BERNARD KNIGHT

MéregpohárJohn koroner nyomoz

Bolt Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Bemard Knight: The Poisoned Chalice

© 1998 by Bernard Knight

Hungarian translation © Kamper Gergely,2005 Hungarian edition © Bolt Kft., 2005

Borító © Temesi Péter, 2005

Kiadja a Bolt KftFelelős kiadó Földi Tamás cégvezető

Felelős szerkesztő Bajtai ZoltánA borítót tervezte Temesi Péter

Tördelés és tipográfia: Nagy László

ISBN 963 955 732 3

Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.Megjelent 19,34 (A/5) ív terjedelemben

Köszönetnyilvánítás

Az író szeretne köszönetet mondani a történelmi kérdésekben nyújtott segítségért a következő személyeknek: Mrs. Angela Doughty, az exeteri székesegyház levéltárosa; a Devoni Anyakönyvi Hivatal és az Exeteri Központi Könyvtár dolgozói; Mr. Stuart Blaylock exeteri archeológus; Mawson tiszteletes, exeteri székesegyház; Mr. Thomas Watkin, Walesi Egyetem Jogtudomámyi Kara, Cardiff; Nicholas Orme professzor, Exeteri Egyetem; Clare Lendingham, a Simon & Schuster szerkesztőségi igazgatója, valamint Gillian Holmes, akik szüntelenül biztattak és támogattak e könyv megírása közben.

A szerző kijelenti, hogy a bonyodalmas tizenkettedik századi devoni élettel kapcsolatos minden tévedésért vagy félreértésért csakis őt érheti vád.

Az író megjegyzése

Bármiféle kísérlet arra, hogy egy történelmi időkben játszódó regény nyelvezetének korabeli színezetet adjunk, hiteltelen és hasztalan. A történet idején, a tizenkettedik századi Devonban a legtöbben a korai középangolt beszélték, mely a mai angol beszélők számára érthetetlen lenne. Sokan használták még a walesi nyugati nyelvjárását, a cornwallit, az uralkodó osztályok nyelve pedig a normann francia volt. Egyházi körökben, illetve gyakorlatilag mindenfajta hivatalos okiratban a latin nyelvet részesítették előnyben.

A történet idején a bűnüldözés jogi rendszere átalakulóban volt, mivel az államkincstár minél nagyobb bevétele érdekében a királyi bíróságok versengtek a régóta működő helyi bíróságokkal. II. Henrik jogi reformjai valamelyest jelentőségüket vesztették fiai, Oroszlánszívű Richard és János uralkodásának idején – tulajdonképpen a történetünk ideje után két évtizeddel keletkezett Magna Charta egyik célja az volt, hogy megakadályozza a jogrendszer további semmibevételét.

„…a szigorúkezű

Igazság velünk itatja ki

a Méregpoharat.”

(Macbeth, I. felvonás, 7. szín Szabó Lőrinc fordítása)

Prológus1194. SZEPTEMBER

A szobában majdnem teljes volt a sötétség. Csak három vékony viaszgyertya fénye szűrődött át a résnyire nyitott ajtón keresztül a szomszéd szobából. A hatalmas ágyból elfojtott suttogás és egyre érzékibb sóhajok hallatszottak. Egy nő kissé szenvedő, de kéjes nyöszörgése keveredett egy férfi mély mormogásával. Érezhető volt, ahogy a férfi a gyönyör utolsó szikráját próbálta kicsikarni magának. Uralta a helyzetet, míg a nő egyre elhagyatottabbnak érezte magát, karját kinyújtotta a mindkettejüket takaró vastag báránybőr alól, hátát ívbe hajlította, és ajkába harapott, hogy elfojtsa a kétségbeesés és a gyönyör feltörő sikolyait.

A faragott ágy, mely már önmagában is ritkaságnak számított Exeterben, mivel itt a népek a földre dobott szalmazsákokon vagy gyékényen aludtak, lassan, ritmikusan mozogni kezdett, aztán egyre fokozódó tempóban nyikorgott tovább. Hirtelen egyszerre felhangzottak a visszafogott kiáltások, a báránybőr még egy utolsót rándult, aztán minden elcsendesedett.

Pár másodperc nyugalom után halk sírás hallatszott az ágy mélyéről. – Ez borzasztó – suttogta a nő. – Ha nem jöhetnék többé, ha…Mély, határozott hang válaszolt, a belőle sugárzó önbizalom már-már arroganciával volt határos.

– Mindig ezt mondod, Adele, aztán mégis eljössz. Férfira van szükséged, igazi férfira.A nő visszanyelte a könnyeit. – Ha egyszer megtudják... Édes istenem, mi lesz akkorA férfi elvigyorodott a sötétben. – Én aztán senkinek nem mondom el, ha te sem.Aztán mindketten elmerültek a saját gondolataikban, és csak feküdtek tovább csendesen a pislákoló

gyertyafényben.

11

Els fejezetőMELYBEN JOHN KORONER

ELLÁTOGAT EGY HAJÓRONCSHOZ

Rougemont várának kapuslakában, a felső emeleten lévő szűk helyiségben szintén csend honolt. Csak Gwyn folyamatos csámcsogása hallatszott, ahogy a ropogós kenyérhéj és a sajt utolsó morzsáit rágta, mely hármójuk második reggelijéből maradt. A koroner csapatának másik két tagja néma csendben ügyködött. Thomas, az írnok szorgosan körmölte az előző napi halottszemle jegyzeteinek másolatát. Egy erdőkerülőt ütött agyon egy kidőlt fa. Maga a koroner titokban az utolsó leckéjét tanulmányozta. A katedrális egyik kanonokjától kapta, akinek segítségével az írás és az olvasás művészetét igyekezett elsajátítani.

Sir John de Wolfe az asztalnál ült, és ajkával némán formálta az egyszerű latin kifejezéseket. Könyökével az asztalra támaszkodott, tenyerével igyekezett feltűnés nélkül eltakarni a száját a többiek elől. Húsz év katonáskodás után is kínosan ügyelt rá, nehogy valaki nőiesnek tartsa, amiért ilyesmin töri magát. Thomas de Peyne, a kitaszított pap és a koroner emberei közül az egyetlen írástudó, tudott ura ambíciójáról, és kissé neheztelt is, amiért az nem őt kérte fel oktatójául – bár megértette, hogy a koroner tán szégyelli előtte, hogy nem tudja elolvasni saját dokumentumait. Polruani Gwyn mindezzel kevéssé volt tisztában, és nem is igazán érdekelte a dolog. A vörös cornwalli óriástól, aki a koroner katonájaként és testőreként szolgált, igencsak távol álltak az ilyesfajta lelki finomságok.

Az idilli hangulatot egyelőre semmi sem zavarta. Odakintről a decemberi szél gyászos sivítása hallatszott, ahogy keresztül-kasul fújt az exeteri várban. Olykor hangos szürcsölés hallatszott, ahogy Gwyn leöblítette az ételt a közös kőedényből merített, durva devoni almaborral, nem törődve a kásás csomókkal, amelyek úgy úszkáltak az italban, mint a vízinövények a sziklás tavacskákban.

Miközben a gyöngybetűkkel írt szótárat tanulmányozta, a koroner homloka egyre ráncosabb lett az erőfeszítéstől, ahogyan megpróbált valami értelmet kihámozni a tekercsen sorakozó jelekből. Írnoka időről időre titkon felé pillantott, hogy saját akarata erejével is ösztönözze urát a tanulásra.

A szerencsétlen Thomas tanárnak született, és ha ismerte volna, mélységesen egyetértett volna a mondással: „Még annál is jobban, mint ahogyan a borjú szopni vágyik, kíván szoptatni a tehén.” Akire olykor lopva rápillantott, magas, karcsú férfi volt, feketesége szembeötlő. De Wolfe sűrű fekete haja a válláig ért, és bár a szokásos normann divattal ellentétben nem viselt sem szakállt, sem bajszot, hosszúkás arca a heti két borotválkozás között sötétlett a borostától. Bozontos szemöldök sötétlett a kampós orr és a mélyen ülő szempár fölött, mely cinikus tekintettel szemlélte a világot. A koroner arcának keménységét egyedül telt ajka enyhítette. Olyan érzékiséget engedett sejtetni, amelyet sok nő tanúsított boldogan Devonban éppúgy, mint távolabbi vidékeken.

Fekete John, ahogyan a Szentföldön néha nevezték, öltözködésével is kihangsúlyozta megjelenésének sötét tónusát.

Ritkán viselt olyasmit, ami ne fekete vagy szürke lett volna. Magas, inas testének enyhén görnyedt tartása ragadozó madárra emlékeztetett. Ha fekete köpönyege szélesen lobogott felhúzott válláról, némelyek azt mondták, olyan, mint egy hatalmas varjú – bár mások inkább keselyűhöz hasonlították.

Az apró írnok megint a tekercs felé fordította figyelmét. Éppen a feljegyzései végére ért, amikor egyszerre megtört a csend. Alighogy belevéste a dátumot – „Urunk Ezeregyszázkilencvennegyedik Évében, December hó Második Napján” –, amikor lépések zaja és kardhüvely csörömpölése hallatszott az őrök szobájából felvezető, szűk lépcsőház felől.

A várfal belső körívében a kapuslak fölötti kicsiny szoba, amelyet két hónappal korábban utaltak ki részükre, a legkisebb és legkényelmetlenebb volt, amit csak a serif találhatott Rougemont-ban. Három fej fordult a falba vágott ajtónyílás irányába, amelyet durva zsákvászonnal takartak le, így próbálva kívül tartani a huzatot. A vászondarabot félrehúzták, és egy katonatiszt jelent meg mögötte. Békeidőben szokásos egyenruhát viselt, fémsisakot hosszú orrvédővel, hosszú köpenyt a vállán lánccal megerősítve. A vállán átvetett bőrszíjról hatalmas, ormótlan kard lógott a bal oldalán.

Gwyn feltápászkodott a székről. Olyan magas volt, hogy kusza, vörös haja kis híján a plafon gerendáit érintette.

12

– Gabriel, az ördögbe! Az ételről lekéstél, de ital még jut neked is. – Barátságos mosollyal nyújtotta a bögrét a katona felé, aki húzott is belőle egy nagyot, mielőtt üdvözölte volna a társaságot.

Gabriel a vár helyőrségének egyik rangidős katonája volt, aki komoly érdemeket szerzett egynémely háborúkban, ahol John de Wolfe és Gwyn is megfordultak. Ott volt Normandiában, Írországban és Franciaországban, bár a Szentföldön sosem járt. Régi barátság fűzte a koronerhez és emberéhez, és titkon maga is ellensége volt Richard de Revelle serifnek, aki Gabriel balszerencséjére végső soron a parancsnoka is volt, bár közvetlen felettesének Ralph Morin, a vár kapitánya számított.

A koroner megpróbálta latinleckéjét észrevétlenül néhány másik tekercs alá csúsztatni, aztán hátradőlt a padon, és hosszú karjait végignyújtóztatta az asztalon.

– Mi szél hozott, Gabriel? Csak benéztél a barátaidhoz, hogy megkóstold az almabort?A katona tisztelgésképp megérintette sisakja szélét. Nemcsak rangja, de katonai érdemei miatt is

tisztelte John de Wolfe-ot. Bár jó kapcsolat fűzte az új koronerhez és embereihez, arra azért nagyon vigyázott, hogy ne legyen bizalmaskodó, amikor megszólítja ezt a magas, sólyomszerű embert, aki a serif után a törvény második legmagasabb rangú képviselője volt Devon megyében.

– Nem, Sir John, Sir Richardtól hozok üzenetet.A koroner felnyögött. Viszonya sógorával még a szokásosnál is feszültebb volt a múlt havi

widecombe-i gyilkosság óta. Még mindig nem sikerült tisztázni a hatásköri problémákat a serif és a koroner között, és ez továbbra is ellentétük legfőbb forrása maradt. Bármiféle üzenet is érkezett hát Richard de Revelle-től, aligha lehetett jó hír. Johnt azonban ezúttal meglepetés érte.

– A serif üdvözletét küldi, koroner, és azt kérdezi, utánajárnál-e a három halálesetnek, amiket Torreból jelentettek. John felvonta fekete szemöldökét, a kardvágás okozta régi heg meggörbült a homlokán.

– Te jó isten! A serif tényleg engem kér meg, hogy intézkedjem? Mi történt, Gabriel?A vén katona megvonta a vállát, arckifejezése szemernyit sem változott. Nem óhajtott részese lenni

a Sir John és a serif közötti hatalmi harcnak, még akkor sem, ha személyes szimpátiája az egyik irányba húzta.

– Nem tudom, uram, de nem akar maga menni. Nem ér rá, azt mondja, most, hogy a főbíró pár nap múlva Exeterbe jön.

Hubert Walter, az ország főbírája és egyben canterburyi érsek, gyakorlatilag egy személyben uralkodott az országban, amióta Richard király végleg visszatért Franciaországba. Exeteri látogatása a hét végén volt esedékes, és egyik feladatának éppen azt tekintette, hogy segítsen elsimítani a vitát a serif és a koroner között.

Thomas de Peyne, a púpos írnok azonnal keresztet vetett az érsek nevének hallatán – ez azóta vált már-már kényszeres szokásává, amióta két évvel korábban kitették a papok közül. Hasonlatos volt Gwynnek ahhoz a szokásához, hogy időről időre megvakarta az ágyékát.

– Miféle halálesetek ezek? – kérdezte az írnok vékony hangján. Azt szerette volna tudni, vajon mi mindent kell majd felírnia birkabőrből készült tekercseire.

Gabriel levette sisakját, és csontos ujjaival beletúrt őszülő hajába. – Csak annyit tudok, hogy egy órával ezelőtt jött egy hírnök Torreból, és azt mondta, hogy

megjelent náluk egy remete szerzetes tegnap este, és előadta, hogy talált három holttestet a tengerparton valahol Paignton és Torpoint között. Valószínűleg vízbe fulladt tengerészek lehettek. Nem hangzik valami izgalmasnak.

John felhorkant. – Kétségtelenül ez az oka, amiért kedves sógorom, a serif szívesen rám bízza az ügyet. Néhány ázott hulla nemigen hoz neki dicsőséget vagy hírnevet. Tudsz még valamit a részletekről?

– Csak annyit, hogy ezt a remetét kell megkeresni, mert ő tud többet a dologról. Wulfstannak hívják, és egy barlangban lakik Torre közelében. William de Brewere, az uradalom földesura meg a tiszttartó nem üzentek.

A koroner ingerülten csettintett a nyelvével. – Lord William felől nem is fogunk hallani, ő folyton csak a saját politikusi ambícióival van

elfoglalva. Az uradalmat gyakorlatilag a fia, az ifjabbik William vezeti. – Hatalmas tenyerével nagyot csapott az asztalra.

– Csak a jóisten tudja, hogy hajtsam végre a király parancsát, ha egyszer az emberek ennyire nincsenek tisztában a törvényekkel.

13

Gwyn lapáttenyerével megtörölte bajszát, amely vörösen, borzasan csüggött alá szája két oldalán. – És nekünk mit kéne most tennünk, Gabriel?

– Sir Richard azt kívánja, hogy a koroner kutassa fel ezt a remetét, és nyomozzon az ügyben. Ő maga egy vállrándítással elintézte az ügyet.

De Wolfe felemelkedett, szürke-fekete alakja félelmetesen magasodott az asztalán szétszórt tekercsek fölé. – Lassan dél van, ott lehetünk még az est leszállta előtt, úgyhogy indulás. – Lekapta nehéz farkasbőr lovaglóköpenyét egy fakampóról, majd felemelte hüvelyében pihenő kardját a földről, és a lépcső felé ment.

Már leereszkedőben volt a téli szürkület, amikor a trió a Paignton felé vezető tengerparti út utolsó mérföldjét taposta. A koroner testes szürke csődöre, Bran nyergében ült, amely számos csatát megjárt, mielőtt kiöregedett volna a háborúskodásból. Mögötte lovagolt Gwyn egy nagy barna kancán, Thomas pedig egy alacsony, de szívós póni nyergében féloldalasan ülve követte őket.

Az írnok egészen az előző hétig egy elaggott öszvér hátán rótta a mérföldeket, ám a De Bonneville-ügy nyomozása során, amikor is nagy távolságokat kellett megtenniük Dartmooron keresztül, urát annyira elkeserítette az állat vánszorgása, hogy a felakasztott tettesektől elkobzott vagyon egy töredékéből vásárolt Thomasnak egy olcsó pónit.

Az út meredeken lejtő vörös sziklák mellett kanyargott az apró öblöcskék felé a Teign folyótól délre húzódó partszakaszon. Balra tőlük a tenger szürke és titokzatos végtelenjét fehér, a csípős szél által felkorbácsolt tarajos hullámok tarkították.

Aztán a Torpoint nevű, sziklás kiemelkedés felé vették az irányt, ahonnan az alacsonyabban fekvő, homokos part felé vezetett újabb ösvény Megkerülve egy széles öblöt, elhaladtak Paignton mellett, és egészen a Brixham nevű halászfaluig jutottak. Úti céljuk egy Torre nevű falucska volt, egy apró település negyed mérföldnyire a tengertől Torbay északi végén.

– Hol találjuk meg ezt az átkozottat – morogta Gwyn, és szorosabbra fogta durva gyapjúból készült köpenyét a nyaka körül, hogy testét megvédje á mindenhová betolakodó széltől. Kerek bőrcsuklyát viselt álla alatt megkötött fülvédővel. Sűrű bajsza segített megóvni arcát, de kék szeme nedvesen csillogott, és orra is folyni kezdett a hidegben.

– Állítólag egy barlangban él Torre közelében. Ott, ahol elhullott állatok csontjai hevernek a sárban – felelte John. Jártam ott kiskoromban, amikor apámmal Paigntonba mentünk birkát venni. – Jól ismerte Devonnak ezt a részét, mivel Stoke-in-Teignheadben született és nőtt fel, egy kis falucskában Torre és a Teign torkolata között, ahol édesanyjának és fivéreinek máig voltak földjeik. Ami azt illeti, meg is álltak náluk útközben, hogy bekapjanak pár falatot.

Már erősen sötétedett, amikor megérkeztek Torre összevissza épült kunyhói és házai közé William de Brewere uradalmának szélén. Állt ott egy düledező fatemplom és telkek is a torpointi nagy félszigetet képező sziklás lejtő alján. Pár száz yarddal odébb halászkunyhók sorakoztak a part mentén, ahol vörös homok borította a talajt a kiemelkedő sziklacsúcsok között. Ezek a csúcsok most élesen rajzolódtak ki a szürkületben. Gwyn lepattant a nyeregből, hogy megkeresse a falubírót, és szállást kérjen éjszakára. Ez általában annyit jelentett, hogy kaptak egy kis helyet a döngölt agyagpadlón a tűz körül, ahol köpenyükbe burkolózva elalhattak – nem is okozott ez gondot az olyan régi katonáknak, mint Gwyn és Sir John, még ha a puhányabb expap kevésbé lelkesen is tekintett az éjszaka elébe.

A kelta nagy trappolva tért vissza rongyos barna köpenyében, és visszakapaszkodott kancája hátára. – A falubíró lement a partra, de megmondtam annak a ribanc lányának, hogy később visszajövünk enni meg aludni. Azt állítja, hogy a barlang úgy egy mérföldnyire van innen.

– Tudom én jól, hol van – mordult fel John, s megfordítva Brant, nekiindult a domboldalnak.A felhők sebesen szálltak a fejük felett, a három napja tomboló, délkeletről érkező szélvihar utolsó

lökéseitől hajtva. Csupasz mezők mellett vezetett az útjuk a ritkuló fényben. Aztán egy sűrű, bokros erdőhöz érkeztek, amely a földnyelv java részét borította, kivéve azokat a helyeket, ahol az állandó szélben nem élhetett meg más, csak a rekettye meg a páfrány Kitaposott ösvényre bukkantak a szürkületben, és John, aki jól emlékezett a környékre gyerekkorából, elvezette a többieket egy kis völgyhöz, amely a földnyelv keleti oldalán futott a tengerig. A maradék kevéske fényben elporoszkáltak egy alacsony szikla lábához, amely a hegyoldal belsejében lévő mély barlangok bejáratát óvta a széltől.

Ahogy a bozótos aljnövényzetben egyre közelebb értek, Gwyn olyan nagyot ordított, hogy az egy felbőszült bikának is dicsőségére vált volna, csak hogy magára vonja a remete figyelmét. A kiáltást

14

visszaverték a sziklák, hogy aztán a hang remegve érkezzen vissza hozzájuk. Sötét alak közeledett a lejtőn imbolyogva a barlang szája felől.

– Te vagy Wulfstan, aki tud azokról a holttestekről? – kiáltotta oda a koroner.A remete, aki a gyér fényben törékeny, meggyötört férfinak tűnt, odalépett a szürke csődörhöz. – Gyertek beljebb a barlangomba, ott nem fúj a szél, és elmondom, amit tudok. – Botjával a szikla

felé intett, és már el is indult visszafelé.A három férfi leszállt a nyeregből, és a sáros lejtőn, a szikla menedékében nőtt bokrokhoz kötözték

a lovakat; aztán elindultak Wulfstan imbolygó alakja után. Odabent, közvetlenül a barlang bejáratánál a remete kövekből falat emelt, amely mögött a legtökéletesebb mocsokban élt. Bár John sosem törődött igazán saját kényelmével, most szinte örült, hogy a sötétség eltakarta Wulfstan hajlékát, bár a szag önmagában is sokat elárult.

Egy asztalként szolgáló, lapos kő tetején faggyúgyertya pislákolt, melynek fénye legfeljebb a mellette guggoló remete arcát világította meg, amit szinte teljesen eltakart a piszkos, barna, ősz csíkokkal tarkított, gondozatlan haj és szakáll. Durva gyapjúból készült, hosszú, formátlan köntöst viselt, melyet rongyos kötéllel fogott össze a dereka körül. A szaga olyan volt, mintha Becket Tamás mártírhalála idején mosták volna ki utoljára.

– Nos, szent ember, mi ez az egész? – Sir John szeretett volna kijutni ebből a mocskos lyukból, amilyen hamar csak lehetséges.

– Találtam három halott férfit, de biztos vagyok benne, hogy van még több is. – Ujjaival a hajába túrt, de semmi esélye sem volt, hogy kisimítson akár csak néhány gubancot is. – Tegnap délelőtt a parton jártam Torre közelében, és kagylókat kerestem a pocsolyákban, amikor megláttam a falusiakat, amint deszkákat gyűjtögetnek onnan, ahonnan visszavonult a dagály Aztán közelebb mentem, és észrevettem, hogy a többiek meg három holttestet temetnek oda, ahová már épp nem ér el a víz.

Wulfstan hangja lágy volt és végtelenül nyugodt, szöges ellentétben állt elvadult és elhanyagolt külsejével. Thomas, aki a többieknél érzékenyebb volt, elgondolkozott, vajon mi történhetett vele a múltban, ami efféle nyomorúságos számkivetettségbe kényszerítette.

Gwynben sürgetőbb kérdések vetődtek fel. – Szóval azok a férfiak vízbe fúltak?– Azt hiszem, kettő közülük igen. Nyilvánvalóan egy hajó süllyedt el, a part tele volt deszkákkal

meg árbocmaradványokkal. Az egyik hullán viszont olyan sebek voltak, hogy azokat csakis ütések okozhatták.

– Miből gondolod? – kérdezte John.– Összeragadt a haja a vértől, és sebek voltak a halántékán is.De Peyne, aki mindig lelkesen mutogatta tudását, félbeszakította a remetét. – Lehet, hogy a sziklákba verte be a fejét, amikor kizuhant a roncsból, vagy esetleg a hullámzás

vetette oda.Wulfstan elmosolyodott. – Akkor a víz lemosta volna róla a vért. Csakhogy teljesen elborította a

fejét, úgyhogy a parton sebesült meg, nem a vízben.A kissé megszeppent írnok keresztet vetett – csak úgy, minden különösebb ok nélkül.– Miért vetted a fáradságot, hogy bejelentsd ezt a papoknak, és miért nem szóltál a tiszttartónak,

ahogyan az kötelességed lett volna? – kérdezte a koroner, akit már az is gyanakvással töltött el, ha valaki önszántából együttműködött a törvény embereivel.

A remete láthatólag zavarba jött. – Nemcsak a sebek miatt, testvérem, de hát azok ott Torréban rosszféle népek. Tegnap még a szokásosnál is jobban nyüzsögtek, és megpróbáltak elzavarni a partról, amikor észrevették, hogy érdeklődve nézem őket.

– És mit műveltek– Láttam, hogy eldugtak néhány hordót a bokrok alatt a homokban, egy ökrös szekérrel meg elvittek

valamit egy csomó deszka alá rejtve. Miután elkergettek, nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem a halottak miatt, és kikértem a közelben lakó testvéreim tanácsát. Ők komolyan végighallgattak, és küldtek egy hírnököt a serifhez.

– Kik ezek a testvéreid? – kérdezte Thomas, akit minden érdekelt, ami a vallással volt kapcsolatos. Bár dicstelenül kellett távoznia a papi rendből, még mindig sóvárgott régi élete után, és szinte szánni való volt, ahogy igyekezett minden egyházi emberrel kapcsolatba lépni, aki csak az útjába került.

15

– Egy kis csapat fehér kanonok. Lord William hívta meg őket, hogy alapítsanak apátságot azon a földön, amit majd nekik ad lent a tengerparton. Ők csak az előőrs. Fakunyhókban élnek, de premontrei rendjük egy-két éven belül apátságot szeretne építeni azon a helyen.

– Sosem hallottam róluk – csattant fel Gwyn nyersen. Nem szívelte sem a papokat, sem a szerzeteseket.

– Szent Norbert követői, és Henrik király meg a fia, mostani királyunk, Oroszlánszívű Richard lelki üdvéért imádkoznak.

– Krisztusnak hála, ő még él – tiltakozott John. Wulfstan ismét megvillantotta meglepően finom mosolyát. – Mindannyiunk számára eljön a vég, fiam. William de Brewere is a saját lelki békéje miatt volt ilyen nagylelkű a földdel, meg így akarta kimutatni háláját, amiért fia szerencsésen hazatért a németországi fogságból.

Az ifjabbik William volt az egyik fogoly, akit biztosítékként küldtek a százötvenezer márkányi óriási váltságdíj elébe, amely Richard király szabadulásának feltétele volt. A király Bécs mellett esett fogságba, és Johnt még mindig furdalta a lelkiismeret: ő és Gwyn is tagjai voltak Richard testőrségének, mégsem tudták megakadályozni, hogy uruk fogságba kerüljön. Most azonban mégsem ez volt a legfőbb probléma.

Gwyn lehúzta fejéről bőrsisakját, hogy megvakarhassa bozontos üstökét. – Azt gondolod tehát, hogy kifosztottak egy hajóroncsot?Wulfstan bólintott. – Talán nem is csak fosztogattak, hanem megszabadultak a tanúktól is.

Szerintem még az is kitelik tőlük, hogy szándékosan süllyesztenek el egy hajót hamis jelzőtüzekkel, bár igaz, hogy elég pocsék volt az idő, s egy ilyen zátonyos parton könnyen megfeneklik bármilyen hajó a viharban.

– Sejted, miféle hajó lehetett? – kérdezte a koroner.Az öreg megrázta a fejét, és Thomas fürgén hátralépett, nehogy a tetvek épp rajta kössenek ki.

– Nem láttam semmit, csak törött gerendákat a parton.Úgy festett, Wulfstantól már nem tudhatnak meg többet, és a koroner némiképp megkönnyebbülve

vezette embereit vissza a lovakhoz. Időközben teljesen besötétedett, és ők lassan poroszkáltak vissza a falu felé az ösvényen, amelyet halványan világított meg a hold sebesen suhanó felhők közül fel-felbukkanó, majd újra eltűnő korongja.

– Akármilyen különös figura is, nagyon biztosnak tűnik a dolgában – mormogta Gwyn mély basszus hangján.

– Az egyértelmű, hogy haragban áll a falusiakkal, valami régi ellentét lehet közöttük. Amit mondott, az viszont igaznak tűnik – felelte John. Szürke alakját alig lehetett kivenni a félhomályban.

Thomas nem szívesen maradt ki a nagyok beszélgetéséből, így ő is fújni kezdte a magáét a hátuk mögött. – A koroner itt kétszeresen is érintett a törvény szerint – igyekezett ura kedvében járni.

– Mit motyogsz, törpe – horkant fel Gwyn. Úgy tett, mintha megvetné az expapot, holott élete árán is megvédte volna, ha kell.

– Egy gyilkosság gyanúja meg egy kétségkívül bekövetkezett hajótörés – állapította meg az írnok. – Mindkét ügyben a koroner köteles eljárni.

– Ez nem kerülte el az én figyelmemet sem – jegyezte meg a koroner némi szarkazmussal.– Az ég szerelmére, hát miért kell neked még hajóroncsokkal is foglalkoznod? – akarta tudni a

cornwalli óriás. – Hubert Walter ötlete, hogy így töltse fel a királyi kincstárat. Az elmúlt években túl sok olyan pénz folyt el, ami a királyt illette volna. A csaló serifek és földesurak mind hozzájárultak, hogy kiürüljön a király erszénye.

– És hogy jön ide a hajótörés?– Minden, ami a királyság partjaira vetődik, hagyományosan a korona tulajdona.– Még a királyi halak is, a bálnák meg a tokok – vetette közbe a mindentudó Thomas.– A fenébe a halakkal! Ezek a tolvaj falusiak ellopnak mindent a hajókról, aminek a kincstárakba

kellett volna kerülnie. A serif erről nem mondott semmit, csak a holttestekről, amik értéktelenek.– Talán ő maga sem tudta – jegyezte meg jogosan Gwyn. Egyszerre előbukkant a felhők közül a

hold, és ők kihasználták az alkalmat, hogy felgyorsítsák a tempót. Itt, oly közel a tengerhez, az erdő ritkás volt és alacsony növésű, a fákat meghajlították a Csatorna felől fúvó szelek, melyek sós

16

permettel terítettek be mindent. Percek alatt visszaérkeztek Torréba. Itt-ott gyertyafény pislákolt az üveg nélküli, deszkákkal fedett ablakok mögött.

– Túl késő már bármibe fogni most, hogy lement a nap – mormogta John. –Akár el is tehetjük magunkat éjszakára, aztán kora reggel dologhoz láthatunk.

Gwyn átvezette őket a falu két sorban álló kunyhói között. A templom és a tized tárolására szolgáló pajta volt csak a két nagyobbacska épület, amelyek körvonalait a gyér holdfény látni engedte. A pajtával szemben a többinél valamivel nagyobb lakóház állt. Fedele ugyanolyan, moha és fű borította szalmatető volt, mint a többié. Kémény nem volt sehol, a füst az eresz alól szállt a magasba.

A lovak patáinak dobogása kicsalta Aelfricet, a szász falubírót az ajtaja elé. Legkisebbik fiát előreküldte, hogy a lovakat vezesse a ház mögötti istállóba, ahol lenyergelhették, megetethették és megitathatták őket. A király hivatalnokának érkezése, bár korántsem örültek neki, mindenképpen volt olyan fontos esemény, hogy kijárt a vendéglátás a földesúr képviselőjétől, még akkor is, ha egy ilyen kis faluban nemigen tudta senki, mire is jó az újdonsült koroneri hivatal.

A falubírónak azért volt valami halvány elképzelése, mert az uradalom tiszttartója elmagyarázta neki, hogy Walter főbíró a király nevében feltámasztotta a koroner ősi szász intézményét. Szeptemberben a király utazó bírái kihirdették Kentben, hogy minden megyében ki kell nevezni három lovagot, hogy „eljárjanak a korona ügyeiben”. Ha olyan művelt lett volna, mint Thomas, azt is tudta volna, hogy ez a „custos placitorum coronae” latin kifejezés fordítása volt, amelyből maga a koroner szó is származott. Az eljárás a korona ügyeiben azt jelentette, hogy a koronernek fel kellett jegyeznie minden jogi esetet, mint például a büntetések kiszabását, a különféle vagyontárgyak elkobzását, nyomoznia kellett minden nem természetes haláleset ügyében, meg kellett hallgatnia a menedékkérők vallomását, el kellett koboznia a felakasztott bűnözők vagyonát, és még ki tudja, mi minden volt a feladata. Amikor pedig a királyi bírák, akik rendszeres időközönként minden megyébe ellátogattak, megérkeztek, hogy ítélkezzenek, elő kellett adnia, mi mindent végzett.

Aelfric minderről keveset tudott. Idősebb volt, mint általában azok, akik egy-egy falu első embereként szolgáltak. Szabad ember volt, akinek felesége régen meghalt, így nyomorék lánya vezette háztartását. Két fia művelte kis telküket, és végezte el a kötelező robotot az uradalom földjein.

Most is a lány volt az, aki a koroner csapatának húslevest és korpakenyeret hozott, hogy az agyagpadlón ülve a tűz körül megehessék. A helyiségben nem volt bútor, a falak mellé felhalmozva viszont hatalmas kupacokban pokrócokkal letakarva állt a szalma és a haraszt, a családtagok ágyául szolgálva.

– Azt hittem, egy falubíró házában azért dukál egy asztal meg néhány szék – morogta Gwyn, miután az utolsó cseppig befalta a levest a göcsörtös fatálból.

Aelfric megint kiment, azt mondta, azért, hogy ellenőrizze a lovakat, a nő pedig eltűnt a ház hátsó falához tapadó fészerben, amely egyszerre szolgált konyhául és tehénistállóként. A család tehene a hosszú helyiség túlsó végében állt kipányvázva egy paraván mögött, amely azonban a friss trágya erős szagát egy csöppet se tartotta távol.

Sir John azonban gyakorlatiasabb elme volt annál, hogy a saját kényelmével foglalkozzon. – Ez a nyomorúságos falu fekszik legközelebb a roncshoz, úgyhogy biztosan benne van a kezük a

dologban – mondta. – Thomas, közülünk te tudsz a legkönnyebben szimatolni, úgyhogy ha végeztél azzal a kenyérrel, menj, és próbálj meg kideríteni valamit.

Az apró írnoknak igencsak hízelgett ura belé vetett bizalma. Gyorsan lenyelte az utolsó morzsákat, és kicsusszant az ajtón. Keskeny arca és hosszú orra szinte remegett a gondolatra, hogy valamiben hasznára lehet a koronernek. Bár a másik két férfi többnyire látszólag megvetően bánt vele, úgy érezte, örökké hálás lesz Sir Johnnak, amiért megmentette a szégyentől és a megaláztatástól. Két évvel ezelőttig Thomas de Peyne, egy alacsonyabb rangú hampshire-i lovag legkisebb fia a winchesteri katedrálisban szolgált mint pap és tanító. Egy kicsiny egyházközségtől rendszeresen kapta szerény jövedelmét. Azután megszégyenítették és elbocsátották, mert az egyik diáklány megvádolta, hogy erőszakoskodott vele.

Bár kitartóan állította, hogy a lány előre megfontoltan csapdába csalta, elvették tőle a jövedelmét és a lakását is. Nyomorban élt, csak azzal keresett egy kis pénzt, hogy kereskedőknek írt leveleket, amíg egy nap John fel nem fogadta írnokának. Ha púpos is volt egy gyermekkori betegség következtében, ragyogó intelligenciája és a betűvetés iránt tanúsított kimagasló tehetsége ezért kárpótolta.

Miután Thomas eltűnt, a falubíró lánya sántikált be, kezében egy nagy kancsóval a maga főzte sörrel, meg néhány formátlan agyagkorsóval. A koroner és embere töltöttek maguknak, aztán

17

leguggoltak a tűz mellé, amely a szoba közepén kialakított gödörben pislákolt. Az izzó fadarabokon kívül más nem is adott már fényt, merthogy a nő elfújta a lábosnyi vízben úszó lángocskát, hogy spóroljon az értékes gyertyával.

– Hova tűnt ez az ember? – mormogta Gwyn gyanakvóan. – Nem tarthat ennyi ideig utánanézni néhány lónak. – Nem azon fáradozik-e vajon, hogy

eltüntessenek ezt-azt a partról? – John szemöldöke a homloka közepére csúszott, ahogy végiggondolta, mi mindenre lehet képes némely honfitársa.

– Rávehetném, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre, amikor visszajön – javasolta a kelta óriás, és célzásképp sokat sejtetően felemelte összeszorított öklét. Sok évet töltött már el testőrként Sir John mellett: ahhoz túl alacsony volt a származása, hogy belőle is lovag válhasson. Eredetileg halász volt egy Polruan nevű, kis faluban a Fowey folyó torkolatánál, majd zsoldosként vetődött el különféle háborúkba, amíg Sir John de Wolfe fel nem fogadta saját szolgálatába.

De Wolfe, akibe nem szorult túl sok humorérzék, egyszerűen megrázta a fejét Gwyn harcias ajánlatára. – Csak meghallgatom, hogy szerinte mi történt. Aztán reggel megnézzük a saját szemünkkel – bár úgy fognak hazudni, mintha könyvből olvasnák, ha az érdekük úgy kívánja.

Amikor Aelfric nem sokkal később visszatért, a koroner felszólította, hogy adja elő a maga történetét. A falubíró letelepedett a tűz mellé, szorosabbra húzta a rongyos báránybőrt a válla körül, hogy így óvja magát a huzattól, ami besüvített a rosszul záródó ajtón meg a zsalukon. – Három napja ver minket az isten ezzel a szélviharral – kezdte mogorván, miközben töltött magának lánya söréből. – A tegnapelőtti éjszakán, vasárnap kellett hogy legyen, mert aznap mentünk templomba, úgy fújt, mintha a végítélet közelegne. Reggelre meg ott volt a parton a roncs meg a halottak.

– Hány holttest volt, és ki találta meg őket? – faggatta John.– Három holttest hevert a deszkák meg a hajókötelek között azon a helyen, ameddig a dagály felér.

A livermeadi szikláktól a partig tele volt minden. A hullákat először Oswald vette észre. Ő halász, és a parton él egy kunyhóban.

– Beszélnem kell majd vele is, ha ő talált rájuk. Azonnal jelenteni kellett volna a dolgot.Aelfric bambán meredt a koronerre, kissé tátva maradt szájában rothadó, sárgás fogak meredeztek.– De hát megtette. Rögvest jött hozzám, és elmondta nekem – tiltakozott az idős szász.– És te továbbadtad a hírt az uraságnak vagy a tiszttartójának?Az új szabályok szerint, ha egy ember vagy egy közösség nem tartotta be a törvény betűjét,

büntetést szabtak ki rá, amely a királyi kincstár bevételeit gyarapította. Ilyen mulasztás volt az, ha valaki nem követte pontosan az előírásokat, és nem őrizte a megtalált holttestet, amíg nem értesítették a koronert, hogy ő megtarthassa a halottszemlét.

– De hát itt vagy, koroner. Ennél gyorsabban nem is szerezhettél volna tudomást róla, mi történt.– Csakhogy neked ehhez semmi közöd nem volt, falubíró. Egy remete és a fehér kanonokok

kötelességtudásának köszönhetünk mindent. Ez még bele fog kerülni pár márkájába a faludnak.Aelfric felhorkant. – Szegények vagyunk mi itt. Nem terem meg a gabona ilyen közel a sós vízhez,

és halat sem olyan könnyű fogni, mint Brixhamben, az öböl túloldalán.John nem törődött a szokásos sirámokkal. Mindenki szegény volt Angliában, amióta az

Oroszlánszívű kiszipolyozta az országot, hogy előteremtse a pénzt a keresztes hadjáratokra meg a váltságdíjra – most meg a franciaországi hadjáratra, melynek során megpróbálta visszaszerezni azokat a földeket, amelyeket öccse, János vesztett el, amíg ő külhonban volt.

– Ez a remete hogy keveredett bele? – kérdezte Gwyn, és még egy hasábot hajított a tűzre.– Wulfstan lejár a partra, hogy uszadékfát gyűjtsön, meg kagylókat keressen a pocsolyákban. nem

sokkal azután jött, hogy Oswald megtalálta a hullákat, mi meg eltemettük őket a fövenyen. Ha már ott volt, gondoltuk, elmondhatna értük egy imát, hogy feloldozza őket. Még akkor is, ha nincsen felszentelve.

– Miért nem hívtátok a papotokat? Ezért van itt, nem? A falubíró kényelmetlenül feszengett a félhomályban. – Nem érezte jól magát aznap, koroner.

– Úgy érted, részeg volt – mordult fel Gwyn, aki nem volt valami jó véleménnyel. a papokról, köztük Thomas de Peyne-ről sem.

– Aztán azért is büntetés jár, hogy eltemettétek azokat a holttesteket, mielőtt megvizsgálhattam volna őket - jegyezte meg a koroner szigorúan.

18

– Ezt nem tudtuk, uram – nyöszörögte a falubíró. – Nem hagyhattuk ott őket a parton, ahol rájuk találtunk. A dagály egyre magasabb, ahogy közeledünk a telihold felé. Mára már vissza is mosta volna őket a tengerbe.

John ebben látott rációt, de nem szólt egy szót sem. –Akkor honnan tudjuk, hogy tényleg úgy fulladtak vízbe? – faggatta Gwyn.Aelfric úgy nézett vissza rá, mint valami oktalan gyerekre. – Meghalhat másképp egy matróz, ha

elsüllyed vele a hajó? Aztán meg amikor megemeltük őket, csak úgy dőlt a víz a szájukon.– Ez még nem jelenti, hogy megfulladtak, jóember. Ha beledobsz egy hullát a malomtóba, azonnal

megtelik vízzel. Láttál-e habot az orruk meg a szájuk körül?A falubíró bólintott, örült neki, hogy a kérdés a jó irányba tereli. – Az egyiküknek, egy

fiatalembernek. Majdnem gyerek volt még.John félbeszakította őket. – Van róla fogalmad, miféle hajó lehetett?Aelfric megrázta a fejét, zsíros haja csak úgy csapkodott ide-oda ragyás arca körül. – Csak

deszkákat meg kötéldarabokat találtunk. Meg néhány törött hordót. Az egyik deszkára rávéstek valamit, de hát itt senki nem tud olvasni, csak a pap, azt meg már mondtam, hogy ő nem volt jól.

John csak a saját írástudatlansága miatt nem tette szóvá, hogy a falusiak nem tudták azonosítani a hajót.

– Rakományt nem dobott partra a víz? Nem derült ki, mit szállíthattak?A falu elöljárója mindkét kezét a magasba emelte, hogy így adjon nyomatékot szavainak. – Csak

roncsokat találtunk, uram. Volt azért ott némi szárított gyümölcs, de azt tönkretette a só meg a homok, még arra sem volt jó, hogy megetessük a disznókkal.

– És mi a helyzet azokkal a hordókkal? – faggatta John. A falubíró nagyot húzott a söréből, mielőtt válaszolt volna. – Én még sosem láttam boroshordót, koroner, de tudom, hogy egy-két esztendővel ezelőtt karácsonykor az uraságnál volt. Ezek a hajlított dongák akár egy olyanból is származhattak, de úgy hallottam, ezt a francia gyümölcsöt is hordókban szállítják.

Nemigen akadt más, amit Aelfric el tudott – vagy el akart – volna mondani nekik, úgyhogy hamarosan már ott horkoltak a nagy harasztkupacok tetején: a falubíró, a lánya és a fiai az egyik fal mentén, Sir John és embere pedig a másiknál, távolabb a tehénistállóból áradó bűztől.

Mielőtt elaludt volna, a koroner még fontolóra vett egy-két problémát. Azon elmélkedett, vajon írnokának sikerül-e felkutatnia valami hasznosabb információt, mint amit ő sajtolt ki a falubíróból. John nagyra tartotta az egykori pap intelligenciáját, mint ahogy azt is irigyelte, amilyen könnyedséggel eligazodott a könyvek és a lúdtoll világában. A benne lakó katona azonban csakis megvetéssel tekinthetett az írnok vézna testére és gyávaságára. Barátja, az egyetlen általa is tisztelt egyházi méltóság, John de Alecon kifejezett kérésére vette magához.

– Az unokaöcsém, az isten szerelmére – mondta a pap. – A nővérem nem áll velem szóba soha többé, ha hagyom éhezni a szerencsétlent. Zseniálisan bánik a tollal és a pergamennel, még akkor is, ha a kelleténél szívesebben nyúlkál fiatal lányok szoknyája alá.

Ha már alkalom adódott, hogy felvegyen valakit, aki rendesen tud írni meg olvasni, nem hagyhatta ki. Most Thomas napi kétpennys járandóságot kapott, és elalhatott egy matracon a katedrálishoz közel az egyik kanonok házában a szolgák között.

A koroner gondolatai aztán örök problémája, sznob felesége, Matilda, a serif nővére felé kanyarodtak. Tizenhat éve voltak házasok. Ezen idő alatt Johnnak úgy sikerült otthonában békét teremteni, hogy az idő java részét különböző háborúkban töltötte. Amióta azonban az előző évben visszatért a Szentföldről az Oroszlánszívűt kísérve balsorsú hazaútján, kénytelen volt Matilda mellett maradni Exeterben.

Egyikük sem volt vétlen abban, hogy viszonyuk folyamatosan romlott. Odáig jutottak, hogy örökös veszekedéseiken kívül alig szóltak egymáshoz. Matilda mégis lelkesen támogatta John kinevezését minden befolyását latba vetve vonakodó öccsénél, a serifnél és magas rangú egyházi barátainál – persze főleg azért, hogy elmondhassa magáról, milyen fontos ember is az ő férje.

John eleinte nem tudott dönteni, elfogadja-e az állást, bár mivel katonaként erősen kötődött a királyhoz is és a legfőbb katonai-bírói posztot betöltő Hubert Walterhez is, nem volt kétséges, hogy ő a legesélyesebb jelentkező. Mivel azonban a koronert hivatalosan a városi polgárok választották, akiknek a döntését a devoni serif véleménye nagyban befolyásolta, Matilda biztosra akart menni, és gondoskodott róla, hogy férje iránt érzett személyes ellenszenve ne akadályozza öccsét John koroneri

19

kinevezésének támogatásában. Maga De Revelle is csak nemrég foglalhatta el újra a serifi hivatalt: hónapokra megfosztották címétől, amiért szerepe volt a János herceg vezette felkelésben. Richard király öccse kihasználta, hogy a király fogságba esett Ausztriában, és megpróbálta megkaparintani a trónt, kísérlete azonban szánalmas kudarccal végződött.

Devonshire-ben három koronert kellett volna választani, de szeptemberben csak kettőt találtak. Ennek – legalábbis részben – az volt az oka, hogy a feladat semmi esetre sem ígérkezett könnyűnek egy ilyen hatalmas területen, ráadásul nem is fizettek érte semmit. Ami azt illeti, a legfőbb bíró kikötötte, hogy koroner csakis olyan lovag lehet, akinek a jövedelme eléri az évi húsz fontot. Abból indult ki, hogy akinek amúgy is van mit a tejbe aprítania, az majd nem találja oly fontosnak, hogy a királyi kincstár kárára tegyen szert némi mellékesre, mint ahogy az a serifek bevett szokása volt.

A másik választott Robert Fitzrogo lovag lett, akihez a ritkábban lakott északi és nyugati vidékek apróbb falvai tartoztak, míg Johné volt Exeter és a sűrűbben lakott déli rész. Csakhogy alig két héttel az után, hogy elfoglalta hivatalát, Fitzrogo leesett a lováról és szörnyethalt, miáltal Johnra maradt Devon teljes egészében.

Bár Matildának sikerült elérnie, hogy férjura feljebb lépjen a társadalmi ranglétrán, most folyamatosan arra panaszkodott, hogy kötelességei szinte folyamatosan távol tartják otthonától. John hamarosan azon kapta magát, hogy szereti új munkáját, sőt mi több, az majd' olyan jó alkalmakat szolgáltatott, hogy elkerülhesse felesége társaságát, mint a hadjáratok, amelyekben korábban részt vett.

Meg aztán arra is akadt lehetősége bőven, hogy meglátogassa számos szeretőjét, főleg Nestát, az élettől viruló walesi özvegyet, aki a Bokor fogadót vezette Exeterben.

Mielőtt álomba zuhant volna ebben a bűzös házban, eszébe jutott a legfőbb bíró közelgő exeteri látogatása. Jól ismerte Hubert Waltert, hiszen ő volt Oroszlánszívű Richard alvezére Palesztinában, miután pedig a király John társaságában hazaindult, egymaga irányította az angol sereget.

Exeterbe azonban canterburyi érseki minőségében látogatott el Hubert. A király a csatákban szerzett érdemei és az államügyek intézésében mutatott tehetsége jutalmául tette meg az angol egyház fejévé.

Az érsek időközben számos egyházkerületnek adósa maradt egy látogatással, így most eljött az exeteri püspökhöz, Henry Marshallhoz is, aki egyben az ország leghatalmasabb bárójának, William Marshallnak a fivére is volt. A cél állítólag az egyház ügyeinek megbeszélése volt, de kétségkívül sokkal inkább napirendre kerül majd a politika, mint a királyság e vidékein élő gyülekezet lelki élete.

Mielőtt azonban John századszor is nekiállhatott volna ezen rágódni, elnyomta az álom. Halk horkolásba kezdett, és Nesta puha karjáról meg dús kebléről álmodott.

Akkortájt, mikor John fejében képek kavarogtak kedveséről, apró termetű írnoka a falu papjának viskójában éppen olyan italt öntött le a torkán, amire a legkevésbé sem vágyott.

A koronerrel töltött rövid idő alatt, Thomas megtanulta, hogy a helyi ügyekben az egyik legjobb információforrás a falu papja. Ezeket a gyakorta teljességgel nincstelen egyházi férfiakat gyakran azért helyezték ilyen apró falvakba, hogy helyettesítsék az örökké távol lévő kanonokokat, akiket bár ezért fizettek, mégsem látogatták híveiket. Szívesebben éltek a városi székesegyház kényelmében, és fizettek éhbért szinte írástudatlan papoknak, hogy helyettük tegyenek eleget kötelességeiknek.

A koroner írnoka a falubíró házától a templom felé vette az irányt. Át kellett kelnie a sártengeren, amely a falu főutcájaként szolgált. Torréban az isten háza a második legnagyobb épület volt, csak a mellette álló, a tized tárolására szolgáló pajta emelkedett még magasabbra. Thomas hamar észrevette a templom szalmatetejét az egyszerű fakereszttel, amelynek körvonalai halványan rajzolódtak ki a felhők közül átszűrődő holdfényben. Ahogy közelebb ért, egy, a hátsó falhoz toldott apró kunyhót vett észre, amelyet ugyanazokból a göcsörtös deszkákból tákoltak össze, mint magát a templomot. Az ablakot takaró zsaluk résein át halvány fény szűrődött ki, ami elárulta, hogy a paplakban otthon vannak.

A gyalogutakon szétszórt szeméten átgázolva De Peyne elbukdácsolt az ajtóig, és dörömbölni kezdett. Miután hosszas csönd volt a válasz, még egyszer próbálkozott. Ezúttal mintha mormogást hallott volna odabentről, majd bizonytalan lépések közelítettek. A pap éppen csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy kikukucskálhasson rajta. Nem szokott hozzá, hogy sötétedés után meglátogassa valaki a

20

nyájból – pontosabban egyáltalán nem szokott hozzá, hogy bármikor is meglátogassák, hiszen a falusiak alapvetően megvetéssel tekintettek rá.

Thomasnak megvolt a bevett módszere ilyen alkalmakra. Először is, hogy kétségtelenné tegye egyházi személy mivoltát, gyorsan elmondott egy áldással vegyített köszöntést ékes latinsággal, és keresztet vetett. A megdöbbent lelkipásztor, aki nem kicsit volt részeg, szélesre tárta az ajtót, és motyogott valamit, amit az írnok akár úgy is értelmezhetett, hogy beinvitálja szerény hajlékába.

De Peyne belépett hát, és a nyilvánvalóan az oltárról származó, pislákoló gyertya gyér fényében körülnézett. Mint a falubírónál, itt sem voltak rendes bútorok. Asztalként egy deszkalap szolgált, melyet két kőre fektettek, mellette egyetlen fejőszék állt, és a fal mellé felhalmozott, rongyokkal letakart szalmakupac töltötte be az ágy szerepét. A helyiség közepén vájt gödörben tűz maradványa izzott, melyet néhány piszkos edény vett körül. A legszembeötlőbb tárgynak egy kancsó bizonyult a fejőszék lábánál, mellette egy vörös folyadékkal félig megtöltött bögre.

Thomas gyorsan fecsegni kezdett, hogy eloszlassa a pap minden esetleges kétségét, és előadta, hogy ő a személyes lelkésze az új koronernek, aki azért jött, hogy nyomozzon a tengerparton talált matrózholttestek ügyében. A lelkipásztor részeg elméjében lassan megszületett a felismerés, hogy Thomas nem azért jött, hogy megölje, vagy elrabolja tőle nem létező vagyonát. Barátságos gesztussal a szék felé intett, Thomas kezébe nyomott egy másik mocskos bögrét, és a kancsóból rubinvörös folyadékot töltött bele. Aztán egy huppanással letelepedett a padlóra.

– Igyál, testvér, légy üdvözölve – mondta nehézkesen.Thomasnak nem is nagyon kellett gondolkoznia, honnan szerezheti a nincstelen pap a

kimeríthetetlen készletet a jóféle francia borból. A válasz magától értetődőnek tűnt, és ő máris úgy érezte, ura megbízásából végzett kémkedése eredményre vezetett. Igyekezett úgy tenni, mintha lelkesen inna, bár nemigen kedvelte az italt. Amikor a házigazda nem nézett oda, a bor java részét kiöntötte a padló apró gödreibe. Azt akarta, hogy tiszta maradjon a feje, hiszen valahogy ki kellett szednie a papból a bor titkát. Csakhogy a beszélgetés kevéssé tűnt eredményesnek. A papnak, ennek a nyomorúságos, sárgás bőrű és véreres szemű emberi roncsnak az elméje teljesen eltompult már. Hogy ez az isten háta mögötti faluban leélt évek vagy a krónikus alkoholizmus hatása volt-e, nehéz volt eldönteni. Thomas inkább azon gondolkodott, melyik vezetett a másikhoz. Azért kezdett inni, mert ide kényszerült, vagy azért küldték ide, mert részeges volt? Akárhogy is történt, a lelkipásztor menekülésként láthatólag az alkohollal elkövetett lassú öngyilkosságot választotta.

Thomas megpróbált megtudni ezt-azt a hajóroncsról meg a halott tengerészekről, de a pap, akiről még azt sem sikerült kiderítenie, mi a neve, „indiszponált” volt aznap. Semmit sem tudott az ügyről, és még csak arra sem kérték meg, hogy mondjon egy rövid imát a homokba temetett holttestek fölött. Amikor az írnok megkérdezte, tudja-e, milyen hajóról lehetett szó, motyogott valamit arról, hogy a falubíró elvitt neki egy deszkát, amibe belevéstek valamit, de bevallotta, hogy nem tud elég jól olvasni ahhoz, hogy kihámozza az értelmét. Thomast nem lepte meg a férfi írástudatlansága – bár a papoknak elvileg kellett volna tudniuk írni meg olvasni, sokan közülük legfeljebb a nevüket tudták odakaparni.

A lelkipásztor hamarosan belefáradt, hogy De Peyne kérdéseire válaszolgasson, bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodott a padlóról, és felemelte a közben kiürült kancsót. Eltántorgott a hátsó falba vájt lyukig, amely a kunyhó hátsó falához toldott, szekrényszerű valamibe nyílt. Behajolt ebbe a mélyedésbe, és ügyködött ott valamit. Thomas mögé lopakodott, és megpróbálta meglesni, mit csinál. Kis, talpára állított hordót látott, amely valószínűleg a legtisztább tárgy volt a kunyhóban. A tetejét beverték, és a pap éppen a kancsót mártotta bele a sötétvörös folyadékba.

Hirtelen észrevette a háta mögött az írnokot, és kifejezéstelen arcán bűntudattal teli vigyor jelent meg.

– Ajándék a gyülekezetemtől. – Zavartan felnevetett. Annyira remegett a keze, hogy egy kis bort még ki is löttyentett a padlóra. – És rengeteg van még ott, ahonnan ez jött! – tette hozzá kacsintva.

A kancsóval a kezében visszacsoszogott az asztalhoz, és Thomasnak megint végig kellett mennie vele az ivási ceremónián.

A pap dicsekvése, miszerint több bort is elrejtettek még valahol, további detektívmunkára ösztönözte Thomast. Amint tudott, kimenekült a paplakból, és további nyomozásba fogott.

Odakint a fagyos sötétségben megállt egy pillanatra, hogy végiggondolja, hol is rejthették el a lopott holmikat. A legnyilvánvalóbb helynek – szinte túlságosan is nyilvánvalónak – a pajta tűnt, ahol az uradalom minden termésének az egyházat illető tizedrészét tárolták.

21

A pajta közvetlenül a pap kunyhója mellett magasodott, és Thomas óvatosan el is indult felé. A hold most elbújt a vastag felhők mögött, és a falu teljes sötétségbe burkolózott. Thomas durva deszkákat érzett a tenyere alatt, ahogy lassan a bejárat felé tapogatózott, amely elég magas volt ahhoz, hogy beférjenek rajta a szénával, gabonával és más terményekkel megrakott ökrös szekerek.

Megtalálta a rudat, amely zárva tartotta a két hatalmas ajtót, és kiemelte a vájatból. A szél zúgása jól leplezte a csikorgást, ahogy kinyitotta az egyik szárnyat-éppen csak annyira, hogy becsusszanhasson rajta. Odabent vaksötét volt, és csak kinyújtott karral, tapogatózva tudott előrehaladni.

A szemes terményeket már rég elvitték a piacra, és csak a széna meg a gyökértermés maradt, amelyekkel az állatokat etették, bár a tél végére, amikor már-már az éhhalál fenyegette a falusiakat, ők is gyakran ráfanyalodtak a marharépára.

Amikor Thomas elérte a szénakupacot, vakon tapogatózott körbe. Mintha csak ki nem mondott imája válaszoltatott volna meg, ismét előbújt a hold. A pajta falának résein és hasadékain át most a halovány sugarak megvilágíthatták valamelyest a szénahalmokat. Thomas szeme időközben teljesen hozzászokott a félhomályhoz, és már vetette is magát az édesen illatozó szénába, hogy kezével jó mélyen beletúrva alaposan átkutathassa az egészet. A halom szélén a falnál valami keménybe ütközött a keze. Nemsokára egy egész sor hordóra és ládára bukkant, különböző alakúakra és méretűekre, amelyeket szorosan a fal mellé állítottak, aztán gondosan letakarták szénával. Thomas legalább egy tucatot számolt meg.

A hold még mindig bevilágított a pajtába, és az írnok gyorsan a marharépákhoz ugrott, de ott már nem ment olyan könnyen a keresés.

Aztán a hold ugyanolyan hirtelen, ahogy az előbb kibukkant a felhők közül, eltűnt, és Thomasnak fel kellett hagynia a kutatással. Igencsak elégedett volt azzal, amit felfedezett, és bízott benne, hogy ettől nagyot nő majd a szigorú, mindig kritikus koroner szemében. Visszaigazította a szalmát a hordókra, kiosont a pajtából, és visszaindult a falubíró háza felé.

22

Második fejezetAMELYBEN A KORONER HÁROM HOLTTESTRE BUKKAN

A másnap hajnal a tengerparton találta a koroner kis csapatát. Miután forró zabkását és hideg sört reggeliztek a falubíró házában, átvágtak az apró, gazos legelőn a tengerig, ahol a víz közvetlen közelében sorakoztak a halászok düledező kunyhói. Aelfric haladt elöl határozott léptekkel, majd a vízhez érve balra fordult, és északnak vette az irányt, amerre hirtelen emelkedni kezdett az ösvény, az aztán felvitte őket az első sziklákig.

A vihar nehezén már túl voltak, de a délkeleti szél még mindig fehér tarajos hullámokat hajtott a partra. A dagály visszavonulóban volt, és a nyomában egyre szélesebb lett a part sima, lábnyomok nélküli fövenye.

Ahogy ott vonultak nyomukban fél tucat kíváncsi falusival, a falubíró egyszer csak lehajolt, és felkapott egy maréknyi homokot onnan, ahol nemrég még a tenger hullámzott.

– Látjátok? Mindenütt gyümölcsök. – Kinyújtotta a kezét, és John néhány aszott mazsolát meg egy fügét pillantott meg a homokszemek között.

Miközben azon törte a fejét, amit Thomastól hallott a hordókról, igyekezett a lehető legártatlanabb hangon megkérdezni: – De egyetlen hordó vagy láda sem maradt meg a rakományból?

Aelfric öntudatosan rázta meg a fejét. – Egyetlenegy sem, uram. Csak törött dongák meg egy szép szál gerenda, ami egy ilyen szegény faluban, mint a miénk, mindig jól jön, hogy megjavíthassuk a házainkat, és még tűzifának is marad belőle télire.

A ti szegény falutok átkozottul szegényebb lesz, ha végeztem a büntetésekkel, gondolta John komoran, de most az egyszer inkább nem szólt.

Elértek egy pontra, tán százlábnyira az alacsonyabb sziklák lábától. Előttük balra a talaj emelkedni kezdett, és az emelkedő egy másik sziklasorban végződött, amely egyre magasabb lett, amíg hirtelen egy völgyben véget nem ért. A földnyelv túloldalán sokkal magasabb volt a partvonal, ráadásul hirtelen, szinte derékszögben kanyarodott egyet, hogy aztán a Torpoint nevű, tompa kiszögellésben végződjék.

Aelfric megállt, és magához intett néhány falusit. A férfiak falapátokat vittek magukkal, és szó nélkül a vízvonal fölötti, száraz homokhoz léptek, ahol három dísztelen keresztet szúrtak a földbe: zsineggel összekötözött, két-két egyszerű faágat.

John és Gwyn háttal a heves széllökéseknek szorosabbra fogták magukon lovaglóruhájukat, és azt figyelték, hogyan dolgoznak a falusiak. Perceken belül már ki is kapartak két lábat a homokból, és az első test körvonalai kezdtek kirajzolódni. Az egyik paraszt leguggolt, ledobta az ásóját, és a kezével kaparta tovább a földet. Amint láthatóvá vált egy kar és egy láb, társa is mellé térdelt, és együtt kirángatták a testet a föld alól. Ahogy továbbléptek, hogy a következő két holttesttel is megtegyék ugyanezt, a koroner és embere már le is hajoltak, hogy megvizsgálják.

Thomas inkább hátralépett. A halál látványára mindig rögtön hevesen nekiállt keresztet vetni. Ahhoz képest, hogy mélyen hitt a feltámadásban és a túlvilágban, a halál gondolata – főleg a sajátjáé – már-már beteges félelemmel töltötte el. Bár a betegség tönkretette a testét, mérhetetlenül ragaszkodott az élethez. Élénk képzelete rengeteg kínt okozott neki, amikor saját elmúlásáról elmélkedett. Néha, főleg azóta, hogy a koroner szolgálatába állt, és nap mint nap akadt dolga halottakkal, Thomas csak bámulta meredten a saját kezét, és elképzelte, hogyan foszlik róla a hús, hogyan indul rothadásnak, ahogyan ott fekszik majd a fakoporsóban a nedves föld alatt. Most megpróbálta elhessegetni ezeket a morbid gondolatokat, miközben társai látható közönnyel végezték a dolgukat.

– Fiatalember, úgy húszéves lehet – állapította meg Gwyn, miután letörölte a homokot a hulla arcáról. A test friss volt, a két hideg, decemberi nap nem tett kárt benne. Az arca békésnek hatott, a szeme csukva volt. Amikor John felemelte az egyik szemhéjat, látta, hogy a szemgolyó elhomályosodott. A férfi tipikus tengerészöltözéket viselt. Övvel szorosan összefogott köpenyt, alatta vastag gyapjúból készült, térdig érő alsóruhával. A férfi lábszára csupasz volt, csakúgy, mint bőrkeményedésektől borított lábfeje.

23

A koroner ezután a szájat kezdte vizsgálni, és lefeszítette a hullamerevségtől még mindig kőkemény alsó ajkat, hogy megnézze a fogakat.

Gwyn, az egykori halász, közelebbről ismerte a fulladásos halált, mint John de Wolfe, aki leginkább csatában elesett halottakat látott.

– Ha habos a szája, az nem sokkal azután elmúlik, hogy kihúzzák a vízből – mondta a kelta. – A buborékok kipukkannak, és pár órán belül szétoszlanak.

Előadása végeztével – merthogy általában elég szűkszavú volt – Gwyn letérdelt, hatalmas tenyerét a halott mellkasára fektette, és erőteljesen megnyomta. Az ifjú tengerész e földön utoljára még egyszer hangot adott ki, ahogy tüdejéből kiáramlott a levegő – a kísérteties sipítással együtt fehér hab tört fel az orrlyukából, és csorgott le az ajkára. A kelta óriás felállt, és összecsapta a tenyerét, hogy leverje róla a port.

– Ez egy-két nap után még általában működik, bár a folyókba meg a tavakba fulladt hullákból több jön, mint azokból, akik a sós tengerbe vesztek. – Úgy festett, elégedett, amiért ez egyszer többet tudott uránál valamilyen halálesettel kapcsolatban.

Hamarosan a másik két áldozat is előkerült a föld alól, hogy a koroner és embere megvizsgálhassák őket. Egyikük sovány, ősz hajú férfi volt, nagyjából az ötvenes éveiben járhatott. A másik sárgásszőke haja csimbókokban tapadt össze, életkorát képtelenség lett volna megállapítani. Gwyn mellkasnyomó próbája eredménytelen maradt nála, az idősebb férfi szájából azonban előbuggyant némi véres hab.

John parancsára Gwyn kioldotta a holttesteken az övet, és a hasukra fordította őket. Felhajtotta a köpenyüket és az ingüket, hogy megvizsgálhassák a hátukat. Nem láttak semmi különöset, csak az élénk színű foltokat a bőrön ott, ahol a gravitáció hatására összegyűlt a vér haláluk után.

– Gyakran ilyen rózsaszínűek, a hideg víz az oka. – A kelta óriás láthatólag ragaszkodott hozzá, hogy ő a fulladásos halál szakértője.

Most alaposabban megnézték a holttesteket elölről is, sérüléseket kerestek a mellkasukon és a hasukon, de a kezükön és a sípcsontjukon lévő néhány karcoláson kívül semmit sem találtak, ami erőszakos halálra utalhatott volna.

– Azok a horzsolások akkor kerültek oda, amikor átvonszoltuk őket a sziklákon. Kijutott nekik rendesen – jegyezte meg segítőkészen Aelfric.

John és Gwyn felálltak, és megpróbálták lesöpörni a homokot a kezükről meg a ruhájukról. – Megfulladtak, ahogy kell. Akkor meg mit magyarázott az a remete? – dünnyögte az orra alatt a koroner embere.

– Valami nem stimmel ezzel az egész üggyel – suttogta John úgy, hogy a falubíró ne hallja. – Ahhoz eleget megtudtunk Thomastól, hogy mindenképp a végére járjunk a dolognak.

A fövenyen fekvő holttestek mellett állva Aelfric és emberei aggódva méregették John de Wolfe-ot. – Most hogy már látta a hullákat, koroner, visszatemethetjük őket?

– Nem, semmi esetre sem! Előbb azonosítani kell őket, és be kell bizonyítani, hogy angolszászok, ha lehetséges.

A falubíró bambán meredt a király koronerére. Egy szót sem értett abból, amit beszélt.John, aki sosem állt türelmes ember hírében, ingerülten fogott bele a magyarázatba. – Az új törvény

szerint valakinek be kell bizonyítania, hogy ezek a halottak szászok voltak, máskülönben fel kell tételeznünk, hogy normannok, és büntetést kell kiszabnunk a falura. – Nem törődve Aelfric nyögdécselésével, folytatta.

– Máris bajban vagytok, és bizonyosan megbüntetlek benneteket, amiért elástátok a holttesteket, mielőtt megnézhettem volna őket. Amíg a neveiket ki nem derítjük, semmi remény nincs rá, hogy megtudjuk, angolok-e vagy legalábbis walesiek.

A falubíró az embereire pillantott, és szörnyülködve forgatta a szemeit a kétszeres büntetés gondolatára, ami akkor lesz esedékes, ha a bírák jóváhagyják. – De hát honnan is tudhatnánk, kik ezek az emberek, uram? Csak hullák, akiket partra vetett a tenger. Semmi közük a falunkhoz.

John megvonta a vállát. Az ő dolga nem volt más, mint hogy betartassa az új törvényeket. Nem érzett felelősséget a létezésükért.

Gwyn, aki maga is közember lévén hasonszőrű volt Torre lakóihoz, jobban együtt érzett velük, és megpróbált segíteni. Körülnézett a parton, bozontos vörös haja lobogott a szélben. – Nem találtatok

24

semmit, amiből kiderülhetett volna, milyen hajó is ez? A matrózok ruhája inkább utal helyiekre, mint bretonokra vagy franciákra.

Aelfric odakiáltott valamit az egyik embernek, mire az turkálni kezdett a sűrű gazban, ahol véget ért a homok, és hamarosan elő is kerített egy négy láb hosszú deszkadarabot, melynek mindkét vége láthatólag nemrég törött le.

– Ezen vannak valami jelek, de itt senki sem tud olvasni. – A falubíró embere felemelte a deszkát, és John komolyan tanulmányozni kezdte, mintha bármit is ki tudna hámozni belőle, de az igyekezete hiábavaló volt – tanára a katedrálisban csak a latin nyelvre okította.

– Thomas, te mit gondolsz erről? – kérdezte, mintha csak arra kérte volna az írnokot, hogy erősítse meg az ő véleményét.

Thomas vetett egy gyors pillantást a tölgyfa deszkába kemény vonásokkal belevésett, hiányos szövegre. A törött fadarab nem is olyan régen még nyilvánvalóan a hajó tatjának egy darabja volt. „…ARY OF THE S…” – szólt a felirat, alatta pedig így folytatódott: „TOP…” – Ez a hajó nevének egy darabja – jelentette az írnok.

– Mi hát a név? – türelmetlenkedett John.– Nem teljes a felirat, hiányzik az eleje meg a vége is, de úgy sejtem, a Mary of the Sea akar lenni

Topshamből. – Topsham apró kikötője az Exe keleti partján feküdt, ott, ahol a folyó kiszélesedett, hogy aztán pár mérfölddel Exeter alatt a tengerbe torkolljon.

– Ismerem azt a hajót! – kiáltott fel Gwyn, akit veleszületett kíváncsiság fűtött minden iránt, ami a tengerrel kapcsolatos. – Topshami Joseph a tulajdonosa. Rengeteg hajója van, és gyapjút szállít velük Bretagne-ba meg Normandiába. Gyakran hoz a visszaúton francia élelmiszert, akár bort vagy gyümölcsöt.

John bólintott, Joseph hajói gyakran szállították az ő gyapjúját is a Csatorna túloldalára, Franciaországba. A koronernek közös üzleti érdekeltsége volt a gyapjúkereskedelemben Exeter egyik elöljárójával. Bölcsen fektette be a külhoni háborúkban szerzett zsákmány jelentős részét, és az ebből befolyó jövedelem meg a családi birtokokból származó bevételek rá eső része kényelmes életet biztosított számára.

– Tehát Josephfel kell azonosíttatnunk ezeket a szerencsétleneket, ha egyszer az ő matrózai voltak. Ki más tudhatná, kik lehettek

Thomasnak, aki szerette mindenbe beleütni az orrát, és így mindig naprakész volt az exeteri pletykákból, támadt egy ötlete. – Ha bor is volt a fedélzeten, Eric Picot is benne kell hogy legyen a dologban. Ő importál a legtöbbet Exeterben, és ő szállít majdnem minden nemesembernek és fogadónak. Ami azt illeti, úgy tudom, Joseph hajóiban is van részesedése.

John a falubíróhoz fordult. – Küldj egy embert az uradalom tiszttartójához. Mondják meg Lord Williamnek, hogy azonnal küldjön hírnököt Exeterbe a leggyorsabb lován. Meg kell mondania a serifnek, vagy ha őt nem találja, akkor a várkapitánynak, hogy adjanak át egy üzenetet Topshami Josephnek és Eric Picot-nak a vízi kapunál. Minél előbb meg kell tudniuk, hogy az egyik hajójuk, a Mary of the Sea elsüllyedt Torbaynél, és a legénység meg a rakomány odaveszett. Egy vagy két napon belül ide kéne jönniük, hogy azonosítsák a holttesteket, de holnapra én magam is visszatérek Exeterbe, és személyesen beszélek velük. – Még jó párszor el kellett ismételnie az üzenetet, mire a hírvivőnek sikerült alaposan az emlékezetébe vésnie.

Amikor a férfi eltűnt, a koroner megint Aelfrichez fordult, és eltökélte magát, hogy szembesíti vele, mi került elő a pajtából. Ez az öröm azonban egyelőre nem adatott meg neki, mert egyszerre Thomas kezdte rángatni farkasbőr köpenye szélét.

Az írnok örökké fürkésző szeme észrevett valamit kicsivel távolabb a parton. – Odanézz, koroner, ott, ahol a sziklák kezdődnek! – suttogta. John tekintete követte Thomas

hegyes ujját, és ő maga is hamarosan meglátta a félkör alakú homokpadot, amit az előző napinál magasabbra emelkedő dagály telehordott vízi növénnyel és szeméttel. Ezen a területen támadt három bemélyedés, ahonnan a víz elmosta a nemrég megmozgatott homokot.

Az előző napokon az alacsonyabb dagály még nem ért el idáig, most azonban átsöpört rajta. Az egyik ilyen horpadásból egy elfehéredett lábfej emelkedett ki. De Wolfe oldalba bökte Gwynt, és abba az irányba intett. A kelta óriás meglepetten kiáltott fel, és azonnal elindult a bemélyedések felé. Rongyos szélű kabátja csak úgy lobogott utána a szélben. John és az írnok szorosan a sarkában követték a csillogó nedves homokon.

25

Odaérve a titokzatos végtaghoz, Gwyn lehajolt, és egyetlen rántással egy egész lábat húzott ki a homok alól. Felordított az erőfeszítéstől, ahogy megpróbálta a teljes testet kihúzni a hevenyészett sírból, de a test többi részét túlságosan vastag homokréteg takarta.

John megfordult, és ráüvöltött Aelfricre, aki döbbenten, mozdulatlanná dermedve állt az első három hulla mellett. – Hozd ide azt az ásót! És némi magyarázattal is tartozol.

Észrevette, hogy az egyik férfi lélekszakadva rohanni kezd a falu irányába.A falubíró és a másik két falubéli kelletlenül indultak a koroner csapata után. Gwyn kikapta az ásót

az egyik férfi kezéből, és munkához látott. A koroner megragadta Aelfricet koszlott köpenye gallérjánál fogva, és keményen megrázta. – Mi ez, hogy az ördög vigyen el téged! Tudtál róla, hogy itt vannak? – Miközben a falubíró hebegve tiltakozott, Gwyn kihúzta az első holttestet a sekély sírhant alól, és a következő horpadás felé fordult.

John magas, varjúszerű alakja fenyegetően magasodott a falubíró fölé. – Nos? – kérdezte dörgő hangon.

– Semmit sem tudok, uram. Biztosan ezek a matrózok is megfulladtak, aztán a homok betemette őket.

A koroner úgy rázta meg a férfit, mint kutya a patkányt. – Nagyon valószerű történet. A dagály szép sorban egymás mellé temette őket, mi? Pontosan egy sorban és azonos mélységben?

Aelfric meg sem kísérelt válaszolni, csak megadóan állt ott, miután a koroner elengedte.Időközben Gwyn a második holttestet is kiásta, és már a harmadik horpadásnál dolgozott. A koroner

is csatlakozott hozzá és hamarosan újabb három test feküdt a parton kiterítve. Ezúttal azonban nem egészen ugyanazt találták. Bár az újonnan megtalált holttestek is a tengerészek jellegzetes ruházatát viselték, az arcukon keskeny vércsíkok futottak végig, amelyek a csimbókokba ragadt hajukból szivárogtak.

– Nyilván még ez előtt a magas dagály előtt temették el őket, és a homok megőrizte a vért. Pont, ahogy a remete leírta.

– Mára aztán sokkal magasabbra jött fel a dagály, elmosta a Laza homokot, és kimosta azt a lábat – vonta le a következtetést John elégedett, bár vészjósló hangon.

Az első holttest arcából félresöpörte a haját. A matróz félig homokkal borított szeme élettelenül meredt a felhős égboltra. Homlokának felső részén mély vágás kezdődött, amely behúzódott egészen a szőke haj alá, és láttatni engedte a koponyát.

– Kardtól származik? – kérdezte Gwyn.John megrázta a fejét. – Nem lehet megmondani. akár egy deszkával vagy egy fejszenyéllel is fejbe

vághatták, attól is fel tud így hasadni a fejbőr. – Miután éveket töltött el különböző csatatereken Írországban, Franciaországban és a Szentföldön, szaktekintélynek tartotta magát a sebesüléseket illetően. – Az mindenesetre biztos, hogy nem a hullámok csapták a szikláknak. Nézz csak ide! – A fejtetőn széthúzta a véres, csupa homok hajat, és Gwyn is azonnal észrevette az elsővel párhuzamos, két hasonló sebhelyet. – Miféle szikla az, amelyik háromszor vág fejbe valakit ugyanolyan erővel és ugyanabból az irányból, mi? És ráadásul a víz sem mosta le a vért.

A másik két test felé fordult. Az elsőnek, egy másik fiatalembernek nem volt véres a haja, de a nyaka oldalán a bal fültől az ádámcsutkáig párhuzamos horzsolások húzódtak. Ugyanilyen, négy hüvelyk hosszú horzsolások voltak a bal arcán is egymástól több mint egy hüvelyk távolságra. Az utolsó áldozatnak, egy testes, barna hajú férfinak, aki valószínűleg harmincéves múlhatott, mindkét szemét fekete monokli csúfította. John felemelte a duzzadt szemhéjakat, azt látta, hogy a matróz szemfehérje csupa vér. Amikor megfogta a holttest fejét, törött koponyacsontokat tapintott az ujjaival, miután pedig szétválasztotta sűrű haját, több duzzadt sebet látott a fejbőrön. Egyik matróz testén sem voltak ezeken kívül komolyabb sérülések, legfeljebb egy-egy karcolás.

John újból a halálra rémült falubíró felé fordult. – Igencsak hevesek ezek a sziklák, mi, Aelfric? Fogták magukat, felugrottak, és fejbe vágták ezeket a szerencsétleneket, aztán meg a tenger eltemette őket egymás mellé szép szabályos sírokba.

Szarkazmusára azonban csak további heves tagadás volt a válasz a falu első embere részéről. – Mondom neked, uram, mi semmit sem tudunk erről az egészről.

John de Wolfe gunyorosan elmosolyodott. Fehér fogai úgy villantak ki, mintha tényleg farkas lenne. – Mint ahogy a hordókról meg a ládákról sem tudtok semmit a pajtátokban? És vajon miért eredt futásnak az előbb az az embered?

26

Aelfric erre nem tudott mit mondani, kétségbeesésében megállás nélkül rázta tovább a fejét. Ahogy a dolgok álltak, úgy festett, hogy ebből akasztás lesz.

– Vitesd fel ezeket a testeket a pajtába! Az emberem veletek megy, és vigyáz, hogy amit elloptatok, az most már maradjon is ott – adta ki az utasítást a koroner. – Egy-két napon belül, miután a hajó tulajdonosa eljött, és azonosította a holttesteket, megtartom a halottszemlét, aztán meg eldöntöm, mi legyen veled meg a faluddal.

Ezen baljóslatú szavak után ismét végigvonult a parton, hogy mielőtt visszalovagol Exeterbe, felkeresse az uraságot, az ifjabbik William de Brewere-t, és kiderítse, mit tudott ő erről a csúnya ügyről.

27

Harmadik fejezetAMELYBEN A KORONER TUDOMÁST SZEREZ

EGY MEGBECSTELENÍTETT LÁNYRÓL

Mindeközben Exeterben a város egyik elöljárójának lánya egyre nehezebben viselte az ő Bernice nénikéjének gondoskodását. Christina Rifford gyönyörű lány volt. Tizenhét éves korára oly közel járt ahhoz a tökéletességhez, aminél férfi aligha kívánhat többet – sőt még az exeteri asszonyok, akik közül pedig sokat gyötört a féltékenység, sem találhattak semmi kivetnivalót külsejében vagy ártatlan bájában. Arca, melyet a fehér vászonkendő alól kivillanó, csillogó fekete hajkorona keretezett, csak a Madonnáéhoz fogható békét árasztott magából, bár telt ajka és ibolyakék szeme egy-egy pillantása azért néha csípős megjegyzésre késztette a város asszonyait.

Annyira csinos volt, hogy egész Exeterben sokan megütközve fogadták a hírt, hogy eljegyezte magát Topshami Joseph egyetlen fiával, Edgarral. Még a fiú legjobb barátai sem gondolhatták, hogy ő lett volna az ideális párja Christinának, aki szinte bármelyik férfit megkaphatta volna a nyugati országrészben.

A vékonydongájú, nyurga Edgar, aki meglehetősen halk és visszafogott természetű volt, patikusnak tanult Bristoli Nicholasnál, akinek a Fore Streeten, a High Street Nyugati kapu felé vezető, meredek folytatásában állt a háza.

Ezen a szerda estén Rifford kisasszony arra készült, hogy elmegy egy ajándékért, amelyet vőlegényétől kapott a karácsonyi mise alkalmából. Nagyvonalú édesapja jóvoltából vőlegénye, Edgar egy karkötőt ajánlott fel neki, ő pedig úgy döntött, készüljön ez az ajándék nehéz ezüstből, és igazíttassék pontosan az ő karcsú csuklójára. Máshova nem is mehettek volna ilyen igényekkel, csakis az ezüstművesek céhének mesteréhez, Godfrey Fitzosbernhez, aki a koroner közvetlen szomszédságában lakott a Martin's Lane-en.

Két héttel korábban Christina egy gyönyörű órát töltött a műhelyben Mary unokatestvérével, amíg eldöntötte, pontosan milyen mintát is szeretne. Aztán az előző héten már fel is próbálhatta, és bár csodálatosnak találta, túlságosan bőnek bizonyult a csuklójára, és folyton lecsúszott apró kézfejére. Fitzosbern, aki örömmel szolgálta ki Henry Rifford egyetlen lányát, megígérte, hogy ma estére elkészül a szükséges változtatásokkal.

Csakhogy késő délután Mary üzent a szolgálólányával, hogy belázasodott és ágynak esett, így nem kísérheti el unokatestvérét az ezüstműveshez. Christina csalódottan járkált fel és alá a házban két teljes órán keresztül, ami rendkívül bosszantotta Bernice nénikéjét, aki bátyja háztartását vezette, amióta Henry felesége öt évvel korábban meghalt. Christina igazán kedvelte a nénikéjét, ezt a nagyon kedves idős hölgyet, bár ahogy egyre felnőttebb és önállóbb lett, állandó akadékoskodása és aggodalmaskodása egyre jobban bosszantotta.

– Várnod kell holnapig, te lány – jelentette ki Bernice. – Addigra Mary talán jobban lesz, ha meg nem, magam megyek veled. Az a karperec nem enyészik el addig, ha csak holnap mész érte.

Csakhogy a makacs szépség másképp gondolta, és miután elfogyasztották kora esti vacsorájukat, édesapja pedig elment, hogy a Céhek Házában elnököljön a bőrkereskedők céhének gyűlésén, Christina erősen törni kezdte a fejét. Bernice néni az emeleten szundikált, hiszen igencsak elálmosodott a nagy adag birkahústól és káposztától, meg persze attól a jótékony hatású mézsörtől, amit a széke mellett tartott egy kőedényben.

A jómódú Riffordék hatalmas házban éltek a Keleti kapu közelében, a Szent Lőrinc-templom tőszomszédságában. Christina felhúzta vastag téli köpenyét, és az egyik oldalsó ajtón kiosont a házból, majd a High Street felé vette az irányt. Még mindig rengeteg ember nyüzsgött odakint, de legtöbben leszegett fejjel az otthoni tűzhely felé siettek a csípős keleti szélben. Néhány kitartó árus még megpróbálta eladni maradék gesztenyéjét, süteményét vagy friss kenyerét, amikor a lány a karkötője miatt érzett várakozással útnak indult.

Christina a Fő utcára érve felemelte köntöse szegélyét, és óvatosan lépkedve próbálta elkerülni, hogy a mocsokba lépjen. Aztán eltűnt a Martin's Lane-en, amely a katedrális felé vezetett. Úti célja Godfrey Fitzosbern műhelye és lakása volt a második keskeny ház a jobb oldalon.

28

Magas, erős gerendákból álló épület volt palatetővel, majdnem pontosan ugyanolyan, mint a szomszédja, amelyről a lány is tudta, hogy abban Sir John de Wolfe lakott.

Christina belökte a nehéz tölgyfa ajtót. A fémpántok hangosan nyikorogtak, ahogy belépett a műhelybe. Odabent határozottan meleg volt a kinti hűvös szél után. A lány hátratolta fejéről a csuklyát, és megoldotta a zsinórt a brossnál, amely összefogta a vidraszőr köpenyt. A helyiséget gyéren világította meg a fél tucat viaszlámpa, amelyeket a falakon körbefutó polcokra helyeztek. Christina meglehetősen jól ismerte már a helyet, hiszen nem először járt itt. Hátul ült Alfred, az első számú kézműves Fitzosbern emberei közül, és egy zsúfolásig telepakolt asztalnál dolgozott egy kalapáccsal meg egy lyukasztóval. Mellette szarvból készült lámpás adott némi fényt. Christina rámosolygott a férfira, aki fogatlan vigyorával válaszolt. A lány elpirult, mert érezte, hogy a férfi a szemével vetkőzteti, és gyorsan inkább a másik munkás felé fordította tekintetét, aki az ajtótól balra álló munkapadra támaszkodott. Testes, fiatal férfi volt, Christina nem tudta a nevét. Egy ezüstkelyhet simogatott óvatosan egy hosszú bőrcsíkkal. Ő is megbámulta a lányt, és olyan mozdulatokkal folytatta a kehely fényezését, hogy az egész mozgássor kifejezetten erotikus ritmust kapott tőle. Kétség nem fért hozzá, hogy a két férfi igazi szépségnek találja őt, akinek kisugárzása beragyogja a hosszú, unalmas munkanapot. Christina egyre kényelmetlenebbül érezte magát pillantásaik kereszttüzében. Előző látogatásai alkalmával jelen volt Fitzosbern is, és azok ketten nem mertek fölpillantani a munkából – kivéve amikor főnökük éppen hátat fordított nekik.

– Itt van a mester? Vár engem.Alfrednek, ennek a beesett arcú, fiatalnak már nemigen nevezhető szásznak, láthatólag nehezére

esett elfordítani a tekintetét a lány nyitott köpenyéből elővillanó, formás kebléről. – Itt van bizony, kisasszony, és bizonyosan örülni fog, hogy megérkezett. – Erős devoni akcentusa minden szavát túlfűtött érzékiséggel fűszerezte.

A fiatalabbik kézműves, aki Alfredhez hasonlóan hosszú bőrkötényt viselt szürke gyapjúzekéje fölött, abbahagyta a kehely fényezését, és hangosan megdöngette maga mögött a falat. – Godfrey mester! – kiáltotta. – Megjött a kisasszony – Úgy sandított Christina felé, mintha a kalifa új odaliszkjának érkeztét jelentette volna be.

A lány már kezdte megszokni a rosszul leplezett buja vágyat, amit a férfiakból kiváltott, bár jobban meg lett volna nélküle. Megfordult, hogy megnézze a polcokon kiállított ezüst dísztárgyakat, így legalább elkerülhette a két kézműves tekintetét.

Pár pillanattal később már hallotta is a nehéz lépteket a műhely hátuljából nyíló ajtót takaró függöny mögül, majd belépett az ezüstműves mester.

– Rifford kisasszony, jó estét neked. Látom, egyedül érkeztél.Rövid ideig udvarias beszélgetésbe merültek, aztán Fitzosbern kézen fogta a lányt, és egy székhez

vezette, amely a szoba jobb felén állt egy üres asztal mellett. Az ezüstműves testes, erős férfi volt, de kövérnek éppenséggel még nem lehetett volna nevezni. Pár év kell csak hozzá, hogy megmutatkozzanak rajta a kényelmes, kicsapongó élet jelei, de most a maga módján még jóképű is volt. Jól öltözött, arcát simára borotválta, sűrű haja hullámokban omlott a vállára. Volt benne valami állatias erő, amelyet annak idején sok nő talált ellenállhatatlannak – néhányan pedig még most is így voltak vele. Ahogy az asztal mögé lépett, és letett maga elé egy bársonydarabot, Christina észrevette, hogy zekéjét a legjobb sárga vászonból varrták, a combja közepéig ér, és így láttatni engedi a szegélyénél és a nyakánál finom hímzéssel díszített, térdig érő zöld köntösét. A gyönyörű gyapjúnadrág a legújabb divat szerinti cipőben ért véget, melynek orrát gyapjúval toldották meg úgy, hogy hegyesen kanyarodjon vissza.

Godfrey kitekerte az összegöngyölt bársonydarabot, és óvatosan kiemelte belőle a karkötőt. Fogott két viaszgyertyát, amelyek különleges luxusnak számítottak a szokásos faggyú mellett, és a legközelebbi lángnál meggyújtotta őket, hogy erősebb fénysugár táncolhasson Christina vadonatúj ékszerén. – Gyönyörű darab, kisasszony, illik egy ilyen gyönyörű nőhöz – mondta mély, erős hangján úgy, hogy a lánynak beleborsódzott a háta. Így, kísérő nélkül egyszerre érezte magát sebezhetőnek és izgatottnak a szinte tapinthatóan erotikus atmoszférában, amit a három férfi teremtett a félhomályos helyiségben.

Csodálattal szólt a karkötőről, merthogy valóban gyönyörű volt, ahogy az ezüst a gyertyafényben csillogott.

– Nos, nézzük, eltaláltuk-e a méretét. – Godfrey felemelte a lány kezét, és szükségtelenül sokáig tartotta hosszú ujjaival, miközben a karperecet átcsúsztatta az apró kézfejen, hogy a csuklóra illessze.

29

Azután sem akarta elengedni, sőt mi több, másik kezét a lány alkarjára helyezte, és finoman felhajtotta a kabátka ujját, és éppen a könyöke alatt megtámasztotta a karját, hogy így segítsen tovább gyönyörködni az ékszerben.

Christina finoman megrezzent a férfi érintésére. Soha egyetlen férfi sem érintette meg – még Edgar sem – úgy, hogy egy másik nő ne lett volna jelen.

– Tökéletes! Most hogy egy árnyalattal megrövidítettük, pontosan ott ül, ahol kell neki, mégis gond nélkül leveheted, ha úgy tartja kedved.

Christina arcába pír szökött, és hirtelen hálát érzett, amiért a félhomály elfedi zavarát. Nem volt benne biztos, mit is kéne gondolnia Geoffrey Fitzosbernről – szép számmal terjengtek róla pletykák a városban, viszont ahhoz nem férhetett kétség, hogy jóképű, még akkor is, ha kora alapján az apja is lehetett volna. A férfi felesége, Mabel, alig pár évvel volt idősebb Christinánál, bár egyesek azt suttogták, ők sem szívelhetik jobban egymást, mint John de Wolfe és felesége, Matilda.

Christina elhúzta a kezét a férfiétől, de csak lassan, hogy az ne bántódjék meg. – Igazán szép, nagyon tetszik - mondta halkan.

Fitzosbern előrehajolt, hogy megpaskolja a lány orcáját. – Alfrednek és Garthnak is meg kéne köszönnöd. Igaz, hogy én terveztem, de mégiscsak az ő kezük munkája.

Christina vonakodva fordult meg, hogy a két férfi felé biccentsen, akik mindvégig sólyomtekintettel figyelték minden mozdulatát.

Alfred ujja hegyével megérintette homlokát. – Mindig öröm a kedvedre tenni, kisasszony – mondta olyan hangon, hogy abból bármire lehetett gondolni. – És bizonyos vagyok benne, hogy Garth barátom is ugyanígy érez.

Fitzosbern megérezve, miféle hátsó gondolatai vannak embereinek, mogorván rájuk pillantott, azok pedig visszafordították tekintetüket munkapadjaik felé, hogy tovább kalapálják vagy fényesítgessék a fehér fémet, amelytől az életük függött. – Hideg az éjszaka, kisasszony Felajánlhatok egy bögre forralt bort, mielőtt útnak indulsz – A férfi fejével a lefüggönyözött ajtó felé intett.

A lány megint érezte, hogy arcába szökik a vér. Eddig nem szokott hozzá, hogy határozott férfiak kéretlen meghívásokkal árasszák el. – Köszönöm, uram, de mennem kell.

– Az lehetetlen, Miss Rifford! Igen barátságtalan odakint az este, szüksége lesz valamire, ami átmelegíti. Nem mondhat nemet. – Fitzosbern megkerülte az asztalt, és megint megfogta a lány kezét. Szinte húzta, ahogy megpróbálta a belső folyosó felé terelni.

– Tényleg muszáj indulnom. Találkoznom kell valakivel… a katedrálisnál. – Ez volt az első hely, ami eszébe jutott.

– Becsomagolom ezt a karkötőt egy darab selyembe, és beteszem neked egy kis kosárkába, amíg elkortyolod a bort. Erre gyere! –Fitzosbern ezúttal gyengéden átkarolta a lány vékony derekát, és szinte megemelte, ahogy a műhelyből nyíló folyosóra segítette. Ahogy a lány vonakodva átlépte a küszöböt, még látta Alfred fogatlan mosolyát rneg Garth tátva maradt száját, ahogy a két férfi arcán féltékeny, kéjsóvár vággyal követi mesterük minden mozdulatát.

A belső szoba tulajdonképpen újabb műhely volt, ahol most csak a lezárt fémkemencéből kiszűrődő halvány fény derengése oldotta valamelyest a sötétséget. Hátulról falépcső vezetett a felső emeletre, ahol az ezüstműves lakott feleségével. Christinának semmi kedve nem volt vele tartani, de már túl sokat engedett, hogy visszakozzék, így hát hagyta, hogy a férfi felvezesse az emeletre. Odafent kellemes tűz égett, és sok gyertya adott barátságos világosságot. A hosszú asztalon egy üvegben bor állt, mellette agyagbögrék. Godfrey érezhetően kelletlenül engedte el a lány derekát, hogy mindkettejüknek töltsön egy tisztes adag bort. Aztán a tűzhöz lépett, és leakasztott fölüle egy kannát, amelyben gőzölgött a víz. Hozzátöltött egy kicsit a borhoz, és az egyik bögrét a lány felé nyújtotta, majd amikor az elvette tőle, hozzáérintette a sajátját.

– Boldog karácsonyt neked, Christina! És viseld egészséggel ezt a nagyszerű ajándékot! – Széles mosoly kíséretében magasra tartotta a karkötőt.

A lány kedvetlenül kortyolt a borból. Nem akart hálátlannak tűnni, de a helyzet intimitása igencsak ellenére volt. –A feleséged nincs itthon ma este? – kérdezte kissé élesen. – Épp múlt vasárnap beszélgettem Mabel asszonnyal a misén a Szent Lőrincben.

Fitzosbern markáns vonásai kissé megrándultak, ahogy alig láthatóan felhúzta a szemöldökét. – Valami szegény beteg nőt látogat meg, vagy mi – felelte röviden, aztán gyorsan témát váltott. – Ez a

30

te Edgarod, az a szerencsés fickó, azt mondta nekem, hogy adjam oda a karkötőt, amint készen van, de hozzátette, hogy ki ne bontsd addig, amíg a karácsonyi mise előtti délutánon meg nem látogat téged az édesapjával együtt. – Odalépett egy kis faládikához, belehelyezte a karkötőt, az egészet becsomagolta abba a piros selyemdarabba, ami a kis kosárkát bélelte. Odaadta a lánynak, aztán megpróbált ráerőltetni még egy kis bort, és rávenni, hogy üljön a tűz mellé mielőtt kilépne a téli éjszakába.

Ez azonban már túl sok volt Christinának, úgyhogy gyorsan és határozottan megrázta a fejét. – Épp most hallottam a katedrális harangját, hamarosan ott kell lennem. – A kis ládikát köpenye egyik zsebébe süllyesztette, és gyorsan kitalált valami mentséget is. – Imádkozni akarok Szent Mária oltáránál, hogy sikerüljön a házasságom. Ott találkozom Mary unokatestvéremmel – hazudta. – Összefogta maga előtt a köpenyét, megköszönte Geoffrey Fitzosbernnek a kedvességét és hogy ilyen kitűnő munkát végzett, aztán megfordult, határozott léptekkel levonult a lépcsőn, és megint belépett a műhelybe.

Az ezüstműves olyan közelről követte, hogy a vékony fátylon keresztül Christina a nyakán érezte a férfi forró leheletét. Az megragadta a könyökét, mintha csak le szeretné segíteni a lépcsőn, és el sem engedte, amíg a lány ki nem lépett az utcára. Christina most sem tudta nem észrevenni a két kézműves fürkésző tekintetét, de jólneveltsége nem engedte, hogy ne szóljon néhány barátságos szót búcsúzásképp. Alfred válaszolt is valamit, amit nem értett, de Garth csak a fogait szívogatta, és a nyelvével csettingetett.

Fitzosbern kinyitotta a nehéz ajtót, és kiterelte a lányt. Karjával még egyszer jó erősen megszorította Christina derekát, mielőtt útjára engedte volna. Az felhúzta a fejére hegyes csuklyáját, és megkönnyebbülten sietett végig a Martin's Lane-en a székesegyház – a kitalált találkozó helyszíne – felé.

John de Wolfe belökte háza bejárati ajtaját. Ezt az ajtót sosem zárták be, hiszen valaki mindig otthon volt. Matildát általában emeleti szobájában lehetett megtalálni, ahol a hímzésével volt elfoglalva, máskor pedig a hallban a tűz körül ülve pletykálkodott a barátnőivel. Ha mégis elment otthonról, akkor vagy Mary, a dús keblű szakács-házvezetőnő, vagy az alamuszi Lucy, felesége szobalánya, biztos hogy a házban tartózkodott, vagy legalábbis kint a hátsó udvaron, ahol az ételt és a sört főzték, meg mostak.

A koroner, aki alaposan elfáradt az egész napos lovaglásban, ledobta a válláról nehéz fekete köpenyét, és felakasztotta egy szegre az előszobában. Innen folyosó vezetett a hátsó udvarba, tőle jobbra pedig ajtó nyílt a hallba, ebbe a félhomályos terembe, amely egészen a tetőgerendákig magasodott, és, ahol a falakat szalagok és faliszőnyegek díszítették. John vetett egy pillantást befelé. Kis tüzet látott égni a kandallóban, de a székek üresek voltak körülötte. A hosszú kecskelábú asztalon sem edények, sem étel sem ital nem várt rá.

– Kellemes fogadtatás egy ilyen hosszú nap után, hogy a rosseb enné meg – mormogta magában, bár félig-meddig azért meg is könnyebbült, amiért nem kell látnia felesége savanyú ábrázatát, és hallgatnia korholását. Fáradtan lépdelt át az udvaron, és meg is találta Maryt az épülethez toldott kis kunyhóban, amely konyhaként és a lány alvóhelyéül is szolgált. Mary éppen egy csirkét kopasztott, lábánál pedig John öreg kutyája, Brutus csóválta a farkát. A lány meglepetten ugrott fel, letette a csirkét, és lesöpörte a tollakat a kötényéről.

– John uram, nem is hallottam, amikor bejöttél. Nem számítottunk rád ma éjszakára.Mary szemrevaló nő volt. Húszas évei végén járt, erős volt, szorgalmasan dolgozott, és igazán

józanul tekintett a világra. Egy szász asszony és egy normann nemes titkos kapcsolatából született, és John bizony nemegyszer ágyba bújt már vele. Őszintén kedvelték egymást, de mostanában inkább megtartották a távolságot, mivel a lány gyanította, hogy örökös ellensége, Lucille megpróbálta beárulni őket John feleségénél.

– Az asszonyom nincs itthon. Elment a Szent Olave-be valamilyen különleges misére. Nem főztem semmit, de adhatok egy kis kenyeret meg hideg húst.

John felsóhajtott. – Nem baj, Mary A feleségemnek biztosan fontosabb a saját lelke, mint az én gyomrom. Több időt tölt abban az átkozott templomban, mint én a fogadóban.

Mary elmosolyodott ennyi önsajnálat hallatán, és gyorsan nyomott egy puszit a férfi arcára, miközben fél szemmel az ajtót figyelte, nem leselkedik-e utánuk Lucille. Matilda szobalánya Vexinből menekült el, egy Párizstól északra fekvő faluból, és egy kamrában lakott a kinti lépcső alatt, amely az

31

udvarról vezetett fel az emeleti szobába. Ezt a helyiséget a hall tetejének gerendáiból építették, és itt aludt John a feleségével, sőt mi több, Matildát napközben is itt lehetett megtalálni általában.

– Azt hiszem, átmegyek a Bokorba valami harapnivalóért meg egy korsó sörért – mondta.Mary erős ujjával megbökte a férfi mellkasát. – Jól tennéd, ha ma nem fogadnál el többet Nestától.

Az asszonyom kezd megint rossz hangulatba kerülni, úgyhogy viselkedj rendesen, amikor visszajössz!– Mondd meg neki, hogy el kellett mennem a várba meglátogatni azt az átkozott öccsét, jó?Ahogy elindult visszafelé a folyosón, a lány még motyogott magában valamit. – Nagyon vékony

jégen jársz, John uram. Egy nap még beszakad alattad.Két kvart sör és egy birkaláb után John megbékélt a világgal. Mivel a fél életét lóháton töltötte, a

Torréból hazafelé vezető út huszonkét mérföldjét azonnal elfelejtette, amint leült a ropogó fahasábok mellé a Bokor nagyobbik helyiségében. Hosszú, sólyomszerű arcán most végre kisimultak a vonások, az a keze pedig, amelyikkel nem a söröskorsót tartotta, kényelmesen nyugodott Nesta vállán.

Nesta jó kedélyű walesi asszony volt, vörös haja csak egy árnyalattal tűnt sötétebbnek Gwyn lángoló loboncánál. Huszonnyolc éves volt, de már megözvegyült. Dél-walesi katona férje Exetert választotta, hogy itt telepedjék le, és nyisson fogadót, csakhogy hamarosan meghalt. A nő kerek arca, magas homloka és fitos orra is elég csinossá tették, de karcsú dereka és látványos keble voltak azok, amelyekről az exeteri férfiak fele ábrándozott titokban. John még a háborúból ismerte a nő férjét, és még mielőtt az meghalt volna, maga is törzsvendége lett a fogadónak. Később titokban pénzt adott Nestának, hogy fenn tudja tartani a fogadót. A nő szorgos munkája és acélos elszántsága hamarosan olyan sikeressé tette a vállalkozást, hogy alig négy év után már a Bokor volt a város legnépszerűbb fogadója.

Nyílt titok volt, hogy Nesta John de Wolfe szeretője, még a koroner felesége is tisztában volt vele, és fel is használta gyakori marakodásaik során.

Ezen a téli estén, miközben a szűnni nem akaró szél továbbra is hangosan fütyült odakint, a fogadóban kisebb volt a forgalom a szokásosnál, és csak néhány törzsvendég iszogatott a nagy, de alacsony helyiségben, amely elfoglalta az egész földszintet. Nestának maradt ideje, hogy tovább maradjon a férfi mellett, és így az elmesélhette neki aznapi torbayi útja történetét. Nesta mindig figyelmesen hallgatta, és általában akadtak okos, nemegyszer hasznos javaslatai. Bizony sokszor fordult elő, hogy a nő veleszületett józan paraszti esze segített Johnnak meghozni egy-egy fontos döntést.

– Szóval vissza kell még menned halottszemlét tartani a – kérdezte a nő, amikor a koroner befejezte a történetet.

– Topshami Josephnek meg talán Eric Picot-nak is el kell mennie holnap, hogy azonosítsák a holttesteket, a roncsokat és a rakományt. Aztán csütörtökön én magam is visszatérek megtartani a halottszemlét, és magammal viszem a serif néhány katonáját is, hogy tartóztassák le azt a gyilkos falubírót meg egy-két emberét.

Az öreg Edwin, a félszemű csapos odacsoszogott merev lábával, amely a wexfordi csatában sebesült meg. Kinyújtotta kezében egy nagy kancsó sör volt, amiből újratöltötte John korsóját. – Jó estét, koroner. Itt maradsz éjszakára? kérdezte, és fehér szemgolyója, melyet egy lándzsa hegye tett használhatatlanná egykor, rémesen forgott.

Nesta nagyot rúgott a csapos rossz lábába. – Tűnj el, te minden lében kanál, vén bolond! – mondta barátságos hangsúllyal tompítva a mondat élét. Edwin kuncogva elsántikált, a nő pedig közelebb húzódott Johnhoz. – Beszéltél már a drága sógorodnak a gyilkosságokról?

– Még nem, csak reggel találkozom majd vele, amikor felmegyek Rougemont-ba – felelte a férfi.Csakhogy a sors úgy hozta, hogy a koroner és a serif jóval hamarabb találkoztak, hiszen hamarosan

drámai események vették kezdetüket. Az utcára vezető ajtó kitárult, és megjelent a küszöbön valaki, akihez hasonlót itt még sosem láttak azelőtt. Magas rangú egyházi férfiú volt, karcsú, aszkéta alkatú ember, aki vastag köpönyegbe bugyolálta magát. Ahogy ott állt az ajtóban, hátratolta a csuklyáját, és felfedte szűk, fehér fejfedőjét, amelyet hosszúkás álla alatt kötött meg. Élénk szürke szeme végigpásztázott a füstös szobán, és látható türelmetlenséggel kutatott valaki után.

– John de Wolfe! Hát itt vagy! – A férfi mély hangjából megkönnyebbülés sugárzott, és átsietett a termen. Közben kioldotta magán a köpönyeget, láthatóvá téve hófehér miseruháját, melynek hímzett szegélye csak úgy repkedett a bokáig érő miseing fölött.

Nesta gyorsan kirántotta magát a koroner karjaiból, és felpattant. Az évek során, amióta csak a Bokorban zajlott az élete, még sosem akadt rá példa, hogy ilyen magas rangú pap teljes

32

miseöltözetben állítson be ide. Meg is ismerte a férfit, John de Alecon volt az, Exeter főesperese, Henry Marshall püspök négy közvetlen helyettesének egyike. Azt is tudta, hogy ő Thomas de Peyne nagybátyja, és John egyik legközelebbi barátja. A főesperes hű volt Richard királyhoz, és ellentétben a püspökkel meg másokkal, akik magasan álltak az egyházi hierarchiában, nem támogatta János herceg félresikerült felkelését.

– Az isten szerelmére, John, mi hozott ide? – kiáltott fel a koroner, miközben már fel is pattant, hogy üdvözölje barátját. – Nem sűrűn fordulsz meg fogadókban.

A főesperes szárazon elmosolyodott a kisebbfajta istenkáromlás hallatán. – Az isten szerelmének ehhez nem sok köze van, bár igyekszem mindig az ő kedvére tenni. Ez inkább egy bűnügy, méghozzá elég sürgős ügy.

De Wolfe a pad felé intett, ahonnan éppen hogy csak felállt. – Le kéne ülnöd, és innod valamit. Elég vacakul nézel ki. De Alecon körülnézett a helyiségben, és meg kellett állapítania, hogy a vendégek egytől egyig leesett állal bámulják. – Nem hiszem, hogy helyénvaló lenne. John, azonnal velem kell jönnöd. Henry Riffordnak, az elöljárónak a lányát megerőszakolták a katedrális mellett.

Mivel mindenki hallotta, mit mondott, halálos csend ereszkedett a helyiségre. John egy pillanatig szótlanul meredt a főesperesre. – Jóságos ég! És te hogy kerültél ebbe bele?

A keskeny arcú pap szomorúan rázta meg a fejét. – Én találtam meg a szerencsétlen lányt. Vecsernyéről tartottam egy beteg kanonok házához.

Nyöszörgést hallottam egy frissen felhúzott fal mögül a katedrális északi oldalán. Ott találtam ezt a fiatal lányt a földön, megverték, és nyilvánvalóan megbecstelenítették.

– Most hol van?– Azonnal ugrasztottam minden szolgát és minden papot a püspöki palotában meg a kanonokok

házaiban, aztán bevitettem a kis betegszobába az oszlopcsarnok mögött. Most is ott van.John már vette is a köpenyét, és indult az ajtó felé, amikor Nesta hirtelen elkapta a karját. – Nagyon

fontos neki, hogy egy nő is legyen mellette. Christina Riffordnak nincsen édesanyja, csak egy öreg nénikéje.

John megtorpant, hogy meghallgassa a fogadóst. Már rég megtanulta, hogy érdemes odafigyelnie rá. –És? Te eljönnél? – Jobb lenne, ha a feleségedet vinnéd.

– Nincs otthon.– Akkor jövök, de azt a lányt meg is kell vizsgálni. Arra pedig nem alkalmas férfiember, még olyan

sem, aki ért az orvosláshoz. Főleg ilyen körülmények között.– Hát mit tehetünk? – A koroner kötelességei közé tartozott az is, hogy megállapítsa, ha valakit

megbecstelenítettek, de az alatt a három hónap alatt, amióta elfoglalta hivatalát, szerencsére ez idáig nem fordult elő hasonló bűntény

– Madge nővér a Polsloe-kolostorból a legügyesebb, ha szülésről vagy valamilyen női problémáról van szó. Őt kéne elhívnunk ehhez a szerencsétlen lányhoz.

A főesperes figyelmesen hallgatta a beszélgetést. – Úgy tűnik, ez lenne a legjobb, csakhogy a városkapukat bezárták éjszakára.

John mérgesen horkant fel. –Az egyik elöljáró lányáról van szó! A kapuk ki fognak nyílni a király koronerjének parancsára, és semmi kétség, a serifnek is lesz egy-két szava, ha meghallja, mi történt. Üzenek a kastélyba, hogy azonnal küldjenek el valakit azért az apácáért.

Ezzel maga mögött hagyván a fogadóban izgatottan pusmogó vendégsereget, kilépett az éjszakába.

33

Negyedik fejezetAMELYBEN A KORONER TALÁLKOZIK EGY

APÁCÁVAL ÉS EGY DÜHÖS EMBERRE

Mire a főesperes, a koroner és Nesta megérkezett a katedrális kolostora melletti, kis betegszobába, már el is küldtek egy hírnököt, hogy hívja el a lány apját a céhek házában tartott gyűlésről. Rifford alig pár perccel John után érkezett, akinek így alig volt ideje Nestával bemenni Christinához.

A lány összegörnyedve feküdt egy alacsony ágyon a fehérre meszelt helyiségben. Szeme nyitva volt, de kifejezéstelen tekintettel meredt a falra. Hevesen reszketett, és egy zaklatott pap próbálta atyáskodóan dünnyögve lecsillapítani. Az egyik városi asszony, aki történetesen éppen arra járt, amikor a főesperes rábukkant a lányra, önként jött segíteni, most pedig tehetetlenül üldögélt az ágy mellett egy támla nélküli széken.

Nesta, aki mindig együtt érzett az elesettekkel, letérdelt az ágy másik oldalán, és arcával egészen közelhajolt Christinához. Suttogva beszélni kezdett a fiatal áldozathoz, aki azonnal reagált is. Szeme megmozdult, Nesta arcába nézett, és megrándult a keze is, hogy megszorítsa a nő ujjait.

Mielőtt De Wolfe-nak lehetősége lett volna beavatkozni, kivágódott az ajtó, és Henry Rifford rontott a szobába. Bár John nem tartotta sokra az elöljárót, őszinte sajnálatot érzett iránta ebben a tragikus helyzetben. A keménykötésű, szinte teljesen kopasz férfi amúgy mindig vörös arca most halálsápadt volt, szinte szürke. Egyetlen pillantásra sem méltatván a szobában összeseregletteket, az ágyhoz rohant, és átkarolta egyetlen lánya vállát. Christina is átölelte a férfi nyakát, és alig hallhatóan egyetlen szó hagyta el ajkát. - Apám!

Nem zokogtak, nem ejtettek egyetlen könnyet sem, csak hangtalanul reszkettek mind a ketten.John hirtelen betolakodónak érezte magát, és intett a főesperesnek meg a papnak, hogy vele együtt

menjenek ki a szobából, és hagyják magukra az apát a lányával meg a két nővel. – Várjunk, amíg megnyugszik egy kicsit! – mondta. – Addig hiába is beszélnénk hozzá vagy próbálnánk kikérdezni, amíg az apja meg nem nyugtatta egy kicsit.

De Alecon vágott egy grimaszt. – Most éppen hogy olyan különösen nyugodtnak tűnik. Gondolom, ez a sokktól meg a rémülettől lehet. – Mivel azon kevés papok egyike volt, akik komolyan vették a cölibátust, semmit sem tudott a nőkről.

Nyílt az ajtó, és Nesta lépett ki rajta. – Az lenne a legjobb, ha hazavinnénk a saját házába, hogy ismerős helyen legyen. Lehet, hogy ez a rengeteg férfi, aki itt körülveszi, mind pap, de szörnyűbb helyet most el sem tudok képzelni a számára. – Örökké vidám arca most eltorzult, John könnycseppeket látott csillogni a szeme sarkában.

Az öreg pap, aki szerette volna hasznosnak tudni magát, és azt sem bánta, ha kicsit távolabb kerül ezektől a nőktől, azt mondta, hogy hív embereket egy hordággyal, és eloldalgott. Nem volt hosszú az út a High Street-i házig, merthogy ebben a kis városban pár perc alatt bárhová oda lehetett érni.

– És mi lesz Richard de Revelle-lel? – kérdezte a főesperes. – Nagyon jó barátságban van Rifforddal. Ha erről tudomást szerez, egymást érik majd az akasztások meg az istenítéletek.

Mielőtt John bármit is hozzáfűzhetett volna, kivágódott az ajtó, és Henry Rifford lépett ki rajta. Arca egyre lilább lett, és a dühtől megszólalni is alig tudott. – Találjátok meg nekem ezt a gazembert, és a saját kezemmel ölöm meg! – hörögte.

A kövérkés, középkorú bőrkereskedő szájából ezek a szavak meglehetősen nevetségesnek is hathattak volna, de az elkeseredett apa szívszorító fájdalma őszinte szánalmat keltett mindkét férfiban.

De Alecon Rifford vállára tette a kezét együttérzése jeleként. – Az Úr legyen veled ezekben a nehéz időkben, testvérem!

John de Wolfe gyakorlatiasabban állt a problémához. Már elindultak hordágyért, hogy hazavihessük a lányodat. Üzentünk a serifnek, a várkapitány pedig máris az utcákat rója az embereivel, hogy felkutassák a bűnöst.

– Hogy történhet ilyesmi egy felszentelt helyen? És egyáltalán mi történt? – suttogta az apa, aki lassacskán úrrá lett dühén, és már csak a hangja remegett.

34

A főesperes halkan elmondta azt a keveset, amit tudott. Nyöszörgést hallott, és rátalált Christinára a földön. Majdnem teljesen eltakarta egy nagy halom kő, amelyeket a katedrális javítgatására szántak. A legközelebb lakó kanonok házába kellett beszaladnia segítségért, és kettesben vitték be a lányt a betegszobába. Christina nem szólt egy szót sem, de rongyos ruhái és a horzsolások az arcán meg a nyakán arra utaltak, hogy bizony a legrosszabb történhetett.

– Nem lett volna szabad egyedül az utcára mennie ilyen késő este. Csakis én vagyok az oka, hogy megtörténhetett nyögte Henry Rifford. – Az unokatestvérével kellett volna lennie. Annak az ostoba nővéremnek nem szabadott volna levennie róla a szemét. Meg nekem sem.

John megpróbálta enyhíteni a férfi lelkiismeret-furdalását. – Ő már majdhogynem felnőtt nő, Rifford uram. Az ilyen korú lányok makacsok, és nem szeretnek az idősebbekre hallgatni. Lassan itt az ideje, hogy férjhez menjen.

Erre az elöljáró megint felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. – Ó, istenem, férjhez menni. EI is felejtettem. Mit szól majd a vőlegénye? Meg a fiú apja, Joseph? Megbecstelenítették és bemocskolták alig két hónappal az esküvő előtt. Ha egyáltalán lesz így esküvő…

De ne legyünk igazságtalanok Rifforddal: e pillanatban eszébe sem jutott, miféle veszteséget okozhat neki anyagilag, ha elmarad a frigy a gazdag hajótulajdonos család sarjával.

Mire előkerítették Madge nővért Polsloe-ból, a várostól egy mérföldre északra épült kolostorból, Christinát már visszavitték otthonába a High Streetre. Nesta és a főesperes tapintatosan háttérbe húzódtak, és most a serif ment a koronerrel a Keleti kapu közelében álló házba.

Bernice néni szóhoz sem jutott a rémülettől és az önvádtól, amiért nem akadályozta meg, hogy Christina egyedül menjen el hazulról. Az idős hölgy szinte hisztérikus állapotba került, de aztán nagy nehezen összeszedte magát, hogy leüljön Christina mellé, és anyai szeretettel a hangjában próbálja vigasztalni.

Henry Rifford elkeseredett dühe hűvös elszántsággá változott. Meg akarta találni azt, aki megtámadta a lányát, és Etil akarta akasztatni, lehetőség szerint az elképzelhető legborzalmasabb kínzások után. Richard de Revelle láthatólag egyetértett vele, csakhogy előbb meg kellett állapítani, pontosan mi történt, és ki volt az elkövető.

– Nem igazán világos, mi a te szereped ebben az ügyben, John – mondta a serif ridegen. Matilda öccse elegáns férfi volt, kedvelte a drága ruhákat, melyeket oly peckesen viselt, hogy messziről lerítt róla, mennyire fűti az ambíció, hogy a királyi udvarba kerüljön, s ne egy nyugati megyében legyen a jog letéteményese és a legfőbb adószedő. Háromszög alakú arca volt, hosszú, barna haját hátrafésülte sima homlokából. Hegyes szakálla fölött vékony bajuszt viselt.

A tragédia átmenetileg elhomályosította kettejük kölcsönös ellenszenvét, de John elszánta magát, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.

– Az én szerepem megállapítani, hogy erőszak történt, Richard. S ha valóban az történt, akkor az ügy elég súlyos ahhoz, hogy a korona ügye legyen, és ne a helyi bíróságok ítélkezzenek. Fel kell jegyeznem minden egyes részletet a király bírái számára, mire legközelebb Exeterbe látogatnak. Ha találunk gyanúsítottat, ők fognak ítélkezni felette.

A serif megvetően horkant fel. Már megint ugyanaz a vita kezdődött elölről. – Ha ma este találok gyanúsítottat, John, holnap felakasztom, azt megígérhetem.

– És magam teszem a nyakába a kötelet – tette hozzá Rifford még mindig dühtől reszketve.John mogorva pillantást vetett sógorára. – Halasszuk ezt a vitát későbbre. Elrendezhetjük majd

Hubert Walter előtt, nemdebár. Akad most ennél sürgetőbb dolgunk is.A ház halljában álltak, Christina kis szobájának ajtaja előtt. Az ajtó most kinyílt, és megjelent

Madge nővér. Magához intette a koronert, aki belépett a szobába, és félig behajtotta maga mögött az ajtót.

A polsloe-i Szent Katalin-kolostor apácája vészjósló külsejű, magas és ösztövér asszony volt, kemény, csontos arccal, amely ellentmondani látszott választott hivatásának, a gyógyításnak és a gyengék védelmezésének. Ő volt a legidősebb a kilenc apáca közül, akik a zárdafőnök asszony vezetése alatt éltek, és komor külseje ellenére áradt belőle a kedvesség és az együttérzés. Bár a kolostorban ő felelt minden betegért, bármi is légyen a bajuk, elsősorban bábaként vált ismertté a környéken.

35

Szolgálatait sok nő kereste Exeterben és a környékbeli falvakban, főleg akkor, ha tudták, hogy nehéz lesz a szülés. Az apáca most félrevonta a koronert, és halkan megszólította.

– Nincsen különösebb kétségem felőle, hogy megerőszakolták, Sir John. Bár még nem vizsgáltam meg közelebbről. Mit mond a törvény, minek kell bebizonyosodnia?

John az ágyra pillantott, aztán egy határozott mozdulattal becsukta az ajtót a serif orra előtt, merthogy az éppen hallgatózni próbált. – Meg kell kérdeznünk tőle, hogy mi történt, és hogy tudja-e, ki tette ezt a szörnyűséget. Aztán meg bizonyítékra is szükségem van, hogy valóban megbecstelenítették. Kétséget kizáróan meg kell állapítani, hogy véres az intim helyeken.

Az apáca a fekete Benedek-rendi köpenyben, melyet fehér fátyol tett teljessé, komoran bólintott. – Egyetlen férfi látványát sem fogja elviselni egy darabig. Talán még a saját apjáét sem. Azt lenne a legjobb, ha mind kint maradnátok, és csak én meg a nagynénje maradnánk vele.

John tudta, hogy Madge nővér többet felejtett el a női dolgokról, mint amennyit ő valaha is tudni fog, de azért tovább erősködött. – Szükségem van valami tényleges bizonyítékra, hogy megbecstelenítették. Szakadt vagy véres ruhára.

– Megnézem, amit meg kell néznem – mondta az apáca, finoman, de határozottan kitessékelte a koronert, és becsukta az ajtót.

A hallban Henry Rifford dühét és bánatát legyőzte a belénevelt udvariasság, és intett a serifnek meg a koronernek, hogy melegítsék meg hátukat a nagy kandallónál, ő maga pedig bort és itáliai poharakat hozott mindannyiuknak. A három férfi megpróbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és pár pillanatig csendben iszogattak. Egyszer csak Christina apja leroskadt egy padra, tenyerébe temette arcát, és csendesen zokogni kezdett. John és Richard de Revelle zavartan álltak, nemigen tudták, mit tehetnének vagy mondhatnának ebben a helyzetben. Aztán John közelebb lépett a bőrkereskedőhöz, és vigasztalólag a vállára tette a kezét.

Rifford felemelte beesett arcát. – Bárcsak élne az anyja. Olyan nagy szüksége lenne most egy anyára. A nővérem jót akar, de hát ő csak egy szegény vén bolond. Hogy engedhette egyedül az utcára azt a lányt?

– Megkérhetem a feleségemet, hogy jöjjön át, és üljön az ágya mellé – javasolta John, aki tudta, hogy Matilda minden hibája ellenére nem habozna segíteni egy bajba jutott családon.

Richard kötelességének érezte, hogy ráígérjen sógora ajánlatára. – Az én asszonyom, Eleanor is bizonyára örömmel segítene, de ő most a revelstoke-i birtokunkon van, sok mérföldre innen.

Az elöljáró megtörölte a szemét, és elhebegett egy köszönömöt. Ő is úgy találta, hogy az apáca távozása után hasznos lehet egy másik érett nő társasága. Hívtak egy szolgálót, és elküldték a Martin's Lane-re egy Matildának szánt üzenettel.

A hírnök épp csak távozott, amikor két férfi jelent meg a küszöbön. Különböző irányokból jöttek, csak véletlenül érkeztek egyszerre. Egyikük Ralph Morin volt, Rougemont várkapitánya, akit személyesen a király nevezett ki, hiszen Exeter vára közvetlenül a korona fennhatósága alá tartozott. Ralph tagbaszakadt, vikingforma férfi volt, haja erősen őszült, méretes szakállát villásra fésülte. Ő vezette a helyőrséget, és elvileg a serif után ő volt a második ember Exeterben, ha a város védelmére került a sor. A második férfi Hugh de Relaga volt, a két elöljárói tisztséget betöltők másika, egy kövér, többnyire jó kedélyű ember, aki különös vonzalmat érzett az extravagáns ruhák iránt. A főespereshez hasonlóan ő is John de Wolfe jó barátja volt, aki mindig hű maradt a királyhoz, és készen állt szembeszállni a lázadókkal, akik Richard pártütő fivérét támogatták. Kettejüket választották Exeter polgárai, hogy vezessék a várost, bár egyre többször felvetődött, hogy szükség lenne egy polgármesterre, hiszen Londonban és Winchesterben nemrég már be is vezették ezt a hivatalt.

De Relaga egyenesen elöljárótársához lépett, és megfogta a karját. Áradt belőle az együttérzés, és sietett felajánlani a segítségét. A várkapitány jelentést tett a serifnek és a koronernek. – A várost lezártuk, egy macska sem juthat ki. Minden kapunál katonákat állítottam az őrség mellé. Hajnalig ki nem jut senki, úgyhogy valahol bent kell lennie.

Richard egyre türelmetlenebb lett. – Nyilvánvaló, Ralph, hogy a városban kell lennie. De az ötezer lakó közül ki az, akit keresünk?

John képes volt megállni megjegyzés nélkül, hogy a háromezer nőt és gyereket nyugodtan kizárhatják. Inkább megkérdezte Morfint, hogy találtak-e valamit a katedrális környékén. Az őszes haj meglebbent, ahogy a várkapitány megrázta a fejét.

36

– Még azt sem tudom, hol történt a támadás, csak annyi biztos, hogy a katedrálisnál. Az egyik tisztem elment oda két emberrel, de nem találtak senkit a szokásos koldusokon meg a néhány áruson kívül, akik még nem zárták be a boltot. Azok meg azt mondták, nem láttak semmit.

Bár a katedrális melletti terület nem tartozott a város fennhatósága alá, csakis az egyháznak volt beleszólása az itteni ügyekbe, barátságtalan és visszataszító hely volt. Exeterben mindenkit ide temettek, ha akarta, ha nem, ráadásul meg is kérték az árát. Az egész környéket ellepték a sírok, a földhányások, a régi csontok és a szemét. Utcai árusok kínálták a portékájukat, inasok játszottak labdajátékokat, és nagyhangú gyerekek kergetőztek mindenfelé. Exeter egyetlen tágas, szabad területét gyalogutak és szennyvízelvezető árkok szabdalták. Minden jó ízlésű ember, ha tehette, elkerülte ezt a helyet. Igaz, gyakran történtek itt verekedések meg hasonló erőszakos jelenetek, de John nem emlékezett rá, hogy valaha is megerőszakoltak volna valakit a katedrális közelében.

– Mit tehetünk most, serif? – kérdezte a várkapitány.– Az az átkozott gazember visszamászott a lyukba, ahonnan előbújt. Hajnalban átkutatjuk a

fogadókat, és megnézzük, nem szállt-e meg valamelyikben egy idegen, akinek véres a ruhája, vagy bármi más gyanúsat találunk rajta. Az őrök maradjanak a kapuknál, és vizsgáljanak meg mindenkit, aki elhagyja a várost.

John megint csak tartotta a száját ezen fölösleges utasítások hallatán, bár magában megkérdőjelezte az értelmüket. – Jelen pillanatban – mondta azért – még azt sem tudjuk, összevérezhette-e magát a támadó. Várjunk, amíg Madge nővér befejezi a vizsgálatot.

A két elöljáró odalépett hozzájuk, és a következő pár perc dühös vádaskodással telt, meg azzal, hogy Rifford ecsetelje, mennyire aggódik a lánya testi és lelki egészségéért. Arról a borzalomról nem is szólva, hogy mi történik, ha Christina esetleg teherbe esett.

A beszélgetést Madge nővér szakította félbe, aki ismét megjelent az ajtóban. A koroner odasietett hozzá, és Richard de Revelle szorosan követte. Johnnak nem jutott eszébe semmi olyan indok, amivel elküldhette volna, hiszen mégis csak ő volt a törvény legmagasabb rangú őre Devon megyében.

– Már valamivel jobban érzi magát szegény – kezdte a nővér mély, férfias hangján. – Christina erős és okos lány, de sokáig fog tartani, amíg feldolgozza magában ezt az élményt. Teljes egészében, attól tartok, soha sem tudja túltenni magát rajta.

Közben Henry Rifford is melléjük ért, csak a várkapitány és Hugh de Relaga álldogáltak tovább csendesen a háttérben. – Mi a helyzet a sérüléseivel? – kérdezte John kertelés nélkül.

– Némelyiket magad is megnézhetnéd, koroner. Azokat, amelyek a nyakán, a karján meg az arcán vannak. Szerintem inkább csak megragadták, és a földre szorították, semmint megverték. Attól tartok, ahhoz nem férhet kétség, hogy megfosztották a szüzességétől.

Christina apja felhorkant, félretolta a többieket, belökte az ajtót, és lánya ágyához lépett.Madge nővér ismét John felé fordította sápadt arcát. A bekecse csupa sár lett, és leszakadt róla a

szegély meg a pruszlik. Az alsóingével pedig ez történt. – Keze, amelyet eddig a háta mögött tartott, előrenyúlt és egy összetekert ruhadarabot adott át a koronernek. Vékony, finom vászonból szőtték. Ez volt az egyetlen alsónemű, amit a nők viseltek, csak a nyaka látszott ki, és egészen bokáig ért. Ezt a darabot barna sárfoltok és vércseppek szennyezték be. Egy helyütt egyhüvelyknyi széles vérfolt éktelenkedett rajta.

– Azt mondtad, uram, bizonyítékra van szükséged – folytatta az apáca komoran. – Ezt talán meg kéne tartanod. A vér a méhnyakból származik. Erőszakkal hatoltak be hátulról.

John átvette az alsóinget, és újra összehajtogatta úgy hogy a lány apja ne láthassa meg a vérfoltot. –Azt mondtad, meg kéne néznem a többi sérülését.

Madge nővér bólintott, és visszalépett a szobába. – Most beszélhetsz is vele. Erős lány, máris összeszedte magát. Megálltak Christina ágya mellett, és Bernice néni, aki még mindig szipogott és nyöszörgött egy kicsikét, hátralépett, hogy közelebb engedje Johnt.

A koroner karcolásokat látott a lány arcán és kék horzsolásokat a nyaka két oldalán. Az apáca felcsúsztatta a ruha széles ujját a karján, és előbukkant fél tucat lila folt, nagyjából akkorák, mint egy pénzérme.

– Megismersz, Christina? – kérdezte John gyengéden. A lány fekete hajkorona keretezte arca hamuszürke volt. Bólintott. – Sir John vagy, láttalak már a városban. És találkoztam a feleségeddel a katedrálisban meg a Szent Olaveban.

37

– Ő is itt lesz hamarosan, és melletted marad egy darabig. Meg kell tudnunk, mi történt, hogy a törvény előtt felelhessen, aki ezt tette veled.

– Láttad, ki volt az, Christina a – kérdezte Richard. A lány jól ismerte a serifet, aki gyakori vendég volt a Rifford-házban, mivel apja legjobb barátai közé tartozott.

– Nem, uram, hátulról jött. Végig mögöttem maradt, egy pillanatra sem láthattam.– Mondj el mindent az elejétől a végéig! – biztatta a lányt John.Christina, akinek az arcába lassan visszatért a szín, felemelte a kezét, és letörölte a könnyeket a

szeme sarkából. – Elhoztam a karkötőmet Godfrey mestertől a szomszédodból. Aztán ha már úgyis arra jártam, gondoltam, elmegyek a katedrálisba, és imádkozom Szent Mária oltáránál. Így hívták az édesanyámat is.

Még így, megpróbáltatásai közepette is csínján bánt az igazsággal, és nem árulta el, miért is támadt hirtelen kedve imádkozni, de Madge nővéren azért látszott, hogy tetszik neki a lány ájtatos magatartása.

– Elmentem hát a katedrálisba, és imádkoztam. Voltak ott más emberek is, meg néhány pap, de elég sötét volt, csak az oltárgyertyák égtek. Aztán elindultam hazafelé.

John értetlenül nézett a lányra. – De hogy kerültél a katedrális északi oldalára? Az elég messze van a bejárattól. Christinának egy pillanatra eltorzult az arca, mert nyakán a horzsolások felsajdultak. – A kis ajtón jöttem ki az északi torony aljában. Jól ismerem, gyakran járok a katedrálisba. Jobban szeretem, mint a kisebb templomokat a városban.

John a serifre pillantott, aki mogorvának tűnt. Mindketten pontosan tudták, hogy ott van az az ajtó, hiszen alig pár héttel korábban John komoly győzelmet aratott sógora fölött egy gyilkos ügye kapcsán, aki azon keresztül jutott be a templomba, hogy menedéket kérjen a törvény elől.

– Hatalmas kőtömbök vannak odakinn, újak, nem láttam korábban, hogy ott lettek volna. Éppen köztük jártam, amikor hirtelen megragadtak hátulról. Valaki rám ugrott, és letepert a földre.

Most először eredtek el Christina könnyei, és John őszintén remélte, hogy Matilda hamarosan ott lesz.

– Hátulról megszorította a torkomat. Az arcom a sárban volt, sikítani sem tudtam. Az ijedségtől sem, meg alig kaptam levegőt. És sötét volt, olyan sötét. – Christina most már egyre hevesebben zokogott. Tudta, hogy ezt az estét élete végéig sem törölheti ki az emlékezetéből.

– Mindenképp muszáj feltenni most ezeket a kérdéseket? – kérdezte szigorú tekintettel az apáca.– Csak még valami, Christina, nagyon fontos. Láttál vagy hallottál valamit, ami segíthet

kiderítenünk, ki volt a támadód?– Egy szót sem szólt. Semmilyen hangot nem adott, csak nagyon lihegett. De szörnyű ereje volt.

Szétszakította a ruhámat, felhúzta a köpenyemet, aztán szétfeszítette a lábamat. Utána már csak a fájdalmat éreztem.

Szavai hangos sírásba fulladtak, és Madge nővér izmos karjával mind a koronert, mind a serifet az ajtó irányába terelte. – Kifelé! – mondta ellentmondást nem tűrően.

Amikor bezárták a szoba ajtaját, az apáca a két férfihoz fordult. – Vannak horzsolások a mellein is, azokat is keményen megszorongatták. Meg a combján is vannak foltok, ahol szétfeszítették a lábait. Aztán van még horzsolás máshol is, gondolhatják, de hál' istennek, semmi komolyabb seb.

– A vér? – kérdezte érzéketlenül a serif.– A szüzességét természetesen elvesztette – mordult rá Madge nővér. – Ennél többet ma már nem

tudhattok meg tőle úgysem.John odalépett az elöljárókhoz, és elmondta nekik, amit megtudott – legalábbis egy részét. Amint

mondanivalója végére ért, örömmel állapította meg, hogy nyílik az utcai ajtó, és egy szolgáló bekíséri rajta Matildát. A nő kissé elcsodálkozott a titokzatos üzeneten, amit kapott. Most, mikor beavatták mindenbe, még némi örömet is érzett, milyen fontos szerepet játszhat ő egy ilyen ügyben, amelyikben érintett a két elöljáró meg a serif, még akkor is, ha ez utóbbi a saját fivére.

Matilda zömök, rövid nyakú nő volt, aki a maga negyvennégy évével jóval idősebb volt a férjénél. Elegáns öccsével ellentétben szögletes arca és dülledt szeme nem tették túl kellemes jelenséggé, bár fiatalabb korában akár még csinosnak is lehetett nevezni.

Vérbeli sznobként odáig volt a francia divatért, haját pedig Lucille fésülte úgy, hogy a végeredmény John szerint igencsak flancos, idegenmajmoló frizura lett a többi exeteri asszonyéhoz képest.

38

Ma este azonban mégis örült, hogy látja, és gyorsan oda is kísérte Madge nővérhez, aki beterelte Christina szobájába. Matilda még visszafordult az ajtóból. – Itt maradok egész éjszakára, John. Magadról kell gondoskodnod.

John arra gondolt, hogy édes mindegy, felesége otthon van-e vagy sem. Ha nem lett volna Mary, már rég éhen halt volna. Felesége ígéretének hatására, hogy egész éjszakára távol marad, támadt egy ötlete, és miután megbeszélt egy hajnali találkozót a seriffel és a várkapitánnyal a várban, a város alacsonyabban fekvő vége felé vette az irányt, arra, ahol a Bokor fogadó állt.

39

Ötödik fejezetAMELYBEN A KORONER HALOTTSZEMLÉT TART TORBAYBEN

Másnap kora reggel John, ahogy a vár felé tartott, benézett Riffordék házába, részben hogy Christina állapota felől kérdezősködjék, részben hogy ellenőrizze, felesége ott van-e még. Mary biztosan nem fogja elárulni, hogy nem otthon töltötte az éjszakát, ha pedig Lucille netán el is árulja, hát ennél kínosabb helyzetekkel is megbirkózott már.

A Nesta ágyában eltöltött féktelen éjszaka után úgy aludt, mint a bunda, miután pedig fölébredt, elköltötte tojásból, sonkából, kenyérből és sörből álló reggelijét. Ahogy átsétált a városon, magas, szikár alakja az árusok és vevőik fölé magasodott. Föl se nézett, miközben átküzdötte magát a vágóhíd felé hajtott kecskék és a város határában termett friss zöldségeket szállító kézikocsik között – az öt kapu már nyitva állt egy ideje. John azon tűnődött, vajon a megkettőzött őrségnek volt-e valami haszna. Ezek a népek még azt se találnák gyanúsnak, ha valaki teli torokból üvöltözné, hogy „megerőszakoltam valakit”. Ökrös szekerek hatalmas kerekei dagasztották a sarat, ahogy átkelt a Déli kapuhoz vezető utcán. Az árusokat, akik fennhangon kínáltak mindent a frissen fogott haltól az élő kacsáig meg a forró kenyérig, meg sem hallotta.

Riffordék felé menet útba ejtette a katedrálist, hogy megnézze az előző esti bűntény helyszínét. A Medvekapun át lépett be a katedrális területére, majd körbejárta a nyugati homlokzatot, és eljutott az északi oldalra. Ott rögtön meg is találta a hatalmas kőtömböket; némelyiket már faragni kezdték, mások érintetlenül álltak. Mindegyik arra várt, hogy a kőművesek felhúzzák az állványokra. Az építkezést még Warelwast püspök kezdte 1114-ben, és lassan a befejezéshez közeledett. Tulajdonképpen el is jött az ideje, hogy a nyolcvan éve felhasznált puhább köveket kicseréljék.

John megtalálta a kis ajtót az északi torony tövében, és onnan indult el a fő gyalogút felé, amely párhuzamosan futott a kanonokok házainak sorával. Körbejárta a köveket, egyik-másik kupac magasabb volt nála. Mindenesetre számos búvóhely akadt a kövek között, ahová a támadó bevonszolhatta a lányt.

A koroner lehajolt, és a földet kezdte tanulmányozni, de tocsogós sáron kívül nem látott semmit. Végül is nem számított semmi különösre. S a vérnyomok hiányát is magyarázza a talaj állapota, és az, hogy alig hullott néhány cseppnél több.

Hamarosan felhagyott a kutatással, és sietősen továbbállt. Saját házának irányába egyetlen pillantást sem vetett. Csak akkor torpant meg egy pillanatra, amikor Godfrey Fitzosbern ajtaja elé ért, de végül úgy döntött, későbbre hagyja a beszélgetést szomszédjával. Hamarosan Henry Riffordékhoz érkezett, ahol Matilda várta a hallban. A lány alszik, hál' istennek – közölte a hírt. – Az ágya mellett ültem egész éjszaka. Most Mary, az unokatestvére van vele, az öreg nagynénje meg lefeküdt aludni, úgyhogy én is elmehetek egy kis időre.

– Mondott még valamit arról, ami történt?Matilda ingerülten csettintett a nyelvével, és gyilkos pillantást vetett rá. – Még ilyenkor is a

koronert játszod? Nem tudsz egy pillanatra sem megfeledkezni róla? Nem, nem mondott semmit, én meg nem hoztam föl a dolgot. Békére van szüksége és felejtésre, nem inkvizícióra.

Ahogy John felsegítette feleségére a nehéz gyapjúköpenyt, a nő még folytatta. – Hol a csudában lehet ez az Edgar? Az ember azt gondolná, egy jegyesnek lóhalálában kéne ilyenkor érkeznie. Itt lakik a Fore Streeten Nicholasszal, a gyógyszerésszel.

John meg is feledkezett a vőlegényről, de most hirtelen rájött, hogy Edgar bizonyára elment apjával, Josephfel Torbaybe, hogy azonosítsák a roncsot és a halott tengerészeket.

Amikor ezt elmondta Matildának, a nő hevesen felkiáltott. – Még tegnap üzentél nekik! Alkonyat előtt kilovagolhattak, és bizonyára valahol út közben szálltak meg. A fiú még nem is tudja, hogy a menyasszonyát megbecstelenítették! – A tragédia ellenére a szeme láttára kibontakozó drámai események Matildát látható izgalommal töltötték el. – Meg kell keresned, és el kell mondanod neki, mi történt, hogy mire hazatér, felkészülhessen a csapásra – követelőzött. – Talán nem is lesz túl nagy kedve az esküvőhöz, ha ezt meghallja.

40

John megdörzsölte a sötét borostát hegyes állkapcsán. Hogyan is oldhatott volna meg ennyi feladatot egyszerre? Úgy érezte magát, mint a zsonglőr a Szent Márton-napi vásárban, aki egyszerre hat labdát tartott a levegőben.

Azonosíttatnia kellett a holttesteket a topshamiekkel, és minél előbb megtartania a halottszemlét. Nemigen kérhette meg őket, hogy másnap lovagoljanak vissza Torbaybe, főleg azután nem, hogy megtudták, mi történt Christinával. Az út majdnem egy teljes napig is eltart, különösen így decemberben, amikor hamarabb sötétedik.

– Igazad van, asszony Utánuk kell lovagolnom, és vissza kell vinnem őket Torrébe. Meg kell tartanom a halottszemlét még ma este, vagy legkésőbb holnap kora reggel, amíg ott vannak. Aztán együtt hazasietünk, és utánajárunk ennek az erőszaknak.

John váltott pár szót a kétségbeesett elöljáróval, aztán hazakísérte feleségét a Martin's Lane-re, miközben az folyamatosan arról panaszkodott, hogy micsoda idők járnak Exeterben, ha egy jó házból való nő már ki sem teheti a lábát egyedül az utcára. Matildát fényes nappal aligha fenyegette veszély, ráadásul, gondolta keserűen John, ember legyen a talpán, aki Matildánál próbálkozik.

Miután házuk küszöbén elbúcsúzott feleségétől, Rougemont-ba sietett. Gwyn meg az írnok már ott voltak, és szokás szerint evéssel és ivással múlatták az időt. Gwyn a városfalon kívül élt egy kunyhóban a Szent Sidwell-templom közelében, a Keleti kapun túl, így hát semmit sem hallott az előző este történtekről, amíg reggel be nem jött a városba.

Thomas hiába lakott a katedrális közelében, szintén utólag szerzett tudomást a történtekről. A várkatonák között mindig igen sebesen terjedtek a pletykák, így már réges-rég tisztában voltak mindennel, és uruk parancsaira vártak.

– Először is, Thomas, vegyél elő egy tekercset, és írj le mindent, amit eddig megtudtunk! Majd lediktálom, mi az, amit feltétlenül bele kell venned. – John letelepedett székére a kecskelábú asztal mögé, és töltött magának egy korsó almabort. Nesta reggelijével annyira jóllakott, hogy nem vágyott kenyérre vagy sajtra. – Aztán meg vissza kell lovagolnunk Torbaybe.

Az apró írnok felnyögött, amikor arra gondolt, milyen hatással lesznek az új pónija nyergében eltöltött órák az alfelére. – Csak tegnap este jöttünk haza, koroner. Miért megyünk vissza ilyen hamar?

Gwyn, aki az ablakpárkánynak támasztotta a hátát, felemelte hatalmas lábát, és letaszította az írnokot a székéről. – Ha Sir John azt mondja, nyeregbe, akkor mi már pattanunk is, te nyomorult varangy. – A kelta a koroner felé pillantott. – Van valami kapcsolat e között a két ügy közötti

– Christina Rifford jövendőbelije még mindig nem tud erről a szörnyűségről, merthogy az apjával és Eric Picot-val együtt Toriéba lovagolt, hogy megnézze azokat a halott tengerészeket. Oda akarok érni, még mielőtt hazaindulnak, hogy elmondjam nekik, mi történt, és egyben letudjam a halottszemlét is. Topshami Josephnek tanúskodnia kell, és igazolnia, hogy a halott tengerészek angolok.

Gwyn gubancos hajában turkált az ujjaival. Széles arca volt, erőteljes állkapcsa és kissé duzzadt orra, melyen régi pattanások után maradt sebhelyek éktelenkedtek. Arca többi részét szinte teljesen elrejtette hatalmas bajusza. – És mi lesz azokkal a gyilkos falusiakkal ~ – tudakolta.

John nagyot húzott az almaborból. – Le kell tartóztatnunk és ide kell hoznunk őket a várbörtönbe. Menj át Ralph Morfinhoz, és kérj tőle két fegyverest, hogy kísérjenek el bennünket. Négyen több mint elegen leszünk, hogy elfogjuk azokat a kutyákat. Járj utána, hogy Gabriel tud-e jönni.

Gwyn ledübörgött a kapuslak lépcsőjén, és a koroner hozzálátott, hogy elkészítse a szükséges feljegyzéseket az elöljáró lányának megerőszakolásával kapcsolatban. Thomas a kis zsákban kezdett turkálni, amelyben írószereit tartotta, a lúdtollakat meg egy kis kőedényben tintát. A tekercs báránybőrből készült, és többször is fel lehetett használni. A régi írást fáradságos munkával lekaparták, és a tekercs felszínét bekenték mésszel. Az új tekercs, főleg a finomabb, fiatalabb vagy halva született bárányok bőréből készült tekercs, rendkívül drága volt. Thomas büszke volt tudományára csakúgy, mint mestersége eszközeire, és most boldogan telepedett le, hogy lejegyezze az előző esti eseményeket úgy, ahogy azokat a koroner összefoglalta.

Mire végeztek, Gwyn visszatért a hírrel, hogy a várkapitány rendelkezésükre bocsátott két embert, akik közül az egyik épp Gabriel barátjuk volt.

– A serif mondott valamit? – kérdezte John.A kelta óriás elvigyorodott. – Nem volt ott, Krisztusnak hála. Elment Riffordékhoz.John megragadta a kardját, és felcsatolta. – Akkor irány az istálló, mielőtt előkerül, és megpróbál

beleszólni a dolgainkba.

41

Josephfel és útitársaival kevéssel dél után találkoztak a tengerparti ösvényen ott, ahol az átszelte a Teign torkolatát. Szerencsére apály volt, amikor a folyó északi partjához értek, így a lovak áttocsoghattak a sekély gázlón anélkül, hogy úszniuk kellett volna. Balra ott volt a tenger, a víz még mindig szürkén hullámzott, jobbra pedig széles, homokos, saras, mocsaras síkság terült el, amíg a folyómeder el nem keskenyedett King's Teignton közelében.

Ahogy az öt lovas beléptetett a hideg vízbe, Gabriel felkiáltott, és a távolba mutatott. – Négy lovas a másik parton! Ők lennének a mi embereink?

John integetni és kiabálni kezdett, mire az emberek hamarosan megálltak, hogy bevárják a koronert és társaságát. Tophami Joseph volt az a társaival, akik meglepve látták Sir John váratlan visszatérését a faluba.

– Szomorú eset ez, John, hogy így kell elveszítenem az embereimet – mondta a hajótulajdonos komoran. – Azt üzented, hogy egy-két nap múlva jöjjünk vissza a halottszemlére. Mire hát ez a nagy rohanás?

A koroner úgy érezte, ilyen kényes ügyeket nem lóháton ülve, a folyóparton, csípős, hideg szélben kellene megtárgyalni. – Akad megbeszélnivalónk bőven, Joseph, és ez nem éppen megfelelő hely az ilyesmire. Azt javaslom, látogassunk el anyám birtokára. Két mérföldnyire sincs innen, és ott leülhetünk a tűz mellé, hogy nyugodtan beszélgessünk némi étel meg ital társaságában.

Joseph és társai, akik semmit sem értettek az egészből, pár percig csendben beszélgettek maguk között. Egyikük Edgar volt, Joseph fia, egy magas, vékony fiatalember, szőke haja elöl mélyen a szemébe lógott. Eric Picot, a borkereskedő, sötét hajú, jóképű, testes és jól öltözött, harminchat év körüli férfi volt. A Csatorna túloldalán született, breton vér csörgedezett az ereiben, de évek óta Devonban élt, bár megtartotta a szőlőit a Loire mentén. A másik idősebb férfi Leonard volt, egy bölcs, idős ember, aki alig-alig beszélt. Ő szolgált Joseph számos kereskedelmi vállalkozásának legfőbb írnokaként.

– Tényleg fontos ez a dolog, koroner? – kérdezte Picot. – Mindannyiunknak sürgős teendői vannak.De Wolfe komoran bólintott. – Meg fogjátok látni, hogy rendkívül komoly ügyről van szó. Ha kicsit

később visszamegyünk Torréba, azzal megspórolunk egy másik utat Exeterből. Holnap kora reggel aztán hazamehetünk.

Joseph érezte, hogy a koroner hajthatatlan. Megadóan vállat vont, és megfordította a lovát. – Mutasd hát az utat, John!A koroner igazán jól ismerte a környéket, hiszen itt volt kisfiú, és itt vadászott fiatalemberként. A

torkolat déli partján most a szárazföld belseje felé vezette a társaságot. Egyetlen mérföldet sem haladtak még, amikor egy kis völgyhöz jutottak, és befordultak egy keskeny ösvényre, amely a földnyelvet borító, sűrű erdőben kanyargott. Nemsokára barátságos kis völgyecskéhez érkeztek, ahol a kunyhókat és a termőföldeket alacsony dombok védték a széltől. Apró kőtemplom magasodott kevéssel a falu fölé, amelyhez fából és sövényfonatokból készült vendégfogadó is tartozott, ahol szállást és ételt kaphatott az utazó.

– Isten hozott benneteket Stoke-in-Teignheadben – kiáltotta John, lépésre fogva termetes csődörét a vendégfogadó előtt. – Eric, Gwyn, Thomas, Leonard és a katonák itt megpihenhetnek egy órára, ehetnek valamit, megmelegedhetnek, addig mi felmegyünk a családi birtokra. – Ahogy csapatával ellovagolt, John nem tudta megállni, hogy széles gesztussal ne mutasson körbe. – Atyám, isten nyugosztalja, adott pénzt, hogy újjáépítsék a bethsaidai Szent András templomot kőből, meg ő adományozta a falunak a vendégfogadót is annak örömére, hogy épségben visszatért az írországi hadjáratból.

A falu közvetlen közelében állt egy megerősített uradalmi ház, egy kétemeletes, kőből felhúzott épület meredeken emelkedő kőtetővel egy vizesárokkal és cölöpkerítéssel körülvett, széles töltésen. Körülötte minden irányba gazdag termőföldek nyújtóztak, rajtuk kicsiny, szalmából és sövényből készült kunyhókkal, melyek mindegyikéhez tartozott egy kis konyhakert egy disznóval, kecskével vagy tehénnel. Odabent, a sövénykerítésen belül állt a pajta, számos melléképület, istálló és konyha, meg néhány fakunyhó a szolgálók számára. Az egész környékből a vidéki élet nyugalma és elégedettsége áradt, ami nem is kerülte el Topshami Joseph figyelmét, hiszen ő igazán felismert egy gondosan karbantartott gazdaságot. A férfi gondolatai azonban leginkább De Wolfe váratlan felbukkanása körül forogtak: határozottan rossz előérzete volt.

John lecsusszant a nyeregből, majd büszke és odaadó tekintettel pillantott körbe. – Itt születtem. Akkor még faház állt ennek az épületnek a helyén.

42

Bár bátyja, William volt az, aki itt élt, és az uradalmat vezette, apjuk végrendelete értelmében John is kapott egy részt a jövedelemből, mint ahogy húguk, Evelyn is, aki a ház körüli teendőket látta el édesanyjukkal együtt, és egyikük sem szenvedett semmiben hiányt. Sajnos, ez a nap nem hagyott időt az emlékek felidézésére. Egy szomorú feladat még hátravolt.

Előkerült az uradalom tiszttartója, egy mosolygós, kövér szász, aki az Alsi névre hallgatott. Beterelte őket a házba, lovaikat pedig elvezették, hogy megetessék és megitassák őket. – A hölgyek King's Teigntonheadbe mentek a piacra Lord Williammel, de most már bizonyosan nemsokára hazaérkeznek.

A koroner még örült is, hogy van egy kis ideje, mielőtt a családja hazaér, és azalatt túleshetnek a rossz híreken. Felkapaszkodtak az emeleti szobába, ahová a házon kívülről vezetett fel egy falépcső, amelyet – ha támadás éri a házat – el lehet dönteni, megkönnyítve a felső szint védelmét. Szerencsére amióta Simon de Wolfe, John apja a házat építette, erre nem volt szükség. Az ívelt kandalló körül ültek le, közel a parázsló fahasábokhoz. Alsi bort töltött mindhármuknak, majd elsietett, hogy gondoskodjék ebédről a vendégek számára.

Joseph, akinek éppoly jól vágott az esze, mint azt megjelenése sugallta, azonnal a koronerhez fordult, akit közös üzleteik révén már sok éve jól ismert. – Nos, John, ki vele! Nem azért vettél rá minket erre a sok mérföldes kerülőre, hogy borral kínálj, és megmutasd az otthonod.

A koroner az apáról a fiúra nézett, majd vissza az apjára. Edgar szinte egy szót sem szólt, amióta a folyónál találkoztak, és meglehetősen unottnak tűnt. Nem lelkesedett érte, hogy elhurcolták kedvenc gyógynövényei és kenőcsei mellől mindenféle halottakat azonosítani. Most meg ráadásul úgy tűnt, még egyszer vissza kell lovagolniuk Torréba. Csakhogy élete huszonkét évének legborzalmasabb percei még csak most következtek.

De Wolfe mély lélegzetet vett. – Ez most nem a hajód vagy az embereid elvesztésével kapcsolatos, Joseph – kezdett bele. Lassan és komoran beszámolt róla, mi történt előző este Exeterben. A másik kettő előbb csak döbbenten ült, majd hitetlenkedve meredt rá, aztán elszörnyedt, végül pedig mindkettejüket magával ragadta a fékezhetetlen düh. Johnt meglepte, milyen indulatok rejtőznek ebben a vértelen patikáriusinasban. Kardot ugyan nem hordott magánál, de azonnal előrántotta hüvelyéből a tőrét, és vad hadonászásba kezdett vele, ahogy kétségbeesetten ide-oda lépett a szűk helyiségben. – Megölöm az átkozottat! Akárki is volt az, megölöm! Nem nyugszom, amíg meg nem öltem. – Dühödt indulatában könnyei is megjelentek. John nem tudta, hogy Christina miatt sír vagy – legalábbis részben – önsajnálatból.

Apja, akinek ősz szakállas arca vöröslött a dühtől, kevéssé tűnt elkeseredettnek, de semmivel sem vágyott kevésbé a bosszúra. A tehetetlen düh percei után Joseph magához vonta fiát, és átkarolta a vállát, hogy így próbálja megvigasztalni. Aztán Edgar válla fölött a koronerre pillantott. – Mit tegyünk, John? – kérdezte, miközben fia a mellkasára dőlve zokogott. –

– Hogyan mehetnénk vissza Torréba? Exeterben van ránk szükség.John elmagyarázta, hogy Madge nővér, Matilda és a többi asszonyság egyöntetűen azt tanácsolta,

hogy Christinának most jót tenne, ha egy darabig nem is kerülne férfi a szeme elé. – Ennek a hajónak meg a legénységének az ügyét el kell intéznünk, lesz, ami lesz. Ha most elmegyünk Torréba, utána nem lesz több tennivalótok ezzel kapcsolatban. Ellenkező esetben napokon át nyomaszt majd az utazás terhe, amelyet még meg kell tennetek, pedig akkor már otthon lenne szükség rátok.

Joseph bólintott, dühe lassan alábbhagyott. – Edgarral most kimegyünk az udvarra, és megbeszéljük ezt a dolgot. Szólj, mikor indulhatunk.

Nem fogadtak el semmiféle ételt, viszont kivonultak a cölöpkerítés tövébe, és a szűk ablakrésen keresztül John látta, hogy lassan, szomorúan baktatnak egymás mellett, és csendesen beszélgetnek.

Nem sokkal később, amikor a De Wolfe család visszatért a piacról, még mindig ott voltak. A koroner anyja és húga egy ülésekkel felszerelt ökrös szekéren érkeztek, William bátyja és számos szolgáló pedig mellettük lovagolt. Bár meglehetősen gyakran találkoztak, mindig melegen üdvözölték Johnt Stoke-in-Teignheadben. Édesanyja, Enyd már megért hatvanhárom évet, de még mindig maradt egy-két vörös szál dús, ősz hajában. Alacsony volt, fürge, és ízig-vérig kelta. Anyja Cornwallból származott, apjának pedig kisebb földjei voltak Gwynllwgben*, Walesben, azon a vidéken, ahonnan Nesta is származott. Johnnál tíz évvel volt fiatalabb húga, Evelyn, aki nem ment férjhez, és egy időben apáca szeretett volna lenni. Anyjuk végül azzal beszélte le róla, hogy szüksége van otthon társaságra, mert férje és kisebbik fia folyton valamelyik háborúban harcol.

* Ma Gwent

43

Enyd legfőbb támasza William volt, legidősebb fia, aki két esztendővel John előtt született. Bár fivéréhez hasonlóan ő is magas volt és sötét hajú – mindketten apjukra ütöttek –, William sokkal kevésbé bizonyult harciasnak, és mindig jobban szerette a földművességet a háborúnál.

Miután megölelte anyját és húgát, majd megragadta William karját, John beszámolt a torrei és az exeteri eseményekről. Topshamék még mindig odakint vívódtak, és John azt tanácsolta családjának, hogy egyelőre hagyják őket magukra bánatukkal és haragjukkal. Időközben Alsi már gondoskodott róla, hogy szolgálók serege sürgölődjék étellel és itallal. Mindegyikük rámosolygott, és meghajtotta a térdét John előtt – sokan közülük kisgyerekkora óta ismerték.

Míg ettek, Enyd de Wolfe azt mondta, borzasztónak találja, hogy csak így megbecstelenítsenek valakit, és őszintén együtt érez mindenkivel, aki érintett a dologban. Kissé felvonta a szemöldökét, amikor Matilda előző esti jószamaritánus-cselekedetéről hallott. Enyd nem osztotta néhai férje lelkesedését, hogy Johnt beházasíthatta a De Revelle családba, és Matildéval legalább akkora távolságot tartott, mint az a húsz mérföld, ami a valóságban is elválasztotta őket.

William szokás szerint a gyakorlatiasabb kérdésekkel törődött. – És most mi lesz, öcsém? Mi lesz a hajóval, és mi lesz a fiatal hölggyel?

John, aki időközben átmelegedett, jóllakott, és ellazított családja körében, kinyújtóztatta lábát a tűznél. – A halott tengerészekkel nem lesz semmi különösebb gond. Velünk van a serif két embere, ott hagytam őket a vendégfogadóban a templomnál. Azok segítenek elfogni a tolvaj gyilkosokat. Ha meg tudom akadályozni, hogy De Revelle felakasztassa őket, a király bírái elé kell majd állniuk, amikor legközelebb Exeterbe jönnek.

– És a megbecstelenítés? – kérdezte Evelyn, akinek amúgy csinos arcát hosszú orra tette kevésbé vonzóvá.

A koroner megvonta a vállát. – Miből is indulhatnánk ki egyáltalán? Sok száz férfi van Exeter városában. Christinát mindenki az egyik legkívánatosabb teremtésnek tartotta egész Devon megyében, úgyhogy nap mint nap sok kéjsóvár tekintet fordult szerencsétlen lány után. Hacsak valami váratlan jó szerencse a segítségünkre nem siet, attól tartok, aligha találjuk meg a bűnöst.

John édesanyja az ablak felé intett fejével. – Hogy viseli a lány jegyese? – kérdezte.– Kész kiontani a gazember utolsó csepp vérét is. Igaz, nem katona szerencsétlen fickó, de szívesen

birokra kelne bárkivel, aki gyanús innen Winchesterig. – A koroner felemelkedett. – Tovább kell mennünk Torréba. Meg kell szerveznem a holnap reggeli halottszemlét is, és fogy az idő napszálltáig. – Lehajolt, hogy homlokon csókolja édesanyját. – Ha továbbra is ennyi időt kell lovon töltenem, esküszöm, á hátsóm hozzánő a nyereghez.

Másnap, nem sokkal pirkadat után John és a többiek összegyűltek egy nyílt területen Torre falu közelében, ahonnan kilátás nyílt a tengerre. Az éjszakát William de Brewerenek, a környék legbefolyásosabb földesurának egyik birtokán töltötték. Bár ő maga éppen Londonban tartózkodott, udvarmestere készséggel szolgált étellel és szállással a koroner és kísérete számára.

A hat, homokból előásott holttestet közszemlére kellett tenni a vizsgálat idejére, és erre semmi sem tűnt alkalmasabbnak, mint azok a durva épületek, amelyeket a fehér kanonokok emeltek egy sík területen a Tor-félsziget nyakának közelében, nem messze onnan, ahol a roncsokat és a halott tengerészeket partra vetette a víz.

Ami Gwynt illette, a szent embereket egyszerűen szerzeteseknek tekintette, bár valójában papoknak számítottak, és a wellbecki apátságból érkeztek. Maguk ajánlották fel, hogy vigyáznak a holttestekre kis fatemplomuk hátuljában, a sövényből és szalmából épült viskó közvetlen közelében, ahol hárman is laktak közülük. William de Brewere megegyezett a welbecki apáttal, hogy hamarosan új apátságot építtet Torrében kőből, és bár még tizenöt hónap volt hátra Adam apát és a hat kanonok érkezéséig, ezek hárman már letelepedtek itt előőrs gyanánt.

Amikor a koroner előző este napnyugtakor megérkezett, minden férfinak és tizennégy évnél idősebb fiúnak megparancsolta a faluban és a teljes vármegyében, hogy egy órával hajnal hasadta után jelenjék meg a halottszemlén. Igencsak nehéz volt betű szerint végrehajtatni a törvényt, és minden egyes férfit előteremteni a környékről az esküdtszékhez, hiszen így számos faluban állt volna meg az élet. Most azonban fontos ügyről volt szó, nem egyszerű balesetről vagy hirtelen halálesetről, úgyhogy Gwyn, Gabriel és a katonák a környező falvak valamennyi házába bekopogtattak, és ellentmondást nem tűrve utasították a férfiakat, hogy jöjjenek el a halottszemlére.

44

A vonakodva gyülekező jobbágyok és szabad földművesek pillanatok alatt kitaposták a durva gyepet a kanonokok lakhelye előtt. Mögöttük kíváncsi feleségeik és lányaik figyelték, mi történik, bár ők semmilyen szerepet nem játszottak a jogi procedúrában. Gyerekek, kutyák, s még kecskék is mászkáltak föl alá az emberek között, egy vállalkozó kedvű árus pedig almát kínálgatott.

Ott volt persze Aelfric, a falubíró is meg még jó páran, akiket John a tengerparton látott. Még az elgyötört, sárgás bőrű pap is előkerült.

A pajtából kihordott lopott holmit felpakolták két ökrös szekérre, hogy azokon szállítsanak el mindent Exeterbe. Mielőtt John két nappal korábban hazaindult Exeterbe, William de Brewere tiszttartójára bízott mindent. Nem volt meggyőzve, hogy nincs-e maga a tiszttartó is benne az értékes rakomány ellopásában, de azt gyanította, hogy a rangsorban utána következő intéző pontosan tudta, mi folyik, és összejátszott beosztottjával, Aelfrickel.

A koroner ellenőrizte, hogy írnoka készen áll-e tollal, tintával és tekerccsel, hogy feljegyezze a halottszemle történéseit. Aztán biccentett Gwyn felé. A kelta óriás kardja lapjával rácsapott az egyik ökrös szekér kerekére, hogy így vonja magára a figyelmet. Aztán felharsant mennydörgő hangja.

– Mindenki, akinek meg kell jelennie Richard király Devon megyei koronere előtt, lépjen közelebb, és figyeljen rá!

Nagy toporgás és csoszogás vette kezdetét a sártengerben, ahogy Torre falu lakói megpróbálták fölfogni az értelmét ennek az új rituálénak, amit a távoli, londoni és winchesteri hatalmasságok kényszerítettek rájuk. Alig akadt köztük olyan, akinek akár sejtelme lett volna róla, mi az ördög az a halottszemle, legtöbben azonban csak legyintettek, és megállapították, hogy megint kitaláltak valamit, amivel pénzt csikarhatnak ki az amúgy is elszegényedett emberekből.

A falusiaktól kicsit távolabb álltak Topshamék és az exeteriek. Apa és fia számára már embereik halála és hajójuk elvesztése is elegendő ok lett volna a szomorúságra és csüggedésre, hát még az, ami szegény Christinával történt. Mindennél jobban várták, hogy visszatérhessenek Exeterbe, és megvigasztalhassák szegény lányt és az édesapját. John Edgar fortyogó dühe mögött mégis mintha valami tétovaságot érzett volna. Mintha a fiú nem tudta volna, hogyan kezelje ezt a krízist, vagy hogy mit is kéne éreznie most, hogy jövendőbelijét megbecstelenítették, és nem volt többé szűz.

Távol-közel nem akadt egyetlen rendes szék sem, John tehát egy, a faluból hozott, háromlábú fejőszéken ülve vezette le a halottszemlét. Kezét a térdére támasztotta, szürkébe és feketébe öltözött alakja a szélben lebegő, hosszú fekete hajával a végzet sátáni angyalát juttatta az emberek eszébe, aki hirtelen alászállt közéjük. Baljóslatú, dörgő hangon fogott bele mondanivalójába, nehogy valaki is elmulasszon belőle valamit. – Ennek a halottszemlének a célja, hogy fényt derítsünk a Torrénél a tengerparton talált hat férfi halálának körülményeire, és arra, hogyan veszett oda a hajó, amelynek a matrózai voltak – kezdte nem minden vádló él nélkül.

Először Topshami Joseph tanúskodott, aki hosszú, ősz szakállával és bő köpenyével olyan volt, mintha egyenest az Ótestamentumból lépett volna elő. Megesküdött, hogy a roncsok, amelyeket találtak, tulajdon hajójából, a Mary of the Sea-ből származnak, mely előbb gyapjút szállított Franciahonba, majd a hazafelé vezető útra megrakták szárított gyümölccsel és borral.

Gwyn átadott neki egy törött deszkát, amelyet a parton találtak, és Joseph megerősítette, hogy az bizonyosan a hajó testéből származik, hiszen még látszik rajta néhány betű a belevésett névből.

– Láttad azt a hat holttestet, amelyek a papok kápolnájában fekszenek kiterítve? – tette fel a kérdést Johnt. – Mindannyian a hajó legénységéhez tartoztak?

Joseph szomorúan bólintott. – Ahogy mondod. És még egy hiányzik közülük, egy Hecche nevű fiatalember. Mindannyiukat ismertem, a szerencsétleneket.

– Angolok voltak-e? – folytatta de Wolfe. – Ketten bretonok, egyikük pedig ír.– De senki sem volt normann közülük?Az idős férfi erőteljesen rázta meg a fejét. – Nem. Kizárólag szászok és külhoniak voltak.A tömegből megkönnyebbült sóhaj tört fel. Ha nem volt a halottak között normann, akkor a törvény

szerint kiszabható negyvenmárkás büntetéstől megmenekültek.Aztán Edgar és a borkereskedő, Eric Picot, aki általában az Exe folyónál a kikötőben várta

Topshamék áruját, ezért látásból ismerte a legtöbb hajó legénységét, Josephfel egybehangzóan azonosította a halottakat. Az öreg Leonard, a csendes írnok elővett egy példányt abból az iratból, amit

45

a hajó kapitánya magával vitt Barfleurbe, és amelyen felsorolták, mi mindennel kell ott megrakodnia a hajót a visszaútra.

John az ökrös szekerekhez vezette őket, ahol a forró vassal a fába égetett jelek alapján hivatalosan is azonosíthatták a tengerből előkerült hordókat és ládákat, amelyek sosem érkezhettek meg Topshambe. – Java része hiányzik, ez mondjuk a fele lehet a rakománynak – mondta Joseph egyik kezét a hozzá közelebb álló ökrös szekér kerekére téve.

– Jelentős veszteség ez a számunkra – tette hozzá Eric Picot, és kifésülte homlokából sötét haját.A koroner végigjáratta tekintetét a csendesen ácsorgó falusiakon. – Fel kell tételeznem, hogy itt van

majd' az összes áru, amit sikerült kimenekíteni a hajóról. –Átható tekintetét rászögezte a falu lepusztult papjára, mintha csak hangsúlyozni kívánta volna, hogy tisztában van vele, a hiány jelentős része az ő torkán keresztül távozott. – Most azonban ezeknek az embereknek a halálával kívánok foglalkozni. Hárman közülük nyilvánvalóan vízbe fulladtak. – Megnevezte azokat, akik látható sérülések nélkül kerültek elő az első három sírból. – Ők a hajótörés következtében a vízbe sodródtak, és Isten keze által, a tengeri vihar következtében haltak meg. –A másik három azonban… – Szikrázó szemmel fordult Aelfric és a többi falusi felé, akik az első sorban álltak Gabriel őrmesterrel, az emberei szoros felügyelete alatt. – Ezek hárman, akiket Topshami Joseph szintén megnevezett, tettlegesség nyomait viselik testükön, úgymint fejés más sérülések, melyek tompa tárggyal mért súlyos ütések következtében keletkeztek. Fejbőrük több helyen felhasadt, nyakukon horzsolt sebek észlelhetők. Teljes bizonyossággal kizárható, hogy e sérüléseket a tenger okozta volna, és megállapítható, hogy valamennyien szándékos erőszak áldozatául estek. Az elkövetők úgy próbálták eltüntetni a gaztett nyomait, hogy a holttesteket a tengerparti homokba temették.

Miután szólították Wulfstant, a remetét, és ő tanúsította, hogy látta, amint a tengerparton megpróbálják elrejteni a holttesteket és a hordókat, a falubírót a koroner elé taszították. Úgy állt ott, mint amikor a bika az őt halálra maró kutyákat várja, arcán dac keveredett félelemmel. – Semmit sem tudok azokról a gyilkosságokról. Azok a tengerészek halottak voltak, mire a szemem elé kerültek – kiáltotta, mielőtt John egyáltalán megszólalhatott volna.

Gwyn, aki közvetlenül a falubíró mögött állt, jó alaposan hátba vágta a férfit, hátha attól eszébe jut, hogyan is kéne viselkednie. – Mondd, hogy „uram, ha a koronerrel beszélsz! – parancsolt rá.

– Hazudsz, Aelfric – csattant fel De Wolfe. –A saját szememmel láttam a sebeiket. Azokat az embereket valakik szántszándékkal kivégezték.

– Csakhogy nem mi voltunk azok a valakik – kiáltotta a falubíró, mire Gwyn jónak látott odasózni még egy nagyot. A koroner dühösen vonta fel fekete szemöldökét. – Azt próbálod bemesélni nekem, hogy valaki belopózott a falutokba, megölte a tengerészeket, aztán itt hagyta a rakományt, amit ellophatott volna? Te vagy az első ember a faluban, mindenről tudnod kell, ami Torréban történik, úgyhogy ne gyere nekem ezekkel a hazugságokkal!

Mivel a megcsonkítás és az akasztófa réme lebegett a szeme előtt, Aelfric egyre kétségbeesettebben próbált kibúvót keresni. – A paigntoniak is lehettek, azok aztán nem rendes népség, ezt elhiheted nekem.

Ez már túl sok volt Johnnak, aki talpra ugrott, és rádörrent a szánalmasan tátogó falubíróra. – Fogd be a szád, te aljas gazember! Ne nézz már ennyire ostobának bennünket! A remete rajtakapott benneteket, nálatok voltak elrejtve a lopott áruk, a holttestekről meg lerí, hogy nem maguktól haltak meg. Menj vissza a helyedre, és várj az ítéletre! Bár nem sok kétségem van, hogy mi is lehet az.

Gwyn visszalökte Aelfricet a tömeg első sorába, aztán kihallgatták a másik két férfit is, akiket felismertek azok közül, akikkel a parton találkoztak. Makacs ellenkezésüket hasonló ellenszenvvel fogadták.

Két másik szélhámos megszökött azóta, amióta a holttesteket felfedezték. Egyikük az a férfi volt, akit John látott a falu felé rohanni, amikor rábukkantak a második három holttestre a homokban. Valószínűleg az erdőbe menekültek, ahol csatlakoztak az igazságszolgáltatás elől bujkáló törvényen kívüliek népes seregéhez.

Pár percen belül a halottszemle véget ért. A falusiakból álló esküdtszék felsorakozott a hat holttest mellett, melyek közül már több is egyre rémesebben festett, hiába volt hideg az idő. John rámutatott a fejsérüléseikre, és lediktált minden, a halottszemlével kapcsolatos észrevételt Thomasnak, akinek igencsak szédült iramban kellett körmölnie, ha nem akarta elszalasztani a koroner egyetlen szavát sem.

46

A három fehér kanonok, akik a szerzetesek tonzúrája helyett kis kerek papi sapkát viseltek, csendben álldogált a háttérben, azon elmélkedve, mennyi gonoszságra képes az ember. Közben lassan meggyőződésükké vált, hogy Angliának ebben a sarkában, ahol hemzsegnek a bűnösök, mindennél nagyobb szükség van rá, hogy premontrei rendjük megvesse a lábát.

Hamarosan sikerült minden bizonyítékot feljegyezni, és a király koronere kihirdette az ítéletet.– Három embert, akik az elsüllyedt Mary of the Sea legénységéből partra vetődtek, gonoszul, a

haszon reményében meggyilkoltak. Torre lakói aljasul ellopták a hajó rakományát, amely az itt jelen lévő kereskedők szerint akár nyolcvan fontot is érhet. – Széles gesztussal végigmutatott a tömegen. – Amiért nem jelentettétek a serifnek vagy a koronernek, hogy találtatok egy hajóroncsot, a falut húsz márkára büntetem, amit a királyi bíráknak kell jóváhagyniuk a következő látogatásuk alkalmával. Amiért a fent említett rakományt megpróbáltátok ellopni, a falura negyven márka büntetést szabok ki.

A tömegen elkeseredett moraj futott végig a többszörös büntetés hallatán. A falu szerény bevételeihez képest ezek óriási összegnek számítottak. Egy márka tizenhárom shilling volt, azaz egy font kétharmad része. Arra nem számíthattak, hogy földesuruk kisegíti őket – még az sem volt kizárva, hogy ő is kiszabja a maga büntetését a földesúri bíróságon, ha megtudja, mi történt. Egyes földesurak egyenesen bátorították hűbéreseiket, hogy fosszák ki a hajóroncsokat, feltéve hogy megkapták a maguk részét a zsákmányból, De Brewere-t azonban túlságosan is fűtötték a politikusi ambíciók ahhoz, hogy ilyesféle piti bűnügyekkel mocskolja be a kezét.

John még nem végzett. – A tengerből partra vetődött roncsok és minden, ami rajtuk található, a korona tulajdonát képezik, és senki nem gondolhatja, hogy a sajátja, csak azért, mert ő bukkant rá. A rakomány maradványa tehát elkoboztatik, és a királyi kincstárba szállíttatik, ám, mivel végső soron az áru a hajótulajdonosé és a borkereskedőé, javasolni fogom, hogy szolgáltassék vissza a részükre, hogy legalább részben kártalanítsa őket a hajó és a rakomány többi részének elvesztéséért.

És még mindig nem volt vége. –Amiért nem riasztottátok azonnal a környéket, amikor a holttestekre bukkantatok, és nem értesítettétek a koronert, a falut további tíz márkára büntetem. Talán ebből megtanuljátok, hogy ne egy szerencsétlen remetére hagyjátok, hogy megtegye helyettetek azt, ami nektek lenne a kötelességetek: riasztani a király megbízottját.

A koroner pillanatnyi szünetet tartott, majd egy mély levegővétel után folytatta. – Minden bűneitek leggyalázatosabbika pedig az, hogy három ártatlan tengerészt meggyilkoltatok, pedig amikor hajójuk elsüllyedt, keresztényi szeretettel és segítőkészséggel kellett volna fogadnotok a bajba jutottakat, ehelyett azonban ti gyalázatos módon agyonvertétek őket, hogy ne leplezhessék le, micsoda tolvaj gazemberek vagytok. Ezért a falubírót meg ezt a két gazdát letartóztatom, és magammal viszem Exeterbe, hogy ott várják a tárgyalásukat. Fogva tartásuk költségét a falu állja, amelyet pedig további húsz márkára büntetek, amiért megpróbálta titokban tartani ezeket a gyilkosságokat, és a rakományt rejtegette.

A felhördülést tán még a tenger túlpartján is lehetett hallani, ahogy Torre lakói rádöbbentek, hogy az elkövetkező hosszú éveket adósságaik törlesztésével fogják tölteni. Igaz, addig egy fillért sem kell letenniük, amíg a király utazó bírái Exeterben meg nem hallgatják az ügyüket, és az bizony lehet, hogy csak két év múlva lesz esedékes, merthogy a nagy hatalmú testület igencsak lassan járta az országot. Azért a büntetésről egyetlen pillanatra sem feledkezhetnek meg, s éveken át számolni kell vele, amikor marhát vagy disznót vesznek, vagy gabonára költenek, merthogy William de Brewere, a földesúr továbbra is el fogja várni tőlük, hogy ugyanúgy megműveljék a földeket, mint korábban.

John utolsó parancsára, miszerint Aelfricet és a másik két gyanúsítottat Exeterbe kell vinni, mindenki számított. Ott a várbörtönbe kerülnek, és ha eljön az ideje, bíróság elé állnak – feltéve, ha kibírják pár hónapnál tovább a Rougemont vártornya alatti nyomorúságos cellákban.

A katonák a hatalmas termetű Gwyn segítségével megragadták a három férfit, és a szekerekhez terelték, majd a szekérderékhoz kötözték őket, hogy lassan elindulhassanak Exeter felé. A falubíró lánya sikoltozva szaladt apjához, hogy megölelje, de elráncigálták a közeléből. A másik két férfi rokonai is a szekér köré sereglettek, és a katonák végül engedték, hogy elbúcsúzzanak szeretteiktől, mielőtt a kocsisok felmásznak a bakra, s az ökrök lassú léptekkel nekiindulnak.

A tömeg eloszlott, s az emberek még morgolódtak egy darabig gyűlölködő pillantásokat vetve a hivatalnokok felé, akik megzavarták egyszerű, de békés életüket. Számukra egy hajóroncs mennyei ajándék volt, olyasmi, amit el tudtak adni, és így pénzt hozott a falunak, ki lehetett belőle fizetni a tizedet, birkákat és marhákat lehetett venni tavasszal, meg talán némi élelmet is, ha túl keménynek bizonyul a tél. Ha elfogyott az utolsó darab sózott disznóhús is, és megették a maradék penészes gabonát, mindenkit az éhezés réme fenyegetett. A hat tengerész halála az ő szemükben nem volt nagy

47

ár azért, hogy elkerülhessék mindezt. Azok a matrózok előbb vagy utóbb meghaltak volna egy másik viharban.

Ahogy lehorgasztott fejjel szétszéledtek azt latolgatva, ki is lesz a következő falubírójuk, John köszönetet mondott a fehér kanonokoknak, amiért használhatták a területüket, majd összegyűjtötte útitársait, hogy visszaindulhassanak Exeterbe.

Alig múlt reggel, úgyhogy joggal számíthattak rá, hogy hazaérnek, mielőtt beköszönt a decemberi szürkület.

A katonák a szekerekkel tartottak, és aligha érkezhettek Exeterbe másnapnál korábban, így hát a koroner oldalán két emberén kívül csak Joseph, Edgar és Eric Picot lovagolt, mindannyian meglehetősen komor hangulatban. – Isten tudja, mire érünk haza – mondta a topshami kereskedő, miközben lovaik felfelé kapaszkodtak az enyhe lejtőn a félsziget tövénél, hogy aztán a tengerparti ösvény felé vegyék az irányt. – Ez volt életem két legrosszabb napja.

Csakhogy a legborzalmasabb még hátravolt.

48

Hatodik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER VITÁBA SZÁLL A SERIFFEL

Aznap este John különös hangulatban találta a Feleségét. Vacsorájukat viszonylag békésen költötték el a hallban magányosan álló, hosszú asztalnál. Közöttük üres padok nyújtóztak, amelyeket fiaiknak és lányaiknak kellett volna megtölteni, ha házasságuk nem lett volna testben és lélekben egyaránt terméketlen. Mary forró levest hozott, majd főtt marhahúst, hiszen az évnek ebben a szakában korlátlan mennyiségben és olcsón lehetett hozzájutni; a legtöbb állatot le kellett vágni decemberre, merthogy télen nem bővelkedtek takarmányban.

Az étkezés befejeztével forralt borral teli bögrékkel átvonultak a tűzhöz, és leültek a hatalmas kandalló két oldalán. Mindkettejük olyasféle székben ült, amelynek magas, a fej fölött csuklyaszerűen visszahajló támláját úgy alakították ki, hogy védje a benne ülőt az ablaknyílást takaró deszkák résein és az ajtók alatt besüvítő huzattól.

Vacsora közben John elmesélte, mi minden történt torbayi útja során: a halottszemlét, a találkozást a topshami kereskedővel és rövid látogatását Stoke-in-Teignheadben.

Utóbbi hírét Matilda fagyos csönddel fogadta, mivel férje családjától, főleg édesanyjától éppannyira igyekezett távolságot tartani, mint azok tőle. Mindig is úgy érezte, hogy apja rangon aluli házasságba kényszerítette bele egy jelentéktelen lovaggal, akinek még csak rokonai sem maradtak Normandiában, ellentétben a De Revelle-ekkel.

A tűz előtt ültek, és Matilda komor tekintetét a ropogó fahasábokra szegezte. – Folyton távol vagy, John. Miféle férj az, aki így elhanyagolja a feleségét?

A férfi felhorkant a jó öreg téma hallatán. – Pontosan tudod, hogy értesítenem kellett Johnt és a fiát, miféle tragédia történt itthon. Te magad mondtad, hogy menjek utánuk még tegnap reggel.

– Mindig akad valami kifogásod – replikázott Matilda, figyelmen kívül hagyva férje érveit. – Nincs még egy a városi vezetők feleségei között, akit ilyen sokszor hagynának magára.

John már kísérletet sem tett rá, hogy meggyőzze feleségét bármiről is. – Hogy van ma Christina? Azt mondtad, jártál nála.

Matilda hangulata hirtelen megváltozott, egyszerre barátságos és közlékeny lett, Riffordék drámája felcsigázta az érdeklődését. – Szegény lány valamivel jobban érzi magát, már nincsenek olyan fájdalmai, a karcolások meg a horzsolások is gyógyulni kezdtek. Viszont a hangulata igencsak változékony Felváltva sír és nevet, egyszer azt mondja, jól van, egy perccel később pedig már zokog, és meg akar halni.

– Gondolom, erre számítani lehetett – mondta John szelíden. Azt remélte, kedvében járhat feleségének, ha valamiben egyetért vele.

Csakhogy Matilda izzó tekintettel nézett vissza rá súlyos szemhéja alól. – És te azt honnan tudhatnád, mire lehet számítani? Mi dolgod volt neked valaha is megbecstelenített lányokkal, kivéve talán ha te magad követtél el ilyesmit valamelyik hadjáratod során.

John nem is törődött vele, hogy felesége ilyen látványosan próbálta vérig sérteni. – Mondott még valamit arról, hogyan történt a támadás?

Matilda egy újabb hirtelen hangulatváltással ölébe vette a forralt boros bögrét, és halk, szinte bizalmaskodó hangon válaszolt. – Egy darabig üldögéltem az ágya mellett ma délután, és kis időre olyan volt, mint régen. Újabb részleteket árult el arról a szörnyű estéről.

John előredőlt székében. Remélte, hogy megtud valamit, ami segíti a nyomozásban. – Eszébe jutott valami arról, hogy ki támadhatta megy

Matilda lebiggyesztette az ajkát. – Nem, nem látta, ki volt. De elmondta, merre járt aznap este. A szomszédunkhoz ment, hogy elhozzon tőle valami ékszert, amit az a vézna angol fiú, az az Edgar vett neki.

Matilda minden szászt és keltát, azaz cornwallit vagy walesit alacsonyabb rendű élőlénynek tekintett, akár az állatokat a ház körül. John családjával szembeni ellenszenve részben onnan eredt, hogy a koroner édesanyja, Enyd kelta volt. Most egy pillanatra megpróbált megfeledkezni róla, hogy férje csak félig normann.

49

– Christina azt mesélte, hogy a két férfi, akik Fitzosbernnek dolgoznak, persze mind a kettő szász, egyfolytában bámulták a lehető legkéjsóvárabb tekintettel. – Helytelenítőleg rázta a fejét. – El sem tudom képzelni, miért alkalmaz ilyen csőcseléket. Nem hinném, hogy ne találna magának jobb házból való kézműveseket.

John csalódottan dőlt hátra. – Mást nem is mondott Nem látta esetleg, hogy valamelyik követte volna a katedrálisig például?

Matilda megrázta a fejét, csigás hajfürtjei fel-le ugráltak a füle fölött az aranyszínű hajhálóban. – De hát kell-e ilyen bizonyíték? Nyilvánvaló, hogy a közül a két gazember közül az egyik volt a

támadó. Alig egy órával korábban járt Christina a műhelyben, azok pedig a buja pillantásaikkal és szóban is zaklatták. Az egyikük bizonyosan bűnös, de az is lehet, hogy mind a ketten. Hogyan is lehetne másképp?

A koroner felsóhajtott. Felesége igazságérzete éppoly önkényes volt, mint fivéréé. – Ez egyszerű feltételezés, amit az égvilágon semmi sem bizonyít, Matilda. Több száz férfi van Exeterben, akik sóvárognak Christina után, hiszen közismert szépség. Valaki meglátta, hogy egyedül sétál a sötétben, és kihasználta az alkalmat, hogy kiélje a vágyát. Semmi okod nincs, hogy azokat az ezüstműveseket vádold.

– Jobb gyanúsítottak, mint a te több száz névtelened, John! Tudsz nekem mondani két jobb nevet?A férfi inkább csendben maradt, félt, ha kimondja, amit gondol, felesége szokása szerint

dührohamban tör ki, vagy sértődötten duzzogni kezd.– Kíváncsi vagyok, Godfrey mit szólt hozzá, hogy az emberei így viselkedtek egy vevővel. Már

azért is meg kellett volna büntetnie azokat az átkozottakat, hogy egyetlen szemérmetlen pillantást vetettek arra a lányra – mondta Matilda öntudatosan.

Johnnak feltűnt, hogy felesége keresztnevén emlegeti szomszédjukat. Tudta, hogy kedveli a férfit, amiért az szívesen flörtöl vele, és hamis bókokkal halmozza el, ha összefutnak az utcán vagy valami városi eseményen. John nem állhatta a fickót piperkőc öltözködése és öntelt modora miatt.

– Szóval Christina nem mondott semmi más használhatót– Én mindezt nagyon is használhatónak tartom, John. Elmeséltem ezeket Richardnak is, amikor

benézett hozzám ma délután. Legalább a fivérem törődik az egészségemmel és az érzéseimmel, ha már a férjem nem teszi.

John csak magában fortyogott ennek hallatán. – Szóval ellocsogtad ezeket az öcsédnek is?– Természetesen. És igencsak érdekelte a dolog. Azt mondta, embereket küld majd a két férfiért,

hogy holnap kihallgathassa őket Rougemont-ban.A koroner most végleg kijött a sodrából. – Jobban tennéd, ha arra bíznád a rendcsinálást, akire

tartozik, Matilda. Ha Christina azt akarta volna, hogy a serif tudjon erről, maga mondta volna el neki.Mint mikor egyetlen szikrától belobban a tűz, Matilda dühödten kiabálva azzal vádolta férjét, hogy

nem törődik semmivel, hálátlan, és feleolyan férfi sincs, mint a serif. Felrótt Johnnak ezer elkövetett bűnt meg ezer képzeletbelit, s mindeközben addig mozgolódott a székében, amíg a forralt bort is kilöttyentette anélkül, hogy észrevette volna.

Mary, aki azért jött be, hogy eltakarítsa a vacsora maradékát, inkább lábujjhegyen kiosont. Sajnálta urát, de nem szívesen tett volna olyasmit, ami az állásába kerülhetett volna.

John megpróbálta lecsillapítani fortyogó dühét. Abban reménykedett, hogy felesége hisztériás rohama ugyanolyan gyorsan alábbhagy, mint ahogy kezdődött, de úgy tűnt, Matildát most nagyon magával ragadta a hév Végül, mivel egy szót sem tudott a felé áradó szidalmak közé bökni, olyan lendülettel pattant föl, hogy a nehéz szék hatalmas dörrenéssel dőlt végig a földön. – Elég ebből, asszony! – kiáltotta olyan hévvel, hogy Matildában bennakadt a szó, és tátott szájjal meredt fölé magasodó férjére. – Csak a vita meg a veszekedés, más se kell neked, de csináld egyedül, én megyek! – Lendületes léptekkel vonult az ajtóhoz. Csak úgy nyikorogtak a zsanérok, ahogy feltépte.

Felesége csak akkor tudott megszólalni, mikor John már eltűnt a sötétben. – Menj csak, az ördög vinne el, te hálátlan gazember! Menj abba a büdös kocsmádba a walesi kurvádhoz!

Mély levegőt vett, hogy erőt gyűjtsön a további szidalmakhoz, de John hangos dörrenéssel csapta be maga mögött a nehéz tölgyfa ajtót.

Matilda javaslata ellenére nem a Bokor felé vette az irányt, inkább úgy döntött, utánajár ennek-annak Christina esetével kapcsolatban. Alig húsz yardra vitték a lábai saját házának ajtajáról, amikor megérkezett első úti céljához.

50

Belökte az ajtót, amelyen két nappal korábban Christina is belépett, és máris Fitzosbern műhelyében találta magát. Ugyanaz a két férfi dolgozott odabent, hiszen minden áldott este ott tartotta őket a kötelesség, amíg hetet nem ütött a katedrális harangja. Az idősebbik, Alfred idegesen tápászkodott fel a székéről, a fémdarab, amellyel dolgozott éppen, hangos csörrenéssel hullott vissza a munkapadra.

– Jó estét, Sir John. Az urammal akar beszélni? – Hangján feszültség érződött, mintha régóta várt volna rá, hogy megérkezik a törvény képviselője.

John biccentett, és a fiatalabb ezüstműves, Garth felé fordult. Az izmos férfi bambán nézett vissza rá, ostoba tekintetében az idegesség nyomát sem lehetett felfedezni. John, aki szinte mindenkit ismert Exeter városában, és Garthszal is sűrűn találkozott a Martin's Lane-en, rég elkönyvelte magában az ezüstművest, mint olyasvalakit, aki kissé visszamaradott, még ha állítólag ügyesen bánik is az ezüsttel. John most egy hosszú pillanatig csendben méregette.

– Szörnyűség, ami a múltkor este történt – nyögte ki Alfred, mintha nem bírta volna tovább elviselni a baljóslatú csendet. –A kisasszony itt járt nem sokkal korábban.

– Az uratok itthon van? – kérdezte John, nem is törődve a megkezdett beszélgetéssel.Garth egyetlen szó nélkül ugyanazt tette, amit Rifford kisasszony előtt is: miközben De Wolfe-ot

bámulta, hatalmas öklével rácsapott egy mintára, amit ezáltal belenyomott az alatta fekvő ezüstdarabba.

A koroner egyetlen mozdulattal félrehúzta a nehéz gyapjú drapériát, és belépett a belső folyosóra. A hátsó műhelyben most is majdnem teljes sötétség uralkodott, egyedül a parázsló kemence, és az emeleti lámpának a lépcsőn leszűrődő halvány fénye adott némi világosságot.

Godfrey Fitzosbern háza körülbelül ugyanakkora volt, mint Johné, csak ő a teljes földszinti részt feláldozta munkája céljaira, és kizárólag az emeleten élt, melyet a falakba épült vastag gerendákhoz erősített nehéz deszkák tartottak hét láb magasan a föld felett.

Ahogy John óvatosan lépdelt előre a félhomályban, egyszerre nehéz léptek közelítettek odafent a lépcső felé, majd Fitzosbern alakja takarta el a fentről leszűrődő fényt, ahogy egy faggyúlámpával a kezében megjelent, hogy üdvözölje a vendéget. Azonnal megismerte a szomszédját. – Te jó isten, De Wolfe! Gyere be, légy üdvözölve! Évek óta nem lépted át a küszöbömet.

John mormogott valami semmiséget, és követte az ezüstművest fel a lépcsőn.Az emeleti szoba elfoglalta a teljes felső szintet, de két különálló helyiségre osztották, melyek közül

az egyik hálószobául szolgált. A berendezés jobb volt, mint a koroner saját házában: a jómódú céhmester drága faliszőnyegekkel díszítette a falat, gyapjúszőnyegeket terített a padló deszkáira, és számos széket meg sámlit helyezett el a méretes asztal köri' 1. A sarokban állt egy láthatólag a földszinti kemence kéményéhez csatlakoztatott kis kandalló, és az egész szobában túlságosan meleg volt. Még egy ilyen téli estén is hűvösebbet kívánt volna az ember.

– Gyere, igyál egy kis forró, fűszeres bort! – kedélyeskedett Godfrey Úgy tűnt, a forralt bor az első gondolata, ahányszor csak látogató érkezik.

John csak most vette észre, hogy valaki más is van a szobában. A tűz előtt álló, magas hátú szék támlája mellett egyszerre megjelent egy fej. – Ki az, Godfrey? Oh, Sir John, hát te vagy az?

Fitzosbern felesége, Mabel volt az, egy, a férjénél tíz évvel fiatalabb, rendkívül csinos nő. Az ezüstműves első felesége hat évvel korábban halt meg szülés közben, és bizony a csecsemő sem élt egyetlen pillanatot sem. Egy évre rá aztán elvette Mabelt, Henry Knapmannek, egy gazdag chagfordi ónbányásznak a lányát Dartmoor pereméről. A nő alacsony volt, karcsú, egészen világosszőke, s ő is azok közé az exeteri hölgyek közé tartozott, akiknek bőségesen kijutott a csodáló pillantásokból meg a kéjsóvár szemmeresztgetésből.

Bár John sosem kedvelte a nő férjét, az a kevés, amit Mabelről tudott, jó benyomást tett rá. Mindig jókedvűnek tűnt és barátságosnak. Volt az egész lényében valami, amitől minden férfi fontolóra vette, lenne-e esélye nála, ha úgy alakulnának az események. Bár John is legalább annyira odavolt a nőkért, mint bárki más, sosem merült föl benne, hogy tehetne egy próbát Mabellel, főleg mert a szomszédban lakott, s hiányzott a biztonságos távolság.

Godfrey már ki is töltötte a bort, és egy elegáns pohárban John kezébe nyomta. Bizony nem is emlékeztetett azokra a csorba bögrékre, amelyeket várbéli szobájában használt.

A koroner letelepedett egy székre a tűz mellé, és Mabel is visszaült a sajátjába. John pohara pereme felett tanulmányozta a nőt, miközben Godfrey a felesége és a saját italával foglalatoskodott. Mabel igazán elegánsan öltözködött, halványzöld selyemkabátkát viselt: a nyakán és a szegélyén körbe díszes

51

hímzés ragyogott. Derekát zöld selyemszalaggal kötötte kétszeresen körbe. Mindezek fölé elöl csipkés sötétzöld köntöst öltött. Szőke haját középen választotta el, s mindkét mellére egy-egy selyemszalagokkal átszőtt, hosszú fonat hullott. John aligha kerülhette el, hogy összehasonlítsa megjelenését Matildáéval, aki Lucy minden erőfeszítése és a drága ruhák ellenére folyton-folyvást esetlenül és otrombán festett.

Miután Fitzosbern magának is töltött, helyet foglalt kettejük között egy párnázott sámlin. – Gondolom, jól sejtem, hogy mi késztetett erre a váratlan, bár örömteli látogatásra, John. Remélem, szólíthatlak így?

A koroner nem bánta volna, ha szomszédja nem így szólítja, de ezt aligha mondhatta itt, az ő kandallója mellett az ő borát kortyolgatva.

– És hogy van a kedves feleséged? – kérdezte Mabel udvariasan.Férje lelkesen csatlakozott hozzá. – Valóban, remélem is, hogy jól van. Elbűvölő asszony, az exeteri

társaság oszlopos tagja. Boldogok lennénk, ha többször találkozhatnánk mindkettőtökkel.– Én sajnos sosem érek rá – mormogta John. – Annyit vagyok távol, hogy egyszerűen nincs időm

társasági életet élni. – Hangosan megköszörülte a torkát, ami nála mindig azt jelentette, hogy mostantól komolyra fordítja a szót, – Mint gondolom, gyanítjátok, a Christina Rifforddal történt sajnálatos események ügyében járok.

– Szörnyűséges! Jaj, szegény lány! – kiáltotta a pár kórusban.– Tudomásom szerint az utolsó hely, ahol bizonyosan járt aznap este, a te műhelyed volt,

Fitzosbern.– Kérlek, nevezz Godfreynak, John! Igen, természetesen járt itt aznap este, de úgy hallottam, nem

hozzánk látogatott utoljára, hanem innen elmenet még útba ejtette a katedrálist.John vonakodva bólintott. Szemernyi kedve sem volt a keresztnevén szólítani ezt a pojácát, de a

nyomozást nem hagyhatta félbe. – Igaz, de még nem találtunk senkit, aki emlékezne rá, hogy ott látta. – Ennek persze főleg az volt az oka, hogy senki sem jutott el odáig, hogy kérdezősködjön, de Fitzosbernnek sem kellett mindent az orrára kötni.

A céhmester beletúrt hosszú, göndör hajába. – Az a bűbájos lány valamikor a hatodik meg a hetedik harangszó között járt a műhelyemben. Az embereim még itt voltak, úgyhogy hét előtt kellett lennie. Alig pár percet maradt, bár próbáltam rábeszélni, hogy üldögéljen még egy kicsit, és melegítse át magát a borommal, mint ahogy most te magad is teszed.

John észrevette, hogy Mabel lassan férjére emeli kék szemét, de végül nem szólt semmit.– Akkor hát nem is jött fel az emeletre, hogy üdvözölje a feleségedet? – kérdezte célzatosan John.Most Fitzosbernen volt a sor, hogy a feleségére pillantson. Pár másodpercig habozott, mielőtt

válaszolt volna a kérdésre. – Mabel egészen tegnapig a dawlishi házunkban volt. Jobban kedveli a tengeri levegőt, mint ezt a kis szobát itt a műhely fölött, amely ráadásul meglehetősen füstös is, ha befűtünk a kemencébe.

– Tehát egymagad voltál?– Igen, ha nem számítjuk azt a két bugrist a földszinten. Jó kézművesek, de nem valami felemelő

társaság.John egyetlen hajtásra eltüntette a bor felét. – Muszáj kérdeznem valamit, mert furcsa szóbeszéd

járja. Milyen a híre ennek a te két emberednek, Alfrednek és Garthnak?Az ezüstműves-mester telt képe olyan kifejezést vett fel, mintha a férfi hirtelen megvilágosodott

volna, de John nem hitt az őszinteségében.– Őket gyanúsítjátok hát ezzel a gazsággal? Nos, mint mondtam, a szakmájukban nagyszerűen

helytállnak, de a jellemükért nem kezeskedhetem. Hétkor kilépnek ebből a műhelyből, s azzal megszűnnek létezni számomra. Nem tudhatom, és nem is érdekel, hogy utána mit csinálnak.

Más szavakkal, te rohadék, odadobod őket a farkasok elé, gondolta John keserűen. Ő maga bármikor kiállt volna Gwyn, sőt még az elvileg megbízhatatlan T'homas mellett is, ha bárki kétségbe vonta volna jellemük tisztaságát.

– Van-e bármiféle okod is azt hinni, hogy valamelyiküknek bűnös szándékai lehettek a Rifford lánnyal kapcsolatban? Godfrey kacsintott egyet, de amikor észrevette, hogy Mabel átható kék szeme rámered, visszafogta magát. Köhintett. – Nos, ő egy különösen vonzó ifjú hölgy Gyanítom, hogy sok férfi akad ebben a városban, akinek megmozgatta a képzeletét. Feltehetőleg Alfred és Garth is közéjük tartozik.

52

– De tettek vagy mondtak-e olyasmit, amiből tisztességtelen szándékokra lehetett következtetni?– Nem, olyasmit nem láttam, John. De nem is az embereimet figyelem, kizárólag a vevőim

érdekelnek, főleg ha az egyik elöljáró lányáról van szó.Még pár perc eredménytelen kérdezősködés után a koroner letette maradék italát, és felállt, hogy a

dolgára induljon. Fitzosbern erősködött, hogy maradjon még, és igyon egy kis bort, de John érezte, hogy szíve mélyén nem bánná, ha már menne. Mabel nem szólt egy szót sem, de úgy tűnt, lesz egykét szava a férjéhez, miután az ajtó becsukódott a koroner mögött.

John kilépett a házból, és befordult a Martin's Lane sarkán, majd Riffordéknak a Keleti kapu és a vár irányában fekvő háza felé vette az irányt. A város templomainak megannyi harangja a katedrális mélyebb zengésű harangjának hívó szavára válaszolva szólította a hét órás misére az embereket. A csípős szél megint keletről fújt, alig járt már valaki a sötét utcákon.

Riffordék sarki házához érve John bedörömbölt az ajtón. Az idős Bernice néni engedte be, és zavartan kapkodva terelte a koronert a ház belseje felé. Henry Rifford szétvetett lábakkal állt a kandalló közelében, olyan volt, mintha őrködne a hall fölött. John csak ezután pillantotta meg Christina szoknyáját és lábát. A lány az egyik karosszékben ült. Ahogy tett pár lépést a gyékényfonatos padlón, a férfi meglepetten pillantottá meg Madge nővért egy padon Christinával szemben.

A lány sápadtnak, de összeszedettnek tűnt, és udvariasan, de aggódó tekintettel üdvözölte a koronert. John úgy sejtette, ez a nézés még hosszú ideig kijár tőle minden férfinak.

Meglehetősen mereven estek túl a szokásos formaságokon, és bár a koronert hellyel kínálták, ő inkább állva maradt. – Nem áll szándékomban zavarni, de érdeklődni szerettem volna az állapotod felől, Christina kisasszony, és szerettem volna kifejezni a reményemet, hogy a lehető legjobb úton haladsz a gyógyulás felé – mondta meglehetősen modorosan.

A lány kecsesen bólintott. –A testem óráról órára jobban érzi magát, Sir John – felelte, és ezt bizony úgy lehetett érteni, hogy lelke sokkal lassabban gyógyul majd.

Madge nővér felemelkedett a padról. – Én magam is azért jöttem, hogy megnézzem, tehetek-e valamit ezért a szegény lányért, de a horzsolásai már majdnem el is tűntek. Erős a szelleme, elszánt és nemes a lelke. Nem tehetek már mást, mint imádkozom érte, hogy mielőbb találja meg újra a boldogságát. – Az apáca az ajtó felé indult meglehetősen nehézkes mozgással, mint egy éppen induló teherhajó. Fehér hajhálója csak úgy lobogott fekete ruhája fölött, lapos mellkasát ütemesen verdeste a fafeszület. – A városkapukat rég bezárták, úgyhogy a Szent Miklósba megyek imádkozni, és ott is kérek szállást éjszakára. –Apró kolostor volt ez, nem messze a gyógyszerész műhelyétől, ahol Edgar tanonckodott.

Rifford és John megköszönte a gondoskodást, majd az apáca kilépett a sötétbe. Henry azért melléadta egyik szolgáját, hogy biztonságban elkísérje a kolostorig.

Az elöljáró, akinek az arca időközben visszanyerte szokásos pírját, megint a kandallóhoz lépett. – Van-e valami különleges célja a látogatásodnak, koroner, vagy csak azért jöttél, hogy érdeklődj a lányom hogyléte felől, ami egyébként igen kedves tőled? –Ahogy ezt mondta, félig-meddig úgy tűnt, kötekedni próbál Johnnal, amiért az folyton-folyvást zaklatja őket nagy bánatukban. Mivel a püspök és a serif köréhez tartozott, ellenezte De Wolfe koroneri kinevezését, de inkább politikai, mintsem személyes okok miatt.

– Nem szívesen zavarok, de meg kell tudnom mindent erről az esetről, amit csak lehetséges. A tettest el kell fogni, nemcsak azért, hogy megkapja méltó büntetését azért, amit a lányoddal tett, hanem azért is, hogy ne követhessen el még egy gonosztettet. Rengeteg csinos lány van veszélyben a városban, jóllehet egyikük szépsége sem ér fel Christináéval.

Az általában szűkszavú De Wolfe-tól ez kisebb beszédnek számított, és olyan helyzetbe hozta vele Riffordot, hogy a közösség egyik első embereként kénytelen volt megtenni mindent, amit a városlakók érdeke kívánt. – De hát hogyan segíthetnénk? Amit el lehetett mondani, már elmondtuk. De Revelle is háromszor itt járt, és most arra hajlik, hogy Fitzosbern valamelyik emberét gyanúsítsa. Ha tudnám, hogy van alapja, magam mennék oda ma este, hogy a kardommal lecsapjam a gazember fejét.

Matilda nagy szája megtette a magáét, gondolta John keserűen. Ha egyszer a serifnek tálcán kínálják a kényelmes megoldást, ragaszkodni fog hozzá, és nem törődik majd az igazsággal meg a józan ésszel. John Christinához fordult, aki magába roskadva, kezét ölébe ejtve ült a székén. Barna gyapjúból készült, formátlan köntöst viselt, haját nem fonta be, csak egy fehér vászonkendő volt a fején.

53

– Christina, tudom, hogy már sokszor kérdeztük, de nem jutott eszedbe semmi más, ami segíthetne kitalálni, ki volt a támadód?

A lány szemében könnyek csillantak. Nem szólt.– Nem érezted, hogy inkább nagy volt és súlyos, vagy sovány és inas?– Nagyon erős volt, csak ennyit tudok.John mással próbálkozott. – Azt mondtad a feleségemnek, hogy az ezüstműves műhelyében a két

munkás miatt kényelmetlenül érezted magad.A lány bólintott, egy kicsit visszatért belé az élet, hogy nem magáról az erőszakról kellett beszélnie.

– Folyton bámultak, de semmi több. Az utóbbi egy évben megtanultam, hogyan néznek rám a férfiak, amikor… eszükbe jut mindenféle – hebegte.

Christina apja jelezte, hogy John lassan túllépi a határt, és ideje lenne felhagynia a kérdezősködéssel.

– Senkit nem láttál, aki követhetett volna a Martin's Lanetől a katedrálisig?– Nem figyeltem én azt. Föl sem merült bennem, hogy valakinek eszébe juthat ilyesmi.– És odabent a katedrálisban? Merre mentél? Láttál valakit, akit ismersz?– Egyenesen Szűz Mária oltárához mentem, és letérdeltem, hogy imádkozzam édesanyám lelki

üdvéért, merthogy őt is így hívták. Pontosan a kórusemelvény előtt van, a bal oldalon. – Christina szeme ismét megtelt könnyekkel.

John nem tudta, hogy vajon édesanyját siratja-e, aki most, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, nem lehetett itt, hogy vigasztalja, vagy ismét a vele történt szörnyű esemény emléke keríti hatalmába.

– Láttál valakit, akit ismersz?– Talán ha egy fertályórát voltam ott. Sokan jöttek oda, letérdeltek és imádkoztak. Egyet vagy kettőt

ismertem látásból, de nem tudom a nevüket. Amikor mentem kifelé, láttam egy nőt, akit Marthának hívnak, és a kerékgyártó felesége, aki Mary unokatestvéremék közelében él. Váltottam is vele pár szót, aztán azon a kis ajtón mentem ki.

Mivel mást már úgysem tudhatott meg, John távozott, mert Henry Rifford szemmel láthatólag egyre nyugtalanabb lett. Az elöljáró házától a domboldalon fekvő város legmagasabb pontján, az északnyugati sarokban magasodó vár felé vette az irányt. Az őr a kapunál, közvetlenül a koroner irodája alatt, észrevette a sötét ruhába burkolózott alakot a felvonóhídon a belső várárok felett, és megállásra szólította fel Johnt, de ahogy felismerte, tiszteletadása jeléül nagyot koppantott a földre dárdája nyelével.

John a keskeny boltív alatt belépett a belső várudvarba, és a vártorony felé indult, amely a túlsó, a Northernhay fölött emelkedő magas szikla mentén végigfutó nagy fal mellé épült, és egyben a város határául is szolgált.

A belső udvarban hatalmas volt a nyüzsgés, ahogy az emberek ide-oda futkostak a falhoz épített kunyhók között. Kis tüzek köré gyűlve a katonák és családjaik vacsorához készülődtek a fárasztó nap után. Tyúkok kapirgáltak a bokrok tövében és a szekereken, libák mászkáltak mindenfele, egy kecskének valahogy sikerült feljutnia az egyik kunyhó tetejére, ahol békésen legelészte a szalmatetőn növő fűszálakat. Jobbra, az apró Szent Mária-kápolna mögött álló istállókban lovak nyerítettek és ökrök bőgtek. A paták dagasztotta sárból, szemétből és állati ürülékből összetapadó talajon lépkedve a koroner a serif városi rezidenciája irányába tartott. Arra gondolt, nem csoda, hogy Richard felesége szinte soha nem dugja ide az orrát.

De Revellenek számos birtoka volt, az egyik Revelstokeban, egy másik Tivertonban, ahol elegáns, de visszahúzódó felesége, Lady Eleanor töltötte ideje java részét, mert, úgymond, nem állhatja az elsősorban katonák lakta, állandóan mocskos Rougemont-t.

John a vártorony bejáratához vezető falétrához ért, amely a várbörtönnek otthont adó, félig a föld alá süllyesztett, különbejáratú földszinti rész fölött az első emeleten nyílt. A városi bíróságon elítéltek számára a Déli kapunál akadt egy másik börtön is, az maga volt a pokol. Azokat, akik a serif megyei bírósága elé kerültek – vagy a királyi bírák elé ritka látogatásaik alkalmával – a hasonlóan szörnyűséges cellák valamelyikébe zárták a vártorony alatt.

A lépcső lábánál álló őr félig aludt, de arra azért ügyelt, hogy a koroner közeledtére valahogy vigyázzba vágja magát. Nem vették túl komolyan a biztonsági előírásokat, főleg miután az est beköszöntével bezárták a várkapukat. Exeterben nem voltak harcok a közel hatvan évvel korábbi ostrom óta, amikor a polgárháborúban Baldwin de Redvers, Devon grófja védte a várat Matilda

54

császárnő nevében Steven ellenében. John olykor cinikusan arra gondolt, a Matilda igazán megfelelő név az olyan kíméletlen és agresszív nőknek, mint a császárnő vagy a saját felesége.

Felkapaszkodott az első emeletre, amelynek nagy részét egyeden helyiség foglalta el, amely a napnak ebben a késői szakában már üresen állt. A serif lakosztályához vezető szűk ajtó előtt újabb őr ácsingózott. A koroner alig egy horkantásra méltatta, ahogy elvonult mellette, és belépett a belső szobába. Odabent két faggyúlámpás és két gyertya égett, a kandallóban szerény tűz lobogott csendesen. Ezek együtt épp elég fényt adtak, hogy Richard de Revelle kiigazodjék a dokumentumok között, amelyeket az asztal mellett ülve tanulmányozott.

Lovagoktól szokatlan módon meglehetősen jól írt és olvasott, amit John titkon irigyelt. Másfelől viszont azt sem lehetett tagadni, hogy ennek az oka nem kis részben az volt, hogy a serif csapnivaló katonának bizonyult. Sikerült kibújnia a francia meg az ír hadjáratok alól, és a Szentföldön sem járt sosem. Ahhoz túl komoly politikusi ambíciók fűtötték, hogy kockára tegye az életét a harcmezőn.

Ahogy a koroner belökte az ajtót és belépett, De Revelle szigorúan felpillantott, hegyes szakálla harciasan horgadt előre, ahogy a koroner kitaszította az ajtót, és belépett. Amikor meglátta, ki a jövevény, felvette azt az arckifejezést, ami az őrületbe kergette Johnt: halvány, szánakozó mosollyal nézte, mint aki rászánja magát, hogy jókedvre derít egy kissé visszamaradott gyermeket.

– Ó, a mi nemes koronerünk! Mi szél hozott ezen a fagyos estén, John a Otthon kéne ülnöd inkább a feleséged meg egy korsó sör társaságában.

– Ne atyáskodj itt velem, Richard! Van még mit tennünk ezzel a megbecstelenítéssel kapcsolatban. A lány nem tud semmit, aminek hasznát vehetnénk, és attól tartok, a gonosz gazember megint lecsaphat, ha úgy érzi, sikerült túljárnia az eszünkön.

A serif felsóhajtott, félretolta a tekercseket, és előrehajolt az asztal fölött. – Christina beszélt a két ezüstművesről Fitzosbern műhelyében. A saját feleséged mesélt róla, hogy mennyire megijedt azoktól a bugrisoktól. Reggel megpiszkálom őket egy kicsit, hátha elárulják magukat. – John azonnal vitába szállt sógorával, mondván, hogy semmi olyasmiről nem tudnak, ami akár csak nagyjából is bizonyítéknak volna nevezhető, de Richard ugyanazzal a logikával válaszolt, mint Matilda. Legalább akadt két gyanúsítottjuk, ha gyenge lábakon is állt a vád, miközben a koroner még ennyit sem tudott felmutatni. A vita nem vezetett sehová, így John inkább témát váltott, és beszámolt Torbaybe tett látogatásáról meg a falubíró és a két falusi letartóztatásáról, amiért megpróbálták ellopni a királyi kincstár jussát, és meggyilkoltak három tengerészt.

A serif egyetértőleg bólintott a letartóztatások hírére. – Jövő héten elrendezzük az ügyet a megyebíróságon, és másnap már lóghatnak is.

John megrázta a fejét. – Nem, Richard, meg kell várniuk a király bíráit Hubert Walter rendelése szerint. Mindent aprólékosan feljegyeztettem, és amikor legközelebb itt fognak ülésezni, átadom nekik a tekercseket.

De Revelle felhördült, és teátrálisan a tenyerébe támasztotta homlokát. – Már megint kezded, John? Azt hittem, beszéltünk erről eleget a múlt hónapban.– Akkor jövő héten tisztázzuk a legfőbb bíróval – csattant fel John makacsul. Fikarcnyit sem volt

hajlandó koroneri hatásköréből átengedni a serifnek.Richard felemelkedett a székből. Igazán pompázatosan festett vádlijáig érő, sárga köntösében és a

felette viselt rövidebb felsőkabátban. Keskeny arcára kiült az ingerültség, úgy festett, mint egy türelmes, de kimerült tanár, akinek nehézfejű diákjával kell dűlőre jutnia.

– Hubert Walter hétfőn ebédidő után érkezik a Buckfast-apátságból. Az lenne a legjobb, ha Matildával eljönnétek a püspök fogadására aznap este. Ott megbeszélhetünk másnapra egy találkozót, aztán akkor tisztázhatjuk végre ezt a képtelenséget, hogy ti, koronerek folyamatosan megpróbáltok beleszólni a serif dolgába.

– Már meghívtak bennünket a fogadásra – replikázott John, akinek egyre jobban piszkálta a csőrét a serif atyáskodó modora. – A főesperes és a katedrális kincstárnoka már értesítettek, hogy hivatalomnál fogva illendő megjelennünk.

Miután mindketten eleresztettek még pár csípős megjegyzést, John magára hagyta a serifet, hadd szervezze tovább a legfőbb bíró három nap múlva esedékes látogatásával kapcsolatos világi ügyeket. Megint átrágott a várudvaron, és Matilda jóslatának megfelelően ezúttal végigvonult a High Streeten, átszelte a Carfoix-t, azaz a négy kaput összeköt legfőbb utak kereszteződését, és befordult a Fore

55

Streetre. Az utca felénél balra fordult, és apró utcácskákon át eljutott az Idle Lane-re, ahol a Bokor állt a maga külön kis telkén.

Belökte az ajtót, és belépett a meleg, izzadság - és sörszagú helyiségbe.

Nestát nem látta sehol, de az öreg Edwin, a félszemű csapos üdvözlésképpen előbb intett neki, majd odasántikált, ahol John ledobta magát egy padra a tűz közelében.

– Jó estét, kapitány! Újfajta sörünk van, épp ma kaptuk. Vagy inkább almabort szeretnél?– Egy kvart sört, Edwin. Hol van az én kedvesem?A csapos egyetlen ép szemével a koronerre kacsintott. –Az emeleten, Sir John. Éppen a matracokat

rendezi el két utazónak. Egy-két percen belül biztosan lejön.Elsántikált, hogy a koszos vízzel teli bőrvödörben elöblítse az üres söröskorsókat. Aztán megint

megtöltötte őket a helyiség hátuljában sorakozó hordókból.John körülnézett a hosszúkás, alacsony helyiségben, és vagy húsz városi polgárt látott az asztalok

körül, közöttük elvegyülve pedig néhány kurvát. Látásból majd' az összes férfit ismerte, legtöbbjüket névről is. Akik a városon kívülről érkeztek, azok is mind a közelből jöttek, állataikat vagy terményüket venni vagy eladni. Néhányan külföldiek voltak, valószínűleg német kereskedők Kölnből vagy hajósmesterek Flandriából és Bretagne-ból. Hajóik alig pár száz yard távolban várakoztak a rakodóparthoz kötözve. Ha a városban ilyen sok az életerős férfi, hogy az ördögbe is találhatta volna meg közöttük ő – vagy akár Richard – azt, aki az erőszakot elkövette a

– Min töröd a fejed, koroner uram?Nesta huppant le mellé a padra, és a karját a férfiéba fonta. Csinos, kerek arcának, vörösesbarna

hajának és formás testének látványa gyógyír volt John kimerültségére. A nő a férfira mosolygott, és kivillantak fehér fogai, ami igazán ritkaságnak számított, hiszen az ő korában a legtöbb nő szájában már csak sárga vagy elfeketedett csonkok éktelenkedtek. John tudta, hogy ebben nagy része volt a walesiek azon szokásának, hogy naponta kétszer megdörzsölték a fogaikat egy mogyoróvessző megrágott végével.

– Csalódott vagyok, drága asszonyom – mondta, és kezét a nő combjára ejtette.Nesta hamiskás mosollyal forgatta a szemeit. – Csalódott, mert nem teperhetsz le az ágyra ebben a

szent pillanatban, kedves uram? – tréfálkozott.– Nem azért, te lány. Hanem mert nem jutok semmire ezzel az átkozott üggyel.Nesta vágott egy grimaszt, de képtelen volt pár pillanatnál tovább játszani a sértődöttet. Átnyúlt az

asztalon a férfi söröskorsójáért, és nagyot húzott belőle. – Azt pletykálják, Fitzosbern emberei keveredtek gyanúba.

A koroner továbbra sem győzött csodálkozni, milyen sebességgel terjed a szóbeszéd Exeterben. Elmagyarázta hát, hogy ennek a gyanúsításnak semmi alapja, és beszámolt Nestának legutóbbi veszekedéséről feleségével az ügy kapcsán.

– Miért csak Fitzosbern emberei lehetnek gyanúsak – panaszkodott a bájos fogadós. – Én akkor már sokkal inkább gyanúsítanám magát Godfreyt. Szemérmetlen, buja gazember a legvisszataszítóbb fajtából. Egyszer-kétszer nálam is próbálkozott, mint ahogy persze a legtöbb nőnél a városban, aki nem kancsal vagy bajszos.

John örült, hogy kedvese osztozik a véleményében az ezüstműves-mestert illetően.– De hát egy ilyen köztiszteletben álló polgár, mint Godfrey, egy céhmester, aligha tenne kockára

mindent két perc gyönyörért az egyik elöljáró lányával – tiltakozott a koroner.Nesta komoran nézett vissza rá. – Én ismerek például egy koronert, aki rendszeresen ágyba bújik

egy közönséges fogadóssal. Ha egy férfi ágyékában mocorogni kezd valami, bármire képes.John ritkán mosolygott, most azonban megrándult a szája széle. Ismét megszorította a telt combot,

ahogy közelebb hajolt a nőhöz, hogy a fülébe suttoghasson. – Nem ér rá véletlenül ebben a pillanatban a hölgy? Megnézhetnénk, hogy ennek a fogadónak az emeleti szobáiban elég puhák-e a szalmazsákok.

Ahogy a széles lépcsőkön követte a nőt az emeletre, számos szempár fordult feléjük sokatmondóan, John gondolatai azonban az előtte lépdelő hetyke nő körül forogtak - bár azt sem tudta teljesen kiverni a fejéből, amit Nesta mondott Godfrey Fitzosbernről.

56

Mindeközben nem is olyan messze, egy kis szobában Eric Picot borüzlete fölött, a Priest Streeten*

mások is az ezüstművesről beszélgettek.Topshami Joseph, Edgar fia és a borkereskedő számba vették, mi is a helyzet. Christina

Fitzosbernnél tett látogatásának híre pillanatok alatt elterjedt a városban, és mindenki rég tisztában volt vele, hogy a serif reggel ki fogja hallgatni a két kézművest.

Picot nem adott az ilyesfajta szóbeszédre. – Nem értem, miért kéne azt a két senkit gyanúsítanunk - fakadt ki, majd felállt, és töltött még a jó borból vendégei üvegpoharaiba. – Ezerszer inkább gondolnék a mesterükre.

Nesta szavait visszhangozta ő is, de bizony sok más exeteri férfinak is ugyanaz jutott az eszébe, hiszen számosan voltak féltékenyek Godfreyra, amiért olyan sikeres volt a nőknél, köztük némelyikük feleségénél is.

– Csakhogy semmiféle bizonyítékunk nincs ellene, és el sem tudom képzelni, hogyan tehetnénk szert ilyesmire tiltakozott Joseph. Tenyerével körbefogta a poharat, és zordan meredt a tűzbe.

– A puszta kezemmel ölném meg, ha tudnám, hogy ő tette – fortyant fel Edgar, aki egyetlen nap alatt félénk fiúból haragvó férfivá vált. Máson sem járt az esze, csak hogy kárt tegyen abban, aki fájdalmat okozott neki. Bár egyelőre magának sem vallotta be, dühe nagyrészt onnan származott, hogy képtelen volt eldönteni, a történtek után is feleségül szeretné-e venni Christinát, akit immár sosem fogadhat az ágyába szűzi érintetlenségében. Szégyellte magát, amiért ilyen gondolatok fordultak meg a fejében, és jogos haragját arra használta fel, hogy elterelje szégyenéről a figyelmét.

Apjával együtt nem sokkal korábban elmentek a lányhoz. A látogatás nem járt sikerrel. Christina és Edgar kapcsolatában megváltozott valami, olyan volt, mintha rács ereszkedett volna le közéjük. Bár udvarias szavakat váltottak, és Edgar megtalálta a módját, hogy kifejezze, micsoda szörnyűségnek tartja, ami történt, képtelenek voltak megölelni egymást, vagy megfogni egymás kezét. A hangulatra és a légkörre mindig rendkívül érzékeny Edgar érezte, hogy a lány megmerevedik és remegni kezd, amint közelíteni próbál hozzá. – Majdnem olyan volt, mintha engem gyanúsítana azzal, hogy megbecstelenítettem – fakadt ki apjának, miután kiléptek Riffordék házából.

Eric Picot otthonába siettek; Joseph szerette volna kipanaszkodni magát egy jó barátnak, mielőtt nyugovóra tért volna Edgar szobájában, a patikárius boltjának raktárában. Picot a Priest Street-i házban tartotta a borkészletét, mivel közel volt a kikötőhöz, ahová a hajók vagy közvetlenül felhozták a hordókat, vagy kisebb csónakkal feleveztek Topshamből. A férfi meglehetősen spártai körülmények között élt, amióta felesége öt évvel korábban meghalt, ő pedig az agglegényéletet választotta. Azért persze építtetett egy új házat a birtokán, amelyet a wonfordi földesúrtól vásárolt a város határában, és nem múlt el hét, hogy ne töltött volna ott pár napot.

– Mit tehetünk, atyám? – kérdezte Edgar. – Az jutott eszembe, hogy fel kéne szólítani Fitzosbernt, árulja el, tud-e valamit erről a gonosztettről. Christinát utoljára a műhelyében látták, amikor elment azért az átkozott karkötőért. Isten a megmondhatója, azt kívánom, bárcsak sose jutott volna eszembe, hogy megajándékozzam. Akkor talán nem szakad nyakunkba ez a tragédia.

– Csak nyugodj meg, fiam! Mi jó származhatna ilyesmiből? Csak magadat sodornád bajba. Semmi nincs, ami arra utalna, hogy Godfrey bármit is tudhat erről az egészről.

Edgar nem válaszolt, csak dörmögött maga elé, de Picot nem hagyta annyiban a dolgot. – Gonosz ember. Nyilvánvaló már abból is, ahogy a feleségével bánik. Minden alkalmat kihasznál, hogy hűtlen lehessen hozzá. Szegény asszony igazán rossz üzletet csinált, amikor hozzáment. Az első feleségét is igen korán sírba kergette.

Joseph halványan elmosolyodott barátja megjegyzésén, hiszen, miként a fél város, ő is tudta a titkát. Az ezüstműves csinos felesége legalább fél éve Picot szeretője volt, és persze az sem maradhatott rejtve, hogy a nő bizony nem kedveli a férjét. Edgar, aki – ha épp nem a maga bajával volt elfog1alva – éppoly gyors felfogású volt, mint apja, egyik férfiról a másikra nézett. – Semmi baj, apám, én is tudok Eric afférjáról Mabel Fitzosbernnel, nem kell elhallgatnod előlem a dolgokat, mintha még gyerek volnék. – Joseph kajánul pillantott Picot-ra.

– Úgy fest, mindenki tud rólatok, Eric, mint a koronerről meg a walesi lotyójáról. Reménykedjünk benne, hogy Godfreyhoz azért még nem jutott el a dolog.

– Teszek rá, hogy eljutott-e. Egy nap úgyis el fogom venni tőle – mondta a borkereskedő határozottan. – Talán még előnyünkre is fordíthatjuk ezt a dolgot. Megkérhetem Mabelt, hogy tartsa nyitva a szemét meg a fülét, hátha Godfrey elejt valami megjegyzést erről a szörnyűséges ügyről.

* Ma Preston Street.

57

– Aligha valószínű, hogy vallomást tesz, és főleg nem a feleségének – vonta meg a vállát Joseph.– De ha mégis, megölöm – sziszegte a patikáriusinas.

Hetedik fejezetMELYBEN JOHN KORONERT EGY HOLTTESTHEZ HÍVJÁK

Másnap reggel John kedveszegetten álldogált a hallban a parázsló tűz előtt. Mary adott neki reggelit, amit egyedül fogyasztott el csendben, kevéssel hajnal hasadta után. Abban az ingben, amiben aludt, kiment a hátsó udvarra, hogy megmossa az arcát és a nyakát egy vödör vízben. Szombat reggel volt: a tisztálkodás ideje. Hetente kétszer borotválkozott, és ilyenkor kerített sort a másodikra. Bedörzsölte az arcát kecskezsírból és bükkfa hamujából készült, sziksóval főzött szappannal, majd megkaparta borostáit egy különösen élesre fent, csakis erre a célra használatos késsel. Aztán a szombat volt a ruhacsere napja is, és Mary már ki is készített számára egy friss hosszú alsóinget és egy szürke felsőinget, amelyeket most felhúzott a fején át, miután megmelegítette őket a tűznél.

Fölrángatta térdig érő nadrágját meg hosszú harisnyáját, amely fölött aztán keresztbe szaladtak a nadrág pántjai. Ruhái majdnem teljesen dísztelenek voltak, mindössze a magas nyak körül futott körbe némi hímzés. Nem állt szándékában lóra ülni aznap, így alacsony szárú cipőt vett fel, hegyes orrút, de olyat, amelyről hiányzott az új divat szerinti, extravagáns visszakunkorodó hegy, amit a De Revelle-hez és Fitzosbernhez hasonlatos bájgúnárok annyira kedveltek.

– Hideg van odakint, csak nem akar csillapodni a szél – figyelmeztette Mary, és fekete gyapjúból készült, vastag zubbonyt nyújtott felé.

– Milyen volt Matilda tegnap este, miután elmentem? – mormogta szobalányának és egykori ágyasának.

Mary tekintetét lassan a keskeny ablakrés felé emelte, amely a tetőtéri szobába nyílt, ahol Matilda még mindig nem kelt fel az ágyból. – Még vagy egy órát itt maradt, és olyan hevesen piszkálta a tüzet, hogy majdnem kialudt – suttogta cinkosan. – Aztán Lucyért kiáltott, és felmentek az emeletre. Azóta nem került elő.

Ezt már John tudta, hiszen a széles szalmazsák túlsó végén töltötte az éjszakát, miközben felesége megpróbált úgy tenni, mintha aludna, és észre sem venné őt. – Helyre fog rázódni, nem olyan rémes a helyzet, mint a múlt hónapban. – Akkor Matilda eltorlaszolta az emeleti szoba ajtaját, neki pedig a hallban kellett aludnia a kandalló előtt.

John úgy tervezte, miután felöltözött, felmegy Rougemont-ba, de még a nyolcadik harangszó előtt, hogy jelen lehessen, amikor Richard de Revelle beváltja előző esti fenyegetését, és kihallgatja a két ezüstművest. De a sors, ez a kiszámíthatatlan konspirátor, beleszólt a terveibe. Ezúttal Polruani Gwyn képében érkezett, aki abban a pillanatban dörömbölt a bejárati ajtón, és lépett be rajta, amikor John az előszobában leakasztotta köpenyét a szögről. A keleti szél meghozta az első hópelyheket, és Gwyn viseltes bőrujjasát fehér pettyek tarkították.

– Mire véljem ezt, jóember? – vonta fel a szemöldökét John. – Ilyentájt rendszerint a kapuslakban ülsz, és tömöd a hasad.

A kelta lesöpörte a hópelyheket széles válláról. – Megint csak a baj. Egy újabb holttestet találtak, és valami nagyon nem tetszik rajta nekem.

Az évek során John megtanulta, hogy Gwyn szavára érdemes odafigyelni. Már jóval azelőtt, hogy ezzel a koronereskedéssel kezdtek volna foglalkozni, Gwyn józan esze és kelta intuíciói gyakran segítették őket a harctéren is, meg akkor is, amikor néhanapján eltévedtek valami isten háta mögötti erdőben vagy sivatagban.

A koroner visszaakasztotta köpenyét a szögre, és intett Gwynnek, hogy kövesse a hallba. Maryért kiáltott, aztán hadnagyával a sarkában a kandallóhoz vonult.

Gwyn, aki ritkán jött John házába, csendben felmérte a hatalmas helyiséget, a hosszú gerendákat, az asztalt és a székeket. John tudta, hogy saját St. Sidwell-i, szalmatetős vályogkunyhójához hasonlítja ezt a gazdagságot. Azt is érezte közben, hogy embere szemernyi irigységet sem érez, egyszerűen kíváncsi rá, hogyan élnek a nála tehetősebbek.

58

Mary bukkant fel, és biccentett kedélyesen a bajszos óriás felé – hasonlóan praktikus gondolkodásúak lévén mindig is kedvelték egymást. John megkérte a lányt, hogy hozzon kenyeret, sajtot és sört kárpótlásul Gwyn elmaradt reggelijéért – a kelta ki nem bírt volna egy délelőttöt jelentős mennyiségű étel és ital elfogyasztása nélkül.

Amikor ura hellyel kínálta, Gwyn udvariasan visszautasította, úgyhogy inkább megállt a tűz közelében, hogy az utolsó hópelyhek is leolvadjanak ruhájáról. John várakozással figyelte. Tudta, hogy Gwyn nem kapkod el semmit. – Egy női holttestet találtak egy órával ezelőtt a Szent Bertalan-templom kertjében – kezdte. A Szent Bertalan a városban elszórt számos kis kápolna egyike volt az Északi és a Nyugati kapu közötti negyedben.

– Ki találta meg?– Egy vénasszony, aki a kápolnában takarít. Nem sokkal hajnal után érkezett, és látta, hogy két láb

lóg ki egy szemétkupac alól, rögtön a kapu mögött.– Te magad voltál ott?– Körülnéztem, de nem nyúltam semmihez. Az öregasszony szólt a papnak, az meg üzent a várba.

Véletlenül éppen ott voltam, amikor a szolgáló elmondta a kapunál az őrnek, mi járatban van.– A serif már tud a dologról?Gwyn nem válaszolt azonnal, mert ebben a pillanatban belépett Mary az étellel teli fatállal és a

söröskorsóval. Kérdőn pillantott Johnra, de a férfi megrázta a fejét, hiszen alig valamivel korábban reggelizett.

– Kétlem, hogy tudná. Ahhoz túlságosan leköti Hubert Walter látogatása, aligha törődik most mindenféle holttestekkel.

– Van róla valami fogalmad, ki lehet a halott?Gwyn két falat között megvonta a vállát. Tudta, hogy nem lesz sok ideje befejezni a reggelit.

– Majdnem a teljes holttestet lehullott ágak meg falevelek takarják. Oda hordják a hamut is a paplak tüzéről meg mindenféle szemetet a templomkertből.

– Gondolod, hogy szándékosan rejtették el?Gwyn bólintott hatalmas fejével, erős állkapcsa keményen őrölte az ételt. – Csak a lábfej meg az

alsó lábszár látszik – mondta tele szájjal –, de biztos, hogy a halott nő, mert a cipője divatos, és nagyon finom bőrből készült.

– Más egyéb?– Vér van a vádlija alatt, amennyire láttam.John felmordult. – Atyaisten, csak ki ne derüljön, hogy őt is megerőszakolták, és ráadásul meg is

gyilkolták. Kilépett az előszobába, és megint leakasztotta köpenyét a szögről. A vállára dobta, a szögletes ruhadarab egyik sarkát áthúzta a bal kulcscsont fölé varrt bronzgyűrűn, majd csomót kötött rá, hogy így tartsa a helyén. – Hajtsd föl azt a sört, a sajtot meg hozd magaddal!

Kilépett a hideg reggeli levegőre, és útnak indult. Nem is törődött a szélben sodródó, egyre nagyobb és nagyobb hópelyhekkel.

– Riasztottátok a környéket? – kérdezte John a Szent Bertalan papjától.A pocakos férfi türelmetlenül bólintott. – Természetesen. Amikor az öregasszony szólt, azonnal

elküldtem az emberemet, hogy keressen meg téged vagy a serifet a várban. Aztán kijöttek ketten, akik itt laknak a templom mellett, hogy megnézzék, mi történt. Mondtam nekik, hogy kopogjanak be minden házba a templom körül, és riasszák az embereket.

Igaz, ami igaz, számos városlakó toporgott a templom apró telkét körülvevő, szűk utcácskákban, miközben Gwyn a gyér füvet és kietlen, puszta földet körülvevő kőkerítés düledező kapujánál őrködött.

A Szent Bertalan Exeter legszegényebb és legbarátságtalanabb negyedének határán épült. A környéket gyakorta hívták Bretayne-nek, valószínűleg, mert a szászok ebbe a gettószerű negyedbe kényszerítették a korábban itt élő kelta briteket, amikor évszázadokkal azelőtt megszállták a nyugati végeket.

A templomot ócska kalyibák vették körül, némelyiket sövényből, némelyiket deszkából tákolták össze, megint másoknak pedig lótrágya és mész keverékével vonták be agyagból döngölt falait. A szalmából, kőből vagy tőzegtéglából készült tetők mindegyike alól füst szivárgott. A lakók nagyjából úgy festettek, ahogy azt otthonaik alapján sejteni lehetett: szegények voltak és rongyosak,

59

teherhordóként, mészárosként dolgoztak, esetleg a közeli kikötőben vagy a folyó mellé települt valamelyik gyapjúmalomban akadt munkájuk.

A környék azonnali riasztása elvileg azt a célt szolgálta, hogy az elkövetőt kiugrasszák búvóhelyéről, és – mint valami rókavadászaton – addig üldözzék, amíg el nem kapják.

John magában meglehetősen hiábavalónak tartotta a procedúrát, kivéve persze, ha akadt szemtanú, és így volt kit üldözőbe venni.

– Elég régóta halott lehet – állapította meg Gwyn, aki a kapun belül guggolt, és megrángatta a falevelek és ágak alól kikandikáló egyik mozdulatlan lábat. A boka és az egész láb merev volt, így minden egyes rántásra a teljes test megmozdult.

– Tüntessük el innen ezeket – mondta John, és már kezdte is félresöpörni a szemetet, amelyből csak úgy szállt a szürke hamu.

Gwyn és a templom gondnoka villámgyorsan eltakarította a nagyrészt konyhai hulladékból álló kupacot, és teljes egészében feltárult a megrendítő látvány A sötét gyapjúból készült, jó minőségű köpenyt egyszerűen rádobták a testre, elfedve vele a felső részeket és a fejet. Lentebb szemügyre vehették a krémszínű vászonból készült lábszárközépig érő alsóruhát, amelyről ha koszos is volt, látszott, hogy igényes mestermunka: kifinomult díszítés futott körbe a szegélyén. A gyapjúharisnya finom, puha bőrcipőben végződött.

– Ez a nő jó sorból való, Gwyn. Az exeteri nemes hölgyeknek nincs valami jó hetük, attól tartok.Gwyn kitaszigált néhány túlontúl kíváncsi városit a kapun, és rákiabált a többiekre, hogy álljanak

odébb.A koroner leguggolt a holttest mellé. – Na nézzük! Húzd le a köpenyt a fejéről, de óvatosan!A test egészen közel feküdt a kőkerítéshez. John hátrébb araszolt a fejéhez, félrerugdosva egy kis

hulladékot, hogy jobban hozzáférjenek. Gwyn letérdelt, és óvatosan kihúzta a köpenyt a nő alól, majd az egészet felhajtotta, hogy láthatóvá váljék a test felső része is.

A nő a bal oldalán feküdt, arccal a fal felé, olyan volt, mintha csak aludna. A koroner óvatosan megfogta a jobb vállát, és a hátára gördítette a merev holttestet.

Fiatal nőt pillantottak meg, a húszas évei elején járhatott, tiszta arcvonásai békésnek tűntek. Tágra nyílt szemmel meredt a kék égre, homlokára és arcára lassan nagy hópelyhek szálltak. Sötétbarna haját középen választotta el, mindkét füle fölött egy-egy fonat tekeredett. A fején nem viselt sem kendőt, sem mást, és a nyakát sem fedte gallér vagy kendő.

John és Gwyn csendben szemlélték pár pillanatig, a falon kívül a tömeg végre elcsendesedett. – Az arca ismerős, de nem tudok nevet kapcsolni hozzá – jegyezte meg John elgondolkodva.Hadnagya felmordult. – Nem az én köreimben forgott, az biztos, igazi hölgy lehetett a ruházatából

ítélve. Vajon mit kereshet, akár élve, akár holtan, egy ilyen helyen, mint Bretayne?John letérdelt a hideg földre, hogy közelebbről is megnézze magának a részleteket. – Nincsenek

nyomok az arcán és a nyakán. A ruhája nem szakadt el, csak az alsóing egy kicsit a bokája fölött.Gwyn a ruhadarab szegélyére mutatott. Az alsó néhány hüvelyk vérfoltos volt, és a földön is vér

keveredett hamuval és sárral. – Ez vajon honnan származik Egy újabb Christina Rifforddal lenne dolgunk? És ha igen, miért halt meg?

John megvonta a vállát, és feltápászkodott. – Nem hagyhatjuk itt a szerencsétlent. Van hely számára a templomban? Gwyn felnézett a kis kápolnára, amelyet nemrég húztak fel kőből a régi faépület helyére. – Kétlem, hogy a pap szívesen venné, ha bevinnénk hozzá egy holttestet, hogy összevérezze a padlót. Főleg hogy holnap vasárnap, és misét akar mondani, meg más dolga is van. Mit szólnál a Szent Miklós-kolostorhoz?

John egyetértett Gwynnel. A Benedek-rendi szerzetesek kétségkívül segítőkészek lesznek, mint mindig, a kis monostor pedig alig pár száz yardnyira volt a Szent Mária kapu irányában.

A pap rettenetesen örült, hogy megszabadul a holttesttől, és utasításokat kiáltott oda a gondnokának meg három másik férfinak, akik a nézelődők között ácsingóztak. Azok beszaladtak a templomba a temetéseknél használt, hordozható ravatalért, ami megszokott helyén lógott, egy gerendára kötözve. Amikor visszaérkeztek vele, a fakeretet lábra állították a holttest mellett. Gwyn felügyeletével ráemelték a merev testet, John pedig letakarta a köpennyel a tisztesség kedvéért.

Aztán a talajt kezdték vizsgálni ott, ahol a holttest feküdt. Tenyérnyi, félig-meddig alvadt vértócsát találtak, de azon kívül semmit. – Semmi, se kés, se fegyver, se lábnyom – állapította meg John. –Azért

60

elég alaposan elrejtették. Egyetlen nemes hölgy sem fog egy ilyen szemétkupac alá bújni meghalni. – A hordágy mellett álló négy férfira pillantott. – Gyertek utánam a Szent Miklósba! Én megyek előre, és imádkozom, hogy a perjel szóba álljon velünk. – Nekiindult, hátrahagyva Gwynt, hogy kérdezősködjék még a bámészkodók között, mielőtt elzavarja őket. Szürke hétköznapjaikat valósággal feldobta egy ilyen váratlan esemény.

John átküzdötte magát a szegénység szagától bűzlő házak közötti, rongyos gyerekekkel, csapzott kutyákkal és patkányokkal teli sikátorokon, kikerülte a tűzifával megrakott kézikocsikat, a kóborló kecskéket és a cipeléstől kétrét görnyedt teherhordókat. Alig pár lépést tudott megtenni anélkül, hogy üdvözlésképpen ne biccentett volna felé kellő tisztelettel egy öregember, egy háziasszony vagy egy vénasszony Sir John de Wolfe-ot majd' mindenki ismerte a városban már azelőtt ís, hogy koroner lett volna belőle.

Pár percen belül eljutottak az apró kőépületek sora alkotta Szent Miklós-monostorba az északi fal és a Fore Street között nagyjából félúton. Egy tonzúrás szerzetes, aki térdéig felgyűrt fekete kámzsában kapálgatott egy apró konyhakertben, elirányította Johnt a perjel cellájához. A perjel csontsovány, aszkéta alkatú, nyomorúságos képű ember volt, de készséggel beleegyezett, hogy elhelyezzék a holttestet az apró betegszoba melletti, használaton kívüli helyiségben.

Időközben a többiek is megérkeztek a holttesttel, letették a hordozható ravatalt a kis szobában, amelyet félig megtöltöttek a gabonás zsákok és a régi ruhák meg ágyneműk. Nem sokkal később megjelent Gwyn is, hatalmas kezében szorongatva valamit. – Sürgősen ki kell derítenünk, ki volt ez a nő – harsogta a koroner. – Valamelyik házban már biztosan keresik.

Testőre bólintott, mielőtt azonban nekiláthattak volna a keresésnek, ura orra alá tartotta az öklét. Szétnyitotta ujjait, és John két kis, halvány, ragacsos hengert pillantott meg a tenyerében. Átitatta őket a vér, és olyanok voltak, mint a törött gyertyadarabok. – Mik ezek? Hol találtad őket

Gwyn megvonta a vállát. – Nem tudom, mik ezek, de ott voltak egy vértócsában a holttest alatt.A tárgyak semmit sem mondtak Johnnak, úgyhogy inkább megint a legsürgetőbb probléma, a

holttest azonosítása felé fordította a figyelmét.– Ki ismerhette ezt a hölgyet? – kérdezte a négy hordárt, a perjelt és a kapás szerzetest. Úgy tűnt,

egyiküknek sincs ötlete, amíg a keltának eszébe nem jutott Nesta, a fogadós a Bokorból.A koroner elgondolkozott. Vitathatatlan, hogy vörös hajú kedveséhez bármikor érdemes volt

információért fordulni mindenféle helyi pletykával kapcsolatban: józanságához és megbízhatóságához nem férhetett kétség. – Menj a fogadóba, és kérd meg, hogy jöjjön ide! – utasította Gwynt. Én inkább itt maradok, hátha barátunk, a serif hírét veszi, hogy történt valami kellemetlen egy arisztokrata hölggyel. Még tán arra is képes lenne, hogy félbehagyja a készülődést a legfőbb bíró látogatására.

Gwyn válaszul csak horkantott egyet, és már el is tűnt a házak között.A délelőtt sosem volt túl forgalmas időszak a Bokor fogadóban, így Nesta sietősen a köténye fölé

kapott zöld köpenyében húsz percen belül megérkezett a Szent Miklós-monostorhoz.– Te jó isten, koroner uram, valamiféle hadjárat folyik az exeteri fiatalasszonyok ellen? – kérdezte,

miután megállt a raktárhelyiség ajtajában. Walesi nyelven szólalt meg, amit Gwyn és John is gond nélkül megértett. A koroner édesanyja, Enyd gyakorta beszélt vele saját anyanyelvén gyermekkorában, Gwyn anyanyelve, a cornwalli pedig alig valamivel különbözött a walesitől.

– Nem egy közönséges városi ribanc – mondta John, amikor a nő belépett az ideiglenes halottasházba. – A ruhája alapján aligha lehet kétségbe vonni, hogy normann hölgyről van szó. Arra meg nem mertem vállalkozni, hogy alaposabban megvizsgáljam a testét.

Nesta számos verekedést megért már a fogadóban, és sem a vér, sem a holttestek látványa nem volt idegen a számára, mégis kissé reszketegen lépett a helyiségbe. A keskeny ablakrésen keresztül halvány fény szűrődött be a szürke égboltról, a szerzetesek pedig meggyújtottak néhány gyertyacsonkot, hogy valamit látni is lehessen odabent.

John, sarkában Gwynnel, a rögtönzött ravatalhoz lépett, és könyökénél fogva finoman maga előtt terelte Nestát.

– Ezek aztán igazán gyönyörű ruhák – mondta a nő kissé reszkető hangon, ahogy a kecskelábú asztalhoz közelített, melyen a mozdulatlan, letakart test feküdt. – Csak a cipő annyiba kerül, amennyit egy hónap alatt sem keresek meg. Ez a finom gyapjúszövet köpeny meg az életem munkájából nem telne ki.

61

John lassan felemelte a nő felsőtestét takaró köpenyt, félrehúzta, és hagyta, hadd lógjon le oldalt a padlóra. Nesta lélegzetvisszafojtva állt. Éppoly mozdulatlan volt, mint a halott nő mellette az asztalon. – Ismerem, John! – A férfihoz fordult. – Neked is találkoznod kellett már vele.

– Az arca ismerős, de nem tudok nevet kapcsolni hozzá. A fogadós kikerekedett szemekkel nézett fel a koronerre. – Ez Adele, Reginaid de Courcynek, a shillingfordi uradalom birtokosának lánya.

John bozontos szemöldöke vagy egy hüvelyknyivel ugrott fel a homlokára. – Hát persze! Ismerem Reginaldot, úgyhogy a lányával is találkoznom kellett valamilyen összejövetelen.

Nesta szánakozó tekintettel nézte a halottat, ahogy ott feküdt mozdulatlanul, megmerevedett testtel a faágyon. – Szegény lány Alig volt húszéves. És őt is férjhez adták volna hamarosan!

A koroner szemöldöke már nem emelkedhetett magasabbra. – Te jó isten! Még egy lány, aki arra készült, hogy bekössék a fejét. Mint Christina!

Nesta éppen elegendő beszélgetést hallgatott ki a Bokorban ahhoz, hogy tisztában legyen minden aktuális pletykával. – Húsvétkor tartották volna az esküvőt a katedrálisban. Látványos, nagy eseményt terveztek.

– És ki a vőlegény, az ég szerelmére?– Hugh Ferrars, Lord Guy Ferrars fia.John füttyentett. De Courcyék is igazán jómódú família voltak számos devoni uradalommal a

birtokukban, de Lord Ferrars egyenesen a nyugati végek legnagyobb földesurának számított.– Ezért valaki kegyetlenül meg fog fizetni – mormogta a férfi. Bár nem függött senkitől, és nem

szívesen vetette alá magát senki akaratának Oroszlánszívű Richardot kivéve, egy ilyen gyilkosság, amely megakadályozta a De Courcyk és a Ferrarsok szövetségét, őt magát is megdöbbentette. – Most már tudjuk, ki ez a lány, csak azt kell sürgősen kideríteni, hogyan halt meg. És hogy ki rejtette el a szemétkupac alá.

Nesta tekintete végigszaladt a holttesten, majd megállapodott a szoknyánál. Most, hogy a holttest a hátán feküdt, láthatóvá vált a baljóslatú vérfolt a szoknya szövetén ott, ahol a combok összeérnek, és a szegélyen is.

– Nincsenek sérülések a fején, a nyakán vagy a mellkasán – jegyezte meg Gwyn, miközben a nő szemét figyelte, ahogyan a testet méregeti.

Nesta megint John felé fordult. – Ez megint csak női dolognak tűnik. Kétlem, hogy akár a király koronerének is közelről meg kéne néznie a De Courcy hölgy bizonyos testrészeit, főleg egy olyanét, aki egy Ferrars menyasszonya.

John mélységesen egyetértett. Egy férfi, hacsak nem felcser az illető, legfeljebb rendkívüli körülmények között lett volna hajlandó közelebbről megnézni, mi lehetett az, ami egy nő halálához vezetett. A koroner Nestára pillantott, tekintetük egymásba fonódott. Aztán mint valami jelre, egyszerre kiáltottak föl. – Madge nővér! – A polsloe-i kolostor ösztövér apácája olyan határozottsággal és gondoskodással járt el Christina Rifford ügyében, hogy csakis ő lehetett az, akihez seítségért fordulhattak.

– Gondolod, hogy ezt a hölgyet is megbecstelenítették? – kérdezte Gwyn.Nesta bizonytalanul emelte fel a kezét. – Nem én vagyok a megmondhatója. Lehetséges, de még ha

meg is merném vizsgálni az intim testtájait, akkor sem értek hozzá igazán. Fogadós vagyok, nem bábaasszony.

Mivel elég világos volt, mi is a következő teendő, John pillanatokon belül útnak is indította Gwynt Polsloe-ba a nagy tudású apácáért.

Nesta úgy döntött, itt az ideje, hogy odébbálljon. Bár nem nagyon érdekelte, ki mit gondol róla, és tisztában volt vele, hogy az egész város tud a Johnnal való viszonyáról, nem akart túl gyakran megjelenni vele a nyilvánosság előtt, nehogy az emberek azt higgyék, a felesége helyébe szeretne lépni.

Ahogy távozni készült, John megjegyezte, személyesen fogja megvinni a hírt Richard de Revelle-nek. – Ez az az ügy, amit még én sem akarok egyedül végigcsinálni. Különösen nem így, hogy a De Courcyk és a Ferrarsok is belekeveredtek!

Mindegyikük ment a maga dolgára. A Szent Miklós-kolostor perjelére bízták, hogy tegyen virágot Adele mozdulatlan testére, mielőtt letérdel mellette, hogy elmondjon egy imát.

62

Nyolcadik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER ISMÉT TALÁLKOZIK MADGE NŐVÉRREL

Az előző estével ellentétben, a vártorony halljában most nyüzsögtek az emberek, amikor John megérkezett reggel kilenc óra körül. A kolostorból nem egyenesen Rougemontba indult, hanem Nesta javaslatára előbb benézett a Martin's Lane-re feleségéhez. Kedvese, aki még annak árán is törődött a koroner boldogságával, ha ez a feleségével való kapcsolat javulását jelentette, azt javasolta, hogy John használja fel ezt a drámát Matilda haragjának csökkentésére. Mindketten tisztában voltak vele, hogy John felesége menynyire megszállottja a helyi arisztokrácia és a környékbeli hatalmasságok ügyeinek. Nesta azt gyanította, hogy egy De Courcy hirtelen és titokzatos halálának híre, főleg ha az illető Lord Ferrars legidősebb fiának menyasszonya, alkalmas rá, hogy féken tartsa gonosz indulatait.

Nem tévedett. Bár Johnnak össze kellett szednie minden bátorságát, hogy felmásszon az emeleti szobába vezető külső lépcsőn, és belökje az ajtót, miután bejelentette feleségének a hírt, a nő gondolataiban az izgatottság azonnal átvette a duzzogás helyét. Ledobta a hímzését, és nem nyugodott, amíg minden részletet ki nem szedett férjéből. Bár John igazából maga sem tudott sokat, előadott mindent, amiről sejtette, hogy a nőt érdekelheti.

Matildát szinte elbűvölte ez a tragédia. –Adele de Courcy! Két hónappal ezelőtt találkoztunk vele a céhek házában, amikor az elöljárókat megerősítették a hivatalukban. Emlékezned kell rá!

Férje bólintott, hogy igen, emlékszik, de igazság szerint csak a lány apja maradt meg az emlékezetében, aki aznap este kicsit többet ivott a kelleténél – talán éppen azt ünnepelte, hogy egyik lányának sikerült elnyernie a gazdag és hatalmas Ferrars dinasztia egyik sarját.

Hagyta, hadd mondja még egy darabig Matilda a magáét, amíg sikerül még jobban a bizalmába férkőznie. A nő a két jól ismert család családfáját boncolgatta, és egyre azt hangsúlyozta, hogy az exeteri hölgyek mennyire várták a katedrálisba meghirdetett esküvőt.

– Hát akkor most nagyot kell csalódniuk – jegyezte meg nem túl bölcsen a férfi –, merthogy a szerencsétlen menyasszony ott fekszik kiterítve a Szent Miklósban.

Felesége szigorúan összeszorította a száját ilyen durva szenvtelenség hallatán, de az izgalom, hogy ő lehetett az első exeteri hölgy, aki értesül a nagy hírről, máris feledtette John elszólását. – Egy raktárban! Sürgősen el kell szállítani valami tisztességes helyre. Van egy házuk a Currestreeten*, oda kéne vinni. Hacsak nem egyenesen Shillingfordba akarják vitetni inkább.

Az uradalom néhány mérföldnyire nyugatra, Dartmoor irányában feküdt. – Tud már a család a lány haláláról? – próbálkozott Matilda. – Valamennyire ismerem az édesanyját. Néhanapján ott imádkozik a Szent Olave-ben. Szegény asszony Unalmas nő, és úgy öltözik, mint egy szénaboglya, de áldott jó lélek.

John hátrálni kezdett az emeleti szoba ajtaja felé, miután sikeresen követte a Nesta által javasolt stratégiát. – Még senki sem tudja, hogy meghalt. A családja sem. Épp Richardhoz indulok, hogy elmondjam neki. Mivel ennyi fontos embert érint az ügy, bizonyára ő is minél előbb tudni akar róla.

Gyorsan, amíg nyerésben volt, magára is hagyta a feleségét, és a vár felé vette az irányt. Ott szokás szerint nyüzsögtek a kérvényezők, akik a legkülönbözőbb ügyekben igyekeztek bejutni a serifhez. Előmenetelükben reménykedő lovagok, versenytársaikra panaszkodó vagy vásárok rendezésére engedélyt kérő kereskedők viaskodtak tekercseiket szorongató, gondterhelt írnokokkal, hogy bejussanak a serif hivatalába. Mindezeken kívül ma szokatlanul nagy számban sürögtek a küldöncök és a szolgálók, akik mindannyian a legfőbb bíró két nap múlva esedékes látogatásával kapcsolatban intéztek valamit. John, hogy mielőbb eljusson a Richard ajtaja előtt álló, halálra zaklatott őrig, senkivel sem törődve átküzdötte magát a tömegen, hiszen mégiscsak ő volt a törvény második legmagasabb rangú képviselője ebben a megyében. A hat láb magas, fekete és szürke, ragadozómadár-szerű alak puszta látványa belefojtotta a szót az ajtónállóba, s a koroner úgy viharzott el mellette, hogy pillantásra sem méltatta.

* Ma Gandy Lane.

63

Odabent a két ablakról leemelték a deszkákat, hogy beengedjék a fényt és vele együtt a jeges decemberi szelet. A serif köpenyébe csavarta magát, és fejébe nyomta gyapjúsapkáját, úgy ült a zsúfolt asztal mögött.

Egy lázasan körmölő írnoknak diktálta sebesen azon vendégek névsorát, akik hivatalosak voltak a Hubert Walter canterburyi érsek és legfőbb bíró látogatása alkalmából rendezett lakomára.

Richard a szokásos fájdalmasan meglepett arckifejezéssel fogadta a koronert, de hangja egyetlen pillanatra sem rezdült az írnokhoz intézett monológja közben. John türelmetlenül az ablakhoz lépett, és kinézett a várudvarra, hogy így múlassa az időt. A szokásos zűrzavar tárult a szeme elé – ökrök dagasztották a sarat zöldségekkel és állati takarmánnyal teli szekereket vonszolva, egy őrmester egy szakasz katonát vezényelt. Nők járkáltak a fal tövébe épült kunyhókból ki és be, kezükben tűzifát meg gőzölgő edényekben ételt cipeltek, vagy koszos vizet löttyentettek a földre. Némelyek a hancúrozó kölkeikkel ordítoztak, mások meztelen kicsinyeiket próbálták visszaterelni, ha félő volt, hogy a lovak lábai közé keverednek. Mindez igazán ismerős látvány volt egy olyan férfi számára, aki élete több mint felét katonai táborokban töltötte.

De Revelle hirtelen abbahagyta a monoton diktálást. – Nos, John, újabb különvéleményed lenne Rifford kisasszony ügyében

A szarkasztikus hang arra késztette a koronert, hogy közelebb lépjen, és a serif szemébe nézzen. Ezúttal még valamelyest élvezte is, hogyan fog Richard pillanatok alatt megfeledkezni lekezelő modoráról. – Valami annál is kínosabb ügyben járok. Van egy női holttestünk.

– Gondolom, ez nem nagy újdonság egy koroner számára. És mit értesz az alatt, hogy van egy holttestünk? Azt hittem, úgy véled, hogy nekem semmi közöm a dolgaidhoz.

– Van egy olyan érzésem, hogy ez a hölgy igencsak érdekelni fog téged. Reginaid de Courcy lánya az, Adele, akit Guy Ferrars fiához kívántak férjhez adni.

De Revelle szája lassan kinyílt, majd hallhatóan bezárult. – Biztos vagy benne?A koroner közelebb lépett az asztalhoz, öklével rátámaszkodott, és lehajolt úgy, hogy arca egészen

közel került Richardéhoz. – Életemben nem voltam ilyen biztos semmiben. Hogy hogyan halt meg, még nem tudom, de vérnyomokat találtunk az altestén.

A serif felpattant. Fél fejjel volt alacsonyabb sógoránál. Jézusom, még egy nemi erőszak! Azok az istenverte ezüstművesek, azok lehettek megint! Mikor halt meg?

John megvonta a vállát. – Valamikor éjszaka vagy tegnap este. Lehet, hogy régebben, de a test még biztosan nem volt ott este, amikor a pap szolgája lerakott ott valami szemetet, mert akkor bizonyosan észrevette volna.

A serif szeme kikerekedett a döbbenettől. – Szemetet? Miféle szemetet?John türelmesen elmesélte az egész történetet, legalábbis amennyit ismert belőle.Richard hangos huppanással ült vissza a székére, és a tenyerébe temette az arcát. – Jézus Mária, mi

folyik ebben a városban? Hubert Walter itt van a nyakunkon, erre az egyik elöljáró lányát megerőszakolják, az egyik legjobb házból való lány pedig meghal nekünk egy szemétdombon.

John leült a támla nélküli székre, amelyet az írnok hagyott üresen, amikor elsietett a tekercsekkel a hóna alatt. – Nem tartóztattad le azokat az ezüstműveseket ma reggel, ahogy ígérted?

Richard felemelte a fejét, és zavarodottan pillantott sógorára. – Nem, meggondoltam magam. Illetve be akartam záratni őket ide a várbörtönbe, de Godfrey Fitzosbern is velük jött, hogy könyörögjön a szabadságukért.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekli az emberei sorsa.– Nem is. .. De azt mondta, tönkremenne az üzlet, ha bezárnám a két legjobb kézművesét, mielőtt

talál helyettük újakat.John nem először döbbent rá, mekkora hatalmuk volt a városi polgároknak és kereskedőknek, főleg

ha pénzük megszerzéséről vagy elvesztéséről volt szó. Még a serif is kétszer meggondolta, mielőtt ellentmondott az egyik legnagyobb céh mesterének.

– Mit tegyünk hát ezzel a halott hölggyel? – tette fel a kérdést Richard.– Megint elküldtem azért az apácáért Polsloe-ba a Szent Katalin-kolostorba. Az élő nők

vizsgálatához nagyon ért, úgyhogy felteszem, egy halott sem okozhat gondot neki. Tudnunk kell, hogyan halt meg.

– Teljesen biztosak lehetünk benne, hogy Adele de Courcy az? Ki azonosította a testet?

64

John vacillált egy darabig, mivel nem szívesen hallgatta volna sógora csípős megjegyzéseit, s az sem szerencsés, ha Richard esetleg beszámol Matildénak Nesta szerepéről. – Sokan ismerték azok közül, akik arra jártak – hazudta. Aztán felesége korábbi megjegyzése eszébe juttatott még valamit. – Azt mondják, gyakran imádkozott a Szent Olave-ban.

– De azt mondod, a Szent Bertalannál találták meg Bretayne-ben. Mi az ördögöt keres egy hölgy egymaga egy ilyen trágyadombon, mint Bretayne?

– Azt gyanítom, hogy egyszerűen ott próbálták elrejteni a holttestet. A város bármelyik pontjáról odavihették, ha volt egy lovuk, egy kézikocsijuk vagy akár egy talicskájuk.

De Revelle felugrott, és kiáltott az ajtónállónak, hogy hozassa a lovát. – Azonnal el kell mennem Reginaid de Courcyhoz, akár a Currestreeten van, akár a birtokán. És Ferrarséknak is rögvest üzenni kell. Hugh, a fiú, a Goldsmith Streeten lakik, bár tudomásom szerint gyakran tölti az idejét Tivertonban vagy apja valamely másik birtokán. – Miközben egy elfüggönyözött falmélyedésből kikapta a köpenyét, dühödten mordult fel. – Hogy ezeknek is pont most kellett történniük! Épp most nem hiányzik, hogy ilyenek tereljék el a figyelmemet. – Orra alatt dünnyögve rohant ki a szobából, kivételesen még arról is megfeledkezett, hogy vitába szálljon Johnnal arról, kinek is van joga eljárni az ügyben.

A koroner boldogan hagyta Richardra, hogy körbejárja a családokat. A serif – ha tiltakozott is – valójában örült neki, hogy magára vállalhatja ezt a feladatot, hiszen így jobb színben tűnhetett fel a megye befolyásos polgárai előtt. Richardot ugyanabból a fából faragták, mint a nővérét, ha a gazdag normannok kegyeinek kereséséről volt szó, főleg most, hogy János herceg hamvába holt lázadása után mindenáron vissza kellett nyernie hitelét a szemükben.

Miután Richard eltűnt, John is elhagyta a vártornyot, és felment szűkös kis kamrájába a kapuslakban, ahol Thomas de Peyne éppen a halottszemlén lejegyzettekről készített másolatot.

Az írnok tisztelettudón felpattant, és remegő kézzel keresztet vetett. – Nem tudtam, hol lehetsz, koroner, az a szőrös majom meg megkeseríti az életemet.

– Ülj le, írnok, és vegyél elő egy friss tekercset a zsákodból! Máris új esetet jegyezhetünk fel. – Lediktált egy rövid beszámolót Adele holttestének felleléséről, de Nestáról nem tett említést, hiszen, ha már mások is megerősítették, hogy valóban Adele az, bármikor beilleszthet a dokumentumba egy másik nevet. – Most pedig gyere el velem a Szent Miklósba! Lehet, hogy lesz még mit írnod, ha Madge nővértől azt halljuk, amire számítok.

Amikor megérkeztek a kolostorba, a hó már vékony rétegben fedte a háztetőket és a kőkerítéseket. A kapun kívül foltos póni állt kipányvázva, rajta oldalülésre alkalmas női nyereg.

– Ez gyors volt, a nővér a jelek szerint már ide is ért – mondta John, majd átvonult a kis udvaron, és belökte a raktárszoba ajtaját.

A halvány fényben először az egyik szomszédasszonyt pillantotta meg a rögtönzött ravatal lábánál, aki ragaszkodott ahhoz, hogy őrködjön a halott lány felett. A koroner embere mélyen elmerült a nagy tudású polsloe-i apácával folytatott párbeszédben. Mindketten felkapták a fejüket, ahogy John belépett. A holttest és az apáca látványára Thomas azonnal a homlokához, a mellkasához és a vállához érintette a kezét.

Miután udvariasan üdvözölte Madge nővért, és megköszönte, hogy ismét a segítségükre sietett, John megkérdezte: – Volt már alkalmad megvizsgálni a hölgyet?

A hosszúkás, szinte férfias arc egyre komorabb lett, ahogy az apáca végigmérte a koronert. –Alig öt perce érkeztem, koroner, de az az érzésem, tudom, hogy mi történt. – Gwynhez fordult, aki ismét kinyújtotta a kezét, hogy megmutassa a két kis hengert, amelyeket a holttest alatt talált. – Az embered ezekre egy vértócsában talált rá. Egy bizonyos fajta szilfa kérgéből készítenek ilyeneket. Amikor megszárad, kicsi és kemény, de ha nedvesség éri, nagyon megdagad.

John értetlenül nézett a nővérre. Mi köze lehet egy fa tulajdonságairól szóló előadásnak egy gyilkosság gyanújához – Arra használják, hogy vetélést idézzen elő, koroner. Felraknak egy-két szál ilyen szilfakérget a méhnyakba. Amikor a testnedvek átitatják, megduzzad, és kifeszíti a méhszájat, ami általában azzal jár, hogy a gyermek elvész.

John próbálta megemészteni ezt az új információt. – És ez történt itt is?Halvány mosoly futott át a szikár arcon. – Nem vagyok jósnő. Még nem volt alkalmam megnézni.

Másfelől nem nagyon tudom elképzelni, mi más okból találhatnánk szilfakéreg-darabokat egy vértócsában egy halott nő alatt.

65

Gwynben, aki a vallással szemben tanúsított minden ellenszenve dacára megtanulta becsülni az apácát, felmerült egy gyakorlatias kérdés. – Azt mondtad, ezeket a dolgokat beteszik a méhbe. Ez biztosan azt jelenti, hogy valaki más csinálta, vagy megtehette ő maga is?

Madge nővér ezen elgondolkodott pár pillanatig. – Ha egy nő valamelyest ért a bábáskodáshoz, tulajdonképpen lehetséges, hogy megcsinálja magának, de nem túl valószínű, hogy sikerrel járjon.

A koroner átvette a kérdezősködést. – Mivel a testet nyilvánvalóan úgy szállították oda valahonnan, hogy elrejtsék, kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy másvalaki keze is benne van a dologban. De miért halhatott meg?

– A vér mennyisége mindenképpen arra utal, hogy elvérzett. Bár a szilfakéreg viszonylag biztonságos, láttam már olyat, hogy valaki meghalt, mert elfertőződött a seb a méhében pár nappal vagy héttel azután, hogy megpróbált elvetélni. A vérzés arra utal, hogy rosszul helyezték be a kéregdarabokat, és a kemény fa sérülést okozott odabent. Megpróbálom kideríteni, hogy ez történt-e itt is.

John fokozatosan ráébredt a hallottak jelentőségére. Adele de Courcy, aki az év legpompázatosabb menyasszonyának ígérkezett egész Devonshire-ben, terhes volt. Vajon Hugh Ferrars lett volna a dolog mögött, vagy ami még rosszabb: valaki más? – Meg tudod mondani, mióta lehetett terhes? – kérdezte az apácát.

– Lehetséges. Mint minden más módszer a magzat elhajtására, ez sem megbízható, de ha valaki legalább reménykedni akar benne, hogy sikerrel jár, nem is érdemes próbálkoznia a negyedik hónap előtt. Később nagyobb rá az esély, hogy elérik a kívánt eredményt, de könnyebben előfordulhatnak végzetes komplikációk is.

Madge nővér úgy érezte, már eleget beszélt, és most kitessékelte a férfiakat a szobából. Miközben határozott mozdulattal betolta utánuk az ajtót, másik kezével már intette is magához a középkorú szomszédasszonyt.

John és emberei tanácstalanul álldogáltak a kolostor udvarán, és megpróbálták elképzelni, mi folyhat a zárt ajtó mögött.

– Elképesztő ez a nő – mondta Gwyn csodálattal a hangjában. – Be kéne venni a csapatunkba.Thomas végre elérkezettnek látta a pillanatot, hogy belekössön vörös hajú kollégájába. – Úgy

hangzik, mintha abban reménykednél, hogy van némi esélyed a hölgynél. Végül is nagyjából a te méreted.

– Ha nem lennék boldog a feleségemmel, nem ő lenne a legrosszabb, akit találhatnék magamnak.Thomas gonoszul elvigyorodott, és forgatni kezdte lusta szemeit. – Elkéstél, a hölgy húsz évvel

azelőtt apácának állt, hogy találkozott volna veled.Gwyn elnyűtt zekéje gallérjánál ragadta meg az írnokot. Felemelte, és alaposan megrázta. – Az

ilyesmi téged sem zavart, amikor a novíciák farát tapogattad Winchesterben, ugyebár? – vágott vissza.John rájuk szólt, hogy azonnal fejezzék be a civakodást. Túlságosan is izgatottan várta, hogy mit

talál Madge nővér, merthogy meg kellett tartania a halottszemlét, mielőtt a holttestet elszállították volna Shillingfordba, máskülönben az esküdtek nem láthatták volna.

Az a tíz perc, ami után az apáca fekete köpenyes alakja megjelent a küszöbön, egy örökkévalóságnak tűnt. A nő a kapu mellett álló lóitató vályúhoz lépett, és megmosta csupa vér kezét. Miután a ruhája ráncai közül előkerült vászonkendőben megtörülközött, a koronerhez lépett. – Úgy van, ahogy gondoltam. Nagyjából öt hónapos terhes lehetett, éreztem az alhasi részen, hogy duzzadt a méhe. Nem gennyesedett el, csak elvérzett. A méhszáj beszakadt. Vagy erővel helyezték be a kéregdarabokat rossz helyre, vagy valamilyen eszközt használtak, talán mert előzőleg nem jártak sikerrel.

John és Gwyn csendben hallgatták az apácát, Thomas latinul dünnyögött valamit az orra alatt, és szokás szerint szünet nélkül vetette a kereszteket.

– Gyorsan meghalhatott a méhsérülést követően? – kérdezte John.Az apáca bizonytalanul vonta meg csontos vállát. – - Ha azt, hogy gyorsan, úgy érted, hogy nem

napok, hanem órák alatt, akkor igen. A halála lehetett akár nagyon gyors is, ami azt jelenti, hogy percek alatt elvérzett, de azt lehetetlen megmondani anélkül, hogy tudnám, pontosan mennyi vért vesztett.

– Amit a Szent Bertalannál láttunk, az csak egy kis része lehetett a vérnek – elmélkedett John. – Ahonnan odavitték, ott akár sokkal több is elfolyhatott.

66

Madge nővér bólintott. – Nem tehetek többet. Neked kell kiderítened, ki a felelős ezért. Láttam már hasonló eseteket, de meg kell mondanom, ilyen jó házból való ifjú hölgy nem volt közöttük.

Megjelent a perjel, és frissítővel kínálta az apácát, mielőtt visszaindul póniján Polsloe-ba. Hívta Johnt is, hogy csatlakozzék hozzájuk, de a koroner úgy döntött, inkább a munkájával törődik. – Meg kell tudnom, mi a rokonok terve a holttesttel, aztán meg kell rendeznem a halottszemlét. Tarthatjuk itt az udvarban, perjel?

A szerzetes ha vonakodva is, de beleegyezett a dologba, és John már küldte is Gwynt, hogy szedjen össze annyi helybelit az esküdtszékhez, amennyit csak tud.

Reginald de Courcy teljesen összetört, amikor a serif megjelent Rougemont külső várárkának töltése alatt álló currestreeti házában a rossz hírrel, de vasakarattal rávette magát, hogy ne mutasson semmiféle érzelmet. De Courcy sovány ember volt. Haja nem maradt egy szál sem, de arcát vékony, őszes szakáll és hozzá illő bajusz díszítette. Fiatalabb korában jó katona volt, Henrik király hűséges támogatója, és kitartóan harcolt a franciák ellen az öreg uralkodó oldalán. Adele késői gyermek volt, második házasságából született. Előző gyermekei sokkal korábban születtek, így ő lett a szeme fénye.

De Courcy ideje java részét két birtoka valamelyikén töltötte: vagy a számára kedvesebbiken, Shillingfordban, vagy a másikon, Clyst St. George-ban. Felesége és három idősebb lánya ritkán látogattak Exeterbe, talán csak a piacra néztek be néha meg társasági összejövetelekre, vagy esetleg imádkozni. De Courcy azért fenntartott egy szerény házat gyakori üzleti látogatásai esetére, hiszen két gyapjúmalma is volt az Exe-szigeten, a Nyugati kapu előtti területen, ahonnan sikerült lecsapolni a mocsarat. Mint befolyásos polgár, jól ismerte a serifet, de a történtek ettől még nem voltak kevésbé sokkolóak.

– Attól tartok, minél előbb el kell jönnöd, hogy megnézd a lányod holttestét – mondta Richard, aki őszintén együtt érzett a bánat sújtotta apával.

– Akkor szólnom kell Hugh Ferrarsnak, és őt is magammal kell vinnem. El sem tudom képzelni, hogyan fogadja majd jegyesének halálhírét. – De Courcy állkapcsa meg-megremegett két mondat között. Látszott, milyen erősen kell küzdenie, hogy semmilyen érzelmet ne mutasson a külvilág felé. Együtt tették meg a rövid utat a Goldsmith Streetig, amely a főutcáról nyílt a céhek háza közelében.

Hugh Ferrars két szobát és egy szolgálót bérelt a De Courcyk egyik kereskedő barátjának házában. Részben azért, hogy lóháton bármikor könnyedén eljuthasson Adele-hez Shillingfordba, hiszen családja tivertoni otthona igencsak távol esett. Igaz, a hét java részét azért ott töltötte.

Katona volt, de eleddig egyetlen háborúban sem vett részt. A Szentföldre eljutott, de éppen akkor érkezett meg, amikor Richard király távozni készült, miután sikertelenül próbálta meg bevenni Jeruzsálemet, így maga is hazatért az uralkodóval. Korábban a francia hadjáratban alig egy héttel azelőtt köttetett fegyverszünet, hogy csatlakozhatott volna a király hadaihoz, így hát e pillanatban Hugh olyan lovag volt, aki nem talált magának ügyet, amelyet szolgálhatott volna. Úgy döntött, megházasodik, és nemz magának egy örököst arra az esetre, ha esetleg egy eljövendő háborúban elesik a csatamezőn. Apja hamarosan meg is találta a megfelelő arát, és Hugh igencsak elégedett volt Adele-lel, bár ahhoz talán túl fontosnak tartotta magát, hogy szerelmes lett volna. Azért a lány elegáns volt és csinos, ha nem is olyan elbűvölő szépség, mint Christina Rifford.

Adele halálhíre, amelyet De Courcy és a serif hozott, mérhetetlen haragra gerjesztette. Szolgálójával éppen a kardvívást gyakorolták az udvaron egy hamarosan esedékes lovagi tornára. Hugh testes, tagbaszakadt fiatalember volt dagadó izmokkal, és általában nem követte a többet ésszel, mint erővel elvét. Lenszőke haja volt és hozzá illő bajusza, de szakállt nem viselt. Amikor apósjelöltjétől megtudta, mi történt, Hugh dührohamban tört ki, hatalmas pengéjével a kerítést csapkodta, és felváltva ordítozott fájdalmas kiáltásokat meg halálos fenyegetéseket.

Miután sikerült valamelyest megnyugtatni, és már csak magában fortyogott, a serif azt javasolta, hogy a szolgálóval együtt azonnal lovagoljanak Tivertonba, és hozzák el atyját, Lord Guy de Ferrarst.

– Nem kell odáig menni érte, Exeterben van, hál' istennek. Ma jött, és a püspöki palotában vendégeskedik, mivel ő is találkozni akar Hubert Walterral a héten.

De Revelle tudta, hogy a legidősebb Ferrars bármikor jelentős figurának számítana a legfőbb bíró jelenlétében, de azt nem mondták meg neki, hogy Marshall püspöknél fog vendégeskedni. Mivel amúgy is el kellett látogatnia hozzá is, Richard csatlakozott a két férfihoz, és együtt mentek a katedrálishoz. A serif komor volt és feszült, Hugh pedig halkan dohogva szórta az átkokat arra, aki ily

67

nagy bajt zúdított a nyakába. Tulajdonképpen ugyanúgy viselkedett, mint Topshami Edgar, aki azóta is ingerülten járkált fel s alá abban a szent meggyőződésben, hogy Godfrey Fitzosbern a bűnös.

A püspöki palota, Exeter legnagyszerűbb lakóháza, a katedrális és a városfal közé épült. Igazán kellemes hely volt, hiszen itt nem bűzölögtek szemétkupacok, de többnyire kihasználatlanul állt, mert Henry püspök, az udvarmester William fivére ritkán tartózkodott a rezidenciáján. Annak, aki politikusi ambíciókat dédelget, az egyházi vezetői státus legfeljebb mellékállásnak számít. A legjobb példának erre maga Hubert Walter bizonyult, aki a canterburyi érsek székében ült. A püspök ma sem volt otthon, Hubertet kísérte vissza Plymouthból.

A főesperes ellenben a palotában tartózkodott, és a következő heti eseményeket szervezte a főkántorral és a kincstárnokkal. John de Alecon együttérzéssel fogadta a serifet és társait, aztán a vendégszobába vezette őket, hogy találkozzanak Hugh édesapjával.

Guy Ferrars igazi normann volt, aki másfél évszázaddal később született a kelleténél. Testes, izmos és arrogáns volt, és pontosan úgy gondolkodott, mint az egykori hódítók, akik még Vilmossal együtt érkeztek Normandiából. Számára az angolok még mindig a Hastingsnél legyőzött ellenség voltak, bár ő maga nyolcvan évvel a csata után született. Vaskézzel irányította számos birtokát és várát, amikor éppen nem az írekkel vagy Fülöp francia királlyal harcolt. John de Wolfe néhányszor találkozott vele, és szíve mélyéből rühellte ezt az embert, akinek az ő szemében az egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy bizonyította hűségét Richard királyoz.

Amikor Ferrars meghallotta Adele halálhírét, vörös arca rezzenéstelen maradt – már amennyit hatalmas barna bajusza és szakálla látni hagyott belőle. Fia, aki sok tekintetben emlékeztetett rá, inkább dühös volt, mint bánatos, amikor közölte vele a hírt, miközben többször is félig kirántotta a kardját hüvelyéből, hogy aztán hangos csattanással lökje vissza.

Lord Ferrars merev tekintettel fordult Richard de Revellehez. – Hogyan halt meg, serifi Egészséges, fiatal nő volt. – Egyelőre keveset tudunk a tragédiáról. Egy órája sincs, hogy a koroner meghozta nekem a hírt. Azonnal De Courcyhoz és a fiadhoz siettem, aztán meg ide jöttünk. Éppen oda tartunk, ahol most fekszik, és bízom benne, hogy ott többet is megtudhatunk.

Guy Ferrars egyetlen határozott bólintással jelezte, hogy megértette, és saját szolgálóját szólította, hogy azonnal hozza a ruháit. – Odamegyünk… és isten irgalmazzon annak, aki ezt a bajt ránk szabadította! – vicsorogta.

68

Kilencedik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER TALÁLKOZIK EGY VÉNASSZONNYAL

Azon a szombat délutánon a legutóbbi tragédia összes szereplője igyekezett megtenni minden tőle telhetőt. Reginaid de Courcy intézője vágtában tette meg az utat Shillingfordba, hogy megvigye a szomorú hírt Adele édesanyjának és nővéreinek. Azt az utasítást kapta, hogy hozza el mindannyiukat abba az exeteri házba, ahová Adele testét szállítják éjszakára.

Amikor a Ferrarsok és a De Courcyk megérkeztek a seriffel, John de Wolfe a kis udvaron várta őket. Szokása szerint nyíltan elmondta nekik, hogy Adele vetélés miatt halt meg, amit valamely más személy hajtott végre bűnös módon. Ha húsz angyal ereszkedett volna alá egy villám hátán, a jövevények akkor sem döbbenhettek volna meg jobban. Ahogy John később Nestának mesélte, ha a szegény lányt száz darabba vágják és élve megnyúzzák, akkor sem szörnyednek el annyira, mint így, hogy azt kellett megtudniuk, hogy elvetélt.

– Gyermeket várt? – bömbölte a lány apja. –Az én drága Adele-om?– A lány terhes volt? – hördült föl Guy Ferrars. Mindketten Hugh-hoz fordultak, és apja azonnal le

is kevert neki egy hatalmas pofont, hogy a fiú majd' hanyatt vágódott tőle. Ahogy nagy nehezen sikerült visszanyernie az egyensúlyát, Reginald de Courcy ököllel vágta arcon úgy, hogy eleredt az orra vére, és ismét megtántorodott. Úgy festett, mindkét idősebb férfit Adele halálánál jobban elkeserítette az a tény, hogy terhes volt. – Te mocskos gazember! – üvöltötte De Courcy az öklét rázva.

Hugh apja egészen ellilult a dühtől. – Normann vagy, fiam! Kötelességed a normann lovagi erények szerint élned. Hogy tehetted ezt?

Mielőtt a fiú letörölhette volna a vért az arcáról, hogy válaszolni tudjon, De Courcy vad dühvel fordult Guy Ferrars felé. – Miért nem tudtad megfékezni az elfajzott fiadat, te átkozott? Nem várhatott volna húsvétig, hogy ágyba vigye azt a szerencsétlen lányt? Nincs elég kurva ebben a városban, hogy kiélhesse magát náluk?

Lord Ferrars, aki legalább ugyanolyan dühös volt, egészen közel hajolt De Courcyhoz, jobb kezével pedig lökött egyet rajta, hogy a másik a falhoz tántorodott. – Ne merj velem így beszélni, hogy az isten verjen meg!

A kardok baljóslatúan megcsörrentek hüvelyeikben, és a koroner meg a serif egyszerre léptek előre, hogy megragadják a két harcias férfit a válluknál fogva, majd szétválasszák őket.

– Ne felejtsétek el, uraim, hol vagytok! – kiáltotta Richard, és széles karmozdulattal a kolostorra mutatott.

– Nem helyénvaló az ilyesmi, amikor odabent holtan fekszik a hölgy – csattant fel John is, és még egyet rántott Ferrars vállán.

A két férfi visszahúzódott, de továbbra is lángoló tekintettel meredtek egymásra. Csak akkor fordultak el, amikor Hugh egy véreset köpött, s így már bele tudott fogni ártatlansága bizonygatásába. – Nem én voltam, esküszöm – hebegte. – Egyetlen ujjal sem értem hozzá.

Apja a fülénél fogva ragadta meg. – Nagyon valószínű! Hugh kétségbeesetten dörzsölte a vért az arcáról a keze fejével. – Nem én voltam, apám, mondom. Esküszöm, hogy nem én voltam!

Apja még egyszer megragadta, ezúttal a gallérjánál, és egészen közel tolta az arcát Hugh-éhoz. – Megesküszöl? – Hát persze. Az utóbbi fél évben jóformán meg sem csókoltam. Őszintén szólva nem hinném, hogy különösebben bánta volna.

– Igazat beszélsz, fiam? A kardodra mondod?Válaszul Hugh azonnal kihúzta a majd' egyméteres acélt a hüvelyéből, és maga elé tartotta, mint

valami feszületet. Ünnepélyesen lovagi becsületszavát adta, hogy nem őtőle fogant meg Adele. A katonai erkölcsök szerint, és ezeket a Ferrarsok a bibliájuknak tekintették, egy ilyen eskü a fiú apjának mindennél többet jelentett, és saját kezűleg végzett volna Hugh-val, ha megtudja, hogy hamisan esküdött a kardjára.

Guy diadalmasan fordult De Courcyhoz. – Vond vissza, amit mondtál! Becsmérelted a családomat, most pedig úgy áll, hogy a saját lányod volt az, aki a becstelenséget elkövette. Ha nem az én fiam ejtette teherbe, akkor bizony más férfival kellett hálnia.

69

De Courcy, aki a szent esküt ugyanolyan megkérdőjelezhetetlennek tekintette, összeomlott. John úgy érezte, egy pillanatra mindenki megfeledkezett a halott lányról ebben a családi becsületért folytatott viaskodásban.

Lord Ferrars még nem végzett a mondandójával. – Ha mindez nem történik, hagytad volna, hogy a fiam feleségül vegye a tisztátalan lányodat. A fiam menyasszonya, és közben valaki másnak a gyerekét hordja? Így viselkedik egy normann?

Ez már túl sok volt De Courcynak, aki kitépte magát De Revelle kezei közül, és megint Ferrarsra rontott, miközben megpróbálta előrántani kardját.

– Ne merd kétségbe vonni a lányom becsületét, Ferrars – üvöltötte. – Tegnap még elég jó volt a fiadnak. Most itt fekszik holtan, s úgy becsmérled őt, hogy nem tudja megvédeni magát! Ha valóban igaz, hogy a fiad nem apja ennek a fattyúnak, akkor bizonyára megbecstelenítették, mint az elöljáró szerencsétlen lányát a múlt héten.

– És az hogyan lehetséges, hagy te nem hallottál erről a képzeletbeli erőszakról? – csattant fel Guy gúnyosan.

– Talán túlságosan szégyellte ahhoz, hogy elmondja felelte De Courcy, akinek sikerült meggyőznie magát, hogy csakis az ő elmélete lehet igaz. Hugh Ferrars időközben visszanyerte a hangját, de távolról sem higgadt le.

– Nem fontos, hogy ki az apa – kiáltotta. – A lány halott, és úgysem vehetem feleségül. De valaki elvette az életét, amikor megpróbálta elhajtani a gyereket. Engem megfosztott a jegyesemtől, és a becsületem is kockán forog. Megkeresem a gazembert és megölöm… Aztán megkeresem az apát, és őt is megölöm! – Kirántotta a kardját, és a levegőben kezdett hadonászni vele.

Mostanára lassacskán kisebb tömeg gyűlt össze a környékbeli kunyhók lakóiból az udvar alacsony kőkerítése mellett, és mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte a váratlan drámát, ami végre némi izgalmat hozott szürke életükbe.

Gwyn és Thomas az udvar túlfeléről figyeltek. A kelta azt fontolgatta, hogy közbelépjen-e, s ez jó néhány fej összekoccanását jelentette volna. Ura nem adott jelet, de a civakodásban részt vevők magas rangja is arra intette a keltát, hogy helyesebb, ha nem használja ökleit.

A serif, aki ezredszerre is azt kívánta, bárcsak valahol máshol lenne, megkísérelte kibékíteni a feleket.

– Uraim, mindannyian feszültebbek vagyunk egy ilyen helyzetben, főleg azok, akik közel álltak a halotthoz. De van még mit tennünk, ha meg akarjuk találni ennek a bűnténynek az elkövetőjét. Meg kell néznetek a holttestet, és meg kell erősítenetek, hogy valóban De Courcy kisasszony az. – Majd vonakodva bár, de hozzátette: – És feltételezem, a koronernek is szüksége van valami hasonlóra a saját formaságaihoz.

A város másik részében Edgar újra munkába állt Nicholas, a patikárius boltjában. Nemrég ismét meglátogatta Christinát, és egészen elborzadt attól, hogy a lány milyen szótlan maradt a jelenlétében, és láthatólag minden érdeklődését elvesztette iránta. Bernice néni tett néhány erőtlen kísérletet ugyan, hogy közelebb hozza őket egymáshoz, de az elöljáró lánya csak ült holtsápadtan a tűz mellett, a ropogó hasábokat bámulta, és pár elmormogott szón kívül nem is válaszolt a fiú együtt érző próbálkozásaira.

A vézna fiatalember kétségbeesetten ücsörgött mellette egy támla nélküli széken. Haja kuszán lógott a homlokába, miközben reménytelenül próbált valami olyasmit mondani, ami halvány mosolyt csal a lány bájos arcára. Az egyik pillanatban majd belepusztult, annyira szánta jövendőbelijét, a következőben pedig úgy érezte, teljesen más világban él, mint ez a Christina nevű idegen. Szünet nélkül küszködött a gondolattal, hogy most már sosem lesz képes feleségül venni ezt a nőt, akit egy másik férfi a magáévá tett.

Fél óra elmúltával feladta a kísérletezést, és szégyenkezve bár, de megkönnyebbülten talált ki valamiféle kifogást, hogy miért is kell most visszasietnie patikáriusmesteréhez.

Szinte menekülve lépett a Főutcára, aztán fel sem emelte a fejét, úgy keresztezte a Carfoix-t, hogy befordulhasson a Fore Streetre, ahol Bristoli Nicholas patikája állt. Ahogy lépdelt, egyre csökkent a bizonytalansága miatti szégyenérzet, hogy aztán átadja a helyét a haragnak. Ahányszor csak kilépett a Rifford-házból, és idegenek közé került, mindig ez történt.

70

Dühe nem is annyira egy ember, mint inkább a világ összes férfija ellen irányult. Még az is lehet, hogy a következő, akivel véletlenül összeütközik az utcán, Christina támadója.

Meg akarta találni azt az embert, és a bordái közé akarta döfni a tőrét – nemcsak hogy bosszút álljon Christina szüzességéért, de azért is, amiért az illető felforgatta saját békés, rendezett életét. Veszélybe került az esküvője, az emberek ujjal fognak mutogatni rá, mint egy tisztátalan nő férjére; ráadásul még az oly nagy becsben tartott patikusi tanulmányait is megzavarták háborgó érzelmei.

Ahogy ott sietett az utcán, nem is törődve a járókelők tiltakozásával, akiket majdnem fellökött, a tőre markolata után tapogatózott, merthogy kardot nem viselt. Az orra alatt mormogva imádkozott az összes általa ismert szenthez, hogy abban a szent pillanatban varázsolják elé a támadót, hogy tőrének hegye válogatott gyötrelmeket okozhasson neki.

Amint megérkezett a patikus boltjához, egyik pillanatról a másikra kitisztult a feje, újabb szégyenrohamában elrántotta kezét a tőrről, és megpróbálta összeszedni magát. Egyszerre rájött, mennyire nevetségesen viselkedett. Tulajdonképpen a patika közelsége térítette vissza az orvosi etika világába. Edgar becsületes fiatalember volt, és olvasta a görög Hippokratészt, minden orvosok atyját, aki azt hirdette, hogy egy gyógyító számára a beteg gyógyulása mindenek felett áll. A fiú zavartan rázta meg a fejét, mintha csak a gonoszt próbálná elűzni, és belökte a bolt ajtaját.

Odabent az ismerős tárgyak és a gyógynövények illata megnyugtatták. A pultnál egy nő állt egy kisfiúval, és éppen valamilyen kenőcsöt vásárolt, amit Nicholas egy csontból készült spatulával adagolt egy kis fadobozba. – Mi a véleményed erről, Edgar mester? Nézd csak meg a fiú kezét!

Nicholas jó tanár volt, és minden egyes páciens nyavalyáját megmutatta inasának is. Edgar egy pillanatra meg is feledkezett minden bajáról, és elmerült a beteg tanulmányozásában. Egyetlen gyors pillantás a vörös barázdákra és a száraz bőrre a gyermek ujjai között már el is árulta neki, hogy rühről van szó.

– Így van, Edgar. És mit kell kérdeznünk ettől a jóasszonytól? – Az inas a láthatólag ideges nőhöz fordult, aki egy kereskedő felesége volt a Mary Arches Lane-ről. – Vannak még gyermekeid?

– Még három fiú és egy lány.– Akkor kenj ebből a kenőcsből az ő kezükre is, mert ha eddig nem kapták el, hát hamarosan

elkapják. És vizsgáld meg a bőrt az egész testükön, hogy nincsenek-e hasonló foltok máshol is. A nyak fölött nem kell keresned, a fejbőr sosem fertőződik meg.

Ahogy a nő a zsíros kenőccsel kilépett a boltból, Nicholas melegen megdicsérte inasa orvosi szaktudását. A patikárius alacsony, negyven év körüli férfi volt, tésztaképű, ahogy mondani szokták, hatalmas, korán őszülő, göndör hajkoronával. Ót évvel ezelőtt egy betegség következtében lebénult arca egy része, és azóta szája bal sarka meg a bal szemöldöke ernyedten csüngött, bal orcáján pedig löttyedt ráncokban lógott a bőr. Ajkát képtelen volt összecsukni, és szája sarkából lassan szivárgott a nyál, amit aztán egy ronggyal törölt le időnként. Nicholas komoly képet vágva érdeklődött a Rifford család tagjainak hogyléte felől, és láthatólag őszintén együtt érzett Edgarral, amiért a fiú ilyen helyzetbe került.

A topshami fiatalember volt az egyetlen inasa, és Nicholas jó szándékú, figyelmes mesternek bizonyult, amit Edgar figyelmes és szorgalmas munkával hálált meg. Egy darabig még beszélgettek a szörnyű esetről, miközben nem is tudták, hogy alig pár száz yardnyival odébb valami még borzalmasabb történt a Szent Miklós-kolostorban. Edgar hamarosan ismét munkához látott, ellenőrizte az üvegeket meg az agyagbödönöket, és amelyik kiürült, azt feltöltötte a készletből.

Miközben a falakon magasan körbefutó polcokon rendezgette a latin feliratokat viselő tárolóedényeket, a patikus egy hatalmas késsel a szezon utolsó gyógynövényeit darabolta, hogy aztán téli használatra kiszáríthassa őket. Ahogy a kés éle ütemesen csapkodta a deszkát, Nicholas folyamatos csevegéssel próbálta elterelni a fiatalember figyelmét a problémáiról. A gombákról beszélgettek, amelyeket a gyógyszerész szedett aznap reggel a város határában a mezőn. Megtárgyalták, melyeket érdemes megenni, melyek használhatók gyógyításra, és melyek mérgezők.

– Hol tanultál meg ennyi mindent? – kérdezte Edgar kíváncsian.– A saját mesteremtől, amikor én is inas voltam Bristolban. Mindig kiküldött az erdőbe meg a

legelőre a folyó fölötti szurdok körül, hogy keressek gombákat, aztán kikérdezett, hogy melyiknek mi a neve, és mit kell tudni róla.

– Ezért hívnak Bristoli Nicholasnak? Mert ott voltál inas? A patikus egy pillanatra abbahagyta a vagdosást.

71

– Csak azóta kezdtek el így hívni, amióta hat évvel ezelőtt Exeterbe költöztem. Bristolban születtem, és az apámat Henry Thatchernek hívták, merthogy a szalmatetők készítése volt a mestersége. Engem meg egyszerűen Nicholasként ismertek, még akkor is, amikor már saját boltom volt a kikötő közelében.

Edgar pár pillanatra teljesen megfeledkezett mindenről, ami nyomasztotta. – Miért jöttél hát el Bristolból, ha ott születtél, és ott volt a boltod is.?

Úgy tűnt, erről Nicholas nem szívesen beszél. – Nem ment valami jól az üzlet. A vevőim fele tengerész meg kurva volt, akik a nemi betegségeiket

akarták kezeltetni. Úgy döntöttem, újra kezdem valahol máshol, mielőtt rossz híremet keltik, és elterjed rólam, hogy máshoz se értek, csak a szifiliszhez. – Láthatólag nem szívesen beszélt a múltjáról, és igyekezett is gyorsan témát váltani.

Beszélgettek még arról, kiket végeztek ki a héten a város határában álló bitón, meg arról, mennyibe is kerül manapság a nyers gyapjú, amivel a sebeket kötözték be, meg amiből rögzítőkötéseket készítettek. Edgar a családi üzlet révén járatos volt a gyapjúkereskedelemben, és elmagyarázta, hogy az ez évi szegényes termés miatt felmentek az árak, főleg mivel Normandiában és Bretagne-ban egyre nagyobb a kereslet.

Sokat gondolkodott Nicholas azon, miért is lelkesedik annyira inasa a patikusságért, amikor ott várja a jövedelmező családi üzlet, amelyet Topshami Joseph nyilván örömmel ad át fiának, ha eljön az ideje.

Aztán Edgar hirtelen visszaterelte a beszélgetést saját aktuális problémájához. – Sokat pletykálnak a városban Christináról?

Nicholas habozott, mielőtt válaszolt volna. – Tudod, milyenek az emberek, Edgar. Szeretik továbbadni a híreket. Főleg a rossz híreket. Akadt néhány vásárló, aki rólad kérdezősködött, mert persze tudják, hogy úgy volt, hogy feleségül veszed őt.

Edgar hatalmas koppanással csapta a polcra az egyik agyagedényt. – Úgy volt, hogy feleségül veszem! Ez így elég találó, mert abban aztán nem vagyok biztos többé, hogy Christina akarja még ezt az esküvőt.

– Jaj, ne beszélj már bolondságokat! Hetekig el fog még tartani, mire szegény lány megbékél a világgal, és rendezi a gondolatait. Adj neki időt, és biztos vagyok benne, hogy megint minden rendben lesz.

– Csakhogy abban sem vagyok biztos, hogy én feleségül akarom-e még venni – fakadt ki Edgar. Szívügyekről sokkal könnyebb volt mesterével beszélgetnie, mint édesapjával.

Nicholas abbahagyta a vagdosást, és felnézett inasára, aki éppen egy sámlin állt, hogy felérje a felső polcokat. Még ez is érthető, de most egyszerűen hagynod kell, hogy egy ideig menjen magától minden.

Edgar azért még elrágódott a dolgon, mint kutya a csonton. – És arról is szólnak azok a pletykák, hogy ki követhette el ezt a szégyenletes bűntényt? – kérdezte végül összeszorított fogai közül.

Nicholas pár pillanatra elgondolkodott. – Semmi érdemlegeset nem mondanak. Azt azért rebesgetik, hogy Godfrey Fitzosbern tudhat valamit a dologról, de nyilván csak azért, mert a menyasszonyod nála járt utoljára, mielőtt megtámadták volna.

Edgar lelépett a székről, és lángoló arccal fordult mestere felé. – Úgy tűnik, mindenki erre jutott. És nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

A patikárius megpróbálta megnyugtatni tanítványát. A serif magához vitette Fitzosbern két emberét, de egy órán belül elengedték őket. Mivel a mi serifünk kényelmes természet, és szívesen kötteti fel az első, keze ügyébe kerülő gyanúsítottat, ez csakis azt jelentheti, hogy a pletykának nincs semmi alapja.

– Csakhogy akár azt is jelentheti, hogy a munkások ártatlanok, és az urukra vetül helyettük a gyanú árnyéka – kiáltott fel Edgar, aki most a pult mögötti szűk helyen járkált fel s alá. – Az az ember nagyon is gyanús, főleg mivel mindenki tudja rég, micsoda parázna!

Nicholas figyelmeztetőleg csettintett a nyelvével. – Vigyázz, mit beszélsz, fiam! Azzal az emberrel nem jó ujjat húzni. Krisztus a megmondhatója, hogy én magam sem kedvelem, amiért folyton-folyvást megakadályozza, hogy patikuscéhet alapítsak itt a nyugati országrészben, de azért erőszakkal nem merném vádolni anélkül, hogy cáfolhatatlan bizonyítékom lenne.

72

Az inast láthatólag ez sem győzte meg, és ujjai megint a tőr markolatával babráltak, miközben nyugtalanul járkált ide-oda a boltban, és az orra alatt dünnyögött. – Szembeszállok én vele, meg fogod látni, Nicholas! Az ösztöneim azt súgják, hogy ő tette! Elrendezem én még vele ezt az ügyet!

A gyógynövények tudora felsóhajtott a fiatalember gyors hangulatváltásai láttán, és azon kezdett gondolkozni, miféle nyugtató hatású szere is van, amiből adagolhatna egy kicsit Edgar levesébe a következő étkezés alkalmával.

Kora délutánra kissé lecsillapodtak a kedélyek, és John kihasználta az alkalmat, hogy ellátogasson a Bokorba. Délben rövid időre hazament, és gyorsan megebédelt Matildával, hogy ezzel is elősegítse az otthoni békességet. Mary ezúttal disznólábszárat készített főtt káposztával, ami Johnnak nagyon is megfelelt, főleg így, hogy a hús egy frissen leölt állattól származott, és nem sóval tartósították, mint majd a tél vége felé. Szerette az egyszerű ételeket, bár Matilda megvetette az efféle „szolgálóknak való” táplálkozást, ahogy ő nevezte, és szívesebben evett valami elegánsabbat, főleg ha a recept Franciaországból származott. Bár Devonban született és nőtt föl, folyamatosan a normann hazába vágyott, nem törődve vele, hogy ősei már három generációval korábban átkeltek a csatornán. Egyetlenegyszer került kapcsolatba Normandiával, amikor pár évvel korábban két hónapot töltött ott távoli rokonainál.

Hogy felesége gondolatai véletlenül se terelődjenek kettejük konfliktusa felé, evés közben John elejtett egy-két érdekességet Adele halálával kapcsolatban. Matilda élvezettel csámcsogott a botrányos tényen, hogy a lány terhes volt, és hogy Hugh tagadta az apaságot. Alig várta, hogy hallhassa az exeteri asszonyok között hamarosan szárnyra kapó pletykákat.

– Van valami ötleted, hogy ki próbált segíteni neki elhajtani a magzatot? – kérdezte a férfi remélve, hogy a sok zagyvaság között felesége valami hasznos információt is elejt. – Nem pletykáltak az asszonyok sosem olyasvalakiről, aki ilyesmivel foglalkozik?

Matilda azonnal felhúzta az orrát – Sosem süllyednék odáig, hogy' ilyesmiről beszélgessek – csattant föl sértődötten. – Kétségtelenül akadhatnak vénasszonyok meg mindenféle boszorkányok, főleg az olyan trágyadombokon, mint Bretagne, akik képesek ilyen disznóságokra, de biztosíthatlak, egyetlen jó házból való nő sem tud semmit az ilyesmiről.

John érezte, hogy jobb, ha ezt a témát nem erőlteti, és hogy elkerülje felesége újabb hangulatváltását, inkább másra terelte a szót. Amint tudta, elhagyta a házat azzal a kifogással, hogy vissza kell mennie Rougemont-ba, hogy diktáljon Thomas de Peyne-nek, de a főutcára érkezvén inkább balra fordult, az Idle Lane felé.

Gwyn már a fogadóban volt, és egy félpennys ebéddel meg egy korsó sörrel töltötte éppen hatalmas bendőjét. Amint eligazította a szakácsot a hátsó udvarban és a lányt, aki az emeleten rendezte a szalmazsákokat meg a pokrócokat, Nesta is megjelent, és lehuppant a két férfi mellé a padra. Walesi nyelven szólt hozzájuk.

– Igazán jót tesz az üzletnek a legfőbb bíró látogatása – mondta, és visszagyűrt egy rakoncátlan vörös hajtincset főkötője alá. – Minden egypennys szalmazsákot meg sima szalmakupacot kibéreltek az emeleten a következő négy éjszakára, annyian jönnek ide megnézni a nagy érseket.

– Valószínűbb, hogy kérvényezni akarnak valamit – mormogta a mindig cinikus Gwyn.A fogadós izgatottan hallgatta, ahogy beszámoltak neki az aznapi tragédia részleteiről, főleg így,

hogy ő volt az, aki legelőször azonosította az áldozatot. John elmesélt mindent, amit időközben megtudott, és miként feleségétől, Nestától is megkérdezte, nem tudja-e, kik lehetnek azok a városban, akik magzatelhajtásra vállalkoznak.

A ráncok összefutottak a nő csinos arcán, ahogy elgondolkodott a válaszon. – Nem mondhatom, hogy tudok olyan illetőt, aki méhekben turkál, hogy úgy mondjam. – Hamiskás mosolyt küldött a koroner felé. – Eddig még nem volt szükségem ilyesmire, ha folyton azon vagy is, hogy gyereket csinálj nekem.

John válaszul két ujjával összecsippentette a bőrt a nő combján. – Elég a mellébeszélésből, hölgyem. De hát senki nincs, aki segítene egy nőnek, aki gyereket vár? Isten a megmondhatója, rengeteg család van, ahol túl sok szájat kell etetni.

Nesta készségesen bólintott. – Hát ha bábaasszonyokat keresel, nekik vannak mindenféle gyógynövényeik meg főzeteik, amikkel helyre lehet állítani a havi vérzést. A legtöbb persze nem használ semmit, de egyik-másik asszonynak jó hírét költik.

73

– Mint például kinek?A walesi fogadósnő gondolkodott pár pillanatig. – Talán érdemes lenne megkeresni az öreg

Szakállas Lucyt. Ő nevezetes a piruláiról meg az orvosságairól. A szegények mindig hozzá mennek, ha nem engedhetnek meg maguknak egy rendes orvost.

– Hol találjuk meg?– Egy kalyibában lakik a Frog Lane-en az Exe-szigeten. Majd' annyi szőr van az arcán, mint ennek

a behemót keltának itt.Gwyn elvigyorodott. Ő maga is majdnem ugyanannyira kedvelte Nestát, mint ura, és sose bánta, ha

a nő ugratta egy kicsit.John elgondolkozva dörzsölgette borostás állát. – Szakállas Lucy? Nem őt akarták vízbe fojtani pár

évvel ezelőtt, mondván, hogy boszorkány?Nesta megvonta a vállát – a dolog még az előtt történt, hogy ő Exeterbe jött volna –, de Gwyn

bólintott. – Emlékszem. Nem sokkal az után történt, hogy visszajöttünk a nyolcvanötös ír hadjáratból. Valaki holtan esett össze a piacon, és ő visszahozta az életbe úgy, hogy nagyokat ütött a mellkasára, és varázsigéket kiabált.

A koroner ritka nevetéseinek egyikét hallatta. – Igen, már emlékszem. A férfi valamelyik céh tagja volt, és rávette a céhtársait, hogy adjanak be egy kegyelmi kérvényt, miután a püspök bírósága elítélte a nőt, amiért lepaktált az ördöggel.

John kedvese nem lepődött meg. – Ha meglátjátok, magatok is azt fogjátok hinni. Meg hogy söprűn lovagol az égen éjszaka. Olyan valódi banya, hogy az anyák az Exe-szigeten vele ijesztgetik a gyerekeiket, ha rosszul viselkednek.

De Wolfe kinyújtóztatta a karját, és hatalmasat ásított. Nemsokára megnézzük magunknak. Siess, Gwyn, lapátold be azt a birkahúst! El kell sétálnunk a folyóhoz.

Az Exe-szigetet a városfal nyugati részét körülvevő mocsárból alakították ki. Exeter városa ezen a ponton a folyó felé lejtett. Csakhogy az Exe nem valami állandó mederben folydogáló, csinos kis patakocska volt, hanem rendszertelenül kanyargó, mocsaras sárlé. A város ott kezdődött, ameddig a dagály felért, és a tengervíz meg a távoli Exmoorból érkező hol több, hol kevesebb folyóvíz miatt a talaj a Nyugati kapun kívül folyamatosan változott. Évek óta próbálkoztak már vele, hogy lecsapolják a mocsarat néhány vízelvezető árok segítségével, és valahogy rákényszerítsék a folyót, hogy ne lépjen ki a medréből. Nagy nehézségek árán kialakítottak egy szigetet, és alapítottak rajta egy települést számos kallómalommal a gyapjúkereskedelem miatt.

Ingatag hidacska ívelt át a folyón, hogy a nyugatra vezető úthoz csatlakozzék, de csak gyalogosok használhatták, a marháknak, a lovaknak és a szekereknek a gázlón kellett áttocsogniuk. Az elmúlt négy év azzal telt, hogy masszív kőhidat próbáltak építeni a fatákolmány helyébe, azonban az építőmester, Walter Gervase kifogyott a pénzből, mivel a kőhíd megépítése többe került, mint arra bárki is számított volna. Ennél a félkész, elhagyatott kőhídnál talált rá a koroner és embere a Frog Lane-re, amelyet teljes joggal neveztek el a békákról ebben a mocsaras ingoványban. A Nyugati kapun keresztül hagyták el a várost, és a szállingózó hótól még mindig fehér ösvényen gyalogoltak tovább, amíg a sártól tocsogó tóparton el nem érték a keresett utca bejáratát. Az itt sorakozó kalyibák még a bretayne-ieknél is ócskábbak voltak. Mindegyikből füst szivárgott az ólomszürke ég felé. Nem egy kunyhóból csak kiégett romok maradtak, bizonyítván, milyen veszélyes is tüzet rakni a főleg mogyoróvesszőből font, majd sárral összetapasztott falak között.

A mezítlábas utcagyerekek szokásos gyülekezete követte őket, mit se törődve a decemberi hideggel. Rongyokba csavart nők botorkáltak a kunyhók között, és zabzsákokból készült köpenyt viselő férfiak cipeltek hatalmas csomókban nyers gyapjút a folyóparton valamivel lejjebb fekvő kikötőből az utca végén épült kallómalomba.

– Hol lakik a Szakállas Lucy? – faggatta John a körülöttük ugráló utcagyerekek közül a legközelebbit és legmocskosabbikat.

A fiú vágott egy grimaszt, és társaival együtt mindannyian szétterjesztett ujjaikat homlokuk előtt ide-oda mozgatva jelezték, hogy valamiféle mumusról van szó. – Szakállas Lucy, Szakállas Lucy boszorkány! – kántálták kórusban.

Gwyn csapott egyet a megkérdezett fiú felé, de az ügyesen félreugrott. – Hol találjuk? – mordult rá a walesi.

Egy másik fiú, aki társainál kevésbé tűnt tartózkodónak az idegenekkel szemben egy, a többitől kicsit hátrébb, a nád között magányosan álló kunyhóra mutatott.

74

A két férfi az ingoványos vízelvezető csatorna mellett elindult a jelzett irányba. Hamarosan bokáig jártak a sárban, és hangos cuppanással emelték a lábukat minden egyes lépésnél.

– Szent Péterre és Szent Pálra mondom, messze ez a legborzalmasabb hely ezen a környéken – mormogta De Wolfe, miközben érezte, hogy bőrcipője varrásán keresztül beszivárog a víz.

– Egy olyan jó házból való lány, mint Adele de Courcy, sohasem jönne ide – jegyezte meg Gwyn.John megvonta a vállát. – Ha egy nő bajba kerül, mondjuk gyereket vár valakitől, miközben egy

másik férfihoz készül hozzámenni, sok mindenre képes.Megérkeztek a többinél is nyomorúságosabb kunyhóhoz. Valószínűleg mert a föld megsüllyedt

alatta, az egész tákolmány vészesen oldalra billent. Úgy tűnt, idővel óhatatlanul beledől a csatornába. A fűvel benőtt nádtető számtalan lyukán füst szivárgott ki. Ajtó nem volt, a bejáratot egy kerítésdarabbal torlaszolták el. Gwyn ezt most félretolta, és bekiáltott a füstös kunyhóba: – Van itt valaki?

Lábak csoszogása hallatszott az agyagpadlót borító mocskos szalmán, és hajlott alak jelent meg a bejáratnál.

Bár John sok különös és torz figurát látott életében, akit most pillantott meg, még az ő szemében is különlegesnek számított. A banya eleve groteszkül csúf arcát szinte teljes egészében vékony, ősz szőrszálak borították. Csak arca felső része, orra és homloka maradt csupasz. Egyik szemén a gyulladt, vörös szemhéj mintha kifordult volna, löttyedt ajkai pedig látni engedték fogatlan, rózsaszín ínyét. Azt, hogy nő állt velük szemben, csak az általa viselt rongyok formája, és az álla alatt megkötött koszos főkötő árulta el.

– Ki az? Mit keresnek férfiak a házamban ~ – csattant fel reszelős, nyafogó hangján. Szavai szinte azonnal köhögési rohamban folytatódtak, és véres nyálat köpött a padlóra.

– A király koronere vagyok, és ez itt a hadnagyom. Te vagy az az asszony, akit Szakállas Lucynek neveznek. Inkább állítás volt, mint kérdés, de a vén banya azért bólintott. Sokkal púposabb volt, mint Thomas, de valószínűleg ugyanúgy a gyermekbénulás következményeként, gondolta John.

– Fel kell tennem néhány kérdést, te nő.Lucy kuncogni kezdett. – Már megint azzal vádoltok, hogy boszorkány vagyok? Nem érdekel.

Megkönyörülnétek rajtam, ha felakasztanátok vagy vízbe fojtanátok. Minden jobb, mint ez az élet.– Azt hallottam, az a híred járja, hogy tudsz segíteni olyan asszonyoknak, akik teherbe estek, de

nem kívánják megszülni a gyermeket.A nő felsóhajtott. – Be akartok jönni, urak? Vagy inkább itt kint tartóztattok le?A két férfi nem szívesen tette volna be a lábát a kunyhóba, mivel könnyen el tudták képzelni, mi

várná őket odabent, és miféle fertőzéseket kaphatnának el.Bár John már rég hozzászokott az emberi szenvedés látványához, ez az öregasszony most mégis

együttérzést váltott ki belőle, mert ha a teste nem is volt több romhalmaznál, látszott, hogy az elméje ép. – Nem azért jöttünk, hogy letartóztassunk. Információra van szükségem egy nőről, aki holtan fekszik a városban.

Elmondott mindent Adele de Courcyről, beleértve az apáca diagnózisát is, mely szerint vetélés közben elvérzett. – Kérte-e valaha egy ilyen hölgy a segítségedet?

Szakállas Lucy felemelte homályos tekintetét, a férfi szemébe nézett, és az bármilyen kemény ember is volt, megrezzent egy kicsit, ahogy azokra a történetekre gondolt, amelyeket kisgyermek korában édesanyja mesélt neki a boszorkányokról. – Hogy nézett ki? – kérdezett vissza a banya.

A koroner megtett minden tőle telhetőt, és a nő rögvest bólogatni is kezdett. – Igen, ugyanaz kell hogy legyen. Nagyon ritkán történik meg, hogy ilyesféle hölgy látogat el hozzám. Főleg a környékbeliekkel foglalkozom, meg a szegényekkel, meg azokkal, akik a közeli falvakban laknak. Most viszont úgy egy-két hónappal ezelőtt valóban meglátogatott egy elegáns hölgy. – Újabb köhögő roham rázta meg, mielőtt folytathatta volna. – Tiszta a lelkiismeretem, mert nem tettem vele semmit. Kétszer is elmaradt a havibaja, és teljesen kétségbe volt esve. Nem kérdeztem, miért, bár nem viselt jegygyűrűt.

– Tettél-e benne valami kárt, vénasszony? – kérdezte határozottan John.– Nem, azok az idők már elmúltak. Azért adtam neki gyógynövényeket, hashajtót meg

petrezselymet, meg csombormentát, hogy rakja fel a méhébe. Kaptam tőle egy hatpennyst, az isten áldja meg érte, aztán elment.

75

Gwyn is elérkezettnek látta az időt, hogy beleszóljon a beszélgetésbe. – Honnan tudod akkor, hogy nem tettél benne kárt?

A banya lehajtott fejjel a kelta felé fordult, és alázatosan pillantott fel rá. – Ugyanis visszajött. Két héttel ezelőtt megint megjelent, és azt mondta, a korábbi gyógynövényeimnek nem volt semmi hatása. Ritkán van, mert ha egy nő az első pár hónapban elvetél, akkor valószínűleg magától is megtörtént volna a dolog. Néha aztán engem dicsérnek azért, amit isten végzett el helyettem.

– Valami erősebbet akart– Azt akarta, hogy nyúljak bele. A hölgy is ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy ahhoz már túl sok

idő eltelt, hogy a boszorkányságomnak bármiféle hatása legyen.John dühösen meredt a vénasszonyra. A szánalom, amit korábban érzett, semmivé foszlott. – Mi tettél hát vele?– Semmit, uram. Ezt nézd meg! – Felemelte mindkét karját, és mindkét kézfejét a férfi orra elé

tolta. Úgy remegtek, mint falevelek a szélben. – És a szemem világát is majdnem teljesen elvesztettem. Mindegyiken hályog van. Mit is tehetnék én már bárkivel? Örülök, ha a számat megtalálom, ha néhanapján ételhez jutok.

– Ha két héttel ezelőtt történt, akkor aligha vérezhetett itt el tegnap – suttogta Gwyn a koroner fülébe.

John bólintott, és visszafordult a banyához. – Megesküszöl, hogy semmit sem tettél.'– Mondtam szegény lánynak, hogy semmit sem tehetek, ő meg elment.John pár percig még faggatta Szakállas Lucyt, de az már nem tudott vagy nem akart többet

mondani. A férfinak azért volt egy olyan érzése, hogy a banya tudott még valamit, de nem tudta úgy kérdezni, hogy kiszedje belőle.

Amikor a szakállas nőre megint rájött a köhögési roham, amelynek végén keskeny vércsík jelent meg lefittyedő ajkai közül, John úgy döntött, ami elég, az elég, és hadnagyával együtt visszacaplattak a viszonylagos civilizációba, a város falai közé.

76

Tizedik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER MEGVÉD EGY EZÜSTMŰVEST

Most az egyszer a szombat este békében telt a Martin's Laneen. John úgy döntött, aznap nem megy el a Bokorba, hanem inkább otthon üldögél a tűz mellett feleségével. A tűz vidáman ropogott, hála a nagy köteg bükkfahasábnak, amelyet Mary halmozott föl az üreges kandalló mellett.

A légkör azért továbbra sem volt vidámnak nevezhető. John a székében üldögélt, és mérhetetlenül unatkozott. Matilda, aki elhatározta, hogy ezúttal eljátssza az odaadó feleséget, kötőtűjével foglalatoskodott-vagyis inkább azzal, hogy kibogozza a Szent Olave-beli barátnőjétől a hímzéséhez kapott selyemfonal összegubancolódott szálait. De Wolfe igyekezett összekuporodni a székben. A tűz felőli oldala szinte égett, de a másik majd' megfagyott, mert a keleti szél feltartóztathatatlanul utat talált magának hozzá a kőpadló fölött. A kéményhez és a kőpadlóhoz Matilda ragaszkodott, mivel a szokásos szalma - vagy gyékénypadlót túlságosan póriasnak találta.

Odakint vaksötét volt, bár a közeli katedrálisban még hatot sem kongattak. A hó hol jobban, hol kevésbé, de még mindig esett: ahhoz éppen eléggé, hogy fehérre fesse a háztetőket, de annyira azért nem, hogy megmaradjon a sáros földön.

John minden eseményről beszámolt, és amikor már nem volt mit mondania, elhallgatott. Matilda a Szakállas Lucyhoz tett eredménytelen látogatás történetét hallgatva megvető horkantásokkal fejezze ki nemtetszését, amiért férje ilyen közönséges emberekkel is hajlandó szóba állni.

Hogy múlassa az időt, és elűzze unalmát, John jóval többet ivott a szokásosnál. Miután lecsúszott egy kvart sör a vacsorához, kinyitott egy Eric Picot borával teli kőflaskát. A fából készült dugót a tőre hegyével piszkálta ki, miután lekaparta a viaszpecsétet. Felesége kegyeskedett elfogadni egy pohárkával, de szinte érintetlenül le is tette maga mellé. A koroner viszont annál nagyobb lelkesedéssel vetette magát az italra. Az alkoholtól végül egy kicsit meg is eredt a nyelve, és sikerült összegyűjtenie a bátorságot, hogy visszatérjen a témához, amelyről Matilda korábban beszélni sem volt hajlandó.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy sosem hallottál senkiről a városban, aki hajlandó lenne megszakítani egy terhességet?

A nő felemelte széles arcát, hogy újabb megsemmisítő pillantást vethessen férjére. – Mondtam már, John, hogy az efféle ügyek nem érdekelnek. Ez a törvény szerint is bűn, és aki ilyet tesz, az egyház tanításai ellen is vétkezik – jelentette ki erényesen.

– De a hölgyek csak pletykálnak valamit, ha ilyesmi néhanapján mégis megtörténik – erősködött a férfi.

Matilda habozott. – Hát, pár évvel ezelőtt az egyik gazdag gyapjúkereskedő felesége, akinek már volt hat gyereke, borzalmasan megbetegedett, és nem akart szűnni a láza, miután elvetélt a negyedik hónapban. Azt híresztelték, hogy szándékosan tettek kárt benne, hogy megszabaduljon a gyerektől, de senki nem tudta biztosan.

– És ki tett benne kárt?Matilda szánakozással és megvetéssel nézett férjére ennyi naivitás hallatán. – Honnan tudhatnám én

azt Aligha valószínű, hogy bárkinek is beszámolt volna a részletekről, az egész nem volt több pletykánál. Azt tudom, hogy Nicholas, a patikárius kezelte, amikor majdnem belehalt a lázba. Mindenesetre jól végezte a dolgát, mert a nő életben maradt.

John elraktározta magában ezt az információmorzsát, és folytatta az ivást, miközben a szél egyre hangosabban süvített odakint, öreg kutyája, Brutus pedig közelebb húzódott a tűzhöz.

A városban máshol is komoly beszélgetés folyt a két nőt ért tragédiáról, és újra meg újra ugyanarra az emberre terelődött a szó.

– Hogy engedhette el őket De Revelle egy órán belül ~ akarta tudni Topshami Edgar. – Valaki abban a műhelyben kell hogy tudjon az én Christinám megtámadásáról, a serif mégis szó nélkül szabadon engedi őket. – Most is Eric Picot legénylakásán ült, a borüzlet fölött a Priest Streeten. Édesapjával és a bretonnal együtt igyekeztek a lehető legközelebb húzódni a tűzhöz.

77

– Én nem is számolok azzal a két kézművessel. Elismerem, hogy primitív söpredék, de hát az ilyesfélék mind szívesen meresztgetik a szemüket a fiatal lányokra, meg mindenfélét beszélnek is nekik, mégsem erőszakolják meg őket. Én most is azt hiszem, hogy a mesterük többet tudna mesélni róla, mi is történt azon az éjszakán.

Edgar erre kivehetetlen mormogással válaszolt, sovány arcát vörösre festette a tűz fénye, kezével pedig a térdét gyűrte, mintha csak Christina támadójának nyakát képzelte volna a helyébe.

– Semmiféle bizonyítékunk nincs, hogy az ezüstműves műhelyéből bárkinek köze lett volna az ügyhöz – vetette közbe Joseph, ha kissé kelletlenül is, mintha azt kívánta volna, bárcsak ne így lenne. Barátjához és üzletfeléhez, Erichez fordult. – Mondott valami hasznosat Mabel, amióta utoljára beszéltünk? – Joseph tapintatosan nem is utalt rá, hol és mikor találkozhatott volna Picot az ezüstműves feleségével.

– Bármit képes feltételezni arról a disznó férjéről – mondta a borkereskedő. – Másfelől viszont semmi konkrétat nem tud. Azt mondja, Godfrey nem is említett olyasmit, ami akár távolról is kapcsolatban lehetne Christinával, de hát ez nem is volt valószínű, ugyebár.

Edgar felhorkant. Időközben meggyőződésévé vált, hogy csakis az ezüstműves lehet a bűnös. – Arról nem beszélt, merre járt a férje szerda este?

Picot kétkedve vonta meg a vállát. – Hét óra után elment otthonról. De Mabel azt mondja, olyankor szinte mindig elmegy. Céhgyűlésekre jár meg betér egy-két fogadóba. Azt gyanítja, hogy legalább egy szeretője van valahol a városban. Annyi biztos, hogy a hetedik harangszótól körülbelül éjfélig nem volt otthon.

Joseph végigsimította hosszú, ősz szakállát. – Ez nem éppen megdönthetetlen bizonyíték a bűnösségére, hacsak nem tudjuk meg, hogy pontosan hol volt, amikor az eset történt, arra viszont, attól tartok, édeskevés az esély

A gyógyszerészinast egyre jobban elkapta a hév – Ő a mi emberünk. Ide a rozsdás bökőt! Fitzosbernről mindenki tudja, hogy buja és kéjsóvár. Az egész város tisztában van vele, csak a legtöbben félnek kimondani, mert olyan befolyása van a kereskedőcéhekben. Még a serif is meghajol az akarata előtt. Szinte szó nélkül elengedte a két emberét. – Edgar felugrott, és fel-alá kezdett járkálni a szobában, ami nem volt könnyű, hiszen körülbelül három lépést tudott megtenni anélkül, hogy a falnak ütközne.

– Az ég szerelmére, fiam, ülj már le! – förmedt rá az apja. – Semmit nem tehetsz bizonyíték nélkül.– Kiverem belőle, figyeljétek csak meg! – csattant fel vadul Edgar. – Kihívom párbajra!Eric Picot felsóhajtott. –Azt nem teheted. Manapság szinte lehetetlen. Előbb el kell menned a

megyei bíróság öt ülésére, hacsak a bírák meg nem állapítják, hogy megölte egy rokonodat. Ráadásul szinte biztos, hogy Fitzosbern végezne veled.

Edgar egy darabig még mászkált a szobában, miközben a két idősebb férfi egymással beszélgetett. Aztán a földszintre vezető lépcső felé indult. – Meglátogatom Christinát, és megkérdezem, neki mi a véleménye. Nem üldögélhetek itt tétlenül. – Ahogy elcsörtetett, apja és a borkereskedő hangos sóhajtással néztek össze.

A Goldsmith Streeten, a főutcától alig pár lépésnyire, a céhek háza közelében Guy Ferrars szintén együtt volt fiával abban a szobában, amit Hugh de Courcy barátjától bérelt. Miként a Priest Street-iek, ők is a tűz köré gyűltek a magas, huzatos szobában, hogy ott tárgyalják meg az aznapi tragikus eseményeket.

– Mit tegyünk, atyám? Most már el kell hinned, hogy nem én ejtettem teherbe Adele-t.A testes, katonás férfi szomorúan vigasztalta fiát. – Nem kételkedem a szavadban, Hugh. Csakhogy

két dolgot tisztáznunk kell. Ki lehetett az apa? És ki ölhette meg, amikor megpróbált megszabadulni a terhétől?

Hugh komoran bólintott. – Meg kell tudnunk, méghozzá hamarosan. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy mindkettőnek az életébe fog kerülni!

Lord Ferrars fia széles vállára tette kezét, hogy lecsillapítsa egy kicsit. – Óvatosnak kell lenned, Hugh. Nekünk, Ferrarsoknak komoly befolyásunk van Angliának ezen a részén, de azt azért mi sem tehetjük meg, hogy csak úgy elteszünk valakit láb alól. Ha megtaláljuk a bűnösöket, jobban járunk, ha a törvényre bízzuk, hogy elbánjon velük. Minden egyes alkalommal, amikor olyasmit teszünk, amihez

78

szükség van a törvény embereinek szívességére, még inkább az adósaik leszünk. Én pedig szívesebben venném, ha inkább ők lennének azok, akiknek akad mit viszonozniuk.

Hugh felhorkant. – Csakhogy a törvény nem fog lesújtani valakire, aki teherbe ejtett egy nőt. Mind a bitón lógnánk vagy a várbörtönben ülnénk, ha így lenne.

– Ez igaz – bólintott a fiú apja –, de van más módja is annak, hogy bosszút álljunk anélkül, hogy veszélybe sodornánk magunkat.

Hugh felugrott, és mint az ifjú patikustanonc a város túlsó felén, fel-alá kezdett járkálni. Aznap este már meglehetősen sokat ivott, most pedig megtorpant az asztalnál, hogy eltüntesse a félpintes korsóból a mézsör javát. Sűrű, szőke haja és rövid nyaka jól illett harcias természetéhez.

– Atyám, a becsületemről van szó! Úgy volt, hogy húsvétkor nőül veszek egy gyönyörű lányt egy előkelő családból. Most pedig nemcsak a menyasszonyomat vették el tőlem, de hamarosan rajtam fog nevetni egész Anglia, amiért megcsaltak, még mielőtt az oltárig eljutottam volna. – Hatalmasat csapott a combjára kardforgatásban edződött, erős kezével. – Valahogy elégtételt kell vennem ezért a kettős inzultusért. Meg kell ölnöm valakit!

Mielőtt apja bármit is válaszolhatott volna, kopogtattak az utcára nyíló ajtón. Hugh inasa, aki az előszobában feküdt egy szalmazsákon, egy gallonos korsó sör társaságában, felpattant, hogy ajtót nyisson, és hamarosan bekísérte Reginaid de Courcyt, aki szétnyitotta magán hópelyhekkel tarkított, vastag köpenyét.

Aznap délután a Szent Miklósban nem épp baráti hangulatban váltak el egymástól, így Guy Ferrars és a fia most meglehetősen ridegen tekintettek a látogatóra. Egyikük sem számított rá, hogy a férfi békülési szándékkal érkezett.

–Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért - mondta De Courcy heves érzelmektől remegő hangon. – Hatalmába kerített a döbbenet és a gyász. Azt hiszem, mindannyian szerencsétlen dolgokat mondtunk a pillanat hevében, és én a magam részéről azt kívánom, bár ne tettem volna.

Guy Ferrars, akinek rég a sejtjeibe ivódott a normann lovagiasság, ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint hogy méltóságteljesen elfogadja a bocsánatkérést. – Összeköt bennünket a közös tragédia, De Courcy A gazemberekre kell dühösnek lennünk, akik ezt tették, s nem egymásra.

Reginaid egyetértőleg bólintott. – Pontosan ezt mondta az én drága feleségem, Eva is. Nincs rá szó, mennyire lesújtotta Adele halálhíre, és kétlem, hogy valaha is túl fogja tenni magát rajta. Még a többi lányunk sem képes rá, hogy elfeledtesse a családunkat ért csapást.

Most, hogy sikerült elsimítani az ellentéteket, mindenki azon igyekezett, hogy ő mutatkozzék a legnagylelkűbbnek. De Courcyról lesegítették a köpenyét, leültették a tűz mellé, és borral kínálták. Pár percig még közösen szörnyülködtek, de hamarosan rátértek a gyakorlatiasabb kérdésekre.

– Arra tartjuk a serifet és a koronert, hogy vigyázzanak a rendre, láthatólag még sincs semmi hasznuk – panaszkodott Hugh, De Courcy azonban egyelőre nem szívesen vádolta volna a két férfiút.

– Alig több mint fél nap telt el azóta, hogy bekapcsolódtak az ügybe. Kétlem, hogy ilyen rövid idő alatt sokat tehettek volna.

Lord Ferrars nem volt ilyen engedékeny – Én úgy látom, hogy amit tettek, az a semmivel egyenlő. Valószínűleg mind a ketten éppen a tűz mellett szunyókálnak.

– A saját kezünkbe kell vennünk a törvényt, ahogy elődeink is tették – harsogta az egyre ingerültebb Hugh. Először is: nem kereshetnénk meg azt, aki megerőszakolta Adele-t? Akkor legalább egyvalakivel végezhetnénk.

De Courcy óvatosan szakította félbe. –A legnagyobb gazember az, aki a halálát okozta. De könnyen lehet, hogy a felbujtó nem más, mint aki teherbe ejtette, és sokkal inkább bűnös, mint az, aki elhajtotta a magzatot, valószínűleg valami szerencsétlen asszony valamelyik sikátorból.

Guy Ferrars ezen elrágódott egy darabig. – Kell hogy suttogjanak valamit a városban, amiből kiderül, hogy ki hajlandó segíteni a nőknek az ilyesmiben. Hajlandó lennék akár húsz márkát fizetni annak, aki elárul valamit, ami elvezet a gyilkoshoz.

– Én meg szíves-örömest megdupláznám – tette hozzá Reginald lelkesen. A kilátás, hogy talán tehetnek végre valamit, máris javított a hangulatukon.

– Nem pletykálnak ilyesmiről a városban? – kérdezte Guy Ferrars. – Nem egészen ötezer ember él ezeken a falakon belül, általában mindenki tudja, mivel foglalkozik a szomszédja.

79

De Courcy belekortyolt a borába, és elgondolkodva válaszolt. – Pletykálni csak Henry Rifford lányának megbecstelenítéséről hallottam. Azt csiripelik a madarak, hogy a mi ezüstművesünk a legvalószínűbb jelölt.

– És miért lenne így? – kérdezte Guy Ferrars. – Azt hittem, jó nevű polgár és céhmester.– Az is, másfelől viszont mindenki tudja róla, hogy szívesen csábít el csinos nőket, a lány pedig az

ő műhelyében járt nem sokkal azelőtt, hogy megerőszakolták.Hugh Ferrars, aki bögréjével a kezében továbbra is nyugtalanul járkált, hirtelen megtorpant.

– Ezüstműves? Miféle ezüstműves?De Courcy felnézett a fiatalabb férfira. – Hárman vannak Exeterben, de egyikük végez csak

minőségi munkát. Hugh türelmetlenül rohant ki. – Én nem ebben a városban lakom, jobban szeretem a vidéki birtokainkat. Mi a neve? – Godfrey Fitzosbern a Martins Lane-ről.

Hugh hatalmas dörrenéssel csapta le a bögréjét a tölgyfa asztalra. – Fitzosbern? Hát persze! Adele hónapokon keresztül járt hozzá. Egész sor csecsebecsét csináltatott ezüstből a menyasszonyi ruhájára. Fejdíszt, fülbevalót, karkötőt meg gyűrűket.

Adele apja döbbenten kapta föl a fejét. – Hát persze! Hiszen én fizettem mindet! Eszembe kellett volna, hogy jusson. El is hozták a holmikat, és most ott vannak elzárva a ládámban Shillingfordban.

Lord Ferrars felpattant a székről, hatalmas termetével szinte betöltötte a kis szobát. – Mit beszélsz, Hugh? Mi köze ehhez az ezüstművességnek?

Hugh öklével az asztalra csapott. – Ugyanaz az ember, ez a Fitzosbern! A gyanú szerint ő becstelenítette meg azt a lányt, aki a műhelyében járt nem sokkal korábban. Adele meg vagy egy tucatszor ment el hozzá, hogy kiválassza, meg méretre igazíttassa azokat az ékszereket.

Rövid ideig sűrű csend telepedett a szobára. – De hát ez hónapokkal ezelőtt történt – szólalt meg végül De Courcy – Adele pedig legalább négy hónapja volt terhes azzal a gyerekkel a polsloe-i apáca szerint – vágta rá Hugh.

– Azért ne siessük el a dolgot! A gazdag devoni hölgyeknek legalább a fele járt már ezüstművesnél ékszert csináltatni. Attól, hogy néhanapján elmentek a műhelyébe, még egyáltalán nem biztos, hogy gyilkos vagy parázna.

Hugh-t azonban nem lehetett megingatni. Sikerült beültetni a bogarat a fülébe, és ha már volt kit támadnia, bárki is legyen az, jobb a semminél. – Különös véletlen, hogy azt pletykálják erről az emberről, hogy megbecstelenített valakit, Adele pedig rendszeresen eljárt hozzá.

Bár az idősebb férfiak jóval körültekintőbben kezelték a kérdést, nem utasították el Hugh álláspontját sem. – Fel kéne tenni neki néhány kérdést – mondta De Courcy

– Kérdést? Istenítéletnek kéne alávetni, ha nem mindjárt karddal nekimenni! – kiáltotta a mindig forrófejű Hugh. Ide-oda forgatta vastag nyakát, mintha csak célpont után kutatna a szoba félhomályos szögleteiben. Annyira magával ragadta a hév, hogy szíves örömest lesújtott volna bármire.

Reginald de Courcy próbálta lecsendesíteni, de nem túl meggyőzően. – Ugyan már, azt hiszem, valamennyien hajlamosak vagyunk túlzásokba esni. Pletyka csupán az egész az elöljáró lányával kapcsolatban, ami csak azért születhetett meg, mert valaki nőcsábász hírében áll. Azt meg még vadabb lenne feltételezni, hogy egyenest gyilkos is.

Lord Ferrars nem szólt. Ha nem is mondott ellent az előtte szólónak, láthatólag nem szívesen áldozta volna fel az egyetlen lehetőségüket. Akármilyen halványnak is tűnt a gyanú, annyira tehetetlennek érezték magukat, hogy a semminél mindenképpen jobb volt.

Az ifjú Hugh viszont nem szívesen fogta volna vissza magát. – Nincs itt tovább maradásom, és ki nem állhatom ezt a meddő fecsegést. – Egy korsóból mézsört töltött bögréjébe, hogy aztán egy hajtásra el is tüntesse.

Az ajtónál cipője hegyes orrával megbökte guggoló inasát.– Gyerünk, járunk egyet a városban, és lazítunk egyet valamelyik fogadóban.Kiléptek az ajtón, és a gesztenyesütők, a mozgó árusok standjain álló szarvból készült lámpások

meg a házakban világító gyertyák ablaknyílásokat takaró vásznon átszűrődő, halvány fényénél a főutca felé vették az irányt.

80

John de Wolfe kényelmesen elhelyezkedett székében, és majdnem el is szunyókált, annyira elálmosította a vörösbor meg a lobogó tűz melege. Bár csak nemrég sötétedett be, a puszta unalom arra késztette, hogy fontolóra vegye, ne bújjék-e máris ágyba éjszakára. Matilda már elbóbiskolt, a férje melletti fonott székben ülve félrebicsaklott a feje, és halkan hortyogott. Szája tátva maradt, a félbehagyott hímzés az ölében feküdt.

A koroner félig leeresztett szemhéja alól figyelte az izzó fahasábokat, miközben azt próbálta eldönteni, újratöltse-e bögréjét borral, vagy másszon fel a kinti lépcsőn az emeleti szobába.

Öreg kutyája, Brutus hirtelen felkapta a fejét és a fülét hegyezte. Az állat John lábánál feküdt a földön, fejével a mancsai között, most azonban felneszelt. Gazdája félálomban vette észre a mozdulatot a szeme sarkából. – Mi az, öregfiú? – mormogta.

A masztiff kissé félrefordította a fejét, és hallgatózott. John kihúzta magát a székben, és maga is erősen hallgatózni kezdett, bár tudta, hogy akármilyen idős is már Brutus, hallása sokkal kifinomultabb az övénél.

Valami történt odakint, emberek mozgolódtak az utcán. Bár a ház falai fából készültek, a két réteg vastag tölgyfa a faliszőnyegekkel együtt elnyomta a hangok java részét, így nem sok minden szűrődött be a szobába. John azért hallotta a hangos kiáltásokat, Brutus pedig rögvest fel is pattant, és a bejárathoz rohant, hogy az ajtó alatti réshez dugva orrát lázasan szaglászni kezdjen.

John talpra kászálódott, és követte a kutyát. Matilda nem mozdult, továbbra is halk, sípoló torokhangokat hallatott. A koroner könnyedén a vállára vetette köpenyét, kilépett az utcára, és balra fordult, ahonnan a hangokat hallotta. Az utcában jobb volt a világítás, mint a város túlnyomó részében, mivel a Szent Márton-templom irányában a túloldali patkolókovács-műhely falán két gyűrűben egy-egy fáklya égett. Ez a fény most két, a szomszéd ház előtt verekedő alakot világított meg. A ház egy méterrel volt a Johné mögött.

A koroner azonnal felmérte, hogy a küzdelem egyoldalú, mivel a megtermett Godfrey Fitzosbern láthatólag egy nála sokkal véznább valakit ütlegelt: mindketten hangosan szidalmazták egymást.

John visszahúzódott háza előterébe, hogy kihúzza a kardját hüvelyéből, aztán újra kilépett az utcára. Időközben előkerült egy harmadik alak is, aki Fitzosbern zekéjét rángatta. Még a fáklyák halvány fényénél is meg lehetett állapítani, hogy az illető nő.

– Mi az ördög folyik itt? – üvöltötte el magát John, ahogy kardját előreszegezve a három verekedő felé rohant. Amikor meglátta közeledő szomszédjukat, Mabel – mert hogy természetesen Godfrey felesége volt az – sikítani kezdett: – Meg fogja ölni azt a fiút! Szedd le róla, az ég szerelmére! – Mindeközben folyamatosan rángatta férjét, de az visszakézből úgy arcon ütötte, hogy a nő a bejárati ajtó félfájáig tántorodott vissza. Az ezüstműves azután rugdosni kezdte immár földön heverő áldozatát, aki kétségbeesetten próbálta karjával védeni a fejét.

– Hagyd ezt abba, Fitzosbern! – kiáltotta a koroner, és megragadta szomszédja vállát. Kardjának nem vette hasznát, hiszen aligha döfhette volna le Godfreyt, bár azt azért komolyan fontolóra vette, hogy a lapjával rásuhint.

A céhmester esztelen dührohamában észre sem vette De Wolfe-ot, és elkékült arccal, üvöltve gyalázta a hideg sárban összekuporodva fekvő alakot. John megpróbálta átkulcsolni a nyakát, hogy odébb vonszolja, de az őrjöngő férfi kibújt a karjai közül.

Aztán az események váratlan fordulatot vettek: két alak bukkant elő a sötétből, akik szó nélkül megragadták Fitzosbernt, és elvonszolták a földön fekvő férfi mellől. Godfrey valahogy mégiscsak kiszabadította egyik karját, és egy jól irányzott ütéssel megroggyantotta az egyik újonnan érkezettet. Fémes csikorgás hallatszott, ahogy a másik férfi előhúzta a kardját. Egyetlen pillanattal később Fitzosbernt egy nyakához szorított penge szegezte saját háza falának.

De Wolfe lehajolt, hogy felsegítse Fitzosbern első áldozatát a havas sárból, amikor a másik férfi, akit az ezüstműves leütött, saját erejéből feltápászkodott, és ki is használta az alkalmat, hogy teljes erőből belerúgjon Godfrey sípcsontjába. A kereskedő felüvöltött a fájdalomtól, a koroner pedig egyszerűen visszaejtette emberét a sárba, előreugrott, és kardja lapjával hatalmasat csapott a rugdosódó férfi lapockái közé.

– Krisztusra kérdem, mi folyik itt? – üvöltötte. A másik férfi még mindig Fitzosbern nyakához szorítva tartotta hosszú pengéjét. Az ezüstműves nyakán lassan vércsík csordult végig az ádámcsutkánál keletkezett, apró sebből. John habozás nélkül emelte fel hatalmas kardját, és lecsapott vele a támadó karjára.

81

A férfi felüvöltött a fájdalomtól, és azonnal elejtette fegyverét, amely csörömpölve hullott a kőre. Fitzosbern lecsúszott a földre, a koroner pedig megragadta a köpenybe burkolózott, kardját vesztett férfit. Vállánál fogva maga felé fordította, és megállapította, hogy a vörös képű és nyilvánvalóan részeg férfi nem más, mint Hugh Ferrars.

– A torkát is elvághattad volna, uram! – förmedt rá. – Lógni akarsz miatta?– A rohadék megérdemli! – hörögte a fiatalember. – Akárhogy is, megmentettem annak a fickónak

az életét. Fitzosbern megölte volna. Egyáltalán ki az?Mindannyian a nyöszörgő alak felé fordultak, akit John egyszerűen visszaejtett a sárba. Egyetlen

pillantást sem vetettek Fitzosbern vagy Hugh inasa felé, aki a földön ülve fájdalmas képpel dörzsölgette a vállát ott, ahová John lecsapott kardja lapjával.

– Topshami Edgar az, az ördögbe is! – kiáltott fel Ferrars. Talpra segítették a gyógyszerészinast, és támogatták, amíg az óvatosan megtapogatta az arcát, a bordáit meg a veséjét, hogy ellenőrizze, rendben vannak-e.

Időközben az ezüstműves is feltápászkodott valahogy A nyakán lecsorgó vér nem derítette épp jókedvre. – Tartóztasd le őket! Gyilkosok! – hörögte John karját szorongatva. – Megpróbált megölni a disznó. Nézd, vérzem!

Az inas lassan eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy ismét nekitámadjon Fitzosbernnek, de John félrelökte. – Tartsd vissza az emberedet, Ferrars, vagy mindkettőtöket a várbörtönbe vettetlek!

Hugh súgott valamit a másik férfinak, aki még uránál is részegebbnek tűnt, mire az pár lépéssel hátrébb húzódott. A céhmester még mindig a koroner karját rángatta, és három ellenfele letartóztatását követelte. – Ez a szemét taknyos, ez kezdte az egészet! – Godfrey teljes erejéből mellbe lökte a reszkető Edgart, de John azonnal megragadta a karját, és a háta mögé csavarta.

– Most aztán már elég volt! Mindenki fogja vissza magát! – kiáltott fel a koroner. Hirtelen ráébredt, hogy ott van velük Mabel Fitzosbern is, aki most előlépett a bejárati ajtó rejtekéből, ahol azóta húzódott meg, amióta férje megütötte. A patkolókovács fáklyája megvilágította a vörös horzsolást az arca bal oldalán, és a szemét takaró, hatalmas lila duzzanatot. Vászon fejkendője elszakadt, ezüstszőke haja rendezetlen fürtökben hullott a vállára.

– Megölte volna azt a fiút, ha nem jössz! – sziszegte a nő olyan gyűlölettel a hangjában, amit De Wolfe sosem nézett volna ki egy ilyen csinos és elegáns nőből. –Azt az átkozott férjemet kéne letartóztatnod, nem ezeket az embereket!

– Tartsd a szád, asszony! Mit tudsz te erről? – kiáltotta Fitzosbern. – Ez a szemét kis gazember azzal vádolt meg, hogy én erőszakoltam meg azt a lányt.

Mabel vérző arca közelebb hajolt Godfreyhoz, és szembeköpte a férfit. – És még csak meg sem lepne, ha igazat beszélne, te disznó! Tudnék mesélni ezt-azt rólad és a viselt dolgaidról. – Godfrey megint ütésre emelte a kezét, de John megragadta vasmarkával. – Úgysem tehetsz ellenem tanúvallomást, te ribanc! – üvöltötte Fitzosbern a koroner szorításában vergődve. – A feleségem vagy, és parancsolom, hogy menj be a házba! Később még tárgyalunk.

Végre Edgar is szóhoz jutott, bár felsebzett ajkai miatt alig lehetett érteni, amit mond: – Koroner, le kell tartóztatnod ezt a férfit! Vagy hívd a serif embereit, ha neked nem áll hatalmadban. Nézd, mit művelt velem! Megtámadott, és meg is ölt volna, ha nem jössz idejében. Ráadásul csakis ő lehetett az, aki megbecstelenítette az én Christinámat. Nála járt utoljára.

Fitzosbern felhördült, és megint megpróbálta kitépni magát John kezei közül. Hugh Ferrars, aki eddig nem avatkozott a szóváltásba, most megpróbálta rávetni magát az ezüstművesre, de John a kardja hegyével távol tartotta.

– El innen! – kiáltotta a koroner. – Mindenki higgadjon le, vagy egytől egyik a várbörtönben fogtok kikötni!

A koroner lassan tudatára ébredt, hogy egyre több bámészkodó gyűlik köréjük, akiket a főutcáról csalt oda a kiabálás és a pengék csattogása.

Hugh Ferrars, aki most idegesen hintázott ide-oda a sarkain, vastag ujjával Fitzosbern bordái közé bökött. –Te voltál vagy sem, aki megerőszakolta, tudni akarom, mi dolgod volt a menyasszonyommal. Nemegyszer járt a műhelyedben. Mi közöd volt hozzá? Ki vele, te átkozott, mennyire ismerted?

Inasa felkapta Hugh elejtett kardját, és átadta urának, a báró fia pedig hevesen csapkodni kezdett vele Fitzosbern orra előtt, úgy, hogy a penge hegye vészesen közel járt a férfi nyakán korábban ejtett, véres sebhez.

82

– Tedd le, az ördögbe is! – mennydörögte a koroner, és saját kardjával nagyot csapott Hugh fegyverére. Lassan kezdte úgy érezni, nem tudja megfékezni a négy magáról megfeledkezett férfit, akik közül ráadásul kettő részeg volt, és azt kívánta, bárcsak vele lenne Gwyn, hogy egymáshoz csapja a fejüket.

Mabel ismét a férje elé lépett, és drámai mozdulattal mutatott eltorzult arcára. – Nézd, mit tettél velem, te állat! És nem is először, te pokolfajzat! Napokig ki sem mozdulhattam a házból, amíg a munkád eredménye be nem gyógyult, hogy aztán játszhassam tovább a tiszteletre méltó polgár feleségét.

Úgy tűnt, Godfreyt őrjöngő dühében megüti a guta, de a koroner továbbra is hátracsavarva tartotta a karját, nehogy a többiekre vesse magát. Csakhogy a száját képtelenség lett volna befogni. – Megmondtam, asszony, befelé a házba! Nagyon megbánod még, amit tettél! – üvöltötte szinte magán kívül a gyűlölettől.

– Közel annyira sem, mint te, amikor elmesélek rólad egy s mást a városban. Eddig tartottam a számat, de ami elég, az elég. Elhagylak.

– Nem kár érted! A pokolba veled, asszony! És vidd magaddal azt a piperkőc borkereskedődet is! Azt hitted, nem tudok a szánalmas kis ügyeidről, te szerencsétlen?

Mabel nem is törődött a megjegyzéssel, titokban inkább megkönnyebbült, hogy végre napvilágra került a dolog. Csakhogy még nem végzett a férjével. – Mit mondott ez a Hugh rólad meg a menyasszonyáról, mi? Még valakit megerőszakoltál, te vérbajos disznó?

Hugh erre azonnal felkapta a fejét. – Szóval tudsz a dolgairól? Tudsz róla, hogy paráználkodott a menyasszonyommal?

A nő egyik férfiról a másikra nézett – Fogalmam sincs, kivel paráználkodott, olyan gyorsan jöttek-mentek. Nyomon sem lehetett követni, kinek teszi éppen a szépet.

A nézelődők élvezettel csámcsogtak a hallottakon. Nem is reménykedtek ilyen kitűnő szórakozásban ezen a szombat estén, és még a hideg szél meg a néhány hópehely sem tántorította el őket tőle, hogy lelkesen várják a következő felvonást.

Johnnak azonban már elege volt a nyilvános előadásból, főleg mivel szeme sarkából megpillantotta Matildát kilépni házuk ajtaján. Felébreszthette a zaj, és a koroner tudta, milyen nehezen viseli, ha ilyen erőszakos események történnek a környékükön.

– Tisztuljatok mindannyian! Ne itt intézzétek a rnagánügyeiteket! Ferrars, fogd a részeg inasodat, és menjetek vissza a szállásodra! Apádra hozol szégyent, ha így viselkedsz egy nyilvános helyen.

Edgarhoz fordult. – Te meg jobban tennéd, ha tartanád a szádat, amíg nem tudsz bizonyítani semmit. Nem vádolhatsz tiszteletre méltó polgárokat bűncselekményekkel anélkül, hogy bizonyítékod lenne ellenük. Menj haza, és örülj, hogy nem vitettelek Rougemont-ba éjszakára. – Végigmérte a meggyötört arcot és a görnyedt testet. – Előbb viszont kérj ettől a te piócás Nicholasodtól valami borogatást a sebeidre.

A dráma főszereplői lassan szétszéledtek, de azért mindannyiuknak akadt még egy megjegyzése.– Nem teszem be a lábam abba a házba soha többé. Legközelebb megöl – morogta Mabel.

– Elmegyek a nővéremhez a North Streetre, és tőle kérek szállást éjszakára. – Parázsló tekintettel pillantott férjére. – Neked is az lesz a legjobb, ha elmegyek, így legalább nem döföm a kést a bordáid közé, meg nem teszek mérget a húslevesedbe. – Összeszorított szájjal vonult el, az összegyűlt tömeg lassan szétnyílt előtte. Nem viselt köpenyt, de haragja hevében nem is törődött a decemberi hideggel.

– És ha ő nem öl meg, te disznó, hát megteszem én! – kiáltotta Hugh Ferrars, és kardjával még egy utolsót suhintott a levegőben, mielőtt nagy nehezen megtalálta a hüvelyét, és éktelen csikorgással belecsúsztatta a pengét. Közvetlen közelről Fitzosbern arcába bámult, és megeresztett egy utolsó fenyegetést. – Visszajövök, és felteszem azokat a kérdéseket, ezüstműves-mester uram. Ha pedig nem leszek elégedett a válasszal, megöllek!

Inasával a sarkában megindult, félretolva az útjába kerülő nézelődőket. Edgar sántikálva távozott a Martin's Laneről, hogy a Fore Street és valami gyógyító kenőcs felé vegye az irányt. Fitzosbern kitépte magát John gyengülő szorításából, és megkísérelte leporolni a ruháját. – El kellett volna intézned azokat a mocskokat! Vagy legalább letartóztathattad volna őket. Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy meglátogatom Richard de Revelle-t, és követelem tőle, hogy vádolja meg őket gyilkossági kísérlettel. Nézd meg a torkomat! – Felemelte állát, hogy megmutassa a lassan alvadó vért a nyakán.

John nem épp finoman húzta végig ujját a seben. – Csak egy karcolás. Semmi bajod nem lesz tőle.

83

Godfrey türelmetlenül lökte félre a koroner kezét. – Hol van az az istenverte feleségem? – fortyant föl.– Elment. Láttam, ahogy befordult a sarkon a főutcára. John érezte Matilda jelenlétét közvetlenül a

háta mögött. Tudta, a felesége elfogult Godfrey Fitzosbern iránt, és nem szíveli Mabelt, akit csak egy szerencsevadász második feleségnek gondolt. Most azonban Lord Ferrars fiának ellenségeskedése az ezüstművessel őt is gyanakvóvá tette, így ezúttal inkább nem fogta pártját a férfinak.

A tömeg érezte, hogy az előadás véget ért, és lassan oszladozni kezdett. A koroner belekarolt feleségébe, és saját házuk felé terelte.

– A helyedben eltorlaszolnám belülről az ajtót, Fitzosbern – tanácsolta a szomszédjának. – Reméljük, reggelre mindenki higgadtan tud majd gondolkodni.

84

Tizenegyedik fejezetAMELYBEN A KORONER TALÁLKOZIK EGY ÉRSEKKEL

Másnap vasárnap volt, majdhogynem pihenőnap a király Devon megyébe kinevezett koronerének életében.

Délelőtt Matilda elrángatta a templomba, amit pár hetenként nem mulasztott el megtenni. Ő maga elkötelezett hívő volt, és folyton-folyvást nyaggatta Johnt, hogy szenteljen több időt a vallásnak. Bár sűrűn járt a közeli katedrálisba is, kedvenc temploma a Fore Streeten épült és különös módon Norvégia első keresztény királyáról elnevezett Szent Olave-templom volt.

John vonakodva kísérte el feleségét a misére, de úgy gondolta, ezzel elősegítheti összebékülésüket. Őt magát nem különösebben foglalkoztatta a vallás. Istenhívőnek tartotta magát, persze abban a korban szinte képtelenség volt nem annak lenni, viszont a hitet egyszerűen a hétköznapok részének tekintette, miként a lélegzést, az evést, az ivást vagy a szeretkezést. A keresztes háborúkba tett életveszélyes kirándulásokra sem elsősorban azért vállalkozott, mert annyira szerette volna megszabadítani a Szentföldet a hitetlenektől – ami azt illeti, még csodálta is a szaracénokat. Azért ment, mert királya azt kívánta tőle, hogy ott harcoljon, és Richard iránti hűsége több mint elegendő ok volt erre; arról nem is beszélve, hogy így távol tarthatta magát Matildától. A Szent Olave-ban megtett mindent, amit ilyenkor kellett, s amíg a pap a liturgiát harsogta, végiggondolta az aktuális esetekkel kapcsolatos számtalan problémát.

A torbayi roncs kifosztása és az ottani gyilkosságok ügyét gyakorlatilag elintézték, a falubíró és két bűntársa Rougemont börtönében ült. John fenyegetései ellenére, hogy Torre falura hárítja a költségeket, a serif magára vállalta a foglyok etetését és itatását a bírák következő, talán csak hónapok múlva esedékes látogatásáig. Ezért aztán a foglyokat gyakran engedték megszökni a börtönőrök, akik vagy hagyták magukat megvesztegetni, vagy egyszerűen nem figyeltek oda. Ez még gyakrabban történt meg a Déli kapunál álló börtönben, ahová azokat zárták, akik a polgárok bíróságának ítéletére vártak, vagy büntetésüket töltötték. Az ő kosztjukat a városnak kellett állnia, és a polgárok gyakorta tréfálkoztak azon, hogy a foglyok gyakorlatilag folyamatosan áramlottak az erdőbe, ahol aztán törvényen kívüli lett belőlük, miáltal megszabadították némi adótehertől az exeterieket.

Ahogy a pap tovább zsolozsmázott az oltárnál, De Wolfe görnyedten húzta meg magát a gyülekezetben. Az emberek a csupasz köveken álldogáltak, semmiféle ülőalkalmatosság nem szolgálta kényelmüket. John gondolatai Christina megerőszakolására, Adele elvetélésére és halálára terelődtek. Kíváncsi lett volna, Fitzosbern beváltotta-e fenyegetését, és elment-e a serifhez, hogy panaszt tegyen. John úgy vélte, ha jól ismeri Richard de Revelle jellemét, az igencsak óvatosan fog bánni a Ferrarsokkal és a De Courcykkal, de az elöljáróval, sőt még magával Fitzosbernnel is, mivel egytől egyig magasan álltak a devoni társadalom ranglétráján. A serif megpróbált mindig a győztesek pártjára állni, főleg amióta János herceget támogatta a király elleni összeesküvésben, amivel csúnyán megégette magát.

A koroner elgondolkodott rajta, vajon volt-e valami alapja a Fitzosbernnel szembeni, már-már hisztérikus vádaknak. Sosem szerette szomszédját, de tudta, hogy saját érzései egyáltalán nem számítanak a férfi bűnösségét illetően. Bár sok pletyka és szóbeszéd keringett róla, ellene szóló bizonyítékot mindeddig nem találtak.

A koroner gondolatai aztán egy sokkal egyszerűbb eset felé terelődtek. Pénteken meghalt egy gyerek, amikor egy köveket szállító szekér tengelyéről lecsúszott a kerék, és összezúzta. Az esküdtek minden kétséget kizáróan megállapították, hogy a kerék okozta a halálesetet, ezért elkobozták, hogy elárverezzék, a pénzt pedig a gyerek családjának adták. A szekér tulajdonosát koldusbotra juttatta volna, ha megfosztják járművétől, amivel megkeresheti a kenyerét, John azonban most úgy döntött, visszaadja a kereket a szekeresnek, és kötelezi, hogy részletekben térítse meg az árát a családnak. Az elkobzott tárgyak eladásából befolyt pénz elvileg a kincstárat illette volna, de az együtt érző és az adók súlyát nyögő esküdtek gyakran arra szavaztak, hogy az összeget fizessék inkább ki az áldozat családjának.

85

Miután John elrendezte magában az ügyet, Matilda könyöke hozta vissza a valóságba. Észre sem vette, hogy a pap befejezte a szentbeszédet, és a mise véget ért. Hazakísérte feleségét, aki élvezettel illegette magát ismerősei előtt koroner férje karján, és meg-megállt, hogy egy kis pletykával múlassa az időt. Ma délelőtt a Martin's Lane-i összetűzés és Fitzosbernék házasságának csődje volt a legfelkapottabb téma.

Abból a pár morzsából, ami eljutott John füléig, egyértelmű volt, hogy Fitzosbernre már rá is húzták a vizes lepedőt, hiszen több nőt is megerőszakolt, magzatokat hajtott el, ráadásul még gyilkolt is. De Wolfe-ot határozottan bosszantották ezek a túlzó sületlenségek, és egyre csak sürgette Matildát. Amikor végre az ajtajukhoz érkeztek, John azt mondta feleségének, hogy fel kell mennie a várba, hogy beszámoljon Richard bátyjának az éjszakai eseményekről. Megígérte, hogy ebédre hazaér – miközben önmagának beígért egy délutáni látogatást a Bokorba –, majd sietős léptekkel átvágott a városon Rougemont-ba, és felkaptatott a kapuslak lépcsőjén.

Ha vasárnap volt is, Gwyn és Thomas ugyanúgy ott üldögélt a koroner szűk kis szobájában az ilyenkor szokásos kenyér és sajt mellett. John előadta az előző éjszakai verekedés történetét, és beszámolt arról is, hogy az ezüstművest szájukra vették a helybeliek. Az írnok bólintott madárszerű fejével. – Ugyanez a helyzet a katedrális körül. A kanonokok meg a szolgáik mindent tudni vélnek – tette hozzá ura szavaihoz.

Gwyn eltüntetett egy teljes pint sört. – Gondolod, hogy lehet valami alapja a dolognak? – kérdezte.A koroner megvonta a vállát.Thomas, aki mint rendesen, most is egy tekercs fölé görnyedt, felemelte a fejét. – Tíz perce sincs,

hogy előbb Fitzosbernt, aztán meg Henry Riffordot láttam a vártorony felé sietni. Kétségkívül mindegyiküknek a seriffel van dolga.

John felemelkedett székéről. –Az elöljárónak is? Az lesz a legjobb, ha magam is átmegyek, és utánanézek, mi járatban vannak.

John de Wolfe semmilyen körülmények között nem lett volna képes sajnálni sógorát, aznap reggel azonban mégis közel állt hozzá, hogy valami ilyesfélét érezzen, amikor meglátta, mivel kell szembenéznie.

A püspöki palotából érkezett hírnökök tiszttartókkal folytattak közelharcot, hogy üzeneteket adhassanak át, és sürgős válaszokat követelhessenek az érsek másnapi érkezésével kapcsolatban. Ralph Vlorin, a várkapitány türelmetlenül toporgott, és arra várt, hogy protokolláris ügyeket beszélhessen meg Hubert Walter városba vonulásával kapcsolatban. Mindezen zűrzavar közepette két férfi ordítozott egymással és De Revelle-lel felváltva. Amikor John belépett a serif szobájába, Fitzosbern és Rifford olyan közel álltak egymáshoz, hogy az orruk majdnem összeért. Mindketten testes férfiak voltak, és mindkettejük arca vöröslött a dühtől.

– Ne merj velem így beszélni, Rifford! Elegem volt az inzultusokból tegnap este, és nem egy közülük a te családodtól ért.

– Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, Fitzosbern! Miért beszél akkor rólad hirtelen az egész város? Az igazságot akarom tudni, és ha kell, a kardommal szedem ki belőled.

Godfrey égő tekintettel nézett vissza az elöljáróra, sötét haja a homlokába hullott. – Ez kihívás akar lenni, uram? Megbánnád! Elszoktál már a fegyverforgatástól, és mindig kijutott a zsíros falatokból a polgárok tanácsában. Nézz csak a hasadra meg a löttyedt izmaidra!

A serif, aki zöld zekéjében és szarvasbőr köpenyében igen takarosan festett, nagyot csapott a tekercsektől zsúfolt asztalra, és talpra ugrott. – Hallgassatok el mind a ketten! Kaptok öt percet, hogy előadjátok, mit akartok tőlem, aztán hagyjatok békén, megértettétek? És mindezt pont ma, amikor akármelyik pillanatban várható a legfőbb bíró érkezése. Higgyétek el, nem hiányzik a civakodásotok. Szóval, Fitzosbern mester, mondd, ami a szívedet nyomja!

Az ezüstműves rókaszőr gallérral díszített, nehéz kék mentéjében a kecskelábú asztalra támaszkodott, és közelebb hajolt a serifhez. – Már mondtam. Igazságot akarok. Tegnap este megtámadtak, és rossz híremet költötték, méghozzá hárman, a saját házam előtt.

– Te meg majdnem megölted az ifjú Edgart, Joseph fiát, és durván bántalmaztad a tulajdon feleségedet. Ezt nem tagadhatod! – vágott közbe Henry Rifford, és még sötétvörös köpenye alatt is látszott, hogy egész testében remeg a felháborodástól.

86

Richard de Revelle figyelmeztetőleg emelte fel a kezét. – Várj, Henry, hamarosan rád kerül a sor. Szóval, Fitzosbern, kit kívánsz megvádolni ~

– Először is természetesen azt a hátulgombolós Edgart! Bedörömböl az ajtómon, előbb szidalmaz, és azt állítja, hogy én becstelenítettem meg Riffordnak a lányát. Persze én is megdöbbentem, amikor hallottam erről a gonosztettről, és mélységesen együtt érzek az elöljáróval és a családjával, de ez még nem jelenti azt, hogy csak úgy megvádolhat engem, a város egyik vezető polgárát.

Richard láthatólag egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Vedd tekintetbe, hogy az adott körülmények között milyen lehet a fiatalember lelkiállapota – jegyezte meg csendesen.

– Teszek a körülményekre! Miért lenne joga bárkinek is ilyeneket beszélni? Aztán az az arrogáns disznó, Hugh Ferrars még durvábban megfenyeget, ráadásul nekem támad a kardjával. Gyilkossági kísérlet, nézzétek meg a torkomat! – Hátrahajtotta a fejét, és megmutatta a keskeny, varasodó, égővörös peremű sebhelyet a nyakán. – Ott volt John de Wolfe is. Ha ő nem lép közbe, ez a részeg állat megölt volna. A saját koronered a tanú rá, hogy Ferrars és a nála is részegebb inasa az életemre törtek.

A serif kétségbeesetten törölte meg izzadó homlokát a keze fejével. Úgy hiányzott neki ez az ügy, mint egy nyílvessző a hátába.

– Koroner, meg tudod erősíteni ezt a történetet? – kérdezte elcsigázottan.– Minden történetnek legalább két változata van – felelte John higgadtan. – A legelején nem voltam

ott, de könyvyen el tudom képzelni, hogy Topshami Edgar provokálta Fitzosbernt. Mire viszont megérkeztem, már Edgar élete forgott veszélyben. Úgy nézett ki, Fitzosbern halálra rugdossa.

– Önvédelemből tettem. Az az ostoba kölyök a saját küszöbömön támadott meg, mert visszautasítottam a nevetséges vádaskodását a menyasszonyát ért támadással kapcsolatban. Mégis, mit kellett volna tennem?

– Nem félholtra rugdosni. Hozzád képest csak egy gyenge fiú – válaszolta John.Az ezüstműves metsző pillantással válaszolt, majd folytatta a tirádát. – Aztán megjelent ez a két

gazember, és anélkül, hogy bármi okot adtam volna rá, meg akartak ölni. Hugh Ferrars a kardjával majdnem lecsapta a fejem.

John gúnyosan kacagott fel. – Menj már, Fitzosbern! Lerángattak a fiúról, hogy ne verhesd agyon. Te behúztál egy emberest az inasnak, mire Ferrars a falhoz szorított úgy, hogy a kardja hegyét neked szegezte. Ne próbáld merényletként eladni!

Godfrey kiabálni kezdett, tagadva az egészet, és De Revelle-nek ezúttal őt kellett csendre intenie.– Nincs nekem időm ilyesmire. Lord Ferrars és a fia hasonló helyzetben vannak, mint Henry

Rifford itt, melletted. Sőt még rosszabban, mert ott haláleset is történt. Most persze elszabadultak az indulatok. Azt javaslom, várjunk, amíg mindenki lehiggad. Akármi is a helyzet, bizonyítékunk egyelőre nincs semmire, Fitzosbern. Még mindig hajlok rá, hogy behozassam a két emberedet, és valami úton-módon kiszedjem belőlük az igazságot.

Az égő arcú elöljárót ez nemigen elégítette ki. – Miért pazarolnánk az időt arra a két bűnbakra, De Revelle? Vesd alá ezt az embert istenítéletnek! Sokkal valószínűbb, hogy ő az, aki igazából tudja, mi történt.

Ebben a pillanatban mintha a serifnek nem jutott volna ki aznapra, újabb alak rontott a szobába, félretaszítva az odakint bebocsátásra várakozókat, majd az asztalnál álló három emberhez lépett. Reginaid de Courcy volt az, és legalább annyira dühös volt, mint az ügy eddigi főszereplői.

– Mit hallok rólad, Fitzosbern? – kiáltotta nem is törődve a seriffel. – A városban mindenki arról beszél, hogy te voltál a lányom szeretője, és az apja annak a gyermeknek, aki a végzetét okozta. Mit mondasz erre? Mert ha igaz, megöllek, még ha lógni is fogok érte.

Godfrey Fitzosbernt láthatólag majd' szétvetette a düh. – Szűzanyám, hát az egész világ megőrült? – harsogta, és kezét ökölbe szorítva De Courcyra vetette magát.

John megragadta Fitzosbernt a vállánál fogva, és visszarántotta, az asztal végén álló két fegyveres katona pedig két oldalról közrefogta az ezüstművest, aki reszketett a dühtől.

Fejét a serif felé fordította, és minden önuralmát összeszedve megszólalt. – Úgy fest, mindenki vádol valamivel, mi több, meg is akar ölni. Az ég szerelmére, hányszor kell elmondanom, hogy semmit sem tudok ezekről a dolgokról! – Hangja ismét kiabálássá erősödött. – Ha bárkinek is van valami bizonyítéka, álljon elő vele, máskülönben tartsa a száját! Hallasz engem, serif? Hagyjatok

87

békén! – Kitépte magát a koroner szorításából, és az ajtóhoz viharzott, ahol megfordult, hogy még egyszer megfenyegethesse a jelenlévőket.

– Azokat, akik hamisan vádolnak vagy megtámadnak, a polgári bíróság elé fogom citálni, merthogy azt kell látnom, a serif megyei bírósága nem tesz semmit, hogy igazságot szolgáltasson nekem.

Azzal kimasírozott, és még egy utolsó dacos gesztussal becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap délután John kedvesével enyelgett a fogadóban az Idle Lane-en. Miután felhajtott pár korsóval Edwin söréből odalent, felmásztak a lépcsőn a nő hálószobájába, amelyet az emeleten válaszfallal különítettek el a nagy hálóteremtől, ahol a vendégek szalmazsákokat bérelhettek.

Mindeközben egy másik ágy Exeterben sokkal kellemetlenebb terhet hordozott. Edgar feküdt rajta fájdalmas képpel Nicholas boltjának raktárszobájában a Fore Streeten. Előző este a Fitzosbernnél történt affér után nagy nehezen hazatántorgott, és a gyógyszerész karjaiba zuhant.

Nicholas, akit komolyan foglalkoztatott inasának sorsa, levetkőztette a fiút, és lemosta róla a vért meg a sarat. Edgar testét horzsolások és sebek borították, az arcán, a lábán, a hátán és a hasán: mindenhol, ahol a keménykötésű ezüstműves megrugdosta. Nicholas megtett minden tőle telhetőt a kenőcseivel meg a borogatásaival, de pontosan tudta, hogy az egyetlen hatékony orvosság az idő. – Nem tört el semmid, és nincsenek nyílt sebeid, hál' istennek – jelentette be, miután alaposan megvizsgálta összevissza vert inasát –, de egy hétig mindened fájni fog, és legalább két hétig merevnek fogod érezni minden tagodat.

E vasárnap délután azzal telt, hogy a fájdalmai csillapítására főzött forró nedűt kortyolgatva Edgar elmondta mesterének, hogy a városban keringő pletykák szerint csakis Fitzosbern becsteleníthette meg az egyik lányt, és okozhatta a másik végzetes terhességét.

– Csakhogy ezt semmi sem bizonyítja – mondta Nicholas, megismételve azt, amit Exeter lakóinak fele bizonygatott a másik felének.

Bögréje felett Edgar megrázta a fejét, majd rögtön el is torzult az arca a hirtelen mozdulat okozta fájdalomtól. – Nincs, de akkor miért pont erre az egy emberre kezd el gyanakodni hirtelen mindenkin

Nicholas aggódó tekintettel méregette a fiút, de nem tudott mit válaszolni. – Ezentúl tartsd távol magad tőle! – mondta komolyan. – Nem bírsz ezzel a durva alakkal. Ráadásul Fitzosbern bosszúálló típus, és feljelent az összes bíróságon, ha bizonyíték nélkül vádolod.

Óvatosan megpaskolta Edgar vállát, és visszanyomta a fiút a szalmazsákra. – Most pihenj egy kicsit! Hagyd, hogy elaltasson az az ital. Holnap talán már elég jól leszel, hogy dolgozz egy kicsit a műhelyben.

Nicholas magára hagyta a fiatalembert, hadd szundítson egyet a zsúfolt, az összes ismert gyógynövény és fűszer illatától nehéz levegőjű helyiségben, és visszament a műhelybe, hogy leszűrjön némi libazsírt egy kenőcshöz.

Pár mérföldnyire Exetertól Edgar édesapja topshami háza előtt egy kőkerítésre támaszkodott, és a mólónál horgonyzó két hajón túl húzódó, saras folyópartot bámulta. A dagály sebesen érkezett, ő pedig meglátta egy kisebb hajójának vitorláit Exmouth irányából, a Dawlish Warren csúcsától a víz alá benyúló, veszélyes homokpadon túlról.

A Berengaria volt az, amelyet Richard király gyönyörű feleségéről neveztek el, akit, mert nem született gyermeke, a király elhagyott. A hajó most bort és gyümölcsöt hozott Nyugat-Normandiából. Joseph mellett ott állt Eric Picot, akié volt a rakomány egy része. Picot azért lovagolt ide wonfordi házából, Exeter közvetlen közeléből, hogy megbizonyosodjék felőle, az áru épségben megérkezik, hiszen a Mary of the Sea elvesztése komoly érvágást jelentett.

Ahogy azonban ott várakoztak, komoly gondolatok foglalkoztatták mindkettejüket. Mivel nem járt a városban az előző nap, Joseph nem is hallott fia késő esti afférjáról Fitzosbernnel, amíg Picot meg nem érkezett. Bár barátja megnyugtatta, hogy Edgarnak nem esett komoly baja, Fitzosbern brutalitását vérlázítónak találta. Először a fiút mondta el mindennek meggondolatlansága miatt, majd Fitzosbernt átkozta el, amiért ilyen kegyetlen és érzéketlen gazember. – Mi az igazság, Eric? – kérdezte aggódva. – Bűnös ez a rohadék ezüstműves valamiben, vagy nem? Picot összeráncolt homlokkal nézte a sáros vizet. – Nemcsak hogy a fiadat verte össze, de nagy nyilvánosság előtt nekiesett a feleségének is,

88

amikor az megpróbálta elrángatni Edgar mellől. – Egy pillanatra futó mosoly villant az arcán. – Mabel szakított vele, és végleg elhagyta.

Joseph meglepetten fordult barátja felé. – Most veled van a Eric felsóhajtott. – Óvatosan kell eljárnunk, a házasság semmissé nyilvánítása nehéz ügy Jelenleg a nővérénél van, de azt mondja, sosem fog visszamenni Godfreyhoz. Már amúgy is ott akarta hagyni, amiért más nőknek tette a szépet, vele meg olyan rosszul bánt. Bár eddig sosem támadott rá ilyen hevesen és ilyen sokak szeme láttára, mint tegnap este.

John végigsimította szakállát, és tekintetével megint a folyó torkolatában közelítő hajóját követte. – Mit tegyünk, Eric? Hagyjam ezt a fiam elleni gonosztettet megtorlatlanul? A borkereskedő fejére húzta köpönyegének csuklyáját, hogy így védekezzék a tenger felől fújó csípős szél ellen. – A helyedben én sietnék tudatni vele a felháborodásomat, amint visszatértem Exeterbe. Szorongasd meg a szemét disznót. Talán megüti a guta, hogy az ördög vinné el!

Joseph szórakozottan bólintott. – A fiam bolond, de legalább jót akar. Christina megbecstelenítése keserű csapás mindannyiunk számára, de természetesen Edgarnak a legnehezebb.

A magas, szakállas férfi megint a hajóját kezdte figyelni. Szeme megtelt könnyel, és nem csupán a szél volt az oka. – A lelkét is beleadta, hogy patikus lehessen belőle, és a jövő hónapban le is jár a tanulóideje. Az volt a terve, hogy megnősül, és Londonba költözik a feleségével, hogy a Szent Bertalan kórházban tanulhasson, és rendes orvos válhasson belőle. Most pedig ebben a zűrzavarban talán meg sem nősül, és az is lehet, hogy Christina már egyáltalán nem akar Londonba menni. Edgar világa teljesen beszűkült, és fogalmam sincs róla, mit fog tenni legközelebb. Isten ments, hogy valami még ennél is nagyobb hülyeséget csináljon. Talán jobb lenne, ha magam ontanám ki Fitzosbern beleit, mint hogy az én meggondolatlan fiam lógjon érte.

A hétfő délelőtt a várban és a katedrálisban őrült sürgésforgással telt, végül azonban minden készen állt Hubert Walter bevonulására Exeterbe. Ralph Morin, Rougemont kapitánya kilovagolt a régi rómaiak által épített úton nyugatnak, nyomában majdnem a teljes helyőrséggel. A katonák tetőtől talpig harci viseletbe öltöztek, sodronyinget viseltek, leeresztették kerek sisakjuk rostélyát, és magukkal vitték kardjaikat, pajzsaikat meg lándzsáikat.

A legfőbb bíró menete aznap korán reggel indult a hatalmas buckfasti apátságból, és a katonák öt mérföldnyire a várostól találkoztak velük. Nem sokkal dél után trombiták hangja harsant a folyón a gázlónál.

A fa gyaloghidat aligha használhatta ilyen hatalmas, lóháton érkező sokaság, és mivel Walter Gervase kőhídja csak félig-meddig állt, nem is találhattak más módot az átkelésre az Exén, csak a gázlót. Szerencsére nem áradt a folyó, és dagály sem volt, így egy Hubert Walter-féle öreg katonának igazán nem okozott problémát szügyig gázolni lovával a hideg vízben.

Az előőrse négy lovagból állt, ő pedig érseki mitrája helyett világi öltözéket viselt. Bár nem öltött páncélt, fejébe nyomta csúcsos sisakját az orrvédővel, és sárga köpenyt vett fel, amelyet fekvő oroszlános címer díszített, ugyanolyan, mint ovális pajzsát és nyeregkápáját is. Lándzsát nem vitt magával, de a vállán átvetett szíjról hatalmas kard függött, ami inkább szimbolikus volt, mintsem szükséges, hiszen aligha lehetett összetűzésre számítani aznap délelőtt Buckfast és Exeter között.

Mindkét oldalán, és mögötte hosszú sorokban Ralph Morin katonái lovagoltak a büszke Gabriel irányításával. Utánuk jöttek Hubert saját emberei, majd nemesek, papok, írnokok, bírák és más udvari hivatalnokok, hiszen amióta a király végleg elhagyta az országot, gyakorlatilag Walter uralkodott Angliában.

A lovasokat elfüggönyözött kocsik követték, bennük finom hölgyek a családjaikkal, majd az ellátmányt szállító ökrös szekerek következtek. Voltak ott aztán más szekerek is tele iratokkal, egy közülük pedig a kincsesládát szállította. Pónik, öszvérek és szamarak vegyültek el közöttük, végül pedig szolgák, szakácsok, solymászok és kutyások követték őket, meg mindazok, akik nélkülözhetetlenek egy teljes udvartartás állandó költöztetéséhez. A negyedmérföldnyi hosszúságban kígyózó menetet újabb szakasz katona zárta hátvéd gyanánt.

Amint a legfőbb bíró kiléptetett lovával a vízből, hatalmas tömeg üdvözölte a zászlókkal és lobogókkal feldíszített Nyugati kapunál. A kapu előtt a serif és a koroner vártak rá lóháton a két elöljáró, Henry Rifford és Hugh de Relaga társaságában. A város majd' mindegyik számottevő polgára megjelent, talán Godfrey Fitzosbern volt az egyetlen feltűnő kivétel. A püspök, a kanonokok és

89

számos más egyházi személy a katedrálisnál vártak Hubertre, elsősorban azért, hogy hangsúlyozzák, mennyire elkülönülnek a város világi méltóságaitól.

Az előőrs gondosan elvonult az útból, amikor a fogadóbizottsághoz érkeztek, majd Hubert Walter kényelmes tempóban Richard de Revelle-hez és John de Wolfe-hoz léptetett. Annak rendje és módja szerint üdvözölték egymást, aztán a serif bemutatta az elöljárókat, akik még sosem találkoztak a legfőbb bíróval. Maga Richard de Revelle jól ismerte őt, hiszen félévente egyszer személyesen kellett jelentést tennie a megye adóügyeiről Winchesterben vagy Londonban. John pedig régi katonatársa volt Walternek, még ha sokkal alacsonyabb rangban is szolgált. Azért örömmel ragadták meg egymás karját, és a serif rosszul leplezett fanyalgásától kísérve melegen köszöntötték egymást.

A kavalkád megindult a meredek emelkedőn a Nyugati kaputól Carfoix irányába, ahol a kapuktól kiinduló főútvonalak keresztezték egymást a város közepén. Az utcákon felsorakozott Exeter szinte teljes lakossága, és hangosan éljenzett, ahogy a menet elhaladt előttük – bár az adók, amelyeket a király utasítására kivetettek rájuk, nem tettek jót Hubert népszerűségének. John hivatalának létrehozása is csak az adóterheket növelte, és Hubertnek még volt egy-két ötlet a tarsolyában.

A fogadóbizottság a katedrális nyugati homlokzata előtt teljes díszbe öltözötten felsorakozott püspökhöz és beosztottjaihoz kísérte az érseket. Miután a püspöki palotában megetették és megitatták, Hubert magára öltötte teljes érseki viseletét, hiszen késő délután misét celebrált a katedrálisban, aztán még fogadást is adtak a tiszteletére a palotában.

A serif a püspökkel és a legfőbb bíróval maradt, amikor azonban a menet szétszéledt, hogy mindenki elfoglalhassa szállását valahol a katedrális területén, John visszavitte lovát a patkolókovács istállójába a Martin's Lane-en, és átkelt az utcán, hogy beléphessen házának ajtaján. Matilda, aki ott volt a tömegben a Nyugati kapunál, szintén hazasietett, és a nap hátralévő részében már nem is állt szándékában távozni, hiszen Lucille-nek idő kellett, hogy kicicomázza a frizuráját, és segítsen felölteni új ruháját az estély előtt, amely minden társadalmi események legfényesebbikének ígérkezett.

John hangos sóhajtással ült le, hogy elfogyassza magányos ebédjét a hallban, aztán elüldögélt egy kicsit a tűz mellett egy kvart sörrel, mielőtt vonakodva bár, de rávette magát, hogy soron kívül megmosakodjék a hátsó udvarban. A legfőbb bíró kedvéért végül még arra is hajlandó volt, hogy nekiessen a sötét borostának az állán.

90

Tizenkettedik fejezetAMELYBEN JOHN KORONERT ELHÍVJÁK EGY ESTÉLYRŐL

A katedrális és a városfal közé épült püspöki palota étkezője zsúfolásig telt elegánsan öltözött emberekkel. Mindent betöltött a hangos beszélgetés, a nevetgélés és az edények csörömpölése. A hallba alig száz ember fért be, így a társaság igencsak válogatott volt. Másnap este a Rougemont-ban tartott estélyen, amelyet a serif és a polgárok rendeznek a legfőbb bíró tiszteletére, sokkal több ember számára lesz hely Hubert ma este canterburyi érseki minőségében volt jelen, és a püspök meg az exeteri főesperes, John de Alecon között ült az asztalfőn.

Két oldalán foglalt még helyet az egyházmegye másik három főesperese, a kincstárnok és a főkántor, aztán jöttek a katonai és városi hivatalnokok, köztük Richard de Revelle feleségével, Lady Eleanorral meg John de Wolfe és Matilda. A két elöljáró és a várkapitány, Ralph Morin következtek a megye nemességének a krémjével, valamint apátokkal, kanonokokkal és polgárokkal egyetemben. A többi kecskelábú asztalnál, melyeket patkó alakban rendeztek el a fő asztalhoz képest, olyan kevésbé jelentős nemesek, gazdag kereskedők, céhes hivatalnokok és alacsonyabb rangú egyházi emberek foglaltak helyet, akik némi ügyeskedés árán tettek szert meghívóra.

Matilda mérhetetlenül boldog volt, amiért ilyen kiemelt helyet kaphattak, és minden jelenlévő, köztük nem egy hölgyismerőse, jól láthatta, hogy a legfontosabb asztalnál ülnek. Még férjének mogorva, unott ábrázata sem tűnt fel neki, annyira lenyűgözte, hogy közvetlenül a főkántor, Thomas de Boterellis mellett ülhet, aki a katedrálisban megszólaló zenéért és a ceremóniák rendjéért felelős. A főkántor kövér, zsírosan csillogó arcában szinte eltűnt apró szeme. Mivel a püspökkel együtt János herceget támogatta a sikertelen felkelés idején, nem tartozott John barátai közé. Matildával szemben, az egyik csatlakozó asztal végén a Szent Olave papja és a vargák céhének mestere ült, úgyhogy a nő könnyedén vegyíthette a vallási kérdések taglalását a legújabb cipődivatról szóló csevellyel.

John közelében Matildán kívül nem ült senki, akit ismert volna, és azt kívánta, bárcsak alkalma lenne váltani néhány szót Hubert Walterrel. Ehelyett egy alacsony, kövér kanonok mellé ültették, aki egy farkas étvágyával falt fel mindent, ami a keze ügyébe került, és nem ért rá egy szót sem váltani senkivel.

A koroner elnézett felesége mellett a két egyházi méltóságra, akik az asztal közepénél foglaltak helyet. Mindketten levetették díszes öltözetüket, amelyet a misén viseltek, és most viszonylag egyszerű, de azért gazdagon díszített ruhákat viseltek. Mindegyikükön hímzett krémszínű köntös volt a miseing fölött, fejükre pedig kerek sapkát tettek, melyről két díszes zsinór lógott a fülük mellett a mellkasukig.

John tekintete elidőzött Hubert kemény vonásain, mely csatamezők sokaságán edződött, és összehasonlította őket Henry Marshall püspök keskeny, hosszú arcával, amelynek különös szimmetriája mindig egy szoborra emlékeztette. Nem kételkedett benne, hogy a püspök őszintén elkötelezte magát az egyház szolgálatára, de kíváncsi lett volna rá, vajon az érsek a maga politikai ambícióival ugyanolyan szívügyének tekinti-e a vallást; élt benne a gyanú, hogy pusztán azért lett az angol egyház feje, hogy ezzel is világi befolyását erősítse. Hubert Walter azelőtt magas rangú hivatalnok volt az udvarnál, és az udvari bíróságban is részt vett az öreg Henrik király uralkodása óta, de igazán magas hivatalba csak akkor került, amikor Oroszlánszívű Richard kinevezte Salisbury püspökének, aztán pedig helyettesének a harmadik keresztes hadjáratban. Miután a király a német római császár fogságába esett, az ő kiszabadítására tett erőfeszítéseivel érdemelte ki, hogy kinevezzék egyszerre Canterbury érsekévé és az ország legfőbb bírájává.

John nagyon szívesen elbeszélgetett volna vele arról, mi történt a Szentföldön, amikor Hubert maradt ott az angol seregek főparancsnokaként, miután ő maga a királlyal nekivágott a balvégzetű hazaútnak. Remélte, hogy másnap lesz idő az emlékek felidézésére, miután megejtik a találkozót, melyen a serif és a koroner közötti hatásköri vitákat kell tisztázniuk. John megint körülnézett a zajos teremben, és a lármás, jól öltözött gyülekezetet összehasonlította a városlakók tömegeivel, akik közül a legtöbben nyomorban éltek, hitvány körülmények közepette, olyan helyeken, mint Bretayne vagy Szakállas Lucy Exe-szigete.

91

A vén banya aztán megint eszébe juttatta az aktuális problémákat. Még mindig az a kellemetlen érzés nyugtalanította, hogy Lucy nem mondott el valamit, és most elhatározta, hogy egy-két napon belül még egyszer utánajár. Aztán megint körülnézett a teremben, és meggyőződött róla, hogy sem Godfrey Fitzosbern, sem felesége, Mabel nincs jelen az estélyen. Feltételezte, hogy Godfrey elvonul a nyilvánosságtól az elmúlt napok eseményei után, Matilda pedig egyszerűen beváltotta a fenyegetését, hogy elhagyja.

Fitzosbern a templomban sem jelent meg, amikor Hubert Walter a misét celebrálta. Nem lehetett könnyű döntés az ezüstműves részéről, amikor elhatározta, hogy elmulaszt egy ilyen jeles eseményt, hiszen a városi céhek egyik prominens képviselője volt. John igazából arra számított, csak azért is megjelenik, hogy ezzel is kifejezze, mennyire nem érdeklik a városban terjengő pletykák.

Esteledett, John pedig már megevett annyi ételt, amennyit kívánt, inni pedig többet is ivott a kelleténél. Senki sem mehetett el, amíg a püspök és legfontosabb vendége fel nem áll az asztaltól, így hát John ott rekedt az éles hangon csevegő Matilda meg a kanonok között, aki, több étel nem lévén, hatalmas mennyiségeket tüntetett el a püspök legkiválóbb vörösborából.

A koroner hirtelen egy ismerőst vélt látni a palota udvarába nyíló ajtónál. Egy pillanatra azt hitte, a bor űz vele csúf tréfát, de minden kétséget kizáróan szolgálójuk, Mary volt az, aki ott állt, és hevesen integetett, hogy menjen oda.

John, aki alig várta, hogy történjék valami, feltéve persze, hogy nem a háza gyullad ki, most hátralökte a székét, és az asztalnál ülők meg a fal közötti, keskeny résen próbálta kipréselni magát. Félretolt egy négy söröskorsóval egyensúlyozó szolgát, és végre odaért az ajtóhoz. Mary, aki egy takarót borított a fejére és a vállára, kimutatott az utcára. – Most azonnal vissza kéne jönnöd a Martin's Lane-re – mondta síri hangon. John azon tűnődött, vajon a lány miért nem úgy fogalmazott, hogy menjen haza, aztán hátrapillantott, és látta, hogy a sasszemű Matilda már észrevette az eltűnését. Felesége lángoló tekintettel meredt rá, előbb az üres székre bökött maga mellett, aztán egy gesztussal a két egyházi méltóságra mutatott. John nem is törődött Matildával, inkább követte a szobalányt ki, a palota udvarára. – Mi történt? Csak nem megint egy nemi erőszak vagy vetélés?

Mary megragadta ura karját. – Nem, de azt hiszem, Godfrey Fitzosbernt megmérgezték.

A katedrális területének sötét gyalogútjain szeméthalmokat és félig kiásott sírokból kiásott földkupacokat kerülgetve siettek végig. Polruani Gwyn és Gabriel, a katona a nyomukba szegődtek. Bár John tudta, hogy mindkettőjük jól érezte magát az estélyen, a palota konyhájában, ez a váratlan esemény arra késztette, hogy kihívja őket, tartsanak vele és Maryvel. Miközben megtették a rövidke távolságot a katedrális és a Martin's Lane között, Mary beszámolt a történtekről. – Fahasábokat vittem be éppen az udvarról a folyosón keresztül, amikor zajt hallottam az utcáról. Gondoltam, megint verekedés van odakint, mint a múlt este, és kimentem megnézni.

Időközben a kapuhoz értek, és befordultak az utcába, amelyet most is megvilágítottak a patkolókovács műhelyének fáklyái.

– Megint Godfrey mester volt az, most viszont négykézláb mászott, és nyöszörgött.Időközben John saját házához értek, és megpillantották az ezüstműves-mester műhelyének nyitott

ajtaja előtt összeverődött kisebb tömeget.– Odamentem hozzá, de nem tudott beszélni, csak a szoknyámat rángatta, fura hangokat adott ki, és

a torkát szorongatta. Az utca végéhez futottam, és szóltam egy férfinak a főutcán. Idejött velem, és bevonszoltuk Godfrey mestert az ajtón a melegbe. Aztán érted szaladtam, nem tudtam, mi mást tehetnék.

John átverekedte magát a néhány bámészkodó között, és Gwynnel meg Gabriellel a sarkában bevezette Maryt a műhelybe. A faggyúlámpások közül ezúttal csak az egyik égett, de a ház lakóját így is könnyű volt megtalálni, hiszen minden egyes lélegzetvétellel szörnyű, hörgő hangokat adott ki. Godfrey Fitzosbern az oldalán feküdt a padlón, karja és lába enyhén rángatózott. Szeme nyitva volt, de Johnnak még ebben a gyenge fényben is az a benyomása támadt, hogy szomszédja nem lát semmit.

– Mi az, Fitzosbern? Mi a baj? – kérdezte, miután letérdelt a férfi mellé. Nem kapott választ, és megismételte a kérdést jóval hangosabban. Erre az ezüstműves már megmozdította a fejét, bár tekintete továbbra is homályos maradt. Torkából újabb hörgő hangok törtek fel, aztán újra elengedte magát, és ujjai görcsös rángatózásától eltekintve mozdulatlanul feküdt.

92

– Hozzátok ide azt a lámpát! – adta ki az utasítást John, és Gabriel már nyúlt is a kis mécses után. John közel tartotta a fényt Godfrey arcához, és valamiféle halvány lepedéket vélt látni rajta, meg veríték hideg cseppjeit.

– Mi történt a nyakával? – kérdezte Gabriel a Fitzosbern torkán húzódó, égővörös duzzanatra mutatva, amely a Hugh Ferrars kardja ejtette, vékony, időközben nyilvánvalóan begyulladt és elfertőződött vágást vette körül.

John megint megpróbált kérdezni valamit a betegtől, de most is csak kivehetetlen, hörgő hangokat kapott válaszul. A rángatózás is újrakezdődött, az ujjak remegése egyre nyilvánvalóbbá vált.

A koroner felnézett Maryre, aki egy, a nagy sietségben csak úgy magára kapott kendőbe burkolva állt ott. – Neked mondott valami értelmeset? – kérdezte.

– Csak egy-két szót értettem abból, amit a rohamai közben motyogott. Azt mondta, „ég, ég”, meg hogy „megmérgeztek”.

John felhúzta fekete szemöldökét. – Biztos vagy abban, hogy mérgezést emlegetett?– Határozottan azt mondta. Közben meg a rángatózó kezével folyton a torkára mutogatott.John tudta, hogy szolgálója komoly, megbízható lány, és egy pillanatra sem kételkedett a szavában.

– Ez a seb itt, a torkán elgennyesedett. Ez is okozhatja a tüneteket. Nem hagyhatjuk itt. – Felállt. –A Szent Miklósban a szerzetesek erősen meglepődnek majd, ha pár napon belül másodszor is

beállítok hozzájuk egy újabb beteggel vagy halottal.Gabrielnek volt egy javaslata. – Ismerem a Szent János perjelét, és közelebb is van, mint a Szent

Miklós. Vigyük inkább oda! Van ott három szerzetes, akik igen jól értenek ahhoz, mit kell tenni a betegekkel.

Közvetlenül a Keleti kapun belül állt egy apró rendház, amely Szent János-kórház néven vált ismertté az ott élő négy barát munkája nyomán.

– Sürgősen el kéne vinnünk, amíg él – javasolta Gwyn. Körülnézett a helyiségben, majd Gabriel segítségével leakasztotta a belső ajtót a kovácsoltvas zsanérokról, hogy a földre fektessék a vadul rángatózó ezüstműves mellé. Magukhoz intettek két férfit a bámészkodók közül, Fitzosbernt ráemelték az ajtó lapjára, és sietve megindultak a főutcán a Szent János felé.

De Wolfe a többi bámészkodót a dolgára küldte, és bezárta a bejárati ajtót. – Ügyes voltál, Mary, nagyszerű lány vagy – mondta. – Most pedig az lesz a legjobb, ha visszamegyek arra a francos estélyre, különben kárba vész minden erőfeszítésem Matildával.

Jó pár órával később ismét az ezüstműves házában üldögélt Gwynnel. Az ünnepség a püspök palotájában véget ért, és mivel alig egy fertályórát volt távol, Matilda sem csapott botrányt, főleg miután beszámolt a legújabb drámáról, ami a szomszédjukban történt.

Miután felkísérte feleségét az emeleti szobába, és Lucille gondjaira bízta, hogy hámozza le róla az elegáns ruhadarabokat és dugja ágyba, előkerítette Gwynt, aki kedélyesen sörözgetett Maryvel a lány szobájában. – Nézzük csak, mi is történt itt a szomszédban. Talán ki tudjuk deríteni, hogy tényleg megmérgezték-e, vagy csak a sebtől van az egész.

Ahogy beléptek Fitzosbern üres házába, Gwynben felmerült egy kérdés. – Ha abba hal bele, hogy elgennyesedik a seb a nyakán, nem vádolható-e Hugh Ferrars gyilkossággal?

– Azt az esküdteknek kell eldönteniük, de nagyon valószínű, hogy igen. Azért ne szaladjunk ennyire előre, előbb nézzük meg, mi van idebent.

Körülnéztek a műhelyben, de semmi gyanúsat nem fedeztek fel. A munkapadokon felhalmozva álltak a szerszámok és a fémdarabok, az asztalon pedig félkész darabok sorakoztak, hiszen az igazán értékes árut a biztonság kedvéért mindig elzárták éjszakára.

– Fényt látok odafenn – jegyezte meg Gwyn, miután az immár ajtótlan átjárón a hátsó műhelybe lépett. Átküzdötték magukat a kemencéből áradó, szúrós szagú gázok felhőjén, kezükben mindketten egy-egy faggyúlámpást tartottak, melyek fénye semmi különöset nem fedett fel a földszinti részen. John felmászott a széles lépcsőn az épület lakásként szolgáló emeletére, de nem talált ott senkit.

– Nincsenek szolgáik? – érdeklődött Gwyn.– Azt beszélik – s a feleségem aztán mindig mindent első kézből tud –, hogy a szobalány Mabellel

együtt ment el – felelte a koroner. – Volt egy konyhai szolgáló is, de hogy hol lehet, azt csak az isten tudja. Gondolom, valami kocsmában.

Magasabbra emelték a lámpákat, és körülnéztek a szobában, mivel odabent már csak egyetlen gyertya csonkja égett ezüsttartójában. Az utcafront felé leválasztottak egy kisebb szobát, amelyben

93

széles ágy állt. A nagyobbik szobában John ételmaradékot vett észre egy ezüstszélű fatányéron, mellette ezüstkehellyel. – Ez mi? A szék felborult, és egy piszkos kés hever a padlón.

Gwyn felemelte a tányért, és megnézte közelebbről. Egy fél sült csirke, a hús nagy részét megették. A répa és a káposzta egy része kiborult az asztalra – jelentette. John mindeközben felkapta a szépen megmunkált kelyhet, amely inkább illett volna egy templomi oltárra, mintsem vacsoraasztalra. Félig volt vörösborral, amiből valamennyi ki is loccsant az asztalra. A koroner beleszagolt a borba, de semmi szokatlant nem érzett. Ujja hegyét belemártotta a vörös színű folyadékba, majd nyelvével finoman megérintette, de most sem tűnt fel neki semmi különös.

A koroner elgondolkodva pillantott körbe a szobában. Megőrizzük ezt az ételt meg a bort, hátha később alaposabban is meg lehetne vizsgálni – hozta meg a döntést.

– Vajon ebből töltötték ki a bort? – mutatott Gwyn egy kis, szürke kőből készült, fadugóval lezárt edényre, amely ott állt egy polcon.

John fogta a flaskát, kivette belőle a dugót, és beleszagolt. Megrázta, és úgy saccolta, körülbelül félig lehet. – Ezt is magunkkal visszük... meg ezt. – A boros edény mellől felkapott egy kis, kerek fadobozt. A tetejére rejtélyes feliratot véstek, és valamiféle barna port tartalmazott, amelynek enyhe gyógynövényillata volt.

Gwyn végigjáratta tekintetét az összegyűjtött mintákon. – És most mit csinálunk velük?– Reggelig megőrzöm őket otthon, aztán elviszem egy patikushoz, és megkérdezem, mit tudna

mondani róluk.Gwyn nagy szemeket meresztett urára. – Miért nem mindjárt egy patikusinashoz? – kérdezte

célzatosan.John felsóhajtott. – Már ki is találtam, mi lesz a sógorom gondolatmenete. Ha ez mérgezés,

Topshami Edgar lesz a legfőbb gyanúsított azok után, hogy megfenyegette és megtámadta Fitzosbernt.Gwyn szokása szerint hangosan felhorkant. – Most az egyszer aligha meglepő, ha ez lesz a serif

első gondolata. Magától értetődő Edgart gyanúsítani.John elindult a lépcső felé, kezében az orvosságos dobozzal és a boros flaskával, szorosan a

nyomában követte Gwyn a tányérral és a kehellyel.– Talán fel kéne mennünk a Szent Jánosba, hogy megtudjuk, gyilkosság történt-e, vagy csak annak

kísérlete.A közvetlenül a Keleti kapun belül épült rendház nem volt több egy kis kápolnához csatlakozó

néhány kamrácskánál. Lakószoba a négy szerzetes számára, egy aprócska étkező és egy konyha egészítették ki a cellákat meg az egyetlen nagyobb helyiséget, amely kórteremként szolgált. Mindig dugig voltak betegekkel a város legszegényebb részeiből. De Saulf testvér, egy szász, aki rangban közvetlenül a perjel után következett, kihozatott egy beteget az egyik cellából a nagyobb terembe, hogy helyet szorítson Fitzosbernnek.

Amikor a koroner megérkezett, az ezüstműves egy szalmazsákon feküdt, és még mindig nyirkos volt a bőre az állandó verejtékezéstől. Ahogy John Saulf társaságában belépett a cellába, a beteg hirtelen teljes testében összerándult, és okádni kezdett, szájából és orrából majdnem tiszta folyadék lövellt ki széles sugárban. Saulf letérdelt, hogy letörölje a férfi száját és orrát, aztán félrebillentette a fejét, hogy ellenőrizze, nem maradt-e még bent valami, aminek még távoznia kellene. Aztán, John őszinte meglepetésére, felemelt egy kancsót a földről, hátrahajlította Fitzosbern fejét, és tisztes mennyiségű folyadékot töltött a szájába.

Az ezüstműves hörögve, köhögve próbálta kiköpni, de a szerzetes kezével összeszorította az állkapcsát, így, ha fulladozva is, de kénytelen volt lenyelni mindet. Egy pillanattal később megint okádni kezdett, és még több folyadék spriccelt szájából a padlóra.

– Ha tényleg méreg, akkor nem moshatja ki más a gyomrából, csak egy jókora adag sós víz – magyarázta a középkorú szerzetes a különös bánásmódot.

– Gondolod, hogy tényleg megmérgezték? – kérdezte a koroner.Saulf letörölte a beteg száját, és felnézett. – Nem tudom megmondani. Romlott étel is kiválthat

ilyesmit, de az is lehet, hogy valami ártó szert adtak be neki. A legtöbb méregnek ugyanazok a tünetei. A beteg összeesik, fáj a torka, hány és hasmenése van.

– Megmarad?– Isten kezében van. Még nem lehet megmondani. Talán semmi baja nem lesz reggelre, talán

meghal.

94

Gwyn az ajtófélfának támaszkodott John mögött. – Mondott valami olyasmit, amiből megtudhatnánk, mi történt vele?

– Semmit, csak hörög, meg egyszer mintha azt suttogta volna, hogy „ég, ég”.De Wolfe lepillantott az áldozatra, akinek még mindig reszketett a keze és a lába. – Mi a helyzet

azzal a sebbel a torkán? Tegnapelőtt este vágták meg egy kard hegyével, de akkor jelentéktelen sérülésnek tűnt.

Saulf ujjával megérintette a duzzadt, vörös csíkot, amiből azonnal gennyes cseppek buggyantak elő. – Lehet, hogy ettől ilyen rekedt, amikor beszélni próbál, s az is lehet, hogy a vérmérgezés miatt nem tud lábra állni. Csakhogy nincs láza, és hideg és nedves a bőre. Arról fogalmam sincs, mitől remeg folyamatosan.

Maradtak még pár percig, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy akár meghal, akár életben marad, Godfrey aznap este már nem fogja elárulni nekik, mi történhetett vele a Martin's Lane-en.

John köszönetet mondott a szerzetesnek, és megígérte, hogy másnap kora reggel visszatér, az ezüstművest pedig a barátok és istenük gondjaira bízta.

95

Tizenharmadik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER TALÁLKOZIK A LEGFŐBB BÍRÓVAL

A találkozót Hubert Walterrel a délelőtt tizedik órájára tűzték ki kedden, John de Wolfe már jóval korábban a városban sürgölődött. A téli hajnal halovány szürke fényében a Szent János kórházba sietett, hogy megnézze, Fitzosbern túlélte-e az éjszakát, vagy immár gyilkossággá vált az ügy. Amikor megérkezett, Saulf testvért a cellában találta, és az volt a benyomása, hogy egész éjszaka el sem mozdult onnan. – Sokkal jobban van, koroner. Hála a sós víznek, megszabadult mindentől, ami a gyomrában volt.

John látta, hogy a halálosan sápadt, mozdulatlan Godfrey most az oldalán fekszik. – Úgy néz ki, mint akiben már nincs is élet – mondta kétkedve.

– Nem, most éppen alszik. Méghozzá igazából, nem csak rángatózva, mint tegnap este.– Mondott valamit?A szász szerzetes megrázta a fejét. – Csak összefüggéstelenül mormogott, ugyanúgy, mint amikor

ide hoztátok. Hadd aludjon, talán mikor felébred, kicsit kitisztul az elméje.Határozott mozdulattal becsukta az ajtót, és Johnnal együtt kívül maradt. – Gondolod, hogy tényleg

megmérgezték? – kérdezte John.– Valószínűnek tűnik, de az sincs kizárva, hogy valamiféle szélütés érte. Igaz, ilyet még nem láttam.A koroner kénytelen volt ennyivel beérni, de most már legalább úgy tűnt, Fitzosbern életben marad,

és újabb bűnöket is elkövethet. John maga mögött hagyta a kolostort, és visszament a házába, ahol az előző este megbeszéltek értelmében már várta két embere. Matilda még az emeleten aludt, és neki eszébe sem jutott felébreszteni.

Pár perccel később kisebb menet indult útnak a Martin's Lane-ről. Elöl ment a koroner, őt követte Gwyn, a kezében tartott fatálcán Godfrey sültjének fehér vászonnal letakart maradványaival és a kis gyógynövényes dobozzal. A sort Thomas de Peyne zárta, óvatosan egyensúlyozva a félig teli kelyhet és a borosflaskát.

A trió kivonult a főutcára, és a Carfoix felé fordult, miközben nem is törődtek a nekik utat engedő árusok és vevőik kíváncsi pillantásaival. Amíg arra vártak, hogy egy ökrös szekér elhaladjon előttük, John hátrapillantott a válla fölött, és rá cseppet sem jellemző módon elmosolyodott emberei láttán: behemót kelta fegyvernöke, amint ünnepélyesen tart karján egy ruhával letakart tálcát, és a kicsapott pap, amint tisztelettudóan szorongat egy borral félig telt ezüstkelyhet. Úgy festettek, mint két ájtatos ministránsfiú, akik szent áldozatot készülnek bemutatni Exeter főutcáján.

Nem kellett messze menniük, hiszen a patikus üzlete a Fore Street túloldalán állt. Ahogy John kicsit közelebb ért, az ajtó kivágódott, és három dulakodó alak jelent meg a küszöbön.

Két rougemont-i katona rángatta Topshami Edgart kifelé a műhelyből, miközben az inas teli torokból üvöltve követelte, hogy engedjék el. Mögöttük Bristoli Nicholas leskelődött az ajtó mögül, aggodalmasan tördelve a kezét. Amikor a katonák meglátták a király koronerét, megtorpantak, de továbbra is ugyanolyan erősen szorongatták Edgart. – A serif parancsa, Sir John – mondta az egyik magyarázatképpen.

Amint megpillantotta a koronert, a fogoly kétségbeesetten fordult hozzá segítségért. – Ments meg, Sir John! Ezek el akarnak rabolni. Mondd meg, hogy tévedés az egész, biztosan valaki mást keresnek.

Az idősebbik katona megrázta sisakos fejét. – Nem elrablunk, hanem letartóztatunk. És nem tévedtünk. A serif Topshami Edgart mondott. Az meg te vagy, fiam.

Edgar hebegve tiltakozott, de John jelen pillanatban semmit sem tehetett érte. – Engedelmeskedj nekik, Edgar, nincs értelme ellenállnod. Utánajárok, mit tehetek, hogy elsimítsam ezt a dolgot. És üzenek apádnak, hogy azonnal jöjjön hozzád meg a serifhez.

A patikusinas kénytelen volt megelégedni ennyivel, mivel John fejével intett az őröknek, akik elvezették Edgart a vár felé.

John, két emberével a nyomában, visszatessékelte Nicholast a boltba, és becsukta az ajtót. A patikárius még mindig reszketett az idegességtől, amiért inasát minden teketória nélkül elhurcolták. – Ez képtelenség. Mit tett, hogy így bánjanak vele?

96

John igyekezett türelmes maradni. – Pontosan tudod, hogy többször is megfenyegette Godfrey Fitzosbernt, vasárnap pedig meg is támadta.

A patikus kényszeredetten bólintott, szája sarka még inkább lefelé görbült zavartságában. – Sebesülésekkel, összeverve jött haza vasárnap. Az a gonosz ember csúnyán helybenhagyta, akár bele is halhatott volna.

– Nos, ami azt illeti, Fitzosbern is meghalhatott volna tegnap este. Megmérgezték, és még most is hajszálon függ az élete.

Ha együttműködésre akarunk bírni valakit, nem árt egy kis túlzás, gondolta John. – Természetes, hogy Edgar az első számú gyanúsított, azért nem neheztelhetsz a serifre, hogy ki akarja hallgatni.

Nicholasnak leesett az álla, ami egy időre leplezte ajka féloldalasságát. – Megmérgezték? Mi köze lehet ennek Edgarhoz?

John hangos sóhajtással fogott bele az ezüstműves kínjainak ecsetelésébe. – Edgar megfenyegette, hogy megöli, és minthogy jóformán képzett patikus, rengeteget tud a mérgekről. .

A patikárius egyik férfiről a másikra nézett, mintha csak a józan ész nyomait próbálná felfedezni egy őrült világban. – De hát bárki tehetett mérget az ételébe. Minden vénasszony meg falusi paraszt ismer növényeket meg gombákat, amik ártalmasak az emberre.

John nem felelt, csak intett Gwynnek meg Thomasnak, hogy tegyenek le mindent a pultra. – Szeretném, ha megvizsgálnád ezeket, nincs-e bennük valami ártalmas anyag.

S ha van, mi az – mondta.A gyógyszerész hitetlenkedve meredt a tárgyakra. – De hát a legtöbb mérget nem lehet kimutatni

– tiltakozott. – Gyakorlatilag nincs rá mód, hogy megállapítsuk, van-e valamiben méreg. Reménytelenül keveset tudunk ezekről a dolgokról. – Kihúzta magát. – És nem csak én. Egyetlen patikusnak sincsenek jobb módszerei Angliában.

A koroner nem hátrált meg. – Csak tedd meg, ami tőled telik, Nicholas! Kezdjük ezzel, talán ez a legkönnyebb. Mi a véleményed ~ – felvette a kis fadobozt, és átadta a patikusnak, aki gépiesen vetett rá egy pillantást.

– Ez egyszerű. Összemorzsolt gyógynövények keveréke. Gyulladás ellen használják – jelentette.Gwyn ingerülten pillantott rá, vörös szemöldöke hasonlóan élénk színű bajuszához közelített.

– Honnan tudod, amikor még ki sem nyitottad?Szorult helyzete ellenére a patikus nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy gúnyosan el ne

mosolyodjon. – Mert ráírták a fedelére, látod a – A titokzatos szimbólumokra mutatott a doboz tetején. – Meg azért is tudom, mert én magam adtam tegnap Fitzosbernnek.

Néma csend volt a válasz.– Te adtad neki tegnap? – ismételte végül lassan John. – Igen, természetesen. Késő délután jött,

panaszkodott, hogy fáj a seb a torkán, és lázas. Megvizsgáltam, és láttam, hogy van ott egy friss vágás, amely gennyesedik. Kimostam, és tettem rá egy kis kenőcsöt, meg adtam neki ezeket a gyógynövényeket, hogy naponta háromszor vegyen be belőlük, mert csillapítják a gyulladást.

– Te magad adtad a kezébe az orvosságot?Nicholas bólintott. – Természetesen. Innen vettem elő. Megfordult, és kihúzott egy fiókot a pult

mögötti tárolók hosszú sorából. Felmutatta, és vendégei láthatták, hogy a kis doboz tartalmához hasonlatos barna por van benne.

– Edgar a műhelyben volt, amikor Fitzosbern itt járt? kérdezte John. A patikus láthatólag kényelmetlenül kezdte érezni magát. – Itt volt, de háttal állt az ezüstművesnek, és végig a sarokban maradt, mintha el lenne foglalva valamivel.

– Tehát nem férhetett a gyógyszer közelébe?– Egészen biztos. A közelébe sem ment nyilvánvaló okokból.John megpróbálta megemészteni ezt az információt.– Nem hagytad őket magukra egy kis időre sem?A patikus elgondolkodott egy pillanatra. – Csak amikor hátra kellett mennem a raktárba ezért a

fadobozért, mert a műhelyben már nem maradt egy sem.– Sokáig tartott?– Pár percig. Meg hoznom kellett egy tál forró vizet a tűzről a hátsó udvaron álló kunyhóból, hogy

lemossam a sebét. John feltett még egy pár kérdést, de nem sikerült semmi újat megtudnia, és meg

97

kellett elégednie azzal, amit eddig hallott. Még egyszer nyomatékosan megjegyezték, mennyire fontos, hogy Nicholas megvizsgálja az ételt meg az italt, aztán Rougemont felé vették az irányt.

A várban a kapuslaknál a koroner még adott egy utolsó utasítást hadnagyának, mielőtt továbbsietett volna a vártorony felé. – Még egyszer ki kéne kérdezni Szakállas Lucyt. Úgy érzem, tud valamit, amit a múltkor nem árult el nekünk.

Gwyn hangosan megköszörülte a torkát, és a földre kiköpött. – Győzködhetem egy kicsit? – kérdezte reménykedve, miközben az ágyékát vakargatta.

– Csak szóban. Megértetted? Nem akarom, hogy megsebesítsd vagy ilyesmi. Vidd magaddal Thomast is arra az esetre, ha halálra rémiszted. Akkor ő legalább feloldozhatja. Azért előbb próbálj meg belőle kiszedni valamit!

Átvágott a belső várudvaron, köpenye úgy lobogott mögötte, mint valami hatalmas fekete varjú szárnya.

A találkozó Richard de Revelle szobájában már tartott egy ideje, amikor John megérkezett, de nem maradt le semmiről, mert a megye adminisztrációs kérdéseiről és az adószedésről beszélgettek. Amikor helyet talált magának egy üres padon, a Dartmoor peremén elszórt, számos, félig meddig önálló bányásztelepülésről vitatkoztak, ahol az ónbányászok ősi jogaihoz még mindig hozzátartozott a saját bíróság és egy, a cornwalli bányászokkal közös, kezdetleges helyi parlament.

A koronert ez a legkisebb mértékben sem izgatta, hiszen az ő fennhatósága mindenkire kiterjedt. Megragadta hát az alkalmat, hogy tanulmányozza mindazokat, akik eljöttek, hogy Hubert Walterrel találkozhassanak. A legfőbb bíró egy kecskelábú asztalnál ült az asztalfőn, jobbján a seriffel. Bal oldalán John de Alecon foglalt helyet mint a püspök képviselője ezen a világi eseményen. A többi harminc jelenlévő elsősorban báró és udvari hivatalnok volt a nyugati végekről, vagy a legfőbb bíró utazó udvartartásához tartoztak.

Hubert keskeny, barna arcán látszott, hogy nagyon is figyelmesen követi a beszélgetést. Hatalmát nagyrészt annak köszönhette, hogy igyekezett mindenhez érteni, és tisztában volt az Anglia és Normandia kormányzásával kapcsolatos praktikák minden csínjával-bínjával. Most nem viselte díszes egyházi öltözetét, sem katonai köpenyét. Egyszerű barna köntöst öltött krémszínű vászonzekéje fölé. Sokakkal ellentétben, akiknek tarka-barka öltözékét cicomás fejfedő egészítette ki, Walter fedetlen fővel ült az asztalnál.

Lassan arra az ügyre került sor, ami immáron majd' három hónapja szította az ellentéteket John és a sógora között. A legfőbb bíró tudta, miről van szó, hiszen a serif és a koroner is panaszkodott az utazó bíráknak, amikor októberben Exeterben jártak, sőt De Revelle még egyszer felvetette a problémát Winchesterben a megye adózásával kapcsolatos jelentése alkalmával.

Hubert Walter felemelt egy borjúbőrből készült tekercset, amelyre egyik írnoka emlékeztetőül felvázolta a probléma lényegét. – A helyzet tehát a következő – összegezte azzal a határozottsággal, amely az ország legmagasabb közjogi méltóságává tette. – Régóta a serif feladata, hogy megőrizze a király békéjét ebben a megyében, ami a régi időkben, mielőtt Vilmos megérkezett Normandiából, azt is jelentette, hogy neki kellett elítélnie és megbüntetnie a bűnözőket. Ebben egyetértünk?

Mindenki heves bólogatásba kezdett az asztal körül, Richard önelégült vigyora pedig arra engedett következtetni, hogy máris győztesnek érzi magát.

– Csakhogy Henrik királyunk elégedetlen volt némely serif korona iránti hűségével. Emlékezhettek, hogy uralkodása tizenhatodik évében majd' mindet leváltotta, merthogy annyira korruptnak találta őket.

Most Johnon volt a sor, hogy elmosolyodjék, és a serif fintorodott el. Hubert folytatta az előadást. – Aztán a klarendoni esküdtbíróság és a northamptoni esküdtbíróság döntése szerint felállította az utazó királyi bíróságot, amely néhány havonta ellátogat minden megyébe, és átveszi a serif megyei bíróságának szerepét, hogy ítélkezzék azon esetekben, amelyek a korona fennhatósága alá tartoznak, nem egyszerű helyi ügyek. – Felemelte a kezét. – Tudom, mi az ellenvetés. Ezek a bíróságok rendszertelenül jönnek, és gyakran képtelenek betartani a határidőket, főleg az utóbbi időben. Sajnos azonban kevés a bíró, és nagyok a távolságok.

Egy pillanatra elhallgatott, hogy kortyoljon egy kis vízzel kevert bort.– Így hiába hoztuk e szigorú törvényt, tisztában vagyok vele, hogy Anglia nagy részén a serifek még

mindig tárgyalják a korona ügyeit, holott ez nem az ő dolguk.Az egyik kelet-angliai báró, a Curia Regis tagja, közbekotyogott. – Ez régi történet, érsek uram, mi

köze az új koronerekhez?

98

Hubert nem szerette, ha félbeszakítják, de próbálta megőrizni a türelmét. – Jól tudjátok, hogy a királyi bíráknak két különféle feladatuk van az országban. A régi időkben, ha valaki azt szerette volna, hogy a király szolgáltasson neki igazságot, személyesen kellett felkeresnie az uralkodót az ország valamely távoli sarkában, vagy akár Franciahonban. Az öreg Henrik azt találta ki, hogy a bírókat küldi az emberekhez, még ha ez még nehézkes is. Az esküdtbíróság, amely remélhetőleg egy évben többször is ülésezik egy megyében, komoly bűncselekmények ügyében ítélkezik, a bírói körút viszont, amely sokkal ritkábban jut el egy helyre, adminisztratív és anyagi kérdésekben illetékes. Ők azok, akiknek a koroner felelősséggel tartozik, amikor feljegyez minden olyan esetet, amely bevételhez juttathatja a királyi kincstárat.

A terem elcsendesedett. Nem mindenki értette pontosan, mit is akar mondani a legfőbb bíró.Végül Richard de Revelle volt az, aki megszólalt, óvatosan, nehogy úgy tűnjön, nincs tisztában a

törvénnyel, amit ő volt hivatott képviselni Devon megyében. – Hogyan osztja ez meg kettőnk között a felelősséget a bűnesetek felderítésében?

A főbíró előrehajolt, és tenyerével az asztalra támaszkodott. – Bármi, aminek pénzhez van köze, a koroner hatáskörébe tartozik A különféle büntetések, a fellelt értékek, az elkobzott tárgyak eladásából befolyt jövedelem és főleg a normannok szászok általi megöléséért kiszabott bírság. Ezért támasztották fel a bírák szeptemberben Kentben a koroner ősi szász intézményét. Custos placitorum coronae. A korona ügyeinek intézője.

Richard de Revelle egyre nyugtalanabb lett. – De hogyan értelmezzük mi ketten ezt a képtelenséget, érsek uram? Hubert ismét feltartott kézzel kért türelmet. – Amikor nyilvánvalóan gyilkosság történt, és semmi kétség, hogy ki a gyanúsított, mert látták, amint elköveti a bűntényt, vagy elkapták véres karddal a kezében, a holttest ügyében a koroner intézkedjék, de a bűnössel elbánni a serif feladata.

Le kell tartóztatnia, a várbörtönbe kell vetnie, és meg kell várnia az esküdtbíróság következő látogatását. Akkor ítélkeznek felette esküdtszék vagy istenítélet segítségével. Aztán ha bűnösnek találják a gyanúsítottat, felköttetik, megcsonkíttatják vagy harcban kell bizonyítania ártatlanságát.

Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy meggyőződjön róla, mindenki megértette-e, amit mondott.

– Ha azonban úgy kerül elő egy holttest, hogy nem tudni, ki a gyilkosa, a koronernek kötelessége halottszemlét tartani, és a falunak vagy városnak bizonyítania kell, hogy a halott angol,.és nem normann. Ha ezt nem tudják megtenni, a koroner feljegyez mindent az utazó bírák, és nem az esküdtbíróság számára, hogy amikor legközelebb a városba érkeznek, eldönthessék, meg kell-e bírságolni a falut, és milyen összegre.

John és Richard váratlan egyetértéssel pillantottak egymásra az asztal fölött e semmitmondó magyarázat hallatán. A koroner volt a bátrabb kettejük közül, és ő szólalt meg hamarabb, mivel régről ismerte Hubertet. – Ez elméletben nagyon is szépen hangzik, főbíró. Henrik király idejében talán jó is volt így, de azóta nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét bíróság túlságosan ritkán látogat el a megyékbe ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen.

Ezen De Revelle is eléggé felbátorodott, hogy kifejezze saját kétségeit. – Hogyan tarthatnánk el ilyen sokáig ennyi gyanúsítottat? A megyének és a városnak kell a szállásukért meg az ételükért fizetni. Többet fogunk börtönépítésre költeni, mint amennyit megengedhetünk magunknak.

A legfőbb bíró feszülten dobolt ujjaival az asztalon. Nem fogadta szívesen a módszereit ért kritikát, mégis el tudta képzelni, micsoda dilemmával találják szembe magukat a helyi tisztségviselők.

– Túl kevés a bíró, és túl sok bűncselekmény meg más peres ügy fordul elő, Richard – csattant fel végül. – Megértem a problémátokat, de együtt kell élnetek vele ezekben az ínséges időkben.

Nyilvánvaló, hogy arra a mérhetetlen pazarlásra gondol, amivel királyuk a pénzt szórta franciaországi hadjáratain. John úgy próbált higgadt és békülékeny hangot megütni, hogy közben világossá tegye, szemernyit sem enged át a rábízott feladatokból. – Ha nem természetes halálesetre derül fény, a bírák elé kell tárnom mindent, akármikor érkezzenek ide. Értem a serif álláspontját is: ha bizonyosan megállapítható, hogy emberölés történt, valóban sürgős megoldásra van szükség. Ez viszont nem mehet az igazságosság rovására. A korona ügyei, gyilkosság, erőszak, gyújtogatás és hasonlók, túl komolyak ahhoz, hogy a megyei vagy a polgári bíróság kénye-kedve szerint döntsön. Nekik megvannak a maguk kevésbé számottevő ügyei, nem kell még a gyilkosságok terhét is a vállukra venni. Ez a bírák munkája legyen.

99

A vita ebben a szellemben folytatódott. Nem jutottak semmire, de sikerült egy igazából senkinek sem tetsző kompromisszumot kötni, mely szerint a serifhez tartoznak a gyilkosságok, ha rajtakapják a bűnöst, és a koronerhez, ha senki sem kerül kézre, aki alaposan gyanúsítható.

A találkozó úgy ért véget, hogy senki sem volt elégedett, viszont mindenki sejtette, hogy a dolgok továbbra is változatlanul folynak a maguk medrében, és a serif meg a koroner közötti ellentétek sem csitulnak. John még maradt, hogy elfogyasszon egy meglehetősen egyszerű ebédet néhány más méltósággal együtt, akik szintén részt vettek az ülésen, és végre alkalma nyílt beszélgetni Hubert Walterrel. Visszaemlékeztek a Szentföldön töltött időkre, és a legfőbb bírót rendkívül érdekelte a király Bécs melletti fogságba esésének története. Hubert bólogatva figyelt, miközben a serif duzzogva álldogált a sarokban, és féltékenyen nézte, milyen könnyen megtalálja a hangot John az ország első emberével. Mások is bele-beleszóltak a beszélgetésbe, és nemsokára mindannyian nekiláttak az evés-ivásnak.

Az étkezés végén az érseket visszakísérték a püspöki palotába, John pedig megkereste Richardot. – Hát ettől aligha oldódtak meg a problémáink, sógor – mondta.

Richard keskeny arcán látszott az ingerültség. – Meg kell végre próbálnunk együtt dolgozni, nem egymás ellen. Ha ezek az átkozott bírók kicsit csipkednék magukat, sokkal könnyebb dolgunk lenne.

John láthatólag nem nagyon hitt benne, hogy erre sor kerül. – Tartanunk kell magunkat a törvényhez, és nem szabad ítélkeznünk a korona ügyeiben, akármilyen kényelmetlen is ez néha a számunkra. Szóval akasztgasd csak tovább a birka tolvajaidat, a polgárok meg akasztgassák csak a pénzhamisítókat, a rejtélyes gyilkosságokat viszont hagyjátok rám és a bírákra. – Hirtelen témát váltott. – És mi a helyzet Godfrey Fitzosbernnel? A testvérek a Szent Jánosban azt mondják, életben fog maradni, te pedig máris letartóztattad Topshami Edgart. Az apja nem fog örülni. Joseph itt lesz a nyakadon még napszállta előtt.

A serif dühösen csapott a legközelebbi asztalra. – Mi mást tehettem volna? A fiú többször is megfenyegette Fitzosbernt, most meg minden jel szerint megmérgezte. Ki kell kérdeznem, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy összetűzésbe kerülök az egyik legtiszteletreméltóbb kereskedőnkkel.

– Mi a helyzet Hugh Ferrarsszal, az apjával, Reginaid de Courcyval és Henry Rifforddal? – kérdezte John élesen. Mindannyian megfenyegették Fitzosbernt. Most egytől egyik letartóztatod és megkínoztatod őket

De Revelle szánakozva nézett a koronerre. – Tényleg el tudod képzelni, hogy a várbörtönbe vettetem Lord Ferrarst?

John sokatmondóan bólintott. – Értem én az észjárásodat, Richard. Lent kezded, és fokozatosan haladsz fölfelé. De akkor miért nem Fitzosbern két emberét vádolod mérgezéssel?

Richardnak fel se tűnt a maró gúny, hiszen egy darabig valóban gondolkodott rajta, milyen alapon vádolhatná meg a két ártalmatlan kézművest. –Amint holnap elmegy a legfőbb bíró, ki fogom hallgatni. Korábban nem érek rá. Ha nem hajlandó vallomást tenni, akkor peine forte et dure következik addig, amíg nem mond nekünk valamit.

– Pont mint Alan Fitzhainál a múlt hónapban, akit majdnem megöltél?Richard válasz helyett sarkon fordult és távozott, magára hagyva a koronert, aki lassan visszasétált

„hivatali” szobájába a kapuslakba.

100

Tizennegyedik fejezetAMELYBEN JOHN KIKÉRDEZ EGY PATIKUST

Ezen a kedd délutánon John engedélyezett magának egy órányi lazítást a Bokor fogadóban. Vörös hajú kedvese az emeleti szobát megtöltő vendégekkel foglalatoskodott, akik a legfőbb bíró kíséretének alacsonyabb rangú tagjai közül kerültek ki. Mindannyian távozni készültek másnap reggel, és Nestának meg kellett bizonyosodnia felőle, hogy az utolsó fillérig kifizetik a szállást, az ételt és az italt.

Amíg a nő két szolgálólányával és Edwinnel, az öreg csapossal szorgoskodott, John letelepedett a tűz mellé egy korsó sörrel, és elbeszélgetett két öregemberrel, akik annak idején részt vettek az írországi hadjáratban. Jól ismerte mindegyiket, bár nem egyszerre keltek át a csatornán. Egyikük az első csapatokkal indult útnak 1169-ben Pembroke-ból, másikuk pedig Strongbow-val, Clare grófjával szállt hajóra valamivel később. Számos régi katonatörténetet osztottak meg egymással. A nagy terem melege és Nesta legjobb söre olyan békével és nyugalommal töltötték el a koronert, amit otthon soha nem tapasztalt.

Odakint a hó már elolvadt, de az ég még mindig sötét volt és borult. Időnként feltámadt a szél, és eleredt a hideg eső, ami még kellemesebbé tette a Bokor fogadót. John látta, hogy ma esélye sincs ágyba bújni Nestával, de mindezt bölcs belenyugvással vette tudomásul, hisz hamarosan úgyis haza kellett mennie, hogy felöltözzön és elvigye Matildát Hubert Walter búcsúestélyére Rougemont-ba. Feleségét olyan izgalommal töltötte el az újabb társasági esemény, hogy már-már jóindulatúan kezdett viselkedni Johnnal, aki csak attól tartott, hogy később, az unalmas hétköznapok visszatérésével Matilda is visszasüllyed megszokott zsémbes hangulatába.

Nesta végül talált rá néhány percet, hogy odajöjjön, és leüljön szorosan mellé a padra. A két idősebb katona tapintatosan elvonult, hogy Edwinnel újratöltessék bögréiket. A nő puha csípőjét Johnéhoz nyomta, és kezét a férfi vállára tette.

– Hál' istennek, hogy az érsek nem jár túl gyakran Exeterben – mondta. – A pénz jól jön, de túl sok a munka így, hogy nincs egy dolgos férfi a háznál. – Pajkos tekintettel nézett Johnra. – Van rá esély, hogy koroner helyett inkább fogadósnak állsz, John?

A férfi átkarolta Nesta vállát, és magához szorította. – Ne kísérts, asszony! Ahogy ezek a hullák meg mindenféle támadások sokasodnak, még a végén meggondolom magam. Amúgy biztosan előbb hagynám ott a házamat, mint hogy téged elveszítselek, de ami a fogadósságot illeti, szerintem az összes hasznot elinnám.

Így évődtek és tréfálkoztak még pár percig, amíg egy, az emeletről érkező kiáltás félbe nem szakította őket. Nesta felpattant, és visszakiáltott szolgálólánynak, aki fennhangon panaszolta, hogy az egyik vendég holtrészegen összehányta az egyik szalmazsákot. – Fölmegyek, és helyrerakom azt a nyavalyást – mondta a fogadósnő, és már ott se volt.

Szinte ugyanabban a pillanatban kitárult az Idle Lane-re nyíló ajtó, és Gwyn meg Thomas lépett be rajta csuromvizesen és átfázva. A kopott barna köntösű egykori pap megkereste Edwint, hogy ételt rendeljen tőle, Gwyn pedig a koronerhez sietett, és leült arra a helyre, amelyet nemrég még Nesta hátsója melegített.

– Megtaláltad Szakállas Lucyt? – kérdezte a koroner.A kelta szorgosan dörzsölgette kezét a tűz fölött. – Meg bizony. És volt még mit hozzátennie ahhoz,

amit a múltkor megtudtunk tőle.– Remélem, nem tettél kárt benne – mondta aggodalmasan John, jól tudva, hogy emberét olykor

magával ragadja a hév. – Nem, egy ujjal sem értem hozzá. Eszem ágában sem volt elkapni tőle a tetveit, ez elég ok.

– Azért megfenyegette, hogy a csatornába löki a kunyhóját, ha nem beszél – mondta Thomas, aki időközben megjelent két, disznólábbal és kenyérrel megpakolt fatállal. Mögötte bicegett Edwin egy kvart sörrel Gwynnek, meg egy kisebb bögre almaborral Thomasnak, aki szerint a sörnek olyan íze volt, mint egy szamár vizeletének.

101

Miközben az írnok elhelyezkedett az asztal végénél, Gwyn belefogott a történetbe. – A vén banya előbb kötötte az ebet a karóhoz, hogy másodszorra elküldte Adele de Courcyt, miután a gyógynövényektől nem vetélt el. – Letépett egy darab húst a csontról, és teli szájjal folytatta. –Aztán győzködtem egy kicsit. Figyelmébe ajánlottam, hogy eltölthetne pár hetet a Déli kapunál a börtönben, aztán meg ha akarja, máglyán megégethetjük mint boszorkányt. Ez láthatólag nem érdekelte. – Nagy korty sörrel öblítette le a húst. – Aztán ököllel bevertem annak a nyomorúságos kunyhónak a falát, de attól is csak a patkányok ijedtek meg odabent. Amikor megjegyeztem, hogy egy határozott lökéssel valószínűleg az egész kunyhót meg lehetne úsztatni az Exén, úgy döntött, inkább beszél.

John megszokta már, hogy Gwyn szeret kacifántosan eljutni a végkifejlethez, és ellenállt a kísértésnek, hogy siettesse. – Szóval miután számos keresetlen megjegyzést tett a jellememre, nem épp lelkesen, de elismerte, hogy amikor De Courcy kisasszony másodszorra nála járt, elirányította valakihez, aki segíthet neki megszabadulni hasának nemkívánatos terhétől.

– És ki volt az? – kérdezte John érezvén, hogy eljött az igazság pillanata.– Kedvenc patikusunk, Nicholas. Úgy fest, hogy Bristolban évekkel ezelőtt hírnevet szerzett

magának, mint aki szívesen segít a bajba került hölgyeknek, de miután az egyik majdnem meghalt, az ottani patikuscéh megtiltotta neki, hogy folytassa a mesterségét.

John hümmögve gondolta végig, mit tudott meg. Ezek szerint Nicholas okozhatta Adele de Courcy halálát, bár vallomás nélkül ezt szinte lehetetlen bizonyítani. Ha ő csúsztatta fel a szilfakérget a lány méhébe, mindenképpen, hiszen Madge nővér szerint ennek közvetlen következménye volt a végzetes vérzés. – Igyatok és egyetek, aztán itt az ideje, hogy még egyszer elnézzünk a patikusműhelybe.

Miközben sietősen igyekeztek eltüntetni mindent az asztalról, John az emeletre vezető lépcső aljához ballagott, és Nestáért kiáltott. A nő lejött, és a koroner elmondta neki, amit frissen tudott meg Gwyntől.

– Hallottál valaha olyasmiről, hogy Bristoli Nicholas magzatokat hajtott volna el? – kérdezte.Nesta megrázta a fejét. – Nem, de gyanítom, hogy minden felcser segít egy nőnek, ha úgy adódik.

Akár pénzért, akár szánalomból. Mindenesetre nem lepne meg a dolog.John megcsókolta a nőt, aztán kiterelte két emberét az utcára. A fa - és kőépületekből álló, keskeny

utcákon keresztül indultak útnak, aztán átmentek a Nyugati kapuhoz vezető út túloldalára, és máris ott voltak a patikusműhelynél.

Egy férfi, aki egyik szemét ki sem tudta nyitni, olyan hatalmas kelés volt az arcán, éppen egy tégely kenőcsöt vásárolt. – Adjunk neki még egy napot, aztán felszúrom – mondta a patikus, ahogy a fájdalomtól nyöszörgő vásárló az ajtó felé indult. Amikor az becsukódott mögötte, Nicholas elővette a Fitzosbern műhelyéből származó tálat az ételmaradékkal, a borosflaskát és az ezüstkelyhet, majd a pultra tette őket. Aztán hátrament a raktárba, és két kis fakalickával tért vissza. Az egyikben egy barna patkány ült, a másikban pedig egy macska. Ezeket is az ételek mellé helyezte.

John, aki elsősorban Adele haláláért akarta felelősségre vonni a férfit, meglepetten állt. – Mi akar ez lenni? – kérdezte.

Nicholas egy ronggyal letörölte szája bénult sarkáról a kicsorduló nyálat. –A mérgek próbája, ahogy kérted, koroner. Nézzétek ezeket itt! – Egyik ujját bebökte a macska ketrecének fűzfavesszőből készült rácsai közé. A girhes állat félve pillantott fel rá. –Adtam neki egy nagy darabot abból a szárnyasból a tálon, aztán leerőltettem a torkán egy kis bort is. – A patkány ketrece felé fordult, és megböködte azt is. Az állat unottan nyalogatta a bajuszát. – Ugyanezt megtettem ezzel is, bár a bort nehezebb volt leönteni a torkán.

Gwyn alaposabban is megnézte a két állatot. – Úgy érted, nem történt semmi bajuk?– Semmi, láthatólag örültek, hogy enni kaptak.A gyors felfogású Thomas kétségbe vonta a kísérlet eredményét. – Mennyi ideje ették meg azt az

ételt? És honnan tudjuk, hogy ezek az állatok is ugyanolyan érzékenyek a méregre, mint az ember?A patikus leemelte a pultról a két ketrecet, és a földre tette őket. –Alig egy órával azután etettem

meg őket, hogy ma délelőtt elmentetek, úgyhogy legalább hat órával ezelőtt fogyasztották el az ételt. Bőven elegendő idő, hogy hasson az ilyen kis állatok esetében. Ami pedig az emberekre gyakorolt hatást illeti, egyetlenegy módja van, hogy biztosat tudjunk. – Megragadta a kelyhet, és még mielőtt bárki tiltakozhatott volna, kiürítette. – Nos! Ha összeesem és meghalok, tudni fogjátok, hogy

102

tévedtem. – Mindhárman csendben álltak pár pillanatig. Thomas keresztet vetett, és kidülledt szemmel meredt Nicholasra, mint aki a görcsös rángatózás első jeleit igyekszik felfedezni rajta.

– Mi baja lehetett hát Godfrey Fitzosbernnek? – - tette fel a kérdést a koroner.Nicholas megvonta a vállát. – Talán nem is így került méreg a szervezetébe, hanem mondjuk

romlott ételt evett, de az is lehet, hogy valami más baja esett, gutaütést kapott, vagy más betegség támadta meg. Előfordul az ilyesmi.

John emlékezett rá, hogy Saulf testvérnek is ugyanez az ötlete volt, bár a koroner ezzel a gondolattal nem barátkozott szívesen. – Talán hamarosan maga Fitzosbern is elmondhatja nekünk; úgy fest, nemsokára eszméletére tér mondta komoran. – Na szóval, Bristoli Nicholas. Van itt még valami, amiről beszélnünk kéne.

– Tagadott mindent, ahogy arra számítani lehetett – mesélte John Matildának a nap eseményeit, miközben az exeteri várban rendezendő estélyre készülődtek. Feleségét órák óta öltöztette a görényképű Lucille, és mostanra tökéletesen illeszkedett rá sárga selyemruhája, mely a nyakánál láttatni engedte a csipkés fehér batisztinget. A hónaljban szűk, de a csuklónál harang alakú ujjakról szinte a földig lógtak a díszek. Ma este Matilda fehér vászonfodrokat viselt a nyaka körül, melyek a fehér kendővel együtt körülölelték az arcát. Ez a kendő valójában nem volt más, mint egy fátyol, amit fehér vászoncsíkkal erősítettek a fejére úgy, ahogyan azt az öreg királyné, Akvitániai Eleanor népszerűvé tette.

– Letartóztattad? – faggatta a nő. Figyelme megoszlott a legfrissebb botrány és a Rougemont-ban tartandó nagy eseményre való készülődés izgalmai között.

– Reggel megbeszélem a fivéreddel. Mindenáron szeretne vallomást kipréselni Edgarból, de talán nem az inas, hanem a mester az, akit egy kicsit győzködni kéne.

– Semmi más bizonyíték nincs, csak a vén banya állítása, hogy a patikus segíthetett Adele-nek megszabadulni a gyerektől?

John kedvetlenül rángatta magára sötétvörös gyapjúköntösét, amit két éve méretre varratott, most azonban már kicsit szűk volt a pocakjánál. – Miután megvádoltam, Polruani Gwynnel és az írnokkal átkutattattam a műhelyét. Pokoli munka volt, az a hely dugig van üvegekkel, dobozokkal, fiókokkal meg mindenféle szerkentyűkkel.

– Találtak valamit?– Az egyik kis fiókban volt néhány száraz szilfakéregdarab. Ugyanolyanok, mint amilyeneket

Madge nővér szent azért illesztenek a méhszájba, hogy ott megduzzadjanak és kifeszítsék.– Erre mit válaszolt?– A szeme sem rebbent. Azt állította, hogy minden patikusnál van ilyesmi, mert ezt használják, ha

valakinek súlyos szorulása van. Fölnyomják az ember végbelébe, és megindul a bélműködés.Matilda undorodva elfintorodott. – Erről még sosem hallottam. Valaki mást is meg kellene

kérdezned, aki ért hozzá, nehogy becsapjon.Ez már Johnnak is eszébe jutott, most mégis jámboran megköszönte a jó tanácsot. Matilda

nagyszerű hangulatban volt, hiszen egy csodálatos estélyre készülődött, ráadásul bőségesen töltekezett friss pletykákkal, melyeket hamarosan továbbadhat hasonlóan pergő nyelvű barátnőinek a Szent Olave-ben.

Az ünnepség a megyeházán, Rougemont udvarában a tervek szerint haladt, és Richard serif végre megnyugodhatott, hogy a hosszas előkészületeknek meglett az eredménye. Az étel jó volt és bőséges, az ital kiadós, a hangulat szívélyes. Zenészek és mutatványosok érkeztek, hogy szórakoztassák a vendégeket, miután eltakarították az ételt. Éjfélkor a társaság még javában szórakozott.

Az emberek padtól padig, asztaltól asztalig járkáltak, így Johnnak is alkalma nyílt pár szót váltani Hubert Walterrel. A serif Marshall püspökkel volt elfoglalva, így Hubert őszintén beszélhetett De Wolfe-fal. – A te problémád De Revellelel egyáltalán nem kivétel. Jó pár koroner meg serif került ugyanígy összeütközésbe egymással – mondta bizalmasan. – Nem javasolhatok mást, csak hogy legyél óvatos, és engedj át neki néhány komolyabb esetet, hogy ne sérüljön a büszkesége.

John bólintott, és áthajolt az asztal fölött, hogy közelebb kerüljön a legfőbb bíróhoz. – Megteszem, ami tőlem telik, de nem könnyű, ha valaki folyton a legkönnyebb utat választja, hogy megoldjon egy bűntényt, Exeterben pedig jelen pillanatban ez a helyzet. – Röviden elmesélte a nemi erőszakot, a

103

vetélést és a gyanús mérgezési ügyet. Ezeknek De Revelle úgy próbál a végére járni, hogy minél előbb bíróság elé állít valakit, és kínzással vallomást csikar ki belőle. – Az ilyen ügyeknek a királyi bírák elé kell kerülniük, de isten a megmondhatója, mikor jönnek legközelebb Devonba – fejezte be.

A főbíró megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy megsürgesse a bíróságot, de John úgy sejtette, maga is meglehetősen pesszimista ezzel kapcsolatban.

Egyre későbbre járt az idő, és John örült, hogy ezúttal senki sem rángatta el valamiféle halálos veszedelem miatt. A hajnali órákban a részegség különböző stádiumaiban járó vendégek elszivárogtak. Matilda is belekarolt Johnba, hogy férje hazavezethesse a Martin's Lane-re. Tőle szokatlan módon elégedett volt.

John, akit viszont Matilda jó hangulata tett boldoggá, várakozással tekintett a következő munkás nap elébe, és azon gondolkodott, vajon miféle új problémákkal fogja szembetalálni magát.

Napkelte után egy órával már jelentkezett is az első, amikor a koroner megjelent a serifnél, hogy megbeszélhesse vele a legújabb fejleményeket Fitzosbern ügyében. Úton odafelé benézett a Szent Jánosba, és megállapította, hogy az ezüstműves időközben majdnem teljesen felgyógyult, bár még mindig nagyon gyenge volt, időnként kihagyott a szíve, és szúró fájdalmat érzett a kezében meg a lábában. Már tudott beszélni, de alig volt mit mondania. Másra nem emlékezett, csak hogy békében fogyasztotta vacsoráját, amit szokás szerint a hátsó udvarban készített a szakácsa. Nehezen nyelt, mert az elfertőződött seb a torkán egyre erősebb fájdalmat okozott, de azért sikerült legyömöszölnie valamennyit abból a sült csirkéből. Pár percen belül zsibbadni kezdett a szája és a torka, a gyomrában pedig égető érzés támadt. Azután a szíve vert egyre hevesebben, elzsibbadtak az ujjai, izzadni kezdett, és egyre gyengébbnek érezte magát. A következő emléke az volt, hogy felébredt a kolostorban.

Saulf testvér ezen a ponton nem engedett többet kérdezni, de azt mondta, este vagy másnap reggel Fitzosbern már elég jól lesz hozzá, hogy egy hordágyon hazaszállítsák a saját ágyába.

John a vártoronyban megpróbálta elcsípni Richardot, mielőtt még a Hubert Walter búcsúztatásával kapcsolatos bokros teendők ezt lehetetlenné teszik. A legfőbb bíró Southamptonon és Winchesteren keresztül indult vissza Londonba. Írnokok és katonák hada zsúfolódott be a serif szobájának előterébe, és még John sem tudta átpréselni magát közöttük.

Ahogy a vártorony halljában arra várt, hogy ritkuljon a tömeg, hórihorgas alak indult meg felé, határozott mozdulatokkal félretolva mindenkit, aki az útjába került. Topshami Joseph volt az Eric Picot-val a sarkában. Mindketten meglehetősen felajzott állapotban voltak.

– Az isten szerelmére, De Wolfe, mi folyik itt? – üvöltötte az általában békés természetű hajótulajdonos. – Üzentél tegnap este, hogy mi történt a fiammal, és én jöttem, amint kinyitották a kapukat. Az az őrűlt serif tényleg letartóztatta, és gyilkossággal gyanúsítja?

John elmondta, mi történt, és hogy éppen azért érkezett, hogy ez ügyben váltson szót a seriffel. Fitzosbern gyorsan gyógyult, és a szerzetes szerint még arra sem volt igazán bizonyíték, hogy egyáltalán megmérgezték, bár a tünetek kétségkívül erre utalnak.

A szikár, ősz szakállú kereskedő megragadta John karját. – Látnom kell Edgart! Az édesanyja magán kívül van az idegességtől. Te vagy a koroner, vigyél hozzá! Gondolom, odalenn van abban a pokoli várbörtönben.

John látta, hogy Joseph ebben a hangulatában nem tűr ellentmondást, és mert az egyik legbefolyásosabb volt a környék kereskedői között, figyelmet érdemelt. Vetett hát még egy pillantást a serif ajtajában tolongó tömegre, majd a két férfival a nyomában kilépett az ajtón, és elindult lefelé a falépcsőn. Odalent néhány kőlépcső vezetett a vártorony részben föld alatti, legalsó szintjére.

– Mi történt azzal az átkozott Fitzosbernnel? Elejétől a végéig hallani akarjuk.John elmondott nekik mindent, amit tudott, csak a patikust illető, Adele de Courcyval kapcsolatos

vádakról nem szólt egy szót sem.– Nem tudom, étel volt, ital vagy gutaütés, de azt kívánom, bárcsak megölte volna azt a rohadékot

– dühöngött a borkereskedő olyan indulatosan, hogy a koroner is meglepődött.John megtorpant az alagsor boltíves bejáratánál, és Picotra pillantott. – Hol volt Mabel Fitzosbern,

amikor a férje rosszul lett? – kérdezte határozottan.A sötét hajú kereskedő könnyedén felnevetett. – Hát nem a közelében, ha ilyesmire gondolsz. Ha jó

oka is lett volna megölni azt a disznót, hisz annyit szenvedett tőle, aznap jó messze volt.

104

– Úgy hallottam, a nővére házába ment itt, a városban. – Csak egy éjszakát és egy napot töltött ott. Aztán elvittem a wonfordi birtokomra jóval a városfalon kívülre, ahol látnia sem kell a férjét. A szobalánya és a húgom vele vannak, úgyhogy semmiben sem szenved hiányt – tette hozzá célzatosan.

John, akit cseppet sem foglalkoztatott a kérdés, hogy erkölcsös-e, ha Mabel elhagyja a férjét, és Picot-hoz költözik, megfordult, és belépett a félhomályos alagsorba. A legnagyobb helyiség üres volt, a döngölt agyagpadló nedvesen csillogott a falakra rögzített vasgyűrűkbe állított szurokfáklyák fényében. A távolabbi részt leválasztották, és erős rácsos kapuval lezárt, alacsony boltív jelezte a várbörtön bejáratát. John közelebb lépett, és megrázta a kaput, hogy felkeltse a börtönőr figyelmét. – Hol vagy, Stigand, te dagadt gazember?

Kulcsok csörgése és mormogás hallatszott, aztán egy mocskos és elképesztően kövér ember csoszogott elő a sötétből. A rácsok között kilesve méregette a jövevényeket. – Ki van ott?- tudakolta.

– A koroner vagyok. Talán annyira részeg vagy, hogy nem látsz a szemedtől – csattant fel John. Stigand, a szász, aki korábban a mészárszéken dolgozott, nem tartozott a kedvencei közé. – Engedj be! Topshami Edgarral akarunk beszélni.

A börtönőr az orra alatt dünnyögve elfordította a kulcsot a zárban. A rozsdás zsanérok hangosan nyikorogtak, ahogy szélesre tárta a kaput. Zihálva az erőfeszítéstől, ami túlméretezett testének megmozdításához kellett, visszavonszolta magát a kapu mögötti, sötét folyosóra. – Ott van balra horkantott, hatalmas kulcscsomójával mutatva az irányt.

A folyosóról számos kisebb kapu nyílt apró cellákba, túlsó végén pedig hatalmas ketrec állt, benne vagy egy tucat szerencsétlen ücsörgött összezárva. John felismerte köztük a torrei falubírót két emberével, amint leplezetlen gyűlölettel merednek rá.

A bal oldalon nyíló cella felé bökött. – Nyisd ki, te átkozott! – parancsolta. A börtönőr lusta mozdulatokkal a zárba illesztette a megfelelő kulcsot, és kitárta az ajtót. Edgar magába roskadva ült az ágyaként szolgáló kőtömbön. Feje fölött keskeny résen át szűrődött be a cellába némi napfény. Az ágyon kívül az egyetlen berendezési tárgy egy bőrvödör volt.

Az inas felugrott, hogy megölelje apját, majd rögvest megragadta Eric Picot karját, akire mint nagybátyjára tekintett. Mind a hárman egyszerre kezdtek beszélni, Edgar ártatlanságát bizonygatta, a másik kettő pedig a serifet és Fitzosbernt szapulta.

Amikor egy kissé lecsillapodtak, a koronernek is sikerült közbevetnie pár szót. – Benne volt-e a kezed Fitzosbern megmérgezésében, ha egyáltalán ez a betegsége oka?

Edgar, aki a börtönben töltött néhány óra alatt máris mocskos és torzonborz lett, azonnal hevesen tiltakozott. – Természetesen nem, Sir John. Szívem mélyéből kívánom, hogy felforduljon, azt nem tagadom, de csakis nyílt és tisztességes küzdelemben ölném meg. Méreggel sosem, azzal megszegném a patikusi eskümet.

Hasonlóképpen folytatta még egy darabig, és Johnra igen jó benyomást tett a fiú nyíltsága. Egyszerre a koroner nem kis meglepetésére kardhüvely csörrent a folyosón, és Gabriel a serifet kísérte a cellába. – Hallottam, hogy itt vagy, és lejöttem megnézni, nem történik-e valami szabálytalanság – közölte Richard fensőségesen.

Topshami Joseph nem hagyta magát befolyásolni, De Revelle elé lépett, és nagyot taszított rajta. – Miféle képtelenség ez, Richard? Ahhoz sincs jogod, hogy megvádold a fiamat, nemhogy iderángatni és a várbörtönbe vetni, mint valami közönséges bűnözőt. Bizonyítékod sincs.

A serif kissé alázatosabb hangra váltott, hiszen a hajótulajdonos a környék egyik legbefolyásosabb borkereskedője is volt. Próbált ugyanakkor határozott maradni. – A minap megtámadta Fitzosbernt, és azzal fenyegette, hogy megöli. Vézna termeténél fogva erre aligha lett volna képes, csak úgy, ha patikusi tudományát felhasználva suttyomban teszi el láb alól.

Joseph szinte Richard arcába nyomta ősz szakállát. – Marhaság! Egyszerű spekuláció, hogy munkát spórolj meg. Mondd el neki, John, mit talált a patikus!

De Wolfe nem kevés kárörömmel a hangjában előadta, hogy Nicholas állatokat etetett meg az étellel és itatott meg a borral, sőt a bor maradékát maga itta meg, és semmilyen hatást nem tapasztalt. – Ő is, és Saulf testvér is a Szent János kórházban azt mondják, lehetséges, hogy egyszerűen gutaütés érte – fejezte be.

Richard elvörösödött, és levegőért kapkodott. John finoman megfogta a könyökét, kitessékelte a cellából, és a dohos folyosó túlsó végére terelte. – Van még valami más is, sógor, amiről jobb lenne, ha ők egyelőre nem tudnának. Okom van feltételezni, hogy Bristoli Nicholas volt az, aki előidézte Adele de Courcy végzetes vetélését. Ha pedig elkövetett egy bűntényt, lehet, hogy a másikkal is alaposan

105

gyanúsítható. – Mindezt egyáltalán nem gondolta komolyan, de jelen pillanatban úgy találta, nyugodtan felhasználhatja ezt az okfejtést, hogy elterelje a figyelmet Edgarról.

A serif kikerekedett szemmel meredt Johnra, aki szinte hallotta, ahogy a fogaskerekek csikorognak a másik fejében, miközben azon elmélkedik, hogyan fogadja majd ezt az információt az ügy többi főszereplője, a De Courcyk és a Ferrarsok.

– Ennek sürgősen utána kell járni – motyogta végül.Visszamentek a cellába, és Joseph azonnal ismét támadásba lendült. – Ha nem engeded el a fiamat,

és nem vonod azonnal vissza a kínzásra vonatkozó aljas fenyegetéseidet, a királyhoz is elmegyek, akárhol is találom meg. A saját hajómon fogok átkelni Franciaországba, hogy panaszt tegyek nála. Megtagadom az adófizetést, és a hajóim nem fognak többé devoni gyapjút szállítani, még akkor sem, ha tönkremegyek bele. Annyi biztos, hogy neked véged lesz, amikor Winchesterben be kell számolnod róla, hova tűntek a megye adóbevételei. Én pedig megkeresem a legfőbb bírót, és elmondom neki, mit miért tettem.

Richard tudta, hogy a kereskedő halálosan komolyan beszél. Nem csak az adóbevételek lennének oda, De Revelle személyes vagyona is jelentősen megcsappanna, hiszen, épp úgy, mint Johnnak, neki is komoly érdekeltségei voltak a helyi gazdaság gerincének számító gyapjúkereskedelemben. Megpróbált jó képet vágni a dologhoz.

– Amit megtudtam a patikus kísérletéről, és az imént tudomásomra jutott további információk lehetővé teszik számomra, hogy egyelőre engedékeny legyek. A fiad elmehet, de amíg ezt az ügyet nem tisztáztuk megnyugtatóan, nem hagyhatja el Exetert.

Ezzel sarkon fordult, és peckesen elvonult, hegyes szakálla úgy ringatózott, mint egy hajó orra a hullámok felett. A sarkában vonuló Gabriel azért megkockáztatott egy kacsintást John felé.

Amikor a legfőbb bíró hátvédjének utolsó lovasai is eltűntek a Magdalene Street, a városból kelet felé vezető út végén, az exeteriek egy emberként lélegeztek fel, hogy életük végre visszatérhet a normális kerékvágásba. A serif és a várkapitány a helyőrség felével egyetemben elment, hogy egészen Honitonig kísérje a menetet, de a tervek szerint napszálltára vissza kellett érkezniük.

Mindeközben a koronernek különös dolga akadt délután, olyasmi, amit azelőtt sosem csinált. A Mary of the Sea rakományának maradékát, ami ökrös szekéren döcögött idáig Torréből, egy nagy raktárban tárolták a kikötőben, a vízikapun kívül.

Johnnak koronerként a hajóroncsokkal kapcsolatos ügyeket is intéznie kellett. Kötelessége volt áttekinteni a maradványokat, amit Torbayban meg is tett, ha nem is vetett partra a víz néhány deszkánál többet. Azután ki kellett deríteni, mi illeti a koronát, fel kellett becsülni a rakomány értékét, majd az esküdteken volt a sor, hogy eldöntsék, kié legyen a partra vetett áru; bár John már eldöntötte, hogy visszaadja az egészet az eredeti tulajdonosoknak.

– És mi a helyzet a tengerészek meggyilkolásával? – kérdezte Gwyn, miközben a Bokorból a kikötő felé tartottak. Thomas is ott szedte mellettük rövid lábait.

– Az nem része ennek a procedúrának – felelte John. Az gyilkosság volt, és pontosan tudjuk, kik az elkövetők. Felteszem, a serifre hagyhatom a dolgot, ha már úgyis ott vannak a börtönben. Nekem nincs velük más dolgom, csak jegyzőkönyvbe venni, hogy felakasztották őket, és el kell koboznom a tulajdonukat.

Még most sem érezte magát igazán jól a dolog miatt, mivel a torrei gazembereket elvileg a várbörtönben kellett volna tartani, amíg az esküdtbíróság a városba nem vetődik. Csak Hubert Walternek félszívvel tett ígérete miatt, hogy megpróbál néha a serif kedvében járni, volt hajlandó egyáltalán fontolóra venni, hogy átengedje a gyilkosokat De Revellenek. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy a jogi procedúra jellegétől függetlenül végül mindenképp lógni fognak.

Megérkeztek a kikötőbe, és megvizsgálták az árut. A borral és szárított gyümölccsel teli, negyvenhárom hordót egy hatalmas, szalmatetős fészerben halmozták fel annál a mólónál, nem messze az Exe-szigettől, amelyet dagály idején használtak. Exeter kikötőjében az évek során egyre kisebb lett a forgalom. Olyan messze kellett felvitorlázni a folyón, hogy már csak a kisebb hajók juthattak el ide dagály idején. Az áruk legnagyobb részét Topshamből hozták fel, miután ott a tengerjáró hajókról átrakodták őket kisebb bárkákra.

Gwyn rábeszélt néhány tucat környékbelit, hogy legyenek esküdtek, bár ha betű szerint veszik a törvényt, Torréből és a roncs partra vetődésének környékéről kellett volna embereket szerezniük. Így viszont nem volt jelen más érintett, mint Topshami Joseph és Eric Picot, akik a balsorsú hajó rakományának eredeti tulajdonosai voltak.

106

A procedúra rövid volt és egyszerű. Gwyn beterelte az értetlenkedő esküdteket a fészerbe, ahol megálltak a szóban forgó hordók mellett. Ezeket a hatalmas épület egyik végében halmozták fel, kicsit távolabb a gyapjúbáláktól, a kész gyapjúruháktól meg a gabonás zsákoktól, amelyek mind arra vártak, hogy hajóra rakják és elszállítsák őket az Exén. Joseph és Eric igyekezett nem vegyülni a pórnéppel, és mindketten pálcákat tartottak a kezükben. Egyikük sem tudott írni vagy olvasni, de ahhoz régen hozzászoktak, hogy rovátkolt pálcák segítségével tartsák számon készleteiket; pontosan úgy, ahogy egy falubíró a faluja terményeit. A biztonság kedvéért magukkal vitték az öreg Leonardot is, a topshami írnokot, aki egy részletes listát tartott a kezében arról, hogy pontosan mi mindennek is kellett volna érkeznie Normandiából. De Wolfe nem húzta az időt, inkább egyből a tárgyra tért.

– Minden, Anglia vizein szerencsétlenül járt hajó Richard király tulajdona – jelentette be öblös hangján. – Magát a roncsot és a rakomány maradékát össze kell írni, az értékét pedig fel kell becsülni. Azután a korneren és az esküdteken a sor, hogy döntsenek a sorsa felől. Jog szerint minden a királyi kincstárat illeti, és az azt kezelő hivatal rendelkezésére kell hogy bocsáttassék.

Szigorúan mérte végig az üres tekintetű esküdtek arcát. Legtöbben bretayne-iek voltak, esetleg a Mindenszentek temploma környéki, mocskos utcácskákban laktak, és most türelmesen várták, hogy megmondják nekik, mit kell tenniük.

– A jármű teljesen tönkrement a viharban, tehát szükségtelen a továbbiakban foglalkozni vele. A rakomány jelentős része azonban partra vetődött, és most ott vár a sorsára mögöttetek. –Az egymás tetejébe halmozott hordók és ládák felé intett, az esküdtek pedig kötelességszerűen nyújtogatták a nyakukat. – Bár a legénység az utolsó szálig odaveszett, az áru eredetét ez a maradék bizonyíthatja, és könnyen azonosíthatjuk. – Udvariasan intett Josephnek, hogy lépjen közelebb. Gwyn előhozta a törött deszkát a fészer egyik sarkából, és felmutatta, hogy láthatóvá váljanak a belevésett, kezdetleges betűk.

– Topshami Joseph, felismered ezt a deszkát?A férfi ősz szakálla meglebbent, ahogy határozottan bólintott. – Felismerem. Egy darab a saját

hajómból, a Mary of the Sea-ből, amely Barfleurból Topshambe tartott.– Ez pedig itt a rakományának része volt? – kérdezte John a hordókra bökve.– Igen. Egy része a saját árum, a többi pedig Eric Picot-é. – Mennyi volt összesen?Mindkét kereskedő újabb pillantást vetett a pálcáira.– Nekem negyvenhat hordóm és tíz ládám volt tele szárított gyümölccsel, amit a cotentitni

szállítóktól rendeltem. Csak huszonkettő maradt meg belőlük – mondta Joseph.A koroner Picot-hoz fordult, és intett, hogy most rajta a sor. – Mint Joseph, én is rendszeresen a csatorna túlpartjáról hozatom a bort. Ez a rakomány… – megint

ellenőrizte a pálcákat – hatvan hordót tartalmazott. Huszonegy van itt közülük.John megdörzsölte az állkapcsát. – Ha tehát vissza is adjuk nektek ezeket az árukat, mindketten

elveszítitek a befektetésetek több mint felét.A két kereskedő komoran bólintott. –A gyümölcs és a bor ára igencsak fel fog menni ezen a télen,

attól tartok - mondta Joseph. – Valahogy pótolnunk kell a veszteséget.– És ha mindez a koronáé lesz?Picot a szemét kezdte forgatni. – Talán nem tesz teljesen tönkre, de még ha a maradék huszonkét

hordóból az enyém lesz is a haszon, akkor is sok időbe telik, mire megint egy teljes rakományt rendelhetek.

Miután Joseph gyakorlatilag megismételte ugyanezt, John az esküdtekhez fordult. – Úgy fest, a dolog a természetes igazságérzetünkre van bízva. Ennek a két becsületes kereskedőnek az áruja a kikötő felé tartott, amikor egy természeti csapás a megrakott hajót a sziklákra futtatta. A bor és a gyümölcsök több mint fele odaveszett, a többit a víz partra vetette. A véleményem, amit most megosztok veletek, az, hogy szerintem a rakomány mindvégig Joseph és Eric tulajdonában volt. Még a torrei tolvajok se változtattak ezen, hiába próbálkoztak bármivel. – Tartott egy pillanatnyi szünetet, hogy rendezze a gondolatait. – Más lenne a helyzet, ha ismeretlen rakomány szóródott volna szét a parton egy ismeretlen roncsról. Akkor a korona jogosan követelné őket. Most viszont egy ismert hajóval van dolgunk, minden egyes halott tengerészt azonosítottunk, és a rakomány tulajdonosai felől sem lehet semmiféle kétségünk. Nem is lehet másképp, csak hogy ami mindig is az övék volt, az az övék is maradjon. – Végigmérte az előtte felsorakozott esküdteket. – Mit mondtok? – tette fel a kérdést, miközben az első sor szélén álló, termetes férfira meredt.

107

Az esküdtek sebtében megválasztott vezetője zavartan állt egyik lábáról a másikra, és gyorsan végigpillantott társain. – Egyetértünk, koroner.

Mielőtt valakinek is eszébe juthatott volna bármi más, Gwyn kitessékelte a fészerből az esküdteket, mint valami terelőkutya hajtja ki a nyájat a karámból. Joseph és Eric Johnhoz lépett, hogy megköszönjék a gyors ügyintézést, és ők maguk is kiléptek a raktárból, miután elrendezték, hogy mikor és hogyan szállíttassák el az áruikat. Nyomukban Johnnal, Gwynnel és az írnokkal a városkapu felé vették az irányt.

Lassacskán más témák is szóba kerültek. – Edgar azt mondta, beszélgetett a múlt heti szörnyűségről Christinával – kezdte Joseph. – Lélekben megerősödött kissé, hál' istennek, merthogy fiatal még, s talpra fog állni. A fiam úgy véli, hogy a hangjáról vagy valamilyen gesztusáról még felismerheti a támadóját, ha találkozna vele.

John kétkedve pillantott a férfira. – Eddig határozottan tagadta, hogy bármiféle sejtése lenne róla, ki lehet a gazember. A hajótulajdonos felsóhajtott. – Tudom, és valószínűleg így is van. Csakhogy Edgar borzasztóan szeretné, ha történne valami az ügyben; egyrészt Christina kedvéért, másrészt, hogy lemossa magáról a gyanút, hogy meg akarta ölni Fitzosbernt.

– Mit talált hát ki? – kérdezte Picot, miközben a Rack Lane-en a Déli kapu utca felé tartottak.– Azt, hogy Christina találkozzon Godfrey Fitzosbernnel, hátha előjön valami emlék.– Lehet, hogy Fitzosbern nem egyezik bele – vetette fel Eric.– A fenébe a beleegyezésével! – mordult föl Joseph. – Valahogy mindenképpen rá kell beszélni.

Kell hogy legyen annyi hatalmad, De Wolfe.John egy pillanatig elgondolkodott az ötleten. – Nem tudom, hogy van-e – mondta őszintén. – De

ezt nyilván Fitzosbern sem tudja, úgyhogy akár meg is próbálkozhatunk némi blöffel.– És mi a helyzet a serif jóváhagyásával? – kérdezte Eric. –A pokolba vele! Ő megtesz minden tőle

telhetőt, hogy védje azt az embert, mert Fitzosbernnek nagy a befolyása a céhekben és a polgárok között – felelte John. – Nem tudom, miért lenne abban a helyzetben, hogy megtagadja vagy akár megadja a hozzájárulását.

Mielőtt még szétváltak volna, hogy mindenki hazainduljon, megegyeztek, hogy John ellátogat Riffordékhoz, és megkérdezi Henrytől, elviheti-e Christinát a Martin's Lane-re, miután Fitzosbern hazatért a Szent János kórházból.

Időközben késő délután lett, és a lemenő nap elbújt a nehéz esőfelhők mögé. John hazament, és folytatta a békülést feleségével, akinek az elmúlt napok igencsak aktív társasági élete után cseppet sem hagyott alább a jókedve. Az utolsó pont, a Christina Rifforddal kapcsolatos ügy azonban igencsak lehűtötte.

– Szerintem mindannyian csúnyán bántatok Godfrey mesterrel – mondta, hiszen nem szívesen mondott volna le az egyetlen férfiról, aki időnként legalább úgy tett, mintha tetszene neki.

– Ha azt mondom, hogy rosszul bánt a feleségével, nagyon finoman fogalmaztam – jegyezte meg John. – Picot, a borkereskedő szerint Mabel örökre elhagyta a múltkori eset után. A saját szememmel láttam, hogy akkorát húzott be neki, hogy egy ökröt is leteríthetett volna.

Matilda csettintett a nyelvével. – Nem is kicsit provokálták. Az a bolond patikusinas nekiesett a saját háza küszöbén, és Ferrars fiának sem volt semmi joga megtámadni, akármilyen kiváló is a családja. Aztán megmérgezték, azt pedig nem is tehette más, mint az a topshami idióta. Ez már sok.

John megpróbálta békíteni feleségét. – Nos, talán Christina azt mondja majd, hogy bizonyosan nem ő volt a támadója, és akkor senki sem fogja gyanúsítani többé.

Matildának láthatólag tetszett ez a taktika. –Akkor hozd el őt ide hozzám. Nem vezetheted oda magad azt a szerencsétlen lányt Godfrey mester ajtajához. Állapodjatok meg a szomszéddal egy időpontban, kísérd ide a lányt, én pedig a támasza leszek, amíg te szembesíted őket.

Ha már ilyen jól alakult az este, John mélyebbre süppedt székében, egyik kezével Brutus fülét kezdte vakarni, majd lassan el is szundított a tűz mellett, mit sem törődve az ablak deszkáit döngető és a bokái körül keringő, hideg széllel.

108

Tizenötödik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER MEGHALLGAT EGY VALLOMÁST

Amint arra a koroner számított, Godfrey Fitzosbern először felháborodott az ötleten, hogy szembesítsék Christinával, majd némi győzködés után, ha vonakodva is, de belátta, hogy az lesz a legjobb, ha beleegyezik.

Mielőtt elindult a szomszédba, John elfogyasztotta Mary hatalmas reggelijeinek egyikét. Az ezüstművest nem találta a műhelyben, csak két emberét, akik igyekeztek minél inkább meghúzni magukat, amikor meglátták a törvény képviselőjét. Az öregember, aki Mabel távozása óta a szobalánnyal együtt a háztartást vezette, felkísérte a koronert az emeletre, ahol Fitzosbern lakott. Az ezüstműves az ágy szélén ült hálóköntösben.

Sápadtnak és betegnek látszott, csak árnyéka volt régi önmagának – már rég nem az az örökké jó kedélyű, elegáns férfi, aki soha nem fukarkodott a mosollyal és a bókokkal, ha egy hölggyel találkozott. John észrevette, hogy keze még mindig erősen remeg.

A koroner először is szomszédja hogyléte felől érdeklődött, most, hogy az végre elhagyhatta a Szent Jánost. Godfrey méltatlankodó morgolódással válaszolt. – Beteg vagyok, De Wolfe, átkozottul beteg. Megmérgezett Josephnek az az istenverte, őrült fia. Ha meggyógyulok, bepanaszolom, amiért megpróbált megölni.

– De a patikus azt mondta, nem volt méreg az ételben és a borban.– Képtelenség. Nyilvánvalóan megmérgeztek. Percekkel az első falatok után égni kezdett a szám,

elszorult a torkom, görcsbe rándult a gyomrom, a szívem meg úgy vert, mint valami eszement dobos.John megvonta a vállát. – Méregnek nyoma sem volt. Bristoli Nicholas mutatott egy patkányt meg

egy macskát, amelyeknek adott a vacsorádból. Semmi bajuk nem esett.Fitzosbern csak ült tovább az ágyán, és a tenyerébe temette az arcát. – Adott nekik abból a

gyógynövényporból is? Vagy abban volt, vagy a borban.– Miért nem az ételben? Az is lehet, hogy az a madár megromlott, még mielőtt elkészítették volna.– Igen, de a patikus műhelyében nem járt, ahol az az őrült gyerek megmérgezhette volna.John felkapta a fejét. – Azt akarod mondani, hogy a bor onnan származik?– Hát persze hogy onnan. Nicholas adott abból a gyógynövényből, hogy kenjem vele a sebet a

nyakamon, és azt mondta, hogy ezzel a borral mossam le, mert van benne valami, ami erősíti a gyógynövények hatását.

John elgondolkodott rajta, vajon Nicholas miért nem említette a bort – bár ha valóban nem volt benne semmiféle méreg, ez végül is nem számított.

Godfrey felnézett a koronerre. – Csak azért jöttél, hogy megnézd, élek-e még?Miután a koroner előadta a javaslatát, hogy találkoznia kéne Christinával, cseppet sem lepődött

meg, amikor szomszédja dühkitöréssel válaszolt. Nem volt könnyű meggyőzni, hogy csak úgy oszlathatja el a gyanút, ha a lány kijelenti, nem emlékszik, hogy ő lett volna a támadó. Ha Fitzosbern ártatlan, mint ahogyan állítja, csak előnye származhat egy ilyen találkozásból.

Godfrey végül vonakodva beleegyezett a dologba azzal a feltétellel, hogy sem a Rifford, sem a Topsham családból nem lesz jelen senki. Megbeszélték, hogy a lány tizenkét órakor érkezik, aztán John el is búcsúzott. Ahogy a teljes gőzzel működő olvasztókemencétől forró, füstös műhelyen keresztül az ajtó felé tartott, még egy utolsó, gyanakvó pillantást vetett Alfredre és Garthra.

Következő állomása Riffordék háza volt, ahol elmondta Henrynek és Christinának, hogy mire jutott. Az öreg Bernice néni elviheti a lányt Matildéhoz, aki Johnnal átviszi a szomszédba. Edgar is ott volt éppen vendégségben, és sem ő, sem Henry nem örült, hogy ki kell maradniuk a Martin's Lane-i küldöttségből, de John határozottan állította, hogy Godfrey nem lesz hajlandó együttműködni, ha ők is jönnek.

A koroner ezután saját, Rougemont-béli szobájába ment, ahol meghallgatta Gwyn és Thomas beszámolóját néhány új esetről, amelyekkel foglalkoznia kellett. A délelőtt maradéka azzal telt, hogy megnézték egy fiú holttestét, aki beesett a malomárokba, majd a gyapjúmalom kerekének túloldalán vetette fel a víz.

109

Amikor John hazaért, meglepve látta, hogy sógora is ott van Matildéval és Christinával. A serif valahogy hírét vette a szembesítési kísérletnek, és azért jött, hogy tiltakozzék, mert még mindig a céhmester pártját fogta. – Mit képzelsz, ki vagy te, hogy ezt megteheted? – kérdezte John halljában állva elegáns, zöld köpenyében, amelyet úgy vetett a vállára, hogy mindenki láthassa sárga zekéjét.

– Kötelességem eljárni a korona ügyeiben, és a megbecstelenítés kétségkívül elég komoly bűntény ahhoz, hogy a királyi bírák elé vigyük, és ne a megyei bíróság tárgyalja. Minden jogom megvan hozzá, hogy nyomozást folytassak, és feljegyezzek mindent a bírák következő látogatására.

Mivel ez része volt a Hubert Walter által alig egy nappal korábban ajánlott egyezségnek, De Revelle aligha szólhatott közbe, de arcáról sütött az elégedetlenség, ahogy meghátrált. – Hát akkor essünk túl ezen a komédián. Fitzosbern mindenkit azzal fenyeget, hogy feljelenti, amiért megtámadta, megpróbálta megölni, meg mit tudom én, mit csinált vele.

Matilda és Christina a tűz mellett ültek, és aggódva hallgatták a beszélgetést. – Ha ez megint bajba sodorja Edgart és az apámat, akkor talán jobb lenne, ha mégsem tennénk meg.

John felemelte a kezét. – Ez a nyomozásom része, semmiféle baj nem származhat belőle. – A serifhez fordult, részben hogy elterelje a figyelmét. – Az emberem tegnap megtudta, hogy Adele de Courcynak Nicholast, a patikust ajánlották mint olyasvalakit, aki segíthet megszabadulni a gyerekétől. Természetesen tagadja, de szilfakérget találtunk a műhelyében, amiről ő azt állította, hogy más célból tartja magánál.

A serif azonnal jobb kedvre derült, és kétségtelenül sikerült elterelni a figyelmét. Most már visszakerülhetett a De Courcy, de főleg a Ferrars klán kegyeibe, akik folyamatosan azzal vádolták, hogy képtelen kideríteni az igazságot Adele halálának ügyében. –Az apa kilétéről nem tudtál meg semmit? – faggatózott.

– Nem, arról semmit. És arra sincs bizonyítékunk, hogy Nicholas keze valóban benne volt a dologban, csak annyit tudunk, hogy a banya, akihez Adele először fordult, azt mondta neki, hogy Nicholas talán tud segíteni.

A katedrális harangja delet kongatott, és mindannyian elindultak, hogy átmenjenek a szomszédba az ezüstműveshez. A két kézműves ezúttal is igyekezett látványosan a munkájába temetkezni, miközben a serif és a koroner elvonult előttük. Láthatólag félig-meddig meg voltak róla győződve, hogy őket jöttek megint letartóztatni. A társaság azonban átvonult a hátsó szobába, amelyet még mindig megtöltöttek a sarokban vörösen izzó kemencéből kiáramló, szúrós szagú gázok.

– Gyertek fel, ha már egyszer muszáj! – szólalt meg egy hang az emeletről. Most már megpillantották a legelegánsabb köntösét viselő Fitzosbern lábát a lépcső alján, amint megindul felfelé a szobájába. Mindannyian követték hát, Matilda aggódó arckifejezéssel támogatta a rendkívül feszült Christinát. Az emeleten az ezüstműves kihívó pózban állt meg szobája közepén, háttal az ebédlőasztalnak.

– Mit akartok tőlem? Legyünk túl ezen az esztelenségen, amilyen gyorsan csak lehetséges, ne hozzuk kínosabb helyzetbe ezeket a hölgyeket, mint feltétlenül szükséges mondta. Bár még mindig sápadtnak tűnt, és remegtek az ujjai, sokkal jobban nézett ki, mint pár órával korábban.

– A koroner ötlete volt, Fitzosbern, nem az enyém – mondta Richard de Revelle, aki az ügyben megpróbált minden felelősséget másra hárítani.

John finoman a gyönyörű barna lány karjára tette a kezét, és közelebb terelte Fitzosbernhez, úgy, hogy szemtől szembe álljanak. – Nem kell sietned, Christina. Nézd meg ezt az embert minden oldalról. Hallgasd a hangját, csukd be a szemed, és gondold végig, eszedbe jut-e valamiféle emlék.

A céhmester hitetlenkedve horkant fel. – Miféle marhaság ez, De Wolfe? Gyerekkora óta számtalanszor látott a városban, az utóbbi időben pedig legalább fél tucatszor járt a műhelyemben. Egymás mellett álltunk, és megérintettem a kezét, amikor a karkötőjét igazítottam. Az isten szerelmére, hogy ne ismerne meg?

John magában megértette szomszédja aggályait, mivel most valóban nem egy idegent kellett kiválasztani a tömegből, másfelől viszont szerette volna egyszer s mindenkorra tisztázni, mire is emlékszik Christina, hogy megnyugtassa Josephet, Edgart és Henry Riffordot.

A koroner intésére Godfrey tett egy teljes fordulatot, miközben arcán mindvégig ott ült, mit is gondol erről a kutyakomédiáról. Christina körbejárta a férfit, majd becsukott szemmel megismételte ugyanezt.

– Most ne mondj semmit! Kint majd mindent megbeszélünk – utasította a lányt John.

110

Christina hirtelen könnyekben tört ki, és térdre rogyott. Matilda odaszaladt hozzá, felsegítette, átkarolta, és suttogni kezdett a fülébe. Goromba pillantásokat küldött férje, de még fivére felé is, nyilvánvalóan minden férfiról megvolt a véleménye, akiről úgy gondolta, részese szegény lány gyötrelmeinek. Aztán kiterelte a zokogó Christinát az ajtón, levezette a lépcsőn, majd hazakísérte a szomszéd házba.

Johnt különös módon meghatotta felesége szerető gondoskodása. Vele szemben Matilda ezeknek az érzéseknek a szikráját sem mutatta ki soha. Amikor az anyai gyengédség váratlanul meglágyította komor vonásait, a koroner elgondolkodott, mennyi minden történhetett volna másképp, ha gyermekeik születnek.

– Vége már ennek az ostoba játéknak? – kérdezte Fitzosbern, ahogy ledobta magát egy padra.– Bízzunk benne, hogy sikerült megnyugtatóan rendezni az ügyedet – mondta a serif békítőleg.

– Én mostantól másképpen próbálkozom.Johnnak fogalma sem volt, sógora vajon mit ért ez alatt, követték inkább a két nőt a szomszédba,

ahol Christinát vörös szemmel, szipogva találták a nagy kandalló közelében álló, magas támlájú karosszékben kuporogva. Matilda mellette guggolt, és egyre csak vigasztalni próbálta.

– Remélem, boldogok vagytok, hogy sikerült így felzaklatni ezt a szerencsétlen lányt – morogta. – Ráadásul lefogadom, hogy semmi értelme sem volt az egésznek.

John odalépett Christinához, és ránézett. – Eszedbe jutott-e valami, Rifford kisasszonyi – kérdezte óvatosan.

A lány szipogott még egy kicsit, aztán a vörös köpenye széles ujjából előhúzott kendővel megtörölte az orrát. – Úgy van, ahogy ő is mondta. Annyira jól ismerem, főleg hogy rendszeresen jártam a műhelyébe… meg azon az estén is ott voltam… amikor az egész történt.

John csalódott volt, bár a legkevésbé sem lepődött meg. Tehát semmit sem tudsz mondani?– Nem, nem igazán – felelte Christina olyan lassan, hogy a koroner nem tudta nem észrevenni

hangjában a szemernyi kétséget.– Várj csak egy pillanatot! Biztos vagy benne, hogy nem vettél észre semmitA lány felnézett, bűbájos arcát fehér gallér és fejpánt foglalta keretbe. – Már mondtam, mögöttem

volt, semmit nem láttam belőle. De most mégis… nem is amit láttam, hanem amikor becsuktam a szemem. – Kétségbeesetten rázta meg a fejét. – Talán csak a képzeletem játszott velem.

– Mi az, Christina? Mi volt azt – kérdezte a férfi türelmetlenül.– Egy szag… nem, nem is szag, csak valami érzés az orromban. Fogalmam sincs, mi volt, nem

tudom megmondani. De valami felrémlett… és felzaklatott.Hirtelen megint zokogni kezdett, és Matilda frissen támadt anyai ösztöneinek hevessége láttán a két

férfi jónak látta sietősen távozni.

A megyebíróság kéthetenkénti ülései közül a következő pénteken volt esedékes, és John most azzal töltötte a kora délutánt, hogy Thomasszal felolvastatta magának, mi mindent kell tudnia a tárgyalásra kerülő ügyekről. Bár a megyebíróságon a serif elnökölt, amikor a királyi bírák éppen nem voltak a városban, a koronernek joga, sőt általában kötelessége volt megjelenni, vagy mert pénzügyekről, vagy mert adminisztrációs kérdésekről volt szó.

Mivel ő maga még mindig nem tudott folyékonyan olvasni, szüksége volt Thomasra, hogy mindent azonnal feljegyezzen, majd a bíróságon felolvasson. Ahogy a hajlott hátú írnok végigdarálta a különféle kivetett és a bíróság által jóváhagyandó pénzbüntetéseket meg a koronerre tartozó egyéb ügyeket, Gwyn az ablaknyílásnál állt, és a párkány puha homokkövén fente kardját óvatos mozdulatokkal. Sajnálta, hogy mostanság oly ritkán adódik alkalma használni fegyverét, hiszen a régi, szép időkben Sir Johnnal gyakorta fordultak meg a csaták sűrűjében. Azért ügyelt rá, hogy mindig élesen tartsa a pengéjét, hátha valamilyen váratlan helyzetben szüksége lesz rá.

Pár pillanattal később, miközben a koroner és írnoka még a bírósági listákkal voltak elfoglalva, Gwyn ritmusos mozgását kiáltozás szakította félbe odalentről. Ha a zsaluk éppen nyitva voltak, a keskeny ablakrésből látni lehetett pár yardnyit a felvonóhídhoz vezető, meredek útból. A tiltakozó kiáltások és a katonák határozott parancsszavai irányába pillantva a kelta egy kisebb csoportot pillantott meg a rövid szakaszon áthaladni.

111

Gwyn, akinek megzabolázhatatlan vörös hajkoronája úgy festett, mint szénakazal a szélviharban, a koronerhez fordult. – Különös. Gabriel meg két embere most hozta be azt a két férfit Fitzosbern műhelyéből, és ha nem tévedek, az ifjú Edgar meg a patikusmester is velük voltak.

De Wolfe felkapta a fejét. – Behozták? Úgy érted, katonai felügyelettel?– Úgy fest. Főleg hogy igen nagy zajjal vannak.John talpra ugrott, és fölkapta köpenyét az asztalról. – Miben sántikál már megint ez a rohadék?

Talán erre gondolt ma délben, amikor azt mondta, hogy a saját útját fogja járni. – Vállára dobta köpenyét, és a lépcső felé indult. – Az lenne a legjobb, Gwyn, ha velem jönnél. Az a lista pedig megvár, elég, ha holnap nézzük végig, Thomas. Nekem utána kell járnom, miféle disznóságot tervez már megint a serif.

A vártoronyig követték a menetet. A foglyokat az alsó szinten, a várbörtön bejárata előtti hideg, nyirkos előtérben találták összeterelve. Erről a helyről Johnnak mindig az a dohos barlang jutott eszébe, amelyben egyszer, a francia hadjárat során bujkált, és ahol a zöld falakról folyamatosan csöpögött a víz. Az alacsony helyiség hátuljában egy boltív alatt Stigand, a hájas börtönőr fahasábokat hajított egy kis tűzre.

Gabriel, a csapat vezetője láthatólag kissé zavarban volt, hiszen mindent tudott a serif és a koroner közti ellentétekről. – Maga Sir Richard küldte a parancsot alig egy órával ezelőtt, hogy hozzuk ide őket – mondta szinte bocsánatkérően.

A négy fogoly közül egyedül Edgar nem maradt csendben, és Gwyn most megállapította, hogy a kapuslak tövéből is az ő tiltakozását hallotta felszűrődni. Miközben reménytelenül küszködött az egyik katona szorításában, kócos szőke haja a szokásosnál is mélyebben hullott a szemébe. – Megígérted az apámnak, hogy most már békén hagytok! – kiáltotta oda Johnnak. –A serif most másodszor rángat be ide. Mit akar még tőlünk?

Hirtelen újabb hang szólalt meg mögöttük. Richard de Revelle észrevétlenül lépett a helyiségbe Ralph Morin várkapitánnyal együtt. – Egyszer s mindenkorra ki akarom deríteni, mi az igazság ebben az ügyben, és elegem van abból, hogy kesztyűs kézzel bánunk a gyanúsítottakkal. – A koronerhez fordult. – Mivel Rifford kisasszony nem tudta bizonyítani, hogy a Godfrey Fitzosbern elleni igaztalan vádaknak bármi alapjuk is lenne, tőled pedig megtudtam ezt-azt erről a patikusról, arra az elhatározásra jutottam, hogy hatékonyabb módszereket alkalmazok.

A nyirkos, visszhangos alagsorban baljóslatúan hangzottak a szavak.– Sejtelmem sincs, mit akarsz ezzel elérni, amikor semmiféle használható bizonyítékunk nincsen

semmire – kontrázott John, akinek voltak sejtelmei, mit tervez a serif.– Vallomásokat akarok, koroner! Azzal, ahogyan te akarod megoldani ezeket a rettenetes

bűntényeket, amelyek egy hete sokkolják Exetert, semmire sem jutottunk. Most tehát, ha nem bánod, a magam eszközeihez folyamodom.

Fensőbbséges arckifejezéssel fordult az ezüstműves két munkása felé, akik a patikus és inasa mögött álltak. Nem ok nélkül aggódtak hát, amikor a törvény emberei aznap délelőtt a műhelyben jártak. –Alfred és Garth, úgy emlékszem, így hívnak benneteket – kezdte fenyegetően. – Gyanúm szerint egyikőtök, de az is lehet, hogy mindketten, bűnösök vagytok Christina Rifford megbecstelenítésében. Elismeritek-e bűnösségeteket?

A két férfi egymást túlkiabálva tiltakozott, Alfred még térdre is rogyott a sikamlós, hideg padlón, és úgy könyörgött kinyújtott kézzel. A serif türelmetlenül intett az őröknek, hogy hallgattassák el a kézműveseket. Az idősebbiket talpra rángatták, Garthnak pedig lekevertek egyet, hogy fogja be végre a száját.

– Jó, hamarosan meglátjuk, hogy megered-e a nyelvetek.Először viszont veled szeretnék néhány szót váltani, Topshami Edgar.Morin jelére Gabriel De Revelle elé taszította a fiatal inast. Edgar szokása szerint hangosan

tiltakozni próbált, de a serif kesztyűs kezével egyszerűen arcul ütötte. – Csend legyen, ha hozzád beszélek! Most nincs itt az apád, hogy fenyegetőzzön.

John, aki csendben figyelte Richard ténykedését, úgy érezte, sógora bajba sodorja magát. Hacsak nem tud valamit, amit ő nem – ebben viszont kételkedett.

– Bizonyos vagyok abban, hogy ezüstműves-mesterünket megmérgezték, akármit is mond a mi patikusunk, de hamarosan kiderítjük, mi történt. Csak a Szent Jánosban dolgozó testvéreknek köszönhető, hogy Fitzosbern nem halt meg, de a gyilkossági kísérletért ugyanaz a büntetés jár, mint ha

112

meghal az áldozat. – Egészen közel hajolt Edgarhoz. A fiatalember ugyanolyan magas volt, mint a serif, és orruk majdnem összeért. – Szerintem te adtad be azt a mérget Fitzosbernnek. Te vagy az, aki folyamatosan fenyegette, és a saját küszöbén jelentetted ki többek füle hallatára, hogy a halálát kívánod. – Egyre öblösebb hangja baljóslatúan verődött vissza a kőfalakról. – Ki másnak állt volna szándékában megölni őt?

Látva a dolgok alakulását, Edgar egyre rémültebben tiltakozott. A mögötte álló katona azonban rúgott egyet a térdhajlatába, és a fiú egy szempillantás alatt négykézláb találta magát a serif előtt.

Richard tett egy lépést hátrafelé, és lenézett az inasra. – Ha nem leszel hajlandó vallani, a törvény felhatalmaz rá, hogy azt a módszert alkalmazzam, amelyet így nevezünk: peine forte et dure. Attól talán majd megered a nyelved. Nem kell tudósnak lenned, hogy tudd, mit jelentenek ezek a szavak.

Edgar, aki négykézláb állt a sárban, arcán rémült hitetlenkedéssel pillantott fel a serifre. – Nem kínoztathatsz meg. Az apám a királynál fog bepanaszolni, maga mondta neked.

– A király a tengeren túl van. Hónapokig tartana, amíg az apád megtalálná. Aztán nem is biztos, hogy hazatérne, ahogy a hajói sorsa mostanában alakul. Én pedig nem várhatok hónapokig.

John úgy érezte, itt az ideje, hogy beavatkozzon. –A gyilkossági kísérlet ugyanúgy a korona ügye, mint a megbecstelenítés. Nem vehetsz csak úgy a saját kezedbe egy ilyen ügyet.

Richard gúnyos mosollyal válaszolt. – Tévedsz, koroner uram! Fitzosbern bepanaszolta Edgart, amiért megpróbálta megölni, és a megyebíróság holnap tárgyalja az ügyet. Semmiféle esküdtszék nem utasította az ügyet a királyi bírák elé, így hát a koronának semmi köze hozzá. Ma pedig nem istenítélet lesz, egyszerűen bizonyítékot próbálok szerezni a peine forte et dure rég bevált módszerével. Neked, John, tehát semmi közöd az egészhez, amíg meg nem jelensz a tárgyaláson, ahol a fiúnak küzdelemmel kell bizonyítania, vagy amíg törvényen kívülivé nem nyilvánítod, ha esetleg megszökik. – Diadalittas arckifejezéssel lépett hátra.

John végiggondolta, mit is tehetne, de úgy találta, semmilyen törvényes lehetősége nincs a beavatkozásra. Hiába tudta, hogy az udvarnál nem veszik jó néven, ha megkerülik a királyi bíróságokat.

De Revelle a tüzet élesztgető Stigand felé intett. – Vigyétek oda. Az a ronda vén disznó lassan elkészül a vasak hevítésével.

Az üvöltve tiltakozó Edgart két katona a boltíves beugróhoz hurcolta, ahol a tohonya börtönőr lihegett az erőfeszítéstől, ahogy a nehéz vasrudakat igyekezett a lángok között tartani.

A serif közelebb sétált a tűzhöz, hátrahagyva a két kézművest, akiken egyre inkább erőt vett a reszketés, ahogy kezdték megsejteni, mi vár rájuk. Bristoli Nicholas, aki nem szólt egy szót sem, amióta ide hozták, sápadtan, de mozdulatlanul állt, és csendben figyelte, mi zajlik körülötte. Szája sarka groteszkül lógott, nyála lassan csorgott, és ő észre sem vette.

A tűz mellett Ralph Morin összesúgott Gabriellel, aztán a serifhez lépett, és neki is mondott valamit, mire az türelmetlenül megrázta a fejét. John de Wolfe-hoz hasonlóan Morin sem találta jó ötletnek a serif eljárását; nem mintha bármiféle kifogása lett volna a kínzás ellen, ami évszázadok óta bevett eljárás volt, hanem mert úgy gondolta, hiba lenne egy olyan befolyásos ember fiával próbálkozni, mint Topshami Joseph.

Parancsnoka utasítására Gabriel Edgarhoz lépett, és egyetlen mozdulattal letépte a ruhát felsőtestéről.

Edgar sikoltozva vergődött a két katona szorításában, akik szenvtelen képpel fogták közre, és szorították két karját, majd egyre közelebb vonszolták a tűzhöz. Stigand felemelte az egyik vasat, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a vörösen izzó keresztet formázó végét. Ráköpött, és látható élvezettel hallgatta a felhangzó sercegést.

– Még egyszer, utoljára megkérdezem, Topshami Edgar – szólalt meg ünnepélyesen a serif –, beismered-e, hogy te mérgezted meg Godfrey Fitzosbernt~

– Krisztusom, segíts! Hogyan ismerhetnék be valamit, amit sose tettem megy – vonyította a fiatalember, ahogy a vas izzásával most már elégedett börtönőr bal mellkasa felé közelített a parázsló kereszttel.

– Rengeteg vasunk van, meg egy jó tüzünk – jegyezte meg félvállról Richard.Amikor a vas már elég közel volt hozzá, hogy néhány szőrszál megpörkölődjék a fiú mellkasán,

kiáltás harsant a helyiség túlsó végéből. – Hagyjátok abba! Nem ő volt az. Nem tud az egészről semmit.

113

Stigand keze megállt a levegőben, a serif pedig intett neki, hogy lépjen hátrébb. Mindenki megfordult, és a bejárat felé nézett, ahol Bristoli Nicholas állt őrei között.

– Engedjétek el a fiút! Beismerem a mérgezést… és sok egyebet is.

Az esti szürkületben John Nestával a városfal tetején sétált a Déli kapu és a Vízi kapu tornyai között. A nő úgy érezte, a fogadóban eltöltött hosszú nap után szüksége van egy kis friss levegőre, és most, mint valami fiatal szerelmespár, kart karba öltve ott ballagtak a lőrések mellett. Az időjárás sokat javult, és ha hideg is volt, a lenyugvó nap felhők között átbújó sugarai fakó rózsaszínre festették a tájat. Nesta zöld sálat teker a fejére, és tetőtől talpig egy szürkésbarna lepelbe burkolózott.

– Felakasztják, ugye? – kérdezte, amikor megálltak egy pillanatra, hogy gyönyörködhessenek a napnyugtában.

– Az a legvalószínűbb. De lehet, hogy ki kell állnia valakivel párviadalra, vagy istenítélettel próbálkoznak. Így vagy úgy, de végezni fognak vele – bólintott rá John, és átkarolta a nő derekát. – Furcsa egy helyzet, és sok függ attól, mi történik Fitzosbernnel.

Pár pillanatig csak álltak ott csendesen, és a Rock Lane házainak konyhakertjeit nézték. Jobbra emelkedett a katedrális hatalmas építménye, körben különböző méretű és formájú házak kéményei ontották a füstöt az éjszakai égboltra, amelyre a tizennégy templom tornya mutatott.

– Nem értem ezt az egészet, John – törte meg végül a csendet Nesta.A férfi belefogott, hogy elmagyarázza a nap eseményeit. – Az ezüstműves állítólag be akarta

panaszolni Edgart, amiért megpróbálta megölni. Legalábbis De Revelle ezt állítja, s nem tudom, higgyek-e neki. Aztán, amikor Edgar az izzó vassal a mellkasánál kínjában már majdnem bevallotta, amit el sem követett, Nicholas nem bírta tovább, és feladta magát.

Nesta megszorította John karját. – Nagyon szeretheti azt a fiút, ha az életét is kész feláldozni érte.– Azt hiszem, sok inas ébreszt apai érzéseket a mesterében. Mindenesetre az az átkozott serif

képtelen veszíteni. Azt mondja, tudta, hogy Nicholas vallani fog, mielőtt Edgart megkínoznák, de ezt sem hiszem el. Szerintem csak szerencséje volt, mert ha megégette volna Edgart, Joseph kitért volna a hitéből, és De Revelle-nek meggyűlt volna vele a baja. – Rövid szünetet tartott, és szorosabban ölelte magához a nőt. – Ha a patikus hallgatott volna, Edgar végül inkább bevall mindent, mintsem tovább kelljen szenvednie. Most a serif Nicholast zárta be helyette, de szerintem mindegy neki, csak valaki rács mögött legyen.

Hátat fordítottak a városnak, és délre meg keletre pillantottak az újonnan épült oromzat fölött. Majd' harminc láb magasságból jó pár mérföldnyire elláttak. Pillantásuk a Topshambe és a Honitonba tartó, szétágazó utakat követte. Közvetlenül alattuk bokrokkal teli domboldal ereszkedett a Shitbrook-patakig, amelyet a városnak a fal alatt a patakba ömlő szennyvizéről neveztek el így még a szász időkben.

– Pontosan mit vallott be Nicholas ~ – kérdezte Nesta. –Azt mondta, farkasfűkivonatot rakott a borba, amit Fitzosbernnek adott. Bele kellett volna halnia, de valószínűleg nem ivott eleget.

John kedvese megborzongott. Maga sem volt biztos benne, hogy a hidegtől vagy a mérgezés gondolatától.

– Akkor meg sem vizsgálta igazán a mérgezett ételt? John halványan elmosolyodott. – Ez az én baklövésem volt. Csak egy hozzám hasonló bolond vinné el megvizsgáltatni a mérgezett

ételt a méregkeverőhöz.– Szóval nem is adott belőle a macskának meg a patkánynak – mondta a nő.– Nem, és az is csak színjáték volt, amikor felhajtotta a bort. Előtte kiöntötte a mérgezettet, és

frisset töltött helyette. – De hát nem is tudhatta, hogy az ezüstműves elmegy aznap a műhelyébe – értetlenkedett a nő.

– Nyilván ha már adódott az alkalom, kihasználta. Gyűlölte azt az embert, és kapott egy esélyt, hogy megszabaduljon tőle. Akár ráfoghatták volna a sebre is a nyakán, akkor pedig Hugh Ferrarst könyvelték volna el gyilkosnak. Biztos vagyok benne, hogy Nicholasban fel sem merült, hogy Edgar is belekeveredhet a dologba.

Tovább sétáltak a Déli kapu felé Southernhay mezői fölött. – Azt mondod, azért csinálta, mert Fitzosbern gyakorlatilag megzsarolta?

Keletről feltámadt a szél, és John szorosabbra húzta a fekete bőrcsuklyát a fején. A fejfedő csúcsos vége mintha a férfi görbe orrát ellenpontozta volna, és még inkább hasonlított egy ragadozó madárhoz.

114

– Nicholas azt állítja, hogy Fitzosbern volt Adele gyerekének apja. Az ezüstműves akkor csábította el, amikor a lány meglátogatta, hogy ékszereket vegyen tőle az esküvőre. A patikus szerint Fitzosbern azzal dicsekedett, hogy Adele egyáltalán nem lelkesedett Hugh Ferrarsért, és az egész házassághoz csak az apja ragaszkodott.

– Ha Fitzosbern képes volt rá, hogy elcsábítsa az egyik vásárlóját, akkor ki tudja, mi történt szegény Christinával? – jegyezte meg Nesta aggodalmasan.

A koroner megvonta a vállát. –Az már más kérdés. Lesz elég baj így is, ha Ferrars meg a De Courcy család tudomást szerez erről. Ha igaz, ha nem.

Elértek a vörös kövekhez, melyekből a Déli kapu oldala épült. Alattuk állt a polgárok által fenntartott városi börtön. Ahelyett, hogy a lépcsőkön ereszkedtek volna le az utcára, John és Nesta megfordult, és visszaindultak arra, amerről jöttek.

– Még mindig nem értem, miért akarta Nicholas megölni Fitzosbernt. Olyan szerencsétlen, ártalmatlan fickónak látszik. Kicsit hasonlít az inasára.

– Amikor Szakállas Lucy javaslatára Adele elment Nicholashoz, az nem volt hajlandó elvégezni a beavatkozást. Azt mondta, korábban komoly baja származott az ilyesmiből, és megesküdött, hogy nem segít többé a nőkön.

– Mi történt hát?– Adele kétségbeesésében Fitzosbernhez ment, és megmondta neki, hogy ha megszüli a gyereket

– illetve már jóval előtte, amikor gömbölyödni kezd –, hatalmas botrány kerekedik, ami kétségkívül őt is elsodorja. Azt is hozzátette, hogy Ferrarsékat ismerve ő az életével fizet majd érte. Fitzosbern tehát elment Nicholashoz, és megfenyegette, hogy tönkreteszi, ha nem segít Adele-nek elvetélni. – Nesta megtorpant, szembefordult Johnnal, magára húzta a férfi köpenyét, szorosan átölelte, és fejét mellkasára hajtotta. Hogyan tehette volna tönkre? – kérdezte elfojtott hangon, ahogy hozzásimult.

– Nicholas régóta próbált valamilyen pozíciót a gyógyszerészek céhében, de Fitzosbern, aki az egyik legbefolyásosabb céhmester Devonban, megakadályozta ebben. Még a céhből is megpróbálta kizáratni, ami azt jelentette volna, hogy nem is gyakorolhatja a mesterségét.

A lány csinos, kerek arcát Johnra emelte, de továbbra is szorosan simult a koronerhez. Jó volt egy kicsit elszabadulni a fogadóból, és rövid időre csak magáénak tudni a férfit. Az, hogy így sétálgatott valakivel a szürkületben, fiatalsága önfeledt napjaira emlékeztette: alig több mint egy évtized telt el azóta. Próbálta kérdezősködéssel késleltetni a visszatérést, mivel szívesen ütötte bele az orrát mindenbe, meg egyébként is érdekelte a történet.

John még erősebben magához szorította a nőt, mielőtt folytatta volna. – Miközben utánajárt, hogy Nicholas érdemes-e rá, hogy a céh tagja legyen, beszélt más mesterekkel is a nyugati országrészből. Megtudta, hogy a mi patikusunknak azért kellett eljönnie Bristolból néhány évvel ezelőtt, mert gyanúba keveredett, hogy magzatokat hajtott el.

– És Nicholas ezt beismerte? – kérdezte Nesta hitetlenkedve.– Nem volt más választása, ha már egyszer vallani kezdett. Tudta, hogy nem kerülheti el a sorsát, és

késznek tűnt elmondani mindent. Fitzosbern rájött, hogy Nicholasnak azon nők miatt kellett menekülnie Bristolból, akiket a beavatkozás tönkretett. S persze a nők családtagjai és a többi patikus haragja elől. Egy-két évig meghúzta magát, aztán felbukkant itt, Exeterben.

Nesta megint megborzongott. A Vízi kapu lépcsői felé folytatták sétájukat. – Szóval ha Nicholas nem segít Adeleon, Godfrey elárulta volna mindenkinek, miféle bűnöket követett el Bristolban?

– Igen, így hát nem volt más választása. Bár ott vannak a szilfakéregdarabok a műhelyében, és én nem vagyok benne egészen biztos, hogy olyan ártatlan, mint amilyennek mondja magát. Talán más nőknek is segített Exeterben. Akárhogy is, a kísérlet csúnyán félresikeredett, és a lány belehalt, amitől aztán Nicholas még inkább Fitzosbern keze közé került.

– Tulajdonképpen mi történt szegény Adele-lel?– Nicholas nem részletezte, de azt hiszem, azonnal erősen vérezni kezdett. Az után ért a műhelybe,

hogy Edgar már hazament éjszakára. Ezt Nicholas nagyon hangsúlyozta, nyilván mindenáron védeni akarta a fiút, és én hiszek is neki.

– És hogy került a test a Szent Bertalan kertjébe ~ Elindultak lefelé a meredek lépcsőn. John ment elöl, hogy ha a nő megcsúszna a nedves kövön, el tudja kapni. Állítólag egy órán belül meghalt, olyan erős volt a vérzés. Nicholas várt éjfél utánig, akkor előhozta a póniját az istállóból, ráemelte a

115

holttestet, és letakarta egy pokróccal. A legkisebb utcákon keresztül elvitte a Bretayne-be, ahol nem szokás kérdezősködni, és egyszerűen ledobta a testet a Szent Bertalan kerítése mögött.

Csendben fordultak be a Priest Streetre, hogy aztán továbbhaladjanak az Idle Lane felé, ahol a fából épült, szalmatetős fogadó várta őket.

– Mi történt Edgarral ennyi megpróbáltatás után? – kérdezte a nő, ahogy megálltak az ajtóban.– Elengedték, és hazament az apjához. Teljesen összetört a gondolattól, hogy Nicholas soha többé

nem hagyja el a börtönt, csak majd a bitófához menet.– És Fitzosbern? Vele most mi a helyzet?John követte Nestát a meleg fogadóba, majd lesegítette a köpenyét. – Nem vagyok benne biztos,

hogy igazából megszegte a törvényt. Talán bűn, hogy kényszerítette Nicholast a beavatkozásra, de könnyedén letagadhatja. A patikárius szavain kívül semmiféle bizonyítékunk nincs.

– Nem úgy fest, hogy a serifet nagyon érdekelnék a bizonyítékok – jegyezte meg Nesta keserű gúnnyal a hangjában.

Leültek egy üres asztalhoz a tűz közelében, és a nő intett Edwinnek, hogy hozzon sört. Néhány törzsvendég iszogatott ugyan a teremben, de az érsek kíséretének távoztával csend volt ezen a késő esti órán.

A helyiek már rég tudták, miféle drámai események történtek a város legismertebb patikáriusával. A koroner nem győzött csodálkozni, milyen sebesen terjednek a hírek Exeterben.

Amikor végképp besötétedett, John kedvetlenül emelkedett fel az asztaltól, feje majdnem az emeletet tartó, durván megmunkált gerendákat súrolta. –Azt hiszem, mennem kéne, Nesta – mondta azon a cornwalli-walesi keverék nyelven, amit egymás közt használtak. – Mary főtt marhahúst készít vacsorára, és az én kedves feleségem már bizonyára tűkön ül, hogy hiteles forrásból hallhassa a híreket a délutáni botrányról.

Nesta az ajtóig kísérte a férfit. John búcsúzóul megcsókolta, majd az esti félhomályban elindult a Martin's Lane és a házasélet gyönyörei felé.

116

Tizenhatodik fejezetAMELYBEN A KORONER KARDOT RÁNT

A felhők egyre gyorsabban ritkultak, és mire leszállt az est, kitisztult az ég, és a fagy december tizenegyedik napjához képest is szokatlanul kemény lett. A szél elült, az égen ragyogtak a csillagok, kelet felől pedig éppen most kelt fel a telő hold.

Mint a legtöbb exeteri polgár, John is otthonában üldögélt, és élvezte a meleg ételt, a forralt bort meg a tüzet. Ő is és Matilda is ujjatlan gyapjúköntöst viseltek zekéjük fölött, vastag harisnyát húztak, és puha házicipőbe bújtatták lábukat. Ablaküvegük nem lévén, vászonnal és zsalukkal próbálták kint tartani a szelet és az esőt, az átható hideg ellen azonban így is csak sok meleg ruha és egy nagy rakás tűzifa nyújtott védelmet.

A főtt marhahús répával és káposztával igazán ízletesnek bizonyult: Mary ugyanolyan jól boldogult a konyhában, mint bármely más területén. Evés közben John részletesen elmesélte Matildának a délután történteket. Némi kárörömmel nyugtázta, hogy most végre lerombolhatja a felesége által bálványozott szomszéd nimbuszát. Matilda azért még így is megpróbálta védeni az ezüstművest, ha nem is túl nagy meggyőződéssel.

– Legalább bebizonyosodott, hogy nem Godfrey becstelenítette meg Christinát. A lánynak nem jutott eszébe semmi, ami gyanúba keverhette volna. S az is csak egy gyilkos patikus vádaskodása, hogy ő ejtette volna teherbe Adele-t – tiltakozott. Elhallgatott pár pillanatra, majd eszébe jutott valami, amitől meghűlt ereiben a vér. – Ha belegondolok, hogy alig egy hónapja jártam nála, amikor az a tüsző volt a szemhéjamon. Akár engem is megmérgezhetett volna.

John eltolta maga elől az üres tálat, és az asztalra fektette a tőrét. – Nicholasnak semmi oka nincs rá, hogy hazudjon. A vallomása után mindenképpen befellegzett neki, így hát semmi haszna sem származhat belőle, ha elferdíti az igazságot.

A nő még dünnyögött valamit az orra alatt, de igazából nem tudott mit válaszolni.Közelebb ültek a tűzhöz, és desszert gyanánt mindketten megettek két-két almát. John a tűznél

felmelegített egy kancsónyit Picot borából, és töltött belőle egy tisztes adagot Matildának is. Két vastag falú üvegpoharat vett elő, melyekre vagy két éve tett szert Franciaországban. Általában ónból vagy agyagból készült bögréket használtak, de ma úgy érezte, az üveg jobban illik az ünnepi alkalomhoz. Igaz, a serif volt az, akinek John ódzkodása ellenére sikerült eredményt elérnie Adele de Courcy halála ügyében, ő azonban azzal vigasztalta magát, hogy hozzá hasonlóan De Revelle sem számított erre a végkifejletre, hiába is állította, hogy az ő agyafúrt módszere késztette Nicholast vallomásra.

– És most mi lesz, John? – kérdezte Matilda, akinek a kíváncsisága erősebb volt, mint a bosszúsága, amiért legkedvesebb szomszédjának a becsületébe gázoltak.

A férfi a pohár homályos üvegén keresztül a kandallóban táncoló lángokat nézte. – Gyanítom, hogy ez elsősorban a két Ferrarstól meg Reginald de Courcytől függ. Ha meghallják, mit tudtunk meg Nicholastól, a mi ezüstművesünk nagy bajban lesz. Azt hiszem, Nicholas nagyobb biztonságban van a börtönben, mint Fitzosbern a saját házában.

– Csak nem tesznek benne kárt a saját otthonában. Hugh Ferrars csak hirtelen felháborodásában támadta meg a múltkor, mert teljesen részeg volt.

– Gyakran előfordul vele, hogy teljesen részeg, úgy hallom. Azért valószínűleg igazad van. Lehet, hogy egyszerűen bepanaszolják Nicholasszal együtt, amiért segített előidézni egy vetélést, ami ráadásul halállal végződött.

– Neked mint koronernek lehet ezzel valami dolgod?– Igen, nekem kell képviselnem a panaszosokat. Csakhogy ha az esküdtszékem azt állapítja meg,

hogy gyilkosság történt, az ügynek a király bírái elé kell kerülnie, amikor a városba látogatnak.Matilda felhördült. – Ó, már megint ez a régi ügy Azt hittem, Hubert Walter segített elrendezni

köztetek a vitát. – Nem tudta, és nem is lehet, ha ezek az átkozott bíróságok nem járnak gyakrabban erre.

117

A szokatlanul kellemes, tűz melletti beszélgetésnek váratlan események vetettek véget. John aggasztóan ismerősnek találta az utcáról beszűrődő zajokat. Brutus, aki a vacsora maradékát ette a hátsó udvarban, dühödten ugatva rohant végig a folyosón.

John felpattant, és az előtérbe sietett, ahol Mary a nyakörvénél fogva próbálta visszatartani a testes kutyát. – Csődület van az utcán – jelentette. – Férfiak fáklyákkal.

John felkapta kerek sisakját egy padról, és a fejébe nyomta. Kihúzta kardját a falon lógó hüvelyéből, és feltépte a bejárati ajtót. Nem lepődött meg, amikor balra, az ezüstműves műhelye előtt pillantotta meg a csődületet. Fél tucat ember gyűlt össze Fitzosbern ajtajánál fáklyákkal, melyek fénye a patkolókovács felől érkező világítással vegyült össze. Mindannyian egyszerre próbálták kiabálva, káromkodva rábírni az ezüstművest, hogy jöjjön elő. Olyan káromkodások is elhangzottak, melyeket még John sem ismert.

Ahogy a műhely felé rohant, látta, hogy az egyik férfi hevesen rugdossa az ajtót, bár az elég masszív volt, hisz értékes ezüstöt őrzött, s aligha törhették be ily módon.

– Hagyd ezt abba, hogy az ördög vigyen el! – kiáltotta. –A király nevében parancsolom, hogy hagyd abba! Ez már lázadás!

Ez volt az első dolog, ami hirtelen eszébe jutott. Amikor később belegondolt, nem volt benne biztos, hogy mint koronernek jogában állt volna beavatkozni, ha valaki a király békéjét veszélyeztette, de mivel mégiscsak ő volt a törvény második legmagasabb rangú képviselője a megyében, nem látta be, miért ne léphetett volna közbe vészhelyzetben.

Végre odaért és félretaszította a férfit, aki megpróbálta betörni az ajtót. Hugh Ferrars inasát ismerte fel benne, akinek pár nappal ezelőtt ugyanitt már kiosztott egyet a kardlapjával.

Ahogy a szeme lassan hozzászokott a kinti félhomályhoz, magát Hugh-t is megpillantotta a csoport élén, háta mögött az apjával. Azon már jobban meglepődött, hogy Reginaid de Courcy is velük volt két társával, akik feltehetőleg az inasai vagy a barátai lehettek.

– Félre az útból, De Wolfe! – csattant fel De Courcy – Ehhez neked semmi közöd!Hugh inasa megpróbálta félretolni Johnt, de a koroner azonnal úgy vágta gyomorszájon, hogy az

összegörnyedt a fájdalomtól. –Az isten szerelmére, mégis mit képzeltek!? harsant fel. – Ez egy civilizált ország, és holnap reggel ül össze a megyebíróság. Ha vádolni akartok valakit, ott intézzétek el!

Hugh Ferrars előrelépett, és megállt közvetlenül a koroner előtt. Nyilvánvalóan ivott, de úgy tűnt, ura önmagának. – Hallottuk, mit mondott a patikárius, Sir John – közölte mogorván. – Ez a bitang volt az, aki elcsábította az asszonyomat. Felszarvazott, és most az egész megye rajtam röhög. – Johnnak még a legnagyobb felfordulás közepette is feltűnt, hogy Ferrars jobban aggódik saját büszkesége, mint menyasszonya elvesztése miatt.

Most De Courcy is kivált a csapatból, hogy a koronerhez léphessen. – Hallani akarom, hogy ez a Fitzosbern bevallja vagy tagadja a bűnét. Ha bevallja, megölöm. Ha tagadja, megküzdhet velem, és ő választja meg, hogyan. Ha győz, ártatlan.

John dühödten meredt az egyre felajzottabb csapatra. – Így nem lehet elintézni semmit. Menjetek a serifhez! Az ő feladata, hogy igazságot szolgáltasson Devonban, nem a tiétek.

– – Ő túlságosan is Fitzosbern pártját fogja. Ezt világossá vált az elmúlt héten.A többiek mögül érkező új, mély és határozott hang Guy Ferrarshoz tartozott.John, aki a bejárati ajtó előtti lépcsőn állt, és amúgy is termetesebb volt a többieknél, így jócskán

kimagaslott a tömegből, most felemelte hosszú kardját. – Lord Ferrars, legalább neked tudnod kéne, micsoda őrültséget csináltok. Mondd meg a fiadnak és a barátaidnak, hogy menjenek haza! Vagy keressétek meg Richard de Revelle-t Rougemont-ban.

Ferrars megrázta a fejét. – Látni akarjuk ezt a gazembert, és meg akarjuk hallgatni, mit tud felhozni a védelmére. Az a csoda, hogy Henry Rifford nincs itt velünk. Neki is van mit elrendezni ezzel a rohadékkal.

John teli torokból üvöltve, elkeseredetten próbálkozott tovább. – Még egyszer mondom, semmi hasznotok nem származik ebből. Az isten szerelmére, térjetek már észhez, és menjetek innen! Ha egyáltalán odabent van, úgysem fog kijönni, ez az ajtó meg túl vastag ahhoz, hogy csak úgy betörjétek.

118

– Akkor fölgyújtjuk a házát! – kiáltotta egy másik fiatalember, aki Hugh Ferrars társának tűnt, de jóval részegebb volt. Meglendítette a kezében lévő fáklyát, mintha csak a műhely ablakainak zárt zsaluira akarta volna hajítani.

– Majd én betöröm neked azt a kurva ajtót - üvöltötte az inas, akit John korábban megütött. A koronernek rontott, és a szívének szegezte kardja hegyét. Fém csattant fémen, ahogy John könnyedén félretolta a fegyvert. A férfi pengéje ártalmatlanul siklott félre, és megakadt John markolatvédőjében.

Ekkor a koroner felemelte a lábát, és teljes erejéből a másik ágyékába rúgott. Bár John csak házi cipőjét viselte, az inas felordított, ahogy heréibe hasított a fájdalom, és hétrét görnyedve kuporodott össze a földön.

– Parancsolom, fejezzétek be! – mennydörögte John. Aki megtámadja a király koronerét, lógni fog.Éppen idejében fordult meg. A De Courcy mellett álló, megtermett, csuklyás köntöst viselő férfi

előreugrott, és feléje döfött hosszú tőrével. John elfordult, hogy kikerülje a döfést, de érezte, amint a penge átszakítja köntösét, és felhasítja a bőrt valamivel a dereka fölött.

Egyetlen harci kiáltás felélesztette a húsz év háborúskodás során szerzett csatatéri ösztönöket. Most nem volt idő egyezkedni vagy tétovázni, az élete forgott kockán.

Ahogy a férfit saját lendülete elvitte mellette, John megpördült a tengelye körül, és két kézzel tartva hatalmas kardját nagy ívben hátulról lecsapott vele támadója nyakára.

Gwyn jó munkát végezhetett, amikor a kapustoronyban az ablakpárkányon élesítette a pengét, mert az könnyedén vágta át a gerincet, és a férfi feje csak azért nem hullott le a nyakáról, mert a torokrésze még tartotta. A támadó görcsökben rángatózva zuhant a földre, a vastag nyaki verőerekből csak úgy spriccelt a vér a küszöb előtt a sárba.

Az utca hirtelen elcsendesedett. Semmi sem csillapíthatta volna le jobban a dühös gyülekezetet, mint a látvány, hogy egyik társuk vére összevegyül a pocsolya vizével.

De Courcy, akinek az inasa lehetett az áldozat, lehajolt, és a hátára fordította a testet. – Vérzel, koroner – szólalt meg Guy Ferrars immár cseppet sem harciasan.

John, aki nem mozdult a halálos csapás óta, ahogy lenézett bal oldalára, egyre növekvő vérfoltot pillantott meg köntösén. Félrehúzta a ruhadarabot, ujját bedugta a zekéjén vágott, kis lyukba, és széthasította a szövetet. – Csak egy karcolás – mondta, miután megvizsgálta az egyhüvelyknyi vágást közvetlenül az öve fölött. Csak néhány hüvelykkel tévedett volna a penge, a seb bizonyosan halálos lett volna. Lelépett a küszöbről, és lassan elindult a saját háza felé. Aztán mégis inkább megtorpant, és szembefordult az immár csendes gyülekezettel. – Most nem lesz halottszemle, erről biztosíthatlak benneteket, merthogy én vagyok az egyetlen koroner. Mindazonáltal kétlem, hogy bárki is kétségbe vonhatná cselekedetem jogosságát. – Tenyerét az oldalára szorította, hogy csillapítsa a vérzést, amíg Mary be nem kötözi a sebet valamilyen ronggyal. – Az lenne a legokosabb, ha csendben eltűnnétek. Menjetek haza, vagy ha még mindig ennyire a begyetekben van Fitzosbern, hát menjetek fel a várba, és intézzétek el a dolgot De Revelle-lel! Itt semmit sem tehettek.

Megfordult, és elvonult, hátrahagyva a csődületet, hogy elszállítsák a halottat, és döntsék el, mit akarnak tenni.

A serif felesége Rougemont-ban töltötte az éjszakát, ami pedig igazán nem sűrűn fordult elő.Eleanor de Revelle gyűlölte Richard sivár és huzatos lakosztályát a várban, amely két nagyobb

teremből és a hozzá csatlakozó, hivatali kis szobából állt. Több birtokuk is volt Devonban, és a zárkózott nő jobban kedvelte a vidék kényelmét az exeteri vár spártai viszonyainál. Ezen a héten azonban Hubert Walter látogatása miatt férje oldalán kellett mutatkoznia, így hát vonakodva bár, de hajlandó volt elviselni a kényelmetlenséget. Főleg azt, hogy abban az ágyban kellett aludnia, amelyet, gyanította, távollétében más nők vettek birtokukba.

Ezen az éjszakán csak keskeny orrát dugta ki a három gyapjútakaró és a medvebőr alól a hivalkodóan nagy, kerek hálószoba hideg és nyirkos levegőjébe. Richard hanyatt feküdt mellette, és horkolt, miután nem sokkal korábban rámászott, és teljesítette házastársi kötelességét. Bár a nő inkább erőszakként élte meg a dolgit, s nem szeretkezésként, közben az volt a benyomása, hogy férje is inkább kötelességbó1 cselekedett, mintsem valódi vágyait elégítette volna ki. Richard ideje java részét Exeterben töltötte, és hetente legfeljebb egyszer látogatott el Tivertonba, ami pontosan megfelelt felesége igényeinek. Láthatólag mindketten elégedettek voltak így házasságukkal, mely kizárólag politikai és gazdasági okikból köttetett, és véletlenül sem szerelemből.

119

Korán lefeküdtek, mivel a jó vacsora után nemigen tudták mivel lefoglalni magukat. Az ő háztartásukban a beszélgetés még ritkább jelenség volt, mint a koroneréknél. Még mindig hátravolt két óra éjfélig, és a zsalu rései között vékony sugárban besütött a most már magasan a fagyos égbolton trónoló hold.

Lady Eleanor már majdnem elaludt végre, amikor egyszerre óvatos kopogást hallott az ajtó felől. Megpróbált nem törődni vele, de újra felhangzott, ezúttal kissé határozottabban. Férje változatlan ritmusban hortyogott tovább, így hát némi kárörömmel – és a kelleténél sokkal erősebben bökte oldalba csontos könyökével. Szükség volt még pár döfésre, mire Richard felébredt, de végül nagy nehezen összeszedte magát annyira, hogy ingerülten kikiáltson, akárki is állt az ajtó előtt. – Mi van?

Inasa, egy szikár öreg flamand, aki évek óta szolgálta, dugta be bizonytalanul a fejét az ajtón. Nemegyszer előfordult már, hogy megzavarta De Revelle-t, miközben az az ágyban ügyködött, így mindig óvatosan lépett be, még akkor is, ha tudta, hogy ma őladysége a hálóvendég.

– Férfiak vannak kinn, és azt mondják, sürgősen beszélniük kell veled – jelentette.– Lázadás tört ki a megyében? Hazatért a király?Az idős férfi láthatólag teljesen összezavarodott. – Nem, uram, semmi ilyesmiről nem tudok.– Akkor mondd meg nekik, hogy tűnjenek a pokolba, és jöjjenek vissza reggel!– Az egyik közülük Guy Ferrars, uram, és itt van Reginaid de Courcy is.Erre már Richard is kiugrott az ágyból. – Ültesd le őket a másik szobában, és adj nekik bort! Egy

pillanat és jövök. A flamand letette a gyertyatartót egy polcra, és elcsoszogott. Amikor Lady Eleanor elfordította a fejét, azt látta, hogy Richard egy zekét igyekszik felrángatni hálóköntöse fölé, aztán letelepszik az alacsony matracra, hogy felhúzza a nadrágját és a cipőjét.

– Mi történt? – faggatózott.– Isten tudja, de ha Ferrars és De Courcy együtt jöttek, akkor csakis arról a halott nőről lehet szó.A serif soha ilyen gyorsan nem ért még át a hálószobából az irodába. A két Ferrars, De Courcy, és

Hugh legénye a kandalló körül állt, ahol az öreg inas igyekezett életet lehelni a parázsló hasábokba.– De Revelle, tenned kell valamit ebben a helyzetben – csattant fel Lord Ferrars mindenféle

üdvözlést vagy köntörfalazást mellőzve.A serifnek nem okozott nehézséget, hogy kitalálja, miféle helyzetre gondol. – De hát mit tehetnék?

Elfogtuk azt az embert, aki a lányod halálát okozta, Reginald.A csapat szinte fenyegetően lépett egyet a serif felé. – Ő csak eszköz volt, egy szerencsétlen

patikárius – mondta De Courcy – Tudjuk, hogy az az átkozott Fitzosbern kényszerítette. Ő az, akin elégtételt akarunk venni.

Hugh Ferrars drámai mozdulattal emelte magasba a karját. – Halott! Az én Adele-om halott! Az a gazember a testét és a lelkét is elvette tőlem. – Hangja kissé rekedt volt, és elég bizonytalanul állt a lábán. Nyilvánvalóan ivott még egy kis mézsört meg almabort, amióta eljöttek a Martin's Lane-ről.

Apja oly türelmetlenül lökte félre, hogy az inasának kellett elkapnia a fiatalembert, miközben Guy Ferrars vette át a szót. – Nem nyugszunk, amíg így vagy úgy, de nem felel azért, amit tett. Holnap reggel De Courcy bepanaszolja a bíróságodon, Hugh és én pedig azt követeljük majd, hogy jelenjen meg egy esküdtszék előtt, azok meg küldjék a király bírái elé a következő látogatásukkor.

– De nem lehet egyszerre mindkettőt! – tiltakozott Richard.Ferrars a kardját tartó övre támasztotta ökölbe szorított kezét, és fenyegetően állt meg a serif előtt.

– Ki mondta, hogy két különböző ember nem vádolhat meg valakit két különböző dologgal?De Revelle nem szólt. Erre nem tudott mit mondani. –A koroner javasolta, hogy jöjjünk hozzád. Azt

mondta, panaszoljam be Fitzosbernt gyilkosságért. Nem akarok pénzbeli kárpótlást, az életét akarom.Richard magában elátkozta a sógorát, amiért hozzá küldte ezeket a bajkeverőket, akiket nem

zavarhatott el, sőt a lehetőségekhez képest engednie kellett nekik, ha meg akarta tartani az állását.– Ma este találkoztatok John de Wolfe-fal? – kérdezte. – Mi az hogy találkoztunk ! Megküzdöttünk

vele! – mormogta Hugh Ferrars. – Lefejezte De Courcy tiszttartóját, és most azzal is nekünk kell törődnünk.

Richard leült az asztala mögötti székre. Ez már túl sok volt öt perccel az után, hogy kirángatták az ágyból. Meghallgatta a történetet, végül visszajutottak oda, ahonnan indultak. – Azt akarom, hogy Fitzosbernt valaki tartóztassa le, és kerüljön börtönbe, aztán meg álljon a megyebíróság elé, hogy felelhessen a vádjaimra? –követelte De Courcy

120

– Én meg ragaszkodom hozzá, hogy a korona ügyének tekintsék, amit tett, és a királyi bírák tárgyalják. Választhat, hogy kiáll párviadalra vagy felakasztják, nem érdekel, hogy hal meg. – Guy Ferrars már szinte kiabált.

– Ahhoz előbb a koronernek össze kell hívnia egy esküdtszéket – tiltakozott Richard.– És mi a probléma? De Wolfe csak egy előzetes halottszemlét tartott. Nem tudta, hogyan halt meg

Adele, és azt sem, ki volt a tettes. Kezdheti elölről az egészet, és az esküdtek a királyi bírák elé küldhetik azt a disznót.

Hugh tett egy bizonytalan lépést. – - Vágjuk el a torkát a rohadéknak, én azt mondom! Gyorsabb és biztosabb, mint a joggal vacakolni.

Apja nem is törődött vele. – Börtönben akarom tudni, De Revelle. Nem tűrök ellenvetést, ha serif akarsz maradni ebben a megyében.

De Courcy heves bólogatásba kezdett. – A legkevesebb, hogy jelenjen meg a bíróság előtt, és mondja el, milyen szerepe volt ebben az egészben. A holnapinál jobb alkalom pedig nem is kínálkozik erre.

Guy Ferrars egyetértett. – Tehát még ma este le kell tartóztatnod.De Revelle értetlenül meredt rájuk. – Ma este? De hát az lehetetlen!– Miért lenne az? Még éjfél sincsen. Sötétedés után talán nem működnek a hatóságok ebben az

országban? – kérdezte De Courcy gúnyosan.A serif megpróbált a józan eszükre hatni. – Mi jó származna abból, ha kivezényelnénk az őröket,

hogy hurcolják ide éjnek évadján A városkapuk zárva, nincs hova mennie. És miért is menne? Semmit sem tud arról, hogy ti le akarjátok csukatni. Holnap reggel bőven ráér a dolog.

A látogatók még vitatkoztak egy darabig, mert arra gyanakodtak, hogy a serif még mindig az ezüstművest igyekszik védeni. Végül megállapodtak, hogy pár óra valóban nem számít, Richard pedig megígérte, hogy amint megvirrad, fegyvereseket küld, hogy hozzák fel Fitzosbernt a megyebíróság ülésére, amely kilenc órakor kezdődik.

De Revelle megkönnyebbült sóhajjal figyelte, ahogy a két ember elhagyja a szobát, nyomukban a részeg Hugh-t támogató inassal. Visszabotorkált a hálószobába, megint lerángatta magáról a hálóköntös fölé húzott ruhadarabokat, miközben csendben szidalmazta Fitzosbernt, a sógorát és mindenki mást, aki részese volt ennek az ügynek.

Reszketve bújt vissza az ágyba, hogy feleségéhez húzódva próbáljon meg egy kicsit átmelegedni. – Te jó ég, asszony! – mormogta. – Neked a lábad is legalább olyan hideg, mint a szíved.

121

Tizenhetedik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER MEGHALLGATJA

EGY HALDOKLÓ VALLOMÁSÁT

A megyeháza Rougemont udvarán állt. Egyszerű, kőtetejű épület volt. A hatalmas, pajtaszerű helyiségbe oldalt széles ajtó nyit. A helyiség jóformán üres volt, eltekintve az egyik végében álló, fából ácsolt dobogótól. Erre a dobogóra állítottak néhány padot és támla nélküli széket a hivatalos személyeknek, az írnokoknak meg másoknak, akik esetleg kíváncsiak voltak az ülésekre. Ha a király bírái a városban tartózkodtak, kicsit feldíszítették a termet, magas támlájú székeket hoztak a vendégeknek, és lobogókat aggattak a falakra.

A tanúk, az esküdtek, a vádlottak, az őrök és a nézelődök a döngölt agyagpadlón ácsoroghattak. Ezen a délelőttön is rengetegen jöttek el, mint mindig, és egyre türelmetlenebbül várták, hogy végre elkezdődjön az ülés.

Szokás szerint Gabrielnek, a katonák parancsnokának kellett vezetnie a menetet a vártoronyból, őt követte Ralph Morin várkapitány, majd a serif és a koroner, hogy aztán egy pap és néhány írnok zárja a sort. Ma reggel azonban színüket sem látták, pedig a távoli katedrális harangja rég elütötte a kilencet.

Mindannyian a vártoronyban voltak még, és heves vitát folytattak néhány polgárral.– Na tessék, De Revelle! Hol az a gazfickó? Semmit sem ér a szavad! – dörögte Lord Ferrars, aki

fel-alá járkált, és vöröslött az arca a dühtől.– Tegnap este követeltük, hogy tartóztasd le ott és akkor! Most pedig meglépett a bitang! – kiáltotta

Reginaid de CourcyRichard megpróbálta lecsillapítani az indulatokat. – Talán itt van valahol a városban. Az, hogy nem

találtuk a házában, nem jelenti azt, hogy megszökött volna – érvelt. A várkapitány felé fordult, hogy a rá oly jellemző módon másra háríthassa a felelősséget. – Ez a te kötelességed, Morin. A te embereidnek kellett volna letartóztatniuk Fitzosbernt.

A termetes várkapitány, aki igazán lenyűgözően festett villás ősz szakállával és hatalmas bajszával, nem hagyta, hogy közvetlen feljebbvalója bűnbaknak használja. – Pontosan azt tettem, amit megparancsoltál, serif - mondta kimérten. – Hajnalban megkértél, küldjek őröket, hogy tartóztassák le. Én akkor hallottam először a dologról. Az, hogy nem találtuk otthon, nem az én vagy az embereim hibája.

De Revelle következő célpontja a parancsnok volt. – Hogyhogy nem találtátok meg az ezüstművest? Rendesen kerestétek?

Gabriel végig vigyázzban állt, és egykedvűen válaszolgatott. – Az ajtót zárva találtuk, uram. Addig dörömböltünk, amíg a szakács ajtót nem nyitott. Mind a két kézműves itt van a börtönben, és az öregember azt mondta, a mesterük tegnap kora este elment otthonról.

– Hová?– Azt mondta, nem tudja, és hogy nem az ő tiszte megkérdezni. Az ura melegen felöltözött, és

magával vitt egy nagy zsákot, amiben a szakács szerint a pénzt és az ezüstöt tartotta.– És senki más nem volt a házban? – faggatta Ferrars. – Egy lélek sem, uram. Az öreg azt mondta, a

feleség szobalánya nem sokkal korábban ott járt, hogy összepakolja az asszonya holmiját. Az ura mérges volt a lányra, de végül megengedte, hogy elvigye, amit akart.

– Átkutattátok a házat?Gabriel bólintott. – Minden egyes sarkát. Meg az udvart, a fészereket, a disznóólat és a konyhát is.

Egy egeret is megtaláltunk volna.De Courcy dühösen meredt a serifre. – Látod? Bizonyára hozzá is eljutottak a pletykák. Merthogy

tegnap akadt belőlük bőven városszerte. Egész Exeter szóról szóra tudta, mit vallott be a patikus.– És mostanra egész Devon tudja, hogy az a rohadék elcsábította a menyasszonyomat – fortyant föl

Hugh Ferrars, akit még mindig kevésbé kavart fel menyasszonya hűtlensége, mint a saját becsületén esett csorba.

122

John, aki mindvégig csöndben maradt, amióta csak a panaszosok Fitzosbern eltűnése miatt vadul veszekedtek egymással, most látta elérkezettnek az időt, hogy a maga gyakorlatias módján közbeszóljon: – Mit tegyünk, az a kérdés. Távozott-e a városból, amikor hajnalban kinyitották a kapukat?

Ralph Morin fejét ingatva válaszolt: – Nagyon valószínűtlen. Amint a parancsnok jelentette, hogy nincs meg az emberünk, katonákat küldtem a kapukhoz, hogy kérdezzék ki az őröket. Senki sem látta Fitzosbernt elmenni. Mindenki jól ismeri, kétlem, hogy észrevétlenül eltűnhetett volna, hacsak nem álcázta magát. Mindenesetre most minden kapunál áll egy fegyveres az őr mellett, aki csak őt figyeli.

– A két lova pedig még mindig ott van az istállójában – tette hozzá Gabriel.Guy Ferrars fenyegetőlelt rázta az ujját a serif orra előtt. –Ajánlom, hogy megtaláld, De Revelle. Ha

megijedt, és menekülni próbál, az gyakorlatilag bizonyítja a bűnösségét.– Talán menedéket kért valamelyik templomban – vetette fel De Courcy – Istenemre mondom, van

belőlük elég. A napi szolgálatot teljesítő pap nyomatékosan közbeszólt:– – Ha így történt volna, azt már rég jelentették volna a főesperesnek. Hacsak nem az elmúlt egy-két

órában történt a dolog, mert eddig biztosan senki nem kért menedéket a városban.Richard megint a várkapitányhoz fordult. – Morin, szedd össze minden nélkülözhető emberedet, és

fésüljétek át a várost, hátha megtaláljátok ezt az embert.Ralph alig észrevehető sóhajtással nyugtázta a parancsot, majd tisztelgett a serifnek, és

kötelességtudóan elindult, hogy teljesítse az utasítást.– Vádlott nélkül nem tehetünk semmit, hála neked, De Revelle – morogta Guy Ferrars. –Akár

segíthetünk is keresni, ha egyáltalán a városban van még. Nem túl nagy ez a terület a falakon belül, valahol a közelben kell lennie.

Dühösen sarkon fordult, és kivonult a szobából, nyomában a fiával és De Courcyval. Az agyongyötört serif pedig végre összehívhatta a megyebíróság ülését.

Végül nem katona vagy őr találta meg Fitzosbernt, hanem egy kisfiú meg a kutyája. A katedrális keleti vége és a városfal között nemrégiben árkokat ástak, hogy javítsák az egyházi méltóságok vízellátását. Több mint húsz évvel korábban a káptalan ólomcsöveket fektettetett le Szent Sidwell forrásából, fél mérfölddel a Keleti kapun túlról. A legendák szerint Sidwell erényes szűz volt, aki a városfal tövében halt mártírhalált, amikor levágták a fejét egy kaszával. Vértanúsága helyén tiszta víz fakadt a földből, és ma ezt használta a katedrális. Egy mély árokban jött a városfal mentén a Southernhayen át, aztán valahol félúton a Keleti és a Déli kapu között, ott, ahonnan a legközelebb volt a katedrális, átfolyt a fal alatt. A cső a Szent Péter-forrásban végződött a katedrális nyugati homlokzata előtt. Innen még elágazott a Szent Miklós-kolostor felé, amely a víz harmadrészéhez jutott. Az exeteriek persze ebből nem kaptak semmit, ők kénytelenek voltak a kertjükben ásott kutakra vagy a vízárusokra hagyatkozni, akik a városon kívüli kutakból meg folyókból hordták a vizet szamárkordékon.

A városfalon belüli építkezések és egyéb munkálatok miatt a puha ólomcső folyton-folyvást megrongálódott, így a káptalan nemrégiben kövezett árkot kezdett ásatni, egyrészt hogy védje a csövet, másrészt hogy alkalomadtán könnyebbé tegye a javítását. Ez az árok százlépésnyire befelé nyúlt a városfaltól, ahol pedig elérte a falat, alacsony, boltíves ajtó nyílt.

Közvetlenül dél előtt, amikor a megyebíróság ülése véget ért, a Milk Lane-i hordár nyolcéves fia egy korccsal játszadozott. Egy labdává gyűrt rongydarabot dobált, s a kutya élvezettel rohant utána, hogy visszahozza, és a lába elé tegye.

Az egyik dobással teljesen véletlenül a falba vágott kis ajtó mellett a vízvezeték árkába talált. Az állat ezúttal nem tért vissza, inkább izgatottan ugatni kezdett, és orrával a kis boltív felé bökött. A fiú odaszaladt, és meglepve látta, hogy a kis faajtó résnyire nyitva áll. Amikor erre játszott, általában szorosan zárva találta.

Félretolta a kutyát, majd lesétált a négy meredek lépcsőn, hogy közelebbről is megnézze a pár yarddal odébb a csatornában fekvő férfit, aki a keskeny kőlapokon feküdt, feje a csatorna oldalfalának támaszkodott, arcát alvadt vér borította. A fiú, akármilyen tapasztalatlan is volt még, szentül hitte, hogy a férfi halott.

123

Látott már halottat, így inkább kíváncsi volt, mint rémült. A vadonatúj köveken lépkedve egész könnyen megközelítette a férfit, amikor az hirtelen felnyögött, és egyik szemét kinyitotta; szemhéja duzzadt volt és sebes. Aztán becsukódott a szeme, és megint halottnak tűnt.

A fiú sarkon fordult, és a kutyáról meg a labdáról is megfeledkezve kiugrott a csatornából. A legközelebbi udvar felé vette az irányt, ahol egy férfi késői zöldségeket kapált egy kis konyhakertben. A katedrális területének északi határvonala volt ez, a kanonokok házai közül az utolsónak volt a kertje. A fiú megragadta a kapáló férfi karját, és rángatni kezdte, miközben izgatottan hebegett valamit egy sebesült férfiról a városfal közelében. A kertész, egy fiatal szerzetestanonc, először megpróbálta lerázni magáról a gyereket, de rövidesen megértette, hogy nem tréfál.

Le sem tette a kapát, úgy követte a fiút, miközben a korcs boldogan ugrándozott mellettük. Egyetlen pillantás a csatornába elegendőnek bizonyult, hogy megállapítsa, komoly a helyzet. Lehajolt, és közelebbről is megvizsgálta a sebesültet. – Szerintem meghalt, fiam – mondta, miután tenyerét a férfi mellkasára fektette, és megvizsgálta az arcát a gyenge fényben.

– Az előbb megmozdult és nyöszörgött – jegyezte meg a fiú.A pap várt pár pillanatot, de a férfi nem mozdult. Tétova fiatalember volt, és nem szívesen

keveredett volna gyilkosságba.– Segítséget kell hívnom, riasztom a többieket – kiáltotta, és nem is törődve a fiúval visszafutott a

kanonoksor irányába. Tolt valami halvány sejtése a törvényről, és tudta, hogy ha felfedeznek egy bűncselekményt, az első megtalálónak – aki most ő volt – riasztania kell a környéket. Torrington mellett nőtt fel egy kis faluban, és azzal tisztában volt, hogy vidéken a falubírónak vagy az intézőnek kell szólni, de itt, a nagyvárosban egyáltalán nem volt biztos a dolgában.

Úgy oldotta meg a problémát, hogy bedörömbölt az utolsó négy ház ajtaján, amelyekben segédpapok és szolgálók laktak.

Amikor előadta, mit látott, mindannyian a csatornához rohantak, és úgy vélték, hogy a csatornában minden bizonnyal egy vérbe fagyott holttest fekszik.

A fiú, aki semmiképp sem akart kimaradni a drámából, folyvást ismételgette, hogy a férfi pár perccel korábban még mozgott és nyöszörgött is. Az egyik idősebb szolgáló becsúsztatta a kezét az áldozat vér áztatta köpenye alá. – Még meleg, az biztos. – Elhallgatott egy pillanatra. – De nem érzem, hogy verne a szíve.

Heves vita alakult ki arról, hogy elmozdítsák-e a feltételezett holttestet. A többség úgy gondolta, jobb, ha nem tesznek semmit, amíg nem kerül elő egy hivatalos személy

– Kit hívjunk? – kérdezte az első megtaláló, aki szerette volna elkerülni, hogy megbüntessék, amiért megszegte törvény szerinti kötelességét.

– Kérdezzük meg Thomas de Peyne-t – javasolt az egyik férfi. – Ő a koroner írnoka. Innen a harmadik házban lakik. Biztosan hazajött a megyebíróságról ebédelni. – Egy szolgálót már el is szalasztottak érte, és pár perc múlva sebesen sántikálva érkezett Thomas a kanonokokházak felől, hogy a saját szemével lássa, mi történik.

Fontoskodva tört utat a bámészkodók között, akik készséggel álltak félre, hogy közelebb engedjék az ajtóhoz. Lebotladozott a lépcsőn, suta lába miatt igencsak bizonytalanul mozgott, aztán a vízszintes árokban visszanyerte magabiztosságát. A férfi arcát ellepte az alvadt vér, mindkét szemhéja, az orra, a szája feldagadt és sebek borították.

– Valaki adjon egy rongyot! – adta ki az utasítást Thomas. Hirtelen nyeregben érezte magát mint a törvény képviselője egy bűnesetnél.

Az egyik férfi odafönt a csatorna mellett felkapta a rongylabdát, amit korábban a kutya kergetett, és belemártotta egy sáros pocsolyába, mielőtt átnyújtotta volna a koroner írnokának. Thomas letörölte a vérnek legalább egy részét az áldozat arcáról, és a duzzanatok ellenére azonnal felismerte a férfit. – Ez itt Godfrey Fitzosbern, az ezüstműves-mester – kiáltotta oda a lépcsőn és a csatorna partján összeseregletteknek. – Megölték – tette hozzá drámai hangon.

Mintha csak neki akart volna ellentmondani, a férfi felnyögött. Egyik karja megrándult, és a teste is megmozdult kissé.

– Megmondtam! – kiáltott fel diadalittasan a lépcső tövénél kuporgó gyerek.A nézelődők izgatott mozgolódásba kezdtek.– Most mit tegyünk – aggodalmaskodott a szerzetestanone. – Olyan súlyosan megsebesült, hogy

bele is halhat, ha megmozdítjuk, akkor pedig meggyűlik a bajunk a seriffel és a koronerrel.

124

A többiek kórusban helyeseltek. – Hagyjuk csak itt, aztán majd megnézi valaki. Különben miénk a felelősség.

Thomas sem igen tudta, mit kéne tennie. Gyorsan számba vette a lehetőségeket, és végül arra jutott, hogy ha a férfi most még életben van, bizonyosan meg fog halni, tehát akár hívhatják is a koronert.

– Küldjetek valakit azonnal a Martin's Lane-re Sir John de Wolfe-ért! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Ritkán került a figyelem középpontjába, és winchesteri megaláztatása óta először érezte úgy, hogy visszatérőben az önbizalma.

Fitzosbern időközben ismét mozdulatlanná dermedt és elhallgatott. Thomas gondterhelten kuporgott mellette, miközben a koronerre vártak. Saját fogyatékosságai miatt épp eleget szenvedett, és ez együtt érzővé tette mások gyötrelmei iránt. Most azt remélte, hogy az ezüstműves életben marad, vagy ha mégsem, legalább addig sem kínozzák fájdalmak.

A bejáratnál összegyűltek mormogása és mozgolódása jelezte Sir John érkeztét, akit Gwyn is elkísért, hiszen éppen Maryvel falatozott a hátsó udvari konyhában, amikor a hírnök megjelent.

Thomas kissé odébb húzódott, hogy helyet engedjen a másik két férfinak. – Pár perccel ezelőtt felnyögött és megmozdult – jelentette –, de olyasmit nem mondott, aminek bármi értelme lett volna.

John fogta a nedves, mocskos rongyot, és letörölte vele az ezüstműves szájáról a vért meg a nyálat. Fitzosbern erőtlenül kidugta a nyelvét, és megpróbálta megnyalni a nedvességet. – Hozzatok vizet! – kiáltott fel John. Bár ott guggoltak a csővezeték mellett, nem férhettek hozzá a vízhez, így valakinek el kellett futnia a legközelebbi házig, hogy hozzon egy korsóval. John közben tovább tisztogatta az ezüstműves arcát, és hangosan beszélt hozzá, hátha sikerül valamiféle választ kicsikarnia. Amikor megérkezett a víz, a férfi ajkához emelte a korsót, és bár a víz nagy része végigfolyt az állán és a mellkasán, valamennyi azért az ajkai közé is jutott, ami viszont köhögőrohamot váltott ki belőle.

– Fulladozik – állapított meg Gwyn szenvtelenül, ahogy ott kuporgott a sebesült oldalán.Második próbálkozásuk már több sikerrel járt, Godfreynak sikerült két köhögés között egy-két

kortyot lenyelnie. Aztán kinyögte az első érthető szót. – Még!Jobb szeme kinyílt, bal szemhéja annyira megdagadt, hogy mozdítani sem tudta. Zavaros tekintettel

meredt a koronerre. – De Wolfe – suttogta.– Ki tette ezt veled?Fitzosbernnek sikerült erőtlenül megráznia a fejét. – Nem láttam… sötét… Hol vagyok?Miután megitatott a férfival még egy kortyot, John elmondta neki, hogy a vízvezeték árkában

fekszik.– Nem itt… nem itt vertek... Nem emlékszem…John Gwynhez és Thomashoz fordult. – Próbáljuk meg felültetni, ha így áll a nyaka, nem csoda,

hogy nem tud nyelni, ha inni próbál.Megkísérelték felemelni és a falnak támasztani a hátát, de Fitzosbern fájdalmasan hördült fel. –A

mellem… Jézusom! – Egy pillanattal később köhögni kezdett, és vér fröccsent ki a száján a köpenyére, a maradék pedig végigcsorgott az állán és a nyakán.

– Megsérült a tüdeje, nyilván eltörtek a bordái – állapította meg John a csatamezőn szerzett tapasztalatai alapján.

– Ezt nem éli túl – mormogta Gwyn.John közelebb hajolt az ezüstműveshez, aki ismét lehunyta valamelyest használható szemét. A

levegő alig bugyborékolt a légcsövébe jutott vérben, amikor pedig Gwyn kitapintotta a pulzusát a nyakán, az gyenge volt és szabálytalan. – Ez már a vég, azt hiszem – mondta komoran.

Thomas azonnal keresztet vetett, és belefogott latinul a haldokló felett az utolsó kenet szövegébe.A koroner megint közelebb hajolt. – Hamarosan meghalsz, Fitzosbern. Érted? –A férfi szeme

kinyílt, fejével alig észrevehetően biccentett. – Nem tudod megmondani, ki támadott meg? –Az ezüstműves feje ezúttal oldalra fordult egy kicsit. – Halálod biztos tudatában akarod-e bevallani bűneidet? Van itt egy pap, aki feloldozást adhat. – Gondolta, nem említi meg, hogy az illető papot kizárták a rendből.

Godfrey szája megmozdult, de hang alig jött ki rajta. John hiába hajolt közelebb, egyetlen szót sem tudott kivenni. Mással próbálkozott. – Figyelj rám! Te voltál az, aki teherbe ejtette Adele de Courcyt? – Gyönge bólintás volt a válasz. És te kényszerítetted Bristoli Nicholast, hogy segítsen neki elvetélni? – Újabb bólintás.

125

Az egyetlen szem kifordult, csak a fehérje látszott. – Siess, rögtön elmegy – figyelmeztette urát Gwyn. – És te voltál az, Godfrey Fitzosbern, aki megbecstelenítette Christina Riffordot?

A szem hirtelen kinyílt, a férfi egész testében összerándult, és torkából feltört egy utolsó, minden eddiginél hangosabb kiáltás. – Nem! Soha!

Újra vér bugyborékolt az ajkai közül, majd egy hangos sóhajtás kíséretében az ezüstműves teste elernyedt, feje tehetetlenül a mellkasára bukott.

– Elment, Isten nyugosztalja – suttogta Thomas, aki mindvégig imádkozott, miközben keze folyamatosan vetette a keresztet.

A koroner leült a sarkára ott a keskeny csatornában, és hadnagyára pillantott. – Nos, Gwyn, akkor ki tette? – kérdezte.

126

Tizennyolcadik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER MEGVIZSGÁL NÉHÁNY SEBET

Fitzosbern holttestét jobb híján elvitték a Martin's Lane-re, és saját műhelyének hátsó helyiségében fektették a padlóra. A kemence ezúttal hideg volt az elhagyatott házban. A két kézműves a várbörtönben ült, Mabel elszökött, a szakács pedig a fiához költözött St. Sidwellbe, mivel nem volt már munkaadója.

Úgy egy órával az után, hogy Godfrey meghalt, John de Wolfe, a sógora, Richard de Revelle és Ralph Morin a holttest felett álltak. Mögöttük sorakozott fel Gwyn, Thomas és számos katona. – Vallott, azt mondod? – kérdezte a serif, aki nagy megkönnyebbülést érzett, hiszen Fitzosbern halála számos problémáját megoldotta. Többé nem kellett mindenáron megvédenie az első számú céhesmestert, és a Ferrarsok meg De Courcy sem üldözhették többé, hiszen legfőbb gyanúsítottjuk olyan véget ért, amilyet kívántak neki.

– Félreérthetetlen választ kaptam a kérdéseimre tanúk jelenlétében. S minthogy tisztában volt vele, hogy a végét járja, nyugodtan vehetjük az egészet egy haldokló végső gyónásának.

De Revelle felvonta a szemöldökét, ahogy érzékelte a koroner hangjában az óvatosságot. – És mik voltak azok a kérdések?

– Hogy ő volt-e Adele gyermekének az apja, és ő volt-e, aki a vetélést kikényszerítette? Mindkettőre igennel felelt. A serif éles tekintete találkozott Johnéval. – És még?

– Tagadta, hogy ő becstelenítette volna meg Christina Riffordot.De Revelle elgondolkodott egy percig, aztán megvonta a vállát. Ez volt a kisebbik problémája,

hiszen Henry Rifford, ha elöljáró volt is, közel sem számított olyan befolyásosnak, mint azok, akik Adele halála ügyében jártak a nyakára.

– Gondolom, megtartod a halottszemlédet – mondta gőgösen.– Még ma délután. Az esküdtszék majdnem teljes egészében papnövendékekből, kóristákból meg a

kanonokok szolgálóiból fog állni. Tudjuk, hogy a halott normann, úgyhogy ezzel nem kell foglalkozni.A serifnek hirtelen szöget ütött valami a fejébe. – Nem egyházi területen halt meg, igaz?– Nem. Igaz, hogy a csatorna a káptalané, de ez a terület éppen a katedrális területén kívül esik,

tehát a városé. – Egyikük sem volt benne biztos, hogy örüljön-e vagy bánja, hogy ha megtalálják a bűnöst, nem egyházi bíróság elé kell állnia.

Richard de Revelle otthagyta a többieket, hadd vizsgálják meg a holttestet, ő pedig katonáival együtt visszatért Rougemont-ba. Gwyn levetkőztette a halottat, hogy jobban lássák a sebeit.

– Először is összetört az arca – állapította meg a kelta, miután kitapogatta a bal arccsont apróra zúzott darabjait a lila és duzzadt bőr alatt. – A bal füle beszakadt, és a fejbőr jobb oldalán végig zúzódások meg horzsolások látszanak.

Amikor sikerült megszabadulni a zekétől és az alsóingtől, a mellkason is hasonló, főleg négyzet alakú horzsolásokat pillantottak meg. – Ezek itt az éles széleikkel úgy festenek, mintha valami cölöptől vagy karótól származnának – jegyezte meg John. – A fején is vannak ugyanilyenek, olyan másfél hüvelyk széles mindegyik.

Gwyn hatalmas tenyerével ránehezedett a mellkas bal oldalára. A bordák egy, a bal hónaljból induló vonal mentén végig benyomódtak, és vér tört fel az ajkak közül. –A mellkas horpadása alapján feltételezhető, hogy valaki rátaposott.

Thomas, aki túlságosan finnyás volt az ilyen ügyekhez, a sarokba dobott zsákhoz lépett, és kutatni kezdett benne.

– Arany - és ezüstpénzek vannak benne. Meg néhány színezüst kehely és dísz – jelentette, miközben nem győzött álmélkodni, miféle kincseket tart a keze között. Naponta két penny volt a fizetsége: több élet munkájával se kereshetett volna ennyi pénzt.

John vetett egy gyors pillantást az írnoka által előbányászott értékekre. – Jegyezz fel mindent, amit találtál, Thomas! A halottszemlén az esküdteknek kell majd eldönteni, hogy a koronára szálljon-e az egész, mert Fitzosbern bűncselekményt követett el, amikor kikényszerítette a magzat elhajtását, avagy visszaadjuk a tárgyakat a rokonoknak. Végtére is Mabel most még a felesége.

127

Gwyn közönyösen mérte végig az ezüstműves kincsét. Az mindenesetre biztos, hogy nem azért támadták meg, hogy kirabolják. Így sokkal kevesebb gyanúsítottunk marad.

Átfordították a testet, és számos párhuzamos karcolást pillantottak meg a vállán és az alfelén. A combok és a vádlik hátulján is hasonló vörös vonalak futottak végig.

– Vessünk csak még egy pillantást azokra a ruhákra! – mondta John.Gwyn felkapta a műhely padlóján halomba dobált ruhadarabokat, és átvitte őket az elülső

műhelybe, ahol a jobb fénynél alaposabban megvizsgálhatták mindegyiket, miután kiterítették őket a padlóra.

– Igen, a zeke hátul ugyanott mocskos és szakadt – mutatta a koroner. – Nem is beszélve a bricseszről és a harisnyáról.

Gwyn megint halomba dobált mindent. – Tehát durva talajon vonszolták?John bólintott. – Ezt akarta tudatni velünk, amikor azt mondta, hogy „nem itt”. Nyilván elvesztette

az eszméletét, amikor fejbe vágták, de annyit tudott, hogy sosem járt a vízvezetéknél, tehát csakis valahol máshol támadhatták meg.

Thomas izgatottan figyelt, szeretett volna mindenáron részt venni a beszélgetésben. Gondolatai fürgén jártak, és hirtelen fel is ötlött benne valami. – Azok a sebek erősen véreztek, nem?

Gwyn úgy nézett rá, mintha a macska szólalt volna meg. – Hát persze, te bolond! A fejbőr sebeiből pokoli sok vér tud folyni.

– Akkor jutott belőle a támadóra is? –vetette fel az írnok. Gwyn urára pillantott. – Talán, felteszem. De talán nem. A koroner sólyomszerű arca bizonytalanságot tükrözött.

– Ezeket a sebeket valamilyen bottal ejtették, talán egy kerítéscölöppel vagy egy hosszú tűzifahasábbal. Ha kinyújtott karral sújtottak le, a vér nem feltétlenül fröcskölt olyan messzire, mint ahol a támadó állt.

Thomas nem könnyen mondott le elméletéről. – De aztán meg kellett fognia az áldozatot, hogy egy jó darabon elvonszolja, így mégiscsak összevérezhette magát.

Gwyn kinyúlt hosszú kezével, megragadta a pap barna ujjasának gallérját, és alaposan megrázta. – Jól van, te kis firkász, akkor nincs más dolgod, mint bejárni Devont, és találni valakit, akinek vér van a ruháján. Talán érdemes lenne a mészárszéknél kezdened, hátha valamelyik hentes tette.

A kedveszegett Thomas duzzogva vonult vissza a kincses zsák mellé.John sokkal kevésbé volt elutasító, mint hadnagya. – Ha ez valóban nem rablás volt, akkor

legfeljebb öt gyanúsítottunk van, aki Fitzosbern halálát kívánhatta. Talán mégsem kell bejárnunk egész Devont azok után a vérfoltok után kutatva.

Thomas azonnal talpra ugrott, mint aki alig várja, hogy igazolhassa elméletének helyességét. – Megkeresem a szolgálókat mindegyik háztartásban, Sir John. Észrevétlenül be tudok osonni hozzájuk; velem úgyse törődik senki. Utánajárhatok, hogy láttak-e vért valahol.

John egyik ritka és visszafogott mosolya jelent meg az arcán, hogy írnokát ily lelkesnek látta. – Jól van, Thomas, tedd azt! De csak miután készítettél egy listát az értékekről, és feljegyeztél a tekercseidre mindent, ami a halottszemlén történt.

128

Tizenkilencedik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER ÚJABB HALOTTSZEMLÉT TART

Rougemont várának börtöne tömve volt, a mocskos cellák mindegyikébe akadt lakó. A testes börtönőr, Stigand a szokásosnál is erősebben zihált, ahogy a vártorony alatti boltíves folyosón kiosztotta a foglyok száraz kenyér - és vízadagját, és összegyűjtötte a bűzlő bőrvödröket.

Kora délután megszakadt a szokásos napirend, amikor egyszer csak megjelent a várkapitány a serif, a koroner és egy, a katedrálisból küldött pap társaságában, hogy kifaggassák a két ezüstművest. A kínzás éppoly elfogadott módszere volt a vallomás kicsikarásának, mint az ítélet-végrehajtásnak az akasztás, a párviadal vagy az istenítélet.

Polruani Gwyn és Thomas is elkísérték John de Wolfe-ot, előbbi egyszerű kíváncsiságból, az írnoknak azonban az a komoly feladat jutott, hogy feljegyezze az eseményt a koronernek, arra az eshetőségre gondolva, hogy az ügy később a királyi bírák elé kerülhet.

A két gyanúsítottat katonák rángatták ki a cellájukból, mivel a ziháló Stigand egy báránnyal sem bírt volna el. Mocskosan és ziláltan szánalmas látványt nyújtottak, bár Garthon, a fiatalabbikon látszott valamiféle harcias ellenállás, ami élesen elütött Alfred tehetetlen rémületétől.

Csuklójukon és bokájukon rozsdás bilincsek csörögtek, csúf másaiként az elegáns ezüst karpereceknek, amelyek korábban kikerültek a kezük alól. Végigvonszolták őket a sáros földön, lábuk ide-oda csúszkált a nyálkás köveken.

– Melyikkel kezdjük – lihegte a börtönőr, akit az évek során a szenvedés mindennapos látványa szinte teljesen érzéketlenné tett.

Richard de Revelle unottan bökött az idősebbik férfira. – Spórolunk az időnkkel, ha vele kezdjük. Sokkal hamarabb meg fog törni. – A félelemtől reszkető Alfred a földre zuhant, ezzel is megpróbálván jelezni, hogy behódol a serif előtt, az azonban látványosan hátat fordított, miközben a katonák egy szemközti falmélyedéshez hurcolták a férfit.

– Nyilvánvaló, hogy amikor szerencsétlen Godfrey Fitzosbern tagadta, hogy ő becstelenítette meg Christina Riffordot, igazat beszélt, tehát csakis e két gazember közül az egyik lehet a tettes – állította De Revelle.

Sógora elfintorodott hallván, Richard szavai mennyire nélkülöznek minden logikát. – Hogyhogy „szerencsétlen” Godfrey lett belőle hirtelene Bevallotta, hogy részt vett egy végzetes magzatelhajtásban.

A serif rosszallóan csettintett a nyelvével. – És ez akkora bűn szerinted? Ki tagadhatná őszintén közülünk, hogy maga is kapható volna egy kis paráznaságra néhanapján Te aztán bizonyosan nem, John. Vajon mit tennél, ha a csinos fogadósnő esne teherbe… vagy az a bájos kereskedővé odalent Dawlishban?

A koroner arca elsötétült. Bár kapcsolata Nestával gyakorlatilag közismert volt, azt hitte, sikerült ennél diszkrétebben kezelni alkalmi légyottjait a tengerparton élő Hildával. Hogy az ördögbe szerezhetett Richard tudomást erről? Ha akarta volna, könnyedén kiegyenlíthette volna a számlát, hiszen alig egy hónappal korábban kapta rajta a serifet egy utcalánnyal az ágyban.

A sikolyok mögöttük egyre erősödtek, így hát megfordultak, hogy megnézzék, hogyan feszítik ki Albertet a kínzáshoz a kőfal boltívvel fedett, keskeny mélyedésében. A fülke nagyjából nyolc láb széles volt, és mindkét végén, valamivel a föld fölött, masszív kampót erősítettek a tartóoszlopokba.

A katonák a földre szorították az angolnaként vonagló áldozatot, miközben Stigandnak nagy nehezen sikerült lehajolni, hogy a bokaláncokat rádobja az egyik kampóra. Nagy fújtatások közepette aztán a csukló láncait a másikhoz kötözte, úgy, hogy Alfred végül a hátán feküdt kifeszítve a fülke szájánál. A jelenlévők lassan közelebb léptek a síró, nyüszítő, halálra vált férfihoz, és közönyösen néztek le rá.

John magában azon a véleményen volt, hogy a kínzás, akárcsak az istenítélet, nem több egyszerű boszorkányságnál, viszont a módszert mind az állam, mind az egyház elismerte. Az, hogy a tartós fájdalom hatására tett vallomások legalább oly gyakran bizonyultak hamisnak, mint igaznak, cseppet sem befolyásolta hatékonyságukat, ami a halálos ítéletek számát illette.

129

Richard de Revelle tett még egy lépést Albert felé, koszszú, zöld köntösének szegélye szinte a kézműves mellkasát söpörte.

A katedrálisból érkezett pap valami alig hallható és érthetetlen kántálásba fogott, és keresztet vetett a levegőben. Thomas de Peyne gyors egymásutánban háromszor követte a példáját, lelkesedésében majd' a sárba ejtette értékes írószerekkel teli zsákját.

– Alfred, Osulf fia, bevallod, hogy te támadtad és becstelenítetted meg Christina Riffordot? – kérdezte a serif szinte kedélyes, csevegő hangnemben.

A férfi rövid időre abbahagyta az esdeklést, hogy tagadhassa a vádakat. – Nem, uram, természetesen nem! Isten a tanúm, soha egy ujjal sem értem hozzá ahhoz a hölgyhöz!– Az én bíróságomon Isten nem lesz tanú, jóember.A kanonok és a koroner egyszerre pillantottak élesen a serif felé, ha különböző okokból is, hiszen

De Revelle egyszerre próbálta magát a Mindenható és a királyi bírák fölé helyezni. Végül azonban mindketten úgy döntöttek, hogy hallgatnak.

– Nem tettem semmi rosszat, uram. Hogyan ismerhetnék be valamit, ami sosem történt megy – Alfred hangja elcsuklott a hisztérikus félelemtől, de a serif hátralépett, és intett a katonáknak, hogy lássanak munkához.

Minden egyes, zöld nyálkával borított oszlop tövében nagy halom vastag, nagyjából négyszög alakú, rozsdától vörös fémlap feküdt.

– Ha ragaszkodsz az ártatlanságodhoz, kénytelenek leszünk felélénkíteni a memóriádat – mondta De Revelle Ralph Morfin felé bólintva, aki hasonló véleménnyel volt a procedúráról, mint John. Sok, harcmezőt megjárt férfi érezte magát kényelmetlenül ezzel a hidegvérrel, eldugott katakombákban végrehajtott szörnyűséggel kapcsolatban. Nem volt azonban más választása, mint hogy intsen egyik katonájának, aki lehajolt, és felemelt egy nagyjából tizenöt font súlyú vaslapot.

– Rakd az elsőt a mellkasára! – parancsolta a serif. A lapot lassan leeresztették Alfred testére, amelyet kulcscsontjától a hasáig lefedett. Nem lehetett kellemes érzés, de jóformán semmi hatást nem gyakorolt, és az idős férfi folytatta a hangos tiltakozást, szünet nélkül hangoztatta ártatlanságát, és kegyelemért könyörgött.

– Még egyet! – adta ki az utasítást De Revelle, és a katonák engedelmeskedtek.– Ha ez az ember vall, akkor mit csinálsz a másikkal? kérdezte John nem minden él nélkül.– Ugyanezt kapja ő is természetesen – csattant fel a serif. – Kétségtelen, hogy mind a ketten benne

voltak.Amikor a második vaslap is a mellkasára került, a vézna szász azonnal elhallgatott. Keservesen

próbált lélegezni a bordáira nehezedő harmincfontnyi súly alatt. Amikor a harmadik lapot is ráfektették, arca egyre sötétebb lett, a szája elkékült, miközben egyre reménytelenebbül igyekezett némi levegőt préselni a tüdejébe.

Stigand csípőre tett kézzel állt, és szakértő szemmel figyelte az eseményeket. – Ez itt egy fertályórát sem bír ki mondta a fejét csóválva. – Olyan girhes, hogy a következő lap alatt összeroppannak a bordái. Figyeljétek meg, hogy igazam lesz!

Ralph Morin felemelt kézzel jelezte, hogy a következő lemezt már ne tegyék föl. – Addig kéne kiszedni belőle valami vallomást, amíg eszméleténél van, különben csak egy hullánk lesz, és a koroner nem tud majd mit írni a tekercseire – tanácsolta.

Richard megállt az egyre gyengülő Alfred fejénél. – Nos, jóember? Készen állsz vallomást tenni?A férfi szemét elfutotta a vér, lila nyelve egyre nagyobbra duzzadt most már fekete ajkai között.

Levegő híján képtelen volt megszólalni, de egy erőtlen bólintásra futotta tőle.A serif győzedelmesen fordult sógora felé. – Látjátok? Vall! Ez a módszer sokkal hatékonyabb, mint

a te körülményeskedésed meg a vacakolásod azokkal a mindenféle tekercsekkel.Egyszerre lánccsörgés hallatszott a háttérből, ahogy a visszamaradt őrök huzakodni kezdtek a Ralph

Morinhez hasonlóan izmos Garthszal. Ahogy a törvény őrei sarkon fordultak, azt látták, hogy a fiatalabb ezüstműves a falmélyedés felé vonszolja a katonákat. A többi őr azonnal odarohant, hogy visszatartsák, ő azonban hangosan kiabálni kezdett. – Hagyjátok azt az öregembert! Nem csinált semmit. Én voltam az! Engedjétek el a barátomat. Én tettem, mondom nektek. –Arca halálosan sápadt volt. Éppen olyan sápadt, mint a kötél végén lesz, ha utoléri a sors, amelyet – ettől a pillanattól fogva tudta – nem kerülhet el.

130

A jelenlévők arcára különféle érzelmek ültek ki ezen új fejlemények láttán. A serif öntelten vigyorgott, a koroner láthatólag nem nagyon hitt el semmit, Stigand viszont egyértelműen csalódottnak tűnt.

– Tudod, mit beszélsz, fiam ~ – dörrent rá Garthra John. – Nem csak a munkatársadat akarod szánalomból védeni? A fiatalabbik kézműves szenvtelen, megadó tekintettel pillantott a koronerre. – Én voltam az, nem hazudok. Az a lány azóta nem ment ki a fejemből, hogy először belépett a műhelybe.

– Hogy történt hát a dolog? – kérdezte John, aki még mindig nem volt biztos benne, hogy a férfi igazat beszél. –A kisasszony éppen zárás előtt ment el tőlünk. Égtem a vágytól, még látni akartam, és követtem a katedrálisig. Először nem akartam tőle semmit, csak messziről nézni az arcát meg az ajkait. De ahogy ringott a csípője, meg a melle… Elvesztettem az eszem. Amikor kilépett a kis oldalajtón, követtem, és odakint a sötétben végképp nem tudtam visszafogni magamat…

A szenvedély a hangjában meggyőzte Johnt a vallomás igazságáról. Mivel Alfred lassan a halálán volt, a várkapitány sürgősen odaküldte egyik emberét, hogy vegye le róla a vaslapokat. Közben a többiek megpróbálták feldolgozni ezt a váratlan fordulatot.

– Szóval te is benne voltál, te gonosz gazember? Gondolom, Alfred barátod is megkapta a magáét a szerencsétlen lányból, mi? Mindketten benne voltak, nem megmondtam, John ~ – kiáltott fel Richard de Revelle, miközben minden pórusából áradt az önelégültség.

– Nem, nem, mondom nektek – harsant föl ismét Garth mély hangja. – Én voltam az egyes-egyedül, nem ő. Ha meg is fordul még egy csinos nő után, túl van már azon a koron, hogy bárkit is megbecstelenítsen.

Richard nemtörődöm mozdulattal húzta fel puha bőrkesztyűjét. – Talán, de jövő héten mindkettőtöket fellógatlak, biztos, ami biztos. Semmit nem hiszek el ebből a hazugságból, amit itt megpróbáltok beadni nekem.

Ez már túl sok volt a koronernek, hiába szokott hozzá réges-rég a serif meglehetősen sajátos igazságérzetéhez. Félrevonta sógorát, és közvetlen közelről suttogta az arcába.

– Nem tartozik a hatáskörödbe, hogy felakasztasd őket. A megbecstelenítés a korona ügye, pontosan tudod te is. Hagytam, hogy elvesztegesd az időt erre a színjátékra a vallomásaid kedvéért, csakhogy azoknak meg kell állniuk a király bírái előtt is.

Richard egyetlen kézlegyintéssel intézte el a dolgot. A megyebíróság évszázadokig jól működött, és a végén most is ugyanaz a bitófa vár mindenkire. Miért kell ilyen önfejűnek lenned, John?

– Mert a király törvénye a törvény. A családoknak joguk van felszólalni, és vagy kártalanítást, vagy a bűnös halálát kérni.

Ralph Morin lépett oda hozzájuk, és szakította félbe őket. – Mit csináljunk ezekkel az emberekkel? Az öregebbik túléli, bár vagy egy óráig nehezen kap majd levegőt. Megszorongassuk a fiatalabbikat is?

De Revelle-t feldühítette a koroner beavatkozása, de aligha kínoztathatott meg valakit, aki éppen most vallotta bűnösnek magát. Intett Stigandnak, aki még mindig a tűz mellett állt kezében az izzó vassal, és kissé csalódottnak látszott, amiért így alakultak az események. – Vigyétek vissza mind a két gazembert a cellájába! Később eldöntöm, mi legyen velük.

Az őrök elvezették a két férfit. Alfred még mindig levegő után kapkodott, Garth pedig, akit nyilván halálos ítélet várt, immáron néma csendben indult cellája felé. Ahogy elvonultak mellette, Gwyn vaskos orrcimpája megremegett, és a kelta hangos szippantásokkal szaglászott a levegőbe. A koronerhez lépett, és hogy kettejükön kívül ne értse senki, cornwalli-walesi keverék nyelven mormogta a fülébe: – Erős szag árad belőlük. Annak az ezüstkemencének a gőzei járták át a ruháikat.

John értetlenül nézett hadnagyára. – Mit akarsz ezzel mondani?– Emlékszel, hogy amikor Christina Riffordot elvittük Fitzosbernhez, azt mondta, érzett valamit az

orrában, ami eszébe juttatta a támadóját? Talán Fitzosbernből ugyanaz a szag áradt, mint az embereiből, hiszen ő is ott élt a kemence mellett. Csakhogy akkor Garth szagát érezte, nem Fitzosbernét.

A koroner bólintott. – Talán igazad van, Gwyn. Megkérdezem a lányt, ha legközelebb találkozunk. Ez megmagyarázhatja a bizonytalanságát, ami akkor nem hagyott nyugodni. Akárhogy is, Garth vallomása után minden kiderült, amire kíváncsiak voltunk… Feltéve, hogy igazat beszél tette hozzá cinikusan.

131

Gwyn elgondolkozva rángatta pompázatos bajusza végét. – Szerintem nem hazudik. Egy ilyen fiatal ember nem menne önként a bitóra olyasvalamiért, amit nem követett el, csak hogy megmentse egy barátját.

A serif gyanakodva méregette őket, hiszen a nyelv, amelyen beszélgettek, érthetetlen volt számára, ők azonban egy pillantást sem vetettek rá, csak elindultak kifelé a várudvarra. Ralph Morin megkérdezte Johntól, mi a teendő Fitzosbern halála ügyében. – Először is két óra múlva halottszemlét tartok, bár attól félek, ott nemigen fog kiderülni, ki verhette agyon – felelte a koroner. – Thomas, az írnokom utánajár a dolognak – folytatta, miközben a keményre fagyott sártengerben a kapuslak felé siettek. – Fitzosbern sebei erősen vérezhettek, és most megvizsgálunk bizonyos személyeket meg helyeket, hogy nem találunk-e friss vérnyomokat.

A főkapu boltíve előtt elváltak egymástól, és a koroner emberével együtt felvágtatott az őrök szobája feletti, irodául szolgáló helyiségbe. John meglepetten látta, hogy Eric Picot vár rájuk hosszú, sötétzöld köpenyében, melynek hátravetett csuklyája láthatóvá tette az elegáns vörös bélést.

John ledobta saját köpenyét, és leült a székre kecskelábú asztala mögött. Intett a borkereskedőnek, hogy foglaljon helyet az egyetlen megmaradt széken, így Gwynnek nem maradt más választása, mint hogy' felkapaszkodjon kedvenc helyére, az ablakpárkányra.

John várakozásteljesen nézett Picot-ra, aki aggodalmas arccal, habozva fogott bele mondanivalójába. – El akartam neked mondani valamit, mielőtt elkezdődik Godfrey Fitzosbern halottszemléje. Ha ott állnék elő vele mindenki előtt, lehet, hogy igazságtalan ítélethez vezetne, és az sincs kizárva, hogy egyeseket magamra haragítanék, olyannyira, hogy talán a testi épségem is veszélybe kerülne.

John görbe háttal ült támla nélküli székén, kinyújtotta hosszú karját, megmarkolta az asztal peremét, és kíváncsi tekintettel fürkészte a borkereskedőt. – Miről van hát szó, Eric?

A másik láthatólag egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Amit mondani akarok, gyanúba keverhet bizonyos személyeket. Lehet, hogy ez a gyanú alaptalan lenne, de ha így van, ha nem, az illetőket bizonyosan magamra haragítanám.

A koroner elnézett a breton mellett, és elkapta Gwyn tekintetét, hadnagya azonban csak felhúzta bozontos szemöldökét, és megvonta a vállát.

John megint Picot felé fordult. – Mondd hát el, amit tudsz, aztán majd meglátom, mihez kezdek vele – javasolta. Picot előredőlt a székén, megigazította vállán a köpenyét, és lekapta a szűk nemezsapkát göndör fekete hajáról. – Tegnap este elhatároztam, hogy benézek Fitzosbernhez, miután felgyógyult ebből a mérgezésből, vagy akármi is történt vele. Úgy három órával éjfél előtt elmentem a házába.

– És mi okod volt rá, hogy ezt tedd? Aligha voltatok annyira jó viszonyban, hogy az egészsége miatt aggódj. –Arra akartam rábeszélni, hogy engedje el a feleségét. John összeráncolta a homlokát, a csatamezőn szerzett, régi seb elfehéredett, ahogy a bőr összeráncolódott körülötte. – Engedje el? Mit értesz ezen?

– Ne álljon az utunkba, amikor a házassága felbontását kérjük, hogy feleségül vehessem Mabelt. Ő végleg elköltözött otthonról, és most nálam lakik Wonfordban, de szabadnak kell lennie, hogy férj és feleség lehessünk.

– Nem egyszerű ügy, Eric. A legtöbb esetben a házasságból az az egyetlen kiút, ha valamelyik fél meghal – jegyezte meg John komoran.

Ura érzelmekkel telített hangjából Gwynnek úgy tűnt, több volt ez, mint egyszerű megállapítás, és egy pillanatra Matilda arca jelent meg lelki szemei előtt.

– Tudom, milyen nehezen megy az ilyesmi, John. Drága dolog, fizetni kell a királynak, a canterburyi érseknek, talán még Rómának is, csakhogy más választásunk nem volt.

– Egészen a mai napig, amíg Godfrey meg nem halt jegyezte meg a koroner minden él nélkül.A borkereskedő megadóan vonta meg a vállát. – Ez a lehetőség mindenesetre eszembe sem jutott

tegnap este, amikor a háza előtt álltam. Akárhogy is, nem nyitottak ajtót. Sokáig dörömböltem és vártam, de nem történt semmi, még fény sem szűrődött ki a zsaluk mögül. Úgyhogy csalódottan távoztam.

A koroner feszülten várta a folytatást. – Eljöttem a Martin's Lane-ről, és a katedrális felé indultam. Fent volt a hold, és a fáklyák is égtek a patkolókovács házán.

132

John közbevágott. – Hazaindultál a katedrális nyugati oldalán, aztán a sikátorokon át a Déli kapu utca felé?

– Igen, de még a katedrális területén jártam, amikor megláttam két férfit a kanonokok házai előtt. Addigra már befordultam a nagy kapu előtti útra, ők meg visszafelé tartottak a Martin's Lane irányába.

Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, aztán belefogott a történet legnehezebb részébe. – Abban biztos vagyok, hogy ők nem láttak engem. Este mindig tartok egy kicsit az útonállóktól, úgyhogy beálltam egy frissen ásott sírnál a földhányás mögé, amíg elmentek, és onnan figyeltem őket.

– Kik voltak azok– Semmi kétségem felőle, hogy az egyikük csakis Reginaid de Courcy lehetett, a másik pedig a

fiatalabbik Ferrars, akit Hugh-nak neveznek.Nehéz csend ereszkedett a szobára. – Biztos vagy ebben, Eric?A borkereskedő határozottan bólintott.– Ahogy mondtam. Kristálytiszta éjszaka volt, sütött a hold, ráadásul ahogy elmentek a házad

mellett, a patkolókovács fáklyái is megvilágították őket. Biztos vagyok benne, hogy csakis ők lehettek azok. – Kezével megdörzsölte az arcát. – Hogy mit kerestek ott, arról nekem fogalmam sincs. Az sincs kizárva, hogy semmi rosszban nem sántikáltak, annyi viszont tény, hogy onnan jöttek a sötétség leple alatt, ahol másnap reggel megtalálták a sebesültet.

Picot zavartan fészkelődött a székén. – Mást nem tudok mondani, mégis attól tartok, hogy De Courcy és Ferrars még akkor is neheztelni fognak rám, ha alkalmasint semmi titkolnivalójuk nincs.

A koroner elgondolkodott egy darabig. – A halottszemlén rákérdezhetek, hol jártak tegnap este, és ha bevallják, hogy a kanonokok házainál voltak, nincs semmi gond. Ha tagadják, akkor az ő szavuk áll a tied ellenében. Ők ketten vannak, te egyedül. Es valószínűleg tudni akarják majd, ki az, aki meghazudtolja őket.

Gwyn lecsusszant az ablakpárkányról, hogy ő is feltegyen egy kérdést. – - Van valaki, aki igazolni tudja, amit mondtál? – Senki mást nem láttam a környéken. Volt ott kicsit távolabb, a Medvekapu felé egy részeg meg egy koldus, de kétlem, hogy használható tanúk lennének, ha esetleg meg is találnánk őket.

John felállt. – Megteszem, ami tőlem telik, hogy ne keverjelek bele, de nem ígérhetek semmit, Eric. Attől függ minden, mi történik a halottszemlén. Felteszem, te is ott leszel?

A borkereskedő vonakodva bólintott. – Mabel most szabad, és örülnünk kéne, de egyikünk se kívánta, hogy ez legven a boldogságunk ára, még akkor sem, ha a mellett az ember mellett rengeteget kellett szenvednie az elmúlt években. – Fejébe nyomta a sapkáját, és miután ígéretet tett, hogy megjelenik a megyeházán a halottszemlére, kilépett a helyiségből.

Miután elment, Gwyn elővette a kancsót, amelyet délelőtt gondosan feltöltött, és egy darabig szótlanul elmélkedve ültek egy-egy kvart sör mellett.

– Mit gondolsz arról, amit Picot mondott, Gwyn? – kérdezte John.Mielőtt válaszolt volna, a kelta lenyalogatta a sört a bajuszáról a szája körül. – Először is az a

kérdés, hogy igaz-e. Ha nem, vajon miért jött ide? Hogy összehordjon mindenféle hazugságot? Ha igaz, akkor viszont az a kérdés, hogy De Courcy és Ferrars mi járatban voltak arra ilyen késő este?

John egyetértőleg bólintott. – Akkor most mit tegyünk? – kérdezte tulajdonképpen saját magától, hiszen ha mindig adott is embere véleményére, a felelősség egyes-egyedül az ő vállán nyugodott. Tűnődve folytatta. – Thomasnak mindenesetre útba kell ejtenie a Ferrarsok és a De Courcyk városi szállásait is. Kétlem, hogy érdemes lenne elmenni az Exeteren kívüli birtokaikra, mert bármi történt is tegnap este, annak a nyomai még itt kell hogy legyenek a falakon belül. Úgyhogy várjuk meg, amíg a mi kis írnokunk visszatér a maga kalandos útjáról. Még az is lehet, hogy megtudott valami hasznosat.

Aznap késő délután a megyeházán ismét gyülekezett a nép, ha ezúttal nem is tárgyalásra, hanem halottszemlére.

A dobogón a koroner foglalta el a középen álló széket, mellette azonban ott ült De Revelle serif is, aki igyekezett olyan testtartást felvenni, amivel azt sugallja, hogy itt tulajdonképpen ő elnököl, John de Wolfe pedig csak egyszerű beosztott.

Thomas de Peyne ura mögött kuporgott egy alacsony, támla nélküli széken, készenlétbe helyezett tollakkal és tekercsekkel. Hozzá közel foglalt helyet Thomas de Alecon és Thomas Boterellis. Odalent

133

a dobogó tövében Polruani Gwyn terelgette a tanúkat, az esküdteket és a terem hátuljában tülekedő nézelődők népes hadát. Az ő némiképp gyászosabb kötelessége volt a dobogó lábánál álló, kecskelábú asztalra fektetett és lepedővel letakart holttest őrzése is. Csakúgy, mint a koronert, az esküdteket is kötelezte a törvény, hogy megtekintsék a testet, és megvizsgálják a rajta látható sebeket.

Először Gwynen volt a sor, hogy felszólítsa mindazokat, akiknek dolguk volt a király koronerével, hogy lépjenek közelebb, és mutassák meg magukat. Azok között, akik engedelmeskedtek, ott volt Reginaid de Courcy, Hugh Ferrars, az apja, Topshami Joseph és Edgar meg Henry Rifford, az elöljáró. Eric Picot megpróbált észrevétlen maradni a terem szélén, de Mabelt, az áldozat feleségét sehol sem lehetett látni.

Ők, a legfontosabb szereplők az első sorban álltak, közvetlenül a dobogó előtt. Tőlük jobbra várakozott a húsz esküdt, azok, akik valami úton-módon közelebbi kapcsolatba kerültek az esettel. Legtöbbjük egyházi öltözetet viselt, hiszen majd' mindannyian a kanonokok házainak fiatalabb lakói közül kerültek ki. A számos papjelölt részvétese magyarázta a főkántor és a főesperes jelenlétét, akik igyekeztek gondosan ügyelni rá, hogy a világi hatóságok ne sérthessék meg előjogaikat.

A halottszemle a szokásos menetrend szerint kezdődött. A fiút, aki rábukkant Fitzosbernre, túl éretlennek ítélték ahhoz, hogy idecitálják, bár azért eljött, és a tömeg szélén állva figyelte izgatottan az eseményeket, miközben édesanyja egyetlen pillanatra sem engedte el a gallérját. A kutya most is ott ugrándozott a lába körül. A fiatal szerzetestanonc előadta, hogyan pillantotta meg először a haldoklót, és hogyan próbálta meg utána a törvény előírásai szerint riasztani a környéket, jelen esetben a kanonokok házainak lakóit.

Utána maga a koroner vette át a szót. – Ezután értesítettek engem, és állíthatom, hogy amikor megérkeztem, az áldozat még élt, ha nem sokkal később meg is halt. Bizonyos dolgokkal kapcsolatban még vallomást tett nekem, de azt nem tudta megmondani, ki támadta meg.

A termen halk mormogás futott végig. Mindenki hallotta már a híresztelést, miszerint Fitzosbern bevallotta, hogy Adele de Courcy szeretője volt, és ő akarta mindenáron elhajtatni a magzatot. Azt is pontosan tudták, hogy tagadta Christina Rifford megbecstelenítését, Garth, az ezüstműves embere viszont beismerő vallomást tett, de John nem érezte kötelességének, hogy ezeknek az ügyeknek figyelmet szenteljen a halottszemlén.

– Az, hogy a holttest Godfrey Fitzosbern, nem vitás, ezért szóba sem jöhet angol voltának bizonyítása. A normann meggyilkolásáért járó büntetés kiszabása a király bíráinak feladata lesz, ha addig nem sikerül a bűnös nyomára akadnunk.

A koroner felállt, és a dobogó pereméhez lépett. A serif felpillantott rá, látszott rajta, hogy alapvetően jól szórakozik. –A törvény szerint az esküdtek kötelessége, hogy megvizsgálják a testet. – John leugrott a döngölt agyagpadlóra, és az összetákolt ravatal felé indult. Mire odaért, Gwyn már le is kapta róla a takarót, hogy a hasáig felfedje a hullát. Deréktól lefelé a tisztesség kedvéért nem akarta közszemlére tenni.

Thomas közelebb húzta székét a dobogó széléhez, és tekercse fölé görnyedt, készen arra, hogy lejegyezze az eseményeket.

A fiatal papnövendékek bizonytalanul állták körbe a ravatalt, miközben John sorra vette a sebesüléseket. Fitzosbern feje egy fatuskón nyugodott, arca felpuffadt, szemeit a duzzadt szemhéjaktól egyáltalán nem lehetett látni. Arca bal felét lilás-vöröses elszíneződések tarkították, és hosszú, egyenes vonalban zúzódások futottak végig rajta.

John minden egyes sebre rámutatott hosszú mutatóujjával, mint valami iskolamester, aki anatómiaórát tart. – Csúnyán összetörték az arcát valamilyen hosszú tárggyal, talán egy hordó dongájával vagy egy kerítésléccel. Nézzétek, hogyan hasadt fel a bőre! – Körmét belemélyesztette a Fitzosbern homlokának bal oldalán tátongó, hosszúkás sebbe, amely a szemöldöke fölött indult, majd eltűnt a sűrű fekete hajkorona alatt. A papok belesápadtak a látványba, az egyik növendék a hátsó sorból hirtelen öklendezve rohant ki a várudvarra. – A nyak bal oldalán számos hosszúkás zúzódás látszik, aztán pár kisebb kerek folt, talán egy ökölcsapás nyomai. – John a mellkas felé fordította figyelmét, ahol kék és vörös horzsolások lepték el a bőrt. – Itt vannak ezek a sebek, amiket valami rúdféleséggel okozhattak, meg ezek a félhold alakú nyomok a bordákon. Ha nem tévedek, ezeket rúgások okozták.

– Mibe halt bele, koroner? – szedte össze a bátorságát egy erősebb idegzetű esküdt, aki az egyik kanonok házában volt szolgáló.

134

Válaszképpen John ránehezedett a holttest mellkasára, és mindenki láthatta, hogyan horpad be a tenyere alatt, miközben a hulla torkából hörgésszerű hangok törtek elő, s a bordák törött végei recsegve-ropogva súrlódtak egymáshoz. Újabb esküdt osont ki öklendezve, John pedig elmagyarázta, hogyan törték darabokra az ütések és a rúgások az áldozat mellkasát.

A tömeg döbbent csendben figyelte, ahogy lediktálta rövid beszámolóját Thomasnak, aztán visszamászott a dobogóra, miközben Gwyn ismét diszkréten letakarta Godfrey arcát.

– Afelől tehát nincsen kétség, hogyan halt meg – folytatta a koroner. – Azt viszont továbbra sem tudjuk, ki okozta a halálát. Van-e tudomása bárkinek olyasmiről, ami segíthet kiderítenünk az igazságot – Szigorúan körbetekintett a teremben, mintha szemével is kényszeríteni akarná a jelenlévőket, hogy ne titkoljanak el semmit.

A csendet csak a lábak csoszogása törte meg az agyagpadlón.– Látott-e valaki valamit a katedrális környékén tegnap éjszaka? – tette fel a kérdést a koroner.

Szigorúan véve a katedrális környéke a gyalogutak kivételével nem tartozott a város fennhatósága alá, ott az egyházi törvények voltak érvényben – John de Alecon azonban biztosította Johnt, hogy a püspök semmi esetre sem kíván beleszólni a koroner dolgába, ha erőszakos halálról van szó. A kérdésre nem érkezett válasz: sem Picot, sem a két férfi, akiket megnevezett, nem szólt.

Mivel nem állhatta a köntörfalazást, John Reginaid de Courcyra és Hugh Ferrarsra nézett, akik egymás mellett álltak az első sorban. – - Azt mondták nekem, hogy ti ketten arrafelé jártatok tegnap este. Igaz ez?

Hugh Ferrars akkorát szökkent, mintha valaki farba bökte volna lándzsával. – Micsoda? Tudod te, mit beszélsz, koroner?

De Wolfe rezzenéstelen tekintettel meredt rá. – Tudom, mit beszélek, uram.Hugh úgy festett, mint aki rögtön agy-érzést kap. – Áruld el nekem, miféle gazember az, aki

megpróbálta elhitetni veled ezt a mesét!Apja szintúgy azonnal méltatlankodni kezdett. – Megőrültél, De Wolfe? Miféle képtelenség ez? – Elvörösödött, és fiával együtt az emelvény

lábához lépett, hogy szembenézzen a koronerrel és a seriffel.A teremben támadt moraj közepette De Courcy is kiabálva tiltakozott, hogy aztán csatlakozzék a

másik kettőhöz az emelvénynél.Richard de Revelle, akit szintén meglepetésként ért a fordulat, talpra ugrott, és nekitámadt a

koronernek. – Nem vádolhatsz meg csak úgy bárkit nyilvánosan! – sziszegte. – Honnan szeded ezt az ocsmány hazugságot?

John egy darabig próbált nem foglalkozni a lármával, aztán magasra emelte a kezét, és akkorát kiáltott, hogy még St. Sidwellben is hallották. – Csend legyen, de azonnal!

Kitörése olyan drámai volt, hogy valóban mindenki elhallgatott, és ő kihasználván az alkalmat belefogott a magyarázatba. – Senkit sem vádoltam, egyszerűen kaptam egy információt, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. Feltettem egy egyszerű kérdést, amelyre ugyanolyan választ várok. Te, Reginaid de Courcy, és te, Hugh Ferrars, jártatok-e a katedrális területén tegnap késő este?

Az egyre vörösebb képű ifjú Ferrars égő szemekkel pillantott fel a koronerre, és megpróbálta túlkiabálni a tömeg időközben ismét felerősödő zsivaját. – Nem, a pokolba is, nem jártam arra, koroner uram! Túlságosan is szeretsz alaptalanul vádaskodni. Krisztusra, Szűz Máriára és Szent Péterre mondom, meg még annyi istenverte szentre, ahányat csak akarsz, hogy a fél éjszakát ivással töltöttem mindenféle exeteri fogadókban, és azok közül bizony egyik sincs a katedrális területén.

A szellemes megjegyzés hallatán harsány derültség hullámzott végig a tömegen, John azonban cseppet sem találta humorosnak. – És semmi kétség, bejártad közben a fél várost, az meg pont kapóra jön, mi?

– Vagy egy tucat tanúm van, akik együtt tivornyáztak velem – vágott vissza dühösen Hugh.Apja reszkető mutatóujjával a koronerre bökött. – Ezt még megbánod,. De Wolfe! A szád okozza

majd a vesztedet! John nem is törődve a fenyegetéssel, De Courcyhoz fordult, aki semmivel sem tajtékzott kevésbé a dühtől. – Te is ugyanezt állítod, Sir Reginaid? Csak egy igent vagy egy nemet akarok hallani, és jelenleg senkit sem vádolok.

De Courcy arca szinte elfehéredett a felháborodástól. Tisztázzuk ezt egyszer s mindenkorra, koroner! – Előhúzta tőrét az övén lógó hüvelyéből, és a levegőbe csapott vele. Gwyn tett egy lépést előre, mert azt hitte, De Courcy rögtön urára veti magát, ehelyett azonban az megragadta a fegyver

135

pengéjét, és fölemelte. – Erre a feszületre esküszöm, és csak most, egyetlenegyszer, hogy az egész estét otthon töltöttem a kandalló mellett, amíg nyugovóra nem tértem. – Leengedte a tőrt, és visszacsúsztatta hüvelyébe, aztán sarkon fordult, és kivonult a teremből. Ahogy kilépett a kapun, a hideg szél testéhez simította barna köpönyegét.

A koronert egy pillantásra se méltatva, a két Ferrars dühtől remegve szegődött a nyomába. A serif is vetett még egy szúrós pillantást sógorára, majd lelépett a dobogóról, és a többiek után sietett.

A halottszemle hátralévő része teljesen érdektelennek tűnt e drámai események után. Az esküdtek nem is állapíthattak meg mást, mint hogy gyilkosság történt ismeretlen személyek keze által. Amikor túlestek a formaságokon, mindenki távozott, még Godfrey Fitzosbern is, akinek a testét kézikocsin tolták a Szent János kórházba, hogy majd onnan vigyék eltemetni a katedrális mellé, nem is messze attól a helytől, ahol utolérte a vég.

136

Huszadik fejezetAMELYBEN JOHN KORONER FELFEDI AZ IGAZSÁGOT

Másnap reggel a koroner némiképp lehangoltan üldögélt spártai egyszerűségű szobájában, a vár kapuslakában. Úgy érezte, a tegnapi halottszemlével nem ért el semmit azonkívül, hogy még jobban magára haragította Ferrarsékat, De Courcyt és a serifet. – Felteszem, még ma délelőtt ide tódul az egész banda, hogy elmondjanak mindennek, amiért meg mertem kérdezni, hol voltak akkor este – morogta Gwynnek. Thomasra vártak, hogy jelentse, mire jutott, miközben vérfoltok és a legújabb pletykák után kutatott a városban, ezzel is segítve a nyomozást Fitzosbern gyilkosa után.

John kedvetlenül vette elő a katedrálisbéli tanárától kapott legfrissebb latinleckéjét, és félszívvel nekilátott a tanulmányozásának. Gwyn csendben leült az ablakpárkányra, és szórakozottan bámulta a padlót, miközben összeráncolt homlokkal elmélkedett. A szokatlan csendet hamarosan ura törte meg.

– Beteg vagy, ember? Még sört sem iszol!– Reginald de Courcyn gondolkoztam.John tudta, hogy nem árt odafigyelnie. Gwyn megállapításait általában érdemes volt fontolóra venni. – Mi van vele?– Ő volt az egyik, akit Eric Picot megnevezett, de kizárt dolog, hogy tőle származtak volna azok az

ütések.A koroner ledobta a latin írással teli tekercset, és hátradőlt a székén. – Elő vele, Gwyn, mit sütöttél

ki megint?– Fitzosbern minden sebe a bal oldalán volt, az arcán is, a nyakán is, meg a mellkasán is. Ha

olyasvalaki ütlegelte, aki szemben állt vele, márpedig nyilvánvalóan ez a helyzet, De Courcyt kizárhatjuk.

A koroner kíváncsian nézett hadnagyára. Gwyn sosem mondott semmit anélkül, hogy jó oka lett volna rá. – Ezt meg honnan veszed, ember?

– Amikor tegnap megesküdött a halottszemlén, nem vetted észre, hogy a bal kezében tartotta a tőrt? Utána már figyeltem, és megbizonyosodtam róla, hogy balkezes. Még a tőrének a hüvelye is a jobb csípőjén lóg a bal helyett. Az pedig lehetetlen, hogy egy balkezes ember okozta azokat a sérüléseket szemből.

John ezen elelmélkedett pár pillanatig, de nem talált hibát Gwyn érvelésében. – Jó, elismerem, hogy nem lehetett ő az, aki ütött, viszont az egyáltalán nem kizárt, hogy lefogta Fitzosbernt, amíg valaki más verte, vagy bármi más módon szövetkezhetett Ferrarsékkal, hogy eltegyék láb alól az emberüket.

Gwyn vállat vont. – Igaz, de most legalább megtudtunk valamit, amiről eddig fogalmunk sem volt.A beszélgetést egy sánta láb szabálytalan kopogása szakította félbe a lépcső felől. Pillanatokkal

később Thomas már félre is rántotta az ajtónyílást fedő, durva zsákvásznat, majd belépett a szobába. Beesett arcáról sugárzott a visszafojtott izgalom, apró, sötét szeme pedig csillogott a büszkeségtől.

– Itt jön a winchesteri törpe! – ugratta kissé gorombán Gwyn. – Mi hír a csatornában?Az írnok túlságosan elégedett volt magával ahhoz, hogy vitába szálljon a keltával. – Vér, koroner!

Vért találtam! – jelentette büszkén.John ujja egyetlen határozott intésével leültette a volt papot az előtte álló székre, hogy az

kényelmesebb testhelyzetben adhassa elő a történetet. – Miféle vért, és hol? – faggatta.A saját fontosságától egészen megrészegült Thomas de Peyne előadta, miféle kalandokon ment át az

előző délután meg aznap délelőtt.– Elmentem oda, ahol De Courcyék laknak a Currestreeten. Egy ember gesztenyét árult a ház előtt,

és én ott vártam, hogy ne keltsek gyanút, egy félpennys zacskóból még rágcsáltam is, amíg a bejáratot figyeltem. – Elővett egy nagy vászontasakban egy adag sült gesztenyét, amit Gwyn azonnal elkezdett hámozni. – Végül egy szolgálólány kinyitotta az ajtót, hogy kisöpörje a szemetet, és én előadtam neki egy mesét, hogy üzenetet hoztam az urának a seriftől. Tudtam, hogy De Courcy nincs otthon, de rábeszéltem a lányt, hogy engedjen be, hadd várjam meg a házban. Reméltem, hogy az ura nem jön vissza, mielőtt elvégzem, amit akartam.

137

John halványan elmosolyodott görbe hátú írnoka körmönfontságán. – És nem találtál semmit?Thomas láthatólag kissé zokon vette, amiért ura megérezte, hogyan folytatódik a történet. – Nem,

semmi esélyem nem volt, hogy túljussak a tornácon meg az előtéren, úgyhogy hátramentem az udvarba, és szóltam a szolgálónak meg a szakácsnak, hogy nem várhatok tovább. Arra azért volt időm, hogy átvizsgáljam a ruhákat, amik a fogasokon lógtak, meg a cipőket és a csizmákat, amik odalenn hevertek a földön. Semmit sem fedeztem fel rajtuk. Persze a hallba vagy az emeleti szobába még bepillantani sem tudtam.

Gwyn és a koroner összenéztek. A kelta kiköpött egy darab gesztenyehéjat, mielőtt megszólalt volna. – Ahogy kigondoltuk. Ő nem üthetett.

Thomas értetlenkedve pillantott fel e rejtélyes megjegyzés hallatán, de nem tette szóvá, inkább belevágott a történet legizgalmasabb részébe. – Ma reggel elmentem a fiatalabbik Ferrars lakására a Goldsmith Streetre. Csak egy szobája meg egy előszobája van ott, ahol az inasával laknak, amikor a városba jönnek. Könnyebb volt a dolog, mert nincsen szolgája, minden alantas munkát az inasa végez. Úgy fest, mindig a városba járnak enni meg inni. De főleg inni.

– A lényegre, ember! – fortyant fel Gwyn.Thomas goromba kézmozdulattal fejezte ki véleményét, sőt még a nyelvét is kiöltötte. – Laknak ott

mások is, van, aki az emeleti szobát használja, mások meg a kunyhókat a hátsó udvarban, úgyhogy elég nagy a jövés-menés. Követtem egy embert a bejárati ajtón át, ami legalább olyan sűrűn nyílt és csukódott, mint ennek a keltának a szája itt. Elhajolt a Gwyn által felé hajított gesztenye elől. – Bent álltam az előtérben, ahol az inas szalmazsákja van meg egy csomó ruha, csizmák meg páncélok. Annyi hevert ott, hogy biztos köztük volt Ferrarsé meg az inasé is. – Mély lélegzetet vett, mielőtt története csúcspontjához ér. – Kihasználtam a lehetőséget, hogy senki sincs otthon, mert úgy tűnik, az idejük felét harci játékokkal, a másik felét meg kocsmákban töltik, és átkutattam a ruháikat. Az egyik köpeny oldalán, amelyiket már többször láttam Ferrarson, friss vérfoltot találtam. – Diadalmasan hallgatott el, és várakozásteljesen fürkészte urát.

– Hol volt ez a ruhadarab? – kérdezte John hitetlenkedve. – Egy szögön lógott baloldalt, közvetlenül az ajtó mögött. Alatta a padlón is voltak vércseppek, s azok csakis a ruha szegélyéről kerülhettek oda.

Gwyn nagyot rántott a bajszán. – Azt mondtad, Hugh Ferrars sűrűn gyakorolja a kardvívást, és lovagi tornákon is részt vesz. Innen is származhat a vér.

– Sosem venne fel ilyen finom vászonköpenyt párviadalhoz – tiltakozott Thomas, akit határozottan bosszantott, hogy nagy felfedezését nem fogadta egyöntetű lelkesedés. – Ráhúzott volna egy páncélinget, vagy legalább egy bőrmellényt.

– Milyen színű az a köpeny? – Szürkésbarna.– Azon aztán nem látszanak valami jól a vérfoltok – jegyezte meg Gwyn, de Thomas nem is

törődött vele.– Emlékeztek, mit viselt Hugh Ferrars tegnap a megyeházán? – kérdezte John, és Thomasról

Gwynre nézett meg vissza. Egyikük sem tudta feleleveníteni, mit is látott Ferrarson, és maga a koroner sem volt biztos a dolgában.

Thomas égett a vágytól, hogy elismerjék felfedezése jelentőségét. – De hát tanúnk van rá, hogy arrafelé járt, ahol a támadás történt, és véres a ruhája. Mi kell még több ennél?

John hirtelen felpattant a székéről. – Annak mindenesetre nem sok értelme van, hogy itt üljünk. Azzal a következő Szent Mihály-napig se jutnák semmire. Menjünk, nézzük meg Thomas vérfoltjait!

A Goldsmith Street a főutcáról nyílt, és észak felé vezetett. A sarkon a mindenszentek temploma állt, a túlsó végén pedig a Szent Pál-templom. A főutcai bejárat közelében számos, nehéz zsalukkal és vastag ajtókkal védett műhely állt. Ezekben dolgoztak az aranyművesek, az utca többi épülete pedig egyszerű lakóház volt. Némelyik fából épült, és szalmatető fedte, az újabbak többsége azonban vagy gerendákkal megerősített és bevakolt sövényből készült, vagy teljes egészében kőművesmunka volt.

Az éjszaka elült a szél, és amikor a koroner embereivel befordult a Goldsmith Streetre, mindent ellepett a város ezernyi tűzhelyéből felszálló füst, ezt a keskeny utcácskát pedig mintha még a többinél is jobban beborította volna az ereszek alól meg az újabb házak kéményeiből szivárgó szürkeség.

138

Hugh Ferrars lakása az utca közepe felé volt a bal oldalon, egy keskeny, gerendákból álló, kőtetővel fedett épület földszintjén. Az emeleti szoba a teljes felső szintet elfoglalta, és más fiatalemberek lakásául szolgált. Az utcai szint hasonlatos volt John saját lakásához. A kis előtérből, ahol az inas aludt, folyosó vezetett a hátsó udvarra. Innen nyílott a hatalmas hall is, amelynek alacsony mennyezetét az emeleti szoba miatt gerendasor tartotta.

Az utcai ajtót zárva találták, de csak a vasreteszt kellett felemelniük, hogy bejussanak. Gwyn bedugta a fejét, és öblös hangján felkiáltott. Válaszul hasonló kiáltás hangzott fel a hallból, majd hamarosan meg is jelent az inas, kezében egy fedeles korsóval. Mögötte a vörös képű Hugh Ferrars egy tán még nagyobb kriglit szorongatott. Mindketten kiléptek az előtérbe, ahol megpillantották John de Wolfe-ot hadnagya mögött.

– Hah! Bizonyára azért jöttél, hogy a bocsánatomért esedezz – szólalt meg Ferrars, akinek máris kissé bizonytalan volt a hangja az italtól. – Apám kihallgatást kér Hubert Waltertől, amikor jövő héten Winchesterbe megy, és bepanaszol a viselkedésedért. Megbánod még, hogy kihívtad magad ellen a családom haragját, koroner.

John nem is törődött vele, inkább az összevissza lógó ruhadarabok felé fordította a figyelmét. Thomas a bejárati ajtóhoz legközelebbi fakampón lógó, barnás vászonköpenyre mutatott.

– Mi az ördögöt kerestek már megint, hogy a fene vinne el benneteket? – horkant fel Ferrars. Vastag nyaka elvörösödött a dühtől, ahogy dülöngélve előrelépett a hall küszöbéről.

– Ez a ruhadarab itt a tiéd? – kérdezte John határozottan a köpenyre mutatva. Combközépig érő, nyitott elejű darab volt rövid, legfeljebb könyékig érő ujjakkal. Arra szánták, hogy a csőszerű, térdig érő zeke felett viseljék.

Hugh annyira meglepődött, hogy még az arroganciájáról is megfeledkezett. – Hogy az enyém-e? Hát persze, hogy az enyém. Az ég szerelmére, miért olyan fontos ez neked?John lehajolt, hogy felemelje a köpeny szegélyét. – Ezek miatt a vérfoltok miatt, Hugh Ferrars. Meg

tudod magyarázni, hogy kerültek ide?A fiatalember odatámolygott, hogy szemügyre vegye tulajdonát. A ruhadarab nyakánál fogva lógott

a fogason, bal oldalára pedig nyilvánvalóan vér fröccsent, amely aztán csíkokat hagyva csordogált le a szegélyig. A kőlapokon, amelyeket a folyosó folytatásában fektettek le az agyagpadlóra, szintén néhány megszáradt vérfolt éktelenkedett.

– Nos, mit mondasz erre? – kérdezte John.Hugh ingerült mozdulattal kapta le a köpenyt a fogasról, és olyan szemekkel meredt rá, mintha még

sosem látta volna azelőtt. Sör loccsant ki a korsójából, ahogy ide-oda forgatta a ruhadarabot, hogy minden oldalról megvizsgálhassa.

– Semmit sem tudok erről, hogy az ördög vigye el! Miféle játék ez már megint, koroner? – üvöltötte. Inasa felé fordult, aki ködös tekintettel figyelte az eseményeket a háttérből. – Roland, te mit tudsz erről? Felvetted talán a ruháimat?

Az inas egyre az ártatlanságát bizonygatta, s azt hajtogatta, hogy nem tud semmiről. Közben John az ifjabbik Ferrarst méregette hűvös tekintettel.

– Mikor volt ez rajtad utoljára? És még egyszer felteszem a kérdést: hol voltál tegnapelőtt késő este? Jártál a katedrális területén bármikor is aznap éjszaka, felelj!

John egy pillanatra azt hitte, hogy a fiatalember megüti, és a keze ösztönösen tőre markolatára csúszott.

Hugh azonban megelégedett a szidalmak újabb áradatával, majd újra szörnyű bosszúval kezdte fenyegetni a koronert, ha az apja megtudja, mi történt. A koroner türelmesen kivárta, hogy a részeg fiú dühe csillapodjon valamelyest, aztán kivette a kezéből a köpenyt. A kéttenyérnyi területen szétfröccsent, apró vérfoltokra mutatott. – Nézd meg ezeket, Ferrars! – kérte a fiútól higgadtan. – Harcoltál eleget életedben, megismered a vért. Tagadod-e, hogy ez a ruhadarab, amely itt lóg a szobádban, és amelyről készséggel elismerted, hogy a tiéd, véres?

A hűvös, egyenes kérdés villámgyorsan kijózanította Hugh-t. Vonakodva, de elismerte, hogy a szennyeződés csakis vér lehet. – Csakhogy isten a tanúm, semmit sem tudok a dologról. Legalább három napja nem volt rajtam az a köpeny Láthatod, van még miből választanom. – Széles mozdulattal mutatott körbe az előtérben, ahol minden egyes fogason számos ruha lógott, jó néhány másikat meg egyszerűen a székekre dobtak, sőt még Roland ágyára is jutott belőlük.

139

Gwyn közös kelta nyelvükön mormogott valamit a koroner fülébe. John ismét Hugh Ferrarshoz fordult. – Letennéd egy pillanatra azt a söröskorsót a kedvemért – kérdezte, és a fal egyik gerendájának vízszintes felületére mutatott.

Az értetlen, de a ruháján talált vérfoltok miatt most már erősen megszeppent Ferrars lerakta a durva agyagkorsót a peremre.

– Látom, a bal csípődön hordod a tőrödet – állapította meg John.Hugh úgy meredt rá, mintha elvesztette volna a józan eszét.– Hát persze hogy ott. Mint például te is. Az isten szerelmére, ennek mi értelme van?John nem törődött a kérdéssel, inkább még jobban meglepte a másikat azzal, hogy megkérte, fogja

meg újra a söröskorsót. Hugh bősz szemforgatás közepette engedelmeskedett, Gwyn és John pedig nyugtázta, hogy a jobb kezét használta.

– Befejezed már végre ezt a kutyakomédiát? – kérdezte Hugh, akinek a hangjába kezdett visszatérni a vad indulat. Csakhogy a koroner és hadnagya hiába érezte úgy, hogy már-már ráhúzták a vizes lepedőt Hugh Ferrarsra – az írnok éles szeme és fürge esze megint felfedezett valamit, ami keresztülhúzta a számításaikat. Ezúttal Thomas volt az, aki ura fülébe súgott valamit, és a házigazda meg inasa értetlenkedő pillantásai közepette a koroner és csapata a falat meg az utcára nyíló ajtót kezdte vizsgálgatni.

– Gwyn, akaszd vissza ezt a köpenyt a fogasra, pontosan úgy, ahogy volt! – utasította a keltát De Wolfe.

Amikor ez megtörtént, Thomas vékony ujjával a fal gerendáira bökött közvetlenül a ruhadarab mellett. Bár a sötét, patinás fán nem volt könnyű észrevenni, de ugyanabban a magasságban, mint a köpenyen, néhány száraz vérfolt látszott. Némelyik hosszúkásan nyúlt el a falon.

Az írnok most a padló szürke köveire hullott vérfoltokra mutatott. – Ezek között is van hosszúkás. Nem csöppenhettek le a köpenyről, hanem valamilyen szögben kellett, hogy ide fröccsenjenek – állapította meg. – Most nyissátok ki a bejárati ajtót – tanácsolta Thomas, aki legalább olyan lelkesen döntötte meg saját elméletét, mint ahogy nem sokkal korábban felvetette.

Az ajtót becsukták maguk mögött, miután beléptek, amikor azonban teljes szélességében kitárták ismét, széle alig pár hüvelyknyíre volt a fogasokon lógó ruháktól. – Nézzétek, ugyanabban a magasságban! – mondta vékony hangján az írnok.

John oda nézett, ahová Thomas mutatott, és a durva fekete deszkákon még több vércseppet vett észre.

– A vért a nyitott ajtón keresztül fröcskölték be – kiáltott fel Gwyn. Most már nyilvánvaló volt, hogy a köpeny úgy lett véres, hogy közben a fogason lógott.

– De nem fröccsent minden vér a köpenyre, így jutott a falra, a padlóra meg a nyitott ajtó szélére is – bólintott Thomas. Nem tudta, hogy legújabb felfedezése miatt érezzen-e inkább elégedettséget, vagy csalódott legyen, hogy nyomozása nem járt eredménnyel, mert nem sikerült bizonyítani Ferrars bűnösségét.

Hugh és Roland eddig értetlenül figyelték, mit művelnek látogatóik, de lassan ráébredtek, hogy mi is zajlott le előttük. – Tehát hamisan vádoltatok! – mordult fel Ferrars. – Nemcsak hogy megpróbáltad bemocskolni a becsületemet, de valaki még aljas összeesküvést is szőtt ellenem.

De Wolfe megfordult, és kissé lehajolt, annyira, hogy orrával majdnem megérintette az alacsonyabb fiatalember vörös arcát. – Ide figyelj! Hálásnak kéne lenned a jó sorsodért! Azt mondták nekem, hogy láttak a környéken, ahol Fitzosbernt megölték, ráadásul éppen a kérdéses időpontban. Aztán megtaláltuk a véres ruhádat a saját lakásodban. Tagadod-e, hogy e tények alapján nem alaptalanul keveredtél gyanúba?

– Hazugság! – tört ki Hugh, de még az alkohol és a düh által elhomályosított elméjében is felsejlett, hogy a dologban van logika.

– Talán, de annál inkább hálásnak kéne lenned az én éles szemű írnokomnak, amiért tisztázott a gyanú alól. Most már nyilvánvaló, hogy valaki megpróbált félrevezetni bennünket ezzel a hamis nyommal itt a házadban.

Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, és kicsit távolabb lépett Hugh-tól. – Reginaid de Courcyt is hasonlóképpen próbálták gyanúba keverni, de őt is sikerült tisztáznunk más eszközökkel.

140

Visszafordult a falon függő ruhadarabok felé, ingerülten letépte a köpenyt a fogasáról, és a földre hajította. – Ezt a helyedben a lehető leggyorsabban odaadnám a mosónőnek, és hálát adnék az égieknek Thomas de Peyne éles szeméért.

Fortyogó dühe lassan észhez térítette Hugh-t, aki viszont egyre inkább lecsillapodott.– Ki tette ezt velem, Sir John? – mormogta.A koroner vállára dobta saját szürke köpenyét, és távozni készült. – Azt hiszem, erről egy bizonyos

borkereskedőt kell megkérdeznünk, fiatalember. – Kifordult a házból, és nyomában írnokával meg hadnagyával sietős léptekkel nekiindult. A két döbbent, de most már színjózan fiatalember kikerekedett szemmel bámult utána.

Tíz perccel később már a Priest Streeten voltak a város alacsonyabban fekvő végében. A Priest Street a Déli kapu utcától indult, és elhaladt az Idle Lane bejárata előtt, ahol a Bokor fogadó is épült. A borkereskedő háza a túlvégén állt, nem messze a városfaltól. A koroner bedörömbölt az ajtón, de választ még akkor sem kapott, amikor bekiabált a zsalu résein.

Gwyn harsányabb kiáltásai és hatalmas rúgásai a tölgyfa ajtóba hamarosan számos nézelődőt vonzottak, főleg öregeket és gyerekeket. A szomszédból előkerült egy fiatal pap, a katedrális iskolájának tanára, aki kólikája miatt maradt otthon. Sápadtan és gyomrát szorongatva sikerült pár percet távol töltenie a hátsó udvarban álló árnyékszéktől, amig elmondta nekik, hogy valamivel hajnal után látta, hogy Eric Picot elhagyja a házat.

– Ki tudjuk feszíteni ezt az ajtót? – kérdezte John a hadnagyától.Gwyn megrázta a fejét, szénaboglyaszerű haja vadul röpködött ide-oda. –Ahhoz kéne egy vasrúd

vagy egy faltörőkos, hogy összetörjük a lakatot. Gondolom, ezzel akarja távol tartani a tolvajokat az értékes boraitól.

A koroner kíváncsian pillantott a papra. – Nincs Picotnak valami szolgálója? Senki sem dolgozik a boltjában?

– Általában van itt valaki, de ma még senkit sem láttam.– Még hozzátett volna valamit, de gyomra újra görcsbe rándult, megfordult, és elrohant a földbe

ásott árnyékszék irányába, faképnél hagyva a három embert a lelakatolt ajtó előtt.– Ha nincs itt, miért kéne bemennünk? – kérdezte Thomas.John, aki mostanra teljesen elvesztette a türelmét; ingerülten csattant fel. – Mert e pillanatban

semmi más nem jut eszembe, amit tehetnénk. Ha az emberünk lelépett, nem kérdezhetjük ki, úgyhogy csak a lakását kutathatjuk át.

– Megnézem a hátsó bejáratot - horkant fel Gwyn. – Ott talán könnyebben bejutunk. – Már el is tűnt a Picot háza és a szomszédban álló raktárszerűség közti keskeny átjárón.

Pár pillanattal később hangos robajt hallottak hátulról, nem sokkal később pedig kinyílt előttük a bejárati ajtó. Gwyn állt ott, kezében egy hatalmas fejszével.

– Ezt a fészerben találtam, és a hátsó ajtó közel sem volt olyan masszív, mint ez itt – jelentette nem kevés önelégültséggel a hangjában.

Félreállt, és a koroner beléphetett végre az elhagyatott házba.

Egy jó órával később alig egy saroknyira onnan, a Bokorban üldögéltek.– Végleg elment, az hétszentség. – Gwyn semmi újat nem mondott, de egyelőre egyikük sem tudott

volna mit hozzátenni. Thomast elküldték Rougemont-ba, hogy értesítse a serifet a történtekről, és szerezzen katonákat a kutatáshoz.

A fogadó melegében vártak a lobogó tűz előtt, és Nesta legjobb sörével ütötték el az időt. A nő John és Gwyn között ült a padon, az öreg Edwin pedig – azzal az ürüggyel, hogy újratölti a korsóikat – igyekezett a közelben hallgatózni.

– Végül is mit találtatok a házban? – kérdezte a walesi fogadósnő.– Nem sok mindent az istenverte bútorain kívül – morogta a koroner. – Nyilvánvalóan készült rá,

hogy végleg távozik otthonról. Eltűnt az összes ruhája, a kincses ládáját üresen találtuk, és egyetlen penny sem maradt sehol.

141

– A földszinten volt egy kis bor, de nem sok – tette hozzá Gwyn. – Rengeteg odaveszett a Mary of the Sea-vel, elég kevés maradt raktáron, amit most hátra kellett hagynia.

De Wolfe beletúrt a pad végére dobott köpenye zsebébe. – Valamit viszont otthagyott egy szemétdombon a ház mögött, és azt hiszem, ez minden kétséget kizáróan bizonyítja is a bűnösségét. – Kisebbfajta, kőből készült borospalackot vett elő, kipiszkálta belőle a fadugót, és az ujja végére csöppentett egy keveset a tartalmából.

Nesta orra elé emelte, és a nő egy vércseppet pillantott meg a férfi bőrén. – Valószínűleg egy baromfi vagy egy disznó vére lehet. Lehet, hogy az udvarán szerezte, lehet, hogy a mészárszéken, mindenesetre senki sem tudná megkülönböztetni az emberi vértől.

Nesta óvatosan kivette a palackot a férfi kezéből, és belepillantott. – Szóval ebből fröcskölte be a nyitott ajtón keresztül a vért a köpenyre, hogy úgy nézzen ki, Hugh Ferrars akkor szennyezte be magát, amikor megtámadta Fitzosbernt?

John bólintott, elvette a palackot, és visszasüllyesztette a köpeny zsebébe. – Ha a mi ügyes kis írnokunk nem vette volna észre a vérfoltokat az ajtón és a falon, fel is ültünk volna a csalásnak. – Érezte, ahogy a düh forrósága bekúszik a fejébe. – Isten ments, hogy belegondoljak, mi történt volna, ha letartóztatom Hugh-t. Az apja meg a fél winchesteri udvar a nyakamon lett volna egy pillanat alatt.

A vörös hajú fogadósnő szorosabban simult a férfihoz, hogy minél több jusson neki az erős test melegéből – És most mi a következő teendő? – kérdezte.

– Meg kell találnunk, akárhová is ment. Rég eltűnt a városból, annyi szent - dünnyögte John. –Amikor Ralph Morin megjön Rougemont-ból az embereivel, kilovagolunk Wonfordba, és megnézzük, ott van-e.

Gwyn felhajtotta az utolsó korty sörét, és reménykedve pillantott körbe, hátha Edwin a közelben ólálkodik egy újabb adaggal. – Persze bottal üthetjük majd a nyomát, mire odaérünk. Mostanra már félúton lehet Salisbury felé, sőt akár Plymouthba vagy Bristolba is érhetett.

Nesta felállt, hogy még néhány hasábot vessen a tűzre. A tűzhelyet a fal mellett pár lapos kövön alakították ki. Kémény nem volt, de a csontszáraz fa szinte füst nélkül égett, az a kevés meg kiszivárgott a zsaluk résein és a plafon deszkái között. Miután visszaült John mellé, elmondta, mit gondol a dologról női szemmel. – Eric nem fog elindulni Mabel Fitzosbern nélkül, miután ennyi bajba keverte magát miatta. Ha pedig Mabel vele van, akkor kénytelenek lassabban haladni: a nő nem szokott hozzá a nyereghez.

A koroner türelmetlenül pattant fel, alig várta, hogy üldözőbe vehesse a szökevényt. – Hol a pokolban van Thomas? Ennyi idő alatt négykézláb is visszaérhetett volna a várból.

Gwyn higgadtan dőlt hátra, kezében frissen töltött korsójával. – Odaért elég hamar, semmi kétség, de talán nem ment minden simán a seriffel. Gabriel nem indíthat útnak egy csapat katonát a saját szakállára, legalább Ralph Morin jóváhagyása kell hozzá.

Bizonyságul paták csattogása és hangos kiabálás hangzott fel odakintről. Kivágódott az ajtó, és John meglepve látta, micsoda sokaság özönlik be rajta lovagló öltözetben. Elől jött Richard de Revelle, mögötte a várkapitány, de nem hiányzott Reginaid de Courcy, Guy Ferrars és fia, Hugh sem

– Na szépen vagyunk! – kiáltotta John sógora. – Harmadszorra is nekimész ezeknek a tiszteletre méltó férfiaknak aztán kitalálod, hogy inkább mégis valami mást keresel.

– Ráadásul az utolsó pillanatban hagyod, hogy kicsússzon a kezed közül – csattan fel Lord Ferrars.John csípőre tett kézzel állt meg előttük. Később megtudta, hogy amikor Thomas megérkezett,

Ferrarsék és Di Courcy éppen a serifnél voltak, hogy John vádjai miatt panaszt tegyenek, és követeljék, hogy a legfőbb bíró menessze koroneri hivatalából. Csakhogy John most nem volt olyan kedvében, hogy bárki előtt is meghunyászkodjék.

– Figyelj rám, Hugh Ferrars! Ha nem lett volna az írnokom, a király bírái hamarosan a nyakadról vennének méretet a kötélhez. Ne kezdjük újra a kölcsönös vádaskodást Elég rosszul szerepeltünk mindannyian.

Ralph Morin, az egyetlen, aki páncélinget viselt, sietve tette közzé véleményét a vitáról. – Ha nem kapunk lóra minél hamarabb, sosem fogjuk el az emberünket. Kihozattam az istállóból a

csődörödet, John, az embered kancájával együtt. Odakint vannak.Kisiettek az Idle Lane-re, ahol Gabriel várta őket négy katonával, kezükben a másik hét ló

kantárszárával. Valahol a háttérben ott lapult Thomas is, oldalvást ülve kicsiny pónija nyergében. Az

142

ég sápadt, hűvös kék volt, a város szűk utcáin egyre hangosabban fütyült a feltámadó északnyugati szél.

Perceken belül mindannyian nyeregben voltak, és gyorsan maguk mögött is hagyták a fogadót. Nesta, Edwin és kíváncsi természetű vendégeik serege figyelte, amint befordulnak a Priest Streetre, élen az öles termetű várkapitánnyal, hátul pedig a poroszkáló írnokkal.

John sógora mellett ügetett, ahogy a Déli kapu felé közeledtek. – Picot elárulta, hogy Wonfordban szállásolta el a szíve hölgyét – kiáltotta túlharsogva a paták dübörgését. – Először ott kell megpróbálnunk.

De Revelle elegáns volt, mint mindig, ahogy szálfaegyenesen ült lova nyergében, farkasbőrből készült köpenye pedig magasan lobogott az állat fara mögött. – Nem lesz ott, John, elhiheted nekem, bár valaki talán tudhatja, merre indult tovább.

Áthaladtak a kapu boltíve alatt, melynek oldalában kapott helyet a városi börtön, aztán elértek ahhoz a helyhez, ahol az út kettéágazott, és egyik irányba a Hollowayben, a másikba pedig a Magdalen Streetben folytatódott. A csapat az utóbbin haladt tovább egyre sebesebben, ügetésből hamarosan vágtára váltva, ahogy elhaladtak a bitófa mellett, amely most elhagyatottan meredezett az út mellett. A feltámadó szélben csikorogva himbálóztak a rothadó holttestekkel teli ketrecek. Thomas egyre jobban lemaradt, ahogy a hatalmas lovak elhúztak tőle a fagytól megdermedt sártengerben, de tudta, hogy szívós exmoori pónijával a végén úgyis mindig mindenhova odaér.

A Wonford nevű falu úgy egymérföldnyire feküdt a városfaltól, így az üldözőknek nem tartott tovább pár percnél, amíg megérkeztek, miután balra lefordultak a Honitonba és kelet felé tovább vezető útról. Kicsi, de sáros, náddal borított síkság nyújtózott egészen a torkolatig, mögötte pedig Exminster és Powderham alacsony dombjai emelkedtek.

Ralph Morin a rakodópart közelében leszállt a nyeregből, és megnézte közelebbről az egyik cölöphöz kikötött, zömök hajót. Egy férfi meg egy fiü ült a fedélzeten, és a vitorlákat javítgatták. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ez a hajó nem készül sehova a közeljövőben. A várkapitány visszafordult Richard de Revelle és a koroner meg a mögöttük felsorakozott csapat felé. – Ha innen indultak, már elmehettek egy ideje.

Gwyn végignézett a folyón. A sáros víz sebesen örvénylett a mederben, a feljebb kikötött két hajó erősen feszítette a köteleket, amellyel cölöpjeikhez rögzítették őket. – Úgy egy órája lehetett a legmagasabb a dagály – állapította meg. Megfordította kancáját, és a rakodópart túlsó végéhez léptetett. Ott megállt, és homlokához emelt tenyerével árnyékolta szemét a délről, a folyó torkolata felől alacsonyan sütő déli nap elől. – Megy ott egy hajó lefelé a dagállyal. Minden vitorláját kibontották, és ebben a szélben egy órán belül kint lesznek a nyílt tengeren.

A szél valóban egyre erősebben fújt: tarajos hullámokat kergetett a víz színén, és süvítve kavarta a száraz leveleket meg a szemetet a rakparton.

John kantárszáron vezette lovát a vízhez, és odakiáltott a vitorlát foltozóknak. – Miféle hajó az ott? – kérdezte angolul.

Az idősebb férfi, egy ősz szakállú tengerész, értetlenül bámult vissza rá, majd a fiúra pillantott, aki végül válaszolt helyette. – Csak~bretonul beszél, uram. Az a hajó a Saint Non.

John azonnal walesi nyelvre váltott, ami gyakorlatilag azonos volt a bretonnal. – És hová tart vajon?Az ősz szakállú férfi láthatóan megörült, hogy szót ért valakivel, és a túlharsogva a süvöltő szelet

visszakiáltott. – Gyapjút visz St. Malóba, uram, ha a kapitány nem is szívesen indult útnak most, amikor ez itt van a nyakunkon. – Felnézett, és az ég felé mutatott hatalmas a vitorlavarró tűvel. Mindenki követte a tekintetét, és baljóslatú fekete felhőket pillantottak meg, amelyek lassan a fejük fölé értek. Északra az égbolt már teljesen elsötétedett, az egyre hevesebb széllökések pedig meghozták a havas eső első kövér cseppjeit.

– Voltak vele utasok, jóember? – kiáltotta a serif, aki igyekezett legalább sógorával egyenrangúnak mutatkozni az üldözők vezetésében.

Mivel ő nem beszélte a kelta nyelveket, a fiúnak kellett válaszolnia. – Igen, uram, a borkereskedő meg két hölgy Ők beszélték rá Matthew-t, a kapitányt, hogy bontson vitorlát.

143

– Hogy érted, hogy rábeszélték? – kérdezte De Revelle. A fiú gyorsan odaszólt valamit az öregnek, aki elvigyorodott, és sokatmondóan megütögette az orrát. – Pénzzel, uram. A borkereskedő több pénzt ígért a hajósoknak. Azt mondta, késlekedés nélkül át kell jutnia a csatornán.

Richard de Revelle megpördült, és most szemben állt a többi lovassal. – Azon a hajón van. Tehetünk valamit? Dühösen kiabált, amiért az utolsó pillanatban megfosztották zsákmányától.

Mindenki Gwynre nézett, végtére is ő volt az egyetlen közülük, aki valamelyest tisztában volt a hajózás tudományával. A kelta még egyszer végigpillantott a folyón – a Saint Non percről percre egyre kisebb pontnak látszott a láthatáron. Megrázta a fejét. – Semmi esélyünk, hacsak valaki nem tudja rábeszélni a kapitányt, hogy horgonyozzon le, mielőtt eléri a torkolatot.

– Lehetséges, hogy egy gyors lovas utolérheti még a nyílt tenger előtt? – kérdezte a koroner.Gwyn tekintetén megint csak a kétkedés látszott. – Pontosan hátulról kapja a szelet, úgyhogy

meglehetősen gyorsan halad, ráadásul az apály is őt segíti. Igaz, hogy ezek a kereskedőhajók nem valami fürge jószágok, de ilyen körülmények között felveszi a versenyt egy gyors lóval.

A serif elkeseredve nézett a távolodó hajó után. – De talán nem olyan gyorsan, mint a legfürgébb lovunk! Morin, küldd utána a leggyorsabb lovasodat a folyóparton. Próbáljon meg hallótávolságba kerülni ahhoz a hajóhoz, és beszélje rá, hogy álljon meg! Hallod? – kiáltotta. – Az se érdekel, ha az a ló belepusztul. Állítsátok meg azt a hajót!

Rougemont várkapitánya, ha magában dörmögött is valamit az esztelen parancs miatt, úgy döntött, inkább maga próbálkozik, mintsem hogy valamelyik katonáját küldje. Sarkantyúját deres csődöre oldalába mélyesztette, és nekiindult a folyó keleti partján a távoli Exmouth felé vezető útnak. Pillanatokon belül el is tűnt szem elől az utat szegélyező csenevész bokrok és satnya fák között.

Időközben befutott Thomas de Peyne, és csatlakozott a rakodóparton álldogáló társasághoz, még épp időben, hogy ő is hallja Gwyn mormogását. – Semmi értelme. Még ha utol is éri, sosem fogja rávenni a kapitányt, hogy horgonyozzon le.

Ferrars, aki legalább annyira szerette volna megkaparintani Picot-t, mint a serif, még látott némi esélyt. – Nagyon keskeny a torkolat, Dawlish Warren és az exmouthi oldal között alig pár száz lépés.

A torkolat nyugati partjáról fűvel és gazzal benőtt, hatalmas homokpad nyúlt ki, miáltal az Exe egy viszonylag szűk átjárón áramlott keresztül.

Gwyn nem gondolta, hogy ez jelentheti a megoldást. Még ha a várkapitány magára is tudja vonni a figyelmüket, ebben a szélben akkor sem fogják meghallani, amit mond. Különben is, a hajó kapitányának talán esze ágában sincs lehorgonyozni. Nagyon veszélyes lenne a homokpadnál apálykor ilyesmivel próbálkozni ebben a szélviharban.

– Főleg, ha csinos összeget kap cserébe, hogy ne tegye, tette hozzá cinikusan a koroner.Mivel nem volt mit tenniük, a lovasok átléptettek a rakodópart túlsó végére, és a raktárépület

mögött gyűltek össze, ahol némiképp legalább védve voltak a szélrohamoktól és a havas esőtől. Innen jól láthatták a Saint Non fehér vitorláját is, ahogy most már három mérföldnyire távolodott tőlük, és egyre közeledett a torkolathoz. Bár, ahogy Gwyn megállapította, rövid és vaskos áruszállító hajó volt egyetlen árboccal, a vitorláknak feszülő szél miatt kissé lesüllyedt orra meglehetős sebességgel hasította a vizet.

Reginald de Courcy a nyeregben ült, és vegyes érzésekkel figyelte az egyre apróbbnak tűnő hajót. – - Akármennyire is sajnálom, hogy meglógott előlünk a ravasz gazember, meg kell mondanom, valamelyest hálás vagyok neki, amiért megszabadította a világot attól a gonosz bitangtól, aki elvette tőlem a lányomat – mondta félig-meddig saját magának.

Hugh Ferrars, aki most az egyszer józanul ülte meg mellette saját lovát, egyetértőleg mormogott. – Talán szívességet tett nekünk, bár szívesebben intéztem volna el én magam Fitzosbernt párviadalban, miután bíróság ítélte el a disznót.

Miközben ott ültek, és a folyót figyelték, az ég egyre inkább elsötétült felettük, ahogy a komor felhők lassan délebbre húzódtak. Hirtelen lépteket hallottak a hátuk mögül.

Magas alak közeledett a falu felől, csuklyás köpenye csapdosva verdesett a lába körül az erős szélben.

Topshami Joseph volt az, aki csak most hallott az érkezésükről. – Az ég szerelmére, mi folyik itt? – kiáltotta, amint a koroner és csapata közelébe ért.

John elmondta, mi történt, és hogy Eric Picot-t, Joseph barátját és üzlettársát próbálták meg letartóztatni. A koronerben egy pillanatra felmerült a gyanú, hogy az öreg kereskedő is részese lehetett

144

a dolognak, de mivel jól ismerte a jámbor és mindig nyílt Josephet, gyorsan el is vetette ezt az eshetőséget.

A hajótulajdonos arca egyetlen pillanat alatt hamuszürke lett a döbbenettől és a hitetlenségtől. A könnye is majd' eleredt, és ha nem kapaszkodik meg kétségbeesetten John nyergének a szélében, tán össze is csuklik.

– Nem tudom elhinni. Ma reggel jött ide. Jó pár nappal ezelőtt elintézte, hogy a reggeli apállyal kihajózhassék a tengerre a Saint Non-on. Azt mondta, el akarja vinni Mabelt, hogy bemutassa a családjának. A húga is elkísérte őket.

John még egyszer a távoli, homályos fehér folt felé pillantott. – Úgy fest, teljesült a kívánsága, Joseph.Vártak még egy félórát, amíg a Saint Non vitorlájának fehérje el nem tűnt az Exe völgyén egyre

dühödtebben végigsöprő havas esőben.– Ralph Morfinnak most már semmi esélye, hogy a közelébe érjen – állapította meg Gwyn

meglehetős önelégültséggel, amiért jóslata beteljesedett.John addig meredt a távolba, amíg meg nem fájdult a szeme. Sólyomszerű arcát előretolta csuklyája

alatt, mintha az a pár hüvelyk is számított volna, amivel így közelebb került a menekülő hajóhoz. – Bárcsak lenne valami bűvös eszköz, amibe ha belenézek, közelebbről látom a dolgokat – elmélkedett. – Akkor megnézhetném magamnak Picot arcát a hajó tatja fölött, és láthatnám, hogy megbánta-e, amit tett, vagy büszke rá, hogy sikerült kicsúsznia a kezünk közül. – Felsóhajtott, és megfordította Brant, hogy követhesse a többieket vissza Exeterbe. Az északi szél olyan erővel fújt a szemükbe, hogy a könnyük is kicsordult.

Azon az éjszakán olyan vihar söpört végig Normandián és Anglia nyugati végein, amilyet negyven éve nem láttak arrafelé. Letépett ezer háztetőt, és Exeterben ledöntötte a Szent Klementin-templom tornyát. Másnap a csatorna mindkét partját beterítették az elsüllyedt hajók roncsai és a tengerészek holttestei.

145

Szómagyarázat

Az angolság bizonyításaAz 1066-os normann hódítást követően számos normannt öltek meg az elkeseredett angolok, ezért a

törvény kimondta, hogy ha egy faluban meggyilkolt személyt találnak, és a helyiek nem tudják bizonyítani, hogy az elhunyt angol (vagy walesi), automatikusan fel kell tételezni, hogy egy normann nemest gyilkoltak meg, és súlyos bírságot kell kiszabni a falura. A meggyilkoltak rokonainak még évszázadokon át bizonyítaniuk kellett a halott angolságát, ami idővel értelmetlenné vált, de jó bevételi forrást jelentett az államkincstárnak.

Első megtalálóAnnak a személynek, aki elsőként fedezett fel egy holttestet, vagy tanúja volt egy

bűncselekménynek, riasztania kellett a négy legközelebbi háztartást, és velük együtt üldözőbe kellett vennie a tettest. Ha az illető ezt elmulasztotta, büntetést szabtak ki rá.

ElöljáróA városokban a két vezető tisztségviselő egyike, akiket a többi polgár választott. Általában két

elöljáró volt hivatalba, később az ő felettesük lett a polgármester. Az első exeteri polgármestert 1208-ban nevezték ki.

EsküdtszékA középkori esküdtek mai utódaikkal ellentétben tulajdonképpen tanúk voltak, akiket köteleztek,

hogy gyűljenek össze, és mondjanak el mindent, amit egy bűncselekményről vagy vitás esetről tudnak. A koroner esküdtszéke elvileg a négy legközelebbi falu összes, tizenkét évesnél idősebb férfi lakosából állt, bár a gyakorlatban ez általában megvalósíthatatlan volt.

FalubíróFalusi elöljáró, akit a település hűbérura nevezett ki, hogy gondoskodjék a mindennapi teendők

ellátásáról. Ő osztotta ki a földeken a munkát a szabad embereknek meg a jobbágyoknak, és bár írástudatlan volt, emlékezetére és rovátkolt pálcákra hagyatkozva nyilvántartotta a termőföldek rotációját, a hozamot és a tized beadását.

FőesperesMagas rangú egyházi személy, aki az egyházkerület egyes térségeinek adminisztrációjáért felelős. A

normann időkben a püspökök ritkán éltek a rájuk bízott megyében, és főespereseik intézték helyettük a folyó ügyeket. A devoni és cornwalli egyházkerületben három főesperes székelt, akik közül az egyik Exeterért felelt.

FőkántorMagas rangú pap a székesegyházban, aki a szertartások, közös éneklések és hasonlók

megszervezéséért felelt.

IstenítéletŐsi rituálé, melyet a Vatikán 1215-ben eltörőit. A gyanúsítottat fájdalmas, alkalmasint halálos

próbának vetették alá, például végig kellett gyalogolnia izzó ekevasakon, kilenclépésnyire el kellett vinnie, esetleg meg kellett nyalnia egy izzó vasdarabot, ki kellett vennie egy kődarabot egy vödör forrásban lévő vízből vagy megolvasztott ólomból. Ha nem szenvedtek komolyabb sérülést, ártatlannak nyilvánították őket. Az istenítélet másik formája az volt, amikor a gyanúsítottat megkötözve mély vízbe dobták – ha fennmaradt a felszínen, bűnös volt, ha elmerült, ártatlan.

146

KanonokA székesegyház papja, aki az egyházkerület valamelyik templomának bevételéből juttatott

javadalomból tartotta fenn magát. Sok kanonok alkalmazott egy vikáriust, aki gondoskodott a gyülekezetéről, miközben ő maga a székesegyházban élt.

KáptalanA székesegyház adminisztratív testülete, mely a kanonokokból és a magasabb rangú papokból áll.

Az általában a székesegyház épületéhez kapcsolódó káptalani gyűlésteremben üléseztek.

KoronerA serif utáni második legmagasabb rangú köztisztviselő a megyében. Az első koronereket

hivatalosan 1194 szeptemberében nevezték ki, bár már a szász időkben is történik említés hasonló hivatalról. A név a latin custos placitorum coronae, azaz a korona peres ügyeinek intézője kifejezésből származott. Azért hívták így, mert ő tartott nyilván minden bűncselekményt és jogi eseményt a király bírái számára.

MárkaPénzösszeg, amely azonban érmék formájában nem létezett, hiszen egyedül pennyt használtak. Egy

márka a font kétharmad része volt, azaz tizenhárom shilling és négy penny (hatvanhat penny a tízes számrendszerben).

PanaszPanaszt a sértett fél vagy valamely közeli rokona tehetett, ha valaki bűnös módon megkárosította.

Történelmileg ez a jog megelőzte a korona jogát, hogy perbe fogja a bűnösöket. A sértettek kérhettek pénzbeli kárpótlást, vagy hogy a bűnöst párviadalra kötelezzék, esetleg istenítéletnek vessék alá.

Pezne forte et dure„Kemény és súlyos büntetés”, melyet arra használtak, hogy vallomást csikarjanak ki a

gyanúsítottakból.

SerifA király képviselője a megyében, aki a törvényes rend fenntartásáért és az adók behajtásáért felelt.

TizedA termés egytized része, amelyet az egyháznak kellett beszolgáltatni.

Utazó bíróságA király bíráinak testülete, mely jogi ügyekben döntött. II. Henrik hozta létre 1166-ban, hogy

megyéről megyére utazva szolgáltasson igazságot az embereknek. A későbbi időkben már mindenhol évente kétszer ülésezett. Mai utódai a Koronabíróságok.

147