Király Lajosné Bachmann Lili

ÉLMÉNYEINK Első rész (1898 - 1941)

Gyermekkor

Leánykor

Anyaság

Tartalom

Előszó...................................................................................................................................................................................1Legrégibb emlékeim.............................................................................................................................................................2Környezetem.........................................................................................................................................................................4Családunk.............................................................................................................................................................................5Iskolai életem......................................................................................................................................................................12Csúnya az élet?...................................................................................................................................................................15Mégis szép az élet!..............................................................................................................................................................19Árvaságra jutottunk............................................................................................................................................................23Világháború........................................................................................................................................................................24Érettségi, egyetem...............................................................................................................................................................26Ábrándozás a szerelemről...................................................................................................................................................29Ki a nagyvilágba!................................................................................................................................................................31A zürichi egyetemen...........................................................................................................................................................35Küzdelem a megélhetésért..................................................................................................................................................39"Tekintsetek az égi madarakra"..........................................................................................................................................42A Bachtel tetején.................................................................................................................................................................45Jól tudja a ti mennyei Atyátok............................................................................................................................................48A lausanne-i intézetben.......................................................................................................................................................50Hazatérés.............................................................................................................................................................................52Vizsgáim.............................................................................................................................................................................54Titkári munkám..................................................................................................................................................................56Menyasszonyság.................................................................................................................................................................59Esküvő................................................................................................................................................................................63Fészekrakás.........................................................................................................................................................................65Anyaság - Évike születése..................................................................................................................................................68Barátkozás a faluval............................................................................................................................................................70Arika...................................................................................................................................................................................74Megpróbáltatások...............................................................................................................................................................76Új otthonunk: a szép Szalajka völgy. Béla születése..........................................................................................................78Bővül a családi kör - Laci születése...................................................................................................................................84Kezdődik az iskolás korszak...............................................................................................................................................87Új tervek és kezdeményezések - Erzsike születése............................................................................................................90Arika Pécelre kerül.............................................................................................................................................................93Király Papa betegsége és halála - Soproni utazásunk.........................................................................................................94Villanytelep, fürdőmedence, japánkert - Évike középiskolás lesz.....................................................................................99Jucika születése.................................................................................................................................................................100Évike Pesten - Jucika betegsége - Tihanyi konferencia....................................................................................................102Arika pesti iskolaéve - Lacika mandulaműtéte.................................................................................................................104Ferike................................................................................................................................................................................108Arika vizsgája - Évike a putnoki intézetbe kerül..............................................................................................................1091939 - Péter születése.......................................................................................................................................................112Hétgyermekes család lettünk - Új gondok, új feladatok...................................................................................................115Kirepülnek a gyerekek......................................................................................................................................................117Jegyzetek...........................................................................................................................................................................120

Előszó

Anyuka élményeinek első, lényegében házasságukig terjedő része a hét gyermek számára írt "Élményeink" első kötetében, Apuka szintén 1924 elejéig megélt élményei mellett jelent meg gépelt változatban. Későbbi élményeit csak Apuka halála után írta meg, tíz kéziratos füzetben. Ari ezeket később legépelte, és testvéreinek szétosztotta. Mi úgy gondoltuk, hogy Apuka élményei régi fényképekkel illusztrált és jegyzetekkel ellátott változata után elkezdjük Anyuka családcentrikusabb élményeinek hasonló feldolgozását is, két részben. Egyelőre a születésétől a második világháborúba való belesodródásunkig, 1941 nyaráig terjedő időszakot dolgoztuk fel, amely időszak a gyermekek születését is magában foglalja.

Bár a szűkebb értelemben vett családi vonatkozások mellett e kötetben is bőven szerepelnek szakmai kérdésekkel és közösségi élettel foglalkozó részek, azok kevésbé különíthetők el, mint Apukánál, ezért itt nem alkalmaztunk a különböző témákra eltérő betűtípusokat. Az illusztrációk a rendelkezésünkre álló képanyag miatt is szinte kizárólag a családdal kapcsolatosak. A szigorú időrendhez nem mindig ragaszkodtunk; a gyerekek születéséről szóló fejezetek elején például néhány jellegzetes későbbi képet is betettünk, ahol a gyerekek talán már azok számára is felismerhetők, akik csak idősebb korban ismerték őket.

A családi kapcsolatok megnevezését (nagymama, dédapa, stb.) a képaláírásoknál Anyuka szemszögéből, a jegyzeteknél a mi szemszögünkből írtuk. Mici néni hagyatékában előkerültek Anyuka Zámról és Svájcból írt levelei. Néhány részletet végjegyzetként mellékelünk.

Mivel Anyuka élményeinek ez az új változata főleg a kiterjedt család, nem utolsó sorban a későbbi generációk számára készült, a családi kapcsolatokat ismertebbnek tételezzük fel, mint Apuka élményei esetén, ahol éppen a szakmai és közösségi részek nagyobb súlya miatt szélesebb olvasóközönségre számítunk.

Király Péter és Évi, 2003.

1

Legrégibb emlékeim

Talán tudni szeretnétek, gyermekeim, hogy hogyan is éltünk abban a régi időben, amikor én kisgyermek voltam.

Bizony, egészen a múlt századba nyúlik vissza gyermekkorom, de mivel a századfordulókor még csak két éves voltam, tudatos élményeket nem idézhetek fel a múlt századból.

Egyébként nem is érzem én azt olyan hosszú időnek, ami azóta eltelt, és nem érzek nagy különbséget az akkori énem, meg a mostani között. Álmomban még most is előfordul néha, hogy érettségire készülök nagy drukkolások között, - esküvőmre indulok, vagy kisgyermeket szoptatok; szóval az emlékek elevenen élnek, és visszatérnek.

Legrégibb emlékem, amely tisztán él bennem, valószínűleg hároméves koromból való. Szinte látom magamat, amint állok a tóparton, nézem a víz csillogását és a vízben úszkáló apró ezüst halacskákat. A kezemben kifli, azt morzsálom, és dobálom a halacskáknak a jó falatokat. Még a ruhára is emlékszem, amely rajtam volt: világos kávészín ruha volt kockákba futó keskeny piros vonalakkal. Kis piros szalagcsokrok is voltak a ruhán. Jól emlékszem rá, mert éveken át hordtam. Édesanyám mindig gondoskodott róla, hogy jó széles felhajtások és szegélyek legyenek a ruhákon.

A tó, amely mellett álltam a veldesi tó volt Krajnában. (Akkor Ausztria, ma Jugoszláviaa). Ott többször is nyaraltunk, három nyáron át. A táj csodás szépségét még akkor nem tudtam egészen felfogni, de határozottan emlékszem, hogy később, hatéves koromban, mikor újból ott nyaraltunk, már tudatosan élveztem.

Édesanyám mesélte nekem egyszer sokkal később, már felnőtt koromban, hogy amikor Veldesben voltunk, egyszer megszöktem a vendéglő teraszáról, ahol reggeliztünk. Amint észrevette, rögtön utánam indult, és nagy ijedelmére a tóparton fedezett fel, amint néztem le a vízbe, és etettem a halacskákat. A víz bizony mindjárt a partnál jó mély volt.

Így életemnek ez az első világos és tudatos perce könnyen lehetett volna halálom perce is, - ha nem lett volna olyan gondos édesanyám, aki mindjárt utánam sietett, amint nem látott. Az bizonyos, hogy a veszélynek nem voltam tudatában, mert azt Mama többször mesélte, hogy mindig úszni szerettem volna. Erre ő fürdőruhám övét fogta és úgy tartott a vízre - én azonban ezzel nem elégedtem meg, hanem azt mondtam, hogy majd én magamat tartom a vízre. Szóval önállóságra törekedtem.

A következő emlékem az, amikor ugyanez év decemberében Lovránábab utaztunk. Nagyon tetszettek nekem a hálókocsiban az emeletes ágyak. Hanna nénikém mellett feküdtem, és ő a

a Veldes neve Jugoszlávia megalakulása után Bled lett, szétesése óta pedig Szlovéniához tartozik. b Ma Horvátországhoz tartozik Lovran néven.

2

“Frau Holle” vagyis a hócsináló asszony meséjét mondta el nekem, míg robogott a vonat a sötét éjszakában a tenger felé.

A karácsonyt is ott töltöttük Lovránában. Emlékszem még a nagy karácsonyfára, emlékszem a tengerparti sétákra, amikor tengeri csigákat és kagylókat szedegettem. Egyszer meg holmi gizgazt szedtem össze, és otthon a szanatóriumban odaadtam a szakácsnőnek, hogy főzze meg. Ő aztán vacsorára valami finom süteményt tálalt fel, és azt mondta nekem, hogy abból készítette, amit én hoztam. Erre nagyon büszke voltam.

Azt mondják, hogy akkoriban nagyon eleven, pajkos és beszédes voltam, ellentétben későbbi természetemmel. Mindenkivel bizalmas barátságot kötöttem, nemcsak az emberekkel, hanem a kutyákkal is. Össze is szidtak egyszer, mikor a doktorék egyik kutyáját, amely meg volt kötve, megsajnáltam, és szabadon eresztettem. Nem értettem, hogy azt a kutyát miért nem kényeztetik úgy, mint a doktor néni kis ölebecskéjét, amelyet mindig cukorral és csokoládéval etettek.

Ilyen kedves, derűs emlékeim maradtak arról a lovránai tartózkodásról. Nem tudtam, hogy voltaképpen inkább szomorúságra lett volna okom. Azért mentünk oda, mert Frida nénikémnek, keresztanyámnak a lába mindinkább a bénaság jeleit mutatta. Abban bíztak, hogy a jó tengeri levegő és az a híres orvos, aki ott egy kis magánszanatóriumot tartott fenn, majd helyrehozza. De sajnos, nem állt be a kívánt gyógyulás.

Ugyanakkor édesanyámat is gyógyulás céljából vitték magukkal Nagymamáék, mert szegényke nagyon rossz állapotban lehetett akkor. Én csak annyit láttam, hogy mindig fekszik, s így én többnyire nagynénéim, Hanna és Emma gondjaira voltam bízva. Csak később tudtam meg, hogy édesanyám akkor élet és halál között lebegett. Nem bírt enni, s így annyira legyengült, hogy jártányi ereje sem volt. Azt hiszem, hogy lelkileg is rossz állapotban volt, valóságos búskomorság környékezte. Sokáig nem tudták, mi baja van, míg végül rájöttek, hogy kezdődő terhességgel kapcsolatos az állapota.

Úgy emlékszem, hogy csak tél vége felé utaztunk haza Pestre. Mici nővéremet Papa már hamarabb hazavitte, mert hiszen ő már akkor iskolába járt.

Azon a tavaszon lettem négyéves. Akkor került hozzánk először tősgyökeres magyar cselédlány - addig inkább sváb származásúak voltak, - s így rám ragadt a magyar nyelv. Mici is jobban szeretett akkor már magyarul beszélni, mint németül. Így lassanként kezdtünk magyarosodni. Mama éppen úgy beszélt magyarul, mint németül, hiszen ő magyar iskolába járt. Papa értett már valamit magyarul, de beszélni sohasem tanult meg teljesen. Többnyire úgy volt, hogy ő németül beszélt hozzánk, mi pedig magyarul feleltünk.

Abban az évben nem utaztunk el sehová, hanem a Hűvösvölgyben nyaraltunk egy kis villában. Jól éreztük ott magunkat, mert szép kert állt a rendelkezésünkre, közvetlenül az erdő mellett. Augusztusban egy időre elvittek minket a Zugligetbe Nagymamához. Nagymamától tudtam meg, hogy megszületett, nagy örömünkre, Frici öcsém.

Édesanyám mondta el sokkal később, hogy nagyon kínos, nehéz szülés volt, mert harántfekvésben volt a gyerek. Egy kiváló orvosprofesszor jött ki, hogy segítsen a bajon. Akkoriban még nem volt szokásban, hogy az asszonyok klinikára menjenek szülni. Szegény mama szülés után olyan gyenge volt, hogy még az ősz folyamán is gyakran kellett feküdnie. A

3

szoptatást, nagy bánatára, nem is engedte meg neki az orvos, dajkát kellett fogadni, aki aztán valóságos házizsarnokká nőtte ki magát.

A kis Frici közben nőtt, erősödött szépen. A keresztelőre még elég jól emlékszem. Abban a szép csipkés kék selyem pólyaöltözékben volt, melyet később a gyermekeink és unokáink egy része is hordott a keresztelőn. Otthon a háznál végezte a keresztelést a német lelkész. Az uzsonnán szerepelt egy gólya fagylaltból formálva; nyakában kis pólyásbabák függtek cukorból. Ez nekem szörnyen tetszett.

Bár Mama sokat gyengélkedett akkoriban, mégis folyton dolgozgatott. Karácsonyra egy szép nagy babát vett nekem, s azt saját kezűleg gyönyörű szép, aprólékosan kidolgozott babakelengyével látta el. Így aztán nagy lett a boldogságom: nekem is volt már pólyásbabám, nemcsak Mamának.

Környezetem

A Józsefvárosi lakásról, ahol akkor laktunk, nem sok emlékem maradt. A József-körút és Nap-utca sarkán laktunk, a harmadik emeleten. Három szobánk volt, hálószoba, ebédlő és szalon.

Nagy élmény volt számomra, amikor ötéves koromban átköltöztünk egy szebb és nagyobb lakásba. Attól kezdve mindig Budán laktunk, s így szülőföldemnek mindig Budát és a budai hegyeket éreztem, nem Pestet. A ház, amelybe költöztünk, a Budafoki út elején volt, szemközt az akkor még új Műegyetemmel. Lakásunk a második emeleten volt és öt szobából állott. Így telt belőle egy külön gyerekszoba és tanulószoba is.

Édesanyámnak az volt az elve, - ami akkor még szokatlan volt, - hogy a legszebb, legbarátságosabb szobát kell gyerekszobának használni. Hát a miénk igazán szép, barátságos és tágas volt, nagy játszásokat lehetett ott rendezni. A mellette levő kisebb szobában aludtunk mi ketten Micivel, ott kapott helyet Mici tanulóasztala is. Később szép bababútorokat is kaptunk, s a szoba egyik sarkát babaszobának rendeztük be. Ott legalább nem estek a babák egészen a fiúk keze ügyébe. A gyerekszobának pipacsos tapétája volt, a mienknek meg nefelejcses, ez nekem nagyon tetszett.

A lakás bútorzata nem volt éppen fényűző, de szép, rendes polgári berendezés volt. Édesanyám gondoskodott róla, hogy minden ragyogjon a tisztaságtól, és igyekezett szép kézimunkákkal csinosítani a lakást, amennyire az ideje engedte. Nekem legjobban a szalon tetszett, de oda ritkán volt szabad bemennünk. Volt zongora, zöld selyem ülőbútorok és virágállvány szobanövényekkel. Azt sajnáltam csak, hogy kert nincs a lakáshoz. De az volt a jó, hogy szép környéken laktunk, s így élvezetes sétákat lehetett tenni.

Nagyon szerettem a dunaparti sétákat. Vadregényes volt a Holt-Dunaág, vagy a Lágymányosi tó környéke. Egy keskeny töltésen kellett végigmenni, balról volt a Duna, jobbról a tó, amelynek a közepén kis sziget emelkedett. Télen korcsolyázni is lehetett a tavon. A tavon túl nádasok voltak, s ez nekem szörnyen érdekes volt. Az volt az ábrándom, hogy majd építek egy házat ott a nádas partján. De mivel magamban mégis bajosan tudtam volna megépíteni a házat, egyszer elindultam férjet keresni, akivel majd együtt építjük a házat, színes ceruzával kifestjük, és boldogan lakunk benne. De ez csak homályos elképzelés volt. Nem is tudom, hová akartam voltaképpen indulni; szerencsére a kapuban elcsíptek és hazavittek.

Nagyon szerettem a Gellérthegyet is, amely a barlangjával, meredek szikláival szintén táplálékot adott fantáziámnak. A sziklák környékét képzeletben benépesítettem, és ábrándoztam egy családról, amely ott lakik a sziklák között egy kis házban. Szép volt a

4

Gellérthegy tavasszal, amikor virágzó gyümölcsfák borították. Boldog voltam, ha egészen a Citadelláig felmentünk, és onnan gyönyörködtünk a szép kilátásban.

De még jobban szerettem a Zugligetet1, ahol Nagymamáék laktak tavasztól őszig. Vasárnaponként gyakran kimentünk oda egész napra, nyáron néha hosszabb időt is töltöttünk ott. A kedves ház, ahol többnyire kellemes almaillat terjengett, a padlásszobák, ahol többnyire szállást kaptunk, mikor ott aludtunk, a nagy veranda, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra, a nagy kert gyönyörű öreg fáival, szép gyümölcsösével, - mindez felejthetetlen számomra, mert nagyon boldog napokat töltöttem ott.

A kert sarka valóságos kis erdő volt, ott nagyszerűen lehetett játszani. Néha kisebb kirándulásokat is tettünk a budai hegyekbe, a Jánoshegyre, Svábhegyre, Hűvösvölgybe. Legjobban szerettem menni az édesapámmal, mert ő, mint valódi svájci, szerette az erdőt, hegyeket járni, szerette a vadregényes hegyi ösvényeket, meredek sziklás hegyoldalakat. Ilyenkor szíves-örömest vele tartottam. Nagyon boldog voltam, ha virágot is szedhettem útközben, minden kis virágnak külön-külön tudtam örülni.

Mikor hatéves lettem, ismét Veldesben nyaraltunk. Ott egészen komoly kirándulásokat is tettünk. Emlékszem egy szűk szurdokvölgyre, a sziklából előbuzgó forrásra, zuhogó vízesésekre, rohanó hegyi patakra. Gyönyörű fenyvesek is voltak ott, ahol illatos ciklámen nyílott. Azon a nyáron megkezdtem komolyan az úszni tanulást is, de nem jutottam el addig, hogy önállóan ússzam.

Szóval, ha a nagyvárosban laktunk is, azért nem szakadtunk el a természettől, volt alkalmunk megismerni Isten teremtett szép világát.

Családunk

Lily és Mici Frici és Berti az 1912-es tablóképeiken

Amikor hat és féléves voltam, megszületett kisebbik öcsém, Berti, így teljes lett a családi létszám. Párosával voltunk, két lány, két fiú. Nagy volt az öröm, csak azt sajnáltam, hogy nem kislány. Nagyon kívántam magamnak mindig egy húgocskát, mert gondoltam, hogy azzal jobban tudnék játszani, mint a fiúkkal, és jobban tudnék anyáskodni fölötte. De ez a kívánságom nem teljesült.

5

Bertit Ottó Róbertnek keresztelték, Róbertből lett a Berti, de az iskolában hivatalosan mindig Ottónak írták be.

Keveset meséltem még nektek Édesapámról, pedig nem szeretném, ha egészen elhomályosodnék az emléke. Engem nagyon szeretett, azt hiszem, én voltam a kedvence. Egyébként meglehetősen zárkózott, komoly, hallgatag ember volt. Ritkán melegedett fel még családi körben is. Valóságos ünnep volt számunkra, ha néha, egy-egy vasárnap délután társasjátékot játszott velünk, énekelni tanított bennünket, vagy felhúzta a muzsikáló szekrényt, amely nyolc darabot tudott játszani. Ez helyettesítette akkor a rádiót.

Külső megjelenésében nagyon jóképű, délceg termetű férfi volt, szeme, haja barna, bajuszt és kis szakállt viselt. Azt már említettem, hogy nagyon szerette a természetet. Az erdő és hegyek utáni vágya vitte rá, hogy beiratkozzék egy vadásztársaságba. Gyakran hozott haza vadászzsákmányt. Volt vadászkutyája, egy szép vizsla, de azt nem tartotta otthon, hanem ott, ahol az üzlete volt, az udvarban rábízta a házmesterre vagy kire. Szép kitömött madarai is voltak, amelyeket ő maga lőtt.

Édesanyám volt a ház lelke, szelíd finom lényével. Nagyon gondosan és lelkiismeretesen vezette a háztartást, és gondosan nevelt bennünket. De ritkán volt vidám, inkább valami szomorúság bujkált mindig a szemében.

Most beszélnem kellene valamit családunk történetéről is, mert ha én nem mondom el nektek, végképpen feledésbe merül. Nem akarlak családfákkal untatni, csak azt mondom el, amiről gondolom, hogy érdekel titeket.a

a Itt az Élményekben Anyuka nagyon röviden írt a családok történetéről. Mivel elég sok anyag összegyűlt nálunk mind Anyuka, mind Apuka őseiről, egy külön kötetben fogunk írni arról, amit a Naeff, Schulze, Bachmann és Király családokról tudunk.

6

A Bachmann családról végképpen keveset tudok, mert Édesapám ritkán mesélt a szüleiről és egyéb rokonairól. Úgy tudom, hogy apai őseim egyszerű emberek voltak, gazdálkodók és iparosok.2 A kies Thurgau kantonban laktak, ahol nincsenek havasok, csak alacsonyabb hegyek, erdők, szőlőhegyek, termékeny völgyek.

Nagyapámék is gazdálkodással foglalkoztak, volt egy kis kocsmájuk is. Azonkívül Nagyapa volt a békebíró a faluban. Gyermekeiket gondosan taníttatták; Édesapám kereskedelmi iskolát végzett, a húga, Wilhelmine pedig francia Svájcban tanulta meg a francia nyelvet és a háztartási tudnivalókat egy intézetben.

Jakob Bachmann nagyapa 1830 - 1909

Papát egy távoli rokona Budapestre hívta, hogy társuljon be az ő üzletébe. Kolbászbelekkel és hegedűhúrnak való belekkel kereskedett. De azt hiszem, ez olyan közvetítő kereskedelem volt, kiskereskedelem részére szerezték be nagyban a beleket, sokszor külföldön. Hogy mi vonzotta Papát a kereskedelemnek ehhez a kevéssé gusztusos ágához? Azt hiszem, csak az, hogy a rokona éppen ezzel foglalkozott, és csábította őt az, hogy világot láthat. Rábízták az üzleti utazásokat, s így volt alkalma a Balkánon utazgatni, Törökországba, sőt még Egyiptomba is eljutott.

Ez a kép Grúziában készült Tagja volt több egyesületnek

7

A svájciak voltaképpen Magyarországot is a Balkánhoz számították akkoriban, és barbár országnak tekintették. A svájci fiatalok részére az megszokott dolog volt, hogy külföldön próbáljanak szerencsét, mert kicsi volt az ország.

Édesanyám családja, a Naeff-család előkelőbb család volt, - mert azért a demokrata Svájcban is voltak és vannak társadalmi különbségek. A Naeff-család egy kissé le is nézte a Bachmann-családot, - viszont a svájci Bachmann-rokonaink gőgösnek és uraskodónak tartották a Naeff-családot. De ez csak olyan családi féltékenység.

Johann Mathias Naeff Marie Naeff-Dalp 1773-1853 1778-1811

A Naeff-családnak kiemelkedő tagja volt a szépapám, Johann Mathias Naeff, akiről már hallottatok. Altstettenben lakott, Canton St. Gallenben, és gyapjúkereskedéssel foglalkozott, tekintélyes polgára volt a kis városkának. Kedves, bájos felesége fiatalon meghalt, miután tíz gyermeket hozott a világra. Szépapám aztán gondosan nevelte a tíz gyermeket egy hűséges házvezetőnő segítségével.a Mindig intette gyermekeit, amikor már felnőttek és kirepültek a családi otthonból, hogy ápolják a családi összetartást és rendezzenek családi összejöveteleket. Így vetette meg az alapját a “Familienfest”-eknek.

Az volt a jelmondata: “Liebet Euch untereinander, wie ich Euch geliebet habe!b”.

A tíz testvér egyikét, Wilhelm Naeffc-et Bundespräsident-nek, vagyis szövetségi elnöknek választották a múlt század negyvenes éveiben. Azt mondják, hogy nagyon helyesen és bölcsen vezette az állam ügyeit a viharos 48-as időkben.

Az én dédapám, Anton Naeff Nürnbergben végezte tanulmányait. A malomtechnikát tanulmányozta. Ha kedvelitek a romantikát, azt is elmondom, hogy beleszeretett egy szép nürnbergi leányba, akihez esténként eljárogatott. A leány gyertyát tett ki az ablakba annak

a A házvezetőnő, Vreneli mellett Johann Mathias Naeff édesanyja is részt vett a gyerekek nevelésében.b Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket!c Wilhelm Naeff 1848-tól 1875-ig volt a kormány tagja. A hosszú időszak alatt több területet is felügyelt: posta, kereskedelem, építésügy, vasút, vám, pénzügy. 1852-ben miniszterelnök-helyettes, 1853-ban miniszterelnök volt.

8

jeléül, hogy nyugodtan jöhet. Talán olyankor a szülei nem voltak otthon. A szenvedély elragadta őket, - de dédapám nem merte megvallani a dolgot szigorú erkölcsi felfogású édesapjának. Csak akkor vallotta meg, amikor már megszületett a gyermek; ez volt a nagyapám3.

Szépapám, amilyen nemes és igazságos gondolkodású volt, azt mondta: "fiam, azzal teheted jóvá a bűnödet, ha sürgősen elveszed feleségül a leányt." El is vette, és egy hosszú életen keresztül éltek együtt boldogan. Nagyapámon kívül tudtommal csak egy gyermekük volt, Mariea, aki később egy tiroli orvoshoz, Lantschnerhez ment feleségül. Tőlük származnak a híres síbajnok Lantschner-fiúk és leányok4.

Ez a Marie mondta el egyszer Mamának, hogy édesanyja, amikor haldoklott és már félig öntudatlan állapotban volt, azt mondogatta: "Anton, Anton, die Kerze ist im Fensterb".

Ezt a történetet csak azért mondom el, mert regényekben és színdarabokban sokat hallhattok a "képmutató polgári erkölcsről." Valóban volt olyan is, de láthatjátok, abban a régi időben is voltak őszinte és nagyvonalú emberek.

Nagyapám, amikor felserdült, szintén a malomszakmát választotta hivatásának. Ő már mérnöki kiképzést nyert a zürichi műegyetemen. Fiuméban kapott állást, és ott ismerte meg a kedves, szelíd Karoline Schulzet, akit nőül is vett. Hamarosan Budapestre kerültek, mert Magyarországon akkor kezdtek gőzmalmokat létesíteni, és itt még nem voltak malommérnökök, ezért hívtak be németeket és svájciakat.

a Johann Mathias Naeff utódainak névjegyzékében szerepel még négy halvaszületett vagy kisgyermekként meghalt testvér is, valamint Franz és Marie öccse, Wilhelm Mathias Arthur, aki 19 éves korában halt meg. b Anton, Anton, a gyertya kint van az ablakban!

9

Franz Naeff

Karoline Schulze

Nagyapám tervezte meg az Erzsébet-gőzmalmot, amelynek később igazgatója is lett. Így édesanyám már Budapesten született, de sajnos, már hároméves korában elvesztette szerető édesanyját, aki szívbajban szenvedett. Fiatalon kellett elmennie. Mindvégig öntudatnál volt. Olvastam levelét, amelyet élete utolsó éjszakáján írt, és amelyben gyermekeit testvérei gondjaiba ajánlotta5.

Négy gyermekük volt akkor: Willy, Gizella, Marie (az én Édesanyám) és Margit, aki akkor még csak féléves volt. Őt elvitte a rokonokhoz, a többiek mellé nagyapám nevelőnőt fogadott. Később nagyapám új anyát hozott a házhoz: Hensler Johannát, aki egy jómódú budapesti órásmester leánya volt. Fiatalon özvegyen maradt, első férje svájci volt, s így eljárt a budapesti németek és svájciak egyesületébe. Egyébként akkor még Budán a német nyelv uralkodott. Nagymamámat gyerekkorában egy időre falura küldték, hogy magyarul megtanuljon. De sohasem tanult meg tökéletesen magyarul, bár egész életét, 82 évet Budapesten élte le.

Persze mi csak őt ismertük nagymamának. Még öreg korában is határozottan szép asszonynak volt mondható. Szép magas termete, és kedves, bájos arca volt. Egyébként kitűnő háziasszony volt, szigorú, józan felfogású.

Mamának túlfinomult, ábrándos lényét nem értette meg.

Nagymama Hannával, Emmával, Fridával és a kis Micivel

Ebből a második házasságból három leány született: Frida, Hanna és Emma. Gizella 11 éves korában meghalt szívbajban. Így hatan maradtak testvérek. Willy volt az egyetlen fiú. Szelíd, kissé gyámoltalan fiú volt; a tanulás nehezen ment neki, s ez nagyapámnak nagy bánata volt. Szigorúsággal akart segíteni a bajon, de azt hiszem ezzel többet ártott, mint használt. Willy bácsi egész életében kissé félszeg, bátortalan ember volt, aki nem vitte volna sokra az életben. Agglegény maradt, talán a házassághoz sem volt bátorsága. Kis szürke hivatalnok volt. Ötvenéves korában egy gyorsan romboló tüdőbaj elvitte szegényt.

Édesanyámnak az egész lényén meglátszott a gyerekkorában tapasztalt szigorúság. Mintha valami állandó nyomás lett volna a lelkén, jóformán soha nem tudott igazán felszabadultan vidám és boldog lenni. Egyedül legjobb barátnőjének, Glatz Lilynek családjában érezte magát szabadabbnak és vidámabbnak, mint máskor. Érdekes, hogy még a neve is más volt ott: odahaza a komoly Irma névre hallgatott (becézés nem volt szokásban), Glatzék pedig Micinek hívták. Ez így maradt mindvégiga.

Mama mesélte egyszer, hogy az édesapja egyszer nagy vitát rendezett Glatz bácsival nevelési kérdésekről. Nagyapám azt vitatta, hogy a nevelésben legfontosabb a szigorúság: az ember szereti a gyerekeit, de nem mutatja ki. Szigorúan kell nevelni a gyermekeket és komoly munkát követelni tőlük, mert elő kell őket készíteni az élet nehézségeire és küzdelmeire.

Glatz bácsi pedig azt fejtette ki, hogy éppen azért, mert az élet nehéz és küzdelmes, fontos, hogy a gyermekeknek napsugaras, vidám gyermekkorban legyen részük, és hogy érezzék a szeretet melegét. Az élet inkább Glatz bácsinak adott igazat, mert az ő gyermekei mind

a Valószínűleg nem volt véletlen, hogy később két lányát Micinek, illetve Lilynek nevezte.

10

szabad, önálló egyéniségek lettek, amellett tevékenyek, életrevalók. Egyikük Glatz Oszkár volt, a híres festő.

Glatz Lily levele "Miculinkához". A képet - talán éppen e meghívás után - Glatz bácsi készítette a két barátnőről kedvenc foglalatosságuk közben: Mici olvas, Lily köt.

Sajnálom, hogy nem ismerhettem nagyapámat, mert érdekes egyéniség

lehetett. Szerette ő azért a gyermekeit, hiszen még meséket is írt nekik, kis verses színdarabokat, jeleneteket is, amelyeket karácsonykor vagy születésnapra előadtak. Igyekezett szép otthont is készíteni a gyermekeinek.

Mint svájci ember, rajongott az erdőért és a hegyekért. Jó érzékkel választotta ki a vadregényes helyen fekvő zugligeti telket, hogy ott építsen nyaralót a családnak. Télen a városban laktak, de tavasztól őszig kint laktak a Zugligetben. Nagy buzgalommal látott hozzá a gyümölcstermeléshez, és amint az eredmény mutatta, értett is hozzá.

Nagyapámnak sokoldalú műveltsége lehetett: nemcsak a mérnöki tudományokban és a természettudományokban volt jártas, hanem az irodalomban is. Goethe összes művei kétféle kiadásban is meg voltak neki. Talán Goethe hatása volt az is, hogy a szabadkőműves társasággal lépett kapcsolatba. A racionalizmus felé hajlott. Gyermekeit azért engedte istentiszteletre járni, de azt már sokallta, hogy Mama bibliaórákra járt és otthon is olvasta a Bibliát. Sokszor a kertnek egy zugába menekült, és ott olvasta az Igét.

Amikor Mama még csak 17 éves volt, nagyapámat elragadta a halál. Nagy csapás volt ez a családra, bár anyagilag nem láttak szükséget, mert nagyapám elég szép vagyont gyűjtött.

11

Édesanyám aztán egy kereskedelmi tanfolyamot végzett a felsőbb leányiskola után. Nagymama igyekezett a mostohalányait, Mamát és Margit nénit hamar férjhez adni, hogy annál nagyobb gondot fordíthasson aztán a saját lányaira. Azt meg kell hagyni, hogy nagyon szép kelengyét adott a mostohalányainak is.

Frida, Hanna és Emma kis serdülő lányok voltak, amikor én születtem. Egyik szebb volt a másiknál. Sajnos Frida 16 éves korában súlyosan megbetegedett, amint már említettem. Állítólag az okozta a betegségét, hogy Svájcban egy alpesi kirándulás alkalmával egyszer bőrig ázott. Hanna volt talán a legszebb, de Emma tudott legügyesebben öltözködni és csinosítani magát. Én mind a három nénikémet szerettem, de legjobban mégis Hannát, mert ő volt a legkomolyabb, szerette az irodalmat és művészetet.

Hatéves voltam, amikor Hanna férjhez ment dr. Vidéky Emilhez6, aki akkor műegyetemi adjunktus volt. Az esküvőre engem is elvittek a templomba, majd utána a lakodalmi ebédre is. Ott történt meg velem az a szégyen, hogy elszédültem, és rosszul lettem a bortól. Nem, mintha sok bort adtak volna nekem; csak úgy szürcsölgettem innen-onnan. Ugyanis Hanna menyasszonyi fátyolát a vendégek apró darabokra tépték azon babona alapján, hogy a menyasszonyi fátyol szerencsét hoz. Én pedig játszogattam a fátyoldarabokkal, ráfeszítettem a pohárra és azon keresztül kortyolgattam a vörösbort; tetszett nekem, hogy milyen szép rózsaszín lett a fátyol. Így kísérletezgettem, míg egyszerre csak forogni kezdett velem a világ. Erre sürgősen hazavittek egy konflisban.

Iskolai életem

Olvasni már ötéves koromban megtanultam nagyjából. Volt egy nagyon szép verseskönyvem, "Kedves órák" Győry Vilmostól. Hallás után hamarosan megtanultam a verseket, azután elkezdtem a betűkkel ismerkedni. Akkor még nem tudtam, hogy mi az a globális módszer, de voltaképpen ilyen módszerrel tanultam én is. Tudtam a szót, és kielemeztem belőle az egyes betűket.

Mire iskolaköteles lettem, már folyékonyan olvastam. Ezért Édesanyám nem is küldött iskolába, hanem magántanulónak íratott be. Ő maga foglalkozott velem otthon. Év végén aztán letettem első vizsgámat; persze ez gyerekjáték volt nekem.

A második elemibe már rendszeresen jártam. A Veres Pálné intézetbe jártam, ahol akkor elemi is volt. Így Micivel együtt mehettem el, aki akkor már a felsőbb leányiskolába járt ugyanott. A nyilvános iskola először szokatlan volt nekem. Nagyon bátortalan voltam,

12

többször sírva is fakadtam. Az írás okozott nekem egy kis nehézséget, meg a rajz, mert nem voltam elég ügyes kezű. A tanulás könnyen ment.

Hamarosan nagyon megszerettem első tanítónőmet, Lujza nénit, aki igen jó pedagógus volt. Amikor egyszer arra bíztatott bennünket, hogy ne igyunk soha egy csepp bort sem, mert az ártalmas, ezt szívesen megígértem, mert hiszen én már egyszer megjártam a borral. Meg is tartottam egész gyermekkoromon keresztül.

Egyszer meg arról beszélt, hogy ne menjünk se színházba, se cirkuszba, mert ott nincs velünk az Úr Jézus. Ez az intelem olyan nagy hatással volt rám, hogy amikor egyszer szüleim elvittek a cirkuszba, - bár én ellenkeztem, - egész idő alatt sírtam, és eltakartam a szememet, hogy ne lássak. Csak úgy elmosódottan láttam könnyeimen keresztül a tolldíszes indiánokat, akik lovasmutatványokat mutattak be. Később egyszer a János vitéz-be akartak elvinni, de kereken megtagadtam, így nem erőltették.

Később tudtam meg, hogy Lujza néni az akkoriban megalakult Bethánia szövetség tagja és komoly hívő lélek. Az én hitem akkor még nagyon kezdetleges volt. Mindenesetre Lujza néni nagyobb hatással volt reám, mint a vallástanárunk, aki elmondta a bibliai történeteket, mintha mesét mondana, de nem tudott komolyabban a lelkünkre hatni. Templomba ritkán jutottam el. Mama elvitt néha a Hold-utcai német templomba. Nem sokat értettem a prédikációból még akkor, de mégis azt éreztem úgy sejtelemszerűen, mintha valami földöntúli ragyogás töltené be a lelkemet. Hasonló volt ez, mint amikor a tiszta kék égnek a végtelenségébe néztem szép tavaszi napokon.

Harmadik elemiben egészen fiatal tanítónőm volt, aki akkor került ki a képzőből, de máris nagyszerűen tanított. Ő nevelt bennünket hazaszeretetre, a szabadságért való lelkesedésre. Abban az esztendőben hozták haza Rákóczi, Bercsényi, Thököly és Zrínyi Ilona hamvait. Soha nem felejtem el, hogy milyen csodaszép volt az ünnepélyes felvonulás a Kerepesi úton, amelyet akkor neveztek el Rákóczi-útnak. Mi egy ablakból néztük.

A sok zászló, a díszmagyar ruhába öltözött főurak, az aranyos hintók, büszke paripák mind csodálattal és lelkesedéssel töltöttek el. De nem kell azt gondolni, hogy csak ezeket a külsőségeket fogtam fel az egész Rákóczi-ünnepségből. Volt iskolai ünnepély is, ahol én is szavaltam. Előzőleg pedig elolvastam egy történelmi elbeszélést Rákóczi Ferenc gyermek és ifjúkoráról. Tehát volt már egy kis fogalmam arról, hogy mi lelkesítette Rákóczit és kuruc vitézeit.

Az én kis szívemet is megragadta akkor a magyar szabadságért való lelkesedés. És ettől kezdve érzelmi közösséget vállaltam a magyarsággal, és ez meg is maradt egész életemen keresztül.

Sokat tanultam és olvastam a 48-49-iki szabadságharcról is. Rákosi Viktor "Korhadt fakeresztek" című elbeszélés-kötetét pld. nagyon szerettem. Figyelemreméltó ám ez, gyermekeim, hogy ilyen volt az iskola szelleme Ferenc József uralkodása idején. Tisztelettel, megbecsüléssel emlegették Ferenc Józsefet, de csak úgy hűvösen, minden lelkesedés nélkül.

Kossuth Lajosért, Petőfiért és a szabadságharc hőseiért lelkesedett a legtöbb tanító és tanár, és ezt a lelkesedést oltották a mi szívünkbe is. Tudtuk, hogy Ferenc József eredetileg ellensége volt a magyar nemzetnek, csak Erzsébet királynénak sikerült őt kiengesztelni a magyarság iránt. Erzsébet királynét szerettük, mert kedves, vonzó egyéniség volt, és sokat tett a magyar nemzetért. Erzsébet királyné nevenapján többnyire iskolai ünnepély is volt. De megünnepeltük az iskolában október hatodikát, az aradi vértanuk emlékünnepét is. A magyar nemzet kiengesztelődött királya iránt, de a régi sérelmeket azért nem felejtette el.

13

Szerettem a történelmi olvasmányokat, de szerettem a magyar népről, a falusi életről szóló elbeszéléseket is. Általában faltam a könyveket már harmadik, negyedik elemista koromban is. Olvastam már Verne könyveket is, de legkedvesebb olvasmányom de Amicis "Szív" című könyve volt. Azt többször is végigolvastam és megkönnyeztem a benne levő megható elbeszéléseket.

Olvasmányaimba annyira belemerültem és annyira beleéltem magamat azok világába, hogy olyankor a körülöttem lévő világ szinte nem is létezett számomra. Olyan tiszta boldogságot éreztem olyankor, amikor egy-egy szép könyvet olvastam, hogy azt azóta sem tudom elérni, - mert most már nem tudok olyan gondtalanul olvasni, mint akkor.

Sajnos, olyankor a testtartásommal sem törődtem, amikor a díványon összekuporodva olvastam, s így Édesanyám már attól félt, hogy elgörbül a hátam. Az orvos egy hátegyenesítő deszkát rendelt nekem, azzal kellett egy ideig sétálgatnom. Azonkívül mindennap egy óra hosszat hanyatt kellett feküdnöm a szőnyegen, s olyankor nem volt szabad semmivel foglalkoznom. De ezt nem bírtam ki, s így többnyire a szőnyeg alá dugtam egy könyvet, s amikor nem látták, olvastam.

Nagyon szerettem a verseket is. Lassanként elkezdtem én magam is verseket faragni. Persze ezek elég kezdetlegesek voltak, de édesanyám már azt hitte, hogy írónő vagy költőnő leszek, ha megnövök.

Tanítónőmnek, Anna néninek, aki a negyedik elemiben tanított, szintén ez volt a meggyőződése, s ezeket a sorokat írta az emlékkönyvembe: "Adja Isten, hogy a szikra, mellyel az Ő különös kegyelme Téged megajándékozott, majdan lángra lobbanjon és fényével megvilágítsa elmédet, melegével áthassa szívedet, hogy lelked megnyilatkozása neked el nem múló boldogságot, másoknak gyönyörűséget szerezzen." Restellem, hogy nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket.

Még azt nem említettem, hogy milyen magyarosító szenvedély dúlt bennem. Nem tűrtem az idegen szavakat, s odahaza sokszor prédikáltam a testvéreimnek és a cselédlányoknak, hogy ne használjanak idegen szavakat. Ne mondják, hogy sparherd, hanem azt, hogy tűzhely; nem grízesnudli, hanem darásmetélt, nem nokedli, hanem galuska, nem spájz, hanem éléskamra, nem slingelés, hanem hurkolás stb. Persze ezért sokszor ki is nevettek.

Nagyon szerettem kézimunkával és babaruhavarrással foglalkozni. A szomszédunkban lakott egy fiatalon özvegyen maradt osztrák bárónő, aki csipke- és selyem holmik varrásával kereste kenyerét. Ő varrta a csipkés pólyakészletet is, amely még most is megvan. Nagyon szerettem ezt a nénit, mert mindig megajándékozott szép csipke- és selyemdarabkákkal, amelyekből aztán pompás ruhákat varrhattam a babáimnak.

Nagyon jól tudtam magamban csendesen foglalkozni, de azért szerettem a társaságot is, bár mindig kissé ügyetlen és félszeg voltam ilyen helyen. Szokásban voltak a gyerekuzsonnák, s ezekre szívesen eljártam. Nagyon kedves délutánokat töltöttem iskolai barátnőmnél, Turzson Rózsinál, azután Mama már említett hűséges barátnőjének, Lily néninek családjánál, Chateléknál. Ott valóságos gyermekparadicsom volt, mert öt gyermek volt a családban, és ezeknek volt minden elképzelhető játékuk. Télen a városi lakásban is jól lehetett náluk

14

játszani, de még pompásabban nyáron a hűvösvölgyi nyaralójukban, ahol a nagy kertben teljes szabadságot élveztünk.

Nyolcéves koromban Mama elkezdett táncórára járatni, hogy kissé ügyesebb mozgást sajátítsak el. Mici is járt, ő ügyesen táncolt, neki sokkal jobb hallása és ritmusérzéke is volt, mint nekem. Én bizony nem élveztem a táncot, és csak úgy ugráltam, mintha dróton rángattak volna. Legjobban szerettem a szünetet, mert olyankor megkínáltak süteménnyel, és néha olvasnivalót is találtam magamnak, - mert egy ismerős családnál volt a táncóra, - és én belemerültem az olvasásba; volt úgy, hogy el is felejtettem visszamenni a táncterembe.

Tízéves koromban befejeztem az elemit, és rákövetkező ősszel az Andrássy-úti állami felsőbb leányiskolába kerültem, ugyanabba az iskolába, ahol Mama is járt annakidején. Több tanárnőm is volt, akik már őt is tanították. És mivel ő mindig kitűnő tanuló volt, kénytelen voltam én is jól tanulni, mert a nemesség kötelez.

Csúnya az élet?

Nekünk nagyon szép, boldog gyermekkorunk volt. Szüleink mindent megadtak, amire szükségünk volt, és igyekeztek, hogy játékunk, szórakozásunk is legyen.

Nagyon szép volt nálunk mindig a karácsony. Volt mindig mennyezetig érő karácsonyfa és játék, mesekönyv is bőven.

Karácsony estéjén Papa is mindig játszott velünk. Azonkívül Szilveszter estéjén is mindig az volt a szokás, hogy éjfélig társasjátékot játszottunk. Éjfélkor Papa újból meggyújtotta a karácsonyfa gyertyáit, akkor elénekeltük megint a karácsonyi énekeket, azután boldog új évet kívántunk egymásnak és várakozásteljesen úgy mentünk aludni, hogy vajon mi minden szépet és jót fog hozni az új esztendő?

Nyáron mindig elmentünk valahová nyaralni. Egyszer Szobon töltöttük a nyarat, egyszer Kistétényben béreltek a szüleink egy kis villát egész nyárra, egyszer meg, - akkor nyolc éves voltam, - Abbáziába mentünk nyaralni a tenger partjára. Akkor már rendesen tudtam úszni, és bátran kiúsztam a tengerbe egészen a vashálóig, amelyet a cápák ellen alkalmaztak. Nem mintha lettek volna ott cápák, de állítólag előfordult már, hogy az Adriai tengerben is láttak.

15

Úgy tudtam mindig, hogy jómódúak vagyunk. Akkoriban úgy látszik azok is voltunk. Papa otthagyta a bélkereskedést, és új vállalkozásba kezdett. Ónozó és horganyzó üzemet indított egy üzlettárs segítségével, aki a műszaki dolgokat intézte, ő maga pedig az üzleti ügyeket. Tejeskannákat és egyéb edényeket ónoztak ott, árultak dagasztógépeket és szeparátorokat is, de azt hiszem, ezeket csak közvetítették. Talán csak egy nagyobbfajta műhely volt az egész, de mi gyárnak hívtuk.Csoportkép az üzemben, középen Papa.

Úgy látszik kezdetben jól ment az üzem, mert elég jól éltünk. Mindig volt szobalány és szakácsnő a háznál. Ezek közül leghosszabb ideig egy Biri nevű kedves székely leány szolgált nálunk, őt szerettük legjobban.

Szóval az volt az érzésem, hogy nagyon szép és boldog a mi családi életünk, hogy az én édesapám és édesanyám a legjobb emberek a világon, és ideális házaséletet élnek együtt.

Amikor nagyobbacska lettem, lassanként rájöttem, hogy mégsem olyan ideális minden, mint ahogy gondoltam. Nagyon figyeltem mindig a felnőttek beszédét, és olyankor, amikor Mamának valamelyik testvére volt nálunk, néha megütötte a fülemet egy-egy megjegyzés. Például amikor Mama egyszer azt mondta: Ja, ja, die Margit war gescheit!a Akkor már innen-onnan hallottam valamit arról, hogy Margit néni elvált az első férjétől, és később még egyszer férjhez ment. Máskor meg Mama arról panaszkodott, hogy nálunk soha nem fordul elő egy kedélyes tréfa, vagy vidám nevetés.

Hát valóban így volt: nem hallottunk mi soha veszekedést, de hiányzott a családi élet igazi melege. Mama sokszor szenvedő arccal ült az asztalnál, Papa meg komoran, hallgatagon. Egyszer meg Mama elmondta egyik testvérének, hogy amikor annakidején anyósa, a svájci Bachmann-nagymama eljött Pestre látogatóba, megkérdezte tőle: "Bist du glücklich?b" Ő azt se tudta, mit feleljen erre, mert soha nem is mert arra gondolni, hogy boldog lehessen.

Hát igen, később megtudtam, hogy édesanyámat egyszerűen férjhez adták 18 éves korában, de nem nagyon kérdezték, hogy a szíve voltaképpen mit érez. Ő előzőleg titokban ábrándozott egy fiatal lelkészről, barátnőjének bátyjáról, az is őróla, de nem mert szólni. Édesapám pedig megtetszett nagyanyámnak, mint jóképű, szolid, komoly fiatalember, s így meg volt győződve, hogy helyesen cselekszik, hogy hozzáadja Mamát. Papa bizonyára szerette Mamát, de lehet, hogy egy kissé vonzotta az is, hogy egy jómódú családba házasodik be7.

Persze mindezekre csak lassan, fokozatosan jöttem rá, s ez mint felhő árnyékolta be gyermekkorom boldogságát.

Amikor 10-11 éves voltam, az anyagi ügyeink is kezdtek rosszul menni, de ezt Papa kezdetben nem vallotta be. Nem mentünk már nyaralni, csak a Zugligetbe hívtak meg bennünket, Micit meg engem néhány hétre. A fiúkat meg Chatelék hívták meg a Hűvösvölgybe. Amikor 11 éves voltam, nagyon szép heteket töltöttem a Zugligetben. Akkor Hanna is kint volt pólyás kislányával, Ágneskével. Nagyon boldog voltam, hogy ha már kishúgom nincs, legalább unokatestvérem van.a Hát igen, Margit okos volt!b Boldog vagy?

16

Akkoriban rengeteget olvastam, mégpedig akkor kezdtem németül olvasni. Nagymamáéknál nemigen volt magyar gyerekkönyv, de ott voltak Frida, Hanna és Emma néni régi német könyvei, szebbnél szebb ifjúsági elbeszélések. Én még akkor a választékosabb irodalmi német nyelvben nem voltam jártas, de azért hozzákezdtem az olvasáshoz. Volt egy csomó ismeretlen szó, - ahhoz meg bátortalan voltam, hogy megkérdezzek valakit, de valahogy kispekuláltam azért a szavak értelmét, és nyár végére már vagy tíz könyvet elolvastam.

Nem is sejtettem, hogy közben milyen sötét felhők gyülekeznek családi életünk egén. Néhány napra Mama is kiment Fricivel és Bertivel. Papa egyedül maradt a városi lakásban.

Hát egy délelőtt amikor beléptem a szobába, - talán éppen a kertben olvasgattam boldogan előzőleg, - ijedten látom, hogy édesanyám ott ül, arcát kezébe temetve, és csak úgy rázza a zokogás. Mellette az asztalon egy levél hevert. Belepillantottam, Emil bácsi írása volt. Csak úgy táncoltak a szemem előtt a betűk: Ottó világítógázzal megmérgezte magát, de sikerült megmenteni... folyton csak azt hajtogatja, hogy meg akar halni ... szegények egészen tönkre vannak téve ... stb.

Alig tudtam még felfogni a szavak értelmét, csak azt éreztem, hogy vége gyermekkorom boldog gondtalanságának.

Amikor aznap ebédnél ültünk a verandán, és a kis öthónapos Ági ott feküdt kocsijában, és vidáman kacagott, gőgicsélt, Emma megjegyezte: "A kis Ágneske még nem tudja, hogy milyen csúnya az élet." Ez a kijelentés nagyon megdöbbentett és gondolkodóba ejtett. Hát igazán csúnya az élet? A könyveimből is azt olvastam ki, hogy ha vannak is bajok és csapások az életben, de a végén Isten mindent jóra fordít.

Azt nem tudtam egészen megérteni, hogy szüleim miért estek annyira kétségbe vagyonunk elvesztésén. Nekem inkább valami izgalmas érdekesség volt az, hogy ezentúl szegények leszünk. Hiszen olyan szép elbeszéléseket olvastam szegény gyermekekről, akik szorgalmasan dolgoztak, segítettek szüleiknek, és szegénységükben is boldogan éltek. Így ábrándoztam ahelyett, hogy azt tettem volna, ami talán többet ért volna: ha vidámabb és elevenebb lettem volna, talán fel tudtam volna egy kissé vidítani és megvigasztalni a szüleimet. De ehhez sajnos nem értettem.

Hogy voltaképpen miért jutott csődbe Papa üzeme, azt mai napig sem tudom biztosan. Valószínű, hogy nem bírta a konkurenciát más cégekkel. Olyasmit is hallottam, hogy az üzlettársa nem volt becsületes.

A bajban a kedves Glatz-család jött segítségünkre. Főképpen Lily néni fivére, aki ügyvéd volt, segített sokat az ügyek rendezésében. Hosszas tárgyalások után végül sikerült az Alfa-szeparátor-gyárnak átadni az egész üzemet. De eltartott több, mint egy évig, amíg idáig eljutottak. A vételárból aztán valahogy fedezték az adósságokat; de bizony édesanyám apai öröksége is elúszott.

Életmódunkban egyelőre még nem történt nagy változás, csak takarékoskodni kellett minden vonalon. A két cselédlány egy ideig még megmaradt, mert Mamának is be kellett járnia a gyárba segíteni az ügyek rendezésében.

Nekem az fájt a legjobban, hogy a Magyar Lányokra nem fizettek többé elő, mert mellőzni kellett minden felesleges kiadást. Pedig nem is nekem járt, hanem Micinek, de én azért mindig végigolvastam elejétől végig. Az iskolában megkaptuk a tandíjmentességet. Így aztán iparkodtunk még szorgalmasabban tanulni, mint eddig.

Micinek most azon kellett gondolkodnia, hogy milyen kenyérkereső foglalkozást válasszon. Akkor éppen a felsőbb leányiskola hatodik osztályába járt; de ez az iskola nem képesített semmire, csak általános műveltséget adott. Többen, még az iskola tanárnői is azt tanácsolták,

17

hogy az egyéves kereskedelmi tanfolyamot kellene elvégezni Micinek, akkor hamarosan keresethez jutna. De neki ehhez végképpen nem volt kedve. Így aztán a tanári pályát választotta, és édesanyám is azon volt, hogy ha sokáig is fog tartani így a tanulás, de olyan pályára menjen, ami érdekli és kielégíti. Ezért aztán különbözeti vizsgát tett, és a következő iskolaévben átment a gimnáziumba.

Tavasszal aztán búcsút kellett mondanunk a szép ötszobás lakásnak. Papa kibérelt egy négyszobás villát kint Budafokon. Ennek sokkal olcsóbb volt a lakbére, mint az eddigi lakásunknak. Papa azt is kitervezte, hogy majd kertészkedni fog, csirkét, nyulakat tart, s így majd kevesebb költséggel fog járni a háztartás. Hiszen értett ő valamennyire a kertészkedéshez, mert falun nevelkedett.

Ebben egyezett az ízlésünk, mert nekem is mindig az volt a vágyam, hogy kertünk legyen. A költözködés alatt engem Margit néniék vettek magukhoz. Csak akkor mentem ki, amikor már be volt rendezve az új otthonunk. Hát bizony a bútorok nehezen fértek el a kis szobákban; olyan volt a lakás, mint egy bútorraktár.

De én nem sokat törődtem a szobákkal, nekem a kert volt a gyönyörűségem, amely akkor, májusban tele volt virágzó bokrokkal. Hát még a nyári vakációban hogy élveztük a kertet, amikor a fiúkkal és Márta unokatestvéremmel, aki többször kijött egy-két napra ipics-apacsot vagy rabló-pandúrt játszani! Gyerekes örömömben önző voltam és nem vettem észre, hogy szegény édesanyám milyen boldogtalan. Ő közben csaknem összeroppant a gondok és gyötrődések súlya alatt.

Márta

Beköszöntött az ősz. Jó messzire kellett járnunk iskolába. Aztán jöttek a hideg őszi szelek, és kiderült, hogy a lakás nem alkalmas téli tartózkodásra. Nyaralónak építették, vékonyak voltak a falak, rosszak a kályhák. Mama neheztelt is Papára, hogy miért nem gondolta meg jobban, amikor egész évre kibérelte a lakást.

Mamán közben már az idegkimerültség jelei mutatkoztak. Ebben a nehéz helyzetben megint a Glatz-család sietett segítségünkre. Kijelentették, hogy néhány hónapra magukhoz veszik Mamát, hogy kipihenhesse magát. Lily néni húga, Elza, aki nem ment férjhez, magához vette. Ekkor aztán Fricit Nagymamáék vállalták, engem meg Margit néniék. Mamának akkor egész télen feküdnie kellett, olyan rossz volt az idegállapota.

Papa sem maradt sokáig a budafoki lakásban, elindult állás után nézni. Jó messzire ment: Torinóba, ott kapott valami könyvelői állást. Karácsonyra hazajött, azután visszament, hogy elfoglalja új állását.

Karácsony estéjén együtt voltunk Elza néninél. A jó Elza néni arról is gondoskodott, hogy magunkban lehessünk, ő Chateléknél ünnepelt, akik ugyanabban a házban laktak, egy emelettel feljebb. Együtt voltunk mind a hatan, volt karácsonyfánk, ajándékokat is kaptunk, bár szerényebbeket, mint máskor, - mégis egyszerre elszorult a szívem , elkezdtem sírni, és alig tudtak megvigasztalni. Azt hitték, csak azért sírok, mert kevés az ajándék; pedig én főképpen azon szomorodtam úgy el, hogy nincs otthonunk.

Bizony Margit néniéknél nem éreztem otthonosan magam. Margit néni akkoriban nagyon ideges és szeszélyes volt. Nekem az volt a legrosszabb, hogy sokszor kritizálta előttem a szüleimet. Egyszer meg felpofozott, amikor önhibámon kívül későn mentem haza. Chatelék

18

egy kis színdarabot adtak elő és ez sokáig tartott. A szobalány kísért aztán haza. Nagyon el voltam keseredve, mert engem még soha életemben nem pofoztak meg.

Édesanyám látta, hogy ez nem megy így tovább, mert végül még búskomorságba esem; megkérte Hannát, hogy vegyen ő magához.8 Meg is tette szívesen, s így a tavaszi hónapokat a Gellérthegyen töltöttem. Örültem ennek, mert szerettem Hannáék szép gellérthegyi otthonát. Az is vonzott, hogy majd foglalkozhatom a kis Ágival, aki akkor kétéves volt.

Hanna a kis Ágival és a nagybeteg Fridával

Igen ám, de közbejött egy újabb szomorúság. Március közepe tájt meghalt Frida nénikém, az én keresztanyám. Ő már több, mint tíz év óta béna volt, nem tudott járni, de azért mindig foglalkozott valamivel, olvasgatott, kézimunkázott. Nagyon szép lány volt ő, már 17-18 éves korában el is jegyezkedett; de amikor évek teltek el, és még mindig nem javult az állapota, inkább rosszabbodott, vőlegénye visszaadta a jegygyűrűt.

Halála elég hirtelen következett be, influenzából tüdőgyulladás lett, s ez elvitte szegénykét 29 éves korában. Szegény Nagymamát nagyon megviselte ez a csapás. Hogy más gondolatokra jusson, Hanna és Emma egy olaszországi utazásra bíztatták őt. El is mentek, Ágit is magukkal vitték. Ekkor Frici is a Gellérthegyre került. Emil bácsi és a szakácsnő viselték gondunkat.

Így telt el a tavasz. Közben Édesanyám egészsége lassanként helyreállt.

Mégis szép az élet!

Májusban már megjött Édesanyám életkedve, és elég erőt érzett magában arra, hogy új otthont alapítson.

Sikerült egy szerény, de kedves, barátságos háromszobás lakást találni a Tarcali-utcában9. Így hát beszállíttatta a bútorokat Budafokról az elhagyott lakásból, és ügyesen berendezte az új lakást. Egy csomó bútort eladott, a zongorát, a szalongarnitúrát és az ebédlőberendezés egy részét, mert ezek úgysem fértek volna el az új lakásban. Én csak akkor láttam meg az új lakást, amikor már be volt rendezve, mert Mama nem akarta, hogy a költözködés zavart okozzon az iskolai tanulásomban.

Nagyon szerettem ezt a lakást és az egész környezetet. Csupa kertes ház volt ott az utcában és szép kilátás a Gellérthegyre. Volt verandánk, volt egy kis közös kert, ahová kiülhettünk, köröskörül szabad rétek, ahol szaladgálhattunk. Mi az emeleten laktunk, a

manzárdlakásban lakott a háztulajdonos, aki még nőtlen volt, a földszinten pedig egy nyugdíjas katonatiszt két kedves, művelt leányával, akik már nem voltak egészen fiatalok. Az egyik tanárnő volt, a másik a háztartást vezette. Mama hamarosan megbarátkozott velük. A

19

szuterénban laktak a házmesterék. Vörösmartynak hívták őket, és Vörösmarty Mihálynak távoli rokonai voltak.

Ebben a környezetben kezdtük el új életünket. Végre ismét együtt volt a család, csak Papa hiányzott.

Egyszerűen, takarékosan kellett élnünk, mert kevés volt a jövedelem. Nem is tudom biztosan, hogy Mama örökségéből volt-e még valami, vagy nagymamám segített, - de úgy tudom, hogy havi 300 korona állt rendelkezésünkre az értékpapírok kamataiból.

Mama arra már megint elég erős volt, hogy elvégezze a házimunkát egy kis cselédlány segítségével, aki egyidős volt velem. Így aztán én is felbuzdultam, és megkértem édesanyámat, hogy a nyári vakációban tanítson meg főzni. El is magyarázta a főzés alapfogalmait, és megengedte, hogy önállóan készítsek egyes ételeket; nyár végére már egész ebédeket is készítettem magam.

Ősszel aztán egy svájci rokonunk költözött hozzánk, aki Budapestre jött tanulni, mert hegedűtanárnak készült, és Hubay Jenőtől szeretett volna órákat venni. De aztán Hubay nem ért rá, hanem Hubay egy tanítványa és barátja, aki svájci volt, tanította őt. Clélie 19 éves volt akkor, csinos, temperamentumos leány. Nekem nagyon imponált akkor önálló, szabados nézeteivel, a nyárspolgári felfogás ellen való lázadozásával. Persze ezekről nem nekem beszélt, én még gyerek voltam, hanem Mamát akarta egy kicsit húzni, vagy egyenesen megbotránkoztatni. Pedig alapjában véve komoly leány volt, de nagyon a hegedűtanárának a hatása alatt volt. Tavasszal aztán el is költözött tőlünk, mert úgy látszik, bennünket is nyárspolgároknak tartott. Nyáron hazament Svájcba.

Akkoriban már szerettem komolyabb könyveket olvasni és sokat gondolkodni a dolgokon. Az volt a szerencse, hogy jó könyvek kerültek a kezembe. Igen nagy hatással volt rám Förster "Lebenskunde" című könyve, amelyben kis történetek és példák kapcsán a feltétlen őszinteségre, becsületességre és odaadó szeretetre igyekezett nevelni az író.

Azon a tavaszon lettem 14 éves. Szerettem volna már nagylány lenni, de másrészt szerettem a gyerekes játékokat, kergetőztem, labdáztam az öcséimmel. Télen korcsolyázni jártunk a Fadrusz-utcai jégpályára, ródliztunk a gellérthegyi üres telkeken. Így legalább megerősödtünk, megedződtünk. Nyáron Micivel uszodába jártam, hol a Rudasba, hol a Lukácsba. Oda nem vihettük magunkkal Friciéket, mert akkoriban külön jártak uszodába a nők, külön a férfiak, megszabott időben.

Papával olykor-olykor levelet váltottunk, de elég ritkán. Tavasszal rossz hírek jöttek tőle: Megbetegedett, hetekig feküdt a kórházban mellhártyagyulladással. Ezalatt mással töltötték be az állását. Ismét ott állt állás nélkül, még azt a kis keresetet is elveszítette. Ekkor aztán Svájcba utazott, hogy ott keressen elhelyezkedést. Ott egy porcelángyár képviseletét vállalta egy üzlettárssal együtt.

Egy szép nyári napon váratlanul betoppant hozzánk. Mama éppen elment akkor valahová, én a konyhában főztem. Jól emlékszem még, ezek voltak az első szavai: "Brav, dass du kochen gelernt hasta Puti!" (Így hívott sokszor a liliputi szó rövidítéseképpen). Papa csak néhány napig maradt velünk, de ennek is örültünk. Egyik délután elvitt bennünket az akkoriban kibővített és újjáalakított Állatkertbe. Neki is jólesett, hogy végre másfél évi távollét után együtt lehetett gyermekeivel.

Hogy mi mindent beszéltek a szüleim egymással azokban a napokban, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy Papa azt kívánta, hogy mindannyian menjünk ki Svájcba és ott kezdjünk új életet. De Mama ezt nem akarta vállalni, mert aggódott értünk, hogy igen nagy zökkenőt

a Derék dolog, hogy megtanultál főzni!

20

jelentene az iskolai tanulmányainkban. De főképpen attól félt, hogy a megélhetésünk ott Svájcban nem lenne biztosítva. Így Papának eredmény nélkül kellett visszatérnie.

Papa azt indítványozta, hogy kísérjük el őt Bécsig, és Mici meg én nézzük meg a császárvárost. Ebbe örömmel egyeztünk bele. Így aztán megnézhettük Bécs nevezetességeit, felmásztunk a Stephansturmba, kimentünk Schönbrunnba, megnéztük a múzeumokat. Három napot töltöttünk ott.

Papa aztán hajójegyet váltott nekünk, hogy hajón utazhassunk haza végig a Dunán. A hajóállomásnál elbúcsúztunk, megöleltük, megcsókoltuk egymást.

Akkor még nem sejtettük, hogy utoljára látjuk egymást az életben.

Ekkoriban már nekem is el kellett határoznom, hogy milyen pályára szeretnék menni. Némi gondolkodás után én is a tanárnői pályát választottam. Mindenképpen a tanításhoz volt kedvem, szívesen tanítottam volna kisebb gyerekeket is, de tudtam, hogy tanítóképzőbe nem igen vesznek fel, mert nem tudok énekelni. Így hát a gimnáziumba íratott be Mama.

A mi iskolánk a negyedik osztály után ugyanis kettéágazott; választani lehetett, hogy a felsőbb leányiskolában vagy a gimnáziumban akarja az ember a tanulmányait folytatni. Szóval ott maradtam a régi iskolában, de voltak új tanáraim, új osztálytársaim is. Érdekes új dolgokat tanultunk. Megszerettem a gimnáziumot, még a latinra sem haragudtam, mert nagyon jó tanárunk volt, aki ügyes módszerrel tanított.

Akkoriban a rajongás időszakában voltam: rajongtam szép könyvekért, tanárnőkért, sőt színésznőkért is. Fiúkért nem, mert nem is igen jöttem össze fiúkkal. Színházba néha eljártunk, ha valami komoly értékes darabot adtak. Megnéztük például az Ember Tragédiáját, a Varázsfuvolát, a Bizáncot, a Kék madárt. Ez mind nagy élmény volt számomra. Akkor már felszabadultam Lujza néni hatása alól, mert éreztem, hogy egy igazán művészi színdarab felemelő hatással van az emberre.

Azon a tavaszon lettem tizenöt éves. Ekkor jártam konfirmációi oktatásra. Az öreg Petri Elek, aki akkor még nem volt püspök, csak Kálvin-téri lelkész, tanított bennünket. Nagyon kedves bácsi volt, de a tanítási módszere meglehetősen kisiskolás volt, nem hatott mélyebben a lelkünkre.

Eljött a konfirmáció napja, amikor fehér ruhában, megilletődve ott álltunk az Úrasztala előtt, és fogadalmat tettünk. Petri Elek nagy szeretettel szólt hozzánk, Tóth József tartott bibliamagyarázatot. Akkor még nem sejtettem, hogy majd később milyen kapcsolatba kerülünk egymással, gyermekeink révén.

Nagyon komoly és áhítatos érzéssel vettem részt a konfirmáción, de mégis, mintha hiányzott volna valami. Szép ajándékokat kaptam; Mamától egy díszes emlékkönyvet, Nagymamától egy kis aranyórát, Hannától egy szép írómappát. Cukrászdába is elvittek, ünnepi ebéd is volt, és mégis... valami hiányzott.

Este lefekvéskor egyszerre csak sírva fakadtam, és édesanyám hiába faggatott, hogy miért sírok, nem tudtam pontosan megmondani, csak annyit mondtam: "Azért, mert te nem mondtál semmit a konfirmációmra." Valahogy az hiányzott, hogy se ővele, se mással nem tudtam személyesen, bensőségesen beszélni a hit dolgairól.

21

Ami akkor hiányzott nekem, azt megkaptam egy hónappal később. A vizsgák után Vargha Ilonka néni, aki akkor tanárnő volt a mi iskolánkban, meghívta az evangéliumi diákszövetség tagjait egy háromnapos konferenciára szüleinek birtokára, Löbre. Én már Micivel előzőleg eljártam néha a diákszövetség teadélutánjaira, így engem is hívtak, bár általában nagyobb lányok voltak ott. Én csak egy napra mehettem ki Löbre, a konferencia utolsó napjára, de ez felejthetetlen élménnyé lett számomra, és döntő hatással volt az életemre.

Szép volt már maga az út is, amikor az üllői vasútállomásról kocsin vittek bennünket sárguló búzatáblák, zöld akácfaligetek között. Megérkeztünk Vargha Gyuláék10 szép falusi kúriájához, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket. Kint az árnyas kertben hallgattuk az előadásokat.

Legjobban Forgách Gyuláné előadása ragadott meg. "A keresztyén nő lelkivilága"- talán ez volt a címe, de nem is a cím a fontos, hanem az egész légkör, amely ott körülvett. Az új énekek, amelyeket ott hallottam, (Mondd ott lellek a forrásnál, Nyájas világ a vak homályon át, stb.) még sokáig ott zengtek a lelkemben. Vargha Gyuláné igemagyarázata is nagy hatással volt rám. Vargha Ilonka akkoriban lett báró Podmaniczky Pál menyasszonya, ő akkor még falusi lelkész volt, csak később lett teológiai tanár. Ragyogó arccal beszélt Ilonka néni arról, hogy micsoda boldogság olyan élettársat találni, akivel együtt szolgálják az Urat.

Talán az volt annak a konferenciai napnak a legnagyobb nyeresége számomra, hogy megláttam: az Úr Jézus nem történelmi személy csupán, hanem élő valóság, akivel közvetlenül személyes kapcsolatba léphetünk. Szóval "felragyogott nékem a Krisztus."

Akikkel ott együtt voltam, azok közül azóta bizony sokan már az örök hazába távoztak. De él még a drága Piroska néni, aki öreg korára egészen megvakult, mégis égi fényességet áraszt maga körül. És él az én kedves Paulám, aki azóta is éppen úgy munkálkodik, mint ahogy akkor elkezdte.

Rákövetkező ősszel középiskolás bibliakör indult a leány-diákszövetségben, Paula vezette. Persze nagy örömmel vettem részt. Ekkor mélyült el az az első hatás, amelyet Löbön kaptam. Először Márk evangéliumát vettük át, azután Jézus példázatait egy angol vezérfonal alapján. A beszélgetésben mindig részt kellett vennünk nekünk is, mert Paula kérdéseket tett, problémákat vetett fel. Így rávezetett arra, hogy a Szentírást gondolkodva olvassuk.

Lassanként mindig többet és többet láttam meg az Úr Jézus csodálatos egyéniségéből. Nem láttam akkoriban még eléggé a Megváltót, inkább a Mestert, a példaképet. Felragyogott előttem Isten országának a látomása, ahol a teljes szeretet és békesség fog uralkodni; és lelkesített az a gondolat, hogy Isten országának építését én is szolgálhatom, ha az Úr erőt ad hozzá.

Eljártam néha a Bethániába is, ahol Vargha Gyuláné igehirdetéseit szerettem hallgatni. A Bethánia tagja volt osztályfőnököm és matematika tanárnőm is, Evelin néni. Szerettem őt is, de azért nem tudtam egészen elfogadni az ő irányítását, mert ő mindig a világtól való elszakadást hangsúlyozta, elítélte a színházat, mozit, világi irodalmat, divatos öltözködést, hasonlóan, mint első tanítónőm, Lujza néni.

Sokat tépelődtem ezeken a dolgokon, de mégis jobban vonzódtam a diákszövetség szabadabb, derűsebb szelleméhez. Hiszen az Úr Jézus részt vett az emberek örömében, vidámságában, és tanítványait násznéphez hasonlítja. Teljes örömet akar ő adni az övéinek. Az Ő országa nem e világból való, de ebben a világban kell hirdetnünk az igazi, teljes örömet.

Paulával együtt az evangélikus gyülekezetbe is eljártam, ahol ő varró órákat vezetett. A szegény gyerekek részére varrtunk, közben felolvasást hallgattunk, énekeltünk. Többször bejött az órára Marcsek János segédlelkész, akivel Paula a vasárnapi iskolában is együtt

22

dolgozott. Hamarosan eldőlt közöttük az ügy, hogy egymáséi lesznek. Szívemből örültem én is Paula boldogságának.

Az az iskolaév - hatodikos gimnazista voltam, - azért is emlékezetes számomra, mert akkor kezdtem tanítani. Egy osztálytársamat tanítottam, akinek rém nehezen ment a német. Hetenként háromszor korrepetáltam vele, és 2 koronát kaptam óránként. Képzelhetitek, milyen boldog voltam, mikor karácsonyra már saját keresményemen vehettem ajándékot Mamának és a testvéreimnek. De keresményem nagy részét Mama betette a takarékba, mert már akkor tervezgettem, hogy majd egyszer Svájcba megyek egyetemre.

Árvaságra jutottunk

Egy márciusi estén táviratot hozott a postás. Csak ennyi volt benne: "Otto verunglückt, heute gestorben.a"

Összeszorult a szívünk, mindannyian sírva fakadtunk, de olyan hihetetlennek tűnt fel az egész, el sem tudtuk képzelni, hogy mi történhetett.

Másnap reggel szegény édesanyám mindjárt hozzálátott a készülődéshez. Elvitt bennünket a városba gyászruhát venni. Megvallom, bánatomban is egy kis vigasztalás volt, hogy nagylányos fekete kosztümöt kaptam, majdnem bokáig érő szoknyával.

Megváltottuk a jegyet Zürichbe, és mindjárt el is indultunk. Útlevélre akkor még nem volt szükség. Az öcséimet Mama a cselédlány gondjára bízta, kettőnket vitt magával, Micit és engem. Akkoriban körülbelül 24 óra alatt lehetett Zürichbe érkezni Pestről. Papa sógora, Rudolf bácsi elénk jött a zürichi pályaudvarra. Tőle tudtuk meg a tragédia részleteit.

Valószínűleg Papa egyik utolsó képe Wilhelmine néniéknél

Szegény édesatyám borzasztóan el volt keseredve, mert sehogyse ment az üzlet. Lehet, hogy ott is az üzlettárssal volt baj, talán megcsalta őt. Papát a magányosság is gyötörhette. Egy éjszaka kinyitotta a gázcsapot, - és ezúttal nem sikerült megmenteni. Még élt, amikor megtalálták, bevitték a kórházba, de már az orvosok sem tudtak segíteni. Búcsúlevelet is hagyott hátra, de azt én nem láttam. Istenem, mennyit szenvedhetett és gyötrődhetett szegény, amíg erre a borzasztó gondolatra jutott!

Rudolf bácsi elvezetett bennünket a Kantonsspital halottasházába. Ó de szörnyű volt, hogy így kellett szegény Papát viszontlátnunk, amint némán, mereven, viaszsápadtan feküdt ott az egyszerű ravatalon!

Rudolf bácsival még aznap este kiutaztunk Maschwandenbe, ott volt ő lelkész. Megismerkedhettem Wilhelmine nénivel, Papa testvérhúgával és unokatestvéreimmel: Karllal, aki akkor teológiára járt, Elzával, aki betegápolónőnek készült és Hannelivel, aki tanítónőképzős volt. Szép tágas lelkészlakban laktak, nyolc szobájuk volt. A nyugodt, békés környezetben kissé mi is megnyugodtunk, és kipihentük az utazás fáradalmait.

Nem is tudom már, hogy másnap vagy harmadnap volt-e a temetés a zürichi krematóriumban. Papa kívánsága volt ez. Egy zürichi lelkész mondta a temetési beszédet. Rudolf bácsi aztán kivitte a Papa hamvait tartalmazó urnát Maschwandenbe. Másnap ott temette el az édesanyja

a Ottót baleset érte, ma meghalt

23

sírjába a templom melletti kis falusi temetőbe. Rudolf bácsi imádkozott és rövid beszédet mondott.

Valahogy nyugodtabb érzés volt, hogy ott van eltemetve a virágos kis falusi temetőben, mintha ott maradt volna a krematóriumban.

Bármilyen szomorúak voltunk, azért nem maradtunk érzéketlenek a svájci táj szépségei iránt. Már kezdett egy kissé tavaszodni, a völgyekben a virágok is kezdték kidugni fejecskéjüket, de a hegyek hóval voltak borítva. Maschwanden környékén nincsenek magas hegyek, de messziről azért odalátszanak a magas csúcsok is, amelyeket örök hó borít.

Néhány napig maradtunk Wilhelmine néniéknél, azután meg elutaztunk Davosba, mert Hanna akkor tüdőcsúcshurutban szenvedett, ezért odaküldték szanatóriumba a magas hegyek közé. Ott aztán egészen más volt a vidék, mint Maschwandenben! Maga Davos község 1500 m magasan fekszik, a szanatórium pedig, amelyben Hanna tartózkodott,1800 m magasságban.

Ott bizony még nem volt tavasz, méternyi vastag hóréteg borította a tájat. Csak az utakon lehetett járni, ahol a havat eltisztították. A fenyők roskadoztak a hó terhe alatt, és csillogott, sziporkázott a hó a téli napsütésben.

És a levegő, az egészen különleges volt: az a tiszta, könnyű alpesi levegő, amelynek olyan csodás hatása van a tüdőbetegekre. A betegek közül azok, akik jobban érezték magukat, sétálgattak, szórakoztak. Olyan szép rózsás arca volt némelyiknek, hogy nem is látszottak betegnek. Persze voltak fekvő betegek is, de azokat nem láttuk. Hanna is sétálgathatott, csak néha egy-két órát kellett napközben feküdnie.

Hannát is nagyon megrendítette Papa halála, de jól esett neki, hogy felkerestük, hiszen régen nem látott senkit a családból. Kissé már kezdett javulni az állapota, de még sokáig kellett magaslati levegőn tartózkodnia.

A svájci utazás alatt még Mama bámulatos lelkierővel tartotta magát, de miután hazajöttünk, nagyon erőt vett rajta a fájdalom és gyötrődött, nem tudott megnyugodni. Szomorú volt az életünk.

Világháború

Ugyanakkor, amikor ránk ilyen gyász szakadt, a világban is nagy bajok voltak készülőben.

Június végén az újságok világgá röpítették a hírt: "Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Szarajevóban meggyilkolták!" A politikában jártas emberek akkor már sejtették, hogy ebből háború lesz. Nyár végén kitört a háború, jött az általános mozgósítás. Az utcán hosszú sorokban vonultak a katonák, énekelték, hogy "Megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia!"

Kezdetben mindenki azt hitte, hogy egy rövid szerbiai hadjáratból fog állni a háború, amely persze győzelmes lesz. De hát nem így lett, mert egymásután jöttek a bonyodalmak, amelyeket úgyis tudtok. Ezekre nem akarok kitérni, csak saját élményeimről akarok beszélni.

Kezdetben szinte örültem, hogy ilyen érdekes világtörténelmi időket élhetek át. Az általános lelkesedés megragadott, és szerettem volna én is valamit tenni a katonákért, de hát nem igen volt alkalmam.

A vakáció utolsó napjaiban eljártam Micivel együtt egy ismerős családhoz, ahol varrtunk a katonáknak. De megkezdődött az iskola, akkor nem tehettünk mást, mint hogy hósapkákat és csuklóvédőket készítettünk. Ezt szabad volt óraközben is csinálni. Karácsonykor pedig kis csomagokat készítettünk a sebesült katonáknak.

24

Bennünket nem érintett olyan közvetlenül a háború, mint más családokat, mert közeli hozzátartozóink közül senkinek sem kellett bevonulnia. Csak akkor döbbentem rá, hogy milyen borzasztó is a háború, amikor jött a hír, hogy a latin tanárunk, Pécsy Béla elesett a fronton. Amikor reggel megérkeztünk az iskolába, ott volt kitéve a gyászjelentés a horaciusi idézettel: Dulce et decorum pro patria mori. Megsirattuk bizony szegényt, mert nagyon jó tanár volt. Fiatal házas volt, a tornatanárnőnket vette el. Kisgyermekük az édesapa halála után született meg. Ekkor láttam, hogy milyen borzasztó dolog a háború.

Jöttek, jöttek a sebesültvonatok, megteltek a kórházak. Következő nyáron mi is vállalkoztunk arra, Mici meg én, hogy hetenként háromszor bejárunk az egyik kórházba, és segítünk az ebédet kiosztani a katonáknak. Kaptunk fehér fityulát és ápolónői kötényt, ilyen öltözékben végeztük a munkánkat.

Persze sokat ott mi nem lendítettünk, de jó érzés volt, hogy valamit mi is segíthetünk. Ott aztán megláttuk, hogy mennyi szenvedést és nyomorúságot okoz a háború. Volt ott fiatal parasztlegény, szinte gyerek még, akinek amputálták az egyik lábát11; volt családapa, aki tüdőlövéssel feküdt itt, és még sok, sok szenvedő ember.

Mi a magunk életében csak annyiban tapasztaltuk akkor a háború következményeit, hogy hónapról-hónapra, hétről-hétre gyengébb lett a közélelmezés. Jött a kukoricakenyér, a sárga cukor. Behozták a jegyrendszert. Bizony, elég szűken adagolták a kenyeret, a cukrot, a zsírt. Édesanyámnak bizony hősies küzdelmet kellett folytatnia, hogy mégis beszerezze a legszükségesebb dolgokat, és némileg tápláló kosztot állítson elő. Hála Istennek, az egészségünk azért nem szenvedett kárt, mert nem voltunk nagyon válogatósak: babon, krumplin, gerslin is meg tudtunk élni. Frici és Berti jobban megsínylették a gyengébb táplálkozást, mint mi nagyobbak, mert ők serdülőkorban voltak.

Akkor volt nálunk egy mindenes cseh származású asszony, aki nem tudott jól magyarul, de a német nyelvet is furcsán beszélte. Amikor Mama bevásárolni küldte őt a piacra, többször ezzel jött haza: "Iz nix, hat nix, war nix, gar nix". Így fejezte ki a szomorú nincstelenséget. Ez aztán valósággal szállóige lett a családunkban.

De eljött aztán az az idő, amikor nem lehetett már semmiféle háztartási alkalmazottat fogadni, mert kevés volt a pénz és nagy volt a drágaság. Szegény Mama egyedül küszködött, pedig akkor kezdődött korunk vívmánya: a sorbanállás. A lakásunk kezdett elhanyagolt külsőt mutatni. Amennyire a tanulás és tanítás mellett ráértem, igyekeztem a takarításban segíteni: igaz, hogy többnyire csak úgy sebtiben csaptam össze a takarítást, mert nem volt sok időm. Mama többnyire tiltakozott az ellen, hogy segítsünk, pedig sokszor csaknem összeroskadt a fáradtságtól.

1916 őszén meghalt I. Ferenc József 68 évi uralkodás után. Készült az ország a koronázásra. Abban reménykedtünk, hogy talán a fiatal IV. Károly majd nagyobb szeretettel lesz a magyar nemzet iránt, és talán néha a budai várban fog lakni.

Nagy várakozással tekintett mindenki a koronázási ünnepség elé, amely december 30.-ára volt kitűzve. Emma nénikém bíztatására mi is vettünk egy tribünjegyet, Mici meg én. Drága volt ugyan, 50 korona volt egy jegy, de hát mindkettőnknek volt saját keresményünk, és gondoltuk, ilyet nem igen látunk többet az életben.

Már reggel felmentünk a várba Emmával együtt, és ott töltöttük csaknem az egész napot a tribünön. Persze magát a koronázási aktust nem láthattuk, mert az a Mátyás-templomban folyt le, ahová csak a miniszterek, főpapok és egyéb előkelőségek mehettek be. De láttuk a tribünről a Mátyás-templom előtti teret, ahová a király kijött koronásan, felállt egy kis emelvényre, és letette az esküt. A korona kissé furcsán állt rajta, meglehetősen beesett a homlokába. Mindenesetre Szent Istvánnak nagyobb feje volt, mint neki.

25

Ragyogó, színpompás képet nyújtott az egész tér: ott álltak a zászlósurak daliásan díszmagyarban, színes zászlókkal; a pénzügyminisztérium erkélyén pedig főúri hölgyek, szintén szebbnél-szebb magyar ruhákban. Zita királyné a kis Ottó trónörökössel, aki akkor négyéves volt, aranyos hintóban jött, amelyet fehér lovak húztak. Olyan volt, mint egy mese illusztráció.

A királynén fehér selyemruha aranyhímzésű uszállyal, a szőkefürtös kisfián magyaros prémes kalpag és magyaros szűrszerű kabát fehér prémből.

A király az eskü után lóra ült, hófehér paripára, kardot adtak a kezébe, úgy lovagolt fel a kis virágos dombra, amelynek a földjét a 63 vármegye földjéből hordták össze. A domb tetején megállt, hogy megtegye a négy hagyományos kardvágást. Észak, kelet, nyugat és dél felé suhintott a kardjával, annak jeléül, hogy mind a négy égtáj felé megvédi az országot az ellenség ellen.

A pesszimisták akkoriban már gondoltak arra a lehetőségre, hogy talán elveszítjük a háborút, - de azt talán még a legsötétebben látók se sejtették, hogy két év múlva mind a négy égtáj felől le fognak szelni Magyarországból egy-egy darabot, és ott marad csonkán az ország közepe, - a király pedig futni fog a széthulló országból.

Érettségi, egyetem

Amikor a koronázás volt, akkor én már elsőéves egyetemista voltam, Mici pedig már a negyedik évfolyamot végezte a matematika-fizika szakon.

Az érettségit 1916 júniusában tettem le. Mindig elég könnyen ment nekem a tanulás, de azért az érettségi előtt szörnyen elővett az izgalom. Még az írásbeli nem izgatott annyira, ment is szépen, de a szóbeli előtt borzasztóan gyötört az az érzés, hogy semmit sem tudok, és hogy akármelyik tételt kérdezik tőlem, mindegyikbe bele fogok sülni. Meg is látszott rajtam az izgalom, és nem feleltem úgy, mint ahogy felelhettem volna. Csodálkoztam, hogy mégis megkaptam a tiszta jelest.

Akkor már körülbelül elhatároztam, hogy magyar-német szakra megyek. Régebben gondoltam természetrajzra is, mert az is nagyon érdekelt, de amikor a természetrajz tanárnőm elmondta, hogy ott békákat kell boncolni, akkor elment a kedvem tőle.

Az irodalmat, költészetet pedig mindig szerettem; nem is lehet a világon szebb dolog, mint serdülő leányokkal megismertetni és megszerettetni a költemények, regények , drámák szépségeit és tiszta, nemes érzésekkel és gondolatokkal telíteni a lelküket.

Amikor az első egyetemi félévem küszöbén kezemhez kaptam az előadások jegyzékét, szinte telhetetlen voltam abban, hogy minden érdekesnek látszó előadást felvegyek indexembe. A magyar és német mellé harmadiknak felvettem a történelmet is. Heti 50 órát akartam felvenni, de az ütköző órákat törölték. Így 43 órám volt hetenként.

Majdnem minden nap tanítottam is, mert egy kislánnyal korrepetáltam. Magam sem tudom, hogyan győztem ezt az időbeosztást. Hát még amikor jöttek a kollokviumokra való készülések! Bizony sokat éjszakáztam, mert másképp nem lehetett elkészülni.

Egy kis csalódást okozott az, hogy nem volt minden olyan érdekes és gyönyörködtető, mint ahogy képzeltem; bizony át kellett rágódnunk sok száraz és unalmas dolgon, mint például az ófelnémet és gót nyelvtan.

26

A finn nyelvet jobban szerettem, de az sem volt éppen könnyű, mert nem beszélgető módszerrel tanultuk, hanem úgy, mint egy holt nyelvet szokás. A nyelvtani szabályokon, ragozásokon volt a hangsúly, mert ez előkészítés volt a finnugor összehasonlító nyelvészethez, amely a második esztendőben következett. Az irodalmat jobban szerettem, mint a nyelvészetet, de ott is volt sok nehezebben emészthető dolog; mert nem volt éppen nagyon szórakoztató, amikor Négyessy professzor egy egész féléven át a Halotti Beszédet boncolgatta.

Elsősorban a régi irodalmat kellett megismernünk, mert az az alapvizsgának volt az anyaga. Ezért kellett megtanulnunk a régi magyar és német nyelv sajátságait, hogy mindent eredetiben olvashassunk. De aztán lassanként átküzdöttem magam ezeken a nehézségeken is, és meg tudtam találni a szépséget ezekben a nehézkes nyelvezetű régi írásművekben is. Hiszen az emberi lélek nem sokat változott azóta. A lélek szépségét éreztem ki a hűséges Gudrun történetéből a Parsivalból, Szent Katalin és Boldog Margit legendájából. Szóval megbarátkoztam a régmúlt idők embereivel.

De azért jobban tudtam gyönyörködni az újabb irodalomban és költészetben. Legkedvesebbek Riedl Frigyes előadásai voltak nekem. Arany Jánosról beszélt két féléven keresztül. Ő elevenebben és érdekesebben adott elő, mint a többi professzor. Szinte magam előtt látom a kissé hanyagul öltözött öreg professzort, rokonszenves arcával, szelíd kék szemével, amint temperamentumos mozdulatokkal három négyszöget rajzol a táblára és beleírja: Nép - Kor - Egyéniség. Ebből a három szempontból tárgyalta ő mindegyik költőnek a gondolatvilágát, és rávezetett bennünket, hogy mi is lélektani szempontok szerint vizsgáljuk egy-egy költőnek a műveit.

Ő volt a legmodernebb az akkori irodalomtörténet-professzorok között, mert ő Adyt is elismerte kiváló költőnek. Nem volt olyan merev, mint a tiszteletreméltó öreg Beöthy Zsolt, aki akkor már aggastyán korban volt, de azért megtartotta esztétikai előadásait minden évben szórul-szóra egyformán, vagy Négyesy László, aki sokat tudott, de meglehetős szárazon és unalmasan adott elő.

A történelem tanáraim előadását is szörnyen száraznak és sivárnak találtam; el is hagytam a második félévben a történelmet, mert láttam, hogy három tárgyból úgysem tudnék rendesen haladni. Úgyis kötelező volt filozófiát, pszichológiát hallgatni, inkább ezekkel foglalkoztam alaposabban.

A második esztendőben már komolyan kellett készülnünk az alapvizsgára. Úgy belemélyedtem a tanulásba, hogy a középkor és a reformáció kora valóságosabb világ volt számomra, mint a körülöttem zajló háború viharai. Újságot olvasni nemigen értem rá, s így csak nagy vonásokban tudtam valamit az eseményekről. Pedig akkor már igen nehéz idők voltak, Olaszország ellenünk fordulása és Amerika belépése a háborúba válságossá tette az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország helyzetét.

Az írásbeli alapvizsgámon kaptam egy üdvös leckét, amelyből megtanultam, hogy nem érdemes puskázni. A puskázás igen nagy divat volt; a legtöbb diák megtömte a zsebeit mindenféle jegyzetekkel. Én nem tartottam éppen fontosnak, de mivel Micinek volt egy tunikás szoknyája, amelynek a belső rétegébe ő annakidején a saját alapvizsgája előtt egy nagy zsebet varrt, - hát kölcsönadta nekem azt a szoknyát, s így én is beledugtam biztonság kedvéért néhány jegyzetet.

A magyar írásbeli témája ez volt: "a halál szerepe a középkori költészetben." Elég könnyen meg tudtam írni, de mivel éppen nálam volt a jegyzet, hát elővettem és megnéztem, hogy miket is mondott Császár Elemér a haláltánc-drámákról. Aztán visszadugtam a zsebembe, és úgy írtam tovább.

27

Amikor a szóbelire került sor, Császár professzor ezt a kritikát mondta: "Nagyon jó a dolgozata, kisasszony, különösen az elején, ahol önálló gondolatokat fejt ki, de a dolgozat második felében szolgai módon simul az én előadásomhoz." Hát szóval pont az a rész nem tetszett neki, amelyet a puska hatása alatt írtam. Kár volt puskázni. Azontúl nem is vittem be soha semmiféle irományt egyik írásbelimre se. Persze megkaptam azért a jelest magyarból és németből is.

Amikor harmadéves voltam, megkaptam már a tanáraimtól a szakdolgozatom témáját: magyarból Dóczy Lajos drámaíróról kellett írnom, németből Goethe Faustjának magyar fordításairól. Így aztán sokat foglalkoztam Goethével. Valósággal rajongtam akkor Goethéért, és különösképpen a Faustért. De komolyan nem kezdtem még akkor hozzá az anyaggyűjtéshez, csak sokkal később.

Ez a harmadik egyetemi évem egyébként nagyon viharos volt, majd erről később beszélek. Most még hadd emlékezzem meg arról a két szép nyárról, amelyeket Erdélyben töltöttem 19 és 20 éves koromban.

Az egyik egyetemi tanár révén sikerült egy nyári tanítványt szereznem. 14 éves fiú volt, aki megbukott latinból, javító vizsgára kellett előkészíteni. Az édesapja földbirtokos volt Zámon, Hunyad-megyében. Oda kellett tehát mennem egész nyárra. Nagy vállalkozás volt, de én hajlandó voltam rá, mert vágyódtam egy kis utazásra. Az sem volt megvetendő dolog, hogy így a háborús időkben is jó falusi ellátásban fogok részesülni, és édesanyám gondjain is enyhítek. Elég szép fizetést is helyeztek kilátásba.

De amikor megérkeztem a szép kastélyba, és bevezettek a leendő szobámba, hogy kissé hozzam rendbe magam, - amint magamra maradtam, erőt vett rajtam a sírás, sokáig nem tudtam abbahagyni. Szörnyen idegenül éreztem magam, hiszen ekkor voltam először egyedül, Édesanyám nélkül idegen környezetben.

De aztán megszoktam és nagyon megszerettem a Csernovics-családot, meg az egész környezetet.12 Csak az érintett kissé idegenül, hogy rendületlenül kisasszonynak hívtak és magáztak az első nyáron; de a következő nyáron, amikor ismét elhívtak, már a Csernovics-leányok, akik körülbelül egykorúak voltak velem, összetegeződtek velem. Én nem mertem kezdeni, mert szörnyen előkelő volt a család. Ők voltaképpen szerb eredetűek voltak, leszármazottai annak a Csernovics Arzén nevű görög-keleti pátriárkának, aki a szerbeket behozta Magyarországba I. Lipót uralkodása alatt.

De ők már nem tudtak szerbül, legalább is a gyerekek nem; nem is voltak görög keletiek, hanem görög katolikusok, de mivel a gyerekek zárdában nevelkedtek, inkább a római katolikus templomba jártak.

Hat gyermek volt a családban: Rosie, aki Grácban végezte az iskoláit egy előkelő zárdaintézetben, most pedig otthon nagyleányoskodott. Stanci csak a vakációban volt otthon, ő Budapesten járt gimnáziumba a Sion-zárdában. Volt egy fivérük is, Arzén, az katonatiszt volt már és a fronton harcolt, csak néha jött haza szabadságra. Az én tanítványom, Iván 14 éves volt, és volt egy ikertestvére, Pali. Volt aztán még egy nyolcéves kislány, Xénia. Amint látjátok, a nevekben ragaszkodtak a szláv hagyományokhoz.

Iván nem is volt olyan buta gyerek, inkább lusta és felületes. Egyébként egész helyes gyerek volt, és azt meg kell hagyni, hogy velem szemben mindig udvarias volt, pedig igazán nem volt még valami nagyon tekintélyes megjelenésem akkoriban. A tanulásban nem mutatott éppen nagy igyekezetet, de azért nyár végére sikerült annyira a fejébe vernem a latint, hogy szerencsésen letette a pótvizsgát. Pesten a piaristáknál tanult.

28

Következő évben aztán sikerült ismét megbuknia latinból, sőt ráadásul számtanból is. Ekkor újból engem hívtak, és sikerült megint keresztülsegíteni a pótvizsgán.

Napi munkám abban állt, hogy 2-3 óra hosszat foglalkoztam Ivánnal. A nap többi részében inkább a leányokkal voltam együtt, és mondhatom, hogy pompás nyaralásom volt ott a szép kastélyban és gyönyörű árnyas parkban. Teniszeztünk, olvastunk, kézimunkáztunk, társasjátékokat játszottunk. Kirándulni is jártunk, meg fürdeni, csónakázni a Marosra.13

Csernovicséknál gyakran voltak vendégek, olyankor engem is mindig behívtak a szalonba. Nem nagyon mertem részt venni a társalgásban, mert félszeg és bátortalan voltam, inkább úgy csendben figyeltem. Számomra nagyon érdekes volt, hogy ezt a társadalmi réteget is megismertem. Csernovicsék nem voltak se grófok, se bárók, de rokonságban voltak egy csomó erdélyi arisztokrata családdal, Bethlenekkel, Bornemisszákkal, Telekyekkel.

Az volt a megdöbbentő számomra, hogy ezek a régi történelmi családokból származó urak és hölgyek nem is nagyon érezték magyaroknak magukat, inkább olyan osztrák-magyaroknak. Nem is nagyon szerettek magyarul társalogni, inkább németül és franciául. Sokszor külföldi, főképpen osztrák intézetben neveltették gyermekeiket. Csernovicséknál a családban is gyakran német és francia volt a társalgás nyelve az asztalnál. Ez nekem nagyon jó gyakorlat volt, - de az nem tetszett nekem, hogy ilyen kevés nemzeti érzés van bennük.

Zámon azt is észrevettem, hogy az oláh parasztság nagyon alárendelt és nyomorúságos helyzetben sínylődik. Mindezekből a jelenségekből már megláthattam volna a jövendő tragikus fordulat csíráját, ha jobban figyeltem volna.

Hogy később mi lett Csernovicsékból, arról nagyon keveset tudok. Annyit hallottam csak, hogy Rosie egy román katonatiszt felesége lett, Iván pedig öngyilkos lett 18 vagy 19 éves korában. Hogy miért, arról nem kaptam felvilágosítást.

Ábrándozás a szerelemről

Még Zámon voltam Csernovicséknál, amikor nyár végén egyszerre csak levelet kaptam egy diákszövetséges fiútól. Komoly és szerény hangon írt; a lényeg az volt benne, hogy vonzódik hozzám, és szeretne velem közelebbről megismerkedni.

Ez a levél meglepett, mert alig ismertem a fiút, talán mindössze egyszer beszéltem vele, a Szilveszter-esti kedélyes összejövetelünkön. Általában ritkán találkoztunk a diákszövetséges fiúkkal, mert többnyire külön összejöveteleik voltak a leányoknak, külön a fiúknak. Csak arra emlékeztem, hogy Záborszky Jani, aki a levelet írta, rokonszenves megjelenésű nyurga szőke fiú.

Zámi tartózkodásom után még elmentem Vulkánba is Mama unakafívéréhez, Blascheck Aladár bácsihoz, aki ott bányaigazgató volt. Ott töltöttem szeptember első napjait a kedves rokoncsaládnál. Aladár bácsi még a szénbányába is levitt 150 m mélységbe. Elvittek kirándulni a Zsil völgybe is. Ez azért emlékezetes, mert egészen a román határig elmentünk.

Az már bizony nem sokáig maradt Magyarország határa.

Amikor Pestre hazamentem, többször meghívtuk Janit, hogy tartson velünk, amikor színházba vagy hangversenybe megyünk. Így jobban megismertem őt, és kezdtünk egy kissé közeledni egymáshoz. Komoly, tisztalelkű, hívő fiú volt; 25 éves volt már, de fiatalabbnak látszott. Lelkesen részt vett a cserkészmozgalomban, Frici és Berti is az ő cserkészcsapatába jártak.14

29

Egy novemberi estén, amikor a Nemzeti Színházból hazafelé mentünk, a Rákóczi-út és a Nagykörút sarkán megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a felesége lenni. Nagyot dobbant a szívem, és igent mondtam.

Édesanyám is helyeselte a dolgot, s így többször meghívtuk Janit. De olyan különös volt, - mindig egy kissé zavartnak és feszélyezettnek éreztem magamat, különösen, amikor diszkréten magunkra hagytak bennünket. Ő is bátortalan volt, arra még nem is gondoltunk, hogy megcsókoljuk egymást.

Elől valószínűleg Jani, mögötte Berti

Azt mondtam, hogy amíg az egyetemet el nem végzem, nem akarok férjhez menni. Egyelőre még eljegyzésre nem gondoltunk, de azért a családban néhány hétig jegyeseknek tekintettek bennünket. Nagymamáékhoz is elvittem Janit bemutatni, és ők nagyon kedvesen fogadták.

Egyébként nagyon viharos és mozgalmas idők voltak akkor. Október 31-én kitört a forradalom. Mindenki megelégelte már a háborút, a katonák levágták és eldobták sapkájukról a király nevét viselő jelvényt, és helyette őszirózsával, krizantémmal ékesítették magukat. Magam is láttam, amikor magyar és orosz katonák összeölelkeztek az utcán. Forrongott az ország. Tisza Istvánon álltak bosszút a háború sok szenvedéséért. A királyt lemondásra kényszerítették, kikiáltották a köztársaságot.

Nem tudtuk, hogy mi minden fog még következni, de annak örültünk, hogy legalább a háborúnak vége van már. Sok bajjal küzdött az ország; szénhiány volt, zsírhiány, liszthiány, drágaság. Mégis örömmel néztünk a karácsony elébe: ez legalább már nem háborús karácsony!

Az ünnepekben Janiék meghívtak bennünket, hogy töltsük náluk a délutánt. Én még addig nem is ismertem a szüleit. Kedvesen fogadtak, és bőségesen megvendégeltek bennünket, - de mégsem tudtam magamat náluk igazán otthonosan érezni. Édesanyám sem nyert nagyon jó benyomást. Pedig nem tudnék semmi rosszat mondani a szüleiről, csak úgy éreztem, hogy nehéz lenne benső kapcsolatba jutnom velük. A bácsi foglalkozása sem tetszett. Megtudtam, hogy régebben húsüzlete volt, most pedig telekközvetítéssel foglalkozik. A néni szelíd, kedves asszony volt, de a szülőkben nem láttam távolról sem azt a műveltséget és lelki finomságot, ami Janiban megvolt.

Ez után a látogatás után már alig találkoztam egyszer-kétszer Janival. Újév után egyszerre csak levelet kaptam tőle, amelyben azt írta, hogy ő olyan túlérzékeny lelkű és idegrendszerű, annyira a hangulatainak a rabja, hogy attól fél, nem tudna boldoggá tenni engem. Ezért nem is tartaná lelkiismeretével összeegyeztethetőnek, hogy az én életemet magához kösse.

Ez a levél nagyon megrendített. Kezdetben sokat sírtam és búsultam. Elég nehezen jött létre a válaszom, de miután megírtam, már kissé könnyebben éreztem magam, mert kezdtem meglátni, hogy valóban nem vagyunk egymáshoz valók.

Beletemetkeztem a munkába, a tanulásba. Az egyetemi előadások szüneteltek, hosszú szénszünetünk volt. Könyvtárba jártam, és elkezdtem komolyan foglalkozni Goethe életével és költészetével, különösképpen a Fausttal, hogy a szakdolgozatomhoz előtanulmányokat végezzek. Közben sokszor ábrándoztam, - a saját reményeimre és csalódásomra gondoltam,

30

amikor az ifjú Goethe különböző szerelmeit olvastam. Valóságos regényhősnek képzeltem magam.

De lassan-lassan kezdtem észrevenni, - és ezen magam is csodálkoztam - hogy nem vagyok távolról sem olyan bánatos és megtört szívű, mint amilyennek hasonló helyzetben egy fiatal leánynak illenék lenni. Ennek magyarázatát abban láttam, hogy nem voltam igazán szerelmes. Lassanként beláttam, hogy részemről csak gyerekes ábrándozás volt az egész. Szerettem volna szerelmes lenni, mert olvasmányaim alapján valami csodaszép állapotnak képzeltem el azt, amikor az ember menyasszony. A távolabbi jövőről még nem is igen gondolkoztam. Most, hogy vége szakadt az egésznek, szinte valami felszabadulás-félét éreztem. Hálás voltam, hogy Isten megakadályozta ezt a házasságot, amelyben nem lettem volna boldog.

Úgy látszik, hogy Janinál mégis mélyebb volt az érzés, mert egy esztendővel később, amikor már kint voltam Svájcban, egy csomó meleghangú levelet kaptam tőle. Ezek nagyon meghatottak, de mégis azt írtam neki, hogy nem akarom elölről kezdeni a dolgot, mert nem vagyunk egymáshoz valók. Talán neki is jobb volt így, mert így szabadon tanulhatott; otthagyta a banktisztviselői pályát, amihez semmi kedve sem volt. Elvégezte a teológiát, ösztöndíjjal kiment egy évre Hollandiába, és onnan hozott magának feleséget. További sorsáról már nem hallottam.

Ki a nagyvilágba!

Izgalmas, viharos, nehéz idők voltak az 1919-ik év első hónapjai. Én bizony nem sokat foglalkoztam a zavaros politikai helyzettel, újságot olvasni sem igen értem rá, mert belemélyedtem a tanulmányaimba. Csak amiatt fájt a szívem, hogy Erdély, a Felvidék, a Bánát és Bácska idegen megszállás alá került.

Az egyetemen csak márciusban kezdődött meg a második félév. Akkor én egy versenyvizsgára készültem, mellyel 600 koronás ösztöndíjat lehetett nyerni. Főképpen a középkori német költészettel foglalkoztam. Szerencsésen le is tettem a vizsgát. Walther von der Vogelweide-ről kellett dolgozatot írnom, azután még szóbeli vizsga is volt. Meg is kaptam a 600 koronát, s ennek nagyon örültem, bár akkor már a korona értéke mind erősebben kezdett romlani. Nem én voltam az egyedüli nyertes, talán három vagy négy ilyen díjat osztottak ki a legjobban vizsgázók között.

Tanulás közben most már nem Janiról ábrándoztam, hanem valami nagy nyugtalanság és vágyakozás fogott el: milyen jó lenne megvalósítani régi tervemet, és kimenni Svájcba egy félévre vagy egy évre! Milyen jó lenne megismerni őseim hazáját és azt a népet, amelyhez vér szerint én is tartozom! Ez még egyelőre csak ábrándnak tetszett, de hamarosan alkalom nyílt a megvalósításra.

Március 21-én meglepő és megdöbbentő fordulat következett be a magyar nemzet életében: a pártok harcában felülkerekedett a kommunista párt, kikiáltották a proletárdiktatúrát. Budapesten ez az esemény óriási izgalmat váltott ki.

Ami engem illet, én annyira járatlan voltam a politikai és szociális kérdésekben, hogy addig még jóformán azt sem tudtam, mi a bolsevizmus és mi a proletárdiktatúra. Ekkor kezdtem gondolkodni ezeken a kérdéseken, és igyekeztem magamban tárgyilagosan eldönteni: kinek van hát igaza?

Az események rohamosan követték egymást. Napról-napra újabb rendeletek hozták izgalomba Budapestet. Az egyetemen az történt, hogy egy csomó régi professzort elbocsátottak állásából, és fiatalokkal töltötték be a helyüket. Babits Mihály is ekkor lett például egyetemi tanár.

31

Ugyanakkor kimondták, hogy minden egyetemi hallgató 300 korona ösztöndíjat fog kapni havonta, mert hiszen a diák is a hazáért dolgozik, amikor tanul.

Az Evangéliumi Diákszövetségben konferenciát rendeztek a szociális kérdés megvitatására. Ez nagyon forrongó hangulatban folyt le. A fiatal lelkészek és diákok közt is voltak, akik azt mondták, hogy a kommunizmus lehet az a keret, amelyben Isten országa megvalósulhat. Én a vitákhoz nem szóltam hozzá, mert nekem mindez új volt, csak magamban küszködtem és vívódtam: mi hát az igazság? Azt már láttam, hogy a kapitalizmusnak valóban nagy bűnei vannak, viszont az új rend hívei gyűlölettel és erőszakkal igyekeztek megvalósítani eszméiket. Ez nem vezethet jóra!

Egy napon, amikor az egyetemről hazamentem, Édesanyám azzal a hírrel fogadott, hogy különvonatot fognak indítani Svájcba a Budapesten élő svájci állampolgárok részére. Az utazás ingyenes lesz.

Ujjongott a szívem. Hisz ennél jobb alkalmat el sem lehet képzelni! Nem volt idő sokat fontolgatni, mert csak néhány nap volt hátra az indulásig. De nem is kellett nekem sok gondolkodási idő, rögtön eldöntöttem, hogy megyek. Terveimet Édesanyám is helyeselte. Így hát másnap mindjárt jelentkeztünk a követségen, az útlevelet is könnyen és gyorsan megkaptam. Még a pénzügyeket kellett elintézni. Mama kivette a bankból az összegyűjtött keresményemet, amit a tanítással szereztem.

A keresztanyámtól is örököltem egy értékpapírt, azt is beváltotta. Így összesen volt 2700 koronám. Ez akkor még elég szép pénz volt, úgy gondoltam, hogy egy félévig is elélhetek belőle. Mama biztonság kedvéért még néhány 10 koronás aranyat szedett elő, hogy azt majd kalácsba süti, mint valamikor Toldi Miklósnak az édesanyja. Frici pedig írt nekem egy meghatalmazást, hogy felvehetem az ő pénzét, amelyet a boldogult keresztpapája (Papa unokafivére) tett be az ő részére egy frauenfeldi bankba. Úgy tudtam, hogy ez körülbelül 400 frank.

Megkezdődött az izgalmas készülődés, csomagolás. Kicsit fájt a szívem, hogy itt kell hagynom szeretteimet, de azzal bíztattam őket és magamat, hogy félév múlva valószínűleg hazajövök. Nehéz volt megválni kedves barátnőimtől is. Volt egy helyes kis tanítványom is, 12 éves kislány, magántanuló, akit minden tárgyra tanítottam, őt is sajnáltam itt hagyni. Rábíztam másra a tanítását. Hajlandó voltam mindent itt hagyni azért, mert hívott a messziség.

Barátnőimet meghívtuk uzsonnára, hogy még egyszer együtt lehessünk, mert arra már nem volt idő, hogy mindenkihez elmenjek búcsúlátogatásra. Csak Nagymamáékhoz mentem el. Ők is nagyon helyeselték, hogy elmegyek. Egyetemi tanáraim is nagyon helyeselték, hogy Svájcban akarom tovább képezni magamat.

Hamarosan eljött az indulás napja. Az egész család kijött velem a pályaudvarra. Elindult a vonat, és - amíg csak lehetett, - mi még sokáig integettünk egymásnak.

32

Az utazás két teljes napig tartott. Nem voltam egyedül, mert Mama másodfokú unokatestvére Lutz Else néni is utazott. Ő már vagy tizenöt év óta a Veres Pálné intézetben volt francia tanárnő, de most nem óhajtott már Pesten maradni, sietett haza. A vonaton őhozzá csatlakoztam, de közben megismerkedtem több útitársammal is, hiszen mind budapesti svájciak voltak.

Este indultunk, reggelre már az osztrák határhoz értünk. Bécsben elég soká időztünk, aztán jöttek a szép hegyes, erdős vidékek. Másnap reggelre a tiroli hegyek közé értünk. Azt se tudtam, melyik oldalon tekintsek ki, mert szebbnél-szebb tájakon mentünk keresztül. A völgyekben már tavaszodott, de a hegyeket még hó borította. Estefelé megérkeztünk a svájci határra. Ott alaposan átvizsgálták a poggyászunkat. Az élesztős tésztát, amelyben az aranyak voltak elrejtve, csak akkor mertem megenni, amikor már túljutottunk a határon.

De a pénzemmel baj volt. Azt mondták a határon, hogy magyar pénzt nem vihetünk be az országba, mivel Magyarországon kommunizmus van. Csak egy kevés aprópénzt váltottak be, a többit deponálni kellett. Azt mondták, hogy amikor hazautazom, visszakapom.

Azt hittem, hogy a határtól Zürichbe visznek bennünket. De nem így határoztak, hanem közölték velünk, hogy mivel Ausztriában kiütéses tífusz-esetek fordultak elő, 5 napi karanténbe, vagyis vesztegzár alá tesznek bennünket. Lehet, hogy a tífusz csak ürügy volt, és inkább politikai okok miatt intézkedtek így.

Mindenki bosszankodott a késedelem miatt, de hiába, a hatóságok intézkedése ellen nem volt apelláta. Frauenfeldbe vittek bennünket, és ott egy kaszárnyában helyeztek el. Ahhoz képest, hogy kaszárnya, nagyon szép és rendes volt. Mindenütt ragyogó tisztaság uralkodott. Nyolcan aludtunk egy szobában.

A hosszú utazás után jólesett a pihenés. Másnap reggel harangzúgásra ébredtem. Hiszen nagypéntek volt. Valami csodálatos békesség és öröm töltötte el a szívemet. Olyan megnyugtató volt ez a harangzúgás a sok otthoni izgalom és az utazás fáradalmai után! Olyan volt, mint egy szép álom, hogy végre Svájcban vagyok.

A kaszárnyában jó dolgunk volt, de őrizet alatt voltunk, nem hagyhattuk el az épületet. Csak együttesen mehettünk egy kis sétára, de katonák kísértek bennünket, hogy ne érintkezhessünk a lakossággal.

Frauenfeld nagyon kedves, békés, tiszta városka. Nekem az külön öröm volt, hogy idekerültem, mert tudtam, hogy nagyszüleim itt töltötték életük utolsó éveit. Azt is tudtam, hogy Frici keresztpapájának özvegye itt lakik. Érdeklődtem is többektől özvegy Wehrliné után, de nem tudtak felvilágosítást adni.

A kaszárnyában jó kosztunk volt, de az aztán kellemetlen meglepetés volt, amikor közölték velünk, hogy az 5 napi ellátásért napi 10 frankot, tehát összesen 50 frankot kell fizetnünk. Ugyan honnan kerítsem én ezt elő, amikor csak egy kis aprópénz van a zsebemben? És hogyan fogom megkapni Frici takarékkönyvét?

33

Közben szomorú dolog történt. Meghalt az útitársaságból egy öreg néni, aki Pestről nagybetegen indult útnak. Húsvéthétfőn volt a temetése. Utolsó útjára mindannyian kikísértük a frauenfeldi kis temetőbe. Egy ősz hajú lelkész végezte a temetést.

A temetés után a lelkész odajött hozzám és azt mondta: "Hallom, hogy maga Ottó Bachmann leánya. Rokonok vagyunk, mert én vettem nőül Julius Wehrli özvegyét. Jöjjön el hozzánk holnap délután, szívesen látjuk." Hát ezért nem tudtak nekem felvilágosítást adni özvegy Wehrlinéről, mert most már Frau Pastor Meyernek hívták! Pastor Meyer mindjárt megmutatta nekem a temetőben a nagyapám sírját. Meghatott érzéssel álltam ott. Kár, hogy az életben soha nem láthattam nagyapámat!

Másnap délután elmentem a lelkészlakba Meyerékhez, akik nagyon kedvesen fogadtak. Sophie néninek két gyermeke volt, Hedwig és Max, mindkettő már felnőtt. Max nem volt otthon, ő a zürichi egyetemen a jogi szakon tanult. Meyer bácsinak pedig öt kisebb-nagyobb gyermeke volt az első feleségétől. Így a családban összesen hét gyermek volt. Sophie néninek elmondtam a pénzügyi bajaimat, s így másnap elhozta nekem a takarékkönyvet, a pénz egy részét mindjárt ki is vette és átadta nekem. Így aztán a kaszárnyában ki tudtam fizetni a számlát.

Örültünk, amikor végre megszabadultunk a vesztegzár alól. Most már szabadon mozoghattunk. A következő napra meghívtak bennünket, Else nénit és engem, kedves rokonaink, Fehrék, akiknek Frauenfeld mellett, Ittingenben volt birtokuk. A ház valamikor karthauzi kolostor volt. Egy részét átalakították modern lakássá, a többi maradt úgy, ahogy volt.15

Persze végigvezettek az egész házon. Gyönyörűséggel szemléltem a sok érdekességet. A refektórium, ahol hajdan a barátok étkeztek, megmaradt eredeti alakjában, ódon faragott bútorokkal. Volt egy kis kápolna is, orgonával, rózsaszínű márványangyalkákkal. A régi kis cellák egy része is megvolt, ólomkarikás ablakokkal. Ezeket használták vendégszobáknak.

A bácsi és néni is nagyon kedves volt. A ház egy részét a fiuk lakta családjával, a gazdaságot is megosztották. Fehréknek két lányuk is volt, de mindketten férjhez mentek már; az egyik Bernben lakott, a másik Szumátra szigetére került, mert férje ott vállalt állást.

Az egyik cellában aludtunk. Másnap reggel Else néni Bernbe utazott édesanyjához, én pedig Zürichbe.

34

A zürichi egyetemen

Megérkeztem Zürichbe. Első utam az egyetemhez vezetett. Vásároltam magamnak egy várostérképet, azzal sikerült eligazodnom.

Az egyetem a Zürichberg lejtőjén épült hatalmas kupolás épület.

Megilletődve léptem be a tágas előcsarnokba. Ott régi görög szobrok gipszmásolatai álltak; egész archeológiai múzeum volt. Nagynehezen megtaláltam a dékáni hivatalt, és megérdeklődtem a felvételre vonatkozó tudnivalókat. Még nem késtem el nagyon, hiszen ott mindig húsvét után szokott kezdődni a nyári félév, a "Sommersemester". Kaptam egy kis füzetet, amelyben megvolt az összes előadások jegyzéke, válogathattam belőle. Ezzel aztán kiutaztam Affolternbe Wilhelmine nénihez és Rudolf bácsihoz, akiket már előre értesítettem.

Rudolf bácsi ekkor már nem volt lelkészi állásban, hanem Statthalter volt, ez olyan főjegyző féle hivatal. Ő inkább is volt hivatalnoknak való, mint lelkésznek, mert pontos, rendes intelligens ember volt, de a lélek szárnyalása hiányzott belőle. A maschwandeni gyülekezet fiát, Karlt választotta meg helyette. Affolternben is szép tágas lakásuk volt, nyolcszobás ház, kis virágos és veteményes kerttel. Kedvesen fogadtak, és amikor elmondtam, hogyan jártam a pénzzel, mindjárt eldöntötték, hogy maradjak náluk, és onnan járjak be vonattal Zürichbe. Hiszen nem egészen egy óra az utazás.

Külön szobában vetettek nekem ágyat, hiszen szobájuk volt bőven. Amikor lefeküdtem, az ágyam fölött függő fali-mondásra esett a tekintetem: "Der Herr ist mein Hirte, mir wird nichts mangeln.a" Ez végtelenül megnyugtatott. Nyugodtan, békésen aludtam, mint aki révbe ért a hosszas vándorlás után.

Az egyetemen simán ment a felvételem, hiszen minden bizonyítványomat elhoztam Pestről. Csak az volt kellemetlen meglepetés, hogy nem kaphattam tandíjmentességet. Abban a hitben voltam, hogy nekem, mint menekült Auslandschweizer-nek bizonyára megadják a tandíjmentességet. De megtudtam, hogy szó sem lehet róla, mert az egész zürichi egyetemen csak hat tandíjmentes hely van, az is családi alapítvány, régi zürichi családok sarjai részére.

Az is meglepett, hogy a felvett órák száma szerint számították ki a tandíjat. Ahány órát vesz fel az ember hetenként, annyiszor 6 frank egy félévre. Szóval ha az embernek 20 órája van egy héten, az 120 frank. Körülbelül ennyi volt az én tandíjam; szívesen hallgattam volna több órát is, de nem lehetett, mert spórolnom kellett. Néha aztán potyáztam is olyan órákon, ahol sok volt a hallgató. Olyankor drukkoltam, hogy nem dobnak-e ki, mert a professzorok aszerint kapják a fizetést, hogy hány hallgatójuk fizette be az előadásdíjat.

a Az Úr az én pásztorom, és nem szűkölködöm

35

No ezek a zürichiek is hiába írták ki az egyetem kapujára: "durch den Willen des Volkesa", gondoltam magamban, - mert a nép gyermekei közül csak az juthat be az egyetemre, akinek jómódú szülei vannak. Akkor már komolyabb szociális gondoskodás történt a diákokról nálunk Pesten a Habsburg-uralom alatt. Először is csak 75 korona volt a tandíj egy félévre, és ezért hallgathatott az ember annyi órát, amennyit csak akart; másodszor a hallgatóknak több, mint a fele tandíjmentes volt. Nekem bizony Pesten alig volt költségem a tanulással, jóformán csak jegyzetfüzetre kellett költeni.

No de hiába évődtem magamban, alkalmazkodnom kellett a svájci rendszerhez. Az előadások nagyon érdekesek voltak. A német irodalomtörténeten és nyelvészeten kívül lélektant és filozófiát is hallgattam. Felvettem néhány gyakorlati órát is, például a gót nyelvtant, ahol felváltva fordítottunk és feleltünk. Némi elégtétellel állapítottam meg magamban, hogy a gótot, ófelnémetet és általában a német nyelvészetet mi Pesten talán alaposabban tanultuk, mint ott Zürichben. Nem kellett szégyenkeznem. A mi pesti professzorunk, Petz Gedeon nagyon alapos ember volt.

A régi német irodalommal is többet foglalkoztunk Pesten, mint ott Zürichben. Ellenben az újabb német irodalmat sokkal jobban felkarolták Zürichben. Ennek nagyon örültem, hiszen éppen ez érdekelt a legjobban. Megismerkedtem a nagy svájci írók műveivel is. Könyvtárba jártam, és ott olvastam egy csomót Gottfried Kellertől, Conrad Ferdinand Meyertől és Carl Spittelertől. Részt vettem a filozófiai gyakorlaton is, és nagy merészen jelentkeztem egy dolgozat megírására. Az volt a címe: "Platos Seelenlehre", vagyis Plato tanítása a lélekről. Rengeteget olvastam hozzá, eredetiben olvastam Plato műveit. Nagy nehezen el is készültem a dolgozattal, felolvastam az órán, és a professzor nagyon elismerően nyilatkozott róla.

A zürichi egyetemen nem volt szokásban a kollokvium, sokkal szabadabb volt a tanulási rendszer, mint nálunk. Viszont a vizsgákon komoly tudományos színvonalat kívántak meg a diáktól.

Szép volt, jó volt a zürichi egyetem, csak az volt rossz, hogy olyan árvának éreztem magam. Nem szólt hozzám jóformán senki. Azt nem is bántam, hogy a fiúk nem szólítottak meg, de a diáklányok közül is nagyon ritkán szólított meg egyik vagy másik. A svájciak nagyon hűvösek, tartózkodóak. Sokszor valósággal fáztam közöttük.

De aztán kedvezőbb oldalról ismertem meg a svájciakat, amikor elmentem az ottani evangéliumi diákszövetségbe, vagyis a Christliche Studentenvereinigung-ba. Ott szívesen fogadtak, érdeklődtek a mi magyarországi munkánkról, és hívtak, hogy vegyek részt a bibliakörben. Részt is vettem, és örömmel tapasztaltam, hogy ott is szeretik a Fosdick könyveket, amiket mi Pesten olyan nagy lelki nyereséggel tanulmányoztunk. Itt is használták bibliaköri vezérfonalnak a "Mester jellemét", amelynek német címe: "Unser Meister der rechte Mann". Egyébként a bibliakör kissé más jellegű volt, mint nálunk. Talán több szerepe volt az értelemnek, kevesebb az érzelemnek.

A pünkösdi ünnepekre meghívtak egy kétnapos konferenciára, amelyet Aarburgban rendeztek. Örömmel mentem el oda. Aarburg kedves romantikus városka a zúgó Aare partján. De nem értünk rá sokat sétálgatni, mert eléggé ki volt töltve az időnk előadásokkal és eszmecserékkel. Közben volt alkalmam arra, hogy kissé közelebbről megismerjem a svájci diáklányokat. Voltak közöttük nagyon komoly, önállóan gondolkodó leányok. Azt sajnáltam, hogy ezek közül a leányok közül egyik sem volt velem egy szakon, s így az egyetemen nem lehettem együtt velük.16

A diákszövetség zürichi csoportja néha kirándulásokat is rendezett, még pedig aránylag olcsókat, diákzsebekhez valót. Egyiken én is részt vettem, s ez felejthetetlenül szép volt. A

a A nép akaratából

36

Rigi csúcsára mentünk fel, de nem úgy, mint a gazdag emberek, akik fogaskerekűvel17 mennek fel, aztán a szállodában alszanak, és napfelkelte előtt felébresztetik magukat, hogy kimenjenek a csúcsra. Nem, mi este utaztunk Arth Goldauba, onnan pedig éjszaka gyalogoltunk fel a Rigire. Közben egy kis pajtafélében aludtunk egy órácskát, aztán mentünk tovább, hogy napfelkelte előtt felérjünk a csúcsra. A Rigi 1800 m magas, tehát nem havas. Éppen az erdőhatár magasságát éri el; a tetején már nincs erdő, hanem üde alpesi rétek. Hanem a kilátás, az csodás!

Kimondhatatlanul szép látvány az, amikor a köröskörül emelkedő hóborította csúcsok egyszerre csak elkezdenek rózsaszínben tündökölni (ez az úgynevezett Firnelicht), azután felbukkan a nap. A völgyeket még ezüstös ködtenger borította, de amint a nap kezdett feljebb emelkedni, szétszakadozott a köd, és egymásután tűntek elő a hegyek, erdők, tavak és falvak szétszórtan a völgyekben. A Rigiről öt tavat lehet látni, a Vierwaldstätti tavat és még négy kisebb tavat. Miután jól kigyönyörködtük magunkat, megreggeliztünk, aztán később, amikor már jó melegen sütött a nap, leheveredtünk a fűbe, és aludtunk egy jót. Aztán legyalogoltunk a Vierwaldstätti tóhoz, majd hazautaztunk Zürichbe.

Szóval nagyon változatosan telt az időm. Nem említettem még a zürichi rokonokat, akiket többször meglátogattam. Leggyakrabban Alla Wildet, harmadfokú unokatestvéremet, aki könyvtárosnő volt. Egyetemet végzett, rendkívül okos és művelt nő volt, amellett szeretetteljes és megértő. Sokat köszönhetek neki, mert mindig ellátott jó tanácsokkal és részt vett minden dolgomban. Meghívott, hogy minden hétfőn ebédeljek vele. Olyankor érte mentem a könyvtárba, aztán elvitt egy cukrászdába, mert ő nem vezetett háztartást. Miután a cukrászdában jóllaktunk, még rendszerint elmentünk a lakására, és ott beszélgettünk egy órácskát.

Gyakran meghívtak ebédre Vrenelia néniék is. Ők is nagyon kedvesek voltak, és minden dolgom iránt érdeklődtek. Édesanyám Vreneli nénit szerette legjobban a svájci rokonok közül; és valóban kiváló egyéniség volt, kiegyensúlyozott, nyugodt, szelíd, megértő. Két fia volt, Adolf és Fritz, akik akkor egyetemre jártak.

A vasárnapokat többnyire otthon töltöttem Affolternben. Délelőtt templomba mentünk, délután néha elvittek kirándulni. Ott is szép volt a vidék. Hannelivel és Elzával jóban voltam, de azért nem tudtam velük olyan benső barátságba kerülni, mint például odahaza Mártával. Elza akkor már kész betegápolónő volt, Hanneli pedig kész tanítónő, de nem volt még állása. Akkoriban jött haza a francia Svájcból, ahol egy családnál segített a háztartásban, és egyúttal jól megtanult franciául.

Ez a kép valószínűleg Affolternben készült

Wilhelmine néni szorgalmas és takarékos háziasszony volt. Mindenesetre volt is elég dolga, mert egyedül végezte a házimunkát, pedig nyolcszobás lakásuk volt. Csak a nagymosáshoz hívott segítséget.

a Verena Streuli-Baerlocher (1868-1958), Adolf Naeff unokája

37

Gyorsan telt az idő, egy-kettőre eljött július vége, befejeződött a nyári félév. Örömmel készülődtem az iseltwaldi nyári konferenciára, amelyet a Christliche Studentvereinigung rendezett. Voltaképpen Ferienlagernek, nyári tábornak hívták, mert úgy rendezték, hogy ne legyen nagyon zsúfolt a program, jusson idő pihenésre, üdülésre, kirándulásra is.

Iseltwald a Brienzi tó partján fekszik, a Berni Alpokban. A hegyoldalban bérelt ki a Diákszövetség egy penziót, ott laktunk. Voltunk hetvenen vagy nyolcvanan.

Emlékezetes számomra az első este, amelyet ott töltöttünk. Éppen augusztus elseje volt, a Bundesfeier, a szabad Svájc ünnepe. Ott ültünk a teraszon, hazafias énekeket énekeltünk, valaki beszédet is mondott. Messze-messze el lehetett onnan látni a Brienzi tavat környező hegycsúcsokra. Figyeltük, amint naplemente után a hegyeken egymásután kigyúlnak az örömtüzek. Hagyományos régi szokás ez augusztus elsején.

A konferenciai előadások, bibliakörök mindig kint a szabadban folytak le, hacsak nem esett az eső. Szívvel lélekkel részt vettem mindenben, és olyan felemelő boldog érzés töltött el, mintha már nem is a földön járnék.18 Micsoda boldogság volt ott ülni a fűben a hegyoldalon, és hallgatni Köhler professzor előadássorozatát Isten országáról!

Igen, ez volt egyik legnagyobb nyeresége annak a konferenciának, hogy Ludwig Köhlert19 és családját megismerhettem. Köhler teológiai tanár volt, de nem volt benne semmi nagyképűség vagy kenetteljesség. Egyszerű, közvetlen, természetes modora volt, szelíd kék szemével jóságosan és megértő szeretettel tekintett mindenkire. A előadásában sem volt semmi fölösleges pátosz, egyszerűen, világosan beszélt, de amit mondott az tiszta evangélium volt.

Későbbi kép a Köhler családról

És nemcsak beszédben, de a mindennapi életben is igazán Krisztus tanítványa volt. Mindenkin igyekezett segíteni, amennyire tőle telt. Hűséges segítőtársa volt a felesége, aki szintén részt vett a konferencián. Velük volt két helyes szőke kislányuk is, Urseli és Eveli.

Volt időnk arra is, hogy fürödjünk, úszkáljunk a tóban. Egyszer nekiindultunk többen lányok, hogy átússzuk a tavat. A fiúk csónakkal kísértek minket a biztonság kedvéért. Tudtuk, hogy előzőleg egy lány már átúszta ötnegyed óra alatt. De a mi vállalkozásunk nem sikerült, mert éppen akkor olyan szeles idő volt, hogy csak úgy csapkodtak a hullámok. Egy ideig próbálkoztunk, de aztán feladtuk a küzdelmet a hullámokkal, és szégyenszemre visszatértünk a partra.

Két nagyobb kirándulást is tettünk, s így megismerhettem az Alpok csodálatosan szép világát. Első utunk a Faulhornra vezetett, amely 2600 m magas. Délután indultunk el, és haladtunk meredeken felfelé. Először nagyon elfáradtunk, de aztán amint magasabbra jutottunk, ahol már ritkább és könnyebb a levegő, egyszerre elmúlt rólunk a fáradtság, mintha szárnyakat kaptunk volna. Egy pásztorkunyhóban aludtunk, csak úgy ruhástul, azután napfelkelte előtt, még teljes sötétségben folytattuk utunkat a csúcs felé. Ott már nem volt semmi növényzet,

38

csak kövek és itt-ott hófoltok, mert az már az örök hó határa volt. Közben kezdett pirkadni a hajnal, és amikor a nap felbukkant, hasonló csodaszép látvány tárult a szemünk elé, mint a Rigiről, csak itt még beljebb voltunk a havasok között.

A második kirándulásunk a Jungfrau oldalába vezetett, ahol egy pompás gleccseren is végigmentünk, az Eigergletscheren, 2100 m-es magasságban. Érdekes volt nézni a mély repedéseket, "Gletscherspalte"-kat, amelyek azt mutatták, hogy vagy 25-30 m vastag a jégréteg.

A Jungfrau-ra természetesen nem mentünk fel, mert az csak igen gyakorlott turistáknak való túra. Még messze voltunk a csúcstól, egy aránylag kényelmes úton mentünk végig a Jungfrau oldalában, de így is sok szépet láttunk. Borús idő volt, a hegyekben lógtak a felhők, amelyek olykor-olykor szétszakadoztak, és ilyenkor felragyogott előttünk a Jungfrau tündöklő csúcsa.

Micsoda hatalmas hótömegek tornyosultak ott! Közben messziről néha lavinák tompa dübörgését hallgattuk. A havasok világának csodás varázsa vett körül bennünket.

Küzdelem a megélhetésért

Iseltwaldi tartózkodásom több mint három hétig tartott. Voltaképpen egymásután két konferencián vettem részt, mert olyan jól éreztem ott magam. Olyan volt, mint egy szép álom. Szinte nehezemre esett leszállni a völgybe, és visszatérni a hétköznapi élet egyhangúságába.

Kissé bántott már a lelkiismeret, hogy nekem ilyen jó dolgom van, amikor Mamáék otthon ki tudja milyen nélkülözések és izgalmak között élnek! Levél ritkán jött tőlük, és azokban sem lehetett mindent megírni. Bizony akkor volt az a nevezetes korszak, amikor a pestiek majdnem kizárólag tökön és gerslin éltek. De ezt csak utólag tudtam meg.

Mama egyik levelét, amelyet még valamikor júniusban írt, decemberben kaptam meg, félévi késedelemmel. Úgy látszik, gyanús volt a cenzornak, bár burkoltan, virág nyelven volt írva. Többek között például azt írta, hogy mostanában kénytelenek sokat foglalkozni a gyomorkérdéssel. De az a jó, hogy minden pénteken kimennek az erdőbe, és ott egy jóságos tündér megtölti a kosarukat mindenféle ennivalóval. Ez a jóságos tündér egy élelmes sváb parasztasszony volt, aki a hűvösvölgyi erdőben adott találkozót a jó kuncsaftjainak és ellátta őket túróval, tejfellel, tojással. Persze jó drágán. Azt hiszem, a városban betiltották a tejtermékek “maszek” árusítását. Ez persze azt jelentette, hogy egyáltalán nem lehetett ilyesmit kapni.

Mama azt írta, hogy Pesten most igen zord az időjárás, és a kórházak tele vannak betegekkel. Persze ezen a börtönöket kell érteni. Azután még említette, hogy Rudi bácsi, Emma férje, kérdezteti tőlem, hogy mikor jön már az “Anna Tante”, - vagyis az entente. Nem is csodálom, hogy ezt a levelet akkor a cenzúra nem engedte keresztül.

Nekem akkor nyár végén az volt a nagy problémám, hogy most mihez kezdjek. Hazamenjek vagy maradjak? Eredeti tervem az volt, hogy ősszel hazamegyek, de Mama azt írta, hogy otthon Pesten olyan nyomorúságos a helyzet, amilyen még eddig nem volt. Okosabb lesz tehát, ha Svájcban maradok.20

A Frici pénzének bizony már végére jártam. Wilhelmine néniék nem is helyeselték, hogy olyan sokáig maradtam Iseltwaldban. De én azzal nyugtattam meg a lelkiismeretemet, hogy Iseltwaldban, svájci viszonylatban, olyan olcsó volt az ellátás, hogy ennél olcsóbb már nem is lehetett volna. Három frank volt naponta, ez voltaképpen önköltségi ár volt. Az üdülés úgy volt megszervezve, hogy minél kevesebb alkalmazottra legyen szükség, s ezért mindnyájan segítettünk a főzés előkészítésében, terítésben, asztalon felszolgálásban, stb. Csak a vasúti

39

költség volt elég sok oda-vissza, de megérte. Nagy élmény volt nekem, hogy megismerhettem a berni Alpokat.

Szeptember elején aztán még elmentem St. Gallenbe, ahová Vreneli néni édesanyja, Clara néni hívott meg. Egy hétig voltam ott, és azalatt egy csomó rokonnal is megismerkedtem. Volt ott több helyes öreg nénike, akik nagyapámnak elsőfokú unokatestvérei voltak. Mindenütt nagyon kedvesen fogadtak. Az unokáik persze már nekem harmadfokú unokatestvéreim voltak, de azért tartották a rokonságot.

Visszatértem Affolternbe. Még vakációm volt, mert a téli félév csak október közepén kezdődött. Segítettem Wilhelmine néninek a háztartásban, délutánonként pedig kiültem a kertbe olvasni. Közben azon törtem a fejem, hogy milyen módon kereshetném meg a kenyeremet. Azt már elhatároztam, hogy nem maradok tovább Wilhelmine néniék nyakán. Hiszen nagyon kedves volt tőlük, hogy befogadtak, de mivel sokszor emlegették, hogy mennyire kell takarékoskodniok, azt pedig luxusnak tekintették, hogy én egyetemre járok, nem tartottam volna helyesnek, hogy továbbra is teljesen rájuk támaszkodjam.

Elkezdtem az újságban böngészni az apróhirdetéseket, hogy nincs-e valami nekem való kereseti lehetőség. Egyszer találtam egy hirdetést, hogy angol család keres a gyermeke mellé német nevelőnőt. Elhatároztam, hogy jelentkezem.

A “Grand Hotel Dolder”-ben kellett jelentkezni. Ez egy rendkívül előkelő szálloda Zürichben, főképpen gazdag külföldiek részére. Beléptem a kapun, és elmondtam a portásnak, hogy mi járatban vagyok. Erre ő feltelefonált az illető családnak, azután megadta a választ: “Also, Fräulein, die Stelle ist schon besetzt.a” Sohasem felejtem el fölényes és kissé lesajnáló arckifejezését, ahogy ezt tudtomra adta. Nem csoda, hiszen nem is imponálhattam neki egyszerű, agyonmosott kis nyári ruhámban. Ez hát nem sikerült. Sebaj, hiszen valóban nem illettem volna bele abba a fényűző környezetbe.

Aztán elmentem a felsőbb leányiskola igazgatójához. Megkérdeztem, hogy nem kaphatnék-e tanítványt, mert vállalnék akár magántanítást, akár korrepetálást. Barátságosan fogadott, de nem nagyon bíztatott. Azt mondta, hogy náluk a magántanulás nem fordul elő, a korrepetálás is csak igen ritka esetben.

Hát most már mihez fogjak? Elmentem a Freundinnen Junger Mädchen nevű egyesületbe, amelynek fő célja a fiatal leányok erkölcsi védelme, de állásközvetítéssel is foglalkoztak. Ajánlottak nekem egy szerény állást, mint "Stütze der Hausfrau" vagy "Volontärin", ahogy nevezni szokták. Ez azt jelenti, hogy önkéntes segítség, akit családtagnak tekintenek, viszont fizetést nem kap, csak egy kis zsebpénzt. Örömmel fogadtam ezt is, és mindjárt elmentem jelentkezni a megadott címre.

Egy igénytelen megjelenésű, egyszerűen öltözött, de rendkívül finom és kedves arcú nő fogadott. Ő szobrásznő volt, délelőtt mindig a műtermében szokott dolgozni, ezért szüksége volt valakire, akire rábízhatja a háztartást és a gyermekeket. Férje német irodalom szakos egyetemi magántanár volt. De mivel ebből nem lehetett megélni, ezenkívül hivatalt is vállalt. Három gyermekük volt, két kislány és egy fiú, 8 és 11 év között.

Rokonszenvesnek találtam a családot, s így mindjárt megbeszéltük, hogy következő héten beköltözöm. Persze az egyetemen így csak délutáni órákat hallgathattam. A munkám abban állt, hogy elkészítettem a reggelit, iskolába menesztettem a gyermekeket, azután bevásároltam, stoppoltam, foltoztam, és megfőztem az ebédet. A takarítást és mosogatást egy bejárónő végezte.

a Hát kisasszony, az állás már elkelt

40

A főzés nem volt éppen könnyű számomra, mert mindent másképpen készítettek, mint mi odahaza. Ez egyrészt jó volt, mert ha nem tudtam valamit, vagy ha nem sikerült jól az étel, jó kifogás volt, hogy nálunk odahaza máskép csinálják. Schaerné türelmesen elmagyarázott mindent, igazán sokat tanulhattam tőle. Egyszerűen és takarékosan kellett főznünk, mert a háború után ott is nehéz volt a gazdasági helyzet. Schaernének bizony ritkán sikerült szobrot eladnia, pedig tehetséges és jó nevű művész volt.

A gyermekek, Annemarie, Heini és Lotte nagyon kedves vidám csemeték voltak. Azt szerettem legjobban, ha volt egy kis időm velük foglalkozni. Ez többnyire csak vasárnap fordult elő, mert hétköznap délelőtt ők iskolában voltak, délután pedig én nem voltam otthon.

Dolgom bizony volt elég. A korai felkelés nem volt könnyű, kivált a hideg téli reggeleken. Egy kis padlásszobában aludtam, ahol fűteni nem lehetett. Reggel úgy ébresztettek, hogy seprővel megkopogtatták a plafont, akkor aztán igyekeztem gyorsan kiugrani az ágyból, mert sietnem kellett a konyhába reggelit készíteni. Reggel fél 7-től délután 2-ig bizony minden percem ki volt töltve. Sietnem kellett mindig az ebédet feltálalni, aztán még ebéd után gyorsan leszedni az asztalt, hogy 2 óra 20 perckor már az egyetemen lehessek. Ez mindig izgalmas volt.

Többnyire 2-től 6-ig vagy 7-ig voltam az egyetemen, aztán siettem haza vacsorát készíteni. Tanulásom így bizony erősen redukálódott; arra csak késő este jutott egy kis időm, hogy magamban tanulgassak, olvasgassak a kis padlásszobámban.

Novemberben aztán sajnos nehéz idők jöttek, mert Schaerné spanyol influenzában megbetegedett. Különös, hogy Svájcban még sokkal súlyosabb formában dühöngött ez a spanyol betegség, mint nálunk Magyarországon. Schaerné szervezetét is erősen megtámadta és tüdőgyulladássá fajult. Így aztán sokszor egyáltalán nem mehettem el az egyetemre. Szerencsére az ápolást nem nekem kellett végeznem, ahhoz nem is értettem. A legnehezebb hetekre fogadtak egy ápolónőt.

Eljött a karácsony. Addigra már kedves háziasszonyom felkelhetett, de még mindig igen gyengének érezte magát. A karácsonyestét ott töltöttem náluk; igazán kedvesek voltak, engem szép könyvekkel ajándékoztak meg. Az első ünnepet kint töltöttem Affolternben.

Egyébként ritkán jutottam el valahová látogatóba; a zürichi rokonokat is csak hébe-hóba kereshettem fel. De azért elmentem Clélie unokatestvéremhez, aki valamikor nálunk lakott a Tarcali-utcában. Említettem, hogy akkoriban milyen bohém gondolkodású volt. Később aztán megkomolyodott és férjhez ment egy fiatal orvoshoz, aki szintén a Naeff-rokonságba tartozott. A svájci rokonok nagyon megbotránkoztak azon, hogy kezdetben még nem volt rendes lakásuk, csak bútorozott szobában laktak, és hogy minden héten két-három napra St. Gallenbe utazott Clélie hegedűórákat adni. A szolid, szigorú svájci háziasszonyok ezen nagyon csóválták a fejüket.

De éppen azon az őszön, amelyről most beszélek, sikerült már lakást bérelniök, és egy szép kis otthont berendezniök maguknak. Sajnos Clélie nem sokáig élvezhette az új otthont. Tavasszal, épp amikor kis gyermeket várt, ő is megbetegedett spanyol influenzában. Ilyenkor ez a betegség különösen veszélyes. És valóban a betegség hirtelen oly súlyosra fordult, hogy szegény Cléliet egy hét alatt el is vitte; őt, aki mindig olyan életvidám volt és nem is gondolt a halálra.

De most még visszatérek a januári eseményekre. Egyszerre csak sürgönyt kaptam Pestről, hogy Berti gyermekvonattal Svájcba utazik. Örültem, hogy legalább valakit a családból viszontláthatok.

41

Másnap délután mindjárt kimentem Affolternbe, hogy Rudolf bácsival megbeszéljem Berti elhelyezését. Nem tudták, hogy jövök, és így esett, hogy nem találtam senkit otthon. Vagy másfél óráig vártam a kertben, míg hazajöttek. Fázni nem fáztam, mert nagyon enyhe tél volt akkor. Elővettem a kis könyvecskét, amelyet Mici küldött postán, Végvári költeményeit21.

Sétálgattam a kertben, és közben olvastam a verseket. Ekkor lett Erdély és a Felvidék tragédiája egyszerre valóság számomra. A magyar bánat egyszerre nagyon a szívemre nehezedett, és amint olvastam, hogy: Valahol meggyűlnek a könnyek, Egyenként lassan, cseppre-csepp - és a többi szomorú verset, - az én szemem is könnybe borult, és sirattam a haza sorsát. Éreztem, hogy az igazi hazám Magyarország, és a magyar nép bánata, fájdalma az én fájdalmam is.

Néhány nap múlva a zürichi pályaudvarra befutott az első magyar gyermekvonat. Meghatott érzéssel álltam ott, amikor megláttam a sok sápadt, vékonyka, ütött-kopott ruházatú kis magyar gyermeket. Ott volt köztük Berti is. Ő akkor már 15 éves volt, de nem látszott még annyinak. A gyenge táplálkozás miatt ő is visszamaradt kissé a fejlődésben.

Rudolf bácsi is eljött a pályaudvarra, és Bertit mindjárt magával vitte Affolternbe. Én azon a télen ritkán jutottam ki Wilhelmine néniékhez, de egy-egy vasárnapra néha mégis kimentem. Olyankor aztán együtt lehettem Bertivel, és elbeszélgettünk az otthoni dolgokról.

Eljött a tavasz. Márciusban véget ért a téli félév. Olyankor több mint egy hónap vakáció szokott lenni. A vakációban is volt elég dolgom, mert Schaerné egészsége még mindig nem állt teljesen helyre. Az orvosok magaslati levegőt ajánlottak neki, s így egy pár hónapra elment Luganóba üdülésre. Ezalatt én viseltem a gyermekek gondját. Ekkor legalább kedvemre foglalkozhattam velük, mert nekik is vakációjuk volt. Szép gyerekkönyveket olvastunk együtt, társasjátékokat játszottunk, babaruhát varrtunk. Persze a háztartással is volt dolgom bőven.

Azt már láttam, hogy ha tovább folytatom ezt az életmódot, a tanulással nem sokra haladok.

"Tekintsetek az égi madarakra"

Kettős elfoglaltságom mellett kevés időm jutott arra, hogy a Diákszövetségbe eljárjak. Bibliakörben nem vehettem részt, de ha csak lehetett, hetenként egyszer elmentem Köhler professzor esti előadásaira. Az ótestamentumi prófétákról tartott előadássorozatot; ez nagyon érdekes volt. Többnyire ugyan fáradt voltam, néha le is ragadt a szemem, de azért igyekeztem olyan buzgón figyelni, amennyire bírtam.

Egy szép tavaszi estén nagy meglepetés ért. Előadás után Köhler professzor megszólított, és közölte velem, hogy nagyszerű tervet eszeltek ki számomra. Látták rajtam, hogy nekem nagyon fárasztó ez a kétféle elfoglaltság, és így a tanulásra nem fordíthatok annyi időt, mint szeretnék. Lehetővé akarják ezért tenni, hogy félévig teljesen a tanulásnak szenteljem magam. Van nekik egy gazdag nagybácsikájuk, aki özvegy ember, és egyedül lakik egy nyolcszobás házban. Ő szívesen rendelkezésemre bocsátana egy szobát. A kosztolást pedig úgy lehetne megoldani, hogy a hétnek minden napján máshol ebédelnék.

Nagyon meghatott ez a szeretetteljes gondoskodás, csak az volt az ellenvetésem, hogy ilyen nagy jótéteményt el sem fogadhatok. Hogyan tudnám én ezt viszonozni? Erre Köhlerék azt válaszolták, hogy a szeretetet úgy kell fogadni, mint Isten ajándékát, és nem viszonozni kell, hanem továbbadni. Majd ha én is célhoz érek, akkor segíthetek másokat, akiknek még szükségük van rá. Ez az érvelés meggyőzött, és boldogan mondtam igent.

42

Schaerné nem tartóztatott, mert úgy találta, hogy nekem jobban való a tanulás, mint a házimunka. Kritika alá is vetette a munkámat, de elfogadtam tőle, mert igaza volt; sokszor bizony szórakozott voltam, és elszeleskedtem a dolgokat, mert mindig siettem, és többnyire irodalmi és filozófiai kérdéseken járt az eszem. Így hát jó barátsággal váltunk el; Schaeréket többször meglátogattam azután is. Egyelőre nem is fogadtak senkit a helyembe, mert a betegség és a luganói üdülés kimerítette a kasszájukat, a szobrászat pedig nem jövedelmezett.

Húsvét után, amikor a nyári szemeszter kezdődött, beköltöztem Thomann úr házába. Csinos balkonos szobát kaptam. Szokatlanul kényelmes dolgom lett, mert a reggelit a szobalány mindennap a szobámba hozta, vagy a szakácsnő. Thomann úr kétszer hetenként meghívott vacsorára. A többi napokon nem igen vacsoráztam, többnyire csak eltettem a reggeliről egy darab kenyeret. De ez nem volt baj, így is nagyon jó dolgom volt.

Hamarosan kialakult az ebédelési programom is. Hétfőn mindig Alla Wild, kedves unokatestvérem vendége voltam, mint előző nyáron is. Ő mindig nagyon megértő volt, és jó tanácsokat adott a tanulmányaimra vonatkozólag is. Kedden Vreneli néniéknél ebédeltem, ahol szintén igen jól éreztem magam. Szerdán Köhlerék kedves családi körében ebédelhettem, csütörtökön egy diákszövetséges barátnőm, Nelly Mousson nagymamájánál, pénteken pedig ők maguk hívtak meg.

Nelly Mousson a jogi fakultáson tanult, nagyon okos és komoly leány volt. Az volt a terve, hogy, ha végez, szociális munkával, főképpen a gyermekek védelmével foglalkozik majd. A Diákszövetségben barátkoztunk össze, annyira, hogy már össze is tegeződtünk, ami Svájcban nagy szó. Édesapja lelkész volt, édesanyja is komoly hívő asszony. Öt gyermek volt a családban.

Szóval Moussonék először csak péntekre hívtak meg, de aztán megkérdezték, hogy szombatra van-e már meghívásom? Hát bizony szombatra nem volt, mert a svájci háziasszonyoknál a szombati nagytakarítás igen nagy szerepet játszik, olyankor nem látják szívesen a vendéget. Nelly Mousson édesanyja azt mondta, hogy náluk is sok a munka szombaton, és egyszerű az ebéd, de hát nekem szombaton is csak kell valahol ebédelnem, tehát szívesen látnak. Ezért nagyon becsültem őket, és hálás voltam nekik.

Így hát pénteken is, szombaton is náluk voltam ebédre. Vasárnap többnyire kimentem Affolternbe, hogy Bertivel együtt lehessek. Tandíjra és apróbb kiadásokra Rudolf bácsitól kellett pénzt kérnem, mint már előző félévben is; hiszen Schaeréktől csak egy kis zsebpénzt kaptam, az csupán villamosra volt elég.

Így alakult hát az anyagi helyzetem. Mindennap máshol terítettek nekem. Nem éreztem ezt megalázónak, hiszen mindenütt kedves vendégként fogadtak. Olyan volt, mintha maga a mennyei Atya terítette volna meg nekem naponta az asztalt. Csodás érzés volt ez.

Egy napon adóívet hozott számomra a postás. A svájciak nagyon pedánsak, például a háztartási alkalmazottaknál a lakást és ellátást is adó alá vetik. Volt olyan kérdés az adóíven, hogy mit fizet a lakásért, mit fizet az ellátásért? Hát én persze csupa nullával töltöttem ki a rovatokat, ez valóságos élvezet volt. Szóval ilyesformán festett az adóív: vagyona: 0, havi jövedelme: 0, mit fizet a szobáért?: 0, mit fizet az ellátásért?: 0.

Pár nap múlva idézést kaptam, hogy menjek el az adóhivatalba. El is mentem, és megmagyaráztam a helyzetemet. Erre jóindulattal elbocsátottak, látták, hogy úgysem tudnak egy fillért sem bevasalni rajtam.

Miután nem voltak anyagi gondjaim, teljesen a tanulásnak szentelhettem magam. Mindjárt az első percben, amikor Köhlerék tervét megtudtam, megszületett bennem az elhatározás, hogy megpróbálok egy vizsgát letenni. Hadd legyen valami látható eredménye is a tanulásomnak.

43

A középiskolai tanári vizsgára nem mertem gondolni, mert az hosszabb időt vett volna igénybe, nem bírtam volna egy félév alatt elkészülni. Így hát a "Sekundarschullehrer Prüfung"-ra gondoltam. A Sekundarschule a mi régebbi polgári iskolánknak, vagy a jelenlegi általános iskolánk felső tagozatának felelt meg.

Igen ám, de Kanton Zürichben csak olyan tanárokat alkalmaztak a Sekundarschule-ban, akik három tárgyból vizsgáztak. Csak Kanton Aarburgban volt szokásban, hogy két szakból is lehetett tanítani. De ez már engem nem izgatott, hiszen úgyis az volt a szándékom, hogy később hazamegyek, és az utolsó vizsgáimat Pesten teszem le. Az volt a fontos, hogy lehetséges volt félév alatt elkészülni egy vizsgára, amellyel oklevelet szerezhettem.

Hamarosan megtudakoltam, hogy mi a vizsga anyaga és mik a feltételei. Második szaknak a német mellé a történelmet választottam, hiszen azt már egyszer Pesten is elkezdtem hallgatni. Igen ám, de rengeteg új dolgot kellett tanulnom. Volt vagy öt kötet világtörténelem és három kötet Svájc történelme, az pláne új volt nekem.

Pedagógiával is kellett foglalkoznom, azonkívül hospitálnom kellett egy iskolában, és a végén néhány próbatanítást végeznem. Szóval volt tennivalóm bőven.

A vasárnapi affolterni kiruccanást azért ha csak lehetett, nem hagytam el. Az egyik utat többnyire gyalog tettem meg az Ütlibergen és a 900 m magas Albison keresztül; részint spórolásból, részint a kirándulás kedvéért. Mindig siettem, versenyeztem saját magammal, hogy minél rövidebb idő alatt tegyem meg a 19 kilométert. Azt hiszem, 4 óra volt a rekord. Szerettem volna 3 és fél órára redukálni, de ez nem sikerült, mert hegynek fölfelé elég fárasztó volt az út.

Egyszer aztán nagyon kalandosan alakult a kirándulásom. Akkoriban mentek ki Svájcba Dr. Szabó Aladárék, a józsefvárosi lelkészék. Jóban voltam velük, hiszen magánvizsgára készítettem elő kislányukat, Edithkét, akit aztán a háború utolsó évében elragadott egy csúnya járványos betegség. Szabó Aladár bácsiék Männedorfban, a zürichi tó partján töltötték a nyarat az ottani lelki üdülőben. Hívtak, hogy látogassam meg őket.

Térkép és menetrend alapján kiszámítottam, - meglehetősen optimisztikus számítással - hogy ha este 6 óra tájt a hajóval átmegyek Männedorfból a zürichi tó túlsó partjára, onnan két állomást vonattal, akkor az Albis hegyen átgyalogolva 9 óra tájt Affolternben lehetek, és ez nyáron még nem késő.

Így hát szombaton délben kimentem Männedorfba, és néhány kedves órát töltöttem ott. A hajózás még programszerűen sikerült; csak arra nem számítottam, hogy a túlsó parton a vasútállomás nincs közvetlenül a hajóállomás mellett. Így aztán a vonat elment az orrom előtt; gyalog kellett megtennem az utat. Mikor az Albison elindultam fölfelé, már sötétedni kezdett. A műúton könnyű volt a járás, de aztán valakit megkérdeztem, s az illető egy rövidítést mutatott. Elindultam a gyalogúton, de egyszerre csak elfogyott az út, s én ott álltam az erdőben, teljesen irányt vesztve. Egy ideig bolyongtam a sötétben, s már el voltam készülve arra, hogy az erdőben kell éjszakáznom.

Egyszerre csak a hold előbújt a felhők közül, és a holdfénynél egy tó tükrét láttam megcsillanni. Úgy rémlett nekem, hogy ez a Thürlersee, ahol már voltam egyszer kirándulni. Hamarosan megpillantottam egy útjelző táblát is - szerencsére ezeket elég sűrűn rakják fel a svájciak az útkereszteződéseknél -, s olvasom, hogy Affoltern 5 km. No így már meg vagyok mentve! Megnézem az órámat: fél tizenegy. Nem baj, most már vígabban mentem a megtalált úton, és pont éjfélkor érkeztem Wilhelmine néniékhez. A néni még ébren volt, mert Rudolf bácsit várta haza valami gyűlésről. Persze összecsapta a kezeit csodálkozásában, mikor engem meglátott.

44

Akkoriban ilyen változatos és érdekes volt az életem. De otthonról szomorú hírek jöttek. Akkor volt a trianoni béke, amely megpecsételte Magyarország feldarabolását. Özönlöttek Pestre a menekültek Erdélyből, a Felvidékről, a Bácskából. Persze állás és lakás nem mindig jutott nekik, sokan kénytelenek voltak vagonlakásokban tengődni.

Különösen sok hivatalnok, tanár és tanító jött át, és ezeknek mind állás kellett. Ezért történt, hogy Micit, aki pedig már két év óta, mint óraadó tanár működött a Veres Pálné gimnáziumban, nem alkalmazták többé ott, mert a menekült tanároknak kellett a hely. Ő még hozzá svájci állampolgár volt. Ezért csak magániskolában sikerült elhelyezkednie, ott pedig igen keveset fizettek.

Így hát szegény Mamáék nagyon nehéz helyzetben voltak. Próbálkoztak kosztosok tartásával is, de ez sok fáradsággal és kevés haszonnal járt. Megírták Miciék, hogy szegény Mama egyszer összeesett és elájult a gyengeségtől és kimerültségtől.

Nagyon rámnehezedett az aggodalom. Gondoltam egyet, és írtam a kedves Marie Fehr néninek. Hiszen nagyon megszerettem, amikor annakidején a svájci tartózkodásom legelején náluk voltam a Karthause-ban. Megkérdeztem őt, hogy nem hívnák-e meg édesanyámat néhány heti üdülésre. Ezt ők szívesen meg is tették, Mamának pedig nem volt nehéz a svájci gyermekvonatra kísérőként jelentkeznie.22

Július közepe tájt kaptam az értesítést, hogy nemcsak Mama fog jönni a gyermekvonattal, hanem Mici is. Nagy izgalommal vártam őket. Egy kedves néni, aki lelkes híve volt a Comité-nak, vagyis a magyar gyermekeket segítő egyesület választmányának, elvitt engem Buchsba, az osztrák határra, hogy ott várhassam Mamáékat. Befutott a gyermekvonat, és egyszer csak megláttam édesanyámat fehér fityulával, ápolónői kötényben.

Sápadt volt, sovány volt szegényke, de boldog voltam, hogy végre megint láthatom, ölelhetem, csókolhatom. Mici is megjelent a vonat lépcsőjén, aztán egyszerre csak Frici is felbukkant.

Ez meglepetés volt, nem is tudtam, hogy ő is jön. Frici akkor éppen érettségi után volt, de megengedték neki, hogy ő is mint gyermek utazzék. Egy francia svájci gyermekotthonba vitték őket; volt ott több nagyobb fiú is, ezeknek segíteniük kellett a bevásárlásban és egyéb munkákban. Micit a Bachtel-re (ez egy 1100 m magas hegy) osztották be egy gyermekotthonba, a magyar gyermekek gondozására. Mama egyelőre még nem ment Fehrékhez, először még Affolternben Wilhelmine néniéknél töltött el egy-két hetet. Ott legalább Bertivel is együtt lehetett. Micsoda boldog érzés volt nekem, hogy az egész családunk Svájcban van! Ha nem is lehettem sokat együtt velük, de legalább a közelben tudhattam őket.

Azon a nyáron Márta unokanővérem is megérkezett Svájcba. Ő a háború utáni nélkülözések következtében idegkimerültségbe esett, ami már-már búskomorsággá kezdett fajulni. Pedig milyen életvidám, temperamentumos volt ő azelőtt! Szerencsére a nevelőapjának, Mathes bácsinak volt egy orvos rokona Svájcban, odamehetett erősödni és gyógyulni.

Én is meglátogattam őt ott, Kanton Aarburgban, és megdöbbenéssel láttam, hogy mennyire megváltozott. Nem volt se kedve, se energiája semmihez. Később aztán rokonainak szeretetteljes gondoskodása következtében lassan-lassan kezdett erősödni és gyógyulni.

A Bachtel tetején

Rohamosan közeledett a nyári félév vége. Sikerült elvégeznem a próbatanításokat, és az írásbeli dolgozatomat is be kellett adnom még a vakáció előtt.

45

A témát magam választottam: párhuzamot vontam Goethe Faustja és az Ember Tragédiája között. A professzorom nem is ismerte azelőtt az Ember Tragédiáját, - pedig ugyancsak olvasott ember volt, - én szereztem meg neki otthonról német fordításban, mert anélkül nem bírálhatta el a dolgozatomat. Tetszett neki, de azért a dolgozatomra az volt a megjegyzése, hogy túlságosan magasra értékelem Madáchot.

Azt már elhatároztam, hogy a nyári vakációban nem maradok Thomann úrnál, mert kissé különös volt a viselkedése. Amikor mások is jelen voltak, szinte kimért udvariassággal beszélt velem, de mindjárt kezdetben, amikor egyszer kettesben maradtunk, azt mondta, hogy tekintsem őt úgy, mintha a nagyapám lenne, és engedjem meg, hogy megcsókoljon. Hát lehetett volna is a nagyapám, mert 77 éves volt, és már felnőtt unokái voltak.

Később aztán lassanként észrevettem, hogy nem úgy csókol vagy simogat, mint egy nagyapa szokott. Szerencsére nem túl sokat találkoztam vele, mert csak hetenként kétszer vacsoráztam nála; örültem, ha olyankor rokonok is voltak ott látogatóban, mert ilyenkor kifogástalanul viselkedett az öregúr; de ha egyedül maradtunk, elkezdett bizalmaskodni. Nekem ez szörnyen kínos volt, de nem mertem senkinek se szólni róla, legkevésbé Köhleréknek, mert ez hálátlanság lett volna tőlem.

Szerencsére adódott is rá alkalom, hogy a vakációra eltávozzam, mert engem is hívtak, hogy menjek a Bachtel hegyi gyermekotthonba, ahol Mici is volt, és segítsek a magyar gyerekeknek gondját viselni. Így aztán már csak közvetlenül vizsga előtt, október elején kellett visszamennem Thomann úrhoz.

Július végén befejeződött a nyári félév. Az egyetemen elintéztem a hivatalos ügyeimet. Aznap Mama is bent volt Zürichben, ővele is együtt lehettem egy kicsit, aztán siettem a pályaudvarra, jól felpakolva, mert egy nagy rakás könyvet kellett magammal vinnem, hogy ott a Bachtel tetején is készülhessek a vizsgára. Késő délután indultam; körülbelül egy órát kellett vonatoznom, aztán még vagy két órát gyalogolnom. Kiszámítottam magamnak, hogy 9 óra felé fölérhetek a hegy tetejére, de ez hasonló optimisztikus számítás volt, mint amikor az Albison át mentem.

A nagyobbik útitáskámat az állomásfőnök irodájában hagytam, de a két kisebbiket magammal vittem. Azok is jól lehúzták a kezemet, mert tele voltak könyvekkel. Ezúttal nem tévedtem el, mert rendes úton mentem, de hát hosszabb volt az út, mint gondoltam. Bizony, rám sötétedett teljesen, és 10 óra után értem fel a hegytetőre. Ott 4-5 házat pillantottam meg, egyszerű parasztházakat. De most melyik a gyermekotthon? Nem láttam egy teremtett lelket se, akit megkérdezhettem volna. Mindenütt sötétség, zárt ajtók. No most mihez kezdjek? Közben szemerkélni kezdett az eső. El voltam már készülve arra is, hogy a szabadban kell éjszakáznom.

Egyszerre csak az egyik háznál megpillantok egy kis világosságot az udvar felől. Odamegyek, kopogtatok, hát kiderül, hogy jó helyen járok; a gyermekotthon szakácsnője és szobalánya még ott dolgozgatott. Két épületből állt a gyermekotthon. Mindjárt átvezettek a másik házba, mert ott aludt Mici. Bizony már álmából kellett őt felkelteni, de nagyszerű érzés volt, amikor odabújhattam hozzá az ágyba.

Mici már csak néhány napig maradt ott, azután a rokonokhoz ment. Ő a Bachtelon egész szerencsétlennek érezte magát, mert a környezet meglehetősen sivár és szegényes volt, és a gyermekotthon tulajdonosnője nagyon anyagias gondolkodású volt.

Szóval ez olyan maszek gyermekotthon volt. A két épület a Böttner házaspár tulajdona volt, és úgy rendezkedtek be, hogy 30-40 gyermeket is el tudjanak helyezni. Persze minden nagyon egyszerű, szinte primitív volt. Böttnerné nagyon ügyes, élelmes asszony volt. Ő még ezeken a szegény magyar gyermekeken is tudott keresni, mert a Comité személyenként napi 3

46

frankot fizetett értük. A gyermekekkel egyébként nem bánt rosszul, katonás rendet tartott, de az nem volt baj, nem is volt könnyű annyi gyerek közt másként boldogulni.

30 magyar kislányt osztottak be oda, túlnyomóan pesti proligyerekeket. Hiába, azért azok a svájci jótékony nénikék kissé részrehajlóak voltak, mert az úrigyerekeket helyezték a privát helyekre, ahol többnyire fel is ruházták őket, cukorral, csokoládéval is bőven ellátták. Gondolták, a proligyerekeknek nem jó megszokni a túlságos jómódot, mert akkor annál keservesebb lesz nekik otthon.

Hiszen egészségi szempontból jó helyen voltak azok a gyerekek ott a Bachtel tetején; magaslati levegőt élvezhettek, tejet kaptak bőven. Vajat nem, azt luxuscikknek tekintették Böttnerék. A felnőttek reggeliző asztalán ugyan ott volt a vaj, de közölték velünk, hogy az csak a fizető vendégek részére van. Sebaj, nekem jólesett a cukornélküli kávé meg az üres kenyér is, olyan jó étvágyam volt a magaslati levegőtől.

A gyerekek amiatt panaszkodtak, hogy Böttnerné elzárta a magukkal hozott cipőjüket és mezítláb járatta őket. Azzal bíztatta őket minduntalan: "Barfussgehen ist gesund!" (Mezítláb járni egészséges!) Igen ám, de a köves hegyi utakon nem volt mindig kellemes mezítláb járni, a kő is sokszor feltörte a lábukat, azután a sebek elkezdtek gennyesedni; folyton kenegetni, kötözni kellett őket. Böttnerné eljárása érthető volt, mert ő maga sem tudta, hogy a Comité el fogja-e látni a gyerekeket cipővel az üdülési idő végén, vagy sem. A magukkal hozott cipők pedig olyan hitványak voltak, hogy egy-kettőre széjjelmentek volna. Hiszen még ha volt is egy-egy gyereknek jó cipője odahaza, a szülők inkább a rosszabbikat adták rá, hogy Svájcban megsajnálják, és minél előbb vegyenek neki újat.

Így hát ruházat tekintetében ezek a gyerekek nagy hátrányban voltak azokkal szemben, akik családhoz kerültek. Szórakozás se sok volt; se játékszer, se tornaszer, se fürdés, - hát mindig ki kellett találnunk valamit, főleg társasjátékokat, hogy ne unatkozzanak.

Az én működésem abban állt, hogy reggel segítettem a gyerekeknek az öltözködésnél, fésülésnél; kiosztottuk a reggelit, aztán reggeli után következett az ágyazás. A takarítást a szobalány végezte, egy derék, dolgos svájci parasztlány. Igazán bámultam a munkateljesítményét , mert két házat kellett neki rendben tartani, azonkívül még a szakácsnőnek is segített, aki 40 személyre főzött és mosogatott, ez se volt csekélység.

Délelőtt sétálni mentem a gyerekekkel. Volt egy kis erdő is a közelben, de túlnyomólag rétek, legelők voltak a hegyen. Tizenkettőre haza kellett érnünk, mert korán volt az ebéd. Ebéd után a gyerekeknek pihenniök kellett egy órától négyig. Ha nem aludtak, akkor is teljesen csendben kellett lenniök, ez szigorú parancs volt. Nagyon üdvös volt ez a gyerekeknek, de nekem is. Ezek voltak számomra a nap legkedvesebb órái, mert ilyenkor elővettem a könyveimet, és belemélyedtem a tanulásba.

Négy óra után uzsonna, séta vagy játék következett. Kikérdeztem a gyerekeket, hogy milyen verseket, nótákat tudnak. Szerettem ezeket a kis proligyerekeket, és szívesen foglalkoztam velük. Már maga az is jólesett, hogy magyarul beszélhettem velük. Vacsora után hamarosan lefektettük a gyerekeket; azután még tanultam egy keveset, de sokáig nem égethettem a villanyt, mert a szobaleánnyal, Herminnel aludtam egy szobában.

Később egy magyar tanítónő is érkezett, aki aztán ott is maradt az én elutazásom után is. Nem nagyon volt elragadtatva a helyzettől, de hát ott kellett maradnia, mert oda osztották be. Valahogy másnak képzelte a svájci tartózkodását, hiszen a pestiek akkoriban úgy gondolták, hogy Svájc valóságos Eldorádó.

47

Majdnem másfél hónapig maradtam ott a Bachtelon. Szeptember közepe tájt elutaztam Fehrékhez, akik meghívtak, hogy Mamával együtt lehessek. Hát ez nagy öröm volt. Persze a könyveimet oda is magammal vittem, és tanultam gőzerővel.

Szeptember végén még Affolternben és Maschwandenben töltöttem néhány napot; október elején tértem vissza Zürichbe. Ott aztán már tanultam reggeltől estig, ki se látszottam a könyvekből. Az ebéd és vacsora sem volt fontos, mert sajnáltam az időt arra, hogy látogatóba menjek.

Nyár végén egy ideig abban a reményben ringattam magamat, hogy a vizsga után hazamehetek. Ugyanis még augusztusban levelet kaptam kedves diákszövetséges barátnőmtől, Czanik Esztikétől. Megkérdezte, hogy nem vállalnám-e azt, hogy a Leánydiákszövetség titkára legyek. Akkoriban kezdett újból fellendülni a munka, a háborús és forradalmi idők nehézségei után, és lehetségessé vált, hogy egy fizetett leánytitkárt állítsanak munkába. Én erre boldogan vállalkoztam volna, de megírtam, hogy csak október közepén mehetek, mert a vizsgáról most már nem mondok le. Ez nekik nem felelt meg, mert szükséges volt, hogy a titkár mindjárt a tanév elején, szeptemberben megkezdje működését. Így aztán Mojsisovich Margitot választották meg titkárnak.

Édesanyám azt mondta, hogy inkább maradjak még Svájcban, otthon még mindig igen nehéz a helyzet. Így hát fájó szívvel elbúcsúztam tőle és Micitől, és elhatároztam, hogy maradok, de hogy mihez fogok majd a vizsga után, arról sejtelmem se volt.

Jól tudja a ti mennyei Atyátok...

Elérkezett a vizsga napja. Dobogó szívvel mentem el az egyetemre, mert az volt az érzésem, hogy nem tudom elég jól az anyagot. De aztán, - hála Istennek -, simán ment minden. Kihirdették az eredményt, és igazán meg lehettem elégedve, mert hatosokat és ötösöket kaptam, volt egy 4-5 is. A hatos volt a kitűnő, az ötös a jeles.

Hát nagy kő esett le a szívemről. A vizsga után ebédelés helyett kisétáltam a Zürichberg oldalába az erdőbe. Az utolsó napokban nem értem rá látogatóba menni, s ezért nem volt meghívásom. A pénzemet pedig sajnáltam volna az ebédelésre; a Comité-től kaptam 50 frankot a bachteli szolgálataimért, de ezzel az volt a tervem, hogy másnap elmegyek Aarburgba egy kétnapos konferenciára. Nyáron úgysem értem rá konferencián részt venni.

Gyönyörködtem a szép őszi erdőben. Peregtek le a fáról az aranyszínű levelek, és én elgondolkodtam az életemen. Soha nem voltam még ilyen bizonytalanságban a jövőm felől. Olyan volt előttem a jövő, mint amikor az ember új irkát kezd és titokzatosan fehérlenek a lapok, még maguk sem tudják, hogy mi lesz rájuk írva. De olyan könnyű és boldog volt a szívem, hogy nem aggódtam. Istenre bíztam az életemet, és megnyugodtam abban, hogy Ő ezentúl is vezérelni fog, mint ahogy eddig is csodálatosan vezetett.

Másnap elmentem Aarburgba, és részt vettem a konferencián. Amikor visszatértem Zürichbe, első utam az egyetemre vezetett. Az előcsarnokban egy pillantást vetettem a hirdetőtáblára, és szemembe ötlött egy kis cédula: diákot vagy diáklányt keres a rektori hivatal kisegítő munkára.

Erre rögtön bementem a rektorhoz, és megkérdeztem, miről lenne szó. Azt mondta, hogy a németországi egyetemek megsegítésére könyvsegély-akciót szerveznek, ezzel kapcsolatban lesz mindenféle irkálás. Más még nem jelentkezett előttem, akár mindjárt le is ülhetek az

48

íróasztalhoz. Két frankot kapok óránként, és úgy oszthatom be az időmet, ahogy nekem megfelel. Hát ez nagy boldogság volt. Másnap mindjárt munkához láttam. Ugyanazon a héten három tanítványt is ajánlottak nekem. Két kislányt, akik Németországból jöttek, ahol más az iskolarendszer, ezért különbözeti vizsgára kellett készüniök. Ezenkívül pedig egy fiúval korrepetálnom kellett latinból.

Mindez nekem oly csodálatos volt, hogy ki se mondhatom. Valósággal megrendültem. Hát ennyire reális valóság az, amit Jézus mond: "Jól tudja a ti mennyei atyátok, hogy mindezekre szükségetek van." Hogy lehet az, hogy másfél éven át hiába néztem a hirdetőtáblát, sohasem volt rajta semmi pénzkereseti lehetőség, most pedig, amikor legnagyobb szükségem van rá, ilyen nagyszerű alkalom nyílik?

Vasárnap kimentem Affolternbe, hogy Wilhelmine néniékkel is közöljem az örömömet. Kíváncsi voltam, mit fognak szólni a vizsgám eredményéhez. Hiszen nekik az volt a véleményük, hogy aki olyan kultúrálatlan országban nevelkedett, mint Magyarország, az nem kelhet versenyre a svájci diákokkal. Wilhelmine néni azonban csak annyit mondott jó svájci dialektusban : "Du häscht schynt 's Glück gha!" (Úgy látszik, szerencséd volt!). A zürichi rokonok, Vreneli néni és Alla Wild jobban méltányolták eredményemet, és velem együtt örültek, éppen így Köhlerék is.23

Most már aztán igyekeztem Thomann úrtól minél előbb elköltözni. Az egyetemi hirdetőtáblán megnéztem a diáklányok számára kiadó szobák jegyzékét. El is mentem több helyre, de túlságosan drágák voltak nekem a szobák. Végül is egy kedves öreg kisasszonynál kötöttem ki, aki 30 frankért kínálta a szobát. Az igaz, hogy kis padlásszoba volt, eredetileg bizonyára cselédszobának készült, de csinosan, barátságosan volt berendezve, szóval nekem megtetszett. Hamarosan össze is szedtem a cókmókomat, megköszöntem Thomann úrnak a vendégszeretetet, és átköltöztem Moos kisasszonyhoz, aki nagyon rokonszenves, 70 év körüli néni volt.

Amikor elmondtam neki az életem körülményeit, mindjárt kijelentette, hogy mivel látja, milyen nehezen küszködöm, fél áron fogja adni nekem a szobát. Volt egy ügyes, intelligens szobalánya, aki egyúttal társalkodónője is volt, az takarította az én szobámat is. Fűtésre egy kis petróleumlámpát állítottak be. Kaptam kölcsön egy spirituszfőzőt, azon készítettem a reggelimet és az esti teámat. Vettem magamnak egy teáskannát, két csészét aljával, két kanalat, - így már be volt rendezve a kis háztartásom.

Akár vendéget is hívhattam. Egyszer meg is hívtam Alla Wildet teára, egyszer pedig Fricit és Bertit ebédre, de akkor már kölcsön kellett kérnem edényt. Kis családi összejövetelt rendeztünk, mert mindketten beutaztak Zürichbe.

Berti akkor egy affolterni parasztcsaládnál lakott, és segített a gazdaságban. Ez Rudolf bácsiék ötlete volt, mert nekik az volt a meggyőződésük, hogy mi nem tudunk dolgozni, mint a magyarok általában. Mindig azt hangoztatták: "Ihr muest halt lehre schaffe!" (Meg kell tanulnotok dolgozni!). Berti nem volt elragadtatva, mert a parasztgazda meglehetősen krajcároskodó, mondhatnám fukar volt.24 Azt hiszem eléggé kihasználták Bertit.

Frici is gazdaságban dolgozott, de neki egészen más volt a helyzete, mert őt Fehrék alkalmazták, mint gyakornokot, ott pedig gépesített gazdálkodás folyt. Fricinek meg is jött a kedve a gazdálkodáshoz. Fehrék megígérték, hogy egy évi gyakornokoskodás után beadják az arenenbergi gazdasági középiskolába, és ők viselik a költségeket. Ezt az ígéretüket be is váltották.

Így hát, mindegyikünk a maga helyén, mindhárman szorgalmasan dolgoztunk. Az én napirendem úgy alakult, hogy minden reggel elmentem a német családhoz, és tanítottam 2-3 órát. Kedves, értelmes kis lányok voltak a tanítványaim. Aztán elmentem a rektori hivatalba

49

dolgozni. Ebédelni többnyire a Christliche Studentenvereinigung étkezőjébe jártam, amelyet éppen abban az évben szerveztek meg a kevéspénzű diákok részére. Mi magunk is felváltva segédkeztünk a konyhában. Néha azért ezután is meghívtak a rokonok vagy Köhlerék. Ebéd után egy vagy két órát hallgattam az egyetemen, aztán még dolgoztam a rektori hivatalban, vagy elmentem a latin tanítványomhoz. Este néha elmentem a Diákszövetség összejöveteleire.

Munkámnak meg is volt az eredménye: volt olyan hónap, amikor 400 frankot kerestem. Voltaképpen most már törleszthettem volna Fricinek a tartozásomat; néhányszor küldtem is neki egy kis zsebpénzt, de ő azt mondta, hogy inkább Mamáéknak küldjem a pénzt, mert nekik nagyobb szükségük van rá. Küldtem is többször, ennek nagyon örültek. Karácsony előtt aztán elindultam 100 frankkal a zsebemben, hogy karácsonyi ajándékot vegyek mindazoknak, akik az elmúlt esztendőben szívességet tettek nekem. Ez nagyon boldogító érzés volt.25

A Karácsonyt Affolternben töltöttem, így legalább Bertivel is együtt lehettem. Az ünnepek után megint folytattam munkámat. Jó érzés volt ilyen függetlenül élni; örültem, hogy megkereshetem a kenyeremet, és nem szorulok már jótékonyságra. De este, amikor egyedül ültem kis szobámban, néha rám nehezedett a magányosság érzése.

Gyorsan teltek a hetek és hónapok. Tél vége felé már megcsappant a keresetem, mert a rektori hivatalban kevesebb lett a munka. A könyvsegély-akció, elérvén célját, megszűnt. A két német kislány, Loni és Nita, márciusban sikeresen levizsgázott.

Tehát új munkakör után kellett néznem. Megint felkerestem a Freundinnen Junger Mädchen egyesület titkárnőjét. Két állást tudott nekem ajánlani. Az egyik az lett volna, hogy Párizsba menjek szobalánynak egy diákleány-internátusba. De beláttam, hogy ez nem nekem való. A másik állás Lausanne-ban kínálkozott, egy magánintézetben. Német tanítást kellett vállalnom. Erre szíves-örömest vállalkoztam. Örültem, hogy mielőtt még hazamegyek Pestre, alkalmam lesz franciául is jól megtanulni. Megírtam az igazgatónőnek, hogy szeretnék majd ott Lausanne-ban az egyetemen is hallgatni néhány előadást, de ebbe nem egyezett bele; azt ajánlotta, hogy inkább ott az intézetben vegyek részt francia nyelvi és irodalmi órákon. Hát ebbe is beleegyeztem, hiszen egyébként nem voltak rosszak a feltételek: teljes ellátást, és havi 60 frank fizetést ajánlottak.

Búcsút vettem a szép Zürichtől, ottani rokonaimtól és barátaimtól. Március közepén elindultam új munkahelyemre.

A lausanne-i intézetben

Megérkeztem Lausanne városába. Festői szépség tekintetében ez sem marad el Zürich mögött. Gyönyörű szép a város fekvése a genfi tó partján. Hegyoldalban épült, utcái csaknem mind lejtősen mennek föl-le. Régi épületei között legszebb a középkori katedrális.

A mi intézetünk is hegyoldalban épült. A szobám ablakából csodaszép kilátás nyílt a genfi tóra, és szép időben tisztán látszott a túlsó parton (már Franciaországban) emelkedő hóborította Montblanc-csoport.

Ez a kép kissé feljebbről, a hegytetőről készült. A város a képen nagyrészt takarásban, a tó felé nyúló lejtőn van.

Szép kertje is volt az internátusunknak; már pompáztak benne a tavaszi virágok. Szóval külsőleg szép és jó volt minden, csak az igazgatónővel, Mademoiselle Pflügerrel nem tudtam

50

megbarátkozni. Mindjárt első nap nagy megdöbbenéssel hallottam, hogy milyen szigorúan összeszidta a lányokat azért, mert szóba álltak a szobalánnyal. Az egyik leánynak egy csokor virágot küldtek be a születésnapjára. A szobalány megkérdezte, hogy kinek a részére lesz, és a lányok válaszoltak neki. Ezért a vétségért kapták a prédikációt, amelynek az volt a veleje, hogy egy úrilány nem áll szóba a cselédekkel.

Nagyon különös volt ez nekem, miután megismertem a német svájciak egyszerű, természetes és demokratikus magatartását; ott a cselédlány meg a mosónő is többnyire a családi asztalnál étkezett. De itt az intézetben egészen más volt a szellem. Úgy látszik, az előkelő párizsi társaságot igyekeztek majmolni. A nevelésben legfontosabbnak tartották a külsőségeket: az öltözködést, illemszabályokat. Tökéletes társaságbeli hölgyeket igyekeztek formálni a leányokból. A belső tartalom nem volt fontos.26

Mindjárt az első napokban írtam egy elkeseredett levelet Köhler professzornak, és közöltem vele a problémáimat. Megértéssel válaszolt, de türelemre és alkalmazkodásra buzdított. Hát nem is mertem én szembeszállni Mademoiselle Pflügerrel, mert ha megharagudott, olyan vasvillaszemeket tudott mereszteni az emberre, hogy még! 50 év körüli nő volt, rendkívül intelligens, ügyes, szellemes. De semmi melegséget, lelki finomságot nem találtam benne.

Volt vele néhány emlékezetes esetem. Egyszer például elküldött három angol leánnyal egy missziós lelkész előadására. Mademoiselle Pflügernek ugyan az volt a felfogása, hogy egy úrileánynak illik egy kicsit vallásosnak lennie, de nem nagyon; de ezek az angol kislányok otthonról komoly vallásos nevelést hoztak magukkal, így hát ő is igyekezett alkalmazkodni a szülők kívánságaihoz, és elengedte őket. Az öreg missziós lelkész komoly evangelizáló előadást tartott, és ez annyira megragadta ezeket az egyébként meglehetősen felületes kislányokat, hogy az összejövetel végeztével odamentek az előadóhoz, kezet fogtak vele és köszönetet mondtak neki. Örültem, hogy az előadás ilyen komoly hatással volt rájuk.

Na de másnap aztán jött a vihar. Mademoiselle Pflüger behívatott az irodájába és ott alaposan összeszidott. Hogyan engedhettem meg, hogy a leányok kezet fogjanak egy férfival, aki nem volt nekik társaságban bemutatva? Ezen annyira elképedtem, hogy azt se tudtam, mit szóljak; de úgyis hiába szóltam volna. Mademoiselle Pflüger kritikája ellen nem volt apelláta.

Egy más alkalommal valami üzenetet kellett neki átadnom. Kopogtattam a szobája ajtaján, és miután kiszólt, hogy "entrez!", hát beléptem. Meglepődve láttam, hogy még ágyban fekszik, bár már délelőtt 11 óra volt. No erre megint összeszidott, hogy hogy mertem belépni. Azt mondta, nézzem meg az illemszabályokat, amelyeket a leányoknak meg kell tanulni, majd meglátom, hogy egy hálószobába soha sem szabad belépni. Elkértem a növendékektől a Mademoiselle Pflüger által összeírt illemszabályokat, melyeket külön tantárgyként tanultak. Elég mesterkélt és nyakatekert szabályok voltak benne. Hát valóban olvashattam ott azt is, hogy egy hálószobába soha nem szabad belépni, akkor sem, ha azt mondják, hogy "entrez!".

Egyszer meg azért hívott vissza, amikor éppen sétálni indultunk volna, mert meglátta az ablakból, hogy a 12 éves görög kislány kesztyű nélkül akart elindulni. Hogy engedhetek meg ilyesmit? Megjegyzem, ez júniusban volt, nagy melegben. Szóval soha nem tudhattam, mikor sértem meg az ő érzéseit, és mivel vétek az ő jól kiépített szabályrendszere ellen.27

Sokkal kedvesebb volt hozzám barátnője és főmunkatársa, Mereskovszkij Xénia. Nagyon érdekes nő volt. Orosz emigráns, rokona a nagy Mereskovszkijnak. Egyébként kifinomult francia műveltséggel rendelkezett. Ő tartotta a francia irodalomtörténet órákat; ezeken én is részt vettem, és igazán élveztem a magyarázatait. Ez a Mademoiselle Xenia egyszer megdicsért, hogy tetszik neki a német tanítási módszerem. Azt mondta, látja, hogy sokat tanultam, csak hiányzik belőlem a "savoir vivre". Hogy mi az a "savoir vivre"? Nehéz

51

magyarra fordítani; jelenthet élelmességet, élnitudást, életismeretet, de mégis leginkább a társas életben való jártasságot. Hát ebben Xéniának volt valami igaza.

A francia nyelvtant, helyesírást egy franciasvájci nő tanította: volt aztán még egy fiatal angol tanárnő, azzal barátkoztam össze legjobban. A leányok kitűnően megtanulták ott a francia nyelvet, azt meg kell hagyni. Főképpen a társalgást tartották fontosnak. Asztalnál is csak franciául volt szabad társalogni. A kisebb leányok tanultak egy kis számtant, földrajzot, természetrajzot is, de ezeket elég felületesen. A francia nyelv és a társaságbeli viselkedés volt a főtantárgy. A növendékeknek szórakozásban is volt részük, hiszen ez luxus intézet volt: volt ritmikus torna, tánc, tenisz, crocket, kosárlabda, stb. Néha elvitték őket színházba vagy kirándulni is. Persze a szülők elég nagy összeget fizettek havonta. Voltaképpen szerencsés helyzetben voltam, hogy én ingyen lehettem ott, és még fizetést is kaptam.

A francia nyelvben én is sokat haladtam. Az is hasznos volt számomra, hogy Mademoiselle Pflüger gyakran elküldött különböző komissziókat végezni üzletekbe, postára, konzulátusra. Ilyenkor aztán kénytelen voltam megismerkedni egy csomó kifejezéssel, amelyeket az iskolában nem tanultam.

Ami a növendékeket illeti, azok különböző korúak voltak, 10 és 20 év között. Mind jómódú családok elkényeztetett gyermekei. A világ minden tájáról verődtek össze. Voltak angolok, amerikaiak, hollandok, görögök: volt egy olasz és egy finn leány is, meg egy Jáva szigetéről való 15 éves kislány, akinek apja gazdag hollandi kereskedő volt, anyja jávai maláj nő. Azért vitték Svájcba, hogy európai nevelést kapjon. Érdekesen vegyült össze benne a hollandi és maláj típus. Sokat mesélt nekem ez a kislány távoli hazájáról. Igen nagy honvágya volt, az intézetben rabnak érezte magát.

A tanítványok

Hazatérés

Július végén voltak a vizsgák, azután vakáció következett. Amikor Mademoiselle Pflüger közölte velem, hogy a következő félévre nem lesz szüksége reám, egyáltalán nem búsultam, hiszen nem is éreztem otthonosan magam abban a környezetben. Rögtön elhatároztam, hogy hazamegyek. Nagyon gyötört már a honvágy, hiszen már csaknem két és fél éve voltam távol otthonomtól.

Utolsó este Mademoiselle Pflüger még kissé próbára tette a türelmemet: lehet, hogy készakarva akart bosszantani. Közöltem már vele, hogy másnap reggel elutazom, de egész nap hiába vártam, hogy kiadja az esedékes fizetésemet. Vacsora után a társalgóba vonultunk. Mademoiselle Pflüger sakkozni kezdett az édesanyjával. Vártam türelmesen, hogy mikor lesz már vége a játéknak. Múlt az idő, már 10 óra lett, a növendékek aludni mentek, de a sakkozásnak még mindig nem lett vége. Én csak strázsáltam tovább, nehogy elmulasszam a kellő pillanatot, és Mademoiselle Pflüger is elvonuljon a hálószobájába. Végre, végre befejezték a játékot, ekkor aztán nagy drukkolások között előhozakodtam kérésemmel. Ő meg úgy tett, mintha türelmetlenség lenne részemről, de aztán mégis csak átadta a fizetésemet. Anélkül nem is utazhattam volna.

52

Másnap reggel Affolternbe utaztam28; Bertivel mindjárt megbeszéltem, hogy együtt utazunk haza. Ő is megelégelte már az inaskodást Hunziker bácsinál, a zsugori parasztgazdánál. Még egy hétig Wilhelmine néninél maradtunk, azután útnak indultunk. Milyen pompás érzés volt hazafelé menni!

A határon visszakaptam a deponált pénzemet; de már akkor tudtam, hogy ezt akár tűzbe dobhatom, mert közben Magyarországon lebélyegezték a pénzt, s a régi pénz most már fabatkát sem ért. De egy pillanatig se búsultam utána. Éppen ez volt svájci tartózkodásom legnagyobb nyeresége, hogy megtapasztaltam: nem érdemes a pénzben bízni, Istenben azonban mindig bízhatunk, mert Ő megsegíti az övéit.

Végre megérkeztünk Budapestre, megölelhettük, megcsókolhattuk szeretteinket. Kimondhatatlanul édes érzés volt újra itthon lenni. Az is jó érzés volt, hogy ismét magyar lehetek; bár akkoriban elég nehéz volt a magyar sors. Az infláció rohamléptekkel haladt előre, a fizetések viszont nem tartottak lépést a drágasággal.

Bizony Mamáék is elég szűken álltak pénz dolgában, de ez sem tudta elrontani a jó kedvemet. Mici egy magániskolában tanított, de ott igen gyenge volt a fizetése.

Bertivel mindjárt az első vasárnap kimentünk a Zugligetbe Nagymamáékhoz, mert már nagyon vágytam őket látni. Ott találtuk Mártát, aki szintén nemrégen érkezett haza Németországból. Ő ugyanis, miután Svájcban visszanyerte az egészségét, még Németországban tartózkodott egy ideig rokonoknál, azután nevelőnősködött. Hát volt mit mesélnünk mindhármunknak. Nagymama és Hanna érdeklődéssel hallgatták. Kis unokatestvéreim, Ági és Gitti szépen felcseperedtek, amíg nem voltam idehaza. Ági már 12 éves volt, Gitti 10. Hanna mindjárt megkért, hogy járjak ki hozzájuk, és tanítsam a gyerekeket a francia nyelvre. Így aztán a szép őszi vasárnapokat mindig kinn töltöttem a Zugligetben, kedves gyermekemlékeim helyén. Megtartottuk a franciaórát, aztán szüreteltük az almát, sétáltunk a kertben, vagy Hannával beszélgettem komoly kérdésekről.

Hamarosan sikerült több tanítványt is szereznem. Így legalább én is hozzájárulhattam a háztartáshoz. Többek között két zsidó kislány tanítását is elvállaltam ebédért. Ezzel is könnyítettem édesanyám gondjain. Mindennap ott ebédeltem, csak vasárnap nem, és felváltva egyik nap német, másik nap franciaórát tartottam. Olyan jó koszt volt náluk, hogy már meg is untam a sok libalevest és libahúst. Náluk ugyanis kóser módra főztek. Ezeket az órákat mindjárt ebéd után letudtam; utána még 2-3 órát tartottam minden nap a többi tanítványaimnál. Kerestem is havonta vagy 3000 koronát, - de az akkoriban már nem sokat jelentett, mert a drágaság hétről-hétre nőtt.

Amint az egyetemi félév megkezdődött, hozzáláttam a vizsgáim előkészítéséhez. Még egy félévre be kellett iratkoznom, mert a zürichi szemesztereimet nem ismerték el teljes értékűnek. Ez azért volt, mivel Zürichben spórolásból kevés órát vettem fel; Budapesten pedig 21 óra volt a minimális óraszám. De ha be is iratkoztam, előadásokat már nem igen hallgattam, mert fontosabb dolgom volt. Meg kellett kezdenem a szakdolgozataim írását. Megmaradtam azok mellett a témák mellett, amelyeket még harmadéves koromban megbeszéltem a professzorokkal. Magyarból Dóczy Lajos29 drámáiról kellett írnom, németből Goethe Faustjának magyar fordításairól.

Olyan különös volt, hogy régi évfolyamtársaim már akkorra kész tanárnők lettek, nagyrészt már tanítottak is. Én pedig olyanokkal kerültem egy évfolyamra, akik két évvel voltak fiatalabbak, mint én.

Bertinek már nem volt kedve visszamenni a gimnáziumba, mert ő is két évvel fiatalabbakkal került volna együvé. Elhatározta, hogy gépipari technológiára megy, hiszen mindig a műszaki

53

dolgok érdekelték a legjobban. Először azonban még gyakornokoskodnia kellett az állami gépgyárban.

Frici ezalatt megkezdte tanulmányait az arenenbergi gazdasági iskolában, a Bodeni tó partján.

Vizsgáim

Szeptember végén hozzákezdtem a szakdolgozataim anyagának összegyűjtéséhez. Olyan munka volt ez, ami igen nagy türelmet és szorgalmat igényelt. Minél inkább belemélyedtem, annál jobban láttam, hogy milyen hosszadalmas munka.

A magyar dolgozatomhoz el kellett olvasnom Dóczy Lajos összes drámáit, azután kikeresni a régi újságokból az ezekre vonatkozó kritikákat, meg a színházi előadásokról szóló közleményeket. Mindezekről jegyzeteket készítettem; mikor már néhány füzetre való jegyzetem volt összegyűjtve, akkor kezdhettem hozzá magához a szakdolgozathoz.

Ez még aránylag könnyű munka volt a német dolgozatomhoz képest. Bleyer professzor azt tanácsolta, hogy a szakdolgozatomat bővítsem ki doktori disszertációvá, s így a szakvizsga után hamarosan letehetem a doktorátust is. A szakvizsgára Goethe Faustjának magyar fordításairól írok, ezt német nyelven kell megírni; a disszertáció címe pedig ez lesz: Goethe Faustjának magyar fordításai és Faust a magyar színpadon. Ezt magyarul kell megírni.

Szívesen elfogadtam ezt az indítványt, mert így az ember két legyet üthet egy csapásra. Persze az az "egy csapás" azért eltartott szeptembertől májusig.

Először is Goethe Faustjának magyarázó irodalmával kellett megismerkednem. Ez valóságos labirintus, mert a Biblia után talán egy könyvről sem írtak annyi magyarázatot, kommentárt, mint a Faustról. Amikor már átrágódtam néhány ilyen Faust kommentáron, és úgy éreztem, hogy most már valamennyire értem a művet, akkor vettem elő egymásután a magyar fordításokat. Sorról-sorra átvizsgáltam, hogy összehasonlíthassam: melyik jobb, melyik kevésbé jó. Szerencsére nem mindenki fordította le a második részt, mert az különösen kemény dió.

Még arra is volt bátorságom, hogy elmenjek Kozma Andorhoz, a híres költőhöz, és elkérjem tőle kéziratban levő Faust fordítását, hogy azt is ismertethessem. Igyekeztem minden adatot felhajkurászni, amit csak összeszedhettem.

A színielőadásokkal is volt éppen elég munkám: elő kellett vennem a Nemzeti Múzeum könyvtárából a múlt századbeli újságokat, és kiböngészni azokból minden adatot, ami a Faust előadására vonatkozott; elolvasni a kritikákat, és azok alapján magam elé képzelni, hogy milyen lehetett egyik, másik előadás. Minden adatot külön cédulára jegyeztem, végül egész hatalmas paksaméta lett belőle. Mikor már mindez megvolt, akkor kezdhettem az egész disszertáció koncepciójához és kidolgozásához.

Persze ezeket a munkákat nem otthon végeztem, hanem a könyvtárban. A délelőtti órákat mindig erre szántam. Reggel beültem a Nemzeti Múzeumba vagy az Egyetemi Könyvtárba vagy az Akadémiára, aszerint, hogy mire volt szükségem. Szép és boldog órák voltak ezek, bár néha száraz és unalmas dolgokkal is kellett foglalkoznom.

Az Egyetemi Könyvtárt nem nagyon szerettem, mert az sötét és barátságtalan volt. A múzeumi könyvtár barátságosabb, ott nagyon szerettem dolgozni. De legszebb az akadémiai könyvtár, az valósággal előkelő. Ott azonban ritkábban volt dolgom.

Rendszerint úgy 8-tól 1-ig dolgoztam a könyvtárban; onnan Weiszékhez mentem ebédelni, és leadtam a német vagy francia órát. Ők az Andrássy-út mellett laktak. Onnan aztán átmentem

54

Budára, mert a többi tanítványaim mind budaiak voltak. A villamosra is mindig vittem magammal tanulnivalót. Mire hazaértem, többnyire este lett. Otthon is tanultam még egy keveset vacsora után, de néha nehezen sikerült, mert igen mozgalmas volt akkor nálunk az élet.

Néhány hónapig nálunk lakott akkor Mama fiumei unokatestvére, Milica nénia a kétéves fiacskájával. Az olasszá lett Fiumében ugyanis nem maradhattak, mert férje magyar volt. Pesten szándékoztak megtelepedni, de lakásuk még nem volt, ezért kérte Milica néni, hogy nálunk lakhasson a kis Tihivel; férje a másik fiúval a saját rokonaihoz költözött. Leányuk, Helga zárdaintézetben tanult.

a Marsikné Givovich Milica, Karoline Schulze legfiatalabb testvérének, Marie-nek a lánya1 Tuki "Mesél a csönd" c. verseskötetében (Budapest, 1994) írja le, hogy az Anyukától hallott visszaemlékezések és saját gyerekkori élményei alapján mi jut eszébe a zugligeti gesztenyefákról:

Zugliget

Ballagok felfelé a Janka úton, Akkor ti még karcsúk, ifjak voltatok,Meredek ösvényen, lassan, tovább. S azt hittétek, égig nő csúcsotok!- És mint régi ismerőst - fogadtok, Elterebélyesedtetek azóta,Ti zugligeti vén gesztenyefák! De lelkiekben anyám nőtt nagyot!

Pedig nem én voltam az a kisleány, Rátok felnézve figyelt fel az égre?Ki egykor játszott lombotok alatt. Tán a madarak öröménekét- Anyám szökdelt itt hajdan köztetek! Is itt tanulta? - Köztetek sétálva,- Az idő azóta hogy elszaladt! - Ti zugligeti öreg gesztenyék.

Oly szívesen jövök mindig közétek; Láttátok, hogy az Isten rámosolygott?Gyermek-anyámról meséltek nekem, Vezette aztán egész életét.Ki itt szeretett lenni a szabadban, Nekünk, gyermekeknek is átadtaNem zsúfolt pesti játszótereken. Isten- és természet-szeretetét.

Rokonként fogadtok, ahányszor jövök; Érzem az ősi idetartozást! Mintha hazajönnék most is közétek, Ti zugligeti vén gesztenyefák …

2 A Bachmann rokonsággal kapcsolatban néhány érdekes irat azért előkerült Mici néninél, aminek alapján ez a megfogalmazás túl szerénynek tűnik. Anyuka nagyapjának másodunokatestvére, Johann Huldreich Bachmann (1843-1915) például édesapjához hasonlóan tekintélyes bíró volt, aki a 20. század elején egy ideig Svájc szövetségi bíróságának elnöki tisztét is betöltötte (egy az ő életéről szóló, 1987-ben kiadott könyvet is találtunk Mici néninél). Felmenőik is viszonylag jómódú kereskedők és gazdálkodók voltak, s Thurgau kanton közéletében is fontos szerepet játszottak. Anyuka nagyapja maga is elég tekintélyes ember volt, egy svájci újságban megjelent nekrológja szerint háromszor is megválasztották egymást követő 11 éves periódusokra békebírónak, hosszú ideig a kanton nagy tanácsának tagja volt, fiatal korában pedig viszonylag magas rangú katonatisztként a Genfet megszálló szövetségi csapatok egyik egységének parancsnoka volt, s e közös (vértelen) akciójukra emlékezve egységük minden öt évben találkozót is tartott.

3 Franz Naeff születésének "megvallása" valójában kicsit később történt, és nem is közvetlenül. Anton bátyjának, Carl Naeffnek írta meg 1833 nyarán, és kérte tanácsát, hogyan lehetne édesapjával olyan tapintatosan közölni a hírt, hogy első haragjában ki ne tagadja az örökségből. A helyzetet bonyolította, hogy Anton Bécsben készült új vállalkozásba beszállni, így az örökség egy részére sürgős szüksége is volt. Végül - Carl gondos előkészítése után - a hír ugyan megrázta az édesapát, és aznap nem is volt hajlandó válaszolni, de másnapra alaposan átgondolta a dolgot, és megírta levelében (némi fejmosás után) a teendőket. A szükséges adminisztratív teendők után őszre megszervezték az esküvőt, és az ifjú menyasszonyt az egész család nagy szeretettel fogadta. Az esküvő időpontjaként azonban a későbbi családi iratokban (így a Naeff-listákon is) mindig 1832 szerepel. Franzot később nagy szeretettel fogadta Sankt-Gallenben a rokonság, és iskoláinak egy részét is ott végezte.

55

Milica néni nagyon kedves volt, csak kissé túlságosan beszédes és temperamentumos, a kis fia pedig nagyon eleven, virgonc gyerek; olyankor volt legélénkebb, amikor aludnia kellett volna. Hát ezért ment nekem nehezen este a tanulás.

Tél vége felé aztán sikerült már új otthont alapítaniuk Milica néniéknek, nálunk pedig akkor már nyugalmasabb lett az élet.

Az volt a tervem, hogy áprilisban nekimegyek a szakvizsgának; ha azon túl leszek, akkor júniusig nyugodtan készülhetek a doktori vizsgámra. Igen ám, de akkor március 15.-éig be kellett volna adnom a szakdolgozatomat. Készen is volt már a dolgozat, csak a letisztázás hiányzott. 14.-én kezdtem hozzá a tisztázáshoz, és kétségbeesett erőfeszítéssel megpróbáltam, hátha elkészülök másnapig. Írtam, írtam bőszen egész éjszaka megállás nélkül. Már fájt a kezem a sok írástól, de csak folytattam. Reggelre sikerült is elkészülnöm. Azon az éjszakán 80 oldalt írtam.

A határidőt mégis elmulasztottam, mert a kérvényemből vagy okmányaimból hiányzott még valami. Így aztán májusra maradt a vizsgám. Nem is volt baj, hiszen a szóbelire rengeteget kellett még tanulnom. Németből az anyag ugyanaz volt, ami a doktorátusra kellett.

Májusban szerencsésen le is tettem a szakvizsgát. Most azután a disszertációmon kellett még az utolsó simításokat elvégezni. Azonkívül filozófiából kellett nagyon komolyan készülnöm, mert azt választottam harmadik tárgynak a német irodalom és nyelvészet mellett.

4 A Lantschner-család leghíresebb sportolói Ludwig Lantschner és Marie Naeff unokái közül kerültek ki (de talán csak azért, mert amikor fiaik fiatalok voltak, még nem voltak világbajnokságok és téli olimpiák). Az 1930-as években sok nemzeti, nemzetközi bajnokságon és világbajnokságon értek el első helyet vagy más előkelő helyezést, és az akkor divatossá váló sí-filmekben is vezető szerepet kaptak. Különösen jó eredményt értek el az Innsbruckban rendezett világbajnokságon 1933-ban. Az első olimpián, amelyen sí is szerepelt (1936) Gustav (Guzzi) Lantschner alpesi összetettben ezüstérmet szerzett.

5 Karoline Schulze halálát megelőző éjszakán írt rövid leveleit, valamint Franz Naeff Karoline betegségével és halálával kapcsolatos részletes levelét Mici néni hagyatékában megtaláltuk, s némi erőfeszítés árán el is tudtuk olvasni. Reméljük, e leveleket majd a felmenőkről szóló későbbi kötethez mellékelni tudjuk.

6 Vidéky Emil (1879 - 1960) gépészmérnök, 1904-től műegyetemi adjunktus, 1913-tól magántanár. Fogaskerekek tervezésének és gyártásának magyar úttörője és nemzetközileg is elismert szakértője. Az első magyar fogaskerék monográfiák szerzője, több műve német és angol nyelven is megjelent. Tevékenységét a "Műszaki nagyjaink" sorozat hosszú cikkben méltatta. 1935-ben nyugalomba vonult, és ezután már csak szakértőként tevékenykedett.

7 A Mici néninél talált régi levelezés alapján sem világos, hogy elsősorban milyen szempontok indították Nagymamát a korai házasságra. Az kiderült, hogy már édesapja váratlan halála előtt is önállósulni szeretett volna, és nem csak a maga, hanem édestestvérei érdekében is, akikért felelősnek érzi magát. Tervezett házassága előtt legjobb barátnőjétől, Glatz Lilytől és szüleitől is tanácsot kér, és ők viszonylag hosszú várakozási időt javasolnak, de a házasságot nem ellenzik. A levelekben nem láttuk annak közvetlen jelét, hogy Omi, a mostohaanya a házasságot különösen forszírozta volna, s annak sem, hogy a fiatal házasok között feszült lett volna a viszony.

10 Vargha Gyula (1853 - 1929), a család feje költő, műfordító, képviselő, államtitkár, a Statisztikai Hivatal igazgatója, az MTA tagja volt. Felesége, Vargha Gyuláné sz. Szász Polixénia (Póla) a magyar református közélet és vallásos irodalom egyik vezető egyénisége volt. Édesapja, Szász Károly erdélyi költő Arany János tanártársa volt, és a két család igen jó barátságban volt egymással. A Vargha-család öt gyermeke közül Ilonka (1883 - 1954) magyar - latin szakos tanár, s az előkelő származású, de nagy szegénységben felnövő és rendkívül művelt (18 nyelvet beszélő) báró Podmaniczky Pál lelkész, majd teológiai tanár felesége lett. Vargha Gyuláék egyik fiának gyermekei a közelmúlt kulturális életének ismert szereplői voltak: Vargha Tamás, Balázs, és Varga Domokos (aki "írói álnévként" h nélkül írta nevét).

56

Június 23.-ára volt kitűzve a szóbeli vizsgám. Ugyanaznap kellett lennie az avatásnak is, mert egyszerre avatták mindazokat, akik abban a hónapban doktoráltak. Ezért már reggel az avatási ruhámban kellett elindulnom. Mici akkoriban egy esti varrótanfolyamra járt, ott varrta meg nekem a gyönyörű fekete selyemruhát. Az anyagát Mama Svájcból hozta; - ő ugyanis többször kiutazott a gyermekvonattal, mint kísérőnő.

Azzal búcsúztam reggel az otthoniaktól: "Elmehettek az avatási ünnepségre, de nem biztos, hogy engem ott láttok, mert hátha megbukom."

Megkezdődött a vizsga. Első volt a német irodalom Bleyernél. Utána Pauler Ákosnál vizsgáztam filozófiából. Annyira belemelegedett ő a kérdezésbe, én pedig a felelésbe, hogy háromnegyed óra hosszat tartott ez a vizsga. Amiről beszéltünk, az voltaképpen a keresztény

11 1915 októberében, a gimnázium nyolcadik osztályának első magyar dolgozatában ezt írja e fiúval kapcsolatban:

… Egy csinos szőke fiú ül a kórház folyosóján. Egyszerű parasztfiú, de olyan intelligens arca van. Egész gyerekarc még. Az arcáról azt gondolná az ember, hogy egy viruló, egészséges fiúé, de szegénynek mindkét lába amputálva van. Olyan szánalmasan néz ki szegény azokkal a bekötözött lábcsonkokkal. Egy ilyen fiatal, viruló tizenkilenc éves emberélet, és így tönkretéve! De a háború kegyetlen keze irgalmatlanul letöri a zsenge hajtásokat, a fakadó bimbókat, amelyek még jóformán nem is éltek … Már több mint egy félév óta volt kórházban szegény fiú. Az történt vele, ami olyan sokakkal megtörtént: mikor megsebesült, sokáig hagyták egyedül, segítség nélkül feküdni a fagyos hóban, a zord, kegyetlen kárpáti télben. Amputálni kellett. És milyen hősiesen viselte borzasztó szenvedéseit. Büszkén mesélte, hogy ő meg se mukkant az operáció alatt, pedig el se altatták a gyengesége miatt. És később még valami háromszor kellett amputálni, mindig még egy újabb darabot vágtak le a lábából. Eleinte el volt keseredve szegény fiú; mikor kérdeztük, szeretne-e otthon lenni az édesanyjánál, azt mondta: "Legjobb lenne már meghalni, úgy se lesz már belőlem rendes ember." De később a fiatal életkedv győzött benne, szinte ő volt a legjobb kedvű a sebesültek között, tréfált, játszott a többiekkel. Olyan kedves és mégis szomorú látvány volt. Úgy imponált nekem az a hősies, bátor kis fiú. Milyen eleven, szívós életerő lehetett benne, hogy nyugodt és víg tudott lenni még akkor is, mikor a sors olyan szörnyen sújtotta, mikor a szenvedések tűzpróbáját állta ki. Most már nyugodt vagyok, hogy nem fog elcsüggedni, láb nélkül, csonkán is egész ember lesz belőle…

12 Részlet Anyuka leveléből (Zám. 1917. jún. 12.)

Kedves Micikém! … Éppen úgy esznek, mint más közönséges halandó. És nincs is olyan túlságos bőség, itt is megérzik a háborút. Ha éppen kíváncsiak vagytok, hát megírhatom a speisezettlit: hát regelire van kávé, vajaskenyér és sonka, ebédre tegnap volt spárgaleves, kolbász, krumpli smarnival és zöldborsóval, és eper. Uzsonnára kávé kaláccsal, vacsorára kocsonya, és megint eper. De gyümölcs nincs nagyon sok, és nem is lesz, mert sok lefagyott.

… A legidősebb lánnyal beszélgettem, mutatta nekem a kézimunkáit és a könyveit. Megbeszéltük, hogy fogunk majd együtt angolul olvasni, de valószínűleg csak akkor, ha majd lesz szobalány, mert most ő nem ér rá. A délután többi részét sétálással töltöttük, megnéztük a kápolnát, aztán messzire sétáltunk egy kis patak völgyében, és közben megint Rosieval beszélgettem leginkább. Olyan dolgokról beszélgettünk, amik téged is érdekelnek. Ő mesélte, hogy sokkal jobban szeret falun lakni, mint városban, Pesten világért se lakna; itt egész kedélyes társas élet lehet, amint ő meséli, sok birtokos lakik itt a közelben, különösen az ő rokonaik. Ezekkel gyakran össze szoktak jönni, és vannak köztük lányok, akik jól értenek a zenéhez. Úgy hogy nagyon szép zenés estélyeket szoktak tartani.

… Ma délelőtt már megkezdtük a tanulást az Ivánnal. Hát bizony elég szomorúan ütött ki, mert azt láttam, hogy rém keveset tud. Mindent előlről kell vele átismételni, ha azt akarom, hogy valamire jussunk. Remélem, hogy legalább szót fog fogadni, és megtanulja mindig a leckéjét. Különben annak örülök, hogy legalább mindig udvarias szokott lenni velem szemben. Most már lassanként kezd sorsom egész bíztatóan kialakulni itt. Csak az nem tetszik még nekem, hogy a lányok még mindig kisasszonynak szólítanak, és nem is képzeled, milyen nehezen szánom rá magam, hogy emiatt szóljak. A legnagyobb lányt már mindjárt első nap kértem, hogy ne hívjon kisasszonynak, és bele is egyezett, de most se jobb, mert most sehogy se szólít, és az se jobb állapot. …

13 Részlet Anyuka leveléből (Zám, 1918. júli. 23.)

57

világnézet volt. Azt mondtam el, amit Pauler könyvéből tanultam, - ő katolikus papi ember volt, - de talán az tetszett neki, hogy átgondoltam, és meggyőződéssel mondtam el a dolgokat.

Így aztán már kevés idő maradt a német nyelvészetre. Alig feleltem 10 percig, akkor már jöttek értem, hogy siessek az eredményhirdetésre, mert mindjárt kezdődik az avatás. Erre Petz professzor csak legyintett egyet: "Nem baj, őt már úgyis ismerjük!" - és elengedett.

Következett az eredményhirdetés: Sorra felolvasták a neveket és az eredményeket. "Bachmann Kornélia, summa cum laude!" - Én volnék ez? Lehetséges ez? Hát ez olyan, mint egy gyönyörű álom!

Édes Mama! … Hogy lásd, hogy igazán nemigen jut időm levelet írni, elmondom a rendes napi programot. Reggel úgy fél 8 és 8 között szoktam felkelni, akkor néha van még időm reggeli előtt levelet írni, de rendesen nem. Reggeli után Ivánt tanítom, azután fürödni megyünk. Ebéd után francia vagy angol óránk van, azután megint Ivánnal van órám. Uzsonna után teniszezünk, és este sétálunk vagy olvasunk. Ez most rendesen így szokott menni, persze nem mindig. Délután most sokszor énekóra is van. Tudniillik a misén most mindig karének van, négyszólamú, mert most már tenor és basszus is van. Engem is nagyon hívtak, hogy énekeljek, és be is álltam alt hangnak, főképpen azért, mert mindenki énekel a kastélyból, és nem akarnék egyedül itthon maradni, ha énekóra van. Persze olyan halkan igyekszem énekelni, amennyire csak lehet, hogy inkább egyáltalán ne hallják a hangomat, mint hogy hamisan énekeljek, és elrontsam az éneket. - De azért kérlek, hogy akárkinek, például a Szabóéknak ne mondd el, hogy én miséket és litániákat szoktam énekelni. …14

? Berti - Anyuka Vulkánból írt levelezőlapja szerint - már korábban sejthetett valamit:

Kedves Berti! Utoljára írok már, mert egy pár nap múlva itt hagyom ezt a szép Vulkánt, és megyek haza Pestre. Hogy vagy, jársz már szorgalmasan iskolába? Sanyi és Miki is nagyban tanulnak már. Ami a leveledet illeti, arra csak azt mondom, hogy ne légy olyan kíváncsi, ha hazajövök, úgyis megtudsz annyit, amennyit kell, és addig legalább ne mondd meg senkinek, hogy mit spekuláltál ki, mert nem biztos, hogy az mind igaz, amit te kispekulálsz. Sokszor csókol Lily

15 Részlet Anyuka leveléből (Affoltern, 1919 ápr. 30)

Édes Mama!… Még tulajdonképpen nem meséltem el, hogy mi mindent éltem át, amióta Frauenfeldből elmentem. Kedden reggel indultunk el Frauenfeldből Elsa nénivel. Gyalog mentünk ki a "Karthause"-ba. Fehrék nagyon kedvesen fogadtak, különösen Tante Marie Fehr, aki még jól emlékszik reád, és üdvözöl. A fia, Eduard is otthon volt, aki már megházasodott, és két gyerekük van. Délelőtt megnéztük az egész kolostort, a régi templomot és a refectoriumot, és mindent, persze egészen el voltam ragadtatva a sok érdekes régiségtől, a szép faragásoktól és festményektől és bútoroktól. Délután pedig elmentünk az öreg Oberst Fehrrel, aki nagyon kedélyes bácsi, Steineckbe, ami ott van a közelben, és ahol neki szintén van birtoka. Egy kastélya is van, amely különben szanatóriumnak van kiadva, aztán gazdasága, és egy villája, ahol nyaralni szoktak néha. És azonkívül még építettek egy egészen új villát fenn a hegy tetején, amelyet szintén megnéztünk és megcsudáltunk. Oly vadonatúj és tiszta és gusztusos volt az egész, és oly csinosan berendezve, hogy az embernek szinte kedve kerekedik ott lakni, az erdők és hegyek között, a hegy tetején, ahonnan olyan csudaszép kilátás nyílik a havasokra.…

16 Mint Anyuka 1919. jún. 16-i leveléből látszik, eredetileg az első félév után haza akart menni. Arról is ír, milyen rendszertelenül és sokára kapta meg otthonról a leveleket.

Édes jó Mama!…Több mint két hónapi nehéz, nehéz várakozás után végre a múlt héten seregestől özönlött rám az áldás, mint a hét sovány esztendő után a hét kövér esztendő. Kedden kaptam két kártyát Micitől (azt hiszem, május 16-áról és 20-áról) … Csütörtökön aztán jött egy levél Héditől, pénteken végre! a Te leveled (május 14.), és ezen a héten még két levél Mártától. Hát egész másképp érzem most magam azóta.…Most még augusztus másodikáig járok itt az egyetemre, akkor vége van a félévnek. Tulajdonképpen nagyon rövid ez a félév. Aztán valószínűleg még eltöltöm valahogy a vakációt itten, és aztán hazamegyek…17

? A Rigi fogaskerekűnek fontos családi vonatkozása is van. Adolf Naeff, Anton Naeff öccse tervezte és építette (két másik mérnökkel együtt) a fogaskerekűt a Rigire Vitznauból. Ez volt Európa első fogaskerekű vasútja.

58

Valóban szinte kábultnak éreztem magam, amikor néhány perc múlva már ott álltam az egyetem aulájában egy csomó feketébe öltözött fiatalember és leány között. Akkor döbbentem rá, hogy fehér glaszékesztyűt kellett volna vinnem. Erre bizony a nagy tanulásban nem is gondoltam. De aztán sikerült úgy csinálnom, hogy egy leánytól kölcsönkértem, mert kisebb csoportokban kellett kilépnünk a fogadalmat letenni.

Persze Mamáék is ott voltak a közönség között. Szép és boldog nap volt. De ekkor én már tisztában voltam azzal, hogy számomra ez csak erőpróba volt, - jó érzés volt, hogy ezt is meg tudtam csinálni, - de nem a tudományos munka az igazi életcélom. Érdekesek a könyvek, de még érdekesebb az emberi lélek. Előttem állt egy új munkatér, és éreztem, hogy az Úrtól kaptam azt.

Néhány nappal a doktori vizsgám előtt felszólítottak, hogy vállaljam el az Evangéliumi Diákszövetségben a titkárságot a leányok részére. Én erre boldogan igent mondtam. Hiszen ez a legszebb hivatás: Krisztushoz hívni a lelkeket. És talán nem is leszek hűtlen a doktori fogadalmamhoz, hogy "magamat az igazság szolgálatára szentelem".

Adolf Naeff jelentős út-, híd- és vasútépítő mérnök volt. Ő építette többek között a koblenzi hidat a Rajnán, és fő építésze volt az első svájci vasútnak Baden és Zürich között. Amikor később Franz Naeffet Budapesten meglátogatta, az itteni fogaskerekűt is kipróbálta, amelyet szintén egy svájci mérnök épített, méghozzá alig pár évvel a Rigi-vasút után. (A svábhegyi fogaskerekű építője a megnyitáskor egyébként bejelentette, hogy Magyarországon kíván letelepedni, és Cathry Szaléz Ferenc néven sok fontos műszaki létesítmény, így a pozsonyi és esztergomi Duna-hidak építésében is részt vett.)

18 A beilleszkedés és a közös hang megtalálása nem volt könnyű, hiszen, mint Anyuka leveléből látszik, Magyarországról nem sokat tudtak a svájciak, és Anyuka attól félt, hogy nem is igazán érdekli őket.Részlet Anyuka leveléből (Affoltern, 1919. szept. 11.)

Kedves Micikém!…Különben az emberek nagyon keveset tudnak itt Magyarországról, még szép tőlük, ha egyáltalán tudják, hogy létezik. Már nagyon szomorú tapasztalatokat tettem ezen a téren…

Egy nagyon művelt lelkésszel beszéltem egyszer, aki egész komolyan kérdezte tőlem, hogy milyen nyelvet beszélnek az emberek Magyarországon. És mikor azt feleltem, "die ungarische Sprache", nagyon csodálkozott, hogy az is van a világon, ő nem is tudta, hogy a magyaroknak külön nyelvük van. A földrajzban a gyerekek nem tanulnak többet Magyarországról, mint valamelyik kis afrikai néger államról. Mire felnőnek, azt is elfelejtik. Hogy a magyaroknak irodalmuk is van, arról persze sejtelmük sincs. De mégis, tavaly az egyetemi hallgatók Zürichben egyszer előadták az Ember Tragédiáját, Vreneli néni fiai is játszottak benne. Hát ez már valami…

Most az iseltwaldi konferencián én képviseltem Magyarországot, vagy inkább a mi diákszövetségünket… Egy epizódot akarok csak elmesélni, ami egész szimbolikus jelentőségű lett az én számomra. Az egyik estére egy nagyon érdekes megbeszélést terveztünk: hogy minden országból és minden egyetemről valaki tartson előadást az egyetemi életről és a legfontosabb problémákról, amelyek a diákokat érdeklik. Gondoltam, hogy majd akkor nekem is mesélnem kell Budapestről. Az illető nap délelőttjén egy kis rögtönzött gyűlésen minden országból felszólítottak valakit, hogy majd este beszéljenek. De Magyarországot elfelejtették, nekem nem mondtak semmit. Ez engem, megvallom, nagyon felizgatott, mert egész nap csak arra gondoltam, hogy szegény kis Magyarországgal mennyire nem törődnek a nagy világon! Nyugodtan néznék talán azt is, ha elpusztulna, sokan meg se tudnák, némelyek talán hallanának róla, de egy pár hideg szóval intéznék el a dolgot… Ez akkor nagyon rosszul esett nekem, úgyhogy könnyeket is hullattam, de nem szóltam senkinek semmit. Egész nap kíváncsian vártam az estét, hogy vajon milyen lesz.

Hát igazán nagyon érdekes volt, először mesélt egy német svájci az itteni egyetemi életről, aztán egy francia svájci, egy német, egy osztrák és egy cseh - és akkor egyszerre eszébe jutott, úgy látszik az elnöknek, hogy Magyarország is ott valahol a közelben van, és felkért engem, hogy meséljek a mi egyetemünkről. Én persze megmondtam, hogy nem készültem erre, mert úgy láttam, hogy nem érdeklődnek Magyarország iránt, de aztán mégis tartottam nekik előadást, és sokat meséltem, kivált az utolsó, forradalmi esztendőről. Úgy láttam, hogy mégis csak érdekli őket, és aztán nagyon kedvesek voltak, bocsánatot is kértek, hogy engem nem szólítottak fel előre … Megjegyzem, sohase éreztem még annyira magyarnak magamat, mint éppen ezen a napon. …

59

Titkári munkám

A vizsga után mindjárt munkába is kellett állnom, mert elő kellett készíteni a tahii leánykonferenciát. Elég sok konferencián vettem már részt életemben előzőleg is, de egyszer sem volt még ekkora felelősség rajtam. Ekkor még segített a régebbi titkár, Mojsisovics Margit is, mert nekem még újak voltak az adminisztratív teendők, és nem is ismertem még eléggé a vidéki leányokat, akikkel kapcsolatba kellett lépnünk. Hivatalosak voltak a kecskeméti, szegedi, debreceni, miskolci leányok; részben egyetemi hallgatók, részben tanítónőképzősök vagy gimnazisták.

Végül eljött a nagy nap, amikor összegyűlt a sok leány, és a visegrádi hajóval kimentünk Tahiba. Sátorban kellett aludnunk, mert akkor még csak egy barakk volt készen, az sem volt még alvásra berendezve. De nem bántuk, mert ez külön érdekesség volt nekünk, hogy

20

? Részlet Anyuka leveléből (Iseltwald, 1919. aug. 12.)

Édes jó Mamám! … Ami pedig a pénzt illeti, hát ki tudtam valahogy jönni Frici pénzéből, de most már bizony fogytán van, csak 80 frank van belőle. Azonkívül eladtam azt a karperecet, amit adtál, de képzeld, csak 26 frankot kaptam érte, mert belül üres volt, és a kő értéktelen. A magyar pénzemnek egy részét is be tudtam váltani, de csak 21 frankot kaptam 150 K-ért. Hát igaz, hogy sok kiadásom nincs is, de azért mégis sok kicsi sokra megy. Az egyetemen nagyon sokat kellett kiadni … Tulajdonképpen nem panaszkodhatom, hogy nem volt elég pénzem, mert Rudolf bácsi többször felajánlotta, hogy ad nekem kölcsön, de azt mégsem akartam elfogadni. Tudniillik egy dolog van, ami elég kényessé teszi ezt a kérdést: hogy Wilhelmine néniék nagyon spórolnak, a jelszavuk a takarékosság és az egyszerűség … Hát így képzelheted, hogy ha színházról vagy kirándulásokról van szó, akkor nem kérhetek tőlük pénzt, mikor ők maguk nemigen gönnolnak maguknak ilyesmit … Hisz nem mondják direkt, hogy ne tegyem, de mikor ugyanazon a héten mentem szerdán a Rigire, és szombaton aztán a Faustot néztük meg a színházban Hannelivel, akkor már Wilhelmine néni azt találta, hogy az sok egy hétre. Pedig színházban mindössze csak kétszer voltam egész idő alatt … Nekem egy kissé furcsa volt eleinte, hogy itt még úgy spórolnak, és pár frankból olyan nagy kérdést tudnak csinálni, de aztán beleszoktam lassanként az itteni fogalmakba, amelyek tulajdonképpen a normális fogalmak, amilyenek nálunk háború előtt voltak, és amelyektől mi már elszoktunk. Most én is megtanultam megint spórolni. De nem tehetek róla, most nekem kissé szűknek és túlságosan józannak tetszik ez az itteni felfogás, amelynek következtében nem mozoghatok olyan szabadon, mint szeretnék. …

Ami a hazamenést illeti, hát állandó hallgatásodból már sejtettem, hogy így gondolkozol. Hát persze így nekem sokkal nehezebb határozni, mint ha direkt hazahívnál. Én eddig el voltam határozva, hogy szeptember elején hazamegyek, igaz, hogy Rudolf bácsi azt mondta, hogy ne menjek, amíg ilyen viszonyok vannak. De én éppen ellenkezőképpen gondolkodtam: éppen, mivel olyan nyugtalan voltam mindig, úgy éreztem, hogy haza kell mennem, és veletek kell lennem, mert hátha mégis segíthetek valamit … De most mégis komolyan meg fogom még gondolni azt a lehetőséget, hogy itt maradok … mindenesetre akkor mindent megpróbálnék, hogy valahogy pénzt keressek. De írjál Te most, hogy hogyan gondolkozol most, miután egészen megváltoztak a viszonyok. Én úgy gondolom, hogy most, miután remélem, egész nyugodt lehetek, hogy Pesten lassan-lassan minden rendbe jön, még inkább itt maradhatok, és aztán hazamegyek, ha már látom, hogy elég erős vagyok arra, hogy én is segíthessek Magyarországon egy kicsit az újraépítésben. Most itt Iseltwaldban éppen erre készülök, és ez a pár nap nagyon sokat jelentett számomra annyiban, hogy ismét tudok bízni és remélni a jövőben. …

21 Végvári: Reményik Sándor (1890 - 1941) költői álneve, amelyet 1918 után használt néhány évig (ekkor jelent meg Fagyöngyök és Végvári versek című kötete, melyekben az erdélyi magyarságot buzdította kitartásra és a szülőföldön maradásra). Reményik későbbi versei részben vallási tárgyúak, részben az erdélyi hagyományok ápolására buzdítanak. Az "Erdélyi helikon" folyóirat egyik alapítója, a "helikoni triász" tagjaként Áprily Lajossal és Tompa Lászlóval együtt az erdélyi irodalom egyik vezető költője. Síremléke a Házsongárdi temető lutheránus részében van. Erdélyben ma is talán a legnépszerűbb költő. Összes versei megtalálhatók a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján. 22

A Mici néni által küldött kötet a Végvári versek (1918 - 21) volt, s abból az idézett vers:

60

sátorban alhatunk. Igaz, hogy volt közben olyan zivatar, amely éjszaka csak úgy rázta a sátrat, itt-ott be is ázott, de ez mind érdekes élmény volt.

Kedves élmények voltak a kirándulások is, a dunai fürdések a tahitótfalusi parton, ahol sekélyebb volt a víz, mint Tahinál; no meg aztán a hangulatos esti tábortüzek! Velünk voltak a miskolci cserkészleányok csapatától, ők jól értettek a tábortűzrakáshoz. De nem ez volt a legfontosabb, hanem a konferencia lelki tartalma.

Felejthetetlenek voltak a reggeli bibliakörök. Olyankor kisebb csoportokra oszlottunk, és a réten vagy az erdőszélen helyezkedtünk el, ki hol akart.

Nagyon jók voltak az előadások is, hiszen olyan előadóink voltak többek között, mint Ravasz László, Tankó Béla. Délután többnyire eszmecsere volt valami gyakorlati kérdésről, este pedig a tábortűz melletti áhítat zárta be a napot.

Úgy éreztem ott magamat, mintha fényben úszó hegytetőn járnék. Csak az bántott sokszor, hogy nem tudok úgy foglalkozni minden egyes leánnyal, mint ahogy szeretnék, mert rövid volt az idő. De fölösleges volt az aggodalmaskodásom, mert akinek a lelke fogékony volt, abban az Úr úgyis elvégezte a maga munkáját. Hála Istennek ismerek olyanokat, akik akkor indultak el, mint kisleányok a Krisztus útján, és a mai napig hűségesek maradtak.

A nyár folyamán még több konferencia is volt; rendeztünk egy közös konferenciát a fiúkkal, de ezen középiskolások nem vehettek részt, csak főiskolások. Nyár végén aztán még volt a vezetőknek külön konferenciája. A közbeeső időben is kimentünk többször Tahiba hétvégi kirándulásra; olyankor is mindig találtunk időt arra, hogy összeüljünk a Ige köré.

Amikor az iskolaév megkezdődött, megszaporodott a munkám. A vidéki csoportok azt kívánták, hogy látogassam meg őket. Úgy osztottuk be, hogy körülbelül minden hónapban egyszer elmentem egy vidéki látogatásra. Első utam Kecskemétre vezetett, ahol sok hívő leány volt a tanítónőképzősök között, mert Victor Ella tanárnő sokat foglalkozott velük.

Első utamnak elég ügyetlenül indultam neki; valakitől megérdeklődtem, hogy mikor indul a vonat Kecskemétre; megtudtam, hogy reggel 8-kor, de azt elfelejtettem megkérdezni, hogy melyik pályaudvarról. A Keletihez mentem, mert általában onnan utaztam legtöbbet. Ott persze csodálkoztak, amikor Kecskemétre kértem jegyet, - mert a kecskeméti vonat a Nyugatiról indul. No gyorsan fölkaptam egy villamosra, és siettem a Nyugatihoz, - de a vonat pont az orrom előtt ment el.

Így hát szégyenszemre lemaradtam; meg kellett várnom a következő vonatot, viszont így nem érkezhettem meg délben, mint ahogy vártak, hanem csak estefelé. Közben a szeretetvendégség már megkezdődött, de ahhoz még jókor érkeztem, hogy az előadásomat megtartsam. Másnap aztán közelebbről is megismerkedhettem a tanítónőképzős leányokkal, akik igen buzgók és lelkesek voltak.

Máskor már jobban vigyáztam arra, hogy megfelelő értesülést szerezzek a vonatok indulásáról, mielőtt magam elindulok. Az ősz és tél folyamán meglátogattam még a szegedi, debreceni, miskolci és pécsi leányokat. Mindegyik helyen volt már néhány hívő leány, ezek bizonyságot tettek a többiek előtt, így aztán kialakult egy-egy kis csoport. Azt tartottuk fontosnak, hogy mindenütt megalakuljon a bibliakör, ahol a leányok egymás hitén épülhetnek, de előhozhatják kételyeiket, nehézségeiket és gyakorlati problémáikat is. A vezetőkkel állandó levelezést folytattam.

Könnyek

61

Az országos munka mellett ott volt a budapesti csoport gondja. Ennek terhét a választmányi tagokkal közösen hordoztuk. Csaba Margit és Czanik Erzsike voltak a leghűségesebb munkatársaim; egészen összeforrtunk az imádságban és munkában. Akkor a budapesti leány-diákegyesület elnökévé Csaba Margitot választottuk: bár ő katolikus volt, de úgy éreztük, hogy egyek vagyunk, mert őt éppen úgy Krisztus Lelke vezérli, mint bennünket. Természetesen ő külön felelősséget érzett a katolikus leányokért; volt egy bibliaköre túlnyomóan katolikus leányokból. Később aztán saját egyháza papjaival nehézségei támadtak. Nem mindenki értette meg az "ut omnes unum sint" gondolatát, azt, hogy Krisztusban egyek vagyunk, ha az Övéi vagyunk.

Munkánknak egyik ága a diákleány-internátus volt. Ezt az elődöm Mojsisovich Margit létesítette a nehéz körülmények között élő egyetemi hallgatónők megsegítésére. Sikerült a Váci-utcában egy négyszobás lakást kibérelni, ebből az egyik szoba egyesületi helyiség lett, a többi három szobában pedig el lehetett helyezni 10-12 leányt. Az ágyakat a Bethesda kórház

Valahol felgyűlnek a könnyek, Valahova ömölnek, mennek, Egyenként, lassan, csöppre csöpp, Egyenként hullanak a könnyek, Magyar szemek elsírta könnyek: S ha majd óceánná dagadtak: Nem hullott soha több. Egyszer csak visszajönnek!

És akkor mindent elsöpörnek, Mindent, meddig a szem ellát: Egy tenger lesz a bűnnek földje -- És nem lesz Ararát!!

? Részlet Anyuka leveléből (Zürich, 1920. máj. 11.)

… Bocsáss meg, édes Mamám, hogy a Te beleegyezésed nélkül önhatalmúlag egy olyan lépést tettem, amely tulajdonképpen Téged érdekel. Tudniillik egyszerűen elhatároztam magamban, hogy Neked nyáron ki kell jönnöd Svájcba, és ki kell pihenned magad. Mert látom, hogy ezt a mostani életmódot az idegeid nem bírhatják ki soká, és hogy okvetlenül szükséges, hogy egy pár hónapra megint normális viszonyok közé kerülj, és megszabadulj a háztartási gondoktól. Persze egy csomó önzés is járult ezekhez a gondolatokhoz, tudniillik, hogy én már nagyon szeretnélek látni.

Ezért félretettem minden gyávaságomat és határozatlanságomat, amelyben máskülönben szenvedek, és írtam egy levelet Tante Marie Fehr-nek a Karthause-ba. Megírtam őszintén mindent, amit a Te mostani viszonyaidról és egészségi állapotodról tudok, és arról a hősies önmegtagadásról és küzdelemről, amelyet nap-nap után folytatsz a gyerekeidért, akiknek a számát megint kiegészítetted négyre, mert úgy látszik, mégsem elégszel meg kevesebbel. Megírtam aztán Fehr néninek, hogy én már régen gondoltam arra, hogy Neked ki kellene jönnöd Svájcba, és akkor önkéntelenül arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű lenne, ha a Karthause-ba mehetnél egy ideig, és ott a nagy nyugalomban és kellemes környezetben ismét friss, erős és jókedvű lehetnél.

Éppen most, egy félóra előtt kaptam meg a választ, amelyben Fehr néni azt írja, hogy nagyon fog örülni, ha Te egy pár hetet náluk töltesz a nyáron, mégpedig legalkalmasabb lenne neki, ha július közepétől szeptember közepéig lennél ott, mert előbb ők egy kis utazást tesznek. …

23 Részlet Anyuka leveléből (Zürich, 1920. dec. 10.)

Édes jó Mama! … Hogy mit szóltak az emberek a vizsgáimhoz? Ja igaz, azt még nem is meséltem, hogy milyen kedvesek voltak mind hozzám: Mikor a vizsgáról hazajöttem, mindjárt egy szép virágcsokrot találtam az asztalomon, amelyet Thomann úr sógornője küldött fel; Alla Wildtől pedig kaptam csokoládét és 20 frankot, Streuliéktól virágot és 20 frankot. Wilhelmine nénitől egy ruhát kaptam, amely Hannelié volt, de nemigen hordta, mert szűk neki. Hát érdemes volt levizsgázni, nem? Wilhelmine néniék nem győznek csodálkozni, hogy olyan jól sikerül nekem minden az utóbbi időben. Pedig egyszerűen az a nyitja a dolognak, hogy olyan sok jó barátom van Zürichben. Mert hidd el, az ér a legtöbbet az életben! …

62

bocsátotta a rendelkezésünkre; a berendezés egyébként nagyon szegényes volt, de mégis, azokban a nehéz időkben néhány vidéki leány, köztük erdélyiek és felvidékiek is, olcsó lakáshoz jutottak.

Az volt a törekvésünk és célunk, hogy ebből a kis internátusból igazi otthon legyen, és hogy az ott lakók között lelki közösség is alakuljon ki. Ezért azon voltunk, hogy legyen mindig egy hívő magja a társaságnak. Ez meg is volt; lakott ott néhány komoly lelki életet élő leány, azok bizonyságot tettek a többiek előtt is, és esténként felváltva áhitatot tartottak. A leányokat igyekeztünk bevonni a diákszövetség munkájába is, hívogattuk őket bibliaköreinkbe és egyéb összejöveteleinkre.

24 Mindkét fiú elég mostoha körülmények között dolgozott ill. gyakornokoskodott, és úgy látszik, Anyuka véleménye is változott arról, melyiküknek nehezebb a sora. 1920 december 10-én többek között a következőket írta Nagymamának: "Tudod-e, hogy Bertinek tulajdonképpen előnyösebb helyzete van, mint Fricinek? Nem akarok Fehrékre panaszkodni, hiszen ők Fricit több előnyben részesítik, mint a többi praktikánsokat; de tény az, hogy Bertinek valamivel kevesebb dolga van, nem kell 5 órakor felkelnie, mint Fricinek, a vasárnapja egészen szabad, és azonkívül zsebpénzt is kap, a cipőjét is megtalpaltatták. Szóval derék emberek ezek a Hunzikerék, és Bertinek igazán jót tesz ez a mostani életmód, már sokat nőtt és erősödött, amióta ott van." A következő évben viszont Berti felmondott Hunzikeréknek és Anyukával együtt hazatért Budapestre, míg Fricit Fehrék gazdasági iskolába íratták be, s talán ezek hatására változott később Anyuka véleménye.

25 Részlet Anyuka leveléből (Zürich, 1920. dec. 19.)

Édes jó Mama! … Reméljük, hogy a karácsonyt örömteljes és boldog szívvel tudjátok megünnepelni. Képzeld azt, hogy a gyermekeid mind ott vannak melletted. Hiszen lélekben úgyis mind ott leszünk. És gondolj arra, hogy mind a hárman jól vagyunk, és egészségesek vagyunk, és magunk keressük meg a kenyerünket - hát ezen tulajdonképpen örülni kell, és nem szomorkodni, ugye? … Gondolj arra, hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy elmenjen egyszer hazulról, és megtanuljon a maga lábán állni, mert csak úgy lehet valakiből önálló, érett egyéniség. Nem kell azért félned, hogy elszakadunk tőled, mert amit tőled kaptunk, azt úgyis kivisszük magunkkal az életbe, és csak akkor tanuljuk igazán megbecsülni, ha idegen környezetben vagyunk. Ha pedig megint visszajövünk, akkor, úgy érzem, sokkal szebb viszony fejlődhetik ki köztünk, mint azelőtt, mert nem leszünk már olyan kicsinyesek és szűklátókörűek, mint azelőtt voltunk. …

26 Részlet Anyuka leveléből (Lausanne, 1921. jún. 2.)

Édes jó Mamám! … A múlt héten megtudtam, hogy a lányok engem szeretnek legjobban az összes tanítónők közül - és ennek nagyon megörültem. Ezt a kis örömet igazán kiérdemeltem - sok-sok apró keserűségen és küzdelmen keresztül. Most már fegyelmet tartani is jobban tudok, mint kezdetben - hiszen a jóakarat megvan a lányokban, csak az a baj, hogy nálam szabadabbnak érzik magukat, mint az igazgatónőnél, és így felébred bennük a reakció a nagy nyomás ellen, amely alatt állandóan állnak …

Hát azért mindig akad valami, aminek örülni lehessen. Így például az, hogy múlt héten a zürichi tanítványaim annak örömére, hogy szerencsésen levizsgáztak, egy csomagot küldtek nekem, és mikor felbontottam, egy gyönyörű szép művészettörténet-könyvet találtam benne, sok szép reprodukcióval. Ilyen szép ajándékot még soha egy tanítványomtól sem kaptam, ez igazán egész életemre egy szép emlék marad. Ezekkel a tanítványokkal különben is csupa öröm volt dolgozni, mert minden iránt érdeklődtek, és mindig százféle kérdésük volt, amelyre nekem mind válaszolnom kellett. Mindig a mélybe igyekeztek hatolni, és mindennek a végső okát szerették volna tudni, úgy hogy nekem néha nem is volt könnyű felelni. - De itt az intézetben egy sincs a lányok közül, aki ilyen lenne; ezeknek a lányoknak nincsenek problémáik, egyáltalán nem szeretik az eszecskéjüket megerőltetni. Azért nem tudok velük olyan eredményt elérni, mint szeretnék; mert nem tanultak meg igazán gondolkozni, hanem csak kívülről tanulni, magolni értelem nélkül, és így nem tudok velük egyszerre egészen más módszert alkalmazni. …27

? Részlet Anyuka leveléből (Lausanne, 1921. jún. 17.)

Édes jó Mamám! … Én most rájöttem, hogy nem az a legfontosabb életszükséglet, hogy az embernek meglegyen a mindennapi kenyere és a lakása, hanem legfontosabb az, hogy milyen emberek között vagyunk, ha élet alatt nemcsak vegetálást értünk. Például Mademoiselle Pflügerrel nekem lehetetlen hosszabb ideig együtt élnem, mert nem tesz jót nekem. Én eleinte azt hittem, hogy talán az én hibám, hogy nem közeledtem hozzá eléggé, és hogy

63

De sajnos nem ment minden úgy, ahogy kellett volna; sok baj és nehézség tornyosult elénk. Az egyik a rendetlenség volt, amely ellen folyton küzdenünk kellett. A leányoknak maguknak kellett volna kitakarítani a szobájukat, de ezt sokszor elhanyagolták; voltaképpen nem is csoda, mert a tanulás mellett többeknek még kenyérkeresetről is gondoskodniok kellett: egyesek például magyaros kézimunkákat készítettek, s ezeken sokszor még éjszaka is dolgoztak. Így aztán a rend és tisztaság igen gyenge lábon állt. Emlékszem, egyszer Bokor Rózsival, a széniorral együtt nagytakarítást kezdeményeztünk, mert arra már nagy szükség volt. De a leányok a munkában nem valami nagy lelkesedéssel vettek részt, így aztán Rózsira és reám maradt a súrolás legnagyobb része.

Volt a leányok között néhány felületes, könnyelmű teremtés is, ezek nagyon rontották a fegyelmet. Volt úgy, hogy este valahol szórakoztak és későn jöttek haza, pedig az volt a szabály, hogy tíz órára otthon kell lenniök. Az sem volt helyes, hogy többen cigarettáztak; szerettük volna betiltani, de nem sikerült, mert a leányok azzal mentegették magukat, hogy nincs pénzük arra, hogy reggelizzenek, a cigaretta pedig olcsóbb, mint a reggeli, és elveszi az éhség érzését. Szóval erre a nyomorúság vitte rá őket.

Ha egy hely megüresedett, és új lakó jelentkezett, annak felvételéről a választmány döntött. Sajnos, nem volt elég emberismeretünk, s így egyszer felvettünk egy leányt, akit nem kellett volna. Orvostanhallgatónő volt, igénytelen külsejű, kissé púpos leány. Megsajnáltuk, mert szinte lerítt róla a szegénység, - és felvettük. Egy idő múlva a leányok panaszkodtak, hogy majdnem mindegyiknek eltűnt egy-két fehérnemű- vagy ágynemű darabja. A gyanú Ágnesre, az új leányra terelődött. Megijedtem, mert én is érdekelt voltam. Egyszer két norvég diáklány jött hozzánk; néhány hétig Budapesten tartózkodtak, s mivel éppen vakáció volt, tudtunk nekik szállást adni. Otthonról vittem nekik két lepedőt, hogy elláthassam őket. Mama akkor éppen Svájcban volt. Sajnos, feledékenységből nem vittem mindjárt haza a lepedőket, amikor a norvégek elmentek. Hát ezek a lepedők is eltűntek. Szörnyen drukkoltam, hogy mit fog majd az édesanyám szólni.

Borzasztóan restelltem, hogy egy egyetemi hallgatónőt lopással kell gyanúsítani, de hát mit volt mit tenni, Bokor Rózsival megpróbáltuk a vallatást. Soha életünkben nem csináltunk ilyet. Bokor Rózsi székely leány volt, rajztanárnak készült. Ő volt a széniora az otthonnak, kedves, szelíd hívő leány. Bizony, a vallatóbírák mindketten sírva fakadtak, de a vádlott kemény maradt. Végül aztán nagynehezen mégis bevallotta bűnét. A holmik nagy részét vissza is tudta adni, csak a monogramot fejtette ki már belőlük. A lepedőket szerencsére

talán, ha mindig kedves leszek vele, és megteszek mindent, amit akar, akkor jó viszonyba juthatok vele. De sajnos, nem így van, mert ő olyan természet, aki elnyomja azokat az embereket, akik engednek az ő akaratának. És ha valaki türelmes, és nem mond ellent neki, akkor azt gondolja, hogy azt teheti az illetővel, amit akar, és kihasználhatja, amennyire csak neki tetszik. Mert azt gondolja: ő az oka, minek hagyja magát! …

28 Részlet Anyuka leveléből (Affoltern, 1921. júl. 24.)

Édes jó Mamám! … Én most már több, mint egy hete elhagytam Lausanne-t, és azóta megint sokkal szabadabbnak érzem magam, és megint sokkal szebbnek látom az életet. … Most érzem csak úgy istenigazában, hogy én német svájci vagyok. Mikor Lausanne-tól mindinkább távolodtam, és a vonat Bern felé közelgett, akkor az utasok és kalauzok mindinkább elkezdtek svájci németül beszélni. "Alli Billets vorwyse!" És a rég nem hallott svájci német szó olyan jólesően és kellemesen érintett, hogy egész otthonosan éreztem magam. …

29 Dóczi Lajos (1845 - 1919; nevét i-vel írják, bár 1900-ban bárói címet kapott). Az újromantikus dráma képviselője, de műfordítói tevékenysége (mind németről magyarra, mind fordítva) talán még fontosabb. Többek között Schiller és Goethe verseit, így a Faust első részét magyarra, az Ember tragédiáját és Arany lírai költeményeit németre fordította. Sopronban dédapánk, Király József Pál tanítványa, később barátja volt. Nagyrészt Bécsben élt, részben irodalmárként, részben különböző magasabb hivatalokat töltött be.

64

visszakaptam és boldogan vittem haza. Ezek után azt a leányt mégis ki kellett utasítanunk az otthonból, de fájt a szívünk, hogy nem tudtuk őt az Úr Jézushoz vezetni.

Szóval sok dolgom és gondom volt, de azért abban az iskolaévben a tanári gyakorlóévemet is letöltöttem. Hospitáltam a Práter-utcai leánygimnáziumban, "kocáskodtam", ahogy akkoriban mondták. Ez nem vett el sok időt, csak 2-3 órát naponta. Egyszer hetenként a főigazgatóságon kellett dolgoznunk egész délelőtt, hogy "betekintést nyerjünk a tanügyi adminisztrációba", ahogy a főigazgató, aki meglehetősen nagyképű ember volt, kifejezte.

Hát valóban nyertünk némi betekintést. Olykor aktákat kellett másolnunk. Egyszer a főigazgató visszaadott nekem egy aktát azzal, hogy : "Legyen szíves ezt még egyszer leírni, mert közben megtudtam, hogy ez nem a protekciós Szabó, hanem a másik Szabó". Nézem az aktát, hát az első fogalmazás így szólt: decemberben levizsgázhat az V. és VI. osztályból. A javított kiadás pedig úgy, hogy februárban vizsgázhat, de csak az V. osztályból. Mert hát nem a protekciós Szabó volt.

Az iskolában próbatanításokat végeznünk csak tavasszal kellett, mindössze vagy nyolc órát, hát ez nem volt veszélyes. Tavasszal aztán már a pedagógiai vizsgára is kellett tanulnom.

Napirendem az volt, hogy a délelőtti órákat az iskolában töltöttem, déltájban mentem be az egyesületbe. Olyankor intéztem a levelezést, meghívók írását, stb. Aztán hazamentem ebédelni, délután pedig többnyire volt valami összejövetel, bibliakör, előadás vagy szeretetvendégség. A leányokkal volt mindig sok megbeszélnivalónk is. Odahaza bizony kevés időt töltöttem. Édesanyám ezt hiányolta is: nem helyeselte, hogy annyi időt és fáradságot szentelek a titkári munkámnak. A fizetést is kevesellte; de azzal nyugtattam meg, hogy a Práter-utcai gimnáziumban csak az igazgatónak van több fizetése, mint nekem. Valóban így is volt.

Havonta tízezer koronát kaptam a Diákszövetségtől; ez kezdetben még elég szép fizetésnek számított, de sajnos a drágaság mind gyorsabb tempóban növekedett. Következő nyáron már negyvenezerre emelték a fizetésemet, de akkor már negyvenezer kevesebb volt, mint előző évben a tízezer. No de ez engem nem izgatott; inkább csak az bántott, hogy édesanyám nincs megelégedve velem, és nem tudtam őt eléggé meggyőzni arról, hogy amit teszek, azzal Isten országát igyekszem szolgálni.

Menyasszonyság

1923 februárjában történt, hogy a téli konferencián az egyik szünetben odajött hozzám egy magas barna fiatalember, és bemutatkozott, hogy ő Király Lajos erdőmérnök. Előzőleg az eszmecserével kapcsolatban mondtam valamit a bajtársi egyesületekről, ahol a diákok összejövetelei főképpen az ivászatból állnak.

2-3 évvel későbbi kép

Király Lajos ezzel szemben megjegyezte, hogy nem szabad könnyen ítélni; a selmeci diákok szakestélyein is volt ivás, de volt komoly összetartás, baráti szellem és hazaszeretet is. Azt hiszem, mindegyikünknek volt valami igaza, mert Selmecen valóban jó szellem volt, de a

65

pesti bajtársi egyesületekben kevésbé. Mindössze vagy tíz percig beszélgettünk, aztán megint kezdődött az előadás. Ennyi volt az első találkozásunk.

Ettől kezdve gyakran kellett Király Lajosra gondolnom. Szinte magamon éreztem tiszta, szelíd tekintetét. Nemsokára egy rövid levelet kaptam tőle. Ebben arra kért, hogy hívjuk meg a húgát, Klárit a Diákszövetségbe. Meg is hívtam, de csak egyszer jött el a Váci-utcai otthonba; visszariadt azonban, amikor a hallban cigarettázó leányokat látott. Arra aztán már nem lehetett rávenni, hogy egy összejövetelünkre is eljöjjön.

Márciusban sok gondom volt, mert nagy izgalommal készültünk a visegrádi konferenciára, amelyet a Keresztyén Diákok Világszövetsége rendezett a délkeleteurópai országok diákjai számára. Az volt a cél, hogy azoknak a nemzeteknek a diákjai, amelyek a háborús ellentétek következtében csak keserűséggel és bizalmatlansággal tudtak egymásra gondolni, Krisztusban megtalálják az egységet.

Egy kedves fiatal kanadai nő, Margaret Wrong, a Világszövetség egyik titkára, már vagy két héttel a konferencia előtt eljött, hogy az előkészületeket megtegye. A konferencia céljára Visegrádon, a Salamon tornya közelében sikerült egy penziót kibérelni. A magyar mozgalom részéről csak azok vehettek részt, akik vagy németül vagy franciául vagy angolul értettek.

Április legelső hetében volt a konferencia. Örültünk, hogy ilyen ideálisan szép helyen tudtuk a külföldieket elhelyezni. Olyan különös volt, hogy Magyarországon voltunk nemzetközi társaságban. Voltak ott cseh, szlovák, román, lengyel, orosz diákok; volt ott néhány svájci, angol és amerikai is.

Az előadások német, francia vagy angol nyelven folytak; a másik két nyelvre mindig lefordították, mégpedig két tolmács a terem két oldalán. Engem is befogtak tolmácsolásra. Magam is csodálkoztam, hogy milyen jól belejöttem; többet haladtam ez alatt az egy hét alatt a nyelvekben, mint máskor egy év alatt. Általában csodálatos volt, hogy milyen jól megértettük egymást, pedig különböző anyanyelvűek, nemzetiségűek és felekezetűek voltunk. Ez a Szentlélek csodája.

A konferencia után még el kellett mennem Miss Wronggal egy kis vidéki körútra Debrecenbe, Szegedre és Kecskemétre. Mindenütt szólt a diákokhoz, és én tolmácsoltam.

Amikor ezek után a mozgalmas napok után hazatértem, eléggé ki voltam fáradva. Másnap volt a születésnapom, de nem ünnepeltük meg, mert Mama akkor Hollandiában volt, ahol segített a holland nevelő szülők és a magyar szülők közti levelezést lebonyolítani.

Csak úgy magamban gondolkodtam el azon, hogy milyen érdekes, 25 éves vagyok, és még nem találtam élettársat. Én már valószínűleg nem is megyek férjhez, vénlány maradok. De nem baj, így is találok magamnak hivatást.

Aznap délben kaptam meg Király Lajos levelét, amelyben megkért, hogy legyek az élettársa. Ez volt a születésnapi ajándékom. Nem mertem mindjárt határozott választ adni, mert nem bíztam a saját érzéseimben. Hátha megint ábrándokban, illúziókban ringatom magam?

Ekkor megindult a levelezésünk, amelynek során mind közelebb kerültünk egymáshoz. Minden második vagy harmadik nap hozott nekem a postás egy ajánlott levelet. De mivel abban az időpontban többnyire az iskolában voltam, nem volt, aki aláírja a vevényt, s így a postás visszavitte a főpostára. Délben mindig azzal fogadtak a lányok: "No mehetsz a főpostára, mert megint van leveled attól a Király Lajostól".

Amikor Mama hazajött Hollandiából, elmondtam neki a dolgot. Ő nagyon örült, és helyeselte azt a tervet, hogy Lajos Pünkösdkor eljöjjön látogatóba, és akkor megismerkedjék egymással a két család.

66

Addig nekem még a pedagógiai vizsgámra is el kellett készülnöm. Tanultam, tanultam, de közben az eszem sokszor járt másutt. Egy szép májusi reggelen korán keltem, és kiültem a balkonra tanulni. Néztem a Sashegy fölött szálló könnyű bárányfelhőket, és eszembe jutott Goethe Mailied-je30:

O Lieb, o Lieb,So golden schön,Wie MorgenwolkenAuf jenen Höh'n!

Abban a percben már tudtam, hogy szerelmes vagyok. Igen, ez az igazi.

Volt a Diákszövetségben is néhány rokonszenves fiú, - amint utólag megtudtam, tetszettem is nekik, - de azokért nem dobogott hevesebben a szívem. Lajost pedig még alig láttam, de a leveleiből minden szó a lelkemhez szólt. Úgy fogadtam ezt az egészet, mint Isten drága ajándékát.

Pünkösd vasárnapján, amint előre megleveleztük, a Hold-utcai templomban találkoztunk. Istentisztelet után hazasétáltunk. Végre bemutathattam Lajcsit Mamáéknak. Délutánra egy gellérthegyi sétát beszéltünk meg, melyen részt vett az egész Király és Bachmann-család, illetve annak Pesten tartózkodó tagjai.

Fönt a citadella tájékán Lajcsi újból megkérdezte, hogy mit határoztam. Ekkor már határozottan igent tudtam mondani. De Lajcsi ragaszkodott hozzá, hogy addig ne tartsuk meg az eljegyzést, amíg meg nem nézem a jövendőbeli otthonunkat. Tisztába kell jönnöm azzal, hogy valóban lesz-e kedvem olyan egyszerű falusi viszonyok között élni.

Meg is beszéltük, hogy június elején elmegyek a két mamával "háztűznézőbe".

Először még a pedagógiai vizsgámon kellett átesnem. Ez két nappal a nevezetes pünkösdvasárnap után volt. Amint ott álltunk a folyosón és vártuk, mikor kerülünk sorra, az egyik kolléganőm azt mondta: "Rajtad igazán nem látszik meg, hogy vizsga előtt állsz, hiszen úgy ragyog az arcod, mintha menyasszony lennél." Bevallottam, hogy valóban így áll az ügy.

A vizsga sikerült, ha nem is lettem kitűnő, csak jeles. Elértem célomat, amelyért annyit küzdöttem: megszereztem a tanári oklevelet. Nem különös, hogy az Úr ilyen kanyargós utakon vezetett? Amint egy célt elértem, már egy egészen másfajta cél állt előttem.

Június elején utaztam a két mamával Nagyvisnyóra. Minden új és szokatlan volt nekem. Szép tágas volt az erdőmérnöki lak, ötszobás, de persze falusias: súrolt padló, petróleumlámpa, kerekeskút. Nem ehhez voltam szokva, de éreztem, hogy mindez nem befolyásolhatja a boldogságomat. Nem az a lényeges, hogy milyenek a külső körülmények, hanem az, hogy mi van a szívünkben.

A lakás még fogyatékosan volt berendezve, de Lajcsi azért el tudott helyezni bennünket, mert ott voltak ideiglenesen elhelyezve egy erdélyi menekült bútorai. A ház melletti kis kert tetszett nekem; különösen a rózsával befuttatott lugas, - éppen akkor volt teljes virágzásban a rózsa - és két szomorúfűzfa.

A veteményeskert nem mutatott ilyen szép képet, mert ott folyton küzdeni kellett a tormával. Abban a nedves kötött talajban a torma igen jól érezte magát. Persze én egyáltalán nem értettem a kertészkedéshez, de azért volt rá reményem, hogy boldogulunk valahogy, mert az akkor Lajcsi mellé beosztott kocsis, Poczik Imre, kertésznek a fia volt, ő maga is ügyesen kertészkedett.

Tettünk néhány kirándulást is. Kikocsiztunk a Nagyvölgybe, és gyönyörködtünk az erdő júniusi pompájában. A csipke és bodzabokrok virágdíszben álltak, harangvirág, margaréta

67

bólogatott az erdőszélen. Gyermekkoromban is mindig az volt a vágyam, hogy valahol nagyon szép vidéken élhessek.

A falu népével akkor még nem ismerkedtem meg, de Lajcsi elmondta, hogy nagyon szorgalmas, de primitív, tanulatlan emberek. Éreztük, hogy itt is hivatás vár reánk. Krisztus szeretetéről mindenütt lehet bizonyságot tenni.

A Szalajka-völgybe is kikocsiztunk. Akkor még megvolt a nagy halastó, amelyet később lecsapoltak, és 25 évvel később állítottak megint helyre. Az akkori főerdészékhez, Péczeliékhez nem mentünk be; hátha nem láttak volna szívesen engem, hiszen Péczeliék leánya, Annuska, nagyon szerette volna Lajcsit magának, pedig 15 évvel volt idősebb nála.

Boldogan mentem haza, hiszen megbeszéltük, hogy két hét múlva megtartjuk az eljegyzést. Még onnan Nagyvisnyóról sürgönyöztem a diákszövetséges leányoknak, hogy a választmányi gyűlésen nem lehetek jelen. Mikor aztán ismét megérkeztem az egyesületbe, a leányok rögtön a nyakamba borultak és gratuláltak, mielőtt még egy szót is szóltam volna. Nem volt nehéz nekik kitalálni, hogy mi a helyzet, hiszen látták a nagy levelezést.

Következő héten volt a tahii leánykonferencia, utána az eljegyzés. Nagymamáék meghívtak mindnyájunkat a Zugligetbe, hogy ott ünnepeljük az eljegyzést. Ott volt az egész rokonság. Király Mamáéknak is nagyon tetszett a zugligeti ház és kert, Nagymamával is megbarátkoztak.

A nagy verandán ültünk uzsonnához, a nagybácsik pohárköszöntőket mondtak. Király Papa mondott aztán néhány komoly szót, és az ujjunkra húzta a gyűrűt. Aztán szép sétát tettünk az erdőbe; a hangulat igen vidám volt.

Király Mama eleinte kissé aggódott, hogy én mint diáklány nem leszek képes egy falusi háztartást elvezetni. De Papa megnyugtatta: Ha a tanári vizsgákat le tudta tenni, akkor majd megtanulja a háztartást is!

Jegyességünk alatt voltaképpen nagyon ritkán találkoztunk. Általában egyszer havonta. De állandóan leveleztünk. A nyár folyamán még egyszer elutaztam Visnyóra, amikor Király Mamáék és Eriék ott nyaraltak. Akkor megint tölthettem ott néhány szép napot.

Szeptemberben még egy nagy utazást is tettem; a Diákszövetség kiküldött Svájcba, egy nemzetközi konferenciára. Ezt is a világszövetség szervezte, mint a visegrádit. A magyar szövetség részéről ketten mentünk: Szabadi Béla a fiúk, én a lányok képviseletében.

Ott Heinrichsbadban is hasonló élményünk volt, mint előző tavasszal Visegrádon. Éreztük, hogy a Lélek eggyéforraszt bennünket, bármilyen sokfélék vagyunk is. Pedig a konferencia rendezői vigyáztak arra, hogy ne csak valami lágy szentimentális hangulatban ringassuk magunkat, hanem nézzünk szembe a legnehezebb kérdésekkel, amelyek a népeket, felekezeteket, társadalmi osztályokat elválasztják egymástól. "Diskussionskonferenz"-nek nevezték ezt a konferenciát; szóval az volt a cél, hogy komoly eszmecserék során lássuk meg az igazságot.

Abban mindnyájan egyek voltunk, hogy nincs másban megoldás, mint az Úr Jézus szeretetében, és az Ő országának eljövetelében; de ez a szeretet bennünket folytonos munkára, szolgálatra kötelez.

A konferencia után meglátogattam még Wilhelmine néniéket, Vreneli néniéket, Köhleréket. Gondoltam, fel kell használni az alkalmat, mert ki tudja, mikor jutok el megint Svájcba? Hát bizony nem is jutottam el azóta sem.

68

Az ősz folyamán még folytattam titkári munkámat, nehezemre esett otthagyni. Lajcsi már sürgette az esküvőt, de én még december elsejéig szerettem volna titkári állásomban maradni. Így aztán a karácsonyi ünnepekre tűztük ki az esküvő dátumát.

Október elsejétől november végéig még tanítottam is; helyettesítést vállaltam két hónapra a budai "Új Iskolában". Franciát tanítottam. Gondoltam, jó lesz egy kis pénzt keresni stafírungra. Ha jól emlékszem, százezer koronát kaptam a kéthónapi tanításért, - de akkor már az is kevés volt. A Diákszövetség pedig már nem tudta pénzben megadni a fizetésemet, hanem cukorban adták meg (ugyanis a konferenciára kaptak amerikai segélyből cukrot). Ebből legalább majd lakodalmi tortákat lehet sütni, de stafírungot nem lehet venni a cukorból. Így hát a stafírung-kérdés nagyon labilis alapokon állt.

De aztán az Úr megoldotta ezt is úgy, hogy igazán nem panaszkodhattam. Édesanyám annyi mindent hozott haza Svájcból és Hollandiából, hogy a legszükségesebbel el voltam látva. Svájcban sikerült fehérnemű-anyagot és menyasszonyi ruhára való selymet vásárolnia; a kedves svájci rokonok pedig takarókat, függönyöket, lepedőket küldtek. Még a jó hollandusok is küldtek konyharuhákat, törülközőket, pedig ők engem nem is ismertek.

Nászajándékba aztán még kaptam Nagymamától, nagynénéimtől ezüst evőeszközt, porcelánedényt, a többi rokonoktól mindenféle apróságot. Mama megígérte, hogy a hálószoba-berendezést nekünk adja, így igazán nem volt ok aggodalmaskodásra; boldogan tervezgettük, hogy hogyan fogjuk berendezni otthonunkat és háztartásunkat. Lajcsi szépen megtervezte, lerajzolta az ebédlőbútort. Úgy gondoltuk, hogy abba a gerendás mennyezetű falusi szobába legstílszerűbb lesz, ha faragott magyaros bútorzatot teszünk.

Azt is tervezgettük, hogyan fogjuk magyaros kézimunkákkal, szobanövényekkel, rongypokrócokkal otthonosabbá tenni a szobát. Így született meg a tulipános bútorzat. Volt Lajcsinak egy köbméter jó tölgyfaanyaga, abból csináltatta meg Orbán Józseffel, egy szilvási asztalossal a bútorokat. Az esküvőre nem lett készen, de az nem lett baj, mert aztán minden egyes darabnak külön-külön örültünk.

Esküvő

Édesanyám fontosnak tartotta, hogy esküvőm előtt még némi ismereteket és gyakorlatot szerezzek a falusi háztartás és gazdálkodás terén. Ezért megkérte unokatestvérét, Réman Ferencné Blascheck Mici nénit, hogy fogadjanak be engem egy időre otthonukba. Rémanéknak Kónyban, Győr-megyében volt szép kis birtokuk, virágzó gazdaságuk.

Mici néni megírta, hogy szívesen látnak. De mivel csak december elsején hagytam abba titkári munkámat, nem állt már sok idő rendelkezésemre, csak két hétig lehettem Kónyban. Azért ez a két hét is nagyon hasznos és érdekes volt számomra, mert sokat láttam és tanultam.

Mici néni valóban kitűnő gazdasszony volt; ügyes volt a háztartás minden ágában. Volt szakácsnője és szobalánya, de azért ő maga is sokat dolgozott. A baromfit ő maga gondozta, volt vagy száz darab csirkéjük. Üvegházat is rendeztek be, amelyben Mici néni gyönyörű krizantémokat és egyéb növényeket nevelt. Amíg ott voltam, volt disznótor, hajtóvadászat, tarokkparti; szóval fogalmat kaptam arról, hogy milyenek a falusi szórakozások télen.

Segíteni voltaképpen nem nagyon engedtek; azt mondták, inkább varrjam a stafírungomat, és írjak ki Mici néni gyűjteményéből recepteket. Hát ez is hasznos dolog volt. Hazautazásomkor egy sonkát adtak ajándékba, hogy hozzájáruljanak a lakodalmi vacsorához. Bizony akkor már készülődni is kellett, mert rövid volt az idő az esküvőig.

Az esti tanfolyamon Mici már varrta a menyasszonyi ruhámat.

69

A Diákszövetségben akkor volt a karácsonyi teadélután, ez alkalommal búcsúztattak engem. Végül két berámázott képet tettek elém a lányok, és kérdezték, hogy a régi stílusú vagy a modern képet szeretem-e jobban? Nem tudtam választani, mire azt mondták, hogy nem is kell választanom, mert mind a kettő az enyém. Nagy örömmel vittem haza a képeket; de amint a kapuhoz érkeztem, valahogy odakoccintottam az egyik képet, úgyhogy eltört az üvegje. Mikor otthon megkérdezték, hogy ez hogyan történt, csak annyit mondtam : "Hát mikor az ember úgy örül!" Ezzel később is sokat húztak, amikor szeleskedésem miatt hasonló balesetek értek.

Elérkezett a nagy nap. Délelőtt volt a polgári esküvőnk az anyakönyvi hivatalban, délután az egyházi esketés a Szilágyi Dezső-téri templomban. Az esketésre Viktor Jánost kértük meg, hiszen ő volt a Diákszövetség országos elnöke, de egyébként is szerettük és becsültük, mert sok lelki ajándékot kaptunk tőle. Édesapja pedig, az öreg Viktor János bácsi, szívesen vállalkozott arra, hogy majd orgonál az esküvőnkön.

Az már aztán külön meglepetés volt, hogy a diászövetséges lányok egy kis énekkart hoztak össze, és amikor beléptünk a templomba, felcsendült egyik kedves énekem: "Vezess ó Jézus engem", azután meg: "A szeretet hatalmát áldom".

Viktor János elég rövidre fogta mondanivalóját; tekintettel volt arra, hogy a hirtelen hidegre vált időben fázhatom fehér selyemruhámban. De olyan igéket adott útravalóul, amelyek elkísértek az egész életen át. "Mindenkor örüljetek! Szüntelen imádkozzatok! Mindenekben hálát adjatok!" (I. Tessz. 5: 16-18 ).

Olyan volt minden, mint egy szép álom. Még egy estét és egy éjszakát tölthettem a szülői otthonban. Mert arról hallani se akartam, hogy még az este elutazzunk, mint ahogy az új párok gyakran szokták; utóvégre egyszer van az embernek alkalma az életben a saját lakodalmán részt venni, hát csak kár lenne otthagyni!

Olyan jó volt ott ülni a hosszú asztalnál, és ott látni mindazokat, akiket a legjobban szeretek. Frici is ott lehetett, mert ő már előző ősszel hazajött Svájcból, miután elvégezte az iskolát, és Szabolcs megyében a Dessewffy grófi uradalomban kapott állást. Ott voltak Hannáék, Emmáék, Margit néniék, Ági és Gitti. Aztán persze a Király család. Eriék is eljöttek Sopronból, Elzáék Csömörről. Huszonöten voltunk.

Nálunk egészen szokatlan volt az ilyen nagy vendégség, de Mama az utolsó napokban éjt-napot eggyé tett, csakhogy jól elláthassa a társaságot. Jól is sikerült minden.

Vacsora után felolvasták a gratuláló sürgönyöket. Nagyon tetszett nekünk Benedek Józsefnek, a visnyói molnárnak verses sürgönye:

Vígan csengjen a pohár,Éljen az új házaspár!

Ezt Lenky Jenő mindjárt kibővítette, és dallamot komponált hozzá. Erre aztán az egész társaság rázendített az új nótára:

Benedek, Benedek,Ördög vigyen bennetek,Vígan csengjen a pohár,Éljen az új házaspár!

Nem volt nagyon szellemes nóta, de beleillett abba a vidám hangulatba. Egy keveset táncoltunk is, de több kedvünk volt társasjátékot játszani. "Kefejáték"-ot játszottunk. Ez olyan mozgalmas játék, hogy közben nem is értünk rá álmosnak lenni.

70

Kedves, meleg hangulatban voltunk együtt; közben gyorsan eltelt az éjszaka. Hat óra tájt a vendégek oszladozni kezdtek, nekünk pedig össze kellett szednünk a cókmókunkat, és el kellett indulnunk a pályaudvarra.

De hiába siettünk, mert a vonatunk egy órai késéssel indult a nagy hideg miatt. Ennek következtében nem értük el Füzesabonyban a délutáni vonatot. Egerig még eljutottunk, de onnan már nem volt aznap vonatunk. Ennek köszönhettük azt, hogy csilingelős csengős szánkón tettük meg az utat Visnyóig; nekem így még érdekesebb és romantikusabb volt.

Megérkeztünk a visnyói erdészlakba, amely most már közös otthonunkká lett. Ezután már közös volt mindenünk, örömünk, bánatunk, komoly gondolataink és szórakozásaink. Sok kedves, derűs epizód tette felejthetetlenné házaséletünk első napjait és heteit. Sokat nevettünk, de sok komoly beszélgetésünk is volt.

Ha csak lehetett, leültünk minden reggel, hogy közösen olvassuk az Igét. Így sikerült áthidalni minden nehézséget, - így tudtunk lélekben mind közelebb jutni egymáshoz. Ez volt házaséletünk kezdete; hasonló stílusban folytatódott az életünk immár harmincöt esztendeje.

Ezzel pontot is tehetek gyermek- és ifjúkori élményeim elbeszélése után. A folytatás már a ti életetekkel fonódik egybe, drága gyermekeim; azt már ti is átéltétek velem együtt.

Majd valamikor ti is írjátok meg élményeiteket a saját gyermekeitek és unokáitok számára!a

Fészekrakás

1923 december 29-ének reggelén ébredtem először az új otthonomban: a nagyvisnyói erdőmérnöki lakban. Nagyon új volt még számomra ez az otthon, és én is új jövevény voltam Nagyvisnyón. December 27-én volt az esküvőnk, utána a lakodalmi vacsora a Villányi-úti otthonunkban, aztán egész éjszaka kedves családi együttlét tánccal, nótázással, társasjátékokkal. Másnap az utazással telt el az egész nap; először a fűtetlen vonaton, azután Egertől csengős lovas szánon.

Amint az ablakon kitekintettem, a hóborította kertre, a lugasra és a két szomorúfűzfára esett a pillantásom. Nyáron, amikor először jártam ott "háztűznézőben" a két Mamával, akkor zöldelltek a fűzfák, és futórózsa borította a nyírfaágakból készített lugast. Most kopasz volt a lugas, és a fűzfák ágai is csupaszon csüngtek alá. A kiskerten túl volt a kerekeskút és a baromfiudvar, azon túl a lefelé lejtő háromszögű veteményeskert.

Bizony nagy fordulat történt életemben. Az egyetemi évek és a diákszövetséges titkárság után falusi gazdasszony lettem, a fővárosból

egy kis faluba kerültem. Vízvezeték helyett kerekeskút, villanyvilágítás helyett petróleumlámpa. De mit bántam én ezt! Tudtam, hogy az én drága Lajcsikám olyan ember, akiért a világ végére is érdemes elmenni! Felkelés után megreggeliztünk, aztán Lajcsi végigvezetett engem az egész házon, a pincétől a padlásig, hogy összeszedjük az ebédre valót. Hát valóban elámultam és meghatódtam, hogy Lajcsi milyen gonddal és szeretettel szerelte fel a háztartást, hogy ne lássunk szükséget semmiben. A konyhában krumpli és zöldség, a kamrában liszt, zsír, és a káposztáshordó tele savanyított káposztával (ezt a hordót néztem

a Itt fejeződik be az "Élményeink" első, Apukával közös kötetben leírt része. A folytatást később írta Anyuka.

71

előző este vajköpülőnek), a padláson pedig füstölt kolbász és szalonna lógott, sőt még egy csomó hurkát is füstöltetett Lajcsi, hogy megmaradjon az én érkezésemig. A szobában a szekrény tetején pedig csipkelekvárral telt üvegek sorakoztak. Így hát könnyű volt összeállítani az első közös ebédünket.

Vidám beszélgetéssel telt el ez az első napunk, és a következők is. Tervezgettük, hogy miképpen fogjuk berendezni, csinosítani a kis fészkünket. Nem is volt olyan kicsi, öt szobája volt a háznak, mely nemesi kúriának épült valamikor, a régebbi erdőbirtokos család lakott benne, mielőtt még Pallaviciniék megvették a nagyvisnyói erdőrészt. Az öt szoba közül az első Lajcsi irodája volt, ott intézte a hivatalos munkáját; két szoba úgy-ahogy be volt rendezve, részben kölcsönbútorokkal, de az egyik szobában néhány saját bútordarabja is volt, amelyek még a selmeci otthonukból származtak. Két szoba pedig még üresen tátongott, főleg ezeknek a berendezését tervezgettük. A hálószobára vonatkozólag megvolt az ígéretünk, hogy majd megkapjuk Édesanyám hálószoba-berendezését, amelyet még ő kapott stafírungba. De ez bizony nem ment olyan hamar, mert igen sok utánajárásba került a szállítás. Az ebédlő berendezése volt a legkedvesebb témánk, abból saját ízlésünk szerint akartunk szép magyaros szobát alakítani. Már a jegyességünk alatt kezdtük. Lajcsi pontosan kitervezte és megrajzolta a tulipános faragással készítendő bútorokat, és meg is rendelte az asztalosnál, de hát ez igen nagy munka volt, így csak egyenként, bizonyos időközökben kaphattuk meg az egyes darabokat; minden ilyen alkalom ünnepi öröm volt számunkra. Közben sokat tanakodtunk a függönyökön, terítőkön is. Mamának volt Pesten egy barátnője, aki a háború után összehozott egy kis munkaközösséget magyar népművészeti kézimunkák készítésére; ezekből sokat küldtek ki külföldre is. Hát ettől a nénitől kaptuk az eredeti népi mintákat. Az asztalterítőt erdélyi írásos, a függönyöket kalotaszegi áttört mintával kezdtem el, de hát persze rengeteg munkám volt mindegyikkel.

Az első heteket csendben, kettesben töltöttük, hiszen igen nagy szükség volt arra, hogy jobban megismerjük egymást, összehangolódjunk, egymáshoz simuljunk testileg és lelkileg, hogy "legyünk ketten egy testté". És boldogan tapasztaltam, hogy nem is olyan nehéz ez, hiszen egyek vagyunk abban, hogy Krisztustól vártuk és kaptuk a vezetést minden dolgunkban.

Január vége felé már idejét látta Lajcsi, hogy megismertessen engem a faluval. Ő már egy éve ott lakott. Elkezdtünk látogatásokat tenni a falubeli intelligenciánál. Már szinte mulattam azon, hogy mindenütt ugyanazzal a kérdéssel fogadtak: "Megszokott-e már Visnyón?" Aztán elég gyakori kérdés volt az is, hogy: "Van-e aprólék? (vagyis baromfi). Aztán hogy: Tojnak-e a tyúkok? Van-e már kotlós?" Hát nekünk csak néhány tyúkunk volt egyelőre; ha jól emlékszem, egyet ültettünk még tél vége felé. Ki is kelt márciusban a 21 tojásból 13 kiscsibe. Sohasem felejtem el, milyen meghatottság töltött el, mikor a tojások belsejéből gyenge kis csipogást hallottam. A napvilágra kívánkozó kicsi új életeknek a hangját. Amikor egymásután kibújtak a tojásból a pelyhes kiscsibék, Lajcsi indítványára nevet adtunk mindegyiknek, mégpedig a görög ábécé betűiről neveztük el őket: alfa, béta, gamma, delta, stb.

De most már továbbszaladtam az időben, mint kellett volna, hiszen még csak a januárnál tartottunk. Igen kemény tél volt abban az évben, félméteres hótakaró borította a talajt. Kitűnő síelő idő volt ez. Így Bandi és Klári, Lajcsi testvérei megszerveztek egy kis sportkedvelő társaságot, és február első napjaira eljöttek egy síző kirándulásra. Az őrgrófék engedélyt adtak, hogy a csurgói vadászházban szálljon meg a társaság. Mi is velük tartottunk. Nekem persze nagy élmény volt ez a három nap a tündéri szép havas erdőben. Lajcsi nekem is síléceket csatolt a lábamra, és bevezetett a sízés tudományába. Még a lesiklásra is tanítgatott, de ez nem ment könnyen, így aztán karon fogott, és így karonfogva síztünk. Erről Bandi később egy nagyon kedves képet festett.

72

Jó volt a vidám, kedélyes társasággal együtt lenni; este, amikor már beszorultunk a házba és jóízűen falatoztunk, teáztunk a jól fűtött szobában, elbeszélgettünk, társasjátékot játszottunk. No de a harmadik napon lejárt a vendégeink szabadsága; levonultunk a hegyről, elkísértük a társaságot a vasútállomásra, mert visszautaztak Pestre, mi pedig ismét elkezdtük a munkánkat.

Februárban többször átkocsiztunk Szilvásra is, bemutatkozó látogatásra a többi uradalmi tisztviselő családjához. Nagyon kedvesen fogadtak, az asszonyokkal könnyen ment a tegeződés, míg a visnyóiaknál merevebb volt a tónus. Tartósan megmaradt a jó viszony köztünk, de azért olyan igazi benső barátságot nem tudtunk kötni, mert kicsit másfelé irányult az ő gondolkodásuk, mint a miénk.

Most már esedékes volt az is, hogy egymásután visszaadják nekünk a vizitet, és ezt meg is tették. Kissé restelltem, hogy nem tudom őket úgy megvendégelni, ahogy szerettem volna, mert otthonról még nem küldték el a nászajándékba kapott szép porcelánkészletünket és ezüst evőeszközünket. De nemsokára megjött a szomorú magyarázat: kezdetben nem akartak búsítani vele, de végül mégis csak megírták, hogy szegény Mamának nagyon leromlott az egészségi állapota. Nem bírt sem enni, sem aludni, valóságos idegkimerültségben szenvedett. Bántott a lelkiismeret, hogy talán az esküvőnk előtt végzett fokozott munka idézte ezt elő, amikor áldozatosan dolgozott éjjel-nappal, hogy nekem minél szebb esküvőt és lakodalmat készítsen.

Közben a magyaros ebédlőről szőtt szép álmunk kezdett a megvalósulás stádiumába lépni. Egymásután elhozták az asztalosmestertől a kész bútorokat. Mi pedig hintóra ültünk, és elmentünk a bélapátfalvai edénygyárba; szebbnél-szebb magyaros tányérokkal és tálakkal tértünk vissza. Így már volt mit tennünk a sarokpolcokra. Egy másik alkalommal Mikófalvára kocsiztunk, mert ott az asszonyok nagyon szép színes rongyszőnyegeket tudtak szőni. Hoztunk is egy rakást, mert azt már előzőleg eldöntöttük, hogy az ilyen szőnyeg sokkal stílusosabb lesz az ebédlőnkbe, mint valami elegáns szmirnaszőnyeg; amellett sokkal olcsóbb.

Márciusban egyszer egy temetésre kellett mennünk Szilvásváradra: meghalt az őrgrófék egyik alkalmazottja, a kastélygondnok. A búcsúztatás a lakásban ment végbe katolikus szertartás szerint. Akkor történt, hogy a zsúfolt szobában, a tömjénillatú levegőben egyszer csak elsötétült előttem minden, és elszédültem. Gyorsan egy pohár vizet itattak velem, feltámogattak, és közben az asszonyok jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással: "tudjuk, hogy ez mit jelent". És bennem is egyszer csak felvillant a sejtelem, hogy gyermekem lesz. És ez igen boldog érzéssel töltött el. - A következő hetekben, amikor jöttek a rosszullétek és hányások, megbizonyosodtam az állapotom felől.

Áprilisban azt a hírt kaptuk Micitől, hogy Mamát kórházba utalták kivizsgálásra. Gyomorsüllyedést állapítottak meg nála. Ott aztán kikezelték, erősítő gyógyszereket adtak neki, úgyhogy április vége felé hazamehetett, és Micivel együtt nagy nehezen sikerült a bútorszállítást is elintézniük. Elhatároztuk, hogy elutazunk Pestre, és magunkkal hozzuk Mamát Visnyóra, hogy a jó falusi levegőn erőre kapjon ismét. Így is történt. Közben megérkezett a vasúton a hálószoba-berendezés is; úgy emlékszem, egy egész vagont kellett bérelni, hogy elférjenek a bútorok is, a ládák is. Otthon aztán hozzáláthattunk a kicsomagoláshoz és a hálószoba berendezéséhez, ez igen kedves foglalkozás volt. Mama irányított és jó tanácsokat adott.

Nagyon későn tavaszodott abban az évben. De végül mégis csak felébredt a természet, és igyekezett minél hamarabb pótolni a mulasztottakat. Rohamosan rügyezett, zöldült, virágba borult minden. A kerti munkákat is meg kellett kezdenünk. Én ebben az első évben még nem sokat dolgoztam a kertben, mert nem értettem hozzá. Ellenben derék kocsisunk, Poczik Imre, aki az uradalmi kertész fia volt, nagyon ügyes volt minden kerti munkában, és be is ültette szépen a veteményeskertet.

73

Édesanyámnak valóban nagyon jót tett a szabad levegő és a nyugalmas falusi élet; szemlátomást erősödött, és a hangulata is derűsebb lett. Nagyon érdekelte őt minden, ami az én új életemmel és környezetemmel függött össze. Többször kikocsiztunk az erdőbe is, hiszen igen nagy gyönyörűség volt a selymes halványzöld lombú bükkfák között és a májusi virágokkal ékes réteken járni.

Sokszor meg ültünk a kertben, kézimunkáztunk, és beszélgettünk azokról a dolgokról, amelyek legaktuálisabbak voltak számomra: a terhességről és a szülésről. Akkor történt meg először, hogy Mama a saját szüléseiről mesélt nekem. Azok bizony elég nehéz és fájdalmas szülések voltak. Két német könyvet is hozott Mama, amelyekből megtudtam a terhesség és szülés minden mozzanatát. Addig bizony elég tudatlan voltam ezen a téren, jóformán csak úgy általánosságban tudtam irodalmi olvasmányaimból, hogy "az anya szíve alatt hordja magzatát". Júniusban Mama hazament, mert már ismét munkaképesnek érezte magát. Én pedig gyakoroltam magam a falusi gazdasszonykodásban, és készültem anyai hivatásomra. Eljött az az idő, amikor megéreztem a magzat első mozgását. Olyan csodálatos volt ez, hasonló ahhoz, mint amikor a kiscsibék csipogását hallottam a tojás belsejéből, csak sokkal mélyebb és egész lényemet átható érzés.

Nyár volt körülöttünk, rózsanyílás ideje, szép gyümölcsérlelő nyár. Szokatlan öröm volt nekem, hogy kertünk van, magunk termelte zöldségből főzhetek, krumpliföldünk és árpaföldünk is van, amelyet felesben műveltettünk. Milyen jó érzés volt, amikor egyszer végigsétáltunk az árpaföldünkön, amikor már sárgulni kezdtek a kalászok. Lajcsi átfogta a derekamat és úgy vezetett, mert féltett a hepehupás talajon. Körülöttünk mindenütt aranyló gabonaföldek és a termékenység boldog ígérete töltött be mindent - a saját testemet is.

Állapotomat jól bírtam, hiszen hála Istennek egészséges voltam, és így júliusban, amikor felkértek, hogy tartsak előadást a tahii konferencián, nyugodt lélekkel elmentem Lajcsival együtt és áldott napokat töltöttünk ott a kedves közösségben.

Anyaság - Évike születése

Augusztusban Mici és Berti jött el hozzánk egy kis nyaralásra. Ők is élvezték a falusi környezetet, és főleg az erdei kirándulásokat. Én is jól éreztem magamat, de az idő előrehaladtával már jobban éreztem állapotom terhét, főleg azért, mert megszaporodott a munkám. Első cselédlányunkban, Szerénában, akit kedves, jóravaló kis falusi lánynak véltünk, nagyot csalódtunk. Kiderült, hogy kijátszva tapasztalatlanságomat és jóhiszeműségemet, a kocsis anyósával összejátszva, árpát és zsírt lopkodott. Kénytelenek voltunk elbocsátani; de bizony nyár derekán, nagy munkaidőben lehetetlen volt másik leányt

74

találni, így egészen október elejéig nem volt segítségem. Voltaképpen nem nagyon bántam, mert így jobban begyakorlódtam a házi munkába; csak néha egy kicsit sok volt. Nagy ambícióval végeztem a befőzéseket; részben a kertünk gyümölcséből, részben az erdei gyümölcsökből, melyeket a falusi asszonyokkal szedtünk, készítettem a befőtteket, lekvárokat, hogy el legyünk látva télire. Legtöbb babra munka a somlekvárral volt, de jó nagy mennyiséget csináltam belőle, mert Lajcsinak ez volt a kedvenc lekvárja.

Azon a nyáron már gazdaságunkat is beállítottuk: szereztünk hízlalásra való süldő malacot, sőt egy fejős tehenet is, melynek szép poétikus neve volt: Fátyolnak hívták. A fejést a szomszédasszony vállalta; én bizony sohasem mertem arra vállalkozni, hogy megtanuljam a fejés műveletét, pedig most utólag sajnálom, hogy ezt elmulasztottam. Restelltem volna a cselédek előtt, hogy blamálom magam - pedig ez nem volt helyes. Nem volt még bennem elég alázatosság ahhoz, hogy meglássam: ezektől a derék falusi asszonyoktól és leányoktól is lehet tanulni.

Milyen is volt akkor a gazdasági helyzetünk? Hát éppen akkor, amikor egybekeltünk, emelték fel Lajcsi fizetését havi egymillió koronára. Ez borzasztó soknak látszik, de a valóság az, hogy a pénz hétről hétre veszítette az értékét, mert abban az évben indult meg rohamosan az infláció. Tudom, hogy pl. 1924 nyarán már kb. ezer korona volt egy tojás. Ehhez viszonyítva már nem volt olyan sok az az egymillió. De az volt a jó, hogy természetbeni járandóságot is kaptunk: tüzelőfát, szénát, kukoricát. Ezek voltak a nagyobb értékek, és így szokásba jött a cserekereskedés. Például az ebédlőbútort fával fizette ki Lajcsi. A varrógépet pedig, amelyet 1924 őszén vettünk a visnyói fakereskedőtől - és amely mind a mai napig megvan - kukoricával és tejjel fizettük ki, úgyhogy a fakereskedőék néhány hónapig tőlünk hordták a tejet.

A pénznek bizony már nem voltunk bőviben azon az őszön, úgyhogy nagy gondot okozott nekünk, miből veszünk gyermekkocsit a kicsikének. Egyszerre csak eszébe jutott Lajcsinak: hiszen van a pincében egy hordó bor, amit ő egy évvel ezelőtt vásárolt, de meg is feledkezett róla, mert eszünkbe sem jutott bort inni: azt eladjuk, és meglesz a kis kocsi ára. De végül nem is lett szükségünk arra a pénzre, mert Hanna nénikém elküldte ajándékba az ő gyermekkocsijukat, amelyben még Ági és Gitti feküdt annakidején.

Hanna személyesen is éppen akkor jött el hozzánk látogatóba, és két hétig nálunk maradt, segített is nekem. Jó volt együtt tölteni a szép szeptembervégi és október eleji napokat.

A babakelengye nem okozott gondot nekünk, mert Mama elküldte a sok szép holmit, amit még mi hordtunk pólyás korunkban: a hófehér csipkés, fodros ingecskéket, pólyahuzatokat, kötött és horgolt rékliket, stb. Régimódi holmik voltak, de minden darabon meglátszott, hogy nagy gonddal és szeretettel készítették; és emellett jó tartós anyagból készültek.

Következő problémánk az volt, hogy el merjük-e hívni a szülés idejére az én gyenge, túlérzékeny idegzetű édesanyámat. Attól tartottunk, hogy az túlságosan nagy izgalom és

fáradság lenne számára. Hanna is azt tanácsolta, hogy csak arra az időre hívjuk el Mamát, amikor már túl leszünk a nehezén, és már csak a kisbaba ápolása lesz fontos. Így hát megkértük Király Mamát, hogy az első hétre ő jöjjön el segíteni. Október közepére vártuk a nagy eseményt, és valóban akkor következett be. Talán még csak két napja volt nálunk Király Mama, amikor éjszaka elkezdtem magam nagyon furcsán érezni. Lajcsi észrevette fészkelődésemet, és azonnal elküldte a kocsit Szilvásváradra Csiba néniért. Egy idő múlva meg is érkezett a kedves Csiba néni, akinek a későbbi évek

75

folyamán is elég jelentős szerep jutott családunkban. Nagyon derék, jólelkű asszony volt; a régi iskola híve, de amit csinált, azt mindig nagyon gondosan, lelkiismeretesen végezte. Megnyugtató volt a szava és a keze simítása. Így elég nyugodt és bizakodó lélekkel estem át az első vajúdásomon, mely kb. hajnali 3 órától 7-ig tartott. Nem jajgattam, csak nyögtem és sóhajtoztam. És 7 óra tájt egyszerre csak világra jött a mi drága kicsi Évikénk, és örömmel hallottam Csiba néni szavát: "Milyen szép kislány!" Nemsokára megjött a doktor is, és elvégezte a szükséges vizsgálatokat és a varrást. Most már nyugodtan pihenhettem, és megkérdeztem a fölém hajoló Lajcsit: "Boldog vagy?" "Hogy ne lennék boldog - mondta - hiszen van egy édes feleségem és egy aranyos kislányom!"

Király Mama az ő friss kedélyével és fáradhatatlan tevékenységével áldott segítség volt az első héten. Azután megérkezett az én édesanyám, és boldogan köszöntötte első unokáját. Én még akkor gyermekágyban feküdtem, mert akkoriban sokáig tartották az embert ágyban. Annyira kíméltek, hogy azt már túlzásnak éreztem, de azért szót fogadtam. Évike gondozását Mama teljesen magára vállalta az első időben, olyan áldozatkészen, hogy néha éjszaka is órák hosszat karján hordozta a kicsikét, ha sírt; de aztán Lajcsi erélyesen közbelépett, és nem engedte ezt a kényeztetést. Volt aztán néhány vitánk arról, hogy fel kell-e venni a gyereket, amikor sír, vagy hagyni kell, hogy sírjon. Tartsuk-e be szigorúan a szoptatási órarendet, vagy könyörüljünk meg az éhes kis jószágon, és adjunk neki egy félórával előbb? Örök problémája ez a fiatal anyáknak. No de az első nehéz hetek után sikerült elérnünk, hogy az éjszakát átaludja Évike. Hiszen tejem volt bőven, és így gyönyörűen fejlődött a kicsike. Végtelenül hálás lehetek édesanyámnak, hogy bevezetett a csecsemőápolás minden csínja-bínjába.

Micsoda boldogság és izgalmas új csoda volt aztán a csöppség testi-lelki fejlődésének minden újabb megnyilvánulása! Az első mosoly, az első értelmes tekintet, az első gügyögés! Aztán mikor a kezecskéjével játszott, amikor már a csörgőt is meg tudta fogni, és így tovább. Mindent pontosan feljegyeztem, hiszen mindezek a lelki élet kibontakozásának jelei voltak. A későbbi gyerekeknél is feszült figyelemmel kísértük ezeket a mozzanatokat, de akkor már nem jutott időm arra, hogy mindent feljegyezzek.

Évike keresztelőjének időpontját a karácsonyi vakációra terveztük, mert akkor jöhettek csak el pesti szeretteink. A keresztanyai tisztségre Micit kértük fel, keresztapának pedig Bandit, hogy mindkét család képviselve legyen.

Az volt a vágyam, hogy a keresztelő napjára már teljes díszben pompázzék az ebédlő. De ehhez az volt szükséges, hogy a kalotaszegi függönyök is elkészüljenek. Hát dolgoztam is rajtuk gőzerővel, amennyire időm engedte. Délutánonként leülhettem kézimunkázni, hiszen volt már cselédlányunk. Évike gondozását nagyrészt Mama végezte, de a mintához tartozó széles subrikálás olyan aprólékos és szemrontó munka volt, hogy úgy láttam, nem bírok vele elkészülni karácsonyig. Csak az egyik drapérián készítettem el a teljes mintát - és akkor Lajcsi azt az életrevaló tanácsot adta, hogy egyelőre készítsem el a minta többi részét, és úgy tegyük fel a függönyöket, az azsúrozást pedig majd valamikor később, amikor sok időm lesz. Hát ez az időszak persze sohasem jött el. De a függönyök így is szépek voltak, és fel is raktuk őket a keresztelő napjára, december 27-ére. Nagyon boldog nap volt ez; már karácsonyra eljöttek a keresztszülők, Bandi és Mici, és ha jól emlékszem, Klári és Berti is ott volt a keresztelőn. Vendégeket is hívtunk, főleg az uradalmi kollégákat a feleségükkel. A visnyói lelkészt, Bodolayt kértük fel, hogy a keresztelési szertartást végezze; mégpedig a lakásban, mert nem mertük volna a kicsikét télvíz idején a hideg templomba vinni.

Az előkészületekkel sok dolgunk volt, de hát ott volt az én drága édesanyám, aki rengeteget segített. Évikét abba a keresztelői díszbe öltöztettük, amelyet még Frici és Berti viselt annakidején: a világoskék selyemmel bélelt csipkekészletbe. Ezt adtuk azóta is családunk csaknem minden gyermekére.

76

Végbement az ünnepélyes keresztelés, és a kis Éva Aranka Mária elég rendesen viselkedett, nem sírt. Azután jó uzsonnával vendégeltük meg az egybegyűlt társaságot, és igen jó volt a hangulat. Mi pedig igen-igen hálásak voltunk Istennek, hogy a mi drága Évikénket adta nekünk.

Barátkozás a faluval

Az első télen, az esküvőnk utáni első hónapokban még nem volt alkalmam közelebbről megismerni a falu népét. Csak az intelligencia tagjainál tettük meg az illendő látogatásokat. Kedvesen fogadtak, és mi is igyekeztünk kedvesek lenni hozzájuk - de úgy éreztük, hogy igazi lelki közösségbe nem igen tudunk jutni velük. Pedig megpróbáltak bevonni társaságukba, még disznótoros vacsorára is meghívtak egyszer a tanítóék, egyszer a molnárék. Volt ott nagy eszem-iszom és nyolc vagy tízfogásos vacsora meg víg nótázás - de a végén már nagyon meglátszott a férfiakon az ital hatása. Úgy éreztük, hogy a társas életnek ez a neme nem nekünk való, jobb, ha máskor el sem fogadjuk az ilyen meghívásokat. Hiszen viszonozni úgysem tudnánk; hogy is lenne szívünk nagy pénzeket kiadni ilyen lakomákra, mikor a mi pesti szeretteink néha a legszükségesebbet is nélkülözik.

Aztán az sem tetszett nekünk a falusi intelligenciánál, hogy olyan gőgösen lenézik a parasztokat, és sokkal különbnek tartják magukat az egyszerű népnél - pedig ami azt illeti, az ő műveltségük is elég felszínes volt.

Mi pedig szerettünk volna a nép szívéhez közelebb férkőzni, és Krisztus szeretetével közeledni az emberekhez. Lajcsi ezt a hivatalos munkája során meg is tette; meg is érezték a munkások, hogy ő nem úgy bánik velük, mint a többi uradalmi tisztviselő, akik basáskodva, sokszor durva szitkokkal és káromkodással igyekeznek fegyelmet tartani. Lajcsi emberi megbecsüléssel bánt a legegyszerűbb emberrel is; persze megkívánta tőlük a szigorú kötelességteljesítést, de ezt ilyen módon, hogy a becsületükre apellált, el is tudta érni.

Engem nagyon érdekelt, hogy milyen a falusi nép lelkülete, de csak lassan, fokozatosan ismertem meg, mert nekem nem volt annyi alkalmam az emberekkel érintkezni, mint Lajcsinak. Megláttam, hogy nem olyan idillikus a falusi élet, mint ahogy azt az ifjúsági elbeszélésekben sokszor feltüntetik; bizony sok nyomorúság, tudatlanság, boldogtalan családi élet tárult fel előttem, amint közelebbről megláttam a falu életét. Megdöbbentett engem, hogy mennyire nem értékelik a tanulást. Maga a bíró hangoztatott például olyasmit, hogy többet ér, ha a gyerek libát őriz, mint ha iskolába jár; mert a liba tollat ad, de az iskola nem ad semmit. Sokszor kivették a gyereket már a harmadik, negyedik osztályból, hogy inkább segítsen az otthoni munkában. Pedig a tanítók küszködtek az iskolában a tudatlanság ellen, de sokszor elvesztették a kedvüket és elfásultak.

Elég gyakori volt az iszákosság is a faluban, kocsmai verekedések is előfordultak. De hogy valami jót is mondjak: igen szorgalmas, dolgos nép volt a visnyói; a férfiak kitűnő erdei munkások voltak, az asszonyok is dolgoztak, nemcsak a ház körül, hanem helyt álltak a mezei munkában is, kemény munkát végeztek látástól vakulásig. A főzésük elég primitív volt, mert azt kénytelenek voltak elhanyagolni a mezei munka mellett. Télen sem henyéltek, amikor már megszűnt a mezei munka; olyankor összeültek a fonóban, és megfonták a maguktermelte kendert; tél végén felállították a szövőszéket, és jó erős vásznakat szőttek. Voltak szép színes szőtteseik is, és sokszor keresztöltésekkel is kivarrogatták a törülközőket, abroszokat.

És milyen volt a lelki élet? Kálvinista volt a falu, alig lakott benne egy-két katolikus. El is jártak az emberek rendesen a templomba, de inkább szokásból, mint belső lelki szükségből. A leányok szépen kiöltözve ültek a templomban, kezükben hímzett zsebkendő és egy-egy kis virágcsokor. Kérdeztem egyszer, hogy miért viszik a virágot. "Hát azért hogy azt

77

szagolgassuk és el ne aludjunk" - mondták. Voltaképpen nem is csodálkoztam ezen, nem kaptak ott a templomban élő igét, mely megmozgatta volna a lelküket. A lelkész unottan prédikált, minden magasabb szárnyalás nélkül.

Pedig voltak a faluban vágyakozó lelkek, akik mélyebb hitéletre vágytak. De mivel ezt nem kapták meg a hivatalos egyházban, a millenisták hatása alá kerültek, és egy Amerikát járt ember köré sereglettek, aki Amerikában töltött évei alatt megismerkedett a millenistáknak, vagy másképpen Jehova tanúinak a tanításával, és teljes meggyőződéssel csatlakozott ehhez a gyülekezethez. Hazatérése után úgy érezte, hogy ezt a tanítást terjesztenie kell a saját falujában, földijei között is. Az ő házánál gyűltek össze csaknem minden este azok a férfiak és nők, akik vonzódtak ehhez a tanításhoz - vagy olyanok, akik egyszerűen csak vágytak igét hallgatni. Sokat énekeltek, és ez is csábította és megragadta az embereket. Toldi olykor Pestről is hívott prédikátorokat, szerzett könyveket is. A lelkészek persze haragudtak erre a szektára, megpróbáltak a hatóság segítségével is küzdeni ellene, és elnyomni a mozgalmat. De ezzel csak még jobban elkeserítették az embereket az egyház ellen.

Látva ezt az áldatlan állapotot és érezve a felelősséget, sokat tanakodtunk Lajcsival, hogy miképpen segíthetnénk. Azt láttuk, hogy a millenisták tanítása nem evangéliumi szellemű, hanem inkább ótestamentumi törvényeskedő vallás. Viszont sajnáltuk azokat az embereket, akik csak lelki szükségből mentek oda, mert vonzotta őket a közös éneklés és igeolvasás; az egyházban a vasárnapi prédikáción kívül nem kaptak semmi lelki táplálékot.

Hogyan is fogjunk hozzá a munkához? Ez volt a problémánk. Először elkezdtünk a lelkészékkel és a tanítókkal egy kis bibliakört. Azt szerettük volna, hogy ők élő hitre jussanak, és így jobban tudjanak a gyülekezeti és az iskolai életbe is némi elevenséget vinni. Ezt a kis bibliakört megindítottuk 1924 őszén, amint Évike születése után megerősödtem. Hiszen Édesanyám gondját viselte Évikének, ha én egy-két órára el is mentem hazulról két szoptatás között. Össze is jöttünk néhányan egyszer hetenként, és beszélgettünk az ige alapján. Szerettük volna a többieknek is átadni azt a tüzet, mely bennünket hevített. Azt akartuk, hogy érezzék ők is a felelősséget, és tegyenek valamit a nép lelki és szellemi fejlődéséért. Lajcsinak nagy tervei voltak az ifjúság nevelésére. Falusi cserkészetet akart szervezni, de sajnos mindez megrekedt bibliaköri társaink közönyösségén. El is maradoztak mindenféle kifogással, néhány hét múlva már magunkra maradtunk. Elmentünk az egyik kis tanítónőhöz, őbenne még bíztunk. Ő aztán elárulta, hogy igazából nem a nátha miatt maradtak el, hanem azért, mert a falusiak azt kezdték rebesgetni, hogy már a tiszteletes úr és a tanítók is hívők lettek. Ezt a szégyent pedig nem engedhették magukra tapadni, mert a faluban általában "hívő"-kön a millenistákat értették.

Most mit tegyünk? Lajcsi levelet írt Victor Jánosnak, hogy ha teheti, jöjjön el és tartson evangélizációt, hogy megmozgassa a lelkeket. Nagy meglepetésünkre egyszerre csak Szűcs Ernő toppant be hozzánk. Victor János őt kérte meg, hogy jöjjön el helyette, mert neki sok elfoglaltsága volt. Szűcs Ernővel nekem már volt egyszer találkozásom Pesten, még pedig igen érdekes beszélgetésünk volt akkor. Egy ismerős családnál úgynevezett "evangéliumi zsúrokat" rendeztek, amikor is Szűcs Ernő kötetlen beszélgetésekben igyekezett a többi

vendégnek, akik nagyobbára tudományos műveltségű, és talán hitbeli kételyekkel küzdő emberek voltak, megmutatni az utat Krisztushoz. Egyszer minket is meghívtak; és amikor Szűcs Ernő megtudta, hogy én filozófiából készülök doktorálni, felkészült egy jó parázs vitára. Megkérdezte tőlem, hogy melyik filozófiai rendszerben találtam meg az igazságot. Erre én olyasmit feleltem, hogy látásom szerint a filozófia különböző irányai részigazságokat adnak, melyek olyanok, mint a szivárvány színei, de a teljes

78

igazságot, mely olyan világos, mint a nap, Jézus Krisztusnál találhatjuk meg. - Így hát a várt vita elmaradt.

Persze nagyon megörültünk Ernő bácsinak. Lajcsi még nem ismerte őt, de hamarosan összemelegedtek, és olyan barátságot kötöttek, mely egész életre szólt. Ernő bácsi adottsága főleg abban állt, hogy a tudományos világnézetű embereket meg tudta győzni, hiszen ő matematika-fizika szakos tanár volt; elvégezte a teológiát is, de nem akart lelkészi állást vállalni, hanem csak szabadon, kötetlenül, szeretetből akart szolgálni az igével.

Kivittük őt Bodolayhoz, a papunkhoz, hogy megbeszéljük, mikor beszélhetne Szűcs Ernő a templomban. De Bodolay azzal gyanúsította Szűcs Ernőt, hogy szektás, és azt mondta, hogy nem engedheti át neki a szószéket. Hát mit tehettünk? Átkocsiztunk Szilvásra, és megkértük Hubay Mihályt, hogy adjon ő alkalmat az evangélizációra. Ő hajlandó volt, és így először az iskolában, azután a templomban beszélt Ernő bácsi, oly hatalmasan, hogy valóban megragadta a lelkeket. Nemcsak az értelmiségi emberekhez tudott ő szólni, hanem az egyszerű emberekhez is, mert érdekes példákkal, az életből vett történetekkel illusztrálta mondanivalóját. A szilvási siker után aztán Bodolay megengedte, hogy a visnyói templomban is hirdesse az igét Ernő bácsi. Meg is telt a templom, és az élő ige itt is megragadta a lelkeket.

Ezután a megindulás után már sikerült összehoznunk egy kis bibliakört, és mindinkább gyarapodtak a résztvevők. Ez már nem tetszett a lelkésznek, és egyszerre csak kijelentette, hogy a presbiterek panaszkodtak, hogy mi sok petróleumot fogyasztunk az esti összejöveteleink alkalmával, és ezt nem bírja az eklézsia. Azontúl a saját lakásunkban tartottuk a bibliaórákat. Milyen jó volt erre a magyaros ebédlő a hosszú sarokpaddal és a tölgyfaszékekkel! Jöttek is egyre többen és többen, mert vágyódtak az ige után. Mindenesetre voltak közöttük olyanok is, akik csak ki akartak minket próbálni, hogy hajlunk-e a millenizmus felé, de amikor látták, hogy nem megyünk bele az ő szőrszálhasogató fejtegetéseikbe - például hogy pontosan mikor is lesz Jézus újraeljövetele - akkor visszatértek a Toldi Józsi bácsi gyülekezetébe. Viszont akik őszinte szívvel keresték az igazságot, azok hűségesen megmaradtak a mi körünkben, és rendszeresen eljártak a templomba is, tehát nem volt oka panaszra a lelkésznek.

Tavasz felé aztán kötöttünk egy még életreszólóbb barátságot, mint az Ernő bácsival való kapcsolat. Egyházlátogatásra eljött Svingor Jenő Radostyánból, és ellátogatott hozzánk is. Azonnal megérezte, hogy bennünk testvéri lelkeket talál, és kölcsönös volt a rokonszenv. Mikor megtudta, hogy én diákszövetséges titkár voltam, akkor azt indítványozta, hogy másnap menjünk át vele Szilvásváradra, és ott a nyilvános összejövetel előtt tartsunk egy szűk körű kis bibliaórát, és én vezessem be. Így is lett; ha jól emlékszem, a Laodiceabeliekhez szóló levélről beszéltem, és utána élénk eszmecsere fejlődött ki.

Néhány hónappal később Svingor Jenő felkért, hogy Miskolcon a lelkészgyűlésen tartsak előadást ezen a címen: "Hogyan lettem Krisztus szolgálója". Meglepett ez a felkérés, de engedelmesen elmentem és megtartottam az előadást. Ez, ha jól emlékszem, nyár végén volt. Évikét is elvittem; akkor voltam először Tauszig Mária vendége, mert ő szeretettel meghívott,

hogy aludjunk nála, és ő gondját viseli Évikének, amíg én az előadást tartom. Így is lett.

De ez már nyár végén volt, és még nem mondtam el, hogy a nyár első felében is tettünk egy utazást Évikével, mégpedig a tahii konferenciára. Ezen a nyáron is felkértek, hogy tartsak előadást és vezessek bibliakört, és mi Lajcsival együtt úgy határoztunk, hogy elmegyünk, és visszük Évikét is, hiszen még akkor részben szoptattam. Igaz, hogy ott Tahiban egy egyszerű barakkban volt a

79

szállásunk - nem is tudom már, hogy szalmazsákon aludtunk-e, vagy csak egyszerűen szalmán; de gondoltuk, ha a kis Jézusnak jó volt szalmán aludni, akkor Évikének is jó lesz. Évike akkor nyolc hónapos volt, szép rózsásarcú egészséges kisbaba. És bizony nem sínylette meg a tahii tartózkodást, inkább jót tett neki a jó hegyi levegő ott a fennsíkon. Az etetést, fürösztést és pelenkamosást is sikerült megoldanom, mert a konyhán kaptam tejet és meleg vizet is, amikor kellett. Évike jól aludt a szalmán, és reggelenként vidám kurjongatással ébresztette a körülöttünk alvó diáklányokat. Persze dédelgették, babusgatták őt a lányok.

Pesten is töltöttünk néhány napot, hiszen édesanyám boldog volt, mikor látta Évike gyönyörű fejlődését; ő március végéig nálunk volt és gondozta Évikét, de hát márciustól júliusig rengeteget fejlődött a gyerek; nemcsak külsőleg nőtt és gömbölyödött, hanem értelme is kezdett ébredezni, jól el lehetett már játszani vele.

Arika

Évike szoptatását kilenc és fél hónapig nem hagytam abba, bár öt hónapos kora óta kapott már ételeket is, és fokozatosan csökkentettem a szoptatások számát, de a nyár folyamán még nem akartam teljesen elválasztani. És közben észre sem vettem, hogy már útban van a második gyermek - csak Lajcsi vette észre domborodó alakomon. Ez körülbelül augusztus vége felé volt. Örültünk, hogy Évikének testvére lesz, bár kissé túl rövidnek találtuk az időközt. Nem is tudtuk pontosan kiszámítani, hogy mikor fog megszületni a kicsi.

Október közepén Évike egy éves lett, és kezdett néhány értelmes szót mondani. Az első olyan megnyilatkozása, amit értelmes mondatnak lehetett nevezni, az volt, hogy amikor a tehéncsorda a legelőről hazatérve elvonult a házunk előtt, Évike így szólt: "Bú-bú tátá" - vagyis: elmennek a tehenek. Persze ezt feljegyeztem, és minden újabb szavát is, nemsokára már egész szótárt állítottam össze. Járni ellenben nehezen tanult Évike, valószínűleg azért, mert kövérke volt. Ha vezettük, lépkedett, de egészen önállóan csak karácsony tájt kezdett járni.

Abban az évben nem volt vendégünk karácsonykor, csak magunkban ünnepeltünk. Mama január elején jött csak el, mert az orvos január közepére jósolta a szülést. De nem lett igaza, mert a mi kis Arikánk csak február 8-án született meg, de akkor aztán nagyon gyors tempóban. Meglepően gyorsan és könnyen ment a szülés. A kicsike valamivel gyengébbnek látszott, mint Évike újszülött korában; de azért virgonc, életrevaló kisgyermek volt. Nem bántuk, hogy lány; annak örültünk, hogy Évikének lesz hozzáillő játszótársa. Féltékenykedni nem igen

80

fog, mert amikor öntudatra ébred, már abban a tudatban fog élni, hogy neki testvére van. Mivel Aranka napján született, a nagymamája nevenapján, így szintén magától adódott, hogy Aranka lett a neve.

A könnyű szülés után szinte nem is éreztem gyengének magamat, de azért persze szigorúan ágyban tartottak tíz napig. Legalább kedvemre olvashattam. Akkor kaptuk meg Mamától a Sundar Singh életéről és tanításáról szóló vastag német könyvet. Azt olvasgattuk Lajcsival együtt. Úgy emlékszem vissza arra a gyermekágyas időszakra, hogy nagyon boldog, szép napok voltak azok. Szegény Mamának persze nem volt könnyű a dolga, mert most már két kisgyermeket kellett gondoznia.

Tavasszal aztán megtartottuk a keresztelőt is. Most is úgy választottuk a keresztszülőket, hogy mindkét család képviselve legyen. Klári lett a keresztanya, és az én Frici öcsém a keresztapa. Frici előző évben végezte el Svájcban a gazdasági iskolát, és hazatérése után a Szabolcs megyei Dessewffy grófi birtokon kapott állást, mint segédtiszt.

Mama a keresztelő után nemsokára hazament, ezúttal nem maradt olyan hosszú ideig, mint Évikével. Hiszen most már én is begyakorlódtam a csecsemőápolásba. Nagyon boldog voltam a két kicsi lányommal, de munkám bizony volt elég reggeltől estig.

Azon a nyáron persze nem gondolhattam arra, hogy a tahii konferenciára elmenjek. De azért nem szakadtam el a Diákszövetségtől, mert azon a nyáron jöttek el Visnyóra a cserkészlányok, először Szabó Iduka cserkészcsapata, azután Victor Zsófika cserkészcsapata táborozott a Nagyvölgyben. Persze állandó kapcsolatban voltunk velük, többször meglátogattuk őket ott az erdőben.

Évike nyár végére megtanult folyékonyan beszélni, csak persze selypítve. Borzasztóan szerette, ha a képeskönyvekből felolvastunk neki, és hamarosan megtanulta a kis két- és négysoros versikéket. Mire két éves lett, körülbelül száz versikét tudott.

Arika is fejlődött, de nem olyan gyors tempóban, mint annakidején Évike. Talán az is hozzájárult, hogy most

sokkal fárasztóbb volt az életmódom, és nem voltam olyan bőviben a tejnek. És akkoriban, sajnos, még nem hirdették az orvosok, hogy korán meg kell kezdeni a főzelékkel és gyümölccsel való táplálást; sőt amikor nyáron megkérdeztem a doktort, hogy elkezdjem-e a vegyes táplálást, ő azt mondta, hogy nyár végéig inkább ne, mert a tehéntejet nehéz frissen tartani. Nyár végén aztán elkezdtem Arikával a vegyes kosztot, és minden jól ment volna, ha októberben nem kapta volna meg a két gyerek a szamárköhögést. Hogy kitől, azt nem tudtuk - járt be hozzánk néhány gyerek Évikével játszani, hát könnyen megtörténhetett. A falusiak nagyon könnyen vették a ragályos betegségeket, nem is hittek a fertőzésben.

Nagyon keserves időszak következett ezután. Évikét is megviselte a köhögés, de a kicsi Arikát még jobban. És nekünk is milyen kínos volt éjszakákon át hallgatni a kicsikék görcsös köhögését, és borzasztó volt a tehetetlenség érzése, hogy nem tudunk segíteni! A szamárköhögés ellen levegőváltozást szoktak ajánlani. Hát meg is próbáltuk egy hétre Pestre vinni a gyerekeket; de mivel ez késő ősszel volt, nyirkos, esős időben - hát bizony nem sokat használt. Szegény kicsikék csak köhécseltek tovább. A szamárköhögés időtartama általában

81

hat hét szokott lenni, de tél idején bizony elhúzódik tovább is. Majdnem vége volt a télnek, mire Évike és Arika kilábolt a köhögésből. Talán ennek a szamárhurutnak az utókövetkezménye volt, hogy Arika étvágytalansága szinte végighúzódott egész gyermekkorán. Egyébként élénk mozgású, virgonc kisgyerek volt Arika, négykézláb egykettőre végighaladt a szobán, de a járást később tanulta meg. Az értelme szépen kezdett fejledezni, majdnem egyszerre tanulta meg a járást és a beszédet.

Megpróbáltatások

Azon a tavaszon nagy tervvel próbálkoztunk. Nyári óvodát szándékoztunk szervezni a falu kisgyermekei részére. Ugyanis előző nyáron egy nagyon szomorú eset történt: a faszállító kisvonat elgázolt egy másfél éves kisleánykát. Nem részletezem a dolgot, hiszen Lajcsi nagyon részletesen elmondta az élményeiben. Neki ugyanis igen nagy izgalmat és kellemetlenséget okozott ez az eset. A tárgyilagos bírói vizsgálat azután kimutatta, hogy ez olyan szerencsétlenség volt, amelyért senkit sem lehetett kötelességmulasztással vádolni. Aratás idején történt, amikor csak az öregek és a kisgyermekek maradtak otthon. Egy nagymamára négy kicsi unokát bíztak, és amíg a pólyást tisztába tette, azalatt a másféléves kiszaladt - pont a vonat elé, egy kanyarban, ahol a fékes nem láthatta, csak amikor már késő volt.

Szóval azt a tanulságot vontuk le ebből, hogy legalább nyáron, a legnagyobb munkaidőben okvetlenül szüksége lenne a falunak egy óvodára, mert a kisgyermekek sok veszélynek vannak kitéve. Szilvásváradon volt már óvoda, de azt az őrgrófék patronálták, és a katolikus egyház. Visnyón nem volt senki, aki ilyesmit kezdeményezzen. Elhatároztuk tehát, hogy a nyári hónapokban a saját lakásunkban rendezünk be egy kis óvodát kísérletképpen; akkor talán meglátják a falusiak, hogy ez milyen üdvös dolog.

Sikerült egy állás nélküli óvónőt találnunk, egy Csatáry Mária nevű nagykőrösi leányt. Úgy beszéltük meg vele, hogy mi adjuk neki a szállást és ellátást, a fizetéséhez pedig minden egyes szülő hozzájárul. Elég szerény fizetésről volt szó, 45 pengőt ajánlottunk fel neki havonta. Körülbelül 45 gyerek jelentkezett, és ha minden szülő fizet egy pengőt, összejön ez a 45 pengő. Miután előző évben a pénzügyminiszter megszüntette az inflációt, és az ország áttért a koronáról a pengőre, nem milliókban számoltunk már, hanem kis számokban, és nagy becse volt a pengőnek - nem mintha nagy lett volna a vásárló értéke, de mindenki örült, ha álláshoz jutott, mert akkor kezdődött a munkanélküliség korszaka.

Csatáry Mária szívesen vállalta ezt az ideiglenes állást, mert úgyis félig-meddig menyasszony volt. Igazán nagy szeretettel és lelkesedéssel vállalta a munkát, és szépen foglalkozott a gyermekekkel, kis nótákra és versekre tanította őket. Évike ugyan még nem volt három éves, de azért ő is többnyire ott volt az udvaron, és együtt játszott az óvodásokkal. Felszereltettünk az udvaron egy ülőhintát, az nagyon tetszett a gyerekeknek.

Júniusban, amikor még éppen hogy elkezdtük az óvodát, egy napon levelet kaptunk Pestről azzal a megrendítő hírrel, hogy Frici öcsém hirtelen meghalt. Szinte csodálom, hogy szegény Mamának volt annyi lelkiereje, hogy részletesen leírja nekem ezt a tragikus eseményt.

Frici, aki minden munkáját szorgalmasan és lelkiismeretesen végezte, egy forró júliusi napon lóháton járta be a földeket, hogy ellenőrizze és irányítsa a munkásokat. Estefelé, amikor már nagyon eltikkadt, elhatározta, hogy megfürdik a tóban. Valószínűleg hirtelen ugrott be a vízbe, felhevült állapotban. A parasztgyerekek, akik a közelben álltak, észrevették, hogy nem bukkan fel többé. Elszaladtak segítséget hozni. Jöttek is az emberek, de hiába, meg se találták Fricit aznap, csak másnap vetette fel a víz a holttestét. Az orvosok szívszélhűdést állapítottak meg.

82

Hogy milyen szörnyű lehetett az szegény Édesanyánknak, mikor megkapta a sürgönyt a gyászhírrel, azt szinte el sem lehet képzelni. Elveszteni egy 24 éves fiút, akit annyi gonddal és szeretettel, oly nehéz körülmények között nevelt fel, és aki végre elvégezte tanulmányait, és emberi elgondolás szerint szép jövőnek nézett elébe - ez a legnagyobb fájdalom, ami egy anyai szívet érhet! A gyászjelentésre ezt az igét íratta Mama: "Az Ő gondolatai nem a mi gondolataink". És erős lélekkel viselte a fájdalmat. A munkába menekült. Elvállalta, hogy a Gyermekvédő Liga nyári gyermektelepén, Szentendrén, néhány hétig segít a gyermekeket gondozni. Még Évikét is elvitte oda. Abban bízott, hogy a kis unokájával való együttlét majd enyhíti egy kissé szívének fájdalmát.

Ez volt az első szomorúságunk abban az évben. Ősszel következett a második.

Már tavasszal megéreztem, hogy útban van a harmadik gyermekem. Örömmel néztünk elébe az eseményeknek, hiszen most több volt az időköz, mint Évike és Arika születése között. November legvégére vártuk a kicsikét. Jó egészségben bírtam a terhességet ezúttal is.

Közben Évike és Arika szépen fejlődött és okosodott. Nyár végén az óvónő egy kis vizsgát rendezett a gyerekekkel, és Évike is sikert aratott, amikor elszavalta az "Ilyen nagy volt Magyarország, most csak ilyen kicsi már" kezdetű verset.

Arika is megtanult beszélni, és láttuk, hogy ő is eleven eszű gyerek lesz. Igaz, hogy nagyon selypített és érdekesen cifrázta a szavakat, ezen sokat szórakoztunk. Például "egészségedre anyuka" - ezt így mondta: "edididi amicicici". Voltak saját alkotású szavai is, például "nyefifi" azt jelentette, hogy "nem sikerül". Vágyakozva nézett fel a szekrény tetejére, és kijelentette, hogy "nyefifi főmász". Vagy könyvet vett elő, és így szólt: "nyefifi óvas". Szóval akkor is érdeklődött már a könyvek iránt. Eljött megint a gyümölcsérlelő ősz, és októberben boldogan ünnepeltük Évike hároméves születésnapját.

Évi a Villányi úton

Október végén pedig megtörtént a baj. 27-én korán reggel egészen hirtelen megszületett a még nem várt kicsike. Ezúttal nem hívattuk Csiba nénit, mert tudtuk, hogy beteg; a visnyói szülésznőt kellett hívnunk, akinek nem volt valami jó híre: a legnagyobb baj az volt, hogy szerette az italt. Aznap reggel sem volt teljesen józan.

Hogy mi okozta a koraszülést? Talán a fáradtság és kimerültség, talán az előző esti túl meleg fürdő, nem tudom. De az volt a borzasztó, hogy a kicsike csak néhány percig élt, aztán elkékült és elfulladt. Kértük a szülésznőt, könyörögtünk neki, hogy mentse meg a gyermeket, hiszen tudtuk, hogy vannak módszerek ilyen esetben, amelyek segítenek. De ő egész közönyösen kijelentette, hogy nem lehet segíteni. Durva lelkületére jellemző, hogy azonnal azt kérdezte: "Melyik asztalosnál tetszik csináltatni a koporsót?" - Mire az orvos megérkezett Szilvásról, sajnos már késő volt. Összeszidta a szülésznőt, de ez már nem segített a bajon.

Fridának neveztük el a kicsikét, aki harmadik kislányunk lett volna, ha életben maradt volna. Manapság már könnyen meg tudják menteni az ilyen aszfixiában szenvedő újszülöttet; az orvos talán akkor is meg tudta volna, ha nem történt volna ilyen hirtelen és tragikusan az egész. Édesanyámnak sürgönyöztünk - hiszen ő csak egy hónappal később készült eljönni. Estére meg is érkezett, részt vett a szomorúságunkban, és hűségesen ápolt engem. A temetés idejére eljött hozzám az erdőmesterné édesanyja, hogy ne maradjak egyedül. Azzal próbált vigasztalni, hogy a két szép gyermekemen kívül most már van egy angyalkám is. Bizony

83

szomorú dolog volt gyermekágyban feküdni gyerek nélkül. Lázas is lettem a mellemet feszítő tejtől, ami életforrás lett volna a kis Frida számára - de ő már a sírban feküdt.

A két vidám, eleven kislányom mellett aztán meg kellett vigasztalódnom. Édesanyám is nálunk maradt egészen január elejéig. Karácsonykor aztán Mici is eljött, azután néhány napra eljött Tauszig Mária, akinél én többször vendégeskedtem Miskolcon. Lajcsi azt indítványozta, menjünk fel két napra a Bükktetőre sízni, hiszen pompás hó van. Fel is mentünk Micivel és Máriával, a Csurgón aludtunk. Olyan szép derült idő volt, hogy még a Tátrát is láttuk.

Szilveszter napja volt, amikor hazamentünk. Ott aztán azzal az aggasztó hírrel fogadtak, hogy Évikének fáj a lába. Ezt annak tulajdonítottuk, hogy aznap hátraesett a székkel. Nem tudtuk még akkor, hogy gyermekparalízis.

Így végződött az 1927-es esztendő, mely annyi szomorúságot hozott. És a szorongásunk, aggódásunk még fokozódott, amikor Újév napján Évike láza csaknem 40 fokra szökött fel. Elhívtuk a doktort, de ő sem tudott semmi biztosat mondani, csak borogatást és lázcsillapítót rendelt. Két nap múlva megszűnt a láz, de aggódva láttuk, hogy valami változás ment végbe Évike jobb lábán. A bokája begörbült, a lábfejét nem tudta egyenesen tartani. Szóval elkezdtünk valami bénulásra gyanakodni. Lajcsi meg is kérdezte az orvost, de ő azt mondta, hogy ő is gondolt a Heine-Medin betegségre, de mivel az sehol a környéken nem fordult elő mostanában, Évi nem kaphatott ilyen fertőzést.

De hát hiába, nyugtalanító volt Évike állapota, bár ő semmi fájdalomról nem panaszkodott, és vidáman játszott Arikával. Végül elvittük őt Pestre a klinikára - ott aztán Kopits professzor teljes biztonsággal megállapította, hogy ez Heine-Medin. Hogy hogyan kaphatta a vírusos fertőzést, az nem derült ki. Talán a vonatról hozhatták a vendégeink? Vagy talán a meghűlésnek is szerepe volt, vagy a nedves lakásnak? Ki tudja? Az is érdekes, hogy Arika nem kapta el a betegséget, pedig állandóan egy szobában voltak.

Akkoriban már tudták, hogy vírus okozza a gyermekparalízist, de mivel a vírust nem tudták előállítani, oltásra nem gondolhattak. Az akut betegséggel szemben tehetetlenek voltak. Azzal bíztattak, hogy ha majd állandósul az állapot, akkor műtéttel tudnak segíteni.

Később még egyszer elvittük Pestre Évikét; akkor azt ajánlották, hogy vegyünk neki egy triciklit; ha van még valami rugalmasság a lábizmaiban, akkor a triciklizéstől erősödni fog. Meg is vettük a triciklit, de bizony azt inkább Arika használta, mert szegény kis Évikének annyira elpetyhüdtek az izmai a jobb lábán, hogy nem volt képes hajtani. Később gépet kapott a jobb lábára, ez tartotta a bokáját, hogy el ne görbüljön. Másfél évig hordta azt a gépet, amíg csak az operációra nem került sor.

Új otthonunk: a szép Szalajka völgy. Béla születése.

84

1927 őszén meghalt Péczely bácsi, a szilvási erdőrész gondnoka. Ő nem volt erdőmérnök, hanem régi vágású erdész, akinek nem volt magasabb képzettsége, de lelkesedett a hivatásáért, főleg a vadászatot és a vadgazdaságot tekintette feladatának, és annyira szerette a munkáját, hogy nem akart nyugdíjba menni, pedig már 75 éves volt. Végül egy súlyos betegség sírba vitte.

Az őrgróf úgy döntött, hogy Lajcsi legyen a szilvási erdőgondnokság vezetője, a visnyói gondnokság élére pedig Halász Laci, az erdőmester sógora kerüljön. De elhúzódott még egy ideig a döntés afelől, hogy Péczelyék szalajkai lakását kapjuk-e meg, vagy pedig az erdőhivatal épületében egy valamivel kisebb, de vízvezetékkel és villannyal ellátott komfortos lakást. Otthon aztán kettesben megtanácskoztuk a dolgot, de mindketten teljes egyetértésben voltunk afelől, hogy jobb nekünk függetlenül élni, mint a kollégák családjainak közvetlen közelében lakni, ahol szokásos volt a szomszédolás, és egyúttal az apró pletykák. Minek keveredjünk mi bele ezekbe? Inkább kiépítjük a saját külön életünket.

Az őrgróf beleegyezett abba, hogy a szalajkai lakást kapjuk meg, és egyúttal előirányzott egy elég szép összeget - úgy emlékszem, 1200 pengőt - a ház renoválására, mert bizony elég ütött-kopott állapotban volt. Amikor mindez már eldőlt, Lajcsi velem együtt átkocsizott a Szalajkába, hogy alaposan megszemléljük a házat. Én még azelőtt egyszer sem voltam Péczelyéknél látogatóban. Azért nem vitt el Lajcsi, mert régebben, amikor mint segédtiszt Péczelyéknél lakott, a lányuk, Annuska, aki elvált asszony volt, és jóval idősebb Lajcsinál, azzal próbálkozott, mégpedig elég átlátszó módon, hogy meghódítsa őt, és elvetesse magát vele; persze Lajcsi elég határozottan elutasította őt, és ezzel megsértette hiúságát.

No de ezúttal azért barátságosan fogadtak, és megmutatták az egész lakást. Mindjárt elhatároztuk, hogy a bejárati ajtót üvegesre csináltatjuk, mert most nagyon sötét volt a folyosó. A konyha is barátságtalan volt, oda is kívánkozott még egy ablak. Persze szükséges volt a szobák kifestése, és egy fürdőszoba létesítése is, aztán még több apró javítás. Ezek már éppen kimerítették a keretet, úgyhogy a

nagy szoba rendbe hozására nem is gondolhattunk. Az bizony siralmas állapotban volt: nemcsak az ablakok, hanem az ablakkeretek is hiányoztak, s így valóságos romos benyomást tett a szoba. A plafon behorpadt, a padló helyenként korhadt volt. A szoba sarkában egy fecskepár fészkelt. Bennünk azonban, amint így szemlélgettük a szobát, megfogamzott a gondolat, hogy ebből ideális gyerekszobát lehetne alakítani. Az ablakok dél és kelet felé néztek, tehát ez volt a legnapfényesebb szoba az egész házban.

Egyelőre nem lehetett semmit sem csinálni, de elhatároztuk, hogy majd később, amikor össze tudjuk spórolni a szükséges pénzt, rendbe hozatjuk a szobát saját költségünkre.

Aztán kimentünk a kertbe, és ámbár ez egy borongós téli napon volt, és kopaszon álltak a fák, az én szívemet elbűvölte ennek az erdő melletti kertnek a szépsége, és képzeletben magam előtt láttam, hogy milyen lesz majd tavasszal és nyáron. Úgy éreztem, hogy ebben a csodálatosan szép környezetben nagyon boldogan fogunk majd élni.

85

Ez volt tehát az első ismerkedés a szalajkai otthonnal. De még sokáig kellett várnunk, amíg beköltözhettünk, mert az özvegynek és leányának joga volt még egy ideig ott lakni, a padlásról, pincéből mindent összeszedni és kiselejtezni. Amikor ők kiköltöztek, megkezdődtek, és gyors tempóban folytak a javítási munkálatok. Április közepe tájt került sor a mi költözésünkre.

Bizony nekünk is sok holmink gyűlt már össze a Visnyón töltött öt év alatt - úgyhogy 12 szekér vitte a bútorainkat és egyéb cókmókunkat. Király Papa és Mama eljött segíteni a költözésnél.

Egyelőre négy szobát rendeztünk be magunknak, a földszinten az ebédlőt, az emeleten a három utcai szobát: a hálószobát (ez lett később a nagy vendégszoba), a gyerekszobát (a későbbi leányszobát) és a sarokszobát, hogy legyen vendégszobánk is. A földszinten volt az iroda is, ott csak uradalmi bútorok voltak.

Abban az évben igen későn tavaszodott: április vége felé lehetett csak hozzákezdeni a kerti munkákhoz, mert sokáig maradt fagyos a föld. De végre fölengedett a talaj, és fel lehetett szántani a nagy kertet! Akkor aztán hozzákezdtem a cselédlány és a kocsis segítségével a veteményezéshez, ültetéshez. Micsoda gyönyörűség volt a kertben dolgozni, amikor körülöttünk már zöldült, rügyezett, bimbózott minden! Virágruhába öltöztek a szilvafák és meggyfák, az erdő is kezdett halványzöld színt ölteni, és kakukkszó jelezte, hogy végérvényesen itt a tavasz. Évike és Arika vidáman szaladgált a kertben, minden új, érdekes volt nekik.

De azután jöttek a fagyosszentek, és ezek megint késleltették a növények fejlődését. Az almafák csak május második felében kezdtek virágba borulni. És május végén jött az Orbán-napi fagy. Amikor reggel kimentünk a kertbe, különös kép tárult elénk: az almafákon minden egyes virág mintha vékony üvegbevonattal lett volna ellátva. Ez úgy keletkezhetett, hogy előző nap esett az eső, s az éjszakai fagy aztán ráfagyasztotta az esőcseppeket a virágokra. "No az idei almatermésnek befellegzett!" - mondtuk szomorúan. De nem lett igazunk; a virágok megtermékenyültek, és őszre bőséges almatermésünk lett. Ez csak azzal magyarázható, hogy a jégburok megvédte a virágokat a külső fagytól, és így semmi bajuk sem lett.

Jött a szép nyár, és mi sokat sétálgattunk, kirándulgattunk, hogy jobban megismerjük új környezetünket. Kedvenc helyünk volt persze a halastó meg a "Gloriett", a kis kiránduló lak, és körülötte az öreg fenyők, lejjebb a lépcsős vízesés.

a Gloriett

86

a lépcsős vízesés

De többször felvitt minket Lajcsi a Bükk-tetőre is, a kisvonattal és a siklóval érdekes és változatos volt az út. Nagyon szerettük a szép Horotna-völgyet is, meg a Diós-kutat, az Éleskővárat, a Nagyverőt.

Évike a beteg lábával nem bírt hosszú utakat megtenni, de azért sétálgatott. Ő már tudatosan gyönyörködött az erdő és a patak szépségében, és Arika is, aki akkor két és fél éves volt, és kezdett nyiladozni az értelme. Egyszer, amint alkonyat felé sétáltunk az erdőben, Arika egyszer csak megállt egy facsoport előtt, és azt mondta: "Nini, ott van a fa anyuka a kis gyerekeivel! Most fekteti le a gyerekeit és imádkozik velük!" - ekkor jöttünk rá, hogy a mi kis Arikánk költői lélek.

Tavasz óta tudtuk már, hogy útban van az újabb gyermekünk, és így remélhetőleg kárpótlást kapunk a kis Frida elvesztéséért. Felkészültünk arra, hogy majd bővül, terebélyesedik a családunk, és így érdemes tervezgetni, hogy miképpen rendezzük be szebben, kényelmesebben a lakásunkat, hogyan fejlesszük a gazdaságunkat. Lajcsi mindig telve volt tervekkel és új kezdeményezéssel.

A gazdasági udvarunkban volt elég hely a háziállatok számára, így hát szereztünk egy második tehenet, és a sertés-állomány is gyarapodott. A tyúkokkal és csirkékkel volt egy kis baj, mert mivel szabadon szaladgáltak, sok kárt tettek a veteményes kertben. Terveztünk egy tágas, sodronnyal elkerített kifutóval ellátott baromfiólat, de ezt csak sokkal később sikerült megvalósítani.

Új kezdeményezés volt a méhes. Bodolaynétól, az özvegy visnyói papnétól vettük meg az egész méhészeti felszerelést. Lajcsi nagy lendülettel kezdett hozzá a méhészkedéshez, új kaptárokat is csináltatott. A méhész egyesülettől lehetett műlépeket rendelni, ezzel az ember egy csomó munkától megkímélhette a méheket, mert nem kellett nekik maguknak felépíteni a lépeket, csak kihúzogatni a sejtfalakat. Bámulatos művészettel csinálják ezt a méhek. Engem is érdekelt a méhészet, de csak bizonyos távolságból, mert féltem a méhszúrástól. Lajcsi bátran végezte a rajbefogást, a méz kiszedését a kaptárból, stb. Én bizony ezekben nem voltam képes segíteni. Amikor már a mézpergetésre került a sor, abban örömmel segítettem, meg aztán az elhasznált lépek kifőzésében is. Az előállított viaszt beküldtük a méhész központba, és ennek az értékét levonták az új lépek árából.

Szóval bőven el voltunk látva munkával. Lett aztán egy új háziállatunk is: lehoztak nekünk az erdőről egy kicsi őzikét, amelyet egy nagy zivatar után egyedül találtak, valahogy elszakadt az anyjától. Nagyon kedves kis jószág volt. Elkezdtük cumisüvegből etetni - persze a tejet gondosan kellett kezelni, hogy meg ne ártson neki -, és a kis őzike szépen nőtt, növekedett. Mancinak neveztük el. Ősszel aztán, mikor már szépen kifejlődött, az őrgrófék úgy határoztak, hogy elvitetik az alföldi birtokukra vérfrissítés céljából. Igen ám, de az őzike mintha megsejtett volna valamit, kiszaladt az erdőbe. A kocsis utána szaladt, és sikerült is elkapnia a kis állatot fent a hegyoldalban. De akármilyen erősen fogta, az őzike kitépte magát az izmos férfikézből, és újból megszökött. Ekkor Lajcsinak az a gondolata támadt, hogy mivel az őzike úgy szereti a gyerekeket, talán a gyerekek szavára hajlandó lesz hallgatni. És előre küldte Évikét az erdőbe. Évike kiáltozott, hogy "Manci, Manci!" És csodák csodája, Manci megfordult, és Évikével szépen bejött a házba, sőt, fel az emeletre. Így aztán betették szegényt az előre elkészített ládába, és elszállították az alföldi erdőbe. További sorsáról aztán már nem hallottunk.

Azon a nyáron Eriék jöttek el hozzánk nyaralni Magdival, aki akkor kilenc éves volt. Ők is nagyon jól érezték magukat a Szalajkában, szép kirándulásokat tettünk együtt. Szeptemberben

87

pedig Kadič Ottokár31 barlangkutató volt nálunk néhány hétig a feleségével, hogy kutatásokat végezzenek az Istállóskői barlangban. Persze ez bennünket is nagyon érdekelt, és velük együtt örültünk, ha valami érdekes csontot, vagy pattintott kőszerszámot találtak. Szeptember végén már elutaztak azzal, hogy következő évben majd folytatják a kutatást.

Nekünk pedig már komolyan kellett készülnünk újabb kis csemeténk születésére. Az volt az izgalmas problémánk, hogyan intézzük a dolgokat, nehogy megint baj legyen. Lajcsi arra gondolt, hogy kórházba kellene mennem, de ettől idegenkedtem, mert akkor már előre el kellene utaznom, és hetekig távol lennem a családtól. Így tehát azt tettük, hogy megkértük Csiba nénit, jöjjön el már néhány nappal a szülés várt időpontja előtt, és lakjék nálunk egészen a gyermekágyas időszak végéig. Meg tudta tenni, mert abban az időszakban éppen nem volt kilátásban másik szülés a faluban.

Tehát hozzánk költözött a derék Csiba néni már október legelső napjaiban; Mama is eljött Pestről. Megnyugtató érzés volt, hogy teljes készenlétben várhatjuk azt a bizonyos órát.

Azon a héten volt az almaszüret, de arra hívtunk segéd munkaerőket is. Nekem nem igen engedték, hogy aktív módon részt vegyek a szedésben. Bőséges termésünk lett az Orbán-napi fagy ellenére, gyönyörűség volt nézni, amint egymásután telnek a kosarak a szép almákkal.

Október 8-ának reggelén kezdtem érezni, hogy eljött az órám. Ezúttal nem ment olyan rohamosan a dolog, mint az előző kettőnél, hosszabb ideig tartott, de normális lefolyású volt. Lajcsinak ki kellett mennie az erdőbe hivatalos vadászatra; kicsit sajnálta, hogy nem maradhat otthon, de hát segíteni úgysem tudott, és voltak körülöttem elegen, akik gondomat viselték.

Megszületett a mi édes kis Bélukánk. Láttuk, hogy szép erős gyerek négy kilós súllyal, és külön öröm volt, hogy fiú. Mama megtelefonálta az erdőhivatalba az örömhírt, és az egyik erdész kiment az erdőbe a vadásztársasághoz, hogy közölje Lajcsival: fia született. Persze mindjárt örömmel gratulált neki az egész társaság.

Béla Arival és Évivel

Csiba néni aztán nálunk maradt még, amíg gyermekágyban feküdtem. Mama is megtett mindent, amit csak bírt, hogy a háztartás és a két gyerek el legyen látva, így hát nekem jó dolgom volt, nyugodtan olvashattam az ágyban. Évike és Arika nagyon örült a kis öcsikének. Évikének Mama hozott egy szép nagy celluloid babát, és hozzá azt a babakelengyét, amelyet valamikor régen nekem készített a Frici születése után, amikor én négy éves voltam. Szép hímzésekkel, horgolással volt díszítve minden egyes darab, és most szépen kimosva, kivasalva olyan volt, mint az új. Boldog volt Évike, hogy most már neki is van pólyásbabája, pelenkázhatja, öltöztetheti.

Miután Csiba néni elment, Mama vette át Béluka gondozását, én csak szoptattam. Jól szopott, és gyönyörűen fejlődött a kicsike, és elég hamar megtanulta azt is, hogy éjszaka aludni kell. November elején aztán megtartottuk a keresztelőjét. Megint úgy intéztük, hogy a keresztszülők mindkét családot képviseljék: így Elza, Lajcsi legidősebb nővére lett a keresztmama, a keresztapa pedig Mathes bácsi, Margit nénikém férje. De ő nem tudott eljönni a keresztelőre. Eljött ellenben Király Mama és Király Papa is annak örömére, hogy végre fiú

88

unokájuk született. A keresztelést Hubay Mihály végezte a lakásban, erre meghívtuk az uradalmi kollégákat a feleségeikkel. Azután persze nagy uzsonna következett.

Amint megerősödtem, kezdődött megint a komoly munka, hiszen sok tennivaló volt a mi kiterjedt háztartásunkban, de az volt a jó, hogy Mama sokat segített. Nálunk maradt akkor egész télen, hiszen neki is örömet okozott a kis Béluka gondozása. Nekem pedig hozzá kellett látnom a nagy almatermés rendezéséhez. Volt vagy 30 mázsa, és nagy halmokban állt az alma a romos nagy szobában. Egy nagy részét ládákba kellett csomagolnom; részben ajándékba küldtük pesti szeretteinknek, részben eladtuk. Kedves foglalkozás volt, de végül, mikor jöttek a novembervégi szelek, sikerült egy kellemetlen középfülgyulladást szereznem a huzatos szobában. Hiszen az ablakok még mindig hiányoztak.

No de meggyógyultam, és boldogan ünnepeltük a karácsonyt három kis gyermekünkkel. Karácsony után az lett a problémánk, hogy mit csináljak a fogaimmal, amelyek igen erősen kezdtek romlani, megérezték a négy év alatt végbement négy szülést. Azt mondja a német: "Jedes Kind kostet einen Zahn" - de többnyire nemcsak egy, de több fog is elromlik egy terhesség folyamán.

A legközelebbi környéken nem volt fogorvos. De aztán Tetmajerék, Lajcsi barátai, akikkel már Selmecen jóban volt, kedvesen felajánlották, hogy menjek hozzájuk Ózdra vagy egy hétre, és járjak Roller Kálmánhoz fogkezelésre, mert ő igen jó fogász. Így is lett. Elutaztunk Ózdra, persze Bélukával együtt, hiszen ő nem tudott meglenni nélkülem.

Nagyon kellemes napokat töltöttem ott a kedves családnál. Nekik egy fiuk és egy kislányuk volt. Tetmajer Frédi az ózdi gyárban volt főmérnök, és ott a főmérnökök nagyon szép, kényelmes lakást kaptak, és jó fizetést. Frédi felesége, Hilda Lajcsinak kamaszfiú korában titkos ideálja volt. Nem csoda, mert valóban bájos, kedves teremtés volt, én is nagyon megszerettem. Hilda édesanyja is velük lakott, vele is sokat beszélgettem. Új dolog volt nekem, hogy rádiójuk is volt (nekünk még akkor nem volt), és azon sokszor hallgattunk szép zenét. Közben dajkáltam Bélukát, és így jól telt az idő, a foghúzásokat és fúrásokat leszámítva. No de legalább rendbe jöttek a fogaim.

Lajcsi értünk jött, hálásan elbúcsúztunk a kedves családtól, és hazautaztunk. Mama szépen rendben tartotta a házat, és gondozta Évikét és Arikát, amíg távol voltam. Azután nálunk maradt még egészen tavaszig.

Bizony megszaporodott a dolgom, amikor ő elment. A tavaszi kerti munkákat is meg kellett kezdenünk. Ekkor már fogadnunk kellett egy második cselédlányt, mert egy lánnyal nem bírtunk mindent elvégezni. Persze a két lánnyal sem ment mindig simán a dolog, mert voltak köztük lusták, haszontalanok, úgyhogy többször kellett váltogatni.

Azon a tavaszon már volt annyi pénzünk, hogy megcsináltathattuk a nagyszobát is. Lajcsi jól megszervezte az egészet, úgyhogy egy-kettőre megerősítették a mennyezetet, új padlót és ablakokat készítettek, aztán következett a falfestés ott is, meg a mellette levő szobában is, melyet addig nem használtunk, de az lett ezután a hálószobánk, a régi hálószobából pedig vendégszoba lett.

Mikor mindez készen lett, gyönyörűség volt nézni a szép tágas, napfényes szobát. Színes rongyszőnyegekkel borítottuk a padlót, díványt is vettünk Évike részére, mert a két rácsos ágyat a kicsinyek kapták. Mama elküldte a mi hajdani gyerekszobai asztalunkat és játékszekrényünket, ruhaszekrényeket pedig később csináltattunk. Szóval beköltöztettük a gyerekeket, és a szomszédos szoba lett a hálószobánk, és maradt is sok éven keresztül. A régebbi hálószoba lett a "nagy vendégszoba", azt is bebútoroztuk, de nem egyszerre, hanem egymásután, ahogy a pénztárcánkból tellett. Fehérre festett fenyőfa bútorokat csináltattunk,

89

mert ezek olcsók voltak, és amellett nagyon barátságossá tették a szobát. A gyerekszobában is a fehér szín uralkodott.

Hogy a költségek egy része megtérüljön, azon a nyáron már nyaraló vendégeket is vállaltunk, hiszen többen kérték, hogy nálunk nyaralhassanak, és élvezhessék a Szalajka völgy szépségét. Így aztán nagy háztartást vittünk egész nyáron, nem is volt könnyű minden igénynek eleget tenni. Volt nálunk két tanárnő, azután egy anya a gimnazista leányával és egy katonatisztné a kis lánykájával. Kedvesek voltak, de ezekkel a vendégekkel még nem tudtunk olyan benső lelki kapcsolatot létesíteni, mint azokkal, akik a későbbi évek folyamán jöttek hozzánk.

90

Bővül a családi kör - Laci születése

Ősszel már tudtuk, hogy útban van a negyedik gyermekünk. Örömmel vártuk, hiszen volt elég hely a gyerekszobában egy újabb kicsike számára - és a szívünkben is. Hiszen sok örömünk volt a meglévő három gyermekünkkel is. Évikével és Arikával sokat foglalkoztam, meséltem nekik, hiszen nagyon értelmes, élénk fantáziájú gyerekek voltak. De olyan érzékeny szívűek, hogy nem lehetett nekik szomorú mesét mondani, mert akkor sírva fakadtak. Arika ezt így fejezte ki: "Csak olyat mesélj, anyuka, amiben egy légy se hal meg". Még a tücsök és hangya meséjét is át kellett alakítanom úgy, hogy bár a hangya nem adott enni a tücsöknek, de a jószívű méhecske aztán megvendégelte. Egyébként szerették az állatokról szóló meséket. Arika annyira együtt érzett a legapróbb kis teremtménnyel is, hogy keservesen sírni kezdett, amikor egy halott lepkét látott; egyszer meg egy darazsat szabadított ki a pók hálójából, mert annyira sajnálta. A méhecskékről is meséltem a gyerekeknek, azokat is szerették úgy elméletben, különösen azért, mert mézet adnak - de egyébként féltek tőlük, mert előfordult egyszer-kétszer, hogy a méheink megszúrták őket.

Szép gyerekkönyveink is voltak, azokból is olvastam a gyerekeknek. Szerették a Pósa-verseket és az Andersen-meséket.

Babákkal is jól tudtak játszani, mert erősen megvolt bennük az anyai érzés - Mama aztán elküldte a mi régi bababútorainkat, úgy hogy szép kis babaszobát rendezhettünk be a gyerekszoba sarkában. Jó állapotban voltak még a bútorok, de sajnos a mi gyerekeinknek aztán idővel sikerült tönkretenni.

Béluska is szépen fejlődött, októberben megünnepeltük az egyéves születésnapját. Erős, izmos kis kölyök volt, de elég kövér, s így nehezen tanult meg járni. Többnyire úgy egyensúlyozta magát, hogy feltartotta mindkét karját, s úgy lépkedett kissé nehézkesen, de így legalább nem esett el.

Karácsonyra eljött Mama és Mici, hogy együtt örülhessenek a gyerekekkel. Volt nagy karácsonyfa és sok ajándék. Most már Béluka is tudott örülni a Karácsonynak. Szánkót is kaptak a gyerekek, és a szép havas télben aztán sokszor élvezték a szánkózást egyelőre csak a kertben és a közeli kis lejtőkön, de egyedül még nem igen tudtak, csak Lajcsival vagy velem. Bélukát pedig ráültettük a szánkóra és húzgáltuk.

91

Eltelt a tél is, szerencsére csak kisebb betegségekkel. Évikét megint egyszer elvittük orvosi vizsgálatra, és megállapították, hogy most már állandósult annyira az állapota, hogy meg lehessen operálni. Mama elintézte a Gyermekvédő Ligában, amelynek ő aktív tagja volt, hogy a Liga kórházában végezzék el a műtétet majd májusban, és ott fekhessen utána Évike.

Kis csemeténk születését április közepére vártuk, de aztán hamarabb beköszöntött. Ez talán annak tulajdonítható, hogy Lajcsi elvitt engem szalonkalesre a Horotna-völgybe. Azt akarta, hogy élvezzem én is a kora tavaszi erdő esti hangulatát, mert elbűvölően szép az, amikor alkonyatkor az erdei madarak elzengik esti dalukat, utána elcsendesednek, és a sejtelmes csendben egyszerre csak felhangzik a szalonkák korrogása. - Hát valóban szép volt. Amint hazafelé mentünk a hintón, Lajcsi figyelmeztette Gyula bácsit, a kocsist, hogy lassan hajtson, mert az úton újonnan szórták a követ. De ő mégis gyorsabban hajtott a kelleténél, s így bizony éreztem, hogy mennyire ráz a kocsi.

Másnap reggel 6 óra előtt hirtelen felriadtam álmomból. Megkezdődtek a szülési fájások, még pedig olyan gyorsan és hevesen, hogy bár Lajcsi azonnal elküldte Gyula bácsit Csiba néniért és a doktorért, mégis, mire megérkeztek, megszületett a gyerek. Csiba néni gyorsan munkához látott, szépen elintézett mindent, a doktor is bevarrta a szakadást, ami a gyors szüléstől keletkezett - és mire a gyerekeink felkeltek, már ott feküdt a pólyában a kis Lacika. Szép, formás kis gyerek volt, és a súlya is megvolt, még hozzá 4 kg, annak ellenére, hogy három héttel előbb született a kelleténél.

A gyerekek azt se tudták, mit csináljanak örömükben, hogy ilyen édes kis öcsikéjük van, és a négyéves Arika kijelentette, hogy: "Ez az én gyerekem lesz, mert én imádkoztam érte!" Csak az nem tetszett neki, hogy Lacikának akarjuk nevezni, mert ő egy Jancsikáért imádkozott. Béluka még nem szólt semmit, mert még nem tudott beszélni, de mi nagyon örültünk, hogy most már neki is lesz játszótársa. Milyen jó, hogy párosával vannak: két lány, két fiú.

Csak az volt a baj, hogy Mama még nem volt nálunk, mert hiszen csak április közepére vártuk a nagy eseményt. De Lajcsi rögtön sürgönyözött neki, és így estére meg is érkezett, és hűségesen végezte megint a nagymamai szeretetszolgálatot. A következő napokban aztán jöttek a látogatók "babát nézni", és megcsodálták Lacikát, mert valóban rendkívül szép gyerek volt, és látszott, hogy virgonc, életrevaló gyerek lesz belőle. Hogy korán született, az csak abban nyilvánult meg, hogy nagyon érzékeny volt a meghűlésre; sajnos már egészen pici korában átesett egy náthán.

Elkezdtük tervezni a keresztelőt: ezúttal Lajcsi családjából választottuk mindkét keresztszülőt, mégpedig Erit és Jenőt kértük meg. A keresztelő időpontja csakis a húsvét lehetett, mert hiszen Jenő tanár volt. Abban az évben későn volt a húsvét, április 22-én és 23-án. Lacika éppen egy hónapos volt. Eriék eljöttek Sopronból Magdival együtt, és kedélyesen töltöttük együtt az ünnepeket. Húsvéthétfőn volt a keresztelő. Persze ezúttal is hívtunk egy csomó vendéget.

Ezúttal Édesanyám nem maradhatott sokáig nálunk babát gondozni, mert más feladatot vállalt: Évike istápolását, akinek május elején be kellett vonulnia a kórházba, hogy elvégezhessék rajta a műtétet. Izgalommal néztünk elébe ennek az eseménynek, és aggódtunk Évikéért, hogy hogyan fogja majd elviselni mindazt, amit vele csinálnak, hiszen olyan érzékeny természetű. Lajcsi vitte el Pestre Évikét, és beadta a Gyermekvédő Liga kórházába, ahol néhány nap múlva el is végezték a műtétet. Valahogy kivettek egy darabot az egészséges ínból, és ezt hozzávarrták a beteg, vagy már elhalt ínhoz. Persze ez elég bonyolult művelet lehetett, eltartott vagy két óra hosszat. Évike nem érzett semmit belőle, és amikor már felébredt a mély altatásból, és gipszben volt a lába, csak amiatt panaszkodott, hogy fáj az orra hegye; ugyanis az étergőz egy kicsit kicsípte. Tehát minden lelki megrázkódtatás nélkül esett át az egészen, és a kórházban nyugodtan és türelmesen viselkedett. Persze neki volt a legjobb

92

dolga a kórházban fekvő kis betegek közül, mert a nagymama minden reggel bement hozzá, és csaknem egész nap ott maradt. Neki megengedték ezt, mint a Liga tagjának. Mesélt Évikének, játszott vele, és így Évike nem érezte a betegség terhét, derűs hangulatban volt, tréfálkozott, és így az orvosoknak is kedvence lett.

Néhány hét múlva levették a gipszet a lábáról. Évi sírva búcsúzott el a gipsztől, mert már annyira megszokta - aztán még egy ideig Mamáéknál feküdt a Villányi úti lakásban. Amikor szép volt az idő, kint az erkélyen fekhetett, hogy jó levegőn legyen. Egyszer én is meglátogattam, persze Lacikával utaztam, mert ő nem tudott meglenni még nélkülem.

Június végén Lajcsi elment Pestre, és hazavitte Évikét Szilvásra. Kezdetben még nem volt szabad járnia, de aztán lassan, fokozatosan újból megtanulta a járást, és idővel megfigyelhettük, hogy a béna inak kezdik visszanyerni rugalmasságukat. A jobb lába ugyan mindig vékonyabb és gyengébb maradt, mint a bal, de így is nagyon örültünk, hogy megint normálisan tudott mozogni, és nemsokára már vígan szaladgált a kertben a testvéreivel.

Júliusban aztán én kerültem kórházba egy rövid időre. Úgy látszik, Lacikáért is meg kellett fizetnem fogaim újabb romlásával. Olyan csúnya foggyökérgyulladást kaptam, hogy csonthártyagyulladás lett belőle. Lajcsi elvitt Ózdra Roller doktorhoz; de kiderült, hogy csak műtéttel tudnak segíteni, fel kell vágni kívülről a gennyes daganatot. Mindjárt ott tartottak a kórházban, erre nem számítottunk. Igen ám, de Lacikát este meg kellett szoptatnom. Így hát Lajcsi gyorsan hazakocsizott, és megkérte az erdőmestert, hogy motorbiciklijén vigye el Ózdra őt az oldalkocsiban Lacikával együtt. Így hát Lacika is a kórházba került, és talán még nem is késtünk sokat a szoptatással, hiszen a motor gyorsan haladt.

Másnap megcsinálták a műtétet egy rövid altatással, aztán néhány napig még a kórházban kellett maradnom. A szülészeti osztályra tettek, hogy Lacika is megkaphassa a kellő gondozást. Amikor kevés volt a tejem, mivel alig bírtam enni, adtak neki tápszert.

Végül még Tetmajeréknél is töltöttem pár napot, amíg orvosi kezelésre volt szükségem, azután Lajcsi értünk jött a hintóval, és hazamentünk. Jó érzés volt, hogy megint együtt van a család.

Azon a nyáron nem vállaltunk nyaraló vendégeket, de olyan vendégünk, aki egy-két napra jött, azért volt gyakran. Nyár végén pedig érdekes társaság volt nálunk: Karácsony Sándor gimnáziumi tanár, aki eredeti egyéniségével és rendkívül széleskörű tudásával igen nagy hatást tudott tenni diákjaira, megkért bennünket, hogy nálunk tarthassa meg az úgynevezett "csittvári kör" konferenciáját.

Tizenkét diákot gyűjtött össze különböző pesti és vidéki gimnáziumokból, mégpedig csupa kiváló tanulót. Ezek a fiúk tudatában is voltak kiválóságuknak, és valóságos ifjú titánoknak képzelték magukat. No már most Karácsony Sándornak az volt a törekvése, hogy kicsit lejjebb szállítsa ezeknek a fiúknak a túltengő önérzetét, és megmutassa nekik, hogy milyen sokat kell még tanulniuk, fejlődniük, hogy valóban hasznos tagjai lehessenek a hazának. Olyan elgondolásaik voltak a fiúknak, hogy ők majd kultúrát visznek a népnek; de Karácsony Sándor megmutatta nekik, hogy milyen kevéssé alkalmasak még erre jelenlegi műveltségükkel. És rávezette őket végül arra, hogy a lelkük mélyén kell megújulniuk, hogy megkapják Jézustól a szeretet és szolgálat lelkét.

Persze én ritkán vehettem részt ezekben az érdekes beszélgetésekben, mert eléggé lefoglaltak a háziasszonyi teendőim és a gyerekek. De Lajcsi sokat volt velük, és tudom, hogy ő is nagyon jó hatással volt a fiúkra.

Szóval ilyen változatosan telt el a nyarunk, örömöket és bajokat hozva. Mindenesetre öröm volt, hogy Lacika szépen fejlődött és hogy Évike lába gyógyult, erősödött. Béluka a nyár

93

folyamán megtanult beszélni - nem olyan könnyen, mint a kislányok annakidején. Érdekes, hogy a beszélni tanulásban is mennyire megnyilvánult az egyéniségük: Arika cifrázta a szavakat, mint jövendőbeli költő, Béla pedig, mint a gyakorlati tevékenység embere, ügyesen egyszerűsítette a szavakat: egy-egy szóban csak egyféle mássalhangzót ejtett. Pl. apupa, anyunya, ebébe, momobibibi, stb. Így aztán hamarosan megtanult beszélni; bár a kívülállók nemigen értették volna meg, de mi megértettük. A versek iránt nem érdeklődött, nem úgy, mint Évike, aki két éves korában már száz versikét tudott. Hogy műszaki embernek készül, azt azzal mutatta meg Béluka, hogy már másfél éves korában próbálta kiszedni a csavarokat a varrógépemből.

Arika pedig a maga mesevilágában élt, élénk fantáziájával mindent megszemélyesített, és jól el tudott játszani magában. A labdát ő nem labdázásra használta, hanem Labda Magdusnak nevezte, és a babákkal és mackókkal együtt tanította; iskolát játszott velük. Csak az okozott gondot nekünk, hogy Arika étvágytalan és vérszegény volt, nem volt olyan erős, mint a többi gyermekeink.

Kezdődik az iskolás korszak

1930 őszén eljött az ideje annak, hogy Évikét iskolába írassuk. Ezzel megkezdődött gyermekeink iskolai pályafutása, mely az évek hosszú sorozatán át bőven ellátott bennünket gondokkal, izgalmakkal, de sok örömmel is. Évtizedeken át mindig volt diák gyerekünk - kisiskolás, középiskolás vagy egyetemi hallgató - és mindegyik jól megállta a helyét az iskolában. Kezdődött ez a korszak 1930 őszén, és tartott 1963 nyaráig, amikor Péter elvégezte az egyetemet. Tehát 33 éven keresztül!

Évikével kezdődött a sorozat. Ő csak október közepén lett hat éves, de elég értelmesnek láttuk őt arra, hogy elsajátítsa az írás-olvasás tudományát. Így hát beírattuk őt az iskolába, mint magántanulót; arra nem gondolhattunk, hogy rendszeresen bejárassuk őt az iskolába, a lába miatt is, meg azért is, mivel 3 km-nyire laktunk az iskolától. Igaz, hogy a magántanulásnak az a hátránya, hogy a gyereknek nélkülöznie kell a gyerektársaságot, de ezen úgy igyekeztünk segíteni, hogy felajánlottuk Kos Gyuláéknak, hogy az ő kislányukat, Böskét majd együtt fogom tanítani Évikével. Úgyis állandó játszótársak voltak, hiszen a kocsislakás ott volt közvetlen szomszédunkban, és Böske egyidős volt Évikével, Juliska Bélukával, így jól tudtak egymással játszani nyáron a kertben, télen a mi gyerekszobánkban.

Nekem külön öröm volt, hogy megint van alkalmam tanítással foglalkozni, hiszen hét év telt el már azóta, hogy utoljára tanítottam. Persze más dolog első elemit tanítani, mint középiskolásokkal korrepetálni, vagy nyelvórákat adni. Ezért elkértem Hubayné Vilmától a tanmenetet, és alaposan tanulmányoztam. Nem is olyan könnyű a gyerekeket olvasni-írni megtanítani, ezen a téren még nem voltak tapasztalataim. A bibliai történetek, a beszéd- és értelemgyakorlat nem okoztak nekem nehézséget, az ének- és tornatanítás ellenben nem volt könnyű, mert nem volt hozzá tehetségem, és nem is próbáltam soha. A tornatanításhoz kaptam Mamától egy jó könyvecskét, amelyben játékos tornagyakorlatok voltak leírva; ennek segítségével tanítottam.

A gyerekszoba egyik oldalát kineveztük iskolának. Egy szilvási ismerősünktől kaptunk ajándékba egy tanulópadot; rendes fekete táblát és állványt is csináltatott Lajcsi az asztalossal. Összeállítottuk a tanrendet, és igyekeztünk minél komolyabb színezetet adni a mi kis iskolánknak. Rendszerint délelőtt 8-tól 10-ig vagy 11-ig folyt a tanítás; ennyi időt el tudtam szakítani magamnak a többi teendőimtől, bár nem volt mindig könnyű, hiszen ott volt a három kisebb gyerek. Ők vagy csendesen játszottak a gyerekszoba másik részén, vagy az egyik cselédlánnyal kimentek a kertbe.

94

Elevenebbé tette a tanítást az, hogy Évike nincs egyedül, hanem ketten tanulnak; de azért az összetétel nem volt a legszerencsésebb, mert a kis Böske mégis csak kicsit lassúbb felfogású volt, mint Évike, és így hiányzott egy hozzáillő vetélytárs ösztönző hatása. De hát hiába, nem lehetett másképp. Így is rendesen elvégeztük az előírt anyagot, és karácsonyig már megismerkedtek a gyerekek az összes betűvel.

Közben a kis Lacika is szépen fejlődött, csak az okozott nekünk gondot, hogy igen érzékeny volt a meghűlésre, sokat köhögött. De nagyon virgonc, élénk mozgású gyerek volt. Emlékszem, mennyire gyönyörködtünk benne karácsonykor, amikor a különböző családtagoktól összesen négy csörgőt kapott; ezeket Lajcsi részben a kezébe adta, részben a lábára akasztotta, s így egyszerre rázta, csörgette Lacika a négy csörgőt, nagyokat kacagva örömében.

Mama és Mici is velünk volt a karácsonyfánál, és együtt örültünk a gyerekek örömének. Béluka azonnal ráült a Király nagymamáéktől kapott hintalóra, és a kislányok is rögtön nekiestek a játszásnak a saját ajándékaikkal. Sok ajándékot kaptak mindig a gyerekeink karácsonyra, mert hát nagy volt a család, és a nagyszülők, keresztszülők, nagybácsik, nagynénik mind küldtek valamit.

Következő nyáron már Laci ül a hintalovon.

A tél folyamán volt néhány kisebb meghűlés és influenza, de végre megjött az áldott tavasz. Lajcsi most hozzáfogott régi terve megvalósításához: hogy vízvezetékkel lássa el a lakásunkat. Hiszen érdekes és romantikus volt az, hogy mi a vizet a szép kristálytiszta Szalajka patakból nyertük (persze csak mosdásra, fürdésre és mosogatásra), az ivóvizet pedig a felsőkertünk végében levő nagy bükkfa tövében előszökő forrásból; de bizony elég kényelmetlen és fárasztó volt.

Ezért Lajcsi már régóta törte a fejét, hogy miképpen lehetne vízvezetéket létesíteni. Sejtette, hogy a hegyoldalban lehetne forrásokat találni, hiszen voltak ott nedves helyek, u.n. dagonyák, amelyekben a szarvasok fürödtek. Néhány munkás segítségével kutatásokat rendezett azon a részen, és találtak is két kisebb forrást. A következő lépés az volt, hogy egy cementezett ciszternát készítettek, és abban egyesítették a két forrás vizét. A nyár folyamán aztán sikerült csöveket is szereznie az ózdi gyárból, ezeket beásták a földbe, majd belehelyezték a ház falába; így a közlekedő edények törvénye alapján feljutott a víz az emeletre is, mert a források magasabban voltak. Végül aztán kaptunk az őrgróféktól egy kimustrált fürdőszoba berendezést, ezt kellett csak beszerelni.

Béluka - aki élénk érdeklődéssel figyelte mindezeket a munkálatokat, mint jövendőbeli műszaki ember - egyszer csak ragyogó szemmel futott hozzám szinte magánkívül az izgalomtól, és újságolta: "Apuka megnyitott egy csapot és a falból jött a víz!"

Megint előreszaladtam az időben, mert csak nyár végére készült el a vízvezeték.

A tavasz folyamán szorgalmasan kellett tanulnunk Évikével és Böskével, hogy letehessék a magánvizsgát. Június elején, mikor a vizsga napja eljött, ünnepélyesen felöltöztettük a két kislányt, és elkocsiztunk a parókiára, ott vizsgáztatta őket Hubayné. Kissé be voltak gyulladva a gyerekek, de azért ment szépen a vizsga. Évike tiszta jelest kapott, Böske is elég rendes osztályzatokat; lehet, hogy túlságosan enyhén osztályozott nekik Vilma. A vizsga után uzsonnával vendégelt meg bennünket, aztán a siker boldog érzetével mentünk haza. Kezdődött a vakáció.

95

Hát játékra, szórakozásra volt elég alkalmuk a gyerekeknek. A gyümölcsöskertben ülőhintát szereltetett fel Lajcsi, a virágoskert sarkában pedig homokdomb volt, ahol kedvükre süthették a homoktortákat. Béluka akkorra már megtanult rendesen beszélni, csak verseket nem volt hajlandó tanulni. Ellenben megmutatta a gépek iránti hajlandóságát, amikor az úgynevezett matador-játék darabjaiból ügyes kiskocsit, emelődarut, meg hasonlókat állított össze.

Lacika is megtanult járni, bár elég későn. Nagyon megszokta a négykézláb járást, sőt hason kúszva is meglepő fürgeséggel tudott végighaladni a nagy gyerekszobán. De aztán mégis megpróbálta a járást, és Lajcsi szerkesztett neki egy járókát, amelyet felállítottunk a kertben, hogy legyen egy biztos hely, ahol nyugodtan hagyhatjuk őt órák hosszat, hogy próbálgassa a járást, és szórakozzék a játékaival.

Nagyon mozgalmas, élményekben gazdag volt számunkra az 1931-es nyár. Ezúttal megint vállaltunk nyaralóvendégeket, mégpedig olyanokat, akikkel minden tekintetben jól megértettük egymást, és akiktől lelki ajándékokat is kaptunk. Nálunk nyaralt például az áldott lelkű Victor János bácsi a testvérével, Linka nénivel és leányával, Erzsivel. Victor János bácsi volt az, aki a magyar belmisszióban, főleg a vasárnapi iskolák elterjesztésében úttörő munkát végzett annakidején. Már 70 éven felül volt, de telve fiatalos lelkesedéssel és szellemi frissességgel.

Nálunk üdültek néhány hétig Marcsekék is, akik addig is gyakran felkerestek bennünket, menekültek Ózd füstös levegőjéből a szép Szalajka-völgybe. Amikor kirándulni jöttek egy-egy napra, akkor rendszerint kimentünk velük együtt és a gyerekeinkkel a Glorietthez, és Jani bácsi zsiványpecsenyét sütött az egész társaságnak. De ezúttal hosszabb időre jöttek, hogy jól kipihenjék magukat. Családiasan éltünk velük együtt, és sok jó beszélgetésünk volt, a reggeli igeolvasásunkkal kapcsolatban, és azon kívül is.

Eljött az én kedves diákszövetséges barátnőm, dr. Csaba Margit is, az édesanyjával együtt. Margit buzgó katolikus volt, és mégis tevékeny részt tudott venni a diákszövetséges munkában, és érezte ő is, mi is, hogy egyek vagyunk a Krisztusban, és az evangélium örömhíre épp úgy szól a katolikusoknak, mint a protestánsoknak.

Azon a nyáron éppen katolikus cserkésztábor volt a Tótfalusi-völgyben, Tóth Tihamér vezetése alatt, aki a magyar katolikus egyháznak nagy értéke volt, mint pap, tanár és író, kivált az ifjúságra tett áldásos hatást. Margit többször beszélt vele ott a cserkésztáborban, és Tóth Tihamér bíztatta őt, hogy kezdjen evangélizáló munkát a katolikus diáklányokkal, és írjon könyvet a fiatal leányok részére a női hivatásról, szerelemről és házasságról, hasonlót, mint amelyet ő, Tóth Tihamér írt a fiúk részére. Ezeknek a beszélgetéseknek aztán messzeható következményük lett, Margit nagyon jó könyveket írt, egymás után több kötetet a leányok és fiatalasszonyok problémáiról.

Augusztus folyamán még egy kedves vendégünk volt, Szűcs Ottika, Szűcs Ernő bácsi testvére. Ernő bácsi ugyanis elvállalta, hogy egy hónapig helyettesíti Hubay Mihályt, aki szabadságra ment. Ő nem jött hozzánk lakni, hanem lent lakott a parókián, mert teljes idejét a lelki munkának akarta szentelni. Hát aztán valóban olyan erőteljes munkát fejtett ki, hogy megmozgatta az egész falut. Majdnem minden este tartott evangélizációt a templomban, és annak ellenére, hogy nagy munkaidő volt - aratás, csépelés, és a férfiak és nők egyaránt erős munkát végeztek, egész nap a mezőn - mégis mindig megtelt a templom, annyira megragadta a lelkeket Ernő bácsi igehirdetése. Még a szomszéd falvakból is eljöttek őt hallgatni.

Ernő bácsi azt akarta, hogy ennek az ébredésnek gyakorlati kihatása is legyen, és arra bíztatta a gyülekezetet, hogy hozzák rendbe a templomot, javítsák meg az esőcsatornát, és meszeljék újonnan a már meglehetősen ütött-kopott falakat. Erre sokan felbuzdultak, és több mesterember ajánlkozott, hogy ingyen, szeretetből végzi a munkát. De mégis szükség volt

96

némi pénzre is. Az adakozást Ernő bácsi úgy szervezte meg, hogy mozgósította a fiatal leányokat, végezzék ők a gyűjtést. Kitűztek egy napot, amikor a leányok magyar ruhába öltözve végigmentek a falun kosárral a kezükben; és mindenki, aki tehette, csirkékkel, tojással járult hozzá a templom renoválásához. Valóban lelkesen és jó szívvel adakoztak. A tyúkokból és csirkékből aztán vásárt rendeztek, és így tették pénzzé.

Mire Hubay Mihály visszatért a nyaralásából, kívül-belül megújult a templom. Hát ez meglepetés volt, de ő nem fogadta olyan örömmel, mint ahogy Ernő bácsi szerette volna; inkább rosszul esett neki, hogy az ő tudta nélkül csinálták. Mint háziasszony, némileg meg tudtam érteni ezt; én sem szeretném, ha távollétemben és tudtom nélkül nagytakarítást csinálna valaki a szobámban, szégyellném azt, hogy erre szükség volt. Hát hasonlót érezhetett Miska bácsi is. Pedig az olyan szolgálatot, ami tiszta szeretetből és a Lélek hatása alatt történt, el kell fogadni, ha megalázó is.

Amíg ezek az események folytak a faluban, Ottika nálunk lakott, és mind jobban és jobban megszerettük, és már szinte családtagnak tekintettük. Kedves, művelt, finomlelkű teremtés volt, és nagyon szerette a gyermekeket, ezért is választotta az óvónői hivatást. Ő nem ment férjhez, lelkesen végezte az óvodai munkát, amellett vezette a háztartást, együtt lakott a bátyjával. Elég fárasztó élete volt, ezért élvezte nagyon a nyári pihenést nálunk a Szalajka-völgyben.

Új tervek és kezdeményezések - Erzsike születése

A nyári evangélizációk hatására a szilvási református intelligencia is megmozdult, és így sikerült összehoznunk egy kis bibliakört. Szügyi Laci bácsiéknál, a nyugdíjas tanítóéknál jöttünk össze, akiknek szép kertes családi házuk volt a temető melletti kis dombon. Ebben a bibliakörben lelkesen részt vettek Nagy Feriék, akik előző évben költöztek Szilvásra, és akikkel meleg barátságot kötöttünk. Fiatal házasok voltak, és bátran, erős hittel, bizalommal, derűs kedvvel vállalták a küzdelmet az élet nehézségeivel. Feri orvos volt, Iduska tanárnő, de egyik sem tudott álláshoz jutni, mert akkoriban volt a nagy gazdasági krízis, munka- és állásnélküliség korszaka. Képzett, egyetemet végzett emberek évekig tengődtek állás nélkül; télen esetleg elmehettek havat lapátolni. Feri sem tudott álláshoz jutni, ezért próbálkozott Szilváson, hogy hátha legalább kisegítő munkát végezhetne az öreg zsidó körorvos, Wohl doktor mellett. De Wohl elutasította az ajánlatát, és nyugdíjba sem akart még menni. Így aztán Feri visszament Pestre, és elvégzett egy fogorvosi tanfolyamot; azután megtartották az esküvőt Iduskával, aki neki egykor iskolatársa volt, és eljöttek Szilvásra, hogy megpróbáljanak a fogászatból megélni. Ez reményteljes dolog volt, hiszen az egész környéken nem volt fogorvos. De a falusiak nehezen szoktak hozzá, hogy ilyen lehetőség is van. Lassan,

97

fokozatosan szaporodtak a páciensek; szűkösen éltek Feriék, de ha nem csurrant, hát cseppent, és ők szerény igényűek és jó kedélyűek voltak.

A nyári ébredés következtében az asszony-bibliakörünk is megélénkült, és kéthetenként eljártam a visnyói asszonyokhoz is. Most már Hubayék is belátták, hogy intenzívebben kell foglalkozni a hívekkel, nem elég a vasárnapi prédikáció; és vallásos estélyeket, leányköri összejöveteleket rendeztek. Akkoriban ismerkedtünk meg Herminkével, aki akkor még egészen fiatal leány volt, de buzgón részt vett a leánykörben, és mivel szépen tudott szavalni, gyakran szerepeltették őt a vallásos estéken is, meg a hazafias ünnepélyeken is. Ilyenkor többnyire irredenta versek kerültek műsorra. Herminke szépen elszavalta a verset, amit kiadtak neki; de olykor szép csendben kihagyott vagy átköltött egy-egy sort, mert nem akart olyat szavalni, amiben gyűlölet van, mert az ellenkezik Isten akaratával.

Szóval megélénkült a lelki élet és a kulturális élet is a faluban; de ami az anyagiakat illeti, igen nehéz évek voltak azok, nagy volt a szegénység országszerte. Szilváson még viszonylag jó volt a helyzet, mert az őrgróf - valószínűleg Lajcsi hatására - igyekezett enyhíteni a munkanélküliségen úgy, hogy útépítési és egyéb hasonló munkákat indított meg, hogy az embereket keresethez juttassa. Az őrgrófné pedig nagy karácsonyi ajándékozást rendezett az uradalmi cselédek gyermekei részére, azonkívül mozgalmat indított az uradalmi tisztek feleségei között, hogy adjunk egy-egy szegény családnak egyszer hetenként ebédet. Meg is csináltuk ezt, de nem sokáig lehetett folytatni, mert a falusiak, bármilyen szegények voltak, de önérzetesek, és nem szívesen fogadtak el ilyen megalázó segélyezést.

Visszatérve a saját családunkra, az általános gazdasági válság főleg Micit és Bertit érintette súlyosan, mert Mici nem tudott tanári álláshoz jutni, csak magániskolákban tanított, minimális fizetéssel, és privátórákat adott. Végül aztán, hogy mégis fizetéshez jusson, az Állami Gyermekmenhely igazgatóságánál vállalt irodai állást.

Berti pedig elvesztette az állását, illetve bizományi megbízatásait. Debrecenben kellett volna autókat, motorbicikliket és gazdasági gépeket eladnia. De az általános gazdasági pangás miatt beszüntették ezt a debreceni képviseletet, mivel nem voltak vásárlók. Berti állás nélkül maradt.

Berti nemcsak műszaki és gazdasági téren képviselte a Méray vállalatot, hanem mint a fényképen, - ahol Berti a "Mitfahrer" - és az újságkivágásokon is látható, országos hírű motorversenyző is volt. Oldalkocsis motorkerékpárral mind vezetőként, mind oldalkocsisként több győzelmet aratott a hazai versenyeken.

98

Ugyanakkor kapott Svájcból felhívást katonai szolgálatra. Ezt adóval megválthatta volna, de mivel pénze nem volt, ideje pedig bőven, úgy határozott, hogy vállalja a katonai szolgálatot, és közben megpróbál ott, Svájcban állást keresni. Így is lett. A katonai kiképzés befejeztével sikerült a zürichi városi villamos-társaságnál egy szerény állást kapnia. Így kezdődött az ő svájci pályafutása.

Ilyen volt a helyzet az 1931-ik évben. Mindenki telve volt gondokkal, csüggeteg hangulat uralkodott. Lajcsi ellenben akkor is telve volt tervekkel, egyrészt a saját otthonunk, másrészt a falu életének fejlesztésére.

Berti, a katona

Ilyen terv volt a háztartásunk villamosítása. A vízvezeték már készen volt, és jól működött; de a petróleummal való világítás kényelmetlen volt, és a gyermekek mellett veszélyes is lehetett. Nem is mertük őket egyedül hagyni a szobában a petróleumlámpával.

Lajcsi mindig azon volt, hogy a teremtett világban rejlő erőket és Istentől kapott lehetőségeket hogyan lehetne minél jobban felhasználni. Ott volt a lakásunk közelében a vízesés, annak az energiája alkalmas lenne egy turbina hajtására, és akkor saját házi villanytelepünk lenne, sőt, még a szomszédainkat is el tudnánk látni árammal.

Ezen a terven törte a fejét Lajcsi, és szépen ki is dolgozta az egészet. A megvalósítás persze nem ment egyszerre, hanem három évig tartott, de az 1931. évben indult el. Három éven át igyekeztünk minél jobban takarékoskodni, hogy összehozzuk a költségeket. Volt olyan év, amikor a villanytelepre többet költöttünk, mint élelmezésre. Ruhát pedig minél kevesebbet vettünk, csak a legszükségesebbet.

Eljött megint a hideg tél. Elfoglaltságunk volt mindig bőven. Évike most már a második osztályt tanulta Böskével együtt. Akkoriban kezdtem tanulmányozni a Montessori-módszert és egyéb modern oktatási módszereket, de a gyakorlatban nem jutottam messzire vele, mert mégis csak a szilvási iskolában alkalmazott tanmenethez kellett alkalmazkodnom.

Nyár vége óta tudtuk már, hogy útban van az ötödik gyermekünk. Nem tudtuk még, hogy február végén vagy március elején fog-e megjönni, ezért Mama eljött már február vége felé. De Erzsike nem sietett úgy, mint Lacika, szép nyugodtan kivárta a természettől kiszabott időt, és március 2-án érkezett meg. A szülés lassan ment, nem olyan rohamos hirtelenséggel, mint Lacinál. Így nem is történt szakadás annak ellenére, hogy 4,17 kg-os súllyal született meg a mi kis Erzsikénk. És olyan szépen fejlett gyermek volt, olyan értelmes volt a nézése, mintha nem újszülött, hanem legalább egy hónapos lenne. Nagy Feri jött el megvizsgálni a babát, és persze engem is. Gyönyörködve nézte Erzsikét, de közben a saját bánatára kellett gondolnia. Náluk ugyanis néhány héttel előbb halva született a gyermekük. Iduska egyszer elesett, ez okozhatta a bajt.

Amíg gyermekágyban feküdtem, jöttek a látogatók, és gyönyörködve nézték Erzsikét. Persze a gyerekek is boldogok voltak, hogy ilyen édes kis testvérkéjük van. Évikét akkor egy ideig bejárattuk az iskolába, amíg én feküdtem; legalább megpróbálta egy kicsit, milyen a nyilvános iskola.

Nem sokkal Erzsike születése után szomorú hír érkezett Pestről: meghalt a nagymamám, aki Mamának nevelőanyja volt hat éves korától kezdve (mert az édesanyja meghalt, amikor ő még

99

csak három éves volt). Mi persze csak ezt a nagymamát ismertük, és nagyon szerettünk nála lenni, kivált nyáron, amikor a Zugligetben tölthettük a szép vakációs napokat, és kedvünkre szaladgálhattunk a nagy kertben.

82 éves volt a Nagymama, mikor súlyos tüdőgyulladást kapott, hosszan betegeskedett, nem lett jobban, és eljött a vég. Mamának el kellett utaznia a temetésre, de utána még visszajött Szilvásra, hogy a keresztelőn részt vehessen.

Most nem a családból választottunk keresztszülőket, hanem lelki testvéreink közül. Eredeti gondolatunk az volt, hogy Szűcs Ernő bácsi legyen a keresztapa, de ő visszautasította a kérésünket azzal, hogy tőle már sokan kértek hasonlót, de éppen ezért inkább egyet sem vállal. Így aztán Mády Zoltánt, régi diákszövetséges barátunkat kértük meg. Ő vállalta is, és Ottika lett a keresztanya. Mivel Zoltán tanár volt, a húsvéti vakációra kellett tennünk a keresztelőt. Abban az évben nagyon korán volt húsvét, március végén. Az idő még egészen télies volt. Zoltán feleségével, Erzsikével együtt a Bükkön át jött Szilvásra, és Bánkútnál valóságos hóvihart kaptak.

A keresztelés a templomban történt. Érdekes, hogy voltaképpen ökumenikus keresztelő volt, mert a református Erzsikének evangélikus volt a keresztapja, a keresztanyja pedig katolikus. De a mi gondolkodásunknak ez megfelelt, hiszen "Egy az Úr, és egy a keresztség"

Ezúttal nem rendeztünk vendégséget, gyászunkra való tekintettel. Csak a keresztszülőkkel voltunk együtt, és sokat beszélgettünk. Mama nem sokkal a keresztelő után hazament. Így sok munka maradt rám, de boldog voltam, mert Erzsike gyönyörűen fejlődött.

Arika Pécelre kerül

1932 nyarán is kedves nyaralóvendégeink voltak, régi diákszövetséges barátaink: Deme László péceli lelkész a kislányával, Pirikével; azután dr. Victor Ella és unokatestvére, Victor Zsófi. Kedves, családias együttlétben töltöttük a szép nyári napokat, sok jó beszélgetésünk volt. Túl sok vendéget nem akartunk vállalni azon a nyáron, hiszen Erzsike még pólyás volt. Szép, erős gyerek volt, és így igyekeztem őt megedzeni, a meleg nyári napokban kint fürösztöttem a kis teknőben.

Évike már elvégezte a második osztályt, és Arika is iskolás korba került, hiszen már februárban betöltötte a hatodik évét. Értelmileg igazán elég fejlett volt, de gondot okozott nekünk az, hogy olyan étvágytalan volt, mindig külön nagy bíztatás kellett neki, amikor evésről volt szó. Egészséges volt, de kissé vérszegény és ideges, sokszor ingerlékeny is a testvéreivel szemben. Örültünk annak, hogy élénk fantáziája van, de az már túlzás volt, ahogy ő belemerült a maga mesevilágába, nem törődve a külvilággal. Előfordult, hogy uzsonnázni hívtuk, és ő azt mondta: "Nem kérek uzsonnát, mert éppen előbb voltam Tündérországban, és a tündérkirálynőnél kaptam finom uzsonnát". Vagy olyasmit mondott, hogy: "Nem mehetek most ebédelni, mert a kis csirke nagy veszedelemben van, és meg kell várni, amíg a jószívű kakas koma megmenti. Csak nem akarjátok, hogy a kis csirke meghaljon?"

Deméékkel és Victorékkal is beszélgettünk arról, hogy hogyan is kellene irányítanunk Arika nevelését. Ők úgy vélték, hogy Arikának nem tenne jót a magántanulás, jobb lenne nyilvános iskolába járatni, hogy ne legyen ennyire magának való, hanem próbáljon beleilleszkedni a többi vele egykorú gyerek közösségébe, hogy megismerje a való életet. Azt is mondták, hogy talán levegő- és környezetváltozásra lenne szüksége, hogy megjöjjön az étvágya. Deme László írt erre vonatkozóan a feleségének, Máriának, aki szintén melegen érdeklődött a mi dolgaink iránt, hiszen annakidején a Diákszövetségben sokat voltunk együtt, az ő bibliakörébe jártam már gimnazista koromban.

100

Deméék azzal az ajánlattal álltak elő, hogy ők szívesen elvállalnák Arikát egész iskolaévre; talán jót tenne neki a környezetváltozás testileg-lelkileg. Ott nyilvános iskolába járhatna, és az ő családi körükben mindent megkapna, amire egy gyereknek szüksége van. Fizetnünk nem kellene az ellátásért, hanem cserébe nyaraltathatjuk a következő nyáron az ő gyerekeiket.

Nehéz szívvel egyeztem ebbe bele, mert nem volt könnyű Arikától megválni; de mivel tudtam, hogy Mária jó pedagógus, nagyon szereti a gyerekeket, és emellett erős, határozott egyéniség, én is úgy láttam, hogy nevelési szempontból jót fog tenni Arikának, ha Deméékhez megy.

Tehát szeptember elsején elvittük a mi kis Arikánkat Pécelre, és rábíztuk a kedves Deme családra. Erzsikét is elvittük magunkkal erre az útra, hiszen ő még szopott, nem tudott meglenni nélkülem. Deméék nagy szeretettel fogadták be Arikát családjukba. Az ő gyerekeik már nagyobbacskák voltak, hiszen Mária is jóval idősebb volt nálam. De mindjárt szereztek Arikának egy kis barátnőt is, a tanítóék kislányát, akivel egy osztályba került. Pécel nagyon szép falu, domboldalba épült. A parókiának, ahol Deméék laktak, szép nagy kertje volt, szóval volt a gyerekeknek elég nagy terük a játszásra.

Nehéz szívvel búcsúztunk Arikától, de tudtuk, hogy jó helyen lesz. Szóval ő is megkezdte iskolai pályafutását. Az írás-olvasás elég könnyen ment neki, de persze kezdetben még nem tudott levelet írni, csak diktálta a mondanivalóját, Mária aztán elküldte. Az evés valóban jobban ment, mint otthon, mert nem mert ellenkezni. Így aztán erősödött is valamicskét. A karácsonyi vakációra persze hazajött, Mama hozta el őt. Nagy volt a boldogság, hogy megint otthon lehet, és nekem is nagy öröm volt együtt látni mind az öt gyermekemet. Újév után ismét visszavitte Mama Arikát Pécelre, hogy folytassa az iskolai tanulmányait.

Évike akkor már harmadikos volt. Abban az iskolaévben már nem Böskével tanult, hanem egyedül. Böske lejárt a falusi iskolába, legalábbis az enyhe őszi időben; a téli hónapokban pedig a nagyszüleinél lakhatott bent a faluban. Évikével pedig igyekeztem most már komolyabban foglalkozni, dolgozatokat írattam vele, hogy önálló gondolkodásra szoktassam.

Király Papa betegsége és halála - Soproni utazásunk

Amikor Arikát Pécelre vittük, akkor Király Papáék már körülbelül egy év óta az újonnan épült pestszentlőrinci villájukban laktak, amelynek felépítése és berendezése nagy pénzbeli

áldozatukba került, mert selmeci házukért viszonylag keveset kaptak; Bandi és Klári járultak hozzá a megtakarított pénzükkel. De mikor aztán minden készen volt, és a kertet is beültették, az igen nagy öröm volt.

Ez a kép később készült a lőrinci kertben.

Csak az volt a szomorú, hogy Papa rövid ideig élvezhette ezt a szép új otthont. Ő, aki nagy turista volt már a selmeci időkben , és Pesten is a turistaegyesületnek egyik vezető tagja volt,

101

és egészen 73 éves koráig lelkesen részt vett a hegymászó kirándulásokban - egy kirándulás alkalmával rosszul lett, és összeesett. Akkor derült ki, hogy baj van a szívével. Attól kezdve kímélnie kellett magát, nem mehetett már a hegyekbe. De az új otthonukban legalább kiülhetett a kertbe, gyönyörködhetett a fákban és virágokban. Közben gondos orvosi kezelésben részesült.

1932 őszén azonban hirtelen rosszabbodott az állapota, valószínűleg érszűkület következtében. Elhalás keletkezett az egyik lábán, és csak úgy tudták az orvosok megmenteni az életét, hogy amputálták a lábát. Hát ez bizony nagy szomorúság volt az egész családnak. Ő maga türelmesen viselte; Mama hűségesen és gondosan ápolta őt, és az orvosok azzal bíztatták, hogy majd tavasszal műlábat kap, és megint fog tudni járni. De sajnos erre már nem került sor.

Április végén nekem megint Pestre kellett utaznom, ugyanis Arika az iskolában megkapta a kanyarót, és két hétig betegen feküdt. A betegség eléggé megviselte, úgy hogy ami súlyt magára szedett ott Pécelen, azt megint elvesztette. Így nem láttuk célját annak, hogy továbbra is ott maradjon; elhatároztuk, hogy hazahozzuk, hátha most az erdei levegő fog neki jót tenni. Így tehát elmentem érte, Lacikát is magammal vittem, Lajcsi pedig vállalta, hogy vigyáz a kis Erzsikére és a nagyobbakra.

Elhoztam Arikát Pécelről, elbúcsúztunk Demééktől, és egyúttal magunkkal hoztuk Deme Pirikét, akinek szintén üdülésre volt szüksége, mert előzőleg betegeskedett. Arikával és Lacikával kimentem Pestszentlőrincre, hogy a nagyszülők megint egyszer láthassák a gyerekeket; de ott szomorú hírrel fogadtak. Király papát agyvérzés érte, eszméletlenül feküdt az ágyban. Az orvos mindent megtett, amit lehetett, de nem sok jóval bíztatott.

Szomorúan álltunk ott a betegágy mellett. Közben, amint kitekintettem az ablakon, a nap éppen akkor ment le az ég peremén, bíborszínre festve az eget. És arra kellett gondolnom, hogy így hanyatlik le Papa életének napja is. Később hallottam Király Mamától, hogy másnap Papa egy rövid időre eszméletre tért, és amikor Mama kérdezte tőle: "Tudod-e, hogy tegnap itt volt Lili a gyerekekkel?" - azt felelte: "Tudom". Tehát van olyan állapot, amikor az ember eszméletlennek látszik, és a lélek mégis észlel valamilyen módon.

Hazautazásunk után következő napon kaptuk a sürgönyt, hogy Papa meghalt. Lajcsi sokat gyötrődött amiatt, hogy miért nem beszélhetett vele addig, amíg még életben volt, hogy előkészíthette volna az örök életre. Így csak a temetésre mehetett.

Nagyon sokan voltak a temetésen, nemcsak a rokonság, hanem turisták és volt selmeciek is, akik mind igen nagyon szerették és tisztelték Király Papát. A következő évben aztán a turistaegylet és a selmeciek egyesületének tagjai rendeztek gyűjtést, és ennek eredménye lett a szép síremlék, mely Selmecet jelképezi.

Én nem mentem a temetésre, hiszen igen sok tennivaló várt engem otthon. Megint együtt volt az öt gyerek, és hatodiknak Deme Pirike. Május volt, sürgető volt a kerti munka; és Arikát elő kellett készítenem a magánvizsgára, meg Évikét is. Pirikével is foglalkoztam, mert ő sem akarta elveszíteni az iskolaévet. Egy hónapig üdült nálunk, júniusban pedig le kellett vizsgáznia otthon.

102

Le is vizsgázott szépen mind a három gyerek. Kezdődött megint a nyári vakáció.

Közben Erzsike már megtanult járni, gyönyörűen fejlett gyerek volt, csak kissé túl kövér. Beszélni is kezdett már egy-két szót. Lacika három éves volt, és rózsás arcával, göndörödő szőke hajával olyan volt, mint egy kislány. Eleven eszű gyerek volt, de neki más irányú volt az érdeklődése, mint Bélukának; őt nem annyira a műszaki dolgok érdekelték, hanem inkább a természet: az erdő, a fák és a virágok. Ő is megszemélyesített mindent, hasonlóan, mint Arika. Amikor a szomorúfűzfát mutattam neki, azt kérdezte: "Miért szomorú a fűzfa? Talán rosszak a gyerekei?"

Júniusban levelet kaptam egyik diákszövetséges barátnőmtől. Felszólított, hogy tartsak előadást, és vezessek bibliakört a június végén tartandó tahii konferencián.

Évek óta nem voltam már Tahiban, akkor voltam utoljára, amikor Évike csecsemő volt, és őt is elvittem. Azóta már megszaporodott a dolgom és a gondom, nyaranta különösen nagy volt mindig az elfoglaltságom. És most Lajcsi mégis arra bíztatott, hogy ez alkalommal csak menjek, majd ő a cselédlányok segítségével vigyáz a gyerekekre. Azt ajánlotta, hogy vigyem magammal Lacikát, és a konferencia után vigyem őt Sopronba Eriékhez, hadd lássák, hogy milyen helyes keresztfiacskájuk van. Hiszen csak a keresztelőn voltak nálunk, azóta nem látták a gyereket.

Ezt a javaslatot szívesen elfogadtam, hiszen nagy öröm volt nekem, hogy megint egyszer ott lehetek a tahii konferencián a kedves közösségben. Kicsit furcsa volt nekem, hogy a diáklányoknak most már "néni" lettem, de voltak ott többen az én kortársaim, kedves barátnőim közül is.

Lacikát nem vittem el Tahiba, hiszen édesanyámnak úgyis ő volt a kedvence, szívesen magánál tartotta egy hétig.

103

Pestről nem mentünk egyenest Sopronba, hanem látogatást tettünk Kónyban Réman Feri bácsinál és Mici néninél, kedves rokonainknál, ahol én valamikor az esküvőm előtt két hetet töltöttem, hogy némi ismeretet szerezzek a falusi gazdasszonykodás felől. Mici néni valóban kitűnő gazdasszony volt, de az a két hét kicsit rövid idő volt arra, hogy sokat tanuljak . Szép kis birtokuk volt, nagy kerttel, szántóföldekkel, baromfiudvarral és tehenészettel. Nagyon kedvesen fogadtak, és Lacikát mindjárt megszerették. Aztán Sopronba utaztunk Eriékhez; legalább megláttam az újonnan épített szép házukat, amelyre igen büszkék voltak. Valóban szép volt a ház és a kert, nagyon tetszett nekem is. Az ablakból, mivel hegyoldalban épült a ház, gyönyörű kilátás nyílt a városra. El is vittek bennünket Eriék azalatt a három nap alatt, amíg ott voltunk, a város érdekességeit megnézni. Úgy éreztem magam, mintha a múlt századba csöppentem volna vissza, a régi műemlék házak között. Érdekesek voltak a régi kapuk, melyek hatalmas nagy lakatokkal voltak ellátva. A soproniak nagyon szerettek bezárkózni.

A "Lövérekbe" is elvittek az erdőn keresztül a Károly kilátóhoz, ahonnan messzire el lehetett látni az erdős hegyekre és a határon túlra is.

Meglátogattuk Sopronban Mama unokafivérét, Blascheck Vilmos bácsit és családját is, azonkívül Podmaniczkyékat. Podmaniczkyné Vargha Ilona nekem tanárnőm volt valamikor, és ő hívott először diákszövetséges leánykonferenciára az ő löbi birtokukra. Tizenöt éves voltam akkor, de az a konferencia felejthetetlen volt számomra, és döntő hatással volt életemre. Ezért örültem, hogy ismét találkozhattam Ilonka nénivel. El is hívtak egy bibliaórára, melyet a lakásukon tartottak. Szép emlékekkel eltelve utaztam Lacikával haza Szilvásra.

A nyár második felében megint benépesült a házunk nyaralókkal. Deme László megint eljött, ezúttal a két nagyobbik lányával, Marikával és Sárikával. Azon a nyáron történt az is, hogy Svingor Jenő összehozott egy kis lelkésztársaságot, hogy nálunk tartsanak csendes napokat, illetve beszélgetést arról, hogy milyen új utakat kellene követni az egyházi munkában. Erre az alkalomra eljött Farkas István püspök is, azonkívül Enyedy Andor, aki akkor gyülekezeti lelkész volt Miskolcon, Benke József hejőpapii lelkész, és persze Svingor Jenő. Farkas püspök nagyon nem volt kimondottan haladó szellemű, inkább régi stílusú kálvinista pap, de azért jóindulatúan hallgatta a modernebb gondolkodású fiatal lelkészeket. Én nem tudtam minden beszélgetésükben részt venni, mert háziasszonyi kötelezettségeim igénybe vettek; de amit hallottam, az nagyon érdekes volt.

Nyár végén pedig nálunk volt néhány napig Sallay István, a Bethánia szövetség vezető lelkésze. Azon a héten nekem éppen biblia órát kellett volna tartanom a visnyói asszonyoknak, mert oda minden második héten jártam. De mivel éppen nagyon sok dolgom volt, Lajcsi azt ajánlotta, hogy hadd tartsa meg az órát helyettem Sallay István és Deme László, hadd kapjanak az asszonyok lelki ajándékokat ettől a két mélyhitű embertől. El is ment velük Visnyóra, és megtartották a bibliaórát; de mivel már elég későre járt az idő, nem látogattak be a parókiára. Nem is lehetett biztosan tudni, hogy Joó Miklós, aki nem volt az ébredés híve, szívesen látná-e őket.

Igen ám, de másnap egy szemrehányó, sőt, vádoló levelet kaptunk Joó Miklóstól, hogy az egyházi törvények ellen vétettünk, amikor idegen lelkészeket vittünk az ő gyülekezetébe.

A vendégeink aznap már elutaztak, de mi ketten Lajcsival szorongó szívvel elindultunk Visnyóra, hogy tisztázzuk Joó Miklóssal az ügyet. Bocsánatot kértünk tőle azért az etikett hibáért, hogy Lajcsi nem vitte el hozzá a vendégeket látogatásra. Mivel csak néhány asszonyról volt szó, akik az iskolában jöttek össze, nem is gondoltuk, hogy ő ezt a saját gyülekezeti munkájába való illetéktelen beavatkozásnak veszi.

104

De ő nem volt hajlandó megbocsátani, inkább szemrehányást tett azért, hogy egyáltalán miért folytatjuk nyáron is a bibliakört; ezzel kellemetlen helyzetbe hozzuk őt, aki nyáron át kénytelen a gazdasága után nézni, és nem ér rá belmissziói munkát folytatni. Szóval nem sikerült elérni, hogy kiengesztelődjék irántunk. A legközelebbi lelkészgyűlésen aztán vádat is emelt ellenünk. De Farkas püspök védelmünkre kelt, és amikor októberben hivatalos egyházlátogatásra jött Szilvásváradra és Nagyvisnyóra, kieszközölte Joó Miklósnál, hogy folytathassuk a bibliakört.

Ezen az őszön Arika már második osztályos lett, Évike negyedikes. Nem küldtük most Arikát sehova, örültünk, hogy itthon van. De úgy láttuk jónak, hogy most már szokjanak a gyerekek a nyilvános iskolához, ezért reggelenként lejárattuk őket a falusi iskolába, de csak a délelőtti tanításra, a délutáni órákat otthon tartottuk meg. Reggel többnyire elvitte őket Lajcsi a hintón, amikor úgyis bement az erdőhivatalba. Délben pedig hazasétáltak a gyerekek gyalog. Tehát most már csak félig voltak magántanulók. Persze év végén azért le kellett tenniük a magánvizsgát.

Nekem jól megfelelt ez az időbeosztás, mert így jobban el tudtam végezni a délelőtti tennivalóimat, és foglalkozhattam a három kicsivel. Délután pedig tanítottam Évikét és Arikát.

Karácsonyra megint eljött Mama és Mici. Mama egy ideig nálunk maradt karácsony után is. De sajnos megbetegedett, és a meghűlésből vagy influenzából komoly tüdőgyulladás lett. Akkor még nem volt penicillin, és a tüdőgyulladás igen súlyos betegségnek számított, különösen idősebb embereknél. Nagy Feri kezelte Mamát, mégpedig igen érdekes módszerrel: reszelt tormát kellett vízbe áztatni, aztán leszűrni, és ebbe a vízbe mártani a borogatást. Több napig raktam szegény édesanyámra ezeket a csípős borogatásokat, és ez a módszer használt; lassan-lassan jobban lett Mama, és hála Istennek, kigyógyult a betegségből. Azután még pihennie, erősödnie kellett egy ideig. Tél végéig nálunk maradt.

Március 15-ére színdarabot tanultak be az iskolás gyerekek. Egy kis helyettes tanítónő volt akkor ott, ő nagy buzgalommal készítette elő ezt az előadást. Hubayné Vilmának akkor született a fiacskája, ezért szabadságon volt.

Évike és Arika is kapott szerepet - ha nem is nagyot - ebben az irredenta szellemű darabban. Magyar ruhát kellett csináltatnunk részükre. Igazán nagyon helyesek, csinosak voltak a fehér ingvállas, bársony pruszlikos ruhájukban.

105

Villanytelep, fürdőmedence, japánkert - Évike középiskolás lesz

Nőttek, fejlődtek, okosodtak a gyerekek. Évike letette a vizsgát a negyedik elemiből. Most már az volt a gondunk, hogy hová írassuk be őt középiskolába, egyelőre csak magántanulónak. Mivel Mici jó ismeretségben volt a Veres Pálné gimnáziumban működő tanárnőkkel, úgy gondoltuk, legjobb lesz, ha oda íratjuk be. Sikerült is felvétetni, bár lakóhelyünk szerint inkább az lett volna szabályszerű, hogy Miskolcra írassuk be; de Mici megmagyarázta, hogy később majd nyilvános tanulóként szeretnénk bejáratni Évikét, és akkor majd náluk fog lakni.

No, de egyelőre még vakáció és érdekes, mozgalmas nyarunk volt. Lajcsi mindig tele volt tervekkel, de abban az évben több meg is valósult ezekből. Javában folytak már a munkálatok a villanytelep elkészítésére. Az erdőben oszlopokon nyugvó facsatornát építettek a vízesés vizének elvezetésére. Megrendelte már Lajcsi az ózdi gyárban a 12 méteres vascsövet is, amelynek majd le kell vezetnie a vizet a turbinához. A turbinát Bandi készíttette el a tanítványaival műhelygyakorlatként az újpesti fémipari szakiskolában. Az őrgróf annyiban járult hozzá a villanytelepünkhöz, hogy ő adta a dinamót, és megengedte, hogy kis házikót építsenek a patak partján a turbina és a dinamó védelmére. A többi a mi költségünk volt.

Már régóta foglalkozott Lajcsi azzal a tervvel is, hogy a patak mentén, főleg a patak és a házunk között egy szép japánkertet lehetne kialakítani. Egy-két munkás segítségével sikerült is ezt megvalósítania. Volt ott vízesés, tavacska, hidacska, stb. Nagyon kedves, vadregényes hely lett a japánkert, a vendégeinknek is nagyon tetszett. Arika pedig ott ábrándozott a tündérekről, törpékről. A tavacskán még csónakáztak is a gyerekek a mosóteknőben. A kertben pedig elkészült a fürdőmedence, az is nagy gyönyörűséget szerzett a gyerekeknek.

A fürdőmedence

Azon a nyáron élénk volt a forgalom nálunk, sok vendégünk volt. Eljöttek például Mády Zoltánék a kisleánykájukkal, Erzsikével. Nálunk nyaraltak Schnellerék is, akikkel meleg barátságot kötöttünk. Eljöttek aztán még több nyáron is.

Szeptemberben aztán Évike elkezdte a középiskola első osztályát. Nem bíztam magamban, hogy én kellőképpen bírok neki minden tárgyat tanítani, ezért megkértük Iduskát, Nagy Feri feleségét, hogy a számtant, földrajzot és rajzot ő tanítsa. Tehát megosztottuk a tantárgyakat. Hiszen délutánonként Arikával is kellett foglalkoznom, sőt, Bélukával is, mert ő is már első elemista lett.

Sok volt a dolgom, pedig akkor már vártam a hatodik gyermekemet. Jó volt, hogy akkor néhány hétig málunk maradt Marcsek Sárika, mert ő nagy szeretettel foglalkozott a gyerekekkel, és egyébként is sokat segített nekem.

106

Abban az évben olyan csodás almatermésünk volt, mint még soha azelőtt. Persze segéderőket kellett hívni, mert másképp nem győztük volna leszedni. Gyönyörűség volt nézni az almafákat, melyek szinte roskadoztak a gyümölcs súlya alatt.

Laci és Erzsi, a "segéderők" (vagy: Ádám és Éva)

Arika már harmadikos volt, és elkezdett önállósulni. Délben egyedül jött haza az iskolából. Olyankor rendszerint szerzett magának egy botot, és azzal kopogtatta ritmikusan a földet. Ilyenkor költötte a meséit és verseit, valóságos álomvilágban élt. Abban az évben költötte például a szegény lovacskáról szóló verset, aki feljutott a mennyországba.

Szegény lovacskának így lett most jó dolga,A Göncölszekeret most már vígan húzza.A jó kis angyalkák beleülnek szépen,S szalad a ló vígan a csillagos égen.

De azért gyakorlatiasabb dolgokon is gondolkodott, például azon, hogy ő anyuka szeretne lenni. Októberben megszületett Kos Gyuláék32 ötödik gyermeke, Pirike. Arikával együtt átmentem megnézni a kis újszülöttet. A gyermekek nagymamája karjában tartotta a kis pólyást, és közben sopánkodott: "Hiába, nagy gond szegény embernek ez a sok gyerek!" Erre

32

? Kos Gyulára, és feleségére, Bora nénire emlékszik Tuki ebben a versében:

Bora néni

Annak az áldott jó falusi kenyérnek Férje, Gyula bácsi, ökrös cimborám volt, Ízére még most is úgy emlékezem … - Vagy csak gyermekfejjel úgy tartottam őt. Mit gyermekkoromban, régi kis falumban Míg ő a munkának nehezét végezte, Bora néni szokott szelni nekem. Én az ökrök mellett lógtam az időt.

Többet ért az minden cukrászsüteménynél! Esténként, mikor már végzett az ökörrel, Akárki nem is tud sütni olyat! És lerakva állt a megpihent szekér; Kincs volt néki a liszt, melyből dagasztotta, Betértem hozzájuk a belső szobába S szíve melegével kelesztette azt. Hol az asztalon várt az áldott kenyér.

Szorgalom és jóság ott volt a házuknál, Bora néni szelte, s úgy tudta kínálni: Ámde a gazdagság nem náluk lakott. "Egyék kedves eggyem! Egyék, ha jólesik!" Ez a drága asszony tiszta szívvel adta Én ettem, s úgy tetszett, ez a legjobb étel, Azt a keveset is, amit adhatott. Míg ő restellte, hogy csak erre telik.

Évek múltak el, s én messze földre jöttem,De őket feledni máig sem tudom.Gondolatom olykor megáll a házuknál,Könny jön a szemembe, fohász ajkamon:- "Isten áldja meg azt a két kezet,Ki úgy tudta adni a friss kenyeret!"

107

Arika odaállt csípőre tett kézzel, és így szólt: "Micsoda? Maguk nem is örülnek ennek a szép kis babának! Adják ide nekem, majd én felnevelem!"

Jucika születése

Október közepén végre elkészült a villanytelep. Évike születésnapján gyúltak ki először a villanykörték, Béluka nagy örömére. Valóságos örömünnep volt ez az egész családnak.

Karácsonyra megint eljött Mama és Mici. Együtt ünnepeltünk, és úgy számítottunk, hogy majd január első napjaiban megérkezik az új csemeténk. De bizony ő nem várta be az új esztendőt, hanem december 27-ének reggelén korán felébresztett engem. Gyors és könnyű szülés után világra jött a mi édes Jucikánk. Távolról sem volt olyan kövér, mint Erzsike - kb. 3.25 volt a súlya - de mindjárt látszott, hogy életrevaló, virgonc kis gyermek lesz.

Amint Arika meglátta, rögtön így szólt: "Anyukám, ez az én gyerekem lesz, mert én imádkoztam érte. Neked úgyis van már öt gyereked, nekem pedig még egy sincs!" Hát erre csak azt mondhattam, hogy egészen nem adhatom neki, de ő lehet a viceanyukája, segíthet felnevelni.

A név körül aztán némi viták voltak. Évike mindenáron Iluskát szeretett volna, mert minden babáját így nevezte, Arika pedig egy Jucikáért imádkozott. Tehát csak úgy tudtunk igazságot tenni, hogy Ilona Judit lett a kicsike. Sajnos nem tudtuk őt magát megkérdezni, hogy milyen nevet szeretne.

A következő probléma az volt, hogy kik legyenek a keresztszülők. Márta unokanővéremet kértük fel keresztanyának, mert ő már kissé érzékenyen vette azt, hogy Erzsikénél nem őt kértük fel. Keresztapának pedig jó barátunkat és lelki testvérünket, Svingor Jenőt kértük, és ő el is vállalta.

A kis Jucika szépen nőtt, növekedett, és február első felében , amikor körülbelül másfél hónapos volt, megtartottuk a keresztelőt. Megint hívtunk egy csomó vendéget, és úgy emlékszem, hogy az uzsonnánál igen vidám hangulat uralkodott.

Közeledett a tavasz, Évike szorgalmasan tanulta az első gimnázium anyagát. Háromszor hetenként bejárt a faluba Iduskához, mert ő tanította a számtant, földrajzot és rajzot. Húsvét előtt aztán Iduskára került a sor a gyerekszülésben, mert megszületett a kis Ágnes baba, aki a családban később Gicu névre hallgatott. Két éves volt már a kis Pityuka, így most volt fiuk is, lányuk is.

Büszkék voltunk, hogy milyen lelkiismeretes tanárnők vagyunk: én a karácsonyi vakációban intéztem el a gyerekszülést, Iduska a húsvéti vakációban, s így nem volt fennakadás a

108

tanításban. Június elején aztán vittem Évikét Pestre a Veres Pálnéba magánvizsgára. Persze Jucikát is magammal vittem, hiszen még szopott. Egyébként élénk mozgású, vidám kisbaba volt, kedvesen gőgicsélt és kurjongatott, amikor jól érezte magát, örült az életnek.

Mama gondjaiba vette Jucikát, amíg Évikével vizsgázni mentünk. Elég szépen felelt Évike, látták a tanárnők, hogy tud, bár nagyon félénk és szégyenlős volt a viselkedése. Megkapta a jeles bizonyítványt, de a vizsga után Mamának és Micinek az volt az indítványa, hogy szeptemberben adjuk be Évit nyilvános iskolába, hogy egy kissé megbátorodjék, és lakjék őnáluk. Én is beláttam, hogy így lesz jó, bár fájt a szívem, hogy el kell küldenünk a gyereket otthonról.

No de előbb még jött a nyári vakáció. Arika is levizsgázott már a harmadik osztályból, Béla is az elsőből. Vígan játszhattak, kirándulhattak, fára mászkálhattak egész nyáron. Nyaraló vendégeink is voltak megint, főleg a kedves Schnellerék, akiknek két fia, Pisti és Károlyka jól összebarátkozott a mi gyerekeinkkel.

Lacika még nem volt iskolás, öt éves volt, de igen nagy tudásvágy lakozott benne. Annyira érdekelték őt a betűk, hogy kénytelenek voltunk megmondani neki, és nemsokára már folyékonyan olvasott. Nagyon érdekelték őt a fák és virágok is, azonkívül a számtan. Hogy milyen logikusan gondolkodik, azt abból láttuk, hogy egyszer segített nekem egy kosár almát bevinni a házba, és azt mondta: "Ugye anyuka, ha ketten visszük az almát, akkor könnyebb, mint ha egyedül vinnéd? Legkönnyebb akkor lenne, ha végtelen sokan vinnénk."

Lajcsi ezen felbuzdulva, hogy a gyerek ilyen jól tud matematikailag gondolkodni, elmagyarázta neki a negatív számokat. Lacika jól megértette a magyarázatot, és utána már ő magyarázta el Évikének a maga eredeti módján: "Tudod Évi, a mínusz az a fordított világ. A mínusz száz sokkal kevesebb, mint a mínusz tíz. Hát még a mínusz végtelen! Az olyan kevés, de olyan borzasztó kevés, hogy olyan kevés pénzük csak a cigányoknak van.

Erzsikét nem érdekelte a számtan, ő inkább a szavalataival aratott tetszést. Persze erősen selypítve mondta el a verseket, de éppen ez tetszett mindenkinek. Például azt szerette szavalni, hogy

Ilyen nad volt Madajojszág,Most csak ilyen kicsi máj…

vagy azt, hogy

Hájom ájva új magábanElhadott sotét szobában…

Volt egy olyan vers is, amelyet Lajcsi költött Erzsike jellemzésére:

Én vadok a csámpás kacsa,Lassan medek mindenhova.Menés kozben nyafikálok,S apuka olébe mászok.

"Ilyen nad volt Madajojszág"

Szóval jól szórakoztunk a gyerekeinkkel. Közben Jucika is szépen fejlődött; hét hónapos korában váratlanul felállt, és ki is bukott a gyerekkocsiból, de szerencsére a puha gyepre esett.

109

Évike Pesten - Jucika betegsége - Tihanyi konferencia

Rászántuk magunkat - bár nehéz szívvel - hogy Évikét beadjuk rendes tanulónak a Veres Pálnéba. Szeptember elsején elvittem őt Mamáékhoz, hiszen tudtam, hogy ott meleg szeretetben lesz része, és azonkívül Mici tud majd segíteni neki a tanulásban is.

Azon voltunk, hogy legyen egy kis barátnője is, hogy ne érezze magát árván az idegen gyerekek között. Tudtuk, hogy egy osztályba fog vele kerülni Kováts Zsuzsika, Kováts J. István teológiai professzor kislánya. Kovátsné Schulek Irén családjával édesanyám régi barátságban volt. Felújítottuk tehát a barátságot, és megbarátkoztattuk egymással a két kislányt. Hamarosan össze is melegedtek, és ez a barátság tartott, amíg együtt jártak.

Megnyugtató volt az is, hogy Évikének délben nem kellett egyedül hazamennie, Zsuzsikával együtt mehetett, és így lassan, fokozatosan szokott bele a nagy pesti forgalomba. Bizony, féltettem őt a villamosoktól és autóktól; de aztán kiderült, hogy elég gyorsan megtanulta a közlekedési szabályokat, és néhány hét múlva már egyedül is el lehetett őt engedni, nyugodtan és óvatosan közlekedett.

Hazatérésem után Erzsikénk megbetegedett, és utána Jucika is. Valami vérhasszerű bélhurutjárvány volt a faluban; hogy hogyan kaphatták meg a gyerekeink, nem tudom; talán a legyek közvetítették a fertőzést. Erzsike néhány nap alatt túlesett rajta, szegény kis Jucikánkat azonban nagyon erősen megtámadta a betegség. A doktor először szigorú diétát rendelt, teát és rizsnyákot. De ettől pár nap alatt annyira legyengült szegény kis csöppség, hogy kénytelen voltam visszarakni a pólyába, pedig előzőleg már állni tudott. Kértem a doktort, hogy rendeljen valami táplálóbb kosztot.

Ekkor megengedte, hogy vízben főtt krumplit, vizes kakaót és nyers reszelt almát adjak a gyereknek. Azonkívül bizmutos beöntéseket kapott, mert állandóan véres volt a széklete. Így aztán lassan-lassan javult az állapota szegény kis Jucikának, és novemberben már eljött az a nap, amikor normális székletet produkált. Nem is hinné az ember, hogy milyen csuda nagy örömet tud egy ilyen széklet okozni!

Végre megint egészséges volt a mi kicsikénk, és ettől fogva rohamosan fejlődött és erősödött. Még nem volt egészen egy éves, amikor szabadon járt, sőt, nemsokára már a falba fogózkodva a lépcsőn is lement egyedül a földszintre. Csak a fogai bújtak ki nagyon későn. Ez talán a betegség következménye volt.

Karácsonyra Mama hazahozta Évikét, a kis gimnazistát. Addigra már eléggé beleszokott a nyilvános iskolába, és szépen haladt a tanulásban. Persze azért igen nagy boldogság volt neki, hogy a karácsonyi vakációt otthon tölthette.

Arika már a negyedik osztályt végezte akkor. Ábrándozott, meseországban élt, mint eddig; de már jobban rendeződtek, alakot öltöttek a képzetei, fejlődött a stílusa, úgyhogy kerek kis meséket, verseket költött. Egyszer Lajcsi elővette Arany Toldiját, és abból órák hosszat felolvasott Arikának. Másnap Arika lement a japánkertbe a patak partjára, és ott ábrándozott. És onnan egy kész verssel tért vissza, amely egészen a "Toldi" versmértékében, ritmikus verssorokban mondta el, hogy "mit mesél a kis patak". A legjobb versszaka talán az, amelyben a tündérek táncáról mesél:

S hol a tavacskából víz ömlik beléje, Tündérek táncolnak gyönyörű fehérbe, S hófehér labdákat dobnak fel az égre,

Táncolva, kacagva ugranak fel érte…

110

Béluka a második osztályt végezte. Könnyen ment neki a tanulás, hiszen jó felfogása volt; de változatlanul legjobban érdekelték őt a műszaki dolgok. A villanyteleppel kapcsolatban mindent jól megfigyelt; ez tette lehetővé, hogy később segíteni is tudott a villanytelep kezelésében.

Béla és Ari

Ezen a tavaszon volt nálunk az első csoport-összejövetel. Kováts J. Istvánék révén - akikkel a két kislány barátsága következtében közvetlen meleg kapcsolatba kerültünk - ismerkedtünk meg az Oxford-mozgalommal, más néven csoportmozgalommal. Angliából indult ki ez a mozgalom, de Svájcban is elterjedt. Alapgondolata az volt, hogy egyéni és családi életünket, úgyszintén a társadalmi és nemzeti életet helyezzük teljesen Isten Szentlelkének vezetése alá. Legjobb, ha reggeli elmélyült csendességben keressük a Lélek vezetését gyakorlati életünk számára, és így indulunk neki a napi munkának. Életünk négy fő irányelve legyen az abszolút becsületesség, abszolút tisztaság, abszolút önzetlenség és abszolút szeretet - úgy, amint az evangélium hirdeti.

Ez a mozgalom nem akart hivatalosan megszervezett alapszabályokkal ellátott egyesület keretében működni, hanem baráti alapon összeállt csoportokban, családias "house-partykban" fejtette ki áldásos munkáját. Igyekezett a társadalom vezetőit, gazdag és befolyásos embereket bekapcsolni a mozgalomba, abban a reményben, hogy ha ezek az emberek átadják életüket Isten országának, akkor talán könnyebb lesz az égető szociális és politikai kérdéseket megoldani, és a háború veszedelmét elkerülni. Sok áldott kezdeményezés indult meg gyártulajdonosok és egyéb vezető állásban lévő emberek részéről, akik úgy érezték, hogy minden vagyonukat és befolyásukat ezentúl Isten és embertársaik szolgálatára kell felhasználniuk. De sajnos, ahhoz kevesen voltak az ilyen megtért emberek, hogy a nemzetek és társadalmi osztályok közötti feszültségeknek háborúban és forradalomban való kirobbanását megakadályozzák.

Kovátsék elláttak bennünket a mozgalomra vonatkozó olvasnivalókkal. Azután megkértek, hogy rendezhessenek nálunk, a Szalajkában egy kis összejövetelt május elején, egyelőre csak kevés résztvevővel. Ez meg is történt. Nem tudom már pontosan, hányan voltunk; de az bizonyos, hogy legjobban a jóságos lelkű, sugárzó szemű, kedves Irénke nénit, Kovátsnét szerettem meg.

Meghívtak azután, hogy vegyünk részt a pünkösdkor tartandó tihanyi konferencián. Lajcsi úgy határozott, hogy menjek el én, mert nekem már évek óta nem volt alkalmam konferenciára menni. Ő szívesen otthon maradt a gyerekekkel; és mivel Marcsek Sárika is ajánlkozott, hogy eljön segíteni, így nyugodtan otthagyhattam a családot egy hétre.

Az a hét, amelyet ott Tihanyban töltöttem a Keresztény Leányegyesület szép üdülőotthonában, igen nagy és mélyreható élmény volt számomra. Az előadások nagy részét két svájci nő tartotta, és többnyire engem kértek, hogy tolmácsoljam magyarra, és ezt örömmel meg is tettem. Nagyon eleven és lélekbe markoló volt minden, amit mondtak.

111

Persze a magyarok közül is többen tartottak előadást, és vezettek eszmecseréket; többen elmondták lelki életük megújulásának történetét. Azután szóba kerültek a gyakorlati kérdések, hogy miképpen alakul a családi életünk, a hivatalos munkánk, a mindenféle rendű és rangú embertársainkhoz való viszonyunk a Lélek vezetése alatt.

Vasárnap, pünkösdvasárnap volt a konferencia befejezése. Délelőtt úrvacsora, Kováts professzor igehirdetése után. Nekem igen csodálatos volt ez a pünkösd. Az ablakon kitekintve a viharosan hullámzó Balatont láttuk. Zúgott a szél. Bent a teremben pedig úgy éreztük, hogy a Lélek szele fúj. - Aznap délután még egy záró összejövetelre gyűltünk egybe, amikor mindenki elmondta, hogy mit kapott a konferencián. Másnap reggel pedig felszálltunk a tihanyi kompra, és indultunk hazafelé.

Én nem mentem egyenest haza, hanem Miskolcra, mert felkértek, hogy tartsak előadást a Tapolcán rendezendő református gyülekezeti konferencián. Lajcsi is hivatalos volt oda. Megbeszélés szerint Tauszig Máriánál találkoztunk, és azután együtt mentünk ki Tapolcára. Megtartottam az előadást, de mivel a szabadban volt a gyűlés, és elég nagy tömeg gyűlt össze, gyenge volt a hangom arra, hogy az egész közönség meghallja. A távolabb állók valószínűleg nem értették. El is határoztam, hogy ilyen helyen többé nem fogok beszélni.

Arika pesti iskolaéve - Lacika mandulaműtéte

Arika levizsgázott a negyedik elemiből, és eljött az az időpont, amikor őt is középiskolába kellett adni. Ismét dilemma előtt álltunk; magántanulás vagy nyilvános iskola? Édesanyámék azt tanácsolták, hogy adjuk be őt a Veres Pálnéba nyilvános tanulónak, hogy kiszakadjon a maga elképzelt álomvilágából, és bekapcsolódjék a gyerekek közösségébe. Így hát beírattuk őt is, mint rendes tanulót; Évikét a harmadik osztályba, Arikát az elsőbe. Gondoltam, hogy Mama kedélyének is jót fog tenni, ha ott lesz állandóan körülötte a két gyerek, beszélgethet, foglalkozhat velük.

A nyári vakáció megint elég mozgalmas volt, népes volt a ház. Szeptember elsején pedig elvittük a két kislányt Pestre. Tudtuk, hogy Arikának nem lesz könnyű a városi életet és a pesti gimnáziumot megszokni, és honvágya lesz a Szalajka után; de hát utóvégre nem volt idegen helyen, hanem a szerető nagymamánál, és tudtuk, hogy Mici is sokat fog foglalkozni vele.

Pár napig még ott maradtam velük Mamáéknál, Lajcsi pedig közben megbeszélte az orvosokkal a Bethesda kórházban, hogy szeptember végén vihetjük Lacikát mandulaműtétre. Már régen szó volt erről, mert sok baja volt szegénykének a manduláival, gyakran fájt a torka, és megállapították, hogy már gennyesek a mandulák. Voltaképpen nem is tudom, hogy miért nem csináltattuk meg a műtétet tavasszal, az kedvezőbb időpont lett volna.

Otthon bizony nagyon hiányzott most nekünk Évike és Arika; olyan üresnek tűnt a ház, hogy csak négy gyerek volt otthon! Dolgom persze volt bőven szeptember folyamán, őszi betakarítások, befőzések, stb. Szeptember végén aztán elindultunk Lacikával Pestre. Nagyon rossz érzés volt arra gondolnunk, hogy szegény kis gyereknek szenvednie kell. Szorongó szívvel hagytam ott a kórházban. Az orvosok megmondták, hogy másnap lesz a műtét; kértek, hogy ne menjek be műtét előtt, mert azt tapasztalták, hogy a gyerekekre nincs jó hatással, ha olyankor ott van az anyjuk.

Ezért csak másnap délután mentem be; Lacika az ágyban feküdt, és csak egészen halkan volt szabad beszélnie. Kérdeztem tőle: "Aztán felpeckelték a szájadat, mielőtt a torkodba nyúltak?" - "Nem anyuka, nem - felelte ő - csak a gyáva gyerekeknek peckelik fel, a

112

bátraknak nem!" Ebből láttam, hogy ezek az orvosok jó pedagógusok lehetnek; a gyerek önérzetére apellálnak, és így a gyerek igyekszik férfiasan viselkedni.

Néhány napig még benn kellett feküdnie Lacinak a kórházban. Egy kis csalódást okozott neki az, hogy nem kapott fagylaltot, pedig előzőleg valaki azt mondta neki, hogy mandulakivétel után azt szoktak adni. Lehet, hogy régebben szokás is volt ez, de ezúttal azt mondták az orvosok, hogy nem javallják a fagylaltot, mert az meghűlést okozhat.

Amíg Lacika a kórházban feküdt, volt alkalmam Arika tanulását megfigyelni. Amit láttam, az bizony elszomorító volt. Azt figyeltem meg, hogy szegény gyerek nem találta helyét sem az iskolában, sem otthon a nagymamánál. Az iskolában figyelmetlen volt, mert biztosan az ő mesevilágáról ábrándozott ott is, és a tanítás nem tudta lekötni az érdeklődését. Mikor délben hazament, sokszor hiába kérdezték Mamáék tőle, hogy mi a lecke, elfelejtette. Akárhányszor el kellett szaladni valamelyik kis osztálytárshoz megkérdezni, hogy mi van feladva. Ha aztán végre hozzáfogott Arika a lecketanuláshoz, az többnyire úgy ment, hogy kirakta az asztalra a papírbabáit - volt neki egy egész osztályra való, mindegyiknek tudta a vezetéknevét és keresztnevét -, és azoknak magyarázta el a leckét. Ez magában véve nem is lett volna rossz módszer, csak rengeteg idő telt el vele, s így későn került ágyba.

Voltak neki már otthon is ilyen fantáziajátékai; voltak láthatatlan osztálytársai. Amikor őt feleltettem, utána feleltetnem kellett a "semmi Esztikét" és a "semmi Gizikét" is. És az volt az érdekes, hogy a semmi Esztike és a semmi Gizike jobban felelt, mint Arika. Pedig azok helyett is ő felelt.

Szóval a játékosság még nem lett volna olyan nagy baj, de az volt a szomorú, hogy a tanárnők teljesen félreismerték Arikát, úgy tekintették, mint egy szellemileg visszamaradott gyermeket. Tekintettel arra, hogy figyelmetlen és szórakozott volt, nem is lehet csodálni, hiszen nem értek ők rá minden egyes gyerek lelkét boncolni.

Mamáék igazán nagy szeretettel vették körül Arikát, és igyekeztek segítségére lenni a tanulásban. De sajnos, az a reményem nem vált be, hogy a gyerekek majd felvidítják Mamát; inkább a gyerekek érezték a deprimált légkör hatását. Főleg Évikén látszott meg ez a hatás.

Amikor Lacika elhagyhatta a kórházat, hazamentünk. Sajnos, a mandulakivételnek nem volt meg az a jó hatása, amit vártunk. Továbbra is nagyon érzékeny maradt, kivált a köhögésre.

Most már Lacika is első elemista volt, de őt nem járattuk be az iskolába, egyrészt azért, mert olyan érzékeny volt a meghűlésekre, másrészt azért, mert unalmas lett volna neki a többi gyerekkel együtt tanulni, hiszen ő már hat éves kora előtt folyékonyan olvasott. A számtan is nagyon érdekelte, így hát élvezet volt őt tanítani, csak az írása nem volt elég szép.

Karácsonyra Mamáék hazahozták Évikét és Arikát, és azonkívül egy kedves vendéget is hoztak magukkal: egy távoli rokonunkat, Annemarie Custert, akivel Mama előző évben a

svájci Familienfest alkalmával ismerkedett meg. Annemarie a bécsi egyetem hallgatója volt ekkor, tanárnőnek készült. A karácsonyi szünidőt arra használta fel, hogy megismerje Magyarországot. A pesti rokonok megmutatták neki Budapestet, azután eljött Szilvásra, hogy a magyar faluból is lásson valamit.

Együtt töltöttük a karácsonyestét, és az ünnepekben kivittük őt az erdőbe is. Kedves, vidám fiatal lány volt Annemarie. Nálunk volt még, amikor megérkezett Svájcból a nagy meglepetés: az eljegyzési jelentés,

113

melyből megtudtuk, hogy Ottó Bachmann (vagyis Berti) és Ilse Naeff jegyesek. Újból egyesült a Bachmann és a Naeff család!

Bertit voltaképpen Mama ismertette meg Naeffékkel előző évben, amikor a Familienfesten vett részt. Ilse és testvérei Marburgban, a régi Ausztriában nevelkedtek, ott volt állásban az édesapjuk. De miután Marburg Jugoszláviához került (Maribor néven), visszaköltöztek Svájcba. Megőriztek azonban valamit az osztrák kedélyességből és könnyedségből: melegebbek és vendégszeretőbbek voltak, mint a többi svájci rokon, így Berti jól érezte magát náluk. Többször ment kirándulni és sízni a három lánnyal, és végül eljegyezte a legidősebbet, Ilsét. Igen nagy örömet szerzett ez a hír Mamának és mindnyájunknak.

Berti, Ilse és édesapja

Újév után ismét vissza kellett menniük a gyerekeknek az iskolába. Február elsején, amikor a félévi bizonyítványt kapták, megint meglepetés ért bennünket, de ezúttal igen kellemetlen meglepetés: Arika nagyon gyenge bizonyítványt kapott, és szinte nem is akartunk hinni a szemünknek, amikor olvastuk, hogy magyarból elégtelen. Hogy Arika, a kis költőnő elégtelent kapjon magyarból! Nagyon el voltam keseredve. Csak úgy tudtam ezt magamnak megmagyarázni, hogy a tanárnők nem ismerték meg Arika lelkületét. Aztán megtudtuk, hogy főleg Arika csúnya írása és a helyesírási hibák miatt volt ez a szigorú osztályzat. Ezen aztán a mi kedves Klárink igyekezett segíteni, úgy is, mint tanítónő, úgy is, mint Arika keresztmamája. Szépírás-órákat adott neki és megtanította a zsinórírásra, amit akkor vezettek be az iskolákba. Így lassan-lassan javult Arika írása, és egyébként is sokat haladt a második félévben. Év végén már megkapta magyarból a kettest, vagyis a jót.

Ellenben az iskolaorvosnő, amikor Arikát megvizsgálta, kijelentette, hogy ennek a sápadt és vérszegény gyereknek erdei levegőre lenne szüksége. Ki sem mondhatom, mennyire megörültem ennek a véleménynek! Hát ha erdei levegőre van szüksége, akkor minek tartsuk őt Pesten, ahol amúgy is boldogtalan? Elhatároztuk, hogy a következő iskolaévben otthon tartjuk magántanulónak.

Abban az évben ismét volt tihanyi konferencia május folyamán. Ezúttal Lajcsi ment el a konferenciára, és ő is nagyon jól érezte magát abban az áldott közösségben, és új barátságokat kötött, például Szili Török Imre szegedi tanárral, aki nagyon tevékenyen részt vett a mozgalomban. Megbeszélték, hogy Szili Török Imre nyáron majd eljön hozzánk üdülni egész családjával. Júniusban pedig én mentem Pestre, hogy hazahozzam Évikét és Arikát az iskolaév végeztével. Nálunk volt akkor Marcsek Sárika, és gondját viselte a gyerekeknek, amíg távol voltam.

Mikor hazaérkeztünk, nagy megdöbbenésünkre Lajcsit nagybetegen találtuk. Influenzában betegedett meg, mégpedig annak egy súlyos formájában, ideginfluenzában. Ez bizony nagyon aggasztó volt, mert ez a betegség a mozgató idegeket támadja meg, és bénulást is okozhat. Nagy Feri már kezelésbe vette Lajcsit, mielőtt megérkeztem, gyógyszereket és diétás étkezést rendelt. Bizony jó volt, hogy ott volt Sárika, mert ő nagyon gondosan és ügyesen végzett mindent, amihez hozzáfogott. 40o-os láza volt Lajcsinak, és ez nagyon legyöngítette. Pár nap múlva jobban lett, de alig bírt lábra állni, és akkor kezdődött a kézremegése, ami sohasem múlt el teljesen.

Még alig volt jártányi ereje, amikor egyszerre csak turistatársaság érkezett a Szalajkába. Beszóltak hozzánk, és kérték Lajcsit, hogy igazítsa őket útba, mert ők a Csortoskőt és a kelemenszéki avar földvárat szeretnék megnézni. Ennek a kérésnek Lajcsi nem tudott ellenállni; bár fájt a lába, botra támaszkodva mégis elkísérte a társaságot. Nem törődött önmagával, csak azzal, hogy segítségére legyen a többieknek. És csodák csodája, minél

114

feljebb ment a hegyoldalban, annál könnyebben ment a járás. Mire hazajött, boldogan állapította meg, hogy csaknem teljesen rendbejött a lába.

Aztán jöttek a nyaralóvendégek, nagyon mozgalmas volt a nyár. Telt ház volt nálunk, de igazán mind nagyon kedves, és élénk lelki és szellemi életet élő emberek voltak, nyereség volt velük együtt lenni. Eljöttek Szili Török Imréék a két kislányukkal; aztán a rokonaink, Lepterék és Madarasék. Azon a nyáron az istállóskői barlangban ismét folytattak kutatásokat. Az ásatásokat egy nő vezette, dr. Moltl Mária. Ő nálunk lakott, és szabad idejében ő is részt vett beszélgetéseinkben, társasjátékokat is játszott a gyerekekkel.

Szóval állandóan volt 8-10 vendég. Elég rendes, szorgalmas cselédlányaink voltak akkor, de azért, mi tagadás, elfáradtam egy kissé. Hiszen megint egy új piciny életet hordoztam a szívem alatt.

Jucika két és féléves volt, vidám, eleven eszű kisgyerek, ő volt a vendégek kedvence. Megbámulták a szép, gyűrűsen göndörödő aranyszőke haját. Jucika aztán azzal kedveskedett a bácsiknak és néniknek amikor az aranyhaját dicsérték, hogy kitépett néhány szálat a saját hajából, és nagy kegyesen odanyújtotta: "Adok neked aranyat!"

Ferike

Madarasné, Ari, Lajcsi unokanővére annyira megszerette Jucikát, hogy megkért minket, engedjük meg, hogy egy hétre elvigye a gyereket Pestre. El is vitte augusztus végén; az ő fiai már nagyok voltak, élvezte, hogy egy kis gyerekkel foglalkozhat. Ruhát is varratott neki, a Vidámparkba is elvitte. Lajcsi hozta aztán haza, miután Évikét beadta a Nagymamához, hogy megkezdhesse az új iskolaévet a Veres Pálnéban: mégpedig a negyedik osztályt.

Én pedig elkezdtem Arika tanítását. Nagyon boldog voltam, hogy megint itthon tarthatom, és magam taníthatom. Kerülkőzött egy tanuló is melléje, az erdőmesterék Micikéje. A számtant, földrajzot és rajzot Iduska vállalta, úgy, mint régebben Évikénél. Tehát felváltva hol Iduskánál tanult a két kislány, hol nálam.

Egy szeptemberi napon, amikor éppen befejeztem a kislányok tanítását, lehajoltam a kertben, hogy egy hullott almát felszedjek - és egyszer csak ijedten éreztem, hogy megindul a szülés. Pedig csak október végén kellett volna megtörténnie! Gyorsan elküldtünk Csiba néniért, ágyba feküdtem, és vagy másfél óra múlva megszületett a mi kis Ferikénk. A súlya 5 kilón felül volt, és mégis látszott, hogy sokkal gyengébb, mint a többi gyermekeink. Csiba néni azt mondta, hogy nem életképes. Ez nagyon megijesztett, el sem akartuk hinni. De aztán megbizonyosodtunk afelől, hogy valóban nagyon gyenge a kicsike, nincs még kifejődve.

115

Sehogysem tudott megtanulni szopni. Próbáltam lefejni a tejet, és úgy adni neki, de hiába; elapadt a tejem, pedig a többieknél mindig elég volt.

Olyan váratlanul történt az egész, Édesanyám akkor nem is ért rá eljönni. Margit nénikémet kértük meg, hogy jöjjön el segíteni, mert úgyis szó volt róla, hogy el fog jönni egy időre. Ő aztán hűségesen segített. Sok gondot és aggodalmat okozott a mi kis Ferikénk. Az őrgróféktól kaptunk kölcsön egy gyermekmérleget, de hiába méricskéltük, csak az bizonyult be, hogy nem tudom anyatejjel táplálni, mert Ferike nem tudja megtanulni a szopási mozdulatokat, ezért elapadt a tejem. A doktor vajlevest rendelt, persze pontos arányban elkészítve, hogy azzal tápláljam. Az első hónapban egy dekát sem gyarapodott, de a második hónapban már kezdett lassan gyarapodni a súlya. Csak az volt a baj, hogy szörnyen érzékeny volt a meghűlésre, náthás volt, és hőemelkedései voltak, pedig erősen fűtöttük a szobát. Nem vihettük ki a szabadba a kicsikét, többnyire nem is füröszthettem, csak mosdattam, mert lázas volt. Novemberben a nagyobb gyerekek is egymás után influenzásak lettek. Keserves, nehéz időszak volt. Arika és Micike tanítását azért folytattam, amikor csak lehetett.

Karácsonykor már úgy látszott, hogy mégis csak fejlődésnek indul a mi kis Ferikénk, kezdtünk reménykedni. Akkor már nem volt nálunk Margit néni, hanem Mama jött el az ünnepekre Évikével. Márta unokatestvérem is nálunk töltötte a karácsonyt.

Újév után megint rosszabbul lett Ferike, kezdett csúnyán köhögni, és furunkulusai is voltak. Kínos éjszakáink voltak, szörnyű volt, hogy folyton hallgatnunk kellett a köhögést, és nem tudtunk segíteni. Nagy Feri próbálkozott injekciókkal, gyógyszerekkel segíteni, de a szegény kis csöppség mindig rosszabbul lett.

Azt nem is említettem, hogy novemberben tartottuk meg Ferike keresztelőjét. Marcsekék lettek a keresztszülei, a keresztelést is Marcsek János végezte. Januárban pedig Marcsekék Sárika lányuk esküvőjére készültek. Sárika, aki olyan sokszor volt nálunk, hogy már szinte családtagnak számított, Lajcsit kérte fel tanúnak, Erzsikénket pedig kis fátyolvivő nyoszolyólánynak.

Engem is meghívtak, de sajnos Ferike olyan rosszul volt, hogy nem is gondolhattam elmenésre. Lajcsi és Erzsike elment, de nehéz szívvel. Aznap reggel Ferikének 400 fölött volt a láza, és nem sikerült csillapítani. Kétségbeesetten járkáltam a szobában fel-alá, karomon a síró kis pólyásgyermekkel. A láztól úgy kipirosodott az arcocskája, hogy szinte azt az illúziót keltette, mintha rózsaarcú, egészséges baba lenne. Délután aztán görcsök jöttek rá.

Elhívattam Nagy Ferit, de akkor már nagyon aggasztó állapotban volt Ferike. Feri koffein injekciókat adott neki, hogy élénkítse a szívműködését, és mindent megpróbált, hogy visszahívja a kicsikét az életbe. Ekkor érkezett haza Lajcsi Erzsikével Ózdról. Most már együtt izgultunk, gyötrődtünk. Ferivel együtt imádkoztunk, könyörögtünk az Úrhoz kis fiacskánk életéért.

A mi hűséges doktorunk nálunk maradt egész éjszaka, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a kis Ferikét. Szörnyű, szörnyű éjszaka volt, fájdalmas rágondolni. Nem is hitte volna az ember, hogy ily nehéz haláltusája legyen egy ilyen gyenge kis csecsemőnek. Reggel már kezdtünk reménykedni, mert mintha nyugodtabban feküdt volna a kicsike. De ez már a halál közeledtének nyugalma volt. Tizenegy óra tájt örökre lehunyta szemét a mi kis Ferikénk.

Szörnyű zaklatott lelkiállapotban voltam, és gyötört az önvád, hogy miért nem tudtam jobban vigyázni az én kicsikémre. Neki talán jobb volt így, hogy az Úr elszólította, mert rövid kis életében sokat szenvedett, nem mosolygott, nem gőgicsélt egyszer sem.

116

A temetésre elhívtuk Marcsekéket, hiszen ők voltak Ferike keresztszülei, és a keresztapa egyúttal a temetést is végezte. Nagyon fájt a szívünk, amikor kicsiny koporsóját leeresztették a sírba.

Nehéz volt utána megint folytatnom szokott életemet és munkámat, olyan sötétnek és sivárnak éreztem az életemet. De ott voltak körülöttem a gyerekek, erőt kellett vennem magamon, és foglalkozni velük. Vezetnem kellett a háztartást, tanítani Arikát és Micikét, nem volt szabad belemerülnöm a bánatba. És a gyerekek átsegítettek ezeken a nehéz napokon. Olyan kedves volt Jucika, amikor felnézett az égre, és azt mondta: "Nézem a Ferikét." Arika pedig "A kis angyal"-ról költött mesével próbált vigasztalni. Kiátásba helyezte, hogy megint kapunk egy másik kis angyalt, aki földi gyermekké változik. És valóban csak abban a gondolatban tudtam némi halvány reményt találni, hogy hátha, hátha ad még az Úr gyermeket.

Arika vizsgája - Évike a putnoki intézetbe kerül

Nehéz volt az a tél nagyon, mert Lacikáért is sokat aggódtunk. Csúnya légcsőhurutja volt, és köhögött egész télen. Tavasszal pedig újabb betegség köszöntött ránk. Béluka megkapta az iskolában a kanyarót, magas lázzal feküdt néhány napig. Sejtettük, hogy a többiek is meg fogják kapni, hiszen a kanyaró lappangási idő alatt fertőz. Erre Nagy Feri, hogy könnyítsen a helyzeten, beoltotta a három kicsit: Lacit, Erzsit és Jucikát az én véremmel. És ez valóban segített valamennyire. A három gyerek megkapta ugyan a kanyarót, de egészen enyhén, nem úgy, mint Béla. Arikát nem is féltettük, mert ő már régebben átesett a kanyarón.

Évike ekkor már a negyedik osztályt végezte a Veres Pálnéban. Szorgalmasan tanult, de nem volt kitűnő, néhány jó mindig becsúszott a bizonyítványába. Általában félénk és halkszavú volt az iskolában, de pontos, lelkiismeretes.

Sok örömet okozott nekünk az ő lelki fejlődése. Komolyan részt vett egy ifjúsági bibliakörben, és amikor egyszer Stewart, a futballistából lett evangélizátor előadás-sorozatot tartott Pesten, Évike is meghallgatta, és igen mély hatást tett rá. Elmélyült és megerősödött a lelki életben, és elhatározta, hogy életét az Úr Jézus vezetésére bízza.

A másik örömünk az volt, hogy testileg is megerősödött. Micinek egy barátnője, Mirkovszky Mária, aki Párizsban képezte ki magát mozdulatművészeti tanárnővé, s egyúttal gyógytornával is foglalkozott, tanfolyamot indított a lakásán, és oda beírattuk Évikét is. Vele egyénileg foglalkozott Mária, tekintettel a gyermekparalízistől meggyengült jobb lábára. Egyszer, mikor Pesten jártam, én is végignéztem egy ilyen tornaórát, és bámultam, hogy milyen szép gyakorlatokat végeznek a növendékek - de különösen abban gyönyörködtem, hogy Évikének milyen ügyesek, hajlékonyak lettek a mozdulatai, és a lábizmai is annyira megerősödtek, hogy lábujjhegyre is tudott állni, amire azelőtt nem volt képes.

Az volt most a problémánk, hogy a negyedik osztály után hol folytassa Évike a tanulást; a Veres Pálnéba járjon-e tovább is, vagy más iskolába menjen. Akkoriban nagyon dicsérték a putnoki gazdasági iskolát. Ennek az alapításánál elsősorban vidéki földbirtokosok leányaira gondoltak, azokat akarták jó gazdasszonyokká, és egyúttal művelt nőkké képezni. De voltak ott más lányok is, nemcsak földbirtokosok gyermekei.

Úgy gondoltuk, legjobb lesz magára Évikére bízni a választást. Amikor pünkösdre néhány napra hazajöhetett, elvittük őt Putnokra, hogy ott a helyszínen dönthesse el, mihez lenne kedve. Ott aztán végigvezettek bennünket a barátságos internátusi szobákon, a gyönyörűen gondozott parkon, és megmutatták a tehénistállót, a baromfiudvart, a méhest, az üvegházat, stb. Évi lelkesen és elragadtatással szemlélte mindezt, és kijelentette, hogy ez sokkal érdekesebb, mint a latin; szóval inkább ide szeretne járni, mint a gimnázium felső tagozatára.

117

Tehát eldöntöttük, hogy beíratjuk őt ebbe az iskolába; az internátusi díj ugyan elég magas volt, de kilátásba helyezték, hogy adnak nekünk kedvezményt sok gyerekünkre való tekintettel.

Egyedül csak azt sajnáltuk, hogy ez az iskola nem ad érettségit, mert ez csak három évre terjedt a négy középiskola után. Viszont az volt az érzésünk, hogy Évi kedélyére jó hatással lesz az intézeti élet ebben a kedves, családias internátusban. A nagymamáéknál töltött évek - bár ott igazán nagy szeretettel vették őt körül - deprimáló hatást tettek rá, mert szegény édesanyám lényében több volt a rezignált szomorúság, mint a vidámság. Tehát mire véget ért az iskolaév, már tudtuk, hogy nem íratjuk be többé Évikét a Veres Pálnéba. Szép bizonyítvánnyal végezte az évet.

Arikát pedig nagy izgalommal és szorongással vittem a magánvizsgára. A vizsga előtti utolsó hetekben valóban nagy szorgalommal tanult Arika. És amint egyik tantárgyból a másik után kikérdezték, magukat a tanárokat is meglepte, hogy milyen szépen, értelmesen felelt. Kihirdették a bizonyítványt; és kimondhatatlan volt az örömem, mikor minden tantárgyból egy fokkal jobbat kapott, mint előző évben. Úgy megkönnyebbült a szívem, hogy ujjongani szerettem volna! Nem volt hiábavaló az egész évi munkánk, érdemes volt őt otthon tartani!

Otthon Béluka is levizsgázott a negyedik elemiből, Lacika a másodikból. Most aztán Béla továbbtanulásán kellett gondolkodnunk. Érdeklődtünk az aszódi evangélikus gimnáziumban, hogy felvennék-e őt szeptemberben. Azt válaszolták, hogy nem lehet, mert csak októberben tölti be a tizedik életévét. Úgy határoztunk, hogy ezalatt végezze el az elemi iskola ötödik osztályát, ott is tanul hasznos dolgokat.

A nyár megint igen mozgalmas volt, benépesedett a házunk vendégekkel. Akkor jöttek el először Sándor Károlyék, akikkel igen meleg barátságot kötöttünk; azután Majláthék Debrecenből, Koppányiék Miskolcról, stb. Sok dolgom volt a nagy háztartással, pedig más tennivalóm is akadt: hozzá kellett látnom Évike intézeti kelengyéjének összeállításához. A beszerzésben persze Lajcsi is segített, városi hivatalos útjai alkalmával mindig vásárolt valamit, mégpedig nagyon ügyesen. Olyan sok mindent írt elő az internátusi szabályzat: ágyneműt, fehérneműt, egyenruhákat, kötényeket, hogy majdnem felért egy menyasszonyi kelengyével. Elég sokba került, de milyen jó volt, hogy Évikét így felszereltük, mert azok a holmik kitartottak a háborús években, és még azután is.

Szeptember elsején elkísértem Évit az intézetbe; új környezetbe került, szép és kedves környezetbe, de azért nehéz volt a búcsúzás. Azzal vigasztalódtunk, hogy Putnok nincs messze Szilvástól, és így hétvégére néha-néha hazaengedhetik Évit. Erre aztán hamarább sor került, mint gondoltuk, már szeptember második felében két hétre hazaküldték a növendékeket az aggasztó politikai helyzet miatt. Hitler követelései Csehszlovákiával és Lengyelországgal szemben nagy szenvedélyeket kavartak fel, és háborútól lehetett félni. Putnok egészen közel van a határhoz, ezért nem vállalták a felelősséget a növendékekért. Csak akkor mehettek vissza, amikor némileg elcsitultak a felkavart hullámok, sikerült rendezni a szudétanémetek ügyét.

Évikének egyáltalán nem volt ellenére az a rendkívüli vakáció: élvezte otthon a szép őszi napokat, annál is inkább, mert akkor üdült nálunk Bereczky Albert a két lányával; és Évi barátságot kötött Bereczky Terikével, akinek egy súlyos betegség után erdei levegőre volt szüksége, ezért hozta el hozzánk az édesapja.

Ekkor nekünk négy magántanuló gyerekünk volt: Arika, Béla, Laci és Erzsike, hiszen ő is elsőosztályos lett már. Ezt a sok tanítást nem győztem volna egyedül, annál kevésbé, mert Iduskáék is elköltöztek már. Mivel már három gyermekük volt, és a fogászat nem sokat jövedelmezett, elköltöztek Kunhegyesre, ahol községi orvosi állást kapott Feri.

118

Kováts J. Istvánék ajánlottak nekünk egy tanítónőt, aki elvégezte a tanítóképzőt is, de éppen akkor nem volt állása. Így került hozzánk Kisari Erzsébet, aki szívesen elvállalta a gyerekek tanítását. Megosztottuk a tantárgyakat, jutott mindegyikünknek éppen elég munka. Erzsébet egész iskolaévben nálunk maradt, és nagyon megszerettük, mert szépen foglalkozott a gyerekekkel. Erzsike is elsajátította az írás-olvasás tudományát. Igaz, hogy következetesen balkézzel írt, de így is szebb volt az írása, mint akár Bélának, akár Lacinak.

Azon az őszön nagy izgalommal figyeltük a politikai eseményeket is, hiszen Hitler megígérte, hogy visszaadja nekünk a Felvidék magyar részét. Végül bekövetkezett a döntés, és november elején Horthy ünnepélyesen bevonulhatott a Felvidékre. Nagy volt az öröm szerte a hazában, csak az okozott némi csalódást, hogy csak olyan kis területet kaptunk vissza. Mi főleg azt sajnáltuk, hogy Selmecbánya már nem tartozott a visszakapott részhez. Pedig milyen boldog lett volna Lajcsi, ha a szülővárosát megint magyarnak tudhatta volna.

Arika írt egy kis verset, amelyben nagy lelkesedéssel köszönti a visszakapott országrészt. A címe az volt: "Tavaszodik". Ez valahogy így kezdődött:

Most, hogy hullanak már a levelek,és ősz uralkodik minden felett,most, most jött el a magyar kikelet!

Elég naiv kis vers volt, de édesanyám megmutatta a Veres Pálnéban a tanárnőknek, és ők beírták az iskola "aranykönyvébe", mert jól megfelelt az akkori hazafias hangulatnak.

1939 - Péter születése

Beköszöntött az 1939-es év. Nem sejtettük még az év kezdetén, amikor boldog újévet kívántunk egymásnak, hogy milyen tragikus eseményeket hoz majd magával ez az esztendő, nem tudtuk még, hogy micsoda világrengető vihar készül kitörni.

Lajcsi ugyan figyelemmel kísérte a politikai eseményeket, de ami legjobban foglalkoztatta ebben az időszakban, az a szétszedhető facsúsztató volt. Maga az ötlet már régen megszületett az elméjében, de most már apró részleteiben is kidolgozta a találmányt, hogy a szabadalmazást kérhesse. Sokat kellett rajzolnia, számítgatnia, hogy a kész tervet beadhassa, és azután megindulhasson a kivitelezés, a bádogcsatornák gyártása. Elhatározta, hogy amikor már jövedelmezni is fog a találmánya, az első 1000 pengőt az egri evangélikus templom építésére adja. Az év vége előtt ez is megtörtént.

Az én életemet pedig teljesen lekötötték a gyerekek. A karácsonyi vakáció azzal végződött, hogy Évikén kitört a kanyaró, amit nyilván az iskolából hozott magával. Így nem mehetett vissza az intézetbe; csaknem január végéig otthon maradt, mert magas lázzal, fülfájással

119

támadta meg őt a betegség. A többieket nem kellett félteni, mert már mind átestek a kanyarón. De úgy látszik, minél idősebb egy gyermek, annál súlyosabb lefolyású a kanyaró. Amikor már lábadozni kezdett Évike, akkor én is megkönnyebbültem, és kezdtem élvezni azt, hogy ilyen hosszú ideig otthon tarthatom, és egy kicsit taníthatom is, mert hiszen igyekeznie kellett pótolnia azt, amit betegsége alatt mulasztott.

A putnoki intézetet nagyon megszerette Évike, mert vidám élet folyt ott, és minden érdekes, változatos volt, amit tanultak. Az elméleti tárgyakon kívül volt sok gyakorlati tevékenység is. Amikor betegsége után visszament az intézetbe, megkezdődött a konfirmációi oktatás is, melyen Évike nagyon lelkesen vett részt, és külön is olvasgatta néhány osztálytársnőjével együtt az Igét. Ezeket a barátnőit aztán a konfirmáció után meghívta pünkösdre hozzánk Szilvásra. Komoly összejövetelt tartottak, de amellett a természet szépségeit is élvezték. Örült Évike, hogy megmutathatja barátnőinek a Szalajka-völgy látnivalóit.

Arika szorgalmasan készült a magánvizsgájára. Meg is volt az eredmény, mert ezúttal még jobb bizonyítványt kapott, mint előző évben. A többiek is szépen levizsgáztak. Most már beírathattuk Bélukát az aszódi Petőfi gimnáziumba, hogy ott kezdje el a középiskolát.

A nyári vakáció ezúttal is igen mozgalmas volt. Külön élmény volt számunkra, hogy finn vendégeink is voltak. Nagyon megszerettük a két finn tanárnőt, Anna-Kaarinát és Aino-Elinát. Németül társalogtunk velük, mert ők is jól bírták a német nyelvet. De én kedvet kaptam arra, hogy a finn nyelvben is némi jártasságot szerezzek. Hiszen valamikor az egyetemen tanultam finn nyelvtant és összehasonlító nyelvészetet, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy finnül beszélgessek. Megkértem Anna-Kaarinát, hogy tanítson engem egy kicsit. Nagyon élveztem ezeket a finn órákat, de sajnos rövid volt az idő, nem sokra haladtam.

Akkor történt az a mulatságos eset, hogy Anna-Kaarina egy reggelen barátságosan ráköszönt kis cselédlányunkra, Kos Böskére: "Hyvää Huomenta, Böske! "(vagyis jó reggelt. Böske) Erre Böske sértődötten jött hozzám panaszra: "Miért mondja a kisasszony, hogy: Hülye, hová ment a Böske? Nem vagyok én hülye! És miért kérdi, hogy hová ment a Böske, mikor én vagyok a Böske?"

Akkoriban hozta el hozzánk Tauszig Mária a neves finn regényírót, Arvi Järvantaus-t a feleségével együtt. Ők csak egy napot töltöttek nálunk. Ha már a finneknél tartunk, hadd említsem meg a kedves Garam Lajosnét, az egri evangélikus papnét. Leánykori neve Sole Kallioniemi. Zongoratanárnő és művésznő volt már leány korában. De amikor megszerették egymást Garam Lajossal, aki Helsinkiben tanult teológiát az egyetemen, otthagyta északi hazáját, és eljött férjével Egerbe, ahol elég nehezen és szűkösen éltek a kis parókián, mert szegény volt az eklézsia. De Sole bámulatos gyorsan beleélte magát az itteni helyzetbe, és olyan kitűnően megtanult magyarul, hogy alig lehetett észrevenni beszédén egy kis idegenszerű akcentust.

Garamék gyakran kijöttek a Szalajkába kirándulni, többnyire Marcsekékkal együtt. Garam Lajos egyébként hivatalosan is kijárt hozzánk, hogy Bélát és Lacit hittanra tanítsa. Később, a háborús évek alatt Sole valósággal belebetegedett a honvágyba - ekkor már három gyermekük volt - és így az egész család elköltözött Finnországba, nem találkozhattunk többé velük. Kedves vendégeink voltak ezen a nyáron Hatolkayék is, a kőbányai lelkészék, gyermekeikkel, Árpáddal és Macókával. Az egész család kényeztette a mi Jucikánkat. Megtanították őt néhány magyar nótára, és sokat szórakoztak vele. Általános tetszést aratott Jucika, mikor rákezdte: "Julcsa, ha kimegyen a piacra, …"

Én pedig megint egy új kicsiny életet hordoztam a szívem alatt, és ez végtelen nagy örömmel és reménységgel töltött el. Küld hát az Úr vigasztalót a kis Ferike elvesztése után!

120

Édesanyám azon a nyáron Svájcban töltött néhány hetet. Igen boldog volt, hogy meglátogathatta Bertiéket, akiknek akkor már egyéves fiacskájuk volt, Walter. A Zürichi tó partján laktak bérházban, szerény, de barátságos lakásban.

Még szeptember hónapban is ott szeretett volna maradni Mama, de amikor szeptember elsején befutotta a világot a riasztó hír: kitört a háború, Hitler és Sztálin két oldalról megtámadta Lengyelországot - sietett haza, amíg még egyáltalán szabadon lehetett utazni.

Mélységesen levert mindenkit a háború híre. Magyarországot ugyan egyelőre még nem érintette a veszedelem, de sejtettük, hogy lesz ennek még folytatása is. Ha egyszer a gyűlölet és erőszak szelleme kezd uralkodni a világban, az nem csillapodik le egyhamar, és mindig újabb és újabb viharokat kavar.

Mi azért békésen éltük családi életünket szép erdei otthonunkban. Csak azt sajnáltuk, hogy most már két gyermekünktől kell megválnunk: Évikét el kellett kísérnünk a putnoki intézetbe, Bélukát pedig az aszódi gimnáziumba. Az internátus ugyanabban az épületben volt, amelyben Petőfi idejében a gimnáziumi oktatás folyt, az iskola pedig szép új, modern épületben. Az iskola előtt ott állt Petőfi szobra; úgy mintázta a művész, amilyen 15-16 éves fiúként, aszódi diák korában lehetett.

Arikát most is otthon tartottuk, a negyedik osztályt végezte már. Laci a negyedik elemit, Erzsike a másodikat tanulta, Jucika még nem volt iskolás. Kisari Erzsébet ebben az iskolaévben már nem jött el, ő diakonisszának készült. Így hát elég sok időmet lekötötte a tanítás. Jó volt, hogy az ősz folyamán nálunk volt megint Margit nénikém, és segített a háztartási munkákban meg a gyerekek gondozásában. Ő éppen ekkor maradt özvegyen, szeptemberben halt meg a férje, Mathes bácsi, aki Béluka keresztapja volt. Margit néninek bánatában némi vigasztalást jelentett, hogy gyerekekkel foglalkozhat, mert nagyon szerette őket.

Karácsony előtt hazament Margit néni, Mama váltotta fel. December 22-én érkezett meg Mama Micivel együtt. Persze nagy készülődésben voltam aznap, sok mindent kellett elvégeznem, hogy a karácsonyt méltóképpen ünnepelhessük. Úgy gondoltam, hogy együtt töltjük boldogan az ünnepeket, újév után megérkezik az új kisbaba, a hetedik gyermekünk. De bizony a mi Péterkénk nem várta be az újévet, hanem rohamlépésben tört be ebbe a világba.

Fáradtan, kimerülten feküdtem le, mert sokat dolgoztam egész nap. De nem bírtam elaludni, kezdtem magam furcsán érezni, és csak forgolódtam az ágyban. Lajcsi már aludt mellettem. Én pedig azon tanakodtam magamban, hogy ez már az a bizonyos fájás-e, vagy csak nagyfokú kimerültség. Alkudoztam magammal: nem szabad még megszületnie a kicsinek, hiszen még egy csomó munkám van karácsonyig! Most is van még tennivalóm: ki kell vennem az ablakból a nagy zacskó kockacukrot és az apró játékokat, melyeket a gyerekek az angyalkákra bíztak, hogy vigyék el a Kos-gyerekeknek karácsonyra.

Gondoltam magamban: ha még fel bírok kelni, kivenni az ablakból az ajándékokat és eldugni, akkor még nincs baj. Hát meg bírtam tenni. Visszafeküdtem, és azon tanakodtam, hogy felébresszem-e Lajcsit, vagy ne. Akkor már jóval éjfél után volt. Egyszerre csak éreztem, hogy fel kell ébresztenem, bármennyire sajnálom. Lajcsi gyorsan felugrott, áthívta Mamát a vendégszobából, és szaladt a kocsislakáshoz Gyula bácsit ébreszteni, hogy siessen Csiba néniért.

Mire Lajcsi visszajött a szomszédból, azzal a hírrel fogadtam, hogy megvan a gyerek. Egészen rendkívüli eset volt ez: a magzatvízzel kicsúszott. Riadtan néztünk össze édesanyámmal: most mit csináljunk? Egyelőre csak takargattuk a kisbabát, hogy melegen tartsuk. Tudtuk, hogy beletelik majdnem egy óra, míg Csiba néni megérkezik a faluból. Mama előszedett egy német könyvet, mely a terhességről és szülésről szólt, és kikereste belőle a

121

köldökzsinór elvágásáról szóló szakaszt. Amikor úgy láttuk, hogy már esedékes, nagy bátran, bár szorongó szívvel elvégezte ezt a műveletet az én drága édesanyám.

Azután megérkezett Csiba néni, és azt mondta: "Visszajött a Ferike". Gyorsan elvégezte a szükséges teendőket, aztán reggel felé a doktor is megérkezett. Szóval jól végződött minden, de igazán Isten különös kegyelme volt, hogy nem történt semmi baj!

Mire a gyerekek felébredtek, már ott feküdt a pólyában az új testvérke. Boldogan köszöntötték, és ők határozták el, hogy Péter legyen a neve. Kimondhatatlanul boldog voltam én is. És milyen fiatalnak éreztem magamat! Negyvenegy éves múltam, és serdülő lányaim voltak - de most újból kisgyermekes ifjú mama lettem! De a legnagyobb öröm az volt, hogy életrevaló, virgonc kisgyereknek mutatkozott Péterke. Micsoda öröm volt egy olyan gyerek, akit szoptatni és füröszteni lehetett, nem úgy, mint Ferikét!

A gyerekek azt mondták, hogy azért sietett így Péterke, mert látni akarta a karácsonyfát. Igaz, hogy sokat még nem láthatott belőle, mert a nap nagy részében aludt. Én is csak az ajtón keresztül láthattam a fát, mert szigorúan ágyban tartottak, de azért igen szép karácsonyom volt, mert megkaptam a legdrágább ajándékot, amit

csak kívánhattam: a kis Péterkét.

Újév után elkezdtünk a keresztelőre készülődni. Marcsekéket kértük meg, akik Ferikének is keresztszülei voltak. Január végén tartottuk meg a keresztelőt, a szokott ünnepélyességgel. Péterke akkor egy hónapos volt, és gyönyörűen fejlődött. Édesanyám hűségesen segített a gondozásban, és nálunk maradt egészen júniusig.

Hétgyermekes család lettünk - Új gondok, új feladatok.

Serdülő lányok, elemista gyerekek, kisgyermekek … Mindegyik külön egyéniség, és mindegyikük külön foglalkozást igényel. Nem is volt könnyű összeegyeztetni ezeket a feladatokat. Jó volt, hogy legalább Péter életének első hónapjában nálunk maradt édesanyám, és hűségesen segített.

A hat "nagy" A három fiú

Tavasszal aztán a saját gyermekeimen kívül még egy tanítványom is akadt. Szűcs Ernő bácsiék közvetítésével egy nagyváradi birtokos család kisfia, Kenéz Misi került hozzánk. A gyereknek egészségi okokból erdei levegőre volt szüksége, de azt is kérték a szülők, hogy készítsem elő Misit a gimnázium első osztályából teendő magánvizsgára. Otthon elkezdte már a tanulást, de azt kívánták, hogy a vizsgát Magyarországon tegye le a gyerek. Reménykedtek akkor már abban, hogy Erdély egy része Magyarországhoz fog kerülni.

122

Elvállaltam tehát Misi tanítását, aki eleven eszű fiúcska volt, elég könnyen tanult. De komolyan kellett foglalkoznom Arikával is, aztán persze Erzsikét is tanítottam a második elemire; Lacit csak részben, mert ő bejárt a falusi iskolába, ahol akkor egy nagyon lelkes fiatal tanító működött, Vályi Béla.

Arra sajnos kevés időm maradt, hogy Jucikával foglalkozzam, de neki olyan jó fantáziája volt, hogy magában is el tudott szórakozni. Akkoriban kezdte a láthatatlan lovakat hajtani, amelyeket csak az láthatott, aki okos. Így aztán senki se merte bevallani, hogy nem látja őket. A fiúk azonban szerették azzal bosszantani a húgocskájukat, hogy azt mondták: "micsoda vacak vén gebéid vannak, Jucikám!"

A kislányok szórakoztatásához és tanításához Arika is nagyban hozzájárult, erősen kiütközött belőle a pedagógus hajlam. Ő tanította meg Erzsit és Jucit a papírbaba játékra, amit aztán éveken át folytattak. Erzsiben is kezdett már kibontakozni a művészi tehetség: ügyesen rajzolt, nemcsak babákat, hanem készített a babák részére papírbútorokat, terítőket, szőnyegeket, stb. A papírbabák idővel meg is nőttek, vagyis új "kortestet" kaptak; olyankor születésnapi ajándékban részesültek. Volt babakarácsony, babalagzi, stb. Arika elkezdte Erzsikét németre is tanítani, és e célból szerkesztett egy kis könyvecskét, amely alkalmas volt ilyen kisebb gyermekek tanítására, nem úgy, mint a hivatalos tankönyvek.

A húsvéti vakációban - szintén Szűcs Ernő közvetítésével - két kedves vendéget kaptunk: Tóth József lelkipásztort a fiával, Józsival, aki a családban Titu névre hallgatott. Súlyos középfülgyulladás után pihenésre és levegőváltozásra volt szüksége Titunak, ezért jöttek hozzánk. Lajcsi hamarosan meleg barátságot kötött az idősebbik Józsival, Titu pedig jól érezte magát a gyerekek között. A gyerekek szájtátva hallgatták, amint saját gazdag fantáziájából merített mesékkel szórakoztatta őket. Volt úgy is, hogy felváltva meséltek Arikával, hiszen ebben a tekintetben rokon lelkek voltak. Nem szövődött még akkor kettőjük között szorosabb kapcsolat, de mintha valami úgy összecsendült volna kettőjük lelkivilága között. Ezt Titu édesanyja vette észre, amikor hazaérkezésekor Titu mesélt neki Arikáról. Egyébként Titu akkor érettségi előtt állt, le is tette szerencsésen.

Így éltük mi békés családi életünket, míg a világot tragikus események rázták meg. Figyelemmel kísértük azért mi ezeket is, és borzasztóan sajnáltuk a kegyetlenül levert és leigázott lengyel népet. Sokat gondoltunk finn barátainkra a téli hadjárat idején. Örültünk, mikor végül sikerült a hős finn nemzetnek szabadságát megvédenie, igaz, hogy Karjala elvesztése árán. Sok-sok saját és vendég gyerekkel

Magyar hazánkat egyelőre még elkerülte a háború vihara; sőt, úgy látszott, hogy visszakapunk valamit abból, amit Trianonnál elvesztettünk, és ez minden magyar szívet örömmel és reménységgel töltött el. Tavasszal vissza is kaptuk Kárpátalját, és már csak hónapok kérdése volt, hogy Erdély egy része is újból a miénk legyen.

Kárpátalja annyiban érintette a mi családunkat, hogy Lajcsinak többször el kellett mennie oda; az őrgrófék megkérték őt, hogy az őrgrófné családjának, a Wenckheimeknek birtokát, mely Takcsányban volt, próbálja némileg rendezni és újjászervezni, mert az ottani tisztviselők

123

meglehetősen elhanyagolták. Ez persze többletmunkát jelentett Lajcsi számára, de szívesen végezte, mert érdekelte őt, hogy milyen a helyzet ott Kárpátalján.

Én pedig gőzerővel tanítottam a gyerekeket, mert küszöbön volt a magánvizsga. Először Miskolcra utaztam Kenéz Misivel, és persze Péterkét is magammal vittem. Tauszig Mária kedvesen vendégül látott és elszállásolt mindhármunkat. Misi szerencsésen levizsgázott, és a vizsga után hazautazott Nagyváradra.

Most Arikát kellett Pesten levizsgáztatnom, persze oda is Péterkével mentünk. Arika vizsgája is nagyon szépen sikerült. Béla is szép bizonyítványt hozott Aszódról. A tanárok elégedettek voltak vele, csak három kifogásuk volt ellene: hogy túlságosan csendes, húst nem eszik, és a gombjait a zsebében hordja (nem varrja fel, ha leszakadnak). A húsadagját ő többnyire elcserélte valamelyik gyerekkel zsemlére vagy süteményre, annyira nem kedvelte a húst. Lacika elvégezte a negyedik elemit, ősszel már őt is az aszódi intézetbe kellett adnunk.

A nyári vakáció megint igen mozgalmas volt. Akkor jelent meg nálunk Göbel Tina, a misszionáriusnő. Először azért jött, hogy előadást tartson a pápuák között végzett missziói munkáról, vetített képekkel kísérve. Az előadást én fordítottam magyarra.

Az Admiralitás-szigeteken munkálkodott ő Molnár Máriával együtt, de a háború miatt haza kellett jönniük, és most itthon igyekeztek az érdeklődést és felelősséget felébreszteni a missziói munka iránt. Tinát meghívtuk, hogy üdüljön egy ideig nálunk a nyár folyamán. Ő jól érezte magát a mi családi körünkben, és sok érdekeset mesélt arról a trópusi világról és az ottani primitív, de fogékony lelkű emberekről. Így bővült a látókörünk: előző nyáron Finnországban jártak a gondolataink, most meg a távoli trópusi szigeteken.

Többi vendégünkkel is sok érdekes, tartalmas beszélgetést folytathattunk. Akkor volt nálunk Czakó Jenő ceglédi lelkész feleségével és négy kislányával; azután Ádám Jenő zeneakadémiai tanár a családjával; Virág Sándor lelkész és felesége Victor Terike, aki régi diákszövetséges barátnőm volt; Schiebe, a budapesti német lelkész családjával és még többen. Persze, ezek nem mind egyszerre voltak nálunk, hanem pontosan be volt osztva, hogy ki hány hétig maradhat. Sok volt a gyerek, s így a mi gyerekeinknek állandóan volt társasága, vidáman folyt az élet a Szalajkában.

Kirepülnek a gyerekek

Azon az őszön hét gyermekünk közül négyet szárnyra kellett bocsátanunk. Évike már a harmadik évfolyamot kezdte a putnoki intézetben; Arikát most már nyilvános tanulónak írattuk be a Veres Pálnéba, mert a gimnázium felső tagozatát kezdte el. Ő még akkor nem került intézetbe, hanem Mamáéknál lakott. Két fiacskánk pedig most már együtt ment az aszódi intézetbe. Egy szobába osztották be őket, ötöd- vagy hatodmagukkal. Béla volt a "kamarafőnök", neki kellett felügyelnie a rendre.

Bizony nagyon fájó szívvel bocsátottam el őket, és igen üresnek tűnt a ház nélkülük. Csak a három kicsi maradt otthon, Erzsi, Juci és Péter. Sokszor gondoltam magamban egy kis irigységgel azokra a szülőkre, akik helyben járathatják gyerekeiket iskolába, a gyerekek délben hazajönnek, s elmesélik élményeiket. Én pedig a szűkszavú levelekre voltam utalva. Például ilyenre: "Kedves Apuka és Anyuka! Elfogyott a pénzem. Küldhetnétek egy kis gyümölcsöt."

Némi vigasztalást jelentett számomra, hogy néhány hétre eljöttek hozzánk üdülni Szabó Daniék, illetve Ella a három kisebb gyermekkel, Danikával, Jutkával és Mártival. Erdei levegőre volt szükségük különböző betegségek után. Jól összemelegedtünk, és sok lelki beszélgetést folytattunk, a gyerekek pedig jól elszórakoztak együtt. Ella baba, aki már

124

harmadik elemista volt, csak a végén jött el az édesapjával, és mindjárt összebarátkozott Erzsikével.

Kenéz Misinek most már nem kellett eljönnie, mert Nagyvárad újra magyar lett, és ott is megnyílt a magyar gimnázium. Magyar lett Kolozsvár, Marosvásárhely és az egész Székelyföld; voltaképpen csak egy kis része Erdélynek, de ez is nagy örömmel dobogtatta meg a szíveket.

Nekünk annyiban lett közünk Erdélyhez, hogy Lajcsitól oda is rendeltek csúsztatót, a Bánffy uradalomba. Aztán arra is felszólították őt, hogy vállalja el egy nagy fatermelő részvénytársaság vezetését Erdélyben nagy fizetéssel. De ezt szerencsére sikerült visszautasítania az őrgróf segítségével. Az őrgróf is látta, hogy a szilvási uradalomban nélkülözhetetlen Lajcsi munkája.

Most már többfelé is kellett csúsztatót szállítani, hiszen a Kárpátokban a meredek hegyoldalakon jól felhasználhatták. És ez jól jövedelmezett is. Így lehetőségünk nyílt olyan beruházásokra, amelyekre régebben nem is gondolhattunk. Évike születésnapjára egy szép magyar perzsa szőnyeget hozott Lajcsi. Karácsonykor jött egy még nagyobb meglepetés. Karácsony előtt két nappal hazajöttek a mi diákgyerekeink, de a lányokat kitiltottuk a saját szobájukból, el kellett valahogy férniük a gyerekszobában. Karácsony estéjén aztán megnyílt az ajtó, és a leányszobában ott várta Évikét és Arikát egy szép modern berendezés. Volt öröm és csodálkozás! A narancsszínű huzattal bevont rekamié és két szék igen jól illett a világosszürke bútorokhoz.

Karácsonykor ünnepeltük Jucika és Péterke születésnapját is, mert hiszen mindkét gyerek karácsonyi ajándék volt. Péterke első életévét töltötte be; jól fejlett, élénk mozgású kisgyerek volt, akkor kezdett önállóan lépegetni. Jucika pedig hatéves lett; de még aranyszabadságot élvezhetett következő szeptemberig. Kedvére játszhatott a láthatatlan lovakkal, no meg a papírból kivágott lovacskákkal is, amelyeket akkor már ő maga gyártott.

Jól összebarátkozott az új kocsisunkkal, Varró Imrével, mert ő látta, és kellően meg is becsülte a "semmi-lovakat". Meg is dicsérte őket, hogy "milyen szép paripái vannak, Jucika!" De a legnagyobb öröm az volt, amikor megengedte Jucinak, hogy segítsen az igazi lovakat befogni és kifogni, bevezetni az istállóba. Sőt, fel is ültette őt a ló hátára; ez már a teteje volt a boldogságnak.

Vízkeresztkor vége lett a karácsonyi szünetnek, elszéledtek megint a gyerekeink, ki-ki a maga intézetébe. Évinek viszonylag jó dolga volt, mert őt minden hónapban egyszer hazaengedték. Farsangkor pedig táncmulatságot rendeztek a harmadéves lányok részére, erre minket is meghívtak. Nagyon kedves volt, amint a tanárnők valóságos anyai gonddal öltöztették, csinosították a lányokat. Műsor is volt, szavalatok, énekek, kisebb jelenetek; utána pedig tánc. Évike ugyan nem nagyon élvezte a táncot, de azért jól érezte magát ezen a kedves és hangulatos estén. Igaz, hogy amíg a többiek táncoltak, ő jó ideig beszélgetett komoly dolgokról egy evangélikus segédlelkésszel.

Arikának nem voltak ilyen vidám élményei. Ő sokat szenvedett a honvágy miatt, és édesbús versekben öntötte ki a szívét, amikor megjelent lelki szemei előtt a távoli otthon:

Olyan messze van, olyan nagyon messze,Tiszta kis völgyben, nagy hegyek között;Ott is leszállt már a csöndes este,S a vidékre halk homály költözött.Otthon talán már zöldülnek a fák,S nyílnak a réten a kék ibolyák,A kis tisztáson zöld bársony a fű,

125

Harmat belepte; ezüst vizűKis patakunk vígan fut továbbSűrű erdőn és békés völgyön át . . .

Még szomorúbb hangú a "Csöndes este, sötét éjszakán" című vers.

Csöndes este, sötét éjszakánRemegve fekszel puha ágyadon,Mozgó, sötét árnyakat látsz talán,Semmi sem könnyít nagy bánatodon . . .

De mindkét versnek a végén ott van a feloldás, az a vigasz, amelyet egyedül Krisztus nyújthat a léleknek.

A húsvéti vakációra nagy terveink voltak: családi összejövetelt készült rendezni a Király-család, és ezzel kapcsolatban családi fényképet csináltatni. El is jöttek Eriék Sopronból, Elzáék Csömörről, és mi is Pestre utaztunk. Amint megérkeztünk a fővárosba, már megéreztük, hogy valami szokatlan izgalom van a levegőben. És amint a villamos a Dunához ért, láttuk, hogy hosszú sorban vonulnak végig a Dunaparton a német motoros alakulatok. Akkor vonult a német hadsereg Jugoszlávia ellen. Ez volt az a nap, amikor Magyarország is belesodródott a háborúba. Akivel csak beszéltünk, mindenki Teleky Pál miniszterelnök öngyilkosságát emlegette megrendült lélekkel. Hogy kétségbeesésében követte-e el, előre látva a hazánkra zúduló tragikus eseményeket, vagy tiltakozását akarta-e ezzel kifejezni - ki tudja? Valószínűleg mindkét indítóok közrejátszott.

Megtartottuk azért a családi összejövetelt, és elmentünk együtt a fényképészhez - de ezen a szép családi fényképen, melyen Király nagymama ül a középen, és körülötte gyermekei, vejei, menyei és tizenkét unokája - gondterhelt arcot vág mindenki, legalább is a felnőttek. A kis Jucika is elég komoran néz, de ő csak azért, mert lázas volt, előző nap megbetegedett. De nem maradhatott le a családi fényképről, így hát taxin vittük el a fényképészhez.a

a Ugyanez a kép szerepel Apuka élményeinek második kötetében. Ott feliratoztuk.

126

A húsvétot már otthon töltöttük Szilváson, azután diákgyerekeink ismét visszamentek az intézetbe. Arika konfirmációra készült. Pünkösd előtt oxfordi csoport-összejövetel volt nálunk, olyan sok vendégünk volt, mint talán még egyszer sem. Nem is tudom már, hogyan sikerült mindenkit elhelyeznünk és ellátnunk, de úgy emlékszem, hogy jól ment minden, élénk eszmecseréink és áldott beszélgetéseink voltak. Pünkösdvasárnap délután már eloszlott a társaság, és mi is utaztunk Pestre, mert másnap volt Arika konfirmációja a kelenföldi református templomban. Délután szeretetvendégséget rendeztek a konfirmandusok részére, ez nagyon kedves, családias volt.

Júniusban Évike befejezte a harmadik évfolyamot a putnoki iskolában. Milyen hamar elrepült ez a három év! Közben a kislányokból nagylányok lettek, és valóban sok szép és hasznos dolgot tanultak elméletben és gyakorlatban. A végbizonyítványban 36 tantárgy szerepelt. Évi túlnyomólag jeleseket kapott.

A záróünnepélyük nagyon meleg hangulatú volt, hiszen valóban úgy összeszoktak ezek a lányok, mintha egy család lettek volna. Az egyik leány Reményik Sándor versét szavalta: "Mi mindig búcsúzunk"33. Ez nagyon szívemhez szólt, mert teljesen átéreztem, hogy valóban így van: mindig búcsúzunk életünknek egy-egy szakaszától.

33

? Reményik Sándor e verse a "Csak így…" című, 1920-ban megjelent kötetből való:

Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek,A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja,Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, -Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.

127

Jegyzetek

8 Nagymama ezzel kapcsolatos, Hanna néninek írt német nyelvű levele fennmaradt. Egy részlete fordításban:

… Látom, hogy szegény Lily annyira Margit útjában van, hogy iránta érzett gyűlölete egyre fokozódik, és minden ürügyet felhasznál arra, hogy a gyereket kínozza. Kiszámíthatatlan szeszélyessége miatt nem lehet az ember biztos benne, mire indíthatja ez a gyűlölet. Ezért Lilyt semmiképpen sem hagyhatom tovább nála. Mikor Ottó itt volt, már megbízott azzal, hogy Lilyt máshol helyezzem el, és azóta csak romlott a helyzet. Ezért kérlek, mondjátok meg, hogy meg tudjátok-e tenni nekem azt a szívességet, hogy magatoknál helyezzétek el őt. Teljes szívemből hálás lennék érte. …

9 Borítékon megtaláltuk a ház pontos címét (Tarcali utca 8.), és elmentünk megnézni, hátha még megvan. Bár a környezet alaposan megváltozott, maga a ház meglepetésünkre szinte pontosan megfelel a fényképnek, csak a nyitott verandákat üvegezték be. A Tarcali utca a Villányi út mellékutcája.

19 Ludwig Köhler (1880 - 1956) svájci református lelkész, egyetemi tanár, igen sok vallástörténeti és nyelvészeti tudományos mű szerzője. Németországban született és nőtt fel. Teológiai tanulmányait már Svájcban végezte, 1903-tól svájci állampolgár. Már teológiai hallgató korában is jelentek meg tudományos dolgozatai. 1908-ban doktorált, s mindjárt ezután meghívták a zürichi egyetemre is, egyelőre csak mellékállásban, majd 1916-tól főállásban. Szakterületéhez tartozott az Ó- és Új-testamentumi tanulmányok mellett a gyakorlati teológia is. 1923-tól 1947-ig tanszékvezető egyetemi tanár Zürichben, 1930 - 32-ben rektor. Legtöbb tudományos munkája ószövetségi tárgyú, és a korabeli izraeli társadalom vizsgálatával foglalkozott nyelvi és régészeti források alapján. Visszavonulása után teljesen a tudományos munkának szentelte idejét. Svájcon kívül több más ország protestáns egyetemein is kapott kitüntetéseket és tiszteletbeli címeket, így a Debreceni Egyetemen is díszdoktorrá avatták. 30 Goethe: Mailied, magyarul "Májusi dal". Hajnal Gábor (1912-1987) fordításában az idézett versszak:

Ó szerelem, Te Csupa arany Hajnali felhőm Ott magasan!

31 Kadič (Kadics) Ottokár (1876 - 1957): geológus, a magyar barlangi ősemberkutatás megalapítója. A század elején (1906) a Bükk hegységi Szeleta-barlangban végzett ásatásával vette kezdetét a rendszeres hazai ősrégészeti kutatás. Jelentős ásatásokat folytatott más bükki barlangokban is, különösen híresek a bükki Subalyukban talált ősemberleletei. A budai várbeli ún. „török pincék” feltárását is ő irányította; itt egyidejűleg létrehozta az első hazai barlangmúzeumot. Életre hívta és hosszú időn át vezette a Magyar Barlangkutató Társulatot. 1928-tól a karsztgeológia és a gerincesek őslénytana egyetemi tanára, több fontos régészeti és barlangtani mű szerzője.

128