott az ott sínylődök száma, ami annyit jelentett, hogy a két méter széles és négy méter hosszú magánzárkában állan­dóan 8—10 embert zsúfoltak össze a legembertelenebb körülmények között. Amíg azelőtt a jogerős letartóztatásban levő rabot csak kü­lön miniszteri engedéllyel lehetett az intézetből kikérni, addig 1948 után a különböző ÁVO-s hatóságok a zárkájukból vitték el azt, akire szükség^ volt. Rendszerint kihallgatásra vitték az illetőt, aki ké­sőbb lila és kék foltokkal a testén tért vissza. De sokat hoztak visz- sza — hulla kocsiban. Egyszerűen agyonverték őket. Nem kellett beszámolniok az Ulető haláláról, hiszen fasiszta kutya, vagy nép­ellenes bűnöző, vagy a magas munkanorma ellen panaszkodó „osz­tályidegen munkás'* volt. De a rend kedvéért az orvosi hivatást meg­csúfoló dr. Halász és dr. Benedek főorvosok minden esetben kiállí­tották a halotti levelet azzal, hogy az illető szivszélhüdésben vagy egyéb polgári betegségben halt meg. Senki nem érezhette magát biz­tonságban, mert mindenki tudta, hogyha agyonverik akkor ezért egyetlen fűszál sem görbül meg a világon.

A fizikai gyötrelmek mellett nem feledkeztek meg a lelki kín­zásokról sem. A nyomozók néha fölkerestek egy-egy nevesebb le­tartóztatottat és szelíd hangon, ájtatos szemekkel közölték vele, hogy felesége, anyja, apja vagy gyermeke vasúti szerencsétlenség vagy egyéb okok miatt meghalt. Néha esztendők után derült ki, hogy egyetlen szó sem volt igaz ebből a meséből. 1949-ben a kórház egyik orvosa — Ferenczy volt főállamügyész öccse — Ferenczy Friedmann György, az összes politikai foglyoktól vérpróbát vett, mert be aksirta bizonyítani, hogy a nacionalista Magyarország poli­tikai vezetői és hívei — vérbajosak. Annyira biztosra vette ezen föl­tevését, hogy már előzőleg kön3Hiret írt utólagos kísérleteiről „Vérbaj és politika" címmel. Könyvét azonban nem tudta befejezni, mert balul sikerült vérbajkutatási kísérletei után — gyógyszerlopás miatt letartóztatták, elítélték, de büntetése megkezdése előtt orosz elvtár­sai révén egy lembergi kórházba került.

A népidemokratikus köztársaság börtönei nem börtönök, hanem megsemmisítő telepek voltak. Jól mondotta a váci fogház ÁVO-a igazgatója, Lehota őrnagy elvtárs, — innen csak megdögölve lehet kikerülni. . .

AMI MAR NEM ÉRDEKLI A HIMLER MÁRTONOKAT

A Himler Márton által írt könyv — a többi hasonló szerzőktől megjelent írásművekhez hasonlóan — az egész magyar tragédiát a zsidókérdés szemüvegén nézi. A fejezetek között egy néhány helyenII magyar nép szenvedéseiről, sőt humánumáról is beszél, de a lé­nyeg mindig az előző szempont marad. Teljesen függetlenül az ilyen könyvektől, tudjuk és elismerjük, hogy a zsidóság valóban aúlyos szenvedéseken és megpróbáltatásokon ment át a hitleri Németor •tzAg megalakulása óta s nemcsak most, de már akkor is tudtuk, liogy azoknak a dolgoknak nem lett volna szabad megtörténniük, mert minden kiontott vér megbosszulja magát s a kegyetlenkedé­sekre soha sincs megbocsájtás. De ha a háború vérzivatarjai között t)ekövetkezett embertelenségekről beszél valaki, akkor nemcsak h ú -

lyos hibát, de megbocsájthatatlan bűnt követ el, ha az EurópAra /.údult szenvedések és gyötrelmek áradatából csak a zsidóság szen­vedését emeli ki és csak a zsidó áldozatok sírja fölött hajlandó imád kozni. Himler Mártonék pedig pontosan ezt cselekszik. A többi ncjn órdekli, sem őt, sem társait. Soha egyetlen könyvben — de mÓK egyetlen sorban sem emlékeztek meg vagy kiabáltak bíró után akkor, lui az áldozatok franciák, németek, japánok vagy magyarok voltak. lOzekről hallgat a huszadik század himleri krónikása. Ez a fájdalom nőm az ő fájdalmuk és a legyilkolt tízezrek szenvedése nem az o Mzenvedésük — mondják, minek következtében ezeket az ügyeket nem tárják a világ elé, sőt még csak beszélni sem hajlandók róla. Mennyivel őszintébben ír Bardeche francia egyetemi tanár, aki pon loti adatokkal bizonyítja, hogy a háború után a francia kommuníHla maquisok több franciát gyilkoltak meg, mint ahányat a német megszAI lúa alatt ellenálló tevékenységük miatt a németek agyonlőttek. „Mi megbotrájikozunk a hitlerista internálótáborokon, de ugyanabbanII pillanatban úgy cselekszünk, mintha egyáltalán nem volnánuk Mzovjetorosz koncentrációs lágerek. Vájjon volt-e hang a frunciii nyilvánosságban, amely megemlítette volna Franciország felszabadi i/isának a hátterét? Tiltakozott valaha valaki a genfi konvenció 6r-I rímében gazságnak minősíthető eljárás ellen, ahogyan a német ha­difoglyokat kezelték? Hol van az a bizonyos örök Franciaország' hangja, amely a maga etikai álláspontjával együtt utat mutathat?"

A francia történész az európai egyetemesség alapján írta me^ azokat az eseményeket, amelyek Franciaországban történtek akkor, amikor Nümbergben és Budapesten és — mindenütt Európában - kenetteljeshangú nyilatkozatok útján ítélkeztek a „háborús föbü-

nősökön” túl a legyőzött népek felett is. Vájjon akad-e majd orosz író,aki ugyanolyan őszinteséggel írja meg a huszadik század azon kegyetlenkedéseit és még papírra sem igen vethető embertelenségeit, amelyek a szovjetorosz megszállás £ilatt történtek Kelet-Poroszor- szágtól egészen a magyar síkságig. Még nem jelent meg öszefogó munka az európai etnográfiát átformáló vandalizmusról, amely a demokráciák hallgatólagos beleegyezésével történt a nürnbergi per védelme alatt. Vájjon akad-e majd az előbb említett francia íróhoz hasonló cseh író, aki túlemelkedve a sziáv fajgögön és a cseh sovi­nizmuson, megírja majd a német megszállás után lejátszódott prá­gai eseményeket? Lesz-e majd bátorsága megírnia ennek az írónak, hogy 1945. májusában hogy akasztották föl lábbal a prágai Venczel- téren a német gyermekeket, asszonyokat és férfiakat, hogy öntötték le őket benzinnel olymódon, hogy haláluk minél később következzék be. Megírják-e majd a cseh történészek a szudetanémetek és a fel­vidéki magyarság sorsát: védtelen asszonyok, férfiak és gyermekek összeterelését és legéppuskázását ?

Akad-e majd s lz idők mélyében egy európai gondolkodású ju­goszláv író, £iki papírra meri vetni a jugoszláv partizánok által lik­vidált magyar és német községekben és városokban lezajlott esemé­nyeket, melyek nem a háborúban, hanem a háború után — a nürn­bergi per idején — történtek hosszú hónapokon keresztül.

A háború után a himlermártonok támogatásával Európa keleti felén végigszáguldó vörös-szláv vihar úgy meggyöngítette az euró­pai biztonságot, hogy azt talán sohasem lehet többé talpraállítani. Az akkori győztesek elfelejtették, hogy a keletporoszországi német paraszt vagy a felvidéki és a bácskai magyar gazda éppen olyan élő és szenvedő sejtje Európának, akár a londoni dokkmunkás vagy a párisi divatszalon tulajdonosa. Ha cserbenhagyjuk az előbbieket, akkor ennek visszahatását előbb-utóbb megérzi a földrajzi helyze­ténél fogva ma még előnyös helyzetben lévő nyugateurópai polgár is.

De a sok millióra tehető európai áldozat tragikus sorsáról eddig még nem írtak könyvet a himlermártonok.

Hol, melyik fóruma a világnak foglalkozott valaha azokkal ;i megdöbbentő jegyzőkönyvekkel, amelyeket a délmagyarországi v6 rengzések egy-két életbenmaradt áldozata mondott tollba a kla íen furti laktanya irodájában. Hol volt a Nemzetközi Emberi Jogokat Védő Liga akkor, amikor Tito kommunista partizánjai tízezrével gyilkolták a délvidéki magyarságot és németséget? Hol volt az er­kölcsi szellem és hol maradt a humánumra való hivatkozás abban az időben, mikor Nürnberg és Potsdam árnya lebegett Európa felett cs amikor tízezrek életénél fontosabb volt a húszesztendős ráczerz.sc- betek háborús bűnösként való összefogása, mert azt merte írni, hogy katonáink lelkesen harcolnak az oroszok ellen a fronton.

És vájjon hol sárgulnak azok a jegyzőkönyvek, amelyekről ma már beszélni sem szabad, mert veszélyeztetik a nacionál-kommu- nista Titóval való megbékélést.

A sokszáz hasonló tartalmú jegyzőkönyv közül csak egyet idé­zünk. De ez a jegyzőkönyv hiteles!

Készült 1952 évi okt. 25-én Klagenfurtban az MHBK irodájában.J. V. a.

Molnár Lajos, aki 1928 május 10-én született, Péterrévén, Ju­goszláviából 1952 október hó 5-én menekült el és a következőket adja elő:

Péterrévén 1944 október hónapban; anünt a magyar csapatok harcolva visszavonultak és kiürítették a falut, úgy délelőtt 10 óra­kor már jöttek be a partizánok. — Ez egy vasárnap volt és másnap hétfőn aztán kezdték összeszedni a magyarokat, nőket és férfiakat egyaránt. Először természetesen a volt magyar uralom alatti rendő­röket, így pl. egy Csonta nevű rendőrt — a többi rendőr nevére nem emlékszem— kb. 5—6 rendőrt vittek, akiket biztosan tudok, hogy elvittek. Azután kezdték Összeszedni a civil lakosokat. Vermes Já­nos sógoromat, gazdálkodó volt, 30 éves volt akkor — a római ka­tolikus papot. Takács Ferencet, Koncsik Jánost — ez egy juhász volt. Körülbelül ami magyarokat így összeszedtek, számszerint kb. 400—500 lehetett. Ezeknek egy részét ismeretlen helyre hurcolták el, amiről nem tudnak még a mai napig sem, amíg a másik részét levitték a Tisza partjára és itt agyonlőtték őket. A Tisza partján kb. 60—70 főt lőttek agyon. A kivégzések mindig éjjel történtek. A hullákat pedig a Tiszaparton volt elhagyott katonai lövészárkokba temették el, de ezt a lakosok, keresve hozzátartozóikat kiásták. El­

szállítani nem tudták és akkor ezt Tito partizánjai észrevették és a Tiszába dobálták.

Előadom továbbá, hogy saját magam is jelen voltam a katoli* kus papimknak a kivégzésénél, mert ki volt hirdetve és a lakosság fel volt híva, hogy a főtéren fontos rendeleteket fognak felolvasni, kihirdetni és így a lakosságnak kötelező volt ott lenni, megjelenni, így kerültem én is oda. A katolikus papnak a neve Takács Ferenc volt, falunk lelkésze és egyben a járás országgyűlési képviselője is volt. A papimk kivégzése egy vasárnap délelőtt volt, nagjonise után11 órakor, amikor már a falu lakossága ott összegyűlt és várta, hogy mi lesz kihirdetve. Ekkor aztán láttam, hogy a katolikus plébánosunkat, esperesünket, papi reverendában, hátrakötött kézzel kísérte vagy 15 partizán. Ekkor a templommal szemben lévő akác­fához vezették, odaállították még a szemét be sem kötözték és va­lami négy vagy öt partizán agyonlőtte. Még egy partizán abból min­dig ott van a falunkban, aki szintén kivégző volt, névszerint Viasz­tan. Ennek a Viasztannak a foglalkozása azelőtt valami paraszt gazdálkodó, 40— 45 év körüli, kb. 176 cm magas, nős, családos, 4—5 gyermeke van és jelenleg az állatorvossal együtt dolgozik. Jár ki a faluba tyúkokat, sertés és más háziállatokat oltani. Ügyszintén isme­rem azt a partizánt is, aki amikor ez esperes urat kivégezték, ő maga a pisztolyát elővette és a fejébe lőtt még kettőt. Ez egy Vita- mir nevű szerb, jelenleg óbecsén a városházán valami tisztviselő. Ügyszintén láttam egy másik kivégzést is, Koncsik János, ezt is nyilvánosan végezték ki a falu főterén agyonlövéssel.

Ezen jegyzőkönyvbe mondott vallomásomra bármikor hajlandó vagyok esküt is tenni, vagyis esküvel is a fenti leírtakat megerő­síteni.

Más előadnivalóm valóm nincs a jegyzőkönyv helyesen van fel­véve. Jegyzőkönjrv felolvasás után aláíratott.

Kmf.

Fesztóry Bélé s. sk. Molnár Lajos s. sk.jegyzőkönyvvezető

Ez csak egy jegyzőkönyv, de száz és száz ilyen jegyzőkönyvet közölhetnénk nemcsak a délmagyarországi, de az erdélyi és a romá­niai magyarság szenvedéseiről és embertelen haláláról. Külön köny­vet töltene meg az Oroszországba deportált vagy a szovjetorosz ha­difogságba került magyar katonák és civilek sorsa is.

Magyar sorsok, magyar tragédiák. Férfiak, gyermekek és aaz- szonyok végzete, akik ezrével hevernek jeltelen tömegsírokban ilt- ott mindenütt, Erdélyben, a Kárpátod alatt és a Tisza alsó folyá­sánál.

De az ő sorsuk már nem érdekelte a himlermártonokat. . .

MI TÖRTÉNT NAGYDOBRONYBAN?

A nürnbergi világlelkiismeret Lidicéről, a Heydrich meggyil­kolása miatt németek áJtal lebombázott cseh falu férfiainak sorsá­ról beszélt. De ki beszélt — pontosan a nürnbergi ítélet kihirdetése előtt Nagydobronyról, a kárpátaljai magyar falu ötezer asszonyának, férfiának sorsáról?

Nagydobrony, ez a szinmagyar község, nem akarta tudomásul venni az oroszok által kiadott beszolgáltatási rendeletet. A bolse- vistáik már előzőleg minden élelmiszerükből kifosztottáik őket s így nem is tudtak volna mit beszolgáltatni. Erre az MVD orosz zászló­aljai vasgyűrűt vontak a falu köré, az ungvári repülőtérről nehéz bombázók szálltak fel s a falu ötezer főnyi lakosságát gyermekes­től, asszonyostól együtt a szó szoros értelmében kiirtották a föld­színéről. íme a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége által felvett eskü alatti jegyzőkönyv:

T. J., aki 1946 végén menekült ki Magyarországról és jelenleg Belgiumban él, előadja a következőket.

1946 nyár végén Nyíregyházán személyesen volt alkalmam be­szélni több nagydobronyi menekülttel, akik a község tönkrebombá- zása közben, illetőleg azután menekültek magyar területre. A község­ből összesen kilenc személynek sikerült a földön csúszva elmene­külni és átjutni Csonka-Magyarországra.

Egy ludovikát végzett volt pataki diák, aki tisztből lett egy­szerű határőr a népidemokratikus hadseregben és tudomásom sze­rint a kommunista párt tagja volt, elmondotta nekem, hogy szov­jetorosz részről, a határközi értekezleten közölték velük: amennyi­ben a nagydobronyi menekülteket nem kerítik elő, őket hurcolják Szibériába. Elmondotta nekem, hogy csupán egyetlen menekült vesz­tett rajta. Ez egy dobronyi paraaztfiú volt, aki a csapi állomáson cipőkrémmel bekent arccal belopakodott a Záhony felé induló vasúti

szerelvényt vivő mozdony víztani<'ilyúl)H a/, ( j U'pKí alatt. A vízből csak a feje volt kint és igy érkezeit iiick a /.alumyi határállomásra, amikor kiszállt csurom vizesen a ino/.dmiy vi/.l artályából éppen a vasúti szerelvényt kísérő szovjetorosz JNJKVl) s orra előtt ugrott le a földre s az a géppisztolyát fogta reá. Nyomban bezárta a záhonyi vasútállomás egyik fülkéjébe, rendőrőrizelet adlak mellé s a legkö­zelebbi szerelvénnyel, anélkül, hogy magyar részről kihallgatták volna, visszaszállították. A vasútállomáson szolgálatot teljesítő ma­gyarországi rendőrség egyik tagja, aki a fiút őrizte, elbeszélte, hogy a fiú sírva könyörgött neki, engedje megszökni, mert Nagydobrony- ból minden életben maradt embert Szibériába visznek, őt pedig agyonlövik Ungvárott, ha visszaadják.

Nagydobrony lángjai az éjszakában egész Nyíregyházáig ellát­szottak. A nagydobronyi vérengzést követően két héten át magyar részről láttáik, hogy a szovjetorosz határőrök vérebekkel cirkáltak sürített járatban a határon, másrészt lóháton nyargaltak a határ­őrök őrtoronytól őrtoronyig. A kárpátaljai részen a magyar parasz- toknak úgy kellett dolgozniok a földeken, amint az NKVD nekik parancsba adta, háttal mindig Magyarország felé.

A nagydobronyi bombázás után nemcsak emberben, de állatok­ban is rengeteg volt, ami elpusztult. Az égő istállókból elmenekült, kitört állatok elkóboroltak s szovjet részről még a határon átjött teheneket is visszakövetelték a magyar határőrségtől. A megtalált marhák számával az orosz határőrség nem volt megelégedve. Kö­zölték, hogy ha a tehenek nem kerülnek elő annyi embert visznek el Szibériába, ahány szarvasmarha — szerintük — hiányzik.

A nagydobronjd vérengzés után a Kárpátalján a református pa­pokat mind összeszedték. Így a muzsályi ref, papot, Narcsik Imrét, a fiatal magyar tudóst Szibériába hurcolták. Elvitték Gönczy Pál ref. lelkészt, mondván, hogy a kulák összeesküvést ők szították Kár­pátalján. Győry Dezső a neves felvidéki költő szerkesztésében ekkor még megjelent egy magyar újság Beregszászon. A beregszászi ma­gyar lapnál a vérengfzés után Nagydobrony minden előfizetőjét egyik napról a másikra kihúzták a kartotékokból, mert azokat is, akik ott életben maradtak elhurcolták Oroszországba. A nagydobronjn halottakat tömegsírba fektették, felszántották fölöttük a földet és bevetették kölessel. A köles ugyanis gyorsan kihajt és megnő, így igyekeztek eltüntetni az áldozatok tömegsírját.

A Nagydobronyi környező magyar falvakat orosz katonák száll­ták meg. Azok parancsnoka összedoboltatta a lakosságot s tolmács útján beszédet intézett hozzájuk, hogy a nagydobronyi események intőpélda legyen számukra. A Nagydobronyból megszököttek fejére

vérdíjat tűztek ki. A községháza falán plakátok hirdették, hogy minden egyes szökevény nyomravezetője 50.000 rubel pénzjutalmat kap.

Fenti vallomásomra bármikor hajlandó vagyok esküt is tenni.

T. J.

Péter Gábor főhóhér ,,amerikai” fejvadásztársa talán épp ekkor nyugtatott meg egy vele véletlenül összekerült magyar írót:

— Amíg a bölcs, öreg Rákosi otthon van, addig nem történhe­tik nagyobb baj.

Hát persze, hogy nem is történt. Hiszen amíg az OSS fejvadász egyetlen központi problémája volt a magyarországi zsidó kérdés, addig a keleti rabszolgavadászok, a demokráciák szövetségesei és a nürnbergi ítélőbírák, a Rudenkok s a többiek Kelet felé deportál­ták a magyar százezreket.

De ezek a százezrek magyarok voltak s felesleges volt az ö sor­sukkal nyugtalanítani a világot.

MARTIR MAGYARORSZÁG

Ha valaki le akarja mérni a magyar tragédia súlyát, nagyságát, annak elég a magyar miniszterelnökök sorsára gondolni.

Gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar miniszterelnököt1949 október 6-án az osztrák császár profószai lövik fejbe, miután orosz segítséggel legázolták a magyar szabadságharcot.

Gróf Tisza Istvánt, az első világháború vasemberét, aki Európa állami érfiai között egyetlen volt, aki saját császár-királyával szem­ben is ellenezni merte a hadüzenetet, a szovjet-forradalom hírére a Kéri Pál által megszervezett bolsevista katonák lövik agyon 1918 október 31-én.

Károlyi Mihály, a „farkastorkú" szalonforradalmár elszabadítja a bolsevista ördögöt, hogy azután helyét Kun Béla komm-unistáinak adja át.

Az utánakövetkező szovjetdiktátor. Kim Bála öl, gyilkol, Krím­en, Spanyolországban és v é ^ likvidálják Sztalinék, saját €lvtá^s^ .

Friedrich István, aki maga is forradalmár volt és 1919 augusz­tus 6-án kiverte a Várból a marxista „szakszervezeti kormányt", a kommunisták váci fogházában hal meg.

Gróf Teleki Pál, az „ellenforradalom" második miniszterelnöke 1941 áprilisában golyót röpít agyába, mikor látja, hogy a három­hatalmi egyezmény következtében Magyarország belesodródik a má­sodik világháborúba.

Gróf Bethlen István, aki tíz éven át volt a „konszolidáció" mi­niszterelnöke, Moszkva mellett szovjet deportációban hal meg.

Gömbös Gyula titokzatos betegségben hal meg, éppúgy mint Da­rányi Kálmán.

Utódját, Imrédy Bélát, akit Teleki Pál előz meg — a kommu­nisták végzik ki 1946 február 28-án.

Bárdossy Lászlót, aki Telekit követi a miniszterelnöki székben, ugyancsak a kommunista népbíróság löveti agyon 1946 január 17-én.

Kállay Miklós száműzetésben él.Sztójay Dömét halálra ítélték és kivégezték.Szöllősy Jenöt halálra ítélték és akasztófán végezték ki.De tekintsünk tovább azokra is, akiket a magyar nemzet sem­

miként nem fogad el „mártírjainak".Dálnoki Miklós Béla, aki 1944 október 15-én átfut az oroszokhoz

és a népidemokrácia első miniszterelnöke lesz, legnagyobb valószí­nűség szerint öngyilkos lett.

Nagy Ferenc, aki híven kiszolgálta a Szovjetuniót, mint aktív nmiiszterelnök külföldre szökött.

Magyarország két bolsevizálója, Rákosi és Gerő, a szabadság- harc elől futnak a Szovjetunió ölelő karjai közé.

Nagy Imre, az 1956-os szabadságharc miniszterlenöke szintén akasztófán végzi életét.

Még megdöbbentőbb, ha a nemzetsorsot az első világháború óta eltelt korszak államfőinek sorsán keresztül mérjük le.

rv. Károly, az utolsó megkoronázott magyar király, a lequetiói száműzetésben hal meg.

Horthy Miklós, Magyarország 25 éven át volt kormányzója a portugáliai Estorilban mint száműzött hal meg.

Utódja, Szálasi Ferenc, az utolsó törvényes magyar államfő, akasztófán fejezi be hősi életét.

És Tildy Zoltán, a „palástos hóhér", a magyar népköztársaság első elnöke és Magyarország elsőszámú sírásója, ma a kommimista börtönök rabja.

Azonban mi lett magának a magyar népnek a sorsa? A névtele­neké, a kis embereké, munkásoké, parasztoké, felvidéki vagy dél­

vidéki magyaroké, akiknek legfeljebb annyi bűnük volt, hogy egy szál virágot dobtak a Felvidékre, Erdélybe, Délvidékre bevonuló ma­gyar csapatok lábai elé.

Az OSS-hóhérok nem írnak arról, hogy Márton Áron erdélyi püspök nemcsak Imrédy Bélának, Sztójay Dömének írt keserühangú levelet, amelyben a zsidó deportáció ellen tiltakozott.

Márton Áron püspök azonban írt más levelet is. Ezt azonban nem közli Himler, mert itt már csupán a magyarság deportációjáról írta ugyanez a Márton Áron püspök. Irta pedig dr. Gróza Péter román kommunista miniszterelnöknek, midőn ugyanolyan tiszteletre­méltó bátorsággal védte meg saját magyar népét, mint a németek rendeletére deportált zsidóságot.

Ebből a levélből csupán a fontosabb részleteket ragadjuk ki:„A román kormány elrendelte a magyarság vezetőinek inter­

nálását. A rendelet végrehajtásaképpen a hatósági közegek több­ezer magyart fogtak össze és hurcoltak emberkínzásszámba menő különböző lágerekbe. Egyéni internáláson kívül az egész magyar­ságot lakóhelyére internálták egy másik rendelettel, amely úgy intézkedett, hogj' a magyarok speciális belügyminiszteri rendelet nélkül nem mehetnek egyik helyiségből a másikba . . . A megrémült és védelem nélkül álló magyar lakosságot azzal biztatták, hogy mentesítik a rekvirálásoktól, üaikat a behívásoktól stb., ha valame­lyik román vallásra áttérnek. A csendőr-rendőr-terror mellett kü­lön csapásként jelentkeztek az úgynevezett Maniu-gárdák, Fegyveres bandák portyáztak a falvakban. A magyar lakosságot verték, fosz­togatták. Ezek a bandák a harcoló hadsereg nyomában bevonultak Rszakerdély magyarlakta területeire s ott már nemcsak fosztogattak, hanem gyilkoltak s hajmeresztő kegyetlenségek sorozatát követték (1, terror alatt tartva egész vidékek laikosságát. A magyarellenes román támadás legnagyobb sikerét azáltal érte el, hogy a városok- l ól és falvakról Északerdélyben a békés magyar földmívesek, mun­kások, értelmiségiek ezreit vitte el mint ,partizánokat* az óromániai és oroszországi táborokba. Ennek a gyűlöletszításnak és a román vérengzésnek nem a román belátás vetett véget, hanem az orosz hadsereg parancsnokságnak az a rendelkezése, amellyel 1944 novem­ber elején Északerdély területéről kiparancsolta a román fegyveres alakulatokat és az oda visszatért román közigíizgatást.“

A földkerekségén nem igen akad világosfejű magyar, aki hisz a „magyar háborús bűnösök" létezésében addig, amíg szabadon jár­nak a második világháború igazi bűnösei. Lidice nem bűn addig, amíg meg nem torolják Nagydobronyt, Üjvidék nem az emberiesség ellen elkövf'tett vélek, amíg Tito ott ülhet a népek tárgyaló aszta-

Iánál és a német KZ is csak annyiban bűn, mint a búr háborúban éhenhalasztott 26,700 KZ-be internált búr asszony és gyermek ha­lála, akiknek emlékműve ma ott áll Pretoriában. A koncentrációs táborokat nem a magyarok és nem a németek találták ki. Ott álltak azok már 1917 óta a dicsőséges Szovjetunió területén. Ott álltak az amerikai AFL adatai szerint 12 millió rabbal, hátuk mögött hat­millió éhenhalasztott ukrán kulákkal, a sztálini tisztogatások tarkón- lőtt millióival.

Keresztényi alázattal ismerjük be azt a bűnt, amely a magyar lelkiismeretet — vagy inkább a magyar sorsot — terheli. De addig mégsem hiszünk se Szálasi, se Bárdossy vagy akármelyik magyar „háborús bűnös'* bűnében, amíg nem ülnek egy új Nürnbergben a vádlottak padján a katyni gyilkosok, annyi százezer magyar depor- táltatói, Benes csehei, akik német egyetemi tanárok eleven testéből gyújtottak fáklyát a világ legnagyobb demokratájának tiszteletére. Nem hiszünk semmiféle magyar bűnben, amin nem állnak bíróság elé a légiháború bűntettesei, a 12 millió német potsdami kiutasítói, a kollektív bűnösséget hirdető próféták.

í*

Amit látunk, hiszünk és vallunk, az a magyar mártírok közös hitvallása. Aki a nagy világégés után tizenhárom évvel még mindig a gyűlölet tűzcsóváját akarja széthinteni az új, soha nem látott ve­szély előtt álló még szabad világban — legyen az illető Kruscsov vagy az amerikai OSS magyar osztályának vezetője — az a bolse- vizmus úttörője és a népek békéjének ellensége.

Mi úgy érezzük, hogy elérkeztünk ahhoz az időponthoz, hogy végre kiszabaduljunk a gyűlölet lobogásának forgatagából. A népek és fajták egymásközti megbékélése a bolsevizmus elleni keresztes­hadjárat legbiztosabb fegyvere. Magyarország roppant szenvedések árán elérkezett erre a magaslatra. Harmincezer halott élén figyel­meztette a világot az új veszedelemre és az októberi forradalom óriási áldozatával a mártírnemzetek dicskoszorúját érdemelte ki a világfái.

Magárahagyott — árva Magyarország.

Nemcsak a szerzők, de az egész emigráns magyarság éro/.lí-, hogy már régen összefogó munkában kellett volna beszámolnln valakinek a második világháború utáni magyar szenvedésekríSl. l*'/! a kívánalmat még külön aláhúzták azok az újságcikkek, füzetok /•« könyvek, amelyek kivétel nélkül a magyarországi zsidóság vrs/.lr ségeit és fájdalmait tárgyalták s amely írások azt a hamis lAtszíitui keltették az olvasóban, hogy magyar vonatkozásban a második vilAj-: háború kizárólag zsidó sebeket ütött a Duna-Tisza közén.

Elismerjük, — de egyben hozzátesszük — hogy az európai h magyar zsidóság veszteségei függetlenül a magyar hatóerők IÁI n hitleri Németország zsidóellenes intézkedései révén következtek h«' A háború utolsó elvadult fázisában mindkét oldalról olyan íiIkm i tások történtek, amelyek szembehelyezkedtek a keresztény kiillúni alapgondolatával és ezért a legsúlyosabban elítélendők. De pzí'h <I<»I gokat — sőt azok legsúlyosabb részét — a magyarság, illetve ;i imi gyarság utolsó vezetőinek a számlájára írni olyan bűn és felrIAI lenség, amelyek hangoztatói egy vonalra süllyednek a legkeí^yrllr nebb Gestapo és NKDV ügynökökkel. Magyarországon sohas(>m v<>l tak tömegsírok és kollektív kivégzések. A zsidó deportációk amint azt előző fejezeteinkben részletesen kifejtettük — a ní'Mni'l megszállás után következtek be s a mindenkori magyar korm.'it»v"k igazolására legyen mondva, azokat nemcsak Horthy Miklós, <\v S/ln jay Döme és Szálasi Ferenc is helytelenítették és tiltakoztak ji/nk végrehajtása ellen. Himler Márton, a new yorki Schönfeld ruliM és a normálisnak már nem is nevezhető Kiár Zoltán állanrlónn Imi százezer magyar zsidó haláláról írnak. Ezt a számot már ncnt ii nevezhetjük túlzásnak, csak legsötétebb hazugságnak. Tény a/., Iiofiv az akkori magyar kormányok megkerülésével nem 600,000, <ic (iitii zsidót deportáltak Magyarországról. De ehhez a d ep o r tá c ió h n / •.•■m a magyarságnak, sem azok vezetőinek semmi köze nem voll, tm i l az akkori német megszállók saját hatáskörükben hatalmi úton inh'-/ ték azt. A himleri és schönfeldi vádakkal szemben ismétell(‘n h állapítjuk: egyedül Szálasi Ferencnek köszönheti a magyaidi .-i/Af.;! zsidóság, hogy a magyarországi német SS vezetőség nem ({(‘pml/il tatta a Budapesten összezsúfolt háromszázezer főnyi zsidos/t/'i'l I**’ a hatszázezres számról regélők elfelejtik, hogy abban az irlíihcn n szembenálló felek egyik legfontosabb feladata a belső stra1<'‘);i(ii v«’’ dekezés volt. A hadvezetés realitása megkövetelte — nemcsak n/ iiirl, de angol vonatkozásban is — hogy semlegesítsék azokat a

„portokat, amelyek elég apolotikusan viselkedtek azáltal, hogy nem mérték fel az erőket és ahelyett, hogy passzív türelemmel várták volna a háború végét, nyíltan is az ellenség érdekét szolgálták. A sokszáz példa közül csupán azokat a napokat idézzük, amikor el­hangzott Horthy Miklós kormányzó fegyverszüneti felhívása, amely az ország ellenszenvével találkozott. Nem általánosítunk, — tehát azt írjuk — hogy a budapesti zsidóság egy része, bízva a kormányzói felhívás sikerében és a Budapesttől alig pár kilométerre álló oroszok gyors előretörésében, alig pár perccel a szózat elhangzása után utcai tüntetéseket rendezett, sőt a Népszínház-utcában és a Teleki-téren fegjTveres támadásba ment át az ott tartózkodó német csapatok és a szovjetellenes háború folytatását kívánó magyar csapategységek ellen. Budapest ebben az időben már frontváros volt s így természe­tes, hogy a megtámadottak a hadijog alapján vettek elégtételt.

Ha a könyv egyes fejezeteiben kénytelenek vagyunk foglalkozni az abban szereplő egyének zsidó származásával, ezt nem azért tesz- szük, mintha antiszemiták volnánk, — mert nem vagyunk azok — hanem csupán azért, mert erre kötelez bennünket az a bizonyos másik oldal, amely pontosan számontartja — sőt súlyosbító körül­ménynek állítja be — a velük nem ugyanazt a nézetet valló férfiak és politikusok származását. Szálasi Ferenc neve mellől soha nem felejtik el odaírni a tényeket egyáltalán nem fedő Szalosian jelzőt. Imrédy Béláról ezer é.s egyszer megírták és elmondották — sőt külön bűnéül tudták be — egyik dédnagyszülője állítólagos zsidó szárma­zását. Állandóan csak úgy írtak: Ruszkay-Ranczenberger, Szöllösy- Naszluhac, Beregffy-Berger — de ugyanakkor antiszemita vádasko­dásnak veszik, ha megemlíti valaki, hogy a Magyarországot tönkre­tevő moszkovita hatosfogat mindegyik tagja zsidó volt, amint egyéb­ként az ugyancsak zsidó származásé és így antiszemitizmussal egy­általán nem vádolható Ignotus Pál is többízben megírt. Az sem a magyarság, illetve nem a magyar krónikások bűne, hogy az AVO felső vezérkara úgyszólván kivétel nélkül mind zsidó volt. Nem ve­hetik rossz néven azt, a történelmi tényt sem, hogy az 1919-es magyar köztársaság huszonegy népbiztosa közül tizenheten a zsidóságot kép­viselték. De hogy a magyarságtól — és így mitőlünk szerzőktől is— mennyire távol áll a brutalitás és módszereiben nem európai antiszemitizmus, azt legjobban bizonyítja, hogy az októberi magyar forradalom miniszterelnökét, a gáládul kivégzett Nagy Imrét, az egész magyar nemzet származása ellenére is magyar áldozat­

ként tiszteli. Az októberi forradalomban Nagy Imre származásából senki sem csinált zsidókérdést, mert úgy viselkedett a Moszkvában eltöltött évtizedek után is, ami méltán kiérdemelte a magyar nép megbecsülését.

Tudjuk, hogy a könyvben közölt megdönthetetlen adatok alap­ján talán agyonhallgatják e könyvet azok, akik ebben az írásban szerepelnek. Lehet, hogy azzal a politikával fogadják ezt is, mint az oxfordi és az edinburghi egyetemek tanárának M. C. Macartneynek a könyvét. Agyonhallgatják. Pedig Macartney nem volt se náci, se kommunista, de még magyar sem s olyan szenvtelen és hűvös tár­gyilagossággal — akarva, nem akarva — szolgáltatott igazságot a magyarságnak, amiért az egész magyarság háláját megszolgálta. De lehet az is, hogy a szerzők elleni személyes rágalmazásokon túl újabb nyilas bitang sajtóterméknek, nácikelevénynek, fasiszta rágalomnak kiáltják majd ki a könyvet azért, mert megírta, hogy: így történt, ez az igazság.

És még egyet. A bolsevizmus, illetve a katonai hatalmában meg­erősödött Szovjet politikai vonalvezetése az egész szabad világot veszélyezteti. Azok a mártírságukban is megrágalmazott magyar politikusok, akiket a himlermártonok modem Patroklosként még a sírjukban sem engednek pihenni, nem ma, hanem már akkor fi­gyelmeztették a világot erre a veszedelemre, mikor a canterbury érsek a Westminster apátságban mef»áldotta a huszadik század egyik legnagyobb hóhérának, Sztálinnak küldött kardot. Ezek a magyar politikusok, akiket a meglódult győzelem mámorában kiadtak a szovietorosz csizmával megerőszakolt Magyarországnak, annakideién nemcsak szűkebb hazájukat, a vérző kis Magyarországot, de azon túl egész Európát, sőt az egész szabad világot védelmezték. Az ő pörükben nemcsak a legyőzött Németországról és az oroszoknak ki­szolgáltatott Magyarországról, hanem az európai biztonságról folyt a láthatatlan vita.

A Himler Mártonék által összefogott magyar politikusok pőre már régen túlnőtt a csak magyar kérdésen és európai világproblé­mává teljesedett. Az ő pörükben az egységes, a kollektív Európáról volt szó, amelynek országaiban — és itt olyan mindegy, hogy milyen országról folyik a vita — tudós koponyák hajoltak a tudomány fölé és Galilein, Descarteson, Newtonon, Leibnitzen, Eötvösön és Lomo- nosovon keresztül építették fel az európai kultúrát és nevelték az emberiséget a nemzeteken felülálló egyetemes gondolatokra.

A magyar vérbíróságok előtt lefolyt pörök során arról az Euró­páról volt szó, ahol szellemi síkon nincsenek nagy és kis nemzetek, hanem ahol minden nemzet egyaránt teljesíti kötelességét a nagy

európai gondolat jegyében. A perek kulisszája mögött nem volt szó a nagy Angliáról és a kis Lengyelországról és az Európa keleti ré­szén fekvő még kisebb Magyarországról. Ott Európáról, a szellem Európájáról, a lassan ködbevesző Pax Romana anyagon, téren és időn felülálló európai szellemiségről volt szó.

És Yaltában és Potsdamban az Európára rászabadított himler- mártonok segítségével ezt az Európát árulták el azok, akik a háború űorán meghirdették a félelemnélküli életet, kinjrilatkoztatták az Atlanti Charta gyönyörű mondatait, de mikor megnyerték a háborút, akkor cserbenhagyták még az 5 biztatásukra háborúba indult els6 szövetségesüket, Poloniát is. Elárulták és mit sem törődtek a kis balti államokkal, a tiszta demokráciát gyakorló parányi Lettország­gal, Litvániával és Észtországgal. Aztán következett a mi kis hazánk— Magyarország.

És lassan kicsúszott a talaj az önálló, erős Európa lába alól.Ma ott tartunk, hogyha ránézünk az euráziai térképre, akkor

megijedünk, hogy a nagy demokráciák diplomatái és a szolgálatuk­ban álló sunyi kis embertolvajok milyen kicsinnyé zsugorították össze a valamikor a Földközi-tengertől az Uraiig terjedő Európát. Az új barbárság, az Európa felé megindult Ázsia határa már ott húzódik Goethe Weimarjánál és Schiller Jénájánál. A keleti végeken pedig, alig harminc kilométerre Bécs alatt, már a szovjet csillaggal díszített magyar lobogót lenget a szél.

A győztes nagyhatalmak pribékjei által kiszolgáltatott magyar államférfiak pőrében Európáról — Magyarországról folyt a vita. Arról a Magyarországról, amelyet a potsdami szerződésben háborús bűnösnek minősítettek azért, mert ötvenegy napon keresztül tudott és mert ellenállni az Európa szíve felé nyomuló vörös hadseregnek, amely ha annakidején ellenállás nélkül vonul át Magyarországon, akkor nem Linznél, hanem valahol a Rajna partján találkozik az angolszász haderőkkel. És hogy ez mit jelentett volna, azt Eisen- hower és Churchill bizonyára mindenkinél jobban tudják.

Jelenleg arról a Magyarországról van szó, amely a kivégzett magyar mártírok örkségeként tizenkétesztendős szovjet uralom után munkásokat, parasztokat, asszonyokat s gyermekeket küldött harcba az ötágú csillagos tankok ellen abban a reményben, hogy van még európai szolidaritás és a csillagos lobogó hazájában is tisztán lobog a szabadság zászlaja. Hitt a nagy nemzetközi politikusok biztatásá­nak és azt gondolta, ha megindítja harcát a gigászi vörös hadsereg ellen, akkor nemcsak Európa, de Amerika is megérti a pillanatot és segítségére siet a benzines flaskákkal tankokat rohamozó tizenöt­éves gyermekeknek. De a segítség 1956 november 4-én is elmaradt

és ötezer szovjet páncélos nyitotta meg a tüzet a nyolcmiUiós ma­gyarság otthonaira.

De az októberi forradalom gyökere nem a himlermártonok és társainak gyűlöletéből — hanem az általa gyilkosoknak nevezett, kivégzett magyar nacionalista pohtikusok véréből táplálkozott.

Himler Márton a magyar háborús főbűnösökről Írott könyvét majd tizenkét évvel a megírt események lezajlása után írta. Ezen idő alatt semmit sem enyhült gyűlölete, olyamiyira nem, hogy a ha­lottak némaságával visszaélve soha ki nem ejtett szavakat és meg­nyilatkozásokat adott az örökre eltávozott áldozatok szájába. De lehet az is, hogy a sír felé közeledő kiöregedett embervadász eizért kiabál annyira, hogy elnyomja jobbik lelkiismeretének emberi sza­vát.

Mert a bitófák vádolneik s az általuk elnémított mártírok der­mesztő hallgatásába bele kellett sikoltania védekezését akkor is, ha ez a védekezés — újabb hazugság és újabb rágalom v o lt . . .

U T Ó S Z Ó

A szerzők tisztában vannak azzal, hogy e könyv hiányos. Talán tizedrészét sem tartalmazhatja azoknak a gaztetteknek, jogtalansá­goknak, amelyeket a magyar nép legjobb fiaival szemben Keleten í h— sajnos — Nyugaton is elkövettek.

Hiányos e mü azért is, mert szinte sziszifuszi feladatot jelent a legkézenfekvőbb igazságok felderítése ia. Nem teljes, m^rt köteteket lehetne és kellene írni azokról a borzalmakról, amelyek a magyar­ság legjobb fiait sújtották. És nem lehet teljes értékű ez a könyv, mert sok-sok eltört gerincű magyar nem válaszolt a fe lte tt kérdt- sekre, mert titokzatos kezek elsüllyesztették a dokumentációkat.

A könyv szerzői mégis hálás köszönetét mondanak mindazoknak, akik e magyar dokumentáció létre jö tté t adatszolgáltatással, vagy mús formában elősegítették.

Elsősorban mélységes köszönet iUeti Macartney Elemér profesz- szort, aki a magyar sorsról íro tt ragyogó művével többet tett a magyar igazság érdekében, mint sok magyar.

A magyarság soraiból, őszinte köszönetünket fejezzük ki Szőllötty Jenőnének, vitéz ómoraviczai Imrédy Bélánénak, Alföldy Gézának a Hídverők szerkesztőjének, Omelka Ferencnének, Gera Józsefnének cs Mosonyi Győzőnek akik esküt helyettesítő nyilatkozataikkal segítet­ték az igazság felderítését. Ugyanilyen elismerés illeti ezenkívül Oláh Györgyöt, az Egyedül Vagyunk főszerkesztőjét, aki ,J tél a történe­lem'' című cikksorozatában a magyar mártírokkal kapcsolatban a legérdekesebb adatokat tárta fel.

Ugyancsak köszönetét mondunk Szakváry Emilnek, Temesváry Lászlónak, továbbá Gömbös Ernőnek és Mester Jánosnak, az ameri­kai magyarság jobboldali vezetőinek, Fáy Zoltánnak, H efty Frigyes­nek, a Szabad Magyarság szerkesztőségének és mindazoknak, akik az Egyesült Államok területéről segítettek felderíteni a XX. század egyik legnagyobb magyar ellenes bűntényét.

Köszönet illeti Gyertyánfy Kornél volt prágai fökom ult, aki részletes és alapos kéziratával rendkívül súlyos bizonyítékokat szol­gáltatott az amerikai ötödik hadoszlop és annak vezére Himler Már­ton eUen.

Meleg köszönet ületi L its E m öt, akinek esküalatti nyilatkozata történelmi értékű bizonyítékot szolgáltatott az 19Jf 'r^s tragikus ese­mények egyik legismeretlenebb fejezetéről.

E könyv irói arra kérik a világon elszórt magyar olvasóikat, hogy ne csupán kritizáljanak, — bár a bírálatot is szívesen veszik, — hanem segítsenek újabb és újabb adatszolgáltatással, hiteles doku­mentumokkal és a szemtanúk bizonyítékaival kiegészíteni ezt a sze­rény művet, hogy egykor hatásosan szolgálhasson az igaz magyar­ság, a szabad Magyarország és a magyar mártírok javára, dicső­ségére.

Valahol Európában, 1958 őszén.

Fiola Ferenc

Marschalkó Lajos

m .

17 VAdlfl W tö filt

ACZÉL GYÖRGY. Zsidó származású kommunista „kulturpoli- tikus”. Nég^ elemi iskolája ellenére ő oktatta a magyar egyeteme­ken a professzorokat a marxista dialektikára. Kádár János kormá­nyában ő lett a magyar kulturügyek legfőbb vezetője.

ANDRASSY-ÜT 60. A háromemeletes Andrássy-úti bérházat elő­ször a Magyar Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom bérelte. A hatalmas épületben voltak elhelyezve a Párt osztályai és kerületi szervezetei. Szálasi Ferenc az épületet a szegedi Csillagbörtönből való szabadulása után Hűség Házának nevezte el. Az oroszok bejö­vetele után Péter Gábor rendőrségének lett a központi épülete. A pincéket börtönné alakították át s lassan az összes szomszédos há­zakat hozzákapcsolták. Hosszú évekig itt volt az ÁVO központja s mint ilyen a borzalmak háza lett. A budapestiek csak a legnagyobb rettegéssel ejtették ki a nevét.

ANDREANSZKY JENŐ. A Szálasi kormányban külügyi állam- titkáir.

ANTAL ISTVÁN. Jászberényi asztalosmester fia, ki hatáirtalan szorgalmával és tudásával csinálta meg karrierjét. Többízben volt igazságügyminiszter. Mint háborús főbűnöst halálraítélték, de kegye­lemből az ítéletet életfogytiglani fegyházra változtatták. A forrada­lom alatt otthonmaradt. Sorsa ismeretlen.

ATLANTI CHARTA. A béke egységokmánya, amelyet Churchill és Roosevelt szerkesztettek 1941 augusztus 14-én, s amely az egész világnak félelemnélküli életet ígért. A szerzők az ígérettel mind a mai napig adósak maradtak.

AUSCHWITZ. A hitlerizmus egyik leghírhedtebb intemálótá- bora. Hogy mi az igazság az Auschwitzban történt kegyetlenkedé­sekről, annak kiderítése egy későbbi objektív történelembirálat fel­adata lesz.

ÁVO. Államvédelmi Osztály — később Államvédelmi Hatóság. ÁVH. A magyarországi kommimista rendszer terror rendőrsége. Orosz mintára alakult és egészen az októberi forradalomig műkö­dött. Eszközeiben nem volt válogatós és senkinek sem tartozott fe­lelősséggel. Áldozatainak a száma több tízezer. Saját laktanyái és kivégzőtelepei voltak. Utolsó szereplése 1956 október 26-án volt, mikor az ÁVO-sok a földművelésügyi minisztérium ablakaiból végig géppuskázták az Országház téren összegyűlt tömeget. A vérengzés­nek többszáz halálos áldozata volt.

BAKY LÁSZLÓ. Csendőrtiszt, majd országgyűlési képviselő. A Sztójay kormányban államtitkár volt. Az ő feladata volt a zsidótör­vények végrehajtása. Budapesten végezték ki Endre Lászlóval egy napon.

BANGHA BfiLA. A katolikus magyar sajtó megteremtője, ra­gyogó tollú publicista és író. Baranyai Jusztinnal együtt ő alapította a Katolikus Központi Sajtóvállalatot.

BARANYAI JUSZTIN. A budapesti Pázmány Péter nagytudású professzora, bencésrendi szerzetes. A Mindszenty ügyben 15 évi fegy- házra ítélték. A börtönben elborult elméje,

BASCH FERENC. A magyarországi német kisebbség vezetője. (Volksbund) Himlerék kiadták és golyóáltal végezték ki Budapesten.

BARDECHE MAURICE. Francia egyetemi tanár. Hivatkozott könyvének címe: Nuremberg ou la terre promise. Paris.

BÁRDOSSY LÁSZLÓ. Magyar államférfiú, volt külügyminiszter és miniszterelnök. Kivégezték Budapesten 1946 január 17-én.

BENEIS EDUARD. Cseh politikus, miniszterelnök, majd a Cseh­szlovák Köztársaság elnöke. Masarykkal együtt ő valósította meg a Csehszlovák Köztársaságot és egyben az ö személye jelentette azt a cseh sovinizmust, amelynek végső célja a Felvidéken élő magyar­ság megsemmisítése volt. A második világháború után az ő nevéhez fűződnek a legkegyetlenebb magyar- és németellenes intézkedések és deportálások. A csehországi kommunista puccs őt is elmozdította magas pozíciójából és nem sokkal ezután gyanús körülmények kö­zött meghalt.

BETHLEN ISTVÁN GRÓF. Tíz éven át Magyarország minisz­terelnöke. Az ő nevéhez fűződik a pengő bevezetése és a magyar pénzegységnek a megszilárdítása. Sajnos ezt a gazdasági műveletet úgy oldotta meg, ami — a magyarországi zsidó nagytőke kivételé­vel — az egész ország elszegényedését okozta. Politikája feudális és reakciós volt és még az Apponyi-féle szociális olajcsöppekig sem ment el. Óriási éí*deme azonban, hogy a megcsonkított kis Magyar- országot bevezette Európába. A második világháború alatt német­ellenes álláspontot foglalt el, s ő tanácsolta Horthy Miklósnak a háborúból való kiugrását és az oroszokkal való megegyezést. Mun­káját a Kreml nem méltányolta, Bethlen Istvánt az orosz katonai hatóságok letartóztatták és az egyik moszkvai börtönbe szállították. Ott halt meg 1948-b£m.

BRE!HM BRUNO. Neves német író és történész, ö írta u v I I m k

sikert aratott híres trilógiát az Osztrák-Magyar münarcliiii öhMzr omlásáról.

BREST-LITOWSK. Ebben az orosz városkában kötötték moK ii központi hatalmak 1918 március 3-án az akkor már kommiiniHlü Oroszországgal a különbékét.

BUDINSZKY LÁSZLÖ. A Szálasi-kormány igazságügyminiH/. tere. Kivégezték 1946 márciusában Budapesten. Himler Márton áldó zata ő is.

CAMP MARCUS ORR. Amerikai intemálótábor Salzburg mcl lett. Himlerék innen szállították haza a magyar politikai foglyokul.

CARAFFA. Császári tábornok, aki az ellenreformáció alatt n legnagyobb kegyetlenséggel üldözte a felvidéki protestáinsokat.

CHURCHILL. Angol államférfiú, a bolsevista veszély első fel­ismerője.

CIC. Counter Intelligente Corps. Az Egyesült Államok katonai rendőrsége, amely a második világháború végén az OSS-el egy üli a legsúlyosabb törvénytelenségeket követte el a legyőzött európ:ú államokban. Az amerikai Common Sense szerint a legbolseviatább amerikai hatalmi szervezet, amely működése során együtt dolgozott, a keleteurópai kommunista rendőrséggel. A CIC végezte a keleteuró­pai antibolsevista front felszámolását.

CORVIN-KLEIN OTTÖ. A magyarországi tanácsköztársaságnak Szamuelly Tibor mellett legkegyetlenebb hóhéra volt. Sajátkezűié;? végezte ki az ellenforradalmi „vétségek” miatt elfogott embereket. Üjabban, mint a magyar proletáriátus hőse szerepel ez a szadista­gyilkos, s a Rákosi uralom alatt több kórházat és utcát neveztek el róla.

CSÁKY ISTVÁN GRÓF. Németbarát magyar külügyminiszter. Magyarország az ő külügyminisztersége alatt csatlakozott a Berlin- Róma tengelyhez. Fiatalon — gyanús körülmények között — halt meg.

CSIA SÁNDOR. A Hungarista Mozgalom egyik legrégibb har­cosa. Országgyűlési képviselő, majd 1944 okt. 16-a után a Korona­tanács tagja. Politikai meggyőződését mindvégig bátran vallotta. 1946 márc. 19-én végezték ki. Himler Márton adta ki Péter Gábornak.

DACHAU. A hitleri Németország internálótábora Bajorország­ban.

DESSEVFFY GYULA GRÓF. Baloldali magyar politikus. Az orosz felszabadítás után örömmel csatlakozott a szovjet magyaror­szági politrukjaihoz, de már 1948-ban külföldre szökött. Több éven át a müncheni Free Europe Radio magyar osztályának vezetője volt.

DILLINGER. Chikagoi gangsztervezér.

DOROGI FARKAS ÁKOS. Budapest volt polgármestere, régi fővárosi tisztviselő. Mint Himler Márton áldozatát a Szálasi-rend- szerben való állásvállalásáért tízévi fegyházra ítélték, amelynek ki­töltése előtt meghalt.

DÖNITZ. Német admirális, a legkiválóbb tengerészek egyike. A háború folyamán ő vezette a német tengeralattjáró harcokat. Hitler halála után rövid pár napig ő volt Németország kancellárja és mint ilyen különbéke ajánlatot tett az angolszászoknak azzal, hogy en­gedjék meg a német haderőnek a Szovjetoroszország elleni további harcot. Ajánlatát azonban visszautasították.

DULLES ALLAN. 1945-ben az amerikai Office of Strategie War Services vezetője. John Forster Dulles amerikai külügyminiszter testvére.

DZSERDZSINSKY. Az orosz kommunista forradalom győzelme után megalakult és a vérengzéseiről hírhedté vált Cseka rettegett főnöke. 1922 február 6-án a szervezet új nevet kapott. Ezután GPU- nak nevezték. 1934 július 10-én — főleg a külföld miatt — NKVD-re változtatták a nevét. Dzserdzsinsky működéséről a lengyel Ossen- dovsky ragyogó könyvet írt — „Lenin” címmel.

DÖVÉNYI NAGY LAJOS. író és publicista. A Tarnopolból in­dult el című regény szerzője, miért is a gondolatszabadság megcsú­folásával kétszer halálra ítélték majd életfogytiglani kényszermun­kára változtatták az ítéletet. Az októberi forradalom szabadította ki a börtönből, de otthon maradt. Kádárék újra elfogták és isme retlen helyre deportálták.

EDEN, ANTHONY. Angol külügyminiszter majd miniszterel­nök. Konzervatív párti politikus. A magyar forradalom alatt az ö intézkedésére próbálták megszállni angol és francia csapategységek a Szuez-csatornát. Ezzel a cselekedettel Edén megpecsélte a magyar szabadságharc sorsát, mert az angol-francia megszállás miatt a nyu-

gáti hatalmak nem avatkozhattak bele a magyar ügybe. A Szov jet unió szabadkezet kapott és továbbra is benn maradt Manyiin A gon, míg a nyugati megszállóknak ki kellett menniök Egyiptomból. A szuezi kaland Edén lemondását vonta maga után s teljeaeii v íh h / .h

vonult a politikától.

EISENHOWER, (Dwight) 1890-been született. Mint az európai amerikai csapatok főparancsnoka ő vezette az 1944-es inváziót, muj<l ö lett a Németország ellen harcoló szövetséges haderők föparanc.s noka. 1950—53 között a NATO csapatok parancsnoka volt. 1953-biin Truman után az Amerikai Egyesült Államok elnöke lett. 1956 no­vemberében újra megválasztottáik.

EMBERI JOGOKAT VÉDŐ LIGA. A tetszetős cím alatt s z ó I h o

baloldali szervezet húzódik meg, amennyiben csakis kommunista stb. elítéltekért száll síkra. A magyar és németországi politikai kivÓK'- zésekért egyetlen tiltakozást sem jelentett be.

VITÉZ ENDRE LÁSZLÓ. Volt gödöUői főszolgabíró, majd Pest-vármegye alispánja. Végigküzdötte az első világháborút, réazt- vett a nyugatmagyarországi, majd később a felvidéki felkelésben. Korrekt, puritán jellemü ember volt és mindig a törvények alapján járt el. 1944^ben belügyminisztériumi államtitkár lett és az ő hatáH- körébe tartozott az akkori zsidótörvények végrehajtása. 1945-ben Himler Mártonék kiadták és 1946 nyarán Baky Lászlóval egy napon a Markó-utcai fogházban kötéláltal kivégezték.

ENTENTE CORDIALE. A Központi hatalmak ellen harcoló angol-francia szövetségesek közös neve. Az első világháború alatt.

EREKY KÁROLY. A legzseniálisabb magyar közgazdasági szak­emberek egyike. Az oroszok bevonulása után Bécsbe ment, ahol az ÁVO-ügynökök elfogták és orosz segítséggel Budapestre hurcolták vissza. Életfogytiglani fegyházra ítélték s az embertelen váci inté­zetben éhhalállal végzett vele. Halála előtt pár nappal a fogház rab- orvosa megmérte. Súlya nem volt több 40 kilónál.

FAURE EDGÁR. A nürnbergi perben Franciaország ügyésze. Később francia miniszterelnök.

FEDÁK SÁRI. A legnagyobb magyar színművésznők egyike. Híre nemcsak Magyarországon, de az egész világon elterjedt volt. Számtalanszor járt Amerikában, hol főleg a magyarlakta vidékeken aratott óriási sikert. Nemcsak a magyar színművész életet, hanem az

egész magyarságot reprezentálta. Fösikert mint a János vitéz Kuko­rica Jancsija aratta. Neve fogalom volt. A második világháború utolsó idejében az oroszok elől Bécsbe menekült s mivel menekülé­séhez a Szálas! kormány adott teherautót, ezért Himler Mártonék az öreg 70 éves színésznőt is kiadták, mint háborús főbünöst. A Nép­bíróság kilenc hónapi börtönre ítélte. Budapesten halt meg. Temeté­sén a terror ellenére is több mint százezer ember jelent meg, Fedák Sári kiadatása a CIC és az OSS külön szégyenfoltja marad.

FEDEREAL INVESTIGATION EURO. Az amerikai szövetségi nyomozó hatóság legmagasabb szerve. Edgár Hoower vezetése alatt legeredményesebben küzdött az amerikai kommunisták, atomkémek és defetistái ellen.

FIALiA FERENC. Mérnök, újságíró, Ö alapította az Összetartás című hetilapot, mely rövid pár hónap alatt százezres példányszám­ban jelent meg annak ellenére, hogy csak zárt helyiségekben volt szabad árulni. Az utolsó törvényes magyar kormány sajtófőnöke volt. Legfőbb bűne az 1919 évi Tanácsköztársaságról írott munkája volt. Hazaszállítása után halálraítélték, majd életfogytiglani kény­szermunkára változtatták a büntetést. Az ÁVO börtönéből majd 12 évi fogság után a magyar forradalom szabadította ki. Ma szabad földön él.

FREE EUROPE RADIO. Fenntartja a FÉR Inc. A müncheni Englischer Gartenban a vasfüggöny mögötti népek számára rádió­adó állomást tart fenn.

FRIEDRICH ISTVÁN. Magyar politikus és miniszterelnök. Ö váltotta le a magyar tanácsköztársaság után alakult szociáldemo­krata kormányt. Ezen bűnéért 10 évi börtönre ítélték. A váci fog­házban halt meg.

FUCHS, CLAUS. Angol fizikus és atomkutató. Az angliai atom­kutatás eredményeit a Rosenberg házaspárhoz hasonlóan ő is át­adta a Szovjetnek. 15 évi fegyházat kapott.

GAAL CSABA. Mérnök, majd a nyilaskeresztes párt ország­gyűlési képviselője. Szívós kitartással végezte a párt szervezési fel­adatát s ezért ő is hóhérkézre került Himlerék jóvoltából.

GARBAI SÁNDOR. A Magyar Tanácsköztársaság névleges el­nöke. Jóindulatú, egyszerű munkásember volt, akit Kún Béláék jó­hangzású neve és magyar származása miatt tettek meg elnöknek.

Egjrébként semmi hatalma és semmi beleszólása nem volt az ügyek vitelébe. EHlentétben a többi népbiztossal Garbai Sándor szegényen balt meg Párisban.

GEIRA JÓZSEF. A Hungarista Mozgalom egyik vezető tagja. Szálasi Ferenccel egy napon végezték ki.

GEORGHE JOHN. Román tábornok, Antonescu marshall ber­lini követe. Együtt tartóztatták le Bárdossy Lászlóval, akiről a leg­nagyobb elismeréssel ír „Automatic árrést” című könyvében.

GESTAPO. Geheime Staatspolizei. Német állami titkosrendőrség.

GÖNDÖR ETERENC. Eredeti neve: Krausz Náthán. Zsidószár­mazású pesti újságíró. A kommun alatt Kun Béla sajtófőnöke volt, majd előbb Bécsbe, azután Amerikába emigrált, hol megindította az útszéli hangjáról ismert „Az Ember” című hetilapot. Halála után Kiár Zoltán vette át a lap szerkesztését — teljesen megtartva elődje uszító és alpári hangját.

GÖMBÖS GYULA. Magyar miniszterelnök. Politikája új utat mutatott a magyar életben, de szociális elgondolásait gyanús körül­mények között bekövetkezett halála miatt nem tudta megvalósítani. Meghalt 1936-ban.

GÖMBÖS ERNŐ. Honvéd százados. Gömbös Gyula magyar mi­niszterelnök fia. Jelenleg Ausztriában él.

GORDON RÓBERT. A független kisgazdapárt pénzügyminisz­tere a koalíciós kormányban. 1948-ban svájci követnek nevezték ki, de pár hét múlva a követség pénztárával együtt disszidált.

GÖRING HERMÁN. Német birodalmi marsall, a hitleri Némcl- ország egyik legfontosabb egyénisége. A nürnbergi perben őt is ha­lálra ítélték, de az ítéletet nem lehetett rajta végrehajtani, mert cellájában megmérgezte magát.

GPU. Az orosz biztonsági rendőrség elnevezése.

GROZA PÉTER. Román kommunista politikus és miniszterelnök.

GYÜJTÖFOGHÁZ. A magyar főváros határában 1896-ban 6püU. szétosztó fogház. 1919-ben a Gyüjtőfogházban adták át a kormányon levő szociáldemokraták a kommunista Kún Bélának az orszáfj; fii lötti hatalmat. Ekkor jött létre a magyarországi Szociáldcinolcr.it.i Párt és a Kommunista Párt között a híres egységokmány, amely megállapította, hogy a két párt célkitűzései — teljesen azonosak.

1945-ben itt gyűjtötték össze a politikai foglyokat s a 770 személy számára készült börtönépületben állandóan 4— 5000 ember sínylő­dött a legembertelenebb viszonyok közepette. A Gyüjtőfogház terü­letén álló hírhedt Kisfogházat titkos börtönné alakították át és ugyancsak ott folytatták le a kivégzéseket is. A fogház északi olda­lának a fala előtt állandó használatúi 6 bitófát állítottak fel.

HAIN PÉTER. A magyar királyi államrendőrség politikai osz­tályának vezetője. Kivégezték Budapesten 1946 nyarán.

HATOS FOGAT. így nevezték a Magyarországra visszatért moszkvai politikusokat akik majd egy évtizeden át korlátlan urai vol­tak az országnak. A hat moszkovita a következő volt. Rákosi Roth Mátyás, Gerö Ernő, Farkas Mihály, Révai József (Kahana Mózes), Péter Gábor, Vas-Weinberger Zoltán. Nyilván véletlen, mind a ha­tan zsidó vallásnak.

HAYNAU. Az 1848/49-es szabadságharc után az ő kezében volt letéve a végrehajtó hatalom és az ő nevéhez fűződik a szabadságharc felszámolása. Többszáz halálos ítéletet hozott. Mellékneve a „bres- ciai hiéna”, mivel Olaszországban is hasonló módszerekkel dolgozott.

HELLEBRONTH VILMOS. Altábornagy és a Szálasi kormány minisztere. Öt is kiadták és pere után halálra ítélték. Lejátszatták vele a kivégzési paródiát s pár pillanattal a kivégzés előtt közölték vele, hogy kegyelmet kapott.

HENNEY ÁRPÁD. Altábornagy, majd a Szálasi kormány mi­nisztere. Az egyedüli Szálasi miniszter, aki nem állott a Népbíróság előtt. Jelenleg Ausztriában él. A hungarista szórványok vezetője.

HERCZEG FERENC. Író és drámaíró,

HIMLER MÁRTON. Az oroszok elöl Nyugatra menekült ma­gyar politikusok és egyéb polgári személyek elfogatásával megbízott magyarországi zsidószármazású fejvadász. Nemcsak azokat fogta el és adta ki a bolsevista Magyarország vezetőinek akik rajta voltak az akkori magyar kormány által és elég tág lelkiismerettel össze­állított háborús főbűnös listán — hanem mindenkit akit a magyar kommunista rendőrség kikért. Az alája tartozó szervezet nem elé­gedett meg a háborús bűnösök összefogásával, hanem azon túlme­nően azokat minden értéktárgyuktól megfosztotta illetve formálisan kirabolta. Ezen visszásságok miatt már 1945 novemberében az egész Himler-gangot leváltották és maga az amerikai nyilvánosság ifi sú­lyosan elítélte Himlerék tevékenységét. 1958-ban Himler Márton

könyvet írt és adott ki New Yorkban „így néztek ki a magyar nem­zet sírásói” címmel, mely könyv a szerző szerint „a magyar háborús bűnösök amerikaiak előtt tett vallomásának hiteles szövegét” tar­talmazza. A Himler áldozatok közül életbe maradtak egyöntetű meg­állapítása szerint a jegyzőkönyvek legnagyobb része — Himlerék utólagos igazolására történt közönséges hamisítvány. A könjrvben szereplő tények egyáltalán nem fedik a valóságot.

HIMMLER, HEINRICH. A német Gestapo vezetője. Az ő nevé­hez fűződnek az Oroszországban végrehajtott kegyetlenkedések 6s tömegmészárlások. Hitlertől teljes szabad kezet kapott s ezen jogá­val számtalan esetben visszaélt. Elfogatása után öngyilkosságot kö­vetett el.

HINDY IVÁN. Tábornok, Budapest védője az 1944-es ostrom alkalmával. Kivégezték Budapesten 1946 augusztus 26-án.

HITLER ADOLF. A német nemzeti szocializmus elindítója és a Harmadik Birodalom Führerje. A háború utolsó napjaiban öngyil­kosságot követett el.

HÓMAN BÁLINT. A Magyar Nemzeti Muzeum volt igazgatója, hosszú éveken át vallás- és közoktatásügyi miniszter s az új magyar történelemírás egyik legnagyobb egyénisége. Európai hírű tudós, aki lényegében sohasem foglalkozott aktiv politikával. Mint Himlerék áldozata került vissza Magyarországra, ahol a legnemtelenebb vá­dakkal illetve életfogytiglani fegyházra ítélték. A börtön megpró­báltatásait olyan türelemmel viselte, ami csak a nagy szellemek tulajdonsága. Tekintve, hogy miniszter volt, őt is különleges elbá­násban részesítették, minek következtében 1952 őszén a váci fegy- ház emberepusztító kórházában meghalt.

HORTHY MIKLÓS. Magyarország kormányzója 1920—1944-ig.

HUBAY KÁLMÁN. Újságíró és politikus. 1946 nyarán kötél ál­tal végezték ki Nagy Ferencék. A miskolci Magyar Jövő című lap­nál kezdte pályafutását, majd rövidesen Pestre került, hol Gömbös Gyula őt bízta meg a Függetlenség című lap szerkesztésével. 1938- ban csatlakozott Szálasi Ferenc mozgalmához, kinek első helyettese lett. Ugyancsak ebben az évben Lovasberényben országgyűlési kép­viselővé választják meg s ettől fogva a magyar parlamenti élet egyik legsűrűbben szereplő tagja marad. A leggyújtóbb hatású mag^yar szónokok egyike volt. Kivégzése teljesen ellenkezett a jacksoni pon­tokkal, mert írásai miatt juttatták bitófára gyilkosai.

IMRÉDY BÉLA. Magyar miniszterelnök. Kivégezték Budapesten 1946 február 28-án.

JACKSON. Az Egyesült Államok legfőbb bíróságának, majd a nürnbergi bíróságnak az elnöke.

JANKÖ PÉTER. A leghírhedtebb népbírósági tanácselnök, ö vezette a Szálast tárgyalást is. Egyáltalán nem szégyelte bevallani, hogy a fontosabb politikai perek ítéleteit már a tárgyalás előtt meg­kapta s a perek maguk tulajdonképpen csak színjátékok voltak. Az általa vezetett népbirósági tanács többszáz halálos ítéletet hozott. A másik vérbírósági tanácsnak Tutsek volt az elnöke. Aki a Tutsck vagy a Jankó tanács elé került az elkészülhetett a halálra.

JÁNY GUSZTÁV. A második magyar hadsereg parancsnoka. Kivégezték a kőbányai Gyüjtőfogházban.

JAROSS ANDOR. Felvidéki magyar politikus, a csehszlovák majd a magyar parlament tagja. A Sztójay kormányban rövid ideig belügyminiszter volt. Ezért Himler Mártonék kiadták s agyonlőtték a Markó-utcában,

KAd AR JANOS. a magyar kommunista párt főtitkára, volt belügyminiszter, majd az októberi forradalom után miniszterelnök. Az ő nevéhez fűződik az októberi forradalom gyalázatos felszámo­lása.

KALLAY MIKLÓS. Szabolcsi földbirtokos, földművelésügyi mi­niszter, majd miniszterelnök. A régi magyar érdekpolitikusok minta­képe. Eladósodott szabolcsi birtokát minisztersége alatt mentesítette az adósságok alól. Mint miniszterelnök nyíltan is hirdette a Kállay- kettős politikáját. A nyilvánosság előtt németbarát volt, de ugyan­akkor a harcoló hadsereg háta mögött az ellenséggel tárgyalt, miért is a németek az ország megszállása után le akarták tartóztatni, de a nyomozók elől a török követségre menekült. Jelenleg Amerikában él és egyik vezetője az emigrációban élő reakciós klikknek.

k a r o l y i MIHALY g r ó f . A z első v ilágháború u tá n m egala­k u lt m ag y ar köztársaság elnöke.

ElATONA JENŐ. Mint katolikus újságíró kezdte működését s azután a Rákosi Mátyásék hitvány kiszolgálója lett. ö vezette Boldi- zsár-Bettelheim Ivánnal együtt a Mindszenty bíboros elleni sajtó­hadjáratot. Szabó Dezső egyik írásában a magyar zsurnalisztika sunyilelkű Plútójának nevezte.

KASSAI FERENC. A Szálasi-kormány propagamJuininl.s/.U*n' Kivégezték Budapesten 1946 nyarán.

KEMÉNY GÁBOR BÁRÓ. Kemény Zsigmond erd ‘lyi fcjí-di-lcm leszármazottja. Egyik előkészítője volt az október 15-i halaUnuúlvr telnek s a Szálasi-kormányban a külügyminiszteri tisztet töltolU' l»- Kivégezték.

KÉRI PÁL. (Eredeti neve Krammer.) Zsidószármazáüu bu«ln pesti újságíró. Az Est-lapok belső munktársa volt s ő szervczU* mh jí a későbbi kommunista hadügyi népbiztossal — Pogány Józscffrl Tisza István gróf meggyilkolását, amelyet úgy tüntettek lel, luinl u magyar nép bosszúját. A lefolytatott tárgyalások beigazoUáit, lun y a gyilkossághoz a magyar népnek semmi köze sem volt.

KERESZTES-FISCHER FERENC. Volt belügyminiszler, a fen dális magyar reakció megtestesítője. Himler Mártonék őt nem iuliák ki, mert híres volt filoszemitizmusáról. Ausztriában halt meg.

KISS FERENC. Színművész, a magyar színészkamara voll el nőké. ö t is mint háborús főbünőst szállították haza repülőgépen. A népbíróság 7 évi börtönre ítélte, amit le is ült. Utolsó börtönéveibi'ii elveszítvén régi önmagát, csúnya szerepre vállalkozott, minek julal- mául szabadulása után megengedték, hogy ismét színpadra lépjen.

KISSZÁLLÖ. A kőbányai Gyüjtőíogház területén emelt ki.*i fogházépület, melyet az AVO mérnökirodának rendezett be, ulioi a letartóztatott mérnökök ingyen dolgoztak.

KLÁR ZOLTÁN. Hírhedt budapesti újságíró és a Társadalmunk című zsaroló hetilap főszerkesztője. Jelenleg New Yorkban él úa ott szerkeszti a kommunista Göndör Ferenc által alapított Az Ember című zuglapot.

VITÉZ DR. KOLOSVÁRY-BORCSA MIHÁLY. Újságíró, az Or­szágos Magyar Sajtókamara elnöke, a Függetlenség című napilap fő­szerkesztője. Az ő nevéhez fűződik a magyar revolversajtó megrend- szabályozása, amely tényt a megrendszabályozott körúti zsaroló új­ságírók nem bocsátották meg neki s mikor a népbíróság elé került, akkor a pesti zugsajtó kávéházi alakjai a fejét követelték. A Nép­bíróság először életfogytig tartó kényszermimkára ítélte — de ez nem volt elég. A zsidószármazású Vásárhelyi Ferenc szerkesztette Képes Figyelő c. hetilap új tárgyalást és új ítéletet követelt. A kö­vetelésnek Ries István eleget tett, megsemmisítette az ítéletet és az új tanács a miniszteri utasításnak megfelelően Kolosváry>Borcsa

Mihályt halálra ítélte. Az ítéletet 1946 december 6-án hajtották rajta végre.

KOVARC EMIL. Liidovika akadémiai tanár, tiszt, majd a Szá- lasi-kormány minisztere. Öt nem fogták el Himler Mártonék, de önként jelentkezett a kommimista hatóságoknál, hogy társai sorsá­ban osztozzon.. Kivégezték Budapesten.

KUN BÉLA. Elredeti neve Kohn Béla. Fiatal korában a kolozs­vári munkásbiztositó pénztár alkalmazottja volt, ahonnan sikkasztás miatt elbocsátották. Az első világháború alatt orosz hadifogságba esett, résztvett az orosz bolsevista forradalomban és Lenin utasí­tására hazajött és megalakította a Magyarországi Kommunista Pár­tot. A Károlyi-kormány 1913 januárjában izgatás miatt letartóztatta, de a szociáldemokrata párt kívánságára 1919 március 20-án a Buda- pest-kőbányai GyüjtöfogháLzban átadták neki, illetve a kommimista pártnak a hatalmat és Kun Béla másnap — március 21-én — pro- klamálta a Magyar Tanácsköztársaságot, amely egészen 1919 augusz- tiis elsejéig tartott.

KUNDEIR ANTAL. A legeredményesebb magyar kereskedelmi miniszterek egyike. Az ö minisztersége alatt érte el a magyar kül­kereskedelem a legjobb eredményt. Mint a Sztójay-kormány tagját háborús főbűnösnek minősítették és Himler Márton őt is kiadta a magyar kormánynak. Népbírósági tárgyalásán halálra ítélték, majd életfogytiglani „kegyelmet* kapott. Az októberi magyar forradalom a mária-nosztrai pokolból szabadította ki. Jelenleg Brazíliában él.

KRUSCSOV vagy Hruscsov. Szovjetorosz politikus, az orosz KP főtitkára és miniszterelnük.

KZ. Koncentrációs Láger.

LAKATOS GÉZA. Vezérezredes. Horthy Miklós kormányzó utolsó miniszterelnöke. 1944-ben mint miniszterelnök, felvette a kap­csolatot a Szovjetunió kormányával és pontos tervet dolgozott ki a szövetséges német erők hátbatámadására. Tervét azonban a magyar vezérkar meghiúsította. A népbíróság elé került jobboldali politiku­sok tárgyalásain többízben kihallgatták és minden egyes alkalommal a legszégyenteljesebben vallott ellenük.

LANDESGERICHT. Az osztrák teirtományok bírósága. A bíró­sági épülettel van összeépítve a fogház a vizsgálati foglyok számára.

Ilyen volt a salzburgi Landesgericht is, ahová 1945-bon a nwiuym politika menekülteket összegyűjtötték.

LUDOVIKA AKADllMIA. 1808-ban alapított ós LudoviUa f" hercegnőről elnevezett katonai főiskola Budapesten uz ÜIIoi-uUmi Egészen 1944-ig itt képezték ki a magyar honvédség Lis/.ljrii, A kommimista uralom alatt Kossuth Akadémiának kereszlolltk ía.

C. A. MACARTNEY. A második világháború előtt a buduprNli Pázmány Péter Tudományegyetem angol lektora volt és luüb iinni egy évtizedig élt Magyarországon. A magyarság európaihirü :;/.<» szólója. Jelenleg az oxfordi és edinburghi egyetemek töilóiu Um tanára. 1958 tavaszán az edinburghi egyetemi nyomda kiadásábjin jelent meg „October fifteenth" című kétkötetes mxmkája a nuMlim Magyarország történelméről.

MC CARTHY JOSEPH. Amerikai szenétor, aki az Amerütacllr nes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot vezette éveken át. l’oljb mint kétezer veszedelmes kommunista és atomkém leleplezéí>c ulan fiatalon meghalt. Egyes amerikai lapok szerint titokzatos kezük li l ték el láb alól.

MAFIR. Magyar Film Iroda.

MAJOR ÁKOS. A régi m. kir. honvédség volt hadbíró száza­dosa, majd a koalíciós kormány leghírhedtebb államügyésze. Ö ve­zette a volt keretlegények ellen lefolytatott Oktogon-téri pört, mely­nek során a vádlottakat az ő utasítására az Oktogon-téri villany- lámpaoszlopokra felakasztották. Miután elvégezte szégyenteljes mun­káját, a kommunista Párt félreállította. Állítólag a párttisztogatáüok során kiv^ezték.

MALéNASI ÖDÖN. Neves történész és több kiváló történelmi munka szerzője. Himler Mártonék a jacksoni öt pont ellenére is ki­adták s a népbíróság hétévi fegyházbüntetésre ítélte. Az októberi forradalom alatt Nyugatra ment és Amerikában akart letelepedni, de az ottani magyar zsidóság ezt megakadályozta és az amerikai ha­tóságok visszaszállították Wienbe.

MÁRIA NOSZTRA. Kisközség Nógrádmegyében. A régi alig százszemélyes női börtönt hatalmas börtönerőddé építették át, ahol a váci börtönhöz hasonló állapotok uralkodtak.

MÉHELY LAJOS. Egyetemi tanár, a fajbiológia világhírű tu­dósa. 94 éves korában halt meg a váci börtön szalmazsákján.

MHBK. Magyar Harcosok Bajtársi Közössége. A Nyugatra me­nekült magyar honvédség tagjai által alakított világszervezet. Tag­jai sok értékes írással járultak hozzá a magyar probléma megisme­réséhez.

MATOLCSY MÁTYÁS. Magyar politikus és az agrárreformok legeredményesebb harcosa. A zsidó birtokokról írott cikkei miatt tízévi íegyházra ítélték. A Gyüjtőfogházban halt meg.

MILOTAY ISTVÁN. Bartha Miklós mellett a legnagyobb ma­gyar publicisták egyike. Az Üj Nemzedékben, majd a Magyarság, később az Űj Magyarság című napilapokban megjelent írásai kor­szakalkotók voltak. Ragyogó stílusban megírt vezércikkei a legke­ményebb kritikát tartalmazták a maradi Magyarország vezetőiről. Világosan látta a Horthy-rendszer alatti társadalmi berendezkedés hibáit és azokon túlmenően — annak bűneit is. Az ő nevéhez fűző­dik a jobboldali hírlapirodalom megteremtése. A második világhá­ború összeomlása után a biztos halál elől külföldre ment s jelenleg Svájcban éL

MINDSZENTY JÓZSEF. Magyarország hercegprímása. 1948 ka­rácsonyán letartóztatták, majd életfogytig tartó börtönre ítélték. A forradalom kiszabadította, de a visszatért orosz haderő elől az ame­rikai követségre menekült.

MITCHENER. Amerikai író, az Andaui híd című világsikert ara­tott könyv szerzője. A könyv tárgya az 1956. évi magyar forradalom.

MORGENTHAU HENRY JR. A roosevelti Amerika szürke emi­nenciása. Ö volt a sugalmazója az úgynevezett morgenthaui doktrí­nának, amely örökre meg akarta szüntetni a német nagyipart. Az amerik£ii zsidó nagykapitaüzmus vezetője.

MOSLEY. Az angol jobboldali mozgalmak vezetője.

NAGY FERENC. Magyar miniszterelnök és politikus, A háború után leglelkesebb propagálója volt az oroszokkal való együttműkö­désnek és karrierje érdekében ő vezette a jobboldali politikusok elleni véres hajszát. Mint aktív miniszterelnök szökött meg az or­szágból. Jelenleg Amerikában él.

NAGY IMRE. Kommunista politikus. Az októberi forradalom miniszterelnöke. Becsületes, tisztalelkű idealista volt. Ismeretlen helyen végezték ki 1958 nyarán.

NYARADI SCHEIDL MIKLÓS. Rákosi Mátyás pénzügyminisz­tere. 1948-ban disszidált.

NYILASKERESZTES PÁRT, HUNGARISTA MOZGALOM. A Szálasi Ferenc által alapított Hungarista Mozgalom pvoÜtikai vetü- lete volt a Nyilaskeresztes Párt. Szálasi elítéltetése után Hubay Kál­mán vette át a Párt vezetését és ö folytatta le az 1939. évi utolsó nemzetgyűlési választásokat, amelynek során a mozgalom ötvenegy képviselőt hozott be a parlamentbe. Az akkori eredmények a vá­lasztási furfangnak megfelelően nem fejezték ki híven az erőviszo­nyokat, mert számbelileg a Nyila^eresztes Párt az összes szavazatok 43 százalékát kapta. A kommunisták által történt „felszabadítás" után a párt tagjait vogelfreLnek nyilvánították és a törvénytelen esz­közök igénybevételével irtották őket.

NWD. Az orosz titkosrendőrség neve.

OFFICE OF STRATEGIC SERVICES. Az Egyesült Államok offenzív és defenzív szolgálata, amely a háború alatt a semleges Svájcban működött

OLAH GYÖRGY. Milotay István egyik tanítványa. Az Egyedül Vagyunk c. hetilap szerkesztője. írásait műveltség, tudás és alapos­ság jellemezték. Jelenleg Délamerikában él.

ORDASS LAJOS. Evangélikus püspök. Hosszú éveket töltött a váci pokolban a magyarországi viszonyokat tárgyaló beszédei miatt.

ÖTÖDIK h a d o s z t á l y . A spanyol polgárháború alatt kelet­kezett elnevezés, amely az ellenség számára dolgozó front mögötti ügynökök ténykedését jelenti. Eredetileg Francisco Franco generális mondotta a négy hadoszlopban Madrid felé törő nemzeti csapatok előtt, hogy Madridban a nacionalista gondolatért harcol az oda be­zárt ötödik hadoszlop is.

PALFFY FIDÉL GRÓF. Mint katolikus politikus kezdte pálya­futását s már a harmincas évek közepén egyik vezető egyénisége volt a jobboldali mozgalmaknak. A Szálasi-kormányban a teljes po­litikamentes földművelésügyi tárcát váDalta. öróla mondotta a nép-

18 Vádló bitőfák 285

bírósági tanács elnöke, Bojta-Burger Béla, hogy „Pálffy Fidél sem­mit sem csinált, mégis felakasztottuk**.

PAGEIR ANTAL. Színész. A háború után Argentínába emigrált, de 1956-ban hűségnyilatkozatot tett a magyar kommunista kor­mánynak és visszatért Budapestre, ahol főleg kommunista hősöket alakít — Kiss Ferenchez hasonlóan.

PAPÉN. Volt német birodalmi alkancellár s évtizedeken át a német külügy egyik legtevékenyebb alakja. A nürnbergi perben fel­mentették.

PÉTER GÁBOR. Tulajdonképpen Auspitz Benjáminnak vagy Eisenberger Benőnek hívták. Pesti proletár zsidók gyermeke, ö volt az AVO megszervezője, mire a megbízatást Berijától, illetve magától Sztálintól kapta. A legszélsőségesebb sztálinista vonalat kép­viselte, miért is Sztálin halála után leváltották és még a Rákosi- uralom alatt vád alá helyezték és életfogytiglani fegyházra ítélték az ő parancsára végrehajtott jogtalan gyilkosságok ezrei miatt. Bün­tetését azonban nem töltötte le, mert az októberi forradalom alatt barátai segítségével a Szovjetunióba ment. 1945— 46-ban Andrássy- úti hivatalában többízben meglátogatta a magyarság véreskezú hó­hérát az amerikai OSS ezredese, Himler Márton és együtt beszélték meg, hogy Himlerék kiket adnak ki Péter Gábornak.

PFEIFFER ZOLTÁN. Kisgazdapárti képviselő, majd igazság­ügyi államtitkár. Eleinte egy követ fújt a kommunistákul, majd a nagy kiábrándulás idején ő is Nyugatra szökött pártvezéreihez ha­sonlóan.

PROHÁSZKA OTTOKÁR. Székesfehérvári püspök s a szociális katolicizmus lánglelkü szónoka. A századfordulón olyan bátor sza­vakkal kel ki a társadalmi igazságtalanságok ellen, hogy emiatt egyes írásait a hivatalos Egyház is indexre tette, ö vetette fel poli­tikai síkon először a Hungarista gondolatot. A magyar lelkiségre gyakorolt hatása vetekedik Pázmány Péterével. A budapesti Károlyi- kertben emelt bronzszobrát 1945-ben Faludi György író vezetésével a kommunista ifjúmunkások csürhéje ledöntötte.

RÁCZ ERZSÉBET. Rácz Jenő volt honvédelmi miniszter leánya. Alig húszesztendős korában cikkeket írt különböző nemzeti irányú lapokban, amiért rákerült a magyar háborús „főbűnösök** listájára és Himler Márton őt is kiszolgáltatta Péter Gábornak. A pesti nép­

bíróság ötévi fegyházra ítélte, amit le is töltött. Kiszabadulása után újból letartóztatták és minden vád nélkül internálták.

RACZ JEINÖ. Volt magyar honvédelmi miniszter és a vezérkar főnöke. A Sztójay-kormányban mint tárcanélküli miniszter műkö­dött rövid pár hétig, azután egyáltalán nem foglalkozott politikával. A vörös hadsereg elől egész családjával Nyugatra menekült, de Him- lerék őt is kiadták, halálra ítélték, majd életfogytiglani fegyházra változtatták át büntetését. 1952-ben a váci f egy házban halt meg a legembertelenebb körülmények között. Az egész Rácz-család sorsa tragikus és elszomorító. Rácz Jenő a börtönben halt meg, leánya, Rácz Erzsébet alig húszéves korától több mint tíz évet töltött a kü­lönböző fegyházakban. Rácz Jenő fia, Rácz Tibor, a Magyarország területén folyó harcokban nyomtalanul eltűnt. Egyes hírek szerint mint páncélos főhadnagy a Budapest-kömyéki harcokban szovjet fogságba került. A gödöllői internálótáborból szökni akart s az oro­szok utána lőttek. Egy volt magyarországi munkaszolgálatos meg­tiltotta az oroszoknak, hogy a súlyosan sebesült Rácz Tiboron segít­senek. „Hagyjátok elvérezni** — parancsolta és addig állt a halálos sebesült mellett, míg az valóban elvérzett. Rácz Jenőné a legnagyobb nyomorban — minden családtagját elvesztve — tengeti életét Buda­pesten.

RAJK LÁSZLÓ. Kommunista politikus és agitátor. A Tito-ügy alkalmával mint aktív belügyminisztert 1948-ban vád alá helyezték és kivégezték. 1956 őszén rehabilitálták és a rabtemetőből díszsír­helyre szállították holttestét.

RAJNISS FERENC. Újságíró és politikus. Mint orosz hadifc^oly tisztet az orosz bolsevizmus túszként tartotta vissza s csak mint cse­refogoly tért haza. ö alapította a legnagyobb példányszámot elért magyar képes hetilapot, a ragyogóan szerkeszett Magyar Futárt. A Szálasi-kormány kultuszminisztere volt. Embertelen körülmények között végezték ki 1946 tavaszán a Markó-utcai fogház udvarán.

RÁKOSI MÁTYÁS. Eredeti neve Róth Mór. Moszkovita politi­kus és a magyarországi kommunizmus sötétlelkű propagátora. 1956 nyarán elhagyta az orsz^ot s azóta valahol Oroszországban él.

RAVASZ LÁSZLÓ. Budapesti református püspök. Nagytudású, ragyogó szónok. Az úgynevezett felszabadulás után a zsidókérdés­ben elfoglalt álláspontja miatt Rákotsi Mátyás egyenes felszólítására visszavonult egyháza éléről.

REMÉNYI-SCHNELLER LAJOS. Több mint egy évtizeden át Magyarország pénzügyminisztere. Kivégezték Budapesten.

RIBBENTROPP JOACHIM. Hitler külügyminisztere. Működése alatt hibát hibára halmozott. A nürnbergi perben halálra ítélték és kivégezték.

RIES ISTVÁN. Budapesti futballbiró. Népszínház-utcai ügyvéd, majd a koalíciós kormányok igazságügyminisztere. Az 5 nevéhez fűződik a hírhedt népbírósági törvény méghírhedtebb Ries-függe- léke. A népbírósági törvény kiegészítő szakaszát tartedmazó könyv előszavában Ries István megírta, hogy az általa hozott népbírósági törvény célja nem az igazság, hanem a megtorlás. Az 6 alkotása volt az a paragrafus, amelynek alapján az elsőfokú bíróság ítélete után nem lehetett fellebbezni és amennyiben az ítélet halálos volt, azt az ítélet kihirdetése után két órával végre lehetett hajtaná. Ries Istvánt is utólérte sorsa, amennyiben 1951-ben letartóztatták s mint jobb­oldali szociáldemokratát vád alá helyezték, de tárgyalásra már nem került sor, mert kihallgatása során — agyonverték.

ROSENBEIRG Ethel és Julius-házaspár. Mindketten az amerikai atomkutató intézménynek voltak a tagjai s mint ilyenek a legfonto­sabb titkokat átadták a szovjet ügynökeinek. Árulásuk azonban ki­derült s a zsidószármazású házaspár a villamosszékben fejezte be életét. A vasfüggöny mögötti országokban mint a tudomány mártír­jai szerepelnek. Budapesten utcát neveztek el róluk.

ROOSEVELT, FRANKLIN DELANO. 1933-tól 1945-ben bekö­vetkezett haláláig az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Legmeg- hittebb barátja volt Sztálinnak, akinek a yaltai és a teheráni tár­gyalások során úgyszólván minden kívánságát teljesítette s így poli­tikájával nagyban hozzájárult az önálló, erős Európa biztonságának csökkentéséhez. A háború utolsó évében elfogadta a hírhedt Mor- genthau-tervet, amely Németországot agrárállammá akarta átala­kítani. Az ő jóváhagyásával utcdták Magyarországot szovjet érdek­körbe az előbb említett tárgyalásokon.

RUDENKO. Szovjet tábornok, a nürnbergi perben a Szovjetunió fővádlója volt. Teljesen sikertelenül próbálta a német vádlottakat a katyni tömeggyilkosság miatt elítélni. Ma már történelmi tényként fogadják el mindenütt, hogy a katyni lengyel tiszteket Sztalinék mészároltatták le s a tömeggyilkosságban legnagyobb val^zínűség szerint közvetlen része volt magának Rudenkónak is.

SAVONAROLA. 1451—1498. Firenzei dominikánits szerzetes. Szigorú szavakkal ostorozta az akkori olasz társadalmi élet visszás­ságait. Máglyán halt meg.

SCHACHT HJALMAR. Hitler pénzügyminisztere, európaihírü pénzügyi szakember. A nürnbergi perben felmentették — míg ugyan­akkor a magyar pénzügyminisztert, Reményi-Schneller Lajost- Bu­dapesten kivégezték,

SCHIRACH, BALDUR VON. A III. Birodalomban a német ifjú­sági mozgalmak vezetője. A nürnbergi perben életfogytiglani fegy­házra ítélték.

SS = SCHUTZ STAFFEL. A nemzetiszocialista Németország védelmi szervezete, amelynek célja eleinte Hitler személyes védelme volt. Később kibővítették hatáskörét és valósággal külön állam lett az államban.

SICHERHEITSDIENST. A német biztonsági rendőrség neve a Harmadik Birodalomban.

SOMBOR SCHWEINITZER JÓZSEF. Budapesti főkapitány- helyettes a Horthy-rendszer alatt. Magyarország német megszállása után letartóztatták és Németországba szállították. Az amerikai zó­nában Himler Márton szolgálatába állott és 6 hallgatta ki a magyar politikai foglyokat. Hitvány működése örök szégyenfoltja marad a magyar rendőrségnek.

STREICHER JULIUS. Hitler belső híve a németországi zsidó- ellenes mozgalom egyik legagresszívebb képviselője. A nürnbergi perben őt is halálra ítélték és kivégezték.

STATE DEPARTMENT. Az USA külügyminisztériuma.

SULYOK DEZSŐ. Magyar politikus. Mint a Horthy-parlamcnt képviselője, valótlan adatokon nyugvó támadást intézett Szálasi Fe­renc ellen. Sulyok vádjait és hamis állításait az összetartás című hetilap minden tételében megcáfolta. A legközelebbi választásokon Sulyok Dezső súlyos kudarcot szenvedett és nem került be az utolsó magyar képviselőházba. Az oroszok bejövetele után egy ideig Pápa városának volt a polgármestere, majd az óriási jövedelmet jelcnln Pénzintézeti Központ elnöke lett. Egyidőben mint népbírósági ügyrs/ is működött és az ország általános megdöbbenésére elvállalta a/. Imrédy-per népügyészi tisztét és így segédkezet nyújtott Imrórly Béla kivégzéséhez. 1948-ban mint aktív képviselő Nyugatra szököll,

ahol több könyvet adott ki. Könyveiről Macartney angol történész elítélően nyilatkozott, amennyiben adatai egyáltalán nem fedik a valóságot s állításai teljesen komolytalanok.

SUPREME COURT. Az amerikai legfelsőbb bíróság neve.

SZALASI FERENC. Magyarország Nemzetvezetője, a Hungarista Mozgalom vezére. Kivégezték Budapesten 1946 március 12-én.

SZABÓ DEZSŐ. Az Elsodort falu írója, aki e könyvével vilá­gított rá először regény formájában — Milotay István mellett — a még mindig folyó magyar tragédia belső okaira. Sajnos, írásaiban csak kritizált, de utat nem mutatott a magyarságnak. Nemcsak írá­saival, de előadásaival is óriási hatást ért el. Budapest ostroma alatt halt meg 1944 telén.

SZAKVARY EMIL. A Szálasi-kormány iparügyi minisztere. Előzőleg ugyanabban a minisztériumban mint osztályfőnök műkö­dött. Soha nem foglalkozott politikával s ezért a népbíróság „csak" életfogytiglan tartó kényszermunkára ítélte. A börtönből őt is a magyar forradalom szabadította ki. Jelenleg Franciaországban él.

SZAMUELLY TIBOR. Az 1919. évi kommunista uralom terror­szervezetének a vezetője és annak gyilkosságokban aktív tagja. Pro­letár zsidó szülők gyermeke. 1917-ben ő is ott volt a németek által Szent Pétervárra küldött vonat fogadásánál, mely vonat Lenirit és 50 társát vitte Svájcból Oroszországba. (Angelica Balabanoff, Lenin volt titkárnőjének közlése 1951-ben Marschalkó Lajossal Elllis Is- landon.)

SZEKFÜ GYULA. A Hóman-Szekfű hatalmas történelmi munka társszerzője. A Rákosi-rendszerben Magyarország moszkvai követe.

SZEILECZKY ZITA. Filmszínésznő. Mivel Nyugatra menekült, ő is rajta volt a háborús főbünösök listáján, de francia zónába ment s így elkerülte a kiadatási procedúrát. Jelenleg Argentinában él.

SZITNYAY ZOLTÁN. Felvidéki származású magyar író. Több évi raboskodás után Nyugatra menekült s ma Ausztriában él.

SZOMBATHELYI FERENC. A magyar vezérkar volt főnöke. A CIC által történt hazaszálítása után a magyar népbíróság tízévi fegyházra ítélte, majd Nagy Ferenc kormánya több társával együtt

kiszolgáltatta a jugoszlávoknak az újvidéki események miall o ii vádat emeltek ellene s bár bebizonyosodott ártatlansága, rövifi lAi gyalás után az újvidéki törvényszék udvarán kivégezték.

SZÖGI GÉZA. Volt szegedi nemzetgyűlési képviselő, maj<l n Szálasi-kormány miniszterelnökségi államtitkára. Semmi komolyahl) vádat nem tudtak ellene emelni azonkívül, hogy állást vállnlt n Szálasi-kormányban, miértis tízévi kényszermunkára ítélték, üiin tetését azonban nem töltötte le, mert 1953-ban a Gyüjtöfogházhan meghalt.

SZÖLLÖSY JENŐ. Szálasi Ferenc miniszterelnök állandó he­lyettese. Kivégezték 1946 március 17-én Budapesten.

SZTÁLIN. Eredeti neve Josip Visszarinovics Dzsugaszvi 11 i 1879—1953. Az orosz bolsevizmus rettegett nevű vezetője. Hatalma akkor kezdődött, mikor 1924-ben Lenint is sikerült betegsége cimón háziőrizetbe helyeznie. A legkönyörtelenebb eszközökkel fogott hozzA a kommunista állam felépítéséhez. Majd harminc évig tartó uralma a tömegmészárlások végeláthatatlan sorozatából állott.

SZTÓJAY DÖME. Vezérezredes, előbb berlini követ, majd ma- niszterelnök. Kivégezték Budapesten.

TASNÁDY NAGY ANDRÁS. Magyar politikus és a képviselő­ház volt elnöke. Meghalt a budapesti Mosonyi-utcai AVO-s kór­házban.

TELEKI PÁL GRÓF. Magyar politikus és Magyarország két- ízbeni miniszterelnöke. Mint földrajztudós világhírű szakember volt, de mint politikusnak nagy szerepe volt abban, hogy kimélyültek a magyar és magyar közötti különbségek. Magyar fajvédelmi alapon állt és reakciós politikájából kiindulva elkeseredett ellensége volt minden jobboldali politikának. A magyar-jugoszláv háború kitörése­kor önkezével vetett véget életének.

TEMESVÁRY LÁSZLÓ. Magyar publicista és közgazdasági szakember. A Nemzeti Bank elnöke. Az oroszok elől Nyugatra men­tett Nemzeti Bank aranykészletét teljes egészében átadta az ameri­kaiaknak, Himlerék őt is kiadták és az akkori magyar kormány há­lából életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Az októberi forradalom óta Ausztriában él.

TILDY ZOLTÁN. Szeghalmi református lelkész, országgyűlési képviselő, majd 1945 február 1 után a harmadik magyar köztársaság elnöke.

TISO. A szlovák köztársaság elnöke. Katolikus prelátus. Benes egyenes kívánságára kötéllel végeztek vele 1946-ban. ö t is Himlerék adták ki.

TITO. Eredeti neve Broz Josip. A kommunista Jugoszlávia ál­lamelnöke és marsallja. 1941-ben angol és szovjetorosz segítséggel nyugtalanította partizánjaival a Jugoszláviát megszállva tartó német és magyar kötelékeket. 1945-től 1953-ig jugoszláv miniszterelnök, majd annak államelnöke, 1948-ban 48 órán belül kiutasította a Jugoszláviában tartózkodó orosz ügynököket, miértis kizárták a Kominformból. Tito azóta — igen eredményesen — hol az Amerikai Egyesült Államok, hol szovjetorosz vizeken evez. Nevéhez fűződnek a Délmagyarországon elkövetett vérengzések, amelyeknek során többszázezer német és magyar nemzetiségű polgárt végeztek ki. Fér­fit, asszonyt, gyermeket egyaránt. De ő nem volt háborús főbűnös.

TOTJAS TIBOR. Fiatal magyar költő, akinek a váci fegyházban írt versei világsikert arattak.

TÓTH LÁSZLÓ. A Nemzeti Újság c. katolikus napilap volt fő- szerkesztője. Meghalt a váci fogházban.

TROCKIJ LEÓ. Eredeti neve Leib-Bronstein. Bolsevista poli­tikus. Lenin mellett ő játszotta a legfontosabb szerepet az 1917. évi orosz kommunista forradalomban. 1927-ben Sztálin kizáratta a kom­munista pártból, sőt 1929-ben Oroszországból is kiutasították. Egyet­len európai állam sem fogadta be s végül Mexikóban telepedett le, ahol kertésze vasbottal agyonverte. A merénylő valószínűleg a Kremlből kapta Trockij meggyilkolására az utasítást.

VÁC. Valamikor a pálosok kolostora volt az épület, amelyet később börtönné alakítottak át. A Rákosi-éra alatt ez volt az AVO- sok politikai börtöne, ahol a legembertelenebb állapotok uralkodtak.

VAJNA GÁBOR. Magyar politikus, a Szálasi-kormány belügy­minisztere. Szálasi Ferenccel egy napon végezték ki a budapesti Markó-utcai-törvényszék udvarán.

VAJTA FERENC. Az Űj Magyarság belső munkatársa, majd bécsi konzul. Minden erkölcsi gátlás nélküli politikus volt. Jelenleg valahol egy középamerikai államban tanítóskodik.

VARGA BÉLA. Balatonboglári plébános, majd a Kisgazdapárt egyik vezetője. Mivel 1940-ben a zsidótörvény mellett szavazott, így kénytelen volt Rákosi Mátyásék követelésére a kommunistákéhoz hasonló hangot használni az 1946-os koalíció szomorú éveiben. Rá­kosi Mátyáséknak a külföld előtt szükségük volt egy katolikus papra s ezt Varga Bélában találták meg, aki teljesen kiszolgálta őket. 1948-ban mint a parlament elnöke kiszökött az országból.

VÁRÓ ANDOR. Színházi író és újságíró. Mivel jobboldali la­poknak is dolgozott őt is mint háborús föbünöst adták ki Himlerék.

VAS-WEINBERGER ZOLTÁN. A magyar kommunista párt régi tagja. Moszkovita. A szovjet csapatokkal tért vissza Magyarországra. Budapest polgármestere, majd gazdasági csúcsminiszter lett. A KP mérsékelt szárnyához tartozott s az októberi forradalom után Nagy Imrével együtt deportálták.

VOGELFREI. A középkorból maradt német elnevezés azok­nak a polgároknak, akiket semmiféle jog nem véd és mindenki ké- nyére-kedvére ki vannak szolgáltatva.

WEHRMACHT. A német birodalmi véderő elnevezése 1933-tól 1945-ig.

WEISS FÜLÖP, CHORIN FERENC, BÁRÓ KORNFELD MÓ­RIC. A magyarországi zsidó nagytőke három vezére. A Horthy-rend- szer alatt a magyar gazdasági élet korlátlan urai voltak.

WESENMETY^ER. Hitler Adolf teljesjogú meghatalmazottja Ma­gyarországon 1944 március 19 után.

WINCKELMANN. Német SS-tábornok, a háború utolsó szaka­szában a budapesten állomásozó SS parancsnoka.

P. ZADRAVETZ ISTVÁN. Ferencrendi szerzetes, a Magyar Nemzeti Hadsereg tábori püspöke. Gyuj tóhangú beszédei miatt több­évi fegyházat kapott.

T A R T A L O M J E G Y Z É K

I. A TÉNYEK BESZÉLNEK

B e v e z e t é s ......................................................... 9Egy diktatúra és következményei . . . 13Az ötödik hadoszlop Délkeleteurópa ellen . 19

A nagy m o c s á r ................................................26Kétféle m é r t é k ............................................... 39Ki tudhatott r ó l u k ? ...................................... 49

Szemtől szemben „Pohl professzorral” . . 63És a munkaszolgálatosok? . . . . 77Azok átkozott gyilkosok valamennyien . . 80A kibővített nürnbergi törvények . . . 84Kryptokommunista a bírói székben . . 88Amikor bűn a „zsidó származás” . . . 92Nyugati segítség Magyarország bolsevizálására 97

II. VÁDLÓ BITÓFÁK

Az utolsó órák A kétarcú Amerika Hősök és árulók Még a jegygyűrűket is .Két vélemény . . . . Vasfüggöny Amerika fölött .Az érem másik oldala Mi történt a CIC központ padlásán Víz helyett pofon .A fekete szemüveges hősök .

109111113116121123127130133137

Lányok és öregasszonyok, mint háborús főbűnösök

Suba alatt . . . . Cserebogár, sárga cserebogár

Hiába minden . . . .Himler — Diliinger — egyre megy A salzburgi Camp Marcus ORR

Ismét otthon . . . .A kihallgatások A Bárdossy-per Bárdossy kivégzése .A halál előszobái Na, jöjjön Imrédy .Imrédy pere és kivégzése A Szálasi per előzményei Még a temetőket is Német kérdés — zsidó kérdés A Szálasi per . . . .

Nagypéntek nélkül nincs feltámadás

A palástos hóhér Jó estét grófnő De mit ír Himler? .A Sztójay-kormány pere £lve hozzátok haza őket Pardon, tévedés volt Aki önként jelentkezett a bitóra Himler Márton meséje a kis tolvajról Az exportképes köztársaság .

Ne kössék be a szememet Akik életben maradtak. . .

138

139 141

146147148

151 155 158 164 167169170 176 180183184

190

194 197 199203204

207208 210

211

213 220

És bebádogoztak minden ablakot .„No Hóman, még nem döglött meg?” .Ötszáiz b o t ü t é s ......................................C onfessio........................................................Egy máaik confessio . . . . Ahonnan csak megdögölve lehet kimenni Ami már nem érdekli a Himler Mártonokat Csak egy jegyzőkönyv . . . .Mi történt Nagydobronyban ? .Mártír Magyarország . . . . Befejezés, illetve válasz későbbi vádakra Utószó .........................................................

224227228 233235236 239 241 243 245 219 255

ni. Névmutató 257

MITCL2£DER DÉR EHEMALICEN UHCARISCHEN RECÍSRUNG

a ' l»

/I H im ler M ártonék áltál k iszo lg á lta to tt m agyar p o li t ik v so k első csoportja haeassálUtásuk e lő tt . Balról jobbra: K a ssa y Ferenc, B árdossy László , H ellebront V ilm os, Im r é d y Béla , Jaross A ndor, K u n d c r A v ta l , Szö llösy Jenő,

R e m é n y i Schneller L a jo s , Gömbös E rn ő , Szálasi Ferenc.A z ö hasQssáll!fásukkal kezdő dö tt m e g M agyarország bolsevizálása.

í* -

.Km 'J '- é ;

...r- ..H*

•* T \i

' H'v*#«'Putkacs5 e lő tt • • t

*:

J a r o s ^ á n d o r a M é k ’. íe r i í ie ie fr m s .s .a c s« fo Id sr f« n fc e p y i k v e z é r s . e j n é t y i , é p e . j u t a l m u l g o ly ó t k a p ó t iT i l d y __ ^ ( l O V F e r e n c — R d t'co si M a n p n r o r f i - ^ a c j u t ó . .

S z d la s i F e r e n c M a g y a r o r s z á g u to l s ó a l k o t m á n y o s a n v á la s z t o t t á l la m lö j e , a S z e n t K o r o n a e lő t t l e t e s z i a z e s k ü t