Ian Russel Fogadalom

Ian Russel Fogadalom Az Ősi vér sorozat első kötete Felelős szerkesztő: Dr. Pálinkás Imre Ellenőrző szerkesztő: Stemler Miklós Tördelő szerkesztő: Kuzma Angéla Borító festmény: Vigh Szabolcs © Massár Mátyás ISBN szám: 963 212 704 8 Kiadja: Inomi Kft. Felelős kiadó: Bogdán Miklós Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 231272 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

IAN RUSSEL

INOMI KÖNYVKIADÓ Budapest, 2003

„Fehér ég fölébe, Fehér felhőn túlra Kék ég fölébe, Kék felhőkön túlra, Menj, madár, az égbe!" - altáji sámánének

Fogadalom

NEVYLL AZ UTOLSÓ hurkot lassan, végtelen gondossággal kötötte meg. Az alacsony asztalkán fekvő ezüstszálakkal díszített iszák más jelentéktelen apróságok mellett rendje szimbólumát, hatalmának jelképét, a vasfából faragott, igazgyönggyel ékes varázslóbotot rejtette. Az utóbbi hetekben elő sem került onnan, hiszen a hozzáértőknek azonnal felfedte volna a fiatal adeptus kilétét. Most pedig, a döntő viadal előtt, Nevyll megpróbálta a legteljesebb védelmet vonni köré, amit anélkül hozhatott létre, hogy ráterelte volna az ügyelő szemek nem kívánt figyelmét. Amikor elkészült, kétkedve vette szemügyre a csomót. Egy igazi varázsló egyetlen pillantással felismerte volna az egyszerű óvórúnát, melyet lószőr zsinegből bogozott az iszák köré, ám a loarani sziklaerőd lakói, a kámzsájuk sötétjébe rejtező szerzetesek nem tartoztak ezek közé.

Az adeptus nagy szusszanással kifújta a levegőt, felemelkedett sarkáról, és körbepillantott a lakosztályban. Önkéntelen fejcsóválással tiltakozott a terem túlburjánzó, zsúfolt pompája ellen. Az embermagas díszpálmák, a tátongó sárkánypofát mintázó roppant kandalló, a padlóba mélyeszteti fürdő, a gránitfalakat borító mélyzöld és bíbor kelmék, a süppedő szőnyeg, az aranyrojtos bársonyfüggöny, és nem utolsósorban a körforma terem közepén terpeszkedő, vállain a mennyezetet tartó démoni szobor a pyarronitól idegen ízlésvilágot tükrözött.

Mindez igencsak megnehezítette a dolgát. A viadalok pihenőszüneteiben, amikor visszavonulhatott a lakosztályba, hosszú órákat töltött a tárgyak átrendezésével. Csak az első hét végén dőlhetett hátra némiképp megnyugodva. Ekkorra a terem belső egyensúlya már megfelelő irányba terelte a mana végtelen áramlatait. Figyelmet lankasztó, érzékeket zsongító hullámokat kavart, melyek lágyan, észrevehetetlenül tompították el a körvonalakat, és rejtették el az őserő kisebb rezdüléseit. Az apró rúnákat így viszonylagos biztonságban helyezhette el, és most már ott rejtőztek mindenütt - a bútorok alatt, a díszpálmák levelének alján és a démonszobor agyarának belső felén. Gyenge védelem volt, legfeljebb némi időt biztosíthatott.

- Ha az istenek segítenek, talán elegendőt - motyogta maga elé Nevyll, majd a terasz felé lépett. Hamarosan kezdődik az összecsapás, és remélte, a hűvös szél kiűzi fejéből a felesleges gondolatokat.

Kint sötét éjszaka fogadta. A vörös hold tündöklőn ragyogott, de fényét elhomályosították az alant terpeszkedő mocsárból felszálló kigőzölgések. Az adeptus szótlanul szemlélte a ködsárkányokat és a páraszörnyetegeket, melyek lomhán áramlottak körül a sziklaoszlop talapzatát. Fent az égen néha-néha előbukkant egy-egy csillag, delejes tüzére haragoszöld lidércfényekkel válaszolt a mocsár. Az erőd az ingovány közepén, egy sokszáz láb magas, függőleges falú sziklaoszlop tetején bújt meg. Bevehetetlennek tűnt, nem mintha lett volna bárki is, aki az értéktelen földért hadba szállt volna a sziklaerőd uraival.

A loarani lápvidék névleg ugyan a Pyarroni Államközösség határhercegségéhez, Syburrhoz tartozott, de a hasznosíthatatlan terület emberemlékezet óta lakatlan volt. Egészen addig, amíg néhány szerzetesforma alak meg nem telepedett a gigászi sziklaoszlop tetején. Rendjük már az első évben rendezett thigran-viadalt, s azután is, minden esztendőben újra és újra. Azóta közel fél évszázad telt el, és a ritka látványosság Dél-Ynev minden tájáról idevonzotta a különleges szórakozásra vágyó előkelőket és tehetős polgárokat. Az egyre tekintélyesebb díjak pedig a kalandra és elsősorban aranyra áhítozó varázstudókat.

Idővel a K'hütan Testvériség - ahogy a rejtélyes rend tagjai magukat nevezték - tekintélyes vagyonra és befolyásra tett szert. Ám a híresztelések szerint a kámzsás barátok nem érték be ennyivel. Az ingovány televényét kiaknázva ritka ajzó- és bódítószereket állítottak elő sziklaotthonuk kazamatáiban, a leghatásosabb mérgek és bűvitalok megalkotásához pedig a mágia sötét tanait hívták segítségül. S bár a rend a világ érverésétől messze, egy dögszagú ingovány közepén bújt meg, felfigyeltek rá azok, kiknek feladata a sötét szekták, a feketemágiát gyakorló testvériségek felszámolása volt.

Nevyll nem véletlenül vetődött erre. Lar-dorból érkezett, a Keleti Iskola adeptusa, azaz tanainak beavatott ismerője, a rend teljes jogú tagja volt. Megbízatása, akár annak kivitelezése egyszerűnek tűnt. Bejutni, figyelni és látni, majd visszatérni, hogy varázslórendje dönthessen a K'hütan Testvériség sorsáról.

Nevyll nagyot sóhajtott, szemével hosszan követte egy közel embernyi méretű óriásdenevér árnyalakját, ahogy lassan csapongva félkört írt le a sziklaoszlop körül.

Igen, mindez egyszerű lett volna. Az Iskola bármely adeptusa játszi könnyedséggel elvegyült volna a nézőseregben, megjátszva a nagyszájú ficsúrt, vagy a világra rácsodálkozó ifjút. Közben minden rezdülésre figyelve, óvatos kutatóvarázslataival feltárta volna a rejtett zugokat, elhallgatott titkokat. Nevyllt más fából faragták. Két lépésnyi távolból hajította a súlyos erszényt az ingovány szélén álló fogadó faragatlan tölgyfaasztalára. Ha pokolbeli fattyakkal cimborálnak a kámzsások, hát ő nem fog hajlongani előttük. Benevezett a viadalra.

Mindez két héttel és egy tucat győzelemmel ezelőtt történt. Most már erősen kételkedett, helyes volt-e elhamarkodottan cselekednie. Versenyzőként minden lépését követték, és érezte, még lakosztályában is figyelik. Talán csak azért nem gyanakodtak még rá, mert sokkal megfontoltabbnak hitték Pyarron varázslóit. Vagy - és az adeptus egyre inkább átadta magát e gondolatnak - egyszerűen azért nem végeztek vele, mert versenyzőként meg

kellett élnie a viadalsorozat végét. A közel kétszáz fős nézőseregnek nem okozhattak csalódást a szerzetesek. Mindez nem volt több halvány előérzetnél, balsejtelemnél. Az eltelt két hét alatt Nevyll mindössze egyetlen

jelre bukkant, mely a híreszteléseket igazolni látszott. A kámzsások saját bajnokának külseje és a viadalokon alkalmazott harcmodora feketemágiára utalt. És ami azt illeti, senki sem volt képes - talán utolsó ellenfelét, a karmazsin-csuhás ordani tűzvarázslót leszámítva - megszorongatni őt a viadalokon. Ellenfeleit kegyetlenül porba taposta, és most már csak egyvalaki állt az útjába.

Nevyll megrázta magát; visszalépni már nem tudott, végig kellett játszania a magára vállalt szerepet. Kételkedni, bizonytalankodni pedig nem volt idő. Az idei év utolsó összecsapása következik hamarosan. Valahonnan lentről, a göcsörtös fák, tekergőző indák és kúszónövények sűrűjéből bagolyhuhogás hangzott. Mintha válaszként érkezne, messzehangzó gongszó döndült a sziklaerőd mélyén.

KÖNNYŰ SZÉL FÚJT. Ott, ahol a végtelen dűnék között szaladó fuvallatai egymásnak ütköztek magasra

felnyúló, örvénylő forgatagokat emelt. Szabadon játszhatott, a sivatag üres volt, és élettelen. Azután futása hirtelen megtört. Sárgás-zöldes, acélkeménységű rovarpáncélnak ütközött. Dühében

homokszemek miriádjait zúdította az útját álló nyúlánk alakra, mindhiába. A gyémántként csillogó szemek rezzenetlenek maradtak, az embermagas sáskaharcos, az aun figyelmét más kötötte le.

Az ifjú adeptus lassan, mélyen lélegzett. Csukott szemének pillái meg-megrezzentek, mintha homokot fújt volna szemébe a szél. Ám teste mozdulatlan maradt, tenyerei a rúnákon nyugodtak.

A halkan sustorgó szélbe hirtelen mély bömbölés vegyült. Az óriás sáska sebesen arra fordult, rágói idegesen nyíltak-zárultak, hűen követve felgyorsult szívverésének ütemét. Egyetlen szabad kezével leakasztotta az övére csatolt kristály hajító-csillagok egyikét. Hangtalanul várakozott.

Az előtte emelkedő dűne tetején hirtelen egy fekete szőrű, farkasszerű fenevad bukkant fel, majd lenézett, egyenesen az aunra. Félrehajtott fejjel figyelt, azután két hátsó lábára ágaskodott, mellső mancsaival a levegőbe csapott, és szájából újabb vad bömbölés tört elő. A fenevad emberien karcsú, bár arasznyi hosszú karmokban végződő ujjai, és két sorban tornyosodó, sárgás-zöldes nyállal borított tépőfogai kétségtelenné tették kilétét. Egy démont szabadított a balsors az aunra. Ám a sáska-harcos nem rettent meg. Felső karjaival büszkén megforgatta lándzsáját, pajzsát maga elé húzta, a hajítócsillagot pedig oldalra tartotta, dobásra készen - Legyen hát!

Azután a végtelenül hosszú, fenyegető bömbölés elhalt, a fenevad homokvihart kavarva visszazuhant mancsaira, és robogni kezdett lefelé a lejtőn.

Az adeptus szívverése felgyorsult, izmai megfeszültek. Tüdejéből kipréselte a levegőt, és felnyitotta szemét. A küzdelem elkezdődött.

Előtte a tizenöt-húsz láb széles, körforma obszidián asztal, a thigran-tábla állt, melyen a csillanó szemcséjű homokban két megszólalásig élethű báb - egy aun és egy shereb - vívta élethalálharcát.

A thigran-tábla ősi szerkezet volt, egy letűnt kor réges-rég kihalt népének hagyatéka. A peremén körbefutó, ismeretlen nyelvű bűvrúnák némi próbálgatás után lehetővé tették a bátor kísérletezőknek, hogy életre hívják a játékhoz tartozó figurákat - már amennyiben ezt játéknak szánták az óidők tervezői. Amennyire Nevyll megértette, a tekervényes írásjelek a képzeletében megszülető mozdulatokat tolmácsolták a báb felé, amely végrehajtotta azokat. Nem kellett mást tennie, csak minél jobban ráérezni a szörnyetegben rejlő lehetőségekre.

Míg egy kezdőnek a legegyszerűbb feladatok, mint a járás vagy az ugrás is nehézséget okoztak, addig a gyakorlottak tökéletesen mímelték a valóságos bestiák mozdulatait. A thigran-táblán gólemek emelték súlyos öklüket, sárkánygyíkok kavartak vihart szárnyaikkal, pestisdémonok nyújtóztatták förtelmes csápjaikat - hűen engedelmeskedve életre hívóik akaratának.

Az állkapcsok összecsattantak, de az aun kitért. Folyamatosan hátrált a két lábra emelkedő, mancsaival szélmalomként támadó szörnyeteg elől.

A viadalokon leginkább a varázstudók jeleskedtek. Az elmélyültséget, fegyelmet és átlényegülést követelő küzdelmekből rendre ők kerültek ki győztesen, olyannyira, hogy az idei loarani viadal indulóinak mindegyike konyított valamelyest a mágia tanaihoz. Akárcsak a rend saját bajnoka.

Nevyll kívülállóként láthatta már a boszorkánymester küzdelmeit, így számított rá, hogy ismét démoni teremtményt küld harcba, mint tette azt eddig is. Sejtette, hogy ellenfele lerohanja majd, ezért is választotta a fürge, könnyed mozgású aunt. Amikor a sivatagi viharként rázúduló szörnyeteg elérte, pontosan tudta mit kell tennie.

Az aun megint eltáncolt, és közben újabb sebet ejtett a démonfarkason. S bár a fekete bunda már vérmocskos volt, a shereb nem mutatta jelét sem fájdalomnak, sem erőtlenségnek. Most megállt, busa fejét lesunyta. Torkából mély morgás tört elő. Fenyegető, haragos. És várakozó...

Ahogy a küzdelem egyre ádázabbá vált, az adeptus számára a két valóság összemosódni látszott. A körötte tomboló, buzdító üvöltések forgataga összekavarodott a bestia bömbölésével és fújtató lihegésével. A bódító füstölők illata, a fojtogató homok és a vér szaga ostromolta érzékeit.

Ám pillantása kiemelkedett a homoktengerből és az arénatábla túloldalánál ülő evilági ellenfelét vizslatta. A feketecsuhás boszorkánymester arca torz hasonmása volt a démonfarkasénak. Mélyibolyára mázolt ajkai elnyíltak, fémhegyben végződő szemfogain a lámpások tüze táncolt. Befelé forduló szemének sárga fehérjéje a tudatélesítő szerek túlzott használatáról, gondosan szálakba font szakálla és a homlokát ékítő aranydiadém külsőségek iránti vonzódásáról árulkodott.

Most súlyos izzadtságcsepp gördült végig homlokán. Bal szemöldöke megrándult, a fölé tetovált csillagok mintha életre keltek volna.

Az adeptus rezzenéstelenül figyelt. Az ember és a farkas, az irányító és a bábu. Úgy harcoltak, mintha egyek lennének. A boszorkánymester nyilvánvalóan arra törekedett, hogy külsejében és feltehetőleg szellemében is

minél hasonlatosabbá váljon a sherebhez. így ezer és ezer szál kötötte a farkashoz, mind elősegítve uralmának kiteljesedését felette. Ősi módszer, a vér és hús köteléke. Hatásos, de van gyengéje: a kapcsolat minden esetben kétirányú, és kérdés, mennyi terhet visel el a boszorkánymester anyagi teste.

Az aun megdermedt. Rideg gyémántszemével, rezzenéstelen tartásával olyan volt, mintha az óidők szobrászainak mesterműve lenne. A démonfarkas közelebb osont hozzá, közben folyamatosan morgott. Vérmocskos bundáján át is tisztán kivehetőek voltak kötélként tekergő, meg-megfeszülő izomfonatai. Azután minden előrejelzés nélkül ugrott.

Magasan, az aun fejével egyvonalban úszott a levegőben, s úgy tűnt, karmos mancsaival eléri a még mindig mozdulatlan sáskaharcost. Ám az utolsó pillanatban az aun lebukott, és közvetlen közelről elhajította dobócsillagát. A kristálypenge alulról csapódott a fenevad testébe. A sáskaharcos könnyedén oldalt szökkent, potroha homokfelhőt hintett a levegőbe. Gyémántszemével követte nyüszítve földre zuhanó ellenfelét. Majd megtántorodott, és.a következő pillanatban métereket repült hátrafelé. Karjából kihullott a lándzsa, törött kitinpáncéljából zöldessárgás testnedv szivárgott.

Előtte egy shereb magasodott, egy másik shereb. Acélos karmokban végződő kezét kinyitotta és földre szórta a rovarvért porrá zúzott darabjait. Közben a sebzett démonfarkas is talpra szökött és csatlakozott társához.

Lassú, egyre szűkülő köröket kezdtek róni az esetlenül feltápászkodó aun körül. Nevyll összerezzent, szemei tágra nyíltak. Ha a boszorkánymester módszerét követte volna, most bizonyosan

eszméletlenül zuhant volna hanyatt. Esélye a győzelemre így is szertefoszlani látszott. A rúnák ereje gyengült, a kapcsolat az aunnal, a thigran-bábbal bizonytalanná vált. A két világ elkülönölt, ismét határozottan érzékelte környezetét.

A terem hatalmas volt, vörös-fekete mozaikkal borított kupolája tízembernyire magasodott a padlatba süllyesztett arénatábla fölé. Körbe a falakon kisebb-nagyobb páholyok és karzatok kaptak helyett, a legkülönfélébb szörnyeket formázó faragványokkal elválasztva egymástól. Odalent széksorok övezték az arénát.

Körös-körül mindenütt felpattantak a nézők. A drága kelmékbe, selymekbe öltözött előkelők nem akarták elszalasztani a küzdelem befejeztet. A ritka látványosság megtekintéséért súlyos aranyakkal fizettek, s most az idei viadalsorozat utolsó, mindent eldöntő összecsapásának végét csodálhatták éppen. A felemelkedő karok, a buzdító kiáltások kavarta légáram megtáncoltatta az aréna fölött terpeszkedő csillár gyertyalángjait, és a terem homályos zugaiból árnykacsok százai tekeregtek elő, mintha ők maguk is az obszidián táblán zajló küzdelemre lennének kíváncsiak.

A két shereb egyszerre ugrott. Az aun oldalt lépett, dárdájával az egyik felé sújtott. Talált, de mielőtt visszaránthatta volna fegyverét a másik démonfarkas elérte őt. A sáskaharcos a földre zuhant, a shereb pedig rávetette magát. Mancsaival leszorította ellenfelét, száját hatalmasra tátotta. És harapott.

A Pyarroni Államközösség határain belül egyetlen helyen, Syburr határán, a loarani lápvidék magányos sziklaerődjében tartottak thigran-viadalt. Minden évben, pontosan a holdforduló éjszakáján rendezték meg a küzdelmeket. A mendemondák szerint ugyan a messzi Kránban, az ott megbúvó thigran-táblákon időnként több tucat szörnyeteg is összecsapott hűen engedelmeskedve életre hívóik akaratának, ám épeszű ember nem kívánkozott a Fekete Határon túlra, Ranagol földi poklába. így a játék rajongói és a párbajra éhes varázstudók vagy sok száz mérföldet utaztak Gorvikig, hogy az ott megrendezett viadalokat megtekinthessék, vagy a mocsárvidéket és a Testvériséget választották, melynek farkasszerű viadora úgy tűnt, az idei évben is az erődben tartja a győztesnek kijáró trófeát.

Nevyll megrázta a fejét. Nem. Egy mocsárlakó vajákos nem kerekedhet felül Pyarron neveltjén. Izmait ellazította, figyelmét a thigran-táblára összpontosította. Ujjai finoman táncoltak a rúnák felett, légzése könnyeddé vált, szelleme alkalmazkodott a mana óceánjához, és lágyan saját akaratához igazította az őserő hullámait. A tábla peremén smaragdzöld fénnyel izzottak fel az ősi jelek. Ideje volt megmutatni a boszorkánymesternek, mi a különbség a zsigerek ösztöni bűvhatalma és a szellem kristálytiszta mágiája között.

A méregfogak sosem érték el az aunt. A homok alól vaskos kar tört elő, és eleven pörölyként sújtott a farkas állára. Bántó reccsenés hallatszott, majd a shereb hang nélkül oldalra zuhant. A föld alól pedig egy újabb kar, majd egy szikla forma, tar fej bukkant elő.

A talpon maradó démonfarkas lekushadt, hosszú füleit hátrasunyta, és morogva hátrált a földből előtörő ellenfél elől. Volt mitől tartania. A jövevény emberforma volt, de egy fejjel magasodott volna még az északföldi barbárok roppant termetű harcosai fölé is. Combvastag karjaival, hordószerű mellkasával és durva, gránitszürke bőrével leginkább megelevenedett sziklának tűnt. Először lenézett a törött tagokkal fekvő aunra, majd a mozdulatlan sherebet vette szemügyre. Azután lassan, akárha az égen futó felhőket szemlélné, a megmaradt démonfarkas felé fordult. Homlokát összeráncolta, majd karjait oldalra emelte és levegőt vett. Néhány hosszú pillanatig így állt, majd a lecsapó kobra sebességével előrelendült, és tüzet köpött a kushadó sherebre. A fekete bunda egy szemvillanás alatt lángra lobbant. Az arénát betöltötte a démonfarkas fájdalmas bömbölése.

Az adeptus újra ellenfelére, a révületében kínokkal küzdő boszorkánymesterre pillantott. A halántékon kidagadó erek, az átharapott alsó ajakból szivárgó vér, és az arc bal felét szörnypofává torzító izomgörcs nyilvánvalóvá tette a helyzetet.

A háta mögül, a nézők soraiból vadállati morgás hallatszott. Oda sem kellett pillantania, hogy tudja, az óriás termetű, tetovált koponyájú dzsad idézőmágus fejezte ki elismerését a maga egyszerű módján. A thigran-viadalok veszteseinek lehetőségük volt nyomon követni a küzdelmek alakulását, és többségük élt is ezzel a lehetőséggel. Most is, legalább egy tucat varázstudó foglalt helyett a nézők között. Szedett-vedett társaság volt, többségükben világvándor kalandozók. A legkülönbözőbb tanok és hitek követői, melyek közül többen Nevyll fölé kerekedhettek volna nyílt varázspárbajban, ám a thigran-küzdelemben, ahol a letisztult gondolatok, a mana rejtett áramlatainak átérzése segíthette győzelemre a viadort, esélyük sem volt a pyarroni adeptus ellenében.

Nevyll arca megkeményedett. Bármennyire is gyűlölte, pontot kellett tennie a küzdelem végére. Az óriás mordult egyet, majd döngő léptekkel a vonyitó démonfarkas felé indult. Odaérve lehajolt, és a

lángokkal mit sem törődve átkulcsolta a shereb nyakát. Egyetlen rántás, és az arénára csend borult. Az aun ügyetlenül feltápászkodott, majd a homokban heverő lándzsája felé indult. Közben az óriás megbökte

mezítelen lábfejével a dögöt, és a botladozó sáskaharcos felé fordult. Kezét kinyújtotta, mintha mondani akart volna valamit.

Váratlan szélroham fojtotta belé a szót. A homok magasra kavarodott, haragosan örvénylette körül a két győztest. Azután mintegy varázsütésre elhalt a vihar. A dűnék tetején egy újabb ellenfél jelent meg. Egy harmadik démon. De ezúttal nem egy egyszerű katona.

Nevyll elképedve figyelte a félelmetes szörnyeteget. Lehetetlennek tűnt, hogy a boszorkánymesterben ennyi erő bújjon meg. Azután megérezte, ahogy a mana tengerén újabb hullámok szaladtak végig. Megdöbbenésében csak néhány szívdobbanás múlva tudatosult benne, nem az önkívület határán levő boszorkánymester volt a forrás. Bár ehhez elég lett volna a vajákosra pillantania, aki a kezét sem bírta volna felemelni, nemhogy egy újabb figurát küldjön harcba. Az adeptus lélegzetvisszafojtva figyelt, és ahogy az albatrosz a halakat, úgy lelte meg ő is rejtező ellenfelét. Elárulták a mana fodrozódó hullámai.

A páholyok, karzatok és azokat elválasztó szörny-domborművek mellett egy kétember széles, sötét ólomüveg díszítette a viadalcsarnok gránitfalát. Pontosan az eszméletvesztés határán küzdő boszorkánymester háta mögött. Valaki rejtőzött ott, és lopva a bukásra kárhoztatott vajákos segítségére sietett, megszegve a párviadalok alapszabályát: egy-egy ellen.

Nevyll megfeszült ültében. Tudta, a teremben senki sem észleli a finom beavatkozást, csak ő. Szíve szerint felpattant volna, és a kámzsások szemébe vágta volna az igazságot. Ám pontosan tudta, hogy küldetése mit követel tőle. Az Iskola feladatot bízott rá, melyet alázattal teljesítenie kellett. Ha szükséges, vesztesként fejet kell hajtania egy mocsárban megbújó, rátarti feketemágus előtt.

Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul ült, a megfontoltság és a sértett igazságérzett viaskodott benne. Arcizmai megfeszültek.

Azután székét felborítva pattant fel. - Csalás! - kiáltotta, karjait vádlón az ablak felé lendítette. A küldetés miatt majd később fáj a feje, most az

alamuszi kámzsásokon volt a sor. Oldalra pillantott, és az arénatábla mellett álló irdatlan gong dárdahosszú ütője már emelkedett is a magasba,

fent varázserő táncoltatta meg és lódította balliszta lövedék gyanánt a rejtező varázstudó felé. A tükör egy szívdobbanásig ellenállt, majd ezer apró szilánkra robbant.

Mögüle feltárult a kicsiny helyiség, melyben egy kámzsás boszorkánymester kuporgott. Mélyibolyára mázolt ajkaival, gondosan szálakba font szakállával, és a homlokát ékítő aranydiadémmal pontosan úgy nézett ki, mint az arénatáblánál küzdő társa, aki bizonyára vérszerinti ikertestvére volt.

A szövetszőnyegen gubbasztó varázstudó szemei kerekre nyíltak, beesett arca értetlenséget tükrözött. Azután lassan felemelkedett, véreres szemei tőrként döftek Nevyll felé. Az adeptus állta a pillantást, majd ezúttal lassabban, gunyoros éllel folytatta, de szavait már nem a boszorkánymesternek szánta.

- Most már értem, hogyan diadalmaskodhat egy posványban megbúvó feketemágus Ynev varázstudói felett. A viadalcsarnokban dermedt csend támadt. A nézők értetlenkedve nézték a törött tükröt, és a kicsiny termet,

melynek falait pontosan olyan rúnák borították, mint amilyenek az arénatáblát övezték. Azután mindent megértettek. Amint az eddig rejtező boszorkánymester figyelme elterelődött, a homokos arénában a démonszörnyeteg ledobott zsákként dőlt oldalra.

A gigászi teremben közel kétszáz ember követte a küzdelmeket, leggyorsabban mégis egy manószerű szörnyeteg tért magához. A góblin sámánt nem érte váratlanul a szemfényvesztés, fajtársaihoz hasonlóan vérébe ivódott az álnokság. És úgy cselekedett, ahogy azt mocskos barlangjaiban is tette volna. A megtorlásnak egyetlen módja volt.

Felugrott az obszidián táblára, majd kurta lábaihoz képest meglepő gyorsasággal az eszméletlen boszorkánymester mellett termett. Hajlított pengéjű belezőkése a védtelen torok felé csapott.

A terem megelevenedett. Az első sorok előkelői lökdösődve próbáltak kitérni a szitáló vérpermet útjából. Mások, kik sejtették mi várható, a többieket taposva igyekeztek mielőbb elhagyni a csarnokot. Fent, a rejtett fülkéből előrelépett a másik boszorkánymester. Testvére vesztét látva eluralkodott rajta a gyűlölet. Dörgő hangja megtöltötte a csarnokot, ökölbe zárt kezeit maga elé lökte.

A vicsorgó goblint kékezüstben játszó villámcsapás taszította hátra, egyenesen az adeptus felé. Nevyll ügyetlenül elhajolt a sistergő-visító, eleven lövedék útjából, azután megdermedt. Mögötte egy tucatnyi átvert és kijátszott bűbájos emelkedett fel. A dzsad idéző mély torokhangon morgott, karjain felállt a szőr, előtte remegni kezdett a levegő. A szikár elmeharcos kőmerev arccal, határozott léptekkel indult a boszorkánymester felé, de leginkább az ordani tűzvarázsló rémisztette meg az adeptust. Orrlyukaiból füst kavargott elő, szemei parázsfénnyel izzottak fel. Azután széttárta karjait, szájából az izzó fém színében játszó tűzgömb tört elő.

Nevyll ugrott. Elrúgta magát a talajtól és maradék varázserejével a levegőbe emelkedett. Három ember magasan járt, amikor a lángvihar felrobbant. A légrobaj minden elképzelhetőt felülmúlt. Az adeptus elvesztette eszméletét: magatehetetlen rongycsomóként zuhant oldalra.

- MÁR ÉPP IDEJE VOLT, hogy magadhoz térj - a hang közös nyelven szólt, ám idegen zöngék bújtak meg a

szavakban. Nevyll lassan nyerte vissza öntudatát. Feje pokolian fájt, csak hunyorogva volt képes kinyitni szemét. Amint

látása hozzászokott a pislákoló fényhez, eszeveszetten pördült arrébb. A feje fölött egy rút szörnypofa meredezett, koponyája fölé emelt mancsaiban lobogó fáklyát tartott. Időbe telt, míg Nevyll ráébredt, pusztán egy kő domborművet lát. A szokatlan díszítőelemről eszébe ötlött a viadal és az elszabaduló tűzvihar. Felült.

Egy enyhén lejtő folyosó beugrójában, süppedő szövetszőnyegen hevert. Előtte egy karcsú, nyúlánk férfi állt. Vékony derekát selyemöv, fejét arannyal áttört homlokkendő övezte. Amúgy is széles vállait még jobban kihangsúlyozta ezüstveretekkel díszített mellénye. Kiugró arccsontja, fekete, göndör haja és pofaszakálla, sötéten csillanó szempárja kétségtelenné tették származását, testtartása pedig kilétét. A lábak összezárva, mereven kinyújtva, a jobb kissé elől, a lábfej kifelé fordul, az ujjak csak leheletnyire érintik a talajt. A bal kar derékon nyugszik, a másikban pedig ott a fegyver, a karcsú tőrkard. Akár a délceg táncos, egy gorviki siedon.

- Mi... mi történt? - dadogta Nevyll, amikor látta, hogy az ismeretlen jobbra és balra fordulva ellenőrzi a folyosót. Remélte, ez annak jele, nem őt tekinti ellenfélnek. Megpróbált felállni, de a mellébe hasító fájdalom tudatta vele, nem úszta meg sérülés nélkül a levegőakrobatikát. Nyögve ült vissza.

- Egy borda - bökött felé a gorviki - igazán szerencsés vagy, hogy ennyivel megúsztad. A többiek odalent rosszabbul jártak. Csak néhányan élték túl a pokoltüzet, rájuk pedig kámzsások rontottak. A bejárókból és a szobrok mögül érkeztek, és kíméletlenül, válogatás nélkül végeztek mindenkivel, aki az útjukba került.

A siedon feltehetőleg nem érzékelt veszélyt, mert a díszes markolatú fegyvert hüvelyébe csúsztatta, majd selyemingének puffos ujjából kicsiny erszényt, abból pedig két méregzöld levelet halászott elő. Az egyiket a szájába kapta, a másikat az adeptus felé nyújtotta.

- Keserűmenta - magyarázta fogai között morzsolva a szárított növényt - meglásd, egykettőre talpra állít. Bár nem hangzott túl bíztatóan, Nevyll ezúttal nem tiltakozott. Lassan kitisztult a feje, és tudta, ha a csuhások

kerekednek felül, az erődből nem lesz esélye elmenekülni. Márpedig a szerzetesek kezébe kerülve nem sok jót remélhetett; ha újra látni akarta Lar-dor sétányait cselekednie kellett. Csakhogy egyelőre arról sem volt fogalma hogy hol

van, és hogyan került a beugró szövetszőnyeggel borított padlójára. Közben a gorviki folytatta beszámolóját, és Nevyll megismerhette az elmúlt fertályóra történéseit, melyet az

eszméletlenség jótékony homálya rejtett előle. A siedon fentről, egy kicsiny páholyból követte a thigran-viadalt. Az ordani tűzvarázslata őt is könyörtelenül a

falnak taszította. Amikor félig süketen feltápászkodott, és kábán a korláthoz tántorogott, maga az életre kelt káosz fogadta. Odalent kámzsás szerzetesek küzdöttek egy maroknyi kardforgatóval és varázslóval. Mindenfelé villámok és zöldes-arany varázslatok cikáztak. Az öldöklő forgatag közepén az ordani állt, aki újabb és újabb lángcsapásokkal vágott rendet az egymásba fonódó testek között. A levegőt betöltötte a fojtogató füst, a szállongó pernye, és a sebesültek nyomorúságos jajgatása. Azután valamelyik sarlatán hibázhatott és balfogásának hála, térdmagasságig bűzös posvány özönlötte el a termet. A tűzvarázsló kihátrált a csarnokból, talán a hömpölygő ár űzte el. Úgy tűnt, a megmaradt bűbájosokat hamar legyűrik a szerzetesek. Ám ekkor rettentő bömbölés reszkette meg a falakat. A tarfejű dzsad egy förtelmes majomhiénát szabadított a viadalcsarnokra.

A siedon megrázta a fejét - Meg kell vallanom, ilyen pusztítást utoljára ifjúkoromban, a háborúban láttam Corma-dina egyik kietlen szigetén - fejezte be végül a történtek felidézését, majd elhallgatott, némán majszolta a fanyar ízű levelet.

Nevyll kétkedve vette őt szemügyre. A fáklya fényében ugyan nem látta tisztán, ám szavai ellenére a gorviki nem tűnt többnek harmincnál. Bár úgy mondják, aki megjárta Corma-dina poklát, hamar megöregedett.

Közben a siedon elhesegette a múlt árnyait, és újra belekezdett. - Hirtelen kámzsások rontottak be a páholyba. Gyors harc volt, s miután útnak indultak a pokolba, társaim után

néztem. Sajnos egyikük sem élte túl a robbanást - tenyerét az övébe fűzött két árván maradt homlokkendőre tette, majd az adeptusra szegezte a szemét, és folytatta. - Eltettem kardom, és felkaptalak a vállamra. Miután mindenki lefelé törekedett, az ingovány melletti kapu felé, a harc is arra volt a leghevesebb. Úgy döntöttem én felfelé tartok. Jelenleg - mutatott körbe - két szinttel vagyunk az aréna felett.

Valahonnan lentről fülsértő robaj, majd mély bömbölés hangzott fel. Pontosan olyan, amit egy átlagosnál is hatalmasabb majomhiéna hallathatott. Úgy tűnt, a harc még nem dőlt el. Nevyll összeszorított fogakkal felállt. Itt nem maradhattak, a széles folyosó a legkevésbé sem volt biztonságos.

- Sciatello di Mezeara, de hívj csak Scionak - nyújtotta felé a kezét váratlanul a siedon. - Nevyll, Nevyll Athranis - felelt az adeptus, s közben azon töprengett, miért segít rajta a gorviki. Egy olyan

nép fia, melyet csak az érdek mozgatott, és Ynevszerte öntörvényűségéről és vérmes természetéről volt hírhedt.

- Inkább felfelé induljunk, a magam részéről nem kívánok találkozni a majomhiénával - javasolta a gorviki, és pillantásában ott rejlett a kérdés: képes vagy rá?

Az adeptus gyors bólintással válaszolt. Az ibarai sivatag félelmetes hírű szörnyetegéről épp eleget hallott ahhoz, hogy törött bordával ne akarjon közelebbről is megismerkedni vele. Mivel a bömbölés nem tűnt távolinak, úgy döntött, a gorviki talányát ráér később is megfejteni. Ideje sem lett volna kérdezősködni. A folyosó alsó feléből léptek sietős surranása hallatszott.

- Rajta! - biccentett az ellenkező irányba, amikor két tőrökkel felfegyverzett szerzetes tűnt fel a kanyarban. - No-no - ellenkezett a gorviki, majd finoman eltessékelte útjából az adeptust, és kivont pengével indult a

csuhások felé. - Nem engedhetjük őket a hátunk mögé. Nevyll belátta a másik igazát. Szemét résnyire lehunyta, légzését lassította, szellemével az őserő felé fordult,

ha úgy adódik, segíthessen a vakmerő bajvívónak. Egy pillanattal később azonban kétségbeesetten fújta ki a levegőt. A sziklaerődben tomboló varázsharc felkorbácsolta a manahálót, hegymagas hullámok, feneketlen örvények kavarogták körül az adeptust. Esztelenség lett volna varázslattal próbálkozni. Miközben a távolodó gorvikit nézte, megértette mi történt a viadalcsarnokban. A posványos vizet nem emberi fortély zúdította a terembe, hanem a kaotikusan tomboló, a valóságot ostromló őserő. Háborgása fejhangú, sistergő zúgásként rezgett a levegőben, foszlányokká szaggatta a józan gondolatokat, és mint óceán a törmeléket, úgy ontotta az anyagi világra haragját.

A siedon hirtelen megtorpant, hátrálni kezdett, majd megpördült és futva indult az adeptus felé. - Igazad van - kiáltotta. A feléjük robogó két kámzsás mögött egy újabb zuhant a folyosóra, fölötte pedig egy busa fej, alkarnyi

agyarakkal tátongó pofa furakodott előre. Ormótlan test töltötte be a folyosót, melyen egy kordé is kényelmesen elfért volna.

Nevyll elkerekedő szemmel figyelte a szürke bundás majomhiénát. Varázslatai során tapasztalta már, a madarak felreppennek a gallyakról, az ebek pedig vonyítva tiltakoznak a manaháló egyensúlyváltozása ellen. Akkor vajon milyen hatással van a háborgó őserő egy amúgy sem békés fenevadra?

Azonnal választ kapott. A vértől és mocsoktól csapzott szőrű majomhiéna elérte a kúszva menekülni próbáló csuhást. Hatalmas pofáját kitátotta, és egyszerűen kettétépte a szerencsétlent, majd továbbmarcangolta a tetemet. Végül busa fejét az adeptus felé fordította. Szemében tébolyult fény parázslott.

Nevyll megfordult, és futva indult a siedon után, sarkában a két szerzetessel. Hátuk mögül döngő léptek és közelgő fújtatás jelezte, a majomhiéna prédául szemelte ki őket.

- Arra - kiáltotta a gorviki karjával őrültmód hadonászva - oda nem fér be! Tízlépésnyire szűk oldalfolyosó nyílt előttük. Scio ugrott és az adeptus, tudomást sem véve a törött bordáról, alig maradt le mögötte. A két csuhás

gondolkodás nélkül követte őket. Egymásba gabalyodva tápászkodtak fel, és tántorodtak hátra, amikor a szörnyeteg a falakat megreszketetve a bejárónak robbant. Haragos bődülést hallatott, majd szőrös karjaival feléjük kapott.

- Yak'ha na utrah - lihegte megkönnyebbülten az egyik szerzetes, amikor látta, a majomhiéna nem férhet hozzájuk. Azután nyekkenve terült el, mert egy bőrkesztyűs kéz hatalmas erővel ütötte tarkón. Egy pillanat múlva társa is követte az eszméletlenség csendes nyugalmába.

- Bár fogalmam sincs, káromkodtál-e, vagy istenednek adtál hálát, ez egyszer bizonyosan igazad volt - bólogatott felé a gorviki a tenyerét dörzsölve, majd a szörnyeteg újabb rohamát látva sürgetően az adeptushoz fordult - álljunk odébb!

Nevyll hajlott a javaslatra, már lépett is volna, de a szörnyeteg által kavart szélviharban vadul imbolygó fáklyafény az egyik ájult szerzetes arcára vetődött. Gondosan szálakba font szakáll, fémhegyekben végződő fogak és pontosan olyan arcvonások, mint a thigran-táblánál küzdő boszorkánymesteré. Az adeptus önkéntelenül cselekedett; lerántotta a kámzsát a másik szerzetes arcáról, és már meg sem lepődött azon, amit látott.

- Igen, mind teljesen egyformák - kottyintott közbe Scio. - Az a kettő is ilyen volt, akiket a páholyban intéztem el. De most - újabb bődülés és közben permetező sziklazápor, a fenevad nem adta fel - jobb lesz, ha nem időzünk itt tovább!

A szűk folyosó csigalépcsőben ért véget, és a gorviki gondolkodás nélkül vágott neki. Talán három szintet roboghattak felfelé, amikor az adeptus nem bírta tovább. Egy bejárónál térdre esett, és úgy próbált levegőhöz jutni, hogy törött bordája ne döfjön tőrként tüdejébe. Nehezen felemelte fejét, belesett a nyíláson.

- Tudom... - zihálta a mellé hajoló gorviki felé - tudom, hogy hol járunk. Ügyetlenül lábra küzdötte magát, és a siedonnal az oldalán belépett a körforma terembe, mely közel olyan széles volt, mint az arénacsarnok, ám jóval alacsonyabb építésű. Köröskörül oltárszerű gránitemelvények álltak, mindegyiken egy-egy thigran-báb pihent. Koboldok, trollok, elementálok, gólemek, sárkánygyíkok - az arasznyitól a lábnyiig mindenféle. Az adeptus már többször járt a teremben. Minden viadal előtt itt választhatta ki a figurákat, melyeket harcba kívánt küldeni. A bábokat sosem érinthette meg, pusztán szavakkal adhatott utasításokat a kámzsájuk sötétjébe rejtező szerzeteseknek. Homlokát dörzsölve próbálta felidézni, hogy a falakon nyíló tucatnyi bejáró és kapu közül melyik hová vezet. A gorviki közben az egyik állvány felé indult.

- Mintha eleven lenne - mormolta. Kezéről lehúzta bőrkesztyűjét, és áhítatosan érintette meg a grániton fekvő unikornisfigurát. Úgy tűnt, teljesen elfeledkezett az öldöklő majomhiénáról és a csuhás gyilkosokról.

- Tudod, mennyit ér egy-egy thigran-bálvány? - kérdezte az adeptustól, szemét le sem véve a báburól. - Azt hiszem, - felelte Nevyll az egyik benyíló felé indulva, jelenleg saját sorsa miatt fájt a feje, az arany

csörgése meg amúgy sem érdekelte - ez vezet a felső szintekre. A gorviki utána fordult. - Várj! - kérlelte a távolodó adeptust. - Ma már senki sem ismeri a bálványok készítésének titkát, a ritkább

figurák ára kisebb gályákéval vetekszik. Itt pedig - mutatott körbe - legalább félszáz hever belőlük. És úgy tűnik, mindegyikük új, legtöbbjük talán sosem küzdött még thigran-táblán.

Nevyll a bejáróban megtorpant és visszafordult. - Ne légy ostoba. Hagyd őket, örüljünk, ha élve kijutunk innen. A siedon egy darabig mereven állt a báb mellett, azután savanyú arccal tárta szét karjait. Nevyll szóra nyitotta a száját, hogy sürgesse társát, de megszólalni már nem volt ideje. A fal félkörívén, pont

közte és a gorviki között az egyik ajtó recsegni kezdett, felülete hirtelen elfeketült, vasalata vörösen felragyogott, majd mennydörgésszerű robajjal kiszakadt keretéből, és lángolva keresztülszáguldott a termen. Az adeptus az arca elé kapta jobbját, hogy védje magát a szertefröcskölő, izzó daraboktól. A siedont nekitaszította a léglöket az egyik oltárnak, a lebillenő thigran-báb az ölébe hullott.

Az ajtóban az ordani tűzvarázsló tűnt fel. Szemei parázslottak, ökölbe szorított kezeit kék-vörös lángok örvénylettek körül. Karmazsin köpenye azonban szakadozottan lógott vállairól, melléből és combjából megfeketedett nyílvesszők meredeztek. Botladozva lépett beljebb, mögötte skorpióra vadászó vándorhangyák gyanánt kámzsás szerzetesek bukkantak fel.

Sokan voltak, túlontúl sokan. - Ezek sosem fogynak el! Fuss! - dörrent Scio hangja, túlharsogva a mindenütt fellobbanó lángok sistergését. Nevyll tett egy lépést előre. A sebesült tűzvarázsló és a szerzetesek pontosan közte és a gorviki között voltak.

Ráadásul az egyik kámzsás észrevette és hullámos pengéjű tőrét maga előtt tartva felé indult. Bizonyosan könnyebb prédának tartotta őt, mint az ordanit.

Az adeptus ellazította magát, felkészült a harcra. Lar-dorban éltek olyanok is, kik nemcsak a magas tudományokat és a mágia tanait kutatták, és Nevyll közéjük tartozott.

A terem közepén az ordani tüzet szórt támadóira. Üvöltő, fáklyaként lobbanó kámzsások dőltek el, ám hátulról egyikük elérte őt. Szertartási tőre mélyen hatolt ellenfele védtelen tarkójába. A tűzvarázslónak hihetetlen életereje lehetett, mert még megfordult, és izzó tenyereit támadója torkára fonta. Azután a többiek ledöntötték lábáról. Legalább hárman vettették rá magukat azonnal, puszta súlyukkal akarták a földön tartani az ordanit.

Nevyll egy futó pillanatra meglátta a siedont. Féltucat kámzsás között küzdött, tőrkardja követhetetlen gyorsasággal villogott a szerzetesek körében. Sokáig azonban nem tarthatta magát; a tűzvarázsló bukásával hamarosan még többen veszik majd körbe.

Az adeptus nem figyelhette tovább társát; a rá fenekedő szerzetes veszélyesen közel ért hozzá, tőrét magasra emelte, de döfni nem maradt ideje.

A terem közepén a haldokló ordani bömbölve felemelkedett, és úgy rázta le magáról támadóit, mint medve a kopók falkáját. Karjait széttárta, hangja akár a fákat emésztő erdőtűz harsogása. Még kirántotta tarkójából a tőrt, de a fegyver kifordult elgyengülő kezéből. Azután karjait maga mellé ejtette, és a teremben egy csapásra kihunytak a tüzek. Egyetlen szívdobbanásra éjszakai sötétség borult a küzdőkre, azután az ordanit szétvetette a

testében lakozó erő. Iszonyú lángrobbanásban távozott az élők világából. A pusztító förgeteg felborította a gránitemelvényeket, pelyvaként sodorta el a szerzeteseket. A fegyverét

magasra emelő kámzsást az adeptusnak lökte. Összegabalyodva csúsztak-gurultak be a nyitott bejárón. Nevyll előtt elsötétült a világ, de ezúttal nem veszítette el eszméletét. Talán a csuhásnak köszönhette ezt, aki

pontosan törött bordájának csapódott. Fuldokolva próbált levegőt venni, és közben letaszítani magáról a mozdulatlan szerzetest. Mikor végre sikerrel járt, végignyúlt a hátán. Úgy érezte, minden csepp erő elhagyta testét.

Percekig feküdt így, azután eszébe jutott a siedon, és fogait összeszorítva feltornázta magát. Egyetlen fáklya világította be a szűk lépcsőfeljárót, mely a felső szintekre vezetett. Valahol arra volt lakosztálya is. A kámzsás nyakaszegetten feküdt a sarokban, a bábok termébe nyíló bejárót tökéletesen elzárta a törmelék.

Nevyll a gorviki nevét kiáltotta. Miután nem kapott választ, megkísérelte vállával, hátával elmozdítani a törmelékkupacot, vajmi kevés sikerrel. A tehetetlenség a düh lángjába csapott át, de rögvest új formát öltött. Nevyll szemében ezüstfénnyel izzott fel a belsejét megtöltő hideg tűz. Az a tűz, mely Lar-dorban is kiemelte még a nála tehetségesebb tanoncok közül is, és a beavatottság adományához jutatta. A konok eltökéltség.

Karjai a maguk akaratából mozdultak, ujjai ősi rúnák vonalait írták a levegőbe újra és újra. Testét már nem izmai tartották és emelték ujjnyira a talaj fölé. Ahogy nem evilági szél táncoltatta meg szakadozott köpenyét sem. Szívverése felgyorsult, ereiben dübörögve özönlött a vér, szelleme eggyé vált a háborgó őserővel. Veszélyes, őrülten veszélyes vállalkozás volt mágikus vihar idején megnyitnia szellemét a mana előtt.

Százból ha egy varázsló kockáztatott volna meg ilyesmit. Nevyll testét féktelen erő rázta-cibálta, csak mesterei

tanításainak és az évezredek alatt gyémántszerűvé csiszolt tudásnak köszönhette, hogy nem hajította a nemlét homályába. Hosszú percekbe telt, míg akarata elcsendesítette a manaháló tébolyát. Vihart kavarni sok varázstudó volt képes, lecsillapítani csak kevesen.

Nevyll álomszerűen lassan ereszkedett vissza a földre, karjai lágy ívben mozdultak a törmelék felé. A feltornyozott emelvények és gránitoltárok megreszkettek, majd oldalra csúsztak, és utat engedtek neki. Könnyedén lépett a csarnokba.

Fekete falak, felismerhetetlenre égett thigran-bábok és elszenesedett emberi tetemek fogadták. A hőség és a fojtogató korombűz elviselhetetlen volt. Az adeptus arca megrándult, a manára erőltetett harmónia bizonytalanná vált; az anyagi világra túl erősen nyomta rá billogját a pusztítás. Az őserő befolyásolhatta a valóságot, de annak történései is visszahatottak rá.

Nevyll ujjai vércsekarmokként görbültek, ahogy megkísérelte mederben tartani a mana áramlatait. Tudta jól, hiába. A merevség és a túlzott akaratosság mindig ellenkezőjére fordul.

- Scio - sziszegte maradék hatalmát összeszedve. És csukott szemével meglátta újdonsült társát. A gorviki bicegve, de mégis határozottan tört előre. A sziklaerőd tátott pofájú szörnyeteget mintázó kapujában

járt, testét több tucat kisebb seb, arcát sötét korom borította. Vállán termetes zsákot cipelt, mely leginkább egy batyuvá göngyölt szerzetesi kámzsának tűnt. Körötte az acéllal és varázslatokkal vívott harc mementói - gazdátlanná vált fegyverek, mozdulatlan tetemek, jégoszloppá meredt eleven-holt szobrok. Előkelők, kalmárok, szerzetesek földi porhüvelye és a még szaggatottan lélegző majomhiéna, gerincoszlopába törötten a könyörtelen fegyver, a díszes markolatú tőrkard.

A siedon, a téboly egyetlen túlélője az ingovány széléhez sietett, egy félig partra húzott lélekvesztőhöz. Csomagját óvatosan ejtette az aljára, majd térdig vízbe gázolva útjára indította a csónakot. Ahogy beszökkent a vízi alkalmatosságba, a hevenyészve összegöngyölt csomagból egy csavarmintás szarv bukkant elő. Egy unikornis szarva...

Nevyll földre roskadt. Egy pyarroni magiszter képes lett volna kordában tartani az őserőt, ahol egy sérült adeptus kudarcot vallott. Mégis mosolygott. Bár a háborgó mana meg is csalhatta, bizonyosnak érezte, a rejtélyes gorviki megmenekült. Felállt és a csigalépcső felé indult. Ideje volt elhagyni a K'hütan testvériség kihalt sziklaerődjét.

A lakosztálya üresen, érintetlenül fogadta. Figyelmesen, az általa kiépített belső rendnek megfelelően közelítette meg az alacsony asztalkát. Csak az iszákot vette magához, és az erkélyhez lépett vele. A lószőr bogokat már-már szertartásos lassúsággal oldotta meg. Elsőként a pteroptacsontok kerültek elő - belőlük állította össze a vázat -, azután a cserzett bőrtekercs következett. Gyors mozdulatokkal feszítette a csonkokra, ügyelve nehogy megérintse a rájuk rajzolt varázsjeleket. Amikor elkészült, kilépett a teraszra. Odakint még éjszaka volt, de a keleti horizont mélyvöröse már jelezte a Lar-dor felől érkező napkeltét.

Nevyll hátára, karjaira erősítette a mágikus szárnyakat, és búcsúpillantást vetett a megürült lakosztályra. Ám a terem már nem volt kihalt. Kámzsájukat hátracsapva öt szerzetes nézett farkasszemet az adeptussal. A

középen álló egy lépést tett előre; bár mindannyian tökéletesen egyformák voltak, ennek aranydiadém díszítette homlokát. Máskor makulátlan öltözetét azonban szakadások és koromfoltok csúfították.

- Senki sem tanúskodhat a külvilágnak a ma éjjelről - súgta visszafojtott dühvel. Nevyll már-már sajnálkozva nézte a hamis szerzetest. Vajon mennyit áldozhatott fel emberi mivoltából, hogy

mágikus erőt, gyorsan porrá omló földi javakat szerezhessen? Sokan voltak, kiket megtántorított a hatalom ígérete. Elég volt a Fekete Határon túlra pillantani, a félelmetes, sötét dicsfényben ragyogó Krán földjére. Az adeptus lélekben megvonta vállát: tudta jól, gyilkos pengékkel, démoni bűbájossággal az igazán fontos ütközeteket sosem nyerhetik meg. Önmagukat ítélték elkerülhetetlen bukásra.

Felemelte karját, megadta a szerzeteseknek a lehetőséget, hogy megtudják ki döntötte romba hatalomról szőtt álmaikat. Vasfából faragott varázslóbotja felemelkedett és engedelmesen suhant kezébe, öklömnyi ékköve bársonyos gyöngyházfényben felderengve köszöntötte gazdáját.

Az aranydiadémos megértette a jelet. Most már világosan látta, kivel áll szemben. Sápadtan nézte a jelenést, majd acsargó haraggal köpte szavait a pyarroni adeptus felé.

- Tsagg'athan ereje elsöpör ostoba halandó. Nevyll hátat fordított a kámzsásoknak, és száműzte őket tudatából, nem kívánta látni pusztulásukat. A napkelte

felé fordult, karjait oldalra emelte, kiterjesztette szárnyait. Az aranydiadémos utána ugrott, társai tőröket emelve követték. Egyikük futtában felborított egy állóvázát.

Kicsiny rúna parázslott fel a homályban. Az adeptus levetette magát a teraszról. Zuhant. A párasárkányok és ködfenevadak körülörvénylették és

szétfoszlottak suhanó alakja körül. A szárnyak alján levő varázsjelek magukhoz vonzották a szeleket, és az adeptus felemelkedett.

Mögötte a lakosztályban elmozdultak a bútorok. A kialakított mágikus egyensúlyt otrombán megbontó szerzetesek szembesülhettek végzetükkel. Súlyos vázák emelkedtek fel és suhantak keresztül a termen, csonttörő erővel csapódtak a menekülni próbáló kámzsásoknak. A sárkánypofát mintázó kandalló tüzet köpött, a mélyzöld és bíbor kelmék fojtókígyóként tekeredtek rájuk. Végül a mennyezetet tartó démonszobor megbillent és port

kavarva zuhant el. A födémszerkezet sem bírta sokáig a terhelést, magába roskadva temette el a szerzeteseket. Nevyll kiterjesztett karokkal siklott egyre feljebb, egyenesen a felkelő aranykorong irányába. Gondolatban búcsút intett a vakmerő gorviki siedonnak, majd mestere jutott eszébe. - Vajon mit fog szólni mindehhez Gvendhor? - töprengett magában, miközben a vadászó sólyom sebességével

suhant az ébredező mocsár felett. Túl sok jót nem remélhetett.

GVENDHOR öregecskén szusszantva foglalt helyett a karszékben. Nagyot szippantott a kora hajnali

levegőből, és újra szemügyre vette a haonwelli juhart. Már hosszú órák óta dolgozott, óvatosan metszette az ágakat, ritkította a leveleket. A vöröseszöld levelű törpefa a kicsiny kert éke, az öregedő mester büszkesége volt. Főképp így tavasszal, amikor kibontotta illatos, hófehér virágait.

Aila szigete valóságos tündérvilág volt. Márványtornyok és szentélyek, jegenyesorokkal és egykori mesterek mellszobraival határolt, a napfényben szemkápráztatón fehér sétányok, tucatnyi sziklakert, csobogó és szökőkút hirdette a Keleti Iskola fenségét és hatalmát. Az a néhány szerencsés idegen, aki a sziget uraitól bebocsátást nyert, mindenütt a mágia tudományában elmélyült szellem nagyságát érezhette. Aila, a Keleti Iskola központja maga volt a harmónia. A hozzáértő mestereknek köszönhetőn minden épület, minden szikla és növény olyan alakot vett fel, hogy tökéletes összhangba kerüljön környezetével. Egyetlen kicsiny kert volt ez alól kivétel. Az öregedő magiszter búvóhelye.

Gvendhor pagonyában magasra nőtt a selyemperje és az aggófű, a halkan csörgedező csermely a maga útját követhette, nem kényszeríttette az öreg mester vakító márványcsatornába. A hangabokrok is kedvük szerint terpeszkedhettek, egyedül a törpefát nyeste meg időnként a magiszter. Ha az iskola viselt dolgai fejtörést okoztak neki, a haonwelli juhar gondozásában keresett menedéket. S mostanság egyre szabályosabbá, mesterkéltebbé vált a vöröses-zöld levelű fa.

Nemezcsizmás léptek dobbanása verte fel merengéséből. Gvendor ültében hátrafordult, majd hunyorogva hunyta be szemét. A bejáróban megálló alakot ragyogó glóriaként övezte a pirkadati napfény. Öreg szemével csak akkor ismerte fel őt, amikor az üdvözlésként féltérdre ereszkedett.

- Mester, hívattál - szólt a jövevény. Hangjában megbecsülés, tisztelet és árnyalatnyi bántott önérzett csendült. „Nemcsak alkatát és külsejét, de a szívében égő lángot is örökölte apjától." - morfondírozott magában

Gvendhor. És - mint mostanság oly sokszor - régi idők emlékképei ködlöttek fel előtte. - Mennem kell - a hang halk volt, de kérlelhetetlen - Krán földjeinkre okádta hordáit, szükség van rám. Magas, szikár alak. Dísztelen mellvért, csontos arc, szőke körszakáll. Sempyeri lovag. - Kérlek, vigyázz a fiamra. Gvendhor, a fiatal magiszter mosolyog. - Ne aggódj, Ailán biztonságban van. Sem a nomádok, sem az orkok nem jutnak el idáig soha. A sempyeri bólint, széles tenyerét barátja vállá ra teszi. - Ha úgy hozza a sors, hogy nem térnék vissza, úgy neveld Nevyllt, hogy szabad lehessen. Pontosan tudod, - és

körbemutat a márványfalak, a formára nyírt díszfák felé - hogy vélekedek én minderről. A magiszter tudta, nagyon is jól tudta. Elég időt töltött a zabolátlan, konok lovag mellett, akinél igazabb

barátot nem is kívánhatott volna. Végül a nyughatatlan sempyeri ellovagolt, szembe a Dúlással, és sosem tért vissza. Gvendhor megtette, amit megtehetett. Ám előbb a háború zűrzavara, utóbb a megerősödő rend tennivalói komoly terheket róttak rá. Az ifjú Nevyllel pedig alaposan meggyűlt a baja. Tehetséges és kitartó volt, talán a Belső Iskolába, a legjobbak közé is bekerülhetett volna, ha kevésbé önfejű és kezelhetetlen. Ha nem olyan, mint az apja.

Gvendhor elmosolyodott, és a sajátja melletti, üres karszékre mutatott. - Foglalj helyett, adeptus - nyomta meg az utolsó szót -, és kérlek, tegyük félre a formaságokat. Kiheverted már

a loarani kalandot? - a hangsúlyt ismét az utolsó szó kapta. Nevyll a karszékhez lépett. A korholás minden utalását értette. Neki, mint a rend adeptusának nem lett volna

szabad kalandokba keverednie. Három hete ért vissza Ailára, s azóta már a Keleti Iskola páholymestereinek tanácsa előtt is be kellett számolnia az ingoványban történtekről. A feltett kérdésekből pedig sejthette, nem áll fényesen az ügye, a rend büntetéssel sújtja majd a kihágást. E kora hajnali órában pedig minden bizonnyal azért hívatta magához mestere, hogy közölje vele az Iskola döntését.

- Igen, az ispotályos papok ismét csodát tettek - válaszolta mégis mosolyogva, esetlenül leplezve feszültségét. És megbántottságát. Mégiscsak egyedül számolt fel egy feketemágiát gyakorló szektát!

- Szerencséd, hogy ennyivel megúsztad - dörmögte Gvendhor, bölcsen nem mutatta jelét, hogy észrevette volna az adeptus sértettségét. - A tanács szerint komoly veszélyben volt az életed!

Nevyllnek elég volt a majomhiénára, a tűzvihart kavaró ordanira, vagy a tőrökkel hadonászó kámzsásokra gondolnia, és egyetértett iskolájának nagyjaival. Most is látta maga előtt a szigorú-kíváncsi páholymestereket, ahogy figyelmesen követik beszámolóját, csak ritkán szakítva meg egy-egy kérdéssel. Még közöttük sem volt egyetértés abban, kikkel került szembe az adetpus. Számos elképzelés elhangzott. Hieryas nagymester szerint a mocsár valami titokzatos, eddig ismeretlen növényével került szembe Nevyll, mely emberforma, értelmes gyümölcsöket fakaszt, hogy azok azután megfelelő táptalajra lelve szaporodhassanak, akár az Ibara legendás el-dzsamarah-ja. Mások úgy vélekedtek, hogy egy háborodott boszorkánymesterhez volt szerencséje, aki

hagymázas hatalomvágyában önmaga utánzatait szabadította a világra. Kevésbé elrugaszkodott elképzelésnek tűnt, hogy a szerzetesek egy sajátos szerafista szekta tagjai voltak, akik mindannyian hasonulni kezdtek túlvilági patrónusukhoz. Ez utóbbit a Fekete Határ közelsége valószínűsítette. Noha a szerafista varázstudókon csak tanulóútjuk legvégén nyilvánul meg külvilági uruk igaz alakja, Krán bugyrai könnyen kivethettek magukból efféle förtelmet. Az újnak tűnő thigran-bábok jelenléte mindenesetre Kránra utalt; manapság csak a Sötét Birodalom varázstudói ismerték készítésük titkát.

- Bárkik bújtak is meg a szerzetesrend álcája mögött, nem volt helyük az Államközösség határain belül - jelentette ki Nevyll, és megkönnyebbült, hogy kimondhatta ami a szívét nyomta.

- Igaz - helyeselt Gvendhor, ismét figyelmen kívül hagyva az adeptus szavainak élét. - Ám a kertben burjánzó gazt nem irthatod ki úgy, hogy lecsippented a levelét.

Nevyll jól emlékezett a meghallgatás végén komorrá váló tekintetekre, amikor a páholymesterek az elhangzott részletekből összerakták a képet. Mindannyian egyetértettek abban, hogy egy ilyen erődöt kiépíteni, a viadalokat megszervezni külső segítség nélkül lehetetlen lett volna. Bizonyosnak látták, valakit Syburrban elcsábított az aranyak csillogása, vagy más indok miatt döntött úgy, hogy a Kránból átszivárgó szerzetesrend támogatója lesz. Utólag, a sziklaerőd pusztulása után persze vajmi kevés esélyük maradt rá, hogy megtudják, ki volt az áruló. Bárkik álltak is a rend háta mögött, az erőd pusztulását követően meghúzzák majd magukat, és bizonyosan gondoskodnak a nyomok alapos eltüntetéséről is. Az adeptus meggondolatlansága jóvátehetetlen balfogásnak bizonyult.

- Tudom, mester, már én is beláttam hibámat - mentegetőzött Nevyll. - A Titkosszolgálat két ügynököt küldött ki, hogy megvizsgálják a körülményeket. Még van remény, hogy

kibogozzák a szálakat - dünnyögte a magiszter, majd nagyot sóhajtva folytatta. – Ami pedig a sziklaerődöt illeti, két tucat lovagra és atyára lesz majd szükség, hogy kiűzzék a kísértetkastéllyá vált épületből az eleven-holt lidérceket és bolyongó szellemeket.

Nevyll felkapta a fejét, kérdőn pillantott mesterére. Sem az ügynökökről, sem a túlvilági szörnyekké sorvadó szerencsétlenekről nem volt eddig tudomása.

- Egy kavargó manavihar - magyarázta Gven-dhor, és hangja ezúttal komoran csengett - éjsötét árnyerődöket emelhet, szakadásokat téphet az őserő szövetén.

Nevyll elhűlve hallgatta mesterét. A pyarroni szövetséget ért kár helyrehozhatónak tűnt, a syburri áruló az Államközösség rendjére jelentett némi mulandó veszélyt. A mágikus viharokat kavaró, a sötétség teremtményeit a világra zúdító varázstudók azonban az Iskola ellenségei voltak, még akkor is, ha tetteiket nem tudatosság vezette. A legsúlyosabb vétkek egyikének árnya vetült az adeptusra.

- Ismerlek jól fiam. Mint oly gyakran, ezúttal is óvatlan és meggondolatlan voltál. Ám szándékod tisztasága nem ment a tanács előtt. Az igazi ellenség sosem feketemágiát gyakorló boszorkánymester, vagy túlvilág démon, hanem te magad. A túlzott büszkeség és gőg, az abból fakadó indulat nem egy társunk bukását okozta már. Mert nem a célok, hanem a tettek formálják a világot, és ezt - tette Gvendhor atyaian Nevyll vállára a kezét - egy adeptusnak tudnia kellene!

A magiszter elhallgatott, hagyta, tanítványa hadd jegyezze meg és dolgozza fel a hallottakat. A haonwelli juharhoz lépett, és lecsippentett egy túl hosszúra nőtt ágacskát. A pagonyra csend borult, csak a csermely halk csörgedezését lehetett hallani.

Nevyll pokolian érezte magát. Már rég megbánta meggondolatlan tettét, de most rádöbbent, mesterét is kellemetlen helyzetbe hozta. A Keleti Iskolát a jelentősebb mágikus irányzatok, a tér, az idő, a mentál és az elementalista tanok páholyainak nagymesterei igazgatták. Emelett számos kisebb, páholyi szervezetbe nem tömörülő irányzat is helyt kapott Ailán. Ezeket kertekbe sorolták, talán valami régi hagyomány alapján. Leggyakrabban - mint Gvendhor esetében - valóban egy kisebb park, tér adott otthont nekik. Itt oktathatta a mester tanítványait. Az Iskolát igazgató tanács tagjává azonban csak akkor válhatott, ha a kert páhollyá emelkedett. Egészen addig a nagymesteri cím, és a vele járó vétójog nélkül bele kellett nyugodnia a tanács döntéseibe. Lehetősége volt viszont legjobb tanítványainak beavatotti címet adományozni. Természetesen az így adeptussá váló varázslókért személyesen felelt a tanács, sőt a lar-dori iskolákat összefogó nagytanács előtt.

Nevyll szótlanul nézte öreg mesterét, a finom, törődő mozdulatokat, ahogy gondozta a juhart. Sokkal, nagyon sokkal tartozott neki, és érezte, Gvendhor most egy el sem hangzott kérdésre vár tőle választ. Megköszörülte torkát.

- A Keleti Iskola adeptusa vagyok. Tanultam hibámból, bármilyen szerepet szán nekem a Rend, hűen teljesítem - jelentette ki zord határozottsággal, mintha egy fogadalom szavait ismételné.

A nagymester felpillantott, a naivan nagy szavak mosolyt csaltak arcára. - Tartsd meg, amit most ígértél, ifjú adeptus. Ám, a tanács szerint nem a mágia és a rend iránti elhivatottságod,

és nem is tudásod hiányzik. A páholymesterek úgy vélik önfegyelmet és alázatot kell tanulnod, s ezt leginkább magadra utalva, Ailától távol, egy szigorú tanító keze alatt szerezheted meg. Ezért messzire, a nomádok lakta pusztaságon túlra, a Déli-határhegység lábához küldenek tanulni és elmélkedni - tolmácsolta a tanács döntését Gvendhor.

Nevyll lesújtottan ült le. Megpróbálta elrendezni magában az elhangzottakat. A döntés egyenlő volt a

száműzetéssel; Ailától távol, a könyvtárak, tanítómagiszterek és társak nélkül vajmi kevés esélye maradt a továbblépésre. És egyébként is kitől tanulhatott volna a nomádok lakta sivár pusztaságban?

- Biztosan hallottál már Imer Ilocharról. Mától fogva egy esztendőn át ő lesz mestered - jelentette ki az öregedő magiszter, elértve az adeptus kérdő arckifejezését.

Imer Ilochar. A legendás hős, aki a Dúlás idején Ó-Pyarron falait védte. Mesélik, orkok és nomádok százaival végzett, sőt varázspárbajban nemlétbe taszított egy aquir fattyúmágust is. Társaival ellentétben csodával határos módon túlélte Ó-Pyarron végpusztulását. Míg a többiek, vezéreik oldalán életüket adták hitükért és országukért, a csatamágusok nagymesterét a lezuhanó Gömbszentély egy darabja maga alá temette, hosszú-hosszú időre sötét márványtömlöcbe zárta, de megmenekítette őt a fosztogató-gyilkoló ork hordáktól. Nevyll jól ismerte a történetet és a folytatást is. A felgyógyuló Ilochar a Krán ellen tervezett bosszúhadjáratok leghevesebb szószólója, a rend legszigorúbb magisztere lett. Tanítványaiból könyörtelen csatamágusokat nevelt, olyanokat, akik ha kellett, rezzenéstelenül állták a Titkos Szolgálat elit ügynökeinek pillantását is. Évekkel később azonban, amikor a veszteség fájdalmát lassan feldolgozva az Iskola józanabbá vált, Ilochar magára maradt. Egyre jobban eltávolodott a páholymesterek tanácsától. Mondják, saját kérésére bízták meg a feladattal, mely mérföldek százaira vezette őt a messzi-messzi délvidékre. Érthetetlen volt hát, miért bíznak most rá egy adeptust, ráadásul egy olyan valakit, aki nem a csatamágusok páholyának beavatottja volt.

- Időt adtak neked a felkészülésre - folytatta Gvendhor, miután érezte, az adeptus feldolgozta az elhangzottakat - egy hónap múlva kell majd indulnod. Addig a helyi törzsek nyelvével és szokásaival, az állat- és növényvilággal, és más sajátosságokkal kell majd megismerkedned. Magadra leszel utalva.

Nevyll nem nézett fel, a magiszter közelebb lépett hozzá. - Az apád annak idején arra kért, neveljelek úgy, hogy megismerd a szabadságot. Ne kössenek regulák, és

megállj a saját lábadon, bármerre járj is - elevenítette fel Gvendhor a sempyeri szavait, és elégedettséggel töltötte el a felé forduló adeptus érdeklődő tekintete.

- A nemes acélt csak a kohó izzó tüzében edzheted meg, tartják a sempyériek. Igazold hát őket, Nevyll! Az adeptus lassan bólintott. Az öregedő mester szavai bátorították, a szigorú döntés feletti keserűség konok

elszántságba fordult. - Egy hónap elegendő lesz a felkészülésre - jelentette ki azután. Eldöntötte, hű lesz fogadalmához, bármit

hozzon is a jövő. - Már most is mindent tudsz, amire igazán szükséged lesz majd - felelte Gvendhor bátorítóan. Nevyll meghajolt, és a magiszter engedélye után a bejáró felé lépett. Azután megtorpant. A Titkosszolgálat

ügynökeiről eszébe jutott a gorviki siedon. - Mester, kérdezhetek valamit? Gvendhor lassan biccentett; pontosan tudta mire kíváncsi az adeptus. - Sciatello di Mezeara. Róla érkeztek hírek? A magiszter elgondolkozva simogatta meg szakállát. Bizonytalan volt, mit lenne helyes válaszolnia. Azután

úgy döntött, elég terhet rótt már eddig is az adeptus vállára. - Nos, igen. A tanács is foglalkozott a siedonnal. Nemigen értették miért is segített neked. Egyesek úgy vélték,

rokonszenvet keltett benne vakmerő forrófejűséged, mások szerint a „többen többre jutunk"-elve kényszeríttette oldaladra. Egy biztos, fürkészeink és fejvadászaink nem bukkantak nyomára.

Nevyll fejet hajtott, és láthatóan elégedettebben távozott. Gvendhor hosszan nézett tanítványa után. Fejcsóválva nyugtázta, hogy az adeptusnak furcsa mód elégtételt

jelent, hogy a Szolgálat fejvadászai képtelenek voltak megtalálni a rejtélyes siedont, aki látszólag önzetlenül segítette őt. Akár az apja, aki mindig harcostársai közül választotta meg barátait. Talán megmondhatta volna a fiúnak, hogy ezúttal nem értett egyet a tanáccsal.

Az öregedő magiszter jobban ismerte a gorvikiakat, mint a páholymesterek bármelyike, akik hajlamosak voltak lenézni, Krán ostoba csatlósainak tekinteni őket. Tudta jól, semmit sem tesznek ok nélkül. „Salas na vie, salas na corqva dor!" - „Ha tartozásod van, a tartozásod billincsbe ver!" - szólt a gorviki mondás, mely mélyen gyökerezett lakóinak szívében. Gvendhor biztos volt abban, hogy ez mozgatta az idegent, aki könnyen lehet, nem is siedon volt, sokkal inkább gon'Corga, azaz gorviki fejvadász, akit határozott céllal küldtek a sziklaerődbe. Valószínűleg azért segítette az adeptust, mert ezúton mielőbb letudhatta tartozását. A tartozást, amit az adeptus rótt rá, önkéntelenül segédkezet nyújtva neki titokzatos feladata megoldásában.

- Scio, - mormolta maga elé Gvendhor, tudva jól, mit jelent a szó gorvikiul - Vércse. Szerencséd van Nevyll, hogy többé sosem látod.

A VÉRCSE a szántóföldek felett vadászott. Sokáig szitálhatott a levegőben, míg zsákmányra lelt. Kitartása

végül eredményt hozott, diadalát hirdető, messzehangzó rikoltása még a hegyorom lábánál megbúvó udvarházig is elért.

Az öregedő klánfőnök felemelte fejét, és az ablakok felé tekintett. A lőrésszerű nyílásokon vörösarany patakként szüremlett be a lebukó nap fénye. Pászmáiban apró porszemek táncoltak, minél bátrabban, annál hamarabb sodródva ki a fényglóriából az árnyak egyre terebélyesedő birodalmába.

- Hívattál, abradon! - lepte meg egy testetlen hang a merengő klánfőnököt. A di Mezcarra-család első embere elfordult az ablaktól és kutatva fürkészte a sötétséget. A jövevény a bejáróban állt, az esti félhomály beburkolta, árnyszerűvé tette alakját, majd amint a klánfőnök felfedezte őt, féltérdre ereszkedett.

A sötétségben az öregedő családfő szeme képtelen lett volna megbirkózni a talánnyal, mégis biztosan tudta, ki érkezett hozzá a késői órán. Egyetlen embert ismert, aki észrevétlenül elsétálhatott az őrök mellett, és meglephette a di Mezcarra-család vezérét. A klánfőnök lassan mozdult; a vadlúdtollat a faragott íróasztalra tette, a pergamentekercsen kanyargózó sorokat pedig itatóssal szárította meg, csak azután szólt a jövevényhez, öccse fattyú gyermekéhez.

- Örülök, hogy hazatértél, Scio - a barátságosnak tűnő üdvözlő szavakat megcáfolni látszott a ridegen reccsenő hang. - Hosszú idő telt el, lépj közelebb, hadd lássalak öreg szememmel - invitálta bütykös ujjú kezével beljebb a látogatót.

A ragadozómozgású gorviki a szabadon álló karszék felé lépett. Az arannyal áttört homlokkendő egyetlen szemhunyásra megcsillant fején, ahogy áthaladt az egyik fénypászmán.

- Hét esztendő - egészítette ki urát, miközben helyett foglalt. Az abradon lassan bólogatott, a hangsúly többet mondott a szavaknál. Hét esztendő a fagyos délvidéken,

egyedül, társak, barátok nélkül. Eredménytelenül. - A loarani sziklaerődben viszont sikerrel jártál, végrehajtottad amit rád bíztam - reccsent újra a klánfőnök

szárazfa hangja - bebizonyítottad, hogy mégis kiérdemled a di Mezcarra nevet. A fiatal gorviki főhajtással köszönte meg az ura szájából legfőbb dicséretnek számító mondatot. Pontosan

tudta, ha ezúttal is sikertelenül járt volna, most jeltelen sírban feküdne a szántóföldek határán. - Ám bármennyire is szükségünk lenne kardforgató tudásodra idehaza, újra útra kell kelned - jelentette ki

ellentmondást nem tűrő hangon a klánfőnök. Scio összevonta szemöldökét. A legkevésbé sem számított erre a fordulatra. A di Mezcarra első embere ráfújt a pergamenre, majd gondosan összetekercselte. Viasztégelyt vett kezébe, és a

gyertyaláng felett melengetni kezdte. - Vissza kell térned délre - hajolt előre, majd pecsétgyűrűjével lezárta a levelet. Mély ráncok szabdalta arcát a

kardvívóra emelte - Imer Ilochar, egy pyarroni magiszter. Ő következik - jelentette ki hidegen.

Az IMBOLYGÓ fénybogár tétován billegett a levegőben, tünékeny zöld-arany parázstüzét körülölelte a

sötétség. Fel, le. Fel, le. Mintha a végtelen óceán hullámzó vízén lebegne. Halvány fénykörének peremén egy köpönyeges alak állt, szemét a táncoló varázsgömbre szegezte, arcára a kor barázdái mellé újabbakat rajzolt az összpontosítás. Mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva várt.

A lidércfény hirtelen megrebbent, és mintha láthatatlan erő húzná, sebesen megindult. Előre a sötétség szíve felé. A köpönyeges is megelevenedett, sietve követte a homályba. Botladozva haladt, olyan helyen járt, hol évezredek óta tán senki sem. Ám igazi hatalmát nem nyilváníthatta ki, nem hasíthatta szét fényözönnel az éjszakát. Még nem. Tudta, azzal mindörökre kioltaná lidérckalauza éltét. És újat létrehozni soká tartott volna. Túlontúl soká.

Néha, ha a fénypille közelsuhant, látta a barlangjárat nedvesen csillanó sziklafalait, a sokezer éve növekvő torz mészkőoszlopokat. A mélység gonosz kipárolgásai újra és újra megcsalták érzékeit. Hol acsargó, gigászi sárkányt látott felágaskodni, hol az óidők ezerkarmú, nevenincs szörnyetegét. Szerencséjére a sosemvolt fenevadak foszlányokká szakadoztak, amikor varázsbotjával feléjük csapott. Ilyenkor szája farkasvigyorba rándult, akárha valóban halálra sújtotta volna a képzelete szülte szörnyeket, majd újra nekiindult, vérebként követte a nyomot.

A fénypille mozgása egyre gyorsult, ahogy közeledett célja felé. Azután egy forduló után aprócska, izzó üstökösként magasra szökött. Tünékeny tüze egyetlen szívdobbanásra bevilágította a hatalmas csarnokot, majd alázuhant. Halk szisszenéssel búcsúzott a világtól, amint elérte az alant húzódó barlangtó néma vizét.

Ám a csarnok nem burkolózott sötétségbe. Száz és száz hajszálvékony gombafonál derengett a homályban. Haragoszöld fényüket rejtett erő táplálta, az az erő, mely a pillét is a mélység felé húzta. Kusza szövetük óriási pókhálóként fonta be a csarnokot. Szálaik végigfutottak a barlangtó partján, felkúsztak a sziklaoszlopokra, és a falakra. Tompa tüzük torz démonfaragványokon tört meg. Karmok és tépőfogak, denevérszárnyak és csontkinövésekkel csúfított, rút fejek.

A varázsló óvatosan lépett a terembe. A falak mellett őrködő szoborfenevadakra csak egy röpke pillantást vetett, majd letérdelt, közel hajolt a gombafonalakhoz. Finoman megérintette a szálakat, majd felemelte kezét. Mosolyogva figyelte, ahogy ujjain halványan derengő spórák csillantak. Itt lesz hát, amit keresett. Embermagas botját a földre helyezte, és lassan felemelkedett. Kiterjesztette hatalmát. Lehunyt pillái meg-megrezzentek, köpenyegébe semmiből kelt szél kapott, ahogy szelleme a manaháló végtelenje felé fordult. Csukott szemeivel körülpillantott a barlangban, és a mágikus őserő időtlen tengerében a csarnok egyszerre felragyogott. A gombafonalak szálai, a fátyolvékony porpalást alatt rúnák ezrei húzódtak meg. Idegenek, ősiek és hatalmasak. Nem azok, melyekre a varázsló számított.

Szemei felpattantak, meglepetésében hátratántorodott. Gyorsan erőt vett magán, és újra letérdelt. Kapkodó mozdulatokkal söpörte félre útjából a gombafonalakat. A spórák megannyi méregzöld fénybogárként örvénylettek körül, halovány fényük különös, sarló- és pengeforma írásjeleken csillant meg. A varázsló felismerte őket. Aquir tilalomrúnák voltak.

A köpönyeges hosszú pillanatokig figyelte a sötétezüstben játszó jeleket, melyeknek egyáltalán nem kellett volna ott lenniük, majd botjára támaszkodva felemelkedett. Lar-dor magisztere volt, a legnagyobbak egyike, most mégis olyan akadály állta útját, mely meghaladta tudását. Varázsbotjának igazgyöngy gombdísze vörös fénnyel izzott fel, torkából dühödt kiáltás tört elő. A hang hosszan visszhangzott a barlangcsarnokban, s mielőtt elhalt volna, felelet érkezett rá.

Morranás. Mély, magabiztos hang. A menekülésre képtelen áldozatát figyelmeztető büszke ragadozóé. A köpönyeges

megperdült, elkerekedő szemmel nézte az árnyak közül kilépő emberforma, párducmozgású fenevadat. És a csapásra emelkedő, karmokban végződő kezet.

Eleven szikla

VIGASZTALANUL ESETT. A végtelennek tűnő pusztaságon semmi sem volt, ami megakadályozhatta volna,

hogy az ólmos nedvesség behatoljon a köpenyek, felleghajtók, zubbonyok alá. A vándorkalmárok először taligáik, szekereik ponyvái alatt kerestek menedéket, ám az eső hosszú órák múlva sem hagyott alább. A talaj csúszós sártengerré változott, a lovak, öszvérek botladoztak, a kerekek rendre megragadtak az agyagos kátyúkban. A hajtók belátták, neki kell feszülniük szekereiknek, ha estig el akarják érni a várost. Hamarosan káromolva szidták egymást és az égieket, pedig napokkal ezelőtt még hozzájuk fohászkodtak, hogy drága aranyakon vásárolt pergamentérképeik kék foltjai ne bizonyuljanak ismét csak kiszáradt tómedernek.

Több hetes út állt mögöttük, olyan, melyet fajtájukból is csak a legmerészebbek mertek felvállalni. Sempyerből, a Pyarroni Államközösség legdélibb hercegségéből indultak, s vágtak neki az útnak, megkísérelve átszelni a Határ-hegységig húzódó, háromszáz mérföld széles sávot. A végtelen pusztaságot, a vadont, ahol ivóvizet csak elvétve, emberi települést pedig egyáltalán nem találhattak. Ahol halálos marású csúszómászók, kiéhezett fenevadak, ismeretlen kórságok vártak rájuk. És a mindnyájuknál rettegettebb lovasnomádok. Mert a kígyó- és skorpiómérgektől fioláik, a ragályoktól kuruzslóik, a kóbor ragadozóktól pedig tucatnyi zsoldos óvta őket. Ám a vágtató lovaikon szélvészként érkező portyázok ellen senki sem ismert hatásos védelmet. Kivéve a vándorkalmárokat.

A síkság nomádjai önellátóak voltak, minden szükségletüket, élelmet, szállást biztosított számukra állattartó életmódjuk. Ám a természeti csapások, a viszontagságos időjárás, a pusztító járványok gyakran vezettek nélkülözéshez, éhínséghez. Ilyenkor a törzsek egymás torkának estek, vagy kivételes esetekben, egy-egy rendkívüli vezér irányítása alatt összefogva, a Pyarroni Államközösség ellen vezettek rablóhadjáratokat. A sors fintoraként épp az ilyen fosztogatások eredményeként jutottak el hozzájuk a fejlettebb vidékek kézműves és ipari termékei. A család- és nemzetségfők között az elsődleges értékmérő, a lovak és a hadra fogható íjászok száma után másodikként hamarosan megjelent a birtokolt külhoni különlegességek mennyisége. A fortélyos kalmárok ezt használták ki.

Alaposan megrakott szekereiken számos olyan termék, brokát, szövet, törékeny ékszer, fémeszköz, fűszer zsúfolódott, mely a pusztaságban élő nomádok szemében jelentős értéket képviselt. A nemzetségfők pedig jól ismerték az elvet: elhullott marha nem ad tejet, így az esetek többségében, ha a cserekereskedelem számukra kedvezően alakult, megkímélték a karavánosok életét.

A kalmárok pedig beleszámolták áraikba a kényszerkereskedés okozta veszteséget, és magukkal vitték a nomádoktól kapott lovakat, a szőrből, csontból készült csecsebecséket. így hajtották végre azt, ami akár ezer pyarronita lovagnak sem sikerült volna; épp bőrrel keltek át a pusztaságon.

Idővel a Határ-hegység elérésének legkevésbé veszélyes módja a karavánok mellé szegődés lett. Bár a vándorkalmárok érthető okból nem szívesen vittek magukkal idegeneket, néha mégis beférkőzött közéjük egy-egy alak, hol kuruzslónak, hol zsoldosnak vallva magát, aki egyáltalán nem a kézhez kapott és reménybeli aranyak miatt csapódott hozzájuk. S bár a többiek ezt nem tudták, ezek közé tartozott a magát kelmekereskedőnek kiadó férfi is.

Most lehajtott fejjel lépdelt a kordéját vontató öszvér mellett, kantárszíjánál húzta-nógatta az állatot. Széles karimájú nemezkalpagja kétoldalt ázottan lefittyedt, bocskorán, köpönyege szegélyén nedves agyagkoloncok éktelenkedtek. Összeszorított szájjal, elszántan tapodta a sarat, borostás, napégette arcával már korántsem tűnt annyira fiatalnak és tapasztalatlannak, mint az út elején. Akkor még összesúgtak, és jót mulattak háta mögött a sokat megélt kalmárok; ők már tudták, mire vállalkozott a kölyök. Még fogadásokat is kötöttek rá, eljut-e élve Harkunig, az utolsó városig. A hosszú út alatt párszor megpróbáltak a közelébe férkőzni, ám az idegen fél pohárkánál többet sosem ivott silány borukból, és vaskos tréfáikon sem kacagott öblösen, ahogy egy vérbeli vándorkalmárhoz illik. Idővel elfogadták őt olyannak, amilyen. Néhányan együgyűnek tartották, mások úgy sejtették, valamit rejtegethet kelméi alatt. Ezt látszott igazolni, hogy a nomádokkal mindnyájuk közül a legrosszabb üzleteket kötötte, ügyetlenül elkótyavetyélte kelméinek javát, feltehetőleg a titkolt rakomány értékében bizakodva. És valóban, a vörös-sárga kelmék alatt ritka kincs bújt meg. Ezüstszálakkal díszes, vízálló iszákba volt burkolva, és lószőr zsinegből bogozott szövevényes csomó óvta.

Nevyll százszor elátkozta már a napot, amikor ostoba büszkeségében benevezett a thigran-viadalra, és ezerszer forrófejűségét, amiért sértett igazságérzetében felfedte az álszerzetesek csalását. Sempyerig könnyű volt az útja; itt öltötte magára a kelmekereskedő álcáját, és fogadta fel segédnek Nimát, akinek kurta lába nomád ősökre, tompa fényű tekintete erősen behatárolt szellemi képességekre utalt. Szerencséjére csak egy hétig kellett várakoznia, míg elég kalmár gyűlt össze a kis határvárosban, hogy útra kelhessenek. Alkudozás nélkül fizette ki a zsoldosok és kuruzslók bérének rá eső részét, majd már-már örömmel búcsúzott a városkától, amikor napkeltével nekivágott a karaván a három hetesre tervezett útnak.

Már másnap megérezhette a pusztaság embertelenségét. Nappal a forróság, éjszaka a csontdermesztő hideg kínozta, mely ellen vajmi kevés védelmet adott a satnya cserjegallyakból, kórókból rakott tűz. Az örökösen fújó,

néha orkánná erősödő szelek, a felhőtlen égboltból izzón tűző napsugarak, a tövises, ruhát, bőrt felszaggató parlagi gyomok, és a néha felhőkben támadó vérszívó rovarok nem kedveltették meg vele a sztyeppe világát. A kulacsán kívül csak kétszer láthatott vizet. Egyszer egy posványos tócsában, melyet a térkép túlzón Szivárvány-oázisnak nevezett, másodszor pedig egy keskeny patak képében, mely a Határhegységből kanyargott alá, hogy utóbb a pusztaság mélyén mohón elnyelje a sivár föld. Néhányan ekkor azt javasolták, kövessék a vonalát, hiszen így legfőbb gondjuk megoldódna, de tapasztaltabb kalmártársaik lebeszélték őket róla. A pusztaságban ritkaság volt a víz, egy-egy patak valóságos gyülekezőhellyé válhatott. Bizonyos, hogy ragadozók sokaságával, és állataikat itató nomádokkal találkoznának, többel, mint amennyit reménybeli hasznuk elvesztegetése nélkül kiszolgálhatnának, így hát lehajtott fejjel poroszkáltak tovább a végtelen pusztaságban.

Három napja pillantották meg a Határ-hegység kibontakozó tompa körvonalát a déli horizonton, ekkor újult erővel vágtak neki a gyakran mellig magasodó fűtengernek. Vezetőjük könyörtelen ütemet diktált, és a rájuk szakadó zivatar csak tovább nehezítette az amúgy is elgyötört emberek és állatok dolgát. Nevyll fogcsikorgatva küzdött, néha térdig süppedt a sárba. Az első órákban még figyelte a többieket, az igavonók ösztökélésének csínját-bínját, kacskaringós káromkodásokat tanulva tőlük. Azután az egyhangú menetelés eltompította érzékeit, és csak lépdelt-lépdelt előre, konok kitartással törve a cél, az utolsó város, Harkun felé.

Merengéséből kiáltozás rázta fel. Először azt hitte, támadás érte a karavánt, de a hangok nem veszélyt jelző, riadt kiáltások voltak. Hirtelen Nima toppant mellé, és alacsony termetét meghazudtoló erővel csapott vállára, majd kiáltozva mutogatni kezdett. Nevyll bizonytalanul fordult a megadott irányba, rögtön megértve az izgatottság okát. Az esőfüggönyön túl fapalánkkal körbevont város bukkant fel.

Az ESŐ MÁR ELÁLLT, csak a lassan kiszáradó sártócsák emlékeztettek rá. Nevyll némiképp megpihenve

lépdelt a kereskedők szekerei, hevenyészve összetákolt bodegái között. A frissítő fürdő, a laktató ebéd és a tiszta, száraz ruhák megtették hatásukat. Az adeptus érdeklődve szemlélte a körötte perlekedő kalmárokat, a prémmellényekbe, bekecsekbe bújt nomádokat.

Szó szerint követte az Iskola utasításait: amint megérkezett Harkunba, felkereste a pyarroni egyház helyi templomát. Nem sok jót remélt. Hazájuktól messze, rideg, embertelen körülmények között élő misszionáriusok, bizonyosan isteneik vakbuzgó, magukba forduló szolgái lettek, gondolta. Am ezúttal hatalmasat tévedett. Thorel atya készséges és megértő volt, bizonyosan jól tudta, milyen embert próbáló feladat átkelni a pusztaságon. És ami azt illeti, egyáltalán nem tűnt visszavonuló, csak a lelki felmagasztosulással törődő szenteskedőnek. Egy fejjel magasodott az adeptus felé. Göndör körszakállával, vállát verdeső, torzonborz hajával, medvehátával, vaskos karjaival és gyakran felhangzó, öblös hahotájával inkább illett zsoldosvezérnek, semmint Krad felkent papjának. Most, Nevyllel az oldalán, a Nima felügyeletére bízott szekér felé törtetett. A szemből áramló tömeg tisztelettel nyílt szét előtte, és az árnyékában lépdelő adeptus bizonyosra vette, nem csak hivatásának köszönhetően.

- Én mondom neked, - dörgött tovább Thorel, hangját még sorokkal arrébb is hallani lehetett - a káosz bugyraiban nagyobb a rend, mint ilyenkor mifelénk. Amúgy még százan sem élünk Harkunban, de nyáron - mutatott körbe karjaival, papi csuhájának széles ujjaiba belekapott a szél, olyan volt, akár egy termetes szélmalom - a vándorkereskedők, a hegyekből és pusztákról érkező nomádok elözönlenek minket, tízszer, húszszor annyian rontják itt a levegőt, mint a hideg évszakokban.

Nevyll képtelen volt megállni mosoly nélkül. Új keletű ismeretségük első pillanataiban szívébe zárta az atyát, akinek bőbeszédűsége hamar feledtette vele az elmúlt hetek viszontagságait. Thorel jó kedéllyel mesélt el mindent, amiről úgy gondolta, a távoli hazából származó jövevénynek feltétlenül tudnia kell. Nevyll hamar megérezte, felesleges is lenne tiltakoznia, az atyához a legritkább esetben érkezett a művelt északról vendég, kihasználta hát a beszélgetés ritkán adódó lehetőségét. Ő pedig örömmel ment bele a játékba, időnként álmélkodva, néha mosolyogva hallgatta társa szavait. Hamarosan historikusokéval vetekedő tudást szívott magába.

A fellengzősen városnak nevezett Harkun valójában kereskedőtelep volt, semmi több. Az Utolsó város, ahogy leginkább emlegették, nem tartozott semelyik ynevi nagyhatalomhoz sem, kívül esett mindnyájuk érdekszféráin. Ura, egy Yllinorból származó egykori prémvadász volt, akinek hatalmát a kereskedőkre kiszabott adókból, vámokból befolyó vagyon alapozta meg. A két évtizedes múltra visszatekintő település eleinte raktárként szolgált, itt gyűjtötték egybe zsákmányukat a hegyeket járó vadászok, s innen indultak északra, a pusztaságon túlra. Ők emelték a palánkkal körülvett, erődszerű Belsővárost, hogy megvédhessék magukat a pusztai és hegyvidéki nomádoktól. A kalmárok csak később érkeztek, de hamarosan új irányt szabtak a fejlődésnek. A velük kapcsolatot kereső nomádokat botorság lett volna a palánkfalakon belülre engedni, így az egykori prémvadász egy külső gyűrű kiépítése mellett döntött. Az árokkal és kereszt alakban földbevert, kihegyezett cölöpökkel övezett városrész hosszabb ostrom visszaverésére alkalmatlan volt ugyan, de az első rohamok elhárítására megfelelt. Itt málházhatták le viszonylagos biztonságban állataikat a vándorkalmárok, verhették fel sátraikat a nomádok, és itt köttettek az üzletek, cseréltek gazdát az áruk.

- Azt azonban nem értem - folytatta Thorel, szusszanás nélkül csavarva a beszélgetés menetén - miért hagyta a Keleti Iskola, hogy gyalog vágj neki a pusztaságnak? Egy térkapu segítségével röpke percekre rövidíthették volna a többhetes utat - jelentette ki, és hangjából mélységes együttérzés sugárzott; nyilvánvalóan tudta, mit jelent átkelni a sztyeppén.

- Az ibarai háború komoly terheket ró a rendre - felelte Nevyll bizonytalanul megtorpanva. Az örökké változó szekérvárosban lehetetlen volt tájékozódni, nem tudta, merre keresse Nimát.

- S mondd, barátom, - fordult felé Thorel, most először komorodva el, mióta az adeptus meg. ismerte - mik a legfrissebb hírek, igaz, hogy Krán légiói a mi oldalunkon vonulnak hadba?

Nevyll arca egy pillanatra megfeszült, a kérdésnek különös súlya volt számára. Két esztendeje, hogy a homokdűnék rejtekéből újra előbújt az amundok ősi népe, és a Kék Hold már-már elfeledett istenét, Amhe-Ramunt rászabadították a világra. A szörnyisten manifesztációja óta a halál és a szenvedés uralta az emírek földjeit, és fenyegető árnya lassan egész Dél-Ynevet homályba borította. A fellegek látszottak ugyan, de kevesen sejtették előre, mekkora pusztítást okozhat majd a vihar. És amikor Új-Pyarron urai szövetséget kötöttek az ősi ellenséggel, Kránnal, a háborút ellenzők tábora végképp megerősödött. Élénken élt még az évtizedekkel korábbi pusztítás, a Dúlás rettenetének emléke, amikor kráni hadak, orkok és nomádok öldököltek, fosztogattak szerte az Államközösség területén. A lerombolt katedrálisok, a szentélyek kiégett romjai és az elesettek sírjai éberen tartották a fájó emlékeket. Érthető hát, hogy sokan kétkedve fogadták Krán ajánlatát. Éltek még azok, kiknek családtagjai, barátai vesztek oda a gyilkos pengék és kíméletlen hatalomszavak pusztító forgatagában. És most

Új-Pyarron urai azt várták, hogy a gyűlölt ellenfél oldalán szálljanak szembe a ködös próféciákban megjövendölt világégéssel. Ilyen körülmények között Lar-dor varázslóiskoláit nemcsak a hadakozás, de a példamutatás kötelessége is terhelte. Legkiválóbb magisztereit és adeptusait küldte hát a sivatag poklába, Nevyll tanítóit és barátait. Ő maga azonban nem tarthatott velük. A páholymesterek túlzottan önfejűnek tartották, és nem feledték, az adeptus apját veszítette el a Dúlás forgatagában. Nem vállalták újdonsült szövetségesükkel egy belső összetűzés kockázatát. így Nevyllt inkább a loarani sziklaerődbe küldték, majd igazolva látva aggályaikat, ide, a messzi délre.

- Kevés biztosat tudunk, de úgy hírlik, Amhe-Ramun manifesztációjának két testét már sikerült megsemmisítenünk. Jórészt Krán fejvadászainak köszönhetően - felelte végül Nevyll, nem hallgatva el az igazságot.

Thorel arca kifejezéstelenné vált, a távolba révedt. Talán a bivalytermetű atyát is személyes veszteség érte a Dúlás idején? Az adeptus már-már rákérdezett, de a pillanat tovaszállt. Thorel ismét felé fordult, és nagyot csapott a vállára.

- Az lesz a szekered - mutatott előre. - Én egyezkedek a termékbíróval, te addig a segédeivel számold át a kelméket - dörögte, majd csibészes kacsintással hozzátette - hátha ki tudok alkudni némi engedményt a vámból. Utána pedig sebtében túladunk az árun.

Nevyll nem ellenkezett. Intett a kurtalábú nomádnak, majd a pennákat, papirosokat szorongató bírósegédek elé rendezte a kelméket. Röpke fertályóra alatt végeztek, és ezalatt a vérbeli kufárként egyezkedő főatya értékesítette is a rakományt. Elég volt elégedett arcára pillantani, hogy nyilvánvaló legyen, számukra kedvezően. Nevyll kifizette, majd szélnek eresztette Nimát, és magához vette az ezüstszálakkal ékes iszákot. Thorel a lebukóban levő napkorong felé bökött, majd indulásra ösztökélte társát.

- No, ezt elrendeztük. Ideje, hogy visszainduljunk a templomba. Ha beesteledik, a külsőváros az Elátkozott Vidéknél is veszélyesebbé válik - jelentette ki meggyőződéssel.

Szótlanul lépdeltek, köröttük a vándorkalmárok nekiláttak, hogy éjszakára biztonságba helyezzék áruikat. Amit lehetett, a szekerek, kordék mélyére rámoltak. Itt is, ott is tüzek lobbantak fel, sültek kerültek a nyársakra, hordókat csapoltak meg. A termékbírók, a pikkelypáncélos, kék-arany tabardjukon kitárt szárnyú sast, a város jelvényét viselő városőrök pedig visszavonultak a belsőváros biztonságot nyújtó palánkjai mögé.

- Mondd, Thorel, hol találom Ilochar magisztert? - kérdezte Nevyll, kihasználva társa szokatlan szótlanságát. Már korábban is szóba hozta útja célját, ám akkor a főatya elsiklott a téma fölött.

- Úgy tudom, már évek óta fent él a kétsárkány-völgyi aygurok között. Barátom, nem kis feladatra vállalkoztál. Legalább egy hétig tart, mire eljutsz oda, és meglátod, a pusztaságon átvezető utad ahhoz képest sétagaloppnak tűnik majd. Az ottani életkörülmények pedig... - legyintett a főatya sóhajtva, feleslegesnek érezte befejezni a mondatot. - A legfontosabb az, - toldotta azután hozzá, újabb baráti jótanáccsal ajándékozva meg az adeptust - hogy a vidéket ismerő, fegyverforgatásban jártas kísérőket fogadj. És amilyen szerencséd van, tudok is javasolni neked néhány megbízható társat. Ami pedig a vén Ilochart illeti...

Thorel hirtelen elhallgatott. Nevyll kérdőn pillantott rá, majd előrefordult, arra, amerre medvetermetű társa meredt. Az utat féltucat nomád zárta el előttük, s bár fegyvert nem látott náluk, fenyegető tartásuk nem sok jót ígért.

A PYARRONITA pap és a lar-dori adeptus bizalmatlanul nézte a prémekbe, bőrökbe öltözött nomádokat.

Köröttük kihaltnak tűnt a máshol nyüzsgő külsőváros; a szekerek között sötétség honolt, gazdáiknak, a vándorkalmároknak nyoma sem volt. Úgy tűnt, gondosan felállított kelepcébe sétáltak bele.

Thorel ocsúdott fel először. A hazájától évtizedek óta távol élő atya nem holmi ájtatos barát volt, jól ismerte már a puszták farkastörvényeit. Előrelépett, karjait felemelte, jobbján megcsillant a mintázatlan arany körgyűrű, istene teljességének jelképe. Dörgő hangja ellenállhatatlan parancsként csattant, és a nomádok megrezzentek, zavarodottan, fejüket lehajtva léptek oldalra. Az atya elégedett arccal engedte le karjait, ám győzelme nem volt teljes. A nomádok háta mögül egy valóságos óriás lépett elő. Szakadt rongyokba öltözött, melyen csörgők, bojtok, állatokat formázó fémfüggők lógtak. Fejét roppant szarvasagancs díszítette, vállairól viperabőrök lógtak. Nem lehetett idősebb az adeptusnál, ám arcát mély sebhelyek pókhálója csúfította el. Éj sötét szemében tébolyult harag izzott.

- Doymaaz kuzgün, binih zahar nobakha! -hörögte az adeptusra mutatva. Nevyllnek ismerősek voltak a szavak, de a torokhangú, gurgulázó beszédet képtelen volt megérteni. Lar-

dorban a hegyvidéki nomádok nyelvjárásait tanulmányozta, a pusztabeliekkel nem boldogult. Szerencséjére Thorel a segítségére sietett.

- Azt mondja, - tolmácsolta, láthatóan értetlenkedve - elloptad az egyik őrzőszellemét. - majd, ahogy a nomád újabb dörgedelmet vágott Nevyll fejéhez, folytatta. - Viadalra hív téged, hogy visszaszerezze jogos tulajdonát.

Az atya megrázta fejét, majd előrelépett, de a nomád nem hagyott neki időt a cselekvésre; az eddig teste mögé rejtett baljával ujjnyi hosszú férget hajított felé. Thorel a nyakához kapott, letépte a förtelmet, kezét maga elé emelte és széttárta ujjait. Tenyerén soklábú, nyálkás féreg tekergett, hosszú csápjaival vakon tapogatózva.

- Megmart - motyogta maga elé az atya, majd megszédült és térdre rogyott. Kezéből kihullott a százlábú, teste megremegett, majd előrezuhant. Nevyll odaugrott, és hátára fordította magatehetetlen társát.

- Izmokat bénító méreg, ha nem vágják át a torkom, csak túlélem valahogy - suttogta résnyire nyitott szájjal az atya. Arcát, haját sár borította, légzése szaggatottá vált - egy démonféreg... vigyázz... karagün sámán...

Vezetőjük megjelenése felrázta a pap bűvhatalma alá került nomádokat. Tőröket, hajlított szablyákat húztak elő, de egy lépést sem közelítettek. Nevyll köpenye ujjával megtörölte Thorel arcát, majd a szarvasagancsos felé pillantott. A sámán szekérkeréknyi dobot tartott a kezében, és torokhangú kiáltások között újra és újra ráütött. Lar-dorban felkészítették az adeptust a puszták sajátságaira, pontosan tudta, mit jelent a dobszó és a rikoltások, melyeket a nomádok is szertartásosan megismételtek. Az agancskoronás hitének torz szellemeit hívta.

A délvidéki sámánok mindegyikének voltak őrzőszellemei, melyek alvilágba vezető útjaikon vigyáztak rájuk. Egy-egy révületben végrehajtott szertartás során, amikor átlépték a valóság kapuit, gyakran találkoztak más sámánokkal, és nemegyszer öldöklő viadalokba bocsátkoztak velük. Ritkán az is előfordult, hogy őrzőszellemeik egyikét-másikát elragadta, elorozta tőlük valamely riválisuk. Egy ilyen megcsalatott sámán tébolyultan kereste ismeretlen ellenfelét, aki a valóságban egészen másként nézhetett ki, mint túlvilági árnyalakjában. Elveszett őrzőszellemét csakis párbajban nyerhette vissza, olyan viadalon, melyet a szellemek is láthattak, így győződve meg róla, hogy ő a hatalmasabb, a méltóbb.

Nevyll aggódva figyelte a nomádot. Tisztában volt vele, a sámánviadalok minden esetben halálig tartanak, és a viszontagságos utazástól fáradtan reménytelennek tűnt a vadállatias óriás elleni küzdelem. A sámán földre helyezte a dobot, vércseppjeit mohón itta be az állatok és szellemek vonalrajzaival ékített bőr. Homlokát hozzáérintette, talán démonjaihoz fohászkodott erőért. Az adeptus körbepillantott, gyorsan felmérve lehetőségeit. A levegőért kapkodó, bénultan fekvő atyán és a portyázókon kívül senkit sem látott. A belsőváros biztonságot nyújtó palánkjai nyíllövésnyire, a nomád sámán tízlépésnyire. Innen csak varázslatainak segítségével menekülhetett. Vihart támasztva, ködöt kavarva elszökhetne, de ezzel megpecsételné társa sorsát. Tehetetlen dühében ökölbe szorította kezét. Harcolni fog - döntötte el. Nyugalmat erőltetett magára, lekanyarította válláról iszákját, de mielőtt kezébe kaparinthatta volna varázsbotját, a szarvasagancsos félretolta a dobot, majd a földre rogyott. Karjait melléhez szorította, testét izomgörcsök rázták. Nomádjai elhátráltak, pontosan tudták, mi következik.

Amint a nap a láthatár mögé bukott, sakálvonítás hangzott fel a távolban. A szekereket váratlan szélroham rázta meg, panaszosan recsegtek a faszerkezetek, denevérszárnyként verdestek a ponyvák. A haragvó, láthatatlan hatalom elérte a földön kuporgó szarvasagancsost, és a sámán körül szemvillanás alatt megszikkadt a sár, repedések szabdalták a talajt. Azután az óriás lassan felállt, és Nevyll elengedte az iszákot, önkéntelenül hátrált két lépést.

A sámánt eltorzította a beleköltözött hatalom, mely szétfeszíteni látszott a hús-vér testet. Arccsontjai kitüremkedtek, háta meghajlott, karmokban végződő kézfeje térde alá lógott. Szájából elővillanó agyaraival, metszett szembogarával már inkább tűnt ragadozó vadnak, semmint embernek. Nevyll leküzdötte a bénító rémületet és cselekedett. Tőle balra törött kerekű kordé hevert, mellette ácsszerszámok. Pöröly, fűrész, ráspoly.

És három arasznyi hosszú acél csapszög. Az adeptus arca megkeményedett, és az egyik acélszeg már emelkedett is a magasba, majd suhanva szelte át a közte és a sámán közötti tőrhajításnyi távot.

A szarvasagancsos hátratántorodott a lövedék erejétől, majd lenézett a testébe mélyedő acélra. Karmos mancsait ráfonta, és egyetlen rántással kitépte magából. Sötét vér fedte az acélt, mely az adeptus szeme láttára omlott rozsdaszilánkokra néhány pillanat alatt. Az agancskoronás felbömbölt, majd dübörögve lódult előre.

Nevyll lehunyta szemét. Rádöbbent, alulbecsülte a démoni hatalommal bíró sámánt. Nem győzheti le őt a Hús Valóságának mulandó anyagával. Tudatát megnyitotta, tüdejét levegővel szívta tele. Karjai emelkedni kezdtek.

Az idő megállni látszott, a sárrögök tollpiheként rebbentek, ahogy a rohamozó embervad lábai a levegőbe lökték őket. A kígyóbőrök selyemszalagként táncoltak, a sárga-vörös szemekben lobogó láng akár a nap és a felhők lassú fény-árny játéka.

Azután a szarvasagancsos elérte Nevyllt, és a karmok immár a prédára lecsapó hiúz gyorsaságával suhantak előre. Ám az adeptus már átlényegült.

Könnyedén tért ki. Újra és újra elhajolt, néha már-már a földet érintve. Suhanó köpenye végigsimította a tomboló sámán arcát, aki hiába próbálta megragadni testetlennek tűnő ellenfelét. És amikor az agyarak veszélyesen közel csattantak, az adeptus elszökkent a talajról. Embermagasan úszott a levegőben, és öt lépéssel odébb ereszkedett alá egy kelmékkel megrakott szekérre. Teste gyertyalángként hajladozott, karjai láthatatlan erővonalak mentén mozdultak. Ujjait széttárta, arcvonásai ellágyultak, ahogy testét árjárta az őserő végtelen finomsága.

Levegő. Könnyed és megfoghatatlan. Az agancsos újra felbömbölt, ormótlan testét meghazudtoló szökellésekkel közeledett. Nevyll mozdulatai

felgyorsultak, mintha vihar ostromolta, rázta volna. Karjaival ezüstös fénydelejt bűvölt a levegőbe, majd amikor a sámán karnyújtásnyira ért, ragyogó mennykőcsapást zúdított rá.

Az óriást hátralökte, sárba taszította a villám, testébe cikázó, fehér-kék fénykígyók martak. Bömbölése fájdalmas üvöltéssé torzult. Pillanatokra nappali világosság támadt, és Nevyll észrevette, hogy a szekerek mögül, biztonságos távolból emberek figyelik harcát. A varázstudók tusájának zaja messzire hallatszott, és a kíváncsiság legyűrte a félelmet.

A villám fénye elhalványult, erejét elnyelte a föld, a sámánszörny pedig elcsendesedett. Az adeptus könnyedén leszökkent a szekérről, és szemét le sem véve mozdulatlan ellenfeléről Thorel felé indult. Félúton járt, amikor a szarvasagancsos megreszketett. Nevyll megtorpant, és hitetlenkedve nézte, ahogy talpra küzdi magát. Néhány szívdobbanás múlva minden eddiginél hatalmasabb bömbölés reszkette meg a levegőt.

Az adeptus megpördült, és futva indult a palánkerőd felé. Belátta, egyedül itt nem boldogulhat, egy ilyen villámcsapás egy barlangi medvét is leterített volna. Mögötte fújtatás és tompa lábdobbanások jelezték, a sámán harcvágya és dühe egy szemernyit sem csökkent. Ráadásul, - állapította meg keserűen - még gyorsabb, mint eddig. Nevyll minden erejét összeszedve rohant, de az erődöt nem érhette el, tudta jól. Amikor már magán érezte az embervadat, elrugaszkodott. A levegőben suhanva megfordult, karjait oldalra nyújtotta, a nyers őserőt hívta segítségül. Döngve zuhant hanyatt, szájába posványos sár tolult, tüdejébe mintha ezer tövis döfött volna. A karjait magasra tartó, tátott pofájú sámánszörny két lépésnyire volt csupán, de nem érhette el őt. Balról egy szekér rohant neki, és sodorta el.

Nevyll hasra fordult, fuldokolva nézett fel. Még tíz lépés az erődig. Futni kezdett, meg-megcsúszva a nedves talajon. Elérve könnyedén átsuhanhat a kétember magas palánkon, ha pedig a sámán követi az erődbe, a városőrök kénytelenek lesznek beavatkozni.

Újabb bömbölés hangzott fel, ám ebbe bántó nyikorgás, recsegés vegyült. Az adeptus hátrapillantott, és elkerekedett szemekkel állt meg. A sámán felszegte a fejét, karjait magasra tartotta, levegőbe emelve a törött szekeret. A talajtól elszakított kerekek lassan forogtak, a csorba lécekről, rudakról víz és sár hullott a szőrmeruhára, és a szarvasagancs fejdíszre. Azután a démoni hatalomtól átjárt nomád lehajtotta fejét, ragadozószemeit az adeptusra szegezte. Néhány pillanatig, mintha csak fitogtatni kívánná emberfeletti erejét, még tartotta a szekeret, majd az adeptus felé lódította.

Nevyll nem menekült, meg sem kísérelt kitérni a felé zúduló kocsi útjából. Szemét lehunyta, tüdejéből minden levegőt kipréselt, lábát megvetette a földön, kezeit felemelte, és ökölbe zárta. Testéből csikorgó hang tört elő, lába körül hullámokba gyűrődött a sár, akár sivatagban a szélfútta homok. Arcát mély ráncok szabdalták, halvány bőrszíne mélyülni, szürkülni látszott.

Föld. Szilárd és elpusztíthatatlan. A szekér mennydörgésszerű robajjal zuhant le, ám nem temette maga alá az adeptust. Eleven sziklaoszlopnak

ütközött, majd kettészakadva mély sávokat vájt a földbe, és tovább csúszott a palánk felé. Sárkoloncok, faforgács, törött lécdarabok záporoztak mindenfelé, majd néma csend borult a külsővárosra.

A szarvasagancsos félrebillent fejjel vizslatta a kővé lényegült lar-dorit, az ökleit magasra emelő gránitszobrot. Karmokban végződő ujjait kinyitotta és összezárta megint, majd bizonytalan morranást hallatva ellenfele felé indult.

A háta mögött váratlan fénylobbanás szaggatta szét az alkony sötétjét. Szavak hangzottak fel, melyek ragyogó acélpengeként martak testébe. A sámán megtántorodott, bőrén mélybarna kelevények fakadtak, izmai

megereszkedtek. A pyarroni pap állt mögötte, baljával támaszkodva, jobbját a nomád felé emelve. Thorel legyűrte a testét mozdulatlanságra kárhoztató varázst, és hitének hatalmát fordította a szörnyeteg ellen.

A szarvasagancsos felbömbölt, hangja ezúttal torz kettősszólamként hangzott. A démon ádáz haragja és az ember panaszos fájdalma. A külvilági teremtményt kiűzni látszott a mennyei fény és ige. Ám a sámán ruháján több tucat szimbólum és jelkép óvta és zárta testébe a túlvilági hatalmat. A szemnek érzékelhetetlen viadal kezdődött. Az atya arca elfehéredett, térde megroggyant.

Az agancsos sámán morogva támolygott felé. Nomádjai felemelték fegyvereiket, és segítségére siettek, de sosem érték el a pyarroni papot.

Vad szélvihar támadt. Letépte a szakadt ponyvákat, a karnyi vastag rudakat kiszáradt venyigeként zúzta szét, kapta fel, és zúdította a portyázókra. Majd megrohanta a szarvasagancsost, forgószélként körülörvénylette, süvítő áramlatában kavicsok, emberfejnyi földrögök pörögtek. A sámánszörny panaszos hangját elnyomta a förgeteg zúgása. A forgószél magasra emelte, tehetetlen bábként forgatta meg, hogy utóbb a cölöpök falán túl messze, a puszta sarába taszítsa testét. Pontosan ahogy irányítója óhajtotta.

A varázspárbajban feldúlt térség közepén a lar-dori adeptus állt, kezében iskolája jelképét, hatalmának szimbólumát a vasfából faragott, embermagas botot tartotta. Az öklömnyi igazgyöngy ékkő delejes tűzben izzott, fényében a varázsló hatalmasnak, és legyőzhetetlennek tűnt.

Nevyll összeszorított fogakkal küzdött, belsőjét pokoli kínként marta az üresség; a viadal testének minden tartalékát kiszipolyozta. Ám konoksága, büszke sempyeri vére nem engedte, hogy fájdalmát kimutassa.

A nomád portyázok semmit sem vettek észre az adeptus gyengeségéből, torz szellemuraik segítségéért rimánkodva iszkoltak el. Nevyll szálfaegyenes tartással indult társa felé; most már sürgősen vissza kellett jutniuk a templom biztonságába.

A szekerek fedezékéből innen is, onnan is emberek bújtak elő. A szemekben félelemmel vegyes tisztelet csillant, mély főhajtással tértek ki a medvetermetű papot támogató varázsló útjából.

Pyarron ezen az estén győzelmet aratott Harkun városában.

A KÖRFORMA, gyalulatlan tölgyfaasztalön gőzölgő kupák pihentek, a forralt bor illata betöltötte a szobát.

Körbe a falakon medve, szarvas és vadkan trófeák, az asztal alatt szőnyeg gyanánt valami óriási gyíkféle kiterített bőre. Különös egy hely, főképp templomi fogadószobának.

Nevyll máskor talán megütközött volna a berendezésen, ám most túl törődött volt hozzá. Bár a templom szolgái minden tudásukat latba vetették, hogy enyhítsék a meggyötört test kínjait, a szellem bajait nem orvosolhatták ilyen hamar. Az adeptus újra és újra maga előtt látta az óriástermetű sámánt, a ragadozószemeket, agyarakat. Fejét megrázva próbált a vele szemben ülő Thorel szavaira összpontosítani. Az atya már az ötödik kupával végzett, úgy tűnt őt is alaposan megviselte az esti küzdelem.

- Nem mondom, a külsőváros sosem volt híres biztonságáról, de ilyenről még csak nem is hallottam. Barátom, - nézett elismeréssel Nevyllre - te aztán jól megadtad neki. Bár jobb ha tudod, olyan ellenfélre tettél most szert, aki utolsó leheletéig üldözni fog, mindent megtesz, hogy megtorolja tetted, hogy véred vegye...

Halk kopogás fojtotta az atyába a szót. Az adeptus hálásan nézett a belépő papnövendékre. Nem vágyott rá, hogy Thorel ecsetelje neki a vérszomjas sámán bosszújának módozatait.

- Főatya, a férfiú, akit hívattál megérkezett - hajolt meg a tanonc. - Helyes, helyes - intett Thorel. - Azonnal kísérd ide! És hozz neki is egy kupát! Nevyll kérdőn nézett barátjára. Több meglepetésre már nem vágyott az este. - Mondtam neked, hogy ismerek valakit, aki segítségedre lehet, ha nekivágsz a vadonnak - magyarázta az atya.

A bor hatására a szokásosnál is bőbeszédűbbé válva folytatta - Nos, ez a fickó úgy ismeri a hegyvidéket, mintha ott született volna. Úgy vadászik, akár egy nomád, szót ért a legvadabb sámánokkal, és úgy forgatja a kardot, hogy élők és holtak egyaránt megfutnak előle.

- Tedd még hozzá, vén csuhás, hogy az italt is jobban bírom, mint te, és akkor teljes lesz a kép! - jegyezte meg az ajtón betoppanó jövevény.

Magas, nyúlánk alak. Hófehér selyeming, ezüst-veretekkel ékes fekete bőrmellény. Kiugró arccsont, göndör haj, fején homlokkendő, oldalánál vékonypengéjű tőrkard, áttört mintázatú kosárral.

Nevyll tétován állt fel, halkan suttogta, mint aki szellemet lát - Scio... Az atya törte meg a csendet: - Ismeritek egymást? - kérdezte egyikükről a másikra nézve. - Barátom, - lépett Scio az adeptus felé, karját üdvözlésre nyújtva - ez aztán a meglepetés! Nevyll megrázta a felé kínált kezet. - Részemről az öröm. A gorviki a medvetermetű pap felé fordult. - Őt kell felkísérnem az aygurokhoz? - kérdezte. Thorel biccentett, a siedon pedig leült az egyik szabad karszékre, és töltött magának a kancsóból. Nyilvánvaló

volt, otthonosan mozog a vendégszobában, és jól ismeri az atyát. Nagyot kortyolt a borból, majd a pap felé fordult.

- A megbeszélt összeg kétszerese - jelentette ki töretlenül mosolyogva. - Tessék?! - kérdezte az adeptus értetlenül. Fogalma sem volt, miféle fizetségről van szó. - Tessék?! - kérdezte az atya megütközve, kupája nagyot csattant a tölgyfaasztalon. - Igen, ismerem Nevyllt. Remek fickó, de mágnesként vonzza a bajt. Ha azt akarod, hogy a vadonon át

felkísérjem az aygurokig, a megbeszélt összeg kétszeresét kell fizetned, vagy keress mást - fejtette ki a gorviki, majd, hogy nyomatékosítsa szavait, letette a kupát és felállt az asztaltól.

- Hé! - mordult fel az atya nem éppen udvariasan, majd magára talált, és visszafogottabban folytatta. - Barátom, ifjú testvérünk az előbb kerekedett felül varázspárbajban egy karagün sámánon. Ne hidd, hogy

óvnod, vagy vigyáznod kell majd rá. Csak az utat kell mutatnod, semmi több. - Azt mondod, - kérdezett vissza előrehajolva a siedon - a messzi nyugati rónák kóbor karagünjeinek egyik

sámánjával viaskodott itt, Harkunban? - Azt, bizony - felelte Thorel büszkén. Scio megrázta a fejét. - Lehet, hogy inkább háromszoros árat kellene kérnem - dünnyögte mély

meggyőződéssel. Az atya felhördült, karjait az égnek emelte, akárha súlyos istenkáromlást hallott volna. - Ámbátor - szűrte a siedon fogai között a szót - nem feledhetem, hogy ha kelletlenül, és sokáig várakoztatva is

minket, de elláttad Thograr sebeit a múltkor. Az atya lassan leengedte karjait, és villanó szemekkel nézett fel Sciora. - Szóval innen fúj a szél, rögtön sejthettem volna. Átkozott gorviki, mindent megjegyez, mindent törleszt -

fortyant fel Thorel, de arca elárulta, dühe látszólagos. A siedon mosolyogva ült vissza, és kimérten töltött magának a kancsóból, rá sem pillantva az atyára. Thorel

lassan napirendre tért a gorviki pimaszsága fölött, majd újra feltette kérdését. - Honnan ered ismeretségetek?

Scio letette a kupát, megcsóválta a fejét, majd Nevyllre pillantott. - Előbb halljuk a sámánviadal történetét. Az adeptus előrehajolt, könyökével az asztalra támaszkodott, és felelevenítette a küzdelmet. Thorel a

segítségére sietett, és a száraznak induló beszámolót hamar színes történetté kerekítette. A siedon néha-néha közbekérdezett, s végül Nevyll arról is beszámolt, hogy Ilochar magisztert keresve érkezett délre.

Scio hosszasan hallgatott, végül Nevyllhez intézve szavait megtörte a csendet. - Szerencséd volt, hogy a sámán alulbecsült téged. Higgy nekem, ha komolyan veszi a küzdelmet, most nem

lennél itt - jelentette ki. Nevyll tiltakozni akart, de a siedon felemelve tenyerét beléfojtotta a szót. - Most nem is ez a fontos, hanem az, hogy hogyan kerültek ide a karagünök? A féregalakban támadó szellemszolga és a hatalmas sámándob kétségtelenül rájuk utal, ám felbukkanásuk teljesen valószerűtlen. Mérföldek százait kellett volna megtenniük Harkunig, ellenséges törzsek sokaságán verekedve át magukat. Egy azonban biztos: egy megalázott sámánnál veszélyesebb ellenfélre nemigen tehetsz szert Ynev déli végein. Két nap múlva nekivághatunk a hegyeknek, ha javasolhatom, addig húzd meg magad a templom vendégszállásán. Csak fent, a hegyekben leszel majd biztonságban, oda talán nem követnek a pusztákon élő karagünök.

A SZERÉNY vendégszobában csend és félhomály honolt, a lőrésszerű ablaknyíláson besütött a hold, sugarai

észrevehetetlenül lopóztak egyre beljebb. Nevyll könnyed tartással, mozdulatlanul állt. Gondolataiból száműzte a viszontagságos utazás, és az alkonyati

küzdelem történéseit. Előretartott tenyereit a holdfénybe tartotta, légzése lassult, arca nyugalmat tükrözött. S amikor szelleme örvények helyett már csak lágy fodrokat kavart az őserő óceánjában, hozzáfogott a szertartáshoz.

Először csak karjai mozdultak. Le és fel, majd körívesen előre és hátra, hűen követve a mana áramlatait. Ujjai lágy ívű rúnákat bűvöltek a levegőbe, majd amint az őserő elhajlott, követte mozgását, és előrelépett. Különös, lassú táncba kezdett, végtelenül finom gyakorlatsorba, melynek mozdulatait nem rögzítették évezredes tanítások, csupán az ember és az őserő között fennálló leheletfinom összefonódások szabályozták. Avatatlan szemlélő bizonyosan összetévesztette volna a messzi észak harcosszerzeteseinek gyakorlataival, melyek a belső energiák felerősítését szolgálták, ám e szertartás térben jócskán közelebbről, bár igaz, időben messzebbről származott, és célja merőben más volt.

Godon egyike volt a számtalan kisebb-nagyobb birodalomnak, melyek az idők folyamán feltűntek Dél-Ynev viharos történelmének színpadán. Ám míg az elmúlt korok többi hatalmaságai csupán düledező romokat és lassan feledésbe merülő legendákat hagytak maguk után, Godon öröksége máig élt. A kortalan mágusok által kormányzott birodalom varázslattanait követték Pyarron magiszterei is. Az egykori magiokrácia pusztulásakor e titkos tanítások zöme elveszett, a szerteszóródó menekültek kis csoportjai csupán töredékeket vittek magukkal. Ezekből a forgácsokból igyekeztek Lar-dorban újraalkotni a legendás tudást. Emberfeletti feladat volt ez, hiszen a godoni mágusok sem egyetlen kikristályosodott elméletet követtek, sokkal inkább egy szövevényesen összefonódó rendszert, melyben a mágia palettájának ezerféle színe kapott teret, és született újjá, diadalmasan tündöklő egységet alkotva. Lar-dor magiszterei máig nem bukkantak rá a kulcsra, mely megnyithatta volna számukra e tudás teljességének tárházát. Idővel új utakat kerestek és saját ízlésük szerint alakították át a régi tanokat. Pyarron sokkal inkább világi hatalom volt, mint az egykori, befelé forduló, elzárkózó Godon. S míg ez utóbbit maguk a mágusok irányították, az előbbiben meghatározott szerepkört kellett betölteniük a varázslóknak. A páholymesterek nagytanácsa kétségkívül alárendelt szerepet játszott: engedelmeskednie kellett az Államközösség urainak. Mágikus tanításaik szükségszerűen változtak, manapság pedig egyre kevesebben voltak, akik az ősi, zavarosnak tűnő utakat kutatták. Ezen kevesek közé tartozott Gvendhor Ulyess, és az általa vezetett Arany Pirkadat, mely a godoni hagyományok legrejtélyesebbjét, a sokak által megkérdőjelezett miszticizmust kísérelte meg életre hívni.

Nevyll mozdulatai felgyorsultak, tenyerei körül ezüstös derengés izzott fel, köpenye valószerűtlenül lassan követte mozgását, akárha megsűrűsödött volna körötte a levegő. A kis szobában meg-megrezzentek a szövetek, elmozdultak a kisebb tárgyak. Az őserő és a valóság szálai szorosabbra fonódtak, csomópontjukban a pörgő-forgó adeptussal.

A godoni birodalom fennmaradt fóliánsai gyakorta említették a miszticizmus egykori mestereit. A legendás alapítót, Sianismoriont, aki négy esztendőt töltött egy növekvő juharcsemete mellett, nappal szótlanul szemlélve fejlődését, szellemével a mana rezgéseit kutatva, éjjel pedig lassan terebélyesedő lombjai alatt keresve nyugalmat. Az írások szerint ekkor alakította ki sajátos szemléletét, és fektette le irányzatának, a godoni miszticizmusnak alapjait. Elfogadta mesterei tanítását, mely szerint a világmindenség különálló létsíkokból épül fel, melyek azonban távolról sem függetlenek egymástól. Hogy egységet alkotnak, halandó által felfoghatatlan rendszerbe foglaltatnak, és sajátos törvények szerint hatnak egymásra. Ám kiegészítette e tanokat, kijelentette, hogy a mana nem más, mint a világok között feszülő, azt egységben tartó, és az energiákat átadó erő. Elmélkedéseinek gyújtópontjába a manát állította, vallotta, hogy aki figyeli, és alázattal fordul az őserő csodájához, képessé válhat megérezni hullámverésének törvényeit és idővel átlényegülve, akár befolyásolhatja is azt. Noha gyakorlatias gondolkozású mágustársai eleinte idegenkedve fogadták magyarázatokat nélkülöző, hitre és átszellemültségre alapozó tanításait, a korosodó mesternek idővel mégis akadtak tanítványai. Ők jegyezték le csodatételeit is. Írják, bármerre járt, szárba szöktek a magoncok, rügyeket bontottak a fák. Hosszú élete során mindössze

egyszer szították fel haragját, ám ekkor egyetlen nap alatt romba döntötte a fékezhetetlen Khasmagül fejedelem bevehetetlennek tartott erődvárosát. Dühének engedelmeskedve mindenütt növények sarjadtak, burjánzó kacsaikkal, indáikkal fejezve ki haragját, és a feketemárvány falakat hamarosan sűrű erdő nőtte be.

Az évszázadok során sok godoni mester bővítette a miszticizmus tanait, egyre finomabbá, árnyaltabbá formálta az alapító elgondolásait. Mindnyájuk közül legjelentősebb az Ikrion megépítője, Oranakirian mester volt. Az általa emelt palotaszentélyben tökéletes mágikus szimmetria uralkodott. Az őserő kisimult, még a mester mágustársai sem tudták alkalmazni varázslataikat, és az Oranakirianra támadó démonok szoborrá merevedtek, képtelenek arra, hogy fogódzót, gyenge pontot leljenek a kristályfalak között. A mesterről feljegyezték, hogy apró változtatásokkal, dísztárgyak átrendezésével, színek módosításával is képes volt varázslatokat életre hívni.

Híresztelték róla, oly erős volt a manával a kapcsolata, hogy már puszta jelenléte is mágikus hatásokat teremtett. Godon virágkorában a miszticizmus követőinek tábora megerősödött, talán a birodalom sorsát is

befolyásolhatták volna, ha Krán nem emeli meg öklét, és nem sújt le. Végeláthatatlan háborúk árnyéka vetült a magiokráciára, földjeire orkok és nomádok zúdultak, mágusaira aquir fajzatok lestek. Végül Godon, bár mindenkinél tovább kitartott, térdre hullott, mint a többi hatalom, melyek szembe kerültek a Fekete Országgal. Elbukott, és vele bukott a miszticizmus is. Utolsó mesterét, ki elpusztíthatatlannak tűnt, mert közelében rozsdás, életlen ócskavassá silányultak a kardok, ártalmatlan szivárvánnyá bűvölődtek az ártó varázslatok, és ellenfeleinek szívéből kiveszett a gyilkos indulat, aquir hatalmasságok pusztították el. Hatalomszavaik, akárcsak a manaháló szövetét, az ő testét is foszlányokra szaggatták.

Nevyll dühösen csapott a levegőbe, az ezüstfény felparázslott, izzó villámokká szakadozott, melyek cikázó hálót vontak alakja köré. Megmerevedett, kivárta, míg elhal a sistergés, majd leengedte karjait, és lassan a földre telepedett.

A godoni miszticizmus nem tűnt el nyom nélkül; két évszázaddal ezelőtt egy szerencsés véletlen folytán Lar-dorba kerülő fóliáns nyitotta meg az utat visszatérése előtt. A megalakuló Arany Pirkadat magiszterei és adeptusai mindent megtettek, hogy feltárják az újonnan szerzett tudás titkait. Idővel megértették az alapító elgondolásait, és ők maguk is ugyanazzal a tisztelettel, alázattal fordultak az őserő felé, mint egykoron az első tanítványok. Lar-dor páholymesterei mindig is kétkedve figyelték tevékenységüket, voltak köztük, kik varázslóhoz méltatlannak találták a már-már vallásos jelleget öltő, inkább hitnek, semmint tudásnak tetsző szemléletet. Ám idővel az Arany Pirkadat bizonyított, tagjai olyan formáját gyakorolták a mágiának, mely egyes esetekben felettébb hasznosnak bizonyult. Gyakorta mutattak rá olyan összefüggésekre, melyek még a páholymestereket is megdöbbentették.

Nevyll a sarkain ült, egy kiterített medvebundán. Az anyagi világban rezzenéstelen szobornak tűnhetett: finoman lélegzett, kezeit combján nyugtatta, ujjait úgy fonta össze, hogy az őserő végtelen áramlatai könnyedén, ellenállás nélkül járhassák át testét. Szelleme azonban messze kalandozott, eggyé vált a manával, és így kósza gondolatai mintába rendeződtek, emlékképei új értelmet nyertek. Nem tett mást, csak figyelt, szellemével követte az őserő hullámfodrait. A feladat távolról sem volt könnyű, hiszen ha a nyugvó víz felszínét egyetlen kavics töri csak meg, egyszerű a forráspont meglelése, ám a mana óceánját millió és millió rezdülés fodrozta. Maroknyian éltek csupán Yneven, akik minden jelet képesek voltak értelmezni, és az adeptus nem tartozott közéjük. Ám a lényét érintő rezdülésekkel megbirkózhatott, így kapva választ kérdéseire.

Lehunyt szemei előtt újra leperegtek a hetekig tartó vándorút történései. A vipera marta vándorkalmár, az út során felbukkanó nomádok. Újra átélte a rettenetet, amikor egyik kalmártársa nyom nélkül tűnt el az éjszakában, pedig csak néhány lépésre távolodott el a szekerektől. Hallotta a hátborzongató sikolyt, és ezúttal a torz fenevadat is látta, mely a föld alól tört elő, és rántotta magával a szerencsétlent. Azután Harkun városa várta, az alkudozó, kiabáló és átkozódó kereskedők, majd a démoni hatalmat magába fogadó karagün sámán, aki őrzőszelleme elorzásával vádolta őt. A medvebundán pihenő adeptus arca egy pillanatra megrándult, azután újra ellazult. Szelleme alábukott az óceánba, immáron a karagün sámán által kavart áramlásokat követve. Csukott szemei előtt hamarosan a vadállati nomád környezetének képei villantak fel.

Hold talán éjszaka volt, vagy lehet, hogy csak a tábortüzek füstkígyói vontak odafent súlyos fellegeket az ezüstfény útjába? Mindenfelé nemezsátrak, kipányvázott lovak. Nomádok, hadra készülődő, fegyvereiket kezük ügyében tartó portyázok. A tábor szélén pedig egy különös jurta, melynek közepéből, a füstnyíláson át lombtalan nyírfa bukkan elő, törzsébe egymástól azonos távolságra hét fokot véstek. Nevyll pontosan értette a jeleket. Legallyazott, lombtalan fa - örökre elvesztett mennyország; lépcsőfokok - az alvilág szintjei. Délvidék minden nomádja tisztelte a világfát, a pusztákon élők pedig mindörökre elveszettnek hitték a felsővilágot, és csak az alsóvilág démonjaihoz, ártó szellemeihez fohászkodtak. A sámánsátor szőrmeszőnyegein hárman gubbasztottak. Az óriás, kivel napszálltakor viaskodott, s ki most félmeztelenül, a megalázkodás pózában kuporgott a földön. Vele szemben, a sátor főhelyén egy fehér-feketére mázolt arcú, megereszkedett izmú aggastyán.

Öregsámán - hőkölt vissza Nevyll - a puszták legnagyobb hatalmú varázstudóinak egyike. A templom vendégszállásán megrezzent az adeptus, óvatos, végtelenül lassú mozdulatokkal változtatott

kéztartásán, tudnia kellett, mit keres Harkun közelében egy karagün öregsámán. Sokára talált csak fogódzót, a vén nomádot csontjának velejéig átjárta a démonokkal kötött egyezségek sötét árnya. Azután a mana viszolyogva kitérő hullámai mégis jelet adtak az adeptusnak.

A harmadik alak. A vendég, aki a nemezsátor árnyai közé húzódik, és szótlanul hallgatja a megvert ifjúsámán beszámolóját. Ő volt a nomádok tetteinek mozgatórugója. Nevyll ismét módosított kéztartásán, ám az idegen alakja továbbra is ködszerű, megfoghatatlan maradt. A mana nem tört meg körötte, szelleme nem vetett gyűrűket felszínén. Az adeptus elhűlve próbálkozott újra meg újra, mindhiába. Az idegen maga volt a megtestesült nyugalom és kiegyensúlyozottság. Tetteit nem érzelmek és indulatok vezérelték, hanem ősi törvények alapján rárótt kötelesség. Akárha nem is ember lenne. Körötte az őserő szálai olyan mélységekbe vezettek, ahova nem merészkedett az ifjú adeptus.

Nevyll kifújta a levegőt, összefont ujjait szétnyitotta, kilépett a mana áramlataiból. Percek teltek el, mire ismét úrrá lett teste felett, ekkor nehézkesen felegyenesedett. Fáradt volt, végtelenül fáradt, ideje volt nyugovóra térnie.

Lemosta arcát, kortyolt még egyet a borból, és az ágyhoz lépett. Tudattalanul cselekedett, gondolatai továbbra is a nomádok körül jártak, csak a takarót maga fölé húzva nyugodott meg némiképp. Ahogy Scio mondta, két nap múlva nekivág a hegyeknek, és megfeledkezhet a puszták nomádjairól és a rejtélyes idegenről.

A megfáradt adeptus hamar álomba szenderült. - Ébredj! - rázta fel valaki kíméletlenül. Hosszú pillanatokba telt, míg Nevyll magához tért. Fogalma sem volt,

mennyit aludhatott. Agya mellett a gorviki állt, és egy prémkabátot dobott felé. - Ezt vedd fel, és csak a legszükségesebbeket hozd magaddal. Azonnal indulnunk kell! - csattant a hangja, arca

szokatlanul feszültnek tűnt. Nevyll az ablak felé pillantott; a kinti sötétség arról árulkodott, messze még a hajnal. Bosszankodva fordult

Scio felé. - Miért? - kérdezte tömören, és közben kutatva pillantott körbe, mit lódíthatna varázserejével a siedon felé. Szisszenés hallatszott, a lőrésen át acélhegyű nomád nyílvessző suhant a szobába. - A kazamaták felé menekülünk - jelentette ki a gorviki.

FERTÁLYÓRA MÚLVA már a város alatti járatokban siettek előre. Scio láthatóan jól ismerte a szövevényes

folyosók útvesztőjét, Nevyll alig-alig tudta követni. Váratlanul mégis zsákutcába futottak. - Be az ajtón! - mutatott balra a gorviki, miközben a falra erősített viharlámpásért lépett. Nevyll feltépte az ajtót, majd megdermedt. A roppant számszeríj karnyújtásnyira volt tőle, jól megfigyelhette

hát az elején éktelenkedő obszidiánból kimunkált ördögpofát, a recézett felületű, szarulemezekből összeillesztett, tekervényes rúna-vésetekkel borított ívet, és a felhúzó motollát, mely sajátos módon a váz alatt kapott helyett. Egyedi példány volt, akárcsak az abbitacél nyílhegy, mely egyenesen a homlokára mutatott.

Nevyll óvatosan engedte el a nyirkos ajtógombot, és kényszeredetten mosolygott a fegyvert fogó alakra. Az emberforma jelenés egy jó fejjel magasodott fölé, vállai valószerűtlenül szélesek, felkarjai combvastagok voltak. Arcát szürkés szőrzet borította, irdatlan testét darócgúnyába és láncmellénybe erőszakolta. Legkülönösebb mégis szeme volt, melynek írisze egészen fakó savószínben játszott.

Egy udvari ork - állapította meg az adeptus, de továbbra sem mozdult. - Nyugalom, Thograr. Őt kell az aygurokhoz kísérnünk - lépett be az ajtón Scio viharlámpással kezében, majd

látva, hogy társa nem engedi le fegyverét, nyomatékosan tette hozzá - élve! A szürke behemót morrant valamit, leengedte a számszeríjat, majd faképnél hagyta a két jövevényt, és eltűnt a

homályban. Harkun belsővárosának jelentős része, mint azt Nevyll az utolsó félórában megtudhatta, javarészt a föld alatt

húzódott meg. A szabályos körmetszetű, tükörsima falú járatok már akkor is léteztek, amikor a prémvadászok felhúzták a felszínen első tákolmányaikat. Később a katakombarendszer jelentős szolgálatot tett. Az újonnan jöttek termeket alakítottak ki, és zárható ajtókkal, rácsokkal tagolták a földalatti világot, mely így raktárnak, búvóhelynek és menekülési útvonalnak egyaránt megfelelt. Scio most ez utóbbi lehetőséggel kívánt élni.

Nevyll lerázta a bénultságot, melyet a homlokát célzó abbithegy okozott, fogását ellazította varázsbotján, és egy pillanattal később ragyogó gyöngyházizzás töltötte be a föld alatti termet. A tízszer tíz lépésnyi, alacsony mennyezetű helyiség egykoron talán raktárként szolgálhatott, de figyelembe véve az alját borító, bokáig érő, fagyos talajvizet, erre a célra egyhamar nem használhatták újra. Egyedüli berendezésként két korhadó faasztal árválkodott közepén, törések szabdalta felületükön jókora bőrzsákok, iszákok hevertek.

Scio már lépett is volna beljebb, de az adeptus a vállára tette kezét. - Szólhattál volna előre - jelentette ki hűvösen, miközben a csomagokat rendező ork felé bökött. Az irdatlan

számszeríj az asztalon hevert az óriás keze ügyében, továbbra is felajzva. - Egyébként is, honnan a pokolból kerül ide egy nemesített északi ork!?

A gorviki megértően bólintott, majd az adeptus felé fordulva halkan felelt, nem akarta, hogy a láncmellénybe bújt behemót meghallja szavait.

- Ami azt illeti, Thograr tényleg megjárta a poklot. Gyerekkorában került Gorvikba, és mifelénk a nem emberi fajzatokat vadállatként kezelik. A véletlen sodorta mellém, és én magammal hoztam a déli hegyvidékre. Hét éve járja már oldalamon a világot. Igaz ugyan, hogy nem olyan művelt és kifinomult, mint észak hercegeinek udvartartásában élő rokonai, de elsőrangú harcos és mindenek felett hűséges barát. Mostani mogorvasága meg ne rettentsen el: neheztel még, mert kivertem szeméből az álmot.

- Ő is velünk tart? - firtatta az adeptus, az utolsó mondat után némi megértő rokonszenvet érezve az ork iránt. Ám a gondolat, hogy egy héten át mellette járja a vadont, továbbra sem tűnt megnyugtatónak.

- Már mondtam, egyetlen lehetőségünk van. A délkeleti járatokon át eltávolodunk a várostól, odalent kivárjuk a napszálltát, majd az éjszaka leple alatt megkíséreljük elérni az erdőhatárt. Hidd el, szükségünk lesz Thograr bivaly erejére.

Nevyll ebben nem kételkedett, de továbbra sem fogadta el igazán, hogy hanyatt-homlok menekülniük kell. A gorviki azt gyanította, az adeptus miatt támadták meg a nomádok Harkunt. Nyilvánvalóan kevés reménnyel, ám ha ostromgyűrűt vonnak köré, elzárva az északról érkező, pénzforrást jelentő karavánoktól, a város ura bizonyosan tárgyalásokat kezdeményez majd. Ha pedig a nomádok egy idegen földről származó adeptus fejét követelik elvonulásuk ellenében, Nevyll nem sok jót remélhetett. Ezzel az érveléssel még Thorel sem ellenkezett, de becsületére legyen mondva, mindennel elhalmozta az útra készülő vándorokat.

- Ezt te cühölöd! - morrant Thograr az adeptus felé, kezében egy méretes batyuval. Sem arcáról, sem hangjából nem lehetett kiolvasni semmiféle baráti érzelmet.

Nevyll odalépett az asztalhoz és átvette a csomagot. Iszákját gondosan ráerősítette, a tartószíjakat megfeszítette. Mellette a gorviki ellenőrizte felszerelését. Valahonnan fentről mély robajlás hallatszott. Mindhárman felkapták fejüket.

- Úgy tűnik - értelmezte fennhangon a jelet Scio - rajtad kívül is akadnak még errefelé varázstudók. Nevyll lehajtotta fejét. Mindez annyit jelentett, hogy a várvédők még mindig nem verték vissza a portyázok

ostromát. Lehet, sokkal kevesebb idejük van, mint azt Scio számolta.

- Ideje indulnunk - jelentette ki határozottan.

A HARKUNl katakombarendszer igazi útvesztő volt. Tükörsima falai feketén csillantak, járatait

megszámlálhatatlan elágazás tagolta. Legzavaróbb mégis szövevényes vonalvezetése volt. Eleinte az adeptus úgy vélte, földalatti lávavájatokkal van dolguk, ilyeneket látott már Larmaron hegyeiben is. Miután a csillanó aranyakkal lepénzelt őrparancsnok kiengedte őket a belsőváros alatt húzódó járatokat lezáró bronzkapun, hamar megváltozott a véleménye. Rendre csigavonalban mélyedő vagy emelkedő fordulókba ütköztek, néha közel függőleges kürtők állták útjukat. Idővel egyre jobban hajlott rá, hogy elhiggye Scio meséjét, miszerint gigászi férgek fúrták ki egykoron a járatokat. Tájékozódó készségét már rég elveszítette, rábízta magát a gorvikira, aki viharlámpását magasra tartva vezette a kis csapatot. A siedon időről időre megtorpant, rámutatott egy-egy falra karcolt jelre, melyeket állítása szerint a féregjáratok felfedezői hagyták hátra útmutató gyanánt. Nevyll remélte, társa tényleg értelmezni tudja a semmitmondónak tűnő ábrákat. Némiképp megnyugtató volt, hogy időről-időre elhagyott szerszámok, foszlott ruhadarabok akadtak útjukba, jelezve, mások is használták a katakombát.

A várostrom zsivaja már rég elmaradt mögöttük, Nevyll hosszú ideje nem hallott mást, csak a mögötte bandukoló ork mély fújtatását. Gondolatai új mestere körül forogtak. Mint azt Thoreltől megtudta, Ilochar magiszter az utóbbi években meg sem fordult Harkunban, minden idejét a hegyek között töltötte. Híre azonban a pusztákig ért, a nomádok mélységes tisztelettel beszéltek róla, ám ez inkább aggasztó, semmint megnyugtató volt. A nomádok az erőt és a szilajságot becsülték, a bölcsesség, elmélyültség értéktelen fogalmak voltak számukra. Az pedig, hogy a pyarroni magisztert Draq Pradhaként emlegették, végképp baljósan hangzott.

- Vérző Medve - motyogta maga elé az adeptus. - Sajátos név egy varázslómesternek. - Tessék? - állt meg Scio a meredeken felfelé ívelő járatban. - Semmi - felelte Nevyll, azután úgy döntött, beszélgetve gyorsabban múlhat az idő. - Mondd, Scio, mikor

érjük el a járatok végét? A gorviki felemelte, és tagadólag rázta meg balját. S miközben újra nekiveselkedett a kaptatónak, magyarázni

kezdett. - Senki sem tudja, hol ér véget a katakomba, a legmerészebb elképzelések szerint még a Határhegység alatt is

keresztülfurakodik. Mi pusztán az erdőhatárig követjük. Hamarosan egy tíz láb mély kürtő állja majd utunkat, ha gyorsan leereszkedünk, és alaposan kilépünk, egy órán belül elérhetjük célunkat.

Nevyll megörült a hírnek, alig várta már, hogy elhagyhassa a nyomasztó földalatti világot. Ám ezúttal nem pártolta őket a szerencse. Fertályóra múlva tanácstalanul álltak az emlegetett kürtő szélénél.

- A szokatlan esőzés lehet az oka - dünnyögte Scio. Alattuk, a viharlámpás fényében sötéten csillant az útjukat elzáró víz, lehetetlenné téve a továbbjutást. - Mit tegyünk? - tudakolta Nevyll komoran. Scio lassan fordult felé, mintha nehezére esne elszakadni a sötétlő

ártól. - Erre nem mehetünk, az biztos, és a városba se térhetünk vissza - tanakodott félhangosan. - Egyetlen

lehetőségünk, hogy az oldaljáratokkal próbálkozunk. - Azokat nem ismerjük - dünnyögte Thograr, most először szólalva meg találkozásuk óta. - És csak egy hétre

elegendő élelmünk van - fűzte még hozzá mély hangján, sokatmondóan megpaskolva a lába elé tett utazózsákot. Nem lehetett eltéveszteni, mire gondol. Az adeptusnak rögvest Thorel búcsúszavai jutottak eszébe. A

figyelmeztetés, nehogy elmaradjon kísérőitől, mert a szövevényes katakombákban hosszú hónapokig bolyonghat anélkül, hogy kiutat találna.

- Hogy te mindig aggodalmaskodsz - fortyant fel Scio, majd hüvelykjével felfelé bökött, és magyarázni kezdte tervét. - A járatok többször kibukkannak a felszínre, mi pedig igyekszünk majd mindig felfelé tartani. Ha szabadba vezető nyílást találunk, meghúzzuk magunkat, kivárjuk a sötétedést, és a nyílt terepen folytatjuk utunkat.

A siedon ezzel lezártnak tekintette a vitát, hátára kapta batyuját, és útnak indult. Az adeptus és az ork összenéztek. Thograr vállat vont, és csatlakozott társához. Nevyll sem maradt le sokkal mögötte, bár erős kétségei voltak a gorviki tervének átgondoltságát illetően.

Órákon át gyalogoltak. A vezetést egy idő után átvette az udvari ork, akit vadállati ösztönei vezettek az elágazások útvesztőjében. Időről időre így is vissza kellett fordulniuk, mert hol zsákutcába, hol megmászhatatlan meredélybe ütköztek. Nevyll, bár fogalma sem volt mekkora földtömeg terpeszkedik fejük felett, már-már elhatározta, hogy megkísérli varázserejével megnyitni az utat a szabadba, amikor Thograr megtorpant, tompa mutatóujját figyelmeztetően felemelve.

- Mi az? - tudakolta visszafojtott hangon a siedon. - Valami közeledik - mormolta a szürkebundás behemót, miközben apró, hegyes fülei előre-hátra mozogtak a

koponyáján.

- PORTYÁZÓK - jelentette ki végtelen nyugalommal az adeptus, miközben sziklává lényegült kézfejét lassan

elemelte a faltól. Beletelt néhány szívdobbanásba, míg szelleme ismét úrrá lett teste felett. - Lehetetlen - hüledezett Scio. Nevyll lefújta immáron húsvér karjairól a rárakodott port, és eltörölte a rúnát, melyet percekkel előbb ő maga

rajzolt rá. - Talán két nyíllövésnyire vannak, ha ez értelmezhető egyáltalán itt a föld alatt. Több csapatra oszolva kutatnak utánunk, és meg fognak találni - hangjában ezúttal már feszültség vibrált. Amint megszakította kapcsolatát a háborítatlan nyugalomban pihenő elemmel, emberi érzelmei ismét megrohanták.

- Honnan tudhatták, hogy erre jövünk? - tette fel a mindnyájukban felmerülő, megválaszolhatatlan kérdést a gorviki.

- Lovak - felelte az ork. Nevyll felhúzott szemöldökkel pillantott a szürkebundás behemótra. A nomádok alacsony termetű, zömök

hátasai híresek voltak páratlan kitartásukról, igénytelenségükről, de arról még sosem hallott, hogy emberek felkutatására is alkalmasak lennének. Azután rádöbbent, Thograr egészen másra gondolt.

Először tompa morajlás volt csupán, majd hamarosan szűnni nem akaró, távoli mennydörgéssé erősödött a fejük felett felhangzó robaj. Scio a mennyezetet vizsgálva lassan előhúzta tőrkardját.

- Thograr elől, Nevyll középen, én leghátul. Amíg a lópaták dübörgése tart, futhatunk, nem hallják meg lépteink zaját.

Az ork nekilódult, hatalmas léptekkel robogott előre. Nevyll behúzott fejjel loholt a nyomában, remélte, nem kerül az útjába kiálló kődarab, mert alig-alig látott valamit a talajból. A járatok hamarosan még kuszábbá, követhetetlenebbé váltak, ám Thograr nem lassított. Hol jobbra, hol balra fordult, és az adeptus erősen kételkedett benne, hogy tudja, merre is tart valójában. Azután a lódobogás elhalt. A kis csapat zihálva torpant meg.

- Tovább, de pisszenés nélkül! - adta ki a parancsot a siedon, miközben egy rongyot borított viharlámpására, hogy tompítsa fényét.

Nevyll kényszerítette magát, hogy ne lihegjen. Szíve vadul kalapált, teste több levegőt követelt, de összeszorított fogakkal lépdelt az újra nekieredő ork mögött. Jó ideig nem bukkantak egyetlen elágazásra sem. Némán osontak előre a félhomályban. Végül a gorviki törte meg a csendet.

- Közelednek - szűrte fogai között á szót. Nevyll fogást váltott varázsbotján, kifújta a levegőt, felkészült az elkerülhetetlen harcra. Itt a föld mélyén olyan varázslatokkal fogadhatja a nomádokat, amit még unokáiknak is emlegetni fognak. Ha megélik.

Ám ezúttal ő lepődött meg, amikor váratlanul gyenge, de érezhető légfuvallat simított végig az arcán. - Kijárat lesz előttünk - öntötte szavakba a nyilvánvaló tényt. Két forduló után már a fényt is meglátták. A járat felfelé fordult, és a kétember magas kürtő teteje felől, a

nyílást borító sűrű cserjegallyakon és leveleken túlról napsugarak nyújtóztak feléjük. A gorviki a sötéten tátongó járat felé pillantott, majd Nevyllre nézett. Egyetlen szót sem szólt, de mindketten

tudták, nem fordulhatnak vissza, bizonyosan beleütköznének a nomádokba. - Körbenézek - döntött végül Scio - tarts bakot! - intett az ork felé. Thograr játszi könnyedséggel emelte fel társát, aki hang nélkül tűnt el a magasban. A szürke óriás letekerte

válláról a kenderkötelet, majd keze ügyébe helyezte a tegezt, melyben az abbitacél hegyű vesszőket tartotta, végül letámasztotta nyílpuskáját, és kimért mozdulatokkal tekerve a motollát elkezdte felajzani. A gondosan olajozott szerkezet hangtalanul végezte feladatát.

Nevyll találkozásuk első pillanatától kezdve érezte, valami nincs rendjén az ork körül, s most rádöbbent, mi zavarja. A számszeríj nemigen illet a darócruhás óriás kezébe. Nem volt ugyan jártas a fegyverek világában, de sejtette, egy ilyen remekmű rengeteg aranyba kerülhet.

- Honnan jutottál hozzá a nyílpuskához? - faggatta végül társát. - Kaptam - dünnyögte Thograr, miközben hátát megvetette a falnál, és egy vesszőt helyezett a kilövővájatba. A

maga részéréről ezzel megválaszoltnak tekintette a kérdést. Nevyll somolyogva bólintott, mint aki mindent ért. Kezdett már hozzászokni az ork nem túl összetett

képzeletvilágához, és most fontosabb dolga is akadt, mint vele faggatni őt. Lehajolt, kövek után kutatott. Ha nyílt terepre jutnak, szüksége lehet fegyverre. Szerencséje volt, hamarosan négy megfelelő méretű sziklarögre bukkant. Iszákjából kicsiny festékes tégelyt és egy ecsetet halászott elő, az előbbiből néhány cseppet a földre csurgatott, majd amikor a sűrű szürke gömböcskék lassan beivódtak a talajba, hozzájuk érintette az ecsetet. Néhány pillanatig ott tartotta, hogy a föld ereje átjárja, majd szertartásosan felemelte, és ráfújt. Végül gyors vonásokkal rúnákat rajzolt mindegyik kavicsra. Egyszerű varázs volt, gyorsan szertefoszló, de hatásos. Az utolsó, szilványi kavicsnál megállt. Néhány pillanatig tanakodott, majd inkább erszényébe rejtette. Különös erő lakozott benne, kár lett volna elvesztegetni.

Fentről surranás hallatszott. Thograr odakapta a számszeríjat, de csak Scio tért vissza. - Két domb között vagyunk, az erdősáv innen legalább egy órányi járásra van - hadarta sebesen. - Az északi

domb túloldalán nomádok kutatnak utánunk, a délin viszont egy másik barlangnyílást látni. A bozótos takarásában elérhetjük.

Nevyll néhány pillanatig mérlegelt, majd bólintott. A kötél segítségével hamar feljutottak. Amíg Thograr sietős mozdulatokkal feltekerte és vállára akasztotta,

Nevyll óvatosan felemelkedett és körülkémlelt. A tájat lágy ívű dombok, hegyes levelű cserjék uralták, a Határ-hegység egészen közelinek tűnt, oldalairól

lepelként nyúlt alá az erdő. Azután Scio előre mutató ujját követve meglátta a túloldali dombon a másik bejáratot. Negyed mérföldnyire lehetett, egy sziklás meredély tetején ásítozott, és nem tűnt könnyen megközelíthetőnek.

- Csak távolról ijesztő - győzködte társait a gorviki, majd elkerülendő a vitát, útnak eredt. Nevyll követte, igyekezett a köldökig érő cserjék takarásában maradni, és tudomást sem venni a ruháját, bőrét

szaggató tövisekről, gallyakról. Mögötte az ork csörtetett, és az adeptus keserűen állapította meg, ezúttal hatalmas termetű társuk könynyen vesztüket okozhatja.

Már-már úgy tűnt, melléjük pártolt a szerencse; észrevétlenül érték el a sziklameredély alját, és Scio már mászni kezdett felfelé. Félúton járt, amikor felhangzott hátuk mögött a kurjantás.

Nevyll hátrakapta a fejét. A járatból, ahol ők is a felszínre bukkantak, nomádok sorjáztak elő. Egyikük egyenesen feléjük mutatott.

Az adeptus mászni kezdett. Négykézláb igyekezett felfelé, növényszárakba, kövekbe kapaszkodott. Lába alatt pergett a föld, a mögötte igyekvő ork arcába hullva. Thograr fenyegető morgást hallatott.

Mire az adeptus felért, Scio már eltűnt a járatban. Nevyll megállt a barlangnyílás előtti, természet alkotta teraszon, és visszanézett. A másik domb gerincén lovasok bukkantak fel, majd észrevéve őket, lefelé zúdultak. Legalább félszázán voltak.

Nevyll beugrott a járatba. Néhány lépést tehetett csak, amikor Scioba botlott. A gorviki nyögve feszült neki egy rácsnak, mely elzárta az utat. Az adeptus haragosan rázta meg fejét; úgy tűnt, összeesküdtek ellenük az istenek.

- Hogy kerül ez ide? - kérdezte, bár a válasz a legkevésbé sem érdekelte. Scio feladta a küzdelmet, és megfordult - Talán aranykeresők védték vele területüket... Közben megérkezett Thograr, és félretolta őket. Vaskos ujjait ráfonta a vasrudakra, karizmai megfeszültek.

Hörgött, szájából előbukkantak agyarszerű fogai, szemei vérben úsztak, de a rudakkal nem bírt. - Tartsátok fel őket, - csattant Nevyll határozott hangja - csak egy kis idő kell, és megnyitom az utat! Scio ránézett, biccentett, majd a kijárat felé indult. Thograr követte, de az adeptus még hallotta dünnyögő

hangját. - Kis idő...

SCIO UTASÍTÁSÁRA az ork hatalmas szikladarabokat gyűjtött egybe, majd letámasztotta a számszeríját és

célzott. A meredély alján a nomádok megállították csapzott szőrű lovaikat, leugrottak a nyeregből. Egy nyurga, nemezsisakos volt közülük a leggyorsabb. Ám alig indult neki a lejtőnek, feketehegyű nyílvessző csapódott testébe, és lökte hátra. Dühödten nekilóduló társait kőzápor fogadta.

Nevyll hallotta a lefelé zúduló sziklák dübörgését és a felhangzó jajkiáltásokat, ám nem hagyta, hogy bármi is megzavarja figyelmét. Bal tenyerén a másik járatban talált különös kődarab pihent, a jobbjában tartott ecsettel finom vonalú rúnákat rajzolt rá, ezúttal lassan, megfontoltan. Szellemével az őserő felé fordult, lágyan hajlította meg, kaput nyitva a szikla lényegéhez. Amikor elkészült, a rúnákkal ékes kődarabot a vasrudak közé csúsztatta. Tenyereit felé fordította és várt. Kintről csatazaj szűrődött be; a nomádok biztosan felértek. Nem fordult hátra, kivárta, míg a kő megrezzen, lassan dagadni kezd, karokat, lábakat növeszt, nekifeszül a vasnak.

Kint Thograr tombolt. Sziklalövedékei már elfogytak, most az egyik szablyájával felé döfő nomádot rántotta fel, majd hajította vissza, elsöpörve a mögötte érkezőket. Mellette Scio táncolt, tőrkardja ezüstösen villant és újra meg újra húsba mart. A gorviki sebesen elintézte azokat a portyázókat, kikre a harci lázban égő ork már nem ügyelt. Jól összeszokott párost alkottak.

A támadók túl sokan voltak. Valahonnan egy nyílvessző érkezett, és rezegve állt meg a szürke-bundás óriás vállában, átfurakodva a láncmellény szemei között. Thograr hátrahőkölt, két nomád ugrott rá azonnal. Az egyiket acélpenge állította meg, a másikat pedig homlokon találta egy repülő, ezüstösen csillanó kődarab. Scio körbepördült a sarkán, és mellbe rúgott egy oldalról érkező nomádot, majd a barlangnyílás felé pillantott. Nevyll állt ott, kezében már egy másik kővel. Újabb portyázó érkezett, és az adeptus rögvest felé hajította a kavicsot, ám a nomád ördögien gyors volt, azonnal elhajolt.

Hiába. Az apró varázs, a kicsiny rúna elvégezte feladatát, a kő hűen követte az elmozduló célpontot, és a homlokcsont

közepén csattant. A karagün ájultan tántorodott hátra, és dübörögve gurult, zuhant le a meredélyről. Scio fújtatva állt meg, sziklákból összerótt, hevenyészett torlaszukat nem fenyegette több nomád. Előrelépett a

terasz szélére, és lenézett. Odalent a portyázok szótlanul húzták félre az elesetteket, és a járni képtelen társaikat. Azután a siedon kezében megremegett a tőrkard.

- Az öregsámán - suttogta a mellé lépő Nevyll. Az aggastyán szálegyenesen ült szürke ménje hátán. Fejét valami régesrég kihalt ősmadár koponyája fedte,

melyet bakszarvhoz hasonlóan csavart nyúlványok díszítettek. Felsőteste most is mezítelen volt, bőrét hamuszürke por borította. Ám ezúttal csontlemezekből, bordákból összeillesztett, hézagos vértszerűséget viselt. Nyakában legyőzött sámán vetélytársai fogaiból készített nyaklánc, kezében göcsörtös bot.

Az adeptus most már pontosan tudta, kivel áll szemben. A hamuszürke por, a rendezetlen, torzonborz haj elárulta, hogy a sámán bőre sosem érintkezik vízzel, a bordaszerűen összeillesztett vért pedig csontvázát jelképezte, azt, hogy a halálból tért vissza törzséhez. Az öregsámán ragálydémonok kegyeltje volt. Fegyverek nem fogták, puszta érintése is egyenlő volt a biztos kínhalállal.

Váratlanul éles pendülés hangzott fel a hátuk mögül, mindketten összerezzentek. Nevyll tért magához előbb. - Gyerünk, - kiáltotta - szabad az út! Scio maga elé lökte Thogrart, és az adeptus sem maradt le mögöttük. Ám az ork két lépés után megtorpant. Előttük, a járat félhomályában alacsony, zömök teremtmény állt. Testéből itt is, ott is gyökerek, szikladarabok

nyúltak elő, lába körül enyhén reszketett a föld, mögötte a vasrács rúdjai elhajolva, törötten hevertek. Nevyll ellépett sóbálvánnyá meredt társai mellett, lehajolt, és tenyerét a lény homlokához érintette. Megbecsülés. Köszönet. Az ösztönszintű gondolatok lassan gördültek kettejük között. A földből vétetett teremtmény mozdulatlanul állt,

az embertől elnyert, s ezért emberforma test nehezen alkalmazkodott igazi valójához. Nevyll újra üzent. Kérés. Megelevenedő föld. A földlény nem jelzett vissza, vagy ha igen, az adeptus tudata képtelen volt értelmezni válaszát. Oldalt fordult,

lomhán a fal felé lépett, majd egyszerűen eggyé olvadt vele. Csak egy törött gyökér hullott ki testéből, amint benyomult a sziklába.

- Rajta, futás! - szólt rekedt hangon az adeptus, majd áttuszkolta maga előtt Thogrart, akinek vállából irányjelzőként meredt előre a tollas nyílvessző. Intett Scionak, de a siedon nem mozdult, a bejárat felé figyelt. A kintről beszűrődő fény hirtelen elhalványult. Nevyll rosszat sejtve követte társa pillantását.

Az öregsámán állt a barlangnyílás szájában, göcsörtös botját feléjük emelte. A szikkadt fadarab végéből méregfogak bújtak elő. Ráncok szabdalta arcán győzelemittas, torz vigyor terült szét, majd feléjük lépett.

Morajlás állította meg. A sziklafalból érkezett, mély volt és baljóslatú. A sámán arcáról lehervadt a mosoly, felemelte fejét. Még időben, hogy szembesülhessen végzetével. A mennyezet leroskadt, az oldalfalak befelé dőltek.

Nevyll egyensúlyát vesztve térdre esett, még látta, ahogy az öregsámánt maga alá temeti a megelevenedő föld, azután porvihar csapott a szemébe. Vakon tapogatózva fordult meg. Ujjai alatt repedések nyíltak a falon, és a morajlás felerősödött.

Valaki talpra rángatta, és a fülébe üvöltött - Ránk szakad a járat, fuss!

A GÖCSÖRTÖS sámánbot a beomlott barlangnyílás előtt, egy haj szálrepedésekkel borított sziklán hevert.

Végéből nedvedző méregfogak meredtek elő, szikkadt fájából baljóslatú, hol sziszegő, hol mélyen morgó hang hallatszott. Fertályórával a hegyomlást követően bukkant elő a földrögök közül, a benne lakozó hatalom új társat, új szolgát keresett.

A jelenést két lépés széles, sötétvörös körgyűrű övezte, a kiengesztelésére áldozott ló alvadó vére. A portyázok nyíllövésnyire várakoztak. Szótlanul tették dolgukat, szárított húst rágtak, íjaik húrját ellenőrizték, elhunyt társaik sziklasírjai előtt tisztelegtek, de óvakodtak, hogy tekintetüket a meredély felé fordítsák. Csak legbátrabbjaik mertek időről időre a vérkör szélénél kuporgó, félmeztelen óriásra pillantani. Szemükben félelem bujkált. Tudták, ha az ifjúsámán képtelen megbirkózni a botban lakozó hatalommal, akkor törzsüket gyógyíthatatlan kórságok tizedelik meg hamarosan.

A karagün óriás mellét sebek borították; ő maga nyitotta őket, még a szertartás kezdetén. Sámánöltözéke és dobja mellette hevert, hogy ha eljön az ideje, segítségükhöz folyamodhasson. Most szemét a sámánbotra szegezte, torkából dallamtalan mormolás tört elő, engedelmesen követve a démoni hatalom suttogó moraját. Testén a vér és verejték egybefolyt, arcizmai meg-megrándultak. Bivalyereje volt, de a feladat, melyre vállalkozott, túlmutatott a halandó emberi test korlátain. Három nap és három éjjel állt még előtte, mielőtt magasba emelhetné a botot. Révület, sámántánc, és újabb véráldozatok. Végül szellemének alá kellett szállnia az Alsóvilágba, hogy a démonúr engedelméért könyörögjön. Ha másként tenne, amint kezébe venné a botot, kelevények borítanák el testét, és néhány óra alatt, iszonyatos kínok között szenvedne ki.

A nap még magasan járt, sugarai forrón tűztek alá, de a meredély körül mégis megsűrűsödött a homály. A félmeztelen óriás a sámándob felé nyúlt, majd övéből előhúzta a szőrrel borított, pergőkkel ékes ütőt. De nem hangzott fel a szellemeket hívó dobszó. A sámán összerezzent, mormoló hangja elcsuklott.

Mögötte megcsikordult a kiszikkadt föld: valaki közeledett. A karagün felszegte fejét, de nem nézett hátra. Tudta jól, bármelyik törzsbelijét szállta is meg az őrület, még azelőtt holtan rogy össze, hogy elérné őt. Ám a kimért léptek zaja nem szűnt meg, és a jövevény szálegyenesen állt meg a sámán mellett. Egy pillanatig kivárt, majd átlépte a vérkört. Egyenesen a bothoz lépett, és egyetlen mozdulattal a magasba emelte. Fenyegető sziszegés hallatszott, majd csend borult a domboldalra.

Az ifjúsámán felnézett az idegenre. A jövevény semmitmondó útiruhát viselt. Fegyvertelen volt, szürke csuklyáját hátracsapta, vállig érő, fekete

hajába belekapott a puszták felől fújó szél. Arcvonásai kemények, akárha szobrászmester faragta volna őket. Metszett vonalú szemét az óriáson nyugtatta: rezzenéstelen tekintetéből semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni.

- Tzandikh kasem, Imer Ilocharan - emlékeztette az ifjúsámánt feladatára, majd lába elé hajította a sámánbotot, és magára hagyta a hátrahőkölő óriást.

A karagün remegő kezekkel emelte fel egykori mestere túlvilági fegyverét, majd tétován felállt, és a jövevény után fordult. Arcára kiültek érzései: parttalan düh és mélyen gyökerező félelem.

Nomádjai félreálltak, széles utat nyitottak a lovak felé induló idegen előtt.

Sámántánc

A SATNYA FŰVEL borított, végtelen pusztaság és a hósipkás csúcsaival a felhők fölé nyújtózó Határhegység

között egy keskeny erdősáv terült el. Néhol csupán egy-két, máshol száz mérföld szélesen kanyargott, hűen követve a roppant röghegység keletről nyugatra húzódó vonalát. A síksággal határos részeken nyírek, és elvétve más lombosfák, tölgyek, kőris- és szilfák nőttek, a hegyoldalakon azonban már a tűlevelűek, a jegenyefenyők, magasabban pedig a vörösfenyők uralkodtak. Háborítatlan ősvadon volt ez, kristálytiszta vizű forrásokkal, halkan csörgedező csermelyekkel. A rövid nyár folyamán élettel telt meg; talajszintjén mormoták és fajdok kutattak magvak után, fáin pelék majszolták a rügyeket. Ám e zsongás néhány hétig tartott csupán, hamar beköszöntött a hideg évszak. Az állatok többsége ilyenkor melegebb tájak felé vonult, a hűségesebbek felkészültek a csontdermesztő fagyra. A hideg évszak beálltáig azonban hátra volt még néhány hét, és az erdőlakók mindegyike igyekezett kihasználni a szűkre szabott időt. Egyedül azt a völgyet kerülték el, ahonnan karcsú füstkígyók nyújtóztak a felhőtlen égbolt felé.

Az aygur javasember hosszú percek óta kántált. Nemezsátrában megült a füst és a homály, napcserzette, ráncos

arca mély elmélyültséget tükrözött. Sarkain ült, feje fölé tartott kérges tenyerén apró csontok pihentek. Az ősi hagyományok szerint nem az ő feladata volt a jóslás, ám a törzset ért veszteségek ráruházták e kiváltságot. Sátrában a legjobb harcosok gyűltek össze, íjaik, szablyáik kezük ügyében, előttük a földön kupák, bennük az ősök szellemeinek szentelt küshe, a fanyar tobozpálinka.

Vadászatra készülődtek; a nyár ideje alatt tekintélyes készleteket kellett felhalmozniuk, ha át akarták vészelni a hideg évszakot. Igaz ugyan, hogy völgyüket mindig elkerülte a fagy, de azon túl, a gyakran térdig, derékig érő hóban reménytelenül nehéz volt felkutatni az amúgy is megritkult vadállományt. Ha a vadászszerencse elpártolt tőlük, éhínség várt rájuk télen. Az idei esztendőben pedig elég csapás érte már az aygurokat, újabbakat nem viseltek volna el.

A javasember földre szórta a csontokat, majd ujjaival óvatosan meg-megérintve, hosszan vizsgálta őket. Az állatszellemek segítették, jeleket küldtek neki, ha odaadóan figyelt, megérthette üzenetüket. Amikor a mozdulatlanul heverő csontocskákból az első képek összeálltak képzeletében, örömmel csillant fel a szeme.

Vackára visszatérő rozsomák és fiókáit etető sas - bőséges zsákmány, sikeres vadászat. Azután elkomorult, amikor újabb rajzolatokat fedezett fel. Ágaskodó feketemedve - közelgő összecsapás. Szökkenő iramszarvas - távolról érkező veszély. A legfurcsább azonban az utolsó jel volt, melyet nemigen tudott értelmezni. Magasan köröző, kiterjesztett szárnyú fakókeselyű. Merengéséből váratlan zaj riasztotta fel. A sátor nyitott bejáróján át szél süvített be, felkavarta a nyugvó

füstködöt. Chirag, az ifjú harcosjelölt állt ott, kezét az áldozópap felé nyújtotta. Sárga és vörös szalagokat szorongatott. A sátor felbolydult, a hevesebbek felpattantak, de az idősebbek is meglepve hőköltek hátra. A javasember az

ültében megfeszülő vezérre pillantott. A döntés terhe az ő vállát nyomta.

FENT A MAGASBAN egy magányos fakókeselyű őrjáratozott, éles szemével óvatlan préda után kutatva.

Alatta, a csillanó vizű patak partján fura jövevények táboroztak. Egyikük váratlanul felüvöltött, szokatlan bömbölése mérföldekre mindenütt felriasztotta a madarakat, megugrasztotta az őzeket.

- És még rólatok, orkokról mondják, hogy zokszó nélkül tűritek a fájdalmat - morogta a homlokkendős alak, a fák felé hajítva a véres nyílhegyet.

Thograr a társára nézett, nem túl barátságosan. Ám a továbbiakban egyetlen hang sem hagyta el torkát, miközben a siedon kimosta és átkötözte sebét.

- Nem fog elmérgesedni? - kérdezte Nevyll, elfordulva a patak vizétől, jobb híján köpenyébe törölközve. - Dehogy. A láncing miatt nem hatolt mélyre a nyíl - felelte fejrázva a gorviki. - Thograr pedig bivalyerős.

Egyszer egy tőrkard pengéje tört belé. Három napig hordta az oldalában, mégse döntötte le a sebláz. Nevyll elismerően nézett az udvari orkra. - Hogy történt? Thograr mordult egyet, és a siedon elharapta a nyelvére toluló szavakat. - Volt egyszer egy vitája... de régi történet már ez inkább ne feszegessük - motyogta. Sokatmondóan

megigazította övébe tűzött tőrkardját, majd a patakhoz sietett. Nevyll nem erőszakoskodott. Köpenyét a földre helyezte, majd hanyatt dőlt, és élvezte a késő délutáni

napsütést. Feje zsongott még; sejtette, hogy jókora véraláfutás emlékezteti majd napokig a szikladarabra, mely halántékon csapta. Ha nincs ott a gorviki, biztosan maga alá temette volna a leomló föld. Amikor magához tért, újra kezdődött a menetelés a földalatti járatokban, ám a lidércnyomás hamarabb ért véget, mint az bármelyikük remélte. Másfélórányi gyaloglás után elérték a felszínt és az erdőt.

- Először keressünk éjszakai pihenőhelyet, azután harapjunk valamit - javasolta a visszatérő gorviki. Thograr újra felmordult, de ezúttal egyetértően.

Az ADEPTUS gallyropogásra ébredt. A nap már jócskán a fák felett járt, ám sugarai még nem melegítették fel

a levegőt. Nevyll felemelte fejét párnaként használt batyujáról, és körbepillantott a kiszáradt vízmosásban, ahol éjszakájukat töltötték. A kis csapat felszerelése rendezetlen összevisszaságban hevert, egyedül az ördögpofával ékes számszeríj hiányzott. Meg a két zsoldos.

Újabb reccsenés hallatszott, és az adeptus felült, kigubózta magát a teste köré tekert köpenyből. Ötlépésnyire, háttal a vízmosásnak a gorviki munkálkodott, gallyakat, kiszáradt ágakat halmozott gúlába.

- Hogy telt az első éjszakád a Határ-hegységben? - kérdezte, hátra sem pillantva. Nevyll újra csodálattal adózott kifinomult érzékeinek, majd megkapaszkodott a felette tornyosuló tölgyfa

karvastag gyökerében, és kimászott a mélyedésből. Csatlakozott a gorvikihoz. - Köszönöm, jól. Hideg volt, de a prémkabátnak hála elviselhető - felelte, majd a gallyakra mutatott. - Nem

lesz veszélyes tüzet raknunk? A füst szaga messze száll. Scio felhagyott a munkával, és hátranézett: - Látom, Lar-dor mesterei vérbeli erdőjárót faragtak belőled. -

szögezte le csípősen, majd az adeptus villanó tekintetét látva elégedetten folytatta. - Ez itt senki földje, - mutatott körbe - a hegylakók ritkán ereszkednek le idáig, tartanak a síkságok lovasaitól.

És ami azt illeti, elég csupán felemelned varázsbotod, hogy fejet hajtsanak előtted. Nevyll kérdőn vonta fel szemöldökét. - Draq Pradha nevét minden hegylakó rettegi - magyarázta a gorviki. - Az öreg Uochar híresen lobbanékony

jellem. Évek óta nagysámánként tisztelik, s bár követi a helyi hagyományokat, ékkővel díszes varázsbotjáról nem mondott le.

Az adeptus saját varázsbotjára pillantott, mely a tölgynek támasztva pihent. Társa közben továbbfűzte szavait. - A pusztai nomádokra pedig már nem lesz gondunk. Öregsámánjuk gyászolása napokig feltarthatja őket,

ráadásul bizonyosan halottnak tekintenek minket. Egy szó, mint száz, olyan biztonságban vagyunk itt, mint Torozon Tavernájában.

Nevyll újra végigmérte társát. Az Ynevszerte ismert erioni fogadó vakmerő kalandozók találkahelye volt. Vajon ott is megfordult a gorviki?

Scio közben tűzszerszámot kotort elő erszényéből, és megkísérelt tüzet csiholni. Boszszankodva próbálkozott újra és újra, sikertelenül.

Az adeptus a gallyak alá betömködött száraz levelek felé nyúlt. Ujjaiból aprócska lángnyelvek csaptak ki. Bár a négy őselem közül csupán kettőre, sajátos módon egymás ellentéteire, a levegőre és a földre volt képes kiterjeszteni hatalmát, némiképp engedelmeskedett neki a víz és a tűz is.

A száraz fa hamar lángra kapott, és Nevyll kényelmesen a földre telepedett. - Ilyenkor mindig úgy érzem, érdemes lenne nekem is elsajátítanom néhány hasznos trükköt - bólogatott

elismeréssel a gorviki. - Jelentkezz Lar-dorban. Vérbeli erdőjárók okítása mellett néha varázslóképzéssel is foglalkoznak - vágott

vissza az adeptus. Scio egy pillanatra megállt, majd gallyakat dobott a tűzbe. - Legközelebb, ha eszméletlenül látlak, nem cipellek magammal - jelentette ki mély meggyőződéssel. Nevyll nehezen állta meg, hogy ne nevessen fel. Be kellett látnia, kezdi megkedvelni a gorvikit, ráadásul egyre

többel tartozott neki. Már másodszor mentette meg az életét. - Mondd, Scio - kérdezte azután - annak idején a K'hütan erődben miért segítettél rajtam? A siedon a tűz felé fordult, így az adeptus nem láthatta elkomoruló arcát. - Kötelességemnek éreztem - suttogta alig hallhatóan. Nevyllt meghökkentette a válasz, de nem értette meg a mélyén lapuló igazságot. Ahhoz gorviki-nak kellett

volna születnie. A fák felől csörtetés hallatszott, mindketten arra fordultak. Thograr érkezett, roppant számszeríját vállára vetve egyensúlyozta, melynek tusáról jókora fajdkakas

himbálózott. Sérült baljában sárga és vörös szövetszalagokat tartott. - Ezeket hol találtad? - lépett felé Scio a rongyokmutatva. Hangjából fojtott feszültség sugárzott - Az erdőben - bökött háta mögé az ork, szorgos szűkszavúságával adva választ. - Gallyakra voltak fűzve? Voltak a közelben ágakra akasztott csontok, állatkoponyák? - sürgette társát

türelmetlenül a gorviki. Majd amikor az ork bólintott, rögvest cselekedett. Gyors mozdulatokkal taposta szét a tüzet. - Ennyit Torozonról meg a tavernájáról - sziszegte, de szemével már a fákat kémlelte.

- A KENDŐKET bhoskar nomádok fűzték fel a fákra, figyelmeztetésül mindenki számára - magyarázta a

gorviki visszafojtott hangon. A vízmosás aljában állt, sietős mozdulatokkal csomagolt. Nevyll segített neki egybegyűjteni felszerelésüket,

Thograr a tölgynek támasztott háttal, felajzott számszeríjjal kémlelte az erdőt. - A hegyvidéki törzsek elsősorban vadászatból tartják fent magukat, talán ezért van, hogy sokkal szorosabb

kötelékek kötik őket a természethez, mint pusztai rokonaikat. Közülük is a bhoskarok a legvadabbak. E törzsnél időről időre előfordul, hogy kóbor állatszellem szállja meg valamelyiküket. Az ilyen szerencsétlen teste pokoli gyötrelmek közepette eltorzul, hasonulni kezd a beleköltözött szellem igaz alakjához. A hegylakók úgy tartják, ilyenkor maga a betolakodó is szenved. Áldozata ennek következtében szintén elveszíti józanságát, tébolyultan tombol. Bemenekül az erdőbe, letépi a fák kérgeit, szétmarcangolja az útjába kerülő élőlényeket.

Nevyll közben elkészült, batyuját a vállára kapta. - A sárga és vörös szalagok, egy ilyen ámokfutóra figyelmeztetnek? - mormolta, inkább állítva, semmint

kérdezve. Scio felnézett, és alig láthatóan bólintott. - A bhoskarok szentnek tartják, és nem bántják az állatszellemtől megszállott társukat, de mindig jelzik, ha

egy-egy ilyen embervad elszabadul. A legtöbb szerencsétlen nyolc-kilenc nap téboly után kiszenved, ritkább esetben lehiggad, és visszatér szálláshelyére. Ekkor szellemlátó sámán lesz belőle, törzse megbecsült tagja. Néha azonban hosszú küzdelem kezdődik, egyikük sem bírja legyűrni a másikat. Az ilyen bhoskar évekig is élhet, ám minél öregebb lesz, annál hasonlatosabbá válik az állathoz, melynek szelleme testébe költözött.

- Lelövöm - dünnyögte az ork. Látszott, nem riadt meg az embervad esetleges közelségétől. Scio megrázta a fejét, ezúttal komor arccal fordult Thograr felé, egyáltalán nem tréfált. - Amíg ilyen sűrű az

aljnövényzet, kevés esélyed van, hogy egyáltalán észre vedd. Meglapul majd, és szélárnyékból támad. Mielőbb fel kell jutnunk a fenyvesekig, ott megfordul a kocka - magyarázta társainak, majd kivárta, míg egyetértően bólintanak, és útnak eredt. Tőrkardját mindenesetre kezében tartotta.

CHIRAG, az ifjú aygur futott. Könnyedén szökkent át a kidőlt fák felett, szaladt le a meredek, sziklákkal

tarkított hegyoldalakon. Gyorsabb és ügyesebb volt bármely vele egykorú társánál. Még nem számlált tizenöt nyarat, de már úgy vadászott akár egy felnőtt. Ám ahhoz, hogy szava lehessen a törzsben, bizonyítania kellett. Harcossá kellett válnia.

Kezében dárdát tartott; szablyát még nem forgathatott. Most nem bánkódott emiatt, vadászatra amúgy is alkalmasabb volt a vashegyben végződő, festett bőrfonatokkal díszes, emberhosszú bot. Időnként megtorpant, körbepillantott, fülelt. Vadásztársait már rég elhagyta, ha velük tart, nem lehetett volna övé a dicsőség. Meg-megigazította homlokára tekert vörös és sárga szalagokat, emlékeztetve magát prédájára, melyet egymagában kellett becserkésznie, majd futott tovább.

Azután egyszerre lelassított. A hatalmas fák lombjai közül ezüstös vízesésként szűrődött le a nap fénye. Minden békésnek, kihaltnak tűnt. Chirag lassan fordult körbe, dárdáját döfésre tartva. Túlontúl nagy volt itt a csend. Sem madarak, sem rágcsálók hangját nem lehetett hallani, csak döglegyek döngését egy villámsújtotta, földre dőlt szilfa mögül. Az ifjú aygur hangtalanul lopózva indult arra. Szíve a torkában dobogott, de a dárda meg sem rezzent kezében.

A fa mögött egy szétmarcangolt szarvasbika teteme hevert. Chirag lehajolt. A sebekből egyértelműen kiolvasható volt, a rőtvad gyilkosa nem húsáért csapott le prédájára. Az ifjú nomád megbökdöste dárdája hegyével a dögöt, majd visszafordult a kidőlt szil felé.

Egy hiúzember állt ugrásra készen a mohával borított fakérgen. Karmai vértől vöröslöttek, hegyben végződő füleit fölszegte. Testét szakadozott ruha, és szürkés bunda fedte. Sárga ragadozószemében tébolyult tűz parázslott, ám pillantásában volt valami emberi. Kegyetlen, számító, ravasz.

Chirag támadásra emelte fegyverét, de ellenfele ördögien gyors volt. Elrugaszkodott, átszelte a három lépésnyi távot, és hátra taszította az aygurt, kiütve kezéből a dárdát.

Az ifjú nomád estében megkapaszkodott a szakadt zekében, és felkapta térdeit. Háttal zuhant az avarba, de rögvest teljes erejével elrúgta magától a hiúzszörnyet. Amint megszabadult ellenfele súlyától, oldalt pördült. El kellett érnie fegyverét. Tenyere ráfonódott a dárda nyelére, de nem emelhette fel. A fenevad már ott volt, mancsszerű lábával a rúdra nehezedve.

Chirag felpillantott. Félelmet nem érzett, csak keserűséget. Már sosem lesz harcos. A hiúz elégedetten morrant, keskeny ajkai mögül tűhegyes agyarak bukkantak elő. Mintha mosolyogna. Surranó-szisszenő zaj hallatszott. Fekete hegyű lövedék robbant a fenevad mellébe, és két lépésnyire

hátrataszította. Az ifjú nomád nem töprengett egy pillanatot sem, a hegyvidéken nem éltek soká a tétovázók. Elrúgta magát a

talajtól, átfordult a hátán, és dárdáját támadásra tartva emelkedett fel. A levegőben lassan táncoltak az avarszőnyegből kitépett sárga-barna levelek. A hiúzember balját a tollig

mellébe mélyedő nyílra fonta, karjai reszkettek. Véreres ragadozószemeit a tőle tíz lépésre álló idegenek felé fordította.

Az aygur követte tekintetét. Két síkságon túli embert, és egy fura, orkszerű behemótot látott, aki egy oldalra fordított, roppant íjat tartott kezében. Ő lőhetett.

A hiúzember felrikoltott és nekilódult. A testében uralkodó megvadult állatszellem támadásra sarkalta. Chirag rögvest felé hajította fegyverét, de a fenevad észlelte a suhanó halált, és oldalt szökkenve kitért. A dárda azonban követte őt, elhajolt ívén, és nekicsapódott, felszegezve testét egy sokszáz éves tölgy vastag törzsére.

A hiúzszemekben kihunyt a parázs. A szörnyeteg oldalra ejtette elerőtlenedő karjait, csak a fába ékelődő dárda tartotta talpon élettelen testét.

Az ifjú nomád hitetlenkedve nézte a fegyvert, majd megmentői felé fordult. Egyikük varázsbotot tartott kezében, melynek végén az ékkő még mindig gyöngyházszín tűzben játszott. Chirag rögvest megértette, mi történt, és rádöbbent, honnan érkezett a jövevény. Arcára széles mosoly ült ki, és öklét szívéhez, homlokához, majd ismét szívéhez emelte.

- Köszönöm, satayu. Az idegen megismételte az üdvözlést, majd közelebb lépett. - Te aygur harcos vagy? - tudakolta a hegylakók nyelvén szólva. Chirag megfordult, és a hiúzszörny elernyedt testére pillantott, majd visszanézett a messzi földről érkezett

jövevényre. - Igen, aygur harcos vagyok! - kiáltott büszkén, karjait diadalmasan a magasba emelve. Az idegen láthatólag nem tudta mire vélni az örömkitörést, bizonytalanul társaira pillantott, majd

továbbkérdezett. - A nevem Nevyll Athranis, egy lar-dori magisztert keresek. Imer Ilochart. Chirag összerezzent, karjait védekezően összefonta maga előtt, fejét lehajtotta.

- Gashat - nyögte, hangjában leplezetlen rémület csendült.

A LAPOS KAVICS húszszor is megpattant a víz felszínén, mielőtt alámerült volna. Az, aki elhajította,

utánanyúlt varázserejével, és segítette suhanását. Nevyll már órák óta játszott a fákkal övezett tengerszem partján. Egyszerű gyakorlat volt ez, Lar-dorban a

tanoncok rengeteg időt töltöttek vele. A feladat, hogy minél többször pattanjon meg és minél messzebbre repüljön a kavics egyrészt tökéletes időzítést igényelt, hiszen a három elem, a föld, a víz és a levegő egyetlen szemhunyásra érintette csak egymást. Másrészt a mágikus erő egyre nagyobb távolságra való kiterjesztését követelte, aminek elsajátítása szintén alapvető fontosságú volt egy leendő varázsló számára.

Az adeptus lehajolt, újabb kavicsot vett fel. Megforgatta kezében, majd elhajította. Karját nem húzta vissza, figyelte suhanását, és ahányszor a felszínhez ért, árnyalatnyit meglökte varázserejével. Ilyen távolságba nem is fejthetett ki nagyobb erőt, ahhoz varázsbotjának hatalmára lett volna szüksége. A kavics messze suhant, majd amikor alábukott, hullámgyűrűk sokaságát hagyta maga után a tengerszem tükörsima vizén.

Nevyll szótlanul nézte a felszínen végigfutó körgyűrűket, és újra saját kóborlása jutott eszébe. A Lar-dortól a

Határ-hegységig vezető, küzdelmekkel teli út hogy végrehajtsa iskolája parancsát, és tisztelegjen új mestere, Imer Ilochar előtt. Ám a magiszter eltűnt, és az aygurok nem voltak hajlandóak elárulni hollétét. Ha kiejtette nevét, vagy faggatózott utána, lehajtott fejekbe, védekezően összezárt karokba ütközött. - Gashat - hangzott fel újra és újra a meg-szeghetetlen tilalmat jelentő szó. Az adeptus beszélte ugyan az aygurok nyelvét, de Chirag segítsége nélkül nem érthette volna meg a hegylakók hitében gyökerező jelentést.

A Határ-hegység népei mélységesen babonásak voltak, mindennapjaikat számos íratlan szabály kötötte. Tetteikben alkalmazkodniuk kellett a természet és az őseik szellemeihez. S ha akarva-akaratlanul megszegtek egy előírást, javasemberükhöz, vagy súlyosabb esetben sámánjukhoz fordultak feloldozásért. Állatokat, ételt áldoztak, néha veszélyes küldetéseket vállaltak fel, csakhogy kiengeszteljék a megbántott hatalmasságot. Ha nem így tettek volna, a szellem haragja előbb-utóbb lesújtott volna rájuk. Betegség, vadászbaleset, villámcsapás. Ezer módja volt bosszúja beteljesítésének. Egyszer-egyszer előfordult, hogy egy büszkeségében, vagy ostobaságában megátalkodott törzsbeli súlyos vétséget követett el, mélyen gyökerező tilalmat szegett meg, és mégsem mutatott hajlandóságot a vezeklésre. Az ilyeneket társaik gashat-nak tekintették, még emlékét is igyekeztek kitörölni, nehogy a haragvó szellemek rajtuk töltsék ki bosszújukat. És valami rejtélyes okból ezek közé sorolódott most Imer Ilochar, a lar-dori magiszter is.

Nevyll letelepedett egy mohával borított sziklára, és elnézett a tábor felé. Az aygurok szálláshelye egy hosszúkás völgyben bújt meg, két oldalról meredek, járhatatlan sziklafalak, délről a tengerszem északról pedig a külvilág felé vezető egyetlen út, egy szűk szoros határolta. Különleges hely volt ez, ahol a növényzet sűrűbb, az időjárás pedig enyhébb volt mint a környező vadonban. Mondják, télen is fű zöldellt itt, hótakaró emberemlékezet óta nem fedte a völgyet. Még akkor sem, ha néhány mérfölddel arrébb embermagas torlaszokat emelt a viharos erejű szél.

Nevyll két napja élt itt, és el kellett ismernie, az aygurok igazán vendégszerető népek. Mergu, a törzs vezére egy széles nemezsátrat bocsátott a jövevények rendelkezésére, s így az adeptus a két zsoldos társaságában tölthette az éjszakákat. A völgyben állt ugyan néhány, fából tákolt kunyhó is, de az aygurok ezeket csak raktározásra használták. Hitük szerint az ártó szellemek a szögletes, homályos sarkokat kedvelték, s ezért inkább a körforma jurtákban hajtották álomra fejüket.

Nevyllnek az ellátásra sem lehetett panasza. Sültekkel, az erdőben vadon termő gyümölcsökkel halmozták el vendéglátói. Még mindig nem tudta, a barátságos fogadtatás Ilocharnak, egykori sámánjuk emlékének, vagy a hiúzszörny elpusztításában játszott szerepének köszönheti. Bár a hegylakók kedvesek voltak, a bizalmatlanság falai még álltak.

A széles kört alkotó nemezsátrak között most buzgón zajlott az élet. Függőleges füstkígyók emelkedtek a magasba, a nyársakon szarvasok és vadkanok sültek. A harcosok magukra öltötték legdíszesebb bőrzekéiket, a javasember tánccal kérte a szellemek segítségét. Ünnepnap volt ez a mai, egy új harcos beavatásának ünnepe.

Nevyll önkéntelenül elmosolyodott, ahogy felködlött előtte Chirag felszegett álla, büszke tartása, amint átvette Mergutól a szablyát. És az egybegyűlt aygurok között ijedelmet okozó döntése, mert nem a javasembert, hanem az adeptust kérte fel, hogy nevezze meg az állatszellemet, mely vigyázza majd őt, ha a vadont járja. Nevyll rövid ideig tépelődött, majd magasba emelte varázsbotját, az égen köröző fakókeselyűre mutatott. Az aygurok felrikoltottak, üdvözölték új harcosukat, csak a javasember komorult el, még hosszú pillanatokig nézve a kiterjesztett szárnyakkal suhanó ragadozót.

Azóta órák teltek el, az adeptus otthagyta az ünneplő aygurokat, elvonult a tengerszem partjára, s miközben kavicshajigálással mulatta az időt, megpróbált kiutat találni a reménytelennek tűnő helyzetből.

Összefűzte karjait feje alatt, és hátradőlt a mohaágyra. Talán, ha jártasabb lenne a mentálmágia területén kiolvashatna vendéglátói fejéből az igazságot, bár könnyen lehet, a mélyen gyökerező tilalom még egy

magiszternek is áthághatatlan akadályt jelentene. Az Arany Pirkadat miszticizmusának tanait pedig már segítségül hívta napkeltekor. Megkísérelte a szellem úján meglelni Ilochart. Komoly kihívás volt ez, hiszen sosem látta, nem ismerte a magisztert. Amikor végül mégis nyomokat lelt az őserő végtelen hullámzásai között, pusztán kaotikusan kavargó, gigászi örvényt talált. Tátongó szakadást, mély sebhelyet a manaháló szövetén.

Az emléktől megborzongott, akárha fagyos szél csapott volna le rá. - Döntöttél? A kérdést a gorviki tette fel. Szokás szerint úgy bukkant fel, hogy semmi sem jelezte érkezését. Nevyll felült és társa felé fordult. Scio már nem fekete mellényét és fehér selyemingét viselte. Tépett

ruhadarabjaitól megvált, és az állatbőrökben, bundás csizmájában pontosan úgy nézett ki, akár egy helybeli. Csak díszes markolatú tőrkardja rontott az összképen.

- Nem adhatom fel. Mérföldek százait tettem meg, nem fordulok vissza - felelt végül az adeptus. Scio ellépett a tengerszem felé, hosszú pillanatokig némán szemlélte a vizet, úgy tűnt mérlegeli a

körülményeket. - Rendben - jelentette ki végül. - Veled maradunk, és elkísérünk a Fehérszellem-csúcshoz. Nevyll homlokráncolva nézett társára, nem értette miről beszél. A gorviki rögvest megmagyarázta előző

kijelentését. - Chirag azt mondja, a gashat kötését csak sámánok oldhatják fel, ő pedig ismer egyet. Egy öreg aygur

sámántanítót, aki magasan fent, a Fehérszellem-csúcsnál, a hóhatárnál él.

- HA FELÉRÜNK a kaptatón, satayu Nevyll, már látni fogjuk a tisztást, ahol Anokh él - jelentette ki szokásos

lelkesedésével Chirag. A négy vándor ősöreg vörösfenyők árnyékában lépdelt, lábuk alatt vastag tűlevélszőnyeg, fejük felett, a fák

koronáján túl szikrázóan kék ég. Magasan fent jártak a hegyek csúcsához közel, ahol ritkás a levegő és megterhelő a beszéd.

Nevyll csak bólintott. Szakáll keretezte arcával, szarvasbőr öltözékében, bundakesztyűjében sokkal inkább tűnt hegyvidéki sámánnak, mint lar-dori adeptusnak. Ha másért nem is, ezért kiérdemelte az ifjúsámánnak kijáró megszólítást.

- Satayu! - firtatta váratlanul egy rekedtes hang. Mindannyian odakapták fejüket. Scio tőrkardja szisszenve szelte a fagyos levegőt, a gorviki nem szokott

hozzá, hogy meglepjék. - Valóban kiérdemelted e címet? A prémmellényes sámán egy kiszáradt fenyő mellett állt, és göcsörtös kezére támaszkodott. Görnyedt tartása

még jobban kihangsúlyozta alacsony termetét. Ruháját jégmadár- és bagolytollak takarták, fejét nem fedte sámánsisak, hófehér haja derekát verdeste.

- Amarícan Anokh, - emelte szívéhez, homlokához, majd ismét szívéhez jobbját Chirag - segítségedet kérni jöttünk.

Az öreg közelebb lépett, hogy jobban megnézhesse magának a négy vándort. Szemei egészen különös jégkék színűek voltak, és Nevyll úgy érezte többet látnak annál, mint ami hétköznapi halandóknak megadatott.

- Chirag, - ismerte fel a sámántanító az ifjút - amikor utoljára láttalak, még pockokra vadásztál, és a jurtában az asszonyok oldalán aludtál. Most pedig, felnőtt harcos vagy - bökött a szablya felé.

Chirag büszkén kihúzta magát, majd társaira mutatott - Ők a barátaim amarkan, ott voltak, amikor megharcoltam a bhoskar hiúzemberrel…

- Tudom! - fojtotta belé a szót az öreg, hangja élesen csattant, alakja mintha felmagasodott volna. Szemét Nevyllre emelte. - Ismerem a varázsló történetét. Értesültem róla, hogyan küzdött meg a karagün ifjúsámánnal, és hogyan idézte az öregsámán fejére a hegyek haragját. Tudom, mesterét keresi. De vajon ő tudja-e, hogy pontosan mi a célja?

Anokh elhallgatott, de jégkék szemeit továbbra is az adeptuson tartotta. Nevyll hirtelen gyengének, esetlennek érezte magát, gondolatai kószává, engedetlenné váltak. Nehezére esett megfogalmazni kérését.

- Ha tudod, miért érkeztem, kérlek segíts. Oldd fel a gashat kötését, engedélyezd az ayguroknak, hogy szólhassanak.

Az amarkan hosszú pillanatokig nem válaszolt, szótlanul nézte az adeptust, majd lassan bólintott. - Meglátjuk, érdemes vagy-e rá.

Azután, akárha láthatatlan erő távozott volna belőle, meggörnyedt, hangja ismét rekedtessé vált. Szavait Chiraghoz intézte.

- Menjetek tovább az úton. Hamarosan egy jurtához értek. Egyetek bátran a húsból, igyatok a borból, és hajtsátok fejeteket nyugalomra, senki sem zavarja majd álmotokat. Az ifjú varázsló pirkadatkor csatlakozik hozzátok - jelentette ki, majd intett az adeptusnak, és egy kis vadcsapáson az erdő mélye felé indult.

Scio eltette a tőrkardját, és kérdőn pillantott Nevyllre. Az adeptus szótlanul nézett a rejtélyes öreg után, majd belátta, hogy nincs választása.

- Menjetek! - mormolta végül. A gorviki biccentett, majd Thograr ép vállára csapott - Lássuk, milyen vacsorát készített az öreg! Nevyllbúcsút intett társainak, majd lépteit szaporázva a sámántanító után sietett.

A FÁK HATALMASAK voltak, törzsük vaskosabb a hegylakók nemezsátrainál, csúcsuk magasabbra nyúlt

Aila karcsú tornyainál. Terebélyes lombozatuk elzárta a napfényt a talajtól; odalent sűrű homály uralkodott. A levegő gyanta és tűlevelek fanyar illatától volt terhes. Nevyll szótlanul lépdelt; az ezeréves fenyők árnyékában rátört önnön halandóságának nyomasztó érzése.

- Úgy mondják, - törte meg a csendet váratlanul Anokh - e fák öregebbek bármely más teremtménynél. Ma éjjel az ő segítségüket kérjük, hogy emlékezzünk.

Nevyll kérdőn fordult a sámántanító felé. Legalább két órája, hogy elváltak társaitól, közelgett a napszállta, de az öreg tovább igyekezett előre, egyre mélyebbre és mélyebbre az erdő sűrűjébe.

- Amarkan, meddig tart még az út? - szánta rá magát végül, hogy szavakba öntse bizalmatlanságát. Anokh megállt, majd sóhajtva letelepedett egy moha lepte sziklára. Görnyedt hátával, arcának mély ráncaival

most vénnek tűnt, vénségesen vénnek. Ám jégkék szeme élettel telt meg, vidáman mosolygott az adeptusra. - Te keresel, nem én! Ha választ akarsz, magadnak kell megtalálni az utat. - Nevyll meghökkent,

körbepillantott, de mindenütt csak égbenyúló fenyőket látott. Az erdő zaja harkályok kopogása, szajkók távoli rikkantása tompa zsongás volt csupán. A homály ráborult, elveszettnek érezte magát a vadon mélyén.

- Nem-nem - ingatta a fejét elégedetlenül Anokh - ne a szemeddel kutass! Az adeptus csodálkozva nézett az öreg sámántanítóra. Mintha Gvendhort hallotta volna. „Legyen hát!" -

döntötte el. Szemét lehunyta, tüdejét megtöltötte az erdőillatú levegővel. Karjait oldala mellé zárta, elméjét megnyitotta az őserő előtt. A végtelen hullámzás mélyen lüktetett, megállíthatatlan, gigászi áradatként töltötte be körötte a teret. Az adeptus rezzenéstelenül figyelt, majd amikor szelleme igazodott a hullámveréshez, kinyitotta szemét. Arcáról nyugalom sugárzott, együvé vált az erdővel, felvette lassú, zsongó ritmusát. Anokhra pillantott, a jégkék szemek barátságosan, és mintha kíváncsian néztek volna vissza rá.

Hirtelen vad szélroham csapott a tisztásra, tűleveleket, gallyakat sodort forgatagában, ám amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan szűnt meg. Nyomában tompa lódobogás kelt. A sámántanító bólintott, majd lehajtotta fejét. Nevyll bizonytalanul fordult a hang irányába.

Az óriásfenyők magasából aranyló fénypászmák nyújtóztak lefelé, a levelek megannyi törékeny ékszerként forogtak-pörögtek, táncoltak a földöntúli sugarakban. Azután egy pompás harci mén bukkant elő a fák mögül, fém fej védőjén tollforgó billegett, testét kék-fehér mintás takaró fedte, lovasa mintha maga az arany fényzuhatag lett volna.

Nevyll önkéntelenül hátrált egy lépést, de a mén követte, és az adeptus egyszerre megláthatta lovasát. Hatalmas vállvasak, ezüstösen csillanó vértezet, felette a sárkánydíszes családi címer. Szikár alkat, szőke körszakáll, távolülő, smaragdzöld szemek. A sempyeri bajnok, Arwell Athranis.

- Apám... - lehelte Nevyll. A lovag felegyenesedett a nyeregben, jobbjával könnyedén kivonta kardját, és magasra tartotta a

fényzuhatagban. A rideg acél szikrázó ezüstszínben csillant. - Háború dúl fiam. Orkok és portyázok özönlötték el rónáinkat. Felégetik fellegvárainkat, kifosztják

városainkat. Kevesen maradtunk, kardjaink éle már csorba, vértjeink behorpadtak a gyilkos csapások alatt, hadi lobogóink derékba törtek. Mondd, te miért nem vagy velünk?

Az adeptus szóra nyitotta száját, de a jelenés hirtelen megváltozott. A fény sápadttá fakult, az előbb még csillogó páncélon rozsdavirágok nyíltak, a kard törötten meredezett, a tabard szövetét szakadások csúfították. Apja arca fáradttá, beesetté vált, de vádló tekintetét nem vette le fiáról.

Nevyll szívében emésztő tűz lángolt fel, énjét szemhunyás alatt ölni vágyó gyűlölet töltötte el. Sempyeri volt, az apja oldalán volt a helye, hogy hasadékokat nyisson az öldöklő horda lábai alatt, vihart kavarjon, villámokat szórjon. Az adeptus kihúzta magát, varázsbotjának ékköve haragvó vörössel lángolt fel.

Hirtelen hűvös érintést érzett homlokán. Arwell Athranis körül csillámló fénybogarak jelenig meg, azután a káprázat egyszerre szertefoszlott, csak kavargó tűlevelek maradt hátra a sempyeri lovag nyomán. Nevyll összerezzent, a kínzó gyűlölet szemhunyás alatt elhalt. Egyszerre megérezte az izmait feszítő görcsöt, az arcán végiggördülő súlyos izzadtságcseppeket. Fülében saját hörgő levegővételének zaja harsogott. Oldalra pillantott, mellette az öreg sámántanító állt, kérges tenyerét lassan elvette homlokáról.

- Mindnyájunknak le kell számolnunk múltunk kísértő árnyaival. Itt fent, a hófödte hegycsúcsok árnyékában, az egykori birodalomhoz közel, démonok és tébolyult szellemek sokasága vesz körbe minket. Rejtett vágyainkat, elfojtott dühünket lángra lobbanthatják, és megtelepedve érzéseinken szolgáikká alázhatnak. Egy igazi sámánnak meg kell tanulnia, hogyan szállhat szembe velük, hogyan győzheti le őket.

Nevyll egy fának támaszkodott. Gyengének, kimerültnek érezte magát, kapkodva nyeldekelte a levegőt. Odahaza, Lar-dorban kioktatták rá, hogyan küzdhet a testet elbitorolni vágyó szellemekkel, néhánnyal akadt is már dolga. Ám ilyen hatalmasról, a józan gondolatokat pillanatok alatt háttérbe szorítani képes jelenésről sosem

hallott. - A gashat oltalmat ad. Feloldása veszélybe sodorhatja a kétsárkány-völgyi aygurokat - magyarázott tovább

Anokh, majd elfordult, újra nekieredt. - Gyere, ifjú varázsló, ismerd meg a sötétség igazi arcát. Nevyll kifújta a levegőt, és még egyszer körülkémlelt. Homály és csend vette körül, sem életnek, sem ártó

szellemeknek nem volt nyomuk. Megrázta a fejét, majd az öreg tanító után indult. Hamarosan egy másik tisztásra jutottak. A térség közepén hatalmas gúlába halmozva gallyak, körbe, a gigászi

fenyők törzsébe vájva embermagas faodvak, balra pedig egy irdatlan szikla, gondosan lecsiszolt oldalain festett ábrák sokaságával.

Anokhot és Nevyllt néhány sámánöltözetet viselő aygur köszöntötte. Az adeptus kíváncsisággal vegyes bizalmatlanságot olvasott ki a sötéten csillanó szempárokból.

- Tanítványaim - tájékoztatta az öreg Nevyllt. - A hegyek között elszórtan élő aygur nemzetségek jövendő sámánjai. Ma éjjel ők is részt vesznek a szertartáson. Most pedig, pihenj le - bökött az egyik, állatbőrrel takart odú felé. - Hamarosan minden erődre szükséged lesz.

ÉLES, SZAGGATOTT kiáltás harsant. Messziről jött, és soká visszhangzott a hófödte bércek között. Talán

fakókeselyű rikoltása volt. Nevyll felült. Arcáról veríték csurgott, szíve vadul kalapált. Lidércnyomásos álma volt, s bár képei

megfoghatatlan, tompa köddé foszlottak, nyomasztó érzése tovább kísértett. A faodúban sötét volt, a bejáratot elzáró állatbőrön imbolygó árnyalakok táncoltak a kintről érkező fény vörös

izzásában. Az adeptus kibújt a bundazsákból, felöltözött, majd varázsbotjával kezében kilépett a szabadba. Odakint éjszaka fogadta, az ég sötét bársonyán holdak és csillagok világlottak. A térség közepén hatalmas

máglya lobogott, körötte a sámánjelöltek táncoltak. Testüket hímzett szalagokkal, bőrrojtokkal, fém pergőkkel és csüngőkkel, kicsiny állatfigurákkal borított öltözék fedte. Mindnyájuk fején más-más dísz. Agancsos sisak, tollkorona, medve-koponya. A tűztől jobbra kéregszőnyegek hevertek, mindegyik előtt fakupa állt. Anokh, a sámántanító egymagában gubbasztott ott, testét hópárduc bundája takarta, mely fehér volt, akár vállára és hátára boruló haja. Amint meglátta az adeptust közelebb intette magához, és a mellette heverő kéregszőnyegre mutatott.

Nevyll tétován foglalt helyet. Érezte, engedelmeskednie kell a sámántanítónak, vagy lemondhat arról, hogy megtörje a gashat kötését. A fura táncukba feledkező sámánjelöltekre nézett, és önkéntelenül megborzongott. A számtalan fém pergő és csüngő zörgése egybeolvadt a földhöz csapódó szőrmecsizmák és a sámándobok dobbanásával, a tűz ropogásával és a fel-felkurjantó táncosok hangjával. Ám ez utóbbi valamiféle rend szerint változott, hol a hiúz morranását, hol a kőszáli sas rikoltását, hol a feketemedve bömbölését utánozta.

Az adeptust fura érzés kerítette hatalmába; úgy érezte, száz és száz szempár szegeződik rá, holott a kis tisztást háborítatlan ősvadon övezte. Körülkémlelt. A roppant fenyők között honoló sötétséget csak néhány lépésnyi távolságra űzte vissza a máglya fénye, és Nevyll úgy érezte, hogy a fény-árnyék határán testetlen ködalakok állnak. Ám amint feléjük nézett, elrebbentek, visszariadtak pillantásától. Teljes szélcsend uralkodott, a fák gallyai mégis meg-megrezzentek, a csillagok néha elhalványultak, mintha gyorsan suhanó árnyak takarták volna el fényüket.

Azután az egyik sámánjelölt abbahagyta a táncot, egy kéregszőnyegre telepedett, nagy kortyokban kiitta a kupát, majd karjait ölébe ejtette, és lehunyta a szemét. Nemsokára követte egy másik, majd egy harmadik, rendre elismételve az első mozdulatait. Anokh magasra tartotta saját kupáját, s intett az adeptusnak. Nevyll egyszerre hajtotta fel a sámántanítóval a keserű-fanyar tobozpálinkát, melyek utóíze különleges fűszerekről árulkodott.

Hamarosan mindnyájan néma mozdulatlanságba burkolózva ültek a máglya előtt. A tűz is lelohadni látszott, lángja már nem szökött magasra, hangja duruzsolássá halkult. Más zajok vették át ropogásának helyét. Különös neszek, avaron szaladó lábak surranása, fakérgen kapaszkodó karmok csikorgása. Anokh lehajtotta fejét, és a sámánjelöltek követték mozdulatát. Nevyll arca megfeszült, majd ő is a földhöz érintette homlokát, de varázsbotját közel húzta magához.

Hirtelen, nem tudni hol, éles, szaggatott kiáltás harsant, oly átható, mint az acél csikordulása, majd néhány pillanatra süket csend támadt, hogy azután sokszorosan felerősödve térjenek vissza a hangok. Elnyújtott vonyítás, mély morgás, fel-felcsapó rikoltások, s közben topogás, csosszanás, s valami roppant lény lábának földrázó dobbanásai. Az erdő életre kelt.

Nevyll hirtelen összerezzent, tarkóján gyorsan tovasuhanó, leheletfinom, de jeges érintést érzett. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne kapja fel a fejét. Hirtelen Anokh hangja csattant, élesen, messzehangzón. Azután mély hangon énekelni kezdett, társai pedig hümmögve követték a dallamtalan dallamot. Szárnytalan szárnyakon repülők, Karmatlan karmokkal messze szaladok, Agyaratlan agyarakkal csontot szaggatók, Figyeljetek, ismerünk benneteket!

Amikor elhallgatott, csend támadt, ám az adeptus minden eddiginél tisztábban érezte, hogy figyelik. Felemelte a fejét, pont időben, hogy lássa amint az egyik sámánjelölt feláll, és a tűz közelébe lép. Rövid ideig mozdulatlanul, lehajtott fejjel állt azután felszegte állát, vicsorogott, kezét mancsként görbítette. Jobbra-balra csapott, majd hatalmas szökkenésekkel kísért őrjöngő táncba fogott. Anokh pedig halkan mesélni kezdett.

- A hegyek világa vad, szellemei hatalmasak. Nem feledték még őseink bűneit, gyilkos haragjuk bármikor lecsaphat ránk. Csak mi, sámánok fékezhetjük meg őket. Tanítványaim most felfedik titkaikat, hogy lássák, ismerjük őket. Az első tánc a kóbor állatszellemeké, melyek tébolyt bocsáthatnak a harcosokra, hogy elhagyják szállásukat, és gyilkos fenevadként pusztítsanak. Ám mindig akad köztük olyan, ki legyőzi a szellemet, és aki onnantól akarata szerint használja hatalmát. Szarvasként futhat, bagolyként röpülhet, hiúzként harcolhat és érti az állatok nyelvét. Sámán lesz, bagurin.

Az első táncos hirtelen megállt, torkából vadállati morgás tört elő, majd mozdulatlan szoborrá dermedt. Egy másik sámánjelölt követte. Lassan lépett előre, azután karjával oldalt vágott, ruhájának szövete hatalmasat csattant. Követhetetlenül gyors táncba kezdett, karjai cikáztak, teste rázkódott, reszketett. Tenyereit összeütötte, mennydörgésszerű robajt keltett. Az égen komor fellegek gyülekeztek, eltakarták a holdak és a csillagok fényét.

- A viharszellemek fent élnek a magasban. Haragjuk pusztító orkánként, süvöltő hóförgetegként zúdul alá.

Villámokat bocsátanak ránk, ám az igazán erős hegyi ember túléli a csapást, s hatalmat nyer felettük. Mennydörgő hangja meszsze űzi a fellegeket, érintése beforrasztja a sebeket. Sámán ő is, a neve hingiksza.

A második táncos is mozdulatlanságba meredt, és egy harmadik lépett elő. Szőrmecsizmájával nagyokat dobbantott a földön, időről-időre öklével is rásújtott, mély lyukakat ütött az erdei talajba. Azután táncolni kezdett, lassan pörgött és forgott, majd egyre jobban felgyorsult akár a hegyoldalból alázúduló szikla. Lábdobbanásai megreszkettették a földet.

- A földszellemek hatalmasak, romba dönthetik a nemezsátrakat, elnyelhetik az óvatlant. Morajló haragjuk rettenetes, ám nekik is vannak gyengéik. Az adjari hatalommal bír felettük, könnyeikkel, a hegyi kristályokkal csodatételekre képes. Puszta kezével formálja a sziklát, érintésére termővé lesz a föld.

A következő sámánjelölt hosszú körmével végigkarcolta kézfejét, és csak akkor kezdett táncba, mikor vére kiserkent. Arca eltorzult, a földre zuhant, mint akit pokoli gyötrelmek kínoznak, majd felemelkedett, de háta görbe, tartása görnyedt maradt. Tétován mozdult, kezei reszkettek, akárha köszvényes vénség lenne.

- Az Óbirodalom idején élt őseink vétkei számosak. Sokan közülük a mai napig nem nyertek feloldozást. Kóborló kísértetek ők, acsargó dühükben minket kínoznak, vérünket fordítják ellenünk. Tébolyító, gyötrelmes kór ez, mely mindig halállal végződik. Ám vannak köztünk, kik visszatérnek, így válnak gyógyítóvá, rontások és átkok feloldójává, a múlt árnyainak ismerőjévé. Ők a szanganok.

Amikor a szangan-táncos is mozdulatlanságba rmedt, az utolsó sámánjelölt következett, az, akinek fejét agancskorona fedte. Földre szegezett tekintettel, kimért léptekkel közeledett társai felé, és végtelenül lassú táncba kezdett. Mozdulatai bonyolult, kaotikus mintát követtek, s ahogy gyorsultak, egyre torzabbak lettek. A sámánjelölt lehetetlen szögekben hajlott meg, arcára mérhetetlen gyűlölet ült ki.

- A hegyek ártó hatalmasságai közül a démonok a legveszélyesebbek. Testüket szétforgácsolta az idő, de pusztító akaratuk ott lappang az egykori paloták és szentélyek romjai közt. Félelmetesek, mert hatalmuk észrevehetetlenül teljesedik ki a halandók felett, megkapaszkodnak a szélsőséges érzésekben, és szipolyozzák a lelket. Szolgáikká válni könnyű, legyőzni őket nehéz. Ám akinek sikerül, az udukhan lesz, legnagyobb a sámánok között.

Amikor az utolsó sámánjelölt is befejezte táncát, mindnyájan az amarkan elé léptek, kezüket szívükhöz, homlokukhoz, majd ismét szívükhöz érintették. A sámántanító viszonozta az üdvözlést, és a nomádok visszatelepedtek a kéregszőnyegekre.

Anokh felállt, a parázsló tűzhöz lépett, és tűleveleket szórt rá. Újra és újra beszívta a füstöt, majd megfordult, és átható pillantását Nevyllre emelte.

- Megidéztük a hegyek és erdők szellemeit, megmutattuk a fellegekben, a földnek mélyén és az árnyak között lapuló ártó hatalmakat. Hiszed-e, hogy legyőzheted őket? Merészeled-e kérni, hogy eltöröljem a gashat kötését?

Az amarkan hangja ismét erővel telt meg, jégkék szeméből földöntúli hatalom sugárzott. Nevyll izmai megfeszültek, gondolatai vadul cikáztak fejében. Megértette, a tilalom egyfajta védelmet jelent, melyről lemondhat, ha a sámántanító eltörli a gashat kötését. Ha ez megtörténik, a táncokban felidézett túlvilági szellemek és démonok valamelyikének célpontjává válhat. Arca megfeszült, és felegyenesedett a kéregszőnyegről. Lar-dori adeptus volt, és most már bizonyosan tudta, iskolájának egy magisztere félelmetes ellenféllel kerülhetett szembe. Kötelessége segíteni, nem hátrálhat, nem hunyászkodhat meg.

- Kérlek, amarkan, oldd fel a kötést!

NEVYLL KIMÉRT léptekkel haladt a vadcsapáson. A hajnali napsugarak áttűztek a fenyőlombok között,

elnyúló pászmáik egyenesen nyugat felé mutattak. Az adeptus tudta, csak követnie kell őket, és hamarosan eléri a sámántanító nemezsátrát, ahol társai várnak rá.

Egymaga sétált az égbe nyúló fák lábánál, ám a vadon már nem volt nyomasztó, idegen és ellenséges. Minden zaj és illat, minden rezdülő levél Anokh szavait idézte, meséinek valamelyikét. Az öreg sámántanító rövid rítussal feloldotta a tilalom kötését, majd éjközéptől a nap első sugarainak megérkezéséig felidézte a hegyvidéken élő törzsek történetét. Sajátos regék voltak ezek; az emberekről és a természet erőiről, az első sámánokról, az Alsó- és Felsővilágot uraló lényekről, és a hegyek között megszülető, sötétséget életre hívó hatalomról.

A Démonikus Óbirodalom egyes legendáit a lar-doriak is ismerték, ám egyikük sem tudott róla annyit, mint az öreg amarkan. Egykori urai a Határ-hegységen túlról érkeztek, az örök fagy és jég világából. Hatalommal bírtak a szellemek és démonok felett, akiket épp úgy hajtottak rabigába, mint a nomádok őseit. Az emberek eleinte szembeszálltak velük, majd a reménytelen küzdelmet látva isteneikhez fohászkodtak segítségért. Ám a birodalom nagyjainak ereje határtalan volt, és sötét varázstudásukat egyesítve nemlétbe taszították még a halhatatlanokat is. Bukásukat végül önnön gyarlóságuk és mérhetetlen hatalomvágyuk okozta. Egymás ellen fordultak, és így könnyű prédát jelentettek a Kránból érkező aquiroknak. Az óbirodalom romba dőlt, de sötét hagyatéka máig kísértett. Sokan állították, hogy tébolyult állat- és természetszellemek, bűneiket feledni nem tudó kísértetek és egykor rabigában tartott démonok kóborolnak az ősvadonban és a birodalom lassan elporló romjai között. Rettenetes örökség volt ez, melynek sebeire a hegyvidéken élő sámánok kötelessége volt gyógyírt találni. Legalábbis így mesélte Anokh.

Nevyll most már tudta, melyik tilalmat szegte meg Imer Ilochar, amikor átlépte a Kétsárkány-völgynél megbújó romváros kapuit. Ám tettének okát csak találgathatta. Talán a megismerés vágya hajtotta, vagy le akart számolni egy ott megbújó túlvilági teremtménnyel, mely napszállta után riogatta a völgy lakóit. Bármi volt is a célja, a kapun átlépve gashat lett, akihez szólni, de még csak beszélni is róla tilalmas volt. Az adeptus megszaporázta lépteit; ha újra találkozik a gorvikival, kikéri véleményét. Biztosan rá tudja venni, hogy tartson vele a romvárosba, segítsen megtalálni Ilochart. Ha él még egyáltalán a magiszer.

Hamarosan elérte a tisztást, melynek közepén a sámánsátor állt. A nemezt állatrajzolatok, és csüngők borították, akár egy sámánöltözetet. A tisztáson selymes fű zöldellt, déli oldalán sziklafal emelkedett, melynek lábánál hegyi forrás csörgedezett. Chirag éppen korsóba gyűjtötte a kristálytiszta, fagyos vizet. A sátorbejáró bőre oldalra húzva a gorvikinak és az udvari orknak nyoma se látszott. Nevyll rosszat sejtve lépett ki a napfénybe, lába alatt megreccsent egy gally. Az ifjú nomád felpattant, mintha kígyó marta volna meg, ám arcáról eltűnt a riadalom, ahogy felismerte az adeptust.

- Satayu, öröm újra látni - hadarta sietve. - Hol vannak a társaim, Chirag? Az ifjú nomád lehajtotta fejét, úgy tűnt szégyelli az igazságot. Hangja bizonytalanságról árulkodott. - Amikor felkeltem már nem voltak itt. A felszerelésükkel együtt eltűntek. Megvizsgáltam a nyomaikat, még az

éjszaka közepén távoztak. Lefelé, a Kétsárkány-hegy felé igyekeztek. - Igyekeztek? - visszhangozta az adeptus. Érthetetlen volt, miért hagyták magára társai, s miért nem üzentek, ha

már ilyen sürgős ügyük akadt. - Futottak, satayu, akár a prédáját űző farkas. Nevyll felpillantott a Határ-hegység hófödte bérceire. Szikrázó fehéren ragyogtak, köröttük a fellegek akár

király fején a korona. Erőt merített hűvös méltóságukból és a nemezsátor felé lépett. - Vegyünk magunkhoz némi élelmet és vizet, azután induljunk vissza a szálláshelyre - mondta végül

keményen. Chirag sietve engedelmeskedett, talán vétkesnek érezte magát, mert nem vette észre a gorviki és az ork

távozását. Röpke percek múlva útra készen álltak és Nevyll nem is tétovázott többet, oldalán nomáddal a tábor felé vette az irányt.

Szótlanul gyalogoltak mérföldeken át. Az adeptus szaporázta lépteit, s mivel javarészt lefelé haladtak, gyorsan közeledtek a szálláshely felé. Nevyll lehajtotta fejét, elmerült gondolataiban. Túl sok volt már a kérdés, és kevés a válasz. Mióta átkelt a pusztákon, összezavarodtak körülötte az események, s ha nehezen megoldott egy kérdést, rögvest egy másik merült fel helyette. Miért hitte az ifjúsámán, hogy elrabolta őrzőszellemét? Miért üldözték olyan kitartóan a pusztai nomádok? Mit keresett a lar-dori magiszter az óbirodalom romjai között? És miért hagyta faképnél a gorviki siedon? Megfogadta, ha visszaér az aygurok szálláshelyére, megkeresi a válaszokat, mégha a mana óceánjának leghatalmasabb hullámaival kell is megbirkóznia értük.

- Satayu - fogta meg hirtelen a karját Chirag. Nevyll ingerülten fordult a fiatal harcos felé, de mielőtt felcsattant

volna, eszébe ötlött, hogy legkevésbé ő tehet gondjairól. - Ott lent - mutatott oldalra társa. Egy éles gerincen kaptattak éppen felfelé, melyről pompás kilátás nyílt észak, az alacsonyabb hegyvonulatok

és a ködös távolba vesző végtelen puszta felé. Nevyll először semmi különöset nem vett észre. Erdő és néhol kopár sziklák. Azután hirtelen csillanásra lett figyelmes, majd rögtön még egyre. Kérdőn fordult Chirag felé.

- Acél - magyarázta a nomád, majd látva társa értetlenségét hozzátette - páncél és kard. Csatába induló harcosok.

Nevyll szemét erőltetve figyelt. Apró pontok mozogtak odalent, s időről időre felvillantak. Az adeptus gyanakodva követte őket tekintetével, képzeletben meghosszabbította vonuló soraikat.

- Nagyjából arra tartanak, mint mi - vélte Chirag, megválaszolva a fel sem tett kérdést. Nevyll hitetlenkedve nézte őket. Balsejtelem tört rá, és mintha pergamenről olvasná, végtelen bizonyossággal

mormolta. - Karagünök vonulnak a Kétsárkány-völgy ellen. Az ifjú aygur hitetlenkedve fordult felé. - Pusztai nomádok? - kérdezte, majd az adeptus igenlő bólintása után

idegesen lépett hátra. - Az lehetetlen - dadogta, majd újra az apró pontok felé pillantott. - Odafutok, és megnézem őket, ha valóban

karagünök, figyelmeztetnem kell az otthoniakat. Már indult is volna, de az adeptus megfogta a karját. - Várj, gyorsabb módja is van ennek.

NEVYLL ÓVATOS mozdulatokkal hajtogatta össze a cserzett bőrdarabokat, és nyitotta szét a pteropta-

csontok illesztékeit. Chirag szótlanul ült mellette, úgy tűnt a szédítő repülés alaposan megviselte. S miközben az adeptus lassan az iszákjába rejtette a két sárkány darabjait, az aygur újra faggatni kezdte.

- Ti varázslómesterek mindig ilyenen utaztok? - Nem, nem - felelte az adeptus. - Én építettem őket, egy Kahréből származó rajzolat alapján, csak a szárnyak

alján látható varázsjelekkel egészítve ki a tervet. És ami azt illeti, nagy szerencséd van, hogy kettő volt nálam. Az egyiket Ilochar magiszternek szántam - majd észbe kapott és Chirag-ra pillantott.

Az ifjú nomád most nem tette keresztbe karjait, és nem szegte le fejét. Figyelmét már az előtte álló feladat kötötte le.

- Amennyire lehet, közel lopakodunk, s ha igazad lesz, értesítjük a kétsárkány-völgyieket - jelentette ki, de hangja bizonytalanul csengett. Nevyll érezte, megerősítést vár. Az idegen harcosok megjelenése komoly veszélyt jelentett, és a gyerekkorból épp kilépett ifjú nem szokott még hozzá, hogy jelentős kérdésekben egyedül hozzon döntést.

Az adeptus körülpillantott: tőlük balra satnya cserjékkel borított hegyoldal emelkedett, ott értek földet. Előttük tölgyes, valahol arrafelé járhattak a rejtélyes harcosok. Nevyll nem mert közel repülni hozzájuk, a levegőben suhanva tiszta célpontot nyújtottak volna az íjászoknak, főképp Chirag, aki alig-alig tudta irányítani sárkányát. Újra végigmérte az ifjú nomádot. Vajon képes végrehajtani, amit eltervezett? Igaz ugyan, hogy a vele egykorú pyarroni apródokat könnyűszerrel legyűrte volna, ám mostani feladata inkább józan megfontoltságot követelt. Nevyll arcán mosoly suhant át, az aygur tanonckori énjére emlékeztette. Akárcsak ő, kitartó volt, és konok. Gvendhor szavai jutottak eszébe, a híres sempyeri mondás: „A nemes acélt csak a kohó izzó tüzében edzheted meg".

- Izzó tűz, hullámzó levegő - motyogta maga elé Nevyll, ahogy rálelt a legjárhatóbb útra. - Satayu? - nézett rá a nomád értetlenkedve. - Láthatatlanok leszünk Chirag! - magyarázta az adeptus mosolyogva, majd hozzáfogott, hogy kioktassa őt a

varázslat mibenlétéről. - Ne kérdezd, hogy hogyan, de maga a levegő áll majd szolgálatunkba. Ha lassan mozogsz, finoman lélegzel, akkor áttetsző leszel, észrevehetetlen.

Chirag arcára kiült a megrökönyödés, ám mielőtt kérdezhetett, vagy tiltakozhatott volna, társa már cselekedett is. Ezüstösen csillanó festékbe mártott egy rúnadíszes ecsetet, ráfújt, majd a nomád felé fordult

- A kézfejedre, és homlokodra varázsjelek kerülnek, ezeket nehogy elmázold majd! Az aygur engedelmeskedett, majd néhány perc úlva elképedve emelkedett fel. Maga elé nyújtotta karját, de

továbbra is csak a satnya füveket látta Teste eltűnt, mintha nem is létezne. - Indulhatunk! - szólt nemsokára testetlen társa. Chirag a hang felé fordult, és megértette, miért kell visszafogottan lélegezniük, és lassan mozdulniuk. Az

adeptus áttetsző alakja reszkető délibábként rajzolódott ki, még a halkan kimondott szó is felkavarta a levegőt, gyengítette a varázslatot. A hullámzás megrezzent, és az erdő felé áramlott. Chirag távolodó lépteket hallott, és sietősen a láthatatlan varázsló nyomába szegődött.

Nemsokára beszédfoszlányokat sodort feléjük a szél. Még óvatosabban lépdeltek tovább, s hamarosan egy kiugró sziklaszirtre értek. Az adeptus suttogó parancsára az egyetlen, magányosan álló kőris árnyékába húzódtak - a nap sugarai szivárványszín glóriát vonhattak volna alakjuk köré. Tőlük jobbra irdatlan szakadék tátongott, balra sűrű erdő, előttük pedig cserjékkel és göcsörtös testű fákkal gyéren benőtt, lankás hegyoldal. Lent, a sziklás, köves térség alján, a két hegyorom közötti völgyben, nyíllövésnyire tőlük fegyveresek sokasága.

- Pusztai nomádok - lehelte Chirag. Nevyll is észrevette az árulkodó jeleket; a festett lószőr bojtokat a kopjak hegyén, és a csontokkal megerősített

visszacsapó íjakat. Némán figyelte őket. Többségük a földön kuporgott és szárított húst, lepényt majszolt. Tüzet nem gyújtottak, nyilvánvalóan titokban akarták tartani ittlétüket. Talán kétszázan lehettek, mindnyájan férfiak. Egyértelműen harcra készülődtek.

- Ott - mondta Chirag, oldalra mutatott, majd észbe kapva, hogy társa nem láthatja karját, hadarva hozzáfűzte - balra, félúton a völgy felé, a magas tölgy árnyékában.

Nevyll követte az útmutatást, és hamar megértette, mi hozta lázba az aygurt. Négy alakot vett észre, az ifjúsámánt, két másik karagünt, talán a portyázok vezetőit, és egy szürke útiruhás, fegyvertelen alakot. Az egyik harcos most felállt, széles félkört írt le karjával, és hevesen magyarázni kezdett.

- Biztosan vonulásuk útjáról döntenek - motyogta mellette Chirag. - Oda kell jutnunk, hogy halljuk szavaikat, tudnunk kell, merre tartanak - jelentette ki.

Nevyll gyorsan mérlegelt. Közelebb lopózni veszélyes volt; a nomádok idegen földön jártak, harcra készültek, bizonyosan éberen figyeltek. Hullámzó délibábalakjuk könnyen árulójukká válhat. Ám ilyen lehetőségük nem adódik még egyszer, ebben biztos volt. Meg kell tudniuk, mit keresnek a hegyvidéken a karagünök.

- Rajta - súgta. - Nem, satayu, csak én megyek, a te lépteid túl zajosak - ellenkezett Chirag, és az adeptus kénytelen volt

belátni igazát. Az aygur a vadonban nőtt fel, ő viszont csak most kezdett alkalmazkodni törvényeihez. - De csak óvatosan - lehelte maga elé. Közelebb lépett a kőrishez, és hol a négyest, hol a sziklák rejtekében

előreóvakodó, néha-néha, a fürgébb mozdulatoknál feltűnő hullámalakot figyelte. Azután, mintha fagyos széláram érintette volna meg,

Önkéntelenül összerázkódott. Rögvest megdermedt. A hegyoldalon teljes volt a szélcsend, a szokatlan érzés arra utalt, valaki az őserőhöz fordult, és egyenesen felé irányította hatalmát. Hirtelen baljós érzés tört rá. A szürke útiruhásra pillantott. Lehajtott fejjel, szótlanul ült, mintha a portyázó szavait figyelte volna, ám az adeptus esküdni mert volna rá, szeme sarkából a szirttetőt kémleli, egyenesen felé néz. Nem tartozott a nomádok közé, ez nyilvánvaló volt, és Nevyllnek egyszerre eszébe jutott az öregsámán sátra, és a ködalakú, titokzatos idegen, aki a karagünök tettei mögött állt.

- Chirag - súgta maga elé aggódva. Amikor utoljára látta, az ifjú aygur öt lépésnyire az öreg tölgytől, egy szikla mögött lapult. Ám most csak a szürkeséget látta, rajta néhány satnya kövi gyopárral.

- Chirag - súgta ismét, de ezúttal a szavát felkapta a levegő, hogy pontosan a sziklánál engedje el. Egyszerű varázslat volt, de szemhunyásnyi időre megzavarta a láthatatlanságot, és felfedte mindkettejük alakját. Nevyll biztos volt benne, a nomádok nem veszik észre társát. Nem sejthette, hogy még valaki bujkál a hegyoldalon.

Azután pedig már késő volt. A cserjék közül egy ragadozómozgású alak szökkent elő. Barna-zöld gyíkpikkely borította egész testét,

kezében sötétített pengéjű kardot emelt. Lecsapó kobraként szelte át a közte és a szikla közötti távot, és azonnal döfött. Az újra láthatatlan aygur felkiáltott fájdalmában, a kettősen hajlított acélpenge pedig elakadt a levegőben, majd ahogy forgatója ránehezedett, lassan a föld felé siklott.

Nevyll ujjai ráfeszültek varázsbotjára. Az a kard egy mara-sequor volt, és Ynev földjén egyetlen helyen oktatták forgatásának titkait.

A támadó egy kráni fejvadász volt. Odalent a völgyben a nomádok fegyvereikért kaptak, a tölgy árnyékában a karagün ifjúsámán fel-emelkedett.

Ám mindnyájukat megelőzte a szürke útiruhás alak. Gyors léptekkel a sziklánál termet kezeit a mara-sequor fogságában vergődő, áttetsző alakhoz érintette, és az aygurról egyszerre lefoszlott a varázs.

A kard mélyen hatolt Chirag testébe, az ifjú arcára kiült a fájdalom. A pikkelypáncélos egyetlen rántással kiszabadította fegyverét, majd a következő pillanatban megtántorodott és elzuhant. Egy ökölnyi kődarab csapódott halántékának.

Az útiruhás megfordult, felfelé pillantott a sziklaszirtre, majd ellépett egy felé lóduló kavics útjából. A kő azonban elhajlott útján, hűen követve mozgását. Célt mégsem ért, a kráni keze követhetetlenül gyorsan villant, és egy pillanattal később már markában nyugodott a sziklarög.

Nevyll hitetlenkedve rázta meg fejét. A kő röptét az őserő jelölte ki, hárítása lehetetlen mutatvány volt. A hegyoldalon nomádok törtettek felfelé, néhányan lent maradtak, íjukat a sziklaszirt felé fordították. Az

ifjúsámán elérte Chiragot, felemelte a kezét. Az öregsámán botját tartotta benne, melynek végéből nyálkás méregfogak kúsztak elő.

Nevyll arca megfeszült, és érezte, amint parttalan düh önti el egész valóját. Varázsbotja megemelkedett, az ékkő felizzott, cikázó mintát írt a levegőbe.

Alakjáról lefoszlott a láthatatlanság, oldalán sötéten kavargó, három ember magas szélörvény kerekedett, sziklákat, ágakat nyelve magába. A kőrisfa reccsenve kettétört, pörögve-forogva, földrögöket szórva emelkedett a magasba. Azután a förgeteg a nomádok felé zúdult.

Az üvöltő parancsszavakat, fájdalomkiáltásokat elnyomta a tomboló forgószél, a kilőtt nyílvesszőket elsöpörte, a menekülő nomádokat földhöz taszította vagy felemelte és messze lökte. Az ifjúsámán a vihar felé fordult, majd a sziklaszirt fedezékébe menekült.

Nevyll útjára engedte a testében lakozó erőt, haragja fékezhetetlen áradatként söpört végig a hegyoldalon. Köpenye denevérszárnyként csapkodott, alakját ezüst fénydelej övezte. Chiragra nézett, a szaggatottan lélegző nomád kölyökre. Megmenti. Egy lépést tett előre.

Egy lövedék állította meg, mely oldalról, a fák közül érkezett. Tollatlan vessző volt, rövid acéltesttel. Nevyll meggörnyedt, szemével támadóját kereste. Egy pikkelyruhás alak állt az erdő határán, arcát, végtagjait is beborító öltözete lassan változtatta színét, mindig beleolvadva környezetébe. Kezében kicsiny kézi számszeríj. Még egy kráni fejvadász.

Az adeptus megtántorodott, képtelen volt parancsolni izmainak. Tudatában felismerés villant: méreg. A fejvadász felé indult, és Nevyll hátrálni kezdett. A világ forogni látszott körötte, s egyszerre kiszaladt lába

alól a talaj. A kráni a pyarroni felé ugrott, de már nem érhette el őt. Az adeptus zuhant, lefelé a szakadékba. Szemeit képtelen volt nyitva tartani, a szél a fülébe üvöltött. Megkísérelte uralma alá hajtani a levegőt, röpte

lassulni kezdett. Azután nekicsapódott egy sziklának, a fájdalom vöröslő áradatként zúdult rá, ám hamar elvonult, és helyére a bársonypalástos, mindent elnyelő sötétség lépett.

ODAFÖNT ELÜLT a vihar. A szürke útiruhás a sziklaszirt széléhez lépett, lenézett, a pyarroni varázstudót

kereste obszidián szemeivel. Mások csak hajladozó lombokat, megfakult füveket láttak volna ott lent, ám ő a még mindig rángó, tűzvörösben izzó, sárgában játszó szálakat, a felkavart őserő szövevényes pókhálóját kémlelte. Ez az adottság emelte ki kölyökkorú társai közül, és később, amikor megtanították neki hogyan használja ki az igazlátásban rejlő lehetőségeket, ennek köszönhette, hogy oculis lett.

A számszeríjas csatlakozott hozzá, páncélja, a khun'akha hullámozva változtatta színét, hogy tökéletesen beleolvadjon környezetébe. Mozdulatlanul állt, várta, hogy elöljárója megszólítsa.

- Túlélhette? - kérdezte végül az oculis szenvtelen hangon. Csak a tények számítottak. A sequator, Krán fejvadásza előbb számszeríjára, majd a kérdőn felé forduló obszidián szemekbe pillantott.

Sötétség, és egy másik világ kísértetete. Komor fenyvesek, homályba burkolózó rendházak. - Nem oculis, a nyíl hegyén queris volt. Ellenszer nélkül legfeljebb egy napja van hátra. Az útiruhás elfordult, újra a mélységet kutatta. A pyarroni azonban eltűnt a lenti fák lombjai alatt és a mana

szálai sem árulták el őt. Mérlegelte a helyzetet. A kontraktus szerint távol kellett tartaniuk mesterétől, de nem ölhették meg. Ugyanakkor a nomádok irányításának feladata is kötötte őket, Kétsárkány-völgy megszállása volt az elsődleges cél. Megbízójuk elégedetlen lesz ugyan, de a sequator helyesen cselekedett, amikor megállította a tomboló varázslót.

- Győződj meg róla, hogy halott! - adta ki végül a parancsot, majd karjait háta mögött összefűzve a völgy felé indult, pillantást sem vetve a sebesült, jajgató portyázókra. Arca komor volt, gondolatai a pyarroni körül forogtak. A varázstudó szívében tűz parázslott fel társa vesztét látva, és a mana engedelmeskedett neki. Fellángolt, haragvó viharként tört a nomádokra. Ősi módja volt ez a mágiaforgatásnak, évszázadokkal ezelőtt elvesztett tudás.

Az oculis, maga sem tudta miért, elkomorult.

Utolsó lehelet

A NEMEZSÁTOR levegője fojtogató volt, a füst összekeveredett a gyógynövények illatától terhes gőzökkel.

A kéregmaszkot viselő javasember kántált, szellemeihez fohászkodott, majd hosszúnyelű kanalat merített a tűzhely felett lógó, megfeketedett falú üstbe. Szertartásosan hatszor megemelte és visszaejtette, végül hetedszerre magasra tartotta, majd a szőrmetakarókkal takart, eszméletlenül reszkető alakhoz lépett.

Scio komor arccal nézte. A nemezsátor falánál ült, a kereszt alakban egymást fedő tartóléceknek dőlt. Órák óta kuporgott ott, az eszméletlen, lázálmában érthetetlen szavakat kiáltó, verítékben fürdő adeptus mellett, és az életéért küzdő javasembert figyelte. Törött csontok, zúzott ínak, izmok és az erekben szétáradó méreg. Lehajtotta fejét. Felismerte a queris hatásának jeleit, tudta jól, a nomád kuruzslása nem mentheti meg társa életét. Felállt, és a sátorbejáró felé lépett. Friss levegőre volt szüksége.

Odakint fagyos hideg fogadta. A számszeríját tartó Thograr kérdőn pillantott rá, majd társa komor arca láttán újra elfoglalta őrhelyét. Órákkal ezelőtt a siedon lelkére kötötte, senkit se engedjen a nemezsátor közelébe, és ő engedelmesen teljesítette a parancsot.

Scio vállára kanyarított egy pokrócot, úgy döntött körbenéz a menedékhelyen. Lassú léptekkel haladt, merengve figyelte a rudakat emelő, nemezt feszítő, serényen munkálkodó aygurokat. Fényt csak a holdak és csillagok fénye adott, tüzet rakni nem mertek. A Kétsárkány-völgyet hamar kiürítették, majd a portyázok elől felmenekültek a hegyek közé. Most is látta maga előtt Mergu arcát, amikor megpillantotta hármasukat. Arcán hitetlenkedés és rémület látszott, ahogy a hevenyészve összeütött szánon meglátta az öntudatlan adeptust. Percekkel később pedig már pattogó parancsokat osztogatott; aygurjai nem szállhattak szembe egy kétszáz fős portyázó sereggel.

Váratlanul bagolyhuhogás hangzott fel az egyik óriásfenyő magasából. A gorviki felkapta a fejét. Egy őr volt, felfedező útról visszatérő társakat jelzett Hamarosan három aygur tűnt fel a szűk vadcsapáson, a fákkal, bokrokkal körülzárt kicsiny völgykatlanba vezető egyetlen úton. Scio szótlanul figyelte, ahogy Mergu kérdésére tagadólag rázták meg fejüket. Ellenségnek nyomát sem látták. Némiképp megkönnyebbülve lépett el mellettük, biccentéssel üdvözölve őket. A harcosok tisztelettel álltak félre útjából, mindnyájan a gorvikinak köszönhették menekülésüket.

Scio végigsétált a keskeny vadcsapáson, majd oldalt fordult, és felkapaszkodott a völgykatlan mellett emelkedő meredélyre. Felérve egy farönkre telepedett, beburkolózott a pokrócba, és lenézett a Kétsárkány-völgy felé. Odalent fénylő tábortüzek jelezték a karagünök harc nélküli diadalát.

A gorviki fáradtan rázta meg fejét. Már az előző éjszaka, a sámántanító tisztásán állva felfigyelt a vonuló portyázókra. Rosszat sejtett, de úgy döntött, nem várja meg az adeptust. Félt, hogy Nevyll megint bajt kever. Hátrahagyta Chiragot, és Thograrral futva indult, hogy kiderítse, miért jöttek fel a hegyek közé a karagünök.

Miután nyilvánvalóvá vált számára, a pusztai nomádok a Kétsárkány-völgy ellen vonulnak, megfordult, hogy riassza az aygurokat. Fent, a föléjük magasodó sziklaszirt tetején ekkor kavart pusztító mágikus vihart Nevyll, majd zuhant le feléjük. Scio törött gallyak és lesodort levelek között talált rá. S míg Thograr szánt eszkábált, ő megpróbálta magához téríteni. Azután észrevette az oldalába fúródott apró lövedéket, és tudta, nem mentheti meg társát. Sötétlila, maró szagú queris volt a vessző végén. Olyan méreg, melynek ellenszerét csak készítői ismerték.

Scio felnézett az égre, kemény metszésű arcát kékezüst fénybe vonta a holdak fénye. Küldetése komoly veszélybe került, olyan ellenfelek bukkantak fel, akiknél veszélyesebbet el sem képzelhetett. Kráni fejvadászok.

Mögötte halkan megcsikordult egy kavics. A gorviki azonnal megpördült, tőrkardja szisszenve szelte a levegőt. - A pyarronihoz jöttem - szólt a jövevény. Scio egy pillanatig dermedten állt, majd leengedte fegyverét, biccentett, és a menedék felé indult. A nomádok

mosollyal üdvözölték, majd amikor meglátták a mögötte érkező alakot mélye meghajolva álltak félre. Egyedül Mergu lépett elő kezét szívéhez emelte, és letérdelt.

- Négy nyár telt el, hogy utoljára láttunk amarkan Anokh. Lépj közelebb, sátraink nyitva állnak előtted - mondta, hangjából mélységes tisztelet sugárzott.

- Állj fel Mergu, Kétsárkány-völgy ura! - felelte a sámántanító. Haja palástként borult a hópárduc bundára, arcára különös sarló- és pengeforma jeleket festett, jégkék szemei ragyogó kövekként csillantak. Karjait oldalra emelte, lassan körbefordult, hangja a völgy katlan minden zugába elért. - Harcodban melletted állunk, az összes aygur nemzetség elküldi fiait, hogy kiűzhesd a betolakodókat.

- Köszönöm, amarkan - hajtott fejet Mergu, mögötte bizakodva súgtak össze a nomádok. - Most pedig, - engedte le karjait Anokh, és nézett a vezérre ismét - vezess a pyarroni varázslóhoz! Mergu nem ellenkezett, rögvest a sátor felé indult. A sámántanító követte, és a gorviki sem maradt le

mögöttük, határozottan tolva félre az elényomakodó aygurokat. A sátorban áporodott volt a levegő, a javasember az adeptus mellett térdelt, kántált. Hangja meg-megtört,

szárazan reccsent, ereje elapadni látszott. Amikor meglátta Anokhot elgyötört arcán elsimultak a ráncok, mélyen meghajolt.

A sámántanító fogadta a köszönést, majd közelebb lépett a szaggatottan lélegző, fakóarcú adeptushoz. A javasember elkomorult, halk hangjából tehetetlenség sugárzott.

- Elveszítjük, amarkan. Nincs orvosság mely meggyógyíthatná. Anokh letérdelt, kérges tenyerét az adeptus homlokára helyezte. Hosszú percekig várt, majd kiállt és intett -

Egyedül kell maradnom vele, hagyjatok magamra! A javasember és Mergu kihátrált a nemezsátorból, de a gorviki nem moccant. Anokh felé fordult, hosszú

pillanatokig farkasszemet néztek. Végül a sámántanító törte meg a csendet. - Menj ki, és őrködj. Ígérem, napkeltekor csatlakozik majd hozzád a pyarroni! Scio bólintott és a bejáró felé lépett. Megfogta a nemezt, még búcsúpillantást vetett társára, keze önkéntelenül

tőrkardja markolatára tévedt, majd kilépett az éjszakába. Anokh hosszan nézte az adeptust, majd végül lehajtotta a fejét, és mormoló hangon énekelni kezdett. Különös,

kettős szólamú dal volt ez, szavai ősiek és hatalmasak. A hangok összecsendültek, együtt zengtek, és a nemezsátor levegője hirtelen lehűlt, a tűz lelohadt, lángjai kékezüstben játszottak. A szőrmékre, bőrökre zúzmara rakódott, az üstben fortyogó főzet felszínét jéghártya vonta be.

Az amarkan abbahagyta énekét, és egy küshével telt kupát emelt a magasba, majd tőrével apró sebet ejtett karján. A vércseppek legördültek és a szellemeknek szentelt tobozpálinkába hullottak.

Áttetsző kékek voltak, akár a jég. - Álmodj és emlékezz. Térj vissza közénk! - súgta Anokh, és az adeptus ajkához emelte a kupát.

NEVYLL ÁLOMTALAN álomban lebegett. Pillanatokra látta csak a valóságot, hallotta a zajokat, érezte az

illatokat. A javasember vörös-sárga kéregmaszkja, szavak nélküli kántálása, a zárt tetejű nemezsátorban megrekedt füst néha messzinek, néha fojtogatóan közelinek tűnt. Fájdalmat nem, csak tompa kábaságot érzett. Újra és újra látta a színváltó pikkelyruhát, és a kicsiny számszeríjat. Chiragot, a testébe mélyedő mara-sequort. Az idő értelmét vesztette, úgy érezte, teste lassan gomolygó ködpárává foszlik.

Hűvös érintés rázta fel. Tudata egyszerre kitisztult, tisztán látta a felé hajoló Anokh arcát, a fura sarló- és pengeforma jeleket. Szólni akart, figyelmeztetni a veszélyre, a portyázókra és a kráni fejvadászokra, ám teste nem engedelmeskedett. Azután a sámántanító ajkához érintette az áldozati pálinkával telt kupát. Nem ellenkezett.

Egyszerre tört rá a tűz és a jég. Vörös lángtenger, és fehér-kék ragyogás. Érezte, hogy teste megfeszül, majd elporlik. A valóság elveszett, elméjét kusza összevisszaságban rohanták meg az emlékek.

Bőrszárnyakon szállt az égen. A mellette repülő Chirag keselyűvijjogást hallatott, és eltűnt egy felhő mögött. Keze hirtelen ajtógombhoz ért, mögötte ördögpofával ékes számszeríj és Thograr várta. Vagy egy kráni fejvadász? Rémítő bömbölés hangzott fel, és felé robogott a démoni erőtől megszállt ifjúsámán. A karagünt ragyogó sugárnyaláb állította meg, Thorel idézte rá a mennyei fényt. Azután köd hömpölygött elő mindenünnen, Scio lépett elő belőle. Bicegett, vállán kibomlott a batyu. Unikornis-szarv hullott a földre. Gvendhor egyetértően bólintott. Igen, ő sejtette. Ujjaival finoman lecsippentett egy hajtást. Túl hosszúra nőtt. A messze hullott gally hideg, mint az acél, akár apja lovagi páncélja. Aranyló tükör, mely visszaveri a koraesti nap tüzét. Szakáll keretezte komor arc, távol ülő, zöld szemek. Az apja útra, harcra készül, ellovagol, és a patadobbanások távolodnak. Elhalnak.

A fények kihunytak, egy-egy zsarátnok még fel-felparázslott, majd homályba borult minden, tovasodródtak az emlékképek. Sötétség vette körbe. Mély, üres és kortalan. Test nélkül lebegett a mérhetetlen közegben, melyben nem volt fent és lent, nem volt hajnal és alkonyat. A bíborködként hömpölygő őserő hullámai kisimultak testetlen alakja körül.

Váratlanul egy csillag szikrányi fénye törte meg a határtalan sötétséget, és nemsokára egy másik, majd egy harmadik csatlakozott hozzá. Megannyi égi lámpás köszöntötte őt. Lélegzetet vett, a bíborköd átjárta testét, delejes hatalma gondolatokat, érzéseket bűvölt szívébe. A szférák csalogatni kezdték, és ő alámerült az őserő kavargó örvényeibe, végtelen áramlataiba. A mindenség egyszerre megfordult körötte.

Lába jégmezőre dobbant, szikrázó hópermetet lökött a magasba. Ajkai közül ködpára gomolyogott elő lehelete rögvest megfagyott és ezernyi apró dérszilánkként szállingózott a földre. Felemelte fejét, tudta, elsőként pillanthat szét a szikrázó fagyvilágban. Jégkék szeme kristályként csillant, a kavargó szél belekapott fehér hajába, havat szórt alabástrom bőrére. Felette, az éjszaka csillagokkal szórt bársonyleplén három hold tündökölt, ezüstös tüzük messze űzte a sötétséget, ám rideg volt, szemernyi meleget sem adott

- Rég volt - sóhajtott az Emlékező, szavai kristályüvegként rezzentek. Nevyll tudata mintegy varázsütésre kitisztult. Megértette, látomások kísértik, és a jégkék szemek, az

alabástrom bőr másvalakié. Mélyen merült alá az idő kútjába, és azok az emlékek, melyek megrohanták, nem az övéi.

Képek törtek rá, eleinte lassan peregtek. Érezte, azért, mert az Emlékező Xhil-xaquan ezeket jobban szerette, mint a későbbieket.

Fagyott hómezők, jégpusztaság. Karcsú kristálytornyok, kékszemű, alabástrombőrű vadászok. Az első napkelte csodája, és a teremtés előttről származó sárkányférgek szilaj bömbölése.

Azután a látomás felgyorsult, a képek követhetetlenül gyorsan özönlöttek. Az adeptus szemei előtt évezredek suhantak el, ez idő alatt a jéglakók - xaquanok, súgta az Emlékező - bekóborolták az egész világot. Folyondárokból szőtt fészekvárosban felrebbenő bőrszárnyú lényeket, vörösen forrongó sziklákat fúró százkarmú teremtményeket, és elhullott ősrovarok roppant páncéljait lakó féregszerzeteket látott.

- Messzitestvérek. Aquirok voltak mind, akár a jéglakók. Szívükben olthatatlan volt a tűz, küzdelmeikben nem ismertek

kegyelmet. Megtorlás és kiválasztódás, Nevyll megszédült, szerencsére az Emlékező megtorpant. Amikor újra képek érkeztek, már lassan, célzatosan tűntek elő, és az adeptus számára egyszerre értelmet nyert a hömpölygés, már tudta, a látomás nem rendezetlen emléközön csupán. Xhil-xaquan megtelepedett ereinek végtelen hálójában. Mert a jéglakók emlékezete örök volt, vérükkel utódaikba és azok utódaiba áramlott. És most határozott célja volt: figyelmeztetni és kérni akart. Felfedte hát a megfelelő emlékfoszlányokat.

A palota az ég felé nyújtózott, bástyái, tornyai feketék és zöldek voltak. Falain buja kúszónövények tekeregtek, hosszúkás ablakréseinek domborművein nadálydenevérek kapaszkodtak ujjnyi hosszú karmaikkal. Az ezernyi erkély egyikén éjfekete bőrű alakok, shakariták álltak, köpenyük - vagy szárnyaik? - légörvényt kavartak köröttük. Emberszerűek voltak, de lényükből túlvilági fenyegetés sugárzott. Odalent, a megolvadt jégmezőn

emberszolgák gyülekeztek, homlokuk csapott, szemük mélyen ülő. A shakariták alásuhantak, magasra tartották jogarukat, melyből méregfogak bújtak elő. Az emberek földre kuporodtak; néhány kiválasztott lépett csak előre, fedetlen felsőtestüket tekervényes írásjelek borították. A jogarok egyszerre mozdultak, a méregfogak húsba mélyedtek. Üvöltések, gyötrelmes sikolyok visszhangzottak a hegyormok között, de hamarosan diadalmas bömbölésbe csaptak. Karmos mancsok nyúltak a földön fekvő félholdforma hadijelvényekért. A kiválasztottakban testet öltött démonok és állatszellemek uraik parancsára hadba vonultak, lábuk alatt dübörgött a megszikkadt föld.

- A xaquanok harcoltak - lehelte az Emlékező. A kristálytornyok rázkódtak, a jégpáncélosok körül ezer és ezer démon nyüzsgött. A shakariták teremtményei kedvük szerint változtatták alakjukat, szárnyakat növesztettek, agyaraikról maró méreg csöpögött. Xhil-xaquan fiainak ereje kevésnek bizonyult, pusztító varázsigéik hatalma nem verhette vissza a rájuk zúduló szörnyetegeket, a forgatag elnyeléssel fenyegette őket. Ellenfeleik hamar elhullottak ugyan, gyorsan bomló, halandó testüket belülről emésztette fel a túlvilági erő, ám soraik végeláthatatlanok voltak.

Azután egyszerre a hegyek megreszkettek. A bérceken túlról félelmetes hadsereg érkezett, hogy porba döntse a shakariták hatalmát. Aquirok voltak ők, ám mások már, mint egykoron. Új uruknak egy kosfejes istenséget választottak, kinek tizenhárom gyermeke roppant birodalmat kovácsolt tiszteletére. Öldöklő harc kezdődött, melynek végén a xaquanok a messzitestvérekkel tartottak. Lezárták a démonpalotához vezető utakat, és Kránba vonultak, új hazába költöztek.

- Néhányan maradtak - az Emlékező hangja elhalkult, Nevyll érezte, fogy az ereje, ám az utolsó két kép minden eddiginél erőteljesebb volt. Xhil-xaquan kimondta a figyelmeztetést, és megfogalmazta a kérést.

Magányos kolostor állt a sziklaszirt tetején. Üvöltő szélvihar sodort havat a hatszögkövekkel kirakott belső udvarra, beletépett a csuhákba, de a szerzetesek tovább gyakorlatoztak. Emberek voltak, a hegyek között élő törzsek gyermekei. Mestereik új és új mozdulatokra és varázsjelekre tanította őket. Jégkék szemei a távolt kémlelték. Ezredévek teltek el, de a hómezőkön és a hegyek magasában még mindig tébolyult állatszellemek, alakot nyert démonok kóboroltak. A szerzetesek rájuk vadásztak.

Xhil-xaquan emlékezete hirtelen váltott. Föld-mélyi barlangtóhoz vezette az adeptust. A sötét vízen törékeny, lehetetlenül hosszú híd nyúlt befelé, végénél kicsiny sziget bújt meg. Itt állt a jégkék szemű mester, lámpását magasra tartotta. A talajt borító véseteket vizsgálta, majd a kikötőbaknál pihenő, denevérszárnyú gondolát. A jelek igazolták gyanúját, megrázta fejét és visszaindult a hídon. A partnál szerzetesek munkálkodtak, ezüstösen csillanó rúnák ezreit rajzolták a falakra. A sarló- és pengeforma jelek nemsokára felizzottak. Xhil-xaquan örököse hátraparancsolta tanítványait, és elégedetten szemlélte, ahogy a vízszínt emelkedni kezd. Hamarosan sötét ár borította el a szigetet, nyelte el a denevérszárnyas gondolát, mindörökre elzárva az utat.

- Mindörökre... mindörökre... - visszhangozta az Emlékező, majd eltűnt, sötét ürességet hagyva maga után. Nevyll megrázkódott. Fázott. Szájában keserű-sós ízt, fejében szaggató kínt érzett. Aygur beszédfoszlányokat

hallott, szemét óvatosan felnyitotta. Majd hunyorogva zárta be ismét; a kora reggeli napfény betűzött a füstnyíláson, melyet nem fedtek be estére. A nemezsátorban fagyos hideg honolt, az üstről jégcsapok lógtak, a szőrméket köröskörül dérpermet borította.

Az adeptus felült. Hitetlenkedve tapogatta meg karját. Sérülései eltűntek, a törések beforrtak, a zúzódásoknak nyoma sem volt. Csak a számszeríj ütötte seb helyén talált egy apró, fekete foltot. Oldalt új ruhák hevertek, biztosan neki szánták. Gyors mozdulatokkal felöltözött, majd félrehúzta a bejárót fedő pokrócot, és kilépett a szabadba.

Hatalmas fák között találta magát. Körötte fű zöldellt, a lombokat lágy szél hintáztatta. A kis völgykatlanban sűrűn egymás mellett nemezsátrak álltak. Gazdáik, az aygurok fegyvereiket élesítették, a gyermekek botkardokkal vívtak. Majd hirtelen döbbent csend támadt, a harcosok leengedték szablyáikat, a gyerekek félrehúzódtak. Mindannyian a sátorból kilépő adeptusra szegezték tekintetüket.

Nevyll körbefordult, majd hitetlenkedve emelte fel kezét. Körötte hópelyhek szállingóztak. Körülörvénylették, lábainál vékony, fehér lepelbe gyűltek.

Ám máshol nyomuk sem volt.

SCIO KOMOR arccal lépett közelebb Chirag sírjához. Aygur szokás szerint építették; két, kereszt alakban

földbevert oszlopra legallyazott nyírfarönköket fektettek, erre helyezték az elhunytat, ágakkal, lombokkal letakarva. Feje alatt szikladarab, arcán hamu. Az aygurok úgy mondták, az égbe temetkeztek, megkönnyítve az utat a Felsővilágba.

A gorviki tapintattal várakozott, sejtette, mit érzett most a fiatal adeptus. Lar-dor tanítványai sokáig éltek iskoláik márványfalai, napsütésben szikrázó sétányai között, későn szembesültek a világ gyakran kegyetlen ridegségével. Erre nem voltak felkészülve.

- Tudom, miért vannak itt a krániak - szólalt meg hirtelen Nevyll. Hangja szárazan reccsent, de a siedon megérezte a visszafojtott indulatot. Ismerte már jól az adeptust, a legrosszabbtól tartott. Ha kell, képes egymagában szembeszállni a fejvadászokkal. És akkor még ő sem mentheti meg.

- Miért? - kérdezte végül egyszerűen. Nevyll elfordult a sírtól. Már órák óta állt itt egymagában. Felidézte az elmúlt hetek történéseit, Anokh meséit,

és a látomás képeit. Lassan kibontakoztak az összefüggések, értelmet nyert a karagün sámán támadása, az őket üldöző nomádok kitartása, és a Kétsárkány-völgy elfoglalása.

- Ritka kincs rejtőzik az aygurok szálláshelyénél. Egy réges-rég elfeledett birodalom ősi romvárosa, és egy évezredes varázslat, mely mind a mai napig megőrizte erejét.

Scio közelebb lépett társához. - A Démonikus Óbirodalomra gondolsz? - Pontosan - felelt az adeptus. Figyelmét elkerülte a siedon tájékozottsága, és hirtelen támadt érdeklődése. -

Nem ismerem a varázslat mibenlétét, de létének és hatalmának jeleit a völgy csaknem négy mérföldes körzetében bárki megfigyelheti.

Scio kérdőn vonta össze szemöldökét, de nem kellett faggatóznia, az adeptus körbemutatott karjával, és megadta a választ.

- Emlékezz az aygurok szavaira: a völgyükben sosincs tél. Ha a környéket már járhatatlanná tették a hótorlaszok, náluk akkor is zöldell a fű!

A gorviki kétkedve rázta meg fejét. - A romváros után kutatnak a krániak? - kérdezte végül. - Mi mást kereshetnének a Kétsárkány-völgyben? - jelentette ki meggyőződéssel az adeptus, majd hozzátette. -

Biztos vagyok benne, Ilochar magiszter felismerte a varázslatot. Ez vonzotta a romvároshoz. És ezért kell most nekem is odamennem.

A gorviki egy pillanatra megdermedt, majd az aygurok szálláshelye felé mutatott karjával. - Odalent kétszáz portyázó őrzi a völgyet, nem beszélve a fejvadászokról - csattant fel, majd megpróbálta

észérvekkel meggyőzni társát, bár maga sem hitte, hogy sikerülhet. - A hegyek közt szétszórtan élő aygur nemzetségek harcosai négy-öt napon belül megérkeznek, és együttes erővel kiűzik a karagünöket. A romváros várhat addig.

Nevyll tagadólag megrázta a fejét. - Gondolod, ezt nem tudják pontosan ilyen jól a portyázok is? Scio leengedte a karját. Belátta társa igazát; lehet hogy a karagünök nem voltak tisztában a hegyvidéki

körülményekkel, de a krániak sosem vétenének ilyen hibát. - Nem, - folytatta az adeptus - most kell mennem. Öt nap múlva már késő lesz. Tudom, Ilochar a romok között

tűnt el, és nem lehet véletlen, hogy hamarosan fejvadászok által vezetett nomádok támadták meg a völgyet. Biztos vagyok benne, a magiszter pontosan tudja a választ a miértre.

- Nem vonom kétségbe Ilochar hatalmát, de miből gondolod, hogy egyáltalán életben van? - kétkedett a siedon. Nevyll visszaemlékezett látomására. Ismét felködlött előtte a barlangtó képe, a szorgoskodó szerzetesek, a

sarló- és penge forma írásjelek. Aquir tilalomrúnák, melyek mindörökre elzárták az utat. Talán ezért jöttek a hegyek közé a krániak. Ilochar megbolygathatta az évezredes védelmet? Erre a kérdésre csak odalent kaphat választ. Az ifjú nomád sírja felé fordult, hangja határozottan csengett.

- Érzem, hogy életben van, és tudom, egyedül ő akadályozhatja meg a két törzs háborúját. A gorviki meglepetten pillantott társára; egyszerre megértette, mi mozgatja. Nem bosszúvágy és nem harag,

még csak nem is iskolája parancsa. Azért küzdött, hogy Chirag sírja mellett ne emelkedjenek újabbak.

SCIO A FÁK árnyai között lopózva közelítette meg a tízember magas szakadék szélét, majd egy csenevész

bokor mögé bújt. A keleti hegyoromról tökéletes rálátása nyílt a Kétsárkány-völgyre. A sziklafal alatt tízlépés széles erdőcsík, majd a tengerszem sötét vize látszott, azontúl pedig a csendesnek tűnő

tábor. A karagünök többsége fedezékbe húzódott az éjszakai hideg elől, a nemezsátrak falán át tűzfény szűrődött ki. A tábor túlsó felén nyíló szorost, mely a völgy egyetlen bejárata volt, jelentős őrség védte. Ám Scionak nem ők okoztak fejfájást.

A Kétsárkány-völgyet körülölelő hegyormok a tengerszem mögött egymáshoz hajoltak, köztük egy ívesen elnyúló, cserjékkel, gazokkal sűrűn benőtt másik szoros húzódott meg. Ám ez, szemben a völgybe vezetővel, ötven lépés után összeszűkült, járhatatlan, közel függőleges meredélyben ért véget. Félúton e szorosban, a cserjék között frissen vágott csapáson néhány portyázó őrködött. A siedon pontosan tudta, mi a feladatuk. Mindenkit távol kellett tartaniuk a szoros falán tátongó embermagas barlangnyílástól, a romvárosba vezető járattól.

Óvatosan visszahátrált, közben cifra gorviki szitkokat intézett az égiekhez. Hazája nyelvén szólt, ha a közös nyelv szavait elégtelennek érezte érzelmei kifejezésére.

Tervük szerint a barlangnyílás felett ereszkedtek volna le, ám a szirt alatt lapuló őrség keresztülhúzta számításaikat.

Amikor kellően eltávolodott a szakadéktól, futva indult az erdő felé. Az eget nehéz fellegek borították eltakarva a holdak és csillagok fényét. A távolban villámok cikáztak, az égzengés közelgő vihart jelzett. Scio hamar beért a fák közé, ahol társai várták.

- Hét vagy nyolc portyázó, közvetlen a barlangnyílásnál - vázolta a helyzetet, majd hozzátette - képtelenség bejutni.

Nevyll kiegyenesedett, elnézett a völgy felé. Hamar számba vette a lehetőségeket. Láthatatlanság alkalmazása túl kockázatos volt, hiszen karnyújtásnyira kellene elosonniuk az őrök mellett. A fegyveres harc lehetőségét is hamar elvetette; a zajok elnémítását könnyen megoldhatná ugyan, de az őrségváltás után üldözők eredtek volna nyomukba, nem beszélve az esetleges sérülésekről. Azután az eget borító sűrű fellegekre pillantott, és rálelt a megoldásra. Sciohoz fordult, és néhány szóval vázolta elképzelését.

- Tőled nem is várhattam volna mást - ingatta a fejét mély átérzéssel a gorviki, miután végighallgatta az adeptus tervét. - Egyenesen életveszélyes.

Nevyll kérdőn nézett rá, majd igyekezett meggyőzni őt. - Sokkal biztosabb, mint amilyennek hangzik - Persze, a múltkor is csak egy hegy omlott ránk, rosszabb most se történhet - jegyezte meg csípősen a siedon,

de már nyúlt is batyuja után. Bár a sötétség kedvezett nekik, mégis lekuporodva közelítették meg a szakadékot. A karagünök rendszeresen

küldtek ki őrjáratokat az aygurok menedékhelye után kutatva. A sziklafalnál Thograr gyors mozdulatokkal letekerte válláról a kenderkötelet, majd átvetette egy fatörzsön, és

lábát megtámasztva leengedte a szakadékba. - Én megyek elől - jelentette ki Scio. Nevyll nem ellenkezett. Szótlanul nézte, ahogy körülpillant, majd lesiklik

a völgybe, és földet érve elrejtőzik a fák között. A víz közelében sűrűn nőtt a növényzet, ami jelentősen megkönnyítette feladatát.

Az adeptus megragadta a kötelet, majd sietve leereszkedett. Tudta, ha észreveszik a nomádok, akkor vakmerő vállalkozásuk gyors véget ér. Oldalt lépett, amint földet érzett lába alatt. Thograr sem maradt el sokkal, a kötél két szárára erősített görgős fogantyúval siklott le. Odalent kioldotta a rögzítő csapot, és erősen megrántotta a szabaddá váló szárak egyikét. A kötél surrogva fordult át a fán, majd lezuhant, hangos csattanással ért földet.

Scio közben már elfoglalta őrhelyét a szoros bejáratánál, és a barlangnyílás mellett beszélgető nomádokat figyelte. Nevyll kivárta, míg int neki, majd lehajolva, a vízpart vonalát követve a nyugati hegyorom felé lopózott. A lombok alatt megült a sötétség, és az adeptus újra és újra megtorpant, attól tartva, hogy egy, véletlenül a fák közé tévedő nomádba botlik.

Megérkezett a nyugati sziklafalhoz, és a legmagasabb, legterebélyesebb tölgyfa alá húzódott. Lehunyta szemét, figyelmét a mana áramlatai felé fordította. A tomboló égzengés, a közelgő vihar az őserő hullámait is felkorbácsolta. Percekbe telt, míg rálelt a legerősebb érintkezési pontra, karnyújtásnyira tőle, a tölgyfa földből kimosott gyökerei közt. Varázslóösztöne ezúttal sem csalta meg.

Még jobban behúzódott a lombok alá, lassú mozdulatokkal rúnákat írt egy kődarabra, majd a fatörzs mellé fektette. Érezte, ahogy a mana hullámai felerősödnek a varázsjel körül. Körbepillantott, majd visszaóvakodott társaihoz.

Scio és Thograr két lépésnyire a szorostól, egy szikla takarásában rejtőzött. A gorviki kérdő pillantással fogadta, az adeptus szótlanul bólintott. Már csak várniuk kellett.

Mindannyian az eget kémlelték. Odafent egyre gyülekeztek a fellegek, a sötétség elmélyült, hamarosan már egymást sem látták. Azután fényes villámnyaláb vakította el őket; a nyugati hegyoromnál villant fel, pontosan a legterebélyesebb, legmagasabb fába csapott, engedelmeskedve a varázsjel vonzerejének. A rögvest felcsattanó mennydörgésrobaj iszonyatos volt, mindhárman önkéntelenül fülükre szorították tenyerüket. Pillanattal később lángnyelvek világították be az éjszakát.

A nomádok kiáltozva, mutogatva bújtak elő a szorosból, jól tudták, a fellángoló erdőtűz fulladással fenyegeti őket. Hadarva vitatkoztak, majd sebtében a tábor felé rohantak.

Nevyll büszkén fordult a gorviki felé. - Ügyes, - bólogatott a siedon, majd rámutatott a terv gyenge pontjára. - Remélem, visszafelé jövet is lesz

valami ötleted... A mondat további részét már nem hallhatta az adeptus, addigra Scio már a szoros mélyén járt. Nevyll utána

ugrott, mögötte Thograr csörtetett. A gorviki a hasadéknál várta be őket. Meggyújtotta viharlámpását, baljával magasra tartotta, jobbjában a

tőrkard nyugodott, de egyetlen lépést sem tett előre. Nyilvánvalóan megerősítést várt. Mindig pontosan tudta, mit miért tesz, kétség sem férhetett hozzá, ő a kis csapat vezetője. Ezt a döntést mégis az adeptusra bízta.

Nevyll bizonytalanul nézett vissza rá. Eszébe jutottak a színváltó pikkelypáncélt viselő kráni fejvadászok, Anokh meséi a kóbor démonokról, állatszellemekről. Végül Imer Ilochar, iskolájának híres magisztere, aki hosszú hetekkel ezelőtt lépett be a hasadékba, és tűnt el nyom nélkül az évezredek óta sötétbe burkolózó romvárosban.

A sötétség felé fordult, hangja halk volt, de határozott. - Rajta!

NÉHÁNY FORDULÓ és meredeken ereszkedő lejtő után egy félig beomlott nagyterembe értek. Négyes

oszlopsorával, hatszögletű márványlapokkal kirakott padlójával, és a végében emelkedő, angyalszárnyas szoboralakkal egykoron bizonyosan tiszteletet parancsoló lehetett, mára azonban nagyságából csak feledésre ítélt emlék maradt. Nyirkos falai, repedezett oszlopai között átláthatatlan pókhálófátyol feszült, padlóján korhadékhalmok, talán egykori bútorok maradványai hevertek. A viharlámpás szokatlan fénye elől nedvesen csillanó testű férgek, százlábúak és ászkarákok sokasága menekült a rések, repedések fedezékébe.

- Ez lenne a romváros? - nézett körül hüledezve Scio, arcáról leplezetlen undor sütött, hangja tompa visszhangot vert a falak között.

Nevyll a szobor felé lépett, varázsbotjával takarította el útjából a sűrű pókhálót. - Nem - jelentette ki, miközben a fennkölt ábrázatú, mégis riasztó kőarcot vizsgálta. Borzongva értette meg, mitől idegenkedett. Valaki barbár módon kivéste a szobor szegeit. „De vajon ki?" - töprengett. Tudta jól, az aygurok rettegve kerülték el a földalatti csarnokokat.

- Nem, - ismételte meg végül a gorviki kérdésére felelve - ez pusztán a romváros mellett megtelepedő szerzetesek kolostorának egyik csarnoka.

Scio közelebb lépett. Bal lábát egy kidőlt oszlopfőre tette, kardforgató karját térdére támasztotta, és kérdőn pillantott az adeptusra. Thograr eltűnt az árnyak közt; érzékeny szemeinek nem volt szüksége a viharlámpás pislákoló fényére.

Nevyll a gorviki felé fordult, majd körbemutatott. - A szerzetesek célja az Óbirodalom bukása után elszabaduló démonok és állatszellemek felkutatása és

elpusztítása volt. A kráni hadak által lerombolt városok kapuit lezárták, szentélyeket, kolostorokat emeltek mellettük, majd hozzáláttak, hogy megtisztítsák őket a kísértetektől.

- Értem. Bízzunk benne, hogy itt sikerrel jártak - dünnyögte a siedon, úgy tűnt kielégítette a válasz. Ellépett az oszloptól, és a falak felé indult. Tovább vezető járatot, folyosót keresett.

- Ajtó - hangzott fel hirtelen Thograr öblös hangja az angyalszobor háta mögül. Társai sietve csatlakoztak hozzá.

Domborművei díszes bronzkapu volt, karcsú szárnyain egy-egy öklét emelő szerzetessel. A gorviki megtorpant, úgy tűnt a véseteket vizsgálja. Nevyll félreértve a helyzetet magyarázni kezdett:

- A szerzeteseknek sajátos harci művészetük volt, melyet a testet elbitorló démonok és szellemek ellen fejlesztettek ki. Pontosan tudták, hol és hogyan kell megütni, megérinteni az emberi testet ahhoz, hogy ne őt, hanem a benne megbúvó árnylelket támadják.

Scio megrázta a fejét, és a kapu sarokvasára mutatott. A fémet mindenütt fátyolos, méregzöld lepedék fedte, ám forgóinál fényesen csillogott. Nevyll elhallgatott. Valakik rendszeresen használták a kaput.

Néma csendben óvakodtak előre a dohos levegőjű folyosón. Kétoldalt korhadékhalmok és mélyvörös rozsdakupacok szegélyezték útjukat, egykor a falakat díszítő fegyverek lehettek. A folyosóról kisebb-nagyobb termek nyíltak, mindegyik üresen tátongott, a kőfaragványokon túl minden réges-rég az enyészeté lett. Scio végül egy padlóba vágott, négyszögforma nyílásnál torpant meg. Lehajolt, és levilágított a viharlámpásával.

- Bizonyosan létrán, vagy csörlős lépcsőlejárón ereszkedhettek le annak idején - fordult társai felé, majd az adeptus biccentése láttán intett az orknak.

Ismét a kötélhez folyamodtak, megint a gorviki volt az első. Nevyll gyorsan követte. Odalent sötétség fogadta, a viharlámpás képtelen volt megbirkózni a homállyal. Varázserejéhez folyamodott, és pillanatokkal később gyöngyházragyogás töltötte ifee a csarnokot.

A terem hatalmas volt, szabályos kört formáló falai között ötven lépésnyi tér terpeszkedett. A mennyezetet oszlopok tartották, körben a falak mellett kőoltárok tucatjai álltak. Egy kivételével mindegyik kopott és csupasz volt.

Scio kíváncsian lépett az egyetlen, vörös brokátlepellel fedett oltár felé. Egy csontváz feküdt ott, csuklóin, bokáin vasalt bilincsek. Úgy tűnt, a padlóhoz és a falakhoz láncolhatták egykor.

- Állj! - csattant hirtelen Nevyll hangja. A gorviki összerezzent, majd villanó szemekkel fordult társa felé, ám fakó arcát látva elhátrált a sziklatömbtől. - Brokátlepel, vaslánc és emberi csontok - súgta Nevyll - hogy maradhattak meg, ha minden más porrá omlott? Scio jobban szemügyre vette az oltárt. Míg a többi töredezett volt, ezen az egyen az összes apró véset tökéletes

épségben maradt, a bilincsek pedig meg-megcsillantak a varázsgömb fényében. Nem borította őket rozsda. Azután szeme a koponyára tévedt; ahogy oldalra fordulva hevert, tisztán látszott a homloka közepéből előremeredő csontnyúlvány, a hüvelyknyi szarv.

- Anokh mesélt nekem a keleti folyóvölgyekben élő yashakür nemzetségekről, melyeknek sámánjai sarjadásszellemeket fogadnak testükbe, hogy így nyerjenek varázshatalmat és évszázadokra nyúló életet. Az ő fejükön éktelenkedik ilyen szarv, melyet sárkányagyarnak hívnak - magyarázta az adeptus.

- Hogyan került volna ide egy yashakür sámán csontváza? - firtatta a kétkedő siedon. - Ez nem egy nomád maradványa, hanem egy évezredekkel ezelőtt elbukott szerzetesé — jelentette ki Nevyll

halkan, majd folytatta. - A hegylakók hitvilága az egykori rendek tanainak elkorcsosult, felhígult változata csupán. Sámánjaik a szerzetesek tudásának fennmaradt szilánkjait alkalmazzák. Valaha régen e rendek tagjai képesek voltak kiűzni másokból a szellemeket, démonokat, ám legyőzni, elpusztítani csak egyetlen módon tudták őket. Magukba fogadták, majd megvilágosodott elméjük, lelki békéjük segítségével szétfoszlatták az árnyleikeket.

- Azt mondod, önként adták át testüket a túlvilági lényeknek? - kérdezte elborzadva a gorviki. Nevyll bólintott. - Igen, rendtársaik vasbilincsekkel rögzítették őket az oltárokhoz. Előírásos étkekkel táplálták, imáikkal

segítették őket küzdelmükben. Ám hatalmasak voltak az ellenfelek, és a szerzetesek néha alulmaradtak. Mint ez a szerencsétlen itt.

Scio fejrázva fordult el az oltártól, ám az adeptus hangja megállította. - Ne ítélj elhamarkodottan. Abban a korban a hegyvidéket torz teremtmények járták. Félelmetesek,

legyőzhetetlenek voltak. A krónikások szerint a síkvidéki nomádok ősei ekkor vándoroltak el, inkább választották az embertelen pusztaságot, mintsem a reménytelennek tűnő viaskodást a testüket megszálló, tébolyt és kínt hozó szellemekkel. Ha ezek a szerzetesrendek nem vállalták volna magukra az Óbirodalom szennyének eltakarítását, most Dél-Ynev más tájain tűnnének fel agyarszarvval születő gyermekek. Nekünk kellene megbirkóznunk a tébolyult szellemekkel, őrjöngő démonokkal. Olyan borzalmakkal, melyeket jobb fel sem idézni.

Scio nem vonta kétségbe társa szavait. Elég volt a csontvázra pillantania, az egykori szerzetesre, aki évszázadokon át küzdött a testébe furakodott sarjadásszellemmel.

- Eleget időztünk itt - csikorogta, mielőbb el akarta hagyni a termet. Senki sem tiltakozott. Egyetlen kivezető folyosót találtak, mely olyan volt, akár a Harkun alatt húzódó féregjáratok; szabályos

körmetszetű. Nekivágtak, szótlanul lépdeltek előre. A mennyezeten átszivárgó vízcseppek halk csobbanással hullottak a talajt borító sötét pocsolyákba. Hosszú percekig gyalogoltak, mire egy másik terembe értek, ha terem volt az egyáltalán.

Tökéletes gömb állt előttük, tükörsima falait egyetlen faragvány, egyetlen véset sem törte meg. Csupán a két bejáró, az egyik amelyiken érkeztek és a szemközti másik.

Kérdőn néztek egymásra, végül Scio egy apró kavicsot hajított előre. A kő kétszer megpattant, majd leszánkázott a terem aljába.

Semmi sem történt. Nevyllnek eszébe ötlött valami, a homlokához érintette a kezét. - Emlékszel az aygurok babonájára? Nem hajlandóak négyszögforma épületben aludni. Úgy tartják, a démonok

a törések, szögletek között meggyűlő homályban rejtőznek. Ez itt - mutatott azután a gömbterem felé - talán egyfajta védelem lehet. Ha pedig így van, akkor az a járat velünk szemben a romvárosba torkollik.

Scio nem tiltakozott. Levegőt vett, mintha víz alá merülne, és lassan a kavics után csúszott. Odalent felállt, és bizonytalanul körbenézett. Bentről egészen különösnek találta a termet.

- Olyan akár a legendás ó-pyarroni Gömbszentély - súgta közben Nevyll, de a siedon, akinek érzékei pattanásig feszültek, meghallotta hangját.

- A végén még kiderül... - kezdett hozzá, de azonnal elhallgatott. A szemközti járatból vészjósló bömbölés hangzott fel. Távolról jött, mélyen zendült, lassan elhaló felhangjai

csapongva reszkettek a gömbterem tükörsima falai között. Scio lassan fordult arra. Sokat tapasztalt zsoldos volt, ismerte képességei határát. Bármit volt is odaát, hangja

alapján egy századnyi páncélozott lovag sem állíthatta meg, nemhogy egy tőrkarddal felfegyverkezett siedon. - Azt hiszem, - mormolta halkan, az adeptus-hoz intézve szavait - a szerzeteseid nem végeztek tökéletes

munkát. - Gyere ki onnan! - sziszegte Nevyll, ám a gorvikit más fából faragták. Könnyed mozdulatokkal kapaszkodott

fel a másik járat felé. - Itt várjatok! - parancsolta, majd eltűnt a sötétben. Az adeptus a szótlan ork felé pillantott. Thograr szokása szerint megrántotta vállát, majd kezébe kapta a

roppant számszeríjat, és tekerni kezdte a felajzó motollát. Hosszú pillanatokig csak az olajozott szerkezet halk csikorgása hallatszott, és az óriás már az abbitacél hegyű vesszőt illesztette a kilövő vájatba, mire a siedon visszaért.

- Jöhettek - mormolta, hangja furcsán, idegenül csengett. Nevyll gyanakodva nézett rá, azután követve az orkot leszánkázott a gömbterembe. Együtt kapaszkodtak fel a

szemközti oldalon, és követték a gorvikit. Néhány lépés múlva megtorpantak. Nevyll szemei elkerekedtek, kezei tétován keresték az oldalfalat. Haját,

köpenyét vad szélroham táncoltatta. - Ez... lehetetlen - dadogta, tudata képtelen volt befogadni a látványt. Alattuk egy városrengeteg terpeszkedett. Szarvszerűen csavart tornyok, magasban lebegő, karcsú függőhidak,

csillanó kupolájú, gigászi templomok, a köztes tereken szörnybálványok egész sora. Ezer, ezer és ezer épület. A földöntúli látványt még idegenszerűbbé varázsolták a tornyok fölé magasodó sudár oszlopok lila és bíbor színben izzó, embernyi kristálygömbjei.

- Akkora, mint Erion - mormolta Scio száraz hangon, majd megköszörülte a torkát, és mély meggyőződéssel tette hozzá. - Ha a magiszter itt van lent, egy élet is kevés lesz, hogy megtaláljuk.

- Ott, - mutatott oldalra Nevyll, hangja ismét határozottan csengett - annál a kapunál keressük.

RÉGÓTA KAPTATTAK lefelé a gigászi barlangcsarnok falába vésett lépcsősoron. Néhol egészen a

sziklákhoz lapulva haladtak, a lábuk alól kiforduló kövek pörögve zuhantak alá, ám csattanásuk hangja nem ért fel hozzájuk. Nevyll egy ideig a várost figyelte; a csapongó denevérrajokat követte szemével, ámulva nézte a néha fel-felerősödő fényű lila és mélybíbor varázskristályokat, majd a méretek lehetetlenségén töprengett. Ekkora tér föld alatt nem létezhetett, egyszerűen össze kellett volna omlania. Egy újabb vad szélroham értette meg vele a képtelen valóságot.

- Ez a város valaha a felszínen volt - motyogta maga elé, miközben a sziklafalhoz húzódott, nehogy lesodorja a szélvihar. A siedon ezúttal is meghallotta szavait.

- Képtelenség - horkant fel, bár tiltakozása inkább szólt környezetének, semmint az adeptus szavainak. - Hatalmas és bonyolult mágia óvja, ugyanaz, ami a felszín éghajlatát is megváltoztatja - vélte Nevyll,

figyelmét már az őserő felé fordítva. - A sápadt fényt árasztó kristályok elhelyezése váltja ki a hatást. Ez kavarja a váratlan széllökéseket, és ez tartja meg a város fölé magasodó hegyet is.

- Képtelenség - ismételte újra a gorviki -, nincs az a halandó varázstudó, aki ilyet létrehozhatna. - Elfelejted, hogy e várost nem emberek emelték. Olyan korból származik, amikor őseink nem voltak többek

barlanglakó vadaknál, a felhők fölött még égihajók úsztak, és aquir hatalmasságok varázsigéi alakították a világ arculatát.

Scio hamar napirendre tért a kérdés fölött, most jobban érdekelte a jelen, mint a múlt. Lábával megtapogatta az előtte levő, bizonytalannak tűnő fokokat.

- Legyen. Mindenesetre bizakodjunk, hogy kihúzza, amíg megtaláljuk a magisztert. - Ha jól számítom, több, mint hétezer éve végzi feladatát. Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene - felelt az

adeptus. A siedon bólintott, majd csendben lépdelt lefelé. Thograr szuszogva haladt leghátul, és ezúttal ő is hozzászólt a

beszélgetéshez. - Felfelé is gyalogolunk? Nevyll jót derült az ork sajátos észjárásán. Bár őt is bosszantotta a fárasztó lépcsőzés, sokkal inkább az

elvesztegetett időt sajnálta. - Már fent megmondtam, hogy egy egyszerű levegővarázs segítségével tollpiheként suhanhatnák alá - fordult

végül Thograr felé. - Én pedig azt feleltem, - emlékeztette a gorviki - hogy nem szeretnék egy tátott pofájú szörnyeteg agyarai közé

zuhanni. Szótlanul haladtak tovább. Hamarosan elérték a kristálylámpások szintjét, majd a magasabb tornyokét, s már a

kupolákkal jártak egy magasságban, mikor a siedon megtorpant. - Nézzétek! - mutatott előre. Nevyll szeme követte mozdulatát. Lent egy irdatlan szoborszerűség állt. Testét mélyszürke gránit alkotta, ám

vállait, tüskék borította ökleit és a fején díszlő koronát holdezüst fém fedte. Nyitott szája mögül iszonyatos agyarak villantak elő, kezében roppant pörölyt szorongatott, ásványgömbszemei a város felé meredtek.

- Egy ostromgólem - suttogta az adeptus elhűlve. - Úgy érted, - kérdezte Scio, szemét le sem véve a házakkal egymagas szoborról - ez valaha mozgott? Iszonyatos bömbölés volt a felelet. A monstrum torkából tört fel, megreszkette a falakat, és hosszan

visszhangzott a barlangcsarnokban, majd lassan elhalt. A gólem azonban meg sem moccant. Nevyll tért magához először. - Képtelen mozogni; talán évszázadok, évezredek óta üvölt egyhelyben - mormolta, és az eleven szobor körüli

törmelékre mutatott. - Újra és újra felhangzó orkánszerű bömbölése romba döntötte körötte az épületeket. Hosszasan nézte a mágia teremtette szörnyeteget, az ősök félelmetes hatalmának eleven bizonyítékát. - Bizonyára a város végső ostromakor vált működésképtelenné. Lehet, hogy az őt irányító mágus elpusztult a

forgatagban, megpecsételve ezzel szolgája sorsát. A gólem az utolsónak kapott parancsot ismétli évezredek óta. - Igen, és ez az, ami nem fér a fejembe - fordult Nevyll felé Scio. - Azt mondtad, romvárost találunk idelent,

olyat, melyet aquir hatalmasok és ehhez a szoborszörnyhöz hasonló szerzetek romboltak le. De nézz csak körül! - mutatott a kupolás templomok felé.

A gólem közvetlen környezetét kivéve minden torony, minden épület tökéletes állapotban volt. A városon nyoma sem látszott, hogy valaha is ostrom alá vették volna. Nevyll nem válaszolt, nem volt mit mondania. Végül Scio megfordult, és továbbvezette lefelé a kis csapatot.

Nemsokára véget ért a lépcsősor, és egy enyhe lejtőn lépdeltek tovább, mely az első épületeknél ért véget. Idegenkedve pillantottak jobbra és balra. Az egymást sehol sem érintő, különálló lakótornyok, szentélyek és az alacsony, kúpforma vagy öt-szögletű házak rendezetlen összevisszaságban emelkedtek mindenütt. Némelyikük között függő-hidak feszültek a magasban, ám úgy tűnt, a város egykori építői nem ismerték az utca fogalmát, a

szerteszórt épületek átláthatatlan labirintus alkottak. Legtöbbjük gránittömbökből épülhetett, de illesztéseik olyan tökéletesek voltak, mintha egyetlen sziklából vájták volna ki őket. Faragványok, szörnydomborművek, indaformán tekervényes díszítések borítottak mindent. Az élesen megtörő, hullámvonalban futó falak nyirkosán csillantak, a kiszögelésekről testes vízcseppek hullottak alá. A város levegője fojtogatóan párás és forró volt.

Időről időre megtorpantak, köröttük surranó zörejek, vinnyogó hangok csaptak fel, ám a forrást sosem találták meg. Csupán egy nyüzsgő denevérbolyra bukkantak az egyik toronyforma épület kiugrója alatt, életnek más jelét sehol sem látták. Ám mindannyian érezték a városból sütő, szinte tapintható ellenségességet.

- Legalább egy jó óra, mire elérjük azt a kaput - mormolta a gorviki, de kitartóan lépdelt előre. Nevyll nem felelt, a kinti hideg és szárazság után nehezen viselte a hirtelen változást. Szótlanul lépdelt tovább,

és az embertől idegen, fura véseteket, díszítéseket figyelte. Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen méretű város évezredeken át rejtve maradhasson. Kezdte megérteni, miért nem adott életjelet magáról hetek óta a magiszter. S míg kint, a Kétsárkány-völgyben még a legrosszabbtól tartott, idelent, a tapintható fenyegetés ellenére bizonyosan tudta, Ilochar életben van.

Közben egy térre érkeztek, melynek közepén egy feketekupolás, templomszerű épület magasodott, falain szörnyreliefek százaival. Sárkányok, manasék, démonfarkasok. Nyitva álló kapujához széles lépcsősor vezetett felfelé. Az adeptus már ment volna tovább, de a szörnyeket figyelő Scio megállította.

- Nézzünk körül! - javasolta. Hangjában szokatlan feszültség vibrált, és már indult is felfelé a lépcsőkön. Thograr szó nélkül követte, és Nevyll nem maradt le mögöttük. A kapun átlépve ívesen hajló folyosón haladtak előre, köröttük a falakat mélyvörös és fekete drapériák, a

padlót süppedős szőnyegek borították. Hamarosan egy hármas elágazáshoz értek, előttük újabb lépcsősor emelkedett. Scio felfelé indult, Nevyll gyanakodva nézett utána, majd lassan követte. Félúton járt, amikor elért hozzá a gorviki kiáltása.

- Megtaláltuk! Végre megtaláltuk, Thograr! Megszaporázta lépteit, és egy falba vágott kúpforma bejáró után hatalmas csarnok tárult szeme elé. Az épület

egykoron bizonyosan arénaként szolgálhatott, ám néhány indadíszes oszlopra épített páholyon kívül nyoma sem volt közönség számára fenntartott helyeknek. Odalent, a repedezett kövezeten száz és száz kisebb-nagyobb szörnyetegfigura állt. Nevyllnek elég volt egy futó pillantás hogy felismerje őket: thigran-bábok voltak.

Scio figurától figuráig lépett. Bőrkesztyűs kezével óvatosan simította meg őket, mintha nem hinné, hogy valóban ott hevernek körülötte. Thograr lesétált a lépcsőkön, letámasztotta számszeríját, és egy háromfejű oroszlánt vett a kezébe.

- Tehát ezért voltál ott a K'hütan sziklaerődben - jegyezte meg hűvösen Nevyll. Nem érzett dühöt, csak csalódottságot. Ráeszmélt, hibázott megint. A siedon mozgatórugói fájdalmasan egyértelműek voltak. Dél-Yneven Krán kivételével egyedül Gorvikban rendeztek thigran-viadalokat. Bizonyos, hogy a szervező klán komoly bevételektől esett el, amikor Syburrban az álszerzetesek új arénát nyitottak. Scio, a gorviki siedon feladata nem lehetett más, mint annak a táblának a megsemmisítése, és a figurák megkaparintása. A lent heverő bábok pedig megmagyarázták, miért töltött éveket a fagyos Határ-hegységben.

Scio lassan fordult felé. - Gorviki siedon vagyok, életemről klánom dönt - odahaza e válasz elég lett volna, ám Scio érezte, az

adeptusnak ennél többel tartozik. - Családom, a di Mezcarra nemzedékek óta thigran-viadalok szervezéséből él, de csak egy évtizeddel ezelőtt

tudtuk meg, hogy a harci bálványokat nem krániak készíttetek, hanem a Démonikus Óbirodalom varázstudói. Hét évet töltöttem a havas csúcsok, sűrű fenyvesek között, jelek után kutatva, ám a gashat erősebbnek bizonyult az aranynál, a helyiek elzárkóztak, nem segítettek. Csak egyvalaki maradt, aki választ adhatott kérdésemre.

Nevyll arca elkomorult. Már értette, miért követte Scio olyan hűségesen, és miért tette érte kockára életét. - Imer llochar... - suttogta. A gorviki bólintott. - Igen, miatta tértem vissza. Amikor értesültem róla, hogy eltűnt, melléd álltam. De most

már, - mutatott körbe, arcára elégedettség ült ki - nem kell keresnem többé. Az adeptus furcsa ürességet érzett. Elvesztett valakit, akit barátjának hitt. Megfordult, és köszönés nélkül

hagyta ott a siedont és az orkot. Lehajtott fejjel lépdelt végig az ívesen hajló folyosón, a süppedős szőnyeg tekervényes mintáit nézegette. Végül kiért a feketekupolás épület elé. Körbepillantott, a túlburjánzó indadíszek, a torz épületek erdejében a magas tornyot kereste. Egyedül is megtalálja a magisztert, döntötte el.

Varázsbotjának ékköve felizzott, ahogy határozott léptekkel vágott neki a földmélyi város utcáinak. Nem vette észre, ahogy mögötte hullámzani kezd a fal, és egy eddig rejtőző alak válik el tőle. A khun'akha csillanva változtatta színét, a fejvadász kezében pedig célzásra emelkedett a számszeríj.

NEVYLL LASSAN tért magához. Feje hasogatott, szájában fémes-keserű ízt érzett. Hunyorogva nyitotta fel

szemét. Egy nemezsátorban, egymásra terített bundákon feküdt, lópokróccal betakarva. Felette, a füst-nyíláson túl az

ég kékje látszott. Felemelkedett, de rögtön elsötétedett körötte a világ. - Óvatosan - szólt egy hidegen reccsenő hang - idő kell, míg tested legyűri a bénító mérget. Furcsa, mély és magas zöngék bújtak meg a szavak között, mintha egyszerre többen szóltak volna. Nevyll

engedelmesen dőlt vissza, majd amikor ismét felderengett előtte a nemezsátor képe, oldalt fordult. Hideg obszidiánszemek néztek rá vissza. Vele szemben, a tűzhely mellett a szürke útiruhás kráni ült, lábait

összefonta maga alatt, kezében tajtékpipát tartott. Látszott, egyáltalán nem tart a lar-dori adeptustól. Nevyll megmozgatta karjait; sem bilincs, sem kötél nem tartotta fogva. Varázsbotja karnyújtásnyira, a sátor

oldalának támasztva állt. Óvatosan felemelkedett, és a kránira nézett. Egyszerre minden zavarossá, érthetetlenné vált. Fogalma sem volt, hogyan került ki a földmélyi városból, sem arról, hogy hol van.

Az obszidiánszemű leengedte a pipát, füstkarikát fújt szájából, majd felállt, és félrehúzta a bejárót takaró pokrócot. Az adeptus két másik sátrat, zöldellő füvet, és a háttérben megmászhatatlan sziklafalat látott.

- A Kétsárkány-völgyben vagy - jelentette ki a kráni, mintha olvasott volna gondolataiban. Azután elfordult, és kilépett a sátorból, de még hozzátette. - Itt várj!

Nevyll bizonytalanul nézett szét. Hamar rájött, hogy a sátrat nem a hegylakók, hanem a pusztai nomádok ízlése szerint rendezték be. Azután némiképp kitisztult a feje, és varázsbotjára támaszkodva a bejárat felé lépett.

Kint hűvös reggel fogadta. Hosszú pillanatokba telt, míg szemei hozzászoktak az éles fényhez. Valóban a Kétsárkány-völgyben volt, a sziklafalakat, és a tengerszemet azonnal felismerte. Körötte mindenütt sátrakat, legelésző lovakat és nomádokat látott. A fejre simuló nemezsapkák, a hosszan lelógó, festett lószőr függők egyértelművé tették: a puszták és nem a hegyek gyermekei veszik körül. „Karagünök" - állapította meg magában. Ám a portyázok érthetetlen módon rá sem hederítettek. Néhányan ugyan felé fordultak, de egyetlen szót sem szóltak, csak szemük villant ellenségesen.

Nevyll kihúzta magát. A titokzatos kránit kereste; biztos volt benne, okkal kímélte meg életet, és afelől sem volt kétsége, hamarosan választ kap a miértre. Végül a szoros bejáratánál pillantotta meg, ahogy épp egy beszélgetésbe merülő hármas felé lépdelt. Scio magyarázott ott, szokása szerint széles kézmozdulatokkal kísérte mondandóját. Mögötte Thograr egyensúlyozta a vállára vetett, démonpofával ékített számszeríját. Velük szemben pedig egy lángvörös köpenyt viselő, varázsbotra támaszkodó alak állt. Nevyll ilyen távolról is könnyedén megállapíthatta, az a varázsbot vasfából volt faragva, a végén, a karmantyús foglalatban igazgyöngy csillant. A Keleti Iskola szimbóluma.

- Ilochar... - hebegte az adeptus. Fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Földbe gyökerezett lábakkal nézte végig, ahogy a gorviki és az ork

elköszön a magisztertől, majd bántatlanul távozik. A szorost őrző íjas, szablyás nomádok nem állták útjukat. Mozdulatlanul figyelte a kránit, amint megszólítja Ilochart, majd a magisztert, ahogy megfordul, és nagy léptekkel elindul felé. Tudta, illendő lenne elébe sietnie, de mégse mozdult, némán nézte a közelgő, elveszettnek hitt lar-dori varázslómestert.

A napfényben mintha életre kelt volna a vörös köpeny, eleven lángforgatagként örvénylette körül a magas, ösztövér alakot. Magabiztosság, és eltökéltség sütött a magiszter minden mozdulatából. A karagünök, bár pillantást sem vetett feléjük, félrehúzódtak útjából, a kráni pedig egy lépéssel lemaradva követte.

Hamar elért az adeptushoz. Sűrű szemöldökét összevonta, hamuszürke szemeivel kutatóan nézte Nevyllt. Szikár arcát mellig érő, hegyben végződő szakáll keretezte, fekete, egyenes szálú haját hosszúra engedte, egy vékony ezüstpánttal fogva csak össze. Sasorra, késpengényi szája még ridegebbé tették vonásait.

- Te lennél hát az adeptus, aki annyi vészt hozott ránk? - kérdezte. Szavai pattogtak, akár toboz lángok között, ám a pergő beszédből is tisztán érződött a maró gúny.

- A nevem Nevyll Athranis, az Arany Pirkadat adeptusa vagyok. A páholymesterek tanácsa rendelt ide, hogy tanítványod legyek.

Ilochar közelebb hajolt, mintha jobban szemügyre akarná venni a jövevényt, azután kiegyenesedett. - Gvendhor Ulyess, és a rejtélyes godoni miszticizmus. Ki gondolta volna, hogy egyszer beavatottainak egyikét

bízza rám az Iskola - beszéde lelassult, mintha eltöprengett volna, azután ellépett a sziklafalak felé, és hangja felcsapott megint, mintha a távoli páholymesterekkel vitázna. - Miért gondolják, hogy van időm ilyen botorságokra?

Nevyll arca megfeszült. Elég volt a szótlanul várakozó kránira vagy a meghunyászkodó karagünökre pillantania, hogy megértse, az elmúlt napok történései mögött a magiszter állt. Ő szabadította rá az ifjúsámánt, ő üldöztette a nomádokkal, és az ő parancsára űzték ki az aygurokat a Kétsárkány-völgyből. Nehezére esett visszafojtani indulatát, végül mégis színtelen hangon szólalt meg,

- Az Iskola döntései a magisztereket és adeptusokat egyaránt kötelezik. Ilochar megpördült, mintha kígyó marta volna meg, szemei szikrákat szórtak. Egy lépést tett Nevyll felé, majd

megtorpant, hangja ezúttal mélyen zengett. - A páholymesterek úgy rendelték, hogy tanítód legyek, hallgasd hát az első leckét. A mi kötelességünk nem

vak szolgálat csupán, hanem Pyarron érdekeinek érvényesítése. Újra elfordult, varázsbotját oldalra tartotta tengerszemen túli, gazokkal sűrűn benőtt szoros felé mutatva. - Odalent az Óbirodalom tucatnyi kapuvárosának egyike fekszik, s mint mindegyikből, innen is út nyílik a

legendás Császári Palotához. Ilochar elhallgatott, lassan visszafordult, leeresztette karját. Hangja halkan szisszent, ám az adeptus mégis

tisztán érezte belőle a megszállottság emésztő hevét. - Mérhetetlen tudás nyugszik ott eltemetve, olyan varázshatalom, melyet nem adhatunk át az enyészetnek.

Nevyll állta a hamuszín tekintetet, egyszerre megértette a magiszter szándékát. És nem kerülte el figyelmét az utolsó mondat hangsúlya sem. „Nem adhatunk át az enyészetnek" - visszhangzottak a szavak, az egyezség lehetőségét kínálva.

Az adeptus lehajtotta fejét, és egyszerre képek rohanták meg. Újra látta a fagyos jégmezőt, és az első xaquant. A gigászi palotát, és a szárnyas mágusokat, a méregfogakat fialó botokat, a felemelkedő démonszörnyeket. A véres forgatag után a néma barlangcsarnokot, a sarló- és pengeforma rúnákat, és a sötét vizet, mely mindörökre elzárja az utat. Érezte, ahogy ereiben fagyos áradatként zubog az ősök háborgó vére. Felpillantott, ám nem a magisztert, hanem a szürke útiruhás kránit kereste. Az obszidiánszemek felé fordultak, ám mintha nem őt figyelték volna. Azután a fejvadász hirtelen támadásba lendült, ajkai közül félelmetes igék csattantak fel. hangja egyszerre volt pengesikoly és mély morranás.

Nevyllt mellbe taszította a nyers erő, tudatára sötétség borult. Nekicsapódott a nemezsátornak, áthasítva a falát, kidöntve a tartóoszlopokat.

Ilochar a kráni felé pördült, varázsbotjának ékköve parázsfényben derengett fel. A szürke útiruhás fejet hajtott felé, úgy szólalt meg. Hangja ismét hideg volt és kimért.

- Az őserő felé fordult, éreztem a megrezzenő szálakat - jelentette ki. A magiszter a romba dőlt sátor és az eszméletlen adeptus felé nézett. Arca megremegett a dühtől. - Ostoba, mint a többiek - csattant a hangja. Fújt egyet, majd a tengerszem felé indult, de még hátrakiáltott. -

Adjátok át az ifjúsámánnak, hadd töltse ki rajta haragját! Az oculis meghajolt, hosszan nézett a pyarroni magiszter után, majd a sátor felé lépett. Csodálkozva állt meg,

karját óvatosan felemelte. Egy magányos hópihe szállingózott a levegőben, meg-megrezzent, végül megállapodott a kráni tenyerén, a tetovált rúnakör, az apró sarló- és pengeforma jelek gyűrűjében.

AZ ŐSI VÁROS párás levegőjében lila és bíbor ködszörnyek kavarogtak; a tompán fénylő varázskristályok

bűvölték őket a torz házak és tornyok útvesztőjébe. Évezredek óta háborítatlanul kószálhattak az épületrengetegben, ám most napvörösben ragyogó ékkő szaggatta szét testüket.

Ilochar magiszter határozott léptekkel tört előre. A három fejvadász kissé lemaradva követte, középen az oculis, a széleken a változópáncélt viselő sequatorok.

Az obszidiánszemű szótlanul figyelte a lar-dori varázslómestert, a tűzvörös köpeny örvénylő hullámzását, az oroszlánsörényként lebbenő fekete hajkoronát. Szövetségük új keletű volt, évtizedeken át húzódó küzdelem után köttetett. Céljuk megegyezett; mindketten ugyanazt akarták, meglelni az utat a Démonikus Óbirodalom legendás Császári Palotájába.

Viaskodásuk évei alatt újrarajzolták a hegyvidék erőviszonyait. Szavuknak engedelmeskedve nomád törzsek ugrottak egymásnak, az öldöklő harcban ősi sámánnemzetségek haltak ki, ezredévek óta a hegyek között élő népek tűntek el. Sajátos hatalomtánc volt, grandiózus sakkjátszma, és a fejvadásznak el kellett ismernie, idővel egyre inkább vesztésre állt. Imer Ilochar fondorlatos volt, terveit egymásba ágyazott, megtévesztő lépések tucatjai rejtették. Mágikus hatalma vetekedett a kráni varázslómesterek tudásával: lavinával, hóviharokkal, vagy éppen aszállyal és tűzesővel büntette a vele ellenséges törzseket. Igazán veszélyessé mégis megszállott eltökéltsége tette. És amíg az oculis rendjének parancsára cselekedett, a magiszter saját útját járta. Az obszidiánszemű erre csak nemrégen jött rá, ha korábban felismeri, talán előnyt kovácsolhatott volna belőle. Ám mindez lényegtelenné vált. Szövetségük megköttetett, a kráni fejvadászt rendjének kontraktusa kötelezte a lar-dori varázslómester oldalára.

Az indadíszes épületek lassan elmaradtak mögöttük, elérték a barlangcsarnok déli sziklafalát, és az azon nyíló, roppant átjárót.

Az oculis felpillantott, a tekervényes mintákkal díszített, koromszínű kapu lenyűgözte. Öt ember magasan tornyosodott fölé, nyitva álló szárnyainak tömör fémöntvénye lábnyi vastag volt. A magiszter azonban nem hagyott neki időt, tovább törtetett előre, varázsbotjának izzó ékköve széthasította a kapu mögött nyíló, lefelé vezető barlangjárat sötétjét.

Az obszidiánszemű apró kézmozdulattal adta ki parancsait társainak, és a sequatorok gyorsan felvették az új alakzatot; mindketten kissé lemaradtak, az obszidiánszemű hátát fedezték.

A homály megsűrűsödött, az oculis kezei nedvesen csillanó, durva sziklafalakat, torz mészkőoszlopokat érintettek. Fülében visszhangot vertek az aláhulló vízcseppek, szeme előtt ködként gomolygott a lenti barlangtó áporodott lehelete. Nyomasztó világ volt ez, a kráni mégis otthonosan mozgott idelent. Érzékei kiélesedtek, mozdulataiból rejtett erő sugárzott. A fenyegető homály régről barátja volt. Még tanonc korában, rendháza kiképző kazamatáiban ismerhette meg titkait.

Azután a barlangjárat hirtelen véget ért, és újabb csarnok nyílt előttük. Ám ez nem burkolózott sötétségbe; hajszálvékony gombafonalak százai derengtek mindenütt, kusza szövetük behálózta az egész csarnokot, egészen a sötét víztükörig nyúlva. Haragoszöld parázsfényük démonszobrokon, ősi szörnyetegek sziklából megformált másain tört meg. Karmok és tépőfogak, denevérszárnyak és csontkinövésekkel csúfított, rút fejek vették körül a napfény világából érkezőket.

Ilochar oldalt lépett, szemével a kráni tekintetét kereste, majd amikor meglelte, varázsbotjával a barlangtó partja felé mutatott. Az oculis bólintott, majd a víz felé indult. Léptei nyomán megannyi méregzölden parázsló gombaspóra kavarodott fel, a rezzenéstelen levegőben fényuszályt rajzoltak nyomába.

A kráni lassított, majd megtorpant, obszidián-szemeivel a falakat, a talajt kémlelte. Hosszan időzött, igazlátása előtt feltárult a gombaszövet és a porpalást alatt meghúzódó tilalomrúnák sokasága. Az őserő szálai ezer és ezer ponton törtek meg, hajlottak el, hogy életre hívjanak egy roppant varázslatot, olyat, mely az idők végezetéig is fennállhatott, s melynek megtörése meghaladta a halandó emberek korlátait.

Az oculis meghajolt az egykori mesterek előtt. Tisztelete őszinte volt. Kevesen éltek már, akik igazi nagyságában értékelhették a rúnaszövet fenségét, de ő közéjük tartozott. Szürke útiruháját meoldotta, és félmeztelenül kuporodott a földre. Az egész testét borító, penge- és sarlóforma írásjelek meg-megcsillantak, tenyereivel óvatosan söpörte félre a gombaszálakat és a porfátyolt.

Lehunyta a szemét, ám mielőtt hozzákezdett volna a feladathoz, mellyel rendje megbízta, még egyszer végigpörgette elméjében a kontraktus szavait. Ilochar minden tette ésszerű, az egyezség mindkét fél számára kedvező volt, mégis megmagyarázhatatlan bizalmatlanságot érzett. Pedig nem volt mitől tartania. A magiszter nem várhatott segítséget iskolájától, ékesen bizonyította ezt, hogy az ifjú varázslótanoncot is átjátszotta az ifjúsámán kezére. A karagün nomádok kráni parancsszóra érkeztek a Kétsárkány-völgybe, ráadásul inkább választották volna a halált, semmint hogy leereszkedjenek a démonok által emelt városba. Ilochar varázslataiban sem bízhatott, hiszen az igazlátó obszidiánszemek azonnal érzékelték volna az őserő hullámzását, a sequatorok

kezében mozdulatlanul várakozó pengék pedig a gondolatnál is sebesebben érhették el a magiszter. Az oculis döntött. Balját az egyik földön nyugvó rúnára, jobbját a mellére rajzolt párjához érintette. Egyetlen

szót mormolt, és a varázsjelek felizzottak. Testébe gyötrő kínként mart a nyers erő, bőrén sötét pörköt hagyott a felcsapó kékfehér izzás. Arca azonban meg se rezdült. Kivárta, míg a talajra karcolt rúna elhamvad, azután a következő felé fordult. Jól tudta, hosszú-hosszú órák állnak még előtte, mire megtöri az ősök varázslatát.

KÖZELEDETT a napszállta, Nevyll a nemezsátor félrehajtott bejáróján át tisztán látta a Kétsárkány-völgy

nyugati orma felett vöröslő korongot. A földön ült, hátát a sátor közepén álló nyírfaoszlopnak támasztotta. Elmozdulni amúgy sem tudott volna.

Érthetetlen módon a kráni rombolóerejű hatalomszava nem tett kárt benne. Pedig jól tudta, az ősök varázsigéi szétmorzsolják az izmokat, összezúzzák a csontokat, és nem létezik semmi, ami védene ellenük. Ám ez csak elodázta a végzetet. Mire feleszmélt, már erős kötelek tartották fogva, és kétsége sem lehetett fogvatartói szándékát illetően. Órákkal ezelőtt még láthatta, ahogy a magiszter és a fejvadászok eltűntek a földalatti városba vezető szorosban, azután már csak a gyorsan süllyedő napkorongot, és a kezdődő torz szertartás hangjait követhette.

Kintről beszűrődött az ifjúsámán szavak nélküli éneke, a lassú, majd egyre gyorsuló dobolás, a révület-tánc tompa lábdobbanásai. Az adeptus pontosan tudta, mi vár rá, elég volt a napkorong alatt, a sziklafalnál álló áldozóoszlopra, a vérkörben fekvő varázsbotjára, és az attól tízlépésnyire kuporgó szablyás, íjas nomádokra pillantania. Ahogy visszaemlékezett a harkuni viadalra, azt is tudta, mennyi ideje maradt hátra. A nap hamarosan alábukik a hegyek vonala mögé, s akkora a karagün sámán hívószavának engedelmeskedve megérkezik a túlvilági hatalom, hogy bosszút álljon legyőzőjén.

Az adeptus a napkorong felé fordult, szemeit résnyire hunyta, kizárta tudatából környezetét, a testébe vágó köteleket, az ifjúsámán hörgő-morranó énekét. Gondolatai eleinte elkalandoztak, csapongva suhantak végig az emlékezés ködös útjain, hogy végül beleolvadjanak a fénybe. Nevyll elméje kiürült, figyelme az őserő felé fordult. Légzése akaratlanul igazodott a végtelen hullámveréshez, arcvonásai ellágyultak. Lehetetlenül nehéz harc állt előtte, egyedül, megkötözve, a felfegyverzett nomádsereg, a démoni hatalom által átjárt sámán ellenében. Amikor karjaiban, testében érezte az erőt, lassan felnyitotta szemét. Újra a nap felé pillantott; a korongból egy vékony ív látszott csupán, ám a fénykéve előtt, a sziklaszirt tetején egy árnyalak rajzolódott ki. Karcsú, szálegyenes tartású, tőrkardot tartó siedon.

Nevyll megrázta a fejét, és újra a hegytető felé lesett, de ezúttal már senkit sem látott. Úgy tűnt, képzelete csalta meg. „A számító gorviki nem teszi kockára az életét feleslegesen" - űzte el magától a gondolatot. Azután újra egy sötét alak takarta el a napfényt, ám ez a sátorbejáróban állt. Szőrmeruha, lószőr függőkkel díszített nemezsapka, mélyen ülő, sötét gombszemek, rendezetlen szakáll - egy karagün portyázó. Széles vigyorral az arcán lépett beljebb, gúnyos szavakat intézett foglyához. Végül felemelte kezét, ujjait ökölbe szorította. Nevyll megfeszítette arcát, lehunyta szemét. Ám az ütés váratott magára, helyette tompa csattanást, majd egy nehéz test elzuhanását hallotta.

Felpillantott. A földön az eszméletlen nomád feküdt, felette pedig... - Tudtam, hogy háromszoros árat kellett volna kérnem. ...a gorviki siedon. Balját derekán nyugtatta jobbjában a vékony tőrkard, tartása könnyed, akár egy délceg

táncosé. Arcáról lerítt, élvezi az adeprus elképedését, hüledező pillantását. - Hogy... hogy kerülsz ide? - dadogta Nevyll értetlenül. Odakint a nemezsátor körül kétszáz fegyveres portyázó

tanyázott, lehetetlenség volt észrevétlenül eljutni a sátorhoz. - Nem egyedül jöttem - emelte ujját füle mellé Scio, és mintha szövetségesei csak e jelre vártak volna, harci

kiáltások harsantak a völgyben. A gorviki a nyírfaoszlop mellé ugrott. A nagy belépő ideje lejárt, most már cselekednie kellett. Miközben a

kötelekkel bajlódott, sietve magyarázni kezdett. - Anokh csodát tett, az aygur nemzetségek elküldték harcosaikat, és Mergu azonnal támadást parancsolt.

Féltem, hogy a sámán felkoncol, amint megrohanjuk a völgyet, ezért én más úton érkeztem - hadarta egy levegővel.

- De... miért? - értetlenkedett az adeptus. Teljesen értelmetlennek tűnt a gorviki tette, miután megegyezett Ilocharral.

Scio nem boldogult a kötelekkel, így az ájult nomádhoz lépett és felkapta az elejtett szablyát. Kihúzta magát, karjait széttárta.

- Mondjuk azért, mert biztosabbnak érzem a te szavad, mint azét az eszelősét. Gondolom, nem támasztasz igényt a thigran-bábokra, és nem ellenzed, hogy magammal vigyem őket?

Nevyll bizonyosan tudta, hogy a siedon hazudik: nyilvánvalóan nem ezért tért vissza. Ám ez most egyáltalán nem zavarta, mosolyogva bólintott.

Scio megemelte a szablyát, de a köteleket átvágni nem maradt ideje. A nemezsátor fala átszakadt mögötte, és egy szőrös kar tört be a nyíláson. Karmokban végződő kéz fonódott a torkára, majd egyszerűen kirántotta a szabadba.

- Scio! - üvöltötte Nevyll, de hangját elnyelte a kinti kiáltások, sikolyok zúgása. Arca megremegett az indulattól, azután a fellobbanó dühöt magába fojtotta, fejét lehajtotta. Megfeszítette magát, az őserő hullámait

tomboló árként zúdította izmaiba. A kötelek szorosan tartották, egyik talpát mégis sikerült megvetnie. Nyakán kidagadtak az erek, szájából hörgés tört elő. Hirtelen bántó recsegés hangzott fel, a földbe mélyesztett nyírfa engedni látszott az emberfeletti erőnek. Szeme előtt vörös ködbe borult a világ, minden szívdobbanása döndülő gongszóként morajlott fülében, de lassan emelkedni kezdett. Végül a kötelek megadták magukat, egyik a másik után pattant el, és az adeptus kiszabadult.

Megszédült. Érezte, bőre több helyen felszakadt, orrából vér szivárog. A nemezsátor hullámzani látszott körötte. Váratlanul egy szablyáját csapásra emelő karagün ugrott be a bejárón keresztül. Egy lépést tett a kába Nevyll felé, majd megtántorodott és elzuhant. Hátából egy fekete nyílvessző meredezett. Az adeptus megrázta a fejét, leküzdötte a rátörő gyengeséget, és kilépett a szabadba.

Odakint homály fogadta, a nap már lebukott a hegyorom mögé. Szerte mindenütt harcosok forogtak, feszültek egymásnak. Szablyák, fejszék emelkedtek, az acél csengése összekeveredett a kiáltások, sikolyok hangjaival. Öldöklő, követhetetlen forgatag vette körül. Jobbra-balra kapta fejét, az ifjúsámánt kereste. Könnyen rátalált; tőrhajításnyira tőle, épp egy aygurt emelt feje fölé, majd hajított bömbölve a felé rohamozó többi felé. Karmait, a szájából előbukkanó agyarakat gyorsan alvadó, sötét vér fedte, roppant bal lábával egy mozdulatlanul fekvő testre nehezedett, talán épp a gorvikira.

Nevyll felemelte karjait, ám mielőtt cselekedhetett volna, egy robosztus test vált ki a homályból. A termetes harcos dübörögve tört utat magának a küzdők között, majd csonttörő erővel csapódott az ifjúsámánnak, elsodorva, ledöntve lábáról.

- Thograr! - kiáltotta az adeptus, de nem volt ideje a segítségére sietni. Két karagün ugrott felé. A közelebbi csapásra emelte szablyáját, de Nevyll könnyedén elhajolt, karjai széles szélmalomívet írtak le - levegő. Azután teste megfeszült, ökle előrecsapott - föld. A nomádot mellén találta az ütés, és egyszerűen a levegőbe lökte. Még nem ért földet, amikor társa az adeptus hasa felé döfött. Nevyllnek már nem volt elég tere kitérni, de nem is akart. Az acél csengve csapódott a szemvillanás alatt kővé lényegült húsnak, a penge fémsikollyal tört ketté. A karagün értetlenül nézett fegyverére, majd őt is eltaszította a sziklaököl.

Nevyll oldalt pördült, karját az áldozóoszlop felé nyújtotta. A földön heverő varázsbotja megemelkedett, majd engedelmesen suhant kezébe. Azután az adeptus a tomboló sámánszörny felé fordult.

- Bektas! - lehelte azon kevés szó egyikét, melyet ismert a pusztán lakók nyelvéből: sámán. -Bektaaaas! - ismételte meg kiáltva, varázsbotja végén felparázslott az ékkő.

Az óriás ellökte magától az ork élettelennek tűnő testét, busa fejét lehajtotta, vérben forgó szemével új ellenfelét kereste. Hamar meglelte a szikrázó fényt; torkából földöntúli bömbölés tört elő, majd dübörögve indult előre. Az útjába kerülőket, ellenséget és barátot egyaránt, kíméletlenül félretaszította.

Nevyll arca megrándult, varázsbotja ragyogó fényözönt árasztott, azután ő is nekilódult, szembe a tomboló sámánszörnnyel. Egy halálra szánt portyázó ugrott elé, kezében íjat tartott. A hosszú tollú vessző billegett, az ideg megfeszült, ám nem volt ideje útjára engedni a halált. A varázsbot felé rezzent. A karagünt láthatatlan erő emelte fel, és lökte a rohamozó ifjúsámán felé. A bektas megemelte jobbját, és egyszerűen oldalra ütötte az eleven lövedéket, mintha csak könnyű rongycsomó lenne. A portyázó három küzdőt sodort el, végül tíz lépéssel odébb nekizuhant egy nemezsátornak. Recsegés hallatszott, és a jurta oldalra billent.

Az ifjúsámán magasra emelte karjait, baljában méregfogakat növesztett a göcsörtös bot. Nevyll ereiben fagyos áradatként zubogott a vér, a harag lángjait az eltökéltség metsző jégkristályaivá dermesztette. Léptei felgyorsultak, körötte dérpermet szitált, lábnyomában jégfátyol futott szét a talajon

Ahogy a szikrázó fény és a földöntúli bömbölés közeledett egymáshoz, a harcoló nomádok leengedték fegyverüket, egymást lökdösve igyekeztek kitérni a két tébolyult varázstudó útjából. A szemekben babonás rémület ült.

Végül a két ellenfél elérte egymást. A sámánbot előrelendült, a méregfogak az adep-tus felé martak, ám ő gyorsabb volt. Tenyere a szörnyeteg

mellére ütött. Lágy érintés volt csupán, az óriás mégis hátratántorodott, torkából panaszos nyögés szökött fel. A sámánbot a földre zuhant, és hamarosan követte gazdája is. A nomádok, aygurok és karagünök egyaránt elhallgattak. Mindannyian a távoli vidékről érkező varázslót nézték.

Nevyll megdermedt az ütés mozdulatában, jégkéken csillanó szemével a lábánál heverő emberi alakra pillantott. A sámánt pokoli kínok gyötörték, a fagyos érintés kitaszította testéből a túlvilági hatalmat, a hirtelen változás görcsbe rántotta izmait, pozdorjává zúzta csontjait. Végül az adeptus leengedte karját, oldalt fordult, a dühödten sziszegő, féregszerűen tekergő démonbot felé. Hirtelen mozdult, lehajolt, felkapta és magasra tartotta. Körbefordult, hogy minden karagün lássa őt, majd könnyed mozdulattal kettétörte, és a földre hajította.

A törött sámánbot körül gyorsan megszikkadt a talaj, rövid ideig még fojtott sziszegés hallatszott, azután néma csend borult a küzdőkre. Néhány pillanat múlva pedig földre hullott az első karagün fegyver, és hamarosan követte a többi is.

Nevyllt egyszerre elhagyta az ereje, varázsbotjára támaszkodott, az ékkő fénye megfakult. Reszkető tenyerét arca elé emelte. Az ütés az ő műve volt, de a démon kitaszításának mikéntjét a vérében lakó Xhil-xaquan súgta meg neki. Homlokát összeráncolta, kezdte megérteni Anokh ajándékának lényegét.

Mergu lépett elé, fejét meghajtotta, hangjából tisztelet sugárzott.

- Udukhan, mi legyen a karagünök sorsa? - kérdezte halkan. Az adeptus a vezér felé pillantott, rádöbbent a megszólítás értelmére: udukhan - démongyőző sámán. Értetlenül

nézett körbe, az aygurok és karagünök egyaránt fejet hajtottak előtte. Végül ismét Mergu felé fordult, és tudván, hogy szavára várnak, összeszedte maradék erejét, és így szólt.

- Őrizzétek őket. Az éjszakát a völgyben töltik, holnap napkeltekor pedig visszakíséritek őket a pusztákra! Térjenek haza békében!

- Szavad szerint lesz, bölcs udukhan! - hajolt meg újra Mergu, majd pattogó hangon adta ki parancsait az ayguroknak, akik hozzáláttak, hogy egybetereljék a legyőzött portyázókat.

- Ezt nevezem - hangzott fel hirtelen az adeptus háta mögött. Scio igyekezett felé, oldalán és nyakán tépett karomnyomok éktelenkedtek, de léptei könnyedek voltak. Az

adeptus kérdőn nézett rá, tekintetével az orkot kereste. - A szörnyeteg alaposan helybenhagyta Thog-tart, de a javasembert már mellé rángattam. Tartok tőle, így is

hetekbe telik, mire ismét képes lesz talpra állni - magyarázta a siedon, kitalálva gondolatát. - Köszönöm - mondta egyszerűen Nevyll. Scio elmosolyodott, négy ujját az arca elé emelte - negyedszer

mentettelek meg - állapította meg, majd körbepillantva hozzátette - a lényeg, hogy a végére értünk. Nevyll elfordult, a tengerszem felé lépett, szemével a földmélyi városba vezető szorost kereste. - Nem, még nem - jelentette ki halkan. Scio követte pillantását, arca elkomorult.

A SÖTÉTSÉG körülölelte őket, a letakart viharlámpás fénye alig volt erősebb egy gyertyáénál. Sietve törtek

előre, hamar maguk mögött hagyták a világtalan angyalszobrot, a sárkányszarvú csontvázat. Elől a gorviki haladt, két lépéssel lemaradva mögötte Nevyll. Odakint még megfordult fejében, hogy aygur harcosokat parancsoljon az oldalára, de hamar elvetette az ötletet. A babonás nomádoknak nem sok hasznát vette volna.

A gömbteremhez érve a siedon megtorpant. - Tudod, - fordult társa felé - odahaza Gorvikban sok időt töltök hazárdjátékokkal, ám most egyetlen lyukas

garast sem tennék a sikerünkre. Nevyll megrázta a fejét. Képtelen lett volna megmagyarázni, de tudta, a történések hátterében meghúzódik

még egy rejtett indok, az igazi ok, ami mozgásba hozta az eseményeket. A siedon közben leszánkázott a gömbterem aljára, és az adeptus követte.

- Szerinted Ilochart valóban a tudásvágy mozgatja? Miért nem kért akkor segítséget Lar-dortól? - kérdezte odalent, bár a tényleges választ ő sem ismerte.

A gorviki vállat vont. Most, hogy ő cipelte a súlyos kenderkötelet, úgy tűnt átvette Thograr szokását is. Felkapaszkodott a túloldalon, és bevárta társát.

- Én csak azt tudom, hogy a magiszternek legalább félnapi előnye van velünk szemben. Ha létezik odalent az a bizonyos kapu, már régen a Császári Palotában lapozgathatja a fóliánsokat.

Nevyll felidézte maga előtt a barlangtó képét, az ezer és ezer tilalomrúnát. Hosszú percekig csendben lépdelt a gorviki nyomában, csak akkor szólalt meg, amikor megpillantották a földalatti városrengeteget.

- Lent olyan akadály állja útjukat, melyet egyhamar nem küzdenek le, mi pedig hamarabb leérünk, mint hinnéd - villant a szeme sokatmondóan.

AZ OCULIS HÖRÖGVE lélegzett, erőtartalékai utolsó morzsáit élte fel, de a tilalomrúnák szövevénye lassan

megnyílt előtte. Hosszú órák óta küzdött, testét felhólyagosodott égési sebek, fakó arcát nedvesen csillanó izzadtság borította. Végül elérte az utolsó írásjelet, obszidiánszeme megvillant, és tenyerei már mozdultak is.

Éles, bántó fény csapott fel, sercegés hallatszott. A kráni felkiáltott, majd ajkába harapva roskadt előre. A kín elviselhetetlen volt, kíméletlenebb a mara-sequornál, gyötrőbb az ősök hatalomszavainál. Homlokát a parti sziklához érintette, teste reszketett. Hirtelen hűvös víz mosta végig arcát, újra és újra. Felemelte fejét.

A barlangtó eddig mozdulatlan felszínén tarajos hullámok futottak végig. Azután a sötét víz lassan visszahúzódott, utat nyitott. Indamintákkal borított, karcsú híd bontakozott ki, mely hosszan, végtelen hosszan nyúlt a tó közepe felé. A végén kicsiny kikötősziget, és egy denevérszárnyas gondola pihent.

- Ezt csodálom bennetek, krániakban - a hang jobbról, egy kisebb szirtről érkezett - ahogy túllépitek az emberek számára emelt korlátokat, arcul csapva az isteneket.

Az obszidiánszemű összeráncolta homlokát, nehézkesen feltérdelt, és a magiszterre nézett. A. pyarroni varázsló hangja most más volt, az izzó tűz a megszállottság elhamvadt, számító ridegség vette át helyét.

- Igen, ezt csodálom bennetek, de ezt gyűlölöm is egyben. Istentelen teremtmények vagytok, ősi, rég feledésre ítélt szörnyetegek torz szolgái csupán. Nincs helyetek az emberek világában.

Az oculis felemelkedett. A szavak nem sértették, mesterei rég kigyomlálták szívéből a felesleges érzelmeket, de értelmük árulást sejtetett. Egyetlen pillanat alatt mérlegelte a helyzetet, választotta ki a legbiztosabb taktikát, ám a magiszter halálát jelentő ujjrezdülés, a sequatoroknak szánt parancs elmaradt.

A háta mögött mély, magabiztos morranás kelt, a menekülésre képtelen áldozatát figyelmeztető büszke ragadozóé. Az oculis lassan fordult meg, szemöldöke megrándult, ahogy meglátta az árnyak közül kilépő emberforma, párducmozgású fenevadat. A szörnyeteg egész testét tekervényes indamintázatú, alakját tökéletesen követő páncél fedte, könyökén, vállainál agyarként hajló acéltüskék, kezein a vértezethez rögzített töviskardok meredeztek. Fejét hatalmas sisak fedte, szarvai karhosszan nyúltak oldalra, apró díszfüggők sokasága lógott alá róla - dicsőséges tetteinek megörökítői.

- Khalator - súgta az oculis, felismerve az ellenfelet, melyet évezredek óta csak a rendház titkos fóliánsainak lapjain láthattak a fejvadászok.

Halálos ellenfél, akivel hárman együtt is csak nehezen bírhattak. Az obszidiánszemű apró jelzéssel rendelte oldalára a sequatorokat, bár jól tudta, nem menekülhetnek.

A fenevad nem egyedül érkezett. Az árnyak közül újabb és újabb oroszlánemberek léptek elő. Tartásuk ugyan nem volt szálegyenes, mint vezérüké, és testüket sem fedte félelmetes démonpáncél, de legalább egy tucatnyian voltak. A ragadozószemükben sárgásvörösen izzó parázsfény egyértelművé tette, a változópáncél álcája nem jelent védelmet ellenük.

- Azt mondják, - szólt szenvtelen hangon a lar-dori magiszter - ti krániak bármilyen fájdalmat elviseltek. Azt hiszem, hamarosan meglátjuk, igaz-e az állítás.

Az obszidiánszemű a pyarroni felé fordult. Egyetlen szót kellett csak kiejtenie, és Ilochar holtan rogyott volna össze. Ám az oroszlánlények nem hagytak rá időt. Előrelódultak, emberfeletti sebességgel zúdultak a krániakra.

Az oculis gyilkos igéje az elsőként érkező csontjait zúzta szét, a másodiknak a mellébe mart tátongó sebet. Mellette megrezdültek a mara-sequorok. A sequatorok mesterei voltak a harcnak, vérükbe, ösztöneikbe ivódott a küzdelem. Elhajoltak a tépőkarmok, a visszafelé hajló pengéjű tőrök elől, kardjukat hamarosan vér áztatta.

Azután egyiküket fehéren izzó tűz emésztette el egyetlen szemhunyás alatt. Az oculis átgördült egy fejét célzó csapás alatt, majd rögvest oldalt hengeredett egy levegőből felé zuhanó oroszlánember elől, és a sziklaszirt felé pillantott. Ilochar magasra tartotta varázsbotját, az ékkő ragyogó fényt árasztott, és a kráni megértette, a tóparton védtelenek pusztító varázslataival szemben.

Tenyere egy vörös-fekete bundás hasfalnak csapódott, és amint ellenfele hátratántorodott, már ugrott is, parancsszavát ezúttal kiáltani volt kénytelen. Egyetlen esélyük a barlangfolyosó maradt, ott nem vehették körbe őket. A sequator azonnal cselekedett, előreszökkent, acélpengéje szisszenve szelte a levegőt, átmetszve a rárontó oroszlánember torkát. Ám nem lassított, az előretántorodó szörnyetegen támaszkodva elrugaszkodott, a levegőben úszva jobbra és balra kaszált, újabb sebeket osztott, teret nyerve az oculisnak. A suhanás végén könnyedén gurult tovább, és szökkent talpra. Azután teste megreszketett, majd lassan a levegőbe emelkedett, kezéből kifordult a mara-sequor.

A khalator arca elé tartotta a töviskardjára nyársalt fejvadászt. Busa fejét oldalra billentette, torkából mély morranás hangzott fel, mintha kíváncsian szemlélné ellenfelét. A sequator ujjai reszketve kúsztak felfelé az indapáncélon; még halálában is ellenfele torkát kereste. Ám nem nyílt módja, hogy rendjének titkos fegyverét, az idegpontokra mért, halálos érintést megejtse. A khalator balja meglendült, a másik penge a sequator torka felé mart. Azután az óriás megrázta magát, és a fejvadász élettelen tetemét társa felé lódította.

Az oculis visszahőkölt, a harc zaja elült. Az oroszlánemberek lassan körbevették, halkan morogtak, fújtattak.

Azután egyszerre lendültek támadásba. Karmok, tőrök metszettek a fejvadász testébe, ám egyik sem volt halálos, nem akarták megölni. Még nem. A tilalomrúnák megtörésében megfáradt oculis képtelen volt védekezni. Még látta, ahogy Ilochar elfordul, és a karcsú hídon a sziget felé indul, aztán megtántorodott és a földre zuhant.

- UGORj! - kiáltotta Nevyll, majd elrúgta magát a sziklaszirtről. Odalent a város lila és mélybíbor

varázskristályai apró fénybogarak voltak csupán, a tornyok és kupolák megannyi játékszerként csillantak. Az adeptus előrenyújtotta karjait, és fejjel előre suhant lefelé.

Scio bizonytalanul nézett a kőként zuhanó pyarroni után, majd a kézfejére rajzolt varázsjelekre pillantott, eszébe jutott a rájuk szakadó barlangmennyezet, a beomló falak. Remélte, társa ezúttal nem hibázik, mert ellenkező esetben igen csúnya véget érnének odalent. Nagyot nyelt, majd követte az adeptust.

Fülébe orkánként üvöltött a szél, ahogy egyre gyorsabban zuhant a közeledő házak, terek felé. Azután látta, ahogy társa szétnyitja karjait és megfordul, tenyerein, kézfején felparázslanak a rúnák, és egyszerre, mintha megkapaszkodott volna a levegőben, röpte lelassult, tollpiheként libbent lefelé. Scio kilőtt lövedékként zúgott el mellette. Hallotta, hogy az adeptus kiált felé valamit, de a sivításba beolvadó szavakat nem értette meg. Nem is volt szüksége rá. Előtte hirtelen hatalmasra nőttek a tornyok és a kupolák, a város félelmetes gyorsasággal közeledett. Széttárta karjait.

Tenyereinek mintha kő csapódott volna, testét valami felfelé rántotta, a világ megfordult körülötte. Egy pillanattal később pedig talajt ért a lába. Ösztönösen gördült arrébb, hogy tompítsa az ütközés erejét, majd hosszú pillanatokig hevert a földön. Sose hitte volna, hogy egyszer örömmel tölti el, hogy a porban fekhet.

- Hihetetlenül vakmerő vagy - szólt a mellette puhán földre érkező adeptus, hangjában őszinte elismerés csengett. - Senkit se láttam még, aki a talajhoz ilyen közel fordult csak a rúnák erejéhez.

Scio felállt, leporolta magát, még egyszer szemügyre vette a kézfejét díszítő varázsjeleket. - Tudod, - vetette oda foghegyről - nálunk Gorvikban így szokás. Nevyll mosolyogva rázta meg a fejét, majd körbenézett. - Merre induljunk? - kérdezte. Hamar választ kapott, de nem a siedontól. Balról fájdalmas kiáltás hangzott fel. - Arra - szögezte le Scio. Futottak. Az indamintázatú épületlabirintus fojtóan párás levegőjében pillanatokkal később már patakzott róluk a

veríték. A gorviki tőrkardjának pengéjén, az adeptus varázsbotjának ékkövén csillanó nedvességcseppek tapadtak meg. A rendezetlenül szerteszórt épületek között képtelenség volt egyenesen haladni, jobbra, balra kitérve kerülgették a tornyokat, kúp- és ötszög forma házakat.

Végül egy terebélyes, kupolás és bástyás épület után kiértek a városból. Az elől futó Scio hirtelen megtorpant, az adeptus majdnem nekiütközött. Azután sietve húzódtak meg az egyik vastag, indamintás oszlop mögött.

- Meg mernék esküdni, hogy khálok... - súgta a gorviki kihajolva fedezékükből, majd bizonytalanul hozzátette - de mégis valahogy mások.

Előttük, a város és a sziklafal között széles térség nyílt, melyen féltucat oroszlánember várakozott. Nevyllék szerencséjére az ellenkező irányba, a gránitfalba vágott roppant kapu felé fordultak. A bezárt szárnyakra egy embert kötöztek, testét tépett sebek borították, arca alig-alig volt felismerhető.

- A kráni - súgta az adeptus, majd a szerencsétlen mellett magasodó, szarvsisakos oroszlánemberre mutatott. - Ő lesz a vezérük.

- Igen - bólintott egyetértően Scio, miközben szemét résnyire hunyva a kaput figyelte, majd amikor emlékezetében megtalálta a keresett képet, suttogva szólt: - A két szárny nyitva volt, amikor utoljára itt jártunk.

- Biztos? - faggatta az adeptus, de meg sem várva a választ, határozottan jelentette ki: - Akkor ott lesz a magiszter.

Scio társára nézett, nem éppen barátságosan. Klánvezérének engedelmeskedve számtalan veszélyes küldetést hajtott már végre, de mióta megismerkedett az adeptussal, a régi küzdelmek szelíd gyermekjátéknak tűntek csupán.

- Tudod, egy warviki arénában láttam egyszer küzdeni egy khál rabszolgaviadort. Fogalmam sincs honnan szalajtották, hiszen a fajtájuk ritkább, mint a fehér holló. Játszi könnyedséggel szórta szét ellenfeleit - jegyezte meg, majd az adeptus töprengő arckifejezése láttán elkomorult. - Hogy jutunk be? - kérdezte, bár sejtette, a válasz nem nyugtatja majd meg.

Váratlanul a mozdulatlanságba dermedt ostrom-gólem bömbölése rázta meg a falakat, és az adeptus lassan arra fordult.

Scio megértette a pillantást, és kérdőn nézett barátjára. - Képes leszel irányítani? - Meglátjuk - felelt az adeptus. Fertályóra múlva érték el a lerombolt épületeket. Törött kristályszilánkok, repedezett gránittömbök hevertek

szerteszét, a pusztítás közepén pedig az irdatlan gólem állt. Scio lenyűgözve torpant meg alatta, kinyújtott karjával éppen elérte volna a szoboróriás térdét. A vaskos

gránitlábak, a gigászi pöröly, az ízületeket borító, fényesen csillanó holdezüst erősítések, és az azokból előremeredő, kardhosszú tüskék sejtették, miféle rombolást végezhetett egykoron.

- A kötelet - szólt mellette az adeptus. A gorviki megrázta magát, és sietve engedelmeskedett. Tudta jól, fogy az idejük, azelőtt célt kell érniük,

mielőtt a gólem újra felbömböl. Feje felett megforgatta a kötél végére erősített kampót, majd a levegőbe lódította. A vashorog elsőre megakadt a szobor fejét övező holdezüst tüskekoronán. Scio megrángatta, ránehezedett súlyával, majd mászni kezdett felfelé.

Közelről jól láthatta a sziklatestet csúfító mély vágásokat, repedéseket, a holdezüst mellvérten pókhálószerűen szétfutó töréseket. Úgy tűnt, a gélemet erősen megviselték az egykori háborúk. Azután Scio elérte a vaskos kőajkakat, arca mellett meredeztek a roppant fémagyarak. Önkéntelenül megérintette őket, a pára hideg nedvességként csapódott le rajtuk. Hitetlenkedve rázta meg fejét, pillantása a város felé villant, s már kúszott is volna tovább, ám szeme sarkából mozgást észlelt.

A város utcáin oroszlánemberek rohantak feléjük, s már csak nyíllövésnyire lehettek. - Gyorsan! - kiáltott le a mögötte mászó adeptusnak, majd erejét megkétszerezve igyekezett tovább.

Pillanatokkal később átlendült a sziklafejet övező holdezüst korona öklelőtüskéi felett, és karját nyújtotta társának.

Nevyll a fejtetőre érkezve fújt egyet, majd sarkaira telepedett, tenyerét a gránithoz érintette. - Mennyi idő? - tudakolta a siedon, a közelgő ellenfeleket figyelve. - Igyekszem - súgta az adeptus, figyelmét már az őserő felé fordította. Eggyé kellett válnia a sziklával, meg

kellett értenie az összetartó, mozgató mágia lényegét, hogy a mana hullámverését módosítva életet leheljen az évezredek óta mozdulatlan ostrom-gólembe. Ha ez lehetséges volt még egyáltalán.

- Annál gyorsabbnak kell lenned - morogta a gorviki, miközben sebesen feltekerte a kötelet, le sem véve szemét a viharsebesen közelgő oroszlánemberekről. Most bosszankodott igazán, hogy nincs velük Thograr. Az orkkal az oldalán talán visszaverhették volna a khálokat. A kötelet a tar sziklafejre hajította, a kampót ki sem akasztotta a tövisek közül, és szempillantás múlva már felleghajtója is ott hevert. Ingujját felgyűrte, futó pillantást vetett az elmélyedő adeptusra, majd nagyot fújt, és felkészült az elkerülhetetlen ostromra, melyet egyedül kellett megvívnia.

Az első oroszlánember oldalról érkezett, könnyedén mászott felfelé. Először a térdtüskében kapaszkodott meg, majd feltornászva magát elérte a föld felé mutató kart, és pillanatokkal később már a vállon egyensúlyozott. Innen zuhant vissza a talajra, mert szerencsétlenségére a siedon az öklelő-korona szegélyénél talált néhány szikladarabot. A kövek hamar elfogytak, de a gólem körül két sebesült, törött végtagokkal fekvő oroszlánember jelezte, a gorviki kihasználta a váratlan lehetőséget.

Azután az egyik khál elérte a fejtetőt. Átszökkent a tövisek felett, és egyenesen Sciora vetette magát. A siedon elhajolt, és az oroszlánember a másik oldalon zuhant ki. Hátulról jött a következő, ám óvatlanul ugrott, felnyársalta magát az előretartott kardpengébe. A gorvikit hátralökte a lendület, az adeptus mellett a koronának tántorodott. Megtámaszkodott, de nem volt ideje felállni. Az előző khál nem esett le, talán a válltüskékben kapaszkodhatott meg, és most egyetlen ugrással a siedonra vetette magát, teljes súlyával ránehezedett. Félelmetes mancsok csaptak Scio homloka felé, akinek nem volt tere, hogy tőrkardját használhassa. Újra és újra elkapta fejét, mellette szikrákat szórt a fenevad karma a grániton, arcába bűzös lehelet csapott.

- A mennykőbe, csinálj már valamit! - üvöltötte az adeptusnak, miközben karjaival próbálta távol tartani magától a tomboló oroszlánembert.

Nevyll tompán hallotta a hangot, szelleme villámsebesen suhant végig az összetartó mágia szálain, egyre újabb és újabb kötéseket töltött fel erővel Lehunyt szemeivel is látta, ahogy az illesztések között megbújó rúnák felderengenek, és lassan visszatér az élet a szobortestbe. Azután egyszerre megértette, a sziklaszörny teljesen más, mint a lar-dori magiszterek szolgagólemjei. Sosem bírt önálló tudattal, irányításához, akár a thigran-bábukéhoz a szellem ereje szükségeltetett. Hirtelen újra látott, ám ezúttal már nem saját szemeivel.

Scio megpróbálta lefejelni a oroszlánszörnyet, ám homlokát mintha falba verte volna, ellenfele fel sem vette a támadást. Azután egy mancsszerű tenyér fonódott a torkára és a khál a magasba rántotta. A felegyenesedő szörnyeteg egy kézzel emelte meg, a siedon lábujjai alól kifutott a talaj. A fenevad halkan morgott, ragadozószemei gyilkos tűzben égtek, azután oldalra biccentett fejével, a sziklatalajra pillantva. Scio követte tekintetét, és ezúttal bizonyosan tudta, nincs tovább.

Egyszerre hatalmas kar emelkedett fel mellettük, roppant tenyér markolta meg a felnyüszítő oroszlánembert, majd emelte könnyedén a magasba, és hajította társai közé. Az ostromgólem megelevenedett.

Scionak nem volt ideje örvendezni. A tar fejre zuhant, majd a mozgásba lendülő szobor tetejéről hátratántorodott, és átbucskázott az öklelőtöviseken. Baljával kétségbeesetten kapott a kötél után. A gólem bal fülénél zuhant le, majd félkörívet írt le, és a nyakszirt felé suhant. Egy khál igyekezett ott felfelé, ragadozószemével az adeptust figyelte. A gorviki kinyújtott lábbal ütközött neki, és sodorta le.

A gránitszörnyeteg hatalmas léptekkel robogott előre, az egy kézzel kapaszkodó siedon jobbra-balra csapódott a hátán. Kétségbeesve küzdött, míg végül másik kezével is sikerült ráfognia a kötélre. Mellette a holdfém páncélzatról tenyérnyi darabok váltak le, és záporoztak a talajra. Az ostromgólem a végét járta.

- Legközelebb nemet mondok - morogta, és mászni kezdett felfelé. Átsiklott a koronán, majd megkapaszkodott a tövisekben és hátranézett. A megmaradt khálok futva igyekeztek

mellettük, de lemaradni látszottak. A gorviki elégedetten fordult meg, majd megrándult az arca. - Jobbra, jobbra! - kiáltotta. A gólem egy kupolás szentély felé dübörgött és úgy tűnt, az adep-tus mégsem ura

teljesen a szerkezetnek. Azután a szörnyeteg lassan elfordult, és az utolsó pillanatban meglendítette hatalmas pörölyét. Iszonyú robajjal ütköztek a falnak, de a kolosszus már dübörgött is tovább.

Scio hitetlenkedve nézett vissza: mögöttük romba dőlt az egész épület, maga alá temetve a megmaradt khálokat. Újra megrázta a fejét, majd az adeptus mellé telepedett.

A vágtató ló sebességével robajlottak előre, a kisebb épületeket egyszerűen eltaposták, a nagyobbakat elkerülték, vagy a pöröly erejéhez folyamodtak. A gorviki tenyerei ráizzadtak a holdezüst tövisekre. Amíg mozdulatlanul állt, valahogy lassabbnak, nehézkesebbnek hitte a gránitszörnyeteget. Oldalra pillantott, de az adeptus arcán csak elmélyülést látott, félelmet, rémületet nem. Előre fordult, majd lassan felegyenesedett.

A vágta hirtelen lassulni kezdett, végül a gólem porfelleget kavarva megállt. Előttük a hatalmas kapu emelkedett, de a megkínzott kráninak nyoma sem volt. A gránitszörnyeteg karja csikorogva emelkedni kezdett, feje fölé lendítve a roppant harci pörölyt. A. gorviki összevont szemöldökkel figyelt, majd amint rádöbbent, mire készül társa, tenyerét fülére tapasztotta.

A döndülés iszonyatos volt, mintha száz tiad-lani óriásgong zendült volna egyszerre. A kapun repedések futottak szét, de ellenállt. Azután a pöröly újra lesújtott, és az egyik sarokvas engedett a gigászi erőnek, a baloldali szárny oldalra billent De nem borult csend a földmélyi városra. A gólem testéből morajló reccsenések, sziklán elcsúszó szikla csikordulása hallatszott, a holdezüst vértezet egy része levált, majd visszahangzó csattanással a sziklatalajra hullott. Azután Scio alatt megreszketett a roppant fej. Azonnal cselekedett, talpra rántotta az adeptust, és a kezébe nyomta a kötelet.

- Lefelé! - kiabálta a kába varázsló fülébe. Nevyll bizonytalanul mozdult, és a gorviki megértette, még a mágikus azonosulás hatása alatt áll. Kivárta, míg

ügyetlenül lecsúszik, és szédelegve távolabb igyekszik. Több ideje nem is maradt; a gólem egyik térdízülete kifordult, és a gránitszörnyeteg dőlni kezdett. Scio ugrott. A kötél után kapott, és viharsebesen lefelé siklott, félúton elrúgta magát, és egy pillanattal később óriási erővel csapódott a talajnak. Körötte sziklák zúdultak a földre, oldalt hengeredve próbált menekülni előlük. Végül iszonyú robajjal elborult az ostromgólem.

A talaj megremegett, szélvihar kavarodott, sötét porfellegbe burkolva a környéket. Scio talpra kecmergett, Nevyll nevét kiáltotta, szemével az átláthatatlan forgatagot kutatta. Nemsokára gyöngyházizzás kelt a sötétség közepén, és az adeptus bukkant elő. Ruháját mély szakadások szabdalták, arcát zúzódások borították, de úgy tűnt, nem esett komolyabb baja.

- Akár egy thigran-figura - köhögött, miközben botjára támaszkodva a gránitdarabok felé pillantott. - Igen, - válaszolta a gorviki, ahogy kirázta göndör hajából a törmelékdarabkákat - de mintha nagyobb lenne

némiképp. Hirtelen mély morranás hangzott fel a hátuk mögött. A porfellegből egy roppant alak bontakozott ki, egész testét tekervényes mintákkal díszített vértezet fedte,

vállainál, térdeinél agyarként hajló acéltüskék, fején hatalmas szarvsisak. Kardjait magasra tartotta, torkából újabb kihívó morranás tört elő.

Scio oldalt lépett, tőrkardja szisszenve szelte a levegőt. - Menj, állítsd meg a varázslót! - csattant a hangja. Nevyll tiltakozva rázta meg fejét; a khálok vezére mellett eltörpült a gorviki, és az adeptus jól tudta, a testét

borító vértezet ellen fabatkát sem ér a karcsú tőrkard. - Ezt bízd rám. Eredj, fogytán az időnk! - parancsolta újra a siedon, hangja ezúttal halk volt, de végtelenül

határozott. Pillantása találkozott a fenevadéval, majd kiegyenesedett, felvette a gorviki bajvívók hagyományos alapállását.

Nevyll még egy pillanatig nézte a két harcost, a félelmetes szörnyeteget és a büszke siedont, azután megkerülte az ostromgólem romjait, és a félrebillent kapuszárny alatt átbújva a homályos barlangjárat felé lépett. Lassan megértette Sciot: tudta, hagynia kell, hogy megvívja harcát. Úgy tűnt, a gorvikit vonzza a veszély, játékként tekint a emberfeletti kihívásokra. Talán ezért is állt mellé a K'hütan sziklaerődben, mert rokonlelket sejtett benne. Mögötte fegyvercsörgés hangzott fel, a khálok vezére bömbölve rohamozta meg a siedont. Nevyll csak remélte, hogy barátja ezúttal sem becsülte túl képességeit Azután, ahogy továbbhaladt előre, a hangok eltompultak, örvénylő ködpára és torz mészkőoszlopok vették körül.

Hamarosan elérte a földalatti barlangtavat. Ámulva torpant meg, hitetlenkedve pillantott körbe. A méregzölden parázsló gombaszövet, a sötét víz, és a démonokat formázó faragványok, szobrok egy embertől idegen, évezredek óta elfeledett világot idéztek. Nevyll végül a ködbe vesző, karcsú híd felé pillantott. Ott, ahol a végét sejtette varázsfény pislákolt.

- Ilochar... - suttogta maga elé, majd útnak eredt. Lassan lépdelt előre a két láb széles, indamintákkal és tekervényes írásjelekkel borított hídon. A tintasötét

vízfelszín karnyújtásnyira volt tőle, a sűrű köd körüláramlotta. Rövidesen már sem a partot, sem a túloldalon rá

váró szigetet nem látta. Varázsbotjának ékköve néhány lábnyi területet tudott csak elhódítani a fenyegető sötétségtől.

AZ ÖTSZÖGFORMA kikötősziget talán tízlépés széles lehetett, mélyszürke sziklatalaját tekervényes írásjelek

borították. Sűrű pára gomolygott felette, bizonytalanná varázsolva a lar-dori magiszter alakját. Nevyll megállt, néhány pillanatig szótlanul figyelte a rúnákat elmélyülten kutató varázslómestert. Szellemével az őserő felé fordult, hagyta, hogy a lágy hullámok akadálytalanul hatoljanak át testén. Hirtelen megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, mérhetetlen, határtalan űrt érzett maga körül. Megborzongott, de a káprázat egyszerre szertefoszlott.

- Imer llochar - szólította meg végül a magisztert, hangja már határozottan csengett. Varázsbotját megemelte, és a sziget kövezetéhez érintette. A gyöngyházfényű izzás felragyogott.

A magiszter lassan fordult meg. Hamuszín szemei végtelen nyugalommal pillantottak Nevyll felé, varázsbotjának ékköve bíborvörössel válaszolt a gyöngyházfényre.

- Megleptél, ifjú adeptus. Rég volt már, hogy tisztelettel fejet kellett hajtanom egy rendtársam előtt - dünnyögte barátságosan llochar. Hangjából nyugalom és bölcsesség sugárzott, nem úgy, mint az aygurok táborában, ahol úgy tűnt, indulatai vezérelik.

Nevyll kérdőn pillantott rá; dicsérő szavak helyett pusztító mágikus viharra készült. És hirtelen mintha csak gondolatainak engedelmeskedne, a ködpárából szikrázó villámnyaláb csapott ki, sziklányi kövek röpültek át pörögve a sziget fölött, kavargó forgószél támadt közte és a magiszter között. Ám mindez hangtalanul, kísérteties csöndben zajlott.

Az adeptus az elsuhanó sziklák után pillantott, elvakulva fordította el fejét egy újabb, ragyogó mennykőcsapás elől. Azután a vihar csillapodni látszott.

- Nem, nem - ingatta ezüstpántos fejét Ilochar, és körbemutatott a kicsiny szigeten. - Itt nem törhetünk egymásra varázslatainkkal, és okunk se lenne rá, hisz mindketten ugyanazt az utat járjuk.

A vihar, mintegy varázsütésre semmivé foszlott, helyette márványsétányok, kristályvizű csobogók, formára nyírt díszbokrok tűntek föl. Aila, a Keleti Iskola központja.

- Igen, - bólintott Ilochar, és magyarázni kezdett, mintha tanítványát okítaná. - E szigetkikötő az Óbirodalom nagyjainak remekműve, egy sajátos térkapu, mely eljuttathat az egykori városok bármelyikébe. Mágikus erejét pedig a benned élő gondolatok, érzések hívhatják életre.

Nevyll álmélkodva fordult körbe. A barlangtó eltűnt, a ködpára szertefoszlott, fentről napfény özönlött alá. Aila kézzelfoghatóan valóságosnak tűnt.

- Úgy hittem, - lépett oldalra a magiszter, nekitámaszkodva egy szobortalapzatnak - az ifjúsámán támadása után meglapulsz majd Harkunban, ám te sokkal bátrabb vagy rendünk elpuhult, gyámoltalan többségénél. Nekivágtál a hegyvidéknek, elpusztítottad a bosszúszomjas öregsámánt, aki határozott parancsom ellenére az életedre tört, és eljutottál a Kétsárkány-völgybe. Végül megtaláltad a földalatti várost, és talán a khálokat is legyőzted -fejezte be, hangjában kimondatlan kérdés rezgett.

A ködpára kavarogva hívta életre a magiszter szavait. Aila helyén a végtelen sztyeppe jelent meg, majd feltűnt a cölöpfallal körülkerített külsőváros, az egymás mellé állított szekerek és kordék, a perlekedő kalmárok. Hirtelen sötét felhők tornyosultak az égen, és az egyik kocsi mögül előlépett a hatalmas karagün ifjúsámán, arccsontjait, izmait szétfeszíteni látszott a belé furakodó túlvilági hatalom. Nevyll rápillantott, és a nomád a szeme láttára aszott össze, haja megőszült, homlokán elmélyültek a ráncok. Egy szívdobbanás múlva már az öregsámán vicsorgott az adeptusra, hogy azután ködgomollyá omoljon, és a helyén a gigászi ostromgólem emelkedjen fel. Az adeptus ismét a földmélyi romvárosban állt, körötte indamintázatú épületek magasodtak. Ilochar már nem egy szobortalapzatnak, hanem a barlangjáratot elzáró roppant kapunak támaszkodott.

Nevyll lehunyta szemét. Eszébe jutott Anokh, és apja kísértő alakja az óriásfenyők között. A hűvös érintés homlokán, mely szertefoszlatta a sötét káprázatot. Kifújta a levegőt, kiürítette tudatát. És amikor újra körülpillantott, ismét az írásjelekkel borított szigeten állt, vele szemben a magiszter, aki a gondola benyúló denevérszárnyának támaszkodott.

- A kháloknak végük - suttogta. A magiszter lehajtotta, és megrázta fejét. - Kár értük, igazán kár - dünnyögte, majd tekintetét ismét rendtársára emelte. - Évezredek óta éltek a romok

között. Idővel vérük felhígult, számuk megfogyatkozott, de mégis újjáépítették egykori uraik városát. Hűségük, kitartásuk tiszteletet érdemel... még akkor is, ha tudjuk, eleve szolgáknak lettek teremtve.

A köd újra gomolyogni kezdett, bizonytalan, áttetsző tornyokat, kupolákat formált. Páralények szorgoskodtak a romos falak között. Nevyll egyszerre megértette, a magiszter jól ismeri a sziget delejes hatalmát, és szavaival könnyedén saját akaratához igazítja képeit. Arcizmai megfeszültek, megrázta fejét, és a látomás eloszlott a ködben.

- A krániak csak azért kellettek, - fordult ismét Ilochar felé, hangja ezúttal erővel telt meg, és metsző hideg volt - hogy megtörjék az aquir tilalomrúnákat, és utat nyissanak az Óbirodalom császári palotájához. Kijátszottad

őket, akárcsak az aygurokat, a karagünöket, és a lar-dori páholymestereket is. Egyszerre a Kétsárkány-völgy képe tárult elébük, a sziklaormok alatt nemezsátrak álltak, a tengerszem partján

a fogoly portyázok kuporogtak, köröttük aygur fegyveresek őrködtek. Nevyll oldalán Thograr tűnt fel, démonpofával ékített számszeríját a magiszter felé emelte. Az abbitacél nyílvessző elröppent, és Ilochar feje mellett egy fatörzsbe fúródott.

A lar-dori varázslómester láthatólag meglepődött, varázsbotját leheletnyire megdöntötte, és egy pillanat múlva szertefoszlott a káprázat. Eltűntek a karagünök, az aygurok, a nemezsátrak, eltűnt az udvari ork is.

De a nyílvessző maradt. - A Császári Palota legendás épület, az ezerarcú birodalom nagyjainak tanácskozóhelye. Bizonyosan

lélegzetelállító remekmű lehet, - nézett vissza az adeptusra Ilochar, de a barátságnak most nyoma sem volt hangjában - de nekem más feladatom van.

Nevyll az utolsó szavakat egyáltalán nem hallotta, csak az abbitacél nyílvesszőt látta, mely a gondola szárnydíszéből meredezett. Valóságos volt, ehhez kétség sem férhetett. Azután összerezzent, ahogy a magiszter egy lépést közeledett hozzá, és hangja hirtelen indulattal telt meg.

- Hazánk háborúban áll, sötét és fenyegető hatalom tört rá, melynél gyilkosabb nem létezik Yneven - arca most komor volt, tekintetéből féltés sugárzott, és az adeptus már nem tudta, a valóságban ilyen, vagy pusztán a sziget mágiáját használta fel újra.

Hirtelen sötét lett, mérhetetlenül sötét, majd váratlanul tűz izzott fel mindenütt. Nevyll egy erődítmény bástyáján állt, hajába, köpenyébe vad szélroham kapott. Alatta a falak romokban, a megmaradt gyilokjárókon és a tátongó réseknél lovagok emelték fegyverüket. Mindenünnen fejszéket, csorba szablyákat rázó orkok, íjakat emelő nomádok özönlöttek rájuk. A levegőt megtöltötte a vér és hamu szaga, a füst magasra kavarodott, egészen az égben lebegő Gömbszentélyig.

- A Dúlás... Ó-Pyarron bukása... - suttogta az adeptus, megsejtve hová került. Lehajtotta fejét, megpróbálta elűzni a látomást, és most már értette, mi mozgatja Ilochart. Megszorította varázsbotját, és a magiszter felé pillantott.

- Bosszút akarsz állni Kránon, egy elvesztett háború miatt - jelentette ki, és akarata szerint bizonytalanná váltak a falak, eltűntek a lovagok, az orkok és a nomádok.

- Nem! - csattant Ilochar hangja, és a látomás egyszerre visszatért, minden eddiginél valóságosabban. Nevyll hallotta a fenevadak bömbölését, az aranykörrel díszes vértezeteknek csapódó fegyverek csattanását. Az öldöklő forgatag körötte hullámzott, fojtogatóan vette körül. Egyszerre csontpáncélos alakok tűntek fel az orkok háta mögött, arcukon koponyamaszk, kezükben csavarmintás agyarkardok. Hatalmas léptekkel közeledtek, ajkukon dörgő-csikorgó hatalomigék keltek. A lovagi vérteket rozsda borította el, a kardok kettérepedtek. Az aquirok elsöpörték a várvédőket.

A magiszter egy újabb lépést tett Nevyll felé, már csak karnyújtásnyira volt tőle, mégis meg kellett emelnie a hangját, hogy a tomboláson át eljuthassanak szavai az adeptushoz.

- Ne légy ostoba, mint a lar-dori páholymesterek. Számukra háború volt a Dúlás, de Krán számára egy ütközet csupán. Emlékezz vissza Godon mágusainak, Tysson Lar elfjeinek, vagy akár az Óbirodalom nagyjainak bukására! Az aquirok sosem viaskodtak földért, a Fekete Határ évezredek óta változatlan. Nem, - kiáltotta haragosan, arcát a Gömbszentély lángoló épülete felé fordítva - mindig akkor eresztették el pórázon tartott fenevadaikat, ha olyan eszmék jelentek meg, melyek kilúgozhatták volna torz tanaikat alattvalóik szívéből! Talán tudják, vagy tudni vélik, hogy csatlósaik nélkül elsodorná őket a történelem, rég feledésre ítélt népük kifakulna a létezésből. És ezért, pontosan ezért háborúikat mindig ellenfelük végső pusztulásáig vívják!

A lángok magasra csaptak. Az istenek adománya, a Gömbszentély kiégett salakdarab volt már csupán, az aquirok öldökölve törtek előre. Nevyll minden erejét összeszedve küzdött a látomás ellen, de képtelen volt megbirkózni Ilochar hatalmával. Azután egy csontpáncélba bújt, ösztövér aquir lovag egyenesen felé indult. Agyarkardját magasra tartotta, és az adeptus megérezte, az a fegyver vért fakaszt majd, ahogy az abbitacél nyílvessző is átütötte a gondola denevérszárnyát. Lehajolt, karját védekezően emelte maga elé, bár tudta hiába. A csontpenge lefelé zúdult...

- Emlékezz hát, Nevyll Athranis, és tudd, hol a helyed - mormolta a magiszter. ...hirtelen ezüstszínben csillanó acél állta az agyarkard útját, majd elfordult, és suhanva mart a

koponyamaszkos aquir testébe. Nevyll felpillantott, karja megremegett a varázsboton. Az életét megmentő lovag ellépett mellette, sebeket osztva rohamozta meg a szörnyetegeket. Szikrázó

páncélján, vállvasain diadalívet vont a tűz fénye, tabardját meg-meglengette a szél, a kékfehér sárkány mintha életre kelt volna. Végül, porba lökve az utolsónak megmaradt aquirt is, Arwell Athranis, a sempyeri bajnok megfordult, és fiára pillantott.

- Tarts velem Nevyll, - súgta Ilochar, és mondta a lovag egyszerre. - Együtt megszerezhetjük az Óbirodalom nagyjainak tudását, és megvédhetjük hazánkat!

Nevyll bizonytalanul állt fel. Apját nézte, majd a várudvar felé pillantott. Az előbb még törött páncélban, holtan fekvő lovagok most magasra tartották kardjaikat, vértjeiken megcsillant a nap fénye. Az orkok és nomádok vert seregként futottak meg, és az adeptust átjárta a diadal érzése. Egyszerre biztosan tudta, hogy az

Óbirodalom nagyjainak hatalmával legyőzhetik Kránt. Könnyen lehet, hogy előbb a gyengekezű, bizonytalan páholymestereket kell félreállítaniuk, de idővel mögéjük áll az Államközösség, és övék lesz a diadal, Pyarron csillaga mindennél fényesebben ragyog majd.

Azután keze ráfeszült a sziklákra. A páncélokat egyszerre fura indaminták borították el, a kardok mintha hozzáforrtak volna az alkarvédőkhöz. A lovagok teste megnőtt, szájukból agyarak törtek elő, göcsörtössé váló ujjaikból karmok nőttek. Nevyll hitetlenkedve pillantott magára, fekete köpeny borult vállaira, szárnyforma nyúlványai szelet kavartak mögötte. Kezét arca felé emelte, bőre sötét volt, ujjain drágaköves gyűrűk csillantak.

- Shakarka - csendült a testetlen Emlékező szava. Nevyll megtántorodott, szemét önkéntelenül lehunyta. Összezavarodott, a helyes és helytelen, a jó és rossz

elvesztette értelmét. Kétségbeesetten kutatott emlékei között, s végül megtalálta a menedéket. Mesterére gondolt, a kicsiny pagonyra Aila szigetén. A halkan csörgedező csermelyre, és a haonwelli törpejuharra. Szinte érezte a tavasszal kibomló virágok tünékeny illatát. Kinyitotta szemét.

A fellegvár, a bástya, a fegyverüket magasra tartó lovagok eltűntek, helyette a pagony fái vették körbe. Gvendhor egy karszékben ült, és sokatmondóan bólintott az adeptus felé, szavai kristályüvegként csengtek.

- Nem a célok, hanem a tettek formálják a világot... Ilochar varázsbotja dühösen meglendült, és Aila semmivé foszlott. Az adeptust a barlangtó kigőzölgései

örvénylettek körül újra, és egyszerre fájdalom nyilallt lábába. Ráébredt, a sziget sziklapadlóján térdel. Felegyenesedett. Pillantása találkozott a magiszterével. Tüzet látott ott, lángoló épületeket, a pusztítás emésztő hevét.

Tagadólag rázta meg fejét. - Ha árnyakat hívsz életre, csak elmélyül a sötétség - hangja gyenge volt, de határozott. - A Keleti Iskola

adeptusa vagyok, fogadalmat tettem, melytől semmi sem tántoríthat el. Ilochar arca megrándult, tekintete egy futó pillanatra elfelhősödött. - Azt hittem, te más vagy. Reméltem, oldalamra állsz, belátod, csak egy út maradt számunkra -szavaiból fáradt

csalódottság sütött, azután jobb tenyerét melle elé emelte, és hamuszín szeme megvillant. - Tévedtem. A levegő felizzott a két varázsló között, és a magiszter kezében egy díszes markolatú tőr jelent meg. - Maradj hát a Keleti Iskola beavatottja! - sziszegte, és markolatig döfte az acélt az adeptusba. Nevyll először csak az ütést érezte, de a gyötrő kín sem váratott magára sokáig. A fájdalom izzó vörösen tört

rá, ám hamar kihunyt, nem maradt utána más, csak tompa, élettelen hideg. A magiszter szája mosolyra rándult, a lar-dori adeptus megfakuló tekintetét látva. Úgy döntött, nem engedi

hosszú útjára búcsúszó nélkül. - A második lecke, adeptus: mindig, mindig az erősek győznek! Azután lehervadt arcáról a fölényes mosoly. Süvöltő szél kelt, hóförgeteget kavarva. A barlangtó vize

egyszerre megfagyott, fehér hóvilág terült el mindenütt. Fentről holdfény ragyogott fel, és llochar csodálkozva nézte a három tündöklő égitestet.

A tőr markolata hirtelen fagyos hideggé vált kezében, és a magiszter hiába próbálta elengedni, mintha az megmarkolta volna őt. Egyszerre csillanó jég jelent meg az acélon, úgy tűnt az adeptus testéből tört elő. Végigkúszott a pengén, és görcsbe dermesztette llochar kezét. A magiszter felordított, de képtelen volt ellépni, kiszabadítani magát. Az eleven áradat pedig továbbhömpölygött, és nemsokára jégburokba vonta az ordításba merevedő alakot.

Nevyll elhanyatlott, lélegzete lassult, kavargó párabodrokat lehelt a levegőbe. Süket, üres csönd borult a fagyvilágra.

Hirtelen futva közeledő léptek dobbantak a karcsú híd sziklakövein, és egy tépett ruhájú alak szökkent át a felmagasodó hótorlasz fölött. A köd felkavarodott, és a fagyvilág semmivé foszlott, csak Ilochar jégszobra emlékeztetett rá.

A jövevény az adeptus fölé hajolt. - Nevyll, ne kezd megint, - motyogta a fakó arcot, majd a mély sebet látva. - semmi kedvem Anokh után

kutatni a havasokban. Scio hiába várt feleletre. Felállt, kezét ökölbe szorította, tehetetlenül nézett szét. Szeme Ilocharon állapodott

meg, dühösen taszította mellbe. A jégszobor megbillent, belezuhant a denevérszárnyas gondolába, s miközben a gorviki felnyalábolta az adeptust, a csónak lassan eltávolodott a szigettől, elnyelte a gomolygó köd, és a sötétség.

GVENDHOR Aila kikötőöblénél állt, ősz hajába belekapott a délről fújó, hideg szél. Közelgett a tél, és a niesszi hegyek felől érkező vihar a korai fagy ígéretét hozta magával. Körötte tanoncok és adeptusok siettek feladatuk után, előtte karcsú árbocú gálya imbolygott a tarajos hullámokon. A vitorlák a rudakra göngyölve várták, hogy hamarosan megmérkőzhessenek a szél erejével.

Az öregedő magiszter nagy levegőt vett, és a közelgő vihar felé fordult. Míg iskolájának többi mestere visszahúzódott a hideg elől a fűtött könyvtárszobák sárguló lapú fóliánsai közé, ő még élvezte is a csípős levegőt, a természet zabolátlanságát. Lehunyta szemét, csak a szél süvítését hallgatta. Nem vette észre, ahogy mellé lép egy szürke felleghajtós alak. A jövevény szótlanul várakozott, a karcsú gályát, és az égen suhanó fellegeket figyelte. Végül a magiszter felé fordult, hangjában tisztelet és megbecsülés csengett.

- Mester, indulnom kell. Gvendhor felé pillantott. Szőke körszakáll, távolülő szempár, határozott arcvonások, olyan, akár az apja. A

magiszter a régi búcsúra gondolt, a lovagra, az igaz barátra, és ígéretére, hogy az ifjú Athranisból nem kódexekben kutakodó, toronyerődbe visszahúzódó varázslót nevel. Elmosolyodott. Megértette, hogy nem is tehetett volna másként, a sempyeri vér szétfeszítette volna a márványfalakat.

- Biztos vagy döntésedben? - kérdezte végül. Nevyll elfordult, a lar-dori tó tengernyi vizét szemlélte. Arca komorrá vált, olyanná, mint amilyen a varázslótanács előtt volt. Gvendhor újra látta a páholymestereket, érezte a tapintható feszültséget. Az Iskola vigyázott magisztereire, a Dúlás pusztítása óta nemigen történt erőszakos haláleset, így Ilochar elvesztését érthető megrendüléssel fogadta a tanács. Nevyll szavai pedig régi sebeket téptek fel. Az öregedő mester most is tisztán emlékezett azokra a mondatokra.

„Imer Ilochar hazájáért és hitéért élt. A Dúlás idején Ó-Pyarron falainál viaskodott, és később, a messzi hegyvidéken folytatta magányos harcát. Igen, magára maradt, mert rendünk ugyan szobrokat emelt az elesett hősök tiszteletére, de a mai napig nem merte megkeresni a választ arra, Krán miért zúdította hordáit az Államközösség földjére. Imer Ilochar halála gyávaságunk következménye, és arra figyelmeztet, a múlt árnyaival mindnyájunknak szembe kell néznünk. Ó-Pyarron árnyaival éppúgy, mint sajátjainkkal."

Gvendhor tudta, sosem felejti a páholymesterek döbbent tekintetét. Egy kihallgatásra rendelt adeptus magát a tanácsot merészelte vádolni szavaival. Mégsem felzúdulás, pusztán néma csönd volt a felelet, és a rend vezetői engedélyezték az adeptusnak, hogy visszatérjen délre, a Határ-hegység nomádjai közé.

- Így helyes mester. Amit elkezdtem, be kell fejeznem. Gvendhor bólintott. Tiszteletben tartotta tanítványa döntését. Nevyll megváltozott. Komolyabbnak,

megfontoltabbnak tűnt. Talán lar-dor tanításai mégis összeegyeztethetőek a sempyeri vérrel. Érezte, ha az adeptus Ailán maradna, nemsokára elnyerné a magiszteri címet, de pontosan ilyen jól tudta, Nevyll számára már lényegtelenné váltak a rangok.

A gálya kötéllétráin matrózok igyekeztek az árbocok csúcsai felé, a vitorlák lassan kibomlottak, a horgonylánc megfeszült.

- Vigyázz magadra, Nevyll! - búcsúzott el egyszerűen tanítványától a magiszter. Az adeptus meghajolt, majd határozott léptekkel indult a gálya felé. Gvendhor hosszan nézett utána, majd

amikor megfordult, és hajókorlátra támaszkodva búcsút intett, egyszerre megértette mit furcsált már megérkezése óta. Nevyll szemei kéken csillantak, akár a jég.

A gálya megrezzent, lassú félkörívet írt le, majd orrát a szárazföld felé fordította. Gyorsan siklott a hullámzó vízen, csak fehér vitorlái látszottak még egy ideig, mielőtt eltűnt volna a távolban.

A HEGYORMOK szikrázó fehéren ragyogtak, bérceik a fellegek fölé nyúltak, fagyviláguk ősi titkokat rejtett.

Senki sem merészelte megzavarni komor magányukat, ám határánál, ahol óriásfenyők dacoltak a dermesztő hideggel és a viharokkal, füstkígyó bodorodott az ég felé.

A kis tisztáson máglya lobogott. Anokh egy farönkön ült, a tűz lángjánál melegedett. Egyedül volt, tanítványai már visszatértek szálláshelyükre Gondolataiba merült, merengve szemlélte az égbe-nyúló, hófehér hegycsúcsokat. Valaha régen kolostorok álltak ott, és a szerzetesek, a nomádtörzsek kiválasztottjai ősi tudással felvértezve léptek ki a kapukon, hogy felkutassák a megbújó démonokat. A könyörtelen idő azonban elszállt felettük, jég repesztette a sziklákat, kavargó hó borította be a hatszögköves gyakorlóudvarokat. Ellenfeleik, az egykori birodalom szellemei és démonjai szívósabbak voltak; megfogyatkoztak ugyan, de máig kísértettek a hegyek között. Ám a szerzetesek bukásával az egykori tudás nem veszett ki teljesen, a nomádok sámánjai megőrizték a tanokat, és folytatták a küzdelmet. Kevesen voltak ugyan, de nemzedékről nemzedékre felbukkant közöttük egy, aki képes volt emlékezni.

- Visszatér - suttogta Xhil-xaquan. Anokh megrezzent, majd elfordult, és a végtelen puszták felé nézett. - Tudom - felelte, jégkék szemei eleven kristályként csillantak. VÉGE

A Pyarroni Inkvizíciós Szék MCMXV. vizsgálati jegyzékéből. Az alábbiakban egy messzi földön élő Krad-atya írásait olvashatjuk, melyből nyilvánvaló, hogy urunk híve

eltévelyedett. Vázlataiból számos részletet eleve töröltünk, kigyomláltuk belőle a pogány szertartások leírását és a torz világkép bemutatását. Úgy véltük, e káromló tanoknak nincs helye ragyogó katedrálisaink falai között, és a fennmaradó szöveg is igazolja vádunkat.

Kérem, ezen iromány áttanulmányozása után a tisztelt Szék mielőbb hozza meg az ítéletet, melynek példát kell mutatnia, el kell rettentenie, távol kell tartania rendünk tagjait a hasonló megtévedésektől...

Thorel Monparasan jegyzete a Déli-határhegység sámánizmusáról Másfél évtizeddel ezelőtt bátor felfedezőknek köszönhetően hitünk új bástyát emelhetett a végtelen pusztaság

túlsó felén, a Déli-határhegység lábánál, Harkun városában. Uram és egyházam szavára engem ért a megtiszteltetés, hogy a zord vidéken hirdethessem a tanítás igéit. Figyelmem idővel a hegyek völgyeiben élő nomád nemzetségek felé fordult, és rá kellett ébrednem, síkvidéki rokonaiktól nemcsak életvitelük különbözteti meg őket, hanem - sok más mellett - hitük is. A hegylakók sámánizmusát tanulmányozva egyre újabb és újabb meglepetések értek. Belátván ismereteim és lehetőségeim korlátait, úgy döntöttem, a végső következtetések levonását nálam érdemesebbekre hagyom, és csupán a hegyvidék szerteágazó sámánhitének leírását kísérelem meg elkészíteni. E gyűjtemény - némi magyarázó előszóval kísérve - olvasható alább.

A HEGYVIDÉK TÖRTÉNETE

A nomádok sámánizmusának megértéséhez vissza kell nyúlnunk a ködös óidőkbe. E korban őseink még

barlangokban tanyáztak, vadászatból, az erdők, mezők terméseiből tartották fent magukat. Fejlődésük lassú léptekkel haladt a maga rögös útján, ám kivételes esetekben, ha egy-egy ősi faj közelébe kerültek, látványosan felívelt. Így történt ez a nomádok elődeinek esetében is, akik a ködös múltba vesző, csak regékből és mondákból ismert hatalom, a Démonikus Óbirodalom szolganépévé váltak. S bár egyszerű beolvasztásról lehetett szó, a minden szempontból fejlettebb kultúra gyökeres változásokat, gyors fejlődést hozhatott. Egészen mostanáig úgy hittük, a nomádok őseinek szerepe merőben szolgai lehetett, jelentéktelen a birodalom szempontjából. A sámánizmust az Óbirodalom hagyatékának, elkorcsosult démonidézésnek tekintettük, ám miután elmélyedtem a hegyvidéken lakó népek mondái közt, úgy tűnik számomra, elhamarkodott véleményt alkottunk.

A Démonikus Óbirodalom

A P.e. 6.-7. évezredben roppant hatalom emelte fel fejét a Déli-sztyeppék és a Határhegység területén; egyetlen

röpke évszázad alatt felvirágzott és megsemmisült. Nem tudjuk, kik voltak uraik, mint ahogy vallásáról, államszervezetéről, kultúrájáról sincsenek adataink. Hihetetlen lendületű térnyerésének, és viharos romba dőlésének okait csak találgathatjuk. Historikusaink leginkább Krán hódító hadait nevezik meg a bukás okaként, ám néhányan másodlagosnak tekintik szerepüket.

Ha a nomád sámánizmus kialakulását vizsgáljuk, érdemes végigolvasnunk Mirabis magiszter elméleti értekezését a másod- és harmadkor, az elf-aquir háborúkat megelőző korszakok birodalmairól. E tanulmány sok szempontból újraírja az óidőkről kialakított elképzeléseinket. Kiindulva abból, hogy Ynev történelmének e messzi-messzi távolában sokszorta több értelmes, gondolkodó és tudatosan cselekvő lénycsoport létezett, a magiszter azt állítja, a társadalmak eleve több fajból épültek fel. Szemben a manapság megszokottól, ahol egy-egy ország, birodalom egyetlen fajon - emberen, elfen, törpén, orkon, stb. - alapszik, a másodkorban ez korántsem volt így. Az államok szoros szimbiózisban együtt élő fajcsoportokból álltak, és Mirabis magiszter véleménye szerint akár öldöklő harcokat folytathattak fajtársaik ellen, ha azok egy másik szimbionta-egység tagjai voltak.

Nem kívánom az értekezés érveit felsorakoztatni, csupán a végkövetkeztetést hangsúlyoznám ki, mely szerint a régmúlt korok államaiban vegyes népesség élt, és az uralkodó osztályok sem faji hovatartozás szerint tagolódtak, csupán a hatalom mértéke - lévén elsősorban aquirokról szó: varázs-, és hadi tudás - számított. A harmadkor második felében az elf-aquir háborúk megváltoztatták a világ arculatát; az értelmes fajok többsége kihalt, és

Ynev népessége drasztikusan visszaesett. A később felemelkedő újbirodalmak pedig már egy-egy népcsoport köré épültek, akik legfeljebb szolgaként fogadtak be más fajokat. A régi társadalmi felépítmények ideje mindörökre lejárt. Mirabis magiszter értekezésének lábjegyzetei között a XVII-es számmal jelölt azt állítja, az ötödkorban felvirágzó Démonikus Óbirodalom e régi társadalmi tagozódás kései hírmondójaként emelkedett fel a Déli-sztyeppék pusztáin. Érvelése szerint több ősi nép egyesítette erőit, egy kevert fajú államot hozva létre. Bizonyítékai közé sorolja, hogy az Óbirodalom nagyjai túlvilági lények sokaságát integrálták sikeresen alattvalóik soraiba. E struktúra túlhaladottságával magyarázza a kérészéletű ragyogást is, hiszen az ekkor már erős öntudattal bíró fajok szétfeszítették a szimbionta-egység kereteit. E gyorsan felizzó belső feszültséget nevezi meg az Óbirodalom bukásának igazi okaként, a kráni hadakat csupán az elmélyülő válságba jutott, megroggyant hatalmat ledöntő erőként ábrázolja.

Mirabis magiszter tanulmánya nemcsak a másod-és harmadkorról alkotott képünket módosítja, hanem választ adhat a hegyvidéki sámánok talányos legendáira, mágikus praktikáinak sokszínűségére is. Ha az Óbirodalomban nem a faji hovatartozás számított, könnyen elképzelhető, az emberek számára is nyitva állt a felemelkedés lehetősége. Ha eljátszunk a gondolattal, érthetővé válnak az égen repülő, viharokat kavaró, túlvilági lények sokaságának parancsoló sámánmesterekről szóló regék. Lehetséges-e, hogy a nomádok ősei közül néhányan egészen az uralkodó osztály legfelsőbb rétegéig küzdöttek fel magukat? A választ talán sosem ismerjük meg, de annyi bizonyos, ha voltak is ilyen kiemelkedettek elenyészően kevesen lehettek, hiszen roppant mágikus erők birtokosainak kellett lenniük. Mindenesetre, amíg nem adunk kielégítő választ e kérdésekre, helyes, ha lekezelő érdektelenség helyett inkább a megértésre való törekvés mozgat minket. AUamközösségünk biztonsága érdekében csak remélhetjük, a nomádok sámánjai közül egyik sem lesz képes felidézni egykori őseinek teljes tudását.

Bukástól a visszatérésig

Krán és a Démonikus Óbirodalom háborúja - tekintettel arra, hogy mindkét oldalon az ősfajok legnagyobbjai

álltak - irtóztató lehetett. A barlangjaikat épphogy csak elhagyó, az új társadalmi rendszerbe beilleszkedni próbáló embercsoportok feltehetőleg fejvesztve menekültek az öldöklő hadak, a sistergő mágikus viharok elől. Bizonyosan tudjuk, hogy a Déli-határhegység járhatatlan csúcsai között megbújó, fagyos völgyekben húzódtak meg, és hosszú évezredeken át itt tengették életüket. Csupán a Pyarron előtti második évezred táján tértek vissza a sztyeppékre. Joggal vetődik fel a kérdés, mi tartotta őket közel négy évezreden át a könyörtelen fagyvilágban? A választ ezúttal a sámánizmus regéiben leljük meg.

A Démonikus Óbirodalom nagyjai, mint azt már fentebb is írtam, túlvilági teremtmények sokaságát - démonokat, állat- és természetszellemeket, elementálokat - taszították rabigába, bár helyesebb lenne azt mondanunk, építettek be társadalmukba. A kráni légiók romba döntötték ugyan a városokat, de e lényeknek csak töredékét semmisítették meg. Az óbirodalom egykori földjein hosszú-hosszú időn át tébolyult szellemek, förtelmes démonok kóboroltak. Mondják, a hegyek magasán ekkor emelkedtek az első kolostorok, és ekkor indultak első vadászportyáikra a titokzatos szerzetesek, akik prédaként tekintettek a démonokra és más túlvilági lényekre. E mondák igazolást igényelnek még, de úgy tűnik, a rendek közelsége egyfajta védelmet biztosított a nomádok elődeinek. Feltételezhetjük, hogy igyekeztek minél közelebb telepedni a kolostorokhoz és a démonbíró szerzetesekhez.

Évezredek múlva a síkságon megfogyatkoztak a szörnyetegek, s végül a nomádok több hullámban visszatértek a sztyeppékre, majd később megismerkedve a lótenyésztéssel kialakították most is rettegett világukat.

A hegyvidék és a síkság nomádjainak eltérő útjai

Egészen az utóbbi időkig csak sejtettük, hogy néhány nomádtörzs a hegyek között maradt. Nem tudjuk, ők

voltak-e a legerősebbek, akik elűzték a többieket, vagy éppen a leggyengébbek, akik hátramaradtak, nem vállalva a megpróbáltatásokat, annyit azonban leszögezhetünk, idővel tökéletesen alkalmazkodtak a zord körülményekhez. Ez alatt ne csupán a könyörtelen fagyokat, a hideg évszak embermagas hótorlaszait értsük, hanem a Démonikus Óbirodalom sötét örökségét, mert míg a síkságról eltűntek a kóborló szellemek és démonok, a hegyvidéken máig kísértenek. Ellentmondásnak tűnhet, hogy éppen a szerzetesrendek közelségében maradtak meg tovább a túlvilági lények, de ne felejtsük el, az Óbirodalom legjelentősebb városai éppen itt álltak egykoron.

A két népcsoport az elvállást követően különböző utakat járt be. A síkvidékiek a puszta végtelensége ellenére gyakorta találkoztak. A lovakon vándorló nomádok között a folyamatos összetűzések ellenére kulturális kapcsolatok is kialakultak, életmódjuk, hitük idővel egységesedett. Ráadásul figyelembe véve a sámánizmus nyitottságát, beolvasztásra való hajlamát, tudomásul kell vennünk, hogy a mai hitvilág markánsan különbözik az egykoritól, Krán ranagolita tanai, káosz-angyalainak téveszméi, a shadoni térítőatyák, az yllinori szabadvadászok és - főképp a nasti népcsoportok esetében - a mi egyházunk tanítása módosította, formálta át, bővítette ki e sajátos világképet. E kaotikus fortyogásban reménytelennek tűnhet meglelni az eredeti elgondolásokat, szerencsések vagyunk hát, hogy néhány törzs sosem tért vissza a sztyeppére.

A hegyvidék nomádjai más irányba, más módon fejlődtek. A hófödte csúcsok között elvétve bukkanunk csak lakható területre, és ezek is csupán kisszámú közösséget képesek eltartani. Köztük az utazás közel lehetetlen. Szemben pusztai rokonaikkal, a hegyek lakói így inkább a széttagolódás, semmint az egységesedés útját járták be, a külvilág gyakorlatilag nem volt hatással rájuk. Néhol ugyan ranagolita befolyás nyomaira lelhetünk, ám ezek távolról sem jellemzőek. Fentebb már utaltam Mirabis magiszter elméletére, s most visszakanyarodnék hozzá egy mondat erejéig. A hegyvidék lakóinak ezerféle hagyománya, szerteágazó sámántanításai ugyanis nem csupán az egymástól külön úton fejlődő nemzetségekben keresendők, hanem sokkal inkább a Démonikus Óbirodalom sokszínűségét bizonyítják.

A HEGYVIDÉK NOMÁDJAINAK ÉLETMÓDJA

A Déli-határhegység sámánizmusának megértéséhez ismernünk kell az itt lakók életkörülményeit. Ha sorsunk

egy hegyvidéki közösséghez vezet, úgy érezhetjük, alámerülünk az idő mélységes kútjába. A hófödte bércek között élő törzsek, nemzetségek ma is vadászatból, gyűjtögetésből tartják fent magukat. Néhányan ugyan egyfajta félvad növénytermesztést, mások rideg állattartást is folytatnak, ám ez inkább kiegészítő, semmint fő táplálékforrás.

Ruházatukat, mindennapos használati tárgyaikat, hajlékaikat az elejtett vadakból, a környezetükben magasodó fákból készítik. Csak a pusztákhoz közeli területekre jellemző a vasöntés és kovácsolás ismerete, ám az általuk készített eszközök és fegyverek silányak, ridegek, hamar elrozsdásodnak.

Mindennapjaikat az őket körülölelő természet határozza meg. Érthető hát, hogy regéikben, mondáikban és hitükben is hozzá igazodtak. Elmondhatjuk, kevés olyan népe van Ynevnek, mely ennyire jól ismeri környezetét, és ilyen mértékben alkalmazkodott hozzá. A hegylakók nomádjai páratlan nyomolvasók, vadászaik képesek heteket kóborolni a fagyvilágban, éjszaka elalszanak a lábnyi vastag jégrétegen, a húst rendszerint nyersen fogyasztják el. Olyan magasságokba hatolnak fel, ahol számunkra már ahhoz is híg a levegő, hogy lábunkat emelni tudjuk. Rendkívüli terhelhetőségük rögtön érthető lesz, ha hozzátesszük, több, mint kilencezer esztendő állt rendelkezésükre, hogy alkalmazkodjanak. Közülük is kiemelkednek sámánjaik, akik - rendszerint rövid - életük folyamán emberfeletti megpróbáltatásoknak vannak kitéve.

A SÁMÁN KIVÁLASZTÁSA

A hegyvidéken két útja létezik a sámánná válásnak, az egyik az örökletes út, melynél sámánnemzedékek őrzik

és adják tovább a tudást, a másik a túlvilági lényekhez kötődik, és nevezzük egyszerűen a hívás útjának. Sajátos módon az első ritkább és minden esetben kisebb hatalmat eredményez. Ne felejtsük el, e zord vidéken a puszta megélhetés is mindennapos kihívást jelent, az itt élőknek nincs idejük éveket szánni mágikus praktikáik elsajátítására, tudásuk elmélyítésére, mint Lar-dor adeptusainak és magisztereinek. Gyakorlatilag a hagyományos értelemben vett oktatás szerepe teljesen másodlagos a kiválasztáshoz képest.

Az örökletes út

Az örökletes útra legjellemzőbb példa a shingaroké, ahol mindig nagyapáról unokára száll a sámánjog. A

köztes gyermek, illetve apa mindig a nála egy nemzedékkel idősebb, vagy fiatalabb sámán szolgája. Az ő kötelessége, hogy a ura megélhetéséről gondoskodjon, elejtse a vadakat, elvégezze a világi tennivalókat. A shingar sámán így elegendő időt nyer arra, hogy megszerezze tudását, és eleget tegyen a rá háruló kötelességeknek. Ugyanakkor e törzs remekül példázza az örökletes út alacsonyabb rendű voltát: a shingar sámánok társadalmuk megtűrt páriái csupán. Feladataikat kötelezettségszerűen kell elvégezniük, népük egyáltalán nem becsüli őket.

Másik említést érdemlő örökletes sámándinasztia az ugharoké. E törzs nemzetségei javarészt a Délihatárhegység keleti barlangjáratait lakják. Több időt töltenek a felszín alatt, mint fölötte. Sámánjaik a hegyi kristályokat megkövesedett holdsugaraknak tartják, s valóban képesek velük fényt varázsolni a föld mélyére. Az ugharoknál a sámánok külön családokat alkotnak, szigorúan megszabott rend szerint élik életüket. Táplálkozásukat, házaséletüket, utódaik lehetséges számát, de még temetésük módját is íratlan törvények szabályozzák. Ha az ughar sámáncsalád egy sarja eléri a megfelelő kort, akkor átesik az avatási rituálén, melynek során hegyi kristályokat helyeznek homlokába, mellébe és hasába. Mondják, e kristályok mélyre fúrják magukat testébe, és segítségükkel képes parancsolni a szikláknak és vizeknek.

A hívás útja

A kiválasztás másik útja a hívásé. Ennek számtalan módozata van, egyesekkel a legtöbb törzsnél

találkozhatunk valamilyen formában, mások ellenben csak egy-egy szűk népcsoportra jellemzőek. Minden esetben túlvilági lény és az ember kapcsolatáról van szó, melyet egy-két példától eltekintve mindig a túlvilági

lény kezdeményez. Így a hívás sajátos jellemzői nagyrészt az adott teremtmény mibenlététől függnek. Jellemző módon a hívás valamilyen sorscsapás képében jelentkezik: lidérc-álom, vadászbaleset, gyógyíthatatlan kórság, téboly, villámcsapás, hogy csak a gyakoriabbakat említsem. Sámán abból lesz, aki túléli ezeket, képes szolgálni, de egyben irányítani is a túlvilági hatalmat, és elviseli az ez által rázúduló terheket. Kevesen vannak ők, de minden esetben kiemelkedettek.

Az állatszellemek a leggyakoribb segítői a sámánnak. Hívásukra jellemző a hirtelen jelentkező, tébolyszerű vadság. Ennek legszélsőségesebb példáját a bhoskaroknál tapasztalhatjuk. E vándorló családokra tagolódott törzs híresen vad, és elmaradott. Bármelyiküket megszállhatja egy állatszellem; ilyenkor a szerencsétlen eszelős őrültként beveszi magát a vadonba. Szétmarcangolja az útjába kerülő élőlényeket, letépi a fák kérgét. A sámántéboly átlagosan hét-kilenc napig tart. Ez idő alatt a többség kiszenved, ám néhányan lebírják a testükbe férkőzött szellemet, és hamarosan azt is megtanulják, hogyan hívják elő erejét, ha a szükség úgy hozza.

A bhoskarok sámánizmusához igen hasonló a kündazoké. Itt a szellemek húsvér állatalakjukban támadják meg a várandós anyákat, és marásukkal megbélyegzik. A megszülető gyermek testi torzulásai előrevetítik sámánságát, később pedig fékezhetetlen, szilaj természete árulkodik az emberben lakó fenevadról. A kündazok hatalmasabb sámánjai nem is élnek nemzetségükkel, elvonulnak a vadonba. Ha népük segítségükre szorul, akkor áldozati ajándékokkal felvértezve keresik fel, ám csak a legvégső esetben fordulnak hozzá, tudván, ha rossz kedvében találják darabokra szaggatja őket.

Ritkább, de mégis számottevő a természetszellemek hívása. Elsősorban vihar és mennydörgés, ritkábban szikla- és lánglényekről, egy-egy tó vagy patak szelleméről beszélhetünk.

Több törzsnél megfigyelhető a villámcsapás általi kiválasztás. A testet átjáró őserő szinte kivétel nélkül azonnali halállal jár, ám néhány szerencsés túléli. Ezt a hegyvidékiek kiválasztásnak, hívásnak tekintik. Ennek legékesebb példája a yorgoké. Ők, akárcsak a bhoskarok kóbor nemzetségekben élnek, elsősorban fosztogatásból és vadászatból tartják fent magukat. Mondják, bármerre is járjanak, mindig viharok, és égzengés kíséri őket, sámánjaik pedig villámokat szórnak, sötét forgószeleket kavarnak.

A természetszellemek többsége azonban passzív, nem keresi a kapcsolatot az emberekkel, így leginkább a kényszeravatásoknál találkozhatunk velük. Erről lentebb részletesen szólok majd.

A hegyvidéken mindenütt megtaláljuk az ősök általi hívás jelenségét. Ez esetben elhunyt sámánok, régmúlt idők kísértő nagyjai jelennek meg egy-egy nomád előtt. Ez szinte minden esetben lidércálmokkal jelentkezik, és súlyos, gyógyíthatatlan kórságban tetőzik. A jelölt számára a felépülést csak sámánságának elfogadása jelentheti. Bár az esetek többségében e hívás vérvonal szerinti, beszámolhatok egy esetről, amikor egy Gorvikból származó kalmárt szállt meg egy ős. A szerencsétlent váratlan betegség döntötte le lábáról. Társai, mikor a vándorkuruzslók tehetetlennek bizonyultak, engem kerestek fel. Ma is pontosan látom magam előtt a kalmár beesett arcát, a szemében izzó tébolyt. Bár a szobában fülledt meleg volt és a beteget vastag pokrócok fedték, józan pillanataiban mégis arról panaszkodott, hogy rettentően fázik. Újra és újra elveszítette eszméletét, lázálmában pedig összevissza beszélt, fura módon a hegyvidéki aygurok nyelvén. Megkíséreltem kiűzni testéből a szellemet, s meg kell vallanom, tudásom és hitem minden morzsájára szükségem volt, hogy végül győzedelmeskedhessek. Sajnálatos módon a szerencsétlen kiszenvedett; csak lelkét menthettem meg, életét már nem.

Híresztelések szólnak egy másik esetről is, amikor egy szerencséjét kísértő aranykereső csapat egyik tagját szállta meg egy ős. Mondják, a kalandorok messze behatoltak a zord hegyvidék ismeretlen mélyére, az éjszakát egy kihalt lapályon töltötték. Itt tört rá egyikükre a kísértet. A megszállott szótlanul kelt fel, és alvó társaira támadt. Mesélik, ereje tízével ért fel, követhetetlenül gyorsan mozgott, és napokon át üldözte a síkság felé menekülő túlélőket, egyesével vadászva le őket. A legmeglepőbb mégis a borzongató história vége: a megszállott kalandor végül legyőzte a testét elbitorló őst, és most a targazok egyik nemzetségénél él, megbecsült, nagyra tartott sámánként.

A targazokkal kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy képesek azonosítani a megszálló kísértetet. Sámánjaikat is e szerint nevezik el, nevéhez hozzáfűzik a visszatért ősét. Sajátos, csak rájuk jellemző módon ezek egyfajta rangot is jelentenek, hisz pontosan tudják, milyen hatalmat érhet el a sámán a megszálló szellem segítségével.

Igen sajátos a targazok ghun-völgyi nemzetségének kiválasztási rítusa, melyet elsőre könnyen hihetnénk örökletesnek. Itt mindig egyetlen sámán él csupán, aki különös módon mindig ugyanolyan arcvonásokkal, testfelépítéssel rendelkezik. Tudását és hatalmát fiára hagyományozza, ám asszonya csak az ő halála után esik teherbe. A megszülető gyermekből lesz a nemzetség következő sámánja. Ám amíg el nem éri a tíz-tizenkét éves kort, a ghun-völgyiek kerülik az összetűzéseket. Legsebezhetőbbek mégis a sámánasszony várandóságának ideje alatt. Mondáik szerint egyszer megtörtént, hogy egy kóbor bhoskar-család kioltotta a terhes anya életét: ekkor a targazok menekülni, visszahúzódni voltak kénytelenek. Évtizedek teltek el, mire egy újszülött ismét a jól ismert jeleket, arcvonásokat viselte magán.

Elvétve találkozhatunk olyan sámánnal is, aki démonnal áll kapcsolatban, ám szemben a pusztai nomádokkal, a hegyvidékiek minden esetben megkísérlik elpusztítani a démon által megszállt társaikat. A síkvidéken gyakori szolgai alkalmazkodás ritka errefelé. Lévén a másik út, a démon lebírása lehetetlenül nehéz, érthető, hogy a Déli-

határhegység területén két-három démonbíró sámánnál sosem él több egyszerre. A művelt ember számára gyakorta visszataszító utak legszörnyűbbjére minden kétséget kizáróan a

szanagülöknél bukkanunk. E törzs a démoni megszállottság jeleire nem tűzzel és vassal felel, nem elsősorban az elpusztításra törekszik. Ásnak egy mély gödröt, a szerencsétlennek eltörik lábait, majd leengedik a verembe. Hosszú hetekig tartják ott, gyíkvérrel táplálják, bódító füstökkel kínozzák, miközben küzdelemre bíztatják: le kell győznie a démont. Ha a szerencsétlen elbukik, akkor elevenen eltemetik, ha nagy ritkán felülkerekedik, sámán lesz belőle. Úgy tudom, e szertartáshoz igen hasonlót írt le Igrain Reval is, mely a kráni elfekre jellemző. Miután Rayvanhur p.e. háromezer évvel csábította csak az elfek tizennégy házát a Fekete Határon túlra, kizártnak tekinthetjük, hogy a szanagülök szertartása kráni eredetű legyen. Úgy vélem, ezt újabb bizonyítékként kezelhetjük, mely igazolja feltételezést: Kránban máig élnek a Démonikus Óbirodalom egyes tanai. Még ha eltorzult, megváltozott formában is, s gyakran új jelentéstartalmat nyerve.

A kényszeravatás

A hívásnál eddig leírtakban minden esetben a túlvilági lény volt a kezdeményező. Sámánná az válhatott, aki

átengedte magát erejének, de élethalálharcában győzedelmeskedett, bizonyos mértékig uralma alá hajtotta a szellemet. Ám a hegyvidéken létezik egy másik módja is a hívásnak, melyet az emberek kezdeményeznek. Ilyenkor beszélünk kényszerhívásról.

Azt hihetnénk, hogy a kényszeravatás emberibb a túlvilági lény által kezdeményezettnél, ám ellenkezőleg, gyakorta sokkal kegyetlenebb. Némi mentséget jelenthet, ha ismét eszünkbe idézzük: ha egy nemzetséget nem véd sámán, akkor sokszorta jobban ki van téve a túlvilági lények haragjának.

A hóhatáron élő hravanthi nemzetség ősei a gyermekeket gyötrik. Itt a sámánoknak szinte kizárólagos feladata e kísértetek megzabolázása, a kínok átvétele. A hravanthik pontosan ezért alkalmazzák a kényszeravatást; ha sámánjaik száma lecsökken, és képtelenek gátat vetni az ősöknek, akkor kiválasztanak egy megfelelő jelöltet és gyötrelmes szertartással sámánná avatják. Mondják, csak minden nyolcadik-tizedik éli túl e megpróbáltatást, aki innen fogva életét az ősök elleni szüntelen küzdelemmel tölti.

Fentebb utaltam már rá, a természetszellemek ritkán szereplői hívásnak, így érthető, hogy a legtöbb kényszeravatás feléjük irányul. Ezek egyike-másika mulatságos babonának tűnhet csupán. Az Álmodó-hegyek lábainál élő kündaz nemzetségekre jellemző a barlangnyitás rituáléja. Ezt minden esetben felhőtlen, csillagos éjszakákon tartják. A jelöltnek bekötik szemét, majd hosszan kérlelik a hegyurat, hogy fogadja el őt szolgájának. Végül a jövendőbeli sámán vaktában szaladni kezd a sziklafal felé. Legtöbbször csonttöréseket szenved, nagyritkán azonban befut egy barlangba. Ilyenkor a nemzetség tagjai a hegyeknél maradnak, kivárják, míg a jelölt - néha napokkal később - előbújik. Innentől sámánnak tekintik, és ami a legmeglepőbb, valóban rendelkezik mágikus képességekkel.

A természetszellemek felé irányuló kényszeravatások többsége távolról sem ilyen mulatságos. A víz- és tűzpróbák leggyakrabban fulladással, vagy elevenen elégéssel végződnek, de a hegyormokról letaszított szerencsétlenek többsége is szörnyethal.

SÁMÁNTANÍTÓK ÉS A BEAVATÁS

A sámánok nem töltenek éveket titkos tanok tanulmányozásával, mint a fejlettebb mágiaformák követői. A

törzsek egy részénél semmiféle tanításról sem beszélhetünk. Máshol az idősebb sámánok foglalkoznak ugyan a kiválasztottal, de elsősorban a törzs legendáinak ismertetésére, a szertartások levezetésének mikéntjére, és a sámánisztikus világkép magyarázatára szorítkoznak, mágikus praktikák átadásáról felettébb ritkán beszélhetünk. A tanítás hiányának oka, hogy a jelölt már kiválasztott: ha képes volt a túlvilági lény erejének ellenállni, pontosan ismeri az utat, melyet járnia kell.

Egyes ritka esetekben találkozhatunk ugyan hosszas tanítási folyamatokkal, hol jelölt és mestere akár éveken át is egymás mellett élhet, ezek azonban oly ritkák, hogy gyanítható, külső hatásra alakultak ki.

A tanításra sokkal inkább jellemző példát az ayguroknál találjuk meg. E törzsnek mindig van egy amarkannak nevezett sámántanítója, aki elhagyva a szálláshelyet, magányosan él, rendszerint a hóhatár magasságában. A nemzetségek mindegyike hozzá küldi el kiválasztottjait, hogy megszerezhessék a tudást. Fent a hegycsúcsok közelében, az égig érő fák honában azután az amarkan vezetésével megidézik a szellemeket, és együtt ismételik el újra és újra titkaikat, hitük szerint így teljesítve ki fölöttük hatalmukat. Négy-öt, egész éjszaka tartó szeánsz után a jelölt visszatér törzséhez, már csak az avatási szertartás áll előtte, hogy sámán lehessen.

A tanításnál jelentősebb szerepe van a beavatásnak. Ezt rendszerint áldozati ünnep kíséri, ilyenkor nem ritka, hogy több nemzetség is összegyűlik. A kiválasztott ekkor bizonyíthatja; valóban túlvilági erők segítik. Parázsszőnyegen sétálással, tűznyeléssel, és más emberfeletti teljesítményekkel igazolhatja, hogy elég erős ahhoz, hogy sámán legyen. Jómagam is láthattam már beavatási ünnepet, amikor a jelöltnek egy befagyott vizű tó egyik partjától a másikig kellett átúsznia a jég alatt. A két lék egymástól legalább két nyíllövésnyire volt, ám a kündaz ifjú mégis sikerrel teljesítette a próbát.

Az avatási ünnep része a szellemeknek szánt áldozatok bemutatása is. Állatokkal, borral igyekszenek kedveskedni a hegyvidékiek a túlsó világok lakóinak. Az egyes törzsek, de még a nemzetségek is eltérő módon bonyolítják le az áldozatok bemutatását, de céljában egyezőnek tekinthetjük mindet.

Sokkal sajátosabb avatási rítusra bukkanhatunk a targazoknál. Itt a jelölt és néhány idősebb, tapasztalt sámán utazást tesznek az Alsó- és Felsővilágba. Az öregebbek bemutatják az ifjút a legfontosabb szellemnek, és ősöknek.

Amennyiben a beavatási szertartás sikeres - márpedig az esetek túlnyomó részében az - a fiatal sámán megkapja öltözékét, átveheti dobját, botját. Gyakorta ezeket már korábban megszerezte, ám tilalmas volt számára használni őket.

SÁMÁNÖLTÖZÉK ÉS KIEGÉSZÍTŐI

A sámánöltözék és a kiegészítő díszek önmagukban is feltárják a sámánizmus rendszerét, érdemes ezért

figyelnünk jelentőségükre. A hegyvidéki sámánok a meleg évszakban csupasz testük, a hideg évszakban egy ing fölé veszik fel

öltözéküket. Fontos tudnunk azonban, hogy a sámánok nem viselik folyamatosan e ruhákat, csupán akkor öltik magukra, ha a szellemeikhez fordulnak!

(A sámánöltözéket egyébként nem minden törzsnél találjuk meg, kivételt képeznek például a bhoskarok is, akik minden esetben félmeztelenül sámánizálnak.)

A sámánöltözék függőkkel, csörgőkkel, fémvagy csont szellemalakokkal díszített ruha. A legtöbb törzsnél öröklődik, néhány helyen a sámán örökösei vagyontárgyként adják tovább. Hallottam egy olyan esetről, amikor maroknyi drágakövet kértek egy elhunyt nagysámán öltözékéért.

Másutt a sámán révületében meglátja a ruhát, melyet neki magának kell elkészítenie. Ilyenkor nem ritka, hogy messzi földekre is elvetődik, hogy megszerezhesse a szükséges kellékeket. A mendemondák szerint amarkan Anokh, a híres aygur sámántanító hópárduc bundája Észak-Ynevről származik. Úgy mondják, éveken át követte a vadat, míg végül pusztakézzel végzett vele.

Bárhogy is legyen, e sámánruhák nagy becsben állnak. A Déli-határhegységben kalandozók figyelmébe ajánlom, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeljék, mert számos törzsnél még érintése is tiltott. Harkun fogadóiban gyakran emlegetik annak a botor yllinori prémvadásznak a történetét, aki két évtizeddel ezelőtt orvul megölt egy szanagül sámánt, majd elorozva ruháját, társaival a Délisztyeppék felé indult. Félúton érték utol az üldözők, és az egész karaván könyörtelenül felkoncolták. Mondják, nem a bosszú vezette őket, csupán az öltözéket akarták visszaszerezni.

Egyes sámánruhák ráadásul önmagukban is veszélyesek. Átjárja őket a túlvilági hatalom; ha egyszerű halandó magára ölti őket, könnyen életével fizethet. De az sem kizárt, hogy az öltözékben lakozó szellem megszállja őket. Egyes ughar nemzetségeknél pontosan ezért a sámán sosem veszi le ruháját. Úgy hiszik, ha valaki más ölti magára, akkor a hatalom is átszáll rá.

A sámánruha túlvilági hatalmának ékes példájára bukkanhatunk a Morakh-bérc keleti lábánál tanyázó kündazoknál is. Itt a ruhát a szálláshelytől távol, egy barlangban tartják, és még maga a sámán is csak a szertartások idejére meri magára ölteni.

A hegyvidéki sámánöltözékek sokfélesége

A díszek - csüngők, csörgők, pergők és az állatszellem figurák - minden esetben jelzik a sámán hatalmát.

Feladatuk megerősíteni az öltözéket viselő nomád kapcsolatát az Alsó- és Felsővilág szellemeivel, démonaival. Szerteágazó jelentéstartalmukat az elmúlt közel egy évtized alatt sem tudtam megfejteni. Úgy tűnik ez

nemzetségenként, sőt családonként vál- tozó, így most csak néhány sajátos példát említenék meg. A shingarok sámánöltözéke mindössze egy háromtenyér széles réztükörből áll, melyet hátukra akasztva

hordanak. Amikor a túlsó világokat kutatják, ezt leakasztják, és beletekintve néznek szét. Úgy mondják, így meglátják a szellemeket.

A kündazok sámánjai ellenben annak az állatnak szőréből, tollából alakítják ki viseletüket, amelyikkel kapcsolatban állnak. Láttam már sastollak-kal borított öltözéket éppúgy, mint párduckoponyával, kézfejre erősíthető mancsokkal ékeset.

A sámánöltözékek kiegészítői

A sámánöltözéket, a testet fedő ruhát a legtöbb esetben egyéb jelkép erejű tárgyak egészítik ki. Lássuk a

legfontosabbakat: A sámánmaszkok több törzsnél megtalálhatóak. Leggyakrabban fakéregből készülnek, néhány esetben

állatkoponyákból faragják ki őket. Segítségükkel a sámán könnyebben kerülhet kapcsolatba egyes szellemekkel,

démonokkal. Használatuk leginkább a targazokra jellemző. Itt a sámánok mindegyike több tucat maszkot őriz; úgy hiszik, ezeket magukra öltve egy-egy ős erejét nyerik el. Képesek vele beszélni, használhatják tudását.

A sámánbot sokkal ritkább, mint a pusztai nomádok körében. Egyedül a yorgoknál elterjedt a használata. Sámánjelöltjeik villámsújtotta fák ágai közül választják ki hatalmuk későbbi jelképét.

Messze jelentősebb, és szerte a hegyvidék minden törzsnél rábukkanhatunk a sámándobra. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a sámán törzsét, sőt nemzetségét is meghatározhatjuk, ha dobjára pillantunk. Az ütőfelület, de gyakran a belső rész is ábrák sokaságával borított, melyek a Felső- és Alsóvilág lényeit ábrázolják. Gyakori motívum rajta a síkokat összekötő világfa vagy őshegy. A dob mérete a tenyérnyitől az embermagasig változik. Többségük kézben tartható, ám fogójának kialakítása is törzsenként különböző. Kétségtelenül legmeglepőbbek a hravanthik szalagokon lógó dobjai, melyeknek bőrfelületét tiltott megérinteni, mert hitük szerint szellemek lakoznak benne.

A sámándobok szerepe elsősorban a túlvilági lények hívása, de használják jóslásra éppúgy, mint - főként az ayguroknál - gyógyításra. Szerencsém volt egyszer hallani egy aygur sámán különös, kétszólamú énekét, melyet mélyen döndülő dobjával kísért. A dalról önkéntelenül azok a feljegyzések jutottak eszembe, melyek szerint egyes aquir fajok egyszerre több hangon képesek szólni, így sokszorozva meg varázsigéik hatalmát. Hosszasan elbeszélgettem a sámánnal, és megtudhattam, hogy míg az egyik szólamot szájában, fogai előtt formálja meg, a másik mélyről, a torkából érkezik. A két énekhang azután összefonódik, együttrezeg, a dobszóval segítve hozza létre a szelleműző, gyógyító hatást.

Szintén jelentős szerepe van a fejdíszeknek, bár ezek számos törzsnél hiányoznak. Erre pillantva rögvest megtudhatjuk, hogy a sámán elsősorban az Alsóvilággal, vagy inkább a Felsővel áll e kapcsolatban. Az előző képviselői szarvasagancs, vagy medvekoponyát viselnek, az utóbbiakra pedig a bagolytollas koronák jellemzőek. Nem egy törzsnél egy egyszerű, szalagokkal, bőrfonatokkal díszes sapka vette át a sámánfej díszek szerepét.

Az övre akasztott csengőbokrokkal elsősorban a viharszellemekkel kapcsolatban álló sámánoknál találkozunk. A hegyvidékiek úgy tartják, ha a sámán megrázza a csengőbokrot, hamarosan mennydörgés felel neki.

A SÁMÁNISTA VILÁGKÉP

A sámán a világot három részre osztja. Alsóvilágra, mely a démonok és a gonosz, ártó szellemek otthona. A

Felsőre, ahol a segítő istenek, és isteni hatalmú lények lakoznak. S végül a földre, ahol az emberek élnek. Ebben megegyezik világképük a pusztai nomádokkal, ám szemben velük, akik a Felsővilágot üres, kihalt tájként ábrázolják, ők úgy tartják, az istenek élnek még, csak elfordultak az emberek világától. A szertartásokon csak a legritkább esetben fordulnak hozzájuk, szinte minden esetben az Alsóvilág démonjaival küzdenek meg.

Szinte helyi sajátosság, hogy a síkvidéki nomádokra jellemző világfa helyét gyakran átveszi az égbenyúló, földben gyökerező, mitikus hegyé. Sámánizálás idején a sámán képzeletbeli utazást téve, ezen megy fel a Felső-, vagy ereszkedik alá az Alsóvilágba.

A SÁMÁN SZEREPE A NOMÁDOK TÁRSADALMÁBAN

Első és mindenek előtt tisztázandó tény: a sámánizmus nem vallás. Hajlamosak vagyunk annak tekinteni, és

követőit, a sámánokat papokként kezelni. Való igaz, egyes feladataik egyeznek a mieinkkel: ilyen például a lélek túlvilágra kísérése, az ártó szellemek távoltartása az élőktől, vagy éppenséggel a jóslás. Ám amikor e kötelességeiknek eleget tesznek, nem imádkoznak felsőbb hatalmakhoz. Előfordul, hogy ajándékokkal kísérelik meg elnyerni jóindulatát, könyörögnek hozzá, néha egyezkednek vele, sőt megesik, hogy megpróbálnak túljárni az eszén. Ám az áhítatos tisztelet hiányzik. Nem emelnek szentélyeket, templomokat, nem fohászkodnak uraikhoz, hatalmuk mégis tekintélyes és tiszteletet érdemlő.

A hegyvidéki nomádok között számos más mágikus képességű mester is él: javasember, füvesasszony, boszorkánydoktor. Ám mégis a sámán az, aki magára vállalja a legnehezebb feladatot mind közül: szembeszáll a kóborló kísértetekkel, fékezhetetlen démonokkal, az Óbirodalom örökségével. Hiba hát, hogy elmaradott feketemágusnak tekintjük őket. Helyén való lenne leküzdeni szűklátókörűségünket, és akként kezelni a hegyvidéki sámánokat, amik valójában: nemzetségüket védő varázstudókként.

Bár fenti írásom távolról sem mutatja be a maga teljességében a hegyvidéki sámánizmust, remélem, eredeti célját híven teljesíti: igazolja, nagyobb figyelmet kell fordítanunk Ynev e távoli szegletében élő nomádokra, és sámánjaikra.

Thorel Monparasan, P.sz. 3696, Harkun

Aila A Keleti Iskola központi szigete, csak a magiszterek, adeptusok és a legígéretesebb novíciusok előtt nyitott,

mások, főképp külvilágiak nem léphetnek földjére. Mesélik, csobogókkal, díszkertekkel, márványköves sétányokkal ékes, valóságos tündérvilág.

Amhe-Ramun A sivataglakó ősi nép, az amundok egyik istene. Az Ibara végtelen dűnéi között meglapuló hívei hosszú

évezredeken át készültek visszatérésére, mígnem p.sz. 3691-ben az áldozó rituálék sikert hoztak: a Kék Hold istene visszatért. A Délvidék többi hatalma kénytelen-kelletlen szövetséget kötött, s kezdetét vette a Manifesztációs Háború, mely egészen 3703-ig tartott, amikor is a Sápadt Angyalként emlegetett ősaquir elpusztította a manifesztációt.

Anokh Öreg sámántanító, a Déli-határhegységben, a Fehérszellem-csúcsnál él. A szétszórt aygur nemzetségek hozzá

küldik ígéretes sámánjelöltjeiket tanulni. Ritkán látogatja meg véreit, csupán jelentősebb ünnepek idején, vagy ha egy-egy közösséget kegyetlen sorscsapás ér. Hatalmában áll összehívni az aygur nemzetségeket, mint tette ezt a Kétsárkány-völgyet megszálló, pusztai karagün nomádok ellen p.sz. 3697-ben.

Mesélik, tanítványává fogadta a lar-dori Nevyll Athranist, felfedve előtte a Déli-határhegység történetét, a Démonikus Óbirodalom titkait.

Arany Pirkadat A lar-dori Keleti Iskolának a godoni miszticizmust követő kertje. Története két évszázadra nyúlik vissza,

amikor szerencsés véletlen folytán egy ősi fóliáns került Ailára. Az Arany Pirkadat sosem nőtte ki magát páhollyá, jelenleg is mindössze egyetlen magiszterrel, és két

adeptussal büszkélkedhet. Tanai mégis eljutottak Doranig, ám ott mindössze lekicsinylő mosolygást váltottak ki. Mindenesetre a Dorani

Nagykönyvtár egyik kódexébe a következő passzus nyert bejegyzést: „A miszticizmus a lar-dori iskola egy szűk, beavatott csoportja, az Arany Pirkadat által művelt titkos, mágikus

tan megnevezése, melynek eredete egészen Godonig nyúlik vissza. Ezt az elnevezést valószínűleg csak megtévesztésből használták, és eredetileg talán metamágiát takart. A kifejezés nem tévesztendő össze a Hetedkor végén felbukkanó rejtélyes misztikusok tanaival, amely nem hozható kapcsolatba a godoni birodalom hagyatékával."

Arwell Athranis Sempyeri nemes. Ifjabb korában bekóborolta a Pyarroni Államközösséget, de megfordult Shadon-ban és az

Ibarában is. A sempyeri lovageszmény megtestesítője volt: tántoríthatatlan és vakmerő, ugyanakkor öntörvényű és fékezhetetlen is. Remek kardforgató hírében állt, ám sikereinek gátat vetett nyersességgel határos szókimondása. Hamar szembesülnie kellett az intrikákkal, melyeket mindennél jobban gyűlölt. Világvándorlása mögött is egy ilyen régi sérelem állt.

Sorsdöntő kérdésekben mindig szívére hallgatott, és gondolkodás nélkül határozott. így választott magának párt is, ám ezután - még legjobb barátait, harcostársait is meglepve - visszavonult birtokára.

Arwell hosszú éveken át nem hagyta el ősei földjét; úgy tűnt, békét talált, s valóban, fiának születése után nem vágyott többé idegen földekre. Ám mégis irigyeinek és haragosainak - akadt belőlük bőven - lett igazuk: a frigy szomorú véget ért, bár merőben más okból, mint azt a rossz nyelvek jósolták.

Arwell Athranis fiát bemutatni indult Lar-dorba, s Ailán érte a hír: Krán hordái lerohanták Pyarront, és nomádok fosztogatnak szerte Sempyer-ben. A bajnok azonnal döntött, az akkor hatéves Nevyllt barátjára, Gvendhorra bízta, és hazavágtatott.

A nomádok gyorsan törtek előre, s mire a bajnok elérte Sempyert, a pusztítás már átcsapott birtoka felett. Sempyer megmaradt fegyverforgatói megkísérelték feltartóztatni az előrenyomuló hordát, de folyamatosan hátrálni voltak kénytelenek Végül Viltanor mezején kerültek szembe a sokszoros túlerőben levő nomád sereggel, és itt döntöttek úgy, nem hátrálnak tovább. A másfélezer ütött-kopott vértezetű sempyeri lovag megrohanta a khán negyvenezres hadát. Súlyos csapást mértek a nomádokra, de egytől egyig elvéreztek.

Mondják, a viltanori-roham élén Arwell Arthanis száguldott, magasba emelve Sempyer lobogóját. Chirag

Kétsárkány-völgyi aygur. Egészen fiatalon szerezte meg a szablyát, nyerte el a harcosi címet. Egy bhoskar embervadat győzött le, bár mondják, ebben szerepe volt egy lar-dori adeptusnak is.

Fiatalon vesztette el életét, a népére támadó karagün nomádok elleni harcban. A sírja melletti kősziklán pyarroni nyelvű felirat hirdeti: „igaz harcos nyugszik itt".

Corma-dina Szigetcsoport a Gályák Tengere és a Keleti Óceán találkozásánál. Híressé a 3682-től négy éven át földjén dúló

shadoni-gorviki háború tette. A historikusok úgy vélik, a hetedkor történelmének legvéresebb, legöldöklőbb viszálya volt ez, ahol a hadakozás minden szabályát felrúgták: a gorviki gon-corgák éjszaka támadtak, átvágták az alvók torkát, Ranagol-papjaik kegyetlenül megkínozták az elejtett foglyokat, hátramaradt sebesülteket. De idővel a shadoniak is vérengző fenevadakká váltak, válogatás nélkül öltek, fosztogattak.

Démonikus Óbirodalom P.e. VI-VII. évezredben a Déli-határhegység és a Déli-sztyeppék területén emelkedő, kérészéletű birodalom.

Urai feltehetőleg aquirok, és egyes vélekedések szerint khálok - vagy inkább azok ősei - voltak. Gyors térnyerését minden bizonnyal félelmetes hadseregének köszönhette, melynek gerincét túlvilági lények, szellemek és démonok alkották.

A historikusok szerint kráni légiók döntötték meg, ám egyesek tudni vélik, az igazi ok az elmélyedő belső válság volt és a khálok váratlan lázadása.

Dúlás P.sz. 3670-ben kráni hordák, aquir varázstudókkal támogatott pusztai nomádok és orkok elsöprő erejű támadást

indítottak az Államközösség ellen. A határok mentén fellángoló harcok lekötötték, majd felőrölték Pyarron haderejét, így hat évvel később, 3676-ban kisszámú védő várta csak a főváros falainál a hordát.

Ma már legendaként tartják számon a három hónapos ostromot, hősként a reménytelen harcot vívó bajnokokat, az Aranykör lovagjait. Végül a kráni tizenhármak, Ranagol fattyai vetettek véget az ostromnak, lerombolva a Gömbszentélyt, a pyarroni istenek adományát. Az Égi Templom a városra zuhant, és maga alá temette a megmaradt várvédőket.

Erion Ynev legősibb máig álló, több mint hat évezredes települése. Egykoron Godora fővárosa volt, s

uralkodóhercege mind a mai napig e rég elporlott birodalom urának tekinti magát. Méretei lenyűgözőek: tizenkét millió lakosával, ezerhétszáz négyzetmér-földes területével igazi városgigász.

Godon Egykor a Shadoni-félsziget déli csücskében emelkedő birodalom. Mondják, Mágustanácsa felépítését és

benépesítését is lépésről-lépésre megtervezte. Godon gyakorlatilag mesterségesen létrehozott állam volt. A mágusok diktatórikus uralmat tartottak fent, a legapróbb részletekig szabályozták alattvalóik mindennapjait,

ám mégis, minden idők legtökéletesebb társadalmát alakították ki. Hanyatlását Krán okozta, melynek első seregei p.sz. 500 körül indultak Godon ellen, a végső vereséget

azonban 1134-re, a Belső Iskola nagymesterének halálával egy időre tehetjük. Mágusai az elkerülhetetlen bukást látva megnyitották a Godoni Északi Kaput, a birodalom lakói ezen át

menekültek. Szétszóródtak Yneven, elszórva a tudás morzsáit. Godoni miszticizmus Godon urai nemcsak birodalmuk igazgatásában, hanem a mágiaelmélet kibővítésében is jeleskedtek. Újkeletű

tanaik egyike volt a lar-doriak által később csak „miszticizmus"-ként emlegetett irányzat. A legendák Sianismoriontól eredeztetik, a birodalom megalapulását követő második évszázadból. Bár követői

különleges hatalmukkal számos esetben hathatós segítséget nyújtottak a birodalom gondjainak megoldásában, jelentőségük sosem volt meghatározó, Krán támadása után pedig feledésbe merültek tanításaik.

Két évszázaddal ezelőtt, egy véletlen folytán jutott el Aila szigetére egy fóliáns, mely e tanok alapjait mutatta be. Lar-dor magiszterei közül néhányan elmélyültek tanulmányozásában, és nemsokára megalapították az Arany Pirkadat kertjét.

A godoni miszticizmus alapelve a mana már-már vallásos tisztelete, a hit, miszerint bármi történjen is a valóságban, az hatással van az őserőre. Az őserő végtelenjén végigfutó hullámok pedig visszahatnak a világra, így hozva létre a kétirányú kapcsolatot, a teremtés misztériumát.

Gorvik Délvidéki állam; p.sz. XV. században alapította egy shadoni származású kalandorpap, Raquo Amanovik.

Létrejöttében jelentős szerepet játszott Krán. E segítségért cserébe államvallássá emelték Gorvikban Ranagol-

hitét. Földjén a Fekete Országból eredeztethető hagyományok sokaságával találkozhatunk. A corgák, azaz fejvadász-klánok, és a boszorkányszekták mind-mind kráni eredetre tekinthetnek vissza, még ha a Fekete Határon túl életképtelennek is bizonyulnának.

Gorvik lakóit mécsvilág körül rajzó bogarak módjára vonzza mindaz, ami szokatlan és rendkívüli, s nem hátrálnak meg akkor sem, ha a jelenségek veszélyesnek bizonyulnak. Életvitelükben is a merész megoldásokat részesítik előnyben, a feltétlenül szükségesnél jóval nagyobb kockázatot vállalva.

Gömbszentély /Égi Templom/ P.sz. 1000. esztendőben a mennyekből ereszkedett alá, és Ó-Pyarron egén megállapodva hirdette az istenek

fenségét, végtelen hatalmát. A leírások szerint ragyogó épületremek volt, mely sajátos módon sosem vetett árnyékot a földre.

A Gömbszentély rejtette a szent Aranykört, Krad tökéletes teljességének szimbólumát. Mesélik, falán időről időre jelek, rajzolatok tűntek fel, utat mutatva a halandók legkiválóbbjainak, a pyarroni istencsalád felkent papjainak.

A kráni Tizenhármak semmisítették meg. Romjai a Fellegvárra zuhantak, maguk alá temették a maroknyi lovagot, kik utolsó leheletükig védték hazájukat.

Gvendhor Ulyess A Keleti Iskola magisztere, az Arany Pirkadat kertjének vezetője. Adeptusi rangja elnyerése után hosszú útra

indult, távoli tájakat, messzi országokat látogatott sorra. S mert minden tant, hitet előítéletek nélkül, odaadással tanulmányozott, tekintélyes tudásra tett szert. Miután

visszatért Ailára, elmerült a godoni miszticizmus tanulmányozásában. Már magiszterként kelt újra útra; sötét gyanúval szívében indult a dzsadok világa felé, és itt, Madab el Sobira

városában, viharos körülmények között ismerkedett meg Arwell Athranissal, a sempyeri lovaggal. A mendemondák szerint rejtőző amundokkal került szembe, és olyan tudás birtokába jutott, melyet halandóknak tiltott volt ismerniük. Menekülni volt kénytelen. A lovaggal az oldalán bekalandozták a dzsadok világát, s végül emberfeletti küzdelmek végén jutottak vissza Ailára.

Egyes források szerint Gvendhor előre jelezte a Manifesztációs Háború bekövetkeztét, ám a páholymesterek kételkedtek, késlekedtek kivizsgálni ügyét. Talán ez vezethetett oda, hogy engedve lovag barátja hívásának, ismét elhagyta Aila szigetét. Arwell-lel és néhány halálra szánt fegyvertársával vágott neki Gorviknak. Közel egy évet töltöttek a ranagolita papok, az árnyak között osonó orvgyilkosok honában, s végül, öldöklő küzdelmekben kiszabadították Sempyer hercegének másodszülött fiát egy warviki fejvadász-klán markából.

Gvendhor ezt követően ismét visszatért Ailára, s többé nem is hagyta el. Elmélyült a godoni miszticizmus tanaiban, később pedig, a Dúlás idején nevelője, majd tanítója lett Arwell fiának, Nevyll Athranisnak.

Harkun A Déli-határhegység lábánál emelkedő, kettős fallal körülvett település. Két évtizeddel ezelőtt egy yllinori

kalandor alapította. Eleinte csupán a hegyeket járó prémvadászok, aranykeresők pihenőhelye, raktára volt, utóbb azonban kereskedőteleppé nőtte ki magát.

Palánkfallal övezett belsővárosa biztonságosnak mondható. Található itt néhány fogadó, taverna és egy pyarroni érdekeltségű templom, ám Ynev nagyhatalmai számára mégis jelentéktelen pont csupán Harkun.

Télen zord itt az idő, a szabadban néhány percnél többet lehetetlen eltölteni, így érthető, hogy a város lakói elsősorban menekültek, javarészt egykori gonosztevők, számkivetettek. Olyanok, akik máshol Yneven már nem találhatnak menedéket. A rövid meleg évszakban merőben más a helyzet, ilyenkor az északról érkező kalmárok és a pusztákról és hegyek közül előrajzó nomádok megtízszerezik Harkun népességét. A jövevények többségét sosem engedik be a belsővárosba, nekik a palánkfalak és a külső gyűrűt jelentő cölöpsorok között kell meghúzódniuk. E területen néhány düledező viskón kívül más épület nem található - a vándorkalmárok szekereiken, a nomádok nemezsátraikban húzódnak meg éjszakára. Mondják, napszállta után veszélyesebb itt az élet, mint az Elátkozott Vidéken.

Hieryas wyln-Taris A Keleti Iskola magisztere, az idézőmágia páholymestere. Páratlanul hosszú kort élt meg, de a rossz nyelvek

szerint értelmét kikezdte már az idő. Az utóbbi évtizedekben elsősorban a természet csodái vonzzák, megszállottan gyűjti a ritka húsevő növényeket.

Néhányan már visszahívását javasolták a varázslótanácsból, mert egyre vadabb és vadabb elképzelései kezdik kínosan érinteni a Keleti Iskolát.

Horkai Egykor Godonban emelkedő mágikus szentély, melyet a miszticizmus egyik jelentős alakja, Oronakirian

vezetésével építettek. A legendák szerint falai között tökéletes mágikus szimmetria uralkodott: a démonok

mozdulatlan szobrokká merevedtek, sőt a mester mágustársai is képtelenek voltak befolyásolni az őserőt. Aquirok rombolták le.

Imer Ilochar A Keleti Iskola magisztere, családja nemzedékeken át szolgálta Ailát és az Államközösséget. Ígéretes tehetség

volt ő is, párját ritkító varázserejéhez kitartó eltökéltség társult. Idővel talán Lar-dor belső rendje, a Fehér Páholy is megnyílt volna előtte, ám közbeszólt Krán.

A Dúlás idején Ó-Pyarron falainál küzdött. Legendás tetteket hajtott végre, mint az összes védő, aki hősi halált halt hazája védelmében. De Ilocharra más sors várt; a lezuhanó Gömbszentély egy darabja maga alá temette, és elrejtette a túlélők után kutató ork hordák elől.

Közel egy esztendő kellett, hogy felépüljön sebeiből, mondják, valójában csak teste gyógyult meg, szellemére örök sötétség borult. Elsőszámú szószólója volt a Krán ellen indítandó bosszúhadjáratoknak. A magas hadiadók, a katonaság növelése és mindenekfelett a varázslótanoncok harci készségnek fejlesztése mellett kardoskodott. Mesélik, kőkemény tanítómagiszter volt, szigorú, a legkisebb kihágásokat is kegyetlenül büntető.

Idővel Lar-dor túltette magát a pusztításon, vezetői józanabbá váltak. Imer Ilochar magára maradt eszméivel, lassan elszigetelődött. Ő maga kérte a tanácstól, bízzák meg a messzi Déli-határhegységbe vezető küldetéssel.

Itt sem hazudtolta meg magát, a hegylakók hamarosan ráragasztották a Draq Pradha, azaz a Vérző Medve nevet. Rendkívüli varázshatalmával leigázta az útjába kerülő sámánokat, s mondják, még a krániakkal is sikerrel vette fel a harcot.

Egyesek azt is tudni vélik, utolsó éveiben a Démonikus Óbirodalom titkai után kutatott, és nem eredménytelenül.

Kahre A Zedur-hegységben meghúzódó település, urai a technikát mindennél többre becsülik. Kezük közül

különleges szerkezetek, mechanikai csodák kerülnek ki. Keleti Iskola A három lar-dori varázslóiskolából elsőként, 2647-ben alapítatott. A kezdetben magányosan álló épület köré

hamarosan egész város nőtt, míg végül 2994-ben a Fehér Páholy belátta, a rend többé képtelen ellátni feladatát, s ekkor nyílt, tandíjas iskolává nyilvánította, és létrehozta előbb az Északi, utóbb a Belső iskolát.

A Keleti Iskola magiszterei és adeptusai, valamint kiemelkedő tehetségű tanoncai 3147-ben hozzáfogtak, hogy egy magányosan álló szigeten, Ailán építsék ki iskolájuk saját központját. Ide vonulnak vissza, s innen járnak át hajókkal, bárkákkal a szárazföldre okítani az Államközösség tehetségeit.

Kétsárkány-völgy A Déli-határhegység közepe táján, az északi lankák között megbújó völgy. Nevét a megmászhatatlan sziklafalú

két hegyoromról kapta, mely elzárja a túlvilág elől. Sajátos módon területén a hideg évszak idején sincsen fagy, hótakaró emberemlékezet óta nem fedte mindig

zöldellő gyepét. Khasmagül Fennmaradt godoni kódexekben említett fejedelem, talán a Déli-sztyeppék nomádjait meghódító uralkodó.

Egyesek szerint aquir vérből való volt, ám kérészéletű országáról említést másutt nem találunk. K'hütan Testvériség Egyesek szerint kráni eredetű szerzetesrend, mely p.sz. 3640-es években szivárgott át a Fekete Határon, és

telepedett meg a loarani lápvidék egy magányos sziklaoszlopán. Kolostorukban thigran-viadalokat rendeztek, és rövid időn belül hatalmas vagyont halmoztak fel.

Céljaik ismeretlenek, mint ahogy róluk magukról is keveset tudunk. Néhányan tudni vélik, mindnyájan szerafisták voltak, akik különös módon hasonulni kezdtek patrónusukhoz. Egyes sejtések szerint túlvilági uruk célja bizonyos számú, azonos test egybegyűjtése volt, melyek hatalmának kiteljesítését szolgálták volna. Minderről sosem győződhetünk meg, p.sz. 3697-ben ugyanis botrányba fulladt a thigran-viadal, és a megcsalatott résztvevő varázstudók porig rombolták a kolostort, kifüstölték a sziklaoszlopban megbújó szerzeteseket. A lar-dori kódexek szerint a felkavarodó mágikus vihart senki sem élte túl. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy akkor Lar-dorban honnan ismerik részletekbe menően a K'hütan Testvériség bukásának körülményeit. És tovább növelheti kételyeinket, hogy Syburrban hamarosan nemesek és nemtelenek végezték máglyákon életüket. Híresztelések szerint mindnyájan egyformák voltak, mintha ikertestvérek lettek volna...

Krad A pyarroni panteon főistene, a Tudományok, a Felfedezők és az Utazók patrónusa.

Krán A Délvidék messze legősibb állama. Sötét akarat által egybefogott birodalom, melynek urai Ranagol

istenfattya fiai, a Tizenhármak. Bár ezzel sokan - főképp Pyarron, Yllinor és Shadon urai - vitáznának, Krán évezredek óta irányítója Dél-Ynev

történéseinek. Ármánnyal, s ha az nem elég vassal és ártó mágiával alakítja tetszése szerintire arculatát. Akik szembe mertek fordulni vele, mind elbuktak. Erre a sorsra jutott többek között a Démonikus Óbirodalom,

az elfek lakta Tysson Lar, a mágusok vezette Godoni birodalom és Ó-Pyarron is. Nincs senki sem, ki tudná, hogyan szabadulhatna meg a Délvidék e nyomasztó hatalomtól, pedig sokan vannak, kik életüket tették rá, hogy megleljék módját.

Lar-dor A Pyarroni Államközösség tagja, elsősorban varázslóiskoláiról ismert. Nevét a Larmaron-medencében csillanó

tengernyi tóról kapta, melynek partjain emelkedtek első városai is. Larmaron A Gályák Tengerének nyugati vége és Lar-Dor között húzódó hegység. Loaran Kicsiny őrgrófság Syburr nyugati végeinél, a Fekete Határ közelségében. Mergu A Kétsárkány-völgyi aygur nemzetség vezére. Hatalmát egy ideig háttérbe szorította egy lar-dori magiszter,

Imer Ilochar jelenléte, aki a megszokott sámáni hatalmat kiterjesztette, és döntéseit rákényszerítette az aygurok vezérére.

Mezcarra-család Corma-dinai nemesi família, mely nemzedékek hosszú sora óta thigran-viadalok szervezéséből tartja fent

magát. Harcosai, a szolgálatában álló zsoldosok és fejvadászok szerte Yneven kutattak a bábok után. P.sz. 3683-ban a szigetvilágot lerohanó shadoniak elleni harc élenjárói voltak. Végül a család udvarházát porig rombolták a hódítók, és a felcsapó lángokban odaveszett a thigran-figurák legjava.

A menekülő családot Abrado hercege fogadta be, új területet adományozva nekik Gorvik északi hegyvidékén. Úgy tűnt, hogy a Mezcarrák ideje lejárt; legjobb harcosaik odavesztek a háborúban, vagyonuk tekintélyes részét maguk mögött hagyták, másik felét pedig a hercegnek kellett ajándékok formájában átnyújtaniuk.

Hogy mégsem tűntek el a történelem színpadáról, azt elsősorban egy szabadharcosuknak, Sciatello di Mezcarrának köszönhették, akik p.sz. 3697 őszén négy társzekérnyi thigran-figurával tért vissza a Déli-határhegységből.

Nevyll Athranis Sempyeri származású varázstudó, a Keleti Iskola tagja, az Arany Pirkadat beavatottja. Konok és vakmerő, de

ígéretes tehetség. Már novícius korában is állandó fejtörést okozott mesterének, Gvendhor Ulyessnek. Csínytevései,

keményfejűsége miatt időről időre a páholymesterek színe elé került. Végül 3697 tavaszán Syburrba, a loarani lápvidékre küldték titkos küldetésben. Mondják, hibázott, s ezután irányították át a Déli-határhegység zord csúcsaihoz, az aygurok egyik nemzetségéhez, Imer Ilochar magiszterhez.

Az ifjú adeptus nem egészen fél évet töltött távol, de mégis gyökeresen megváltozott. Visszatérve Ailára, magukat a páholymestereket tette felelőssé Imer Ilochar haláláért, majd kérte, hadd térjen vissza a messzi délre.

Mesélik, először Erionba indult, majd zsoldosokkal vágott neki a Déli-szyeppéknek és a hegyvidéknek. Akik ismerik, állítják, határozott célja volt...

Nima Nasti nomád, aki egy magát kelmekereskedőnek kiadó lar-dori adeptus oldalán kelt át a Déli-sztyeppéken.

Megannyi társával szemben sosem tért vissza; egy a Démonikus Óbirodalom után kutató csapattal tartott a Határhegység mélyére, sőt azon túl, az örök tél hónába, a Déli-jégmezőkre. Egyesek úgy vélik, ezúttal is Lar-dor zsoldjában.

Ó-Pyarron Ó-Pyarront a rég letűnt Godon kóbor lovagjai alapították egykoron. Később e város Dél meghatározó

hatalmává nőtte ki magát, bár elsősorban vallása, a pyarroni hit hirdeti dicsőségét, mely még Északon is hívek millióit mondhatja magáénak.

Ó-Pyarront a Dúlásként emlegetett, hat éves hadjárat végén 3676-ban kráni hadak rombolták porig. Az eszme azonban továbbélt, a megmaradt nemesi családok és főpapi dinasztiák örökösei a Gályák Tengerének partján hamarosan megalapították Új-Pyarront.

Ordan A Délvidék egyik legősibb városa, a P.e. III. évezredben alapították. S bár kezdetben Sogron egyháza csupán

egy volt a számtalan közt, mára már a Tűzkobra szerepe kétségkívül meghatározó a városállam irányításában. Az ordani tűzvarázslók rettegett varázstudók, az ostobákon kívül mindenki kérdés nélkül tér ki útjukból. Oronakirian Egykori godoni magiszter, aki elsősorban, mint az Ikrion megépítőjét ismerjük. A feljegyzések szerint a

rejtélyes miszticizmus jeles képviselője volt, egyike a leghatalmasabbaknak. Pyrroni Államközösség Délvidék ember irányította hatalmainak legjelentősebbje. Államvallása, melyet pyarroni hitként ismernek

szerte Yneven, a hetedkor formálásában meghatározó szerepet játszik. A Pyarroni Államközösség számos államalakulat együttese, melyeket térkapu hálózat köt össze.

Krán 3670-ben elsöprő támadás intézett ellene, és lerombolta vallási központját, Ó-Pyarront. A Dúlásból máig nem tért teljesen magához az Államközösség, bár ők büszkén vallják, győzedelmeskedtek.

Pyarroni Titkosszolgálat Létéről és tevékenységéről sokat, tagjairól szinte semmit nem tud a világ. Annyi bizonyos, feladata a Pyarroni

Eszme védelme, és az Államközösség érdekeinek érvényesítése szerte Yneven. Ügynökei, és rendházai mindenütt megtalálhatók; soraiba tapasztalt kémek, varázslók és fegyverforgatók

tartoznak. Ranagol Talán a legősibb a ma is tisztelt istenségek közül, aki az érzelmek feleslegességét és a letisztult elme

felsőbbrendűségét hirdeti. Eredetileg inhumán ősfajok imádták Kránban, majd a Hatodkortól a menekültként érkező emberek is

behódoltak neki. Mára Délvidékszerte találkozhatunk híveivel, kiket az ember irányította államok területén tűzzel-vassal irtanak

- az egy Gorvikot kivéve. Sciatello di Mezeara Apja a di Mezcarra-família urának öccse, anyja egy Erionban élő, enoszukei származású úrhölgy. Gorvik

nemesi családjaiban szégyennek számít a tiszta vér ilyetén való beszennyezése, így Sciot sosem fogadta be igazán a di Mezcarra-klán, siedon-ként, szabadharcosként kezelte.

A shadoni hadak ellen vívott harcból alaposan kivette részét, ekkor tanulhatta meg a gon-corgák, a gorviki fejvadászok titkait.

Később, amikor klánja visszatérve az őshazába, az abradoi fennsíkon telepedett le, a családfő parancsára útra kelt, feladata thigran-figurák felkutatása volt. Utóbb emiatt kelt át a Déli-sztyeppéken is, és kóborolt hét esztendőn át a Határhegységben.

3697 nyarán végül siker koronázta kitartását, ősszel négy társzekérnyi bábbal tért vissza a di Mezcarrákhoz. Ezután Erionba indult, de hamarosan ismét a Déli-határhegység felé vette útját, mondják barátja, egy lar-dori adeptus hívásának engedve.

Sempyer A Pyarroni Államközösséghez tartozó hercegség. Alapítói lovagok voltak, s mind a mai napig meghatározó

szemléletük. Sempyer urai nem kérnek a finomkodó szokásokból, öltözékük éke mindig is kardjuk maradt. A Dúlás az Államközösség összes hercegsége közül őket érintette a legkegyetlenebbül. A központi

városerődítmény, Sempyer kivételével csak üszkös romok maradtak hátra a nomád hordák után. Shakrass Nama'thorr Egy külső kráni szabad rend, a Szivárványköd titkos neve. Közel háromszáz esztendővel ezelőtt egy

szövevényes, végtelenül bonyolult kontraktust kötött egy aquir vérből való consularral. S bár a kormányzó-család időközben hatalma javarészét elveszítette, e szerződés a mai napig meghatározza a fejvadász-klán sorsát.

Mondják a kontraktus egyik pontjának köszönhetik, hogy évről évre újabb és újabb khun'akha vértezetekhez jutnak. Sőt egyesek tudni vélik, annak idején a vérrel megpecsételt írás létrejöttekor vették fel mostani nevüket is, így utalva a különleges páncél sajátos képességeire.

Sianismorion Egykori godoni magiszter, a Lar-dorban miszticizmusként tisztelt irányzat megalapítója. Egyes források szerint

szinte együtt lélegzett a manával, és az őserő akarata, érzései szerint formálta át körötte a világot. Syburr A Pyarroni Államközösség hercegsége. Nyugati végei határosak Kránnal, így földje mindig a

legveszélyesebbek közé tartozott. Taba el-Ibara A Sheral-hegység alatt húzódó sivatagvilág. Egykoron pompás őserdők borították buja földjét, ám az ősfajok

viszálya kiszipolyozta, sívó homokká változtatva. Thograr Északról származó udvari ork, aki poronty korában esett rabszolgavadászok fogságába. Egy elvesztett fogadás

révén került végül egy gorviki világcsavargó kezére, így vetődött Corma-dinára, ahol állati sorban tartották, gladiátorként tengette életét.

Amikor a shadoniak megrohanták az udvarházat, mégis urait segítette. Sciatello di Mezcarra oldalán harcolt, örök barátra téve szert.

Scio ezentúl minden útjára magával vitte a szófukar orkot, aki északi társaival ellentétben egyáltalán nem érdeklődött a művészetek és a filozófia iránt, megcáfolva az ősi nézetet, miszerint ez az udvari orkok természetének elválaszthatatlan része.

Thorel Monparasan Viharos életű Krad-pap. Hatalmas termetével, zengő basszusával legkevésbé sem igazodik a vallási vezetőkről

kialakult általános képhez. Már fiatalon is gondot jelentett egyháza vezetőinek. A Dúlás utáni komor hangulatban elöljárói rosszallóan figyelték harsány életvitelét. Míg mások magukba szálltak és az elmúlt idők nagyságán ábrándoztak, az elveszetteket siratták, ő mindenhol az élet tiszteletét, és az élni vágyás szentségét hirdette, néha bizony tényleg túl világian.

Számos beadvány érkezett ellene a Pyarroni Inkvizícióhoz, ám minden alkalommal megúszta némi fejmosással. Jelentősebb rangra azonban sosem tehetett szert. Végül egy balfogása miatt - amikor alaposan helybenhagyott egy parasztleányt zaklató nemes ifjút, tíz fős zsoldos kíséretével egyetemben - új feladatot talált számára a Papi Szék. A Déli-határhegység lábánál, Harkunban épített templom vezetőjévé nevezték ki. Ám várakozásaikkal szemben Thorel nem változott meg. Mondják, ma sem veti meg a jóféle italt, és háromszor annyit eszik, mint a nagyétkű zsoldosok.

Torozon Tavernája Nagyhírű fogadó Erionban. Minden magát valamire is tartó kalandozó legalább egyszer látogatást tesz itt, s

vannak olyanok akik állandó szobát bérelnek, tudva, még évek múlva is mindenüket pontosan úgy találják, ahogy hátrahagyták.

Tsagg'athan Túlvilági lény, aki egyes források szerint sajátos szeráfi alkut kötött évezredekkel ezelőtt egy kráni

démonlovassal. A vélekedések úgy tartják, hogy célja minél több test elnyerése, mely által végül az anyagi világra léphetne. Mindenesetre úgy tűnik ez az út nem járható; Tsagg'athan hívei kiszorultak Kránból.

Néhányan tudni vélik, nemrégiben a Keleti Iskola figyelme ráterelődött, könnyen lehet, megpecsételve ezzel sorsát.

Tysson Lar A dzsenn-amund harcok elől visszahúzódó elfek menedéke, a Kráni-félsziget déli csücskében. P.sz. 2003-ban

négy kráni légió rohanta le és semmisítette meg. Warvik Gorviki hercegség, ura Ranagol bíborosa. Xhil-xaquan Mitikus ősaquir. Egyesek szerint régesrég halott, mások úgy vélik az általa megválasztott kevesek vérében él

tovább. Bizonyosan csak annyit tudhatunk, hogy a Démonikus Óbirodalom bukása után, a Déli-Határhegység járhatatlan csúcsain emelt kolostorok szerzeteseinek patrónusa volt. Úgy tűnik, azon maroknyi aquirok közé tartozik, akik nem fogadták el Ranagol tanait.

Yllinor Mogorva Chei, Ynev leghíresebb kalandozója által alapított királyság. Lakói Krán közelsége miatt állandó

harckészültségben élnek.

abbitacél: különösen ellenálló fém, melynek alapanyagát, az abbitot kizárólag az Onpor-hegységben, az észak-

ynevi Abasziszban bányásszák. abradon (gorviki): nemesúr adjari (aygur): hegyvidéki sámán, aki a földben lakó szellemek felett nyer hatalmat. Az adjarik mágikus

praktikáik során rendszeresen folyamodnak ásványok, drágakövek rejtett erejéhez, ám mindnél értékesebbnek tartják a hegyikristályt.

amarkan (aygur): sámántanító. Xhil-xaquan vérét hordozó, nagy tudású sámán, akinek elsődleges feladata a

sámánjelöltek kitanítása. Jellemzően magányosan él, rendszerint a hóhatár közelében. Tekintélyét az összes aygur nemzetség elismeri, így szerepköre túlmutat a többi sámánén, egyfajta törzsvédő ősatya jelleget ölt.

amund: ősi nép, mely az Ötödkorban gyilkos háborúságba keveredett a dzsennekkel. A pusztítás túlélői az

Ibara sivatagban rejtőzve éltek, mígnem egyik istenük, Amhe-Ramun ismét alakot nem öltött. Ekkor vette kezdetét a Manifesztációs Háborúként emlegetett borzalom.

aquir: Ynev legősibb teremtményeinek gyűjtőneve, így valójában nem csupán egy fajt érthetünk alatta.

Manapság már csak Kránban és Ediomad földmélyi tárnáiban élnek népesebb számban. auru Észak-Ynev füves pusztáinak lakói, embermagas imádkozó sáskákra hajazó teremtmények. aygur (aygur): a Déli Határ-hegység jelentős törzse. Elsősorban vadászatból és gyűjtögetésből tartják fent

magukat, de egyfajta primitív, félvad növénytermesztés is jellemző rájuk. bagurin (aygur): állatszellemek felett uralmat szerző sámán. Rendszerint három-öt, nagy ritkán akár tíz

szellemet is hatalmában tartó nomád. A hegyvidéki aygurok sámánjainak túlnyomó része bagurin. bektas (yunghai): (pusztai) sámán bhoskar (aygur): a Déli Határ-hegység legszilajabb, már-már vadállati szintre süllyedt, nagycsaládokra

szakadozott, vándorló törzse. A vidék többi lakója retteg tőlük, ha egy bhoskar-család területükre téved, mindent megtesznek, hogy mielőbb elűzzék őket.

dzsad: emberek és a dzsennek ősi népének vérkeveredéséből létrejött népcsoport, az Ibara lakói. el dszamarah (dzsad): az Ibara mélyén élő, húsevő növény. Az óvatosan kezelendő dzsad mendemondák

szerint képes felölteni az általa elfogyasztott élőlényeket alakját. Olyan gyümölcsöket fakaszt, melyek megszólalásig hasonlatosak az eredeti példányhoz. A termések azután közel férkőznek a faj többi egyedéhez, és a növény magjait az eleven húsba juttatják. Létezéséről megbízható forrásokból nem áll rendelkezésre adat.

gashat (aygur): tabu. A Déli-határhegység legtöbb törzsénél megtalálható fogalom. Bizonyos tilalmas

helyeket, tárgyakat illetnek ezzel a szóval, rendszerint olyanokat, melyeknek az Alsóvilághoz van közük. Aki megszegi a gashat-kötését, önmaga is tabuvá válik, törzse elűzi, és még nevét is igyekszik elfelejteni.

gon-corga (gorviki): fejvadász. haonwelli juhar: törpefa, melyet a kertészmesterek igen kedvelnek. A gondozást tavasszal, bűvös illatú

virágokkal jutalmazza. hingiksza (aygur): Vihar- és mennydörgésszellemeket megzabolázó sámán. Elsősorban az időjárás

irányításában jeleskedik, képes esőt hívni, vihart kavarni. karagün (yunghai): a Déli-sztyeppék nyugati részén élő lovasnomád törzs. Kétségkívül kráni erők befolyása

alatt áll. khálok: bizonytalan eredetű faj, melyet azonban kétségkívül erős kötelékek fűztek a Démonikus

Óbirodalomhoz. Egyesek szerint csupán szolgák voltak, mások szerint az uralkodóosztályt alkották. Ma már mindössze egyetlen helyen élnek nagyobb számban, a Déli-határhegység egy megközelíthetetlen, rejtett völgyében. Embertestűek, fejük leginkább az oroszlánéra emlékeztet. A hasonlóságot támasztja alá tépőkarmokban végződő ujjaik, és hátukra boruló, sörényszerű hajuk.

khalator: a Démonikus Óbirodalom elit harcosa, túlvilági erők által segített oroszlánember. khun'akha (kráni): változópáncél. Egy külső kráni fejvadászrend, a Shakrass Nama'thorr harci viselete. A

híresztelések szerint egy alacsonyabb rendű aquir szolgafaj bőre, mely hosszú évtizedekig önálló életet képes élni, már amennyiben eleven húsra telepedhet. Kaméleonszerűen képes változtatni színét, és némi védelmet nyújt az ősök hatalomszavai ellen.

küshe (aygur): a Felsővilág szellemeinek szentelt tobozpálinka. mara-sequor (kráni): méterhosszú, enyhe ívben hajló, hegyénél kétélű, belső pengére fent kard. Hagyományos

kráni fejvadászfegyver. oculis (kráni): a felderítők belső kasztja a kráni fejvadász-klánokban. pteropta: Gro-Ugon hegyeinek megközelíthetetlen csúcsain tanyázó, röpképes óriáshüllő-faj. queris (kráni): Krán külső tartományaiban, és Gorvikban közismert és gyakorta alkalmazott méreg. Elsősorban

bénításra használják, de megfelelő ellenszer hiányában napokon belül biztos halált okoz. satayu (aygur): régebben ifjúsámánt jelentett, ám mostanság az aygurok már minden ismeretlen hatalmú

varázstudót így neveznek. sequator (kráni): a közrendű harcosok belső kasztja a kráni fejvadász-klánokban. Shakar: ismeretlen eredetű és jelentésű szó. Egyesek szerint a Démonikus Óbirodalmat nevezték így

egykoron, mások démonherceget, vagy bukott félistent sejtenek mögötte. Mindenesetre elgondolkoztató hasonlóságot mutat a sztyeppe-lakó nomádok nyelvében megtalálható zahar, és az aygurok shakan szavaival, melyek ártó szellemet jelentenek.

shakariták: feltehetőleg Shakar követői, csak annyi bizonyos róluk, hogy egykoron jelentős szerepet töltöttek

be a Démonikus Óbirodalom felemelkedésében. Sem fajuk, sem számuk nem ismert. shereb: jól megtermett, természetellenesen izmos farkasra emlékeztető démon. Ostoba, könnyen

megtéveszthető, de harcban félelmetes ellenfél. siedon (gorviki): nemesi származású szabad harcos. szangan (aygur): aygur sámán, aki az ősök szellemével áll kapcsolatban. Leginkább átkok és rontások

levételében, és némiképp a gyógyításban jeleskedik. szerafista: külvilági hatalmakkal alkut kötő varázstudó. thigran-tábla: tizenöt-húsz láb széles obszidián viadalaréna. A hozzá tartozó, élethű bábokkal látványos

küzdelmek vívhatok. Mesterei rendszerint varázstudók. A legendák a Démonikus Óbirodalom-hoz kötik, ám senki sem tudja, mi célt szolgáltak egykoron.

udukhan (aygur): a legtekintélyesebb az aygur sámánok között, képes megbirkózni a démonokkal. Egyesek

párhuzamot látnak táncuk, és a hegyvidéket egykor lakó szerzetesek harci technikái között. yashakür (aygur): a Déli-határhegység folyamvölgyeit lakó törzs, mely elsősorban a sarjadásszellemeket

testükbe fogadó sámánjairól ismert. A nemzedékeken átívelő kort megélő, fejükön általuk sárkányszarvnak nevezett csontkinövést viselő varázstudók a legveszélyesebbek közé tartoznak, mert a mások számára halálos

sebekből is könnyedén és gyorsan felgyógyulnak. xaquan (aquir): aquir népcsoport, mely a déli jégvilág lakója volt egykoron. Egyes vélekedések szerint a

Démonikus Óbirodalom bukásakor a kráni hadakkal tartottak, és a Fekete Határ túloldalán találtak új hazára.