KULTÚRA ÉS ÉLET

Kiss Ulrich

A VALLÁSOK VALLÁSA?

Gondolatok a szabadkőművességről

A fény rejtőző fiai

Kevés szervezet története burkolódzik akkora homályba, mint a szabadkőművességé, holott társadalmi és politikai jelentősége vitathatatlan. Konkrét ismereteink fordított arányban állnak az ismeretanyag jelentőségével. Feltűnő a történészek visszafogottsága, hisz többnyire csak lábjegyzetben emlékeznek meg a mozgalom tevékenységéről. Ami annál különösebb, mert a páholyok, ahogy a szabadkőművesek gyülekezési helyeiket nevezik, nem csak a zavaros összeesküvéselméletekben, hanem a szervezet saját irataiban is mint a társadalmi változások bölcsői és műhelyei szerepelnek, legkésőbb hivatalos alapításuktól, 1717-től kezdve. Egy vezető szabadkőműves, dr. Balassa József1 a rendszerváltás után kiadott könyvecskéjének előszavában érzékelteti az ellentmondást: „ A szabadkőművességnek, noha munkásságát mindig csendben az első sorok hangos lármáját kerülve folytatta, mindenesetre figyelemre méltó szerepe volt az elmúlt két évszázad szellemi életének történetében. Mindig voltak fanatikus hívei és még fanatikusabb ellenségei” (Balassa, 6). Mi váltott ki fanatikus gyűlöletet, illetve szenvedélyeket? Balassa azt állítja, hogy „nem akar sem propaganda, sem védőirat lenni, egyedüli célja fáklyát gyújtani az éjszakában” (Uo.) De honnan a sötétség, ha a szabadkőművesek a fény fiai?2

Az egység nagy álma

Szólaltassuk meg még egyszer az egykori nagymestert, Balassát: „ A szabadkőművesség igazi lényege, alapvető gondolata az egész emberi nem testvéri összetartozása” (7). Nemde, ez a kereszténységnek is lényege? S lám, Balassa - ha nem is idézi az ismert bibliai kifejezést: „Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette” (Ter 1,27) - meglepően hasonló teológiát hirdet: Azt vallja és hirdeti (ti. a szabadkőművesség), hogy a nemzeti, faji, nyelvi, vallási különbségek szerint széttagolt emberiséget egy családban kell egyesíteni, és testvérnek kell tekinteni mindenkit, akit Isten embernek teremtett (Balassa, 7). Az egység gondolata az alapeszme, ennek megvalósítása a cél, ennek megfelelően: „A szabadkőművesség minden egyes nemzet körében önállóan, a nemzeti sajátságokhoz alkalmazkodva szervezkedett, tehát lényege nem nemzetközi, hanem egyetemes emberi” (kiemelés a szerzőtől, uo.). Egyértelmű a

párhuzam az egyházzal, ami megmagyarázza, hogy szinte a kezdetektől fogva erős vetélkedés folyt a szabadkőművesség és az Egyház között. Egy másik szabadkőműves testvér, Sáry Gyula, odáig megy, hogy a szabadkőművességre oly jellemző titokzatosságot, titkolódzást is az egyház számlájára írja: „Azonban titkosságukat fokozniuk kellett, amikor a hivatalban lévő pápák sorozatosan egyházi átokkal sújtották a szövetséget.” (Sáry 23)3

XII. Kelemen bulláját 1738. április 28-án bocsátotta ki a szabadkőművesek ellen*, a szövetség alaptörvényét (Constitutions) viszont James Anderson lelkész állította össze 15 évvel korábban, 1723-ban, Montague herceg, akkori nagymester felkérésére (Sáry, 35). E döntő fontosságú alapokmány, melynek elismerése előfeltétele minden páholy szabályos voltának, 7. cikkelyében leszögezi: „Valakinek szabadkőmíves voltát, ha csak ő maga nem kívánja, vagy meg nem engedi, nem szabad nyilvánosságra hozni.” (Sáry, 38) Ha más titkuk nincs is, a tagságot körülvevő homály sok spekulációra ad okot. Egyúttal hatálytalanítja az ellenérvet, amelyet Sáry szinte bosszankodva említ: „Ugyanis tudni illik, az állami törvénykezés szabályai a szabadkőművességre is vonatkoznak, ami azt az elavult nézetet talán végleg eloszlatja, hogy a szabadkőművesség titkos szervezet.”(Sáry 39). A törvény azonban mindenkire vonatkozik, legalábbis demokratikus jogállamban: nincs kivétel. Miért lenne akkor a törvény egyetemessége érv a szabadkőművesség titkossága ellen?

Van-e titkuk?

Marad persze néhány kérdés: van-e titkolnivalójuk a testvéreknek? Ha lelkész írta az Alapszabályát, miért kerül a testvériség mai napig konfliktusba az egyházzal? S ha oly nemes célokért küzd a szövetség, miért veszíti el „szabadkőmívesi minőségét” aki megszegi titoktartási fogadalmát, egy nyitott társadalomban, melynek megalkotása elvileg a testvérek célja kezdetektől fogva? 4

A válasz egyszerre egyszerű és összetett. A szabadkőművesség egy gnosztikus vallás, mely tagadja vallási voltát. A szabadkőművesség a történelem folyamán ismételten döntő befolyást gyakorolt a politikára, miközben „határozottan kizár gyülekezetéből minden vallási és politikai vitatkozást” (2 §, lásd Sáry, 37) Hogyan lehet politizálni, ráadásul igen eredményesen, vita nélkül? Semmi esetre sem demokratikusan, csakis tekintélyelvű rendszerben! A páholyok belső élete azonban épp ilyen, a Mester tekintélye abszolút, miközben a közéletben a testvérek mindenütt a demokráciát szorgalmazzák. Újabb rejtély!

Idézzük ismét Balassa testvért! „Bármely intézmény igazi lényegét, jelentőségét és fontosságát csakis történeti fejlődésének ismerete alapján érthetjük meg. Csakis akkor nézhetjük megértő szemmel, elfogulatlan megítéléssel az emberi intézmények igaz értékét, ha látjuk, milyen erők hozták létre és milyen viszontagságokon mentek

keresztül a történelem évszázadainak folyamán.” (Balassa, 7) A baj az, hogy a szabadkőművesség vitathatatlan történelmi jelentősége dacára a történelemtudomány mostohagyereke, és inkább újságírók, pamfletírók és apologéták irogatnak lankadatlan szorgalommal a témáról, miközben írásaik ígéretes címük dacára, például „A leleplezett szabadkőművesség”5, nem lebbentik el a leplet a leleplezendőről - ha van mit leleplezni.

A múltat végképp eltörölni

A számtalan, a szövetség eredetét és ősiségét magyarázó eredetmonda többségét még a felvilágosodott szabadkőművesek is megmosolyogják. De az alaplegendát, mely szerint a szabadkőművesség a középkori építőcéhek szellemi örököse, és egyfajta folytonosság állna fenn velük, barát és ellenség egyaránt elfogadja. Nos, ez a monda a szabadkőművesség roppant eredményes PR-ének legnagyobb sikere, de szerintem éppúgy mese, mint a többi! A történészek faladata kideríteni, miért volt szükség ilyen mítoszra. Balassa, aki a templomos vagy rózsakeresztes családfát gyakorlatilag elveti, és csak „másik felfogásként” említi, sem adja fel ezt a mítoszt: „A szabadkőművesség igaz eredetét a kőművesek és kőfaragók céheiben (gild) kell keresnünk.” (Balassa 14) Miért tűnik jó ősnek a középkori céh? Válaszul idézzük Balassát: „Az a nagy tisztelet és megbecsülés, mellyel a középkor hatalmas székesegyházainak építőit az egész kereszténység körülvette, érthetővé teszi a templomépítő és kőfaragó mesterek és művészek titokzatossággal övezett társaságának megalakulását és felvirágzását.” (Uo.) Bármely PR-szakértő csak elismeréssel adózhat a korabeli PR-zseniknek, akik az építők hatalmas tekintélyére alapozták filozófiai társaságuk növekedési stratégiáját. És mindjárt választ kapunk arra is, hogy mire jó a titokzatosság: ez egy újabb zseniális PR-fogás, mely mai napig vonzza azokat, akiket a titok vonz. S ezért nem lehet feladni, azonosságvesztés nélkül. De mivel indokoljuk, hogy az állítólagos átmenet a dolgozó kőművesek (operative masons), azaz tisztes iparosok céheiből elmélkedő, filozofáló kőművesek társaságaiba, valójában a fantázia szülötte?

Néhány megfigyelést tehetünk az 1717-es alapítás körülményeire vonatkozóan, ami valószínűtlenné tesz bármiféle folytonosságot a katedrálisépítők és a későbbi jótékonykodó forradalmárok között. Először: A hivatalos alapításra a Lúd és Rostély nevű kocsmában (sic!) került sor. Ha az alapítók a legkisebb kapcsolatban lettek volna a katedrálisépítőkkel, miért nem egy „igazi” műhelyben, szakszóval páholyban tartották alakuló ülésüket? Másodszor: semmi bizonyíték nincs arra, hogy a nagy építkezések megszűntével az építőpáholyok, mint testvériségek fennmaradtak volna. Nem ismerünk egyetlen egy (!) jegyzőkönyvet sem, amely rögzítené, hogy egy konkrét operatív páholy egy nem operatív tagot vett volna fel, és ennek következtében megváltozott volna a páholy belső szabályzata az új igénynek és új tagságnak megfelelendő. Több száz katedrális épült Európában, miért épp és kizárólag Londonban történt meg ez a metamorfózis? Hogy

lehet, hogy még a londoni „egyesülés” után, amikor futótűzszerűen alakultak szerte a kontinensen is a páholyok, nem létezett egyetlen élelmes vállalkozó sem, aki egy létező építő páholyból alakított volna új típusú szabadkőmíves páholyt? Harmadszor: Miért semmisítették meg a páholy levéltárát, iratait, alighogy elkészült a híres Anderson-féle „Alkotmány” - kérdezi Jean Baylot. „Mit gondoljunk egy ilyen hamvasztásról, semmint azt, hogy el kellett pusztítani bizonyos iratokat, és elrejteni a korábbi gyakorlat egyes elemeit.” (id. Henri Jullien, 67)6 Mi rejtegetnivalója volt Andersonnak, illetve a valódi szerzőnek, Désauguliers-nek (Uo.)? Jullien a korholás mellett dicsérően (!) megjegyzi, hogy a lelkész, „amennyiben elvetette a római vallás hagyományát, egyúttal megalapozta a vallási toleranciát, amely utólag egészen normálisan fejlődhetett és kiterjedhetett az agnoszticizmus későbbi megengedéséig” (Uo.) Jullien rátapintott a lényegre: a szárnyait bontogató szabadkőművesség valamilyen módon egy protestáns jelenség, akár ezoterikus protestantizmusnak is nevezhetnénk, ámde szédületes sebességgel ettől is eltávolodott egészen a hitehagyásig. Meglepő, ha a katolikus egyház 15 évvel a Constitutions után a katolikus hittel összeegyeztethetetlennek ítélte az új mozgalmat? A középkori céhek nemcsak abban különböztek a későbbi páholyoktól, hogy operatívak voltak, hanem abban is, hogy katolikusok voltak. A londoni páholy és követői szerte a világon épp a katolikus jelleget számolták fel.

Amilyen szerény, de ígéretes a Szent János ünnepére időzített londoni alapulás, olyan tanulságos a tizenöt év tanulmányozása az alapítás és az Alkotmány között. Robert Ambelain, nagy tekintélyű francia nagymester, a martinistákról - amely egy bevallottan ezoterikus ágazata a szabadkőművességnek - írt könyvében egyenesen azt állítja, hogy az angol rózsakeresztesek vették át 1717-ben az angol szabadkőművesség irányítását (id. Jullien 66). Ambelain szerint az 1723-as reform alkalmából vezették be a mesteri fokot is - amely azonban a modern szabadkőművesség szíve, és melynek beavatási szertartásában, a „profán” jelképes halálában bontakozik ki igazán a rózsakeresztes befolyás, de benne mutatkozik meg az „ősrégi alexandriai gnózis túlélése” is (id. Jullien 66). Igaz, Jullien szerint a Mester fokot csak 1738-ban, újabb tizenöt év múlva vezették be (Jullien 67). Egy másik kőmíves szaktekintély szerint az unitarizmus volt döntő befolyással a kialakuló páholyokra. Mielőtt elvesznénk az ilyen-olyan izmusok útvesztőjében, kezdjük sejteni, hogy a szabadkőművesség egyetlen „szent” hagyományát sem fogadja el a mozgalom egésze, és szinte minden állítás ellenállítással találkozik. A szabadkőművesség megosztott, ami egyébként kétessé teszi a népszerű összeesküvés elméleteket. Hogyan lehetne ilyen ingoványos talajra világbirodalmat építeni?

A szabadkőművesség Janus-arca

Francis Viaud, a Nagykelet (Grand Orient de France) Nagymestere 1945-től 1956-ig, és egyúttal a rítusok nagytanácsának Szuverén-

főparancsnoka - a testvérek kedvelik a hangzatos titulusokat - az ellentmondást úgy igyekszik feloldani, hogy különbséget tesz egyfelől a szabadkőművesség, azaz maszonikus rend (l’Ordre és másfelől a különböző országos fennhatóságok Obédiences) között. Míg a rend, egyetemes, hagyománytisztelő és beavatáson alapul (iniatique), a fennhatóságok kölcsönösen kiközösítik egymást (Viaud, in Jullien 7). Úgy tűnik azonban, hogy az egyetemes maszonéria inkább virtuális, a valóság jóval prózaibb. Nem csoda, ha Viaud szinte nosztalgikus hangon beszél a pápai kiközösítő bullákról, mivel azok árnyaltság nélkül a szabadkőművesség egészét érintik. Viaud gyanúja, hogy az 1720-as autodafé, ahol a frissen megalapított londoni Nagypáholy a lángok martalékául dobta az ősrégi iratokat, tudatos szakítás volt a múlttal. Sőt odáig megy, hogy a londoni Nagypáholy által elrendelt titoktartás valós motívuma a szóbeli hagyomány megsemmisítése lett volna, miután az írások már elpusztultak (in Jullien 11). Viaud hitvallása szerint a testvér, akit beavattak, maga kell, hogy a lelkiismeret színe előtt felismerje a Fennhatóságoktól független „szabadkőműves evangélium” (sic!) valós értékét. Viaud a páholy és ezen belül az egyes testvér szuverenitását hangsúlyozza, míg a Fennhatóság szerepe inkább reprezentatív, és a gyakran nem kis vagyon kezeléséért felelős (12). Ez egyfelől kiállás a ma elterjedt individualizmus mellett, szemben a közösséggel, de másfelől állásfoglalás egyfajta spiritualitás mellett, szemben az exoterikusnak (avatatlanoknak szánt) minősített szociális elkötelezettséggel szemben, mely Viaud szerint újabban mind a katolikus egyházra, mind a páholyokra jellemző. Ezt a Nagymester redukcionistának nevezi, mivel itt az evangéliumot, ott a beavatott testvér útkeresését politikai és társadalmi mozgalmi aktivizmussal kívánják helyettesíteni (12). Jullien és Viaud a spiritualitás újjáélesztése mellett törnek lándzsát, és Oswald Wirthet idézik: „A szabadkőművességnek újra a beavatáson kell alapulnia, hogy tagjai örömteljes (épanoui) emberekké váljanak, akik nyitottak mind a bennünk levő realitásaikra, mind a külvilágéra” (in Jullien 15). Amiből sejthetjük, hogy a jelen valóság nem egészen felel meg az eszménynek. Mindenesetre Jullien meggyőzően cáfolja az elterjedt tévhitet, mely szerint a szabályosnak mondott (értsd: magukat annak nyilvánító) páholyok tagsága teljességgel összeférhetetlen lenne a nem szabályosokéval.

S hogy ez nemcsak a történeti indulás korszakára igaz, hanem a közelmúltra és a jelenre is, arra a legjobb bizonyíték a XX. század leghírhedtebb „szabálytalan” páholyának, a P2-nek esete. Ennek hírhedt nagymestere, Licio Gelli gróf, a „La Verità” 7 című önigazoló írásában, a lelkiismeret-furdalás legkisebb jele nélkül, magát habozás nélkül Alfred Dreyfus-szel (!) összehasonlítva, fakszimilék sorozatával bizonyítja, hogy ártatlan a neki tulajdonított bűncselekményekben, amely nem csak az olasz, de a nemzetközi szabadkőművességet is kínosan érintette, és bizalmi krízist gerjesztett (Gelli 13). Azt is dokumentálja, hogy a Grande Oriente d’Italia bízta meg hivatalosan 1977. április 15-én a P2 páholy testvéreinek gondozásával (Gelli 39), mely megbízás kiterjed olyan testvérekre,

akik hivatalosan nem lehettek egyetlen páholy tagjai sem, mivel vallási, társadalmi vagy politikai okok (sic!) akadályozták őket. A szupertitkos páholy szupertitkossága tehát tudatos volt, és a Grande Oriente akarta, és a taglistát is annak székhelyén őrizték (Gelli 40). A londoni Egyesült Nagypáholy különben már 1972. szeptember 13-án szabályosnak ismerte el a Grande Oriente d’Italia Nagypáholyt (Gelli 382). Jullien és más spirituális vezetők hiába orrolnak a páholyok - nagyon is világias - politikai és pénzügyi manőverei miatt.

Mégis vallás?

Míg a külvilág könnyen lát a páholyokban önsegélyező úri klubot, addig a bennfentesek annak spirituális dimenzióit hangsúlyozzák. A szabadkőművesség mindent összevéve erősen vallási jelenség, kisebb fenntartásokkal új világvallásnak is nevezhető. Ez ellen a legtöbb testvér hevesen tiltakozik, holott az ősi kötelmek már így rendelkeztek: „Régebben a kőműveseknek abban a vallásban kellett hinniük, amelyet az ország népe, ahol működtek, magáénak vallott. Ma azonban úgy véljük, elégséges, ha csupán amellett a vallás mellett kötelezzük el magunkat, amelyben valamennyi ember egyetért” (Kiszely 1999, 22) Mi lenne ez a vallás, ha nem a szabadkőművesség? Az persze más kérdés, hogyan fogadtatjuk el „valamennyi emberrel” az új vallást. Ez az egyetemesség szükségszerűen előrevetíti a konfliktust minden más egyetemes vallással, így a kereszténységgel és az iszlámmal szemben is. Ami megtévesztő és elbizonytalaníthat mind testvért, mind profánt, az a mód, ahogy a Désauguilers-Anderson kettős az új vallás meghirdetése után meghirdette a toleranciát is: „Úgy véljük, tiszteletben kell tartanunk tagjaink személyes meggyőződését” (ami persze lehetne azonos az új vallással is, a szerk. megjegyzése). Más szóval: a kőművesek legyenek jó, hithű, becsületes és tisztességes férfiak, akik elfogadják egymás hitvallását és meggyőződését (Ez is kétértelmű: hisz „egymás hitvallása” lehet különböző, de azonos is!). Ily módon válik a páholy az egység színhelyévé s egyúttal annak eszközévé is, hogy hű barátságban összeforrassza azon embereket, „kik máskülönben idegenek maradnának egymás számára” (uo.). Nos: ez jelenthet egyszerűen toleranciát, megkönnyítve a testvérek társadalmi beilleszkedését, de ahogy a beavatás fokozatosan halad előre, szükségszerűen az egység, azaz egyetlen vallás, a szabadkőművesség felé mutat.

Az egység álom marad

Az áhított egységet azonban nemcsak az emberiség, hanem a testvériség sem érte el. Ennek okait Róbert I. Péter a szegedi egyetemen bemutatott PhD.-disszertációjában8 tárta fel. Róbert alapos vizsgálatnak vetette alá az alapító idők iratait és liturgikus szövegeit is. Kimutatta, hogy a modern angol szabadkőművesség a felvilágosodás és az ellenfelvilágosodás küzdőterében alakult ki, és hogy ez utóbbi jóval nagyobb hatással volt rá, mint azt a szabadkőműves ideológiája láttatni szeretné velünk. A szekuláris és a

vallási, a keresztény és a deista, racionalista áramlat szembeállítása jórészt XX. századi körülmények visszavetítése a XVIII. századba, amikor ezek nem különültek el élesen, hanem egymásba olvadtak. A szabadkőművesség tehát nem a felvilágosodás legitim gyermeke (és a felvilágosodás sem a szabadkőművesség hozománya az európai kultúrában), hanem legalább olyan mértékben az ellenmozgalomé is. Róbert gondosan dokumentált tézisei szerint a felső fokok: királyi boltív és a többiek, főleg a templomos fokok egyértelműen azt mutatják, hogy egyfajta rekatolizáció zajlott le. Sőt, Róbert szerint egyetlen radikális deista sem lett beavatva a szabadkőművességbe! (Róbert 7). Csupán a konstruktív vagy pozitív deisták eszméi hatoltak be a modern szabadkőművességbe, amelyet a Modernek képviseltek, míg az Antients, (régiek) többségükben írek és skótok, akiket Róbert az ellenfelvilágosodással azonosít, részben restaurálták a Désauguilers-Anderson kettős által kiiktatott katolikus elemeket. Róbert bemutatja azt is, hogy az Angol nagypáholy hátráltatta a brit nemzeti tudat kialakulását, megtagadva a skót és ír tagok felvételét. A felvilágosodás ideológiájának elvetése még inkább egyértelmű volt Németországban, ahol a rózsakeresztes áramlat erős maradt, és a skót Ramsay lovag Oration című (1737) elhíresült beszéde óta Franciaországban is.9 Andrew Michael Ramsay 1711-ben konvertitált Fénelon hatása alatt, aki a misztikus Madame Guyonhoz küldte, akinek Ramsay haláláig titkára volt. (Jungclausen 24)10 Junclausen nem említi, hogy Ramsay lovag később a magas skót fokok bevezetésével írta be magát a szabadkőművesség történetébe, inkább azon csodálkozik, hogy a francia misztika életének utolsó éveiben ökumenikus hatással volt tágabb környezetére, így Peter Poiret elzászi származású remetére, aki pietista körökben népszerűsítette őt. Poiret viszont Gerhard Tersteegenre (1697-1769) gyakorolt nagy befolyást, aki viszont maradandó hatással volt a protestáns lelkiségre. Egy katolikus misztika hatott tehát több hullámban a protestáns spiritualizmusra. A felekezeteket fölülmúló egység a misztikában nem maradt a páholyok előjoga, de még a szerzői jogok sem őket illetik meg: a korszellem szülte azt.

Német viszonylatban ezt Heinrich Schneider, a Cornell Egyetem tanára mutatta ki a „Misztériumok keresése”11 című, jelentős, bár kevesek által ismert művében. A kötetecske érdekessége, hogy egy 1787-ben közzétett szabadkőműves írásból12 átvett reprodukció ékesíti, melyen három fa látható: az előtérben a legerőteljesebb az angol szabadkőművesség fája, melynek egyik főága a skót, az abból szétágazó francia, holland, svéd és a Hund-féle (a szabadkőműves szerzők többsége által „kiátkozott” ágakkal, a másik főága a Zinnendorf-féle rítus. A skót főágból lekonyul egy háromfelé bomló ág: az alkímia, a mágikus és a martinista ágak. Az angol fa gyökereiből táplálkozik az illuminátusok félbetört törzse. A legérdekesebb azonban a kissé a háttérben elhelyezkedő második fa: a jezsuita törzsből nő ki a rózsakeresztes ág. Lám, 1787-ben, két évvel a francia forradalom előtt az ideológiai helyzetet még egészen másképp látták a testvérek, mint ma, visszapillantva! Schneider eléggé

világosan szemlélteti, hogy az Anderson-féle liberalizmust és a vele járó egalitariánizmust, francia földön mind a hatóságok, mind az Egyház gyanakodva szemlélték. Ezért a társadalmi hierarchia (újra) bevezetése a magasabb fokokon rokonszenvre talált, és egy lappangó szociális krízist oldott meg. Másfelől Ramsay a középkori lovagrendek félig katonai, félig egyházi köntösébe bújtatta az addig mesteremberek műhelyeinek légkörét árasztó páholyokat. Mindenképp a keresztény elemet erősítették, amit későbbi szerzők, racionalizmusra hajló „”ártalmas” befolyásnak minősítettek, például Ernst Deecke13.

Schneider szerint azonban mindenekelőtt az egység létrehozására láttak esélyt. Minden jel arra mutat, hogy a vezető értelmiségiek többé-kevésbé tudatosan mind Angliában, mind a kontinensen az elveszett (középkori) keresztény egység reneszánszára törekedtek, és az egység lehetőségének felcsillantása lett a szabadkőművesség kezdeti sikereinek egyik rejtett oka. Hozzátehetnénk: ez volt már a rózsakeresztes Valentin Andreä álma is: az egész tágas világ általános reformja, amely 1614-ben közzétett könyvének is címe.14 Andreä befejezetlennek érezte a reformációt, és a fiktív rózsakeresztes testvériség hivatása lett volna azt befejezni. Andreä a kereszténység gyökereihez akart visszatérni, és egyetemes testvériséget szándékozott létrehozni e célból. Könyve mai szóval bestseller lett, eszméi önállósultak, főleg alkimistákat ihlettek újabb és újabb könyvekre - akkoriban a rózsakeresztes jelző éppolyan marketingkulcs volt a sikerre, mint manapság a New Age - és az egyetemes testvériség eszméjét végül a londoni nagypáholy sajátította ki. Schneider bemutatja, hogyan hatott az újplatonikus Kabala a reneszánsz - Pico della Mirandola és Reuchlin - által misztikusan átgyúrt változatában az újkori teozófiára és végül a szabadkőművességre. A szemlélet lényege, hogy az ember egy mikrokozmosz, a világegyetem kicsinyített mása, Ádám Kadmon Isten első „emanációja” amolyan isteni kísérlet a bibliai Teremtés előtt, és Reuchlin szerint a János evangéliumból ismert megtestesült Ige - állítják Lennhoff és Posner szabadkőműves lexikonjukban (805). Szerintük a szabadkőműves Háromság, a Bölcsesség, a Szépség és az Erő is Reuchlinra vezethető vissza - ott Hatalom, Bölcsesség, Szeretet (808). Jellemző még a spekuláció Isten neveivel, ami a szabadkőműves felső fokokon ismét előretör. Nehezen szabadulunk meg a benyomástól, hogy ami nagy reformnak indult, végül mágikus, ezoterikus spekulációba fulladt, és Lennhoff és Posner is sóhajtozva panaszkodnak, hogy mozgalmuk csak nehezen szabadult meg egészséges racionalizmussal ezektől az állítólag rájuk telepedett kinövésektől (809). Mintha eltávolodtunk volna Balassa nagymester eszményeitől! A szabadkőművesség befejezetlen szimfónia.

Jegyzetek

1 A szabadkőművesség története. Média. é. n. (1990)

2 Peyrefitte Roger, 1961. Les Fils de la Lumière. Flammarion.

3 Sáry Gyula, 2004. Szabadkőművesség, avagy a királyi művészet. Budapest: Dénes Natur Műhely.

* Szabó Ferenc jegyzete

Az egyház XII. Kelemen után - egészen XIII. Leó pápáig - még tíz alkalommal elítélte a szabadkőművességet: kiközösítette nemcsak a szabadkőműveseket, hanem azokat is, akik bármilyen módon segítették őket. A pápák körlevelei alapján az egyházi törvényhozás az 1917-es Kódexben, amely 1983-ig érvényben maradt, beiktatta a 2335. kánont, amely kiközösítéssel sújtotta azokat, akik a szabadkőműves „szektához” vagy hasonló egyházellenes „összeesküvést” szervező társuláshoz csatlakoznak. A II. vatikáni zsinat idején és utána kísérletek történtek a katolikusok és a szabadkőművesek párbeszédére. Egyes püspökkari konferenciák sürgetésére Seper bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa 1974-ben egy levelében enyhítette a 2335. kánon értelmezését: csak azokra a társulásokra vonatkozik, amelyek kifejezetten az egyház ellen tevékenykednek. Az 1983-as új Kódex megjelenése után folytatódtak a viták, minthogy ennek 1374. kánonja a következőket mondja ki: „Aki belép olyan társulásba, mely az egyház ellen mesterkedik, megfelelő büntetéssel büntetendő; aki pedig ilyen társulást előmozdít vagy vezet, egyházi tilalommal büntetendő.” A Kódex érvénybe lépése, 1983. november 26. előtt egy nappal a Hittani Kongregáció nyilatkozata véget vetett a bizonytalanságoknak. Kifejezetten a szabadkőműveségről szólt, amelyet a kánon más társulások körébe vont. „Az egyház negatív ítélete a szabadkőművességről változatlan maradt, mivel alapelveit mindig összeegyeztethetetleneknek ítélte az egyház tanításával, tehát a csatlakozást e társulásokhoz tiltja az egyház. Azok a hívek, akik a szabadkőműves társulásokhoz tartoznak, súlyos bűn állapotában vannak, ezért nem járulhatnak a szentáldozáshoz.” (Vö. Luc Nefontaine: La Franc-maçonnerie, Cerf, 1990, 112)

4 „Esküszöm Istenre, a Világegyetem Nagy Építőmesterére, hogy a szabadkőművesség titkait soha fel nem fedem, s abból, amit a szabadkőművesek gyülekezetében hallani, látni vagy érezni fogok, senkivel semmit sem közlök, mielőtt jó eleve meg nem győződtem arról, hogy valódi testvér.” id. Kiszely, 166. Más szóval: a titkot csak annak fedhetjük fel, aki eleve ismeri a titkot! Véleményem szerint az eskü egyúttal szöges ellentétben áll a második paranccsal: „Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi.” (Kiv 20,7)

5 Kiszely Gábor, 2000. A leleplezett szabadkőművesség. Budapest: Korona Kiadó.

6 Jullien, Henri, 1973. Régularité exotérique et tradition ésotérique en franc-maçonnerie. Paris: Éditions du Prisme.

7 Gelli, Licio, 1989. La verità. Lugano: Demetra Edizioni.

8 Róbert, I. Péter, 2006. The Mysteries of English Freemasonry: Janus-Faced Masonic Ideology and Practice between 1696 and 1815. Szeged. A szerző elsősorban az 1723 és 1815 között közzétett alkotmányokon és rituális szövegeken keresztül rekonstruálta a fejlődést.

9 Róbert 9.

10 Jungclaus, Emmanuel, 19994. Suche Gott in dir: Der Weg des inneren Schweigens nach einer vergessenen Meisterin, Jeanne-Marie Guyon. Freiburg, Basel, Wien: Herder.

11 Schneider, Heinrich, 1947. Quest for Mysteries: The Masonic Background for

Literature in Eighteenth-Century Germany. Ithaca, New York: Cornell University Press.

12 Aufklärung über wichtige Gegenstände in der Freymaurerey, besonders über die Entstehung derselben. Aus der Loge Puritas, 62.

13 Deecke, Ernst, 1844. Der schädliche Einfluss der sogenannten höheren Grade auf die wahre Freimaurerei. Archiv für Freimaurerei, II. 116�26.

14 Lásd Macoy, Robert, 1989. A Dictionary of Freemasonry: A Compendium of Masonic History, Symbolism, Rituals, Literature and Myth. New York: Bell Publishing Company. 330�31.