A

PÉNZÜGYI SPEKULÁCIÓK

RÖVID TÖRTÉNETE

J o h n K e n n e t h G a I b r a i t h

A mű eredeti címe: A short history of financial euphoria

Copyright © John Kenneth Galbraith, 1990 Minden jog fenntartva!

Fordította: Kőrös László

Az eredetivel egybevetette és az előszót írta: Dr. Nyers Rezső

Hungárián translation: Kőrös László, 1995

E L Ő S Z Ó

a m a g y a r k i a d á s h o z

A gyors meggazdagodás reménye végigkíséri az emberiség tör-ténetét. Ha valaha is felcsillant, vagy felcsillantották a gyors meggazdagodás esélyét, akkor az ókori társadalomban éppúgy, mint századunkban, vagy éppen napjainkban emberek tömegeit bódította el a pénz, a vagyon csodájába vetett hit. S kockára téve vagyonukat, jövőjüket, lelkesen vágtak bele a pénzcsinálás nagy kalandjába. Ám csodák nincsenek - figyelmeztet JOHN KEN-NETH GALBRAITH, századunk kitűnő gondolkodója, egyik leg-újabb, talán leginkább közgazdasági esszének nevezhető köny-vében: „A pénzügyi spekulációk rövid történeté"-ben. Ez a szel-lemes esszé most az érdeklődő magyar olvasók számára is elér-hetővé vált.

A szerző, John Kenneth Galbraith több könyve Magyarorszá-gon is megjelent, nevét jól ismeri a magyar olvasóközönség is. Politikai, vagy közgazdasági tárgyú találó kijelentéseire, elemzé-seire ma is világszerte gyakran hivatkoznak. Művei mellett érde-mes azonban magát a szerzőt is röviden bemutatni.

A XX. század közgazdasági története kevés olyan, Galbraith-szel rokonítható csillogó, magávalragadó személyiséget tud fel-mutatni, aki szellemes és eredeti gondolataival, megállapításai-val egyszerre volt népszerű az egyetemi diákság, a politikai ad-minisztráció, vagy éppen az amerikai újságíró társadalom körei-ben. A közgazdaságtan művelői közül kevesen mondhatják el magukról, hogy az élet olyan egymástól igencsak távolálló terü-letein otthonosan mozogtak, mint az indiai festészet, a külpoliti-

5

ka, az újságírás, a regényírás, a mezőgazdaság, a közgazdaság-tanról nem is beszélve.

John Kenneth Galbraith 1908-ban született Kanadában, skót származású szülőktől. Egyetemi tanulmányait egy kanadai me-zőgazdasági főiskolában végezte, s első publikációi, közöttük pl. a kaliforniai méhészettel foglalkozó, Galbraith szerint korrekt, de érdektelen monográfia is mezőgazdasági tárgyúak. Az egye-temet követően fiatal oktatóként Kaliforniába megy, a híres Berkeley egyetemre. Egyetemi oktatói, illetve kutatói pályáját négy világhírű egyetemi intézmény fémjelzi. Fiatal éveiben Ber-keley, egy viszonylag rövidebb ideig Princeton, majd a 70-es, 80-as évtizedig az amerikai Cambridge városának világhírű egye-teme a Harvard, ahol megszakításokkal 15-20 évet tölt el a köz-gazdaságtan professzoraként. A negyedik világhírű intézmény az angliai Cambridge, ahol kutatóként, vendégelőadóként tölt el több alkalommal hónapokat.

Az amerikai, de különösen az angliai Cambridge mind politi-kai, mind közgazdászi gondolkodásának, s talán stílusának is egyik meghatározó színtere. Politikai gondolkodásmódját, rész-ben a családi háttérrel is összefüggésben, a liberális eszmék iránti mély elkötelezettség jellemzi a későbbiekben, talán éppen az angliai Cambridge hatására fokozódó szociális érdeklődéssel, illetve érzékenységgel ötvözve. Ez határozza meg Galbraithnek a közgazdaságtan mindenkori uralkodó főáramlataiba aligha il-leszthető közgazdasági nézeteit is.

Az angliai Cambridge a szorosan vett közgazdaságtani gon-dolkodásmód, felfogás tekintetében is meghatározó állomás Gal-braith pályafutásában. Különösen Galbraith-nek a század máso-dik felében született leghíresebb műveit jellemzi az ún. neo-klasszikus közgazdaságtan alapdogmájával, a piac mindenek-felettiségébe, a tökéletes piacba vetett hittel való szakítás, gyöke-res elfordulás a neoklasszikus közgazdasági tanoktól és elemzési keretektől. Galbraith-ra mély és tartós hatással volt a nem min-den baloldali gondolattól mentes Cambridge-i iskola, s minde-

6

nekelőtt JOHN MAYNARD KEYNES. Az 1929-1933-as évek nagy világgazdasági válságára megoldást kínáló, az aktív költ-ségvetési politikára építő anticiklikus gazdaságpolitikában, illet-ve Keynes nézeteiben Galbraith egyszerre találja vonzónak, köz-gazdasági felfogásához közelállónak a neoklasszikus dogmán való túllépést, s az erős gyakorlati kötődést. Stílusa szintén szi-getországi, humoros és találó megállapításai gyakran emlékez-tetnek a többi között G. B. Shaw írásaira.

Galbraith a 30-as évek végén ifjú kutatóként kerül először közel az állami adminisztrációhoz, amikor a Mezőgazdasági Minisztériumban alkalmazzák elemzőként. A Roosevelt-i New-Deal éppen azokat a fiatal, tehetséges, keynesiánus közgazdászo-kat igényelte Amerikában, mint amilyen Galbraith is volt. Az adminisztrációban eltöltött évek számos értékes tapasztalattal szolgáltak, amit kiváltképp jól tudott hasznosítani közgazdász újságíróként, vagy éppen harvardi egyetemi oktatóként.

A második világháború alatt Galbraith az Állami Árellenőrzé-si Hivatal vezetője, majd a tudományban, az újságírásban tett újabb kitérők után, csatlakozván a Kennedy család szellemi köre-ihez, a 60-as évek elején ismét állami szolgálatba lép: indiai nagykövet. Ezt követően ismét visszatér a könyvíráshoz, a taní-táshoz, amit csak néha szakít meg egy-egy kalandos vállalkozá-sával, mint pl. amikor a közgazdasági gondolat fejlődését bemu-tató, a világ legtöbb pontját bejáró BBC filmsorozat kommentá-tora volt. Műveinek listája beláthatatlanul hosszú; talán 35 vagy még több könyv, s tanulmányok, újságcikkek százai fűződnek nevéhez. Művei sorában az olyan híres, szinte az egész világon kiadott művek, mint pl. az „Új ipari állam" mellett megtalálható a Magyarországon is megjelent „Győzelem" c. kisregény. E rendkívül szellemes kisregényében az amerikai külpolitikát, ne-velési rendszert figurázza ki. Rendkívül élvezetes olvasmány a magyarul szintén megjelent visszaemlékezése is. AZ INDIAI FESTÉSZETRŐL Mohyhander Sind Randhawa-val közösen ál-lított össze egy képzőművészeti albumot.

7

Közgazdasági tárgyú műveinek legtöbbje sajátos színfolt a közgazdaságtudományban. Bár Galbraith Keynes-i indíttatása, ha gyengült is, de ma is fennáll, mégis, aligha lehetne bármelyik közgazdasági iskolába besorolni. Művei, gondolatai túllépnek a mai közgazdasági fő áramlatok gondolati és elemzési keretein, módszerein, sőt terminológiáján is; a közgazdasági gondolatokat összekapcsolja a szociológiai, filozófiai megállapításokkal, s nem utolsósorban a hétköznapi életből nyert tapasztalatokkal, azzal, amit magyarul a józan paraszti észnek neveznénk. Ez a sokszínűség tükröződik stílusában is, az olyan szellemes és talá-ló következtetésekben, mint pl.: amikor az olasz gazdaság és társadalom fejlődési problémáit és sajátosságait bemutatva arra a végső következtetésre jut: „az olasz gazdaság egyik válságból a másik válságba rohan a lejtőn felfelé".

A „Pénzügyi spekulációk rövid története" tulajdonképpen egy szellemes közgazdasági esszé. De nevezhetnénk „vádiratnak" is; vádiratnak az emberi butasággal szemben. Az esszé fő mondani-valója nagyon egyszerűen összefoglalható, ezt Galbraith is több alkalommal megteszi, mintegy nyomatékosítva azt. A fő mon-danivalót a legjobban talán három közismert szólással lehet a legjobban összefoglalni. Az első: „Nincsen új a nap alatt". Ez érvényes a pénzügyi spekulációk létezésére, lefolyásának mód-jára és eszközeire egyaránt. Rendkívül szemléletesek azok a történetek, amelyeken Galbraith végigvezeti az olvasót, bemu-tatva azt, hogy minden híres nagy és kevésbé híres spekuláció az emberiség történelmében fő jellemzőit tekintve rendkívül sok hasonlóságot mutat, s a spekulációk eszközeiben sincsen a lé-nyeget tekintve túlzottan nagy különbség. A spekuláció mindig azzal kezdődik, hogy valaki vagy valakik felvillantják a gyors és kockázatmentes meggazdagodás lehetőségét. Ez pedig elfojtja a kételyt, a józan ítélőképességet, s emberek tömegei vetik magu-kat a nagy kalandba. Egy ponton azonban a spekuláció kifullad, s következik az összeomlás fájdalmas szakasza. A spekulációk kevésbé találékony, ám lefolyását tekintve szintén a nagy speku-

8

lációs epizódokra emlékeztető formája napjaink Magyarorszá-gán a különféle közismert pilótajátékok terjedése.

A második szólás: „Csodák márpedig nincsenek, hallgassunk a józan paraszti észre". Ha a pénzügyeket nézzük, ez azt jelenti, hogy minden pénzügyi spekulációnak törvényszerűen vannak vesztesei - általában sokan - és nyertesei, többnyire kevesen. A társadalom egészének a gazdagsága azonban nem változik, a spekuláció csak a társadalmi vagyont osztja el újra.

A csodák tagadásával kapcsolatban kell szólni Galbraith köny-vének kulcsszaváról a „leverage" kifejezésről. Valójában min-den pénzügyi spekuláció természetrajzában ez a kulcsszó fejezi ki a legfontosabb közös elemet.

De mi is ez a leverage? A szó magyarra való lefordítása nem egyszerű; a tőkeáttétel

nem igazán fejezi ki a dolog lényegét. A közgazdasági szaknyelv leverage-nak nevez minden olyan műveletet, amelynek során valaki hitelből vásárol tőkét, azaz a tőke, a vagyon mögött komoly hiteltartozás áll. Bár angolul nem mindenki ért, ám maga a fogalom, vagy inkább technika nem ismeretlen a magyar társa-dalom számára sem. Éppen az elmúlt években vállalkozók ezrei indítottak el új vállalkozásokat, vagy bővítették vállalkozásukat nem is olyan ritkán, szinte kizárólag nagy összegű és emelkedő kamatozású hitelekből. Amikor pedig a hitelből való vállalkozás átlépte az ésszerű, elfogadható kockázatvállalás határát, a vég-eredmény Magyarországon is többnyire az volt, mint általában az elmúlt évszázadok pénzügyi spekulációiban. Amikor bezárul-tak a tőkenövelés kapui; s a tőke értéke valamilyen ok miatt hirtelen csökkenni kezdett (lsd. ingatlanárak); a hitelterhek egyre nyomasztóbban, törvényszerűen vezettek a bukáshoz a vállalko-zás, a spekuláció és sok esetben maga a spekuláns, vagy vállal-kozó összeomlásához. Ezért ne hagyjuk magunkat a gyors meg-gazdagodás csábításától megkísértetni.

Galbraith 1990-ben írta könyvét, a második angol nyelvű kiadáshoz írt előszava 1993-ban született. Ezért is hökkenhet

9

meg az olvasó, amikor az 1700-1'800-as évek nagyobb pénzügyi spekulációinak bemutatásakor a vesztesek között az angol kirá-lyi család bankjával, a Barings Bankházzal találkozik, amelynek az elmúlt hetekben bekövetkezett csődje századunk legnagyobb bukásai közé tartozik.

Galbraith a könyvét azzal a megállapítással zárja: nem tudjuk vajon mire irányulnak a jövőbeni spekulációk, ingatlanra, érték-papírra, műtárgyakra, netalán antik gépkocsikra. De hogy lesz-nek, az szinte bizonyos, s végeredményük sem lesz más, mint a múlt nagy pénzügyi spekulációié.

Galbraith jóslata részben már valósággá lett. Az 1992-95-ös éveket a nemzetközi pénzügyi világban a kisebb-nagyobb össze-omlások sorozata jellemzi: 1992-1993-ban a világ nagy pénz-ügyi központjait, nemzetközi bankjait megrázó ingatlanpiaci összeomlás, 1994-1995-ben az értékpapír piaci válságok, mint pl. a mexikói állampapír piac összeomlása, a Barings Bankház már említett összeomlása származékos pénzügyi műveleteiben elszenvedett veszteségei miatt és még lehetne folytatni a sort. S ki tudja, talán a következő nagy spekulációs hullám tárgyai va-lóban a műtárgyak lesznek, vagy az öreg autók, ahogyan ezt Galbraith jósolta.

A harmadik közismert szólás, amiben Galbraith mondanivaló-ja végül is összegezhető: Hallgassunk a józan eszünkre! Sose adjuk fel a kétkedés lehetőségét, ne hagyjuk látványos ígéretek-től elcsábíttatni magunkat. Higgyünk neki - érdemes.

Dr. Nyers Rezső

10

E L Ő S Z Ó

A z 1 9 9 3 - a s k i a d á s h o z

Három éve, hogy megírtam e kis könyv nagy részét. Ahogyan a korábbi kiadás előszavában elmondtam, olyan témákról van szó benne, amelyek több, mint egyharmad évszázada foglalkoztat-nak. Először a nagy összeomlás huszonötödik évfordulója után röviddel megjelent „A nagy összeomlás 1929" (The Great Crash 1929) c. könyvemben foglalkoztam velük, ezt a könyvet azótá is folyamatosan kiadják. Minden egyes megjelenése előtt valami-lyen új spekulációs epizód vagy katasztrófa hívta fel rá ismét a közönség figyelmét. Szerény mértékben egy életen át voltam állandó haszonélvezője a spekulációs szédelgésnek, és az ahhoz társuló aligha véletlen őrületnek. Állhatatosan törekednem kel-lett arra, nehogy ezeket az eseményeket személyes előrelátásom bizonyítékának és valamicske pénzbeni jutalom forrásának te-kintsem.

Az e könyvhöz írott első előszóban reményemnek adtam han-got, hogy emlékeztethetem a gazdasági vezetőket, a pénzvilág embereit és a spekuláció kísértésének kitett vagy arra hajlamos állampolgárokat: a spekulációs eufória pillanatában nemcsak a bolondok, hanem rajtuk kívül is jó néhány ember újra meg újra kénytelen megválni a pénzétől. Az ilyen intelem társadalmi és személyes hasznában ma kevésbé vagyok biztos, mint amikor leírtam. Meggyőződésem, hogy a visszatérő spekulációs őrület, valamint az ezzel járó pénzügyi ínség és nagyarányú pusztítás a rendszer lényegéhez tartoznak. Talán jobb, ha elismerjük és el-

11

fogadjuk ezt. Az e rövid értekezés megírása óta eltelt években, a legújabb spekulációs epizód, azaz a szertelen nyolcvanas évek főbb szereplőit utolérte elkerülhetetlen sorsuk, és a súlyosabb gazdasági következmények határozottan és elszomorítóan nyil-vánvalóvá váltak.

Hosszan sorolható, ki mindenki zuhant le hirtelen a magasból, említeni azonban csak keveset érdemes közülük. Michael Milken, a legutóbbi boom leglátványosabb és bizonyosan legjobban fize-tett alakja most egy kevésbé szigorú fegyintézet lakosa, amely, ha nem nagyon kényelmetlen is, aligha tűnik kellemes tartózko-dási helynek a számára. Reggelente feltehetőleg nem néz opti-mistán az új nap elébe. Donald Trump állítólag nem ment tönkre, viszont a legutóbbi sajtóhírek szerint vagyonának nettó értéke negatív. Az effajta előkelőségek a pénzvilágban kétségkívül fon-tos szerepet játszanak. Amikor a Reichman fivérek és Robert Campeau, az extravagáns pénzügyi tehetség tönkrementek, an-nak kétségkívül lehangoló hatása volt a bankokra, amelyeket magával ragadott amazok eufóriája. Talán a javukra írható, hogy mint Donald Trump, emlékműveket emeltek, amelyek sokáig emlékeztetnek majd kalandjaikra. A londoni Temze-parton a Tower felé tartó turisták alighanem meghosszabbítják sétájukat, hogy körbejárják a Canary Wharf negyedet, a spekulációs téboly e legrémesebb, újabb példáját.

A nyolcvanas évek spekulációs orgiája feltűnő módon ingatla-nokkal folyt, például abban az esetben is, amikor ezt az S & L közreműködésével kezesként az amerikai adófizetők finanszí-rozták. A Wall Sreet-i Salomon Brothers legutóbbi becslése sze-rint átlagosan tizenkét évig tart majd, mire a jelenleg üres keres-kedelmi ingatlanmennyiség elfogy. De jaj, az átlagok... Úgy gondolják, ez a folyamat Bostonban várhatóan huszonhat, New York-ban negyvenhat, a texasi San Antonióban pedig (ez úgy-szólván a listavezető) ötvenhat évet igényel, s mindennek a költ-ségei a jövőnket terhelik.

12

A pénzszórás következményei mindenesetre messze túlmutat-nak az ingatlanüzleten, skálájuk pedig a komolytól a szomorúig terjed. A New York-iak szemébe alighanem könnyeket csal, ahogyan városuk egyik nagy szimbóluma, a R. H. Macy áruház-lánc megpróbál talpon maradni és fizetni az általa kínált árukért, valamint a csődgondnok valóban nyomasztó díját. E nagy intéz-mény nehézségeinek oka egyértelmű: hatalmas adósságot hal-mozott fel, hogy meg-, illetve visszaszerezze az irányítást a gaz-dasági rablás és pusztítás éveiben. Hasonló helyzetbe került or-szágszerte sok más vállalat, melyeket hasonlóképp terhelnek az így keletkezett adósságok. Efféle teher nehezedik a bankokra is, amelyek támogatták az ingatlanspekulációt, és hiteleket folyósí-tottak vállalatok egyesüléséhez, megszerzéséhez, kezelésbe vé-telekhez, könnyített üzletrész-megvásárlásokhoz, s a gazdasági rombolás más műveleteihez.

Ez azonban még nem minden. A recessziót, amely 1990 nya-rán kezdődött, és a javulást ígérő, hetenként ismétlődő jóslatok ellenére oly makacsul folytatódott, majdnem bizonyosan a spe-kulációs összeomlás okozta, azután pedig mélyítette és nyújtotta el. A közbizalom megrendült, a vállalati befektetések csökken-tek, a bajba jutott bankok kénytelenek voltak csökkenteni a hi-telezést, munkásokat bocsátottak el, csökkentették a vállalati vezetők és ügyviteli alkalmazottak bérét. (Magasabb jövedelmű alkalmazottakat nem szokás csak úgy kirúgni: mindössze a na-gyobb hatékonyság érdekében lefaragnak a bérükből.)

A dolognak még nincsen vége. Ha a spekuláció és összeomlás nem öltött volna ekkora méretet és nem járt volna ilyen gazdasá-gi következményekkel, egészen másként alakult volna az 1992-es esztendő politikai története is. A fellendülés és összeomlás vetett végett George Bush politikusi pályafutásának és elnöksé-gének. Ha a recesszió nem következik be, és a gazdaság teljesít-ménye jó vagy akár csak elfogadható, újraválasztása bizonyos -úgyszólván lejátszott meccs - lett volna. Bush azon két száza-

13

dunkbéli elnök egyike - a másik Herbert Hoover volt akit a Wall Street tett tönkre. Az ember a politikában, ahogyan más ügyekben is, óvakodjék a barátaitól.

Ami Busht illeti, nem is járt nagyon rosszul. John Law, aki hivatalból irányítója volt a kora tizennyolcadik századi nagy francia boomnak, szégyenteljes száműzetésbe vonult. Ugyanígy tettek a Déltengeri Buborék ügyében érintett bizonyos kor-mánytisztviselők. Velük ellentétben Bush és Reagan odaát, Ka-liforniában tökéletesen civilizált körülmények között töltik majd nyugdíjas éveiket. A nagy spekulációs boomok és következmé-nyeik története alig mutat változásokat. A dolog többé-kevésbé ugyanaz marad.

14

1 . F E J E Z E T

„Bárki, aki individuumként eléggé értelmes és kellő ésszerű-séggel gondolkodik egy sokaság tagjaként nyomban tökfilkóvá változik."

- FRIEDRICH VON SCHILLER,

IDÉZI B E R N A R D BARUCH

Alighanem mindenki egyetért azzal, hogy a szabad vállalkozá-son alapuló gazdaság hajlamos visszatérő spekulációs epizódok-ra. Ezek a bankjegyekkel, értékpapírokkal, ingatlannal, műtár-gyakkal, valamint más vagyontárgyakkal és objektumokkal kap-csolatos kis és nagy események az évek, évszázadok során a tör-ténelem részévé válnak. Eleddig nem elemezték kellőképpen ezen epizódok közös vonásait, azokat a jeleket, amelyek biztosan jelzik visszatérésüket, s eképpen, mivel hozzájárulnak megérté-sükhöz és előrejelzésükhöz, figyelemreméltó gyakorlati érték-kel bírnak. Amikor a javak és értékek csodálatos mértékű növe-kedésével kecsegtető, az árak felhajtását előidéző befektetési lázzal járó, majd az összeomlásba és fájdalmas következmé-nyekbe torkolló eufória visszatér, nem a reguláció és a még or-todoxabb pénzügyi módszerek védik meg az egyént és a gazdál-kodó szervezetet. Csakis egyetlen védelem van ellene: meghatá-

15

rozni ezeknek a rohamoknak a közös jellemzőit, melyeket kon-zervatív megfogalmazással tömegőrületnek kell nevezzünk. A befektetőt csak ily módon lehetséges figyelmeztetni és megmen-teni.

Mindazonáltal megesik, hogy az efféle figyelmeztetést nem-igen veszik jó néven: rövid távon a csodálatos meggazdagodást ígérő folyamattal szembeni, a helyzet elégtelen megértéséből vagy a féktelen irigységből fakadó támadásnak mondják ezeket a figyelmeztetéseket. Hosszabb távon viszont a figyelmeztetése-ket a piac a lényegi „belső" bölcsességébe vetett hit hiánya de-monstrálásának gondolják. A spekulációs epizódok feltűnőbb vonásai nyilvánvalóan beláthatok bárki számára, aki nyitott a folyamat megértésére. Egy műalkotás vagy valamilyen új és kí-vánatos dolog - hollandi tulipánok, lousianai arany, floridai in-gatlanok, Ronald Reagan pompás gazdasági elképzelései - rabul ejti az üzletemberek lelkét, pontosabban, amit annak nevezünk. A spekuláció tárgyának ára emelkedik, értékpapírok, föld, műal-kotások és más vagyontárgyak, ha ma megveszik őket, holnap többet érnek. A növekedés és annak kilátásai új vásárlókat von-zanak, az új vásárlók további növekedést biztosítanak. Még többek figyelnek fel a lehetőségekre; még többen vásárolnak; a növekedés folytatódik. Az önmagát gerjesztő spekuláció önma-gának ad lendületet.

A folyamat, ha egyszer felismerik, nyilvánvalóvá válik - fő-képpen utólag. Ha jóval szubjektívebben is, a résztvevők alapál-lása is. Ez két formában jelenhet meg. Egyesek szilárdan hisznek abban, hogy az új, emelkedő árak körülményei kézben tartható-ak, ők úgy gondolják, hogy a piac stabil marad és talán határta-lanul bővül. Igazodik az új helyzethez, a nagymértékben, sőt korlátlanul növekedő jövedelmekhez és keletkező értékekhez. Vannak aztán a látszólag okosabbak, ravaszabbak, akik felis-merik vagy úgy gondolják, hogy felismerik a helyzet spekuláci-ós jellegét. Beszállnak, hogy meglovagolják a növekedés hullá-

16

mát; meg vannak győződve arról, hogy különleges tehetségük révén ki tudnak szállni, mielőtt a spekuláció befutja pályáját. Amíg tart a növekedés, megszerzik rajta a maximális hasznot, és még a végső bukás előtt elhagyják a terepet.

Merthogy a végső és elkerülhetetlen bukás szerves része az ilyen szituációknak, akárcsak az a körülmény, hogy nem követ-kezhet be szelíd vagy fokozatos formában. Amikor bekövetke-zik, a tragédia komor arcában jelentkezik. Ez az oka, hogy a spekulációs helyzet szereplőinek mindkét csoportja nagy erőfe-szítéseket vállal, és készen áll a gyors menekülésre. Valami, s bár erről mindig sokat vitatkoznak, majdnem mindegy, hogy mi -előidézi a végső fordulatot. Azok, akik a fellendülés hullámát igyekeztek meglovagolni, most döntenek úgy, hogy ideje ki-szállni. Azok, akik úgy gondolták, hogy a növekedés örökké tart majd, hirtelen szertefoszlani látják illúzióikat, s az újonnan felis-mert valóság láttán ugyancsak eladnak vagy megpróbálnak el-adni. És bekövetkezik az összeomlás. Évszázadok tapasztalata mutatja, hogy a spekulációs epizód rendszerint sohasem pana-szos nyögésekkel, hanem robbanással ér véget. Alkalmunk lesz látni, hogy ez a szabály gyakran és ismételten így működik.

Mindez, mint mondottam, világos. Kevéssé értik viszont a spekulációs hangulat tömegpszichológiáját. Ám azok számára, akik teljes mértékben felfogják, lehetővé teszi, hogy megmene-küljenek a katasztrófától. Ez a tömegpszichózis azonban olyan erővel hat, hogy a túlélők kivételt jelentenek a felettébb általános és kemény szabály érvénye alól. Két erős késztetésnek kell ellen-állniuk: az eufórikus hit által táplált hatalmas, személyes kötele-zettség-vállalás kényszerének, valamint a pénzvilág általános és látszólag magasabb rendű véleménye által kifejtett nyomásnak, amely az ilyen hitet tüzeli. Mindkettő igazolja Schiller ama megállapítását, mely szerint az egyén tömeg befolyására az érte-lem és az ésszerűség helyett az ostobaságot választja, amellyel szemben, mint ugyanő mondja, „maguk az istenek is tehetetle-

17

nek". Jóllehet kevés megfigyelőnek tűnt fel a spekulációs eufó-riához társuló rosszul felfogott érdek, az utóbbi mindazonáltal tetszetős jelenség. A spekuláció résztvevői vagyonnövekedést remélnek: meggazdagodást vagy további vagyonosodást. Ab-ban senki sem óhajt hinni, hogy ez esetleges vagy meg nem érdemelt; ki-ki szívesen gondolja, hogy saját éles elméjűségének

vagy intuíciójának eredménye. Eképpen maga az értéknövekedés ejti rabul a ha-szonélvezők gondolatait és lelkét. A spe-kuláció ezen a nagyon egyszerű módon növeli a szereplők intelligenciáját.

K Paul M. Warburg bankár, a Federa l Reserve S y s t e m megalapítója. Támadások ér-ték, mert 1929-ben felhívta a pénzvilág figyelmét a fe-

nyegető összeomlásra

ülönösen igaz ez a fentebb emlí-tett első csoportra, azokra, akik-

nek meggyőződésük, hogy az értékek állandóan és korlátlanul növekszenek. Ezen a módon azonban megerősíttetnek azok hiú tévedései is, akik úgy gondol-ják, megnyerik majd a spekulációs játsz-mát. Amíg részt vesznek benne, komoly anyagi kötelezettségeket vállalnak, mert

úgy vélik, hogy egyedülálló személyes értesültségük további haszonhoz segíti őket. A múlt században az akkoriban gyakori eufórikus epizódok legkitartóbb megfigyelője Walter Bagheot, a The Economist pénzügyi szakírója és egyik első szerkesztője. Neki köszönhetjük a következő megállapítást: „Az emberek akkor a leghiszékenyebbek, amikor a legboldogabbak.".

Az eufória során történő érdekeltségszerzést nagymértékben előmozdítja, hogy a tisztes közvélemény és a pénzügyi szakem-berek elítélő véleménnyel vannak azokról, akik kételyeiket vagy nemtetszésüket hangoztatják. Utóbbiakról kimondják, hogy kép-zelőerő vagy megfelelő szellemi képességek hiányában képtele-nek megérteni az új, ígéretes viszonyokat, amelyek fenntartják és

18

biztosítják az értékek növekedését, vagy pedig, hogy indítékaik felettébb gyanúsak. 1929 telén Paul M. Warburg, korának legna-gyobb tekintélyű bankárja és a Federal Reserve System egyik alapítója kritikus hangon nyilatkozott a „féktelen spekuláció" akkor folyó orgiájáról, és kijelentette, hogy amennyiben folyta-tódik, végül katasztrofális összeomlásba torkollik, az országot pedig komoly gazdasági depresszió sújtja majd. A nyilatkozatra sokan ingerülten, sőt dühödten reagáltak. Warburgról kijelentet-ték, hogy avitt nézeteket vall, hogy „barikádot emel az amerikai fellendülés útjába", ami lehetségesnek is tűnhetett volna, hiszen neki nem sok jutott a piac áldásaiból. A reakciókban nem kevés antiszemitizmus is kifejezésre jutott.

Utóbb, annak az évnek a szeptemberében Roger Babson, a kor egyik figyelemreméltó alakja - akit egyaránt foglalkoztatott a statisztika, a piaci előrejelzés, a közgazdaságtan, a teológia és a nehézkedés törvénye - pontosan megjövendölte az összeomlást, amely, úgymond, „szörnyű lehet". Mint kifejtette, a Dow 60-80 ponttal esik majd, „gyárakat állítanak le... embereket dobnak ki... teljes lendületbe jön majd az ördögi körfolyamat, az eredmény pedig az üzleti élet súlyos depressziója lesz".

Babson előrejelzése éles törést okozott a piacon, és még dühö-sebb reagálásokat váltott ki, mint Warburgé. A Barron's azt írta, hogy tekintettel korábbi megállapításainak „hírhedt pontatlansá-gára", nem szabad komolyan venni. A Hornblower és Weeks, a nagy New York-i tőzsdecég figyelemreméltó hangzatossággal ezt közölte ügyfeleivel: „Nem hagyjuk belehajszolni magunkat részvényeladásba, csak mert egy neves statisztikus indokolatla-nul kellemetlen piaci fordulatot jósol.". Még Irving Fisher, a Yale Egyetem professzora, az index-számok konstruálásának úttörője, egyébként pedig korának leginnovatívabb közgazdásza is élesen kikelt Babson ellen. Lecke volt ez mindenki számára: ki-ki őrizze meg a nyugalmát, és csendben támogassa azokat, akik eufórikus látomásokba ringatták magukat.

19

Remélem, hogy nem vonom magamra az öndicséret vádját, ha személyes ta-pasztalataimra hivatkozom. 1955 késő telén J. William Fulbright, a szenátus bank- és valutaügyi bizottságának ak-kori elnöke meghallgatásokat rendelt el az értékpapírpiacon tapasztalható kisebb mértékű spekulációs fejlemények szem-ügyre vétele céljából. Bernard Baruch-hal, a New York-i értéktőzsde jelenlegi elnökével és más valóságos vagy állító-lagos szaktekintélyekkel együtt engem is beidéztek, hogy tanúskodjam. Őriz-kedtem attól, hogy összeomlást jósol-

jak, beértem annyival, hogy kimerítően figyelmeztettem a bizott-ságot a negyed századdal azelőtt történtekre, és alapvető elővi-gyázatossági intézkedésekre bíztassam őket - részletfizetést ja-vasoltam az értékpapír-vásárlásoknál. Meghallgatásom során a piac nagymértékben összezavarodott.

A következő napokban komoly reagálások jutottak el hozzám. A postás reggelente nagy halom, kijelentéseimet bíráló levél terhe alatt botladozott be hozzám. A legdühödtebb levélírók olyasmivel fenyegetőztek, amit a CIA utóbb kivégzőakciónak nevezett el, a legszelídebbek, úgymond, imádkoztak alaposan kiérdemelt leváltásomért. Néhány nappal később egy síbaleset során eltörtem a lábam, az újságírók megláttak gipszcsizmában, és beszámoltak a dologról. A spekulánsok, leveleikben most már annak a meggyőződésüknek adtak hangot, hogy lám, imáik meghallgattattak - azaz a magam szerény módján tettem valamit a vallás érdekében. A legimpozánsabb küldeményeket elküld-tem a Harvard egyik szemináriumának, az ifjúság okulására. A piac hamarosan magához tért, és postám hangvétele is normali-zálódott.

Roger Babson közgazdász. Megjövendölte a Nagy Kra-chot: „ ...a tőzsdeindex 60-80 ponttal esik majd... gyá-rak állnak le... embereket

dobnak ki..."

20

1986 őszén figyelmemet egy jóval fontosabb eset kapcsán megragadta az a spekulációs folyamat, amely akkoriban indult be az értékpapírpiacon: a játékkaszinó jelenségek a program- és indexkereskedelemben, valamint a vállalatfosztogatásból, a könnyített kivásárlásokból, és a fuzionálási-felvásárlási mániá-ból táplálkozó lelkesedés. A The New York Times felkélt, hogy írjak egy cikket a témáról: a kérésnek nagyon is készségesen ele-get tettem. Szomorú, de kész traktátusomat a Times szerkesztői túlságosan riasztónak találták. Világossá tettem, hogy a piacok az egyik klasszikus mércével mérve éppen eufórikus hangula-tukban vannak, és kijelentettem, hogy az összeomlás elkerülhe-tetlen; ugyanakkor kerültem mindenfajta utalást arra nézvést, hogy ez pontosan mikor fog bekövetkezni. 1987 elején az Atlan-tic örömmel közölte, amit a Times elutasított. (A Times utóbb engedett álláspontjából, és megállapodott az Atlantic szerkesztő-ivel egy interjú megjelentetéséről, amely nagyrészt ugyanarról a témáról szólt.) A krach ebben az évben, október 19-én be is következett, addig azonban a cikk visszhangja gyér és kedvezőt-len volt. „Galbraith rossz szemmel nézi, ha az emberek keres-nek" - hangzott az egyik legcsípősebb megállapítás. Október 19-e után azonban csaknem mindenki, akivel találkoztam, azt mondta, hogy olvasta a cikket, amely csodálattal töltötte el; a krach nap-ján vagy negyven újságíró és tévékommentátor hívott fel Tokió-ból, az Egyesült Államok számos pontjáról, Párizsból, Madrid-ból és máshonnét: arra kértek, véleményezzem a történteket. A kritikusnak - tekintettel az eufórikus hangulatra és a befekteté-sekre - bármiféle elismerésre, a dicséretről nem is beszélve, vár-nia kell az összeomlás utánig.

Summázatul: az eufórikus epizódot szereplőinek akarata védi és tarja fenn, így szereznek létjogosultságot a helyzetnek, amely gazdaggá teszi őket. Védi továbbá az a szándékuk is, hogy igye-keznek nem tudomást venni a kételyeiket hangoztatókról, meg-bélyegezni, démonizálni őket.

21

Mielőtt áttekinteném a múlt nagy spekulációit, szeretném megmutatni, melyek azok az erők, amelyek kezdeményezik, fenntartják és egyéb módon karakterizálják a spekulációs epizó-dokat, s amelyek, amikor ismét felbukkannak, újra és újra megle-petést, ámulatot és lelkesedést váltanak ki. Mindezeket azután szinte változatlan formában látjuk majd visszatérni a követke-zőkben bemutatott történetekben.

2 . F E J E Z E T

A következő fejezetekben áttekintem majd a múlt - az utóbbi három évszázad - nagy spekulációs epizódjait. Mint már emlí-tettem, vannak visszatérő közös vonásaik. Felismerésük nem kis gyakorlati jelentőséggel bír: figyelmeztetésül kell vagy kellene hogy szolgáljanak az értelmes emberek és értelmesen gazdálko-dó intézmények számára. Mint azonban az előző fejezetből kide-rül, erre nincsen sok esély, hiszen az eufória, a valóságtól való tömeges elrugaszkodás a spekulációs epizódnak szerves része, ez pedig kizárja a történések valódi természetének komoly szem-ügyre vételét.

Korunkban, illetve az utóbbi időkben nemigen emlegettek két tényezőt, amely hozzájárul ehhez az eufóriához. Az első a pénz-ügyi emlékezet rendkívül kurta volta, aminek következménye-képpen a financiális katasztrófa gyorsan feledésbe merül. Továb-bi következmény, hogy amikor ismét, néha rövid néhány év múltán ugyanilyen vagy nagyon hasonló helyzet alakul ki, egy új, gyakran ifjonti és mindig, fölényesen magabiztos generáció, mint a pénzvilág és a tágabb értelemben vett gazdaság ragyogóan új és eredeti fejleményét fogadja. Nem sok olyan emberi tevé-kenység létezik, amelyben a história oly kis szerepet játszik, mint a pénz világában. A múltbéli tapasztalatot, amennyiben az emlé-kezet egyáltalán megőrzi, olyan emberek primitív mentsvárának

23

tartják, akik nem elég értelmesek, hogy értékeljék a jelen hihetet-len csodáit.

A spekulációs eufóriát és a programozott összeomlást tápláló másik tényező a pénz és az intelligencia tetszetős társulása. Ez nem recept az elismertetésre, de sajna, el kell fogadni, hogy az elismertség is nagyon hasznos: hatásos védelmet jelent a szemé-lyes vagy intézményi kudarc ellen.

Az alaphelyzet csodálatosan világos. Minden szabadvállalko-zói (egykoron kapitalistának mondott) magatartásnak része az erős hajlam hinni abban, hogy minél több pénze van az egyénnek - akár jövedelem, akár tőke, akár személyes, akár vállalati va-gyon formájában -, annál nagyobb az ehhez társuló nagyobb gazdasági és társadalmi elismerés, illetve okosabb, élesebb elmé-jű ő maga. A pénz a kapitalista teljesítmény mércéje. Minél több a pénz, annál nagyobb a siker és a mögötte álló intelligencia.

Ezenkívül egy olyan világban, ahol a pénz megszerzése sokak számára nehéz, és az összegek, amelyekhez hozzájuthatnak, nyil-vánvalóan elégtelen nagyságúak, nagy mennyiségekben való birtoklása csodának tűnik. Ennek megfelelően a birtoklását szük-ségképpen valamilyen speciális tehetséghez társítják. Ezt a be-nyomást azután tovább erősíti az az önbizalom és önértéktudat, amelyet a gazdagoknak általánosan tulajdonítanak. A hétközna-pi, laikus ember szellemi alsóbbrendűségéről egyetlen más tárgy-ban sem nyilatkoznak ilyen nyersen és gondolkodás nélkül: „At-tól tartok, maga egyszerűen nem érti a pénzügyeket.". Sőt, a pénz birtoklása iránti effajta tisztelet ismét csak az emlékezet rövid voltát, a történelem nemismerését jelzi, az önmegtévesztésre és a mások kijátszására való ebből következő hajlamot és képességet pedig az imént említettem. Az, hogy valakinek pénze van, a múltban gyakran azt jelentette, és gyakran még manapság is azt jelenti, hogy az illető nevetséges módon érdektelen az igazság-szolgáltatás szempontjából, és hogy a modern időkben legfeljebb egy minimális szigorú fegyintézet potenciális lakója. A pénz

24

örökölhető, egyáltalán nem biztos viszont, hogy az ivadékok a szülők szellemi képességeit is öröklik. Mindezen ügyekben a vélelmezett pénzügyi géniusz alaposabb vizsgálata, intelligenci-ájának szigorú, aprólékos tesztelése gyakran - és talán általában

a feltételezésektől eltérő következtetéshez vezet. Sajnos, az alanyok ritkán érhetők el ilyen részletekbe menő vizsgálatok céljából; ezt gyakran a gazdagság vagy a látszólagos pénzügyi hozzáértés is kizárja.

Végül, és igen sajátságos módon, szükségképpen szokatlan intelligenciát társítunk nagy pénzügyi intézmények - nagyban-kok, befektetési bankok, biztosítók és brókerházak - vezetőinek személyéhez. Minél nagyobb tőkék és jövedelmek felett diszpo-nálnak, annál komolyabb pénzügyi, közgazdasági érzéket és szociális érzékenységet tulajdonítanak nekik.

Agyakorlatban, mint ez nagy szervezetekben rendszeresen megtörténik, az egyén vagy egyének azért kerül vagy ke-

rülnek ezeknek az intézményeknek az élére, mert szellemi tekin-tetben ők a legkiszámíthatóbbak, következésképpen pedig a bü-rokrácia szintjein a legkevésbé vitatható a tehetségük. Az illetőt vagy illetőket azután olyan tekintéllyel ruházzák fel, amely be-osztottjaikat behódolásra, talpnyalóikat pedig hízelgésre készte-ti, ami pedig kizárja az ellenvéleményt vagy a bírálatot. Csodála-tos módon védve van attól, hogy komoly hibát kövessen el.

Érvényesül egy másik tényező hatása is. Azok, akiknek köl-csönadni való pénzük van, a szokás, a hagyományok méginkább pedig a hitelfelvevők szükségletei és óhajai nyomán a napi gya-korlatban különösképpen előzékenyek. Ezt a kölcsönvevő kész-séggel tekinti személyes szellemi felsőbbsége bizonyítékának: „Ha velem így bánnak, minden bizonnyal bölcs vagyok". Ennek következtében veszélybe kerül az önkontroll - a minimális jó-zanság fő biztosítéka.

Nem üres elméletieskedésről van szó. Az 1970-es években a

25

legnagyobb New York-i bankárokat és bankokat éppen az arab olajbevételek sikeres megforgatása vitte rá, hogy folyamatos veszteségekkel járó kölcsönöket nyújtsanak Latin-Amerikának, Afrikának és Lengyelországnak. Intellektuális tekintetben kétes, nagy tőkékkel szilárd és meghitt viszonyban lévő emberek a nevetséges, Oklahoma City-i Penn Square Bankon keresztül pumpálták a pénzt a közeli olajmezőkről feléjük nyúló markok-ba. S ezenkívül Dallasba és Houstonba - a sokféle katasztrófába torkolló texasi olaj- és ingatlanspekulációkba. Az 1980-as évek-ben országszerte ugyancsak ők voltak az okai és haszonélvezői a félelmetes takarékossági és kölcsönkrachnak.

A következő fejezetekben - éspedig újra meg újra - látni fogjuk, hogyan hozzák lázba, hogyan vonják hatásuk alá a be-fektető közönséget a pénzügyi géniuszok. Ez a láz a pénzügyi operációk nagyságrendjéből következik, valamint abból az ér-zésből, hogy ahol ennyi pénz forog, a mögötte álló szellemi erők sem lehetnek kisebbek.

Az igazság csak a spekulációs epizódot lezáró összeomlás után derül ki. Ami kivételes éleselméjűségnek tűnt, arról kiderül, hogy nem volt egyéb, mint a befektetésekkel való esetleges és sajnálatos kapcsolat. Azok osztályrésze, akiket a történelem so-rán ily módon ismertek félre (és akik szokás szerint önmagukat is félreismerték), gyalázat volt, amelyet személyes szégyenvallás vagy az ismeretlenség mélyebb bugyraiba való visszahullás kö-vetett... esetleg száműzetés, öngyilkosság vagy, a modern idők-ben, mérsékelten kellemetlen szabadságvesztés. Gyakran ismé-teljük majd el a szabályt: ki-ki csak a bukás előtt finánczseni.

A következőkben a spekulációs epizód specifikus vonásait veszem szemügyre.

Valamennyi ilyen esemény jellemzője, hogy az emberek azt gondolják: a világban valami új következett be. Látni

fogjuk, hogy ez a sokféle jelenség közül csak az egyik. Mint a

26

következő fejezetből kiderül, a XVII. században ilyen volt a tulipánok nyugat-európai megjelenése. Később ilyen csodának tűnt a ma korporációnak nevezett részvénytársaság. Az újabb időkben, a gyakran jóindulatúan csak meltdownnak nevezett 1987-es egyesült államokbeli nagy összeomlás előtt, efféle volt Ronald Reagannek a szabad vállalkozással kapcsolatos vízi-ója, az tudniillik, hogy a kormány lazítsa szorítását a gazdasá-gon, enyhítse az adóterheket, a trösztellenes törvények végrehaj-tását és a regulációt. Ehhez jött a korábban megbízhatónak tekin-tett eszköz felfedezése, ez esetben (a vállalat-felvásárlók és köny-nyített kivásárlás-specialisták új generációjának kezdeményezé-seit segítő) nagy kockázatú vagy bóvlirészvények csodája.

Mindig minden spekulációs epizód során játszik bizonyos szerepet a büszkeség, amelynek oka valami látszólag új és na-gyon jövedelmező pénzügyi eszköz vagy befektetési lehetőség felfedezése. Arról az egyénről vagy szervezetről, amely ilyesféle felfedezéssel áll elő, azt gondolják, hogy csodálatra méltó mó-don előtte jár a közönséges halandók sokaságának. Ez az élesel-méjűség azután további bizonyítékokat nyer, amikor mások is rohamra indulnak, hogy hasznosítsák saját, csak kevéssel később fogant elképzeléseiket.

Ennek az újnak és kivételesnek a megértése jót tesz a résztve-vő egójának, s várhatólag a pénztárcájának is. Egy darabig.

Ami azonban az új pénzügyi eszközöket illeti, a tapasztalat egy szigorú szabályt alapoz meg, amelynek a megértése

kevés gazdasági ügyben fontosabb. És gyakori, hogy nem is ele-gendő... A szabály pedig így hangzik: a pénzügyi műveletek nem alkalmasak a megújításra. Az, amit újra és újra ilyenként jelle-meznek és ünnepelnek, kivétel nélkül kis módosítás egy bevált elgondoláson, éspedig olyan, amely megkülönböztető jellegze-tességét a pénzügyi emlékezet korábban említett kurta voltának

27

feltalálását, mégpedig gyakran egy, a korábbiaknál kissé rozo-gább változatban. Ilyen vagy olyan formában minden pénzügyi újítás vagyontárgyakkal többé-kevésbé megfelelően biztosított adósság létrehozatalát jelenti. Igaz volt ez az egyik legkorábbi látszólagos csodára is - amikor a bankok rájöttek, hogy bankje-gyeket nyomathatnak, s ezekből többet bocsáthatnak ki a köl-csönvevőknek, mint amennyi nemesfémpénz-fedezetet páncél-termeikben tárolnak.

Hitték vagy remélték, hogy számíthatnak arra: a betétesek nem mindnyájan egyszerre jönnek a pénzükért. Látszólag korlát-lan méretű adósságot vállalhattak egy adott mennyiségű nemes-fémpénz-fedezetre. Csodálatos dolog...

A korlátok azután mégiscsak nyilvánvalóvá váltak, amikor valamilyen riasztó hír, esetleg éppen a bankjegykibocsátás mér-tékének hatására túl sok eredeti betétes akarta egyszerre a pénzét. Az összes következő pénzügyi újítás hasonló, még korlátozot-tabb tőkéken alapuló adósságteremtéssel járt, és a korábbi képlet legfeljebb csak módosult. Minden válság, amely így vagy úgy ilyen adóssággal volt kapcsolatos, kiváltképp veszélyessé vált az ennek alapjául szolgáló fizetőeszközök arányában.

Még gyakoribb, hogy nyoma sincsen az újításnak. Mint látni fogjuk, az 1920-as években nagy holdingtársaságokat hoztak létre. A tulajdonosok, mondjuk így, részvényesek kötvényeket és elsőbbségi részvényeket bocsátottak ki, hogy más részvénye-ket vásároljanak.

Az utóbbiak felértékelődése - egy ideig - a tulajdonosokat juttatta jövedelemhez. Ezt az akkori idők egyik gazdasági csodá-jának kiáltották ki. Valójában és leginkább ez semmi más nem volt, mint egy kissé eltérő mezben megjelenő belső értékáttétel.

Az 1980-as években annak során, amit azután egyesítési és felvásárlási őrületnek neveztek, a „vállalatfosztogatók"

és befektetési-bankár követőik nagy mennyiségű kötvényt bo-

28

csátottak ki, az átvett társaságok hiteleiért cserében. Az is elő-fordult, hogy az illető cégek ily módon fenyegetett helyzetbe került vezetői hasonlóképpen értékpapírokat bocsátottak ki, hogy aztán felvásárolják és megtartsák saját vállalataik részvényeit, eképpen pedig biztosítsák az ellenőrzést felettük. Akkoriban megintcsak úgy gondolták, hogy kalandos újítások ideje követ-kezett el. A valóságban ez csak az áttételes felvásárlások újbóli megjelenése volt: még csak a szóhasználat sem újult meg.

Hozzátehetjük, hogy az alacsony értékű eszközökre kibocsá-tott kötvények magas hozadékot fizettek, ami a nagy kockázatot volt hivatva kiegyenlíteni. Egy ideig ezt is jelentős és új felfede-zésnek tekintették, annak ellenére, hogy ezeknek a pénzügyi eszközöknek az elnevezése - tudniillik a bóvlirészvény - is az ellenkezőjét sugallta. Michael Milkent, a Drexel Burnham Lam-bert befektetési cég hasonló bóvlirészvény-kibocsátásainak moz-gatóját a pénzügyek nagy innovátoraként ünnepelték. Az 550 millió dolláros bevétel, amelyre 1987-ben szert tett, általános nézet szerint méltán megillette ezt a leleményes, edisoni alkatú figurát. Mr. Miiken hozzáértése és páratlan üzletemberi - néha fezőrinek is nevezett - buzgalma kétségbevonhatatlan, de az a felfedezés, hogy az alacsony értékű eszközökre kibocsátott nagy kockázatú részvények magasabb hozadékot kell hogy fizesse-nek, aligha mérhető az elektromos világítás feltalálásához. Ismét csak a kerék... ez esetben különösen törékeny változatban.

Az értékpapír-, ingatlan-, műkincs- vagy bóvlirészvénypia-cokon lezajló spekulációs epizódot végül és általában az jellem-zi, ami az elkerülhetetlen összeomlás után jön. Dühös vádasko-dásra és egymásra mutogatásra kerül sor, és igencsak felszínes önvizsgálatra. A harag célpontjai most éppen azok lesznek, aki-ket pénzügyi fantáziájuk szárnyalásáért és éleselméjűségükért a leginkább csodáltak. Közülük néhányan, lerázván magukról az ortodoxia nyűgös kötelékeit, alighanem a törvényt is áthágták, és bukásukat, valamint esetenkénti bebörtönzésüket a közönség

29

immár jogos elégtételnek érzi. Tüzetesen szemügyre veszik ilyen-kor a korábban oly nagyra tartott pénzügyi eszközöket és prakti-kákat: a papírpénzt, a szokatlan értékpapírokat; a benfentes ke-reskedelmet, az ármanipulációkat; még újabban pedig a prog-ram- és indexkereskedelmet, amelyek előmozdították és finan-szírozták a spekulációt. Regulációt és reformot kezdenek emle-getni. Amin azonban senki sem vitatkozik, az maga a spekuláció vagy az alapjául szolgáló túlzott optimizmus. Ez a legfeltűnőbb: a spekuláció nyomán csak a valósággal nem törődnek.

Erinek két oka van. Először is sok ember és intézmény vett részt benne, és bár hiba, hiszékenység, mértéktelenség felróható egy egyénnek, sőt akár egy bizonyos vállalatnak is, az egész pénzügyi közösség mégsem vádolható meg ilyesmivel. Az álta-lános naivitás, sőt ostobaság kézzelfogható, szóba hozataluk azonban élesen ellentmond annak a korábban említett feltétele-zésnek, amely szerint az intelligencia szoros összefüggésben van a pénzzel. A pénzügyi közösségről kötelező feltételezni, hogy szellemiekben felette áll ilyesféle szarvashibák elkövetésének.

A másik ok, amiért a spekulációs őrületet nem kárhoztatják, teológiai. A bevett szabadvállalkozási attitűdök és doktrínák értelmében a piac a külső hatások semleges és pontos tükre; úgy tartják, nincs kitéve a lényegéhez tartozó, belső hiányosságok hatásának. Ez a hit klasszikus példája. Szükséges tehát megke-resni az összeomlás valamiféle - mégoly hajánál fogva előránga-tott -, de magán a piacon kívül eső okát. Vagy rábukkanni va-lamilyen piaci visszaélésre, amely megakadályozta annak nor-mális működését.

Ismétlem, ez nem hiú elméletieskedés, a következmények nagyon is gyakorlatiak, s ezek, mint látni fogjuk, napjainkban különösen szembeszökőek és fontosak. Azt, hogy az 1987-es értékpapírpiaci összeomlás előtti éveket és hónapokat intenzív spekuláció jellemezte, komolyan senki sem tagadhatja. Az össze-omlás után azonban ennek a spekulációnak alig vagy egyáltalán

30

nem tulajdonítottak jelentőséget, ehelyett a szövetségi költség-vetés hiányát tették meg döntő tényezőnek. A valóságtól való menekülés folytatódott a New York-i Értéktőzsde, és az Érték-papír- és Tőzsde Bizottság, valamint egy különleges elnöki bi-zottság vizsgálatai során is: a spekuláció, mint kiváltó ok felett valamennyi elsiklott, illetve bagatellizálta azt. A piacok a mi kultúránkban tabunak számítanak: tilos a lényegükhöz tartozó abnormális tendenciákat vagy hibákat tulajdonítani nekik.

Jó okunk van, hogy önmaguk kedvéért is érdeklődjünk a spekulációs csúcsok és hatásaik története iránt. Az ember

élvezi-különösen ha a távolból teheti - a tömegőrület drámáját. Tudván, hogy minden egyes epizód ugyanúgy végződik, a sze-mélyes előrelátás jóleső érzése tölthet el bennünket. Nagy azon-ban a gyakorlati jelentősége annak is, ha megfigyeljük, milyen megbízhatóan visszatérnek a most taglalt vonások. Ha visszatér-ni látjuk - és látni fogjuk - a korábbi szimptómákat, nyílik némi

a pénzügyi eufória sodró erejét tekintve szerény - esély az amúgy sebezhető egyének figyelmeztetésére. E célból a további-akban áttekintem a múlt nagy spekulációs epizódjait, illetve ezek közös vonásait.

31

3 . F E J E Z E T

„Ha a spekulánsok csak buborékok a vállalkozás egyenletes áramának felszínén, nem okozhatnak kárt. Komoly azonban a helyzet, ha a vállalkozás buborékká válika spekuláció örvényé-ben."

- JOHN M A Y N A R D KEYNES

(A foglalkoztatottság, a kamat és a pénz általános elmélete)

Senki sem vonhatja kétségbe, hogy spekulációs epizódok már a firenzeiek és velenceiek idejében is voltak. Fernand Braudel francia gazdaságtörténész, a téma megfellebezhetetlen tekinté-lye megállapította, hogy Genovában, Firenzében és Velencében már a XIV. században is voltak élénk értékpapírpiacok, és hogy már jóval korábban is kereskedtek fémpénzzel és árukkal, még-pedig úgy, hogy a vétel és az eladás majdnem bizonyosan nem a jelen, hanem az elképzelt jövőbeni értéken alapult.

Az első - különösen a tranzakciók volumenét tekintve - mo-

32

dern részvénypiac azonban a XVII. század elején, Amszterdam-ban jött létre. És éppen a megbízható és józan hollandok stabil, széles látókörű országában, az 1630-as években került sor a történelem első ismert nagy spekulációs robbanására, amely a mai napig is az egyik legfigyelemreméltóbbnak számít.

Ez a spekulációs robbanás nem az értékpapír- vagy ingatlanpi-acon következett be, tárgyai nem is - mint joggal gondolhatnánk - a pompás holland festmények voltak. A spekuláció tulipán-hagymákkal folyt, és a következő 350 év során saját külön, „tu-lipánőrület" névvel illették.

A tulipán - a Liliaceae lilliomcsalád tulipánja - vadon nő a keleti Mediterránum országaiban és még keletebbre. Mint-

egy 160 fajtája van. A hagymák először a XVI. században ju-tottak el Európába, feltételezések szerint különösen egy 1562-ben Konstantinápolyból Antwerpenbe érkező szállítmány járult hozzá, hogy e virágot széles körben megismerjék és értékeljék. Idővel óriási becse támadt, a növény birtoklását és termesztését rövidesen hihetetlen presztízs övezte.

Mint feljegyezték, a spekuláció akkor kezdődik, amikor a közfigyelmet megragadja valami látszólag új dolog a kereskede-lemben vagy a pénzügyekben. Ilyen célra először a tulipán, ez a szép és változatos színű virág szolgált, és a mai napig ez az egyik legszokatlanabb efféle instrumentum. Ehhez fogható képtelen dolog sohasem járult hozzá ilyen döbbenetes mértékben a jelen vizsgálódás tárgyát képező tömegőrülethez.

Az egzotikusabb virágok birtoklását és bemutatását mind na-gyobb figyelem kísérte. A kivételesebb tulipánokat illető csodá-lat azután hamarosan átadta helyét a még nagyobb ámulatnak, amelyet áraiknak szépségükkel és ritka voltukkal összefüggő növekedése váltott ki. Így aztán utóbb már a hagymákat adták-vették, és az 1630-as évek közepére a növekedés megállíthatat-lannak tűnt.

33

A beruházási láz egész Hollandiát hatalmába kerítette. Min-den, akárcsak valamennyire is értelmes ember úgy gondolta, hogy nem maradhat le a többiektől. Az árak az égbe szöktek; 1636-ban egy korábban nyilvánvalóan értéktelen hagymáért már

Tulipánokat ábrázoló rézmetszet 1611-ből. Húsz évvel később egyes hagymák ára - mai értéken számítva - 25-50 ezer dolláros magasságig szökött

34

„egy új fogatot, két szürke lovat és egy teljes lószerszámot" lehetett kapni.

A spekuláció mind intenzívebbé vált. Előfordult, hogy miköz-ben a hagyma még láthatatlanul rejtezett a földben, többször is, és csodálatosan nagy haszonnal cserélt gazdát. Történt néhány szörnyű „baleset" is. Charles Mackay Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds című, a spekulációról (és a józan észtől való elrugaszkodás egyéb eseteiről) szóló klasszi-kus könyvében kaján hangon mondja el azt az először Blainville Travelsében megjelent történetet, amelyben egy kereskedő reg-gelire egy finom vörös heringgel vendégel meg egy tengerészt, aki azt a hírt hozza neki, hogy megérkezett számára egy hajóra-komány a Földközi-tengerről. A kereskedő, aki nyakig benne van a tulipánspekulációban, nem sokkal ezután észreveszi, hogy hiányzik egy körülbelül 3000 holland forint (mai, elképzelhetet-lenül magas áron számítva 25-50 ezer dollár) értékű Semper Augustus hagymája. Amikor megkereste a tengerészt, hogy ki-kérdezze, az éppen végzett a hallal, meg a Semper Augustusszal, amelyet vöröshagymának vélt.

Mackay egy különösen emlékezetes részben leírja az ország hangulatát a spekuláció további szakaszában.

A ritka tulipánok iránti kereslet az 1636-os évben oly mérték-ben megnőtt, hogy szabályos piacokat hoztak létre adásvételükre az amszterdami tőzsdén, Rotterdamban, Harlaemben, Leyden-ben, Alkmarban, Hoornban és más városokban. Kezdetben, mint minden ilyen szerencsejáték-őrület elején, nagy volt a bizalom, és mindenki nyert. A tulipánalkuszok a tulipánkészletek érték-növekedésére és esésére spekuláltak, nagy pénzeket kerestek azzal, hogy vásároltak, amikor az árak estek, és eladtak, amikor emelkedtek. Sok magánember gazdagodott meg hirtelen. Csábí-tó arany csalétek függött az emberek előtt, és úgy rajzottak a

tulipánpiacokon, mint legyek a mézesbödön körül. Mindenki azt hitte, hogy a tulipánmánia örökké tart, és hogy a gazdagok a világ

35

minden részéről elküldik megbízottaikat Hollandiába, akik bár-milyen árat megadnak majd. Európa gazdagsága a Zuyder Zee partjaira gyűlik majd, és a szegénység pedig száműzetik a kelle-mes éghajlatú Hollandiából. Belekaptak a tulipánügybe neme-sek, polgárok, parasztok, iparosok, tengerészek, inasok, cseléd-lányok, sőt, kéményseprők és öreg varrónők is. Mindenféle ren-dű és rangú emberek készpénzre váltották vagyonukat, azt pedig virágokba fektették. Házakat és földeket kínáltak eladásra nevet-ségesen alacsony árakon vagy ruháztak át fizetségül a tulipánpi-aci megállapodások nyomán. Ugyanez az őrület külföldieket is magával ragadott, és mindenfelől dőlt a pénz Hollandiába. Újra és újra nagyságrendekkel nőtt az élethez szükséges dolgok ára, ezzel lépést tartott a házak, a föld, a kocsik, a lovak és mindenfaj-ta fényűzés értéke. Hollandia néhány hónapon belül valósággal Plutus előszobájának tűnt. A kereskedelem volumene olyan mértékben megnőtt és formája olyan bonyolulttá vált, hogy szükségessé vált egy jogi kódex kidolgozása a kereskedők szá-mára. Azokban a kisebb városokban, ahol nem volt tőzsde, szo-kás szerint a legnagyobb kocsmát jelölték ki „bemutatóterem-ként", ahol szegények és gazdagok adták-vették a tulipánt, és megállapodásaikat kiadós áldomásokkal ünnepelték meg. Az effajta lakomákon néha két-háromszáz ember is részt vett, s míg ettek, dicsőségüket hirdetendő az asztalokon és a pohárszékeken egyenlő térközökben nagy vázák álltak, bennük virágzó tulipá-nokkal.

Csodálatos volt, úgy tűnt, a hollandoknak a történelem során még sohasem kedvezett ennyire a szerencse. Az ilyen epizódokat kormányzó megváltoztathatatlan törvényekkel összhangban az árak minden újabb felszökése további spekulánsokat győzött meg arról, hogy be kell szállniok. A korábban mozdulók remé-nyeinek valóra válása pedig további akciók és növekedés előtt egyengette az utat, eképpen pedig még nagyobb mértékű és továbbra is folytatódó gazdagodást biztosított. A vásárlásokhoz

36

pénzt kölcsönöztek: az apró hagymák nagy hiteleket igényeltek. A vég 1637-ben következett be. Ismét működni kezdtek a sza-

bályozó törvények. A bölcsek és az ideges természetűek kezdtek kiszállni. Hogy miért, senki sem tudta; mások látták a távozásu-kat; az eladási láz pánikká fokozódott, az árak mintha csak szakadékba zuhantak volna, estek. Azok közül, akik vásároltak, sokan javaik elzálogosításával - íme a leverage - egyszerre mindenüket elveszítették vagy tönkrementek. „Korábban vagyo-nos kereskedők szinte koldulni voltak kénytelenek, és a nemes-ség jó néhány tagja láthatta nemzetségének jóvátehetetlen romlá-sát" - ahogyan Mackay írja.

Ami a következményeket illeti, mint rendesen, óriási volt az elkeseredés, a vádaskodás, a bűnbakkeresés. Azonban

az igazi okról, a tömegőrületről senkinek sem akaródzott beszél-ni. Azok, akik szerződésekben vállalták a hihetetlenül felvert árakon való vásárlást, tömegestől álltak el kötelezettségeik telje-sítésétől. A felbőszült eladók megpróbálták érvényesíttetni a megállapodásokat, a bíróságok azonban, akik az egészet szeren-csejátéknak minősítették, nem voltak hajlandóak segíteni rajtuk.

Ugyanúgy, ahogyan manapság a veszteséges bankok, takarék-pénztárak és hitelintézetek számára, utolsó mentsvárnak az állam tűnt. Az egyetlen orvosság sajna, a hagymák árainak a krach előtti szintre való leszállítása lett volna, ez azonban nyilvánvaló-an megoldhatatlan volt, így hát az oly frissiben meggazdagodot-tak nem szabadulhattak meg veszteségeiktől.

Nem csak ők jártak szerencsétlenül. A tulipánárak összeomlá-sa és az ezáltal okozott elszegényedés a következő években der-mesztő hatással volt a holland gazdaságra - mai szóhasználattal élve, komoly depresszió következett be. A következményeket egyetlen fejlemény enyhítette: Hollandiában folytatódott a tuli-pántermesztés, és utóbb nagy virág- és hagymapiac alakult ki. Aki látta e nyugodt és szép ország tavaszi tulipánmezőit, mind-

37

örökre úgy érzi, hogy a tulipánőrület a természet e kegyének előhírnöke volt.

A tulipánőrület és a vele, mint minden nagy spekulációs epizóddal együtt járó, megjósolható fejlemények történe-

téből hiányoznak főbb szereplőinek nevei. A következő klasszi-kus epizód tekintetében szerencsésebbek vagyunk: a képet az egész gazdaságtörténet egyik központi figurája, a skót John Law uralja.

Még Law esetében is helyénvaló egy óvatosságra intő szó. Nem győzöm hangsúlyozni ugyanis, hogy mindenfajta úgyneve-zett pénzügyi innovációt célzó javaslatot rendkívüli szkepszis-sel kell szemlélnünk. Valójában az efféle, látszólagos innováci-ók mindössze régi elgondolások új ruhába öltöztetve, ezek csak a kurta és hézagos emlékezetű pénzvilág számára újak. Az év-századok során soha senkit nem ünnepeltek annyit, mint John Law-t, akit az Encyclopaedia Britannica egyszerre tesz meg be-csületes embernek és pénzügyi lángésznek. Engedtessék meg azonban, hogy az ő esetében is kételyeinknek adjunk hangot.

Law 1671-ben beleszületett a pénz világába. Apja edinburghi ötvös volt, aki szakmabelijeinek gyakorlata szerint aktívan fog-lalkozott pénzforgatással és kölcsönzéssel. Az ifjabb Law korán Londonba költözött, ahol, miközben feltűnően szibarita életet élt, mintha figyelmet szentelt volna a bank- és pénzügyeknek is. Gyökeres váltást jelentett azonban tanulmányaiban, amikor 1694-ben a London belvárosához közel fekvő mezőn - ma itt van Bloomsbury - a kelleténél sikeresebben vívott meg egy párbajt. Hasba szúrta ellenfelét, őt pedig gyilkosság vádjával le-fogták. Hosszas törvényszéki huzavona után maga oldotta meg a dolgot: megszökött a börtönből, egyesek szerint némi hivatalos segítséggel. Átkelt a kontinensre, ahol a következő években mint kiemelkedően leleményes szerencsejátékos biztosította a megél-hetését. Állítólag azért volt olyan sikeres, mert kikalkulálta nye-

38

rési esélyeit a kockajáték egy korabeli változatában - emiatt ma oda sem en-gednék az asztalokhoz.

Hollandiában figyelemmel kísérte a nagy és sikeres Amsterdam Bank műve-leteit, és fontolgatni kezdte, hogy ban-kárkodásra adja a fejét, illetve, hogy me-zőgazdasági bankot alapít, amely föld-tulajdont ad át adóslevelekért, mint hi-telekért cserében, amely utóbbiak bizto-sítékát maga az ingatlan jelenti. Kétsé-ges mindössze az volt, hogyan szerzik vissza az adóslevelek birtokosai a föld-jeiket. Az ötlet mindenesetre jelentő-séggel bírt későbbi, párizsi karrierje

szempontjából. Oda 1716-ban érkezett, de előtte rövid időre még Skóciába is visszatért, ahol támogatást igyekezett szerezni el-gondolásához - csakhogy igen határozottan és kétségkívül igen bölcsen elutasították őt.

Párizs könnyebben megközelíthető, vagyis pontosabban szól-va, szerencsétlenebb volt. Kedvezett az időpont is, XIV. Lajos az előző évben halt meg, két olyan tényezőt hagyva maga után, amelyek Law szempontjából fontosnak bizonyultak.

Az egyik a fiatal XV. Lajos helyett kormányzó régens, II. Fü-löp orléans-i herceg, ez az elhanyagolható intellektusú, elsősor-ban saját vágyainak kielégítésével elfoglalt férfiú volt.

A másik az üres kincstár, illetve a Napkirály állandó háborúi és magánköltekezése következtében felhalmozódott adósság, to-vábbá a jövedelmek növelése céljából kijelölt adóbeszedő hiva-talnokok korruptsága. E két lehetőséget igyekezett kihasználni Law.

1716. május 2-án elnyerte a bankalapítás jogát - ebből lett utóbb a hatmillió livre tőkéjű Banque Royale. Felhatalmazták

John Law nemlétezö louisa-nai aranybányák részvényeit árusította: a bevételnek a francia államadósságot kel-lett volna fedeznie. Az akció pénzügyi összeomlásba tor-

kollt

39

bankjegyek kibocsátására is, amelyeket a bank aztán állami kiadások fedezésére, és régebbi kormányadósságok átvállalására használt fel. A bankókat, amelyeket birtokosaik elvileg tetszésük szerint válthattak be nemesfémpénzre, szívesen fogadták. Mivel pedig szívesen fogadták őket, még többet bocsátottak ki belőlük.

Arra volt hát szükség, hogy valamilyen nemesfém-jövedelem-forrás bevételei megtámogassák a bankjegykibocsátást. Ezt el-méletileg a Mississippi Társaság (a Compagnie d'Occident) meg-szervezése biztosította - később pedig a még nagyobb kereske-delmi privilégiumokkal felruházott India Társaság. Ezek feladata lett a nagy észak-amerikai területen, Louisianában feltételezett aranykincs felkutatása. Arra, hogy az arany létezik, semmiféle bizonyíték nem volt, ez az időszak azonban, hasonlóan az összes többi spekulációs epizódhoz, nem a kételkedők és a kételyek kora volt. A társaság részvényeit felajánlották a közönségnek: a reakció szenzációs volt. A rue Quincampoix-i régi tőzsde a pénzügyi mohóság történetében lezajlott legintenzívebb, sőt leg-zabolátlanabb műveletek helyszínévé vált. Az adásvétel később a tágasabb Place Vendome-on és a Hotel de Soissons szomszéd-ságában folyt tovább. Néhány női vásárló olyannyira elszánt vo l t - ime, egy érdekes, a mára emlékeztető szokás -, hogy még a bájait is felajánlotta cserében a részvény vásárlás jogának meg-szerzéséért. Feljegyzések szerint a 80-as évtizedben a Beverly Hills Hotelben évente megrendezett „Ragadozók Bálján" Michael Miiken és Drexel Burnham Lambert némely esendő ügyfele ugyancsak élvezte a kellőképpen önfeláldozó prostituáltak fi-gyelmét. A művelet célja állítólag az volt, hogy a hölgyek olyan bóvlirészvények vásárlására bátorítsák őket, amelyek közül jó néhány - a kilátásokat tekintve - a Compagnie d'Occident ér-tékpapírjaihoz hasonlított.

A Mississippi Társaság részvényeinek kiárusításából befolyó jövedelmet nem a továbbra is felfedezetlen arany kutatására fordították, hanem az államadósságot finanszírozták belőle. Amit

40

adósságra kifizettek bankjegyben (a bankra szóló követelés), visszatért, hogy lehetővé tegye újabb részvények vásárlását.

A még nagyobb kereslet kielégítésére még több részvényt bocsátottak ki, s a kereslet még újabb és újabb, még képtelenebb volumenű kibocsátásokhoz vezetett. Mindenki meg volt győződ-ve arról, hogy a bankjegyek eme szó szerinti körforgásának fe-dezetéül a Banque Royale nemesfémkincse szolgál, a bankok nemesfémpénz-készlete azonban elhanyagolható volt a papírtö-meghez képest. Egyfajta „tőkeáttétel", az eredetileg befektetett tőke értékének mesterséges felpumpálása történt, mégpedig igencsak meglepő formában.

1720-ban aztán bekövetkezett a vég. A „tőkeáttétel", mikép-pen az utóbbi 250 év több száz kis és nagy hasonló epizódja során, hirtelen visszájára fordult. Mint mondják, a kiváltó ténye-ző de Conti hercegnek az a döntése volt, hogy - mivel már nem tudott értékpapírokat venni - elküldte a bankjegyeit a Banque Royale-nak, hogy váltsák át aranyra. Egy felettébb kétes hitelű legenda szerint három kocsinyi nemesfémet vittek vissza hozzá, a régens azonban Law kérésére közbelépett, és parancsba adta a hercegnek, hogy az egészet küldje vissza. Ezenközben mások fejében is megfordult az a gondolat, hogy az arany esetleg mé-giscsak jobb a bankjegyeknél. Hogy visszaállítsák a bizalmat, és hogy meggyőzzék a bankjegy-tulajdonosokat, valamint a be-fektetőket egy jókora arany szállítmány várható érkezéséről, össze-szedtek egy zászlóaljnyi párizsi koldust, akiket aztán lapátokkal felszerelve végigmasíroztattak a főváros utcáin - mintha Loui-sianába indulnának, kibányászni a fémet. Némileg lehangoló volt azonban, hogy sokukat közülük a következő hetekben ismét régi helyeiken láttak. Akárhogyan volt is, a bankot megrohanták - az emberek nem a Mississippi Társaság részvényeit, hanem az énük járó aranyat akarták megkapni. 1720-ban, egy júliusi na-

pon tizenöt embert tapostak halálra a Banque Royale előtti tolon-gásban. Bejelentették, hogy a bankók a továbbiakban nem vált-

41

hatók aranyra. Az árak a mélybe zuhantak - és nemcsak a Mis-sissippi-részvényeké. Polgárok, akik néhány hete még milliomo-sok voltak (ezt a szót azok az évek hagyományozták ránk), elszegényedtek.

Ezután következett az előre látható felháborodás, a felelősök - személyek és intézmények - keresése. Nem kellett sokáig keresgélni. A hálás uralkodó a korábbi hónapokban a külföldi szerencsejátékost és szökött gyilkost a királyság legfőbb hivatali méltóságává tette, aki ráadásul néhány hasznos gazdasági- és adóreformot is bevezetett: a parasztoknak adták a klérus parlag-földjeit, eltörölték a helyi vámokat, és mérsékelték a vámtarifá-kat. Ő lett Franciaország főszámvevője és megkapta az Arkansas hercege címet... az ember szinte azt kívánja: bár fennmaradt volna e titulus. John Law a legdühödtebb támadások céltáblájává vált. A régens védelme alatt sikerült elhagynia Franciaországot, majd négy esztendőt töltött Angliában, ahol amnesztia révén elejtették ellene a gyilkosság vádját. Ezután Velencében telepe-dett le, ahol élete hátralévő részében, miként Saint-Simon herceg írja, „...tisztes szegénységben csendes és erényes életet élt, és katolikus hitben, az egyház szentségeit jámboran felvéve halt meg".

Ezúttal is viszontláthatjuk az efféle ügyek állandó elemeit. A Banque Royale vagyonának szoros közelségében Law lángész volt - az intelligenciát mindenkor a pénzzel való kapcsolatból származtatják amikor viszont a gazdagság a semmibe tűnt, könyörtelenül gyalázott szökevény lett belőle. Bizonyosnak tű-nik, hogy Law megnyerően magabiztos volt, és ez jó szolgálatot tett neki a régens és a párizsi publikum manipulálásában. Igen-csak kétséges azonban, hogy amit tett, különösebben eredeti vagy akárcsak a legkisebb mértékben szellemes lett volna. Zse-niális emberek ügyelnek arra, hogy magukat ne döntsék romlás-ba a többiekkel együtt, s hogy ne ilyen szégyenteljes véget érjenek. Az ezt követő időszakban, ahogyan Hollandia a tulipán-

42

őrület után, a francia gazdaság is pangott, a gazdasági és pénz-ügyi élet kaotikussá vált - Saint-simon kissé eltúlzott megfogal-mazása szerint „egy törpe kisebbség gazdagodott meg mindenki más teljes tönkremenetele árán". Azonban, mint Hollandiában, és mint nagyszerű következetességgel az egész történelemben, a felelősséget nem a spekulációra és rászedett résztvevőire hárítot-ták. Mint már jeleztük, John Law-t és a Banque Royale-t tartották vétkesnek, a franciák pedig egy további évszázadon át gyanak-vással tekintettek a bankokra. Azok, akik a spekulációt űzvén eszüket és a pénzüket egyaránt elveszítették, magukat semminő bírálattal nem illették.

4 . F E J E Z E T

KLASSZIKUS ESETEK, II.: A BUBORÉK

Miközben 1720-ban, Párizsban a nagy spekuláció pontosan meg nem jósolható, de tökéletesen előrelátható tetőpontjához közeledett, hasonló események történtek Londonban is. A két városban lejátszódott történetek az optimizmusból táplálkozó őrületről és az önmagukat tápláló illúziókról szóltak.

Aligha vonható kétségbe: a brit résztvevők, de az események is nélkülözték a francia stílt. Ha összevetjük őket amazokkal, az utóbbiakat rendkívüli intenzitásuk mellett meglehetős közönsé-gesség is jellemzi - az értékpapírok árainak magasba szökéséhez majd zuhanásához a mindennapossá vált nagyarányú hivatali megvesztegetés, korrupció és a törvények agyafúrt kijátszása já-rult.

A felfedezés - pontosabban ezúttal is valaminek az újrafelfe-dezése -, amely a konjunktúrát okozta, a részvénytársaság volt. Angliában ilyesmi már több mint száz évvel korábban is léte-zett, hirtelen azonban a pénzügyi s a teljes gazdasági élet új cso-dájaként kezdték tisztelni.

A XVIII. század elején került sor néhány nagy képzelőerőre valló részvénykibocsátási akcióra vagy ilyet szolgáló kezdemé-nyezésre: alapítottak például társaságot egy korát messze meg-

44

előző vállalkozásra, az írógép kifejlesz-tésére és piaci értékesítésére, egy bo-nyolult géppisztoly gyártására, amely, attól függően, hogy az ellenség keresz-tény avagy török, gömbölyű és szegletes golyókat egyaránt ki tudott volna lőni, és megszületett a gépzongora terve is. „Tudom mérni a testek mozgásait - je-lentette ki egyszer Sir Isaac Newton -, az emberi őrültséget azonban nem". Így volt a magáéval is. Az elkövetkező spe-kulációs orgián húszezer fontot veszí-

tett, mai értékén számolva jóval több mint egymillió dollárt.

A Déltengeri Társaság 1711-ben, Robert Harley-nek, Ox-ford earljének ösztönzésére, pontosabban sugalmazására

született. Harley fiatalon részt vett egy John Blunt nevű jegyző egyik vállalkozásában, akinek a mesterségével járt nemcsak az iratok lemásolása, hanem tartalmuk megismerése is.

A társaság kezdetei erősen emlékeztetnek a Banque Royale-éra és a Mississippi Társaságéra, ugyancsak látszólag is minden kétséget kizáróan kedvező megoldást kínált a nyomasztóan in-gadozó államadósság problémájára, amely, mint Franciaország-ban, a korábbi évek során, a spanyol örökösödési háború követ-keztében halmozódott fel. A vállalkozás átvállalta az állam leg-különfélébb adósságait és konszolidálta azokat. Az állam 6 szá-zalékos kamatot fizetett ennek fejében. Az adósság-átvállalásért cserében a társaság jogot nyert részvénykibocsátásra, valamint arra, hogy „1711. augusztus l-jétől kizárólagosan rendelkezzék az amerikai királyságokba és országokba, illetve királyságokból és országokból való szállítás, illetve az e területekkel való keres-kedés jogaival, a Tűzföld legdélebbi részén lévő Aranoca folyó-tól keletre eső partokon..." Ehhez járult még a két Amerika

Robert Harley, Oxford earl-je, a balvégzetű Déltengeri

Társaság szellemi atyja

45

A Déltengeri Társaság megrendelésére készült térkép Brazília kivételével a teljes térséget a vállalkozás „felségterületévé nyilvánítja", figyelmen kívül hagyva, hogy

ugyanazt a régiót a spanyol korona is magáénak követeli

nyugati felével, valamint az „e határok közé eső valamennyi, fel-tehetőleg a spanyol koronához tartozó vagy ezután felfedezendő országgal folytatott mindenféle kereskedelem".

Bölcsen elsiklottak a tény felett, hogy Spanyolország magá-

46

nak követelte az ezzel a hatalmas régióval kapcsolatos vala-mennyi árucsereforgalmi és kereskedelmi monopóliumot, jólle-het, egy államszerződés létrehozására irányuló, folyamatban le-vő tárgyalások némi reménnyel kecsegtettek arra nézvést, hogy Anglia hozzáférhet Mexikó, Peru, és a többi területek mesés aranykincséhez. Úgy tűnt, lehetőség nyílik majd a rabszolga-kereskedésre is: a brit tárgyalófél e tekintetben különösen hozzá-értőnek tartotta magát.

Végül csakugyan adódott egy - nagyon szerény - lehetőség. Spanyolország engedélyezett évente egy kereskedelmi utat a társaság számára. A reményt, hogy ennél kedvezőbb helyzet is kialakulhat, részben az táplálta, hogy Anglia a két Amerikához való jobb hozzájutás fejében esetleg lemond a Gibraltár feletti fennhatóságról. Ez azonban, sajnálatos módon Spanyolország és Nagy-Britannia között a további harmadfélszáz év során is vita tárgya maradt.

Nehéz volna elképzelni kétesebb kereskedelmi vállalkozást. Ám, mint Párizsban, az idő itt sem a kérdések ideje volt. A társa-ság újabb részvényeket bocsátott ki további államadósság átvé-telének feltételezésével, amit engedélyeztek is, majd felkínáltak a nagyközönségnek. Ily módon az 1720-as évek elején a társa-ságra terhelődött a teljes államadósság. Ez volt a feltételezett haszon, amellyel a vállalkozás járt. A törvényi háttér megterem-tését megkönnyítette, hogy a kormány kulcsminiszterei ajándék-ba kaptak déltengeri részvényeket, s az a körülmény is, hogy a vállalkozás számos irányítója is helyet foglalt a parlamentben. Kiváló lehetőséggel bírtak tehát, hogy itt is ecsetelhessék a tár-saságra váró fényes jövőt. Az utóbbi igazgatói maguknak is bőkezűen juttattak az értékpapírokból.

1720-ban a brit publikum, azaz inkább az a része, amelyet vonzott a pénzügyi műveletek útján történő meggazdagodás, roppant lelkesedéssel fogadta a Déltengeri Társaság által kínált látványos lehetőséget, és még inkább a tőke, illetve a jövedelem-

47

ben osztozkodni vágyók számának ugrásszerű növekedését. A háborún meggazdagodott a brit lakosságnak egy kicsiny, de befolyásos része. A földbirtokos és egyéb arisztokrácia, amely megvetette az efféle „szatócskodást" vagy egyéb módon tett szert jövedelemre, ugyancsak hajlandó volt félretenni büszkesé-gét, és beszállt... a pénz gyakran fejt ki ilyesféle hatást. A rue Quincampoix-n lejátszódott jelenetek ezúttal a City utcáin ismét-lődtek meg s a társaság részvénye, amely 1720 januárjában 128 fontért cserélt gazdát márciusban elérte a 330-at, májusban az 550-et, júniusban a 890-et, és később, még a nyáron az 1000-et. Korábban ilyen gyorsan a királyságban, de még Párizsban vagy Hollandiában sem gazdagodtak meg ennyien. Annak a reménye, hogy a résztvevők ennyire mindenféle erőfeszítés nélkül szerez-hetnek vagyont, mint mindig, rajokban vonzotta a befektetőket, s ez tovább hajtotta felfelé az árakat.

Nem mintha a Déltengeri Társaság az egyetlen kínálkozó lehetőség lett volna. Sikere nyomán legalább száz utánzó

és potyaleső bukkant fel: valamennyien azt remélték, hogy hasz-not húzhatnak a boomból. Akadtak társaságok, amelyek (ugyan-csak korukat megelőzve) az örökmozgót szándékoztak kifejlesz-teni, lovakat akartak biztosítani, tökéletesíteni a szappanfőzést, szőrrel/hajjal kereskedni, paplakokat és plébániákat tatarozni, újjáépíteni és forgalmazni, higanyt kovácsolható fémmé változ-tatni, törvénytelen gyermekek befogadására és nevelésére háza-kat és kórházakat építeni, folytami továbbá a minden korban meglévő vállalkozást, amely „nagy haszonnal, jár de senki sem tudja, hogy micsoda".

1720 júliusában a kormány végül megálljt parancsolt - tör-vényt hoztak, a Buborék-törvényt -, hogy gátat vessenek a többi effajta cégalapításnak. Azóta is úgy gondolják, hogy a törvény célja a könnyelműek és jóhiszeműek védelme, nem pedig a Déltengeri Társaság spekulációs monopóliumának biztosítása

48

volt. Ekkorra azonban már felsejlett a társaság végzete is. A részvény esni kezdett, részben kétségkívül a vezetők és a benn-fentesek lelkes nyerészkedése nyomán. Szeptemberre 175 fontra csökkent, decemberben 124-re. Heroikus szónoki és egyéb erő-feszítésekkel igyekeztek fenntartani és növelni a bizalmat, egye-bek közt követelték egy új Bank of England megalakítását. Végül, némi kormány-beavatkozással a részvények 140 font körül állapodtak meg legmagasabb áruk egyhetedén. Amikor a krach bekövetkezik, mint mindig, meghiúsít minden, a katasztró-fa elhárítására tett erőfeszítést.

Hamarosan következett a lázas, sőt brutális bűnbakkeresés. Blunttal - ekkorra már Sir John Blunttal - kis híján merénylet végzett, amikor a londoni utcán rálőtt valaki, vélhetőleg egy ál-dozat. Utóbb úgy sikerült megmentenie a bőrét, hogy a vele összejátszó magas állású társai oltalmába ajánlotta magát - ez korunknak is ismerős módszere. A társasággal kapcsolatban lévő személyeket kizárták a parlamentből, az igazgatók és más veze-tők (köztük Blunt) pénzét és ingatlanjait elkobozták, hogy némi-képpen kártalanítsák a veszteseket. Robert Knightot, a társaság kincstárnokát, aki nagyhirtelen átkelt a kontinensre, elfogták, letartóztatták, hazája pedig kérte a kiadatását. Sikerült megszök-nie, s a következő huszonegy évet száműzetésben töltötte. James Cragg, az ügybe ugyancsak belekeveredett befolyásos és tekin-télyes államférfi öngyilkosságot követett el. Mások rács mögé kerültek. Mint a tulipánőrület és a John Law-affér után, a londoni City, illetve az egész ország gazdasági élete észrevehetően pan-gott.

Ezúttal is láthattuk a pénzügyi szédelgés valamennyi előre látható jellegzetességét. Az átvállalt államadósságra a kincs-

tár által fizetett kamatjövedelem hatalmas áttétel, megtöbbszö-röződés volt. Az embereket veszélyesen hatalmába kerítette a saját financiális éleselméjűségükbe és intelligenciájukba vetett

49

hit, mely hibáért másokat tettek felelőssé. Adódott egy képzelet-beli kilátásokban bővelkedő, a valóság higgadt mérlegelését azonban figyelmen kívül hagyható befektetési lehetőség. A köz képzeletét felgyújtotta valami látszólag izgalmasan új dolog, ezesetben a részvénytársasági forma, habár, mint korábban már említtetett, ez jóval korábbról eredeztethető. (Az Indiával és más tájakkal kereskedő nagy, privilegizált társaságok ekkor már vagy egy évszázada működtek.) Az egész dolog (kötelességszerűen figyelmen kívül hagyott) rugója a profitot hajhászó embereknek a józan észtől való elrugaszkodása volt.

Kivételes viszont, hogy az utóbbi körülmény végül is megem-líttetett. Az igazság Charles Mackay-nek a Déltengeri Buborék-ról írott egyedülállóan pontos számadásában látott napvilágot:

[1720 őszén] a birodalom minden nagyobb városában népgyű-léseket tartottak, melyeken petíciókat fogadtak el: törvényes megtorlást követeltek a Déltengeri Társaság vezetői ellen, akik fondorlatos üzelmeik révén a csőd szélére juttatták a nemzetet. Úgy látszott, arra senki sem gondol, hogy a nemzet maga épp annyira felelős a történtekért, mint a Déltengeri Társaság. Senki sem kárhoztatta az emberek hiszékenységét és kapzsiságát - a mértéktelen nyereségvágyat... vagy az őrületet, amelynek követ-keztében a sokaság hanyatt-homlok, lázas mohósággal rohant a hálóba, amelyet fondorlatos szerencselovagok szőttek a számá-ra. Ezekről a dolgokról sohasem esett szó.

Mint a következőkben ugyancsak egyértelműen bebizonyoso-dik, az ilyesmit a modern spekulációs epizódok után sem szokás emlegetni.

50

5 . F E J E Z E T

A pénzvilág emlékezete kurta, de a köz szubjektív attitűdje néha tartósabb. Ahogyan John Law száz vagy még több esztendőre elvetette a bankok iránti bizalmatlanság magvait, a briteket a Déltengeri Buborék óvatossá tette a részvénytársaságokkal szem-ben. A Buborék-törvény sok-sok évtizeden át korlátozta azoknak a korlátolt felelősségű társaságoknak alakítását, amelyek ma a vállalatok többségét teszik ki. 1824-re azonban ezeknek a vállal-kozásoknak a tekintélye elegendő mértékben megnőtt, hogy Lon-donban újabb részvény-kibocsátási hullám kezdődjék. Ezeket részben a dél-amerikai kilátások is ösztönözték, de általában a Vörös-tenger felé kacsintottak. Az egyik ilyen különösen neve-zetes vállalkozás célja annak a vízfelületnek a lecsapolása volt, amely alatt megtalálni remélték „a kincseket, melyeket az egyip-tomiak a zsidók átkelése után hagytak ott". Még ugyanabban az évszázadban újabb spekulációs epizódoknak nyújtottak tápot az Újvilág kilátásai, s az emberek képzeletét különösképpen fel-gyújtotta Dél-Amerika. 1890-ben a Bank of Englandnek kellett megmentenie a csődtől a nagy Baring Brothers bankházat, amely veszélyesen belebonyolódott bizonyos argentin kölcsönügyle-tekbe. Ne gondolja senki, hogy a harmadik világbéli kölcsönök-kel kapcsolatos mai bajok bármilyen szempontból újdonságot jelentenek.

51

Bármi történt is Londonban, nem értékelhető sovén megnyil-vánulásként, ha kijelentjük, hogy a múlt században az egyesült államokbeli spekulánsok fantáziája szárnyalt a legmerészebben. Ennek oka az amerikaiaknak a pénzcsinálás mágiája, valamint ennek feltételezett gazdasági jótéteményei iránti odaadása volt.

Amerika a gyarmati időkben kötelezte el magát a monetáris mágia iránt. Mint pénzügyekben kivétel nélkül mindig, a

résztvevők szilárdan hittek saját újítói lángelméjükben, és aho-gyan elődeik és utódaik, ismét feltalálták a kereket.

A déli gyarmatok - Maryland, Virginia és a később Caroli-nának nevezett terület - dohányfedezetre bocsátottak ki kötvé-

nyeket, az arannyal és ezüsttel, mint fi-zetőeszközzel nagyon szűkmarkúan bán-tak, alkalmanként viszont előírták hasz-nálatukat. Marylandben a dohányfede-zetű pénz közel két évszázadon át szol-gált fizetőeszközül, jóval tovább, mint egyébként az aranyfedezetű.

1690-ben Sir William Phips Massa-chussets Bay gyarmatról egy igencsak szedett-vedett katonákból álló expedí-ciót vezetett Quebec erődje ellen. Úgy tervezte, költségeiket az erődítmény el-foglalása után majd az ottaniak viselik. Sajna, azonban Quebec nem esett el, s

amikor a csapatok visszaérkeztek, nem hoztak arany, és ezüst-pénzt a gyarmat kincstárába, amiből kifizethették volna őket. Kézenfekvőnek látszott hát a gyarmat kormányzata számára, hogy papír bankjegyeket bocsásson ki, megígérvén a bankjegyek aranyra vagy ezüstre válthatóságát. Ennek az ígéretnek a nyo-mán papírpénzek ezután még vagy két évtizeden átjártak kézről-

William Phips, a hódító. Nem sikerült elfoglalnia Quebecet - a kudarcot csődhullám kö-

vette

52

kézre, a fémpénzekkel együtt és velük azonos értékben. Íme egy látszólag új, és csodálatos pénzügyi eszköz, valamint ismét az „áttétel" egyedülálló csodája. Az adósság fedezésére kibocsátott papírpénz mögött jóval kisebb szilárd fedezet állt, mint amennyit ki kellett volna fizetni, ha a tulajdonosaik az összes bankjegyet egyszerre akarták volna beváltani.

A „csoda" más gyarmatokon is meghonosodott, bőségesen, a lehetőségben valósággal tobzódva bocsátottak ki papírpénzt. A szélsőséges példa Rhode Island. Itt - de másutt is - mire elkö-vetkeztek az esedékesség napjai, a bankjegyek értéktelenné vagy szinte teljesen értéktelenné váltak.

Említést érdemel, hogy nem minden gyarmat követte a példát: nem adta be a derekát a csodálatra méltó önmérsékletet tanúsító Pennsylvania, New York, New Yersey, Delaware és Maryland. Annak is vannak jelei, hogy a papírpénz, ahol alkalmazták -mivel stabilizálta az árakat, valamint az ipart és a kereskedelmet -, hozzájárult a gazdaság egészséges működéséhez. Bizonyosan ez volt a véleménye Benjamin Franklinnek is, igaz, őt befolyá-solhatta, hogy az üzletben, mint bankjegyeket előállító nyomda-tulajdonos, maga is érdekelve volt. Végül, 1751-ben a londoni parlament megtiltotta a bankjegykibocsátást Új-Angliában, vala-mivel később pedig a többi gyarmaton is.

A lépés nagy felzúdulást váltott ki. Az amerikai gyarmati gon-dolkodás az értékpapírt és a vele járó tőke áttételt, a „levera-ge"-t továbbra is mint „gazdasági jó"-t tartotta számon. Bár sok történész tett így, az értékpapír-használatot nem is lehet minde-nestül kárhoztatni. Washington katonáit continental-bankókban fizették; ezekkel finanszírozták a forradalmat. Az adóbevételek ezután jelentéktelenekké váltak, miképpen az adóbegyűjtés me-chanizmusa is. A háború költségeit ilyeténképpen azok viselték, akik az úgynevezett continental-bankjegyeket kapták, s akik azt voltak kénytelenek tapasztalni, hogy a bankók vásárlóereje gyor-san és megállíthatatlanul apad. Így vásárolták meg az amerikai

53

függetlenséget, és másként nem is igen lehetett volna megvásá-rolni. Nyitva állt az út az új köztársaságban újra és újra bekövet-kező spekulációs epizódok előtt.

Acontinental-pénz által előidézett infláció emléke kezdet-ben még elevenen élt: a hatalmas papírpénztömeg, amely-

lyel szemben a javak szükségképpen korlátozott mennyisége állt. Virginiában egy pár cipő 5000 dollárba került, egy teljes öltözet ruha több mint egymillióba - az új állam konzervatív pénzügyi politikát folytatott. Az alkotmány megtiltotta a szövet-ségi kormánynak és - szükségtelen mondani - az államoknak a papírpénz-kibocsátást. Az üzletelés aranyban és ezüstben folyt, a bankjegyeket nemesfémre lehetett váltani. Létrehoztak egy köz-ponti bankot, a First Bank of the United States-t, hogy ráncba szedje az egyes államokat finanszírozó bankok közül azokat a sorból kitáncoló bankokat, amelyek nem voltak hajlandók elfo-gadni azok bankjegyeit, akik követelésükre nem tudtak fémpénz-ben fizetni. A mostanra konzervatívvá lett Északkelet helyeselte ezt az akciót, az új, és pénzszűkében lévő Dél és Nyugat koránt-sem. Azokon a tájakon nagyon is értékelték a bankjegybőség révén könnyen hozzáférhető hiteleket. A bankot pénzügyi tekin-tetben mutatott merevségéért számos támadás érte, és 1810-ben nem is újították meg alapító statútumát.

Az 1812-es háború ösztönzésére és a nagyszabású közkölcsö-nök iránti szükséglet következtében az árak emelkedtek. Sorra-rendre alakultak az államok bankjai, amelyeket immár nem nyo-masztott a kényszerbeváltás terhe, minden település, amely elég nagy volt, hogy „temploma, kocsmája vagy kovácsműhelye" legyen, „bankalapításra alkalmas helynek ítéltetett". Ezek a ban-kok bankjegyeket bocsátottak ki, más, sikeresebb intézmények a bankokat utánozva hasonlóképpen cselekedtek. „E téren még a borbélyok és a csaposok is versenyre keltek a bankokkal..." Az e bankjegyek mögötti fedezetek, aligha kell mondanunk, minimá-

54

lisak, elenyészőek voltak. Ismét csak az áttétel... A háború utáni években országszerte bámulatosan megemelkedtek a föld- és az egyéb ingatlanok árai; ahogyan mindig, amikor az értéknöveke-dés vonzani kezdi azokat, akiket sikerül meggyőzni, hogy továb-bi növekedésre számíthatnak, s eképpen meggyőzve biztosak abban, hogy az árak további emelkedése várható. 1816-ban létre-hozták a Second Bank of the United States-t - továbbra is szükséglet mutatkozott egy felsőbb szabályozó hatóság iránt. Ez kezdetben mindenesetre fokozta a boomot, a bank maga is lelke-sen bekapcsolódott ingatlanügyek hitelezésébe. A fellendülés azután 1819-ben hirtelen véget ért. Az árak és az ingatlanok értékei drasztikusan estek, a jelzálogjogokat érvényesítették, meg-ugrott a csődök száma. Ez volt az első azok közül az összeomlás-ba torkolló spekulációs epizódok közül, amelyek az évszázad hátralévő részében az amerikai gazdaság- és pénzügytörténetet jellemezték. A nyelvhasználatban ekkor vált a pénzzel kacsola-tosan a pánik szó az élő nyelv részévé. Utóbb buzgón kerestek valamilyen enyhébb, kevésbé riasztó kifejezést a gazdasági kö-vetkezmények jellemzésére, így születtek az olyan fordulatok, mint a krízis, a depresszió, a recesszió, és mostanában - termé-szetesen - a growth adjustment (a növekedés kiigazítása).

Bár biztosnak senki sem biztos benne, valószínűnek tűnik, hogy a múlt század második évtizedének fellendülése a

spekulációs epizód természetes módján 1819-ben ért véget. A Second Bank azonban, szabályzó funkciójának megfelelően, kezd-te bevonni a fizetési célú bankjegyeket: ösztönösen és élesen bírálták érte. Mint mindig, szükség volt valamilyen magyarázat-ra, magát a spekulációt azonban senki sem okolta. Andrew Jack-son elnök az efféle intézmények ellen fordította a közvéleményt, s ebben akaratlanul a philadelphiai Nicolas Biddle is a kezére játszott. Mint a bank elnöke, Biddle elitista, de helyénvaló és általában offenzív eréllyel felszólította a helyi, vidéki bankokat,

55

hogy váltsák be az általuk kibocsátott bankjegyeket. Ennek volt azután a következménye, hogy miképpen a First Bankét, a Sec-ond Bank alapító statútumát sem újították meg. Közel egy évszá-zad telt el, mire az Egyesült Államokban ismét eltűrték egy központi bank megalapítását. A színen hamarosan új bankok és bankjegyek sokasága jelent meg. Minden készen állt a következő spekulációs epizódhoz, amely az 1837-es krachhal ért véget.

A spekulációs buborék ezúttal is az ingatlanüzletben - ideért-ve a közösségi földterületre vonatkozó követeléseket is - alakult ki, különösen nyugaton. A spekuláció azonban ipari vállalkozá-sokra és kereskedelmi árucikkekre is kiterjedt. A finanaszíro-zást a mind nagyobb számú bank vállalta - az általuk kibocsátott bankjegyek révén. Volt azonban egy új forrás is.

A „belső fejlesztések", ahogyan akkoriban nevezték őket, jelentős befektetési lehetőséget jelentettek. Ezek - nevezetesen a csatornák és a díjazás ellenében használható utak - hatalmas távolságokat hidaltak át, és szükség volt rájuk, hogy a farmok, a bányák és az üzemek termékeit szállítani lehessen az új köztár-saság területén. A pénzügyi források felkutatásának feladatát az államok vállalták, s mint kiderült, ezek Angliában bőségesen fellelhetőek voltak. Hatalmas mennyiségű pénz érkezett az At-lanti-óceánon túlról, és nem kétséges, hogy nagymértékben elő-segítette a szállítási lehetőségek fejlesztését. Robbanásszerű fej-lődéshez vezetett azonban az üzleti életben és a munkaerőpiacon is, és hozzájárult ahhoz, hogy minél többen törekedjenek osztoz-kodni a tulajdonok felértékelődő értékéből.

Az elkerülhetetlen kijózanodásra és az összeomlásra 1837-ben került sor. Ismét egyértelmű pangás időszaka következett. Ennek az epizódnak azonban volt két új jellegzetessége - az egyik máig tartó jelentőséggel bír. Megmaradtak utána a fejlesz-tések, tudniillik a csatornák, a spekulációs lelkesedés forrásai. Létrehívott továbbá egy, a fennálló hitelekkel kapcsolatos, hatá-rozottan modern attitűdöt: a krachot követő komor viszonyok

56

között megbotránkozással tekintettek a hitelekre, és egyszerűen nem fizették vissza őket. Mississippi, Louisiana, Maryland, Penn-sylvania, Indiana és Michigan megtagadta adósságai fizetését, jóllehet utóbb mutattak valamiféle lanyha igyekezetet kiegyenlí-tésükre. Felháborodást váltott ki, hogy a külföldi bankok és befektetők épp ilyen nehéz időkben követelik az oly könnyen adott és felvett kölcsönök visszafizetését. Egyvalamit meg kell ismételnünk: csak egy, a történelemben megbízhatóan ismétlődő jelenség, a pénzügyi emlékezet patologikus gyengesége - vagy talán, hogy ennyire közömbösek vagyunk a pénzügyek története iránt - hitetheti el velünk, hogy a harmadik világ, ezúttal Argentí-na, Brazília, Mexikó és más latin-amerikai országok jelenko-ri eladósodása bármilyen tekintetben új jelenség.

Azután, hogy 1837-ben kipukkadt az adósságbuborék, az Egyesült Államokban az üzleti feltételek egy évtizeden

át rendkívül nyomottak voltak. Csökkent a spekulációs kalando-kat finanszírozni hajlamos bankok száma. Aztán, újabb tíz év elteltével a kollektív emlék ismét elhalványult. Visszatért a biza-lom, bankokat alapítottak, ismét bankjegyek jelentek meg, hogy spekulációt finanszírozzanak velük, hogy aztán 1857-ben újabb pánik és összeomlás következzék.

Közben sor került egy újabb tőkeáttételi (többszörözési) akci-óra is, amelyet alighanem T. Boone Pickens, vagy talán Michael Miiken és az egykor hatalmas Drexel Burnham Lambert bank-ház is félelmetesnek talált volna. Az állami szabályozás arra kötelezte a bankokat, hogy nemesfém-tartalékokat képezzenek a forgalomban levő bankjegyeik fedezeteként. Ennek célja az volt, hogy hatásos módon korlátozza a leverage ( tőkeáttétel, meg-többszörözés) mértékét. Ezt az előírást bankellenőrök kényszerí-tették ki, de a végrehajtásának szigora körülbelül a mostani betétgyűjtési és hitelezési iparág szabályozásával vetekszik. Michigani bankok egy csoportja a legnagyobb szolgálatkészség-

57

gel összeállt, hogy közösen birtokolják ugyanazokat a tartaléko-kat, melyeket az egyik intézményből a másikba szállítottak, mielőtt még a bankellenőrök ellenőrző útjaikon a soron követke-ző bankba értek. Egyszer-másszor további takarékoskodásra is módot találtak: a ládában lévő legfelső pénzréteg súlyát az alájuk helyezett tízpennys szögekével toldották meg. Nemcsak a Nyu-gat szolgált a tőke megtöbbszörözésének ilyen szélsőséges pél-dáival. Ugyanezekben az években New England konzervatívabb tájain bezártak egy bankot, amelynek 500 ezer dollárnyi bank-jegy kintlévőségére 86 dollár és 48 cent értékű nemesfém fedeze-te volt.

A polgárháború nem változtatta meg a spekulációs boom és krach váltakozását, az epizódok közötti intervallumot azon-

ban lerövidítette. Amikor a háború ütötte sebek az 1860-as évek végére, az 1870-es évek elejére begyógyultak, sor került az egyik legnagyobb, az 1873-as gazdaságilag és politikailag egyaránt pusztító, pánik árnyékát előrevetítő spekulációs konjunktúrára.

Az ezt megelőző években általános volt a növekvő értékek felhalmozódása, s az üzleti életet a feldolgozóiparban és mező-gazdasági termelésben, valamint a közösségi építkezésekben egyaránt a magával ragadó feltételek jellemezték. A spekulán-sok, ahogyan annak idején a csatornákra és a díjfizetés ellenében igénybe vehető utakra, ezúttal is a szállításra, nevezetesen a vasútra összpontosítottak. Itt aztán csakugyan beláthatatlannak tűntek a távlatok. Ki veszthet rajta olyasmin, ami ennyire nyil-vánvalóan szükséges? Ismét hatalmas brit kölcsönök váltak hoz-záférhetővé: az a pénzügyi amnézia tette ezeket elérhetővé, amely kitörölte a fejekből a negyven év előtti bukott hitelek em-lékét. Ám hamarosan ütött az igazság órája. Az új vasutak nem tudtak fizetni - és nem tudott néhány régi sem. 1873-ban megbu-kott a vasútfinanszírozásba alaposan belebonyolódott tekintélyes Jay Cooke & Company bankház. Két másik nagybank is tönkre-

58

A XIX. sz.-i vasútláz korrupcióba és részvényekkel történő spekulációba torkollt. A képen: 1869-ben az Utah-béli Promontoryban vasúti vezetők ünneplik az első

transzkontinentális vasútvonal elkészültét

ment. A New York-i tőzsde tíz napig zárva tartott. A bankok New York-ban és egyebütt felfüggesztették a nemesfémpénzben való fizetéseket.

Ismét erre az utóhatásaiban előre látható légvárépítésre került

59

sor, ami mostanra amerikai tradícióvá vált. Általános vélemény volt, hogy a baj gyökere nem a korábbi eufória, hanem valami-lyen pénzügyi hiba volt. Állítólag a korábbi, ugyancsak pénzzel kapcsolatos összeomlásokat is az Egyesült Államok két - köz-ponti - bankjának szükségtelen szigora váltotta ki; most azt a korábban szinte tudomásul sem vett tervet okolták, hogy kivon-ják a forgalomból a polgárháborús dollárokat, és visszatérnek ismét az aranystandardhoz. Ismerve a történelmet és a papír bűverejét, semmi sem lehetett nagyobb hatással az amerikai lélekre. Haladéktalanul létrejött két jelentős mozgalom, a Green-back Party (a „Dollárbankó Párt"), valamint a szabad ezüstpénz-verés szószólóinak mozgalma. Nem sokkal később hallatta zen-gő hangját William Jennings Brian is, és óva intett attól, hogy Amerikát felfeszítsék az arany keresztjére. A múlt század utolsó évtizedeiben, tekintettel a kor egyértelmű deflatorikus tendenci-

ájára, határozottan eljött az ideje egy jóval liberálisabb monetáris rendszernek. Azok, akik szorgalmazták, nem téved-tek. Később azonban, mint mindig, a monetáris agitáció hatása kezdte elterel-ni a figyelmet a korábbi spekuláció sze-repéről, valamint elkerülhetetlen és pan-gást okozó utóhatásáról. Abból, hogy a múlt században a fellendülés és dekon-junktúra gyors ritmusban váltogatták egymást, később újabb, az eufórikus epi-zód leplezését szolgáló elgondolás szár-mazott, gyakorlatilag annak szabályozá-sára. Eszerint a fellendülés és az össze-

omlás az üzleti ciklus előre megjósolható megnyilvánulásai. Lehet, hogy az üzleti élet ciklikus ingadozása csak egyfajta mánia - állapította meg Joseph Schumpeter de a mánia egy nagyobb folyamat része, a fellendülés után következő piacszű-

60

Joseph Schumpeter . Úgy gondolta, hogy az időről-idő-re fellángoló spekulációs láz az üzleti élet természetes ve-

lejárója

leülés és depresszió a józanság helyreállását, és - ahogyan egyes tudósok fogalmaztak -, a méregnek a rendszerből való kivonását szolgálja. Az üzleti ciklusokkal foglalkozó egyetemi kurzusok természetesnek fogadták el a merész, sőt eltúlzott várakozások-nak a mélypontokkal való váltakozását.

1907-ben a valóságtól való újabb, ezúttal New York-ra össz-pontosuló, és kevéssé drámai elrugaszkodásra került sor, ame-lyet Wall Street-i pániknak neveztek el. Emlékét az őrizte meg, hogy a közhit szerint John Pierpont Morgan egymaga vetett véget neki, amennyiben felszólította a magán- és állami tőkét, hogy mentsék meg a szorult helyzetbe került Trust Company of Americát, és felhívta a New York-i klérust, hogy prédikációikkal erősítsék az emberek bizalmát s a szószékről öntsenek bátor-

ságot beléjük. Kétséges, hogy így volt. A krach mindenféle isteni beavatkozás nélkül is bekövetkezhet és véget érhet. Az első világháborút követő hónapok-ban a hangulat ismét kissé eufórikus volt. A mezőgazdaság jól jövedelmezett, ez azután spekulatív földvásárlásokhoz, va-lamint a föld árának emelkedéséhez ve-zetett. A farmerek akkora adósságokat vettek a nyakukba, amelyek a Nagy Dep-resszió idején általános becslés szerint összességükben már meghaladták az összes mezőgazdasági ingatlan értékét. Ekkortól datálódik az 1930-as évek ag-rárválságának, valamint azoknak a me-zőgazdasági programoknak a kezdete, amelyekkel ma is támogatják a mező-

gazdasági árakat és jövedelmeket, és hitelt nyújtanak a farme-reknek.

Minden korábbi spekulációs epizódot felülmúl azonban az

John Pierpont Morgan, az 1907-es Wall Street-i pánik egyik főszereplője. Azzal is igyekezett m e g m e n t e n i a Trust Company of Americát, hogy fe lszól í tot ta a N e w York-i papságot: a szószék-ről bátorítsák a társaság be-

fektetőit

61

1920-as évek végén beindult tőkepiaci fellendülés. A téboly John Law vagy a Buborék óta nem kerítette ilyen mértékben hatalmá-ba a lakosság ekkora, s ilyen befolyásos részét. Megmutatkozott a gazdasági eufória valamennyi alapvonása. Ugyanekkor érvé-nyét veszítette a schumpeteri elgondolás is, mely szerint a piac-nak az összomlást követő beszűkülése normális, elviselhető, sőt, mint állította, jótékony hatású.

Nincs a gazdaság és a pénzügyek tágabb időszakot átfogó törté-netének még egy olyan éve, mint az 1929-es esztendő. Mint másutt említettem is, épp olyan jelentősséggel bír a kollektív emlékezet számára, mint 1066,1766,1914,1945, és talán, most, hogy a kommunizmus összeomlott, 1989. Részben azért, mert az akkori spekulációs összeomlás különlegesen nagy, sőt fenséges volt, még inkább azonban azért, mert az Egyesült Államok és az iparosodott országok számára ez vezette be a kapitalizmus eddigi legmélyebb és legtartósabb válságát.

Ezerkilecszázhuszonkilenc azért is emlékezetes, mert akkor vált láthatóvá az eufórikus epizód valamennyi eleme, különösen pedig a pénzügyi újítás iránti óriási elkötelezettség. Az utóbbi, mint mindig, magába foglalta a tőkeáttétel most vizsgálandó, újra felfedezett csodáit és a lángelme nyilvános ünneplésének parádéját. Az optimizmusra épülő optimizmust, amely felhajtja az árakat. Azután pedig bekövetkezett a csőd, végül pedig azok súlyos szellemi és erkölcsi hiányosságainak felfedezése, akiket korábban géniusznak hittek, s akiket a legjobb esetben elfeled-tek, de osztályrészük még gyakrabban nyilvános megszégyenü-lés vagy börtön lett, esetleg öngyilkosságot követtek el. Mindez 1929-ben és a következő években még szembeszökőbb volt.

A hangulatot a Calvin Coolidge és pénzügyminisztere, And-

63

6 . F E J E Z E T

rew W. Mellon nevéhez kapcsolódó üdvös és természetesen republikánus politikai, társadalmi és gazdasági rend alapozta meg. Aztán, 1929. március 4-én megkezdődött a tapasztal-tabb tervező, ügyintéző és államférfi, Herbert Hoover elnök-sége. Ez a hangulat ismétlődött meg valamivel kevesebb, mint hatvan esztendő múltán Ronald Reagan eljövetelével, s ez az ismétlődés nem volt teljesen a véletlen műve. Azok, akik befek-tetési műveleteket irányítanak vagy akiknek nagy mennyiségű befektetni való pénzük van, politikai nézeteiket tekintve republi-kánusok. Természetesen és talán elkerülhetetlenül hisznek a politikusokban, akiket támogatnak, az elvekben, amelyeket az utóbbiak vallanak, valamint abban, hogy ezek gazdasági hasznot eredményeznek. Ez különösen könnyű azok számára, akik lát-szólag oly szerencsések, hogy el lehet hitetni velük: republiká-nus időkben, republikánus rezsim alatt szinte korlátlanok a meg-gazdagodás lehetőségei. Így 1929-ben, és ugyanígy az 1929-es katasztrófa előtt is. Mindenkit, aki ennyire sebezhető és ennyire valamilyen - bármilyen - politika hatása alatt áll, óvatosságra kell intenünk.

Az 1920-as évek eufórikus hangulata először nem a Wall Streeten, hanem Floridában nyilvánult meg - az évtized

közepén, a nagy floridai ingatlankonjunktúra idején. A Coolidge és Mellon által előidézett derűlátáson kívül kétségtelenül vonzó volt Florida éghajlata is, amely, nagyon különbözvén New York vagy Chicago klímájától, sokakra a ragyogó felfedezés erejével hatott. Működött a „tőkeáttétel" is: körülbelül tíz százalékos készpénzelőleggel már telkeket lehetett vásárolni. Az egyes fel-vásárlási hullámok önmaguk jogos voltát igazolták, és ösztökél-ték a következőt. Amikor a spekuláció 1924-re aztán pedig '25-re teljes erővel beindult, azzal lehetett számolni, hogy az árak hetek alatt megduplázódnak. Ugyan kit aggasztottak volna az effajta, roppant gyorsasággal letörleszthető adósságok?

64

Akadtak más hajtóerők is. A java „tengerparti" telkek rugalmas mérték-kel mérve lehettek tíz vagy akár tizenöt mérföldnyire is a víztől. A híres és kivá-ló bostoni Charles Ponzi, akinek a nevét időről időre olyan befektetési akciókkal hozták összefüggésbe, amelyek csinos osztalékokat fizettek a korábbi beruhá-zóknak a később érkezők pénzéből, most az ingatlanüzlet felé fordult. Parcellá-zásba fogott, úgymond, „Jacksonville közelében,, - a terület körülbelül 65 mér-földnyire volt onnét. A lendület kitar-tott, akárcsak az oda vezető vasútvona-lakra nehezedő nyomás - az utóbbiak kénytelenek voltak a fontos javak szállí-

tására szorítkozni, és elzárkózni az építési láz megkövetelte anyagok szállítása elől.

1926-ban bekövetkezett az elkerülhetetlen összeomlás. A fel-lendüléshez szükséges új vásárlók áradata elapadt, aki már be-szállt, többé hiába is próbált volna menekülni. Felszínes, de nem is túl valószínűtlen magyarázatok láttak napvilágot. Nem a spe-kuláció lényegéhez tartozó, a csúcsponton bekövetkező véget előidéző tényezőket okolták, hanem a két különösen ádáz hurri-kánt, amelyek 1926 őszén a Karib-tenger felől törtek a félsziget-re. Valóban ezrek váltak hajléktalanná. A felelősséget így Istenre és az időjárásra hárították - a pénzügyekben esendő ember he-lyett. Továbbá, ha kis mértékben is, a szélvihar károsultjain segíteni akaró félrevezetett emberbarátok akcióira. A The Wall Street Journal idézte a Seaboard Air Line egyik tisztségviselőjét, aki azon aggodalmának adott hangot, hogy a Vöröskeresztnek a hurrikánkárok enyhítésére indított pénzgyűjtő akciói „hosszú távon nagyobb károkat okoznak Floridának, mint amennyit az

Charles Ponzi, a rovott múl-tú hamisító és csaló. Máso-dik karrierjét ingatlanspe-kulánsként futotta be: a flori-

dai mocsárvidéket árulta

65

A floridai ingatlanláz. Elfogytak a potenciális vevők és két pusztító hurrikán követ-kezményeként a vásárlási kedv is mélypontra süllyedt

összegyűjtött összegekből elhárítanak". 1925-ben a miami bank-számlákon 1 066 528 000 dollár volt, ez 1928-ra 143 364 000 dollárra csökkent.

A spekulációs hangulat és mánia 1928-ra áttette székhelyét Alsó-Manhattan messze változékonyabb ege alá.

Az átlagos értékpapírárak a New York-i értéktőzsdén 1924-ben kezdtek emelkedni. A növekedés 1925-ben folytató-

dott, 1926-ban némileg visszaesett - talán együttérzésből, a floridai telekkonjunktúra összeomlása nyomán. Aztán 1928-ban és különösen 1929-ben - a fogalmazás helyénvalónak tűnik -egyértelműen elrugaszkodtak a valóságtól.

1929 tavaszán kisebb visszaesés következett be. A Federal Reserve Board, amely addig olyan gyámolatlanul viselkedett,

66

mintha maga sem hitt volna tulajdon illetékességében, nagyon kis mértékben, de nekibátorodott, és bejelentette, hogy a konjunktúra fékentartása érdekében esetleg növeli a kamatlábakat, mire a piacon kis mértékben estek az árak. A központi bank akcióját gazdasági sza-botázsnak tekintették. Charles E. Mitch-ell, a National City Bank - akkori -elnöke, és maga is a konjunktúra meglo-vaglója - szembeszállt a fenyegetéssel. „Kötelességünknek érezzük - mondta bankja nevében szinte páratlan arrogan-ciával -, hogy mindenféle veszélyes pénzpiaci válságot elhárítsunk, bármi-

lyen intelemmel álljon is elő is a Federal Reserve vagy bárki más". A National City Bank, mondotta, szükség esetén kölcsö-nök folyósításával ellensúlyoz bármilyen, a Federal Reserve által bevezetett megszorítást.

A hatás több mint megnyugtató volt: a piac ismét megélén-kült. Az áraknak a három nyári hónapban bekövetkezett növeke-dése túltett az egész előző évin. Ekkorra a nagy spekulációs epizód tökéletesen előre látható és kellőképpen felismerhető vonásai ismét megjelentek, illetve nyilvánvalóvá váltak. Az árak azért emelkedtek, mert a magánbefektetők és intézmények, vala-mint tanácsadóik úgy gondolták, hogy még tovább emelkednek majd, s ez a meggyőződés aztán elő is idézte az emelkedést.

A tőke megsokszorozásának könnyen hozzáférhető formái -csakugyan a kor csodája - voltak bőven. Legáltalánosabb for-májában tíz százalékos haszonnal tette lehetővé a részvényvásár-lást - a venni szándékozó tulajdonos 10 százalékot fizetett, az előzékeny hitelező 90-et. Ez nem volt olcsó: azon a nyáron a kölcsönkérő 7-12 százalékos, hihetetlenül magas kamatot fize-

Charles Mitchell, a National City Bank elnöke 11929.). Nagy kölcsönöket ajánlott fel a közönségnek, ily módon akarván semlegesíteni a köz-ponti bank korlátozó intéz-

kedéseit

67

tett, s volt, hogy 15-öt is. Az United Founders Corporation zárt végű befektetési alapjait, a Goldman-Sachsot és számos más hasonló vállalkozást ünnepelték, amiért zseniális módon felfe-dezték és alkalmazták a tőkeáttételt. Az United Founders csoport eredetileg egy 192l-es vállalatalapításból származott, s amikor egyszer nehéz helyzetbe került, egy jó barát 500 dolláros tőkein-jekciója mentette meg. Utóbb pénzt kölcsönzött és értékpapíro-kat bocsátott ki, hogy finanszírozza más értékpapír-vásárlásait -körülbelül egymilliárd dollár értékben. Ez - egymilliárd dolláros aktíva az eredeti, 500 dolláros befektetésből - alighanem minden idők legjelentősebb tőkeáttétele, persze csak ha eltekintünk azoktól a michigani bankoktól, meg a tízpennys szögek fedezetével kibocsátott bankjegyektől.

Ugyanilyen drámai volt a Goldman-Sachs által szponzorált „áttételezett extravaganci".

A Goldman Sachs Trading Corporationt Goldman és Sachs 1928 végén kizárólag azzal a céllal indította el, hogy közönséges részvényeket kezeljen és spekulációt folytasson velük. Az első részvénykibocsátás szerény volt - 100 000 000 dollárnyi - en-nek bevételét, mint már szó volt róla, újabb értékpapírok vá-sárlására fordították. A következő nyáron a Trading Corporation útjára indította a Shenandoah Corporationt, amelynek részvé-nyeit és elsőbbségi részvényeit eladta a nagyközönségnek, meg-tartotta viszont magának a közönséges részvény ellenőrzést. A Shenandoah célja is közönséges részvények vásárlása és kezelé-se volt; így a tőke értékének minden gyarapodása a közönséges részvények birtokosait gazdagította - köztük nevezetesen a Trad-ing Corporationt - 7 és nem a fix hozadékú elsőbbségi részvé-nyekéit. A Shenandoah ezután az eljárást megismételve létrehoz-ta a Blue Ridge Corporationt. A Blue Ridge közönséges részvé-nyeinek értéknövekedése a Shenandoah közönséges részvény tulajdonrészét gyarapította. Ezek az értékek viszont a Trading Corporation tulajdonrészének még jelentősebb voltában tükrö-

68

ződtek. Mindössze azt nem ismerte fel senki, hogyan hathat ez a folyamat az ellenkező irányba, azt, hogy a rögzített kötelezettsé-gek (az elsőbbségi részvények vállalt fix hozama) csökkentik a részvények piaci értékét és hozamát. A Goldman Sachs Trading Corporation részvényeit 104 dolláros áron bocsátották ki, és néhány hónappal később már 222 dollár 50 centért cseréltek gazdát. 1932 késő tavaszán 1 dollár 72 centen álltak.

Azokban az években a legünnepeltebb személyiségek a boom meglovaglói és kiteljesítői voltak - közülük a leghí-

resebbek a kanadai Arthur W. Cutten, Bemard E. Smith, akit visszás módon „Add El Őket , Ben!"-nek neveztek, M. J. Mee-han, a különösen tisztelt piacmanipulátor, a két nagybank el-nöke, a már említett Mitchell a Natonal Citytől és Albert H. Wiggin a Chase-től, Ivar Kreuger, a svéd gyufakirály és nemzet-közi pénzügyi különc, valamint Richard Whitney, a legkitűnőbb és legarisztokratikusabb bróker, a New York-i értéktőzsde alel-nöke, nem sokkal később pedig elnöke. Közgazdász professzo-rok gyülekezete támogatta őket és adott tápot a közbizalomnak: az egész hallgatóságot biztosították, hogy ami történik, teljes összhangban van a modem, sikeres kapitalizmussal.

Az egyetemi tanárok közül a Yale professzorát, Irving Fishert kell sajnálnunk, aki, mint már említettük, korának legújítóbb szellemű közgazdásza volt. Maga is alaposan belebonyolódott a piac ügyleteibe, hagyta, hogy magával ragadja a spekuláció legfontosabb hajtóereje, vagyis a hit, hogy az éppeni szerencse mindenben a kezére játszik. 1929 őszén tartós hímévre tett szert azzal a széltében-hosszában terjesztett következtetésével, hogy „a részvényárak, úgy tűnik, tartósan magas szintre jutottak".

Hasonló optimista vélemények hallatszottak a Harvardról, a Michigan Egyetemről, az Ohio Állami Egyetemről. Említést érdemel egy fiatal princetoni közgazdász, Joseph Stagg Law-rence, aki, mikor a részvényárak a csúcsra jutottak, a fejlemény-

69

hez a következő, széles körben idézett megjegyzést fűzte: „Azoknak a milliók-nak az egyöntetű döntése, akiknek az értékítélete ezen a csodálatos piacon, az értéktőzsdén érvényesül, az, hogy a rész-vények ez idő szerint nincsenek túlérté-kelve". Ezt egy kérdéssel is megtoldot-ta: „Hol van az a maroknyi mindenre kiterjedő bölcsességű férfiú, akiket ez a bölcsesség feljogosít arra, hogy megvé-tózzák ennek az értelmes sokaságnak az ítéletét?"

Néhányan megtették, és nem is úsz-ták meg az egyértelmű, sőt vad vádaskodásokat. Mint korábban említettem, Paul M. Warburgot, aki - legalábbis, amíg fel nem emelte szavát a piac ellen - kora egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő bankárja volt, különösen heves támadások érték; ugyan-így az ugyancsak közismert, bár valamelyest kevésbé elismert Roger Babsont.

A vég kezdete október 21-én következett be.

Azoknak a napoknak az eseményeit nem szükséges részle-tesebben taglalnunk. Október 21-ének hetében a piac rosz-

szul nyitott, a forgalom az akkoriban megszokotthoz képest lanyha volt. A helyzet szerdán fordult rosszabbra, a tragédia első napja csütörtök volt. Reggel az árak látszólag megállíthatatlanul estek, az árfolyamjegyzőgép, akárcsak hétfőn, délelőtt jócskán lemaradt a forgalom mögött.

Azon a csütörtökön, déltájban azonban a dolgok átmenetileg jobbra fordultak. A Morgan bankházban találkoztak a kor nagy bankárai, Thomas Lamont a Morgantól, Mitchell a National Citytől, Wiggin a Chase-től, s úgy döntöttek, tesznek valamit a helyzet megváltoztatására. Ezután a tőzsdén megjelent Richard

70

Irving Fishert a Yale neves közgazdászát is hatalmába kerítette az 1929-es spekulá-

ciós eufória

Az összeomlás következményei: egy csődbement befektető 100 dollárért árulja 1929-es Chrysler Roadsterét. (Bolti ára 1555 dollár volt.)

Whitney, a Morgan alkusza, hogy stabilizáló vásárlásokat eszkö-zöljön a pénzzel, amelyet a nagy bankárok bocsátottak a rendel-

71

kezésére. Miképpen John Law, a Buborék és más epizódok idején, most is úgy gondolták, hogy megnyugtató nyilatkozatok-kal és akciókkal mindent a visszájára fordíthatnak. Sajnos azon-ban a hét végére a bizalom - előrelátható módon - szertefoszlott. Hétfőn nagyban folyt az eladás, a kedd pedig, október 29-e, a tőzsde addigi történetének legpokolibb napja volt. Most már semmi sem állíthatta meg az eladást, és valószínűnek tűnt, hogy több vételre már nem kerül sor. A helyzeten nemigen javított, hogy rebesgetni kezdték: a nagy bankárok maguk is sorra száll-nak ki - s nagyon is lehetséges, hogy valóban így történt. A következő hetekben a piac tovább lanyhult, a hétfők különösen rossz napok voltak.

Feltehetőleg kevesen vitatják, hogy ennek a históriának nin-csen semmiféle eredeti vagy más szempontból különleges ele-me. Az árakat felhajtotta a várakozás, hogy majd a magasba szöknek, e várakozást pedig beteljesítették az általa eredménye-zett vásárlások. Ezután következett a remények elkerülhetetlen meghiúsulása - valamilyen látszólag káros esemény fejlemény, vagy egyszerűen az intellektuális tekintetben kiszolgáltatott vá-sárlók elfogyása következtében. Bármi volt is az ok, annyi biz-tos, hogy akinek meg van írva, hogy lógjon, az nem fog ágyban, párnák közt meghalni.

Az összeomlás után két előrelátható eseményre került sor. Lehet, hogy John Law, aki életének utolsó, szomorú éveit Velen-cében élte, szerencsésebb volt, mint az 1920-as évek nagy pénz-ügyi mágusai. Charles Mitchellt és Albert Wiggint azonnali hatállyal elbocsátották. Mitchell, aki alaposan belebonyolódott a piaci műveletekbe, a következő évtized nagy részét tárgyalóter-mekben töltötte, jövedelemadó-csalással vádolva. Elértéktelene-dett részvényeit átruházta vélhetően gyanútlan feleségére, majd jelentős tőkeveszteséget vont le az adóalapjából. A büntetőper-ben végül felmentették, de továbbra is súlyos magánvádakkal és kártérítési igényekkel kellett számolnia. Wiggintől, aki szintén

72

nagy manipulátor volt, s aki a saját bankja tőkéjéből is jócskán veszített, megvonták a nyugdíját. Cuttent, Meehant, és „Add El Őket!" Smith-t kongresszusi bizottságok idézték maguk elé. Cut-ten heveny emlékezetekiesést kapott, Meehan pedig, amikor beidézték, szórakozottságában külföldre utazott, de hamarosan visszatért és mentegette magát. Richard Whitney sikkasztásért a Sing Singbe került. 1932-ben Párizsban Ivar Kreuger, az egykori pénzügyi világnagyság, gründoló és spekuláns - ekkorra a nagy tolvajok egyike - egy szép napon elment hazulról, vett egy pisztolyt, aztán agyonlőtte magát. Kiderült róla, hogy miképpen sokan mások, hamis olasz államkötvényeket nyomatott - íme a sajtószabadság egy kevéssé helyénvaló megnyilvánulása. Irving Fisher milliókat veszített, neki a Yale szerény támogatása révén sikerült a felszínen maradnia. A kor két gigásza, Joseph P. Kennedy és Bernard Baruch osztozott a nyereségeken, amelyek-hez sokak gyanakvása szerint azáltal jutottak, hogy időben el-hagyták a színt.

Előre látható volt, hogy az eseményeket követő magyarázatok is mellőzni fogják a valóság rideg tényeit. Ez szoros párhuzamot mutatott a korábbi epizódok idején történtekkel, és sajátságos, néha furcsa formában 1987-ben, majd később is megismétlődött. 1929 októberében a piac, úgymond, csak külső tényezőkre rea-gált. Mint némi késéssel felismerték, az előző nyáron csökkent az ipari termelési, valamint néhány folyamatosan hozzáférhető gazdasági mutató. A piac, mondták, a maga racionális módján ezekre felelt. A bajt nem a spekuláció meg a következményei okozták, hanem azok a lényegesebb, teljességgel külső hatások. A hivatásos közgazdászok különösen készségesen működtek közre ennek az illúziónak a terjesztésében és védelmezésében. Néhányan, akik a történelemmel foglalkoznak, még mindig ezt teszik.

Mindenesetre amit mondtak, nem hangzott tökéletesen meg-győzően. Tettek bizonyos lépéseket - létrehozták az Értékpapír

73

és Tőzsde Bizottságot, korlátozták a holdingvállalatok piramissze-rű egymásraépülését, ami különösen jelentős volt a villamosipar-ban, bevezették az árrésigények ellenőrzését. A figyelem azon-ban, mint mindig, a spekuláció eszközeire irányult. Egy szót sem szóltak a döntő tényezőről, amely ellen nem is tettek - sőt nem is tehettek - semmit: magáról a spekulációs hajlamról.

Az 1929-es összeomlásnak azonban valóban volt egy gyógyí-tó hatása is: némileg kivételes módon megmaradt a pénzvilág emlékezetében. A következő negyed században a kötvénypiacok általában kiegyensúlyozottak és eseménytelenek voltak. Jólle-het, ez a hangulat tovább tartott a kelleténél, a pénzügy története nem ért véget. A Schumpeter-féle mánia iránti ragaszkodás ha-marosan ismét megmutatkozott.

7 . F E J E Z E T

Hadd hangsúlyozzuk még egyszer - különösen azok számára, akik ilyen ügyekben hajlanak a személyes vonatkozásokban hasz-nos szkepszisre: a pénzvilág emlékezőképességét praktikus okok-ból legfeljebb húsz - és semmiképpen sem több - esztendőre becsülhetjük. Rendesen ennyi időre van szüksége, hogy kitörlőd-jék belőle egy katasztrófa emléke, s hogy ismét felbukkanjon valamilyen korábbi téboly, amely aztán hatalmába keríti a pénz-emberek lelkét. Általában ennyi idő kell ahhoz is, hogy egy új -az előtte járókhoz hasonlóan a saját innovatív lángelméjétől eltelt - nemzedék lépjen a porondra. Mivel kellőképpen le vannak nyűgözve önmaguktól, ebben a világban megzavarja őket két további tényező: mind a kettő nagy kísértést jelent, hogy hibát kövessenek el. Az egyik, mint többször is említettük, az a könnyed-ség, amellyel, miközben egyre gazdagodik, minden ember a saját kivételes éleselméjűségének tulajdonítja a szerencséjét. Ehhez társul az, hogy a szerény körülmények között élő többség hajlik arra, hogy kivételes szellemi képességeket tulajdonítson azok-nak, akiket, ha átmenetileg is, a gazdagsággal azonosít. Csak a pénz világában van ilyen hatékony módszer annak elrejtésére, amiről idő múltán kiderül majd, hogy önáltatás, illetve tömegek rászedése.

Minden szabály alól van azonban kivétel. Miközben az utóbbi

75

évszázadban az Egyesült Államokban nagyszerű szabályosság-gal váltogatták egymást az illúzió, majd az újabb illúzióba tor-kolló kiábrándulás időszakai - a nagyobb fokú irracionalitás időszakai (példaképpen említsük John Law-t, a Déltengeri Bubo-rékot és az 1929-es krachot) - csakugyan elevenebben éltek tovább a pénzvilág, mint a nagyközönség emlékezetében. Ennek eredményeképpen a kétely, az óvatosság és a viszonylagos épelméjűség periódusa némileg hosszabbá vált.

Az 1929-es tőzsdekrachhal kezdődtek a nagy gazdasági vál-ság komor évei, s ezért valóban joggal és komolyan felelőssé tehető az értékpapírpiac összeomlása. Az október 29-ét közvetle-nül követő hetekben a fogyasztási javak széles köre iránt csök-kent a kereslet, az üzleti világ elbizonytalanodott, a befektetési kedv rohamosan csökkent, és sorra buktak meg a vállalkozások. A közgazdászok, mint említettem, akkor és később is mentsége-ket kerestek a piac számára, és mélyebb összefüggéseket, egye-bek között a Federal Reserve nem kellően rugalmas politikáját tették felelőssé a gazdasági hanyatlásért. Ez az eszelősséggel határos kibúvó volt. Ráadásul a piac összeomlása kivételesen törékeny pénzügyi, bank-, illetve általános gazdasági viszonyok közt következett be. Kétség sem férhet hozzá, hogy igen komoly és rendkívül káros gazdasági következményekkel járt.

Az amerikaiak azonban az ötvenes évekre többé már nem tekintettek az 1929-es krachból táplálkozó gyanakvással

az értékpapírpiacra, amelyről korábban úgy érezték, hogy a ki-fosztásukra jött létre. 1954-ben és '55-ben, negyed századdal a szörnyű októberi napok után, mérsékelt fellendülés következett be.

Az évtized második felében és az 1960-as évek folyamán újabb spekulációs nekibuzdulásokra került sor, amelyeket rendre megtorpanás követett. Az amerikai és más ipari gazdaságok teljesítménye ezekben az években jó, gyakran ragyogó volt -

76

alacsony volt a munkanélküliség, a gazdaság állandóan és lendü-letesen növekedett, az infláció alacsony szinten maradt. Az ezzel járó derűlátást tükrözte, hogy a fiatal piaci manipulátorokról, nevezetesen a „go-go boy"-okról azt hitték, hogy új, és forradal-mian innovatív módon közelítik meg a befektetési lehetőségeket. Ezzel ők maguk is így voltak. Ezt a tévedést, legalábbis részben, viszonylag enyhe visszaesések korrigálták, főképpen 1962-ben és 1969-ben.

Az új spekulációs hangulat legnevezetesebb megnyilvánulá-sára, jóllehet határozott amerikai pártfogással, Svájcban került sor, kihatott azonban egész Európára, sőt Dél-Amerikára is.

Az elmeszülemény - egyesek szerint elmezavar - neve Inves-tors Overseas Services (IOS) volt. A kétségtelenül energikus

fiatalemberekből álló csoport élén Ber-nard Cornfeld, a volt szociális gondozó, és Edward Cowett, a vitán felül kitűnő jogász állott. Az IOS jó néhány befekte-tési alapot irányított, amelyek más be-fektetési alapokba ruháztak be (az Ala-pok Alapja), egyebek közt incesztuózus beruházásokat eszközöltek magába az IOS-ba is. Irányított továbbá befektetési alapokat forgalmazó és kezelő cégeket, valamint befektetett bankokba, biztosí-tótársaságokba és más pénzügyi intéz-ményekbe.

Az IOS azonban mindenekelőtt ha-talmas kereskedelmi szervezet volt,

amelyben kötvénykereskedők toboroztak újabb kötvényügynö-köket, akik eladásaikból részesedést kaptak, akiket pedig ezen a módon bevontak, további eladókat szerveztek be, ezért jutalékot kaptak. A piramis Németországban már vagy hatszintes volt, és az eredeti befektetési alapnak már csak töredéke jutott azokra a

Bemard Cornfeld visszavo-nultan él Franciaországban, de bele-belekap az ingatlan-üzletbe és állítólag ismét be-szállni készül a befektetési-

alap bizniszbe

77

kötvényekre, amelyek vásárlására létrehozták. A többit a jutalé-kokra fizették ki.

Aligha gondolható ki a befektető számára fiskálisán elképzel-hetetlenebb vállalkozás. Az Értékpapír és Tőzsde Bizottság meg-tiltotta az IOS-nak a kötvényforgalmazást az Egyesült Államok-ban, később pedig azt is, hogy amerikai állampolgároknak -éljenek bárhol - értékpapírokat adjon el. Innét a szervezet off-shore elnevezése. Kiszorították Brazíliából is, amelyet egyéb-ként pénzügyi tekintetben toleráns államnak szokás tekinteni. Újabb és újabb nézeteltérései támadtak Svájccal is, és végül rákényszerült, hogy műveletei egy tekintélyes része számára egy közeli, franciaországi színhelyet válasszon. Az IOS mindazonál-tal kihúzott néhány milliárd dollárt a megszédült befektetők zsebéből, ideértve magának a cégnek az ügynökeit is, akiket alaposan magával ragadott saját eladási retorikájuk. Nyilvánva-lóan jóhiszeműen a nevét adta a vállalkozáshoz James Roo-sevelt, Franklin Delano Roosevelt fia, aki korábban a Kong-resszus köztiszteletben álló tagja, és az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete volt; Sir Eric Wyndham White, a megbecsült köz-tisztviselő, aki hosszú időn át a GATT (a General Agreement on Tariffs and Trade) főtitkára volt, és Dr. Erich Mende, a Német Szövetségi Köztársaság egykori alkancellárja. Sok ezer más emberrel együtt boldogan reagáltak Cornfeld sokat ígérő kérdé-sére: „Őszintén akarnak gazdagok lenni?"

Utóbb volt okuk megbánni. Az igazgatótanácsba engem is meghívott James Roosevelt, én azonban nem álltam kötélnek. Elvből nem veszek részt vállalati irányító testületekben, s ebben az alapállásomban ezúttal igencsak megerősített a svájci bankár ismerőseim megjegyzéseiből kihallható gyanakvás, valamint hogy magam is ismerem az ilyenfajta vállalkozások veszélyeit. Köz-gazdászi reputációmra kétségkívül lett volna bizonyos negatív hatással, ha eleget tettem volna a felkérésnek. Olvasóimat vi-szont alighanem megkíméltem volna ettől az értekezéstől.

78

1969-ben az eladások és a kötvény árak csökkenése nagymér-tékű negatív tőkeáttételi ellenhatást fejtett ki a szervezetre. Ku-darcot vallott az árszint tartását célzó kétségbeesett erőfeszítés: a belső vásárlás. Elkerülhetetlenül bekövetkezett a mind nagyobb kiábrándulás. Comfeldet - úgy tűnik, hogy sajnos-rábeszélték:

engedje át a maradék aktívumot Robert Vescónak. Az utóbbi pénzügyéri híre oly-an, hogy azóta is bölcsen kerüli Ameri-kát. Bemard Comfeld ellen semmilyen bűncselekmény miatt nem emeltek vá-dat, ámbár a későbbiekben, amikor elég könnyelmű volt, hogy átutazzék Sváj-con, valószínűleg eltöltött néhány hetet egy ottani börtönben. Nem valószínű, hogy volt más bűne, mint nagyravágyá-sa, és energiáinak rossz irányba terelő-dése. A vétkesek, mint mindig, azok, akik olyan mohón és olyan nyilvánvaló-an törekedtek arra, hogy megszabadít-

sák őket a pénzüktől. Ezekben az években ugyancsak lelkesedés fogadta a Real Estate Investment Trusts-öt (a REITs-ot). Ebbe a lelkesedésbe azután önelégültség vegyült, amikor a nagy nem-zetközi bankoknál - a Citibanknál, a Manufacturers Hanno-vernél, a Continental Illinoisnál és a többinél - tekintélyes beté-teket helyeztek el az olajtermelő OPEC-országok. A pénzintéze-tek ezeket a pénzeket kölcsönök formájában Mexikóba, Brazíli-ába, Argentínába és Lengyelországba, valamint más sóvár pályá-zókhoz helyezték ki.

Ezt az újrafelhasználást - recycling-nak nevezték - akkoriban eredeti és szellemes, valamint igen tiszteletreméltó pénzügyi műveletnek tekintették. Azóta szomorúan nyilvánvalóvá váltak a következmények: az ily módon kedvezményezett országok vagy beszüntették a kölcsönök visszafizetését, vagy súlyos teherként

Robert Vesco, az IOS utolsó vezetője. Elővigyázatosság-ból sohasem tette a lábát

Amerika földjére

79

nehezednek rájuk, fenyegetik az életszínvonalat és kormányaik stabilitását. A kölcsön kapott pénzek egy részét - lehetséges, hogy tekintélyes részét - továbbították Svájcba vagy vissza New York-ba. Aligha kétséges, hogy a felelős bankárok - akiket megvédett a nagy pénzek kezeléséből adódó tekintély - valaha is belátták volna, mekkorát tévedtek.

Az 1960-as és 1970-es évek kisebb epizódjai és azok szeren-csétlen következményei megfelelőképpen megmutatták, hogy alapjában még mindig a pénzügyi aberráció jellemzi a pénz-ügyek szereplőinek gondolkodásmódját és cselekvéseit. A teljes igazság felismerésére azonban csak az 1980-as években, az 1987. október 19-i látványos összeomlás nyomán került sor.

Mint a korábbiakban, ebben a spekulációs epizódban is alig volt új elem. Ismét és előrelátható módon felbuk-

kant minden mozzanat. Ahogyan annak idején a Calvin Coolidge-korszakot áldották, most a Ronald Reagan-érát méltatták. A „tőkeáttétel" ezúttal vállalat-felvásárlások és könnyített kivásár-lások kis tulajdoni hányaddal a vállalat feletti ellenőrzés meg-szerzése formájában tért vissza, amit persze a nagy adósságok felhalmozása tett lehetővé. Megjelent a megdöbbentően újszerű-nek tekintett pénzügyi eszköz is, a nagy kockázatú és ennélfogva magas hozadékú részvény. Mint említettük, mindössze mélysé-gesen sokatmondó neve - a bóvlirészvény - volt az újdonság.

A Wall Street-i fiatalemberek egy új csoportjának szükség-képpen kurta volt a memóriája. Hódolattal illették továbbá a különösen nagyszabású műveletek irányítóit is, akik valójában épp a gyalázatba és a börtönbe vezető utat járták. (Az új nemze-dék legnevezetesebb képviselői, Dennis Levine és Ivan Boesky már a krach előtt erre a sorsra jutottak.) Michael Miiken és Drexel Burnham Lambert, a bóvlirészvények törzsrészvények-kel való helyettesítésének fő előmozdítói az összeomlás után ugyancsak nehéz időket éltek át. Miikennek nehézségei támad-

80

A Reagan-éra újabb spekulánsnemzedéket nevelt ki. A képen: a tózsdeyuppie-k az 1987-es krach idején a rossz híreket olvassák

tak az értékpapír-regulációs törvények miatt, a Drexel Burnham Lambert pedig, miután igazgatóit megjutalmazta korábbi teljesít-ményeikért, látványosan csődbe ment. A Fortune, e korántsem radikális sajtóorgánum így írt az utóbbi fejleményről:

Vajon a Drexel maga intézte el magát? Vagy valaki más? Az igazság az, hogy öngyilkosság - és gyilkosság - történt. A cég olyan hatalmassá vált, hogy az alkalmazottak őszintén hitték: büntetlenül bármit megtehetnek, amit csak akarnak. Ez lehetett az oka annak, hogy ötszáz vállalkozást fenyegetett, hogy a Drex-el felvásárolja, és az utóbbinak mégsem kellett politikai retorzi-

81

ókkal számolnia. Ezért történhetett meg, hogy szinte határtala-nul felduzzaszthatták saját és ügyfeleik mérlegfőösszegét és per-sze adósságaikat, anélkül, hogy felkészültek volna arra, hogy egy napon az adósság kimegy a divatból. Egy korábbi tisztségvi-selő ezt mondta: „Tudja, azt hittük, sebezhetetlenek vagyunk.". Ha csakugyan érzékeny intellektusú és éles elméjű emberek lettek volna, se Miiken, se a többi vezető nem vállalta volna a hosszan tartó nyilvános és személyes szégyen kockázatát. A pénz ismét tévútra vezette az embereket.

Állíthatom, hogy az 1987-es krach és következményei ponto-san az ismert képlet szerint előreláthatóak voltak, hiszen, mint korábban említettem, meg mertem kockáztatni előrejelzésüket. 1987 elején az Atlantiéban foglalkoztam velük, valamint az 1929-es eseményekkel kimutatható párhuzamaikkal, és beszéltem a „leszámolás napjáról... amikor a piac szinte megállíthatatlanul összeomlik", és utaltam az itt több mint elégszer méltatott igaz-ságra: „Aztán majd újra felfedezik a Wall Street legrégibb törvé-nyét: mindenki csak a bukás előtt pénzügyi lángelme.".

A cikkben azt is kifejtettem, hogy az összeomlás, ha bekövet-kezik, gazdasági hatását tekintve kevésbé lesz pusztító, mint az 1929-es. E téren ugyanis történt változás. A gazdaságnak bizo-nyos rugalmasságot kölcsönzött a szociális intézményrendszer, a többé már nem túlnyomóan agrárjellegű gazdaságban alkalma-zott mezőgazdasági jövedelem-támogatások, a szakszervezeti bérhozzájárulások, a bankok (és hozzájuk hasonlóan a betét- és hitelintézetek) betétbiztosításai, valamint a kormánynak a gaz-dasági aktivitás fenntartását szolgáló jelentős, keynesiánus köte-lezettség-vállalása - vagyis mindaz, ami az 1929-es összeomlás idején még nem létezett. Így aztán kisebb volt a veszélye egy ko-moly és elhúzódó depressziónak.

Az 1987-es összeomlás utójátéka során még a múlt legszigo-rúbb mércéjével mérve is különösen figyelemreméltó mérvű mellébeszélésnek lehettünk tanúi. Először volt pénzügyminisz-

82

terek, hivatásos szóvivők és nagyvállalati csúcsvezetők egy ta-nácskozása reagált. Közös hirdetést jelentettek meg a New York Times-ban, amely az összeomlást a szövetségi költségvetés hiá-nyának tulajdonította. Ez a pénzvilág konzervatívjai által riasztó-an magasnak ítélt hiány már a Reagan-adminisztráció előző hat évében is megvolt. Utóbb azonban úgy vélték, hogy ez csak azon a rettenetes októberi délelőttön vált világossá, tudatosult hirtelen a pénzpiaci szereplőkben is. A magas pénzügyi pozíciókban lévők - ezúttal az abszurditással határos mértékben - ismét megmutatták, hogy mesterei a leplezésnek.

Ezután elemzések sora született meg, amelyeket a New York-i Értéktőzsde, az Értékpapír és Tőzsde Bizottság és egy különle-ges hatáskörű elnöki ad hoc bizottság készített el. Ami jelentősé-güket illeti, ez a csekélytől a tökéletesen nevetségesig terjedt. Közülük leginkább az a tanulmány hívta fel magára a figyelmet, amelyet egy Ronald Reagan által kiküldött speciális bizottság készített, amelynek az élén Nicholas F. Brady állt. E tanulmány nem hagyta teljesen figyelmen kívül az összeomlást megelőző spekulációt: a jelentésük első öt vagy hat, nagyrészt grafikonokat tartalmazó oldala megerősítette, hogy előzőleg csakugyan volt tőzsdei hossz. A dokumentumhoz függelékként csatolt tanul-mányban - bátran és bölcsen - úgy foglaltak állást, hogy: „...vé-gül minden jó vagy rossz szükségképpen véget ér, és az 1987 októberi katasztrófa erre a sorsra juttatta a világméretű hosszt is". A tanulmány azonban az alapvető lényeget mellőzve aztán jóval kisebb jelentőségű tényezőket emelt ki: a programügyleteket, a portfolióbiztosítást, a tőzsdespecialisták túlnyomórészt nem tag-lalt helytelen lépéseit. Egy hajmeresztő logikai bukfenccel a bukásban szerepet tulajdonítottak bizonyos regulatív korlátozá-soknak is. Azt hogy a spekuláció következményeivel együtt évszázadok óta a piacok visszatérő, lényegi és sajnálatos velejá-rója, nemigen emlegették.

Ugyanígy a többi tanulmány sem. Az Értékpapír és Tőzsde

83

Bizottság csaknem öt font súlyú traktátusa szinte kizárólag a piaci performance-szal és az összeomlás idején alkalmazott „stra-tégiákkal" foglalkozott. A magát az összeomlást kiváltó alapve-tő tényezőkről a szerzők nem tettek említést.

Összefogalásképpen megállapították, hogy a program-keres-kedelemben számítógépekre alapozott technikai intelligenciával helyettesítették az emberi értelmet, márpedig az ilyen technika teljességei váratlanul elkezdheti ontani az eladási utasításokat.

Az index- és opciókereskedelem valóban a játékkaszinó voná-saival ruházta fel a piacot, azok az egyének, spekulációs- és nyugdíjalapok, valamint más intézmények, amelyek ostoba nai-vitással és nagy várakozásokkal betértek e kaszinóba, ártatlan-nak találtattak.

A Kongresszus az összeomlással kapcsolatban meghallgatá-sokat hívott össze. Törvények meghozatalát fontolgatták bizo-nyos kaszinójelenségek kiküszöbölésére, azonban egyetlen ilyet sem fogadtak el. Talán valamiféle belső hang azt súgta a törvény-hozóknak, hogy az ilyen intézkedések legfeljebb marginális je-lentőséggel bírnak. Azt a visszatérő és szomorú kényszerképze-tet, hogy tudniillik az erőfeszítések nélküli meggazdagodás szük-ségképpen kivételes pénzügyi bölcsességgel és éles elméjűség-gel társul, a törvények nem gyógyítják.

Az ilyen történetekben se szeri, se száma a meglepetések-nek , melyek egyébként földrajzi határokat sem ismernek.

1990 márciusában a japán értékpapírok jelentősen és teljességei váratlanul esni kezdtek, a főbb tokiói tőzsdeindexek közel hu-szonöt százalékkal csökkentek. (Működésbe lépett viszont a japán leleményesség. Egy japán érdekeltségű vezető befektetési cég kiszivárogtatta, hogy szóba került a számviteli szabályok megváltoztatása, azaz, hogy a cég, amely veszít a részvényein, ezt a tényt bizalmasan kezelheti.) A Washington Post gyorshír-ben jelentette, amire már korábban is számítani lehetett: „Általá-

84

nosan elfogadott felfogássá vált, ... hogy a kormány és a nagy befektető cégek által manipulált japán értékpapírpiac csak javul-hat, eképpen pedig alapok jönnek létre az ország tengerentúlra irányuló kereskedelmi offenziváinak finanszírozására.".

Az utóbbi hónapokban Kanadából érkeztek hírek Robert Campeau nagymértékben felduzzasztott operációinak összeom-lásáról, amely miatt a kontinens legnagyobb kiskereskedelmi vállalatai ma nyomasztó adósságteher alatt nyögnek. Kérdésessé vált, vajon lesz-e elég pénzük, hogy eladni való árut tudjanak vásárolni rajta. Az elszámolás napjáig azonban nemigen kérdez-te senki, hogy ez a hullámvasútszerű pályát befutott, legkevésbé

sem előkelő kanadai ingatlanalkusz mit tehet, mondjuk a Bloomingdale's-ért. Az egyik akkori megfigyelő, Howard Davi-dowitz kereskedelmi tanácsadó ezt mondta róla a MacLean's magazinnak: „Ő volt az a fickó, aki az asztalfőn ököl-lel verte az asztalt, s közbe így ordított: „A szentségit, egyezzetek már meg!" Senki sem tudta megállítani.".

Nem valami hízelgő jellemzés. A For-tune ezúttal is a lényeget ragadta meg: „MINDEN IDŐK LEGŐRÜLTEBB ÜZLETE. HOGYAN FŐZTEK KI A

HÁBORODOTT ROBERT CAMPEAU ÉS PÉNZÉHES BAN-KÁRAI A HATALMAS FELVÁSÁRLÁST, AMELY HAMA-ROSAN LÉGGÖMBKÉNT KIPUKKADT".

Aligha szükséges megemlítenem, hogy ezek a szóban forgó bankárok az észak-amerikai kontinensen a legtekintélyesebbek

közé tartoztak. Miképpen azok is, akik Donald Trump csillogó-villogó épületcsodáit, és csak valamivel kevéssé extravagáns légi szállítmányozási kalandjait finanszírozták. A sajtó és a nagy-közönség némileg kajánul figyelte, ahogyan ünnepelt zsenikből

Robert Campeau, a megállít-hatatlan. Adóssághegyeket

halmozott fel

85

(ami Trumpot illeti, őt nem utolsósorban tulajdon maga ünnepel-te) közmegvetés tárgyaivá lettek. Nagyon szelektív attitűd ez. Szinte senki sem tett említést az ezeket az embereket pénzelő bankok ítélőképességének óriási bicsaklásairól. Mi az ördögöt műveltek ezek? Mindenki, aki néz televíziót, tudja: a Citibank nem egyszerűen azt óhajtja hinni, hogy az amerikaiak a felszínen akarnak maradni, hanem hogy boldogulni is szeretnének. Említ-tessék meg: azt is akarják, hogy a bankárok fizetőképesek és ítéleteikben józanok legyenek. Az ember felteszi a kérdést: akkor hát ki tartotta bölcs dolognak, hogy a pénzemberek a rájuk bízott dollár-százmilliókkal ezeket a közismert kalandorokat támogat-ják? Ugyanez a kérdés vetődik fel az egész országot, valamint azokat illetően is, akik tévedésből, optimizmusból, ostobaságból vagy - mondjuk ki nyíltan - a lopás általában földhözragadt szándékával minden idők legnagyobb pénzügyi botrányába rán-gatták bele a takarékpénztárakat és hitelintézeteket.

8 . F E J E Z E T

Az életben kevés dologra hivatkoznak olyan gyakran, mint. a történelmi tapasztalatokra. Akik ismerik ezeket, nem ítéltetnek arra, hogy maguk is elkövessék ugyanazokat a hibákat. Ezek a történelmi tapasztalatok azonban zavarba ejtően kétes értékűek lehetnek, s talán különösképpen így van gazdasági ügyekben. Ennek az az oka, hogy a gazdasági élet állandó változásban van, amiből az következik, hogy mindaz, amit korábbi tudósok -Adam Smith, John Stuart Mill, Karl Marx, Alfred Marshall -megállapítottak, a jelen vagy a jövő kérdéseiben nem szolgál biztos fogódzóul.

Ha azonban a legfontosabb tényezők ugyanazok, a történelmi tapasztalatok kényszerítő erejét okvetlenül figyelembe kell ven-ni. Ezúttal is ez a helyzet.

Mivel fennáll az ismétlődés veszélye - azaz, hogy ismét el-mondjam azt, ami remélhetőleg nyilvánvaló -, hadd foglaljam össze a tanulságokat. A visszatérő pénzügyi őrületeket előidéző tényezők az 1636-37-es tulipántéboly óta semmilyen igazán lé-nyeges tekintetben nem változtak. Egyéneket és intézményeket kerít hatalmába az önelégültség, melyet a vagyongyarapodás csodája táplál. Az ehhez társuló Önnön bölcsességükbe vetett hitüket erősíti az a többször említett általános felfogás, mely szerint az intelligencia és a pénz birtoklása kart karba öltve

87

járnak. Így gondolják ezt az érintettek, de mások is. Ebből a hitből következik aztán a cselekvés: a föld, az értékpapírok és újabban a műkincsek értékének felverése. Az emelkedés aztán ismét erősíti az egyéni és csoportbölcsességbe vetett bizalmat... és így tovább, egészen a tömeges kiábrándulásig és az összeom-lás pillanatáig. Erre, mint mostanra kellőképpen nyilvánvalóvá válhatott, sohasem békés körülmények között kerül sor, a részt-vevők - kétségbeesetten és jobbára sikertelenül - mindig menekülni igyekeznek.

Ennek az eseménysornak lényegi részét képezik azok az ele-mek, amelyek miatt aztán félreismerik. Azok, akik részt vesznek az eseményekben, sohasem óhajtják elismerni, hogy ostobák. A piacok teológiai értelemben is szentek és sérthetetlenek. A ko-rábbi látványosabb és csalárdabb spekulációk mozgatóit lehet ugyan kárhoztatni, az újabban elámított (és utóbb kijózanodott) résztvevőket azonban nem. Leginkább a legkevésbé lényeges kérdéseket hangsúlyozzák: „Mi váltotta ki az összeomlást?"; „Melyek voltak azok a sajátos tényezők, amelyek ennyire drá-maivá vagy drasztikussá tették?"; „Kit kellene megbüntetni?"

A tiszteletreméltó piachívő ortodoxok, mint említettem, hisz-nek a piac inherens tökéletességében. A piac tükrözhet agyafúrt vagy léha szándékokat, mutathat monopolisztikus, piaci rendel-leneségek irányába mutató hajlamokat vagy információs tökélet-lenségeket, de ettől eltekintve lényegében tökéletes. A spekulá-ciós epizód azonban a növekedést kikényszerítő, provokáló voltával együtt mégiscsak a piac belső jelensége - akárcsak a bekövetkező összeomlás. Mivel azonban egy ilyen gondolat teológiailag elfogadhatatlan, külső hatásokat kell keresgélni: ami az újabb időket illeti, ilyen volt az 1929 nyarán bekövetkezett visszaesés, az 1980-as években a költségvetési deficit, és az 1987-es összeomlást előidéző „piaci mechanizmusok". Ha ezek a tényezők nem léteznének, a piac feltehetőleg élénk maradt volna, a fellendülés folytatódott volna vagy a visszaesés enyhe

88

és fájdalommentes lett volna. Ily módon, ami tehát a belső, inherens hibákat illeti, ezekben a piac ártatlannak tekinthető. A gazdasági életnek nincs még egy olyan makacsul és szándékosan félreértett jelensége, mint a nagy spekulációs epizód.

Utoljára maradt a kérdés, hogy mi a teendő - már ha egyáltalán tenni lehet valamit. Az emberek időről-időre

visszatérő tömeges megháborodása a kapitalizmusnak nem túl vonzó vonása. Nem elhanyagolható emberi szenvedésekkel jár -a gazdasági hatásról nem is beszélve. Az 1929-es összeomlás nagyon komoly károkat okozott, és mint említettem, szemláto-mást hozzájárult a rá következő depresszió kialakulásához. Az 1987-es eseményekre emlékeztetnek, a tőkeáttétel-gyakorlatból maradt, s a mai napig meglévő, súlyos adósságok, az ezzel kapcsolatos kamatkövetelések, szemben a termelő és innovatív beruházások kamataival, és a csőd traumája. Egyes egyének és nyugdíjalapok pedig mindmáig nem heverték ki a bóvlirész-vények okozta veszteségeket.

Azonkívül, hogy alaposabban megértjük a spekulációs ten-denciát és magát a folyamatot, valószínűleg mégsem tehetünk túl sokat. Gyakorlatilag nem lehetséges a pénzügyi kétkedést vagy a tömegeufóriát megtiltó törvények elfogadása. Ha alkalmazná-nak is ilyen humánus feltételeket, az eredmény nagyszabású, esetleg diktatórikus, és bizonyosan hatástalan törvényhalmaz volna. Az egyetlen ellenszer igazából a fokozott kétkedés, amely a túlságos optimizmust az őrütségre való hajlam jelének tekinti, s amely nem lát összefüggést az intelligencia és a nagy összegű pénzek megszerzése, felhajtása vagy kezelése között. Az egyéni befektetőt, és talán mondanom sem kell, a nyugdíj- és más in-tézményi alapok kezelőit egyéb áthághatatlan szabályok mellett a következő kell hogy vezesse: lehetséges, sőt valószínű, hogy mindazok, akik a pénz szoros közelségében vannak, öntelt és elbizakodott viselkedésük ellenére rendkívül könnyen követnek

89

el hibát. Legyen ez is ennek az esszének a maradandó tanulsága. További szabály, hogy amikor izgalom lesz úrrá a piacon, vagy egy befektetési kilátás felajzza a kedélyeket, tehát amikor egy különleges felismerésen alapuló egyedülálló lehetőséget emle-getnek, minden okos embernek visszavonulót kell fújnia: ilyen-kor helyénvaló az elővigyázatosság. A lehetőség talán csak-ugyan létezik. Az a kincs talán valóban ott van a Vörös-tenger fenekén. A történelem azonban bőségesen szolgál bizonyítékkal arra nézve, hogy gyakran - vagy még annál is gyakrabban - csak rászedésről vagy önálltatásról van szó.

Egy effajta esszé befejezésekor nem térhetek ki az olyan kérdések elől, mint: „Mikor, és milyen területen zajlik majd le a következő nagy spekulációs epizód? Ingatlanokban? Az értékpa-pírpiacokon? Műtárgyakban? Antik gépkocsikban?" Ezekre nin-csen válasz; senki sem tudja, és bárki, aki válaszolni merészel rájuk, egyszerűen csak nem tudja, hogy nem tudja. Egyvalami azonban biztos: a továbbiakban újabb és még több ilyen epizódra fog sor kerülni. A bolondokat, ahogyan mindig is mondták, valóban megszabadítják a pénzüktől. Ilyenek sajnos azok is, akik az általános derűlátás hatására pénzügyi lángelméknek érzik magukat. Így van ez évszázadok óta, és így lesz még sokáig.

90

F O R R Á S O K J E G Y Z É K E

1. F E J E Z E T Az amerikai gazdasági virágzásról a 19. oldalon olvasható fordulatot Alexander Dana Noyes idézi The Market Place című művében (Bos-ton: Little Brown & Company, 1938), a 324. lapon.

A 19. oldalon olvasható Hornblower - és Weeks - megállapítást 1929. szeptember 6-án a The Wall Street Journal idézte.

3 . F E J E Z E T A 32. oldalon említett Braudel-megállapítás a Civilization and Capi-talism, 15-18 th Century The Wheels of Commerce című II. kötetének (New York: Harper & Row, 1982,. fordította Sian Reynolds) 100-101. oldalán található.

A 35. lapon lévő N. W. Posthumus-idézetet (a „The Tulip Mania in Holland in the Years 1636 and 1637" című tanulmányból) Braudel idézi művének 101. oldalán, és eredetileg a Journal of Economic and Business History 1928-29-es első kötetében jelent meg.

A tengerészről szóló történet megtalálható Charles Mackay Extraordi-nary Popular Delusions and the Madness of Crowds (Boston: L. C. Page, 1932) című művének 92. oldalán. A könyv első kiadása 1841-ben, Londonban je-lent meg. Bár azóta a későbbi kutatások és publiká-ciók némely tekintetben túlhaladottá tették, máig a spekulációs tévely-gésről szóló egyik legérdekesebb és legszínesebb összefoglaló munka. A 35-36. és a 79-80. oldalon ugyancsak Mackay-re hivatkozom.

91

John Law életének első szakaszát (amelyre a 38. oldalon térek ki) részletesen taglalja Montgomery Hyde The Life of John Law (Amster-dam: Home & Van Thai, 1948) című könyvében. Lásd még ezen kívül: Róbert Minton: John Law (New York: Association Press, 1975.). Korábban én is foglalkoztam Lawval Money: Whence It Came, Where It Weni (Boston: Houghton Mifflin Company, 1975) című könyvem-ben.

John Law életének végéről Saint Simon herceg ír Historical Memoirs-jában (London: Hamish Hamilton, 1972; fordította és szerkesztette Lucy Norton) a III. kötet 299. oldalán. A francia gazdasági állapotok-nak a 43. lapon olvasható jellemzése ugyanennek a műnek a 269. oldaláról való.

4 . F E J E Z E T A 45. oldalon Sir Isaac Newton pénzügyi veszteségeivel kapcsolatban Ro-bert Wernick „When the Bubble burst, all of England wound up broke" című művére hivatkozom (megjelent: Smithsonian magazine, 1989 december, 158. old.).

A Déltengeri Társaság földrajzi kiterjedését a 45. oldalon John Car-swell The South Sea Bubble-jának (Stanford, California: Stanford University Press, 1960) alapján vázolom. Carswell könyve a Buborék-kal foglalkozó művek között alapvető fontosságú.

Az 50. oldalon Mackay Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds 72. lapjára hivatkozom.

5 . F E J E Z E T Az 51. oldali idézet Andreas Andreadés History of the Bank of Eng-land: 1640-1903 című műve 2. kiadásának (London, P. S. King & San, 1924) 250. oldalán található; a szerző Juglar Les crises economiques című munkájára (334. 1.) hivatkozik.

92

Az inflációt, amellyel az 54-55. oldalon röviden foglalkozom, Money: Whence It Came, Where It Went című könyvem 58. skk. oldalán taglalom.

Az 58. oldalon Norman Angell The Story of Money (New York: Frederick A. Stokes Co., 1929) című művének 279., az 59.-en A. Barton Hepburn A History ofCurrency in the United States-ének (New York: Macmillan Publishing Company, 1915) 102. lapjára hivatko-zom.

A 60. lapon olvasható „mánia" kifejezést Joseph Schumpeter Business Cyc/es-jéből (New York: McGraw-Hill Book Company, 1939) vettem, lásd a könyv 250 skk. oldalait.

6. F E J E Z E T Az 1929-es évnek a 63-64. oldalon tárgyalt megkülönböztető sajátos-ságaival foglalkoztam The Greet Crash című munkám első oldalain is. Többször is kiadták, a 65-66. oldali The Wall Street Journal idézet, a 69. oldalon olvasható Irving Fisher megállapítás és az ugyanitt találha-tó Joseph Stagg Lawrence-kijelentés az 1988-as kiadásban jelentek meg.

7 . F E J E Z E T A 78. oldalon említett Cornfeld-kérdésről kapta címét Charles Raw-nak, Bruce Page-nek és Godfrey Hodgson-nak az Overseas Investors Services-ről szóló könyve (New York: Viking Press, 1971.).

A 81. oldalon található Fortune-idézet forrása az 1990. május 21.-i szám.

A 62. oldalon idézett cikkem az Atlantic 1987 januári számában jelent meg.

93

A 82-83. oldalakon a Report of the Presidential Task Force on Market Mechanisms című tanulmányra hivatkozom (1988 január, I. tanul-mány, 49. lap).

A 83. oldalon említett SEC-tanulmány címe The October 1987Market Break: A Report, 1988 februárjában jelentette meg az Egyesült Álla-mok Értékpapír és Tőzsdebizottságának Piacszabályozási Divíziója.

A 85. lapon olvasható Howard Davidowitz idézet a Mac Lean's 1990. január 29.-i számának 48. oldalán jelent meg.

T A R T A L O M

Előszó a magyar kiadáshoz 5

Előszó az 1993-as kiadáshoz 11

1. A spekulációs epizód 15

2. A közös nevezők 23

3. Klasszikus esetek, I.: A tulipánmánia;

John Law és a Banque Royale 32

4. Klasszikus esetek, II.: A buborék 44

5. Az amerikai hagyomány 51

6. 1929 63

7. Az októberi redux 75

8. Tanulságok és újrakezdés 87

Források jegyzéke 91