Hubbes László – Tamás Dénes: S Z E M I O T I K A A JEL TUDOMÁNYA A tantárgy blogja: http://jelkepesseg.wordpress.com Az előadások felépítése

1. A JELTUDOMÁNY MEGHATÁROZÁSA, TÖRTÉNETE, TÁRGYA - A jeltudomány definíciói, megnevezései, vizsgálati köre. A jeltudomány történeti kialakulása, kapcsolata más tudományágakkal.

2. A JEL ÉS SZERKEZETE – A jel fogalma, összetevői. Jel és információ. A szemioszféra értelmezése. Nooszféra.

3. SZEMIÓZIS - A JELHELYZET VAGY JELFOLYAMAT 4. A JELEK OSZTÁLYOZÁSA - Jeltipológia és osztályozás. Paradigmák és szintagmák;

szintagmatikus és paradigmatikus analízis 5. JELENTÉS ÉS ÉRTELEM - Jelentés: denotáció, konnotáció – gondolkodási minták,

jelek szerveződése. Alárendeléses gondolkodás, mellérendeléses gondolkodás. 6. A NYELVI JELRENDSZER nyelv és beszéd, fogalmi nyelv, gesztusnyelv 7. SZÖVEGSZEMIOTIKA - A szó, mint jel. A szöveg. 8. A TRÓPUSOK ÉS ALAKZATOK – a szóképek, mint stilisztikai eszközök, fordulatok, a

metafora kérdése; Poétika – Retorika – Politika 9. A SZIMBÓLUMOK RENDSZERÉTŐL A MÍTOSZOKIG A kozmikus szimbólumok, az ősképek jelképeinek ismertetése és elemzése. A mítosz, mint nyelv, mint jelrendszer – archetípusok, szimbólumok

10. A KULTÚRA SZEMIOTIKÁJA – A kultúra, mint jelvilág. A jel, mint kultúrahordozó. 11. A KÉPEK SZEMIOTIKÁJA. KÉPEK OLVASÁSA – A kép, mint jel. Ikonológia,

ikonográfia, ikonika. Képi kommunikáció, multimédiás kommunikáció. 12. FILMSZEMIOTIKA - A film – kommunikáció 13. REKLÁMSZEMIOTIKA. MODERN MITOLÓGIÁK – manipuláció, mitológia – A

szemiotika gyakorlati alkalmazásai – a reklám, a kampány: szó – kép – hang – film – intermedialitás

Könyvészet, források: Kötelező: Horányi Ö. – Szépe Gy. (szerk.): A jel tudománya, Gondolat / General Press, 1975 / 2004 Horányi Özséb: Jel, jelentés, információ, Magvető / General Press, 1975 / 2006 Jean-Marie Klinkenberg: Iniţiere în semiotica generală, Iaşi, Institutul European, 2004 Hoppál M, Jankovics M., Szemadám Gy., Jelképtár, Budapest, 2002 Chevalier, J: Dicţionar de simboluri, Buc., Ed. Artemis, 1994 Opcionális: Daniel Chandler: Semiotics for beginners - online: http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/semiotic.html Eco, U.: Kant és a kacsacsőrű emlős, Európa Könyvkiadó, 1999

I. ELŐADÁS: A JELTUDOMÁNY MEGHATÁROZÁSA, TÖRTÉNETE, TÁRGY A 1.1. Mi a szemiotika/szemiológia?

A szemiológia azoknak a jeleknek a vizsgálati eszköze, amelyeket az ember társadalmi

élete során használ, ezek a jelek elárulják azokat a társadalmi, morális, ideológiai értékeket, amelyek meghatározzák életét. (BARTHES) 1.2. Régi és új megnevezései Maga a szó görög eredetű. A görög szémeiótiké jelmegállapítást, a szémeiótikosz jeleket megfejtőt jelent. Mindkét szó töve a széma, a jel kifejezés. Bár a görög szó látszólag megegyezik a jeltudomány mai megnevezésével, kezdetben nem ezt jelentette. Az orvostudományban használták a betegségek tüneteivel, szimtómáival kapcsolatos vizsgálatok megnevezésére. Galénosznál a szémeiótiké elnevezés azt jelenti, amit később a szimptomatológia. 1.3. Mivel foglalkozik? A szemiotika egy jól körülhatárolható kutatási területtel rendelkezik, és ez nem más mint a különböző nyelvek, és jelölési gyakorlatok, illetve ezeknek a beépülése az ember társadalmi életébe. A szemiotika vizsgálja azokat a körülményeket, amelyek között megtörténik a jelek előállítása és termelése. A szemiotika, mint tudomány feltételezi, hogy a jelek az ember számára felfogható, összekapcsolódó, és leírható dolgok. 1.1. Mi a szemiotika? A szemiotika magyarul a következő nevekkel jelezhető: jeltan / jeltudomány / jelelmélet, amely megnevezések a vizsgálata tárgyából adódnak: JEL – ami valami más helyett áll, valamit KÉPvisel, valamit megJELENít. 1.2. Régi és új megnevezései

Első említése, mint „szémeiotiké” (a széma /jel/ – szémeion /tünet/ szavakból) már az ókori orvosnál, Krüszipposznál előfordul, a sztoikusok is az orvostudomány kötelékében vizsgálták, mint tünettant. Ebből vált sokkal később jelentéstágulással a jelek tudománya megnevezésévé – John Locke már a szémeiotiké szót a mai értelemben használja.

Ferdinand de Saussure alapvető művében, a Cours de linguistique generale (1916) nyelvészeti traktátusában a „szémeion” szóból kiindulva használja a jelek vizsgálatának jelölésére a semiologie (szemiológia) terminust: „… elképzelhető egy olyan tudomány, amely a jeleknek a társadalom életében betöltött szerepét vizsgálja. … Szemiológiának fogjuk nevezni (a görög szémeion ‘jel’ nyomán).” Saussure nyomán az európai nyelvészeti hagyományban a jelkutatók többsége ma is a szemiológia megnevezést részesíti előnyben.

A jeltudomány másik alapítójaként számon tartott amerikai Charles Sanders Peirce a XIX. század végén ugyancsak a görög „szémeion” értelmére alapozva, használja váltakozva a semiotics / semeotics fogalmakat a jeltudomány megjelölésére.

Mai használatát a Peirce-féle jeltudomány követői honosították: Charles William Morris

alapvető munkájában (Foundations of the Theory of Signs, 1938) megkülönböztetésképpen a szemantikával (semantics – jelentéstan) szembeállítva használja a szemiotika (semiotics – jeltan) megnevezést, de véglegesen majd Margaret Mead javaslatára fogadták el az első nemzetközi Bloomingtoni Jeltani Konferencián 1962-ben a „semiotics” nevet az általános jelelmélet jelölésére. 1.3. Mivel foglalkozik a szemiotika?

A jeltudomány legfőbb vizsgálati területei: a jelölés (szemiózis) tanulmányozása, a jelek, jelrendszerek tanulmányozása, valamint a jelek használata a társadalomban. 1.3.1. a jelölés – szemiózis – tanulmányozása

A szemiotikát azok a helyzetek foglalkoztatják, amikor valami jelként funkcionál. Voltaképpen egy összetett jelenségről van szó: valami jellé válik, jelként működik és jelként fogják fel. A jel mindig helyettesít valamit, s ezt a valamit - dolgot vagy dolgok osztályát - a jel tárgyának, jeltárgynak, jelöltnek nevezzük. Ahhoz, hogy egy szemiotikai helyzetről beszélhessünk, a jelek meglétét kell feltételeznünk. Egy dolog jelhelyzetbe kerülését jelfolyamatnak nevezzük. Ezt a helyettesítést, vagyis azt a folyamatot, amelyben egy dolog jellé válik, jelként funkcionál, és jelként fogják fel, Morris nyomán idegen szóval ezt jelöljük szemiózisnak. Voigt meghatározása szerint: "Azt a folyamatot, amelynek során egy bonyolultabb jelenséghez vagy szervezethez azzal bizonyos speciális szempontok alapján azonosított egyszerűbb jelenséget kapcsolunk, jelölésnek, jelfolyamatnak, szemiozisznak nevezzük" (VOIGT, 1977). Erről a különleges jelenségről a második előadásban részletesen fogunk tárgyalni. 1.3.2. jelek, jelrendszerek tanulmányozása A szemiotika ahhoz, hogy önálló tudományként határozhassa meg magát, definiálnia kell kutatási területét, (a jelek világát), meg kell határoznia azt, hogy mi a jel, mi jelszerű, mi nem, milyen aspektusai vannak a jelszerűségnek, hogyan kapcsolódik a jel a dolgok világához, osztályoznia kell a jeleket, illetve el kell határolnia a jelet a nem jelszerű dolgoktól. Ezekkel a problémákkal az általános szemiotika foglalkozik. 1.3.3. A jelek használata a társadalomban Roland Barthes szerint minden szemiológiai rendszer keveredik a nyelvel. Mit kell értsünk egy szemiológiai rendszer alatt? A dolgok világának bármely területét, amely jelként mutatkozhat meg előttünk (Ruházat, táplálék, reklám, mozi, újságfényképek stb.) Barthes szerint ezek közül a legtöbb nyelvi közleményekkel kettőzi meg magát (mozi, reklám, újságfényképek), mások csak a nyelv közvetítésével válnak jelrendszerré, hiszen a nyelv darabolja fel részekre, és

nevezi meg jelentőiket (ruházat, táplálék). Más gondolkodók ellentmondnak ennek az álláspontnak, szerintük például a képek szemiotikai rendszere a nyelvtől függetlenül működő rendszernek tekinthető, és nem vezethető vissza teljességében a nyelvi rendszerre. • Más megközelítésben, a jeltudomány feladata a társadalomban használt jelrendszerek vizsgálata (IVANOV). Ugyanakkor azonban ez a szemlélet jelentősen leszűkíti a szemiotika mozgásterét, hiszen eleve kérdéses, hogy minek tekinthető: társadalomtudomány vagy természettudomány (bioszemiotika, zooszemiotika…)? 2. A jeltudomány történeti kialakulása, irányzatai 2.1. a jeltudomány előtörténete

A jelek a legősibb időktől fogva foglalkoztatták az ember képzeletét. A természeti jelenségeket jelekként értelmezve sok hasznos, ma is érvényes ismeret birtokába jutott. Mint jelalkotó és jelhasználó pedig már nagyon korán magyarázatot keresett a jelek természetére, a jelek és a jelzett dolgok, azaz a valóság összefüggéseire. A görög bölcselők közül elsősorban Szókratész, Platón (Kratülosz) és Arisztotelész (Az értelmezésről) foglalkozott a név, a tárgy és a róla alkotott fogalom közti kapcsolatokkal. (FÜLÖP) Míg Platónnál a fogalmak: ideák (/ős/képek) valós léttel bírnak – addig Arisztotelész vélekedésében a fogalmak csupán a gondolkodás eszközei. Ennek a két ütköző véleménynek a nyomán bontakozott ki a középkoron átívelő univerzália-vita, amely a platonikus realistákat az arisztoteliánus nominalistákkal szembeállította: előbbiek szerint a reáliák (ideák) az igaziak és a dolgok előképeként valósan léteznek (universalia ante rem), az utóbbiak álláspontja szerint a fogalmak csak nevek, és utólag vannak a dolgokra aggatva (universalia post rem). A vitában Occam (conceptus), majd Abélard talál áthidaló megoldásokat, mondván, hogy nem szavakról és nem tárgyakról van szó, hanem jelentésekről! (VOIGT)

A középkori skolasztikusok logikai és ismeretelméleti munkáiban, a reneszánsz filozófusok műveiben nagyon sok érdekes eszmefuttatást találunk a jelekről, jelműködésről. A reneszánsz idején kiemelkedő munkát Cesare Ripa szentelt a jelek kérdésének, az ikonológia tudományát megalapozva, később, ugyancsak Itáliában Gianbattista Vico foglalkozott a jeltannal Új tudományában. Megállapításaik közül sok ma is érvényes. 2.2. a jeltudomány önállósodása

A felvilágosodás idején több filozófus is figyelmet fordított a jelek értelmezésére, mint többek között Descartes, vagy Jansen. De valójában az első komolyabb, önálló tárgyalását John Locke-nak tulajdonítják, aki Értekezés az emberi értelemről című traktátusában a szellemtudományokat a következő ágakra osztotta fel: 1. fizika 2. praktika 3. szemiotika.

Locke a tudományokat három csoportra osztotta. Az első a füsziké (természetfilozófia), a második a praktiké (az emberi cselekvés, a hasznos és jó célok elérésének módszertana, aminek legfőbb része az etika), a harmadik a szemiotiké, amelyről a következőt mondja: "A harmadik: ezt az ágazatot szemiotikének vagy a jelek tudományának lehetne nevezni, amelyek között a legszokottabbak a szavak, de elég alkalmas volna logiké, logika néven emlegetni. Ennek a feladata megvizsgálni azoknak a jeleknek a természetét, amelyeket az elme használ a dolgok megértésére vagy tudásának másokkal való közlésére. Mert mivel ama dolgok közül, amelyeket

az elme szemlél, magát az elmét kivéve, egyik sincs jelen az értelemben, szükséges, hogy valami más, a vizsgált dolgok valami jele vagy ábrázolása legyen ott, és ezek az ideák. És minthogy az ideáknak az a színtere, amely az ember gondolatait alkotja, nem tehető egy másik elme közvetlen látása elé, sem el nem tehető másutt, mint az emlékezetben, ebben a nem nagyon biztonságos raktárban, tehát mind gondolataink egymással való közlése, mind a magunk használatára való rögzítése kedvéért ideáinknak jelekre is van szüksége. Az emberek a tagolt hangokat találták a legkényelmesebbnek, és erre a célra ezeket használják a legáltalánosabban. Az ideáknak és a szavaknak, mint a tudás hatalmas eszközeinek meggondolása tehát nem megvetendő része azok szemlélődéseinek, akik az emberi tudást egész terjedelmében kívánják áttekinteni. És ha mindezt pontosan mérlegelnénk, és kellően megfontolnánk, talán másféle logika és kritika származnék belőle, mint az, amelyet eddig ismerünk" (LOCKE).

Locke munkájában sokat foglalkozik nyelvészeti kérdésekkel. Helyesen ismerte fel a nyelv jelrendszer-jellegét, a jel- és nyelvelmélet szoros kapcsolatát, a jelhasználat társadalmi és kulturális vonatkozásait. Kis túlzással azt is mondhatnánk talán, hogy Locke megfogalmazta a jel-, a kommunikáció- és az információtudomány alapelveit. (FÜLÖP)

Később Leibniz (characteristica universalis), majd Hegel A szellem fenomenológiája művében is foglalkozik a jelek kérdésével, de voltaképpen a XIX. század végéig önálló munkát nem fordít senki a szemiotikára. Gottlob Frege: Jel, jelentés, jelölet – nyelvlogikai művében nagy figyelmet fordít a jelek osztályozására és tárgyalására. 2.2. a szemiotika klasszikusai

•Ferdinand de Saussure (1839 – 1913) nyelvész a társadalmi jelek területéről az emberi nyelvet tekintette a legfontosabb jelrendszernek, egy szemiológiai probléma megértésére szerinte a nyelv a legalkalmasabb eszköz. Egyetlen műve jelenik meg, 1916-ban (tanítványai adják ki): „Bevezetés az általános nyelvészetbe”. Jelfelfogása a diadikus vagy két részből álló modell. (használatcentrikus modell)

•Charles Sanders Peirce amerikai logikust és filozófust tekintik a modern szemiotika megalapítójának. Ő egyenlőségjelet tesz a logika (amely az emberi gondolkodás szabályait tanulmányozza) és a szemiotika között: „A logika általános értelemben véve... pusztán más elnevezés a szemiotikára, a jelek kvázi-szükségszerű vagy formális tudományára.” Ő dolgozza ki a jelviszony triadikus , azaz hármas modelljét, valamint a jelek máig is használt felosztási modelljeit.

•Charles Morris is a jelek általános tudományként határozza meg a szemiotikát. A szemiotika egyik legeredetibb gondolkodója sok tekintetben Peirce eszméit fejlesztette tovább, de nagyon sok új gondolattal gazdagította a jeltudomány ismeretanyagát. Többek közt tőle származik a jelhelyzet elemei közötti viszonyoknak, a jelhelyzet dimenzióinak - ahogy Morris nevezte - a meghatározása. S ő volt az első kimondottan szemiotikai tárgyú könyv, az 1938-ban megjelent Foundations of the Theory of Sign szerzője.

•Richards és Ogden a morrisi jelelmélet továbbgondolását valósítják meg. (jelentéscentrikus modell)

•Luis Hjelmslev dán nyelvész, koppenhágai nyelvészkör alapítója, strukturalista (II. generációs, ’60-as években) számára egyik alapkérdés, hogy honnan van a jelölő? Számára a nyelv a jelek rendszere, és a jel egy jelentést hordoz. A szavak nem oszthatatlanok, hanem részekre bonthatók (képzők, tövek), amiknek jelentése van. De nem mindegyik bír önálló jelentéssel. A rendszert alkotják az önálló jelentéssel bíró jelek, illetve az önálló jelentéssel nem bíró, de jelentést alkotó jelek. Ezeket nevezi figuráknak. (hangok, képzők). A jelölt mögött is áll egy halmaz, a tartalmi jelentések halmaza.

•Roman Jakobson (1896-1981) orosz származású amerikai nyelvész vizsgálatai kiterjedtek a nyelv kommunikációs funkcióira, a nyelvi és nem nyelvi jelekre – ezáltal a modern szemiotika egyik megalapítójának számít –, az információelmélet nyelvészeti felhasználására. 2.3. a modern szemiotika körképe

A jeltudományban két hagyomány él együtt párhuzamosan. A Saussure nyomában haladó európai, strukturalista, majd posztstrukturalista SZEMIOLÓGIA nyelvészet-központú tudomány jelentősebb képviselői: Louis Hjelmslev, Algirdas Greimas, Jurij Lotman, Roman Jakobson, Roland Barthes, Claude Lévi-Strauss, Julia Kristeva, Christian Metz, Jean Baudrillard, Jacques Lacan, Jakob von Uexküll. A Peirce-i hagyományt követő amerikai pragmatista és behaviorista alapokon nyugvó SZEMIOTIKA, amely Charles W. Morris, Ivor A. Richards, Charles K. Ogden, Thomas A. Sebeok, John Deely nevéhez köthető. Vannak persze egységesítő törekvések is, ilyen Umberto Eco, vagy a finn Eero Tarasti munkássága. 3. Mivel foglalkozik a szemiotika?

A szemiotikai vizsgálódás ma már oly sok területet fog át, hogy e helyütt csupán szokásos színtereinek, néhány kulcskifejezésnek, és főbb képviselőinek vázlatos felsorolására van lehetőség. * 1) szövegszemiotika, szöveg-pragmatika, textológia (Petőfi S. János, Uszpenszkij, Todorov, Lotman, Greimas, Kristeva). Kulcsszavak: a szöveg, mint koherens struktúra; a kultúra, mint szöveg; szöveg vs diskurzus; a szöveg, mint korpusz; a szöveg, mint kontextusba ágyazott üzenet. * 2) hermeneutika, exegetika. A szemiotikai hermeneutika egyfelől a textológiából, másrészt a hermeneutikai hagyományból (Schleiermacher, Dilthey, Heidegger, Bultmann, Gadamer, Habermas, Ricoeur, Szondi, Apel). Ezek szemiotikával való – elsősorban történeti - összevetése McKnight, Seung, illetve Güttgemans nevéhez köthető. Kulcsszvak: interpretáció, rekonstrukció, az értelmezői perspektíva, a szöveg poliszémiája. * 3) retorika és stilisztika, vers ( Koch, Levin, Greimas)-film (Metz, Eco, Pasolini, Lotman, Kaemmerling) –drámaszemiotika (Koch, Pfister, Elam, Prágai Iskola – Bogatytev, Veltrusky), a jog szemiotikája, meggyőzés szemiotikája, politikai szemiotika. Ezek egy része alkalmazott szemiotikának számít – mint például a politikai vagy jogi szemiotika (Schreckenberger,

Podlewski), illetve a reklámszemiotika, képszemiotika (lsd in.: HORÁNYI), vagy a tömegmédia szemiotikája (Flusserl, Barthes etc.). A stilisztika gyakran pán-szemiotikainak mondja vizsgálati módszerét, és visszautasítja a szigorú értelemben vett szöveg-szemiotikát (lsd. pl. Bureau, Granger). Ugyanakkor létezik a stilisztika pragmatikai megközelítése mellett egy szemantikai-szintaktikai módszer is, amely a generatív nyelvészetből táplálkozik (lsd pl Spillner). * 4) irodalom és művészetszemiotika. (Kloepfer, Koch, Wienold, Plett, Bohn). Az irodalomszemiotikát gyakran az irodalomkritika meta-teóriájaként tartják számon. Az irodalomszemiotika a szövegnyelvészettel van szorosabb kapcsolatban, de erősen hatott rá a strukturalizmus és az orosz formalizmus is. Kulcsszavak: az irodalom, mint mimézis; az irodalmi ikonicitás; irodalmiság, mint jelentés-struktúra; másodlagos jelentés-másodlagos kódolás; * 5) narratív szemiotika. Tulajdonképpen a szövegszemiotikából nőtt ki, legközelebb talán az irodalomszemiotikához áll, noha nem-irodalmi narratívákkal is foglalkozik. A narratívák minimális egységeit keresi, illetve az ezek közötti összeköttetéseket, s ezzel az orosz formalizmus (Propp), illetve a stukturális antropológia (Levi-Strauss) hagyományát folytatja. a narratívákhoz való szemiotikai megközelítést alkalmazza Gülich, Haubrichs, Hawkes, Hornung, Genette, Prince, Greimas stb. Saussure, bár természetesen foglalkozott narratívákkal, nem gyakorolt jelentősebb hatást erre az iskolára. Kulcsfogalmak: narratíva, történet, diskurzus, elemi egység – narratív monád -, dyadikus és triadikus narréma(!); narratív szintaxis; makrostruktúra; * 6) mítosz-szemiotika. A mítoszok modern interpretációi Vico nyomán (1725) kezdődtek el; a mítoszkutatás azonban igazán népszerűvé Levi-Strauss és Barthes nyomán vált (Levi-Strauss, Loszev, Cassirer, Eliade, Jung, Langer, Frye stb.) Kulcsszavak: mítosz-logika; mítosz vs igazság vs tudomány; mítosz vs történelem; mítosz és személyiség; * 7) ideológiák szemiotikája. Néhány kivételtől eltekintve (mint pl Baktyin) a szemiotikusok az ideológiákat negatív konnotációkkal tárgyalják (Heim, Larrain). A vizsgálatok hipotézise az, hogy az ideológiák afféle másodlagos szemiotikai rendszert alkotnak (Barthes). Eco viszont az ideológiákat kód-ként értelmezi, amely az üzeneteket egy bizonyos fajta konnotációval fűszerezi. Eco és Barthes mellett foglalkozik ideológiák szemiotikájával Kristeva, Rossi-Landi, Prieto, Verón stb. Bizonyos értelemben mondható, hogy az ideológiák szemiotikája sem mentes az ideológiától, mert elsősorban leleplezni, kritizálni, vagy – finomabban szólva - semlegesíteni igyekszik az ideológiákat. * 8) teológiai szemiotika. Davidsen meghatározása szerint „a teológiai szemiotika olyan tudomány, amely a vallásos diskurzust a vallásos praxison belül tanulmányozza”. Azonban a teológiai szemiotikát nem lehet kizárólag az egzegézisre, s így a textológiára redukálni, mert például magába foglalja – a definíció értelmében is – a liturgia jelrendszerének, illetve a nem-literális vallási jelek vizsgálatát, amely egyébként a kereszténységen belül meglehetősen régi hagyomány (pl.: Pszeudo-Dionüsziosz Aeropagita liturgia-magyarázata). A teológia bevonására a szemiotika vizsgálati terei közé egyébként már Peirce –nél megtörténik, a ’szent’ kategóriáját pedig külön kezeli már Cassirer, Eliade, Meschonnic is. Kulcsszavak: a szent kommunikációja, a transzcendens mutatkozása (lsd Szilcz-Korpics, Ries), a szentségek, mint jelek (Güttgemanns), liturgikus szemiotika (Schiwy, Calloud, Schmemann, Ware), az osztentatív illetve szakrális szignifikáció és kommunikáció (Horányi).

* 9) zooszemiotika, bioszemiotika, szemiobiológia, endoszemiotika, phytoszemiotika , szemiogenezis. Állatok szemiotikai viselkedését tanulmányozza, fő képviselője Thomas A. Sebeok, valamint Florkin (a molekuláris biológia felől); Tembrock (az állati információ-transzferre koncentrálva); a bioszemiotika elsősorban biológiai, míg a szemiobiológia elsősorban szemiotikai perspektívából tekint e jelenségekre, az endoszemiotika pedig az aminosavak bioszemiotikai jellemzőit kutatja (Florkin). A Phytoszemiotika a nyolcvanas évek óta létezik (Martin Krampen) , és a növények kommunikatív viselkedését tanulmányozza. A szemiogenezis– előbbiek tapasztalatait is felhasználva – kutatja a jelhasználat kialakulásának folyamatát. Kulcsszavak: állati „nyelvek” (méhek, madarak, emberszabásúak), jel-tanulás; mesterséges szimbólumok megtanulása * 10) esztétikai szemiotika. Az esztétikai szemiotika hipotézise szerint egy jel kommunikatív funkciója mellett szükség van annak esztétikai funkcióját is elkülöníteni (Mukarowsky). Ezeket általában autonóm funkciókként tekintik. Esztétikai szemiotikával foglalkozott Eco és Lotman is. Kulcsszavak: esztétikai kód, ’nyitott mű’ (Eco); az esztétikai kód pluralitása (Lotman). Külön figyelmet érdemel a zene szemiotikája, amellyel szinte minden nagyobb iskola foglalkozott. * 11) végül, természetesen, vannak a szemiotikai vizsgálódásoknak olyan multi-színterei, amelyek több színtér metszetén helyezkednek el. Az aktuális szerző vagy iskola függvénye, hogy az adott területet inkább esztétikai, vagy mondjuk nyelvi vagy narratív terepnek tartja elsősorban. Így – a felsorolás szintjén megemlítve – beszélhetünk egy o 11.1) nyelvi csoportról - a jelnyelvek, az univerzális nyelvek, a paranyelvek és a formális nyelvek szemiotikájáról (Saussure, Jacobson, Peirce, Carnap, Morris, Eco, Frege, Russel-Whitehead...) valamint o 11.2) a nemverbális szemiotikai rendszerekről (gesztusok, tesbeszéd, kinezika, tekintetes kommunikáció, mimetikus kommunikáció, térközszabályozás, paralingvisztika, taktilis kommunikáció, a tér és az idő szemiotikája stb.) o 11.3) külön alkalmazott szemiotikaként beszélhetünk továbbá a festmények, fényképek, mozgóképek, MUD-rendszerek, rizómák, VR szimulációk szemiotikájáról, valamint az építészet (M. Krampen), a design, a használati tárgyak szemiotikájáról, de a hirdetések, a propaganda vagy általában a meggyőzés szemiotikájáról is. * 12) létezik továbbá a kultúra szemiotikája (Lotman, Eduardo Neiva, Reznyikov) ; a fogyasztás szemiotikája (Holbrook-Hirschmann); információs rendszerek szemiotikája (P.B.Andersen; Liu-Clark-Andersen); marketingszemiotika (Umiker-Sebeok, D.); társadalomszemiotika (Theo van Leeuwen), médiaszemiotika (Marcus; Sonesson; Nöth, Cohen; Gendelman), az etikett szemiotikája (Zólkiewski) stb.

(PETE) Nyomtatott és elektronikus források: •FRUMUSANI, Daniela: Introducere în semiotică, Universitatea din Bucureşti, s.a. – Semiotica contemporana •HORÁNYI Özséb: A jel tudománya, Gondolat Kiadó, 1975 – Bevezető •VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium könyvkiadó, Kolozsvár, 1999 – Mi a szemiotika? •VOIGT Vilmos: Bevezetés a szemiotikába, 1977

•FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 •PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika •CHANDER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

II. EL ŐADÁS: MI A JEL ÉS HOGYAN ÉPÜL FEL A SZERKEZETE?

A JEL ÉS SZERKEZETE 1. a jel fogalma 2. a jel összetevői és szerkezete

1.1 a jel fogalma 1.1.1 dologi lét és jellét kettőssége

Az ember tapasztalatában megmutatkozó létezők kétféleképpen nyilvánulnak meg. Valami előtérbe helyezheti magát mint dolog, elsődlegesen dologként hat, működik és dologként fogható fel. Vagy valami megmutatkozhat egy viszony által, mint ami viszonyok, kapcsolatok elemeként, közvetítőjeként fogható fel. (Pl. a szél hathat ránk, mint természeti jelenség is, de hathat ránk úgy is, mint jel, arra nézve, hogy az időjárás meg fog változni, és arra szólít fel, hogy öltözzünk fel jobban).

Ahogy a példából is kiderülhetett a két megnyilvánulás mód együttesen is kibontakozhat. Ugyanaz a létező egyik viszonylatban dologi identitással, önazonossággal rendelkezhet, másrészt viszont rendelkezik azzal a lehetőséggel is, hogy más létezők helyébe kerülve, más létezők helyett állva, az előbbitől eltérő identitással rendelkezzen.

A világban előforduló létezők képesek arra, hogy olyan vonatkozásba kerüljenek, hogy egy adott összefüggésben másvalami helyett álljanak, anélkül, hogy ebben a hely- és szerepcserében megszűnjenek dolognak lenniük. (Pl. a papíron található tintanyom úgy utal egy kiolvasható betűre, hogy nem szűnik meg, mint tintanyom.)

A világ, amelyben az ember él, nemcsak a dolgok világa, hanem a jelek világa is. Ez a két világ nem helyezhető egymáson kívül. A létezők dologként kerülnek, olyan helyzetbe melyben jelekként nyilvánulnak meg, a jelekként funkcionáló létezők viszont a maguk módján dolgok is, s jelekként való megtapasztalásukhoz elengedhetetlen, hogy ilyen módon tapasztalhatók legyenek. Az ember pedig egyszerre tud viszonyulni ehhez a két dimenzióhoz.

Példák arra, hogy a dologi- és a jelfunkció milyen módon kapcsolódhat össze:

Mi történik, amikor egy kiejtett szót hallunk? Ez fizikai jelenségként leírható hangoknak a soraként, de egy bizonyos nyelv vonatkozásában ennél sokkal több, és főleg más. Egyszerre teremt kapcsolatot a hangok fizikai-dologi világával és a jelentések nyelvi világával.

Egy régi használati tárgy egyszerre őrizheti meg funkcionalitását, de ugyanakkor kiállítási tárgyként egy múzeumban egy letűnt kultúra jeleként szerepelhet.

Egy előttem levő toll ott állhat előttem a maga dologi mivoltában, mint írásra alkalmas eszköz, de ugyanakkor önmagának, mint írásra alkalmas eszköznek a jeleként is. A jel mivolta attól a kulturális kontextustól függ, amelyben az ilyen eszközöket írásra használják. Hogyha a dologi mivoltát megszüntetnék, eltűnne jel mivolta is, de hogyha jellétét megszüntetik (ha ebben

a kultúrában már nem tollakkal írnak) odalesz dologi mivolta is, és csupán felismerhetetlen anyagként mutatkozik meg. Nem tapasztalható rajta semmilyen különbözőség.

Az előttünk megnyilvánuló dolgok a különbözőségek egységeként jelennek meg. Ebben az egységben a különbözőség egyszerre nem tapasztalható meg. A közvetlen tapasztalatban a létezők mindig egy meghatározott identitással jelennek meg. A megjelenő identitás elfedi, elrejti a másikat. Pl. a kiejtett szó, mint jel elfedi a hang dologi identitását. Az írásra használt toll, mint dolog elfedi a toll jelbeli identitását.

1.1.2 a jellét

Dologi lét és jellét összefüggései: a létezők azok önmaguk, ha már viszonyként tűnnek fel, akkor jellétről beszélünk. A dolgok világa egyben a jelek világa az ember számára: a DOLOG az JEL is. Eric Gans megfogalmazásában egy dolog akkor jel, ha jelként nevezzük meg, ha jel-értelmet tulajdonítunk neki.

De mi a jellét sajátossága? Feltevődik a kérdés, hogyha a létezők hol mint dolgok, hol mint jelek tűnnek fel előttünk, honnan tudhatjuk, hogy most nem dologgal, hanem jellel van dolgunk?

Szent Ágoston: „A jel /.../ olyan dolog, amely alkalmas arra, hogy érzékeinkbe vésődő látszata mellett még valami másra is ráirányítsa gondolatunkat” (De doctrina christiana)

1. A jel olyan dolog, amelynek a látszata az érzékeinkbe vésődik. Érzékileg megmutatkozik.

2. A jel azonban az érzéki megjelenésen túl valami másra is ráirányítja a figyelmünket. Ez a más azonban nem az érzékeinknek, hanem az értelműnknek mutatkozik meg. Ugyanakkor ez a más különbözik saját dologi mivoltától. A jel tehát egyszerre közvetlenül létező és közvetítő.

A jel paradoxona az, hogy a JEL másvalaminek, a saját dologi valójától különbözőségnek a jele. A tartalom: egyszerre közvetlenül létező (immanencia) és közvetítő (transzcendencia). A jel ambivalenciája, hogy egyszerre megjelenít és elrejt. (VERESS)

JEL itt JELENTÉS ott megJELENít nincs JELEN JELENvalóvá tesz

Hans Georg Gadamer szavaival: „Mert a jel semmi más, mint amit funkciója követel; s funkciója az, hogy magától elfelé, valami másra utaljon. Persze ezt a funkciót csak úgy tudja betölteni, ha előbb magára vonja a figyelmet. Feltűnőnek kell lennie, azaz világosan el kell különülnie, és a maga utalástartalmában kell megmutatkoznia /.../ Nem szabad annyira maga felé vonnia bennünket, hogy elidőzzünk nála, mert feladata csupán az, hogy megjelenítsen valamit, ami nincs jelen, s így egyedül arról van szó, ami nincs jelen.”

1.1.3 a jelkapcsolat

A jelkapcsolat lehet természetes kapcsolat, ami alapulhat oksági vagy hasonlósági viszonyon, bár ez ritkábban adódik. Másrészt lehet konvencionális, azaz egyezményes kapcsolat – erre az önkényesség és a véletlenszerű hozzárendelés jellemző. Ez a típus az általánosabb.

A jel tiszta utalás: két tartalomnak, a dologi és a jelentéstartalomnak a kapcsolata.

Ez a kapcsolat lehet természetes. Amikor a jel közvetlenül hozzátartozik a jelölt dologhoz, vagy hasonlít a dologhoz, vagy a jelölt dolog működése által jött létre

Lehet konvencionális. Amikor valamilyen emberi megegyezés, egyetértés rendeli egymás mellé a két tartalmat.

Gadamer megfogalmazásában a jelkapcsolat voltaképpen létesítés – ebben áll a jellét eredetkölcsönző aktusa: szimbólumfunkció. (VERESS)

Azonban, függetlenül attól, hogy természetes vagy mesterséges jel-e, eredetét tekintve minden jel létrehozott, teremtett, megállapított. A jelek világa nem a meglévő világhoz adódik hozzá, hanem egy önálló világgá szerveződik össze. Mi ezt nevezzük kultúrának. És sokszor amikor azt érezzük, hogy valami egy dolog súlyával nyomaszt bennünket, legtöbb esetben csak jelmivoltában hat ránk. A szemiotika egy eszközt jelenthet számunkra, hogy felfedhessük magunk számára világunk kettős természetét, ahol jelek és dolgok egy különös kapcsolat révén hatnak ránk.

1.1.4 a jellét határai

A jel annál tisztább, minél inkább csak a helyettesítésre, az utalásra korlátozódik a szerepe. De a jel mindig meg is őriz annyit a konkrét dologiságából, amennyi által utalhat valamire. És ez a konkrét dologiság magának a jelnek a dologisága, s nem annak a másvalaminek az érzéki megjelenítődése, amire a jel utal. A tiszta jel legfeljebb sematikusan hasonlít azzal amire utal.

Ebből arra lehet következtetni, hogy a jelet egyrészt olyasvalami határolja, amiben az érzéki dologiság hangsúlyozódik ki, másrészt olyasvalami, amiben az eszmeiség. Mind a két esetben az utalásfunkció megváltozásáról van szó. Ezáltal a jelszerűség határeseteinek tekinthetők: a kép és a szimbólum.

1.1.4.1 a kép

A kép lényegi funkciója az ábrázolás. Ez a szerepet a kép pedig az érzéki-dologi tartalma által tölti be. Úgy mutat be valamit, hogy közben arra ösztönöz, hogy nála magánál idézzünk el. Akkor

vagyunk a bemutatottnál, amikor elmélyedünk a képben. Az ábrázolás révén a távollevő érzéki közelségbe kerül a képen, a kép által láthatóvá válik, anélkül, hogy ténylegesen jelen lenne.

A lényegi különbség a kép és a jel között tehát az utalás és az ábrázolás funkciójának különbségében rejlik. Mindkét esetben a jel által megidézett jelentéstartalom ténylegesen távol van. De míg a jel által ez a tartalom értelmi közelségbe kerül, felfogható, addig a kép által érzéki közelségbe, érzékelhető.

A megkülönböztetés ellenére, nem olyan éles a határ a kép és a jel között, mint ahogy a fentiekből kitűnhetett. Létezik a jeleknek egy olyan osztálya, az ikonikus jelek, amelyek hasonlóságon alapulnak. Sok esetben a későbbi konvencionális kapcsolat kezdetben természetes, hasonlóságon alapuló kapcsolat lehetett. Pl. a nyelv hangutánzó szavainak alakulása. Számos esetben a képek utalási funkciót is betöltenek.

A megkülönböztetés ennek ellenére érvényes. Hiszen minél inkább előtérbe kerül a jelben az érzéki-dologi összetevő a jel annál képszerűbb lesz. A képi ábrázolás, minél inkább a szellemi látásnak adja át a helyét, a kép annál jelszerűbb lesz.

fokozatok: 1 2 3 4 5

képszerűség > > > jelszerűség

1.1.4.2 a szimbólum: jelkép

A jelkép funkciója (szerepe): rePREZENTálás – megJELENítés – KÉPviselet!

A jel utal, a kép ábrázol. A képet a másik oldalon olyasvalami határolja körül, amiben a szellemi jelleg hangsúlyozódik ki. A szimbólum lényege a megjelenítés, a reprezentálás. Re-prezentál: vagyis azt amit képvisel, jelenvalóvá is teszi. A szimbólum egyszerre utal a szimbolizált dologra, és meg is jeleníti azt.

A jelkép: „kölcsönadott másság” – zászló, Szabadság-szobor

Pl. Egy bizonyos helyre kitűzött nemzeti zászló nem egy egyszerű fizikai tárgyként, hanem az illető nemzet megjelenítőjeként van ott. Erre a törvénykezés is tekintettel van, mivel a zászló szándékos megrongálóját nem egy fizikai tárgy tönkretételéért, hanem egy nemzet méltóságának a megsértéséért büntetik meg. (Ezért is történnek zászlóégetések.)

Egy hívő vallás ember előtt a szent szobor amely előtt leborul, imádkozik, nem egyszerűen fizikai tárgyként, s nem is az istenség képmásaként van jelen, hanem benne, általa maga a szentség, az isteni válik érzékletesen jelenvalóvá.

A példákból az látszik, hogy a szimbólum által mind a nemzet, mint a szent érzéki realitásra tett szert a zászlóban és a szoborban.

Miért van szükség arra, hogy egy realitás, a nemzet és a szentség szimbólumok által fejeződjön ki? Azért mert a nemzetnek és a szentségnek nincs is semmiféle, a szimbolikus megjelenésen kívüli valós érzékelhetősége. A szimbólum dologi érzékisége arra szolgál, hogy általa olyas valami váljék megtapasztalhatóvá, ami érzékileg nem tapasztalható. Úgy is lehet mondani, a szimbólum dologisága egy kölcsönzött érzékiség, ami azáltal, hogy megjelenik, valami másvalami tud érzékileg megjelenni.

A szimbólum ezáltal különbözik a jeltől és a képtől is. Ugyanis mind a jel, mind a kép úgy áll kapcsolatban az általa megjelenített valósággal, hogy az a jel és a kép által megidézettségén kívül is valós megtapasztalható realitással rendelkezik.

Kérdés: ha jel teljesen konvencionális, a kép pedig hasonlít az általa ábrázolt dologra, hogyan képes a szimbólum a megjelenítésre?

A szimbólum ebben a vonatkozásban a jelhez áll közel. A szimbolizáló és a szimbolizált között ugyanis nincs hasonlóság. A szimbólum ugyanis létesítésen, egy kulturálisan érvényesülő konvención alapul, akár a jel. Ez a létesítés feltételezi a szimbólum beiktatási vagy felavatási ceremóniáját. Minden szimbólum-létesítés beavatás. Nélküle nem lehetne felismerni a szimbólumokat.

Persze itt is léteznek ellenpéldák, arra, hogy a szimbólum nem teljesen önkényes. Számos példa igazolja hogy nem véletlen, hogy éppen az a bizonyos dolog szimbolizálja az illető jelentéstartalmat, hanem éppen formája által. Pl. Folyóvíz, mint az idő szimbóluma: ebben az esetben a víz folyása utal az idő múlására. Vagy egy szimbolikus vers: pl. Héja-nász az avaron című vers azért szimbolizálja a szerelmet, mert valahogy hasonlít rá. De amiben a két jelentéstartomány mégis különbözik az, hogy nem vagyunk képesek, mint a kép esetében összehasonlítani a két dologi létezőt tulajdonságaik alapján. Hiszen az egyik nem dologi létező (az idő és a szerelem). És mégis a víz folyását látva nem csupán belátjuk az értelmünkkel az idő múlását, mint a jel esetében, hanem át is érezzük azt. Ugyanez megtörténik a vers esetében. Egy kulturális jelentéstartalom (az idő és a szerelem) tapasztalati megnyilvánulássá válik. De ugyanezt a jelenséget meg lehet vizsgálni összetettebb jelölők esetében is, pl. egy reklámban hogyan válik egy autó használata a szabadság szimbólumává?

1.1.4.3 jel és értelmezés

A jelelmélet általános szabálya Charles Sanders Peirce megfogalmazásában: ‘Semmi sem JEL mindaddig, amíg nem ÉRTelmezik JELként.’ Következésképp: bármi lehet JEL, ha valaki ÉRTelmet tulajdonít neki, ÉRTelemmel ruházza fel (jelképzés – létesítés), közÉRThetővé teszi (jelzés, közlés), ÉRTelmezi, megÉRTi (jelértés, értelmezés).

2. A jel összetevői

Az alábbiakban a két alapvető jelmodellt tárgyaljuk: a diadikus – kettős szerkezetű modellt, ami Saussure nevéhez fűződik, és Peirce triadikus, azaz hármas szerkezetű jelmodelljét.

2.1 Diadikus vagy kettős jelszerkezet – Saussure

Ebben a felfogásban a JEL: önelégséges düád. Szerkezete a következőképpen vázolható: jelölő (signifiant) – az alak (forma), amiben a jel megjelenik (amit a jel magára ölt), valamint a jelölt (signifié) – a fogalom (concept), amit a jel jelent. Saussure a jeleket csak a nyelv rendszerén belül vizsgálta.

-

pl. „NYITVA” feliratú táblácska : szó – jelölő

az üzlet nyitva van – a jelölt fogalom

Tehát minden jelnek két oldala van

• a jelölő (franciául signifiant), ami egy szó „alakja”, ti. fonémák vagy betűk szekvenciája • a jelölt (franciául signifié), az a fogalom vagy tárgy, amely megjelenik az elménkben,

amikor hallunk, olvasunk egy jelölőt

1. Saussure szerint a jel annak egésze, amit a jelölő a jelölttel kapcsolatban asszociál 2. a kettő közötti kapcsolat a szignifikáció, vagyis a jellé válás folyamata 3. 1 jelölő, 2 vagy több jelölt helyett; pl.: azonos alakú szavak: vár, nyúl 4. 1 jelölt, több jelölő: rokonértelmű szavak 5. JELÖLŐ: signifiant: egy nyelvi jel, nem a dolog és a neve közötti kapcsolat, hanem egy

fogalom és egy hangkép közötti kapcsolat. A beszéd elsődleges, az írás csak másodlagos. A hangkép a hangsor tudati leképződése.

6. JELÖLT: signifié: egy mentális egység, egy fogalom. A jelölő nem a valóság egy darabját jelöli, hanem egy fogalmat. A közlés során nem rendelkezünk a dologgal magával, vagyis a jelekben a jelölő koncepciókra vonatkozik.

7. A koncepciókkal való foglalkozás a gondolkodás.

Egy jel jelöltből és jelölőből áll. Természetesen a jelölt és a jelölő nem foghatók fel különálló entitásokként, sokkal inkább a hangzásbeli különbségekről a lehetséges különböző denotálásokra való leképezésként. A saussure-i jel csak a szinkronikus rendszer szintjén létezik, melyben a jelek az együtt-előfordulás mentén határohatók meg. Épp ezért félreértés úgy

jelölő

jelölt

JEL: a két elem viszonya a jelentés (signification)

értelmezni Saussure-t, mint aki a jelölőt olyasminek mondja, amit mindentől függetlenül ki lehet mondani, vagy a jelöltet olyasminek, ami a világ része. (PETE)

2.1.1 különbözőség elve

A Saussure jelfelfogásának egyik legfontosabb elve a differencialitás – a különbözőség elve: a JELt az teszi azzá, amiben KÜLÖNbözik! : Valami AZ, ami semmi más NEM !

– fogalmak NEM pozitív módon határozódnak meg – a tartalmuk által – fogalmak negatív módon határolódnak el – a másságuk által

Az Ali Baba elv

A festékjel csak addig hordoz információt, amíg az ajtó különbözik a többitől. Ha a falu minden ajtaja meg van jelölve, akkor egyik sincs megjelölve, hiszen megjósolható, hogy a következő ajtón is lesz festék.

2.1.2 a jel önkényessége

Saussure másik fontos alapelve a jelek tekintetében az önkényesség és egyezményesség kritériuma: – minden nyelv más és más megkülönböztetéseket alkalmaz. Ennek következtében minden nyelv másként reprezentálja a világot. A nyelv nem tükrözi, hanem felépíti a világot – teremtő nyelv, avagy hogyan teremtsünk világot?

2.2. Triadikus vagy hármas jelszerkezet – Peirce

Meg kell érteni a különbséget a jel, a kép és a szimbólum között. Mindhárom viszony ugyancsak jelnek tekinthető. A megkülönböztetés alapját a dologiság jelenlétének módosulásai képezték. De mindhárom összefüggés jelnek tekinthető, hiszen egy háromdimenziós viszonyrendszer erőterében, a szemiózisban határozható meg.

Ahhoz, hogy valami jelnek minősüljön, ezt a feltételt kell teljesítenie. Peirce ennek alapján alkotja meg a jel fogalmát:

“A jel vagy helyettesítő, az, ami valamit valaki számára valamely tekintetben vagy minőségben helyettesít. Valakihez szól, tehát az illető személy tudatában megfelelő vagy esetleg fejlettebb jelet hoz létre. Ezt a létrehozott jelet az első jel értelmezőjének nevezem. A jel valami helyett, tárgya helyett áll. E tárgyat nem minden tekintetben helyettesíti, hanem egy eszmére utalva, amelyet olykor a helyettesítő alapjának neveztem.”

Peirce ebben az idézetben a szemiózis alapvető fogalmait emeli ki, de kommentárt fűz hozzájuk. A helyettesítő, a tárgy, az értelmező fogalmairól van szó.

2.2.1. Helyettesítő – representamen

Világos, hogy a helyettesítés oly módon is meg tud történni, hogy nincs szemiózis. Pl. egy tanár helyettesítése egy bizonyos órán nem jelenti azt, hogy a helyettesítő a helyettesített jele. A helyettesítés nem azonos a tényleges fizikai értelemben vett helyettesítéssel (egy elromlott alkatrész kicserélése nem jelölési viszony). Tehát a helyettesítésnek létezik egy szemiotikai értelme. A szemiotikai értelemben felfogott helyettesítési viszony: utalási vagyis referenciális viszony.

A jel által megvalósuló helyettesítés nem azt jelenti, hogy valami itt-nem-levőnek, tényleges dologi valójában jelen-nem-levőnek megszűnik a hiánya. Ugyanakkor a helyettesítő nem vezet a tárgy felismeréséhez vagy megismeréséhez. Ha nem lennénk tudatában ennek az utalási szerepnek, nem tudnánk mire utal a jel. Ami azt jelenti, hogy a helyettesítő nem ismereteket tár fel a tárgyról, hanem a már meglevő és kulturálisan rögzült ismereteket mozgósítja, aktivizálja.

A helyettesítő révén úgy tudunk viszonyulni a tárgyhoz, mintha az jelen lenne. De nem a maga dologi valójában, hanem egy ettől különböző állapotban. A felidézés és a rágondolás állapotában. Ami az értelmezőt feltételezi. Õ a dolgot a szellemi létmód törvényei alapján újraalkotja, és csupán ebben a minőségében tudja jelenvalóvá tenni.

Ehhez pedig szükség van egy helyettesítési szabályra is, hiszen ha bármit tudnánk bármivel helyettesíteni, akkor nem lehetne jelről beszélni. A kapcsolat a helyettesítő, a tárgy és az értelmező között konvencionális és szabályozott. Ez a szabály kulturálisan szavatolt, mivel társadalmi megegyezés rögzíti. Minden egyes jel, mint egy bonyolult helyettesítési viszonyrendszer egy adott kultúra hordozója.

Ez a szemiotikai értelemben vett helyettesítés értelme.

2.2.2. Jeltárgy – obiectum

A jel tárgya a maga a helyettesített dolog: esemény, helyzet, bármi, amelyre a jel utal, vonatkozik. Ez nyilvánvaló, de a tárgy problémája mégsem ilyen egyszerű.

Számos olyan jelet használunk, amelyek nem utalnak a jeltől független érzéki dologra. Pl. Mi asztal szó tárgya? Ez egyszerre jelöl egy tárgyat és egy fogalmat, a kérdést eldönteni csak a konkrét használat megértésén keresztül tudjuk megtenni.

Volt úgy, hogy azt gondolták, ez a két vonatkozás ugyanolyan módon létezik (Platón ideatana, ami szerint létezik az ideák világa is, aminek másolatai a körülöttünk levő dolgok). Feltevődik a kérdés a jeltől függetlenül létezik-e a fogalom? Pl. mi van a hétfejű sárkánnyal, ez létezhet-e a jeltől függetlenül, ahogyan a valóságos dolgok?

Mindebből arra lehet következtetni, hogy a tárgy problémája nem redukálható egy külső dolog meglétére vagy hiányára. Komplikált esetek vannak, amelyek a jelölési viszony bonyolultságában fejeződnek ki.

Mi a jelölés? Mint ahogy a helyettesítés vizsgálatakor is kiderülhetett a jelölés nem magát a dolgot jelöli, hanem a dologra utalva, valamilyen vonatkozásba helyezi azt, egy jelentést közvetít. Pl. H = Korház. A betű csupán abban a vonatkozásban utal a korházra, hogy következni fog, elő fog tűnni, a korház ennél egy sokkal bonyolultabb entitás, amit nem jelenít meg a jel. A dolog jelentésessé válik, és bekerül a jelbe.

2.2.3. Értelmező – interpretans

Hogyha figyelmesen megnézzük Peirce idézetét, észrevehetjük, hogy ő értelmező alatt nem magát az értelmező szubjektumot érti, a jel értelmezője nem azonos az értelmezést megvalósító alannyal. pl. Az autós számára a közlekedési tábla feltűnése és a következő szöveg: “Vigyázz, éles kanyarok következnek!” ugyanazt jelenti. Tehát, amikor megfejti a közlekedési jel értelmét nem tesz mást, mint a jel helyettesítőjét egy másikkal helyettesítette. Az értelmezés tehát azon a lehetőségen alapszik, hogy ugyanarra a dologra különböző jelek utalhatnak. Az értelmező szubjektum egyik jelet lefordítja a másikra, pontosabban az egyik jelölőt behelyettesíti a másikkal.

A jel értelmező tehát egy másik jel. Ez a jel látszólag ugyanarra a tárgyra irányul, mint a helyettesítő, de csak látszólag. Ugyanis a helyettesítés már megtörtént, a jeltárgy beemelődött a jelbe, az értelmező erre reagál, ezt a szellemi állapotot fordítja le egy másik jelre. Az értelmező nemcsak magát a dolgot, hanem a dolgot jelölő jelet is helyettesíti a szubjektum tudatában.

2.2.4. A jel egysége

Ez a hármas viszony egységet képez. A jelben ugyanis a jeltárgy és az értelmező a helyettesítő közvetítésével kölcsönösen egymásra vonatkoztatódnak. A helyettesítő nem egyszerűen csak helyettesíti a jelölt dolgot, hanem mindig egy értelmező vonatkozásában helyettesíti.

A helyettesítő – a representamen – az alak, amelyben a jel megjelenik (nem föltétlenül anyagi!). A jeltárgy – obiectum – a jel tárgya, amire a jel mutat. Az értelmező – interpretans – nem az értelmező (személy), hanem a jel (által jelentett) ÉRTELeMe!

2.3. Peirce és Saussure egybevetése

Peirce hármas jelszerkezete (representamen, interpretans, obiectum) nemcsak egy külön, új elemet tartalmaz Saussure diadikus struktúrájához képest (signifiant, signifié), hanem kissé eltérő módon is értelmezi a jelölt fogalmát. Más vonatkozásban az a fő különbség a két rendszer között, hogy míg Saussure statikus szerkezetként tekinti a maga jelviszonyát, addig Peirce dinamikus folyamatként kezeli ezt a viszonyt.

Peirce: Saussure: representamen signifiant jelölő interpretans signifié jelölt

obiectum jel tárgya

Későbbi szemiotikusok: az interpretans helyét átadják az interpreter számára

Könyvészet, források:

FRUMUSANI Daniela: Introducere în semiotică, Universitatea din Bucureşti, s.a. – Semiotica contemporana DE SAUSSURE, Ferdinand: Bevezetés az általános nyelvészetbe; Corvina, Bp. 1997 PEIRCE, Charles Sanders: A jelek felosztása, in HORÁNYI Özséb (szerk.): A jel tudománya, Gondolat, Bp. 1975, pp. 24-26 VERESS Károly: Filozófiai szemiotika; Stúdium, Kolozsvár, 1999 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

III. EL ŐADÁS: JELHELYZET VAGY JELFOLYAMAT?

1. A SZEMIÓZIS – JELHELYZET

1.1. a szemiózis fogalma

A szemiózis az a folyamat, amelynek révén a dolog jellé válik – jelfolyamat. A szemiotikát azok a helyzetek foglalkoztatják, amikor valami jelként funkcionál. Voltaképpen egy összetett jelenségről van szó: valami jellé válik, jelként működik és jelként fogják fel. Tehát ahhoz, hogy egy szemiotikai helyzetről beszélhessünk, a jelek meglétét kell feltételezzük.

Mi a jel? Azt hisszük a jel megmagyarázható azzal, hogy valamire utal, valami helyett áll. Hogy egy sokkal bonyolultabb helyzettel van dolgunk, azt a Voigt Vilmos kedves példáján keresztül szeretném szemléltetni.

1.2 a szemiózis folyamatai

Mi történik, amikor a kutyánknak azt a nevet adjuk, hogy „Sajó”?

1. Egy élőlényt egy fogalommal helyettesítünk, azaz egy konkrét élőlény helyett egy általános kategóriát alkalmaztunk. Élőlény = kutya. Ezt logikai jelölésnek lehet nevezni.

2. A fogalom helyett egy szót mondunk. Kutya = Sajó. Ezt nyelvi jelölésnek lehet nevezni. 3. Ennél a példánál ez a szó ráadásul név, amely a jelentésnek egyedi, akár személyes

vonásait is hordozza. (Sajó = „az én borzas szeleburdi Sajóm”) A név szemantikai vagy jelentéstani jelölés: több mint logikai vagy nyelvi jelölés, közvetlen kapcsolatot akar képviselni jelölő és jelölt között.

4. Az sem véletlen , hogy a kutya neve helyett egy folyónevet találunk, a magyar kultúrában ez megszokott dolog, míg a macskák ilyen elnevezése szokatlan lenne (állítólag a azért kapják a kutyák a folyók neveit, hogy ne vesszenek meg ─ babona.) Mivel ez a sajátosság kulturálisan meghatározott, kulturális jelölésnek, szemiózisnak lehet nevezni. (VOIGT)

1.3 A jelhelyzet

A jellétben megváltozik a dolog helyzete – nem önmaga, hanem a viszony számít. Ez a viszonylényegűség: ugyanaz a létező egyik viszonylatban dologi identitással, önazonossággal rendelkezik, másrészt viszont más létezők helyébe kerülve eltérő (helyettesítő) identitással bírhat. (VERESS)

2. KÉT SZEMIÓZIS-KONCEPCIÓ

Több ilyen szemiózis koncepció létezik. A két legfontosabb és egymásra épülő koncepció a Peirce és Morris által bemutatott szemiózis felfogás.

2.1. Peirce szemiózis-felfogása

Peirce szerint ahhoz, hogy jelhelyzetről beszéljünk három alkotóelem közötti kapcsolat szükséges. Ez a jel, a jel tárgya és a jel értelmezője. A viszony pedig így néz ki: a jel összekapcsolja a tárgyat és az értelmezőt; a tárgy kapcsolatot teremt a jel és az értelmező között; az értelmező összefüggésbe hozza a jelet a tárggyal. Ebben az a lényeg, hogy ebben a hármas viszonyban két komponens közötti viszony nem lehetséges a harmadik közreműködése nélkül. A jelviszony hármas viszony, amit a jel ─ tárgy ─ értelmező viszonyból tevődik össze. Jel Értelmező Tárgy

Ez a koncepció azért érdekes, mert azt mondja ki, hogy a világ nem a létezők két, egymást kizáró tartományból tevődik össze: jelekből és nem-jelekből. Bármely létező bekerülve a jelhelyzetbe jellé válik, jelként működik és jelként fogható fel. Jelhelyzetbe bekerülni azt jelenti, hogy létrejön ez a hármas fennállás.

Peirce felfogásában bármilyen gondolkodási aktus csakis jelek általi gondolkodásként valósul meg. A gondolkodás maga: szerkezetileg és folyamatszerűségében voltaképp jelhelyzet. „A gondolt tárgy, a gondolati jelentéstartalom, valamint ennek nyelvi megjelenítése egyazon aktusban képződik és egyazon szerves folyamat mozzanataiként tartoznak egymáshoz.” A hármas jelviszony egyszerre érvényesül: NEM lehet kéttényezős viszonyokra lebontani!

2.2 Morris szemiózis-felfogása

Morris modellje tulajdonképpen Peirce háromosztatú felfogásának továbbfejlesztése George Herbert Mead (behaviorizmus) cselekvéselemzése szerint. Ha egybevetjük Morris és Mead elméletét, láthatjuk, hogy Mead cselekvési szituációja megfelel Morris jelszituációjának, elemeik pedig a következőképp vonatkoztathatók egymásra: az érzéki inger a jelre (S), a cselekvő az értelmezőre (interpretáns (I)), a cselekvés a tárgyra (deszignátum (D)).

Jelölő (S) Interpretáns (I) Deszignátum (D)

JEL

JEL

A szemiózis háromosztatú jelfolyamatként való felfogását fejleszti ő tovább. A szemiózis három összetevője Morris szerint a jelölő, a deszignátum és az interpretáns. A jel jellemzése Morris szerint: „S D-nek a jele I számára oly mértékben, hogy I számot vet D-vel S jelenléte következtében.” A szemiózis Morris felfogása szerint egy olyan viszonyrendszer, amelyben a közvetítő funkciót a jelek látják el. Könnyű belátni, hogy S azáltal D jele, mert D helyett áll, D-re utal: „három (vagy négy) tényezőből áll: abból, ami jelként szerepel, abból, amire a jel vonatkozik és abból a jel értelmezőjére gyakorolt hatásból, amelynek következtében a szóban forgó dolog a jelértelmező számára jellé válik” (VERESS)

Mit jelent a fentebbi kijelentés? „A mókus hangja a mókus-nak a jele a kutya számára oly mértékben, hogy a kutya számot vet a mókus-sal a mókus hangja hallatán.”

mókus hangja (S) kutya – - – viselkedés (I) mókus (D)

Egy valós jelhelyzetben a relációk sokfélesége adódhat. Egy jelnek sokféle deszignátuma és többféle interpretánsa lehet. És fordítva: több jelnek is lehet ugyanaz a deszignátuma, vagy egyazon interpretánsa. Pl. „levél” szó, jelölheti a növény levelét, és a postán kézbesíthető tárgyat. „A legnagyobb népies költő”, és „Petőfi Sándor” név jelölheti ugyanazt az embert.

3. A szemiózis szintjei és dimenziói

A szemiózisnak több szintje – azaz jelviszony értelmezési fokozata, valamint dimenziója – azaz jelen belüli elemek egymás közötti viszonyát meghatározó rendszere létezik.

3.1 A szemiózis szintjei: A szemiózis szintjei – egymásra és egymásba épülnek.

a. A szemiózis alapszintje: Ez lenne a tulajdonképpeni szemiózis, amiről idáig is szó volt. Ebben az összefüggésben a szemiózis minden komponensének a szemiózison kívüli dologi jellege van.

b. A szemiózis metaszintje: A szemiózis alapszintjére egy újabb jelfolyamat építhető. De magát az alapszintet is jelölhetem egy másik jellel, maga az alapszint is válhat deszignátummá egy újabb S számára. És így tovább a végtelenségig. A szemiózis második szintje úgy viszonyul az első szinthez, mint az első szint a dologi létezők világához. A szemiózisnak ezt a második szintjét metaszintnek, ezt a második jelfolyamatot metaszemiózisnak nevezik. A metaszemiózis lényege a már működő jelfolyamat újbóli leírása.

JEL

3.2. A szemiózis dimenziói

Morris felosztásában a következő három dimenzió áll fenn:

jel – jel viszony: formális – szintaktikai dimenzió

jel – tárgy viszony: jelentés – szemantikai dimenzió

jel – értelmező viszony: használat (és értelmezés) – pragmatikai dimenzió

"A szemiozis hármas viszonyában fellépő három korrelátum (a jelölő, a deszignátum, az interpretáló) alapján tanulmányozás céljára számos más diadikus viszony absztrahálható. Vizsgálat alá vehetők például azok a viszonyok, amelyek a jelek és azon objektumok között állnak fenn, amelyekre a jelek alkalmazhatók. Ezt a viszonyt a szemiózis szemantikai dimenziójának fogjuk nevezni ...; e dimenzió vizsgálatát szemantikának nevezzük majd. Tanulmányozás tárgyává tehető a jeleknek az interpretálókhoz való viszonya is. Ezt a relációt a szemiózis pragmatikai dimenziójának fogjuk nevezni ...; e dimenzió vizsgálatát pragmatikának hívjuk. [...] Mivel a legtöbb jel nyilvánvaló kapcsolatban áll más jelekkel, és mivel a látszólag elszigetelt jelek eseteiről az elemzés során többnyire kiderül, hogy nem ilyenek, továbbá, mivel minden jel, ha ténylegesen nem is, legalább lehetőség szerint kapcsolódik más jelekhez, helyes lesz ha a szemiózis harmadik dimenzióját a másik két említettel egyenrangúvá tesszük. Ezt a harmadik dimenziót a szemiózis szintaktikai dimenziójának nevezzük ...; e dimenzió vizsgálatát pedig szintaktikának fogjuk nevezni." (MORRIS - PETE)

3.2.1. szintaktikai dimenzió - Szintaktika!

Nincsen önállóan létező jel. Minden jel kapcsolatban áll más jelekkel. Pl. a szavak nem léteznek önállóan, hanem más szavakkal együtt alkotják a nyelvi rendszert. A szintaktika ezeket a kapcsolódásokat vizsgálja, valamint azt, hogy ezek a kapcsolatok, mennyiben érintik a tartalmat. A szintaktikai vizsgálatok eltekintenek attól, hogy mi a jelek jelentései, de fel tudják hívni arra a figyelmünket, hogy a kapcsolódási módok befolyásolják a tartalmi vonatkozásokat is.

3.2.2. szemantikai dimenzió - Szemantika

Ez a szemiotika egyik legproblematikusabb kérdésköre. Arra próbál válaszolni, hogy mit jelöl a jel? Minek a jele a jel? A jelek jelentésével foglalkozik. Morris deszignátumnak nevezi azt, amire a jel vonatkozik. Azonban tudunk olyan jelekről is, amelyeknek nem feleltethető meg valamilyen számba vehető tárgy vagy sajátosság. Pontosabban: nincs dologi megfelelőjük. Ezért egy terminológiai pontosítást kell bevezetni. A jel lényegileg utal valamire, vonatkozik a tárgyra, bármi legyen is az. Ezt a funkciót referenciális funkciónak neveik. A referenciális funkción belül két lehetőség különböztethető meg, attól függően, hogy az utalásnak a tartalmi vonatkozása, vagy a tartalmat hordozó tárgyi-dologi vetülete kerül az elemzés előterébe. A jel egy bizonyos jelentéstartalmat deszignál, és egy bizonyos dologi objektumot denotál. Az első esetben a jelnek jelentése, deszignátuma van; a második esetben pedig dologi tárgya, denotátuma van. Abból, hogy egy tényleges jel szükségképpen rendelkezik deszignátummal, nem következik, hogy denotátummal is rendelkeznie kell.

3.2.3. pragmatikai dimenzió - Pragmatika

Ez a jelértelmezés és a jelhasználat kérdéskörét öleli fel. Hiszen valamely jel akkor tölti be a szerepkörét, ha valami vagy valaki jelként fogja fel. A pragmatika nem más, mint a tényleges kommunikáció vizsgálata, ahol végbemegy a jelek cseréje, ahol a különböző jelhelyzetek, szemiózisok beépülnek abba a jelfolyamatba, amit még kultúrának is neveznek. A pragmatikai dimenziónak, mivel magában foglalja az értelmezés folyamatát is, természetesen hermeneutikai vonatkozása is van.

3.3. dimenziók összefüggése

„A szemiózis dimenziói egymásba épülnek: a szintaktikai értelemben lehetséges jel szemantikai értelemben valóságossá válik azáltal, hogy jelentéstartalommal telítődik, pragmatika értelemben pedig működőképessé válik, amennyiben jelként fogják fel és jelként használják.” (VERESS)

A jelnek az egyszerűbbtől a bonyolultabb összetevők felé haladó analízise kiindulhat a szintaktikai vizsgálatokból, továbbhaladhat a szemantikai problémák fele, mígnem végül kiteljesedhet a pragmatikai elemzésekben.

3.4 más dimenziók…

Újabban a szemiotikusok a jelhelyzet négy elemét veszik figyelembe: 1. a jelt, 2. a jelölt dolgot (a tárgyat), 3. a tudati képmást, reprezentációt, képzetet és 4. az embert. Közöttük a következő viszonyok alakulnak ki: a jel és a tudati képmás közötti viszony a szemantikai dimenzió, a jel és a jelölt objektum közötti viszony a szigmatikai, a jel és az ember közötti viszony a pragmatikai, s végül a jelek egymás közötti viszonya a szintaktikai dimenzió. Általában a szemantikát és a szigmatikát nem szokták elkülöníteni egymástól, s Morris is csak három dimenzióról beszélt. A szigmatikai dimenziót Klaus vezette be, hogy világosabbá, könnyebbé tegye bizonyos jelenségek tárgyalását és megértését.

A négy dimenzió vizsgálatával a szemiotika négy részterülete foglalkozik: a szemantika, a szigmatika, a pragmatika és a szintaxis. A négy részterület egymáshoz való viszonya még nincs kellőképpen tisztázva. Általában a szintaxisból kiindulva építik fel a szemiotika rendszerét: szintaxis → szemantika, szigmatika → pragmatika. Az emberi gyakorlat felől megközelítve a sorrend éppen a fordított kellene, hogy legyen, de ilyen tárgyalásra még nincs példa.

Előzőleg a másik három dimenziót már tárgyaltuk, így itt csak a negyediket mutatjuk be: a szigmatika a jel és a jelölt objektum viszonyát, a jelölő viszonyt tanulmányozza. A jel jelölhet egy konkrét tárgyat vagy a tárgyak osztályát. Előbbi esetben a jel referenséről vagy denotátumáról, utóbbiban a jel deszignátumáról beszélünk.

Ha egy osztálynak több tagja van - ez a helyzet általában a szimbólumok vagy a nyelvben a közös főnevek esetében -, a deszignátum és a referens nem fedi egymást. A "szék" jelnek a deszignátuma minden ülőalkalmatosság, amely bizonyos tulajdonságokkal rendelkezik, az egyes

konkrét székek a referensei. De csak potenciálisan. Ahhoz, hogy egy konkrét szék valóban a referense legyen a "szék" jelnek, valamilyen kiegészítésre, megfelelő kontextusra, mutató névmásra van szükség (például "az a szék, amelyen ülök").

Ha az osztálynak csak egy tagja van, a referens és a deszignátum egybeesik. A tulajdonnevek mind ilyen jelek.

Előfordul, hogy a jel által jelölt osztály üres halmaz, azaz nincs egyetlen tagja sem. Ebben az esetben van deszignátuma, de nincs referense. A képzeletbeli lények nevei tartoznak ebbe a csoportba, a nimfák, faunok, kentaurok, illetve a "nimfa", "faun", " kentaur" szó.

Deszignátuma minden jelnek van, referense nem mindegyiknek. A jelölő viszonyban tehát a deszignáció tekinthető elsődlegesnek.

Könyvészet, források: MORRIS, Ch. William: … in HORÁNYI Ö. – SZÉPE Gy. (szerk.): A jel tudománya, Gondolat / General Press, 1975 / 2004, pp. VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 VOIGT Vilmos: Bevezetés a szemiotikába, Budapest, Gondolat, 1977 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

IV. ELŐADÁS: A JELEK OSZTÁLYOZÁSA JELTIPOLÓGIA 1. Jeltipológia és a jelek osztályozása 2. Jelek felosztása Peirce szempontjai szerint 3. Jelek felosztása Schaff szerint 4. A jelek diakronikus felosztása 1. Jeltipológia és a jelek osztályozása 1.1 jelosztályozási szempontok

Szemiotikai megközelítésben a jelek kétféle felosztása lehetséges: 1. Szinkronikus jelfelosztás szerint: a meglévő jelek jelosztályokba való rendezése (Szinkrónia = időben párhuzamosan létező) 2. Diakronikus jelfelosztás szerint: a jellé válás folyamatában különítik el a különböző jelkategóriákat - genetikus jelkategóriák. (Diakrónia = időben kibontakozó) 1.1.1 szinkronikus felosztás a.) Látható jelek és hallható jelek A felosztás szempontja az érzékszervek szemiotikai funkciója. A látható jelek a látóképességünket aktivizálják. Ezek a jelek a térben strukturálódnak, szerveződnek meg. Egy festmény vagy egy szobor, mint önmagában vett jel független az időtől. A mozgókép az már határeset, mivel magába építi az időtényezőt is. A hallható jelek a hallóképességünkhöz szólnak. Ebben az esetben az idő a strukturáló tényező, az egymás után következés jellemző rájuk. Két jellegzetes, fejlett rendszere a hallható jeleknek a beszélt nyelv és a zene. b.) Szerves jelek és eszközszerű jelek Ez a két jelosztály a jelek létrehozatali módjának az alapján különíthető el. A szerves jeleket a testi szerveinkkel hozzuk létre. pl. kiáltás Az eszközszerű jelek különböző eszközök megalkotás és használata révén működnek. pl. közlekedési tábla, mértani ábrák. c.) Természetes és mesterséges jelek Ez a felosztás a jelek közvetlen megtapasztalásán alapul. Már Szent Ágoston különbséget tesz természetes és mesterséges jelek között. Szerinte a természetes jelek mindazok, amelyek az emberi akarattól függetlenül is alkalmasak, hogy valami rajtuk kívülinek az ismeretére vezessenek. (pl. füst, mely jelzi a tüzet, nyom, amely jelzi az ott elhaladót). A mesterséges jeleket pedig az élőlények hozzák létre, ahhoz, hogy közöljék egymással lelkük tartalmait. Tehát: a természetes jelek esetében az embertől független, egymáshoz kapcsolódó természeti folyamatok működnek egymás jeleként, míg a mesterséges jeleket az ember hozza létre. Probléma: ez a felosztás azt sugallja, hogy a természetben az emberi létezéstől függetlenül is létezhetnek jelek. De az világos, hogy a tűz nem jelzési szándékkal bocsátja ki a füstöt. Tehát

kizárólag az ember számára tesznek szert ezek a természeti jelenségek jelszerűségre. Az ember viszont már gyújthat jelzőtüzet! … Ebből az következik, hogy a természetes jelek nem tiszta jelek, hanem olyan jelenségek, amelyeknek szükségképpen és elsődlegesen a jelvilágon kívüli dologi létük van. E dologi létezésűkhez képest a jellétük mindig egy meghatározott kulturális kontextus és értelmezési szabályrendszer függvénye. Ezzel szemben a mesterséges jeleket az ember jelekként alkotta meg, és érvényes rájuk, amit általában a jelekről elmondtunk. Az a dolguk, hogy jelekként működjenek. A mesterséges jelek tovább oszthatók attól függően, hogy az emberi kommunikáció milyen területén működnek. Verbális jelek vagy nyelvi jelek tiszta szemiotikai rendszert alkotnak. Ezzel szemben a nem verbális jelek (integetés, arcjáték stb.) olyan jelzések, amelyek a természetes jelek elemeit is magukba építik. A nyelvi jelek az emberi kommunikáció folyamatában elsődlegességgel bírnak. Ugyanis a többi jelrendszert szavak által is ki tudjuk fejezni. Míg fordítva ez nagyon problémás (lásd. pantomim) d. emberi beavatkozás szempontjából

Az emberi beavatkozás szempontjából megkülönböztetünk szimptómákat (tüneteket) – ilyen a mennydörgés hangja, a villám fénye, a betegség tünetei; valamint szignálokat (jelzéseket), mint a vonat füttye, a szemafor színe, egy útra gördített kő. e. a kapcsolat természetessége

A kapcsolat természetességének szempontja lehet például oksági szempontból: a füst a tűznek a természetes jele, mert a tűz okozza a füstöt. A természetes jelek nem tiszta jelek – ugyanakkor felfogásukat értelmezési szabályszerűségek szabályozzák.

Ezzel szemben a mesterséges jeleket az ember jelekként alkotta meg, és érvényes rájuk, amit általában a jelekről elmondtunk. Az a dolguk, hogy jelekként működjenek: tiszta jelek! 2. Jelek felosztása Peirce szempontjai szerint (Szinkronikus, organikus felosztás)

Peirce, mint ahogy már a bevezetőben is állítódott logikus volt (logikával foglalkozott). A jelek osztályozását ő világos szempontok alapján végezte el. Ugyanis a saját jelfogalmából indult ki, és azt állította, hogy a jelek felosztását ebből a jelfogalomból kiindulva kell elvégezni. Először a helyettesítők szintjén, utána a jeltárgy szintjén, amely a jel és a dolog kapcsolatára terjed ki, majd az értelmező szintjén.

A hármas viszony három tagja három felosztást tesz lehetővé. Azonban ahhoz, hogy egy felosztást el tudjunk végezni szükségünk van egy szempontra, ami mentén megtörténik a felosztás. Peirce szerint a felosztás szempontját a három tagnak az a tulajdonsága képezi, hogy mindegyik három állapot valamelyikében létezhet.

Vagyis: a jel létezhet 1) puszta lehetőségként, 2) valóságos, de egyedi létezőként, 3) általános típusként.

Ez a felosztás három hármasságot, ahogy Peirce nevezi: trichotómiát eredményez. A következőkben ezeket a felosztások tárgyalódnak, de mivel Peirce felosztásának ma csupán egyik trichotómiája közismert, és általánosan használt, csak annál fogunk elidőzni.

2.1 A jelek első trichotómiája Ez a helyettesítőből kiindulva történik meg. a.) minőségjel: ez egy olyan minőség, amely a helyettesítő szerepét tölti be. Egy minőség

még nem fejez ki valóságos létezést, ezért a minőségjel potenciális jel, a jel lehetősége. Pl. egy szín, a „zöld”, egy olyan érzékelhető minőség, amely önmagában nem jelöl semmit. Akkor válik tényleges jellé, ha egy tényleges létező meghatározottságaként megvalósul.

b.) egyszeri jel: helyettesítőként szereplő ténylegesen létező egyedi dolog vagy esemény. Bármely létező dolog, amely egy másik dolog helyettesítőjévé válhat, ilyen egyszeri jel. Minden egyszeri jel egy vagy több minőségjelet foglal magába. Ezek a minőségek, azáltal, hogy megtestesülnek az adott jelben válnak lehetőségből valósággá. Pl. Forgalmi tábla, egyszeri jel, amely az alak, nagyság, szín minőségeiből áll. Ezek önmagukban nem képeznek jelet, de azáltal, hogy a táblához tartoznak jelölő szerepet töltenek be

c.) törvényjel: a jel szerepét betöltő törvény, általános szabály. A törvényjel létezési módja maga a szabály és nem a konkrét egyedi létező, amelyben megtestesül. Nincs érzéki realitása. Ezért a törvényjel és az egyszeri jel viszonya úgyis felfogható mint a jel és a jelpéldány viszonya.

2.2 A jelek második trichotómiája E felosztás tárgyát a helyettesítő és a jeltárgy viszonya alkotja. a.) Ikon : olyan jel, amely esetében a helyettesítő a jelölt tárgyra saját tulajdonságai révén

utal. (Az ikon szó: fára vagy fémre festett kép a görög szertartású egyházban). Az ikon képszerű jel, mivel a helyettesítő és a tárgy hasonlóságán alapul. A tulajdonságai hasonlítanak a tárgy tulajdonságaihoz, de nincsenek vele tényleges kapcsolatba. Pl. egy háromszögű ábra. Bármely helyettesítő ikonja lehet valamilyen tárgynak, ha hasonlít rá. De mivel az ikon képszerű az amire utal, nem kell ténylegesen léteznie. Az ikonikus jel akkor is jelként létezik, ha egy képzeletbeli, vagy egy nem létező tárgyra utal.

b.) index: olyan jel, amely azáltal utal a jelölt tárgyra, hogy a tárgy a helyettesítőre közvetlenül hatást gyakorol. Valós kapcsolat van a két pólus között. Tűz-füst, farkas-farkasnyom stb. Az ikontól eltérően az indexjel esetében a tárgy megléte szükségszerű, hiszen a jel tulajdonképpen a tárgyhoz küld bennünket.

c.) szimbólum: olyan jel, amelyben a helyettesítő a tárgyhoz egy eszme révén kapcsolódik. Az eszme az értelmező tudatában van. A szimbólum sok esetben indexet is foglalhat magába. Pl. az oroszlán az erő szimbóluma. Az oroszlán azért tud az erő szimbólumává válni, mivel ténylegesen erős.

2.3 A jelek harmadik trichotómiája E felosztás tárgyát a helyettesítő és az értelmező viszonya alkotja.

a.) réma: olyan jel amely az értelmező számára egy tulajdonság lehetőségeként jelenik meg. Egy egyedülálló szó, vagy bármely jel önmagában, elszigetelt állapotban tárgyának csupán a lehetőségére utal, de nem tartalmaz az értelmező számára semmi bizonyosat. (A logika területéről a fogalom feleltethető meg neki)

b.) tétel: olyan jel, amely az értelmező számára a tényleges fennállás jeleként jelenik meg. (kijelentés)

c.) argumentum: olyan jel, amely az értelmező számára egy törvénynek a jele. Tárgya egy általános osztály, amely egy általános törvény hordozója. Pl. szillogizmus(következtetés). 2.4 Peirce tízes osztályozása Ezekből áll össze a jelek következő felosztása, amit az alábbi ábra szemléltet: 2. egyszeri jel 1. minőségjel 3. törvényjel 1.réma 1. ikon 2. tétel 3. argumentum 2. index 3. szimbólum

Peirce ezeket a jellehetőségeket egymással kombinálja, így hozza létre a jelek tíz osztályát. Hogyha csak a logika törvényei alapján járnánk el 27 jelkategóriát tudnánk létrehozni. De ezek közül csak 10 érvényes.

Pl. Ha a minőségjelet nézzük meg, (valamely jelként szereplő minőség, a „vörösség” érzése) akkor világos, hogy ez csak hasonlóság alapján jelölhet tárgyat, ezért szükségképpen ikon lesz, de mivel pusztán logikai lehetőséget képvisel, ezért az értelmező oldaláról rémaként jelenik meg. Összekapcsolva: rématikus ikonikus minőségjel. 2.5. az alapvető második trichotómia

Mint már jeleztem a szemiotikai kutatásokban elsősorban a jelek második trichotómiája épült be, ezt a felosztást használják. Az alábbiakban a felosztás tagjait külön-külön meg kell vizsgálni, mert számos szemiotikai jellegű problémát vonnak maguk után.

Ezek a problémák arra utalnak, hogy az ember, mint jelhasználó lény a jelek révén egy nagyon bonyolult, összetett viszonyt tud kiépíteni a világgal. Ezért a jelek osztályozása nem

JEL

A jelek önmagukban

A jelek az értelmező szempontjából

A jelek a tárgyukhoz való viszonyukban

jelent mást, mint ennek a viszonynak a megértését. Hiszen mint idáig is kiderült, az ember a jeleken keresztül egy többrétű viszonyt tud a világgal fenntartani. A jelek azok, amik számára azt biztosítják, hogy olyasvalamire reagáljon, ami térben és időben távol van, sőt ami térben és időben nem is lehet jelen. A jelek azáltal, hogy a dolgok helyett állnak, képesek a dolgoknak egyik, akár eredetinek vélt értelmét egy másikkal helyettesíteni, és azt állandósítani.

Ikonikus jelek. Az ikon fogalma az egyik legvitatottabb fogalom. Nehéz elhelyezni a kép és a jel között.

Képnek is lehetne tekinteni, de a képtől eltérően, az ikonban az utalás az elsődleges funkció, a hasonlóság pedig nem a tárgyal való hasonlóságot fejez ki, hanem a tulajdonságok közötti hasonlóságot.

Tükörkép : ikonnak tekinthető-e? A válasz: azért nem ikon, mert nem is jel. Nem a tárgy helyett áll, hanem a tárgy előtt, nem valaminek a helyettesítéseként létezik, hanem valaminek a jelenléte következtében. De nem is kép. Szinten azért mert a valóságos kép esetében nincs szükség az ábrázolt dolog jelenlétére. Pszeudokép.

Más pszeudoikonikus jelenségek: a gyermek által használt bot, ami a lovacskát helyettesíti. Ikon-e? Problémás. Hiszen valami hasonlóság van, a hosszúság. De bármit használhatna a gyerek a bot helyett, pl. széket. Hiszen a botot csupán egy kulturális konvenció teszi a ló jelölőjévé. Nincs semmilyen tényleges hasonlóság közöttük.

Index A helyettesítő és a tárgy viszonya nem korlátozódik csupán a hasonlóságra, mint az ikon

esetében. Az index esetében a helyettesítő és a tárgy számos közös tulajdonsággal rendelkezhet, mivel a tárgy meghatározza a helyettesítőt. (Tűz = fűst, elhaladó vad = nyom) Az index azért képes a tárgy felé mutatnia, mert a tárgyat és a helyettesítő közötti kapcsolatot eleve ismertük.

A kapcsolat azonban nem csupán fizikai lehet, lehet mentális is. Pl. A közlekedési táblán lévő „S” jel és a kanyargó útszakasz közti kapcsolat. Nem fizikai, de az világos, hogy az útszakasz állapota miatt lesz a jel „S” alakú.

Peirce bevezeti az alindex fogalmát. Ezek nem teljes értékű index jelek. Ide tartoznak a gesztus-indexek (valamire mutató új) és a verbális indexek („ez”, „az” mutató névmás használata).Itt nincs szükségszerű kapcsolat a helyettesítő és a tárgy között, a kapcsolatot egy emberi döntés hozza létre, és addig áll fenn, amíg ez a döntés érvényes.

Szimbólum A szimbólum görög eredetű szó, emlékeztető cserépdarab. A vendéglátó kettétört egy

cserepet, egyik darabját a vendégnek adta, aki ha hosszú évek után visszatért, az összeillesztett cserépdarabok révén újra felismerhetővé vált.

Jellemzői: Maximálisan nyitott jel : a szimbolikus megjelenítés nincs kitéve a kifejezés beszűkítő

hatásának, a szimbólum mindent elmond a tárgyáról. Hiszen maga a tárgy is szimbolikus megjelenítésre utalt.

Erőteljesen kifejeződő: a szimbolikus megjelenítődés érzékien kifejeződő jellegű és képszerű.

Szemantikailag gazdag, poliszémikus: A szimbólum nem csupán rögzíti, hanem megsokszorozza a benne foglalt információt. Egy konkrét szimbólum tulajdonképpeni jelentése megfoghatatlan, mivel nem egy pontosan körülhatárolható jelentés az, hanem egy többértelmű jelentéstartalom. Olyan jel, amelynek jelentéstartalma többet és mást is magába foglal, mint, ami közvetlenül megjelenik előttünk. Ezért a művészet elsődlegesen szimbolikus tevékenységnek tekinthető.

Érzelmi telítettségű és értéktartalmú: a szimbólum érzelmi reakciókat tud kiváltani, a szimbólum egy kultúra értékrendjét is kifejezi.

Egységesítő és totalizáló jel: egy kultúrában a szimbólumok nem csupán jelek, hanem a kultúra egészének a kifejeződései. A szimbólum modellt, törvényt kínálhat, viselkedési modellként szerepelhet. 2.6 A jelek tíz osztálya

Peirce nyomán BENSE egy tízes jelosztályt állított fel, amit alább táblázatszerűen áttekinthetünk:

•minőségjel (rématikus ikonikus) - vörösség •ikonikus egyszeri jel (rématikus) - hasonló tárgy •rématikus index jellegű egyszeri jel (közv. kapcs.) - felkiáltás •tétel jellegű egyszeri jel - szélkakas •ikonikus törvényjel (rématikus) - ábra •rématikus index jellegű törvényjel - mut. névm. „az” •tétel, egyszersmind index jellegű törvényjel - utcai kiáltás •rématikus szimbólum v. szimbolikus réma (törv.jel) - köznév, ált. fogalom: asztal •közönséges tétel jellegű szimbólum (törvényjel) - javaslat •argumentum (szimbólum, törvényjel) - szillogizmus

3. Jelek felosztása Schaff szerint

A jelek osztályozásában a Peirce-től eltérő úton jár Schaff. Eldöntendő kérdések segítségével egy diszjunkt osztályozási sémát állít fel. Ezt a sémát később sok szerző átvette.

A természetes jeleket két osztályba sorolhatjuk: az indexek és a szimptómák osztályába. Ez a két jelforma alkotja az információközvetítés legősibb eszközét. Az indexről már bővebben volt szó, a szimptómáról azonban még kell néhány megjegyzést tennünk. Nagyon sok szemiotikus ezt a jelformát nem tekinti önállónak, és vagy az indexszel vagy a szignállal azonosítja. Létjogosultságát Balogh mégis azzal indokolja, hogy bevezetésével kiküszöbölhetők azok a nehézségek, amelyek az állati kommunikáció, az állati "beszéd" magyarázatában fellépnek. A szimptóma úgy jelenik meg, mint az index-forma különös alakja, de a fejlődés folyamán átalakul. A jel formája nem valami holt tárgy lesz, hanem egy élőlény tevékenysége. Ebből következik, hogy míg az index tárgyhoz van rögzítve, s létezik akkor is, ha nincs élőlény, amelyik észlelné, a szimptóma csak akkor jelenik meg, ha az élőlény tevékenysége egy másik élőlény tevékenységével összekapcsolódik, de eltűnik, mihelyt a tevékenység lezajlott, s csak, mint az élőlény adottsága marad meg. A szimptómának, mint különálló jelformának - kifejezett

jelformának - a bevezetése lehetővé teszi az állati kommunikációnak az értelmezését anélkül, hogy azt "antropomorfizálnánk". A szimptóma az organizmus pillanatnyi állapotát fejezi ki.

A jelek Schaff szerinti osztályozása.

A mesterséges vagy igazi jeleket két csoportra osztjuk. Az egyik csoportba tartozik a nyelv, a verbális jelek rendszere, a másik csoportba az összes többi jelforma. A nyelv ugyanis különleges szerepet tölt be az emberi társadalomban, s hozzá viszonyítva minden más mesterséges jel származékos. (A nyelvet a következő fejezetben tárgyaljuk majd részletesebben.)

A származékos jeleket tovább osztva a szignálokhoz vagy jelzésekhez jutunk. Tulajdonképpen a szignál is természetes jel, amely azonban mesterséges jelként funkcionál. "... olyan jelekkel van dolgunk - írja Schaff -, amelyek fő célja az, hogy kiváltson, megváltoztasson vagy visszatartson valamely tevékenységet. Ezek tehát tipikusan valamire szolgáló jelek, olyan jelek, amelyek hivatva vannak egy bizonyos, a kommunikálást célzó meghatározott tevékenységnek a kiváltására ... Ezek tehát az anyagi világ jelenségei, amelyeket sajátosan azért hoznak létre, hogy ... előre megállapított és összehangolt reakciót váltsanak ki az emberi tevékenység meghatározott megnyilvánulási formáiban." A szignálok "őseinek" részben a szimptómák tekinthetők - amikor is a hang, a mozdulat, a gesztus, az arckifejezés kiszabadul a genetikai meghatározottság, az ösztönök uralma alól és tudatossá, szándékossá válik, - részben az indexek - amikor valamilyen természeti jelenség valamely tulajdonságát kiemeljük, elkülönítjük és jelzésként használjuk fel. Társadalmunk informatizálódásának folyamatában lépten-nyomon találkozunk a szignalizáció jelenségével. Természetes eredetük ellenére a szignálok egyezményes jelek, hiszen konvenció kérdése, hogy éppen a víz fagyáspontját tekintjük hőmérsékleti skálánk kiindulópontjának, vagy a közlekedési lámpában a zöld szín jelenti a szabad utat. A helyettesítő jelek két csoportja az ikonok és a szimbólumok. (FÜLÖP)

4. A jelek diakronikus felosztása

Ebben a felosztásban a jellé válás lépcsőfokai a dologi valóságtól a jelszerűség felé haladva követhető nyomon. Ebben a felosztásban az figyelhető meg, hogy fokról-fokra hogyan bontakozik ki a jelszerűségre jellemző szemiotikai megkettőződés, az érzéki és az eszmei különválása, illetve, ahogyan a helyettesítő-tárgy kapcsolat eltávolodik a tényleges fizikai kapcsolattól és feloldódik a tiszta utalási funkcióban. 4.1 Inger.

Pavlov kísérlete: amikor a kutyának enni adnak egy csengő is megszólal, egy bizonyos

idő után a kutya nyálelválasztása a csengő hangjára akkor is beindul, ha a táplálék elmarad. Kérdés: a kutyára ható inger jel szerepet játszik-e ebben a helyzetben?

A kísérleti állat nézőpontjából csengő hangjának mint ingernek a hatására a nyálelválasztás reakció anélkül következik be, hogy valamiféle kód szabályozná a kapcsolatukat. Az inger és a reakció egy szétválaszthatatlan egységet alkot. Ebből az inger nem válik ki egy olyan jelzésként, amely valamilyen helyettesítési viszonyban áll a cselekvés többi elemével.

Az embernél ez már valamivel bonyolultabb, ugyanis az inger bizonyos szervezett cselekedeteket beindító jelzésként szerepelhet.

Az inger azonban még nem jelzés, ezért olyan határesetnek tekinthető, amely a szemiózisnak a dologi létezés felöli határán helyezkedik el.

4.2 A jelzés.

Jelzésnek számítanak mindazok a természeti jelenségek, amelyeket az ember

természetes környezetükből kiemelve és az emberi kommunikációba áthelyezve, mesterséges jelekként működtet. A jelzés a jelszerűségnek egy olyan állapota, amely egységet alkot azzal a szemiotikai szituációval, amelynek része.

A jelzés hatékonysága innen származik, hogy eredetileg egységet alkotott a helyzettel, illetve cselekvéssel, amelynek része.

Pl. a bozótban meghúzódó vadállat hangja. Önmagába véve még nem jelzés, hiszen a vadállat természetes életmegnyilvánulásához tartozik. Ebben az értelemben nem önkényes, és nem is jelzési szándékkal hangzik el. De az ott elhaladó turista számára jelzésként szerepel, amely menekülésre késztetheti. Ha a turista nem hallotta még a hangot, akkor az nem fog jelzésként szerepelni számára.

A jelzés és a reakció egységet alkot, és ezen az egységen kívül a jelzést betöltő jelenségnek nincs szemiotikai relevanciája. A jelzés a jelszerűségnek az adott szituációhoz kötődő formája, ezen a kötöttségen kívül elveszíti a funkcionalitását.

Más jelzések: szignál, a villanyrendőr, ami csak az autósok és a gyalogosok meghatározott viselkedési reakcióival együtt alkot jelzést. Aki nem veszi figyelembe, az számára nem jelzés.

4.3 A nyom.

Hasonlít a jelzéshez: míg a jelzés tulajdonképpen egy reakció előrejelzésére szolgál, a

nyom a cselekvésre mint múltbelire utal. A nyom egy egésznek a különválasztható része, amelynek csakis a nyomot hagyóval való természetes kapcsolata révén van szemiotikai értelme.

A nyom fokozottabb mértékben elválik a helyzettől és a cselekvéstől, mint az egyszerű jelzés. Azután is fennmarad, miután a nyomot hagyó cselekvés vagy történés már elmúlt, megtörtént. Ugyanakkor az általa megjelenített jelentéstartalom nem vonatkozik a nyomot hagyó jelenség egészére, csak azokra, amelyek révén az a jelenség nyomot hagyott.

Ugyanakkor a nyom jelszerűsége korlátozott, térben és időben behatárolt. Helyhez kötöttsége révén a nyom, csakis a nyomot hagyónak a nyoma lehet, más jeltárgynak nem válhat a helyettesítője. A természetes környezeten kívül elveszíti a jelszerűségét.

A jelzés és a nyom esetében is látható, hogy még nem alakult ki az utalásnak az a tiszta funkciója, mint a tulajdonképpeni jelek esetében, és az érzéki és eszmei tartalom sem vált teljesen külön.

4.4 Jelkép (szimbólum)

Diakronikus szempontból a szimbólum nem tekinthető tiszta jelnek. A jelkép „mintegy

cserébe nyújtja a saját valóságát azért a valóságért, amelyet reprezentál” (H. Wallon). A jeltárgy a szimbólum esetében meg is mutatkozik, tehát s helyettesítő-tárgy viszony nem emelkedhet a tiszta utalás absztrakt síkjára. A szimbólum esetében a jelszerűség még a képszerűséghez kötődik. Bár ez a kötődés már nem fizikai jellegű, hanem konvencionális, és ennyiben már előremutat a jelszerűségre.

4.5 A jel.

A helyettesítő-tárgy kapcsolat az igazi absztrakció szintjét a tiszta utalási funkcióban, a jelben éri el. A jel egészében mesterséges konstrukció, a helyettesítő a jelölt tárgyat a képzetek síkján idézi fel, és nem áll vele semmiféle más jellegű kapcsolatban. Paradoxon: olyan dolog, amely csak jelként létezik Könyvészet, források: FRUMUSANI, Daniela: Introducere în semiotică, Universitatea din Bucureşti, s.a. PEIRCE, Charles Sanders: A jelek felosztása, in HORÁNYI Özséb (szerk.): A jel tudománya, Gondolat, Bp. 1975, pp. 24-32 VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

V. ELŐADÁS: JELENTÉS ÉS ÉRTELEM 1. A szemantikai jelentés kérdésköre 2. A pragmatikai jelentés kérdésköre 3. Denotáció / Konnotáció 1. Szemantika: a jelentés kérdésköre

Hagyományosan a jelentést a nyelv egyik legalapvetőbb sajátosságának tekintik, amelyet a szemantika (jelentéstan) tanulmányoz. A szemantika tanulmányozásával fogalmi megkülönböztetéseket nyerhetünk, amelynek segítségével eligazodhatunk a jelentések bonyolult világában. Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy egy szóval, egy mondattal, egy hosszabb szöveggel kapcsolatosan megkérdezzük: mit jelent? Feltevődik a kérdés mit szeretnénk megtudni általa: mi a „jelent” szavak jelentése? 1.1 szójelentés

A jelentés kérdését általában a nyelvi jel esetében tárgyalják, a szójelentés problémájaként kezelik. Többféle irányultság létezik a szemiotikán belül, ami választ próbál adni a nyelvi jelentéssel kapcsolatos legfontosabb problémákra. Ezek a következők:

• A legtöbb szemantikai jellegű vizsgálat a kapcsolat jellegét vizsgálja, ami a jelentés esetében érvényesül. Ez a kapcsolat többirányú lehet, ezért felmerül a kérdés, hogy a jelentés megvizsgálható-e a háromosztatú jelviszony mindhárom összetevőjének a szempontjából?

• Vajon a jelentés a jelen kívüli dologi valósághoz tartozik-e? Hogyan függ össze egy jel jelentése és denotátuma?

• Hol alakul ki a jelentés? A konkrét, egyedi jel szintjén, vagy inkább a szövegek szintjén? Más szóval: létezik-e önmagában vett szójelentés, vagy ez nem más, mint a szöveg mezőjében képződő és abból kiváló jelentésegység?

1.1.2 Denotatív és deszignatív jelentéselméletek

Denotatív és deszignatív jelentéselméletek. Ezek a jelentéselméletek megpróbálják megválaszolni, hogy mit jelent a jel? Vajon azt a

valóságos dolgot jelöli, amelyet helyettesít, vagy azt a tudati folyamatot, amelyet ez a dolog a jel használóiban kivált? Név és dolog. A denotatív és deszignatív jelentéselméletek a név és a dolog problémájának megoldásából nőttek ki. Az ókori gondolkodásban a név és a dolog viszonyaként merült fel a jelentés problémája, amelyet az a felismerés követett, hogy a nevek és a dolgok között nincs természetes kapcsolat, illetve ha volt is ilyesmi fokozatosan feledésbe merült. Hogyha a nevek és a dolgok között közvetlen kapcsolat lenne, nem lehetne hazudni. A görög

filozófusoknak, mivel egy naiv jelentéselméletből indultak ki, nagy problémát jelentett, hogy megmagyarázzák, hogyan lehet hazudni.

Ebből a felismerésből továbbiak adódtak: egyrészt az, hogy akkor a nevek és a dolgok nem közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz, hanem a dolog tudati képmásán keresztül, másrészt, hogy a nevek összekapcsolásából származó kijelentésekkel különböző állítások tehetők a dolgokról. Ezeknek a belátásoknak az alapján két összekapcsolódó jelentéselmélet körvonalazódott: A denotatív jelentés a jel jelentését a jelölt dologgal azonosítja. A deszignatív jelentés a jel jelentését a dolog tudati képmásával, fogalmával azonosítja. Mindkét esetben a jelentés azzal a valamivel azonosítódik, amire a jelentés utal: a referenciával. Ez a leegyszerűsítő megközelítés egy sor új problémához vezetett.

• Ha a jelentés a referenciával azonosítható, akkor mi teszi szükségessé a jelentés fogalmának a bevezetését? Mit fed ez a fogalom?

• Mi van azokkal a nevekkel, amelyek nem jelölnek valóságos dolgokat? (szirén, ördög) • Hogyha egy névnek egy meghatározott jelentése van, ez hogyan egyeztethető össze a

jelek poliszémikus jellegével, a metaforák tapasztalatával? E problémák megoldására különböző megoldások születtek. 1.2 Gottlob Frege megoldása

Frege különbséget tesz a jel jelentése (Bedeutung) és értelme (Sin) között. Jelentésen a jelölt dolgot, értelmen a jel „nyelvi megjelenésének módját” érti . Frege számos példát ad olyan jelekre, amelyeknek a jelentésük megegyezik, az értelmük viszont különbözik. Pl. vacsoracsillag ─ esthajnalcsillag, Montblanc ─ Európa legmagasabb hegye. Egy nyelvileg helyesen megképzett kifejezésnek mindig van értelme, ez nem jelenti, hogy mindig egy jelentés is megfeleltethető neki. Pl. a földtől legtávolabb levő égitest.

Frege a jel jelentésétől és értelmétől megkülönbözteti a jelhez kapcsolódó képzeteket. Míg a szó jelentése szerinte objektív, független a jelölt dologgal kapcsolatos szubjektív képzeteinktől. Ezért amikor a jelentést vizsgáljuk el kell vonatkoztassunk a képzeteinktől. Frege koncepciója beilleszkedik a denotatív jelentéselmélet keretei közé, a jelentést elsősorban a nevek szintjén vizsgálja. 1.3 Rudolf Carnap megoldása Carnap Fregéhez képest a kijelentéseket vizsgálja. Felfogása szerint egy mondat értelme az, hogy logikai értelemben kijelentés (egy szubjektum és egy predikátum összekapcsolódása). A mondat referenciája pedig a rajta kívüli világban tapasztalható tényösszefüggés. A jelentés mezője az értelem és a referencia síkján belül helyezkedik el, ás két irányban bontakozik ki. A jelentés az intenzió és az extenzió kapcsolata.

Az intenzió: azt az általános feltétel értendő alatt, amelyet egy objektumnak teljesítenie kell, ahhoz, hogy egy szóval jelölhető legyen. Pl. a kék szó intenziója a kékség tulajdonsága.

Az extenzió: egy kifejezés extenzióját mindazok dolgoknak az osztálya alkotja, amelyekre az illető kifejezés vonatkoztatható. Pl. a kék kifejezés extenziója az összes kék dolgok osztálya.

Ahhoz, hogy egy adott nyelven megértsünk egy szót, tudnunk kell, mi az intenziója, de ugyanakkor elegendő tapasztalati ismerettel kell rendelkeznünk a jelölt objektummal kapcsolatosan, hogy lássuk teljesíti az általános feltételt ahhoz, hogy az illető szóval jelölhessük.

Intenzionális szemantika. (Ez a rész fakultatív) Ennek az alapgondolata szerint a jelölt dolog a neki megfelelő fogalmi összetevővel

együtt alkotja a jel jelentését. A jelölt dolog az adott jel extenzióját, a fogalmi elem, amely a dolog azonosítását lehetővé teszi a jel intenzióját alkotja.

Ennek alapján különbsége lehet tenni deskriptív (leíró) és nem-deskriptív (logikai) jelek között.

A deskriptív jelek deszignátuma ahhoz a valóságtartományhoz való viszonyban állapítható meg, amelyről az illető nyelv kifejezéseiben szó van.

A non-deskriptív jeleknek nincs tárgyi extenziójuk, mivel deszignátumuk, magához a nyelvhez való viszonyban határozható meg (pl. „és”, „nem”).

Az intenzionális szemantika a jel deszignátumát az intenzió és az extenzió egységeként fogja fel.

Az intenziót pedig függvényként definiálja. Miről van szó? Hogyha figyelembe vesszük mindazoknak a dolgoknak az összességét, amelyekről egy

nyelven beszélünk, megkapjuk a nyelv diskurzus-univerzumát, vagy területét. A dolgok összességén a valós világot kell érteni, abban a formában, ahogyan megtapasztaljuk, ahogyan számunkra létezik.

Ha arra gondolunk, hogy a tapasztalati ismereteink mennyire változékonyak, és hogy mindazt, amit a valóságból észlelünk, mindig egy bizonyos nézőpontból észleljük, könnyedén beláthatjuk, hogy mennyire viszonylagos a valós világ fogalma. Mellette képzeletünkben számos lehetséges világot is felépíthetünk, amely különbözik a valós világtól.

Egy bizonyos jel extenzióját mindig az a lehetséges világ határozza meg, amelyhez viszonyítják.

Pl. hogyha hipotetikusan elfogadjuk, hogy az állatkert egy ilyen lehetséges világ, a könyv szónak ebben a lehetséges világban üres az extenziója. De hogyha egy másik hipotézis szerint a könyvtárat tekintjük egy ilyen lehetséges világnak, már nem lesz üres a szó extenziója.

Mindezek alapján az intenzió egy olyan függvényként határozható meg, amely egy nyelvjeleinek a halmazához tartozó mindenik elemet megfelelteti egy-egy olyan dolognak, amely a jel területéhez tartozik.

Az A jel intenziója két területre osztja az illető nyelv területét. a.) azoknak a dolgoknak a halmazára, amelyek az A jel extenzióját alkotják; b.) valamint azoknak a dolgoknak a halmazára, amelyek nem tartoznak hozzá A jel extenziójához. A jel intenziója egy olyan függvény lesz, amely egy lehetséges világot feleltet meg egy halmaznak, amely a nyelv területére tartozik. Ez a világ lehet egy valós világ is, itt a lényeg, hogy az extenzió egy összefüggést jelent, amelyre a jel vonatkoztatható. Fel lehet építeni olyan lehetséges világokat is, ahol kiterjed, megváltozik egy adott jelnek az extenziója.

A jel jelentését az intenzió és az extenzió egysége adja meg. Ezen belül az extenziót az intenzió határozza meg.

Az intenzionális szemantika szempontjából a jelek és a dolgok egymásnak való megfeleltetése egy lehetséges világ vonatkozásában történik meg. Ez alapján lehetővé válik annak megértése, hogy a jel nem mindig rendelkezik ugyanazzal az extenzióval, és ezáltal feloldódik a jel ─ egy dolog merev szemantikai kapcsolat is. 2. Pragmatikai jelentéselméletek

A jelek használatának, alkalmazásának problémájával foglalkozik. A leglényegesebb

újítása, hogy a jelentést az értelmezőktől teszi függővé, ezen a módon próbálja meg kiküszöbölni azokat az ellentmondásokat, amelyek a jel-dolog megfeleltetés összefüggéséből adódnak.

Alaptétele: a szó jelentése azonos a szó használatával, használati szabályával. Egy szó jelentése többé-kevésbé bizonytalan, a valódi jelentés csak akkor fedhető fel, ha megfigyeljük, hogy a szót hogyan használják. (Kísérletek azt igazolják, hogy a nyelvtanulás is a csecsemő esetében ezen alapul, nem azt tanulják meg, hogy mit jelent egy szó, hanem azt, hogy mikor, milyen összefüggésben kell használni. Ezt a felnőttek nyelvtanulása közben is meg lehet tapasztalni, bár ők képesek az absztrakt szójelentések összevetésére is.)

A pragmatikai jelentéselméletek szerint a jelentésnek nincs semmiféle a jelen kívüli, vagy a jelen belüli lényegisége, ami a jelről leválasztva önmagában is vizsgálható volna. A jelentés szóval, valamely nyelvi jel használati módját, használatának szokását, vagy szabályát, illetve a jelnek az általa kiváltott cselekvésben megmutatkozó megértési módját értik. Jelentés és használat – bevezető példák:

-Bottal ütheti a nyomát.

-… karóval sem éred fel az orrát.

-Itatja az egereket.

-Lóvá tesz.

-Meglovasít.

-Rókázik. 2.1. denotáció és konnotáció

A denotáció valamiféle központit, vagy elsődlegest jelent – a szemantika esetében a jelentés magját, vagy a referenciát, a szemiotikában elsődleges szignifikációt; ezzel szemben a konnotáció valami másodlagosat vagy éppen szubjektívet jelent – másodlagos, illetve asszociált jelentést, nem a jelölt és jelölő, hanem inkább különálló jelek közötti viszonyt. 2.1.1 Barthes jelentés-szerkezete

Roland Barthes szemiológiája voltaképpen Saussure szemiotikai felfogásának továbbfejlesztése: rendszere a jelek denotatív, konnotatív és metanyelvi síkjának megkülönböztetésén alapul.

Az egyszerű jelek kétféleképpen válhatnak összetett jelek részeivé. Az egyik lehetőség a jelölő, a másik a jelölt síkjának kiterjesztése. A jelet olyan rendszerként határozza meg, amelyben

a jelölt és a jelölő között egy bizonyos reláció áll fenn. Barthes a jelöltet a tartalom síkjának nevezi és T-vel jelöli, a jelölőt a kifejezés síkjának (K), a kettő közötti viszonyt pedig R-rel jelöli. A jelölő kiterjesztése esetén az eredeti elsődleges jel (denotáció) a másodlagos jel (konnotáció) jelölőjének részévé válik. Jelölő (kifejezés síkja)

Jelölt (tartalom síkja)

jelölő (kifejezés síkja)

jelölt (tartalom síkja)

Példa: denotáció: színesbőrű konnotáció: Franciaország mítosz… katona francia zászlóval dicső gyarmati hatalom hű színesbőrű polgárokkal 2.1.3 más főbb elméletek

Hjelmslev: a konnotáció nem pusztán a denotációval áll szemben, hanem a metanyelvvel is - A denotáció összeköti a kifejezést és a jel tartalmát, míg a konnotáció és a metanyelv két különálló jelet kapcsol össze, mindegyiket a saját kifejezéssíkján vagy tartalomsíkján

Eco: a konnotációt olyan szignifikációként definiálja, amelyet egy megelőző szignifikáció közvetít - a konnotáció következtetéses jellege 2.2 denotáció

A denotáció és a konnotáció tulajdonképpen a jel jelentésének a része. A denotáció nyelvnek arra funkciójára vonatkozik, hogy leírja a világot. Ebben a

funkcióban a nyelv denotatív szemiotikai rendszerként működik, kapcsolatteremtőként a nyelvi jel mint jelölő és a világ valamely dolga és eseménye között. Ilyenkor a jel denotatív jelentésre tesz szert.

A nyelvészek azonban felfigyeltek, hogy a legtöbb nyelvi megnyilvánuláshoz általában további jelentéselemek társulnak. A denotatív jelentésmag köré szerveződnek ezek a származékos jelentések, a jeltől kiváltott asszociációk, emocionális reakciók. A denotatív jelentésnek ezt a kiegészítését, emocionális vonzatát nevezik konnotációnak. A nyelvészek a denotatív jelentés a szavak alapjelentésének tekintik, a konnotatív jelentést másodlagos, származékos jelentésnek. 2.3 konnotáció

A konnotáció általában a denotációval egyszerre fordul elő egy adott kontextusban. Hogy ez milyen arányban történik meg, az a közlés jellegétől, tárgyától függ. Egy többértelmű szó esetében egy-egy szövegösszefüggésben csak egyik vagy a másik jelentés realizálódik.

2.4 denotatív és konnotatív nyelvek

Vannak olyan nyelvek, amelyek a tiszta denotatív jelentés megvalósítására törekednek, és a konnotáció minél teljesebb kiiktatására törekednek (szaktudományos nyelvek, az abszolút denotációt a matematika nyelve valósítja meg, teljesen egyértelműnek tekinthető).

Vannak olyan nyelvek, amelyek a konnotációra építenek, a szépirodalom, amely nagyfokú konnotációval rendelkezik. Az abszolút konnotációs rendszer a zene, aminek nem feleltethető meg tárgy. 2.5 denotáció és konnotáció kapcsolata

A denotáció és a konnotáció vizsgálatával bizonyos kulturális összefüggések magyarázhatók meg.

Hogyha a kettő kapcsolatát vizsgáljuk megállapítható, hogy bizonyos kulturális kontextusokban a konnotációs összefüggés is megszilárdulhat, és ennyiben működhet denotációként is, ahhoz, hogy ráépülhessenek más konnotációk is. 2.6 Tárgy és kontextus

A szemiotikai értelemben vizsgált jelentés a következő tulajdonságokat mutatja. A jelentés nem redukálható a tárgyra. A tárgy kétségkívül megjelenítődik a jelentésben. De a jelentésnek a tárgytól való különbözése éppen abban áll, hogy a jelentés a szemiózis erőterében képződik meg, szemiotikai alkotásnak, a kultúra teremtő aktusának tekinthető.

Ebben az összefüggésben a jelentésnek kétfajta forrása mutatkozik meg. Egyrészt a jelentés a jelnek a tárgyra való vonatkozásából fakad, másrészt abból a szemiotikai kontextusból, amely a szemiózis folyamatában a jelentésképződés és továbbítás feltételeit foglalja magába.

Addig, amíg a jelentésnek a tárgyra való vonatkoztatottsága a jelentés lényegét a szemiózis szemantikai dimenziója felől világítja meg, addig a jelentés kontextuális aspektusa a szemiózis szintaktikai és pragmatikai aspektusára irányítja a figyelmet.

Ez az összefüggés tekinthető annak az általános feltételnek, amely megmagyarázza

azt, amit szemiotikai értelemben jelnek nevezünk. Könyvészet, források: BARTHES, Roland: Mitológiák VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

VI. ELŐADÁS: A NYELVI JELRENDSZER

A nyelvi jel 1. A nyelv mint jelrendszer:

Mit jelent szemiotikai szempontból a nyelvet vizsgálni? Azt, hogy jelrendszernek tekintjük. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a nyelv alkotóelemei (a hangok, a szavak, a mondatok) jelek. Másrészt a nyelv egy összetétel, egy elrendeződés egy rendszer. Rendszernek tekinteni a nyelvet annyit jelent, hogy különbséget kell tenni a nyelvvel kapcsolatosan két szerveződési szint között. Egyrészt adottak az alkotóelemek, hangok-szavak, másrészt adott a nyelv, mint egész, amely egy rendszerként szerveződik meg, ami azt jelenti, hogy nem érthető meg csupán az alkotóelemei alapján. (Ez egy picit hasonlítható egy motor és alkatrészei közötti viszonyhoz, a motor több mint az alkatrészei külön-külön, hiszen egy bizonyos szempont szerinti összefüggést alkot, a jelen esetben az összeszerelés és a működés módját.) Ebből a nyelvre nézve az a fontos, hogy a részek tulajdonsága alapján nem magyarázható meg a működő nyelv. Két látásmód különbözőségéről van itt szó. A hagyományos szemlélet a legkisebb elemi összetevőből indult ki az egyre bonyolultabb szerkezetű összetevők irányába halad (hangok-szavak-mondatok). A rendszerszemléletű megközelítés a nyelvből, mint öntörvényű, dinamikus egészből indul ki, amelyen belül különbséget lehet tenni, az egyszerűbb funkcionális részek között. Ennek a megközelítésnek köszönhető, hogy a nyelv fogalmát olyas mértékben ki lehet tágítani, amely lehetővé teszi bármely más jelrendszer nyelvként való leírását (szaktudományos nyelvezet, egyezményes jelek, számítógépek nyelvei), amennyiben azok részt vesznek az emberi kommunikáció folyamatában. Morris három fajta megközelítést különböztet meg: a formalista megközelítés csak formai szempontokat vesz figyelembe (nem kérdez rá a tartalmi, értelmi vonatkozásokra); az empirista megközelítés a szemantikai aspektust használja; míg a pragmatista megközelítés a nyelvhasználat szempontjából vizsgálja a kérdést.

2. A nyelvi szemiózis

A nyelv szemiotikai megközelítése a nyelvi szemiózisból indul ki, a morrisi szemiózis három dimenziója alapján különálló kutatási lehetőségeket foglal magába. Szintaktikai megközelítés. Szintaktikai értelemben a jelek minden olyan halmaza nyelvnek tekinthető, amelyben a következő két szabály érvényesül:

a.) képzési szabályok: amely a halmaz elemeinek megengedett kombinációját határozzák meg.

b.) Átalakítási szabályok: amelyek azokat a mondatokat határozzák meg, amelyek más mondatokból nyerhetőek. E szabályok érvényesülése még nem eredményez működő nyelvet, pusztán a nyelv

lehetőségét, formális aspektusát határozza meg.

Szemantikai megközelítés

A nyelv szemantikai dimenziója a nyelvi jelek és az általuk denotált, deszignált dolgok kapcsolatára terjed ki. A szemantikai szabály olyan szabály amely meghatározza, hogy milyen feltételek mellett alkalmazható egy jel egy objektumra vagy egy szituációra. A szabály a jelölés feltételeit rögzíti. Két személy akiknek noha a nyelvi szintaktikai szabályok azonosak, de a szemantikai szabályok különbözőek, nem érti meg egymást.

A hagyományos megközelítés szerint, a nyelv a nem-nyelvi objektumok világának a leképezésére szolgál. Három lépcsőfokban. A gondolat leképezi az objektumokat, a nyelv leképezi a gondolatokat, és ezen keresztül a nem-szellemi objektumok világát is. Ez egyoldalú szemlélet, amelyet majd a különböző jelentéselméletek lepleznek le, pl. abból indulva ki, hogy a nyelv jelek jelöltjei nem minden esetben azonosak a nem-nyelvi objektumokkal, léteznek szintaktikai jelek is amelyek jelöltjük tekintetében is a nyelven belüliek.

Pragmatikai megközelítés

Ez a jelek felhasználásával foglalkozik a kommunikációban, amelynek során a jelek üzenethordozóként működnek. A pragmatikai szabályok azokat az értelmezőknél fellépő feltételeket fogalmazzák meg, amelyek mellett a jel az interpretáló számára egy felfogható és megérthető értelem közvetítőjeként működik. Összefoglalva: „Egy nyelv ─ e szó teljes szemiotikai értelmében véve ─ jelhordozók minden olyan interszubjektív halmaza, amelynek használatát szintaktikai, szemantika és pragmatikai szabályok határozzák meg” (Morris)

Egy nyelvet mindig egy emberi közösség használ. A nyelv a maga szabályaival rendet, egységet teremt az emberi létezésben. 3. Nyelv és beszéd (langue és parole)

A nyelv szemiotikai vizsgálatánál különbséget kell tenni e két összefüggés között. Először

Saussure helyezte a vizsgálódásának középpontjába ezt a két terminust, amely megkülönböztetés a nyelv vizsgálatának két lehetséges útját is magába foglalja.

A nyelv és a beszéd Saussure-nél egy általánosabb összefüggés a nyelvezet részei. A nyelv az egy rendszer, amely a beszédtől függetlenül is vizsgálható. Ugyanakkor a beszéd nélkül nem létezik nyelv, amely tulajdonképpen a nyelvi rendszernek egyszeri megvalósulását jelenti.

Szinkronikus nézőpontból: a nyelv egyidejűleg létező dolgok és viszonyok együtteseként jelentkezik, amelynek mindenik része egyszerre adott a megfigyelő számára, és ezért mindenik rész a többivel kölcsönösen, változatlan összefüggésben vizsgálható.

Diakronikus nézőpontból: a nyelv az időben lefolyó események egymásutánja, ez az összefüggés előtérbe helyezi a nyelvi változás problémáját.

A nyelvi változás sohasem a rendszer egészében mehet végbe, hanem mindig az elemeinek egyikén vagy másikán. A nyelv ki van téve az egyéni nyelvhasználat módosító hatásának. A változás nem csak szemantikai összefüggésekre, hanem szintaktikai összetevőkre is kiterjed. Sokat beszélnek arról, hogy a napjainkban használt nyelv egyszerűsödik a régebben használt nyelvhez képest. Elsősorban az igeidők használata esetén figyelhető meg ilyen változás. Ez talán a képi nyelv folyamatos terjeszkedésével hozható kapcsolatba.

Szintén ide tartozó probléma, a nyelv és a gondolkodás, a beszéd és az írás kérdésének a vizsgálata. Az összefüggések nem olyan egyértelműek, ahogyan első látásra tűnhetnének. Ugyanis sem a nyelv, sem az írás nem egyszerűsíthető, az őket időben megelőző gondolat vagy beszéd egyszerű leképezésének. Kérdés: csak nyelvileg megformált gondolat létezik? Vagy valamilyen módon a gondolat megelőzi a nyelvet, majd az így kész gondolat nyelvi megformáltságot ölt magára, és kifejeződik. Ugyanezt számon lehet kérni a beszéd és az írás kapcsolatán is. (Saussure az írást a jel jelének, a kiejtett szó képmásának tekintette) 4. A nyelvi jel

Az európai hagyományban a nyelvi jel problémája két különálló entitás, a név és a dolog, majd a név és a fogalom viszonyának problémájaként jelentkezett.

A saussure-i nyelvfelfogás egészen más összefüggésbe helyezi ezt a problémát. A nyelvi jelet egységnek tekinti, amely magába építi a dologi és fogalmi összetevőket. A nyelvi jel a fogalom és a hangkép egysége.

Nem létezik nyelvi megformáltság nélküli fogalom, csupán a nyelvileg megformált fogalom jutott el az elkülönültségnek abba az állapotába, hogy más fogalmaktól megkülönböztethetővé válhasson.

Ugyanez érvényes a hangképre is. A hang csupán egy fogalommal való egysége révén működik nyelvi jelként. Anélkül érthetetlen hangzavar.

A hangkép és a fogalom egységére Saussure a papírlap példáját hozza fel, amelynek mindkét oldala megtekinthető, de egyik oldal sem létezhet a másik nélkül.

Mivel a mindennapi használatban jelen általában a hangképet értik Saussure egy más terminológiát javasol a nyelvi jel megértésére. A nyelvi jel a jelölt/jelölő egységeként létezik.

4.1 A nyelvi jel szerkezete:

Az így vizsgált nyelvi jelnek a legfontosabb tulajdonsága az önkényesség. Az asztal

fogalmat semmiféle belső kapcsolat nem köti az asztal hangsorral. Az önkényesség nem jelenti azt, hogy a jelölő a beszélő szabad választásától függ. Csupán a jelölő és a jelölt közötti kapcsolat motiválatlanságát fejezi ki. 4.2 A nyelvi érték

A nyelvi jel önkényességének egy másik problémája a nyelvi érték kérdése. Valamely

dolog értéke két tulajdonságon alapul: kicserélhető eltérő dolgokra és összehasonlítható a hasonló dolgokkal. Egy szó értékét az adja, hogy kicserélhető egy eltérő dologra (a fogalomra) és összehasonlítható egy másik szóval. Ez az értékvonatkozás a nyelvnek azon a sajátosságán alapszik, hogy az különbségek rendszere.

1.) Az anyagi oldalról vizsgált nyelvi érték: ez a nyelvi jelnek azt a sajátosságát fejezi ki, hogy nincs egy olyan hangkép, amely a másiknál jobban megfelelne annak, amit jelöl. Ebből

Jelölt ───── Jelölő

arra lehet következtetni, hogy egy adott hangkép azért kapcsolódik egy adott fogalomhoz, mert különbözik más hangképektől, nem keveredik össze velük. Értéke a különbségen alapszik.

2.) A fogalom oldaláról vizsgált nyelvi érték: a nyelvi jelnek azt a sajátosságát fejezi ki, hogy egy fogalmat ábrázol. Ez a fogalom azonban nem eleve adott. Ha így lenne, akkor minden szónak, nyelvről nyelvre pontos megfelelői lennének. Hogy ez nem így van, azt a fordítás nehézségei is tanúsítják. A nyelvi jel fogalmi oldalát is a különbség határozza meg, ahogyan a fogalom oldaláról is elválik, különbözik más fogalmaktól.

A nyelv rendszerszemlélete végül ide vezet: a nyelvben nincsenek sem olyan hangok, sem olyan fogalmak, amelyek a nyelvi rendszer előtt léteztek volna, mivel a nyelvi rendszer csakis olyan hangbeli és fogalmi különbségeket tartalmaz, amelyek belőle erednek. 5. Jelfunkció

Luis Hjelmslev a nyelv elemzésekor megpróbálja kizárni a nyelven kívüli szempontokat

és csak a nyelven belüli jelenségekre összpontosít. Az ő megfogalmazásában egy jel, jelöl, deszignál, egy nem-jellel ellentétben jelentést

hordoz, tehát: funkcionál! Két funktívát különböztet meg: kifejezés és tartalom.

A tartalomértelem szerint a forma és a szubsztancia elválasztható egymástól: ezért történhet meg, hogy ugyanazon tárgyi valóságnak a különböző nyelvekben más-más a tagolódása… Pl. „fa”, „erdő” különböző nyelvekben:

Baum arbre tree Holz bois wood forest Wald forêt

A kifejezésértelem esetében ugyanaz a dolog kifejeződhet más és más igeidő-, szám-

kifejezésszerkezettel… Eszerint, a jel a kifejezés síkjának és a tartalom síkjának kapcsolata, ahol a tartalom síkja a tartalomszubsztancia és tartalomforma kapcsolata, a kifejezés síkja pedig a kifejezés-szubsztancia és kifejezésforma kapcsolata.

Umberto Eco értelmezésében a jel, két különböző rendszerből származó elemek találkozási helye, amelyeket kódolt összefüggés kapcsol össze. Nem a két funktíva korrelációja, hanem a kód – a kulturális szabály, ami a két funktíva alkalmi vagy átmeneti kapcsolatát szentesíti.

Kód – szabály Jel – konkrét (egyedi) előfordulás – példány Eco vezeti be a határtalan szemiózis fogalmát, amit élesen szembeállít a korábbi

szemiózis-modellekkel – nem a pierci hármasság, nem is a saussuri kettősség, amelyeket STATIKUS, merev, lezárt jelszerkezetként fog fel; hanem a folyamatos szemiózis (egy jel a másik jel jelentettje… stb.), ami DINAMIKUS jelszerkezet és rendszer!

A jelek univerzumának mindig csak egy partikuláris szférája szerveződik rendszerré!

Könyvészet, források: SAUSSURE, Ferdinand: Bevezetés az általános nyelvészetbe, VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

VII. EL ŐADÁS: SZÖVEGSZEMIOTIKA

1. Makrojel – jelösszefüggés 2. Szöveg és nyelv 3. A szövegszemiotika dimenziói

Ismétlés: A jelek diakronikus felosztása. A nyelv mint rendszer. Szintaktikai-szemantikai-pragmatikai szabályok. Jelölő és jelölt egysége. Nyelvi érték. A különbségek rendszerre. Jelentés. Denotatív és deszignatív jelentéselméletek. Jelentés és értelem - Frege. Intenzió és extenzió - Carnap. Pragmatikai jelentéselméletek. Denotáció és konnotáció. Tárgy és kontextus. 1. A szövegszemiotika tárgya

A szemiotikán belül különálló kutatási irányzattá vált a szövegek szemiotikai vizsgálata a

szövegszemiotika. A szövegek vizsgálatával több tudományos érdekeltségű vizsgálódás is foglalkozik, mint

az irodalomelmélet, a filozófia. Miben különbözik a szemiotikai vizsgálódás?

Egyáltalán mi a sajátja a szemiotikai kutatásnak? Elsősorban, amit vizsgál a szemiotika, azt a jelszerűség szerveződésének alapján teszi.

Mivel a jelet egy triadikus összefüggés alkotja, ezért amit vizsgál, azt szintaktikai, szemantikai és pragmatikai összefüggésben vizsgálja. És mivel a jelek egy nagyobb összefüggés részeként funkcionálnak, ezért ezt a nagyobb összefüggést, rendszert, struktúrát is vizsgálja. A szemiotikai vizsgálatok legtöbbször egy pragmatikai vizsgálatban végződnek, mivel az képes áttekinteni, a konkrét jelhasználat sajátosságait, a jelek beágyazottságát az ember társadalmi életébe.

Világos, hogy ez a megközelítés érvényesül a szövegek szemiotikai vizsgálatának az esetében is. Szemiotikai értelemben a szöveg nyelvi jelnek tekinthető, azonban nem egy akármilyen jelnek, hanem egy makrojelnek, jelösszefüggésnek, amely a nyelvi jelek egy bonyolult összefüggéseként épül fel. 1.1 A szövegdefiníció nehézségei

Noha mindenkinek van egy intuitív fogalma a szövegről ennek ellenére problémás egy tudományos igényű szövegdefiníciót megalkotni. Miért? Meg kell válaszolni, önállónak vagy részlegesen függő szemiotikai objektumnak tekintjük-e a szöveget, a részei már szövegnek tekinthetők-e vagy csak az egész, fizikai entitás vagy reláció-e a szöveg? 1.2 Hogyan épül fel ez a jelösszefüggés?

Jurij Lotman szerint (J. M: Lotman: A szöveg fogalma in. J. M. Lotman: Szöveg, modell, típus Gondolat, Bp. 1973) ahhoz, hogy szövegről beszélhessünk három alapvető jellemző azonosítása szükséges.

1. Kifejezettség: Mivel a szöveg meghatározott nyelvi jelekből rendszerszerűen épül fel jól elkülöníthető a szövegen kívüli struktúráktól, a nem-szövegektől. A kifejezettség és nem-

kifejezettség szembeállítása alapján a szöveg egy bizonyos rendszer realizációjának, anyagi megtestesülésének tekinthető. Pl. A szépirodalomban a szöveg kifejezettsége elsősorban a természetes, beszélt nyelv jeleinek segítségével, nyilvánul meg. Vagy, ha például a nyelv és a beszéd Saussure által tett megkülönböztetését fogadjuk el érvényesnek, akkor a szöveg a beszéd oldalára kerül, mint a nyelvi rendszer egy bizonyos megvalósulása.

2. Elhatároltság: A szöveg nem csupán egy hozzá viszonyítva külső rendszer kifejezettségének tekinthető, hanem el is határolódik, szemben áll bizonyos struktúrákkal. Elsősorban szemben áll az összes állományába nem tartozó, anyagilag már testet öltött jelekkel (pl. más szövegekkel.). Másrészt szembe áll azokkal a rendszerekkel, amelyeknek nem tulajdonsága az elhatároltság. (Pl. a természetes nyelvek struktúrájával, mind pedig a beszédszövegek, elhatárolatlanságával, nyitottságával, folytathatóságával. Ugyanakkor a természetes nyelvekben is vannak olyan konstrukciók, amelyeknek szintén jellemzője az elhatároltság: szó, mondat. Ezek részt vesznek a szöveg felépítésében.

A szöveg határának erőteljes jelzésértéke van, azt jelzi a befogadó számára, hogy szöveggel van dolga. Nagy fontossága van ebben az esetben a kezdésnek és a végnek.

3. Strukturáltság : Egy szöveg sohasem egyszerűen bizonyos számú egymásra következő jelek halmaza. A szövegre belső szervezettség jellemző. A szöveg szintekre bontható (pl. fonológiai szint, grammatikai szint), amelyek között állandósult kapcsolatok határozhatok meg. A szintek és az alszintek közötti állandósult kapcsolatok a szövegnek egy bizonyos invariáns (változhatatlan) jelleget kölcsönöz.

A szöveg társadalmi funkcionálása létrehozza a szövegvariánsokat. A régebbi kultúrákban, pl. az írás felfedezése előtti kultúrákban több szövegvariáns létezett, az eredeti szöveg fogalma nem létezett. Általában úgy vélik, hogy a nyomtatás technikája, amely ráerőszakolta saját grafikai nyelvét a kultúrára, a szöveg variánsainak eltűnéséhez vezetett.

Ugyanakkor a szövegeket csoportokba is tudjuk sorolni, ebben az esetben is a besorolás alapja a különböző szövegek esetében létező azonos tulajdonság. (Pl. amikor szimbolikus versektől beszélünk feltételezzük, hogy létezik mindegyikben egy közös mag, amely alapján megtehető ez a különbségtétel.) Ezeket a sajátosságokat szintén viszonylag invariáns szabályok határozzák meg. 2. A szöveg és a nyelv viszonya.

Ezt a viszonyt vizsgálva a következő megállapítás tehető meg. A szöveg szerveződési szintje, nem redukálható a nyelv szerveződési szintjére, a szövegszerűség törvényei nem vezethetők le a nyelvi törvényekből. A szöveg egy bonyolult kulturális produktum, amely magán viseli az őt létrehozó kultúra sajátosságait.

A szöveg egy nyelventúli szerkezet (transzlingvisztikus szerveződés), amely kettős vonatkozásban áll a nyelvvel. 2.1. A szövegnek a nyelvhez való viszonya redisztributív.

Ez azt jelenti, hogy minden szöveg, a saját szerveződéséből kiindulva lebontja és újrarendezi a nyelv bizonyos rendjét. Eszerint mindenik szöveg, a maga sajátos módján újrateremtve a nyelvet, voltaképpen saját nyelvet teremt, és ezen beszél a világról, amely a

szövegből kiindulva már saját világ, a szöveg világa. A szövegeken keresztül számtalan világot ismerhetünk meg, sőt a szöveg tekinthető a világ modelljének is, amennyiben egy bizonyos rendet, szerveződést tud kifejezni. 2.2. A szöveg saját erőterére az intertextualitás jellemző, a szövegközöttiség.

Ez elsősorban azt jelenti, hogy különböző szövegek részei és elemei kapcsolódnak és hatnak egymásra. Egy kultúrában a létrejövő szövegek egymás környezetét alkotják. A szövegek, és szövegrészek egymással érintkezve, egymásra hatva kölcsönösen alakítják egymást, mind a megformáltság, mind a jelentés, mind pedig a kommunikáció tekintetében. Szövegek beépülhetnek más szövegekben, modellt jelenthetnek létrejövő szövegek számára, hatással lehetnek más szövegekre stb. A különböző szövegek így egymás történetének részesévé és alakítójává válnak. A szövegek révén, a szövegközöttiség erőterében különböző kultúrák kommunikatív kapcsolatba léphetnek egymással. 3. A szövegszemiotika dimenziói

Hogyha szemiotikai vizsgálatról van szó, akkor egy háromdimenziós összefüggéssel kell

számolni. 3.1.Szövegszintaktika.

Szintaktikai szempontból a szöveg jelek rendszere, amelynek lényegét a jelek kapcsolata képezi. Ez empirikus síkon a mondatok egymásba kapcsolódásaként jelentkezik.

A nyelvi jeleknek különböző szintaktikai kapcsolatai alakulhatnak ki. Az alapvető nyelvi jelek is általában a kisebb egységek kombinációjából épülnek fel. A morfémák fonémákat, a szintagmák fonémákat foglalnak magukba. Ahhoz, hogy szintaktikai értelemben szövegről beszélhessünk feltételeznünk fel, azt, hogy a szöveget megelőző szintekhez képest a szöveg szintje minőségileg különböző szerveződési szintként definiálható. Ez a probléma felveti a szöveg extenziójának, kiterjedésének, és koherenciájának a kérdését.

Mi a legkisebb szintaktikai egység ami még szövegnek tekinthető?

Ha a fonémát tekintjük a legkisebb nyelvi egységnek, akkor ebből kiindulva az egyre terjedelmesebb egységek kombinálása mentén lehet eljutni a szöveghez. Ennyiben a mondat feletti szintaktikai egység tekinthető szövegnek: két mondat kombinációja.

Van-e a szövegképződésnek felső szintaktikai határa?

Elvileg nincsen, hiszen a végtelenségig növelhető, újabb jelek hozzáadásával. Azonban egy konkrét szöveg felülről is mindig határolt, hogyha új jelet adunk hozzá más szöveg lesz belőle. Sok esetben ez a határoltság meg is mutatkozik a szövegek formális struktúrájában. Egyes szövegek a szövegen túli területek elhatárolása céljából külön jeleket alkalmaznak (pl. a cím, a szöveg végén található “Vége” jelzés)

Ugyanakkor szintaktikai koherenciáról is lehet beszélni. A szövegek szintaktikai koherenciáját, a szövegen belüli kapcsolattartó elemek megléte, pontos kombinációs szabályok

alkalmazása határozza meg (fejezetek, új bekezdések, szakaszok). Ezek az elemek mind segítséget nyújtnak a szövegek pontosabb megértésében. 3.2. A szöveg szemantikai dimenziója.

A szöveg nem csupán szintaktikai egységet képez, egy kultúra vonatkozásában elsősorban a szemantikai és pragmatikai dimenziói kerülnek az előtérbe. A szövegszemantika a szöveg referenciális funkciójára irányítja a figyelmet, amelyen belül megvizsgálható a szövegjelentés problémája.

A szöveg mint bármely jel helyettesítői szerepet tölt be, más szóval olyan jelölőként jelenik meg, amely valamit jelöl. Ez a helyettesítő-jelölő funkció két aspektust foglal magában, mivel egy konkrét szöveg is kettős kapcsolatban áll a világgal.

1. Egyrészt bizonyos szempontok szerint leír egy rajta kívüli valós világot, megalkotja a valós világnak egy, a közlő szempontja szerinti lehetséges modelljét, a dolgoknak a közlő számára releváns elrendezését.

2. Másrészt megépít egy lehetséges világot, mint a szöveghez tartozó, a szövegen belüli tartalom-összefüggések formájában kibontakozó öntörvényű világot, vagyis megalkotja egy lehetséges világ valós modelljét. (pl. egy kitalált dolgokra épülő regény, amely nem létezik tulajdonképpen, de mivel tudunk tájékozódni benne valószerűen hat)

Egyazon valós világ leírására több szöveg vállalkozhat, tehát több lehetséges modellje alkotható meg a szöveg szintjén. Ugyanakkor az egyes szövegek lehetséges világok valós modelljeiként kapcsolódnak be a valóság megértésébe.

Egy konkrét szövegben a valós világnak egy lehetséges modellje találkozik egy lehetséges világ valós modelljével.

A szövegszemiotika egyes képviselőt a nyelv és a szöveg vonatkozásában kiemelik a szövegek szemantikai produktivitását. A szöveg világteremtő képessége ezen alapul.

Egy kultúra vonatkozásában a szövegek kétféle szerepet töltenek be. Egyrészt a jelentések egyértelmű továbbadását, másrészt új jelentések létrehozását végzik. Az első funkciót olyan szövegek töltik be amelyek teljesen egyértelműek, amelyben a szöveg és az olvasó kódja teljesen egybeesik. A szöveg ugyanakkor új jelentéseket is tud élete hívni, sajátos elrendeződésén, új kapcsolatok létesítésének képességén keresztül (pl. metafora: jelentésátvitel, “szíve égő katlan”) A szöveg ebben az értelemben jelentések előállításaként működik, olyan modellként, amelyhez képest újrarendezhetjük a saját tapasztalatainkat, rendet vezethetünk be általa. (Narratív identitás problémája: saját magunk azonosságáról is csak az elmesélt történeteinken keresztül tudunk meggyőződni, arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, történetekkel tudunk válaszolni)

Szemantikai értelemben is felmerül a szöveg terjedelmének a kérdése. Mekkora az a legkisebb, illetve legnagyobb szemantikai egység, amely már/még szövegnek tekinthető?

A szöveg szemantikai terjedelmét, nem a hosszúsága, hanem a referenciális egység alapján állapítjuk meg, amire a szöveg vonatkozik. Ezt a szöveg témájának nevezik. A téma maga is lehet összetett, altémákra, résztémákra osztható. Szemantikai értelemben akkor beszélünk szövegről, ha a jeleknek egy bizonyos elrendeződése egy témát határoz meg. Ehhez viszonyítva lehet meghatározni a minimális és maximális egységet („Amikor felébredt, a

dinoszaurusz még mindig ott volt” ─ legkisebb elbeszélés, szintaktikailag rövid, de ha meg akarjuk fejteni, szemantikailag nagyon hosszúvá válik) 3.3. A szöveg pragmatikai dimenziója

A szövegek pragmatikai dimenziója a szöveg és a kultúra, a szöveg és a kommunikáció viszonyára irányítja a figyelmet.

A pragmatikai szempont a szövegnek a kultúrában kifejtett működésére irányul. Ez a működés nem merül ki az információk közvetítésében, hanem új jelentések, információk létrehozásával jár együtt. Az új jelentések létrejötte valójában a kultúrában ténylegesen működő szöveg esetében valósul meg.

Minden szöveg egy önálló szemiotikai alkotás is, amely kétszeresen nyitott a bonyolultabbá válásra: egyrészt belső elemeinek és kódjainak egyre komplexebbé válásával, másrészt a más szövegekkel kialakuló egyre sokrétűbb kapcsolat révén. Ez a befogadó oldaláról sokszor egy összetett dekódolási folyamatot eredményez, ami nélkül a szöveg az érthetetlenségbe süllyed vissza.

A kommunikáció szempontjából a szöveg a nyelvi kommunikáció lebonyolításának egy különös eszköze a feladó és a befogadó között.

A feladó lehet a szöveg szerzője, de nem mindig esik egybe vele. egyes esetekben lehet egy személyes közvetítő is (egy történet elbeszélője) vagy egy mediális közvetítő (egy könyv, ami közread egy szöveget)

A címzett a hallgató vagy az olvasó, a szöveg befogadója. Előfordul, hogy hiányzik a valós befogadó, vagy nincs behatárolva térben és időben (egy szépirodalmi mű esetében) A szövegkód az, ami alapján értelmes szöveggé formálódik a közlemény. A szövegkód mind a feladó, mind a címzett oldalán különbözhet, eltérhet egymástól. Főleg időben és térben távol eső feladók és címzettek esetében. Ebben az esetben kommunikációs differencia keletkezik. A címzett ennek következtében a feladó által kódolt üzenettől bizonyos mértékben eltérő üzenetet dekódol a szövegszerű közleményből. Pragmatikai szempontból ezért számolni kell azzal, hogy a kommunikációs folyamatban résztvevő szöveg mindig más-más szövegként identifikálódik a feladó és a címzett oldalán, a kódolási és a dekódolási műveletek csomópontjain.

Az adott szöveg ugyanazt a jelentést a szituációtól és a kontextustól függően más-más értelemként teszi közzé.

Hogyha ez így van feltevődik a kérdés, hogy létezik-e valamilyen norma, ami egységesként azonosítja a szövegeket?

A szövegszerűség társadalmi normája abban érhető tetten, amit egy társadalmi közösség egy adott helyen és időben szövegképződésként elismer. A manapság érvényes normát a következő szövegek hordozzák: rádióhír, recept, vezércikk. életrajz, tudósítás stb. Ezek közül egyesek régebb nem voltak ismertek, míg néhány ezelőtt ismert szövegtípus megszűnt (mágikus ráolvasás, hősi eposz, sőt a szerelmes vers is) Tehát a szöveg pragmatikai normái is átalakulásban vannak.

A szöveg pragmatikai terjedelme a kommunikációs aktus függvénye. Pragmatikailag egyetlen szó is szövegnek tekinthető amennyiben üzenetet közöl. A felső határa nem terjedhet ki

akármeddig, ugyanis ahhoz, hogy betöltse kommunikatív funkcióját a szövegnek fel kell keltenie a teljesség és a lezártság érzését.

A szövegnek akkor van pragmatikai koherenciája, egysége, ha viszonylag azonos pragmatikai normák érvényesülnek a feladó és a címzett esetében, illetve ha a szöveg maximálisan pontosan juttatja célba az üzenetét. Hogyha ez hiányzik, megnehezül a kommunikáció, kommunikációs differenciák és kommunikációs űrök keletkeznek. A kommunikációs űrről akkor beszélünk, amikor az üzenet nem tud teljes egészében eljutni a feladóhoz.

Ezek a hiányosságok arra utalnak, hogy a szövegek pragmatikai koherenciája nem egy adott tényállapotként ragadható meg, hanem folyamatos kiegészítésre, gondozásra szorul. Ehhez sokszor a kommunikációs feltételek egyeztetése, bebiztosítása szükséges. Könyvészet, források: LOTMAN, Jurij: Szöveg, modell, típus, Gondolat, Budapest, 1973 VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

VIII. EL ŐADÁS: A TRÓPUSOK ÉS ALAKZATOK 1. Szóképek 2. Képes nyelv 1. Szóképek – mint stilisztikai eszközök, fordulatok

A szókép (trópus): Két fő fajtája van: a metafora és a metonímia, valamint az ezekből származó többi szókép tartozik még ide. Metaforából származik: a megszemélyesítés, a szinesztézia, az allegória, s a szimbólum. A metonímiának pedig egy származékos formája van: a szinekdoché.

1.1. Metafora és a metaforából származtatott stilisztikai eszközök 1.1.1 metafora, névátvitel:

Olyan szókép, amely két fogalmat a közöttük lévő hasonlóság alapján kapcsol össze. A köznyelvben is igen gyakori (pl. a düh érzelmi fogalmai és a forrásban lévő folyadék fizikai fogalmai közötti metaforikus kapcsolatok: forrt a dühtől; majd szétrobban mérgében; teljesen begőzölt; kieresztette dühét; plafonon volt mérgében…) „Ütni készül ökle csontos buzogánya” (Arany János)

Jelentésátvitelen alapuló stílusalakzat; jelentése: átvitel. Hasonlóságon alapuló szókép,

hasonló dolgok azonosítása, a szerepe az, hogy egymástól távol eső képeket idézzen fel s azokat egybefoglalva új kifejezési lehetőséget teremtsen . A hasonlatból ered a "mint", "akár" stb. viszonyszó elhagyásával. Az átvitel során két fogalom, jel, jelentés azonosítása történik valamilyen közös jegy (pl. hasonlóság) vagy érintkezés (pl. oksági, térbeli kapcsolat, rész-egész alapján. Pl.: „országok rongya (azonosított) könyvtár (azonosító)" (Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban). Képviselheti a metaforát csak a kép: ez az egytagú metafora, pl: „dunnába butt fönn a magas”; és szerepelhet mindkét elem, tehát a képi és a fogalmi megnevezés is: ez a teljes metafora, pl: „alvó kísértetek a fák” Szófaja szerint megkülönböztetünk igei, főnévi és melléknévi metaforát. Igei pl.: "Az idő nyerített, akárcsak a ló” (Kassák: A ló meghal, a madarak kirepülnek). Főnévi pl.: "A raktár megfeneklett bárka" (József Attila: Külvárosi éj). Melléknévi pl.: "És milyen régen nem kutattalak fövényes múltban" (Ady: Elbocsátó, szép üzenet). Az igei metafora a legtöbb esetben egyben megszemélyesítés is. 1.1.2 szinesztézia:

Különféle érzéki területekről származó fogalmak együttes használata. „fehérlő illatokkal alkonyul” (Radnóti Miklós)

Metafora jellegű szókép. A szinesztézia többnyire hangulati hasonlóságon, ritkában

érintkezésen alapuló kép. Lényege, hogy valamely érzékterület körébe vágó fogalmat kapcsolunk össze, vegyítünk más érzékterületről vett szóval:

pl.: fehér csönd (látás + hallás); „füstösek furcsák búsak bíborak” (Ady) "A kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő" (Tóth Árpád: Körúti hajnal ).

1.1.3 megszemélyesítés:

Elvont dolgok élőként való megjelenítése, élő személy vagy élőlény tulajdonságaival való felruházása. „jajong ládák léce” (József Attila)

Olyan szókép (többnyire igei metafora), amely elvont dolgokat, természeti jelenségeket, élettelen tárgyakat mint emberi tulajdonságokkal rendelkezőket mutat be. Pl. „mosolyogva néz rám a Dunától / a Tiszáig nyúló róna képe”. 1.1.4 hasonlat:

Metaforából szokták származtatni, de attól független stíluseszköz.

„Sétáltam, mint felhő, melyet / szél hajt céltalan, könnyedén” (William Wordsworth )

A metaforikus képekkel sokban rokon a hasonlat, szerkezetében azonban különbözik: rendszerint három tagból áll: a hasonlítottból (fogalmi sík), a hasonlóból (képi sík) és a bennük lévő közös vonásból. A hasonlót (amihez hasonlít) és a hasonlítottat (amit hasonlít) mindig kötőszók, pl. olyan, mint, akár, mintha, vagy valamilyen egyéb, hasonlítást kifejező elemek, pl. -nyi, -ként, -ül stb. kapcsolják össze.

Pl.: "Elváltak egymástól, mint ágtól a levél" (Petőfi: János vitéz); „Mint béfagyott tó,

nyugodt volt az arca” 1.1.5 allegória és szimbólum:

Mind az allegória, mind a szimbólum voltaképpen metaforák láncolata, hosszabb és kifejtettebb (akár egész műveken végigvonuló) metaforasor, amelyben egy elvont gondolat konkrétabb képek segítségével jelenik meg.

a.) allegória: (görögül: képletesen beszélni) intellektuális jellegű, konkrét kulturális

tudásokon alapul, minden egyes képi elem valamely gondolati elemnek megfeleltethető; barokkra és klasszicizmusra jellemző. Metafora jellegű szókép. A jelkép azon fajtája, amelyben a kép jelentéstartalma a képhez képest külső tartalomként van megadva - hosszabb gondolatsoron, esetleg egész művön keresztülvitt, mozzanatról mozzanatra megvilágított metafora vagy megszemélyesítés. A középkor irodalmában vált rendkívül elterjedt költői eszközzé az az eljárás, hogy elvont fogalmakat, erkölcsi, lelki sajátosságokat (az Erény, a Bűn, a Szerelem, a Rágalom stb.) megszemélyesítve szerepeltessenek költői alkotásokban, színművekben. Jellegzetes eljárása a misztérium és moralitásjátékoknak. Dante szerint a költészet igazi értéke a szép külső forma mögé rejtett igazság, s minden költői műnek szó szerinti értelmén kívül allegorikus és morális értelme is van. Az allegória lehet rejtett, amelynél az olvasónak magának kell felfedeznie a mögöttes jelentéstartalmat (pl.: Vajda: A virrasztók ), ill. kifejtett allegória, melyben a költő kibontja a jelentéstöbbletet, konkrétan rámutat az ábrázolt jelenségre vagy dologra (pl.: Baudelaire: Az albatrosz). Az allegória sokkal konkrétabb a szimbólumnál, a képi és a fogalmi sík között megszokottabb az összefüggés, ugyanakkor a gondolat és a kép megtartja önállóságát. Blake: A Tigris (allegória)

b.) szimbólum: (gör.: jelkép) inkább megérzésen alapul, mint tudáson; titokzatosabb, elmosódott jellegű; fogalmilag nem fogható meg teljesen; nem egyértelműek a képi megfeleltetések; több értelmezést tesz lehetővé; romantikától kezdve jellemző. Metafora jellegű szókép. Hagyományos értelemben az allegória párja, a jelképes művészi ábrázolás egyik fajtája - valamely gondolat, eszme, fogalom jele, jelképe, melynek a képzettársítás folytán gazdag jelentésbeli, érzelmi, hangulati töltése van. Olyan szókép, amelyben nincs egyértelmű megfeleltetés a megjelenő kép és egyetlen fogalom között, amelyet fel akarna idézni. Jelentése nem egyetlen másik jelentésre vonatkozik, több, szinte kimeríthetetlen értelmezési lehetőséget nyújt. A szimbolikus képsorban az elvont tartalom és a kép kapcsolata szokatlan, meglepő; a képzettársítások meglehetősen távoliak, gyakran a költői látomásra épülnek. Kifejezésmódja az érzékeltetésen, a sejtetésen, az intuíción, az asszociáción alapszik. A szimbólum tehát többértelmű, sugalmazó, homályos kifejezőeszköz (nem azonos a hagyományos értelemben vett jelképpel), általában csak hangulati összefüggésen alapszik. A szimbólum származhat metaforából, de alapulhat metonímián is. A XIX. sz. utolsó harmadában önálló stílusirányzattá vált az eredeti szimbólumokra építő kifejezésmód: a szimbolizmus. A szimbólum képes a tudat alatt lejátszódó lelki folyamatok, a még fel nem tárt társadalmi jelenségeket megjeleníteni, közvetíteni, sugallni. (Ady: Az eltévedt lovas) Hölderlin: Az élet felén (szimbólum)

1.2. Metonímia és a metonímiából származtatott stilisztikai eszközök 1.2.1 metonímia:

Olyan szókép, amely két fogalmat a közöttük lévő időbeli, térbeli, anyagbeli vagy ok-okozati érintkezés alapján kapcsol össze. A fogalmi és a képi sík összekapcsolódása nem valamiféle hasonlóságon, hanem a fogalmak érintkezésén alapul. Ez lehet térbeli, időbeli, anyagbeli érintkezés, ok-okozati kapcsolat vagy a rész-egész, a nem-faj felcserélése.

Pl: „… kissé odább / a sarkon reszket egy zörgő kabát”. (József Attila: Téli éjszaka) Ebben a képben az ember a fogalmi sík eleme, a zörgő kabát a képi sík a helyi érintkezés alapján.

A metonímia jellegzetes szerkezeti megoldása az egytagúság, tehát két eleme közül mindig csak az egyik szerepel. Ok és okozat felcserélésen alapuló metonímia az, amely egy jelenség, dolog vagy személy helyett az azzal járó következményt mondja ki,

pl.: "Ötszáz halál megyen háta után ennek" – Zrínyi itt gyilkos helyett halált mond. Rész és egész felcserélésén alapszik a metonímia, ha az egész helyett annak csak egy

részét mondja ki a költő, pl.: "Nem a tenger lámpatornya / Mely felé küzd száz vitorla" (Arany: A vigasztaló) –

Arany itt a vitorláshajó helyett mond csak egyszerűen vitorlát. 1.2.2 szindekdokhé:

Rész/egész viszonyon alapuló szókép, ahol egy rész megnevezése áll az egész helyett. „Az nem lehet, hogy annyi szív / hiába onta vért” (Vörösmarty Mihály)

1.3. Szóképpel rokon stíluseszközök 1.3.1 irónia:

Problematikus stíluseszköz, amit az alakzatok közé szoktak sorolni. „Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorult fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban felfogjam.” (Petőfi Sándor) 1.3.2 körülírás:

A körülírás két ellentétes megnyilvánulási formája az eufémizmus és a kakofémizmus.

Az eufémizmus finomkodó, enyhe megnevezése valaminek. Eredete a mitikus világképre vezethető vissza: valaminek a nevét félelemből, tiszteletből nem mondták ki, helyette körülíró megnevezést alkalmaztak. Mint stíluseszköz enyhítésre, szépítésre, pozitív érzelmi megnyilvánulás kifejezésére alkalmas. Túlzott alkalmazása a komikum egyik forrása. Pl. Petőfi a János vitézben a halált így fejezi ki: "Napfogyatkozás jött szeme világára". A kakofémizmus ennek ellentéte, vagyis a semleges jelentésárnyalatú szavak helyett pejoratív, durva szavak használata. 1.3.3 jelző:

Költői jelzőnek is mondják. Nyelvtani szempontból általában minőségjelző. "Költőivé" azért válik, mert általa a művészi szöveg fokozottabban poetizált, így a mondatrészek között talán a legnagyobb a stilisztikai szerepe, lehetőségei a hatáskeltésben a legszélesebb körűek. Hatását szemlélteti a hangulat jellege, megkülönböztető funkciója, sőt szófaja is erősítheti. Pl. Babits Húsvét előtt című versében a műben kifejeződő központi érték, a békevágy, a háború megelégelésének kimondását hosszú jelzőáradattal, hatalmas jelzőcsokorral előlegezi meg: " ki először el meri mondani ... azt a varázsszót, százezrek várta, lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót..... hogy béke! béke! béke! béke már!" . Az eposzi kellékek sorában pedig találkozhatunk az ún. állandó jelzőkkel (epitheton ornansz): "leleményes Odüsszeusz", " szemérmetes Erzsók" , stb. 2. Képes nyelv 2.1. a nyelvek

A nyelv állomásai, amelyeket az őskor óta a történeti korig érintett: 1. az ősnyelv, 2. az idea-nyelv, 3. a szimbólum-nyelv, 4. a mítosz-nyelv, 5. a költői nyelv, 6. a köznyelv (népnyelv), 7. az absztrakt (fogalmi) nyelv 2.2. analógia

Az analógia elsősorban megfelelést, egymásba esést, összefüggést jelent, de olyan összefüggést, amely a természet fölé utal és a közös eredet felé mutat. A szó és a kard között analógia van; ahogy analógia van a szög és a hűség, a vörös szín és a szeretet, a kéz és a béke között. Ez az összefüggés és ez az utalás él közvetlenül minden őskori nyelvben, és ha valaki ennek az összefüggésnek és utalásnak jelentőségét nem érti, nem értheti meg, az őskori embernek

a történeti embertől való lényeges különbségét: az őskori ember az analógiákat közvetlenül látta, élte, kimondta, állandóan új analógiákat fedezett fel, új képeket látott meg, s intuíciója számára állandóan új meg új összefüggések tárultak fel. Az őskori nyelvben levő képek nem költői hasonlatok, hanem az ősképeknek, a platóni értelemben vett ideák tartalmainak megfelelései, ami nem egyéb, mint a transzcendentális intelligencia. 2.3. metafora

Metafora mint átvitel - / - Metafora mint azonosítás

A metafora nem stilisztikai eszköz, hanem a gondolkodás alapja. (Lakoff, Szilágyi N. Sándor, Banczerowski…) 2.4. a szimbólum (Jung, Durand, Frye…) – következő órán Könyvészet, források: JAKOBSON, Roman: Nyelvészet és poétika = Hang–jel–vers SZIKSZAINÉ NAGY Irma: Stilisztika

IX. ELŐADÁS: A SZIMBÓLUMOK RENDSZERÉT ŐL A MÍTOSZOKIG 1. szimbólumok 2. archetípusok 3. mítoszok 0 – szimbolika, ikonográfia és archetipológia: - Jung: szimbólumok – veleszületett kollektív tudattalan\tudatalatti (álmok!) emberiség tapasztalatanyaga átörökíthető : törzsfejlődési jelenség - Durand: archetípusok – jelteremtő képzelet struktúrái egyetemesek – fogalmi gondolkodás személyiség biológiai és társadalmi kialakulása : egyedfejlődési jelenség valahol a kettő között keresendő a lényeg…

A szimbólumok világát gyakran tekintik titkosnak, misztikusnak. Ebben az értelmezésben – a hieroglifákhoz hasonlóan – meg kell fejteni és újra meg kell tanulni jelentésüket. Kétségtelen, hogy bizonyos jelek – elsősorban a nem képszerű (non-ikonikus) szimbólumok, például a geometrikus jelek – kizárólag az azokat megalkotó kultúra ismeretében értelmezhetők, vagy – forrásértékű adatok híján – örökre némák maradnak. De a jelképek döntő hányada, a képszerű (ikonikus) jelek olyan természetességgel hordozzák jelentéseiket, hogy értelmezésük kézenfekvő. Nem igényel magyarázatot az, hogy az oroszlán elsődleges szimbolikus jelentésében miért a hatalom és az erő, a bárány pedig miért a gyengeség és a szelídség megtestesítője.

A jelképek a hagyományozódás és a kanonizálódás révén a köznyelvi kifejezésekben és művészetben egyaránt jelen vannak. Az ember eszményeire, érzelmi világára, művészi és hitélményére adekvát módon a szimbolika ad formai lehetőséget, hiszen az egyéni és viszonylagos élmény sohasem fogalmazódhat meg egzakt módon abszolútnak tekintett meghatározásokban.

Az etimológiai indíttatású szimbólumdefiníciók a görög szümbolon (’melléállítás’, ’ráismerési jel’) szóból, illetve annak felismerési eszköz funkciójából indulnak ki (amely két elem például egy kettétört ércpénz, gyűrű darabjainak összeillesztésére, s ezzel azok tulajdonosainak kapcsolatára utal). Ez azonban két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja, s nem fedi az egyik érzékelhető, konkrét elem, a jelölő és a másik, kevésbé konkretizálható, eszmei elem, a jelölt bonyolult kapcsolatát. Jelelméleti megközelítésben a szimbólum mint kulturális jel esetében a jelölő–jelölt viszony lényege a többértékűség, amely – akár a hasonlóság, akár a hagyomány által átörökített önkényes egyezményesség a meghatározó benne – a tudatos és tudattalan elemek egyesítésével aktív befogadásra ösztönöz. Az ilyen módon értelmezett szimbólumfogalommal szembeállítható a puszta megnevezéssel egyenértékű jel, amely a jelölt tartalom egyértékűségéből eredően passzív befogadást eredményez. Az a racionálisan nehezen vagy egyáltalán nem meghatározható fogalmi tartalom, képzet vagy élmény, amely egy-egy szimbólumban fogalmazódik meg, természetszerűleg inkább találja meg legmegfelelőbb kifejezési formáját a gazdag jelentéskörű jelképekben, mint az egyjelentésű jelben. Ilyen nézőpontból tekintve a szimbólum a racionális meghatározás ellentéte; lélektani tekintetben pedig az elvonatkoztatásra képes prelogikus gondolkodás eredménye.

Ebben az összefüggésben a ráció mint legfőbb emberi ismérv szintén nem állja meg a helyét. Az viszont történeti tény, hogy az ember mind racionális, mind irracionális törekvéseiben eszményeket fogalmaz meg, ezeket kifejező szimbólumokat alkot, vagy a korábbiakat ebben a

szövegkörnyezetben értékeli át. A legpusztítóbb „ordas eszmék” irracionális tanai ugyanúgy szimbólumokban fejeződnek ki, mint az ellenükben megfogalmazódó törekvések.

1. ARCHETIPIKUS STRUKTÚRÁK (Durand) - az archetipikus struktúrák és a pszichológiai típusok összefüggése

„A lélekhez a tudattalan is hozzátartozik.(…) Tartalmai, az archetípusok bizonyos mértékig a tudatos léleknek a mélyben rejtőző fundamentumai, vagy - egy másik hasonlattal - a gyökerei, amelyeket a lélek nemcsak a szűkebb értelemben vett földbe, hanem egyáltalán a világba mélyesztett bele. Az archetípusok készenléti rendszerek, amelyek egyúttal képek is és emóciók is. Az agyszerkezettel öröklődnek, sőt ennek a pszichikai aspektusát képezik. Egyrészt a legmakacsabb ösztönös előítéleteket formálják, másrészt viszont az elgondolható leghatékonyabb segítségek az ösztönös alkalmazkodás számára. Ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk, ők tulajdonképpen a lélek chtonikus [földi, földből eredt és föld alatti] része, az a rész, amellyel a természethez van láncolva, vagy legalábbis amelyben a földdel és a világgal való kapcsolata a legkézzelfoghatóbbnak tűnik. Ezekben az ősképekben lép fel talán a legvilágosabban az a hatás, amelyet a föld és törvényei gyakorolnak a lélekre.” (JUNG, Föld és lélek)

A szimbólumok saját kultúránk és valamennyi emberi civilizáció megismeréséhez elvezetnek, hiszen gondolkodásmódunk alapvető sajátossága a (jel)képek és analógiák használata. A környezet természeti jelenségei, élőlényei és maguk az ember teremtette tárgyak is a képalkotás alapszókincsébe tartoznak. Minden a világról alkotott tudás kifejezőjévé és érzéki szemléltetőjévé válhat. Például a fény, az ég mindenütt a menny, az istenség, a földön túli erő szimbóluma, és a sötétséghez egyetemes érvénnyel kapcsolódik a pusztulás, a halál képzete. A madár az ősi koroktól megjelenő lélek-szimbólum: az egyiptomi madár alakú ba-lélek, az óind Upanisadok lélek-hattyúja, a kereszténység Szentlélek-galambja egyaránt a lélek-madár archetípus variánsai.

REGNUMOK, ARCHETÍPUSOK

NAPPALI REGNUM: SZKIZOMORF STRUKTÚRÁK - IDŐKÉPEK – teriomorf, niktomorf, katamorf szimbolika - NAPJELEK – aszcenzionális, heliomorf, diairetikus szimbolika ÉJJELI REGNUM: SZINTETIKUS ÉS MISZTIKUS STRUKTÚRÁK - MÉLYSÉGKÉPEK – reverzív, intimitás-szimbolika - HOLDJELEK – ciklikus, lunáris, progresszív szimbolika TAROT-JELEK (NAGY ARKÁNUM): KARD-JOGAR, BOT, ÉREM, SERLEG

2. SZIMBOLIKUS KÉPVILÁG: ARCHETIPIKUS MÍTOSZOK (Frye)

Az általános nézőpont Claude Lévi-Strauss nyomán – minden kultúra szimbolikus rendszerek összessége. (mítoszok, mitologémák…)

A különböző kultúrák mítoszaiban, vallásaiban és művészetében megfogalmazódó jelképek rövid, jelentésorientált ismertetései önmagukban egyértelművé teszik, hogy tárgyunk, a

kulturális jelkép a civilizációteremtő ember egyetemes érvényű sajátossága. Az a szimbólumvilág, amely szócikkeinkben megjelenik, szemiotikai, pszichológiai vagy antropológiai értelemben egyaránt az emberi kommunikáció sajátos jelrendszerének, a szimbolikus aktivitásoknak az egyike. Ernst Cassirer, aki ismeretelméletének középpontjába a szimbolikus formák vizsgálatát helyezi, s a „»szelleminek« érzéki »jelekkel« és »képekkel« való kifejezését legtágabb jelentésében” veszi, az „animal rationale” helyett egyenesen az „animal symbolicum” elnevezést ajánlja. Ez az álláspont megkérdőjelezi azt a hit- és természettudományos nézetekben egyaránt megjelenő felfogást, amely az embert a célirányos, a beteljesedés felé törő fejlődés főalakjaként értelmezi.

3 KÉPVILÁG – 4 MÍTOSZ - HÁROM KÉPVILÁG: – isteni : emberi : állati : növényi : ásványi

- APOKALIPTIKUS képvilág - DÉMONIKUS képvilág - ANALOGIKUS képvilág

- NÉGY MITOLÓGIAI STRUKTÚRA: - TAVASZ MÍTOSZA: KOMÉDIA - NYÁR MÍTOSZA: ROMÁNC (HŐSKALAND) - ŐSZ MÍTOSZA: TRAGÉDIA - TÉL MÍTOSZA: IRÓNIA ÉS SZATÍRA

Az ember a maga alkotta szimbólumokban fogalmazza meg a világhoz és a másik emberhez fűződő viszonyát. Ismét Cassirert idézve: „…tudatunk nem elégszik meg a különböző benyomások befogadásával, hanem minden benyomást a kifejezés tevékenységével kapcsol össze és hat át. A magunk teremtette jelek és képek világa kerül szembe azzal, amit a dolgok objektív valóságának nevezünk.” Ez magyarázza a szimbólumok alapvetően emberközpontú jellegét: az egyedüli viszonyítási pont az ember. A világ keletkezésének folyamatát a legkülönbözőbb világteremtési mítoszok például az emberi aktivitások vagy az ember által érzékelhető természeti folyamatok analógiájára fogalmazzák meg. Számos mítoszban jelenik meg a kozmikus méretű emberi test mint a világ eredője, illetve az emberi test mint mikrokozmosz, a makrokozmosz tükörképe. A szent nász, a szó/ige, a csakra, a tojás, a mag, a kozmikus ember szócikkeink ennek a szimbólumalkotásnak az egyetemes példái közül ismertetnek néhányat. Az egyes dolgokhoz, színekhez, állatokhoz, növényekhez mint jelölőkhöz kapcsolódó jelentéstartalom mögött szintén felsejlik az ember elsődleges, szubjektív értékítélete, amely kultúránként gyakran eltérő is lehet. (A sárga, a fekete vagy a denevér és a nyúl szócikkek jól illusztrálják ezt a változatosságot.) A kulturális szimbólumok e jellemző, általános sajátosságára az antropológia is rávilágít: „az antropomorfizáló hajlam természetszerűleg adódik a tudat kialakulásának körülményeiből.” Az a módszer, amely szócikkeink felépítését meghatározza, két fontos elméleti vonatkozást hordoz magában. Az egyik az egyes szimbólumrendszerek öntörvényűsége és ezzel összefüggésben a jelképek hagyományban való rögzítettsége. Ez indokolja az adatfelsorolásokból álló szócikkeken belül a kultúrák szerinti tagolást. Egy bizonyos jelkép konkrét jelentését az adott kultúrában az egységes, összefüggéseiben élő szimbólumvilágban betöltött szerepe határozza meg. Bármi megjelenhet szimbólumként, de jelentésköre csak tágabb kapcsolatrendszerben, az adott kulturális közeg elemeként értelmezhető maradéktalanul. Még az egyértelműen hasonlóságon alapuló, általánosan előforduló szimbólumok esetében is csak aktív befogadásként határozhatjuk meg a felhasználást, a jelölőként való alkalmazást. A jelölő és a jelölt azonossága

ellenére a szimbólumoknak különböző értelmezései is megjelenhetnek. Például a hinduizmusban és a kereszténységben az emberi test, a genitális szimbólumok egyaránt a szexualitás jelentéskörét hordozzák, de míg az egyik szövegösszefüggésben szentségként, addig a másikban bűnként értelmeződnek (amint erre a test/hús vagy szent nász szócikkeink rámutatnak). Az ember feltehetően egy a kezdetektől fokozatosan kialakuló világszemlélet fogalmi viszonyrendszerének birtokában alkotja és használja a jelképeket. Ebben a folyamatban a szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik, abban teljesedik ki, annak alapelemei határozzák meg tartalmát. A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át.

3. JELKÉPKALENDÁRIUM: 3+1 (Jankovics)

- NÉGY ÉVSZAK :: ÉGTÁJ SZIMBOLIKÁJA – az örök visszatérés mítosza - Hármasság és négyesség fontossága

4. ANALÓGIÁS IMAGINÁCIÓ: TABULA SMARAGDINA (Hamvas) - ARITMOLÓGIA ÉS SZIMBOLIKA – a számok misztikája és az analógiás logika - TAROT-JELEK (KIS ARKÁNUM): 22 lap! – a héber ábécé 22 betűje - A 3 ÉS A 7 MŰVELETRENDJE

A szimbólumelmélet egyik kardinális pontját képviselik az alapvető szimbólumcsoportok,

valamint az általános, a tértől és időtől függetlenül azonos vagy hasonló elemeket hordozó, közös őstípusokból eredeztethető szimbólumok. Annak vizsgálatában, hogy vajon mi a magyarázata a különböző kultúrákban előforduló, formailag és tartalmilag rokon szimbólumoknak, az égi vagy éppen az alvilági erőkre utaló jelképcsoportok párhuzamainak, két, eltérő alapon álló megközelítés bontakozott ki. Ezekben a szimbólumok eredetét illető központi kérdés a középkori univerzália-vitákra emlékeztető ellentétes álláspontokban körvonalazódott.

Az egyik irányvonal a szimbolikus univerzáliáknak a platonikus fogalomrealizmus szerinti értelmezése, azaz az ideák, a fogalmak, az eszmék és az azokra utaló szimbólumok a való dolgok felett álló, magasabb rendű realitásként való meghatározása.

Ennek nagyszabású kísérlete Jung szimbólumelmélete. Rendszerében, amint egyik 1939-es tanulmányában írja: „az »archetípus« …a platóni értelemben vett »idea« szinonimája.” A tudattalan két összetevőjét, a személyes mellett a kollektív tudattalan létét feltételezi. Ez utóbbi szerinte „nem egyedileg szerzett, hanem veleszületett”, tartalmai az archetípusok, amelyek „mindenütt és az összes individuumokban ugyanazok”. Felfogásában az archetípus ösztönös tendencia és az, „Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkeztek-e valaha, az metafizikai kérdés, s ennélfogva megválaszolhatatlan”. Jung antropológiája a biológiai determinizmus és a lamarcki evolúció oksági elve alapján átörökíthetőnek tételezi föl az emberiség lényeges tapasztalatanyagát. Eszerint a kollektív tudattalan fokozatosan töltődött föl az alapvető archetípusokkal, amelyek eredete a törzsfejlődéshez, nem pedig az egyedfejlődéshez kötődik. Ezek az archetípusok a szakrális művészet szimbólumaiban, az egyes ember életében pedig az álmokban és a fantáziákban törnek a felszínre. Jung tehát, feltételezve a kollektív tapasztalatanyag biológiai átörökítését, ebben látja a szimbólumok egyetemes előfordulásának magyarázatát. A hagyomány és a szocializáció jelentősége ebben a felfogásban háttérbe szorul. A nézeteit ért kritikák hatására viszont kései műveiben már nem magukat a képzeteket, hanem csak a képzetek lehetőségét, azaz a gondolkodási struktúrát tekinti veleszületettnek. Mint írja, a kollektív tudattalan „az agyi

struktúrákban öröklődik. Nincs velünk született elképzelés, de létezik az elképzelések veleszületett lehetősége.”

A másik – a nominalizmust idéző – álláspont a jelképek teremtését és szerepét az emberi gondolkodásmód fejlődésének törvényeire vezeti vissza; ebben jelöli ki az általános szimbólumcsoportok kollektív, általános jellegének magyarázatát. Természetszerűleg ez egyben az idealista, metafizikai alapú koncepció kritikája. Gilbert Durand például a szimbólumokat megalkotó képzelet alapvető struktúráit tekinti egyetemes jellegűnek. Ez a fölfogás a szimbólumalkotás eredetének problémáját az egyedfejlődés tényezőivel magyarázza, alapul véve a gyermek- és személyiséglélektan ez irányú vizsgálati eredményeit. A „szimbólumalkotás benne rejlik a gyermek egész fogalmi gondolkodásának kezdeteiben” – foglalja össze erre vonatkozó kutatásait Jean Piaget Szimbólumképzés a gyermekkorban című kötetében. Az emberi személyiség kialakulása, annak biológiai és társadalmi tényezői egyaránt szimbolikus rendszerekben fogalmazódnak meg. Ennek kollektív (általános), valamennyi emberi egyedre és közösségre érvényes voltában fogható meg a kulturális szimbólumok alapvető csoportjainak hasonlósága, „archetipikus” jellege.

E feltevés alapján az ember elidegeníthetetlen lényegi – biológiai fogalommal élve – fajra jellemző lényegeként határozhatjuk meg a fogalmi gondolkodás kialakulásával együtt járó kultúra- és szimbólumalkotó képességet. Ennek a tételnek kézzelfogható bizonyítéka a kultúrák „átjárhatósága”. Ha az ember – elégséges biológiai és szocializációs tényezők révén – bármilyen kultúrát elsajátíthat, akkor képes felidézni, újrafogalmazni a térben és időben tőle távol eső korszakok eszméit, művészetét, azaz párhuzamos szimbólumok révén több-kevesebb sikerrel lefordíthatja azokat a saját kulturális anyanyelvére. A szimbólumok és a bennük felsejlő különböző kultúrák tanulsága/tanúsága egybecseng az antropológus Leakey megállapításával: „A kultúrák közötti, gyakran igen mély eltéréseket nem lehet úgy tekinteni, mint az emberek közötti elválasztó tényezőt. Ehelyett akként kell értelmezni a különböző kultúrákat, amik azok valóban: végső megnyilvánulásaiként annak, hogy az emberi fajhoz tartozunk.” Könyvészet, források: DURAND, Gilbert: Structurile antropologice ale imaginarului, Buc. FRYE, Northrop: Anatomia criticii, Buc. HAMVAS Béla: Tabula Smaragdina, Mágia Szútra, Medio Kiadó; Bp. JANKOVICS Marcell munkái! JUNG, Karl Gustav: Emlékek, álmok, gondolatok, Bp. ; JUNG, Karl Gustav (szerk.): Az ember és szimbólumai CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/ ÚJVÁRI Edit: Szimbólumfelfogásunk, in PÁL József- ÚJVÁRI Edit: Szimbólumtár, Balassi Kiadó, Szeged, 2001

X. ELŐADÁS: A KULTÚRA SZEMIOTIKÁJA

A kultúra szemiotikai vizsgálata az, ami összefoglalja és megválaszolja a szemiotikával kapcsolatos legfontosabb problémákat. Ugyanis a kultúra az a háttér ahol értelmet nyernek a jelhasználat sajátosságai, ahová beépülnek a jelek különbségei, ahol érvényesülnek a jelentés összetettségei. Sőt a szövegről mint szemiotikai tárgyról elmondottak is ide kapcsolhatok. Minden pragmatikai szempontú szemiotikai vizsgálat a kultúrában leli meg a végső feltételét, magyarázatát.

Mivel a kultúrát is számos diszciplína vizsgálja, feltevődik a kérdés, hogy mit jelent szemiotikai jelenségként felfogni. Szemiotikailag két megközelítési mód vázolható fel:

Radikális hipotézis: a szemiotika a kultúra általános elméletének tekinthető, a kultúra szemiotikai rendszerként tanulmányozható. Ez alapján a kultúra felépítése és működése jobban megérthetővé válik.

Mérsékelt hipotézis: a kultúra bármely konkrét aspektusa és összetevője szemiotikai entitásnak is tekinthető és vizsgálható a szemiotikai megközelítés alapján. Ebben az esetben a vizsgálódás perspektívája a kultúrát alkotó egyes elemekre ─ kultúrtárgyakra ─ irányul, és anélkül, hogy kiiktatna más megközelítéseket, kimutatja jelszerűségüket.

A következők igazolják a két megközelítés együttes jogosultságát.

Az, hogy a kultúra jelek rendszereként is vizsgálható, azt a jel definíciója, és a jelentésről elmondottal is igazolják, miszerint a jel egy kettős entitás: egyszerre érzéki és egyszerre szellemi entitás, éppúgy hozzátartozik egy dologi világhoz, mint egy sajátos jelvilághoz. A jel lényegét éppen ez a kapcsolatteremtés alkotja. A jel egysége a kultúrában megteremtett és érvényesülő egység. Minden jel egy szabályt foglal magába. A szabály révén minden jel kultúra teremtőként és kultúra hordozóként működik. Kettős értelemben: egyrészt minden kultúra szabályt alkot, másrészt a szabály érvényesülése kultúrát hoz létre. A jel lényegét képező szabály kulturális kapocs, amelynek révén a jelben két különböző valóságszféra kapcsolódik össze. Másrészt a jelek világa egy a természetitől különböző szférát hordoz, ezt nevezzük kultúrának. Amiben a természet a jelek világának megfelelve, újraalkotva vesz részt. Ez alapján ki lehet jelenteni, hogy a jelek univerzumában az emberi létezésnek egy új aspektusa bontakozik ki: a jelentések világa. Ez nem rendelkezik olyan jellegű tapasztalati realitással, mint a dologi világ, de ennek ellenére az ember számára mégis realitással bír. A kultúrában ugyanis az emberi létezés a jelentések síkján szerveződik meg. Egy olyan világról van szó, amely az emberi létezést számos teremtési-alkotási és önmegvalósítási lehetőséggel gazdagítja. Ez a szféra az ember számára számos ─ művészeti, vallásos, filozófiai, tudományos, ideológiai ─ lehetőséget, a lehetséges világok sokféleségét kínálja fel az emberi alkotóképesség számára. Ezt a világot imaginárius (képzeletbeli) világnak is lehet nevezni, hiszen átalakítja az emberi létezés egészét. A kultúra azt a lehetőséget is magába foglalja, hogy olyas valamit mutasson fel, ami nem valóságos, hanem csupán látszat, e látszat által elfedje azt, ami valóságos. Kultúrtárgyak : a kultúra világához tartozó tárgyak (egy egyszerű eszköztől kezdve egy bonyolult műalkotásig)

Valamely dolog éppen azáltal válik a kultúra alkotóelemévé, hogy érzéki-tapasztalati realitása mellett jelentéssel is bír (pl. egy szerszám egyszerre egy munka elvégzésére alkalmas eszköz, és e munka elvégzésére alkalmas eszköz jele. Felismerjük, mint egy ilyen eszközt) Hogyan válik valami kultúrtárggyá? Ha egy élőlény egy darab követ diótörésre használ ez még nem jelent kultúrát. Ehhez a következő feltételek szükségesek:

1.) a követ felhasználó lénynek gondolkodásában rögzítenie kell a kő új funkcióját 2.) Ahhoz, hogy ezt megtehesse el kell neveznie a követ „valamire alkalmas eszköznek” 3.) Új helyzetben fel kell ismernie, hogy a kődarab vagy hozzá hasonló más kődarab

alkalmas az illető funkció betöltésére. A folyamat során az történik, hogy a kődarab egyszerű természeti tárgyból

átváltozik egy absztrakt típus konkrét érzéki megjelenítőjévé, egy lehetséges használati mód konkrét jelévé. Nemcsak valamire alkalmas eszközként jelenik meg, hanem ennek a jeleként is (önmaga jeleként). Ez a kulturális jelentéstartalom sohasem egy kultúrán belül elszigetelt, egyedi tartalomként létezik, hanem az egész kultúrához tartozik hozzá, az egész kultúrának egy adott kontextusban való megvalósulásaként. (Ezért van az, hogy például a használt tárgyakon keresztül következtetni tudunk egy kultúra jellegzetességeire)

Az önépítő világ. A jelek szintjeinek gondolatából következik, hogy a jelek nem csupán egymás mellett

létezhetnek, hanem egymásra épülve metaszinteket hozhatnak létre. Ezen a módon a jelek bonyolult konstrukciókat hozhatnak létre, amelyek nemcsak más dolgok, hanem önmaguk jeleként is működnek. A kultúra egy ilyen jeluniverzumnak tekinthető, amely minden egyes jele az összes többi jelre utal rá. Ott, ahol egy bizonyos jel van, általa a jelek egész univerzuma van jelen. A kultúra határtalan szemiózis, mivel elemei kölcsönösen lefordíthatók egymásra, egyik a másik segítségével értelmezhető, és ezek a működések a kultúrán belül egy soha meg nem szűnő folyamatként zajlanak.

A kultúra egésze egy határtalan jelfolyamatként fogható fel, amely önmagából érthető meg. A kultúra egy soktényezős, bonyolult önszabályozó rendszer, amely egyre bonyolultabb szinten képes önmaga építésére.

Ebből az is következik, hogy a kultúrát nem a már létező jelrendszerek mellett kiépülő

újabb jelrendszernek kell tekinteni, hanem egy olyan rendszernek, amely magába építi a többi konkrét és történelmileg kialakult jelrendszert, elsősorban a természetes nyelveket, és hozzájuk képest más, rájuk visszavezethetetlen szerveződési szintet alkot.

„A kultúra valamennyi nem örökletes információ, az információ szervezési és megőrzési módjának az összessége” (Lotman)

Ebből következőleg a kultúra szemiotikai rendszerek történelmileg kialakult kapcsolatának tekinthető, amely nemcsak az aktuális, hanem az illető nyelven valaha létezett szövegeket, közleményeket magába foglalja.

A kultúra id őben kiterjedt rendszer. Mi egy olyan kultúrában élünk, ahol a valóság

elsajátítása szövegeken keresztül történhet meg. A világ szövegre való lefordítása által épül fel a kultúra (A keresztény kultúrkör a Bibliára épül fel). A szövegek jelentéstartalmává átalakuló emberi tapasztalat egyrészt formát ölt, másrészt információvá, emlékké változik át. Ebből az is következik, hogy csak a jelek valamilyen rendszerére lefordított dolgok válhatnak az emlékezet tulajdonává.

A szövegei révén mindenik kultúra egy jól strukturált, összefüggésé alakítja át az emberi tapasztalat és történések folyamatát. Modellálja a történelmet. Bármely kultúra a benne élők számára a világra nyíló sajátos nézőpontnak, a világ tényeinek és összefüggéseinek e nézőpont szerinti elrendeződésének tekinthető.

Mivel a kultúrák valamennyire önálló rendszereknek tekinthetők, felvetődik a kultúrák

közötti dialógusnak, a kultúrák közötti kommunikációnak a kérdése. Lefordíthatók-e egymásra a kultúrák? Egy kínait meg tud-e érteni egy európai?

A tapasztalat az, hogy a szövegek és a szemiotikai összefüggések nem fordíthatók le mechanikusan egymásra. A kommunikációban a feladó és a címzett két különböző kulturális alanyként áll egymással szemben, mivel több-kevesebb térbeli, időbeli, szemléletbeli, nyelvi eltérések adódhatnak közöttük. A fellépő kommunikatív differencia lehetetlenné teszi a mechanikus jelentésátvitelt.

Ahhoz, hogy megtörténjen a fordítás két kulturális alany közös előfeltevéspotenciállal kell rendelkezzen.

A szimulákrumok világa (Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége in: Testes Könyv

I. Szeged, 1996) A szimulákrumok elmélete a körülöttünk levő modern, átmediatizált, reklámok által

manipulált világ értelmezését szolgálja. Fentebb szó volt arról, hogy a kultúra mint imaginárius világ képes arra, hogy látszatot teremtsen, sőt arra is, hogy a látszat által elfedje, azt ami valóságos. Ehhez viszonyítva mi a szimulákrum? A szimulálás szóból lehet megérteni. Titok/szimuláció: eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van, szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs. Pl. betegség esetén tüneteket produkálni. A szimulákrum a tökéletes szimuláció világa.

A jelelmélet abból indul ki, hogy a jel az valami tőle független valóságos dolognak a jele. Ebben az esetben a valóságos dolognak van elsőbbsége, a jel csak másodlagos. Azonban a modern kultúrában egyre inkább a jelek kerülnek az előtérbe, azok irányítnak, azok határozzák meg mit tekintünk valóságosnak.

Két példa. Amikor kirándulás közben ahelyett, hogy a tájat néznénk az útleírást olvassuk, illetve (filmrészlet): a férfi a tévében nézi ahogyan felrobbantják azt a tömbházat, ami az háta mögötti ablakon keresztül látható. Mindkét példában felcserélődött a valóságnak és a valóság jelének a viszonya. A jel tesz szert elsőbbségre a valósághoz viszonyítva.

A saját kultúránkat az a hit alapozta meg, hogy a jel képes arra, hogy teljes mélységében visszaadja a jelentést, hogy a jel átváltható a jelentésre, a valóságra. És ez azért történhet meg, mert különbség vonható meg a jel és amit jelölt, a kép és az ábrázolt között. A jelek és a képek termelése által, amelyek elöntik a világunkat, ez a különbség kezd felszámolódni.

A szimulákrummá válás folyamata, a jelek, képek felől nézve: 1. Kezdetben a jel/kép egy mély realitás visszatükröződésének tekinthető 2. Elleplezi és torzítja a mély realitást 3. Elleplezi a mély realitás hiányát 4. Nincs viszonyban semmiféle realitással: önmaga tiszta szimulákruma

Pl. Kezdetben a reklámok a fogyasztói igények visszatükröződésének tekinthetők, arra

reagálnak azt elégítik ki. A következő fázisban eltorzítják ezeket az igényeket, ahhoz hogy

érvényesíthessék saját magukat. Utána azt is elleplezik, hogy lehetnek más igények is, mint amelyeket ők propagálnak. A legvégén a reklámok által szabályozott öntörvényű világban élünk, amelyek más saját maguktól generálnak fogyasztói igényeket, és már nem lehet rámutatni tőlük független igényekre (hiszen még az eredetiség mozzanatát is magukba építik)

Baudrillard szerint a modern kultúránkat az általános szimulákrummá válás jellemzi. A szimulákrumok végső soron modelleken keresztül generált valóságok, amelyek elsősorban a médián keresztül képződnek meg, képek hordozzák, mivel azok tudják leginkább feltámasztani a valóság illúzióját. Ez terjed ki a politika világára, a szórakoztatóiparra. Ezek nem tekinthetők másnak, mint az ember valós igényeinek a szimulákrumainak.

Például: Túlélő-show, ami azt próbálja leplezni, hogy a modern ember életében nincsenek valós

veszélyek. Azt sugallják, aki részt vesz ezekben a műsorokban a természet valós veszélyeivel szembesülnek. Ezekben a műsorokban maga a természet válik szimulákrummá, hiszen a természet megjelenítése teljesen eltüntette a természet valóságát. Könyvészet, források: BARTHES, Roland: A szöveg öröme VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

XI. ELŐADÁS: A KÉPEK SZEMIOTIKÁJA. KÉPEK OLVASÁSA A képek szemiotikája

Ismétlés: Szövegszemiotika. Jellemzők: kifejezettség, elhatároltság, strukturáltság;

redisztributív, intertextualitás. Szintaktikai, szemantikai, pragmatikai dimenziók. A kultúra szemiotikája: a szabály érvényesülése, jelentés, kultúrtárgyak, imagináriusság, fordíthatóság. A szimulákrumok elmélete.

A képek problémáját a kurzuson belül akkor tárgyaltuk, amikor a jel határairól volt szó. Hogyha a jelet tiszta utalásként határozzuk meg, tehát úgy, mint aminek az esetében a jelölő és a jelölt között nincs csak utalási kapcsolat, addig a képet az ábrázolás, míg a szimbólumot a reprezentáció jellemzi, tehát a kép az érzéki oldalról határolja a jelet, a szimbólum pedig az eszmei oldaláról.

A képek mindig egy fontos helyet foglaltak el az emberi kultúrában . Sok esetben más kifejezési eszközökkel rivalizálnak, a beszéddel és az írással. Komoly viták folynak arról, hogy minek van elsőbbsége a szónak vagy a képnek, voltak idők amikor az emberek féltek a képek hatalmától. A Biblia egyenesen állásfoglalásnak tekinthető ebben a kérdésben. Isten parancsolata: ne csináljatok faragott képet rólam.

A képekhez való viszonyulásnak két szélsőséges formája van: idolátria : képimádat, és ikonoklazmus: képrombolás. (A középkorban egy képrombolási hullám következtében számos templomi képet megsemmisítettek, azzal érvelve, hogy eltéríti az emberek figyelmét Istenről)

A kép a latin imágó (képmás) és az imitari (utánozni) szóból származik. A kép mint az objektív valóság egy létező darabja képmás-ként, tehát a látható világ egy részletének megtestesítőjeként funkcionál, de létezik egy belső, mentális képmás is, amely a vizuális érzékelés folyamán, a megismerő tudattevékenység erőterében a fogalomalkotással azonos értékű folyamat eredményeként jön létre.

Problémát jelent eldönteni, hogy az ember elsősorban képekben vagy szavakban gondolkozik-e?

Provokáló kijelentés: „Az elvont időtöltések szokása a tanult embereket az átlagosakhoz képest sokkal kevésbé teszi alkalmassá a vizualizálásra, s kizárólagosabban készteti őket arra, hogy 'gondolkodásukban' szavakkal foglalatoskodjanak” (Russell)

Egy példa arra, hogy vannak feladványok, amelyeket könnyebben tudunk megoldani, ha fejlett a vizuális gondolkodásunk (Arthur Koestler, A teremtés, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1998, 232.o):

„Egy reggel, pontosan napkeltekor egy buddhista szerzetes elindul, hogy megmásszon egy magas hegyet. Keskeny, egy-két lábnyi szélességű ösvény vezet csigavonalban a csúcson álló, tündöklő templom felé. - A szerzetes változó sebességgel baktat; gyakran megáll, hogy pihenjen vagy a magával hozott szárított gyümölcsökből falatozzon. Röviddel napnyugta előtt éri el a templomot. Néhány napos böjtölés után ismét útnak ered. Napkeltekor indul el és ugyanazon az ösvényen bandukol lefelé, ismét változó sebességgel és többször megpihenve az út során. Átlagsebessége most természetesen nagyobb, mint amikor felfelé haladt. - Bizonyítsuk be, hogy van az úton egy olyan pont, amelyet a szerzetes felfelé és lefelé menet is a nap ugyanazon időpontjában érintett.”

Akik matematikai jellegű megoldást keresnek tagadják, hogy létezne egy ilyen pont. De volt valaki, ki meglátta a megoldást (egy minden tudományos előképzettség nélküli ifjú hölgy):

„Próbálkoztam ezzel is, azzal is, aztán torkig lettem az egésszel, de a fejemből csak nem akart kimenni a kép, amint a szerzetes sáfrányszínű leplében felfelé lépked a hegyen. Aztán egyszerre csak jött egy pillanat, amikor erre a képre - sokkal halványabban - rárajzolódott egy másik látvány; egy lefelé sétáló figura. És ekkor hirtelen rájöttem, hogy a két alak - tekintet nélkül arra, hogy milyen gyorsan mennek és hányszor állnak meg pihenni - valamikor bizonyosan találkozik. Aztán ki is okoskodtam, amit már tudtam: teljesen mindegy, hogy a szerzetes két vagy három nap után tér haza a hegytetőről, úgyhogy teljes joggal küldhettem őt haza ugyanazon a napon; kettőzhettem meg, ha lehet így mondani.”

Ha tudjuk vizualizálni a felfele és a lefele haladó figurának az alakját, akkor az elképzelt képünkön lesz egy pont, ahol az alakok egybeesnek.

Ez a példa a vizuális gondolkodás fontosságát emeli ki. Szükségünk van erre a gondolkodásra, hiszen egy olyan korban élünk amelyre a képek hatalma jellemez. Sőt olyan jóslatok is léteznek, miszerint a kép átveszi az írott szó helyét. Önmagunk és valóságos élményeink, valóságos környezetünk között ott hömpölyög a képek egyre emelkedő áradata, amelyet a legkülönfélébb források - a fényképezőgép és a nyomtatás, a film a televízió és a számítógép - táplálnak. Régente a kép, a képi szimbólum ritka dolog volt, elég ritka ahhoz, hogy elmélyült koncentrációra tarthasson igényt. Mára azonban a valóságos élmény lett a ritka, és a kép mindennapossá vált. Roland Barthes: „Az úgynevezett fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy ma képeket és nem hitet fogyasztanak, mint régen...”

Azonban a grafikai szimbólumok sokszorosításának a következménye a művészi hatás csökkenése, mivel a sokféle sokszorosító eljárás a szimbólum leértékelődését eredményezi. Van egy határ, ami felett hiába éri az embert vizuális inger, nem tudja őket felfogni. Az ember az 1-2000 cselekvéssorozatból mintegy 80-at érzékel, és ezek közül is csak 30-at tud regisztrálni a tudatában (egy felmérés). Vizuális inflációnak nevezik, hogy feldolgozhatatlan képek özöne veszi körül a modern embert. Az embert egy nagy potenciálú gépi informatikai rendszer a vizualitás irányába tereli, de a valóságos élmények híján a látottak nem léphetnek a tudatos megismerés szintjére.

A szociológusok is foglalkoznak a vizuális környezettel. Képsűrűségnek nevezik azt a mérőszámot, amely egy adott időpontban egy adott térben jelzi a képek számát. Ez változik társadalomtól, helytől függően (egy bevásárlóközpontban 10000 kép is juthat egy négyzetkilométerre). Azt is vizsgálják, hogy mennyi idő jut egy kép szemlélésére. A skála elején az újságok, folyóiratok illusztrációi állnak, míg a sor végén a múzeumi alkotások, a maguk 2-3 percével.

A képek osztályozása. Kép az, ami valamely képen kívüli létezőnek a másolata, felidézője, ráutalója, helyettesítője. Az osztályozás elsődleges szempontját a képek forrásai képezik, a képek és eredetijük közötti kapcsolat.

KÉP

(hasonlóság, azonosság, ráutalás) Optikai

Tükrök, projekciók, árnyékok

Érzékelt

Látott képek, jelenségek

Mentális

Álomképek, emlékek, fantáziaképek

Verbális

Leírások, metaforák

Vizuális

Fizikailag elkészített reprezentációk

Természetes Ember-készítette OBJEKTÍV SZUBJEKTÍV Valóságos Virtuálisan létező Valóságos

A táblázatból kiindulva a képeknek ötféle lehetséges forrása különböztethető meg. Ezek közül az első három természetes módon keletkezik, vagyis az emberi akarattól függetlenül. Az ember ezeket nem tudja módosítani, keletkezésükre nem tud befolyással lenni. A verbális és vizuális képek ezzel ellentétben tudatos emberi tevékenység eredményeképpen jönnek létre.

A következő szempont, hogy a képek objektíven vagy szubjektíven léteznek-e? Egyedül az optikai tükröződésekről mondhatók, hogy az emberi tudat közreműködése nélkül jönnek létre. Az összes többi esetben a kép keletkezése és működése nem képzelhető el az emberi szubjektum jelenléte nélkül. A következő szempont, hogy valóságosan vagy virtuálisan léteznek-e? Egy másik szempont, hogy virtuálisnak vagy valóságosnak tekinthetők-e a képek? Ez a felosztás szerint csak az emberi tudatban és a verbálisan leírt, de meg nem jelenített képek tekinthetők virtuálisnak, hiszen maguk a digitális képek is fotografikusan működnek, pl. kinyomtathatók.

Hogyan kommunikálnak a képek? Hogyan ismerhető fel a képi információ?

A képi kommunikáció megértéséhez a képeket a beszéddel szokták összevetni. Az előfeltevés az, hogy a beszélt nyelvhez hasonlóan vizuális nyelvről is lehet beszélni. Ahogyan a beszélt nyelv szavakból áll, ahhoz hasonlóan a vizuális nyelv is képi összetevőkből áll . A két nyelvet összehasonlítva a következő elsődleges megállapítás tehető. Míg a nyelvi szöveg lineáris, tehát a dekódolásnál szegmentumonként előrehaladva, fokozatosan kapjuk meg a jelentést, addig a vizuális jelölő rendszerek már természetükből adódóan nem lineáris jellegűek, megértésükre nem időben előrehaladva, hanem a térben elmozdulva tehetünk szert.

Hogyha a képek sajátos kommunikációs módját akarjuk megérteni akkor azt kell megvizsgálni, hogy milyen módon érvényesülnek a képek esetében a nyelvi kommunikáció (a beszéd) funkciói?

Ezek a funkciók a következők: kifejezés, felhívás és leírás. A leírás a nyelvnek azt a képességét jelöli, hogy leírja a valóságnak egy adott összefüggését. De ugyanakkor érzelmeket is ki tud fejezni, illetve kiváltani (Kifejezés-felhívás). A beszédnek a tónusa lehet dühös vagy jókedvű (ekkor kifejező), másrészt célja is lehet ezeknek az érzelmeknek a kiváltása (ekkor felhívó).

Ha a vizuális üzenetet a nyelvi felosztás szerint vizsgáljuk, elsőként föltehetjük a kérdést: vajon egy kép a fent vázolt három funkció közül melyiket képes betölteni? A kép a felhívó szerepet nagyszerűen, a kifejezőt problematikusan, a leírót pedig egyáltalán nem tudja

ellátni. Mint ahogy a szóról képre való fordítás is problematikus, ugyanúgy nem adható vissza pontosan egy képben egy állítás.

Egy példával is illusztrálható ez: ahelyett az egyszerű mondat helyett, hogy "a macska a szőnyegen ül", hiába rajzolunk le egy szőnyegen ülő macskát, ez akár azt is jelentheti: "a szőnyegen nincs elefánt", vagy: "a macska éhes". A vizuális közeg a nyelvnél kevésbé absztrakt, viszont érzelemkiváltó ereje nagyobb.

Annak ellenére, hogy a képek nehezen tekinthetők állításnak, illetve külön problémát jelent, hogy megfejtsük mit akarnak kifejezni, mégis van egy olyan funkciójuk, amelyet a beszélt nyelv nem tud végrehajtani, az illusztrálás. És olyan helyzet is elképzelhető az emberi kommunikációban, amikor válasz helyet egy képet mutatunk fel.

Egy kép megértését három változó: a kód, a felirat és a kontextus biztosíthatja. A kód egy egyezményes összefüggés, ami kulturálisan meghatározza, hogy mit kell értsünk a képen. Ha a képen van egy felirat, az feleslegessé teheti a másik kettő meglétét. Ha viszont egy ismeretlen országban látok egy utcasarkon egy piros táblát, középen fehér csíkkal, tudom, hogy egyirányú utcához érkeztem – maga a kontextus magyarázza a képet.

Azt a jelrendszert, amelynek megértéséhez valamilyen konvencióra van szükség, szimbolikusnak, amely viszont a természetes hasonlóságra épül, azt analogikusnak is nevezik. Világos, hogy a képek az analogikus jelrendszerek csoportjába tartoznak.

Az analógiára épülő jelrendszereknél is fontos lehet esetenként a megkülönböztetés könnyedsége, mint a reprodukció hűsége. Ezt szelektív kódnak nevezik, amely éppen azzal a céllal kódolja át a valóságos látványt, hogy a befogadó számára könnyebbé tegye a megértést. Pl. az anatómiai rajzok, amelyek noha képeknek tekinthetők, inkább funkcionális modellek az emberi test működéséről, mintsem valósághű ábrák.

Ettől a szelektív reprezentációtól már nincs messze a térképekről jól ismert diagrammatikus leképezés, amely különös jelentőségű a kommunikációs folyamatokban. Diagram: két vagy több tényező kölcsönös összefüggését, változását, arányát szemléltető ábra, főleg grafikon. A térképek értelmezéséhez a szabványosított kódrendszer mellett a feliratra is szükség van: meg kell adni azt a léptéket, amely a valósághoz való viszonyt (pl. méretarányt) fejezi ki, valamint az egyes képi elemekhez (pl. vonalakhoz, színekhez) rendelt értékeket, amelyek segítségével értelmezni lehet a térképen ábrázoltakat. A térképektől újabb lépés az absztrakció felé a grafikon , amely vizuális eszközökkel eredetileg más jellegű összefüggéseket ábrázol (pl. nagyságrendi viszonyokat, tér- vagy időbeli kapcsolatokat stb.).

A képi ábrázolás egy sajátságos csoportját alkotják a piktogramok , azok az egyszerű ábrák, amelyek a valóságból egyetlen alaki tulajdonságot (többnyire a kontúrt) használják fel a hasonlóság felidézésére. Ezt a leegyszerűsített ábrázolást gyakran közkeletű szimbólummal is párosítják, innen tudható például, ha egy vízszintes fehér hasáb egyik végénél egy függőleges hullámvonalat látunk, akkor az a "Dohányzásra kijelölt hely"-et jelenti.

A piktogramokat tovább már nem bontható, elemi szintű képeknek is felfoghatjuk. Ha a nyelvi elemekkel keresünk hasonlóságot, akkor a piktogram a lexéma (önálló jelentéssel bíró szókészleti anyag) szintje lehetne. Lefelé haladva ezen a skálán, a grafikai szimbólumok (pl.

a nyíl) a morfémáknak (önálló jelentéstani funkcióval bíró szóelem: rag, képző, tő), és a képi ábrázolás elemei (pl. a pont vagy a vonal) a fonémáknak lennének megfeleltethetők.

Összegzésként azt lehet elmondani a képi kommunikációról, hogy a képek hatalmukat sajátos ellentmondásos jellegükből nyerik . „A képek kettős életet élnek” ─ a rajz, a festmény, a fotográfia önmagában véve is egy tárgy, elsősorban mégsem egy darab papírnak, vászonnak stb. tekintjük, hanem inkább az ábrázolt entitás alapján kezeljük őket. „A képek paradox tárgyak” , hiszen egy objektum nem lehet egyszerre két- és háromdimenziós: nem lehet egyidejűleg a síkban és a térben is. Annak ellenére, hogy a fizikai kép sík felületű és van saját nagysága, adott esetben mégis háromdimenziósnak látszik, gyakran az ábrázolt tárgyak viszonylagos nagyságát is tükrözi. „A képek lehetetlen tárgyak” - valóságnak tüntetik föl a nem jelenlévőt.

A képek olvasása!?

Hogyan tudjuk mi magunk megfejteni a képek üzeneteit? Illetve létezik-e sajátosan képi kommunikáció, amit a szavak nem tudnak visszaadni ─ ezek a képek olvasásának legfontosabb problémái.

Hiszen világos, hogy a képek üzenetét elsősorban verbális úton tudjuk kifejezni, úgy tűnik, hogy amikor megértünk egy képet, nem csinálunk mást, minthogy a látottakat nyelvi kódra fordítjuk át. Ez az összefüggés felveti a szónak a képekkel való viszonyát, ami sok évszázadon keresztül foglalkoztatta a művészettörténészeket, irodalmárokat, festőket. Ez a vita a reneszánszban a festészet és a költészet vitájaként jelentkezett, arra vonatkozólag, hogy melyik tekinthető elsődlegesnek, melyik tudja jobban visszaadni a természetet. Egy vélemény ezzel kapcsolatosan: Lessing szerint mivel a költészetben megvan az időbeli dimenzió, ami a képzőművészetből hiányzik, éppen ezért az irodalom értékesebb. A képeket sokáig leértékelték a nyelvhez viszonyítva, hiszen nem lehet állításokat tenni velük.

A szövegek és a képek viszonyát a két szemiotikai kód ─ a verbális és a vizuális ─ viszonya alapján a következő kategóriákba oszthatjuk.

1. Amikor arra használjuk az egyik kódrendszert, hogy felidézzük vele a másikat. Pl. amikor egy szöveg a szavak segítségével ír le egy vizuális reprezentációt (képet, szobrot) Ezt ekphrázisnak nevezik.

2. A második csoportba azokat a kép-szöveg kombinációkat lehet sorolni, amelyekben a mellékszerepben lévő kód a főszerepben lévőt magyarázza, megvilágosítja, tehát bizonyos plusz információt hordoz. A két kód együttesen jelenik meg, de nem olvadnak össze. Ilyen a képek esetében a cím, vagy amikor magára a képre írnak rá bizonyos információkat. Szöveges elsődleges kód esetén az illusztráció tölti be a magyarázó funkciót. Pl. egy technikai rajz, egy biológiai illusztráció.

3. A harmadik csoport, ahol szöveg és kép szervesen, elválaszthatatlanul összetartozik. Ebben az esetben a két kód egyenrangú. Ilyenek a filmek, a reklámok, a képregények.

4. A negyedik csoportban olyan esetek találhatok, amikor a kép és a szöveg kódfunkciója felcserélődik. Ebben az esetben a szövegek képként jelennek meg, és a céljuk az, hogy

látványukkal esztétikai hatást keltsenek pl. képversek., vagy fordítva a középkori kódexekből ismert iniciálék, amelyek olyan betűk, amelyek képként mutatkoznak meg.

5. Az ötödik csoportba azok az esetek tartoznak, amikor kép-funkció és szöveg-funkció tökéletesen egybeolvad, a két szemiotikai kód egyesül. Képet látunk de képként felismerve mégis szövegként olvassuk, mert a képeket szövegelemként azonosítjuk. Egyiptomi hieroglifák.

A kódok viszonyának ábrázolása:

1. Kód ─ Metakód (kép az írásról, leírás egy képről) 2. Kód ► Kód (alárendelt, magyarázó viszony) 3. Kód ─ Kód (mellérendelés, együttlétezés) 4. Kód ↔ Kód (felcserélés, inverzió) 5. Kód = Kód (szintetikus egybeolvadás)

Azonban a szövegek, a beszélt nyelv egy mélyebb szinten is részt vesz a képek megértésében. A képeken látottak ugyanis igénylik a megfejtést, ami legtöbb esetben a képen látottak szavakkal való visszaadását jelenti. Sok esetben úgy zajlik le a képek megértése, hogy megnevezzük a képen látottak részeit, majd megállapítjuk a közöttük levő összefüggéseket.

Van a képeknek egy osztálya, amely egyenesen azt igényli, hogy felismerjük azt a nyelvi összetevőt, amely megmagyarázza a látottakat. Ezek a karikatúrák . (Zsigmond Andrea: Könczey karikatúráinak esete, in Székelyföld, 2005, február) A karikaturák nyelvi természetű összetevőt is tartalmaznak, a poén megértéséhez ismernünk kell az adott kifejezést. Például:

1. Egy alak ül egy pohár mellett és maga elé nézve szomorúan figyeli egy képen a saját agyát. A képet csak akkor tudjuk megérteni, hogyha ismerjük az „elitta az agyát” nyelvi kifejezést.

2. Egy férfi fejében békés csiga látható: az agy, tekervényeivel, a csiga házát képezi. Ehhez pedig a „csigalassúság” kifejezést kell ismernünk.

3. Egy csúffá tett számítógépet látunk, mintha valami félig megette volna (számítógépes vírus)

Ezek a karikaturák esetében a megfejtést a köznyelvi metaforák, vagy többjelentésű szavak biztosítják. Ezek a szavak, szintagmák ma összetevőik eredeti értelmétől (az ívás konkrétságától, a csigától, a valódi vírustól) függetlenedtek, elvont jelentések hordozói. A karikatúra e többértelműséget aknázza ki: egy-egy szó háttérbe szorult értelmét jeleníti meg képi formában, és arra számít, hogy eszébe jut a nézőjének a poén megértéséhez szükséges szószerkezet.

Ma a vizuális vagy nem vizuális műfajok egyaránt kiaknázzák a köznyelvi metaforákban, a többjelentésű kifejezésekben rejlő lehetőségeket. A költői metaforákhoz képest, amelynek jelentése erősen kontextus és olvasófüggő, a köznyelvi metaforák (pl. „a csésze füle”) jelentése a befogadó számára könnyen érthető, ezért a rövidműfajok, a vicc, a találós kérdés, a nyomtatott és mozgóképes reklám számára is ideális eszköz. Ezek a műfajok azt teszik, hogy ezeknek a metaforáknak a szokásos értelme mellett, az eredeti, már elfeledett jelentését is aktivizálják, azt jelenítik meg képi útón, vagy a viccek esetében azt hangsúlyozzák ki. (Viccek. „Van színes tévéjük? ─ kérdi a rendőr. ─ Van. ─ Akkor kérek egy lilát.”, „Virágot kell rajzolni órán. Móricka lapja üres. ─ Te mit rajzoltál? – kérdi a tanító néni. ─ Futórozsát, de elfutott.”)

(Reklámok. Red Bull: Îţi dă aripi – és mindegyik Red Bull animációban valódi szárnya nő a szereplőnek. Kindero Bueno: Lebegsz az élvezettől: akik előbb Kindero Buenot ettek, ejtőernyővel lebegnek a levegőben.)

Egy másik metafora típus a fogalmi metafora. Akkor beszélünk fogalmi metaforáról, amikor a köznyelv egy fogalomterületre jellemző kifejezéseket egy másik fogalomterületre alkalmaz. Ez az alkalmazás mögött metaforák húzódnak meg. Pl. ilyen a sport = harc, verekedés fogalomterülete, ahol a sportról a harc és a verekedés kifejezéseiben beszélnek, „kikaptunk”, „megvertük őket”, „kapura támad”. Ezek a kifejezések mind metaforikusak, eredtük egy fogalomterületről a másikra való átvitelben keresendő. A videoklipben láthatjuk a fogalmi metaforák képi megjelenítését: ha szomorúságról énekel a sztár, akkor esik az eső, ha újjáéledő reményről szól a dal, háttérben ott a naplemente. Az eső vagy a felkelő nap a szomorúságnak vagy a reménynek válik metaforájává. A felkelő nap jelentése a dalban kifejezettek értelmezőjévé válik.

Ezek a példák is arra utalnak, hogy milyen bonyolult módon keveredik a két kódrendszer. Azonban az is igényként fogalmazódik meg, hogy a képi nyelvet, a vizualitást ne a beszélt nyelvnek egy alacsonyabb rendű változatának tekintsük, hanem önállóságában fogjuk fel.

Ez az igény ellenére az is igaz, hogy a képekre általában szavak, szövegek között találunk rá, a nyelv segítségével vagyunk rávezetve arra, hogy hogyan lássunk. Ezért nehéz azt megválaszolni, hogy mit jelent egy képet megérteni?

A kép első megközelítésre valaminek a visszatükröződése. Amiből az is következik, hogy akkor értjük meg, hogy mit látunk, ha megértjük azt a dolgot, aminek visszatükröződése a kép.

Így van-e ez minden esetben?

Vegyünk két képet. (Oscar Batschmann: Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába, Corvina, 1998, 22-23. o.) Mind a két kép egy majmot ábrázol, egy különös fajtájú majmot, amit mandrillnak neveznek. Az egyik egy illusztráció egy tudományos műhöz, a másik egy expresszionista alkotás, Franz Marc alkotása, amely színfoltok kavalkádján keresztül mutat fel valamit, amiről nem lehet egyértelműen felismerni, hogy mi az. Két mandrill-ábrázolásról van itt szó, de az világos, hogy a megértésnek két különböző válfaját kell igénybe vegyük. Míg az illusztráció esetében működik, hogy az ábrázolt dologból induljunk ki, tehát a képet egy valóságosan létező mandrill ábrázolásának tekintsük (azáltal értjük meg a képet, hogy felismerjük az ábrázolt mandrillt), addig a műalkotás esetében a megértésünket nem a képen kívüli valóság kell vezérelje, hanem maga a kép, amely azon kívül, hogy a mandrill megjelenítésének is tekinthető, egészen más dolgokra hívja fel a figyelműnket. Ezt pedig azáltal teszi, hogy a képen, mivel nem tudunk elindulni az ábrázolt dolog irányába, magának az ábrázolásnak az eszközei, sajátosságai válnak üzenethordozóvá, ezekből kell kiinduljunk. A kép a maga képi mivoltában válik üzenethordozóvá, ami azt is jelenti a képek esetében a megértésünk az ábrázolt dologról, magára a képre tolódik át, és ebben az esetben egy képet megérteni, azt jelenti, hogy maga a kép válik a megértésünk tárgyává.

Számos képelemző felhívja a figyelmet, annak fontosságára, hogy ahhoz, hogy adekvát módon megértsük a képeket meg kell szabadulnunk a fogalmi látás megszokásaitól, attól, hogy a képeket csupán valami rajtuk kívüli jelentés ábrázolásának tekintsük. Ezért általában egy fordított utat javasolnak a képek megértésében. Ne abból induljunk ki egy kép megértésében, amit be tudunk nyelvileg azonosítani, és majd a képre úgy tekintsünk mint egy különös ábrázolási

módra, hanem a képet elsősorban színek, térbeli foltok egy bizonyos elrendeződésének kell tekinteni, innen kell kiindulni és felépíteni a kép témáját, ami már egy sajátos képi logika mentén fog szerveződni. Ebben a képi logikában elsősorban a térbeli viszonyok fognak felértékelődni, és válnak egy olyan jelentés hordozójává, amit a nyelv csak kevésbé tud visszaadni.

De létezik-e ilyen képi nyelv, ami többet és másként fejez ki, mint amit az emberi nyelv kifejez?

Ikonikus szemléletnek nevezik azt a szemléletet, amely úgy tekint a képre, mint olyan értelemközvetítőre, ami mással nem helyettesíthető. Két példa erre a szemléletmódra (Max Imdahl: Ikonika, in. Fenomén és mű, Kijárat Kiadó, 2002)

a.) A kép egy bibliai történet illusztrációjának tekinthető (Jézus meggyógyítja a százados szolgáját) A kép egyik oldalán apostolok, közöttük Péter apostol látható, nem teljesen középen, egy picit közelebb az apostolokhoz Jézus található, míg a kép másik oldalán a százados, és kísérete. A képen a Jézus alak kitüntetett pozícióban található, hiszen miközben a századosra mutat, tanítólag az apostolok felé irányul. Kérdés: miért komponálta a festő a miniatúráját éppen így és nem másként? Egy kísérlet igazolja, hogy megváltozik a kép üzenete, ha Jézus alakját elmozdítjuk bármelyik irányba. Ugyanis az eredeti konstellációban Jézus alakja egyszerre mutat önállóságot, de hozzárendelést is a két csoporthoz (tanítólag fordul az apostolokhoz és kiemeli a százados érdemeit) Ez a jelentés elveszik, ha elmozdítjuk Jézus alakját. Ebből lehet arra következtetni, hogy a kép esetében a tartalmi és a formai elemek elválaszthatatlanok egymástól, a szemiotika nyelvén szólva: szintaxis (a formai elemek elrendezése) és szemantika (a kép jelentése) feltételezik egymást.

Erwin Panofsky interpretációs (értelmező) tana különbséget tesz a kép preikonográfiai, ikonográfiai és ikonológiai értelemsíkja között.

1. A preikonográfiai megértés fokán a kép vonal és színbeli jelenségeit figurákként és dolgokként ismerjük fel.

2. Az ikonográfiai képértelem felfogásához a bibliai tárgyú képeknél elengedhetetlen magának a Bibliának az ismerete. Az ikonográfiai képértelem egy tudáshalmaz, amivel kapcsolatos maga a kép. Témák és eszmék halmaza.

3. Az ikonológiai képértelem pedig az ikonográfiai tudást magába foglalva a képnek abban a sajátosságában rejlik, hogy az nem más, mint egy kor történelmi, szellemi tartalmainak a kifejeződése. (Visszatérve az előző példához, nem véletlen, hogy Jézus a bemutatott módon ábrázolódott, hiszen az ábrázolást meghatározta az, ahogyan Jézusról gondolkodtak, ez fejeződött ki a képen is.) Max Imdahl ehhez a három értelemsíkhoz hozzárendeli az ikonikus képértelmet,

amelynek az a sajátossága, hogy csak képileg működik, és nyelvileg csak pontatlanul lehet visszaadni.

Az ikonikus képértelem azért tud létrejönni, mivel a kép a szövegben adott egymásutániságot megfelelő jeleneti egyidejűségé alakítja át. Ezt az egyidejűséget nem lehet visszafordítani a szövegben rejlő egymásutániságra Erre példa a következő kép:

b.) Giotto: Krisztus elfogatása. Ikonográfiailag a kép bibliai szövegről ad hírt. Ikonológiailag pedig a ferences rend az érzésekre ható üdv-hirdetés kifejeződése, amit csupán az adott kornak a kutatója tud felismerni. A kép szemlélője érzelmi azonosulásra

van felszólítva. De mi az ikonikus értelme a képnek? A kép úgy mutatja be Jézust, mind aki egyrészt ki van szolgáltatva az elfogóinak. Júdásnak szinte tehetetlenül alávetett, botot emelnek rá. De másrészt fölénnyel pillant rá Júdásra, pillantásával szinte megsemmisíti. A képen Jézus egyszerre alárendelt és fölérendelt, maguk az ellentétek fölött áll. A nyelvben nincs szó, amely egyszerre fejezne ki alárendeltséget és fölérendeltséget. Egy ilyen egybeesés megtapasztalásához képre van szükség és annak ikonikus szemléletére. A képek ikonikussága az információsűrűségnek egy olyan fokát hozza létre, ami

másként elérhetetlen.

Könyvészet, források: VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

XII. EL ŐADÁS: FILMSZEMIOTIKA Ismétlés. Képek szemiotikája. A képekhez való különböző viszonyok: ikonoklazmus, idolátria. Vizuális gondolkodás. Vizuális infláció. Képek osztályozása. Képi kommunikáció, képi információ. Képek olvasása. Szavak és képek viszonya. Karikaturák. Köznyelvi metaforák, fogalmi metaforák. Ikonográfia. Ikonika. A mai óra témája a filmszemiotika, pontosabban a filmek szemiotikai megközelítésének a kérdése. Világos, hogy a filmek esetében egy többszörösen kódolt szemiotikai entitással van dolgunk, amelynek a szerkezetében részt vesznek a szövegek, képek, hangok is. Ezért a film szemiotikai megközelítésében lehet hasznosítani a képekről és a szövegekről tanultakat, illetve a képi kommunikáció sajátosságait is. A film egy modern kommunikációs eszköz, a XX század elején jelent meg először némafilm formájában, majd utána megjelent a hangosfilm és vált elterjedtté. Elterjedtsége ellenére nem lehet mondani, hogy egy könnyen megérthető entitással van dolgunk, értelmezése komplex szemiotikai megközelítést igényel. Noha a film kifejező eszközei a modern televíziózás és az amerikai filmgyártás következtében nagymértékben sztereotipizálódtak, ennek ellenére egy fejlődésben, változásban levő kommunikációs rendszerről beszélhetünk, amely a technikai innovációk következtében is alakul (digitalizáció).

A filmek megértése tanítható, és ez a taníthatóság nagymértékben hasonlít az idegen nyelv tanulásához. A film megértését elsősorban az segíti elő, hogy a film hasonlít a látható világhoz. De ez a hasonlóság csalóka, a film ezért nem tekinthető az élet szolgai utánzásnak, „a kamera sohasem ártatlan”, hanem aktív újrateremtésnek tekinthető, amelyben a hasonlóságok és a különbségek az élet, a valóság megismerésének folyamatává alakulnak át. (Ha egy utcára leteszünk egy kamerát, és az folyamatosan közvetít, még akkor sem mondhatjuk, hogy ez nem aktív beavatkozás, hiszen már a nézőpont kiválasztása is tudatosságot igényel) Amennyiben a film kommunikációs eszköznek tekinthető, annyiban a film nyelvéről is lehet beszélni. Maga a film tanítása is elsősorban a filmnyelv elsajátításával lesz egyenlő. A filmszemiotika használja a következő kifejezéseket: filmnyelv, filmszintaxis, képi nyelv, filmnyelvtan, montázs-mondatok stb.

A film megértése szempontjából a jeleket a következőképpen lehet felosztani:

egyezményes és ikonikus jelekre. Egyezményes az a jel, amelynek a tartalma és kifejezése közötti kapcsolat önkényes, nem motivált. A szó az egyezményes jelnek a legjellegzetesebb előfordulása. Az ikonikus vagy ábrázoló jel feltételezi, hogy a jelentésnek csak egyetlen, a saját természetéből következően megfelelő kifejezése van. A legelterjedtebb eset a rajz, a kép, de a filmkép is.

Mint ahogy a képek szemiotikájából is kiderülhetett, két egyenrangú, független, de összekapcsolódni képes kulturális jelről van szó, a kultúra fejl ődéséhez mindkét jelrendszerre szükség van. Hiszen egymáshoz viszonyítva előnyökkel és hátrányokkal bírnak ezek a jelrendszerek. Kísérletek bizonyítják, hogy az ikonikus jelek felfogásához kevesebb idő kell, ezért alkalmazzák annyi helyen, boltcégér, közlekedési jelek stb. Míg az egyezményes jel megértéshez egy kódra van szükségünk, addig az ikonikus jelek megértése természetes. Bár az is

igaz, hogy az ikonikus jelek, csak az egyezményes jelekhez viszonyítva tűnnek természetesnek, egy közlekedési jel is sematizált kép, ahol az ábrázolt tárgy és a rajz között bizonyos megfelelési szabályok léteznek.

Az ikonikus és az egyezményes jelek közötti, a film szempontjából lényeges különbség, az, hogy az egyezményes jeleket könnyű láncba fűzni, szintagmatizálni. Szintagma: szószerkezet, logikai vagy mondattani kapcsolaton alapuló szókapcsolat. Kifejezési módjuk formális jellege megkönnyíti az olyan nyelvtani elemek kiválasztását, amelyeknek az a feladatuk, hogy mondatokká egyesítsék a szavakat. Ezzel ellentétben nagyon nehéz mondatokat alkotni pl. egy kirakatban elhelyezett tárgyakból, amikor is a tárgyak önmaguk ikonikus jelei (a kirakatrendezők ezt teszik). De ha a tárgyakat szavakra cseréljük fel az eredmény könnyen létrejön. Az egyezményes jelek elbeszélésre jöttek létre, míg az ikonikus jelek csak a felmutatásra, megnevezésre. Ugyanakkor a képi jelekkel is lehet elbeszéléseket létrehozni, a két kifejezési mód az emberi kultúra történetében közeledett egymáshoz. Egy festménnyel is el lehet mesélni valamit, erre példa a képek olvasása kurzus Biblia ábrázolásai. Míg a nyelv esetében is beszélünk szóképekről, metaforákról.

A film is első megközelítésre képek sorának mutatkozik, képek összekapcsolásának,

szintagmatizálásának. De itt egy nagyon különös képről van szó, amely nem más mint a valóság tökéletes ábrázolása. A film esetében a valóság illúziójával van dolgunk. Ez a helyzet nagymértékben átalakítja a film státusát a művészetek hagyományos rendjében. A film az a művészet amely a legnagyobb mértékben apellál a befogadó valóságérzésére. A néző a tudatával felfoghatja a lejátszódottak valószerűtlenségét, érzelmileg mégis mint valós eseményt éli át.

A film a képhez viszonyítva a mozgás megörökítésével növelte dokumentumhitelességét. Ugyanis a fényképről a mozgóképre való áttérés az ábrázolásnak térbeliséget kölcsönözött. Ezzel az élet bemutatása úgy tűnt, elérte a legszélsőbb határát.

A hitelesség érzete azonban nem tette egyből a filmet a megismerés eszközévé, művészetté. Ehhez a filmnek hosszú utat kellett bejárnia. Ugyanis azzal, hogy valamit bemutatnak nekünk, nem nyerünk a bemutatáson kívül semmilyen információt róla. Míg egy rajz is külön információkat közöl az ábrázoltról, azáltal, hogy kiemeli a kontúrokat (ezért tud egy festmény, vagy egy karikatúra is több információt adni az ábrázoltról, mint az egyszerű fénykép), a reprodukálás pontossága csökkenti az információtartalmat. (Információ: az alternatív lehetőségektől függ, az alternatívák eloszlatásától, hogy holnap is lesz időjárás az nem információ, de, hogy esni fog, az már az)

A művészet célja nem az, hogy pontosan visszatükrözze a tárgyát, hanem az, hogy jelentéshordozóvá tegye. Azzal bír információértékkel, hogy maga válassza ki a bemutatás hogyanját, módját. A valóság formáit jelekké változtatja, és így jelentéssel látja el. Ezt a feladatot kellett a filmnek is végrehajtania, ahhoz, hogy túlmutasson a mechanikus visszatükröződésen. Ehhez, pedig a sajátos nyelvét, a bemutatás módját kellett kidolgoznia. Az álló és a mozgó kép csak nyersanyag a rendező számára, amit alá kell rendelnie az alkotás szabályainak. A művész, a rendező a film révén információhordozóvá tudja tenni az időt, a kép és a hang viszonyát, az ábrázolás eszközeit, ezzel mutat túl a puszta automatikus visszatükrözés keretén. Ezzel kettős viszonyulásra késztet: el kell higgyük amit látunk, de ugyanakkor észre kell vennünk a bemutatás sajátosságait.

A film szemiotikai vizsgálata nem más, mint a filmbeli bemutatás jelentésadó sajátosságainak a megmagyarázása. Ezeknek a megfigyelése tudatosabb nézőkké tehet minket. A film szemiotikai megközelítése összetevőkre osztja a filmet. Ezen a kurzuson

viszonylag részlegesen három ilyen összetevőt tekintünk át, amelyek a film szemiotikai megértésének alapját szolgálják Ezek a filmkép, a filmelbeszélés és a montázs.

Filmkép Noha a film világa igen közel áll a szemünk előtt megjelenő élethez, mégsem az egész valóságot tükrözi, hanem elsősorban a filmvászon, a televízió képernyője nagyságának darabját. Ez a bemutatott egység a film elemi egységének tekinthető. Ezért amikor meg akarjuk érteni a filmet, ebből kell kiindulni: a filmképből. A vásznon látott képek sora elsősorban abban különbözik a valóságban látott világtól, hogy egyik elkülönültséggel bír, míg a másik folyamatos. A film részekre osztva tükrözi a világ látható és mozgó képét. A filmkép kiemelhető a film egészéből, és olyan lesz, mint a szó, viszonylag önálló, amely különböző módon kapcsolható össze más filmképekkel. Hogy mit kell pontosan filmképnek tekinteni azt nehéz meghatározni. A film ugyanis nem egymásután bemutatott képek sora, hanem folyamatossággal is bír. Sokan úgy vélik, hogy a filmkép határát a montázs szabja ki, ahol a rendező, egyik lefilmezett képsort egy másikhoz ragassza. Eizenstein: „A kép a montázs sejtje”. De nemcsak a rendezés szegmentálja a képet, hanem maga a látás és a megértés is. A filmvásznon a cselekmény montázs nélkül is összesűrűsödik., csomópontok jönnek létre, megértésünk révén, mivel tudjuk, hogy jelekkel van dolgunk, a látottakat jelentést hordozó részekre bontjuk. Ha a színházzal hasonlítjuk össze a filmet, a színházban felvonások, azon belül pedig jelenetek vannak. A jelenetek közötti átmenet nem ugrásszerű, hanem folyamatos, de mindegyik jelenetben van valamilyen csúcspont, amely alapján elkülöníthető egyik jelenet a másiktól. Ehhez hasonlítható a film is, amely a való élettől egy ritmikus tagoltság révén különbözik. Ezért nem szabad a filmképet egy külön képpel, a filmszalag egy kockájával azonosítani.

A filmkép nemcsak időben, hanem térben is elhatárolt. A film ezzel a térrel is operál. Amikor egy képen premier plánban látunk egy kezet, nem azt gondoljuk, hogy ez egy hatalmas kéz, hanem azt, hogy itt nem a nagyság, hanem a fontosság emelődik ki. (A szappanoperák akár beszélő fejeknek is tűnhetnének, hiszen a filmvásznon bemutatott drámának az a legolcsóbb bemutatás módja, ha az arcok tükrözik a jelentést, és az nem egy bonyolult jeleneten keresztül mutatódik fel.)

A filmben a látótér nagysága változatlan, ez nyelvének egyik alapvető sajátossága. A közeli plánok jelentőségét az adja, hogy a kamera közeledtével megnőnek a részletek, a látótér változatlan nagyságához képest. Ezért a film a plánok változtatásával nem térbeli jelentéseket is ki tud fejezni.

Beszélünk a film nyelvéről. De mennyire jogosan? Az emberi nyelv valós egysége a szó,

amely viszonylag különálló jelentéssel bír, ez alapján pedig meg lehet alkotni egy értelmező szótárt. Kérdés, hogy a film esetében meg lehetne-e alkotni egy ehhez hasonló szótárt, egy filmkép-lexikont? Van-e a képeknek szótáruk? Két vélemény, ami kiegészíti egymást:

1.Nincs használatra kész, eleve meghatározott jelentéssel bíró, konzervált kép. Egy képlexikon végtelen lenne, hiszen a meghatározatlan jelentésű képeket, a film szerkezete és módja avatja jelentéssel bíró egységeké. A filmszerzőnek nincs szótára hanem határtalan lehetőségei vannak, a képjelentést mindig ő maga határozza meg. (Pasolini)

2.A filmművészet a maga története révén kialakította a filmképeknek egy szótárát, olyan filmképeket, amihez mi már egy jól meghatározott jelentést kapcsolunk. Bizonyos ábrázolásmódok hasonlítanak egymásra, ez alapján tudunk filmes iskolákat elkülöníteni. A populáris filmművészet eleve kidolgozott elemekből, műfaji klisékből építkezik (a borzalom

ábrázolásához tartoznak a sötétség, félelmetes hangzörejek stb.). A dokumentumfilm már eleve létező archívumokból szerzi képjeleit. Nemcsak a filmgyártás művészetében, hanem az ókori és keresztény jelképművészetben is használnak képszótárakat, pl. allegorikus lexikát és jelképkönyveket.

Ami a két álláspontot közelíti, az, hogy a film a saját eszközei révén, ami elsősorban a filmelbeszélésben, a montázsban, illetve más jelölő eszközök (hang, szöveg) bekapcsolásában rejlik, képes ezeket az eleve meghatározott képi jelentéseket újraalkotni, megváltoztatni.

A filmnyelv elemei és szintjei

A filmben minden ábrázolás jel, vagyis jelentése van, információt hordoz. Ennek a jelentésnek viszont kettős természete van. Egyrészt a filmben megjelenő ábrák a való világ tárgyait tükrözik. Másrészt ezek az ábrák valami másodlagos, időnként teljesen váratlan jelentést is hordozhatnak. A megvilágítás, a montázs, a plánok játéka, a sebesség változása a filmben tükrözött tárgyaknak másodlagos jelentést adnak.

A film megtöri a néző normális várakozásrendszerét, ezzel hoz létre új jelentéseket, szemantikai csomópontokat. A jelentéselem valamilyen várakozásnak a megtörése. A néző ugyanis a saját tapasztalata alapján azt várja, hogy a tárgyak filmbeli tükörképei úgy viselkedjenek, ahogy az általa ismert világban viselkednek. Számos lehetőség adódik a film által a várakozások megtörésére. Íme néhány:

Normális-jelöletlen elem Torzított-jelölt elem

Az események természetes egymásutánisága, a képek a felvétel rendjében következnek.

Az események a rendező által meghatározott sorrendben követik egymást. Átcsoportosított képek.

Totál plán (a távolság semleges foka). Nagyközeli, közelkép, nagytotál. Semleges látószög (a látótengely párhuzamos a föld síkjával, és merőleges a vászonra).

A látótengely különféle változtatása függőleges és vízszintes síkban.

Semleges mozgássebesség. Gyorsított vagy lassított sebesség, állás. A jelenetek torzítás nélküli felvétele. Torzító objektívok és egyéb arányt

változtató eszközök használata. A képpel szinkron, nem torzított hang. A hang elmozdítva, transzformálva a

képhez viszonyítva hangzik fel, vagy nem a képen történtek határozzák meg.

Filmelbeszélés

A film képekben megvalósuló elbeszélésnek tekinthető. A film elbeszél valamit, és, hogy elbeszéléssel van dolgunk, azt nem csupán az elhangzott szöveg, hanem maga a képi anyagnak a feldolgozása biztosítja. Ehhez az ábrázolásnak meg kell kapnia a szóbeli jel jellemvonásait, amit a montázs tud legjobban kivitelezni, illetve a fent bemutatott torzítás lehetőségek.

A filmnek mert elbeszélés van még egy eszköze, amely egyedülálló a képi ábrázolás világában, és megszokott az irodalomban. Ez az ismétlés. Ugyanannak a tárgynak az ismételgetése a vásznon ritmikus sort hoz létre, miáltal a tárgy jele kezd elszakadni az általa

jelzett látható tárgytól, az ismétlés elnyomja a dologi jelentés, és az elvontakat hangsúlyozza ki (Ha egy képsorban vissza-visszatér egy adott kép, ezáltal az szimbolikus jelentésre tehet szert)

A montázs lehetőségei

Definíció: a különnemű filmbeli képsorok vágáson keresztül történő egymás mellé helyezése. Ez szembenállásként, illetve integrációként jelentkezhet.

1. Szembenállás, amikor egy képsorra következő újabb képsor egy eltérő jelenetet vezet be. 2. Integráció, amikor a két képsor egymást értelmezve, egy új jelentés létrejöttét váltja ki,

vagy esetleg felfokozza az eredeti jelentést . (Bizonyított, hogy ugyanannak a semleges arcnak teljesen eltérő jelentést tulajdonítunk attól függően, hogy milyen képet vágnak be utána. Ha pl. egy koporsót, akkor szomorúnak látjuk az arcot, ha egy tál ételt akkor éhesnek.) Egy másik lehetősége a montázsnak az a bemutatott objektum és a bemutatott mód

viszonyba állításából adódik. Itt is két lehetőségről van szó. 1. Egy denotátumot különböző módban ad meg (eltérő megvilágításban, különböző helyről,

más plánban bemutatott ugyanazon tárgyról van szó) 2. Két egymás mellé állított dolog különböző denotátumot jelöl azonos módban (azonos a

hely, a látószög, a megvilágítás, de más a filmezés tárgya) Ugyanakkor egy adott képhez nem csupán egy másik kép kapcsolódhat, hanem

önmaga is. Míg a különböző képek montázsa az értelmi kontrasztot hangsúlyozza ki, azt teszi a jelentés hordozójává, addig az azonos képek montázsában a kontraszt észrevétlen marad, az értelmi átmenet fokozatos. A montázs azonban nemcsak a képekre terjed ki, hanem a zenei aláfestésre, és a hangra is. Igen bonyolult kölcsönhatások léphetnek fel közöttük, amelyeknek elemzése messze vezetne. A filmek ezeket a lehetőségeket mozgósítják, ahhoz, hogy sajátos jelentéseiket ki tudják fejezni. A filmnyelv segítségével bonyolult térbeli és időbeli viszonyokat is ki lehet fejezni. Ennek következtében a film a világ modellálásának tekinthető. Könyvészet, források: VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/

XIII. EL ŐADÁS: REKLÁMSZEMIOTIKA. MODERN MITOLÓGIÁK

A filmszemiotikai kurzus úgy mutatta be a filmet, mint egy komplex, multimédiás jelölési folyamatot. Noha a reklámnak a filmreklám csupán egyik lehetősége, de ebből is nyilvánvalóvá válhat, hogy a reklám esetében szintén egy összetett, többszörösen kódolt szemiotikai jelenséggel van dolgunk. Azonban a filmreklám sem tekinthető egyszerűen filmnek. A reklám a filmhez viszonyítva egy meghatározott céllal jön létre (a vásárló befolyásolása), de ezt a célt már rég nem csak a termék vonzóbbá tétele révén próbálja elérni. Ha csak ennyit olvasunk ki a reklámokból, akkor egy lényeges dimenziójukat szem előtt tévesszük.

Azt állítják, a harmadik évezred világa már nem a államfőké, a hadsereg-vezetőké, hanem a kommunikációs szakembereké lesz. Ugyanis egyetlen termék eladása sem lesz lehetséges egy mitologizáló elbeszélés, egy kiépített márkanév nélkül, amelyek sokszor fontosabbak, mint a termék minősége. Valóban a termék elsősorban egy szimbólummal való összekapcsolás által válik eladhatóvá, ami révén a termék hasznosságával kapcsolatos információkhoz, elsősorban a képi kifejezőerőből származó érzelmi, eufórikus, felfokozott jelentések kapcsolódnak.

Min alapszik a reklámok ereje?

Korunkat a kódok és szimbólumok sokszorossága és összeszövődése jellemzi, amely a képek és a nyelv, a tartalom és a kifejezési eszközök újszerű kapcsolatában nyilvánul meg. Ezeknek a nyelveknek, a kódok egymásra épülésének az ismerete kulturális feladat. A képek bevonultak a mindennapi élet minden megnyilvánulásába, a modern ember folyamatosan képekkel van bombázva: reklámtáblák, elektronikus plakátok, televíziók nyilvános helyeken, sandwich-emberek, reklámballonok, az utcasarkokon osztogatott reklámprospektusok stb. Ez alapján egyes tudósok ikonikus forradalomról beszélnek. A szimbólumok, jelek, modellek megsokasodása mellett egy ellentétes tendencia is megjelenik: visszatérés arra, ami lényeges, örök, valóságos, eredeti. Ebből fakad a mítoszok újrafelfedezése, új jelentéssel való feltöltése. Az etnológusok és a vallástörténészek számára a mítosz nem a fikciónak a szinonimája, hanem a példaértékű, az eredetet megmagyarázó történettel esik egybe. A mítosz mindenféle teremtésnek a modelljévé válik ezekben az értelmezésekben. A mítosz arra ad választ, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit kell csinálnunk. Persze a mítoszok csupán a szimbólumokkal, jelekkel való kombináció révén fejeződhetnek ki, ennyiben egy olyan mesének, fabulának tekinthetők, amelyek egy eredettörténet sémájába rendezik a különböző szimbólumokat, kulturális jeleket.

A reklámok mitikus-szimbolikus dimenziója újra be tudja tölteni a mítoszoknak ezt a funkcióját .

Hogyan jelentkezik a reklámoknak ez a mitikus dimenziója? A reklámok mindenhatósága, illetve kulturális ereje két alapvető funkció betöltéséből

származik. Ez egyrészt a reklám nyelvi dimenziójából származik, ahol a reklám úgy jelenik meg, mint nyelvi szlogenek, klisék generálója, illetve mint intertextuális összefüggések

létrehozója. Másrészt a reklámok esztétikai, teremtő dimenzióval is bírnak, képesek a nőiség, a nemiség, a komfort, a mindennapi hősiesség stb. képeinek megkonstruálására.

A reklám olyas módon ébreszt fel emberi vágyakat, álmokat, hogy azoknak a kielégítését csak a vásárlás aktusa tudja betölteni. Ezzel a reklám egy kettős követelménynek felel meg: anyagi követelménynek (amely egy termék fontosságán alapszik) és egy érzelmi követelménynek (a vásárlót, a használót megszemélyesíti, újramodellálja a vásárló megjelenését, amelyet összekapcsol egy pozitív értékeket hordozó márka képével).

A reklám a valahová tartozás irracionális emberi indíttatását használja ki. A vásárló a reklámoktól ösztönözve azért költi el a fizetésének egy nagy részét, hogy lépésben legyen a divattal, hogy egy szociális elit tagjának érezhesse magát, hogy magára ölthesse egy idealizált, ezért mitologikus személyiség álarcát.

A reklám hatékonysága ennek a mitikus dimenziónak a kiépítésén alapszik, ami szimbólumok újrahasznosításának a gyakorlatával függ össze. A vágyfelkeltés stratégiáit alkalmazva a reklám behatolt az emberi pszichikumba, összekapcsolva a tudományt (pszichológiát, szociológiát, szemiotikát) a művészettel, a találékonysággal.

A reklám nem a kifejtés és a bizonyítás, következtetés sémáit használja céljának elérése érdekében, hanem a mese logikáját, és a képek meggyőző erejét. Anélkül, hogy hinne a termékben , a reklám üzenetének a vevője hinni fog a reklámban, amely azt akarja, hogy higgyenek benne. Pszichológiailag ebben a vonatkozásban a reklám az emberek hinni akarására épül. Ez a hit a gyermeknek a Télapó eljövetelével kapcsolatos hitéhez hasonlítható. A gyerek is, megkapva az ajándékot, nem elemzi racionálisan az ajándékozó létezését, szerepét, hanem hitelt ad neki, mivel az a csoda, a mágikus rendjét idézi meg számára.

Ez alapján meg lehet alkotni a reklámoknak egy tipológiáját. Ezeknek a típusoknak a sajátosságai nem válnak el szükségszerűen egymástól, hanem egy reklámon belül is keveredhetnek:

1. A referenciális reklám: ez a tárgyak használhatóságának, funkcionalitásának, tartósságának a kiemelésére épít, a valóságosság dimenzióját hangsúlyozza ki.

2. A paradoxon, a játék reklámja: ez a képzelőerőre, az ellentétes dolgok összekapcsolódására épít.

3. A mitikus reklám : amely legendákkal, univerzális szimbólumokkal operál, ezeken keresztül építi fel saját jelentését.

Ezt a felosztást a reklám történetében is tetten lehet érni. A reklám diakronikus vizsgálata a reklám-funkciók változását tekinti szem előtt .

1. A reklám kezdeti korszaka az információátadás ismétlésen keresztül megvalósuló útján haladt. Elégségesnek vélte ha a termékkel, vagy a termék képével a vásárló számtalanszor találkozik.

2. A reklám következő korszaka a csoporthoz tartozás fontosságát, az új varázsát emelte ki. A vásárlás úgy állítódott be mint a közösség akaratának való alávetés, mint az összhang megteremtése aközött, ami az ember lenni akar, aminek látszik, és amit meg tud szerezni.

3. Az utolsó korszak reklámja pedig az imagináriusra épít, a képzeletbelire, a mitológiákra .

A reklámnak a kezdeti szakasza a pavlovi kondicionálásra hasonlított. Sokszor látod a terméket ─ megveszed. A következő korszakban a termék fogyasztása a társadalmi

identifikáció lehetőségének alapját szolgálta, és az állandóságot, egy csoporthoz való tartozást erősítette meg, egy tudatalatti befolyásolás, sugallás, elhitetés, szuggesztió révén. A termék mágikussága, ami a mitikus reklámban fejeződik ki, pedig kulturális normákat, modelleket, szimbolikus tartalmakat foglal magába.

A tömegkommunikáció funkciói is beépülnek a tágan értelmezett reklámban. Ezek az antenna (új információk gyűjtése), a felerősítés (amikor a média következtében bizonyos események túlságosan kihangsúlyozódnak) , a fókusz (információk szűrése egy bizonyos szempontból: politikai lapok, gazdasági lapok) és a prizma (egy társadalmi csoport, érdekeltség szemszögéből való szemlélése a világ eseményeinek: nőkkel kapcsolatos lapok, divatlapok, technikai lapok) funkciók.

A reklám esetében az antenna funkció általában az új termékek esetében érvényesül, a felerősítő funkció a látványos változások kapcsán, pl. divat. A fókusz funkció akkor érvényesül, amikor egy életmód kerül reklámozásra, míg a prizma funkció egy bizonyos vevőkör meghódításakor.

A reklám szemiotikai vizsgálata magába foglalja a reklámszintaxist, és a reklámüzenet szemantikai vizsgálatát.

Reklámszintaxis.

Ahhoz, hogy magába építhesse a fent felsorolt funkciókat, ahhoz, hogy egy szimbolikus érték is társítódhasson a termékhez a reklám egy mese, egy mítosz, egy narratíva (elbeszélés) formáját kell öltse.

A reklám narratív szintaxisát vizsgálva az átfordulás mozzanatát lehet tetten érni, amely a sikertelenség-siker, kényelmetlenség-kényelem, boldogtalanság-boldogság séma mentén megy végbe. Hogyha általánosítani szeretnénk ezt a sémát a következő szintagmát lehet nyerni:

A probléma, a paradoxon, a titkok bejelentése + A megmentő tényező bemutatása + A kezdeti fogyatékosság orvoslása, feloldása + Következtetés levonása, amely általánosítja, megerősíti és kiemeli a megmentő tényező fontosságát.

Ezen az általános modellen belül megkülönböztethető:

1. A megmentés modellje: ahol egy kezdeti konkrét problémára, a termék mint a megmentő jelentkezik.

2. A paradoxon modellje: egy paradoxon, egy ellentmondásos kijelentés előzi meg a megmentő tényezőt, a megoldást, és a következtetést.

3. A titok modellje : A reklám elején mint egy titokzatos dolog van a probléma bemutatva. Pl. Ismertek olyan embereket, akik mosolyognak amikor pénzt kértek tőlük. Megoldás: gyertek az X bankba. Ott mindig mosolyogva fogadunk benneteket.

4. Az egyediség modellje: Amikor egy problémával kapcsolatosan a megoldás úgy van felmutatva, mint egyetlen lehetőség.

Reklámszemantika.

A reklámkommunikáció a terméket két állapotban mutatja fel, mint tárgy és mint jel. Itt nem arra az összefüggésre kell gondolni, hogy egy szociokulturális tárgy az mindig önmaga jele is, hanem arra, hogy a reklám a tárgyi összefüggéshez, mindig egy komplex jelösszefüggést társít. A reklám mitologizál és szimbolizál.

Ehhez pedig elsősorban a denotáció és konnotáció jelösszefüggését használja fel.

Ez már a termék megnevezésében is érvényesül. A név nem csupán a terméket denotálja, hanem más jelentéseket is konnotál, ezzel új jelentéseket kapcsol a termékhez. Nemzeti konnotációk: Snagov, Carpaţi. Borszék. Egzotikus konnotáció: Fidji, Palmolive. Mitologikus konnotáció: Evian ásványvíz, Theodora.

A termékek a reklámok következtében maguk is válhatnak szimbólumokká. Pl. Marlboro, mint a férfiasság szimbóluma. Coca-cola, mint az amerikai életforma szimbóluma.

Kihasználva az ikonikus forradalom adta lehetőségeket a reklám különböző módon veszi igénybe a képi kommunikáció eszközeit.

A képekkel való társítás révén a termékekhez a kódok sokasága kapcsolódik. Ezek lehetnek:

1. Kromatikus kód : amikor a termékhez egy szín kapcsolódik, Shell-sárga 2. Tipografikus kód: ez a termék nevének leírásában érvényesülő grafikus

hiperbolizációban nyilvánul meg. Pl. aláhúzás, keretezés. 3. Fotografikus kód: a bemutatásban lehet manipulálni a termék nagyságát, térfogatát stb. 4. Morfológikus kód: a termék antropomorfizációja, emberi, állati tulajdonságokkal,

viselkedéssel való felruházása.

Összefoglalva:

Umberto Eco öt szintet különböztet meg a reklám kódolásában (a reklám elemzésének egy lehetséges útja):

1. Ikonikus színt: ez a termék képi megjelenésével kapcsolatos, a denotatív viszonyt foglalja magába.

2. Ikonografikus színt: ez kulturális hagyományokra, konvenciókra alapszik, ezek társítódnak, építődnek be a reklámba. A konnotatív viszonyt foglalja magába.

3. Tropikus színt: képletes, a szóképek (metaforák, metonímiák) területére tartozó szint. A szóképek használatával kapcsolatos.

4. A bizonyítás formáinak szintje: a felhasznált premisszákkal, bizonyító eljárásokkal függ össze. Megkülönböztetik a mennyiség érvét (Mindenki ezt a terméket használja) és a minőség érvét (csak ez a termék tud rajtad segíteni).

5. Narratív szint: ez az aktuális elmesélt sémával kapcsolatos. Könyvészet, források: VERESS Károly: Filozófiai szemiotika, Stúdium, Kvár, 1999, pp. 45-59 FÜLÖP Géza: Az információ - http://mek.oszk.hu/03100/03118/html/index.htm#37 PETE Krisztián: Szemiotika – (A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia wikiből) – http://ktnye.akti.hu/index.php/Szemiotika CHANDLER, Daniel: Semiotics for Beginners - http://www.aber.ac.uk/media/Documents/S4B/