Kertész Imre: Jegyzőkönyv

Kertész ImreJegyzőkönyv

(Részlet)

MegjelentKertész Imre

nyolcvanadik

születésnapjára

(Részlet)

Magvető

© Kertész Imre, 2009

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.Honlap: www.magveto.huE-mail: magveto@lira.hu

Felelős kiadó Morcsányi GézaFelelős szerkesztő Sárközy BenceA kötetet Pintér József tervezteMűszaki vezető Bezúr Györgyi

Kiadványszám 8386ISBN 978-963-14-2814-8

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

4

…És bocsásd meg a mi vét-keinket,miképpen mi ismegbocsátunkaz ellenünk vétkezőknek.És ne vigy minket a kísér-tésbe,de szabadíts meg a gonosz-tól…

Az alábbi jegyzőkönyv ama másik: mindenképpen hiva-talosabb, ha másfelől korántsem hitelesebb jegyzőköny-vet lesz hivatott ellenjegyezni, amely jegyzőkönyv fel- és(nyilván) nyilvántartásba vétetett bizonyos helyen, bizo-nyos napon és bizonyos órában, mely részleteket azonbanitt mellőzhetőnek tekintjük.

E  jegyzőkönyv nem azért készül, mintha helyesbíteniakarnánk a tényeket, csorbítani vagy kiegészíteni őket,mintha, mondjuk, hinnénk a tények fontosságában, netalánaz igazságban. Mi már semmiben sem hiszünk; hacsakigazság, hazugság iránt egyformán süketen és vakon,egyes-egyedül a gyónás erejében nem, amely a testvérévétesz önmagunk magányának, és mintegy belesimít minketlegvégső felismerésünkbe, aminek rettentő nevét egyszer-re az előttünk szaladó báránnyá változtatja, amelyet — csakmost ébredünk rá — már réges-rég követünk; s ezúttal, hakövetkezetességünkből jottányit sem engedünk, tán utol isérhetjük.

*

Ezerkilencszáz… egy szép áprilisi napján az a termé-keny gondolatom támadt, hogy néhány, mondjuk két, delegföljebb három napot Bécsben tölthetnék. Ki vonná két-ségbe az ilyen hely- és levegőváltoztatás koronkénti szük-ségességét az egészség, mi több, az általános kreativitás,

5

ama bizonyos állandó lelki mozgalmasság (motus ani-mi continuus) szempontjából, amely — legalábbis ben-nem — úgyszólván azonnal felujjong, amint ennek azországnak a határait átlépem. Mindazonáltal elsősorbanmégis inkább tisztán gyakorlati célok vezéreltek. Hogy rö-vidre fogjam, tisztelgő látogatást kellett eszközölnöm U.doktornál a kultuszminisztériumban, ahol osztrák írók ma-gyarra fordítása terén elért — tényleg — szerény eredmé-nyeim némi figyelmet keltettek, s ennek ők nem is res-telltek hangot adni; felkeresnem továbbá az Antropológi-ai Tudományok Intézetét, mely csak a minap értesített,hogy bécsi ösztöndíjjal támogatná éppen születőben lévőWittgenstein-fordításomat, ám a megtisztelő döntés némilakásproblémát von maga után, amit leginkább mégiscsak ahelyszínen lenne jó tisztázni; és így tovább. Hozzá kell ten-nem azonban, hogy a lelki felfrissülés e vágya, az a mind-annyiunkban titokban ott lappangó, olykor szinte természe-tesnek tetsző hajlam, hogy önmagunkról magánemberként,egyáltalában emberként gondolkodjunk, még csak fel semvetődött volna bennem régi és mély ájulatából a szemé-lyi szabadságillúzióknak ama sugallatai nélkül, melyeknekforrása elsősorban kétségkívül a saját lelkem türelmet-len, bűnösen türelmetlen (és feltűnően hirtelen) igényei-ben keresendő, de amely szabadságillúziókat — vagy illu-zórikus szabadságot — az elmúlt időszak bizonyos hivatalosmegnyilatkozásai és felelőtlen kijelentései is kétségbevon-hatatlanul táplálni látszottak.

Sietős telefonbeszélgetések indulnak tehát Budapest ésBécs között; időpontok tisztázása minisztériumi és intéze-ti hölgyekkel, urakkal, szobafoglalás olcsó és megbízhatószállodában és a többi. Aggályos latolgatása, hogy szabad-eakár csak két napra is itt hagynom betegemet, akinek álla-pota, úgy tűnik, éppen válságosra fordul. Mégis, vonat-, sőthelyjegyet vásárolok. Még aznap este influenzás láz borítel, ráadásul begyullad a fogam, az arcom feldagad. Éjsza-ka iszonyú jelenésben részesülök. Csöngetnek, s az ajtóm-ba vágott kerek kémlelőlyukon keresztül egy fiatalembert

6

pillantok meg, látványába beléborzongok. Megváltóm ke-resett fel; de mennyire más alakban, mint amikor — úgyjó négy éve — először megjelent nekem, közvetlenül azágyam mellett és fölött, mintegy mennyei magasságokbólereszkedve le és lépve mellém a szobafalon keresztül, melyláthatóan nem jelentett neki akadályt; vörhenyes szakállatviselt, keskeny, kék szeme minden kételyt megszégyení-tő, kimondhatatlan szelídséggel tekintett rám, egyik ke-zének félszeg, ám mégis határozottan áldó mozdulatávaljóváhagyta létezésemet, megerősített abban, hogy úgy kellélnem, ahogyan élek, és azt kell tennem, amit teszek. Ezt amegerősítést sugárzó igazságként oltotta belém, amelynekeleven melegét soká őrizte a szívem, és olykor még ma isátjár.

Ez az ajtómban álló fiatalember még csak nem is emlé-keztetett rá; hajléktalannak látszott, aki a köröttünk apo-kaliptikusan fortyogó városmélyből bukkant fel hirtelen: le-robbant, alkoholista külső, arcát szőke borosta lepi, kilé-tében mégsem kétkedhettem. Elmaradhatott volna a bete-gemmel ápolt egykori kapcsolatára való gyanús, fölöslegesés zavaros hivatkozása, akit, de hiszen tudom, valamiféleprédikátorként látogatott olykor, s néki egy Bibliát is el-adott. Most is őt keresi. Éreztem, hogy bár igazat mond,egyetlen szava sem igaz; valószínűleg csak próbára tesz,és viselkedésemhez méri majd a magáét; és ahogyan fo-kozódott bennem a gyalázatos, de mind fékezhetetlenebbbizalmatlanság, úgy változik ő is, noha közben az arca, akék szeme továbbra is szelíd maradt, mintha mit sem tudnaróla, hogy ezalatt mit művel a keze. Ez a kéz ugyanis márátfurakodott a kerek kémlelőnyíláson; rémülten hátráltamelőle az előszoba mélyére, majd ki a konyhába; a kézazonban, amely elefántormányként vagy óriáskígyókéntutánam nyúló karja végén már inkább hasonlított vala-mi fogószerszámra, semmint kézre, mindenhová követett,mindenhová utánam hatolt. Segítségért kezdtem üvöltöz-ni; miután tehát nem engedtem be ajtómon, most már agyilkosomat láttam benne; megnevezhetetlen, nem e világi

7

kapcsolatunkból üldöző és menekülő viszonya lett, és ezutóbbi — én — felfoghatatlanul nevetséges módon a rend-őrséget hívtam, hogy megszabadítson tőle. Végül a felesé-gem felrázott, de valójában nem tudom, hogy az álmom-ból-e vagy az életemből, hisz oly törékeny a különbség, saz értelmezésre, éreztem, mindenképpen szükségem lenne.Íráshoz folyamodtam, mint annyiszor, mint most már min-dig, s mint most már mégis mind kevésbé, amióta egyút-tal (jobb híján) a foglalkozásommá is tettem. Csak az de-rülhetett ki, ami nyilvánvaló: túl a foggyökérben fészkelőfájdalomra utaló mozdulaton, az önmagammal való gyöke-resen rossz viszonyom, a szeretetlenségem általában és kü-lönösen önmagam iránt. Továbbá: memento mori — és ez-úttal nem biztató vigaszként, mint jó időszakaimban, ha-nem nyomasztó és kilátástalan fenyegetésként. A Megváltó,jól értettem, azt üzeni, hogy válságban van, hogy elhanya-golt, s hogy büntetni, akár gyilkolni készül — engem, azazönmagát. Kapkodó, hevenyészett betűkkel az alábbi soro-kat vetettem egy füzetlapra: „Vigyázni tehát, keresni a kap-csolatot a mindenek mélyén rejlő ősboldogsággal, a terem-téssel; írni; s másrészt ügyelni az engem körülvevőkre —magányt keresni, sőt megteremteni azt, de lehetőleg még-sem bűnösen felszámolva mindent, ahogyan szoktad.”

Másnap kora reggeli telefon értesít, hogy betegem meg-halt. Nélkülem halt meg, aki magam is betegen fekszem.Indok ez? Vagy ürügy? Az ember mindenképpen hibás egykicsit. Még lázasan lemegyek a fogászati rendelőbe és kihú-zatom a fogamat. Másnap ki a kórházba, ahol betegem meg-halt, beszélgetés a melankolikus L. főorvossal. „Én halni in-dulok, ti élni; de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sorselé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az Istent” — idé-zi halk mosollyal. Sokáig beszélgetünk. Aztán belezuhanoka lélektelen, valahogyan azonban mégis kijózanítóan ható,végső soron tehát jótékony adminisztráció őrlőmalmába.Megszerzem a halotti anyakönyvi kivonatot, intézkedem atemetésről, s mindenekelőtt fizetek, fizetek, fizetek.

8

Némi megfontolás után mégis a bécsi út mellett dön-tök. Újabb telefonok, mentegetőzések, lemondások, újidőpontok. Új helyjegyek, oda-vissza. Fölösleges, így apénztárosnő, a vonat általában félig üres. De én gond-talanul, biztonságosan, minden esetlegességtől védettenkívánok utazni. E  percben nem érdekel a ráfizetés, amiamúgy is az életem törvénye. Ajándékul szánom magamnakezt az utazást, a magam jótékonykodó, bőkezű barátjakéntlepem meg vele önmagamat. Szeretek utazni, valójábankizárólag utazni szeretek. Én is mindig jó utazó és rosszmegérkező vagyok, miként ezt Bernhard állítja magáról.Szeretek úton, azaz sehol sem lenni. Négyezer schillinglapul a fiókomban; ha netán akadnának barátaim, akiket„hűséges olvasóimként” aposztrofálhatok: nos, ők tudják,hogy 1989-ben, vagyis két és fél esztendeje egy hóna-pos tanulmányi ösztöndíjjal tartózkodtam Bécsben; itt mostelárulom nekik azt is, hogy ugyanakkor a három évrekiváltható valuta- vagy deviza-nem-tudom-én-micsodámatis kiváltottam, csekkekben és készpénzben; általában fo-galmam sincs ezekről a dolgokról, ha paragrafusokat éstörvénycikkelyeket látok, tüstént elalszom; elalszom, annális inkább, mivel az országban, amelyben élnem adatik, etörvénycikkelyek és paragrafusok már kezdetemtől fogvamindig ellenem — gyakorta a puszta fizikai létezésem el-len — fogantattak, azok pedig, amelyek értelemszerűennetalán a védelmemre szolgálnának, gyakorlatilag úgyszin-tén mindig ellenem fordíthatóknak bizonyultak; nincs hátmiért tanulmányoznom őket. E négyezer (azaz 4000) schil-linget tehát, ami 1989-es utamból megmaradt, most egészegyszerűen zsebre vágom. Nem szűkölködni indulok Bécs-be: ha megérkezésem estéjén figyelemre méltó hangver-senyt látok a Konzerthaus vagy a Musikvereinsaal műsorán,el fogok menni; ha vacsorázni támad kedvem, meg fogokvacsorázni satöbbi.

Nem hagyható ki e Jegyzőkönyvből, hogy elutazásom elő-estéjén jótét telefont kaptam; a szó legtisztább és legerede-tibb értelmében kedves telefonáló azt kérdezi, nem volna-e

9

kedvem meghallgatni Verdi Requiemjét, minthogy történe-tesen van egy szabad jegye. Így hát elutazásom előestéjénaz Operaházban még Verdi Requiemjét hallottam: hazame-net a Libera me Domine de morte aeterna megrendítő hang-jai zúgtak a fejemben, miközben kétely és megindultság vi-askodott bennem, mint mindig; mindenben fejet hajtok, dea feltámadás gondolatával mindmostanig képtelen vagyokmegbarátkozni: „Akkor meg sem akarok halni” — mint állí-tólag Marat mondta volt.

Nem ez volt az oka azonban, hogy egész éjszaka le semhunytam a szememet, hanem az utazási láz, ez a gyer-mekes neurózis, amely gyermekkoromtól fogva üldöz, ésérett, mondhatni túlérett koromra is mindig újra gyermek-ké tesz; tehetetlen vagyok vele szemben, noha szívósan vé-dekezem ellene, mint az infantilitás olyan megnyilatkozásaellen, amelyen végre tudatosan is rajtaérem magam: de,mondom, tehetetlen vagyok vele szemben, és akkor hol van-nak még az infantilitásnak azok a rejtett mérgei, amelyekészrevétlenül át- meg átjárnak, s egész szervezetemet a ha-talmukban tartják, akár az alkohol vagy valami nélkülözhe-tetlen kábítószer.

Fél ötre kértem az ébresztést, de már négy órakor tal-pon vagyok. Utálok korán kelni, de ha már korán kell kel-nem, akkor még korábban kelek. Szegény feleségem akialvatlanságtól támolyogva készíti reggelinket, és nekemaz útra a szendvicseket. Narancsot. Csokoládét. A  Kele-ti pályaudvar, mintha hirtelen a Gangesz partjaira érkez-nék, épp valamely hindu ünnep alkalmával. Üszkös lábúkoldusok, üvöltő zsibárusok, alattomosan fürkész pillantásúalkoholisták. Iszkolok köztük előre, kezemmel is óvom, szo-rítom a vállamon lógó válltáskát, nem merek megállni, nemadok senkinek semmit, nem veszek senkitől semmit, bizal-matlan vagyok, nincs bennem szeretet. Nincs bennem sze-retet. A  vonatom megvan, számozott vasúti kocsim meg-van, megvan számozott ülőhelyem is, az ablak mellett.Nagyjából biztonságban vagyok. Fűtenek. Az ajtó automa-tikusan záródik. A mellettem lévő hely üres: örülök, hogy

10

nem ül mellettem senki, nincs bennem szeretet. Előveszemújságjaimat. A napilap a nap híreivel undorít. A belső ve-zércikknek van némi erkölcsi tartása, de ez csak súlyosbítjaa helyzetet. Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is er-kölcstelen. Mi a megoldás? Nem tudom. Lelkemre és becsü-letemre mondom, Kátya, nem tudom. A napilapot összehaj-tom és begyűröm az előttem lévő ülés hátoldalán kínálkozóhálóba. Előveszem a 2000-et. Átfutva a tartalomjegyzéket,érzem, hogy a lapban Dalí naplója fog a legjobban érde-kelni. Diary of a Genius, „Egy zseni naplója” — nem, sem-mi túlzás, egyetértek a címmel, noha talán egy kissé hang-zatos; már az első szavaknál leteper és maga alá gyűr azsenialitás, a gyermekszív gáttalansága és a hencegés e kü-lönös vegyüléke, és e fojtogató közegben csak azokon a ré-seken keresztül jutok némi levegőhöz, melyeket a hazugságüressége meghagy nekem itt-ott a szövegben. Gyors, fanyarasszociáció: a saját naplóm. Ugyan miféle címet adtam ne-ki? „Gályanapló.” Túl minden minősítésen és nagyságrendikülönbségen, a zseni itt legföljebb csak bűnösnek érezhetimagát; e kelet-európai féltekén ugyan kinek is jutna eszébeazt gondolni magáról, hogy ő zseni, kivéve az antigéniuszt,a néhány tömeggyilkost meg uzurpátort.

Bűzfelhő vág be a zárt ablakon keresztül, mintegyatmoszferikus illusztráció gyanánt a szövegben taglaltszkatologikus elemekhez; felütöm a fejem az újságból:Tatabánya. Lepusztult, szétmarcangolt, kopáran meredő,végítéletszerű táj, masszív betonfüstölők, csövek, az egetrézsút áthasító állványzat, akár egy szövegrészt vagy élet-darabot kihúzó, kemény tollvonás, leplezetlen hasznosításmindenfelé, ádáz célszerűség, racionalitás, rútság, die Wüs-te wächst, felelem Dalínak, táj nélküli tájkép, már nemborzalmas, csak vigasztalan, mint az igazság. Az útleve-lemet már korábban megvizsgálták, most szürke ruhásemberek nyüzsögnek a kocsiban. Az egyik hozzám lép,gyors mozgású, fekete ember. Magyar vám, mondja. Ké-ri az útlevelemet, súlytalan hangon, szerényen, mint akisemmi jelentőséget nem tulajdonít önmagának. Mégis: mi-

11

közben ismét felállok, hogy a fogason lógó bőrmellényembelső zsebéből az útlevelemet újra elővegyem, teljesenmegmagyarázhatatlanul és olyan indokolatlanul, ahogyana nap süt, átvillan rajtam a gondolat: ebben az emberbennincs szeretet. Talán Dalí naplójának a hatása ez még, azegyszeriben védtelenné és fogékonnyá tett saját, narciszti-kus, örökké szeretetre szomjas gyermek- és művészlelkemmegérzése. Emberem eközben láthatóan végzett; össze-hajtja és máris nyújtaná vissza az útlevelemet; még azon-ban, az előbbi súlytalan hangon, de valahogy igen gyor-san, amiből talán csak az én, éppen Salvador Dalín csiszolthallásom érez ki valamely alattomos árnyalatot, megkér-dezi, hogy mennyi valutát (vagy devizát: a kettő közti kü-lönbséget valószínűleg sosem fogom megtanulni) „viszekki”, úgymond. Ezer schillinget, vágom rá habozás nélkül,és ki tudná, miért. Emberem erre igencsak meglepő mó-don reagál: „Sok, sok, sok” — suttogja el háromszor egymásután, mintegy maga elé (ahogyan a régebbi színdarabokinstrukciói szóltak). Miért sok? — hökkenek meg. Azt feleli,azért, mert az összeg „túl van” valamin, amit hamarjábannem pontosan értek. De mutassam meg neki azt az ezerschillinget, szólít fel. Kezd elönteni az a biztonságos érzés,amit — legalábbis e tekintetben — oly gazdag élettapasz-talataimból annyira pontosan ismerek: hogy egy bizonyosértelemben elhagytam a színteret, ami most zajlik, az márnem velem történik meg. Az ilyen érzésben nyugalom rejlik,és telve van odaadással. Az a fajta készségesség ez, amivelbalvégzete felé indul az ember, mindig föltétlen bizalommalaz idő, a soron következő részlet és az apró lépések iránt,miközben titkon tudja — s tán nem is bánja —, hogy a végfeltartóztathatatlan. Csupán egyvalamitől nem kímél meg amaradék éleslátás, amely ilyenkor mintegy ottlétünket he-lyettesíti: teljes világossággal észleljük, hogy egy bizonyosmechanikus ostobaság részévé váltunk, ami — így hisszük— tökéletesen idegen tőlünk, legsajátabb lényünktől, s ez

12

mindvégig zavar egy kissé: de egész egyszerűen, akár a re-keszizmunk méltatlan rázkódását egy rossz bohózat láttán,ezt az önjáró gépezetet is képtelenek vagyunk megfékezni.

Ismét a belső zsebembe nyúlok tehát; még csak nemis reszket a kezem, csupán tétovázik valamelyest, míga kettőbe hajtott négy darab bankó közül, egy erő-sen indiszponált pillanatában fellépni kénytelen bűvészmozdulatával, előhalászok egy ezerschillingest. Mennyimagyar pénz van nálam, így szól a következő kér-dés. Hétszáz forint, felelem. Mutassam azt is. Mutatom.Megszámoljuk, stimmel. Most pedig — hangzik a halk, deigen határozott óhaj — rakjam ki a zsebeim tartalmát. Kira-kom. Papír zsebkendő, villamosbérlet, bugylibicska, hamu-ban sült pogácsa. A távoli szemlélő, aki e pillanatban sok-kal inkább vagyok, mint ez a saját zsebeit motozó, chap-lini lény, eközben egyre a fejét csóválja, értetlen, ámbárelnéző mosollyal. Emberemnek kell megmutatnia, mégpe-dig a mutatóujjával, azt a zsebemet, amelyről szemlátomástteljesen megfeledkeztem. Csodálkozhatnék intuícióján, pil-lanatnyilag azonban semmin sem csodálkozom; később vi-szont azért nem teszem, mert kitalálom, hogy apró, de— legalábbis egyetlen viszonylatban — tévedhetetlen sze-me: ez a vám- és pénzügyi szem, amely több ezer eszten-dős tapasztalatokat és rafinériákat őriz, amióta csak azősi egyiptomiak, a perzsák, az inkák vagy az etruszkok avámvizsgálatot kitalálták: ez a szem réges-rég felfogta ésregisztrálta már a kezem előbbi tétovázását. Úgyszólvángyermeki kíváncsisággal nyúlok be tehát az óhajtott zseb-be; s no lám, mi kerül elő: háromezer schilling. Valósággalmeglepődöm. A vámos ellenben tüstént lefoglalja. Ezt közliis velem: lefoglalja, mondja, mivelhogy ezer schillinget „je-lentett be” — ígymond —, holott valójában négyezret találtnálam. Igaz. Ami igaz, az igaz. De még nem értem ponto-san, hogy e füllentésen kívül mi a további bűnöm. Elvégrea saját pénzemet találja nálam, nem a másét, nem lopot-tat. Igen, így a vámos, de „kiviteli engedélyt” kellett volnakérnem. Őszintén meglepődöm, ezt nem tudtam. Senki sem

13

mondta. Mindig csak azt hallom, hogy minden liberalizálvavan, az ember szabadon teszi be és veszi ki a pénzét a bank-ból, nem úgy, mint az államosított időkben. Az útlevelemetsem kell minden útra külön érvényesíteni, nem gondoltam,hogy az én pénzem — amennyiben valódi pénz, vagyis nyu-gati — továbbra is az államé. Semmi baj, szól emberem,a háromezer schillinget, valamint az útlevelemet azonbanezennel elveszi tőlem.

Ebben a pillanatban vége a bűvöletnek: hirtelen magam-hoz térek. Határozott hangon felszólítom, hogy ezt ne te-gye; 12 órára Bécsben egy minisztériumi úrral van megbe-szélésem; délután egy másik hivatalban várnak; és szobátis foglaltam már egy szállodában. Nem érkezhetek Bécsbeüres zsebbel. Nem tudtam, hogy kiviteli engedély kell. Nemhozhatnak ilyen helyzetbe. „Rendben van, Kertész úr, fog-laljon helyet, most nincs idő, dolgozunk, később visszajö-vök” — így a vámos, szó szerint; és távozik, a pénzemmel,az útlevelemmel.

Leülök. Némi bosszúságon kívül semmit sem érzek; időmúltán jut csak az eszembe, hogy ha úgy vesszük, volta-képpen nyilvánosan megszégyenítettek. Különösebb izga-lom erre a gondolatra sem fog el, mint aki már valame-lyest jártas az effélében. Azért futólag szétnézek a termeskocsiban: a velem párhuzamos kettős ülésen helyet fogla-ló magányos asszony, akitől a széksorok közti átjáró elég-gé széles ösvénye választ el, az újságjába temetkezik; atávolabb ülők talán nem is észleltek semmit; két percnéltovább az egész ügy nem tarthatott; rajtam meg vámügyiinkvizítoromon kívül — akinek még a kollégái is a távolabbülő utasokkal foglalatoskodtak — senki sem tudhatja, hogyvalójában mi zajlott le közöttünk.

Mi történhet velem? „A  francia nép nevében fejemetveszik egy köztéren?” Az útlevelemet, mielőtt az osztrákhatárhoz érünk, nyilván vissza kell adniuk. A  háromezerschillingem elvesztésébe pedig bele kell törődnöm. Nemmondhatnám, hogy sírhatnék környékez a gondolatra. Tény,hogy a pénzzel való kapcsolatomat nem a túlfűtött szenve-

14

dély jellemzi. Ha ez egyfelől fogyatékosság is, e pillanatbaninkább az előnyeit élvezem. És Bécsben akadnak barátaim,akik szíves örömest kisegítenek a bajból, ha kell.

De miért vallottam be csupán ezer schillinget (ami a je-lek szerint éppolyan vétek egyébként, mintha mind a négy-ezret bevallottam volna)? Nem tudom. Hosszasan, becsü-letesen töröm rajta a fejem, mégsem találok rá választ.Nem tudom. Ebben a vámosban nem volt szeretet: de hátez csak nem lehet oka, és ugyan, hol az a vámos, akiszeretetet táplál magában a kliensek iránt? Miért, mond-ja, miért lőtt egy földön elterülő testre? Miért nem vallot-tam be mindjárt mind a négyezret? Nem tudom. Mélyenmagamba nézek. Állítom, hogy van némi gyakorlatom azönvizsgálatban. Mégsem tudom. Lelkemre és becsületemremondom, Kátya, nem tudom.

Előveszem az újságot, folytatom Dalí lenyűgöző naplóját.Próbálom megérteni a fekália és az arany Dalí, de mint ér-tesülök, a pszichoanalitikusok szerint is kimutatható szo-ros összefüggését. Valójában ezt sem értem, bárhogy tö-röm is rajta a fejem: másrészt az érzelmeim valahogyrokonszenveznek a racionalitásommal nem megközelíthe-tő gondolattal, hogy igenis, létezik ilyen összefüggés. Akiezt az összefüggést: a fekália és az arany közti szoroskapcsolatot átlátja, s nem csupán megérti, de termékenydiadalordítással igent is mond rá, az meggazdagszik, mintDalí is. Nyilvánvaló másfelől, hogy az effajta luciditás tel-jesen független a zsenitől, ha ugyan nem éppen homlo-kegyenest ellentétes vele. Mármost igazán kíváncsi len-nék, hogy Dalí valóban zseniális vásznai közül melyeketinspirált, hogy úgy mondjam szenny nem érte tiszta zsenije,s melyeket a bélműködésével összefüggő, állandóan az ürí-tést leső, sóvár erszénye; tény, hogy akármilyen fesztelendiadalmenetnek tünteti is fel, mégsem lehet annyira felhőt-len az élete, elmélkedem.

Már elhagytuk Komáromot, Győrt, az idő rohan: hol az út-levelem? Kezdek szorongani, bár nem annyira, mint ahogyerre az illetékes vagy talán illetékesek nyilván számítanak.

15

Végre felbukkan emberem. Sietősebb, mint valaha, éskomornak látszik. Elkéri maradék ezresemet; majd ahe-lyett hogy az útlevelemet visszaadná, tudatja velem, hogyHegyeshalomnál le kell szállnom a vonatról. Meglepődött,ügyefogyott tiltakozást hallatok. Nem érdekli. Ezt kere-ken meg is mondja. A „bejelentett” ezer schilling helyettnégyezret talált nálam. Sajnálja. Hegyeshalmon, az utolsókocsinál találkozunk, közli; de ez már láthatóan parancs.S ezzel eltűnik.

Darabig bénultan ülök a helyemen. A  precíz kifejezés:mint akit fejbe kólintottak. Azután hirtelen felugrom. Ér-zem, hogy csak úgy lobog bennem a düh, az élet, azagresszió tápláló tüze. Válltáskámat a poggyásztartóbóllerántom, és csörtetek végig a szerelvényen, a leghátsó ko-csihoz. Az utolsó fülkében, magukra zárt üvegajtó mögött,ülnek a szürke emberek. Láthatóan vígan vannak. Az énemberemet is tüstént megpillantom. Kurta koppantás utánfelrántom az ajtót. Elhallgatnak, leplezetlen utálattal néz-nek: érzékeny szívem valósággal belésajdul. Mint gyakor-ló művész, jobban szeretem a tapsot, mint a gyűlölködést.De hát édes istenem: ezúttal rossz szerepben lépek fel.További gyengeségem, hogy velem ellenszenvező közegbenképtelen vagyok higgadtan, összefüggően kifejteni érvei-met; ráadásul az indulattól nemhogy megjönne, de alkal-masint inkább elfullad a hangom. Megint makogok vala-mit a bécsi kötelezettségeimről: ez nem érdekli őt, ismét-li emberem; felszólítom, hogy adja vissza az útlevelemetmeg az ezer schillingemet, a háromezret letétbe felajánlom,hiszen — mint ezt az előre megváltott helyjegyem is ta-núsítja — a holnap esti vonattal visszajövök, s akkor ren-dezhetjük az ügyet; a háromezret, mosolyog erre (ha nemis éppen kedvesen) az emberem, mindenképpen fel kellajánlanom, minthogy lefoglalták, a további ezerrel meg azútlevelemmel együtt; s megismétli a monoton tényt, hogymilyen különbség mutatkozott az általam bejelentett és azőáltala nálam talált összeg között. Jobb ötletem nem támad,mint hogy szerencsét kívánjak neki a pompás fogáshoz: si-

16

került elvenni az én 4000 schillingemet, miközben jól tud-juk, hogy a nálam okosabbak hogyan síbolják ki a milliókat.Amennyiben tudomást szerzek ilyen esetről, tegyek róla be-jelentést — így emberem —, egyelőre azonban ne másokatrágalmazzak, hiszen nálam találtak a „bejelentett” összeg-nél háromezerrel többet. Méltó válasz, kétségtelen. Úgy ér-zem, a poharat ezzel fenékig ürítettem, egyetlen cseppetsem takarítottam meg belőle magamnak. Rájuk rántom afülkeajtót, és a leghátsó kocsi leghátulsó peronján várom,mind mohóbban, hogy végre Hegyeshalomhoz érjünk.

Hegyeshalom! Évtizedek szimbóluma: in hoc signo vin-ces — kifelé menet; a Ki itt belépsz, hagyj fel minden re-ménnyel! — A munka becsület és dicsőség dolga — A munkafelszabadít-féle világfeliratok jelképe befelé jövet. De mintvalóság, mint helység, mint vasútállomás: siralmas porfé-szek. Unottan poroszkálok a szürke egyenruhák nyomában.Fehérre meszelt, sivár teremben kell várakoznom, melyethátrébb számomra ismeretlen rendeltetésű terelőkorlátokszeldelnek keresztül-kasul. Nem vagyok egyedül; velemegyütt egy másik embert is leszállítottak a vonatról; nagy-darab, kortalan férfi; az övszíj és a felcsúszott pulóver köztbánatosan a nadrágjára rogyó hájhas; szürke ing, szür-ke dzseki, szürke nadrág, széthízott, megjegyezhetetlenarc, párás szemüveg, amely mögött semmi sem látszik,legkevésbé egy tekintet. Amikor felveszik az, úgymond,jegyzőkönyvet, hallom, hogy foglalkozására nézve valami-féle „osztályvezető”. Szuszog, sóhajt, harákol, rám villant-ja a szemüvegét, kerülget; hasztalan, ügyet sem vetekrá; nem tekintem a bajtársamnak, nem kívánom megosz-tani vele a sorsomat, nem érdekel a története. Roppan-tul sajnálom. Nincs bennem szeretet. Mindamellett látnomkell, amint nehézkesen tüsténkedik, ahogyan serényenaláírja az aláírnivalókat. Hívják, kimegy, idővel visszajön.Az ajtót nyitva hagyja. A  fűtetlen helyiségben huzat vag-dalkozik a nyakam, a bokám körül, irdatlan benzinfelhő go-molyog be, odakint tolat egy vonat. Megkérem, csukja beaz ajtót. Becsukja, de nem kilincsre, a huzat nyomban új-

17

ra kivágja. A lábammal épp elérem az ajtót, nagyot rúgokbelé. Illetlenség, elismerem, de magam körül sem tapasz-talok túl sok illedelmet. Látom, az osztályvezető úr nehez-tel. Modortalanságom netalán még őrá is rossz fényt vet-het, gyorsan elhatárolja magát: Ami megtörtént, megtör-tént, most már nem kell idegeskedni — szól feddőleg. Aztfelelem, cseppet sem vagyok ideges, viszont a büntetésheznem tartozik hozzá, hogy huzatban üljek és egy tolató moz-dony dízel-bűzét nyeljem.

Majd visszamerülök Dalí naplójába. Felizgat a Nietzsché-hez való kötődése. Ez nekem már régóta feltűnt: aspanyol érzékenység a germánok iránt. Ortega is Ni-etzsche-tanítvány volt; Unamuno meg egyenesen elnyer-hetné a Nietzsche legunalmasabb tanítványa címet. „Ni-etzsche olyan pipogya fráter volt, hogy élhetetlenségébenvégül megőrült, pedig ezen a világon csak egy dolog számítigazán: normálisnak maradni!” Dalínak ez a mondata mély-ségesen felháborít. Hát nem érti ez az ember, hogy Ni-etzsche legbecsületesebb és legkövetkezetesebb tette voltaz őrülete? És hogy az anális aranydiaré sosem zuhogottvolna ilyen megállíthatatlan bőséggel az ő tárt erszényébe,ha Nietzsche éppen olyan „normális”, azaz józan és számítómaradt volna, mint ő, Dalí? Elvégre valakinek keresztre kel-lett feszülnie az erkölcsért, hogy mások aztán ilyen jó pén-zért kiárusíthassák…

De nem tűnődhetem tovább, szólítanak; „most sietve ug-rott hát talpra, hogy az irodába kövesse a vámost”. Ottülnek mind, a szürke emberek. „Egyikük cigarettázott, amásik valamiféle irományok közt lapozgatott, a harmadikőt fürkészte — ködös tekintete előtt úgy összemosódtak,hogy Köves végül egyetlen, háromfejű, hatkezű gépneklátta őket”: saját, profetikus szavaim A kudarc című regé-nyemből. Emberem, a fővámos, most papírokat rak elém:olvassam el és írjam alá. Mi ez? A jegyzőkönyv, mondja. Ol-vasni kezdem. Az első mondatnál — csaknem három sorttesz ki — elakad a lélegzetem. E pillanatban megszáll, elöntés lenyűgöz a tisztánlátás. E pillanatban végre pontosan tu-

18

dom már, hogy mi történt velem. Szinte heurékát kiáltanék.Mindent, mindent, / mindent értek, / mindent átlátok már! /Hollóid szárnyát hallom suhogni… — igen: ez a három sorlényegében azt tartalmazza, hogy 1991. április 16-án sa-többi, miután ő, a vámhatósági ember ismertette velema vonatkozó valuta-, devizaszabályokat, a kivihető összegfelső határát és az azon felüliek engedélyhez kötöttségét,felszólított satöbbi. Mármost ez az ember semmit sem is-mertetett velem. Felszólítani, igaz, felszólított: ezt azon-ban korántsem korrekt és törvényes felszólításnak, hanemváratlan keresztkérdésnek ható formában tette. Ezzel a kér-dés eldőlt, megindult egy bizonyos mechanizmus. Legalábbötven esztendeje, amióta országom a kultúrvilág és leg-főképpen önmaga ellen háborúba lépett, azóta ebben azországban — mondjuk, három év megszakítással — mindentörvény mindig törvénytelen volt. Ennek a vámembernek azeleve bűnöst föltételező, álnok kérdése mögött az én fülem-ben csizmák dübörögtek, mozgalmi dalok harsogtak, hajna-li csöngetések sikongtak, az én szemem előtt börtönrácsokés szögesdrót kerítések meredeztek. Aki erre a kérdésreválaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört,idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sé-rült, ha éppen nem halálra sebzett polgár — de inkább fo-goly, mint polgár. Még most, még itt, még e pillanat tört ré-sze alatt is megdöbbent és fölkavar az önsajnálat, a felisme-rés, hogy így éltem le az életemet, ahogyan leéltem, és hogyez a méltatlan és gyilkos élet ilyen mélyen véste be gonoszjegyeit az ösztöneimbe. Ez az ember — fölteszem: anélkül,hogy maga is tudott volna róla — a puszta magatartásával,a modorával jóeleve hazudni kényszerített. Az ítélet nemegyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté(Franz Kafka: A per). Szinte sajnálom, hogy emberemet, avámost, nem részeltethetem a megvilágosodásomban, hogynem oszthatom meg vele nyilvánvaló igazságunkat. Elvég-re ő is ember, neki is vannak ösztönei. És az ő ösztönei-be is ugyanazt vésték bele az évtizedek, mint az enyéim-be, csak éppen az ellenkező előjellel. De mivel a kapcso-

19

latunk olyan, amilyen — eufemisztikusan szólva hivatalos,azaz száz százalékig elidegenedett —, én ezt sosem tudomelmagyarázni neki, akkor sem, ha történetesen megértené,amit egyébként kötve hiszek.

Azt mondom tehát, hogy a jegyzőkönyvet, ebben aformájában, nem írom alá. Miért? Mert nem felel meg avalóságnak, hogy a felszólítása előtt ismertette volna velema törvényt. De igenis, ismertette. Jó, mondom, aláírom, hakiegészíthetem a saját észrevételemmel. Mit akarok észre-vételezni? Azt, hogy a felszólítása előtt semmi esélyt nemadott nekem a megfontolásra, a gondolkodásra, hogy a jó-zan értelmem kerekedjen felül az első érzéseimen. A jegyző-könyvet vagy aláírom így, vagy sehogy, hangzik a válasz. Ak-kor sehogy, így én. Könnyed, ámbár ingerült vállvonogatás.Egy szőke bajszos alvámos most az alábbi kijelentést teszi:„Tanú vagyok; én ott voltam, amikor figyelmeztetted.” Kije-lentése nem lep meg, de most már határozott hányingerrelküzdök. Futólag megjegyzem, hogy tanú, az ősidők pereitőla legkorszerűbbekig, mindig, mindenre akadt. És miközbenútlevelemet a lefoglalt 4000 schillingről szóló nyugtávalegyütt visszakapom, hozzáteszem még, hogy roppant ne-héz lesz elhitetni ezzel az országgal, hogy szabad. Ezt azon-ban megbánom, olyan mondatot ejtettem ki, amely onto-lógiailag éppolyan értelmetlen, mint szemantikailag, vagyakár a legszűkebb praktikumot tekintve. Sokkal inkább fog-lalkoztat az a, mondhatnám kielégítő érzés, hogy mindaz,ami itt történt és történik, a legsajátabb képzeletem ter-méke, és a legsajátabb képzeletem törvényei szerint tör-tént és történik. Hivatkozom ismét az, akár csak egyet-len „hűséges olvasómra” — aki talán egyedül én vagyok:profetikus regényemben ezt a jelenetet szinte szórul szó-ra olvashatja. Ugyanez a magatartás, ugyanez az eljárás,ugyanez az émelyítő törvényeskedés, miközben tetőtől tal-pig kirabolnak, majd meggyalázva és homályos fenyegeté-sekkel bemocskoltan az ismeretlen ég alá kilöknek. Mintkülönös, regénybeli alteregóm, Köves, én is a tágasabbvilágba indultam, hogy egy isten háta mögötti, mocskos

20

határállomásra érkezzem, ahol itthon, nyomorúságosan,végzetesen, halálosan itthon vagyok. Az élet, lám, utánozzaa művészetet, de csakis az olyan művészetet, amely az éle-tet, vagyis a törvényt utánozza. Nincs véletlen, minden ér-tem és általam történik, és ha majd bejárom utamat, meg-értem végre az életemet.

Kilépek a szabadba; süt a nap. Az az ötletem támad,hogy hazatelefonálok. Részint, hogy ebből az érdes, szárazés csikorgó szférából kilépjek, és végre újra szerető em-beri hangot halljak; részint pedig bejelentendő, hogy atervezett program ellenére mégis otthon ebédelek. Nemtalálom a telefont. Várótermekbe, pénztárterembe nyitokbe: sehol. A  leírhatatlan szagú és küllemű büféből töm-zsi, rezes arcú, a részegségtől boldog öregúr tottyan ki;kérdem tőle, hol a telefon: nem tudja; emelkedett han-gulatban, vörös szemekkel, ellenzős sapkában, megdicső-ült arckifejezéssel távozik. A büfésnő azt tanácsolja, hogymenjek ki az állomásról, a sorompón túl forduljak jobbra(vagy balra: nem emlékszem), és úgy háromszáz méternyi-re látok majd egy sárga épületet, a postát: ott bizonyáralesz telefon. Kilépek az állomásról, és ahogy a poros út-ra, a poros égre, a poros házakra és az előttem ásítóháromszáz méterre kitekintek, megértem, hogy nem fo-gok telefonálni. Vissza a pénztárterembe, megnézendő,hogy juthatok a leghamarább Budapestre. Megkérdem apénztárosnőt, hogy a tíz ötvenegyes gyorsvonat, amit amenetrendi táblázaton látok, létezik-e. Létezik, mondja,de az nemzetközi járat. Az a jó, válaszolom, és inkábbmegállapítom, semmint kérdezem, hogy a Bécsbe váltottoda-vissza jegyem ugyebár, érvényes rá. Igen, feleli apénztárosnő, csak hát épp az imént említette, hogy a járatnemzetközi. Mit jelent ez? — támad fel bennem a hirtelengyanú. Azt, hogy tilos felszállni rá — hangzik a magyarázat.Megemlítem, hogy két és fél ezer forintért vásároltam nem-zetközi vonatjegyet, amelynek az első felét sem teljesen,de a másodikat még egyáltalán nem használtam fel. Látom,hogy érveim nem keltenek túl nagy hatást; a követke-

21

ző járat, úgy látom, személyvonat, délután indul és többórán át döcög Budapestig; a pénztárosnőtől végül azt a jótanácsot kapom, kérjek engedélyt a vámosoktól, hogy érvé-nyes jegyemmel felszállhassak arra a vonatra, amelyre ezta jegyet megváltottam.

Vissza tehát a vámhivatalba. Mindenki csupa készség.Emberem: hát mégsem utazom Bécsbe? — érdeklődik. A kérdést nem értem, humorizálni, bizalmaskodni nincs ked-vem, megkérdem tőle, hozzájárul-e, hogy érvényes jegyem-mel felszálljak a nemzetközi gyorsvonatra; a maga részérőlsemmi kifogása, így a vámos, de az ő hozzájárulása mégkorántsem elegendő: engedélyt kell kérnem a határőrségtőlis. Néhány ténfergő katonát látok, egyikük nyakában, fe-hér szíjon, kisebb éjjeliszekrénypolc. Előadom kérelme-met. Üres arcok hallgatnak. Lassan elbizonytalanodom, el-fog az az érzés, hogy talán japánul vagy valami egyéb,a magam s főként e katonák előtt ismeretlen nyelventalálhattam megszólalni. Végre valaki azt mondja, meg kellvárni a parancsnokot. Jó negyedóra múlva szikár, korosabb,szemüveges, közigazgatási arcvonású tisztet látok a sínmentén poroszkálni, néhány alacsonyabb rangú egyenru-ha társaságában. Megszólítom, előadom kérelmemet. Úgyérzem, kezd kiütközni rajtam a csüggedtségem. De ez atiszt érteni látszik, amit mondok. „Le kellett szállnia a bé-csi vonatról?” — kérdi diplomatikusan, de szigorúan. Ige-nis, le kellett szállnom. Rendben van, szól, engedélyezi;kurtán, tárgyszerű megvetéssel tetőtől talpig végigmér,majd továbbindul. Mégis: határozottan érzem, hogy ebbena tisztben van szeretet. Börtönökben, táborokban, egyébilyenféle helyeken mindig akad egy-egy tiszt vagy altiszt,aki visszaadja az életbe vetett hitedet. Az ilyen tisztbenmegbízunk, ha ő hallgat ki, nem hazudunk, jelenlétére vi-gaszként sóvárgunk, és ha agyonlő is, tudjuk, hogy nemkedvtelésből teszi, hanem azért, mert mást nem tehet.

Íme, a vonat. Felszállok. Egy másodosztályú,nemdohányzó fülkénél engedelmet kérek. A  benne ülő sláthatóan nem egymáshoz tartozó úr és hölgy nem tud ma-

22

gyarul: e percben ezt mindenképp megnyugtató körülmény-nek érzem. Itt a kalauz. A jegyemre, közli, rá kell fizetnem.Mennyit? — kérdem, nagyon szerényen, nagyon udvaria-san. Azért, kezdi magyarázni, mert… Nem azt kérdezem,szakítom félbe, nagyon szerényen és nagyon udvariasan,hogy miért, hanem hogy mennyit, mert esetleg nincs nálamelég pénz. Ötszáznegyven forintot, hangzik a válasz. Meg-nyugszom. Fizetek. A kalauz azért magyarázattal szolgál;hasztalan teszi, nagyon szerényen és nagyon udvariasan vé-gighallgatom, de nem értem, és nem is érdekel. Fő, hogynem kellett újra leszállnom.

A vonat egyenletesen, szinte hangtalanul siklik. Csendvan. Az úr szundikál, a hölgy olvas. Angol regényt, látoma borítóján. Mozdulatlanul ülök. Tekintetem valamivel azegyhangú táj fölött, az ég alján szalad, együtt a vonattal;kinézek, de nem látok, nem akarok látni semmit. Lassan,egészen lassan borít el a szégyen; a lábujjamtól indul, agyomorszájon keresztül a torkom, az agyam felé tolul. Jóltudom, hogy most majd napokig, hetekig, talán hónapokigis eltartó depressziónak kell elébe néznem. Miért hittem,hogy Bécsbe utazhatom? Miért hittem, hogy mást tehetek,mint amit eddig tettem? Rabként, a gondolataimat, a tehet-ségemet, az igazi lényemet eltitkolva éltem eddig, mert jóltudtam, hogy itt, ahol élek, egyedül rabként lehetek szabad.Jól tudtam, hogy ez a szabadság csak egy rab szabadsága,vagyis illúzió; de legalább — így hittem — becsületes illú-zió, becsületesebb, mintha a szabadság illúziójában élnékrabként. Jól láttam ennek az életnek a veszélyeit, azt, hogya rabélet végül rabbá tesz; hogy mélyen a század kulturálisszínvonala alá kényszerít, hogy látkörömet beszűkíti, tehet-ségemet felőrli. Mégis, így akartam élni, abban a hitben,hogy azért ez is élet, olyan élet, amelyet valakinek — talánéppen nekem — meg kell fogalmaznia. Miért akartam hátmenekülni, vagy legalábbis némi szabadságra menni? Mi-ért hittem, hogy változtathatok ezen az életen, amelyre márréges-régen úgy tekintek, amelyet már réges-régen úgy ke-zelek, mintha nem is az én életem lenne, hanem szigorú fel-

23

adatként kapott vizsgálati tárgy, s amellyel szemben egyet-len kiváltságot — vagy ha jobban tetszik: szabadságot — őr-zök még: hogy ha már leküzdhetetlenül megcsömörlöttemtőle, két doboz altatóval meg egy fél üveg rossz albán ko-nyakkal véget vessek neki…

Ezen a ponton feleszmélek. Újra Tatabányánál járunk.Ezenközben én is bejártam utamat: íme, értem az életemet.Az engem ért agressziót — mert nem tehetek mást — mostis, mint mindig, tőrként mohón megmarkolom, és a pengétönmagam ellen fordítom; de az erő és a keserű gyönyör,amivel gondolataim ezúttal mintegy kezet emeltek rám,őszinte vadságával szinte megrémít. Mindent, mindent, /mindent értek, / mindent átlátok már! / Hollóid szárnyát hal-lom suhogni… — igen: betelt a pohár, több sérülést már —úgy látszik — nem szenvedhetek el. Hat évtized változatos,ámbár egyhangú diktatúrái, s mindezek ma még névtelenüledékdiktatúrája felmorzsolta tűrésből — oktalan tűrésből— táplálkozó immunitásomat. Keresztül-kasul döfködött,idegszálaim kötelékén függő, agyonsebzett testemen nem-hogy egyetlen dárdahegy, de már egy injekciós tű szúrásaszámára sincs többé hely. Elvesztettem tűrőképességemet,nem vagyok többé sebezhető. Elvesztem. Látszólag a vona-ton utazom, de a vonat már csak egy holttestet szállít. Ha-lott vagyok. (És hogy minden beteljesüljön, s kevésbé elha-gyottnak érezzem magam, még csak azt kellett kívánnom,hogy síromra vagy urnámra vagy akármire, ami belőlemmegmarad, ha tán nem is a rehabilitációm, de legalább amegbocsátás jeléül, egy vámos helyezzen el majd egyetlenszál virágot…)

(1991)