„Az üldözött elsőrangú regény korunk legégetőbb morális és politikai kérdéseiről.Le Carrén kívül eddig még egyetlen író sem tudott ennyire alaposan

és ennyire meggyőzően foglakozni a témával.”Charles Cumming, Telegraph

„Az üldözött az egyik legkifinomultabb válasz, ami a terrorizmus elleni háborúval kapcsolatban megjelent.Mélyen emberi regény, ami módszeresen mutatja be,

hogy a fekete és fehér között mekkora szerepe van a szürkének.”Hari Kunzru, The Guardian

„Le Carré szokatlan könnyedséggel kezeli a témáját.Az üldözött mégis fekete, briliáns és hipnotikus erejű könyv, ami egyértelműen bizonyítja:

szerzője a legkiválóbb kortárs regényírók egyike.”Tim Martin, Independent on Sunday

„Intelligens, lebilincselő, intenzív.Többi regényéhez hasonlóan le Carré most is a kémkedés morális ambivalenciájáról ír.

Az üldözött azt mutatja be, hogy 9/11 után milyen könnyen válnak rendes embereka terrorizmus elleni háború vétlen áldozataivá.

Mélyen emberi történet egy ereje teljében járó mesteri történetmesélőtől.”Allan Laing, Glasgow Herald

„Az üldözött tökéletes példája a modern le Carré-regénynek:egy izgalmas sodrású könyv, ami nem mondvacsinált konfliktusokon keresztül mutatja ki

politikai dühét, hanem az idealizmus és az árulás egymásra hatásán keresztül.”Time Out

„Aprólékosan kidolgozott cselekményű, gyönyörú prózában megírt,morálisan elgondolkodtató regény, ami mindemellett még fájóan aktuális is.

Le Carré briliánsan írta meg a főszereplőket.” The Los Angeles Times

„Le Carré mintha egyesítené magában Graham Greene és Joseph Conrad legjobb erényeit.”The Weekend Australian

„Le Carré egyre csak írja az irodalmi gyöngyszemeket. Az üldözött ezek közül is a legjobb. Ezzel a kivételes regénnyel visszaállítja a kémregények elveszettnek hitt presztízsét.”

Francois Busnel, L’Express

„Legalább annyira leibilincselő, mint amennyire valószerű.”La Repubblica

„Az üldözött mintegy kvintesszenciája és összefoglalása mindannak,amik John le Carré eddigi műveit jellemezték.”

Lars Ole Sauerberg, Jyllands-Posten

„Az irodalmi csábítás mesterműve.”Tobias Gohlis, Die Zeit

„Le Carré elegáns prózája könnyed, párbeszédei akár egy asszó két vívó között.Helyismerete legalább annyira mély és alapos, mint írástechnikája. És olyan karaktereket teremt,

akiket nem lehet elfelejteni.”Sylvia Staude, Frankfurter Rundschau

A szer zô ed dig meg je lent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

Karla-trilógiaSuszter, szabó, baka, kém (korábban Árulás címen)HajszaCsapda

Önálló kötetekA kém, aki bejött a hidegrôlA zebra dalaAz üldözöttA mi emberünkEgy tökéletes kémTörékeny igazságA panamai szabó

John le Carré: A Most Wanted Man

Copyright © David Cornwell, 2008

Hungarian translation © Falvay Dóra, 2009

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

John le Carré: A Most Wanted Man

Hodder @ Stoughton, London, 2008

Fordította: Falvay Dóra

2. kiadás

ISBN: 978 61 5546 825 4

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba

Szerkesztô: Varga Bálint

Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben

Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: kémregény, szépirodalom

Unokáimnak és még meg nem született unokáimnak

Aranyszabály, hogy segítenünk kell szeretteinknek elmenekülni előlünk. Friedrich von Hügel

9

1

Nincs abban semmi különös, ha egy török nehézsúlyú bokszolóbajnok, mi-közben az anyjával karonfogva ballag egy hamburgi utcán, nem veszi észre, hogy egy fekete kabátos, vézna fiú szimatol utána.

Nagy Melik, ahogy rajongó szomszédsága nevezte, óriás termetű fickó volt, slampos, borzas és szívélyes, arcán örökké ragyogóan széles vigyor ült, fekete haja lófarokba kötve, s rugalmas, könnyű, nagyvonalú lépteivel egye-dül, az anyja nélkül is lefoglalta volna a fél járdát. Húszéves korára ünnepelt hírességnek számított a maga kicsiny világában, és nem is csak ökölvívói sikerei miatt: iszlám sportklubjában megválasztották szóvivőnek, háromszor is dobogós lett az északnémet úszóbajnokságon száz méter pillangóban, s ha mindez még kevés volna, az amatőr futballcsapatban is ő volt a legjobb kapus.

Mint a rendkívül nagy termetű emberek általában, ő is inkább ahhoz volt szokva, hogy megbámulják, s ne ő figyeljen másokat, már csak ezért sem tűnhetett fel neki a cingár fiú, aki három nap és három éjszaka óta figyelte.

Akkor néztek először farkasszemet, mikor Melik anyjával, Leylával kilépett az al-Umma utazási irodából, ahol repülőjegyet vettek, hogy hazautazhassanak Ankara melletti falucskájukba, Melik húgának esküvőjére. Melik megérezte, hogy nézi valaki, körbepillantott hát, és tekintete összeakadt a fiúéval. Hó-rihorgas alak volt, ugyanolyan magas, mint Melik, de szánalmasan sovány hozzá, kusza szakállal, mélyen ülő, vörös szemekkel, s akkora fekete nagyka-báttal, amiben a háromkirályok egyszerre elfértek volna. Fekete-fehér kefije volt a nyakába csavarva, a vállán olyan tevebőr nyeregtáska lógott, amilyet csak turistáknál látni. Melikre bámult, aztán Leylára, majd megint Melikre, pislogás nélkül, zaklató, lázas tekintettel.

Szánalmasan nézett ki, de ez még nem volt ok, hogy feltűnjön Meliknek, hiszen az utazási iroda a pályaudvar mellett volt, ahol mindenféle elveszett

10

egzisztencia lézengett naphosszat, német csavargók, ázsiaiak, arabok, afrika-iak és Meliknél kevésbé szerencsés törökök, nem is beszélve a kerekesszékes nyomorékokról, drogdílerekről és ügyfeleikről, koldusokról és kutyáikról, meg a hetvenéves vén cowboyról, a Stetson-kalapjában és ezüsttel kivert bőrbricseszében. Legtöbbjük munka nélkül tengődött, egy részüknek ahhoz sem volt semmi joga, hogy német felségterületen lábatlankodjon, és a ha-tóságok a kialakult halogatási politika szerint általában csak hajnalig vártak a csoportos letartóztatásokkal. Csak az újoncok és a nagyon vakmerőek vállalták ezt a kockázatot. A dörzsöltebb jogcím nélküliek messze kerülték a pályaudvar környékét.

Volt más oka is, hogy nem kellett tudomást vennie a fiúról: a klasszikus zene, amelyet a pályaudvar üzemeltetői teljes hangerővel bömböltettek a jól elhelyezett hangszórókból. Ennek célja korántsem az, hogy békét és harmó-niát sugározzon, inkább, hogy mindenkit elűzzön a környékről.

Ám a fiú arca mindeme körülmények ellenére bevésődött Melik emléke-zetébe, s egy pillanatra el is szégyellte magát a boldogságáért. De hát miért, ugyan miért? Amikor olyan nagyszerű dolgok történnek, és alig várja, hogy elmondhassa a húgának a telefonban: anyjuk, miután hat hónapon át ápolta beteg férjét, s egy további éven át szenvedélyesen gyászolta, most túlcsor-dul az örömtől, hogy a lánya férjhez megy, és csak azzal tud törődni, hogy milyen ruhákat szerezzen be a nagy eseményre, elég nagy-e a hozomány, és valóban olyan jóvágású-e a vőlegény, ahogy azt nemcsak Melik húga, hanem mindenki erősítgeti.

Hát miért ne csevegne Melik gondtalanul az anyjával? Így is tett, egész úton hazafelé. A némasága, gondolta később. Azok a ráncok az arcán, ami pedig ugyanolyan fiatal, mint az enyém. Amiért úgy nézett ki ezen a szép tavaszi napon, mint maga a tél.

******

Ez volt csütörtökön. Péntek este pedig, mikor Melik és Leyla kilépett a me-csetből, megint ott volt ugyanaz a fiú, ugyanabban a kefijében és túlméretezett

11

nagykabátban, egy szurtos kapualjban meglapulva. Melik most észrevette, hogy féloldalas a tartása, mintha valaki egyszer jól oldalba ütötte volna, s nem merne kiegyenesedni, amíg meg nem engedik neki. Lázas tekintete most még merőbb, még perzselőbb volt, mint tegnap. Melik farkasszemet nézett vele, aztán azonnal megbánta, és elkapta a szemét.

Annál is valószínűtlenebb volt ez a második találkozás, mert Melik meg az anyja alig járt mecsetbe, még mérsékelt török nyelvűbe sem. Szeptember tizenegyedike óta nem biztonságos hely a mecset Hamburgban. Ha nem megbízható helyre tér be az ember, vagy véletlen nem a megfelelő fajta imá-mot kapja el, máris rajta van családostul a rendőrség megfigyelési listáján, egy életre. Kétség nem férhetett hozzá, hogy az imádkozók minden sorában megbújik legalább egy informátor, aki a hatóságoknak dolgozik. Senki nem feledheti egy pillanatra sem, se a muzulmánok, sem a rendőrkémek, sem senki, hogy Hamburg nyújtott akaratlanul menedéket háromnak a géprablók közül, nem is beszélve rabtársaikról, cinkostársaikról, avagy Mohammed Attáról, aki az első gépet az ikertoronynak kormányozta, s aki szintén egy szerény hamburgi mecsetben imádta haragvó istenét.

Tény az is, hogy az apa halála óta Leyla és a fia kevésbé szentelték magukat a vallásnak. Igen, az öreg muszlim volt, ha csak laikus is. De szenvedélyes munkásmozgalmi harcos lévén kénytelen volt elhagyni szülőhazáját. Most viszont csak azért mentek el a mecsetbe, mert Leyla a maga impulzív módján hirtelen szükségét érezte, hogy így fejezze ki boldogságát. Lelke fölszabadult a gyász terhe alól, de közben közelgett a férje halálának első évfordulója. Meg kellett beszélnie vele a dolgokat, megosztani vele a jó híreket. A pénteki fő imát elmulasztották, és egyébként is imádkozhattak volna otthon. Hanem Leyla szeszélye parancs volt. Leszögezte – ebben nem is tévedett –, hogy a személyes imák inkább lelnek meghallgattatásra, és ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el az utolsó imára, amikorra a mecset egyébként gyakorlatilag kiürült.

Így tehát Melik második találkozása a vézna ifjúval még inkább csak vé-letlen lehetett, mint az első. Mert mi lehetett volna más? Így gondolkodott a jószívű, egyszerű elméjű Melik.

12

******

Másnap, szombat lévén, Melik buszra szállt, hogy meglátogassa nagy hatalmú apai nagybátyját a város túlsó végén, a családi gyertyamártó üzemben. Sokáig meglehetősen feszült volt a viszony apja és nagybátyja között, ám az apa halála óta Melik megtanulta becsülni a bácsi barátságát. S ahogy leugrik a buszról, kit lát meg a megálló üvegfedezékében, ki figyeli éberen minden mozdulatát, ha nem a vézna fiú? Hat óra múlva aztán, ugyanabban a buszmegállóban a fiú még mindig ugyanabban a sarokban gubbasztott, kefijébe és varázslóhoz illő fekete köpönyegébe burkolva, és rá várt.

Meliket világéletében arra tanították, hogy egyként szeresse embertársait, mégis önkéntelen ellenérzés fogta el. Úgy érezte, mintha vádolná ez a csont-bőr fiú, és haragudott érte. S ami még rosszabb, minden nyomorultsága ellenére sugárzik belőle valami felsőbbrendűség. Mit képzel, mit akar ezzel a nevetséges kabáttal, például? Azt hiszi, láthatatlan benne? Vagy úgy tesz, mintha ennyire járatlan volna Nyugaton, azt sem tudja, mit lehet fölvenni?

Akárhogy is, Melik elszánta, hogy lerázza az ismeretlent. Nem ment hát oda hozzá megkérdezni, segítségre van-e szüksége, beteg-e talán, ahogy más körülmények közt tette volna, hanem futásnak eredt hazafelé, bízva benne, hogy a véznának semmi esélye nincs lépést tartani vele.

Szokatlanul forró tavaszi délelőtt volt, a nap csak úgy pörölyözte az izzó aszfaltot. A hórihorgas, vézna fiúnak valami csoda folytán mégis sikerült Melik sarkában maradnia, féloldalasan botladozva, levegő után kapkodva, zihálva, verítékezve loholt, olykor fel is szökött a levegőbe, mintha hirtelen fájdalom hatására, de tartotta a tempót, kerülgetve a szembeáramló gyalogosokat.

És amikor Melik beosont a parányi téglaházikóba, amelyet az anyja évtize-deken át tartó szűkölködés után végre csaknem tehermentesen a tulajdonának nevezhetett, alig egy-két lélegzetvételnyi időt kellett várnia, és megszólalt a csengő. Lement hát a lépcsőn, és az ajtó előtt ott állt a vézna gyerek, vállán a nyeregtáskával, a szeme lángolt az erőfeszítéstől, arcán csorgott a veríték, akár a nyári eső, és reszkető kezében egy darab barna kartonpapírt tartott, amire a következők voltak írva törökül: Moszlim orvostanhallgató vagyok.

13

Fáradt vagyok. Szeretnék megpihenni a házadban. Íszá. És mintegy az üzenet nyomatékául, csuklóján arany karkötő csillant meg, amelyen egy parányi arany-Korán függött.

Melikben azonban már forrt a düh. Jó, sosem tartozott a nagyokosok közé, de az azért már túlzás, hogy egy ilyen beképzelt koldus ráakaszkodjék, bűntudatot és kisebbrendűségi érzést keltve benne, és még a házába is kövesse. Mikor az apja meghalt, büszkén vette át a ház urának és anyja védelmezőjé-nek szerepét, s ráadásul, apját túlszárnyalva, hallatlan vállalkozásba fogott: nekivágott a hosszú és rögös útnak, amely elvezeti őt és anyját a német ál-lampolgársághoz. Ennek során a család életmódjának minden apró részletét górcső alá veszik, és nyolcévi feddhetetlen magatartás a legelső előfeltétel. Ilyen körülmények közt a legkevésbé egy állítólagos orvostanhallgatóra van szükségük, aki inkább csavargónak néz ki, és tudni csak annyit lehet róla, hogy éppen az ő küszöbükön jutott eszébe koldulni.

– Eriggy a pokolba – szólt rá durván a cingárra, elállva előle az ajtót. – Eriggy innen. Kopj le rólunk, ne is lássunk többet.

A viharvert arc semmilyen kifejezéssel nem válaszolt a mondottakra, csak összerándult, mintha megütötték volna. Melik hát elismételte a kiutasítást németül is. És már csapta volna be az ajtót, ám megérezte, hogy Leyla ott áll mögötte, és a válla fölött a fiút nézi, meg a kezében lázasan reszkető üzenetet.

És rögtön látta, hogy anyja szeméből már-már kicsordulnak a részvét könnyei.

******

Elmúlt a vasárnap, és hétfő reggel Melik jó ürügyet talált, hogy ne jelenjen meg az unokafivére zöldséges boltjában Wellingbüttelben. Anyjának azt mondta, otthon kell maradnia, hogy készüljön az amatőr bokszbajnokságra. Edzőterem, aztán úszás. Valójában azonban az motoszkált benne, hogy nem biztonságos az anyját magára hagyni ezzel a hórihorgas, nagyzási mániás eszelőssel, aki ha éppen nem imádkozik vagy a falat bámulja, fel-alá sétifikál a házban, és úgy simogatja a holmikat, mintha idilli gyerekkorából emlé-

14

kezne rájuk. Az anyját ugyan páratlan asszonynak tartotta Melik, de azért úgy gondolta, hogy a férje halála óta kissé labilis lelkileg, és csak az érzelmei irányítják. Akit szeret, az soha nem tehet rosszat az ő szemében. Íszá pedig azonnal belopta magát a szívébe szelíd modorával, félénkségével, és a néha váratlanul rátörő öröm- és reménységrohamaival.

Hétfőn és kedden nemigen tett mást Íszá, csak aludt, imádkozott és für-dött. Beszélni tört törökséggel beszélt, különös, torokhangú akcentussal, és lopva, hadarva, mintha tilos volna. Melik mégis érzett a szavaiban, ki tudja miért, valami kioktató, didaktikus jelleget. Egyébként pedig evett megállás nélkül. Ugyan hová rakja azt a rengeteg ennivalót? Bármikor sétált be Melik a konyhába, bizonyosan ott találta a fiút, amint egy nagy tál rizses-zöldsé-ges bárányhús fölé görnyed, a kanala fáradhatatlanul jár, a tekintete meg ide-oda villan, mintha attól félne, hogy elkapják előle az ételt. Ha végzett a tányérral, kenyérdarabbal kitörli, elmormolja, hogy „Istennek legyen hála”, aztán halvány mosollyal, mintha valami titkot rejtegetne, amit sajnál tőlük, a mosogatóhoz megy, és elöblíti az edényt, amit Leyla akkor sem engedett volna soha sem a férjének, sem a fiának, ha az egész hónap csupa vasárnapból áll. A konyha az ő birodalma, férfinak ott nincs keresnivalója.

– Szóval hát, Íszá, mikor is kezded el az orvosi tanulmányaidat? – kérdezte egyszer Melik mintegy mellékesen, de az anyja jelenlétében.

– Isten segít, hamar lesz. Kell lenni erős. Nem szabad lenni koldus.– Tartózkodási engedélyre lesz szükséged, tudod. Meg szabályos egyetemi

beiratkozásra. Nem is beszélve arról a rengeteg euróról, amibe a szállás meg az ellátás kerülni fog. Na és milyen kocsiban viszed szórakozni a barátnődet, hm?

– Isten kegyelme végtelen. Ha vagyok nem koldus. Ő megad, ami kell. Melik szemében ez az önbizalom túlment az embertársi irgalmasság ha-

tárain. – Nem kevés pénzbe kerül ez a fiú, anyám – mondta bizalmasan a kony-

hában, amikor bizton tudhatta, hogy Melik odafönt van a padlásszobában. – Amit ez megeszik. Amit ez elfürdik.

– Nem kerül többe, mint te, Melik.– Jó, hát nem, de ő mégsem a fiad! Azt sem tudjuk, kicsoda.

15

– Íszá a vendégünk. Ha visszanyeri az egészségét, Allah segítségével meg-látjuk, hogy alakuljon a sorsa – mondta fensőbbségesen Leyla.

Íszá látványos igyekezete, hogy észrevétlenné tegye a jelenlétét, csak még gyanúsabbá tette őt Melik szemében. A kicsi ház zsúfolt folyosóján, a pad-lásszobájába vezető lépcsőnél, akárhol, ahol összetalálkoztak, olyan tüntető buzgósággal igyekezett a falba simulni, olyan bocsánatkérően bámult őzike-szemével, hogy az sehogy sem hatott hitelesen.

– Íszá börtönben is volt – közölte Leyla egy reggel derűsen.Melik visszahőkölt. – És ez biztos? Egy akasztófavirágot bújtatunk itt?

A rendőrség is tud róla? Ő maga mondta el? – Azt mesélte, hogy az isztambuli börtönben csak egy darab kenyeret meg

egy tálka rizst kap az ember egész nap – magyarázta Leyla, és mielőtt még Melik bármit ellene vethetett volna, bedobta néhai férje egyik kedvenc mon-dását. – Kötelességünk megtisztelni a vendéget, és segíteni a bajbajutottakon. A Paradicsomban följegyeznek minden irgalmas tettet – kántálta. – Nem volt-e saját édesapád is börtönben Törökországban, Melik? Nem mindenki bűnöző, akit bebörtönöznek. Az olyan embereknek, mint az apád vagy Íszá, csak kitüntetés a börtön, becsületrend.

Melik azonban tudta, hogy hátsó gondolatok húzódnak meg emögött, amiket anyja inkább megtartott magának. Allah válaszolt imáira, és egy új fiúgyermeket küldött neki kárpótlásul a férje elvesztéséért. A jelek szerint nem sokat számított neki, hogy ez az új fia félőrült hontalan, tele tévképzetekkel a saját személyéről.

******

Csecsenföldről jött.Ennyi kiderült a harmadik estén. Leyla azzal lepte meg a fiút, hogy elhadart neki egy-két mondatot csecsenül. Melik életében még nem hallott tőle ilyes-mit. Íszá szikár arca földerült egy pillanatra, meglepett mosoly sugározta be, aztán mintha elnémította volna a döbbenet. Pedig egyszerű magyarázata volt Leyla rendkívüli tudásának. Kislány korában csecsen gyerekekkel is játszott

16

török falujában, akkor csipegette fel a néhány mondatot. Azt pedig, hogy Íszá csecsen, az első pillanattól sejtette, de nem beszélt róla, mert a csecsenekkel sosem tudja az ember, hányadán áll.

Igen, Csecsenföldről jött, az anyja már meghalt, és más emléket nem is hagyott rá, mint a Koránnal díszített arany karkötőt. Rácsatolta a fiú karjára, aztán meghalt. A kérdéseket, hogy mikor halt meg az anyja, és hogyan, és ő hány éves volt akkor, vagy nem értette Íszá, vagy nem akarta érteni.

– A csecseneket mindenhol utálják – magyarázta Leyla Meliknek. Íszá folytatta az evést, szokása szerint a tálba szegett fejjel. – Csak mi nem. Hal-lod, Melik?

– Igen, hallom, anya.– Mindenki üldözi őket, csak mi nem – folytatta Leyla. – Az oroszok

természetesnek tartják, meg mindenki az egész világon. Nem is csak a csecseneket, minden oroszországi moszlimot. Putyin üldözi őket, Mr. Bush meg csak teszi alá a lovat. Amíg Putyin azt mondja, hogy ő is a terror ellen küzd, addig azt csinálhat a csecsenekkel, amit akar, senki nem állítja meg. Nem igaz, Íszá?

Ám Íszá örömteli meglepetése már elmúlt. Összetört arcára újra árnyak borultak, őzszeme megint csak szenvedést sugárzott, és szikár keze védelme-zően borult a karkötő fölé. Beszélj, nyavalyás, sürgette magában Melik, de hangosan nem mondta ki. Ha valaki azzal lep meg, hogy törökül szól hozzám, természetes, hogy válaszolok neki törökül, ez a jólneveltség minimuma. Akkor te miért nem felelsz egy-két udvarias csecsen szóval anyámnak? Talán mert tele van a szád anyám ingyenkosztjával?

Más gondja is akadt. Kis biztonsági ellenőrzést végzett a padláson, ame-lyet Íszá már a saját területének tekintett – lopva, persze, Íszá lent volt a konyhában, s szokása szerint Leylával társalgott –, és tett néhány zavarba ejtő fölfedezést. Talált élelmiszer-tartalékokat, mintha Íszá szökést készítene elő, aztán egy aranykeretes miniatűr portrét a húgáról, ami az anyja családi képtárából tűnt el a nappaliból, végül az apja nagyítóüvegét, a hamburgi Arany oldalak egy példányával együtt, ami a bankoknál volt kinyitva.

17

– A húgodnak, Allah kegyelméből, nagyon szép a mosolya – mondta Leyla kenetesen, amikor Melik háborogva próbálta meggyőzni róla, hogy a ven-dégük nem csak alvilági alak, de perverz is. – A mosolya felderíti Íszá szívét.

******

Íszá tehát Csecsenföldről jött, még ha nem is derült ki, hogy beszéli-e a nyel-vet. Mindkét szülője halott volt már, de ha róluk kérdezték, nem válaszolt, csak nézdegélt szelíd szemével a levegőbe, fölhúzott szemöldökkel, ugyan-olyan értetlenül, mint a házigazdái. Hontalan volt, és hajléktalan, egykori börtöntöltelék, de Allah majd gondoskodik róla, nem lesz többé koldus, és elkezdi az orvosi tanulmányait.

Igazság szerint Melik maga is álmodozott róla egykor, hogy doktor lesz, s még el is érte, hogy apja és nagybátyja közös erővel támogassák tanulmá-nyait, ami bizony komoly áldozatvállalás lett volna a család részéről. És ha csak kicsit is jobbnak bizonyul a vizsgáin, talán ha kevesebb energiát fordít a sportra, akkor ma már ott is tartana: elsőéves lehetne az orvosin, és halálra dolgozhatná magát a család becsületéért. Nem csoda hát, ha megütközött Íszá kissé légből kapott bizakodásán, hogy Allah a maga kifürkészhetetlen módján képessé teszi majd arra, amire ő maga látványosan képtelennek bizonyult, és Leyla intéseit sutba dobva rászánta magát, hogy kihallgatás alá veszi hívatlan vendégét, már amennyire a saját nagylelkű természete ezt lehetővé tette.

Szabad volt a vásár, Leyla vásárolni ment, s nem volt visszavárható dél-utánig.

– Szóval hát akkor orvostudományt tanultál? – kérdezte, letelepedve Íszá mellé, hogy bizalmasabban társaloghassanak, abban a meggyőződésben, hogy nem volt még a világon nálánál agyafúrtabb nyomozó. – Az nagyon szép.

– Kórházokban voltam, uram.– Mint hallgató?– Beteg voltam, uram.Mi ez az uramozás? Ezt is a börtönből hozta?

18

– Hát a beteg, az nem ugyanaz, mint az orvos, ugye? A doktornak tudnia kell, mi baja a betegnek. A betegnek meg csak ülni kell, és várni, hogy a doktor rendbe hozza.

Íszá fontolóra vette a hallottakat, ugyanolyan bonyolult szertartás kereté-ben, ahogyan általában a kijelentéseken elgondolkozni szokott, attól teljesen függetlenül, hogy mi volt az illető kijelentés. Elbámult a levegőbe, a szakállát vakargatta póklábvékony ujjaival, aztán nagy sokára szívélyes, szinte vakító vigyorgásban tört ki, anélkül, hogy bármit is felelt volna.

– Mennyi idős vagy egyáltalán? – bökte ki Melik egyenesebben, mint szerette volna. – Már ha szabad megkérdeznem – tette hozzá szarkasztikusan.

– Huszonhárom éves, uram – jött a válasz, megint csak hosszas mérlegelés után.

– Az már elég sok, nem? Még ha mindjárt holnap fel is vesznek, akkor sem lesz belőled kész orvos harmincöt vagy hány éves korod előtt. Na és még németül is meg kell tanulnod. Azért is fizetni kell ám.

– És ha Isten akar, házasodik jó feleség, szület sok gyerek, kettő fiú, kettő lány.

– De a húgomra ne számíts. Jövő hónapban férjhez megy. Sorry. – Isten akar, szület neki sok fiú, uram. Melik fontolóra vette, honnan közelítsen, aztán újra nekitámadt. – Hogyan

kerültél egyáltalán Hamburgba?– Lényegtelen.Lényegtelen? Honnan vesz ez ilyen szavakat? Méghozzá törökül? – Hát nem tudtad, hogy itt rosszabbul bánnak a menekültekkel, mint

bárhol Németországban?– Hamburg lesz otthonom, uram. Ide hoznak engemet, uram. Allah

isteni akarata.– Ki hozott ide? Kik azok az ők, akik idehoztak?– Többfajták.– Hogyhogy többfajták?– Volta talán török emberek, volta talán csecsen emberek. Mi fizet őknek.

Ők hoz hajó nekünk. Berak minket konténer. Nagyon kevés levegő.

19

Íszá már verítékezett, de Melik innen nem hátrálhatott meg.– Mi? Ki az a mi? – Csoport, uram. Isztambul. Rossz csoport. Rossz emberek. Én nem tisztel

azok emberek – és a fensőbbséges hangvétel még a kerékbe tört törökségen át is érzett.

– Hányan voltatok?– Talán húsz. Konténer hideg. Néhány óra, aztán nagyon hideg. Hajó

megy Dánia. Volta nagyon boldog. – Koppenhágába, ugye? Dánia, Koppenhága. A fővárosba?– Igen – ragyogott fel az arca, mintha Koppenhága egy jó ötlet lett volna.

– Koppenhága. Koppenhága lesz jó. Lesz gondoskodás. Nem kell maradni rossz emberekkel. De ám a hajó nem megy mindjárt Koppenhága. Megy először Svédország. Gothenburg. Oké?

– Azt hiszem, van egy olyan nevű svéd kikötő – ismerte el Melik. – Gothenburg hajó megy dokk, fölrak holmik, megy Koppenhága. Mi

akkor nagyon beteg, nagyon éhes. Mondják ők: semmi mozgás, semmi hang. Svédek nagyon gonosz, svédek megöl. Mi nem csinál hang, de svédek nem tetszik a konténer. Svédek hoz kutya. – Íszá elgondolkodott egy kicsit. – Mi a neve, kérem? – kiáltotta aztán olyan hangosan, hogy Melik összerezzent. – Papírok, kérem? Börtönből jött? Miért volt börtön? Megszökött? Hogyan, kérem? A doktorok volt nagyon jó. Csodálom doktorok. Engednek aludni. Én vagyok nagyon hálás doktorok. Én is akar lenni olyan doktor. De Allah segít, kell elszökni. Nem lehet Svédországba. Van szögesdrót, NATO. Sok őrök. De van még vécé. Vécénak ablak. Ottan van kapu, kikötő. Barátom kinyit a kapu. Barátom a hajóból. Megyek vissza hajó. Megy Koppenhága. Végre, mondom. És teherautó Hamburg. Uram, én imád Allah. De én imád Nyugat is. Nyugatban fog imád Allah, szabad ember.

– Teherautón jöttél Hamburgba?– Volt szervezés.– Csecsen teherautón? – Barátom elvisz úthoz. – A hajós barátod? Ugyanaz a fiú?

20

– Nem, uram. Volt másik barát. Volt nehéz elmenni úthoz. Még előbb kellett egy éjszaka aludni kint. – Fölnézett, és viharvert arcát egy pillanatra öröm világította be. – Csillagok. Allah kegyelmes. Dicsőség Allahnak!

Melik hasztalanul küzdött a hallottak valószerűtlenségével, egyfelől feltü-zelte a történet feszültsége, másfelől dühítette a sok hézag és saját képtelensége, hogy átlásson az egészen. Érezte, hogy a frusztráció megfeszíti a karját, öklét, hogy gyomrában vészt jelez a harcos ösztöne.

– Na és hol tett ki ez a varázslatos teherautó, ami csak úgy előkerült a semmiből? Hol tettek ki?

Hanem Íszá már nem figyelt rá, ha ugyan figyelt is valaha. Hirtelen – leg-alábbis Melik őszintén értetlen szemében hirtelennek tűnt – valami lassan for-ralódó katasztrófa robbant ki benne. Támolyogva fölkelt, egyik kezét a szájára szorítva, görnyedezve az ajtóhoz szédelgett, nagy erőfeszítéssel sikerült csak kinyitnia, pedig nem is volt zárva, és a fürdőszobába botladozott. Hamarosan gyötrelmes nyögés és öklendezés hangja töltötte be a házat, amilyet Melik az apja halála óta nem hallott. A lárma lassan megszűnt, csobogó víz nesze követte, aztán nyílt és csukódott a fürdőszoba ajtaja, majd megnyikordultak a padlásszobába vezető létra fokai. Aztán mély, nyugtalanító csönd borult a házra, melyet negyedóránként Leyla elektromos órájának csiripelése tört meg.

******

Négy órakor Leyla szatyrokkal megpakolva hazaérkezett, és a hangulatból azonnal kitalálta, mi történt. Csúnyán összeszidta Meliket, hogy megsértette a vendégbarátságot, és szégyent hozott apja házára, aztán ő is bezárkózott a szobájába, és ott duzzogott, míg el nem jött a vacsorafőzés ideje. Az ét-vágygerjesztő illatok hamar átjárták a házat, de Melik makacsul hevert az ágyán. Fél kilenckor Leyla megkondította a pompás rézgongot, amit még nászajándékba kapott, s amelynek hangjában Melik mindig is ki nem mon-dott szemrehányást érzett. Tudta, hogy anyja ilyenkor nem tűr késlekedést, kisietett hát a konyhába, de lesütött szemmel kerülte Leyla tekintetét.

21

– Íszá, kedves, gyere le! – kiáltotta Leyla. Válasz nem jött. Erre fogta bol-dogult férje botját, és a gumis végével alaposan megdöngette a mennyezetet, ám közben szüntelenül Meliket fixírozta jeges, vádló tekintettel. A fiú végül fogta magát, fölmászott a létrán.

Íszá alsónadrágban hevert a matracán, verítékben fürödve, összegörnyed-ve. Anyja karkötőjét levette a csuklójáról, és görcsösen szorongatta izzadt tenyerében. Nyakában ócska bőrszütyő lógott. Szeme tágra nyitva meredt a levegőbe, de úgy tűnt, nem is látja Meliket. Az előrehajolt, hogy megérintse a vállát, és iszonyodva hőkölt vissza. Íszá felsőtestét keresztül-kasul szántot-ták a vörös-lila sebhelyek, véraláfutások. Némelyik korbácsnyomnak tűnt, másokat mintha furkósbot hagyott volna. A talpán – azokon a talpakon, amelyek a hamburgi kövezetet taposták – kis, kerek, gennyesedő sebek, olyanok, amilyeneket cigarettával okoznak. Melik gyorsan a fiú dereka köré csavart egy lepedőt az illendőség végett, aztán a karjába emelte, és óvatosan leeresztette Leyla kiterjesztett karjába.

– Az ágyamba rakd – suttogta könnyein át. – Alszom a padlón vagy akár-hol, mindegy. És felőlem mosolyoghat rá a húgom, ha az kell neki – tette hozzá, ahogy eszébe jutott a nappaliból ellopott portré, és már ment is vissza érte a padlásszobába.

******

Íszá összevert teste Melik fürdőköpenyébe burkolva hevert a fiú ágyán, a lába le is lógott a végéről, az aranyláncocskát még mindig a markában szoron-gatta, és rezzenetlen tekintetét állhatatosan Melik dicsőségtáblájára szegezte: újságfotók a diadalmas bajnokról, trófeaövek és győzedelmes kesztyűk. Melik maga a padlón kuporgott az ágy mellett. Azonnal orvost akart hívni a saját költségére, de Leyla megtiltotta. Túl veszélyes volna, Íszának mindenképpen, de nekik maguknak is. Mi lesz akkor az állampolgárságból? Reggelre csak lemegy a láza, elkezdődik a gyógyulás.

De a láz nem ment le.

22

Leyla fülig bebugyolálva indult útnak, részben taxival, hogy lerázza az esetleges megfigyelőket. Abba a mecsetbe ment a város túlsó végén, ahová állítólag el szokott járni egy új török orvos. Három órával később dühöngve tért vissza. Az az új doktor idióta, szélhámos. Semmit sem tud. Semmit nem ér. Fogalma sincsen a vallási kötelezettségeiről. Talán egyáltalán nem is orvos.

Amíg odavolt, mégis csökkenni kezdett Íszá láza, s Leyla most bevethette ápolói tudományát, amelyet akkor szerzett, mikor a család még nem en-gedhette meg magának, hogy orvoshoz forduljon, vagy nem merték meg-kockáztatni. Kijelentette, ha Íszának belső sérülései volnának, akkor sosem tudott volna annyi ételt eltüntetni, úgyhogy nyugodtan adott neki aszpirint a láz további csökkentésére, és nyugodtan etette rizsből és gyógynövényekből készített levesével is.

Tudta, hogy Íszá sosem engedné őt a testéhez érni, hát ellátta Meliket törölközőkkel, kendőkkel és egy lavór meleg vízzel, hogy dörzsölje le órán-ként. A bűntudattól gyötört Melik szükségesnek látta, hogy leoldja Íszá nyakáról a tarsolyt.

Hosszas tétovázás után meggyőzte magát, hogy csak a beteg érdekében teszi, s amikor Íszá végre a falnak fordult és félálomba zuhant, oroszul mor-molva maga elé, megoldotta a bőrzsinórt, és kinyitotta a szütyőt.

Először is egy csomó orosz újságkivágást talált, összecsavarva és gumi-szalaggal átkötve. Szétteregette a padlón. Mindegyiken egy katonatisztet lehetett látni a Vörös Hadsereg egyenruhájában, kegyetlen, széles arcú, busa szemöldökű embert, jó hatvanast. Két további kivágás gyászjelentés volt, tele ortodox keresztekkel és katonai jelvényekkel.

Aztán egy vastag köteg ötvendollárost talált Melik, tíz darab vadonatúj bankjegyet, csíptetővel összefogva. Erre a látványra újra föltolult benne a gyanakvás. Éhező, hontalan, összevert, koldus menekült, ötszáz érintetlen dollárral a tarsolyában? Lopta? Hamisította? Talán ezért került börtönbe? Ennyije maradt volna, miután kifizette az isztambuli embercsempészeket, a készséges matrózt, aki elrejtette, meg a sofőrt, aki Koppenhágából Ham-burgba hozta? Ha még mindig van ötszáza, mennyivel indulhatott útnak? Talán nem is olyan légből kapottak azok a medikusi álmok?

23

Harmadik lelete rongyos, fehér boríték volt, gombóccá gyűrve, mintha Íszá el akarta volna dobni, s aztán meggondolta volna magát. A ragasztás föltépve, s nem volt rajta sem bélyeg, sem címzés. Melik kisimította, s gyű-rött, egyoldalas, cirill betűkkel gépelt levelet talált benne. A tetején valami címzésféle volt nagy, fekete betűkkel, dátum és a feladó neve, legalábbis így okoskodott Melik. Az olvashatatlan szöveg alatt olvashatatlan aláírás, kék tintával, utána szintén kézzel írva hatjegyű szám, igen-igen gondosan, több-ször is áthúzva minden egyes vonalka, mintha azt mondaná az ismeretlen: jegyezd meg, ez nagyon fontos.

Végezetül pedig parányi kulcsocskát talált, éppen csak akkorát, mint súlyos bokszolóöklének egyetlen bütyke. Gépi kulcs volt, igen bonyolult fogazattal három oldalán – börtönajtóhoz túl kicsi, gondolta Melik, ahhoz az ajtóhoz is, amelyen át Íszá visszaszökött a hajóra Gothenburgban. Bilincshez viszont éppen megfelelő.

Melik visszarakta Íszá holmiját a tarsolyba, s bedugta az átizzadt párna alá, hogy gazdája megtalálja, ha fölébred. Ám másnap reggelre már elviselhetet-lenné dagadt benne a bűntudat. Egész éjjeli virrasztása közben – álmatlanul hevert a padlón Íszá ágya mellett – vendégének meggyötört teste, kínszen-vedése járt az eszében, meg a saját silányságának tudata.

Bokszoló lévén úgy gondolta, ismeri a fájdalmat. Az utolsó bajnokságon néhány jól irányzott ütés beleszédítette abba a vörös sötétségbe, amelytől rettegnek a bokszolók, mert talán nincs belőle visszatérés. A német úszóbaj-nokságokon is, úgy tudta, végsőkig megfeszítette a szervezete tűrőképességét.

Íszával összehasonlítva mégis úgy látszik, fogalma sincs a valódi erőpró-bákról.

Íszá férfi, én meg még gyerek vagyok. Mindig is szerettem volna, ha van bátyám. Becsönget az ajtón, én meg eltaszítom. Ő harcolt és szenvedett a hitéért, míg én olcsó diadalokat arattam a ringben.

******

24

Melik egész éjjel feszülten figyelte a szabálytalan légzést, amelyet hajnalra kiegyensúlyozottabb szuszogás váltott fel. Lecserélte a langyos borogatást, s megkönnyebbülten állapította meg, hogy lement a láz. Reggel Íszá már kiskirályként trónolt az ágyán, Leyla féltett bársonypárnáival föltámasztva, s a ház asszonya saját, erőt adó főztjével etette. Csuklóján újra ott ragyogott az anyja aranyláncocskája.

A szégyenben fetrengő Melik csak azt várta, hogy csukódjon Leyla mögött az ajtó. Lehorgasztott fejjel térdelt oda Íszá mellé.

– Belenéztem a szütyődbe – vallotta meg. – Nagyon szégyellem ezt a tettet. Bár megbocsátana a végtelen irgalmú Allah!

Íszá, szokása szerint, végeérhetetlen hallgatásba merült, aztán Melik vállára tette aszott kezét.

– Barátom, nem szabad bevallasz. Bevallasz, akkor ők bezár örökbe – mondta álmatagon, és megveregette Melik kezét.

25

2

Másnap, pénteken hat óra felé került sor arra, hogy a Brue Frères Bankház (székhelye azelőtt Glasgow-ban, Rio de Janeiróban, Bécsben, most pedig Hamburgban) hétvégi zárásra szánta el magát.

Az izmos biztonsági őr pontban öt harminckor lezárta a Binnenalster-parti csinos ház főbejáratát. Pár percre rá a főpénztáros bezárta és beriasztotta a páncéltermet, az irodavezető pedig elbúcsúzott a legtovább dolgozó lánytól, aztán ellenőrizte a számítógépeket és a papírkosarakat. Frau Ellenberger, a bank legrégebbi dolgozója lekapcsolta a telefonokat, megigazította a barett-jét, eloldozta biciklijét az udvari tartóról, és elkarikázott, mert neki kellett elhoznia dédunokahúgát a balettóráról.

Hanem előbb még megeresztett egy tréfás kis szemrehányást a munkaadója felé. Tommy Brue mára egyedül maradt életben a bank társtulajdonosai és a híres név hordozói közül. – Mr. Tommy, maga még nálunk, németeknél is rosszabb – jegyezte meg tökéletes angolsággal, ahogy bedugta fejét a főnöki szentély ajtaján. – Miért dolgozza magát halálra? Itt a tavasz! Meg se látja a krókuszt, a magnóliát? Ne feledje, hogy hatvanéves! Menjen szépen haza, és igyon meg egy pohárka bort Mrs. Brue-val abban a csodaszép kertjükben! Mert ha így folytatja, a végén kész idegcsomó lesz – dalolta, inkább Beatrix Potter iránti rajongásának adva hangot, semmint abban a reményben, hogy jobb belátásra térítheti a főnökét.

Brue méltóságteljesen fölemelte jobbját, és a pápai áldás paródiájaként megbillegette.

– Távozzék békében, Frau Elli – mondta rezignált öngúnnyal. – Ha az alkalmazottaim nem hajlandók elvégezni a dolgukat hét közben, én kénytelen vagyok munkálkodni helyettük a hét végén. Tschüss – tette hozzá, csókot intve.

– Tschüss magának is, Mr. Tommy, és üdvözlöm a kedves feleségét.

26

– Átadom.Mindketten tudták, hogy a valóság egészen más. Most, hogy csönd ült a

telefonokra meg a folyosókra, és egyetlen ügyfél sem zavargott többé, Mitzi pedig, a felesége a barátaival, von Essenékkel bridzsezett, Brue végre igazán a magáénak tudhatta a birodalmát. Átgondolhatta az elmúlt hetet, nekilátha-tott tervezni a következőt. És ha úgy hozta a kedve, akár a saját halhatatlan lelkével is foglalkozhatott.

******

A bolondító hőség miatt Brue ingujjra vetkőzött. Mérték után készült öl-tönyének zakóját csinosan ráterítette az ajtó mögött várakozó ómódi szo-bainasra. Randall’s of Glasgow – ők voltak a Brue-k szabói már negyedik generáció óta. Az íróasztalt, amelynél ült, az alapító Duncan Brue hozta magával 1908-ban Skóciából, mikor nekiindult a nagyvilágnak alig ötven aranysovereignnel a zsebében s a jó reménységgel a szívében.

A teljes falat elfoglaló, irdatlan mahagóni könyvszekrény szintén családi ereklye volt. Cifra üvegajtai mögött bőrbe kötött világirodalmi gyűjtemény: Dante, Goethe, Platón, Szókratész, Tolsztoj, Dickens, Shakespeare, valamint, némiképp meghökkentő folytatásként, Jack London. A szekrényt könyvestül együtt Brue nagyapja fogadta el egy reménytelen adósság részleges megté-rítéseképpen. Vajon kötelességének érezte ezek után, hogy el is olvassa a műveket? Azt már nem. Ki hallott olyat, letétet olvasni.

A túlsó falon, Brue-val egyenesen szemközt, akár egy közlekedési jelzőtábla, a családfa lógott, eredeti, kézzel festett, aranykeretes változatban. A szá zados tölgyfa gyökerei az ezüst Tay folyó partján kapaszkodtak a földbe. Ágai messze nyúltak keletre, a Vén Európába és nyugatra, az Újvilág közepé be. Arany makkocskák jelezték a városokat, ahol a Brue-vérvonal (nem is beszélve a Brue-tőkéről) külföldi házasságok útján gazdagodott.

Brue maga méltó sarja volt a nemes családnak, ha az utolsó is. A szíve mélyén tudván tudta, hogy a Frères – a család kizárólag így hivatkozott a cégre – az idejétmúlt felfogások lerakata. Őt magát még túléli, de valójában

27

már lefutotta a pályáját. Igaz, ott lett volna még Georgie, az első feleségétől, Sue-tól származó lánya, de Georgie utolsó ismert lakcíme egy San Francisco melletti asrám volt, és a bankügyek iránt sosem tanúsította a legcsekélyebb érdeklődést sem.

Brue megjelenésében mégsem volt semmi divatjamúlt. Jó felépítésű, hanya-gul jóvágású férfi volt, széles homloka szeplős, skóthoz méltóan rakoncátlan, vörösbarna üstökét ki tudja, hogyan sikerült megzaboláznia és elválasztania. Sugárzott belőle a jólét adta magabiztosság, ám különös módon minden arrogancia nélkül. Arca, ha nem öltötte éppen magára a szakmához illő kifürkészhetetlenséget, nyájas volt, és a bankvilágban eltöltött évek ellenére – vagy talán ezek hatására? – üdítően ránctalan. Ha a németek rámondták, hogy milyen jellegzetes, tőrőlmetszett angol, joviális hahotában tört ki, és biztosította őket, hogy skóthoz illő lelkierővel viseli a sértést. Lehet, hogy kihalóban lévő fajtát képviselt, ámde titkon igencsak elégedett volt ezzel: Tommy Brue, a föld sója, kőszikla és menedék, nem parádés nagykutya, annál sokkal különb fajta, azzal az elsőrangú feleségével, nincs nála kellemesebb társ a fehér asztal mellett, és még golfozni is egész tisztességesen golfozik. Így látta Brue a maga világát és önmagát benne, és elégedett volt a látvánnyal.

******

Vetett egy pillantást a záró árfolyamokra, s kiszámította, milyen hatással le-hetnek a bank befektetéseire – a szokásos péntek esti flaute, semmi izgalom. Brue lekapcsolta a gépét, s tekintetét végigfuttatta a dossziékon, melyeket Frau Ellenberg kis post-itjei különös figyelmébe ajánlottak.

Egész héten a modern bankvilág szinte felfoghatatlan bonyolultságával vesződött. Példának okáért semmivel sem valószínűbb azt tudni, hogy bizo-nyos összeget kinek ad éppen kölcsön az ember, mint azt, hogy ki nyomta az illető bankjegyeket. Péntek esti szeánszait viszont legalább olyan mértékben irányította a pillanatnyi szeszély, mint a szükségszerűség. Ha jótevő kedvében volt, azzal töltötte az estét, hogy előnyösebbre szervezett át egy-egy jótékony-sági alapot, ha makrancosabb volt a hangulata, esetleg lótenyésztő farmokkal,

28

gyógyfürdőkkel vagy kaszinóláncokkal bíbelődött. És ha a számkurkászó haj-landóság jött rá – ez sokkal inkább kemény szorgalommal szerzett, semmint veleszületett hajlama volt –, nagy valószínűséggel Mahlert játszott a magnón, miközben brókerek, kockázatitőke-befektétesek és versengő nyugdíjbiztosítók prospektusait mérlegelte, hasonlítgatta.

Ma este azonban nem volt ilyen tágas választási szabadsága. Egy nagyra becsült kliensük ellen vizsgálatot indított a hamburgi tőzsde, s bár Haug von Westerheim, a bizottság elnöke biztosította afelől, hogy idézés nem lesz a dologból, mégis kötelességének érezte, hogy a legapróbb részletekig tájéko-zódjék az ügy alakulásáról. Előbb még azonban hátradőlt a karosszékében, és felidézte magában azt a valószerűtlen pillanatot, mikor az öreg Haug megtörte a saját szentséges titkossági szabályait.

Az Anglo–Germán Klub márvány dísztermében előkelő gálavacsora zaj-lik. Illusztris tagját ünnepli Hamburg pénzügyi arisztokráciája. Tommy Brue hatvanéves lett, ami pedig kényszerítő erejű tény, hiszen, ahogy az apja, Edward Amadeus szokta volt mondani: „Tommy fiam, a számtan az egyetlen olyan része a szakmánknak, ami sosem hazudik.” A hangulat emelkedett, az étel jó, a bor még jobb, a gazdagok örülnek, és Haug von Westerheim, a hetvenes flottatulajdonos, nagypályás helyezkedő – akinek anglomániája legalább olyan köztudomású, mint szellemessége – éppen felköszöntőt mond.

– Tommy, édes fiam, az a gyanúnk, hogy túlságosan sok Oscar Wilde-ot olvas – fuvolázza angolul, pezsgőspohárral a kezében, a királynő fiatalkori portréja előtt állva. – Alkalmasint hallott már Dorian Grayről. A magunk részéről biztosra vesszük, hogy nagyon is jól ismeri. Sőt, hogy ki is csent egy lapot a könyvből. Erős a gyanúnk, hogy valahol a bank pincéiben rejtőzik egy csúfságos kép, ami Tommyt a valódi életkorában ábrázolja. Miközben a mi Tommynk, bájos királynőjével szöges ellentétben, semmi közösséget nem vállal a múló idővel, és ma is azzal a huszonöt esztendős koboldarccal mosolyog ránk, amelyet hét évvel ezelőtt láttunk először, mikor Bécsből hozzánk érkezett, hogy megfosszon bennünket vérrel-verítékkel megszolgált javainktól.

29

Zúg a taps, Westerheim pedig ajkához emeli Mitzi kezét, és hangsúlyozott eleganciával lehel rá csókot, mivel Brue felesége bécsi nő. Az egybegyűltek felé megjegyzi, hogy Mitzi szépsége, az uráéval ellentétben, igazán örökké-való. Brue az őszinte elérzékenyülés rohamában pattan fel a székről, hogy megszorítsa Westerheim kezét, ám az öregember, bortól és diadaltól ittasan, a keblére öleli, s közben a fülébe suttog:

– Tommy, édes fiam… az a vizsgálat arról a bizonyos ügyfelükről… tartsák szemmel az ügyet… technikai okokból késleltetjük… aztán meg az Elba mélyére süllyesztjük… boldog születésnapot, Tommy, barátom… maga igazán rendes fickó…

Brue orrára biggyesztette félhold-szemüvegét, és újra átböngészte az ügy-fele ellen fölhozott vádakat. Más bankár, morfondírozott, rég felhívta volna Westerheimet megköszönni biztató szavait, amivel egyben emlékeztette volna az öreget az ígéretére. Nem úgy Brue. Nem vette volna szívére, hogy meglo-vagolja a születésnap emelkedett hangulatában kibuggyant megfontolatlan szavakat.

Tollat ragadott, és írt egy kis emlékeztetőt Frau Ellenbergernek. „Hétfőn mindjárt reggel hívja, kérem, az Etikai Bizottság titkárságát, és járjon utána, hogy kijelöltek-e már időpontot. Köszönöm! T. B.”

Ezzel megvagyunk, mondta magában. Most már nyugodtan elrágódhat rajta az öreg, hogy nyomassa-e az ügyet, vagy ejtse inkább.

A második halaszthatatlan teendő Buggyant Marianne volt, bár ezen a néven Brue kizárólag Frau Ellenbergernek emlegette. Az igencsak jól menő hamburgi fakereskedő gazdag özvegye a Brue Frères kedvenc és végeérhetetlen szappanoperáját szolgáltatta. Tökéletes mintapéldánya volt a klisészerű banki ügyfélnek. A mai epizód arról szólt, hogy a hölgy a minap vallási megvilágo-sodáson esett át egy harmincesztendős dán lutheránus lelkész segítségével, s már-már véglegesen eldöntötte, hogy mulandó földi vagyonkáját – kímé-letlenebb kifejezéssel a bank tartalékainak egyharmincad részét – a lelkiatya némileg obskúrus nonprofit alapítványának áldozza.

Brue magánnyomozót bízott meg, és a csöppet sem szívderítő eredmények most ott feküdtek előtte az asztalon. A lelkészt nemrégiben csalás vádjával

30

állították törvényszék elé, ám az ügynek véget vetett, hogy nem akadtak vállalkozó tanúk. Szép számmal voltak továbbá törvénytelen utódai, külön-böző hölgyektől. De hát Brue, aki csak egy szegény bankár, mégis hogyan adja be mindezt a kliensnek anélkül, hogy végképp elveszítené? Buggyant Marianne még a lehető legjobb formájában is rosszul tűri a negatív híreket, erről már több alkalommal meggyőződhetett a saját kárára. Minden sármját be kellett vetnie – csak a legvégsőktől tartóztatta meg magát, tenné most hozzá –, nehogy Marianne átvigye a számláját a Goldmann Sachs mézes szavú fiaihoz. Van egy fia, akit most az a veszély fenyeget, hogy hatalmas vagyontól esik el, és Marianne néha tanúsít is iránta gyöngédségi rohamokat, ám – újabb csavar a szappanoperában – a fiú éppen rehabilitációs klinikán gyógyulgat a Taunus-hegységben. Egy diszkrét kiruccanás Frankfurtba sok kérdésre meghozná a választ…

Brue még egy följegyzést intéz a hűséges Frau Ellenbergerhez: „Kérem, keresse meg a klinika igazgatóját, s kérdezzen rá, hogy a fiú jelenlegi állapo-tában fogadhat-e látogatót (értsd engem)!”

Az asztala mellett elhelyezett telefon hangja vonta magára a figyelmét, s odapillantott a jelzőlámpákra. Ha a titkos telefonszámán hívják, fölveszi. De nem az volt, úgyhogy visszafordult a Frères félévi jelentéséhez, amely egész-séges, de nem éppen izgalmas üzletmenetről tanúskodott. Elmerült volna benne, de a figyelme valahogy megint a telefonra terelődött. Megszólalt újra, vagy csak az előző hang zavarta még mindig a nyugalmát? Hogy hét órakor valaki a bank nyilvános számát hívja? Biztosan téves hívás. Erőt vett rajta a kíváncsiság, megnyomta az üzenetrögzítő lejátszógombját. Sípoló hang, aztán Frau Ellenberger hangja javasolta udvariasan a hívónak németül, majd angolul, hogy hagyjon üzenetet, vagy telefonáljon újra hivatalos időben.

Végül egy női hang szólalt meg, német, fiatal és tiszta, akár egy kóristafiúé.

******

A bankárélet lényegét nem a pénz teszi ki, ahogy az ember esetleg gondolná, szokott Brue baráti társaságban egy-két whisky után szónokolni. Nem is a

31

hosszok, besszek, spekulatív alapok és kötvények. A bankárélet lényege a kutyaszorító. Az ismétlődő, mi több, úgyszólván állandó kutyaszorító. Aki nem kedveli a szakadatlan válság-, sőt ostromállapotot, az okosabban teszi, ha inkább más életpálya után néz. Erre kitért egyébként az öreg Westerheimnek szóló, gondosan előkészített válaszbeszédében is.

Brue, a kutyaszorítók veteránja az évek során kétféle reakciót dolgozott ki a katasztrófák kirobbanásának pillanatára. Ha igazgatósági ülésen robbant a bomba, amikor az emberen rajta a világ szeme, fölkelt, és két hüvelykujját az övébe akasztva sétálgatni kezdett a helyiségben, arcán a makulátlan ön-uralom kifejezésével.

Ha magában volt ilyenkor, inkább a második módszert választotta: meg-merevedett abban a testhelyzetben, ahogy a riasztó hír érte, és mutatóujjával az alsó ajkát pöcögtette. Pontosan ezt tette most is, miközben másodszor és harmadszor is lejátszotta a hangüzenetet a sípoló jelzéstől kezdve.

– Jó estét. Annabel Richter vagyok, ügyvéd, és személyesen szeretnék beszélni Mr. Tommy Brue-val, amilyen hamar csak lehet. Egy kliensem ügyéről volna szó.

A kliensét eszébe nem jut megnevezni, szögezi le magában Brue lelkiisme-retesen, immáron harmadszor. Tiszta, kissé délies kiejtés, műveltségre vall, és némi türelmetlenségre.

– Ügyfelem megbízott, hogy üdvözöljem a nevében Mr… – kis szü-net, mintha a jegyzeteibe kukkantana – Mr. Lipizzanert. Ismétlem, Mr. Lipizzanert. Mint a lovak, a lipicaiak, érti, Mr. Brue? A bécsi Spanische Hofreitschule híres fehér lovai. Hiszen ott volt azelőtt a bankjuk központja, Bécsben, nem? Azt hiszem, a bankjuk éppen eleget tud a lipicaiakról.

Kissé kisiklik a hangja. Ez a kóristafiú valamiért nem szereti a fehér lo-vakról szóló üzeneteket.

– Mr. Brue, a kliensemet rendkívüli mértékben szorongatja az idő. Nyil-ván érti, hogy telefonon nem mondok ennél többet. Lehetséges, hogy ön sokkal inkább tisztában van az ügyfelem helyzetével, mint én, ami nagyban meggyorsítaná a dolgok menetét. Hálás volnék, ha visszahívna a mobilomon, mikor meghallgatja az üzenetet, és találkozót beszélhetnénk meg.

32

Akár meg is állhatna ezen a ponton, de nem teszi. A kóristafiú kristálytiszta hangja keményebbre, élesebbre vált.

– Nem baj az sem, ha későn telefonál, Mr. Brue. Akár nagyon későn is. Most az imént, hogy elmentem az irodája előtt, fényt láttam az ablakban. Talán ön már nem dolgozik, de valaki ott van még. Ha így van, kérem az illetőt, hogy juttassa el üzenetemet S. O. S. Mr. Tommy Brue-hoz, mivel ebben az ügyben senki nem tehet semmit rajta kívül. Köszönöm a türelmét.

És köszönjük az ön türelmét, Frau Annabel Richter, gondolta Brue. Fölkelt, s az alsó ajkát még mindig a két ujja közé csípve a franciaablakhoz ment, mintha bizony az volna a menekvés útja.

Ó, igen. De még milyen sokat tud a bankom a lipicaiakról, asszonyom. Már amennyiben bankon szerény személyemet és egyetlen bizalmasomat, Frau Ellit értjük. Azonkívül egy lélek sem, semmit. Vagyonokat fizetne a bankom, csak láthatnánk az utolsó lipicait elvágtatni Bécs felé, ahonnan idekerültek. A soha viszont nem látásra. Talán még ezzel is tisztában van, hölgyem.

Émelyítő gondolat lepte meg. Vagy talán benne lappangott ez a gondolat már hét éve, csak most lépett ki a fényre? Lehetséges, hogy kegyedet, Frau Annabel Richter, éppenséggel a vagyonok érdeklik, amiket a bankom fizetne? Kegyedet meg a szentséges ügyfelét, akinek olyan kevés az ideje?

Csak tán nem valami zsarolási kísérlet folyik itt, egész véletlenül? Kegyed, a kristálytiszta hangjával és az emelkedett szakmaiságával, ke-

gyed meg a cinkosa, pardon, kliense, csak nem célozgat nekem? A lipicai lovaknak arra a különös tulajdonságára, hogy éjfeketének születnek, és csak idővel fehérednek ki? Éppen ezért neveztek el róluk egy bizonyos, egzoti-kus típusú bankszámlát, amelyet a kiváló Edward Amadeus Brue álmodott meg, szeretett néhai édesapám. Akit én egyébiránt változatlanul imádok, és egyébiránt a bankári tisztesség mintaképének tartok. Csakhogy akkoriban Bécsbe rengeteg fekete pénz szivárgott át a rozsdás vasfüggönyön a Gonosz düledező birodalmából.

******

33

Brue lassan körbesétálta a szobát.Egyetlen édesatyám, mi az ördögért kellett ezt tenned?Miért, miután egy életen át a jó nevedből meg az elődeid jó nevéből éltél és gyarapodtál? Magán- és közéletben egyaránt a hagyományos skót óvatosság, körültekintés és megbízhatóság példája voltál. Mindezek után hogy jutott eszedbe ekkora kockázatot vállalni egy rakás keleti gazfickó miatt, akiknek egyetlen érdemük, hogy jól kifosztották a saját hazájukat, mikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rájuk?

Miért nyitottad meg előttük a bankodat? Az imádott bankot, életed kin-csét? Miért kínáltál biztos menedéket az ebül szerzett vagyonnak, méghozzá páratlan titkosság és védelem mellett?

Miért kellett a végsőkig feszegetned minden norma és szabály kereteit ebben az eszeveszett és felelőtlen (Brue már akkor is így látta) igyekezetben, hogy orosz gengszterek bizalmi bankárjává told fel magad?

Jól van, értem, hogy gyűlölted a kommunizmust, amely végre kinyúlt a halálos ágyán. Nem volt türelmed kivárni a temetést. De hát azok a sötét alakok, akikkel olyan előzékeny voltál, azok is a rendszer oszlopai voltak!

Nevekre semmi szükség, elvtársak! Csak adjátok ide öt évre a zsákmányotokat, kaptok számot. Aztán, mikor eljöttök utánanézni, a lipicai lovacskáitok már szép liliom-hófehér, nagyra nőtt befektetések lesznek. Megcsináljuk ugyanúgy, mint a svájciak, csak jobban, mert britek vagyunk.

Az ám, szép is volna, gondolta Brue bánatosan, s a hátán összefogott kézzel megállt, kibámult az ablakon.

Csakhogy nem úgy van. Mert ha egy öregembert elhagy a józan esze, akkor vége. Mert a pénz állandóan költözködik, és a bankok is. Mert a színpadon különös, új szereplők tűnnek fel, regulátorok néven, és a múltból semmi nem marad. Hiszen, még ha valóban eltűnne, de esze ágában sincs. Mert elég ha egy-két szót szól egy kóristahang, és máris itt van újra az egész az ember nyakán.

******

34

Odalent, vagy húszméteres mélységben Európa leggazdagabb városa dübör-gött; páncélozott armadái száguldottak hazafelé. Megölelni a gyerekeket, enni, tévézni, szerelmeskedni, aludni. A tavon jollék, kisebb jachtok derengtek a vöröslő alkonyatban.

Ott van, odakint, gondolta Brue. Látta, hogy ég nálam a lámpa. Ott tanácskozik valahol az úgynevezett ügyfelével, méricskélik, hogy meny-

nyit csikarhatnak ki belőlem, ha megfenyegetnek, hogy kikürtölik a lipicai számlák ügyét.

Lehetséges, hogy ön sokkal inkább tisztában van az ügyfelem helyzetével, mint én.

De még valószínűbb, hogy nem, Frau Annabel Richter. És ami azt illeti, a világon semmi kedvem sincs bármi közelebbit megtudni róla. Hanem, úgy látszik, kénytelen leszek.

És mivel kegyed nem hajlandó közelebbit mondani telefonon az ügyfe-léről – mellesleg nagyra becsülöm az óvatosságát –, s mivel természetfölötti képességekkel nem rendelkezem, képtelen vagyok látatlanban azonosítani őt a talán féltucatnyi még élő lipicai közül, föltételezve, hogy valóban van-nak olyanok, akiket le sem puffantottak, be sem börtönöztek, s még csak az eszüket sem itták el annyira, hogy ne emlékezzenek, hová is dugták azt a pár fölös milliócskát. Nincs tehát más választásom, mint hogy teljesítem a kegyed szerény kérését. Tankönyvbe illő zsarolási eset.

És tárcsázta a számot.– Richter.– Tommy Brue vagyok a Brue Bankból. Jó estét, Frau Richter. – Jó estét, Mr. Brue. Szeretnék beszélni önnel, amilyen hamar csak lehet,

kérem.Mondjuk például most mindjárt, nemde? Hangjában éppen csak egy

parányival kevesebb a dallam és több az éles keménység, mint akkor, mikor még a figyelméért esdekelt.

******

35

Az Atlantic Hotel talán tízpercnyire volt a banktól. A tóparti kavicsos ös-vényen sok volt a sétálgató, mellette a biciklisávon is nagy forgalom zajlott. Hűvös szellő támadt; az égbolt már feketére vált. Megeredt az eső nagy, hosszú csöppekben. Errefelé cérnának mondják. Hét éve, amikor még újonc volt a városban, lassabban haladt volna a tolongás közepette, visszatartotta volna a brit gátlásosság. Ma már céltudatosan törtetett előre, könyökét készenlétben tartva a kíméletlen esernyők ellen.

A szálloda piros libériás kapusa megemelte a cilinderét köszöntésül. Az előcsarnokban Herr Schwarz, a londiner siklott mellé hangtalanul, és ah-hoz az asztalhoz vezette, amelyet általában választani szokott, ha a bankon kívül akart tárgyalni ügyfeleivel. A leghátsó sarokban helyezkedett el, egy márványoszlop mögött, Hanza-hajókat ábrázoló olajfestmények közt, és a falról II. Vilmos császár tengerkék csempeképe tekintett le rá májbajosan.

– Olyan hölgyet várok, akivel még nem volt szerencsém találkozni, Peter – mondta Brue férfiúi cinkossággal. – Frau Richternek hívják. Azt hiszem, fiatal lehet. De csak akkor kísérje ide, ha csinos is.

– Megteszem, ami tőlem telik – ígérte méltóságteljesen Herr Schwarz, húsz ropogós euróval a zsebében.

Brue-t váratlanul egy gyötrelmes beszélgetés emléke lepte meg. Georgie-nak, kilencéves kislányának kellett elmagyaráznia, hogy papa és mama ugyan még mindig szeretik egymást, de jobb lesz, ha ezentúl külön élnek. Sokkal okosabb ugyanis külön élni szeretetben, mint együtt, veszekedés közepette, magyarázta az utálatos pszichológus tanácsa szerint. Meg hogy mennyivel jobb két boldog otthon, mint egy boldogtalan. És hogy Georgie ezentúl is éppolyan gyakran lehet papával is, meg mamával is, mint azelőtt, csak éppen nem egyszerre. Georgie-t azonban sokkal jobban érdekelte a frissen kapott kiskutya.

– Ha csak egyetlen schillinged volna, mit csinálnál vele? – kérdezte, a kölyök hasát vakargatva.

– Gondolom, befektetném, aranyom. Hát te?– Odaadnám valakinek borravalónak – felelte a kislány.

36

Brue-t jelen pillanatban a kislány szavainál is jobban meghökkentette, hogy ugyan miért bünteti önmagát ezzel a történettel éppen most. Talán a két hang hasonlósága teszi, gondolta. Közben folyton a forgóajtón tartotta a szemét. Be lesz a lány mikrofonozva? Hát az „ügyfél”, ha ugyan elhozza? Nahát, ha be lesznek, orra fognak esni.

Eszébe idézte az utolsó zsarolóját: másik szálloda, másik nőszemély, Bécs-ben élő brit. Egy Frères-ügyfél ragaszkodott hozzá, hogy fogadják, és egyedül őbenne, személyesen volt bizalma. Brue a Sacher diszkrét fedele alatt találko-zott a hölggyel, aki tiszteletet parancsoló, özvegyi díszbe burkolt madámnak bizonyult. Egy Sophie nevű alkalmazottjáról volt szó.

– Sophie az egyik legjobb lányom, röstelkedem is miatta – magyarázta a fekete florentinkalap alól. – Csak hát érti, a fejébe vette, hogy a sajtóhoz fordul. Próbáltam lebeszélni, de hát fiatal még, önfejű, nem hallgat az em-berre. Csúnyán bánt vele a maga barátja, meg kell mondanom, egyáltalán nem szépen. Nahát, azt senki se szereti, ha foglalkoznak vele az újságok, ugye? Főleg, ha az ember egy nagy céget igazgat. Roppant kínos.

Brue akkor előzetes tárgyalást folytatott a bécsi rendőrfőnökkel, aki tör-ténetesen szintén Frères-ügyfél volt. A rendőri tanácsnak engedve jámborul beleegyezett az igencsak borsos hallgatási pénz kifizetésébe, miközben a szom-széd asztalnál ülő civil ruhás rendőrök szépen rögzítették az egész beszélgetést.

Ezúttal azonban nem volt kéznél rendőrfőnök. És nem kliens volt a zsarolás áldozata, hanem ő maga.

******

Az Atlantic tágas foyer-jában csúcsforgalom kavargott, éppúgy, mint odakint. Brue kényelmesen megfigyelhette a jövés-menést. Némelyek prémekkel-bo-ákkal pompáztak, mások a modern menedzserek temetési uniformisába bur-kolóztak, megint mások a bohém milliomosokra jellemző szakadt farmerekbe.

Egy folyosóról idősebb emberek hosszú menete kanyarodott ki, a férfiak szalonkabátban, a nők flitteres estélyiben. Az élen egy boy haladt, celofános virágcsokrokkal megrakott zsúrkocsit tolva. Valami gazdag vénembernek

37

lehet születésnapja, gondolta Brue, aztán azt, hogy talán az egyik ügyfe-lükről van szó, és ha igen, ugyan küldött-e Frau Elli egy repi palackot. Az a vénember talán egy nappal sem idősebb, mint én, fűzte hozzá magában rettenthetetlenül.

Vajon valóban öregnek látják őt az emberek? Valószínűleg. Első felesége, Sue, azzal szokta volt vádolni, hogy eleve öregen született. Nos hát, hatvan év az hatvan év, már ha megadatik, hogy megérje az ember. Mit is mondogatott Georgie, mikor kezdett elbuddhistásodni? „A halál oka a születés.”

Aranyórájára pillantott, amelyet Edward Amadeustól kapott huszonegye-dik születésnapjára. Még két perc, és elkésik az a lány, gondolta. Csakhogy ügyvéd és bankár sosem késik. Nyilván a zsaroló sem, folytatta a gondolatot.

Odakint, az üvegajtó túloldalán szélroham söpört végig az utcán. A ci-linderes ajtónálló köpönyege haszontalan szárnyként csapdosott mögötte, ahogy limuzintól limuzinhoz sietett. A kocsik és emberek tejfehér ködfellegbe tűntek, majd színpadias zivatar szakadt le az égből. Kicsiny, zömök figura keveredett elő a lavinából, akár a katasztrófa egyetlen túlélője, alaktalannak tűnt a vaskos kabátban, feje és nyaka sálba bugyolálva. Brue egy dermedt pillanatig azt hitte, gyereket hoz a hátán, de aztán látta, hogy csak egy ha-talmas hátizsák az.

A nő belépett az előcsarnokba, és azonnal megtorpant, feltartóztatva a mögötte betóduló emberáradatot, de ezt vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte. Lekapta orráról a vizes szemüveget, anorákja mélyéből előkotorta a sál végét, megtisztogatta az üveget, és visszarakta. Herr Schwartz odalépett, megszólította. A nő kurtán rábólintott, és mindketten Brue felé néztek. Herr Schwartz oda akarta volna kísérni, de a nő megrázta a fejét. Vállára vetette a zsákot, és átvágott hozzá az asztalok közt, egyenesen előreszegezett tekintettel, tudomást sem véve a körülötte tolongó tömegről.

Festetlen arc, nyakig zárt öltözék, nyugtázta Brue, ahogy fölkelt, hogy üdvözölje. Kis tömzsi, slampos nőszemély, de a mozgása ügyes, sima, erőtel-jes. Eléggé katonás, de hát már csak ilyenek a nők manapság. Keret nélküli kerek üvegek villognak a csillárok fényében. Pislogni esze ágában sincs. Az arcbőre, akár egy csecsemőé. Jó harminccal fiatalabb nálam, és vagy másfél

38

fejjel kisebb. Mindegy, zsarolókra nincs szabvány, és nyilván egyre fiatalabbak is, ahogy fölöttem eljár az idő. Kóristafiú-ábrázat, pontosan a hangjához illő.

Cinkos sehol a láthatáron. Tengerészkék farmer, katonai bakancs. Zsebki-adású csinibaba álruhában. Kemény, mégis sebezhető. Fogcsikorgatva igyek-szik leplezni áradó nőiességét, de hiába. Georgie.

– Frau Richter? Nagyszerű. Tommy Brue vagyok. Mit rendelhetek önnek?A keze olyan parányi, hogy Brue önkéntelenül is enyhít a szorításán. – Ásványvizet tartanak? – villantja fölfelé a lány a kerek szemüveget. – Természetesen – intette oda Brue a pincért. – Gyalog jött?– Biciklin. Menteset kérek, citrom és jég nélkül.

******

A lány letelepedett a szemközti karosszékbe, pontosan a hatalmas bőrtrónus közepére, két kezét akkurátusan a karfán nyugtatva, térdeit szorosan össze-zárva. A hátizsákot a lábához helyezte, és elmerülten tanulmányozni kezdte Brue-t: először a kezét, az aranyóráját, aztán a cipőjét, majd, éppen csak egy pillanatra, a szemét is. Úgy tűnt, semmi olyat nem lát, ami meglepné. Brue hasonlóan beható vizsgálatnak vetette alá a lányt, ha leplezettebben is. Megfigyelte, milyen kifinomult mozdulattal emeli ajkához a poharat, könyö-két kecsesen a teste mellett tartva, milyen magabiztosan mozog a fényűző környezetben, amelyet szemlátomást elítél, hogyan sugárzik róla az előkelő neveltetés és a stílusérzék, amelyet mindhiába próbál leplezni.

A sálat letette, fején baszk sapka ült, mely alól makrancos, aranybarna hajtincs hullott a homlokába. Visszasimította a sapka alá, aztán kortyintott a vízből, és folytatta Brue szemrevételezését. Szeme, melyet fölnagyított az üveg, szürkésszöld volt, merő tekintetű. Aranypettyes, gondolta Brue, ugyan, hol is olvashatta ezt? Talán valamelyik regényben, amik mindig tucatjával hevernek Mitzi éjjeliszekrényén. Kicsiny, feszes keblek, tüntetően nem hangsúlyozva.

Brue névjegyet halászott elő kék, selyembélésű Randall’s öltönyéből, és udvarias mosollyal nyújtotta át az asztal fölött.

39

– Hogyhogy Frères? – tudakolta a lány. A kezén semmi ékszer, körmei gyerekesen kurták.

– A dédapám nevezte el.– Francia volt?– Sajna nem. Csak szeretett volna – vágta rá Brue a bejáratott választ. – Skót

volt, és nem egy skót érzi magát közelebb Franciaországhoz, mint Angliához. – De voltak fivérei?– Egyetlen fiú volt, ahogy én is, megint csak sajnos.A lány lehajolt a zsákjához, kinyitott egy rekeszt, aztán egy másikat. Válla

fölött Brue gyors tekintete a következőket konstatálta: papír zsebkendő, kontaktlencse-folyadék, mobil, kulcscsomó, írótömb, bankkártyák, meg egy barna mappa, számozva és jelzetelve, akár a peres akták. Magnót, mikrofont nem látott, de hát a mai technika mellett sosem tudhatja az ember. Meg aztán az alatt a pufajka alatt akár tizenkét kilós robbanótöltetet is rejtegethet.

A lány is átnyújtott egy névjegyet.Északi Menedék, olvasta Brue. Keresztyén jótékonysági alapítvány hontalanok

és menekültek segélyezésére Észak-Németország területén. Iroda a város keleti részében. Telefon- és faxszámok, e-mail cím. Számlaszám a Kommerzbanknál. Hétfőn majd váltok egy-két szót az itteni igazgatóval a kis hölgy besorolásáról. Annabel Richter, ügyvéd. Apja szavai derengtek fel benne: Sose higgy a szép nőknek, Tommy. Bűnöző szekta, hidd el, méghozzá a legjobb a világon.

– Talán jobb, ha ezt is megnézi – nyújtotta át a lány a személyi igazolványát. – Ugyan már, mi jut eszébe? – tiltakozott Brue, pedig pontosan ugyanerre

gondolt maga is.– Hát talán nem az vagyok, aminek mondom magam.– Nem-e? Ugyan ki más lehetne? – Több ügyfelemmel előfordult már, hogy álügyvédek környékezték meg.– Rémítő. Te jó ég! Remélem, velem sosem történik ilyen. Hacsak meg

nem történt már, és én észre sem vettem. Rémítő gondolat – zengte tréfás kétségbeeséssel, de hiába remélte, hogy a lány veszi a lapot.

A képen a lány haja le volt engedve, más szemüveget viselt, s az arcáról hiányzott a pír. Annabel Richter, született Freiburgban, Breisgauban, 1977-

40

ben, vagyis a németországi viszonyokhoz képest az elképzelhető legfiatalabb korban érte el az ügyvédi minősítést. Már ha ügyvéd, ugye. Hátradőlt a karosszékben, mint a bokszoló, aki pihen egyet két menet között, s nagyma-maszemüvege mögül változatlanul vizslatta Brue-t, ez a kipárnázott, nyakig begombolkozott, pedáns kis jelenség.

– Hallott már rólunk? – tudakolta.– Hogy tetszik…?– Az Északi Menedékről. Hallott a munkánkról? Egyáltalán a nevet hal-

lotta már valaha? – Sajnos nem.A lány hitetlenkedve csóválta a fejét, és lassan végignézett a csarnokon.

A kifinomult idősecske párokon, a bárnál hangoskodó gazdag ifjakon s a zongoristán, aki egyre játszotta szerelmes dalait a nagy semminek.

******

– És ki finanszírozza az önök jótékony tevékenységét? – érdeklődött Brue tárgyilagos hangon.

A lány vállat vont. – Különféle egyházak. Hamburg állam, ha éppen rájön az erényesség. Úgy-ahogy boldogulunk.

– És mióta vannak a piacon? Már hogy a cége, úgy értem.– Nem vagyunk a piacon. Önkéntesek vagyunk. Öt éve. – Hát kegyed személyesen?– Két éve, körülbelül. – Teljes munkaidőben? Mással nem is foglalkozik? – Ami persze azt akarta

jelenteni, hogy feketézik-e kicsit, zsarolgat-e netalán másodállásban. Ám a lány megelégelte a kérdezősködést.– Van ez az ügyfelem, Mr. Brue. Hivatalosan az Északi Menedék képviseli,

de nemrégiben személyesen felhatalmazott engem, hogy tárgyaljak a nevé-ben az ön bankját illető kérdésekben, és engedélyt adott, hogy teremtsek kapcsolatot önnel. Ezért vagyok most itt.

– Engedélyt? – húzta még szélesebbre erőltetett vigyorát Brue.

41

– Utasítást. Nem mindegy? Amint már a telefonon is jeleztem, igen kényes a helyzete Hamburgban. Csak bizonyos határig avat a bizalmába, tehát én is csak bizonyos határig informálhatom önt. Jó néhány órát töltöttem már a társaságában, és tapasztalataim alapján hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az a kevés, amit elmond, igaz. Nem a teljes igazság, de legalább egy része, kissé átdolgozva a számomra, de igaznak igaz. Az effajta mérlegelés mindennapos a mi szervezetünknél. Be kell érnünk a kevéssel, amit kapunk, és abból kell dolgoznunk. Még mindig inkább vállaljuk a balek szerepét, mint a cinizmust. Ezek vagyunk mi. Így lehet jellemezni bennünket – tette hozzá harciasan, kimondatlanul éreztetve a gyanút, hogy Brue nyilván pont ellenkezőleg látja a világot.

– Értem, amit mond, asszonyom, és tiszteletben tartom – parírozott gya-korlottan Brue.

– A mi ügyfeleinket ön aligha sorolná a normális kategóriába, Mr. Brue.– Nem-e? Erősen kétlem, hogy valaha is volt szerencsém normális ügyfél-

hez. – A tréfás hangvétel megint csak lepergett a lányról. – Jórészt abba a fajtába tartoznak, amelyet Frantz Fanon e világ nyomo-

rultjainak nevezett. Ismeri a könyvet?– Csak hírből, olvasni sajnos nem olvastam.– Lényegében hontalanok. Többségük traumás hatás alatt áll. Éppúgy

rettegnek tőlünk is, mint az idegen világtól, amelybe belecsöppentek, vagy attól, ahonnan elmenekültek.

– Értem. – Pedig nem értette.– Az ügyfelem szentül hiszi, akár jogosan, akár nem, hogy ön lehet a

megmentője, Mr. Brue. Maga miatt jött ide, Hamburgba. Az ön segítsé-gével szeretné elérni, hogy Németországban maradhasson, legális státuszt szerezzen és tovább tanulhasson. Ha ön nem segít, vissza kell térnie a pokolba.

Brue már-már kibökött valami olyasmit, hogy ó jaj, vagy jaj de szörnyű, de a lány szúrós tekintetével szembesülve inkább visszanyelte.

– Azt hiszi, hogy elég megemlítenie Mr. Lipizzanert és megadnia önnek egy bizonyos számot, amelyről fogalmam sincs, hogy kire vagy mire utal,

42

és talán ő maga sem tudja, mindenesetre bizonyos benne, hogy ez a szám varázsütésre megnyit előtte minden kaput.

– Megkérdezhetem, mióta tartózkodik itt?– Mondjuk, néhány hete.– Ilyen sokáig tartott, hogy eljusson hozzám, miközben állítólag egyedül

miattam jött ide? Lássuk be, ez kissé különös.– Igen rossz állapotban érkezett, megfélemlítve, a teljes idegenségbe. Éle-

tében először jár Nyugaton, és egy szót sem beszél németül. Brue-nak megint a nyelvén volt már, hogy „értem”, aztán mégis hallgatott

inkább.– Továbbá bizonyos okokból, amelyeket most túl körülményes volna fölso-

rolni, irtózik attól, hogy önhöz forduljon. Sehogy sem tudott dönteni, mert szíve szerint inkább éhen halna, mint hogy erre rászánja magát. Csakhogy szerencsétlenségére semmi más lehetősége nincsen.

******

Brue-n volt a nyilatkozás sora, de hát ugyan mit mondhatott. Ha gödörben vagy, Tommy fiam, ne kotorj. Dolgozz inkább a védelmi vonalakon. Megint csak az atyai intelmek.

– Bocsásson meg, Frau Richter – kezdte tisztelettudóan, érzékeltetve mind-azonáltal, hogy semmit nem tett, amiért bocsánatra volna szüksége –, pon-tosabban hogyan jutott az ügyfele arra a meggyőződésre… kinek vagy minek a hatására alakult ki benne a benyomás¸ hogy a bankom efféle varázslatot vihet véghez az érdekében?

– Nem is annyira a bankról van itt szó, Mr. Brue, mint önről, személyesen.– Be kell ismerjem, tökéletesen tanácstalan vagyok. Nem tudna mondani

valamit az információ forrásáról?– Talán egy ügyvéd mondhatta neki. Kellemetlen népség, nemde? – tette

hozzá fanyar öniróniával. – És ha szabadna kérdeznem, milyen nyelven kapta meg ügyfelétől ezt az

értesülést? – próbálkozott másik irányból Brue.

43

– Mr. Lipizzaner nevét?– És a többi dolgot. Az én nevemet például.Az üde fiatal arc kemény volt, akár a kő. – Az ügyfelem azt mondaná, ez

a kérdés lényegtelen.– Megtudhatnám akkor, hogy közvetítők segítségével adta-e meg a szük-

séges eligazításokat? Volt ott például képzett tolmács? Vagy talán ön abban a helyzetben van, hogy közvetlenül szót érthessen vele?

A hajfürt megint elszabadult a sapka alól, de a lány ezúttal nem tűrte vissza, csak csavargatni kezdte, miközben körülnézett a teremben. – Oroszul beszéltünk – bökte ki végül, majd hirtelen támadt érdeklődéssel: – Hát maga beszél oroszul?

– Úgy-ahogy. Pontosabban, egész rendesen.Ez a vallomás mintha meglágyította volna kissé a lány páncélzatát. El-

mosolyodott, és – első ízben az est során – egyenesen Brue szemébe nézett. – Hol tanulta?– Hogy hol? Ó, Párizsban. Borzasztó dekadens, ugye?– Párizsban! Hogyhogy?– Apám odaküldött. Ehhez kivételesen ragaszkodott. Három évig tanultam

a Sorbonne-on, ahol hemzsegtek a szakállas emigráns költők. Hát maga? Ám a találkozás pillanata elillant. A lány megint a hátizsákjába merült.

– Szóval adott egy számot – mondta. – Ami állítólag jelent valamit Mr. Lipizzanernek. De talán magának is.

Kitépett egy lapot az írótömbjéből, és átnyújtotta. Hatjegyű szám, kéz-zel írva, állapította meg Brue magában, vélhetően Richter kisasszony saját kezével. Az első két számjegy 77 volt, ahogy az összes lipicai számlaszámnál.

– Passzol? – kérdezte a lány, merően rászögezve kérlelhetetlen tekintetét.– Passzol? Mihez?– Azt szeretném tudni, hogy a szám, amit megadtam, használatos-e a

Brue Frères Bankháznál, vagy nem – tagolta a lány, mint aki egy csökönyös gyereket próbál jobb belátásra téríteni.

Brue fontolóra vette a kérdést, pontosabban azt, hogy miként kerülhetné el az egyenes választ. – Nos, Frau Richter, kegyed nagy súlyt helyez a diszkréci-

44

óra, amellyel ügyfeleinek tartozik – mondta könnyedén. – Mi nemkülönben. Nem hozzuk nyilvánosságra sem klienseink személyazonosságát, sem pedig tranzakcióik természetét. Merem feltételezni, hogy ezt ön is megérti. Egyál-talán semmilyen adatot nem hozunk nyilvánosságra, amennyiben a törvény nem kötelez rá. Ha kegyed Mr. Lipizzanerre hivatkozik, én meghallom, amit meg kell hallanom. Ha egy számot ad meg, egyeztetem az adatbázi-sunkkal. – Kis szünetet tartott, mintegy egyetértésre várva, ám a lány arca eltökélt ellenérzést fejezett ki. – Bizonyos vagyok benne, hogy ön személy szerint a becsületesség mintaképe – folytatta. – Ehhez nem férhet kétség. Mindazonáltal meg volna lepve, ha tudná, mennyi szélhámos garázdálkodik a világban. – És jelt adott a pincérnek.

– Ő nem szélhámos, Mr. Brue.– Természetesen nem. Hanem a kegyed kliense. Felkeltek. Brue nem volt tisztában vele, melyikük kezdeményezte a moz-

dulatot. Valószínűleg a lány. Brue maga nem számított rá, hogy a megbeszélés ennyire kurta lesz, és bár teljes káosz kavargott benne, annyit világosan észlelt, hogy sajnálja, miért is nem tart tovább. – Felhívom, amint sikerült tisztáznom a dolgot. Jól van?

– Mikor?– Attól függ. Kis szerencsével igen hamar.– Talán még ma?– Nincs kizárva.– Most mindjárt visszamegy a bankba?– Miért ne? Ha vészhelyzetről van szó, márpedig kegyed ezt sugallja, ak-

kor az ember megteszi, amit tehet. Nemde, így vagyunk ezzel mindnyájan? Gondolom én.

– Az ügyfelem fuldokló hajótörött. Magának csak a kezét kellene kinyúj-tania.

– Tudja, kérem, ezt a szöveget például szerfölött gyakran hallja az ember az én szakmámban.

– Az ügyfelem bízik magában – csattant fel a lány haragosan.– Ugyan hogy bízna, mikor sosem látott?

45

– Jól van, igaz, nem bízik magában. Hanem az apja, az bízott. És maga az egyetlen esélye.

– Nos, az egész helyzet végtelenül zavarba ejtő. Mindnyájunk számára, ebben biztos vagyok.

A lány a vállára kanyarította a zsákot, és végigmasírozott a csarnokon. Az üvegajtó túloldalán a cilinderes ajtónálló már készenlétben tartotta a kerék-párt. Odakint még mindig zuhogott. A lány sisakot kotort elő a kormányhoz erősített ládikából, feltette és becsatolta. Esőnadrágot húzott, majd egyetlen intés, egyetlen pillantás nélkül elkarikázott az esőben.

******

A Frères páncélterme az épület hátsó traktusában volt, a félszuterénben. A körülbelül két és félszer három és fél méteres helyiség építése során csak úgy röpködtek az idétlen tréfák, hogy vajon mennyi vonakodó adóst lehet-ne elraktározni benne. Ennek köszönhette csúfnevét, az ólomkamrát. Más magánbankok, amelyek jobban haladtak a korral, rég lemondtak az archí-vumok, sőt a páncéltermek használatáról, ám a Frères úgy cipelte a hátán a történelmét, mint csiga a házát, és e történelem maradványait biztonsági furgonnal hozatták át Bécsből, hogy fehérre meszelt téglafalas mauzóleumban helyezhessék nyugalomra, a páraelszívók védelmében. A szentély előtt egy sor pislogó lámpácska és tasztatúra állt őrt, mely a behatolótól kódszámot, ujjlenyomatot és néhány varázsos szezámszót követelt. A biztosítótársaság nagyon erőltette az íriszfelismerő rendszert is, de Brue szervezete ezt már nem tudta bevenni.

Odabent poros széfek során át lehetett eljutni a túlsó falhoz rögzített páncélszekrényig. Brue beütötte a kódot, kinyitotta a páncélszekrényt, és a mappák hosszú sorát átlapozva, az Annabel Richter tömbjéből kitépett papír alapján végül megtalálta, amit keresett. A mappa kifakult narancsszín borítóban lapult, amelyet rugós fémkapcsok tartottak össze. A gerincén cédula a számmal, de név nem volt feltüntetve rajta. Brue végiglapozta az aktát a mennyezetlámpa gyönge fényében, nem is olvasta, inkább csak át-

46

pásztázta a lapokat. Megint behajolt a szekrénybe, s most egy cipősdobozra való szamárfüles kartotékcédulát vett elő. Hamar megtalálta a cédulát, mely az aktával azonos számot viselte.

KARPOV, olvasta, Grigorij Boriszovics, a Vörös Hadsereg ezredese. 1982. Alapító tag.

Ez volt a nagy éved, gondolta magában. És az én ürömpoharam. Nem mintha valaha hallottam volna a Karpov nevet, de hát miért is kellett volna hallanom? A lipicai lovacskák a privát istállódban tanyáztak.

Erről a számláról minden pénzmozgás és a kliens minden utasítása haladékta-lanul jelentendő EAB-nak, kizárólag személyesen, még mielőtt bármi intézkedést foganatosítanának. Edward Amadeus Brue.

Kizárólag személyesen. Mert olyan személyes kincseid voltak az orosz gengszterek. A kisebbfajta csirkefogók, befektetési menedzserek, biztosítási ügynökök, bankárkollégák nyugodtan üldögélhettek akár félórákat a váró-szobában, hogy a főpénztáros szóba álljon velük, de az orosz gengszterekkel EAB haladéktalanul és személyesen akart foglalkozni.

Nem gépelve van ám. Nem is pecsételte le Frau Elli, aki akkor még egészen fiatal volt, de áhítatosan rajongott érted, és szívvel-lélekkel szentelte magát a magántitkári teendőknek. Saját kezűleg írtad, ez a te kezed vonása, a te elmaradhatatlan töltőtollad nyoma, s a végén a teljes aláírásod, hátha valaki nem tudná, mit jelent az EAB rövidítés – nem mintha szó lehetett volna róla, hogy efféle valaki a szemét vethesse erre az iratra. Edward Amadeus Brue OBE, a neves bankár, aki világéletében hűségesen ragaszkodott minden tör-vényhez és szabályhoz, hogy végül egyszerre gázoljon keresztül mindegyiken.

Brue lezárta a szekrényt, aztán a páncéltermet, hóna alá csapta az aktát, és visszakapaszkodott az elegáns ívű lépcsősoron az irodába, ahol alig két órával ezelőtt olyan brutális véget ért jól megszolgált hétvégi békessége. Buggyant Marianne elszórt papírjai az asztalán régmúltnak tűntek most, a hamburgi tőzsde etikai gondjai jelentéktelennek.

És megint csak ugyanaz a gyötrő kérdés: miért?Nem voltál pénzszűkében, egyetlen édesatyám. Egyikünk sem mondhatta

ezt magáról. Semmi másra nem volt szükséged, mint hogy továbbra is az

47

maradhass, aki voltál – a bécsi bankvilág dúsgazdag és köztiszteletben álló doyenje, akinek címerén egyetlen szó áll: tisztesség.

Egy este aztán ajtóstul rontottam az irodádba, s megkértem Frau Ellen-bergert, hogy hagyjon magunkra – pontosabban Fräulein volt még akkor, s hozzá igen csinos –, te pedig gondosan becsuktad utána az ajtót, s egy-egy nagy adag whiskyt töltöttél kettőnknek. Én a szemedre lobbantottam, mennyire elegem van belőle, hogy csak Maffia Frères néven emlegetnek bennünket széltében-hosszában, és te, ugyan mit tettél ekkor?

Felöltötted a legbankáribb mosolyodat – igaz, igaz, láthatóan nehezedre esett –, a vállamra veregettél, és azt mondtad, ebben a világban vannak olyan titkok, amikről jobb, ha az ember drágalátos fia semmit sem tud.

Így mondtad, szóról szóra. Szépen az ujjad köré csavartál. Még Ellenberger kisasszony is többet tudott nálam, igaz, hogy tőle noviciátusa legelső napján hallgatási fogadalmat vettél.

És ráadásul te lettél az, aki utoljára nevet. Halálodon voltál, de ez is olyan titoknak minősült, amibe én nem nyerhettem beavatást. Amikor már nagyon úgy nézett ki, hogy az osztrák hatóságok szabályos versenyfutásban vannak a Nagy Kaszással halhatatlan lelkedért, deus ex machinaként közbelépett Westerheim imádott angol királynője, aki kifürkészhetetlen okokból úgy döntött, becitáltat a követségre, ahol is hűséges nagykövete az illő pompával átnyújtja neked a Brit Birodalom Érdemrendjét. Mint utólag megtudtam – persze nem személyesen tőled –, egész életedben áhítoztál erre a kitüntetésre.

A ceremónián könnyeztél.Én szintúgy.És nyilván könnyezett volna a feleséged is, édesanyám, ha az ő esetében

nem a Nagy Kaszás győzött volna már régen.Amikor aztán, alig két hónapra rá, legendás okosságod utolsó megnyil-

vánulásaképpen csatlakoztál hozzá az örök bankármezőkön, finoman szólva is rendkívül tanácsosnak tűnt átköltöznöm Hamburgba.

******

48

A mi ügyfeleinket ön aligha sorolná a normális kategóriába, Mr. Brue.Brue állát a tenyerébe támasztva lapozgatta előre-hátra a soványka, szűk-

szavú aktát. A tartalomjegyzék manipulálva volt, és több iratot eltávolítottak a mappából, a tulajdonos személyazonosságát titkolandó. Egy jegyzék (ilyen kizárólag a lipicai aktákhoz járt) gondosan számon tartott minden találkozót a kétes kliens és kétes bankára közt, hely és időpont megjelölésével, ámde tárgy nélkül.

A számlatulajdonos vagyona egy bahamai offshore befektetési alapba volt befektetve, a többi lipicai pénzhez hasonlóan.

A befektetési alap egy liechtensteini alapítvány tulajdonában állt.A számlatulajdonos részesedése a liechtensteini pénzből bemutatóra szóló

kötvény formájában volt elhelyezve a Frères-nél. A kötvények kiszolgáltatandók az igényjogosultnak, amennyiben kielégítően

igazolta magát, megadta az érvényes számlaszámot, valamint azt, amit e helyütt kacéran a hozzáférés szükséges eszközének neveztek.

További részleteket l. a számlatulajdonos személyes aktájában, csakhogy erre nincs lehetőség, tekintve, hogy a mondott akta füstté vált azon a szent napon, mikor Edward Amadeus Brue OBE ünnepélyesen átadta fiának a bank kulcsait.

Röviden tehát szó sincs semmiféle hivatalos átadásról, s jó eséllyel semmi egyéb formaságról sem; elég, ha jön valaki, azt mondja, adjisten, bevillantja a számlaszámot, a jogosítványát meg a „hozzáférés szükséges eszközét”, és az ismeretlen nagyságú kötvénycsomag máris átvándorol az egyik maszatos mancsból a másikba. A pénzmosók legkéjesebb álma.

******

Csakhogy, mondta ki hangosan Brue.Csakhogy Grigorij Boriszovics Karpov egykori Vörös Hadsereg-ezredes eseté-ben az igényjogosult, már ha valóban ő az, e világ nyomorultjai közé tartozik. Irtózik attól, hogy hozzám forduljon. Sehogy sem tudott dönteni, mert szíve szerint inkább éhen halna, minthogy erre rászánja magát. Továbbá fuldokló

49

hajótörött, és nekem csak a kezemet kellene kinyújtanom. Én lehetek a megmentője, s ha nem segítek, vissza kell térnie a pokolba.

Ám az eszében mindvégig Annabel Richter keze járt, az a gyűrűtlen, gyermekes, kurta körmű kéz.

Elült a forgalom. Péntek van, Mitzi bridzsestéje. Brue az órájára pillantott. Te jó ég, hogy fut az idő! Hogyhogy már ilyen késő van? Igaz is, mi az, hogy késő? A bridzs olykor hajnalig is eltart. Mitzi remélhetőleg nyer. Az fontos neki. Nem a pénz, hanem a győzelem. Georgie, a lánya éppen ellenkező alkat. Amolyan kis puhalelkű. Kizárólag vesztes pozícióban érzi jól magát. Bekötött szemmel is beküldhetnék egy zsúfolásig tele szobába, és ha van ott egyetlen végképp reménytelen balfék, pillanatok alatt kiszúrja és összebarátkozik vele.

Na és kegyed, Annabel Richter, az Északi Menedéktől, melyik fajta? Győz-tes vagy vesztes? A világjobbító igyekezetét tekintve, inkább az utóbbi lesz. De ha rajtaveszt is, az biztos, hogy nem adja könnyen a bőrét. Edward Amadeus imádta volna kegyedet.

Brue megszakította tépelődését, és tárcsázta a mobilszámot.