ISBN978-963-357-036-4img.alexandra.hu/images/a_rendíthetetlen_kisfuzet_web.pdfAmint befordult a Mercer Streetre, az árnyak sűrűsödni kezdtek az összetört lámpások alatt. A

laura Hillenbrand: rendítHetetlen a cafka2

Az égboltra úgy borult a sötétség, akár sajtra a héja. A Long Acre lámpásaiból apró sárga körök csordultak alá, az égő olaj-ból füst gomolygott. A távolban ott ragyogott a Piazza a Co-vent Gardennél, hangos hegedűszó szállt. De Mary kerülni akarta a fényt. Amint befordult a Mercer Streetre, az árnyak sűrűsödni kezdtek az összetört lámpások alatt. A mondás azt tartotta, St. Giles egyházkerületében a helyiek nem szeretik, ha fény derül a tetteikre. Mary kapkodva vette a levegőt, mi-közben rohant a csúszós macskaköveken. Örült, hogy nincs rajta cipő, arról győzködte magát, hogy nincs semmi, amit ér-demes volna ellopni tőle, amiért bánthatnák. Ezen a langyos májusi estén a Seven Dialsnél csupán néhány szajha ácsorgott, a sebhelyes arcú leány nem volt köztük. Mary megállt a tér központi oszlopa előtt, és addig dörzsölte hozzá a tenyerét, amíg a galamb zsírja és tollpihéi el nem tűntek róla. A kő fel-horzsolta a kezét. Ügyet sem vetett rá senki. Üres gyomra ösz-szerándult. Egy közeli pincéből halvány fény és kockazörgés zaja szűrődött ki. Nyirkos pára szállt alá, már kilenc órára járt az idő. Keringeni kezdett az oszlop körül, miközben felfelé bámult, és addig számolgatta a hét vak óralapot, amíg bele nem zavarodott. Marynek nem volt hová mennie, csupán haza, így hát az ellenkező irányba indult. A gyomra korgott, és újra elöntötte a düh. Ha az anyja azt képzeli, ő megelégszik ugyanazzal a csipás szemű, kilúgozott, félig eltemetett, félholt élettel...A házaló a Short’s Gardens mellett támasztotta az egyik kapualjat. Mary csak akkor ismert rá, amikor a közelébe ért. Döbbenten látta, hogy már kis híján olyan magas, mint a férfi, aki gintől bűzlött, és sután meghajolt, amikor a lány a közelébe ért. Felvonta busa szemöldökét, és húzott egyet a ke-zében tartott sötét palackból.– Az iskolásleány – szólalt meg

[email protected]

info.konyvnagyker.hu

9 789633 570364

ISBN978-963-357-036-4

Az Irish Times Ír Irodalmi Díjának döntőseA Barnes & Noble felfedezettje

A tizennégy éves Mary Saunders a 18. századi londoni szegé-nyek vigasztalan életét éli, ám rettenetesen sóvárog egy jobb élet és az azzal járó pompa után. Egy vörös szalag olyany-nyira megigézi, hogy áruba bocsátja érte egyetlen vagyonát: a testét. Prostituáltként London nyomorúságos negyedébe kerül, s kitanulja az ősi mesterséget. Végül mégis úgy dönt, felhagy bűnös életmódjával, és szolgálólányként falura köl-tözik. A becsvágyó, tekintélyellenes Mary azonban nem tud szabadulni sötét vágyaitól, és keserűen gyűlöl mindenkit, aki birtokában van a jobb életet jelképező � nom holmiknak. Szabadság iránti vágyáról sem képes lemondani, s mindez együtt baljós végzetet ígér…

A Szoba című bestseller szerzőjének új könyvében egy bot-rányos életű � atal lány megaláztatással, megalázkodással és erőszakkal terhes sorsát követhetjük nyomon. S miközben a főhős jó és rossz döntések között ingadozva egyre mélyebbre süllyed az őt körülvevő fertőben, egyszer csak rádöbbenünk, hogy minden bűne ellenére képtelenek vagyunk elítélni őt.

Emma Donoghue 1969-ben született Dublinban. Kitüntetéssel végzett angol–francia szakon, majd Angliába költözött, s 1997-ben Cambridge-ben doktorált. 1998 óta Kanadában él élettársával, � á-val és lányával. A Szoba című regénye 2011-ben jelent meg magyarul. A köny-vet Booker- és Orange-díjra jelöl ték, s a legrangosabb fórumok választották a 2010-es év legjobb művei közé: „Az év ír regénye” és „A legjobb kanadai regény” lett, a � e New York Times szerint pedig a 2010-es év öt legjobb szépirodalmi művének egyike.

A ca� a Emma Donoghue második magyarul megjelenő regénye.

A holdat most felhő takarta, és Mary olyan fáradt volt, hogy már azt sem látta, hová lép. Mindenható Úr, ismé-telgette magában, Mindenható Úr, kér-lek téged. De ha az Úr ott is volt, nem hallotta a lányt.

Végül bemászott egy árokba, és amint az arca a hideg földhöz ért, elaludt.

Olyan fájdalomra ébredt, mintha kést dö� ek volna a gyomrába. Kötény-ruhája derékig felcsúszott, és az éjszaka bekúszott alá. Valami volt a hátán, egy szörnyeteg, perzselő lehelete a nyakában lihegett, a távolból nevetés foszlányai hallatszottak, akár egy álomban. Amikor hátrafordította a fejét, a szörnyeteg foga a fülén csattant. Mary ekkor sikítani kez-dett, megkésve, úgy, ahogy öt hónappal korábban kellett volna, ott, a sikátorban. Most rátalált a hangjára, a mélységére, a dühre, és azt sivította:

– Ne!De a fér� – mert Mary most már éb-

ren volt, és tudta, a szörnyeteg nem más, mint egy közönséges fér� – most állon vágta, erősebben, mint ahogy valaha is megütötték, újra meg újra. Ezúttal nem volt olyan gyors vagy egyszerű, mint a házalóval. Ez a fér� nem megkönnyeb-bülésre vágyott, hanem el akarta tiporni őt. A hajánál fogva rántotta hátra Mary fejét, azután arccal a hideg földre lökte, és addig nyomta lefelé, amíg a lány már nem volt képes hangot kiadni, nem ka-pott levegőt, semmit sem tudott tenni, csupán a fájdalmat érezte, amit a fér� a bensőjében okozott.

Hamarosan rájött, hogy a nevetés a többi katonától származik, akik a szuro-nyukra támaszkodva várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Utána már nem tudta megmondani, hányan lehettek.

Em

ma D

onoghueA cafka

A_cafka_burkolo.indd 1 2012.09.26. 13:07


1943 májusában az Amerikai Légierő egyik repülőgépe lezuhan a Csendes-óceán fölött. A tizenegy fős legénységből mindössze hárman élik túl a becsapódást, köztük a gép bombázótisztje, egy fiatal hadnagy: Louis Zamperini.

Zamperini gyerekkorában a környék réme volt, ál-landó lopásaival rettegésben tartotta városa lakóit, ám amikor bátyja hatására futni kezd, kiderül istenadta tehetsége. A legjobb egymérföldes futók között tartják számon, fiatal kora ellenére sikerül eljutnia az 1936-os berlini olimpiára, ahol döntőt fut 5000 méteren. Nagy jövő előtt áll, és a következő olimpia egyik sztárja lehet.

A következő olimpia azonban elmarad, Zamperini pe dig Pearl Harbor után a csendes-óceáni hadszíntéren találja magát. Egy bevetés során repülőgépe lezu-han, közel két hónapig hánykolódik az óceánon egy mentőcsónakban. Partot érve azonnal japán hadi fog-ságba kerül, és az igaz megpróbáltatások csak ezután kezdődnek...

A kötet megvásárolható az Alexandra Könyváruházakban.


LAURA HILLENBRAND könyve a 2010-es év egyik legnagyobb szenzációja volt az Egyesült Államokban, a Time Magazine egyenesen az év könyvének választotta, és szinte minden jelentős ranglistán az első tízben sze-repelt. A világ legnagyobb könyvértékesítő honlapján több mint 700 napja tartja a helyét a száz legnépszerűbb könyv között, ami bő 3 millió eladott példányt jelent alig két év leforgása alatt. A Rendíthetetlenre természetesen Hollywood is lecsapott, és a hírek szerint igazi sztárpa-rádéval fogják filmre vinni a második világháború egyik legelképesztőbb történetét.


Louis Zamperini lenyűgöző életének pillanatképei


A huszonhetedik nap reggelén jött egy repülőgép. Először a hajtóművek morajlását hallották meg, majd távoli pont tűnt fel az égbolton. Kétmotoros bombázó haladt nagy sebességgel nyugati irányba. Olyan messze volt, hogy az is kérdésessé vált, érdemes-e elővenniük a jelzőrakétákat és a festéket. A három férfi összedugta a fejét, és szavazott. Úgy döntöttek, adnak neki egy esélyt.

Louie kilőtt egy rakétát, újratöltött, majd kilőtt még egyet, színes csíkokat rajzolva az égre. Kinyitott egy festékes-tasakot, és az óceánba szórta a tartalmát, majd elővette a tükröt, és fényjeleket küldött a bombázó felé.

Reménykedve vártak. A repülőgép összezsugorodott, majd eltűnt. Vissza ha nyatlottak a csónakokra, próbálták fel dolgozni az újabb elszalasztott lehetőséget, amikor a nyugati horizonton megcsillant valami, éles kanyart írt le, és

– részletek -

L A U R A H I L L E N B R A N D

RENDÍTHETETLEN


visszafordult a mentőcsónakok felé. A bombázó visszatért. Louie, Phil és Mac örömükben sírva emelték a fejük fölé zubbonyukat, és vidáman kurjongatva integettek vele. A bombázó lejjebb ereszkedett, szinte súrolta a vizet. Louie hunyorogva nézte a pilótafülkét. Két alak körvonalait látta – a pilótát és a másodpilótát. Palmyrára gondolt, étel és szilárd talaj járt a fejében. Az óceán ekkor váratlanul felrobbant körülöttük.

Fülsiketítő zaj hallatszott, a csónakok bukdácsoltak és rázkódtak alattuk. A lövészek tüzet nyitottak rájuk. Louie, Phil és Mac rémülten a vízbe vetette magát. A mentőcsónakok alá úsztak, és egymáshoz bújva figyelték a csónakokat kilyuggató golyókat, amint fényes csíkokat húznak körülöttük a vízbe. Aztán a golyózápor abbamaradt. Előbukkantak a víz alól. A bombázó túlrepült rajtuk, és kelet felé haladva távolodott. Két cápa cirkált körülöttük. Haladéktalanul ki kellett mászniuk a vízből.

Phil Louie és Mac csónakjának oldalába kapaszkodva lógott. A vízbe ugrás utolsó erőtartalékait is felemésztette. Tehetetlenül vergődött, képtelen volt felhúzni magát a csónakba. Louie a háta mögé úszott, és sikerült feltolnia Philt a fedélzetre. Macnek is szüksége volt Louie segítségére. Louie egyedül mászott vissza, aztán csak ültek döbbent csendben, de sértetlenül. Nem akarták elhinni, hogy bajtársaik, még ha japánnak nézték is őket, képesek lettek volna legéppuskázni három fegyvertelen hajótöröttet. A csónak puhává vált alattuk, mint a kelt tészta. Valahol


eresztett. A távolban a bombázó megfordult, és ismét rárepült a csónakokra. Louie azt remélte, hogy a legénység rájött a tévedésre, és most visszatér, hogy segítsen rajtuk. A bombázó hatvan méterrel a víz fölött repült, a csónakokkal párhuzamosan, ezért lassan a gép oldala is bekúszott a látómezejükbe. Mindhárman egyszerre látták meg: a szárny mögött, a repülőgép derekán piros kör díszelgett. Japán bombázó.

Louie látta, ahogy a lövészek célba veszik őket, és tudta, hogy újra le kell buknia a víz alá. Phil és Mac nem mozdult. Teljesen kimerültek. Tisztában voltak vele, ha ismét kimásznak a csónakból, nem lesz elég erejük visszakapaszkodni, és a cápák martalékává válnak. Igaz, ha a mentőcsónakban maradnak, a lövészek aligha tudják elvéteni őket.

Ahogy a bombázó melléjük ért, lekuporodtak. Phil a mellkasához húzta a térdét, és két kezével védte a fejét. Mac összegömbölyödve hevert mellette. Louie vetett rájuk még egy utolsó pillantást, majd a vízbe dobta magát, és a csónakok alá úszott. A golyók csillogó záport zúdítottak az óceánra. A víz alól nézve Louie látta, ahogy a lövedékek áthatolnak a vásznon, és vakítóan fényes, trópusi napfénnyel teli csíkokat húznak a csónak árnyékába. Fél méter után azonban a golyók lelassultak, és ártalmatlanul sisteregve merültek a mélybe. Louie kinyújtotta a karját, és ellökte magát az egyik mentőcsónak aljától, igyekezett kikerülni a golyók gyilkos hatósugarából. A feje fölött látta Mac és Phil testének lenyomatát. Mindketten mozdulatlanul


hevertek. Miközben a golyók tucatjával csapódtak a vízbe, Louie azért küzdött, hogy a csónakok alatt tudjon maradni. Az áramlat belékapaszkodott, vízszintes helyzetbe forgatta, és magával rántotta. Hasztalan rúgkapált ellene. Tudta, ha eltávolodik a mentőcsónakoktól, nem lesz képes olyan gyorsan úszni, hogy az áramlat ellenében utolérje őket. Hirtelen megpillantotta a hosszú madzagot, amely az egyik csónakról lógott a vízbe. Elkapta, és a derekára erősítette. Az áramlat beszívta, és előrerántotta a lábát. Louie a lábfejére pillantott. Bal zokniját felhúzta a lábszárára, a jobb azonban félig lelógott és lengedezett az áramlatban. Hirtelen egy cápa hatalmasra tátott szája emelkedett ki a lenti homályból, és egyenesen Louie lába felé igyekezett.

Louie hátrahőkölt, és visszahúzta a lábát. Az áramlat olyan erős volt, hogy nem tudta teljesen maga alá húzni, csak oldalra, el a cápa szájától. A cápa haladt tovább, de most már a fejét vette célba. Louie-nak eszébe jutott a honolului öregember tanácsa: fenyegető arcot vágni, majd erősen rávágni a cápa orrára. Amikor a cápa közelebb ért, Louie kivicsorította fogsorát, tágra nyitotta a szemét, és tenyérrel az állat orrára csapott. A cápa megvonaglott, elúszott, majd másodszor is nekiindult. Louie megvárta, míg ismét karnyújtásnyira megközelíti, és újra az orrára ütött. A cápa ezúttal is megfutamodott.

Feje fölött abbamaradt a golyózápor. A kötél segítségével amilyen gyorsan csak tudott, visszakapaszkodott a csónakhoz. Megfogta a mentőcsónak oldalát, és felhúzta magát. Mac és Phil magzatpózban hevertek egymás mellett.


Teljesen mozdulatlanok voltak, körülöttük golyónyomok lyuggatták szitává a csónakot. Louie megrázta Macet. Mac nyöszörgő hangot hallatott. Louie megkérdezte, eltalálták-e. Mac azt felelte, nem. Louie Philhez fordult. Ő is sértetlen volt.

A bombázó megfordult, és harmadszor is rájuk repült. Phil és Mac halottnak tettették magukat, Louie pedig visszamászott az óceánba. Miközben golyók hasították a vizet körülötte, a cápa ismét támadásba lendült, Louie pedig újra az orrára mért ütéssel vette el a kedvét. Aztán egy másik cápa is felbukkant. Louie a vízben pörögve hadonászott kézzel-lábbal, miközben cápák próbálták felfalni, a levegőből pedig golyózápor zúdult rá. Amint a bombázó túlrepült rajtuk, visszamászott a csónakba. Philt és Macet ezúttal is elkerülték a golyók.

A japán bombázó még négyszer tért vissza, négyszer kényszerítve Louie-t a víz alá a cápákkal hadakozni. Annak ellenére, hogy a végkimerülésig küzdött velük, egyik sem harapta meg. Minden alkalommal, amikor felszínre jött a víz alól, biztosra vette, hogy Phil és Mac halott. A csónak tele volt apró lyukakkal, még a két férfi közötti gyűszűnyi hely is, ám csodával határos módon őket nem érte találat. A bombázó legénysége tett még egy utolsó szadista gesztust. A repülőgép újra föléjük repült, Louie ismét lebukott a víz alá. A gép bombaterének ajtaja kinyílt, és egy mélyvízi bomba csobbant az óceánba alig tizenöt méterre a csónakoktól. A három férfi felkészült a robbanásra, de az nem következett be. Vagy a bomba fulladt be, vagy a


bombázótiszt felejtette el élesíteni. Ha a japánok ennyire ostobák, Amerika meg fogja nyerni ezt a háborút, gondolta Phil.

Louie visszamászott a csónakba, és elterült. Amikor a bombázó utoljára föléjük repült, már nem maradt ereje a vízbe ugrani. Mindhárman mozdulatlanul feküdtek. A lövészek nem nyitottak tüzet. A repülőgép nyugatnak fordult, és eltűnt a látóhatáron. Phil mentőcsónakja két darabra szakadt. Egy golyó gellert kapott a pumpán, és végighasította a csónak alját. Ami csak benne volt, a vízbe veszett. Mivel a mentőcsónak impregnált vászonból készült, nem süllyedt el, de teljesen használhatatlanná vált. Alaktalanná zsugorodva lebegett a víz felszínén.

Egymáshoz préselődve szorongtak Mac és Louie megmaradt csónakjában, ami túl kicsi volt hármuknak. A vásznat apró, golyó ütötte lyukak tarkították. A csónaknak két légrekesze volt, de mindkettő találatot kapott. Amikor valamelyikük csak megmozdult, levegő áramlott ki a rekeszekből, és a vászon meggyűrődött. A mentőcsónak egyre mélyebbre merült a vízben. Hemzsegtek körülöttük a cápák: a golyók, valamint a vízbe kerülő emberek látványa és szaga láthatóan felizgatta őket.

Kimerülten, sokkos állapotban ültek a csónakban, amikor egy cápa emelkedett ki a vízből, és tátott szájjal feléjük kapott, hátha sikerül magával rántania valamelyiküket az óceán mélyére. Egyikük felkapott egy evezőt, és a cápára sújtott vele, mire az elúszott. Újabb cápa ugrott ki a vízből, aztán még egy. A három férfi vadul csapkodott az evezőkkel,


ahol érték, ütötték a cápákat. Csak éppen minden egyes mozdulattal tovább préselték kifelé a levegőt a lyukakon, és a mentőcsónak egyre mélyebbre merült. Hamarosan teljesen ellepi a víz.

Ha nem fújják fel azonnal, a cápák martalékává válnak. Az egyik pumpa odaveszett a golyózáporban, csak az maradt meg, amelyik Mac és Louie csónakjában volt. Bedugták a két szelep egyikébe, és felváltva fújták. Levegő áramlott a rekeszekbe, és szökött ki a lyukakon, de rájöttek, ha elég gyorsan pumpálnak, akkor sikerül éppen annyi levegőt juttatni a csónakba, amennyi a felszínen tartja. A cápák közben folyamatosan támadtak, ezért valakinek mindig az evezővel kellett hadakoznia.

Miközben Phil pumpált, Mac pedig a cápákat püfölte, Louie a csónak oldalzsebéből előbányászta a foltozókészletet, amiben foltok, ragasztó és smirgli is volt, ez utóbbi azért, hogy le tudja dörzsölni a csónak felületét, ahová a ragasztót felviszi. Az első probléma azonnal nyilvánvalóvá vált: a smirgli nem volt vízálló. Amikor Louie elővette, csak egy papírfecnit fogott a kezében; a dörzsszemcsék leáztak a vízben. Louie sokadszor is elátkozta azt az embert, aki összeállította a mentőcsónakok felszerelését. Találnia kellett valamit, amivel összekarcolja a ragasztási területet. Némi gondolkodás után elővette a tükröt, amellyel fényjeleket küldött a bombázónak. A fogóval apró darabkákat csippentett a széléből, recés fogazatúvá téve az egyik oldalát. Phil és Mac eközben a cápákkal viaskodott.


Louie nekiállt a ragasztásnak. A csónak tetején lévő lyukakkal kezdte. Kiemelte a perforált részt a vízből, letörölte, majd a nap felé tartva megszárította. Azután a tükör recéivel X-et karcolt a lyuk fölé. A csónak anyaga két réteg vászonból állt, közte gumival. Miután megrajzolta az X-et, felhajtotta a felső réteg vásznat, a tükör fogazatával bevonalkázta a gumit, ragasztót nyomott a területre, és rászorította a foltot. Azután megvárta, míg a nap megszárítja a ragasztót. Néha egy-egy hullám átcsapott a csónakon, eláztatva a foltot; olyankor kezdhette újra az egészet. Mialatt Louie a foltokat szuggerálva dolgozott, a cápák továbbra is elszántan kapkodtak utána. A bestiák egyre agyafúrtabbá váltak, felhagytak az ötletszerű támadásokkal, és alattomosan lopakodva kivárták a pillanatot, amikor az evezőket leeresztik, vagy hátat fordítanak nekik, csak akkor kaptak a csónakban ülők felé. Louie-t újra meg újra megpróbálták hátba támadni, de Mac és Phil mindannyiszor fejbe vágta őket.

Teltek az órák, felváltva végezték a feladatokat, tagjaik elnehezültek a fáradtságtól. A szivattyúzás óriási erőkifejtést igényelt legyengült szervezetüktől. Túlságosan nehéz volt a felállított pumpa karját lefelé nyomni, ezért inkább a mellkasukhoz szorították a fogantyút, és magát a szerkezetet húzták maguk felé. Mindhárman nélkülözhetetlenek voltak. Két ember nem tudott volna egyszerre pumpálni, foltot ragasztani és a cápákat távol tartani. Lezuhanásuk óta Mac most először bizonyult igazán hasznosnak. Annyira le volt gyengülve, hogy alig néhányat tudott pumpálni


egymás után, de az evező segítségével sikeresen megvívott a cápákkal.

Leszállt az éj. A sötétben a foltragasztás lehetetlenné vált, de a pumpálást nem lehetett abbahagyni. Egész éjjel pumpáltak, karjuk érzéketlenre zsibbadt az erőfeszítéstől. Reggel folytatták a foltragasztást. A levegőveszteség folyamatosan csökkent, egyre hosszabb pihenőket iktathattak be. Végül elég levegő maradt a rekeszekben ahhoz, hogy rövid váltásokban aludni tudjanak.

Miután a felső lyukakat betapasztották, következtek a golyók kimeneti nyílásai. Ezek még komolyabb problémát jelentettek, ugyanis a víz alatt voltak. Mindhárman a csónak egyik oldalába préselődtek, egyetlen légtömlőn egyensúlyozva. Kinyitották a szelepet az üresen maradt oldalon, kiengedték belőle a levegőt, majd felhajtották az alját, letörölték, és a nap felé tartották. Amikor megszáradt, Louie hozzálátott a foltozáshoz. Amikor a csónak egyik felével elkészültek, újra felfújták, átmásztak arra az oldalra, leengedték a másik tömlőt, és megismételték az egész eljárást. A hullámok ezúttal is többször átcsaptak rajtuk: olyankor mindent kezdhettek elölről.

Végül nem találtak több betapasztani való lyukat. Mivel a csónak oldala mentén továbbra is jöttek fel buborékok, tudták, hogy kell lennie még néhány lyuknak, ám azokat nem tudták elérni. Meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy nem tudják mindegyiket megfoltozni. A foltok jelentősen lelassították a levegőveszteséget. Egy-egy nagyobb hullám sem tudta leáztatni őket. Arra jutottak, hogy elég lesz


negyedóránként egy pumpálást beiktatniuk, éjszaka pedig meglesznek anélkül is. Miután a csónak visszanyerte eredeti alakját, a cápák is felhagytak a támadással.

Phil mentőcsónakjának elvesztése súlyos csapást jelentett. Túl azon, hogy elveszítették az ott tárolt felszerelést, mostantól hárman szorongtak egy kétszemélyes csónakban. Olyan szorosan préselődtek egymáshoz, hogy minden mozdulat előtt meg kellett kérniük a másik kettőt, hogy adjon helyet. Lábukat csak felváltva tudták kinyújtani. Éjszakánként fejtől lábig aludtak egyetlen csontos kupacban.

Két pozitív hozadéka mégis volt a rájuk zúdított golyózápornak. A tönkrement csónakra pillantva Louie-nak támadt egy ötlete. A fogóval lefeszegette a kilyuggatott vásznat, jókora könnyű leplet hozva így létre. Legalább volt egy takarójuk, ami nappal megvédte őket a napsugaraktól, éjszaka pedig a hidegtől. A másik haszna a támadásból nyert információnak volt. Amikor maradt egy kis idejük végiggondolni az eseményeket, Louie és Phil alaposan kitárgyalták a japán bombázót. Úgy gondolták, vagy a Marshall-, vagy a Gilbert-szigetekről érkezhetett. Ha jól sejtették, és valóban egyenesen nyugat felé sodorta őket az áramlat, akkor mindkét szigetcsoport nagyjából egyenlő távolságra lehetett tőlük. A bombázó valószínűleg járőrözött az óceán fölött, s ha a japánok ugyanazt a


menetrendet követik, mint az amerikaiak, akkor a gép reggel hét körül szállhatott fel, néhány órával azelőtt, hogy elérte a mentőcsónakokat.

A bombázó becsült utazósebességéből és a járőrözésre átlagosan kijelölt területek nagyságából próbálták kiszámítani, mennyi ideig marad hatott a repülőgép a levegőben azok után, hogy velük találkozott, és milyen messze lehetett a támaszponttól. Úgy becsülték, hogy nagyjából ezerháromszáz kilométerre lehetnek a japán támaszponttól. Ha számításaik helyesek voltak, és hozzávették, hogy a Marshall- és Gilbert-szigetektől körülbelül háromezer kilométerre keletre zuhantak le, akkor arra jutottak, hogy a szigetekhez vezető út több mint felét megtették, és közel hatvan kilométeres sebességgel haladnak naponta. Philt meglepte az eredmény. Nem sejtette, hogy ekkora távolságot tettek meg.

Átlagot számolva megtippelték, mikor érik el a szigeteket. Phil a negyvenhatodik napra várta a megérkezésüket; Louie negyvenhetet mondott. Ha számításaik helyesek, közel kétszer olyan hosszú ideig lesznek a nyílt tengeren, mint Rickenbackerék. Ez egyben azt is jelentette, hogy még majdnem három hetet kell kibírniuk a csónakban.

Abba bele sem mertek gondolni, mi várhat rájuk azokon a szigeteken. A golyózápor igazolta a japánokról hallott rémhíreket. Ennek ellenére megnyugtató volt a tudat, hogy szárazföld felé haladnak. A bombázó reményt adott nekik. Mac nem vett részt a jövő-latolgatásban. Egyre jobban eltávolodott a valóságtól.


Louie éberen ült, a tengert nézte. Phil aludt. Mac katatón állapotban volt. Két kisebb, kétméteres cápa cirkált szelíden a csónak körül. Amikor valamelyik elsiklott mellette, Louie a bőrét tanulmányozta. Jó néhányszor az orrukra csapott, de egyszer sem érezte a bőrük tapintását, ami állítólag olyan, mint a smirgli. Kíváncsian a vízbe dugta a kezét, és finoman végigsimította a tovaúszó cápa hátát és uszonyát. Valóban érdes volt a felülete. A cápa továbbsiklott. Amikor társa haladt el a csónak mellett, Louie ujjai annak a hátát is megcirógatták. Gyönyörű, gondolta. Nem sokkal ezután Louie különös dologra lett figyelmes. Mindkét cápa eltűnt. Az elmúlt négy hét során egyszer sem fordult elő, hogy a cápák magukra hagyták volna őket. Louie feltérdelt, és a víz fölé hajolt. Értetlenül meredt a mélybe. Sehol egy cápa. A víz fölé hajolva térdelt, amikor az egyik cápa, akit az imént megérintett, szélesre tátott állkapcsokkal és szédítő sebességgel kiugrott a vízből. Egyenesen Louie fejét vette célba. Louie mindkét kezét az arca elé kapta. A cápa feje a karjának ütközött. A fenevad megpróbált ráharapni Louie felsőtestére. Louie két kezét a cápa orrára szorította, és minden erejét beleadva sikerült visszanyomnia a vízbe. A következő pillanatban a másik cápa is előugrott. Louie felkapta az egyik evezőt, és a bestia orrára vágott, mire az visszacsúszott a vízbe. Akkor ismét az első cápa lendült támadásba. Louie hátrahőkölt, amikor egy evező suhant el az arca előtt, és egy jól irányzott ütéssel visszaküldte az állatot a vízbe. Louie meglepetésére nem Phil, hanem


Mac mentette meg az életét. Louie-nak nem maradt ideje hálálkodni. Az egyik cápa

ismét kiugrott a vízből, majd rögtön utána a másik is. Louie és Mac vállvetve ültek a csónakban, és a feléjük kapkodó cápákat püfölték. Mac szinte újjászületett. Néhány pillanattal korábban még szinte kómában feküdt, most pedig dühödt energiák feszültek benne. A cápák néhány percig egymást váltva vetették magukat a mentőcsónak oldalára, mindig ugyanarról a pontról rugaszkodtak el hatalmasra tátott szájjal. Végül feladták. Louie és Mac holtfáradtan rogyott össze. Időközben Phil is felriadt, de nem tudott segíteni, mert csak két evezőlapátjuk maradt, ezért zavartan meredt rájuk.

– Mi történt? – kérdezte. Louie elismerően pillantott Macre, és elmondta,

mennyire hálás és büszke rá. A csónak aljában pihegő Mac viszonozta mosolyát. Láthatóan messze meghaladta saját teljesítőképességét, de a rémült, gyermeki kifejezés eltűnt az arcáról. Mac visszatalált önmagához.

Louie dühös volt a cápákra. Úgy gondolta, van egy íratlan egyezségük: az emberek távol tartják magukat a cápák birodalmától – a víztől –, cserébe viszont a cápák is tiszteletben tartják az ő felségterületüket – a mentőcsónakot. Abban nem talált semmi kivetnivalót, hogy a cápák megpróbálták felfalni, amikor a víz alá merült, vagy hogy a golyózápor nyomán süllyedő csónakot kóstolgatták. De azzal, hogy az újra felfújt mentőcsónakról megpróbálták elragadni, Louie szerint megszegték az egyezséget. Egész


éjjel fortyogott, másnap pedig gyűlölködő tekintettel méregette a cápákat, míg végül elhatározásra jutott. Ha a cápák meg akarják enni, akkor ő miért lenne kíméletesebb velük.

A csónak oldalához térdelt, és a cápákat figyelte, hátha talál köztük legyőzhető ellenfelet. Az egyik példány nem tűnt nagyobbnak másfél méteresnél. Louie úgy gondolta, vele elbírna. Phillel kidolgozták a tervet.

Maradt még egy kevéske csalijuk a csónakban, feltehetően a legutóbbi madár maradványai. Phil horogra akasztotta, és belógatta a vízbe a csónak egyik oldalán. Louie a másik oldalra térdelt, arccal a víz felé. Amikor a cápa megérezte a vérszagot, azonnal Phil felé indult, és átúszott a csónak alatt úgy, hogy a farka pontosan Louie alá került. Louie kihajolt, amennyire csak tudott anélkül, hogy elveszítené az egyensúlyát, majd két kézzel megragadta az állat farkát. A cápa rémülten előrelendült, magával rántva Louie-t, aki jókora csobbanással zuhant az óceánba. Orra megtelt sós vízzel. A cápa csapott egyet a farkával, és lerázta magáról Louie-t. Louie olyan sebesen mászott vissza a csónakra, hogy később fel sem tudta idézni, hogyan csinálta.

A csuromvizesen szégyenkező Louie kénytelen volt újra átgondolni a tervet. Az első hibát azzal követte el, hogy rosszul mérte fel az erőviszonyokat: a cápák erősebbek, mint amilyennek látszanak. A második hiba az volt, hogy nem támasztott ki megfelelően. A harmadik pedig az, hogy a cápa farkát nem emelte ki a vízből, így


az állat el tudott rugaszkodni. Ki kell várniuk, míg jön egy kisebb cápa.

Nemsokára fel is bukkant egy kisebb, nagyjából egy méter húsz lehetett. Louie a mentőcsónak oldalára térdelt, súlypontját hátrabillentette, lábait széles terpeszbe rakta. Phil csalit lógatott a vízbe.

A cápa ráúszott a csalira. Louie elkapta a farkát, és kirántotta a vízből. A cápa vergődött, de sem kiszabadulni nem tudott, sem Louie-t a vízbe rántani. Louie a csónakba rángatta az állatot. A cápa tekergett, csapkodott, végül Phil felkapott egy jelzőrakétát, és a bestia fogai közé dugva leszorította. Louie elővette a fogót, és csavarhúzós végét az állat szemébe döfte. A cápa azonnal elpusztult.

A honolului túlélőtanfolyamon Louie-nak azt tanították, hogy a cápának a mája az egyetlen ehető része. Nem kis feladat volt hozzájutni. A cápabőrt még késsel is nagyjából olyan nehéz felvágni, mint egy páncélinget; és mivel csak a tükör recés vége állt rendelkezésükre, a művelet még nagyobb erőt igényelt. Hosszú fűrészelés után Louie-nak sikerült felvágnia a bőrt. Az előbukkanó cápahús ammóniától bűzlött. Louie kivágta a méretes májat. Mohón falták. Mac valamivel nagyobb adagot kapott. Május 27-e óta először laktak jól. A cápa többi része elviselhetetlen bűzt árasztott, ezért a vízbe hajították. Később ugyanezzel a módszerrel kifogtak egy másik cápát, és annak is megették a máját. A cápák között mintha híre ment volna az eseménynek; kisebb példányok többé nem jöttek a közelükbe. A nagyokkal – némelyik hossza a négy métert


is elérte – Louie nem mert kikezdeni. Hamarosan ismét üresen korgott a gyomruk. Mac ismét válságos állapotba került. Alig mozdult. Mindhárman sokat fogytak, de Mac veszített a legtöbbet súlyából. Beesett szeme élettelenül meredt a semmibe.

Valamikor a harmincadik éjszaka tájékán történt. Elvégezték szokásos esti teendőiket, vizet mertek a csónakba, összebújtak, hogy felmelegítsék egymást. Tiszta volt az ég, csillagok ragyogtak felettük, holdfény vetült az óceánra. Álomba merültek. Louie hatalmas csattanásra, éles fájdalomra és a súlytalanság érzésére ébredt. Kinyitotta a szemét, és döbbenten észlelte, hogy mindhárman a levegőbe emelkedtek. Visszazuhantak a csónakra, zavartan fészkelődtek. Elképesztő erővel csapódott valami a csónak aljának, az ébresztette föl őket. A körülöttük cirkáló cápák nem voltak elég nagyok ekkora erőkifejtéshez, és korábban soha nem is csináltak ilyet.

Kihajoltak a víz fölé, és meglátták. Hatalmas tengeri szörny emelkedett ki a víz alól: óriási fehér állkapcsok, széles hát, hosszú hátuszony – kísérteties látványt nyújtott a holdfényben. Legalább hat méter hosszú volt, több mint háromszor nagyobb a mentőcsónaknál. Louie felismerte a túlélőkurzuson tanultakról – nagy fehércápa.

Documents

ISBN978-963-357-036-4img.alexandra.hu/images/a_rendíthetetlen_kisfuzet_web.pdfAmint befordult a Mercer Streetre, az árnyak sűrűsödni kezdtek az összetört lámpások alatt. A