IRODALMI EPRESKERT 5.irodalmiepreskert5.hu/EPRESKERT_2014_DECEMBER.pdf · rendezte Az ember tragédiája Lucifer-szerepe (Nemzeti Színház, 1964) óta a h ővös, felülemelked ı

II RROODDAALL MM II

EEPPRREESSKK EERRTT 55..

SOKOLDALÚ VIRTUÁLIS M ŐVÉSZETI FOLYÓIRAT

BUDAPEST, 2014. IV. évfolyam 4. szám

000ISSN 2063-1936

Alapítva: 2011. január 1.

Tulajdonos: Bárdos László, Fetykó Judit MINDEN JOG FENNTARTVA

A megjelentetett írásokat, képeket az alkotók mindennemő ellenszolgáltatás nélkül bocsátják a folyóirat rendelkezésére.

Irodalmi EPRESKERT 5. – sokoldalú virtuális mővészeti folyóirat 2014. IV. évfolyam 4. szám

2

IRODALMI

EPRESKERT 5.

SOKOLDALÚ VIRTUÁLIS M ŐVÉSZETI FOLYÓIRAT

BUDAPEST, 2014. IV. évfolyam 4. szám

SZERKESZTİSÉG CÍME: 1144 Budapest, Csertı park 2. IV/43

Tel: 06 30 448 99 06

FİSZERKESZTİ:

FETYKÓ JUDIT

LEKTOR-KORREKTOR:

BÁRDOS LÁSZLÓ PhD

TECHNIKAI MUNKATÁRS:

NAGY ZOLTÁN SÁROSI JÓZSEF

ISSN 2063-1936

Alapítva: 2011. január 1. Tulajdonos: Bárdos László, Fetykó Judit

MINDEN JOG FENNTARTVA

A megjelentetett írásokat, képeket az alkotók mindennemő ellenszolgáltatás nélkül bocsátják a folyóirat rendelkezésére


3

Ajánlott lapok

Ambroozia www.ambroozia.hu Barátok Verslista

http://portal.verslista.hu Börzsönyi Helikon

http://www.retsag.net/helikon/lap.htm CanadaHun

http://canadahun.com/ FullExra

http://www.fullextra.hu/ GRAMOFON

http://www.gramofon.hu/ HETEDHÉTHATÁR

http://hetedhethatar.hu/ Irodalmi Rádió

http://irodalmiradio.hu/ Kaláka

http://www.kalaka.com/ Magyar Elektronikus Könyvtár

http://mek.oszk.hu/ Mercator Stúdió

http://www.akonyv.hu/ Országos Széchényi Könyvtár

http://www.oszk.hu/ Versmondó

http://www.versmondo.hu/afolyoiratrol Kamarás Klára honlapja

http://sidaversei.homestead.com/ Kenyeres Zoltán honlapja

http://sites.google.com/site/kenyereszoltan/ Kotaszek Hedvig honlapja www.kotaszekhedvig.5mp.eu

Péter Erika honlapja http://www.petererika.com/


4

Ajánlott megjelenések a MEK-en

(a jelzett oldalakhoz tartozó kapcsolódó oldalakon elérhetık a szerzık további mővei)

BÁRDOS LÁSZLÓ: Szóérintı http://mek.oszk.hu/08800/08805/

BODÓ CSIBA GIZELLA: Válogatott versek http://mek.oszk.hu/10400/10429/index.phtml

FETYKÓ JUDIT: Epreskert http://mek.oszk.hu/06000/06084/

HORVÁTH-HOITSY EDIT: Így éltem itt… http://mek.oszk.hu/11500/11558

KAMARÁS KLÁRA: Álmok útján http://mek.oszk.hu/07100/07157/index.phtml

KASKÖTİ ISTVÁN: Az öreg Joe http://mek.niif.hu/09200/09216/index.phtml

Hangok bővöletében NÉMETH SÁNDOR énekes, vers- és prózamondó RIPORT-KÖNYV

http://mek.oszk.hu/12200/12217/

PÉTER ERIKA: Túlhordott ölelés http://mek.oszk.hu/08300/08362/html/index.html

UMHAUSER FERENC: A felfedezését váró költı http://mek.oszk.hu/10500/10525/


5

TARTALOMJEGYZÉK

ADY ENDRE .....................................................................................................................................19

BABITS MIHÁLY ............................................................................................................................19

BALOGH ÖRSE .............................................................................................................................120

BARANYI FERENC.........................................................................................................................16

BÁRDOS LÁSZLÓ.....................................................................................................................20, 77

BÁRDOS LÁSZLÓ.........................................................................................................................122

BÍRÓ JÓZSEF ..................................................................................................................................23

BODÓ CSIBA GIZELLA...................................................................................87, 99, 100, 101, 102

CZÓBEL MINKA.............................................................................................................................13

CSIKAMACU MONZAEMON.......................................................................................................30

DARGÓ ISTVÁN......................................................................................................81, 82, 83, 84, 85

DARVAS JUDIT .........................................................................................................................7, 126

DEDIK JÁNOS................................................................................................................................105

EMMANUEL, PIERRE ...................................................................................................................75

FÉNYESI TÓTH JÁNOS.................................................................................................................54

FETYKÓ JUDIT.......................................................................................................................21, 123

FÖLDESDY GABRIELLA.............................................................................................................55

GİSI VALI......................................................................................................................................108

GYÖRGYPÁL KATALIN ...............................................................................................................51

HAJNAL ÉVA.............................................................................................................................22, 91

HORVÁTH-HOITSY EDIT ............................................................................................................48

JENEY ANDRÁS..............................................................................................................................17

KAMARÁS KLÁRA.............................................................................................................21, 62, 71

KASKÖTİ ISTVÁN ........................................................................................................................57

KETYKÓ ISTVÁN ...........................................................................................................................80

KÖLT İ NAGY IMRE .....................................................................................................................24

LADÁNYI MIHÁLY ........................................................................................................................15

LÁM ETELKA..................................................................................................................................72

LİRINCZI L. ANNA .......................................................................................................................86

MAGYAR MAGDA..................................................................................................................21, 106


6

MÁNDY GÁBOR............................................................................................................................107

MESTER GYÖRGYI .....................................................................................................................112

NYERGES GÁBOR ÁDÁM ............................................................................................................79

NYIRI PÉTER...................................................................................................................................69

ÓDOR GYÖRGY............................................................................................................................111

PÁVEL COLTON ISTVÁN...........................................................................................................103

PAYER IMRE ...................................................................................................................................14

PÉTER ERIKA ...........................................................................................................................22, 68

PROSSZER GABRIELLA JÚLIA................................................................................................110

RÁBA GYÖRGY ..............................................................................................................................75

RADA GYULA..................................................................................................................................63

REGÉNYI ILDIKÓ ..........................................................................................................................52

RÓNAY GYÖRGY ...........................................................................................................................75

SÁRKÖZI LÁSZLÓ .........................................................................................................................78

SASS ERVIN ...................................................................................................................................117

SZ. PİRDY MÁRIA.........................................................................................................................92

SZABÓ GITTA .................................................................................................................................28

SZÉP ERNİ ......................................................................................................................................20

SZEPESI ZSUZSANNA ...........................................................................................................73, 116

TARJÁN TAMÁS ...............................................................................................................................8

TATE, ALLEN..................................................................................................................................20

TÁTRAI MIKLÓS............................................................................................................................64

UMHAUSER FERENC....................................................................................................................46

V. HEGEDŐS ZSUZSA..................................................................................................................109

VASADI PÉTER ...................................................................................................................25, 26, 27

VASI FERENC ZOLTÁN..............................................................................................................121

VERASZTÓ ANTAL......................................................................................................................118

VERMES GYÖRGY DR..................................................................................................................21

VIHAR BÉLA....................................................................................................................................45

VIHAR JUDIT ..................................................................................................................................30


7

Fotó: DARVAS JUDIT


8

TARJÁN TAMÁS

A SZÍNÉSZKIRÁLYFI

Gábor Miklós

Hanyas vagy?

Szilágyi György híres monológjának, a groteszk fájdalmú történelmi számvetésnek az ismétlıdı

kérdésére 1928 a válasz. 1925-ös születéső színmővész, Kálmán György adta elı: a Major Tamás

rendezte Az ember tragédiája Lucifer-szerepe (Nemzeti Színház, 1964) óta a hővös, felülemelkedı

kívülállás, az önmagát sem kímélı rezignáció ikonikus színésze. A színpadi (tehát nem a

mozgóképi) esztétikai hatást, népszerőséget tekintve az ezerkilencszázhatvanas évek elején-közepén

Kálmán György az 1962 óta (Vámos László Madách színházi színrevitelében) Hamletet alakító,

1919-ben született (1998-ban elhunyt) Gábor Miklós udvarába lépett. Az 1956 utáni értelmiségi-

mővészi lesújtottság csak lassan oszló hiábavalóság-érzetének, fájdalmas spleenjének ık ketten

váltak legismertebb, legtöbbet kifejezı színész (színpadi) hordozóivá. A cselekvés – a bosszú, a

megbocsátás, a hatalomváltás, a nemzeti és személyes függetlenséget ırzı új típusú uralkodás –

trónra sosem lépı kijelöltje, a reneszánszból fakadt újkori humanitás egyik legnagyobb szabású

gondolkodó felkentje, Hamlet; és a hitevesztettségébıl egy új – a látszat ellenére is Ádámért, Éváért,

az emberért való – hitet létrehívni próbáló, fényhozó sötét démon, Lucifer. Két antropológiai

mintakreatúra.

Hanyas vagy?

Ha valaki – nyilván nem különösebben fiatal ember – színháztörténeti közelítésben kívánná

meghatározni magát (szellemi életterét, életidejét), fogalmazhatna úgy (amennyiben emlékei,

tapasztalatai engedik): abba a korosztályba tartozom, amely frissiben megnézhette, vagy legalább

késıbb színrıl színre látta a Madáchban, a Nemzetiben Gábor Miklós Hamletjét, Kálmán György

Luciferjét. Természetesen e két nagyszerő név kiemelése nem jelentheti, hogy az említett

elıadásokat egyszemélyes produkcióknak tekintsük. Greguss Zoltán pökhendin terpeszkedı,

nagyhangú despota Claudiusa, Sinkovits Imre minden változás, elırelépés neszét sejtve történelmi

ugrásra kész Ádámja (továbbá a nıi fıszereplık) nélkül Gábor és Kálmán színháztörténetet író

kivételessége sem érvényesülhetett volna.


9

Gábor Miklós jellegzetesen 1956 utáni Hamletet formált Vámos rendezésében. Ereiben,

izmaiban a hat évvel korábbi történések vibrálták, a fiatal hıs ragyogó értelme mindig – közvetetten,

jelképesen – a bukott forradalom eseményeihez visszakanyarodva tekintette át Claudius Dániájának

zsarnokságát. A dús rendezıi és színészi koncepció persze ennél külsıbb, lekötetlenebb gondolati

tartományokat is becserkészett: 1956-ból – az eleven emlékezésbıl kiindulva analizálta és

modellálta az elnyomatást, mellyel szemben még a hamleti kaliber is csupán a költıien magas rendő

igazságot, nem az eredményes tettet mutathatja fel. A Madách Hamlet-elıadása e körvonalait az

1968 utáni visszapillantás révén rajzolta ki még egyértelmőbben. Akkor már azt érzékelhette a nézı,

hogy az ezerkilencszázhatvannyolcasság mint fejlemény nem „jóslódott” – valószínőleg nem is

jóslódhatott – meg Gábor Hamletjének ezerkilencszázötvenhatosságában. A Madách színházi

Hamlet a helsingıri önkényuralom alávetettje volt, nem pedig a megrengı Európa helyét hiába

keresı vándordiákja.

A két produkció (a Hamlet és Az ember tragédiája) olykor részben vagy egészben sugárzott

televíziós felvételei, az elıadásokról és az alkotókról írott számos tanulmány és néhány könyv

valamelyest a fiatalabbakat is beavathatta, beavathatja ebbe a sajátságos idıkijelölı, krónikázó

élménybe. Hamlet és Lucifer viszont mintha túlzottan is rátapadt volna Gábor Miklós, illetve

Kálmán György mővészegyéniségére. Teljes hátralevı – még hosszú és gazdag – pályájukon

viszonyítási alap maradt akkor is, amikor az összehasonlítás épp nem kedvezett színésznek,

szerepnek; vagy nem volt rá épp semmi szükség.

Gábor Miklós nem vívta ki magának a színészkirály jelzıt. Az ezerkilencszázötvenes évek

színészi és filmszínészi regnálása (a Bessenyei Ferenc, Soós Imre és mások körében megélt,

megalkotott fiatal színészi-filmszínészi ragyogás) után Gábor lassan a viszonylag kevesebbet

foglalkoztatott filmszereplık egyike lett (bár még ez is nem kevés feladatot, értékes filmeket

jelentett). Hamletjének óriási sikere, nimbusza ellenére a Madáchban kezdetét vette a

konfliktussorozat, a mővészi elégedetlenségnek az az állapota, mely a színmővész nevezetes

színházváltásaihoz (és emlékezı, gyónó, elemzı irodalmi munkásságának felerısödéséhez) vezetett.

A hatvanas évek elejétıl a hetvenes évek közepéig tartó idıszak színészkirálya Latinovits

Zoltán volt – ha a politikummal átszıtt mővészi küldetésbıl, a magáról mindig intenzív-agresszív

jeleket adó kétségtelen zsenialitásból, valamint (s tán legfıképp) a filmszalagon megörökített alkotói

tevékenység sokszínőségébıl indulunk ki. Latinovits az 1960-as évtized során mintegy harminc

filmben szerepelt. 1974-ig újabb tizenegy filmes munka következett, majd 1976-ban bekövetkezett

haláláig még három jelentıs figurát formált meg a vásznon. Összesen negyvennégyet. A politikai-

szakmai számőzetését követıen a filméletbe 1965-ben visszatért Mensáros László – aki a jelzett

korszak Latinovitsnál hővösebb, valamelyest szőkebb regiszterő filmfıszereplı-idolja lett –

ugyanebben az idıbontásban hozzávetılegesen tizenhét plusz tizenhárom plusz kettı, azaz összesen


10

harminckét filmalakot vett birtokba. Vele, Mensárossal közelítıen azonos számú filmgyári diszpót

kapott ekkoriban – fıleg fıszerepekre – a férfi színészek gárdájából Avar István, Kállai Ferenc,

Molnár Tibor, Sinkovits Imre, Szirtes Ádám, Tomanek Nándor. Epizódfeladatokra még többet is a

„felbukkanó arcként” szinte nélkülözhetetlen Farkas Antal, Gyenge Árpád, Siménfalvy Sándor.

Ebben a körben Gábor, akinek 1960 és 1964 között még hemzsegtek filmszerepei, már nem

számított az egyértelmően preferált filmhısök közé, bár – ha ez lenne a feladatunk – olyan

klasszikus alakításairól lehetne itt szólnunk, mint Szabó István kamerája elıtt az Apa címszerepe

(1966), vagy Kovács Andrásnál a Falak (1967) vívódó vezetı kádere.

Midın Latinovits Zoltán 1976 nyarán elhunyt, Juhász Ferenc néhány héttel késıbb megjelent

monumentális költeménye, a Latinovits Zoltán koporsója kívől-belől teleírva, mint az egyiptomi

múmia-bábok a gyászban hitelesítette a színmővész teremtı tehetségének kivételességét,

monumentalitását. Nem sokkal utóbb napvilágot látott Nagy László ugyancsak nagyszabású

siratóverse is, a Gyászom a Színészkirályért, mely végképp bevéste a köztudatba az epitheton

ornanst. Kérdések, önmarcangolások, múltfaggatások burjánján át haladt elıre a búcsúztató

rapszódia: „Eb voltál, vagy nagyranıtt Krisztus? / Csak jó ripacs, vagy színészkirály?” A kulcsszót,

a király szót a versbeli költı-beszélı alattvalói elkötelezıdése, elszegıdése, valamint a fejedelmi

alak néven nevezı, felnövesztı, ellentétezı jellegő, ismétlésekkel tudatosító létbe-emelése

nyomatékosította: „Latinovits Zoltán, gyere el hozzám / nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, /

hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, / te kísértetnek is ırült király!”; „Csönd vagy te, csönd

vagy te, Színészkirály, / te jajtalan immár, de bennem baj van…”; Légy forgószél, ırült

Színészkirály, / az legalább, ki a nagyranıtt sírból / szél-Krisztusként ragyogva kiszáll – / bömbölj

magadra, hogy vivát, vivát, / hahotázd meg a gyászbaborúltat – / a mozdonykerék-nagy koszorúkat /

gurigáld a versemen át!”

A színészkirály szélsıséges jellemzése, Krisztus királlyal történı azonosítása, a király,

színészkirály minısítés nemegyszer nagybetővel történı írása szentesítette Latinovits Zoltán

színészkirályságát, hozzájárult késıbbi, részben szakrális kultuszához (mely a kultuszkutatásnak is

ad még tennivalót). Szigethy Gábor rendezı-színháztörténésszel, az életmő egyik legjobb

ismerıjével és odaadó gondozójával az élen szakemberek is a köztudatban tartották, tartják a

Latinovitsra – csak ıreá – értett Színészkirály szót.

Gábor Miklós tehát napjaink, az emlékezı jelen számára a színészkirályok egyike korából, de

nem a színészkirály. Nem a Színészkirály.

Aminthogy nem is volt az. Nem az volt.

İ a színészkirályfi volt.

Legnagyobb alakításai között a Shakespeare-szereptıl megjelölve: Hamlet, dán királyfi. De –

a dokumentumok ebben a korábbi, ezerkilencszázötvenes évekbıl is megerısítenek, a tapasztalatok,


11

emlékek a múlt évszázad utolsó harmadából is ezt támasztják alá – Gábor Miklós nem az uralkodói

beérkezettség lelki és szellemi állapotában adta át magát szerepeinek. Nem a játszott figura létének,

igazának végérvényességét, cáfolhatatlanságát emelte ki. Készülıdı, érlelıdı, tépelıdı volt

szerepeiben – nem kész, beérett és határozott. Királyfi, nem király. Királyi királyfi.

Színészegyéniségének, játékának egyik legemlékezetesebb adottsága a nyilván személyes

alkatával, sorsával (a háborús évekkel, a színházi-társulati konfliktusokkal, magánéleti

fordulatokkal) is magyarázható, alig palástolt sérülékenység. Gábor szeme villanása a

legkeményebb, legvagányabb szerepeiben is a leselkedı veszélyeket kereste. Ha nem ott kívül –

akkor itt belül a viaskodás, fenyegetettség magyarázatát. Gyönyörő hangja férfias zengésében is

ırizte a fiús-kamaszos intonációt. Mint akinek torka még nem érett be; mint akinek lelke mutál.

A sérülékenység – ha könyveit, naplóit olvassuk – fakadhatott abból is, hogy negyvenedik-

negyvenötödik életéve táján egyértelmően felismerte, ifjan mennyi sérülést okozott ı maga

pályatársainak, szeretteinek és magamagának is. Nemegyszer már túlzásba vitt önostorozás csap ki a

szövegekbıl. Máskor az idıskori zenitjére érkezett férfi sem látja át teljességükben sértés, sértıdés,

sérülékenység (súlyosabb kifejezésekkel is illethetı) viszonylatait. A lelkiismeret-vizsgálat, az

írásbeli penitencia (akár bocsánatkérés) igazát mi sem jelzi jobban, mint hogy az emlékezı (múltbeli

írásait kommentálva közreadó) Gáborban éppenséggel megmaradt a sértésre való hajlam. Nem

pusztán múlt idıben – mérlegkészítéskor a jelenben is tudott horzsolni.

Bár a Hamlet a legtöbbet felemlített remeklése, Gábor Miklós a VII. Gergely címszerepével

az egyik legjobb Németh László-színész is lett (Timár József és Bessenyei Ferenc mellett). Ez

esetben sem lenne indokolatlan sértés és sérülékenység említése a szerepértelmezés mozgatójaként

(Németh és Gábor alkati rokonságára, sebzı igazságaira és igaztalanságaira célozva). İ volt az elsı

autentikus színésze Sarkadi Imre utolsó darabjainak (Elveszett paradicsom; Oszlopos Simeon –

színmő Sebık Zoltánja bizonyos fokig elıképe, elıiskolája lehetett a Hamletnek is). Füst Milán

drámaírói (újra)felfedezésében szintén kiemelkedı az érdeme (Negyedik Henrik király; Catullus. Az

említett Füst- és Sarkadi-darabok mind Pártos Géza rendezései a Madách Színházban, 1961 és 1968

között).

A pompás repertoárból nem feledhetı, hogy kiváló George Barnard Shaw-szerepekkel

ajándékozta meg közönségét Gábor Miklós. A ráhangolódó emóciónak s a mindkettejüket – írót és

színészt – kísértı többlelkőségnek köszönhetıen is. Méltatlanul árnyékban maradt – problematikus,

mégis életmő- és gondolkodásmód-összefoglaló – szerepnek bizonyult 1990-ben, Babarczy László

rendezésében (Játékszín) az agg Lukács Györgyrıl mintázott figura (Eörsi István: Az interjú). Gábor

Miklós, a színész-író haláláig, 1998-ig egyre inkább annak az elvi-erkölcsi probléma-újraélésnek

áldozta idejét, amely – más tények, más sorsút folytán – az öreg Lukácsot is átjárta, újraértelmezések

ösvényeire késztetve ıt.


12

Gábor Miklós az újabb kori magyar színház nagy újrakezdıjeként, törhetetlen bátorságával is

mértékadó színészszemélyiség. A színészet és a rendezés közötti részleges váltás is önmaga alkotói

újrafogalmazásába illeszkedett. Nem bizonyos, hogy valamennyi társulatváltó, feladatkeresı döntése

helyes volt. De a Ruszt Józseffel kötött – a város színházának és közönségének máig sokat jelentı –

kecskeméti szövetség, utóbb a Népszínház-beli együttmőködés, az emlékezetes zalaegerszegi kitérı

(a Lucifer-remekléssel Gábor is részese lett a színház-[be]avatásnak), a Tıkés Anna által megjósolt

visszakanyarodás a Nemzeti Színházba, vendégszereplés a Játékszínben, a Független Színpad

felkarolása, végül tagság a Budapesti Kamaraszínházban: az értelmiségi, a mővész vágtája, amely

helyett (vallomásai szerint) nem választhatott mást. Kereste önmagát és közösségét – s menekült is

egy kissé önmaga és a közösségek elöl. Ha a nagyszabású „elıtörténetet” figyelmen kívül hagyjuk

(1941-tıl: Madách Színház, 1945-tıl: Nemzeti Színház, 1954-tıl: ismét – de már egy másik –

Madách Színház), Gábor Miklós 1975 és 1994 közötti szerzıdéskötései (és szerzıdés-nem-kötései!)

két-három színészélet próbatételéül is elegendık lennének. Filozofikus hajlandósága, logikus

életközelítése, nagy mőveltsége, sokszor udvariasan féken tartott szókimondása, állandó

vitakészsége, a konvencióktól való idegenkedése, önmagát is a maximalizmusnak alárendelı

tökélyvágya, domináns önkritikája, kései éveinek betegeskedésein is átcsillámló fiatalossága, s

mindenekelıtt hasonlíthatatlan talentuma valamennyi állandó és alkalmi társulatának nagy

nyereségül szolgált.

İ nem került azon mővészek, színészek koszorújába, akiknek régen kapott elsı Kossuth-díját

a rendszerváltozás utáni kulturális politika egy újabb Kossuth-díjjal legitimálta, erısítette meg.

(Gábor 1953-ban nyerte el a legmagasabb kitüntetést.) Pedig pályájának mindvégig megırzött

dinamikája, katalizáló jellege folytán bizonyára megérdemelte volna.

Így maradt (életkortól függetlenül) a természettıl való rangja: színészkirályfi.


13

CZÓBEL MINKA Alkony Belepte elsı hó pihéje Dombok hullámos vonalát, Fehér dombok, szürke téli ég alatt. Csak nyugaton szüremlik át Pirosas-sárgás esti fény. Mint egy emlékezet A hó felett. Falu, gyalogösvényén, Barnára taposott ösvényen Fehér hó közt, jön most a csürhe: Kis kondorszırő malacok Hosszú orrú bozontos disznók. Rövid vágtába Pici lábuk himbálja Gömbölyded hátukat. Hosszu fülük fel és le lebben, Mind sebesebben: Haza felé! haza felé! Rövid vágtába, Egymás nyomába A csürhe elhalad Szürke téli ég alatt. Fehéren Száll az alkony, Világos-sötéten Száll az alkony, száll a csend, Havas háztetık kéményébıl, Füst szállong, Ide-oda lebbenve szét oszlik, Mint egy emlékezet, A táj felett.

Forrás: Czóbel Minka, Boszorkány-dalok [válogatta: Pór Péter], Bp., 1974, Szépirodalmi Könyvkiadó.


14

PAYER IMRE Kilátás-metszetek Illeszkedem a lesíkolt felületre. Innen, irodamagasból geometrikus isten-nézéssel figyelı ég alatt tágas terepasztal az város. Kandi tetıkkel, makett-házakkal. Kék és piros kígyókként csúsznak a vonatok a játék-páyaudvarról. Viszont ha visszasüllyedek, rámnyomulnak a falak, csálé burkolatok , lehajló arcokból közönyös tómély tekintet. Határolt morajban elárvult szagok, szomorú lökhárítók. Nézem fentrıl a terpasztal-várost. Látom önmagamam is porban botladozva, régi magamat is, Hol van az emlék. Mint a zombi? Felfúrni alant a járdát! Talán ott rejtızik. Vagy nincs ott semmi? Nem is volt? Vagy itt nincs semmi? Légkondícionált a semmi. Légszomjas tölcsér Mintha légszomjas tölcsérbe préselıdne. Árnyékos falak mögül felpattan a Nap.


15

LADÁNYI MIHÁLY Bordal Ha bor nem lenne, mihez kezdenék

e pohárral, mely itt dőlöng elıttem,

mint kerítés, amely rettegtetıen

elzárja a szép, rózsaszín világot?!

Ha bor nem lenne, mihez kezdenénk

a sok doktorral ott az elvonóban?

Tengnének csak, mint fing a felvonóban,

és rólunk innák le az alkoholt.

S ahol Isten sincs kép-mutatás nélkül,

ha bor nem lenne, kibírnánk e kort,

e pöffeszkedı, jóllakott akolt,

holt ettem-ittam-szartam-dörgölıztem?


16

BARANYI FERENC

Helyzetkép a helységrıl

Fejenagynak széles tenyerét nem lepi kapanyél miatt a hólyag: bérbúsulást vállal - temetésen, hisz oly nagy a feje, mint a lónak. Csepü Palkó (Mit? Csepü Pál elvtárs!) nagyüzemi abrakoltatásnak vámszedıje már s reméli folyvást, hogy retorikából doktorálhat. De hová lett a lágyszívő kántor? Karrierje megérdemel egy szót: hakni-trupphoz bonvivánnak állt, hol partnernıje - szemérmetes Erzsók! És Bagarja, a béke barátja? Jó fizetést kap a békeharcért, delegálták kilenc bizottságba képviselni a köznépi arcélt. Az amazon-természető Márta szelíd szavú anyagerleként búg ...

Rozsdás lett a helység kalapácsa (és - fájdalom - a sarlója szintúgy.)

(1978)

BARANYI FERENC: Hegyibeszéd, Válogatott versek 1958-1988.


17

JENEY ANDRÁS

Fekete blézeren Kicsiny, rendezett tér, ölelik templomok; karcsú tornyok felett kereszt – s a csillag is –, magához hív, neked ragyog. Korán érkeztél, s messzirıl. Lélekharang kondult a hírre, komor, szuroksötétet vártál, s most megzavart a tér idillje. Az utadat vonat jajongta végig, aztán gyalog jöttél, egész a tarka térig, sóíző könny fáradt arcod kirágta, cipıt lerúgva padra rogysz, és nem bánod, ki látja. A felhık mégis rossznéven veszik, esıjük lassan ráered; nyitják a templomot, rám támaszkodva lépsz be, és észre sem veszed, festékes lett fekete blézered. Az oltárképen magányos férfi ül, fekete háttér, felülrıl sugarak, Atyám, vedd el tılem a keserő poharat; fuvola kísér menedék-szavakat, ne félj, örökre megváltottalak, ablakon Írás zeng, kiált, kiáltja szóban, zengi énekekben, erıs várunk az Úr, legyızhetetlen, ha İ velünk, ki ellenünk, halál felett is İ nyert diadalmat.

S templomfalakról zúg, ujjong a visszhang: boldog halott, az Úrban aki meghalt… És látod is pihenni boldogan; boldog volt nappala, s most boldog éjjele, benned mégis sikolt a múlt, és sír a felhık éneke. A visszaút is megviselt – szél fújt és jég esett –, s fáradt-csüggedten érsz haza. Rosszkedvően pörölsz, és nem tudod kiért, hiányzik mind, kit nem látsz már soha. Ruhád is bosszant, széktámlára téve, haragszol most minden festékpecsétre. Sötét a folt, nyershús-színő, veres, akár sómarta arcod; s a lelked is sebes. Esı is újra hull, roskadva ülsz alá, és míg az ég cseppekben rád pereg, s álmodsz alatta régi fényeket – szokatlan, furcsa, minden tiszta lett. Feljött a Hold, s váratlanul hajnalt hozott az est. Békesség jött vele, szellı, üvegharang, eltőnt a folt, helyén csupán a fény maradt, áttört a felhın, át a könnyeken, és ıriz néked egy mosolyt fekete blézeren


18

KARÁCSONYVÁRÓ [Csordapásztorok midın Betlehemben] Csordapásztorok midın Betlehemben Csordát ıriznek éjjel az mezıben,

Isten angyali jövének melléjek, Nagy félelemmel telék meg ı szívek.

Örömet mondok néktek, ne féljetek, Mert születék néktek ma üdvösségtek.

Menjetek el-bé gyorsan a városban, Ott találjátok Jézust a jászolyban.

Elindulának és el-béjutának, Szőz Máriának jó napot mondának.

Hol fekszik Jézus, mondd meg, az jászolyban, Kit bétakartál mostan a pólyában. Isten titeket hozott Uratokhoz, De nem szólhattok mostan Szent Fiamhoz,

Mert ı aluszik, pólyában nyugoszik, Hideg jászolban szénán bágyadozik.

Nem fekszik ágyban, sem friss palotában, Hanem jászolyban, romlott istállóban.

Serkents fel Jézust, szent Fiadat nékünk, Mert angyaloktól hozzája küldettünk.

Serkenj fel Fiam, serkenj fel, pásztorok eljöttek, Szent angyalidtól kik hozzád küldettek.

Idvöz légy, Jézus, Pásztorok Pásztora, Mennynek és földnek teremtı szent Ura.

Ha nem utálsz meg, te szolgáid vagyunk, És azért jöttünk, hogy téged imádjunk.

Kérünk tégedet, mint üdvözítınket, Bőnünkért elıled el ne őzz minket.

Mária, te is könyörögj érettünk, Hogy ez világból boldogul kimenjünk.

Dicsíret néked, örök Atya Isten, Kicsinded Jézus és Szentlélek Isten.

XVII. századi katolikus egyházi ének. — Forrás: Komlovszki Tibor (szerk.), Magyar költık 17. század – A kuruc kor költészete, Budapest, 1990, Szépirodalmi Könyvkiadó, I, 672–673.


19

KARÁCSONYVÁRÓ ADY ENDRE Virágos karácsonyi ének Óhajtozom el a Magasságba, Nagy a csúfság idelenn, De van Karácsony, Karácsony, Istenem, én Istenem S ember-vágy küldte Krisztusunkat. Két gerlicét vagy galamb-fiókát, Két szívet adnék oda, Hogyha megint visszajönne A Léleknek mosolya S szeretettel járnánk jászolhoz. Krisztus kivánata, Megtartóé, Lázong át a szívemen, Mert Karácsony lesz, Karácsony, Istenem, én Istenem, Valaha be szebbeket tudtál. Óhajtozom el a Magasságba Gyermekségemben kötött Minden szőzséges jussommal, Mert az emberek között Nem így igértetett, hogy éljek. Követelem a bódító álmot, Karácsonyt, Krisztus-javat, Amivel csak hitegettek, Amit csak hinni szabad, Csúfság helyett a Magasságot. Lábainknak eligazitását Kérem én szerelmesen, Karácsony jöjjön, Karácsony És száz jézusi seben Nyiladozzék ékes bokréta. Elsı megjelenés: Nyugat, 1914, december 16. Kötetben: A halottak élén, 1918. augusztus végén

BABITS MIHÁLY [Ti gazdagok! Karácsony] Ti gazdagok! Karácsony s ujév közt jól aludjatok! A karácsonyfa éjjel magától kigyullad és ragyog. Különös sápadt gyermekek játszanak a halk gyertyák alatt. A csengı cseng, a gyertyák lobognak, az ágak inganak, mintha szél volna a szobában. Reggelre az asztal zöld fővel teli s a gıgös gazdag gyermek játékját felnyitva s rendetlen leli. De kinek nincsen gyermeke s nincs játék bús karácsonyfája alatt: az felébredhet éjjel, nem lát mást csak az ismerıs ágakat. Szekrény és ajtó és fogas, a sötét fán minden dísz aludt fényü kincs. Önmaga ül a fa alatt – bús gyermek s keresi a játékot ami nincs. 1924. karácsony


20

KARÁCSONYVÁRÓ SZÉP ERNİ

Karácsonyfa Az országút szélin Ott áll télbe nyárba A Krisztus keresztje Hóba porba sárba Félre dőlt a fája Hallgatott a szélre Vagy a részeg autó Billentette félre Az İ bádog testét Megeszi a rozsda Bajuszát szakállát Az esı lemosta Még a szeg se látszik Ami felszegezte A kezét a lábát Arra a keresztre Olyan mint az árnyék Mint a tőnı álom Mégis nézve nézem Csudára csudálom Te elhervadt Krisztus Te vagy az én pompám Te vagy az én drága Fényes karácsonyfám Elıször: Szép Ernı: Összes költeményei (1938)

TATE, ALLEN USA (1899—1979)

Karácsonyi szonettek Sonnets at Christmas

I. Itt a nap, mely idıt ad Életének, Tetıtıl talpig készenlét vagyok, Fölcsípni fürgén szememmel az évet, Szárnyas elmét megilletı magot. Van, kinek bıség az Eljövetel, Evésre, vadászatra alkalom; Az én ernyedtségem láz veri fel, S az évszak vert ügyét támogatom Így: Ember, busa fejő, tompa lény, A fodrozódó égen mire leshet? De a Holtakhoz térdelek le én, Míg papírcsengık, tarkállva üdén, – Rajzukon szánról potyog lány, legény – Búcsúztatják oltalmamat, a csendet. II. Ó, Krisztus, csöngettyőzz a dühös égre. A múltra kell most gondolnom kicsit: Tízévesen nagyot hazudtam, érte Néger fiút vertek meg; végre itt A sok múló év, fölvillanva rendre, Fordul, mint zöld posztón falsra golyók – Hátráljanak, s trombiták kara zengje, Krisztus figyelme mint forrt, lobogott. Süket, vak érzékeim nem lelem, Nem pallérozott tudás-maradék, De tudom: a rémálom nesztelen; Míg a hó végi tőz bódultan ég, Meddı kézzel s fejjel itt kuksolok, Bőnökért nyögve, oldást várva még. Bárdos László fordítása


21

KARÁCSONYVÁRÓ

KAMARÁS KLÁRA Hajléktalan az éjféli misén Ide csak melegedni jöttem kinn hull a hó, s az éj hideg. Ruhám kopott, hát tılem itt is elhúzódnak az emberek. Az imákból már rég kikoptam, a hangom is olyan rekedt… Itt ének száll feléd, s imádság velük szárnyalni nem merek. Régi imáim elfeledtem, pedig nagyanyám oktatott… de itt a tömjénfüstös éjben valami fájón felragyog. Igen, hazudtam, loptam, ittam. Volt asszonyom, de elhagyott... A gyermekem, ki tudja hol van? Talán még él, talán halott. Én nem kérek már semmi kincset. Adtál, s elszórtam eleget… csak hadd maradjak itt a fényben, s jusson nekem is szeretet

FETYKÓ JUDIT Csillag Keleti tájon, ocsúdva, fájón kel fel a csillag. Pályája régi, ívét nem méri tudja, kit hívhat. Útját befutja, zeng a világba égi éji dalt. Szórja a fényét, szeretet-kévét bıven arat. Hol hit sugára hull tiszta tájra, szív befogadja. Karácsony éjen, éjféli fényben kél lélek-napja.

MAGYAR MAGDA Szent éj Ragyogó csillag a távoli égen Szent születéshez vezet az éjben, Téli napforduló örömünnepén Isten fia fekszik a jászol ölén. Szeplıtlen fogant drága kis gyermek Vegye ıt körül tiszta szeretet. Járulnak elé királyok, cselédek Urukat áldják feketék, fehérek. Földre küldte fiát az örök Isten Emberi létben lényével segítsen. Szeretetünnep, békés szent karácsony Csillaga ragyog az egész világon. VERMES GYÖRGY DR. Karácsonyi gondolat Mindenkinek minden jót! Könnyő hinteni a szót! Valami rajtunk is múlik, Hogy a jövı merre nyúlik, S hogy mozgassuk a valót!

Weöres bölcsessége Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás Rácsodálkozom, hogy mily remek ez a mondás Alattad a föld, fölötted az ég, Benned a létra! Érezted már rég, Hogy a teljesség felé rajtad áll a mozgás! Boldogságosság Jó, ha béke és nyugalom van nálatok. Bár nem viselek Üdvhadsereg váll-lapot, Örülök más örömének, Hogyha szól a hálaének, Boldogságtól sírni: kegyelmi állapot!


22

KARÁCSONYVÁRÓ PÉTER ERIKA Kopogtató Manapság mindenki csak pénzrıl beszél, nehéz jövıképrıl s hogy tán meghibbantak mérsékelt évszakok, szóba hozzák milyen hibbant a világ, hibát keresgélnek s kopott szózatokat ordítanak. Nem vitázom velük, csak várom az estét, lüktetı lámpasor vezet feléd, szentjánosbogárfény, árnyék és glória, ima, hogy érintsem sebhelyes kezed s beszívjam tömjénes illatod. Kopogtatok. Ajtód elıtt állok lelkemig meztelen, karácsonyi ízek keserednek bennem, egyetlenegy díszem zöldselyem ruhám, de látom már magam vízkeresztes testtel – a pucér primadonnát fellépés után. Pedig élı törzse lehetnék gallyaknak, madarak raknának pólyákat belém, de fám holt-ágain csak bizsuk csillognak, melyek fonnyadt fényét ırzöm neked én.

HAJNAL ÉVA Ünnep

Ma Karácsony bújt a kalácsba, muzsika édes illata…

Karácsony I.

Bársony szavadnak örökzöld ágán, derős Égi Hegedős.

Karácsony II.

Sütemény-illat selyemszalagján, álom úszik édesen…

Karácsony III.

Remegı gyertya lángja: érzékeny, fényes, röppenı madár.


23

BÍRÓ JÓZSEF

NEMHALÁLBÓL NEMHALÁLBA

( - Cseh Tamás emlékére - )

... csupán ... annyit tudtam – tudok

... [ - ....... - ] ... : hiányosságaiddal együtt

... voltál – vagy ... t ö k é l e t e s ... : eeee g g g g é é é é s s s s z z z z e e e e n n n n

AKKOR GEMMA

( - Marsall László emlékére - )

visszakamaszodnunk kellett volna

idıtlenné élnünk minden tengert feledni múltunk

képzelt jövendınk törölni jeleinket

melyekkel létünk áltatott

semmink maradt így is ok

tudtuk már hegedőtörten

UGYANAZ

akár egy / esetlen böszme bárányfelhı

dırén HISZED megváltod magad

: ha túlélsz

jelened / múltad is szakadt sárkányernyı

elviharzik OZIRISZ halott vagy

: úgy élsz


24

KÖLT İ NAGY IMRE

Csillogó börtön

Hó szikrázik roskadt födelén,

s a viskóm most csillogó börtön,

éhes rabként didergek benne,

s megkékülve kopog a körmöm

a kemencém hideg oldalán,

s aha viskómra rászakadt az est,

egy zord piktor könnyes ecsettel

ablakomra jégvirágot fest.

Kuvik sikolt viskóm kéményén,

éhes kutya kaparja falát,

s panaszlón üvölti, hogy

nem strázsál üres kamarát.

Hajnal, ha gyúl, nem piroslik be,

mert vak ködben bujdosik a Nap,

de néha azért csókokat hint,

s tavaszt hirdet a kis ablakoknak.


25

HOMLOKTÉR – 6.

VASADI PÉTER

Azután Tenger mossa a partot. A pávafarkú lélek nı ki belıle. Magas, mert van mély gyökere, és fenyeget a semmiig lehajolva. Nem lehet a halottat befödni halálával. Fölhányja csatakos takaróját s bár szélben kiszikkad s megzsugorítja a szív lúgja: egyetlen magja kikel. Hogy növekedjék, zúzza a tenger, mely vadul átcsap a sziklaperemrıl lebukott agyagisteneken. Egykor bennük is zizegtek a sók, egymásba merőltek a cápaárnyak: most se kövek, se tenger. Lettek volna vasak, cölöpbe kapocsnak vagy csónaknehezék: árboc csúcson ragyogni aranynak éj is elég. Kimondani RÁ a halált annyi, mint a jövıbe toloncolni folytonos születésre. Így haldoklik. Vállára tapad kanca haja, hátába marnak az éj csillagai; megostorozza a mindenség. Énekére — tudom én! — ideges láz tépdesi csuklónkat és a halánték félgömbjei közt szaggat. Bent neszezés. Körbe kiabáljuk, mégis átver a csontkopogás: színleljük, testvérek, a boldogságot.

Emlékezetünk ciszterna. A fenéken mozdul Jeremiás, odalöktük. Arcában iszapok ereje. Rágcsálja hullajtott kenyerét, szavainkat. Köp hát és keserő. Szemébıl a világ írmagját könnye kimarta. Jóslata sötétzöld olajpárlat: amikor igéink vasláncként csikorognak, beömlik közéjük. Mondata kard: agyamon áthúzza széles pengéjét, s dıl kétoldalt az ezüstikra meg a kátrány. Ne nyögj félelmedben. İ igazad kisüvölti. Meghajszol. Kisodor fekete kelyhő vizekre. Ott elnémít, hogy torkodban a kórus össze- hajoljon. Sötétben csak résnyire nyit. Napodat gyöngéden letakarja, odavonszol a partra, lángcérnával varrja be mosatlan szádat, mely végre üres. És beföd csatakos takaróddal. Most moccan a tenger, és azután. Azután. Kötetben elıször: Tamariszk (1978)


26

HOMLOKTÉR

VASADI PÉTER

az isteni unoka te nem haltál meg, József Attila, te nem tudsz meghalni, átköltözöl egyikünkbıl a másikba, igen, olykor bizonyosságom van, hogy mi Urunknak legkedvesebb mennyei titkára, ünnepi játszótársa lehetsz, állítólagos ırületed az összegyőrt eget is kisimító szerelmedben gyökeredzett, hogy is érthették volna, akik védekezésül fejükre vonták tetınek a hidegfrontot, polgári alapossággal tömködve rejtett réseit is: sztyeppei-vad-éhségő szíved lassan-lassan fölfalta elmédet, húsoddal beburkoltad a didergést, félelmet a hiteddel, lázzal etettél mindenféle cemendét, írót, hivatalt, rendırt, urakat, zacskóba öltöztetve a láng- észt, ki jeges józansággal ítél, hallgat, belemarkol a mélybe, át fölszíneken; s bánt is, ha úgy hozza a helyzet… te ne tudnád? …övéi közé jött, tőrhetetlen szerelemmel; hát a sötétség hétköznapian kirekesztette ezt az izgága hadarót, ki ráadásul proli is; a „legjobbak” észre se vették: fekszel a síneken. Végre, ismét úri a rend Magyarországon.

Tetızés, Budapest, 2014, Napkút Kiadó, 9–10. o.

Gyógyszer-vers …akarom mondani: gyógy-szerver(s), azaz a fölépülés variánsa, vagy gyógyvers-szer, ez jobb, de elég; olvassátok, feleim, egy gyógycsepp-tinktúra növény mártírjainak neveit áhítattal, mert összeverıdött szózene ez, íme: a közönséges párlófő virágos hajtása, az orvosi angyalgyökér, a kínai csillagánizs termése, benedekfő, a keserő narancshéj, fahéj, gódirc, cinadó, vereslıfő, a bazsalikom, szrokfő, kardamomum-termés, a tárnicsgyökér, a vidrafőlevél, a bábakalácsgyökér, ezerjófő, a kamillavirágzat, kubéba- bors, a galatángyökér, mirha, manna, borsos- mentalevél, szerecsendió, ökörfarkkóró virágpártája, a rozmaring levele, fehér kurkuma s gyömbér törzs- gyökere, zúzva, ırölve (áldva), porítva mind, a Fekete föld növényi úr- Fölmutatása, bısége, nedve Kínálja a testnek új erejét, Lassú tüzét az emésztésnek, Ami szent dolog, csak nem Becsüljük eléggé (ezt sem), Szürcsöljétek. feleim, óvatosan, Mert titkos ízek surrognak E részegítı keverékben, Dörzsöljétek magatokra, Ember voltunkat borogassátok, Kenegessétek simogatással

Tetızés, 43. o.


27

HOMLOKTÉR VASADI PÉTER

Keresztény vers

járok Benned, köves ligetben nagynehezen itt is születtem sziklád tövén egy szakadékban melyben sötét és ferde fény van s látok, mint siket, élesebben szótlanságomat megszerettem elvetted tılem, szókat adtál gyümölccsel púpozott agyagtál vagyok, erıs és oly törékeny vérem szivárog repedésen liános erdı, Te, suhogva körülcsavarsz, de angyalodra bízod esetlen tántorgásom tündöklése a földre rányom mondom mégis beszédem bátran magam mögé sok rosszat hánytam odavalók!, súgod nevetve a rossz a semmi, bárki tette igen, de égek, pörkös, látod a bıröm!, jó nagyot kiáltok visszhangja jön, fénykórust hallok: ne végy a szádba kócot, langyot kinek bár páncélajtón zörget a mélybıl mégis felköszönnek megvalló düh tör ki belılem s kaszálok kézzel lábbal körben tánc ez, talán a Dávid tánca aranyban, sebbel koronázva nem fáradok, egy szent fasorban gyökerek között botladoztam s kosárra leltem, benne kendı elrejtve Most-ban a Jövendı kehelyben Véred, tálkán a Test: ihass, ehess; te választasz, de én talállak jó gazdájára boldog állat fölszikrázunk, mint két elem agóniád az életem

A zendülés vízszaga, Bp., 2002, Széphalom Könyvmőhely

Kimenet a völgybıl

Olykor úgy érzem, mindenkit Félrevezetek. Ha mindenkit, akkor ez nem igaz. Egyeseket meg nem tudok. Magát leplezve van jelen a nagy leleplezés. Hajnal Kentuckyban, Budapest, 2005, Kortárs Kiadó Igazuk van

Számon kértek, mért dadogok. Hezitálok. Nem vagyok mindig készen a válasszal. Nem is lehetek, hisz nem vagyok késze. Mégis, csak egész lényemmel szabadna felelnem. Ahogy a csönd képes a vihart is túlkiabálni kérdésre nem mondani semmit. Megbánjuk szavainkat. Tetızés, 37. o. Ajánlat

Európa egyre patásodik. Pedig nagy esti tüzek Körül táncoló népei Kezdetben nem masíroztak. Mára megtanították ıket. Akkor most a puhatalp jön, és karének, ugye? …Ajánlom a Kodály-módszert: mint kellene bajban mindig, kérdezzétek a kisgyereket, mi is az? Elmagyarázná: ember s éneke egy – összefonódnak. Micsoda kórus zengene ebben a daltalan őrben.

Tetızés, 47. o.


28

SZABÓ GITTA

Rozi

A nap ezer ágról sütött. Éppen hazafelé tartott a munkából – mindig korán végez-, így sokkal nagyobb kedve van sétálgatni, kirakatokat nézegetni. Vásárolni nem sőrőn szokott, hiszen a részmunkaidıs fizetésbıl nem telik túl sok mindenre. Megállt egy aprócska könyvesbolt bejáratánál. Bekukkantott. A benti félhomály, egy-két ember nézelıdött, keresgélt, jobbára a leárazott könyvek között. Arrébb lépett, és a kirakatban kezdte szemlélni a kínálatot. Ahogy bámészkodott, véletlenül megakadt a szeme a tükörképén: „Te jó ég! Hogy nézek ki?” – szörnyülködött. Haja csatakos volt az izzadtságtól, arca kipirosodott, és verejtékcseppek sorjáztak lefelé a fülétıl egészen a nyakáig, ott elvesztek a hurkái között. „Rémes!” – állapította meg ismét. Elment a kedve a sétálgatástól. Táskáját megigazította a vállán, és indulni készült, mikor észrevette, hogy kissé távolabb egy korabeli hölgy kitartóan nézi. Úgy tett mintha nem látta volna meg, és gyorsan elviharzott mellette. Ám a kíváncsiság úrrá lett felette, izgatta, vajon miért bámulja ennyire?

A melegtıl és a mozgástól egyre jobban izzadt. Sosem bírta a nagy meleget. Megállt, hogy egy kis vizet igyon, és vászon zsebkendıjét benedvesítse, és megtörje arcát. Közben, óvatosan körbekémlelt. A nı tartotta a távolságot, de követte ıt. Ettıl ideges lett – Vajon mit akar tılem? Nem is tudom – mélázgatott –, valahogy olyan ismerısnek tőnik!

Alaposabban szemügyre vette követıjét. Ápolt külsı, inkább soványnak mondaná. Csinos, de nem hivalkodó az öltözéke. Könnyed, lilapöttyös, rövid ujjú, nyári ruhája térdéig ért. Lábain lila szandál. Smink semmi. Ez tetszett neki. İszülı, barna haját kontyban tartotta.

Mire végigmérte a nıt, az ott állt elıtte: – Szervusz! Megismersz? Rozi vagyok! Kovács Rozi! – Nem! Az nem lehet! Hogyan? Te jó ég! Rozi! A csodálkozástól tátva maradt a szája. Csak nézte Rozit, az ı legjobb barátnıjét, akitıl oly

messze sodorta az élet, de sosem feledkezett meg róla, az esti imáiban mindig gondolt rá is. – Rozi! – ölelte magához a törékeny nıt. – Ildi! Én azonnal megismertelek. Nem sokat változtál. – Rozi, Rozi! Én, én nem is tudom… – csuklott el Ildi hangja. – Mióta is? – Harminc éve. – Harminc éve? Atya ég! – szörnyülködött Ildikó. – Ráérsz most? Leülhetnénk egy kicsit

beszélgetni, ha már így összefutottunk. Rozi idegessé vált. Ruháját kezdte győrögetni, majd ujjait ropogtatta. – Nem igazán! Csak megláttalak és szerettem volna köszönni neked. Még vásárolnom is kellene,

mielıtt az otthon kapuit bezárják. Már így is késében vagyok. Csak hétig kaptam kimenıt. Olyan rég voltam az utcán, gondoltam jó idı van, most sétálgatok egy kicsit. És mivel nyugdíjas bérlettel olcsóbban utazhatok, így elkéredzkedtem. Jó volt egy kicsit kiszabadulni a sok bolond közül.

– Otthon? Nyugdíjas bérlet? Bolondok? Rozi, mi történt? Rozi nem válaszolt. Elıvett egy győrött papírdarabot, tollat, és valamit írt rá, majd átnyújtotta

Ildinek. Ezután hátat fordított és egy szó nélkül távozott. Még csak vissza sem pillantott! Ildikó lassan tért magához; – Hihetetlen! Biztos csak álmodtam, vagy káprázott a szemem ettıl a

nagy hıségtıl! De még sem! Hiszen itt van a cetli, amit a kezembe nyomott! Remegı kézzel nyitotta szét a papírost. Egy telefonszám volt rajta, és Rozi neve. Megrázta

magát, és korát, súlyát, fáradtságát meghazudtoló lendülettel indult hazafelé. Gondolta, még ma felhívja Rozikát. De, nem így történt. Hazaérve még mindig hitetlenkedett, még mindig nem merte elhinni, ami történt vele, hogy ennyi idı után, a nagy semmibıl elıkerüljön elveszettnek hitt barátnıje, ez egyszerően nem fért a fejébe! Emlékszik, nem sokkal az általános iskola befejezése után Rozi szüleit baleset érte. Mindketten odalettek! Mivel Ildikót az élet a városba sodorta, ott tanult tovább, így elkerültek egymás mellıl, és soha többé nem hallott Rozi felıl, pedig eleinte még


29

érdeklıdött a volt osztálytársaknál, de azok nem tudtak semmit mondani neki. És tessék, most itt van teljes valójában!

Izgatottan járkált fel, s alá aprócska lakásában. Megnézte a papírt, letette, majd ismét kezébe fogta, forgatta, majd letette, aztán a telefonhoz lépett, de végül is nem tárcsázott: „Áh, majd holnap! Ilyenkor már nem illik telefonálni. Inkább lefekszem, nagyon kimerültem.”

Nyugtalanul aludt. Álmában visszarepült az idıben, és átélte az óvodai, általános iskolai éveit, annak kellemes és kellemetlen történéseit. Látta Rozit is. Zárkózott, duci kislány volt, de a legjobb barátnı a világon. Milyen csinos kis nı lett belıle! Vajon mi történt vele? Mintha kicsit zavart lett volna! Nem baj, meg van a száma, mostantól sokat fogunk beszélgetni. Biztosan neki is rengeteg mesélni valója van!

Reggel szinte kiugrott az ágyából, még a vekker csörgését sem várta meg. Hajtotta az idıt, hátha elıbb lesz vége a munkaidejének. Amint az óra mutatója elérte a tizennégy órát, szaladt is az öltözıbe. Magára rángatta utcai ruháját, és mint a szél viharzott ki a gyárból. Sietett haza, hogy végre telefonálhasson.

– Halló! Pszichiátria! Mi tetszik? – Khm! Jó napot kívánok! Kovács Rozáliát keresem! – Ki keresi? – Ildi vagyok! Havasi! – Önnel találkozott tegnap Rozika? Azóta csak magáról beszél. Megadom a címet, ha gondolja,

meglátogathatja. Sokat jelentene neki, hiszen nincs senkije a világon. Az utcára is alig megy ki – mondta egy kedves, nıi hang.

– De, hát…! Miért? Mi baja Rozinak? – Jöjjön el hozzá, és remélhetıleg İ maga fogja elmesélni. – Rendben! És köszönöm szépen! Szép, kerek betőkkel írta fel a címet, hogy biztosan el tudja majd olvasni. Sajnos mostanra már,

elfolyóssá vált az írása, úgy fájnak az ujjai. Vasárnap délután, úgy három óra körül megnyomta az intézmény hatalmas, vasrácsos kapuján a

csengıt. A kapu nyikorogva tárult fel, és engedte be Rozika világába, aki már izgatottan várta. Gondozója bekísérte ıket a társalgóba, melynek falait békét, nyugalmat árasztó pasztellszínek díszítették, ablakai pedig egy csodálatos, fenyıkkel teleültetett parkra nyíltak. Ilyenkor, kora délután az intézményben csendes pihenı van, így senki sem zavarta a két nıt az ismerkedésben. Mert bizony, eleinte csak bátortalanul méregették egymást, jelenlegi életükrıl beszélgettek. Majd ahogy telt az idı, és a nap is aludni készült, egyre jobban merültek el a múltban, mígnem egyszer csak Rozika megnyílt, és mesélni kezdett:

– Tudod – kezdte könnybelábadó szemekkel -, mikor a szüleim… – Igen!? – ...Szóval… összeroppantam! Nem volt se testvérem, se rokonom, így bekerültem a

neurológiára. Mivel gyógyszerekkel sem tudtak mély bánatomból kimozdítani, idehoztak, ebbe az intézetbe. Itt jó nekem! Átadhatom magam a fájdalmamnak. Senki nem akar meggyızni, lebeszélni. Békén hagynak.

Ildikó szemeibıl is eleredtek a könnyek. – Édes, drága Rozikám! – zokogta, és barátnıjét magához vonta, és ölelte, mint aki soha többé

nem akarja elereszteni! Rájuk köszöntött az est. Már a csillagok is az égen fénylettek mire Ildikó hazaért. Otthon

leroskadt karosszékébe, és csak bámult maga elé. Nehéz volt a szíve, de boldog! Boldog, mert olyasmit kapott, amirıl álmodni sem mert. Rozika által visszakapta gyermekkorát, vele együtt elfelejtett emlékeit. Megnyílt számára az út, ami visszarepíti múltjához.


30

2014 júniusban a MÜPÁ-ban elıadtak egy japán bábelıadást, melynek szövegét Csikamacu Monzaemon, akit a japán Shakespere-ként tartanak számon, írta. Japánul adták elı, dián vetítették az általam fordított magyar szöveget.

Vihar Judit Pathosz átváltozásai Kikaigasima (Ördögsziget) CSIKAMACU Monzaemon (1653–1725): Heike Nyógo ga sima (Heike és a nık szigete) Második jelenet az ötfelvonásos történelmi dráma II. felvonásából Magyar fordítás: Vihar Judit Színpadra alkalmazta:

TAKEMOTO Csitoszedajú

(Dzsóruri ének) és

TOJOZAVA Tomiszuke

(Samiszen)

FİBB SZEREPLİK:

SUNKAN magas rangú pap, aki összeesküvést szervezett Taira no Kijomori ellen, majd számőzték az Ördögszigetre. (HEIHANGAN)

JASZUJORI számőzött az Ördögszigeten, ugyanazért, mint Sunkan (TAMBA NO SÓSÓ)


31

NARICUNE számőzött az Ördögszigeten, ugyanazért, mint Sunkan. Szerelmes Csidoriba. CSIDORI helybeli buvár-halászlány, szerelmes Naricunéba. TANZAEMON (MOTOJASZU) a fıvárosból érkezett hivatalnok, a számőzötteknek hozott kegyelmi parancsot SZENO-O (TARÓ KANEJASZU) Kijomori hivatalnoka, a számőzötteknek hozott kegyelmi parancsot. Kigúnyolja Sunkant. (Nó ének)

Réges régi idık óta e sziget

Ördögsziget névre hallgat,

ördögök lakják

a pokoli birodalmat.

Ördögök kegyetlensége határtalan,

senkit sem szánnak meg szomorúságukban.

Még a sziget vadállatai sem

kiáltják az égig szenvedésem.

Régi idıkben regék róla szóltak,

a szép fıváros emlék, fénye már megkopott,

Nap, Hold sugarából mára árnyék maradt.

Fő, fa, virág ritkán nı itt,

gabonát már nem ültetnek, nem is szántanak,

ahogyan csak lehet, életükbe kapaszkodnak.

Hegycsúcsokon kénes lángok gyúlnak,

a halászok hal helyett csak kagylókat fognak,

mit örvénylı hullámok partra kidobnak.

Szemünk elıtt egy alak görnyed,

csontsovány ı, megfáradt a teste,

S haja hófehér.

Szegényes rongyok borítják a testét,

vállára falevelek hullnak.

Kiszáradt fát botként tart kezében,


32

csak bogarak zümmögése hallik szakadatlan.

Csetlik-botlik, alig tud járni,

de küzd és harcol,

pedig fél lába van csak, s mégis gyız,

ı az, Sunkan.

Ó, a fehér hó, mely leesett télen,

nyárra pedig már semmivé olvadt,

tavasz múlt, eljött az ısz is,

a természet a naptár ezen a szigeten.

A napokat számlálgatva

három év telt el azóta,

tarajos hullámok, hegyi szelek fújtak,

Csidori kis lilék a parton sétáltak.

Szülıföldjükért könnyüket hullatták,

mikor jutnak haza,

ezen tépelıdtek folyton-folyvást,

mint a keréknyomba esett kárász

a pocsolyában, úgy vergıdök én is,

szerelmi bánatom semmihez sem fogható,

Az élet az örök várakozás fájdalma.

Ugyanígy szenvedett, kínlódott,

rótta a mohával belepett sziklaösvényt

egy másik ember foltozott ruhában,

SUNKAN: "Láttam én már valaha is ilyen borzalmas alakot?

Az Asura félistenek örök harcot vívnak a nagy óceán vidékén.

A szútra úgy magyarázza, hogy az Asura félistenek pokoli birodalma ott van, hegyek és tengerek legmélyén,

(énekel) Csak nem az Éhes ördögök birodalmába jutottam akarva-akaratlan?"

De ahogy jobban megnézi, látja, hogy ez nem más, mint Heihangan Jaszujori,

SUNKAN: "Ej, rajtam kívül másnak is ilyen szánalmas sors jutott?!"


33

Szíve úgy verdes, ahogy hajlik a susogó parti nád, miközben a tambai Sósó Naricune gyötrelmes léptekkel

közeledik.

SUNKAN: "Te vagy az, Sósó?"

JASZUJORI: (énekel) "Te vagy, Jaszujori?"

NARICUNE: “İ talán Sunkan volna?” “A buddhista pap?”, szólítgatják egymást,

SUNKAN: "Virradatkor Jaszujorira leltem, (mondja) alkonyatkor rátaláltam Naricunéra. (énekli) Hármunkon

kívül nincs más, a hírek nem jutnak el hozzánk,

nem vagyok ırzıje a hegyi rizsföldnek, megfáradtam e világban; fájdalomtól gyötört pap vagyok,

hogy is mondjam mindezt el…”

Egyszerre megragadják egymás kezét és sírásban

törnek ki.

JASZUJORI: (énekli) "Eközben azzal töltöttem az idımet, hogy Kumano három templomában is az

istenekhez fohászkodtam.”

JASZUJORI: "Hallottad már, Sunkan, hogy a három jóbarát most már négyre gyarapodott?" SUNKAN: "Micsoda? Hogy lettünk mostanra négyen?! Van itt egy negyedik ember is, aki számőzetésben él?" JASZUJORI: "Nem, egyáltalán nem errıl van szó.

Naricune szerelembe esett, egy szépséges búvár-halászlányt szeret, akit feleségül is vesz.”

Erre a hírre a pap elmosolyodik.

SUNKAN: "Ez aztán a meglepetés! Ez igazi meglepetés! Három éve vagyok már itt, ezen a helyen

számőzetésben, de azóta se én, se más

szájából nem hallottam ezt a szót: szerelem.

Elıször tudok mosolyogni.

Ráadásul egy búvár-halászlány szerelmérıl hallhatok! Hiszen a régi történet szerint Fudzsivara no Kamatari

és Arivara no Jukihira is egy búvár-halászlányba szerettek bele, mi több, éppen számőzetésben.

Tenger hullámaitól nedvesen, miközben hinár tekeredik a lábadra, s lépdelsz a sziklák között, micsoda

boldogság, micsoda öröm szerelemrıl hallani! Otthon, a távoli messzeségben van feleségem nekem is, akit

szívbıl szeretek.


34

Milyen csodálatos hajnaltól alkonyatig vágyódni valaki után! Szerelmet érezni házastársak között

ugyanolyan, mint beszélni vagy hallani róla. Mesélj, hadd halljunk errıl a gyönyörő szerelemrıl!"

Unszolja társát, de a tambai Naricune arca elvörösödik.

NARICUNE: "Hármunk közül egyikünk sem próbált itt elrejtızni, miközben számtalan halászhajó érkezett

szállítmánnyal megrakodva és ment tovább,

szégyenlem kimondani ezt a szót: szerelem. Ki gondolta volna, hogy ez megtörténhet ezen a távoli, sivár

vidéken?

Vajon ki ismeri a titokzatos szerelem útjait? Az én Csidorim egy halász lánya Kirisima szigetén.

(...)

Kérésemre elhaló hangon ‘igen’-t mondott

ez a szépséges leány,

majd elılépett a bambuszbozótból halaskosarával,

mely egy boton hintázott a vállán.

Kimonója viseltes, de különleges mintájú, finom brokátból készült, gyönyörő alakján igazán nincs

semmi szégyellni való.

Vajon miért egy halász lányaként született?

Sunkan is illendıen köszönti.

SUNKAN: "Jaszujoritól hallottam ezt az örvendetes hírt, szívbıl gratulálok hozzá!

Azt is hallottam Jaszujoritól, hogy engem szeretnél apádnak választani. Mi hárman teljesen egyformák

vagyunk. A mai különleges napon megígérem, hogy lányommá fogadlak,

és minden erımmel azon leszek, hogy mi négyen mielıbb visszatérhessünk a fıvárosba. Csak a tambai Sósó

Naricune asszonyának

a szertartás szerinti skarlátszín kimonóra

kell még egy kicsit várnia.

Nagyon sajnálom! Majd egy sziklát elgörgetve a talajba lyukat ásunk, de nincs se szakénk, se

szakéspoharunk. Háromszori ivás helyett csak a kilencszeres köszöntıt tudom elmondani."

Ráfelel Csidori.


35

CSIDORI: "Lehet, hogy rossz víge lesz annak, hogy egy szegíny halász lánya vagyok és skarlátszín kimonót

öltök magamra, de számomra hatalmas boldogság, úgy biza’, hogy fıvárosi férfi vesz feleségül.

700 évvel ezelıtt találtak rá az ílet vizére, a finom szakéra, Kínában, a Krizantémvíz folyóban.

Utánozni fogjuk ezt a rígi szokást, s a szigeten megtöltünk egy palackot és iszunk a hegyi forrásból.

Ha azt kípzeljük, hogy szaké, akkor a lelkünk is szakénak fogja érezni. Ez a tengeri kagyló lesz a

szakéscsészénk.

Mától fogva pedig szülı s gyermeke vagyunk,

“Apám”-nak, s “lányom”-nak fogjuk egymást szólítani. Kírlek, apám, fogadj szívedbe.”

Miután ezeket elmondta, a többiek nevetésben törtek ki [a lány vidékies kiejtése miatt]

A forrásvíz -- szaké, a tengeri kagyló

lazurittal ékesített szakéscsésze.

Megkóstolják, megízlelik,

mulatnak, dalolnak,

most már négyen ünnepelnek,

s ahogy akkor ott Hórai szigetén,

ezen a szigeten is folyton-folyvást

meregetik a forrásból a szakét,

jókat mulatoznak.

Jaszujori a tengert kémleli:

JASZUJORI: "No nézd csak, az a hajó

nem látszik halászhajónak, túl nagy ahhoz!

Nem is értem, miért, de mifelénk közelít!

Figyelj! Figyelj csak!"

Miközben ezt mondja,

kiköt a hajó, s egy fıvárosból érkezett

császári udvarbeli szamuráj áll meg elıttük

a tengerparton.

Most már két hivatali tiszt

áll a partszegélyen, majd helyet foglalnak

a fenyıfák alatt.

SZENO-O: "Jelen vannak-e itt a számőzött tambai Sósó Naricune és Heihangan Jaszujori?"


36

Hívó kiáltása, úgy tőnik, mintha álom volna.

"Tambai Sósó Naricune jelen",

“Sunkan ”,

“Jaszujori jelen”.

mindannyian odafutnak,

s a két hivatalnok elıtt megállnak,

“Parancsára!”

Fejüket lehorgasztják,

térdre esnek a hivatalnokok elıtt.

Szeno-o Taró elıveszi

a magával hozott

kegyelmi parancsot,

SZENO-O: "Hallgassátok kellı tisztelettel e bőnbocsánatról szóló levelet."

Azzal kinyitja és olvasni kezdi.

SZENO-O: "A császárnı születése alkalmából megkegyelmezek nektek.

SZENO-O: "Felmentem bőnei alól

az Ördögsziget két számőzöttjét,

a tambai Sósó Naricunét és

Heihangan Jaszujorit.

Tüstént térjenek vissza a fıvárosba

parancsom szerint."

Még be sem fejezi,

mikor kettejük szájából felhangzik: “Igenis!”,

s mindketten arccal a földre borulnak.

SUNKAN: "Bocsánat, de a Sunkan nevet nem felejtette ki véletlenül?"

SZENO-O: "Azt gondolod, hogy egy olyan személy, mint én, Szeno-o, kifelejthet valaha is valamit? Gyere és

gyızıdj meg a saját szemeddel, hogy a két néven kívül van-e itt még más is!"

Megmutatja a levelet Naricunének és Jaszujorinak, akik újraolvassák, ismételgetik a levél szövegét: “Ez

igazán különös!”,

Vizsgálgatják a levelet, de se nem pap, se nem Sunkan neve nem szerepel rajta.

SUNKAN: " Kijomori nagyúr felejtette volna el,

vagy a jegyzı tévedett volna? Ugyanaz a bőntett, ugyanoda szólt a számőzetés, és az amnesztiát a történtek

miatt ketten megkapták, miért csak egyedül


37

én csúsztam ki a hálóból?

Különbözıek vagyunk a bódhiszatva irgalmában és kegyelmében?

Ha lemondtam volna a világról és már meghaltam volna, nem kéne elviselnem ezt a fájdalmat!

Ó, jaj, ilyen szánalmas életet kell élnem!”

Szól elkeseredetten, miközben könnyei hullnak.

Tanzaemon egy levelet húz elı a zsebébıl:

TANZAEMON: "Most pedig figyeljetek,

hallgassátok Sigemori nagyúr jóakaratú szavait,

ıszinte lélekkel figyelmezzetek arra,

ami az alábbiakban írva van!”

Azzal nagy hangon rákezdi.

TANZAEMON: "Az Ördögszigetre számőzött

Sunkan nevő papnak, Sigemori nagyúr, a belügyminiszter könyörületébıl vissza kell térnie lakhelyére, Bizen

szigetére.

Komacu Noricune nagyúr, Nóto tartományfınökének

aláírásával.’"

SUNKAN: "Micsoda? Mindhármunknak

megkegyelmeztek?"

TANZAEMON: "Úgy bizony!"

Sunkan a homlokát a homokba veri,

háromszor mond köszönetet,

miközben örömkönnyeket hullat.

”Valóság ez és nem álom?”

A Sósó házaspár és Jaszujori

örömükben táncra perdülnek.

Buddha nektáríző harmattal öntözte

a lobogó lángokkal égı

Éhes ördögök birodalmát.


38

Ha megéneklik a mennyek országát,

ez a dal bizonyára így hangzik.

A két hivatalnok bevégzi küldetését:

SZENO-O, TANZAEMON: “Nincs más dolgunk

itt a szigeten. Jószerencsével jártunk, a szél sem fúj.

Szálljunk hajóra!"

“Készen állunk!”

Azzal mind a négyen a hajóhoz indulnak,

de Szeno-o megragadja Csidorit

és visszaküldi:

SZENO-O: "Ej, te szerencsétlen nıszemély!

Látod, mind ott van már, akiket visszakísérünk,

eridj innen!”

“Sunkan felesége megtagadta Kijomori nagyúrnak az engedelmességet, emiatt kivégezték.

Ariót, a papot, a felkelés miatt elítélték és börtönbe zárták.

Ezt a három embert vigyétek a hajóra,

mozogjatok már!"

“Értettem!”

Azzal a négy ember közül

Csidorit félrelökik, a másik hármat

betuszkolják a hajóba.

Mint vadászok által elejtett,

kalickába zárt

kis madárka,

Csidori egyre csak vergıdik.

Szeno-o, a kegyetlen ırzı kiadja a parancsot:

SZENO-O: "Köteleket kioldani! Indulás!

Tanzaemon, mindenki a fedélzetre!

A számőzöttek itt vannak,

ugye más dolgunk nincs már?"

De szavaira semmi válasz,

a kötelekhez mennek,

a hajó indulásra kész.


39

A tengerparton kétségbeesetten,

barátaitól elhagyatva Csidori zokogásban tör ki.

CSIDORI: "Míghogy a szamurájok tudják,

mi a lílek érzékenysége? Ez hazugság,

micsoda hazugság!

Nincsenek ördögök az Ördögszigeten,

az összes ördög ott van, a fıvárosban!

Attól a naptól fogva, hogy szerelembe estem,

egyfolytában csak imádkoztam,

éjt-naphosszat könyörögtem a sárkányistenhez:

ha a fıvárosba megyek, ne legyen ott se pompa,

se dicsıség,

ha csak egyetlen éjszakát is töltök vele,

szürke molylepkébıl virággá változzam,

aztán pedig az a dicsıség érjen,

hogy asszonyként újjászülessek,--

ez lett volna minden örömöm.

Milyen kegyetlen ördög, micsoda ördögisten!”

(…)

SUNKAN: "Tiszt urak,

Kérem, várjanak! Ezt az asszonyt

vegyék fel a hajóra!"

Ahogy közeledik feléje,

Szeno-o Taró dühbe gurul

és rátámad.

SZENO-O: "Te minek avatkozol bele?!

Ha ilyen könnyen cselekedhetnénk,

nem lenne szükség hivatalos kegyelmi kérvényekre! Nincs arra semmi lehetıség,

hogy ez az asszony a hajónkra szálljon!"

Ráripakodik, mire Sunkan ezt feleli:

SUNKAN: "Ez túl kegyetlen döntés,

kérlek, szánd meg ıt."


40

Azzal a közelébe lopakodik.

Elragadja Szeno-o rövid kardját,

s mint a villám, belevágja a férfi

bal vállába. Nyolc szun, azaz

huszonnégy centis sebet ejt rajta.

“Hohó!” Támadna újra Sunkan,

de Szeno-o fürgén kirántja rövid kardját

a pap kezébıl, felegyenesedik

és lecsap ellenfelére,

imbolyog, mint főzfa ágai a szélben,

Sunkan meg, mint kivágott fenyıfa

puffan a földre; ily két vitéz még soha

nem küzdött a tengerparti fenyvesben.

Mindketten támadnak, sebeket ejtenek,

liheg mind a kettı, látszik, erejük fogytán,

s mégis, a végsıkig megküzdenek egymással.

A hajón már lármáznak, de Tanzaemon ott áll a pallón.

TANZAEMON: “Egy nyilvántartásba vett számőzött

és egy magasrangú hivatalnok küzd meg egymással,

senki se közelítsen hozzájuk, jelenteni fogom,

amit láttam.

Szolgák és ti, többi népség,

félre innen, senki ne avatkozzon bele! "

Árgus tekintettel figyel, mozdulatai elszántak.

Csidori ezt már nem bírja, megragad egy bambuszrudat és Szeno-o felé támad,

de Sunkan rákiált,

SUNKAN: "Állj meg! Állj meg!

Ha megütöd, a mieink nem tudják a botrányt elkerülni.

Ha beleavatkozol, haragommal sújtlak!"

Sunkan haragja miatt Csidori visszafogja magát,

csak a lelke háborog, testét féken tartja.

Szeno-o, akinek sebe vérzik, elszántan támad az elgyötört, csontsovány papra,


41

imbolyog már jobbra, balra,

ide-oda tekeredik a kardja,

keze remeg, egyre gyengül,

térde roggyan erıtlenül.

Levegıt már alig kapnak, a homokra rázuhannak,

s lám, mind a kettı félelemtıl reszket.

Szeno-o, akár egy sas a zsákmányra,

Sunkanra veti magát, erre a pap

verébcsontú vékony lába

jól megrúgja a hivatalnokot.

Szeno-o üvöltve zuhan a földre,

Sunkan odaoson hozzá,

úgy megüli, mint egy lovat, s a karddal

megadja az utolsó döfést.

A hajóból azonban

Tanzaemon ezt kiáltja:

TANZAEMON: "Ki a gyıztes?

Világosan láttam!

Ami az utolsó döfést illeti,

Sunkan a régi bőnét egy újjal tetézte.

Kár volt!

Kár volt!"

SUNKAN: "A bőneim miatt

hagyjatok itt számőzetésben,

ezen a szigeten."

TANZAEMON: "Nem úgy van ám az! Ha itt hagyunk

a szigeten, akkor Sigemori nagyúr és Nóto tartományfınök minden erıfeszÍtése hiábavalónak bizonyult.

Hibát követsz el, ha szembeszállsz velem.

És a legfontosabb: ha három számőzöttnél kevesebb jön velünk, nem engednek át az ırállomásnál.”

Kiált rá Sunkanra.

SUNKAN: "Akkor... akkor hát…

Jaszujorin és Sósó Naricunén kívül

vidd magaddal ezt a nıt is


42

és a létszám sem hibádzik,

az ırállomásnál sem lesz baj,

hiszen Sigemori nagyúr megkegyelmezett,

régi bőnöm megbocsátotta,

s én, Sunkan hazatérhetnék,

de újabb bőnt követtem el,

mert megszúrtam a magasrangú hivatalnokot,

s emiatt számőzött leszek az Ördögszigeten,

Enyém az ég kegyelme;

a fıvárosi hivatalnokok viszont

egyáltalán nem követtek el hibát.”

Összeszedi minden erejét,

minden gondolatát az utolsó küzdelemre.

SHUNKAN: “Szeno-o, készülj fel a végsı összecsapásra!"

Háromszor, négyszer hasít a kard a húsba,

végül a férfi fejét vágja le,

a hajón könnyekben tör ki mindenki,

“Ó, jaj!”, kiáltják egyszerre.

Sósó Naricune, no meg Jaszujori

mi mást tehetne? Csak imára kulcsolják kezüket,

egy hang nem hagyja el torkukat, sírnak, zokognak.

Láttak, hallottak mindent.

Csak Csidori fájdalma nem enyhül.

CSIDORI: "Egy házaspár közös sorsa összefonódik a következı életükre is. Rajtam is ott e kötelék.

Ezt az iszonyú fájdalmat a szigeten, jaj, én okoztam,

micsoda szégyen lenne így hajóra szállnom,

az ég legyen veletek!"

Már éppen visszafordulna,

mikor Sunkan megragadja.

SUNKAN: "Itt fogok élni, ezen a szigeten,

az Éhes ördögök birodalmában,

itt, hol semmi gabona nem terem.


43

Az Asura félistenek birodalmában éltem,

most a kénköves égı pokolban,

kipróbáltam én a három gonosz birodalmat

a pokol mélyén,

hogy ne bírnám elviselni következı életemben?

A hajó, amelyre felszállhatok, Buddha oltalma alatt áll,

a lebegı világ hajójára mégsem kívánkozom.

Engedjetek, hadd szálljak fel,

gyorsan, beszállás!"

Megragadja Csidori kimonója ujját,

lassan átkarolja,

s átemeli a hajóra.

A hullámok kedvezıek,

a hajót már elkötötték,

mozognak az evezık is.

A Sósó házaspár, no meg Jaszujori

fájdalmas búcsút vesznek:

“Ég veletek!”

A többiek könnyeiket hullatják,

a hajón legyezık emelkednek,

a part felıl kezek integetnek.

"Még találkozunk, még látjuk egymást!"

Hallatszik itt is, ott is a hajón,

rossz szélfúvástól nem kell tartani.

Hol elıtőnik, hol elrejtızik a hajó,

tengerárban, szigetek közt,

aztán végleg homályba vész.

Bár a sors Sunkan útját már kijelölte,

szíve úgy ver, mint bármely halandóé.

Tengerparti magaslatra felmegy utoljára,

lábujjhegyre állva kezével búcsút int,

majd a dombtetırıl a parti homokba

veti magát.

Bármennyire bánat emésztette,


44

bármennyire kiáltozott, fájdalmát senki se hallotta,

csak a rikoltó sirályok,

csak a vadludak, ott fenn a magas égen.

Mindenki elhagyta, madárként elszálltak,

nagy magányában társra nem találhat,

szökıárban lelte hullámsírját.

A kimonók ujját attól fogva

a patakzó könnyek szétáztatják.

VÉGE

*


45

VIHAR BÉLA

Csörgısipkában Voltunk mi walesi bárdok, kik éljen Eduárdot kiáltottunk, és lantunk húrjába belecsaptunk. Nyüzsgött a sok, sok dalnok, a tiszta ügyért esdı, a naivan ünneplı, meg konclesı akarnok, a jutalomra, kegyre, sóváran epekedve. S csupán azok hallgattak, azok nem énekeltek, akiket piszre fogtak, zengeni nem engedtek, minthogy a zsarnok-szolgák, féltékenyen, serényen – végezvén kiki dolgát –, az odamerészkedıt nyelvükkel félretolták.

Belül van Ami kedves, el kell veszítened, hogy végképp megtaláld. A hiány majd kivallja, mi vagy nekem, s mi voltam neked. Az a tiéd igazán, amit kívül már nem lelsz többé, csak magadban, mert belül hordozod s óvod ıt. Kezében mécsláng. S áll mozdulatlanul.


46

UMHAUSER FERENC

Káosz

„Isten nem kockázik a világgal” (Einstein)

∞ Pszi részecskék ..., mezonok ..., kvarkok – ..., hadronok. r en d e ze t len mozgás? Szabadság. Önmagába záródik, mégis nyitott. „Legyen világosság!” – és lın világosság. Rendezett mozgás. Proton – neutron – elektron – elektronhéj – atom – molekula. Kezdet mely magában hordozza a véget. Az idı fogalma. Az anyag: lelassult, ha úgy tetszik,

kikristályosodott energia. „A dolgokban bennrejlı, részecskéket magában foglaló rend, mely meg nem nyilvánult

állapotban létezik és alkotja az alapot, amelyen minden megnyilvánult valóság létezik.” ...– világegyetem – galaxisok – naprendszerek – bolygók és mellékbolygók... kicsinyítés és

nagyítás, önmagába többszörözıdı tükrözés és tükrözıdés... A szabadság részleges feladása. (Van részleges szabadság?) Egy és szétválaszthatatlan egész, egymással összefüggı s egyazon kölcsönhatásban lévı

valószínőségek szövedéke. Eleve elrendelés – sors – fejlıdés – törvényszerőségek. Elemek – ásványok – vegyületek – organizmusok. Szerves – szervetlen. (önkényes megállapítások, feloldhatatlan paradoxonok) Növény – Gomba – Állat, ember – emberállat. Valami elpattan, idı és tér egybefolyik, minek van jelentısége és léteznek dimenziók?

Porszemek a szélben: hit, cél. Együtt és egymás nélkül. Egymásra és egymás mellé montírozott képek, hangok, színek, illatok. Ritmus. Történés. Sodródás. ( az ırület határa..., már azon túl) Mit, miért s meddig még?

Béke: a háború teljes hiánya. (Valahol mindig háború van!) Tehát háború: tizenöt éves, invesztitúra, elsı és második – (Világ?) – vallás – szénhidrátok és szénhidrogének, élettér, felsıbbrendőség, – ronda pofád van!

Valahol Európában. Második a számokkal jelzett közül. Magyarország. (Mert ezt ismerem?) Pince. Öregek, nık, gyerekek. Sült hús – és vizelet – illat – szag? Megszállók – felszabadítók! ... ? Sikoly és csend. Élet és halál. Magyarul mondta, hogy „gut”.

Kislány, prémes sapka, katona, lépesméz. „Kusaj!” A vér vöröse, majd a zászlóké is –, de nem sokáig. (proletárinternacionalizmus) Az idı fogalmát az ember alkotta meg, hogy legyen még egy korlát, amihez igazodni tud. Lukak a zászlókon, mások a sárban, a tőz vöröse. Ellenforradalom – népfölkelés – szabadságharc? ( A történelem kerekét nem lehet

visszaforgatni? És az hány fokra van beosztva?) Antagonisztikus ellentét? Hit – matéria.


47

A fizikusok az anyagot egyre kisebb és kisebb részeire bontották, hogy megfejtsék lényegét, (részecske – hullámtermészet) de egy újabb paradoxont kaptak, ahol az anyagot gondolták, az ott csak tendenciát mutat a létezésre.

Még mindig a sokszor átkeresztelt ötvenhatodik év. Fiú és lány. Forgó mágneses mezı, bioáramok, biológiai szükségletek. (A szerelem magasztos vagy játékká fajul vagy csak egyszerően fajfenntartási ösztön?) İs Ego. Homo Ludens. Homo ... (hogy mondják latinul gyilkos?) A kocka el van vetve, - lesz

kenyerünk. Család – nemzetség – törzs. Haza, nemzet, izmusok harca. Kı, bronz, vas, atom. (Vízöntı?) Izmusok..., izmusok ..., sok-sok izom, balta, kard, hidrogénbomba... Ez már a világosság? (Hogy van a léttel meg a tudattal?) Sötétben tapogatódzunk. Hazugság: a színek, a hangok. „Ha az ember nem ismeri halottai nevét, megsemmisülésüknek ad nevet..., a pusztulás

tapasztalata..., a túlélık küszködnek emlékeikkel..., a tapasztalat és megjelenítés között soha be nem tömhetı szakadék tátong.”

(Auschwitz megmutatta az ember igazi arcát, akkor létjogosultságukat vesztették a mővészetek, és minden más szép hazugság.)

Út, rendezetlen mozgás, szabályok, erkölcs és normák. Értelem? Tudat és lét, génekbe kódolt sors, eleve elrendelés. (A fejlıdés nem akkor érte el a csúcspontját, amikor az ásványok kikristályosodtak? Mit ér az olyan szépség, aminek bölcsıje és végkifejlete is romlás és rothadás.)

Játék: Ember a sötétben, késsel a kezében, vajon mire készül? Vajat ken kenyérre? ...? Megtörténnek a dolgok és utólag rendeljük hozzá az eszméket. Gyakorlat – elmélet. Elmélet –

gyakorlat? Mi igazol mit? Petesejt é sperma – genezis – az ember igazi tragédiája. „Az élet a legveszélyesebb, bele lehet halni.” (... a halál csupán játék.) Sejtosztódás – zigóta – kromoszómákkal kódolt (új?) sors. Átkozódó öregasszony. Új Ego.

Meghőlt kövek, télgyötörte fák, ötvenhét február. (Mi az ami ilyen sokáig eláll s ha szépen megformázzuk, akkor is sz... marad?)

Tessék mondani, mikor lesz világosság?! Az egyetlen irracionális fogalom, az irracionális. Racionális: a szubjektivitásunk szőrıjén át

hozzánk eljutó benyomások halmaza –, ahogy növünk és elvesztjük gyermeki ártatlanságunkat, velünk együtt, úgy piszkolódik el a szőrı és egyre kevesebbet enged át s válik mind valószínőtlenebbé a minket körülvevı világ.

Meg szeretném írni a csöndet! – „kiált” fel a süketnéma – és fölolvasni, hogy hallják! Az ember a legnagyobb szélhámos: kitalálta Istent, hogy legyen, aki megteremtse ıt – Isten a

legnagyobb szélhámos: megteremtette az embert, hogy legyen ki imádja ıt. Ha kiderül a csalás, vége lesz a lidércnyomásnak, és lesz végre világosság?


48

HORVÁTH-HOITSY EDIT

Mert nem volt hely a vendégfogadóban

Mottó: „…Augustus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék.” Lukács 2,1.

…És mert a földi világ urának

szava meg nem másítható:

családok indultak útnak Galileától Júdeáig,

ügyetlen szekereken, öszvérek hátán és elıtt,

nemzetségük városai felé…

…És József, Mária férje Betlehemnek tartott,

– mert Dávid családjából való volt –,

nıstény szamár nyergén az áldott Anyával,

ki a császárnál nagyobb urat hordott méhében.

Így utazott a szőz, oktalan állat hátán,

kerek hasához szorítva gyönge kezét

– törékeny, gyermeki lény –, s a fáradtságtól

– ki tudhatja ? –, tán el is bóbiskolt kicsikét…

És ímé: Betlehem tüzei kigyúltak fogadásul,

csak Józsefre és asszonyára nem várt rokon,

„és nem volt hely a vendégfogadóban…”

A hegyoldalba ékelt istállóban

egyetlen fáklya égett, és barmok álltak ott,

szájuk páráival enyhítvén a verem hidegén –

bámultak értelmetlenül, méltatlan tanúi

a csodálatos születésnek…

Ám a puszták, szántók, s erdık felett a magasban

örök izzású csillag lebegett…


49

…A városkában aludott a nép,

csak a pásztorok, a nyájat ırizı hőek

lelke eszmélt, mivel angyali kórus

– rémületükre válaszul – zengte a béke,

a szeretet éteren, s tereken átzúgó himnuszát…

Dávid csillaga vonult elıttük s megállt

– nem paloták, nem ormokra épült

katedrálisok lámpásaként, hanem ott,

hol már a jászol zizegı, törekes szalmáján

feküdött isteni meztelenségben, sugárkoszorútól

védetten a Megjövendölt, a Palánta, a Szılıvenyige,

rég holt próféták testetöltött látomása.

És mosolygott a szőz, s teje csordult

édes italként a parányi szájba, hogy

erısödjék az ember reménye – a beváltott Ígéret…

S Dávid városán átszikrázott nappali fénnyel

a királyi Ékkı, a legnagyobb, a legszebb,

s a háztetıkre lesuhogván angyalok

énekeltek – ám tompa tudattalanságban az alvók

nem hallották meg a szózatot, a fontosat,

a Trónus magasából érkezettet:

„Békesség földön az embernek…!”

S a vendégfogadó zárva maradt…

Ám Dávid csillaga ég odafenn – keresd,

s megtalálod a kivarrt zafir-kupolán –,

s a Fiú, a gyermek ül Atyja jobbján,

s szemébıl – így karácsonytájt – idehullik egy

könnycsepp.

Mert ma sincs hely a vendégfogadóban…


50

CZÉGÉNY NAGY ERZSÉBET /PENDZSI

Reggel (petla-versek) A Nap végig leheli az ébredı kertet; – égbe szálló harmatcseppek. – Madarak szólnak. Minden fészekrakónak a ma, egy újabb esély. Nekem te vagy. Elnézlek, ahogyan fejed nyugszik álom-szıtt párnádon. Egy másik világban jársz még. A fénynek te vagy a játék, végig szalad kacéran arcodon. Hagyom. Úgy bomlassz rám, mint ıszi erdıre a napfény. Érintésedtıl virágba borulnak szemeim. Bennem leledzel, áramolsz ereimben, száguldasz ezerrel, csobogsz, bongsz. Reggelbe fúlunk. Sóhajunktól elevenné válnak a tárgyak; – örömtáncot járnak – Karjainkban remeg egy másik világ. Szemünkben orchideák.

Esı Már megint zuhog. Ropja a táncot, veri a tamtamot. Megszólal az ég, morog, mennydörög, szeme villámokat szór, orcája sötét, s ördög- sátáni vigyora sunnyog a földre. Áldás és átok. Mohón isszák száraz rögök, idıvel fuldokolva okádják vissza a sártól mocskos mennyei mannát. Szötyög a csatorna orra, száján szökıkút indul, s belefúl az aszfaltba. Esısátor a platánfa. (jó hogy nem vagyok alatta) Ablaküvegemre gyöngyház- berakást varázsol az esı. Lesem, hogy a horizont alján felsejlı kékség mikor borul arcomra. Foncsorozott világ Szemem homály, repedezett tükör, kiszáradt tó, tenger, vagy bármi más. Már régen, évek óta nem gyötör holmi halálfélelem, forró láz, csak dühöm gerjed mindig. Egyre izzik, forr. Nem úgy mőködik már az egész világegyetembe vetett hitem, s megnyílt harmadik szememmel látom, mi végre születnek hazugságból szıtt álmok. Korcs lett a világ. Már emberségre nem épülnek várak. Sanda, álnok ígéretek temetik a szépre éhezıt. Könnyekkel teli az árok.


51

GYÖRGYPÁL KATALIN

December December elhozta advent elsı vasárnapját napsütéssel, derővel, csendes jókedvvel – már esteledik, gyertyák gyúlnak a színes adventi koszorúkon – az elsı gyertyák. December van, advent – itt csend és béke – a városban „estéli forgatag” – – angyalkák vigyázzák álmunk sült alma s kakaó illatában. Decemberi tankák 1. Decemberben, nézd, köd üli meg a várost kert- s utcaszerte. Áttöri fellobbanó adventi gyertyák fénye. 2. E nyirkos ködben csak a szoba melege s halvány lámpafény ad reményt most tavaszig. – cicám nyárról álmodik. 3. Karácsonyt várjuk. Megszületés ünnepét, pedig tudjuk jól: kemény télben vastag hó- takaró véd, óv magot. 4. Majd újabb év jön, jóval és rosszal tele. Csak Jót szeretnénk? De Rossz nélkül mit érne a várva várt jó és szép?

Furcsa nap (Haikuk és tanka) Zúzmarás kert. Hó nélkül sötét az éj. Cicám kóborol. * Boltban sapka, sál kisgyermek karácsonyok hangulata száll * Üzletek, boltok – karácsonyt váró, teljes édesség-dömping. * Bır alá bújik december köd-hidege. Kabátunk fázik. * Korai sötét; de sugarát szerteszét villanyfény szórja. * Szentestén innen decemberi fáradtság érzıdik nagyon. Karácsony hangulata elvarázsol, felemel… * Muszáj-pihenés unalma elbódít, ha – nem figyelsz oda. * Becsüld, értékeld saját munkádat – de a másokéit is. * Irigységedet ismerd fel, lásd meg okát – s gazdagítsd magad. * Gyızelmi mámor elpusztít minden Szépet. Elvész az erı.


52

REGÉNYI ILDIKÓ

Megtorpanó imádságok

Hosszú ideje nem látogattam meg İket. Elmúlt az esıs nyár, vége lett az elsı esıverte ıszi hétnek is. Két szeles, hővös nap után elszántam magam. A fekete vászontáskában kerti szerszámok és gumikesztyő, gyufa, metszıolló, kisseprő, lapát. (Mintha bizony kertészkedni indulnék…) Az öt egyforma, fedeles mécsest a sarki boltban vettem meg. Nem, nem az országos emlékezı napok jönnek még…Én érzem úgy, hogy most kell mennem. Csekély a forgalom hétköznap délelıtt. Öt bordó virágú krizantémtövet is választottam. Szellemtestvéreim itt, Budapesten öten vannak… Férjem pihenıhelye – s majdan az enyém is – van legközelebb a bejárathoz. A burjánzó borostyán-tenger felett vastagon a vadgesztenyefa sárga levelei borítják. Meghökkentı látvány! (Megérdemlem… jöhettem volna hamarabb is. De esıben? Na, lássunk munkához!) Tornacipıs lábammal egy halomba tolom a sírok közti kis közben az avart, hozok egy nagy szatyrot a csomagtartóból, gumikesztyős kezemmel összeszedem, három szatyornyit a konténerbe szállítok. Most már látszik a kıkeret. Szedegetem az avart a borostyán tetejérıl, a szúrós vadgesztenyeburkokat, a ragyogó barna vadgesztenyéket. Metszıollót keresek, módszeresen visszavágom a nekiszabadult zöldet férjem feliratos márványkönyvérıl és az én üres kıkönyvemrıl is. (Huszonkét éve… egy fiatal életnyi idı óta pihen itt… „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod”… – jaj, ne! Még ne! – sikkant bennem az életösztön.) Kész! Milyen szép így! Jöhet a virág és a mécses. Sercen a gyufa. Szinte visszhangzik a csendben. A kıkeretre térdelek, megsimítom a kezemmel a hideg márványkönyvet: LILITH FIA – Sándor!1 Búcsúzom. A kocsi kerekei lassan, csikorogva gördülnek a hepehupás kavicsos úton. A következı, kettıs pihenıhelyen öten nyugosznak… immár öt éve, gyermekkorától kedves barátnım, Román Kati2 is, a család utolsó tagja is… A síremlék embermagasságú. Borostyánerdı borítja, semmi nem látszik ki belıle! Kis szél támad. Leveszem a kabátomat, és puszta kézzel, araszolgatva fejtem le az erıszakos zöld indákat Beck Ö. Fülöp3 alkotásáról. Már látszik a golyóütötte kıseb az arkangyal arcán, aki öleli az örök Ádámot és Évát. Lebontom a talpazatra kapaszkodókat is. Elıtőnnek a nevek, Gyuri4 bácsié balról, Katié jobbról. Tépkedek, vagdosok, körben gazolok. Harangoznak. Dél lett közben… Ölemben hordom el

1 Kende Sándor (1918-1992) magyar író - Farkasréti temetı 1-2-11 - Kegyeleti Bizottság által védett sír 2 Román Kati (1948-2009) magyar bábmővész – Román György leánya - Farkasréti temetı 7/8 1-814/815 - Kegyeleti Bizottság által védett sír 3 Beck Ö. Fülöp (1873-1945) magyar szobrász, éremmővész, a Román-síremlék alkotója, a követ 1939-ben állították a sírra 4 Román György (1903-1981) magyar festımővész, író – Román Kati apja - Farkasréti temetı 7/8 1-814/815 - Kegyeleti Bizottság által védett sír


53

a levágott indákat. Mécsesek, két szép bordó krizantém… (”Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod…” – ezt nem akarhattad, Istenem… Megsimogatom Kati nevét a kıkereten térdelve. Ez a Miatyánk is összetört…) Itt feljebb apró sírdombok sorakoznak. Ez gyermekparcella… Néhol csak keresztnevek és rövidke életkor-adatok. Többszörös fájdalom szülınek gyermekét temetni… Eörs öcsémnek is nagy szomorúsága volt ez. Most itt van ötnapos Elıd fiacskájával egy halmocska alatt az urnája… Regulázom a borostyánt itt is. A mutatós örökzöld növény olyan erıszakos, hogy meg kell rendszabályozni! Itt is van dolgom a metszıollóval. Öreg házaspárral köszöntjük egymást ismeretlenül. A szomszédos sírocskán tevékenykednek. Könnyes arccal fordul felém az asszony: – Az egyetlen gyermekünk volt, ketten maradtunk az öregemmel… Vidéken lakunk, ritkán járunk hozzá… Nyújtom a metszıollót, mert ugyanolyan csomósak az ujjai, mint az enyémek. – Áldja meg az Isten! Otthon felejtettem, hiába, vénülök! İsz hajú öregje vállon öleli: – Sose vénülsz, Rozálom! Csendben dolgozgatunk. Jön a krizantém, a mécses, sercen a gyufa. (Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is… – itt a Földön ezt akartad, Istenem, ezt?! Katonai tiszteletadással temették az én legnagyobb öcsémet, aki már nyugdíjas alezredes volt, és mégsem érhette meg az elsı unokáját. Megcirógatom a nevét a kereszten, a régiesen írott szokatlan ısmagyar nevét… Ismét megbicsaklott az imádság…) Egy szellemtestvéremhez kell még mennem. İt nem ismerhettem, Román Gyuri bácsi nagybátyja İ, aki taníttatta fiatal korában siketen maradt unokaöccsét, nevelgette festımővésszé. A Nyugat5 mővészettörténésze volt… Kati érezte kötelességének a többször megváltott, majd védett sír gondozását. A kıhalom sír fejrészébe illesztett márványtáblán ez áll: ELEK ARTÚR6 író (1876 -1944) Itt is ırjöng a borostyán. Erısen süti az ıszi nap a hátamat, gazolok, nyesegetek. Krizantém, mécses, gyufa… („…és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól, mert Tiéd az ország és a hatalom…” – a Tiéd volt, én Uram Istenem, ez az ország, ahol a hatalom sárga csillagot kényszerített volna ennek a magyar írónak a mellére… Büszke volt és bátor, szégyenében golyót repített a koponyájába inkább… A lövedék a feje felett a könyvespolcon kedvenc költıje, Tasso kötetében akadt el…) Összecsomagolom a szerszámaimat. Kabátba bújok. Kis ággal lepiszkálom a sarat a tornacipımrıl. Szinte lépésben hajtok ki az aszfaltozott fıútvonalra. Hazafelé is gyér a forgalom, koradélután van. Félhangosan kezdem az Úrtól tanult imádságot. Végig tudom mondani. Megnyugszom.

5 NYUGAT folyóirat (1908-1941) – a XX. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata 6 Elek Artúr (1876-1944) magyar író, mőfordító, mővészettörténész, mőkritikus - Farkasréti temetı 10/2-1-90 - Kegyeleti Bizottság által védett sír


54

FÉNYESI TÓTH JÁNOS Belépı a Kozmosz Templomába

Templomot hord a fák közé,

hajtogat, begyőr kis mőanyagot,

üres üvegekbıl lépcsıt a mámor oltáráig,

él a szag, köpéssel löttyint a vizelet, csak

távol a szomszédtól, egy ilyen senki ne jöjjön

közelebb, pedig csak annyi a bőne, hogy hasonlít

rá, ı is csak egy papírdobozban, de ÉL! Ebédre tüzet

melenget mocskos marka, most az asszony hoz kenyeret,

ma ı a templomszolga. Töltésen fehér csík egy vonat, utolsó

kocsiján cicomáz a felirat: Közvetlen járat a Kozmoszba!


55

FÖLDESDY GABRIELLA

Megyeri a piacon

(„Vándorszínész korában Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?)” Petıfi: A tintásüveg)

A kitőnı arcmemóriával rendelkezıknél is van olyan helyzet, amikor mélázva

mennek az utcán, jármőveken, befelé figyelnek, a külvilágból keveset észlelnek. Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy a piacon nem ismertem fel az elıttem álló nıben régi nagy riválisomat – mondhatjuk inkább ellenfelemnek –, amikor beálltam egy pulthoz, ahol elıttem ketten álltak. Az elsı rögtön befejezte a vásárlást, viszont a második – aki közvetlenül elıttem állt – hosszan magyarázta az eladónak, mit akar. Egy feltőnıen világosszıkére festett hajú, hatvan év körüli nı húsz kiló paradicsomot vásárolt a rossz minıségő, repedt, felvágott húsú olcsó paradicsomok közül, és a húsz kilót ötkilónként mértek ki neki. A nı közben utasításokat adott az eladónak, mindig eszébe jutott valami részlet, még ezt, még azt is kért. Ha eközben felismertem volna, biztosan eliszkolok, és nem várok. Türelmesen ácsorogtam, pedig nem szoktam. Az eladó egyszer csak hozzám fordult, hogy esetleg közben kiszolgál engem, hogy ne kelljen annyit várnom.

Váratlanul ért az ajánlat, tétován néztem, „inkább megvárom, míg végeznek” – szóltam vesztemre. Ekkor a festett szıke hatvanas rám nézett, s hozzám szólt: „Nem ismersz meg? Biztos a hajam miatt, sokan a szalmasárga színőre festés óta nem ismernek fel. Megyeri Anna vagyok.”

Miközben ezt elmondta, folyamatosan néztem az arcát, figyeltem a mimikáját, és a festett haj alatt ráismertem a volt kolléganıre, akivel együtt tanítottunk a Váci úti középiskolában, és aki munkaközösség vezetı is volt. Beszéd közben a szájmozgását figyeltem, erısen látszott, hogy porcelán koronával vannak bevonva a fogai, de vastag a körvonaluk, csúnyák, árulkodnak a fehér fogak mőviségérıl. Ezek a domború koronák jellegzetes arckifejezést adtak a mimikájának. Mire ı kimondta a nevét, már én is tudtam, hogy Megyeri Anna áll elıttem.

Az én tizennyolc éves tanári pályafutásomon neki meghatározó szerepe volt. İmiatta kellett abbahagynom a tanítást, mert eltanácsolt a pályától, amikor az iskola leépítési akcióba fogott. Abban az évben keringett egy virtuális lista már március elején, megnevezve néhány tanárt, akiket el fognak küldeni a tanév végén. Én ezt sosem láttam, de akik látták, azt mondták, én vagyok az elsı helyen. Megtisztelı hely elsıként szerepelni egy kirúgási sorrendben, nem hittem el. Úgy képzeltem, és úgy jöttek visszajelzések több felıl, hogy jól végzem a munkámat, jó tanár vagyok, osztályfınökként is kedvelnek, a harmadikos szakközepes tanítványaim és a szülık is. Biztos voltam a tudásomban, a tanítványaim szeretetében, és a magabiztosság erıssé, amellett óvatlanná is tett.

Annál nagyobb volt a méltánytalanság érzésem, amikor a tanév utolsó napján, amikor már gyerekek se voltak az iskolában, lehívatott az igazgató, és egy könnyed beszélgetés keretében tudatta velem, hogy fel is út, le is út, sajnálja. Indoklás nélkül felmondanak, pontosabban csak annyi, hogy miért nem tudok kijönni a közvetlen kollégáimmal sem? Nem értettem, mert nem volt ilyesfajta


56

problémám, de megszólalni sem tudtam. Tudomásul vettem, hogy nincs állásom. Majd lesz – gondoltam, én megmutatom, hogy lesz! Nem is fellebbeztem, mert majd ısztıl belépek egy másik iskolába, itt hagyom ezt a helyet, ahol sok az ellenségem, és nem becsülnek meg.

A dolgok azonban nem így alakultak. Semmiféle állást nem tudtam szerezni e naptól kezdve, több mint két évig. A végkielégítés összege (6 havi alapfizetés) elég volt egy évre a megélhetéshez. Közben már ügyvédhez is fordultam, aki közölte, hogy rögtön kellett volna jönni, a felfüggesztés után 30 napon belül kell benyújtani a fellebbezést, és biztosan megnyertem volna a munkaügyi pert, mert még az elbocsátó nyomtatvány is hibásan volt kitöltve. Most már semmi jogom semmire. Önkormányzati segélyt kértem, hogy a rezsiköltségeimet ki tudjam fizetni, pedig közben kisebb lakásba költöztem. Az élet kezdett kilátástalanná válni.

Tél derekán az utcán találkoztam egyik kolléganımmel a Váci úti iskolából, aki elmondta, hogy Megyeri Anna volt az, aki munkaközösség vezetıként az igazgatónak ultimátumot nyújtott be: ha nem küld el engem az iskolából azonnali hatállyal, ı fog kilépni, mert nem tud velem együtt dolgozni. Természetem elviselhetetlen, nem vagyok közösségbe való. Az iskola igazgatójának nem tőnt föl, hogy én a negyedik vagy ötödik ilyen elviselhetetlen személy vagyok Megyeri környezetében, a többieket is hasonló módon távolította el maga mellıl korábban. Az igazgató ekkor már az emberi és erkölcsi hullaság közelében járt, nem csoda, hogy két év múlva szívinfarktusban vagy agyvérzésben meg is halt. Elég volt a maga baja, bár ı is sokaknak tört borsot az orra alá, engem azonban – úgy gondoltam –, kedvel. Annyira mégsem kedvelt, hogy megtartson állásomban.

Megyeri Anna viszont elérte célját, engem eltávolított, leépítésem után két fiatal tanárt vettek fel helyettem, holott az indoklás helyén létszámfelesleg volt megnevezve. Ennyit arról, kit miért kell elküldeni. Az a felesleges, aki valakinek útjában áll.

Idıvel az én problémáim megoldódni látszottak, a harmadik évben találtam állást, sikerült elérni a nyugdíjhoz szükséges évek számát, a nyugdíj megoldotta mindennapi gondjaimat.

És most Megyeri Anna mosolyogva fordul hozzám, hogy vagyok, hol dolgozom, mi van velem? És mi van a gyerekeimmel? Még a nevükre is emlékezett. Röviden válaszoltam, ráadásul kénytelen voltam rákérdezni az ı gyerekeire. És boldogan újságolta, hogy ettıl az évtıl már ı is nyugdíjas. Sıt, nagymama, lánya Írországba ment férjhez, nekik született nemrég kisbabájuk.

Nem tudom, hogyan tudtam nyugodt maradni, higgadtan válaszolgatni, csevegni, amikor mindvégig a velem történtek jártak az eszemben. Az indulat gombócot rakott a torkomba, éreztem, muszáj elrohannom, mert hamarosan megfulladok. Sietve elbúcsúztam, és kimenekültem a piac területérıl.

Nem, győlöletrıl szó sincs, senkit sem győlölök, inkább undor, vagy még inkább: sajnálat. Sıt, elképzelhetı, hogy így jártam jobban.


57

KASKÖTİ ISTVÁN

A kölyök Május volt, napsütés. Béke volt a nagy háború után. Még volt a nincs, éhség is, meg vetkıztetés.

De béke volt. A félelem már enyhébb, emberi formát öltött. Már nem a belövéstıl, a magasban zúgó gépektıl, már csak az emberektıl féltek az emberek. Ha jól meggondoljuk ez már haladás volt.

A kölyök koszos volt, rongyok takarták vézna testét, lába térdig mezítelen. A templom oldalában kucorgott a napon. Két karjával ölelte át a térdét, feje lehajtva, ébren aludt.

Valamikor, nem is olyan régen a templom körül ápolt kis park volt, gondozott virágágyás, meg zöld pázsit. Nem csupán a késedelmes tavasz miatt, de a város felett elvonult pusztítás nyomán is, valami reménytelenül kopár benyomást keltett most, senki sem ásta fel a földet a palántákat várva, a letaposott bukszus alig-alig zöldellt, úgy nézett ki, mintha egy század katona vonult volna rajta keresztül. Ami nem is olyan lehetetlen.

A rendır a csapzott bokor mögött guggolt és leste a mozdulatlan rongycsomót. Várt. Mozdul-e? Talán nem is él, gondolta, az lenne a legjobb megoldás mindenki számára. Már vagy két hete is van, hogy a piaci kofák elıször kezdtek panaszkodni a csavargó kölyökre. Ott lıdörög a Lehel piac környéken nap, mint nap és bármennyire is vigyáznak, lop. Ügyes és gyors. Nem mintha olyan sok lopnivaló volna, de talán éppen azért.

Markóné, a nagyszájú libás, viszi a szót. Nyilvánosan „biztosurazza” a rendırt, de ha négyszemközt vannak csak úgy: Béla. Kevesen tudják, hogy Ruzicska nála lakik albérletben, mióta az asszony kirúgta.

– Béla! Én, ha a maga helyébe lennek, már régen elfogtam volna, és bevágtam volna a dutyiba. Az ember hátat sem fordíthat a standnak, anélkül, hogy valaki ki ne lopná a szemét. Micsoda világ? Hova jutottunk! …Hogy a ruszkik is lopnak? Mit várhat az ember tılük, de egy piszkos kis kölyök, a franc tudja, nem az anyja küldi-e... Elcsípném én, ha tudnám, de mire való a törvény? A rendır. Ha rajtam múlna! De mit tehet egy ilyen éltes asszony... – pihegett, na persze, mert az elmaradhatatlan cigaretta mindig ott lóg a szája sarkában, és még panaszkodik is, hogy nem kap levegıt.

Ruzicska Béla, rendır tizedes Markóné lekötelezettje. Ruzicska húga, Ócsáról hozza a zsírt, meg a lisztet és Markóné árulja a pult alól... Mint mindenki más a Lehelen. Ki ezt, ki azt, kihasználva a ébredezı feketekereskedelem korlátlan lehetıségeit. Oda-vissza jó a viszony a rend helyi ırével, ami mind a két félre nézve komoly elınyökkel jár.

A kölyök nem mozdult. Néhány légy keringett a feje körül, csapzott szıke haja a válláig ért, mint egy sisak ült a fején, összeragadva. Végül is ki az erısebb? Nem lehet ez olyan nagy ügy – gondolta Ruzicska tizedes. Tizenkét éves szolgálata alatt még sohasem tartoztatott le egyetlen gyanúsítottat sem. Bekísért ugyan részeg, rajcsúrozó pasasokat, kardlapozott sztrájkoló munkásokat, egyszer egy bicikli tolvajt is elkapott, akirıl ugyan késıbb kiderült, hogy a kérdéses kerékpár törvényes tulajdonosa volt, de az ugye nem számit… Mi lesz, ha el akar szaladni? Az kéne még csak, hogy a kofák elıtt leégjen! Kergetni egy koszos kölyköt, aki holt biztos, hogy gyorsabban tud futni, mint ı? Kicsit el is volt már hízva, gömbölyödı kis pocakján feszült a sötétkék egyenruha. Nem látszott meg rajta a háborús éhezés, bıségesen jött az ellátmány a szülıi háztól. Nagydarab ember volt, a rendırségi hivatalos adatok szerint 189 centiméter magas és 95 kilo... Ennyi volt valamikor az utolsó egészségi vizsgálat idején. Na igen, és 46-s bakancsot viselt.

No, mindegy. Ruzicska végül is elhatározta, hogy megszabadítja védenceit a csavargó kölyöktıl és beviszi. Hogy aztán mit csinál vele, az már nem az ı dolga, aggódjon miatta Nagy ırmester. Azért fizetik. – Hogy senki se látott fizetést már hat hónapja az eszébe sem jutott. Nagy ırmester az ırszoba parancsnoka. Egyelıre. - Tette hozzá gondolatban, mert Ruzicska Bélának tervei voltak az ırmestert illetıen.

Az a hír járja, hogy igazolóbizottság elé kell álljon minden közalkalmazott, még a rendırök is. Akárcsak a közönséges bőnözık, hogy a múltjukba van-e elítélni való. Mit csináltak, hol voltak. Fıleg ami a nyilasokat illeti. Mert az a legnagyobb bőn manapság, ha valaki "együttmőködött".


58

Ruzicska büszke volt magára, hogy jó elıérzettel, még idıben kereket oldott. İt még a gyanú sem terhelheti, még azt is el lehet képzelni, hogy mint ellenálló, valamiféle elismerést kapjon.

44. október végén jöttek a nyilasok, és önkénteseket toboroztak a Hunyadi páncélgránátos zászlóaljba, hogy majd megvédik Pestet a közeledı oroszoktól. Azok már valahol Debrecen felé jártak és általában nagy volt a majré. A nép fele várta a beígért csodafegyvert, ami már csak napok kérdése és a németek bevetik, a másik fele meg beletörıdött az eljövendı legrosszabba is, hogy lesz, ami lesz, csak vége legyen már. Nagy ırmester ugyan tiltakozott, hogy a megmaradt pár emberébıl még el is vigyenek, de Ruzicska egy kissé betojt. Mi lesz, ha nem önkénteseket keresnek, hanem visznek? Semmi szándéka nem volt hısi halottnak lenni, még azt is elviselte volna, hogy gyávának tartsák, csak éltben maradjon. Az éjszakai siht után hazafelé menet aztán megszületett a terv.

*** Az OTI telepen lakott, a Cimbora utcában egy ikerház déli felében családjával, ami állt a ház

urán kívül egy feleségbıl és három gyerekbıl. 8, 6, 4 évesek, fiú, lány, fiú jól megtervezett sorozat a kor kívánalmainak megfelelıen. Katonás fegyelem volt, az úr parancsolt az asszony meg a gyerekek tőrtek... a kor kívánalmainak megfelelıen. A feleség egy törékeny kicsi asszony, valamikor, nem is olyan régen Julika, vagy még inkább Juliska névre hallgatott, de ahogy a házasság évei szaporodtak lett belıle Julis, Jula míg végül is „Julcsa, az anyád istenit”. A szomszédok csak, mint a szegény Ruzicskánéról beszéltek, persze csak a háta mögött. Julcsa egész nap gürcölt, volt mit tenni a ház körül, a három gyerek meg a férj ellátása igencsak adott tennivalót. Fızött, mosott, még a gyerekek meg a saját ruhait is maga varrta, takarított minden panasz nélkül. Asszonysors. Mi mást tehetett volna. Kissé meggömbölyödött, tükörbe nem igen nézett, vasárnaponként felvette az egyetlen kimenıs ruháját és a három gyereket elcipelte a Frangepán utcai templomba. Ragaszkodott hozzá, hogy nem katolikusnak, mint az apjuk, hanem a saját vallása szerint nevelje a gyerekeit. Vitte ıket a református istentiszteletre, már amikor keresztül lehetett menni a grundon. Villamosra nem költött, ha esett, vagy sár volt, hát a jóisten a Ruzicska család tiszteletét nélkülözni volt kénytelen.

A nagy szerelem elmúlt, és Béla, ahogy az évek múltak, mindinkább szükségét látta, hogy az ırszobán elszenvedett alárendeltségét otthon hozza egyensúlyba. Amit az ırmestertıl kapott, megsokszorozva adta tovább a családjának. Parancsolt, és feltétel nélküli engedelmességet követelt. Eljárt a keze, gyerek, vagy asszony ki, mit érdemelt, volt ott pofon még nadrágszíj is, a csatos vége. Ruzicska úr volt a házában és élvezte. Goromba volt, mint a pokróc.

A villamos ritkán járt, vagy áramszünet volt, vagy nem volt, aki vezesse a kocsikat. Már éppen azon gondolkodott, hogy nekiindul gyalog, mikor látta, hogy a 91-es befordult a Lehel útra. Felszállt az elsı peronra, - a rendırök rendszerint ott utaztak. Ingyen. Megnyugvással látta, hogy a vezetı ismeretlen a számára. Társalkodni nem volt kedve. Fejben próbálta a szöveget, amivel az asszony tudtára adja, hogy egy idıre ı elmegy. A legjobb lesz, gondolta, ha a kényszer megoldást választja.

Már a saroktól felgyorsította a lépteit, s mire belépett az ajtón, mar valójában lihegett a sietségtıl.

– A franc üssön beléjük –, köpte ki, és a sarokba hajította a csákóját. – Mi baj, mi történt –, kérdezte aggódva az asszony. – Már azt hittem megúszom, oszt behívtak. – sóhajtott Ruzicska. – Katonának? A frontra? – Hát mit gondolsz? Hova? Hát persze, hogy a frontra, hogy a ménkő üssön beléjük. Azt hinnéd,

hogy a rendırség mentes – suttogóra fogta a hangját –, mind a nyilasok miatt, ezeknek semmi se szent. Visznek mindenkit. Hallottad a rádióban? A Hunyadi páncélgránátosok. Oda kell, menjek, a Róbert Károly körúti laktanyába.

– Te szentséges úr isten... Mikor? – AZONNAL. Úgy szól a parancs. Az asszony öt tojásból csinált rántottát és beleszelt egy arasznyi füstölt kolbászt is, "szegény, ki

tudja lesz e holnap mit egyen". Csendben szipogott, bocsánatkérıen tette elé az ételt. – Csak ez a kenyér van, olyan nagy sor állt a péknél, hogy nem volt türelmem kivárni. Úgyse lett

volna már, mire rám kerül a sor. Majd megyek a délutáni sütésre.


59

Ruzicska fitymálva tologatta a tányéron a darabokra tört kukoricás kenyeret, beletúrt a rántottába és nagy sóhajjal enni kezdett. A három gyerek szótlanul nézte az apjukat. A háborúba menni! A frontról kapott rossz hírekrıl tudtak ık, a szomszédság nem egy házában aggódtak, vagy már sírtak is miatta. A közhiedelem ellenére a gyerekek mindent tudnak.

Julika a kicsi lány, könyökölt az asztal szélire és félve megszólalt. – Kérek egy katonááát… – Hagyjátok az apátokat enni, majd kaptok ti is. – Kinézik a falatot az ember szájából. – kelletlenül tört egy-egy csipet kenyeret és egy-egy szelet

sült kolbászt tett rá –, itt van, ne mondjatok, hogy sajnálom. Béluska a nagyfiú nem fogadta el. – Nekem nem kell. – Vedd csak el kisfiam, szívesen adja az apád. - szólt az anyja. – Ja, nekem ne add itt a nagyot. – a gyerek kelletlenül forgatta a szájában a falatot, már-már attól

kellett tartani, hogy a torkán akad. Ruzicska befalta a nagy reggelit, letörölte a kolbászzsírt az álláról, felhajtotta a maradék kávéját

és miután a szokásos büfögésen is túljutott, megszólalt: – Na azt hiszem, hogy jobb, ha én indulok. Ne várakoztassuk a ruszkikat –, viccnek szánta, de

senki se nevetett, még ı maga sem. A horgászós gúnyába öltözött, jáger alsóra egy kord nadrágot, rá a vízhatlant. Magas nyakú fekete pulóvert húzott –, az asszony kötötte neki egy régi karácsonyra, – bekecset meg a csuklyás viharkabátot. Nem vett magára semmit a rendıri egyenbıl, kivéve a bakancsot. Még kilenc elıtt búcsút mondott a családnak. Azok bıgtek, mint a süldı malacok, az anyjuk kezdte –, végül is a gyerekeim apja – gondolta és a gyerekek vele tartottak. Úgy van az rendjén, századok során mentek az apák háborúba, hogy sose térjenek vissza. Az a tény, hogy Ruzicska hazatéréséhez kétség nem férhet, a búcsúztatók számára egyelıre rejtély maradt.

Ahogy befordult a Gyöngyösi utcára, a hátrahagyottak még álltak egy darabig a kapuban, aztán az asszony beterelte a kölyköket, hogy azokat is ellássa reggelivel. Iskola már régen nem volt, a két nagyobbik csak csavargott a szomszédságban, a kicsi meg lógott az anyja szoknyája körül.

Ahogy Ruzicska kiért a Béke útra, még hátra-hátra tekintett, hogy vajon látja–e valaki aztán nem a város felé, hanem az ellenkezı irányba fordult és katonás, hosszú léptekkel a Balzsam utcának vette az irányt. Úgy kalkulált, hogy a vasúti töltések mellet megy Zuglón keresztül egészen Kıbányáig, onnan meg a mellékutcákon át ki a Határ útig. Az üllıi országúttal párhuzamosan, fıleg a dőlıutakon megy, hogy elkerüljön minden nemkívánatos találkozást. A tábori csendırök, no meg a nyilasok is, már igen csak vadásztak a katonaszökevényekre. Számítása szerint, négy–öt órára Üllıre ér. Nem szándékozott bemenni a faluba, ismerısei, rokonai voltak ott is, az apósáék, a felesége odavalósi. Gondolta jobb, ha senki sem tud a terveirıl. Egy kissé elszámította magát, a bakancsara ragadt agyagos sár mázsás súllyal nagyon lelassította. Szerencséjére finom szemerkélı esı kezdett esni, mint könnyő köd zárta le a látóhatárt, csupán egy-kétszáz méterre lehetett látni. Legtöbb helyen a kukorica is talpon volt, takarta az országút felıl. Beállt már a korai sötétedés, mire rátért az ócsai országútra. A szülık ugyan bent laktak a faluban, de ı a tanyára igyekezett. Ott lakott Eszti húga, a falutól mintegy másfél kilométerre. Mióta férjhez ment, ı meg Józsi sógor mővelték a húszholdas kisbirtokot, ahogy Lezsák Jóska nagyképően nevezte. Csinos, jól gondozott tanya bújt meg a kis akácos erdı mögött, olyan nyolcszáz méteres bejáróval, két oldalt eperfák árnyékolták, s adtak némi védelmet télen a szeles, hófúvások ellen. Három nagyszoba meg egy tágas konyha volt az elsı felében. Hidegkamra, meg magtár választotta el a hatállásos istállótól. A nagy szérőskertben katonás rendben álltak a kazlak, a szalma meg a kisebb szénaboglyák. A kukoricagóré alatt volt a disznóól, nagy, téglával kirakott kifutóval.

A sógor nyolc évvel volt fiatalabb, mint Ruzicska, negyvenhárom elején vonúltatták be, mint tartalékost és vitték ki az orosz frontra. Egy évre rá könnyen megsebesült és kéthetes betegszabadságra hazaengedték. Az június elején volt, aztán mikor a két hét lejárt, Jóska sógor beintett egy nagyot és beköltözött a szalmakazalba. Ruzicska is oda igyekezett remélve, hogy a rokon megosztja vele búvóhelyét. Különben nem szívlelték egymást. A szülık úgy döntöttek, hogy egyenlı arányban kell, hogy osztozzanak a föld meg a tanya hozamából, egy rész a szülıknek, egy


60

rész a pesti rendır családjának és egy rész Esztinek. Lezsák, talán joggal is igazságtalannak tartotta, hogy a léhőtı, lusta Béla annyit élvezzen a munkája gyümölcsébıl, mint ık. A szülık? Az rendben lenne, hiszen övék a föld meg a tanya, de milyen alapon húzza le a sápot a hekus? Jön néhány napra aratáskor, akkor is a fájós derekára panaszkodik, meg disznóöléskor. Csak viszi s sok lisztet, zsírt meg tojást, ı meg, mármint Lezsák ledolgozza a tíz körmét.

Ruzicska kölcsönösségi alapon szívbıl utálta a sógort. Az egész család meg nem állt magasztalni, hogy ilyen jó gazda, meg olyan jó apa. A rosseb a koszos parasztjába! Nincstelen volt minden pereputtya, úgy pottyant bele a mézesbödönbe, hogy felcsinálta Eszti húgát, aztán hogy a szülık, a jó katolikusok, mentsék a lány tisztességét, gyorsan összeházasították ıket. Döglesztıen jóképő legény volt, akármelyik lány a faluban szívesen kóstolta volna vele a tiltott gyümölcsöt. Az is lehet, hogy tette is, de Eszti nyerte végül is a lutrit. Az öreg Ruzicska szerint jó vásárt csináltak vele. Szorgalmas, jó gazda, becsüli a földet. És egy paraszt embernek, az a minden.

Hát a rokonok örülni éppen nem örültek a jöttének, de ha valaki a családból bajban van, az számíthat a segítségre. Ez íratlan törvény, bárhol a nagyvilágban. Még egy lópokróc a szalma-barlangba, nem nagy áldozat s Ruzicska Béla volt Magyar Állami Rendır tizedes hivatalosan is elılépett szökevénynek.. Arról persze hallgatott a húga elıtt, hogy az asszony meg a család úgy tudja, hogy a fronton védi a hazát. Majd alkalom adtán elmondja nekik. De nem került rá sor, nem adódott az az úgynevezett jó alkalom. És ebbıl lett aztán a nagy baj. Emeletes nagy baj.

*** Még karácsony elıtt, ahogy ismeretes volt a változás harcok nélkül... mint mondtak, átvonult a

front a tanyavidéken. Egy szép reggelen, egyszerre csak a ruszkik hátát látták, ahogy azok szerteszórtan a dőlıúton, ráérısen ténferegtek Pest felé, köpködték a szotyola héját. Aztán jött a hír, hogy Pest elesett, folytak a harcok Budán, és Debrecenben valami Dálnoki nevő pasas Ideiglenes Nemzeti Kormányt csinált. Mert ugye ne legyen a nép egy percig sem kormány nélkül. A franc beléjük.

A rádió azt is bemondta, hogy elrendelték, hogy a közalkalmazottak azonnal jelentkezzenek munkahelyükön. Még szerencse, hogy azt is hozzátettek, hogy a "körülményekhez képest, azonnal". Béla ezt úgy értelmezte, hogy megyek, amikor jónak látom. Február 24.-én aztán összepakoltak Esztivel, két nagy liszteszsákból rögtönzött hátizsákba, ami belefért, szalonnát, kolbászt, zsírt... meg egy négyféle vágott füstölt sonkát, - biztosan jó ára lesz Pesten az ostrom után - és hajnalban nekiindultak a huszonöt kilométeres útnak. Egész nap kitartóan esett a hó, ami igencsak megnehezítette a haladást, de annyi elınnyel járt, hogy még az oroszok is behúzódtak, alig-alig találkoztak járókelıkkel a hosszú út alatt. Délután négy óra felé járt, mikor befordultak a Cimbora utcába. A gyerekek a ház elıtt nagy hancúrozás közben hóembert próbáltak állítani, de a frissen hullott porhó nem akart összeállni, ebbıl aztán vég nélküli vita következett, hogy ki csinálja rosszul. Béluska, a legnagyobb Ruzicska gyerek vette észre a jövevényeket, szaladt, hogy az anyját riassza.

– Anyu, jön az apuka, – és már szaladt is a többiekkel az apja elé sután evezve a balkarjával, mert a jobbik könyöktıl gipszben volt.

Ruzicska egy-egy fejre tappinassal tudomásul vette a gyerekek lelkes üdvözletet és ráförmedt az elsıszülöttjére.

– Na, te akasztófavirág, mit csináltál már megint? Hogy törted el a kezedet? – Leestem a tetırıl. – Mi az anyád kínját csináltál te a tetın? – Anyuval raktuk vissza a cserepeket, mert beázott a nagyszoba. – Beázott? – A légnyomástól össze-vissza lógtak a cserepek, meg a kisszoba ablak is betört. Akna csapott be

a kertbe, akkora luk van, ni. – s mutatta a gyerek maga körül, hogy mekkora, büszkén, mintha ı csinálta volna. Szaladt az asszony is, még a papucs is lemaradt a lábáról a nagy hóban.

– Jaj, Béluskám, Hála a jóságos Úristennek, hogy egészségben látlak. – egy fejbiccentéssel vette tudomásul a sógorasszony jelenlétet, és menetközben segítette le a hátizsákot a férje válláról.

– Gondoltam jól jön egy kis hazai, anyámék küldik...


61

– Hát bizony mán nagyon fogytán vagyunk, semmit se lehet kapni a boltban..., de nem is az a fontos. Csak, hogy megjöttél, az az igazi öröm. Most aztán minden rendben lesz. A nagy megindulástól még el is pityeredett.

Meg nem állt az asszony a gondos csevegéssel, ahogy a házba tessékelte az urát, választ sem várva az aggodalmaira. Látni egyben, egészségben a férjét elég bizonyíték volt az állapotok normális voltára.

– Van–e még a szilvóriumból –, érdeklıdött a ház ura, ahogy lepakoltak a konyhában. – Hát persze, hogy van. Tudod nagyon jól, hogy én nem iszom –, s már hozta is a literes üveget a

kamrából – igyál te is Esztikém –, kínálta a sógornıjét –, biztosan át vagy te is fázva. Ez majd felmelegít.

És ittak. Jula csak mondta a magáét, csak úgy ömlött belıle a szó, napok, hetek visszatartott sírhatnékja mind most tört ki belıle.

– Már azt se tudtam, hogy mit gondoljak, megsebesültél, vagy fogságba estél. Az a hír járja, hogy visznek az oroszok mindenkit Szibériába. Hogy tán meg is haltál... nem is mertem arra gondolni. Jaj, hogy csak semmi bajod Béluskám.

– Apuka! Hány ruszkit ölt meg apuka? – vetette közbe a kis Béla. – Hagyd az apádat, kisfiam. Nem kell emlékeztetni... – Naiszen... – nevette el magát Eszti, aki már a harmadik kupicával hajtott fel a kisüstibıl, – a

szalmakazalban? ... ÉS KITÖRT A BALHÉ. Az elsı pillanatban az asszony nem is fogta fel, hogy mirıl is van szó. Ruzicska próbálta

elhallgattatni a húgát, de az csak mondta a magáét. A kisüsti alaposan megoldotta a nyelvét. Lassan az egész disznóság kiderült és Jula nem mutatott egy jottányi megértést sem. Neki csak az elhagyatottság, a hazugság, az oktalan aggódás fájt és nagyon fájt. A bénultság nem tartott sokáig, próbált a gyerekek elıtt nyugalmat színlelni de aztán kirobbant belıle a felháborodás.

– Te piszkos gyáva disznó. Szalmakazalba bújsz míg a családod végigszenvedi az ostromot, éhezik, fázik. – és minden káromkodás, sertı titulus amit a tíz éves házasság során az urától kapott, azt most mind-mind a fejéhez vágta. Beterelte a megszeppent gyerekeket a kisszobába és hiába próbálta csitítgatni az ura, csak mondta a magáét, a közmondásos kocsist megszégyenítı gazdagsággal szidta a családfáját. Aztán kitárta a nagyszoba ablakát és kezdte kihajigálni a ruhatárát. Ment a hétköznapi, az ünnepi egyenruha, a nyári fehér zubbony, a köpeny, a három csákó, meg a csücskös árpád-sisak. Mind, mind ki a hóba, Eszti kapkodta a sok repülı cuccot, azt se tudta mit csináljon vele. A szomszédok nagy érdeklıdéssel nézték a produkciót, fıleg az asszonyokat szórakoztatta a cirkusz. Ruzicska próbálta lefogni az asszonyt de az, mint egy fúria, meg nem állt a keze, szája csak mondta kifogyhatatlanul. Már semmi sem maradt a szekrényben csak a kard... Jula leakasztotta a szögrıl és...

– No, no! Jucsa, azt ne! Juliska az istenért ne, …vigyázz!!! Még a házasságuk legelején, mikor még Julika, meg Juliskám volt, egyszer Ruzicskát

kivezényelték valami sztrájkoló munkások megfékezésére és a kor szabályai szerint kardlapozták a renitenskedı prolikat. A rendır volt a nap hıse és hazatérve büszkén demonstrálta Ruzicska, hogyan is kell a kardot lapjára használni. Úgy látszik Julikában megragadt a tanítás és most, majdhogy tíz évre rá hasznát vette. Acélos szisszenéssel csúszott ki a nehéz kard a hüvelyébıl, Dobó Katica kései utóda két-kézre fogta és megforgatta feje fölött a kardot, lapjával lesújtott a gyalázatos árulóra.

– Pusztulj a házból, te gané! Ide be ne tedd a lábad! Menj vissza a szalmakazalba!.- s ütötte ahol érte a táncoló rendırt. Az menekült az ırült asszony elıl keresztül az ágyon és szégyen ide, szégyen oda kiugrott az ablakon. Julika kihajította utána a kardot, az hegyével beleállt a felig kész hóemberbe, még fityegett egyet-kettıt az ezüst bojt, ahogy a nézıközönség lelkesen megtapsolta a produkciót.

Ruzicskáné, mint aki jól végezte a dolgát, kisimította az összetaposott takarót a hitvesi ágyon, becsukta az ablakot és beszólt a kisszobába.

– Mossátok meg a kezeteket. Vacsora. Folytatjuk…


62

KAMARÁS KLÁRA Ki lehet költı? „…aki soron van, akit a sors keze kiválasztott” Ó, én tudom, mindenki írhat verset, bárkiben támadhat egy szikra, gondolat, dalolhat egy világraszóló dalt is, mint az a részeg francia,* kinek dala betölti a világot… de egy strófától nem lesz senki költı, s egy kurjantástól még nem énekes. … és aki ír, s betőt betőre halmoz, és kazalszámra ontja verseit? A kis kupacnál nagy se lesz különb! Csontváry írta jól!** Minden hiába! Hiába szándék, vágy és gondolat, majd dönt a Sors, csak tedd, amit tehetsz még, magadban higgy, hiszen mást nem tehetsz! *Rouget de Lisle: Marseillaise ** Csontváry: „Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott”


63

RADA GYULA Karácsony Az én Édesmamám

volt az én Máriám,

s az Édespapám,

József az ács..

S én

magam a Jézuska,

az Isten egy fia.

Nekik én voltam a

Megváltó, késtıl,

kötéltıl eltiltó,

fényes szenvedésben

megtartó király, a

remény gyújtogatója,

az önfeláldozás,

imádság, és ige,

mélységes mély

szerelemben…


64

TÁTRAI MIKLÓS

Boszorkányos szerelem

Sok-sok évvel ezelıtt történt, hogy unokatestvéreimmel a nagymamánál találkoztunk. Öreg, de szépen rendben tartott parasztházban lakott a Duna mellett. A négy éve egyedül élı Nusi mamát gyakran látogatták a gyerekei, és mi, a kamaszkorban lévı unokák. Engem különösen kedvelt, mert szerinte, de ezt mások is állították, nagyon hasonlítottam a fiatalkori Sanyi papához. A falubeliek kedvelték, bár ha valakivel összeveszett, az jobban tette volna, ha meg sem születik. Mi tagadás, éles nyelvvel, és penge észjárással ajándékozta meg a teremtı. Idıs korában is sokat dolgozott. Kacsákat, libákat nevelt a baromfiudvarban, amelyek száma állandóan változott. Egyszer eladott belılük, máskor vásárolt néhány darabot. Legjobban feldolgozni szerette ıket, szinte már hobbijává vált, hogy a levágott állatokat egészben, darabokban, de leginkább megsütve piacra vitte. Szerintem legjobban az alkudozást szerette. Haszna alig maradt, hiszen a húst sokszor hitelbe, vagy ajándékba is odaadta a szegényebbeknek. A piaci napot megelızı este és éjszaka a sütéssel telt el. Hajnalra friss árunak kellett lennie. A nagyi nagyon örült, ha ilyenkor segítséget kapott, ugyanis az éjszakázást egyre nehezebben viselte. A sülı kacsa, vagy liba ırzését, locsolgatását, szívesen hagyta megbízható vendégeire, ı addig szundikált kicsit.

Azon a napon is így történt, amikor Mónival, Lilivel és Lacikával ıriztük a konyhát. A kisfiú

nem sokáig bírta, tíz óra után elment aludni. Bekísértük a konyhából nyíló szobába, lefektettük, és mind a hárman ott maradtunk az alvó gyermek mellett. Különbözı történetekkel szórakoztattuk egymást. Eleinte - többnyire kitalált - szerelmi kalandjainkat meséltük, majd kísértet- és rémtörténetekkel ijesztgettük egymást és magunkat. Móni hozta szóba, hogy ı egyszer véletlenül kihallgatta a nagypapát és Pista bácsit, amikor borozgatás közben egy falubeli asszonyról beszélgettek, akit sokan boszorkánynak tartottak. Sára nénit a kovácsmester vette feleségül, de senki nem tudta, hogy hol ismerkedtek meg, és honnan is jött valójában. Férje házasságuk harmadik évében váratlanul elhunyt, gyermekük nem született, senki sem folytathatta a mesterséget. Sára nem engedte elbontani a mőhelyt, sokszor látták, amint tüzet éleszt a kemencében. Különös képességei voltak, vagy csak ezt gondolták róla az emberek. Tekintetével meggyógyította, vagy éppen beteggé tette a háziállatokat, megbolondította a leghőségesebb férjeket is. Többen megesküdtek rá, hogy éjszakánként bement hozzájuk a bezárt házba. Nem tett semmi rosszat, nem okozott kárt, csak ott volt, lebegett a föld felett, felment a padlásra, majd eltőnt. Akadtak olyan falubeliek is, akik szerint kutatott a padlásukon a régi ruhák között, talán el is vitt néhány darabot, de ezt nem tudták bizonyítani. Néha napokig eltőnt, azután váratlanul megjelent, mintha mi sem történt volna. Egyszer végleg nyoma vesztett, azóta senki sem látta! Már éppen jópofáskodni akartam, hogy Sára banya bizonyára ószerest játszik valahol a világ másik végén, amikor hátborzongató jelenet fagyasztotta belém a szót. Halk nyikorgással kitárult az addig csendesen mőködı konyhaajtó, és olyan surranást hallottunk, mint amikor a gyertyát fújja el valaki. Belülrıl csaknem szétrázott a remegés, de a bátor férfit játszva kimentem a konyhába. Jobbra az elıszoba ajtó - amelyet mindig csukva tartottunk -, tárva nyitva állt, és balra, a kamraajtón is kétarasznyi rést vettem észre. A kamrából lehetett felmenni a padlásra, ami az iménti történet hatása alatt ijesztıen izgalmasnak tőnt. Ráadásul olyan szagot éreztem, ami a jelmezkölcsönzıre emlékeztetett. Folyt a víz a hátamon, a szívem hevesen kalapált. Nem tudtam megszólalni. Mi tagadás, nagyon megrémültem, bár pontosan nem tudtam mitıl. Próbáltam logikus magyarázatot találni, és egy váratlan légmozgás okait keresni, amely kinyithatta az esetleg rosszul becsukott ajtókat. Visszafordultam a lányok felé, akik viaszsárga


65

arcomat látva rémültek meg igazán. Közösen vizsgáltuk meg a bejáratot, amely zárva volt, a kulcs belülrıl ráfordítva, de mintha karikája mozgott volna egy kicsit. A kamrába is együtt mentünk be, egymást bátorítva, bíztatva. A padlásfeljárónál megtorpantunk, mert felülrıl ugyanaz a surrogó hang hallatszott, mint amikor kinyílt a konyhaajtó. Vacogó félelmem ellenére sem tudtam mást tenni, mint a hıs szerepét felvállalva remegı térdekkel elindultam felfelé. Máig nem tudom, hogy ezután mi történt pontosan. A sötétben bevertem a fejem egy gerendába, majd fényességet, és egy álomszép, bronzvörös hajú fiatalasszonyt láttam, aki Sándornak szólított. Úgy rémlik kitárta karját, és én akaratom ellenére lebegve közeledtem felé. Ma is megborzongok, ha arra az édes ölelésre emlékezem. Mintha selyemsállal tekertek volna körbe, mintha ezernyi méhecske zümmögött volna körülöttem, és közben évszázadok repültek el mellettem. Egyre halkuló suttogást véltem hallani: „… senkinek nem mondhatod el! Találkozunk még, nem kell újabb ötven év! …senkinek nem mondhatod el! Találkozunk még, nem kell újabb ötven év!” Liliék rémült kiabálására már határozottan emlékszem. Lebotorkáltam a létrán, de kérdésükre csak azt a választ adtam, hogy semmit sem láttam a sötétben, de fejemet alaposan megütöttem. Bizonyára megszédültem egy kicsit. Nem nagyon hittek nekem, mert szerintük majdnem félórát voltam fent, és magamban sutyorogtam valamit. Meg is haragudtak, amiért ijesztgetem ıket, és ostoba viccel próbálkozom elütni gyávaságom.

Reggel nem szóltunk semmit nagymamámnak, azonban ebéd közben Móni szóba hozta Sára

nénit. A mama mérges lett, és nem a legszebb szavakkal emlékezett rá, bár azt ı sem tagadta, hogy a bronzvörös Sára nagyon szép volt. A férfiak bolondultak utána. Nagyapátokkal is ki akart kezdeni - mesélte -, de akkor csıdöt mondott boszorkányos tudománya. Mert boszorkány volt, az bizonyos. Senki nem tudta honnan jött a faluba, azután ugyanolyan váratlanul el is tőnt, legalább ötven évvel ezelıtt! Kiesett a kanál a kezembıl, és a többiek szerint olyan vörös lettem, mint a fıtt rák. Köhögni kezdtem, így az egész jelenetet félrenyeléssel magyaráztam, amit szerencsémre elhittek. Másnap reggel arra hivatkozva, hogy megfeledkeztem egy fontos feladatomról, sietve haza utaztam. Minél távolabb akartam lenni a háztól, ahol történt valami, amit nem értek, és nem is tudok pontosan, de hogy szép volt, azt biztosan hittem. Abban a korban voltam, amikor a szerelem már megérinti az embert, a lányok már sokkal többet jelentenek egy játszótársnál, amikor - valljuk be férfiasan - korábban soha nem gondolt „áldozatokra” is képessé válunk egy mosolyért, egy érintésért, egy csókért. Sokáig ábrándoztam a padláson átélt élményekrıl, azután lassan, lassan háttérbe szorultak, hogy helyet adjanak a valóságnak.

Évek teltek el, friss diplomásként állást kerestem az internetes hirdetések között. Az egyik napon

a szokásos módon léptem fel a világhálóra, azonban az álláshirdetések helyett egy társkeresı lapra keveredtem. Újra próbáltam, de megint csak ugyanaz a lap jött be. Szórakozásból beleolvastam az üzenetekbe, és az egyiken - ami másnak bizonyára viccesnek tőnt - döbbenten állt meg a szemem:

„Húsz éves bőbájos boszorka keresi elveszett párját! A választ „padlás” jeligével küldd!” Egyszerően nem tudtam, és nem is akartam ellenállni annak a belsı kényszernek, amely

cselekvésre ösztönzött. Kapcsolatba léptem a hirdetés feladójával. Hamarosan személyesen is találkoztunk. Soha nem éreztem olyan izgalmat és szorongást, mint amikor egy szál fehér rózsa társaságában várakoztam a rendkívül elegáns Boszorkánytanya étterem kistermében, amelyet nem én választottam. Az a képtelen gondolat zakatolt a fejemben, hogyha most a padláson látott nı lép be, akkor - történjen bármi - én azonnal elrohanok. A megbeszélt idıpont után néhány perccel láttam egy hölgy érkezését, aki a ruhatár felé indult. A feszültség teljes erejével kitört rajtam. Remegtem, és óriási hıséget éreztem, arcom szinte sütött. Hallottam a pincér hangját, amint az érkezıt felém kíséri. Alig tudtam felállni az asztaltól, máris megpillantottam egy lányt, aki cseppet sem hasonlított az emlékeimben élıhöz. Zavaromat érzékelte, bájosan mosolyogva köszöntött, és mivel nem tudtam megszólalni, helyet foglalt velem szemben. Hosszú szıke haja, zöld szeme, hibátlan alakja semmi kétséget nem hagyott aziránt, hogy életemben eddig soha nem látott szépség ül velem szemben. Az


66

elsı pillanatban beleszerettem. Lassan lenyugodtam, és beszélgetni kezdtünk. Nem sokat árult el magáról, kérdéseimet kedvesen elhárította, vagy a válaszokat megkerülte, inkább én beszéltem. Érdekelte gyermekkorom, szüleim, nagyszüleim élete, tanulmányaim, terveim. Olyan ıszintén meséltem mindenrıl, mintha régi ismerısök lennénk. Ezt meg is mondtam neki, amire sejtelmesen csak azt válaszolta: „… lehet, hogy azok vagyunk, ki tudja melyikünk merre járt elızı életében!” Meg akartam kérdezni, hogy ezek szerint ı elfogadja azt a feltételezést, hogy mindenkinek van elızı élete? Nem tudtam megtenni, mert váratlanul elköszönt, és eltávozott. Ígérte, majd felhív és kecsesen, szinte lebegve elhagyta a termet. Távozása után jutott eszembe, hogy bizonyára sosem látom többet, hiszen el sem kérte telefonszámomat.

Négy nap telt el találkozásunk óta, amikor „rejtett szám” kijelzéssel megszólat a telefonom.

Gyanútlanul vettem fel, majd az elsı szónál megismertem a hangját! İ volt, aki napok óta ábrándokkal ás álmatlansággal gyötört. Újabb találkozót javasolt ugyanoda, ahol elıször láttuk egymást. Egészen más izgalommal készültem és érkeztem. Meglepetésemre már ott volt, ugyanolyan gyönyörően, ahogy megismertem, csak sokkal komolyabban. Mintha most ı lett volna feszült és zaklatott. Az egész kistermet lefoglalta azért, hogy senki se zavarjon bennünket. Megesketett, hogy bármi is történik ma este, azt soha senkinek nem mondom el, és addig nem távozom, amíg ı nem engedi. Én sem gondolhattam másra, mint amire ebben a szituációban minden férfiember gondolhat, ezért ıszintén és boldogan igent mondtam. Megfogta a kezemet úgy, mintha selyemsállal tekernék körbe, és mélyen a szemembe nézett. Fájdalmasan elmosolyodott, hátrébb dılt és csak néztük egymást. Furcsa csendet hallottam, mintha méhek zümmögnének. Nem tudtam mi történik, miért változnak a fényviszonyok, mert szıke haja lassan sötétedni kezdett és bronzvörössé vált. Csaknem felkiáltottam, amiben a meglepetés és az ijedtség hangja szólalt volna meg, azonban kezét ajkára téve csendre intett. Úgy láttam lassan arca is változni kezd, ezért lehunytam szemem a káprázat elıl. Mikor újra kinyitottam, már ott volt velem szemben az, aki kamasz koromban a padláson elvarázsolt.

Hosszú percek teltek el szótlanul. Szívem hevesen kalapált, képtelen voltam elhinni, hogy ez

valóság. Velem szemben ül egy félelmetesen gyönyörő nı, aki az elıbb még teljesen másként nézett ki, aki legalább száz éves, de akkor tényleg egy boszorkány. Miért? Mit akar tılem, és mi lesz ebbıl az egészbıl? Kavarogtak a gondolatok a fejemben, miközben beszélni kezdett.

– Örökkön örökké voltak, vannak és lesznek olyan emberek - mesélte - akik különleges képességekkel rendelkeznek. Ha nem szegik meg a mi törvényeinket, akkor háromszor száz évig élnek, aztán köddé, széllé, felhıvé válnak. Ti boszorkányoknak neveztek minket, pedig mi is emberek vagyunk, csak különlegesek! Nem azokról a szerencsétlenekrıl beszélek, akiket máglyára küldtek, megbélyegeztek, kiközösítettek, mert azok nem mi vagyunk! Bennünket ember el nem pusztíthat. Tehetünk jót is, rosszat is, ahogy erre parancsot kapunk. Sokszor évekig, évtizedekig élhetünk egyszerően, feltőnés nélkül, és bizony elıfordul ilyenkor, hogy hétköznapi emberi érzések hatalmukba kerítenek bennünket. Megtanulunk szeretni, szenvedni, együttérezni másokkal, azonban ez, a mi törvényeink szerint megbocsáthatatlan! Mindegyikünknek van valami feladata, amit teljesítenie kell. Nekem a régi évszázadokat kellett győjtenem, ezért kerestem a minél régebbi tárgyakat, ruhákat a padlásokon, és azok illatát kellett magammal vinnem. Egy napon azonban baj történt! Beleszerettem alvó nagyapádba, amikor éjszaka a hálószobájukban jártam. Nem csak akartam ıt, hanem szerettem, és vágytam rá! Ez nálunk megengedhetetlen, ezért el kellett tőnnöm abból a korból. Ötven évig szenvedtem különös rabságban, de errıl nem beszélek neked, mert úgysem értenéd. Azzal a paranccsal tértem vissza, hogy bosszút kell állnom, tönkre kell tennem téged, aki nem csak nagyapád vére vagy, hanem hordozod az ı vonásait, tulajdonságait. Azt hittem könnyő feladat lesz. Felcsaltalak a padlásra, de amint megláttalak, képtelen voltam engedelmeskedni a parancsnak, és engedtem, hogy elhatalmasodjanak rajtam az emberi érzések. Igazi nı akartam lenni és semmi más. Nem érdekelt mi lesz ezután, felhı leszek-e, vagy szél, esetleg köd, vagy napsugár! Újabb büntetés várt rám, és a választás lehetısége. Kettınk közül egyikünknek örökre távoznia kell! Ezért találtalak meg, ezért vagyunk most itt!


67

Akadozva kapkodtam levegı után, úgy éreztem fejemben mázsás harangok zúgnak. Arcom

égett, mintha magas lázam lenne. Ha nem a szemem láttára változik át egy szende szıke lány, valóságos bronzvörös hajú démonná, egy szavát sem hittem volna el, de így, semmi okom sem volt kételkedni. Alig hallhatóan suttogtam a szavakat.

– Nem érdekel ki vagy, és ki voltál! Szeretlek! Kérlek, változz vissza azzá, ahogy megismertelek, és menjünk el innen nagyon messzire, ahol boldogok lehetünk. Ígérem örökké szeretni foglak!

– Nem lehet! – mosolyodott el fájdalmasan – Olyan gyengék vagyunk hozzá, mint száraz falevél a tomboló szélben. Mind a ketten elpusztulnánk!

– Akkor közétek akarok tartozni, bármi áron! –Nem lehet! Arra születni kell! – Akkor most mi lesz? – Amit mondtam! Egyikünknek meg kell szőnnie! – Meg kell halnia? – Nem! Távoznia kell egy másik világba, ahonnan nincs visszatérés! – Együtt nem lehet? – Sajnos nem! Vagy te, vagy én! Mégpedig hamarosan! – Akkor legalább változz vissza, had’ csodáljalak még egy kicsit, amíg választanak kettınk

közül. – Már nem kell választaniuk, mert tudják, hogy szeretlek, és így már nem tartozhatom közéjük.

Mennem kell! A terem váratlanul elsötétült. Éreztem, elengedi a kezemet, majd alakját ezernyi apró fényes

pontocska rajzolta körbe, amelyek fénysugárrá álltak össze. Hirtelen kinyílt az ablak, enyhe szellı simította végig arcomat, felkapta a fénysugarat és elvitte. Hiába kaptam utána, csak a levegıt markoltam meg. Leborultam az asztalra és zokogtam, ahogyan még sohasem. Sirattam az én drága boszorkányomat!


68

PÉTER ERIKA

Érintések Ki nem látta szemed, nem hallotta hangod, nem kóstolta ízed, nem érintette arcod, nem ismerhet! Számára olyan vagy, mint el nem olvasott vers, egy elmaradt koncert, felbontatlan csomag, nem játszott színdarab, távoli táj, ahol sosem jártál, csillag, mit csak messzirıl csodáltál. Ha itt lennél, hinni tudnám a hihetetlent, enném az ehetetlent, utolérném a végtelent, lábad elıtt ülnék, aranygaluskát sütnék…

Fakó üveggömbök Minden karácsonyba félig belehalok, születik valaki, én törött ág vagyok: depressziós fenyı, mosolyba halt bánat, illó sóhajokkal díszítem a fámat, fakó üveggömbbel mi a múltból maradt a Mennybıl az angyal kottája elszakadt. Mégis nyílik… Mielıtt elrepednek felhık, sátrat ponyvázok föléd s bolygó-távolból vigyázom képzelt házad küszöbét, óvnálak: ronggyá ne ázzon ruhád, sarud, mosolyod, ne rémítsen villámlás, s ne fázz, mikor jég kopog, remélj fényt, még akkor is, ha alkonyt lehel a világ; bár e ködben láthatatlan, mégis nyílik a virág.


69

MESE MESE MESE

NYIRI PÉTER

Puchiera ırnagy kutyái7 (Regényes rajz a magyar szabadságharc történetébıl)

Régen történt már, sok-sok évvel ezelıtt, amikor a dicsıséges napok után sanyarú, keserves hónapok jöttek. Katonáink Világosnál letették a fegyvert a nagy orosz medve félelmes lábai elé, s megkezdıdött a büszkeségükben megsértett császáriak véres bosszúja. Sorsát Újhely sem kerülhette el: egy egész zászlóalj érkezett a kies városba. A hazafiak az erdıkbe, hegyekbe menekültek, alighogy eltették vérfoltos kardjukat s könnyezve omoltak családjuk karjaiba, már búcsúzhattak újra, sietve, szökve, legyızötten. Az utcákon ırjáratok vonultak végig a nap minden órájában, keresték, kutatták a hazát szeretıket; kirángatták az ısz apákat, ordítoztak a fájdalomtól megtört anyákkal, gúnyolták a zokogó feleségeket és félrelökték a semmit nem értı, mégis mindent megértı gyermekeket, hogy megtörjék ezt a bátor, honszerelmes népet, s elfojtsák valahára szárnyaló szabadságvágyát. S mindezt villogó, gyötrıdı szempárok figyelték a távoli fák mögül, sziklás magaslatok rejtekébıl, fogcsikorgató, tehetetlen dühvel. Olykor-olykor egy férj, egy családapa nem bírta tovább, s kivont karddal rohant a városba, ırjöngve, mindenre elszántan, hogy aztán a császári lándzsák és golyók szerettei szeme láttára adják át ıt a könyörtelen, mindig prédára lesı halálnak. Mások elszomorodtak, elmorzsolták könnycseppjeiket, s továbbindultak, vállalva a bujdosók száraz kenyerét, bízva abban, hogy egyszer újra feldereng a magyar szabadság hajnala. A városban csend volt, melyet szánnivaló sírás tört meg gyakran, s egy félve, indulattal kiejtett szó, egy győlölt név:

– Puchiera. Puchiera – suttogták éjszakánként megfáradt özvegyek. – Puchiera. Puchiera! – ismételték rettegve apró gyermekek.

A város megtanulta a nevet: Puchiera ırnagy nevét, e magas, szikár, durva tekintető emberét, ki nem szőnı szenvedéllyel, egyre növekvı bosszúvággyal üldözte a szerencsétlen magyar hazafiakat. Újhely a félelem városa lett Puchiera ırnagy rémuralma alatt, ki ellenségének tekintett mindent, ami magyar.

– Elfogni, kiiratni ıket mind egy szálig, a lázadókat! – ez volt jelszava, s céljai teljesítésében ı maga járt az élen.

Ördögi mosollyal verte rabláncra az elfogott magyarokat, de éppoly sátáni kéjjel húzta meg a ravaszt is, ha arra került a sor. S Puchiera igyekezett minél gyakrabban sort keríteni a gyilkolásra. Szigorú, kérlelhetetlen ember volt Puchiera, napjait katonái számára is kínos pontossággal osztotta be, s ha számításait keresztülhúzta egy váratlan esemény, valósággal dührohamot kapott. Ebéd utáni szendergése sosem maradhatott el. Így volt ez azon a langyos kora délutánon is. Puchiera jóllakottan terült el ágyában, lassan lehunyta szemeit, horkantott egyet-egyet, majd elhallgatott s elaludt. A távolból kutyaugatás hallatszott, s erre Puchiera ijedten ugrott fel helyérıl. Álmos tekintettel nézett körbe szobájában, s akkor újra meghallotta a hangot. Arcára mérhetetlen győlölet ült ki, teste megfeszült, s lelkében egyszerre elpattant valami. Talán az utolsó húr, mely még emberré tette; talán egy alig-alig fénylı szikrája a szeretetnek hunyt ki végleg, visszavonhatatlanul, hogy utat engedjen a tomboló erıszaknak, a pusztítás szörnyőséges démonának, mely nem tőri az életet, a szabadságot, mely magénak érez mindent s mindenkit, eltiporva azt, akinél a sors különös szeszélye vagy önnön áradó gonoszsága folytán pillanatnyilag erısebb. Elemi erıvel eresztette ki magából szegény hazánk iránti dühét, vergıdı, szinte magának is fájdalmat okozó haraggal tépte fel ajtaját, s állati, torz hangon elordította magát.

– Kiirtani az összes kutyát, minden mocskos magyar ebet! S káromkodott, toporzékolt, lovaglóostorával csapkodott, míg végül minden katonáját talpra ugrasztotta, s

őzte-hajtotta ıket a kutyák ellen. S a katonák teljesítették parancsát. Módszeresen, rajtaütésszerően kivégeztek: lelıttek vagy leszúrtak minden kutyát. Gyereksírás, asszonyi jajgatás, öregember hörgı zokszava töltötte meg Újhely utcáit, s elvegyült az üldözött kutyák veszett csaholásával, szívet tépı szőkölésével. S amikor nem volt többé élı kutya a városban, Puchiera elégedetten dörzsölte tenyerét. Most már biztosítva volt ebéd utáni zavartalan szendergése.

7 Ez a mese inkább felnıtteknek szól


70

Egy kutya, egyetlen árva jószág azonban túlélte a vérengzést. Bajusz Gábor, kinek édesapja meghalt a magyar szabadságért, egy titkos pincében húzódott meg Bodri kutyájával: nyakát átölelve, fülébe nyugtató szavakat súgva két napot és éjszakát töltöttek a föld alatti üregben, miközben a nagymama, Máli néni hordta nekik titokban az ételt: egy kis vizet s hozzá kukoricakenyeret. A harmadik napon aztán, amikor minden elcsendesedett, Máli néni elıhívta unokáját. A hajnali fénytıl pislogva mászott ki Gábor a lyukból, s Bodri is erıtlenül, farkát behúzva követte. Körülnéztek, kémlelıdtek, szimatoltak s hallgatóztak, majd elıbb lassan, aztán rohanva a kerten át nekiindultak az erdınek. Egy patak szelte át a mezıt, mely az erdı elıtt húzódott; Gábor ennek árkában búcsúzott el Bodritól.

– Menj, kiskutyám, rohanj, mentsd az irhádat! – mondta könnyes szemmel. – Legalább te légy szabad!

Bodri okos, csillogó szemmel nézett gazdájára, s megértette a fájó kérést. De nem akarta teljesíteni. Hiszen ı azért élt, hogy barátját védelmezze. Nem hagyhatja itt. Gábor két keze közé fogta kutyája buksi fejét, melegbarna, jóságos szemeibe nézett, s úgy kérlelte. Aztán hirtelen felugrott, tapsolt kettıt, éleset füttyentett, s nagyot kiáltott:

– Menj, Bodri, rohanj!

S Bodri végre engedelmeskedett. Talán gazdája hangjában, talán a megtanult veszélyjelzı füttyben volt valami kérlelhetetlen erı; a kutya kiszökkent az árokból, és teljes erejébıl futni kezdett.

Ekkor a fák mögül, Gábortól úgy százméternyire egy osztrák katona lépett elı. Fiatal, kedves arcú tiszt: tizedes volt, régóta állt a fák takarásában, onnan nézte a fiú és a kutya búcsúját. Amint Gábor meglátta a katonát, puskával a kézben, fájdalmasat jajdult. A következı pillanatban azonban néma lett, mert az osztráktól nem messze Puchiera sétált ki két százados kíséretében. Még mielıtt azonban az ırnagy észrevehette volna, Gábor a fiatal tizedes figyelmeztetı intésére átvetette magát a rozoga kerítésen, s meglapult a földön, ahol a többiek nem láthatták. A lécek között, lélegzetvisszafojtva figyelt.

– Ott egy rühes kutya! Lıje le! – ordította Puchiera a tisztnek, aki a legközelebb állt a menekülı állathoz. A tizedes habozott egy pillanatig, majd vállához emelte és elsütötte fegyverét. De Bodri sértetlenül rohant

tovább, s csakhamar eltőnt a sőrőben. Puchiera dühöngve rontott az ifjúnak, s szarvasbır kesztyőjével kétszer arcul csapta.

– Maga szerencsétlen! Hát nem tanult meg lıni! Hagyta megszökni azt a korcsot! Takarodjon a szemem elıl! – üvöltötte, azzal sarkon fordult, és a századosokkal együtt elviharzott.

A tiszt az erdı felé nézett, és mosolygott. És Gábor aznap éjjel Bodrival álmodott. Ám a tizedes nem tudott elaludni aznap éjjel. A székében üldögélt, a kandalló tüzébe bámult, s ébren

álmodott. Öregapónak álmodta magát, napfényes tornácon, körülötte csillogó szemő unokák és sok-sok kiskutya. És olyan világ, melyben szabad szeretni a hazát, a kutyákat és az életet…


71

MESE, MESE, VERSES MESE… KAMARÁS KLÁRA Kristóf és a Mikulás Kristóf – egy hároméves óvodás Mikulásra traktort kért. Semmi más nem érdekelte. Szép piros legyen, amilyent látott kinn a földeken, amikor séta közben meg-megálltak, és ott egy alkalommal traktort láttak. És jött az ünnep, már alig volt hátra pár nap, és rászakadt a gond a házra, mert játékboltról játékboltra járva, volt játéktraktor lila, zöld meg sárga, de égre, jaj, csak pirosat nem leltek. Ez jó lesz! Zöldet vettek a gyereknek. A kis Kristófnak félreállt a szája, mikor a drága, zöld traktort meglátta. Hiába mondtak neki minden szépet, hogy már ne vágjon oly fancsali képet. Hogy megnyugodjon, s ne teljen az este szomorúsággal, hát sétálni vitte az édesanyja. Kirakatok száza ragyogott, szinte gyermekekre várva. Egy áruház elıtt, milyen csodás, cukorkát osztott épp egy Mikulás! Körötte vidám apró gyermekek örvendtek vígan, hiszen ez remek. De Kristóf, anyja kezébıl kirántva csöpp mancsát, így támadt a Mikulásra: – Most már tudom, hogy a bőnös te voltál! Piros traktor helyett egy zöldet hoztál! És az öreg palástját kezdte rázni: – A zöld traktort most, azonnal cseréld ki! Szegény vén Miklós! Ilyent még nem látott, megreszketett és szinte kıvé vált ott, majd rémülten dadogva megígérte: –Kisfiam, majd jövıre... Gyere érte...

Szegény gyerek imádsága Gyertyafényes szép karácsony, Hogy eljöjjön, alig várom. Nem vágyom én fenyıfára, Csak meleg legyen a kályha. Nem kell cukor, csoki szelet, Csak kapjunk kis friss kenyeret. Ha nálunk is angyal járna, Lenne csizma meg kabátka. Ha az apám munkát kapna, Nem is kéne az angyalka! Megvenne ı miden szépet, Mirıl anyám mond meséket. Karácsony csillaga „Kis karácsony, nagy karácsony...” Lesz-e cukor fenyıágon? Telik-e majd friss kalácsra, vagy csak kenyérdarabkára? Hogy' néz fényes ablakokra, s ámul, kirakaton, kincsen, kinek anyja annyit mond csak, édes picim, nekünk nincsen. A szeretet ünnepére, hogy' készüljön angyalt várva, dideregve, fogvacogva, ha villany, gáz el van zárva? Segítséget ki adhatna? Apja titkon lopni ballag… Szégyenében felvöröslik fejünk fölött az a csillag...


72

MESE, MESE, MESE

LÁM ETELKA

Megjön a Mikulás

Dani a huncut nagy fiú, és Évi a kis szégyellıs leányka figyelték a nagypapát amint éppen elszundikált. A hálószobából hoztak neki egy plédet és betakarták, hogy meg ne fázzon. Lábujjhegyen és csendben mindketten elıszedték az összes játékot és szétszórták a szobában. A kisfiú vonatozott, a húga kockákból épített várat.

Aztán egymásra néztek és már tudták hogy mit is szeretnének. Halkan kuncogva kimentek a konyhába. Dani felmászott az egyik székre és onnan elérte a konyhaszekrény felsıpolcát. Hamar megtalálta a csokis kekszet amit a mama eldugott elılük és adott Évinek is. Elkezdték majszolni az édességet, persze minden csupa morzsa lett az asztal alatt és minden felé. Ekkor megjelent Cirmos cica szaglászott a levegıben bizony jó illat csapta meg a rózsaszín nóziját. Fekete bundája volt és tappancsai hófehéren ragyogtak. A szemei élénken jelezték. ı is beszáll a rosszalkodásba. Kapott tejet és kekszet a gyerekektıl, majd berohant a szobába és felugrott egy kisasztal tetejére, éles karmai beakadtak az asztalterítıbe és lehúzta a padlóra. Nem sok idı telt el és mint egy szélvész már az ablakpárkányra ugrott fel és ott megpróbált egyensúlyozni a virágok között,de ez nem sikerült neki és levert két virágcserepet. Az összetört cserép törmeléke ott virított a padlón.

Szóval állt a bál és ekkor kinyílt a bejárati ajtó. Megjelent fáradtan Lizi, a mama. Két szatyor volt nála és belépett a konyhába. Amint letette a vásárolt élelmiszereket körbenézett, kereste a gyerekeket. Összeráncolta a homlokát és benézett a szobába. Mindjárt meglátta a nagy felfordulást és szomorúan vette tudomásul a történteket. A két gyermek megszeppenve állt anyjuk elıtt. Fejüket lehajtották és Cirmoska is elımerészkedett az asztal alól, nyújtózkodott egy nagyot és kérdıen nézett a gazdira. Ekkor Évi intet Daninak és szép csendben kezdték összepakolni a játékokat, majd kimentek a konyhába és összeseperték a kekszmorzsákat és folytatták a takarítást a szobába is.

A nagypapa éppen felébredt és nem értette, hogy mi folyik körülötte. A mama mosolygott és jó érzés volt látnia, hogy a gyerekei szó nélkül tudták, hogy mit kell tenniük. Lizi leült a nagypapa mellé a fotelba, ekkor jött a cica és felugrott az ölébe és dorombolni kezdett ott.

A gyerekek a darabokra hullott virágcserepeket is összeszedték a padlóról. Ekkor csengettek a bejárati ajtónál. Cirmoska felugrott, ijedtében az asztal alá bújt. A mama

kinyitotta az ajtót és belépett a Mikulás… Hosszú piros kabátja volt és a fehér nagy szakáll fedte arcát, ennyit láttak a gyerekek. Dani és Évi nagyon megijedtek. Ma elég rosszak voltak, biztosan virgácsot kapnak. A mikulás magához hívta mindkettıt és megkérdezte, hogy jók voltak-e, lehajtották fejüket és csönd lett. Lizi elmesélte a Mikulásnak, hogy mi történt, amikor hazaért. A Mikulás azt mondta nekik, hogy végül is tudták, hogy mi a dolguk a huncutság után és szó nélkül rendet csináltak. Megérdemelnek egy kis édességet. Cirmos is elıkerült és felugrott a Mikulás ölébe és elkezdett játszani a Mikulás szakállával, ami le is csúszott a padlóra. Nini kit láttak maguk elıtt, hát a papát! Az egész család elkezdett nevetni. A papa elmondta, hogy a Mikulásnak sok volt a dolga és szólt neki, hogy segítsen neki, mert rengeteg gyerekhez el kell jutnia még, így történt hát, hogy ö beugrott helyette úgyis éppen haza felé indult. Cirmos nyávogott egyet és felugrott az ablakpárkányra. Mindannyian odanéztek és akkor látták , hogy nagy hópelyhekben esik hó. Hamarosan eljön a Karácsony, a szeretet ünnepe.

Göteborg. 2014.09.25


73

MESE, MESE, MESE SZEPESI ZSUZSANNA

A fenyı ünnepi ruhája

Messze-messze, magas hegyek fenyıerdejében élt egy kedves kis fenyıfácska. Távoli

országból tévedt oda madárcsırben a mag, melybıl sarjadt. Formás alakjával, fényes, szép leveleivel elütött társaitól. Lassabban is növekedett, mint azok –

olyan fajta lévén -, hát idıvel csupán a derekukig ért. Rokonai hatalmas koronájukkal idıvel elzárták elıle a fényt. Levelei barnultak, hullottak, ágai száradásnak indultak. Épp csak meg tudta érlelni tobozait. Még hallotta, amint halkan cikkanva felnyíltak a pikkelyek, és útjukra bocsátották szárnyas magjaikat. Már csak abban reménykedett, hogy valamelyik magocska szerencsésebb helyre jut, mint az, melybıl ı született.

Bizony, az egyik ügyesen bele is kapaszkodott a feltámadó szél szárnyába. Azon utazva eljutott a hegy lábánál megbúvó kis városka fölé. Ott még pördült néhányat, s lehullt a legszélsı ház kertjébe. Éppen az ablak alá, a frissen ültetett tulipánhagymák közé. Fáradtan bújt meg a porhanyós földben, és hamarosan el is aludt. Átaludta az ıszt és az egész telet.

Mire kitavaszodott, és elolvadt a hó, a tulipánhagymákkal együtt kidugta fejét a földbıl a belıle csírázott kis magonc is. Boldogan nyújtózott a friss levegın, fürdött a langyos napsugárban.

A virágok gyorsabban nıttek, mint a fenyımagonc, ezért eleinte észre sem vették a házbeliek a kert új lakóját. Mikorra pedig elnyíltak a kardvirágok is, a dáliák is, és felfedezték, addigra már kicsit megerısödött. Olyan formás, üde volt, hogy meghagyták, növekedjék kedvére. A kert többi lakójával együtt ıt is ápolták, szeretgették. Így a kis fenyı szépen cseperedett, boldogan fogadott minden új ismerıst. Nıdögélt, terebélyesedett, egyre szebben mutatott ágain telente a frissen hullott hó.

Az ötödik télen történt, hogy a fenyı elérte a ház ablakát. Kíváncsian kukucskált be, figyelte a benn zajló életet. Egyik este a kivilágított ablak fényében megpillantotta magamagát. Fura érzés lett úrrá rajta, aztán rájött, mit is lát! Valaki átrendezte a szobát! Éppen vele szemben, az ablak alá tolt asztalkán egy szép fenyıfa állt. Csodálkozva találgatta, mit kereshet az odabenn.

Egyszer csak megjelentek a felnıttek, és mindenféle szikrázó gömböt, fényes szalagot aggattak annak ágaira. Még gyertya is került rá. Fényesen világolt, mikor beszaladtak a gyerekek. Azok meg csillogó szemmel, boldogan álltak meg a fa alatt. Énekeltek, nevettek, bontogatták a fa alá rejtett dobozokat.

A kis fenyı aznap éjjel nem tudott elaludni. Le nem vette szemét a benti fáról. Szíve olyan csodásan szép ünnepi ruha után sóvárgott. Csak egy percre, de szeretett volna ı is úgy pompázni. Ágaira azonban megint csak a frissen hullott hó jutott díszül.

Teltek a napok – ı nem is tudta -, de elmúlt karácsony ünnepe. Egyik este hiába leste a feldíszített fát. Hőlt helye volt csak a szobában. Reggel vette észre, hogy a másik díszei nélkül hever a ház elıtt, tıle nem is messze, a kerítés túlsó oldalán. Csupán egy aranyosan csillogó szalagocska maradt rajta, tán véletlenül, tán figyelmetlenségbıl. Azt is lekapta róla a szél. Nagy örömére felé vitorlázott a szalag, ı meg ügyesen elkapta azt. Ágai közé rejtette, s egész télen boldogan ırizgette.

Tavasszal, mikor kibújtak a tulipánok, a ház asszonya szemlét tartott a kertben. Csodálkozva látta a formás fenyın csillogó szalagot. Körbe járta a fát, kedvtelve nézegette. Nagyon tetszett neki, s egy gondolat fogant meg benne.


74

Mikor újra eljött a december, nem vásárolt vágott fenyıt a piacon. Cseperedı gyermekeivel szépen feldíszítették a saját fenyıfájukat! Minden gömb, minden szalag, csengettyő és gyertya a kerti fa ágaira került. Az meg büszke-boldogan, örömben úszva pompázott a havas kertben. Most már neki is volt ünneplı ruhája!

Így lett a kis fenyıbıl karácsonyfa mindaddig, míg akkorára nem nıtt, hogy árnyéka betakarta a ház ablakát. Akkor aztán rigók költöztek a csúcsába. Daluk ébresztette költés idején a ház lakóit.

De mégis! Minden év karácsonyán került néhány dísz és egy-egy gyertya az alsó ágaira.

MESE, MESE… …VÉGE


75

VÁLTOZATOK FORDÍTÁSRA – 11.

EMMANUEL, PIERRE (1916. május 3. – 1984. szeptember 22.) Art poétique Mille et mille ans de sable fin Tel est l’âge de l’aube nouvelle Mille dunes de parchemin Forment les plis de ma cervelle Cet homme qui bat la semelle Dans le froid du premier matin Voit s’éloigner la tourterelle Et s’évanouir le jardin Paradis perdu des images Chaque jour ma main te récrit Mais déchire page après page Ton rêve que l’encre flétrit Et derrière le mur s’envole Poussière ou pollen ma parole

Költészettan Ezer s ezer lágy homokév Az új pirkadat ilyen ısi Papirtekercsek özönét İrzöm ezek agyam redıi Az elsı reggel dideregve Topog egy férfi ez a tél Nézi tovaröppen a gerle S körötte a kert elalél Minden áldott nap ujra írlak Te képek vesztett édene És ronggyá szaggatlak papírlap Álmod tinta szennyezte be S a fal mögött száll – por-e porzó – Szavam pusztába hajitott szó Rába György fordítása

Ars poetica Százezer év finom homok Az új hajnal ennyi idıs itt Nagy pergamen düna-sarok Alkotják agyvelım redıit Aki most fázva a legısibb Reggel hidegében topog Látja a galamb szedelızik A kert semmivé párolog Képek elveszett édenkertje Kezem újraír napra nap Majd laponkint szakítja szerte Tinta gyalázat álmodat És a fal mögött tovatáncol Szavam ez a por vagy virágpor Rónay György fordítása


76

VÁLTOZATOK FORDÍTÁSRA – 11. Ez a szőkszavú, áttetszıen tiszta vers költıjének 1956-ban kiadott, Visage nuage (Arc Felhı) c.

kötetében jelent meg. Két magyar fordításáról tudunk: az idırendben elsı, Rába Györgyé, a Mai francia költık (1958) címő antológia számára készült, Rónay Györgyé pedig olvasható a Gondolat Kiadó nevezetes „Miért szép?”-sorozatának a „világirodalom modern verseibıl” válogató kiadványában is (1970). Azért emelem ki éppen ezt a szövegforrást, mert itt a késıbbi fordító verselemzése járul a költemény eredetijéhez és magyar változatához. Rónay ezenfölül, igazi kollegiális gesztussal, elemzésébe beleszövi Rába verzióját is, a következı megokolással: „[a]zért választottam elemzésre a magamét, mert érthetıleg közelebb van hozzám, s nem azért, mintha csak jottányival is jobbnak tartanám a Rába Györgyénél” (542. o.).

A mintegy fél századdal késıbbi olvasat, úgy lehet, csak igazolja Rónay véleményét: a két fordítás egyaránt, szinte egyenlı fokon sikerült magyarítás.

A versnek már külsı képe sajátos kettısséget árul el: a központozás hiánya a XX: századi francia költészet szokásrendjéhez köti; a strófikus felépítés, a sorok szabályos terjedelme és legfıképpen a rímelés viszont inkább klasszicizáló törekvésrıl tanúskodik – ez utóbbiak már viszonylag ritka vendégek az Apollinaire utáni francia lírában. Mi több: Emmanuel költeménye szabályos szonett, ha elrendezése nem mondható is francia jellegzetességnek. Ronsard és Baudelaire hazájában ugyanis ritkaságszámba megy a szonett „angolos”, shakespeare-i változata, amely a jelen mőnek már írásképén is látható: három négysoros, keresztrímes szakaszt egy kétsoros, páros rímő negyedik követ.

Mindkét fordító gondosan követi az eredeti kompozíció metrikai kötöttségeit. Rába György annyiban mégis eltér a francia nyelvő verstıl, hogy második strófája nem ismétli meg az elsınek rímeit. Rónay megırizte a verselésnek ezt a sajátosságát (mégpedig – az eredetihez híven – fölcserélve az a és b rímek sorrendjét: a b a b; b a b a).

Némi túlzással azt mondhatnók, hogy a két fordítás legfontosabb, ám talán nem legfeltőnıbb különbsége a cím átültetésében mutatkozik. Igen, mindketten lefordítják a címet, noha csak Rába György tollán válik magyarrá a kifejezés: „költészettan”. Valójában az „ars poetica” is fordítás, hiszen a francia szókapcsolatot a hozzá nagyon közel álló latin szerkezetre váltja. Eszerint Rába magyarította, Rónay pedig – mondjuk így – latinosította az „art poétique” kifejezést? Alighanem bonyolultabb folyamatok játszódtak, illetve játszódhattak le itt. A „költészettan” ugyanis furcsamód idegenebbül hat a magyar lírához és líraisághoz kapcsolódó sajátos nyelvezetben, mint az „ars poetica”: az utóbbi jóval többször bukkan fel tanulmányokban is, verscímekben is; otthonossá tételéhez a XX. században hozzájárulhatott József Attila nagy verse is. Ilyképpen kijelenthetjük, hogy a latin cím ezúttal (kulturális értelemben) magyarra fordításnak is tekinthetı.

Az elsı strófa kezdısoráról maga Rónay jegyzi meg, hogy a hajnal „nálam »százezer« [éves] csak, kissé hőtlenebbül, a »finom« jelzı megmentése érdekében, amit Rába György pompás találattal »lágy«-ra cserélt” (542. o.). Elmaradt viszont mindkettıjüknél a „mille” számnévi jelzı immár harmadszori ismétlése a harmadik sor elején; a rövid, nyolc szótagos sorokba nem fért bele újólag az „ezer” (netán: „ezernyi”) szó. A „pergamen ~ papír” kettısségén kívül még a „dunes” szó szerinti alkalmazását emelem ki (Rónay magyarításában), a „dőne” helyett a magyarban ritkább „dőna” (azaz düna) változatban. Egyébként ez a harmadik sor tüntet föl elıször – és majdnem utoljára – lényegibb értelmezésbeli, a szókép tagolását illetı eltérést a két fordító munkája között. Rába a pergamen- (a papír-) tekercset tartja fontosnak, el is hagyja a homokbuckákra utaló képet; Rónay ellenben a pergament alárendeli (jelzıként) a „düna-sorok” kifejezésbe sőrített látványelemnek.


77

VÁLTOZATOK FORDÍTÁSRA – 11.

A magyar szókészlet is segített a második strófán töprengı fordítónak: a „battre la semelle”

szólást mi egyszerően (és végre rövidebben!) a „topog” igével adhatjuk vissza. A szőkebb szövegkörnyezet úgyis nyilvánvalóvá teszi, hogy a szöveg itt fázós, didergı topogásról beszél. Rónay György ezen az egyetlen ponton kifogásolja az elıdje által választott megoldást: „a költı […] látja magát: azt az embert, aki fázósan topog ebben a hideg elsı reggelben (s nem gondolnám, hogy konkrétan télrıl lenne szó)” (543. o.) Rába ugyanis beszıtte a 6. sorba: „ez a tél”. – A szakasz két francia igéje, illetıleg fınévi igeneve (s’éloigner, s’évanouir) párhuzamos mondatszerkezetbe illeszkedik, és a vers dramaturgiája szinonimákká is avatja ıket; Rábánál: „tovaröppen a gerle / S körötte a kert elalél”; Rónay változatában: „a galamb szedelıdzik / A kert semmivé párolog”. A „tovaröppen” nagyon szép szó – egy fokkal emelkedettebb (akárcsak minden „tova” igekötıs szó) az eredetinél. Rónay választása, a „szedelıdzik” különös hatást kelt: már-már komikus képzetkapcsolásra indíthatna (a „szedelıdzködik ~ szedelıdzik” ige emberi cselekvésre, távozást, utazást elıkészítı mőveletekre utal), módot ad azonban megszemélyesítésre is; az „elalél”, illetıleg a „semmivé párolog” a „s’évanouir” két szélsı értelmezési lehetıségét valósítja meg: az elsı a konkrét, elsıdleges, a második az általános, elvont jelentésirányt.

A harmadik versszaknak mindkét fordítása a hőség, mégpedig az alkotó hőség mestermőve. Rába György fölcserélte az elsı két sor mondattani egymásra következését – ám az ı változata éppoly meggyızı, mint Rónayé. A „Paradis perdu” szerkezet (szinte-szinte a miltoni Paradise Lost francia változata) mindkét fordításban egyaránt megvalósul. A „flétrit” ige két megfelelıje („szennyezte be”; „[Tinta] gyalázta”) a grammatikai, szófaji eltérésen kívül (kijelentı módú, múlt idejő ige, illetve befejezett melléknévi igenév) arról tanúskodik, hogy az igéket gyakran többféleképpen lehet átültetni, mint a fıneveket. Ebben a strófában például az „éden(kert)”, a „képek”, a „lap”, az „álom” és a „tinta” szavakkal magyarított francia fınevek láthatólag kisebb mozgásteret kínálnak (kevésbé variábilisak), mint a „flétrit” ige.

A kétsoros záróstrófa tömör, aforisztikus pontossága ismét csak példásan érvényesül mind a két magyar fordító szövegében. Két sajátosságra hívom fel a figyelmet. A „poussière” és a „pollen” szavak a franciában függetlenek, a magyarban viszont a „por ~ virágpor”, illetıleg a „por ~ porzó” szópárok – szükségszerően – ismétlik, tükrözik egymást. Rába megoldása mintha egy árnyalatnyival szójátékosabb volna Rónay változatánál, amely precízebbnek, szakszerőbbnek érezhetı.

A másik érdekességre Rába György fordításában bukkanhatunk. Megismétlıdik benne a „szó”: „Szavam […] szó”, csakhogy másodjára egy olyan jelzıi szerkezet áll elıtte, amelynek nyoma sincs a francia versben: „pusztába hajitott”. (Az idımérték miatt kell bizonyos helyeken rövid magánhangzókat használnunk a szabályos hosszúak helyett.) Talán a homokdőnékre táruló táj, „az új hajnal”, a „legelsı reggel”, az „elveszett édenkert” világkezdeti (vagy világvégi?) képzeteinek meghosszabbítása ez a „puszta” az utolsó sorban; s meglehet, a „porzó” is elıhívta válaszrímként a „hajitott szó” hangsorát – de még fontosabb a „pusztába kiáltás” motívuma, mely a Bibliára visszhangzik. Méghozzá több helyére: az evangéliumok mutatják be így Keresztelı Jánost: „Mert ez amaz, kirıl szólott Ézsaiás próféta, ezt mondván: Kiáltó szó vagyon a pusztában” (Mt 3,3; Jánosnál így: „És monda: Én kiáltó szó vagyok az pusztában.” Jn 1,23. – Károli Gáspár fordítása. – A mondat Ézsaiás könyve egy részletének átfogalmazása.) A „pusztába kiáltott szó” az idık során kivált eredeti kontextusából, közhasználatú kifejezés lett; ezért még természetesebben illeszkedik bele – az itteni igeváltoztatással is – a költıi szót, beszédet a teremtés kísérleteként megidézı költeménybe.

Bárdos László


78

SÁRKÖZI LÁSZLÓ

DAMOKLÉSZ KARDJA ALATT szonettciklusból Damoklész kardja alatt ...a padok körül eltört üvegek s a lámpafényben gyémántként csillogó szilánkok közt főcsomó szigetek enyhítik e vigasztalan képet. A padok ölében fingó, horkoló nık és férfiak heverik ki mohó feledni vágyukat s tán a véget, amely fejük fölött lengeti az egyre élesebb kardot, míg a fonál elfárad – mindig vékonyabb: már korán elnyőtt, merev arcuk szétfolyt viasz. Bolyongtak s mint kit az ördög sarkallt úgy tértek ide; kiürült a pohár s vörös szemmel eszmélik a hajnalt...


79

NYERGES GÁBOR ÁDÁM

A közellakó (részletek)

és önálló életre kelve elugrándozik

És akkor egyik éjjel Sziránó egy olyan házibuliban találta magát, ahol valamilyen

megmagyarázhatatlan véletlensorozat eredményeként megjelentek összes szerelmei, barátnıi, mindazok, akikrıl csak úgy befelé mosolyogva gondolta, hogy kár érte, jó lett volna, meg azok is, akiket voltaképp csak azért nem kezdett szíve minden szerelmével szeretni, mert egyetlen ezredmásodpercnyi pillantással is értésére tudnák adni, hogy sosem lennének képesek viszonozni mindezt. Ott volt, egyszóval, mindenki. Megannyi nı, a többséget inkább kevésbé ismerte, mint többé, megannyi így vagy úgy hamvába holt vagy eleve nem is létezı lehetıség több-kevesebb boldogságra. Sziránó arra gondolt, miközben ki tudja, mit csinált, táncolt vagy töltött valamit, talán a kettıt együtt és így nyakon öntötte magát valami gyenge szagú szesszel, vagy talán semmi ilyet, csak a falnak támaszkodva álldogált, egy szó mint száz, arra gondolt, hogy ez azért borzasztó, hogy az ember ennyire alapvetıen képtelen boldog lenni, s hogy talán nem is az ember, csak ı, meg akit, valami martalékféleként ideig-óráig elélök épp a véletlen. Ott voltak tehát mindezek a nık, mind, akiknek bármiféle viszonyulásuk volt Sziránóhoz, néhányuknak nem is több, mint egy pár illetlen pillantásból rendesen tovább sem vezetett, röpke gondolat. Ott volt közöttük az az egy fontos, meg a többi is, mint valami kutatási anyagban, relevancia szerinti elrendezıdésben, egyre csökkenı fontosságú udvarhölgyekként csoportosulva. Nem csináltak semmit ezek a nık, csak nézték-nézték hısünket, nem tudtak betelni vele, mintha csak most látnák elıször, s nem értenék, miféle szerkezet ez, vajon ténylegesen hogy mőködhet.

Hát végül egyikünkkel sem lettél boldog?, kérdezte egy legfeljebb csak halványan és nagyjából ismerıs hang valahonnan a leghátsó udvarhölgyek közül. Nem tudom, azt hiszem, nem, jött zavarba Sziránó, és úgy érezte magát, mint kiskorában, ha a sírás fölmászott egészen az orrnyergébe és ott rakoncátlankodott, firegni-forogni kezdett, csiklandozta és nem hagyta békén, amíg lassan meg nem adta magát a szem is. Nem, azt hiszem, nem, nem volt bennetek, nem volt bennem elég szeretet. Nem volt valahogy türelmünk, idegesek voltunk. Elkezdett izzadni a tenyere. Ha csak egy pillanatig lehetett volna ıszintén beszélni, ha csak egy kicsit, ha másképp, valahogyan, ha elölrıl lehetne. Most már ne emészd magad ezen, legközelebb majd innen folytatjuk, mondta egy tündérszerő lány valahonnan a csoport közepérıl és Sziránó hirtelen kinyitotta a szemét. Olyan csend volt, hogy azt hitte, menten kiszakad és önálló életre kelve elugrándozik szívébıl az odáig nyelt fájdalom.

Megjelent.: Csillagszálló, 2013. szeptember


80

KETYKÓ ISTVÁN Páros (álom) szonett Álmomban – pár napja é egyre hull a hó és nagy terepasztalokon zümmögnek kis sínek ; apró dízelek tülkölnek sorompók elıtt - - - ébredni volna jó... Magamra kapni vasutas gönceim surranómba lépni , bundámba bújni féltett vörös sapkám fejembe nyomni gyorsan bekapni egyszerő reggelim fütyülve sétálni egy állomásra, hol lányok arca villan lámpafényben rámosolyogni egy pirosruhásra, ki jegyért indul az ablakhoz hátra és dalt szerezni a nagy hóesésben sípra, tárcsára, söprőre, lapátra. *** Tekerni a sorompókart vidáman hallgatni a vadludak gágogását és nézni, nézni a lányok bokáját, majd elindulni mosolyuk nyomában ... Álmomban – pár napja – egyre hull a hó elment az utolsó vonat is rendben kerekek robaja szőnik fülemben kivirágzik bennem minden altató; minden ringatás; anyám bús éneke falum hajnali harangkondulása vidám gerle-dal ; gyönyörő térzene - - - Álmomban mintha angyalszárny fénylene ellibben arcomon fehér ruhája szobám „Csendes éj” dallama lengi be ...


81

KÉPZİMŐVÉSZ, KÉPZİMŐVÉSZET

DARGÓ ISTVÁN festımővész

Dargó István – Kemecsén született 1959-ben. 1972 óta Pécsen él. 1987-tıl fest, olajjal, pasztellkrétával, tussal. Megismerkedett festımővészekkel akik hatással voltak fejlıdésére. Így ír önmagáról: „Szeretem a falvakat, ahol a határban apró horgásztavak várnak, szeretem a Balatont, a mi tengerünket, rajongok a fákért, melyek méltóságteljesen figyelnek bennünket, és nagyon nagy szerelmem a tenger, a maga végtelenségével és kékségével. A tenger mellett érzem szabadnak magam. Tisztelem a természetet, egyedi csodálatos, megismételhetetlen, alkotásai vannak, amelyet a magam szerény módján, megpróbálok vászonra vinni. A tájképek hatással vannak a lélekre, megnyugtatnak miközben festek, és megnyugtatják, akik otthonukba beengedik festményeimet, felrakják ıket a falra, és képeimen keresztül ablakot nyitnak, egy horgásztóra, vagy egy mezıre, vagy a városra ahol élek. Pécsen van az otthonom, a város minden pici része festésre váró témákkal vár. Úgynevezett modern képeimen kísérletezek a vonalakkal, színekkel, hangulatokkal. Ezeken a képeken mindig saját érzelmeim dominálnak.”

Silvi marina, 20x30, olaj


82


DARGÓ ISTVÁN

Szlovénia, 30x40 olaj

Vodice, 40x50 olaj

Otranto- Olaszország, 30x48, olaj

Vodice, 40x58, olaj

Templom 30x40 pasztell

Rét, 30x40, olaj


83


DARGÓ ISTVÁN

A zongora álma, 68x48, olaj


84


DARGÓ ISTVÁN

Méhkirálynı, 90x70, olaj


85

DARGÓ ISTVÁN

Orfői tó, 30x50 olaj

Pogányi tó, 50x60, olaj


86

LİRINCZI L. ANNA Falak, árkok

Megtört álmok alatt izzott a harag

elgyötört lelkek döntötték a falat.

Apátiából ébredı alvó nép

– remélt – tisztul majd az a morális kép.

Világunk anyaga képlékeny gyurma,

alkotó kezünkben változó forma.

Szépsége, nagysága, rajtunk is múlik

– ha nem vigyázunk – atomokra hullik.

Felsíró gyermeknek halld meg a szavát!

Cseperedik, kérdez, aztán odavág!

Tanítani csak jó példákkal lehet,

benne látod majd a tükörképedet.

[…]

Megtört álmok alatt izzik a harag

elgyötört lelkek temetnek árkokat.

Apátiából majd felébred a nép

– talán – tisztulhat még ez a morális kép!


87

BODÓ CSIBA GIZELLA

Sors-húrok regény – folytatásokban

Csák várát elhagyva Tata felé indulnak. A Kamalduli Szerzetes Rend házai nem látszanak az útról. Egy apró tavacska mellett kaptatnak

fel a Rendház kapujához. A míves kapu mellett magas falak zárják el a világot a szerzetesektıl, és a szerzeteseket a világtól.

A remeték elsı közösségét Itáliában Romuáld alapította Ravenna közelében, Campo Maldoliban (Camaldoli). A közösség a kamalduli nevet vette fel az 1072. esztendıben, II. Sándor pápa jóváhagyását követıen.

Romuald Itália szülötte, Lombardia hercege volt, aki Apjának egy súlyos tettéért –, miszerint gyilkosságot követett el – vezeklésbe kezdett. A szelídlelkő fiatalember, akibıl különös, megnyugtató lelki erı áradt egyébiránt is kedvelte az imádságos életet. Egész lénye tiltakozott minden bőn ellen. Püspöke úgy érezte talán nem a remeték szigorú élete a megfelelı a fiatalember számára. Inkább az emberek között lenne a helyed, hogy segítségére legyél azoknak, akik erre rászorulnak. „Ne úgy égj el, mint a hamu alatt elhamvadó parázs. Lámpatartóra való világosság vagy...” – mutatta meg útját az ifjúnak. Romuald elfogadta a tanácsot, a magasabb szólítást, s elindult útján, újabb és újabb szolgálatok felé.

A kamalduli szerzetes rendet kilencven esztendısen alapítja meg, s a legendák szerint százhúsz esztendıt élt meg. Halála után szentté avatták.

E rendrıl már hallott Szaim – a rettenetes események bekövetkezte elıtt. Itáliai tartózkodása idején egy alkalommal módjában volt egy hetet vendégeskedni a kamalduli szerzeteseknél. Akkor még kívülállóként, de erıs szimpátiával figyelte a kamalduli szerzetesek egyszerő, mindennapi életét, melynek lényege a lelki út, a lelki odaadás volt. A rend hegyek közé ékelıdött apró házai nyugalmat árasztottak, dunántúli kis falvakra emlékeztették Imrét. A külön cellákban élı szerzeteseket senki nem háborgatta, így zavartalanul beszélgethettek az Úrral, a bennük lakó úrral, a Szentlélekkel. Felismerni azt a hangot, aki megszólítja ıket, majd beszélgetni a bensıben lakó Istennel ez volt számukra a legfontosabb. E folyamatos figyelés, éberség, néha fárasztó volt, vagy az lehetett a vendég szemszögébıl nézve. De Imre látta, érezte, hogy a magányos cellákban élı szerzetesek nincsenek elszakítva a világtól, cellájuk inkább az összetartozásé, a szolidaritásé, mint a magányé. Minden magányosság-látszat ellenére érezhetıen mély volt a közösségi élet, a testvériség közöttük, s talán leginkább ez fogta meg ott-tartózkodásakor. Egy kontemplatív rend volt ez, ahol félúton a mennyben vannak a szerzetesek, de két lábbal a földön, s akik erıs elhivatottságot éreztek a természet óvása iránt.

Az ott töltött egy hét alkalmával naponta betért İ is a Rend templomába, mely hivalkodóan gazdagnak tőnt számára a békés, egyszerőséget és erıt árasztó környezetben. Szép festmények futottak körbe a falakon, melyek Szent Romuládus legendáját mutatták be. A Rend a Bencés hagyományoknak megfelelıen gyakorolta a vendégszeretetet.

Rövid ottlétekor volt módja megérezni, megtapasztalni, hogy milyen komolyan veszik az egyetemes, az egész világot érintı eszmét, a rend tagjai. A külvilággal is folyamatosan ápolták a kapcsolatot és a hagyományok megmentésén és ırzésén is munkálkodtak. A rendház lakói az idık folyamán gyógynövény-termesztésben és gyógyító füvek győjtésében igen járatossá váltak. Mőködtettek egy szerzetesek patikáját, ahol a kitőnı gyógyító füveket, főszereket árulták. Ez is egyfajta kapcsolat volt a világgal, azok számára is akik teljesen visszavonultan éltek a békés, kristálytiszta levegıjő közösségben. Imrének tudomása volt arról, hogy Magyarországon is


88

megtelepedett a Rend nem messze Zsigmond tatai várától, egy Majk nevő kicsiny helység dombján - de akkoriban aligha gondolt arra, hogy valaha ennek a rendnek a tagja legyen.

Gazdag családok – Itáliában például a Mediciek –, Magyarországon az Eszterházyak néha cellát építettek maguknak, hogy ezzel mintegy „utat biztosítsanak maguknak a mennybe.”

A néma barátokat Majkra Esterházy József gróf hívta az 1733-as esztendıben. Ezt az idıt jegyezték fel a magyarországi rend megalakulásának dátumaként is. A szabadságharc elvesztése után, Rákóczi fejedelemmel tartott franciaországi bujdosásába Esterházy Antal is a grófi családból. A fejedelem a Párizs melletti kamalduli kolostor oltalmában kereste lelki békéjét, s gondolkodott el hosszú, csendes sétákon a történtekrıl. A keserő csalódás után némi megnyugvást, megbékélést találnak a rend csendességében. Talán ezért, hála-kifejezésül hívja a szerzeteseket Magyarországra az itthon maradt Esterházy József. Nekik adományozza majki birtokát, s mellé még malmokat, halastavakat, erdıterületeket. A templom és a kis rendházak felépülése után gyakran voltak a rendnek látogatói, akik hitbeli gazdagodást reméltek az ott tartózkodástól. A szerzetesek viszonzásul megosztották vendégeikkel a csendességet és a vallásos életet. A barátok és vendégeik ilyenkor együtt vettek részt a szentmisén.

Amikor Imre úgy döntött, hogy életét e rendi életnek kívánja ajánlani, atyja már nem ellenezhette, vagy támogathatta ebbéli szándékában. Az Édes Mama is a temetı földjében nyugodott. Az egyetlen lélek ki érzelmeit birtokolta, szerelmével a szép reményő jövıt jelentette Szaim számára, nem volt többé. Így jövıje sem volt többé! Célja is egyetlen egy maradt, hogy mindent elvessen, ami akadályt jelent az Istenhez való közeledésben. A remetecella a szabadsághoz vezetı út is lehet; az Istentıl jövı szabadságé, – az Istentıl jövı szabadságé! - ahogy Szent Damján mondta - mormolta Szaim sokszor e gondolatot. Isten útjait akarta megismerni, s megérteni. Mestere és tanítója elfogadta döntését, amikor látta eltökéltségét. Így indult útjára hat nappal ezelıtt Padovából. Nıvére Magyarországon csatlakozott hozzá, hogy elkísérje a Rendbe, ahol majd becsukódik öccse mögött a hatalmas kapu, s azzal Imre számára kívül reked a világ, s csendességbe burkolja a magas, vékony, megtört fiatalembert, hogy e csendben meglelje Istent és a „feleletet”.

II. A kamalduli szerzetes

A Rend csendje A kamalduli kolostorba, azaz Remete Szerzetes Rendházba nem léphettek be nık. Szaim és nıvére a tölgyfák árnyékában vettek búcsút egymástól, nem beszéltek szavakkal, úgy

érezték, mintha gondolataik akadálytalanul jutnának el egyikük agyától a másikig. Nıvére nem ad jó tanácsokat, nem kér, nem sír, Szaim nem ígér nem mentegetızik. Hallgatnak

mindketten. Ahogy egy-egy hosszú gondolat után egymásra néznek, tekintetük fürkészı, sokat mondó –, érzik mindketten ugyan arra gondolnak, amire a szó nem ad enyhet, nem ad biztatást, ezért fölös is lenne használni ıket.

A terebélyes tölgy vetette hős árnyékból szinte egyszerre állnak fel – tekintetük még egyszer a másik aggódást, fájdalmat titkoló pillantásába mélyed, majd átölelik egymást.

Ez az ölelés is hosszú, de kettejük bensıséges közelsége a testvéri szeretet erıit közvetíti egymás számára. Ez az erı áramlik közöttük, majd áramlik át egyiküktıl a másikig.

Isten megáldjon – szólal meg nıvére. Isten adja számodra lelked békéjét, zaklatott lelkednek a választ, az elfogadást. Isten áldása kísérjen Imre öcsém Édes!

Az ég legyen Veled – válaszolt Imre halkan, majd felemelte disznóbır táskáját, s elindult a címeres kapu felé.


89

* A história már ırzött e vidékrıl régebbi idıkbıl is emlékeket. E helyen volt már remeteség az

1250-es évek táján, a Boldogságos Szőz prépostság, ahol premontrei szerzetesek éltek, egészen a török hódoltságig. Annak a remeteségnek temploma, monostora közel volt e kamalduli kolostorhoz, melyhez most Imre tartott.

Nagyapja mesélte egyszer, hogy az İ szépapja a premontrei szerzetes ház lakója volt. Így hát családi kötıdés is volt a helyhez. Igaz ma már abból a rendházból semmi sem áll, eltőnt az idıben, esı és szelek marták szét, emberek hordták el kövei maradékát.

A múltra alapult kamalduli kolostort, - ahogy a krakkói és Bielanyban mőködı testvér kolostort is - olasz mintára építették. Ez a térbeli szimmetria megtartását, a kelet-nyugat tengelybe helyezett kolostori templomot jelentette. A szentély kövei alatt kápolna és kripta bújt meg, melynek falai száz esztendıre ırizték meg az e-világból eltávozott szerzetesek földi maradványait, hogy majd ezen idı elteltével közös sírba helyezzék el csontjaikat.

A két szimmetrikus udvar egyikén mély kút állt –, oldalán szárnyas angyal tartotta a címert, négy sarkán oroszlánfej tekintett a négy égtáj felé. Az épületek övezte udvaron még kolostori épületek és konyha volt.

Két oldalon sorakoztak a szent hallgatás, a szilencium és a magány egyforma épületei. A külön házacskák az apró elıkertekkel, a szerzetesek remete lakjai – mutatott végig csontos

ujjaival a fehér kis épületeken – fogadója. Elsétáltak a nagy közös terem elıtti, sok száz kötetbıl álló könyvtár polcai elıtt, majd bevezette

a szintén belsı udvaron álló, észak felıli káptalan terembe, melyet gyönyörő faragott mennyezet fedett, s melyre láthatóan büszke volt a rendfınök. A faragott bútorok, méltóságot és mégis egyszerőséget sugároztak, s szinte teljes szélességében elfoglalták a szemközti fal hosszát, melyet az „Utolsó vacsora” freskója díszített. Fent a freskó, a láb alatt az erıt sugárzó tölgyfa padlózat. Ez a közös helység az ebédlı –, mutatott körbe a rendfınök, ahol – egy esztendıben mindössze két alkalommal –, Krisztus születésének emlékére Karácsonykor, és a Húsvéti szent napokon a Megváltó kereszthalála és feltámadása tiszteletére –, összejönnek, találkozhatnak a testvérek. A freskón a Mester mellett ülı alak, féloldalt fordulva, s három ujját felmutatva jelképesen jelzi –, e találkozás egy esztendıben mindössze háromszor lehetséges. Másik kezének felemelt két ujja pedig azt szimbolizálja, hogy e három alkalom mindössze két-óra hossznyi idıre szól –, magyarázta a jövendı rendtársnak.

A szigorú rendben, ezen alkalmakkor volt a barátok számára engedélyezve a beszéd, az egyébként magányban, némaságban, Istennel telı társalgás ideje után.

Az ispotály mívesen hajló szép boltívei alatt is csend honolt. A kolostor együttest több hektáros, sőrő erdı vette körül, ahol alig felfedezhetı sétányokon,

szemlélıdésre alkalmas helyek bújtak meg. Az épületek megnyugtató harmóniáját a természet fogta míves keretbe. A kolostor egész területét

fal övezte, mintegy biztosítandó a szerzeteseknek a szigorú pápai klauzúrát. A rendfınök végigkísérte Imrét jövendı élete színhelyeinek stációin. – A nap reggel 3 óra 30 perckor kezdıdik – szólalt meg a néhány perces szemlélıdés csendje

után a rendfınök. Hangja száraz volt, mint a ritkán használt, olajozatlan ajtóké. Életének központja ez idıtıl a remete-ház, s a kolostori egy személyes cella lesz – ifjú

Testvérem. Csak a szentmisén és a horárium (óra – imák) alatt találkozik a testvérekkel, illetve az év során néhány alkalommal az ebédlıben –, melyet elıbb jártunk be – a közös étkezés idején.

– Felkészült erre – Imre Testvér? – A remete élet nem egy önmagában visszaforduló élet –, másokért is imádkozunk, s ez sokat

segít megtalálni a belsı békét – mondta mintegy válaszolva is azonnal a rendfınök. A fiatal férfi hang nélkül bólintott, mint aki máris sokallja a szót. Szeme kifejezéstelenül nézett

el a kerítésen túli fák magasra nıtt lombjai felett. – Az Úr ezen napjától – munka, imádság, vezeklés, elmélkedés, tanulás, böjt és magányosság

lesz a sorsa, hogy mindezzel az Istennel való teljes egyesülést szolgálja. Szolgálva ezzel saját és


90

mások üdvözülését – folytatta a fakó, kissé tompa ritmusú hangon a Rendfınök. Úgy koppant ez az egyenletes ritmusban kiejtett néhány szó, mint keleti szertartásokon a dobon feszülı hártyáról visszapattanó – bammmmm-bammmm!

A rendfınök megállt a külsı udvar elsı házacskájánál, nem lépett tovább. Látható volt, hogy ezzel el is mondta mindazt, amit ifjú rendtagjuknak ettıl kezdve tudnia szükséges!

S ez nem sok volt. Hogy mit tesz hozzá – önmagának, rajta múlik! Hogy mit vesz el önmaga miatt, az is rajta múlik. Hogy értelmet kap-e valaha – ez életében, vagy valamikor máskor – amit itt megél, megtapasztal,

meg tud önmagáról, Isten tervérıl, İvele, vagy az İ tervét Istenhez – ez is rajta múlik – futott végig a fiatalember gondolatain, aki immár Imre Testvér, illetve Emerico „a jelentkezı” lett.

A rendfınök számára még egy dolog maradt, İ kívánta személyesen átadni e kortalan testvérnek –, ki egy fertály órája lépett be hozzájuk – a fehér kámzsa-csuklyás, skapuláréból és vászonövbıl álló szerzetesi öltözéket.

Ez öltözéket felöltve Szaim végleg meghal – a világi élet számára! Már csak Emerico Testvér létezik majd! A nagy kapu már becsukódott mögötte, a templom hangja esti imára szólít, hővös az este az

erdıvel körbefont dombtetın. Az itáliai díszes templommal szemmel, az ittenit szinte puritánnak látta, s a hős falak között sokáig imádkozott. Szent Iván éjszaka volt.

*

Folytatjuk…


91

HAJNAL ÉVA FESTMÉNYVERSEK

Fenyves szélén

Léptem muzsikál ... Napzuhatagban fényzene fodra repít.

Beborít lassan a hangja, hullám habjain éled

a tánc, ... tőnı, lágy menedékem : járja a', lépi a szépet

a láb, ... tétova, fodros csöndeken átér. Szélszaladása

lebben a táncon, moccan a' rezzen a pántlika is : rıt

menedéke a lassú, a halk zeneszó ..., omladozó fal

a bánat, hallgat a', csillan a csend is, forr a narancson a

lét öröme ...

A verseket Kovács Emil Lajos festményei ihlették

Mire megvénülünk

Elgurultak évek, gyöngyöt gyöngyre raktam, kalárisod ékem, ... végleg itt maradtam ... Ma is szépnek látlak, fiatal a dal még, ernyıs szemed nézem, most már itt maradnék ... támaszkodj rám kedves, erım erıddé lett, kezem kezed játssza, nem téved az ének ...

dalom dalodban szól, lelkem lelked lett már, megfáradt növényben bölccsé lett a nektár ...


92

K É P E S L A P O K

SZ. PİRDY MÁRIA

Képeslap Ausztráliából (második rész)

Második hete voltam Ausztráliában és kétségbeesve tapasztaltam, hogy nem értem az

angoljukat, sem a televíziós adásokban, sem a hétköznapi beszédben. Csak azokét, akik más anyanyelvőként, ott tanulták meg az angolt. Sajnos kevés akadt belılük, és ráadásul nekik magyar az anyanyelvük muzsikája volt. Többször is eszembe jutott ezekben a kínos, „sajnos, nem értem” helyzetekben, hogy annak idején adomaként terjedt az egyetemen, mit tanácsolt a professzor, amikor az ösztöndíjat nyert jobbkezét, a nagy tudású és szorgalmú tanársegédjét Amerikába indította. „Most pedig felejtse el az eddig tanult angolját, és a megérkezése pillanatától kettıs szorgalommal kezdje újra tanulni a szavak kiejtését, hogy mielıbb értsen és magát is értsék.” Már tudom, mirıl beszélt! − szembesültem magam is az igazsággal.

Frida még az érkezésem elıtt megrendelte a részvételi jegyet a Great Ocean Road-ra utazáshoz. A Great Ocean Roadot, vagyis a Nagy Óceáni Utat a világ egyik legcsodálatosabb tengerparti

túraútvonalának nevezik. Nem véletlenül. A 243 kilométeres, kétsávos út Victoria állam dél-nyugati, lenyőgözı partvonalát követi, sziklák tetején, majd lekanyarog a mélybe, a strandokig, szörfparadicsomokig, át a hangulatos üdülıvárosokon és az Otway Nemzeti Park esıerdıinek egy részén keresztül, majd újra fel a meredek sziklák tetejére.

Ez az út Ausztrália monumentális, I. világháborús emlékmőve, amelyet a harcokban elhunyt bajtársaik emlékére építettek a világháborúban szolgált és megmenekült ausztrál katonák. Az építkezés 1919 szeptemberében kezdıdött és mintegy 3000 hazatérı katonának adott munkát. A sőrő vadonban csak lassan tudtak haladni, mert fıként kézi erıvel dolgoztak, robbanóanyagot, csákányt, lapátot használtak. Az építıket a legnehezebb és legveszélyesebb feladat elé a meredek part teteje vagy oldala állította, ahol a sziklákból kellett kivágni az út alapját. A sors fintoraként, a háborút túlélı katonák közül sokan itt vesztették az életüket. Néha pedig váratlanul megjutalmazta ıket, például egy zátonyra futott gızhajó kidobásra ítélt rakományával, 500 hordó sörrel, amit végül is ık kaptak meg.

Az elkészült utat 1932-ben adták át a forgalomnak, és azóta Apollo Baytıl a Twelve Apostles sziklacsoportig 104 km hosszú sétautat is építettek a természetet kedvelı hátizsákosoknak.

Az elsı megállónk Torquay-ben volt, ahol a cég számlájára mindenkit meghívtak egy kávéra. A várost elhagyva tőnt fel az türkizkék és türkizzöld színekben csillogó víztükör. A 10 km-re levı Bells Beach-i kilátóban már durván borotválta fejünket a szél és nagy cseppekben esni kezdett. Ez a hely a szörfösök paradicsoma, minden hullámlovas ide kívánkozik és a legjobbak húsvétkor, a Szörf világbajnokságon mérik össze tudásukat és felkészültségüket. Lent a mélyben, a hatalmas hullámokkal ostromolt parton két, dzsekibe öltözött alak figyelte a hullámok nagyságát és futását. Kocsijuk tetejére erısítve szörfdeszkák vártak türelmesen gazdáik döntésére. Mi már hullámlovaglás gondolatára is vacogtunk. Fentrıl, a kilátóból közelítıleg sem tudtuk megítélni a hullámok nagyságát, de azt jól lehetett látni, hogy nagyon messzirıl indulnak a felé. Ezért kedvelik a szörfözık ezt a partszakaszt, ugyanis több száz méteren keresztül lovagolhatják meg ugyanazt a hullámot.

Lorne városka után megálltunk az út legmagasabb kilátójában a Cape Pattonnál, ahol a nevezetes, sört szállító hajó (Lord Ard) futott zátonyra. Maga a kilátó a víz fölé benyúló sziklán kialakított parkolóhely, ahová a Nagy Óceáni Útról kihúzódva, biztonsággal ki lehet szállni a jármővekbıl és az ívesen futó mellvédrıl gyönyörködni az örökké zúgó-morajló óceánban.


93

Dél körül érkeztünk meg az alig öt kilométerre, csodálatosan szép, homokos öböl mentén fekvı Apollo Bay városkába.

A busz tágas volt, kényelmes, a vezetı nem csak a jármővet vezette, kiváló idegenvezetınek is bizonyult. Az utunkba esı minden nevezetességet megemlített vagy hosszasan mesélt a látnivalóról, helyenként adomákkal tőzdelve. Ilyenkor elfelejtett szépen artikulálva beszélni, és a derültséget kiváltó történet lényegét Frida fordította le.

Ezért is sajnáltuk, hogy Apolló Bay-ben el kellett váltunk tıle és az útitársaktól. Mi ugyanis az egyébként egy napos utat (ami oda-vissza kb. 600 km) két nap alatt tettük meg. Frida egyszerően elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyen erıltetett ütemben nézzük a híres tengerparti út látványosságait. Ezért döntött úgy a buszjegy megrendelésekor, hogy félúton, az óceán parti öbölben fekvı Apolló Bay-ben megszállunk, és másnap délben csatlakozunk a Melbourne-bıl reggel induló járathoz. Ez ugyan nagyon megdobta a költséget (150 dollár helyett 380-ba került fejenként; ezt is csak az elképesztı árak miatt írom). Mint kiderült, mégis jó húzás volt, ugyanis délutánra teljesen beborult az ég, és félóránként eleredt az esı, majd félórára kisütött a nap. Párafüggöny mögé rejtızött a látnivaló vízen és szárazföldön egyaránt.

A Seaview hotelben a szobánk tulajdonképpen mini garzon volt, az ágyakban főthetı matraccal és egy kétségbeesetten szaladgáló egérrel. A segítségül hívott szobaasszony végül a hőtıszekrény háta mögött kapta el. A kis állat addigra már teljesen kimerült, ereje sem volt mozdulni. Óh, mutatta, ez csak kis bébi, nem kell félni tıle!” Szinte dédelgetve vitte ki a szabadba. Gyorsan elfogyasztottuk az otthonról hozott szendvicseinket, majd elindultunk dőnés part felé. Az Információs pavilon kilátójából az áttetszı esıpárában elénk tárult az öböl hatalmas íve, a széles homokpaddal, amelyre tenger hullámai hosszasan futottak ki. Míg esett, behúzódtunk a part menti üzletek, galériák valamelyikébe, ha elállt, a parkban vagy a közeli utcákban sétáltunk. Este a helyi halászok fogásaiból összeállított tenger gyümölcsei menüt ettünk a városka egyik vendéglıjében. Másnap délben a Melbourne-bıl érkezı busz felvett a szállónknál, és elvitt a közös ebédelı helyre, a helységgel azonos nevő szálloda és étterembe.

Az Otway-i híres világítótorony megtekintésére sajnos nem jutott idı. Helyette a Glenaire-i és The Gable kilátóból is készíthettünk néhány felvételt a türkiz minden árnyalatában csillogó Óceánról. A Gellibrand folyó után a Port Cambell Nemzeti Park tengerparthoz közeli részén fut az út, a magasból, a busz ablakán keresztül is lélegzetállító a kilátás. Délután már hétágra sütött a nap, a tenger türkizkékje, smaragdzöldje, a partra futó fehér tajtékok, a part homokkı és mészkı csipkéi, a tengerben álló, a szél és víz formázta különleges szikla alakzatok ırjítették a kirándulókat, a fényképezıgépek, kamerák mintha a kezekhez ragadtak volna.

Elhaladtunk a Gibbson lépcsı mellett, amelynek nevezetessége, hogy 86 lépcsın lehet lemenni a homokos tengerpartra, ahonnan felnézve az ember törpének érzi magát a 70 méter magas függıleges sziklafalak alatt. De az óvatosság sem árt, mert ha jön a dagály, a gyorsan emelkedı víz könnyen csapdába ejtheti a lépcsıtıl távol sétálót. A buszunk hamarosan megérkezett a Tizenkét Apostol látogatóközpont parkolójába. Vezetınk elmagyarázta a sziklaalakzatokhoz vezetı utat, az oda és visszajutás idıigényét, és felhívta a figyelmet közelben landoló helikopterekre, amelyekbıl nyolcvan dollár körüli összegért lehet megcsodálni és megörökíteni a víz felett az óceánból kiálló oszlopokat, sziklaképzıdményeket, köztük a Tizenkét Apostol sziklacsoportot. Túl sokan várakoztak a helikopterekre (a parkoló tele volt a látogatók buszaival, autóival), Frida inkább a kilátót javasolta, ahonnan annyit és addig fotózhatunk, míg vissza nem kell mennünk a buszhoz.

A híres sziklacsoport, az óriási, tengerbıl kinövı oszlopok, a Port Campbell Nemzeti Park látványosságai. Az Apostolok hátterében álló mészkı-sziklafalak 70 méter magasak, a sziklaoszlopok közül a legmagasabb 46 méter. A szél és a tengervíz állandó koptató-mállasztó munkája fokozatosan pusztította a szárazföld mészkı szikláit. Elıször barlangokat, majd azokat tovább faragva-vékonyítva íveket hoztak létre. Amikor az ívek összeomlottak, különálló, magas homok és mészkı sziklaszigetek maradtak a part mellett. Így alakult ki a Tizenkét Apostol (melyekbıl már csak 8 áll talpon, a többit olyan karcsúra faragták a természet erıi, hogy a tenger elrabolta és magába zárta). Ilyen a partszakasz többi formációja is, köztük a The Arch (az Ív), amely


94

2009-ben omlott az óceánba. Két vaskos, elárvult hídpillér-tömbje egyelıre állja a hullámok ostromát. A sziklák ma is évente 2,5 cm-t pusztulnak.

Voltunk a Loch Ard Gorge kilátóban, ahonnan nézve a két hatalmas, egymás felé tartó szikla mintha össze akarna záródni. Szinte el sem hittük, hogy az 1878-ban itt elsüllyedt Loch Ard nevő hajó két túlélıje (Tom 15, Éva 17 éves volt), a vadul hullámzó nyílt vízbıl a szők nyíláson át épségben átjuthatott a kis öbölbe. Elsıként Tom sodródott a partra, majd kimentette a segítségért kiabáló lányt a vízbıl. Utána megmászta a szurdok szikláit, kijutott a szárazföldre, ahol a közelben tartózkodó pásztorokat hívta segítségül. Tomról és Éváról nevezték el a The Arch két függetlenné vált hídpillérét. A Loch Ard esete azonban nem volt egyedülálló. Hajózás szempontjából az itteni, közel 100 km-es partszakasz nagyon veszélyes, sok hajó nem jutott el a céljához, ez lett a végsı állomásuk.

Fentrıl lépcsı vezetett le a szurdok sárga színő homokos fövenyére. A bátrabb útitársaink feltőrt nadrágszárral sétáltak bele az azúrzöld vízbe. Mások, köztük mi is, az öböl hátsó sziklafalának cseppkıszerő képzıdményeit, a mészkıfalakból kinövı különleges formájú növényeket csodáltuk és próbáltuk elképzelni Tomot, amint az öblöt körülvevı kissé befelé hajló sziklafalon mászik felfelé, a tényleges megmenekülésükért kockáztatva ismét az életét.

Az utolsó nevezetesség, amelynek közeli, a kilátóból való megtekintésére még jutott idı, a London Bridge (London híd) volt. Ez is természetes boltív képzıdmény Port Campbell városka közelében, és a Nagy Óceáni Út egyik látványossága. Az eróziós folyamat hatására a szárazföld tengerben álló, kétívő, természetes híddá formálódott. A partvonalhoz közelebbi íve 1990. január 15-én váratlanul összeomlott. Ezzel megszőnt a szárazfölddel a kapcsolat. Két turista rekedt a tenger felöli részén, akiket helikopterrel sikerült kimenteni. Az összeomlás elıtti, dupla íves formája miatt nevezték London Bridge-nek, mert hasonlított londoni névrokonára.

Visszafelé letértünk a Great Ocean Road-ról, az Otway Nemzeti Park központja felé kanyarodott a buszunk. Csodálatos erdıkkel, hatalmas sziklákkal övezett tájakon át vezetett az út. Sofırünk szeretett volna koalákat mutatni, azonban hiába mondta be gyorsan a mikrofonjába, többször is, hogy „az óramutató járásával egyezıen, két (négy, három stb.) óra irányában koala a fán, az ágak között alvó kicsi állatokat az én gyakorlatlan szemem nem találta, hiába ültem a busz jobb oldalán. Aztán elhaladtunk a park legutóbbi bozóttőzben leégett részén. Mindenhol elszenesedett csonkok álltak ki a földbıl, életnek egyelıre nyomát sem láttuk. A buszvezetı elmondta, nem csak a növényzet pusztult a tőzben, hanem a területen élı állatok egy része is. A túlélık élettere csökkent, ezért a szakembereknek és környezetvédelmi aktivistáknak fokozottabban kell segíteni a park állatvilágát elegendı élelemhez juttatni, és a leégett terület növényzetének pótlása is a rehabilitáció része.

Ebben a hatalmas országban a társadalmi munka, az aktivisták tevékenysége a legtermészetesebb részvétel a természetvédelem minden területén.

Az egyik hétvégén Healesville-be kirándultunk, a nagyon kedves, szép fekvéső városkába, ahol aztán le is ragadtunk a látnivalók miatt. (Eredeti célunk szerint a híres Healesville Sanctuary-t akartuk megnézni.)

Yarra tartományban, a Watts folyó mentén alapított várost 1864-ben Victoria állam 1860-1861-ig hivatalban lévı miniszterelnökérıl, Richard Heales-rıl nevezték el. A városalapítás elıtti idıkben ez a terület a Wurundjeri ıslakosok (aboriginálok) földjének volt a része, akik − a tudósok szerint − kb. 40 000 évvel ezelıtt telepedtek le Ausztráliában, legnagyobb számban a Murray folyó völgyében. Az európaiak érkezése elıtt az ıslakosok 500 törzse több mint 250 nyelvet beszélt, a jelenleg élı 400 törzs mintegy 145 nyelvjárást. A hitüket megtartó bennszülöttek azt vallják, hogy az idık kezdetén a földbıl emelkedett ki a Teremtı, aki létrehozta a növény- és állatvilágot. A teremtés idıszakát Dreamtime-nak (Álomvilág) hívják. Az ezutáni idıszakot pedig, amely napjainkban is tart, Dreamingnek (az Álmodás kora) nevezik. Az európai gyarmatosítás óta az ıslakosok közül nagyon sokan vallást változtattak a misszionáriusok sokszor erıszakos térítése hatására. Az elsı európainak a kontinensre való lépése után több mint 350 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy 1962-ben az aboriginálok választójogot kapjanak és 1967-tıl parlamenti képviseletük is legyen.


95

Ma Healesville elsısorban a természetvédelmi parkjáról, a Healesville Sanctuary-ról (Halesville-i állatkertrıl, de az ott folyó munkát tekintve pontosabb az állatvédelmi menhely megnevezés) ismert, ahol több száz ıshonos ausztrál állat él részben nyitott, természetes környezetben. A városka életében a híres állatkerten kívül jelentıs szerepet tölt be az idegenforgalom, a különbözı szolgáltatások, az üzletek, galériák, vendéglık, pincészetek.

A televízióban többször látott és megcsodált kézi cukorkagyártás látványos munkafázisait ott, a gyakorlatban is láthattuk, filmre vehettük. Hiába néztük többször vissza, ma sem tudjuk a titkát, hogy a különbözı színő cukorfonatok egymás mellé és egymás köré helyezésével, összesodrásuk, nyújtásuk után hogyan jöttek létre az apró darabokra vágott cukorkák vágási felületén látható virágok, gyümölcsök, szívecskék és a különbözı feliratok. A mőhely elülsı része a termékeik széles választékát bemutató és eladásra kínáló bolt. Megvételre stílusosan a „Melbourne” feliratos, maracuja ízesítéső (passion gyümölcs), szivárványos színőt választottam. A cukorkák kisebb- nagyobb formatervezett üvegekben sorakoznak a polcokon, de vannak zacskós kiszerelésőek is. A cukorkák többnyire gyümölcsízőek, de természetesen ezektıl eltérı ízesítésőek is vannak. Ahogy a forma és a minta megkívánja.

Az üzletek, galériák látogatása közben elszaladt az idı, alaposan megéheztünk. Frida ismerısei ajánlották, hogy ne hagyjuk ki a minıségi vendéglátásukról és a vendéglıjükbıl való csodás kilátásról híres Cafe Beaz-t. Míg felértünk a legfelsı szinten lévı erkélyes étterembe, az egyes szinteken megcsodálhattuk a nyitott ajtós, régi bútorokkal, használati tárgyakkal, gyerekek játékaival berendezett szobákat. (Be lehetett lépni a helyiségekbe, nem voltak elzárva zsinórral, mint a múzeumokban.) Az erkélyrıl lepillantva, úgy éreztük, mintha virágoskertben ülnénk, hiszen körülöttünk mindenütt magasra növı, változatos virágú és élénkzöld színő növényeket láttunk. Távolabb kékes-zöld hegyvonulat zárta a látóhatárt.

Bent jártunk a délutánban, mire eljutottunk az állatkerthez. Ott pedig közeledett a záróra, új látogatókat már nem fogadtak. De, hasznos információkat kaptunk a pénztárostól a jövıbeli látogatásunkhoz. Például, hogy mikor etetik a koalákat (többnyire csak ilyenkor vannak fenn, egyébként alszanak), mikor lehet az állatkórházat látogatni, mikor van a kacsacsırőemlıs bemutató, mikor látható az ıslakos (aboriginál) mővész bumeránggal elıadott mősora stb. A kívánt programokra ajánlatos elıre idıt kérni, mondta, de mindenképpen idıben kell megjelenni a bemutató helyén, mert azon a napon ismétlésre több program esetében már nincs lehetıség.

Néhány nap múltán nyitásra érkeztünk az állatkertbe, amelyet Dr. Colin MacKenzie az Ausztráliai Anatómiai Intézet létrehozásával alapított meg. Az intézet feladata az ıshonos állatok orvosi kutatás céljából való tanulmányozása volt. Erre a célra kapta meg a 70 hektáros földterület a bérleti jogát. 1921-1927 között vezette az intézetet, az ott folyó munkára a világ tudósai is felfigyeltek. Dr. McKenzie-t új intézet alapításával bízták meg Canberraban, a Healeswille-i intézet pedig a városi tanács tulajdonába került. A tudományos munkát kinevezett igazgató irányította tovább, amelyhez sok segítséget kapott a helyi lakosságtól is.1934-ben hivatalosan megnyitották a növény és állatvédelmi menhelyet a nagyközönség elıtt. Az utána következı években Healesville Sanctuary a kacsacsırő emlıs ellátásában és kutatásában végzett munkájáért szerzett nemzetközi elismerést. Az 1940-es évek elején a világon elsıként tenyésztettek ki fogságban kacsacsırő emlıst. 1947-ben az állatkert átalakításának fı szempontja híres állatvilágának népszerősítése, az idegenforgalom növelése lett. A következı jelentıs fejlıdési állomás az állatkert életében a kacsacsırőemlıs-világ megnyitása 1994-ben és a 2005-ben létrehozott Australian Wildlife Health Centre (Ausztráliai Vadvilág Egészségügyi Központ).

A Központ orvosai, ápolói több ezer beteg, sérült és elárvult ıshonos állatot látnak el évente. Ehhez rendelkezésre állnak a legújabb kutatások és a legmodernebb eszközök, technika a vadon élı állatok természetvédelmi és klinikai orvostudománya terén. Emellett az intézménynek fontos szerepe van a vadon élı állatok betegségeinek felügyeletében, a rehabilitációjukban, valamint az állomány szaporításában.

Mellettük nagyon sok önkéntes dolgozik a Sanctuary területén. Nélkülük nehéz lenne rendben tartani a hatalmas területet, és az állatok gondozásában segítségére lenni a szakszemélyzetnek, szeretettel és odafigyeléssel végezni önálló feladataikat. Elképzelni se könnyő, hogy az


96

önkénteseknek nagy része éveken keresztül végzi áldozatos munkáját, minden anyagi szolgáltatás nélkül, többnyire csak szállásért és ellátásért. De, ez ott természetes.

Idıben ott álltunk a kapott térképen megjelölt koala ketrecénél. Mert bizony Beni ı urasága nem járkálhatott szabadon, nehogy a termékeny idıszakban lévı anyjával vagy a húgával közelebbi kapcsolatba kerüljön. Az anyja a közeli fán aludt, a húga lent szaladgált az alacsony bokrok között, aztán gyorsan felszaladt az anyjáé melletti fára. A koala hatalmas ketrecébe mindannyian bemehettünk, de a gondozója, egy rendkívül szimpatikus fiatal nı figyelmeztetett, ne simogassuk meg, mert ha a karunkat ágnak érzékelné és a reflexe miatt belénk kapaszkodna, az nagyon fájdalmas élmény lenne a hosszú és éles körmei miatt. Beni mélyen aludt a telepített, vastag fatörzs két ága között. Gondozója alig tudta felébreszteni, annak ellenére, hogy közeledett az etetési ideje. Álmosan nagyokat pislogott, miközben a fényképezıgépek gazdát cseréltek, hogy mindenki megörökíttesse magát a saját gépén, barátságos közeli felvételen a kis koalával. Gondozója simogatta, beszélt hozzá, de Beni szeme lassan szőkült, lehorgadt a feje és rövid idın belül ismét álomba merült. Talán újabb álmokat szıtt finom eukaliptusz levelekrıl.

A koalák tartózkodási területén magas sétányt alakítottak ki, ahonnan jól lehet látni a fákon szundikáló vagy a fákra mászó koalákat. Egyik helyesebb volt, mint a másik. Beni gondozója – még a ketrecben – elmondta, hogy a fiú koalák pofája (ı arcnak nevezte) hegyesebb, orruk jobban elıreáll, mint a lányoké. A hallottak alapján azonban az ágak között szunyókáló, lehorgasztott fejő koalák nemét egyetértıen mégsem tudtuk megállapítani. Biológiai tanulmányozásuk helyett inkább minden lehetséges helyzetbıl felvételt készítettünk róluk. A magasított sétaút hídban folytatódott. Lent az útkeresztezıdésben hangyászsünök adtak egymásnak találkozót, távolabb rózsás mellő kakaduk (galah-ák) sétáltak. Találkoztunk a parkban az ország hivatalos madarával, az emuval, amint tíz egyedbıl álló csibecsapatát vezette a zöld gyepen. A szürke, vörös és a törpe (wallabi) kenguruk lustán heverésztek a kifutójukban, ık nem kószálhattak/ugrálhattak szabadon a park területén. A látogatók azonban bemehettek hozzájuk és etethették ıket. A kismérető, macira hasonlító vombat elrejtızött a földre fektetett, üreges fatörzsben, csak hátsó felének kis részét mutogatta a látogatóknak. A kookaburra (kacagó jancsi) hangját hajnalonként hallottam Fridánál, de a madarat csak festményen és tiffany ablaküvegben láttam. A fák sőrő lombja között jól elrejtıztek a madarak, esélyünk sem volt kookaburrát, sem más madarat látni. Az állatkórház területén ritka kincsre, két kicsi tasmán ördögre leltünk. Egy üvegfal mögötti helyiségben ücsörögve játszott velük két fiatal lány. Valószínőleg árván maradtak és ott nevelgetik ıket. Kis, izgı-mozgó, megállás nélkül vicsorgó, fekete kutyagyerekekre hasonlítottak.

A büfé-étkezı hely közelében volt egy pavilon, széles pultján az ismertebb ıshonos állatok kitömött példányaival, amelyeket közelrıl lehetett tanulmányozni. Hiányzó ismereteinket a készségesen válaszoló idıs úr egészítette ki. A kedélyes információforrásunktól azt is megtudtuk, hogy nagy örömmel, önkéntesként látja el feladatát. Mindig akad érdeklıdı, mondta, itt soha sem unatkozom. Míg, ha otthon lennék, magamban és magamnak beszélhetnék. Tüzetesen szemügyre vettük a híres kacsacsırő emlıst. (Ugyanis a helyiségben, ahol a Sanctuary-ban „lakik”, teljesen sötét volt, csak üvegfal mögött derengett némi vörös fény. Próbáltunk rátalálni a vízben vagy a parton, sikertelenül. Aztán a gondozójától megtudtuk, hogy kíváncsiságunk alanya már korábban kijött a külsı medencéjébe és békésen szunyókál az üregében. Elmondta, mesterséges világítást azért alkalmaznak, mert az egyébként éjszakai életet élı állatok a fény hatására alvásukat megszakítva helyet változtatnak, és − szerencsés esetben − láthatók.) Az öregúr megmutatta a kitömött állat hátsó lábain a méregmiriggyel összeköttetésben lévı sarkantyúkat, amelyek szúrása nem halálos, de hosszantartó fájdalmat okoz és semmilyen fájdalomcsillapítóval nem mulasztható el. A vombatot sikerült úgy fényképeznem, mintha a természetben kaptam volna le. Micsoda átverés az otthoniaknak! Persze, honnan is tudhattam volna a nagy hírt, hogy Tasmaniából hamarosan a Budapesti Állatkertbe érkezik Molly és Wally, a vombatpár, és ha szerencsém van, itthon sokkal jobb képet is készíthetek az élı állatokról! (Azóta − világra szóló szenzációnak számít! − már kétszer is született utóduk).

Láttunk a parkban sétáló emu papát (ı neveli fel a fiókákat, nem a nıstény), mögötte egyenes sorban lépegetett kilenc csibe, a tizedik kicsit lemaradt a többitıl. Amint a népes csapat átért az úton


97

a füves területre, az utolsó csibe apró szárnycsonkjaival egyensúlyozva, elırenyújtott nyakkal futott utánuk.

A pihenıhelyen, az asztalok közelében fehér-fekete ibiszek sétáltak, vártak a lehulló falatokra. A legmerészebbje az ott hagyott ételmaradékokért az asztalra is felküzdötte magát. Mi is csak azt vettük észre, hogy már karnyújtásnyira volt az ennivalónktól, félelmetes, hosszú lehajló csıre, − szégyen, nem szégyen − megfutamított az asztaltól.

Az ısi hitük szerint élı bennszülöttek spirituális rituálékon gyakorolják vallásukat. A ceremóniákon testükre szimbólumokat festenek, táncolnak és énekelnek. A Sanctuary hirdetett programjainak egyike ebbıl az ısi kultúrából merít. A jellegzetes arcfestéső (meleg idıszakban testfestést is viselı), a bumerángokkal kiválóan bánni tudó aboriginál mővész, Murrindindi, a föld szellemiségét a vadon élı állatokkal való találkozásokon, az ıshonos növényeken és a bennszülöttek szellemtörténetein keresztül mutatja be az érdeklıdıknek. Az általa vezetett exkluzív elıadást, amely része a ragadozó madár bemutatónak, nem tekinthettük meg, mert ez csak szombatonként és iskolai szünnapokon látható.

Órákon keresztül sétáltunk a hatalmas, fás, ligetes területen, és egyáltalán nem úgy éreztük magunkat, mint a hagyományos állatkertben. A hatalmas park nem csak a vadon élı ıshonos ausztrál állatok lakhelye, hanem fantasztikus kirándulóhely, amely lehetıséget kínál a bensıséges találkozásra a gyönyörő természeti környezettel.

Melbourne-ben és Frida lakóhelyén is már októberben megjelentek a mőfenyık, a karácsonyi díszek, ajándék és lakás díszítı tárgyak. Ausztráliában nagyon kevés helyen van fenyıfa, a meleg miatt nem honosak, a beszerzésük pedig sokba kerül. A legtöbb család ezért mőfenyıt állít, a lakásnak abban a helyiségében és feltétlenül az ablak elé, hogy a – többnyire túldíszített – fa az utcáról is jól látható legyen. Akinek sikerült a kertjében fenyıfát telepítenie, sokszor már novemberben színes égıkkel ünnepi ruhába öltözteti.

Októbertıl szinte minden a karácsonyról szólt, a hónap vége felé a nagyobb tereken felállították a mindenki karácsonyfáit, a tereket U alakban keretezték a portékákkal teli sátrak, amelyeket karácsonyi füzérek, a színes lámpákból főzött girlandok díszítettek. A teret szegélyezı fák között is színes lámpafüzérek feszültek. Énekesek, modernkori trubadúrok fogadták a vásár bejáratánál a rengeteg bámészkodót, ötletet győjtögetıt és persze vásárlót is. A sátrak legtöbbjében diszkréten szóltak az ismert karácsonyi dalok. Hamar elcsábultam én is, filcbıl, fából készített karácsonyi díszeket: rénszarvasokat, télapókat, szánkókat vásároltam magunknak és ajándékba is.

Frida mesélte az utolsó napok egyikén – mikor a közeli bevásárlóközpontban a lila, pink, fehér, kék színő mőfenyık láttán hülédeztem −, hogy a barátnıi már novembertıl lázasan tervezik, milyen színő legyen a karácsonyfa, milyen dekorációt rakjanak a kandalló fölé, van-e a választott fenyı színéhez illı terítékük vagy azt is fel kell venni a vásárlási listájukra stb.

Tudod – folytatta az áruház kávézójában – az ausztrál karácsonyi ünnep sok tekintetben különbözik a közép-európaitól. Az itt élık megtartották hagyományaikat, a sajátos, a nemzetükre jellemzı szokásokat is. Szentestét nem ülnek, sıt december 24-e munkanap. Másnap, karácsony reggel érkezik a Mikulás. Nálunk és az európai bevándorlók családjaiban is, ahol a keresztény vallás hitkérdés és nem társasági megjelenési forma a templomokban, a gyerekeinknek még Jézuska hozta az ajándékokat. De a felnövı nemzedékek, a sokkal erısebb a külsı hatásokra, hamar átveszik a környezetükbe simulásukat segítı szokásokat, életformákat. Tapasztalom a gyerekeimen. Még nem hagyták el az európai szokást, de az ausztrált is átvették. Mi ünneplıbe öltözve, finom vacsora mellett töltjük a Szentestét, de az ajándékok csak éjszaka kerülnek a fa alá. Másnap december 25-én, mint az ausztrál gyerekek többsége, korán reggel felkelnek és az erre az alkalomra vett ünnepi pizsamájukban kezdik kibontani az ajándékokat. Mindegyikünknek van, mint minden ausztrálnak, karácsonyi zsákja, illetve zoknija, amelyeket a kandallóra helyezünk, de vannak, akik a falon lógatják. A Mikulásnak vagy valaki másnak nevezettnek a feladata megtömni ezeket mindenféle apró ajándékkal. Szokás még, hogy az emberek üdvözlılapokat küldenek egymásnak, amiket ünnepi díszként zsinórra főzve kifeszítenek a szobában, vagy jól látható helyekre állítják, mint ahogyan mi tesszük.


98

A munkahelyeken év-vége partikat rendeznek. A kellemes karácsonyi ünnepek helyett pedig manapság azt illik mondani, hogy boldog ünnepeket. Sajnálom ezt a változást, mert a „merry” jelzı kiemelte a karácsonyt az év többi napjai közül, míg az újabb köszöntéssel ez a különleges ünnep is betagozódik a többi „happy” napba.

A felszolgáló kihozta a rendelést. Pillanat, mondta Frida, és számlát kért a kis filigrán ázsiai alkalmazottól.

Hol tartottunk? Ja, igen. Szóval, a nagyobb cégek már november végétıl sorozatban rendezik a Christmas Break Party-t, azaz a karácsonyi elıünneplést, mert ilyenkor még van szabad hely az éttermekben. Régebben, mikor még teljes munkaidıben dolgoztam, szokás volt, hogy karácsony elıtt az utolsó munkanapon a cég meghívott mindenkit ünnepi ebédre. Ilyenkor ajándékkosarat is kaptunk. Mint hallom, a tolerancia nevében sokan elhagyták már ezt a szokást. Az indokuk pedig, hogy nem akarják kényelmetlen helyzetbe hozni a hindu, muzulmán, buddhista stb. munkatársakat a karácsonyi kosárral. Nem emlékszem – mélázott Frida –, hogy bármelyik afrikai vagy ázsiai kollégám sértıdve visszautasította volna az ajándékot.

Vedd még hozzá az ausztrál karácsony különlegességét, hogy ilyenkor van nálunk a legmelegebb nyári idıszak. A legtöbb család, mint láthattad az útjaink során, kertes házban lakik, ahol általában medence is van, így a hıséget kellemesen el lehet viselni. A munkahelyekrıl is ekkor mennek szabadságra az emberek, a tehetısebbek távoli helyekre: tengerpartokra, hegyekbe utaznak el. Az otthon maradók családi körben töltik az ünnepeket. A fiatalok közül sokan már nem is a szüleikkel, hanem a haverokkal karácsonyoznak. Lemennek a vízpartra és ott ünnepelnek a maguk módján. Ezt a hıségtıl fuldokló karácsonyozást szoktam meg a legnehezebben. İrületesen hiányoznak a fehér karácsonyok, az éjféli misére menet talpunk alatt ropogó frissen esett hó, a fenyıillat, a szaloncukor, amit nálunk nem ismernek. Bár az egyik öreg barátnım ráakadt egy boltra, ahol kapható. Szóval, az európai karácsonyok feelingje.

Ó, drága Fridám! Hol vannak már ifjúságunk karácsonyai, téli havazásai?! Évtizedek óta kiszámíthatatlan az idıjárás, és a hóesés is addig szép, míg a jármőforgalom el nem indul. Röviddel utána minden fekete latyakos lesz, csak a védett tereken marad némi hó, amibıl egy-egy soványka hóember építhetı. Ez a helyzet városszerte. Az ország kisebb településein, a vidéken, elsısorban a Dunántúlon, a nekünk mindig kedves Veszprémben, a tél, a hóesés jobban hasonlít ahhoz a képhez, amire gyerek- és fiatal korodból emlékszel.

Vedd meghívásnak, hogy legközelebb télre várlak haza. Néhány havas napra csak telik a télbıl, és akkor azonnal szállást keresünk szülıföldeden vagy a környékén. És ha még jobban akar nekünk kedveskedni a természetfelelıs, akkor karácsony táján rázatja ki a párnákat az angyalokkal.

Kimentünk a kávézóból és folytattuk a nézelıdést. Frida hallgatva jött mellettem, majd a közeli polcon sorakozó porcelán harangok közül egyet

kiemelt és megrázta. Úgy legyen! – mondta. Kérem! – nyújtottam a kezemet a harangért. Szép, tiszta hangja van. Megveszem, és ezzel

csengetek majd a beszélgetéseinkkor, hogy ne felejtsd el az ígéretedet.


99

Lencse által, világosan…

BODÓ CSIBA GIZELLA fotói – Szíria

Aleppo citadella

Aleppo este


100



Damaszkusz bazár

Damaszkusz kapu

Damaszkusz utcai mőhely


101



Damaszkusz Nemzeti Múzeum

Damaszkuszi falak

Markab vára (Kalat Markab)


102



Oszlop maradvány (Oszlopos S.)

Kolostor rom (Oszlopos Simenon)


103

PÁVEL COLTON ISTVÁN

Munka nélkül

bárhogy szánom minden idegsejtem szüntelen jelzi

rám szakadt belém ragadt

és mint mélyhőtött nitrogén úgy éget a szégyen

körülöttem a lég is fagyos ez ellen tenni bajos

hiszen mindent elvesztettem

mikor munkanélküli lettem

azóta – ó hava lett a becsület –

már a vak pók elöl is ellopom a legyet csakhogy egyek

tisztességem tüstént tovatőnt

mikor a szükség fekete állásba hajszolt

nem tagadom azóta csalok

havi nettó 24 ezer munkanélküli segélyt kapok

és – törvény szerint – ehhez majd 12-öt hozzá kereshetek

ó mily remek

eldobom magam

hogy ennyit még szabad

de ennyibıl megélni

a sok törvényhozó biztosan nem érti

sehogy sem birok

mivel a félre tett pénz úgy fogy ahogy a remény

hogy egyszer még bejelentett állást kapok

hagyom hogy a zsebem húzza a diplomám

az eszem súgja ne ugrálj kiskomám

menj el drága alkalmi munkára

s ha valaki ezért megvet

e helyett munkát adjon vagy reményt

mert neki biztosan van elég

de nekem az is jó ha összejön havonta

260-280 munkaóra

mert ez ad elég esélyt

hogy a telet átvészeljem

amikor kevés az építkezés


104

ezért elviselem hogy két szeretkezés

között majd irtóra megizzadok

mikor a nyár ver közöttük tanyát

néha mint egy jól húzó igáslovat

egy másik cégnek hetekre bérbe adnak

s ha ott sincs elég szakmunka

majd a forró padláson üveggyapottal szigetelek

a boldogságban fürödve hogy ezt is lehet

vagy örömmel kubikolok miközben senkit sem okolok

s ha a cc-nél ahol figyelj api én napi 10 órát robotolok

a folyosón több nyíl mutat a wc felé

alatta az ötletes szöveg - ezt kapd ki öreg -:

„Aki nem oda jár az épületbıl ki lesz tiltva!”

így van

mióta nem vagyok meghízott megbízott osztályvezetı

már ez is szükséges

mert mi van ha összeszarom magam

vagy a folyosót

most mondd

nincs tisztességem sem állásom tisztességes

sokan okkal gondolják

fogytán az emberségem

s ilyen állattól még ez is elvárható

hisz nem nyögöm az adót a jót

bár igaz, így majd nem lesz nyögdíjam

sem táppénzem nekem

és ha rémmesének ez még mindig nem elég

gyakran elmarad a fizetés

mert a fınöknek sincs elég

és még elnézést sem kér

mikor bemondja az okát

oly rémes a körbetartozás

bennem száz csúnya vakvarjúcska károg

te haver ez nem ezer az éves turáni átok

de megint a szopott fallosz rossz végén állsz most

0


105

DEDIK JÁNOS

Mákos kalács

Ezt a kis történetet le kell, hogy írjam, okulásul a kezdı süteménykészítıknek.

Kedves olvasóim! Képzeljék csak el, mennyire szerethetem én a mákos kalácsot, ha

vállalkoztam annak elkészítésére. Én, akinek semmi érzéke sincs a az ilyesfajta tészták

elkészítéséhez. Itt az alkalom, közeledik a Karácsony, meg fogom magam lepni mákos kaláccsal.

Majd én megmutatom, hogy igenis, én is tudok sütni. Különben is mióta özvegy vagyok, nem ettem

ilyen kalácsot. Mindent bevásároltam, ami csak kell ilyen nagy elhatározáshoz.

Eljött a sütés napja! Már reggel bekapcsoltam a sütımet, hogy ne hidegen fogadja a tésztámat.

Mikor mindennel készen voltam Szépen behelyeztem a tepsibe, és a meleg sütıbe tettem.

Feleségem is így készítette egy pár évvel ezelıtt. Kényelmesen leültem a konyhai hokedlira és tátott

szájjal vártam. Közben arra gondoltam, hogy a szomszédomat is meg kínálom vele, ha már úgyis

eldicsekedtem vele, hogy mi sül a tepsiben.

Vártam, vártam, egyre türelmetlenebbül, mikor is azt vettem észre, hogy a tésztám a sütıajtó

mellett kezdett kifolyni. Hát ez meg mi? – tán nem bírja a meleget, hővösre vágyik. S a tészta egyre

jobban csak tülekedett kifelé. Már az ajtó körül körben jött ki, aztán egy csapódás, ajtó is ki

vágódott. A tészta meg csak jött, már a konyha kövön volt, s látom, hogy a tepsim egyre üresebb. Te

jó ég! Mi ez? Talán csak nem az a baj, hogy tizenöt dekaélesztıt gyúrtam a tésztába, de hát ezt azért

csináltam, hogy jó magas legyen a mákos kalácsom. de ennyire? – most a konyha kövön landolva,

nyúlik sületlenül.

Hát nagyon elkeseredtem, takarítás közben, mit is mondok a szomszédomnak?

Elkeseredésemben arra gondoltam, megnısülök, igen megnısülök! De másnap reggelre, arra

ébredtem, hogy mégse nısülök, inkább nem teszek a mákos kalácsba élesztıt.


106

MAGYAR MAGDA Éjjel az utcán Lámpafény csillant éjjel a hóban,

Utamat fürge-vidáman róttam,

Néztem a télnek hópihe táncát,

Gyönyörő szınyeg fedte a járdát.

Csillagok égtek tiszta az éj,

Utamhoz nótát fütyült a szél,

Fentrıl lekacsint reám a hold,

Ily piros arcom de régen volt.

Hógolyót gyúrtam, egy kutya nézte,

Két vakkantás közt elugrott félre,

Lestem a fára, zúzmara rajta,

Játszott a szél is, rázta-kavarta


107

MÁNDY GÁBOR Álom-vers

Álmomban kigondoltam egy verset,

de reggelre elillant.

Lehet, hogy az életemet is csak álmodom?

Ha egyszer majd felébredek,

te álmodj engem tovább.

Zsugorodás

Azt álmodom, hogy elveszítem az erımet.

Orvost hívok, megpróbál segíteni,

de ı is elveszíti az erejét.

Aztán az álmom zsugorodni kezd,

egyre gyorsabban és gyorsabban,

s végül belehull a semmibe.

A gond az, hogy én még mindig belül vagyok.


108

GİSI VALI Gyöngéddé érik

Szeretlek, te örökifjú kedves,

mint forduló föld a lét tavaszát

- hős szerelmének újult magzatát -

ha hó alól már élni ébredez'.

İrzöm azt a megfoganó percet,

mely értelmet ad, mint az anyaság,

és átörökít, mit az ifjúság

- ál-örömökért, olcsón- elenged.

Nem hagyom veszni, mi érték, soha!

Sorsom maradj, mely bármily mostoha,

átlényegül, ha ıszintén ölelsz.

Gyöngéddé érik a dúlt szenvedély,

mint lankává szelídült meredély:

átörökítem, ha viszontszeretsz.

ultramarinban elvész

vajúdnak hosszan a voltok

múlt-igét szülnek a kínok

megérint

ezernyi volt-szép

rám zúdul

tengernyi kékség

áttör az égen az ultramarin

heves királykék bővöl

születik sok halott emlék

a megfagyott világ kobaltkék

ultramarinban elvész

megcsúfolt reményő

relikviád


109

V. HEGEDŐS ZSUZSA Hegyek hirdetik jöttödet Hegyek hirdetik jöttödet, ezer arcú tél, a sziklák csúcsain már minden hófehér. Bokrok csipkeszoknyáin hó-madarak ülnek, a fenyık szakállai hófehéren csüggnek. Varjúsereg rebben, lerázza a havat, károgva siratja a gondtalan nyarat. Terített asztalán fogytán az eleség, a tél számukra a legnagyobb ellenség. Jégzománc alatt andalog a patak, felsír a csípıs szél, a kopár fák alatt. Lenn a tisztáson szürke köd gomolyog, a tél még fegyelmezett, de már itt ácsorog. Közelít a tél Gyorsfutárt küldött hírnökül a tél, ablakomat zörgeti, bekopog a szél. Beles a kulcslyukon, szobámra lehel, hővös érintésétıl borzongás fog el. Éles karmaival csontjaimba hatol, az arcomról derőt, széles mosolyt rabol. A gázkonvektor hideg fényeibe nézek, régi rızselángok, hol van meghittség’tek?!


110

PROSSZER GABRIELLA JÚLIA

Föld-meleg mosolyod… ( Apám halálának 20. évfordulóján ) A múltba visszanézni

csak letisztult érzelmekkel szabad.

Ha maradt bennünk tüske,

porszemnyi harag, abból évek

multával is

új fájdalom fakad.

Csak letisztult érzelmekkel

szabad szülıföldünkre visszatérni,

s a temetıben Apánk sírjára

borulva felzokogni.

És nem is a hiánya fáj, hisz İ

bennem él – tovább –

de földbarna mosolyát többé

nem adja vissza

semmilyen nyár….

2014. aug. 4.


111

ÓDOR GYÖRGY

__._,_.___ A láthatatlan ember Vánszorgott az úton, kilyuggatta a karácsonyi forgatag, ı csak ment, a kirakat elıtt átnéztek rajt. Egy nı keresztülnyúlt a mellkasán ölelés közben. A buszon ráültek, nyújtotta kezét az aluljáróban. Elaludt. Egy másik koldus mellé ült, de már hiába szólongatta. Az idı járt, ı ott maradt piszkos, rongyos ruhában. Egy halom por. A takarítók fekete zsákba seperték. Karácsony Tóni bácsi kilencvenkettı. Ott áll a kapu mögött és vár. Néha fiamnak szólít, rekedtes hangom emlékezteti nemrég elhunyt egyetlen gyermekére. Amúgy is csak árnyakat lát, a rácsokba kapaszkodva reszket a keze. Suttog. Gyér haját borzolja a szél, mondom, sapka kéne rá, legyint. Vittem neki egyet, kezében forgatva nézegette: jó lesz Karácsonykor a fa alá, édes fiam. A ház felé botorkálva viszont már illesztgette kobakján az utolsó meleg ajándékot.


112

MESTER GYÖRGYI

Frontkarácsony

Az I. világháború kitörésének 100. évfordulójára

Szakad a hó. Még ez is. Nem elég, hogy a hetek óta tartó kemény fagyok majdnem több kárt okoztak bennük, mint a golyó, ami a lövészárkon túlról bármikor eltalálhatja ıket.

A hó elıbb csak fehérre festette a lövészárok fekete falát, majd kibélelve a mély gödröt, puha takarót borított az ott gubbasztó katonákra. A sőrő hóesés elfedte a kilátást, azonban ez sem akadályozhatta meg, hogy a katonák elıtt felderengjen az otthon képe. Most mindenki a szeretteire gondol, hiszen karácsony van, 1914 karácsonya.

Karácsony….Ki gondolta volna, hogy itt éri ıket a tél?! „Mire lehullanak a levelek, otthon leszünk.” Ezt mondta mindenki, és ık elhitték. Legalábbis, hinni szerettek volna benne. De még csak nyár volt, amikor a világégés elkezdıdött, és az ısz akkor olyan távolinak tőnt.

Szenteste van. İ itt kucorog korgó gyomorral, és a fejére hull a hó. Talán az otthoniak is fáznak, és nincs ünnepi vacsora. De legalább együtt vannak. Lelki szemei

elıtt megjelent a nagy faasztal a vaskos üvegpoharakkal, középütt a mázas kancsóban néhány fenyıág, körülötte a fehér tányérok. Karácsonykor a csorba szélőt is ki kellett tenni, mert ilyenkor többen ülték körül az asztalt, mint szokásosan, hétköznap.

Nem biztos, hogy hús is került az asztalra. Bár anyját ismerve, nyilván szerzett valahonnan legalább egy árva csibét, hogy az unokáknak mégis legyen egy kis hús. Ha kalács van, az „vizes” kalács, töltelék nélküli, hiszen a faluban senkinek nincs a ház körül mák, és a dió se terem meg feléjük, piacról venni pedig nem telik. Ilyen ínséges, háborús idıben örülnek, ha a mindennapi betevı falatra jut.

Gyerekek. Hát igen, a nıvére gyerekei. Talán egyszer neki is lesz. Most jobb is, hogy nincs. Mit aggódna érte a felesége, és mit aggódna ı, a gyereke miatt. Nem beteg, nem nélkülözik-e? Háborús idıben a gyenge, hiányos táplálkozás miatt ez jogos aggodalom lenne.

Ezt ı csak gondolja, de a bajtársán látja, mit ırlıdik. Pedig inkább érte kellene a családjának szorítania. A lábujjai ugyanis megfagytak, a lyukas bakancsot hiába bélelték ki a tábori sajtó lapjaival. Nyomasztó hírek, silány papíron. Nem csoda, hogy lefagyott a lába.

A bajtársának gyereke van. Már ha megszületett, és minden rendben van. Mert arról nem tud semmit. Az asszonya öt hónapos terhes volt, amikor bevonult. Hetek óta nem kaptak az otthoniak felıl semmi hírt. A tábori posta befuccsolt. Talán a kemény tél az oka, meg hogy kényszerően beágyazták ide magukat, állóháború alakult ki. Se ık nem mozdulnak sehová, se ıhozzájuk nem ér el semmi. Legalábbis, hír a nagyvilágból régóta nem érkezett.

A legutolsó hír is baljós volt. Annak az ismerıs, vörhenyes szıke hajú fiúnak, aki a tılük harmadik faluban lakott, megírta az anyja, hogy a papa haldoklik. Már akkor se volt jól, amikor bevonult az unoka. Hogy elhúzódott a háború, az csak súlyosbította az állapotát. A háború senkire nincs jó hatással. Nem is lehet. Folytonos az aggodalom, a rettegés a fronton lévıkért. És mostanra a hírek is elakadtak. Nem is tudja, mi a jobb ilyenkor, ha jön hír, vagy ha nem.

A ponyvát, ami alatt meghúzódott, egyre vastagabban befedi a hó, szinte paplanként borul rá, csalóka látszatát keltve annak, hogy melegíti. Talán ha váratlanul mégis megérkezne az ellátmány. Az, amirıl a szakaszparancsnok azt mondta, küldték, de a rossz útviszonyok miatt, ebben a nagy hidegben, valahol elakadt.


113

Pedig most még csak nem is lınek rájuk. Az ellenség is „karácsonyozik”. Vajon nekik jut ennivaló? Elıkotorta a bádogdobozt, és derékszíja csatjával próbálta lefeszegetni a tetejét. Egy kis keksz volt benne, még korábbról maradt. Talán tudat alatt volt elırelátó, és erre a napra tartalékolta. Hogy neki is legyen karácsony…

A csontszáraz keksz végre ott volt a kezében. Elkezdte szopogatni, hogy tovább tartson. Sokáig forgatta a szájában, nem akarta lenyelni, hogy addig is abban a hitben tarthassa magát, étkezik. Úgy, ahogy az emberek szoktak, karácsonykor.

Most megint felrémlett elıtte az otthona. A parasztház, a földes padlójú konyha a kemencével. A lobogó kemencetőz gondolatára kicsit mintha átjárta volna a meleg. És ekkor az orrában hirtelen érezni kezdte a sülı kenyér illatát. A gyomra összerándult, a szíve beléfacsarodott. Eszik-e még ı ropogós héjú, friss kenyeret valaha? Meddig tart még a háború? Ha nem ért véget ıszre, itt ragadhatnak tavaszra, sıt nyárra és jövı ıszre is… Talán sose lesz vége a háborúnak? Akárhogy is alakul, már semmi sem lesz olyan, mint régen volt.

Kidugta fejét a ponyva alól, mert még a hóesésen és a szél zúgásán keresztül is meghallotta, nem messze tıle valaki vinnyogva sír. Nem látta jól, de a hang, az elhelyezkedésükbıl kikövetkeztetve, attól a középkorú férfitól eredhet, aki a nyomorék feleségét hagyta otthon. Tanárember volt a házaspár mindkét tagja. Nehezen éltek, amióta az asszony lebénult. A férfi egyszer valamiért megnyílt neki, pedig nem volt bıbeszédő, és nem is nagyon közösködött senkivel. Ez az egyszeri kitárulkozás aztán számára sok mindent felfedett. Szegény asszony. Vajon van-e aki segíti, a férje távollétében? Milyen karácsonya lehet az ilyennek? Másokra van szorulva, idegenekre. És pont akkor, amikor senki nincs olyan helyzetben, hogy adakozhatna. Legalább az övéi odahaza összetartanak. Mármint reméli, hogy a nıvére segíti a szüleit, mégiscsak ı a fiatal, a nagyobb munkabírású.

Az ıszi munkákban kellhetett is a segítség. A földjük kicsi, afféle nadrágszíjparcella, de azért abban is megtermett a krumpli, a kukorica. A kertben meg az a kis zöldség. Azt az anyja egyedül is ellátja, de azért a szántóföldön elkel a segítség. Amíg ı odahaza volt, csinálta. Ki csinálta volna más?! İ, a szülei kisebb gyereke, még otthon volt. Apjával együtt vitték a gazdaságot. Ha elhúzódik a háború, ebbıl is mi lesz? Az ı távollétében mindvégig nem támaszkodhatnak a családos lányukra a szülei.

Hirtelen észrevette, hogy a sötétben egy imbolygó, pici fénypont közeledik felé. Ösztönösen a fegyveréért nyúlt, de addigra már oda is ért a másik. A szakaszparancsnoka volt.

– Hogy van katona?– kérdezte az újonnan érkezı. – Kibír még pár órát karácsonyi vacsora nélkül? Most szóltak a fıparancsnokságról, valami ételt össze tudtak szedni, kiküldik. Ha csak hótorlaszba nem fut a teherautó, akkor még ma éjszaka megkapjuk a menázsit.

Odébb húzódott, hogy a szakaszparancsnok is melléférjen. Láthatóan beszélgetni akart valakivel. Most már ketten kuporogtak az egyre nehezülı, hótól nyirkos ponyva alatt, amiben volt valami jó is. A másik ember, a bajtársa közelsége, ami kissé mintha felmelegítette volna ıt is.

– Mire gondol katona? – fordult felé a szakaszparancsnok. – Biztos a hazaiakra, ami teljesen érthetı. Karácsony van. Én mindig katona akartam lenni, de még én is úgy tartom, Szentestén a katonának otthon a helye. A szeretteivel.

És bár a kérdést ı tette fel, szinte szóhoz se engedte jutni a másikat. A szakaszparancsnok magáról kezdett mesélni.

– Tudja, mindig kemény embernek tartottam magam. Bennem van tartás, és a kitartást, az összeszedettséget elvárom mindenkitıl, az alám rendelt állománytól is. De az ember már csak olyan, hogy tervez. Vannak elképzelései a jövırıl, ábrándjai, céljai, amiket szeretne megvalósítani. Én még a tavasszal azt terveztem, veszek egy kis házat, és megnısülök. Volt egy kis örökségem, győjtöttem mellé még egy keveset. Családot akartam alapítani. A menyasszonyom azonban, amikor elkezdıdött a háború, kategorikusan kijelentette: ı nem akar hadiözvegy lenni. Hát gondolta volna, hogy az a nı, akit a gyermekeim anyjának akartam, így áll a dologhoz?! Itt és ekkor megmutatkozott, hogy mégiscsak rosszul választottam, rosszul terveztem az életemet. A házat se vettem meg, most már minek. Ha egyszer véget ér a háború, és marad a pénzembıl valami, újra kell gondolni az egész életemet. Nem is tudom, mi a jobb? Itt ülni, és nem aggódni, hogy mi van az otthoniakkal, vagy


114

érezni azt, hogy odahaza valaki vár, sıt visszavár? Folyton rám gondol, lesi a híreket, levelet ír, hogy tartsa bennem a lelket, hogy buzdítson, hogy egyszer ennek is vége lesz…maga nem így gondolja, katona?

Sokáig hallgattak, hallgatták a ponyvára hulló hókristályok monoton kopogását. Megint a szakaszparancsnok szólalt meg, mintha nem állná a csendet.

– Rossz itt egyedül. Egyedül, mert otthon nem vár senki. Persze a szavaimból ne a csüggedést vegye csak ki, én azért még nem adtam fel. Ezek magánéleti problémák, ami mindenkinek akad. És ez alól a kemény emberek se kivételek.

Érezte, hogy most már neki is illik szólnia. Nem akart barátságtalan lenni ezzel az emberrel, a feljebbvalójával, aki megosztotta vele a gondjait.

– Nekem még élnek a szüleim. Van egy nıvérem is, családos, gyerekei vannak. Én is hazagondoltam. Rájuk, hogy vajon hogy boldogulnak. Így karácsony táján, különösen, ha nincs tennivalója, az ember összegzi az életét. Felértékelıdnek a rokoni, baráti kapcsolatok. Maradt otthon egy jó barátom, egy sánta fiú. Nagyon okos, van benne kurázsi, önként is bevonult volna. De neki meg az lett a veszte, hogy akart jönni, de nem engedték, a hibás lába miatt. Biztos vagyok benne, hogy tartja a családommal a kapcsolatot, tán segít is nekik. Rendes ember. De valamiért ı mást gondolt a háborúról. Azt mondogatta, nem hiszi, hogy ıszre véget ér. A nagyhatalmak nem szokták ilyen hamar lefújni a riadót. Marad a háború, ameddig a hatalommal bírók érdeke úgy kívánja. İ tanult ember, mármint a barátom. Most egyelıre úgy látszik, az ı igaza jött be. De azért a remény él. Bennem legalábbis. Mindenkinek az lenne a legszebb karácsonyi ajándék, ha véget érne a háború. Hiszen már úgyis nagy a veszteség, miért haljanak meg még többen?! Kinek jó az?! Az egyszerő embernek bizonyára nem. És én úgy látom, a lövészárkok tele vannak egyszerő emberekkel…

Egy darabig mindketten hallgattak. Hogy teljen az idı, vagy hogy legalább annak az érzetét keltsék, a lövészárokban is lehet kulturáltan viselkedni, társas, közösségi kapcsolatokat fenntartani, ismét a szakaszparancsnok szólalt meg.

– Magát várja otthon valaki? Már úgy értem, a szőkebb családján kívül. Ezen el kellett töprengenie. Vajon miként gondol rá az a lány, aki valamikor iskolatársa volt, és

az utóbbi években néhányszor, amikor összefutottak, élénk érdeklıdést mutatott iránta. Ha találkoztak, mindig szakított rá idıt, hogy hosszasan elbeszélgessenek. Tudja róla - legalábbis, amikor ı bevonult, még úgy volt -, nem kötelezte el magát senkinek. Szemrevaló lány, falusi viszonylatban kifejezetten csinosnak mondható. Még a városi lányokkal összevetve is. Egyszer-kétszer meg is táncoltatta a szüreti, na meg a karácsonyi bálokon. És szinte észrevétlenül, gondolatai megint csak visszakanyarodtak a karácsonyhoz. Ha most otthon van, talán sorsdöntı is lehetett volna számára ez az idei karácsony. Ha nincs a háború, és ı otthon van. Mint egy egyszerő gazdálkodó, aki a földet túrja, de boldog és elégedett, mert van tennivalója, van értelme és látható eredménye is a munkájának. Egy földmíves, aki élvezi a szorgos munkája gyümölcsét, és arra alapozva házasodik. İ megtette volna. Most már szinte bizonyosra vette, ha otthon van, megkéri a lány kezét. Miért is ne?! Egyszer csak el kell kezdeni az életet, a családalapítással se lehet örökké várni.

– Nincs, nincs senkije, aki a szülein és a testvérén kívül - beleértve a barátját is - odahaza várná? A megismételt kérdést már modortalanság lett volna válasz nélkül hagyni. – De, van egy lány. Legalábbis, azt hiszem, gondol rám. Tudja, hogy bevonultam. Amikor

utoljára beszéltem vele, aggodalmat éreztem ki a hangjából. Mintha látatlanban is féltett volna. Ez azért reménykeltı, nem?!

A szakaszparancsnok bólintott. Az, reménykeltı. – Tulajdonképpen nem volt még közöttünk komolyabb kapcsolat, de ahogy nekem, másnak se

volt elkötelezve a lány. Ha most otthon vagyok, biztosan megkérem. Igent mondott volna. – Az jó, ha igent mondanak az embernek - nyugtázta a szakaszparancsnok. Nekem is keresni

kellene a háború után valami jóravaló lányt, vagy asszonyt. Esetleg hadiözvegyet, aki tudja, mit jelent a háború. Jó lenne lecsendesedni, nyugodtan élni. Hiszen békében is kell a katona. Arra, hogy kiképezzen másokat, vagy csak egyszerően, hogy legyen, aki készenlétben áll, ha a hazát támadás fenyegetné. A katona hasznos ember, nem?! De a katona is élni akar. Itt élesben megy minden. Nem tudom, lesz-e alkalmunk, magának és nekem, egyszer még az életben a leánykérésre?! Ne is


115

hallgasson ide. Amit mondtam, felejtse el. A katona azért megy a csatába, hogy gyızzön. Nem lehet feladni, mert akkor nincs semmi értelme. Annak se, hogy itt vagyunk, és talán annak se, hogy megszülettünk. Valamit inni kéne. Ilyenkor inni kell a férfiembernek, mert ellágyul. Megbicsaklik az önbizalma, és kételkedni kezd. Nem csak önmagában, mindenben. Pedig azt nagyon nem szabad. Különösen nem a csatatéren. Látja, agyamra ment ez a hideg. Hogy csak szakad a hó, és nem jön a menázsi. Már egy forró teáért is hálás lennék, hátha még egy győszőnyi rumot is kapnánk. Csak úgy, a karácsony tiszteletére.

A közelben megint felhangzott a vinnyogó sírás. – Ez melyik? - kérdezte a szakaszparancsnok. – A tanár – felelte. – A rokkant feleségét siratja. Az meg otthon valószínőleg ıt. Nem is tudom,

melyikük a nyomorultabb. Talán ez itt. Mert tudja, hogy segíthetne, ha otthon lenne. De a hivatalban azt mondták, az asszonynak a férjén kívül van más rokonsága is, gondoskodjanak róla ık. Megtehetik. A nı fivérei már idısebbek, ıket nem rukkoltatták be.

– Szegény asszony, szegény ember – a szakaszparancsnok sóhajtott, aztán felállt, hogy a többi katonához is szóljon pár bátorító szót. Ha másról nem, a közeledı menázsiról.

Mit tudna itt az ember mást, reménykeltıt mondani? Az étel, már az is egyenlı a reménnyel. Hogy nem halnak éhen. Legfeljebb elesnek a csatában, de éhen nem halnak. Errıl gondoskodnak azok, akik ide küldték ıket.

Ahogy a hétrét görnyedı alak egyre távolodott tıle, arra gondolt, egyformák ık. Sérülékeny, érzı emberek. Mindegy, hogy ki, milyen poszton van, egyszerő honvéd vagy szakaszparancsnok, mi a gondja, milyen volt az addigi élete, milyen jövı vár rá. Most ide vannak együvé rendelve, a sors által toborozva, hogy együtt, egy végtelen hosszúságú lövészárokban karácsonyozzanak. Már szinte nem is csupán bajtársak, családtagok. Jobb híján. Egy nagy család tagjai. Az emberiség nagy családjáé, amely nem bír nyugton maradni, és idırıl-idıre háborút provokál. Persze, sohasem azok esnek el a csatatéren, nem azok kuporognak ázott ponyva alatt, éhségtıl görcsbe rándult gyomorral, akik kitalálták a háborút.

Ezt a karácsonyt az egyszerő honvédek nem akarták itt, együtt tölteni a lövészárokban. Odahaza mindenkit vár valaki. Azt is, aki esetleg még nem is tudja, kicsoda lesz az illetı.

A karácsonyt nem azért találták ki, hogy az ember azt a lövészárokban, a szeretteitıl távol, éhezve, fázva, nyomorúságos körülmények között töltse.

Hol itt a szeretet?! A szeretetnek pedig mindenütt ott kéne lennie. Különösen karácsonykor. A szeretet nem fáradhat el, a szeretetnek élnie és érzıdnie kell.

Nem szokott költıi észjárással gondolkodni, ennek ellenére úgy érezte, megszállta az ihlet, a karácsonyi áhítat. Ellágyították a saját gondolatai, rabul ejtette a karácsony szelleme.

Ismét végiggondolta, kikkel van itt együtt, kik is alkotják ezt az ideiglenes családot körülötte? A fiatal, vörhenyes szıke honvéd, a sírdogáló tanárember, a szakaszparancsnok, a többi, távolabb gubbasztó bajtársa, akik ugyan térben távol vannak tıle, azonban lélekben itt vannak közvetlenül mellette, vele együtt a lövészárokban, karácsonykor.

Hajnalodott. Megszelídült az idıjárás, a súlyos, sötétszürke felhık felszakadoztak, egyre csendesebben esett, lassan már csak szállingózott a hó. Valahol, elıbb vagy utóbb, a nap is felkel.

Jobbra tıle, a sírás elcsitult, úgy látta, a szakaszparancsnok a tanárember vállán nyugtatja a kezét, és halk hangon valamit, vélhetıen vigasztaló szavakat mormol neki.

A pillanatnyi csöndben jól hallatszott egy közeledı teherautó motorjának berregése, ami a menázsival talán elhoz nekik is egy darabka karácsonyt. Még ha kicsit megkésve is…


116

SZEPESI ZSUZSANNA Álmodozók Eggyé simulva ülnek a parton,

hajuk sátorát fényezi a hold…

A lány vállára terített karton

fakó színébe ezüst cseppet old.

Törékeny csendben lobbanó vággyal

a lezárt szemek jövıt álmodnak.

Izzó csókokban vallomás szárnyal…

Mindenük adják e nagy álomnak.

A bársony éjben megtalált öröm

kopott gúnyában is rájuk feszül -

most nem fáj semmi… A vérkörökön

lüktetı féltés már nincs egyedül.

2014.08.06.


117

SASS ERVIN

a boldogság a boldogság tükörbe néz

nem hiszi azt hogy tengerész

azt sem hogy egy nagy hajóban

a boldogság mindig ott van

inkább gondolja hogy talán

boldogabb lesz egy gondolán

a boldogság ha vissza jön

minden ablakon beköszön

varázsszavakat emleget

harsogót is meg csendeset

a boldogság ha erre jár

ne félj téged is megtalál

SASS ERVIN, Velencei gondolák, 2010, Békéscsaba, Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház


118

VERASZTÓ ANTAL

İszi utak

Szállj, szállj, ökörnyál, Jön az ısz, megy a nyár.

Múlt héten változó idıjárásunk volt, esı és szép idı váltakoztak. Minthogy az utak megromlottak, a heti vásárt gyengén látogatták, így hát Bakk Lajos a nyár maradék idejében nekiindult az erdınek. Az út eleinte a még szedetlen kukoricatáblák közt kanyargott vele az erdı felé, ahol az ezerarcú élet zajlik szinte láthatatlanul. Bakk Lajos szinte biztosra vette, hogy az erdınek van szelleme, hiszen, ha otthon a vedlı kérgő öreg platán neszezni kezdett az ablakuk elıtt, annak is érteni vélte a susogását.

Az erdı az persze más, ott zúgnak a fák, ha „idı” közeledik, egy-egy közelrıl riasztott állathang is figyelmezteti az embert, hogy nincsen egyedül. Aztán meg a kiválasztott tájékozódási pontokat sem árt szemmel tartani az erdıjárónak, hanem akar eltévedni. Van, aki csak az erdı aljára jár ki gombászni, az ilyen nem igazi erdıjáró. Ha talál, összeszedi a kalapos gombát, aztán hazaviszi, ha ért is hozzá, akkor nem a bolondját. Bakk Lajosnak a zsemleszínő magyar vizslája is ott szöszmötölt körülötte. Kicsit rohangált is, ahogy az egy kutyától elvárható. Bakk Lajos legtöbbször úgy érezte, valami titok lappang a fák dereka mögött, mégis úgy járt az erdıre, mint az itteni darazsak a mézre.

Találhatott volna vackort, somot, de Lajos a virágillatú erdei szamócát szerette. Meg szülıföldjét, kedves népével együtt, akik az országnak ezen a csücskén a szójárásban is külön úton jártak. Eszébe is jött egy népdalfélének az utolsó két sora, melyet Köcze Juli akkor énekelt, amikor hullott gallyat győjtögetett az erdın:

„nem átkozlak, ne félj tıle. Felleg borult az erdıre…”

Egyszerre csak Csipke János, az erdıkerülı bukkant elı a fák sőrőjébıl, köszöntötték egymást. Nemcsak jó ismerısök, de utcabeliek is voltak Bakk Lajossal. Ha nem állt volna a házaik közé másik négy ház, akkor közvetlen szomszédok lehettek volna. Abban viszont közös örömük tellet, hogy házaikból egyenesen kiléphettek a természetbe. - Látom kutyával, de puska nélkül jött - jelezte a kerülı, hogy észrevette Bakk Lajos fegyvertelenségét.

– Nem vadászni jöttem - válaszolta Bakk, most valamiféle nyugtalanság hajtott ki.

– Én is csak azért vagyok itt, hogy lássam, ki jár errefelé - válaszolta Csipke. - Lassan negyven esztendeje lesz, hogy erdıket kerülgetek. Ezt itt - mutatott a háta mögé - idestova huszonnyolc éve. Ismerem már minden árkát, bokrát, gödrét. Szégyelleném is, ha nem így lenne, hiszen nem rövid életemre visszatekintve mindig is az erdıgazdasági és vadászati tudományomból éltem.

De hát pont magának mondom ezt, akit városi barátai joggal irigyelnek a növény- és állattani ismereteiért? Tudja, azokról beszélek, akik a szilvafát is csak arról tudják megkülönböztetni az almafától, ha a leveleik közt szemügyre veszik a gyümölcseit.


119

– Mi már tudjuk, szomszéd, hogy nem elég nézni, de látni is kell. Megtanított rá bennünket a vadászat meg a természet. Ha az ember szert tesz egy kis gyakorlati

észjárása, akkor persze már könnyebb a helyzet, de a rossz ómenek sem múlnak el nyomtalanul.

– A fák jó párszor lehányták már a leveleiket azóta, hogy azon a nagy meleg nyáron azt az emlékezetes majálist, vagy népünnepélyt itt az erdı szélén megrendezték.

– Kezdett bele történetébe Csipke. Ez alkalomból sátrakat is állítottak az ételeknek és italoknak, mert azok is

kaphatók voltak, még ököráldozat bemutatására is sor került. A szegény párát már kivégzett, sütésre kész állapotban hozták ide, itt húzták nyársra, a tüzet pedig az erdıszélétıl kicsit távolabb, a füves részen szélirányosan rakták, de szerencsére sem szél, sem esı nem zavarta meg a nagy ünneplést. Zenében sem volt hiány.

– Én olvastam annak a majális-korabeli újságnak a letépett oldalán, amelybe nekem akkor a sült kolbászt csomagolták, hogy mit harangoztak be a közönségnek a népünnepélyrıl:

– Ígérték, kapható lesz étel-ital kelletéig, valamint, hogy jó zenérıl is gondoskodva leend. Sok vendégre számítottak, ami be is jött. Hihetıleg ezt a hívogatót olvasta az a kintornás is – csak nem zsírfolton keresztül -, aki eljött erre a majálisra, arra számítva, hogy majd neki is alkalma lesz szórakoztatni az odasereglett népet. Végül ez a kintorna nyekergetése nélkül is sikerült neki, mivel már a megjelenése sem voltmindennapos látvány.

A férfi lehetett olyan harmincéves forma, kifejlett, erıs felsıtesttel, lábszárai azonban csak mintegy harminc centi hosszúak, ha lehettek. Ez a kedves, jó kedélyő törpe aztán ott csetlett-botlott a nép közt, nagy feltőnést keltve, nem utolsó sorban a gyermekek örömére. Legtöbben meg akarták vendégelni, a módjával elfogadott meghívásokkal aztán kézen-közön el is volt naphosszat. A majális napján étel-ital meg szeretet lett az ajándéka.

Sok fiatal is szórakozott itt, ki párosan, ki meg éppen párt keresve töltötte az idıt. Köcze Julinak volt hozzávaló párja, a Kocsis Jóska. Azt még ugyan nem tudták, hogy a közös életük megfelel-e majd az elképzeléseinknek vagy sem, de összetartozónak érezték magukat. Köcze Juli egyszer csak keresni kezdte a párját, aki váratlanul elillant mellıle a majális forgatagában. Aztán a többiekkel együtt hirtelen felfigyelt a kintornás kétségbeesett kiabálására, aki az erdı felé mutogatva – ahová nyilván félre dolga miatt tért be – azt kiabálta: erre, erre!

A futva érkezık Kocsis Jóskát az egyik erdıszéli fa alacsonyabb ágán találták lógva. Rögvest levágták és a majálison idızı öreg körorvos hozzáértésével sikerült visszatéríteni az életbe.

Bizony-bizony, a kis ember mentette meg Jóska életét. Csipke még hozzátette: Kocsis Jóska a halálból ugyan megmenekült, de a történetembıl nem.


120

BALOGH ÖRSE Gesztenyefa

Együtt vénültél velem most átvészeljük a telet egy új tavaszt megér ez nekem, neked Zsigmond sétány

Lombszınyegen járok viharvert tölgyfák alatt ez az ami megmaradt. Örök ifjúságra kárhozottan cirógató gondolattal keresem a helyet ahol valami szépet mondok majd Neked. Szél-háló

Szél szelet kerget, bejárja a hegy fák közti zeg-zúgát lesiklik a szők meredek utcákon és a városra borítja hálóját.

Álom

Évmilliók óta Télben szunnyad a Tavasz Tavaszi lángoktól lobban, perzsel a Nyár bágyatag arany sugarat dédelget az İsz rongyos köd köpenyében széltıl didereg a Tél csak bolydult világban nincsenek évszakok s téli álom, melyben virágos ágon hintázna a születı Tavasz Szél

Hideg szél kószál, kóbor kutyák csaholása melengeti körülöttünk a didergı éjszakát


121

VASI FERENC ZOLTÁN Hidegrázás önkucorban

Hitben ússzunk. Fényfolyóban.

Vagy zamatos kávézaccban.

Szinte mindegy! A túlféltekén,

vagy innen éjjeleinken

háborúba fellegsereglenek

legyártott, szélesvásznú filmek –

a bú mértékegysége többnyire halál.

Állok tetıtıl talpig maszat – a

talán lekésett boldogsággal ---

Napoztasd át árnyam. Tengeremet

tekintsd szívbarátnak. Adj rám

érinthetést, szabd ki végzetem,

üss kesztyőddel havazást.

Pirospozsgásos december

lepedıfehérétıl távol: di-di-di-

didergek!


122

BÁRDOS LÁSZLÓ Consolatio a múló idırıl

Már szinte minden megesett:

nyelvemlékekben bizton élek.

Ez a szín vagy az a tünet

tárgyát képezte a beszédnek.

De hol? A mondat ott egész

ahol sajátként száll a hangja.

Mikor? A múltba keltezés

csupán jelenébe harapna.

Hogy már szinte minden mögött

elıkép dereng, ez vigasztal;

sorolhatom is a jövıt

rokonabb értelmő szavakkal.


123

FETYKÓ JUDIT

Berti, meg azok a dolgok…

(az írás korábban megjelent a Kaláka internest periodikán http://www.kalaka.com/ )

7. Mióta a férfi nyugdíjba ment, visszavette, átvette a kert mővelését az asszonytól, volt ideje

elolvasni az újságot, ismét többet beszélgettek. A mindenszentek környéki idıszak hangulata igen nagy távolságra levı hasonló emlékeket hozott fel. Kettejük egyszerre hasonló és különbözı emlékei az öregségben sem tudtak úgy összehangolódni, hogy ne keltsen a különbözıség, vagy épp a hasonlóság minden ok nélküli feszültséget. Az újságolvasás során Berti kiolvasta a napilapból az épp zajló politikai híreket, amik jelenük társadalmilag meghatározott elvárási szerint voltak megírva, mind a világpolitikaiak, mind a hazaiak. A lap foglalkozott az épp esedékes évfordulókkal, a mindenszenteki téma inkább csak a halottakról való megemlékezésrıl szólt, de írt a nevezetesebb temetıkrıl, így a fıvárosi emlékhelyekrıl is. Sıt voltak érdekes, temetıkben feljegyzett sírfeliratok, amik közül Bertinek a „Voltunk mint ti, lesztek mint mi, por és hamu” maradt meg a fejében.

A férfi minden évben kétszer elutazott az egyik legnagyobb fıvárosi temetıbe, ahol a fiuk volt eltemetve. Tavasszal, hogy befizesse az egész évi sírgondozást, ısszel meg a halottak napja körüli idıben. Mindkét alkalommal igen rossz hangulat fogta el már napokkal az utazás elıtt, ami sokáig eltartott még a hazatérés utáni idıben is. Erzsike szerette volna mindenrıl beszámoltatni a férjét, de annak szokásos beszédességét olyan belsı csend uralta el, hogy nem sokat bírt mesélni, az asszonynak meg kellett elégednie azzal, hogy rendben van a sír, látszik, hogy nyáron gondozták, most meg megvette rá a nagyvirágú cserepes krizantémot. Fehéret. Mint mindig.

Berti soha nem tudta elfogadni a fia halálát. Fiatalabb korában is sokat töprengett ezen, az öregség meg egyre gyakrabban elıhozta azoknak a szörnyő napoknak a történéseit. A gyerek ısszel már iskolába ment volna azon az éven… egy évvel korábban, ısszel költöztek az iparvárosba, ahol kaptak egy szoba-konyha-spájzos lakást a vasmőtıl. Kifestették, valójában kimeszeltették, és beköltöztek. A férfit lekötötte a gyár, nem maga a munka, hanem a vasmő hatalmas méretei, a nyüzsgınek látszó, de valójában nagyon is szervezett munkamőveletek. Vonzotta az olvadt acél szaga, amelyhez semmi más nem volt hasonlítható. Talán a kovácsmőhelyekben az izzó vas szaga hordott magából valamit belıle, de a kohóból, a csapoláskor kidılı olvadéké más volt. Munka után, de gyakran munka közben is folyamatosan zajlott az ideológia magyarázata. A munkára vonatkozóan egyre többet vártak, és egyre többet írtak elı. Voltak olyan munkások, akik többszörösen élmunkások voltak –, belsı hajtóerı főtötte ıket, nem érezték fizikai erejük határait, hangoztatták a munka mindenek felettiségét –, ık voltak a mérték, amihez az egyéneknek igazodniuk kellett. Nem sikerült mindenkinek. Berti itt látott elıször belülrıl ilyen mérető ipari létesítményt életében. Neki idáig a föld, a szántó, a paraszti nagygazdaság, majd késıbb a gróf kovácsánál, meg a helmeci lakatosnál látott kis mőhely volt a mérték. Betöltötte a gyár, és persze a megfelelni akarás. Azt hamar észrevette, hogy a géplakatos itt könnyen meg tud tanulni mást is; be is iskolázták rögtön pár hónapos tanfolyamra, mikor azt elvégezte, akkor meg egy másikra. A szabadidıt, a szabadnapot elfoglalta még a politikai győléseken való részvétel, ami nem volt kifejezetten és felszólítóan kötelezı, de mindenki ott volt – aki nem járt, az lassan kihullott a munkatársak barátságából, vagy épp a munkából. Aki itt dolgozott, az összes melós, még az írni nem, vagy alig tudó udvarsepregetık is mindenek felett és mindennél jobban hitték a „munkásököl vasököl” tömegszavalatának jelszavát. Különleges, soha eddig nem tapasztalt rezgése volt az egész kornak; a háború túlélése utáni bizonytalan idıszakot követıen az újjáépítés, a munka, a munka értékének, a munkásnak mindenek fölé emelése, a kötelezı iskolába járás, a (majd) mindenki számára elérhetı tanulási lehetıségek olyan tért nyitottak meg, amit el sem lehetett képzelni


124

korábban, a háború elıtti világban. Berti átélte a zárt falusi közösség hierarchikus viszonyait, ahol neki igen jó helye volt, és mégis mást akart, ki akart a paraszti létbıl szakadni. Inkább megszökött otthonról, hogy mesterséget tanuljon. Valami vonzotta a másféle életmód felé… Itt, ebben az idıszakban, mikor már megszokta a gyárat, kezdte emberileg is kiismerni magát a különbözı munkát végzık között, hiány ébredt benne, amit eleinte sehogy nem volt képes megérteni, hogy mi az. Évekig tartott, míg rájött.

Négyéves múlt a kisfiuk, mikor a zempléni faluból beköltöztek a gyári lakásba. A gyereknek addig szinte semmi baja nem volt. Alig laktak itt néhány hétig, a fiúcska megbetegedett, sokáig tartott a láz, a köhögés. Erzsike vitte a gyereket az orvoshoz, aki nem sokat tudott csinálni. Felírt valami lázcsillapítót, meg köptetıt. Mikor nagy nehezen meggyógyult a gyerek, néhány hét után ismét láza lett. Az orvos a vállát vonogatta.

– Egyke. Az a baja – lökte oda a szót. Az asszony felháborodott. – Utalja be kórházba, ha nem tud segíteni – mondta. – Mit képzel maga? Ha minden náthás gyereket beutalnék… – Maga mit képzel? Miféle orvos maga? Adjon beutalót a kórházba! Az orvos nem adott. Erzsike másnap vonatra ült a lázas gyerekkel. Pesten a rokonokkal vitték be

a láztól eszméletlen gyereket az egyik gyerekkórházba. Az orvos hümmögött. Aztán néhány nap múlva megmondta, hogy itt csak az Isten segíthet… a kisfiúnak tbc-s agyvelıgyulladása van. Ebbıl rendkívül ritka a felépülés, ha sikerül is, hát a maradványtünetek…

Erzsike hetekig a gyerekkel volt. Még javában tartott a jegyes világ. A nagynéni férje viszont fıszakács volt egy igen neves helyen, így hozzájutottak a citromhoz, narancshoz. A gyereknek ritkán volt láztalan órája. Ha volt is, alig beszélt. Mikor sírt, vagy kiáltozott, egyre a „mama, mama menjünk Pepibe” hagyta el a száját – az anyja hangtalanul sírt, mert Pepibe kellett volna maradni. Pepibe, abban a tiszta levegıjő homoktalajú faluban, ahol még egészséges volt a gyerek…

Berti egyszer utazott fel a fıvárosba. Látta, hogy itt már nincs semmi remény. A felesége csont-bırre fogyott, csak aludni járt el a gyerek mellıl a rokonékhoz.

– Nem fogjuk tudni hazavinni Árpádkát… – mondta a nı, olyan halkan, hogy a férfi alig értette meg. – Mikor mond valamit, egyre azt hajtja, Pepibe…

Berti hallgatott. Pepi… olyan messze van már az a falu, mintha nem is négy-öt éve jöttek volna el onnan… van, és már nincs az a falu… az elsı gyerekük ott nyugszik a perbenyiki homokban a többi rokonnal… ık meg az iparvárosban, ahonnan ki tudja merre viszi ıket az életük…

Végül a fıvárosban temették el a gyermeket, a temetı alig öt percnyire van a pályaudvartól. Sokáig mindketten felutaztak a sírhoz.

Aztán mikor az asszony majd negyven évesen ismét állapotos lett, csak Berti ment. Nem bírt eloszlani a férfiban a feszültség. Minden sírhoz-járás után szótlan lett, majd bort vett, és addig ivott, míg ki tudta sírni magát. Évente két alkalommal…

Livike már nagyobb lányka volt, mikor hárman indultak a fıvárosi temetıbe. A kislány végtelen nagynak érezte ezt a temetıt a vidéki sírkertek látványa után. Áthaladtak a történelmi és mővészi nagyok kriptái között, jó negyedórányi járás után értek a gyerektemetınek nevezett részhez. A lányka meglepıdött a sok gyereksír láttán.

– Egyszer majd hazavisszük Árpádkát a mi temetınkbe… Ugye, apu? – mondta az anya, és úgy is érezte, mintha az a halott gyermek még pont úgy feküdne itt a föld alatt, mint mikor letették, és csak el kell jönnie annak az idınek, amikor hazaviszik a többi meghalt rokon közé a perbenyiki temetıbe…

– Persze… – válaszolt a férfi, miközben a kicsi sírhalmot nézte. Berti ekkorra már sokat mérlegelt, és sokat változott, bár az asszony ezt nemigen vette észre. A

férfi az élet szokásos dolgait évek óta nem érezte fontosnak. Eljárt munkába, részt vett a kötelezıvé vált pártgyőléseken. Ahogy az elején megértette az új eszme mindenkire kiterjedı lényegében az emberek közti egyenlıség fontosságát, úgy látta meg az idı haladtával az egyenlıség hangoztatása alatt folyamatosan meglévı egyenlıtlenségeket… dolgozott mérnökkel, aki csak segédmunkát kapott, mert tanult volt minden rokona, volt egy kis üzemük… gazdálkodókkal, akiknek alig maradt


125

élelmük a behajtások után… munkásokkal, akik jó eszőek voltak, és tanultak, volt akibıl mérnök lett, holott ha a régi rendszer marad, ott használódtak volna el a munkapad mellett; paraszt gyerekek, akikbıl színész lett… soha felsı iskolába nem jutottak volna, ha a régi rend marad… mihasznákkal, akiket semmi módon nem lehetett rávenni, hogy tanuljanak, de még arra se, hogy a havi fizetést beosszák, arra se, hogy ne a kocsmákba járjanak, míg egy fillérük is van… kiábrándult önmagából, mert ı itt, ebben a világban mégis idegen maradt, az a világ már soha nem tér vissza, ahol ı valaki volt… a vallásból, ahol a papok láthatóan ugyanolyan jól éltek, mint korábban… és igen, kiábrándult a sok akaratlan, ide-odacsapódó emberbıl, akik soha semmilyen idıben nem voltak elégedettek, akik mindig a most érdekeit követték, akik nem voltak munkások, és nem voltak a tanultak közé valók sem, nem voltak parasztok (vagy már nem voltak, mert a városba jöttek, maguk mögött hagyva saját világukat), akiknek nem volt se hitük, se semmijük, akik mik is voltak? Senkik. A senkik, akik odaállnak bárkihez a mai jussért… …a férfi kiábrándult lassan mindenbıl. Vagy majdnem mindenbıl… maga is csodálkozott, mikor megörült a tiszta, vasalt ruhának; a szépen terített asztalnak; a gyerek csacsogásának, aki nézte, ahogy az anyja vasal, és kikérte, hogy apu nem szép fiú lesz abban a vasalt ingben, sírva sorolta: apu az nem fiú, hanem apu… A férfi belül biztosan tudta, hogy mindegy, ki hol van eltemetve. Az is mindegy, hogy hogyan… csupán a hitek miatt kell a ceremónia… akik ott maradtak a harctereken, vagy tömegsírba tették ıket… vagy soha nem lettek eltemetve, mert valami természeti katasztrófa vitte el ıket… Itt meg, ahol szépen lekaszálják a sírok között a gazt… itt meg épp a holtakból kinövı füvet vágják le, hogy aki idejön rendezetten találja a temetıt… épp abból nı ki a gaz, a fő, akiknek a maradványai itt vannak…

– Azt írják, hogy hamarosan felszámolják a temetıt… – mondta Berti az asszonynak, és visszalapozott az újságban. – Itt, né! Valami nemzeti sírkertet akarnak csinálni belıle… A jövı héten kimegyek az itteni temetıbe, kell egy sírhely, hogy hazahozzuk a fiút…

Csend volt. Hosszan, szó nélkül ültek a korai alkonyatban. Rájuk sötétedett. Végül az asszony mozdult meg, ideje volt ismét megrakni a kályhát fával. Míg berakta a hasábokat, a vörösen izzó parázs fényében a férje nézte az arcát. Ebben a lágy fényben még egészen fiatalnak látszott, a tekintete, a mozdulatai az örökös gondoskodást tükrözték.

– Persze… – mondta a nı.


126

Fotó: DARVAS JUDIT

Documents

IRODALMI EPRESKERT 5.irodalmiepreskert5.hu/EPRESKERT_2014_DECEMBER.pdf · rendezte Az ember tragédiája Lucifer-szerepe (Nemzeti Színház, 1964) óta a h ővös, felülemelked ı