2

Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is,

mint a mustármag,

s azt mondjátok ennek a hegynek itt:

Menj innét oda! - odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.

Mt 17,20

3

Beköszöntő

Keresztény mentálhigiéné

Gyógyító kurzusok a Kármelben

BESZÁMOLÓ

1. Hogyan kezdődött?

Dr. Fráter Judit vagyok, pasztorálpszichológus. Mindig vonzott az emberi lélek, annak

mozgatórugói, sérülései, fájdalmai. (Klinikai szakpszichológusként végeztem)

Többszöri megtérésem után fejlődött ki bennem az a tudás, hogy Isten maga a gyógyító,

én csak eszköze lehetek. 2009. november 24.-én meghívást kaptam a Magyarszéki

Sarutlan Kármeliták lelkigyakorlatos házába, (Emmausz-ház), hogy ott megszerzett

tudásomat, a kegyelem erejében kamatoztassam. Sok gyógyulni vágyó embernek

megmutassam Isten gyógyító erejét. A kegyelem a természetre épít – ahogy azt Aquinói

szt. Tamás mondja – tehát az emberi pszichét, a pszichológia eszközeivel alkalmassá

kell tenni a kegyelem, az isteni gyógyítás befogadására.

2. Célok

A XX. és XXI. Század embere a technika robbanásszerű fejlődésének, az urbanizációnak

és ezzel együtt az elidegenedésnek hatására sebzetté vált,

nincs egészséges pszichéje. Ennek gyógyítása a múlt sebeinek feldolgozásából áll. A

kapcsolatokban, élethelyzetekben, testi-lelki betegségekben, kudarcokban tapasztalt

nehézségeket nem olyan problémának kell tekinteni, amit minél előbb ki kell

küszöbölni az életből, hanem misztériumnak, amit meg lehet érteni, és benne

felfedezni az értékeket, s azt, hogy Isten miért engedi (engedte) meg. Ha ez a

szemléletváltás megtörténik, új életterv bontakozik ki. Ennek tervszerű kibontakoztatása

történik a különböző gyógyító kurzusok keretében.

3. Kapcsolódás

Ez a törekvés összhangban van az Egyház szociális tanításával, mely minden kurzus

bevezető és befejező előadásában benne van.

4

"Az ember többet akar, de nem azért, hogy jobb legyen, hanem hogy az életet

élvezhesse. Ezért fontos olyan életvitel felépítése, amelyben a valóság, a szépség, a jó

utáni vágy és a másokkal való együttműködés minden egyes résztvevő közös

növekedését eredményezi, a fogyasztás, a tevékenység és a beruházás döntéseit

meghatározza'' (CA 36).1

Miután a nyugati világ nagyban elanyagiasodott, egyre több ember meghasonlik

önmagával és a társadalommal, testileg-lelkileg lerongyolódik, és pusztulásába rohan.

Minden anyagi jólét ellenére a gazdaságilag fejlett országokban is váratlanul súlyos

problémák merültek fel: cinizmus, nihilizmus, elmagányosodás, kábítószerek,

gyermekprostitúció, öngyilkosság és a banditizmus különböző formái.

Megoldást csakis az erkölcsi megújulás hozhat. Minden más önbecsapás. 4. A lehetséges gyógymódok tárháza. (Tartalmi kifejtés)

2010. február 6. – tól, június 10.-ig (négy hónapon át) ötféle gyógyító kurzust vezettem.

Felsorolás:

„Illés-kurzus” – a kiégés gyógyítására.

„Életvezetési tanácsok” – egyéni beszélgetős kurzus

„Gyógyító beszélgetés tanítása” – csoportos kurzus, önismeret és mások

megsegítése.

„Életünk újraolvasása az Evangélium fényénél” – Lelki sebek feldolgozása

„Krízisben a hívő lélek” – a krízis értelme: a spirituális növekedés –

szerzetesnőknek.

5. Tovább lépünk

A nyár közepén találkoztam a Kármelben egy atyával, aki nagy prófétáló tehetséggel bír

és szólt általa a Lélek. Olyan volt, mintha kinyitott volna egy ajtót, melyen túl egy nagy

panoráma tárult elém.

Tilmann Beller: Apostolok iskolája: „Ami itt történik, az az, hogy az emberek egy

tapasztalatot szereznek a sebeik által. Sebeikben mélyen megtapasztalják az Istent.

Megváltoznak, és ha hazaérnek, tovább adják ezt a tapasztalatot, és ezáltal új forrásokká

lesznek. Apostolok lesznek. Ebből születik egy új mozgalom, ami belűről újítja meg a

magyar egyházat. Nem papok által, hanem laikusok által. Ennek helye a Kármel, a

kiindulópont, ahol az ima ereje különös erővel hat. A Kármeliták lesznek a Jóisten

szeretetét továbbadó források. Ez mindig egy kurzus lesz, nem lelkigyakorlat.

1 II. János Pál: Centesimus Annus (1991)

5

Mindenki tanítvány lesz Isten iskolájában, s hogy ez el ne kopjon, újra és újra vissza

kell térni a Kármelbe. A résztvevőkből nevelődnek ki az új tanítók, akik majd

továbbviszik a gyógyító kurzusokat.”

„Az aratnivaló sok, a munkás kevés! Kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat

szőlőjébe.”

Az aratás Ura megkezdette munkáját, csak azt kívánta tőlünk, hogy azt a pici

mustármagot ültessük el, és Ő megerősíti, megnöveli azt.

2010 novemberében elindultak a tanítványi kurzusok Magyarszéken. Visszajöttek a

résztvevők, akik sebeikben megtapasztalták Isten szeretetét, és nem tudnak hallgatni

róla.

Tanúságtételeikkel és tetteikkel elindultak azon az úton, hogy igazán kirajzolják a

jövőbeli, modern keresztény ember arcát.

Mert a „jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz” – mondja Karl

Rahner.

Minden kezdet nehéz…

Hedvig nővér örökfogadalmán leszállt a hegyre a Sekina (Isten dicsősége) és ott is

maradt. Ő ihlette ezeket a kurzusokat és minden emberi gyarlóság és Gonosz lélek

támadása ellenére, hiszem, hogy végbe is viszi. Első alkalommal leesett a hó, és csak

esett, és esett.. végül már kötésig ért, József atya elakadt a hóban, a vonat nem állt meg,

és szánkóval kellett felhúzni a résztvevőket, - már aki nem fordult vissza.

Ez így ment tavaszig, akkor már kezdtünk megkönnyebbülni, de jött a Cunami, mely

később az egész országra kiterjedt. A hidat elvitte a víz és egyik résztvevőnket a

Tűzoltóság mentette ki, majd egy dzsip hozta be a házba. És csak esett, és esett és… A

nővérek vigasztaltak, hogy szt. Terézia anyánk megmondta, ha ilyenek nem történnek,

már kezd aggódni.

6

Egy alkalommal mondtam Hedvig nővérnek, hogy indulok hozzátok! Mosolyogva azt

válaszolta: „Még jó, hogy vulkánunk nincs.”

Végül abbamaradtak az ilyenfajta megpróbáltatások, és Isten egy nagy szivárványt

rajzolt az égre, a Kármel kolostor bejáratához.

LEVÉL MEDUGORJÉBÓL.

Kedves Judit!

Köszönöm kedves leveled.

Igen velem csodák sorozata történt azóta miután a „Gyógyító beszélgetés” hozzásegített

ahhoz, hogy valóban meg akarjak gyógyulni. Akkor ott megértettem, hogy a

betegségem oka én magam vagyok. Nem akartam meggyógyulni, mert nem láttam

értelmét az életemnek. De az a csoda, hogy a Szentlélek használt, amikor kurzus-

társammal beszéltem, engem is megerősített abban, hogy jó vagyok valamire. Az Isten

használni akar. Nekem pedig nincs más dolgom, mint jó eszközzé válni. Azóta

Megérkeztünk.

KI LEHET szállni a BÁRKÁBÓL!

7

keményen dolgozom ezen. Utánatok 10 napot töltöttem Püspökszentlászlón

imádságban, csendben, nagy sétákkal, lelki olvasmányokkal. Majd következett egy 4

napos Medugorjei zarándoklat. Sikerült felmásznom mindkét hegyre. Mikor

hazaindultunk a szállásadónk mondta, hogy kellene nekik egy magyar asszony nyárra

segíteni, takarítani, főzni stb. Hazafele a buszon arról ábrándoztam, milyen jó lenne

hosszabb időt Medugorjeban tölteni, de hát beteg vagyok, én nem bírnám a munkát.

Ekkor eszembe jutott még, hogy azt mondjam a Szűzanyának: Szűzanyám, ha te hívsz

Medugorjéba, akkor gyógyíts meg és eljövök, és szolgálok neked. Áprilisra volt egy

teljesen negatív CT-leletem, akkor, amikor januárban még az orvosok a diagnózis rovatba,

a kórházi zárójelentésembe tüdőrákot írtak.

Így felmondtam a projektmenedzseri állásomat az OFI-ban, és május 9-től itt szolgálom

a Szűzanyát. Sokaknak tettem már tanúságot a gyógyulásomról, arról, hogy én hogy

élem a medugorjei üzeneteket. Hetente háromszor böjtölök 10 db korpa keksz +víz/nap.

Pl.: Vasárnap este eszem utoljára és legközelebb kedd reggel.

Sokat dolgozom, jót tesz a fizikai munka. Minden nap járok szentmisére, hetente

legalább egyszer szentségimádásra, mindennap imádkozom a rózsafüzért, munka

közben a Jézus imát. 2-3 hetente felmászom valamelyik hegyre, és igyekszem legalább

egy fél napot ott tölteni. Többször kértem Jézust, hogy mutassa meg gyarlóságaimat,

bűneimet, hogy meggyónhassam őket. Megtette. Fájt, szenvedtem, úgy éreztem magam,

bocs, mint egy sz..os bili. De azóta egyre jobb, kezdek karddá kovácsolódni Isten

kezében. Még 8 és fél hetet leszek itt. Számolom a napokat. Mindezt az időt kedves

gazdáimért A.-ért és O.-ért ajánlom fel, akiknek hibáit, gyarlóságait megismerve,

felismertem, hogy nem csak magam miatt, hanem miattuk is ide hívott a Szűzanya. Az

anyagi világ kicsit megbolondította őket, de mindketten nagyon szeretett gyermekei a

Szűzanyának, 25 éve élnek itt, és sok jót tettek, most egy kicsit mélyponton vannak.

Szóval angyalkodok. Közben néha azt érzem, hogy egy prófétaképző iskolában vagyok.

Kemény lelki,

fizikai próbatételeknek vagyok kitéve, nem igazán kímélnek. De hát minden a javamra

válik, és én egyre erősebb vagyok.

Az otthoni „hogyan tovább”- ról még nincsenek elképzeléseim, még semmi infót nem

kaptam a Szentlélektől. Azt tudom, hogy nem szabad ugyanazt a munkát végeznem,

mint azelőtt, és a politikába se akarok visszatérni.

8

Kérem az Istent, adjon nekem olyan feladatot, ahol jó eszköze lehetek, és a mindennapi

megélhetésem is biztosított. Várok, fülelek, rábízom.

Sok szeretettel gondolok rátok, és remélem, hogy ősszel találkozunk.

Isten áldását kérve munkádra.

Szeretettel:

G. Katalin

Egy tál kaporleves!

Alighogy hazaértem a „LELKI SEBEK” kurzusból, kaptam egy üzenetet, miszerint sok

kapor termett. Egyik kedves résztvevőnk írta, és másnap a Kármelita kolostorba be is

vitt egy hatalmas zsákkal. Csak pár napot pihentem, s már száguldottam vissza, mert

jött egy újabb kurzus. Egyik ebédre nagy tál kaporlevest kaptunk.

H. nővér főzte szeretettel. Mindenki oda és vissza volt a gyönyörűségtől. Én

mosolyogtam, mert tudtam, hogy honnan származik. Azt is megláttam, hogy eme nemes

növény által a cselekvő szeretet, adakozás hogyan áramlik emberek között, akik nem is

ismerik egymást. (Még)

Néhány hét múlva levelet kaptunk:

Szervusz Marika!

Ígérted, hogy megkérdezed a nővérektől és elküldöd nekem a kaporleves receptjét. Légy

szíves megküldeni a receptet, ha nem nagy gond. Próbáltam megcsinálni, de csak olyan

ízű lett mint egy híg kaporszósz, szóval nem lett jó. Nem találtam el azt a finom ízt.

*************

9

Tudod, már régóta keresem, hogy mit kell tennem, mit vár tőlem az Isten. A plébános

atya indított egy beteg látogató kurzust, melyen indultam, de olyan feltétellel, hogy

korházba nem megyek, csak lakásra. Nagyon bizonytalan voltam ebben a dologban, de

amikor nálatok voltam világossá vált, hogy ezt kell tennem, mivel nálatok is ezt

tanultam, csak profibb módon. A héten befejeződött itthon is ez a kurzus. Egyre inkább

erősödik bennem a késztetés, hogy bizony nekem kórházakba kell mennem, most már

nem idegenkedek ettől a gondolattól.

Jelentkeztem is, hogy be tudjanak osztani hivatalosan valamelyik kórházba, hogy

hivatalosan mehessek a betegekhez.

Remélem sikerül enyhülést hozni a betegek szenvedésében, de már avval is

megelégszem, ha csak néhány ember magányán enyhítek.

(Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg valakit a megtérés útjára tudnék terelgetni.

Nehogy ez valami bűnös nagyravágyásból fakadjon.)

Erre viszont nagyon kell vigyáznom, hogy mindezt Isten dicsőségére, dicséretére

tegyem, ne a magam javára. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy a babérokat magamnak

tudjam be, és még tán dicsekedjem is a nagyszerűségemmel, pedig tudom, hogy Isten

nélkül semmi vagyok, és ez már többször be is bizonyosodott.

Köszönöm, hogy meghallgattál.

Szívélyes üdvözlettel: Gizi

HOGY MIRE KÉPES EGY TÁL KAPORLEVES?

(VAGY TALÁN A BENNÜNK LAKÓ LÉLEK?)

10

VÉRREL ÁZTATOTT KENYÉR (Gondolatok egy zuglói áldoztatórácsnál)

A Bosnyák téri Páduai Szent Antal templomban, a Magyar Szentek és Boldogok

ünnepén (szept. 13), szívemben Jézussal, nyelvemen a Szentostyával, emlékek rohannak

meg. Ötvenegy évvel ezelőtt, 1959. május 17-én ezen a helyen álltam először az

áldoztatórács előtt. Akkor voltam elsőáldozó. Plébánosunk, Bagi István atya kezéből

vehettem az ajkaimra Jézus Szent Testét először. Emlékszem arra a napra. Édesanyám a

nagy szegénységben valahogyan elővarázsolt fehér szoknyát és blúzt nekem, sőt még

egy fehér mirtusz-koszorút is, amit sokáig őriztem. Csak nekem nem volt fátylam.

Irigykedtem is a társaimra. Haragudtam, mert Édesanyám egy kardigánt is rám adott.

Féltett, nehogy megfázzam. A többiek olyan szépek voltak, mint a kis menyasszonyok,

én pedig olyan csúnya!

Eszembe villan az akkori hangulat is. Az 50-es évek félelme, amikor szemlesütve

mentünk a templomba. Nem mertünk egymásra nézni, nehogy eláruljuk egymást.

Emlékszem, hogy a szüleim suttogva beszéltek egymással: „Nicht vor dem Kind” (Ne a

gyerek előtt!) – hallottam, és akkor még jobban hegyeztem a fülemet, de persze nem

értettem semmit. Csak azt tudtam, hogy fontos dolgokról beszélnek. Magyarázatot is

kaptam tőlük: nem szabad ezekről tudnom, így véletlenül se árthatok senkinek. Később

értettem meg, hogy templomba

tilos volt járni, és a besúgók között veszélyes volt élni. Sok embert tartóztattak le abban

az időben úgy, hogy a gyerekeiket ügyes kereszt-

kérdésekkel árulásra bírták. Édesapám 1947-ben egy provokátornak a szavaira csak

bólogatott, és ezért hónapokig a Gyorskocsi utcai börtönben sínylődött, és aztán egész

életében tanult ember létére csak munkásként dolgozhatott. Hallottam súgva Kaszap

István nevét is tőlük, de mélyen elraktároztam a történetét a lelkembe, és sokáig nem

beszéltem róla senkinek.

11

Nézem az elmosódó fényképet.

Lelkembe előtör a mélyre ásott, de mégis felejthetetlen pillanat, amikor elfeledkeztem

minden bánatomról, a társaimról, a környezetemről, és az oltárra szegeztem a

tekintetemet. Csak Jézus volt és én.

Most itt térdepelek ugyanezen a helyen, pont ott, ahol én álltam akkor, ahol egy mély

sérülés is van a márványban. Suttogva beszélték akkoriban, hogy 1956-ban egy embert

lőttek le a templomban. A múlt vasárnapi szentmisén tudtam meg a teljes történetet a

mostani plébánosunktól, Bárány Béla atyától.

A szovjet katonák 1956 november 7-én törtek be Zuglóba. Kézigránáttal berobbantották

a templomajtót, és a karzatra özönlöttek. A Bosnyák

téren, közel a templomhoz egy pékségnél sokan álltak. Egy fiatalember,

hóna alatt egy kenyérrel éppen akkor lépett ki az üzletből, és majszolni kezdte. Az

összeszaladt, tanácstalan emberek között érezte, hogy ő tehetne valamit, hiszen oroszul

jól beszélt. Habozás nélkül bement a templomba. Hangos szóval köszöntötte őket és

beszélt hozzájuk: „Nekünk nincs veletek bajunk! Mi csak a kormányunkat szeretnénk

leváltani és békében, szabadon élni. Testvérek! Ne lőjetek!” Eljutott egészen az

áldoztatórácsig, ahol hátulról sorozatlövéssel, több halálos sebet kapva összerogyott.

Kezéből a megkezdett kenyér kihullott. Másnap Bagi István plébános atya és a

sekrestyés, Szeldmayer néni találtak rá. Teste mellett a kenyér hatalmasra duzzadt a

magába szívott vérétől.

Hullanak a könnyeim. Kezemmel végigsimogatom a lőtt sebet. Imádkozom. Hálát

érzek. Végtelenül jó a mi Istenünk! Szörnyűséges bűnök közepette is milyen sok

kegyelemmel áraszt el bennünket! Milyen sok neves és általunk nem ismert nevű

szentet adott nekünk, és hiszem, hogy ad ma is. Hiszem, hogy az a fiatalember is a

szentek sorában van. A vérét felszívó kenyér képe a szívembe vésődött. Döbbenettel és

hálával nézem a fényképet és eszmélek a gondolatra, hogy 7 évesen, és most 58 évesen

is itt állhatok, a mártíriuma színhelyén. Szeretném majd őt átölelni. Hiszem, hogy ő is

imádkozik érettünk.

A Magyar Szentek és Boldogok ünnepén együtt vagyunk

mindannyian: élők és holtak, a Dicsőséges, a Tisztuló és a

Szenvedő Egyház tagjaiként. Dícsértessék a Jézus Krisztus!

Imádságos szeretettel, Albertné Révay Rita

Budapest, 2010-11-13

12

A Kármel imádságos erőterében

32 éves négygyermekes édesanya vagyok. Tudatom előtt sokáig rejtve maradt,

gyermekkori lelki sérüléseim következtében önértékelési és kapcsolati nehézségekkel

küzdök, melyek minden újabb gyermek születésével egyre nagyobb kihívás elé

állítottak. A zűrzavar végül akkora lett bennem, hogy elhatároztam, kiutat kell keresnem

ebből. Ez idő tájt sokat hallgattam Pál Feri atya előadásait, amelyek nagy segítségemre

voltak problémáim körvonalazásában, valamint az okok feltárására és nagyobb belső

önvizsgálatra indítottak, illetve a megoldás, a gyógyulás keresésére buzdítottak.

(Az előadásokat internetről töltöttem le: www.palferi.hu).

További internetes keresgélés során bukkantam rá a magyarszéki Kármelita Nővérek

honlapján (www.karmelita.hu) a "Kármelhegyi megújulás" kurzusokra. Mivel korábban

is jártam már a Nővéreknél, számomra az ő "védjegyük" garancia volt arra, hogy

házukban problémáim megoldását Istennel együtt kereshetem, és az igazságra találhatok

rá, ezért nagyon megörültem ennek a lehetőségnek.

2010 júliusában jutottam el végül az "Életvezetési tanácsok" kurzusra, ahol dr. Fráter

Judit pasztorálpszichológus segítségével feltártam addigi életem lelki sebeit, főbb

motívumait, vagyis életem addigi irányultságát, valamint kerestem az új utat, amelyen

ezután járhatok.

A mindennapi beszélgetésekkel kísért egész napos csend és az imádságos háttér

kivételes lehetőséget biztosított életem átgondolására és a szó legjobb értelmében vett

önmagamba fordulásra, vagyis Istennel való személyes találkozásomra. Eközben új

világot fedeztem fel szívemben, ahova ilyen mélységben még soha nem tudtam

lehatolni, bár hosszú évek óta próbálkoztam.

13

Szüleim ugyan nem neveltek hitre, de - meglátásom szerint - kevéssé hívő, ámbár

vallásos nagyszüleim kisiskolás koromban beírattak hittanra. Isten kegyelmének - és

most talán azt mondanám, lelki sérüléseimnek is - köszönhetően állhatatos voltam a

hittanórák és a szentmisék látogatásában. Így következhetett be tudatos megtérésem

tizenhat éves koromban, ami után buzgóbban kerestem a kapcsolatot Istennel. Azonban

- amit mindeddig nem tudtam - korai gyermekkori tapasztalataim megakadályozták,

hogy helyes istenkép alakuljon ki bennem, s ez tudat alatt gátolta valódi közeledésemet,

és az Istennel való bensőséges kapcsolat kialakítását.

Nemrégiben viszont rá kellett jönnöm, hogy a fejemben és a szívemben élő istenkép

nem egyezik. Miközben az eszemmel - a keresztény tanítás alapján - úgy tudtam, és el is

fogadtam, hogy szeret az Isten, a bensőmben élő istenkép és a Vele való kapcsolatom

valójában ez volt: az Isten számomra egy barlang, ahova elbújok a zord külvilág elől, és

ott összekuporodva elszenvedem az életet. Ez következett gyermekkori

tapasztalatomból, miszerint a külvilág zord és bántó (bár külső szemlélő ezt nem vette

észre, hiszen semmi nagy rossz nem ért engem, de egy védtelen, kiszolgáltatott

kisgyereknek nem kell sok ahhoz, hogy így érezzen), s ezért én korán magamba

zárkóztam, elrejtőztem mindenki elől (Isten elől is, csak nem tudtam róla), hogy így

valamennyire meg tudjam védeni magam a vélt veszedelmektől. Istentől is ezt vártam:

hogy megvédjen, elrejtsen. Igen ám, de a barlang maga is sötét, kemény és hideg.

Megvéd ugyan, de jól nem érezhetem magam benne, valójában ott bent is félnem kell,

és meghúznom magam. Ilyen ószövetségi, teljesítményt és áldozatokat követelő torz

istenkép élt (tudat alatt!) bennem.

Ezzel egy időben pedig arra vágyakoztam, hogy Isten puha, meleg takaróként öleljen át,

s így rejtsen el, és repüljünk el együtt, fel a napsütötte égbe...

Nagy-nagy örömet (olykor fájdalmat is) jelentett számomra a Kármelben töltött napok

alatt végignézni addigi életemet, próbálni megérteni, ami velem történt, s megismerni

magam, ki is vagyok valójában. Élveztem, hogy végre megengedem magamnak (amit

azelőtt nemigen tettem), hogy őszintén nézzek életemre és szívembe. Leplezetlenül

tekinthettem lelki sebesüléseimre (amiket végre nem akartam szőnyeg alá söpörni), és

meg tudtam látni örömeimet (korábban ezeket is jól elrejtettem magam elől, illetve -

amint most kiderült - tudat alatt meg is tiltottam magamnak).

Miután felismertem lelki sebzettségemet, s világosan láttam, hogy gyógyulásra

szorulok, próbáltam elképzelni gyógyulásomat, hogy felkészítsem szívemet annak

befogadására (hiszen Isten nem erőlteti ránk magát, és nem gyógyít meg bennünket

14

akaratunk ellenére). Igyekeztem belehelyezkedni azon evangéliumi jelenetekbe,

melyekben Jézus betegeket gyógyít, de nem találtam magamat egyikben sem. Isten

ekkor csodálatos módon mutatkozott be számomra: szívemben egyszer csak mennyei

Atyám közelében találtam magam. Pici gyermek voltam. Elestem, megütöttem magam,

s ekkor gondolkodás nélkül, gyermeki egyszerűséggel és bizalommal odaszaladtam

Hozzá. Megmutattam Neki sebemet, Ő pedig azt mint szerető édesanya, gyengéden

megpuszilgatta, kitisztította, bekente gyógyító Balzsammal (aki - mint később

felismertem - maga a Szentlélek, vagyis a Szeretet), bekötözte, aztán ölébe vett,

megölelgetett és elringatott. Ez a csendes, gyengéd összebújás nagyon sokat jelentett

számomra. Aztán csacsogni meg játszadozni kezdtem az én Apucikámmal, s mellette

felszabadultnak, vidámnak éreztem magam, s nagy biztonságban voltam. Jézus az Atyát

így szólítja: "abba". Azonban az "abba" szó héber illetve arámi nyelven nem atyát

jelent, amint a Szentírás magyar fordításában olvashatjuk, hanem annak becéző alakja,

ahogyan a gyermekek szólítják édesapjukat: apuka, apuci. Ez végre nekem is személyes

tapasztalatom lett. A mennydörgő, elvárásokat támasztó Atya hideg, nyirkos barlangja

helyett gyengéden átölelő, szeretgető Apucikám ölében vigasztalódtam.

Ebben az új istenképben új énképet is kaptam: én vagyok Apucikám szeretett édes

gyermeke (szemben a korábbi, barlangban kucorgó, reszkető szolgával vagy "semmi"-

vel, aminek addig éreztem magam).

Másnap pedig kint a kertben üldögélve a Fiú látogatott meg, s hívogatott egy régről

ismert dallal, melynek szövege az Énekek énekét idézi: "Jöjj, rád vár a kertem! Jöjj, ó,

kedvesem!" S szívemben, ott a Kármel kertjében (Kármel jelentése: kert) táncra

perdültem isteni Jegyesemmel...

A kurzus folyamán, miután áttekintettem addigi életemet, sorra került, hogy kipillantsak

a jövőbe, s megfogalmazzam életcélomat. Ezen gondolkodva a következőkre jutottam:

életem célja és értelme, hogy bekapcsolódjak a Szentháromság életébe, annak

szeretetáramlásába. Vagyis az a feladatom, hogy kitárjam szívemet, és befogadjam az

Atyától (Apucikámtól) és a Fiútól (Jegyesemtől) felém áradó Szeretetet, aki nem más,

mint a Szentlélek, és kitárjam szívemet az emberek felé is, hogy ez a Szeretet rajtam

keresztül továbbáramolhasson feléjük. Ebben a képben találtam rá életemben a

harmadik Isteni Személyre, a Szentlélekre, akinek hajléka szeretnék lenni, hogy

szívemen ne csak keresztül áramoljon, hanem nálam otthonra is lelhessen.

Úgy gondolom, Isten üzenete, amit ezekben a napokban kaptam, nem csak nekem szól,

hanem minden embernek: Isten ajtói mindig tárva-nyitva állnak előttünk, s várja, hogy

mikor lépünk be. Ő sohasem zárkózik be előlünk, nekünk sohasem kell zárt ajtókon

kopogtatnunk, csak bizalommal belépnünk Hozzá. Vagy kitárnunk szívünk ajtaját,

15

hogy Ő beléphessen hozzánk. Mert - úgy érzem - gyakran hiába zörget az emberek

szívének zárt ajtóin, nem nyitják ki Neki, és nem fogadják be Őt; ez a legnagyobb

fájdalma. Talán nem merik beengedni, mert nem jól ismerik. Azt gondolhatják (még ha

tudattalanul is, ahogyan én is), hogy egy mennydörgő, ítélkező Isten akar rájuk törni,

pedig egy gyöngéd, szerető Apuka, egy szelíd és alázatos szívű, az emberek szeretetére

szomjazó Jegyes és a Szeretet lágy fuvallata és melegsége szeretné betölteni szívüket

mérhetetlen békességgel és valódi boldogsággal.

Mindezen tapasztalataim révén azt gondolom, Isten azért teremtett bennünket, hogy

szeretete által boldoggá tegyen minket. Ennek megvalósulásához elsősorban nem sok

önmegtagadást és áldozatot kér tőlünk, hanem szívünk nyitottságát: hogy befogadjuk

Őt, és engedjük, hogy szeressen minket. Ez a szeretet fog majd mibennünk másokat

szeretni, ami akár sok áldozatvállalást is kívánhat tőlünk, de nem ez az első!

Feladatunk tehát elsősorban az, hogy gyermekké legyünk, és alázatosan, nagy

bizalommal INGYEN befogadjuk a Szeretetet. A Szeretetet nem lehet kiérdemelni és

megvásárolni! Csak ingyen elfogadni, befogadni: alázattal és bizalommal.

Ez a foglalata annak, amit a Kármelben Istentől kaptam, ezzel örvendeztette meg és

gazdagította szívemet és életemet. Saját tapasztalataim okán tehát mindenkinek csak

ajánlani tudom a "Kármelhegyi megújulás" kurzusait: menjen el, ismerje meg önmagát,

találja meg önmagában a szerető és gyógyító Istent, értse meg hozzá szóló személyes

üzenetét, és mélyítse el Vele való kapcsolatát, amely gyümölcsözni fog szerettei

számára is. Ildi

16

GYÓGYÍTÓ BESZÉLGETÉSEN VOLTAM…

A Sarutlan Kármelita Nővérek honlapját sűrűn meglátogatom, érdekel az életük,

vonzódom feléjük. Világban élő kármelita vagyok. Itt találtam rá a hirdetésre: Gyógyító

beszélgetések tanítása címmel, amely felkínálja, hogy önmagunk lelki mélységeinek

megtapasztalásán keresztül egy eszközt ad, hogy másoknak segíthessünk. Már régóta

foglalkoztat a gondolat, hogy miképpen segíthetnék másokon, az imádságon kívül,

kötetlen beszélgetés formájában. A gyakorlatban rá kellett jönnöm, hogy inkább csak

rontok azzal, ha tanácsokat adok, elmondom, hogy szerintem mit kellene csinálni. E

tanítás választ adott a két kérdésemre: egy partneri kapcsolatban, egyenrangú félként

kezelve hallgassam meg a másik embert! Fontos, hogy legyen beleérző képességem,

fogadjam el a másik embert olyannak, amilyen és mutassam magam olyannak, amilyen

vagyok, őszintén felvállalva hibáimat.

Érdekes volt látni, hogy a testvérem, akit meghallgattam, a saját „lelki kertjében”

felfedez dolgokat, összefüggéseket az életéből. Vele szemben én, mint a „lelki tükre” az

arc mimikámmal és az általa kimondott fontosnak ítélt szavak ismétlésével segítem őt.

Elég nehéz volt számomra az összefüggéseket megtalálni, és összegezni, - ezt

gyakorolni kell még. De látni azt, ahogy egymásért aggódtunk, egymás terhét hordoztuk

és együtt voltunk fájdalmas történetek elhangzása után az imában, felemelő érzés volt.

Természetesen a nővérek háttér-imája is végig érezhető volt. Sokan inkább gyógyulni

jöttek. Láttam kivételes gyógyulásokat Isten dicsőségére! Gazdagabb lettem egy

tapasztalattal és megerősödtem abban, hogy Istennek minden lehetséges, csak ki kell

lépni önmagamból, és félre kell tenni az önsajnálatot, tudva azt, hogy Isten mennyire

szeret. Így járom tovább utamat.

Nóra

17

AZ ÉLŐ VÍZ FOLYAMÁBA…

Judit: A „Gyógyító beszélgetés” kurzus vége felé, mindannyian kapunk egy

evangéliumi részletet, melyet a beszélgető társunkkal, a beszélgetés közben mélyítünk

el, és odahallgatunk, hogy mi az üzenete itt és most ennek a részletnek. A mostani

befejező szakaszban néhányan a „Betesda fürdő” jelenetét kapták elmélkedésre. Palit

kérdezem, mi az, amit ebben a részletben megtapasztalt.

Pali: Mikor megkaptuk ezt az evangéliumi részt, nekem rögtön az jutott eszembe, hogy

egy csepp víz vagyok, ennek a fürdőnek a vizében. Én, mint vízcsepp évszázadok óta

feltörök a nagy vízzel együtt a földnek mélyéből és visszaszivárgok és újra a felszínre

török. Az utóbbi 38 évben észre vettem, hogy egy ember minden nap ott fekszik az

ágyán, a fürdő kövezetén. És soha nem tud eljönni, hogy egyszer megfürödjön ebben az

Isten által megáldott vízben, hogy meggyógyulhasson. Én a vízcsepp töredék lelkével

nagyon sajnáltam ezt az embert, hogy senki nincs, aki lehozza őt, és ebben a vízben alá

tudjon merítkezni és meg tudjon gyógyulni.

Aztán 38 év elteltével, egyszer csak láttam, hogy bejönnek emberek, akik még soha nem

voltak itt. Van köztük egy ember, aki egyenes derékkal, méltóságteljesen egyenesen e

felé az ember felé tart. Követik azok is, akik vele jöttek. Nagyon örültem, hogy valaki

segíteni fog és behozza őt a vízbe, hogy megmerítkezzen, de nem ez történt, hanem

megállt mellette, megszólította és nagy szeretettel lehajolt hozzá. Sugárzott belőle a

szeretet és valamit mondott neki Ez az ember fölállt, felvette az ágyát és elment. És én

abban a pillanatban azt éreztem, hogy ő egy nagyon jó ember, és hogy nekem ehhez az

emberhez kell tartoznom. Megéreztem benne a végtelen Szeretetet. Mint vízcsepp

tehetetlen voltam, de egyszer csak valaki belecsobbant a vízbe és én kifröccsentem és

olyan szerencsém volt, hogy a ruhájára csöppentem és nagyon boldog voltam.

Elrejtőztem a ruhájának a redői között, a ruhájának ujjában és nagyon boldog voltam,

mert megláthattam az arcát, és a szemébe nézhettem és olyan volt, mintha a tenger

mélyébe néztem volna. Végtelenül mély és mégis tiszta, és akármilyen mélyre nézek,

akkor is tiszta az a tekintet és a szeretet áradt ebből a tekintetből. Azért imádkoztam,

mint vízcsepp, hogy el ne párologjak, és itt maradhassak vele, és nem párologtam el.

Egy idő után elmentünk a templomba, ahol találkoztunk ezzel az emberrel, és Jézus

megmondta neki a nevét. Jézusnak – ezalatt az idő alatt is, meg később is, nagyon sok

tanítását hallottam és nagyon sokat beszélt az élő vizek folyamáról. Bennem az volt,

hogy nagyon szeretnék egy csepp lenni ebben az ÉLŐ vizek folyamában. Azért

18

szeretném, hogy élő víz legyek, hogy tudjam szeretni az embereket. Nekem is nagy

szükségem van a szeretetre és az örömre is. Mert, ha az ember szeretve van, akkor örül,

de ugyanúgy örül akkor is, amikor tud szeretni, és a szeretet, az maga az élet. Aki

szeretve van az él, de, aki tud szeretni, az is él.

De azt is éreztem, hogy meg kell tisztulnom nekem Ez a vízcsepp a fürdőből pottyant

ki, s attól a szennytől, amit ott összeszedtem, meg kell tisztulnom, hogy része lehessek

ennek az ÉLŐ víznek.

Judit: Mi az, amit magaddal viszel ebből a kurzusból?

Pali: Nekem nagyon tetszett a bevezető tanítás, ami le volt egyszerűsítve a mi

nyelvünkre. Nagyon hamar megértettem, miről van szó. Azt is megértettem, hogy az

eddigi szolgálatomban mit nem csináltam jól. Nagyon féltem az egymás közötti

beszélgetésektől. De jó volt, hogy megtörténtek ezek a beszélgetések. Azt hiszem Isten

lelke nagyon jelen volt ezekben a beszélgetésekben, lelkünk legmélyéből tudtunk

elővenni történeteket, amiket átbeszélhettünk. A kimondott szó nagy erővel felszabadít.

Nálam ez több esetben is megtörtént. Jó, hogy eljöttem, nagyon sokat tanultam a

testvéreimtől is, jó volt meghallgatni őket. Van már rálátásom dolgokra, amit nem

láttam magamban. Ha nem is gyógyult minden, de már látom, mire kell figyelnem.

Nincs bennem már a régi nyomasztó érzés, mert látom a megoldást. Már tudok

mosolyogni. Örülök, hogy itt voltam, és javasolom másoknak, hogy jöjjenek el. Hogy

mások is lehessenek cseppek az ÉLŐ víz folyamában.

Judit: Köszönöm szépen Pali.

19

Pater Pió Védnök Már kezdettől fogva éreztem, hogy a gyógyító kurzusok messze többet fognak jelenteni, mint

néhány ember gyógyulását. Akkoriban olvastam Pater Pió életét és tanultam belőle. Pió atya

adományokból építette fel modern kórházát, ahol a szenvedők Krisztussal tudnak azonosulni.

A „Lelki sebek” gyógyulása során mindenki a sebeiben megtapasztalja Krisztus szeretetét és

erről nem tud hallgatni, tanítvánnyá lesz Isten iskolájában.

Hogy minél többen részt vehessenek ebben a gyógyító Isten-tapasztalatban, útnak indítottam

egy kis papír dobozt, egy perselyt, hogy akik tehetik akár a legkisebb pénzzel is támogassák

azokat, akik nem tudnak eljönni.

Mára már négy embert tudtunk fogadni, akik másképp nem jutottak volna el a kurzusokra.

Isten a legkisebb erőfeszítést is megáldja és megsokasítja.

A forintokból (ha elegendő lesz) indítunk egy alapítványt „Páter Pió Művek” névvel.

Padre Pió jóslata:

„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.

Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem

a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van

olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük

hathatós oltalmát országukra!”

Ezt írta a tisztánlátásáról híres Padre Pio, vagyis Pió atya a magyarokról.

20

Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, s az Isten

és a Bárány trónusából ered. A város fõútjának közepén, a folyó két ága között van az élet

fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei

a népek gyógyítására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem az Isten és a Bárány

trónusa lesz benne: szolgái imádják õt, és látni fogják az õ arcát, és az õ neve lesz a

homlokukon.

Jel 22,1-4