Jessica Sorensen - Callie & Kayden És a Véletlen

8/9/2019 Jessica Sorensen - Callie & Kayden És a Véletlen

1/322


2/322

J E S S I C A S O R E N S E N

the coincidence of

Callie & Kayden

C a l l i e , K a y d e n é s a v é l e t l e n

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014


3/322

Irta: Jessica Sorensen

A mű eredeti címe: The Coincidence of Callie and Kayden

A művet eredetileg kiadta:

Forever, an imprint of Grand Central Publishing

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta

Copyright © 2013 by Jessica Sorensen Excerpt from The Redemption of Callie &

Kayden copyright © 2013 by Jessica Sorensen Cover

design: Regina Wamba Cover © 2013 Hachette Book Group, Inc.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona

Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174 ISBN 978 963 373 861 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: [email protected]

www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Szécsényi Tibor, Schmidt Zsuzsanna

Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak

része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a

fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

mailto:[email protected]:[email protected]:[email protected]://www.konyvmolykepzo.hu/http://www.konyvmolykepzo.hu/http://www.konyvmolykepzo.hu/mailto:[email protected]


4/322

Mindenkinek, akit nem

mentettek meg


5/322

CALLIE

Az ÉLET CSUPA SZERENCSE, például amikor az ember jó lapokat kap,

vagy egyszerűen csak jókor van jó helyen. Egyeseknek ezüsttálcán

kínálják a szerencsét, az új esélyt, a menekvést. A megmentő lehet

hősies, vagy akár lehet csak a puszta véletlen, viszont vannak, akiknek

egyáltalán nem jut szerencse, akik rosszkor kötnek ki rossz helyen,

akiket nem mentenek meg.

- Callie, figyelsz te rám? - kérdezi anyukám, ahogy leparkol a ház

előtt.

Nem válaszolok, figyelem, ahogy a levelek pörögve átsuhannak a

szélben az udvaron, a motorháztetőn, ahová csak röpíti őket a fuvallat.

Tehetetlenül sodródnak az életben. Elönt a vágy, hogy kiugorjak, mindet

megragadjam, és a markomba szorítsam, de ahhoz ki kellene szállnom a

kocsiból.

- Mi ütött beléd? - csattan fel anyám, miközben lehallgatja a

hangpostáját. - Menj már be a bátyádért!

Elszakítom a tekintetem a levelektől, és anyám felé fordulok.

- Légyszi, hadd ne nekem kelljen, anyu! - Izzadt kézzel markolom

az ajtó fém kilincsét, és óriási gombócot érzek a torkomban. - Nem

mehetnél be érte te?

- Eszem ágában sincs beállítani egy gimis kölykökkel teli bulira, és

momentán semmi kedvem elcsevegni Macivel, csak hogy

eldicsekedhessen Kayden ösztöndíjával - f eleli anyám, és manikűrözött

kezével int, hogy siessek már. - Most pedig eredj, szólj a bátyádnak,


6/322

hogy ideje hazamenni.

Görnyedt háttal nyitom ki az ajtót, és végigcaplatok a kavicsos

felhajtón a zöld spalettás, meredek tetős, emeletes házig.

- Még két nap, még két nap - mondogatom halkan, miközben

ökölbe szorított kézzel átfurakodom a kocsik között. - Már csak két nap,

aztán jön az egyetem, és ez az egész a múlté.

Az ablakon kiáradó fény tündököl a szürke estében, és a lufikkal

díszített tornácon „Gratulálunk!” feliratú transzparens lóg. Owen-sék

mindig is szerettek nagy felhajtást csapni, az ok lehetett bármi:

születésnap, nagy ünnepek vagy épp egy ballagás. Tökéletes családnaktűnnek, de én nem hiszek a tökéletességben.

Ezt a partit a legkisebb fiuk, Kayden tiszteletére adják, annak örömére,

hogy leérettségizett, és fociösztöndíjat nyert a Wyomingi Egyetemre.

Semmi bajom Owensékkel. A családom néha náluk vacsorázik, és

mindig eljönnek hozzánk, ha kerti sütést rendezünk. Csak a partikat nem

szeretem. Engem nem is szoktak meghívni sehova, legalább hatodikoskorom óta.

Amikor odaérek a házat körbeölelő tornáchoz, Daisy McMillian vonul ki

az ajtón, pohárral a kezében. Göndör, szőke haja megcsillan a

lámpafényben, ahogy észrevesz, és rosszindulatú vigyorra görbül az

ajka.

Kitérek a lépcsőtől jobbra, gyorsan elkanyarodom a ház oldalához,

mielőtt Daisy kigúnyolhatna. A nap a várost övező hegyek mögé süllyed,

és az eget szitakötőként pettyezik a csillagok. A ház mellett haladva nem

sokat látni, miután magam mögött hagyom a tornác világítását, és

hamarosan megbotlom valamiben. Elesek, felhorzsolom a tenyeremet a

murván. A külső sérüléseket könnyű elviselni, így hát habozás nélkül

felpattanok.

Lesöpröm a kavicsokat a kezemről, grimaszt vágok sajgó tenyerem


7/322

miatt, és befordulok a ház mögé, a hátsó udvarba.

- Leszarom, hogy mit akartál csinálni! - hasít egy férfihang a

sötétbe. - Kurvára haszontalan vagy. Mindig csak csalódást okozol.

Megtorpanok a gyep szélén. A hátsó kerítés közelében téglából épültházikó áll, halvány megvilágításában két alak látszik. Az egyikük

magasabb, de lehajtja a fejét, és széles válla legörnyed. Az alacsonyabb

sörhasú, hátul kopaszodik, és kezét ökölbe szorítva hadonászik a másik

orra előtt.

Hunyorgok a sötétben, és rájövök, hogy az alacsony alak nem más,

mint Mr. Owens, a magasabb pedig Kayden Owens. Meglep a helyzet,

hiszen a srác mindig nagyon magabiztos a suliban, ahol nem szokták

bántani.

- Bocsánat - motyogja Kayden remegő hangon, miközben a

mellkasához szorítja a kezét. - Véletlen volt, uram. Nem fordul elő még

egyszer.

A nyitott hátsó ajtóra pillantok, ahonnan kiáramlik a fény meg a hangoszene, odabent táncolnak, kiabálnak, nevetnek az emberek.

Összecsendülnek a poharak, és még idekint is érzem a házban

felgyülemlett érzékiséget. Az ilyen helyeket gondosan el szoktam kerülni,

méghozzá bármi áron, mert az efféle közegben nem kapok rendesen

levegőt. Óvatosan felteszem a lábam a legalsó lépcsőfokra, remélem,

hogy észrevétlenül beleolvadhatok a tömegbe, megkereshetem a

bátyámat, és elhúzhatok innen.

- Ne mondd nekem, hogy csak kibaszott véletlen volt! - harsogja a

férfi, felfoghatatlan düh árad belőle. Hangos csattanás hallatszik, majd

egy reccsenés, akár a darabokra törő csont. Ösztönösen megperdülök,

épp időben, hogy lássam, amint Mr. Owens ökle Kayden arcába

csapódik. Az újabb reccsenéstől felfordul a gyomrom. A férfi újra meg

újra megüti a fiát, még akkor sem hagyja abba, amikor Kayden a földre


8/322

zuhan. - A hazugoknak büntetés jár, Kayden.

Várom, hogy a fiú fölkeljen, de nem mozdul, még a fejét sem óv ja a

karjával. Az apja hasba rúgja, aztán arcba, a mozdulatai egyre

durvábbak, nem látszik rajta, hogy abba akarná hagyni.

Gondolkodás nélkül cselekszem, hevesen buzog bennem a vágy,

hogy megmentsem Kaydent, és ez minden kétséget kitöröl az agyamból.

Átrohanok a gyepen meg a leveleken, amiket utamba fúj a szél, és

semmi más tervem nincs, csak közbe akarok lépni. Miután odaérek

hozzájuk, azonnal elfog a remegés, és a sokk kerülget, mert világosan

látszik, hogy a helyzet még súlyosabb, mint azt eredetileg észleltem. Mr. Owens ökle felszakadt, vér csöpög belőle a kis ház előtti

cementre. Kayden a földön fekszik, járomcsontja mentén seb tátong,

akár egy hasadék a fa kérgén. Fél szeme úgy feldagadt, hogy ki sem

tudja nyitni, ajka megrepedt, és egész arca vérben úszik.

Mindketten rám néznek, én pedig nagyon bizonytalan ujjal gyor san a

hátam mögé mutatok. - Valaki kereste magát a konyhában - mondom Mr. Owensnek, és

hálás vagyok, hogy a hangom most az egyszer képes higgadt maradni. -

Segítenie kéne valamiben... Bár nem emlékszem, hogy miben.

A férfi éles tekintete belém mar, hátrahőkölök, mert a szeme merő

harag és tehetetlenség, mintha a dühe uralkodna rajta.

- Te meg ki a fene vagy?

- Callie Lawrence - felelem halkan, megérezve lélegzete

alkoholszagát.

Tekintete elnyűtt cipőmről vastag, csatos dzsekimre vándorol, majd a

hajamra, ami alig ér az államig. Úgy festek, akár egy hajléktalan, de ez is

a cél. Nem akarom, hogy észrevegyenek.

- Ja, igen, te vagy Lawrence edző lánya. Nem ismertelek fel a

sötétben. - Lepillant az öklén lévő vérre, majd ismét rám néz. - Figyelj,


9/322

Callie, nem szándékosan csináltam. Véletlen volt.

Nem boldogulok valami jól nyomás alatt, így mozdulatlanul állok,

hallgatom zakatoló szívemet.

- Értem.

- Megyek, rendbe szedem magam - motyogja. Egy röpke pillanatra

még a velőmig hatol a tekintete, majd áttrappol a füvön, a hátsó ajtó felé,

sérült kezét az oldalához szorítja.

Ismét Kaydenre összpontosítok, végre kifújom a mellkasomban rekedt

levegőt.

- Jól vagy? Szemére szorítja a kezét, a cipőjét bámulja, másik kezét pedig a

mellkasához tartja, védtelennek, gyengének és döbbentnek tűnik. Egy

másodpercre elképzelem magam, amint a földön fekszem, tele olyan

vágásokkal és véraláfutásokkal, amik kívülről nem látszanak.

- Semmi bajom. - Éles a hangja, úgyhogy a ház felé fordulok,

menekülőre fogom. - Miért csináltad? - szól utánam a hangja a sötétből.

Megállok a gyep peremén, és megfordulok, hogy szembenézzek vele.

- Csak azt tettem, amit bárki tett volna a helyemben.

Ép szeme fölötti szemöldökét felhúzza.

- Nem, nem azt tetted.

Kayden meg én elsős korunk óta egy iskolába járunk. Sajna ez a

leghosszabb beszélgetésünk azóta, hogy hatodikban rám sütötték az

osztály különce címet. A tanév közepén egy nap lenyírt hajjal állítottam

be a suliba, akkora ruhákban, amikben szinte eltűntem. Ezek után

minden barátomat elvesztettem. Még amikor a családjaink együtt

vacsoráznak, Kayden akkor is úgy csinál, mintha nem ismerne.

- Azt tetted, amit szinte senki sem tett volna. - Leengedi a kezét a

szeme elől, talpra kászálódik, és fölém tornyosul, amint kinyújtja a lábát.


10/322

Az a fajta srác, akiért odavannak a lányok, köztük én is, annak idején,

amikor még nem csak fenyegetőnek láttam a fiúkat. Barna haja a fülére

és a nyakára lapul, általában tökéletes mosolya véres borzalom, és csak

egyik smaragdzöld szeme látszik. - Nem értem, miért csináltad.

A homlokomat kaparászom, ez az ideges szokásom, ha valaki

figyelmesen néz.

- Hát, nem fordíthattam csak úgy hátat. Sosem bocsátottam volna

meg magamnak.

A házból áradó fény szó szerint rávilágít, milyen súlyosak a sérülései,

és hogy a pólója vérfoltos. - Senkinek sem szólhatsz erről, érted? Apám bepiált... és nehéz

időszakon megy keresztül. Most nem önmaga.

Az ajkamat harapdálom, nem is tudom, hiszek-e neki.

- Talán szólnod kellene valakinek... mondjuk, anyukádnak.

Úgy mered rám, mintha kicsi, tehetetlen gyerek lennék.

- Nincs miről szólni. Méregetem feldagadt arcát, az amúgy tökéletes, de most eltor zult

vonásait.

- Jól van, ha ezt akarod.

- Ezt akarom - közli elutasítóan, én pedig megint elindulok. - Várj,

Callie! Callie vagy, ugye? Kérhetnék egy szívességet?

Hátranézek a vállam fölött.

- Persze. Mit szeretnél?

- A földszinti fürdőszobában van egy elsősegélydoboz, a

mélyhűtőben meg egy jégtömlő. Idehoznád őket? Nem akarok bemenni,

amíg rendbe nem szedtem magam.

Borzasztóan szeretném elhúzni a csíkot, ám esdeklő hangja levesz a

lábamról.

- Persze, hozom. - Otthagyom a kerti házikó közelében, és


11/322

bemegyek a partira, a zsúfolt légkörben alig kapok levegőt. A

könyökömet behúzva, és remélve, hogy senki nem fog hozzám érni,

átvágok a tömegen.

Maci Owens, Kayden édesanyja néhány másik anyukával beszélget

az asztalnál, és integet nekem, arany és ezüst karperecéi

összecsörr ennek.

- Callie, szívem, itt van anyukád? - Akadozva beszél, egy üres

borosüveg áll előtte az asztalon.

- Odakint vár, a kocsiban - válaszolom a zenét túlkiabálva,

miközben valaki nekimegy a vállamnak, és izmaim megfeszülnek. -Éppen apukámmal telefonált, úgyhogy engem küldött be a bátyámért.

Nem tetszett látni őt?

- Bocs, szívem, nem láttam. - Drámai mozdulattal int körbe. - Olyan

sokan vannak itt!

Visszafogottan integetek neki.

- Hát jó, akkor megkeresem. - Ahogy továbbmegyek,

elgondolkodom, vajon látta-e a férjét, és kérdőre fogja-e vonni a kezén

lévő sérülés miatt.

A nappaliban Jackson, a bátyám, a kanapén üldögél, dumál a leg jobb

barátjával, Caleb Millerrel. Megtorpanok a küszöbön, hogy ne

vehessenek észre. Egyre csak nevetnek és beszélgetnek, gondtalanul

söröznek. Utálom a bátyámat, amiért röhög, amiért itt van, amiért

kénytelen vagyok szólni neki, hogy anyu odakint vár a kocsiban.

Elindulok feléje, de nem bírom megmozdítani a lábam. Tudom, hogy

muszáj túlesnem rajta, de párocskák smárolnak a sarokban és táncolnak

a szoba közepén, én pedig feszengek ettől. Nem kapok levegőt. Nem

kapok levegőt. Mozdulj, láb, mozdulj!

Valaki nekem jön, és kis híján lelök a padlóra.

- Bocsi - mentegetőzik egy mély hang.


12/322

Az ajtófélfába kapaszkodom, megtörik a bódulatom. Végigsietek a

folyosón, meg sem nézem, ki jött nekem. Ki kell jutnom innen, hogy

megint kapjak levegőt.

Miután magamhoz veszem az elsősegélydobozt a mosdó alattiszekrényből meg a jégtömlőt a mélyhűtőből, kerülő úton megyek ki a

házból, észrevétlenül osonok ki az oldalsó ajtón. Kayden már nincs

odakint, de a kis téglaépület ablakán fény szűrődik ki.

Óvatosan kinyitom az ajtót, és bedugom a fejem a halványan

megvilágított helyiségbe.

- Hahó! Kayden kilép a hátsó szobából, nincs rajta póló, és egy törülközőt

szorít élénkpiros, feldagadt arcához.

- Na, sikerült?

Belépek a helyiségbe, és becsukom magam után az ajtót. Kayden felé

nyújtom az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt, de a fejemet az ajtó felé

fordítom, hogy ne kelljen őt néznem. Csupasz mellkasa és farmerjábólkilógó csípője láttán fojtogat a szorongás.

- Nem harapok, Callie. - Közömbös hangnemben szól, miközben

elveszi a dobozt meg a tömlőt. - Nem muszáj a falat bámulnod.

Erőnek erejével feléje fordulok, és nem bírom megállni, hogy

megbámuljam a hasát meg a mellkasát keresztező hegeket. Az alkarján

végighúzódó vonalak a legborzasztóbbak, vastagok és szaggatottak,

mintha valaki borotvával esett volna neki a bőrének. Ha lehetném,

végigfuttatnám az ujjaimat az összes sebhelyén, megszabadítanám őt a

velük járó fájdalomtól és emlékektől.

Gyorsan leengedi a törülközőt, hogy eltakarja a felsőtestét, és ép

szemében értetlenség villan, miközben egymásra meredünk. Zakatol a

szívem, ahogy eltelik egy pillanat, csupán egyetlen csettintésnyi, de

mégis mintha örökké tartana.


13/322

Kayden pislog, és monoklijára szorítja a jégtömlőt, miközben óvatosan

leteszi a biliárdasztal szélére az elsősegélydobozt. Remegő uj jakkal

húzza vissza a kezét, és meglátom, hogy ökle minden ujjízületét véresre

horzsolta.

- Kivennéd belőle a gézt? Nekem kicsit fáj a kezem.

Ahogy bénázó ujjakkal igyekszem kinyitni a reteszt, beakad a körmöm

a résbe, és betörik. Mire sikerül felemelnem a fedőt és kivennem a gézt,

vér szivárog az ujjamból.

- A szemed alatti sebet talán össze kéne varrni. Nagyon rosszul

fest.

A törülközővel nyomogatja a vágást, grimaszol a fájdalomtól.

- Nem olyan vészes. Csak ki kell tisztítani, és bekötni.

A forró, gőzölgő víz végigfolyik a testemen, perzseli a bőröm, vörös

nyomokat és hólyagokat hagy rajtam. Nem akarok mást, csak újra tisztának

érezni magam. Elveszem tőle a nedves törülközőt, vigyázok, ujjaink

egymáshoz ne érjenek, és előrehajolok, hogy szemügyre vegyem asebet, ami olyan mély, hogy izmot és szövetet látok.

- Tényleg össze kell varrni a sebed. - Lenyalom a vért betört körmű

hüvelykujjamról. - Különben heg marad utána.

Ajka szomorú mosolyra görbül.

- Kibírom a hegeket, pláne azokat, amik kívül vannak.

Teljes szívemből megértem.

- De komolyan, orvoshoz kéne vitetned magad anyukáddal, aztán el

kellene mondanod neki, mi történt.

Leteker egy kis darab gézt, ám az egészet leejti a padlóra.

- Az teljesen esélytelen, de mindegy is, mert úgysem számítana. Ez

az egész nem számít.

Bizonytalan ujjakkal felveszem a gézt, és letekerek róla egy kis

darabot. A kézfejem köré csavarom, majd letépem az orsóról, aztán


14/322

kiveszem a ragasztószalagot a dobozból. Ezek után kiűzök a fejemből

minden egyes rettegő gondolatot, és Kayden arca felé nyúlok.

Mozdulatlanul áll, a mellkasához szorítja fájó kezét, miközben sebére

helyezem a gézt. Tekintetét rám szegezi, összevonja a szemöldökét, ésalig vesz levegőt, mialatt leragasztom a kötést.

Hátrahúzódom, és felsóhajtok. A családtagjaimat leszámítva Kayden

az első, akit az elmúlt hat évben szándékosan megérintettem.

- Én a helyedben akkor is fontolóra venném az orvost.

Becsukja a dobozt, letöröl egy vércsöppet a fedeléről.

- Láttad odabent apámat? - Nem. - Csipog a mobilom a zsebemben, elolvasom az SMS-t. -

Mennem kell. Anyukám odakint vár, a kocsiban. Biztos, hogy most már

boldogulsz?

- Persze, simán. - Rám sem néz, miközben felkapja a törülközőt, és

a hátsó helyiség felé indul. - Jól van, akkor majd még látjuk egymást,

gondolom.Nem, nem látjuk. Visszadugom a zsebembe a telefont, és az ajtó felé

indulok.

- Igen, majd biztos összefutunk.

- Köszönöm - teszi hozzá rögtön Kayden.

A kilincset markolva megtorpanok. Rémesen érzem magam, amiért itt

hagyom, de gyáva vagyok maradni.

- Mit?

Egy végtelenségig tűnődik, majd nagyot sóhajt.

- Hogy idehoztad nekem az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt.

- Nagyon szívesen. - Nehéz szívvel lépek ki az ajtón, hiszen újabb

titok terhét vettem magamra.

Amint meglátom a kavicsos felhajtót, megcsörren a mobilom.

- Kevesebb, mint egy méterre vagyok tőletek - veszem fel a telefont.


15/322

- A bátyád idekint vár, muszáj végre hazamennie. Nyolc órán belül

ki kell érnie a reptérre. - Édesanyám hangja nagyon ideges.

Gyorsítok.

- Bocs! Elvonták a figyelmem... De te küldtél be érte.

- Hát, azóta olvasta az SMS-emet, na, siess már! - mondja

hevesen. - Muszáj pihennie egy kicsit.

- Harminc másodperc, és ott vagyok, anyu. - Leteszem a telefont,

amint kiérek a ház elé.

Daisy, Kayden barátnője, a tornácon üldögél, egy szelet tortát eszik,

miközben Caleb Millerrel cseveg. A gyomrom azonnal görcsbe rándul, atartásom meggörnyed, és a fák árnyékába húzódom, remélve, hogy nem

látnak meg.

- Uramatyám, csak nem Callie Lawrence? - szól Daisy, fél kézzel

leárnyékolja a szemét, és felém hunyorog. - Te meg mi a fenét keresel

itt? Nem a temetőben kéne lógnod, vagy ilyesmi?

Lehajtom a fejem, és megszaporázom a lépteimet, elbotlom egy nagykőben. Gyerünk tovább, lépésről lépésre!

- Vagy talán csak a fincsi tortám elől menekülsz? - kiáltja utánam

Daisy nevetve. - Mi a baj, Callie? Gyere, meséld el!

- Hagyd már! - inti gúnyos vigyorral Caleb, aki áthajol a korláton, és

olyan fekete szemmel néz, akár az éjszaka. - Lefogadom, hogy Callie-

nek jó oka van elmenekülni.

A szavaiból kivehető burkolt célzás felpörgeti a szívemet és a lábamat.

Berohanok a felhajtó sötétjébe, nevetésük hangja a hátamba csapódik.

- Mi bajod van? - kérdezi a bátyám, ahogy bevágom a kocsiajtót,

bekötöm a biztonsági övét, lihegek, és lesimítom hajam rövid tincseit. -

Miért futottál?

- Anyu azt mondta, siessek. - Az ölembe bámulok.

- Néha egyáltalán nem értelek, Callie. - Sötétbarna haját igazgatja,


16/322

majd hátradől az ülésen. - Mintha direkt erőfeszítést tennél, hogy az

emberek furának gondoljanak.

- Nem én vagyok a huszonnégy éves, aki egy gimis bulin lóg -

emlékeztetem.

Anyukám bosszús tekintettel néz rám.

- Callie, ne csináld! Tudod, hogy Mr. Owens hívta meg a bátyádat,

ahogy téged is meghívott.

Kayden jár a fejemben, véres és feldagadt arca. Borzasztóan érzem

magam, amiért egyedül hagytam, és kis híján elárulom anyámnak a

történteket. Ám ekkor szemembe ötlik Caleb meg Daisy a tornácon,amint figyelnek minket tolatás közben, és eszembe jut, hogy egyes

titkokat magunkkal kell vinnünk a sírba. Egyébként is, édesanyám sosem

volt az a típus, aki kíváncsi lenne a világ csúnya dolgaira.

- Csak huszonhárom vagyok. A jövő hónapig nem is töltöm be a

huszonnégyet - zökkent ki a bátyám a gondolataimból. - És már a

többiek sem gimisek, szóval hagyjál békén. - Tudom, hány éves vagy - felelem. - És már én sem vagyok gimis.

- Azért nem muszáj így örülnöd neki - grimaszol anyám, miközben

elfordítja a kormányt, hogy kikanyarodjunk az utcára. Barna szeme körül

elmélyülnek a szarkalábak, ahogy igyekszik megállni a sírást. -

Hiányozni fogsz nekünk, én pedig nagyon szeretném, ha meggondolnád

magad, és mégiscsak várnál őszig, hogy elmenj az egyetemre. Laramie

majdnem hat órára van innen, édesem. Nagyon nehezen bírom majd,

hogy ilyen messze leszel.

A fák között elnyúló, alacsony dombokon átívelő útra meredek.

- Bocs, anyu, de már beiratkoztam. Egyébként sincs semmi ér telme

itt maradnom a nyárra, csak hogy a szobámban üldögéljek.

- Vállalhatnál valami állást - javasolja. - Mint a bátyád szokott

nyaranta. Úgy több időt tölthetnél vele, ráadásul Caleb is nálunk lakik


17/322

majd a nyáron.

Testem minden izma begörcsöl, mintha csomóra kötötték volna, és

csak nagy erőfeszítés árán sikerül levegőt vennem.

- Bocsi, anyu, de készen állok rá, hogy egyedül legyek.

Az nem kifejezés. Elegem van már abból, hogy anyám örökké

szomorúan néz rám, mert semmit sem ért, amit teszek. Nem bírom már,

hogy el akarom mondani neki, mi történt, de tudom, nem lehet. Készen

állok arra, hogy egyedül legyek, jó messze a rémálmoktól, amik eluralják

a szobámat, az életemet, az egész világomat.


18/322

4. PONT: VISELJ SZÍNES FELSŐT!

Négy hónappal később...

CALLIE

GYAKRAN ELTŰNŐDÖM, VAJON MI MOTIVÁLJA AZ EMBEREKET. Hogy vajon

már a születésünkkor belénk rögződik minden, vagy felnövés közben

tanulunk el dolgokat. Talán olyan körülmények kényszerítenek minket,

amikre nincs semmi ráhatásunk. Vajon akad ember, aki maga irányítja

az életét, vagy mind tehetetlenek vagyunk?

- Úristen, kész diliház ma ez a hely - jegyzi meg Seth, és grimaszt

vágva figyeli az egyetem udvarán rajzó, csak most érkezettelsőéveseket. Aztán meglengeti a kezét az orrom előtt. - Hahó, már

megint elkalandoztál?

Pislogok, elhessegetem a gondolataimat.

- Na, ne légy ilyen nagyra magaddal! - bököm meg játékosan a

vállát az enyémmel. - Csak azért, mert mindketten úgy döntöttünk, hogy

részt veszünk a nyári egyetemen, és mert tudjuk, mi hol van, még nem

vagyunk jobbak, mint a többi gólya.

- Éppenséggel de, igenis jobbak vagyunk. - Rám mereszti

mézbarna szemét. - Mi vagyunk a gólyák krémje.

Magamba fojtom a mosolyomat, és kortyolok a tejeskávémból.

- Pontosan tudod, hogy a gólyáknak nincs krémje.

Felsóhajt, beletúr aranyszőke hajába, ami úgy néz ki, mintha

fodrásznál melíroztatná, pedig a tincsei eleve ilyen színűek.


19/322

- Igen, tudom. És még ha lenne is, nem mi volnánk az. Mi vagyunk

itt a két fekete bárány.

- Rajtunk kívül is bőven akadnak fekete bárányok. - Kezemmel

leárnyékolom a szemem a nap elől. - És én igyekszem visszavenni a

feketéből. Ma még egy piros felsőt is felvettem, ahogy a lista írta.

Seth szája sarka felfelé görbül.

- Ami még jobban állna, ha kiengednéd szépséges hajtincseidet,

ahelyett, hogy örökké ilyen lófarokba fogod őket.

- Egyszerre egy lépés - felelem. - Már az is bőven elég nehéz volt,

hogy megnövesszem a hajam. Furán érzem magam tőle. És úgysemszámít, mert még nem szerepel a listán.

- Hát, akkor sürgősen fel kell kerülnie rá - válaszolja. - Sőt, amint

visszaérek a szobámba, felírom.

Sethszel listát vezetünk olyan dolgokról, amiket muszáj megtennünk,

még akkor is, ha az adott feladat megrémít, undorít vagy képtelenségnek

tűnik. Ami szerepel a listán, azt kénytelenek vagyunk megcsinálni, éshetente legalább egyvalamit ki kell pipálnunk rajta. A listát azután írtuk,

hogy a szobámba zárkózva bevallottuk egymásnak legféltettebb

titkainkat. Ez volt a legelső alkalom, hogy szoros kapcsolatot alakítottam

ki egy másik emberi lénnyel.

- És még mindig hordod ezt a borzasztó pulcsit - folytatja, és

megrángatja kopott, szürke melegítőfelsőm alját. - Pedig úgy rémlik,

beszéltünk már erről a szörnyű vacakról. Gyönyörű vagy, semmi okod

így takargatni magad. Egyébként is, minimum huszonöt fok van idekint.

Feszengve összehúzom magam előtt a pulcsit, az anyag szélét

markolom.

- Váltsunk témát, ha kérhetem!

Seth belém karol, és teljes súlyával nekem dől, kitol a járda széléig,

miközben a többiek elmennek mellettünk.


20/322

- Jól van, de egy nap majd beszélni fogunk egy teljes átalakításról,

amit én felügyelek.

Sóhajtok.

- Meglátjuk.

Az első itteni napomon, a Wyomingi Egyetem matematikai alapozó

kurzusán ismerkedtem meg Sethszel. Remekül elcsevegtünk arról, hogy

képtelenek vagyunk felfogni a matekot, és ez a beszélgetés

megalapozta a barátságunkat. Seth az első barátom a hatodik osztály

óta, kivéve a rövid barátságomat egy új lánnyal a gimiben, aki eleinte

még nem úgy ismert, mint az „anorexiás, sátánista Callie”, aminekmindenki más látott.

Seth váratlanul megtorpan, és elém penderül. Szürke pólót és fekete,

tapadós farmert visel. A haja divatosan zilált, a szempillája pedig olyan

hosszú, hogy minden lány irigyli érte.

- Csak még egyvalamit tennék hozzá. - Ujja hegyét a szemem

sarkához érinti. - Sokkal jobban tetszik nekem ez a sötétbarna szemceruza, mint az a túlzásba vitt fekete.

- Szóval jóváhagyod a sminkemet. - Drámaian a szívemre szorítom

a kezem. - Most úgy megkönnyebbültem! Egész délelőtt nyomasztott a

dolog.

Seth grimaszt vág, és tekintete végigsuhan piros felsőmön, ami szűk

farmerom derekáig ér.

- Minden téren remekül állsz, csak azt kívánom, bár felvennél

egyszer szoknyát vagy rövid nácit vagy akármit, amiből kilátszik a helyes

lábikód.

Elborul az arcom, ahogy a kedvem is.

- Seth, tudod, hogy miért nem... Mármint, tudod, hogy... Nem

lehet...

- Tudom. Én csak próbállak bátorítani.


21/322

- Tudom jól, és ezért szeretlek. - Igazság szerint nem csak ezért

szeretem. Szeretem, mert ő az első személy, akiben megbízom annyira,

hogy el merjem mondani neki a titkaimat, de talán azért, mert ő megérti,

milyen az, ha az embert fájdalom kínozza kívül- belül.

- Sokkal boldogabb vagy, mint amikor megismertelek. - A fülem

mögé simítja lenőtt frufrumat. - Bárcsak mások előtt is ki tudnád ezt

mutatni, Callie! Bár ne rejtőzködnél mindenki elől! Szomorú, hogy senki

más nem láthatja, milyen szuper vagy.

- Bagoly mondja verébnek - felelem, mert Seth ugyanolyan

rejtőzködő, mint én. Kiveszi a kezemből az üres kávéspoharat, és kidobja az egyik pad

mellett lévő kukába.

- Mit szólnál, ha részt vennénk az egyik kampusztúrán, csak hogy

kigúnyolhassuk a túravezetőt?

- Te aztán tudod, mitől döglik a légy - mosolygok rá, és nevetése

egész arcát felderíti. A fák árnyékában sétálunk végig a járdán a tanulmányi osztály felé,

ami egy többemeletes, csúcsos tetejű épületben található. A

sárgásbarna, lelakott téglaépület réges-réginek tűnik, mintha egy elmúlt

korba tartozna. Az épületek közti udvart összevissza keresztezik a

betonjárdák, így a gyep háromszögek kész labirintusa. Az egyetem

környezete nagyon szép, rengeteg a fa meg a nyílt tér, de azért idő

kellett, hogy hozzászokjak.

Nagy a fejetlenség, ahogy a diákok és szüleik próbálnak eligazodni az

egyetem területén. Elterelik a figyelmem, ám egyszer csak fojtott kiáltás

üti meg a fülem.

- Vigyázz!

Épp időben kapom fel a fejem, hogy lássam, amint egy srác

egyenesen az én irányomba rohan, kezét az égnek emelve, miközben


22/322

egy tojásfoci repül feléje. Teste olyan nagy erővel csapódik nekem, hogy

hanyatt esem, bevágom a járdába a fejemet meg a könyökömet.

Fájdalom sugárzik szét a karomban, és nem kapok levegőt.

- Szállj le rólam! - mondom, bepánikolva vonaglom a földön. A fiú

súlyától és teste melegétől úgy érzem, mintha fulladoznék. - Azonnal

szállj le rólam!

- Ne haragudj! - A fiú oldalra gördül, gyorsan lemászik rólam. - Nem

vettelek észre.

Addig pislogok, amíg el nem tűnnek a pöttyök a szemem elől, és végre

tisztán látom az arcát: fülénél kifelé kunkorodó barna haj, átható tekintetűsmaragdzöld szempár, a lányok szívét garantáltan rabul ejtő mosoly.

- Kayden?

Összevonja a szemöldökét, és kezét az oldalához ejti.

- Ismerjük egymást? - Kis heg van a jobb szeme alatt, és arra

gondolok, talán annak a nyoma, ahol az apja megütötte azon a bizonyos

estén. Kicsit a szívembe mar, hogy nem emlékszik rám. Talpra kászálódom,

lesöpröm a karomról a földet meg a füvet.

- Ööö, nem, bocsi. Összekevertelek valakivel.

- De eltaláltad a nevem. - Kétség csendül a hangjából, miközben

f elkapja a focilabdát a fűről. - Várjunk csak, igenis ismerlek, ugye?

- Nagyon sajnálom, hogy az utadba kerültem. - Kézen fogom Sethet,

és a bejárat felé rángatom, amely fölött nagy „Üdvözöljük diákjainkat!”

feliratú transzparens lóg.

Miután beérünk a vitrinekkel teli folyosóra, elengedem Seth kezét, és a

téglafalnak dőlök, levegő után kapkodva.

- Ez Kayden Owens volt.

- Ó! - Hátranéz, a bejárat felé, miközben egyre csak rajzanak befelé

a diákok. - Az a bizonyos Kayden Owens? Akit megmentettél?


23/322

- Nem mentettem meg - helyesbítek. - Én csak leállítottam valamit.

- Valamit, ami épp csúnyán eldurvult.

- Bárki ugyanezt tette volna a helyemben.

Seth megmarkolja a könyökömet, amint elindulnék a folyosón, ésvisszahúz magához.

- Nem, egy csomóan csak elmentek volna mellette. Köztudott tény,

hogy sok ember inkább elfordítja a fejét, ha valami rosszat lát. Ezt saját

tapasztalatból tudom.

Fáj érte a szívem, fáj, hogy min ment keresztül.

- Úgy sajnálom, hogy ilyesmit kellett átélned! - Ne sajnálj, Callie! - mondja bús sóhajjal. - Neked is megvan a saját

szomorú történeted.

Végigmegyünk a keskeny folyosón, amíg be nem érünk egy terembe,

benne egy szórólapokkal és brosúrákkal teli asztal. A diákok sor ban

állnak, órarendeket bámulnak, a szüleikkel beszélgetnek, ijedtnek és

izgatottnak tűnnek. - Még csak fel sem ismert - jegyzi meg Seth, miközben átverekszi

magát a tömegen, bevág a sor elejére, és felkap egy rózsaszín

szórólapot.

- Régebben sem szokott felismerni. - Megcsóválom a fejem, amikor

tortadarával megszórt sütivel kínál az asztalon lévő tányérról.

- Hát, most igazán fel kellene ismernie. - Fog egy sütit, lekaparja

róla a tortadarát, majd leharapja a sarkát. Morzsa hullik a szájáról,

miközben rág. - Megmentetted egy alapos veréstől.

- Nem olyan nagy ügy - felelem, bár kissé szíven szúrt a dolog. -

Na, témát válthatnánk végre?

- Igenis nagy ügy. - Seth felsóhajt, amikor homlokráncolva nézek rá.

- Jól van na, befogtam. Most pedig gyere, keressünk egy túravezetőt,

akit megszívathatunk!


24/322

KAYDEN

Az elmúlt négy hónapban minden egyes istenverte éjszakán ugyanaz

a rémálom gyötör. A kerti kis ház előtt görnyedek, és apám a szart is

kiveri belőlem. Még soha életemben nem láttam ilyen dühösnek,

valószínűleg azért, mert most olyasmit tettem, aminél rosszabbat el sem

tud képzelni. Gyilkos indulat ül a szemében, és embersége utolsó

cseppje is odaveszett, teljesen eluralkodott rajta a harag.

Ökle újra és újra az arcomba vág, meleg vér csorog le a bőrömön, és

a pólómra csöpög. Tudom, hogy apám ezúttal talán meg fog ölni, és

végre szembe kéne szállnom vele, de megtanultam ilyenkor lélekben

meghalni. Ráadásul már egyszerűen nem érdekel az egész.

Aztán valaki előbukkan a sötétből, és közbelép. Miután kitörlöm a vért

a szememből, látom, hogy egy halálra rémült lány az.

Nem egészen értem, miért avatkozott közbe, de rengeteggel tartozom

neki.

Callie Lawrence azon az estén megmentette a kibaszott életemet,

talán nem is fogta fel, mennyire. Szeretném, ha tudná, de képtelen

voltam rájönni, hogy mondjam el neki, ráadásul a történtek óta még csak

nem is találkoztam vele. Úgy hallottam, még a nyáron elment az

egyetemre, megkezdeni az életét, és irigylem ezért.

Egész jól megy az első napom a kampuszon, különösen azóta, hogyanyám meg apám itt hagyott. Miután elhajtottak, életemben legelőször

fellélegezhettem.

Luke meg én bejárjuk a felbolydult kampuszt, próbáljuk megtalálni, mi

hol van, közben egy tojásfocit passzolgatunk. Süt a nap, zöldek a fák, és

az újdonság hangulata úgy betölti a levegőt, hogy teljesen bezsongok.

Újra akarom kezdeni, boldog akarok lenni, most először élni akarok. Luke egyszer olyan messzire hajítja a labdát, hogy az elkapása


25/322

közben fellökök egy lányt. Seggfejnek érzem magam, főleg, mert a lány

irtó kis termetű, teljesen védtelennek tűnik. Kék szeme elkerekedik,

láthatóan halálra rémült. Az viszont még furább, hogy megismer, de

elszalad, amikor megkérdezem, honnan.

Baromira idegesít. Nem bírok másra gondolni, csak az arcára, és hogy

milyen ismerős volt. Miért nem bírok rájönni, ki a fene lehet?

- Láttad azt a lányt? - kérdezem Luke-tól. Ő a legjobb bar átom

második óta, amikor is rádöbbentünk, milyen egyformán elcseszett

mindkettőnk élete, bár más-más okból.

- Azt, akit fellöktél? - Összehajtogatja az órarendjét, és bedugja

farmerja farzsebébe. - Kicsit emlékeztetett arra a csöndes csajra, akivel

egy suliba jártunk. Tudod, akit Daisy folyton szekált.

Tekintetem az épület bejáratára téved, ahol a lány eltűnt a szemem

elől.

- Callie Lawrence?

- Igen, azt hiszem, így hívták. - Luke bosszúsan fújtat, miközben

megfordul a gyep közepén, próbál tájékozódni. - De nem hinném, hogy ő

az. Nem volt csupa fekete szarság a szeme, ráadásul Callie-nek olyan

rövid volt a haja, mint egy fiúnak. És szerintem ez a csaj soványabb is

nála.

- Igen, tényleg máshogy nézett ki. - De ha mégis ő volt, akkor

beszélnem kell vele arról az estéről. - Bár Callie mindig is nagyon sovány

volt. Daisy ezért csúfolta.

- Legalábbis részben ezért csúfolta - emlékeztet Luke, és a hátam

mögé pillantva undorodva eltorzul az arca. - Na, én inkább megyek,

megkeresem a szobánkat. - Elsiet a főépület sarka felé, mielőtt egy

szóval is felelhetnék.

- Hát itt vagy! - lép mögém Daisy, és megcsap a parfüm meg a

hajlakk tömény illata.


26/322

Egyszeriben megértem, miért húzta el Luke úgy a csíkot, mintha tűz

ütött volna ki. Több okból sem bírja Daisyt; például azért, mert szerinte

egy szemét liba. Tényleg az, de nekem megfelel így, mert lehetővé teszi,

hogy semmit se kelljen éreznem, márpedig én csak így bírok élni.

- Nagyon remélem, hogy nem rólam beszéltetek éppen. - Daisy

átkarolja a törzsemet, és ujjai hegyével a hasamat cirógatja. - Hacsak

nem csupa jót mondtatok.

Megfordulok, és puszit nyomok a homlokára. Mélyen kivágott kék

ruhát visel, nyaklánca a dekoltázsába lóg.

- Nem te voltál a téma. Luke csak elment megkeresni a kolesz-

szobáját.

Daisy szájfényes ajkába harap, és a szempilláját rebegteti.

- Akkor jó, mert már amúgy is ideges vagyok, amiért itt kell

hagynom az észvesztőén szexi pasimat. Ne feledd, hogy flörtölhetsz, de

mindent a szemnek, semmit a kéznek! - Daisy könnyen elunja magát, és

ilyenkor olyasmiket beszél, amivel drámázhat. - Semmit a kéznek. Értettem - felelem, és megállom, hogy az égnek

emeljem a szemem. - És mint mondtam, nem te voltál a téma.

Elgondolkodó arckifejezéssel az ujja köré csavarja göndör, szőke haja

egyik fürtjét.

- Tényleg nem bánom, ha rólam dumáltok, csak az a lényeg, hogy

jó legyen.

Daisyvel tizedikes koromban ismerkedtem meg, akkor kezdett a

sulinkba járni, nálam egy évfolyammal lejjebb. Ő volt a szexis, új csaj, és

ezt nagyon is jól tudta. Én elég népszerű voltam, de nem is igazán

jártam senkivel, legfeljebb csak kamatyoltam. Alapvetően az amerikai

futballra összpontosítottam, ahogy apám akarta. Daisy viszont járni akart

velem, és pár héttel később hivatalosan is egy pár lettünk. Csak magával

van elfoglalva, és sosem kérdezi, hol szereztem a horzsolásokat,


27/322

vágásokat meg sebhelyeket. Egyszer rákérdezett a hegeimre, amikor

legelőször keféltünk, és azt feleltem, quadozás közben sérültem meg,

még kisfiúként. Az újabb sebekről nem faggatott.

- Figyu, bébi, mennem kell! - Gyorsan szájon csókolom. - Muszáj

regisztrálnom, kipakolnom, és megtudnom, hol a fenében van minden.

- Hát jó. - Daisy az ajkát biggyeszti, a hajamba túr, és visszahúz

magához, egy hosszú csókra. Miután hátrahúzódik, elmosolyodik. - Én

meg hazamegyek, és megpróbálom valahogy lefoglalni magam a

dögunalmas gimivel.

- Biztos nem lesz gond - felelem, ahogy a bejárat felé hátrálok, a

járdán tolongó emberek között manőverezve. - Az őszi bálra otthon

leszek.

Daisy integet, majd a parkoló felé fordul. Rajta tartom a szemem, amíg

be nem ül a kocsijába, aztán bemegyek az épületbe. Odabent hűvösebb

a levegő, tompa a megvilágítás, és nagy a kiabálás meg a zűrzavar.

- Nem kell nekünk kampusztúra - lépek oda Luke-hoz, aki annál az

asztalnál álldogál, ahol a túrára lehet feliratkozni, és egy rózsaszín

szórólapot olvas. - És te nem a szobádat indultál megkeresni? Vagy az

csak kifogás volt, hogy elmenekülj Daisy elől?

- Az a csaj kurvára az agyamra megy. - Rövid, barna hajába túr. -

Amúgy igenis oda indultam, de aztán rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb

lenne részt venni egy túrán, és megtudni, mi hol van.

Ami a sulit meg a sportot illeti, Luke nagyon rendszerető. Mivel én

ismerem a múltját, ez nem lep meg, de egy kívülálló szemszögéből

valószínűleg bajkeverőnek tűnhet, aki kibukott az iskolából.

- Hát jó, akkor menjünk a túrára. - Felírom a nevünket a lapra, és az

asztalnál ülő vöröske rám mosolyog.

- Csatlakozhattok ahhoz, ami most indul! - mondja, és előreha jolva

szemérmetlenül feltolja két karjával a mellét. - Az előbb mentek ki a


28/322

folyosóra.

- Köszi! - Rávigyorgok, majd elsietünk arra, amerre irányított.

- Mindig ez van - jegyzi meg Luke derűsen, miközben megkerül egy

kisebb asztalt, rajta egy sütivel teli tányér. - Mágnesként vonzod a

csajokat.

- Pedig nem is bátorítom őket - válaszolom, miközben közeledünk a

csoport végéhez. - Sőt, örülnék, ha békén hagynának.

- Dehogy örülnél - jelenti ki Luke, a szemét forgatva. - Imádod ezt,

tudod jól. Én meg alig várom, hogy egyszer élj a kínálkozó lehetőséggel,

és végre ejtsd azt a szemét libát. - Daisy nem olyan vészes. Valószínűleg ő az egyetlen csaj, akit nem

zavar, ha flörtölök. - Karba tett kézzel bámulom a vastag szemüveges,

ritkás barna hajú, csiptetős írótáblát szorongató, tök kocka túravezetőt. -

Tényleg kell ez nekünk? Inkább mennék kicsomagolni.

- Muszáj megtudnom, hogy mi hol van - erősködik Luke. - Te

elmehetsz a szobába, ha akarsz. - Nem, jó nekem itt. - Megakad a szemem a tömegben egy lányon: ő

az, akit feldöntöttem. A mellette álló fiúra mosolyog, aki épp a fülébe

suttog valamit. Azon kapom magam, hogy élvezettel nézem

közvetlenségüket, nem játsszák meg magukat, mint mások, akiket látni

szoktam.

- Mit bámulsz? - Luke követi a tekintetemet, és a homlokát ráncolja. -

Tudod mit? Szerintem ez tényleg Callie Lawrence. Jobban meggondolva

azt hiszem, az apja említette is, hogy a Wyomingi Egyetemre jön.

- Ne már... ez nem lehet... tényleg ő az? - Szemügyre veszem barna

haját, vékony alakjára simuló ruháit és kék szemét, ami felcsillan, ahogy

nevet. Amikor legutóbb láttam, ez a kék szempár borús és komor volt. Az

a Callie, akit én ismertem, sötétséget árasztott, mindig bő holmikban járt,

és örökké szomorúnak tűnt. Mindenkitől elzárkózott, kivéve egyetlen


29/322

estét, amikor megmentette az irhámat.

- De tényleg, ő az - közli Luke magabiztosan, és a halántékára bök.

- Callie-nek volt egy kis anyajegy a halántékán, nem emlékszel?

Pont úgy, mint ennek a lánynak. Nem létezik, hogy csak bizarr véletlen

legyen.

- Azt a kurva! - mondom hangosan, mire mindenki felém fordul.

- Segíthetek? - kérdezi fagyos hangnemben a túravezető.

Megcsóválom a fejem, és észreveszem, hogy Callie engem bámul.

- Bocs, haver, azt hittem, rám szállt egy méh.

Luke horkantva felröhög, én pedig magamba fojtom a nevetést. Atúravezető sértődötten fújtat, majd folytatja a szövegét, az egyes ajtókra

mutogatva elmagyarázza, melyik iroda hol van.

- Ez meg mi volt? - kérdezi Luke fojtott hangon, miközben szépen

félbehajt egy darab papírt.

- Semmi. - A tömeget szemlélem, de sehol sem látom Callie-t. -

Nem láttad, hova lett a csaj? Luke a fejét csóválja.

- Nem.

Tekintetem bejárja az egész folyosót, ám a lánynak semmi nyoma.

Muszáj megtalálnom őt, muszáj köszönetét mondanom neki, amiért

megmentette az életemet, ahogy már négy hónappal ezelőtt kellett

volna.


30/322

28. PONT: HÍVJ MEG VACSORÁRA EGY ISMERETLENT!

CALLIE

- MI A TERVÜNK MA ESTÉRE? - Épp összehajtogatok egy pólót, és a

szárítógép tetején lévő szennyeskosárba teszem. - Kiruccanunk vagyitthon maradunk?

Seth felcsüccsen az egyik mosógépre, hosszú lábát lóbázza, mi-

közben bekap egy rágót.

- Nem is tudom. Egyfelől szívesen itthon maradnék Vámpírnaplók at

nézni, másfelől viszont van egy irtó király étterem, amit már rég ki akarok

próbálni.

- Fúj, csak azt a szusis placcot ne! - A homlokom ráncolom, és

lehúzok egy vékony öblítő lapocskát az egyik felsőmről. - Nem szeretem

a szusit, és semmi kedvem ma étteremben vacsorázni.

- Nem, még sosem ettél szusit - helyesbít Seth. - És csak mert még

nem próbáltál ki valamit, nem biztos, hogy nem jönne be neked. -

Összeszorítja a száját, hogy elfojtsa a nevetést. - Ezt a saját konkrét

tapasztalatomból tudom.

- Azt meghiszem. - A mobilom rezeg és felvillan egy halom póló

tetején. - A csudába, anyám az. Egy pillanat. Szia, anyu! - Felveszem a

telefont, és a sarokba csoszogok, hogy kicsit eltávolodjak a mosógépek

zajától.

- Szervusz, édesem! - mondja. - Milyen volt az első tanítási nap?

- Az első tanítási nap hétfőn lesz - emlékeztetem, és bedugom a


31/322

másik fülem, hogy kizárjam a zajt. - Ma csak az a nap van, amikor

mindenki beregisztrál.

- Na, és az hogy megy?

- Már tudom, mi hol van, úgyhogy most éppen mosunk Seth-szel.

- Üdv, Mrs. Lawrence! - kiabálja a srác, tölcsért formálva kezével a

szája körül.

- Üdvözöld őt a nevemben, édesem, jó? - kéri anyám. - És mondd

meg neki, alig várom, hogy személyesen is megismerhessem.

Letakarom a kezemmel a mobilt.

- Alig várja, hogy megismerhessen - suttogom oda Sethnek, ő pedig

grimaszt vág.

- Mondd meg neki, hogy nem bírna el velem. - A mosógép leáll, és

leugrik róla, hogy kinyissa.

- Azt mondja, ő is nagyon szeretne megismerni - felelem

anyukámnak. - Irtóra izgatottan várja.

Seth a fejét csóválja, miközben kirángat egy pulcsit a mosógépből. - Egy anyából se kérek. Tudod jól.

- Mit mondott? - kíváncsiskodik anyukám.

- Semmit, anyu. - Csipog a szárítógép. - Mennem kell. Majd később

hívlak!

- Várj, édesem! Csak azt akarom mondani, hogy nagyon boldognak

hangzol.

- Az is vagyok - hazudom elszorult torokkal, mert tudom, hogy ezt

akarja hallani.

Seth a kosár szélére ejti csakis felakasztva szárítható ingét, csípőre

teszi a kezét, és összehúzott szemmel néz rám.

- Ne hazudj anyádnak, Callie!

- Mi folyik ott? - kérdezi anyukám. - Egy csomó zajt hallok.

- Mennem kell. - Kinyomom a hívást, mielőtt anyu bármi mást


32/322

mondhatna.

- Az én anyukám nem olyan, mint a tiéd. - Kinyitom a szárítógép

ajtaját, és két kézzel kilapátolom belőle a többi ruhámat. - Alapvetően

nagyon aranyos. Legalábbis akkor, ha jól viselkedem.

- De nem osztasz meg vele mindent... az igazán fontos dolgokat

pláne nem. - Behajlítja a karját, ami a megismerkedésünkkor még

gipszben volt. - Vagyis olyan, mint az én anyám.

- Te mindent elmondtál anyádnak. - A csípőmmel belököm a

szárítógép ajtaját. - Csak nem fogadta jól, én pedig azért nem mondom

el neki az igazat, mert beleroppanna. Olyan vidám személyiség, semmiértelme sötét gondolatokkal kínoznom. - A kosárba ejtem a ruháimat,

miközben az egyik mosógép puffog, és a betonfalnak lökődik. -

Letesztelhetjük azt az új éttermet, ha olyan nagyon akarod. - Felkapom a

kosarat, és a csípőmnek támasztom. - Hozzáadhatom a listához, mint

egy újabb dolgot, amit ki kell próbálnom.

Seth vigyora fülig ér. - Imádom azt a listát.

- Én is... néha - helyeslek, miközben ő felkap egy halom ruhát. -

Zseniális ötlet volt tőled.

A listát a szobám félhomályában írtuk, miután Seth bevallotta nekem,

hogy tört el a karja, és hogyan szerezte a kezén lévő sebeket. Az utolsó

tanítási nap után épp hazafelé sétált, amikor egy csapat focista hajtott

oda hozzá egy kisteherautóban. Elkapták, megverték, megpróbálták

ezernyi szilánkra törni, hogy aztán a szőnyeg alá söpörhessék. Ám Seth

erős, ezért is árultam el neki a titkomat, mert ő tudja, milyen érzés, ha az

embert súlyos támadás éri. Bár a durva részleteket kihagytam, mert nem

bírtam kimondani őket.

- Nagyon zseniális vagyok. - Oldalra lép, hogy kiengedjen az ajtón. -

És amíg ezt észben tartod, nem lesz semmi baj.


33/322

Nevetünk, méghozzá szívből, de sötét felhő lebeg fölöttünk, miután a

szél elnyomja a hangot.

KAYDEN

- Ez a szoba akkora, mint egy cipősdoboz - jegyzem meg,

miközben körülnézek a nagyon kicsi koleszszobánkban. A Downey

Kollégiumban lakunk, a gólyák összenyomorítására fenntartott négy

épület egyikében. Van benne két szimpla ágy meg egy íróasztal a

szemközti sarokban. A két ágy közti távolságot két lépéssel át tudom

szelni, és a túlsó falnál lévő szekrénybe alig fér be három doboz. -

Biztos, hogy nem akarsz lakást bérelni? Idefelé jövet láttam párat, amik

nagyon közel vannak a kampuszhoz.

Luke egy „Vackok” feliratú dobozban matat.

- Nem engedhetek meg magamnak egy lakást. Még ahhoz is állást

kell keresnem, hogy megvehessem a könyveimet meg ilyeneket. - Az ösztöndíj az ilyesmit nem fedezi? - Fogok egy nehéz dobozt,

és az ágyam matracára ejtem.

Luke gombóccá gyűr némi ragasztószalagot, és a padlóra hajítja.

- Az csak a tandíjat fedezi.

Letépem a ragasztót a dobozról.

- Kisegíthetlek... ha kéne egy kis plusz pénz. Gyorsan megcsóválja a fejét, figyelmét teljesen leköti egy doboz.

- Nem szorulok adományokra. Ha lakást akarsz, bérelj egyet! Nem

kell a koleszban maradnod csak azért, mert én itt lakom. - Előhúz a

dobozból egy fejetlen bronzszobrocskát, és elvörösödik. - Ez meg mi a

franc?

Vállat vonok. - Nem én pakoltam be a dobozaidba, haver.


34/322

- Nem, én magam pakoltam, és ezt nem tettem be ide. - Áthajítja a

szobrot a szobán, a szemközti falnak csapódik. - Az istenit, anyám

próbál megőrjíteni.

- Ne hagyd, hogy kizökkentsen! Csak azt akarja, hogy hazamenj, és

ne kelljen egyedül boldogulnia. - Felkapom a törött szobrocskát, és

kimegyek a folyosóra, hogy kidobjam a szobánk közelében lévő kukába.

Visszafelé menet észreveszem Callie-t, épp felém jön azzal a sráccal,

akivel korábban is volt, és megint mosolyog. Megtorpanok a folyosó

közepén, és várom, hogy odaérjen hozzám, így mindenki más kénytelen

megkerülni engem. Callie észre sem vesz, de a haverja megpillant, és alány fülébe súg valamit.

Ő felém kapja a fejét, és hátrahőköl, mintha attól félne, hogy

rátámadok. A barátja megnyugtatóan a hátára simítja a kezét.

- Szia! - kezdem feszengve, mert megzavart, hogy így megijedt

tőlem. - Nem tudom, emlékszel-e rám...

- Emlékszem - vág közbe, kék szeme az arcomon lévő hegre téved.

- Hogyne emlékeznék? Gyerekkorunk óta ismerjük egymást.

- Igaz - mondom, fogalmam sincs, hogy reagáljak zárkózott

magatartására. Azon az estén nem így viselkedett. - Csak így akartam

beszélgetést kezdeményezni.

Ajka „O” betűt formál, majd némán álldogál, bő dzsekije egyik pántját

birizgálja.

A haverja rápillant, majd felém nyújtja a kezét.

- Seth vagyok.

Szememet továbbra is Callie-n tartva kezet rázok vele.

- Kayden.

- Ne vedd a szívedre Callie viselkedését! - Gyengéden vállon

paskolja a lányt, aki grimaszt vág. - Ma kicsit rosszul érzi magát.

Callie hunyorogva mered rá.


35/322

- Dehogyis. Semmi bajom.

Seth megenyhült pillantást vet rá, és összeszorított foggal azt

sutyorogja neki:

- Akkor esetleg mondhatnál valamit. Talán valami kedveset.

- Ó! - A lány megint rám figyel. - Sajnálom... mármint... - Elcsuklik a

hangja, és halkan szentségei. - Úristen, mi van velem?

Seth f elsóhajt, mintha már hozzászokott volna Callie fura

viselkedéséhez.

- Csak ma kezded a sulit? - kérdezi tőlem.

- Igen, focis ösztöndíjjal kerültem be. - Végigmérem, kétlem, hogy

valaha is hozzáért volna focilabdához.

Megemeli a szemöldökét, hátradől, érdeklődést mímel.

- Á, értem.

Callie frufruja fellebben a homlokáról, ahogy lassan kifújja a levegőt.

- Indulnunk kell. Vacsorázni megyünk. Örülök, hogy összefutottunk,

Kayden.- Te is velünk jöhetsz - ajánlja fel Seth, ügyet sem vetve a merev

tekintetre, amit Callie vet rá. - Ha akarsz. Ki szeretnénk próbálni egy új

helyet.

- Egy szusis éttermet. - Callie most először néz a szemembe.

Szomorúság meg szégyenlősség árad a tekintetéből, és én kis híján

átkarolom, hogy ölelésemmel űzzem el a fájdalmát. Fura érzés, hiszen

sosem ölelkezem senkivel Daisyn kívül, és őt is csak akkor ölelem meg,

ha muszáj. - Nem biztos, hogy jó lesz.

- Szeretem a szusit. - A vállam fölött a koleszszobánk nyitott

ajtajára sandítok. - De Luke-ot is elhívnám, ha lehet. Ő volt a Vadlovak

futó hátvédje.

- Tudom, kicsoda. - Callie nagyot nyel. - Persze, jöhet ő is.

- Egy pillanat, megkérdezem, van-e hozzá kedve. - Visszasietek a


36/322

szobába, ahol Luke bevetetlen ágyán üldögél, és egy halom papírt olvas

át. Az ajtófélfába kapaszkodva bedugom a fejem az ajtón. - Mit szólnál

egy kis szusihoz?

A papírokról rám emeli a tekintetét.

- Szusihoz? Hogyhogy?

- Úgy, hogy Callie Lawrence épp most hívott meg minket szusizni -

felelem. - Vagyis inkább a haverja hívott... Te is úgy emlékszel, hogy

zárkózott volt a csaj?

A komód fiókjába teszi a papírokat, de egyet gombóccá gyűr, és

kihajítja a szemetesbe. - Igen, úgy hatodik körül lett olyan. Mintha egyik percben normális

lett volna, a másikban meg kibaszott fura.

Az oldalamhoz ejtem a kezem, hátradőlök, kipillantok a folyosóra, ahol

Callie épp Seth fülébe suttog valamit.

- Én erre nem emlékszem. Mármint, rémlik, hogy régen normális

volt, azután viszont semmire nem emlékszem róla. Nem igazán lógottsenkivel, ugye?

- Egyáltalán nem. - Luke vállat von. - Most mit vagy úgy oda érte?

- Nem vagyok oda érte. - Feldühít a vád. - Én soha senkiért nem

vagyok oda. Csak meghívtak vacsorára, én meg udvariasságból

elfogadtam. Ha nem akarsz menni, akkor nem megyünk.

A farzsebébe dugja a pénztárcáját.

- Nekem mindegy, felőlem mehetünk. Ha egy rakat vacsorát kibírok

a hülye Daisy társaságában, akkor tuti kibírok egyetlen vacsit valami

csajjal, akivel egy suliba jártunk, és aki szinte meg se mukkan.

Seggfejnek érzem magam. Úgy tűnik, Luke nálam jobban emlékszik

Callie-re, pedig igazán ismernem kéne a lányt, aki olyan sok

szempontból megmentett, hogy nem tudom, képes leszek-e valaha is

elmagyarázni neki.


37/322

CALLIE

- Irtóra haragszom rád - sziszegem oda Sethnek, miközben, a

neonlámpákkal kivilágított étterem felé tartva, átvágunk a sötét parkolón.Egy kocsival jöttünk mind a négyen, és a síri csönd miatt a

legszívesebben kitéptem volna a hajamat. - Miért hívtad meg őket?

- Udvariasságból. - Vállat von, és átkarol. - És most lazulj el végre,

édes Callie-m, hadd pipáljuk ki szépen a listánkon a többet társaságba

járást. Sőt, azt is kipipálhatjuk, hogy vacsorára hívjunk valakit.

-

Amint hazaérünk, elégetem azt a listát. - Egy rántással kinyitom azétterem üvegajtaját, és belépek az áporodott levegőjű helyiségbe. A

legtöbb boksz üres, de a bárnál jó hangosan mulat egy csapat fiatal nő,

mindegyikük tollas boát meg tiarát visel, valószínűleg lánybúcsút

tartanak.

- Nem, dehogy égeted. Most pedig engedd el magad, és próbálj

csevegni! - feleli, azzal odavonul a vendégeket fogadó pincérnőhöz, és a

pultra könyököl. - Üdv, van még hely a bárnál?

A pincérnő vihog, az ujja körül csavargatja egyik vörös tincsét,

miközben végigböngész egy listát. Seth teljesen levette a lábáról.

- Máris nézem.

Seth bekap egy mentolos cukorkát, és a válla fölött képeket vág

nekem:

- Azta!

Rámosolygok, aztán Luke meg Kayden felé fordulok, de hiába

keresem a szavakat, semmi sem jut eszembe. Nem igazán boldogulok

fiúkkal, Sethet kivéve. Szeretnék, ám az emlékeim egyszerűen nem

hagyják.

Luke leszakít egy viasszerű levelet az ajtó melletti műnövényről.

- Azt hittem, Laramie bulisabb város, mint amilyennek egyelőr e


38/322

tűnik.

Az ablakon át jobbra mutatok.

- Ahhoz arrafelé kell továbbmenni. Arra van egy csomó diszkó meg

ilyesmi.

Lenyírt, barna hajával, az alkarján lévő tetoválással és átható, barna

szemével Luke állandóan úgy fest, mint aki menten verekedni kezd, s én

a legszívesebben összekucorodnék.

- Szóval te tudod, hol vannak a diszkók?

- Hallottam, hol vannak. - A szemem sarkából Kaydenre pillantok.

Élénken figyel, az ajtónak dőlve, karba tett kézzel. Miért néz így rám?Mintha tényleg látna. - De nem sokban jártam.

- Igaz, sosem voltál nagyon bulizós, mi? - Luke a padlóra pöccinti a

levelet.

- De, egy időben igenis az volt - szól közbe Kayden büszke

arckifejezéssel. - Most már emlékszem. Hatodik elején még bulit is

rendezett, és anyukámnak kellett volna hoznia rá a tortát, de elfelejtette,vagy valami... Azt hiszem, akkor volt a szülinapod.

- A tizenkettedik születésnapom. - Elcsuklik a hangom, ahogy

eszembe villannak a lufik, konfetti és rózsaszín cukormáz képei, de

aztán mindet elborítja a vér. - És attól még nem vagyok bulizós, hogy

kislányként egyszer születésnapi bulit akartam... Én csak ennyit akartam.

Úgy merednek rám, mintha elment volna az eszem, és én igyekszem

szuggerálni az ajkamat, hogy formáljon szavakat, ám a számat meg a

szívemet egyaránt megdermesztik a fájdalmas emlékek.

- Oké, szereztem asztalt, de nem a bárnál. - Seth odalép hozzánk,

és átkarolja a vállam. - Mi a baj? Úgy nézel ki, mintha rosszul lennél.

Pislogok párat, majd mosolyt erőltetek a képemre.

- Csak fáradt vagyok.

Seth tudja, hogy hazudok, de ezt Kayden meg Luke előtt


39/322

semmiképpen sem mondaná ki.

- Akkor jobb lesz, ha korán hazamegyünk.

A pincérnő odakísér az asztalunkhoz, és ellát minket étlapokkal meg

fejenként egy pohár vízzel, majd Sethre vigyorog, mielőtt visszamenne apulthoz. Látásomat elhomályosítják a sötét gondolatok, amikre jó ideje

próbáltam oda sem figyelni, és most a kínálat egyetlen szavát sem bírom

elolvasni. A szememre szorítom a tenyeremet, és pislogok.

- Azt hiszem, be kell vallanom valamit - jelenti be Kayden. Amikor

felnézek rá, szája lassan vigyorra húzódik. - Nem szeretem a szusit.

Őszintén szólva, igencsak a frászt hozza rám. - Rám is - bólogatok félszeg mosollyal. - Fura, hogy nincs

megfőzve.

- Callie még sosem kóstolt szusit - árulja el Seth, az étlapot

olvasgatva. - Úgyhogy elméletileg nem is lehet véleménye.

- Szerintem igenis számít a véleménye. - Kayden térde az asztal

alatt az enyémhez ér, bár nem tudom, véletlenül-e vagy sem.Forrósággal árasztja el a testem, a gyomrom bukfencet vet. - Nagyon is

értékes meglátásnak tűnik.

Fogalmam sincs, hogy fogadjam a bókját, így inkább ki sem nyitom a

számat.

- Nem azt mondom, hogy nem értékes a véleménye - magyarázza

Seth. - Csak azt, hogy talán bejönne neki, ha tenne vele egy próbát. Ez a

személyes irányelvem.

Épp vizet kortyolok, és prüszkölve röhögök fel, majdnem megfulladok

egy jégkockától.

- Úristen!

Seth hátba vereget.

- Megmaradsz?

Bólintok, a mellkasomra szorítom a tenyeremet.


40/322

- Igen, de többet ne poénkodj, miközben épp iszom, okés?

- Ez az irányelvem. - Csillog a szeme, ördögi vigyort villant rám. -

De visszafogom magam.

- Basszus, a kocsiban hagytam a mobilomat - csap Luke az

asztalra, de úgy, hogy beleremegnek a vizespoharaink. - Mindjárt jövök!

- Feláll az asztaltól, végigvonul a bokszok között, és kimegy az

étteremből.

Ismét az étlapjainkba mélyedünk, amikor Seth is kiugrik a bokszból.

- Bezártam az autót. Ki se tudja venni a mobilját. - Az ajtó felé siet,

kikapja a zsebéből a kulcsot. - Luke igazából cigizni ment - árulja el nekem Kayden, két tenyere

között pörgetve a sószórót. - Csak nem szereti bevallani olyanoknak,

akiket nem ismer. Elég furán áll hozzá.

Bólogatok, de nem nézek rá.

- Valószínűleg Seth is bagózni ment. Általában a kocsiban gyújt rá,

de most udvarias akart lenni.- Nyugodtan rágyújthatott volna - nevet Kayden, és ettől felragyog a

tekintete. - Luke már tizenhat éves korunk óta bagózik a kocsinkban.

Képtelen vagyok uralkodni magamon, és elmosolyodom, ahogy

eszembe jut valami, miközben a szalvéta szélét birizgálom.

- Mi olyan vicces? - Kayden karba teszi a kezét az asztalon, és

felcsúszik a felsője ujja. Csuklóját apró fehér hegek borítják, és gyor san

lehúzza az anyagot, hogy eltakarja őket. - Na, ne már, meséld el, miért

mosolyogsz így!

- Semmiség. - Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek. - Csak

arra gondoltam, mit mondott volna apám, ha megtudta volna, hogy a

hátvédje dohányzik.

- Szerintem tudta. - Kayden áthajol az asztalon, közelebb húzódik

hozzám. - Mintha mindig tudta volna, ha rossz fát tettünk a tűzre, de


41/322

sosem szólt róla semmit.

- Igaz, lehet, hogy tudta. Egyszer cigizésen kapta a bátyámat, és jó

hosszú időre szobafogságra ítélte. - Miért beszélgetek így vele? Ez nem

vall rám. Lehajtom a fejem, és az előételek listájára összpontosítok.

- Callie, nagyon sajnálom - szólal meg Kayden hirtelen, tenyerét az

asztalra simítva és felém csúsztatva. Ahogy ujjai a kezemhez ér nek, kis

híján megfulladok.

- Micsodát? - kérdezem fojtott hangon.

- Hogy nem köszöntem meg... azt az estét. - Nagy kezét az enyémre

teszi.

Egy pillanatra élvezem keze melegét, de aztán visszakerülök abba az

elzárt zugba az elmémben, ahol csapdába esett és tehetetlen vagyok.

- Semmi gond, megértem. - Elrántom a kezem, és az asztal alá

dugom. Zakatoló szívvel bámulom az étlapot. - Kemény este volt az

neked.

Nem szól egy szót sem, miközben elhúzza a kezét. Nem nézek fel rá,mert nem akarom látni undorodó tekintetét.

- Ha megkérdezném, nem kaphatnék-e egy hamburgert, szerinted

készítenének nekem? - kérdezi, lazán témát váltva.

Összevont szemöldökkel lapozgatok a kínálatban.

- Azt írja, van itt hamburger?

- Nem, csak vicceltem. - Az asztal túloldaláról méreget. -

Kér dezhetek valamit?

Óvatosan biccentek.

- Persze.

- Hogyhogy olyan korán eljöttél az egyetemre? - kérdezi. - A

legtöbben otthon akarják tölteni a nyarat, hogy bulizhassanak.

Vállat vonok.

- Nem igazán maradt ott nekem semmi a szüléimén kívül, és


42/322

egyszerűen úgy tűnt, itt az ideje mennem.

- Nem volt valami sok barátod, igaz? - Arcára van írva, hogy

visszaemlékezik, és szép lassan összerakosgatja szánalmas életem

darabkáit.

Szerencsére Seth meg Luke visszatér az asztalhoz, mielőtt Kayden

további részleteket áshatna elő. A két srácnak füstszaga van, és

láthatóan örömmámorban úsznak.

- Nem, a kampuszon nincs sok - mondja épp Seth Luke-nak,

miközben leül, és kigöngyöli az evőeszközt a szalvétából. - És ha mégis

akad egy, a biztonságiak hamar véget vetnek neki. Luke megforgatja a kis műanyag állványt, rajta a különféle sörök

képével.

- Igen, a mi sulinkban is folyton ez a szarság ment. Egyszer például

hatalmas örömtüzet raktunk, mire megjelentek a zsaruk, és mindenkit

elkaptak.

- Mekkora bajba kerültél? - kérdezi Seth, a karórájára pillantva. - Nem nagyba. - Luke a szájába kap egy fogpiszkálót. - A helyi

zsaruk nálunk általában nagyon elnézőek a focistákkal.

- Jellemző - motyogja Seth, és rám sandít, én pedig együtt érzőén

mosolygok rá.

Kayden lába folyton az enyémnek ütközik az asztal alatt, és meg

akarom kérni, hogy hagyja már abba, de még szemkontaktust sem

vagyok képes teremteni vele. Összezavarodom, mert a lelkem mélyén

élvezem. Kezdem elveszteni az irányítást az érzelmeim felett, és

borzasztóan vissza akarom nyerni az önuralmam. Visszatér a pincérnő,

és felveszi a rendelésünket. Megteszek minden tőlem telhetőt, több

fogást is rendelek, és feltett szándékom az utolsó morzsáig megenni. Ám

amikor megérkezik az étel, összeszorul a gyomrom, és azonnal tudom,

hogy megint ugyanaz lesz a vége, mint mindig.


43/322

52. PONT: PRÓBÁLJ SZERENCSÉT, AZ ISTEN SZERELMÉRE!

KAYDEN

EGY HETE TART A TANÍTÁS. Az órák máris piszok nehezek. Előre

figyelmeztettek, hogy az egyetem keményebb lesz, mint a gimi, de arra

nem készültem fel, mennyi önálló munkát várnak el az embertől. A suli

meg az edzés mellett nincs semmi időm bármi mással foglalkozni.

Kétszer futottam össze Callie-vel azóta, hogy együtt vacsoráztunk, és

ő mindkétszer ügyet sem vetett rám. Bioszból egy előadásra járunk, de ő

leghátul ül, olyan távol mindenkitől, amennyire csak lehet, a tollára meg

a papírjára koncentrál. Tuti, hogy már teleírt egy egész füzetet, olyan

mániákusan jegyzetel.

Igyekszem nem bámulni a csajt, de általában nem bírom megállni.

Lenyűgöző figyelni, mennyire nem vesz tudomást senkiről. Jó lenne így

a gondolataimba feledkezni, ahelyett, hogy örökké aggódom minden

szarság miatt.

Épp órára készülök, és azt hajtogatom magamnak, hogy muszáj végre

leakadnom Callie-ről, amikor csöng a mobilom: apám hív.

- A garázsban hagytad a szarjaidat - mondja, amint felveszem a

telefont.

- Bocsánat - mentegetőzöm, erőnek erejével levegőt veszek,

miközben megragadom a könyveimet. - De anya azt mondta, otthagy-

hatom a cuccomat.

- Anyádnak semmi beleszólása az ilyesmibe - válaszolja élesen. -


44/322

Ha itt akartad tárolni a szarjaidat, tőlem kellett volna engedélyt kér ned.

Az istenit neki, mikor fogsz végre leszokni a bénázásról?

Szeretnék vitába szállni vele, de igaza van. Állandóan bénázok. Több

mint negyedóráig hagyom, hogy a fejemet mossa, és megint úgy érzemmagam, akár egy kibaszott kölyök.

Miután leteszem a telefont, a komód fölötti tükörbe bámulok,

szemügyre veszek minden heget az arcomon, míg egész képem

egyetlen nagy sebhelynek nem tűnik. Egyszeriben kiárad belőlem

minden felgyülemlett dühöm, és addig rúgom a szaros komódot, amíg ki

nem esik az egyik fiókja. Luke cucca szétszóródik a földön: öngyújtók,fényképek, néhány szerszám meg egy borotvapenge. Utál ja, ha

rendetlen a cucca, és ha meglátja ezt a kupit, nagyon fel fogja kapni a

vizet.

Gyorsan visszarakok mindent a fiókba, próbálom rendezetten

elpakolni a holmikat, és úgy teszek, mintha észre sem venném a pengét,

ami farkasszemet néz velem, miközben felkapom a padlóról. De nem isbírok másra gondolni, miközben a markomban tartom, és könyörgök

magamnak, hogy ne használjam.

Remeg a kezem, miközben visszagondolok arra a régi időre, amikor

még nem voltam ilyen; amikor még hittem, hogy talán, esetleg nem

mindennek kell a fájdalomról szólnia.

A bátyámmal, Tylerrel a garázsban lógtunk. Ő tizenhat éves volt, én

nyolc. Tyler a motorját bütykölte, amit a nyári munkával keresett pénzén

vett.

- Tudom, hogy nem nagy szám - mondta nekem, miközben kivett

egy csavarkulcsot a sarokban lévő szerszámosládából. - De elhúzhatok

rajta innen... jó messzire, és én csak ennyit akarok.

Egész nap apával viaskodott, volt egy nagy zúzódás a karján, és

felhorzsolta az öklét. Hallottam, hogy veszekednek, aztán már ütlegelték


45/322

is egymást. De ez normálisnak számított. Ez volt az életünk.

- Miért akarsz elmenni? - kérdeztem, a motor körül őgyelegve. Nem

volt fényes, vagy ilyesmi, de látszott rajta, hogy jó móka lehet. És ha

elviheti innen az embert, akkor tényleg különlegesnek kellett lennie. -

Apa miatt?

Elég erősen hajította vissza a csavarkulcsot a szerszámosládába,

majd hosszú, barna hajába túrt, amitől úgy festett, mintha hajléktalan

lenne, legalábbis apa mindig ezt mondta.

- Egy nap, pajti, amikor kicsit idősebb leszel, rá fogsz döbbenni,

hogy ebben a házban minden egy kibaszott nagy hazugság, és el akarszmajd húzni innen a picsába, bármibe is kerül.

Felléptem egy ládára, és felültem a motorra, megragadtam a

kor mányt, és lelógáztam rövidke kis lábamat.

- Elviszel magaddal? Én is el akarok menni.

Tyler megkerülte a motort, és leguggolt, hogy megnézze a kerekeket.

- Persze, pajti, elviszlek.Megmarkoltam a gázkart, úgy tettem, mintha elhajtanék, és egy

pillanatra felvillant előttem egy fájdalom nélküli élet lehetősége.

- Megígéred?

Bólintott, miközben a légnyomásmérővel foglalkozott.

- Ja, megígérem.

Aztán kiderült, hogy a bátyám ugyanolyan hazug, mint mindenki más a

házunkban. Végül tényleg elhúzott, engem viszont otthagyott, mert

inkább piált, mint hogy meg kelljen birkóznia az élettel. Néhány évvel

később a másik bátyám, Dylan leérettségizett, és szintén elköltözött.

Megváltoztatta a számát, egy léleknek sem árulta el, hova megy, és

azóta sem hallott felőle senki, bár nem tudom, mekkora erőfeszítést tett

bárki is, hogy megtalálja.

Tizenkettő voltam akkor, az utolsó gyerek otthon, vagyis én lettem


46/322


47/322

- Te sírsz? Mi a franc bajod van? - Le sem lassított, felemelte az

öklét, és teljes erőből a vállamba vágta.

A nyakamba és karomba sugárzó fájdalom egy csettintésnyi pillanat

alatt megfosztott az oxigéntől, és a padlóra rogytam, pislogva

igyekeztem megszabadulni a szemem előtt táncoló fekete pontoktól.

- Kelj fel! - Oldalba rúgott, de nem bírtam feltápászkodni.

Cser benhagyott a lábam, és valahányszor apám cipője nekem

csapódott, egyre inkább odalett az élni akarásom. Még össze sem

kucorodtam, hogy óvjam magam. Egyszerűen csak hagytam, hogy úrrá

legyen rajtam a fájdalom, eltompítva annak kínját, hogy itt hagytakmagamra. - Te semmirekellő! A bátyáid legalább küzdöttek. De te mi

vagy? Semmi! Minden a te hibád! - Újabb rúgás, ezúttal a gyomromat

érte, és a fájdalom egészen a fejemig hasított. - Kelj fel! Kelj fel! Kelj már

fel... - Bakancsa ismét a gyomromba vágódott, hangja esdeklővé vált.

Mintha mindez az én hibám lenne, és apám azt akarná, hogy állítsam le.

És talán tényleg az én hibám volt. Nem lett volna más dolgom, csakfelkelni. De még egy ilyen egyszerű dolgot sem bírtam megtenni.

Ez volt a legsúlyosabb verés, amit apámtól valaha kaptam, mintha a

bátyáim iránti minden csalódott dühét rajtam töltötte volna ki. Anyám két

hétig nem engedett suliba, hogy meggyógyuljak, és azt mondta az

iskolának, a családnak, a barátoknak, a szomszédoknak - bárkinek, aki

érdeklődött -, hogy súlyosan fertőző torokgyulladásom van.

Szinte végig ágyban feküdtem, éreztem, amint gyógyul a testem, az

elmém. Az élni akarásom viszont kipurcant, mert tudtam, hogy ennél

sosem lesz jobb, nekem annyi.

Most elhessegetem ezt a gondolatot, miközben leülök a padlóra és

felemelem a pólómat. Amikor egyetemre jöttem, megfogadtam, hogy

abbahagyom ezt - leszokom erről a kurva szokásról. De úgy tűnik, sokkal

inkább a rabja vagyok, mint gondoltam.


48/322

Másnap bioszon igyekszem lehetőleg meg se moccanni, hogy ne

sugározzon szét a fájdalom a hasamból, mégis újra meg újra

hátrapillantok Callie-re, aki úgy tűnik, még nem vette észre, hogy szinte

már kémkedem utána.

Fremont tanár úr jó sokáig húzza az előadást. Mire kiérek az óráról, a

folyosó dugig van emberekkel. Az ajtóban állok, épp próbálom kitalálni,

hogy ellógjam-e a következő előadást, amikor valaki a hátamnak ütközik.

- Jaj, istenem! Bocsánat! - mentegetőzik Callie, és úgy hátrál el

tőlem, mintha bűnöző volnék. - Nem figyeltem oda.

- Nincs miért bocsánatot kérned. Esküszöm, semmi bajom, hiába

rohantál belém. - Rávigyorgok, miközben félreállok, hogy elfér jenek

mellettem a többiek. Ahogy elfordítom a törzsem, sajognak az izmaim.

- Bocsánat! - ismétli Callie, majd lehunyja a szemét, és önkritikusan

megcsóválja a fejét. - Rossz szokásom, hogy folyton bocsánatot kérek.

- Semmi baj, de talán megpróbálhatnál leszokni róla - javaslom, az

ajtófélfának támaszkodva. A lány feltűzte barna haját, vékony tincsek

lógnak az arca köré. Farmert visel, egy egyszerű, lila pólót, minimális

sminket. Nem úgy öltözködik, ahogy Daisy szokott mindennap: nem lóg

ki a melle a f elsője dekoltázsából, és a farmerja sem olyan tapadós,

hogy hangsúlyozza minden domborulatát. Nincs rajta semmi néznivaló,mégis azon kapom magam, hogy alaposan szemügyre veszem.

- Próbálok, de nehéz. - Lenéz a barna padlószőnyegre, végtelenül

szégyenlős és ártatlan. A csaj úgy fest, mint akinek ezer ölelésre lenne

szüksége, hogy megszabadítsa a vállán cipelt óriási szomorúság

terhétől. - A szokásoktól rém nehéz megszabadulni.

- Meghívhatnálak valahova? - kérdezem anélkül, hogy


49/322

belegondolnék, mit művelek, és annak milyen következményei lehetnek.

- Nagyon szeretném megköszönni, hát, tudod, amit tettél.

Pislogva néz rám, nekem pedig eláll a szívverésem. Ez még soha nem

fordult elő velem, és egy pillanatra beleszédülök.

- Most igazából pár percen belül Sethszel kell találkoznom, de talán

majd máskor - ad kitérő választ, és elindul a folyosón, vállára lendítve a

táskáját.

Melléje szegődöm.

- Tudod, a haverod irtó érdekes fazon. Egy előadásra járunk

irodalomból, és folyton jelentkezik, de aztán mindig rossz választ ad. Halvány mosoly játszik Callie ajkán.

- Direkt csinálja.

Tenyeremet az üvegnek nyomva kinyitom előtte az ajtót.

- Miért?

Callie fél kézzel leárnyékolja a szemét a napsütésben, és kilép a

szabadba.- Mert rajta van a listán.

Megtorpanok az ajtó előtt, megemelem a szemöldököm.

- A listán?

- Nem érdekes - legyint Callie. - Figyelj, tényleg mennem kell.

Szaporán indul el, vékony lábát kapkodva hagy ott engem a kampusz

udvarán, lehajtja a fejét és behúzza a nyakát, mintha meg akarna tenni

minden tőle telhetőt, hogy ne is létezzen.

CALLIE

A koleszszobám a Mclntyre épületben van, ez a legmagasabb

kollégium. Lehúzom az azonosító kártyámat, hogy bejussak a kapun,majd beütöm a kódot, ami a szobám ajtaját nyitja. Az ablakon át aprónak


50/322

tűnnek az emberek, mintha mindent madártávlatból látnék.

Előveszem a párnám alá rejtett naplót, és fogok egy tollat. Tizenhárom

éves koromban kezdtem naplót vezetni, papírra vetni a gondolataimat.

Nem terveztem, hogy egy egész életen át tartó hobbi lesz belőle, de írásközben sokkal jobban érzem magam, mintha az agyam végre szabadon

mondhatná, amit csak akar.

A napló borítója foszladozik, egyes lapok szinte teljesen kiszakadtak a

spirálról. Elhelyezkedem törökülésben, és egy tiszta oldalra nyomom a

toll hegyét.

Elképesztő, hogy az ember csupa olyasmit jegyez meg örök életre, amit alegszívesebben elfelejtene, viszont mindaz, amit kétségbeesetten meg akar

őrizni, elillan, akár homokszemcse a szélben.

Mindenre emlékszem arról a bizonyos napról, mintha a képeket bil logvassal

égették volna az agyamba. De azt kívánom, bár elfújná őket a szél.

Valaki kopog. Sóhajtva visszadugom a naplót a párna alá, mielőtt ajtót

nyitnék. Seth lép be a szobába, két jegeskávét hoz, az egyiket akezembe nyomja.

- Úgy hallottam a hangodon, hogy egy ilyenre van szükséged. -

Ieveti a dzsekijét, az íróasztal előtti székre teríti, majd lecsüccsen az

ágyra. - Na jó, mesélj!

- Nem tudom, miért dumál velem, és miért akar elhívni valahova. -

Fel-alá járkálok az ágyam előtt, és a szívószálon át iszogatom a kávét. A

szobatársam oldalán pár rajz meg egy Rise Against-poszter van a falon,

az ágyát pedig beborítja a szennyes. - Azelőtt szóba sem állt velem.

- Kicsoda, Kayden? - kérdezi Seth, én pedig bólintok. Ledől az

ágyamra, és az iPodom lejátszólistáját böngészi. - Talán bejössz neki.

Megtorpanok a szoba közepén, és megcsóválom a fejem, a jég zörög

a pohárban.

- Nem, biztosan nem arról van szó. Van barátnője... egy irtó ribis


51/322

csaja, akit megérinthet.

- Nyilván téged is megérintene, ha hagynád - feleli Seth, nekem

pedig eláll a lélegzetem. - Jól van na, szóval ott még nem tartunk.

Leteszem a kávét az asztalra, lehuppanok az ágyamra, és a combom

alá dugom a kezem.

- Nem biztos, hogy én valaha is fogok ott tartani. Azt hiszem, arra a

következtetésre jutottam, hogy én soha senkivel nem leszek képes

elmenni odáig. Végül talán olyan vén nyanya leszek, aki ezer cicát tart,

és egyenesen a konzervből eszi a macskakaját.

- Először is, fúj, soha nem hagynám, hogy odáig süllyed j.

Másodszor pedig fel kéne írnunk ezt a listára. - Felül, és az

éjjeliszekrényen lévő toll után nyúl.

- Csak azért, mert rajta van a listán, még nem jelenti, hogy meg is

fog történni - mondom, miközben Seth feláll, és a szoba végében lévő

táblához lép, ahová a listát rögzítettük.

- De igen, pontosan azt jelenti, Callie. - Elvigyorodik, hüvelykujjával

lepattintja a toll kupakját. - Mert ez egy varázslatos lista,

Documents

Jessica Sorensen - Callie & Kayden És a Véletlen