történelmi regény

Jean-Pierre Montcassen

A MAGYAROK NYILAITÓL..

Puedlo KiadóFelelős kiadó a Puedlo Kft. vezetőjeCopyright: Cselenyák Imre 2010 ©

Borító: Frigya DesignISBN: 978 963 249 096 0

Nyomta és kötötte: debreceni Kinizsi NyomdaFelelős vezető: Bördős János

I.Alászállt az égi Turul, alászállt. Csillag alá, Föld fölé félútra. Merre suhan

hangtalan, hol kering láthatatlan, Lajtán, gyepűn túlon mit kutat oly aggodalmmal? Alant kanyargó folyó, haragvó hegyek, üdén zöld erdőség, itt-ott szénégetők füstölgő boksái, apró falvak, csobogó vízimalom, majd gondosan művelt parcellák sora. S ímhol a végcél, a kőfallal ölelt város, összezsúfolt házaival, komor zsindelytetőivel, büszke palotájával. Megsajdul szíve az égi madárnak: eme tájékon hullatta vérét sok derék gyermeke, itt raboskodának mostan is fiai.

914. március idusának vasárnapjára virradt Regensburg. A bajor tartományi székhely cívis polgárai példás keresztényekhez híven épp a nagymisére készülődtek. Hivatalnok, kereskedő, kőműves, ács, zsindelymetsző, pék, mészáros, szűcs, bodnár, varga, szabó, kerékgyártó, kovács, ötvös, lócsiszár, földműves; módosak, szegények, szolgák és cselédek a legjobb, legtisztább ruhájukat öltötték magukra, s elindultak. Mielőtt azonban vonuló tömegüket benyelte volna a templomok ásító torka, kitérővel a palota felé vették mindnyájan az irányt. Mint megannyi csermely, melyek a völgybe érve egyazon tóba ömlenek, úgy gyűlt össze az utcákból a térre a nép.

A csődület közepén fából ácsolt emelvény magasodott. Rajta a főporkoláb, hosszú, sárga kazulában, fején posztóföveg, mögötte két fölfegyverzett poroszló. Balra tőlük durva kendervászon ingruhában, kámzsásan, mellközépig fölnyúló bárdja nyelére támaszkodva a hóhér. Szeme vörösen világított, s oly hangosakat szipogott, hogy még a vártoronyban kuksoló őr is hallotta. Bizony az utóbbi napok csalóka időjárásában az ítéletvégrehajtó alaposan meghűlt. Talán a kis porkolábra kellett volna bíznia a mai munkát, ámde olyannyira szerette mesterségét, hogy még eme állapotában sem tágított tőle. Lábánál tömzsi farönk hevert, mely az évek során rászáradt vértől szinte feketéllett. A törvény emberei előtt térdelt a bűnös, egy tizenöt év körüli törékeny alkatú, szőke, tépett hajú kis szolgálólány. Nyakában gúzskötél, melyet az imént már említett porkoláb fogott. Mély hangú, lassú ütemű dobszó figyelmeztetett mindenkit, hogy hamarosan ítélethirdetés következik. A tömeg elcsendesedett.

– Figyelmezzetek az Úrban, Regensburg polgárai! – kezdte a főporkoláb. – E megtévedt gyermeklány, ki megszegé a tízparancsolat hetedik szabályát, most Isten színe előtt felel tettéért. Bűne, hogy lopott! A hercegi konyháról ellopott egy cipót, s azt titkon általadta egy ungor fogolynak. – Az eddig békés polgárok fölhördültek. A főporkoláb a hatás kedvéért a kelleténél hosszabb szünetet tartott. – Ez a sátánfajzat a bajor hon, a keresztény egyház, a civilizált világ ellenségeivel cimborált! – Egy emberként ordított fel a tömeg. – Szemünk előtt tartván fiatal korát és eddigi makulátlan mivoltát, a törvény ekképp ítélkezik. – Olyan síri csönd támadt, hogy még a leghátul állók is hallották a hóhér szipogását. – Bal karja könyökből levágattatik!

Hullámzó morajlás jelezte, hogy a jelenlévők különbözőképp vélekednek a büntetés mértékéről. Egyesek helyeseltek, mások viszont kevésnek gondolták. Hiszen egy karlevágás mégsem mérhető össze egy lefejezés látványosságával. A tömeg leginkább a kivégzéseket kedvelte, a cívis polgárok abban lelték legnagyobb örömüket. A főporkoláb csöndet intett.

– Kérdem most tőletek, felebarátaim! Bűnös-e az itt látható leánygyermek?!– Igen!!

– Elfogadjátok-e a törvény ítéletét?!– Igen!!– Akarjátok-e a végrehajtást szemetek látására?!– Igen!!A főporkoláb ekkor föltekintett a szemközti bástyafokra, ahol a város főbírája és a

herceg tanácsosa állt. A két magas rangú személy bólintással adta meg a bakónak az engedélyt. Erre a porkoláb durván megtaszította a lányt, aki előre esett, kis híján arcra bukott, zokogás szakadt föl belőle. Rémülettől eltorzult orcával lesett a kámzsás emberre, majd segélykérőn a sokaság felé bámult. Mindenütt csak megvető arcot látott, érzéketlen, rideg pillantásokat, mely félelmetesebb volt a hóhér bárdjánál. Zokogása különös vinnyogásra váltott, feje előre csuklott.

– A Mindenható majd dönt felőled, gyermekem!A jelenlévők pontosan tudták, mit ért ezen a főporkoláb. Megbocsát az úr, ha ezt a

csonkolást a bűnös túléli.Most a kis porkoláb elkapta a félelemtől szinte önkívületben vonagló leány bal

kezét, és a farönkre helyezte. Egy ácskapocshoz hasonló tárggyal, melyet villámsebesen beütött kalapáccsal, rögzítette a csuklónál a remegő, szederjes karocskát.

Magosba lendült a hóhér bárdja…Elnyújtott, torokszorító sikoltás hasított bele a tavaszi délelőttbe. A vártornyok

visszaverték a hangot, amely átröppent a falakon, s a Duna fodros habjain halt el.Arnulf herceg szemöldöke megrándult. A palota tornyából, egy gyilokleső nyíláson

át nézte végig az ítélet végrehajtását. Gyermekkorában irtózott az ilyesmitől, mostanra megszokta, majdhogynem kedvét lelte benne. Innen kitűnően látott mindent, ami a téren történt, őt viszont senki sem vehette észre.

A herceg visszahúzódott, hátat fordított a nyílásnak, kinyitott egy tömör, szűk, alacsony ajtót. Kiemelte kovácsoltvas tartójából a lángoló szövétneket, azt tartván maga elé, haladt tovább.

Ez így rendjén is lenne. Helgert főbíró meg Gerbert páter javasolta tegnap az ítélet eme formáját, amellyel egyetértett, jóváhagyott. Magára vessen a kis pimasz Heike. Pedig nincs két hete, hogy feltűnt neki a takaros cselédlány. Kár, hogy így alakult, titkon jobb sorsot szánt neki. Vajon túléli a csonkolást?

Ám Arnulfot ennél sokkal nyomasztóbb gondolatok foglalkoztatták. Kémei egybehangzó jelentése szerint Konrád király beváltani látszik ígéretét. Legutolsó levelében határozottan megfenyegette: haddal söpri el egész népét, ha nem járul haladéktalanul színe elé, és nem teszi le nyomban a hűbéresküt. A herceg minden pillanatban a szász-frank seregek indulásától rettegett, hisz aligha tudna mit tenni ellene.

A titkos folyosó a lakótoronyhoz vezetett, ahol egy kifüggesztett hatalmas medvebunda mögül kibújva a vadászterembe lépett. A szövétneket itt visszahelyezte eredeti tartójába.

Valaha ez volt a várúr, az őrgrófi rezidencia központja, de változott a világ, más lett a módi. Azóta új, olaszos modorú palotaszárny épült az ormótlan lakótorony mellé, amelyet zárt függőfolyosóval kapcsoltak össze. A vadászteremben, ahol az apró ablakok miatt örök homály honolt, néhai atyja, Luitpold őrgróf meg a herceg

válogatott trófeái, szőrméi voltak kiaggatva. Dám- és gímagancsok tömkelege, vadkan, bölény, muflon, tulok csontfejek sokasága, róka, hiúz, farkas, medve bundái töltötték meg a falakat. Szinte minden fellelhető itt, amit csak kínál a vadban bőséges bajor erdőség. Ámde korántsem csupán a nagy hajtások, a kitartó üldözések emlékeit őrzik ezek a néma relikviák, a gazdag tartomány kincsei is itt sorakoznak. Mégpedig lent körbe a fal tövében, veretes ládákban. Arnulf megsimogatta a szemével kedves ládáit.

A vadásztermet fegyveres őr vigyázta. A herceg kilépett, figyelmesen bezárta az ajtót, a kulcsot ruhája alá rejtette. Rajta kívül csak a kincstárnoknak volt ide bejárása, de neki is csak külön engedéllyel.

Elindult az új palotaszárny felé. Szeretett herceg lenni, mindannyiszor megrészegítette a gondolat, hogy ő Bajorföld legfőbb ura. Meglehet, nem a legkeresztényibb úton került hatalomra, két sváb nagybátyja segítsége nélkül sem boldogult volna, ezen viszont ritkán rágódott. Lényeg, hogy sikerült, mert Isten is így akarta, s most már végső erejéig ragaszkodik hozzá. Olykor visszaidéződtek benne atyja, Luitpold őrgróf szavai: „aki túl magasra tör, előbb-utóbb elbukik vagy meghasonul”, mindig mosolyoghatnékja támadt tőle. Mennyire különböző a természetük. Noha konokságuk hasonló, ám neki még az őrgrófság is nagy falatnak bizonyult. Hét esztendeje esett el a bajor nemesség színe-javával Breselausburgnál, a pogány ungorok elleni harcban. Méltatlan vég, bár van benne valami sorsszerű.

Lényegesen világosabb folyosóba került, szemből nagy duplaíves ablakon ömlött be a fény. Félig nyitott ajtó előtt haladt el, melytől mintha kissé tartott volna. Nesztelen akart tovasurranni, de szándéka nem sikerült.

– Arnulf! – hallatszott bentről.– Igen, asszonyanyám!– Kerülj be!A herceg mélyet, hangtalant sóhajtott, kelletlenül teljesítette a kérést. Állt

egymással szemben anya és fia. A még szemrevaló asszony, Sváb Kunigunda aggodalommal vegyes szigorúsággal nézte felnőtt gyermekét, akit kissé zavart ez a vizsgálat.

– Rendelkezzen velem.Az asszony hallgatott még, azt latolgatván, milyen hangot engedhet meg magának,

nehogy fölbőszítse lobbanékony fiát.– Mikor gondolod összehívni a tanácsot?– Ha eljő az ideje.– Az már rég eljött.– Én döntöm el, nem más.– Csak vigyázz! A magabiztosság látszata még korántsem eredményez jó

döntéseket. Gondolj csak bele, mennyit ártottál magadnak, amikor szeleverdi módon hozzányúltál az egyház birtokaihoz.

– Egyház! Mindig az egyház! – fortyant föl a herceg. – Mást se hallok mostanság! Bár idejében lett volna mindenki ilyen okos! De ma is azt mondom, az akkor jó döntés volt!

– Az elbizakodottságod sokszor olyan, mint apádé!

Arnulf egy idő óta gyűlölt az anyjával értekezni. Meggyőződésévé vált, hogy az asszony semmit se konyít az uralkodáshoz, tanácsai teljességgel hasznavehetetlenek. Tetejébe még lekezelő is, nem adja meg hercegi fiának a kellő tiszteletet.

– Kíván még tőlem valamit asszonyanyám?– Arra figyelj, mit tanácsol neked Erchanger meg Bertold bácsikád. Nélkülük nem

boldogulsz.

II.Sehogy se fért a siheder lovászlegény, Gottwald józan fejébe, miért kellett kedves

pajtását, Heikét ily irtóztatóan megbüntetni. Elcsent egy cipót a hercegi konyháról. Igen, vétkezett. De hát elegendő lett volna, ha megvesszőzik érte. Vagy azért bántak el vele ennyire kíméletlenül, mert pogány számára lopta? Viszont az utóbbi napokban már szinte barátian bánnak az ungor foglyokkal. A tömlöcből felköltöztették őket a várudvarra, rendes élelmet kapnak, szabadon járhatnak-kelhetnek, csupán a belső kapun kívülre nem mehetnek. A minap két cselédlány virradattól napnyugtáig csak a rabok köntösét mosta. Ekkor ismerte meg Heike azt a pelyhes képű ifjút, akit társai Lél névvel illetnek, s titkon szerzett neki másnap egy cipót. Szörnyűség, hogy emiatt levágták a kezét, ami talán az életébe kerül. Szegény lány, most ott fekszik félájultan a fészertető alatt, egy derékalj szalmán.

– Isten hozott végre, Detlev testvér! – fogadta Gottwald a kapuban a szerzetest. – Kérlek a Mindenhatóra, tégy meg mindent Heikéért!

A bencés szerzetes, aki sovány volt és sápadt, fején borotvált tonzúra, testén daróccsuha, köhintett, majd bólintott.

– Vezess hozzá!Heike súlyos sebláztól remegve hevert a szalmán, hiába takarta be Gottwald egy

terebélyes lóbőrrel. Detlev barát letérdelt a lány mellé, óvatosan leszedte a csonk végéről a koszos, véres gyolcskötést és szemügyre vette az eleven sebet.

– Te bugyoláltad be?– Én.– Látom, valaki elszorította a vérzést.– A porkoláb. Ugye megmarad, Detlev testvér?– Csak Isten a tudója.A barát kiszedett iszákjából egy cseréptégelyt, melyből valamilyen kenőcsöt vagy

zsírt mert ki az ujjával. Oly finoman kente rá a sebre, hogy a remegő, csukott szemű lány alig sziszegett.

– Tüzel a csonk. Ettől talán alábbhagy a láz.Pár pillanat múlva Heike kinyitotta a szemét. Kín és riadtság égett benne, mint

halálra sebzett madárkáéban. Gottwald készakarva vidám képet vágott neki, mialatt belül majd belehalt a szánalomba.

Peidl lovag dübörgött át tucatnyi vitézével a várudvaron. A kapirgáló tyúkok rémült kotkodálással menekültek a paták alól. A csapat meghőkölt, összetorlódott a belső kapu előtt, a lovak nagyokat prüszkölve toporzékoltak, kavarták a port.

– Kinyitni!!

A strázsa fejvesztve rohant elő, s tárta ki a kaput, amilyen gyorsan csak tudta. A következő pillanatban már a palotaudvar földjét döngették a vérbő harci mének.

– Jaj, mennem kell! – kiáltotta Gottwald.– Akkor nem jössz ma velem az ungorokhoz? – kérdezte a barát.– Majd meglátjuk!A lovászlegény elinalt a palota felé, Peidlék után. Még a belső kapuig sem ért el,

szembe találta magát Barchus lovásszal.– Hova rohansz, szaros seggű?!– Most érkeztek a lovag urak.– Nyugalom, már indulnak is. Se csutak, se itatás, se abrak. Szedd a lábad, húzd

gyorsan össze a szénát, különben letépem a füled!Gottwald már fordult is vissza, futólépésben kanyarodott az istálló felé. Félt

Barchus lovásztól, mint a tűztől, senkitől így nem rettegett, rémálmaiban is ő jelent meg legtöbbször, ezért szívéből gyűlölte. Gonosz ördög, dolgozni rest, csak egrecíroztatni tudja, azon túl állandóan a sört vedelné. Gottwald igazságérzete berzenkedett ellene, jó néhányszor eltervezte, hogy éjszaka, amikor a lovász részegen hortyog a szénában, a kerékküllővel eltángálja. Sose tudná meg, ki hagyta helyben, hiszen másnap már rendszerint semmire sem emlékszik. Akkor meg mi értelme? – szólalt meg benne ilyenkor a józanság.

Sietve összegereblyézte a szénát, melyet alig kotortak széjjel a tyúkok. Ez is Barchus rosszindulatát mutatja. Aztán már trappolt is a vár északi szárnya felé, amerre nemrég a szerzetes ment.

A fal árnyékában egy hosszú alacsony épület húzódott, mely hajdanán szövőműhelyként szolgált, ezért ügyeltek arra, hogy szobái szárazak legyenek. Ezúttal annak a tizenhét rangos ungor fogolynak adott szállást, akiket Arnulf herceg ejtett fogságba tavaly az Inn révnél lezajlott győztes csatában. A több száz rabul ejtett ellenséges barbár közül a következő egyszerű módszerrel válogatták ki az előkelőket: akinek a nyakában valamilyen láncon nagy, kerek ezüstmedál függött, rajta pogány jelképpel, azt elkülönítették a többiektől, fölvezették a várba, ahol tömlöc várt rájuk. Úgy tűnik azonban, hogy a hercegnek az utóbbi időkben megváltoztak a nézetei, hírlik, túszcserére kezdi rendbe szedni foglyait. Fölhozatta őket a várudvarra, betelepítette ebbe az épületbe, és roppant emberségesen bánik velük.

– Gyere csak! – hallotta bentről Detlev barát hangját.Az ajtó mellett gyalulatlan padon két fogoly üldögélt, lelógó bajuszuk alatt

csöndesen beszélgettek. A jövevényt meglátva félmosoly jelent meg a képükön, biccentettek. Gottwald belépett a házba. A szerzetes épp az egyik fogoly sebét látta el, aki szalmazsákon feküdt. Detlev barát mellette térdelve, fehér gyolccsal kötözte a sérült lábát.

– Gyógyul – bólintott, és megismételte idegen nyelven is.A félhomályos helyiségben még lézengtek néhányan, a többség azonban odakint

kószált. Hárman az ablakhoz közel üldögéltek, valami kockajátékba feledkezve, egyikük összegömbölyödve aludt a sarokban, ketten a szerzetest lestek. E kettő közül egyiknek Gottwald megjegyezte a nevét, mert egész jól beszélt németül. Úgy hívták, Máda, ám a lovászlegény tartózkodott tőle, mert nagyon gonosz szeme volt. Bő szárú ing, nadrág rajtuk, némelyek fölvették térdig érő köntösüket, melyet széles öv szorított

a derekukhoz, fejükön peremes, csúcsos süveg. A fiatalabbak bajsza hegyesre pödört, az idősebbeké alákonyuló, szakállt csak egyvalaki viselt, akit a többiek láthatóan tisztelettel vettek körül. Ámde korántsem ő volt itt a legrangosabb, hanem az a három, akiket Gottwald épp meglátott az ablakon át. A nevüket is tudta. A legalacsonyabb termetű, lőcslábú előkelőséget, aki valami nemzetségfő a Nyék törzsben, Sejédnek hívták. A mellette lépdelő büszke tartású fiatalurat Tarhos néven szólították társai. A harmadik, a pelyhes állú kölyök, aki miatt Heikét megbüntették, Lél volt.

– Szükséged van rám, Detlev testvér?– Már egyedül is boldogulok.Gottwald ezt örömmel hallotta, így kisietett a szabadba. Főképp azért, hogy

üdvözölje Sejéd foglyot. Kedvelte ezt az ungor embert, atyai melegségű fekete szemét, kedélyes mosolyát, rekedtes hangját, noha nem volt hajlandó megszólalni csak a saját nyelvén. Valahányszor találkoztak, Sejéd magához intette, megveregette a hátát, lapogatta a vállát, és beszélt hozzá a maga különös nyelvén. Hogy mit, azt nem lehetett érteni, de hogy rosszat nem, a többi fogoly kuncogásából kisejtette. A jókedvre pedig vajmi kevés oka lenne, hiszen az ütközetben elvesztette testvéröccsét. A fekete hajú, fekete szemű, halovány arcú kis ember amint megpillantotta Gottwaldot, felkiáltott.

– Jer mán ide, teü!Annyit már megtanult a legényke, hogy ez azt jelentheti, menjen oda. Soha nem

jutott még az eszébe, hogy Isten ellen való vétek engedelmeskedni egy barbár fogolynak. Mindig örömmel teljesítette a kérést, olyannyira vágyott egy kevéske babusgatásra. Sejéd megszorongatta a karját, megveregette a vállát, miközben kedvesen hablatyolt hozzá. A várőrség katonái távolról mogorván figyelték a jelenetet. – Nagra nyőj ecsémfiom! Nagra nyőj!

Gottwald érezte, hogy az ungor ember becsüli őt. Némelykor a foglyoknak megengedték, hogy elsétáljanak egész az istállóig, ahol sóvárogva megbámulták a lovakat. Sejédnek láthatóan nagyon tetszett, ahogy Gottwald a jószággal bánt. Ahogy almozott, abrakolt, csutakolt. Bogárfekete szeméből sugárzott az elismerés.

– Végeztem! – kiáltott feléje Detlev barát. – Gyere, nézzük meg még egyszer Heikét.

– Követlek!Gottwald biccentett az idegenek felé, aztán a szerzetes után indult. Valahogy

sehogyan se fért a fejébe a világ folyása. Az ungorok, akik tudvalevő, hogy Európa és a keresztény egyház ellenségei, félelmetes nyilazók, kegyetlen gyilkosok, vérszomjas fenevadak, testközelben éppolyan emberek, mint mások. Olykor szomorúak, máskor vidámak, jobbára a várudvaron téblábolnak, mert a házat nem szeretik, csupán alszanak benne. Nevetni is hallotta őket múltkorában, s egy ízben énekeltek valami édesbús dalt, ami könnyeket csalt a szeméből. A lovászlegény töprengésében oda jutott, hogy kétféle ungor létezik. Vannak ezek a barátságos emberek, mint Sejéd is, akik soha nem ártottak senkinek, még a fegyverforgatáshoz sem értenek. És vannak a rettenetes farkasfejű vadállat ungorok, akiket az imádságban emlegetnek. Ők dúlják föl a városokat, fosztják ki a kolostorokat, tűzik kopjára a csecsszopókat, vágják föl a várandós asszonyok méhét, gyalázzák meg a gyermeklányokat.

Kovácsműhely mellett haladtak el. A három oldalról nyitott, ferde tetejű építmény alatt serényen dolgoztak az iparosok. Gottwald szeretett itt bámészkodni. Mindig

csodálta a sárgásvörösben izzó vasat, élvezettel hallgatta a kalapácsok érces csengését. Meizer mester, életének megmentője bukkant ki a tető árnyékából.

– Fogd ezt, kölök, add át Barchusnak!Rongyba tekert szerszámokat nyújtott át Gottwaldnak. A legény azonnal sejtette,

hogy a két új hátashoz készült zablák és kengyelvasak készültek el.– Szolgálatára, mester úr!Az istálló előtt dülöngélt Barchus lovász.– Na ez idejekorán felöntött a garatra – dünnyögte a szerzetes.– Hol a pokolba kujtorogtál, szaros seggű!– Meizer mester küldi a szerszámokat.– Megvagyok én veled áldva, te ördögfajzat. Add már ide, a purgatóriumát a jó

dolgodnak, aztán gyerünk, nyergeld fel minutumba a főporkoláb lovát! Hogy a gyehenna tüze égessen meg! – s fenéken rúgta az eliramodó kislegényt.

– Ej, jóember, miért bántod ezt a szegény árva gyereket? - kérdé csöndesen Detlev barát.

Barchus zavaros, sárgás szemeit ráemelte isten szolgájára. Tétován bámulta egy ideig, aztán elhúzta a száját, fekete fogai előbukkantak.

– Méghogy gyerek! Hehe! Jobban bírja ez már a munkát, mint én. Csak lusta, mint a tehén.

– Isten kezében vagyunk, megtart vagy eltaszít bennünket érdemünk szerint…Detlev barát akart volna még valamit mondani, de rátört a köhögés, amit nem bírt

visszatartani.Gottwald már a hosszú istálló járatán trappolt. Az egykedvű lovak némelyike

lomhán hátra fordította a fejét, hogy megnézze, mi ez a nagy sietség. A főporkoláb kancája majdnem az utolsó volt a sorban, a legényke ebben a gonosz sors fintorát érezte. Hasonló esetben, amikor időnek bővében volt, majd minden négylábú barátja tomporát megpaskolta, intézett hozzájuk pár kedves szót. Imádta őket, szeretett velük foglalatoskodni, még az istálló szagát is élvezettel szívta magába.

– Itt vagyok, Vogel! – ugrott a pej kanca mellé. – Ne haragudj, cimbora, most nagyon kell sietni.

Gyors kézzel eloldotta a kötőféket, a zabla, kantár felrakása csak egy pillanat. Hamar a nyerget, has alatt összecsatolni a hevedert, hátul a farkat befűzni a farmatringba, a szügyelőnél még ráhúzni, hogy feszes legyen, kengyelt aláengedni.

Barchus ordítása száguldott végig a hosszú épületen.– Szedd a lábad, különben agyonütlek!Már bele is kapaszkodott a kantárszárba, s futólépésben vezette kifelé a kezes

jószágot. Lám ismét fölöslegesen szidalmazta őt Barchus. Már rég kint volt az udvaron Gottwald, párszor körbe is futtatta a lovat, a főporkoláb még csak ekkor lépett ki a mészárszék ajtaján. A tekintélyes úr, akitől mindenki tartott, öles léptekkel közeledett, szó nélkül vette át a kantárszárat, aztán nyögve nyeregbe szállt.

– Isten áldásával, főporkoláb úr! – hajbókolt előtte a mórés lovász.Az áristom parancsnoka elporoszkált, s mielőtt még Barchus kitalálta volna, milyen

sürgős tennivalója akadt éppen Gottwaldnak, Detlev barát jelent meg.– Heike eltűnt!

III.A rozettán betűző nap hátulról világította meg a herceget, így akik szemből néztek

rá, a fényben elkápráztak, s úgy látták, titokzatos ív ragyog Bajorföld első emberének alakja körül. Arnulf fején nyitott, aranyozott diadém csillogott. Haja leomló nyakközépig érő, ahol egyenesre vágva végződött. Válláról aranyszálakkal átszőtt fehér palást omlott le, mely látni engedte fölső testén feszülő zöld kazuláját, mellére csüngő aranyláncos medálionját. Derekán széles bőröv díszes ezüstcsattal, lejjebb szűk nadrág, barna bőrcsizma.

– Ismétlem! – csengett a magas lovagterem. – Konrád a frank és szász seregekkel útra készen áll. Határoznunk kell azonnal, késlekedésnek immár semmi helye.

Középütt hosszú asztal nyúlt végig az egész termen, körülötte nehéz támlás székek, ám nem ült senki a jelenlévők közül. Mintha ez is jelezné a tanácskozás sürgős voltát. Arnulf az asztalfőnél állott, jobbfelén féltestvére, Peidl lovag, aki a testőrség parancsnoka volt. Mellette Erchangel és Bertold, a herceg sváb nagybácsikái, továbbá Reinhagel, Brezalausburg őrgrófja. A másik oldalon Tillerich főtanácsos, Wardinger udvarmester, Helgert főbíró, Gerbert páter és Ultipold főlovász.

– Türingiából mi hír? – fordult Peidl a herceg felé.– Meghátráltak. Nem számíthatunk rájuk.A lovag most Gerbert páternek szegezte a kérdést.– Pilguin érsek színt vallott már?– Süketnek tetteti magát.– És hol maradt Tuto püspökünk meg az eichstätti püspök?A pap mielőtt válaszolt volna, sokat sejtető pillantást vetett Arnulfra.– Az egyház ellenünk van. Úgy vélem, az érsek a püspökökkel együtt abban

reménykedik, hogy Konrád visszaadja nekik a szekularizált birtokokat. Vesztünkben bíznak.

– Ez alattomos árulás! – kiáltott fel Reinhagel.A herceg alig múlt harmincéves. Simára borotvált arcára a bizonytalanság rajzolt

elnagyolt vonalakat. Gyűlölte az ilyesféle tanácskozást, mindenben egyedül szeretett dönteni. Most azonban olyan nagy a baj, hogy kénytelen hívei véleményére támaszkodni, alkalmasint segítségüket igénybe venni.

– Harcolunk utolsó leheletünkig! – harsant Peidl lovag hangja, s nyomatékul megcsörrentette kardját.

Az őszülő Erchangel leintette.– Nyugalom, kedves rokon! A biztos halálnál talán okosabbat is ki tudunk találni. –

Aztán unokaöccséhez, a herceghez fordult. – Azt szerettem volna, Arnulf, ha te magad jutsz arra az elhatározásra… Kimondom nyíltan. Nincs más választás, el kell hagynod Regensburgot.

– Hogyan?!Ideges morgolódás támadt a teremben.– Hová mehetnék, kedves bátyám? Netalán Salzburgnak vegyem az irányt? – húzta

el gúnyosan száját a herceg.Ezúttal Tillerich főtanácsos szólalt meg.

– Oda semmi esetre se. Pilguin azt félreértelmezné, színe előtti megalázkodásnak venné.

– Erős szövetségest kell találnod – szólt ismét Erchangel.– Már nem bízom egyik német tartományban sem.– Külhonban kell keresni.– Engedelmével, felség – próbált tisztének megfelelni Tillerich –, javaslattal

szeretnék élni. Berengárhoz kellene követeket küldeni.– Miért nem mindjárt Konsztantinoszhoz! – nevetett föl Peidl.Többen vele derültek, ez fölbőszítette Bertold grófot.– De uraim! Micsoda tempó ez! Nyakunkon a pallos, mi meg heherészünk?!

Vegyük a legfontosabbat. Seregünk nem mérhető a Konrádéhoz, ezért fegyveres ellenállásra nem vállalkozhatunk.

Arnulfban egyre nőtt a feszültség. Ezek az urak – legfőképp két nagybátyja – mintha titkon már megállapodtak volna: egyetlen megoldás a menekülés! Erchangel bácsikáján csodálkozott a legjobban. Lemondott volna sváb hercegi vágyairól? Pedig alig néhány napja esküdött bosszút Konrád ellen. Év elején börtönbe vetette az őt agitáló konstanzi püspököt, amiért is a király elkergette őt földjéről. Azóta itt várja jószerencséjét, osztogatja a fellengzős tanácsokat, minthogy azonban a frank uralkodó Bajorföld ellen fenekedik, inába szállt a bátorsága.

– Morvaországról mi a véleménye, felség? – kérdezte csendesen Tillerich.Peidlt láthatóan ingerelte a halvérű főtanácsos.– Gyöngék! Javaslom, olyan országgal számoljunk, ha már mindenképp menni kell,

amelyik alkalomadtán katonai segítségre is képes.Arnulf most érezte meg, hogy minden elveszett. Ha már féltestvére, a kemény és

vakmerő lovag is a menekülést fontolgatja, aligha létezik más kiút.A közös atyát letagadni se tudnák. Peidl arca is borotvált, vonásai erőteljesebben

emlékeztetnek a néhai Luitpold őrgrófra, mint a hercegé. Természetre is Peidl örökölt apjától többet. Vagabund, olykor elbizakodott, de alapvetően becsületes ember. A lovag hajadonfőtt magasodott mindenki fölé. Nyaktól combközépig érő láncpáncél inget viselt, melynek fejvédő része kámzsaszerűen a tarkója mögé volt lehajtva. Izmos, erős combján fekete gyapjúharisnya feszült, lábán bőr bokacipő. Válláról hosszú szürke tabard csüngött alá, melyet ezüstveretes övvel szorított a derekához. Az övről aranygombos keresztmarkolatú kard lógott le.

– Ilyen ország csak egy van – dünnyögte töprengve Ultipold főlovász – Ungorn.Hirtelen néma csend támadt. Kintről behallatszott az őrök elnyújtott kiáltozása,

gyermeksírás meg valami távoli kalapálás zaja.– Csak ne szorítana bennünket az idő – sopánkodott Bertold. A másik sváb úr,

Erchangel, mintha csak erre várt volna.– Ami azt illeti, nincs túl sok választásunk. Viszonylag előnyös helyzetből

tárgyalhatnánk velük, hisz őrizetünkben van jó néhány főemberük. A kölyök Lél tudomásom szerint valamelyik törzsfőnöknek a fia, gyaníthatóan Tarhos még őnála is rangosabb. Detlev testvér szerint Tarhos fejedelmi sarjadék, Árpád egyik ivadéka.

– Vagy igaz, vagy nem – jegyezte meg Helgert főbíró.– Ezt az eshetőséget viszont kár lenne elvetnünk. Legalább puhatoljunk utána.

Arnulf úgy gondolta, az még nem jelent semmit, ha erre rábólint. Ám amit ezután Erchangel bácsikája mondott, már nyugtalanítani kezdte.

– Állítsuk azonnal elő a két rangos foglyot. Detlev testvér ért a nyelvükön.– Nézzük meg a barbárokat! – szólt a javaslat mellett Reinhagel őrgróf.Gerbert páter erőtlenül tiltakozott.– Jól fontoljátok meg, mit cselekszetek. Pogánnyal cimborálni annyit tesz, mint

Istent káromolni.– Megállj, páter! – kiáltott föl Peidl. – Tekinthetjük ezt akár keresztényi

cselekedetnek is. Gondolj csak a szent életű Madalwinus püspökre. Ahogyan ő, magam is bizonnyal állítom, hogy az ungorok előbb-utóbb az anyaszentegyház zászlai alatt éneklik majd az Áve cristost velünk együtt. Lehet, hogy éppen ránk, bajorokra vár a küldetés.

Arnulf parancsot adott főlovászának, hogy cselekedjék azonképp, ahogy Bertold mondotta. Rövid idő múlva Lél és Tarhos a tanács előtt állott. Detlev barát is előkerült, arcának beteges színe különösképp elütött a két ungor egészséges, napbarnított képétől.

– Kérdezd meg tőlük, Detlev testvér – fordult Erchangel a szerzeteshez –, hajlandók-e válaszolni a kérdéseinkre.

Detlev elnyögdécselt valamit, ami a bajorok fülének fölötte idegenül csengett. Darabos, ugyanakkor dallamdús volt ez a nyelv. A foglyok rábólintottak.

– Rendelkezésre állnak – felelte a szerzetes. – Bátorkodom még hozzátenni, felség, hogy Lél már sokat ért németül, Tarhos pedig tűrhetően bírja a latint.

Az urak összenéztek. Kissé meglepte őket, hogy ezek a bárdolatlan barbárok képesek más nép nyelvét elsajátítani. Továbbgondolva, talán emberszámba lehet őket venni. Arnulf a pelyhes állú Lélre tekintett.

– Igaz, hogy törzsfőnök fia vagy?Az ifjú meg sem várta a fordítást.

– Ja! Kund fia Lél.Mindnyájan tudták, hogy ő az a szívtipró, akinek Heike, a cselédlány cipót lopott a

hercegi konyháról. Igaz, még egész fiatal legényke, mondhatni gyerek, de már látszik rajta, hogy nem akármilyen anyagból gyúrták. Haja még nincs varkocsba fonva, a süveg alól kigöndörödő fürtjei a füle mögé vannak fésülve. Arcszőrzete sem elég erős még a bajuszhoz, nagy barna szeme kicsodálkozik dús szemöldöke alól, szögletes, előreugró álla már férfias erőt sejtet. Teste vékony, ám érezni rajta, hogy a ruha kecses izomzatot takar, mely alkalmassá teszi a hosszú lovaglásokra, a fegyverforgatásra. Nem csoda, hogy a kis Heikét megszédítette.

– És az úrban kit tisztelhetünk? – fordult Erchangel Tarhos felé.Többen fölszisszentek a túlzottan nyájas hang hallatán. Wardinger udvarmester, aki

fiát vesztette el az Inn révnél lezajlott ütközetben, itt helyben meg tudta volna gyilkolni a pogányokat.

A megkérdezett biccentett és ennyit mondott.– Tarhos.– Tudomásunk szerint fejedelmi vér csörgedez az ereidben.– Tarhos – felelte ismét a fogoly.

Arnulf úgy gondolta, tüstént a lényegre tér, hátha ezzel könnyebben kiugrasztja a nyulat a bokorból.

– Ha nem tévedek, Levente most nálatok a fejedelem… Az ungor rábólintott.– …Leventének szüksége van a nyugat kincseire. Itália felé már szabad az út, mert

Berengár a szövetségese. A német tartományok irányába viszont korántsem annyira biztonságos a felvonulás. Tudjuk mindnyájan, hogy északnyugati irányban a legfontosabb átkelőhely az Inn rév. Ezt pillanatnyilag mi uraljuk, noha a hadiszerencse forgandó. Hogyan vélekedne fejedelmetek egy megbízható szövetségesről?

Detlev barát lelkiismeretesen lefordította Arnulf szavait, ámbár az ifjú Lél láthatólag mindent megértett. Hogy Tarhos a rangosabb, csak a vak nem látta. Társa feléje irányuló tisztelete is erről árulkodott.

– Tőlünk hasztalan tudakolsz olyasmit, amit Leventétől kellene kérdened – kezdte lassú, tagolt latinsággal Tarhos. – Mi nem mondhatunk semmit, mert nem tartozik ránk. Csupán annyi az óhajunk, hogy mielőbb szabadok lehessünk. Váltságdíj vagy túszcsere révén.

Ravasz szemmel hunyorgott Arnulf felé a délceg fogoly. Valamivel testesebb volt Lélnél, magasságban hajszálra megegyeztek. Tarhos fején halványzöld nemezsüveg, melynek díszes ezüstcsúcsa büszkén magasodott a bolthajtások felé. Köntöse finom hamuszürke posztóból készült, amely a mellén négy ezüstgombbal volt összefogatva. Derekán ezüstveretes öv – mondják, ami rajta függött, kard, tegez, tarsoly, vagyont értek. A térdig érő köntös alól bőszárú nadrág kandikált elő, a lábat sáfrány színű puha szattyánbőr csizma fedte.

– Mi okod titkolni személyed?Detlev szólni akart, azonban rátört a köhögés. Az oszlopok, fülkék, bolthajtások

felerősítve verték vissza a hangját. Ám a fogoly megértette a kérdést.– Tarhos – felelt rá ismét.Ebben a pillanatban föltárult a nehéz, fémpántos ajtó, s a főstrázsamester kurjantott

be élesen.– Felség, a futár!– Kéretem!Odakint mozgás támadt, majd egy döngő léptű ember bukkant elő, sietett mindjárt

a herceg elé. Ott fél térdre ereszkedett, fejét a föld felé hajtotta.– Felség, engedelmével.– Szólj!– Konrád hada fölkerekedett.– Teljes?– A teljes. Fália is elküldte csapatait, a sváb urak is csatlakoztak hozzájuk.– Az átkozottak! – csikorgatta a fogát Erchangel. – De kerüljenek csak egyszer a

kezem közé!– Legalább tíz regiment indult útnak.Kurta ideig bennrekedt a bajor urak lélegzete, Arnulf arca elhalványult. Ily

hatalmas seregmozgás rég volt már német földön. Először futott át rajta, hogy valóban a menekülés a legüdvösebb megoldás. Kis híján megtántorodott a reája törő tehetetlenségtől.

Fölélénkült viszont a két fogoly. Suttogó szavakat váltottak egymással, majd Tarhos kihúzta magát.

– Szólni kívánunk!A bajor urak zordan, ámde némi kíváncsisággal pillantottak az idegenekre. Még a

futár is föltápászkodott, s szigorú szemmel figyelt.– Árpád fia Tarhos vagyok – hangzott el halkan, mégis mindenki tisztán hallotta. –

Én, mint az aranyfüves föld fejedelmének testvére, ígéretet teszek tenéked, Arnulf herceg, hogy mostantól a segítségedre leszek. Ha úgy ítéled, nincs más választástok, az én hazám mindnyájatokat befogad. Leventével magam beszélek, ha óhajtod, és kezeskedem felőle. Ámde ha ő nem is szentelne túl nagy figyelmet ügyetek irányába, Szabolcs nagybátyám, a bihari dukátus, Álmos fia, a Hétmagyer föld legtekintélyesebb ura bizonyosan baráti jobbját nyújtja felétek. S jelent ez egyben tengernyi fegyverest is.

– Nincs már időnk ezt végbevinni! – legyintett keserűen Bertold.– Hogyne lenne! – vágta rá magabiztosan Tarhos. – Egy a módja, meg kell bízzatok

bennem. Szabadon engedtek két leghűbb vitézemmel, én másfél napi vágtával Leventénél vagyok. Ám ti is azonnal keljetek útra, majd gyepűelvén, a Lajta gázlónál találkozunk. Uralkodói vendégnek kijáró tiszteletben és baráti szeretetben lesz nálunk részed, Arnulf herceg. – Most Árpád sarja rámosolygott Bajorföld urára. – Családoddal, udvartartásoddal, testőrségeddel együtt várunk el, felség!

– Vajon hihetünk-e az elhangzottakban? – Erchangel próbált a szavak mögé tekinteni.

– Lél úrfi és Sejéd nemzetségfő veletek maradnak. Legyenek ők élő zálogai ígéretemnek.

Arnulf gondolatai sebesen kergették egymást.– Országtokban is érhet bennünket bántódás.– A kardodat kérem, herceg!– Hogyan?– Tanúbizonyságot teszek szavaim igaza mellett. Nyújtsd át nekem csupasz

kardodat!A bajorok értetlenül néztek össze. Arnulf lassan kivonta hüvelyéből a kardját, és

tétován átadta a mellette álló futárnak. A meglepett ember először körülpillantott, de miután senki se foglalt állást, bizonytalanul az ungor elé lépdelt, a gyilkos szerszámot fölkínálva.

Tarhos ekkor jobb kezén fölrántotta a köntös ujját könyékig, és pőrén maradt alkarját a penge éléhez érintette. Nyomban kiserkedt a vére, pár vöröslő csöpp gördült végig az acélon, valamelyik ott ragadt, némelyik aláhullott a kövezetre.

Detlev barát szolgált magyarázattal az elképedt urak felé.– Kinek kardján szárad az ő vére, nem hagyja azt sohasem cserben.Tanácskozás után Arnulf fölkereste hitvesét. A hercegasszony szobája az új

palotaszárny legbarátságosabb helyisége volt. Ablakai a Duna irányába néztek, levegője illatos, a tűzhelyben mindig parázslott néhány fahasáb. Nehéz brokátfüggöny osztotta ketté a teret, mely most félre volt húzva, kihangsúlyozva tágasságát. A könnyed itáliai bútorok, széles pamlag, háttámlás székek jól megfértek a tömör komód és szuszék társaságában. A hercegasszony ágya mellett a gyermek nyoszolyája állt.

Mikor Arnulf belépett, a dada épp vizet itatott a kicsivel, asszonya pedig hosszú szép haját igazgatta. Napjában többször is megfésülte, befonta, kibontotta, föltűzte, vagy a tarkóján körülcsigázta. Urát megpillantva nyugtalanság vett erőt a nőn.

– Készülődjön, kelmed! – szólt kedvetlenül a férfi.Az asszony felhagyott hajfürtjei babrálásával, közelebb lépett Arnulfhoz. Kecses,

sudár teremtés volt. Nyaktól bokáig érő könnyű halványkék chemise-t viselt, dereka alatt csípőövvel. Arca hosszúkás, nagy szürke szemei aggodalommal telve bámultak urára.

– Hát mégis.– Nincs más választás.A dada fölegyenesedett, kézen fogta a gyermeket, csöndben kivezette.– Hová?– Az ungorokhoz.– Istenem, most segíts! Bocsásson meg…A hercegnő odatámolygott egy székhez, beleroskadt.– Kelmednek erősnek kell lennie.Az asszony szeme könnyel telt meg. Keble hevesen hullámzott, erős síráskényszert

kellett visszafojtania.– Jaj, micsoda világ ez, amelyben élünk. S hol a Mindenható, hogy megóvjon

bennünket a kárhozattól. Tegnap még barbár, pogány ellenség, ma már szövetséges.– Szavait, kérem, fegyelmezze! Kényszerűség ez, mely utamat egyengeti. Most

köztük és a pusztulás közül kell választani. Meg kell, hogy értsen.Az asszony szemrehányóan emelte rá opálos tekintetét.– Minap egy óvatlan leány kezét vágatta le azok miatt, akiknek most kiszolgáltatja

magát. Apja ura veszte is az ég felé kiált. Hogyan tud megbékélni mindezzel a lelkében?

A herceg azt akarta mondani: de hát az a rongyos lopott, s csak a törvény szerinti büntetését kapta! Valamiért azonban inkább hallgatott. Apja szavai förmedtek hirtelen rá: „Aki túl magasra tör, előbb-utóbb elbukik vagy meghasonul.”

IV.–…miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket a

kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól és ments meg az ungorok nyilaitól, ámen.Gottwald sebtében keresztet vetett, kisietett a várkápolnából. Arra gondolt, hogy

míg Barchust elő nem eszi valahonnét a fene, fölkapaszkodik a szénapadlásra, megmelegíti kihűlt tagjait. Különösen a lába fázott, a kápolna kövezete március táján még tél-hideg, neki pedig nem volt lábbelije. Mezítláb járt-kelt egész évben, csupán olyankor vetett neki oda Barchus egy nyűtt bokacipőt, mikor leesett a hó. Ám február vége felé, amint a jégcsapok olvadni kezdtek a bástyafokon, a lovász nyomban visszavette könyöradományát. – Ha fázik a lábad, ugorj bele a ganéba! - oktatta ki. S a legényke hébe-hóba, más választása nem lévén, meg is tette. Ez jobbára akkor fordult elő, ha a szabad ég alatt kellett ténykednie. Mert kedves istállójában, négylábú barátai

között sosem fázott, hisz minden jószág egy kellemes melegség, amelyhez oda lehet bújni, nyakukat átölelni, beszélni hozzájuk.

Gottwald befordult az istállóba, fürgén fölkapaszkodott a szénapadlásra, elnyúlt a zizegő szálastakarmány süppedő halmán. A sok lótás-futás, fagyoskodás, rettegés után most olyan kellemesen érezte magát, néma sírásra fakadt. Ilyenkor elmosódott emlékfoszlányok lebegtek benne, s fölismerni vélte csukott pillái alatt anyja és apja arcvonásait, hiába beszél bármit Meizer mester. Több mint tíz éve annak, hogy a kovács rátalált az Istenerdő mélyén, talán alig múlhatott négyéves. Olyan apró korára az ember már nem emlékezhet vissza, állította több ízben Meizer. Gottwaldnak azonban meggyőződése lett, hogy ebben téved a mester.

Az ereje teljében lévő kovács Regensburg felé tartott a rengetegen át, évszázados faóriások alatt, vízmosások mentén, farkastanyák közelében, szénégetők boksái mellett vezetett az útja. Egy kihaltnak tűnő kunyhó belsejéből gyermeksírást hallott. Meizer nem állhatta meg, hogy kiderítse a furcsa jelenséget. Behatolt a kunyhóba, ahol jószerével semmit se látott, viszont kibírhatatlan bűz és döglegyek kényszerítették menekülésre. Hanem a szívettépő sírás csak ott tartotta, mert jó keresztény nem hagyhat magára ártatlan gyermeket. Erőt vett magán, ismét bement, tapogatózva kikutatta a tákolmány belsejét, ahol néhány oszlásnak induló hulla hevert. Aztán végre rábukkant az egyetlen élő testecskére, egy csont és bőr kisfiúra, aki az éhhalál küszöbén tartott. A kovács elsőbbet vizet itatott vele, puha kenyérbelet gyömöszölt a szájába, gyógyfüvekkel kenegette sebes ajkát. S a szívós csöppség életben maradt.

Mit volt mit tenni, Meizer magával hozta Regensburgba, gondolván, hogy majd fölneveli, és lassan beavatja a kovácsmesterségbe. A sors azonban másként alakította. Gottwald, aki annak az erdőnek a nevét kapta, ahol rálelt a kovács, inkább a lovak iránt mutatott nagy érdeklődést. Akkor még élt az öreg Gern, a hercegi istálló rangidős lovásza, aki magához édesgette a gyereket, gondját viselte, türelemmel tanítgatta, kitűnő lovászlegényt faragott belőle. Jól is lett ez így, hiszen Meizer időközben megházasodott, születtek sorban a porontyai, asszonya pedig rossz szemmel méregette Gottwaldot. A talált gyerek mit sem törődött ezzel, boldogan élt kedves lovacskái között, másként el se tudta volna képzelni. Pár éve azonban Gern meghalt, helyét Barchus vette át, így a kis lovászlegénynek pokollá vált minden napja.

Mostanság gyakran álmodott szüleiről és leánytestvéréről. Valami különös okból tisztán kezdett emlékezni családtagjai arcvonására, szavukra, és még hangjuk zöngésére is. Andalító melegség fogta el, valahányszor megidéződött benne a múlt, s visszaszárnyalt az Istenerdő nyöszörgő fái közé, a forró boksák, villogó szemű farkasok, vihorászó koboldok, zengő madarak mesevilágába. Képzelgése azonban többnyire hirtelen rátörő félelembe torkollott. Egyfajta gyötrő önvád kezdte fojtogatni, mintha a család titokzatos tragédiájának fő részese lett volna. Valahol a tudat legmélyén szörnyű igazság lapult.

A lovászlegény talán el is szundított pár pillanatra az illatos szénában, ám eszébe ötlött Heike, akit tegnap óta nem látott. Ez szerfölött nyugtalanította, szíve hevesebben kezdett kalapálni. Felfoghatatlan rejtély, senki nem tudja, hol lehet. Majd’ álló nap kereste, tudakozódott utána, minden eredmény nélkül. Teremtett lelket nem talált, aki csak pillanatra látta volna eltűnése óta. Pedig a lány volt itt Gern halála óta az egyetlen igaz barátja. Vadászatok idején, mikor a lovak napközben odavoltak, és Barchus is

velük tartott, kettesben rejtőztek ide föl a szénapadlásra. Minden titkukat elmondták, megosztoztak örömökben, fájdalmakban. Egy forró nyári délutánon szemrevételezték egymást ruhátlanul. Elcsodálkoztak, hogy mennyire különbözik a testük.

– Gottwald! – hallotta Detlev barát hangját.– Itt vagyok!– Gyere elő gyorsan!Kedvelte a legényke Isten szolgáját. Kedvelte, mert rengeteg okos szót hallott tőle,

s mert mindig emberségesen bánt vele. Egyetlen ugrással a földön termett, épp a meglepődött szerzetes orra előtt.

– Lassabban, te! Még kárt teszel bennem vagy magadban!– Arra én vigyázok.– Nagy hírem van, fiú. Készülj, jössz velünk!– Hová?– Külhonba.– Külhonba? – ámult el Gottwald. – Aztán melyik tájékra?– Azt nem árulhatom el. Megesküdtem a hercegnek.– A hercegnek? Hát az is jön?– Úgy ám! Meg a családja, legfőbb hívei, testőrsége.– Miért nem a rangidős lovászokból választ?– Nem lovásznak kellesz te, hanem az én segítőtársamnak. Na gyerünk, készülj!Gottwald egyik ámulatából a másikba esett. Mielőtt azonban bármit tehetett volna,

Barchus fordult be az istállóba.– Megvagy, szarosseggű! Nyergeld szaporán a testőrség lovait, istenátka, hogy

beleszakadj, különben…– Azt most te fogod csinálni, jóember, mert Arnulf herceg más feladattal bízta meg

a fiút – szakította félbe Detlev barát. – Gottwald mostantól az én utasításaimnak kell engedelmeskedjék. Én pedig azt mondom neki, nyergelje föl nyomban az öreg Graut, az lesz ugyanis a mi lovunk… – A szerzetes hangja elakadt, végighullámzott rajta a rosszullét, de erőt vett magán, halkabban folytatta. – A herceg kíséretéhez fogunk tartozni, ezért gondoskodj a fiú ellátásáról, ne valljon szégyent, mert bizony az a te szégyened lenne.

– Miket zagyválsz itt összevissza, testvér?!– Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Ultipold urat – rebegte a szerzetes. – Ám jól

vigyázz, mert igen harapós kedvében van! Azt ajánlom, keríts sürgősen ennek az árvának tisztességes ingruhát, nadrágot, cipőt! De ne azt a szétnyűttet! Gyerünk, gyerünk, mert baj lesz, meglásd!

Barchus nem merte tovább a magabiztost mutatni. Káromkodott egy hatalmasat, melytől Isten szolgája megtántorodott, aztán eloldalgott.

– De miért kell nekem véled tartani? – Gottwald fejébe csak nem fért bele ennyi minden.

– Arnulfnak olyan ungor tolmácsra van szüksége, akiben megbízik. Rám esett a választása, viszont én nem tudok lovagolni, mert mint mondottam, nagy útra megyünk. Parancsolták hát, hogy válasszak magamnak egy lovászt, aki mögé ülhetek a nyeregbe. Én téged választottalak. Szót se senkinek, már így is túl sokat kifecsegtem. Igyekezz, fiú, légy te az első, aki elkészül.

– Nem mehetek! – rázta fejét a legényke.– Hogyhogy?– Heikét nem hagyhatom el.Detlev barát most egy mélyet sóhajtott.– Ő már elhagyott bennünket. Reggel fogták ki a halászok a Dunából. A tiszta lelke

nem bírta elviselni a csúfságot, mely véle megesett.

V.Csinnadratta nélkül vonult ki a hercegi família és kísérete Regensburgból. A város

polgárai nemigen hittek a lábra kapó szóbeszédnek, mármint hogy Arnulf az ungorokhoz igyekezne. Azt viszont pontosan tudták, hogy Konrád seregei hamarosan megjelennek, ellepik a védtelen várost, birtokba veszik az üres palotát, s ezzel oda a bajor függetlenség. Az egyházfő még életjelt sem adott magáról, a püspöki palota közönyösen, zordan vette tudomásul a herceg távozását. Csupán egyeden világi méltóság maradt a falakon belül, Helgert főbíró, akiről köztudott volt, hogy sohasem alázkodott meg Bajorföld első ura előtt. Ő mindenkor a város sorsát tartotta szeme előtt. Nyílt titok, hogy Regensburg az uralkodó távozását követően ellenállás nélkül ereszti majd be az egyesült német hadakat. Ily módon talán elkerülhető az értelmetlen vérengzés.

Volt még egy személy, aki nem tartott a menekülőkkel, holott neki, úgymond kötelessége lett volna. Ez a személy Sváb Kunigunda volt, a herceg anyja. Arnulf örült, hogy kiismerhetetlen anyja a palotában maradt, de azt álmában sem gondolta, hogy elvtelen terveket forgat a fejében.

A kompánia rövid megállót tartott a város szélén, ahol is a hercegi ménesből az ungorok kiválogatták lovaikat. Némelyiknek olyan szerencséje volt, hogy megtalálta saját hátas jószágát. Na ilyen csudát se láttak még Regensburg öreg tornyai. A barbárok olyan fergeteges nyargalászást, viháncolást műveltek – hozzá füttyögtek és kurjongattak –, hogy várfalakra sereglett a lakosság, s tátott szájjal bámultak alá.

– Együtt élnek a lovakkal – magyarázta Detlev barát. – Többet vannak nyeregben, mint a földön.

Gottwald kezdte átértékelni gyermeki lelkének keresztényi irgalmasságát. Látván Sejéd urat, amint vad vágtában elviharzik mellette, a ló vöröses sörénye, farka, mint a tűz, úgy lobog, s a Duna meredek vízmosásától néhány lépésre megtorpan, mintha hirtelen gyökeret vert volna az állat lába, s a lovas ülve marad rajta, akár a cövek, a fiú rádöbbent, hogy bizony ő is a rettegett harcosok közé tartozik.

Az Inn rév után a következőképp rendeződött a menet. Elöl lovagolt két ungor előkelő, a félszemű Apur meg az apró termetű, de szerfölött eszes pillantású Namény, velük tartott Ultipold főlovász. Mögöttük párosával haladtak ungor harcosok és bajor vitézek, őket követte a herceg és kísérete. Arnulf vasderes ménjén feszített, fennkölt tartással, talán hogy ellensúlyozza a mellette léptető délceg féltestvérét, Peidlt. Utánuk Wardinger udvarmester, Tillerich főtanácsos és Gerbert páter. A pap volt talán az egyetlen egyházi személyiség Bajorföldön, aki odaadóan szolgálta a hercegi udvart.

Két ungor előkelőség rúgtatott a nyomukba, az ifjú Lél, valamint Sejéd, akit szokatlanul fehér arca miatt nem lehetett senkivel összetéveszteni.

Arnulfot kissé nyugtalanította Erchangel és Bertold nagybátyjainak furcsa viselkedése. Az egész tanácskozás úgy festett, mintha ők akarnák leginkább Leventével a szövetséget, erre föl indulás előtt visszakoztak. Bejelentették, hogy ők bizony Morvaországba mennek segítségért, mert jobb az, ha minél több szövetségest tudnak Konrád ellen fölsorakoztatni.

Gottwaldék az úri társaság sarkában poroszkáltak. Detlev baráttal együtt himbálóztak a nagy testű, de jámbor szürke hátán. Gottwald elöl, szorosan mögötte a szerzetes, készen arra, hogy bármely pillanatban tolmácsolásra kerülhet sor. Hátuk mögött egy bencés szerzetes poroszkált, egyházi zászlót tartván a magosba: a bíbor damaszt a függőleges nyél tetején lévő keresztrúdról lógott alá. A zászló közepén ovális mező, benne Mária, karjában a kisded Jézussal.

Aztán következtek a hatalmas, nyikorgó echós szekerek. A ponyvák a herceg családját, hűséges embereinek hozzátartozóit, valamint az udvartartás nélkülözhetetlen személyeit rejtették. A menet végén láncpáncélos, lándzsás, pajzsos – a hosszú pallosok oda-odaverődtek a paripák tomporához – nehézlovas testőrök dübörögtek.

– Ez már gyepűelve – magyarázta Detlev. – Négynapi járóföldön át lakatlan terület. Az ungorok kiirtották, elüldözték innen a lakosságot. Afféle biztonsági védősávja ez a pogányoknak.

A táj kihalt, néma, úgymond félelmetes. Óriási hegyek hajoltak föléjük, a levegő hűvös, a lovak párát fújtattak. Lehetőség szerint a Duna partján haladtak, helyenként bejáratott úton, máskor erdőn keresztül, szurdokon át. Vezetőik, Namény, Apur, Ultipold kitűnő érzékkel találták meg mindenhol a legmegfelelőbb átjárót. Arnulfnak emiatt nem is kellett hogy fájjon a feje, más miatt viszont annál inkább. Két sváb nagybátyjának viselkedése továbbra is nyugtalanította, azon túl itt a gyepűn, a kísértetföldön egyre sűrűbben gondolt a veszélyekre. Hogyan fogadják őt a „Hétmagyer” földjén, így nevezte országát Tarhos. Sikerül-e Árpád fiának, aki tegnap az alkonyattal indult útnak, idejekorán eljutnia testvéréhez, az ungor fejedelemhez, egyidejűleg meggyőzni Leventét, hogy vegye őt oltalma alá, s nyújtson segítséget, ha eljő az idő. Az otthonmaradt állapotok is beredőzték uralkodói homlokát: ki tudná azt előre megjósolni, hogy jövőre, vagy Isten ne adja pár év múlva népe miként fogadja vissza? Legfőbb gondját a papok jelentették. Hét esztendővel ezelőtt, amikor hatalomra került, alig voltak birtokai. Kénytelen-kelletlen az egyháztól kobozott el földeket, amit aztán kiosztott hűbéreseinek. Emiatt az anyaszentegyház elfordult tőle, Tuto püspök pedig Gonosz Arnulfnak titulálta.

Gottwald borzasztó feszélyezve érezte magát a hatalmasok társaságában. Nem pusztán a rangkülönbség zavarta, hanem hogy ketten kell megülniük a lovat. Mily siralmas látványt nyújthatnak így: Detlev barát hátulról rátapad, szorosan átkarolja, mert attól fél, hogy leesik. A legényke érzi a nyakán meleg, beteges leheletét, látja maga körül az urak megvető, fölényes pillantását. Bárcsak egyedül ülhetné meg az öreg Graut, megmutatná ezeknek a kivagyi hatalmasságoknak, milyen lovas ő valójában. Csupán Sejéd szemében lát baráti cinkosságot, együttérzést, ha néha találkozik a tekintetük. Egyébiránt alig van itt rájuk szükség. Hosszabb megbeszélést, ahol a szerzetes nyelvtudását igénybe vették, csak egy ízben tartottak, az Inn révnél

való átkelés előtt. Ott azonban az derült ki, Lél legalább olyan jól beszél németül, mint Detlev barbárul.

Erdei falucska romjai mellett haladtak el. Az üszkös falak között fölfedeztek egy nagyobbacska épületromot, melynek tövében nyugodott a viszonylag épen maradt tetőszerkezet, tornyocskával, csúcsán a Krisztus-kereszttel. A bajorokat meglepte, hogy itt a két világrész mezsgyéjén, a senki földjén valamikor templom állt.

– Uram, Jézus! – kesergett a barát. – Bonifác, Bonifác, lám, mivé lett műved!A lovászlegény érezte, hogy mind hevesebben ver társának a szíve, egyre

szaporábban lélegzik, majd rátör a köhögés. Jó ideig krahácsolt, aztán öklendezni kezdett, s Gottwald majdnem kiugrott a nyeregből, mert valami forróság a nyakába ömlött.

– Ne haragudj… – fuldokolta a barát.Gottwald a nyakához kapott. Vér vöröslött ujjai hegyén. Hirtelen beleborzongott:

Szent Megváltó, ez itt mögötte halálos beteg! E pillanatban nem tudta, hányadán áll az érzelmeivel. Igen szerette Detlev testvért, az övéi közül talán a legjobban, ugyanakkor iszonyodott a gyilkos kortól, mely emésztette. Sajnálat és menekülni vágyás kettős béklyójában vergődött.

Estére letáboroztak egy erdei tisztáson, melynek közelében csermely csörgedezett. A szekerek kör alakot képeztek, csupán a hercegi batár maradt középütt. Mindjárt tüzet raktak, előkerültek a kondérok, a főszakács hozzálátott a vacsora elkészítéséhez. Detlev meg két szolga segédkezett neki. Eközben a lovasok elvonultak a csermelyhez itatni, Ultipold parancsát követve Gottwald sorba kifogta a szekérrudak mellől az igavonó állatokat, kettesével a vízhez vezette őket. Ezt követően a fogatok belső oldalához pányvázta a fáradt jószágokat, és abrakos tarisznyát aggatott rájuk.

Csillagos égbolt terült a tábor fölé, mire végzett a kiadott munkával. Sebtében behabzsolta rég kihűlt vacsoráját, egy kübli lencsét. Az úri társaság is ugyanezt fogyasztotta, annyi különbséggel, hogy ők kaptak hozzá húst is. Egy elzárt részen, rejtve az ungorok szeme elől, kieresztették rövid időre a nőket és gyerekeket, hogy mozogjanak kissé, dolgukat elvégezhessék.

Később az előkelők elvonultak a szekerekbe aludni, egyedül Peidl lovag nem pihent le, földre rakott nyergén csücsült a tűz mellett. Rajta kívül Lél, Sejéd, Apur, Namény, Máda meg három másik ungor, akiket Gottwald nem ismert név szerint, ülték körül a máglyát. Minthogy Detlev barát is ott hevert fél oldalára dőlve a közelben, a lovászlegény közelebb merészkedett.

– Jer mán ide, teü! – hallotta a jól ismert hívást.Minden szem rávetődött. Gottwald ezúttal kevésbé volt zavarban, hisz nem a lovon

ült másodmagával, öltözéke ellen pedig senkinek se lehet kifogása. Erős ingruha rajta, mely combközépig ért, derekán alig használt bőrszíj, hosszú nadrág, bokacipő. Soha életében nem hordott még ilyen rendes ruhát. Tartott azonban Peidl lovagtól, mert hát egy magafajta lovász mégsem telepedhetik le engedély nélkül ahhoz a tűzhöz, melynél főúr melegedik. A lovag pillantását leste, miközben tisztán hallotta az égő fahasábok pattogását. Peidl hanyagul legyintett, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy jöjjön.

Sejéd és Detlev barát között foglalt helyet. Az ungor előkelőség bogárfekete szeme vidáman tekintett rá. Jól meglapogatta a vállát, beletúrt bozontos hajába.

– Ecsémfiom, ecsémfiom, kedvüs vogy en szívümnek!

Peidl éppen vadásztudományával kérkedett a barbárok előtt. Jobb kezében termetes borospalack, melyet meg-meghúzott, másik karjával hevesen hadonászva kísérte szónoklatát. Csöppet sem érdekelte, hogy a hallgatóság zöme egy mukkot sem ért belőle.

– Megneszeltük, hogy lejött a bölénybika a Fekete-hegyről. Már régóta pályáztunk rá Arnulffal. Kora hajnal volt, a hajtókat szántszándékkal nem ébresztettük fel. Mindjárt levágtattunk a horhosba, de ott nem észleltünk semmit, fölkanyarodtunk a fenyves felé. Füleltünk sokáig. Ágrecsegésre lettünk figyelmesek, aztán hallottuk, hogy dörgölődzik az egyik fához. Javasoltam Arnulfnak, váljunk ketté, akkor nem csúszhat ki a kezünk közül. Én nagy ívben balra kerültem, aztán megálltam hallgatózni. Na egyszer csak szörnyű bömbölést hallok, keservesen nyerít az Arnulf lova, és hallom az ő kiáltását is. Belevágok a lovam véknyába, előreszegezem a vadászdárdám, de balszerencsémre beleöklelem egy fába, benne is marad, mert nincs időm, hogy kirángassam. Odaérek a színhelyre, hát a dög bölény épp nekiront Arnulfnak, szarvával a fának szegezi, szerencsére pont elfér a nyaka a két szarv között, de ha nyomban nem segítek, vége neki. Kapom a pallosom, rásújtok vele a dög fejére, hát a penge úgy törik ketté, mint a száraz léc. Na most mi az ördögöt csináljak?! Hirtelen eszembe ugrik atyám tanácsa: „ha pont eltalálod a halántékát, beledöglik.” Le a lóról, odaugrok, ököllel hókon vágom a bölényt, az meg összerogy, egyből vége lett neki.

Ekkor a hercegi szekér belsejében, amely pár lépésre vesztegelt a tűztől, mocorgás támadt, Arnulf álmos hangja hallatszott.

– Ne hazudj, Peidl!

VI.A hercegi vár és palota környékén nagy volt a felbolydulás. A kapu mindenhol

tárva-nyitva, katonák, iparosok, közemberek, előkelők jöttek-mentek ki-be rajta. Konrád nemrég vonult föl fényes kísérettel, azóta a palotában tanácskozik tisztjeivel. Imént érkezett hozzá Helgert főbíró és Tuto püspök. A vár népe és Regensburg lakossága izgatottan tudakolta a fejleményeket. Minthogy a német hadak semmilyen ellenállásba nem ütköztek, a király megtiltott mindennemű erőszakot. Ez főképp a közkatonákat és altiszteket keserítette el. Módfelett várták ugyanis az ilyenkor szokásos szabad prédát.

A várudvaron, a mészárszék előtt lézengett Meizer kovács meg Barchus lovász.– Tudja, hová futott a mi drágalátos hercegünk? – fordult a lovász Meizerhez.– Úgy hírlik, Türingiába.– Ah, dehogy. Megmondom én, ha tudni akarja. A pogányhoz. Úgy biza.– Ne mondjon már ilyet, Barchus!– Esküszöm a mindenhatóra! Saját fülemmel hallottam, amikor Detlev testvér a kis

Gottwaldnak elárulta: azért kell neki mennie, mert kell tolmácsolni az ungornak.– Aztán Gottwaldot mi a tályogért vitték magukkal?– Hát hogy a testvért gyámolítsa, mert az nem üli meg a lovat. Meg a kórság is rajta

van a szerencsétlenen.

Meizer mester úgy volt ezzel, mint az erdő szellemeivel. Hitte is, meg nem is, bár ha jobban meggondolja, neki édes mindegy. Annyit biztosan érzett, Konrád fikarcnyival se lesz jobb, mint Arnulf.

– Attól félek, a papok megint elkanászkodnak, mint Luitpold idején. Arnulf legalább ráncba szedte őket.

– Nem úgy van az, mester! – húzta el a száját Barchus. – A sátán keze van itten a dologban. Azt rebesgetik, a hercegnek március idusán, éjszaka megjelent a gonosz, méghozzá Atilla képiben. Megparancsolta neki, induljon azonnal útnak, meg se álljon a Tiszáig, ott a veszett sámánok már várnak rá, kikeresztelik a hitéből. Aztán jövő tavasszal megindulnak tenger sok haddal, először a bajorokat mészárolják le, utána elsöprik az egész keresztény világot.

– Ki mond ilyen badarságot? – kérdezte mogorván Meizer.– Szavahihető ember.– De kicsoda?– Azt még magának se árulom el. Ha még nem csodálkozott eleget, mondok még

valamit. Konrád megkérte Kunigunda kezét.– Arnulf anyjáét?– Ki másét? És az asszony elfogadta.A hercegi lovagteremben rövid csönd támadt. Az asztalfőn Konrád trónolt,

szemében fáradt egykedvűség, láthatólag pihenne most leginkább. Balján foglaltak helyet főtisztjei, tőle jobbra ült Eberhard testvéröccse. Mindnyájuk előtt öblös ezüstserleg, amelyben vörösbort ragyogtatott a rozettán beeső fény.

Megnyílt a nagyajtó, két személy lépett a terembe, a város egyházi és világi méltósága, hogy hódolatot nyilvánítsanak Frankföld, Szászország, Fália királyának, Svábföld, Bajorföld hódító urának. Tuto püspök fején aranyhímzéses bíborföveg tornyosodott, válláról kör alakú köpeny lógott hátra, mellén mintás, díszes kazula, az alatt sarkig érő fehér reverenda. Kezében aranyfejes pásztorbotot tartott. Helgert főbíró sötétkék bársonystólában, hajadonfőt vonult mellette. Az asztal végéhez érve a főbíró mélyen meghajolt, a püspök mindössze biccentett a király felé.

– Fogadja felséged hódolatunkat! – csendült meg az egyházfő hangja. – Alattvalójának tekintem magam s nyájamat, ama reményemnek adván hangot, hogy gyülekezetünk visszanyeri régi rangját. Istenfélő, nemes szívű uralkodó méltán remélhet támogatást megbecsült lelkipásztoraitól.

Konrád bágyadt szemébe némi élénkség költözött. Mindkét kezével megragadta az előtte lévő serleget, hatalmas aranygyűrűjének ékköve épp a püspök szemébe villant.

– Kissé eltévelyedett kegyelmességed. Ebben a rossz szagú teremben csupán egyvalaki van, aki feltételeket szabhat. – Fölemelte a serlegét, kortyolt belőle, pár borcsepp a szakálla szálain futott alá. – És ez a valaki én vagyok. Mindemellett nem szándékozom az egyházzal haragban lenni, hisz keresztény vagyok magam is. Fülembe jutott egy fájdalmas hír. Valóban olyan megátalkodott lenne Arnulf, hogy a pogány ungorhoz szaladt, ahelyett hogy elfogadta volna rangban megillető helyét koronám mellett?

– Nem tudhatom, felség.– Arnulf tetteiért immár senki sem tartozik felelősséggel – hajolt meg Helgert.

– Ez mit sem változtat elhatározásomon – legyintett Konrád. – Visszaadományozom az egyház hét esztendeje elkobzott földjeit.

Tuto püspök üdvözült orcával vette tudomásul az örömhírt, hálája jeléül fél térdre ereszkedett. Helgert főbíró viszont megütődött. A városatyának a legkevésbé se tetszett eme uralkodói kegy.

– Annyit azonban elvárok – tette hozzá nyomatékkal a király –, hogy híven szolgáljátok fivéremet, Eberhardot, akit országtok élére állítok, és hogy közösen kezdeményezzük Arnulf ellen a proskribálást.

VII.A megáradt, zavarosan hömpölygő Tiszában három lovas úsztatott öt lóval. A

keleti part felől igyekeztek átevickélni a nyugati oldalra. A megáradt, szeszélyes folyóban elég nagy vakmerőség volt úsztatni, méghozzá két tartalék lóval. Mire partközeibe kerültek, jócskán lejjebb sodorta őket az áramlás. Igen ám, de valóban part-e a part, s nem valami alattomos iszappad, mocsárszőnyeg. Mert a kanyargós, zabolátlan Tisza medrén szinte lehetetlen kiigazodni, nincs ember fia, aki csalhatatlanul megállapítaná, hogy márpedig idáig tart a folyó, innentől pedig árterület kezdődik. Nádas, füzes, kákás, lápos, televényes vidék szegélyezte a fő medret, sokszor végeláthatatlan szélességbe.

A lovasoknak azonban volt némi helyismeretük, mert a partszakasz, amelyhez igyekeztek, biztonságosnak látszott. A lovas, aki elsőbbet rúgtatott ki a vízből s kapaszkodott föl a kemény földpadkára, az előtte elterülő rengeteg felé mutatott.

– Jú helyt vogymuk! Tőserdő az la!A lovas tagbaszakadt, ereje teljében lévő férfi, mandulavágású szemében mintha

szénparázs izzana. Hegyes nemezsüveget viselt, szürke köntösén farkasszőr körgallért borzolt a szél. Mögötte rugaszkodott föl egy zsenge ifjú, kinek arca fehér volt, mint a gyolcs. Ruházatán meglátszott előkelő származása: ezüst-csúcsos, peremes süveg, halványzöld köntös, ezüstveretes derékövén mesterien megmunkált ezüstfedeles tarsoly, szépmíves markolatú szablya, faragott csontlappal borított tegez lógott.

– Cu, cu Sülyve! – terelte félre maga elől a vezetőt. Leghátul kapaszkodott ki a vízből a harmadik, akinek annyival volt nehezebb dolga a társainál, hogy ő vezette hosszú kötőféken a két tartalék lovat. Miután az összes jószág lába biztos talajon állt, az ifjú ugratott az élre. Az árnyas erdő hatalmas mocsári tölgyei között kanyarogva könnyű vágtában folytatták tovább útjukat.

Az ifjú most kezdett el fázni átnedvesedett ruhájában. Noha úsztatás alatt a lehető legmagasabbra ágaskodott, mégis derékig csuromvíz lett. Már a foga is vacogott, legszívesebben visszahőköltetné a lovát, le róla, tüzet gyújtani, átmelegedni. Ám túl fiatal és rátarti volt ahhoz, hogy ilyet tegyen két jobbágya előtt. Inkább didergett és rásimult az állat nyakára, hogy onnan kapjon némi kis meleget. Egy helyütt ritkult az erdő, lapályosabb rész váltotta fel. A talaj süppedős, elnyelte a dobogást. A lovasok lassabbra fogták az iramot.

– Hő!

Hamarosan ismét biztonságos erdei földön vágtattak. Jobboldalt sarjadó sásrengeteg szegődött melléjük, azon túl fűzerdő hamvas lombú tömege húzódott.

Valahonnét a közelből éles füttyszó hallatszott. A rideg élethez szokott ember füle azonnal fölismerte, hogy ez nem állattól való. Mielőtt azonban ez olyasformán tudatosult volna bennük, hogy jelezzenek egymásnak, már nyakukba is szakadt a baj.

Nyílvessző sivított, s belefúródott a leghátul nyargaló tartalék ló tomporába. Ettől a szegény pára hirtelen megtorpant, elszakította kötőfékét, fájdalmas nyerítést hallatva két hátsó lábára ágaskodott. Majd megugrott és eszeveszett vágtában iramodott a szétrebbenő lovasok közé.

– Karmal, elejbe, elejbe!A megvadult állatnak azonban nem lehetett útját állni. Sőt még örülhettek is, hogy

elkerülték az ütközést. A kezelhetetlen jószág mindenkit lehagyva tört az élre, se látva, se hallva robogott a halálfélelem ösztönétől hajtva. Minden beléje nevelt, türelemmel idomított tulajdonságát elnyomta a rémület. Összehangolatlan, kapálózó vágtáját, kétségbeesett nyerítését már a túlvilági szellemek irányították. És bekövetkezett a törvényszerű szerencsétlenség, amely viszont a kis csapat számára a szerencsét jelentette.

A megvadult állat alatt megnyílt a föld, s a tehetetlen test ág-ropogások, csontrecsegések robajában mély, gyilkos verembe zuhant. Így a lovasoknak épp maradt annyi idejük, hogy visszarántva a kantárt, megálljanak a csapda előtt. Ekkor minden irányból vad üvöltések harsantak, hátuk mögül, oldalról, fölülről – a fák ágairól – torzonborz alakok ugráltak elő. Szempillantás alatt bekerítették az ifjú előkelőt és két harcosát.

– Avarok! – kiáltotta Sülyve.A gyűrű mindinkább szűkült. A gyülevész had már markában érezte a gazdag

zsákmányt, ezért nem siették el a dolgot. Megtehették volna, hogy lenyilazzák a három embert, valamiért ezt mégsem tették. Talán mert nem kívánták kilyuggatni, összevérezni a drága ruházatot. Karmal és Sülyve visszanyerte lélekjelenlétét, toporzékoló lovuk nyergében egyensúlyozva gyors egymásutánban röpítették ki nyilaikat. A szélsebes vashegyű vesszők majd’ mindig támadót találtak, ám vajmi keveset számított ez ekkora túlerővel szemben.

Az ifjú halálra váltan kapkodta ide-oda a fejét. Ez eddigi élete legveszélyesebb pillanata, amely egyelőre végzetes kimenetelűnek tűnik. De kiváltképp a bénultság a legfőbb ellenfele, melyet szégyene se tudott legyőzni.

Az avarok zavaros, vérben forgó szemekkel, botokkal, lándzsákkal, hosszú késekkel fölfegyverkezve közeledtek. Csörtetésük olyan volt, mint valami disznófalkáé. Néhány pillanat még, és végeznek a három kelepcébe jutott lovassal. Ekkor azonban különös zaj hallatszott az erdő mélyéről, mely csakhamar robajjá erősödött, és megtorpanásra késztette a gyülevész hadat. Kisvártatva lovak dobogása, kurjongatás, füttyögés meg az avarok rémült ordítása zengette meg a rengeteget.

– Illára, illára!!Bal felől, mint a förgeteg, lovascsapat zúdult a lápi zsiványokra. Az ifjú először azt

hitte, az övéit vezérelte ide a vakvéletlen, ám csatakiáltásukat hallván, fölmérve öltözéküket is, rájött: ezek kabarok. Kifejezni se lehet azt az örömet, ami elfogta, látván, milyen bőszen aprítják az útonállókat. Villogtak, suhogtak a görbe szablyák,

hátborzongató csattanások jelezték, ha csontot ért a penge. Egy vörös képű kabar kopjával szinte a fához szegezett egy félmeztelen zsiványt, egy sánta pedig elesett, és fejen találta a támadó lovak patája. Ellenállást alig tanúsítottak az avarok, rettentő jajveszékelést hallatva fejvesztve menekültek. Ez volt az a pillanat, amikor az ifjú félelmét hirtelen a harci hév váltotta föl. Előkapta íját, egyik nyílvesszőt a másik után lőtte a zsiványok összetorlódott tömegére.

Egy kisebb csoport avar kényszerűségből a három vitéz felé hátrált. Minthogy a gyilkos verem közelsége veszélyt jelentett - könnyen beleszoríthatják őket a mélyedésbe –, az ifjú kirántotta szablyáját és támadást vezényelt.

– Karmal, Sülyve, hajrá, hajrá!S maga ugratott az élre, s vágott keményen az ellenség közé. Két társa követte

példáját, kisvártatva halottak hevertek szanaszét körülöttük.A harc hamarosan véget ért. Az avarok kisebb részét elintézték, nagyobb felük

bemenekült az ingoványba, ahová lóval nem követhették őket. Ilyen helyen csak az tud eligazodni, aki úgy ismeri a lápot, mint a tenyerét.

A kabarok csapatából kivált egy fiatal lovas, és az ifjú mellé léptetett.– Szalem alejkum!– Szerüncse vélüd! Kiü vogy?– Zamír.– En volék Sejéd fia Zente. Szívümbűl hála tenéküd!A köszönetmondást a kabar már aligha értette. Barátian elmosolyodott, kezét

nyújtotta az ifjúnak. Mélyen lelógó gyér bajuszát lifegtette a szellő. Süvege enyhén csúcsos, pereme nyestprémmel szegett. Rövid zekéjét elöl, hátul szinte egészen befedte a vállán átvetett párducprém. Nadrágja lengő szárú, csizmája könnyű, sarkatlan.

Csuklójukat, alkarjukat összeérintették, szentesítve evvel a barátságot. Hasonló helyzetben Zente is azonmód cselekszik, ahogyan tette azt most Zamír. Tolmács nem akadt, sietős is volt mindkettőjüknek, ennélfogva nem időztek tovább. Csupán annyit tudtak még meg egymásról, hogy a kabar Erdőelvébe tart, Zente pedig Csepelre, atyja elé, aki rabságból szabadult.

Már ha igaz a hír, gondolta hozzá jóval később az ifjú, mikor maguk mögött hagyták a nádrengeteget, a berek vidékét, s a kövér legelőjű alföldön döngött a lovak lába. Aztán hirtelen belémart a fájdalom: atyja kedvenc lova, Tapla odaveszett.

VIII.A hercegi menet ötödnapra elérte a Lajtát. Vezetőik, a félszemű Apur meg a

vékonycsontú Namény egy rövid vízparti kerülőt követően gázlóhoz vezette a kompániát. Már vártak rájuk. A folyó innenső partján Tarhos táncoltatta lovát tíz nyalka vitézzel az oldalán, a túlparton seregnyi lovas izgett-mozgott.

Arnulf ezúttal magához intette Detlev barátot, ami annyit jelentett, hogy Gottwald a herceghez irányította lovát. Bajorföld trónját vesztett uralkodója pár nap után ismét szemtől szembe állt Árpád fiával.

– A Hétmagyer föld minden lakója szívélyes barátsággal vár - köszöntötte Tarhos, s miután ezt a szerzetes lefordította, a beszédét latinra váltotta. – Levente fejedelem s

Kündü testvéri szeretetét küldi, remélvén, hogy mihamarabb vendégül láthat otthonában. Ne is késlekedjünk, Bogát horka vár bennünket odaát.

Az átkelés különösebb nehézség nélkül zajlott le. A gázló kétségkívül rendben volt tartva, erről árulkodott egyenletes, sekély medre. Bizonyára a hadjáratok seregei használják leginkább ezt az átkelőt… A lovak térdig gázoltak a vízbe, a szekerek tengelyig merültek. Csupán Wardinger udvarmester családjának fogata billent egy ízben vészesen oldalra, ám három markos ungor odalábalt és helyre igazította. A hercegasszony váratlanul megmutatta nemes ábrázatát a folyó közepén.

– Rendben van minden?! – kérdezte ijedten Arnulfot.– Kérem, maradjon veszteg! Ha fél, imádkozzék!Tarhost azonmód lenyűgözte a nő szépsége. Különleges hosszúkás arca, riadt,

mégis nyílt kerek, szürke szeme, ápolt hajkoronája elkápráztatta, finom lénye megbabonázta.

A túlparton valamelyest föllélegeztek a bajorok. Nem pusztán amiatt, hogy sikerült az átkelés, inkább a tájék hatott rájuk nyugtatóan. Itt vannak a barbárok földjén, a vérengző fenevadak országában, és nincs sötétség, sehol a sivatag, kihegyezett karók sem meredeznek az ég felé, rajtuk száradó tetemekkel, s vijjogó dögkeselyűfalkák sem kerengnek fölöttük. Az égbolt tiszta kék, vidám szellő libegteti a barkás fák, bokrok lombját, a fű selymes, a ló folyton aláveti fejét, hogy harapjon magának az ízletes csemegéből.

Gottwaldékra már senki sem hederített, a herceg sem intette magához őket. Bővében akadt németül, ungorul, latinul értő ember. Úgy tűnt, Arnulf visszanyerte bátorságát, önbizalmát, mintha már csöppet sem tartana attól, hogy lépre csalják, bántalmazzák. Bogát horkával való találkozása aztán végleg eloszlatta legapróbb kételyeit is. A tekintélyes külsejű ungor előkelőség királynak kijáró tisztelettel fogadta. Alászállt nyergéből, Arnulf elé járult, ajkát a herceg palástjának szegélyéhez érintette. Ezt követően egy szolgálatkész bocsár két ivócsanakba bort töltött, egyiket fölnyújtotta Arnulfnak, másikat Bogát kezébe adta. A horka, miután italának első kortyát a földre loccsantotta, így kiáltott.

– Vivát Arnulf, a magyeriak barátja! Vivát!A hercegnek s bajorjainak tetszett a ranghoz illő fogadtatás, az ungoroknak már

kevésbé. Egy cifra ruházatú, zord képű uraság kínjában durván megrántotta lova kantárát, mitől a szegény jószág két hátsó lábára ágaskodott, fájdalmasan belenyerített a hirtelen támadt csöndbe. Ám a többi előkelőség se igen tudta véka alá rejteni megütközését.

Rádöbbent e pillanatban a horka, hogy túlontúl elvetette övéi előtt a sulykot. Kiitta nyugodtan borát, megvárta míg a herceg is ezt teszi, s miután a bocsár visszavette az edényeket, fejébe nyomta csúcsos süvegét. Mintha jelezné vele: látjátok, ennyi volt az egész, nem kell ezt túlértékelni.

Lél lebiggyesztett ajakkal, eléggé hangosan nyilvánított véleményt a mellette tornyosodó Peidl lovagnak.

– Jó urunk sokat időzött az eszement lombardok között. Ott ragadt rá az efféle oktalanság.

Sejéd és Namény józansága mentette meg a felemás helyzetet. A két nyéki szeme összevillant, s egyszerre rázendítettek.

– Éjááá! Ejááá! Ejááá!Lábra kapott a kiáltás, szétszaladt az ungorok között. Végül egy emberként

kiáltozták.– Ejááá!! Ejááá!! Ejááá!!Bogát horka hálás pillantást vetett Sejéd felé, fölcihelődött lovára, indulást intett.

Ötven fürge lovas vágott az élre, s a hercegi menet mögött is közel annyi csúcsos süvegű sorakozott fel.

Gottwald jól megnézte a horkát, éppen mellette ügetett el. Már korosodó, de jó tartású ember, ősz varkocsa, deresedő szakálla és bajsza erősen kiemeli barna, cserzett arcát. A szemében volt valami kegyes nyugalom, ami rendkívül rokonszenvessé tette.

Alig indultak neki, a legényke érezte, hogy Detlev barát egyre keservesebben lélegzik mögötte. Teste pedig úgy égette hátát, mint egy halom parázs. Gottwald két napja egyfolytában imádkozott, hogy meg ne haljon. Sajnálat és félelem viaskodott benne.

– Hallgass ide, fiú… – zihálta a szerzetes. – Tudom, hogy… hogy az Úr hamarosan magához szólít. Ne… ne mondj most semmit. Mindegy nekem, hová temettek, az Örökkönvaló majd… majd magához vesz, ha úgy akarja. Az iszákom legyen a tiéd. El kell mondanom, van benne egy szép kardmarkolat, melyet egy fogolytól kaptam, mert megkönnyítettem a szenvedését. Vigyázz vele, ne mutogasd, nehogy bajba kerülj miatta. Találsz még két tégelyt. Egyikben kenőcs van, a másikban… szárított gyógynövényekből őrlemény. Lázas betegnek való. Forralt vízben kell kevergetni, míg ihatóvá nem hűl. Nem felejted el?… Ah, van még valami! De ígérd meg, hogy megteszed!

– Megígérem.– Találsz még egy rongyba csavart tárgyat. Az én szent ereklyém. Azt temesd el

velem. Nehogy megnézd, kérlek, mi az. Csak tedd a fejem mellé!Lankás tájékon jártak. Fűzligetek, dombok, tavak, nádasok, tölgyerdők váltották

egymást. Az égen zajos költöző madarak csapatai szárnyaltak, jellegzetes ék alakban, délről északra. A színek halványabbak, árnyaltabbak, korántsem olyan élénkek és hidegek, mint Bajorföldön. Ha tágas réten, legelőkön vonultak át, az ungor harcosok nem bírtak a vérükkel. Leugrattak az útról, nekieresztették a kantárszárat, kurjongatva, füttyentgetve nyargalásztak fel-alá. Volt, amelyik vágta közben átbújt a ló hasa alatt. A másik eldobta a süvegét, majd sebesen robogó lováról aláhajolt, s a földről fölkapta. Akadt olyan is, aki egy hirtelen mozdulattal megpördült a nyeregben, háttal száguldott tovább.

Ámulattal figyelték a bajorok. Először merészelt a szekerekben lapuló nép nyíltabban megmutatkozni. Gyermekfejek, asszonyarcok bukkantak ki a ponyvák résein, hogy meglessék a barbárok lovaglótudományát. A kíváncsi közönség aztán fokozta a harcosok kedvét.

A bajor vitézek mogorván szemlélték ezt az esztelen virtuskodást. Meglett katonaember mégse vetemedhet ilyen bohóckodásra.

Peidl viszont nem bírta türtőztetni magát. Megsarkantyúzta robusztus harci ménjét, és becsörtetett a nyargalászók közé. Hatalmas ováció fogadta a daliás urat, még Bogát horka is, aki ugyan nem vett részt a játékban, karlengetéssel jutalmazta merészségét.

Arnulf fejének csóválásával érzékeltette, hogy helyteleníti féltestvére cselekedetét, valójában azonban örült, hogy az övéi közül is kitesz végre magáért valaki.

Peidl kimagaslott a csúcsos süvegű lovasok közül. Mint ember is mindenkinél termetesebb, csakúgy, mint a lova. Vágtázott becsülettel, hosszú lábú, vehemens paripáját nemigen bírták megelőzni a pusztai lovak. Fürgeségben, fordulékonyságban viszont nem tudta fölvenni velük a versenyt.

A félszemű Apurnak is kedve szottyant egy kis száguldozásra. Süvegét lengetve nagy kurjongatással iramodott a lovag nyomába. Legelésző gulya akadályozta útját, ezért elkanyarodott oldalra, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a kerülő után bevág Peidl elé. Sikerült is neki, ám nem a legszerencsésebben. Amikor ugyanis hirtelen kibukkant a marhacsorda előtt, pont a vágtázó bajor elé került. Az ungorok az ilyesféle mókában gyakorlottak, villámként félre tudnak ugratni vagy meghőköltetik a jószágot. Nem így Peidl, aki egyenest belerohant az akadályba. A testes nyugati ló szüggyel ütközött a másik oldalának, föl is döntötte emberestől. Ló, lovas hatalmasat hempergőzött a fűben mindenki szeme láttára.

A menet megtorpant, a szekerek is megálltak, a bajorok ijedten nyújtogatták a nyakukat. Ám az ungoroknak ennél semmi sem tetszett volna jobban. Kitört belőlük a harsány nevetés. Bogát a hasát fogta, úgy hahotázott, Lél rázkódott, majd lefordult kancájáról, a cingár Namény magas, rekedtes hangon kuncogott, de rátört a köhögés, így köhécselve derült tovább. A réten, az eset színhelyén is fergeteges volt a vidámság. A nyargalászók mind odatódultak, többen levetették magukat a nyeregből, süvegüket földhöz verdesték. Hogy történt-e valami baja Apurnak, az ungorokat nem érdekelte. Lova már fölvergődött, s noha minden ízében remegett, türelmesen várta a sorát. Gazdája most kezdett mocorogni – természetesen kutya baja sem esett –, fél térdre emelkedett, lábra állt, megigazgatta félrecsámpult köntösét, süvegéről lesuhintotta a fűcsomókat. Közben egy szemével meglehetős haragvó tekintettel sunyított körül, melytől a nevetők valamennyire megcsendesedtek.

Peidl bűnbánó ábrázattal léptetett feléje. Valami bocsánatfélét akart mondani, épp a latin szavakon törte a fejét. Ámde ahogy Apur mellé ért, megpillantott valamit rajta. Az ungor ember bal felén, épp a rossz szeme oldalán, vállán, nyakán, fülén, varkocsán marhaürülék csúfosodott. A lovag tétován oda mutatott, Apur a jelzett helyre nyúlt, csupa trutymák lett a keze. Ehhez már Peidlnek sem volt kellő komolysága. Kiszakadt belőle a gálád nevetés. Megkísérelte ugyan visszatartani, látszott, mennyire fájlalja, de nem bírta. A körülállók erre új erőre kaptak, rútul kikacagták pórul járt honfitársukat. Attól lehetett tartani, hogy az égzengető ricsajtól megvadul a gulya.

Az eddig fegyelmezetten ácsorgó láncpáncélos katonák sora is lazulni kezdett. Aki tehette, a mulatság központja felé araszolt, hadd lássák már közelebbről, mi ez a nagy vigalom.

Apur kihívóan jelzett Peidl felé, egy szeme lángot lövellt. Horkantott, fejébe nyomta süvegét és nekilódult. Azt lehetett hinni, a lovához igyekszik, de nem, egyenest a csorda felé tartott. Ott aztán nekifordult egy félelmetes külsejű bikának. Közben futólag, a miheztartás végett, visszapillantott a lovagra, s megvetően végigmérte.

Arnulf jól ismerte féltestvérét. Messziről is látta, hogy Peidl elfogadta a kihívást. Ennek most már a fele sem tréfa, közbe kell lépni, különben baj lehet belőle. Megbiztatta a lovát, előrébb ugratott.

Apur farkasszemet nézett a széles hátú, komor fejű bikával. A jószág most abbahagyta a rágást, fújt egy erőteljest, bal mellső lábával kapálni kezdte a földet. Az ember nekigyürkőzött, rugódzó mozgással előrébb araszolt, már alig volt köztük két lépés távolság.

Pisszenés sem hallatszott, a lélegzetek is bent rekedtek.Mit akar ez a balga, aki még a közepes emberi méretet is alig üti meg, se nem

magas, se nem jókötésű! Ezzel szemben az állat ragyogó példány: termetes, izmos, büszke tartású. A bajorok nem tudták mire vélni ezt az esztelenséget.

Akkor a bika leszegte a fejét, hegyes szarvával hirtelen Apur felé döfött. Az ember halálos pontossággal ragadta meg a szarvakat, egy kis ideig hátrált, míg a támadás lendülete tartott, aztán minden erejét beleadva megcsavarta az állat fejét. A nagy test azon nyomban az oldalára vágódott, vaskos lábai a levegőt rugdalták.

Meglepetés morajlott végig, főképp a külországiak soraiban. Néhány bajor, mint Peidl is, szemfényvesztésnek vélte, de legalábbis vak véletlenre gyanakodott.

A győző fölszökkent, s ügyet sem vetve a mögötte föltápászkodó állatra, diadalmasan Peidl elé járult.

– Látá-é szeműd, miüt en tevék?! – Fejével, szemével a bika felé intett. – Víjjál müg az beste júszágvol! Nu, víjjál müg!

Aki nem értette, az is sejtette, mi hangozhatott el. A lovag azon nyomban leszökkent nyergéből, nehéz lába alatt megdöndült a föld.

– Peidl! – kiáltott feléje Arnulf.– Elhallgass!A kialakult szerencsétlen helyzetet már késő volt jobb irányba terelni. Megérezte

ezt a herceg, kényszerűségből csöndben maradt. Hanem Bogát horka menteni akarta a menthetőt. Beugratott a két acsarkodó ember közé.

– Elég legyen, barátaim! Azt mondom, folytassuk utunkat. Hamarosan tábort érünk, ott mindenki kedve szerint olthatja éhét, szomját.

– Még nem!! – ordította Peidl.– Várjík mán kigyelmüd! – méltatlankodott Apur is.A lovag nekilendült, kikerülte az útjában lévő horkát, egyenest a bikához sietett.

Mielőtt még bárki fölkészülhetett volna, mi következik most, a lovag meglóbálta buzogány mérető öklét, s fültövön ütötte az alig eszmélő marhát. Ilyet se lát mindennap az ember fia, jóllehet a szerencse ezúttal sem fukarkodott kegyosztással: a rémisztő kiállású állat azon nyomban összerogyott, kinyúlt a fűben.

A jónép egy emberként kiáltott föl a csudálkozástól. Erre senki se számított.– Hol a jószág gazdája?! – mennydörögte a bikaölő.– Eh, hadd el, lovag úr! – intette Bogát. – Bízd ránk, ti inkább induljatok tovább.– Na, jön már az a gazda, a pokolba is!Bogát ekkor fölágaskodott a kengyelében, és saját nyelvén elzengte Peidl szavait.Kisvártatva a hátsó sorok mögül egy helybéli csordás ügetett elő apró, tömzsi

lovon. Az ember a bajor uraság közelébe érve leszökkent hátasáról, lekapta fejéről

szőrös kalpagját, tisztelettudóan meghajolt. Haja gyér, kopasz feje búbja tejfehér, arca vörös, aszott. Nyaktól földig fekete suba fedte.

A lovag addigra előszedett valami apró tárgyat, amit gőgösen a csordás lába elé vetett. Nemesfém csillant a fényben, egy pitypang tövében aranypénz hevert el. Ez is meglepett morajt váltott ki. A legtöbben ugyanis tisztában voltak avval, hogy ez az érme megér akár öt bikát is. A lovag nagyvonalúsága igazán uralkodói, nemes származásra vall.

A csordás, aki alázatosan a földre szegezte tekintetét, most fölpillantott, belehunyorgott a lovag szemébe.

– Ej urodum, ez derík juszág örümem vót néküm. Jonhomba ézes emlékit mügérizém, píznek itten nincsün mán helyi.

Azzal az öreg megrántotta lova kantárát, lassan hátat fordított az elképedt Peidlnek. Mindenki megütközve bámulta, ahogy a csordás visszahelyezi fejfedőjét, fölül az apró ló hátára és elporoszkál anélkül, hogy az adományt figyelemre méltatta volna.

Tarhos előkapta tegezéből az íját, egy boszorkányos mozdulattal fölajzotta.- Megsértett a rongyos, lovag úr?- Já!Árpád fia olyan gyorsan lőtte ki nyilát, hogy sok bajor nem hitt a szemének. A

némaságban tisztán lehetett hallani az ideg pendülését, a lövedék sivítását. A nyílvessző útját csak gyakorlott szem tudja követni, ennélfogva a többség csak annyit látott, hogy a jó két kőhajításnyira eltávolodott csordás hirtelen hátraveti a fejét, aztán lebukik a lováról. Az alkalmat kihasználva Apur fölkapta a földön heverő aranyat, gyors mozdulattal eltette.

Gottwaldnak ideje sem volt az álmélkodásra, Detlev forró ujjai váratlanul belekaptak a nyakába.

– Atyám… könyörülj! – Magánkívül fojtogatta a lovászlegényt. – Nagy Isten… irgalom!

Gottwald kétségbeesetten kutatott ismerős után. Sejéd került véletlenül az útjába, hozzá kiáltott.

– Herr Sejéd, segítsen!Noha az ungor nemzetségfő nem értette, mit mond neki a fiú, de a helyzetet rögtön

fölfogta. Mindjárt melléje irányította a lovát és lefejtette Gottwald nyakáról a szerzetes kezét. Detlev úgy fordult alá, mint a tömött zsák. Bizonyára már nem érzett fájdalmat a földre eséskor, az előző pillanatban meghalt.

A sorok újból rendeződtek, egyik részről Bogát, másik részről Peidl igazgatta embereit. A menet indulásra készen állt, már az eleje neki is vágott.

– Gerbert páter! – kiáltotta elcsukló hangon Gottwald.– Mit akarsz!– Detlev testvér meghalt.A pap bosszúsan vált ki a menetből, s ügetett az elhunythoz. A szerzetes teteme

körül nem állt a lovászlegényen kívül egy honfitársa sem. Sejéd maradt ott, Máda, a sunyi képű volt fogoly, meg két közrendű ungor. Gottwaldnak ez nagyon fájt, hogy a bajorok így magára hagyták, pedig Ultipold és Tillerich is látta, mi történt. A valódi megdöbbenés viszont csak eztán következett.

Gerbert páter le sem szállt a lováról, csak úgy a nyeregből búcsúztatta a bencés szerzetest.

– In Nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti, amen. Oldozd fel, ó Uram, bűnös fiadat, és vedd őt magadhoz az örök világosságba… Temessétek el tisztességgel, nekem most a herceg mellett a helyem.

Keresztet legyintett a halott felé, megfordította lovát, elporoszkált.Itt a barbárok földjén mintha mindenki megbolondult volna. Gottwald nem tudta

megérteni, mi ütött az övéibe, hogy ilyen mérvű érzéketlenséget tanúsítanak. Hol itt a felebaráti szeretet, a keresztényi példamutatás, melyről olyan szívbemarkolóan tudnak prédikálni a regensburgi papok.

A két közrendű ungor kerített a környékbeli pásztoroktól ásó szerszámot, s ott helyben megásták a barát sírját. Detlev végakaratának megfelelően Gottwald magához vette az iszákot, megtalálta benne azt a rongyba csavart tárgyat, amit nem tudhatott, hogy mi. Miután lebocsátották a holttestet a gödör aljára, a legény melléje helyezte a rongyköteget. Mádát szerfölött érdekelte, mi lehet az. Annyit tudott is németül, hogy megkérdezze.

– Mi az?– Nem tudom. A testvér szándékának tettem eleget.Sejéd előszedett egy szegett szélű kendőcskét, a barát arcára terítette, hogy azért

mégse érintkezzen közvetlenül a földdel. Gottwald hálásan tekintett rá ezért, eszébe se jutott, hogy a szemfedő pogánytól való. Aztán betemették isten szolgáját. A kislegény a sírhant friss földjébe ujjával rajzolt egy keresztet, mialatt magában elmondta a miatyánkot és az üdvözlégyet.

Lóra szálltak, szótlan, bánatos képpel, csak Máda szemében vibrált valami ravaszság. A közelben még az a gulya legelészett, amelynek vezérbikáját nemrég Peidl agyonütötte. Két tarka subás ember épp akkor emelte bivaly vontatta taligára az öreg csordás tetemét. Lám, itt halt meg két ember ugyanakkor, egymástól nyíllövésnyire. Jó pár kőhajításnyira három sátor állott, amolyan sztyeppei, félgömb formájúak, mellettük nagy kiterjedésű, vesszőből font sövényű karámok nyújtózkodtak. A pompás menetnek már se híre, se hamva.

Sejéd az élre vágott, kicsit megbiztatta a lovát. Gottwald egyre nehezedő szívvel követte. Elvesztette legutolsó barátját is itt, idegenben. Immár teljesen magára maradt, kiszolgáltatott, védtelen. Mint mikor egész családja elpusztult az erdő mélyén. Meizernek talán fölösleges volt megmentenie őt. Ámbár az öreg Gern lovász nagyon jó volt hozzá. Az ő halála után Heike és Detlev barátsága jelentett mindent. Mindkettőnek vége! És most itt tévelyeg ismeretlen országban, jószerével idegen emberek között. Szeme könnyben ázott, alig győzte keserűségét nyeldekelni.

– Ma lenni nagy lakoma, fiú! – kurjantott feléje Máda. – Kál törzsfőnök látni minket vendégül.

A legényke fölvette a vágtató állat ritmusát, s örömtelenül állapította meg, mennyivel kényelmesebb egyedül lovagolni.

IX.A Rába mentén már javában állt a dáridó, amikor Sejéd, Máda és Gottwald

megérkezett. Magos zászlókat lobogtatott a szél, tüzek égtek, ínycsiklandó illatfelhő lengte be a sokaságot. Szolgák ragadták kantáron az érkezők lovait, s miután a gazdáik alászálltak, kipányvázták őket. Gottwaldot gyanakodva méregették, nemigen látszott előkelőnek.

– Ez lenne a vadak földje?! – hallatszott egy bajor katona kiáltása. – Hisz ennél a mennyország se lehet sokkal különb!

Gottwald megnézte magának a vitézt. Egyik kezében pirosra sült kappancombot tartott, a másikban csobolyót, melyet a feje fölé lendített, arasznyi távolságból csorgatta szájába a vörös folyadékot.

Jóval több csúcsos süvegű nyüzsgött a réten, mint bajor. Ha akarnák a pogányok, most levághatnák Arnulfot és egész kíséretét. Azonban minden jel arra vallott, hogy nem kell semmi ilyesmitől tartani. Tarhos minden szavát kőbe lehetne vésni.

Ürük sisteregtek a parázs fölött erős vasnyársakon. Bárki kedve szerint szelhetett és falatozhatott belőle. Borral telt korsók, köcsögök, csobolyók jártak kézről kézre. Mezítlábas szolgálólányok szakajtókosarakból pirosra sült cipókkal és frissen sült kaláccsal kínálták az éhes utazókat. Pásztorlegények tejet mértek, de osztogattak bőséggel sajtot és túrót is.

Ez alkalomra eszkábált hosszú asztal mellé telepedtek a főrangúak és előkelők. Lél nagy igyekezettel integetett Sejéd felé, hogy menjen már, foglalja el megillető helyét közöttük. A nemzetségfő eleget tett az invitálásnak, előtte viszont jelzett Gottwald felé, hogy ne aggódjék, az egyik szeme rajta lesz.

Az asztal innenső oldalán végig az ungorok ültek, a túlfelén a bajorok. Csupán egy szem nő volt közöttük, a hercegasszony. Bogát horka épp Kál úr szavait tolmácsolta Arnulfnak.

– Örvend a szívünk, hogy az Égi atya szerencsésen a földünkre vezérelte felségteket. Ezennel fogadják el tőlünk ezt a csekélyke harapnivalót, melyet sebtében készítettünk. Bocsánatért esengünk szerénysége miatt.

Bő ujjú ingben bocsárok hordták hatalmas ezüsttálakon a finomságokat, kancsókban a bort. Az asztal hamarosan roskadásig telt étellel, itallal: lucskos marhapörkölt, borjú java, csikópecsenye, sült malac egészben, birge, kappan, jérce. Megvárták, míg a herceg letép magának egy malaccombot, aztán a többiek is nekiláttak.

A vendéglátók részéről a fő helyen Bogát ült, tőle jobbra Tarhos, balján Kál. Kívülük még Lél, Sejéd és három kevéssé ismert ungor gubbasztott ezen az oldalon. Meglátszott rajtuk, hogy szokatlan számukra az asztal melletti ücsörgés. Velük szemközt Arnulf, egyik felén hitvese, másikon Peidl, továbbá Wardinger, Tillerich és Gerbert páter. A pap metsző pillantást vetett honfitársaira, amiért elmulasztották a hálaimát. Önmaga fennhangon, mintegy tüntetőleg elhadarta az ide illő zsolozsmát, csak utána nyúlt az étel felé.

Szemmel láthatóan ízlett a pogányok eledele a hercegi kompániának. Még a felséges asszony is kitűnő étvággyal eszegette a pörköltet, mártogatta kenyerét a

szaftba. Tarhos a borjúsültet falta, de közben rá-rásandított a szépasszonyra. A nő észrevette ezt, talán hízelgett is neki, de semmiképp sem zavarta abban, hogy csipegessen a csikópecsenyéből.

– Örüm es béküsség! – emelte föl ezüstkelyhét a horka. (Mindenki előtt vagyont érő ezüst – Arnulfnál arany – ivóserleg állott, valamennyi az ötvösművészet remeke. A hozzáértő azonnal fölismerhette, hogy ezek kegytárgyak, melyek nyugati templomból vagy kolostorból származnak.)

Gerbert páter az első pillanattól gyanúsan méregette serlegét, most, hogy inni kéne belőle, nem bírta tovább. Fölpattant és hangos szóval hívta föl Arnulf figyelmét.

– Felség, óvjuk meg magunkat a kárhozattól! Ne használjuk ezen felszentelt kelyheket.

– Magam is erre kérlek benneteket – bólintott a herceg, és végignézett övéin.– Mi történt, urak? – érdeklődött a horka.– Engedelmével – mondta csendesen Arnulf –, mi nem borozhatunk egyházi

holmikból.Noha Tarhos és Lél értetlenül, majdhogynem megvetően meredt a bajorokra,

Bogátnak helyén volt az esze. Nagyot rikkantott, pár szóban utasította bocsárjait, kisvártatva mindnyájan cserép bögréből kortyolhatták a zamatos nedűt.

Az iddogálás oldani kezdte a két tábor tartózkodását. Lassan megeredtek a nyelvek, jószerével mindenki szólt már szomszédjához, óvatos nevetések is felhangzottak. Peidl lovag, kinek hatalmas erejét megismerve igen megkedveltek a pogányok, már a legkézenfekvőbb természetességgel osztogatta a túloldalra tanácsait.

– Bajor lovakat kellene tenyésztenetek. A ti lovaitok testi ereje nem ér föl a miénkkel. Ebből később még bajotok lehet.

– Nem úgy van az! – rázta meg Lél a fejét. – A mi lovaink szívóssága, kitartása páratlan. Hadi sikereink is főképp ennek köszönhetőek. Összegyűl a sereg Százhalomnál, fölkerekedünk, és két nap múlva már Regensburg falai alatt vagyunk. Nem cserélném el az én kancámat tíz nehéz harci ménért se.

Arnulfot zavarta, hogy féltestvére népszerűbb nála, hogy vele szívesebben szóba elegyedik bárki. Kicsit neheztelt is rá ezért: igazán lehetne Peidlben tapintat bátyja hercegi rangjára is. Szántszándékkal közbevágott. Méghozzá latinul és egyenest Bogát horkához intézte kérdéseit.

– Háborúban áll most országtok?– Mondhatom, béke van. Seregeink itthon pihennek.– Mekkora sereget tudtok kiállítani alkalomadtán?– Húsz regimentet.Arnulfnak tetszett is, meg nem is a válasz. Kétségkívül az már tekintélyes had,

valamiért azonban többre számított.– És ha nagy a veszély, ha minden hadra fogható embert csatasorba állítotok?– Az más – nevette el magát a horka. – Ilyen esetben akár ötvenezer harcost is

össze tudunk toborozni.– És ennek a töméntelen hadnak lenne elegendő fegyvere, lova?– Hogyne lenne. Nálunk a legszegényebb íny is rejteget otthon valamilyen

fegyvert. Legalább egy fokost vagy vadásztőrt. Bár lova nincs mindenkinek, összességében azért több lovunk van, mint emberünk.

Lél nem hederített a társalgásra, figyelmét valami más kötötte le. Pár lépésnyire az asztaltól tanyáztak a hercegi udvar családtagjai. Főképp nők és gyerekek, közöttük a herceg hitvese és kicsi gyermeke. Leterített báránybundákon ücsörögtek, és jóízűen falták a finomságokat. Kitűnt közülük egy rózsás arcú, szőke hajú csodaszép lány, Wardinger féltve őrzött kincse, mióta fia az ungorok elleni csatában elesett. Ezt a gyönyörűséget bámulta Lél, s figyelme nem maradt viszonzatlan. A lány lubickolt a daliás ifjú forró tekintetében.

Örömteli fölhördülés fogadta az újabb ételfogásokat. A fürge bocsárok ezúttal vadat és halat szolgátak föl. A tálakon nyúlpecsenye, tárkonyos őzsült, vaddisznóaprólék mártásban, pácolt harcsa, füstölt csuka, lángolt viza. Öblös cserépszilkékben szaggatott tészta gőzölgött, lapos tálakban dödöllekupac fehérlett, fonott komócsinkosárkákban kerek cipók kellették magukat. A lakomázok ajkáról sóhaj szakadt föl, kortyoltak és hozzáláttak a folytatáshoz.

Ezenközben Gottwald sem éhezett. Alig hagyta magára Sejéd, odapenderült hozzá egy kerek arcú, mosolygós lány, és szakajtójából illatos kalácsot kínált neki. A kislegény kivett egyet, beleharapott. A puhaság felséges mézes túróval volt megtöltve. Míg Gottwald belemerült az íz élvezetébe, a lány rajta felejtette a szemét.

– Be szíp kik az szeműd! – csacsogta, aztán megpördült, elszaladt.Valamivel később már egy nyárson piruló ürü mellett téblábolt. Kapott valakitől

kenyeret, aztán szeltek neki egy tenyérnyi nagyságú hússzeletet is. A lovászlegénynek ekkora porció még életébe nem volt a kezében, rá is tört mindjárt a félelem, hogy netán valaki elmarkolja tőle. Mellére szorította a kincset és elszaladt vele toronyiránt. Csak hogy kijusson vele a sokaságból.

Már erősen sötétedett, a csillagok mind élesebben fénylettek az alkonyi égbolton, lassítania kellett, nehogy elbotoljon a tarlón. Mind messzebb került a tábortól, egyre kevésbé hallotta a tivornya zaját, s erősebben a tücsökciripelést. Talált egy aprócska szénaboglyát, lehuppant a tövébe, nekivetette a hátát. Miután meggyőződött arról, hogy teljesen egyedül van, óvatosan enni kezdett. Meglehet, fogyasztott már ennél különb csemegét is, ennyire azonban még semmi se ízlett neki. Be is falta az utolsó morzsáig, aztán behunyta a szemét, átadva magát a jóllakottság kellemes bágyadtságnak. Már csak egy bögre hideg tej hiányozna, gondolta hozzá.

– Á, itt bujkálsz!Ijedten nézett föl. A kiejtése már ismerős, a körvonalairól pedig azonnal ráismert.

Máda tornyosult előtte olyasformán, mintha nem a legbarátibb szándék hozta volna ide.

– Idehallgass, te fattyú! Ezen minutába elárulod nekem, mit temettél el a csuhással.– Nem tudom! Nem néztem meg! Higgye el, herr Máda!– Te, ha nem mondod meg, én kettéhasítalak! – Elkapta Gottwald grabancát,

durván talpra rántotta. Fojtogatni kezdte, mialatt a másik kezével a szablyája után nyúlt. – Megöllek te kis gané, ha nem árulod el!

– Könyörgöm… nem tudom! Értse már meg, herr Máda!…A helyzet kilátástalannak tűnt, azonban segítségére sietett a szerencse. Két ember

közeledett nagy igyekezettel. Felajzott vitéz rángatott magával egy kacarászó cselédlányt, ámbár nemigen kellett azt rángatni. Magukon kívül se láttak se hallottak. A férfi belódította a lányt a túloldalon a szénaboglyába és rávetette magát. Ezt a

pillanatot használta ki ügyesen Gottwald. Hirtelen kisiklott Máda kezei közül, és elinalt.

– Megállj csak, te, hogy a tűz égessen meg! – Hallotta még maga mögött a szitkokat. Visszaszaladt a táborba, keresztülfurakodott a tömegen, megállapodott Sejéd biztonságot nyújtó közelségében. A nemzetségfő rákacsintott, mikor észrevette.

Az asztalnál már összekeveredtek a két ország fiai. Arnulf Bogáttal tárgyalt, a többieket Peidl tartotta szóval. A hercegasszony már nem volt közöttük. Gottwaldtól pár lépésre Tarhos épp Apurral ingerkedett. A legényke még alig ismerte külön-külön az idegen szavakat, összességében viszont sejtette, miről évődnek.

– Engümöt teü neü tekünts tinónuk!Azt a pénzt követelte Árpád fia a bikagyőző félszeműtől, melyet Peidl vetett oda a

vén csordásnak. Figyelmeztette, hogy azt illene visszaadni a lovagnak. Apur kínok közepette vált meg a kincstől, majd bánatosan eloldalgott. Ezt jól is tette, mert talán megüti a guta, ugyanis Tarhosnak esze ágában sem volt az aranyat visszajuttatni valódi gazdájának.

A faggyús nádkötegek lángja már haldoklófélben volt, mikor az utolsó főrangú is nyugovóra tért. Az ungorok hajnalig tartó dáridót akartak, már kerítettek is egy dudást meg egy kobzost, Bogát horka azonban csendet parancsolt. Morogva oszlott szét a borgőzös társaság. Utoljára Kál és Sejéd hagyta el a lakoma helyszínét. Kál törzsfőnök még Sejédnél is alacsonyabb volt, fölsőteste akár a szélesszügyű bivalyé, lába görbe, lőcs. Gottwaldot kis híján elfogta a röhögés, látván, ahogy a két apró, görbe lábú ember elbilleg a legnagyobb sátor felé.

A lovászlegény a mellé a tűz mellé telepedett, amelyik legközelebb esett gyámolítója szállásához. Előtte még meglátogatta a szürkét, minden rendben van-e vele. Megnyugodva látta, jóravaló népek ezek, megetették, megitatták. Kicsit fájlalta, hogy munkájára már semmi szükség. Detlev barát mennybe szállt, őt már nem kell istápolni, más feladattal pedig senki se bízta meg. Fölöslegesen van itt, hiábavaló már az élete.

A bajor szekerek csöndben szunyókáltak, bocsárok, szolgák szétszéledtek, a katonák ledőltek a parázshalmok köré, melyek fölött korábban az ürük sisteregtek. Gottwald is ott hevert a zsarátnok mellett, magához szorítva az iszákot, melyet a szerzetestől örökölt. Elmondta magában a miatyánkot, ejtett pár könnycseppet Detlev testvérét, aztán álomba zuhant.

Hajnaltájban valamitől megébredt. Közelgő lódobogás dörömbölt át a tudatán. A derengésben már ki tudta venni, hogy nyugat felől egy lovas érkezett. Figyelte: letoppant a nyeregből, a kantárszárat a rúdhoz csomózta. Átsietett a térségen, egész közel hozzá. Ráismert. Máda volt, és valamit szorongatott a hóna alatt. A kislegény megérezte, hogy ez az ember az éjszaka valami rosszat tett.

Másnap elég későn kelt útra a menet, vendéglátóik még früstökkel invitálták meg őket. Gottwald kétpofára habzsolta a juhtúrót, frissen fejt, habos tejet kortyolt hozzá. Máda sietett el mellette, fölényesen odakurjantva.

– Na, ízlik, fiú?– Já! – vágta rá ijedten.Ezt az embert mintha kicserélték volna. Tegnap este még ketté akarta hasítani, s

micsoda durvaságokat vágott a fejéhez. Gottwald a távolodó után bámult, szája

csücskén kibuggyant a tej. Máda ruhája földes, csizmáján agyagos rögök, fűszálak, tarsolya majd szétpattan, úgy kidudorodik. És e pillanatban a kis lovász rádöbbent a dermesztő igazságra. Ez a gálád éjszaka visszanyargalt Detlev barát sírjához, kikaparta, kiásta, vagy az ördög tudja, hogy csinálta, de magához vette a rongyba csavart fétist. Ez a felismerés annyira megrázta, hogy kifordult a szájából az étel.

Gazember! – sikította belül keresztényi lelke. Hogyan tehetett ilyet?! Talán vissza kellene vágtatni, hátha meggyalázva hagyta ott a sírt. Ám el kellett vesse ezt a gondolatot, lehet, meg sem találná a helyet, eltévedne…

A búcsúzkodás olyan volt, mintha kedves rokonoktól köszöntek volna el. Gottwald becsülettel bevallotta magának, hogy hálát érez Kál törzsének népe iránt. Maga a törzsfőnök, pompás vitézei élén, még jó néhány mérföldön át elkísérte a hercegi kompániát. Az apró termetű Kál lóháton óriássá nőtt. Rövid, görbe lába a nyeregben elveszítette jelentőségét, így erőteljes törzse, széles válla, vaskos nyaka vitézi külsőt adott neki. Díszes süvegén sastollat libegtetett a szél.

Gottwald változatlan azt érezte, hogy nem törődik vele senki az övéi közöl. Csupán a barbár Sejéd figyel rá. Már azt is megengedte, hogy mellette lovagoljon, igaz, kissé lemaradva, ahogy illik. A kislegényt e pillanatban két dolog nyugtalanította. Máda gyalázatos tette, mely sehogy se fért a fejébe, meg az iszák. Alkalmas helyen, ahol teljesen egyedül maradhatna, meg kéne vizsgálni a tartalmát. Csak adódna már lehetőség!

Megművelt területen, szántóföldeken át nyikorogtak a szekerek. Ez valamennyire meglepte a bajorokat. Aligha gondolták eddig, hogy ezek a lóhátas pásztor-harcosok a földművelésben is jártasak. Mi több, dimbes-dombos vidék következett, a domboldalak déli lejtőin gondozott szőlőparcellák sorakoztak.

– De ez már mégiscsak meglepő – morogta Wardinger.– Á, ez nem az ungorok műve ám – intette le Tillerich. – A régtől itt élő népek

gondozzák ezt a szőlőt.Gerbert páter is hallatta szavát.– Nocsak! Hát nem pusztított el itt mindenkit a pogány?– Nem bolondok ezek! – nevetett föl Peidl. – Dehogyis teszik tönkre azt, ami jó.Tölgy-, bükk-, gyertyánerdőkön vágtak át. Idén nagyon korán kizsendült a

természet. Ámbár az utóbbi napok kissé hűvösek, a fákon már kifakadtak a rügyek, az apró hamvas levélkék zöldbe öltöztették az ág-bogok végeérhetetlen szövevényét. A rengeteg kakukkszótól zengett, szarvasok, vaddisznók csörtettek a közelben. Váratlanul lomha barnamedve cammogott át előttük. Lélt rögvest elkapta a vadászszenvedély, a merész mackó után akart iramodni, Bogát azonban visszatartotta. Az ifjú vitéz vicsorogva vette tudomásul a tiltást. Aligha állta volna meg szó nélkül, ha Arnulf nem figyel oly érdeklődő szemmel.

Dél elmúltával először láttak kőépületeket. Évszázados házak, elárvult oszlopok közt jártak, az egész települést leginkább romosnak lehetne mondani. Az eredeti cseréptető csak imitt-amott maradt meg, helyét jobbára a nád vette át. Ahol már kidőltek az eredeti kőfalak, fával, vályoggal pótolták. Bizalmatlan, szurtos alakok leskelődtek a sötét ablakokból, repedésekből, félvad macskák surrantak tova a mohával benőtt téglakupacok között.

Bogát a herceg mellé irányította a lovát.

– Gorzium, felség. Pár éve járt nálunk követségben egy itáliai histórikás, tőle tudom, hogy itt a nagy római császárok korában jelentős városka állott.

A települést elhagyva néhány mérföldet kiépített úton tettek meg. Ezen a szabálytalan kőlapokkal kirakott úton – vajon miféle csudahabarcs tartja össze? – alig hagytak nyomot az évszázadok. Míg rajta haladtak, igencsak fölgyorsult az iram, jóllehet a kerekek zörgésétől, a patkók csattogásától saját szavukat sem értették.

Valamivel alkonyat előtt értek Százhalom közelébe. Valóságos sátorváros tárult a szemük elé. A szabályos alakú, enyhén csúcsos tetejű nemezsátrak vörösben izzottak a lemenő nap szórt fényében. A szélcsendben csaknem függőlegesen szállt fölfelé a megannyi karcsú füstszalag.

Tarhos rúgtatott az élre, aztán bevárta Arnulfot és a horkát. Árpád fia a tábor felé mutatott.

– Testvéröcsém, Jutas szálláshelye.A herceg lova, mintha rosszalló véleményét akarná kifejezni, erősen megrázta fejét,

nyakát, megcsörrentek rajta a kantár ezüstözött karikái és kapcsai. Ezután egy sóhajtásnyi időre elnémult a világ.

A következő pillanatban kürtök tucatja harsant föl, hangjuk torokszorító félelmet keltett. A lelkek beleremegtek, a hátak megborzongtak: ezt a hangot Európa nyugati részén sokan rettegték. Kisvártatva elkezdett morogni a föld gyomra, a távolba gomolygó porfelleg támadt, s elindult nagy sebességgel feléjük.

Arnulf, aki már csatázott ezzel a förgeteggel, most egy pillanatra fagyos félelembe dermedve bámult előre. A sereg viharos gyorsasággal bontakozott ki a porfelhőből, s vált láthatóvá. Nyugati lovasság soha nem száguld nagy tömegben ily eszeveszetten – több százan lehettek. A lovak lobogó sörénye, mint hullámzó tenger, a kopjaerdő hajladozó nádrengeteg. Szempillantás alatt folyták körül a kisded csoportot, aztán hirtelen lecövekeltek, minden harcos lován maradt – el se hinné az ember, ha nem látná.

– Tengri hozutt kigyes úr!!Széles vigyorú férfi táncoltatta Arnulf elé a paripáját. Mellőzve mindennemű

illemet, leplezetlen kíváncsisággal méregette a herceget. Tartása hányaveti, képe borostás, szemében kiismerhetetlen lobogás. A rőt fénynyalábban szikrákat szórt süvegének díszes aranycsúcsa. Lova nyugtalanul izgett-mozgott alatta, orrlikai kitágultak, fogait villogtatta. Párját ritkító fekete mén volt. Harcosai szobormereven lesték minden mozdulatát, látszott rajtuk, hogy vezérük egyetlen szemöldökrándulására miszlikké aprítanának a világon bárkit.

– Köszüntvelék Árpád véri! – kiáltotta Bogát.Jutas biccentett Arnulf felé, majd üdvözölte a horkát és testvérbátyját. Tarhos, Jutas

csuklójukat, alkarjukat egymáshoz érintették, aztán hirtelen harsány nevetésben törtek ki. Egész közel faroltatták lovaikat, átölelték egymást.

– Éjááá! – ordította valaki a tömegben.– Éjááá! Éjááá! Éjááá! – remegtette meg ezer torok a síkot.A bajorok némiképp zokon vették, hogy ezek a bárdolatlan ungorok egymást

ünneplik, holott jelen van egy nyugati uralkodó is. Ami azonban ezt követően történt, feledtetett mindent. Jutas Bogáthoz fordult, erős pátosszal kántálni kezdett. A horka lefordította.

– Levente fejedelem holnap örömmel fogadja bajor testvéreit! Addig én, Árpád fia Jutas vendégül látlak téged, Arnulf herceg! Kérlek, fogadd el baráti invitálásom, érezd magad otthon nálunk, híveiddel együtt, vígságot hoztatok reánk!

Akárcsak előző este Kál, Jutas is megvendégelte őket. Bevonultak a sátorvárosba, Gottwald kíváncsian forgatta a fejét. Csak így belülről látszott, hogy a jurták valójában elég messze állnak egymástól. Közöttük karámok, félig földbe épített istállók, terménytárolók, gémeskutak hosszú itatóvályúval. S mindenütt jószág, főképp lovak, de töméntelen szürke marha, göndör szőrű, tömpe orrú sertések, baromfi százával, kisebb-nagyobb bozontos bundájú kutyák.

A népség összeszaladt, hogy megbámulják a ritka vendégeket. A szegényebb emberek, akik épp a jószág körüli foglalatosságot hagyták félbe rövid időre, szőrös kalpagot, irhaködmönt, lengő szárú gatyát viseltek. Asszonyaikon durva szövésű kendervászon hosszú ruha, gyerekeik térdig érő daróc pendelyben szaladgáltak. Április elején még gyakorta változékony az idő, most éppen hidegnek mondható, ezek az emberek mégis mind mezítláb jártak.

A közrendűek öltözéke meg a módosak ruházata már jellegesnek, egységesnek tűnt, persze a rangkülönbség hímzésben és nemesfém veretezésben azért megmutatkozott. Ők már mindnyájan könnyű csizmát viseltek. Az előkelő nők ruházata nagyban hasonlított a férfiakéhoz, bár könnyedebbnek, finomabbnak látszott. Csúcsos süveg, pereme nemes prémmel szegett vagy fémverettel díszített. Némelyiknek fátyol lógott alá a tarkójára. Köntösük a keblük fölött szélesre nyitott, így látni lehetett drága láncaikat: egymásba fonódó ezüstkarikák, arany nyakékek, medálionok, ékkövekkel kirakott násfák. Meglepő, de ezek a barbár nők, asszonyok ápoltnak néztek ki.

Hatalmas nemezsátor előtt állt meg a menet. Jutas ezrede akkorra már szétszéledt, mindössze egy sűrű szemöldökű alvezér maradt mellette. Itt is hosszú, gyalulatlan asztal várta őket, megterítve.

– Felség – mutatott előre Bogát –, ez a sok finomság mind reánk vár. Mi magyeriak régebben nem használtunk asztalt, szerintünk kényelmetlen. Szőnyegen vagy ottománon ülve szeretünk étkezni. Pár éve, nyugati hatásra kezdtünk asztalról enni, már én is kezdek hozzászokni. De az öregek semmibe se nézik.

Készséges szolgák ragadták meg a kantárszárakat, tartották a lovat, míg gazdájuk alászállt. Gottwald szürkéjét egy vele egyívású siheder ragadta meg.

– Isten hozott! – köszöntötte ékes németséggel.– Hát te német vagy? – lepődött meg Gottwald, s leugrott a nyeregből.A fiú gyors kézzel kikötötte a lovat a kantározó rúdhoz, a kislegényre sandított.– Sváb vagyok.Gottwald mintha saját magát látta volna benne. Sűrű sötétszőke haj, kék szem,

izmos testalkat.– Hogy hívnak?– Uwe.– Hogyan kerültél ide?– Három éve hurcoltak el.– Bántanak itt?– Nem mondhatnám.

– Szüleid élnek?– Gondolom.– Nem vágysz haza?– Néha. Amikor eszembe jut a mamám lencsefőzete.– Meg kellene szöknöd.– Mi értelme?– De hát itt mihez kezdesz?– Pár év múlva elmegyek a haddal. Zsákmányolok egy véka kincset, bekerülök a

közszabadok közé. Aztán szerzek egy jó sátrat, veszek egy mátkát, jó lesz az úgy nekem. Odahaza csak egy éhenkórász maradnék.

– Lehet, hogy sirat az édesanyád.– Azt kötve hiszem. Tizenhatan voltunk testvérek. A mamám csak örül, hogy

engem elvitt az ördög.Gottwald ezt nem foghatta föl. Az ő lelkében a szülők emléke szentté magasztosult,

s ha élnének, a világ legtávolabbi zugából is ezer veszélyen küzdené vissza magát hozzájuk.

Ezen az estén is pukkadásig ehetett-ihatott minden bajor. A fürge bocsárok megállás nélkül hordták a sülteket és a bort. Sejéd jelezte Gottwaldnak, hogy szemével ügyel rá, aztán letelepedett a hosszú padra, az asztal mellé. Arnulf ezúttal is maga mellé ültette hitvesét, bizonnyal ennek hatására, Jutas is elővezette asszonyát. A bajor urak álla leesett a csodálkozástól.

– Ezt az asszonykát jobb, ha sose láttam volna, mert még elkárhozok – súgta Wardinger Tillerich fülébe.

– Mi tagadás, én is örömest bűnbe esnék vele.A faggyús nádkötegek fényében úgy csillogott az asszony fekete hajfonata, mint a

csiszolt kovakő. Arcának ártatlan bája olyan kedvességet sugárzott, hogy akire rátekintett, boldogság fogta el – hogy a csudába lehet ilyen angyali ábrázata egy pogány nőszemélynek?! Fülében drágaköves függő, nyakában ujjnyi vastag aranylánc. Köntöse testhez simuló, derekán keled szövésű, topázzal ékesített öv. Valójában az öltözék mindent eltakart, ám úgy dudorodtak alatta érett gyümölcsei, majd széjjelszakadt a karmazsin szövet. Büszke keblek, ringó csípő, hegyes far. Minden mozdulatára férfisóhajok szakadtak föl a sebzett keblekből.

A két nő néma biccentéssel üdvözölte egymást. A hercegasszony nem látszott valami boldognak. Tegnap, Kál asztalánál ő volt a figyelem központjában. Most viszont a férfiszemek többségét a másik asszony vonta magára. Pontosan észlelte, hogy a bajor urak mind a pogány fehérszemélyen legeltetik a szemüket. Csipetnyit kárpótolta Tarhos, aki továbbra is égő pillantásokat vetett rá, figyelmen kívül hagyva a vetélytársat. Hálából a hercegasszony egyértelműen kezdett kacérkodni Árpád fiával.

Gottwald gondolt egyet, elindult a legnagyobb tűz irányába. Hirtelen valahonnét vad kinézetű alak termett előtte. Ruhája csupa sallang és cafat, apró csontok, csigák, kagylók csörögtek rajta, nyakában állatfogakból készített füzért rázott. Mikor fejét odafordította, a lovászlegény hátrahőkölt. Rémséges maszk pofával találta szembe magát. A fapofa piros, fehér, fekete színekre volt kimázolva, sűrű kenderkóc koszorúzta körül. Valódi szeme forgott, mint a kerge bogár, sárgán villogott elő a

gödréből. Olyan barátságtalanul bámult bele a lovászlegény arcába, mintha menten rá akarna támadni.

– Lüdvérc, lüdvérc, hess innét! – hörögte az alak, majd megzörgette láncos botját, nagyot szökkent. Aztán elkezdett valami sajátságos táncot lejteni. Méltóságteljes mozdulatokkal kezdte, de csakhamar belelendült, mind tempósabban kapkodta lábait.

– Hagyjon engem! – kiáltott rá Gottwald.Uwe vágódott melléje. Megragadta a kislegény karját, határozottan arrább citálta.– Ez a táltosunk – súgta. – A világért se kötözködj vele, mert magadra haragítod

általa a rossz szellemeket.– De hát ő állta utamat!– Nem számít, te csak kerüld ki békésen.Hatalmas ökröt forgatott egy köpcös legény. Gottwald megfigyelte, hogyan is

sütnek szabad tűzön. Nem az ökör alatt égtek a hasábok, hanem két lépéssel mögötte. Aztán az ellobbant izzó parazsat egy hajlott korú férfi gereblyével a nyárs alá kotorta. Felséges illatok lengték körül a bámészkodókat.

– Ebben a jószágban még sül két birge, abban kappan, a kappanban fürjek – magyarázta Uwe.

Néhány rakoncátlan gyerek túl közel merészkedett a tűzhöz, az öreg parázskotró elkergette onnan őket. Uwe szerzett valahonnét két gömbölyű cipót, s mikor a köpcös legény elkezdett szeleteket nyesni az ökör oldalából, mindjárt elcsípte a két első falatot.

– Egyél, földim! – nyújtotta oda Gottwaldnak az egyik adagot. – Hazádban sose ízleltél még ehhez foghatót.

– Ezek a pogányok állandóan húst esznek?– Elég gyakran. De ne nevezd őket pogányoknak! Az ő hitük is van olyan szép,

mint a miénk.A lovászlegény most magában megorrolt a sváb fiúra. Istenkáromlás ez a

kijelentés. Keresztényi tisztességben nevelkedett hívő lélek nem mondhat ilyet. Aztán a sült íze mindent másodlagossá silányított. Omlott szét a szájban, s zamata maga volt az élvezet netovábbja.

Kószáltak a sátrak, karámok között. Gottwald azon kapta magát, hogy egyáltalán nem fél a rettenetes nyilasok, vérengző fenevadak földjén. Kezdett derengeni benne, hogy valójában itt is csak olyan emberek élnek, mint másutt. Tele bizakodással és félelemmel, ügyes-bajos dolgokkal, apró-cseprő gondokkal. Dolgoznak, henyélnek, sírnak, nevetnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek és halnak.

– Rabszolgának tekintenek? – kérdezte Uwét.– Engem?! – szólt sértődötten.– Valójában mit csinálsz ezek között?– Jutas ménes gazdájának vagyok a jobb keze. Az itteniek úgy neveznek, kis bacsa.

A gazdának öt lánya van, fia egy sem. Ezért engem kicsit fiaként kezel. Ha rendesen elvégzem a munkámat, azt csinálok, amit akarok. Lovat is kaptam tőle. Gyere, megmutatom!

Előbb visszafutottak a mulatság helyszínére, Uwe kiragadott a tűzből egy lángoló ágacskát. Ellenkező irányba indultak el, a Hold szépen beragyogta a tájékot. Hamarosan egy nagyon alacsony építmény elé értek.

– Ez mi?– Föld ól.A félig talajszint alá ásott nádtetős tákolmányba fedett járat vitt le. Odalent Uwe

mécsest gyújtott, az égő faágat gondosan eloltotta. Gottwald orrát erős trágyaszag csapta meg, más, mint a lovaké, ezért neki szokatlan. A kinti csípős időhöz képest viszont itt kellemes meleg járta át kihűlt tagjait.

A mécsláng nagyjából bevilágította a különös istálló belsejét. Legalábbis láthatóvá tette az állatok körvonalait. Három tehén, fél tucat kecske ropogtatta takarmányát a jászolból. Legközelebb hozzájuk egy – már amennyire így megítélhető – jó kiállású pej-kanca fordította feléjük okos fejét.

– Ez az én igaz barátom! – kiáltotta Uwe, azzal megpaskolta a ló tomporát. – Úgy szállunk a széllel, hogy jobban se kell! Igaz, pajtás?

Gottwald is örömest megérintette volna a kedves jószágot, ám nem akarta Uwét féltékenynek látni. Gazdája jelenlétében sohasem simogatta, ajnározta a lovakat. Ösztönösen érezte, hogy nem illendő.

– Szép, ugye?– Szép bizony.A sarokban nyújtózott egy kopottas csergével leterített szalmazsák. Uwe alvóhelye.

A bajor kislegényt hirtelen kínzó vágyakozás kapta el, hogy lefeküdjék. Annyira nem tudta fegyelmezni magát, hogy rá is ült. Mélyet sóhajtott, majd hatalmasat ásított. A másik rémülten kiáltott rá.

– Tedd a szád elé a kezed, mert kiugrik a lelked!– Micsoda?!– Az itteniek úgy tartják, ha nem teszed ásításkor a kezed a szád elé, kiszállhat

belőled a lélek. – Gottwald ezt már nem hagyta annyiban, előszedte minden sütnivalóját.

– Hát idehallgass, testvér! Olyan dolgokkal traktálsz engem, melyek félelmet keltenek bennem. Az még hagyján, hogy nincs már szándékodban hazatérni, hogy szüleid emléke semmit se jelent neked. Az viszont rémisztő, hogy barbár harcossá szeretnél válni, keresztényeket akarsz kifosztani, legyilkolni, talán épp a saját népedet. Várjál, hadd mondjam tovább, mert most jön a legrosszabb. Eltaszítottad magadtól az igaz Istent, fütyülsz a Megváltóra, aki pedig érted is áldozta életét. Pogány sámánt tisztelsz, befogadod szívedbe eretnek hitüket, babonás mendemondákkal butítod magad.

Uwe úgy nevetett, hogy az állatok nyugtalanul kezdtek izegni-mozogni.– Pajtás, tudod… ha semmi mást nem tanultam volna ettől a néptől, csak annyit,

hogy tiszteljük a másik lelki meggyőződését, már az is eredmény lenne. Ezek a magyeriek semmilyen hitbeli kérdésből nem csinálnak halálosan komoly ügyet. Ők hisznek, amiben hisznek, de megtűrik maguk között a bálványimádót, a muzulmánt, a keresztényt. Most okosan gondolj bele, nem nekik van igazuk?

– Uram irgalmazz! – fohászkodott Gottwald. – A pokol mélységes fenekére kerülsz, te boldogtalan!

– Ne ijesztgess, földi!– Hogyan bírhatnálak jobb belátásra! Tudod jól te is, hogy az Örökkönvaló

mindenütt jelen van, mindent lát, és könyörületes, hisz nem önszántadból hagytad el

keresztény testvéreidet. Meg is bocsát néked, amiért hitedet nem tudod az anyaszentegyház kebelén gyakorolni, feltéve ha minden gondolatod tőle indul, s hozzá tér vissza, és napjában legalább kétszer imádkozol. A sváb fiú a fejét ingatta, legyintett.

– Tudod mit, pajtás, szerzek valahonnét bort. Azt hiszem, az jót tenne most neked.Gottwald egyedül maradt, s az jutott hirtelen az eszébe, hogy két nap óta erre várt.

Gyötörte a kíváncsiság, vajon mi lapul Detlev barát iszákjában? Noha a fény korántsem a legmegfelelőbb a kutakodásra, a lehetőséget nem hagyhatja ki.

Mélyen belekotort az iszák bugyrába, s ami a keze ügyébe akadt, azt előhúzta. Sorba szedegette ki, rakosgatta maga elé a csergére – immár – saját kincseit. Két mattszürke agyagtégely, melyek tartalmának gyógyhatásáról a szerzetes elmondta a lényeget. Előkerült egy többrét hajtogatott gyolcskendő, mely kétségkívül sebkötözésre használatos. A markolat! Gottwald megremegett a nemesfém érintésétől. Szívdobogva előhúzta, alig mert ránézni. Valódi mestermunka! Enyhén ívelt, borostyán és karneol kövekkel kirakott. Ezüstgombján liliomhoz hasonló minták kapcsolódtak egymásba, a keresztvas szárai gömböcskékben végződtek, melyek ugyancsak ezüsttel voltak kiverve. A kislegény, rövid ámulatát felváltandó, szörnyen meg is rettent. Ha ezt valaki véletlenül meglátja nála, abból nagy baj származhat. Gyorsan visszarejtette az iszákba. Abban volt, hogy ez minden, ám a keze rábukkant még valamire. Bőrzacskót húzott elő. Érezte a súlyát, s hallotta csörrenését. Pénzérmék csillantak meg a mécses fényében. Ekkor ijedt meg istenigazából.

Kint egy rekedtes hang torokszorítóan énekelni kezdett valami vontatott, keserédes dalt. Gottwaldnak kis híján elállt a lélegzete. A váratlanul ölébe csöppent vagyon módfelett zavarodottá tette. Ha most betoppanna Uwe, belehalna a leleplezésbe. Szerencsére még maradt annyi ideje, hogy elrakjon mindent, megigazgassa vállán az iszákot, hevesen kalapáló szívét valamelyest visszafogja.

– Ehun a búfelejtő! – Uwe alakja kivált a sötét háttérből. – Igyál földi! – Kétfülű, hasas cserépkancsót tartott a lovászlegény elé.

– Ritkán szoktam inni. Meg talán nem is ildomos egy ilyen eretnekkel, mint te.– Bolond vagy te, pajtás! Állítottam én egy szóval is, hogy eltaszítottam magamtól

Istent? Hiszek én őbenne is, csak tán másképp, mint te. Na, ne kéresd magad!Gottwald egy ideig bűvölte a kancsót, aztán végül érte nyúlt. Nagy lendülettel

mindjárt a szájához kapta, nyakon is öntötte magát.– Ne olyan hevesen! – nevetett Uwe. – A fülén van egy lyuk, azon próbálj inni.Felváltva szopogatták a savanykás bort. Uwén látszott, hogy nem először tesz ilyet,

és ma sem itt kezdte a kortyolgatást. Gottwald viszont ennyit még sose ivott. Meg kell hagyni, a benne lévő nyugtalanságot szépen feloldotta.

– Te, Uwe cimborám, mond csak, ezeknek a jószágoknak viseled gondját?– Jól is néznénk ki! Sokkal nagyobb ember vagyok ám én attul. Ezek a gazdám

tejelő barmai. A teheneket reggel kicsapom a csordába, a kecskéket egy íny gyerek elhajtja a rétre legelni.

– Ilyen sok tejet iszik a család?– Biza, elég sokat, de java résziből sajtot meg túrót készítenek.– Hát akkor, mi a te legfontosabb feladatod?

– Hogy a ménesgazdának mindig a rendelkezésére álljak. Hatalmas ménese van ám Jutasnak! Több mint négyezer! Én viszem az üzeneteket a pusztába a csikósoknak, rám bízzák a jószág számlálását. A betört csikókat patkoltatni hordom, a gazdám hátasain ellenőrzöm a szerszámokat. „Szaladj csak, kis bacsa” – így szokták mondani –, „olvasd meg a barmot!”

– Egy idegent miért becsülnek meg ennyire? – csodálkozott Gottwald, bár a lelke mélyén nem hitte el Uwe fecsegését.

– Mert kitapasztalták, hogy megbízható vagyok. Még eddig nem csalódtak bennem, és ezt értékelik. Ez a nép bárkit befogad, ha az rendesen viselkedik.

Aztán Uwe belebonyolódott egy hosszú és unalmas történetbe, melyben elhencegte azon érdemeit, melyek erre a magas pozícióra emelték. Gottwald már csak arra várt, hogy kiürüljön a kancsó.

– Nagyon álmos vagyok, cimbora.– Akarsz itt aludni? – derült föl a sváb fiú, aki egyszerre boldog lett, hogy

fölajánlhatja fekhelyét egy földijének.– Hát persze.– Jól van! Én majd találok magamnak derékaljat, ne félj. Utólag Gottwald már nem

emlékezett pontosan, mit mondott Uwe búcsúzóul, ki oltotta el a mécsest. Csupán annyi maradt meg benne, hogy távoli zeneszó, dínomdánom hangzavara, a kérődző tehenek csámcsogása ringatták álomba. Arra eszmélt, hogy a hajnal hűse csípi derekát. Nem csoda, hisz nem volt betakarózva, ingruhája pedig fölcsúszott a háta közepére. Gondolta, alányúl a cserge lelógó feléért, és magára teríti. Amint tapogatózott a sötétben, kinti zaj ütötte meg a fülét.

Az ősi párzó rítus hangjai, melynek hatása alól egészséges ember nem tudja kivonni magát. Gottwaldnak nagyot dobbant a szíve, föltápászkodott, kilesett az ágy fölötti nyíláson.

Az égbolt keleten olyan volt, mint a réteges húsos szalonna. Épp egy szalmaboglyára látott rá, melynek tövében üzekedtek. A boglya innenső oldala még erős árnyékban honolt, ezért csak elmosódott foltokat lehetett kivenni: kalimpáló lábszár, kivillanó alsószoknya. A mélyebb hang zihált, a másik lélekszaggatóan sóhajtozott.

Gottwaldot tetőtől talpig elöntötte a tűz. Heike remegő fehér teste simult hozzá, nedves ajka ért a füléhez. Olyan keserédes bánat markolta szíven, hogy majdnem összecsuklott. Mivé lettél drága kispajtásom?! Szerelmes angyalkám! És hol lennék én, vajon hol, ha te még virulnál? Dehogy itt, ó dehogy! Együtt imádkoznánk a nagymisén, futkároznánk a Duna-parton, elrejtőznénk Barchus elől a szénapadláson. És ölelnélek, ölelnélek a végtelenségig… Ehelyett a föld ölel, enyészi zsenge porhüvelyed, hajad aranyszálai körött férgek nyüzsögnek, tótükör szemed helyén csak sötét üreg…

A párocska befejezte, sebtében rendbe szedték magukat, sietve elillantak déli irányba. Elöl a fiú, mögötte szaporázta a lány. Gottwald fölismerte őket. Lél volt az, s Wardinger lánya.

A lovászlegény szívét mintha vasmarok szorította volna össze. Levetette magát a szalmazsákra, rázkódó zokogás tört rá. Sírt, mint akit elviselhetetlen kínok gyötörnek, sírt, mint aki mindenét elvesztette, sírt, mint ahogy életében még soha.

XI.Hosszúra nyúlt az éjszakai tivornya. Míg Gottwald az ólban aludt, a két nép

előkelői alaposan felöntöttek a garatra. Ezúttal Bogát sem tudta távol tartani a zenészeket. Egy sípos, csörgődobos és kobzos hajnalig adta a talpalávalót. A pogányok megmutatták, hogyan kell a büszke párost ellejteni, később pedig, a hangulat emelkedésével a tűztánc is bemutatásra került. Táncolt ungor, bajor kedvére, melyben a bikaölő Peidl végig élen járt. Ki is vívott magának olyan megbecsülést, hogy az ittenieknek még a dédunokája is emlegetni fogja. A hercegi kompánia odáig merészkedett, hogy asszonyaikat, lányaikat is előhozták. Még a hercegasszony is lejtett az urával néhány andalgót. Kevesen tudták, hogy a háttérben ott figyelt az óvatos horka, nehogy valamelyik borgőzös honfitársa bajt okozzon. Bizony néhányszor közbe kellett lépnie, jóllehet, alig vette valaki észre.

Reggel kicsit elkésve cihelődtek föl, keltek útra. A sátorváros apraja-nagyja összeverődött, hogy búcsút intsenek a ritka vendégnek, sok lovas a mezőkig kísérte őket.

– Kedves népek ezek – jegyezte meg Ultipold –, kár, hogy a vezérük ilyen bárdolatlan.

Valóban. Jutas nem mutatkozott reggel, az indulásnál sem volt jelen. Azt rebesgették, félholtra itta magát, nem bír lábra állni.

Bogát, Namény, Apur lovagolt elöl, szilaj paripáik nehezen viselték a vánszorgást. Mögöttük egy csapat hegyes süvegű ügetett, akik között elvegyültek a volt közrendű foglyok. Őket követte a herceg, valamint a bajor méltóságok és ungor előkelők. Lél kölyökarcán alig hagyott nyomot a mozgalmas éjszaka, annál inkább látszott Arnulfon. Álmosan pislogott a távolba, szájszögletében kedvetlenség bújt meg. Peidl valósággal ragyogott, nemkülönben Tarhos. Gerbert páter is kitűnő színben volt, Wardinger, Tillerich és Ultipold egykedvűen léptetett a nyomában. Máda talányosan hunyorgott maga elé, Sejéd eleven, fekete szemeit néha kedélyesen rávillantotta a közelben poroszkáló Gottwaldra. Következtek a nehéz ekhós szekerek, a ponyvák alól pisszenés sem hallott. A bajorokat bűntudat gyötörte, hogy így kivetkőztek magukból: talán előbb is befejezhették volna a hosszúra nyúlt mulatozást. A sort végül a láncpáncélosok maroknyi csapata és egy század hegyes süvegű zárta. Hamarosan elérték a Dunát. A part mentén vízi járművek tucatjai vártak rájuk. Főképp széles dereglyék, de jó néhány tutaj és ladik is ringott kikötve. Az ungor könnyűlovasok minden teketória nélkül belegázoltak a folyóba, úsztatva indultak a túlpartnak.

Bogát irányítása mellett a bajor fogatokat elkezdték ráhajtani a dereglyékre. Akadt bőven markos kéz, legalább félszáz mezítlábas íny segítette az átkelést. Amely szekér kereke megsüllyedt a puha homokban, azt erős karok ragadták meg, támasztották ki, cibálták tovább.

– Csepel-sziget! – mutatott Tarhos az erdős, ligetes táj felé. Odaát ismét rendeződtek a sorok, a menet immár keményre taposott úton folytatta. Ekkor előttük kürtszó harsant, színpompás vitézek nyargaltak szemben velük. Vezérük Arnulf elé ugratott, süvegét megemelintette, aztán tört németséggel kiáltott.

– Légy üdvözölve felséges herceg. Levente fejedelem és kündü már vár reád, ám előrebocsátja, nem állhat eléd szemtől szemben, mert bántja orcáját a fény, torkának árt a por. Fogad téged, csak te kevéssé látod, beszél veled, csak te kevéssé hallod.

Összenéztek a bajor urak. Ez meg mi a fenét akar jelenteni? Arnulf elképedve fordította tekintetét Tarhosra, majd Bogátra.

– Levente évek óta nem mutatkozik senki előtt – magyarázta Árpád fia. – Bocsáss meg, kérlek, ha ezt eddig nem említettem volna. Ez azonban mit sem változtat a helyzetünkön. Fejedelmünk és népe barátként kezel, védelmébe fogad, ellenségeiddel pedig adandó alkalommal leszámolunk.

Noha minden bajor hallotta Tarhos szavait, semmivel se lettek okosabbak.– Perény fia Kenéz vagyok, a fejedelmi testőrség parancsnoka! – folytatta a nyalka

vitéz. – Óhajtod-e, felség, hogy azonnal Levente úr elé vezesselek?Arnulf tétován bólintott. A testőrök az élre vágtak, vezették a hercegi kompániát.

Gottwald elnézte ezeket a válogatott daliákat. Közel egyforma ruházatuk, vastag, lelógó bajuszuk hasonlatossá tette őket egymáshoz. Az összhatást még inkább kiemelték az egységes, kerek pajzsok, melyek piros-fehér sávokban virítottak, kopjáik hegyén is ezen színekre festett zászlócskát lobogtatott a szél, s minden ló farka tetszetősen be volt fonva.

– Ilyet se értem még – ráncolta a homlokát Wardinger. – Fogad téged, csak te kevéssé látod, beszél veled, csak te kevéssé hallod. Mi az ördögöt jelent ez?

Tillerich a herceg mellé irányította lovát.– Azt tanácsolom, felség, mindjárt az elején adjuk át az ajándékot. Remélhetőleg a

töméntelen kincs jókedvre deríti Leventét, miáltal könnyebben szót érthetünk vele.Arnulf nem válaszolt, borúsan bámult a semmibe. A főtanácsos szavai most éppen

annyira érdekelték, mint a kerékagyak egyhangú nyikorgása. Egy pillanatra végtelenül magányosnak érezte magát.

Maguk mögött hagytak néhány földkunyhót meg fából ácsolt kalyibát. Erős rudakból épült kapu alatt vonultak át. A kapu oromzatán hatalmas, kerek bronzpajzs ragyogott, kiterjesztett szárnyú, horgas csőrű madár domborodott rajta. A madár csőrében inda vagy kígyó tekergőzött, szétterpesztett Karmalt gázlómadarakba, talán kócsagokba mélyesztette. A címer két oldalán lófarok csüngött alá, közepéről magos pózna nyúlt az ég felé, az Árpádok sávos lobogója lengett rajta.

– A fejedelem szálláskörzete.Élénk nyüzsgésbe kerültek. Az út két oldalán vásárosok nyitott oldalú, ponyvával

fedett tákolmányai sorakoztak. A kereskedők zöme böszörmény, kívülük görög, bolgár, lombard, izmaelita kalmárok kínálták portékáikat. De helybéli iparosok is voltak szép számmal.

– Ők a fejedelem védelme alatt állnak.A pultokon, asztalokon tárkony, indiai bors, fahéj, pálmadió, gyömbér, szegfűszeg,

babérlevél, sáfrány, zsázsa, kapor. Máshol karcsú bronzkancsók, ezüstkorsók és szilkék, aranytálak, ivócsanakok. A kelmeárus selyembrokátot, bársonyt, szattyánt, damasztot kínált, az ötvös csillogó fehérarany serleggel, gyöngyház berakásos aranykupával, drágakövekkel kirakott tőrökkel, fésűvel, hajcsattal, gombokkal kápráztatta el a szemlélődőt. Az ékszerésznél karperecek, gyűrűk, fülönfüggők, láncok, násfák sorakoztak. Az egyszerűbb iparosok inkább a mindennapi élethez

ajánlották termékeiket. A posztókészítő végvásznat, gyolcsot, a szűcs szőrmét, irhát, a kovács fegyvert, vasszerszámot, a fazekas korsót, csuprot, cserépüstöt, az íjkészítő mesterien megmunkált íjat és nyilakat. Emellett még borkimérő csábította, pecsenyesütő csalogatta a vásárlók tömegét. Ámbár a sokadalom ezúttal inkább a különös menetnek szentelte a figyelmét, a gyerekek szájtátva bámulták a láncpáncélosok méltóságteljes vonulását.

– Milyen pénz használatos itt? – kurjantott oda Peidl az ifjú Lélnek.– Mindenféle. Amilyet csak vernek a világon, vásárolhatsz vele. A seregek vezérei,

a törzsfőnökök, a nemzetségfők, a tisztek itt áruba bocsáthatják a külországi hadjáratokban zsákmányolt pénzüket.

Gottwaldot kellemes érzés fogta el. Neki is van pénze, s ha akarna, vehetne belőle valamit magának. De isten ments! Senki sem tudhatja meg, mit rejt az iszák. Egyébiránt Máda tarsolyának tartalma foglalkoztatta leginkább. Lassan érlelődni kezdett benne, hogy azt a valamit el kellene venni tőle. Ha már visszaadni képtelenség jogos tulajdonosának, Detlev barátnak, akkor se maradjon ennél a hitvány alaknál.

Alacsony, alig két ember magasságú földsánchoz értek. Szélesre tárt kapuján, a testőrséget követve, becsordogált a menet. Megérkeztek hát többnapi vándorlás után a végcélhoz. Immáron rövid időn belül kiderül, rablánc lesz-e jutalmuk, vagy baráti jobb.

A földvár oly hatalmas területen feküdt, hogy szemmel át sem tudták fogni. Fatornyok, nemezsátrak, pajták, kalyibák követték egymást. Vélhetően itt udvaroncok, billogosok, táltosok, felcserek laktak, mezítlábas népségnek nyomát sem látták. Ennélfogva bámészkodók sem akadtak, csupán néhány siető bennfentes bukkant itt-ott elő.

Óriási sátorpalota elé értek. Tagolt, több kiszögelléses, színpompás nemezzel fedett építmény emelkedett előttük. Legtetején aranyozott gömb ragyogott, róla égbeszökő rúd, melyen zászlót csattogtatott a szél. A fejedelmi lakhely ablakain föl volt tekerve a ponyvatakaró, ám belátni sehol sem lehetett, mert minden nyílást könnyű függöny fedett.

A homlokzat elé kanyarodva kisebbfajta tömeg fogadta őket, akik lármásan tódultak feléjük. Ők a Bajorföldről megtért foglyok hozzátartozói voltak. Akadt köztük néhány asszony is, zömében azonban atyákból, fiakból állt a gyülekezet. Lél leszökkent lováról és egy tekintélyes orcájú, ősz varkocsú férfihoz ugrott. Átölelték egymást. A többi szerencsésen hazajutott harcos is, amint megpillantotta hozzátartozóit, meghatottan fordult le a lováról.

Sejéd is lekászálódott, Gottwald követte példáját. A nemzetségfő ezúttal a lovászlegénynek dobta oda a kantárszárat, melynek az kimondottan jólesett. Első ízben történt, hogy kedves gyámolítója ily módon tüntette ki.

Karcsú, fiatal legény lépett Sejéd elé. Szokadanul fehér bőre, fekete haja és szeme mindjárt elárulta, hogy kettejük azonos vérből valók.

– Köszüntvelék, becses atyám! Köszüntvelék!– En fiom! En fiom! Örümem néküm!Sejéd lapogatta az ifjú karját, vállát, majd oldalvást átkarolta, belevegyültek a

tömegbe. Apurnak meg a csenevész Naménynak is eljöttek a fiai. A kedves szavakat, a

könnyes tekinteteket a kislegény szíve mélyéig átérezte. Mily édes is lenne, ha őt is hátba veregetné valaki.

Ivókürtök kerültek elő, jártak kézről kézre, szájról szájra. Valahonnét asszonyi pityergés talált utat a megannyi zaj szövevényében.

A bajorok feszélyezve érezték magukat ebben az érzelmi tobzódásban. Önkéntelenül húzódtak félre, aminek aztán az lett az eredménye, hogy a két csoport elkülönült.

Szolgák tetézték a csődületet, noha csak addig, míg az előkelők hátaslovait ki nem vezették a sokaságból. Egy haragos tekintetű udvaronc rárivallt Gottwaldra.

– Ebadta szólgája! Mísz rügyest innet!Bár nem értette egész pontosan a szavakat, ám nyomban kitalálta: nem a rangjának

megfelelő helyen tartózkodik. A közkatonák és kísérők hátrább csoportosultak, neki bizony közöttük lenne a helye. Mialatt hozzájuk igyekezett, kantárszáron vezetve Sejéd paripáját meg a maga szürkéjét, keserűen nyugtázta: jó ruhája dacára se néz ki többnek, mint aki valójában.

Kis idő elteltével a nyalka testőrparancsnok, Perény fia Kenéz érces hangon kiáltott fel.

– Nagy fejedelmünk, Levente úr fogadni óhajtja Arnulf testvérét és az ő kíséretét. Karkov nándor lesz az ő hangja! Magához kéreti még Bogát, Tas, Tarhos urakat, Sejéd, Bódog, Gyimót bőket!

Gottwald kipányvázta a két lovat, nekitámaszkodott az egyik keréklőcsnek, benyúlt az iszákjába és előhúzott egy darabka kenyeret. Ezt még Uwétól kapta reggel, indulás előtt. Épp egykedvűen majszolni kezdett, mikor Ultipold főlovász vágódott eléje.

– Gottwald, a szentségit a jó dolgodnak! Lódulj utánam, de azonmód!A főlovásszal volt egy fiatal háziszolga, akit a kislegény még hazulról ismert.

Szerette volna csapni a szelet Heikének. Hármasban siettek a hercegi batárhoz, ahol is nyilvánvaló lett, mit takar ez a nagy fölbuzdulás.

– Gyorsan, emeljétek le a ládát!Az ekhós szekér hátsó ponyvája félre volt hajtva, egy termetes cselédlány épp

kitaszigált a saroglyára egy fémpántos ládát. Rövid időre be lehetett látni a szekér belsejébe. A dajka, és Arnulf kicsi fia pislogott rájuk fáradt szemekkel.

Gottwald elrejtette darabka kenyerét, s fölnyúlt a ládáért. Megragadta bal oldali fogantyúját, míg a szolga a túloldalit.

– Hóóó, hopp! – vezényelt a főlovász.Csoda, hogy egyeden lendülettel le tudták emelni. Ultipold már fordult is, mutatta

az utat, siettette őket. A két hordárnak majd’ leszakadt a karja a súlyos teher alatt.A fejedelmi sátor bejáratának gazdagon hímzett selyembrokát drapériáját két

galambszürke köntösű testőr vonta félre, hogy a vendégek akadálytalanul léphessenek be. Legelöl Arnulf ment hitvesével, nyomában Tillerich tanácsos. Követte őket Peidl lovag, Gerbert páter és Wardinger. Az ungor előkelők már valamivel korábban bevonultak.

Gottwald a vakszerencsének köszönhette beJutasát. Véletlenül esett rá meg a másik fiúra a választás. A sort ők ketten és Ultipold zárta. Rajtuk kívül egy légy sem repülhetett be, hisz mindenütt hemzsegtek a testőrök.

Perény fia Kenéz jelzésére a ládát egy alacsony emelvényre helyezték, melyet vörös mintás szőnyeg borított. Gottwaldnak és társának ott kellett maradnia, fél térdelő helyzetben, lehajtott fejjel, lesütött szemmel.

Különös szer illata töltötte be a levegőt. A helyiség körcikkely formát mutatott, balra az ungorok álltak ünnepélyes ábrázattal, jobbra a bajorok némiképp megilletődve. A teret szemközt muszlinszerű függöny zárta le, a túlfelén égő fáklya úgy szüremlett át a könnyű anyagon, mint harmatos pókhálón a reggeli Nap rézsút bevetülő fénye. Egyszerre olyan csönd lett, mint odahaza a kápolnában, amikor a pap készül az oltár elé lépni.

– Karkov nándor! – harsant ércesen.Ibolyaszín atlaszköntösben megtermett férfi lépett a bal oldali szögletből elő.

Magabiztos kiállású, rezzenetlen pillantású, sűrű sötét szakállú, kopaszodó ember. Hajadonfőt volt, hajviselete nem követte az itteniek divatját, se varkocsa, se kontya. Föllépett az alacsony emelvényre, amelyen már ott pihent a veretes láda. Arnulf felé biccentett, és érthető latinsággal elkezdte.

– Mi, Levente fejedelem és kündü, testvérünkként köszöntünk téged, Arnulf herceg. Légy otthon nálunk, tiszteld meg tűzhelyünket, ízleld meg ételünket, kortyolj borunkból, etesd lovadat a mi abrakunkkal.

Szép csengésű szavak, a herceget azonban óvatosságra intették. Arra gondolt, ha most nem csillant meg valamit, ami kölcsönös előnyökkel járna mindkét félnek, a nyájas hang bármikor farkasüvöltéssé válhat.

– Köszönöm a baráti fogadtatást…Ebben a pillanatban az áttetsző függöny mögött egy daliás alak kezdett mozogni.

Öltözéke ezüstösen csillogott, fején aranyló diadém tündökölt. Mindnyájan megértették, hogy ő csakis a fejedelem lehet. A könnyű muszlinon keresztül az arcvonásait nem lehetett tisztán kivenni. Levente egy ideig fel-alá mászkált, majd leheveredett egy alacsony ottománra. Arnulf csak ezt követően folytatta.

– Tekintsétek meg ajándékom, mely semmiség ahhoz képest, amilyen előnyös szövetséget ajánlok.

Többen fölszisszentek, a nándor szemöldöke megrándult. A bajor urak riadtan tekintettek össze.

– Menekültek vagyunk, felség – súgta Tillerich. – Úgy tűnik, kellő alázatot várnak tőlünk.

Arnulfot majd szétvetette az indulat. Mintha nem a nagyokos tanácsos javasolta volna, hogy terelje rögtön a szót a drága hozományra. Metsző pillantást vetett Tillerichre, aztán saját belátása szerint folytatta.

– Dicső fejedelem, magam, a családom és híveim életét a kezetekbe ajánlom. Oltalmat kérünk tőletek, gyámolítástok nélkül elveszettek vagyunk.

Ez a beszéd érezhetően tetszett az ungoroknak. A bajor urak közül néhány már kezdte megsejteni, hogy ezek a barbárok nem sokra tartják a mezítelen értelmet. Szót érteni úgy a legkönnyebb velük, ha az érzelmek oldaláról közeledik feléjük az ember.

Karkov nándor egy lépést előrelépett, lábával megbökte Gottwald térdét, aki rögtön értett a jelzésből. Készséggel kinyitotta a láda fedelét.

Csupán hárman láttak a tár belsejébe. A nándor meg a két legényke. Gottwald fél szemmel odasandított, és szinte belebódult a ragyogásba. Soha életében nem látott

ennyi kincset egy rakáson. De még félennyit sem, mi több, század ennyit sem. A láda jó félig lehetett aranypénzzel, tetején karperecek, medálionok pihentek, és egy drágakövekkel kirakott jogar.

– Ajándékod kedves a számunkra – bólintott Karkov, azzal saját kezűleg hajtotta vissza a láda fedelét. – Neked, családodnak és híveidnek hazát ád a Hétmagyer földje.

Arnulf köszönésképp biccentett. A függöny mögött ekkor a fejedelem megmozdult. Fölemelkedett az ottománról és egész előre sétált. A nándor a szeme sarkából észrevette, odaoldalazott hozzá. Köztük feszült az áttetsző szövet, ám mindössze egy arasz választotta el őket egymástól. Levente súgott valamit Karkov fülébe, s noha mindenki feszülten figyelt, nem értett belőle semmit.

Gottwald számára minden rejtélyes volt. Ki lehet az az ezüstösen csillogó ruhában pompázó uraság a függönyön túl? Talán az ungorok fejedelme? De miért nem mutatkozik meg igaz valóságában? Egy ekkora hatalmasságnak, akitől egész Európa retteg, semmi oka a rejtőzködésre. Azon túl miért nem hallatja a hangját? Mit jelentsen ez a sugdolózás?

Levente visszavonult, a nándor ismét szembefordult a gyülekezettel.– Fényességes fejedelmünk hamarosan fogadni kész szemtől szemben Arnulf

testvérét. A magyari urak és bők békében távozhatnak, bajor vendégeink ellátásáról híven gondoskodom.

XII.Sejéd bő, fia Zente, két fegyveres jobbágyuk Karmal és Sülyve indulásra készen

álltak. Velük tartott a félszemű Apur, a csenevész Namény, akik elé szintén eljöttek fiaik. Valamennyien a Nyírbe igyekeztek. Hozzájuk csapódott még Máda, aki Biharba indult. Eme kisded csapat jó darabig együtt halad majd kelet felé. Az ifjak jókedvet, vidámságot hoztak atyáiknak, egyben az igazi hazatérés érzülete is velük lett teljes.

Gottwald egyre nyugtalanabb szívvel leste a készülődőket. Elmegy az egyetlen ember, akire számíthatott. Mi lesz most ővele közönyös honfitársai között, idegen országban. Szíve szerint azonnal visszaindulna Regensburgba, ám az lehetetlenség. A kislegény a sírás szélén állt: vajon miért sújtja őt ily kegyetlen a sors? Még beszélni se tudott, már árvaságra jutott. Megmentője, Meizer hamar túladott rajta, az öreg Gern, akit valóban apjaként szeretett, idejekorán elhalt. Aztán Heike is jobblétre szenderült, nemrég Detlev is elhagyta ezt a bűnös világot. Más se hiányzik, mint hogy Sejéd is eltűnjön az életéből.

Apur, Namény és Máda már nyeregből táncoltatta nyugtalan lovát. Zente tartotta atyja hátasának a kantárját, míg föllép a kengyelbe. Mielőtt azonban Sejéd lendületet vett volna, oldalra tekintett, s találkozott a pillantása Gottwalddal. A mozdulat megdermedt, a szemek fogva tartották egymást.

Sejéd nem szállt lóra. Visszalépett a kengyelből, sarkon fordult, elindult a bajorok csoportja felé, akik némi izgalommal toporogtak a fejedelmi sátor előtt, Arnulfra várva. A bő megállt Ultipolddal szemben, és tárgyalni kezdett vele, miközben sűrűn mutogatott a lovászlegény felé. A nemzetségfő valamit a főlovász kezébe is nyomott,

mire az bólintott. Sejéd kisvártatva visszaindult övéihez, s félúton a válla fölött odakurjantott Gottwaldnak.

– Jer vélüm, ecsémfiom! En volék teü urod mostantul.A legényke pontosan megértette. Az elhangzottakat esze összekapcsolta a

látottakkal, és kitalálta, az ungor megvette őt lovastól együtt. Azt soha nem árulta el már neki senki, hogy Sejéd csak a szürkét fizette ki. A Nyék törzsbeli csapat kis idő múlva kivágtatott a fejedelmi földvárból, utolsóként a boldog Gottwalddal. Összesen tizen voltak, három tartalék lóval.

Keletnek tartottak, kemény földúton dobogtak a paták. Hamarosan elérték a Duna másik ágát, amely valamivel keskenyebbnek látszott a nyugati felénél. A csapat minden teketória nélkül belegázolt a vízbe és átúsztatott a folyón. Gottwald szürkéje derekasan csinálta azt, amit a többi, nem lehetett rá rosszat mondani. A túlparton lapályos, nádas rekettyés tájékon ügettek át, majd ligetes, erdős dombok között kanyarogtak.

Sejéd meg Apur valami miatt erősen méltatlankodott. Gottwald örömmel vette észre, hogy megérti, min sopánkodik a két ember. Leventét csepülték, hogy még egy lakomára sem invitálta meg hazatért híveit. Árpád sose mutatott volna ekkora érzéketlenséget.

– Mondtanák mán sukak – szólt közbe Namény –, ez fattyú nüm fejedelmi ivadék.– Csiba Teü! – mordult rá Sejéd tőle szokatlan zordsággal. – Nüm tudhatol teü se,

miü se sümmit!A nap áthaladt az égbolt felezőjén, a csapat pihenőt tartott egy lassú folyású, tiszta

vizű patak mentén. A tarsolyokból, tarisznyákból szalonna és cipó került elő, lekuporodtak a földre, falatozni kezdtek. Gottwaldnak a vidor képű Sülyve adott a magáéból, anélkül hogy erre valaki utasította volna. A lovászlegénynek módfelett ízlett a különleges zamatú, könnyen harapható szalonna.

A csenevész Namény kisegér módjára rágicsálta ennivalóját. Elég mulatságosan festett, ahogy ott kucorgott termetes fia, Kaló mellett. Nyeszlett képén még ott ült a sértődöttség, amiért a bő úgy letorkolta az imént. Gottwald valahogy megsajnálta, de el is töprengett rajta. Ez a gyermekméretű emberke beszáguldta Európát, csatákban verekedett, fogságba is esett, s most itt eszeget a többiekkel. Lám, a szerencse nem fukarkodott irányába kegyosztással! Pedig hányan elestek az Innél, köztük Sejéd testvéröccse, akit Belénnek hívtak, ha jól vette ki minap a szavaikból, meg valami Tarfő, aki szintén nyéki volt. Namény most fölsandított a magosba.

– Mondám, vihar jő.– Ilenko? – felelt rá kétkedőn a fia.Máda is az égre tekintett, ahol csupán néhány bárányfelhő váltogatta lassú

gomolygással az alakját. Nem szólt, csak megvonta a vállát. Gottwaldnak eszébe jutott a holmi. Lám, a sors együvé sodorta őket. Isten szándéka rejlik ebben.

A kosztolás befejeztével mindnyájan a patakból oltották szomjukat, aztán megitatták a lovakat is. Gottwald úgy vélte, köszönettel tartozik az emberséges nemzetségfőnek, amiért védőszárnya alá vette. Sejéd elé állt, meghajolt.

– Herr Sejéd… en szívümbül köszüném… – próbálta kiejteni az idegen szavakat, de nem sokáig töprenghetett. Valaki durván kirúgta a lábát, elterült a földön.

Hirtelen föl sem fogta, mi történt vele. Föltekintett, Zentét látta maga előtt tornyosodni, szemében harag lobogott.

– Mostantul tenéküd az becses atyám magasságus Sejéd bő! Nu, ki néked ű?! Feleléd!

– Kigyelmüs – helyesbített a nemzetségfő.A lovászlegény föltápászkodott, és rémülten elnyögdécselte.– Kigyelmüs Sejéd bő.Ez nagyon rosszul esett az egy szem bajornak. Most teljesen védtelennek,

kiszolgáltatottnak érezte magát, s az is belésajdult, talán okosabb lett volna az övéivel maradni. Ő mégiscsak keresztény lélek. Még nem tudhatta, hogy a magasságus kigyelmüsre való módosítást megtiszteltetésnek kéne vennie.

Végeláthatatlan füves rónaságon vágtattak. Itt az ember nem érzékeli, mennyit haladt előre, hisz sem elöl, sem hátul, sem oldalt nem látni semmilyen támpontot, amihez viszonyítani tudna. Mintha a világ egy sima deszkalap lenne, melyre ráterül az ég hatalmas boltozata, s a mozgó lovasok elárvult, apró lények ebben a végtelenségben. Aztán idővel kiderül, mégsem elhagyatott a puszta.

Birkanyáj mellett robogtak el. Különös, hogy ezeknek a jószágoknak nem görbült a szarvuk, hanem V formában mered az ég felé, akár a villa ágai. A juhász állt mozdulatlan, mint valami szobor, nyaktól földig érő fekete subában. Mellette hevert a kutyája, amely úgy festett, mint egy tuskó nagyságú szőrkupac.

– Vihar gyün! – kiáltott feléjük.Gottwald csodálkozott, hogy már másodszor hall a viharról, holott semmi jelét nem

látja. Ám kisvártatva szél száguldott át rajtuk, megborzolta a lovak sörényét. Ösztönszerűen hátrapillantott, s ekkor döbbent meg. Északnyugat felől tintakék felhőszörnyeteg gomolygott a nyomukba, sebesen terülve széjjel fölöttük. Miután a Napot eltakarta, rohamosan kezdett sötétedni.

A csapat valami menedékféle után kutatott. Sejéd időnként fölágaskodott a kengyelből és körülkémlelt. Mindeközben a lovakat egyre jobban hajszolták. Gottwald szürkéje ezt már kevésbé bírta, kezdett lemaradni a többiektől.

– Gyiaü GyiaüHátra-hátracsapott a ló tomporára, a tenyere is belefájdult. Minden ízében rettegett

attól, hogy elszakad a csapattól, egyedül marad az ítéletidőben.Már orkánszél cibálta a sík torzsokait, muharcsomóit, s élesen fütyült a rohanó

paripák lábai között. Ebben a pillanatban a komor égboltot vakító fényű, háromágú villám hasította darabokra. Nyomában akkorát dörrent, mintha az ég szakadt volna le. Gottwald azt hitte, itt a végítélet pillanata. A bajt tetézte, hogy megzavarodott a szürke. Egy ideig nem akart engedelmeskedni se a kantárnak, se a vezényszónak. Szegény pára, még nem élt át pusztai vihart, ahogyan gazdája sem, csoda, hogy azért teljesen nem vesztette el a fejét. Abba mindketten belepusztultak volna. Az öreg Grau valamennyire összeszedte magát, megtette, ami bölcsességéből kitelt.

Gottwald már nem is látta maga előtt a többieket, szíve, agya kétségbeesetten berzenkedett. Az eső is a nyakába zúdult, a látótávolság még inkább romlott. Már majdnem sírt tehetetlenségében.

Aztán beérte a csapatot, mert azok megálltak. Kiugrált mind a nyeregből, kantárnál fogva cibálták maguk után az ijedt lovakat. Gottwald most vette észre, hogy egy

vesszőből font cserény áll előttük, oda igyekeznek bejutni. Követte őket, leszökkent a szürkéről, tette, amit azok. A szél nekifeszült a hátának, kis híján eldöntötte, az eső meg oly hevesen verte vállát, fejét, mintha nyaláb venyigével csépelnék.

– Hamar!! Hamar!!Ezt kiáltozta valaki torkaszakadtából, mégis alig lehetett hallani. Végre

valamennyien a vesszőkerítésen belül voltak, szerencsére, mert már karnyújtásnyira is alig lehetett látni.

Azon igyekeztek, hogy szorosan egymás mellé sorakoztassák a jószágot, és kipányvázzák. így nem bír kitörni közülük egyik sem. Szavak nélkül is elboldogultak. Kitapogatták a szíjakat, köteleket, s a fellobbanó villámok fényénél kézről kézre adták.

Miután a lovakat biztonságba helyezték, saját védelmükhöz láttak. A rettentő erejű szél már csak közvetve érte őket, hisz a vesszősövény sokat felfogott – Gottwald elképzelni se tudta, hogyan bírja ki ez a tákolmány ezt a szörnyű nyomást. Hanem az eső változatlan zuhogott rájuk, a ruha teljesen átázott, elnehezült, bőrükre tapadt. Bekuporodtak mindahányan a cserény keleti szögletébe, valahonnét került egy nagyobbacska ponyva, azt ügyesen a fejük fölé feszítették.

Hosszan elnyújtott, robajló mennydörgés jelezte, hogy pont a vihar kellős közepében vannak. A fülhasogató égzengés Gottwald egész testén végigremegett. Pár pillanat múlva elrestellte emiatt magát, mert a többiek, akikhez szorosan hozzátapadt, meg sem moccantak. A következő villám fényében sikerült fölismernie szomszédait. Sülyve, Kaló és Máda közé ékelődött be.

– Szíp üdő-e! – kiáltott bele Máda a lovászlegény fülébe.Gottwald mintha rémisztő álomból ocsúdna. Félelme alábbhagyott, az égiháború

lassan elveszítette borzalmasságát. Agya kezdett egyre élesebben fogni. Máda sokat tud németül, de mióta elhagyták a hercegi kompániát, nem hajlandó meg se szólalni. És másképpen is megváltozott. Nem hangoskodik, ahogy régebben, magatartása visszafogott, gyakran elmélázó. Mintha más természet költözött volna bele azóta, hogy elkövette azt a hullarabló gaztettet a megboldogult Detlev barát sérelmére. Gottwald eddigi rövid élete során még soha nem volt olyan biztos magában, mint ebben a pillanatban. Pontosan kigondolta, mit fog tenni, és megérezte, hogy képes rá.

A vihar elvonult, egyre halkuló dörgései, kihunyó villámai belevesztek a messzeségbe. Azonban mégsem világosodott ki teljesen, hisz időközben az este is megérkezett.

A lovak rövid időn belül elpárologtatták testükről a vizet, száraz bőrrel várták gazdáikat. Gottwald megfigyelte Sülyvét, aki leoldotta a nyerget, aztán nagyot nyögve leemelte, a ló mellső lába mellé helyezte, ráállt a kapára, s rádőlt az állat hátára. Kisvártatva már aludt. A legényke maga is ily módon cselekedett.

Alig pitymallott, Sejéd indulásra serkentette csapatát.– Hé, hé! Talpra!Bizony, ha Gottwaldnak nincs gyakorlata a fölnyergelésben, lemaradt volna. Olyan

gyors ütemben elkészültek, mintha ellenség lenne a nyakukon.Északkeletnek tartottak könnyű vágtában. Érdekes, hogy a tegnapi esőt itt a pusztán

mennyire beitta a föld. Ezt az iramot az öreg szürke is jól bírta, hosszú lábaival kimagaslott alacsonyabb társai közül. Ám amíg az ő futása nehézkes, roskatag, a

többié szilaj, erőtől duzzadó. A feljövő nap izzó korongja épp elhagyta a láthatár peremét, mikor ménest pillantottak meg.

Sülyve rákacsintott Gottwaldra.– Ahun lú, ottan víz.A csikósoktól mindjárt megtudakolták, hol lehet itatni. Mérfölddel arrább

gémeskútra leltek, Karmal és Sülyve nekigyürkőzött. Húzták szaporán a vizet embernek, állatnak, ihattak kedvükre. A kulacsokat megtöltötték, aztán a bőrtömlő is sorra került, melyet az egyik tartalék ló cipelt.

Máda váradanul akkorát bömbölt, mint egy sebzett vadállat. Mindenki döbbenten tekintett rá.

– Elvöszütt! Elvöszütt! Kigyes Nagyszellüm!Mint aki megháborodott. Dülledt szemeit vadul forgatta, majd sorra vizslatta

társait.– Mi a nyű veszütt el? – kérdezték többen. Máda hirtelen Gottwaldhoz ugrott.– Beste külyke, teü!! Hun az kisisten?! A lovászlegény ravaszkásan sandított rá.– Idehallgass! – váltott át németre Máda. – Átlátok én a sunyi pofádon! Valld be,

hogy a te mocskos kezed van benne!Minthogy Gottwaldnak szeme sem rebbent, Máda nekiesett. Lekapta róla az

iszákot, sebtében beleturkált. Minthogy azonnal nem lelte meg benne, amit keresett, visszavágta gazdájának.

– Elvöszütt!!Az ember oly kétségbeesettnek nézett ki, mint akit mindenéből kifosztottak. Két

karját széttárva dülöngélt társai és az egykedvű jószágok között.– Miü lelte ezt a boldogtalant? – dünnyögte Apur.Az ifjak, Sejéd fia Zente, Namény fia Kaló, Apur fia Béld kajánul vigyorogtak

rajta. Karmal és Sülyve széles ívben kikerülték, mint a ragályos beteget. Sejéd ráordított.

– Teü! Uszt mondád mán müg, miü az bajod!A bihari ember a bő elé tántorgott. Ábrázatán gyötrő kétség, eszelős tehetetlenség.

Az látszott rajta, hogy bármennyire nagyok is kínjai, nem vallhat róla őszintén. Merő rejtély volt viselkedésében.

Ebben a pillanatban Máda szeme rátévedt Sejéd ezüstfedeles tarsolyára. Menten elsápadt és odabökött. A nemzetségfő maga is meglepődött. Valami feltűnően dudorodott benne, a súlyát egyszerre megérezte, eddig hogyhogy nem vette észre?

Mindnyájan köréjük gyűltek, Gottwald is közelebb merészkedett. Sejéd kinyitotta tarsolyát és kiemelte belőle Detlev barát rongyba tekert titokzatos tárgyát. Máda fölüvöltött, szemhunyásnyi idő alatt kiragadta a bő kezéből.

– Enim! Enim!A körülállók fölhördültek ekkora meggondolatlanság láttán. Nemzetségfő

birtokából nyíltan kiragadni valamit! Leggyorsabban Namény cselekedett. Mint a héja, mikor nálánál nagyobb zsákmányra orvul támad, lecsapott hátulról Mádára. Jobb öklével úgy ütötte halántékon, hogy a csattanás talán még a csikósokig is elhallatszott. Hihetetlen, micsoda lendület rejlik ebben a csenevész emberben. A megtántorodott biharira azon nyomban rávetette magát Karmal és Sülyve. Lekapták a tíz körméről, durván a földre szorították.

Sejéd nyugodtan odalépdelt, puha talpú csizmája nesztelenül surrant a muharcsomók tetején. Visszavette Mádától a holmit, s akkurátusan elkezdte kicsomagolni.

Gottwaldnak torkában dobogott a szíve. Most fogja először megpillantani Detlev barát féltve őrzött ereklyéjét.

–En tudám, hunnét vola e – bólogatott a nemzetségfő. Kisvártatva szemet gyönyörködtető szobrocska fürdőzött a napfényben. Sejéd elbűvölten bámulta, forgatgatta a kezében, minden oldalról alapos vizsgálat alá véve. Mesterien formázott angyal volt. Súlyáról, színéből ítélve aranyból készült. Mindenkit ámulatba ejtett a szárnyas szeráf, szótlanul lestek, csak Máda keserves nyögése hallott.

Sejéd most eltűnődve rápillantott a lovászlegényre. Bámulta egy ideig, mintha belé akarna látni. Aztán békén hagyta, ismét a szoborra tekintett. Végül ismét beletekerte a koszos rongyba, és visszarejtette tarsolyába.

– Orcádan eb! – förmedt rá a harcképtelen Mádára. – Miüt tevél az szegin megbóldogult hantjávol?! Teü gané!

A nemzetségfő föllendítette magát a nyeregbe, dühét megérezvén paripája toporzékolt alatta. Majd kiadta a parancsot.

– Ez gyalázatus tétessék farkasgúzsba!A csapat elügetett, vitték magukkal Máda lovát. Karmal, Sülyve és Gottwald hátra

maradtak, hogy teljesítsék az utasítást. Noha a bajor kislegénynek fogalma sem lehetett arról, mit kell most tenni, a két fegyveres jobbágy már hozzá is látott.

– Lassúbban, hékás! – Máda megkísérelt ravaszkodni. – Mán csak nüm tevétük eztöt vélüm!

Karmal és Sülyve szótlanul, de határozottan összekötözte a bihari csuklóját, aztán guggoló helyzetbe kényszerítették. Karjait ráhúzták a térdére, a lábhajlatba pedig bedugtak egy karót. Szörnyű testhelyzet, annyi bizonyos, rövid idő múlva a kínok kínjait szenvedi át így az ember.

Gottwald elképedve figyelte, s jelekkel próbálta kérdezni, hogy mi lesz így a szerencséden sorsa. Karmal és Sülyve jót nevetett rajta. Lóra kaptak és gyerünk. Ennek fele se tréfa, ő is ezt tette, s utánuk iramodott. Ahogy távolodtak, egyre halkult Máda könyörgő óbégatása. Hirtelen fagyos érzés markolta szíven a lovászlegényt: ha még egyszer összesodorja Mádával a véletlen, egyiküknek vesznie kell.

XIV.Mire beérték a csapatot, már egész más képet mutatott a tájék. A kietlen

pusztaságot fűzligetek, bodzások váltották fel, s a talaj süppedős, puha, ahol elnehezült a lovak járása. Idővel ezt is maguk mögött hagyták, szántóföldek kezdődtek, jelezvén, hogy itt földművelő népek élnek. Kétarasznyi gabonát cirógatott a Tiszaillatú tavaszi szellő. Dűlőúton léptettek, ahol az eső úgy feláztatta a földet, hogy a lovak csüdig merültek a dágványba.

– Amarra ni! – mutatott Sejéd egy távoli erdőkaréj felé. Gottwald gondolatait még mindig a kútnál történtek kötötték le. Valójában kit illet meg az angyalka? Legfőképp Detlev barátot, ám arra nincs semmi mód, hogy visszakerüljön hozzá. Ez esetben

Sejéd, kegyes gyámolítója kezében van a legjobb helyen. Végül arra jutott, hogy helyesen cselekedett.

Odvas, korhatag fűz mellett dagasztották a fekete sarat. Az ágas-bogas fa úgy festett, mint valami villámsújtotta óriás üszkös csontváza. Legtetejében egy varjú károgott.

– Kár! Kár!A bő föltekintett, fejét megcsóválta. A többieknek se tetszett a jelenség, szinte

egyszerre fogták vissza lovukat.– Kár! Kár!Sejéd erőteljesen összeütötte a két tenyerét. A zajra a közeli bozótosból színpompás

fácánkakas repült föl, jellegzetes csattogó szárnycsapásokkal, de a fekete madár a helyén maradt. A nemzetségfő ekkor előkapta az íját, nyilat illesztett az idegre, alig feszített, célzás nélkül lőtt. Nyilván nem kívánta megölni a varjút, csupán elrebbenteni.

Ami ezután történt, arra a jelenlévők bizonyára egész életükben emlékeznek majd. A nyíl jó ölnyire suhant volna el a varjú mellett, azonban egy ágat súrolva irányt változtatott, lendületét is elvesztette. így az egyébként veszedelmes vashegyű pálca puhán átszúrta a merész madár farktollait, ahol megállapodott. Ez viszont már megijesztette a varjút, szárnyat bontott, s a kalimpáló nyílvesszővel a farkában nehézkesen kelet felé röpült. A lélegzetelállító dolog csak ezt követően történt.

Valami, talán egy hirtelen széllökés megingatta a korhadt fűzfát, amely félelmetes lassúsággal, de annál nagyobb robajjal eldőlt.

A lovak kis híján kitörtek, hallván az ismeretlen zajt. De legfőképp amiatt, mert megérezték gazdájuk félelmét is. Sejéd halovány arccal fordult Karmal felé.

– Jelünt-é e valomit, hé?A máskor magabiztos harcos ezúttal szerfölött szeppentnek látszott. Azonban meg

akart felelni feljebbvalójának, hát összeszedte magát.– Jút jelünt, kigyelmüs bő. Valamiü jút jelünt.Aligha nyugtatta meg ezzel Sejédet. A nemzetségfő rosszkedvűen intett indulást,

társai borúsan követték. Gottwald csodálkozott rajtuk, mert azon kívül, hogy a történtek elámították, félelmet nemigen gyakorolt rá. Hát igen, gondolta meggyőződéssel, ezt eredményezi az ostoba pogány hitük.

Gyepes dűlőútra értek, mindjárt könnyebben mozgott a lovak lába, kedvük is helyrebillent. Sejéd, Namény, Apur ügetés közben tárgyalta meg, kinek mint lenne jó. Ámbár mindnyájan a Nyírbe igyekeztek, a bőre még várt egy kitérő, félszemű sógora pedig vele tartott. Namény ezért hamarosan elvált tőlük, ő egyenest haza kívánt térni.

– Szerüncse legyün víled! – búcsúztak el tőle.– Tivéletek es.– Az Nagyszellüm késérjün tikteküt.Az előkelők csuklójukat egymáshoz érintették, a többiektől Namény és Kaló kezük

intésével köszönt el.A vézna ember és fia keletnek indult, Sejéd csapata északkelet felé fordult. A

nemzetségfő Szabolcsot akarta elsőbbet fölkeresni, s egy füst alatt elrendezni testvéröccse, Belén özvegyének sorsát, régi szokás szerint.

Késő délutánra, erőltetett menetben érték el a Bodrogot. Formás, süveg alakú hegy mellett haladtak el, melyből a nemzetségfő már tudta, hogy helyben vannak.

Gyér szakállú vén lovas került az útjukba. Lapos bőrkalpagja olyan viseltes és fénylő volt, mintha most szedte volna ki az olvasztott zsírból. Az aggastyán tisztelettel megsüvegelte az érkezőket, majd így szólt.

– Nagyságúikra várík mán rígtül. Kaplony izené, járuljatuk szívüs színe elej!Követték a vénembert. Sejéd érezte, hogy a dolgok kedvezően állnak irányába.

Kaplony Sárány asszony fivére, akivel jogszerűen tud egyezkedni.Éger és kőris illata lengett a levegőben, keveredvén a közeli folyó enyészet

páraszagával. Sarjúnád szegélyezte az útjukat, itt-ott görnyedt tartású, csupasz lábszárú pákászokat lehetett látni, akik szegényes zsákmányukkal hazafelé igyekeztek. Gottwald már az öreg vezetőről is megállapította, aztán ezek a halászok megerősítették, hogy ezt a vidéket másmilyen nép lakja.

Szürkült. Cölöpvárhoz értek, melynek szálfákból emelt falát szinte teljesen befutotta a vadszőlő. Sejéd másodízben járt itt, s ahogyan annak idején, most is megcsodálta ezt a különös rejtőzködő erődítményt, mely leginkább egy hódvárhoz hasonlatos. Amint belovagolt a kapun, rozmaringillatot érzett, éppúgy, mint legelőször. Mind izgatottabb lett: vajon most hogy néz ki a tíz éve még messzi földön híres szépség, Sárány.

Az udvar közepén alacsony építésű, sárból vert falú ház állott, kúpos nádteteje viszont úgy magasodott föl, akár valami óriás méretű gomba kalapja. Gottwald különös nyugtalanságot érzett tőle. Az épület mellett ólak, takarmánytárolók sorakoztak.

Ínyek ragadták kantáron a lovakat, s vezették el fürgén. A ház ajtajában bőrökbe öltözött, termetes férfi emelte üdvözlésre a karját.

– Hozutt az ég, Sejéd süv!– Köszüntvelék, Kaplony süv!Lehorgasztott fejjel indultak el egymás felé. Mikor találkoztak, alaposan

megszorongatták a másik alkarját. Ám nem volt ebben semmi örömteli, mindkét férfi arca komor maradt.

– Való az hír? – kérdé Kaplony.– Való.Erre valahonnét előkerült két töpörödött öregasszony, és rettentő jajveszékelésbe

kezdtek. Úgy óbégattak, hogy Gottwaldnak összeszorult a gyomra. Kérdőn tekintett Sülyvére, de a vidám férfi ezúttal zordan bámulta csizmája orrát.

Kaplony betessékelte Sejédet a házba, az aggastyán pedig meginvitálta a többieket a ház mögé, ahol egy takaros nemezsátor állt.

– E való magyeri komáknak!Gottwald fejébe kezdett derengeni, hogy ezek a folyóparti népek nem Árpád

fajtájából valók. Más az öltözékük, másképp élnek. Sejéd elesett testvéröccse, Belén, bizonyára házasság okán került ide. A sátor még az ő emlékét idézi.

Mécses pislákolt odabent, ottománt, ládákat, szőnyegeket, s egy terített alacsony asztalkát világított meg. Az öreg eltávozott, Zente, Apur s a fia, Béld az ottománra telepedtek. Karmal, Sülyve, Gottwald a szőnyegen foglaltak helyet.

A három rangos mindjárt bicskát szedett elő, enni kezdtek. Kenyér, sült hal, főtt récetojás kínálta bőségben magát. Olyan furcsán rakosgatták szájukba a falatokat, hogy Gottwald attól tartott, kiszúrják a saját szemüket. A finomságokhoz bort

iszogattak cserépbögréből. Ám mielőtt szájukhoz emelték a teli edényt, az első kortyot a földre loccsantották.

Milyen különös emberek ezek, tűnődött el a bajor kislegény. Étkezés előtt nem imádkoznak, süvegüket sem veszik le. A félszemű Apuron is szerfölött csodálkozott. Oly békésen és nyugodtan eszeget itt, és olyan ártalmatlannak látszik, mintha nem is ő lett volna, aki néhány nappal ezelőtt letepert egy bikát. Még valamit furcsállott, hogy őt, a jöttment idegent, a nemzetségfő szolgáját egész jól megtűrik maguk között, bár Zente elég mogorván bámul rá sok esetben. Talán féltékeny, holott semmi oka, hiszen Sejéd már korántsem viselkedik úgy vele szemben, mint fia felbukkanása előtt.

Zentéék jóllaktak, aztán intettek a szőnyegen gubbasztok felé, hogy húzódjanak közelebb, fogyasszák el a maradékot. Értendő ez olyan falatokra, melyhez még hozzá se nyúltak.

Gottwald újfenn elámult. Hazájában sosem tapasztalta, hogy rangos ember asztalához engedte volna a magafajtát. Csupán egyetlen szép emlék élt benne, mikor Peidl eltűrte őt a tűz mellett.

XI.Kaplony bevezette a vendéget egy füstszagú helyiségbe. Ámbár a bő kénytelen-

kelletlen hozzászokott rabsága alatt a házhoz, továbbra sem szerette. Itt más embernek érezte magát, mint a sátorban, bezártnak, kiszolgáltatottnak, s ez nem volt kedvére való.

Félhomály, penészszag, szürke falak, a sarokban búbos kemence. A kemencepadkán ült egy asszony, feje fehér gyászkendőbe bugyolálva, arcán azonban oly ifjonti ragyogás, mint az eladó lányokén. Tíz év formájú kislányt ölelt szorosan a kebléhez.

– Müghótt! Möghótt! – A két vénasszony billegett be, mint két beteg kotló. A szépasszony elé járultak, karjukkal hadonásztak; immár négyesben zokogtak tovább.

Kaplony és Sejéd egy padra telepedett, türelmesen várta, hogy a fehérnép befejezze a lármázást. A nemzetségfő utólag fájlalta, amiért testvéröccsével oly komiszul viselkedett. Nem tudta ugyanis megbocsátani Belénnek, hogy fölhagyott ősi életmódjával és ideköltözött ehhez a csalárd nőszemélyhez, akinek onogur volt az apja. Bármennyire módosak is, a Bátor nemzetség számára ők idegenek. Bizonyára sokat szenvedett közöttük a jámbor Belén. Talán azért is akart oly nagyon elmenni tavaly a haddal. Sárány siratóénekbe kezdett:

Vót néküm egy fekete selyem szalagum,Elvöszütt az sötét sürüségbün.Vót néküm egy égszín selyem szalagum,Elvöszütt nagy áfonyaerdőbün.Vót néküm egy piros selyem szalagum,Elvöszütt az epreserdő mélyin.Vót néküm egy fejér selyem szalagum,Elvöszütt az cudar zimankóban.

Vót néküm egy bíbor selyem szalagum,Evöszütt málnás meredélyün.Vót néküm egy sárga selyem szalagum,Elvöszütt az lüdvérc mocsarában.Vót néküm egy lila selyem szalagum,Elvöszütt az szúrós szedres szélin.Vót néküm egy zöld selyem szalagum,Elvöszütt az fenyvös folyóparton,Vót néküm egy arany urodum,Elvöszütt az hadak útján.Az asszony abbahagyta, kiküldte a vénségeket meg a kislányt. Szemét megtörölte

kendője csücskébe, Sejédre tekintett.– Isten így akará!– Bárki akará ekképp, ű mán az fonák világba vala.Sárány fölemelkedett, a sarokban álló polcról borral telt köcsögöt vett le, s az

asztalra helyezte. A bő elbűvölten bámulta. Még szebb, mint tíz évnek előtte. Vajh’ miféle szemfényvesztést, bűbájt követett el magával ez a boszorkány. Minden porcikája kívánni való. Orcája ragyogó hold, karjánál, kezénél, ujjainál szebbet faragni se lehetne. Keblei dúsak és ringók, fara oly billegő, mint a legnemesebb kancáé.

– Jó embür vót, legyün néki könnyű az főd – dünnyögte Kaplony.– Legyün néki.Az asszony visszahúzódott a kemence mellé a félhomályba. Sokáig némán pergett

az idő homokja, a mécs lángja is megmerevült.– Oszt mükoron jővén az hír? – kérdezte Sejéd.– Mán tavaly őszön jővén.Sejédet megnyugtatta, hogy ezek már rég tudják. A csatából kimenekültek

valamelyike hozhatta hírül Belén elestét. Ő már most csak megerősítette, hogy teljes legyen a bizonyosság. Szerencsésebb ez így, legalább az asszonykának maradt ideje, hogy elsirassa és végiggondolja.

Kaplony fölemelte a csuprot, lassan a szájához emelte, apró kortyokkal megitta úgy a felét. Ezt követően az edényt átnyújtotta Sejédnek.

– Ragaszkodul-é régi szokásbul az jussodhu?– Ragaszkodum.Kaplony bólogatott, Sárány lehunyta a szemét. A nemzetségfő megitta a bort, az

üres csuprot visszahelyezte az asztalra. Még nem érezte pontosan, hányadán is áll, ám abban bizonyos volt, most dől el minden. Az asszony szertartásosan levette a fehér kendőjét, haja aranylón fölragyogott.

A bő csöndes beszédbe fogott. Töviről hegyire elsorolta, miképp esett el testvéröccse, fölelevenítvén utolsó szavait. Aztán elmesélte, hogy ma idefelé jövet miféle jelenésben volt részük. A kiszáradt fán a varjút, amely nem akart elrepülni, csak már amikor a nyíl átszúrta a farktollait.

– Ót öszvedűlt az fa – fejezte be Sejéd. – Nu, süv, miüt jelünt ez?Meglepő merészséggel az asszony szólalt meg. Fejét fölvetette, hangja szinte

énekelt.

– Az korhatag fűz vala boldog Belén urom, kiü engümet s lelyányát hagyá ihol árván. Az fekete varnyú volék magom, kiü gyászátul nüm moccanhatik, csak könnyít szárogatá. Az nyíl, kigyelmüd, ki az szomorú özvegyet rábírá, fonná mán véle egybe éltit.

A bő mintha meleg olajba mártózott volna. Minden tagja átforrósodott, szíve a torkába kalapált, mint legénykorában, mikor megleste a fürdőző hajadonokat. Kaplony most látta elérkezettnek a pillanatot, hogy előhozakodjék a maga dolgával.

– Miünk nüm vogymuk az Árpádi magyeriek. Ősi szokástuk rejánk neü tekintsüd vonatkozunak. Mátkát viend, úgy leszen. Hanüm hozumány az bakarasz sincsün.

A Bátor nemzetség feje rátekintett a szépasszonyra. Sárány szeme úgy ragyogott vissza rá, mint a legtisztább ékkő. Rejtett félmosolya azért elárulta, egyetért azzal, amit fivére megszabott.

– Úgy leszen – bólintott rá Sejéd.– Ez mán beszíd, kedvüs atyafi! Bort elejbénk, húgom!Sárány fölpattant és ellibbent. Kisvártatva termetes füles korsóval tért meg, két

cserépbögrét is hozott melléje. Miután kiszolgálta a férfiakat, ismét távozott. Ezúttal kenyérrel és sült hússal jött vissza. Nyájasan tette az ételt új párja elé.

– Csillapítsd éhedöt, ézes urom!Asszonyszemély még ilyen szépet sose mondott neki. Úgy elálmélkodott ezen,

hogy egy ideig csak bámulta Sárányt, hozzá se nyúlt az ételhez.– Hörpijjünk, harapjunk, süv! – nevetett rajta Kaplony. Iddogáltak, eszegettek, hol

szóltak, máskor hallgattak. Sejéd és Sárány szeme folyton összeakadt. A nemzetségfővel még nem esett meg, hogy fehérszemély ennyire megbabonázta. Tán csalfa démon játszik vele, gaz csúfot űzve sosem érzett férfiúi lobogásából? Titkon tartott tőle, de hagyta, hadd hatalmasodjék el benne a mámor, mely úgy átjárta minden tagját, mint a legnemesebb óbor. Csak mint messzi délibáb a lebegő nyári sík fölött, derengett egy kérdés benne: mi lesz eztán Ötel sorsa?

– Menék mostan mán lepihenni – állt föl Kaplony. – Isten legyün véleteük.Kettesben maradtak. Némi zavartság lopakodott közéjük. Az asszony most lesütötte

a szemét, hagyta, hogy a férfi nézésével cirógassa. Ki ez nékem? – ismétlődött Sejédben a kérdés. Egyszerre látta idegennek és rokonnak, megközelíthetőnek és megközelíthetetlennek, földinek és éginek. Aztán Sárány ajka szóra nyílt, s minden kétely írmagjában pusztult.

– Magod es lefeküszül, ézes szívüm?– Lefeküdök, ézes galambom.Az asszony büszkén, de készséggel járult újdonsült ura elé. Fölkarolta, odavezette a

hátsó fal mellett húzódó ágyhoz. Sejéd leült a fekhelyre, a szalma megzizzent ülepe alatt, Sárány leoldotta róla a derékövet, melyen szablya, tarsoly és tegez lógott. Aztán nagyon lassan elkezdte gombolni a köntösét is. Miután végzett, s a levetett holmikat a láda tetején szépen elrendezte, megemelte a férfi nyújtott lábát, combja közé szorította, s gyakorlott mozdulattal lerántotta egyik, majd másik csizmáját. A nadrágot Sejéd maga vette le.

Az asszony gondosan betakargatta a férfit, majd kezdte elfújogatni a mécseseket.

XVI.Gottwald megébredt éjnek évadján, mert olyan fülhasogató hangversenyt rendeztek

a békák, amilyet még nem hallott. A bejárat résén bekacsintott a hold, haloványan megvilágította az alvók arcát. Apur furcsa, mekegésszerű horkolása is tetézte a kétéltűek lármáját.

Sülyve horkantott, hirtelen fölült. Rövid tájékozódást követően az asztal felé nyúlt, fölkapta az egyik bögrét, tartalmát fenékig itta. Miután az edényt visszarakta helyére, valahogy megérezte, hogy Gottwald fenn virraszt.

– Nüm aluszol, hé?– Nüm.– Ehun la bor, ettül megálmosodul.A legényke szót fogadott. Megivott egy teli bögrével. Valóban hamarosan

eltompult, álomba szenderült. A szép, vidám és egészséges Heike jelent meg neki. – Nem tudsz megfogni! Nem tudsz megfogni! – incselkedett vele. Valahol Regensburg város határában járhattak, a táj fájdalmasan ismerős. A lány megugrott, könnyű ingruhája alá kapott a szél, eliramodott toronyiránt. Ő megpróbált utána futni, valameddig még bírta is a tempót, aztán kezdett lemaradni. Teste mindinkább elnehezült, már csak vánszorogni tudott, végül a lépések is emberfeletti erőt igényeltek. Szeretett volna Heike után kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Hirtelen szörnyű félelem fogta el. Épp Dunaustaufnál állt, a Castellum erőd falai alatt. Föltekintett a meredek bástyafokra, úgy tűnt neki, mintha onnan Heike sikoltozását hallaná. Igen, ez az ő hangja! Valami ekkor a magosból aláhullott, borzalmas puffanással ért földet közvetlenül az orra előtt. Még jó, hogy agyon nem ütötte, villant át a gondolatán, aztán kezdte vizsgálgatni, mi az. Lóbőrbe tekert ember nagyságú csomag. Érdekelte ugyan, ám nem mert hozzányúlni. Sejteni kezdte, mi lehet az, valójában biztosan tudta, látni azonban egyre kevésbé kívánta. Hanem a batyu magától kibomlott. A bőrtakarót széthajtogatta valami titokzatos erő, s ím föltárult a test tetőtől talpig. Egy életnagyságú angyal: eleven vagy szobor? Mégsem erre számított, mert szentül hitte, hogy ez valahol, valamikor már lejátszódott, és most nem teljesen ugyanúgy történik. Különös csalódottságot érzett, becsapottnak hitte magát, de csak egy röpke pillanatig, azután a kínzó emlékek helyreigazították a látomást. Az angyal lassan Heike szenvedő arcvonásait öltötte föl, bal karja azon a bizonyos helyen levált, a csonkból vér kezdett ömleni, mintha zubogóból eredne. Hiába tudta előre, hogy ennek kell történnie, mégis elborzadt, kétségbeesett és üvölteni akart…

– Talpra, hé! – Sülyve költögette. – Mán azt hivém, nincsün benned szusz.Gottwald sebesen összekapta magát. A többiek már mind kint álltak a sátor előtt,

szembe a nappal, nyújtózkodtak, ropogtatták elgémberedett tagjaikat.– Köszüntvelék kegyes Nap anya! Köszüntvelék kegyes Nagyszellüm! –

mormogták valamennyien.A lovászlegény csatlakozott hozzájuk, arcát a fény felé fordította, beleszagolt a

levegőbe, elmondott magában egy imát. Ma valahogy kellemesebbnek érezte a berek megannyi illatát, még ha elegyedett is az enyészet jellegzetes szagával. Egész más ez, mint a bajor mező- és erdőségek csípős levegője, jóllehet kissé szokatlan. Mikor a ház

elé kerültek, az ínyek már vezették elő a lovakat. Sejéd is hamarosan megjelent Sáránnyal, Kaplony elégült ábrázattal kísérte őket. Érthető, hisz mostantól itt a legutolsó faszögig az övé minden.

Gottwald azonnal fölfedezte, hogy a szépasszony nem magyeri módon van öltözve. Süveg helyett keszkenővel bugyolálta be a fejét, válltól bokáig érő bársonyruhát viselt, melyre fölülre rövid, prémes zekét vett. Leánya épp most futott ki a házból, és nagy érdeklődéssel szemléte a jövés-menést.

Olyan férfi nem akadt, aki egy pillanatra ne felejtette volna Sárányon a szemét. Mindezt azonban a legnagyobb tapintattal tették, mert a nemzetségfő új asszonya tabu az alacsonyabb rangúak számára.

Az udvar szemközti szögletében épp befogtak egy kétkerekű taliga elé egy testes lovat. Aztán a batár begördült a ház elé, padlatát hódprémekkel takarták le, melyre fölcsücsült az asszony meg a leánya. Tagbaszakadt cseléd elemózsiával telt szakajtót nyújtott föl Sáránynak. Az igavonó állat hátára felkapaszkodott egy mezítlábas legény, aki majd irányítja a jószágot, ily módon nem az asszonynak kell azt hajtania.

Kisvártatva kivonult a menet a kapun.– Szerüncse húzzátok!– Ég véletük!Apur lovagolt elöl, Sejéd a taliga mellett táncoltatta paripáját. Fia, jobbágyai, de

még Gottwald is észlelte, hogy a bő viselkedése megváltozott. Valahányszor az asszonyra tekintett, úgy fölragyogott a szeme, mint a zsákmányoló sólyomnak. Aztán, ha Sárány viszonozta a pillantást, a férfi vonásai egészen meglágyultak. Ez senkinek se tetszett. Egy jeles férfiú, aki nemzetségének legkiválóbbja, mégsem édeleghet így holmi asszonyszeméllyel. Még akkor sem, ha nem látják, de még ilyen nyíltan!

Maguk mögött hagyták a berek vidékét, ám továbbra sem haladhattak túl gyorsan, mivel a taliga nehezen gurult a puha talajon. Hamarosan elérték a gázlót, átevickéltek a Tisza túloldalára. A nő csukott szemmel kelt át a folyón, miközben buzgón imádkozott, lánya kimosolyogta és oldalra hajolt, belemártotta kezét a vízbe.

Kora délutánra elérték a Nyék törzs főnökének szálláshelyét. A telep szélén apró pásztorsátrak álltak elszórtan, melyek jobbára állatbőrökből készültek. Ezeket a közszabadok nemezsátrai váltották föl, ahol karámok, vermek, kalyibák tarkították az udvart. Utánuk néhány hatalmas sátor mutatta, hogy akad itt módos család is. Erre utaltak a környezetükben szerénykedő földkunyhók, melyekben a szolgáik laktak, a háztartást a hadjáratok során behurcolt rabszolgák tartják rendben, ínyek dolgoznak földjeiken. Gottwald megpillantott néhány szűk nadrágos, posztó felöltős embert, akik bizonyára Európa keresztyén részéből kerültek ide.

Tovább haladva ponyvatetős, nyitott műhelyek sokasága sorakozott az út mentén. Főképp szíjjártó, nyereg és lószerszám készítő, kovács, ötvös, ács, íjkészítő, kerékgyártó, szűcs, szabó, csizmadia. Csengtek-bongtak a kovácspörölyök, kopogtak az ötvöskalapácsok, csattogtak az ácsszekercék.

A földvár közelébe értek. A törzsfőnök székhelye tekintélyes méretű erődítmény volt. Legalábbis azok közül, melyeket eddig a bajor kislegény látott, ez tűnt a legnagyobbnak. Valóban hatalmas úr lehet Szabolcs gyula, a bihari dukátus. Talán még a fejedelemnél is nagyobb méltóság. A széles bejárat oldalgerendái fölött szarvasagancsok meredeztek a magosba. Középütt két hosszú pózna döfött az ég felé,

egyiken zöld, másikon az ismert sávos zászló lógott petyhüdten a szélcsendben. Hanem a hatalmas kapu zárva volt. A menet ezért tisztes távolban megtorpant, csupán Apur lovagolt előre, hogy tudakozódjék. Hamarosan visszatért, hozta Sejédnek a híreket.

– Szabolcs úr nincsün idehun! Biharba mene, napok múltán tére müg.Sejéd a fejét vakarta, miközben égő fekete szeme ráhunyorgott Sárányra.– Nu, akkur mán csak haza. Menünk egyvégtibe.

XVII.Csupán egy alkalommal tartottak pihenőt. Itattak, abrakoltak, Sárány kosarából

falatoztak. Ha Sejéd nem figyel oda, Karmal, Sülyve, Gottwald csak a nyálát nyelte volna. Mert az asszony nem alacsonyodott le odáig, hogy őket megkínálja. Miután a rangosak pukkadásig ették magukat, a bő a maradékot odatette jobbágyai elé.

– E nüm magyeri fajta – csámcsogta Karmal, és fejével az asszony felé intett.– Nüm – bólintott Sülyve, aztán Gottwaldra tekintett. – Mán közel vogymuk, hé!Mégis egész éjjel úton voltak. Bár inkább vánszorgásnak kéne nevezni ezt az

éjszakai menetet, melyet Sejéd talált ki, emiatt bírálat nem érhette, Apurnak azonban láthatólag nem tetszett. Gottwald véletlenül hallotta, amikor fiának megjegyezte, miért is nem tartottak Naménnyal.

Pirkadatkor viszont már mindenkinek mosolyra állt a szája. Ismerős tájakon jártak. Átvágtak egy lankás, homokos részen, mely furcsán recsegett a lovak lába alatt, s a felkelő nap fényében olyan volt, mintha arannyal festették volna a halmokat, nyírfaligetbe értek. E helyt pedig az ezüstszín gyönyörködtette az álomittas szemeket, s a szél varázsos dallamot susogott az ágak között.

– Hallám az nyírfatündér énekit – vigyorgott Sejéd az asszony felé.Aztán erdő menti dűlőúton léptettek tovább, a másik oldalon gabonatáblát

ragyogtatott a nap.– E mán Sejéd bő java.Enyhe szél kerekedett, fölkapta az út porát, forgótölcsért formált belőle, mely

megtépte a galagonya- és kökénybokrokat, majd csörtetve beszaladt az erdőbe. Szarka cserregett egy kihajló ágon, ám ahogy a közelébe értek, elrebbent. A gabonaföldet zöldellő rét váltotta föl, nyárfák, eperfák ácsorogtak egymástól tisztes távolságra, azokon túl cserjés, bozótos kéklett.

Szemből konda közeledett. A kondás és két kis kanásza mindent elkövetett, hogy utat nyisson az előkelő társaságnak. Karmal ugratott az élre s fennen hirdette.

– Félre, félre, hé! Az nemzetüs Sejéd bő közéig!Ám a disznók maguk is kitértek a lovak elöl. Gottwald megbámulta ezeket a tarka,

dús szőrzetű állatokat, melyek eltértek az otthoniaktól. De hát ezek is csak olyan bambán röfögtek maguk elé, mint a bajor sertések.

A kondás nyilván ismerte a nemzetségfőt. Süvegét lekapta, megilletődött, de örömteli képpel hajlongott feléje. Sejéd mindössze egy pillantásra méltatta.

A két ifjú ember, Zente és Béld vidáman nevetgélt, fészkelődött a nyeregben. Lerítt róluk, már alig bírják elviselni ezt a ván-szorgást. Zente végre rászánta magát, tisztelettel az apjához fordult.

– Becses atyám, hadd erisszem mán neki az zabolát.– Erisszed! – legyintett rá Sejéd.– Véle tartanék – szólt erre Béld is az apjának.– Erijjél!Elszáguldott a két kis vitéz, mintha ott se lettek volna. Valameddig még látszott

nyomukban messze egy parányi porfelhő, aztán az is elült. Sejéd arcára a büszkeség rajzolt lágy vonásokat, ám mintha megbánta volna, hogy ily soká bámult fia után, Sárányra vetette tekintetét.

Fél mérföldet se igen tettek meg, ismét porfelhő kerekedett a távolban, mely feléjük tartott. A gyakorlott szem mindjárt fölfedezte, hogy a közeledők tucatnyian lehetnek.

– Bodán jöve – állapította meg kisvártatva a bő. Hamarosan beigazolódott, hogy látása kitűnő. A lovascsapat ott termett, élükön egy kerek képű, szürke bajuszú, szürke varkocsú, derűs ábrázatú férfival.

– Kigyelmüs bő! Kigyelmüs bő! – örvendezett őszintén, azt sem tudva, mit tegyen most boldogságában. – Hej, kutya, betyár ég!

– Ehun volék, Bodán! Ládd oltalmazott az Nagyszellüm.Bodán Sejéd lova mellé faroltatta a magáét, csuklójukat, alkarjukat összeérintették,

aztán össze is ölelkeztek. Előkerült valahonnét két ivókürt, valamilyen erős szagú itallal pecsételték meg az örömteli viszontlátást. Majd Bodán Apurt is üdvözölte, Sárányt is végigmérte, Gottwaldra is vetett egy futó pillantást.

– Nicsak, Epül! – ismert rá a bő harcostársára. – Teü mükoron kerültél haza?– Még tavaly őszön, kigyelmüs bő – felelte a vasgyúró ember. A vitézek is

örömmel üdvözölték a messzi földről megtérteket.Süvegüket levették, lóbálták, derültek, azért alkalmasint össze-összesúgtak az

asszonyra sandítván.Gottwald innentől úgy érezte, mintha kicsit maga is hazaérkezett volna. Igazán

melengető érzés, ha ilyen szeretettel fogadják az embert. A két csoport összekeveredett, együtt ügettek tovább. Kulacsok jártak kézről kézre, meg-meghúzták a legények, Sülyve a bajornak is odanyújtotta, de ő elhárította.

– Éboly, teü szégyentelün! – förmedt rá Sárány a lányára. -Neü bámuljál mán az férfiembürt! Szeműd vessed alá!

A közeli csalitosból egy lovas vágtatott elő, két kopóval a nyomában. Úgy ugratott közéjük, mintha elment volna a józan esze, még szerencse, hogy nem tett kárt senkiben. A menet kénytelen-kelletlen megállt.

– Hé, hé! – kiáltott rá Sejéd. – Teü vogy la, Vérfő fivér?A lovas meghőkölt, két hátsó lábára ágaskodott, majd visszatoppant a földre.

Legkevésbé sem látszott rajta, hogy a nemzetségfő testvére. Süvege, mely a feje búbjára volt biggyesztve, feslett, zsíros, haja csapzottan lógott ki alóla. Arca keskeny, orra hosszában elhajlott, álla hegyes. Köntöse, nadrágja szakadozott, koszos csizmája repedezett. Csupán parázsló fekete szeme emlékeztetett a Bátor nemzetségre, ám ebben a szemben kiismerhetetlen fények szikráztak.

– Hát megjüvél! – mérte végig bátyját.

– Köszüntvelék – nyújtotta Sejéd öccse felé a kezét.Vérfő elnézett a válla fölött, szeme találkozott Sárány pillantásával. A férfi

egyszerre megilletődött, ugyanakkor harag kezdett gyülemleni benne.– Hát így vogymuk!A kantár sajátos rángatásával megfordította lovát a tengelye körül, mi több,

elkezdte helyben forgatni. Szegény állatnak oly kegyetlenül huzigálta a zabláját, hogy az nem tehetett mást, egyre tempósabban kezdett keringeni.

A népség tanácstalanul bámulta, ahogy ez a jóember az út kellős közepén pörgeti a lovát, s hozzá nagyokat kurjant, öklével a levegőbe üt.

Gottwald észrevette, hogy a jószág bal felén, a véknyánál csupa vér, s csöpög le az út porába. Mi lehet az? Aztán kissé megkönnyebbült, amikor meglelte a megoldást. A nyereg mögé egy elejtett róka volt fölkötve, abból csöpögött a vér.

Vérfő elbődült.– Néki mindün, néküm semmi!Sarkantyúba kapta a lovát, elvágtatott.Nagy ovációval fogadták a nemzetségfőt. A telep főutcája mentén sorfalat álltak az

emberek, és vidáman kiáltoztak, integettek, süvegüket dobálták. Akár a törzsfőnök szálláshelyén, itt is hasonló módon voltak elrendezve a sátrak, igaz, jóval kisebb területen. Kezdődött néhány szegényes pásztorjurtával, majd a módosabbak nemezsátrai következtek. Bal oldalon a közszabadok, jobb oldalon a kézművesek. Egy óriási sátor zárta le a sort, melynek Gottwald csak napokkal később tudta meg a gazdáját. Bodán espán otthona volt az.

Zente és Béld csapódott valahonnét hozzájuk. Az ifjak jókora vágtát tehettek a környéken, erre vallott lovuk habos szája és túros marja.

Az út legvégén földvár állott, bár Szabolcséhoz képest csak váracskának lehetne nevezni. Fából ácsolt nehéz, kétszárnyas kapuját épp nyitotta ki egy hatalmas termetű, félkarú férfi. Három jól fejlett fehér kuvasz rontott ki mindjárt. Veszett csaholásba kezdtek, félelmetes fogaik elővillantak, ám amint fölismerték régi gazdájukat, megcsendesedtek, csóválni kezdték lompos farkukat.

– Köszüntém alázatval, magosságus bő! Áldá mindün léptit az Nagyszellüm!– Köszüntvelék, Daratán! – kiáltott vissza Sejéd a kapuőrnek.Az egész csapat a földsáncon belülre vonult. Gottwaldot enyhe csalódás érte.

Valamiféle várudvarra számított, palotával, épületekkel, gondolatban ezt illesztette a derék nemzetségfőhöz. Ehelyett sátrakat, ólakat, kalyibákat, kazlakat, gémeskutat látott. Hopp, valamin mégiscsak megakadt a szeme. A térség bal oldalának hátsó felét fehérre meszelt, zsúpfedeles ház határolta.

Mindenekelőtt azonban a hatalmas nemezsátron állapodott meg az érkező szeme, amely középütt állt és tömegével uralta a várudvart. Nagysága dacára elég dísztelen alkotmány volt. Csak a bejárat körül látszottak különféle hadi jelvények. Mindjárt a két ajtófél mellett rudak álltak ki a földből, melyek tetején három agyar fehérlett, alatta vadkan sörte lógott alá. A bejárat fölött ezüst korong csillogott, közepében tulipán formájú virág, körülötte egymásba fonódó minták vésete.

A fősátor mellett állt egy kisebb, mely hasonló bejárati díszei miatt rangos gazdára utalt.

– Vérfő sátora – közölte Sülyve, mintegy kitalálva a gondolatot.

A két sátor között félúton díszesen faragott, sudár kopjafa emelkedett a magosba. A bajor legény megütődve bámulta a pogány jelképet. Mégiscsak igaz lenne, hogy ezek a barbárok efféle bálványokhoz imádkoznak? S ahogy Regensburgban mesélték, itt szokták a keresztény rabok mellét élve fölhasítani, kitépni a szívét és megenni? Beleborzadt a föltevésbe.

Szerénykedett még a nagyok között két egyszerűbb küllemű sátor. Gottwald másnap már tudta, hogy az egyikben a bő két kiváltságos jobbágya, Karmal és Sülyve lakik, másikban Pörzse, a megbecsült szolgáló. Pár lépéssel előttük gémeskút emelkedett, hosszú vályú feküdt a káva mellett hosszában; a kuvaszok egy nemrég keletkezett tócsából lefetyelték a vizet.

Sejéd lelépett a nyeregből, erre a többiek is alászálltak. Gottwald készséggel állt a nemzetségfő rendelkezésére, odaszökkent, átvette tőle a kantárszárat.

Posztósapkás, ősz szakállú, egyenes tartású férfi járult Sejéd elé. Ruházata alig hasonlított a helybéliek viseletére, sokkal inkább emlékeztette a kislegényt a bajor öltözködésre. Nyűttes zekét hordott, vállán átvetve fedeletlen tarisznya, melyből ujjnyi vastagságú vesszők kandikáltak ki. Meghajolt, idegen akcentussal üdvözölte a gazdát.

– Az én istenem oltalmazott, kigyelmüs bő!– Köszüntvelék, papó! Köszüntvelék! – veregette meg vállát Sejéd. – Műkor tíged

lát szűmöm, szívüm tudá, mindün rendjén vagyon. Mán mostan menüssz kengyelfutókot, hívim gyülekezvenek öszve!

– Úgy leszen! – Az öreg bólintott és dolgára sietett.Mialatt a társaság kikötötte lovait a kantározó rúdhoz, Sárány és Éboly

lekászálódott a taligáról. Sejéd hozzájuk ballagott, kissé zavartan súgott nekik valamit. Aztán tétován a fősátor felé fordult.

A fősátor bejáratán föl volt tekerve a szőnyeg, de nem sokat jelentett. Félhomály honolt ugyanis odabenn, kintről az ember nem látott a mélyébe. Sejéd azonban érezte, hogy onnan szemmel tartják őket, kiváltképp az új asszonyt.

– Ötel! – kiáltotta el magát.Mindenki nyomban megértette, hogy itt most rendhagyó esemény szem- és

fültanúja lehet. Hirtelen csönd támadt.– Ötel! Teü beste! – bődült el immár dühödten Sejéd. – Urod jöve müg! Nüm

járulsz elej?!Halotti némaság, még a kutyák is abbahagyták a lefetyelést. A sátorból mintha

visszafojtott sírás zaja szivárgott volna ki. A nemzetségfő tekintete egyre inkább elborult.

– Lyányom, Emese! Teü se fogadul engümet?!Erre a sátorból kifutott egy karcsú, fekete hajú süldőlány. A bőhöz szaladt, átölelte,

vállára borult.– Apjom! Ézes apjom! – sírta.Bodán szeme sarkában könnycsepp jelent meg, Apur is sűrűn pislogtatta egy

szemét. A vitézek arcán is meghatottság látszott, csak a két ifjú, Zente és Béld szeme villant össze huncutul.

A sátor bejáratában most feltűnt egy testes asszonyság. Nem lépett ki, belülről szórta szitkait.

– Gyalázat! Az cafka ide bé nüm léphetik sose!

– Miüt hápogol asszonyállat?! – förmedt rá Sejéd, és eltaszította magától lányát.– Ű nüm fejér magyeri! Űreá nem áll az ősi szokás! Bajnak vagyon hát itten?!A bő rettenetes haragra gerjedt. Hatalmasat fújt, s nagy lendülettel elindult a sátor

felé. Lánya kétségbeesetten próbálta útját állni, de nem sikerült neki. Gottwald szíve mind hevesebben kezdett verni, rásandított Sárányra. A szépasszony arcán Sejédnek dühe látszott, semmi egyéb. A legényke ezen kissé meglepődött, ám csodálkozása akkor lett teljes, amikor végignézett a többieken. Be kellett látnia, hogy egyedül csak az ő lelke riadt meg mindettől, mert a körülötte ácsorgók fülig érő szájjal várták a csetepatét.

Máshonnan is odagyűltek cselédek, szolgák, ínyek, közszabadok. Gottwald magában szégyenkezett, hogy itt áll a sok kárörvendő között, és hallgatja, ahogy a sátor mélyén Sejéd veri az asszonyát. Ötel úgy jajveszékelt, mint akit ölnek. Olykor egy másik hang is fölsipított.

– Üssed, ézös fiom, üssed!A kíváncsiak tömege még a kuncogástól sem riadt vissza. Mily kivételes, ritka

alkalom, hogy a nemzetségfő hajlékában folyik a haddelhadd. Sejéd most kikukkantott, odaintett Sáránynak.

– Jer bévül!Az újasszony és lánya megindultak leendő otthonuk felé. Alakjukat csakhamar

benyelte a sátor bejárati nyílása. Innentől egy pissz sem hallatszott már ki. Lassan Sejéd lánya, Emese is beoldalgott. A gyülekezet szétszéledt.

Gottwald kezdte magát kényelmetlenül érezni. Ott állt két ló kantárát szorongatva, nem tudván, mihez kezdjen most. Váratlanul egy kerek képű, széles orrú, apró szemű, ruganyos járású legény vágódott melléje.

– Addsza!Kiragadta kezéből Sejéd hátasának kantárszárát, s már vitte is magával.

Gottwaldnak más ötlete nem lévén, utána indult a maga szürkéjével. Megkerülték a szénaboglyát, bevezették a lovakat az istállóba. A bajor legényke enyhe csalódást érzett. Ez az építmény odahaza még juhakolnak se tenné meg. Gyalulatlan deszkából eszkábálták, szalmával fedték úgy, hogy a hátoldala a földsáncnak támaszkodott. Csak az a kellemes lószag, az volt a régi.

Az apró szemű legény mindjárt kikötötte Sejéd lovát, méghozzá a legjobbnak látszó helyre, aztán megmutatta Gottwaldnak, hová vezesse a szürkéjét. Az istállóban ezzel a kettővel nyolc lett a lovak száma, s legalább ugyanannyinak maradt még hely. A bajor fiú, miután végzett a bekötéssel, a magyeri elé állt.

– En Gottwald – mondta.– En Farkas – jött rá a válasz.

XIX.Még alig ismerkedtek össze, megjelent az a posztósapkás, ősz szakállú ember, akit

Sejéd papónak nevezett.– Ihajja, Nímet papó! – kurjantotta Farkas. – Oszt miü járja, hun járja?Az öreg nem felelt neki, ehelyett Gottwald felé nyújtotta a kezét.

– Dicsértessék, kedves földim! – köszöntötte anyanyelvén.– Dicsértessék – felelt rá a lovászlegény, és kis híján elsírta magát.– Bajor vagyok magam is. Már tíz éve élek itt. Én vagyok az intéző. A gazda

említette, hogy árva fiú vagy. Azért hozott magával, mert úgy látta, így jobb neked. Most tömérdek dolgom van, déltájában összegyűlnek a rokonok, tor lesz, bizonnyal eltart késő éjszakáig. De majd elbeszélgetünk, lesz rá bőven alkalom. Addig is maradj itt az istállóban, fogadj szót Farkasnak és minden előkelőnek, aki csak beteszi ide a lábát. Arra vigyázz, ne nézz csúnyán senkire, mert az ittenieknél az kihívást jelent. Isten hozott, fiam.

Az öreg távozott, Gottwald lelke némán dorombolt a boldogságtól. Farkas is eltűnt valahová, először maradt egyedül oly sok nap után, s ez a magány most jólesett neki. Mélyet sóhajtott, szép nyugodtan munkához látott. Először lenyergelte Sejéd lovát, majd az öreg Graut.

– Jól van, pajtás! – veregette meg cimborája nyakát. Talált egy villát, friss szénát rakott a két állat elé. Míg azok ropogtatták a takarmányt, a legényke újabb tennivaló után nézett. Ahol a jószágok már tocsogós dágványban álltak, kikotorta alóluk a trágyát, kisuhintotta az istálló elé, száraz homokkal pótolta. Miután ezzel végzett, szemlét tartott a lovak között. Megállapította, hogy a jószágok fele igavonó, melyeket kissé elhanyagoltak. Hátsó combjukon és csüdjükön rászáradt ürülék csúfosodott. A lovászlegény megfelelő szerszám után nézett. Talált is hosszú keresgélés után egy rozsdás kaparót, melynek fanyele félig már korhadt volt, azzal látott munkához.

Mialatt lendületesen dörgölte az egyik hóka hátsó fertályát, valaki csöndesen beballagott az istállóba és megállt mellette. Daratán volt, a megtermett, félkarú kapuőr. Nem szólt egy szót sem, csak nézte, hogyan dolgozik. Gottwald lopva visszasandított, amelyből megállapította, hogy a termetes ember kissé bandzsa, bár csupa jóindulat sugárzik szőrös képéről.

– Derík pulya valál teü – dünnyögte alig hallhatóan, aztán kicammogott.A lovászlegény megértette, mi hangzott el. Két napja rendre elcsodálkozott azon,

milyen gyorsan ragad rá az idegen nyelv. Sokszor egy szót sem ért abból, amit mondanak, a hanglejtésből, az adott helyzetből mégis képes kikövetkeztetni. S ha később ismét meghallja azokat a szavakat, már a jelentésüket is tudja.

Farkas déltájban került elő. Láthatóan meglepődött, hogy az eltelt rövid idő alatt milyen sok minden megváltozott az istállóban, de nem tette szóvá. Hamarosan követte őt Karmal és Sülyve, akik tajtékos, kimerült lovaikat vezették be. A két ember is elcsigázottnak látszott, bizonyára nekik kellett körbenyargalni a nemzetségfő rokonságát.

– Miü vót itten, hékás? – vette észre Sülyve a változást.– E ni! – bökött Farkas Gottwald felé.A lovászlegény készen állt, hogy gondjaiba vegye az érkezők lovait, ám azok

maguk láttak neki. Lenyergeltek, marék szalmából sodortak csutakot, s hozzáértéssel kezdték a jószágot dörzsölni. Gottwald ezalatt sorra járta a jászlakat, belekukkantott mindbe, van-e bennük elég takarmány. Aztán az állatok fogait vette vizsgálat alá, melyből elég pontosan megállapította korukat, egészségi állapotukat. Egyedül Farkas ácsorgott tétlenül egy tartógerendának támaszkodva, s unottan bámulta a

serénykedőket. Miután a két jobbágy végzett a csutakolással, itatni vitték az állatokat a kúthoz.

– Münk es itatunk – jutott eszébe Farkasnak.Sorba kivezették a jószágot a gémeskúthoz. Az egyik kuvasz Gottwald nyomába

szegődött, vicsorogva leste minden mozdulatát. Jeges félelem futott át a kislegényen, segélykérőn tekintett Farkasra. Az mintha élvezte volna emez ijedelmét, elhúzta a száját, apró szemében gonoszság parázslott.

Mikor a vályúhoz értek, s a lovak hangos szürcsöléssel inni kezdtek, a kutya támadása elkerülhetetlennek látszott. Farkát fölborzolta, fejét előreszegte, fogait kivillantotta. Gottwaldnak nem volt fegyvere, de elszánta magát, hogyha kell, a végsőkig harcol puszta kezivel. Sülyve azonban segített neki.

– Káma! Kushadj!Az eb megtorpant. Sülyve Gottwald mellé lépett, leguggolt, s intett a legénykének,

hogy tegye ugyanezt. A bajor engedelmeskedett.– Káma! Ide jer!A kutya abbahagyta a vicsorgást, és lassan – noha továbbra is bizalmatlanul –

elindult feléjük. Sülyve odatartotta a kuvasznak a kezét, Gottwald is ezt tette.– Barát! Barát!Kámát csak Gottwald mancsa érdekelte. Körülszaglászta, meg-megbökte. A

legényke szíve még életében nem vert olyan hevesen, mint mikor megérezte a kutya nedves, hideg orrának érintését. Aztán az állat lassan ráunt a szimatolásra, eloldalgott.

Felegyenesedtek a guggolók, Sülyve rávert Gottwald vállára.– E mán aligha támad terád.Farkas képére némi csalódottság ült ki. Az ő tetszését kevésbé nyerte el ez a békés

ismerkedés. Mintha szívesen látott volna egy vad küzdelmet.– Pajor! Pajor, teü! – kiáltott fel Karmal. – Hun az ménkűbe tekergül!Az udvar túlsó oldala felől egy tíz év formájú szutykos kölyök futott hozzájuk.

Ruhája csupa rongy, haja kócos, csimbókos.– Ehun volék mán la!– Húzod mán az vizet, deü szapurán!Gottwaldnak orrába csapott a fiú tömény tehéntrágya szaga, mikor elsuhant

mellette. Pajor csöppet sem látszott ijedtnek, a kemény munkára való felszólítás ellenére sem. Megragadta a kútostort, s már meregette is alá a vödröt serényen. Fiatal kora dacára bámulatos erő és lendület lakozott benne. Gyors egymásutánban rángatta ki a vízzel telt nehéz vödröket, s zúdította a vályúba. S mindeközben kurjongatott, mulatságos grimaszokat vágott. Néha olyan sebesen forgatta a szemét, hogy belekábult, aki csak nézte, máskor meg kuncogni kezdett, akár a kismalac.

Szerfölött megtetszett neki Gottwald. Le sem vette róla a szemét, mialatt egy pillanatra sem szüneteltette a vízhúzást. Pajor huncut pillantása most rátévedt a kislegény bokacipőjére, és kitört belőle a röhögés.

– Oszt mé nyestüd le az csizmád szárát?Nyilván még nem látott cipőt. De hogy ez miért olyan mulatságos, ez nem fért

Gottwald fejébe. Nem beszélve arról, hogy őbüdössége mezítláb volt.

Miután végeztek az itatással, egy kerek, mosolygós arcú asszonyság robogott be az istállóba. A lovászlegény ekkor már egyedül volt, a többiek ebédelni mentek. Az asszony egy fatálban köleskását nyújtott át neki.

– Hadd látá mán szeműm, kiü ez la messzi fődrül jüve szíp szemű süldő légin, kiünek aranyba kék foglalni az kézit. Hallam en lelkűm, takaroson végezüd az dolgod. Derék, derék! Jonhomba lészöl teü hamarost, hej ézes kölyöküm…

Az asszony csak mondta a magáét, a szeme csillogott, arcán a legőszintébb öröm. Gottwaldnak nagyon jólestek a kedves szavak, ámbár nem értett meg mindent belőle.

– Tömök én néküd, becses, szalmazsákot. Hogy is neü, míghogy az fődön aluszkáj.Nímet papó jelent meg a beszédes asszony mögött. Csöndben megállt, somolyogva

bólogatott a szóáradat hallatán, aztán megjegyezte.– Úgy, úgy Borsekné. Istápolni kell ez léginkét, mert még fiatalka.– Ajjé, mennüm kell mán, fűtőm bé az kemencét, leszen itt hamarost vendígjárás.Az asszony elsietett. Az öreg intéző vállon veregette a kislegényt, aztán németül

szólt.– Ezt már szeretem, fiam! Széltében-hosszában beszélik, hogy mily serényen

dolgozol. Most edd meg az ebéded, addig fordulok egyet. Utána megmutatom neked a földvárat.

Gottwald úgy álltában fogyasztotta el az ennivalóját. Az üres fatányért, benne a fakanállal, lerakta a két lépéssel arrább álló nyeregtartó bakra. Aztán gondolt egy merészet, kilépett az istállóból, elindult a kút felé. A fősátor előterében ínyek, szolgák serénykedtek: állatbőröket terítettek le a földre, azokra nehéz vánkosokat raktak. Az így kialakított terület négy sarkához póznát állítottak, s ponyvát feszítettek ki föléje. A kopjafa körül is tüsténkedtek páran. Karókat vertek a földbe, lókoponyacsontokat tűztek rá.

Senki sem figyelt Gottwaldra. Húzott magának vizet a kútból, ivott kedvére. Aztán körülkémlelt, nem látja-e valahol Nímet papót. Mintha a kapunál ácsorogna, elindult feléje. Mielőtt azonban célhoz ért volna, a szénaboglya mögül a három kuvasz fordult ki eléje. Az ijedség hirtelen szoborrá merevítette. Káma volt köztük a vezér, ez tisztán látszott, ő masírozott elöl, magasra tartva farkát. Az ebek is megtorpantak, s bizalmatlanul méregették az ifjú embert. Gottwald összeszedte minden bátorságát, leguggolt a bestiák előtt.

– Káma!S a kutya fölismerte. Farkát csóválva futott hozzá, pracliját a kislegény térdére

helyezte és szájon nyalta. A két másik állat követte a vezér példáját: odaszökkentek, körülsündörögték. Immáron elfogadták gazdájuknak, pajtásuknak.

– Az angyalát! – Nímet papó ott állt a közelben, és hitetlenkedve bámulta a jelenetet. – Hogy a szentibe tudtad ilyen hamar magadhoz édesgetni őket? Ezek veszélyes fenevadak ám, elbánnak egy egész farkasfalkával. Az új embert elég nehezen szokják meg maguk körül. Na, gyere!

Gottwald követte az öreget, aki szakállas képével, húsos fülével úgy belopta magát a szívébe, mint valami kedves rokon. Először a kapunál, a fából ácsolt őrtoronynál álltak meg. A zord kiállású kapuőr a magosból nézett le rájuk. Egészséges egy kezét a korláton nyugtatta, rézvörös arcában nedvesen villogott bandzsa szeme.

– A medveerejű Daratán vigyázza a kaput – mondta Nímet papó, és barátian intett föl a hatalmas embernek. – Fiatalon vesztette el a karját a besenyők elleni harcban. Ne rémisszen meg rút külleme, a szíve aranyból van, majd meglátod.

Bal felé indultak el. Itt egy rövid szakaszon egészében látni lehetett a földsánc belső oldalát. Gottwald csak most figyelt föl rá, hogy a fal vaskos gerendákkal van megerősítve. Valójában a földvár szilárdabb, mint először gondolta.

– Nímet papó… – kezdte volna a kislegény.– Szólíts engem inkább onkelnak. A rendes nevem Nimetz, Passau mellett

születtem. Ezek a magyeri jóemberek nem tudták helyesen kiejteni a nevem, ezért elferdítették. Te nyugodtan mondd azt, hogy onkel Nimetz, vagy csak onkel.

– Jó – bólintott rá Gottwald. – Ki volt az a kedves asszony, aki ennivalót hozott nekem?

– Borsekné, a rusznyák felesége. Ő itt a gazdasszony. Főz, mos, kenyeret süt, gyümölcsöt aszal. Légy csak jóba vele, meglásd, megéri.

Alacsony faépítmény mellé értek, amely az istálló mellett állt.– Ebben tárolják a lovak szemestakarmányát, a zabot.Tovább haladtak. Maguk mögött hagyták az istállót meg a szénaboglyát. Nyitott

elejű tákolmány, afféle fészer állt előttük, szekér, kocsi-, taligarudak meredtek ki az eresz alól.

– A kocsiszín. Ritkán használják ezeket, jobbára kinti szekerek hordják be a terményt. A könnyű kocsikra hadjáratok idején van leginkább szükség, azon kívül csak akkor kerül használatra, ha netán a nemzetes asszonynak rokonlátogatásra szottyan kedve. Ott belül a sarokban, látod? Az ott Farkas kuckója. Vigyázz a fiúval, kicsit gonosz meg sunyi, de nem engesztelhetetlen. Nyílt titok, hogy Vérfő zabigyereke. Az anyja cselédlány volt, rég meghalt.

– Valójában mi itt az ő dolga?– Ez is, az is. Egyszer lovász, másszor hajtó. Vérfő egy ízben megtiltotta nekem,

hogy feladattal bízzam meg. Amúgy ördöngös lovas a fiú, bámulatosan ért a fegyverforgatáshoz is.

Ballagtak tovább. Elsétáltak a gémeskút mellett, megálltak egy fehérre meszelt, nádfedeles ház előtt.

– Na, fiam, jól nézd meg ezt az épületet, mert valójában ennek köszönhetem, hogy ide kerültem. Kezdem azzal, hogy ezek a pásztorkodó népek nem érzik jól magukat a házban, legyen az kőből, vályogból, sárból. A sátrat szeretik, még a leghidegebb télben is abban tanyáznak. Ám az idős Bátor bő, Sejéd atyja erről ésszerűbben vélekedett. Mégpedig azon okból, mert szörnyen kínozta a nyavalya, tüdeje is beteg volt, nem állhatta a füstöt. Az ügyes rusznyák, Borsek, akit még a Kárpátok túloldaláról hozott magával, felépítette ezt a házat, amiért is az öreg Bátor szabad emberré tette, és összeházasította egy nyéki menyecskével. Akkortájt indultak az első hadjáratok Bajorföldre. Bátor idős kora miatt már nem vett részt ezekben, legnagyobb fiát, örökösét, Sejédet féltette, ezért másodszülöttét, Belént küldte el a haddal. Lelkére kötötte fiának, hogy ejtsen egy olyan foglyot, aki tud kürtös tűzhelyet építeni. Az én mesterségem ugyebár kőműves. Épp egy udvarház építésénél dolgoztam többedmagammal, mikor lecsapott ránk Belén és csapata. Elhurcoltak, mert azt remélték, értek a tűzhely készítéshez is. Nem tévedtek. Na, csináltam is ebbe a házba

olyan tűzhelyet, mint még senkinek. És hallgasd meg csak, fiam, azon a napon, amikor elkészültem, az öreg Bátor meghalt.

– Krisztusom! – képedt el a kislegény. – És ki lakja most a házat?– Senki. Csupán egyszer volt benne befűtve, úgy három éve, mikor Szabolcs itt járt

híveivel. Reggelre akkora hó esett, hogy néhány napig maradni kényszerültek. De rosszul érezték magukat benne. Azt mondták, olyan, mintha élve lennének eltemetve. Furcsállották, hogy a külvilág zaját sem úgy hallják, mint a sátorban. A nagy csönd félelemmel töltötte el őket. El is nevezték a házat süket teremnek.

– Pedig takaros kis épület.– Azám! Vastagok a falai, marhahólyag az ablakon. Van pitvara meg egy tágas

szobája. A pitvar alatt borospince.A négyszögletes földvár bal fölső sarkához értek. Innen jobbra kellett fordulniuk.

Jól megépített, félig földbe ágyazott tárolót hagytak maguk mögött, közvetlen mellette verem sötét bejárata lehelte rájuk hűsét.

– Az előbbiben a kenyérgabonát meg a kölest őrizzük, ebben a veremben tároljuk a tormát, a tárkonyt, a hagymát, a káposztát, a sárgarépát, a babot, a tököt, az aszalt gyümölcsöket meg az efféle csemegéket.

Pár lépés után szalmatetős, paticsolt házacska állt előttük. Innenső végénél alacsony, ferde tető alatt egy földbe süllyesztett kemence lapult. Pattogva égett torkában a száraz rőzse. A kemence előtt széles asztal, rajta öblös kondér meg rézüstök, cserépfazekak, fatálak, vágódeszkák.

Két asszony serénykedett az edények körül. Egyik homokkal súrolta a nagy kondér oldalát, a jövevényekre föltekintett, mosolyra szaladt az ajka. Borsekné volt az.

– Oszt miü járja, Nímet papó? Monda mán, ez légin való az mago nemzetibül?– Abbul való, lyányom.– Derík! Haj, derík!A másik nő, aki az apróbb edényeket öblögette, igen szemrevalónak mutatta magát.

Húsz és harminc közötti lehetett: köntöse ujja könyékig föltűrve, karja csodálnivaló. Mosolyogva bólogatott feléjük, szeme fénylett, mint a borostyán.

– Ez a takaros fehércseléd, Pörzse, Sejéd belső szolgálója - jegyezte meg halkan az öreg, pár lépéssel arrább. – Gyere, megmutatom a vackomat! – tette hozzá aztán élénkebben.

Elballagtak a ház másik végéhez.– Ama része a Borsek családé, eme fele az enyém.A bejárat előtt két gyerek hancúrozott. Egy nyolc év körüli kisfiú és egy ötéves

formájú kisleány. Az intéző összevonta a szemöldökét, rájuk mordult.– Schweine teremtette! Mindüg itten lábatlankodtok! Allé mars innét!Gottwald befelé somolygott, hogy milyen mulatságosan ötvözte az öreg a két

nyelvet.– Borsek porontyai.Beléptek a házba, amely mindössze egyetlen helyiségből állt. Berendezése: ágy, két

színpompásra festett láda, asztal, három sámli. Szemközt kőből rakott takaros tűzhely állt, fölötte a falon feszület függött.

– Engedd meg, onkel, hogy most imádkozzam egyet.– Veled tartok, fiam.

Letérdeltek egymás mellé, keresztet vetettek, halkan suttogni kezdték a miatyánkot. A legényke, mikor ahhoz a részhez ért, hogy „ments meg az ungorok nyilaitól”, elbizonytalanodott. Mondja, ne mondja? Végül úgy döntött, kihagyja.

Aztán még megszemlélték a szolgák szánalmas kunyhóját, a hatalmas szalmakazlat, a tehénólat, a vesszőből font tyúkketrecet, a bűzös disznóakolt a karámmal.

– Elég kevés ez – jegyezte meg Gottwald. – Azt gondoltam, a nemzetségfőnek sokkal több a jószága.

– Ezt biza jól gondoltad! – nevetett föl az intéző. – Amit láttál, csupán vésztartalék. A nyáj, a gulya, a ménes, a konda kint él a legelőn. Ezenkívül jeles alkalmakkor a bő tömérdek ajándékot kap nemzetsége népétől. Van neki elegendő, fiam, én aztán tudom, hisz magam tartom nyilván az egészet. Hanem ahogy látom, te akkorákat ásítasz, hogy majd elnyelsz. Szaladj, pihenj le, tudom, egész éjjel úton voltatok.

Gottwaldnak még egy kérdés motoszkált a fejében.– Onkel, én most itt ki vagyok? Rabszolga?– Az vagy, akinek mutatod magad. Ezek között a magyarok között, szoktam így is

nevezni őket, ésszel, kitartással sok mindent elérhetsz. Mindegy nekik, hogy a fajtájukból születtél-e vagy sem. A rendes, becsületes idegent, aki kellő szerénységet mutat, idővel befogadják. Csak el kell, hogy viseld olykor a durva tréfáikat, és ne törj mindjárt túl magasra. Azért lehettem én itt intéző, mert bebizonyítottam, hogy helyén van az eszem. Amit eddig Bodán csinált úgy-ahogy, én azt most százszor jobban csinálom, anélkül hogy fölhánytorgatnám. S ezt a maguk módján értékelik, mind nagyobb irántam a bizodalmuk, valamelyest tisztelnek is. A magyarok, majd lassan megismered őket, nem mondhatnám, hogy az eszükkel élnek, bár korántsem buták, hanem a szívükkel és a lelkükkel. Egyszóval a keblük irányítja őket, melyet jonhomnak neveznek. Úgyhogy, fiam, ha emberi módon szeretnél itt élni, higgadt légy, ne fecsegj unásig a kereszténység igazáról, légy kedves, indítsd meg feljebbvalóid szívét, hass okosan a lelkükre.

A lovászlegény betámolygott az istállóba. Amit elsőre megpillantott, az a tömött szalmazsák volt. Lám, a kedves Borsekné már teljesítette is az ígéretét. Nyomban végigdőlt rajta. Életének ez volt leghosszabb és legmozgalmasabb napja. Zsongott a feje, mint a méhkas, olykor különös látomások törtek rá. S nem is bírt igazából elaludni, az ébrenlét és álom mezsgyéjén hánykolódott. Az a bűvös szó sehogy se hagyta nyugton: jonhom, jonhom, jonhom.

A délután derekán kezdtek szállingózni a nemzetség rangos személyiségei. Bodán espán volt az első, de Apur is idejekorán elfoglalta megillető helyét a ponyva alatt. A félszemű bikagyőző házasság révén került a Bátor nemzetségbe, mert feleségül vette Sejéd húgát, Indát. Hamarosan követte őket Namény, Gelse, Zurja. Mindahányan lekuporodtak a vánkosokra, régi szokás szerint a rangjukat megillető helyre. Az ifjak a szélére szorultak: Sejéd fia Zente, Apur fia Béld, Namény fia Kaló és Ecsed. Sejéd bő és Korom táltos szinte egyazon pillanatban érkezett meg. A nemzetségfő a legdíszesebb vánkoson foglalt helyet, amely középütt volt. Szemközt vele a táltos telepedett le.

Ücsörögtek törökülésben szótlan sokáig. A családfők selyem és bársony köntösökben, fiaik damasztban. Szakállt csak a bő viselt, meg a táltos. Sejéd rövidet,

ritkásat, de ősz szállnak még nyoma sem volt abban. A táltos szőrzete bozontos volt és tirke-tarka.

Pörzse jelent meg nagy kerek tállal kezében, melyen annyi ezüstserleg csillogott, amennyi előkelő képviseltette magát. Jobban mondva eggyel több, hiszen Vérfőnek is hozott, csak ő nem jelent meg.

Sejéd megvárta, míg a szolgáló eltűnik, akkor szemmagasságba emelte serlegét.– Figyelmüzzetek, hivim! Imé megtérem közibétük, jonhom mindün örümével.

Deü szívfájdalommal tudotum véletük, testvérecsém, Belén odamaradott, kiü miott bűvön szenvödék. Es odamaradott legkedvüsb süvünk, Tarfő.

Fia, a tagbaszakadt, erejéről messzi földön híres Gelse lehajtotta a fejét, behunyta a szemét. Hosszú hallgatásba burkolóztak ismét, csak a táltos mormolása hallott. Sejéd mélyet sóhajtott, és vontatottan skandálni kezdte.

Ősapák, ősanyák,Túl a földön létezők.Ősapák, ősanyák,Tikteket most kérlelünkSirassuk el fiunkot.Nagyszellűm irgalmazz!Méhanya oltalmáulHoldanya elringass!Ősapák, ősanyák,Túl a földön létezők.Megkérénk az nyugalmot.Nékünk meg neü jelenjen,Minket sose késértsen,Se ébren, se álumbon.

– Adassék űnekik boldog nyugovás az fonák világbon.Serlegét kissé megbillentette, a borból az első kortyot a földre loccsantotta. Mind

követte a példát, aztán fenékig ürítettek. Pörzse ismét megjelent egy karcsú nyakú ezüstkancsóval, telitöltögette a megürült ivóedényeket.

Lassacskán sötétedett. Szolgák jöttek, rőzseköteget cipeltek sorra, terhüket lerakták a kopjafától mintegy húszlépésnyire. Mire teljesen beesteledett, magasra csapott a máglya lángja, borgőzös arcokat, fehérlő lókoponyákat világítva meg.

Arra vártak, hogy a táltos elkezdje a dolgát, minthogy azonban az nem moccant, szórványos szóváltást kezdtek.

– Hírlik, az horka szígyenletüs pára, fecseg folyvást, miünt afféli asszonyszemél – dörmögte Bodán.

– A biz úgy vala – bólintott rá Namény.– Nono! – mordult föl Sejéd. – Az la miü bojunk, kevés az rátetmütségünk az józan

egyesíghe. Bodán eszüs embör, végbevisz olan dolgokat, miüket mások nüm tudának.Hallgatásba merültek. Apur kiitta serlegét, a nemzetségfő felé fordult.– Hivéd, haszonnal leszen minékünk Arnulf szövetségi?– Aztat hivém.Az ifjú Gelse bátorkodott szólásra.

– Kigyelmüs bő, miképpön vélekedül? Fejedelemink mostan Árpád véribűl való, avogy elhihetend az szódeszíd?!

– Válasz nincsün! – felelte kurtán Sejéd.Korom táltos lassan fölemelkedett, kezében lóbőrrel bevont kerek dobot tartott.

Elindult a tűz felé, sallangos állatbőr ruhájáról csontok, kagylók, csigák csüngtek alá. Megállt a pattogó máglyánál, a dobot a lángok fölé tartotta. Haja hátul hosszan lecsüngött, egész a derekáig, benne különféle madártollak tarkálltak.

Mindnyájan feszülten lesték a Nagyszellem kegyeltjét, s lélegzet-visszafojtva füleltek a hangokra. A táltos időközönként megpendítette a dobot, amely a meleg hatására egyre magasabb, átütőbb hangon szólalt meg. Aztán az ő hangja is hallhatóvá vált.

Hmmmmmm, hmmmmm, hmmmmmLátója teü mindünnekHmmmmmm, hmmmmm, hmmmmmTudója teü mindünnekHmmmmmm, hmmmmm, hmmmmmÖsmerőe teü mindünnekHmmmmmm, hmmmmm, hmmmmm…

Mintha darázs csípte volna meg, hátra szökkent, a dobot magosba lendítette, szabad kezének ujjaival lódobogást utánzó ritmust pergetett ki a feszes bőrön. A pergés mind élénkebb lett, egyre vadabb tempójú, aztán már öklével is bele-belepüfölt a bőrbe. Mindez úgy hatott, mintha paripák vágtatnának a végeláthatatlan sztyeppén.

Szíp fejír lú fiodumIhajja hujja haj!Jer mihozzánk csillagútonIhajja hujja haj!

Elkezdett mind gyorsabban körbeforogni a táltos. Közben úgy tett, mintha teljes erejéből földhöz akarná vágni a dobot, ám mégsem eresztette el. Majd olyat csinált, mintha föl akarná hajítani a magosba, de a hangszer ismét csak a kezében maradt.

Szíp fejír lú fiodumIhajja hujja haj!Jer mihozzánk csillagútonIhajja hujja haj!

Már úgy ugrándozott, mintha parázson táncolna mezítláb. Ez a mozgás rendkívül fárasztó volt, nem is bírta sokáig az idős ember. Két karját kitárta, fejét fölvetette és vadul pörögni kezdett, miközben lihegve szakadtak ki belőle a szavak.

Selyemfelhőn lépegetőHeje, huja, ihajla!

Aranyréten füvelgetőHeje, huja, ihajla!Ráró, ráró táltos csikóHeje, huja, ihajla!Hozzun szárnyán zúgó viharSzélüs mezőn uccu hamarNyílnál jövel sebesebbünTündér… lyánynál kecsesebbünRáró, ráró… táltos… csikó…

Innentől egy szavát sem lehetett érteni. Artíkulálatlanul óbégatott, nagyokat nyögött, hörgött.

Tyimas sindzse jokhat khora mámek,Khundzsa ona tómer kassza keleraty,Sandzsokne tyin tömer jon kelarder!

Szeme fennakadt, csak szemfehérje világított, ahogy egyre mélyebb révületben kerengett. Aztán egyszerre megtántorodott és elvágódott. A kimerült test minden ízében remegett, vonaglott. Tüdeje sípolva zihált oly szaporán, mintha nem is belőle eredne.

Sejéd fölállt, a többiek ugyanezt tették. Körülvették a transzba esett embert, nehogy elkerülje valami lényeges a figyelmüket. A táltos akadozó nyelvvel beszélgetni kezdett a szellemmel, amiből senki nem értett semmit. Aztán eldünnyögte az első értelmes szavakat.

– Deli ifjú… – Mindnyájan tudták, hogy ez Gelsének szól. - Hordám atyád testit messzi fődekün, haragvó hegyekün, az zavaros vizek tükörin által. Ebhitű uruszágok mezein megszalasztánk az ellent. Víjt vitézün hóttáig. Viruló ifjú, ímé teü lepel nyomdokiba. Mostan gyászulj, ót örvendj… majdan jöve teü vígságid.

Gelse sebet ejtett késével a saját arcán. Vére lefolyt az állára, onnan rácsöpögött a köntösére. A táltos halkabbra fogta, jó ideig zagyván hablatyolt. Aztán a bőhöz szólt.

– Nemzetüd kivállóságja, figyelmüzz! Az kik szemű idegüny hozutt terád szerüncsét. Mostantul az aranyos istenség vezérli éltöd. Teü volál az irányt veszítött nyíl, kiü megtalálád az gyászoló özvegyet. Szívüld müg szavom, jövő esztöndőn neü erisszed el fiod az hadval. Várj, miüg világra jöve…

Hosszú csend, a táltos levegő után kapkodott. Sejéd elvesztette a türelmét.– Kiü jöve mán világra?!– Kígyó-béka-csúszómászó! – harsant nyersen, flegmán a háttérből.Pillanatra mindnyájukban megdermedt a vér. Korom táltos magához tért, hirtelen

fölült. A máglya – amely időközben ellobbant, csak a zsarát izzott még – túloldalán állt Vérfő csípőre tett kézzel, rókaképén gúnyos mosollyal.

– Mügzavarád az szellümet! – kiáltott rá Sejéd.– Néküm az nincsün ártásumra, csak tenéküd!A családfők összenéztek. Ez a tiszteletlen hang, melyet Vérfő merészelt megütni

bátyjával szemben, aki ugyebár a nemzetség első embere, ősi törvény szerint vért kíván. Még akkor is, ha mostanság, főképp mióta Árpád ide vezérelte népét az arany

mezők, ezüst folyók országába, az ősi viselkedés állandó változásban van. Ennélfogva mindenki szerfölött kíváncsian várta, vajon ebből mi sül ki.

– Vigyázz, Vérfő, vigyázz! Eccer még megharagítol, nüm leszen oszt néküd irgalom!

– Teü néküm ilent mán nüm mondhatul! – ordította vissza a másik. – Megszeged az családi béküsség elvit. Sárány illethet ippen annyit engüm es, amennyit tégüd! Mer ű nüm fejír magyeri!

– Ragaszkodum az Nyék törzs ősi szokásiho!– Eriszd át néküm Sárányt, oszt béküsség leszen!– Sose!! – bömbölte a bő magából kikelve.– Akkor mátul teü néküm nüm vogy főm!

XXI.Gottwald a szénaboglya mögül leskelődött. Sejéd és Vérfő szóváltása megriasztotta

a lelkét, innentől nem akart már látni, hallani semmit. Bebotorkált a sötét istállóba, kitapogatta a szalmazsákot, lefeküdt.

Úgy vélte, ma már nincs több dolga. A vendégek lovai mind az udvaron vannak, a kantározó rúdhoz kötve. Gazdájuk elboldogul velük, ha indulni akarnak.

Hirtelen fáklya fénye vetült rá.– Az luvamot!A kislegény talpra szökkent, ki tudja, melyik előkelő tévedt be. A jövevény láttára

akkorát dobbant a szíve, majd kiütötte a mellét. Vérfő állt előtte villogó szemmel. A düh vörösre színezte arcát, hegyes állával, ferde orrával úgy festett, mint valami pokolbéli ördög.

– Szolgalatjára!Gottwald kezit-lábát törve igyekezett teljesíteni az utasítást, hogy mihamarabb

eltűnjön innen ez a rettenetes ember. Ösztönösen félt tőle: megátalkodott, kegyetlen természetet vélt benne, aki még Barchus lovásznál is romlottabb. Szerencsére jól tájékozódott már a sötétben is. Azonnal rátalált, s már vitte is a lovat. Vérfő elragadta tőle a kantárt, a fáklyát pedig a kezébe nyomta.

– Eb fajzat!Néhány pillanat múlva már csak elhaló lódobogás jelezte, hogy itt járt a Bátor

nemzetség egyik sarja. Gottwald még sokáig azon tépelődött, kinek szólt a szitok. Őneki, Sejédnek, netán a lónak?

Gondosan eloltotta a fáklyát, aztán visszafeküdt. Erősen földúlta ez a jelenet, úgy érezte, reggelig már el sem bír aludni. Teljes odaadással Sejéd pártján állt, s ráérzett, hogy itt valamiféle megoldásra kel jutni, különben szörnyű dolgok következhetnek be. Hozzá még ennek a sámánnak az őrjöngése. Egy jó ideig a félelem uralta egész valóját.

Később a saját sorsán töprengett. Igaza lehet Nímet papónak abban, hogy itt az lehet az ember, aminek mutatja magát. A vendégek érkeztekor mindjárt a szolgákhoz csapódott, ám az öreg figyelmeztette.

– Fiam, szolgákkal ne mutatkozz együtt, szóba se állj velük, ínnyel alkalmasint beszélhetsz, az ühegyekkel vigyázz. Hadd tudja meg mindenki már az elején, hogy te nem közéjük tartozol.

S lám, a jó tanács hamarosan éreztette hatását. A szolgák láthatóan maguknál feljebbvalónak kezdték tekinteni. Kivették a munkát a kezéből, miközben kellő tiszteletet tanúsítottak iránta.

Hajnaltájban még ébren virrasztott, mikor a szerszámcsörgés és lódobogás elárulta, hogy a vendégsereg fölkerekedett. Utána csak sikerült elszenderednie. Arra eszmélt, hogy kint világos van, és valaki matat az istállóban. Hirtelen meg sem ismerte - Farkas volt –, mert a fiú nyalka öltözéket viselt. Csizma, nadrág, köntös, fején gerincvarrásos csúcsos süveg, derekán öv, rajta szablya, tegez, tegezben íj, nyíl.

– Jövel járatni?Gottwald megértette, és vágyott ki erősen a szabad ég alá nyargalászni. Fölszökött,

megdörgölte a szemét, megropogtatta tagjait, aztán serényen fölnyergelte az öreg Graut.

Daratán vidáman nyitott nekik kaput, még kedves szava is volt hozzájuk.– Jaó pulyák, tiük! Hej szíp ifjoncuk!A telep épp ébredezett. Egyik oldalon az iparosok élesztették a tüzet, fenték a

késeket, köszörülték a vésőket. Átellenben a közszabadok a jószág körül sürgölődtek. Etettek, itattak, a karámból a marhát kicsapták a legelőre. Harsant a csordás kürtje, cserdült a kondás ostora, tehénbőgés, disznóröfögés, kutyaugatás felelt rá.

Könnyű vágtában értek ki egy széles rétre. Farkas mindjárt nekieresztette paripáját a síknak, úgy eliramodott, mintha ott se lett volna. Gottwald meg sem kísérelt a nyomába eredni. Kíméletesen nógatta a lomha szürkét, fusson úgy, ahogy jólesik neki.

Különös, misztikus hangulat tartotta még mindig fogva. Az este látottak iszonyú élességgel metsződtek az elméjébe, s törtek hirtelen elő. A lobogó tűz, a sejtelmesen fehérlő lókoponyák, a sámán istentelen tánca, túlvilági makogása. S most egy pillanatra ismét megidéződött benne az a torokszorító, mételyes érzés, az a furcsa illat. Gyorsan el kellett suttognia a miatyánkot és az üdvözlégyet.

Farkas már robogott visszafelé. Valamivel lassabban közeledett, mint ahogy elinalt. Lova zabiáján tajték fehérlett.

– Fordulunk!Visszaügettek a földvárba, helyükre vezették az állatokat, másik kettőt választottak.

Farkas javasolt Gottwaldnak egy kecses almásderes kancát.– E Puros, a bő harmadik luva. – Találó név, hisz a ló hátának és tomporának olyan

színárnyalata volt, mintha tényleg poros lenne.– Oszt Sejéd engedé?– No hászen! Ez dolgunk – a magyar megpaskolta a lovat, melyet vezetett. – E müg

Vésztű, az en pajtásim.Az udvaron, épp mikor nyeregbe szálltak, veszekedés keltette föl a figyelmüket.

Zente és Emese pörlekedett, ahogyan jó testvérekhez illik. A lány bizonyára mondott bátyjának valami sértőt, mert gőgösen járt-kelt a kútágas és sátor között. Zente haragosan lépdelt a nyomába.

– Miüt pityegül, puccos csirke?!Emese kihívóan fölvetette a fejét.

– Ahogy mondám!– Gyerik vogy teü még! Nincsün es szőr az lábúd közütt!Ennél súlyosabban nem sérthette volna meg a lányt. Épp a kútnál volt, sarkon

fordult, hirtelen belekapott a vályúba, vizet csapott bátyja szemébe.– Büdös görvény! Dögülj meg! – visította.– Teü rühös cafka! – kiáltott föl a fiú. Öles ugrással húga mellett termett, s akkora

pofont mért az orcájára, hogy még Gottwald füle is belecsendült. El is esett volna a lány, ha nincs ott a kútágas.

– E mán döfi! – hehegte csöndesen Farkas.Emese zokogva menekült a sátorba, nehogy kapjon még földühödött bátyjától.

Zente most vette csak észre, hogy szemtanúi is akadtak ennek a kis összezördülésnek. Ám csöppet sem zavarta.

– Csillagrétre? – kurjantott feléjük.– Oda biz! – felelt Farkas.– Magom es menék.Sejéd fia beviharzott az istállóba, rövid idő múlva már hozta fölnyergelt gyönyörű

sárga-pej ménjét. Fölpattant rá, az élre ugratott. Nekiindultak, s Gottwaldot valami csodálatos élmény kerítette hatalmába. Mintha a mesék pegazusa szárnyalt volna alatta. Puros maga volt a biztos lábon járó fennkölt tökéletesség. S a szokatlan nyereg is, melyet először gyanakodva méregetett, elismerésre késztette. Ez a nyereg egész más volt, mint amilyeneket ő ismert. Az elülső és hátsó kápa közé tenyérnyi szélességű bőrszalag volt kifeszítve, mely remekül tompította a ló és lovas közötti rázkódást, azonkívül lehetővé tette, hogy a rajta ülő bármerre könnyedén kihajoljon. Ezen felfedezések oly izgalommal töltötték el, hogy elnyomták azt a kellemetlen érzést, melyet a batori testvérek civódása okozott benne. Milyen adakozó kedvű is tud lenni a sors!

A Csillagréten aztán megeresztette a kantárszárat. Puros oly hirtelen fölgyorsult, hogy Gottwald alig győzte kapkodni a levegőt. Soha életében nem galoppozott még ily gyönyörrel: a légáram arcára lehelte hűsét, különös dallamot fütyörészett a fülébe. A másik kettő is derekasan szaporázta mellette. Zente lova olyasmi adottságú lehetett, mint Puros, Farkas paripája, Vésztű talán egy kicsivel gyorsabb.

– Hő!Gottwald egyik ámulatból a másikba esett. Kancája úgy engedelmeskedett a

kantárnak, a térde nyomásának, bármely apró jelzésnek, hogy alig hitte. Ennyire jól nevelt, kezes jószággal még nem volt dolga.

A távolban két lovas nyargalászott, majd sebesen hozzájuk vágtattak. Gottwald fölismerte az egyiket, Apur fia Béld volt, a másikat még nem látta.

– Hé, Farkas, nosza! – kurjantotta Béld.Farkas és Béld nekiiramodtak a síknak. A lovászlegény most jött rá, mi akar ez

lenni. A két ifjú alábukott, vágta közben átbújtak a ló hasa alatt, s a másik oldalon ismét fölkaptak a nyeregbe. Szemmel láthatóan Farkas hajtotta végre fürgébben a nyaktörő mutatványt.

– Folyvást ű győz! – jegyezte meg Zente.

Béld társa egy szúrós tekintetű legény. Aki egyszer látta, el sose felejti, mert sűrű szemöldöke az orrnyereg felett teljesen össze volt nőve. Ettől arca jellegzetes, már messziről könnyen felismerhető formájú.

– Teü meg müféli szerzüt vogy? – tekintett bíráló szemmel a bajor kislegényre.– Gottwald az nevűm.– Miü?– Gottwald.– Kotval?– Gottwald.– Kotval, Kotval, en volék Bényü.– Kotval – kapott rajta Zente, mint aki már rég tudja, pedig először próbálta

kimondani ezt a nevet.A versengők visszaügettek. Béld arcáról messziről lerítt, hogy restelli magát.

Legyőzte őt Farkas, kiben hiába csörgedez Bátor vére, mégiscsak egy fattyú.– Farkas mindünbe az legkiválóbb – bólogatott Bényü.A dicsért személy mintha azonnal bizonyítani akarná ezt, hirtelen előkapta íját,

boszorkányos gyorsasággal illesztett nyílvesszőt az idegre, azt kirepítette az ég felé. Mindnyájan fölkapták a fejüket, s akkor jött az ámulat. Rétisas keringett oly magasan, hogy odáig még egy jó dobó sem tudna fölhajítani egy kavicsot. A sebes nyíl viszont elérte, s e pillanatban átütötte a madár begyét.

– Hinnye! – szaladt ki Zente száján.A sas valameddig még vitorlázott, aztán elfogyott az ereje, bucskázva zuhant lefelé.

A kis csapattól ötvenlépésnyire zuhant a földre. Farkas már lódult érte. Bámulatos ügyességgel hajolt alá a nyeregből, nyújtott karja leért a földig. Fölkapta a dögöt, visszalendült a nyeregbe, s magasra tartva a zsákmányt fordult vissza.

– Ehun la!Kitépett egy tollat a madár farkából, a süvegébe biggyesztette. Időközben visszaért

a többiekhez, mindenkinek adott egy tollat. Fanyalogva bár, de elfogadták, s beletűzték a fejfedők peremébe.

Hanem, hogy Gottwald miért kapott? A bajor tétován tartotta kezében az ajándékot, nem tudta kitalálni, mit kezdjen vele. Mert hiszen ő hajadonfőtt volt.

Béld tüstént fölfogta a helyzet sutaságát. Rákacsintott a többiekre. Mindnyájan fülig érő szájjal, huncut szemekkel lesték a tanácstalan idegent. Ekkor mentőötlete támadt a legénykének: előrehajolt, s betűzte a tollat a ló füle mellé a kantárcsathoz.

– Oszt mernéd-é az en luvom megülni? – kérdezte vidor pofával Farkas.Gottwald nem tudta mire vélni a kérdést, azonban bátran rábólintott.– Nu, hadd látánk! – Farkas kiszökkent nyergéből.A lovászlegény is leszállt Purosról, majd nagy lendülettel földobta magát a sötét pej

hátára. A többiek úgy rebbentek szét mellőle, mint gyerekek a félnótás elől. Gyanút keltett ez mindjárt Gottwaldban, viszont már nem maradt ideje visszakozni.

Farkas egy rövidet, éleset füttyentett, mire Vésztű megugrott, elkezdett veszettül rúgkapálni. Úgy hányta, dobálta magát, hogy nincs az a lovas, aki a hátán megmaradna. Minthogy Gottwaldnak még arra sem volt módja, hogy a jobb lábát beakassza a kengyelbe, fölvetette a lendület. Egyszer még visszapattant a ló

tomporára, vállát keményen megütötte a nyeregkápában, ám a következő dobás a földre vágta.

Röpke pillanatra megszűnt a külvilág, majd arra eszmélt, hogy a többiek veszettül hahotáznak. Olyannyira tetszett nekik ez a durva tréfa, hogy majd megszakadtak nevettükben.

Történt-e valami baja, vagy sem, vajmi kevéssé érdekelte a cudar jókedvében lévő ungor társaságot. Mi sem bizonyítja ezt jobban: Farkas felkapott a lovára, zsákmányát a nyeregkápához gyűrte, aztán szépen elindult, nyomában a többiekkel.

Gottwald óvatosan föltápászkodott. Még hallotta a távolodók elhaló kacagását, ezzel egyidejűleg erősödött a fejében valamilyen zúgás. Odaszédelgett Puroshoz, aki békésen várt rá, s türelmesen állt, míg fölkecmergett rá.

Lépésben indult vissza, így esett jól neki. Azért furcsállotta, hogy egyedül merészelték hagyni. Ő mégiscsak egy idegen! A Nap magasan állt, amikor belovagolt a földvár kapuján.

Észrevette, hogy Emese kilép a sátorból, végigmegy az udvar balfelén, s eltűnik a pitvarban. Ettől mintha egy láthatatlan kéz gyöngéden megszorította volna a szívét.

XXII.Nímet papó mellett Gottwald megismert egy másik jóravaló, derék embert is. Ő

volt Borsek, a rusznyák, a kedves gazdasszony ura. Messziről lehetett hallani, merre jár, mert folyton fütyörészett. A rangjához illően mindenkivel nyájasan beszélt, állandóan mosolygott, jóízűeket kacagott. S határtalan vígsága mellett rendkívül ügyes és szolgálatkész volt. A földvár mindenes mesterének lehetne nevezni, bármiféle munkához értett: kőműves, ács, asztalos, tetőfedő. Némelyek úgy is szólították, dvornyik, jelentését Gottwald nem tudta. Az öreg intézőnek Borsek volt a jobbkeze, nem tudott tőle olyat kérni, amit a derék rusznyák meg ne csinált volna. Asszonyával Gottwald már jó barátságban volt, mióta az érkezés napján enni adott neki. Azóta is minden áldott délben kisfiával, Kocsissal, vagy Sutka nevű leánykájával ebédet küldött az istállóba.

– Onkel, azt hiszem, ráférne erre az istállóra egy kis javítás.– Szent igaz! Holnap küldöm Borseket.A bajor és a rusznyák azonnal megkedvelte egymást. Sok mindenben azonos

kerékvágásban forgott az eszük, a munkát is hasonlóképp becsülték. Ennélfogva könnyen szót értettek, fölösleges csűrés-csavarásra nem került sor köztük. Nekifogtak, Borsek végezte az érdemi munkát, a lovászlegény a keze alá dolgozott. A gyöngébb tartógerendákat erősebbekre cserélték, a megrongálódott jászlakat kijavították, a kitörött deszkákat újjal pótolták. Ezenközben az istálló hátsó falát, mely a földsánchoz támaszkodott, agyagos sárral tapasztották be a szolgák. Legvégén legórták a tetőről a szalmát, és náddal fedték be takarosan.

Sejéd a befejezést követően megszemlélte a megújult építményt, s bár nem szólt, látszott rajta, hogy nagyon elégedett. Egyébiránt a nemzetségfő ritkán mutatkozott, szinte minden idejét Sáránnyal töltötte. Minthogy a sátorban nincsenek elkülönített helyiségek, egyetlen tér az egész, a szerelmesek sohasem lehettek kettesben. Ötel még

szántszándékkal is folyton a nyakukon ült, nehogy az új asszony többet kapjon nálánál. Ám Sejéd ennek most véget vetett. Ráparancsolt a családjára, hogy hagyják őket magukra mindennap ebéd után. Ötel szörnyű jajveszékelést rendezett ezen bejelentésre, csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor ura bikacsökkel ellátta a baját. Azóta Sejéd és Sárány kivételével mindenki elhagyja ebéd után a sátrat. Zentének ez nem okozott változást, felpattant Rigó nevű lovára, kivágtatott a Csillagrétre pajtásaihoz, ahol veszélyes mutatványokkal múlatták az időt. Ám az asszonynép nemigen tudott magával mit kezdeni. Jobb híján a négy nő, Sejéd anyja, akit Gerlének hívtak, de mindenki csak vínasszonynak nevezett, Ötel, Emese és a kis Éboly a pásztorórák idején a ház pitvarában kuksolt.

Pajor, a tehenészfiú ilyentájt folyton a sátor körül ólálkodott, és fülelt erősen. Ha valami neszt kihallott, maszatos képe földerült, s az arra járót kigyúlt szemmel tájékoztatta.

– Gyüki mán, gyüki!A megszépült istálló nagyon tetszett Nímet papónak, ezért Borseket és Gottwaldot

meginvitálta magához egy kis itókára.– Áldomást reá!Apró facsészékbe átlátszó folyadékot töltött, mindkét emberének a kezébe nyomta.– Mi ez? – kérdezte a kislegény.– Kumisz. Kancatejből erjesztett ital. Vigyázz, mert éget.– De jó! – tette hozzá Borsek.Gottwald, ahogy a másik kettőtől látta, egyből lehúzta. Meg is bánta: mintha

parazsat nyelt volna. Szemét összepréselte, száját nagyra tátotta és kapkodta sűrűn a levegőt. Úgy érezte, kigyulladt a nyelve, a gigája, s menten megfullad. Mit lehet ezen szeretni! – szörnyedt el magában, miután kissé jobban lett. Az öreg meg a rusznyák derült rajta.

– Majd megszokja a legény! – veregették hátba.Borsek elég magas, vastag csontú ember volt. Kerek, pirospozsgás képén haragnak

nyomát sem látta még senki. Szeme sárgás, szemöldöke gyér, feje, fiatal kora ellenére szinte teljesen kopasz, csak pihék fehérlettek rajta.

Gottwald rámeredt a rusznyákra, mintha most látná először: ki ez az ember, akinek akkora a szeme, mint egy pőcsik, alatta meg a járomcsont körül kesze-kusza hajszálerek tetszenek át a malacbőrén? Aztán hirtelen elkezdett inogni körülötte a világ.

– Hohó!Elvágódik, ha ölbe nem kapják. Lefektették az ágyra, hagyták pihenni. Ki tudja,

mennyit alhatott? Egyedül találta magát az intéző vackában, amikor fölocsúdott, pár pillanatig eltartott, mire mindenre visszaemlékezett. Talpra állt, kitámolygott a szabadba. Tagjai nehezen mozogtak, fejét kissé kótyagosnak érezte.

A hatalmas szalmakazal mellett gyerekek zajongtak. Pajor épp tanítgatta Borsek fiát, Kocsist, valamilyen ügyességi játékra. Egy alkarnyi hosszúságú bottal rácsapott egy földön heverő arasznyi méretű, két végén kihegyezett fadarab végére. A bigefa fölpattant a levegőbe, melyet a bottal Pajor megütött, hogy az messzire repült.

– Emígy kell bigézni!

A tehenészfiú hihetetlen ügyességgel csinálta. Úgy megütötte a fölpörgő bigefát, hogy az elrepült egész a disznókarámig.

– Iszkiri, hé! – kiáltott rá Kocsisra.Borsek fia nyaka közé kapta a lábát, futott a fadarabért, ahogy csak bírt. Nímet

papó mesélte a minap, hogy sok családban az újszülöttnek, régi szokás szerint ötéves korig nem adnak nevet. Mert ha meghalna időnek előtte, kárnak kellett neki a név.

Borsek fia amint járni tudott, minden idejét a kocsiszínben töltötte. Ha keresték, ott biztosan megtalálták. Számára az volt az igazi csoda, amikor az ökrösszekerek hordták be a szérűről a terményt. Olyankor a kisfiú teljesen átlényegült, visongott, szaladt egyik fogattól a másikig. Miután azok távoztak, rohant a kocsiszínbe, föltelepedett az egyik szekér bakjára és hajtott. Fogta a képzeletbeli gyeplőt és ostort, és harsányan nógatta a szellembarmokat. Amint betöltötte ötödik életévét, már mindenki Kocsisnak hívta.

Káma futott Gottwaldhoz farkát csóválva. A legényke leguggolt hozzá, megcirógatta lompos fehér bundáját, megvakarászta a fültövét.

– Hé, teü! – kiáltott egy magas hangocska. – Hamis la eb?Gottwald körülnézett, honnét szóltak. Egy csinos fejecske kukucskált elő a fősátor

mögül. Eboly volt az, Sárány lánya. A lovászlegény eszén átvillant, ha Káma megmarja Ebolyt, őt bizonyára karóba húzzák. Mégis úgy érezte, nem történhet baj.

– Jer ide, no! – intett a lány felé.A hívás azon nyomban eloszlatta Eboly aggályait, jött ugrándozva, félelem nélkül.

Térdig érő patyolattiszta lenvászon ruhácska ficánkolt rajta, hajfonata ide-oda hintázott formás buksiján. Anyjától örökölte szépségét, ez kétségtelen.

Káma megérezte, hogy a lány nem fél tőle, és bántani nem akarja, ezért ő sem mutatott bizalmatlanságot. Békésen tűrte, hogy a bájos teremtés leguggoljon melléje és simogassa a fejét.

– Mostan en jüvék! – kiáltott föl Kocsis, és kikapta Pajor kezéből a botot.Gottwald és Eboly őket kezdte figyelni a kutya mellől, mi több, Kámát is érdekelte

a játék. Pajor rettentő izgatott lett, hogy a szép Eboly figyelemre méltatja őket, csak azt fájlalta, hogy most éppen nem ő üt. Sutka, Borsek pici leánykája is előkerült. Hátát a napsütötte falnak vetve hunyorgott Eboly felé. Pirospozsgás arcocskája az apjára emlékeztetett, könnyű szöszi haját lifegtette a szellő.

Kocsisnak sikerült a bigefát fölpattintania, aztán röptében a bottal megütnie. Pajor ámulatára jó messzire szállt a fadarab, aztán – mindenki ijedelmére – ráesett Vérfő sátrának a tetejére, ahonnan lecsúszott a földre. Kocsis szeppenten nézett körül, mi lesz ebből?! Az a rettenetes ember, ha megharagszik, jaj neki.

– Nincsün az idehun – nyugtatta meg őt Gottwald.– Iszkiri! – kiáltott erre a kis Kocsis felszabadultan Pajorra.A tehenészfiú igencsak rossznéven vette ezt a hangot. Annál is inkább, hiszen

legalább három évvel volt idősebb a rusznyák fiánál. Karba fonta a kezét, fejét fölvetette.

– En oszt nüm!– Deü isa!– Mísz teü, hékás!

E pillanatban Sárány asszony sietett át az udvaron a tehénólak felé. Nyilvánvalóan a dolgát ment végezni, ugyanis a hídlás fölött állt az a fakalyiba, ahová az előkelők jártak. Sárány menet közben félrepillantott, s észrevette lányát, aki még mindig a kutyát abajgatta.

– Nüm szaladol hamar bé, teü! – rivallt rá.Eboly elillant, az asszony befordult a kalyibába, magára zárta az ajtót. Hirtelen

Pajor roppant készséges lett.– Nu, menék en mán azír!Futásnak eredt, eltrappolt a bigefáig, fölkapta, ám nem fordult vissza vele, hanem

beszaladt a tehénólba. Kisvártatva velőtrázó sikoly zavarta meg a délután csöndjét. Sárány kiugrott a kalyibából és halálra vált arccal rohant a fő sátor felé. Hamarosan Pajor is fölbukkant, diadal és félelem látszott a mozgásán. Egy ideig kerge birka módjára erre-arra cikázott, majd bebújt a szalmába, hogy az orra hegye se kandikált ki.

Rá két sóhajtásnyira előcsörtetett Karmal és Sülyve. Mérhetetlen düh lobogott a képükön. Bizonyára békés délutáni szunyókálásukból ugrasztották föl őket.

– Hun az ebadta?! – csikorgatta Karmal a fogát.Kocsis tüstént úgy megszeppent, hogy megmutatta a rejteket.– Utt.Előrángatták Pajort a lábánál fogva, aztán haját tépve, karját cibálva a bő színe elé

vonszolták.

XXIII.Mi történt? Pajor még hajnalban a gallyak között talált egy sündisznót. Kerített

hozzá vesszőkosarat, abba belecsalta, és elrejtette az ólban. Egész nap azon törte a fejét, milyen huncutságot kéne ezzel a szúrós jószággal elkövetni. Végül kiötölt valamit.

Az előkelők árnyékszéke a tehénól végéhez volt építve, mert kínálta magát a lehetőség. A hídlás ugyanis kicsit túlért az épületen, melynek padlatába vágtak egy nyílást, köréje kalyibát emeltek. A reterát hátsó deszkafalának – mely közös volt az óléval – legalsó deszkáját Pajor már rég kifeszegette, miáltal ki tudta lesni a nőket dolguk végzése közben. Ma ezt az ártalmadan leselkedést a sündisznó bevonásával megtetézte egy kitűnő mókával.

Örömére épp Sárány sétált a csapdába. A gézengúz amint meglátta, hogy Sejéd kedvence megy dolgát végezni, a helyszínen termett, s a sündisznót a nyíláson át a guggoló helyzetben lévő asszony sejhaja alá gurította. Fölötte érzékeny helyen bökték meg a tüskék a gyanútlan nőt, akinek fájdalma hisztérikus rémületbe csapott.

Sejéd elé citálták a tréfacsinálót, aki időközben rádöbbent, mekkora riadalmat keltett, és maga is megrettent. Sárány óbégatott, tíz körmével esett Pajornak, véresre karmolta az arcát, és halállal fenyegetőzött. A nemzetségfő első haragjában kis híján kettéhasította a vakmerő kópét. Végül bezárták a szolgák sötét vermébe azzal, hogy reggel karóba húzzák.

Hamarosan az egész várnép meg a váron kívüliek, de az egész környék is tudomást szerzett a történtekről, csámcsogtak, derültek rajta. Ötel majd kiugrott a bőréből

örömében, hogy a gyűlöletes vetélytársa ily rútul megjárta. Nyomban közbenjárt Pajor érdekében az uránál. Szíveszakadtáig védte a tehenészfiút, Sáránnyal való vad veszekedésük késő éjszakába nyúlt. S nem eredmény nélkül.

Másnap Pajor botozással megúszta. Karmal és Sülyve deresre szíjazta az ijedt fiút a nemzetségfő sátra előtt. Az ítéletvégrehajtáson megjelent a földvár apraja-nagyja. Bármennyire sajnálták is a tehenészt, a megbüntetésére mindnyájan szerfölött kíváncsiak voltak.

Sejéd könnyű galambszürke köntösben állt családja gyűrűjében. Jobbjánál Zente, csupán egy lenge gyolcsingben, hajadonfőtt. Bátyja mellett a húg, Emese, egyenes szálú fekete haja kékesen csillogott, nagy mintás kendőt fogott össze magán. A nemzetségfő baljánál édesanyja állt. A fekete főkötős, fekete ruhás vénségről, előreugró, hegyes álla miatt Gottwaldnak Vérfő jutott az eszébe. Ötel és Sárány egymás mellett páváskodott, így kitűnő alkalom nyílt az összevetésükre. Ötel nagyasszony, testes, büszke tartású, határozott jellem, s ha kell, erőszakos is tud lenni. Nyakában egy különös ékszert viselt, amely lelógott a hasáig: vékony bőrszíjra karikák voltak fölfűzve, a legalsó pontján pedig egy piros bojt lógott. Gottwald annyit tudott róla, hogy afféle amulett-ékszer, amely az anyaságot szimbolizálja, megvédi viselőjét az ártó szellemektől. Ha jól emlékszik rá, kembös a neve. Sárány rendkívül vonzó, fennkölt, ám arcára némelykor az alattomosság vet árnyékot. Sokaknak azért visszatetsző, mert nem köntöst és nadrágot visel, mint a rendes magyar nők, hanem flancos nyugati ruhákban tetszeleg. Bájos Eboly leánya épp sugdosott valamit a fülébe.

Itt volt Nímet papó, Borsek feleségestől, gyerekestől, Epül, a billogos, Farkas a feslett gúnyájában, és Pörzse, a házicseléd, üdén mosolygósan. Távolabb még szolgák ólálkodtak, hogy ők se maradjanak ki a látványosságból.

Sejéd intett Karmalnak, hogy kezdheti. A jobbágy kezében magasra lendült az ujjnyi vastag mogyoróvessző, majd suhogva lecsapott. Az ütésre Pajor fölordított, a közönség fölszisszent. Ám az első csapást követően a tehenészfiú a továbbiakban néma maradt. Ez meglepte, s mintha el is kedvetlenítette volna a közönséget.

Gottwald figyelte az arcokat: jobbára mindenki élvezettel nézte a botozást, csupán Sutka, a rusznyák kislánya pityeredett el.

Miután az utolsó ütés is vért serkentett Pajor hátán, Sejéd sarkon fordult, Sárány követte, visszavonultak a sátorba. A többiek még elidőztek a deres mellett, lesvén a fiút, él-e még, aztán lassan szétszéledtek. Minthogy a megfenyítetthez nem volt szabad szólni, Gottwald rosszkedvűen elballagott. Első szándékból az istállóba akart menni, aztán meggondolta magát, kódorgott tűnődve az udvaron.

Szépen kisütött a nap. Észrevétlen lett nyár itt a Nyírben, oly távol hazájától. Szeret-e itt élni, avagy nem, sose gondolta át. Ámbár ebbe a jószerével maga alakította helyzetbe tűrhetően beleszokott. Igaza van Nímet papónak: ezek a sátorlakók közel annak tekintik az embert, aminek az mutatja magát. Szükségük van gondos, lelkiismeretes dolgozókra, mert ők eléggé henyék és felelőtlenek. A magyarok jobbára ősi szokásokhoz igazodnak, viselkedésük régi berögződésekről árulkodik, új törvényeket ritkán hoznak, és nem is tisztelik azokat. Noha éles elméjű nép, tetteikben kevésbé használják az eszüket, többnyire az érzelmükre hallgatnak. Aki nem képes közel kerülni a lelkükhöz, nem is értheti meg őket soha.

A napok csordogálnak, reggelente Gottwald megfuttatja a lovakat, némelykor Farkas is melléje szegődik, aztán csutakol, abrakol, itat. Ha úgy látja, almoz, patkolni viszi a jószágot, fölhívja az intéző figyelmét a szerszámok, nyergek hibáira. Zente gyakorta magával hívja a Csillagrétre, ahol nagyokat vágtáznak, trükköket gyakorolnak. Gottwald már messze ki bír hajolni a nyeregből, s a földet is meg tudja érinteni száguldás közben. Sűrűn találkoznak Bélddel és Bényüvel, ám olyan ocsmány tréfát űzni vele eszükbe se jut már, mint legelőször.

Egy ízben Sejédnek is lovaglásra szottyant kedve, ami nagy szó, mert Sárányt alig meri magára hagyni. És nem Karmalt vagy Sülyvét vagy Farkast vitte el, hanem Gottwaldot. S a legényke ezen alkalommal is Purost lovagolta, hiszen már mindenki úgy állt hozzá, mintha kicsit az ő hátasa lenne. Léptettek egymás mellett, s a bajor valahogy úgy érezte, mintha apjával lenne együtt.

– Nu, ecsémfiom, milen az dolgod minálunk? – kérdezte a bő.– Nincsün okom panaszra – felelte Gottwald.– Ez derík!Széles mezőket, ligeteket hagytak maguk mögött, egyszerre csak hatalmas gulyát

közelítettek meg. Égre meredő szarvú szürke marhacsorda legelészett egy tágas réten, ezer fölött lehetett a számuk. Gottwald nem állta meg, hogy meg ne szólaljon.

– Kinek az jószági ez, kigyelmüs bő?– En tudám, teü meg tanáld ki! – nevetett nagyot Sejéd, s szemében felizzott az a

meleg parázs, amelyet a lovászlegény annyira szeretett.Egy szélcsendes őszi nap könnyed gurulású, négykerekű kocsi fordult be a kapun.

Három zömök félakós hordó himbált rajta. A kocsis láthatóan bejáratos volt, mindjárt a pitvar elé hajtott, megállította a lovakat.

– Hő!A hátsó udvar felől sietve közeledett Nímet papó, két szolgával nyomában.– Megérkezett Borsodból a bor! – kiáltotta már messziről.A kocsis szemébe húzta a süvegét, végigdőlt a bakon, azonmód el is szundított. A

szolgák munkához láttak, lehajtották a saroglyát, legördítették a hordókat a puha földre. Gottwald érdeklődéssel szemlélte, ahogy a pitvar tornácára gurítják, onnan kötelek segítségével sorba a pincébe eresztik.

A munka végeztével az öreg elbocsátotta a szolgákat, rávakkantott a kocsisra, hogy ébredjen. Ám az meg se rezzent, aludt, akár a mormota. Nímet papó legyintett, aztán odaszólt a lovászlegénynek.

– Gyere velem, fiam!Nyikorgó, meredek falépcsőn szálltak alá a pincébe. Az intéző várt, míg szeme

hozzászokott a félhomályhoz, aztán sorra járta a hordókat. A dugók kiütögetése után egy nádszál segítségével ellenőrizte a borok mennyiségét.

– Az áldóját! – horkant föl a második hordónál. – Ebből hiányzik vagy hat-hét iccével! Megüt a guta ezektől a… Tegnap is mi volt? Meghozták Erdőelvéről a sót. Lemérem, hát legalább két vékával hibádzott. Kérdőre vonom a szállítókat, de csak a vállukat vonogatják, ők aztán nem tudnak semmiről! Haszontalan, felelőtlen népség. Mondd meg, mit kezdjek velük? Szólok Bodán espánnak, elengedi a füle mellett. Panaszolom Sejédnek, rá se hederít. Bezzeg ha egy alattvalójuk csúnyán néz rájuk, az menten halál fia. Kutya legyek, ha értem őket!

– Nagyon haragos vagy ma, onkel – jegyezte meg csöndesen Gottwald.– Eh, a fene essen bele! Igazat szóltál, fiam. Kóstoljuk meg ezt a búfelejtőt.Lopótökkel bort szívott ki a harmadik hordóból, aztán magasra tartotta, csorgatott

belőle a maga és a kislegény szájába.– Milyen?– Sokkal finomabb, mint a kumisz.Az öreg somolygott ezen, majd megjegyezte.– Attól függ.Gottwaldnak már rég nyomta a begyét egy kérdés. Gondolta, itt a kitűnő alkalom,

hogy előhozza.– Valami nem fér a fejembe, onkel.– Mondjad, fiam.– Abban a véletlenben részeltettem, hogy a bajor herceg kíséretével együtt bent

jártam Levente sátrában. Nekem ott minden különös és érthetetlen volt. Miért csak függönyfal mögött mutatkozott a fejedelem? Ki volt az a Karkov nándor, aki helyette szólott?

– Magam is nehezen igazodom el az efféle dolgokban, de ez még annál is komplikáltabb. – Az intéző ismét csorgatott mindkettőjük szájába a borból. – Bizonyára tudod, hogy ezek a fehér magyarok, mármint Árpád magyarjai csak mindössze húsz éve érkeztek erre a területre. Valahonnét keletről jöttek, de pontosan merről, én meg nem mondom. Ah, tán nincs is annak még húsz éve. Két irányból közeledtek. A fő népesség itt északkelet felől, Árpád vezérletével, egy seregtest meg délről. A délieknek Levente irányításával kellett volna megjönniük, azonban vezér nélkül érkezett a had. Árpád azért küldte elsőszülött fiát a balkánra, mert egyúttal katonai segítséget nyújtottak a bizánci Leónak a bolgárok ellen. A magyarok a bizánciak régi szövetségesei, bár most már nem, mert Konsztantinosz adót fizet. Na de, hogy szómat ne felejtsem, a magyarok serege megverte a bolgárokat, de Levente odaveszett. A győztes had így nélküle ütött be a Kárpátok karéjába, és egyesült itt Árpád népével. Aztán állítólag két évre rá megkerült Levente. Valami előkelő bolgár uraság talált rá a félholt vezérre, fölgyógyította, istápolta. Az agg bolgárnak volt egy művelt fia, Karkov, akivel Levente örök barátságot kötött. Két év múlva Levente Karkovval együtt megjelent Árpád fejedelem udvarában. Azt állítják, akik látták, hogy a fejedelem sírva fakadt halottnak hitt fia láttán, s onnantól úgy vigyázott rá, mint az eladó lányra, még emberek közé se eresztette. A bajok akkor kezdődtek, amikor Árpád egy országportya során eléggé rejtélyes módon elhunyt. Ahhoz kétség sem fért, hogy elsőszülött fia, Levente lép a helyébe. Az új fejedelem viszont mindjárt az első pillanattól furcsán viselkedett. Minthogy a kabarok behódoltak a hétmagyarok legfőbb urának, a fejedelem egyben a kündü méltóságot is viseli. Ez már Álmos óta így van. De mind fejedelemválasztáskor, mind az uralkodás módjában a magyar szokásokat tekintették követendőnek. Épp ezért volt érthetetlen, hogy Levente a kabar szokásokhoz tartja magát. Holdfényben választották, szűzleány vérébe mosdatták, s azóta alattvalói előtt nyíltan soha nem mutatkozik. Úgy ám. Gondolhatod, hogy ez egyre több találgatásra adott okot. Mind többen állítják, hogy Levente nem azonos Árpád fiával, az egész mizéria bizánci ravaszkodás, hogy Karkov nándor Konsztantinosz beépített embere. Olyan mendemondák is keringenek, miszerint

Levente csakugyan megkerült és hazatért, ám hamarosan elvitte a tüdőbaj, ezért Zolta, Árpád legkisebb fia lépett a helyébe. De biztosat senki se tud, és nem is nagyon merik feszegetni, erős bennük az ősi óvatosság. így hát én sem mondhatok ennél többet.

Valamivel később Gottwald zavaros fejjel fordult be az istállóba. A hallottak alaposan megkutyulták a gondolatait. No hiszen, Arnulf is jó helyre jött segítségért. Van itt akkora összevisszaság, hogy nincs ember, aki eligazodna benne.

A lovászlegénynek, amikor megállt a fekvőhelye előtt, az a benyomása támadt, hogy nemrég itt idegen kéz matatott. Nagyot dobbant a szíve, megragadta és elrántotta a faltól a szalmazsákot. A tartógerenda tövében egy elmozdítható deszka mögött volt a rejtekhelye. Tüstént megvizsgálta. Ettől tartott, ezt érezte meg. Az iszáknak csak hűlt helyét találta.

XXIV.Napokig vívódott, mit is tegyen. Noha bizonyosan tudta, hogy ezt Farkas követte

el, az elintézés módját sehogy se bírta kiötölni. Mégsem állhat egyenest a batoriak zabigyereke elé, hogy márpedig adja vissza, amit ellopott. Ki tudja, milyen következményekkel járna. Talán hirtelen kiderülne, hogy Farkas azért jóval több annál, mint akinek látszik, ő meg jóval kevesebb. Óvatosnak kell ám az ilyen kényes ügyekben lenni. Meg aztán ott a rettenetes Vérfő. Igaz, egész nyáron színét se látták, állítólag Biharban henyél valami özvegyasszonynál, de bármely pillanatban betoppanhat. S amilyen kiszámíthatatlan, azon nyomban kölyke védelmére kelne, és jaj lenne akkor neki.

Pajor hihetedenül gyorsan fölépült. Minekutána nem ügyelt már rá senki, Ötel és Pörzse leszedte a deresről, bevitték a szolgálólány sátrába. Gyógyfőzetekkel kenegették a sebeit, tartalmas ételekkel adták vissza az erejét. Néhány nap múlva a tehenészfiú már futott, mint a nyúl, forgatta a szemét veszettül, és új csintalanságokon törte a fejét.

– Eztet nüm lehet agyon vágni se! – kacagta Borsek és kacskaringós fütyörészéssel sietett dolgára.

Gottwald végre rászánta magát, hogy elmondja az iszákot Nímet papónak. Hátha tud az öreg valami bölcs tanácsot adni. Borongós őszi reggel fogadta az istállóból kilépő legénykét. Átvágott a tócsákkal tarkított udvaron, a gőzölgő trágyadomb szagát tán még soha nem érezte ennyire elviselhetetlennek. Regensburg várában nem tartottak disznót, orra még mindig nem szokott hozzá ennek ganaj szagához.

Emese lépdelt el előtte. Gazdagon hímzett szattyánköntös rajta, feje büszkén fölszegve – akár egy hercegkisasszony. A kislegény lábából majdnem kiszaladt az erő, bátortalanul biccentett feléje. A lány nem viszonozta, mintha észre sem vette volna.

– Hát ez nehéz eset – vakarta fejét az öreg intéző, miután Gottwald beszámolt neki a történtekről. – Jobb lett volna megelőzni, fiam. Látod, nem voltál hozzám kellő bizalommal. Ha idejekorán rám bízod az iszákot, ez nem fordul elő.

A lovászlegény kicsit elröstellte magát. Szent igaz, oda kellett volna féltett kincseit adni Nímet papónak. Hiszen a legteljesebb mértékben megbízik benne.

– Áruljuk be Sejédnél? – töprengett fennhangon Gottwald.

– Ez nekem is eszembe jutott, de félek, hogy a bő azt a régi szokást követné, miszerint szolgának ne legyen semmije. Bármennyire kedvel is téged, és nem tekint szolgának. Hm, valami mást kellene tennünk… Megvan! – Az öreg arca földerült, húsos fülei az izgatottságtól bevörösödtek. – Amilyen az adjonisten, legyen olyan a fogadjisten. Lopd vissza az iszákodat, fiam!

De lopni bűn! – ijedt meg a legényke, ám nem szólt. Eszébe jutott Heike, akinek épp egy lopás miatt teljesült be balvégzete.

Néhány napig viaskodott magával, megküzdött benne a keresztényi erkölcs és az ésszerűség lovagja. Valamelyik délután Farkas kiöltözött – mindig így tett, ha hosszabb időre szándékozott távol maradni –, és elhagyta a földvárat. Gottwald kapta magát, besurrant a fattyú kuckójába. Szűz anyám, mi volt abban a kamrában! Rosszul kikészített, bűzölgő állatbőrök: kutya, macska, farkas, menyét, nyest, nyúl, róka, hiúz. A falon szablyák, tőrök, vadászkések, lófarok, vadkansörte. A fekhelye fölött három koponyacsont függött, melyek félelmesen vicsorogtak a félhomályban. Noha fából voltak a falak, a legényke mégis úgy érezte, mintha sátorban lenne.

Hol keresse viszont az iszákot? Megnézte az ágy alatt, a bőrök között, a deszkarepedésekben. Ekkor vette csak észre, hogy az egyik sarokban színesre festett láda árválkodik. Odalépett, fölnyitotta a fedelét, s lám, benne hevert, amit keresett. Gottwald magához vette kincsét, meg se vizsgálta, megvan-e mindene, már lódult is kifelé. Mielőtt a kocsiszín árnyékából előmerészkedett volna, figyelmesen körülkémlelt. Senkit sem látott a közelben.

Loholt mindjárt Nímet papóhoz.– Ügyesen csináltad, fiam!Gottwald átkutatta az iszákot. Hirtelenjében úgy érezte, semmi sem hiányzik. Aztán

mégis.– A kardmarkolat nincs meg!– Csak az?– Igen.– Annyi baj legyen! Ez a pénz valóságos vagyon. A két aranysolidus megér

legalább tíz vágómarhát, a hét ezüstdénár is nagy kincs a magunkfajtának. Ej, te gyerek, még engem is bajba sodorhat ez a pénz. De ne aggódj, nálam jó helyen lesz. Most légy nagyon okos és óvatos, mert Farkas ezt egykönnyen nem fogja feledni.

Az intéző elrejtette az iszákot, miután a legényke távozott. Így tartották áldásosnak, hogy a tulajdonos ne is tudjon a rejtekhelyről.

Reggel Gottwald kilovagolt, Farkas vele tartott. Kitűnt, hogy a magyar fiú még nem tud semmiről. Önfeledten nyargalásztak a Csillagréten, míg teljesen át nem hűtötte tagjaikat a hűvös őszi idő. És még másnap, sőt harmadnap sem derült ki a dolog.

Negyednapra, mikor Gottwald épp Borsekéktől tért vissza az istállóba, másmilyennek látta a szalmazsákját. Mindjárt tudta, hogy Farkas most vette észre az iszák eltűnését, és tűvé teszi mindenütt. Feszülten várt rá, érezte, hogy hamarosan megjelenik.

– Ihajja, Kotval! – harsant mögötte. – Oszt miü járja, hun járja?

A lovászlegény tudta, hogy erre nem kell felelnie. Lassan megfordult – mint akinek halvány sejtelme sincs semmiről –, vidáman tekintett Farkasra. Annak apró szemeiben gyilkos gyanakvás parázslott.

– Teü vogy, hékás!

– Há' kiü! Mán oszt… – A magyar arca eltorzult. Annyi sütnivalója azért volt neki, hogy ne leplezze le magát. – Lú ellátván?

– Ellátván.Kegyetlenül gyötrődött. Pedig mindössze hajszálnyi hiányzott, hogy kést ne

ragadjon. S ezt Gottwald annak az állhatatos munkának köszönhette, amellyel tudatosította környezetével, hogy ő korántsem ühegy. Ám egykönnyen mégsem lehet föladni azt a mesés tartalmú tarisznyát. Farkas még valamit megkísérelt.

– Hé, birokra!Tréfásan a markába köpött, megragadta Gottwald vállát. Játékos, baráti

dulakodásra hívás volt ez, azzal a hátsó szándékkal, hogy fölmérje, milyen erővel bír a másik. A bajor belement az erősködésbe, elkapta Farkas csuklóját, keményen megszorította, mialatt álnokul nevetett. Mindjárt érezte a magyar, hogy nem akárkivel kezdett ki. Úgy szorult kezére a másik marka, mint a vasabroncs: egy esetleges véres verekedés kimenetele erősen kétséges lenne. Farkas felhagyott a markolászással, ellökte magától ellenfelét, kitakarodott az istállóból.

Gottwaldnak a téli napforduló egész életében emlékezetes lesz. Egyrészt, mert e napon esett le élete legnagyobb hava. Akkora volt, hogy a derekáig ért, egész délelőttje ráment, míg az istálló és a kút között utat lapátolt. Továbbá emlékezetes még ez a nap azért, mert először látott regősöket, és első ízben hívták be a nemzetségfő sátrába.

Alkonyattájt három gubás, maszkos alak jelent meg a fősátor előtt. Az álarcok fából voltak, valódi ökörszarvak meredeztek rajta. Úgy néztek ki, mint valami két lábon járó furcsa lények. Egyiküket fölismerte Gottwald, meglátta a képét, amikor süvegigazgatás közben egy pillanatra levette az álarcát. Karmal volt. Karmal afféle vajákos tiszteletnek örvendett a várnép körében, de még Sejéd előtt is. Tudott a jelekből következtetni, megfejtette az álmokat, előre jósolta az időjárást. Sokan kértek tőle tanácsot rontás ellen, jósoltattak vele, hívták lidércűzéshez. Gottwald nemigen szerette, kissé rátarti, ugyanakkor titokzatos embernek látta.

Mindhárom regős láncos botot tartott a kezében, melyeket egyszerre csak elkezdtek a fagyos földhöz ütögetni. A láncok ütemes csörgésére kántálásba fogtak.

Adjik az NagyszellümEgisz kebelibülTeli szándikábulMinden erejibülHaj, regö rejtőHaj, regö rejtőEljüvénk, eljüvénkÁrpádnak szolgáiRégi szokásbúlÜt magasztalniHaj, regö rejtő

Haj, regö rejtőAmott kereküdikEgy feköte fellögAbban feneküdikCsudafejű szarvosCsudafejű szarvosnak Ezer ága-bogaEzer nyírfa ága

Sejéd kedvedenül kukkantott ki a sátorból. Tudta mindenki, hogy Éboly beteg, reggel ment el tőle Korom táltos. A bő arcából ítélve, nem sok eredménnyel járt a gyógyítás.

Mán teü kigyes urodumSzálljon reád vigalumHozzál nékünk szalonnátSüssél véle rántottátHaj, regö rejtőHaj, regö rejtőAdjatuk, adjatukVissza neü vegyétük

A nemzetségfő komoran intett az énekmondók felé, hogy elmehetnek. A regösök abbahagyták, kénytelen-kelletlen eloldalogtak. Gottwald a közelben didergett, feslett báránybekecsben, melyet reggel kapott a kedves Borseknétól. Sejéd észrevette.

– Jer mán, teü!A lovászlegény szíve nagyot dobbant. Mióta a Nyírben él, a közös lovaglást

leszámítva a bő először intette magához. Még aztán akkor álmélkodott el istenigazából, amikor a nemzetségfő bevezette őt a sátorba. Arra nagyon vigyázott, nehogy a küszöbre lépjen, mert ezzel megsértette volna a sátor lakóit.

A kinti vakító fehérség után kezdetben csak homályos foltokat látott. Aztán gyorsan hozzászokott a szeme, hisz több helyütt is mécses világított. Mindenekelőtt a kellemes meleg lepte meg. A kör alakú beltér középpontjában combnyi vastagságú fahasábok izzottak, melyek ontották magukból a hőt. Noha érezni lehetett némi füstöt, ám ez keveredett az állatbőrök, valamint egyfajta különleges illatosító szagával.

Legelőször egy oltárszerű, alacsony építményt pillantott meg, amely épp a bejárattal szemben állt. Magához vonzotta a tekintetet, mert négy mécses világította ki. Az oltár virágmintás, fehér gyolcsabrosszal volt leterítve, rajta Detlev barát arany szeráfja csillogott – látszott, hogy rendszeresen fényesítik, afféle kisistennek kijáró becsben tartják. Mögötte ezüstpajzs függött, rajta a jellegzetes kiterjesztett szárnyú madár dombornyomása. Gottwald már ismerte ezt a madarat: a magyarok nemes állata, hitük fontos eleme, a Turul. Kisebb aranylemezek is függtek a pajzs mellett, melyekre szárnyas lovat, kecses szarvast metszett a hozzáértő ötvös. S mindezek fölött, mintegy megkoronázva az égiek szögletét, állt egy dísztelen fakereszt. A maga egyszerűségében, a Jézusban hívő lélek számára ez volt a legmeghatóbb. Az egész

pogány-keresztyén oltárt áthatotta egyfajta földöntúli nyugalom és természetesség. Gottwald életében először érzett valami olyasfélét, hogy ez így rendjén van. Már akaratlanul is ragadt rá az itteni szemléletmódból, amely nem ragaszkodik körömszakadtáig semmilyen hithez, ennélfogva nem is taszít el durván más meggyőződést. Csupán akkor tanúsítanak ellenállást, ha valamit rájuk akarnak erőszakolni.

Az oltár mellett nyújtózott Sejéd széles ottománja, melyen napközben heverészett, de ezen trónolva – törökülésben ülve – fogadta a színe elé járulókat is. Az ottomán mögött, mintegy rangjelzésképpen, ritka szép párducprém függött.

Láthatólag a sátor balfelét a férfiak lakták. A nemzetségfő és fia, Zente alacsony fekhelye medvebundával volt leterítve. Ezenkívül Gottwald látott még termetes ládákat, csapra vert csobolyót és fegyvert töménytelen mennyiségben. Legalább tucatnyi zászlós kopja, különböző méretű, különféle hegyű. Íj még ennél is több: ajzatlanul, katonás rendben sorakoztak egymás mellett, mindhez díszes tegez tartozott. Egy állványon szablyák, tőrök, fokosok lógtak, meg tarsolyok melyeknek ezüstfedelét csillogtatta a mécsek lángja.

A sátor jobb oldalában tanyáztak a nők. Fekhelyük báránybundával leterítve, az ágyak között színes, mintás ládák egymásra tornyozva. Mindössze egyeden asztalka volt ott, amit nyugati szemmel bútornak lehetett nevezni. Rajta néhány cseréptányér, három ezüstkupa, két aranyserleg, a legközepén lapos ezüstszilke, édesgyökér és pár szem aszalt szilva lapult benne. Egyébiránt a sátor földjét süppedős keleti szőnyegek borították.

Zentét nem látta sehol a kislegény, a fehérnép viszont kivétel nélkül itthon tartózkodott. A vénasszony, Ötel, Sárány, Emese bánatos arccal guggoltak körül egy ágyat, melyen Eboly feküdt csukott szemmel. Sejéd odavezette szeppent vendégét, és rámutatott a kislányra, akinek tüzelt az arca a láztól.

– Kotval, teü vogy eszüs embör. Tégy mostan jót űvélle!Gottwald meglepődött, hozzá meg is ijedt. Hogyan kívánhat ilyesmit a bő tőle?!

Hát nem felcser ő, se nem vajákos, de még bűbájos ereje sincs. Ekkor Sárány ráemelte bánatos, szép szemeit, úgy nézett a kislegényre, mint a megváltóra. Gottwaldot elöntötte a forróság, s hirtelen valami az eszébe jutott. Az ötlet izgalomba hozta, remegni kezdett a gyomra, mégis eléggé magabiztosan sikerült megszólalnia.

– Forró víz kell! En müg hozam rügyest az gyógyírt.Sietve eltávozott. Mire Sárány egy nyeles rézlábasban fölforralta a vizet, már vissza

is tért. A néhai Detlev barát agyagtégelyét szorongatta a kezében.– Óvd meg űt, kigyes Tengri! – fohászkodott Emese, mire anyjától és nagyanyjától

metsző pillantást kapott.Sejéd lánya eléggé szemérmetlenül, csupán egy könnyű alsóruhában gubbasztott a

beteg mellett. Csupasz karja, nyaka, térde lábszára úgy fehérlett, mint odakünn a hó. A legényke rá se merte vetni a pillantását.

Sárány az asztalkára helyezte a forró vizes edényt, Gottwald a tégelyből egy jókora csipet őrleményt szórt bele. Aztán fehér kendőt terített rá, melyet ugyancsak maga hozott, hogy a gőzt lefojtsa. Eközben hébe-hóba azért rásandított Emesére, vajon figyeli-e őt a lány. Szomorúan vette tudomásul, hogy titkos kedvese levegőnek nézi, úgy tesz, mintha ott se lenne.

– Tennap ihol vót Korom – közölte Sejéd. – Esdekelt néküm, hogy menteném űt fel ez istápbul, mer menekvés itten mán kevés.

Gottwaldban meghűlt a vér egy pillanatra. Korom táltos már lemondott Ebolyról, mosta kezeit. Ám ez hirtelen önbizalommal töltötte el: neki már nincs vesztenivalója, hisz az itteniek tudora sem bírt elbánni a fene kórsággal. És meglegyintette az az érzés, hogy neki sikerül. A belső sugallatra nincs magyarázat, feltör és elárasztja a lelket, mint a könnyű áfium.

Mikor Gottwald úgy gondolta, megfelelőképp kihűlt a szer, kért egy bögrét, melybe átszűrt valamennyit, és odavitte a kis beteghez. Éboly nyugtalanul feküdt, láztól cserepes ajkai között oly szaporán pihegett, hogy hallani is szívbe markoló volt. Heike jutott eszébe, a szeme bepárásodott, torka elszorult.

– Istenüm, segedelmüzz minket! – hallotta Sárány könyörgését.Gottwald először nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Ösztönösen nyúlt a kislány

felé, hűs tenyerét annak forró homlokára helyezte. Mindenki meglepetésére Éboly valamelyest megnyugodott, légzése kezdett lassulni, szemét fölnyitotta.

– Nu, igyál ebbül, Ébolyka. Müggyógyulsz.A kislány Gottwaldra emelte bágyadt tekintetét, láthatólag bizalommal töltötte el a

felismerés. Suttogva ismételgette.– Táltos… táltos…nüm. Táltos… félek.– Nincsün táltos – nyugtatta meg a legényke. – Mostan igyál ebbül, Ébolyka.A kis beteg szót fogadott, kortyolt a szerből. S bár rossz íze lehetett, arcocskájára

kiült az undor, azért apró nyeletekkel lassacskán megitta mindet. Ez a hősi tett általános elismerést váltott ki. Gottwald Ébolyt csodálta, a többiek ámulatából azonban jutott neki is.

– Derík – dünnyögte Sejéd.A beteg kislány lehunyta a szemét, és mintha nyomban elszenderedett volna.

Pirossága szemlátomást halványodott, ugyanakkor a homlokán kövér izzadságcsöppek kezdtek gyöngyözni, legördültek az arcán, halántékán. Bájos vonásai lassan ismét előjöttek.

– Rendjén leszen – mondta merészen Gottwald. Megérkezett Zente, s észrevehetően megörült annak, hogy a lovászlegényt itt látja. Mindjárt le is telepedett Gottwald mellé egy vastag szőnyegre.

– Hun vótál, ézes fiodum? – kérdezte tőle az anyja.– Az Béld pajtásimnál – felelte félvállról, aztán a beteg felé bökött. – E mán jól

vala. Teü gyógyítád, hé?– Istenüm szándikábul – válaszolt szerényen a kislegény.– Haj, nagy az világ, sok benne az Isten, mégseü tudám, mire kelünk holnap – nyílt

meg egyszerre Zente. – Oszt mondád mán müg néküm, Kotval, mitül különb az teü Istenüd, miünt másé?

– Áztat nüm tudám, deü enüm Isten jó.Zente ezalatt levette irhaködmönét, majd lehúzta a csizmáját. A vénasszony, ezt

látva, odakuporodott melléje, és elkezdte melengetni, dörzsölni unokája lábát.– Messzi vala az teü főded, Kotval?– Isa messzi.– Vágyol oda vissza?

Erre mit feleljen? Most, hogy Sejéd fia ilyen kedvesen beszélt vele, a világért sem akarta megsérteni.

– Nüm vót otthun rossz, de itten es elbódogulok.Sok mindenről faggatta még Zente, s a legényke szívesen válaszolt neki. Elmondta,

hogy az ő szülei szénégetők voltak, de valami rejtélyes betegségben meghaltak. Őt Meizer kovács mentette meg, aki aztán magával vitte Regensburgba. A jóember kezdetben kovácsot szeretett volna nevelni belőle, de a sors másként hozta. A hercegi istállóba került Gern lovász keze alá. Addig volt neki boldog élete, míg Gern élt. Az iszákos, gonosz Barchust szívéből gyűlölte. Mesélt még Heikéről is, megemlítette bujkálásukat a szénapadláson, elcsukló hangon mondta el, megbüntetését és halálát.

Zente és a vénasszony szájtátva hallgatta, szemükben könnyek csillogtak. Ötel hozott neki egy bögre meleg, mézes tejet. A kislegény belekortyolt, s a felséges íz mellett még valami finom fűszernek is kiérezte az illatát. Fahéj volt az.

Ezen az estén a nemzetségfő sátrában ágyaztak neki, Éboly közelében. Nyugodtan telt az éjszaka, a kis beteg csöndesen átaludta. Gottwald is jót pihent, csupán hajnal felé riadt föl egyszer Sejéd éktelen horkolására.

A másnap egy hatalmas pofonnal kezdődött. Sárány adta, Pörzse kapta.– Hun vótál?! Hun vótál tennap, átok?!Aki még aludt, erre fölserkent. Gottwald mindjárt készített Ébolynak egy

gyógyfőzetet. A kislány ezzel is derekasan megbirkózott. Délre már fölült, mosolygott és húslevest kívánt. Azonmód utasították Pörzsét, aki hihetetlenül rövid időn belül hozta az ételt.

Ébolynak harmadnapra a láza teljesen elmúlt, olyannyira jobban lett, hogy fölkelt, járkált egy keveset, aztán megevett egy tányér birkapörköltöt. Gottwaldra már nem volt szükség, így hát elbocsátották. Nem jutott eszébe, hogy elhozza a tégelyt, ottmaradt az asztalkán. Honnan is gondolhatta, hogy ez a kis feledékenység egy egész életre kiható lelki fájdalom okozója lesz.

A lovászlegény a hókupacok között kanyarogva Nímet papó hajléka felé közeledett. Lelke tele volt melegséggel, szájában még érezte a mézes tej ízét. Zentét nagyon a szívébe zárta, kár, hogy húgának egy jó szava sem volt hozzá.

Borsek állta útját.– Hallám, müggyógyítád Ébolykát.– Isten segedelmivül.– Jer, nízzed mán müg Sutka lyánykám.Borsek szöszi kislányának ugyanolyan baja volt, mint Ébolynak: magas láz,

légszomj. Gottwaldnak ekkor jutott eszébe a tégely. Visszaszaladt érte, ám a sátor bejárata előtt bizonytalanság fogta el. Hívatlanul mégsem léphet a bő hajlékába. Most mit csináljon?

Régi trükkjéhez folyamodott, elkezdett magában imádkozni. Lám, az Úr kegyes volt hozzá, kisvártatva félrelibbent a bejáratot fedő nehéz szőnyeg, Sárány jelent meg.

– Kigyelmüs akszin…– Miü kéne, hé! – tekintett rá bosszúsan a nő, mintha nem is Gottwald lenne az, aki

megmentette a leánya életét.– Itten feledém az gyógyírt.– Nincsün az ihol.

– Isa ihol vala az.– Csiba mán, teü! – förmedt rá Sárány. – En mondám nincsün, hát nincsün! Beste

szólgája! Mügcsapatlak-a!Azzal fordult és elsietett a pitvar irányába. Gottwald elképedve bámult utána.

Mérhetetlen csalódottság szorította a torkát. Nehéz szívvel bandukolt vissza Borsekékhez. A hírek mélyen lesújtották a kedves házaspárt. Az ember hát elszánta magát: fölkeresi Sejédet, tőle kér segítséget.

– Miü végezül, en párum? – kérdezte Borsekné, miután ura megtért.– Sümmi – Borsek magába roskadva ingatta a fejét. – Az bő jó. Sárány kígyó,

letagadá az gyógyírt.– Mügmondá kend, miü vót? – kérdezte Gottwald.– Müg. Deü hamisan szólott űelőtte es.– Az átok! – jajdult föl az asszony.A lovászlegény elsietett Nímet papóhoz, és mindenről beszámolt neki.– Csak benned bízunk, onkel! Az öreg a fejét csóválta.– Akkor tudtam volna segíteni, fiam, ha legelőször én megyek vissza helyetted, és

mindjárt Sejéddel beszélek. Most már nem tehetek semmit, mert a bő is állást foglalt, s szavát már nem másítja meg.

Morfondíroztak még egy ideig, hátha találnak valami megoldást, mikor hirtelen kivágódott az ajtó, Vérfő toppant be.

– Ebadta szolgája! – ordította kivörösödött képpel. – Hun az pokulba tekergül, teü! Legutt szíjjel hasítalak, ha nüm kapkodod az koszmós talpod az helyűdre!

Megragadta Gottwald grabancát, s úgy meglódította, hogy kirepült az ajtón, belebucskázott egy hókupacba.

– Béküsség kigyelmüdnek! – próbálta Nímet papó kizökkenteni a dühös embert. Vérfő azonban nem ügyelt rá, Gottwald után vetette magát.

– Hamar vegyüd gondudba az luvam! Adta bitang fattya!A lovászlegény fölpattant, s futott az istállóba, ahogy csak a lába bírta. Mikor

megpillantotta Vérfő lovát, valamelyest megértette a nagy nekibuzdulást. Szegény jószág alig állt a lábán, teljesen kimerülve, lesoványodva csüngette alá a fejét. A nyereg és a szerszámok is szakadozva lötyögtek rajta. Tette serényen a dolgát, remélve, hogy a ló elkerüli a kehességet.

Abrakolt, majd csutakolt késő éjszakáig, aztán nekilátott a szerszámok rendbetételéhez. Hajnal felé dőlt az ágyba, de meglett az eredménye. A lónak nem történt semmi baja, pár nap múlva új erőre kapott, úgy csillogott a szőre, mint a selyem. A rusznyák kislánya, az érzékeny lelkű kis szöszi Sutka, meghalt.

XXV.Mécsesek pislákoltak a tágas sátorban. A bajor urak szeme már csillogott a sok

borivástól, ám a hangulatukon ez csöppet sem látszott meg, mindnyájuknak lógott az orra. Egy négyszögletes asztalt ültek körül: Arnulf herceg, Tillerich tanácsos, Peidl lovag, Gerbert páter, Ultipold főlovász és Wardinger gróf. Egyetlen magyar ücsörgött közöttük, Árpád fia Tarhos, aki semmivel se volt vidámabb a többieknél.

– A hadat Jutas vezeti, vele tart Kál. Kettejük serege ötezer főt számlál. Melléjük szegődik még két Kabar vezér, Oszlár és Bércei három ezreddel.

– Nyolcezer az kevés! – ingatta a fejét Tillerich.– Én is amondó vagyok – bólintott Tarhos.– Nem tudom, mondhatok-e ilyet – simogatta Arnulf az állát, aztán halkabbra fogta

–, én se Leventében, se Karkovban nem bízom úgy, mint Bogátban. Nem értem ezt a ti felfogásotokat, mi bajotok van Bogát horkával?

– Nekem semmi – sietett Tarhos a válasszal –, szerintem ő az egyetlen tárgyalóképes ember közöttünk. Tudjátok, mi magyarok sokszor nem az eszünkre hallgatunk, hanem a fene tudja… Bogát józanul gondolkodó, megbízható férfiú. Valamennyi szövetséges, az összes előnyös békeszerződés mind az ő nevéhez fűződik. Mégsem szeretik őt honfitársai, mert nem zabolátlan, nem hajlandó féktelen lenni, s adott esetben nem üvölt együtt a többiekkel. Ez a mértéktartó tulajdonság népemnél rossz vért szül.

Tillerich bosszúsan csóválta a fejét.– Pedig egy ilyen jó politikust meg kellene becsülni.– Ezek! – legyintett Wardinger, ám Tarhos pillantásától visszahőkölt, nem folytatta.– Akárhogy alakult, nekünk Jutassal kell tartanunk! – szögezte le Arnulf.– Úgy igaz! – helyeselt Peidl. – Együtt győzünk vagy meghalunk.Tarhos a poharára bámult és nagyon halkan mondta.– Fontolják még ezt meg felségtek. Minden jel szerint ez a hadjárat kudarcba

fullad. De ha mindenképp menni akarnak, azt ajánlom, a családját mindenki hagyja még hátra. Itt nagyobb biztonságban lesznek.

Wardinger gúnyosan felröhögött.– Biztonságban!Mindenki tudta, mire céloz a bajor uraság. Wardingernek különösképp meggyűlt a

baja szemrevaló leányával és a körülötte legyeskedő magyari ifjakkal. Legelőbb a tejfölösszájú Lél csábította el, aztán jöttek a többiek. A könnyűvérű hölgyecske senkinek se tud nemet mondani. Az apja alaposan eltángálta, aztán ráuszította Gerbert pátert, hogy próbálná meg a hit erejével jobb belátásra bírni. A szemérmetlen fehérszemély erre elcsábította Isten szolgáját is. Azt rebesgetik, most állapotos.

– Tanácsodat azért fontolóra vesszük – nézett Arnulf Tarhosra.Ezt már igazán fölösleges volt mondania. Ultipold ajkán félmosoly jelent meg;

úgyis elindulnak a haddal mindnyájan. Egy hirtelen széllökés megcsattogtatta fölöttük a nemezponyvát. Peidl zajosan ivott, majd újratöltötte bögréjét.

– Megköszörülöm a pallost és bízom a Mindenhatóban!– Ámen – dünnyögte rá Gerbert páter. Tarhos hirtelen nyugtalan lett, fölállt.– Engedelmükkel, most távozom.Az urak rábólintottak, hisz kívánták már ők is, hogy Tarhos nélkül beszéljék meg a

további teendőket. A bajorok hatalmas sátrához nem volt messze Árpád fiának jurtája. Csupán egy fából ácsolt robusztus pajta emelkedett közöttük, melyet alig egy esztendeje építettek a hercegi udvar hölgyeinek és gyermekeinek kényelmére. A magyar föltekintett az égboltra, pillogó fényű csillagok sokasága hunyorgott le rá. Hideg, szeles időben milyen tisztán látszanak a csillagok.

– Vajon hajlott a szóra? – suttogta magában.

A sátra előtt fáklyás ember állt, aki meghajolt neki.– Bévül vala? – kérdezte tőle Tarhos.– Bévül, urodum.Az ifjú szíve nagyot ütött, elfogódottan lépett saját hajlékába. Odabent mindössze

egyetlen mécs világított, de az asszony körvonalait, karcsúságát ennyi is megmutatta.– Szolgálatára szép kegyednek.– Uraságod az? – lepődött meg a nő. – És hol a haldokló, akiről üzent?– Magam vagyok az.– Ó, hát becsapott engem? – rettent meg a nő.– Bocsásson meg, kérem! Belátom, cselhez folyamodtam, mert belehalok, ha nem

válthatok néhány szót kegyeddel.Az asszony hosszúkás, szép arcát csipkés szegélyű kendő fogta körül. Tarhost egy

gyönyörű Mária-freskóra emlékeztette, amelyet három éve Lombardiában látott egy templom falán. Soha nem tapasztalt vágy kínozta a nő után. Ő volt lelkének szent gyötrelme.

– Mi értelme van ennek? – kérdezte szenvedő arccal az asszony.– Szeretem. Szeretem, mióta Regensburgban először megláttam. Mindent

megadnék azért, hogy az enyém legyen. De ne féljen. Soha nem tennék olyat, amit önszántából, szívéből nem óhajtana. Azért akartam kegyeddel beszélni, mert féltem. Aggódom közös ügyünk miatt is, melyet én felséges ura előtt véremmel pecsételtem meg. Jutas nem képes a rája bízott feladattal megbirkózni. Ez a hadjárat, meglátja, eredménytelen lesz. Kérem, felséges asszonyom, még ne kövesse urát a sereggel. Hallgasson rám.

– De hát, hogy gondolja ezt?– Győzze meg Arnulfot, hogy veszélyes még a családját magával vinnie. Várják ki

itt a hadjárat végét. Nehogy valami baja essék. – És hogy legyen módom végre elcsábítani, gondolta hozzá.

– Amióta csak itt vagyok, éjjel-nappal azért könyörgök a Mindenhatóhoz, hogy mihamarabb vezéreljen bennünket haza. Itt én nem tudok nyugodtan aludni, a pogány szertartások félelemmel töltenek el. Nem bírom a sátor levegőjét, az állandó bőrszagot, a mérhetetlen sarat, a féktelen természetű embereket. Ne kérje uraságod, hogy maradjak, amikor végre megnyílt előttem az út.

Tarhos reményei szertefoszlottak, üveges szemmel bámulta a tűnő jelenséget. Mennyivel sudárabb azoknál a nőknél, akikkel eddig dolga akadt. És mennyivel tisztább, légiesebb mindnél. Áhítatos, mennyei arcát soha nem tudja a lelkéből száműzni.

A férfi tétován elindult az asszony felé. Mikor már olyan közel került hozzá, hogy megérinthette volna, a nő elhajolt, fürgén kikerülte és eltávozott.

– Isten vele!Árpád fia most olyan süketnek érezte a világot, mintha ólmot öntöttek volna a

fülébe. Pedig orkán szél jajongott a Csepel-sziget fölött.

XXVI.Sejéd megfogadta Korom táltos szavát, Zentét nem küldte el a haddal. Amúgy se

szívesen engedte volna, hiszen Zente az ő elsőszülött és ez idáig egyetlen fia. S ha odaveszne, örökös nélkül maradna a Bátor nemzetség. Ami végérvényesen igazolta a döntés helyességét, a napokban érkezett hírek: a hadjárat, mely Arnulf hercegségének visszafoglalására indult, sikertelenül végződött. Konrádot felkészülten érte a támadás, így a magyar seregnek, bár számottevő veszteség nélkül, vissza kellett vonulnia. A német király ezek után öccsét, Eberhardot tette meg bajor hercegnek.

Daratán rettentő erős egy karjával könnyedén nyitott kaput a fiatal férfi előtt, aki nem volt más, mint Gottwald.

– Há mene, ifi embür?– Menék Tuli kovácshu.Az óriás termetű kapuőr olyan büszkeséggel követte szemével a távozót, mintha az

a saját fia lenne. Láthatólag tetszett neki a magas, izmos alkatú, büszke járású ifjú.Vannak süldő fiúk, akik pár hónap alatt válnak férfivá, kikre egyszer csak

rácsodálkozik az ember, hogy jé, ez a kölyök kész felnőtt lett. Éppen így esett Gottwalddal is. Tizenhat és tizenhét éves kora között felnőtté érett. Valamivel magasabb, mint általában az itteniek, széles vállú, erős nyakú. Arcán is oly mértékben eluralkodtak a férfias vonások, hogy alig fedezhető már föl benne a korábbi kis lovászlegény. Határozott ajka fölött pödre bajusz, melyre széles orr vetett árnyékot, nagy kék szeme úgy világított, mint tótükörben az égbolt. Noha magyar köntöst és puha talpú csizmát viselt, süveg nem hegyesedett a fején, varkocs sem lógott a halántékáról alá. Sötétszőke, sűrű bozontja úgy nézett ki, akár valami szénaboglya.

Sose felejti el, fél éve történhetett. Sejéd magához intette, megkínálta egy bögre borral, és így szólt.

– Teü tömírdek jót tevél mán vélüm, Kotval. Mostan teü kapol tüllem…A nemzetségfő elsorolta, mennyi szerencse érte, mióta nála van az arany

szobrocska. Bevallotta, hogy csupa boldogság most az élete. Szerelmetes asszonyra lelt, két esztendő alatt megduplázódott a jószágállomány, a föld terméshozama minden eddigit túlszárnyalt. Ám a legnagyobb öröm az imént érte, Sárány várandós.

A bő Gottwaldot előléptette, Karmal és Sülyve fölöttesévé tette, és az istállóból a két jobbágy sátrába költöztette. Megkapta Purost, a csodálatos kancát, kapott íjat, csontfedeles tegezzel, galambszürke damasztköntöst, bő szárú nadrágot, szarvasbőr csizmát, hímzett tarsolyt.

A legény hirtelen föl sem fogta a nagy előmenetelt. Akkor tudatosult benne istenigazában, mikor visszasietett az istállóba, hogy pár rongyos holmiját magához vegye: a szalmazsákján ott hevert az ezüstveretes kardmarkolat. Lám Farkas megszimatolta a bajor fölemelkedését, tüstént igazított vétségén.

Egyébiránt Gottwald élete alig változott. Noha éjszakánként sátorban aludt, puha, meleg báránybundán, ám ideje nagy részét továbbra is az istállóban töltötte. Semmi pénzért se vált volna meg négylábú barátaitól. A lovak szagát mindennél kellemesebbnek érezte, a velük való foglalatosságot a világon a legfontosabbnak tartotta. Pedig raktak a helyére egy kislegényt, Daratán unokáját, Zekánt, akivel

Gottwald szerfölött kíméletesen bánt. A munka nagy részét maga végezte, csutakolt, almozott, szerszámot javított, csupán egy kikötéssel. Ne zavarja őt senki, ha ebéd után ledől a szalmazsákra szenderegni.

A legény most szégyenkezve idézte vissza a jó másfél évvel ezelőtti kínos jelenetet. Úgy kezdődött, hogy nyargalászás közben fölfigyelt arra, milyen sokféle, színpompás virág nyílik a Csillagréten. Gondolt egyet, szedett belőlük egy nagy csokorral, s már nyargalt is haza, hogy általadja szíve hölgyének.

Késő délutánra sikerült csak a terve. Emese kilépett a sátorból, Gottwald ott termett.

– Néküd szedem – s odanyújtotta a csokrétát.A lány először megütközött, aztán hirtelen eltorzította arcát a harag.– Teü, teü orcátlan! – Kiragadta a fiú kezéből a virágokat, s azzal kezdte csépelni. –

Miüt merészülsz, teü! Ebadta senkiházi!A pitvar felől épp közeledett Sejéd és Bodán espán. A fura jelenet láttán harsány

nevetésre fakadtak. Úgy kacagott a két ember, hogy zengett tőlük a környék.A szégyentől futva menekülő Gottwald még fölfogta Bodán incselkedését.– Emígy jár, ki rossz helyt sompolyog! Jer mihozzánk, hékás! Néküm hét lyányom

epeküdik leginy után!Valamennyi ideje úgy érezte, egyre inkább szüksége lenne szerető társra. Ez

legelőször a tavaly őszi bőség ünnepén tudatosult benne. Ősi szokás szerint a magyarok hálát adnak a Nagyszellemnek meg valamennyi kisistennek a jó termésért, a jószágállomány gyarapodásáért. Sejéd a kopjafa elé állt, és hálaimát rebegett az égiekhez. Ebből Gottwald semmit nem értett, mert a bő kazár nyelven skandálta a textust. – Sinye tire-bule jargibe, tav tevatper, pus sabatper… – Aztán átváltott. – Reményvel szívünkbün köszünetet mondánk, eleőtted mindünkor fejet hajtánk. Engedd, hogy egy részit mügegyük, mügigyuk, többi részit penig csűrbe rakjuk. Juszágot hiánytalan engedd, hogy megtartsuk, minékünk gyermekidnek boldogságot adj. – Körös-körül a nemzetség apraja-nagyja, közszabadok, ínyek, szolgák, valamennyien feszülten és komolyan figyeltek a bő szavára. Ezt rituális étkezés követte Korom táltos közreműködésével, majd valamennyi jelenlévőt megvendégeltek birkahússal, kölessel, meleglepénnyel. Aztán olyan féktelen mulatozás vette kezdetét, mintha mindenki megveszett volna. Dübögött a dob, zengtek a kobozok, jajongtak a sípok, táncolt, aki csak mozdítani tudta lábát. A sok nyavalyás itt most kedvére degeszre habzsolhatta magát, vedelhette nyakló nélkül a bort, aztán tánc a végkimerülésig.

Gottwald már rég nem éhezett, neki tehát mást jelentett ez az ünnep. Az étek helyett Bodán espán leányait leste sóváran. Szép, izmos, büszke fehérszemély volt mind. Hosszas vívódás után eléje állt az egyiknek, ahogyan itt szokás, fölvetett fővel, hátratett kézzel, és így szólt: – Jer kedvüs! – A lány rámeredt, arca lassan elváltozott a haragtól. Nem mondott semmit, ellentétben Emesével, de két kezével erőteljesen vállon taszította, jelezve: nincsenek azonos rangban. A lovásznak ismételten rá kellett jönnie, hogy lehet ő akármilyen megbecsült ember is a földvárban, a rangos lányok azért éreztetik vele, hogy nem közéjük való.

Gottwald máskülönben azt csinálhatta, amiben kedvét lelte, és oda mehetett, ahová akart. Úgy élt, mint az itteni közszabadok. A hétmagyar földjén csak az ínyek és

ühegyek dolgoznak, a többiek nemigen. Alkalomadtán külországi hadjáratokon vesznek részt, de valójában nem kötelezi őket senki semmire. Ezt a bajor ifjú sehogy se értette meg. Emlékezete szerint Regensburgban polgárnak, katonának, úrnak egyaránt szigorú kötelességei voltak.

Az iparosok ponyvakuckói előtt haladt el. Szeretett itt bámészkodni, kiváltképp az íjkészítő munkáját csodálta. Mióta Sejéd megajándékozta ezzel az eddig csak félelmetes híréről ismert fegyverrel, mind jobban vonzódott hozzá. Először azon ámult el, hogy íja már több mint negyven éves, a mester, aki készítette, rég a fonák világba költözött, de műve ma is kifogástalan. Tartóssága annak az évszázados tapasztalatnak köszönhető, amely a készítőknél apáról fiúra szállt. Gondosan kiválogatott, kétféle, puha- és keményfa, valamint csontmerevítők felhasználásával készül. Hónapokig pácolják a fát titkos összetételű anyagban, majd évekig szárítják. Az ideg szarvasínből van, melyet halenyvben áztatnak sokáig.

Megállt egy pillanatra, végignézett a fölaggatott kész és félkész íjakon, rákacsintott a kortalan, görnyedt tartású mesterre, aztán tovább lépdelt.

– Óvjon az Nagyszellüm, Kotval!– Téged es, komám!Mostanában gyakran gondolt Uwéra, akivel Jutas táborában akadt össze. Utólag

belátta, hogy egyben-másban igaza volt a fiúnak. Semmi értelme a keresztényi vakbuzgalomnak, hisz ezek a pogány sátorlakók is megvannak erőben, egészségben a maguk hitében. Ha Isten oly kérlelhetetlen úr lenne, mint némely papok prédikálják, bizonyára már rég elpusztította volna ezt az eretnek népet. Zente szavai is sokszor az eszébe jutottak: ki tudja, mi az igazság? Gottwald azért elalvás előtt sose mulasztotta el az imádkozást, ennél többször azonban ritkán fordult a Teremtőhöz.

Az itteniek hite mostanában kezdett hatni rá. A magyarok úgy hiszik, mindennek szelleme van. Halottnak, állatnak, növénynek, égnek, földnek, de még a tárgyaknak is. Valami Arany Atyácska teremtette a világot, az embert, a jó és rossz szellemeket. A Nagyszellem a legfőbb, aki valójában az ég ura, akár a magyarok istenének is nevezhető. Őt emlegetik legtöbbet, hozzá fohászkodnak a bajban. Egyesek Égi Atyának is nevezik, mások, leginkább az ühegyek, Tengri névvel illetik. Az ő gyermekei: napanya, holdanya, szélanya, esőanya. Földanya nem más, mint a föld felszíne, a termőréteg, mert alant a mélység ura lakozik, Kaponya Monyók, aki a fonák világban igazgatja az odakerültek további sorsát. Fontos helyet tölt még be a Fehér ló fia szellem. Gottwald sose felejti el az első éjszakáját a Nyírben, mikor Korom megidézte a szellemét. Kívülük vannak a tündérek, akik általában jók, mint tó tündér, nyírfa tündér. Gonosz teremtményekből is akad néhány. A sárkány, aki a világ végén alszik, s ha egyszer felébred, elpusztítja az emberiséget. A szóbeszéd szerint a sárkány a férfisírásra ébred fel. Ezért nem sírhat soha egy magyar férfi. Lüdvércek az éjszakában száguldozó tűzcsóvák, akik ha valakit megperzselnek, belehal vagy megnyomorodik. Kótu, a rontást és betegséget hordozó rút vén banya, hajnalhasadáskor szokott az erdőn, mezőn kószálni, s csak az első napsugár tünteti el.

Tanult is sok hasznosat az évek alatt. Megismerte a beléndek gyógyhatását. A beléndek maggal ki lehet gyógyítani a fiatal kehes lovat. Megeteti az ember a növény magjával, egy álló nap zavarja, kergeti, túrosra hajtja, aztán utána alaposan lecsutakolja. De a beléndek levele is csodaszer. Zölden le kell szedni, napon

megszárítani, szétmorzsolni, megfőzni fedő alatt. Minél töményebb, annál jobb. Az így keletkezett sötét szérumba rongylabdacsot mártogatnak, és bedörzsölik a fogínyt. Meggyógyítja az ínysorvadást, enyhíti a fogfájást. A földvárban ez leginkább Pörzse feladata volt.

A legény sokszor azon kapta magát, hogy szája elé teszi a kezét, mikor ásít, nehogy elillanjon belőle a lélek. Aztán ha iszik, az első kortyot a földre loccsantja, földanya tiszteletére. Valahányszor belép a sátorba, nem hág rá a küszöbre, különben balszerencse éri. Micsoda istentelen ember lett belőled, Kotval! – korholta olykor magát félig gúnyosan.

Megérkezett a kovácsműhely elé, ahová valójában igyekezett. Négyszög alakú fészertető, alatta kőből rakott izzító, öles rönkön tömör üllő, mellette vízzel teli hűtődézsa. Egy X lábú, alacsony padon formaszerszámok, fogók és különféle méretű kalapácsok sorakoztak.

Gottwald körülkémlelt: csak egy kisinas nyomogatta lelkiismeretesen a fújtatót, hogy izzásban tartsa a parázs közé dugdosott vasat. A fészer mellett már készre vasalt kocsitengely kerekestől várta, hogy a további munkálatokra áthúzzák az ácsműhely elé.

Azon ücsörgött két szemrevaló eladó lány, vidáman lógázták a lábukat és torzsát rágcsáltak. A legény az egyiket már látásból ismerte: Tuli kovács takaros lánya volt, Zselmér.

–  Hé, teü, hun lelem atyádot?–  Rügvest jöve! – nyelvelt vissza Zselmér, aztán rápillantott a másik lányra,

vihogtak egy sort.Gottwaldot azonmód megragadta az ismeretlen lány nevetős, üde arca. Ilyen

gyönyörű mosolyt még életében nem látott. Önkéntelenül lépett oda hozzá.– Mi az nevöd, lyányka?A megszólított elámult, szemét a bodros hajú ifjún felejtette. Zselmér pillantása

azonban szikrákat szórt. Hogy merészel ez a kék szemű deli legény az ő jelenlétében ilyen nyájasan máshoz szólni. Hiszen ő Tuli kovács lánya, módos iparos szülő gyermeke, míg ez itt mellette csak egy ágrólszakadt íny sarjadéka.

A ruházatuk elárulta a rangkülönbséget. Zselmér hímzett, fehér gyolcsinget és bő nadrágot viselt, lábán könnyű topánka. A másikon mindössze egy térdig érő vászonruha.

– Csenge – felelte a lány kissé bátortalanul.A legény teljesen elgyöngült: lenyűgözte, ahogy ez a teremtés ráragyog, ahogy

hullámzanak az érzések talányos arcán, ahogy el tud nézni a távolba, majd ismét beletekint az ember szemébe! Haját nem befonva hordta, ahogyan itt divat, hanem egyszerűen kibontva, barna fürtjei a háta közepéig omlottak. A ruha bő ujja annyira kinyúlt, hogy elfedte kézfejét. Bekapta a maradék torzsát, jó erősen megkapaszkodott a tengelybe, miközben lábával szakadatlan kalimpált. Csupasz térde, lábszára szép, de még a lábujjai is olyan formásak, hogy Gottwald nem tudott hová lenni az álmélkodástól.

– Ahun jöve atyám! – szólt élesen Zselmér.

Csakugyan, Tuli mester közeledett másodmagával. A kovács testes, kopaszodó, puffadt arcú ember, a mellette lépdelő girbegurba, hosszú alak aszott barna képű, keze-lába, mint a száraz gyökér. Tüstént kiderült róla, hogy Csenge apja.

– Iszkiri mán haza, teü! – kiáltott rá lányára.– Mán es!Csenge leszökkent a tengelyről, vetett még egy vibráló pillantást Gottwald felé,

aztán sarkon fordult, futásnak eredt. A legényben, mintha megsajdult volna valami, szomorú szívvel bámult a távozó után.

– Miü járatbon, Kotval? – mosolygott rá Tuli kovács.– Müghozám, mirül mán szólottam! – lépett feléje Gottwald. – Ehun la!– Köntöse zsebéből előhúzta az ezüstveretes kardmarkolatot. A kovács meg a

hosszú ember eltátotta a száját.– Készíjen ebbül, kend, énneküm szablyát!Tuli kovács a fejét ingatta.– Ehe nüm való az en vasom! E szíp! Tanálj hozzá jó vasot! Keleti vasot, bizánci

vasot!A legény, míg Tuli kováccsal beszélt, végig érezte az arcán Zselmér szemrehányó

tekintetét.

XXVII.Másra sem tudott gondolni, csak Csengére. Éjszaka is gyakran fölébredt, s a lány

különleges, nevetős arcát látta lelki szemei előtt. A legény még sosem érzett ilyet életében, hogy valakinek puszta rágondolására mintha parazsat húznának el a szíve mellett. Kimondhatatlan jóérzéssel párosult a tudat, hogy él a közelben egy tüneményes lány, akiről lehet álmokat szőni, jövőt formálgatni. Emese emléke úgy szállt egyszerre tova, mint mikor szél sodor messze egy tollpihét.

Ma különösen szerette a reggelt. Most nem sietett át az istállóba, ahogyan máskor szokta, együtt kelt Karmallal és Sülyvével.

– Ehun valék! – hallották Pörzse kiáltását.– Jer bé! – válaszolt neki Gottwald.A házicseléd három fatányérral a kezében jelent meg, tojásrántotta illatozott rajtuk.

Mindhárom férfinak helyébe vitte, kezébe adta. Immár, hogy Gottwald itt lakott a két bizalmas jobbággyal, Pörzse szolgálta föl neki az ételt.

– Idehun vala, ifi ember? – csodálkozott rá a nő.– Miünt látád.A legény napok óta sejti, hogy Pörzse kiemelt tisztelettel közeledik feléje, amely

már korántsem a rangjának szól. Valahogy úgy, ahogyan nő szokott férfi felé igazodni. Viszont még nem volt annyi tapasztalata, hogy ura legyen az új helyzetnek. Se nem utasította vissza, se nem bátorította Pörzsét. Ennélfogva a nő egyre merészebben kínálgatta magát.

– Szolgálhatok még? – billegett Gottwald előtt.– Eltávozhatul!A nő durcásan elsietett, Sülyve méltadankodva csóválta a fejét.

– Neü legyél mán pulya! Tümni akar e, nüm látád az vaksi szemüdvel?Gottwald jót kacagott rajta. Kedvelte az életvidám Sülyvét, szívesen hallgatta

elképesztő történeteit, melyeknek nagy részét hazugságból szőtte. Sülyve semmi kifogást nem támasztott az ellen, hogy a lovászt beköltöztették hozzájuk, mi több, rangban föléje is emelték. Karmal azonban ezt nehezen viselte. Ő sérelmesnek érezte, hogy egy nálánál fiatalabb, idegen származású jöttmentet parancsolójának kell tekintenie. Többnyire hallgatag volt és kiismerhetetlen, az utasításokat ímmel-ámmal teljesítette. A legény sem állhatta, ezért távolságot tartott vele szemben, vajákos tudományával se tudott megbékélni.

Bekapták a reggelit, aztán ment mindenki dolgára. Gottwald egyébiránt nem volt válogatós, mindent megevett, amit eléje raktak. Ha kint kószált az erdőn, megtette a kökény, a som, a szeder is. Aznap Karmal és Sülyve a bő rendelkezésére álltak: költöztették át Sárányt a sátorból a házba, vagy ahogy a magyarok nevezik, a süket terembe. Az asszony már előrehaladott állapotban leledzett, minden pillanatban megérkezhetett a kis jövevény. Azt beszélik, feltételül szabta, ha Sejéd nem engedi, hogy átköltözzék, visszamegy a Bodrog mellé, testvérbátyjához. A nemzetségfő gyöngeségét héthatáron át sutyorogták.

Gottwald lóra kapott, kiügetett a Csillagrétre. Ló és lovasa között olyan tökéletes volt a harmónia, amilyet sokan elképzelni sem tudnak. Puros a gyakori együttlét alatt szinte gazdája megnagyobbodott testrészévé vált. A derék állat már-már az ember gondolatát is kitalálta. Ennél becsesebb ajándékot Sejéd nem is adhatott volna neki.

– Hahó, Kotval!– Hahó, Bényü!Béld szárnysegédje három ismeretlen lovas társaságában nyargalászott a réten.– Jer mérkőzni, hékás!Gottwaldnak azonban hirtelen minden porcikáját áthevítette Csenge. Semmi másra

nem vágyott, csak hogy közelében lehessen a lánynak. Kárnak is jött ide.– Mostan nüm! Épp csak fordulék!Egyvágtában tette meg az utat a telepre, sose tűnt még ilyen hosszúnak ez a rövid

távolság. Az iparos soron különféle szagok fogadták: bőr-enyv-forgács, égett lópata. A kovácsműhely előtt leszökkent lováról. Tuli mester és a hosszú ember épp kalapáltak valamit, most a legény érkeztére abbahagyták a munkát.

– Adjík az Nagyszellüm minden jót kendtüknek!– Tenéked es!– En biza Csengét óhajtám.A hosszú ember szélesen elvigyorodott, Tuli kovács homlokán redők jelentek meg.

A mester letámasztotta kalapácsát az üllő mellé, lógó fejjel a legényhez cammogott.– Jer odább, szólani kévánok vélüd!Elsétáltak egy farakás mögé. A kovács fölvetette a fejét, erősen belenézett

Gottwald szemébe.– Nüm kedvűdre valú az lyányom?– Mán mivégbül?– Ü örümest állana elejbéd.– Zselmér szíp lyány, az mán igaz – hümmögte a legény –, deü Csengét az szívüm

választá.

– Szívüm, szívüm! – méltatlankodott Tuli mester. – Az oszt nüm ád ennyit se! – a kisujja hegyét mutatta.

– Jonhomba ű ézes örümem.A kopasz, testes ember erősen fölindult ezen, bár mindent elkövetett, hogy

uralkodjon magán. Kivárt, míg valamelyest lehiggadt, hogy meg tudjon szólalni.– Figyelmüzz ide, miüt mondák en tenéküd, szípecsém. Az Csenge ínségüs

vászoncseléd, nincsün nekie sümmi. Ez apja es ágrulszakodt embür, néküm dólgoz adósság fejibe. Végyüd mán eleő az jobbik eszüd! Zselmérvel leszün szíp hozumány.

Gottwald szerfölött kínosan érezte magát. Tuli mestert nem szándékozott megsérteni, de semmit se érzett lánya iránt. Hümmögött, kifejtette, hogy majd meglátja, nem bizonyos még az érzései felől.

– Bízza reám, kend! – mondta befejezésképp és faképnél hagyta a kovácsot, Csenge apjához sietett.

A nyakigláb embert meg sem kellett még egyszer kérdeznie. Mutatta az irányt magától.

– Amutt volának!Gottwald kantáron ragadta Purost, a jelzett helyre vezette. Nyomorúságos földviskó

előtt állt meg, mindjárt erős televényszag csapta orron. A rozoga tákolmány előtt három vásott gyerek bigézett, szakadozott, koszos pendelyben.

– Hé, idehun vala Csenge?Az egyik gyerkőc beszaladt a kunyhóba, kisvártatva a lánnyal együtt tért vissza.

Csenge határtalanul megörült látogatójának, arca kigyúlt, tündéri mosoly ragyogott föl rajta.

Megálltak egymástól ötlépésnyire. Gottwald bámulta: olyan ez a lány, mint a napfényben fürdő gomolyfelhő. Orcája folyton változtatja vonásait, derűjét, nevetését, elkáprázik, aki rátekint. Egész lényéből olyasféle üdeség árad, mely minden férfit rabul ejt. Nincs az az ásatag vénember, aki ne kapna új erőre a közelségétől, és ne bánná keservest, hogy fiatal évei végérvényesen a múlt mocsarába süllyedtek.

Az idő észrevétlen, dorombolva múlt, a nap már a magosból ragyogott le rájuk, kicsalogatta még a félholtakat is a szabadba. Csenge anyja is kikukkantott. Látván, hogy lánya milyen jólesőn lubickol a legény csodálatában, odarikkantott.

– Elég leszen e mán, teü!Csenge megrezzent, elszégyellte magát, megfordult, befutott a viskóba. Gottwald

még jó ideig ácsorgott, Puros kantárszárával a markában, mire rászánta magát a távozásra. Kivezette lovát az útra, mielőtt azonban nyeregbe szállt volna, előtte termett Zselmér. A kovács lányának szikrákat szórt a szeme.

– Teü oszt mügtanálád az balszerüncséd!– Mán mivégbül mondád eztet néküm?Zselmér egész közel hajolt a legényhez, orruk között alig maradt egy arasznyi.– Nízzed mán müg kézit az boldogtalannak!Gottwald álló nap azon töprengett, miért nézze ő meg Csenge kezét. Zselmér

módfelett haragos, ez kétségtelen, de vajon mi rejlik szavai mögött.Estefelé Pörzse becsalta sátrába a legényt azzal az ürüggyel, hogy segítsen neki egy

nehéz ládát arrább tenni. A bajor először lépett a szolgáló hajlékába. A nő valójában sokkalta fontosabb személy volt itt, mint azt a kívülálló gondolná. Ő takarította a

nemzetségfő sátrát, ő szolgálta föl a családnak az ennivalót, ő volt az előkóstoló, nem mérgezett-e az étel. Ezenfelül, ha kellett, beteget ápolt, gyereket pesztrált, vendégjárás idején felszolgált. Köztudottan meddő volt, kegyeit szívesen osztogatta a neki tetsző férfiaknak.

– Hun az láda? – tekintett körül Gottwald.– Ej mán, no! – A nő váratlanul a legény vállára csimpaszkodott. – Neü légy mán

panyi!Gottwald most döbbent rá, hogy lépre csalták. Ki tudja, engedett volna-e Pörzse

csábításának, ha nem lobog benne Csenge iránt a szerelem. így viszont megbántottnak érezte imádottját, határozottan eltaszította magától a nőt.

– Miüt akarói, teü!Úgy szökkent ki a sátorból, mintha tűz égette volna meg a talpát. Majdnem

ledöntötte lábáról a belépni igyekvő Vérfőt. Szerencsére a bárdolatlan ember ezúttal jókedvében volt.

– Legázulsz mán, hé! – kurjantotta, de nem törődött tovább vele, belépett Pörzse sátrába.

Gottwald még örült is, hogy Vérfő fölbukkant, így elhárult annak a veszélye, hogy a nő esetleg utána lép, szemrehányást tesz. Egyébiránt viszont elcsodálkozott, hogy Pörzse ettől a megveszekedettől se tartja távol magát. No persze, azt próbálná meg, mosolyodott el erre a gondolatra.

Vérfőt mostanság egyre gyakrabban látni. Jóval jámborabb, mint régebben, sokszor elmélázó, zavart, akár egy háborodott. Rebesgetik, Sejéd fölkereste Korom táltost és kikérte tanácsát. A szellemek ismerője állítólag rettenetes jóslatot mondott: Vérfőnek halnia kell! Ellenkező esetben Belén túlvilági szelleme soha nem nyugszik meg, visszajáró lelke előbb-utóbb elpusztítja a Bátor nemzetséget. Ettől a szörnyű látomástól azóta se tud senki szabadulni.

A szolgáló és Vérfő nem sokáig élvezhette az együttlétet. Kisvártatva futva jött Sárány lánya, Eboly, hogy Pörzsét vajúdó anyjához hívja. Estére meg is lett a gyerek, akit Sejéd Bátornak nevezett el.

XXVIII.Másnap elözönlötte a rokonság a földvárat. Elsőbbet Bodán érkezett feleségestől,

hét lányával. Őket követte Apur, Inda asszonyával, Béld fiával és kisleányukkal. Namény is elhozta nejét és két fiát. Gottwald álla leesett a csodálkozástól, életében először látott púpos tevét. Azon jött Namény beteges asszonya.

Zente unokatestvérei, Gelse és Zurja is megérkezett, kicsit késve és kapatosan.A legényt fölöttébb zavarta ez a nagy nyüzsgés, mert azt tervezte, hogy fölkeresi

Csengét. Az ebédet követően, miután ismételten körülrajongták, megdicsérték a kisdedet, végre fölkerekedett a rokonság. Gottwald már robogott is imádottjához. Azonban a viskót és környékét némának, kihaltnak találta. Kiáltására se kapott választ.

– Nincsün idehun sünki! – szólt oda egy vénember, akinek olyan bűzös faggyúszaga volt, mint egy nyúzott birkának.

– Hun volának?

– Az szérűn munkálódnak.Jobb híján Gottwald a vénséget töviről hegyire kikérdezte Csenge felől. Megtudta,

hogy apját Golyvának hívják, aki egy eladósodott íny, most éppen Tuli kovácsnál dolgozza le tartozását. Az asszony meg a lány három kisebb gyerekkel kint robotol Sejéd földjén. A legény bátortalanul megkérdezte, van-e már Csengének jövendőbelije vagy udvarlója.

– Mán hogyan lönne? – nézett nagyot a vénember.– Há szíp lyány!– Aj haj, há kigyelmüd nüm tudá?– Mán miüt?– Kótu mügruntá születésibe az szerüncsétlünt. Bal kezin két ujja vala csak nekije.Gottwalddal nagyot fordult a világ, s egyszerre sok minden világossá vált. Erre

utalt tegnap Zselmér. Ezért jár Csenge olyan ruhában, amelynek ujja eltakarja a kézfejét. S emiatt nem koslatnak a legények körülötte, bármilyen szép is. Keserűséget érzett, mely indulatba csapott: hát ezután ő se fog egy nyomorék körül legyeskedni! Vinné el Kaponya Monyók!

A rá következő napokban felejteni akart. Kapóra is jött neki, hogy az ifjúság kalandos idők előszelét szimatolta a levegőben. A nemzetség valamennyi fegyverforgatója elkezdett ádázul gyakorlatozni. Néha negyvenen, ötvenen is összeverődtek a Csillagréten. Kezdetben még a veterán Namény is köztük nyargalászott, hogy irányt szabjon a szilaj játéknak, tanítgassa a pusztai harcmodort, eláruljon pár cselvetési formát. Ám nem volt rá sokáig szükség. A fiatal harcosoknak minden a vérükben volt.

Észrevétlenül alakult úgy, hogy Gottwald Zente fegyverhordozója lett. A bő fia mind jobban kedvelte a bajor legényt, már mindenhová magával vitte. Legutóbb ezt mondta neki.

– Rájamenünk hamarost az teuton Konrádra. Kiakolbólintánk űt hazádbúl. Oszt néküm ottan ne hagyád magodat!

Gottwald sejtette, honnan fúj a szél. Zente korántsem attól fél, hogy csatában vész el, hanem, hogy nem tér vissza vele a Nyírbe. Azt felelte rá.

– Majd elválik.S valóban így is gondolta. Várta a pillanatot, hogy fölkerekedjék egy nagy had,

amelyikben ő is ott lovagol, s már előre dagasztotta keblét a büszkeség, ha majd felszabadítóként belép Regensburg kapuján. Hogy aztán otthon marad, vagy sem? Annyit érzett határozottan, hogy vágyik haza, ennél tovább nem jutott.

A csapat legkitűnőbb harcosa lett a kürtös, Farkas. Semeddig se kellett a tülkölést gyakorolnia, gyermekkora óta tudta fújni. És természetesen a kürtjeleket is mind ismerte. De értette az összes harcos is, még a lovak is, kivéve Gottwaldot. Azonban hamar elsajátította, hiszen Puros nagy segítségére volt.

Elénk, szaggatott kürtszó buzdított a támadásra, elnyújtott, kitartott hangú a fordulásra, visszavonulásra. Távoli rekettyést jelöltek meg képzeletbeli ellenségnek. Farkas száján élesen rikoltozott az ökörszarv tülök. Nekilódult a kis sereg, gyorsan elérték a célt, nyílvesszők sokaságát zúdították a bokrok közé, aztán fölharsant a visszavonulást jelző szólam. Ember és ló erre minden igyekezetével azon volt, hogy a

lehető leggyorsabban megforduljon és visszavonuljon. Visszafelé vágtázás közben ismét megpendültek az idegek, hátrafelé lőtték ki nyilaikat.

– Kerít!! Kerít!!A csapat hirtelen kettévált, körülözönlötték a rekettyést, s ki kopjával, ki szablyával

öldökölni kezdte az elképzelt ellent. Gottwaldnak egyre jobban ment az íjazás. Kezdetben még felajzani se tudta a fegyvert. Nem is lehet a láb segítsége és egy bizonyos mesterfogás nélkül. Miután ezt megtanulta, nem bírta kifeszíteni. Zente mutatta meg neki, mi ennek a fortélya. Gyermekkorában sok fiú készít magának íjat, melyet könnyű kezelni. A nyugaton használt fegyverek elég lazák, kifeszítésük nem igényel túl nagy erőkifejtést. A magyar íj azonban korántsem ilyen. Alapszabály, hogy a feszítő jobb kéznek, mely a vesszőt tartja az idegen, szorosan a test mellett kell maradnia, ennélfogva az íj fáját kell bal kézzel előretolni. S ekkor már a célzást muszáj gyorsan megtenni, mert az ujj nem bírja sokáig. Gottwald erős harcosnak számított, ennek dacára a nyilazás komoly nehézséget okozott neki. Sokszor kegyetlenül belesajdult a jobb karjába meg ujjaiba a fájdalom. Ezek után már csöppet sem csodálkozott azon, hogy eme csodafegyver még három kőhajításnyira is képes halálos sebet ejteni.

Zente kivált a csapatból, Gottwald mellé ugratott.– Jer vélüm!A lovászlegény sejtette, hová lesz az út, csöppet sem fűlött hozzá a foga. Meg is

érkeztek hamarosan az Áldozó Nyírligethez. Ennek a helynek delejes hangulata és kellemetlen szaga volt. A fákon mindenfelé állatbőröket lengetett a szél, amelyek jelentős része így kikészítetlenül már romlásnak, foszlásnak indultak. Emitt farkasirha lógott, amott báránybőr gyapját szaggatta az idő, máshol medvebunda hullatta csimbókosan a szőrét. Ugyanígy voltak kígyó- és madárbőrök kiaggatva, a környék színes tollaktól, oszladozó maradványoktól volt szemetes. A könnyű zsákmány reményében itt-ott rókák, borzok ólálkodtak. Volt olyan nyírfa, amelyen színes szalagok lobogtak, melyek emberi kívánságokról árulkodtak. Ha egy magyar nagyon szeretett volna valamit, meglátogatta a Nyírligetet, elmondta kívánságát Ügyek kündünek, és egy szalagot kötött a fa ágára.

A liget közepén állott Ügyek aranylemezekkel kivert bálványa. Gottwald tapintatosan lemaradt, mint keresztény ember, a bálvány elé Zente egyedül járult. Sejéd fia tisztes távolban leszállt a lováról, levette süvegét, lassan Ügyek elé lépdelt, jobb kezének ujjaival a homlokát érintve mélyen meghajolt. Aztán sokáig beszélt, lehetett látni szája mozgását. Miután végzett, hasonlóképpen meghajolt, hátrálva a lovához tolatott, leakasztott a nyeregkápáról egy elejtett fácántyúkot. Késével varázslatos ügyességgel megnyúzta, eleven testét elvetette, melyre azonnal rákaptak a rókák, a tollas bőrét pedig fölakasztotta egy faágra.

A két lovas kisvártatva mint a szél suhant tova. Kákás, nádas vidéket hagytak el, végeláthatatlan erdő szívta rejtelmes tömegéhez őket. Beszáguldtak a fák közé, ahol viszont, ahogy egyre sűrűsödött, lassításra kényszerültek.

Évszázados tölgyek, kőrisek, égerek emelkedtek a magosba, az aljnövényzet bokrait, cserjéit javarészt a galagonya, a kökény, a som alkotta. Az árnyas horhosok mélyén páfrány bóbiskolt, ürüm, kígyónyelv húsos szárainak tömege nyelte el a beszüremlő fényt.

Zente léptetett elöl, mögötte Gottwald. A fegyverhordozót felemás érezések rohanták meg a rengetegben. Részint jóleső emlékek markoltak a lelkébe, hallván a kakukkszót meg a fakopács jellegzetes kopogását. Másrészt pedig fölkavarta valami mélyről jövő, szívszorító fájdalom. Gyermekkorának illatai, hajdani benyomásai keltek benne életre, édes bánat, sírhatnék, boldogság, dermesztő magány, élni vágyás kacérkodott vele egyszerre.

Hamarosan tisztást értek. A füves térség túlsó végénél állt egy díszesen faragott kopjafa, hegyén ló csontkoponya fehérlett. Óriási tölgy lombernyője alatt sátor formájú kunyhó lapult meg. Közelebb érve megláttak egy lapos kőtömböt, mely épp csak annyira volt fölékelve, hogy tüzet lehessen gyújtani alá.

A lódobogás hangjára a kunyhóból egy torzonborz alak lépett ki. Gottwald azonnal ráismert, Korom táltos volt. Az öregember szeme tisztán, érdeklődőn ragyogott az érkezőkre.

A nemzetségfő fia leszállt lováról, és kikötötte azt egy fiatal fa törzséhez. Társa követte példáját, majd mindketten leheveredtek a fűbe, a kőtömb előtt. Viszonzásul Korom is lekuporodott átellenben. Jó ideig nem szóltak, hallgatták az erdő morgását.

– Mondád mán müg, szellem ösmerője, atyám elküld-é az hadval? – kérdezte végre Zente.

A táltos anélkül, hogy odatekintett volna, egy marék csirkecsontot dobott a kő lapos tetejére. Csak most derült ki, milyen forró a kő, a csontocskák sercegtek, pattogtak rajta. Korom ekkor vetett rá egy futó pillantást, de egy vesszőseprűvel mindjárt le is söpörte a csontokat.

– Álmos fia eljő, vérüs fő hulla alá! – kántálta. – Ót fölkereküd az had, mikoron leszen békák lármája. Bátor vala nyugovás az bő részire, Zente vérit mán ereszté küluruszágbo.

A bő fián nyugtalanság vett erőt.– Mán űt akará főnek?– Áztat nüm gondolám! Zente vala üneki mindünkor az utód.Az ifjút kielégítette a válasz. Arca földerült, tépett egy fűszálat, azt kezdte

rágcsálni. Hanem Korom táltos és Gottwald érdeklődőn kezdte szemlélni egymást.– Hunnet jövel teü, szípecsém?– Az bajorok fődjirül.– Ej mán, hát teü valál az kik szemű idegüny?– Emigyen es hínak.Szó szót követett, hosszú, érdekes beszélgetésbe merültek. Gottwald elmesélte

sorsának alakulását, kezdve attól, mikor Meizer kovács az Istenerdőben rátalált. A táltos figyelmesen végighallgatta, aztán maga is tömérdek érdekeset mondott. Ősi szokásokról beszélt, melyek lassan kezdenek feledésbe merülni. Nehezményezte, hogy mostanság mind kevesebben hozzák el öt év körüli gyermeküket hozzá, hogy adjon nekik nevet. Valamikor minden embernek egyedi neve volt, névazonosság nem fordulhatott elő. Amikor egy kisgyermek betöltötte ötödik életévét, elvitték a táltoshoz, aki összehívta a környék valamennyi szellemidézőjét, vajákosát, sámánját, bűbájosát, és olyan nevet találtak ki neki, amilyet eddig még senki sem viselt. Ma a legtöbb ember már maga nevezi el kölykét, sokszor a születése napján, pedig ezzel magára szabadítja az ártó szellemeket. Őszintén bevallotta, hogy fölötte meglepődött

Sejéden, mikor is újszülött kisfiának önkényesen adott nevet, méghozzá a nagyapja nevét.

Az alkony kiterjesztette hatalmas szárnyát, elállt a szél, az erdő vadjai is megnémultak, csöndbe merevült a világ. Gottwald tapintatosan a magyarok múltja felől érdeklődött.

Korom ráncos, cserzett arca mosolyba rándult, a kérdés láthatóan ínyére volt. Apró kosárkát helyezett maga elé, hébe-hóba belenyúlt, zöld leveleket szedett ki, melyeket a szájába tömködött. Gottwald már hallotta valakitől, hogy a táltosok a hunyor cserje mérgező leveleit fogyasztják. Ekkor vette észre azt is, hogy a pogány papnak hat ujj van a jobb kezén. Kisvártatva galóca gombát szedett elő, abból harapott.

A bajor legényt hirtelen kiverte a verejték. A gomba látványától különös rosszullét tört rá. Remegő ajakkal, kimerevült szemmel bámult a táltosra. Korom azonmód észlelte a változást.

– Miü lelt, hékás?– Magom seü tudám.– Az gomba szellüm bánta tígüd.Való igaz! – döbbent rá egyszerre Gottwald. Ez a pogány ember tudatosította most

benne, amit eddig csak sejtett: a gomba viszolygó érzést vált ki belőle, mintha valami szörnyű bűn tárgya lenne.

A kőtömb alatt parázs izzott, Korom táltos azt bámulta hosszan. Szeme lassan könnyel telt meg, lebocsátotta pilláját. Nagy sokára kántálni kezdett:

Ottan messzi napkeletün, túl, túl óperencjánIgfon-erdő, Togora folyó köribe áll azÉgigérő faAhun éle Arany Atyácska, kiü teremte az kerük világotKopár kietlön tájik, siket néma sós sivatagTeriimt huzzá hát Atyácska füves sztyeppét, szélüs pusztátLopakodó pettyes párduct, töménytelen vad állatotTarsi sörényű szilaj ménes sokaságitDeü huzzá szelíd juszág tengerit esE mérhetetlün drága barmot nincsün kiü megzabolázzaTerümt huzzá hát Atyácska derík nípet, az magyeritTana vola első nagyúr, űt követi deli EtéjKiünek nagy erejitül rettegütt az messzi tájékEde fio szíp orcáját messzi földön magasztalákÜgyek bátor kebeliben oroszlán szív lakozékSokasod es erősöd az bátor nemzet utt az messziElőd jöve, asszonyának látomás szállt az szemireTurul madár megjelenek, s ekképp szóla:„Emese, hallád szavom, csuda az miü terád várMagot hordál szívüd alant, kibül honfoglaló lészünAranyfejű szarvost űzve, dicső népit elvezérliAz aranyos szép szegletbe”Előd vezér fia Álmos, kiü mikoron naggyá serdültÖszvefogá az hét törzset, hétmagyeri vált belőlük

Álmos fia, büszke Árpád, vitte tovább dicsőségitEtelében pecsételék müg az hírős szövetségetEnvérüket aranyserlegbe csurgatákKerük pajzson űt fölemelékNapanyának megmutaták méltóságos szíp urukotŐshazában szikra pattan, kürtszó harsanVitéz népek lúra kapnokSzarvost űzni feljövének, száz határon általtörnekMíg az szarvos alászálla az aranyos csudavölgybeÁrpád fejedelem s kündü itt találaAranyhegyet, Aranyfolyót, Aranyrétet az népinek.

Öreg este poroszkáltak a fák között hazafelé. Alig láttak valamicskét, a sápadt hold csak imitt-amott kandikált be a lombok között. Vágytak rá, hogy kijussanak végre az erdőből.

– Vérfő, müféli név e? – gondolkodott hangosan Gottwald.– Miüt nüm szólasz! – hallatszott Zente ingerült hangja. – Véres fővel jöve az

világra! Deü nü kérdezz mostan ilyeket!Gottwald érezte, hogy társa nagyon fél. Kapkodja a levegőt, idegesen rángatja a

kantárszárat. Bagoly huhogott fölöttük, furcsán nyöszörgött valami pár lépésre a fák tövében.

– Hallád?! – suttogta Zente.– Hallám.Mintha fény villant volna előttük, de oly parány, hogy nem is merték egymást

megkérdezni, hátha csak a szemük káprázott. Kisvártatva éles suhogást hallottak, mintha valami titokzatos, repülő állat le akarna csapni rájuk.

– Irgalom, ó, Nagyszellüm! – kiáltott kétségbeesetten Zente. Megbiztatta a lovát, nekiiramodott. Gottwald nem látta, csak sejtette, ösztönszerűen utána vetette magát. Szerencsére szempillantás alatt kiértek a kaszálóra, ahol már jól kivették egymás körvonalait.

Csak a telep közelében érte utol a legény Zentét. Meglassultak a lovak, lépésben haladtak egymás mellett.

– Mügzavarád Belén bátya szellümét! Láttam űt! Mügjelönt! Láttam űt!

XXIX.Daratán szinte alva nyitott nekik kaput. Semmi oka nem volt a gyanakvásra, hisz

körülötte sertepertéltek a kuvaszok, melyek azonmód jelezték volna a veszélyt.– Ej, szíp ifijoncuk, hun tapod luvatok lába lüdvérc iccakáján? – dünnyögte alig

hallhatóan.– Ippen ottan! – felelt rá kedvetlenül Zente.Reggel elég korán keltek, mert a bő fia kitalálta, hogy menjenek el Tasvásárra.

Köntösnek való kelmét szándékozott magának venni, meg drága násfát titkos

szerelmének, akinek személyét még a fegyverhordozó se tudhatta. Gottwald ezúttal elkérte Nímet papótól a pénzét, hogy alkalomadtán maga is vásárolhasson valamit.

Elhagyva a Bátor nemzetség szálláskörét, egy ideig gabonaföldek mentén haladtak, aztán nyír- és fűzligetek váltakoztak. Bodzák, csipkebokrok, nadragulyacserjék maradtak el mögöttük, a lódobogásra fogolymadarak, fácánok rebbentek föl.

Tasvásár kis híján olyan nyüzsgő, mint Csepel. Itt nem a fejedelem szedte a vámot, hanem Szabolcs gyula, a bihari dukátus. Hatalmas terület, tengersok jószággal, melyeket adtak, vettek. Szopós bárány, választási malac, üsző, tavalyi csikó, hetes csibe cserélt itt gazdát sajátságos alkudozás nyomán. A sokszínű ponyvatetők, háncssüvegek alatt főképp keletről való kalmárok kínálták portékájukat. A görög és káliz kereskedők a világ minden tájáról hozták ide a drága kelméket, fegyvereket, csecsebecsét. Halk szavú, beszédes pillantású tárkányok saját ötvösremekeiket kínálgatták, a rednekek különféle vasszerszámokat és munkaeszközöket árultak. De a magyar szűcsök, csizmadiák, nemesfém művesek sem kellett, hogy szégyelljék mesterségüket.

A két ifjú mindjárt egy borkimérésnél kötötte ki lovát. Zente rézpénzen vett egy csupor bort, azt testvériesen megosztotta Gottwalddal.

– Hé, csapláros, e mán döfi!Elindultak a ponyvakalyibák között, futólag áttekintették a szerszámokat,

rápillantottak a róka-, hiúz-, nyest-, medveprémekre, hisz ilyesmit sűrűn lát a nyíri ember. Az aranyműves pultja előtt viszont Gottwald megállni kényszerült. Megakadt a szeme egy türkizköves aranygyűrűn. Vívódott magával egy darabig, mígnem Zente könyékkel oldalba taszította, s tovább lépdelt.

Javakorabeli káliz árudája előtt álltak meg. Végszámra sorakoztak az alkalmi polcokon a szebbnél szebb drága kelmék: selyembrokát, szattyán, kasmír, damaszt.

– Erre, erre szíp ifjoncuk! – hívogatta őket a kalmár.Zente rövid ideig szemlélődött, aztán megrázta a fejét, tovább akart lépni. Az öreg

káliz azonban résen volt.– Hohó, mán mügálljanok kendtük!– Ihol nincsün aranyos kelme.– Nono!Az öreg ravaszkásan bazsalygott, körülkémlelt, bekotort a pult alá, aranysárgán

csillogó brokátkelmét húzott elő. Ám csupán egy pillanatra mutatta meg, aztán tüstént visszarejtette. A magyar vitéz elismerően bólintott.

– Köntösre leszen. Hogyé méri?– Az öt vég, az száz dirhem.Zente kissé összevonta a szemöldökét, de nem szólt. Előhalászott köntöse mélyéről

egy bőrzacskót, a pultra dobta. Hallani lehetett az érmék csörrenését.– E nyócvan dirhem.– Nu, legyün kilencven – felelt rá a kalmár.– Nüm! – Zente a pénz után nyúlt, hogy elvegye.– Legyün hát nyócvan!A káliz megszámolta a pénzt, szája a füléig szaladt, szívélyesen nyújtotta át

vendégének az árut. A magyar ifjú a drága kelmét hóna alá csapta, s Gottwalddal a nyomában odábbállt.

Jellegzetes két figura, aki látja, többé nem felejti el őket. Zente középmagas, karcsú testalkatú, haja vékony szálú, fekete szeme szúrós, az is fekete, mindehhez a bőre viszont tejfehér. Valójában semmilyen virtusban nem jeleskedik, átlagos lovas, íjazásban is középszerű, talán a szablyával bánik úgy-ahogy a legjobban. A vad tivornyákból kivonja magát, szoknya után nem futkorász, a vadászatot sem kedveli. Ám rendkívül szívós, kitartó, a helyzetfelismerő képessége kitűnő. Érzik ezt a vitézei, s bíznak benne számos hiányossága ellenére.

Gottwald valamivel magasabb és izmosabb is. Az ő jellegzetessége, hogy nem hord süveget. Sűrű göndör fürtjeiről ezer között is nyomban fölismerhető. Testi ereje kivételes, kevesen mernek vele ujjat húzni. Egyedül a bikaerejű Gelse lenne méltó ellenfele. Ruházatával azonban, melyet a nemzetségfőtől kapott, hozzáillő társa Zentének.

Teherhordó öszvér és teve keresztezte útjukat. Porlepte lepelben arab kalmár vezette őket. A tetőtől talpig bebugyolált férfi majd’ összeroskadt a fáradtságtól. Állatai tömött bálákkal és olajos tömlőkkel voltak fölmálházva.

Fegyverkereskedő ponyvás szekere előtt állt meg Gottwald. Az ezüstösen csillogó keleti kardokat vette szemügyre.

– Úgy es vagyon, koma! – csapott szablyája markolatára Zente. – Ennük éli es perzsa vasbul való.

– Perzsa! – kapott rajta a görög. – Ehun vola perzsa szabla! Sose foga rozsda!Gottwaldnak nyomban megtetszett a ragyogó formájú fegyver. Opálosan fénylő

acélpengéjéről sütött az erő. Kezébe véve meglepődött, milyen könnyű. Enyhén ívelt, borotvaéles, a fokán arasznyi visszaél. Markolata egyszerű bronz, ám ezen a legény mit sem bánkódott, hisz ezüstre cseréli majd ezt föl. Habozás nélkül előkotort egy aranysolidust, és a fegyverkereskedő markába nyomta.

– Nüm addig-a! – csóválta meg fejét a görög.A vevő erre megtoldotta két dénárral, s az üzlet megköttetett. Tüstént felkötötte

oldalára a kardot, s elégedetten indult Zente után, aki már a szomszédos ékszerésznél vizsgálódott.

Gottwald a szeme sarkából mintha ismerőst látott volna. Egy ápolatlan külsejű férfi tűnt föl pár lépessel arrább, aztán elnyelte a nyüzsgés, a sátrak tömege. Mádát, a sírgyalázót vélte benne fölfedezni, de az is lehet, tévedett.

Társához fordult, aki épp két gyönyörű násfa közül próbált választani. Az ékszerárus készséggel tartotta neki, fölcsippentve az ujjai között. Végül Zente az egyiket megvette, elrejtette, s már sietett is vissza a borkimérőhöz. Gottwald azért gyanította, hogy a nyakék Bodán legidősebb lányának lesz.

– Hörpíjünk, komám!Ismét fölhajtottak egy csupor zamatos nedűt. Majd újból rendeltek. Zente hosszan

ivott, s amint lebocsátotta az edényt, hirtelen felkiáltott.– Zamír!A gyér bajuszú, párducprém kacagányos kabar épp az orruk előtt nézgelődött, a

hangra odafordult.– Zente!

Összeölelkeztek. Sejéd fia helyet szorított maga mellett megmentőjének, akinek volt egy társa is. Így már négyesben ülték körül az ormótlan asztalt. A csapláros segédje azonmód hozta is a borral telt kancsót.

Zamír semmivel se tudott többet magyarul, mint legutóbb, ennélfogva az ital jó kapocsnak bizonyult. Mindenki fújta a magáét, nevetgéltek, lapogatták egymás vállát, hátát, s ittak emberül. Gottwald szeretett volna Zamír kísérőjével összeismerkedni, hozzáfordult, rávigyorgott.

– Minek híjnak, hé?A megszólított nem felelt. Bámult egykedvűen a kék szemű, boglyas hajú legényre,

s talán azon tűnődött, miért nincs ezen süveg. A bajornak úgy maradt ez a kabar az emlékezetében, mint a „néma cimbora”.

Dulakodás támadt a borkimérőtől pár lépésnyire, fölkeltve az iddogálók figyelmét. Két ifjúember akasztotta össze valami miatt a bajuszt. Senki se akadt, aki csitította volna őket, inkább kíváncsian várták a fejleményt.

– En jegyesüm! – szűrte át a foga között az egyik.– Sose! – vicsorgott vissza a másik.– Isa!– Fűbe váglok, teü!– Aztat se hivém!A szemük vérben forgott, minden pillanatban készen arra, hogy egymásnak

ugorjanak. Hogy ez mihamarább bekövetkezzen, a körülállók közül valaki elkurjantotta magát.

– Eme gyávább, miünt ama!Több se kellett az acsarkodóknak. Egyikük előkapott egy széles pengéjű, görbe

kést, és szúrt. A másik üggyel-bajjal kitért előle, s hirtelen egy rövid nyelű fokost rántott elő, suhintott vele vissza. Vadul vagdalkoztak, mígnem – a sokadalom megelégedésére – a késes halásos sebet kapott. A fokos valósággal meglékelte a koponyáját. A szerencsétlen azon nyomban elvágódott, meg se mozdult többé.

– Mindünnek az gálád fejírszemél az okozója! – sopánkodott a csapláros.Most figyeltek csak föl arra, hogy a küzdelem kiváltója, egy fiatal hajadon, lehajtott

fővel áll a csődület gyűrűjében. Tetőtől talpig egy merő zavarodottság, nem tudta ésszel fölérni, hogy egy őérte támadt vita halálos verekedésig fajult.

Gottwald jól megnézte magának a lányt. Kétségkívül bájos arcocskát ölelt körül a két sötétbarna hajfonat, mely előre téve egész a kebléig lecsüngött. Egész kiállása is takaros, alakja formás, azonban termete éppen nem érte el azt a magasságot, mely a valódi kecsességhez szükséges. S ekkor nyilallt istenigazából lelkébe a felismerés: Csengének nincs párja széles e világon! Ama csekélyke testi hiba jelentőségét veszíti az ő nagy ragyogásában. Senki másra nem szabad hallgatnia, csak a saját szívére.

– Rügvest jövék!Gottwald ellépett, Zentének tán föl se tűnt, annyira belefeledkezett az ivásba. Zamir

is serényen kortyolgatott, mandulavágású szemének fekete bogarai már keresztbe akadtak.

Végre valaki elvonszolta lábánál fogva a földön heverőt. Gyilkosa meg a lány az imént távoztak, külön-külön. A kíváncsiskodók is szétszéledtek, csupán a homokban feketéllő alvadt vérfolt jelezte, hogy itt nemrég valakit agyonütöttek.

A bajor legény is alaposan nekilátott az ivásnak, minekutána megtért. Késő éjszakáig döntögették magukba a bort, legalább három csuprot törtek széjjel ezalatt. Zente is, Gottwald is úgy berúgott, hogy elvesztették a tudatukat. Nem emlékeztek rá, mennyit fizettek a csaplárosnak, mikor búcsúztak el a két kabartól. Arra eszméltek, hogy hajnalodik, s ők egy kocsin zötykölődnek, derékalj szalmán. A fogat mögött, a saroglyához kötve békésen ballagott Rigó és Puros.

A kocsis ismerős. Bizonyára Sejéd küldte értük – lám fél szemét azért a fián tartotta. A vásár ily módon szerencsével járt, a drága kelme se veszett el. Az idő kellemes, hűs, az út fölé hajló fák lombjai között már dalra fakadtak az énekesmadarak, csak az a tuskó fej ne hasogatna.

Ahogy befordultak a földvár kapuján, éktelen csetepaté tört ki. Vérfő épp agyba-főbe verte Borseket. Ütés érte a rusznyák dvornyik halántékát, elvágódott a vályú mellett, a vadember odaugrott és rúgta, ahol érte. Nímet papó szaladt elő lélekszakadva, s már messziről kiáltozott.

– Hé, hé, mügállani mán!– Ne… ne! Teü, gané! Ne! – óbégatott Vérfő. – A vín anyád keservüs csillagát!Az öreg intéző elérte őket, merészen megérintette Vérfő hátát. Kapott is akkora

pofont visszakézből, hogy nekiesett a kútágasnak, nagyot koppant a feje. Zente rárivallt nagybátyjára.

– Bátya! Miü lelt mán?!A dühös ember se látott, se hallott. Magánkívül rugdalta Borseket, csöppet se

törődve azzal, mi lesz a következménye. Ezt az esztelen viselkedést Gottwald már több ízben megfigyelte. Ha egy magyar verekszik, képtelen uralkodni magán, olykor egy aprócska dolog miatt is félholtra veri a másikat, hacsak meg nem öli. Ezt az egy tulajdonságukat sose értette, és mélyen megvetette.

Ekkor föllibbent a nemzetségfői sátor bejárati szőnyege, Sejéd viharzott ki, csupasz karddal a kezében. Nyilván álmából riadt, szemében még köd, de arcán oly mérhetetlen harag, amilyet Gottwald még sose látott. Menten összeszabdalja Vérfőt, vélte mindenki.

– Mostan víged, ebadta! – hörögte összepréselt fogakkal. Testvéröccse nyomban fölmérte a veszélyt. Fölhagyott Borsek ütlegelésével, szembefordult Sejéddel.

– Miüt akarói, hé!– Mügérized hamar!Vérfőnek hirtelen inába szállt a bátorsága. Látván testvérbátyja elborult arcát,

fölmérvén saját fegyvertelenségét – mindössze alsónadrág és egy szál ing rajta –, dühe semmivé lett, alkudozásra fogta.

– Nevelém az szolgát! Baj-e mán, he?– Miünt az veszett kutya, óbégatul kora hajnalt! Eszüd vesztéd, teü senki embör?!

Mentün szíjjel hasítalak!– Neü hadonásszál mán! Hát mán vérüdre fenekedül!Sejéd erősen türtőztette magát. Pedig remegett a fegyver a kezében, hajszál

hiányzott, hogy szúrjon.– Mostan az eccer békibe távuzhatol. Mostan az eccer! Eszödbe legyün mindünkor!Mi is történt valójában? Mint mindennap, a dolgos, szorgos Borsek pitymallattal

ébredt, elindult szokásos körútjára. Ilyenkor szemléli meg a kaput, az ólakat, a házat, a

vermet, kell-e valahol valamit javítani. Ezen sétái közben pedig úgy fütyörészik, mint a csalogány, mindenki hallja, merre őgyeleg. Ma reggel azonban, mikor Vérfő sátra mellett haladt el, a vadorzó kiugrott, nekiesett, elkezdte verni. Azon ok miatt, mert őt Borsek a tilinkózásával fölébresztette, méghozzá a legszebb álmából. Ez állt hát a nagy reggeli cühekedés hátterében.

Sejéd, kiben a korábbi sérelmek sem múltak el nyomtalanul, kis híján megmártotta kardját testvéröccsében. Szerencsére vagy bajnak, legyűrte fölgyülemlett haragját. Vérfő az ijedtséget követően visszavonult. A vére csak nem hagyta nyugton, az utolsó szó jogán még visszavakkantott:

– Mügkeserüléd teü még eztet!Sejédet majd szétvetette a düh, de nem lépett utána.

XXX.Egy tücsökciripelős langyos alkonyatkor szalonnát csurdítottak az udvaron.

Nyolcan ülték közül a tüzet, s tartották a láng széléhez a nyársra tűzött szalonnát. Gottwald, Nímet papó, Borsek, Farkas, Karmal és Sülyve, Daratán, az unokája Zekán, és Pajor. Másik kezükben kenyérszeletet tartottak, s a szalonna zsírját időnként arra csöpögtették.

– Ezt a magyeri szokást igün kedvelém! – ismerte be Nímet papó.– Magom es így vónék véle – helyeselt Borsek.– Sok hagymával kell eztet enni! – dörmögte Karmal.– Hiába mondád – csóválta fejét az öreg intéző –, nem bírja mán az én gyomrom.Pajor szemében ott csillogott a huncutság.– Oszt igaz-e ja, Nímet papó, hogy az bajorok tíz napig is bírgyák étlün, szomjun

az la pincelyukbo, oszt ha előjövének, megisznak egy csupor keserű vizet, oszt mentün tudának szalannyi!

– Így igaz! – bólintott rá az öreg, olyan határozottan, mintha ez a világon a legtermészetesebb lenne. Gottwaldnak nagyon kellett türtőztetnie magát, hogy ki ne törjön belőle a röhögés.

– Mán e való lenne? – adott hangot kétkedésének Daratán.– Há’, félig-müddig – finomított rajta az öreg intéző. – Mi nímetek inkább sört

iszunk, nem bort. A sör nem csak ital, hanem étök is. Ösmertem olyan embürt, aki hetekig csak sörön ílt.

Gottwald az intézőhöz hajolt, németre váltotta a szót.– Én igazán nem ittam sok sört, onkel, de most lehúznék egy korsóval.– Magam is. Látod, a sör még mindig hiányzik. Már mindennel megbarátkoztam

itt, csak a sör után sóvárgok néhanap.Pajornak elfogyott a türelme. Szalonnáját lerántotta a nyársról, nagyot harapott

bele. A meleg zsír kibuggyant a száján, végigfolyt az állán. Valamennyien röhögtek rajta.

Amikor Gottwald úgy ítélte meg, szalonnája már eléggé átsült, lehúzta a nyársról, ráhelyezte a kenyerére, ujjai közé hagymát illesztett, s ahogyan az itteniektől eltanulta,

bicskájával falatozni kezdett. Felséges íze volt így a szalonnának, kenyérnek, hagymának együtt, még a jól átpirult bőrkét is el lehetett ropogtatni.

– A tömlőben mán biztos jó meleg a víz! – jutott eszébe Farkasnak, amikor lenyelte az utolsó falatot.

– Az ám! – élénkült föl erre Pajor.A tömlő nem volt egyéb, mint egy állványra szerelt vízzel teli bőrtároló, amelyet a

magyarok mosakodásra használtak. Napközben a nap fölmelegítette a vizet, így nem didergett az, aki egy kis zuhanyozásra vágyott.

– Feredtök? – böffentette Sülyve.– Há – Pajor Farkasra tekintett.– Na, eriggy!A tehenész nagyot kurjantott, fölpattant, lekapkodta gönceit, odahirtelenkedett az

állványhoz, meghúzta a tömlő bőrszíját. Ettől a mozdulattól víz csurgott a nyakába.– Brr!– Mija! Tán hideg? – Jó e!Pajor dudorászni kezdett, mintha nem is lenne rajta kívül senki a környéken, s

vakarta hasát, karját, combját, mint a veszedelem. Gondolt egyet, a férfiasságát hátratűrte, combja közé szorította.

– Lyány vagyok, pinyám van! – s kiugrott a zuhany alól, elkezdett fel-alá mászkálni.

Legelőbb Daratánból tört ki a nevetés, aztán a többiek is rázendítettek. – Ej mán te himpellér! – A kis Zekán a tűzbe ejtette szalonnáját, Farkas hanyatt vágta magát, s lábaival az ég felé kalimpált, Karmal és Sülyve egymás vállát csépelte. Gottwald se bírt komoly maradni. Ahogy pajor összeszorított combbal pipiskedett, s riszálta a farát, szerfölött mulatságos volt.

– Miféli júkedv vala itten!Két alak vált ki a sötétből, s jött a tűzhöz. Egyik Zente volt, a másik Gelse, a nagy

erejű vitéz. Nyomban látták Pajor mutatványát, s ők is kacagni kezdtek. Borsek hahotázva ijesztgette.

– No… hékás! …Híjom az asszonyokat!– Híjjad csak! – rikácsolta magas hangon a tehenész. – Legalább öszvecsapánk az

puccer picsánkot!A kis Zekán fölvisított, a nagyapja Daratán tüdőre kapta a levegőt, egy ideig lilult a

feje, aztán kiszakadt belőle a vonításszerű kacagás. Borsek vinnyogott, Farkas tátott szájjal harsogott föl a csillagos égre. A két újdonjött is csatlakozott a vigadozáshoz: Zente összecsapta a kezét, Gelse a térdét csépelte.

Farkas oldalvást rásandított a nagy erejű vitézre, s amint alábbhagyott a jókedv, rányelvelt.

– Kiü monda mán áztat, hogy teü levél az legerősebb miközöttunk.Gelse vállat vont, Zente felelt helyette.– Eztet miündenki tudá.– En osztán nüm.– Mán az teü bajod!– Kihíjlak birokra! – szólt nyersen Farkas.

– Oszt mér akarád az veszted magodnak? – kérdezte csendesen Gelse.– He! – hunyorgott fel rá, s a tűz fényében most megvillant rókaszeme, s

Gottwaldnak Vérfő jutott az eszébe. Most vette észre először apja és zabigyereke között a hasonlóságot.

Pajor érzékelte a hirtelen támadt feszültséget, magára kapta feslett, szurtos gúnyáját, és élénken figyelt. Ez mégiscsak izgalmasabb, mint a pancsolás.

Nímet papó mindenkit nyugalomra igyekezett inteni.– Minek az virtus ezen kellemetes minután. Nincsen mostan háború, hogy

erőtökkel kérkedjetük.– Én ugyan békiben valék – vonta meg a vállát Gelse.– Mer mügijedél! – Farkas talpra szökkent.– Hát akkor, nosza! – Gelse fölvette a birkózóállást.Az erőpróba ezennel elkerülhetetlenné vált. Nem is volt már senki, aki csitítani

akarta volna őket. Ha már így alakult, legyen, kell egy kis látványosság az unalmas békeidőben. Az arcokra egyszerre kiült a kíváncsiság, a szemekben fölizzott a viadal ős-tüze.

Gelse nem mozdult, Farkas kerülgetni kezdte, mint kopó a medvét. Képükre vörös izzást vetített a fellobbanó láng, hiszen Pajor dobott egy nyaláb rőzsét a máglyára.

– Csak az híred vala, deü mostantul máskíppen leszen… – sziszegte Vérfő kölyke.– Az majd elválik – szólt vissza nyugodtan Gelse.Farkas olyan villámgyorsan lendült előre, hogy az szinte valószínűtlen. A nézők

alig hittek a szemüknek, és ellenfelét is meglepte. Átkarolta Gelse lábát a térde fölött, és már döntötte is el. A termetes vitéz úgy borult hátra, akár egy kidöntött fa. Ám az egyik meglepő jelenet után jött a második. Gelse zuhanás közben megpördült, s nem a hátára esett, hanem csak az oldalára. Aztán rögtön elkapta egyik kezével a másik grabancát, és valóságosan megemelte, mint valami kölyökkutyát – Gottwald nem akart hinni a szemek –, s keresztül dobta magán. Farkas repült egy nagyot, de gurulóbukfencben ért földet. Gelse ekkor talpra ugrott, nemkülönben Farkas. Megint szembe fordultak egymással.

– Kevés híja vót… – zihálta Vérfő fia. – Majdnüm oda lettél…– Nono! – szuszogta önérzetesen Gelse. – Mostan lássad, kivel vala dolgod. Egyik

kezemet nüm es használám. – A bal karját hátra tette, s magabiztosan vigyorgott Farkasra.

Ennél jobban nem sérthette meg begerjedt ellenfelét. Farkas képe elsötétedett a haragtól, és nekirontott a daliás legénynek. Gelse ezúttal résen volt, hirtelen leguggolt, s a rátörő fiút jobb karjával elkaszálta, hogy az pördült egyet a levegőbe, s nagyot nyekkenve ért földet a hátán. Keményen megüthette magát, mert valameddig nem is mozdult. Gottwaldnak az jutott eszébe, hogy legelső kilovagolásuk alkalmával ő is legalább ekkorát esett Vésztű hátáról. Lám a sors valamilyen formába elégtételt ad.

De Farkast kemény fából faragták, megmozdult, lassan fölült. Tétován körülnézett, igazgatni kezdte gönceit.

– Ismerd bé, hogy alól maradottál! – szólt rá Zente.– Sose… Még nincsün végi…

Igazgatta úgy ültében magát, matatott a ruháján, arca éppen sötét árnyékban honolt. Vajon mi a szándéka? Olyan érzése volt mindenkinek, hogy mindjárt fölpattan, s mint a kilőtt nyíl nekimegy Gelsének.

– Állj! – kiáltott nagyot az öreg intéző, s a tőle telhető fürge vehemenciával felkászálódott. – Vége! Itten hagyátok abba! Kést vett elő!

Gottwald megdermedt, és ugyanakkor elámult: hogy a csudába vette ezt észre a jó öreg. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Zente odaugrott Farkashoz, és lendületesen, tiszta erőből állon rúgta. Az alattomos fickó kiterült, mint a mezei pocok.

– Köszönjük, Nímet papó!Így lett felemás ez a vidámnak indult éjszaka.Mind gyakrabban esett szó a hadjáratról. A Bátor nemzetség fegyverforgatói egyre

fokozódó izgalommal várták a híreket. Nincs ebben semmi különös, hisz a megannyi mihaszna magyarnak, akik semmihez se értenek, a munkát lebecsülik, a háborúskodás az egyedüli üdvös tevékenysége. Nemzetes, közszabad, jobbágy a hadjáratoktól reméli fölemelkedést. Mint az álmodozó kisgyermekek – gondolta nemegyszer Gottwald –, ezek folyton mesés kincsekben, hirtelen meggazdagodásban reménykednek.

– Azt nem értem – morfondírozott Nímet papó hébe-hóba –, miként van az, hogy a magyarok majdnem minden ütközetben megverik a németeket. Pedig a mi fajtánkbeli testesebb, erősebb alkati felépítésű. Csalárdság, szemfényvesztés, amit ezek művelnek. Kezdjük azzal, hogy rengeteg tartalék lóval mennek csatába, ezáltal kétszer annyinak látszanak, mint amennyien vannak. Aztán különféle trükkökkel megbontják a nehézlovasok zárt rendjét. De jön még kutyára dér, majd meglátod, fiam! Egy napon nagyon elpáholják a virgonckodó, elbizakodott magyar hordákat a fegyelmezett német regulák.

– Igaz az, hogy Breselausburgnál Árpád serege százezer frankot vert tönkre? – kérdezte Gottwald.

– Én ugyan ott nem voltam, de beszélték. A frank nehézlovasok teljesen megzavarodtak a nyílzáportól. El kell ismerni, a magyarok reflexíja rendkívül hatékony. Egy nemzetnek sincs ilyen jó fegyvere.

Mintegy igazolva a növekvő feszültséget, másnap reggel futár száguldott be a kapun. Sejéd mintha megérezte volna, idejekorán a sátra előtt ácsorgott. A jövevény visszarántotta a kantárszárat, kilendítette magát a nyeregből, épp a nemzetségfő orra előtt ért földet, süvegét lekapta.

– Kigyelmüs bő! Gyüvének mán nemzetségüd fődjin az magosságus Szabolcs gyula, es az magosságus Bogát horka!

Lett erre hatalmas fölbolydulás. A legnagyobb fejfájást a hír mindenképp Nímet papónak okozta, mert Sejéd, Bodán, Apur noha lélekben együtt érzett az intézővel, szalmát keresztbe nem tett. Gottwald számára ez is világosan megfogalmazódott: a magyar előkelők semmihez hozzá nem nyúlnak, semmit megszervezni nem képesek, csak a készt akarják élvezni. Mind azt hiszi, az ő feladata csak a fegyverforgatás, békében pedig a semmittevés. Pusztán a jutalmazás és büntetés tevékenységét gyakorolják alkalomadtán. De azt sem a józan ész szerint, hanem a kiszámíthatatlan érzelem jogán.

Szolgák, ínyek, ühegyek álló nap serénykedtek a várudvaron, hogy a rendnek valamiféle látszatát megteremtsék. A bűzölgő trágyahalmokat kihordták a földekre, az

ólak környékét finom, sárga homokkal fölhintették, a földsáncok tetejére frissen nyesett fűzfaágakat tűzdeltek, virágfüzért aggatva rájuk. A fősátor előterét – a hagyománynak megfelelően – szőnyegekkel terítették le, párnákat raktak széjjel rajta, föléje hatalmas ponyvát feszítettek ki.

A nemzetség apraja-nagyja a legbecsesebb ruháját öltötte magára. Még szép, hisz a hétmagyarok szövetségének három legfőbb méltósága közül kettő ma itt teszi tiszteletét. Sejéd és Zente aranyszálakkal hímzett köntöst viselt. Ötel asszonyon is köntös, fehér kamukából, Sárányon – nyugati divat szerint – nyaktól bokáig érő azúrkék bársonyruha. Itt volt Bodán, Apur, Namény, Epül, a háttérben, a kopjafa mellett még Vérfő is. Végül előbillegett, fekete ruhában, mint valami beteg holló, a bő édesanyja.

Gottwaldnak róla is kialakult a véleménye. A magyarok, akik egyébiránt tisztelik az időseket, a megvénült özvegyasszonnyal igen sajátságosan bánnak. Hasznossá kell tennie magát ahhoz, hogy megtűrjék a szűkebb közösségben. Ám sok esetben így is semmibe veszik, levegőnek nézik. Ha viszont mulasztáson kapják, apró vétségen fogják, a nemzetség bármely tagja, egész a kis unokáig, durván leteremti.

Mindenekelőtt két kengyelfutó száguldott be a kapun, gyönyörű sárga ménjeik szilajul döngették a földet. Nyomukban délceg billogos hozta Szabolcs jelvényét, egy rúd fölső végéhez erősített szarvasagancsot. Aztán föltűnt a hófehér varkocsú Szabolcs gyula, mellette a rokonszenves arcú Bogát horka. Álmos fia úgy feszített paripája hátán, mintha ott született volna, pedig túl volt már a hatvanon. Legalább három tized dübörgött utánuk.

Nímet papó, Gottwald, Farkas, Béld, Bényü, Kaló, Gelse, Vadeb, Karmal és Sülyve a kút mellett álldogáltak. Borsekék, Pörzse, meg jó néhány közszabad a két kisebb sátor között ácsorgott. Sejéd lánya, Emese, épp késve futott a pitvar felől, apja haragos pillantást vetett feléje. Csupán Éboly és a csöpp Bátor maradtak távol, mert a kicsi meghűlt, így a nagyobb lány vigyázott rá a süket teremben.

– Éjááá! – kiáltotta el magát az intéző.– Éjááá! Éjááá! Éjááá! – hangzott fel az összes torokból.A két méltóság megállt a nemzetségfő előtt, leszálltak lovukról, a kantárszárat a kis

Zekán kezébe adták. A legényke sietve elvezette a jószágokat, úgyhogy mindenki jól láthatta a találkozást.

Sejéd és Szabolcs elsőbbet összeérintette a csuklóját, majd megölelték egymást. Bogáttal ugyanez megismétlődött. Ezt követően a bő mindkét úr kezébe adott egy-egy ivókürtöt. Gottwald kíváncsi lett volna, bor van-e bennük vagy kumisz. Miután fölhajtották az italt, üdvözölték Bodánt, Zentét és Vérfőt, aki időközben odakullogott. A nők lesütött szemmel hajoltak meg a gyula és a horka előtt, viszonzásul fejbiccentést kaptak.

A szolgák most gyújtották meg a pitvar előtt a tüzet, s előkészítették sütéshez a kibelezett ökröt. A földvár végéből is kellemes illatot hozott a szél, Borsekné sietett is, nehogy odaégjen a kemencében sült malac. A messziről jött vitézek, miután kikötötték lovukat a kantározó rúdhoz, nagy ovációval fogadták a feléjük nyújtott ivóedényeket.

Szabolcs homlokát ráncolva körültekintett, aztán aggodalmas képpel Sejédhez hajolt. Motyogott valamit a nemzetségfő fülébe; Gottwald a szájmozgásából

megállapította, hogy Álmos fiának egyetlen foga sincs, hozzá így gyalogosan már elég roskatagnak látszik. A bő elkurjantotta magát.

– Táguljík mindünki dólgára! Szabolcs úr csendüsségüt óhint! Nüm leszen seü vigalom, seü lakoma!

A bámészkodók csalódottan széledtek széjjel, az ökörsütők kérdőn tárták szét a kezüket. Nímet papót Sejéd magához intette, Karmal és Sülyve elvegyült Szabolcs vitézei között, akik közül számos ismerősre leltek. Kisvártatva mindnyájan kivonultak a kapun, kikötött lovaik kérdőn tekintettek utánuk. Az udvaron viszonylagos csend támadt, hiszen csak az előkelők maradtak, akik rangjukhoz illően letelepedtek a ponyvatető alá. Gottwald kapta magát, elsietett hátra, s behúzódott Nímet papó vackába. Magában csodálkozott, hogy a gyula milyen hirtelen keresztülhúzta a bő elképzelését.

Szeme a falon függő fakeresztre tévedt, s hirtelen elszégyellte magát: Idejét se tudja, mikor imádkozott utoljára itt a megváltó feszülete előtt. Bűntudattal térdelt le: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…”

Fennhangon skandálta az imádság szövegét, mintha ily módon könnyebben nyerne bűnbocsánatot mulasztásáért. Az utolsó szót követően nevetés csattant föl a háta mögött. Gottwald talpra állt, megfordult. Ahogyan sejtette, Pajor volt az.

– Miüt kacagul, hékás?A tehenészfiú válasz helyett utánozni kezdte az imádkozást. Két tenyerét sután

összeérintette, fölsandított a feszületre.– Mracik, mrucik, cicku, vicesze, truncig, francig, vumte himter ámen! –

halandzsázta, aztán hatalmasat nevetett, a térdét is csapkodta hozzá.Alig két éve Gottwald még erősen fölháborodott volna ezen. Most inkább derült

magában, hisz pontosan érezte, hogy ezzel Jézust, Istent nem lehet csúfolni. Mert ha valóban létezik bölcs Mindenható, amelyben sose kételkedett, bizonyára semmi kifogása egy kis tréfa ellen.

A rend kedvéért azért megugrasztotta Pajort. Kezét hirtelen ütésre lendítette, mitől a huncutság bajnoka elillant.

Kisvártatva Pörzse libbent be. Teli csupor bort hozott, melyet némán az asztalra rakott. Arcán tettetett durcásság, mely annak köszönhető, hogy a legény nem hajlandó elfogadni felkínált kegyeit. Gottwald tudta jól, hogy ez csak álarc, s mindössze pár kedves szót kellene mondania, mitől is a nő azonmód földerülne. Ám ez a mindenki cédája nem kellett neki, ezért meg nem mukkant volna a világ kincséért.

Noha fölötte nehezére esett, Pörzse is kénytelen-kelletlen néma maradt, s némi habozás után távozott. Sokkal megbecsültebb, rangosabb ember volt már annál Gottwald, hogy bátorítás nélkül ki merjen vele kezdeni. A legény mindjárt alaposan meghúzta a boroskancsót, szomját is oltandó, kedvét is emelendő. Csakhamar elfogyott az ital, más dolga nem lévén, ledőlt az intéző ágyára. Napok óta nem pihente ki magát rendesen, rövid időn belül elszenderedett.

Olyasféle félálomba került, amely szorosan kapcsolódik a jelenhez, amelyre a legtöbb ember megesküdne, hogy ez maga a valóság. Úgy vélte, hangokat hall, hát fölkel, kiballag a szabadba, de nem lát senkit, a szalmakazal mögé kerül, gondolván, könnyít magán. Amint elkezdené, ismerős beszéd üti meg a fülét. Akkor veszi csak

észre, hogy pár lépéssel arrább Szabolcs úr üldögél, hátát a boglyának vetve, mellette guggol Vérfő, aki szenvedélyesen magyaráz neki.

– Ű mindün baj okozója! Nüm tisztel a seü tesvírt, seü szukást! Nüm es való ez kurafi nemzetségfűnek!

Vérfő csapzott fürtjei a szemébe lógtak, amely úgy csillogott, akár a jáspis, ajka legörbülve, hegyes álla, mintha szurkálná beszéd közben a tulajdon mellkasát. Gottwaldnak ezúttal is a róka jutott az eszébe, s hogy erre gondolt, az arc valóban elkezdett rókapofát ölteni. A füle egyre nőtt, fölhegyesedett, képe megnyúlt, vöröses szőrzet borította el szempillantás alatt. S ez a rókafejű szörny most észrevette, hogy valaki figyeli. Fölpattant helyéről, fogait csattogtatva Gottwald felé ugrott.

– Teü átuk fajzot! Mostan elharapám az torkod!Gottwald nekirugaszkodott, futott, menekült el. De hasztalan erőlködött, adta bele

minden erejét, lába ólommá lett, lépni is alig tudott.Megrázkódott és fölriadt. Hideglelős viszolygást hozott át magával az ébrenlétbe.

Egész testét kiverte a jeges veríték, a lábikrájában érezni vélte a róka harapását.Fölült, és sokáig meredten bámult maga elé: mi volt ez?! Akkor tért észhez

valamennyire, mikor Nímet papó sietett be. Földúltnak látszott az öreg, arcán valamiféle riadt keserűség.

– A vendégek?– Elmentek.Jó ég, úgy aludt, hogy nem hallott az egészből semmit.– Lesz hadjárat?– Az lesz.– Ki vezeti?– Bogát és Tarhos.– Ez már beszéd!Egy sóhajtásnyi idő múlva Karmal és Sülyve jelent meg, kisvártatva Epül zömök

alakja is föltűnt az ajtóban. Gottwald furcsán nézett rájuk, hisz ezek nem szoktak csak így ukmukfukk beállítani az intézőhöz. Az öreg gondosan bereteszelte az ajtót, hamarjában kerített egy kulacsot, melyet alaposan meghúzott, majd továbbadta. Gottwald is kortyolt belőle, tüzes kumisz volt benne.

A legény még mindig az ágyon ült, a két jobbágy meg a billogos zavartan feszengett a szoba közepén. Nímet papó ekkor – látszott, mennyire nehezére esik – előhúzott egy bőrzacskót, fölmutatta és magyarul szólt.

– Ez itten húsz Konsztantínus arany. Szijjelosztum közüttetük, oszt tiü mügcselekeditük Szabolcs úr akaratját.

XXXI.Reggel Sejéd beküldte Pörzsét Vérfőhöz, hogy ébressze föl, s kérdezze meg tőle,

nincs-e kedve egy kis vadászathoz. A nő kissé csodálkozva, de teljesítette a kérést, vigyázva, nehogy a küszöbre lépjen. Nem időzött sokáig a komisz ember sátrában, hamarosan előkerült, arcán megdöbbenés, ijedtség.

– Müghótt – dadogta.

– Miüt mondál?– Müghótt.Sejéd maga indult, hogy meggyőződjék róla. Ő sem volt odabent sokáig,

kisvártatva lehajtott fővel ballagott elő.Szempillantás alatt tudott mindenki a tragédiáról. A vénasszony loholt elsőként,

nyomában pár hasonszőrű szipirtyóval – hogy honnan a csudából kerültek ezek ide? Csaptak akkora óbégatást, jajveszékelést, hogy Gottwaldnak belesajdult a füle. Inda, az elhunyt húga is megjelent, nyomába Apurral és Bodánnal. Rövid időn belül összeszaladt a környék apraja, nagyja, már a szérűről is elindultak az ínyek.

Nímet papó Gottwaldnak, Karmalnak és Sülyvének egy-egy sebtében metszett vesszőt nyomot a kezébe, hogy azonnal vigyék azt el a messzebb élő rokonsághoz. A vesszőkre Vérfő halálhíre volt fölróva. A bajor legénynek Gelséhez kellett elvágtatnia, aki a legmesszebb lakott. Ám a Nyáros-erdő szélén, talán félútban, szembe találta magát vele.

– Jövék mán, jövék! – kiáltotta messziről a nagy erejéről híres vitéz.– Tudád mán az hírt?– Tudám biza!– Mán oszt hunnét?– Müghozá az szélanya!Gottwald kis híján elnevette magát, de az utolsó pillanatban észbe kapott. Mégis,

hogy a csudába lehet az, hogy a hír a sebes lónál is gyorsabban terjed? A rend kedvéért azért átadta a vesszőt, melyre Gelse rá se nézett, gyors mozdulattal becsúsztatta a tegezbe.

– Hajrá! – sarkantyúba kapták a lovakat.Mikor befordultak a földvár udvarába, ott már hemzsegett a tömeg. Korom táltos

parázstartó edényt hurcolászott, mely szagos füstöt eregetett. Ki-be járt vele az elhunyt sátrában, hogy az ártó szellemeket távol tartsa.

Gelse elvegyült a tömegben, Gottwald bekötötte lovát az istállóba, aztán Nímet papóhoz sietett.

– Ezer dolgom van! – panaszolta az intéző. – Étellel-itallal kell kiszolgálni a rokonságot, előkészülni a virrasztásra, a holnapi temetésre, a halotti torra. Jézusom, micsoda pocséklás!

– Máskülönben, minden rendben?– A legnagyobb rendben, fiam.– Gyanú? – súgta.– Fikarcnyi se.Dél körül kihozták a halottat a szabadba. De nem ám a sátor kijáratán: vágtak oldalt

a nemezen egy nyílást, ott jöttek ki vele. Ily módon az élők továbbra is használhatják a bejáratot, nem közlekednek rajta a szellemek.

Vérfő teteme már egy nyitott tetejű deszkakoporsóban pihent, melyet fölhelyeztek egy hirtelenjében eszkábált emelvényre. A nép körbetolongta, megbámulta, kitárgyalta.

– Oszt hogy hótt e müg?– Nüm tudá áztat sünki bornya!– Torkára mene az víre – így egy másik.

– Aha!Gottwald pontosan tudta, mit jelent ez az „aha”: hiszem is, meg nem is. Vagy

eleredt az orra vére alvás közben, mint ama híres hun Etelének, vagy valaki a nyitott száján át egy hosszú, hegyes tőrrel torkon szúrta.

Csenge tolongott el nem messze. Vagy nem vette észre a legényt, vagy tettette magát. Gottwaldnak mintha izzó parazsat húztak volna el a szíve mellett. Apjával volt a lány, a hórihorgas ember mindenki fölé magasodott egy fejjel. Szemügyre vették a megboldogultat, aztán eltávoztak.

Egész éjjel siratták az öregasszonyok az elhunytat. Legtébolyultabban az anyja és húga, Inda ricsajozott, zokogott, jajgatott. Időközönként gyászéneket skandáltak, beszéltetvén a halottat. Gottwald ilyet még sose hallott.

Jaj, anyám, aki nevültél!Micsuda halál tanált rejám!Jaj, húgom, aki szerüttél!Micsuda sors sújtott rejám!Idő eleőtt, váratlan,Idő eleőtt, ártatlan!Hun fényes Nap nüm ragyug,Hun fényes szél nüm árad,Oda menék en mostan.Jaj, anyám, aki nevültéllJaj, húgom, aki szerüttél!Nagyszellűm, mér adál távozót!Inkább adál érkezőt.

A férfiak némán, könnyek nélkül, komor képpel virrasztottak. Csupán egyvalaki nem tudta véka alá rejteni jó kedvét, de ő soha nem is volt ilyesmire képes. Pajor, a tehenész. Mialatt táplálta a kegyelet máglyáját, melyet rendszeresen fölszított egy-egy marék száraz nyírfakéreg törmelékkel, hogy magasra csapott a pattogó láng, fölötte vígan méregette a gyászolókat, fintorgott a halott felé.

– Mügdegelt az gané! – kacsintott egy ízben Gottwaldra.A legényt hirtelen elöntötte a méreg. Grabancon ragadta a tehenészfiút, és az arcába

morgott, ügyelve arra, nehogy más is hallja.– Csiba, teü, vogy öszvemorzsullak!Pajor megszeppent egy pillanatra, de csakhamar ismét fülig szaladt a szája.– Tüllem mán neü féjjil, Kotvall!Gottwald dühe köddé vált, elbocsátotta a gézengúzt, rálegyintett. Minthogy semmi

dolga nem volt, elvonult a sátorba. Gondolta, egyedül lesz, azonban tévedett. Karmal és Sülyve egymást túlharsogva horkolt bele a nyírfaillatú éjszakába. Hát ezeket se rázták meg a történtek, állapította meg magában.

Másnap az intéző korán ébresztette őket.– Dologra! Dologra!

A három álomszuszék morogva engedelmeskedett. Nímet papó sebtében elhadarta, hogy a megboldogultat olyannyira nem szerette senki, hogy nincs aki hozzányúljon a lovához.

– Értel teü ahho? – szegezte Karmalnak a kérdést.– Há!Felöltöztek hamar, siettek az istállóhoz. A jószág már ott hevert élettelenül a

szénaboglya mellett. Daratán görnyedt mellette, kezében véres csákánnyal.– E mán kilehülte az lelkit. Eztet szánám, áztat nüm.– Jól mondád – lélegzett föl Nímet papó, hogy ezen túl vannak. – Mostan oszt

lássatok nekije!Gottwald csak nézte, mert keresztényi elvei nem engedték, hogy hozzá nyúljon.

Karmal és Sülyve nagy szakértelemmel megnyúzta a szegény párát. De korántsem a szokásos forma szerint: a lóbőrben benne hagyták a koponyacsontot meg a négy lábszárcsontot. A kiemelt húst, belső részeket szalmával pótolták, mintegy kitömték, aztán a hasánál összevarrták. Az ily módon megkönnyített jószágot taligára rakták, Nímet papó pedig melléje pakolta Vérfő személyes holmijait.

A vér szaga odacsalta a három kuvaszt. Veszettül vicsorogtak, bűvölték a ló maradványait, míg Gottwald rájuk nem parancsolt.

– Coki, teü!Szolgák jöttek, saroglyára rakták az eleven testrészt, eltakarodtak vele.Kora délután indult el a gyászmenet. Elöl haladt Korom táltos, aki már

kapcsolatban állt a szellemekkel. Homlokán gyöngyözött a verejték, szemében révület, olykor élesen fölrikkantott, majd hirtelen kerengeni kezdett. Mögötte négy íny cipelte rudakon a nyitott koporsót. A megboldogult valószínűtlenül fehér arca olyan békét, ártatlanságot árasztott, amilyet életében soha. Alig lehetett ráismerni. Sejéd, a vénasszony, Inda, Ötel, Sárány, Zente, Emese, Apur, Éboly, Béld követte. Aztán a távolabbi rokonok: Namény asszonyostól, fiaival, Kálóval és Ecseddel, aztán Zurja, Gelse, Bodán nejestől, hét lányával, s végül a vasgyúró Epül.

A gyásznép elnyújtott énekelésbe kezdett.

Egi Arany AtyácskáhozIndulék mán feleim,Akárhogy is akaratok,Nem maradok véletük!Piros szőrű pejlovamatBánatusan nyergelüm,Hadd vigyün el, hadd vigyün elA szép Nyírbül messzire.

A földváron kívül egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Iparosok, közszabadok, ínyek. A menet legvégén nyikorgott egy ló vontatta taliga, rajta az elhunyt lova és személyes tárgyai. A fogat mellett Gottwald lépdelt a két jobbággyal.

A település határában, parányi homokdombon volt a nemzetség temetkezési helye. A halom tetején gazdagon faragott kopjafa emelkedett, mely a nemzetségfő, Bátor nyughelyét jelölte.

Nemrégiben mesélt Gottwaldnak Zente a sírok elhelyezési rendjéről, mely ősidők óta szokás. Középütt nyugszik a nemzetségfő, tőle jobbra a nők, balra a férfiak. Épp fordítva, mint az életben, mert a fonák világban mindent fordítva kell majd csinálni. Bátor sírjától jobbra nyugodott a néhai bő első asszonya, akit nagyon szeretett, de mivel nem szült neki gyermeket, kénytelen volt Gerlét is magához venni. A vénasszony szülte aztán Sejédet, Belént, Indát és Vérfőt. És ő még mindig él, míg a másik, kinek egész életét megkímélte az ura, már tizenöt éve halott. Bátor öt évre rá követte. Noha született egy kislánya, még Vérfő előtt, aki csecsemőkorában halt meg, de azt a távoli Etelében hantolták el. Ide kerül majd még a vénasszony és Inda lánya. A túlfélen már állt egy rúd, melynek tetején vadkanloncot borzolt a szél. Ez a hadi lobogó, mely a család jelvénye is volt, a külhonban elesett Belén helyét jelölte. Mellette Vérfő frissen ásott sírgödre ásított. Ide kerülnek még majd az öreg családfők, akik Bátort szolgálták, Sejédnek nincs helye, hisz ő maga is nemzetségfő, neki lesz majd saját családi temetője.

A halottat lerakták a sír mellé, a táltos hozzálépett, egy éles eszközzel levágott a hajából egy tincset. Két lépéssel arrább tüzecske lobogott, karnyi vastagságú nyírfaágak égtek sustorogva. Korom odafordult, a hajtincset bedobta a lángokba.

Gottwaldék távolabb álltak, ezért csupán annyit láttak az egészből, hogy a táltos tesz-vesz az elhunyt körül, kitárja kezeit az ég felé, valamit kiáltozik, de szavát nem értették. Kisvártatva az intéző került elő.

– Jertek vélüm!A tömeg utat nyitott nekik, taligástól egész a sírgödörig haladtak. Innen a legény

már mindent jól megfigyelhetett. Korom ezüstszálakkal hímzett vörös szemfedőt terített a halott arcára, mialatt értelmetlen szöveget mormolt. Ekkor előlépett Pörzse, és egy apró fatálkát helyezett Vérfő válla hajlatába, melyben birkapörköltnek látszó ennivaló volt.

– Béke legyün tevéled. Ne szenvüdj étekbün hiányt. És ne kísérts soha minküt!Sejéd szertartásosan a taligához lépett, s az elhunyt tárgyai között kezdett matatni.

Csiholó-acélját, kovakövét, vas árját, görbe kését behelyezte ezüstlemez fedelű tarsolyába, aztán magához vette még a szablyát és a tegezt.

Az emberek kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, látni akarták, hány szál nyilat kap a fonákvilágba távozó. Meglepett moraj futott végig a tömegen. Valaki fennhangon meg is jegyezte.

– E mán oszt gyalázat! Kettő!A bő szigorú szemmel körülpillantott, azonmód csönd lett. Ezután testvéröccse

koporsója mellé lépett, a tegezt a halott bal válla mellé tette, a hóna alá csúsztatta a szablyát, bal karja alá helyezte a tarsolyt.

Nímet papó Gottwald fülébe súgta.– Aki nem kap legalább három nyilat, nem lesz jómódú a másvilágon.Sejéd ezt követően egy ugrással a gödörben termett, várva, hogy lecsúsztassák neki

a koporsót. Karmal és Sülyve dolgozott a kezére.Gottwald igen elcsodálkozott, miért a bő végzi ezt az alantas feladatot, mikor a

világért hozzá nem nyúlna semmihez. A későbbiekben megtudta, hogy ez is afféle ősi szokás. A bátynak kell elhelyezni az öcs koporsóját a sírban, még ha nemzetségfő is.

A bő elég ügyesen mozgott alant, különösebb nehézség nélkül végezte el a feladatot. A koporsó egyik végének nekifeszült, a túlsó végét lecsúsztatta a gödör falán. Miután végzett, fölkapaszkodott a felszínre, megállt Korom mellett és biccentett, hogy az ínyek kezdjék el betemetni Vérfő földi maradványait. Ahány nő csak volt a környéken, mind hangos zokogásban tört ki. Gottwaldot az lepte meg, hogy a sírásuk rendkívül őszintén csengett. És akkor Gerle, a vénasszony szívet tépő énekmondásba kezdett.

Jaj, fiodum, jaj, magzatom!Jobb lenne ennéküm,Fekünnüm teü helyedbün!Jobb volna en magzatom,Lenni az te helyedbün!Mér hagyád el szülő anyád?!Mér adád ifijú tested az fekete fődnek!Mér hagyád az udvarbonSzép magos sátorod?Mér hagyád el népüd,Testvérid, barátid?Jaj, fiodum, jaj, magzatom!Ifiú lelkűd felszálla,Drága tested leszálla!Jaj, hová legyük mán!Jaj, mitévők legyük mán!Hozzun reád az Nagyszellüm,Béküsséget udaát!Jaj, fiodum, jaj, magzatom!Jaj hová legyük mán!Jaj mitévők legyük mán!!Jaj az lelkűm megszakad!

A sírra merőlegesen, a halott lábánál húzódott még egy gödör. Miután befejezték Vérfő hantolását, Karmal és Sülyve leemelte a taligáról az elhunyt lovát, s lebocsátották a másik árok mélyébe. Hamarosan erre is porhanyós föld került.

Gottwald messze, hátul megpillantotta Golyvát. Fejjel magasodott mindenki fölé. Csengét azonban sehol se látta, hiába meresztgette a szemét.

XXXII.Gottwald jóleső érzéssel simogatta szablyája ezüst markolatát. Tuli kovács kitűnő

munkát végzett, hibátlanul szerelte át a perzsa pengére a szépmívű markolatot, amely még a néhai Detlev iszákjából került hozzá. Két ezüstdénárt fizetett érte. Zselmérrel is találkozott, bár inkább ne találkozott volna. A lány olyan fölényes és megvető pillantásokkal mérte végig, hogy az önérzete még mindig berzenkedett. A mester is

elkezdte régi mondókáját, hogy így az ő lánya, meg úgy, nagy hozomány, összetartó, módos család…

Húzott magának vizet a kútból, ivott.– Hé, jövük! – hallotta Zente hangját.A legény tartotta Sejéd fiának a vödröt, hogy szomját oltsa. Ahogy végeztek, nem

állta meg, hogy el ne dicsekedjék a fegyverrel. Zente elismerően bólintott.– Szíp! Oszt jó-e? Jer rám!Mindketten kardot rántottak, összecsendültek az acélok. Zente jól bánt a

szablyával, Gottwald se forgatta rosszul. Gyakorolt Sülyvével eleget az utóbbi napokban.

Sejéd előbújt a vívás zajára, érdeklődéssel kezdte figyelni a küzdelmet. Látszott, hogy tetszik neki az ifjak virtuskodása. Kicsit túl is látott a jelenen, tulajdon fiatalsága jutott eszébe.

E pillanatban egy hírnök száguldott be a kapun, s egyenest a nemzetségfőhöz ugratott. Zente és Gottwald abbahagyta a játékot, a lovasra figyeltek. A darutollas süvegű vitéz kardot rántott – csupa vér volt a fegyver pengéje –, táncoló paripája nyergéből harsogta el mondandóját.

– Gyűle az had! Menünk rája az teuton Konrád népire! Az sok magyeriak es kabarok mán öszvegyülekezének!

– Szabolcs mene? – kiáltott Sejéd.– Az sok híve mene! Bogát mene, Tarhos mene, Üllő mene!– Nu akkor mink es menénk!Gottwaldnak hatalmast dobbant a szíve. Elérkezett hát a pillanat, amelyre attól

fogva várt, amióta átgázolt a Tiszán. Noha történ azóta egy s más, titkon azonban mindig vágyott haza. Egy ilyen hír természeténél fogva azonmód fölnagyítja az itteni sérelmeket, és szerfölött elnéző a távoli hazában szerzett fájdalmak iránt. Most olyan csábítónak, hívogatónak érezte a messzi szülőföldet, a kéklő hegyeket, a fenyves erdők méltóságát, a hömpölygő Dunát, a nyüzsgő Regensburgot, a büszke várakat, a fenséges épületeket, mint még soha. Istenem, azok a kőházak! Évek óta nem látott templomot, vízimalmot, hidat.

A hírhozó amilyen váratlanul jött, olyan hirtelen távozott. A két ifjú hüvelyébe csúsztatta kardját, a bőhöz sietett. Farkas is előbújt sátrából, szeme ragyogott, nagyot kurjantott.

– JuhhújüA fattyú elfoglalta Vérfő sátrát, mindjárt a temetést követő napon. Senki se tette

szóvá, miáltal hallgatólagosan mindenki elismerte, hogy Farkasban bizony csordogál Bátor vér. Most fene nagy jókedvvel ő is Sejédhez sietett. Rövid idő múlva Karmal és Sülyve is előkerült.

A nemzetségfő töprengve nézett végig az öt férfin, összeszűkült szeme mélyén izzott fekete szembogara. Kisvártatva intett két jobbágya felé, hogy távozhatnak. Karmal és Sülyve mélységesen lesújtva oldalgott el. Hiszen ez azt jelentette, hogy őket nem ereszti el a bő.

– Namény leszen vezéritek, fiodum az másod embör. Nemzetségüm ifjai lesznük véletük: Béld, Ecsed, Kaló, Gelse, Zurja. Hat tized késér bennetek. Hajnalt indulátuk. Szerüncse járjík luvatok lába nyomán.

Nímet papó jött sietve, mintha megérezte volna, hogy szükség van rá. Rövidesen mindenki tudott mindenről, fölbolydult a földvár és környéke, sürgött-forgott a telep apraja-nagyja. Gottwald ámulva látta, hogy ez a mihaszna népség micsoda összehangolt munkára képes, hogy a batoriak kicsiny serege holnap pirkadatkor útra kész legyen.

A három legkarcsúbb négykerekű kocsit készítették elő: a tengelyeket újra vasalták, bezsírozták, a hibás léceket kicserélték. Kettőt zabbal raktak meg, a harmadikat emberi élelemmel. Csengtek-bongtak a kalapácsok, verték a nyílhegyeket, edzették a kopjacsúcsot, patkolták a lovakat. Az asszonyok sütöttek-főztek, hogy a nagy útra induló harcosok legalább utoljára belakhassanak meleg, hazai étekből. Aztán ki tudja, mikor esznek legközelebb ilyet, meg páran vissza se térnek többé. Mindemellett a készülődés csuda vígan folyt, gyerekvisongás, izgatott férfihangok, csilingelő női nevetés hallatszott mindenünnen. Csupán egyvalaki volt szomorú, a kis Kocsis, Borsek fia. Gubbasztott a vályú szélén, fürge könnycseppek peregtek végig piros pofiján. Kedvenc négykerekűjét most rakták meg takarmánnyal, hogy elvigye azt a világ végére. Soha nem látja többé ezt a kocsit, panaszolta mindenkinek.

– Onkel, én most ellépek – fordult az intézőhöz Gottwald.– Hová a csudába?– Fontos dolgom lenne.– Pont ma! Itt a tömérdek enni-innivaló, ne törődj most semmivel, mulass! Ki

tudja, látjuk-e egymást még ebben az életben.– Engem most csak egyvalaki érdekel.– Eredj! Akinek már a szíve irányítja az eszét, annak hiába beszél az ember.A földváron kívül is lázas jövés-menés folyt. Készülődtek a közharcosok. Alaposan

átvizsgálták a lovakat, javítgatták a szerszámokat, élezték a nyílhegyeket, fenték a szablyákat. Minden sátor előtt tűz égett, rotyogott a pörkölt, a gulyás, sült a birka, gyúrták a dödöllét, kulacsok, ivókürtök jártak kézről kézre, kacarászó gyerekek futkároztak a lábak között. Egy szerfölött vidám társaság nagy hangon énekelte:

Földanyánk, Vízapánk,Ősapánk, ősanyánk,Bennünket segéljetek!Csillagok, szellemekIde husgánk gyűjetek!Etelünkbül vegyetek!Italunkbul igyatokHoznánk jú szívvül legyetek!Idegen fődeket bejárvánÉpségben haza vehessetek!

Tuli kovács műhelyében ércesen énekelt az üllő. A mester kezében fürgén táncolt a kis kalapács, Golyva a kétkezes pöröly alatt roskadozott. Patkó formálódott a vörösen izzó vasdarabból a hozzáértő ütések alatt.

A legény leszökkent lováról.

– Kendhö jüvék, Golyva bá! – szólt oda a hórihorgas embernek. Tuli kovács felelt helyette, abba se hagyva a munkát.

– Dolgunk vagyon, nüm látád!Noha rendkívül türelmeden volt már Gottwald, kivárta, míg a kovácsok szünetet

tartanak. Akkor odalépett a nyakigláb ínyhez.– Tartá mán, kend, ide az kézit!Golyva nemigen tudta mire vélni a felszólítást, de kelledenül engedelmeskedett. A

legény bőrzacskót kapott elő, csengő arany- és ezüstpénzeket öntött a kérges marokba.A szerencsétlen íny lábából kis híján kiszaladt az erő. Ekkora vagyont látni is ritkán

látott, kezében pedig ennek töredékét sem tartotta. Olyan bamba képet vágott, hogy Gottwald majdnem elröhögte magát.

– Adá-é az lyányát, kend?Tuli kovácsnak is elkerekült a szeme. De hirtelen támadt meglepődését mindjárt a

harag váltotta föl. Azon helyben agyon tudta volna ütni a két összeesküvőt.– Há! – bökte ki Golyva.– Nu, akkor kapkodá az lábát, kend, mert rügvest rabolom űt!– Menék, mán menék! – indult neki a hosszú ember. – Hej magosságus

Nagyszellüm! Ihajla, huhújj!Markában a vagyonnal, Golyva elszaladt: úgy kapkodta gólyalábait, mintha tarlón

szaporázná. Aki látta, azt hitte, elment a józan esze, mert úgy kurjantgatott, ahogy még sohasem.

– Teü balga embör! – szűrte át Tuli kovács a fogai között. -Mán miüt tevél? Kiüre bizád az töméntelün pízt?

– Magom dólga!– Megbánád teü még eztet, deü keservest! Eszemünt!Gottwald megelégelte. Arrább vezette a lovát, ne kelljen a kovácsmester sértődött

korholását hallania. Kőhajításnyira állapodott meg. Pár lépésre tőle egy kövér asszonyság guggolt, kézi malmot forgatva. Oly egyhangúan, szenvtelenül végezte munkáját, mintha az idők kezdete óta ezt csinálná. Ügyet sem vetett a boglyas hajú legényre.

Kisütött a Nap, az égbolt kékségét alig bontották meg a bodorfelhők, melyek lassan, méltóságteljesen délkelet felé úsztak. Itt a telep szélén, az ínyek roskatag földkunyhói és lepusztult sátrai között csend honolt, mozgásnak szinte semmi nyoma. Lakói közül aligha készülődik valaki a hadjáratra. Földönfutói ők a magyarságnak, belőlük nagyon nehéz kiemelkedni. Reménye csak annak lehet, aki valahogy hozzájut egy jó lóhoz, sikerül szereznie fegyvereket, és szerencsésen bekerül a seregbe. Ámde hogy segíteni is tudjon magán és családján, élve, gazdag zsákmánnyal kell hazatérnie.

Gottwald úgy vélte, eleget várakozott, Golyva már bizonyára megtalálta lányát, s átadta az üzenetet. Lóra kapott, ügetésre fogta. Az ismert földkunyhó közelében fülét énekszó ütötte meg. Megállította Purost egy csipkebokor mellett, átlesett a levelek között. Csengét látta az udvarban: ült a kecskebakon és énekelt.

En volék aranyvesszőNövesztgüt ezüst eső

Szülémnek kertibeIllatozik érette

Hej teü leginy jer közelVirágúmat fogadd elSzakajts le izjbeTégy az kebelüdbe

Gottwald kiugratott rejtekéből, vágtatott egyenest a lány felé. Csenge meghallotta a lódobogást, hátratekintett. Szemében lobot vetett valami mérhetetlen boldogság.

Azon pillanatban, melyben a robogó paripa a lány mellé ért, Gottwald kihajolt nyergéből, Csengét az ölébe kapta. Együtt száguldtak el déli irányba a nádas felé. A legény szorosan átkarolta a lányt, testük szinte eggyé vált. A ló ütemes ringására az arcuk össze-összeért, forró borzongást idézve elő mindkettőben.

Gottwald érezte, úgy ver kedvese szíve, hogy majd kiugrik a kebelből. Valami meleg nedvesség érintette a nyakát. Csenge könnyei voltak azok, melyeket a túláradó öröm fakasztott.

Ameddig a szem ellát, berek terült el előttük. Korhatag fűzfa bólintott rájuk, vadrécék menekültek útjukból. A ló meglassult, lába süppedős talajra ért.

A legény visszarántotta a kantárt, leszökkent, majd Csengét is leemelte. S azzal a mozdulattal magához is ölelte. Sokáig álltak így összesimulva, csukott szemmel, hallgatva a vízi világ sajátos zenéjét. Bizonyára illett ahhoz a dallamhoz, amely most bennük duruzsolt.

Aztán Gottwald hátrább lépett, benyúlt a zsebébe, valamit előszedett, és Csenge felé nyújtotta. Türkizköves aranygyűrű szórta szikráit a lemenő nap elköszönő fényében.

– Gyönyörű – suttogta a lány.– Téged illet.Csenge szeme, mint a felhő mögül kibukkanó esthajnalcsillag, ráhunyorgott a bajor

legényre. Akárha tetszhalálból ocsúdó, ki csak most fogja föl, hogy merész álma valóra vált. Nemhiába lopta el imádottjának két haja szálát, keverte faggyúba, s ette meg kínkeserwel.

Gottwald kérte a lány kezét. Csenge odanyújtotta egészséges kacsóját. Nem volt ez a kéz finom, kisasszonyos, ellenkezőleg. Napbarnított, dolgos, mégis formás, tetszetős.

Fejét rázta a legény: a másik kéz kell neki. Csenge arcán a kétségbeesés suhant át. Most dől el minden. Most derül ki, kell-e neki így, vagy sem. Bal karján lassan fölhúzta a ruha ujját, mialatt elnézett oldalra, ne kelljen látnia a legény irtózását.

Gottwald gyöngéden kezébe vette a nyomorék végtagot, és a két szánalmasan remegő ujj egyikére ráhúzta a gyűrűt.

– Teü vogy mátkám mostantul!Fölkapta, megpörgette a lányt, s nevetett harsányan, fölriasztva egy csapat

kócsagot. Aztán lebocsátotta, de nem eresztette el, kezénél fogva vonta magával, bőrcsizmája alatt hérics, pipitér lapult a földre, majd népiképp kiegyenesítette szárát, ha megszűnt a ránehezedő súly. Purossal nem kellett törődnie, békésen ellegelészett a partoldalban.

A legény nem először járt erre, ismerős ösvényen vezette kedvesét befelé a nádasba. A hatalmas ingovány élte megszokott életét, a tengernyi madár félkábán merült tavaszi nászába, alig figyelve a betolakodó emberpárt.

– Hallád?– Hallám.Lépteiket követően vén kecskebékák toccsantak a hínáros állóvízbe. Oldalt, egy

magasabban fekvő virágzó réten dürögő túzokkakasok lejtették násztáncukat, közelükből fejvesztve menekültek a csilingelő hangot adó, piros lábú cankók.

Megálltak egy tiszta vizű tavacskánál. Gottwald több ízben járt már itt Zentével. Valami rejtélyes okból ezen a részen egész évben langyos a víz. Kora tavasztól késő őszig lehet fürdőzni benne. A legény gyorsan ledobálta ruháit, aztán elkezdte levetkőztetni Csengét. A lány kissé megilletődött, de nem tiltakozott. Hamarosan mindketten anyaszült meztelenül lábaltak bele a tóba. Megálltak a közepén, ahol combközépig ért a víz, szembe fordultak egymással.

– Nüm sejtem, miüt hoz az sors reánk. Holnap elmének az hadval, sünki seü tudá, látál-e még, ézes. Deü mostantul teü vogy en mátkám, itten horduzálak mán jonhomba.

Csenge könnyes szemmel bámult rá. Darvak suhogtak el fölöttük, egy nádirigó trillázott a közelben, szárcsa kiáltozott rá feleselőn. Gottwald vizet merített a tenyerébe, a lány hajára csurgatta.

– Megkeresztellek téged, Csenge, Isten színe eleőtt, az anyaszentegyház szokása szerint, ahogy Keresztelő Szent János az ártatlanokat.

XXXIII.A hatalmas bolthajtások alatt tanácskozó egyházi és világi méltóságok között

valamiféle izgalom kezdett úrrá lenni. Egyre hangosabban pusmogták, hogy erre tart Erchangel és Bertold. A király is megneszelte a hírt, szemöldöke megrándult.

Konrád trónolt a fő helyen, az oltár előtt. Mellette öccse, Eberhard, akit tavaly tett meg bajor hercegnek. Tőlük jobbra Pilguin érsek, balra Tuto püspök. A terem zsúfolásig tele, főképp papokkal, szerzetesekkel, grófokkal, mindössze egy háromölnyi szélességű gyalogutat hagytak szabadon a bejárattól az oltárig. Sváb Kunigunda távol maradt, mert tudta milyen határozat születik rokonainak sérelmére. Igyekezett ugyan értük korábban többször szót emelni, de Konrád elengette felesége érveit a füle mellett.

Bencés barát surrant be egy oldalsó ajtón, egyenest az érsekhez lépett, valamit a fülébe súgott. Pilguin a királyhoz fordult, jól hallhatóan közölte.

– Eberhard és Bertold kér bebocsátást, hogy megkövesse felségedet és a szent zsinatot.

– Jöjjenek!Megnyílt a templom óriási kapuja, fény ömlött a homályos boltívek alá, majd két

alak bontakozott a fehér izzásból elő. A kapu becsukódott, az emberpár kopogó cipővel lépdelt előre, a kíváncsi pillantások kereszttüzében.

Konrád a magabiztos vadász nyugalmával figyelte a közeledő sváb urakat. Lám mégis eredménnyel járt a szeptemberi hohenaltheimi zsinaton az összeesküvők megidézése: „Elvárjuk Arnulfot, Erchangelt és Bertoldot a soron következő zsinatra,

Regensburgba. Ha nem jelennek ott meg, kitagadtatnak az anyaszentegyházból, rangjuktól megfosztatnak, vagyonuk elkoboztatik örök időkre!” Bár öröme nem volt teljes, hisz csak a két kisebb vad sétált kelepcébe.

A jövevények megálltak a király előtt, fél térdre ereszkedtek, fejüket leszegték. Hosszú csend nehezült rájuk, feszült, nyomasztó, melyet senki sem mert még köhintéssel se megzavarni.

– Arnulf hol maradt?! – visszhangzott Konrád erőteljes hangja, melytől a két sváb úr összerezzent.

Bertold talált magára előbb.– Nem láttuk őt, felség, két esztendeje.– De a szándékait bizonyára ismeritek?– Mit ért ezen, felséged?– Tudjátok ti azt pontosan, mire gondolok! – rezegtek gúnyosan a szavak. –

Összeszűrte a levet a pogánnyal, ki akarja űzni Eberhardot Bajorföldről!A két sváb úr összenézett. Harapós a király, ez kedvezőtlen irányba fordíthatja az

ügyüket.– Meglehet – szólt most Erchangel –, de nekünk nincs közünk már hozzá. Mi

avégett jöttünk, hogy megkövessük felségedet és a tisztelt zsinatot.– Behódoltok előttem? – kérdezte színlelt csodálkozással Konrád. – Elfogadtok

királyotoknak?– Örömest, felség.A teremben mozgolódás támadt, Konrád elégedetten tekintett körül. Magabiztos

volt és büszke. Minden oka megvolt rá, hisz soha nem érezte még ennyire szilárdnak a hatalmát. Tavasszal sikerült Arnulfot – barbár hordájával együtt – megállítani és kiszorítani német területről. Az egyház a tenyeréből eszik, serege legyőzhetetlen, hamarosan magának tudhatja a „Rex Teutonicorum” büszke címét. Efféle alávaló sváb árulókra immár semmi szüksége. Az érsekhez hajolt, suttogva mondott neki valamit.

– Imádkozzatok Istenhez! – bökött mutatóujjával a térdeplőkre Pilguin. – Az Úr bocsássa meg bűnötök! A szent zsinat nem irgalmaz nektek!

Erchangel és Bertold értetlenül bámult az érsekre. Az egyházfő megvető fölényességgel tekintett vissza rájuk.

– Távozhattok! – kongott a király hangja a boltívek alatt.– De… felség, mi… Ez valami félreértés lesz, mi… – próbált magyarázkodni

Bertold.– Távozzatok!!A két sváb arcára félelem fagyott. Nem gondolták, hogy ilyen kurta lesz a

fogadtatás. Abban reménykedtek, jóval több idő jut a tisztázásra, a behízelgésre. A király idejekorán kiadta az útjukat, terveik derékba törtek, már csak a csodában bízhattak.

Amint kiléptek a templomból, fél tucat markos poroszló rontott rájuk, vasra verték, elvonszolták, bevetették a várbörtönbe őket. Pár hétre rá Bertold és Erchangel urakat, Arnulf anyai nagybátyjait kivégezték.

XXXIV.A Namény vezérelte kisded csapat hat tizedből állt. A rangosak közül csupán

hárman vettek részt eddig hadjáratban: a vezér és idős szárnysegédje, valamint Epül, a billogos. Egyvágtában érték el Bihar földvárát, ahol Szabolcs hadi népe gyülekezett. Mintegy négyezer harcos verődött össze rövid időn belül, pedig a nap még el sem érte az égbolt felezőjét. Zente találkozott Zamirral, aki csatlakozott embereivel a Bátor nemzetség fegyvereseihez. A kabar, a maga harminc harcosával, már kisebbfajta századdá duzzasztotta Namény csapatát.

Az agg Szabolcs ki sem jött, hogy seregét megszemlélje, úgy hírlett, gyengélkedik, köszvényes testét zsenge hajadonok dögönyözik. Üllő úr vezetésével hamarosan elindultak az ezredek. A dukátus zöld zászlói lobogtak a szélben, agancsok emelkedtek a magosba, kürtök rikoltoztak itt-ott, sebesen nyargalászó kengyelfutók vitték az üzeneteket a hadtestekhez.

A Tiszán átkelve Tőserdő közelében összeolvadtak Gyalu vezér erdőelvi seregével, aztán a rónán folytatták lendületes vonulásukat. A föld száraz volt és kemény, a szekerek és kocsik is sebesen haladhattak.

Gottwald Zente mögött lovagolt, kötőféken vezetve egy tartalék csikót. Balra tőle a zömök Epül, aki a batoriak fogas, vadkanlonc jelvényét vitte. Jobb felén Farkas, akinek állandóan vigyorra állt a képe, hogy végre úton vannak. Jókedvét egy harsány dalban kürtölte világgá.

Ahelyett, hogy apám fia lettüm,Jobb lett vóna kakukkfinak lennüm.Jaj de akkor nem kélnék tavaszval,Jaj de akkor nem jönnék az hadval.

Az egyhangú vágtában az ember jobbára a gondolataiba merül. A bajor legény most utólag döbbent rá, hogy valójában csak Csengétől búcsúzott el. Késő éjszaka tértek meg a berekből, a lányt még hazakísérte, utána tért nyugovóra. A földvárban, Daratánt kivéve, már mindenki az igazak álmát aludta. Hajnalhasadáskor Farkas riadót fújt, villámgyorsan fölszerelkeztek, lóra kaptak, útnak eredtek. Nímet papónak is már csak inteni maradt ideje. Azaz hogy valakitől mégiscsak elköszönt. Mikor befutott Purosért az istállóba, eszébe jutott Grau, az öreg bajor ló. Odaugrott hozzá, megcsókolta a nyakát.

– Isten veled, cimbora!A jámbor állat egyébiránt kitűnő egészségnek örvendett. Alkalomadtán igavonásra

használták, rakoncás szekér, taliga elé fogták. Elég dicstelen élet egy hátasló számára, ám az öreg szürke nagy lélekkel tűrte sorsát, mi több, láthatólag öröme telt az új megpróbáltatásban.

Zente kedvetlenül hőcögött a nyeregben. Az elindulás előtt két nappal jutott tudomására, hogy Bodánék hamarosan szedik a sátorfájukat, elköltöznek a Dunán túlra. Ezt erősen a szívére vette, hisz tetszett neki az espán legidősebb lánya, Harmat. Boldogtalanná tette a tudat, hogy nem várja itt a Nyírben haza őt szíve választottja. Neki vette Tasvásáron a násfát. Zente így mérgében nem adta át a lánynak becses

ajándékát, inkább saját húgának nyújtotta oda. De másnapra már megbánta és visszalopta tőle. Emiatt elindulás előtt csúnyán összeveszett Emesével. Nem elég, hogy Harmat már nem várja vissza ide, tetejébe húgától is haraggal vált el.

Erdei úton haladtak. Namény fölágaskadott a nyeregben, s hátrapillantott, együtt van-e a század. Hogy a csudába követhetett el ekkora hibát ez a kemény csatákat megjárt veterán? Egy kihajló ág fejbe kólintotta, megpördült a levegőben, és a földre vágódott. Az esést alighanem túlélte volna, de a faág ütése komolynak tűnt.

Zente nagyot ordított, visszarántotta a kantárszárat, kivetette magát a nyeregből, Naményhoz ugrott. A csapat összetorlódott, helyben toporogtak a lovak, tüstént előkerült Béld, Zamir, aztán Namény két fia, Kaló és Ecsed. Leszökkentek, körülállták a szerencséden embert, tapasztalatlanságukban hirtelen nem tudtak mihez kezdeni. Végül a kabar találta föl magát, lehajolt, hanyatt fordította Naményt, mellére hajtotta a fejét. Már fölöslegesen tette, mert a csenevész ember szeme meredten bámulta a napot. Zamír komoran megrázta a fejét. A fiatal Ecsed fölzokogott.

– Csiba, teü! – mordult rá a bátyja.A körülállók levették süvegüket, pillantásuk a földre szegeződött. Hátrább a század

harcosai is lekászálódtak a lovakról, lekapkodták fejfedőiket.Zente, követvén az ősi szokást, letérdelt Namény mellé, szemét lefogta, majd

fölegyenesedett, kihúzta magát. Szemét végigjártatta a kis seregen, melynek immáron ő a vezére, végül megállapodott az elhunyt szárnysegédjén.

– Kend müg Ecsed hazaviszi ez mügbóldogultot! Miünk hamar indulánk tovább!Szava megmásíthatatlan parancs volt, senki nem szegülhetett ellene. Ecsed

értetlenül bámult maga elé, tán azon töprengve, melyik fáj jobban: atyja váratlan halála, vagy hogy lemaradt a hadjáratról. Eltorzult arccal kapta ölbe a vézna testet, kétségbeesetten keresve bátyja pillantását. Namény öregecske szárnysegédje higgadtan vette tudomásul a történteket, lerítt róla: mit lehet tenni, így akarta a Nagyszellem.

Zente és százada lóra kapott, a nagy sereg nyomába eredtek. Kaló hátra sem tekintett, szemébe húzta a süveget és összeszorította a fogait, hogy ne kocogjanak egymáshoz.

Százhalomnál tenger had nyüzsgött. Közel húszezer harcos, harmincezer ló, hatszáz kocsi. Az ifjú száznagy, Zente, még ifjabb tizedeseivel megilletődötten kereste helyét a sokaságban. Kengyelfutó száguldott hozzájuk.

– Kiük volátuk?– Sejéd fio Zente az Nyírbűl!– Mennyi az fő?– Száz.– Ottan üss tanyát, az gyarmatiok mellütt!Zente kissé csodálkozott, hogy miért nem Üllő egységei között jelölték ki a helyét.

Rövidesen megtudta az okát.Miután elhelyezkedtek, kikötötték a lovakat, abrakos tarisznyát aggattak rájuk,

nyalka vitéz vágtatott hozzájuk. Gottwald nyomban fölismerte benne Lélt. A hajdani csupasz állú ifjú, aki miatt Heikének meg kellett halnia, az elmúlt három év alatt daliás férfivá érett. Tekintete magabiztos lett, karvaly orra alatt pödrött bajusz hegyesedett, tartása hercegeket megszégyenítő. Kancájával olyan tökéletes összhangban volt,

amelyre csak a legkitűnőbb lovasok képesek. Négy pompás kísérője árulkodott arról, hogy Lél igen magas rangot vívott ki magának azóta.

– Sejéd fio Zente! – kurjantotta el magát.– Ehun volék!– Szerüncse vélöd szípkomám! Becsülém atyádot, tisztelüm nemzetségit. Oszt

mondád, csatát álltál-e mán?– Olyant még nüm – vallota be szégyenlősen Zente.– Sebaj, az es leszen eccer. Tiü lesztük az hadtáp késérő utóvéd. Sejéd fiának

elfancsalodott a képe. Mily lealacsonyító feladat a had végén kullogni, ütközetekből kimaradni. Lélt a józan ész vezérelte, látván a zöldfülű Zentét és fiatal társait. Farkas azonban nem bírta türtőztetni magát.

– Hé, urodum! Nüm való ez beszíd az fülemnök!– Csiba! – ordított rá Zente.– Miüt hallék? – Lél arcára a harag vetett árnyékot. – Szavomnak merészel ellene

szegülni valakiü?!Zente esze most gyorsan vágott.– Kigyes urodum, bocsássad el füled mellet ez balga vakkantásit! Nüm tudá, kiü áll

elejbénk, Kótu zavara müg elméjit. Bizzad űt miránk, meglakol bóka pofája.– Jól vagyon – enyhült meg Lél az okos szóra. – Ahogy mondám, akképp légyün!Már fordította is lovát tovább, ám megakadt a szeme Gottwaldon.Talán fölismerte?– Tenéküd hun az süvegüd, hékás?!Sokan úgy vélték, Lél korántsem bocsátotta meg Farkas pimaszságát, most

szántszándékkal bele akar kötni valamibe. Feszülten várták, mit felel a kérdésre Gottwald.

– En majd Konrád koronáját biggyesztüm az fejűmre! – kiáltotta a legény.Az ifjú vezér először elámult, de aztán akkorát nevetett, hogy még talán a tábor

végében is hallották. A batoriak nem mertek vele mulatni, csupán a kísérők. Zente is csak egy széles mosolyt engedett meg magának. Lél tovább léptetett, de kacagását még sokáig hallották.

Alkonyatkor megszámlálhatatlan tűz lobbant föl, ameddig a szem ellát. Vacsorához látott a tábor, kondérok rotyogtak, szalonna sercegett, rablóhús sistergett a nyársakon. A dombtetőn lobogott a leghatalmasabb máglya, mellette tirke-tarka öltözékben, hegyes nemezsisakkal a fején a fő táltos téblábolt. Néha valamilyen port hintett a lángok közé, melytől kismillió lila fényű szikra pattogott szanaszét.

Amint teljesen besötétedett, elült a zsibongás, az emberek kezdtek a táltos irányába fordulni. A batoriak viszonylag közel tanyáztak a dombhoz, tisztán látták, mikor a szellemek ismerője ég felé tárta karját, és ordított elnyújtott, éles hangon. Kisvártatva pompás fehér lovat vezettek föl hozzá, könnyű léptűt, tarsi sörényűt. Ekkorra már mind a húszezer harcos a dombtetőre függesztette tekintetét, az arcok kisimultak, átszellemültek.

Gottwald elfordult, lekucorodott az egyik kocsi mellé, és a kerékagynak támaszkodva a csillaggal teli égboltra bámult. Nem kívánta látni a nemes állat leölését, ezt a fajta hókuszpókuszt keresztényi lelke sehogy se tudta befogadni. Még ha nem lóval tennék!…

Kora hajnalban a derékhad, mint forgószél, fölkerekedett, s elviharzott nyugat felé. A sereget Tarhos és Lél vezette, a szellemek gyönyörködve nézték vonulásukat. Úgy beszélték, hogy Arnulf, Peidl és Bogát gyepűelvén várnak rájuk. Egyesülnek még Passau előtt, aztán, mint a förgeteg, váratlanul csapnak le Regensburgra. Azt a hibát nem követik el még egyszer, amit tavaly Jutas elkövetett. Arnulf visszaül a trónra, egyesíti erejét a svábokkal, s adandó alkalommal rámennek Konrádra.

A hadtáp valamivel később indult útnak. Hozzávetőleg egy ezred kísérte a kocsikat, melyek élelemmel, takarmánnyal és gyorsan összerakható tábori sátrakkal voltak megpakolva. Tévedés lenne azt hinni, hogy ez a seregrész vánszorgott. A kocsisok úgy hajszolták lovaikat, mintha az életük múlna rajta. Az utóvéd így, ha nem is vágtában, de tempós ügetésben haladt a végén. A Lajta gázlónál veszítettek jelentős időt, míg a több száz négykerekű átjutott a túloldalra. Aztán az erőltetett menet folytatódott.

Végeérhetetlen erdőségben esteledett rájuk. De csak akkor álltak meg, mikor már az orruk hegyéig se láttak. Tüzet ezúttal nem raktak, hideg élelemmel csillapították éhségüket. A legtöbben szárított húst haraptak, melyet a nyereg izzasztója alól szedtek ki. Gottwald is ily módon verte el éhét, forrásvizet kortyolt hozzá a kulacsából. Aztán lekuporodott egy hatalmas fa tövébe, bal kezébe Puros kantárszárát szorítva.

Kiragyogott a Hold, ezüstfénye átszüremlett a lombok hézagain, s tündérjeleket rajzolt az elpihenő ember képére. Lassan csitult a megannyi nesz, beszéd, szerszámcsörgés, mocorgás, s végül már csak egyhangú ropogtatás uralta a világot, ahogy a lovak fogai őrölték a zabot.

A közelből valaki fájdalmas hangú énekbe kezdett Gottwald számára ismeretlen nyelven.

Alieri sére, kernel sére,Tegenne-tegenman tojlantse!Jas-jas emer, jas emer, Jástak ertse károská!

Mint ellibbenő fekete kánya, tűnt tova az éjszaka. Ahogy pirkadt, a tábor mozgolódni kezdett, Gottwald szeme is kipattant. Tekintete egy közeli pókhálóra tévedt. A nyolclábú szőrös állat akkora volt, akár egy kisgyerek ökle. Ragacsos hálójába épp beleragadt valami hatalmas éji lepke. A rab mindent elkövetett, hogy kiszabaduljon a fogságból, ám ezen igyekezetében mind jobban belegabalyodott a téphetetlen szálakba. A pók olyan biztos volt a dolgában, hogy nem is sietett. Öntelt nyugalommal araszolgatott a zsákmány felé.

Gottwald kíváncsi lett, vajon mit tesz most a nyolclábú az áldozatával. Kissé előrebillentette a fejét, s ebben a pillanatban nyílvessző vágódott a válla fölött a fa törzsébe. Ha nem kelti föl érdeklődését a pók, a nyakát döfte volna át a halálos fegyver.

– Miü vót a, Kotval? – szólt oda Zente.A legény válasz helyett talpra szökkent, kardot rántott, nekilódult toronyiránt. Az

orvtámadónak nem hagyott annyi időt se, hogy újabb nyilat repítsen ki. Ösztönösen egy görbe törzsű fenyő felé rohant, mögüle sejtette a veszélyt.

Ráhibázott. Mielőtt elérte volna a fát, kiugrott mögüle egy alak, s az erdő sűrűje felé menekült. Erre már nem volt se ló, se kocsi, csak a mérhetetlen rengeteg.

Gottwald a fák között cikázva, kivont karddal kergette a menekülőt, aki ruházatából ítélve magyar harcos volt, mozgása pedig ismerősnek hatott. Faágak törtek előttük, bokrokon csörtettek át, az üldöző mind közelebb került, már az orvtámadó zihálását is hallotta.

– Mostan mügdögölsz, kurafi!Még két öles ugrás. A harcos megérezte, hogy minden hiába, hirtelen megállt,

szembefordult Gottwalddal, kirántotta szablyáját. Máda volt az. A rémület csaknem a felismerhetetlenségig eltorzította a képét.

– Miüt heveskedül, hékás?! – hebegte.A legény talán meg is sajnálta volna a szánalmasan elgyávult embert, ha nem jut

eszébe Detlev barát. Mintha hallotta volna a hangját: Intézd el fiú az istentelen, hullagyalázó disznót!

Gottwald Máda felé suhintott, a penge pengét talált. A következő vágás már jobban sikerült, a perzsa acél hegye hüvelyknyi hosszúságú metszést ejtett a magyar nyakán. A sebből azon nyomban bugyogni kezdett a vér. A bajor, attól tartván, hogy a sebesült még könyörgésre foghatja, végső döfésre szánta el magát.

Szemét behunyta és szúrt. Érezte, hogy a penge átszakítja ellenfele mellkasát, a test lassan összecsuklik.

Elég sokáig várt, míg végre kinyitotta a szemét. Különös helyzetben találta Mádát. Hanyatt hevert az avaron, lábai furcsán maga alá voltak ficamodva. Hogy nincs benne élet, az mindjárt látszott. Szeme fönnakadt, szája elnyílt, üveges tekintete a fák lombjára meredt. Köntöse szára fölgyűrődve a derekához, gyolcsingén szakadás, a résen kifehérlett a bőr, derékszíján pénzes zacskó.

Már éppen elfordult a legény, ám valami mégis arra késztette, hogy ne hagyja veszni a pénzt. Gyors mozdulattal leoldotta, és magához vette a tömött bőrzacskót. Nem fogja megtartani, ezt elhatározta. Mire visszatért a táborba, már indulásra készen állt lovas, kocsis.

– Hun vótál, hé?! – kiáltott rá Zente.– Dógomon!– Mán azt hivém, itten hagyál minküt.Passau mellett nyíllövésnyire vonultak el. Gottwaldnak nagyon tetszett, hogy annyi

év után ismét lát kőfalat, bástyát, tornyot. Takaros falvak következtek. A házak, ólak, terménytárolók az itteni építészek mesterségbeli tudásáról és a gazdálkodás magas színvonaláról árulkodtak. A sztyeppék és puszták népeinek ideiglenes szállásköre elsilányul ezen települések rangja mellett.

Délutánra értek Regensburg falai alá. A hadtáp itt egyesült ismét a derékhaddal. Húszezer harcos, harmincezer ló, hatszáz kocsi vegyült egybe újfent két nap után. Mindjárt serény táborépítés kezdődött, verték a sátrakat, rakták a tüzet, előszedték a kondérokat, csakhamar rotyogott a tárkonyos, borsos pörkölt.

A város már Arnulfé volt. Ma hajnalban teljesen váratlanul csaptak le Regensburgra, Konrád híveit felkészületlenül érte a támadás. A felszabadító sereg alig ütközött ellenállásba, mindössze néhány helyen bontakozott ki rövid összecsapás. Eberhardnak viszont sikerült elmenekülnie, s ez fölötte bosszantotta a herceget. Saját kezűleg szerette volna ellenlábasa nyakát kitekerni. A polgárok állítólag örömmel látták viszont hercegüket.

Gottwald füstölgött magában. Hazaérkezett végre, itt van gyermekkora szépemlékű városának közelében, ám nem mehet a falakon belülre. Ebben a magyar és bajor hadvezetés állapodott meg, nehogy megrémisszék a város lakóit. A legény hát kedvetlenül fogyasztotta el vacsoráját, a zsíros pörköltet, aztán bánatosan tért nyugovóra.

Másnap azonban okkal örvendhetett. A tisztek bebocsátási engedélyt kaptak, ennélfogva Gottwald Zente mellett belovagolt az öreg kapun. Szíve nagyot dobbant, torkába gombóc nőtt, mikor a patkók csattogni kezdtek a főút kövezetén. Büszkén ült a nyeregben, fejét jobbra-balra forgatta az ismerős házak felé. A mellettük elsiető polgárok csak éppen rápillantottak, és mentek tovább. A volt lovászlegény csalódást érzett. A Nyírben számtalanszor elképzelte, megálmodta ezt a pillanatot. Mosolygó arcok, üdvözlő kezek látványára számított, ehelyett elnéznek mellette, mintha betolakodó volna. Szőke hajával hiába volt más, mint a jellegzetes magyar harcosok, és süveget sem hordott, mégsem tűnt föl senkinek. Ő lépten-nyomon fölismert embereket, intett is feléjük, ám azok nem viszonozták. Végül azzal nyugtatta magát, bizonyára teljesen megváltozott a külseje, már nem is hasonlít a hajdani vásott kölyökre.

Kisvártatva belovagoltak a hercegi vár kapuján, melyet ezúttal senki sem őrzött. Gottwald fojtogató elfogódottsággal állította meg kancáját az ismerős helyen: jobb oldalon a mészárszék, vele szemben az istálló, az ő hajdani munkahelye. Szinte semmi nem változott, mióta elment.

– Ehelyt íltél, he? – kérdezte Zente.– Ehelyt.Az egykori árvagyerek szemébe könny szökött, midőn megérezte a régi szagokat.

A széna, a lógané jellegzetes illatát, amely nem keveredett egyéb szagokkal, mint a Nyírben. Vágyat érzett, hogy bekukkantson kedves istállójába. Leszállt Purosról, már neki is indult, Zentének is intett. Két lépés után ismerősöket pillantott meg.

Meizer és Barchus állt a szénaboglya mellett, kíváncsian méregetvén a két idegent. Gottwald már sejtette az előzmények után, hogy nem ismertek rá. Odafordult hozzájuk, elmosolyodott.

– Dicsértessék, testvéreim!– Dicsértessék – lepődtek meg a bajorok, de nem gyúlt értelem a szemükben.Az istálló kapuján ekkor kilépett egy torzonborz süldőlegényke. Gottwald elhűlve

bámult rá, mintha régi önmagát látta volna viszont. A kis lovászlegény nagy szemeket meresztett rá meg Zentére, és kíváncsian közelebb oldalgott.

– Gottwald! – horkantotta el magát egyszerre a kovácsmester. – Hogy nézel ki, fiam?!

Barchus züllött képe torz vigyorba rándult.– Pogánnyal cimborálsz, istentelen?A legény elengedte a füle mellett, benyúlt a köntöse alá, elhúzta a Mádától

zsákmányolt pénzes zacskót. Hosszasan méregette honfitársait, hol az egyiket, hol a másikat. Aztán Meizer felé nyújtotta a kincset. A kovács elámult, vívódott valameddig, végül elfogadta az adományt.

Barchus sárga szemében föllobbant az irigység, mely sértődöttséggel párosult. Amennyi pénz abban a zacskóban lehet, neki élete végéig elég lenne sörre. Sebzett

lelkét enyhítendő, valakin ki kell töltenie haragját. Szeme sarkából megpillantotta a bámészkodó lovászlegényt, mindjárt nekitámadt és szidni kezdte:

– Mit tátod itt a málé pofádat, szaros seggű! Takarodj a dolgodra, mert szétrúgom a…!

A kislegény megugrott, ám mielőtt még eliramodott volna, elérte ülepét a lovász lába. Gottwald két öles lépéssel Barchus mellett termett, teljes erejéből képen vágta.

XXXV.A Vils folyóig nyomult Konrád serege. A lovasság a széles dombháton sorakozott

rendben, alakzatban. A fémsisakok, pikkelypáncélok, dárdahegyek milliónyi villanással hintették szét a Nap fényét. Alattuk, a síkon, a gyalogság tömött oszlopai nyújtóztak a folyótól az erdőszélig. A derék talpasok lándzsával, karddal, rövid nyelű harci szekercével voltak fölszerelve. Ilyen népes hadat sem láttak még az évszázados fenyvesek, legföljebb az a pár matuzsálem, amely csemetekorát élte Nagy Károly birodalmában.

Konrád a nehézlovasok élén, bővérű harci ménje nyergében körüljártatta tekintetét a tömérdek fegyveresen. A látottak elégedettséggel töltötték el, szakálla alatt elmosolyodott. Remélte, hogy sokan figyelik most őt, hisz van is rajta mit nézni. Ma öltötte magára először új ezüstözött mellvértjét, melyen aranykereszt ragyogott, valamint selyembrokát bíborpalástját, ami válláról hullott alá, s a mén hátán, tomporán terült szét. Mellette az ellenherceg, Eberhard öccse, láncpáncélban, fémsisakkal a fején.

– Ne lógasd az orrod, testvér! – szólt rá Konrád. – Estére már megint mi leszünk az urak Regensburgban!

Kétségtelen, mióta kiebrudalták a bajor székesfővárosból, Eberhard keserű napokat élt át. Nem tudta feledni a hercegi széket. Emellett munkált benne az Arnulf iránti mérhetetlen bosszúvágy, mitől is alig győzte kivárni, hogy az egyesült német hadak fölkerekedjenek. Csaknem elemésztette a becsvágyó gyűlölet.

– Most már támadniuk kell! – hallotta Konrád öreg vezére megállapítását, aki mögötte jó ötlépésnyire fogta vissza paripáját.

Igaz, gondolta a király is, Eberhard is. Épp eléggé benyomultak Arnulf országába, hogy az a pogányszívű, ungor báb tovább tűrné. A kémek jelentése szerint már elindultak. Hatalmas had az is, csöppet sem szabad lebecsülni. A bajor sereg mellett ott vannak a svábok, Burghard vezetésével, meg a tengernyi barbár, élükön Bogát, Tarhos, Lél vezérekkel. Konrád mégis bízott a győzelemben. Ő korántsem tartott annyira a szedett-vedett nomád hordától, mint Európa többi uralkodója. Neki eddig csak hadisikerei voltak, az ungorokat is megfutamította párszor.

Hamarosan gyorsfutár hozta a hírt:– Jönnek, felség! Mérföldes harcvonalba fejlődve közelednek! Középen a bajorok

meg a svábok, két szélen az ungor lovasság!– Sokan vannak?– Mi többen, felség! Különösen a pogányokat tartom túl kevésnek!Már szabad szemmel is látni lehetett a messzeségben hullámzó lándzsaerdőt.

Ahogy csökkent a két sereg közötti távolság, úgy növekedett a fegyvercsörgés zaja.

– Lassan jönnek – jegyezte meg Eberhard.Konrád maga is erre gondolt. Tapasztalata szerint az ungorok fergeteges

lovasrohammal nyitják a csatát. Vajon miféle furfangos taktikát eszeltek ki most? Vagy igaza van a futárnak, túl kevesen lennének a pusztai harcosok?

Arnulf hada három kőhajításnyira közelítette meg az egyesült német seregeket. Minthogy Konrád nem kezdeményezte a támadást, a bajor herceg kedve szerint rendezgette a csapattesteket. A harcvonalat még széjjelebb húzta, hogy elérje a másik szélességét. Így vált szembetűnővé, mennyivel nagyobb a király serege.

Gyalogos összecsapással kezdődött az ütközet. A frank, szász, fáliai talpasokkal szemben a bajor és sváb katonák vették fel a harcot. Egymásnak estek, összekeveredtek, mint két népes sáskaraj, a megannyi harci zaj és halálordítás örvénylő morajjá egyesült.

Konrád mindinkább megnyugodott. Úgy tűnik, váratlan eseményektől mentes, tisztességes csata elé néz. Titkon tartott ugyanis attól, hogy a kiismerhetetlen ungorok valamilyen csalárdsággal kizökkentik seregét a megszokott harcmodorból: hajnalban lepik meg, készülődés közben, vagy beszorítják őket egy völgykatlanba, ahol mindenkit lenyilaznak. Itt a tágas, nyílt terepen, hála Istennek, semmi ilyesmitől nem kell tartania! Örömmel látta, hogy gyalogsága kezd az ellenség fölé kerekedni, a mögötte sorakozó nehézlovasság pedig így hadrendben szinte verhetetlen. Jöhet bajor, ungor, nem állhatnak ellent ennek a görgetegnek. Ráadásul helyzeti előnyben vannak itt a dombtetőn és domboldalon, ahová támadni elég kockázatos, ám innen rohamozni fél győzelem.

A gyalogosok harca láthatóan bal felé tolódott. Ily módon a jobboldalon egy meglehetősen tágas térség maradt szabadon, farkasszemet nézett a frank lovasság és az ungor jobbszárny. Az ellenség nyomban kihasználta a kínálkozó alkalmat, rohamot indított. Hozzávetőleg háromezer csúcsos süvegű lovas vált le a szélről, s iramodott szélsebesen a nehézlovasság felé.

– Helyben maradni! – ordította Konrád, s a futár már vitte is a parancsot. Aztán Eberhardnak magyarázta: – Úgysem mernek belerohanni a zárt alakzatba! Ismerem én ezeket, először mindig ravaszkodnak, hogy szétzilálják a sorokat!

Az ungorok veszettül közeledtek, a fürge lovak lábának dobogását visszhangozta az erdő. A frankok előreszegezett dárdák sokaságával várták őket. Ekkor nyílvesszők százai röppentek föl, hasították át a léget, csapódtak a nehézlovasok közé. A pajzsok, sisakok nagyrészt fölfogták a nyílzáport, ám ahol lovat talált, ott némi zűrzavar támadt. Kisvártatva beigazolódtak Konrád szavai. A száguldó fergeteg kürtszóra bámulatosan rövid időn és távolságon belül megállt. Ismét pendültek az íjak idegei, sok kis apró halál röppent megint a frankok felé, majd újabb kürtjelre megfordultak, s visszafelé kezdtek trappolni. Színlelt menekülésük közben hátrafelé is kilőtték félelmetes nyilaikat.

A frankok óriási fegyelemről tettek bizonyságot, amiért nem zúdultak az ungorok után. Pedig nem csekély erőfeszítésükbe került, hogy visszafogják a nekihevült méneket. A derék német katonák akkor dühödtek meg istenigazából, mikor látták, hogy a visszavonuló barbárok egy hirtelen fordulattal rázúdulnak a frank gyalogságra, és ádázul kezdik kaszabolni soraikat. Majdhogynem büntetlenül tehették, hisz a gyalogos oszlopot oldalba kapták, minélfogva azok nem tudtak hatékonyan védekezni.

A király összevonta szemöldökét, magához intett egy futárt.– Az íjászok kerüljenek a jobbszélre, segítsék a landsknechteket!A gyalogosok csatája lassan kezdett széttagozódni. Ez abból következett, hogy a

szász harcosok átszakították a sváb sorokat, és bekerítettek több kisebb egységet. Burghard gróf kénytelen volt nehézlovasságával honfitársai segítségére sietni. A láncpáncélosok rohama megállította az előrenyomulást, mi több, vissza is vetette kissé a szász lándzsásokat.

Két fő góc kezdett lassan kialakulni a harcmezőn. Bal oldalon a svábok vívtak élethalálharcot a szász gyalogsággal, a másik oldalon a bajor gyalogság az ungor lovassággal karöltve a frankok ellen küzdött. A frank landsknechtek láthatóan kezdtek az ellenség fölébe kerekedni, ellenállhatatlanul szorították őket a folyó irányába.

S elérkezett Konrád ideje. Szabaddá vált előtte az út, hogy megütközzön Arnulffal. Kirántotta egyenes, kétélű kardját s a magosba lendítette.

– Utánam!!Eberharddal az oldalán, fegyverhordozók és testőrök gyűrűjében támadásba

lendült. Lassú ügetésben ereszkedtek alá, a szász nehézlovasok ezrei szabályos zárt sorokban követték. Jó érzés volt végre megmozgatni feszültségtől gémberedett tagjait. Páratlan görgetege élén mindig derűlátóan ítélte meg a küzdelem kimenetelét. Ilyenkor már föl sem merült benne, hogy veszíthet, sebet kaphat, eleshet, fogságba kerülhet. A szellem elveszíti józan ítélőképességét, ahogyan a test a fáradtság- és fájdalomérzetét.

A bajorok is elindultak. Sötétlő tömegükből megszámlálhatatlan dárda hegye meredt előre s közeledett feléjük. A föld életre kelt, morgott, remegett, az égen tömérdek holló keringett, bukdácsolt a feltámadó szélben.

Arnulf elég közel dübörgött el Konrád mellett, testőreik össze is csaptak, aztán a két roppant had egymásba szaladt. Csattogtak a kopjahegyek a pajzsokon, csengtek a kardok, pufogtak a buzogányok. Emitt egy halálbamenő ordított, amott szügyön döfött ló nyerített fájdalmasan.

A király válogatott testőrsége vitézül verekedett, elvétve tudott csak valaki áttörni rajtuk. Azok is már félholt harcosok voltak, akiknek az uralkodó különösebb nehézség nélkül adta meg a kegyelemdöfést. Konrádnak megfelelt ez a szerep, mert bár nem félt a haláltól, viszont rangjához ezt tartotta méltónak. Aki a „Rex Teutonicorum” várományosa, ne vagdalkozzék holmi bárdolatlan katona módjára. Nem úgy Eberhard. Neki fölötte viszketett a tenyere, űzte a harci tűz a legvéresebb kézitusába is, de legfőképp Arnulffal szerette volna összemérni a kardját. El is sodródott hamarosan bátyja mellől, kikerült Konrád látómezejéből.

Bajor oldalon a legbőszebb halálosztó Peidl lovag volt. Miután első dárdáját átdöfte egy pajzson és egy páncélos szászon, a másikat beletörte egy ló koponyájába, a harmadikat nem sikerült átvennie fegyverhordozójától, mert az elügyetlenkedte, széles pengéjű pallost ragadott, azzal aprította az ellenséget. S minden jól irányzott, vasat szelő, csontot törő csapás után elbődült.

– Nesze!… Nesze, te!… Kell még?!… A ponciusodat!… Ezt védd ki!…A lovaghoz nem messze Ultipold forgatta vitézül a kardját. Ő kevésbé az erejével,

inkább az ügyességével, hajlékonyságával keltett feltűnést. A páros viadalokból rendre győztesen került ki. Hegyes kardja mindig megtalálta az utat a pikkelypáncél rései között. Ám hirtelen emberére akadt. Eberhard került az útjába, aki szinte eszét vesztve

kutatta Arnulfot. Ultipold feléje suhintott, az ellenherceg pajzsával kivédte a vágást, és szúrt. A bajor hárított, aztán a másik nyakát vette célba. Eberhard elhajolt, s hirtelenjében rávágott Ultipold combjára. Ezt követően elsodródtak egymástól, mert egy lendületes hullám érkezett a szászok felől, néhány harcra éhes ifjú személyében. Ultipold lepillantott a lábára, hogy vajon mit művelt vele a másik kardja. Meglepődött, milyen csúnya a seb, és mennyire vérzik. Mit tegyen?

Ez a kizökkenés lett a veszte Arnulf főlovászának. Hajszállal többet időzött sérülésén, mint szabadott volna. Egy vörös képű, vörös bajuszú szász buzogánnyal úgy ütötte fejbe, hogy Ultipold azon nyomban holtan fordult le a lováról.

Ezalatt hátul, Konrád táborában a fáliai és türingiai lovasság már alig bírt magával. Várták a támadásra szóló parancsot, mint a messiást. A csatazaj annyira föltüzelte a harcosokat, hogy vezérük alig bírt fegyelmet tartani.

Történt pedig akkor, hogy a közeli erdőből kirobogott egy ungor lovas, aki nem volt más, mint a Bátor nemzetségből való Farkas. Büszkén körülhordozta tekintetét a német nehézlovasok irdatlan tömegén, majd kürtöt kapott elő és belefújt. Száz kürt válaszolt rá, mire lovasok tucatjai ugrattak ki a fák közül. Ezer és ezer harcos ömlött egyfolytában ki az erdőből, és egyre sebesebb vágtában iramodtak a felsorakozott fáliai, türingiai regimentek felé. Itt van hát az a sokaság, amitől Konrád tartott. A helyzet rendkívüli veszélyt jelentett, hisz a németek az oldalukat mutatták a támadók felé.

– Hajrá! Hajrá! Huj, huj, huj!Füttyögetve, kurjongatva száguldtak a könnyűlovasok, mint megannyi tébolyult

ördög. Vezényszóra kilőtték nyilaikat, ezer tűhegyes horgas vessző talált célba. Míg a páncélos lovasok nehézkesen szembefordultak a támadókkal, soraik között aratott a halál. A kürtök új szólamot rikoltoztak.

– Vissza! Vissza! Kerít, kerít!Az ungor lovasfolyam kettévált, a balszárny lekanyarodott a völgy felé, elözönlötte

azt a területet, mely stratégiailag Konrád biztonsági zónája volt. Ezzel a hadmozdulattal az egyesült német hadak között megszüntették az összeköttetést. Zavar kezdte felütni fejét a hatalmas seregben. Ezt csak fokozta a barbár had másik felének meg-megújuló, incselkedő támadása a rossz pozícióban lévő nehézlovasokkal szemben.

A csúcsos süvegűek visszavonultak, majd ismét támadtak. Ezt tették jó párszor, mialatt szünet nélkül pendültek az íjak. A németek türelme elfogyott, látva társaik méltatlan halálát, amint nyakukból kiálló nyílvesszővel kibuknak a sorból. Támadásba lendültek. Fejetlenül a barbárok után vetették magukat, zárt oszlopaik szétestek.

A ravasz nomádok csak erre vártak. így már föl merték venni egy az egyben a harcot. A fürge ungor lovasok körülszökdécselték a nehézfegyverzetű németeket, s megtalálták a módját, mikor döfhetnek be a pikkelypáncélosok hóna alá, mikor tehetnek egy pontos metszést a nyakon. A legelső összecsapásban mégis egy ungor járt pórul. A szertelen Farkas. Egy céltudatos fáliai átdöfte a mellét dárdával, mert hajszálnyival később rántotta félre a kantárt.

Zente és Gottwald közvetlen közelről látta társuk vesztét. Meg is hűlt bennük egy pillanatra a vér: Farkas a század legkiválóbb harcosa, s lám, nyomban odavész!! Kezéből kihullott a szablya, lefordult lováról, élettelenül terült el a földön. Vésztű

amint megérezte, hogy gazdája elhagyta, helyben kezdett toporogni, és keservesen nyeríteni. Gottwald fölrázta magát bénultságából, odaugratott az elárvult jószághoz, elkapta a kantárszárát, kivonszolta a veszélyes forgatagból. Zente ezalatt levágta Farkas gyilkosát.

– Hajrá! Hajrá!– Uram, segíts!Irgalmatlan vagdalkozás alakult ki. Ameddig csak a szem ellátott, kardok,

buzogányok, fokosok villogtak. Ezen kézitusából jobbára a magyarok kerültek ki győztesen, hisz itt elsősorban az ügyesség, mozgékonyság számított. Az alábukó nagytestű német katonák tompa puffanásokkal értek földet.

Gottwald kikötötte Vésztűt egy sudár fenyő törzséhez, aztán belevetette magát a harc sűrűjébe. Elég gyorsan megtalálta az övéit, a vadkansörtés jelvény megmutatta helyüket. Ott verekedtek valamennyien, Zente, Béld, Bényü, Kaló, Epül, Gelse és a többiek. Közvetlen mellettük a kabarok forgolódtak, Zamír vezérletével.

Kaló bal vállán egy dárda fölszakította a köntöst. Bár komoly sérülést nem szenvedett, a lökés ereje kis híján kivetette a nyeregből. Ezt szerette volna kihasználni egy sajtképű türingiai, halálos csapásra emelte pallosát. Gottwald ott termett, s a támadó védtelen hóna alatt beszúrta hegyes, éles perzsa pengéjét. A türingiai mozdulata hirtelen kimerevült, pallosa megállt a magosban, aztán hanyatt zuhant, rá a ló hátára, ahonnan a földre vágódott.

Gelse zsákmányolt valahogy egy kétélű nehéz pallost. Két marokra fogta, fölágaskodott a nyeregben, iszonyú erejű csapásokat mért az ellenség katonáira. Nem állt ellen ütéseinek sem ércsisak, sem páncél. Akit eltalált, annak vége lett, még ha lovat ért is.

Zente és Belén egyre inkább belejött a vívásba. Mozgásukat ügyesen összehangolták, dőlt körülöttük a német, mint kasza alatt a kalász. Épp egy testes, szakállas fáliaival járatták a bolondját. Közrefogták, Belén kopjája nyelével rásózott az ellenséges ló tomporára, mitől az állat megugrott, gazdája elvesztette az egyensúlyát egy pillanatra. Zente ezt a röpke időt használta ki: messze kihajolt nyergéből, és halálos sebet ejtett a szakállas katona halántékán.

Gottwald Bényü mellé ugratott. Béld szárnysegédje megpillantván a nagyhajú legényt, szélesen elvigyorodott, s ügyesen elhajolt egy halálos szúrás elől.

– Ütüm-vágum! – kurjantotta el magát, és hosszú nyelű fokosával léket ütött támadója fémsisakján.

A vasak csattogása, a paták dobogása, a dühödt ordítozás, a jajkiáltások, a megannyi halálhörgés félelmetes hangzavarrá állt össze. Gottwald szinte önkívületben forgatta a szablyáját. Vágott jobbra, balra, előre, minden ütését hangos nyögéssel kísérve.

A Nap épphogy csak elérte az égbolt felezőjét, Konrád balszárnya megsemmisült. A magyar had másik fele ezalatt fölmorzsolta a királyi gyalogságot, és nagy harcba keveredett a frank nehézlovassággal. Ott viszont kiegyenlített küzdelem alakult ki, mert a frankok fegyelmezetten megtartották tömör hadrendjüket.

Zente és Zamír csapata alig fújta ki magát, új parancsot hozott a kengyelfutó.– Rá a szászra!

Kisvártatva föltűnt az Árpádok piros-fehér sávos lobogója, Tarhos dübörgött elő nyalka testőrségével.

– Utánam!! – kiáltotta érces hangon, kürtök százai rivalltak rá.Az imént Gottwald még úgy érezte, minden ereje elhagyta, kezét sem bírja

mozdítani. Most, hogy Tarhos nyomába lódultak, fáradtsága semmivé lett, a szablyát hüvelyébe csúsztatta, előkapta az íjat.

– Feszít! Lő!Suhogva röppentek föl a nyilak, hogy becsapódjanak a szászok tömegébe. Nincs

alattomosabb halál annál, mint mikor egy gyanútlan harcossal nyílvessző végez. A gyilkos még csak nem is látja, kit ölt meg fegyvere.

A szászok szörnyű öldöklésben álltak a bajorokkal. Egyik sem bírt a másik fölé kerekedni, álló küzdelem alakult ki, a lovak már vérben tocsogtak. Tarhos serege most hátba támadta az elcsigázott szászokat. A király katonái már csak tessék-lássék védekeztek a győzelmet szagoló magyar harcosok ellen. Hullottak a pikkelypáncélosok, mint a hónapos legyek, hanyatló soraikat látván a hercegi had is új erőre kapott.

Eberhardnak meghiúsult ama szándéka, hogy összemérje kardját Arnulffal. Nem csupán azért, mert a herceg testőrségén átvergődni komoly nehézség lett volna, hanem ebben a minutában Peidl lovaggal került szembe. Felismerték egymást, hisz néhány évvel ezelőtt Reimsben átmulattak együtt egy éjszakát.

– Most megvagy, kutya!! – ordított a lovag.– Vesztednek örvendsz, disznó!! – kiáltott vissza Eberhard. Már csak egy szál

kardot szorongatott mindkettő – hol voltak már a fegyverhordozók, elsodródtak, elestek! Összecsapott a két bajnok, a pengék szikrát hánytak az iszonyatos ütközéstől. Kissé eltávolodtak, de mindjárt fordultak vissza, ismét egymásnak mentek. Peidl mielőbb végezni kívánt ellenfelével, ennélfogva túlontúl kimutatta szándékát. Oldalra lendítette kardját, hogy kaszáló mozdulattal lenyisszantsa a frank fejét. Eberhard rájött erre, a vágás elől elhajolt, s alulról pontosan halántékon döfte a bajor lovát. Peidl azzal, hogy a levegőbe vágott, valamint hogy lova megsérült, elvesztette egyensúlyát. Vészesen oldalra dőlt, a jószág lába megbicsaklott, és a következő pillanatban elborultak. A lovagnak annyi ideje sem maradt, hogy kirántsa a kengyelből a lábát. Tehetetlenül feküdt a földön, jobb lába a vonagló harcimén alá szorult. És ekkor Eberhard halálos csapásra lendítette a kardját.

A jelenetnek szemtanúja volt a közelben vitézkedő Gottwald és Gelse. A volt lovászlegényt mélyen fölháborította Eberhard alattomos tette. Aki ilyet művel egy lóval, az a legistentelenebb gazember, mihamarabb a pokolra kell küldeni. Megsarkantyúzta Purost, az ellenherceg elé ugratott, s hatalmas erejű ütést mért a lecsapni készülő frank kardjára, méghozzá a markolat közelében. Eberhard fölüvöltött, a fegyver kihullott a kezéből, rémülten tekintett a boglyas fejű harcosra.

– Megöllek, mocskos disznó! – förmedt rá Gottwald.De Eberhardot megmentette a hirtelen támadt életösztöne. Félrerántotta a kantárt,

tenyerével rávágott egy csattanósat lova tomporára.– Gyia! Gyia!Eliramodott az épp adódó szabad területen, a kard már nem érhette el. Gottwald

nem vette üldözőbe, inkább a lovagon kívánt segíteni. Leugrott, odalépett Peidlhöz.

– Segítek, uram!Közben Gelse is leszökkent a nyeregből, és melléjük lépett.Peidl elkínzottan, de reménykedve leste a két harcost.Gottwald nekifeszült, a nyeregkápánál fogva megemelte a magateheteden lovat.

Éppen csak annyira, hogy Gelse kicibálhassa alóla a lovagot. Úgy rántotta ki és állította talpra a hatalmas termetű embert, mint valami könnyű gyereket.

– Az áldóját! – kurjantott elismerően a bajor. Aztán megmozgatta a lábát. – Semmi baj! Gyerünk, kapjuk el Eberhardot!

Gottwald ámulva nézte, ahogy a lovag egy mérföldes ugrással Puros mellett terem, föllendíti magát a hátára és belevág a ló véknyába.

– Utánam!Gelse nem érti a vezényszót, de látja a kézmozdulatot, így ő is lóra kap. Mindketten

eliramodnak abba az irányba, amerre az imént Eberhard menekült.– Hé! A lovam! – üvölti kétségbeesetten Gottwald. – A lovam!Ellenség már nincs körülötte, csak bajorok és magyarok. A legény megpillantja a

batori jelvényt, megörül, de öröme nem tart sokáig, a vadkanlonc elimbolyog Gelse után. Zentét is látja egy pillanatra, aki ahelyett, hogy észrevenné bajba jutott fegyverhordozóját, a jelvényt követi, nyomában a többiekkel.

– Várjatok! Várjatok!Fülsiketítő robajjal dübörög el mellette Peidl válogatott csapata, hogy beérje

vezérét. Gottwald teljesen tehetetlen, az övéit utolérni már képtelenség, alig győz elugrálni a lovak elől.

Aztán váratlanul csend fogta körül, a harc áttevődött máshová. Haldokló nyöszörgött mellette, hasából dárdanyél állt ki. Arrább egy vergődő állat – talán Peidl lova – sípolva hörgött, orrlyukából habos vér bugyogott elő. Ez sokkal iszonyúbbnak tűnt most, mint a harc maga. A legényt elviselhetetlen magány, félelem és iszony kezdte fojtogatni.

Átkozott volt a pillanat, mikor elhagyta keresztény testvéreit, és pogányok közé állt. Az ördög sugallta, hogy vegyen kezébe fegyvert, és tanuljon meg bánni vele. Akkor ment el a józan esze, amikor vágyott ebbe az istentelen mészárlásba, amikor azt képzelte, milyen nemes dolog is igaz ügyért harcolni. Ó, micsoda égbekiáltó emberi butaság! Van olyan igaz ügy, amiért gyilkolni muszáj?

Lódobogás zaja erősödött a háta mögött. Gottwaldon átvillant, hogy eljött a vég, ám amikor megfordult, föllélegzett. Maroknyi csapat közeledett, elöl lovagló vezérüket azonnal fölismerte: Zamír! A kabarok kikerülték őt, mint akit felismertek ugyan, de nem törődnek vele. Ám kivált közülük egy lovas, hozzá vágtatott. Lassított, lenyújtotta a karját, Gottwald elkapta, majd nagyot szökkent, föllendítette magát a kabar mögé. Zamír hallgatag fegyverhordozója volt az a „néma cimbora”, akivel még Tasvásáron ismerkedett össze.

Nem a csapatot követték, hanem a tábor irányába fordultak. Egyértelmű szándék szerint, hiszen Gottwaldnak ló kell, melyet csak ott szerezhet.

– Arra, arra, hé!A legény egy hirtelen ötlettől vezérelve a fenyves erdő felé irányította a kabart.

Abban reménykedett, hátha rátalál Farkas lovára, melyet saját kezűleg kötött ki egy fához. S lám, mindig vannak kisebb csodák, hozzá kitűnő megérzések, Vésztűt

hamarosan meglelték. Állt ott feszülten szegény jószág, fejét jobbra-balra kapkodva. Megérezvén a közeledők ismerős szagát, fölnyerített. Gottwald átlendítette rá magát, eloldotta a kötőféket, megbiztatta.

– Gyia, gyia!A szilaj paripa azonmód elemében érezte magát, készséggel engedelmeskedett a

parancsszónak, a kéznek, a lábnak. Úgy nekiiramodott, hogy a kabar alig győzte követni. Gottwald észbe kapott, visszafogta a lovat. Gálád viselkedés lenne, ha most elhagyná a harcostársat azok után, amit érte tett. Hiszen csak egymásra számíthatnak ebben a pokolban, ketten mégiscsak könnyebb eligazodni.

Egy helyütt tömérdek gyalogos hulla hevert. Nyilván bekerítették őket, a szerencsétlenek összetorlódtak, egymás hegyin-hátán lelték halálukat. Kisebb csapatok futkároztak fejetlenül, keresve a hadtestjüket. Gazdátlan lovak cikáztak itt-ott, keresztezték útjukat. A szemtelen hollók már karnyújtásnyira köröztek a tetemek fölött, várva arra, hogy elcsöndesedjék egy-egy terület, ahol aztán hozzáfoghatnak a lakmározáshoz.

Gottwald az ösztöneire bízta magát. Sejtette, hogy már minden részében széthullott a király hatalmas serege, csupán a frankok tartják még szívósan magukat. Nagy ívben kikerültek egy menekülő ellenséges lovasrajt, a folyó felé vették az irányt. Már messziről látták a legutolsó hatalmas gócpontot, ahol még élethalál harc folyt.

A szászok egy hadteste, Konrád vezetésével, kitört a halálos gyűrűből, és sikeres visszavonuló után egyesült a jó pozícióban lévő frankokkal. Dacára annak, hogy a türingiai és fáliai sereg már fölmorzsolódott, félelmetesen erős volt még ez a had. Konrád kezet nyújtott öreg vezérének, ki miatt nem maga vezette frank honfitársait a csatában. Igazság szerint a szászokban jobban bízott, lám, hogy melléfogott.

A német katonák tagjaiba erőt lehelt a remény, arattak is mindjárt egy részgyőzelmet. Üllő úr csapatának két ezredét harapófogóba fogták, és a mintegy ezerötszáz könnyűlovast lemészárolták. Bogát és Tarhos kengyelfutókat menesztett minden magyar egységhez azzal az üzenettel, hogy ne rohanjanak be a falanx réseibe, mert az roppant veszélyes. A frontális küzdelmet Arnulf nehézlovasságára kell hagyni.

Gottwaldnak és a kabar megmentőjének szerencséje volt. Csakhamar megpillantották a batoriak jelvényét. Minden nehézség nélkül sikerült csatlakozni hozzájuk. A harcosok épp pihenőt tartottak, ki kulacsból, ki tömlőből oltotta szomját, kendővel törölgették arcukról az izzadságot meg a vért.

– Ne, Kotval! – nyújtotta feléje Bényü a kulacsát.A legény belekortyolt egy jókorát, aztán visszaadta a szárnysegédnek. Víz volt

benne, de ennél jobban most semmi se esett volna. Azon túl meglepte őt, hogy senki se csodálkozik megkerülésén. Végignézett a fáradt, eltorzult arcokon, egyszeribe mindent megértett: rég elvesztették az időérzéket, tán azt se tudják, élők-e vagy holtak.

– Mennyit vágtál, Kotval? – kiáltott rá Zente.– Ötüt!– Magom nyócat!Furcsa morajlás támadt a bajorok harcoló tömegében, mely egyre közeledett

feléjük. Mire elérte a batori századot, fülsiketítő lármává erősödött.– Konrád elesett!! Győzelem! Győzelem!! – lehetett mindenünnen hallani.

Soha nem érzett boldogság áradt szét Gottwald testében, torkát felszabadult ordítás hagyta el!

– Uram, Teremtőm!!A többieket is majd szétvetette az öröm. Kardok, szablyák, kopjak, buzogányok

lendültek a magosba, a tüdőkből artikulálatlan hangok szakadtak föl, remegtették a levegőt. Sokan életükben először ízlelték meg a győzelem mámorát. Ebben csak azon ritka emberek részeltetnek, akik élve kerülnek ki egy diadalmas csatából. Mert elképzelni ezt nem lehet!

Hirtelen meglódult a föld a seregek alatt. Mintha egyszerre fölbillent volna a harcmező: a frankok és szászok fejvesztett menekülésbe kezdtek, a svábok, bajorok és magyarok üldözőbe vették őket. Ha létezik a csatában méltatlan helyzet, akkor ez annak mondható. A megfutamodott had szinte képtelen a védekezésre, az üldözők kényük-kedvük szerint apríthatják őket.

Peidl robogott el láncpáncélosai élén a batoriak mellett. A lovag meglehetősen furcsán festett Puros hátán.

– A lovam! A lovam! – ordítozta Gottwald, és Peidl után vetette magát.Mintha csak erre várt volna mind a tétovázó. Zente a magyarjaival, Zamír a

kabarokkal a boglyas hajú legény nyomába tódultak. Merre az irány, senkit se érdekelt, kurjongatva, füttyentgetve rohantak az orruk után. Ahol ellenséget értek, lekaszabolták, és vágtattak tovább.

– Ott szalad Eberhard! – bömbölte Peidl. – Elkapni a disznót!Hogy valóban látta-e a menekülő ellenherceget vagy sem, ördög tudja. Zentéék

csak annyit láttak, hogy lohol előttük egy szétzilált, kimerült frank regiment, melyet utol akartak érni, és le akartak vágni.

Ahol a folyó összeszűkült, öreg fahíd ívelt át rajta. Az alkotmány már lángokban állt, a menekülők első csapatai gyújthatták föl, nem törődve avval, hogy sok ezer honfitársuk rekedt még az innenső oldalon. A feltételezett Eberhard és frank katonái teketória nélkül átdübörögtek a labilis tákolmányon, mely csodával határos módon egyben maradt, de az őket kergető bajor-magyar-kabar egységnek már valóságos istenkísértés volt ugyanezt véghezvinni.

– Utánam!! – hasított át minden zsivajon Peidl vezényszava. Ráugrattak a hídra, hiába kapkodták fejüket rémülten a lovak.

Gottwald abból tudta, hogy már a gerendákon szaladnak, hogy Vésztű patái keményen csattogtak, látni szinte semmit se látott. Füst vágódott a szemébe, orrába, majd’ megfulladt tőle. Egy lángnyelv megpörkölte a bajuszát, belekapott hajába, kezével kellett gyorsan eloltania. A pokoli forróságban egy pillanatra halálra rémült.

A szerencse átsegítette az egész csapatot a túlpartra, utánuk azonban már senki se jöhetett, merő tűztengerré vált az egész építmény. Meg kellett állniuk, hogy kiköhögjék szájukból a pernyét, tüdejükből a füstöt, s hogy a jószágot is megnyugtassák. Minthogy a menekülők eközben egérutat nyertek, a lovagot nem érdekelte tovább a hajsza. Maguk voltak, ellenség sehol: megitatták a lovakat, a harcosok is ittak, vízzel mosták le arcukat.

– Indulás!! – bődült el Peidl.

Követték a hatalmas embert, aki nekiindult toronyiránt. Már kezdett alkonyodni, az északi égbolton feltünedeztek az első csillagok. Gottwald arra gondolt, míg a lovag közelében van, Purost se hagyta el.

XXXVI.Egész éjszaka úton voltak. Legalább húsz mérföldnyire hatoltak be Frankföldre.

Nem is bírta sok bajor ezt az erőltetett menetet. Sorba dőltek ki alóluk a nagytestű mének, csak Peidl nem lankadt, igaz, őt magyar kanca vitte. Gottwald életében először szundikált nyeregben, méghozzá menet közben. Hajnaltájt fölkaptattak egy dombtetőre, ahonnan takaros városka látványa tárult eléjük. A felkelő nap vöröslő sugarai halovány pírt festettek a falakra, a zsindelytetők sarkai mintha fölizzottak volna.

A portyázok elnémultak, a szerszámcsörgés is elült. Alig hallható kutyaugatást és kukorékolást hozott föl a hajnali szellő a lesben állókhoz.

A lovag magához intette láncpáncélos katonáit, akik mindössze talán harmincan maradtak. Eldünnyögte nekik a tervét, majd a magyarokhoz fordult.

– Mi odamegyünk, kinyitjuk a kaput, de aztán igyekezzetek!Gottwald tolmácsolta ezt Zentének, aki nyomban rábólintott.A magyar-kabar harcosok – lehettek úgy nyolcvanan – behúzódtak a domb mögé,

csupán Gelse tartotta szemmel a városkát egy lombos cserje árnyékából. Peidl, maroknyi csapata élén, színlelt nyugodtsággal aláereszkedett. Gelse figyelte, amint a bajorok a város kapujához érnek, hallani vélte, hogy a lovag fölszólítja az őrséget.

Hogy mit mondott nekik, mit nem, rejtély. A kapu kisvártatva megnyílt, s a láncpáncélosok betódultak az óvatlan városba. A lármából ítélve azonmód fegyvert rántottak és vakmerően kaszabolni kezdték az őrséget.

Gelse nagyot füttyentett, mire honfitársai kiugrattak rejtekükről, alázúdultak. Egy alvó ember szíve tízet ha ütött, a magyarok berobogtak a tárt kapun. Elkelt már Peidl osztagának a segítség, mert rövid idő alatt egy századnyi poroszló állt úgy-ahogy hadirendbe a betolakodók elé.

Zente csapata nyílzáport zúdított rájuk, a bajorok dárdát vetettek közéjük. Az ily módon megtizedelt védőket aztán egy rohammal legázolták.

A magyarok pillanatok alatt benyargalászták a városka utcáit, akit értek, levágtak. Sokan most ugrottak ki az ágyból, alsóneműben rohantak fejszével, vasvillával, kaszával elő. A legtöbb ellenállóval nyílvessző végzett anélkül, hogy tudatosult volna benne, ki ölte meg. Az emeleti ablakokból borzas, rémült női fejek kukkantottak ki, húzódtak gyorsan vissza.

Gottwald másodmagával épp bekanyarodott egy szűk sikátorba. Az egyik földszinti ablakból kisuhintott valaki egy vaskampót, az előtte vágtató magyar harcost nyakon találta. Vér freccsent a falra meg Gottwald kezére, a magyar pedig hang nélkül zuhant a földre.

A legény visszarántotta a kantárt, betekintett az ablakon. Egy tébolyodott arcú, testes asszonyság nézett vele farkasszemet. Nem volt már semmi nála, mert a vaskampó az elesett ember nyakában maradt. Mérhetetlen gyűlölet lobogott a nő szemében. Gottwald megbiztatta a lovát, tovább vágtatott.

Eközben Peidl katonái gyalogosan végigkutatták a gazdagabb házakat. Rövid időn belül elfogták a bírót és a papot, s a város egyetlen nagyobb terén, a templom előtt mindkettőnek leütötték a fejét. Ettől annyira megrettentek a derék polgárok, hogy nem mertek többé nyíltan szembeszállni az ellenséggel. Noha szégyen egy ilyen maroknyi csapattól vereséget szenvedni, de megtörtént, szabad prédává lett a város. Ezt annak köszönhették a győzők, hogy előbb értek ide, mint Konrád vereségének és halálának a híre.

Zente, Béld, Gottwald, Bényü egy csöndes utcában léptetett.Társaik, az altisztek és közharcosok lemaradoztak tőlük, belemerültek a

fosztogatásba.– Valék fáradt müg éhüs – panaszolta Zente.Gottwald úgy gondolta, most kitesz magáért a barátai előtt. Intett, hogy kövessék:

befordult egy félig nyitott kapun. Miután mind belül voltak, bereteszelte a nagyajtót.– Itten mostan eszünk, iszunk, pihenünk.Módos polgár portáján találták magukat. Az udvaron szekér állt, megrakva

bútorral: asztal, komód, szuszék. A fogat előtt két testes ló ácsorgott, nyugtalanul szimatolva az idegen szagot, hajtónak semmi nyoma. A gazda bizonyára asztalos, épp útjára akart indítani egy szállítmányt, mikor a nyakukba zúdult a veszedelem. Hátul a műhely ajtaja is tárva-nyitva, segédnek, inasnak azonban hűlt helye.

A magyarok körülügették a szekeret, s ámuldoztak a szép holmik láttán. Különösen Bényünek csillogott elragadtatással a szeme. Ilyen mesterien faragott, fénylő-barnára pácolt bútort még Gottwald se igen látott, nemhogy sátorlakó társai. A ház felől ekkor ajtócsapódás hallatszott. Leugráltak a lovakról, Bényüre bízták az őrködést, elindultak a bejárat felé. Gottwald belökte az ajtót, beléptek egy tágas helyiségbe, amely afféle lakókonyha lehetett.

– Hé, van itt valaki?!Válasz nem érkezett, a lábuk alatt egy rémült tarka macska surrant át, menekült ki.

Az érkezők körülnéztek. Baloldalon kőből rakott hatalmas tűzhely állott, torkában parázs izzott. Fölötte, a füsttől megfeketedett mestergerendáról réztálak, üstök, lábosok, serpenyők csüngtek alá. A falakon mindenütt régi asztalosszerszámok, hántoló, gyalu, kétnyelű kés, véső, fűrész, fúró. A legtávolabbi sarokban fekvőhely nyújtózott.

A hívatlan vendégek leroskadtak az asztal körüli nagy, támlás székekre. Csak most, ebben a csöndes nyugalomban érezték meg, milyen mérhetetlenül elcsigázottak és éhesek.

–  Önni kék! – szólt bágyadtan Béld.–  Hé, valaki! – kiáltotta el magát ismét németül Gottwald. – Nem bántunk mi

senkit! Magam is keresztény vagyok, és Jézusra mondom, egy újjal sem nyúlunk hozzátok, csak adjatok valami ennivalót!

Kisvártatva megnyílt egy oldalsó ajtó, és egy haragos tekintetű, ráncos képű öregasszony csoszogott be. Megállt a magyaroktól pár lépésnyire, és rájuk rivallt.

– Nincs! Menjetek haza! Isten sose bocsátaná meg, hogy pogány hunokat láttam vendégül e szent házban!

– Nem vagyunk mi hunok, anyó! – nevetett rá a bajor legény. – Én is istenfélő ember vagyok, ahogy te, ezért kérlek, adj ennünk és innunk, különben magunk vesszük el! Abban pedig nem lesz sok köszönet!

Ebben a pillanatban vadul zörgetni kezdték a kaput, majd az ablakot is. Zente fölpattant, szinte ugyanakkor kicsapódott a zsalugáter, magyar harcos dugta be a fejét. Gottwald ráismert, Vadeb volt az, Daratán unokafivére. Szeme mámorosan csillogott a zsákmányolás gyönyörétől meg az italtól.

– Miüt akarói, ebadta?! – förmedt rá Zente.– Mán csak, hát… – illetődött meg a harcos.– Hordd el az tetvüs bűröd, mer szíjjelváglak!Többen is hallották odakint Zente haragos szavait. Szempillantás alatt elterjedt,

hogy ezt a házat kerülni kell, mert a század parancsnoka így óhajtja. Felhagytak nyomban a zörgetéssel, Vadeb bocsánatkérő képpel hajtotta vissza a zsalugátert.

Gottwald ereiben meghűlt a vér. Jól látta, nem jól látta?! Mielőtt becsukódott az ablak, mintha egy villanásra valami szörnyűséget észlelt volna. Csecsemő fehérlett egy kopja hegyére tűzve. Ez annyira megrendítette, hogy jó ideig kábán bámult maga elé a semmibe.

Hanem az anyó megjuhászodott. Látván, hogy az idegen elzavarta házától a betolakodni szándékozókat, serényen munkához látott. Fölélesztette a tüzet, nagy serpenyőben szalonnadarabokat sütött, legalább húsz tojást ütött rá, gyors kézzel szelte hozzá a fekete rozskenyeret. Mire elkészült, a három ember olyan éhes lett, majd belepusztult. Végre megkapták a felségesen illatozó, tekintélyes mennyiségű ennivalót. Olyan hirtelen fölfalták, hogy az asszony alig hitt a szemének, el is mosolyodott.

– Hé, Lenchen, hé Lenchen! Hozz sört! – kiáltott az anyó. Hamarosan egy fiatal lány jelent meg ónkancsóval a kezében.

Vörösesszőke, nagy szemű, szeplős arcú. Ciklámen színű ingruhát viselt, derekán fonott bőröv feszült. A vendégek meglepődtek, milyen takaros, kiváltképp Zentét kápráztatta el.

– Szemrü voló!A lány lerakta az edényt az asztalra, hátrább lépett, megállt az anyó mellett. Szemét

nem sütötte le, ahogyan ilyenkor a magyar lányok, érdeklődve pislogott a három idegenre.

– Nem félsz tőlünk, Lenchen? – kérdezte Gottwald.– Most már nem.– Hányan vagytok itthon?– Csak ketten.Zente belekortyolt a kancsóba, de mindjárt elrántotta a szájától, nagyot köpött.– Mije?! – krákogta.– Sör!– E mán keserű, miünt az epe! Vizet, hé!Gottwald szólt a lánynak, aki készséggel kiszolgálta a fekete szemű legényt. Ezek

után Béld óvatosan nyúlt a sörhöz, ám neki láthatólag ízlett. Meg is iszogatták gyorsan Gottwalddal fölváltva.

Az anyó és a lány távozott, a három magyarra lebírhatatlan fáradtság nehezült. Zente elvánszorgott az ágyig, hanyatt dőlt, s már aludt is. A másik kettő az asztalra borult, azonmód elszundítottak ők is. A város is elnémult, a harci zaj elült, mintha kimerültek volna a fosztogatók, belefáradt volna gonoszkodásába a világ.

Lenchen jött csöndben vissza. Körülnézett, odalibegett Zentéhez. Egy ideig csak nézte a legényt, csodálta fehér bőrét, fekete bajuszkáját. Aztán leült az ágy szélére, kezét az alvó mellére helyezte. Mindaddig vigyázta álmát, míg odakint ismét erősödni nem kezdett a zaj. Mint valami közeledő förgeteg, amely idővel dübörgő lódobogássá, sistergő ropogássá és félelmes jajveszékeléssé válik.

Hirtelen kivágódott a zsalugáter, Kaló és Epül ütötte be a fejét, s egymást túlharsogva ordítottak:

– Vész vala! Zente! Vész!Az ifjú parancsnok fölriadt, eltaszította magától a lányt, talpra ugrott. Béld és

Gottwald is fölszökött. Zente nem szólt, mindjárt kiszaladt az udvarra. Apur fia nyomban követte, csak a boglyas hajú legény tétovázott. Szeme megakadt valamin, odaugrott. Az ajtó mellett egy háromlábú sámlin ócska zeke, nadrág hevert. Gottwald a holmit gyorsan begyömöszölte a tarsolyába, s csak ezután lódult a többiek nyomába. A lány kikerekült szemmel bámult utána.

Az udvaron fojtó füst fogadta. Bényü már nyitotta a kaput, Zente és Béld kivágtatott rajta, Gottwald is hamarosan követte őket.

Az utcán már készen állt a század, Zamír és kabarjai sem hiányoztak. Pár pillanat múlva már robogtak a keleti kapu irányába, amely – Epül szerint – még szabad volt. Zente így kutyafuttában tudta meg Kálótól, mi történt valójában.

A csatából egy menekülő, kóbor frank regiment vetődött a város fala alá. Mikor megtudták, hogy bajorok és magyarok garázdálkodnak belül, s még két századnyit sem tesznek ki, nyomban támadtak. Beözönlöttek a városba, rárontottak a főtéren gajdoló bajorokra, s mielőtt még azok kitalálták volna, mi is történt, már halottak voltak. Peidl is otthagyta a fogát, bármennyire is vitézül küzdött. Néhány híve bemenekült egy házba, eltorlaszolták a bejáratot, és hősiesen védekeztek. A frankok sem voltak restek, rájuk gyújtották a tetőt mind a négy sarkáról. Ám a tűz nem állt meg, átcsapott a környező házakra, lángot fogtak a zsindelytetők, műhelyek, magtárak. Mire észbe kaptak, már nem lehetett a tűzvészt megfékezni.

Zente csapata idejében elmenekült ebből a pokolból. Kisurrantak a város másik végén, morgott, recsegett, pattogott, jajongott mögöttük a megannyi haldokló épület. A lárma, a füst vadította a lovakat, biztatni sem kellett őket, repültek, mint a szél.

Gottwald tisztes távolból visszapillantott. Lángtengerben állt az egész város, hatalmas pernyefelleg gomolygott fölötte. De sok derék német leli most ott halálát! És Puros is odaveszett! Elszorult a szíve, szemére könnyfüggöny ereszkedett.

XXXVII.Mérföldekkel messzebb pihentek meg, fújták ki ijedségüket. Zente komornak

látszott, aligha gondolta bárki is, hogy mindennek legfőképp egy szeplős frank leány az oka.

– Hun vala Bényü? – nézett körül Béld.

– Bényü! – kiáltotta el magát Gottwald, fölágaskodva a kengyelbe.A harcosok egymásra bámultak, válaszolni egy se tudott. Béld szárnysegédjét

valahol utolérte a végzete? Többen még emlékeztek rá, Gottwald is, hogy ő nyitotta ki annak a háznak a kapuját, ahol megpihentek. Hogy aztán utána hová lett? Annyira elkápráztatta volna a szép bútor, hogy visszatért a műhelybe? De miért? El nem hozhatott semmit, ott nem maradhatott, mert vége, ha rálelnek. Ezt e rejtélyt már soha senki nem fejtheti meg, hacsak nem majd Korom táltos, ott a messzi Nyírben.

Zente magához intette Zamírt és Epült. így Bélddel együtt négyesben tárgyalták meg a további teendőket. Minthogy közülük csak Epül járt eddig külhoni portyán, tőle várták a tanácsot.

– Mán csak haza! – javasolta a zömök ember. – Égi szerüncse, hogy ezidáig nüm hóttunk mög! Vogymuk kicsiny csapot, hamar térjünk vissza az nagy had kebelibe!

Zente bólintással jóváhagyta. Vadebet mindjárt előreküldték felderítőnek, addig a század kissé összerendeződött. Már ha századnak lehet nevezni ezt a mindössze hatvan embert. Epül fölmutatta a megtépázott batori jelvényt, s dél felé vette a csapat az irányt.

Gottwaldban nőttön-nőtt a félelem és a keserűség. Ám korántsem attól, hogy ellenségbe botlanak, és itt leli halálát. Ellenkezőleg. Attól rettegett, hogy védtelen emberekkel találkoznak, akik alkalmat kínálnak arra, hogy kifosztassanak és legyilkoltassanak. Mert háborúban jaj a gyöngébbnek! És a hajdani bajor lovászlegény ezt nem tudta elfogadni, keresztény lelkében helyére tenni. Folyvást ingerelték a közelmúlt rémképei. A nő az ablakban, aki egy vaskampóval ölte meg harcostársát – micsoda gyűlölet lobogott a szemében! A másik szörnyű látomás, a csecsemő a kopjahegyen. Kiverte tőle a jeges veríték, mely mindjárt a homlokára száradt, s még az értelmét is megdermesztette.

Megművelt földeken vágtattak át. A mezőn parasztok dolgoztak, ám ahogy megpillantották az idegen lovasokat, rémülten menekültek az erdő irányába. A harcosok ügyet sem vetettek rájuk, fejleszegve tartották a déli irányt.

Keményre taposott dűlőúton döngött a lovak lába. Opálosan csillogó tavacskát hagytak maguk mögött, méregzöld tölgyerdő felé haladtak, ahonnan lovas közeledett feléjük sebesen.

– Hő!! – Zente megállította a csapatot.Vadeb volt az, ám nem egyedül. Lova marján keresztben fektetve cipelt valakit.– Eztet hozam, ni! Az erdőn fogam!Mikor Zente elé ért, s megállt, akkor látszott, hogy a fogoly egy élemedett korú

szerzetes. Csoda, hogy túlélte ezt a kemény megpróbáltatást.– Kiü kék kérdeni!Minden szem Gottwaldot kereste. A legény nem tehetett mást, Vadeb mellé

rúgtatott, faggatni kezdte a szerencsétlent.– Hogy hívnak, jóember?A szerzetesnek alácsüngött a feje, tonzúrája vöröslött az odatóduló vértől. Talán

nem is bírt megszólalni, túl nagy súly nehezedett a tüdejére. A kérdés nyomatékosabban megismétlődött.

– Hozzád szólok, fráter! Mi a neved?– Pol… Polster.

– Mit csináltál az erdőben?– Gyógyfüvet szedtem.– Hol a rendház?Nem felelt rá a szerzetes. Gottwald intett Vadebnek, hogy eressze le. A harcos

rátekintett Zentére, s miután onnan megkapta az engedélyt, lebocsátotta az öreg barátot.

Lapos arcú, tömpe orrú, elgyötört tekintetű ember állt előttük. Durva szövésű csuhája alatt minden ízében remegett.

– Kérdjed mán müg tüle, hun az klastrom! – szólt Zente.– Vezess minket a kolostorhoz! – Gottwald maga is megdöbbent saját

istentelenségén. – Biztosítalak afelől, hogy nem ér bántódás, ha engedelmes leszel!A szerzetes kérdőn pislogott a boglyas hajú legényre. Halálos ijedelméhez még

zavartság is társult. Ki ez a barbár harcos, aki anyanyelvén szól hozzá? Sátántól eredő gonosz, vagy Istentől való jó?

– Indulj, fráter!Az öreg, mint akit megdelejeztek, engedni látszott a felszólításnak. Elindult a

tölgyes irányába, majd balra fordult, s az erdő mentén folytatta útját. A csapat lépésben kocogott utána, a harcosok szája fülig ért a remélt zsákmány gondolatától. Az ösvény idővel emelkedni kezdett, kavicsok ropogtak a patkók alatt. Minél följebb jutottak, a szerzetes annál lendületesebben szaporázta előttük. Szinte már futott, pedig sípolt a tüdeje az erőfeszítéstől.

Mit műveltem! – sikoltozott Gottwaldban a kérdés. – Ki kényszerített rá, hogy ezt tegyem?! Mondhattam volna, hogy eltévedt a barát, napok óta ő sem talál haza. Elhitték volna. Mi lesz most így ebből, édes Istenem?!

Kiszögelléshez értek, jobb oldalon meredek hegy emelkedett, balra szakadék ásított. Előttük a dombháton, úgy két nyíllövésnyire föltűnt a kolostor. Tömör falaival megingatta a könnyű zsákmányban reménykedőket, ám belül a bolthajtásos ablakokkal ékes épületegyüttes mesés kincseket sejtetett.

– Hozsanna néked uram! – kiáltott föl a barát, majd nekilódult, alávetette magát a szakadékba. Tompa puffanások jelezték, mikor verődik kiugró sziklához a zuhanó test.

Zente összenézett Gottwalddal.– Mostan miüt javalsz, Kotval?– Hagyánk békibe ez klastromot. Térjünk hamar vissza Bajorfődre.– Bánta ez balga beszíd az fülem!A harcosok mindjárt azonosultak vezérük véleményével, haragosan kezdték

méregetni Gottwaldot. Pedig már mindnek tele volt a tarsolya lopott holmival, többnek tömött zsák is feküdt a nyerge mögött.

Zente odaléptette lovát Béldhez, s csak vele tárgyalt vigyázva, hogy senki se halljon belőle semmit. Láthatólag sehogy se jutottak dűlőre, csóválták nagyon a fejüket. Vadeb merészkedett megzavarni a sutyorgást.

– Miüt akarol? – mordult rá Zente.– Ahun az fa – mutatott Vadeb a kolostor keleti fala mellett magasodó juharra. –

Alkonyatval bemászék azun az klastromba, oszt mügnyitám kapuját tinéktük.Fölcsillant Sejéd fiának a szeme. Rábólintott az ötletre és nyomban közhírré tette.

Ettől a pillanattól már senkit sem érdekelt, milyen veszélyes itt Frankföldön egy

hatvanfős csapattal kószálni, fosztogatni. A zsákmányolás vágya minden más érzést elnyomott bennük. Alig győzték kivárni az alkonyatot.

Végre Vadeb leszállt a lováról és gyalogosan nekivágott. Egy ideig még hallották talpa alatt a kavicsok recsegését, majd az is elhalt. Megbeszélés szerint a sötétség sűrűsödésével a lovasok is mind közelebb merészkedtek a falhoz. Gottwald abban reménykedett, hogy meglátták őket a kolostorból, esetleg Vadeb nem tudja elvégezni a vakmerő feladatot, ily módon meghiúsul a betörés.

Zente kőhajításnyira megállította a csapatot. Gottwald melléje léptetett, és halkan kérdezte.

– Ugyi nüm leszen öldöklés?Zente nem válaszolt rá.A harcosokat kezdte idegesíteni a tétlen várakozás, a lovak is nyugtalanul

rázogatták a pofájukat. Hol késik Vadeb? Talán történt valami vele, és hiába állnak itt lesben? Ámde ezt jó lenne idejekorán megtudni.

Egyszerre csak kapunyikorgás hallatszott, hozzá éles füttyszó. Meglódult a lovak lába alatt a föld, kurjongatva, hujjogva vágtattak be a védtelenné vált kolostorba.

Vadeb tökéletes munkát végzett. Ártalmatlanná tette az őröket, kinyitotta a kaput, de még föl is gyújtott egy szénakazlat az udvar közepén. Ezzel nem csak hatalmas riadalmat keltett Isten bárányai között, még kivilágította az épületet is.

– Hajrá!! Hajrá!!Hogy Gottwald mire számított, maga sem tudta. Mikor utolsónak beügetett a

kapun, szembesült a rideg valósággal. A szerzetesek óbégatva rohangáltak, a támadók meg ütötték, ahol érték őket. Zamír a nyeregből kihajolva halálos vágást ejtett egy menekülő csuhás tarkóján. Kaló nyílvesszőt röpített egy térdepelve imádkozó barát hátába.

– Uram, irgalmazz! – Gottwald megfordította lovát és kivágtatott a kapun. Ahogy csak tudta, hajszolta Vésztűt, csak hogy minél messzebb kerüljön a bűnök bűnétől. Nehogy maga is megperzselődjék tőle. Noha így is épp elég van a rovásán, nem csekély számadással tartozik a Mindenhatónak.

Eszét vesztve robogott bele a sötét éjszakába, nem érdekelte, merre jár, hol köt ki – isteni szerencse, hogy nem botlott árokba, nem zuhant szakadékba, nem verte fejbe egy kihajló ág.

Hajnalban egy ritkás erdőben megcsendesedett. Feje olyan volt, mint az üres csupor, semmit se gondolkozott, csak cselekedett. Lekászálódott lováról, kardlappal erősen rácsapott a jószág tomporára, mitől Vésztű eliramodott toronyiránt. Aztán ingre, gatyára vetkőzött, kiszedte tarsolyából az ócska zekét, nadrágot, melyet a bútorasztalos házában vett magához, abba öltözött. Magyar ruháját és fegyvereit egy áfonyabokor aljába elrejtette, avarral befödte.

Gyalogosan eredt neki. Úgy festett, mint egy mezítlábas, vándorló szegénylegény.

XXXVIII.Ment hegyen-völgyön, ciheresen, réten, mezőn, átkelt patakon, csermelyen. Elkapta

egy zápor is. Dél múltával kicsiny faluba érkezett. A sáros utcán meglassította lépteit,

be-bekukkantott az udvarokba. Izmos testű kutya támadt rá, veszettül ugatta, nem engedte tovább.

– A pokolba veled! – parancsolt rá egy öblös hang. Az eb behúzta fülét-farkát, eloldalgott.

Gottwald föltekintett, hogy megnézze, ki szólt. Szögletes fejű, borostás arcú férfi nézett rá kíváncsian. Ruházata elárulta, hogy módos ember.

– Dicsértessék! – köszönt rá a legény.– Dicsértessék! Mi járatban?– Munkát keresek.A férfi arca földerült.– Értesz a jószághoz?– Értek bizony!– Elszegődnél hozzám, jószággondozónak?– El én!– Akkor kerülj beljebb!Gottwald semmire se gondolt, mikor belépett a kapun, s arra se igen figyelt volna,

ha valaki megsúgja neki: egy teljes esztendőt fogsz itt eltölteni, mire fölocsúdsz kábulatodból.

Nagy kőháza volt Rudolf gazdának, meg nagy istállója, beteges felesége, eladó lánya. Azért fogadta fel Gottwaldot ilyen hirtelen, mert a minap halt meg a jószággondozója tüdőbajban. Az új legény a legelső pillanattól kezdve keményen dolgozott, rossz szava se lehetett rá a gazdának. Azt azonban nem tudta, hogy oly mérhetetlen sivárság lakozik lelkében, hogy megfosztja őt a munka élvezetétől.

Fásultan almozott, tisztogatta a lovakat, barmokat, hordta a takarmányt. A gazdasszonyt ritkán látta, néha végigbicegett az udvaron, hogy kedves tyúkjait megszemlélje. Beteges színe volt a nőnek, és járás közben nagyokat nyögött. Gottwald, ha tehette, elkerülte. Annál többet találkozott a lányával, Bertinával. Minthogy a legény be nem tette a lábát a házba, bárhogy kérlelte is Rudolf gazda, Bertinának kellett az istállóba vinnie az ennivalót.

Dolgozott még időszakonként a gazdánál egy víg kedélyű béres, akit Anzelmnak hívtak, és a szomszédban lakott. Párszor megpróbált barátkozni Gottwalddal, de az mindannyiszor elriasztotta magától.

– Bolond ember az! – állapította meg végül. Rudolf gazda a fejét vakarta.– Vajon mi lelte ezt a derék legényt? Nem ilyen ez valójában, látom én ezt rajta.

Három helyett dolgozik, de nem fogad el érte semmit. Enni is alig eszik. A lányom se érdekli.

Igaz, ami igaz, Bertina mutatós fehérszemély volt. Versengtek is kegyeiért a falubeli legények, a lány azonban egyiket sem bátorította. Mióta Gottwaldot idesodorta a vakvéletlen, már csak emellett a búvalbélelt mellett érezte jól magát. Örömest vitte neki a früstököt, az ebédet, a vacsorát. Míg a legény evett, Bertina kedvtelve nézte. Szerette nézni erős, cserzett kezét, kézfején a szőke szőrszálakat. Az elején még beszélgetést is kezdeményezett, erre viszont a fiú nem volt hajlandó, s ezt mogorván tudatta is vele: – Mi az ördögöt faggatsz!

– Nem kell ám annyit dolgozni! – csicseregte jó párszor Bertina. – Eljöhetnél velem gombászni néha.

Okkal dolgozott ám a legény oly kíméletlenül. Nem kívánt töprengeni. Félt, hogy a tétlenség önvádló gondolatok láncát indítaná el benne. Késő estig hajtotta magát, utolsó erejével kapaszkodott fel a szénapadlásra, s beleájult az alvásba.

Hanem az álmait nem zabolázhatta meg. Gyakran borzalmas rémképek tették pokollá az éjszakáját. Volt köztük sűrűn visszatérő: vérfolyóban úsztat, igyekszik a part felé, de az egyre távolabb kerül, halott csecsemők bukdácsolnak a vörös habokban, meg tátott szájú, dülledt szemű szerzetesek, aztán érzi, hogy kezd merülni, már lova fejét ellepte a vérár, már neki is nyakig ér, és ágaskodik, kapálózik, de elmerül…

Ilyenkor fuldokolva riad föl, sokszor kiáltozott. Még szerencse, hogy egyedül volt, nem rémített meg senkit.

Az ébrenlét sem mentes látomásoktól. Többször megjelent előtte Máda, ahogy fícamos lábbal, hanyatt hever az avaron, fölvillant Farkas alakja, amint alábukik a lováról, és folyvást égette az arcát annak a nőnek a vádló pillantása, akit az ablakban látott.

Borongós, őszi délutánon Bertina gombalevest vitt neki az ólba ebédre. Mint máskor, ücsörögtek egymás mellett a padon, a lány nézte, ahogy Gottwald eszik. Ragyogó, nagy szemét le sem vette róla, ajka körül huncut mosoly bujkált. Szólni már nem mert, incselkedésre azonban mindig készen állt.

Gottwald balkezében, mellmagasságban tartotta a cseréptányért, jobb kezében lévő kanalával kedvetlenül kanalazta a levest. A lány teljesen váratlanul belenyúlt a tányérjába, és fölcsippentett egy gömbölyű gombát. A legény abbahagyta a kanalazást, szája megállt az evésben. Lassan Bertinára emelte a szemét, aki épp ajkához közelítette az elemelt falatot. Arca belső derűtől ragyogott, kevés hiányzott, hogy ki ne törjön belőle a kacagás.

Gottwald képe mindinkább eltorzult, szeme összeszűkült, orrlyukai kitágultak. Ettől a lány megszeppent, s visszadobta a gombát a levesbe.

– Uram, Jézus! – ordított föl a legény.Bertina rémületében talpra szökkent. Aztán, mikor Gottwald a falhoz vágta a

tányért, amely diribdarabra tört, visítva kirohant az istállóból.A talált gyerek, a valamikori bajor lovászlegény, a volt magyar harcos magába

roskadva kuporgott a padon egész délután. Föllebbent a fátyol élete legborzalmasabb titka fölött. Abban a pillanatban, amikor Bertina visszadobta a gombát a levesbe, minden megvilágosodott.

A múlt homályában, a jajongó fák erdejében lakomára készülődtek szénégető szülei. Rotyogott az üstben a sok finomság, vaddisznóhús, erdei gumó, laska. Rövid időre felügyelet nélkül hagyták az üstöt. A legkisebb fiú szép, piros kalapú gombát talált. Leszakította, odatipegett vele a rotyogó ennivalóhoz, és beledobta. Valamilyen csoda folytán csak ő, Gottwald nem evett az ételből.

Estefelé kiballagott a legény a szabadba. Bertina épp a baromfiudvar felől jött, kosárral a hóna alatt. Gottwald lehajtott fővel állt eléje. A lány megtorpant, riadtan bámult rá.

– Bocsáss meg, Bertina…– Te is bocsáss meg, amiért belenyúltam…

– Ó, nem, nem! – szabadkozott a legény. – Nem veled volt a baj, hanem velem. Tudnod kell, hogy én túl sokat vétkeztem most tavasszal. Úgy éreztem, soha nem tudom már jóvátenni, levezekelni. Láthattad, hogy szellemi bénaságban éltem. Mostanáig. Mert ma rádöbbentem, hogy már gyermekfejjel akkora bűnt követtem el, amelyre nincs bocsánat. S ez érdekes módon valamelyest fölrázott. Alaposan végiggondolva arra jutottam, ha valakinek úgy hozzák a körülményei, lehetetlenség a bűnt elkerülni. Köszönöm, Bertina, hogy hozzásegítettél engem ehhez a felismeréshez.

A lány bámult rá, nagy szemei tágra nyíltak. Nem sokat értett meg az elhangzottakból, de elbűvölte a legény hangja. Ennyit nem beszélt összesen, mióta itt van.

– Örvendek! – mosolyodott el.– Én is.– Mindjárt viszem a vacsorát.– Jól van.

XXXIX.

918 nyarának egyik estéjén regensburgi palotájában lefekvéshez készülődött Arnulf herceg. Megitta szokásos kupa borát, és bement a hercegasszony szobájába.

A nő állt az ablaknál, kibámult az éjszakába, a zajra meg sem fordult. Hosszú, könnyű chemise volt rajta, mely szépen kirajzolta sudár alakját.

– Kegyeddel kívánok hálni – mondta a herceg.Az asszony ajkán enyhe mosoly jelent meg, ezt azonban ura nem láthatta. Szíve is

gyorsabban kezdett verni.– Ahogy óhajtja… De hadd kérjek én is valamit.– Csak nem feltételt akar szabni nekem?– Jaj, ne értsen félre! Boldogan adom oda magam, csak nehezen szabadulok egy

gondolattól.Arnulf némán sóhajtott. Felesége érzékeny lelkére most csöppet sem vágyott. A

békesség kedvéért azért megkérdezte.– Bántja talán valami?– Attól tartok, nem vagyunk elég hálásak az Úrhoz, amiért ennyire kegyes volt

hozzánk.– No de kedvesem! A győzelem után misét celebráltattam a Nagytemplomban.

Együtt voltunk a pünkösdi vecsernyén, hálaimával köszöntük meg az isteni jóságot.– Ma is okunk van a hálálkodásra!– Ma? – csodálkozott a herceg.– Ma mentek haza az ungorok.– De hiszen ők a szövetségeseink! Nélkülük nem lennénk itt! És Bogát meg Tarhos

a barátom.A hercegasszony szeme megrebbent Tarhos nevének hallatán.– Én azért arra kérem, imádkozzék most velem!

A nő letérdelt, két kezét imára illesztette. Arnulf melléje lépett, s bár nem érezte semmi okát, odatérdepelt felesége mellé.

– Az Atyának, a Fiúnak, a Szendétek Istennek nevében, ámen. Köszönjük Atyám, hogy visszaadtad hazánkat, hogy józanságra bírtad a barbár hadat és hazairányítottad őket. Adj most erőt igaz Istenünk ahhoz, hogy magunk legyünk képesek ezután minden bajt elhárítani, és kérünk hosszú életet, és uralkodjunk mi is és fiunk is békességben, ámen.

Fölálltak, egymás felé fordultak. Az asszony szemében könny csillogott, odaadóan tekintett urára. Arnulf hirtelen elmosolyodott.

– Azt jósolta nekem egy ungor táltos, hogy halálomig én maradok Bajorföld hercege.

XL.Jó kövér fű nőtt már április végén a frank gazda rétjén. Szénát kaszált Rudolf,

Gottwald és Anzelm. Vidám hangulatban folyt a munka, haladtak szépen, estére végeznek is.

– Vasárnap tavaszi vígság lesz a forrásnál – egyenesítette ki Anzelm a derekát. – Eljössz, Gottwald?

– El én!– Egyedül?– Viszem Bertínát, ha jön.Hogyne menne, gondolta örömmel Rudolf gazda. Nagyon kedvére való volt neki ez

a legény. A kezdeti időszaktól eltekintve egyre jobb a kapcsolatuk. Igaz, már korántsem dolgozik annyit, mint az elején, de annyi baj legyen, lényeg, hogy megjött az esze. Végre Bertinát is meg-megnézi, beszélget vele, elkíséri az erdőbe gombászni. Szentül hitte, hogy a jövőben minden a reményei szerint alakul. Gottwald feleségül veszi lányát, a birtok felvirágzik, születnek majd sorra az unokák. Csak a beteg asszonyt venné már magához a teremtő.

A legény is hasonló dolgokon töprengett. A kaszálás egyhangúsága teremti a gondolatokat. Talán itt lenne neki a legjobb helye. Bajorföldön már nincs senkije, a magyarok megátalkodott, pogány gyilkosok. Rudolf gazda becsüli, Bertina talán szereti. Takaros lány, meg kell hagyni. Büszke csípője, dús keblei arról árulkodnak, hogy derék szülőanya válik belőle. Idővel biztos szeretni is tudná, csak halványuljon már benne annak a barbár lánynak a ragyogása.

Anzelm húga közeledett. A serdülő lány úgy futott, mintha kergették volna, szakadozott szoknyája lobogott, csattogott utána.

– ...talócok! – visította már messziről.– Mi van?! – kiáltott vissza a bátyja.– Martalócok! Martalócok!Rudolf gazda elsápadt.– Bertina! – hebegte, aztán vállára kapta a kaszát, nekiiramodott.Gottwald és Anzelm követték, futottak a gazda után, ahogy a lábuk bírta. Leghátul

lemaradva már csak vonszolta magát hazafelé a teljesen kimerült lány.

A kert felől közeledtek, hamarosan feltűnt a csűr, elrobogtak mellette, beértek az udvarra. Itt már Gottwald rohant elöl: látta, hogy a kapu be van döntve, két idegen ló áll a kerítéshez kötve, hallja, hogy a házban sikoltozik Bertina.

A legény berontott a kitárt ajtón, odabent azonnal fölmérte a helyzetet. Két martalóc viaskodott a lánnyal. Az asztalra szorították, egyik fojtogatta, a másik a combjait próbálta szétfeszíteni.

– A Krisztusotokat! – kiáltott rájuk Gottwald, azzal meglendítette a kaszáját s belevágta az erőszakoskodó hátába.

A gazfickó fölhördült, egy ideig mereven állt, aztán összecsuklott. Ezt látva társa eleresztette a lány torkát, menekülésre fogta. Csak az ajtóig jutott, mert ott beleszaladt Rudolf gazda kaszájába.

Bertina leugrott az asztalról, gyorsan rendbe szedte a ruháját, átfutotta a helyiséget, a sarokban levetette magát.

– Mama!Gottwald és a gazda bátortalanul követték. A sarokban ülőhelyzetben találták a ház

asszonyát. Kard ütötte át a szívét. Bertina zokogva hajtotta fejét halott anyja ölébe.Rudolf gazda keresztet vetett, elsuttogott egy imát. Lelkében megkövette istenét,

amiért nemrég erre kérte, ámbár egészen máshogy gondolta. Gottwaldnak az jutott eszébe, baj lenne, ha a martalócok társaik keresésére indulnának. Kisietett az udvarra.

– Elmentek! – fogadta Anzelm. – Kitakarodtak a faluból, elvitte őket az ördög!A legény nekitámasztotta véres kaszáját a falnak, elindult, hogy helyére tegye a

kaput. Rápillantott a martalócok lovaira, melyek ott ácsorogtak a kapufél mellett, s majd hanyatt esett a meglepetéstől. Az egyik jószágban Purosra ismert. Nagyot szökkent, mint akit darázs csípett meg.

– Lovacskám! Drága barátom! Puros!A ló fölismerte. Lóbálta a fejét, és nyihogott hozzá olyasformán, mintha nevetett

volna, mellső lábával a földet kapálta. Kicsit lesoványodott, szőre se fénylett úgy, mint rég, magyar nyereg helyett német nyereg volt rajta, de kiállása a régi volt.

– Puros! – átölelte a ló nyakát. – Puros!Anzelm, Rudolf gazda és Bertina csodálkozva nézte.Aztán a lovát Gottwald bekötötte az istállóba, a másikat Anzelm átvezette a

szomszédba. A két élettelen martalócot szekéren kivitték az erdőbe, és elföldelték. A gazda asszonyát fölravatalozták a házban, hogy másnap majd a falu többi áldozatával tisztességgel eltemessék. Összesen nyolc embert öltek meg a martalócok.

Ezen az éjszakán keveset aludt a legény. Egy ideig virrasztott a halott mellett, aztán nyugovóra tért. Akárhányszor végiggondolta a gyilkos mozdulatot, szemernyi lelkifurdalást sem érzett. És Puros, hogy a csudába került ide? Bár, ha jobban megerőlteti emlékezetét, a két gazember ruházata hasonlított a frank lovasság öltözékéhez. Ily módon az is könnyebben magyarázható, hogyan tettek szert Purosra. Ezek a katonák vághatták le Peidlt és bajorjait. Most meg a saját népüket ölik és gyalázzák.

Hát semmivel sem különbek, mint a pogány magyarok?!…Lehunyta a szemét, s valahogy olyan benyomása támadt, mintha messze lenne

innen. Máglya pattogását is hallani vélte, nyelve zamatos ízeket érzett. Borjúhúsos

csucsor, savanyú káposztás paszuly, szarvas áldos, tárkonyos birkapörkölt tarhonyával, borsos csikópecsenye babdödöllével…

Talán szendergett valamennyit. Távoli, alig hallható énekszóra eszmélt. „En volék aranyvessző.” Csenge légies hangja kúszott be a félálom puha burkán. „Hej, teü légin, jer közel…” Nyírfák ezüstös törzsei fénylőn mosolyogtak, hajlongtak a puha szélben. Aztán valami fehér ködből sorba előtünedeztek az ismerős arcok: a jó Sejéd, a becsületes Nímet papó, a gőgös Emese, a kedves Borsekné, szolgálatkész ura, a fütyörészős Borsek, a csapodár Pörzse, az aranyszívű, rút Daratán, a gézengúz Pajor, a vidor Sülyve, a rátarti Karmal, a bikagyőző, félszemű Apur, a nagyszájú Ötel, az alattomos Sárány, az akkurátus Tuli kovács, lánya, a sértődött Zselmér, a nyakigláb, együgyű Golyva, a titokzatos Korom, a kedélyes Bodán, a kis Kocsis, a bájos Éboly. De ott kavarogtak előtte a többiek is, akiknek hirtelen nem jutott eszébe a neve.

Gottwald fölriadt, fölült. És mi van Zentével, Bélddel, Gelsével, Kálóval? A sötétben tapogatózva felöltözött, majd lemászott a szénapadlásról.

A házban még pislákolt a mécses, a halott asszony mellett virrasztott Rudolf gazda és lánya. Mindketten ülve aludtak. Gottwald nesztelenül besurrant, csókot lehelt Bertina homlokára.

– Isten áldjon! – suttogta.Kisietett. Az udvaron már várt rá Puros. A legény megragadta lova kantárát,

elvezette hátra a csűr mellé. Megálltak. Kelet felé tekintett ember és állat. Az égbolt alsó peremén halvány derengés jelezte, hogy nemsokára ott kukkan ki a Nap.

Gottwald nyeregbe szállt, lábát a kengyelbe illesztette. Erősen hitt abban, hogy az Úr szerencsésen vezérli haza a Nyírbe.

S az égi Turul rajta tartja vigyázó szemét fogadott fián. Oltalmazza őt napon és éjen, úttalan utakon, hetedhét határon, hegyen-völgyön át, mutatván neki a helyes irányt.

JEGYZET-SZÓTÁRÁlmos: magyar fejedelem, aki vélhetőleg 819-895 között élt. Nem tisztázott, hogy

meglátta-e az újhazát, a honfoglalás előzményeiben azonban bizonyára fontos szerepet játszott.

Arnulf, Bajor: 880 körül született, 937. július 14-én halt meg Regensburgban. Bajor herceg 907–937 között. Apja, Luitpold őrgróf 907-ben Brezalausburgnál esett el a magyarok elleni csatában. Arnulf hatalomra jutását követően egyházi birtokokat kobozott el, hogy helyzetét megerősítse, ezzel viszont magára haragította a papságot. Salsburg érseke „Gonosz Arnulfnak” kiáltotta ki. Később szembefordult a keleti frank/német uralkodóval, I. Konráddal, menekülésre kényszerült. 914-től a magyar fejedelem udvarában tartózkodik, 917-ben a magyar csapatok segédletével visszafoglalja Bajorországot és Regensburgot. 918-ban bajor-magyar-sváb seregével döntő győzelmet arat Konrád fölött. A magyarok szövetségeseként 937-ben bekövetkező haláláig gyakorolja hercegi uralmát. Érdekessége a történelemnek, hogy Arnulf 913-ban megverte a kalandozó magyar csapatok egyikét, ennek ellenére egy évre rá Magyarországon keresett menedéket.

Árpád: (845 vagy 855-907) magyar fejedelem 895-től 907-ig, Álmos fia, a honfoglaló törzsszövetség vezetője. Meglehet, hogy már 895 előtt tevőlegesen gyakorolta a hatalmat. A források szerint Etelközben választották a hét törzs vezérévé, azaz fejedelemmé: a törzsfők pajzsra emelték, bemutatták népüknek, és fölmutatták a Napnak. A vérszerződést is ekkor említik. 895-ben, a Vereckei-hágón át nyomult be a Kárpát-medencébe, ami a honfoglalás kezdetét jelentette. 904 után, talán Kurszán halálát követően magához ragadta a kende (kündü) méltóságot is. Fiai: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas? és Zolta? Halála körülményei tisztázatlanok, a hagyomány szerint holttestét az Óbudára folyó patakmeder forrása fölé temették el. Leszármazottai, az Árpád-házi királyok 1301-ig uralkodtak.

Avarok: Belső-Ázsiából származó, feltehetően török eredetű nép. A 6. század közepén szállták meg a Kárpát-medence sík vidékeit. A longobárdokkal szövetkezve 567-ben legyőzték a gepidákat, 626-ig folyamatosan háborúztak a Bizánci Birodalommal. Több nép fizetett nekik adót a békéért. Történetünk idején ez a valaha büszke lovas nép már csak árnyéka régi önmagának. A betelepült magyarok aligha hitték volna, hogy ötszáz évvel korábban az avarok birodalma az egész Kárpátmedencét magába foglalta, mi több a Havasalföldön át a Fekete-tengerig, a Balkánon át Bizáncig terjedt. 791-ben Nagy Károly már egy teljesen elgyávult népet talált itt, akik megmérkőzni se hajlandóak vele, inkább keletebbre menekülnek. Megismétlődik öt évvel később a találkozás, mikor is Nagy Károly fia, Pipin elfoglalja az avar kagán fővárosát, ahol töménytelen kincset zsákmányol. Később aztán behódolnak a frank király és római császár előtt, keresztény hitre térnek, államalakulatuk felbomlik. Árpád szilaj lovas népe már csak ezt a szétzüllött népet találja a Kárpát-medence sík területein és a mocsarakban. Az életképesebb csoportok odacsapódnak valamelyik magyar előkelőség szolganépéhez, a többi még évtizedekig tengődik a hatalmas kiterjedésű ingoványban, és rabló, fosztogató életmódot folytat. Nincs kizárva, hogy az avar nyelv alapjaira épült a mai magyar nyelv. Az is elképzelhető, hogy még korábbi keletű, s már a hunok is Árpád nyelvét beszélték.

Babona: az idealizált nézetek szerint az ősmagyarok ismerték a természet minden titkát, magabiztosan, félelem nélkül éltek környezetükben. Megítélésem szerint ez téves. Árpád népe rettentően babonás volt, féltek a megmagyarázhatatlan dolgoktól, a holt szellemektől, az idegen tárgyak ártó hatásától. Ha nem tudták tisztességesen eltemetni a messzi földön elesett társukat, úgy gondolták, annak ártó lelke állandóan visszajár. Többek között ezért sem mertek visszatérni vesztes csaták színtereire. A kalandozó hadjáratok meglepő hirtelenséggel szakadtak meg. Az ásatások során a halott mellől csupa magyar ötvösmunka került elő. A rablott idegen holmit tehát nem temették el. Valószínűleg ennek oka is a babonás hiedelemvilágukban keresendő.

Berengár, I.: itáliai király, császár, élt 852-924 között. Többször is kérte a magyarok segítségét a lázadó hűbéresek és a riválisok megfékezésére. A magyarok szövetségét Berengár pénzzel és rendszeres adóval fizette meg.

Besenyők: kipcsák-török nyelvű népcsoport. A Kaszpi-tengertől északra, a Volga és az Ural között éltek. A Besenyők állandó támadásai is hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar törzsek áttelepültek az Etelközből a Kárpát-medencébe.

Billogos: jelvényhordozó.Breselausburgi csata: lásd: Pozsonyi csata.Bocsár: szőlészettel-borászattal foglalkozó személy. A regényben bort és ételt

fölszolgáló cseléd.Bogát: a horka méltóságot viselte (?) történetünk idején. Személyét vizsgálva

érdekes következtetésre jutottam. Minthogy a magyar kalandozások a legkevésbé sem voltak elkapkodott, öncélú rabló hadjáratok, sokkal inkább egyfajta nemzetközi „vállalkozások”, a háborúkat diplomáciai tevékenység előzte meg. S ennek lebonyolítását a fejedelem bizonyára megfelelő politikai érzékkel és intelligenciával rendelkező személyre bízta. Én erre a célra Bogátot választottam, bár erre vonatkozóan hiteles bizonyítékkal nem szolgálhatok.

Bő: magyar méltóságnév. Nemzetségfőt vagy nagy állatállománnyal, legelőkkel, szállásterülettel rendelkező előkelő személyt jelez.

Élelem: az ősmagyarok bizonyítottan félnomád életet éltek, amelybe beletartozott a vadászat, halászat, állattartás, földművelés. Tenyésztettek lovat, szarvasmarhát, sertést, birkát, baromfit, kecskét, és ezek húsát fogyasztották is. A búzafélék közül három ősi fajtát is megkülönböztettek: alakor, tönké, tönköly. Ezekből sütöttek kenyeret földbe vájt, pancsolt falú kemencékben. Ismerték az árpát meg a kölest is, ezekből sokféle ételt készítettek, amelyek a szegényebb néprétegek fő táplálékát képezte. A zabot és rozst feltehetően a Kárpát-medencében ismerték meg, vették át művelését a szlávoktól, akiknek hatására korszerűsödött a magyarok agrárkultúrája. A lencse, az uborka, a káposzta, a hagyma, a torma, a pézsmatök szintén az étrendjükhöz tartozott. Gyümölcsökből a következőket ismerték: sárgadinnye, görögdinnye, alma, dió, som körte, mogyoró, cseresznye, meggy, szilva, barack. A szőlőt is ismerték, csak a vándorlások során nehézséget okozott művelése. A letelepedéskor nyomban elkezdték a szőlészet és bortermelés munkálatait, hiszen Pannónia területén a római korból még megmaradtak a szőlőskertek. Fő fűszernövényük a tárkony volt, de ízesítettek kakukkfűvel, kaporral, rozmaringgal. A borsot és fahéjat külhoni kereskedőktől vásárolták drága pénzen.

Fegyverzet: a 10. században a magyarság csak lovassággal ment háborúba. Legfontosabb fegyverük az ún. reflexíj volt, készítését, használatát pár mondatban megemlítem a könyv lapjain. Közelharcban kopját, enyhén ívelt szablyát, pajzsot használtak. A fokos is megjelenik, bár igen ritka.

Gyula: a főfejedelem után a második fejedelmi rang volt. A magyar törzsszövetségben ő az „ügyintéző” fejedelem – főbírói és fővezéri hatáskört jelent.

Horka: a hierarchiában a harmadik fejedelmi méltóság. (Országbíró?)Ínyek: vagyontalan, eladósodott magyarok. Tőlük adott esetben csak a külföldről

behurcolt szolgák (rabszolgák?) voltak hátrányosabb helyzetben.Jobbágy: ebben a korban még nem a nincstelen földműveseket nevezték

jobbágyoknak, hanem valamely hadúr (gyula, horka, bő stb.) fegyveres kísérőit.Jutas: Árpád fia. Szállásterülete a mai Fejér, Tolna, Baranya megyék területein

lehetett.Kabarok: vegyes, talán türk eredetű népcsoport. 830 körül csatlakoznak a

magyarokhoz, s a honfoglaláskor, mint nyolcadik törzs, ők is benyomulnak a Kárpát-medencébe. Egyes források szerint három kabar törzs volt.

Kazárok: így nevezhették a kabarokat korábban. A 7. sz. végén a Volga és a Don alsó folyásánál birodalmat alkottak, amely területen az ősmagyarok is éltek egy ideig. Feltehetően a magyar előkelők közül sokan beszélték a kazár nyelvet.

Kál: törzsfőnök, talán Huba fia. Valószínűleg ő volt a Rábavidék ura 914-ben.Káliz: mohamedán kereskedő,.I. Konrád: keleti frank/német király, uralkodott 911–918 között. Az lett a végzete,

hogy ujjat húzott Arnulf bajor herceggel, aki a magyarok barátja volt. 918-ban egyesített seregei megütköztek a bajor-magyar-sváb haddal, és súlyos vereséget szenvedett. A csatában szerzett sérüléseibe belehalt.

Konsztantinosz: (Bíborbanszületett): bizánci császár, élt 905-959 között, uralkodott 913-tól 959-ig. A kalandozó magyar hadak többször is megverték seregét, ennélfogva adófizetésre kényszerült.

Kurszán: a regényben nem teszek róla említést, csupán szeretném megjegyezni, nem találtam arra kielégítő választ, hogy ő a hétmagyar méltóságai közé (kündü) tartozott-e. Az valószínűnek látszik, hogy fontos szerepet töltött be a honfoglalás idején. Meglehet, hogy Kurszán kabar volt.

Levente: Árpád legidősebb fia, részt vett a magyar-bolgár háborúban. Rendkívül kevés a forrásanyag, életéről szinte semmit nem tudunk. Árpád halála után – kb. 904-920 között – a magyar törzsszövetség nagyfejedelme lehetett.

Lél (Lehel): kalandozó magyar vezér. A krónikák a honfoglaló hét vezér egyikeként is említik, bizonyára tévesen. Az augsburgi ütközetben (955) vereséget szenvedett, és fogságba esett. I. Henrik herceg, hogy példát statuáljon, fölakasztatta a magyar vezért. A Lehel-kürt monda szerint Lélt a kivégzés előtt Konrád császár elé vezették, akit kürtjével halálra sújtott.

Nándor: dunai bolgár.Nyelv: A finnugor eredet elmélete már nemigen tűnik a legbiztosabbnak. A

legújabb kutatási elméletek szerint fölmerül a nyelvészekben, történészekben: Árpád népe hozta magával nyelvünket, vagy az itt élőktől tanulták el? Nos, én úgy vélem, hogy mi most alapvetően Árpád nyelvét beszéljük, még ha rengeteg idegen szó

keveredett is hozzá az évszázadok során. Ezt azért gondolom, mert 896-ban, a honfoglalás idején itt a Kárpát-medencében nem volt egy olyan karizmatikus népcsoport, amely a letelepedő magyarokat nyelvileg asszimilálhatta volna. A síkvidéken csak a teljesen szétzüllött avarok éltek, akik nem olvaszthatták magukba a beözönlő félnomád, de jóval erősebb népet. A hegyekbe viszont, ahol szlávok laktak, igazából soha nem húzódtak föl a magyarok, minek következtében északon és délen is ezer évig, tehát a mai napig fönnmaradtak a szláv nyelvek. S nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt se, hogy mikor Julianus barát 250 évvel a honfoglalás után megtalálta Baskíriában a keleti magyarokat, és szót értett velük. A regényben a magyarok szájába régies szó- és mondathasználatot adtam. Igaz, akkoriban még ennél is furcsábban beszéltek, ezért fölvetődhet sokakban a kérdés, hogy akkor mi értelme volt ezt a Halotti beszéd, az Ómagyar Máriasiralom nyomán a nyírségi tájnyelvből kiegészülő beszédmodort megalkotni. Leírhattam volna mai nyelven is az ősmagyarok párbeszédeit. Én mégis úgy gondoltam, hozzátettem ezzel valamit a regény hangulatához, s ezáltal eredetibbé vált őseink szavainak íze.

Onogurok: a 9. sz. közepén együtt élhetett kisebb népcsoportjuk Etelközben a magyarokkal. Nyelvük bolgár-török eredetű lehetett. Az onogur szóból származtatható a magyarok ungar, hungarusz stb. neve.

Pilguin: Salsbulg érseke 907-923 körött. Történetünk idején a regensburgi egyházmegye a salsburgi érsekség alá tartozott.

Pozsonyi (v. Breselausburgi v Breslavespurchi) csata: 907. július 4-7. A kora középkor egyik legjelentősebb ütközete. A Keleti Frankok (kb. 100.000 fő) harca a magyar törzsszövetség (kb. 35.000 fő) ellen. Katasztrofális frank-bajor vereséggel végződött. A magyar seregek veszteségei nem jelentősek. Az ellenség seregét Luitpold bajor őrgróf, Arnulf apja vezette, aki a csatában elesett.

Rednek: fémműves.Rex Teutonicorum: németség királya. Már a kilencszázas évektől dédelgetett álma

a tartományok uralkodóinak, hogy megteremtsék az egységes Német Birodalmat. Ám ez csak sok-sok évszázaddal később, 1871-ben sikerül Bismarck hercegnek, a legendás „vaskancellárnak”.

Ruházat: a félnomád magyarok ismerték a len és a kender feldolgozását, szőttek vásznat és gyolcsot, vertek nemezt. A szegények ruházatát főleg ezekből szabták. Kiegészítve szarvasbőrrel, prémes állatok bundájával. A gazdagabbak hozzájuthattak a drága kelmékhez is. Damaszt: lenből, pamutból szőtt kelme (Perzsiából). Kasmír: finom gyapjúszövet (Indiából). Brokát: arannyal, ezüsttel átszőtt selyemszövet, mely a domborszövést is magába foglalja. Szattyán: puhára cserzett borjú-, juh- vagy kecskebőr, melyből leginkább csizmákat készítettek. A bő nadrág és gomb használatát állítólag a magyarok honosították meg Európában. Egy módos ember ruházata: gyolcs alsógatya és ing, damaszt bőnadrág, selyembrokát köntös, melyet gombokkal fogott össze. A derékon ezüstveretes öv, amelyen ezüstfedelű tarsoly függött. Fejükön nemez- vagy bőrsüveg, díszesen vésett ezüstcsúccsal.

Rusznyák: kárpáti szláv.Szabolcs: Álmos fia, Árpád testvére. Azok a történészek, akik kizárólag a nyugati

és bizánci forrásokra támaszkodnak, megkérdőjelezik létezését. Én azt gondolom,

éppen elég hazai emlék utal arra, hogy Szabolcsot ki ne felejtsük a történelemből. A magam részéről a gyula méltóságot ajánlottam meg neki.

Szlávok: őshazájuk a Visztula és a Dnyeper középső folyása közé tehető. A honfoglalás korában, szétvándorlásuk eredményeként, eljutottak nyugaton az Elbáig, északkeleten a Volga felső folyásáig, délkeleten pedig a bizánci birodalom határáig. Lehet azt mondani, hogy Árpád magyarjai valójában a szlávok közé ékelődtek be, azt azonban hozzá kell tenni, hogy a Tiszántúlon és a Duna–Tisza közén nem éltek számottevő tömegben. Valahogy nem kedvelték a mocsaras síkvidéket.

Ühegy: külföldről behurcolt szolga (rabszolga?)Tarhos: Árpád fia, a kalandozások gyakori vezére. A regényben őt társítottam

Bogát horkához. Kettejüket választottam ki – bevallom, szubjektív módon! – mint jeles diplomatákat, akik megteremtették a hadjáratok politikai feltételeit.

Tuto: Regensburg püspöke. Rövid életet élt – 894-930 –, Arnulf száműzetése idején kollaborált I. Konráddal.

Zolta: Árpád legkisebb fia. Anonymus szerint Zolta Árpád halála után fejedelem lett. Ez nagyon valószínűtlennek tűnik, mivel testvérei az idősebb jogán megelőzték e tisztség betöltésében. Bíborbanszületett azt írja, hogy Jutas fia Fájsz lett a fejedelem. Ennek, szerintem, még kisebb a valószínűsége.