KKoommoorr ZZoollttáánn

aa zzÉÉgg ii II ssttáá ll llóó

Komor Zoltán

(elbeszélésregény)

Barátomnak, Szakállas Zsoltnak.

A borító Szakállas Zsolt Az Altair 4-en című festményének a felhasználásával készült.

Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, ter-jeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazá-sokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozássalhasználható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a

szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni.

A regény néhány fejezete előzőleg a következő webhelyeken jelent meg:

KULTer, Képírás Internetes Folyóirat, Katapult Kortárs Alkotói Oldal,

dokk.hu, Tanítványi Láncolat Irodalmi Műhely

2012

www.komorzoltan.tkkomorzoltan@gmail.com

www.katapult.tk

azÉgi Istálló

Tartalomjegyzék

Tavaszpalack, télpárnák 4.old Lapok egy lányból 7.old A jóstor 11.oldEgy fiú vadászik 15.old A varázsló lányai 19.old Varjúnevelde 23.old Téli bárányszüret 26.old A kakasugrató 29.old Párnamáglya 34.old A nagybeteg 39.old A szülész-szabász 43.oldMaskaraszüret 48.oldVadászmuzsika 53.oldA nagymosás 57.oldA garabonciás 62.oldLózsizsik 68.oldA lóleves 73.oldTerembura 82.oldA bajital 86.oldA kondásherceg 94.oldEgy szénában lelt ara 98.oldKádvitézek 104.oldGúnárterelő 110.oldCsődörtej 117.oldCsikótakarítás 122.oldTyúkkörték 128.oldA falusi tanító 132.oldKecskeringő, csikótangó 138.oldLóakasztó 144.oldLisztlevente 148.oldPletykantár 157.oldInváziló 164.oldFiúcsúzli 169.oldLótalanítás 176.oldTavaszgyertya, télbendő 186.oldA szerzőről 190.old

Prológus:Tavaszpalack, télpárnák

Kopár, téli táj: a földeket borító hó ropog az idős asszonytalpa alatt, ahogy lassan lépked. Tekintete szürke és üres,a kezében egy palack, amit ha megdörzsöl, kiszabadul fog-ságából végre a tavasz.

– Ragyogjanak a mezők! – kiált fel; kérges, öreg tenyerea palackot simítja. – Boruljon virágba minden karfa, legel-jenek ősz hajamból a bárányfelhők! Hízzanak csak! Ha majdegyszer levágjuk őket, vérük sóssága örökre távol tartja ajégcsapokat!

Ahogy szavai elhangzanak, patakok törnek fel a távolihegyek kövei közül; párnákat cipelnek a habok, amelyekbea hosszú téli éjszakákon látott álmok vannak bezárva. A hóelolvad, meztelen fiúk és lányok hajtanak ki a földből. Szív-verésük ott lüktet most minden fában.

Messze, a faluban magok pottyannak ki egy ágybanfekvő öregember pupillájából, és virágok bújnak elő a pad-lódeszkák közül.

– Kerítsetek nekem ásót! – kiált rögtön a haldokló. – Földvan alattam! Kiásom magam fogyó életemből egy újba! Fi-atal leszek ismét, letekerem testemről a ráncokat! Hiszendamil az! Majd pecázok vele, ha már újra gyerek vagyok!

Csicseregni kezd a réti pipacs. A faluban szivárványoknőnek a házfalakon, napéjegyenlőség költözik minden kony-hába. Régi fogadalmak hullnak ki a villák fémtüskéi közül.

– Eleget gyalogoltam már a saját hajamban! – folytatjaaz idős asszony a mezőről, zsebeiből színes krétákat húzelő, összemorzsolja őket, és beszórja velük a fejét. – Sut-togásaim megfogadták, hogy olyan testet keresnek, amibennyugodtan alhatnak téli álmot.

Nedves csókot adnak egymásnak a földből kihajtott fia-talok, majd egyszerre így szólnak: – Csendes a rettenet, de

4

milyen hangos a boldogság! Dobjunk fátylakat az ablaktáb-lákra! Cipeljük messzire a ködöt!

Mosolygó arcok a lámpaoszlopnak támasztva. Kigyulladegy lant, húrjairól pattanó szikrák olvasztják meg a radíro-kat. Ki esik teherbe a naptártól, és hordja ki végül a hóna-pokat méhében?

– Sose volt még ilyen zöld a hálószobám! – hallatszik va-lahonnan messziről az ágyból kikelő öreg férfi hangja. – Va-lósággal… Valósággal füstöl a lelkem, és belülről izzad atorkom ettől a látványtól!

Gyermekek kergetőznek a tó tükrén. Árnyak törnek fény-sugarakra, bort csorgatnak pohárba mellbimbójukból ameztelen lányok.

– Az én álmom másokat mindig felébreszt! Gyerekko-romban is virrasztott az egész ház, ha én egyszer elalud-tam… – Tárja szét öreg karjait a hölgy. – A tájba pakolokablakokat. Csakis egy tisztes korú üveg mögül nézve ka-csintanak a fűzfabarkák. És ez micsoda kirakat! Láthatodrajta keresztül, ahogy traktorral szántom a folyót! A ke-zembe csavarokat ültettem, repüljenek hát a gyertyák!

Valaki ezt meghallva ásót kerít az ágyból kikelt öregnek.Az beleborzong a nyél érintésébe. Az utcákon már nyírfákvágtatnak. Együtt bólogatnak a rajzok, a fiatalok csókot le-helnek egymás nyakába.

A falubeliek kiveszik az ablakból a jégvirágokat, jácintottesznek a helyébe. A kertben így incselkedik a hóvirág: –Sok-sok pucér asszony, látlak ám titeket! Minek istápoljátokazokat a koboldokat? Az agglegények mind rovarok!

Egy rigó csipegeti fel a temetőben felejtett sok-sok köny-nyet. Gyertyák pattannak le a sírkövekről, és futkározni kez-denek a koszorúk körül; pattognak, mint akik repülnikészülnek. A méhek messzire cipelnek egy kapát, az élérőlolvadt viasz csöpög a földre.

– Csókoljátok le egymás ajkáról a muzsikát! – figyelmez-teti a hölgy a mezőn ácsorgó ifjakat, aztán elindul, kezében

5

a palackkal, hátul hagyja őket. Cipője talpát a zöld fű csik-landozza. A magasban nyomába erednek a bárányfelhők.

A párok szeretkeznek, majd így szólnak a mézzel meg-termékenyített lányok: – Nos, vőlegényjelöltem! Elképzel-tem szobánknak, ahol lakni fogunk ezután! Itt van ni, itt, itta tenyeremben!

Majd széttárják fehér kezeiket, amiből törött szárnyú pil-langók hullnak a földre.

Távol, a folyónál egy kisfiú horgászik. Pecabotja ásó,amire hosszú damilt tekert. Hamarosan kifogja a vízen ér-kező párnákat, és felvágja a hasukat késével. Így szabadítjaki újra a telet.

6

lapok egy lányból

Cilinderből húzni ki egy kígyót nem trükk. A kísértetek ti-tokban lopkodják a gravitációt, megtömik vele zsebüket,ahogy mások tennék a kavicsokkal. Szilánkokra törik ez atéli reggel a faluban.

Meztelen fiatal lány lépked a hóban, a kezében rozsdásvödörrel, amiben levetett ruhái vannak. Halvány, selymesbőre beleolvad a tájba. Egyedül fekete haja, barna tekin-tete, orrlyukai, köldöke és szén-sötét szeméremszőrzete de-reng elő tollrajzként a színtelenségből.

– Olyan ridegek a szobák – motyogja orra alatt. – Csakisidekinn őrizhetem meg leheletem. A szobák ellopják a szív-verést. A falak beisszák a gondolatokat. Gyomor az a ház,ahonnan én érkezem, lassan emészti lakóit.

A külső szemlélő talán azt hinné, magában beszél, bo-lond ez a lány. Pedig dehogy. Rég halott ősei kavarognakcombja körül, könnyítik meg a vödrét minden lépésnél. Aleány tud jelenlétükről, nekik súgja hát szavait, noha tudja,a szellemek képtelenek úgy beszélni, hogy ő is meghalljaválaszukat.

Pedig a kísértetek így szólnak: – Könnycseppek útján ter-jed a rüh, a bánattól iszkol a reggel. A teraszok csőrébenvergődő székek… Találkoztunk már velük. Az emberek egyfaluban! Nos… Rések ők a testen.

A lány tehát a síri csöndet hallgatja, egyetlen nagy szü-netjelet. Macskaszem kémleli egy kerítés mögül, aminek te-tején levágott tyúkfejek sorakoznak a lécekre húzva. Belőlükfekete olaj csordogál, folyik végig a festetlen deszkákon,bepiszkolja a havat. Tintacseppek egy reszkető kandúr sző-rén.

– A szobáknál jobban csak a ruhákat lehet gyűlölni –folytatja elbeszélését a lány. – Kikémlelik az ember lelkét.Néha kigurítják magukból a testet, hogy aztán ismét meg-

7

lepjék éjszaka, és szorítsák, szorítsák, szorítsák… A hústszorongatják a felvett rongyok, és még halálunkban semfekhetünk meztelen. Talán úgy hiszitek, a ruhák adnak me-leget, pedig az mindig belülről jön! Hogyan is adhatna me-leget egy posztó?

A melankólia csempéje megsebzi a vonatot. Egy író rá-döbben, nem is tollat, hanem fuvolát tart a kezében. Amiteddig leírt a papírra, azok nem betűk, hanem hangjegyek,amelyek egyszerűen kipotyogtak a hangszerből. Fájdalmá-ban magába harap. Senki sem olvas már manapság kottát!Haragosan felsikolt, hangja szétpukkant egy biciklitükröt.

– Emberi díszvirágok a fában… – suttogják a szellemek,és könnyítenek még kicsit a vödrön. – Sötétség van ebbena faluban, és olyan kevés a láng. Aki kíváncsi, pillanatokalatt kiég. Ó, te lány… A pulóvereid! A gönceid! A nappalok,amíg édesanyád kötött és kötött, megállás nélkül! A sállak!A melltartód! Hát mibe kapaszkodsz, te lány, ha nem a ru-hákba? Mibe csomagolod magányod?

Lágyan megérintik a hóban lépkedő bőrét. Falusi szemeka kerítések deszkái között. A lécek tetején macskafejek.Odaszegelt varjak, az udvarokon szárítókötélre eregetett tü-körképek.

– Rögtön ceruzát! – kiált a messzibe az író. A rézfúvóknyálcseppeken pörögnek, és valakit titokban megfojt egycilinderből kimászó nadrág. Sziszeg, majd szélesre tátja aszáját, és elnyeli a halottat. Dögmadárként száll a tetem fe-jére egy pár kesztyű. Lassan kezdik kicsipegetni a szemgo-lyót a koponyából.

Az író végül ceruzát talál egy közeli fiókban. Gyorsansálat rajzol a hóban lépkedő lány nyaka köré.

– Neked nem szabad kihűlnöd! – mondja reszketve alánynak, de az persze nem hallhatja, hiszen kísértet az íróis: rég megölték már papírra vetett sorai. Betűkből álló kí-gyók voltak azok, mérges fogaikat a lábikrájába mélyesz-

8

tették. – Neked élned kell, kedvesem! Láng vagy te ebbena faluban!

A lány ekkor fájdalmasan felsikolt. A nyakához kap, hi-szen már fojtogatja is újonnan kapott sála.

– Én ostoba! – sír az író. – Én hülye, mit tettem?Majd próbálja leradírozni a grafitnyomokat a lány hattyú-

nyakáról. De késő. Az eszméletlenül esik össze. Arca elké-kül, rokonai pedig villanykörtékként fénylenek fel a kerítéslécei mögött.

– Bolond volt ez a fruska, úgy kellett neki! – sistereg azapja, egy doromboló macskával a kezében. – Elnézőek vol-tunk sokáig, de tőlem húzza most már a gravitáció! Akár-hova!

– Hány napig kötöttem neki pulóvert! – kárál az anyja,szájából egy félig megrágott csirkefej lóg ki. – Folyamatosanjött a madzag a fülemen, amely aztán a kötőtűhöz csatla-kozott. Hiába rugdaltam odébb a pamutgombolyagot, egy-szerűen megtelt vele a szoba. Mozdulni sem lehetett! Hátkötöttem! Nap nap után! Ő meg pucéron szökdécselt!

A régi rokonok kísértetei ekkor meggyulladnak a szavakhallatán, és eltűnnek. Már csak az író áll a kiterült, fehérholttest felett. Amikor hozzáér a testhez, zizegés támad,ahogy átalakul nagy rakás üres papírlappá, amivel a hidegszellő játszadozik.

– Szaladjatok! – mondja nekik az író. – Kuncsorogjatoka hatalmasoknál, fakasszanak némi fényt az élet barázdáiközül! Kérjetek instrukciókat fentről, hogyan lehetne áriávalszéttörni a pusztulást! A testem valaha talán ismerte a vá-laszokat. De a testeket ugye elássák ott, messze, az erdőntúl, ahol a sötét pokol vakkant.

A szárítóköteleken felébredő tükörképek. Nyíló szemeikvádlón néznek a hóba hullt vödörre, amiből véres, kikapartmacskaszemek gurulnak ki a hóra.

A távolban nadrágok surrannak a réten. Gazdátlan cipőktapossák a fehérlő földeket. Színpadokra kötözött múzsák

9

hasadnak szét, mint a szilva. Pacsirták viszik messzire cső-rükben a ruhagombokat.

Szél támad. Elfújja a lányból maradt papírlapokat. A télifehérségben csak a hangjukat hallani, a zizegést, ahogyröpteti őket a szél. Valóságos kísértetraj, láthatatlan a ha-landók kíváncsiságtól vaksi szemei számára.

10

A jóstor

A kéményeknek támaszkodó hideg. Recsegnek a házak,kormot perget a szél.

Az udvaron végre kezdetét veszi a tor: kövér malacotráncigál egy fiatal lány. Hosszú, sötét haját az állat nyakaköré kötötték, láncként ezzel húzza a disznót. A lány fejehátracsuklik, torka csöve kidagad, ahogy vezeti maga mö-gött. Szőrös arcú férfiak érkeznek. Az ujjaik közt pengékcsillannak, és máris a serték közé szúrnak késeikkel. Adisznó bugyogva okádja ki sebeiből fekete lucskát, a fel-szálló sivítást röptében kapja el egy felettük elröppenőmadár.

– Kínozzátok csak, akkor adja ki a titkait! – figyelmeztetiőket a lány, szavai az arca körül gőzölögnek. – Netörőggye-tekvele' ha sikongat, pirosra kell festeni ezt az udvart, fe-ketére a szobát. A feje… A feje teli lehet finom szurokkal, ajövő ragacsos kóstolójával! De vigyázzatok, a hajamhoz neérjetek pengéitekkel!

Teknő tartó asszonyok vergődése egy távoli térben. A ki-ömlő vérforrás vörös pocsolyákká fagy. Gyermekek érkez-nek, és kacagva csúszkálnak rajtuk. Cipőjük aztán piroslábnyomokat hagy a hóban és a konyhában. Megperzseltszőr illata tapossa az orrokat. Vázába öntött belekből ru-gaszkodnak elő a gőzkísértetek.

– A vértől olyan fényes a hajam – vallja be a lány. Haj-szálai végén már egy teljesen kikapart malac fekszik. Négylába más-más égtáj felé mutat. – Ha még tovább fényesí-tem, talán végre körbeöleli fejemet a glória. Szőlőfürtökbencsüngenek majd róla a legszebb gondolatok. Fiúk fognakérkezni talán, körbejárnak, és szemezgetnek belőlük. A kismohók! Micsoda borok készülnek akkor!

11

Véres csigaként kúsznak végig az udvaron a leölt állatbelszervei. Szökni próbálnak. De vasvillahegyre tűzik őketa fickók, mielőtt még kibújnának a kerítés lécei között.

A tort ülők ekkor plédbe csavart ősz hajú asszonyt ve-zetnek elő a házból, akinek sovány kezében egy óriási ka-lapács villan. A szerszámot átadja a férfiaknak, akik kiverikvele a halott disznó fogait. Felmutatják őket a vénasszony-nak, aki tenyerébe véve, mint a dobókockákat, összerázzaőket, hogy aztán a hóra hajítva kiolvassa belőlük a szörnyűjóslatot: – Még idén leszáradnak az aurák testetekről! – köpia szavakat összeszáradt szája. – Síneket fognak teremni afák, és vonatokon érkeznek a kellemetlen vendégek, akikmegtapossák szobáitok gyöngéd arcát. Fenyőóriások! Be-felé nőnek mától a tüskéitek! Madarak a fákon! Leperegnekszínes tollaitok! Emberek, emberek! Idén sem lesz tavasz!

Erre tótágast áll az epegörcs. A gyermekek arcába rob-bannak a pálinkásüvegek, a szilánkok ejtette sebekből pedigszőrszálak hajtanak ki. A falubeliek megfogják egymás kér-ges kezét, és fájdalmasan így óbégatnak: – Kössétek cso-korba a fűrészeket, és keverjetek fűrészport a véreshurkába! Öntsetek lavórból forró vizet a tájra, elég már azörökös hóból! A felszálló kísérteteket verjétek láncra, és szá-rítsátok ki őket a padláson! Ha már puszta kézzel törni leheta végtagjaikat, végre vacsorázhatunk! Főzzétek puhára ahőmérőket! A jégcsapokból micsoda remek kolbász lesz!

Az indulat végül megakasztja a szavakat.Tehetetlen mérgükben tehát szurkálni kezdik a kiterített

disznó testét, miközben a lány, akinek még mindig a fejéhezvan kötve a négylábú, felsikolt: – A hajam! Ti ostobák! Szét-vágjátok tündöklő hajkoronámat!

És a pengék már valóban a fekete tincseket aprítják. Alenyesett végeket messzire fújja a szél, és ahogy póklábak-ként összekapaszkodnak a levegőben, varjak születnek be-lőlük. Károgásuk az ég torkának szegezett csontvázujj.

12

Az idős asszony hátat fordít az őrült gyülekezetnek. Szé-lesre tátja fogatlan száját, és titkon elkezdi belé pakolni avéres disznófogakat. A falubeliek észre sem veszik ezt, csakamikor már négykézlábra ereszkedik a boszorkány, és rö-fögve körbeügeti az udvart, akkor kapnak észhez: – Mármegint nem halt meg ez az átkozott malac, most szállt át alelke! Kapjátok el! Menekül a Varázsló, ott menekül! Szájá-ban szökteti az érkező tavasz ki nem mondott jóslatát!

A disznóasszony fújtatva kerülgeti a felé közelítő férfia-kat. Riadtan szökdécsel a kések élén, a vasvillák hegyénegyensúlyozó fények közt, majd átcsúszik a lábterpeszekalatt. Az orra egyre tömzsibb. Az arca már egy sertés habtólcsillogó pofája.

Ekkor elébe áll a megkopasztott lány: – Nincs márhajam, hogy lasszót dobjak rád… Egészen beleborzongokebbe a kopaszságba. Bűnös gyermek ez mind! Bicskákkal akörmük alatt születtek. Fájdalmas, fájdalmas velük a kéz-fogás. Persze ki tudhatná ezt jobban nálad?

A disznó meleg tekintettel néz a lányra, szeme könny-cseppekké olvasztja a lány arcára hullt hópihéket.

– Szabadíts ki innen, hogy láthassam én is a jövőt! – kériaz állatot. – Hadd üljek fel rád! Hagyjuk itt a csillagtalan ud-varokat, ahol sziklákon térdepeltetnek minket, és sót hinte-nek a szemünkbe! Pedig a lélek sosem olvad… Ó! Vigyélinnen Varázsló! Vigyél engem akárhová!

A malac lehajtja a fejét, és felengedi a hátára. Így vág-tatnak el, messzire ettől az udvartól, ahol belsőségek kor-csolyáznak a jégen. Ahol a pecsenye illatból bokorbaköltöznek a babonák. Ahol kristálygömböket főznek ki egyhatalmas üstben. Ahol a falubeliek végül bajszaikra tűzik akutyákat. A döglődők szőrös lábai soká rángatóznak még,karmaikkal jeleket vésve a levegőbe.

A havas mezőt disznó háton átlovagoló kopasz lány.Combját sörték csiklandozzák, kacagása sárga glóriát rajzolcsupasz fejbőre köré.

13

– Talán azt hiszed, téged vert láncra a hajam, de mostmár látom, végig én voltam rab! – kiáltja nevetve a malac-nak. – Többé nem húzza semmi hátra a homlokom!

A glóriából kicsöppenő bor, akár a vér, de az íze mámo-rítóan édes. Odafenn varjak csipegetik az égről a megpör-költ hús illatú felhőket.

14

Egy fiú vadászik

A februári hideg beleharap a vadászok homlokába. Egy fiúés egy apa szemvillanásai a szürke délutánt puhítják a ha-tárban. Zsibbadó kezüket lehúzza a puska súlya, mozdulat-lan ujjaik a ravaszon fekve álmodnak a körmökön játszószínekről.

– Az érzék a kulcsa! – motyogja az apa a fiú fülébe, ál-lára ősz borostát söpört az idő. A fiú bajsza ezzel szembenépp csak dereng. Pihék, amivel incselkedik a szél. – A jó va-dász közreműködik a peremmel! Mindennek a peremével,fiú! Még ha épp távol van is otthonától, árnyékként bújikmeg lelke mögött a háza! A puskagolyó rovarhad, ha kien-geded, elindulnak megkeresni a mézet!

A távolban fekete fák ágai hajladoznak, kopasz antennáikjeleket vésnek az égre. A fiú álmodozva nézi távoli táncukat,és arra a lányra gondol, aki tegnap este felmelegítette atestét a paplan alatt. Éjszaka surrant be az ablakon, hajá-ban üveggé változott könnyek csilingeltek - az örömé, a bá-naté egyaránt -, és közölte, mielőtt szokásához híven azágyába bújt meztelenül: – Lángok keltek ki a tetőcserepek-ből, és lelkem reggelre kincseket szórt az éjjeliedénybe. Azthiszem, végül csak terhes lettem. Gyermekünk megfogant,hiszen olyan elővigyázatlanok voltunk mi ketten.

– Az érzék a kulcsa mindennek! – ismétli meg az apa,deres tekintetéből bölcsességfogak hullnak a hóba, tavasz-szal majd virágok hajtanak elő belőle. – Ha madárra vadá-szol, érdemes tollakkal megtölteni a puskát, mert csak azhatol át rögtön csöppnyi szívükön. A hegedűt is egyedül ahúrokkal lehetséges megfojtani. A disznó is mindig megful-lad a vályúban, de fölösleges ezt ecsetelni. Ha kellően meg-alázkodsz egy vadállat előtt, azonnal elpusztítja a szánalom,amit irántad érez. Hej, sok módszer van fiú, ideje megta-nulnod ezeket, ha igazi vadász akarsz lenni!

15

Ez már jóvátehetetlen – gondolja a fiú, érzi, fején belülegy magzat növekedik. – Apa leszek ilyen fiatalon, ez az éntitkom. Meg kell tanulnom vadászni, különben megszöknekkezeim elől az állatok. A halál szagát lefeszíteni a dögökről,hogy kibéleljek vele egy barlangot szeretteim számára.Csakis így fűthetem gyönge testüket. De elfogadná-e valahais választottamat apám és anyám? Hiszen a röntgengép régkimutatta a két család közti pörlekedést. Szüleim negyvenkörme a harag koszos kikötője.

– Jönnek! – csattan fel az öreg, puskáját máris az égnekszegezi, a fák fölött sötét raj kavarog.

– Kár, kár! – rikoltanak a könyvek, ahogy átsuhannak fe-lettük, csapkodva. – Húzd meg a ravasz, kölök!

A dörrenések szögekként állnak a terpeszkedő csönd tes-tébe. Villanások, megannyi penge, és a kemény földbe csa-pódó, átlőtt kötetek. Sebek a lapon, a betűk vért csorgatnaka hóra. Az apa késsel szalad hozzájuk, hogy kivágja az ol-dalakat. A fiú is átlyukasztott vagy hármat, büszkén rug-dossa lábával a szétrepült papírokat.

A költészet átvág egy torkot a távolban. Megfagyottpásztorok állnak ki a földből kaktuszhegyként, és átszúrjákaz eget. Hóban felejtett lábnyomok repülnek át a fák között.Fegyverdörrenések csiklandozzák a világ hasát.

– Tyúhaj! – így az apa, miközben lő felfelé. – Esküszömeltaláltam egy nyulat a holdon! Nyöszörgése most elhozzaaz éjszakát, és legyalulja a bolygóról a nappalt! Hozd akönyveket, hatalmas tüzet rakunk, amely felforrósítja a hu-zalkapcsokat szívünkben!

Hiába. Lehetetlen a fákról amputálni a madarakat, vagykiöblíteni a költőkből a betűket.

És a lángok már az indigót nyaldossák. Madárnyomok afüstön.

– El kell mondanom neked valamit, apa – kezdi a fiú,hangja reszket. Az idős férfi rá emeli szürke szemét, és hir-telen egy kisbabát lát kicsusszanni a fiú fülén. Először a ko-

16

pasz fej tűnik elő, ahogy kilóg a hallójáratból, majd meg-születik a gyermek, és ott lebeg a fia feje fölött. A köldök-zsinór, ami összeköti a gyereket a fiúval, megfeszül. Az apafelsikolt, és a vállához kapja a puskát döbbenetében. A kis-babára céloz, és meghúzza a ravaszt, de a töltény csak azsinórt üti át. A gyermek léggömbként repül felfelé, a fiúpedig így kiállt: – Mit tettél, ó apám?

Egy újszülött lebeg a távoli fák ágai között. A távolbantüskék szúrják át a rózsát, és tükrök lőnek nyílhegyeket ahervadó tekintetekbe. Egy énekesmadár felöklendezi a sajátgerincét. Gyapjúfonalak gyóntatják az iszonyt: a függönyöklibbenésében lakó tündérek messzire szállnak keblükrevenni a repülő gyermeket.

– A legszívesebben lefűrészelném a fejed! – korholja azapa saját fiát, az idegsokk bemázolja monokliját. – Hány-szor hallottad tilalmam? Hogyan csinálhattad fel azt a lányt,pont azt? Hiszen te is tudod, dörzspapírral a kezében szü-letett! Az apja nem éppen érdemrend, az anyja pedig feke-tére festi a mosdótálat! Minden reggel fojtogatásnyomotmosakszik le a nyakáról, az örege soha sem borotválja a fe-jéről a hülyeséget! Alighanem a lány koponyájában is ottlappang némi förtelem! Úgy hallottam, rénszarvas fosik apadlásukon, és hajítóberendezéssel lövik a világba a trá-gyát! A sebek prímása hangjegyeket szúr a bőrbe! A tűpár-nában nevelkedők maguk is szúrnak, ezt nem tudtad?

A fiú nem bírja tovább hallgatni ezt a gyalázkodást. A jóvadász közreműködik a peremmel, jut eszébe. Végül fel-kapja a fegyvert, és tollakat lő édesapja hajába. Az öregettől megtántorodik. A könyveket faló tűz beköltözik oldal-bordái közé, és szavakat visszhangzanak: – A betűrágókszétszabdalják a papírcsákót! Felzabáltad gyermeked töre-dékeit! Az építés álom. A világ rácssűrűsége a szülő szigor-ból és az ostobaságból fakad. Ebből a kisfiúból már nemlesz főszereplő, milyen haragos most az író rád! Véged, temocsárlakó!

17

Rögtön hullaszemle virrad. Keresztszellő támad a lelken.A pihés állú fiú szárnyakat hajtogat a puskacsőből, és fel-száll magasra, utolérni saját gyermekét. Messze a falubanegy lány varrógépet szül, amely tollakat tűz a madarakra, amadarakat pedig fel az égre, hogy az eget végül a szerel-mesek lelkéhez varrja örökre.

A távolban egy édesapa kísértete guggol puskával a ke-zében. Láthatatlan golyókat dobál távolodó fia felé. Hóbahullt tehetetlen töltényeit varjak csipegetik fel, és elviszikaz írónak, aki kicseréli rájuk tolla hegyét. Egyedül ő látja,hogy nem is puskagolyók ezek, hanem bölcsességfogak.Egytől-egyig lyuk tátong rajtuk, fekete vonalakat vés velüka lapra.

18

A varázsló lányai

Aznap reggel egy gonosz varázsló érkezett a faluba. Sötétfelhőként lógott egy ideig a házak fölött, majd alászállvabefurakodott az ablakok résein, és mindenféle kellemetlen-séget hintett szét a házakban. Az egyik helyen kifeszegettea még szendergő család testéből a csontokat, és az udvaronmagát bolhászó, parányi kutya tányérjába hajigálta őket.Az állat persze éhesen vetette magát a jó falatokra, miköz-ben a házban az ébredezők sehogy sem tudtak belső vázuknélkül kikecmeregni az ágyból. Hiányzó állkapcsuktól telje-sen beesett a szájuk, így alig bírták kipréselni magukból aszavakat: – Milyen csepűrágás mennydörgött végig ezen aházon? Bőrünk szegélye akár asztalokat is fedhetne, és agyerekek, ó, a gyerekek, hogy hurcolják ma el a testüketaz oskolába?

Hamar híre szállt a faluban a dolognak. Az érzékenyeb-bek egyből fegyverekkel mosták fel a konyhát. De az igazikárok még csak ezután következtek: a varázsló, akár a gép-járműfüst, mindenhová bekúszott, és kiverte a ritmust. Tér-deket varázsolt a templomban imádkozók könyöke helyére,epét lopott ki a kesergők májából, és mind a pincében cso-portosuló boroshordókba csöpögtette azt. Szűzhártyát fe-szített a terhes anyák csatornáiba, és kibogozhatatlancsomót kötött a fiúk fitymájára, akik ettől valósággal meg-bokrosodtak. A fejében duzzadó fondorlatok mellbe vágtáka kislányokat, nekik attól kezdve befelé nő a keblük.

Zsongta hát egész délig ezt a tréfát. Förtelmes dagana-tokat ültetett a kimondott szavakba. Az alvó férfiak sper-májával termékenyített meg egy tehenet, ami ettől pár percalatt meg is ellette csúfondáros kölykét: délebédre már afőtéren totyogott egy patás kisfiú. Szarvai az eget szurkál-ták, és emiatt mindenki ördögnek nézte, ezért seprűvelütötték, vasvillával csikolták, ahol érték. Az hiába könyör-

19

gött: – Pattintsák ki szemükből a hülyeséget, hiszen tejetöntök a kamillateájukba, ne tessék engem ütögetni tovább!Ha kell, estig fejem magam! Vezessenek mán' egy istállóba!

Délutánra hátráltak az agarak. A fülekbe ültetett festőfameghozta palettatermését, így már mindenkinek világos letta tényállás: vaskos szellem paráználkodik a faluban.

– Majd én ráfektetem a lőgyakorlatra! – ajánlkozott egy-ből egy fiatal férfi, bajsza helyett kétcsövű puska merede-zett az orra fölött. – Az ezüstgolyó alaposan kimosolyogjaa belét!

– Ugyan már! – kárált erre egy idősebb férfi. – Hiszentudhatnád, Belzebub fasza még a harangzúgásra is áll!Hálót kell feszítenünk, hogy abba nyargaljon a szolgalelkű!

– Micsoda, micsoda remek ötlet! – Tapsikolt rögvest azegész falu, örömük megköszörülte a szökőkutakat. – Hátde miből tákoljuk?

– Tán a tündérek lelke megfogja ezt a járókelőt! –mondta a legidősebb asszony, aki olyan öreg volt már, hogyhalottégetés világította hátulról a fejét. – Fogjátok meg atündérkéket, nyessétek le a hajukat, abból fonjatok hálót!

Hamarosan előállították hát a legifjabb lányokat, és ku-pacba nyisszantották ilyen-olyan szőrüket. Drótszálak me-redeztek a hóból, a háló hamar el is készült, gyorsankifeszítették az ásítozó házak között. Csaliként kiállítottakegy nőt, aki így óbégatott: – Milyen remek, hogy így rög-zítve vannak bennem a kábelek! Semmiféle sérelem nemfütyül a szaruhártyámon, mosolyom íze olyan, akár a lep-keszárnyas mártásé!

A varázslónak nem kellett több, száguldott összegabalyí-tani a bélcsöveit, de azonnal beleakadt a hálóba. Az meg-feszült, és nem ismert irgalmat. Alighogy a falubeliek kezeiközé került az átkozott, máris feltűzték egy hosszú rúdra,és körbevitték az utcákon, úgy lobogott azon a kegyetlenszellem, akár az agyondicsért zászló.

20

– Na, most rajtunk a sor, hogy csúfolódó játékokba kezd-jünk! – kacagtak a rúd körül táncolók, majd összeszedtékmind a tyúkszart, és megdobálták vele a varázslót. Végül amegkopasztott állatok tollaiba forgatták a nagyhatalmút, éstűz fölött kezdték sütögetni, csak úgy csöpögött belőle abálnazsír.

Lovaglócsizmák érkeztek fenékbe billenteni. Fogcemen-tet öntöttek a fülébe, és többször is a lelkébe tüsszentetteka kérlelhetetlen orrok. Konfettit szórt minden utcalámpa.Kulcskarikákra tűzték a csikókat.

A falu tanítója pedig úgy-ahogy sínbe rakta az eltörtverslábakat, és az ujjongók közé ciripelte kicsorbult atlasz-fényét:

táguljon most a korátlagkábulatban dudorodik a korom

levest szülnek mind a tálakszerszám!

semmit se veszek tőled zokon

Csapkodó ablaktáblák zaja a lelkekben. A karokba köl-töző fekvőtámasz azóta idomítja a cserepeket.

– Egészen kevés hamut szórtam az eleségre! – mente-getőzött a varázsló, szemeiből vádlói felé dobálva a csilla-gokat. – És gépkocsivezetésre tanítottam az állatokat! Olyannagy bűn lenne ez? Fekete éjszaka a világ, ha nincsenbenne teátrum!

– Szép segget nem csipkednek a méhek! – zárták le atémát a falubeliek, azzal estére, mint valami madárijesztőt,kitűzték a varázslót a falu főterére. Bár a telet még ez semüldözte el, messzire elkerülték a települést ezután a döglöttkutyák, és a szárítókötélen is csak úgy röpködtek a rongyok.Filter nélkül is megfőtt a tea, mosakodni pedig zsákokbanis lehetett bármikor. Akkora jólét költözött a padlásokra,hogy meg is feledkeztek a varázsló etetéséről és itatásáról,

21

aki ettől szép lassan gyufaszálra fogyott, és lecsúszott a rúd-ról. Elindult hát gyújtogatni, és még hetekig hallani lehetetta titokzatos, tűzbe borult szobákról, ahol egyedül a fiatallányok haját falták fel a cikornyás lángok, örök kopaszságraítélve a rózsás arcúakat. A párnák ezután nem őrizték mega fejformájukat, testkörvonalaikat pedig libabőrök recézték.

– Ezt is a varázsló kopasztotta ilyenre – mondják mégmost is rájuk, ahogy éjfélkor kilesnek az ablakukon, és meg-pillantják őket meztelenül táncolni a holdfényben. Fenekükforog az éjszakában, az esztendők kavarognak kerek csípőikkörül, tekintetüktől tüzet fognak az istállók, énekük dalla-mára hunyorognak odafenn a csillagok.

– A varázsló lányai – így nevezik őket.Suttogásaik messzire repítik a lovakat. Mosolyuktól ki-

nyílnak a skatulyák, egyenest az ember szívébe taposnakgyönyörű lábujjaik.

22

Varjúnevelde

A csillagok ledörzsölik a havat a mezőkről. A tél persze nemér véget, hiszen ebben a faluban, a falu környékén mindiga legzordabb évszak tombol. Vagyis csak ritkán tombol, alegtöbbször hangtalan fekszik, kiterülve, mozdulatlan; a hó-pihék, mint a molylepkék, óvatosan kopognak az üvegen.

Egy félrehajított vödör tűnik elő a pillanatnyi olvadástóla fehérség alól. Belőle különös dzsinnként gyermeksírás go-molyog elő. Megszületik a csecsemő: hosszú köldökzsinórköti még a rozsdás fémketrechez, de hamarosan megérkez-nek a varjak, és éles, fakó csőreikkel szétcsipegetik a köte-let. Vér csöppen a zsinórból.

A varjak beszéde érthetetlen az emberi fül számára.Egyedül a kísértetek és az írók értik károgásaikat. A halottíró számára pedig nyitott könyvek ezek a gyászmadarak,amik most így beszélgetnek: – Milyen randevú véletlen ter-méke vajon ez a kis majom? – kérdezi az egyik.

– Valahol végigfekszik az ágyában egy lány, és arra gon-dol, túl sokat énekelt a nyáron – károgja a másik. – Aligha-nem üresen tátong benne egy lépcsőház.

– Nincs az a lány már sehol – szól közbe egy szellem,hogy felvilágosítsa a madarakat. – Édesanyja itt halt meg,a falu szélén, és a hóba ejtette a vödrét. Hiszen tudhatná-tok, ostobák! Ti kapartátok ki a szemét!

A varjak összenéznek, majd varázsütésre nevetésbe kez-denek. Kacagásuk az eget csiklandozza, amely maga is né-hány hópelyhet kuncog ki magából. Messze a falubanfelrepülnek a lovak, és elindulnak megkeresni az Égi istál-lót.

– Ugyan, ha mi mindenkire emlékeznénk, akinek kika-partuk a szemét! – feleli az egyik varjú. – Nagyon jó élni,nagyon jó meghalni. Tudja ezt minden lélegző. Ha pedig fel-

23

tűnik előtted egy sorompó sziluettje… már hiába kanya-rogsz!

– Akárhogy is – inti le a kísértet. – Az a lány akkor márterhes volt. A baba pedig oly nagyon meg akart születni, ímebben a vödörben fejezte be emberré változását. Most,hogy megszületett, már a ti dolgotok foglalkozni vele!

A távolban, a faluban valaki szekrényt nyitogat, és fo-gasra akasztja fekete fátylát. A fátyolból gőzként szállnakki a temetési sóhajok, jobbra-balra röpködnek, besuhannaka csukott ablak résein, és egy kisgyermek lelkébe költöznek,aki ettől rögvest gyászolni kezd valakit, akit még soha éle-tében nem látott.

– Majd teszünk mi erről a gyerekről, amiatt nem kellfélni! – szól az egyik varjú. – Én kitépem a nyelvét, azok ottpedig az orrát marják szét! Figyelj minket, mindjárt akcióbalépünk! Feltörjük kicsi fejét, akár a diót, és elfogyasztjukméhbeli emlékeit. Bár ki tudja, milyen ízük lehet ezeknek avödörben töltött napoknak…

A templomban kicsavarják az orgonák csöveiből a teme-tési szólamokat. Megöntöznek vele egy sírt a kertben, ettőlmélyen a föld alatt egyből gyökeret ereszt a koporsó. Jövőtavaszra fa nő ott, és gyümölcsöt hoz: az ágról lehulló ima-könyveket végül asszonyok szedik kosárba, hogy kitapossákbelőle Krisztus vérét.

– Ostobák! – rivall a madarakra a kísértet, és az egyiktorkának szegezi a töltőtollat. – A gyermeket fel kell nevelni!A ti dolgotok mától ez, szót ne halljak!

– De hát olyan csúnya! – hömpölyög nyomban a madár-károgás. – Nem vigyázunk mi semmiféle emberkölyökre.Lássa el magát, ha már erre a világra köhögte magát.

A kísértet a tarsolyában matat, és talál egy régi, régi ver-set. Ezzel kezdi fojtogatni a madarakat, akik hamar jobb be-látásra térülnek. Amikor kiszabadítják csőrös fejüket, rögtönmunkához látnak: elhullajtott fekete tollakból szőnek ruháta fiúnak, felszállnak, és megcsípnek néhány lovat, hogy ki-

24

serkenő vércseppjeikkel itassák a csecsemőt. Végezetülhoznak egy pár fényes csizmát.

– Sokkal tartozol ezért nekünk, kísértet! – mondja egyvarjú, azzal láncot rak a szellem lábára. – Majd ezt levesz-szük, ha egyenlítetted adósságod!

Útjára engedik a halott lelket, aki eltűnik a magában nyíltlépcsőház lefelé futó fokai között.

25

Téli bárányszüret

Juhok kaparják a havas mezőt patás lábaikkal. Mint a ku-tyák, úgy ássák a földet. Szimatolnak, láthatóan bűvöletbentartja őket valamiféle illat. Hamarosan előtűnik az egyik gö-dörből egy arc. Rég látott pásztoruk fáradt, beesett tekin-tete, lefelé biggyedő cserepes ajka.

– Báránykáim, báránykáim – mondja egészen monotonhangon, mint aki már semmi kedvét nem leli az állataiban,sem a viszont látott téli napderengésben, amely most újramelegíti kihűlt arcát. – Hagytatok volna a föld alatt, hogytovább kínozzanak a giliszták. Menjetek szépen haza!Engem megtámadott egy betegség, jobb nekem, ha idelennmaradok.

A birkák összenéznek, buta szemeikben némi értelemcsillan, ugyanakkor harag is. Elindulnak. Ahogy sorban lép-nek át a gödör fölött, egyszer-kétszer meg is tapossák gaz-dájuk felszínre került, holtsápadt arcát.

Odahaza a faluban ünnepség zajlik. Bárányokat sütneknyárson, mindenki a főtéren áll, és nézi a karóba húzott tes-teket. A sülő hús illata belengi az üres utcákat.

A birkák a határ felől érkeznek. Egy kislány végzi a pisz-kos munkát, a kezében hatalmas böllér kés villan, éle hosz-szabb még az arcánál is. A falu öregjei fogják le neki ajószágokat, a lány pedig szótlanul nyesi el a torkukat. A vércsöndesen áztatja vörös sárrá a havat, piros pocsolyák ke-letkeznek a gyermek aprócska lábai előtt.

Újabb bégető juhok érkeznek a faluba. A falusiak tehátújabb tüzeket gyújtanak, újabb nyársakat kerítenek. Óriásilakoma készül, már be sem tudnák falni azt a rengeteghúst, ami a tűz fölött barnul.

– Mennyit kell még megölnöm, nagyapa? – kérdezi vé-konyka hangos a kislány az egyik öregtől. A lányka kabátjatiszta vér, még a szempilláiról is az csöpög.

26

– Ahány érkezik – feleli az idős férfi. – Ahány csak a fa-luba téved.

Az érkező állatok sora pedig valósággal a végtelenbenyúl.

Egy juhász a botjával kaparja a határban a megfagyottmezőt. Mint ásót próbálja használni ezt a hatalmas pásztor-botot, görbe végével taszigálja ki a földrögöket. Lassú ésnehéz ez a munka. De végül eléri az egy láb mélységet, agödör aljáról pedig bárányfej bámul vissza rá. Az állat szá-nalmasan béget. A juhász nagyon megörül a viszontlátás-nak. Tovább ás, megpróbálja kiszabadítani a föld fogságábóla birkát, közben akaratlanul is meg-megüti hosszú pofájáta botjával.

Hamarosan esteledik. A horizont széle baljósan vörös.Sietnie kell. Tudja, egy egész nyáj várakozik még a mezőalatt.

A falubeliek most koporsókat ülnek körül. Mindegyikbennagy kupac hús gőzölög. Falatokat tépnek ki belőle ujjaik-kal, és esznek, anélkül, hogy egy szót is szólnának egymás-hoz. Egyedül egy tíz éves forma kislány guggol sírva azegyik nyitott láda előtt. Az előtte lévő koporsóban nincs sülthús. Halott nagyapja fekszik benne. Szeme csukva, arcabékés, úgy fest, mint aki alszik. A gyermek könnyei folynak,és vérré változva hullnak a hóba.

Újra kinő egy csonkig égett gyertya. Kihajt rajta a láng,majd leugrik a kanócról. Papírcsíkok a lakatlyukban. Az em-lékezet lehorzsolt sarka mögül elődereng a vesztőhely.

A faluban ünnepség zajlik. Szüreti felvonulás lépkedvégig a házak között vezető jeges úton. Végtelen birka-menet, az első hátán kislány ül, a kezében hatalmas juhász-bot, azzal vezényli a sort. A falubeliek katonakéntsorakoznak az út mellett. Zsebkendőikkel integetnek, ígyüdvözlik az érkezőket. Hamarosan kezdetét veszi a szüret,és előkerül az óriási taposókád.

27

A falu legerősebb legényei felkapják a bárányokat, sorrabelehajigálják őket. Majd felsegítik az asszonyokat, és meg-kezdődik a taposás. Az állatok fájdalmasan bőgnek, ahogycsontjaik recsegnek a falubeliek keményre kérgesedett talpaalatt. Hamarosan vérpatak kezd folydogálni a kádból kinyúlócsőből, bele egy hordóba.

A kislány elborzad. Már csak az ő báránykája nincs a ta-posóban, amin ül. De nyomban érkeznek a legények, hogylesegítsék a gyermeket a patás hátáról, és azt is a többiközé dobják.

A lány úgy dönt, megmenti a falubeliektől ezt a birkát.Meztelen talpával megsarkantyúzza az állatot, és a kezébenlévő hatalmas juhászbottal próbálja elgáncsolni az őket ül-döző férfiakat.

– Ne félj, kicsi báránykám, elbújtatlak a föld alá! – sut-togja vágtatás közben.

Temetés a faluban. Az öreg juhászt kísérik most utolsó útjára. Könnyekkel a

szemében ballag a koporsó mögött a falu apraja és nagyja.Legelöl az unokája, egy tíz év körüli kislány, a kezébennagyapja hatalmas botjával vezeti a sort a temető felé. Leg-hátul pedig a juhász árván maradt nyája lépked, patás lábukkörül a felvert hópelyhek kavarognak.

A koporsót leeresztik a gödörbe. A birkák előre lépked-nek, és lezuhognak a mélybe. Röggé váltan temetik be azöreg juhász koporsóját.

28

A kakasugrató

Egy pásztor radiátorokat legeltet a határban. A bordás ol-dalú fűtőtesteket a hóra fektette, és most azt figyeli, hogyangyűlik alattuk a tócsa. Hamarosan fiatal lány tűnik fel. Azédesapjának hozza az ebédet. Lábnyomai mintha utána set-tenkednének, de megérkeznek a varjak is, és felkapják őketa hóról. Az ébenfekete madarak össze is vesznek egy-egymélyebb, szélesebb nyomon, próbálják kikapni egymásszürke csőréből a falatokat, élesen károgást hajigálva ker-getőznek a horizont vonalán. Ahogy így marakodnak, kihullótollaik megülnek a kopasz fák ágain, mintha levelek volná-nak.

Árnyékok görnyednek az elhagyott szakállak fölé. Mi-csoda hűtőház, a szerelemgyerekek gerincének recsegéseszalmává változtatja az arcszőrzetet. A szél pengeként vag-dossa az ember bőrét, a fiatal lány pedig szorosabbra húzzaa kendőt arcán. Apja rezzenéstelen tekintettel figyeli némaérkezését, ahogy nagyobbá változik egy szem lánya mindenmegtett lépéssel, végül már akkora, hogy betölti a teljeslátterét.

Ekkor megszólal: – Nem kívánok telhetetlennek tűnni…– kezdi. – De remélem, a jó anyád nem csak szalonnát ésszáraz kenyeret küldött ezúttal is, mert már cölöpverés köl-tözött a velőmbe. Pazarolni nem szeretek, ezért amit nemeszek meg, azt a testemre hímzem, de ettől már a hónalj-szőröm teljesen vízálló. Valósággal megfoghatatlan akezem, a kenyérrel agyonütöttem tegnap este egy farkast.Egyből kiesett a száján a saját koponyája, abból pedig mi-csoda sötét dzsinn tekergett az égre! Rögtön megrövidítettea nappalt.

A balsejtelem megkeményszik, akár a hálóba akadt lé-legzet. A lány a fejét rázva teszi le apja elé a kosarat, ésemeli fel a rongyot, ami alatt – persze mi más is lenne –

29

szalonna és kenyér kacsint az öregre. Bicskát megint nemhozott a lány, így az apjának körbe kell szaladgálnia a pusz-tában, hogy elkapjon egy varjat, és letörje a csőrét, amivelaztán falatokat vághat magának.

– Miért, ó, miért mindig szalonna? – korholja a lányát azidős férfi, persze felesleges kérdeznie, tudja a választ. Fe-jében gyógyüdülnek a sóhajok.

Azért a lány csak mondja: – Hiszen te is tudod, apám!Amióta kivájtuk a tehenet, alig ad tejet! Kifektetett belei apadláson vihognak, napok óta nem alszunk miatta! Az ahang… Akár a hallójáratok kalodája!

A kötött kesztyű sebeket hasít a kézbe, amiből lepkékszállnak elő megkeresni az olajfoltokat. Röpcédulákkal űzikmesszire a lépfenét. A lódoktor szalmaszálat ültet be a kan-cák csontjai helyére.

– És a kecske? – morog a férfi. – És a tyúkok? Micsodabálokat rendeztünk régen a baromfiudvaron? Hogy muzsi-káltak a tojások! Emlékszel még? A kakason vágtattam,amikor még elég pirinyó voltál. Átugrottam vele a legmé-lyebb árkokat! Büszkeség pukkant a melledben!

– Már a kecskét is nyújtófa alá tettük. Lapos, azzal terít-jük az asztalt. A tyúkokról, a kakasokról pedig ne beszéljünkinkább! Sokszor megüzentük már, hogy valahányszor elvág-tuk a nyakukat, kiözönlött rajta a hangjuk, és azóta is fel-hőbe tömörülve a környéken kering a sok-sokkotkodácsolás. A húsukat persze rágtuk egy ideig, de érző-dött rajta, hogy zsarnokoskodik fölötte valami gyulladás.

– Akkor hát szalonna! – hagyja rá az apja egy legyintés-sel, amely messzire száll, és a távolban elfújja az ágybanfekvők álmait. – Amíg még szalonna terem édesanyádnyelve alatt, majd megélünk valahogy!

Az égen lovak repülnek át. Csúf szirén a február. A lánybő ruháján belül farsang zajlik, de az apa mit se vesz ebbőlészre. Ördög maszkos fiúk mászkálnak a test hajlataiban,kezük a fehér bőr papírját hajtogatják. Néha ki is esik egy-

30

egy beöltözött legény a kabát ujjából, de az apa nem figyel,és az nyomban visszabújik. Halkan felkuncog ilyenkor alány.

– No, majd, ha meghízik végre a nyájam! – Gomolyog-nak bajsza alatt a férfi szavai. – Egészen hazáig úszok velük,és akkor gondotok lehet a késekre! Ha belegabalyodnakpengéinkbe a radiátorok, felzabáljuk forró lépüket!

A lány arca most elkomolyodik, ahogy végignéz a kietlenpusztán: – De hát apám… Csak nem akar elfogyni idekinna tél.

Kardcsörtetés a koponyán belül. A soká macerált hótor-laszok dicsekednek: – Jöhet forró vasparipákon a jó apád,drága leány, a világ széleit tovább billegetjük! Átháríthat-nánk a csendet egy következő évszakra, de úgy sem kapa-rod ki belőlünk az akaratot!

– Elfogy egyszer ez a rengeteg hó! – motyogja a férfi aradiátorokra mutatva. – Addig fűtök, amíg szőrcsomót nemszarik a folyamőrség!

– De apám! – vág közbe könnyes szemmel a lány, acseppek azonnal megfagynak, és jégvirágok szirmaikénthullnak a földre, az apa szigorúan odébb rugdossa őket, aradiátorok felé, hogy kezelésbe vegyék. – Mikor látott utol-jára a kapukerítés? Téged sem ezért kopíroztak a világra!Hiányzol már nagyon odahaza! Édesanyám csak ül a kan-dallónál, és dobálja a tűzre a fejéből előhúzott gondolato-kat! Összegyűjtötte már a fürdőszobában hátul hagyottborostádat, és megtöltötte velük a párnáját, de így meg arémálmok nyomkodják a hátát! Csinált belőle kefét, de ahajszálak közül nem tudta még kisöpörni a balsejtelmeket!Amióta itt vagy, visszafojtja a lélegzetét, és felfúvódott tü-deje már a padlás talpát csiklandozza!

Kandallóban hentereg a keresztszél. A vásznon roska-doznak a megfestett hétköznapok.

31

A lány tovább is folytatná, amibe belekezdett, de ekkoregy busó maszkos, vihogó legény hull ki a kabátujjából aföldre, és ezúttal az apja is észreveszi a csalafintaságot.

– Hát ez a suhanc meg kinek a kitérővágánya? – hördülfel az öreg, de erre még egy fiú fordul ki az elpirult lány ru-hájából. – Az anyádat, te lány! Hiszen ezek a legotrombábbnászajándékon is túl tesznek! Egészen olyan a fejük, minta csatornafedő!

A lány ekkor döbben rá, hogy az apja nem ismerhet rá afiúkra, hiszen farsangi hacuka van mindegyiken, így sorrarázza ki magából a huncut, ördögmaszkos legényeket

– Ezek az én kis patás sátánkáim! – kacag fel a lány. –Vagy abba hagyod, hogy itt a határban ültetgeted a mele-get, és hazajössz végre, vagy rájuk parancsolok, és egye-nest a pokolba cipelnek, vasvillával szurkálni ki belőled atragédiát! Tovább ez már nem húzódhat, apám! A férj akkoraz igazi, ha távol tartja a háztól a légnyomást, a becsületesapa pedig a vályoghoz szögezi a tetőfényezőket!

A radiátorok kórusba állnak, és így szól harsogó énekük:Szemtanúkból főtt lépfene, csupán néhány óra, nem lesztél már reggelre!

– Hallhatod, te lány, maradnom kell még! – könyörög azapja, a szemében gyermek zsugorodik. Betegszabadságrabocsátják a kórházakat, és lábra húzzák a cipőkoppanáso-kat.

– No, hát akkor, munkára ti ördögök! – Önti el a lány alagúnát. Hirtelen a maszkos fiúk, miközben megnemesítiőket a csontokból előcsiholt meggyőződés, felugranak a ra-diátorok hátára, és vágtatni kezdenek velük, hosszú csíkbanolvasztva meg a határban a havat. Mögöttük egyenes, fe-kete földvonal virít, amit felgöndörít a lány, és megkötözivele az apját. A végét az egyik vágtató radiátorra dobja,akár a lasszót.

– Utazunk apám! Makrapipa! – azzal felül az apjára, éssuhanni kezdenek, repíti őket maga után a pusztán tovaü-

32

gető radiátor. Még hallani, ahogy az apa így kiállt: – Gátoldmeg az állatokat! Reptében eszem meg ezután a szalonnát,csak álljunk meg!

De a lány nem hallgat rá. Szétkergeti az illatokat, éshosszú ujjaival lepöcköli a fák ágairól a fekete tollakat. Avarjak ezt látva szörnyű károgásba kezdenek, lépcsőketokádnak az égre, amin törött lábfejek táncolnak. Körmökhullnak a tájra és a falura, cserépként ülnek meg a tetőkön.A permetezőpalack bemászik a szerelmesek ágyába.

Az apa nem ellenkezik tovább: gondolatban már otthonjár, felesége szerető karjaiban fekszik, kicsipkedi a tenye-rébe fúródott percmutatókat, és lecsiszolja pupillájáról aszürke felhőket. Álarcot ölt, bemászik a nő ruhájába, körbejárja a mellek domborulatát, bekukucskál a völgyekbe, éscsókot csíptet a drága köldökbe.

Ideje megülni hát a farsangot – Látja be.Kerít majd egy kifent torkú kakast, átugorja vele a fele-

sége bőrébe nőtt hosszú és végtelen ránc-árkokat.

33

Párnamáglya

Lefesti a falut az álom. Lakatlan taktus sistereg a földutakfelett, az Égi istállóban pedig kiengedik magukat a lovak akarámból. Az éjszaka gyapja: defektet kapott szívek dobo-gása peckeli az óramutatót, a szerelmesek összebújnak, ésmásolatot készítenek a holdról.

A gyermekeket már mindenhol paplan közé dugták. Egyszobában, ahonnan már kimazsolázták a fényeket, két kisfiúfekszik az ágyban. Az egyikük fejében álomképek pislákol-nak, a másik még az ébrenlét felszínén imbolyog, akár egykivilágított bója.

Néha kipillant az ablakon: az éj zománcát kiégették acsillagok. Távoli nyerítések gomolyognak a kéményekbőlszálló füstfelhők között. A falu horkolásától recsegnek-ro-pognak a falnak támasztott magányos létrák.

Telnek a percek, hurkot kötnek az órák – ez a fiú mégmindig ébren számolja a távoli kutyavonyításokat. Lábujjaitdörzsölgeti, félholdakat rág a körméből – gondolatai szün-telen galoppoznak a homloka mögötti színpadon.

Egyszer csak szörnyű nyikorgás hűti le a szobát, ahogylassan kinyílik a ruhásszekrény ajtaja. A méretes faláda,amelyről banánfürtként csüng mindig a dohszag, feltárul,mintha egy éhes vámpír koporsójának a fedele nyílna ki azéjben. Micsoda dögvirág. A nyikorgó hangot leszámítva tel-jes a csönd: egyedül a fiú bordarácsai között verdeső szívhullajtja tollait. Az ifjú tekintetben rettegés hízik, a takarótmagasan az arca elé húzza, és majdnem fel is köhögi a tor-kát szorító éles sikolyt, amikor azt látja, két hatalmas feketeszem bámul vissza rá a korommal kimeszelt szekrényből.Egy ló irdatlan pofáját pillantja meg a felakasztott ruhák so-rakozó kísértetei közt, izgatottan emelgeti óriási fejét. Fúj-tat, majd patái máris a padlón koppannak, amikor előléprejtekéből.

34

Több se kell a fiúnak, teljesen magára húzza a pokrócot.Hallgatja, ahogy az állat lábai az ő és az öccse ágya közöttkocognak. Olykor halkan prüszköl, ilyenkor habos nyál csöp-pen mindkét takaróra. Mit akarhat ez a paripa? Mintha va-cillálna. A fiúnak pedig már rég segítségért kellett volnarikoltania, kizökkenteni hangjával az éjszakát, mégis kép-telen a síráson túl bármi másra. Amikor némi erőt veszmagán, akkor is csak annyi telik tőle, hogy kilessen a takaróalól, és attól, amit ezután lát, rögtön összenedvesíti a pi-zsamáját.

Istállószag derengése. A ló – hatalmas, mogyorószín te-livér, izmai betonból, szemei csillogó bogártojások – a kis-testvére ágya előtt áll, és tócsába csöpögteti a nyálát. Majdszélesre tátja a száját, a szélesebbnél is szélesebbre, akárvalami anakonda, úgy akasztja ki állkapcsát, amely márisakkora, hogy elférne benne egy ember feje. De még ennyi-vel se éri be, tovább tágítja azt a szörnyű, habos pofát;benne a fogak élesen meredeznek, akár a kagylók. Csont-recsegés, mintha ágakat törne valahol a szél, egy hatalmasgyomor korgása, majd zsupsz, akár kígyó a malacot, márisnyeli el az ágyban fekvő gyermeket. Idáig tartott a csönd,a másik fiú kidobja szájából a megérlelt kiáltást, a paripapedig nagyot nyel, és a gyerek felé fordítja hosszúkás fejét.Szemeiben arcok olvadoznak, az egyik ilyen arc az elnyeltkisgyermeké. Ezt látva a kisfiút oldalba billenti végre a bá-torság. Felpattan az ágyból, a párnáját nyeregként a meg-termett patás hátára dobja, és maga is felugrik rá, hogyszavaival vakolja ki a kegyetlen éji kísértet fülét: – Gyí, tegörény! Addig csörtetem csontjaidat, míg fel nem okádoda kisöcsémet! Kifullasztlak, te szerencsétlen, behorpasztomaz oldalad sarokcsontommal!

Deszkákat rázó nyerítés a válasz, a paripa felágaskodik,de levetni szigorú lovasát nem tudja, így hát nekirugaszko-dik a szoba ajtajának, és áttöri azt. A hátán szorosan ka-

35

paszkodó gyermek felperzseli dühös tekintetével a sötétsé-get.

– Gyí, gyí, te őrült! Soha nem eresztelek! – sikongat, aló pedig máris a konyha felé tereli magát, átugorja a szek-rényeket, sörényébe kanalak és villák akadnak, majd áttöregy újabb ajtót, máris a hold-meszelt udvaron kavarog. Or-rából pára szökken, az arcokat felemésztő gyilkos lángfüstje.

Erre a felfordulásra aztán álomjárásba kezd a falu. Sárganégyzetek gyúlnak a havon, ahogy kitárulnak mindenhol azajtók, és máris felsorakoznak a hálóingek. Hátrafelé járvagyülekeznek a főtéren, ahol hatalmas tüzet raknak a pár-náikból. Szemeik csukott ablakok, hajukból borítékokat fújki az éjszakai szél.

– Ma éjjel veszett a csönd! – kárálják. – Világítótornyokmögött bujkál a hold, és a félelmek tartanak házkutatást!Hozzatok számszeríjat! Lelőjük a fényes borsókat az égről!

A fiú átugrat a párnákból nyíló lángszirmok fölött, oda-vissza röpköd az alvajárók sorakozója felett. Olykor túl ma-gasra száll, ilyenkor kezét végighúzza az égen, és ahogyujjbegyeit csiklandozzák a pihék, rájön: egymás mellé fek-tetett varjútollakból áll az éjszaka. A rések közül világító nappedig maguk a csillagok.

A falubeliek most ágyakat vontatnak a hóban. Bicskákkalbábukat faragnak belőlük, és sorra a máglyára dobáljákőket.

– Csiklandozza fületeket az elmúlt éjszakák megannyiálma! – kiabálnak. – Ültessen hamut fejetekbe a minden-napi felejtés!

A bábuk erre életre kelnek, és jajongásaiktól messzireszaladnak az ágy alól az éjjeliedények. Kalapácsok vesziküldözőbe a macskákat a padláson, fejükből kiütött fénylőszemeik szentjánosbogarakká változnak, és körbe dongjáka kifeszített ruhaszárító-köteleket.

36

A villanyvezetéken kötéltáncos járja a csárdást: sarkaszikrákat ver, a fényzuhatag alá lányok állnak lemosni ma-gukról a fekete hajszínt. Szőkén futnak aztán szét az éjsza-kába, a fejüket övező fény, akár a glória. Ragyogó hajszálaikösszecsipegetik a szívszerelmet, szempilláikon fennakadnaka hálószobában visszhangzó buja nyögések.

Sok-sok rovarlábat növeszt egy udvaron fekvő vasvilla,és elindul, akár valami százlábú, hogy lábikrán szurkálja azegyhelyben ácsorgókat. Eközben a nyargaló fiú már a ló lo-bogó sörényét tépkedi, aki fáradtan kiokádja végre az el-nyelt, szendergő kistestvért, egyenest a falubeliek lábai elé.

– Tűzre a bábukat! – zsongnak az alvajárók, azzal ma-gasra emelik a még mindig álomban kalimpáló gyermeket.

– Ti őrültek! – kiabál odafentről a ló hátán ülő fiú. – Nembábu az, hanem az egy szem kisöcsém!

De már vetik is a tűzre. Füleikben gyertyák fészkelnek,amiket nem gyújt meg a szó.

– Ne! – sikolt a lovagló, és próbálna lekecmeregni a pa-ripáról, próbálná zabolázni az állatot, de az tovább gyorsít,egyre feljebb és feljebb repül, suhan, csíkokba olvadnakmellettük a csillagok. Kiborul az éjjeliedényekből a vitriol.Behorpadnak a bölcsők. Szarkalábak fojtogatnak egy gu-lyát.

– Soha nem eresztelek! – szólal meg váratlanul emberihangon két nyerítés között a paripa, azzal hatalmasat prüsz-köl, és még tovább emelkedik. – Majd elviszlek én az Égiistállóba! Ott szépen kifőzzük belőled a kányát! Szivárvá-nyokkal verjük hurkásra a segged, kipeckeljük a szemed va-rázspálcákkal!

Azzal eltűnnek a falu fölött gomolygó sötét füstben. Agyereksírás permetként hull a falubeliekre, eloltja a tüzet,felgyújtja a villanyokat a fejekben. A korom még egy ideigmasszírozza a vályogépületek hátát, majd páncélt képez acsönd.

37

Valaki vontatókötelet dob végül a hajnalra, a legényeksorba állnak, úgy húzzák. Kakas téblábol a tetőn. Lecsípi azégről a holdat.

38

A nagybeteg

Mesékből a kérész, a hullócsillag boszorkánypróbája. A lányvégül az ablakba áll, csúzlival a kezében, kikaparja a szem-golyóit, és egymás után lövi ki őket a felhők közé.

– Induljatok világot látni! – így sikkant utánuk, a szemekpedig magasan átrepülnek a hóval fedett háztetők felett.Madarak állnak félre, hogy utat engedjenek. A szemgolyókvégül egy határban őgyelgő tehén oldalába csapódnak, mé-lyen a bőr alá, a húsba fúródva, a fájdalmas bőgés megrit-kítja az égen a felhőket.

A törekvés kitöri a lábát cigánykerekezés közben a sar-kon. Bánat tömíti az ereszeket, sót hordanak a csipkébe ahangyák.

– Micsoda fogoly vagyok én ebben a házban. – Ül levégül a földre a világát vesztett lány, és bosszúsan csap azöklével a padlódeszkára, hiszen a szemei nélkül már köny-nyezni is képtelen. – Kalickám ez a falu, a kulcsát talán ma-gasan odafenn őrzik.

Ezek a szavak bevonszolják a szobába görbe hátú anyját,aki riadtan a szája elé kapja a kezét, és félrenyel egy sikolyt,amikor megpillantja a lány arcába nyílt mély gödröket, ame-lyekben egykor csodaszép kék szemeit őrizte. – Milyen os-toba vagy, édes lányom! Ó, azok a gyönyörű gyöngyök! Nokelj fel gyorsan a földről, még beléd költözik a tüdőgyulla-dás, aztán evezőlapáttal kell fésülgetnünk a melledet!Látom, a nyelved mögött már a torokgyík hahotázik, a fo-gaidat egészen megritkítja a kihűlés!

– Elég már ebből a folytonos féltésből, anyám! – csattanfel a lány, de túl gyenge a valódi tiltakozáshoz, hamarosanfelkapják a kezek, és az ágyába fektetik. Bekenik szurokkal,majd rádobják a paplant.

– Innen bizony ki nem mozdulsz, kis hölgy! – figyelmez-teti az apja, a szeme sarkába tapasztott gittbe ragadt legyek

39

döngicsélésétől hangos a szoba. – Tudod, hogy milyengyönge kis teremtés vagy! Ha a konyhába mennél, egybőlbeléd másznának a kanalak! Ha rálépsz a küszöbre, a láb-körmöd alá szorulnak a férgek. Mindenféle csúnya bacilusfutkos benned, ezeket csak mi látjuk, az arcod összetörikmég a párás levegőtől is!

– Egyedül a fejetekben létezik az én nagy gyöngeségem!– bizonygatja a lány, de máris levest főznek neki a biliből,és a forró lé beforrasztja száját. Az ég kanócát gyújtogatjaa nap. A szívekbe nyílt kapukat eladják a falubeliek, a sze-lekbe dobálja horgát egy pecabot. Sátorverés tüdőben; ahullámok közé szorult pipafüstből surran a sopánkodás.

Délután van, csöndben kávézik a család. Épp a kocka-cukrokat potyogtatják a legyekből főtt fekete lébe, amikoraz apa ráismer az egyik cukor édességében lánya tekinte-tére. Ez nyomban ötletet ad neki. Odalép hát az ágyhoz, éskét szem kockacukrot ejt a lány fejébe nyílt vörös kráte-rekbe – egy-egy kockát mindegyikbe.

– Odasüss kis szűcs! Micsoda szépség az én lányom! –bizonygatja a férfi a lány új cukor-szemeire mutogatva. Azmeg nagyokat pislog velük, de továbbra is csak egy tehénmozgolódó belsőségeit látja. – A legszívesebben vitrinbetenném, és nézegetném reggeltől estig. Néha ugyan lepo-rolnám róla a pókpiszkot, vagy átmosnám a kaszapengével,de ennyi. A legszebb madarakat kalitkában kell tartani, szóse róla!

Az égből hulló nyeregtáskákat felgyújtják a falusi gyere-kek. A főzőfazékba hajított patkókból kifő a balszerencse.Hol volt, hol nem volt, beköszönt az éjszaka: az apa azágyában fekszik, hosszú szakállát átnedvesíti az álom. Ahomlokán apró balerinaként pörög a lánya, hófehér ruhá-ban. Lábujjbegyei alig érintik az öreg bőr vájatait, valóság-gal lebeg a lehunyt szemek között. A kockacukrokfelragyognak szemgödreiben.

40

– Ó, apám, drága apám, én drága apám! – így sóhajtozikaz apró táncos. – Kérem, egyre csak kérem azt a csúnyatehenet, hogy adja vissza szemeimet, és rúgja őket mesz-szire. De ostoba, gonosz állat az, ő sem akarja, hogy bármitis megpillantsak a világból. Kalitkában élek, elfogadom.Mégis, a legszívesebben elrágnám a torkotokat, és a vére-tekben fürdenék ilyenkor éjszaka. Hát nem ezt tenné min-den ketrecben őrzött állat a gazdájával? A madarászokatleginkább a madarak gyűlölik.

Mágnespatkók az égen. Zöld fullánkok, padlódeszka,deszkapadló. Édes mézet pityeregnek a cukorkaszemek azapa szájába. A száj megtelik a folyékony arannyal, amitől aférfi fuldokolni kezd.

– Ó, apám, ó szépséges apám! – siránkozik a lány, mi-közben az öreg vergődik a paplan között, összegyűri lábávala lepedőt. A lányt felkapja valamiféle szél, körbe repíti aházon, közben teli sírja mézzel a horkolással kipeckelt szá-jakat, míg aztán ki nem huny a fény az összes családtagszívében.

A zárókilincseket eszik a hangyák. Lúdtollak nőnek a ka-laptartókra, a húsklopfoló kiveri az üdvözlégyet a padlásraakasztott húsokból.

A lány kifelé mászik az ablakon, majd futásnak ered:meztelen talpa keskeny lyukakat hagy a hóban, amiben ha-lott hangyák fekszenek.

– Milyen édes a levegő, milyen kerek a világ! – kiáltozika lány az éjszakába, szőke haja az égig száll, megcsiklan-dozza a holdat takaró felhők hasát. Az éj erre felkacag né-hány repülő lovat, akik a magasban ügetve követik aszökevényt.

– Nyihaha, hogy fut ez a zsoltárporoló! – kacag az egyikparipa, a szemeiből villámok cikáznak, majd köhögésbekezd, a pofájából előugró férgek egyenest a lány hajába po-tyognak.

41

– Hogy szalad bizony a csirkefürdető! – kontráz rá amásik, és az is krákogni kezd: a szájából kihulló csótányoka lányra potyognak, bemásznak lobogó hálóingébe.

– No, nem sokáig lesz ilyen serény – nyihog a harmadik,majd megállnak egy felhőn, és nézik, ahogy egyre lassulodalenn a szökevény. Végül már tipeg, majd a mellét mar-kolva összeesik.

– Vésheti ez is a sírját a sziklakertben! – Biccentenek aménesek, azzal eltűnnek az egyik felhő mögött. A com-bokba fúrják magukat a lovaglóostorok, a vizesárok meg-telik nyomdafestékkel.

– Ó, apám, ó, anyám! – köhög a lány, arcát világító pe-nész pöttyözi. – Miféle férgesség költözött hirtelen belém?Érzem, ahogy fellegel belülről a láz! A torkomat mintha csa-lánnal csapkodnák! Bárcsak maradtam volna a jó melegszobában, ahogy mondtátok! Bárcsak itt lennétek, hogy ki-mossátok belőlem a bajokat…

Azzal lefekszik, hagyja, hogy betakarja a hó. Talán aztképzeli, otthon van, és a paplan ereszkedik ilyen finomanrá. Reggelre már csupán egy hatalmas dudor, egy gyűrődéső a téli föld lepedőjén. Tehénbe zárt szemei áttetsző üveg-golyók. Az állat nyakában ritmusosan jár a kolomp. Minthatemetésre hívná össze a falut. De a falubeliek ki sem moz-dulnak a meleg szobákból.

Egyedül a padlódeszkák nyikorognak fájdalmasan,akárha bosszús ököl ütögetné őket. Talán bebocsátásra várókísértet, aki azt képzeli, megtalálta a túlvilág ajtaját.

42

A szülész-szabász

Aznap reggel ismét szüléshez riasztják az ifjú szabót. A köz-ség legidősebbjei szerint az Égi istállót lakó gonosz szelle-mek patája lehet a dologban, az ördögök újabb tréfája,hogy a falu asszonyai egy varázslatos estén – függetlenülattól, hozzábújtak-e szerelmesükhöz, vagy sem – egyszerreestek teherbe, és alig két hét alatt mindenki ki is hordtaméhének gyümölcsét.

A falura szórt fekete mágia része volt az is, hogy az ösz-szes bába, aki ezeknél a szüléseknél máskor segédkezniszokott, egy házról házra ugráló égő csipkebokor miatt rög-tön elporladt, szürke hamuvá vált, amit aztán messzire fújtaz északi szél, hogy sötétre fesse vele az eget. Így maradttehát a szülés levezetése a falu szabójára, aki értett is né-miképp ehhez a dologhoz.

Persze micsoda meglepetések érték ezt az embert! Azégből szórt terhesség sosem hasonló a megszokotthoz: alegkülönfélébb dolgokat kezdték el szülni az asszonyok. Azegyik varrógépet hozott a világra, a másik ettől szerencsét-lenebbül járt, mert belső kelyhében egy méretes konyhakésnövekedett, ami persze a döntő pillanatban hosszábanvágta ketté a szülőcsatornát. Szerencsére a szabólegénynekmindig volt cérnája, de egy idő után belátta, hogy könnyebblesz mindenkinek, ha ezután azonnal császármetszéssel in-dítja a dolgot. Az egyik nőből, miután felvágta a hasát, hé-liummal töltött lufik emelkedtek ki, egy másikban méretesharcsát talált, amit sehogy sem tudott kiszedni belőle. Azállat nyálkás teste folyton kicsúszott ujjai közül, és vissza-plattyant a nő nyitott méhébe. Pecahorgot kellett kötnie cér-nára, és úgy kifogni az asszonyból a bajszos halat,miközben a nő megállás nélkül kárált: – Nézze, tiszta apja,aúú, tiszta apja, én mondom! Áú! Persze a csuda érti, ho-gyan is lehetne az övé, hiszen… áúú!… félévente egyszer

43

tárom szét a lábamat neki, azt is csak akkor… áú… amikormár a plafonon galoppozik kínjában. Előtte persze telihor-datom a szobát tükrökkel! Áúúú! Hogy minden porcikámatmegnézze a legkülönbözőbb szögekben, és sorra dicsérjeőket. Áú! Ezután egyesével számoltatom meg vele a hajam,így az egész hűhó eltart vagy négy napig. Áú, áú, áú! Nem,ez mégsem lehet az övé. Hiszi a piszi!

– Ne mocorogjon már annyit, különben még magábavarrom az ollót, vagy netán tűket fog pisálni! – mordul rá aszabólegény, majd oldalra pillant, és a tekintetétől dara-bokra robban egy teáskészlet.

Aznap vacsorára megsütik a halat, a falubeliek pedig ösz-szedugják fölötte a fejüket, mit tehetnének a közéjük me-részkedő gonosz szellemek bűbájai ellen.

Légikatasztrófa! – mondják, a riadalom pedig a szem-gödrökbe hány. Forgógyűrű. Kicsavart kecskelábak kupacbadobálva a kertben.

– Az Égi istálló – rebegi egy idős asszony a beavatottak-nak. – Ahonnan a gonosz szellemek, a kegyetlen varázslókérkeznek lóalakban ebbe a faluba. Külsőre olyanok, mintakármelyik más paripa, csak ha mélyen a szemükbe nézel,akkor ismerhetsz rájuk! Ha valakire rápillantanak, megpró-bálják ellopni a lelkét. Akiét sikerül elnyelnie egy ilyen lónak,vagy akár lecsippentenie egy keveset belőle, annak örökremegjegyzi hatalmas sötét szeme az arcát, és ha ennek atáltosnak a szemébe néztek – bizony, mondom néktek – si-koltó arcokat láttok keringeni a szemgolyójában! Ha pedigkéssel sebet vágtok az oldalába, sikolyok szállnak elő amegnyílt bőr alól! Az ég lovai!

A libabőr fűrészfogai, az ijedősebbekkel most akár fát islehetne vágni. Varjak feszegetik a lépcsőfokokat, majdmesszire szállnak velük. A falubeliek félelmükben elűznekminden lovat a környékről. Kiengedik őket a karámokból,nem is nézegetik már a szemüket, szellemek-e vagy sem,egyszerűen botokkal ütnek jó nagyokat a hátukra, és figye-

44

lik, ahogy eltűnnek a horizont vonalán. A falu határa teli vanmár a háztól elűzött csikókkal. Bánatosan túrják a havat, aszájukból kilógó könyvlapokkal játszik a februári szél. Az or-rukból kélt párában szellemek incselkednek.

Másnap reggel ismét szüléshez riasztják a falu szabóját.Bevezetik a szobába, ahol már verejtékben fürdik egy ti-zenöt éves lány. Mellette állnak a szülei, tanácstalanul tör-delik kérges kezüket. Törött lepkeszárnyak hullnak apadlóra. A patak összevérzett függönyt cipel. A kavicsok le-súrolnak róla egy régi ablakon át rávetült látképet. Olajfolt-ként lebeg a vízfelszínen.

– A művelet olyan egyszerű, mint leszüretelni az inguj-jakat! – kezdi a szabó, és ezzel a magabiztossággal mármeg is nyeri magának a háziakat. Az anya vizet forral, azapa előveszi a pálinkásüveget.

A szabólegény ránéz a vajúdó leányanya domborodó ha-sára, és azt mondja: – Aki akarja, tegye meg tétjeit, énmagam egy kavicsokkal teli vödörre tippelek! Vagy ketrecre,benne kakassal!

Elég a viccekből, ideje munkához látni: a legény ollói ki-repülnek a táskájából. Az egyik hatalmasra nő, felül a há-tára, miközben azt kiabálja neki: – Gyí, gyí! Fakasszgyermeket!

Fel és le röpköd a hatalmas olló a szobában, a hátán aszabólegénnyel, miközben az anya népi rigmust tapsol. Azapa megitatja a pálinkát a lányával, aki ettől így kiált: –Grófnő, grófnő, a szekrényben felejtette múlt nyáron ahaját! Megőriztem kegyednek, csak olykor-olykor fújtambelé az orrom! A kedélyállapotom több mint kielégítő! Ima-könyvekkel raktam teli a kádat, ha abban megfürdök, eltű-nik minden kosz rólam!

– Seperc és megleszünk – biztatja a szabólegény, majdmáris feltárul a méh, a vér bibliai jeleneteket spriccel a falra.

– De hiszen üres! – kiált némi turkálás után mérgesen.– Levegő volt benne! Micsoda csalafintaság!

45

Az apa a térdére csap: – Talán láthatatlan! Ne felejtsük,varázslat ez!

– Igaz, igaz – hagyja rá a szabó, de nem hisz a dolog-ban. – Nem, nem, nem szabad kockáztatni! Neveljék fel, te-gyenek úgy, mintha fölnevelnék! Inkább a semmitnevelgessék, mint hogy a végén kiderüljön, felneveletlenülmaradt valami szemmel nem látható!

Vattapamacsok, akár a legyek gyülekeznek a szoba sar-kában. Felszívják a sok vért. A teáskannák szétrobbannaka konyhában. A szabólegénynek pedig vacsorát ígérnek,amíg az fő, leültetik. Alighogy beleül a felkínált fotelba, va-lami felsír alatta. Felpattan, és hatalmas dudort fedez felmaga alatt, amiből fojtott sírás hangja szűrődik elő.

Előkapja hát az ollót, és felhasítja élével a bútort, amibenvégül rálel egy rózsaszín csecsemőre.

– No, hát itt is van a tékozló fiú! – kiált fel, és kihalásszaonnan. Majd a még ágyban fekvő ifjú anyához viszi. – Senem vödör, se nem kakas, ez bizony fiú a javából!

Azzal átadja a gyermeket. A leányanya sírva borul rá,könnyei megfürdetik a csecsemőt. A kisfiú feléje nyújtjaaprócska ujjait, tekintetét az anyjáéba akasztja. A lány el-bizonytalanodik egy pillanatra. Alighanem a képzelete ját-szik vele, de mintha a saját arcát látná kavarogni a gyermekszemében.

Eközben a szabólegény lemond a vacsoráról. Elbúcsúzik,felül hatalmas ollójára, majd elrepül a házak felett. Hangjaa magasból ekképp zeng: – Hiába fetrengtek a röhögéstőla párkányon, kísértetek! Majd én kiszimatolom a magzato-kat! Ollómmal megtalálom a kisdedeket, és nyakukba borí-tom a világot!

Bősz robaj. A szabót vörös vatták raja követi, kavarognakkörülötte, mint a bogarak. A belőlük ki-kicsöppenő vér a faluháztetőin kopog.

A határban lovak nyerítése kergeti messzire a varjakat.A madarak a mezőre hullajtják lábaikat.

46

Az egyik ló erre mérgesen prüszköl, majd felemelkedika földről, és eltűnik a szürke felhők között.

Haragjától aznap éjjel hatalmas ondósejtek hullnak a fa-lura az égből. Fehér gilisztákként tekeregtek egy ideig aháztetőkön, majd bekúsznak az ablakok résein, és az alvólányok takarója alá bújnak.

Február. Február. Távoli paták kopogása szalutál.

47

maskaraszüret

A ragasztószalagban vergődnek a fityingek. A faluban fel-borítja az asztalokat a farsang: az ünnepi készülődés bottaltoszogatja odébb az égen a napot. Az ajtók alá szorult ár-nyékok nyüszítése tölti be a házakat.

– Gyorsan! – biztatják egymást a fiatalok. – Mindjárt kez-dődik a muri, nekünk pedig még nincs is jelmezünk!

Izgatott pusmogás: indul a maskaraszüret. Kosarakkalmásznak fel a lányok az udvari fára, és leakasztják a kopaszágakról a megtermett álarcokat.

– Tessék! – vágja hozzá a húgához az egyik a bárány-maszkot. – Te úgy is akkora birka vagy!

Majd nevetésbe kezd.Kitapossa a szívtipró a lelkeket, a testére varrja őket, úgy

csillog-villog tőlük, akár a páva. A fiú peckesen jár-kel felés alá az udvaron: – Semmi sem öltöztet jobban, mint a kis-lyányok szerelme! Ez ám a pompa!

Tömítőnemez a pillákon. Ködös, téli éjszaka terpeszkedika házak között, amit lassan megtöltenek az égő fáklyák. Egyférfi meggyújtja magán a ruhát, és úgy rohan végig azutcán: – Én vagyok az égő csipkebokor! Hallgassatok! Maeste belőlem érkeznek Isten szavai!

Bohóccá pingálják a templomi denevéreket. Valaki letöria kecske szarvát, és a fejébe szögeli, aztán ostorral szaladaz égő fickó után: – Nono, mindjárt utolér az ördög, ha le-foglak, kiszurkálom belőled a gázlángot! – kacag.

Idős asszonyokat húznak a főtérre talicskákon: hályogosszemeik lebegnek a sötétben. Fogatlan szájukból kipotyoga rőzse.

Egy lány kitépi a tyúk szárnyait, és a hátára erősíti. Aszárny még mindig csapkod, ahogy körbetáncolja a készülőmáglyát, angyali üdvözletét az éjszaka torkába dobálja. Azapja követi, a padlásról leakasztott húsok csüngnek róla, a

48

vállán hatalmas puska fityeg, amiből kirázza a golyót, és ameggyújtott tűzre veti. Éles robbanások csalják ki a háza-ikból a még otthonülőket.

A férj maga előtt tartja a nejét, úgy lépked körbe-körbea máglya körül: – Én vagyok a ház űrnője! – mondja. – Mos-lékot csavarok a tányérokba, a koszt a szőnyeg alá dugdo-som!

Több se kell a feleségnek, kiszabadítja magát az ura szo-rításából, pozíciót cserélnek, most a nő tartja maga elé aférjét, és már mondja is: – Én meg vagyok a ház ura! Ré-szeg böfögéseim csomót kötnek a lelkekbe! Szépen meg-lasszózott már a puhakór, a zászlórudammal már csak aföldet sepregetem!

Felkötik hát a farsang farkát. Disznók érkeznek a térre.Röfögve járják körül a tüzet, majd két lábra állnak, és fel-fedik magukat: a falusi gyerekek azok, a szájukból kiköpika rothadt almát. Az alma begurul a tűzbe, és felrobban:vörös lángcsóva pörköli le az égről a baglyokat. Az egyikmegégett madár egy malacfiú elé pottyan, fejjel fúródik ahóba. Az rögvest beléállítja a bicskát a két lába közé, éskörbeszalad vele: – Itt a rézfaszú bagoly, emberek! Szép kisüstje van neki, amiben megfőnek a kislányok! Éles szemeilátnak ám titeket, fruskák, hiába is öltöztetek ma férfinak!

Lehullnak hát a bajszok, körbe futkároznak puha talpai-kon a lánykák. A kucsma alól kiszabadulnak hosszú tincseik,és beleakadnak a kereplőbe.

Virágminta. Kisatlasz. Hatalmas üstben már a bagoly fő,a felszálló gőzből kitörnek a kísértetek. A falusiak elkapjákőket, és mint a pizsamába, úgy bújnak bele őseik lelkébe.

– Én vagyok a dédanyám! – sikkant az egyik, a másikerre rákontráz: – No, én pedig a dédapád vagyok!

– A fene a beledet akkor, te ütöttél agyon a lapáttal! –hallatszik, majd kitör a csetepaté.

Elővánszorog a köcsögduda. A talicskába ültetett öreg-asszonyok homlokán dörömböl a féktelen muzsika.

49

– Vigyetek hát táncba minket, ifjak! – adják ki a paran-csot ezek az asszonyok, mire fiúk kezdik körbe-körbe tolnia taligát a tűz körül. A felszálló parázs feketére süti a haju-kat.

– Gyorsabban, gyorsabban! – könyörögnek nekik a nők,a fiúkat pedig nem kell biztatni. Már olyan gyorsan gurítjákőket, hogy a szél lefeszegeti az öregasszonyok arcáról aráncokat. Mire megállnak, hogy átöblítsék a tüdejüket leve-gővel, fiatal csitrik pattannak ki a talicskákból: – Nohát! Kö-szönjük, legények! Ha már így kifárasztottunk titeket, ideje,hogy ti is kifárasszatok minket!

Egy kutyafiú csahol a téren. Láncát húzva maga utánszalad az éjszakába, mögötte egy kislány kocog: – Kutyus-kám! Ölebecském! Gyere vissza hozzám, pulikám!

Elég az égő csipkebokornak öltözött férfi. Hamvaibanmosakodnak meg a falubeliek, feketék lesznek tőle, akár azördög.

– Mi vagyunk az éjszaka! – mondják kórusban a besöté-tültek. – Nyomorult lelkünk álmot masszíroz a homlokokba!Mint a tűzre vetett diafilm, ó, ó, mint a kitépett lábú gyü-mölcslégy, zizegünk, ó, ó, mint a hascsikarás a zománc-edényt, átfestjük, átfestjük mi a világot!

Hullámokat lovagló bójákként koccannak össze a falu-siak, cintányérokat dobálnak a falhoz a fiatalok. A talicskák-ban párok szeretkeznek, a fiúk lökéseitől egyre mélyebbresüllyed a taliga kereke a hóban.

– Meg se álljunk a föld közepéig! – biztatják őket szere-tőik, arcuk vörösen reszket a mellettük pattogó tűztől.

Fenékvájatok az éjszakában, akár megannyi mosolyrahúzott száj. Herék kongatják a fémet.

A földúton ló érkezik: lábain mágnesből készült patkók,szemei fénylenek. Torkában fetreng a nyihogás: – Az églova vagyok! – rázza magából a szavakat. – Gonosz démon,azért jöttem, hogy felfaljalak titeket! Áramgerjesztés moco-rog az ereimben, trágyámtól savanyodik a nappal!

50

Erre mély csend telepszik a farsangolók közé. Összenéz-nek a maszkok, a tekintetekbe kavicsokat dob a baljóslat.Egyedül a tűz ropogását hallani, szinte már süketítő a farecsegése.

– Az anyád úristenit! – szakad ki valakiből, erre egy cso-port csuklyás férfi felkap néhány perzselő fadarabot a tűzmellől, és ütlegelni kezdi a lovat, ami ettől összecsuklik, aföldön hentereg a parázsló sújtások alatt. – Nesze nekedvillanyszék! Nesze neked ördögszeánsz!

A többi falusi értetlenül nézi a jelenetet. Néhányan ki-peckelik a szemükből a csirkecsontot. Egy asszony felkiált:– Őrültek! Hagyjátok abba! Bolondok! Hiszen farsang van!Ez csupán jelmez! Ez csupán egy fiú, egy egészen kicsike!Lónak öltözött az ostoba!

A nő szavait igazolja a lehulló lófej, ami mögül egy ijedtgyermek arca kerül a tűzvilágra. Mondani készülne valamit,de valahányszor szóra nyitja a száját, a csuklyás gyülekezetismét lesújt rá, amitől félrenyeli a feltörni készülő szavakat.Most már aztán az egész falu kiabál: – Hagyják mán! Vakoktalán? A kapa állna a fejükbe! Ez gyerek!

Majd szaladnának, hogy lefogják a bolond csuklyásokat,de azok hirtelen abbahagyják az ütlegelés, és lihegve a fa-lusiak felé fordulnak: – Tudjuk mi azt! – röhögik, a levegőtkapkodva. – Tán csak nem bolondnak néznek itt minket?

Majd hátrahajtják a csuklyájukat, és előkerülnek az igazilófejek. A tekintetük vörösen izzik, a szájukból hab csorog.

– No, mindjárt kap csihi-puhit az egész alja gyülekezet,meglátjuk akkor, ki a bolond! – nyihognak fel, a sörényüketfelgyújtja néhány tűzből kiröppenő pernye. Vörösen lobogónyakkal kezdenek fel és alá ügetni az emberek körül.

– Viperákat az ágyakba, csonttörést a fülekbe, nyihaha!– szórják az átkaikat, mire a falubeliek között kitör a fejet-lenség: fut mindenki, amerre lát, sziréna sikolt a bakancsok-ból.

51

– Én nekem jobb ötletem van! – Tapsikol patáival azegyik fellelkesült démon. – Farsangot akarnak? Hát meg-kapják a farsangot, hogy a fene esne beléjük!

Azzal kiokádja magából a szikrákat, ami a falusiakhozforrasztja felvett maskarájukat. A lovak egy ideig még kö-röznek a gyülekezet körül, majd hatalmasat kurjantva azégig ugranak, és eltűnnek a sápatag hold karimája mögött.

Vért eresztenek a biliárdgolyók, beköltözik a forgácsbaa műfogsor. A farsangolók jajongásaitól hangos most az éj:– Én már örökre asszony maradok! – sír a női ruhába öltö-zött fickó, miközben mögötte egy lány a tyúkszárnyakat pró-bálja letépni a válláról, de azokat már a bőréhez forrasztottaa lóvarázslat. Mások a maszkot próbálják lefeszegetni az ar-cukról, de az sehogy sem engedi arcbőrüket.

Erre kinyújtják a tésztát a sirámok. A tűz szép lassan ki-alszik, már csak a parázs dereng a téren. Sír a tűzjáró kör-menet: egymás vállára téve a kezeiket szipogva lépkedneka parázson a falusiak, a lecsöppenő könnyek sisteregni kez-denek.

– Ideje hazamenni – látják be végül, amikor rózsaszínenkezd derengeni az ég. A szárnyas lány egy ugrással a ba-romfiudvaron terem, és befészkeli magát a tyúkok közé, abirkamaszkos lány komótosan döcög be az ólba.

Lepereg az éj vakolata. Kiszáradt vesepecsenyék a tetőn:rózsatövisek kúsznak be az alvó macskák száján.

Az egyik ház udvarán a hatalmas fáról csukott szeműarcok csüngnek, mint az érett gyümölcsök. A falusak igazi,az éjszaka elrabolt arca. Hamarosan kinyitják a szemüket,és összenéznek. Pislognak, próbálják leszakítani magukataz ágról, de hiába. A feltámadt szél lengeti őket balra-jobbra, jobbra-balra. Könnyeikkel öntözik a fát.

Vésett barázdák a tükörben. Susogás. Körömkefék for-golódnak egy alvó férfi gyomrában.

52

Vadászmuzsika

A faluban szekrényt nyitogatnak. Gyászjelentések a nyereg-fán, a ház fogai lassan, kényelmesen rágják a lakókat.

Kecskét feszítenek az ablaktáblákra. A távolban falatemel a köd, a muzsikát elnyeli a csönd. Fogasra akasztottkoszorúk, a padlón nadrágok pattognak. Az asztal alól kígyósziszeg az ebédelőkre, akiknek a tányérján tűpárnák fek-szenek. Apa. Anya. Kisfiú.

– Édes – így mozog a családfő állkapcsa. Szájpadlásábamár tűk szúródtak, a kicsöppenő vér összefröcsköli a terí-tőt.

Hó a távoli mezőkön. Istállószag derengése. Néhány ke-ményre fagyott, az árokba hajított piszkos kesztyű hullame-revsége.

Imbolygás. A földből kihajtott fiatalok kezében tavirózsa,csapkodnak velük, mint akik repülni készülnek.

Gyomorba hordott trágya. Sebek rángatóznak a ruhákalatt, szájak, amik mondani akarnak valamit. Halott méhekegy mérőeszközön. Féllábú komédiás ugrál végig a földú-ton. Szájából kilógnak a mondatok: – Palackokba kell zárnia hófelhőket, és elpostázni őket délre. Adjatok ceruzát! Le-satírozom a telet!

Az ökörhajcsár fejét lefújja a nyakáról a szél. A bogárto-jások mint hangjegyek. Fojtogatásnyom csöpög a földre acsaládapa tenyeréről, felissza az asztal alatt fészkelődőkövér kígyó.

– Édes – hagyja rá a feleség a férjére a dolgot. – Hozzakegy kevés sót?

A férfi nem válaszol. – Némi sót esetleg?További falatokat harap ki a tűpárnából.

53

Megsokszorozódó tyúkszemek. A kamrában felakasztotthúsok az imakönyv szavait rebegik. Szellemek kotkodácsol-nak a padláson. A mosdótál bebújik egy gyermek lelkébe.

Kicsöppenő vér, akár a bor. Dögmadarak körvonalrajzaia szürke, szürke égen. A széktámlán kiterült kígyóként nad-rágszíj fekszik. Egy fiú fenekén vöröslenek harapásnyomai.Nehéz így ülni.

– Nem kell só – mondja az apa. – Ezen már a só semsegít.

Elnyelt falatok.Sóba forgatott kagylók az égen.Az apa ekkor kinéz a konyha ablakán, és megpillantja

saját magát hazatérni az erdő felől a szokásos hétvégi va-dászatról. Erekciója támad, ahogy figyeli, miként feszülmagán a zöld vadászruha, izmos karja egy kiloccsantott ko-ponyájú őzt húz maga után, végig a havon. Hosszú, vörösvonalat vés a tájba. Hátrébb egy róka követi, rózsaszínnyelve felnyalja a piros szalagot a földről. A rókát hátrébbegy csapat vadászkutya üldözi, fekete orruk a havat szag-lássza. A kutyákat egy másik vadász követi, aki maga utánhúz egy elejtett őzet. Hosszú, egyenes, vörös vonal ahóban, amit egy másik, négykézláb mászó vadász követ, ki-nyújtott nyelve felnyalja vért a talajról. A vadászt őz kíséri,a nyakában kötél, és döglött kutyákat húz maga után.

– Nem kell só – mondja az apa, majd áttetszővé válik,ahogy belép a konyhába önmaga, és az asztalra löki az elej-tett őzet.

– Most aztán megkapjátok a zenét! – Mozog borostásállkapcsa, a feleség rögtön rátapos az asztal alatt hentergőkígyóra, ami egyből méretes vadászkést öklendez fel. Átadjaa férjének, és kezdetét veszi a nyúzás. A kamrában így ho-zsannáznak a kampóra akasztott húsok: – Csak akkor le-szünk szabadok, ha megtisztít a penge! Szerenád ül acsontokban, igazi arcunkat a rostok között hordozzuk! Fa-

54

ragj vadász, fedd fel a hús szépségét, locsold szét azt adrága vért!

Az apa az őzből kihalászott csontokból hegedűt rakössze. A húrok vaskos belek, a vonó egy lábszárcsont. Akonyhát megtölti a muzsika, amitől egzotikus táncra kél aszéktámlán csüngő nadrágszíj, ide-oda tekereg, végül ala-posan elveri a fiút. Az anya tapsol, hangszálain hárfázik,néha így kiált: – Halássz még a belsejében, bizonyára akadott furulya, vagy nagybőgő! Délelőtt a kottalapokat olvas-gattam, itt fetreng a fejemben a muzsika lövészversenye!

Táncra kélnek a kampóra húzott húsok is, zsivajuktólmegvadulnak a sétapálcák. Az asszony kihalássza a kígyóta konyhaasztal alól, és kifeszíti egy combcsonton, hogy aztpengesse. Vadul sziszeg. A hamutálból kimasírozó csikkekollókat pörgetnek maguk körül. Az ablaknál már veszettrókák tülekednek, habos nyáluk végigfolyik az üvegen. Akisfiú homloka a zene ütemére horpad és domborodik. Atávolban aprítómalomba hordják a vadászkutyákat, kövek-kel őrlik ki belőlük az erdei állatok szagát.

Zsoltárének a lépcsőfokok repedéseiben. Féllábú komédiás táncol a háztetőn, egymás után rúgja

a hóba a cserepeket.Az apa egyszer csak elunja a féktelen muzsikát, az erek-

ciója is alábbhagy. A földre hajítja a hegedűt, és kikapja azasszony kezéből is egyhúros hangszerét. Lemászik árbóc-fészkéből a csend. Odakinn meghajolnak a rókák, majdvisszatérnek az erdőbe. A gyermeket üldöző nadrágszíj élet-telenül esik össze a földön.

A család nekiáll összegyűjteni a falba fúródott hangje-gyeket. Összeszedegetik, beleszúrják őket a tűpárnáikba. Amegnyúzott, kibelezett őzet a kamrába akasztják a többi tü-relmesen várakozó hús mellé, a kígyó pedig visszamászikaz asztal alá.

55

A konyha még így is tiszta vér, de legalább már férnek.A tányérokra teszik a tűpárnákat, és nyugodtan folytatjákaz evést.

– Sós – így mozog a családfő állkapcsa. – Sós – hagyja rá a feleség a férjére a dolgot. – Hozzak

egy kevés cukrot?A férfi nem válaszol. Kinéz az ablakon, saját magát pil-

lantja meg, amint vadászöltözékben furakszik előre, a tá-volban derengő végtelen erdő irányába. Kagylók potyognakaz égből.

56

A nagymosás

A határban egy felborult szekér kitört kerekein acsarkodnaka kutyák. Kilőtt nyílvesszők a szívvirág szirmaiban: az ég be-horpad a falusiak kiabálásaitól.

– Nagymosás! – így rikkant sok száj, a talicskák hosszú,egyenes vonalat húznak a hóba, ahogy házról házra járnaka mosóasszonyok, elkérni a szennyest a háziaktól. Hatalmaskeblük jobbra-balra leng, feldöntik a falaknak támasztottlétrákat, mosószer illatú deres hajuk néhány tincse kisza-badul a kötény alól, és táncot jár a februári szélben. – Há-ziak! Ne csüggedjetek, szappanunkat az égből gyúrtuk, méga keresztcsontból is kimossuk az imát! Adjátok hát elő minda mosnivalót, kiűzzük belőlük a por szagú démonokat!

Skandálva járnak-kelnek talicskáikkal, fogaik között jéggéfagy a lehelet. A háziak pedig egyből kihordják nekik aszennyest: – Ezt a gyászruhát mossátok ki! – ajánlgatja egyidős asszony, a háztetőn forogva. – Öblítsétek ki belőle fér-jem bánatos kísértetét, aki évek óta minden nap felvetetivelem! Sikáljátok fehér menyasszonyi ruhává! Vakuljak megfényétől!

– No, ezt is suvickolhatjátok! – Érkezik egy fiatal lány afehér lepedőjével, amin hatalmas rozsdás vérfolt barnállik.– Múlt héten veszítettem el rajta szüzességem! Mossátok kialaposan, hogy visszakaphassam végre, ami miatt rózsávalverte el a fenekem apám!

– Előbb talán ezt! Itt a férjem vadászmellénye, na ezzelkezdjetek valamit! – így egy termetes asszony. – Csavarnilehet belőle az átlőtt őzek sipítását!

– Dobókockából a szerencsét!– A dalokból a fájdalmat!– A szavakból a bántást! Az öklökből az ütést! A naptár-

ból a telet! Mossátok ki mind!

57

Kupacok a talicskákon. Halottak szoptatják a koszorúkat.Pintyek nőnek a fák ágaira. Néhány eltéveszti az irányt, ésbefelé nő, a fa belsejéből dereng elő fojtott csicsergésük. Amosóasszonyok nem tétlenek: gyökerestül tépik ki ezeketa fákat, hogy kimossák belőlük a szárnyasokat.

Hatalmas mosódézsát építenek a templom deszkáiból.Pipákkal olvasztják fel a havat, a felforrt vízből kiszálló gőz-től reszket a falu látképe. Hókusz-pókusz. Szappanhab cso-rog a házakra, a hab eloltja az égő csipkebokrokat.

Dolgoznak a mosóasszonyok: verítékük illata akár a kré-táé. Valahányszor egy csepp a földre csöppen, varjú érkezik,hogy felcsipegesse. Széles ujjaik között kavarognak a bu-borékok. Néhány szappangömb felszáll, és kiűzi a harang-toronyban csüngő denevéreket. Az asszonyok nyakon csípika bőregereket, és belevágják őket is a dézsába. Átöblítikmindet, némi sikálás után fehér galambokat emelnek ki avízből.

– Sziszegjen a huzalvég! – lépked szappankoronával afején a leghatalmasabb mosóasszony, a királynő. A kezébenlovaglóostor, ezzel idomítja a buborékokat. – Gyorsan, gyor-san, vízsugarat az alvókra! Mossuk ki a lidérceket álmaikból!Mossuk ki a bőrökből az öregséget!

Szögletasztalka. Muskátli. Gyerekek rohangálnak a ha-talmas dézsa körül, beledobálják a vízbe a villámhárítókat.Azokból kiáznak a régi villámok, a papucsokból a lábak, alábakból a megtett út.

Fiatal szerelmespárokból mossák ki leendő gyermekei-ket. A fenékvájatokban gyöngyöző hab akár a csiganyál.

Sátort ver a tisztaság a faluba: eltűnik a rozsda, ahogya talicskák forognak, még a nap is fényesebben ragyog. Át-tetszővé válnak a családi fényképeken a halottak, a dézsá-ban kavarog már az egész falu, és a határ látképe ráncosragyűrődik a széles asszonymarkok között.

Hamarosan megneszelik a frissességet az ég lovai is. Nyi-hogva ereszkednek alá a felhőkön, hogy bajt szabadítsanak

58

a népre. Belerondítanak a hatalmas dézsába. A vízbe zu-hogó bűzös lótrágya feketévé változtatja a vizet, és a perc-mutatókba ülteti a fájdalmat. Bajok mossák át akoponyákat.

– Hogy nem takarodtok innen! – csattint feléjük ostorá-val a mosókirálynő, mellei haragosan kolompolnak, de végülő is kap egy adag lópiszkot az arcára, amitől egyből szakállanő.

– Ezt mossátok ki! – nyihognak a paripák, majd továbbpiszkolják a vizet. A talicskák rögvest életre kelnek, átgá-zolnak a mosónőkön. Végül felkapják kövér testüket, s avízbe hajítják őket. A bőrük alá költöző piszok lidércfénytgyújt a szemükben, és a lovak szolgáivá válnak.

– Árulók! – rikkant a mosókirálynő, amikor ellene fordul-nak alattvalói: máris viszik talicskán le egy pincébe, hogybedörzsöljék szénnel. Amikor már olyan fekete, mint azördög, lenyomnak a torkán egy marékkal, amitől fulladoznikezd.

– Ááuuóók… – motyogja, de szavai fekete varjakká vál-toznak. Hamarosan vasvillát kerítenek a lovak alattvalói, ésüldözőbe veszik a királynőt, aki oszlopszerű lábain szalad kia faluból, hátul hagyva óriási lábnyomait.

– Mossunk hát, a kutya úristenit neki! – Nyargal végigaz égen egy fekete csődör, azzal a mosóasszonyok széttépika birkákat, és a belsőségeikkel dörzsölik át az ablakokat.Villámokat szegeznek a háztetőkre, amitől egyből kigyullada ház. Kifacsarják a macskákat, rémálmokat varrnak a ha-jakba.

A terelőgyűrű vezette agyrázkódás. Sav keringőzik agyomrokban. Az uniformisokba ivódott tűzparancs elsüti apuskákat. Ki mossa ki a testekbe lőtt golyót?

Hókusz-pókusz. Megkötözött kosár fekszik az ágyban. Akosárban egy halom szappan, a szappanok alatt kivágottemberi szemgolyók, amiket csíp a hab. A pupillákból kimo-

59

sódó fény kicsorog a kosárból, ragyogásba kezd tőle a le-pedő.

Délutánra már az egész falu egy hosszú szárító kötélenlóg. Pofozza őket a februári szél, miközben kápóként lépkedel-vissza előttük a hatalmas, fekete ló.

– Jaj… jaj… – nyöszörögnek a falusiak, a hajuknál fogvacsipeszelték őket oda a zsinórhoz.

– Száradjatok csak! – mondja a telivér, majd az égnekrugaszkodik, és eltűnik a felhők között.

Félre veri magát a templom harangja, de hangja aznincs, mert már kimosták belőle a zúgást. Némán lengjobbra-balra, az éjszaka az égen nyílt cipzáron keresztülnyomul be a faluba.

A határban a mosóasszonyok királynője félig átfagyva ahátán fekszik. Hatalmas mellei fel és lejárnak, ahogy kap-kodja a csípős levegőt, ami lassan megfagyasztja belülről atüdejét. A fején lévő szappankoronát habosra dörzsöli a hó.

– Hol van már az öblítő királyságom? – szegezi utolsósóhaját az égnek az asszony, frissen szőtt szakálla táncol azarca előtt. – Szappanbuborékként pukkant ki, a világot mostmár a lovak mocska masszírozza. Álmaim gurulópályája!Süllyedő mosóteknőm! Én vagyok a kapitány, veled süllye-dek, a víz majd kimossa testemből a lelket, és eggyé válika hullámok folyamával! A kövekről dörzsölöm ezután a zöldüledéket, tisztára, csinosra mind a sziklákat! Ragyogni fog-nak sírköveim! Piszok soha nem fog majd rajtuk!

Azzal kiszökken fogai közül az élet. Kavarog még egy da-rabig a hatalmas holttest fölött. Figyeli, hogy szinte azonnalfelfedezik a határban kódorgó éhes kutyák a kiterült húst,és nyomban neki is esnek. Ugató pofájukból szappanhabcsorog, ahogy marcangolják az asszonyt. Teljesen megvesz-nek a mosószertől, félőrülten kódorognak ettől kezdve apusztában, szétszaggatva a juhászok piszkos rongyait.

60

A kiszállt lélek ezt már nem várja meg, magasra száll,elindul megkeresni a tengert, a hullámot, amibe ezután be-költözhet.

Alighogy a felhők fölé száll, egy hatalmas pata – minthabogarat nyomna agyon – eltapossa.

Halk pukkanás hangja kél. Pár pillanatra kihuny a csilla-gok fénye, majd tovább ragyognak, és folytatódik a csönd,amit egyedül a kutyák szörnyű acsarkodása piszkít.

61

A garabonciás

Az éjszaka szálkája a faluba áll. Szétporladnak a könyves-polcok, párnafa alá szorul egy mérleg. A koraérett hold le-pottyan az égről, és agyonüti a tyúkokat.

Februári szél rángatja a hópelyheket, amelyek végül ösz-szeállnak egy koldus körvonalaivá. Fiatal legény születik, avállán zászlóként lobog egy ütött-kopott szürke köpeny, amialá babonás vénasszonyok homloka szorult. Ócska csizmá-ban lépked végig a falun. Az éj sötétsége valósággal meg-olvad perzselő szemeitől. Átfagyott ökle már az egyik házajtaját zörgeti.

– Ki ajánlgatja itt a feszítőgyűrűt? – érkezik a mérges,rekedtes hang a házból. De a koldus nem válaszol, csakkopog tovább, mire aztán kinyílik az ajtó. A küszöbön egyősz szakállú férfi áll, a szobába ügető szél széttúrja mögöttea vacsorához terített asztalt.

– Jó ember! – kezdi a koldus, fehér fogainak villanásátólmenekülésbe kezdenek a szoba sarkába állított zsákok. –Szegény koldus vagyok. Kérem, szánjon meg némi alamizs-nával, ígérem, nem leszek hálátlan! Ha nincs pénze, meg-teszi bármiféle ócskaság is! Egy rég padlásra száműzöttkaparólapát ugyanúgy megfelelne, mint a puhított himba-fűrész, vagy egy kicsorbult fejőlegény! Igazán nem vagyokválogatós!

Az ajtóban álló öreg alaposan végigméri a jövevényt: ku-tyacsócsálta sötét kalap trónol a fején, amiről fekete ma-dártollat feszeget a szél – csoda, hogy még ki nem fújtaonnan. Szürke köpönyegén foltok mászkálnak – hol itt, holott telepszenek meg a posztón, hogy aztán tovább folytas-sák útjukat –, bőrcsizmája töredezett, térképet vésett belea sok járás.

Az idős férfi egy ideig mintha gondolkozna, fontolgatnáa kérést, végül döntésre jut, és olyan erővel csapja be az

62

ajtót, hogy az rögtön kifésüli a derékszöget a szemköztitemplomból. Szalmabábok lovagolnak a marhákon. A tyú-kokból kisétálnak a tojások, kövekre ugranak, a kicsorgósárga pocsolyából Krisztus arca kacsingat az égre.

A koldus ekkor pödörgetni kezdi ujjai között a szelet, ésmágia ugrál elő a körmei alól.

– Legyen átkozott ez a ház! – morogja, arcát zölden vi-lágítják meg bűvös szavai.

A varázslat azonnal hat: odabenn a lakásban négy lábonkezd ügetni a vacsorával megrakott asztal, üldözőbe veszia háziakat. Villák és kések repülnek elő a konyhafiókból,döngicsélve, akár a méhek. A lakók ijedt kiáltásaitól szét-pukkan a tyúkólban doromboló macska feje, rózsaszín agy-veleje meztelen csigaként csúszik végig a falon. A koldusnem várja meg a folytatást, máris a következő háznál zör-get.

– Jó emberek! – mondja, amikor végre ajtót nyit egy há-zaspár, szájuk sarkában csirkecsont lötyög. – Szegény kol-dus vagyok. Kérem, szánjanak meg némi alamizsnával,ígérem, nem leszek hálátlan!

– Iszonyatos ez az ember! – csattan fel rögtön a feleség,a tekintetében bábelőadást tart az epehólyag. – Ha vízszin-tesen feküdne, azt hinném, fegyenctelep! Alighanem bol-hákat idomít a nadrágjában, a bűze pedig elgáncsolja aszappanbuborékot!

Azzal a férjéhez fordul, és neki szegezi a kívánságát: –Kergesd már el innen!

Inkább parancs ez, semmint kérés, a férj pedig mélyetsóhajtva eleget tesz a kötelességének: nagyot köp az aj-tóra, ami ettől egyből bevágódik. Alighogy a pár visszatér aszobába, felvisítanak a falakban a téglák. Olyan szörnyű vi-songásba kezdenek, hogy a háziak elgyengülten a földrekucorodnak, és széklábakat dugnak a fülükbe. Éktelenlárma! Valósággal kilyukad a fejbatyu, mintha csákányokkapálnák a hajhagymákat.

63

A szürke köpönyeges mélyet sóhajt, ahogy nézi az utcát.Mennyi, mennyi ház! És neki mindet végig kell ma este jár-nia, hogy szertehintse átkait. De vajon akad-e majd akár-csak egyetlen egy falubeli is, aki megszánja őt némialamizsnával? Étellel, pénzzel, bármiféle ócskasággal –mindegy is neki, csak az adakozás számít.

Forgolódik az éj: kiapadhatatlan a habarcslövellés. A faluszép lassan megtelik gonosz mágiával, a völgytorkot egyet-len határozott mozdulattal nyesi el a félelem. Az egyik házbelső falaira kifakadó pattanások nőnek, amelyek forró szur-kot spriccelnek a lakókra. Máshol seprű kezdi kitakarítaniegy öregasszonyból a porckorongot, a füstölgő pipa pedigbemászik az ágyakba. Sikolyok nyalogatják az eget. Kígyó-ként tekeredik a hosszú létra egy bajszos családfő köré,addig szorítja rugdalózó áldozatát, amíg le nem konyul aszőre.

– Jó emberek, jó emberek! – így kiabál a koldus legény.– Legalább egy lavór meszet, egy sarokban nevelt pókotadjatok! Az ablakokról lefeszített horzsolásokat, vagy akútba fojtott kutya szőrét!

De semmit sem kap.Nagyot köp felé az egyik ház ajtaja. Menekülésbe kez-

denek a szobasarkok, egy asszony kínjában rovarlábakatnöveszt. Szalmabábok nyalogatják a lakókat, forró vacsoraéget meg néhány kódorgó tehenet

a pajtában.– Láttál már ilyen koszos, piszkos fiút? Ettől még a kötél

is meggyullad! – Fordul egy asszony a férjéhez, aki ettőlkútba okádja a meszet. Forgolódó hópelyhek, a tyúkokbólfakadó szél üldözőbe veszi a posztókat. Szoruló homlokok,elnyesett állak, madártollak borulnak a horzsolásokra, egysóba hempergetett feleségen ajtó nyílik, amiből kígyók po-tyognak a földre.

Átok átok hátán. Míg nem aztán az utolsó házhoz ér afiú, ahol egy fiatal lány válaszol a kopogásra. Arcán derékba

64

törnek a gyertya fényei, a kinti szél néhány hópihét ültet fe-kete hajába, amik aztán olvadozni kezdenek.

– Miben segíthetek? – kérdezi a lány, mosolyától karcsú-sodik az éj, dekoltázsa elgyengíti a vándort.

– Kérem… – kezdi a koldus. Homlokránca tisztára vasaljaa selyemkendőket. – Szegény koldus vagyok… Kérem…Szánjon meg némi alamizsnával… ígérem, nem leszek há-látlan!

A lány átgondolja a hallottakat, majd kézen fogja a fiút,és a házba vezeti.

– Jöjjön be! – invitálja. – Mindjárt kész a vacsora, nagyonörülnénk, ha asztalunkhoz ülne. Húzódjon csak közel a kon-dérhoz, a leves majd átmelegíti az arcát, kikergeti a bosszú-ságot szemöldökéből!

A megterített asztalnál a lány kishúgai és szemközt azapja ül: a koldus bemutatkozik nekik, ők pedig biztatják,hogy üljön le bátran, ne szégyenlősködjön. Kártyalapokatszórnak a tányérjába, és rámerik a gőzölgő levest.

– Mi vacsorára is ezt eszünk – szabadkozik a lány. – Reg-gelire, uzsonnára is csupán forró lére futja. Kifőzünk néhánycsavarkulcsot, olykor más ócskaságokat… De tudja, ezzel isjól lehet ám lakni, ha elég ügyes az ember, levest megszinte bármiből lehet főzni.

Ahogy csöndben esznek, és a házat megtöltik a kanál-csörömpölés hangjai, az apa egyszer csak furulyát talál atányérjában. Elmosolyodik, és muzsikálni kezd, a lányokpedig tapsolni az asztal körül. Tenyerük, valahányszor ösz-szeér, szikra gyúl.

– Hát táncolni tud-e? – kérdezi a széles keblű lány a kol-dustól, és meg sem várva a választ felállítja a székéről avándort. A fiú egyből körbepörgi a dekoltázst, és a lány de-rekába kapaszkodik. Hangjegyek kúsznak elő a padló repe-déseiből, a táncoló talpakba beköltöznek a macskaszemekvillanásai.

65

– Hogy járják! – Mutogatnak és vihorásznak a lányhúgai, ahogy az ifjú párt figyelik. A táncolók egyre gyorsul-nak, körbe keringik a szobát, olyan őrült sebességgel, hogya falakról peregni kezd a vakolat. Az apa erre még jobbanfújja azt a furulyát, a gyertyákat pedig megolvasztja a kis-lányok kacagása.

Az ifjak forgószéllé változnak, már az udvaron pörögnek,de még tovább, még annál is tovább gyorsítják lépéseiket.Kertről kertre ugrálnak, a lány libbenő szoknyája vissza-dobja az égre a holdat.

Végigsöpör ez a forgószél a falun: feloldja minden házrólaz átkot, elülteti a szívekbe a frissen sült kalács illatát.

Amikor aztán véget ér a muzsika, és kifulladva esnekössze a táncolók, megszólal a koldus: – Soha ilyen szépajándékot még nem kaptam – mondja. – Áldott a te házad,az egész falu megmoshatná benne a kezét. Mától kolbásztfog nektek teremni a padlás, és aranyat fog a küszöbötökrepiszkítani minden macska. Nem kell többé csavarkulcsbólfőtt levessel gargalizálnotok!

– Az igazi kincs az lenne számunkra – kockáztatja mega lány. – Ha itt maradnál nálunk, és minden este eljárnádvelem ezt a táncot. Apámnak is csak az örömére válna.

A legény a lányra néz, és elmosolyodik. Ugyanakkor egykönnycsepp is kicsordul a szeméből, ami üveggé változik.

– Bárcsak megtehetném – így a fiú, majd a lábára mutat.– Ezeket a csizmákat villámokkal hegesztette az ördög a lá-bamhoz. Visznek engem házról házra, tanyáról tanyára,hogy próbára tegyem az embereket. Mintha meg lennék bi-lincselve! Ez az én átkom. Nem maradhatok sokáig egyhely-ben, különben felém fordulna minden más átok is. De talánegyszer viszontlátjuk még egymást, te szépséges lány. Ésakkor újra körbeforogjuk a falut.

– Hogyan is élhetek ezután nélküled? – kérdezi szomorúhangon a lány. Bánata repedéseket ültet egy korsóra, meg-pendíti a falra akasztott hegedű húrjait.

66

A fiú ekkor lehajol, felveszi a földről az üveggé változottkönnycseppet, és a lány markába rejti.

– Távcső lencséje ez – mondja. – Ha átnézel rajta este,megpillanthatsz a holdudvaron, ahol ritkán látott házikómis áll. De most már igazán mennem kell. Legyen ezerszer isáldott hajlékod!

Azzal csizmái zölden fényleni kezdenek, és az égbe eme-lik a vándort. Még egyet int a lány felé, majd egy erős szél-lökés kergetőző hópihékre bontja körvonalát.

A lány visszatér a házba, ahol a családja egy étellel bő-ségesen megrakott asztal előtt ül. Szájuk hatalmasra tátvaa csodálkozástól, ruhájuk ujjából arany potyog a padlóra.

Vödrökbe költözik a méz. Csilingelő pénzérmék építenekfészket a padláson. Széttört tojásokból kavarog a kacagás.

De mégis milyen hosszúak ezután a nappalok a lány szá-mára. Magánya szalagokat köt a galambok csőrére, és ra-gasztós pemzlit idomít a pincében. Egyedül az éjszaka telikel alig néhány perc alatt, amikor végre a tetőre lopakodik,felmászik a kémény mellé, és előhalássza szoknyája alól akapott üveget. Az ég felé tartja, és keresztülnéz rajta: olykorédes szerelmét látja táncolni magasan. Szürke köpönyegelobog, sarka szikrákat ver, amiből csillagok születnek, csiz-mája rúgásaitól pedig fényesedik a hold. Néha, mintha feléintene a legény, mint aki tudja, hogy figyelik, majd végüleltűnik a felkelő nap perzselő korongja mögött, amely a fa-lura csorgatja a kilyukasztott felhők vérét.

67

lózsizsik

A szobát megsebesítő nyavalya. Felhőket kanalaznak azágyban fekvő beteg kisfiú szájába, a váratlan köhögéstőlijedten rezzen össze a koszos ablaküveg.

– Szegény, szegény gyermek – mondják a látogatók. Dé-libábokat akasztanak a szoba falaira, azzal kifarolnak akonyhába, kifaggatni a szülőket, hogy ők mit gondolnak,bele fog-e halni a csöppség a lázba, amitől már a párna isizzad.

– Az istenért! – csattog az apa. – Ez a kérdés még nemérett meg! Majd ha tenyerébe nő a szórórózsa! Majd haásónyom szúrását érzi a sarkán! Majd ha az emlékezetéreakasztott posztó a földön hancúrozik! Majd ha, majd ha…

– Fényes édesapám! – hallatszódik a fiú motyogása aszobából. – Engem a lovakból kimászott sok-sok zsizsik be-tegített így meg… Éjszaka csúsztak be az ágyamba, a fü-lembe hányták a fekete-lelkekből kicsavart meséket.

Ezután ismét köhögés rázza az egész házat, recsegnektőle a deszkák.

A látogatók sajnálkozóan rázzák a fejüket, a szülők egy-más keblére borulnak, úgy sírnak. Még csak tizenegy évesa fiú, hogyan sebezhette meg ilyen fiatalon ez a tövis?

– Biztosan kicsike megfázás! – fogják derűsebbre a dol-got a látogatók, amikor már látják a két szülő szenvedését.– Némi csukamájolajat kell beléje csepegtetni, a párna aládugott Biblia is segíthet… Ruhaszárító kötélre akasztani, éskiporolni kicsit a lelkét, az kell ide, attól máris meggyógyulez a legény!

– Kenjenek cipőkenőcsöt a nyelvére! – tanácsolja egyöregasszony. – De a tetőre is ügyeljenek! Ha elég csúszósa cserép, lehullnak róla a fiúért érkező angyalok. Szegelje-nek rá jeget! És ha földre hullnak a halál angyalai… Nagy

68

késsel kell elvágni a szárnyasok nyakát, akkor aztán békin'hagyják a kisfiút!

A lovak – gondolja szomorúan az édesapa, miközbenezeket a népi gyógymódokat hallgatja. – Mennyi bajt hoz-nak még a falura az ég lovai? És miért pont az ő fiát leptékmeg ragállyal?

– Gargalizáljon a vacsorával, mielőtt lenyeli!– Masszírozzátok a bőrét bazalttufával!– Dörzsöljétek a szemébe az ökörnyálat!Szakadnak a szavak. Persze hol is találni februárban

ökörnyálat?– Zsizsikes… zsizsik… – ismételgeti a fiú, majd felköhög

egy maréknyi férget.Gyufákkal vajúdik egy skatulya. Nyögései lángba borítják

a kerti fát. A határban ménesek ténferegnek: gonosz sze-mek pislognak patanyomaikban.

Különös vándor lépked végig a kietlen tájon. A lovakutána settenkednek, de valahányszor megfordul, és rájuknéz, messzire szalad a sok négylábú.

Varázsigéket mormol feléjük: – Tüzérüteg, tüzérüteg,porció és kazuárfa!

Ettől aztán a paripák egyből maguk alá rondítanak. Nye-rítésük kettétörik a művégtagokat, a trágyából kiszálló gőzbefészkeli magát a falubeliek álmaiba.

A vándor a beteg fiúhoz siet. Gyógyszert visz, ami meg-mentheti a gyermeket, de az út mintha hosszabb lenne min-den egyes megtett lépéssel.

– Jövök, fiú! – így kiabál, de a hangja egyre távolibb,egyre messzebbről érinti, simítja a kis beteg sápatag arcát.– Tegnap este meglátogatott egy hegedűs! Az ágyam föléhajolt, és muzsikával ébresztett! Gyönyörű zeneszóval ge-reblyézte ki a szememből az álmot! Majd kitépte, és átnyúj-totta nekem világító hegedűhúrjait! Egyenest hozzádküldött velük, azt mondta, ha ezeket lenyeletem veled,olyan dínomdánom kezdődik a testedben, amitől a benned

69

nőtt táncos lábak kirugdalják a férgeket! Varázsszavakat ta-nított, majd búcsúzott. Bárcsak egyből neked adta volna ahúrokat, ahelyett, hogy rám bízza őket! A lovak hatalmavégtelen, csupán néhány varázsszót tudok a torkuknak sze-gezni.

A kisfiú mintha meghallaná a távoli szavakat, felül, ésgyönge lábain az ablakhoz siet.

– Hamarosan itt a gyógyító, édesapám! – krákogja. Sze-mével letörli az üvegre tapadt koszt.

Fémketrecet lökdös végig az udvaron egy tyúk. Néha ce-ruzát kotkodácsol fel, ami gilisztaként tekereg a havon. Egylefűrészelt kéz settenkedik a bokorban. A konyhában a lá-togatók taposnak egy földre dobott tálat.

– Jövök, fiú! Jövök! – kurjongat a vándor, aki már az útháromnegyedénél jár. A lovak eközben legelik az időt, amitőlújra benövi a por az ablaküveget, a kisfiú pedig visszahátrálaz átizzadt dunyha közé.

A vándor most jár félúton. Kiáltásait az égen röpködővarjak csipegetik. Fél óra múlva egy tyúk fog végiglökdösniegy fémketrecet az udvaron. A begyét már nyomja a sok-sok grafitceruza. Portrékat rajzolnak belül a madárra, majdamikor levágják, meglepődnek a háziasszonyok a megannyipingált arcképen.

– Kész a leves! – biztatják a háziak a látogatókat, minthaez máris fél egészséget hozna a fiúnak, de amikor a tá-nyérba pillantanak, meglátják a férgeket. Kövérre hízottfehér kukacok úszkálnak benne csigatészta helyett, izgatot-tan evickélnek oda-vissza-oda-vissza. A tányért az anya rög-tön kiejti a kezéből, és a látogatók elkezdik taposni aszilánkok között ficánkoló férgeket. Oda-vissza-oda-vissza.

– Jövök, fiú! – így kiabál, de a hangja egyre távolibb,egyre messzebbről érinti, simítja a gyermek sápatag arcát.Az ég lovai a perceket legelik, nyerítésüktől hátrálnak a mu-tatók. A vándor még csak negyedúton jár, messzi, borzasztómesszi még a fiú háza.

70

– Biztosan egy kicsike megfázás! – fogják derűsebbre adolgot a látogatók, amikor már látják a két szülő szenvedé-sét.

Egy favágó véletlenül lefűrészeli a távolban a kezét. Azól oldalához szegezett libákból kicsöppenő vért nyalogatópulikutyába villám csap. Zsákokba zárt kisasszonyok csiri-pelnek a padláson.

Soha nem érek oda, amíg ezek az átkozott lovak folytonvisszapörgetik az időt! – Látja be a vándor, majd könnyekrefakad. A fejére húzza a párnát, és elalszik az ágyában. Si-mogató hegedűmuzsika ébreszti. A távolban egy gyermekköhögése vés rovátkákat a gerendába.

– Vidd el a húrokat magad a fiúnak! – szólítja fel a mu-zsikust. – Hiába is indulok útra, ismét az ágyamban kötökki. A varázsszavak annyit sem érnek, mint a szőrtelenítettseprű. Hátrálnak ugyan tőle a paripák, de a nyerítésük ellennem véd!

A hegedűs szomorúan csóválja a fejét: – Hiába vágnékneki, én se jutnék messzebbre. Próbáltam már ezerszer, dea lovak ezerszer is visszatekerték az időt.

– Mi értelme hát újra és újra nekiindulni az útnak? – kér-dezi az ágyban fekvő, ökölbe szorítva reszkető kezét.

– Amíg is úton vagyunk, nem hal meg a fiú – magyarázzaa hegedűs. – Ennyivel is meghosszabbítjuk az életét. Haágyban maradnál, holnap már koporsóba fektetnék a gyer-meket, hogy a föld alatt tovább kínozzák a nyüvek.

A vándor ezt átgondolja, majd feláll, átveszi a világítóhegedűhúrokat, és ezredjére is útnak indul. Órakattogás ülimeg a tájat: lovak settenkednek a férfi után.

– Tüzérüteg, tüzérüteg, porció és kazuárfa! – riogatjaőket.

És persze meg is ijednek. De valójában annyit ér ez, minta varjakról lefeszegetett károgás. Annyit, mint az udvaronkergetett vízibicikli. Annyit, mint felszegezni a libákat az

71

ólra, hogy fájdalmas gágogásuk messzire űzze a kísértete-ket.

– Édesapám! – szól az ágyban fekvő kisfiú. – Bárcsakláthatnám gyógyítóm érkezését. De tiszta por ez az ablak.

Koszorúk fekszenek a tetőn. Ceruzává változnak egy féligkivágott fa ágai: ahogy a szél rázza őket, a soha fel nemzendülő, gyógyító dallam kottáját vésik az égre. Károgógyászmadarak feszegetik le a hangjegyeket a felhőkről.

72

A lóleves

Galambokba mosolyogni a fehérséget. Törött csirkecsontokkoccannak egymáshoz a fiókban. A nap kiteríti lapjait a ház-tetőre, a padláson levágott baromfik kísértetei sürgölődnek.Egy asszonyt most ráz ki épp a kukorékolás az ágyából.

– Ó, az a hülye kakas… – ásít, majd ahogy kinyitja a sze-mét, látja, hogy a tarka madár fel és lesüllyedő mellein áll,kapirgálja őket, mint valami szemétdombot. Piros szeme azasszony fáradt tekintetébe fonódik. Ahogy jobbra-balra for-gatja a fejét az állat, az ágyban fekvőben azonnal felbugyoga düh, és kimondja a szigorú ítéletet: – Húsleves!

Ettől megrészegül a madár. Kitüntetéseket tűz a begyérea halál, amitől a konyhába röppen – mintha valami bűvöletfojtogatná belülről ezt a bolond állatot – és a fejét mélyenlehajtva csőrével már a mellkasában matat. Feje eltűnik anyíló sebben, majd mikor előbukkan, a saját dobogó szívétemeli a magasba. Egy hatalmas dézsához repül, körmei azománcon koppannak, ahogy megáll a szélén, és a bödönfenekére pottyantja a még lüktető véres csomót. Az nedvesplattyanással ütközik a kondér aljával, majd utolsót készülkukorékolni a madár, de nem futja már az erejéből, össze-csuklik, maga is a fazékba huppan, rá egyenest a szívére.Piszkos lábai antennákként meredeznek elő a lábasból.

Érkezik hálóingben az asszony. Unottan a csap alá tartjaa fazekat, rázubogtatja a hideg vizet, hogy teljesen ellepjeaz állatot, majd szikrákat csettint az ujjaiból, és felrakja főnia dézsát.

– Vasárnap, vasárnap… – így morog közben. – Mindigugyanaz a nóta. Húslevest kíván a ház ura. Ide hallom gyo-morkorgását, amely hamarosan kipeckeli a saját álmából.Akkor aztán megindul… Körbe szimatolja a konyhát, fő-emár és hogyan ez a szögekkel vert szárnyas. Benne van-ea zúzája, a mája?

73

Smirglipapíron másznak a csigák. Muskétatűzbe keve-rednek a templomi búcsúk, a kukoricacsutka kövér féreg-ként tekereg a spájzban.

– Mintha csak hús kéne a lébe! Persze zöldség? Mégismiféle zöldséget hajigáljak én itt ebbe? – morgolódik az asz-szony. – Hónapok óta tart már ez a rohadt tél! A krumpliráncaiba beköltözött a tapasztalat, a fonnyadt répák miótaa hangyákat üldözik. Hogy lesz ebből takaros máglyarakás?Még fokhagyma sincs itthon… Talán ha felsepregetek, a la-páton akad majd némi száraz petrezselyem.

Halkan rágicsálja a húst a fazék, a kopott szélű zománc-száj mozog, miközben a gőzben lakó szellemek ostoraikkalütik le a plafonról a vakolatot. A lehulló lemezkék a gyön-gyöző vízbe pottyannak.

Betetőzik a jóslat: az asszony férje ágyastul lebeg be akonyhába, és tüstént szaglászni kezdi a régi tüzektől korom-foltos kondért. A fazékban foszló kakasnak kiugranak a kör-mei a szimatoló férfi bajszának érintésétől, beleállnak a gőzfölé hajló homlokba. A fickó unottan húzza ki a bőrébe fú-ródott karmokat, és a szájába dobva rágcsálni kezd.

– Ej, asszony! – Patakzik máris a ház urának könnye. –Gyenge ez a leves így! Mint a hálóinged érintése, csapjálmég bele valamit! Ez így sehogy sem dugaszolja be a léleksikoltó lyukait!

Az asszony keze ökölbe szorul, recsegnek benne az inak,majd sziszegve így szól: – Ez most gyenge leves lesz! Nemmuszáj minden vasárnap vízbe fojtani a világot! Minek foly-ton felszabadítani a poklot a kopott fedő alatt?

– Minek, minek? – Kerekedik szélesre a bajszos szeme,majd tapsolni kezd, mire felsorakoznak a konyhában a tyú-kok, és énekelni kezdenek:

Búval terített asztalBánattal teli pohara.

Én azt éjjel-nappal iszom,

74

Soha ki nem fogyaszthatom.

Erre csirkelábakat növeszt a sarokba állított szenesvödör,és táncolni kezd. Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja,hogy kell járni.

– Jól van, hogy a fene álljon beléd! – Üt az asszony azasztalra. – Kapsz erősebb húslevest, de ne panaszoltasd to-vább a tyúkokat! Azt mondd inkább, miből főzzem! Üres akamra, mint a fejed! Már a zongorahúrokat is felaprítottama múlthéten!

Erre persze azt feleli a férfi: – Az mán nem az én gon-dom! – majd ágyastul visszasuhan a hálószobába, hogy te-lihorkolja a függönyt.

Elröppennek az ablakszárnyak: csapkodásaik szelet ka-varnak, ami szőkeséget ültet a szemöldökökbe. Rogyadoz-nak az ólomkatonák, korcsolyázik a hozsanna. A fazékoldalát veri a fakanál. Az asszony álmodozva ácsorog ahideg konyhakövön. Egyszer csak kopogtatást hall az ablakfelől.

– Na, ez hiányzott, vendég, hogy horpadnának be ahomlokok! – nyög, majd kitárja az ablakot. Egy fehér paripanéz vissza rá az udvarról: sörényét a szellő cibálja, körvo-nalai valósággal beleolvadnak a hóba.

– Szép napot, anyámasszony! – így köszönti a ló, majdmeghajol előtte a hosszú fej. – Úgy hallottam gondjai tá-madtak egy bizonyos főzettel!

A nő hatalmasra tátja a száját. A torkából kiszáll egymolylepke, amit a telivér röptében kap el, és ropogtat széthatalmas fogaival. A kihullt szárnyak a hóra hullnak.

– No, nem kell rögtön kifordítani a matrózsapkát – inti lea látogató. – Azért jöttem, hogy segítsek megrottyantaniazt a bűzlét. Ha rám hallgat, érdemes odafigyelni az Égi is-tállóból szabadult receptekre, abból még sosem sült kisemmi rossz!

75

– Ó! Hát receptem az van! – panaszolja a nő, a köté-nyébe törölgetve hatalmas markát. – Egyébként meg minekis a recept? Harminc éve kotyvasztom, a tenyerembe vanmár írva minden összetevő. Az összetevők, no igen… Az,ami hiányos itten…

– Kár tüzes szekerekre ültetni az újtestamentumból ki-vert pókokat! – nyihorászik a paripa. – Az Égi istállóbanmegterem minden. Másrészt pedig biztos vagyok benne,hogy ha alaposan szétnézünk, itt is megtaláljuk a forrásbavalókat. Adjon egy esélyt, és olyat főzök, amitől felrobban-nak a kutyaólak!

A fakanál vége bemászik az asszony szájába. Dallamokatkocogtat a fogán. A ló pedig rákontráz: – Az Égi leves kéthónapra jól lakatja a ház éhes urát. Megszépülnek tőle anők, megdagad tőle a legények fasza. Egy szálig sem téve-dek, nagyság! Bekábulnak tőle a boszorkányok, az már egy-szer biztos!

– Két hónapra jól lakatja? – ismétli ámuldozva az asz-szony. – Nohát, azt én nem hiszem! Ez a nejszomorító íté-letnapig is rágicsálná a csirkecsontot! A sírját is abból fogjukemelni. Hogy még a föld alatt is érezze az elpusztult szár-nyasok szagát.

– Férfi ez akkor a javából! – Biccent a paripa. – De majdaz én levesem alaposan kifog rajta!

– Hát legyen – egyezik bele az asszony, azzal nyújtanáki az ablakon a fakanalat, de a ló sértetten nyihogni kezd:– Oszt mégis hogy gondolta? Majd a patáim közé veszemés kavargatom? Én egyedül az összetevőket adom, a levestmagának kell megcsinálnia, buta asszony!

– Jó, jó – sóhajt a nő, azzal kifújja az orrából az ökör-nyálat.

– Látja, azt már csaphatja is bele! – biztatja az állat, azasszony pedig megrántja széles vállát, és engedelmeskedikneki.

76

Kifeszíteni egy légy húrjait. A cipőszár bemászik a hor-tyogó férj ágyába. Az égi paripa ugráltatni kezdi a szaká-csot: – Látom ám, hogy van a kamrájában minden jó!Farkaskuvasz, törött mankó! Hozza gyorsan az üstbe! Főjönbele ereje!

A nőnek nagyon megtetszik a rigmus, egyből ütögetnikezdi a kanalat. Táncra perdül csirkelábain a szenesvödör,ütemre rázogatja sötét tartalmát. Hopp, Juliska, hopp, Ma-riska. A nő közben szalad, összegyűjti a hozzávalókat.

– Padláson a bőregér szárnya, a fekete haj ősz halála,keresse meg a veszekedésben az ürügyet, mossa át forróvízzel a szaros ülepet!

Micsoda elégia! Alvadt tinta a sebtapaszon. Lassan kifőa vízbe dobált fényképből a sok-sok emlék, a gereblye fogaimegpuhulnak a buborékok gömbjei között.

– Mi van még a padon? Sok-sok lyuk a sajton! Repedésa falon! Száraz seb a kezén. Nem, nem azon, a balon!

Lapozgatja magát a receptkönyv, majd tanácstalanul avízbe ugrik, és eltűnik a kavargó moslékban. A nadrágszíjatfojtják most a vízbe: egy ideig riadtan csapkod, majd kime-revedik.

– Jól haladunk! – Nyitogatja hatalmas orrlyukait az ab-lakon behajolt paripa, azzal még egy alaposat a fazékbaköp, és bogarat ráz a sörényéből a barna vízbe. – Micsodazsírja van, lássa? Ez a halott dolgokból kifőtt életerő, énmondom!

Az asszony készülne megkóstolni az iszapot, de a csődöra kezére koppint az orrával.

– Majd az ura nyalogatja, maga ne kotnyeleskedjen! –figyelmezteti.

– Hát meg kell kóstolnom… Máskülönben honnét tud-jam, mi hiányzik belőle?

– Nem hiányzik ebből semmi! Talán csak a Megváltó bo-kacsontja. De minden fölösleget a maga kamrája sem rejt.Kőtheti' lassan a férjét. Azonnal kész a jó, jó lóleves!

77

A férfit nem kell kiforgatni a paplanból. Ezek a szavakegyből a konyhába vonzzák. Fel és alá röpköd a hálóingé-ben, mint egy tébolyult kísértet. A bajsza pörög az orraalatt.

A feleség kimer neki egy tányérral a sötét léből.– Egyél hát, hogy a fene essen beléd! – vágja az urához

a tálat. Az pedig röptében issza ki belőle a levest.– Asszony! A kutya úristenit! – kezdi trilláját a férfi. – Ez

ám kurva erős, jó féle! Még! Szedjél még nekem!Megérkeznek a tyúkok, sorba állnak az asztalon, és da-

lolni kezdenek:

Ej-haj, laboda,Lábad ide, nem oda,Törjön ki a nyavalya!

Az ablakban lévő hatalmas lófej le-fel jár erre az ütemre.A szenesvödör forogni kezd. A férfi pedig leszáll a kőre, ésdíszruhát növeszt a teste köré.

– Lássa, hogy megvitézesedett! – kezd kiabálni a paripa,az orrával bökdösve a hús szagú levegőt. – Lássa, lássa!Hol van már az a kopasz csirkefogó? Ez ám a katona!

Az asszony ki is ejti a kezéből a merőkanalat nagy cso-dálkozásában. Rá se ismer már az urára: fekete huszárruhafeszül rajta, görbe dereka most akár a karó, bajszából me-nekülnek a poloskák. A tekintetében fényes lángok ficán-kolnak.

– Kurva jó leves ez, asszony! – dicséri a feleségét a hu-szár, hangja akár ezer ördögé. – Kész vagyok tőle elgán-csolni a macskákat! Babérlevelet tépkedi a molylepkékből!Kizsaluzni a koporsót!

Fekete vitézruha: rajta koponyaalakú ezüstgombok csil-lannak. A válláról madarak belsőségei lógnak.

78

– Ezennel felfokozlak az égi lovak huszárának! – közli adélceg férfival a patás, majd egy hatalmas lóköpetet küldfelé, ami telibe találja a szíve fölött. A fickó tisztelegni kezd.

A tyúkok pedig rákezdenek:

Nincs okosabb, mint a lónem kell neki víganó,

hanem kantár a fejibe,szép huszár a tetejibe.

– Alaposan befaltad a fazekat. Főzzél egy új adag levest!– utasítja a fickót a paripa. – Nemsokára a nagy rangú lovakérkeznek ebédre ebbe a finggal kibélelt konyhába. Olyanerős lé kell ide, amitől kifordul a támaszpont!

A vitéz ismét tiszteleg. Közbeszól az asszony: – De hátüres már a kamra! Semmi nincs már, ami mehetne a vízbe!

– Egy rigolyás feleség még csak akad! – prüszköl a pa-ripa, majd a vitéz felé int fejével. – Hozzad a fejszét, vágjálalá szépen az asszonykádnak!

Karfában a kórusegylet. Mandzsettagombokat csipeget-nek a cinegék az udvaron, rőzsék indulnak az erdőbe kivernia szimbolikát a fákból. A lélek leszedőfésűje: egy pásztorsípjégbe fagyva, fojtott dallam hangját hallani.

Kibéleli a házat a forró gőz. Átitatja a függönyöket, le-forrázza a beléjük szőtt esti horkolást. Régi, elsuttogott sza-vak a fal repedéseibe állva. Pergő vakolatként hullnak aföldre.

Az asztalnál hatalmas, délceg lovak ülnek. Alig férnekmeg a konyhában: sörényük a plafont söprögetik. Görnyed-nek, patáikkal a kanalakat rugdossák odébb az asztalon.Néha felnyihognak: – Hol van már az a leves?

– Jelentem, készül! – vágja ilyenkor magát haptákba afazekat kocogtató fekete ruhás huszár. A lábosban egymástkergetik a húsdarabok. A férj a lé tetején reszkető zsírbanönmagát látja, sötét szemeit, amiből hirtelen könnycseppek

79

indulnak meg. Ahogy belehullnak a levesbe, a felszínre úszikegy levágott kéz, rajta karikagyűrűvel, majd visszasüllyedaz is a sűrű lé aljára.

Dallamra koppannak a kanalak az asztalon. Recsegneka szék lábai, ahogy forgolódnak rajta a hatalmas lovak. Afekete ruhás huszár az asztal közepére helyezi a levest, atelivérek pedig kidugják hosszú nyelvüket, s belelógatják agőzölgő edénybe.

– Nem elég erős! Nem elég erős! – verik máris a replikát,néhányuk pedig így kiált: – Túl sós! Túl sós!

A bajszos katona félelmében az asztal alá búj, és össze-kucorodik. A bútor táncol fölötte, ahogy kemény patáikkalcsapkodják a démonok.

– Túl sós! Túl édes! Túl sós! Túl édes! – kántálnak, azorrukból kicsapó tűztől felrobbannak a tányérok. Szilánkjaikrepeszként repülnek szét, beleállnak a falba, szétszaggatjáka függönyöket.

– Kegyelem! – esedezik a huszár.– Túl sós, túl édes, túl ízetlen, túl ízes! – tapsikolnak a

paripák. – Micsoda kétbalkezes szakács vagy te! Mindjárt leis fokozunk! Mától csak kígyócsomó lehetsz! Vagy kúpfo-gaskerék! Szűrőpapír, esetleg temetőbogár!

Félrehajítják az asztalt, és körbe állják a férfit. Az egyik-nek a patái között ott füstöl a nagy kondér forró leves.

– Mától csak kopasz farkas lehetsz, az biza! – mondjaneki a két lábon álló, fénylő szemű ló, azzal ráborítja azegész húslét a férfira. – Nesze, itt a tüzes menyecskéd.Amíg a halál el nem választ!

Ásítoznak az ajtósarkok. Ceruzák másznak ki a vödörből,majd a furulyalyukakba bújnak. A csirkecsontból tákoltágyon a huszár és felesége repül át a falu fölött. Az ágylábai fehér szántást húznak az égen. A férfi és a nő közötta szenesvödör áll, amiből szórják, egyre szórják a falura afeketére égett gyufaszálakat. Fejüknél a tyúkok serege álla kereten, és így dalolnak:

80

Boldog, ki láthatja maradékait,Kik majd könnyekkel áztatják hamvait.

Az ilyen nyugodva száll a sírba,Tudván, hogy élni fog még azokba.

Egy ideig megbabonázva nézik lentről őket a falubeliek.Majd a lebegő ágy eltűnik a horizonton. Nem marad utánamás, csupán a falu deszkáit átitató levesszag, amitől meg-kordul az emberek gyomra. Félre üti magát a harang. Szé-kek sikoltanak fel, ahogy rájuk telepednek a háziak, és ennikezdik a déli levest.

– Sós – mondják az egyik házban.– Édes – kifogásolják egy másik konyhában.– Nem elég erős – panaszolják egy harmadik helyen.Tollak lebegnek a zsíron. A feltámadó szél megszárítja a

forró gőztől átitatott függönyöket. Mintha a kísértetekbőlszáradna ki végre a keserv.

81

Terembura

Csomagolóvászonban a filmképkocka. Létszámcsökkentéstrendelnek el a lányok könnycsatornáiban. A szívrabló fenn-akadt a drótakadályon. Ott reszket és remeg most a fiú akerítés tetején, a fémtüskék mélyen a bőrébe akadva, nemeresztik, hiába is könyörög.

Szitkait meghallva érkezik a ház ura, egy hosszú szakállúférfi, lámpással a kezében, aki a drótkoszorút felszereltedélután: – Nocsak, szívrabló uram! – szólítja meg a fiatallegényt, akinek szemeiből szikrák pattognak ki, megvilágítvapelyhedző arca körül az éjszakát. – Tudtam én, hogy az énlányomért jössz ma este, ezért is húztam fel ezt a takarosszögesdrótot. Milyen igazam volt! Miképp is állhatnál ellentpont az én lyánykámnak? Oly megragadó jelenés, hogykidől tőle a látómező. Kimosni se lehetne belőle a szépsé-get.

Rongyszőnyegből kivert dzsinnek rakoncátlankodásátólgyullad meg a patkányok szőre, tűzgolyókként szaladnakszét az udvarokban, meteorként cikáznak el-vissza, el-visz-sza. Cigarettaként hamvadó farkuk végét potyogtatjákszerte a kertekben.

A tizenhat éves fiú a kerítés tetején. Kezében a kosár,amiben az elrabolt lányszíveket tartja. Felemeli a rájuk ha-jított terítőt, és ujjaival a még dobogó, vörös izomkötegeketsimogatja: – Ó, ti szép, szép lány szívek! – kezdi bánatostrilláját. – Tudtam, hogy ez lesz a vége a murinak. Álmaimfiolájából a valóságra ömlött a keserű jóslat. De hogyan isszállhatnék szembe önmagammal? Vörösen izzó szívem be-világítja a szobákat. Aludni sem hagy pulzáló szerelmem,amit a falu szép lányai iránt érzek. Valahányszor szende-regni térek, a szerszámom olyanná válik, akár a fogasrúd,csüng rajta a takaró… Kiráncigál az ágyból, hogy máságyakba űzzön.

82

Háton úszik a hold az égen. A csillagok sebeit bekötözika felhők. A horkolástól behorpadt sok-sok homlok: az éj-szaka madarai álomtojásokat raknak a koponya ráncokkalkibélelt fészkébe.

Hatalmas a kerítés, és mintha percről percre nőne. Egyremagasabbra tör, az ég felé, akár egy fa, amely a felhőkbekívánja szúrni kopasz ágait. Ahogy nőnek a lécek, a fenn-akadt szívtolvaj is egyre magasabbra és magasabbra kerül.Közelít a csillagokhoz.

A faluban kikelnek összegyűrt ágyaikból a szép lányok,meztelen talpuk letapossa a havat. Mint az éjféli kísértetek:fehér hálóingeik világítanak a házak között, ahogy csukottszemmel lépkednek, hogy felkeressék a csapdába esett rab-lót. Megállnak a kerítés tövénél, és a fiú felé nyújtjákgyönge kezeiket: – Add vissza a szívünket, édes szerel-münk! – kántálják. – A drótkoszorú is elereszt, ha vissza-adod most nekünk! Hogyan is érthetnéd meg, micsodafájdalom szív nélkül élni, te legény? Hatalmas viharok tom-bolnak az üres mellkasban! Az északi szél költözik oda,ahonnan hiányzik a dobogás! Akárhová megyünk, kialsza-nak a gyertyák, és messzire szállnak a terítők!

Elégett patkányok porait szórja a falura a szél. A nyávo-gás beköltözik a havas tetőkbe. Lapzárta rúgja ki a helyérőlaz ólak ajtaját.

– Nos… Hát itt vannak már a lányok… – kuncog a ma-gasban a fiú. Jégcsappá fagynak könnyei. – Milyen szépek,milyen gyönyörűek, ahogy odalenn állnak. Bárcsak mind-egyiket ölelhetném egyszerre! Egy hatalmas ágyban, egyhatalmas paplan alatt, ami felszívja izzadtságcseppjeinket.Mellbimbóik csiklandoznák az arcom, miközben ujjaiktól fel-fénylene bőröm.

– Fiú, drága fiú! – énekelnek tovább odalenn a lányok. –Dobd le a kosarad! Ereszd el! Ennyit kérünk, nem többet!

83

Kalapok kúsznak az alvó emberek bőre alatt. Fogasokpeckelik ki a szemeket. Tarkabarka, tarkabarka. Közeleg aterembura.

– Hát olyan nagy lenne az én bűnöm? – csiholja ki a lel-kéből a legény a legnagyobb kérdést. – Én csak és egyedülszeretni tudok, ezért születtem erre a zárókilincsekkel kibé-lelt bolygóra! Az egyetlen, amihez értek, hogy csókot csip-pentsek az ajkakról, és otthonra leljek a combok forróoltalmában! A méhet talán dróthegyre tűzik, amiért körbedongja a virágokat, és a legfinomabb mézet kavarintja nek-tárjukból?

– A szívünket, fiú! Most! – figyelmeztetik a lányok, egy-szerre, kórusban, a hangjuktól felrobban egy kémény. A régiszerelmek füstje elárasztja a világot. Fuldoklásra készteti asápatag holdat.

– Hát legyen! – Villantja belső vakuját a legény, azzal el-kezdi az éjszakába dobálni a nedvesen csillogó lányszíveket.Csókot lehel mindegyikre, mielőtt eleresztenék átfagyottujjai. – Szaladjatok hát utána, kislányok! Hadd lobogjon ahálóingetek, húzzatok fehér csíkokat az éjszakába!

És azok bizony futnak: de a szívek, mielőtt földet érné-nek, átváltoznak galambokká. Hurrogva röppennek szét akis csitrik feje fölött, szárnytollaik simítják a hajukat.

– A szívünk, a szívünk! – sipítoznak azok. Hirtelen meg-indul csorogni a lábuk között a szívtolvaj spermája, amirőlazt hitték, rég kitakarították magukból.

– Szívecskéim, madárkáim! – kacag rajtuk a legény oda-fenn, szemei fénylenek. – Ahová én megyek, oda nem kö-vethettek, mert kevés hozzá a szárnyatok! Ez a kerítés feltolengem a teremburáig és még azon is túl. De micsoda lyány-kák várnak majd rám ott! Elképzeltem… Méz csorog a test-nyílásaikból, a hajukban kócos tündérek laknak!

Nyavalyog a kenu. A rácsból fonni kötelet. A házban aszakállas férfi alvó lánya fölé hajol, lélegzetével hullámokatültet a hajába.

84

– Téged csak egy igazi herceg feszíthet szerelemre – sut-togja. – Nem ilyen csapnivaló mihaszna szívtolvaj, mint ez.De ne félj, alaposan elláttam a baját ennek a kóficnak!

Cipőtalpak alatt puhul a családi festmény. Elborul a lát-kép: a szívtolvaj most töri át a felhőket, de a kerítés mégtovább nő, magasabbra és magasabbra repíti a kapálózó le-gényt. A drót ejtette sebeiből vörös cseppek hullnak az égvásznára, kiszáradt kóróként isszák fel a csillagok.

– Látjátok… Szétszórom a fiatalságom a halotti mécsesekközött – búcsúzik a falutól a fiú. – Beköltözök majd a szélbe,ami itt fúj, és meglátogatom még odalenn a lányokat! Éj-szaka osonok be az ablakon, nem állít majd meg semmifélefémtövis. Lefújom róluk a takarót, bekúszok a hálóingekbe!

Azzal drótba tekert vérző Krisztusként eltűnik a feketesemmiben.

A galambhurrogás mögött a falu végtelen csöndje ter-peszkedik. Néha fel-felsikkantanak a lányok, amikor meg-próbálják lepkehálóval elkapni valamelyik galambot, detúlságosan lassúak, a szárnyasok rögtön elrugaszkodnak,és a magasba szökkennek előlük.

Elhervad a fazék. Molylepkék születnek a parázsból.Az apa szakadt függöny-palástot vesz a vállára, és drót-

ból hajlítgatott koronát húz a fejére.– Itt a te herceged! – mondja, majd óvatosan bekúszik

az alvó lány ágyába.El-vissza, el-vissza. Kiszellőztetni a telefonvezetékeket.

Létszámcsökkentést rendelnek el a lányok könnycsatornái-ban. Micsoda szél csapkodja a zsalut!

85

A bajital

Felhasadnak a birkák: sebeikből szoknyákat, vörös rongyo-kat ráncigál ki a cél. Bégetésük elferdíti a kalapfogasokat, alehulló fejfedők fémes koppanással hullnak a földre, minthacintányérok volnának.

Az éhség suhint végig a házi macskákon. A kulcslyu-kakba szorult szemek könnyeiben mosakodnak a lányok.

Egy fiú ücsörög az udvaron, a hatalmas diófa egyik ágán,tekintete a szürke égben halászik. Szerelmi bánata hamutültet a fa repedéseibe. Micsoda vihar garázdálkodik ennekaz ifjú legénynek a szívében! Egyre csak a kiszemelt lánynevét hajtogatja, mint afféle varázsigét, amivel villámokatképes szórni, és valóban, a minap szavaitól felrobbantak atányérok, és kiugrott egy idős asszony lábából a térdkalács.

Mágia! – tudatosult akkor benne. – Ez a lány maga a va-rázslat!

Vágyálmok. A leány még pillantásra sem méltatja a fiút.Mit lehet hát ilyen esetben tenni? Felmászni a diófára, éspapucsokkal dobálni meg a napot. Mohát ültetni a kutyákra,záptojást hajítani a fagykoszorúhoz.

Palástba szorult gondolatok. A fiú már épp lemászni ké-szül a vén diófáról, amikor nyerítés hangjára lesz figyelmes.Lepillant a földre, hátha megpillantja a hátast, de odalenncsupán csillogó havat lát, a tél udvarra terített hatalmasvásznát.

Alighanem a képzelete játszott vele, dönti el. Ám ekkorújra hallja a hangot. Semmi kétség, paripanyerítés, bármi-kor felismerné. Igaz, hogy sem neki, sem a szomszédainaknincs lova, de látott, hallott eleget jártában-keltében a fa-luban.

Ekkor az égre szegezi a tekintetét, és egyszer csak feketeszínű paripát pillant meg az egyik felhőn ácsorogni. A felhő

86

– mintha az állat kormányozná – ereszkedik, egyenest őfelé.A fiúnak tátva marad a szája.

Egyszer volt, hol nem volt. Őrjáratra indul a rőzsekol-bász. A kibelezett birkákat tollal tömik a falubeliek.

– Édes álmokat hoznak ezek a juhok! – szól egy öreg-asszony, a hajában felgyulladt körmök ropognak.

A ló a diófa tetejének szintjére ér, és akkor élesen nyerítegyet az ágon ülő felé, akinek tátott szájából jegygyűrűkpotyognak a földre. A nyihaha, mintha valamiféle tolmácsműködne itt közre, egy láthatatlan segítő, átalakul emberiszóvá, így a legény is megérti a különös telivér beszédét: –Üdvözöllek, ifjú barátom! – kezdi a társalgást a hatalmas,fekete ló. A homlokán fehér folt fut végig, mintha villám ci-kázna az orr irányába, a fiút pedig teljesen megbabonázzáka paripa kidülledő szemei. – Kérlek, ne félj tőlem! Azért jöt-tem, hogy segítsek rajtad!

Nyájasan szól a hátas, hangja édes és dallamos, de a fiúmég mindig hitetlenkedve, bizalmatlanul néz rá.

– Mit… Mit akarsz tőlem? – rebegi végül.– Szerelmi bánatod bosszúságot fecskendez a felhőkbe

– magyarázza a táltos. – Egészen kellemetlen viharok dúl-nak már emiatt magasan, nehéz nekem ezzel kibékülni.

– Bocsánat – mentegetőzik a legény, a tekintetét lesütve.– Igazán nem akartam semmiféle kalamajkát okoznineked…

De a ló nem tűnik feldúltnak az ügy miatt. Épp ellenke-zőleg, nyugalom és derű sugárzik belőle.

– Ó, hát rá se ránts, kis fickó! – nyeríti. – Legalább ezzelis felhívtad rá a figyelmem, hogy nagy a baj idelenn. Tudod,legény, van magasan egy istálló, ahol sok-sok olyan ló él,mint én. Igazából elég különbözőek vagyunk, de egy do-logban nagyon is hasonlítunk egymásra. Kitalálod-e, mi az?

A fiú nem számított találós kérdésre. Meg kell hagyni,nem is volt túl eszes legény. Vállrántással jelzi, hogy ötletesincs, mi lehet a közös pont.

87

– Hát hogy szeretünk segíteni az embereken! – kacag fela ló, a nevetése nyomban megfordítja néhány házzal odébbegy forró vízzel teli lavór gőzölgését. – Legfőképp a szerelmibánattól elsatnyult fiúkákon, akiknek a magányától kigyul-ladnak az éjjeliszekrények! Kibogozzuk a csomócskákat aszívecskéjükben!

Ezúttal úgy viháncol a patás, hogy a fiú összerezzen tőle,ugyanakkor a remény szirmai nyílnak ki lelkében, kerek sze-mekkel néz a patásra: – Úgy érted… Tudnál segíteni raj-tam?

– De úgy ám! – bizonygatja a ló. Vízkő nő egy udvaronténfergő kuvasz köré. – Amire szükséged van, az odafönn,az Égi istállóban akciós áron kapható! Mi több! Teljesen in-gyen! Hiszen nyakig úszkálunk benne, teli van vele a tarisz-nyánk! Még a falakat is azzal meszeljük alkalomadtán!

A kicsi ágyútüzek megpuhítják a fiú homlokát. Kérdezniesem kell, a ménes már tudja, arra kíváncsi, mit ajánlgatneki. És azonnal meg is adja a feleletet: – Amit én adnitudok, az bizony szerelmi bájital. Vagyis hát annak a recept-je. Hogy igazán hatásos legyen a készítmény, neked ma-gadnak kell elkészítened.

A fiú elgondolkodik egy pillanatra. Bájital, bájital… Hallottmár ő efféléről. Az öreg falubeliek beszélnek néha ilyen fur-csaságokról. De cseppet sem találta hihetetlennek a dolgot,azok után, hogy milyen mágiát fedezett fel a szeretett lánynevében a minap. Bájital, bájital.

– És az tényleg hat? – kockáztatja meg a kérdést.– Mint az oldalba rúgás! – nyihog a paripa. – Mint az

öregasszonyra vasalt gyászruha! Mint a babakocsiba szórtrajzszeg!

Noha a legény tényleg nem volt a legokosabb a falu fia-taljai között, azért csak nem ejtették teljesen a fejére cse-csemőkorában. Megkérdezi hát: – És mit kérsz értecserébe?

88

– Ó… Hát nincs neked semmid, ami kellene nekem… –válaszolja a ló, már-már sértetten. – Egyedül a te boldog-ságod ficánkol a szemem előtt. Az ég lovai a jóságukról is-merszenek meg, ezt ne feledd!

Azzal heherészik még egy sort. A fiú hezitál. Hab csoroga fákon. Kötelek énekelnek a tükörben. A falubeliek a birkáktetemére fekszenek, álmuk egyetlen óriási szappanbubo-rékként lebeg felettük, messzire görgeti a februári szél. Holvolt. Hol nem volt?

– Persze ha nem kell… – trillázza a sörényes, de a fiúmáris félbeszakítja: – Végül is mit veszíthetek?

– Látom, kapizsgálod a lényeget – dörgi a paripa, majdpatájával nagyot koppant a felhőn, amin áll. – Nos, húzzukmég az időt egy kis csacsogással, vagy lássunk egyből do-loghoz?

– Lássunk! – lelkesedik fel a fiú. A ló pedig egészen közelrepül hozzá, és felajánlja neki a hátát.

– Pattanj fel, kölyök! – nyeríti. – Én mondom, hosszú egyút vár ránk.

– Hová megyünk?– Begyűjteni a bájitalhoz valókat, mégis mit gondoltál?

– feleli a hátas. – Van olyan összetevő, amit akár helybenis megtalálsz, ugyanakkor akad, amit a legképtelenebb he-lyekről kell beszereznünk. De igazán nem kellene továbbvesztegetnünk az időt. A lány még ma este a tiéd lehet, haúgy akarod.

És a fiú persze akarja. Máris a paripa hátán ül, és vág-tatnak a felhők között. A kenyérből kihullt morzsák raja kö-veti őket. Uszályok és faágak lebegnek el mellettük.

Nyírfa, nyírfa, vízimadár. Zsákba hordják a macskákat, aföldbe ássák őket, és megöntözik egy kanna forró vízzel.Nyávogó gőzfelhő indul útra. Keréknyomok nőnek a földből,a faliórákba költöznek a madarak. Csavarokkal, rugókkaltelik meg a begyük.

89

A paripa nem viccelt, amikor azt mondta, a legképtele-nebb helyekről kell begyűjteniük a dolgokat. Miután kitéptéka távolban magasodó hatalmas hegy tetején trónoló madáregyik tollát, ellopták a falu öregasszonyának az árnyékát,nyereg alatt puhítottak meg egy felhőt, és a befagyott tómélyéről felhoztak egy halat, aminek a belseje teli volt csil-logó ikrákkal, tüzet gyújtottak egy bogrács alatt, és kezdetétvette a bájitalfőzés. Beledobálták még a fiú levágott kör-meit, nemrégiben fakadt fekete fanszőrzetét, egyetlencsepp könnyet, és nem utolsó sorban egy jó adag lónyálat.A főzet bűzétől felrobbannak a tehenek nyakába akasztottkolompok, a juhászok bajsza pörögni kezd.

– Ennek valóban ilyen büdösnek kell lennie? – kockáz-tatja meg a kérdést a fiú, de a ló szemmel láthatóan telje-sen biztos a dolgában.

– Mint a próbaéneklés – nyihogja.– És mit csináljak vele, ha már kész? Itassam meg a

lánnyal?– Inkább ne! – így a paripa. – Elég a hajára cseppenteni

egy keveset. A legjobb, ha éjszaka leped meg vele a kis-asszonyt. Aztán majd ő lep meg téged, amiatt ne félj! Denekem most már mennem kell. Odafönn osztják már a szé-nabálát. Ha nem megyek, ismét kannibalizmusra veteme-dem.

Azzal a táltos a levegőbe emelkedik, búcsúzást nyerít,viszlátot szór a sörényéből, felköhög néhány áldjon Istent,majd eltűnik a felhők között, fénylő patkónyomait hátulhagyva. A fiú ott marad a rotyogó barnás főzettel, amitaztán kölnisüvegbe önt, és a zsebébe csúsztat.

Ma este – biztatja magát.Hullámsír a lágytojásban. Zsinórpadlásba ültetett férgek

hajtanak ki. A küszöb felbéget a falusiak sarka alatt.A hold már magasan jár az égen: a fiú szerelme a zeni-

ten áll. Izgatottan tördeli a kezét, ahogy a kiválasztottja ab-laka előtt áll. A sötétség hullámai összecsapnak a szobában.

90

Most vagy soha! – Veregeti vállon magát a fiú, azzal ki-feszíti pillantásával az ablakot, és bemászik a hálószobába.Ott halk szuszogás kavarog. Az ágyban, a takaró alatt a leg-gyönyörűbb lány fekszik, akit valaha látott. Melle fel-le jár,ahogy a ház áporodott levegőjével öblögeti tüdejét. A be-sütő holdfény végigcsorog gyönyörű arcán, fekete haja apárnát simogatja. A fiú nem állja meg, hogy meg ne szag-lássza. Orrában virágok gyulladnak fel.

Végül kiveszi a zsebéből az üvegcsét, és egy keveset alány hajára önt a büdös löttyből. Szörnyű szagfelhő döröga szobában. A fiú már kezdi is alaposan megbánni tettét,de aztán eszébe jut a paripa kedves hangja.

Mint az oldalba rúgás. Mint az öregasszonyra vasaltgyászruha. Mint a babakocsiba szórt rajzszeg.

Telnek a percek, de nem történik semmi. A padlást vé-gignyalja a köpönyegforgatás. A bosszúság beköltözik a le-gény szemöldökszőrébe. Már épp menni készülne, attólfélvén, hogy a szörnyű odor kisepri a lányt álmából, amikormegdagad a takaró.

Alatta a has puffadt meg, de akkorára, mintha egy labdaköltözött volna belé. A fiú értetlenül áll az esemény előtt: aló semmi ilyesmit nem említett.

Ekkor felébred a lány: a betolakodójára néz, és mondanikészülne valamit, de sebtében meglepik a szülési fájdalmak.Sikoltása félreveri a falut.

Hirtelen gonosz csecsemők kezdenek ki és bejárkálnirajta. Se szeri, se száma ezeknek a kopasz ördögöknek, akikrögtön elrágják a köldökzsinórt, és bizonytalan lépésekkeltámolyognak ki a szobából. A szemük pirosan izzik, nyavaly-gásuk repedéseket ültet a fazékba.

– Úristen! – szalad ki a legény száján, a szíve felrobbannikészül. Egyszer csak szúrást érez a lábában. Lenéz, rémül-ten pillantja meg az egyik kis gonosz újszülöttet, amint egyhatalmas konyhakéssel fűrészeli a sarkát. Mint rühes macs-

91

kába, úgy rúg bele a gyerekbe, aki ettől a szemközti falnakkoppan.

A legény amilyen gyorsan tud, kimenekül a nyitott abla-kon. Futó pillantást vet az ágyban forgolódó lányra, akibőlmég mindig kifelé másznak a porontyok, majd futásnakered. Talpa alatt fájdalmasan recseg a hó, végül elvágódikegy jéggé fagyott pocsolyán.

Felgyúlnak a villanyok a faluban. Fentről az égi lovakszörnyű nevetése csordogál, ami kifacsarja a leprát a be-tegágyakból. Az éjszakát ellepik a gonosz kis kopasz kobol-dok: köldökzsinórokkal fojtogatják az ágyban fekvőöregasszonyokat, elrágják a nők torkát, villákat szúrnak aszemekbe. A lónyerítés viharként rázza a házakat. Borzalomdörzsöl szikrákat a törülközőkből.

A falubeliek a főtéren gyülekeznek. Vasvillákkal, égő fák-lyákkal a kezükben ácsorognak, vörösen ugrál rémült azarcuk a tűz fényében. Amikor végül ráakadnak arra a házra,ahol a lány azóta is életet osztogat a kis szörnyeknek, egy-szerűen rágyújtják a szobát. A lángok lefosztják az ágyról alepedőt, a lepedőről a lányt. Az éjszaka torkát maró füst ka-parja. A felgyújtott otthon körül síró falusiak könnyeit fel-nyalogatják a kóbormacskák.

– Nézzék! Egy fiú van a templom tetején! – kiáltja el va-lamelyikük magát, és mindenki az öreg torony felé fordul.A szemüket hegyezik, a hold fényében hamarosan megpil-lantják a legényt.

Meztelenül áll a kereszten. Teste kékre fagyott már, karjaiaz ég felé nyújtva, mint aki csodát, vagy megváltást vár.Hideg szélként kavarognak körülötte a nevető nyerítések,ettől a hangtól beköltözik a végtelen tél a fiú ereibe, aztánfelkúszik a sok-sok tekervényes csatornán, bejárja a lábat,a kezeket, a fiú meredező fütykösét, hogy végül gonoszszellemként a szívbe vándoroljon, amit egyetlen határozottmozdulattal szorít össze, örökre megállítva dobogását.

92

A létrák túl későn érkeznek, hogy lehozzák rejtekéből afiút. Az ifjú szerelmes már halott: könnyeikkel küszködve őtis az égő tűzre vetik. A kigyulladt ház glóriájában egyesülhetválasztott kedvesével.

Felrobbannak az ablakok. Átfurakodik a lelkeken az illa-tos levélpapír.

93

A kondásherceg

Egy keresztre feszített birka áll a faluhatárban. A patás lá-bakon átvert szegeken megalvadt már a vér. Lassan peregle, akár a rozsda. A fején drótkoszorú: a fémtüskék mélyena bárány homlokába fúródva, kifordult szemei visszatükrözika felhőket. Alatta a hó vértől és vizelettől piszkos.

Egyszer csak megpuffad az állat hasa, és fojtott csiripe-lés hangját hallani. Seb nyílik a birkában, a piros vájatbóltarka madarak raja száll elő. Elhullajtott tollaik konfettikéntkavarognak körülöttük. A szürke égnek rugaszkodnak, cső-reikkel felsebzik a felhőket, a kereszt szálkáit ültetik a bod-rok közé, majd irányt vesznek a falu felé.

Ott láncra vert disznókat ostoroz egy fiú. A kacsintásketté töri a tájat, döglött darazsakat szór ki az ablakán egyöregasszony. A hóba hullt sárgás-fekete rovarok eltűnnek amalacok turcsi orra alatt.

– Egyetek csak, egyetek! – így kiabál a kondásfiú, egy-szer-kétszer alaposan végighúzva a sertések hátán lóbőrbőlkészült ostorával, mintha ugyan biztatni kéne a vaskos ál-latokat. – Vacsorára matrózruhát kaptok, és citerát darálok!Hízzatok szép kövérre, hogy minél nagyobb tort ülhessünk!

Fel és leszaladnak a ráncok az öregasszony homlokán,ahogy elnézi a kondáslegényt. A malacok heréinek kongásabeköltözik a templomi harangba. A harangzúgás leüti a falufelett átrepülő színes madarakat az égről. Kőként csapódnaka hóba, felszálló tollaikat a falubeliek szedegetik össze. Egyfiatal lány lepkehálóval a kezében rohan azok után, amiketmár felkapott a februári szél.

– Milyen csodás álmok fognak meglepni engem, ha ezek-kel a pompás tollakkal tömöm meg a párnámat! – kacag alány. – A rigolya messzi elkerül majd, reggelre szőke hercegfog ácsorogni az ágyamnál, hogy távoli tájakra cipeljen, ésaranyból készült bilincset kattintson csuklómra!

94

A kondáslegény rácsap a disznókra.– Legeljétek a tollakat, a kurva úristenit neki!A horizont eldől a házak mögött. A gyerekek dobókoc-

kákat köhögnek fel. Van, aki egyből két hatost, de akadolyan is, akinek csupán két egyesre futja. Azoknak rögtöngyógyteát főznek a kampószegből.

– Tenyeremben a holdhónap! – sikongat az öregasszony,azzal kiszalad a házából, a tollakat a kabátujjaiba szurkálja,és karját csapkodva rohangál a kis kondás körül. – Én va-gyok a tavasz szelleme! – köpi a legény felé, nyála jéggédermed, és apró kavicsokként koppannak a fiú homlokának.– Bódultsággal maszatolom össze a világot, feloldozom eze-ket a disznókat varázslatod alól, te gonosz, gonosz kondás-fiú!

– Na, álljon félre, öreganyám, mielőtt előveszem a szu-rokkal teli kádat! – kacag a kondás. A fogai között csirke-csontok villannak, a szemében ide-oda gurul egy kipeckeltgránát. – Még megtalálom etetni őnagyságát a disznóim-mal!

Az öregasszony erre bosszúsan néz a legényre.– Micsoda modorod van! – dicséri. – Körülmetélhetnéd

vele a csigákat. Talán hulladékégetéssel gargalizáltál? Fi-gyellek már egy ideje, te kondáslegény! Pántlikaféreg jár kiés be a szíveden!

A szentjánosbogarakba vert szegek felizzanak. A távol-ban lepkehálóval a lány tovább bukdácsol. Éles hangonmegszólalnak a trombiták, a falubeliek elföldelik őket, hogyne kelljen tovább ezt a szörnyű zajt hallgatniuk, de azokmég a föld alatt is fújják és fújják az angyali harsonamuzsi-kát.

– Hallom… Hallom a mennyei sereget! – motyogja azidős asszony, fogai a földre potyognak. – A te nevedet ugat-ják, kondásfiú. Kondás, kondás! Felfalatnád az egész falut,hogy neked egy kövér torod legyen! Az írógépszalag resz-kírozzon téged! Heréljen ki a szószék önzőségedért!

95

– No, malacok! – Füttyent a kondás, azzal alaposan rá-csap az állatok hátára ostorával. – Nem éppen mai moslék,de azért uzsonnának megteszi!

Azzal a hízók lerohanják az öregasszonyt, aki élesen si-kongat a harapásuk alatt. A malacok sörtéi csiklandozzák aszemét, orrába fészket rak a bűz.

A legény ettől teljesen fellelkesül: végigcsörteti állatait afalun. Betér a templomba, megeteti velük az összes bibliát,lelegelteti a falra akasztott Krisztus szakállát. A házak tetejétszórja a malacok elé, vályúba csorgatja a menstruáló lányokvérét. Meztelenül maradnak a gyermekek, eltűnnek a mos-dószivacsok.

A betonkeverőben keringő csontok szörnyű jövőt jósol-nak. Kigyulladnak a csizmák, a vájdlingban kiáztatják a szi-rénát.

A kondásfiú már az égen hajtja keresztül a csordáját: aröfögő malacok befalják a napot, feltúrják a holdat. A lán-caik csörögnek, az ostor csattogásától recsegve dőlnek ki afelhők tetején álló keresztek.

– Csuromvíz, csuromvíz! – Tapsikol a legény. – Gerjed ator! Ha majd felvágom a hasatokat egy rozsdás pénzérmé-vel, kidől belőletek a félig megemésztett világ, és én végreízletes hurkát sütök belőle! Hízzatok szépen, tűnjenek elszájatokban az óraszíjak!

Folttisztítás költözik az imákba. Az éjszaka lehorzsolja atakaró alól kicsüngő könyököket.

Egy lány most legszebb álmaiban kódorog, miközbenfejét a színes tollakkal megtöltött párnán nyugtatja. Szem-sarkában szivárványszín cseppek száradnak, lelkén ott ma-radnak a boldogság cipőtalpnyomai, hogy szép sorbanfelfeszegesse őket, és vitorlát varrjon belőlük.

– Vár a végtelen víz! – így kiabál. Hosszú haja a sirályokhasát csiklandozza, kilopja a tollak közül a megtapadt sót.Vonalak az égen: feszítővas lebeg minden fölött, amelyvégül feltépi a valóságot. A visszhangok, akár a fehérne-

96

műk. A szépség elgáncsolja az elalvás előtt megszámlált bá-rányokat.

De az álom egyszer csak véget ér. A lány óvatosan nyitjaki a szemét, a reggeli fény szurkálódására számít. Ám aztkell látnia, hogy a hajnal hullámverése még meg sem kez-dődött. Ekkor megpillantja az ágyánál várakozó fiút. Szőkehaja, akár a glória, beragyogja a szobát. Egy hatalmas, kö-vérre hízott malac hátán ül, délcegen, ragyogón.

– Hercegem… – szakad ki a lány szájából a lepkeszárnyúsóhaj. – Hát tudtam én, hogy eljössz értem, ha megérzedaz új párnámon kélt álmok bódító illatát! Gyönyörű vagy,hercegem, paripád orrában angyalok sürgölődnek! Szíveda párkány, amiről végre rálátásom nyílhat a kézfogásokbankeringőző szellemekre!

A fiú savanyú képpel néz vissza rá. Láthatóan nem hatjameg a lány csicsergése. A kezében lévő ostorral hatalmasatcsap a lába között röfögő állatra.

– Fald fel az álmait! – kong a szigorú parancs. – Fald felezt a lányt!

A sertés pedig nyomban beugrik a lány ágyába, és kez-detét veszi a tor.

Reggel a párnára száradt vér akár a rozsda. A felkelő napsugarai kicsorbult nyílvesszőként pattannak le a faluról. Egybárány lépked bégetve a hóban. A hátára drótozott fake-reszt jobbra-balra ring megtett lépéseitől.

97

Egy szénában lelt ara

Kibelezett zongora fekszik a határban. Kitört lábait a varjakpiszkálják csőrükkel, billentyűit néhány tehén legeli le.Ahogy hajolgatnak, nyakukban ritmusra jár a kolomp. Ha-risnyákat teker a szél a fák kopasz ágaira, egy ifjú legényvasvillával hány szét egy dér ette szénaboglyát. Széthordja,a hóra fekteti a sárga szálakat.

Lassú, nehéz munka ez, a tél hidege szorongatja torkát.Telnek a percek, s egyszer csak feljajdul a boglya, ahogybelé fúrja a hegyes vasvillát. A fiú ijedten ugrik hátra. Rög-tön a kupacnak szegezi a kérdést: – Miféle férgesség pattogebben a tarisznyában?

Pelyhedző arcára kiül a döbbenet, amikor a boglyábólegy csinos, fiatal lány mászik elő. Fekete hajából madár-fészkek hullnak a földre.

– Végre rám akadtál, édes szerelmem! – kezdi trilláját alány, miközben lesöpri magáról a jeges szalmát. – Minthaaz idők kezdete óta tartana bújócskám. Már-már attól fél-tem, előbb találnak rám a környéken ténfergő lovak, és szi-gorú fogaik lelegelik a húst csontjaimról. De végre itt vagy,ó, hercegem! Máris készítek neked koronát a szénából, amitmajd meggyújtok fejeden! Ragyogni fog, akár a glória!

A legény alaposan szemügyre veszi a fruskát. Formásalakja, tejfehér arca, vadul szikrázó szeme egyből felmele-gíti a szerelmet lelkében.

– Hát… Én aztán tényleg nem is tudtam, hogy téged ke-reslek – habogja. – De ha már így adódott a dolog, bizo-nyára nem tagadsz meg tőlem egy csókot.

A lánynak kedvére való ez a merész gerjedelem. Huncutkacagásba kezd, amitől kiugrálnak a mákszemek a gubák-ból.

– Neem – mondja, és rózsára csücsöríti a száját. A fiúközel hajol hozzá, hogy édes ajkához tapassza sajátját. Csu-

98

kott szemmel csókolóznak egy ideig, a távolban harangzú-gás csendül fel, de mire a legény kinyitja a szemét, a lánymár sehol nincs, egyedül a kolompok csilingelése mocoroga háta mögött. Ijedten pördül meg, de a bánatosan rági-csáló teheneket és a levegőben ficánkoló gyászmadarakatleszámítva senki sincs ott.

– Hát… Te meg hová lettél? – szakad ki a torkából, defelelet nem érkezik. Mire visszanéz, azt látja, hogy ismétegyben van a szénaboglya. Mintha egyetlen szálat sem hú-zott volna még ki belőle.

– Ó, hogy esnének szét az iránytűk! – sziszegi mérgé-ben.

Kilincs kopog az ajtókon. Liliomok izzanak egy üres szo-bában. Kártyalapokat csapnak az asztalokra valahol. Sakk-bábuk lépkednek maguktól a kockás ingen.

Kibelezett tehén fekszik most a határban. Kitört, lesza-kadt lábai a tetem körül futkároznak, aminek egy feketezongora legel tűzpiros húsából. Az ifjú legény vasvillávalhány szét egy dér ette szénaboglyát. Széthordja, a hóra fek-teti a sárga szálakat.

Szétfolyik az idő. Szikladarabokká változnak az anyákméhében a magzatok. Mire a fiú végez a széna kiterítésével,csalódottan roskad össze. Arra számított, egy lányt találmajd a boglya közepén, de egy doboz gyufát leszámítvanincs ott semmi. Szálka sebezte kezébe veszi a skatulyát,és messzire hajítja. Ekkor hó-ropogást, valakinek a lépéseithallja maga mögül. Egy pillanatra azt hiszi, a szerelmesekészül meglepni őt hátulról, de amikor hátranéz, elkedvet-lenedik, hiszen látja, hogy csak az apja az. Lassan lépked,minden megtett lépéssel kicsit nagyobbra nő, deres szakál-lával a szél incselkedik.

– Hát ezt a munkát rendesen elvégezted – dicséri a fiát,amikor végre odaér. – Magam sem oldottam volna megügyesebben a feladatot. Most már hazajöhetsz. Elkészült azebéd. A kinyújtott halak már a tányérban fekszenek.

99

A fiú összetört tekintete hamar elbizonytalanítja az öre-get. A legény mesélni kezd a szénaboglyában felfedezettlányról. Az apa figyelmesen végighallgatja, majd öblösenfelkacag: – Alighanem a madárijesztővel találkoztál, édesfiam! Az ő szánni való lelke kódorog ebben a határban, oly-kor lány alakot ölt, és a fiúkat csábítgatja. Jobb, ha nemdőlsz be neki! Csak rászedi a nadrágokat.

De a fiú hajthatatlan. Láthatóan roskadozik a szerelemalatt, szigorú tekintete hazaküldi az apját.

– Én addig el nem megyek innen, amíg újra nem látomezt a lányt! Tapodtat sem mozdulok!

Az apa tehát egyedül tér vissza a faluba, hogy kártyala-pokat dobáljon az ivókútba. Kavarog a kárhozat: víz tör előa hajakból, a hónaljakban levágott fejű tyúkok kapirgálnak.Kibelezett zongora fekszik a határban. Ebben a zongorábanegy lány fekszik, hangja, akár a muzsika, tekereg be a fiúlelkén: – Végre rám akadtál, szerelmem! Már napok óta alovak kerülgetnek, félelmem szétszakított egy konyhát! Aszétbomló varratok közül óralapok hulltak a csempére,vörös vérem összemocskolta a gyerekbakancsokat álmom-ban…

A fiú megcsókolni készül a lányt, de az eltakarja két ke-zével az arcát. Leválnak körmei, és kavicsokká változva kop-pannak a földön. Kopp. Kopp.

Az égen édesapja hatalmas arca lebeg át. Hangjamennydörgésként rázza a tájat: – Szánni való lélek ez! Csakbolondozik a fiúkkal, hiszen a madarak nem félnek már tőle,láthatod, már a hajába is fészkeltek. Unatkozó boszorkány!Soha nem adja oda magát, jobban teszed, ha elindulszhaza. Az ebéd már az asztalon gőzölök, lassan hidegre kor-bácsolják a kísértetek!

Macskák fulladnak a tejbe, nyávogásuk beköltözik egyágyban fekvő öregasszony gerincébe. Ritmusra jár a tehe-nek kolompja: mintha harangzúgás reszketne a levegőben.

100

Fekete nyüzsgés. A határban egy ifjú legény vasvillávalhány szét egy hatalmas kupac angolnát. Az állatok nyálkás,hosszú teste egészen egymásba csomósodott már. Úgy fes-tenek, mint a kígyók, néma szájuk kívánságokat tátok azégre. A fiú átdöfi a vasvilla hegyét a csillogó testeken, véresmaradékukat szétteríti a havon. Amikor végre elfogy akupac, rálel a keresett lányra. Határozott hangon így szólhozzá: – Most aztán nem eresztelek! Hívatom a papot, rög-vest házasodunk!

A kemény szavak nyomban a hátára fektetik a lányt. Mel-lei átdöfik az égen röpködő madarakat. Ekkor azonban ha-talmas szénakupac hull rá az égből, és maga alá temeti.

Zene andalog a felhők bodrai között. Gombostűk fúród-nak a kavicsokba, a kardok felszabdalják a tojások héját.Egy lány nyelve alatt zongorabillentyűk fickándoznak.

Esküvői menet táncol elő a kolompoló állatok mögül.Csokornyakkendőket dobálnak a fiúra, a magasba emelik,majd az egyik tehénen ücsörgő paphoz viszik.

– Hol az ifjú ara? – kérdezi a lelkész, felvonva a szemöl-dökét. Az esküvői menet egy néhány méterre fekvő hatal-mas szénaboglyára mutat.

– Nosza, hát hozzátok ide, hogy összeadhassam ezzel alegénnyel! – szólítja fel őket a tiszteletes, a falubeliek pedigmáris a boglyához szaladnak, és kicibálnak belőle egy ma-gatehetetlen madárijesztőt. A karjai petyhüdten lógnak, fejehátracsuklik, az arca durva szövésű vászonzsák, amire szén-darabbal szemet, szájat firkáltak ügyetlen kezek. Szakadtmenyasszonyi ruha fityeg rajta.

A fiú ijedten tátog, akár a partra dobott hal. Ez nem aza lány, akit ő a szénaboglyában talált! De a falusiak máris alegény mellé, a földbe szúrják a vasvillát, és rákötözik ezt amadárijesztőt, a pap pedig már köhögi is feléjük az áldottszöveget: – Ígéred-e, hogy leendő feleségedet tiszteled ésszereted, amíg a halál el nem választ benneteket egymás-

101

tól, és be nem táncol sarkatokon a hetente kapált sírkertszaga?

A vőlegényen a sor, hogy ellenkezzen, hogy leállítsa eztaz őrületet, de a szavait túlkiabálja az esküvői menet: –Igen! Igen!

– Nem! Nem! – erőlködik a fiú, de hangja nem jut át agyülekezet őrjöngésén.

– Elfogadod-e a szalmával kitömött gyermekeket, akikkelIsten megajándékozza házasságtokat? – folytatja a pap.

– Nem! – vágja rá a legény, de a falubeliek ismét túlhar-sogják: – Persze, hogy elfogadja őket! Nyihaha!

– Ígéred-e, hogy az égi lovak egyházának törvényei sze-rint neveled fel őket? – szegezi ezúttal a kérdést a tiszteletesa fiúnak.

– Nem, nem! – mondaná, de a falusiak újfent túlnyerítik.A szemeik fekete bogarakká változnak, négykézláb eresz-kednek, és prüszkölve vágtatnak fel és alá az ifjú pár körül.

– Akkor hát száradjon le a csőrötök és peckelje ki a sze-meteket a lepra! – kacag fel a pap, a feje már egy szörnyűparipa feje, orrából lángok csapnak elő, fogai között kuka-cok mocorognak. A fiú ekkor végtelen haragra gerjed: le-tépi, a földre dobja a madárijesztőt a vasvilláról, majdmegindul a pap felé, készen rá, hogy a fegyvert egyenest agyomrába mélyessze.

– Ugyan, ugyan! – így kuncog a fekete telivér, majd vi-dáman nyihog, miközben a hasát csiklandozza a villa. A bőr-ében nyílt sebekből döglégyként repülnek elő a sikolyok, derögtön, egyetlen szempillantás alatt be is forrnak ezek azárkok. – Rajtunk nem fognak az efféle barbár-mágiák! Tar-togasd heves döfködéseidet a feleségednek!

Erre aztán minden ló felnyerít, a pap fogaival kikapja alegény kezéből a vasvillát, és mélyen a földön fekvő ma-dárijesztőbe fúrja. Éles kiáltás robbantja szét a hó alatt he-verő kavicsokat. A vászonbábuból kicsorgó vér felmelegítia havat.

102

– Nos hát, boldog nászéjszakát nektek! – köpik a fiú feléa paripák, majd magasra szállnak, és lerúgnak az egyik fel-hőről egy zongorát.

Lépés. Lépés. Tarisznyákban száradó angolnák, a bőrük-höz kártyalapok tapadnak. Lábharisnyák szenderegnek egycsónakban. Az égen légballonként repül keresztül az édes-apa arca, s amit odalenn lát, attól megindulnak hatalmaskönnyei.

Kibelezett lány fekszik a határban. Bőre akár a viasz, bel-sőségei pirosan világítanak. Távolabb szénaboglya, amibemost egy fiú mászik be, hogy örökre elbujdosson halottmenyasszonya látványa elől. Bánata feketére festi a tanyá-kon a függönyöket, ollókat ültet a párnákba.

Az ara testéből fáradt gőzként szállnak elő utolsó szavai:– Hercegem, hercegem… Máris készítek neked koronát aszénából, amit majd meggyújtok fejeden… Ragyogni fog,akár a glória!

Kolompolás ringatja álomba a tájat. A fiú magára gyújtjaa szénaboglyát.

103

Kádvitézek

Talicskán érkezik meg az éj a faluba. A rozsdás kerekek nyi-korgása felriasztja a templomtoronyban csüngő bőregerekhadát. Hártyás szárnyaik átfésülik a hűs levegőt: a szalmaóvatosan kirázza magából a rég halottak szürke hamvát.

Az édesanya kísértetként lebeg be a fiúk szobájába: ki-kerekedett szeméből legel a hold, fehér arcán az álom gyu-fasercegésének hosszú, fekete nyomai kanyarognak, minthaharci festékkel lenne kikenve.

Figyeli, ahogy tátott szájjal szendereg a két gyermek: atakaró fel és lejár apró mellkasukkal, miközben édes lehe-letükkel átöblögetik a szobát. Tejszőke hajuk a párnábólcsiklandozza ki a tollakat. Az asszony így szól hozzájuk asötétből: – Drágáim, csöppjeim! Gyorsan, keljetek, füröd-nötök kell! Már készítem is a vizet, leszüretelem a szappanta fogasokról, és mind a kádba dobálom nektek. Drágáim!Csöppjeim! Kiverjük az éjből a tisztító habot!

Válaszra nem vár, már cipeli is őket a fürdőszobába. Afiúk csak a kádban térnek magukhoz. A langyos víz átcsapsima hónuk alatt, buborékok ülnek meg a köldökükben.

– De anya… – így kezdik sirámukat. – Hiszen mosakod-tunk lefekvés előtt! Igazán átcsutakoltuk magunkat alul-felül. Anyaanyaanya…

– Sss… – Tartja az ujját a nő reszkető ajka elé, majd ígyszól: – Förtelmes rémálom telepedet az ágykeretre, amitőlmég most is füstöl a hajam. Azt álmodtam, hogy felnőtte-tek, és messzi magatok mögött hagytátok ezt a házat. Rab-lók, gyilkosok váltak belőletek. Ilyesfajta kések forognaklefekvés óta bennem… Szép tisztára, lelkeim, le kell csuta-kolnunk a balsejtelmeket drága bőrötökről!

A gyermekek erre nem szólnak egy szót sem. Összenéz-nek, majd egészen felélénkülnek, és egymást kezdik csap-kodni a szappanos vízzel. Lábujjaik közé a kád alján keringő

104

dobókockák szorulnak. Az anya sorra emeli fel a kádból akis lábikókat, lefújja róluk a szappanhabot, és nézi, hogymit mutatnak a kockák.

– Sok-sok szép hatos! – dicséri őket. – Most már igazánvár rátok a puha ágy. Lesatíroztam rólatok az ördög árnyé-kát. Irány hát a párna, gyümölcseim!

A gondolatok javítóműhelye. Aknák surrannak a recsegődeszkák alá, a denevérek karmai közül egyenest a hóbapottyannak a csillagok. Hegedűsök táncolnak most a télnéma traktusára a háztetőn, megannyi magányos sötét szi-luett: bedobálják hangszereiket a kéménybe, az abból fel-szálló füst muzsikát görget az ég abrosz-sarkain.

– Drágáim, csöppjeim! – érkezik az álom függönyemögül egy testetlen hang, amely ismét felriasztja a két fiút.

– Anya… – suttogják. – Olyan, de olyan fáradtak va-gyunk.

– Sss… Vizet engedtem nektek a régi kádba – biztatjaőket a nő, és már húzza is ki fiait a meleg paplan alól. –Gyertek, kincseim! Elő a skatulyából! Muszáj… Kell most fü-rödni! A szappant már leszüreteltem a fogasról. Szép tisz-tára, csinosra…

Elégnek a bocsánatok a pipában. Lekerülnek a ruhák:elővillan a gyerekek sima feneke, a nő pedig megragadja aszappant, és dörzsölni kezdi vele a hátukat.

– Szétpukkant az álombuborék, fekete hangyák masíroz-tak elő belőle – magyarázza a fiainak. – Itt zizegnek mégmindig a hajamban. Szörnyűséges, ronda bogarak! Bolyukata temető földjéből gyúrják, a koporsókból kihordják az el-földeltek keserű könnyeit. Azt álmodtam, jaj, minek is me-sélem el, hogy felnőttetek mind a ketten, egyik napról amásikra, és… és koldusok lettetek, akik megeszik a kutyá-kat. Eltűntek a torkotokban mind a kis kutyafejecskék, kin-cseim. Lasszóként pörgettétek a szakadt pórázt hajatokkörül. Fogaitok közé ragadt a sok-sok bánatos vakkantás.

105

Gyorsan, gyorsan, szép tisztára, lelkeim, le kell csutakol-nunk a balsejtelmeket drága bőrötökről!

A fiúk erre hatalmasat ásítanak. Kinyújtóznak. Lábujjaikközé másznak a kád alján keringő dobókockák. Az anyasorra emeli fel a kádból a kis lábikókat, lefújja róluk a ver-gődő hangyákkal teli habot, de a beszorult kockákon márnem látszanak a számok, rég lemosta róluk a szappan.

A fürdőszobában nyughatatlan kísértetként forgolódnaka törülközők. Magukhoz ölelik a fáradt gyermekeket. Azokarcukat a textilbe fúrják.

– Gyorsan, gyorsan, be az ágyba! – pirít rájuk az asz-szony. Erre felgyullad a lant. Denevérek kezdenek moco-rogni a csővezetékben: a szárnyuk szöszmötölésétől hangosaz éj. Az anya maga is készülne lefeküdni, de ahogy felemelia takarót, látja, hogy az ágyában száraz kórók fekszenekegymáson. Bánatosan sóhajt. Végül csak rátelepedik azágyra, elalszik. Ahogy forgolódik, betölti a házat a recsegőnövények hangja. Olyan, mintha papírok szakadnának azimakönyvből.

A gyermekek a másik szobában nehezen alszanak el, deamikor ráhull az álom szemükre, az édesanyjukat látják azégen keresztül lebegni, amint habzó szappanokat dobálrájuk a magasból.

– Drágáim! Csöppjeim! – kiabál. – Ezeket itt az égből tör-tem, a felhők habja csorog rajtuk! Ettől lesztek igazán tisz-ták, a mennyei fény költözik tőlük bőrötökbe!

A szappantömbök pedig röptükbe átváltoznak téglává.Kettőt pislantanak, és már egy fürdőkádban fekszenek. Ahorzsolásaiktól lassan rózsaszínné válik a víz.

A képzelet villámhárítója. Arra ébrednek végül, hogy apárna nyomja a fejüket. Egyszerre nyitják ki a szemüket asötétben, benyúlnak a tarkójuk alá, sorra húzzák ki alóla azéles téglákat. A szoba közepére hajigálják őket, azok pedigrovarlábakat növesztenek, és felmásznak a falra. A fiúk ál-mosan figyelik a jelenetet, közben már hallják a távoli zu-

106

bogást, az ezer eső hangját, a nagy vízesést, ahogy anyjuka fürdőszobában folyatja a régi kádba a vizet. Lehunyják aszemüket, és látják maguk előtt, ahogy habot ver a csobo-gás. Látják a megannyi keringőző buborékot, érzik az or-rukban a szappan illatát, elképzelik a víz langyos érintését.Egyetlen porcikájuk sem kívánja a fürdést.

„Drágáim. Csöppjeim. Álmomban felnőttetek és megöre-gedtetek. A koporsóba feküdtetek mindketten, én akkormár sehol sem voltam. Álmomban körbe vett titeket egygyászoló család, akit én nem ismertem, és virágokat ültet-tek a mellkasotokba. Azok a virágok rögvest kihajtottak,szirmaik úgy hulltak, mint az én könnyeim. A szalmába ül-tette őket az északi szél.”

– A fütyiteket is meg kell mosni!A sok szappantól már egészen fehér a víz. Anyatej fod-

rozódik a kádban. A fogasra akasztott cipők maguktól hull-nak le, és tapossák agyon a szőnyegen sürgölődőtéglabogarak hadát. A vízben feloldódnak a kisfiúk árnyékai;fekete tintaként kavarognak még egy ideig, majd eltűnnek,és érkeznek a smirglitörülközők.

– Ne fürössz minket többet! – kérik a fiúk, a bőrük száraza szappanlétől, a szemük is egészen piros, a textil vörösredörzsölte papírtestüket.

Belesimulni az éjszakai szobába. Kikaparni a lélekből amaradékot, és megetetni a kutyákkal. A kulcslyukakba szo-rult csupa hatos oldalú dobókockáktól nem fordul a zár azajtókban. A pillákra fagyott könnyeket az anya pohárbateszi, rázogatja: koccanásuk, mint a fiúk lábkörmei, amikora kádzománccal ütköznek. Egy talicska denevér az ablakalatt. Vergődnek benne, bőrszárnyaik szétszakadnak társaikkarmolászásától.

Bóklásznak a percek. Az anya megágyaz a fürdőkádbanfiainak. Párnát tesz a két meztelen gyerek feje alá, takarótterít rájuk, és csókot lehel a homlokukra. A csóknyom a fe-

107

jükön egy pillanatra felizzik, majd az asszony megnyitja akét betakart fiúra a vizet, és indul kifelé a fürdőszobából.

– Jó éjt drágáim! Csöppjeim! A zuhatag tisztán tart majdtiteket álló este, reggelig. A legcsúnyább álmok mindig el-tűnnek a lefolyóban, meglátjátok!

Azzal ujjával kihessenti a fényt a szobából. A két gyereklehunyja pilláit, és a víz egyenletes csorgását hallgatja. Afélálom panírja. Egyszer csak nyihogás zendül a sötétben.Érzik, ahogy rázkódik alattuk a kád. Kiabálni kezdenek, mi-ként a torkukon kifér. De az anya ezt már nem hallja. Mé-lyen alszik a másik szobában, a szemei mozognak,miközben lapozgatja álmait.

A kád megemelkedik. Kinyújtóztatja hosszú lólábait, éskörbe-körbe kezd ügetni az árnyakkal kibélelt fürdőszobá-ban két reszkető lovasával. Egy ideig járja őrült köreit acsempén, majd kiugrik velük az ablakon, egyenest a sötét-ségbe, már az udvaron szalad a kádban ülő meztelen fiúk-kal. A fürdőzőket megcsapja a februári hideg. A tél bekúszikcsontjaikon, deret ültet a hajukba.

– Gyertek, vitézek! Szépre, tisztára mossuk a fütyiteketis! – nyeríti alattuk az őrült kád, majd átugrat velük a rozogakerítés deszkái fölött, és messzire vágtat foglyaival az éj-szakába.

Élesen recsegnek az ágyra terített száraz kórók, ahogya szobában fekvő asszony a bal oldaláról a jobbra fordul. Amelle fel és lejár, az ajkán titkos mosoly dereng. Álmábankét délceg katonának látja a gyermekeit, amint egy hatal-mas paripa hátán törtetnek ismeretlen országok, királykis-asszonyok felé.

– Kis vitézek! – rebegi, majd hagyja, hogy tovább rin-gassák a képzetek habjai. A lába lelóg az ágyról, keménysarka a padlót súrolja. A lábujjai közé szorult dobókockákonaz egyes szám villan.

Tollszakadás. A hímzőcérna, amely az iránytűkbe szöviészakot. Valahol a széles határban áll egy kád: jégcsapok

108

lógnak a pereméről, ezeken korcsolyázik a hold sápatagfénye. Benne már megfagyott mind a víz, a vízzel együttjégszoborrá vált a két fürdőző is. Bőrük fehéren dereng azéjszakában, olyan fehéren, mint akikről minden piszkot,minden színt lemosott már a szappanos víz. Nyitott, fény-telen szemeik egymásra merednek.

A faluban a tűbe fektetett madarak éneke átmossa a fa-lakat. Az elhamvadt hegedűk parazsától meggyulladnak aporos komódokban őrizgetett kendők. Az angyalok töröttzsírkrétái a tetőkre potyognak.

109

Gúnárterelő

Meghülyül a hajítórúd. A nyerítések szitkok; révület pörgetiaz ég vitrinjébe zárt poharakat.

A kaput egy öregasszony támasztja. Köténye alatt feketevarjak bujkálnak, néha kilesnek, és károgást szórnak az ut-cára. Az asszony szemei valóságos kísértetköpetek: színte-lenül csillognak, hóval dobálják meg a ráncokban lakócigánylegényeket.

Az anyóka izgatott, a libapásztort várja. Öklét idegesendörzsölgeti ruhájához, olyan erősen, hogy már füstöl adurva posztó, és huncut kisördögökként ugrálnak elő belőlea szikrák, amik aztán sisteregve hunynak ki a hóban.

– Bárcsak jönnél már, libapásztor lyányka! – így motyoggörbe orra alatt. – Napok óta egyetlen percet sem aludtam,az öregség szálló pora sötétre festette elmémet, megma-radt fogaim között is az ropog…

Mintha ezek lennének a varázsszavak: már is feltűnik azutca túlsó felén a libapásztor. A gágogó madarakon fekszik,azok cipelik a hátukon a dús keblű leányzót, akinek feketehajával a szél incselkedik. Kacagásától kettétörnek a ceru-zák, amiből a grafitrudat alkotó hangyák hosszú sorbanmásznak elő. Felmasíroznak a falra, és kacifántos betűkkéállnak össze.

– Libapásztorlány! – óbégat máris a néne, fogai a kutyatányérjába potyognak. – Adj nekem a libáidból! Hadd mos-sam ki tollukból a fiatalságom! Megfizetem én az árukat,amiatt ne aggódj, biza, mondom, aranycsatok húzzák ahajam!

De a lány csak kacag az őrült asszonyon, aki minden reg-gel meglepi őt ennél a kapunál: – Ragaszkodom a libáim-hoz, nénike! Se ma, se holnap nem válok meg tőlük!Tollaikból bőrömbe költözik a tejfehérség! Egyet sem adnékmagának, arra misebort ihat!

110

Erre persze a vénasszony szirmai lekonyulnak. Ráncosöklét rázza, tekintetében a köpés rohangál.

– Meg fogsz te is vénülni előbb-utóbb, te átkozott cafka!– így köpi magából a szavakat a néne. – Ha majd görnyedtleszel és csúf, messzi kerülni fognak drágalátos libáid! Nemjön több gúnár dalokat gágogni a bugyogódba!

Még egy darabig átkozódik, majd leül a kapualjba, és el-sírja aznapi könnyeit. A pásztor pedig csak kacag tovább,ahogy hömpölygeti a hátán a délcegen lépkedő madárnyáj.Szoknyáját magasra emeli a februári szél.

Valaki a falat szappanozza: a fehér habba ragadtaprócska hangyák, mint mákszemek a süteményen, csorog-nak le a padlóra, onnan nyalja fel őket egy sárga színűmacska. Az égen a napot dobálják oda-vissza a lovak. Azöregasszony lavórba hordja a havat, hogy aztán megtöltsevele a kopott fürdőkádat. Talán ha eleget mosakszik a hidegkásában, eltűnnek végre a ráncok a bőréről, és beköltözika fehér ragyogás pórusaiba.

A libapásztorlány eközben már a szobájában keringeti amadarait; katonásan lépkednek a gúnárok körbe-körbe alány körül, miközben gazdájuk így kiabál nekik: – Görbítsé-tek a teret, szerelmeseim! Törjétek át csőrötökkel az újholdszűzhártyáját, forrjon túl bennetek a kopasztás!

Faszén, faszén. Valaki fogságba ejti a saját sebét. A világtervrajzait kavargatja odafönn a szél. A szobában bolygó-ként keringő madarak átváltoznak meztelen fiúkká, akik fel-kapják a kacagó lányt, és behajítják a paplan közé.

– Micsoda heves kis gúnárok! – dicséri őket gazdájuk,majd széles terpeszbe vágja magát, és felsikkant, ahogyegymás után tűnnek el benne a szerelmes fiúk.

– Fessetek fehérre belülről is! – kéri őket, túláradó ér-zelmei szétrobbantják a konyhában sorakozó poharakat.

Fennakad a nap egy fa kopasz ágán. Az éjszaka rozsdájaa falu köré nő, horkolások rugdossák a lőport.

Majd ismét beköszönt a reggel.

111

– Bárcsak jönnél már, libapásztorlányka! – így a vénasz-szony, aki már megint a kaput peckeli derekával. – Adjnekem a libáidból! Bármit megadok értük cserébe! Cérnábatekert mosolyt, vadászcsizmákban talált drágakövet! A ke-reket, ami a csillagokat pörgeti, vagy egy bárány négy lábát,amik majd jól kitapossák belőled a boldogságot! Amit csakkérsz, én kihúzom a ruhámból!

Lerágott körmök a mérlegen. Az égen húzzák most át alányt a repkedő ludak: szárnyaik csapkodása ködöt kavar aháztetőn lévő hótakaróból. A köd végül beköltözik a pad-lásokra, felakasztott menyasszonyi ruhákká változtatja a sokszáműzött ringy-rongyot. Itt a vége, fuss el véle. A tanúkulcskarikára fűzi a rókafarkakat.

– Repítsetek, drága libáim! – kiabál a lány madarainak,miközben pihés tollaikat simítja ujjaival. – Rá se rántsatokarra a boszorkányra odalenn, kificamította már egy évszá-zad! Botoljon meg benne a halál, ha már egyszer így kiáll aföldből! Látjátok, ahogy keresztül-kasul mászkál rajta a rút-ság?

Leszállnak egy felhőre, ott legelteti meg madarait a pász-tor. A felhő átváltozik fürdővízzé, aminek szappanhabjai kö-zött a lány mossa szivaccsal dús kebleit. Körülötte ameztelen fiúk a feneküket és a hónaljukat szappanozzák.

– Szép tisztára, libáim! – dalolja nekik a lány, arcán vé-gigcsorog a hab, amiben fuldokló hangyák vergődnek.

A távolban malmok őrlik egyre a szappant. Szövőlepkéka kesztyűtartóban, az öregasszony a varjakat áztatja a re-pedt fazékban, hátha kicsorog belőlük a szurok.

Sorkizárni a hurkabelet. Az okiratok hattyúdala.– Ej, muki! – Tapsikol odafentről a lány. – Negrók még

azok a gyászkócsagok, öblítse őket jobban, alaposabban!A néne olyan erősen rázza felé az öklét, hogy lerepül a

csuklójáról, és néhány méterrel odébb a hóba fúródik.

112

– Na, ne izzítsa ennyire túl magát! – tanácsolja neki afelhőről a másik. – Még a végén lapáttal kell összeszede-getni az illesztéseit!

Erre aztán felgágognak a fiúk. Hónaljukban fehér tolla-kon habzik a szappan. Fütykösük felett is tollpihék sorakoz-nak. Még a szemöldökük is aprócska libatollakból áll.

– Majd megvernek téged is az évszámok! – morog azanyóka, aztán fájdalmasan károgó varjaira néz. Feketesé-gük bizony sosem kopik el, mintha ezer kémény mázoltavolna őket ilyenre.

Éjszakát szőnek a falu közé a pókok. Papír-táblácskákbordavonala, hírzárlatot rendelnek el a falubeliek álmaiban.Lefeszítik a széljegyzetet az égről: magzatburkokat húznaka fejükre a háziak, és irány az ágy. Egyedül az öregasszonytámasztja még mindig a kaput, ruhájára csipeszelt, száradógyászmadaraival. Tudja persze, hogy csak reggel jön erreismét a libapásztor, de az álmaiba fészkelt koporsó riasztja,ezért már pislogni sem mer. A horoszkópja kopjafát ígértneki, reggelente pedig azt vette észre, hogy az arcára tele-pedett a halotti lepel.

– Libapásztor lyány… libapászor lyán… légy te átkozott…– szűri megmaradt fogai között az éjszaka levegőjét, a szó-val verést pedig azonnal kifüleli egy odafenn parittyázó go-nosz szellem. Ló képében az asszony lába elé ereszkedik,és így nyihog feléje: – Ténsasszony, ténsasszony, téged azirigység bokszol! – nyeríti. – De akad megoldás a te bajodrais, nénike!

Az idős asszony egy darabig húzogatja fehér szemöldö-két, bilincseket ráz ki a kabátujjából, de végül oldalba bil-lenti a nagykíváncsiság.

– Mondd meg, te délceg paripa, hogyan győzhetnémmeg a libapásztort, hogy adjon nekem néhány gúnárt? –kéri, a ló pedig a lábai elé okád egy ezüst gombolyagot.

– Ennek majd nem tud ellenállni a kis fruska! – jelenti kia csődör, azzal nagyot koppant a patájával. – Csak próbálja

113

meg öreganyám, meglássa majd, miféle bűvölet lakik ebbena gombolyagban, amit égi lónyálból szőttünk!

Azzal elköszön a paripa, és visszaszáll a sötét felhőkközé. Az asszony a ruhája alá rejti az ajándékot.

Koccintanak a csillagok a reggel egészségére. Tűz nyal-dossa az ég vásznát, a felkelő nap kapcsolóhüvelyeket ülteta kertekbe.

– Libáim, ó, libáim! – Rugdossa ki rögtön a kacagás alányt álmából. – Rázzátok a világra tollatokba szorult fiatal-ságotokat!

A fiúvá változott ludak kerítenek egy létrát, amit a lányablakának támasztanak. Felmásznak rá, kispriccelő spermá-juk fehérre meszeli az üveget.

– Hát micsoda kilátás! – Hentereg a pásztorlány, majdkirepül az ablakon, a libák sora követi. Végigpörögnek azutcákon, a lány szoknyája felkavarja a havat. Egyszer csakérdes hang érkezik feléje: – Pááásztorlány! – kezdi trillájáta kapu mellől az anyó. – Van itt valami, ami biztos megérneked néhány szárnyast!

– Ugyan, néne, meddig játsszuk mi még ezt a játékot? –morog a lány. – Semmid sincs, ami kellene nekem! Igazánnincs öblögetett varjakra, tisztára csiszolt koporsószegekreigényem!

Az öregasszony elengedi a füle mellett ezeket a tüskésszavakat, előkapja a ruhája alól az ezüst gombolyagot, ésmegmutatja a lánynak. A pásztor erre abba hagyja a vidámpörgést; közelebb lép.

– Hát ez meg kinek a béltartalma, öreganyám, a magáé,vagy az ördögé? – hahotázik fel, a madarak pedig vele gá-gognak. Az anyó már tenné is el gyorsan a gombolyagot,amikor az egyszer csak kiugrik a markából, és a lányra vetimagát. Letekeredik az ezüstfonal, szorosan a lány köré csa-varodik.

– Jaj, jaj! – köhögi az meg, és már a libáknak kiabál: –Segítsetek, megfojt ez a borzalom!

114

De a madarak bénán, értetlenül totyognak a hóban,mintha táncot gyakorolnának. A fonal tovább szorongatja alányt, az öregasszony tátott szájjal figyeli az eseményeket.

Amikor végül lehullnak a szakadt fonáldarabkák a kapá-lódzó lányról, majd kiesnek a néne szemei: a fonal mélyráncbarázdákat húzott a lány bőrébe, egészen szárazra dör-zsölte az arcát, kiűzte a hajából mind a feketeséget.

– Atyaég! – sikkant fel a lány, lenézve ráncos kezeire,aszott melleire. – De hiszen én nagy hirtelen megvénültem!

Több se kell a libáknak, ahogy ránéznek megöregedettpásztorukra, máris riadt kiáltozásba kezdenek, és menekül-nek, amerre látnak, repülnek, hosszú, fehér csíkot húzva azégen.

– Ludacskáim! – Szalad utánuk reszkető lábán a megvé-nült lány alattuk, de a madarak meg se hallják rekedtes sza-vát. Éles kanyarral fordulnak be a nap mögött, hogy egy újgazdát keressenek maguknak.

A pásztorlány végül a hóba csuklik, és szörnyű sírásbakezd. Ekkor mellé sántikál az öregasszony, felé nyújtja resz-kető kezét.

– No, gyere… – mondja neki lesütött tekintettel. – Elégszéles ez a kapu, megférünk itt mi ketten is. Majd csak jönegy fiatal pásztor lyányka, csodaszép libákkal. Oszt kérünktőle néhányat. Hátha megesik rajtunk fehérségben edzettlelke.

Bújócska a fejezetekkel. Bútorfosztogatás, feltekert szín-padból csöpögnek ki egy dráma mondatai.

Éjbe fordulnak a nappalok, és nappalba az éjszakák. Ki-rángatni a csillagokat a szekrényből, selyemfát vágni a hold-udvarban. Bikák kaparják ki a napból a sugarakat.

Áll, egyre csak áll a két öregasszony a kapuban. Néhaarra jár egy fiatal lány, magasan repítik a libák.

– Libapásztorlány! Libapásztorlány! – kontráznak egy-másra, de az persze rá se hederít a kánonra, eltűnik a ho-rizont vonala alatt madaraival.

115

Néhány hátul felejtett, elpotyogtatott fehér tollat gyűj-tenek kosárba az öregasszonyok, teát főznek belőle, meg-isszák. Így telnek utolsó napjaik. Isszák a teát. A bögre aljántealevél helyett döglött hangyák moszatjai kavarognak. Oly-kor megrázogatják őket. Kiolvassák belőlük a kopjafát ígérőjövőt.

116

Csődörtej

Az éj barlangtestét duzzasztják az álmok. Zsákvászonbanvergődik egy csapdába esett háromszög, száraz koszorúkfogócskáznak egy keverőgépben. Üveghintó rázogatja aholdat: az éjszaka palástjából kifordítja a tejszopót, akinektekintetétől nyomban kihűl a tehénistálló.

Fogatlan öregasszony ő: hosszú nyelve kicsüng a szájá-ból, nyálcseppeket potyogtat a szalmára, ahogy körbe-körbe poroszkál a bőgicsélő állatok körül. A szarvasmarhákmeleg bogárszemeiben visszatükröződik aszott arca. Pók-lábujjai görbülnek és egyenesednek, amint játékosan meg-pöcköli velük a nyakakban fityegő rozsdás kolompot.

– Nohát! Micsoda svédasztal ez! – dicséri a helyet a vén-asszony, a mellei rongyokkal kitömött zsákok, amik ingakéntlengnek jobbra-balra. – Most aztán rendesen kibélelhetemsikoltozó bendőmet! Krisztus vére pocsolyavíz lesz ehhezképest! Ó, ó! Mint a csók, olyan a dagadó tőgyek érintésenekem!

Tapsikol még egy darabig örömében, rigmusokat verszempilláival, miközben körmei alá befészkelik magukat atehénbőgések. Majd a szájába veszi az egyik csecset, éséhesen nyelni kezdi a friss tejet. A meleg, szőke ital lecsoroga torkán, ajkáról a földre is fröcsög, de azonnal felissza aszáraz szalma.

Ettől persze elájul a gabona. Feldarabolt herceget lökneka tűzre a kinyíló tekintetek.

– Megin' bőg az a kurva tehén! – Rúgják oldalba az asz-szonyok a férjüket az ágyban, de az kábultan nyög, és foly-tatja barangolását megkezdett álmában. A feleség semnyüstöli tovább a dolgot: szigorú hortyogásba kezd, amitőlmegfordul a konyhában a csap csepegése. Háborgó vizekeneveznek a falubeliek a házak fölött. Távcsöveikkel pásztáz-zák az álom reszkető hullámait.

117

Eközben az akolban kövér kullancsként hízik az öreg tej-szopó. Hatalmas hasából gombként dudorodik ki a köldök,átszúrja vele egy arra őgyelgő macska villanó szemét.

– Micsoda csárdakirályság! – szörcsög az öregasszony,fonnyadt ajkain fehér buborékok pukkannak, csecsemőkí-sértetek kelnek ezekből a tojásokból. – Mintha ismét édes-anyám meleg csöcsei masszíroznák a jövő fényét arcomba!Ó, az ifjúság forrása ez!

Ahogy így motyog, fiatalodni kezd: szürke hajába beköl-töznek a varjak, hályogos szemébe a csillogás. Fogak búj-nak elő az ínyéből, a bőre megfeszül a koponyán, atünedező ráncárkokból ijedten ugrálnak ki az idő katonái –percmutató szuronyaik nekikoccannak a tehenek keménypatáinak.

Törött evezők hullnak a falura. A hóba állnak, úgy lepikel az utcákat, mintha kerítés épülne. Meredező feszületek,alvajárásba kezd tőlük a pap, és gondos kertészként locsol-gatja őket a szenteltvízzel.

– Nőjetek szépre, nagyra! – így biztatja az evezőket,majd töviskoszorút ver a kacsák fejébe, hogy aztán a tete-jére dobálja a szárnyasokat. A tehénistállóból eközben kilépa megfiatalodott lányka: fehér bőre világít az éjben, és tán-colni kezd az udvaron. Torkából így szöknek a szavak:

Hosszú szárú laboda,nem termettem dologra.Lábam termett a táncra,szemem a kacsintásra.

A bronzköntös zátonya. Ráfordítja magára sírfedelét atükörkép. Ruhapróbát tartanak a sebek. A felöltött üszkök-ből hangyák sora mászik elő, lyukakba hordják a havat.

A tejszopó lány körbekeringőzik az utcákon, beszökik afiatal fiúk szobájába, bebújik a takarók alá. Ajkával alaposanmegfeji a legényeket, majd egyből megcsapolja az álmaikat

118

is. Ettől még tovább fiatalodik, már egy kis fruska, akinekblúzából a padlóra gurulnak az almák.

– Mellecskéim! Hova-hova? Ó! Hát bennetek az ördög!Csúszó-mászó, csúszó-mászó sátán! – tapsikol a lány, ki-rugdossa a gyümölcsökbe bújt férgeket. Zörrennek a szek-rénybe zárt fazekak. A hold megcsúszik az égen, és leesika földre, ahol szilánkokra törik.

– A fiatalság hamvas páholya ez! – Fetreng a guruló te-jesbödönökön a lány. – Csak innen látni a világ igazi szép-ségét! Ha fekete a haj, nem fogja a bőrt a hamuzsír!Ruhaakasztókra a ráncokat! Tőgyből jön az élet, én mon-dom!

– Megin' bőg az a kurva tehén! – Rúgják oldalba az asz-szonyok a férjüket az ágyban, de az kábultan nyög, és foly-tatja barangolását megkezdett álmában. Döglődő halakvergődnek egymáson a vitrinben. Kihulló pikkelyeik a csa-ládi ékszerek közé potyognak. Odakinn a felállított lapátok-ról a hóra hullnak a rájuk hajított kacsák.

Az akolban esküvői ceremónia zajlik: mennyasszonyipompában ragyog lány. Izzadtsága megannyi édes tej-csöpp, amik tovább fehérítik ünnepi ruháját. Mellette egybánatos tehén ácsorog, a nyakában jobbra-balra kolompola fekete csokornyakkendő. Érkezik a pap, még mindig al-vajárva, a torkoknak szegezi a szent szavakat.

– Akarod-e feleségedül a tejhercegnőt? – kérdezi a te-henet, az pedig nagyot bőg feleletképp.

– Nohát, hát hogy ne akarná! – Csapja össze tenyerét alány, azzal máris kutatni kezdi a száraz szalma közé gurultgyűrűket. Rá is akad a porladó trágyában.

Az ágyrecsegések lecsiszolják a koporsókat. Egy törött,kerek tükör hever az udvaron, amit a tyúkok csipkednek.Az apró szilánkok eltűnnek a begyekben.

– Csuhajja! Micsoda nászéjszaka! – örömködik a lány,ahogy már szopja ki a tejet a nyakkendős tehénből, majd

119

gargalizálva éneklésbe kezd: – Addig iszom, míg az erszé-nyem bírja, ha nem bírja csaplárosné felírja.

Erre a marha bőgicsélései hirtelen megváltoznak: akárhanyihogás lenne. A lány fel is kapja rá a fejét, próbálná ki-tuszkolni nyelvével a szájából a rózsaszín csecset, mivel csa-lafintaságra gyanakszik, de mintha köré forrt volna a szája.Ezután megpróbálja leharapni, de mintha gumit rágna. Két-ségbeesve próbálja eltolni az arcától az állatot, de az nemhagyja magát. És micsoda erő lakozik benne!

– Na, ne kapálózz, hitveském! – röhög fölötte a ló. Fe-kete színű paripa, a homlokán fehér villám cikázik végig. –Nehéz ám a zsákom, legalább egy picit könnyíts még raj-tam, csárdakirálynő!

A pap szétesik darabokra. Nem is volt más, csupán egyseprűnyélre tűzött fekete reverenda. Felparázslanak a gom-bok. Póklábakat növeszt a dísztök, hálót sző az ágyban fek-vők köré.

A lány bendője hízik, egyre csak hízik a lótejtől. Íze akára penészé, csomós darabjai a fogai közé szorulnak.

– Mmhhmmmh… – így sopánkodik a tejszopó, de a cső-dör rá se hederít, csak zubogtatja magából a fehér lét, márszívni sem kell. A lány pedig ráncosodni kezd: haját minthaellepné a dér, tekintetéből kihull a csillogás, és meggyújtjakörülöttük a száraz szalmát.

– Ez a kislány tehenet fej, lába közé csöpög a tej! – kezdividám trilláját a paripa, a felcsapó lángok pedig belekóstol-nak a megvénült menyecske bodros ruhájába. A csecsekkor végre elereszti az asszony száját, annak se kell több,szalad ki a tehénistállóból. A ló még utána nyerít: – Oszt nefelejtsd, ki itatott meg ilyen jól, te tarantula! A legjobb, leg-frissebb tejet mindig az Égi istállóban kapni!

Nyílhegyek a molylepkék szárnyában. A hangszalagbacsavart petárda hirtelen felrobban: – Megin' bőg az a kurva,kurva tehén! – Rúgják oldalba az asszonyok a férjüket azágyban. Az egyik férfi nyög, majd megpróbál visszaaludni,

120

de ekkor tűzropogás hangja kúszik be a félálomba, minthadenevér csapdosna eres szárnyaival a padláson. És márérezni is véli a füst baljós szagát. Felül az ágyban, az ab-lakhoz siet. Ahogy kinéz, meglátja a lángokban álló akolt.

– Kigyulladt a tehénlak, a jó úristenit! – szakad belőle akiáltás, és már szalad is ki a házból, meztelen talpa alattdeszkaként recseg a hó. Visszafordulnak a lélegzetek, meg-telik kíváncsi emberekkel az udvar. Nézik az égő akolt. Egy-szer csak megpillantják a csecsszopót, ahogy ott áll azépület előtt, menyasszonyi ruháján táncot járnak a fényeslángok. Ősz haja parázslik, hályogos tekintetéből dől aszürke füst. Lassan lépked, a falusiak tátott szájjal állnakfélre, hogy szabad utat engedjenek neki. Közben hallják,ahogy így motyog maga elé a fogatlan vénasszony: – Ó, afiatalság parazsa… az… az fűt most engemet! Az lehet,csakis az, az áldott szerelem fénye. Hogy… hogy ég tőle azarcom! A boldogság láza… az lehet… Mintha ismét édes-anyám meleg csöcsei masszíroznák a jövő fényét beléje!

Valaki azt kiáltja, hogy feküdjön a hóba, de a kigyulladtasszony fülébe már nem jutnak el ezek a szavak. Összeesik,hamvadó kupac már csak, amiből fekete pernyék ugrálnakaz égre.

Az anyák a mellükre húzzák gyermekeik ijedt arcát. Aférfiak kitépik a földbe állt evezőket, azzal górják a havataz asszonyra és az összeroskadó akolra, amiből kiszaladnaka tehenek tüzes csontvázai, hogy lidércfényeket ültesseneka házak közé. A hátukon az idő apró katonái ülnek, szigo-nyaikkal hosszú sebet szakítanak a téli éjszakába.

Elülnek a zajok. Halott tyúkok vergődnek a saját vérük-ben: a begyükből kiálló tükördarabokon megcsillan a hajnalelső fénye. Egy elsüllyedt csónak lebeg a felhők bodrai kö-zött. Deszkáit fekete lovak legelik.

121

Csikótakarítás

Feladja a leckét a fattyúhering. Rajzolt nap kapaszkodik fela papírégre, csápjait nyújtogatja a hajnal. Egy döglött kakasfekszik a hóban. A szemeibe ceruzákat vertek, kifolyt vérétőlpiroslik a hó.

Ébredezik a falu: csörgő vekkerek repülnek ki az ablako-kon, és ütik agyon a havat kapirgáló tyúkokat. A világosságkiszabadul a permetezőgépből.

Egy dohos konyhában idős asszony ücsörög. Lassan kor-tyolgatja a moszatos teát, tekintete szürkén lebeg a felszállóillatos gőzben. Hangos szürcsölés taszigálja odébb a vitrinbezárt fekete-fehér családi fotókat. Az éjszaka lerágott körmöksárgás kupacát hangyák hordják szét az ágy alatt.

Ahogy így teázgat az asszony, egyszer halk kurjantásralesz figyelmes. Kinéz a konyhaablakon, hátha megpillantegy legényt, de odakinn sehol senki: egyedül a hó szitál,épp csak annyira, mintha a pékné ütögetné le a tenyerérőla rá tapadt lisztet.

– Alighanem a szél lesz – motyogja magának. Az éveksorán megszokta már, hogy minden gondolatát hangosankimondja. Elpotyogtatott szavai a sarokba gurulnak, későbbfelfedezik a dolgos hangyák. Ismét a forró italba kortyol, deekkor megint kurjantást hall, ezúttal élesebben, kivehetőb-ben. Az idős asszony már-már készülne felállni a székéről,és az ablakhoz lépni, amikor a legnagyobb meglepetéséreegy aprócska csikós férfit fedez fel a konyhaasztalon, aminta lovait itatja a teáskannából a terítőre csöppent teafoltból.

– Csuhaj! – rikkant a parányi fickó, megpödörve anten-naként meredező bajszát, majd nagyot suhint az ostorávalaz asztalra. – Gyűjtsétek az életerőt, kisvillámok! Palackoz-zátok az energiát, mert hosszú út kacsingat ránk!

Az öregasszony szájában megáll a korty.

122

– Hát ti honnan gyűttetek? – szakad ki belőle a mondat,és megdörzsöli a szemét. Azt gyanítja, látomás kísérti, de ahüvelyknyi csikóslegény nem akar eltűnni.

– Szép napot, öreganyám! – emeli meg a kalapját a kis-fickó, majd a lovak hátsójára csap ostorával. – Csuhajja!Remélem nem veszi zokon, ha egy kicsit fel s alá terelgetemitt a pacikat?

A nő szólni sem tud. Félrenyeli a még mindig szájábanforgatott nyelet teát, és köhögni kezd. A kisfickónak se kelltöbb, rögtön a vállára pattan, ostorral veregeti a hátát: –Köpje ki, jóasszonyság, nehogy már kidobja itt nekem a lel-két! – kiabál a bajsza alatt, ami már az idős nő fülkagylójátcsiklandozza. – Ha akarja, beküldöm a lovaimat a száján,aztán azok majd jól felisszák magából, ami félrement!

De az öregasszony rögtön elhárítja a felajánlást ráncoskezével, és mutatja, hogy mindjárt jobban lesz.

– Hát, ahogy gondolja, nénike! – hagyja rá a legény,azzal visszaugrik az asztalra. – Ollé-hopp!

Egymásra másznak az óramutatók: a nő tovább dörzsöliöreg szemeit, de a látogató csak nem akar eltűnni. Végülaztán annyiban hagyja a dolgot, arra gondol, hogy legalábbvan némi társasága végre.

– Pontosan így kell ehhez hozzáállni! – dicséri a csikós,mintha a fejében lapozgatna, azzal lecsattintja a port a te-rítőről. – Ha nem bánja a dolgot, kicsit körbe kergetnémezeket a patásokat a házán, hátha találnak valami jó kis le-gelnivalót!

A lovak erre éhesen felnyihognak. A szemük megcsillan,akár a lámpa fénye egy kés élén.

– Jó, hát… Csak tessék, tessék… – mutat körbe a hölgy.– Bár itt igazán nincs sok mindent legelni… De esetleg ke-reshetek valami finomat a kamrában…

– Felejtse el! Semmiféle kényelmetlenséget nem szeret-nénk mi itten okozni – Rázza a fejét a bajszos. – Különbenis! Kiesne a homlokából, ha tudná, mit be nem legelnek

123

ezek a kóficok! Az atya úristenit nekik! Leharapdálnák a napkoszorúiról a tüskéket, ha nem félnének úgy az ostoromtól!

Azzal mutatja is az ostorát: leginkább egy egér levágottfarkára hasonlít.

– Maga üldögéljen itt, mi meg szétnézünk! – biztatja acsikós. – Lehet a végén még maga jár jól, ha megtaláljuk acsótányokat, és megetetem velük a csúfságok lábait.

– Legyen! – lelkesedik fel a néne, még jobban megörülvea látogatóknak. Hát csak nem fogja elriasztani őket? Mégha akkorák is, mint az almába vert szög.

– Na, hallottátok a szíves asszonyságot! Legeljetek, azanyátok kutya úristenit! – Azzal feléjük csattant, a lovakpedig felnyihognak, mintha nevetés költözött volna a tor-kukba.

Fitogtatja magát a melodráma: hátradől a táblaprés. Abajszos dörgő hangon énekelni kezd: – Tiszaparti kis kuny-hóba lakom én, harminchárom csikóra vigyázok én. Gyere,babám, térítsd meg a csikóm elejét, le ne legelje a rózsalevelét!

Az öregasszonynak ez úgy megtetszik, hogy tapsikolnikezd. Majd leesnek rágott körmei az ujjáról. A miniatűrlovak pedig megindulnak: lehuppannak a földre, és kilegelika szőnyeg alá söpört nagy kupac koszt. Üldözőbe veszik aporcicákat. Ostorcsattogás rázza ki a függönyökből a port.

– Nahát, nahát! – ujjong az asszony. – Milyen tiszta lesztőletek a lakás! Hátradőlök itt, és figyelem, ahogy fénye-sednek a kilincsek! A tányérokban látom már visszaköszönniaz arcomat! Az arcom pedig egyre fiatalodik! Tán még aráncokat is lelegelitek, édes lovacskák?

– Ami csak útba akad! – Kacsint a csikós, majd csettinta bajszával. Aranyalmák potyognak a fürdőkádba, el-visszagurulnak, a fogkeféből kihullnak a sörték közé szorult kis-tündérek, de a patások azokat is befalják. – Csihajja!

124

Lehullnak az óra mutatói, fekete féregként tekeregnek aföldön. A lovak már a hangyákat ropogtatják. Egy barna-fehér foltos a párnáról legeli az ősz hajszálakat.

– Drága, drága csikós legény! Az Isten dobálja rád ál-dáskarikáit, ha tudnád, milyen rég takarítottam hajlékom!A derekam nem új már, mintha száz éve lenne, hogy mézzelés halott méhekkel mostam fel a padlót! – emlékezik azöregasszony. – A tojás sárgájával törölgettem akkoriban azablakot, hogy még éjszaka is napfény ragyogott az üvegen.Fölmásztam én még a plafonra is, és gyufával gyújtottamalá a pókoknak! Lefeszített árnyékom az udvaron kicsipe-szelve száradt, a foltokat sötét tömlöcbe zártam! Ez volt alegrendesebb ház az egész faluban, ideje, hogy ismét be-költözzön az agyonéheztetett tisztaság!

– Jól haladunk a munkatervvel, néne! – Tapsikol az ujjnyicsikós, majd lefeszegeti a fényképekről a családtagok mo-solyát, és odahajítja az egyik paripának. Mosolykupac apró-zódik a ló fogai között, a kifröccsenő nyál akár a sav,füstölög tőle a padló.

Az asszony oda se figyel, mit csinálnak már ezek. Telje-sen elbűvöli a csárdázó kisfickó dala: – Igyál, egyél pajtás,az ám az áldomás, ez ám az áldomás!

Így kóborol a vérszegénység: a lovak berontanak a pénz-tárcába, felzabálják az öreghölgy minden vagyonát. Lyuka-kat rágnak a ruhákba, kieszik a macska szemét. Az vakon,a vérét csöpögtetve rohangál körbe-körbe a szobában, a vi-lágba okádja fájdalmas nyávogását.

– Lóra, csikós, lóra, elszakadt a ménes! Elszakadt aménes, csak egyedül maradt a pányván a nyerges.

Turbólégcsavar. Siheder. Az asszony szemei felpattannak,amikor az egyik pici ló a lábujjába harap.

– Áúúúú! – szakad ki a szájából, és emeli a lábát, hogyrátaposson a kis féregre, de a patás gyors, messze ugrikelőle. Az asszony ekkor látja csak: a paripa szeme zölden

125

világít, nemkülönben a csikósé, aki füstöt okád az orrából,pedig sehol sincs nála pipa.

– Ne visítsék, kend! – nyugtatja a betyár. – Nekünk aztánhiába esdekel, láttunk mi már halott kisgyereket fazékban!Csak a félderékszöget próbálta a kispacim kirágni a körmé-ből, vagy a patkányok ürülékét nyalogatta ki onnét! Igaz-eSzélvész? A világért se ügyetlenkednéd ki a lelket ebből azasszonykából?

Ekkor hirtelen megszólal a paripa: – Előbb pólyáznám bea konnektort a nyelvemmel – nyihogja. – Csupán a besza-kadt körmét nyalogatom, esküszöm a büdös életre!

Azzal kifúj egy adag tüzet az orrlyukán, és szélesre tátjaa pofáját, hogy aztán teljes erőből ismét a nő lábába ha-rapjon. Az asszony túlkiabálja a megvakított macskát is.

– Lássa, lássa, nem kellett volna az ég lovaira hagynia anagytakarítást – röhög a csikós. – Nem mindig tudjuk egé-szen pontosan, mi a szemét és mi nem. Képzelheti, milyennehéz így a dolog!

Előhúznak egy parittyát a szekrényből. A lovak az asz-szony vállára lövik magukat, ott pedig legelni kezdik a nőnyakát. Az öregasszony felpattan a székről, és körbepörgifájdalmában a házat. Majd megbotlik a macskában, és ele-sik. Hatalmas puffanással ér földet, ott piheg. Rátör a krá-kogás. Ahogy köhög, tealevelek pottyannak ki a száján.

Erre nyomban érkezik a csikós: a néne most látja csak,hogy annak is patái nőttek, és éjfekete sörény lobog a ka-lapja alatt. Óriási kést cipel magával, nagyobb, mint ő, aligbírja. Tűzzel-vassal űzni ki a csörgősapkát.

– Hagyjatok békin! – kiált rájuk az asszony, de a csikósígy énekel: – Késsel vágta le a csővít, hogy ne hallják a zör-gésít, Ica te.

Kidől az elválasztórúd. A délelőtt félrefordul a falu ágyá-ban. Recsegnek-ropognak az öreg deszkák, eláll a hó, a ha-jókerékből pedig kiugranak szikrák.

126

Egy fiatal lány áll a baromfiudvarban: hatalmas, fonottkosarat tart a kezében, ami telis teli van ceruzákkal. Ezeketszórja a kotkodácsoló madarak elé, azok izgatottan csipe-getik őket a földről. Távolabb még felfedezhető a döglöttkakas, amit már belepett a hódara. Rózsaszín dudor azudvar szélén, olyan, akár egy gyulladt pattanás.

A lány egyszer csak lónyerítésre lesz figyelmes, amelykettétöri a tájat. A szomszéd ház felől érkezik, ahol egyöregasszony lakik. Arrafelé kapja a fejét, és megpillant né-hány aprócska, a tenyerénél nem nagyobb lovat, amint ki-repül a ház ablakán, egyenest az ég felé. Még avércseppeket is látja, amik a pirinyó ménesek patáiról ahóba hullnak.

A lány elhajítja a kosarat, a tyúkok közé, a madarak ri-adtan, csapkodva ugranak előle félre, és a szomszédba sza-lad. Beront a házba, az öregasszony nevét kiabálja. De aház üres, senki nem felel, egyedül egy mutató nélküli órakattog a konyhában.

Alighanem képzelődtem – győzi meg végül magát a lány,majd elmosolyodik. – Biztos elment valahová. De előtte ala-posan kitakaríthatott… Hogy ragyog ez a fészek!

Bezárja maga után az ajtót, majd visszatér a tyúketetés-hez.

Mozdulatlan minden a lakásban. Az ágy alatt egy elvá-gott torkú öregasszony fekszik. Nyitott szájából kifelé hord-ják a tealeveleket a megmaradt hangyák.

Eldobált mágnesek, mint patkók az udvaron. Levágottkörmöket ültet a hóba a szél.

127

Tyúkkörték

A hold meglocsolja a házakat. Az asszonyok a faluban egy-szerre nyitják ki a szemüket a sötét szobákban, férjük hor-kolása felhorzsolja a bőrt homlokukon. Mintha egyedül azéj parancsszavai hatnának mindegyikre, kimásznak a paplanközül, felöltöznek, és a falu főterén gyülekeznek: kezeikbena konyhából kicsent hatalmas kések éle villan, a csillagokkeringőznek a pengéken.

– Le kell vágni a baromfikat, még mielőtt beköszönt ahajnal! – adja ki az utasítást az egyik asszony, az ingajobbra-balra leng mosószer szárította kezében.

Hamarosan összeterelik a tyúkokat, akik körbe adogatjákegymás között a riadt kotkodácsolást. A nők füttyentésérelavórok másznak ki az ablakon, egy kislány hatalmas kosár-ral érkezik közéjük, ami színültig van a lámpákból kicsava-rozott villanykörtékkel. Tüzet raknak a párnákból kirángatotttollakból, a reszkető vörös fénynél végre kezdetét veszi atyúkvágás: combjaik közé szorítják a riadt madarakat, majdegyetlen határozott mozdulattal nyesik le a fejüket. Mint agőz, száll a recsegés a levegőben, ahogy férjeik jobb olda-lukról a balra fordulnak ágyukban, koponyájukat még min-dig nem ereszti az álom forgókampója.

– Serényen, asszonyok, csak serényen! – biztatja őketaz ingás. – Koronázzuk meg fényekkel a házakat!

A nők egymás után nyúlnak a kosárba, és a kivett vil-lanykörtéket a levágott fejű tyúkok még mindig vért spric-celő nyakába csavarozzák. A körték tökéletesen illeszkedneka nyakakba, ahogy elfoglalják húsfogatukat, izzásba kezde-nek. A madarak, mintha meg se rázta volna őket, hogy el-veszítették a fejüket, peckesen lépkednek fel és alá afőtéren, a nyakukból kiálló üvegbuborékok fényének glóri-ájában.

128

– Irány haza! – suttogják a nők a csirkéknek. – Ébresszé-tek fel férjuramat, mert ma nem fog felkelni a nap.

A tyúkok elindulnak a házak felé. Az asszonyok pedig to-vább nyakazzák a baromfikat. Az egyik nő talicskát hoz,abba hajigálják a lekapott fejeket. Egy másik aprócska gio-tint állít fel, hogy meggyorsítsa a munkát. Fekete maszkothúz a fejére, és így kiabál: – Másvilág nő a bögyötökben!Mint a cukormáz, olyan a halál! Több benne a tűz, mint asötétség!

Erre kotkodácsolni kezdenek a levágott fejek. Muslicákköröznek a kifordult szemek körül. Égett tollak szálldosnakaz ég felé.

Miután már az összes tyúkot lenyakazták, elindulnakhaza. Egy kislány eltolja a talicskát, tartalmát az ébredeződisznók elé borítja: a malacok habos-nyálas szájában sorratűnnek el a még mindig kotkodácsoló koponyák.

Hintókon a gabonaférgek: a szobrok gerincgörbületénegyensúlyozó parázs, az elhamvadt potyautas.

Odahaza az asszonyok visszabújnak az ágyba. Lassan ki-nyílnak a férfiak szemei. Az ágy körül éles fényt dorombolóvillanykörték sétafikálnak fel és alá tyúklábakon. Pirosítóáll-vány. A hagyományok csővezetője.

– Férjemuram! – suttogják a feleségek. – Árkot ástak alovak az égen, ami csatornaként elvezeti a napfényt. Nemkel ma fel a nap, így jobb, ha te is itthon maradsz ma velem!Ha már ilyen hosszú éjszakát kaptunk, töltsük azt az ágy-ban!

A férfiak indítópedálja: rögvest levetkeznek, a sarokbahajítják a csíkos pizsamákat, és rámásznak asszonyaikra.Azok széles terpeszben lebegnek a csirkék fényudvarában.

– Gyere, te ördög! – szűrik sárga fogaik között, hamaro-san a régi ágydeszkák recsegéseitől lesz hangos a falu. Afenekeken csorgó sós izzadtságcseppek a villanykörtékrecsöppennek, sisteregve válnak füstté egyetlen pillanat alatt.Krétasíp. Fogasrúd. Odakinn a disznók feneketlen bendőjé-

129

ből kotkodácsolás hangja kél. Az égen szavazófülkét rug-dosnak át az égparipák.

Kilincs nő egy kislány szájába: hatalmasra tátja a száját,hogy az öccse megnézhesse. Óvatosan nyitja ki a fiú ezt azajtót, majd kuncogni kezd, amikor megpillantja a keletke-zett rés mögött meztelen szüleit egymáson fetrengeni.

Még mindig lihegnek az asszonyok, amikor egyszer csakrájuk jön a tojásrakás. Fészket építenek a lepedőből, egy-egy fehér gömböt pottyantanak a közepébe.

– Mától ez adja fényünket! – Veregetik meg a férjük vál-lát, aki máris szalad, és becsavarozza a tojást a lámpába. Aházat megtöltő fény ezúttal sokkal erősebb, a tyúkkörtékpislogása nem is mérhető ehhez a ragyogáshoz.

– Napsütésnek megteszi – hahotázik az apa. Eközbenproblémák adódnak a magasban: a lovak mély tógödröt ka-partak a patáikkal az elvezetett napfénynek, de az már kezdmegtelni a lávaként reszkető világossággal. Végül kiönt aszéleken, és elkezd hatalmas cseppekben a falura csöpögni:megérkezik a reggel.

Ez hozzáadódva a tojások és a tyúkok fényéhez akkoravillanásokat szül, amitől nyomban vakon kezd botorkálni azegész falu. Négykézláb tapogatják a küszöböt, hajtincseika havat simítják.

Szempaprika. Totemoszlopok dőlnek, és horpasztják bea házak oldalát.

– Túl sok fényt hoztál, asszony! – kárálják a férfiak, kó-rusban, énekük fűrészfogként állnak a palába. – Ennyit ahétköznapi életben edzett vakond nem bír elviselni!

– Hát kinek mutassuk meg igazi fényünket, ha ti nemvagytok képesek beléje nézni? – zokognak a nők.

A férfiak rá se hederítnek a panaszra, ásókkal gyülekez-nek az utcákon. Árkot ásnak, feltörik a közeli tó jegét, avízbe vezetik az áradó napfényt. Ahogy megtelik vele a víz,a halak hirtelen szerelembe esnek a falu asszonyaival, éscsókokat dobálva jönnek a felszínre. A férfiak féltékenyen

130

csapkodják lapáttal a kopoltyúsok fejét. A víz teli felfordulthasú, fehér pikkelyesekkel.

Érkezik egy talicskás kislány. Összegyűjti a felszínen le-begő halakat, kupacba dobálja őket a taligára. Végül a ma-lacok elé szórja mindet, amik röfögve falják be azuszonyosokat.

A kislány álmodozó tekintettel figyeli a zabáló sertéseket,amint turcsi orruk a szagos halbelső között turkál. Nyelvévelmindegyre a szájába nőtt kilincset piszkálja, mintha lötyögőfog lenne.

– Egy nap a tükör elé állok, kitárom majd ezt a kis ajtót,és magamat pillantom meg egy szerelmes fiú karjaiban –döngicséli a kocáknak. – Olyan fényt gyújtok annak a fiú-nak, amitől megrészegült molylepkeként hull a földre a falu!De az a fiú még ebben a fényben sem fog megvakulni! Éppcsak akkora világosság lesz ez neki, hogy tökéletesen lássonengemet…

Légycsapókat éget egy közeli kémény. Az égi lovak fá-radtan az árokásástól a felhők lovaglóösvényén pihennek.Hatalmas oldaluk fel-lejár, ahogy tépkedik a levegő szirmait.

Odalenn ebédhez hívják a kislányt, aki futva hagyja hátula halszagú disznóólat. Az asztalhoz ül, elé teszik a tányért,amin az egyik megsütött villanyfejű tyúk combja gőzölög.Csöndben, egyetlen szó nélkül eszik a család. Az apa ugyanszóra nyitja néha a száját, mintha mondani készülne valamita feleségének, kiengesztelni, megdicsérni az asszonyt a reg-geli ragyogás miatt, de végül nem szól semmit, lesütött te-kintettel rág tovább.

131

A falusi tanító

A falubeliek a harangnyelv helyére szerelnek egy döglöttmacskát. Amikor kezdetét veszi a déli kongatás, az állatelőre-hátra csukló fejét felsebzi az ütőgyűrű, kifolyó agyve-leje a deszkákra csöpög. Átkúszik a réseken, és beázik tőlea templom plafonja.

Éles zúgás helyett tompa döngések jelzik most a tizenkétórát: különleges nap a mai, a falusi tanítót várják ebédre aházakban. Havonta egyszer jóllakatják a tanárt, alaposanmegtömik, hogy egy újabb hónapra biztosítsák nyugalmu-kat. Kitárják hát az iskola pincéjének ajtaját, és elővezetnekegy csont sovány, szürke arcú, beesett szemű férfit, akinekhaját őszre festette már a krétapor. Lyukas kabátja lebegpiszka teste körül, miközben tekintetével megkaparja a fa-lubeliek sorfalát, kihull néhány megsárgult fog a szájából.

– Jöjjön, csak jöjjön! – biztatják a körülötte állók, mesz-szire rúgva a hóra hullt fogakat, némi haraggal a hangjuk-ban. – Nem érünk ám rá estig itt ácsorogni! Reméljükkellően megéhezett, mert igazán kitettünk magunkért ez-úttal.

Majd kuncogni kezdenek, beterelik az első útbaeső kony-hába. Leültetik a földre, elé teszik a kutya tányérját, és fa-zékban főtt szögeket szórnak belé.

– No, egyék! – kurjant egy gömbölyű, sima arcú asszony,a ház ragasztott bajszú ura pedig lehalássza a padlásról arég látott hegedűt, és kicsavar néhány bicegő nótaszót akopott húrokból.

– Köszönöm – hálálkodik a tanár, miközben lesegítik rólaa kabátját, és kiviszik az udvarra, kiverni belőle az iskola év-százados porát. A felszálló kosztól köhögésbe kezdenek azutca kutyái.

Cédulagyűjtemény, szókimondás. A falusi tanító bordáinkismadarak ülnek, és csicseregnek, miközben az reszkető

132

kézzel tömi a falatokat a szájába. Alighogy végez a megpu-hult szögekkel, mintha fogas lenne, ráakasztják a kabátját,és átrugdossák a szemközti házba, ahol újabb tányér várja.Bűzös, kimerevedett szemű halfejek bámulnak rá a koszostálból.

– Ó… Hát nagyon szeretem a halat – vallja be a tanár,azzal falni kezdi az ebédet. Egy apró termetű nő közben ütia tenyerét, s így énekel a tanító fülébe: – Házasodik a tü-csök, szúnyog lányát kéri, csiszeg-csoszog a tetű, násznagyakar lenni. Odaugrik a bolha, vőfély akar lenni, mindenfélecsúf bogár vendég akar lenni.

Csúf bogár – gondolja a tanító. – No igen, ez lenne ő.De emlékszik még a régi délceg időkre, amikor úrként ke-zelték őt ebben a faluban. Sok-sok éve másképp vártákebédre a köztiszteletben álló Tanító Urat. Peckesen lépke-dett végig az utcákon, kezében egy hatalmas pórázzal, amina meztelen gyermekeket vezette. Néha feléjük rikkantottegy-két parancsszót, szinusz, koszinusz, ilyeneket, majd vi-gyázzba állította őket, és a falu gyönyörűségére dalokatgyújtott az ajkukon.

– Megengedi, Tanító Úr, hogy kiporoljuk a kabátját? –kérdezték akkor a háziasszonyok, valósággal a földig ha-jolva előtte, kerekded mellük felsúrolta a padlót.

– Igazán megtisztelnének, asszonyok! – Biccentett nekika Tanító, azok pedig vörös párnán vitték az udvarra az ösz-szehajtogatott kabátot.

Örökölni a hólyagot. Az emlékezet legöngyölve, a vér-edényekben gőzölgő hús. A régi harangzúgások kísérteteikirúgják a térszerkezet oldalát.

Olykor egészen apróra zsugorodott a tanító a régi idők-ben: akkorára csak, mint egy ember hüvelykujja, és bemá-szott éjszaka a szendergő gyermekek ablakán. Lapáttalgórta a számtant az alvó csöppségek fülébe, óvatosanegyensúlyozva a párnán, máskor táncot járt csöpp mellka-sukon.

133

– Majd én embert faragok belőletek! – Nyitogatta folytona bicskát, és nem röstellt kimérni némi nyaklevest a kon-dérból. Kiszivattyúzni a táblából a betűket, bálra hívni acsontokat. Összeszorozni a levágott macskafejeket.

– Kicsit egyen már gyósabban' tanító úr! – böfögi mostfelé egy kövér asszonyság, miközben az oldalát bökdösi alégycsapóval. – Egész nap a ceruzát hegyeztem, hogy le-gyen némi forgács magának! A legkevesebb, hogy befaljaíziben!

Kecske volt a szakácsné, jó gulyáshúst főzött, míg azebéd elkészült, a tücsök megszökött. A tanító két marékkaltömi magába a kunkori fadarabkákat, majd mutatja, hogyüres a tányérja.

– Takarodjék akkor a szomszédba, ne is lássam egy hó-napig! – Vicsorog rá a kövér asszonyság, azzal füttyent, ésa konyhában terem három gyerek. Elhízott koca mindegyik,máris a tanár hátára pattannak, sarkaikkal szurkálják a bor-daközét.

– Gyí, az anyád úristenit! – bolondoznak, miközben atanár átüget velük a szemközti udvarra. Közben élesenprüszköl, a hajából tetvek ugrálnak a hóba.

Kenyérszeletelés vállfákkal. A poggyásztartóból főtt le-vesben kurjantó kocsisok: Táncba ugrik a majom, megjárjaa polkát, híres betyár a bagoly, lesi a hurkáját.

Utcanévtáblán vergődik a délután: a falubeliek a ma-gasba emelik a tanítót, és végigcipelik az utcákon. Így kia-bálnak: – Teli zabálta magát a kampec, ettől majd megereda nyelve! Most már trombitálhatja a matematikát! Perszeminek? Azzal még senki sem lakott jól!

Hógolyókkal dobálják meg a gyerekek, az apró termetűférfiak pedig felé köpnek: nyáluk egy pillanat alatt keménytölténnyé fagy, amely felsebzi a tanár szürke bőrét.

– A szellemet is etetni kell! – ellenkezik a tanító, ahogycsak a torkán kifér, úgy sikolt: – Hát nem értitek? A lelketaz irodalom eteti, az agyat a matematika!

134

– Persze, persze – Veregetik az oldalát. – Jó duma! Atöbbi eleséget meg álljuk mi, ugye?

Kicicomázza a tüdőket a nyeregszeg. Harangvirágot iz-zadnak az asszonyok.

– Kétszer kettő az tíz, húsz meg nyóc az háromhatvan!– röhög az arcába az egyik férfi, azzal a saját fenekét ütvefel-alá galoppozni kezd a főtéren. Kapák settenkednek a ho-rizont vonalán túl. Egy osztályteremben patkányok surrog-nak az asztal lábai körül, aminek a tetején rothadt alma áll.Kukacként másznak belé az iskolaudvaron elhajigált ciga-rettacsikkek.

Kölyökmacskák hullnak ki a templomtoronyból. Ellepik afalusi házak tetejét, nyávogásuk végigcsiklandozza az eget.

Kezdetét veszi a bírósági tárgyalás: a bíró egy hatalmas,délceg paripa, a fején régimódi parókával. Patái kalapács-ként kopognak a teremben.

– Hallgatom a védőbeszédet, mélyen tisztelt, kedves,áhítatos Tanító Úr! – szólítja fel a pulpitus előtt reszkető so-vány férfit, aki belekezd az elbeszélésébe: – Tisztelt falube-liek! Meggyőződésem, hogy önöket most rabságban tartjavalamiféle gonosz varázslat. Alighanem az égi lovak feketemágiája költözött ma a szemükbe, mert a szokásosnál is ke-serűbb a körmenet. De kérem, legyenek belátóak! A tudásfelpezsdít! Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk!A könyv nem flanc! Akinek a feje üres, igazából nehezebba kobakja, mint azé, aki tudással tömte meg! Lehúzza egye-nest a földbe!

A falubeliek bűvöletben vergődnek. Néha felnyihognak,olykor négykézlábra ereszkednek, és körbevágtatják a pul-pitust.

– Jó, jó! Csöndet a teremben! – rivall rájuk ilyenkor abíró, az orrából tűzcsóva szalad ki. Puskavessző, magtala-nító gép. A tanár most veszi csak észre, hogy az összes fa-lubeli gyerek, aki felnőtt ruhákban parolázik. Hogy nem

135

szúrták ki a szemét a felragasztott műbajszok, a zoknivalkitömött melltartók?

– Te jó ég! Hol vannak a szüleitek? – förmed rájuk. – Hátnem csoda, hogy ekkora itt a fejetlenség!

– Odahaza fekszenek! – nyihognak a pulyák. – Olajtek-nőbe fektették őket az égi lovak, csak holnap ébrednek fel!

Lépésszámból a penge. Megszületik az ítélet: a bíró sajátpatáiból olvassa ki.

– Mivel haszontalan dolgokat tanít, ezért úgy kell kezel-nem önt, mint egy csavargót – nyihogja. – Az ítélet is ezekalapján fog alakulni!

– Szögmérőt a párnájába! – kántálja a gyülekezet. Azösszeverődő tenyerek hangjától kiugranak a bolhák a tanítókabátjából. – Derékszöget a derekába!

Erre persze a kilencven fok bekukucskál az ablakon. Ál-lócsillag a versformában. Egy kislány légycsapóval teli ko-sarat húz be a terembe, és virágként dobálja szét alázongók között.

– Jobb ötletem van! Harangba a nagy tudásúval! – Üt apulpitusra a parókás ménes, amitől megremeg az egészterem. És már cipelik is a templomtoronyba a tanítót. Be-szerelik a harangnyelv helyére, mindjárt kezdik a kongatást.

– Lesz nektek még ne mulass! Ha meg kell számolni akoporsóba vert szegeket, visszasírtok engemet! Ágyő, ágyő!Majd szüretelek a mennyei könyvtárban! – búcsúzik a férfi,azzal a homlokába áll az ütőgyűrű.

Hátúszik a tompa puffogás a falu fölött. A parókás ló el-süllyed a felhőkben. Majd kipeckel mindent a csönd. Agy-velő csöpög a templompadláson. Hamarosan a haranghozsurran néhány gyermek, akik reggel elbújtak az ég lovai előlegy dohos ruhásszekrényben. Kis késekkel, karéj kenyerek-kel a kezeikben érkeznek. Felfogják a deszkákon csorgóvörös masszát, és szétkenik a kenyéren. Csöndben esznek,majd énekbe kezdenek, amivel messzire kergetik a dene-véreket:

136

Uram, uram, ereszd megA te csatornádat!Zab szaporodjék,Búza bokrosodjék!

Szinusz, szekáns, tangenskoszinusz és kotangens!

137

Kecskeringő, csikótangó

Felröppennek az almafa ágaira a zoknik. A háztetőn strá-zsáló kakas átszúrja csőrével a felhőket. Kihulló vérébenmossák meg hajukat a kislányok, a kukorékoló madár csőréta szél feszegeti a fejéről.

Helyzetvígjáték vergődik az egyik udvaron: a férj és a fe-leség kötelekkel vontatják ki a házból a hatalmas francia-ágyat, majd leakasztják a falról az ostort, és ütlegelni kezdika fekhelyet.

Sebek születnek a paplanon, amiből a levegőbe ugrálnaka tollak. Közben így kárál az asszony: – Ezt azért kapod,amiért ismét részegen tántorogtál haza az este! – fortyog,a kezében kígyóként tekereg a csattanós. – A májadat mára húslegyek dongják, hamarosan beájulsz egy koporsóba,te szerencsétlen, és én nem is tudom, örüljek-e ennek, vagyátkozzam érte az eget!

De a férfi sem rest; végighúz az ostorral a párnán, a fel-szálló madártollak viharán keresztül így kiált nejére: – Hogyis ne gargalizálnék a pálinkával, amikor ez a savanyú pofafogad minden este itthon! Tőled ráncos az uborka, ha teegyszer kinyitod a szádat, alaposan nyakon öntöd a világota bosszúsággal! Szurkot okádsz a hóba, a tekinteted szö-geket ver a cipóba! A fene essen beléd, asszony!

Azzal akkorát csap a paplanra, hogy tenyérnyi vágat ke-letkezik rajta, amin keresztül kikandikál a dunnából egytyúk. A férfi még egyszer odavág, le is veri a madár fejét anyakáról, a kifröccsenő vér cseppjei összepettyezik a pár-nát.

– Na! Ezt is én mossam, mi? – Fogja a homlokát a fele-ség. Kattog az óra, ostorozzák még egy ideig a hitvesiágyat, majd elfáradnak, lihegve dőlnek neki a kerítésnek.Erre megérkeznek a kecskék az udvarra: elkezdik legelni ahóról az ágyból kihullt tollakat.

138

– Remélem, örülsz! – mutat a férfi a szétcsapott háló-helyre. – Csinálhatok újat! Te könnyen ütögeted, nemneked kell kifaragni a fekhelyünket, hanem énnekem.

– Na, és a lepedőt azt ki a fene varja, mi? Ki fogja vajontollal megtömni ismét a pihe-puha párnád, te fenéklap? Tánúgy gondoltad, legel magának tollat a huzat! Vagy belé fújjaaz északi szél? Egyszer fújná már ki a fejedből a tébolyt!

Ettől persze ismét kezdőrúgást kap a vita. Előrángatjáka pincéből a mákdarálót, beledobálják egymás szavait. Amivégül kijön abból, annak már a szagától felfordul néhánydisznó. Az ég felé emelt kövér lábaikra fekete zászlókat húz-nak a gyerekek. Csizmák indulnak megcsócsálni a csülkei-ket.

A férfi nem szól többet. Feltápászkodik, és megindul akocsma irányába. Az asszony is feláll, és körül járja a szét-dúrt ágyat, kezével söprögeti a kifordult tollakat a hóra,amik aztán ropogva eltűnnek a kecskék fogai között.

– Fények és fellegek – motyogja maga elé. – Majd meg-varrlak szépen, fogunk még benned forgolódni álmatlanul.Szegény, szegény ágy. Hát szeretem én ezt a marhát, csaknem forog már köztünk a vízikerék.

A bámészkodó kecskék mekegései gyalulják simára a nőhomlokát. Patás lábaik körül kavarognak a tollak: amiketnem esznek meg, tovapörgeti őket a szél, kibéleli velük atornácon hagyott cipőket. Fehér pihéik suhannak be a bá-natos feleség fülén, aki ettől messzire hajítja az ostorokat.Azok kígyókká változnak, és eltűnnek a hóban.

– Kialkudni a boldogságot lehetetlen – mondja csakúgymagának a nő, kötényével megtörli az arcát. – Régen per-sze mennyit fickándoztunk a lepedőn… Utánam a vízözön.Csábfürtjeimet levágtuk, és megtömtük vele a pipát. Befog-tuk a libákat az ágy elé, közéjük csaptunk, azok pedig azégig emelkedtek ágyunkkal. Ott szeretkeztünk, fenekünkforgása pödörte a felhőket. Rég volt, rég. Amikor felszán-tottuk az eget. Amikor kikeltek az ég ágyásában magjaink.

139

Ahogy így kesereg, és fogdossa télcsípte ujjaival a dun-nát, egyszer csak egy fekete korong gurul ki az ágy egyiknyitott sebéből. A nő felemeli, lefújja róla a tollat: egy régibakelitlemez az, fekete sávjain korcsolyázik a februári napfénye.

A nő az egyik kecske szarvára helyezi a lemezt, és ala-posan megpörgeti. A kakasnak sem kell több, lerepül a te-tőről, a szárnyait csapkodva megáll a négylábú fején, éscsőrét az egyik sávra hajtja. Alighogy hozzáér, andalító mu-zsika tölti be az udvart, egy régi keringő recsegő foszlányai.

– Micsoda csók ez a lelkemre! – Tapsikol az asszony, akörmei le is repülnek a kezeiről, beleállnak a hóba. – Em-lékszem, ez szólt, amikor táncba vittek a fiúkák a tavaszibálon! Micsoda lángok táncoltak a hegedűkön, és mennyi,mennyi legény pörgött a tűz körül! Nekem meg pont ezt amarhát kellett akkor és ott megfognom! Ó, ha visszahajto-gathatnám az időt! Ha még egyszer peckes fiúkák dörzsöl-nék hozzám magukat!

Több se kell a kecskéknek: felöklendeznek néhány cso-kornyakkendőt, felkötik, két lábra állnak, és táncba hívjákaz asszonyt. Az pedig kuncogva szórja az igeneket közöttük,hol az egyiket pörgi körül, hol a másik patás karjaiba omlik.Néhányan a fenekére csapnak.

– Ti kis hevesek! – sziszegi nekik, de közben persze ka-csint. Fordul a boka, egymás köré tekerednek a kapák aszerszámos kamrában. A kecskék dallamos mekegéseitőlgyűrődik a tér: hangosodik a vérpezsdítő zene, a hegedűszókipukkasztja az állóképeket.

– Fiúkák, fiúkák! – sikongat a nő. – Micsoda aranyrögökdomborodnak a gatyáitokban, mondjátok! Pelyhes állatokkicsiklandozza az angyalokat is belőlem. Napsztratoszféra!Stikli! Itt és most megállítom az időt!

Ekkor különös dolog történik: az egyik kecske mekegéshelyett megereszt egy nyihogást. Az asszony elengedi a fülemellett, de hirtelen a többi is nekikezd.

140

– Ó, hát mit bolondoztok, fiúkák? – kérdezi kuncogva,majd sikolyra nyílik a szája, amikor meglátja, hogy lóvá vál-toznak táncpartnerei, de még a lemezt tartó kecske is.

– Táncot akar! – mutogatnak patákkal a feleségre. – Hátmegtáncoltatjuk mi, az anyja úristenit neki! Zacskóba ráz-zuk a velőjét!

Vörösen felizzanak a szemeik, és gyorsabban kezdik pör-getni az asszonyt. Az búgócsigaként jár egyik patáról a má-sikra.

– Gyorsabban, gyorsabban! – biztatják egymást. – Csakúgy csavarinthatjuk vele vissza az időt!

Bilincsek kattannak a tyúkokra. Egy kislány ül a tornácon,az ölében egy gőzölgő pecsenyét cirógat. Tátott szájjal fi-gyeli, ahogy ide-oda lökdösik a nőt a lovak.

– Lassítsatok, lassítsatok! – sipítozik. – Nem bírom énezt az iramot!

De a könyörgéseit messzire fújja a szél. Füstölni kezd alába. De még tovább ropatják vele.

– Nehogy már egy tizenhat éves lyány ne bírja! – kacagaz egyik paripa, majd jól hátba vágja a lovat, amelyik a pa-táin pörgeti a lemezt. A zene kétszeres sebességre kapcsol,a kakas csőre alól szikrák pattannak ki. – Húzzad cigány,robbanjon a csillár!

Átugrálják az ágyat. Kigyulladnak az asszony lábai, ami-től még nagyobb ugrálásba kezd. Minden egyes tánclépés-sel jobban felizzik a lába, mint a megszívott cigaretta. Alábujjai hamvadni kezdenek. Szürke hamut potyogtat az ud-varon, ahogy körül pörgi a nyakkendős lovakat. Odakozmála harangzúgás: kígyóröppentyű csattog a dalban. Emlőbim-bókból csöppen ki az olaj, cserepes virág feszíti a torkokat.

– Igazán ügyesen járja nagysága! – dicséri az egyik ló.– Na, ezt nevezem én tüzes lyánykának! Örömére válikmajd valamelyik tökfilkónak, aki az oltár elé rángatja ezt amosórongyot, és papírgyűrűt húz az ujjára!

141

A nő már a térdén táncol, de lassan az is hamuvá válto-zik. A tűz halad felfelé a testén. Kiáltásától leszédül a kakasa lemezről.

Kötélvég. Könyökben a légkör. Elnémul az udvar. Az asz-szony már csak egy nagy kupac szürke por, amit a februáriszél kóstolgat. A lovak a tornácon ülő tátott szájú kislányfelé fordulnak, földig hajolnak előtte – sörényük a havatcsiklandozza.

– Köszönjük, köszönjük! – köpik felé. – Aztán el ne fe-lejtsd megmosni a füled mögött is! A legközelebb téged hí-vunk táncba, kisanyám, ezt azért ne feledd! Ugyan melyiklány kerülheti el ezt a sorsot? És ugyan melyik lány akarnáelkerülni? Végül mindegyik az ágyat ostorozza! Végül mind-egyiknek a keserű porát széthordja a szél!

Azzal felugranak a levegőbe, és eltűnnek a felhők között.Egy széttört fekete lemezt piszkál a macska körme. Tész-

tanyújtó deszkák mocorognak a padláson. Egy lapát dalola saroknak.

Hamarosan hazakecmereg a kocsmából a férj. Keresi afeleségét, de sehol sem találja.

Alighanem besokkalt – gondolja, majd a szomszéd tor-nácon üldögélő, sápadt arcú kislány felé kurjant: – Hé, te!Nem láttad, merre ment a feleségem?

A kislány némán néz vissza rá. Egészen úgy fest, mintegy viaszbaba, tekintetében egy feketére falt kanóc teke-reg.

– Nem hallod? – szegezi neki a kérdést a férfi. A bajszá-ról pálinka csöppen a földre.

A lány gyönge keze ekkor az ég felé mutat. A férj össze-húzza a szemöldökét, árkokat ráncol a homlokába, aztánlegyint.

– Hát… A fene egye meg, akárhol is van! Megyek, ledő-lök kicsit – morogja, majd elkezdi befelé taszítani az ágyatvissza a házba. Az ágy recsegve indul meg a férfi előtt: lábaimély árkokat húznak a hóba, úgy fest, mint aki felszántani

142

készül az udvart. Nehezen boldogul vele, öklével mérgesencsap a paplanra, amitől szürke port ver fel belőle.

– Atyaég! – morog. – Mikor mosta vajon utoljára a lepe-dőt ez a lusta némber? Mintha évszázados kosz költözöttvolna belé!

Majd szörnyű köhögésbe kezd. Előre dől a mellkasát szo-rongatva. Az ágyra esik, amitől egy újabb adag por száll fel,és kúszik be a tüdejébe. Fél kézzel a kislány felé int, de aztejfehér arccal néz vissza rá, olyan akár egy szobor, meg semozdul. Valamiféle szomorú csillogás pislákol most a tekin-tetében. A jósgömbből kifolyt holnapi bánat.

Felszántani a felhőket egy ággyal. Szerelemmagokat ül-tetni az árkokba. A száradó növények hiábavalóságával élnile az éveket. Hamuba suttogni az imákat.

143

lóakasztó

A szájak akár a vulkánok. Lávaként hömpölyög elő a fogakközül a szörnyű ítélet: – Zsinórt a patásnak!

Így hát akasztáshoz készülődik a falu. Hosszú köteletfonnak egy öreg férfi szakállából, macskát nyúznak, a ven-dégszobába pedig bezárják a házi kísérteteket. Szóvivőneknevezik ki a vak lelkészt, aki üvegszemét mindig a szentelt-víz tartóban mossa, és a jó pap már is harsogja a négylábúfelé zengő szavait, mintha evangéliummal gargalizálna: –Ez a ló bűnös, én mondom nektek! Magam láttam, ahogytegnap éjjel a faluba settenkedett patáin, hogy átkokatprüszköljön alvó fejünkre! Két lábon járt, akár az ördög, éppcsak vasvillával nem piszkálta az orrát! A szemeiben a pokolfénye izzott, a szájából kifittyent egy csecsemő véresskalpja! Szükséges-e több bizonyíték?

Tovább se kell hergelni a falusiakat: van, aki már is szö-geket ver a földbe, mások a csontjaikkal gyúrják a rétet.Sose akasztottak még lovat, de hamar kiötlik ennek is amódját. A patást egy óriási fához vezetik, átdobják egymagas ágon a kötelet, amit aztán a bűnös nyakára kötnek.Ha majd elkezdik húzni a férfiak, a levegőbe emelkedik aló, s ott aztán kezdheti a kapálózást.

Törött rovarszárnyak vergődnek az összegyűltek szeme-iben. A leégett gyufaszálakat anyaméhbe űzik, hullahegyekvilágítanak a fülkagylókban.

Ám ekkor egy gyermek tör át a habzó szájúak során, ésígy kiállt: – Megállni! Nem égi ló ez, hanem a Palkó! Hiszenti is ismeritek!

Szavai kirugdossák az éhséget a becsületkódexből. Mor-mogás és pusmogás támad, néhányan valóban felismernivélik a lovat, akit nemrégiben ők maguk űztek el sok mástársával együtt félelmükben.

144

A gyerek rákontráz: – Az én pacim ez, tudhatnátok! Évekóta kefélgetem a szőrét! Cukros szénával etetem, mézesteát öntök a vödrébe! Darazsakkal mosom csillogóra a pa-táit! Nem akart ő semmi rosszat, engem készült megláto-gatni az este!

A fáklyák fényét mintha lecsavarták volna. Könnyek cso-rognak a fa ágaiból. Egyedül a pap kérlelhetetlen, tudja,cselekednie kell, szóra kell nyitnia a száját, máskülönben el-marad a várva várt lógatás: – Gyermekeim! – Tárja szét akarjait a lelkész, majd belekezd egy igazán megható prédi-kációba. – A felhők zsebe teli van férgekkel! Amíg a pestisa falura csöpög, nem vagyunk biztonságban! A lidércek kiés bejárnak paripáink lelkén, még ha Palkó is ez, a jó öregPalkó, ugyan mi a biztosíték rá, hogy nincs a fejében ré-misztő potyautas? Talán azért vánszorgott el az este a fiú-hoz, hogy lelegelje az arcát, vagy belehányjon az álmaiba!Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy akárcsak egyetlencsikóban is megbízzunk! Nem véletlenül kergettük őket apusztába! Legyetek hát Isten szorgos gyermekei, és vakar-játok ki a belét ennek a dögnek!

– Ámen! – kiált ekkor néhány falubeli, hamarosan pedigmindenki csatlakozik hozzájuk, kivéve a fiút, aki szorosanöleli szeretett paripája lábát.

– El innen, te gyerek! – mordul rá a pap, azzal kiszediszemeit a koponyájából, megdobálja velük a kisfiút.

– Legalább vágjuk el a nyakát – tanácsolja egy asszony,megsajnálván a bánatos gyermeket.

– Az ég lovain nem fog a kés! – Legyint a pap. – Se akard, se a láncfűrész nem szedi ki belőlük a pislákot. Idejefelhúzni ezt a csikót! Hajrá!

A nyelvekről leguruló sok-sok ámen a falu északi részéntávozik. A kísértetek kulcsokat gyúrnak az ágy alatt találthajszállakból, és kiengedik magukat a vendégszobákból.Egy megnyúzott fekete kandúr bundájából készült hóhér-

145

maszkban lépkednek végig a baromfiudvaron a libák. A pad-láson keringőző lányok elesnek, kitörik a bokájukat.

– Húzzátok, az anyátok jó úristenit! – csiklandozza a fáta gyászkórus köhögése. A ló egyre magasabbra emelkedik,nyerít, prüszköl, úgy kapálózik, hogy a négy égtáj felé re-pülnek patkói. Az egyik patkó leviszi egy falubeli fejét. Amásodik távolabbra száll, és leüt egy varjat az égről. Aföldbe csapódó madár éles fénnyel robban fel, körülötte ötméteres sugárban megolvad a hó.

– Ámen! – sikoltják a vitrinbe zárt sakkbábuk. A harma-dik patkó kettétöri a pokol plafonját tartó ceruzákat. A ne-gyedik bumerángként repül el és vissza, míg nem aztán elnem szakítja a csődört fojtogató kötelet. Nagy puffanássalérkezik a földre a négylábú. Majd feláll, egyenest vádlóiranéz. Mágia göndörödik elő az orrlyukaiból, amitől a leve-gőbe emelkednek a pap kihullt szemei, és villámok kezde-nek cikázni a pupillákból. Üldözőbe vesznek egy férfit, tüzethajítanak a csűr tetejére. A falut megtöltő füst kitapossa akakasból a kukorékolást.

Tüskéket vicsorog a fuvola. A kötél végén most a papkapálózik. Üres szemgödrében gyufák égnek. Szájából aBiblia lapjai potyognak, de rögtön meg is gyulladnak, feketepernyeként gördíti tovább őket a februári szél.

– Te szörnyeteg! – így sikolt a fiú a ló felé. – Te nemPalkó vagy! Hol van az én Palkóm?

A táltos ekkor a kisfiúhoz fordul. Nyerítése olyan, akár anevetés. Kirázza a jéggé fagyott patakból a kavicsokat.

A falubeliek eközben nem tétlenek. Kések kerülnek elő afiókokból. A repülő pengék azonban üvegnek koppanó bo-gárként esnek le a lóról, aki már a gyermek lelkét legeli kitestéből. Majd néhány szökkenéssel átugrik a falusiak fejefölött, és magasan a házak fölé száll. Tekintetétől pattanás-ként durrannak szét a libák. Szemétdomb költözik a szo-bákba, bűztenger fakad az ágyakból. Vállfák szaggatják aruhákat.

146

Végtelen a csönd. Csak a kötelet tartó ág recseg-ropog,ahogy ide-oda himbálózik rajta a halott pap. A falusiakkönnyei marasztalják még kicsit a lelkész kísértetét, így hátszóra nyílik a felakasztott szája: – Gyermekeim! – mondja.– A halál a bölcsesség rőzséjét pakolta fejembe! Az ég lovaitegyedül egy fiú győzheti le! Ha gyertyákat főztök a paripák-ból, és sorra meggyújtjátok őket, még a tavasz is visszatér!De mennem kell… A hideg halad, halad a csontjaimon be-felé…

Kulcsszavakat illesztgetni a zárba. Letüsszenteni a cson-tokról a húst, falak nőnek ki a határban a keményre fagyottföldből. A falakon támadt repedésekben az akasztás képso-rai pislákolnak: lovak gyűlnek a fal köré, hatalmas szemüketa résekhez dugják.

Hullócsillagok húznak vonalakat az égre.A falubeliek így sopánkodnak: – Nincs az a fiú, aki szem-

beszállna az ég szörnyeivel… El vagyunk mi átkozva… Gyor-sabb lenne minden, ha egyből koporsóba szülnénk agyermekeket.

Tűzropogás. Sárga lángok szurkálják a felhőket. A hajbólfont kulcsok megolvadnak a szoba sarkaiban.

147

lisztlevente

Méhkaptárt tojnak a tyúkok. A gyászmise vésztartalékátosztogatják egymás között a virrasztók: a küllőkulcs meg-kínozza a köhögő krumplikat.

A régi pókhálókba akadt lisztszemek, akár a hó. A ma-lomőr óvatosan rázogatja a sarokban ezeket a szálakat, fi-gyeli a kipergő fehér port. Ujjaival köröket rajzol a földre,máskor a tenyerébe köp, galuskákat gyúr a lisztből, amikéletre kelnek, és kövér férgekként tekeregnek a padlón.

Kanyarulatok az emlékezetben. A malom csöndes téliálmot alszik. Az őrlőkövek mozdulatlansága: akár a szobrok,csak a rég megtört búza kísértete recseg irdatlan súlyukalatt. A fiatal legény rácsap a térdére, mire köd gomolyogelő a nadrágjából.

A percek, az órák jégszege: a fiú nem is emlékszik már,hány hónapja ücsörög egyedül ebben a malomban. Figyel-meztették, hogy hosszú és mozdulatlan tél vár rá, amíg azott felejtett zsákokat őrzi. A kínzó csöndben megedződöttfül még a hópihék kristályainak egymáshoz koccanását ishallani véli az ablak alatt. Apró pohárköszöntők. A szív reg-geli gyakorlatai: egy fejjel lefelé csüngő kakas a keresztge-rendán megkezdi énekét.

– Drága barátom! – rikkant felé a legény, miközben fel-seper némi lisztport a markába, és konfettiként a levegőbeszórja. – Nincs is más örömöm és társam, egyedül te! – di-cséri a madarat. – Hangszálaidtól rezeg a boldogság huzala!Micsoda létszámban lep meg a libabőr, amikor hallhatlak!

Tiszteleg a madár előtt. Az pedig abbahagyja a kukoré-kolást, csüng tovább denevérként, előre-hátra dülöngél, ha-talmas karmai mélyen a fába fúrva.

Ismét kibetűzi magát a szótlanság. A legény megint aföldre hullt lisztet sepregeti. Beszórja vele az arcát, és bo-londozni kezd: – Nem gondolod, hogy egészen beteg va-

148

gyok már itt? – szegezi a kérdést a kakasnak. – Kulisszato-logató bolhahímzés költözött az ereimbe! Nem feketébb aszemem a szokásosnál? Örömmel kerítek egy létrát, felmá-szom hozzád, hogy alaposan megvizsgálhass, csodadoktor!

Majd szalad is érte. Hatalmas a lator: a fokok helyén kí-gyók vannak kifeszítve, azokon lépked a legény. Hamarosanfelér a kakas mellé. Az izgatottan kezdi forgatni a fejét.

– Attól félek, belém másztak a lisztkukacok! – suttogja amadárnak, ami riadtan kezdi csapkodni szárnyát.

– Na, jól van, jól! – csitítja a malomőr. – Majd én meg-szabadítalak.

Azzal kihúzza a madár lábaiba vert hosszú szegeket, ésa karjaiban viszi le a sebesült állatot.

– Bocsáss meg, amiért felszögeztelek a tetőre – sajnál-kozik a legény. – De borzalmas álmot láttam az éjjel, emiattcselekedtem így. Jaj, hát hogyan is kezdjek bele… Biztosana lisztkukacok kúsztak be az agyamba, ők ültették el a fe-jembe ezeket a szörnyű gondolatokat. Azt álmodtam, hogyvégre asszony állt a házhoz, és te, pont te üldözted el innét.Nem kockáztathattam meg! Hiszen már a módját is kiötlöt-tem, miképp varázsoljak lányt ide, közénk! Egy igazi kis her-cegnőt, akire oly nagyon szükségem van! Ugye nem fogodbántani, amikor megérkezik?

A kakas fojtott kotyogást görget el-vissza a torkában.Emellett szöszmötölés hangját hallani. A legény összeszo-rítja a fáradt madár csőrét két ujjával.

– Hallgasd, pacsirtám! – suttogja az állat fülébe. – Ezeka randa patkányok lesznek, örök ellenfeleink! Azt hiszik,megebédelnek a lelkemből, hogy feltéphetik szívem lisztes-zsákját. De nem ám, nem, amíg ki nem csorog a virágcsok-rokból a döglött méhek könnye!

A surrogás elül, a fiú pedig máris szalad a kakasávalhátra. Ott egy fehér színű bábu ücsörög egy régi ládán,szétvetett lábakkal, melle két tenyérnyi gombóc, a fejébőldrótszálak meredeznek elő.

149

– Most aztán meglepődtél rendesen, mi, Kukori? – neveta legény. – Én magam gyúrtam ezt a lányt hó áztatta liszt-ből! Csinos lett, nem gondolod? Szereted, ugye? Sose bán-tanád a gazdád választottját? Gyönyörű, gyönyörű lányka,csak várd ki, amikor a malom oldaltégláiból épített sütőke-mencébe rakom!

A kakas szárnyát csapkodva kiugrik a fiú kezéből, és fel-alá járkál. Felcsippent néhány a földön vonagló lisztférget,valahányszor kemény csőre a padlóhoz koppan, apró szik-rák gyulladnak.

– Látom a szemedben a jóságot, kakas! – Mosolyog afiú. – Máris megszeretted a malom úrnőjét, le sem tagad-hatod! De minek is tovább vesztegetni az időt holmi sze-gekkel, eleget ráncoltuk már a csecsemők homlokát!Sürögjünk! Süssük készre a hercegnőt!

Azzal felkapja a csirizbábut, elindul. A madár utána to-tyog, a fejét közben izgatottan forgatja, újabb földön kúszókukacok reményében.

Kimásznak a vadászkürtből a kullancsok. Meghámozni apoháralátétet: a szegőszalag fennakad a halászhorgon. Fel-csapnak a lángok a kemencében: a fiú hatalmas péklapáttaltessékeli be a vájaton szíve választottját.

– Égessen barnára fellobbant szívszerelmem! – suttogjaneki, és a malmot hamarosan betölti a sülő kenyér illata. Atetőgerendából kihullnak a rég bevert rozsdás szögek, csi-lingelve érkeznek a földre, s vonaglani kezdenek, minthaférgek lennének. Koppannak a kakas körmei a padlón,ahogy felcsipegeti őket.

Péktömjén: az őrlőkövekbe költöző illat. Elgurul egy lisz-tes zsák, majd seb nyílik az oldalán, kifordul belőle egy adagfehér patkány. A legény utánuk szalad, és agyonvágja őketa lapáttal.

– Lőtávolság, lőtávolság! – kurjantja; a falat vérrel pöty-työzik a szétrobbanó rágcsálófejek. – Maradjatok távol,semmi keresnivalótok itt! Hamarosan kilép a kemencéből

150

egy hercegnő, még csak az kéne, hogy egyből a ti gyász-misével átmosott pofátokat pillantsa meg!

Eldől az oldalára a kakas. Piszka lába egy ideig a levegőtrugdossa, majd kimerevedik. Szalad hozzá a legény, előha-lászik egy apró kulcsot a zsebéből, és a madár hátán lévőlyukba illeszti. Megtekeri, az állat ettől újra mozgásba kezd.

– Szedd össze magad te is! Elég már ebből a felfordu-lásból! – korholja a fiú.

Galambdúcok a vizeletben. A sebek mosolya: szakadt re-ceptek hullnak ki egy szívből.

A fiú kihúzza a kenyérhercegnőt a kemencéből. A fel-szálló illatgőz bekúszik az orrán, le a tüdejébe, ettől köny-nyek szöknek a szemébe.

– Már csak egy csók kell, és felébred a Csipkerózsikám!– mondja, azzal puszit lehel a barnára sült kenyérbábu aj-kára. A csók nyomban megsüti a legény ajkát, ijedten kapjahátra a fejét. – Hú! Perzselsz, édes szerelmem, akár a pap-rikás hálószoba!

A kenyérlány kinyitja a szemét, felül. Csodálkozva nézébresztőjére, vonal szája lassan szétnyílik, ahogy első fala-tokat tör a levegőből.

A fiú térdre veti magát, combjai körül a padlóról felvertliszt száraz füstje kavarog: – Hercegnőm! Drága herceg-nőm!

Még a kakas is megáll, lemerevedik egy pillanatra. Pirosszeme kíváncsian csillan, a csőréről nyálcseppekként hull-nak az elfojtott kotyogás hangjai.

– Micsoda förtelmes rumli van itt! – kezdi kárálását alány, amikor szétnéz, majd felpattan a péklapátról, kinyúj-tóztatja formás lábait. Pikkelyként hullnak róla a ropogóskenyérhéj darabkák. Néhány patkány elősurran a zsákokrejtekéből, hogy felkapja a szertehagyott héjfalatkákat. –És még patkányok is vannak! Ez lenne a palota, amit nekemszántál?

151

A legény elszégyelli magát a kemény szavak hallatán. Le-sütött tekintete lisztet söpröget a sarokba. Majd így szól: –Drága hercegnőm! Kérlek, nézd el a mostoha körülménye-ket. Amit meg tudok tenni, megteszek, hogy nagyobb le-gyen a kényelmed! Tekints rám úgy, mint a lovagodra, akiaz imádott hölgyért a kádfestékbe fojtaná magát!

Ez a beszéd kellemesen csiklandozza a lány pisze kenyér-orrát. Tapsikolni kezd, és utasítja a fiút: – Gyorsan! Emeljnekem trónt a zsákokból, lovagom! Mégsem ülhetek a ma-lomkövön omlós fenekemmel!

– Parancs! – Vágja haptákba magát a fiú, majd hordanikezdi a tér közepére a hatalmas liszteszsákokat.

– Nem oda! – ugráltatja közben a lány. – Kicsit odébb!Nem… Mégis jobb volt amott. Bár ha meggondolom, ott soka búzaszem, amely szúrná a tekintetem.

El-vissza rohangál a fiú terhével. A lánynak közben az iseszébe jut, hogy hintót kér, ami elé a patkányokat fogatjaa legénnyel. A kocsi hamar elkészül: egy régi dagasztótek-nőbe ülteti a hercegnőt a fiú, és ostorral a patkányok közécsap.

– Gyí, semmirekellők! – kiált a rágcsálókra. – A királykis-asszony világot akar látni!

Azok nekifeszülnek, de sehogy sem tudnak megindulni.– Fogd be szépen a kakast is! – mondja a kenyérlány, a

fiú erre megrökönyödik.– De hát ő… – kezdené, de leinti a hercegnő: – Azt

mondtam, hozd őt is! Ne feleselj!A legény mi mást tehetne: megrántja a vállát, és magá-

hoz csalogatja a madarat.– Sajnálom, Kukori, de egy kis pacizástól még nem lesz

semmi bajod – suttogja neki, a fejét simogatva, s őt is be-állítja a sorba.

– Gyí, gyí! – kurjant, azzal végre elindul a fogat: körbe-suhan, fehér szelet kavar, ahogy befordul a sarkokon, átre-pül a malomkő felett, majd kitör az ajtón, és odakinn, a

152

lapátkerekek körül röpköd. A kakas szárnycsapásai a ré-sekbe űzik a férgeket.

– Nullszéria, bazaltburkolat! – Tapsikol a hercegnő, ke-nyérmorzsák repülnek ki a tenyeréből. – Gyerünk, fiú, hajt-sál gyorsan vissza a malomba, aztán fektess a zsákra,teljesen fellelkesültem ettől a száguldástól!

A legénynek ezt nem kell kétszer mondani: máris besur-ran a kocsi az ajtón.

Mandzsetták a vállcsontban: a szerelem fölé vert híd re-csegése, ahogy a legény szorosan magához öleli a lányt.Döfködései elültetik a kenyérforgácsot a zsákok közé, fehérködként gomolyog a liszt a két szeretkező körül.

Egyszer csak letaszítja magáról lovagját a lány, és fel-pattan a zsákról.

– Na, hát én végeztem! – mondja a lihegő legénynek,akinek izzadt arcán összecsomósodtak már a lisztdarabok.

– De… – kezdi a fiú. – Hercegnőm! Kérlek… Én mégnem…

– Szavadat sem akarom hallani, te fiú! – kiált rá a lány,azzal otthagyja. A legény feje elvörösödik. Szétesik darab-jaira: fogaskerekek és rugók gurulnak elő belőle. Érkeziknyomban a kakas, hogy a csőrével visszadugdossa a fiúbaa kihullt fémketyeréket.

Kidülleszti a vitorláját a délután. A legény seprűvel ro-hangál fel és alá a malomban, miközben pattognak a ke-nyérkirálylány szavai: – Gyorsabban, lovagom! Amott egymegfagyott pókhálót láttam, benne vérző vattadarabok ver-gődtek! Orcám pirosan izzik a szégyentől, ha arra gondolok,ilyen ürülékkel vakolt kastélyban kell laknom! Miért nemdugtál rögtön a disznóólba, te sóskatolvaj? Még annak isszebb kupolája lehet, még ott is ízesebb borokat izzadhat-nak a falak!

Jár a seprű a fiú izzadt markában, belülről még mindig aterpeszkedő vágy feszíti. Így hát félre vonul a sarokba, hogy

153

könnyítsen magán, de valahányszor robbanna, ismét szó-követ vág a lány a fejéhez.

– Hol leledzel, lovagom? Biztos henyélsz valamerre, jólismerlek!

– Itt vagyok, itt! – nyögi a legény, és folytatja a takarí-tást. Rátör a szédülés, a torkán akadt hév ismét a sarokbaűzi, míg végre könnyíteni tud magán.

Kigyullad a sárkaparó. A spermától összeragadt liszt gu-bacsait körömnyi lányok görgetik a zsákok mögé, hogy ke-nyeret süssenek belőle egy gyufa lángja fölött. A trónjánterpeszkedő kenyérlány magához rendeli a fiút.

– Dobd el azt a seprűt, mert egészen röhejesen mutatszvele! – közli. – Keresd elő inkább a fakanalat, és főzz nekemhúslevest!

A legény homlokráncaiból kiugrálnak a halszálkák.– Húslevest? – nyög. – De… Mégis miből?– Amott kapirgál az a megtermett kakas! – Bök száradt

ujjaival a sarokban forgolódó madárra a lány. – Igazán jólmutatna egy gőzölgő kondérban, nem gondolod? Máshaszna amúgy sincs neki! Néhány rozsdás szeget ha mégmellé dobsz, egész finom főzet kerekedik belőle!

Kifordulnak a hálóköntösök, kibontja magát a halászháló.A fiú így szól: – Kérlek, hercegnőm, had főzzek neked va-lami mást! Ez a kakas a barátom, alighanem az egyetlen,képtelen lennék tűzforró vízbe fojtani!

– És én nem vagyok eléggé a barátod? – Tátja el a szájáta lány. – Mi több, az úrnőd is egyben? Csupán egy ostobamadár! Ennyit sem tennél meg értem? Soha semmit semteszel! Szép kis levente!

– Te pedig szép kis hercegnő! – kiált rá magából kikelvea malomőr. – Amióta itt vagy, mást se hallani, csak azt, hogyutasítgatsz! Neked semmi se jó, semmi se szép! Miért nemtudsz megülni egy pillanatra a fenekeden?

154

– Ostoba! – morog rá a lány. – Ilyenek a hercegnők, hátnem tudtad? Majd megtanulod! Sokat nem tehetsz ellene,mert én innen el nem megyek most már!

A fiú mondana erre valamit, de egyszer csak felröppen akakas a földről, és nekiugrik a kenyérkirálykisasszonynak.Szélesre tátja a csőrét, elkezdi a lány arcába okádni az elő-zőleg lenyelt lisztférgeket.

– Ne! – sikolt a lány. – Lázadás! Lovagom! Leventém!Gyorsan, hozd a péklapátot, csapd agyon a szárnyast! Tel-jesen megkergült!

Ámul-bámul a lelkekből kicsavart kobratömlöc. A fiú moz-dulatlanul áll, ökölbe szorított kézzel figyeli a jelenetet.

– Vagy a seprű! – esedezik a hercegnő. – Vágd agyon aseprűvel, te ostoba! Mozdulj már!

A kakas tovább ontja magából a kukacokat, amik befúr-ják magukat a lány testébe. Éhes szájuk elrágja a tészta-kötéseket, hosszú alagutakat túrnak a fejében. A lánytehetetlenül csapkod, fetreng a trónján, majd magába csuk-lik, közben lisztporként kiszáll belőle a lélek.

Elcsöndesedik a malom. A kakas egy ugrással ismét aföldön terem, és folytatja a kapirgálást. A padlónak koppanócsőr szikrái feketére pörkölik a rángatózó férgeket.

Színeit felejti a szivárvány. Elindulnak a tűk, hogy pók-hálóval bevarrják a zsákokba nyílt sok-sok reszkető sebet.Kifordul a háncskosár, a patkányokból előguruló dobókockákhangja: az angyalok tollai a malomkő szigorú prése alattfekszenek. A tollak végül porrá válva kiszöknek az ablakil-lesztések résein, még fehérebbre festik a kinn szállingózóhavat.

Egy felakasztott kenyérbábu lóg a tetőgerendáról, mintvalami hatalmas, fakó denevér. A lábain átvert rozsdás sze-gek. Az élettelen test el-vissza dülöngél, néha kiszakad be-lőle egy darab, és a száradt kenyérkupac a földre pottyan,ott a patkányok hordják szét morzsáit. A kakas csipkedi cső-rével a darabokból kikandikáló férgeket.

155

Távolabb, a zsákoknak dőlve ül a fiú. A nadrágján csiriz-folt. Egy apró kulcsot tekerget a szívében. Fordulnak a fo-gaskerekek. Nyújtózkodnak a rugók.

156

Pletykantár

Elgurul a nap a lejtőn. Az éj málhazsákjából kiröppenő vilá-gító ruhamolyok tánca: a pincékbe zárt szövőszék megvalljavégre bűneit. Nyílik a zsalu: a falura telepedő sötétség ki-csalogatja otthonából a vén pletykás asszonyt. Kövér pók-ként mászik végig a falon, fogatlan szájában egy régi,gyűrött füzetet szorítva. A hajába szúrt ceruzák grafithegyerepedéseket rajzol a falra. A banya a szomszédos háználkezdi a műszakot: megbújik a sarokba állított kapa egyenesárnyékában, és hatalmasra nőtt fülét a falhoz tapasztvajegyzetelni kezd a füzetkébe a hajából kihúzott ceruzával.

– Az elcsitult hulla ügyesebben ossza be a pénzt, mintte, te szarból gyúrt aggastyán! – érkezik bentről a zsörtölő-dés, a szomszéd asszony épp a férjura körmeit tépkedi ha-rapófogóval. A sarokba hajított körömdarabkákat aztánfelrakja főni teának, máris gyöngyözik a rózsaszín lé.

A fickó részegen dülöngél előre-hátra a konyhaasztalnál,véres ujjaival ákom-bákom rajzokat kanyarít az asztallapra.

– Bolond vagy egészen… hukk! Mondta anyám, az istennyugosztalja keresztbe, hogy ne kavarjak avval… hukk! Di-aposztóból van a lelke, a zsoltárrímmel tisztították a fülét!Hukk! Asszony! Asszony…

– Borfelhőid lerohasztják az emlőbimbóm! – Csap az asz-talra a feleség, amitől a bútor lábai egyszerűen kiesnek. –Ó, a drága félre tett pénzecske, a sok-sok kis krajcár, ottcsilingelnek penészes leheletedben… Ó!

Azzal kapkodni kezd maga körül, mintha megpróbálnákihalászni az alkoholfelhőből a krajcárokat. A férfi erre csakennyit mond: – Drága… drága asszony vót! A ruhákbavarrta lelkét, a fortyogó leves elszívta harmatát…

Nagy koppanással eldől, és hortyogni kezd. A tea élesensípol: mintha vonatfütty rázná a szobát.

157

A ruhákba varrta lelkét, a fortyogó leves elszívta harma-tát – írja a kis füzetkéjébe a sarokban kucorgó pletykásöregasszony, betűi úgy dőlnek egymásra, mint a beteges-kedő gyermekek. Majd zárójelben még odaírja: megfő atea. Közben nyelve szürke meztelen csigaként forgolódik fo-gatlan ajkai között. Kiguvadt hályogos szemei néha túlsá-gosan kitüremkednek, ilyenkor a ceruza radíros végéveltolja őket vissza a helyére. Magában így örömködik: – Elittaa pénzt ez a mocsok! Mindet elitta ez a sírkőpáva! No hamajd ezt elmesélem mindenkinek! Meg az asszonyt, hogylekapta a körmiről! Ettől felköti magát a diadalemlék, azmán biztos!

Gerendacsatlakozás az égen. A gyümölcsfákból kikapartlélegzet. A szomszédasszony poharat tart a férje elé: –Nesze, itt a tea, ettől kijózanodsz!

A pletykás anyó ezt már nem várja meg, visszadugja aceruzát szürke hajába, a többi közzé, és kimászik egyaprócska résen, amin még a soká éheztetett pincecsótánysem férne ki, hogy aztán tetőről tetőre ugrálva sorra hall-gatózni kezdjen a kéményeken.

– Százszorszép éjszaka ez! – lihegi, szakadt szoknyájaráncos arca körül lebeg, majd hirtelen megáll az egyik háztetején, ahol ütemre ugrál a cserép a talpa alatt. – Nohát,itt kamatyolnak! Jaj, hogy áll az árbócrúd, látni a kéményen!De kik lehetnek? Csak nem valami félreszurkálás van a do-logban?

Előkerül persze a jegyzetfüzet. Kirepül a hajból a ceruza.Üresjáratban a másodtengely. A kerekes-kútba ugró kan-csókból madarak röppennek ki.

Az öregasszony most magára húzza a denevérek hár-tyás, fekete szárnyát, úgy kúszik be a sötét szobába. Megállegy szenes lapát mögött, és figyel.

– De hiszen ez meg a húgával kefél! – Csettint a nyelvé-vel, majd már is jegyzetelni kezdi a sok ú-t és á-t, amit halla szobában kavarogni. – No, ha ezt meghallják! Kiesnek a

158

kukoricacsutkák a májukból, az mán egyszer biztos! Nahát,nahát!

Telik a füzet, serceg a ceruza. Ú, á, ú, á. Apró füstgo-molyagok szállnak fel a forgolódó ceruzahegyből, ami be-piszkítja a tükröket. A tükörképek belülről próbáljákletörölni, hasztalanul – sötét ködként feszül ablakuknak.

Elcsöndesedik a két fiatal. A pletykás pedig már messzijár: ráfekszik az északi szélre, és a falu másik végén pióca-ként rátapad egy ablakra. A tető cserepein ajkak nyílnak,kórusban mondják: – Méhkasból a harakiri! Hegyoldal éscsillár! Jön, jön a pletykaboszorkány! Nincsen titok, ami ha-jába ne ragadna, nincs szó, amely kikerülné fülét!

Az öregasszony ettől még jobban fellelkesedik, kikapja aszemgolyóit a koponyájából, messzire hajítja őket.

– Menjetek és lássatok! – rikkant utánuk. – A családibajok avarját, a kemény szívbe fúródott csontokat, lessétekki mind alaposan!

Elolvad az írtóeke. Az öregasszony szemei gumilabdák-ként pattognak végig a falun, falról falra, tetőről tetőre ug-rálnak, nekikoccannak az ablaküvegnek.

– A nedves álmok cseppjeit, a lélek prézlijében dago-nyázó férgeket, mind látni akarom! – És közben már jegy-zetel is, kaparja a ceruzával a szakadt füzetet, ákombákom,macskaköröm; szuvas fogak a sarokban, pókhálóba gaba-lyodva.

Nincs már több ki nem fürkészett esemény a faluban:minden lejegyzésre került. A fekete betűk a füzetben akára hangyák, majd összeroskadnak a cipelt titkok súlya alatt.Végig a vonalon, végig a vonalon. A boly királynője a he-lyükre igazítja szemgömbjeit, és visszaszúrja a ceruzát ha-jába. Ám ekkor izgatott pusmogás üti meg a fülét az egyikház sárgán fénylő ablaka felől.

– Holnap tehát… – érkezik a hang. – Alaposan lerohanjuka falut. Olyan villámcsapást kapnak, amitől majd elhervada derekuk!

159

Nohát! Itt valami összeesküvés folyik! – dönti el a vén-asszony, és ettől már is a fellegbe fúrja magát a mélylélek-tan. Semmit sem szeret jobban, mint az összeesküvéseket,a jó öreg mutyit. Az ötlettől rovarlábakat növeszt, lemászika ház oldalán. Izgatottan kukkant be az üvegen, a ceruzamagától ugrik az ujjai közé.

– Na, lássuk, kik ezek az embriókokárdák! – sziszegi,majd eltátja a száját, amikor eljut az agyáig a látvány. Azablaküvegen túl egy felforgatott konyha látképe, szétdobáltkések és villák kontúrjai, vérmaszatok sehová sem vezetőtérképe a falon. A mosogatóban a háziak levágott fejérecsöpög a víz, az asztalnál pedig hatalmas lovak ülnek, a pa-táik között piros kártyalapok villannak.

De hisz ezek az ég paripái! – döbben meg teljesen azöregasszony. A szívkarám oldalát rögvest kirúgja a félelem.Ugyanakkor a lelkesedése is a kétszeresére nő, most aztántényleg olyasmit hallgathat ki, amire az egész falu kíváncsilesz. Lehunyja fénytelen szemeit, és önmagát látja, amintujjongva cipelik őt végig a főtéren, hogy aztán egy kukori-cacsutkából épült szépséges trónra ültessék. Micsoda bol-dogság! Most igazán kém lehet, és megkapja végrefáradozásaiért a kocsonyamézet!

Odabenn folytatódik a kártyajáték. A lovak így trécselneklapjaik fölött: – Legyen pontban éjfél, amikor kinyitjuk azÉgi istálló kapuját – mondja az egyik. – Akkor már biztosanmagasra húzzák idelenn az álom zászlaját, könnyű lesz háta fejükre tenni a perzselő koronát!

Korona, az, korona! – jut eszébe a pletykás asszonynak,s látja már, hogy azt is kap a falusiaktól, ha ezt itt mostmind lejegyzeteli, és reggel megmossa benne a kíváncsiszemeket. És bizony írja is szépen sorban, mindent, amit alovak mondanak az asztal körül.

– Talán mégis inkább előbb kéne kezdeni. Hiszen akkormókás igazán a dolog, amikor ébren vannak, és körbe sza-

160

ladják a kivert ritmusra a fészert. Félnünk úgy sem kellezektől! Nyihaha!

– Ahogy gondolod, Szélvész pajtás! Nem akarom én ki-csorbítani a muri élét. Jobb is minél hamarabb túl esni ezen,unom már ezt a förtelmes falut, de teljesen! Na de majdmost leszámolunk az egésszel!

– Egykettőre megleszünk, Csillám Villám! Egyet kell mégkitalálnunk ahhoz, hogy minden ügyesen ki legyen találva!

– És mi lenne az, nyihaha?– Hát hogy mit kezdjünk azzal a pletykás díszbanyával,

aki itt bujkál az ablak alatt!Hát hogy mit kezdjünk azzal a pletykás díszbanyával… –

írja az öregasszony, de egyszer csak kiesik ijedtébe a kezé-ből a ceruza. Az ablakra néz; már ott állnak a lovak, őt bá-mulják, a szemükben pattog a gömbvillám labdája.

– Szép jó estét, édesnyanya! – integetnek patáikkal. –Maga meg mit lapul itt, tán a ház sarkát tördeli?

A pletykás asszony dadog, hátrál, de az ablak kitárjaszárnyait, és egy patás láb már be is rántja a meleg kony-hába.

– Fáradjon be, ha már itt van! – biztatja egy fehér ló. –Pár szót azért csereberélnénk magával!

– Én… én… én igazán! – kezdené mentegetőzését azasszony, de a paripák jól hátba verik, amitől visszanyeli aszavakat.

– De igazán, de igazán! – nyerít a barna ménes. – Magasem taposott épp le sarkakat, amikor az illemet osztogatták,néne! Hát szabad kihallgatni másokat? Nem volt jó akaróanyja, aki szögesdróttal kötötte volna hátra a sarkát?

Azzal kikapják a kezéből a füzetkét, és bújni kezdik, mi-közben rosszallóan puffognak. A pletykás asszony reszket,mint akit a hideg ráz, ijedt tekintete egyik hatalmas állatróla másikra ugrál. Azok egy ideig tanulmányozzák még a be-tűket, majd dühösen a falhoz csapják a füzetet.

161

– Micsoda gőzölgő méregcsésze! De ne féljen, sosincskéső az illemtanhoz! – mondják kórusban. – Majd mi ma-gára dobjuk kicsit a pletykantárt, és megzabolázzuk! Alapo-san magába verjük a becsületkódexet, ahogy illik! Egy kislóneveltség senkinek sem árt!

Azzal vergődni kezd a fekete mágia: az asszony szemeivarázsnyerítésre kiugranak a koponyájából, körbe pattogjáka konyhát, majd a patarúgás kirepíti őket az ablakon, egye-nest a tehénistálló melletti trágyakupacba.

– Ott nézzen szét alaposan, aztán mesélje el, mit lát! –érkezik a nyihogás, majd hatalmas gyufaszállá változtatjákaz öregasszony nyelvét. Az készülne mondani valamit, deahogy a gyufa feje végigszánt a szájpadláson, azonnallángra kap, égető fájdalmat ültetve a torkába.

– Mától kétszer meggondolja, hogy kinyissa-e azt apletykás pofáját! – Fetreng a kacagástól az egyik telivér aföldön. Hatalmas lábai a levegőt kaparják, mintha vágtázna.

– Már csak a fülébe kell dugni valamit, hogy ne hallga-tózzon annyit! – fűzi hozzá egy másik ló, majd betölti a fém-csörgés a konyhát, ahogy az éles kések között matatnakkemény patái.

Az érzelmek halfarka, vállvonások sorakozója a falon.Az éj szivacsából lassan kiszáradnak az álmok. A kakas

felkukorékolja a napot az égre, a nyújtózkodó testek rop-panásai akár a régi székek, amire rátelepednek az asztalhozülők. Az ollók élei közé szorult vajaskenyerek haláltusája.Valaki kulcsot talál a szalonnában, mások a felütött tojásbólkihullt régi fényképeket nézegetik.

A pletykás asszony holttestére a falu főterén akadnak rá.Egy száraz kukoricacsutkából készült trón tetején ül, ahováa lovak ültették, a fején ceruzákból álló korona. Fehér sze-mei akár a kagylógyöngyök, csukott szájából fekete füst go-molyog elő, füléből pedig vérpatak csordogál a hóra, amita kutyák nyalogatnak.

162

A szörnyülködő arcok törött tányérjai. Valaki felzokog,mire a hulla kinyitja a száját, és égett szélű füzetlapok röp-pennek elő a torkából. A lapokat felkapja a hideg szél, kör-betáncoltatja a falusiak körül. Micsoda papírforgatag!Befújja őket a konyhaablakon, ellepi a havas tetőket, be-szállingóznak a kéményeken. Mindegyik lapon ugyanaz aszöveg olvasható, egy sebtében, macskakaparással lefirkan-tott mondat: MA ESTE TÁMADNAK A LOVAK!

Az asszonyok ettől rögtön elájulnak. Hóval dörzsölgetikaz arcukat, rázzák a vállukat férjeik. Nagy sokára térnekészre ezek a nők. A tekintetükbe még mindig ott a kábulatszálkája, vértelen ajkaik óvatosan formálják a szavakat: –Reggel van, vagy már este? – kérdezik.

– Reggel – felelik nekik a férfiak.Az asszonyok kiseprik a szemükből hajukat. Alig hisznek

a férjüknek.

163

Inváziló

Kiterítik a lapjaikat a lovak. A kártyalapokból kicsöppenő vérvörösre színezi az éjszakát: megkezdődik a végső leszámo-lás a faluval.

Fogak fordítják ki a fagyott talajt a határban. A madarakösszecsuklanak, csőrük a mellkasukból tépi ki saját szívüket.A lüktető húscsomókkal aztán körbe repülik a falut, egymásután potyogtatják be őket a kéményeken. A tűzben felrob-bannak a madárszívek. Fekete füst kél, amitől megbeteged-nek a falu gyermekei: körbe-körbe szaladgálnak a láztól alakásban, surrognak a szőnyegen talpaik, csapkodnak egyrea kezeikkel, majd lerakják a szoba közepére tojásaikat, amikszirénázni kezdenek.

– Jönnek a lovak! – így rikolt egy asszony, majd kígyó-ként hosszú lánc tekereg elő a száján. Nyerítés, amitől ki-ugrálnak a szálkák a halakból. Valaki ettől úgy megijed,hogy kihúz egy mondatot a kezében szorongatott bibliából,a nyaka köré tekeri, és felakasztja rá magát. Hamutalanítása lelkiállapotban, a jelenidőt kihüvelyezik a régi balsejtel-mek. Kapát, vasvillát ragadó markok mindenhol: az égenegyenes sorban felsorakoznak az ég büszke lovai. Sörényükszáz rovar hosszúra nőtt, izgő-mozgó lába, melyek az éj va-kolatát kaparják. Mozdulatlan fekete szemeik visszatükrözika holdat, patáikkal kidörzsölik a felhőkből a villámokat. Aszájukból kicsapó tűz már a házak tetejét perzseli.

A faluban egyenes sorba rendeződnek a menyecskék:fehér ruháik lobognak az éjszakában, arcukat harci korom-mal mázolták feketére. A vezérszóra várnak, majd amikorelkukorékolja magát a kakas, rózsatöviseket kezdenek do-bálni a patásokra. A tövisek lepattannak a démonok keményszügyéről, nyihogva néznek össze. De máris érkeznek oda-lenn a nyilasok, hogy tovább üssék a ládalakatot. A férfiaklekapják hatalmas bajszukat az arcukról, és szálaikat kife-

164

szítve lövik a szenteltvízzel teli üvegcséket a négylábú se-regre.

– Szilánkot a sörényükbe! – biztatják egymást. – Ma estelókolbászt fogunk zabálni, emberek!

Távházasság, főposta. A hulló lótrágyától kimásznak sír-jaikból a foszladozó halottak, felhúzzák fekete vitézruháikat,és tisztelegnek az érkező démonoknak.

– Uccu, égi huszárok! – nyerítenek nekik a paripák. –Hozzátok a talicskákat, szép rakást rakjatok a kisasszonyok-ból a présgépbe!

Ezzel kezdetét veszi a lányszüret: a fekete ruhás csont-vázak a taligákra hajigálják mind a csinos menyecskéket,és már tolják is őket a régi taposóhoz.

– Na, ne visítsatok úgy, tündérkék! – zihál az egyik égiparipa, miközben már a hátukon ugrál, patáival összelapítvaa kerek melleket, szőlőszemként pukkasztva ki a sok-sokvesét. – Az asszonyok igazán hozzászoktak már a vérhez,jól tudjuk! De micsoda bor lesz ebből! Benne lesz egy jó fe-leség minden bűze, bája!

A hordóból kicsorgó vörös lét nyalogatják a paripák.Megmossák benne a sörényüket, egymás arcába prüszkölik.Előre-hátra dülöngélnek aztán, teljesen berúgnak, még azorrlyukaikon ki és bejáró döglegyek is ferde hurkokat írnakle az égen.

– Vetkőzzön húsra, aki lát! – ujjong az egyik paripa. –Érzem a nászéjszaka ízét a nyelvemen! Micsoda felkoncoltzsúr ez!

Ettől kanosodik a szelephiba. A csavarhúzók kirepülneka szekrényekből, és zümmögve üldözőbe veszik a háziakat.Akit csak érnek, nyakon szúrnak, kiszívják a vérét. Az ajtókmár nem záródnak a küszöbre esett hulláktól.

Érkeznek a vasvillás férfiak, és a lovakra fogják fegyve-rüket.

– Tűnés innen, bűzdémonok! – Rakják ki a sorompót,majd kereszteket rajzolnak a levegőbe villáikkal.

165

– Néhány miatyánktól még nem kezd szuvasodni a fo-gunk! – közli velük az egyik paripa, majd a tekintetévelmeggyújtja a nyelet kezükben. A férfiak ijedten dobják el alángba borult vasvillákat.

– Aki nem lép egyszerre, az nem kap rétest estére – mo-rogja egy négylábú nekik, azzal a férfiaknak esnek a feketeruhás huszárok. A lovak a repkedő belsőségektől úgy meg-hatódnak, hogy nekiállnak énekelni:

Vótam csikós, vótam gulyás,Vótam az Alföldön juhász;

Nem őrzöm mán senki juhát,Ád néköm a császár ruhát:

Komisz ingöt, komisz gatyát,Fekete, karcsú paripát.

Lüktetnek a házak, megbetegedik a tűz. A gatyák bele-potyognak az éjszakába. Vasvillákon repülnek a csontvázak.Elkukorékolják magukat a hordók, a paripák kiszívják a mi-atyánkot a tojásokból is. Lenyomják egy asszony torkán abégető juhot, széklábak alá szorítják a fiúk makkját, kártya-lapokkal vágják el az asztalon fekvő részeg torkokat.

– Mázoljátok le a tündéreket forró szurokkal! – Kezek ahamuban. Szilánkok a kolbászban.

– Bor ez, javából bor ez! – a menyasszonyok vére haboshullámokban átcsap az ég alatt. Szügyek. Bajszok a tapo-sóban. Arcokat legelnek most a lovak. A kálvária őrlőkerékalá hajítja a legkarakánabb lelket is.

Vezérszóra visítanak a démonok az éjszakában. A hang-juktól leugranak a gyertyákról a lángok, és beköltöznek akönnycsatornákba, hogy aztán a szemeket csípjék az örök-kévalóságig.

Az egyik fehér csataló megáll a templomtorony tetején,és elzengi beszédét, amitől nyakkanedőcsomóba gubanco-lódik minden nyelv: – Falusiak! Gyűlölünk titeket! Nem áll-

166

hatjuk gyengeségeteket, a térdhajlásaitok hangját, ahogykészültök fölvenni a földről az este összehányt függönyt! Atétlenséget, amivel kipeckelitek a falut! A délutáni semmit-tevést, az éjszakai szitkokat! A részeg büfögéseitekbe bújtnépi bölcsességet, az ajkatokra hányt keserű miatyánkot! Alegszívesebben megforgatnánk benneteket a felhőszaka-dásban, amikor látjuk, hogyan pletykáltok, a legszívesebbenodaszögeznénk titeket a talpatokhoz, hogy magatokon jár-jatok ítéletnapig, amikor halljuk, milyen semmiségekről fe-csegtek álló nap! Felesleges kérdéseitek, társalgásnakcsúfolt kérődzésetek a legostobább témákon lefárasztanakminket! Ahogy folyton csak vártok valamire, de magatoksem tudjátok, mi a fenére! Addig is fennakadtok egymásszavain, és szurkálódtok, hogy teljen némiképp az idő! Ér-dektelenek vagytok! A problémáitok, hogy túlságosannyitva, vagy zárva van az ablak, hogy szorít-e a ruha, vagysem, hogy sós-e, vagy édes a leves, kitapossa az értelmeta létezésből! Lássuk be, csak akkor vagytok érdekesek, ami-kor épp nyúznak titeket, és a hasznotok is csak ennyi! Hoz-zuk hát az izzó szegeket, amiatt ne féljetek!Meghempergetünk benne egytől-egyig minden kicsinyes,önző szarjankót!

De a ló kemény szavaival ellentétben bizonytalan lába-kon áll. Túlságosan a fejébe szállt már a bor. A házak kör-vonalai csúszkálnak a szeme előtt.

– Menjünk – mondja neki az egyik társa, a többi pedigfáradtan ráprüszköl. – Ezek itt lesznek holnap is, és azutánis, amíg ki nem pöcköljük innen őket.

– Miért is ne? A jó mókát nyújtani kell – egyezik bele afehér paripa.

Azzal a lovak megindulnak. A levegőbe emelkednek. Sö-rényük szálldos bogárszemük körül. A szájukból előtörőpára elvegyül a házakból felszálló füsttel. A patáikról a falurapotyognak a görbe mágnesek, amik magukhoz vonzzák akonyhából a merőkanalakat.

167

– Ágyő, és a viszontlátásra! – hajolnak meg az állatok azemberek előtt, azzal eltűnnek a felhők között. A fekete hu-szárokból egyből kiszökik minden erő, elterülnek a hóban,akár a zsákok.

Egyedül a recsegő deszkák hangját hallani, ahogy ameggyulladt házakat rágják tovább a lángok. Kitépett szívűmadarak fekszenek a hóban. Az imák hanghatára: könnyeka gyékényfonaton. A sarokba állított violinkulcson száradópergamentekercsek.

A bánat briliánsát csiszolgatják mind a lelkek. Hatalmas,ásító gödröt kaparnak a falusiak most halottaiknak. A lyukatvégül úgy döntenek, hogy nem temetik be.

– Talán holnap, holnapután nekünk is bele kell feküd-nünk – mondják.

Az ördöglakat makacssága. Egy kislány érkezik, szárítottrózsa recseg a kezében. Szirmait sorra tépi le, és bedug-dossa az udvarokon fekvő halott madarak nyitott mellka-sába, hogy aztán égő gyufával lángra lobbantsa a kis tollastestekbe tömött növényeket. Az állatok ettől újra életre kel-nek, és csapkodva a szárnyaikkal eltűnnek a szétdúlt házakfölött.

Menyasszonyi fátylak szerte az udvarokon. Gurulnak, re-pülnek, ahogy játszadozik velük a csípős februári szél. A kí-sértetek szomorú keringője az éjszakában, nem is lehetmás.

168

Fiúcsúzli

Elbizonytalanodik az alabástrom. A szétnyílt gerlicékből alevegőbe szöknek a cérnaszálak. Egy asszony utánuk sza-lad, és kifeszíti őket egy görbített ágon. Hárfázni kezd: azenétől lemorzsolódik a tőzeg, kiszorítja a csuklóból azéletet a papíráru.

A falubeliek szigorú arccal állnak az este kigyulladt házaikelőtt. Szénfekete falak néznek vissza rájuk, a korom éjpa-lástja az ablaküvegen. A férfiak szakállából kifújja a szél asoha nem érintett álmok gömbjeit, az asszonyok kendőjébőla macskák lenyesett karmai potyognak. Elfehéredő ujjak azökölbe szorított kéz fogatában: az emberek végleg megun-ták az égi lovak randalírozását. Visszaidézik hát magukbanhalott papjuk szavait, akit a hátasok akasztottak fel a fára:– Gyermekeim! – mondta, mielőtt kidideregte volna magá-ból a szentlelket. – A halál a bölcsesség rőzséjét pakolta fe-jembe! Az ég lovait egyedül egy fiú győzheti le!

Ezen aztán felbuzdulnak: hatalmas csúzlit készítenek azalmafából, és sorra lődösik a fiúkat a felhők közé. Szurokkalmázolnak harci jeleket fiatal homlokukra, s vállon veregetikőket a kaszavéggel: – Falusi legények! Égessétek fel az Égiistállót, gyúrjatok gyertyát a pacikból! Legyünk rátok büsz-kék, mert így tovább nem élhetünk! Mint gyümölcsmag aszáradt pocsolyában… ó… ó… mint a messzire hajított ka-vics, olyanok vagyunk már!

De a felhőn álló lovak hangosan kacagnak az érkező vi-tézeken. Egyetlen rúgással térítik vissza őket a faluba, aholaztán fejjel beleállnak a hóba. A koponyák reccsenései, mintaz öregasszonyok fáradt, ropogó dereka. A fiúk kicsorgóvérét a lányok fogják fel reszkető kancsóikkal.

– Mennyi, mennyi szép fiúcska! – sírnak a fruskák, köny-nyeik felolvasztják a kőműveskanalat. Nagy máglyát raknaka legények testéből, jajongva táncolják körül.

169

A kupacból kiszálló fekete füsttel a lovak inhalálnak. Afalusiak pedig megállíthatatlanul törnek előre, kirángatjáka pajtából a letolt nadrágú sihedereket, és tovább csúzlizzákőket a felhők közé.

– Hát nincs egyetlen vitéz sem köztetek? – szakad ki be-lőlük a felkiáltás, szavukra kiugrik a kakukkos órából amadár.

Az ég lovai most fekete üstöt vontatnak az égen, hosszúbarázdát húzva vele a bodrok közé. Úgy fordítják, hogy egy-ből belepottyanjanak a kilőtt ifjak.

– Nagy lakoma lesz ebből! – biztatja az egyik patásdémon a társait, majd imakönyveket gyújtanak alájuk, éskavargatni kezdik görbe fakanállal a levest. – Lássuk, mi kellmég egy jó kis legényfogóhoz! Egy jó adag izzadtság, egyszéttört glória, a bilincs, amit az asszonyok kattintnak ráélete derekán… Micsoda fertály! A pöcsökből kifőtt létől csípennyire ez az étel!

A délután felsővezetékei elszakadnak. Hamarosan telje-sen elfogynak a fiúk a faluból. Utoljára a féllábú komédiástlőtték ki, de az sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.A lányok bánatos kísértetként kavarognak a hamvadó mág-lya körül: hosszú hajukba költözik az emlékező parázs, ami-től lángkorona hajt a fejükön. Ettől néhány settenkedőmacska a padlásra szalad, felköhögni az órából menekültkakukkos madár rugóit.

– Ő a tűzben, a palánkon, se igen, se nem, se igen, senem – kél a fruskák hangja.

Az asztalt körbe ülik a telivérek. Udvariasan kéregetikegymástól a sót és a borsot. Túl sós, túl édes. Böfögéseikmeggyújtják a citerákat.

– Micsoda pompázatos íze van ennek a kotyvaléknak! –nyihognak a lé fölött, aminek az alján ott kavarognak a le-gények főtt szervei. – Isten a saját képére teremtette ezt alevest! Az ifjú lélegzet megbolondítja, a be nem váltott gyer-meki tervek teszik pikánssá eme moslékot!

170

– Igazán igaza van, barátom! – Veregeti vállon egymásik, majd hosszú nyelvét a tányérba lógatja. – Ugyanak-kor úgy érzem, igazán megkínálhatnánk a kedves falusiakatis ezzel a nyalánksággal, mégis csak ők hozták a jóféle be-levalót!

Az ötlettel mindegyikük egyet ért, így hát felfordítják aforró lével teli üstöt, és a levest az emberek nyakába zúdít-ják.

– Egyetek, a kurva úristeneteket! – nyihognak, a torkuk-ból törött percmutatók esnek ki, amik férgekként másznakbe a felhőkbe. Palota a létrán. A teketória csontokat pakolegy pohár tejfölbe.

Felhólyagosodnak odalenn a bőrök a zuhany alatt. Meg-égett bőr illata kél, amitől lehullnak a fa ágai. A táncoló lá-nyok rögtön összecsuklanak a legényleves pusztítósugarában. Van, akihez hozzáfő a ruhája. Másoknak a lébenkavargó fiútestrészek ragadnak egyből a bőréhez. Cirkusztver az ereklyetartó. Szaladnak az asszonyok kiásni az öregpapot a fa gyökerei közül. Egymáshoz illesztik a csontokat,és lefecskendezik szenteltvízzel.

– Segíccsen nekünk, tiszteletre méltó atyánk! – könyö-rögnek neki, a koponya pedig némi hallgatás után darálnikezdi a jóslatot: – A lovak, a lovak… Gyorscsévél a halál!Már a férgek sem bírják ezt az ütemet! Csakis egy fiú száll-hat szembe az ég lovaival!

Az emberek tovább fohászkodnak: – Segítsen! Nincs márfiú a faluban! Nincs senki, aki ezekkel a boncfattyakkalszembe szállna! Mi legyen hát?

– Csakis egy fiú, csakis egy! – köhögi a tiszteletes kopo-nyája. – A garabonciás legény, ő kirugdoshatja az istállóbóla szörnyeket!

– A garabonciás? – Akaszkodnak össze az ijedt tekinte-tek. – De hiszen az legalább annyi átkot hordoz magával,mint a patás démonok!

171

– A garabonciásnak igazából gyémántból van a szíve –biztatja őket a halott pap. – Itt született a falu határában.Egy vödör hozta a világra, ami kiesett egy haldokló lány ke-zéből. A varjak nevelték fel alig pár hét alatt. Az égi lovakvérével itatták, onnan költözött beléje a csizmabilincsesördög. De van a garabonciásnak egy szeretője ebben a fa-luban! Ha az a lány megkéri, máris megindul az égi hadse-reg ellen!

Ezzel kiesik a koponya állkapcsa, rovarlábakat növeszt,és felmászik a tetőre. A csönd abrosza borul a falusiakra.

– Kerítsétek elő a garabonciás szeretőjét! – kiált végülvalaki, magához térve a kábulatból.

Mennydörögnek a pincék: lavinába kerülnek a lépcsőfo-kok. A lakatból kihulló kulcsok a padlásra kocognak, hogymegforduljanak a kampókra akasztott vadhúsokban. Ki-nyitni a lélek kapuját a testben: nyersfordításban zeng a ha-rangszó, a jövő rabsága; láncszemek szorítják össze a kakasizgága csőrét.

A lányra végül este, a háztetőn találnak rá. Ott ül, a lá-bait átkarolva, és nézi az eget a kezében villanó lencsén ke-resztül. Tekintete tisztára mossa a csillagokat, arcáról amegszáradt könny filmszalagjai peregnek az ölébe. A falu-siak sorban másznak fel hozzá nyögdécselő létráikon, kifag-gatni, hogy hol van, merre jár épp a szerelme. Már az egészfalu a háztetőn szorong, alattuk fájdalmasan sikolt a szer-kezet.

– A garabonciást keressük – zengik kórusban.– Hát… Én is a garabonciást keresem – feleli a lány, az

arca körül repkedő haj a denevérek hasát csiklandozza. –Drága szent szerelmem… Kutatom egyre a holnapot, amikorújra láthatom őt. De mindig csak ma van, a holnap sose jönel. Azt mondta, ha viszont látjuk egymást, körbe forogjuk afalut. Ő meg én. Fényes gombjaink lepotyognak rólunk,mint az elhagyott kincsek, világítanak majd az éjszakában,szerte az udvarokon… Kipeckelik az éj szemét ragyogásuk-

172

kal. De a legjobban mégis a bőrünk fog fényleni, amikorvégre egymáshoz érünk… Ó, én drága garabonciásom!

A falusiak jobbra-balra fordulnak, tekintetük az egetpásztázza. A távolban rugóira esik szét egy settenkedőmacska.

– Mi az a lencse ott a kezedben? – kérdezi végül egy asz-szony a lányt.

– Távcső lencséje ez – rebegi. – Ha átnézek rajta este,bármikor láthatom a hercegem.

– Hadd lássuk mi is! – kérik kórusban, a lány pedig át-nyújtja nekik az üvegdarabot.

– Rendben – egyezik bele. – De vigyázzatok rá! Ha eltö-rik, én is eltörök – kéri.

Az emberek megígérik, és óvatosan emelik a szemükhöza lencsét. Megpillantják rajtuk keresztül a holdudvart. Kővéfagyott szivacsokat látnak szétdobálva egy kertben. Kakasoklógnak fejjel lefelé az udvar fölé hajló ezüst fáról, torkukbólaranyszínű lé csordogál, azzal öntözik a csillagokat. Egy ta-karos kis házikót is látnak, kéményéből fehér füst száll, ab-lakain könnyek csorognak.

– A garabonciás háza az ott – magyarázza a lány. – Rit-kán van otthon, hiszen mindig elzavarja a háztól két szigorúcsizmája, de talán ha egyszer én kopogtatnék az ajtaján, avilág túlsó végéről is meghallaná, és biztosan hazaszágul-dana kinyitni az ajtót… Bárcsak tudnék repülni. Meg semállnék a puha küszöbig!

Az egyik asszony rögtön összeüti a két kezét, amitől ijed-tében lehull egy körülöttük csapkodó denevér a hóba.

– Te lány! – kezdik a falusiak. – Van nekünk egy hatal-mas csúzlink, amit ma építettünk! Ha mi azzal kilövünktéged, nyomban a garabonciás karjában találod magad!

A szívszerelmes ettől fellelkesül: körbetáncolja a tetőt,apró lábai alatt fájdalmasan recseg a tartószerkezet.

– De csak akkor lövünk ki, ha te is segítesz nekünk, ésmegkéred a garabonciást, hogy űzze el messzire az ég lo-

173

vait! – figyelmezteti egy kötényes asszony, hosszú ujja el-viszsza jár, akár a metronóm ingája.

– Bármit! – feleli a könnyeivel küszködve a lány. – Csakküldjetek végre utamra, amely a csillagokon át vezet! Kérlektiteket!

A falusiak némán bólintanak.Forogni kezd a kaparóvas. Kifordul a köd a levetett nad-

rágok zsebéből. A szemétdomb lábakat növeszt, üldöznikezdi a kakasokat.

A lányt a főtéren álló hatalmas csúzlihoz vezetik. Fehéresküvői ruha ragyog teste körül, az ujjaira apró csengőketakasztottak. Juhtejet hoznak egy edényben: a lány meg-mossa benne az arcát és csengettyűs kezét. Miközben afehér lébe nyúlkál, az ujjai közé akad valami. Kihúzza. Egyapró kakukkos madár az, tollain a tej cseppjei, fekete te-kintetében miniatűr órák mutatói pörögnek. A lány a kétkeble közé dugja a madarat.

– Ez az éjszaka a tiétek! – biztatja az egyik asszony. –De ne feledd, reggel a lovak ellen kell indulnia a fiúnak!

Azzal sorra a lány elé járulnak a falusiak, hogy megcsó-kolják fényes kezét.

– Az ég lovaival pedig nagyon vigyázz! – figyelmeztetikmég. – Hatalmas üstöt tologatnak el-vissza az égen, nehogymegfogjanak vele!

– Engem már senki sem kaphat el – suttogja a lány,könnyei karikagyűrűkké változnak, és legurulnak a melléről.– Csakis a garabonciás!

A boldogság kifakadt hólyagja: repeszdarabok egy ró-zsában, a függönyök sarkaiba állított galambok. A kilőttfehér ruhás lány eltűnik a pislákoló égi fények között: hosz-szú fehér csóvaként lebeg utána a szoknyája. Elhagyottkönnyeiből új csillagok születnek az égen.

– Jövök, szerelmem! – rebegi az arcába csapó szélbe. –Átütöm a felhők sötét bádogját, ó… Már látom szépségesudvarodat!

174

A becsapódó és kinyíló ajtók odébb hessegetik a repe-déskitöltő szellemeket. Előjelek a körömágyban. Éjfél körüla falura permetként hullnak a szerelmi nyögések, kisimítjáka ráncokat az öregasszonyok homlokán.

Otthon van tehát a garabonciás – gondolják reménykedőmosollyal az ajkukon a falusiak, hallgatva a légyott lélegze-tét. – Már csak meg kell győznie a lánynak… Már csak megkell győznie.

A visszaásott pap csontjai is felragyognak a fa gyökereiközött. A kopasz ágak óralapokat hajtanak, sebesen szaladópercmutatókkal. Az órák végül a földre pottyannak, a mu-tatók pedig lusta féregként másznak le róluk.

A megnyúzott szív beleugrik a mézesbödönbe, és elme-rül az aranyban. Körülötte halott méhek lebegnek. Drótlá-baikra ragadt tavaszi szirmok, fullánkjuk hatalmas rugó.

175

lótalanítás

Hatalmas szél kerekedik, amely kirázza az ég tetején állóistálló deszkáiból a fába szorult férgeket. A régi falécek re-csegésének hangjától kihull az ácsok haja. A lovak lassanfelemelik hosszú fejüket, és pislogva lesnek ki a lyukakon.Semmit sem látni odakinn, csak a felhőbodrok hullámkrepp-jeit. De a viharos szél szinte egyetlen pillanat alatt meg isszűn fújni, így hát a ménesek ismét unottan terülnek végigaz angolnákon. A fejükben még a vérgőz másodnapja ter-peszkedik, a frissen csapolt mennyasszonyok vörös leveköztudottan három napos fejfájást hoz mindig magával.

A gondolatok piszkavasa, a lélek adagolótölcsére. A sakk-készlet tovább vívja háborúját egy régi ládába zárva.

Egyszer csak kopogtat valaki az Égi istálló ajtaján. A zör-getésre egyből patán terem egy fehér ló, értetlenül néz méghenyélő társaira. Hatalmas oldaluk fel és lejár, ahogy bűzösleheletük kiszakad és visszabúj beléjük, nem mozdulnak, deaz ökölnyi szemekben valami ismeretlen villanás, a bizony-talanság drótkiégése dereng.

– Ez meg miféle tréfa lehet? – szegezi a többieknek akérdést, hiszen soha, senki sem kopogtatott még az istálló-nál. De választ nem adnak a lovak, csupán fejmozdulattaljelzik, hogy menjen, járjon utána a dolognak.

A kidőlő régi sírkeresztek zaja, ahogy kitárul az Égi istállófecskebéllel beszőtt ajtaja: a bejáratnál egy kolduslegényácsorog. A fején szakadozott kalap pihen, amiből antenna-ként varjútoll meredezik elő. Köpönyegén egymást ugráljákát a bolhák, a lábán repedezett bőrcsizma feszül. Micsodaförtelmes éhenkórász, gondolja a telivér, igazán megérde-melné, hogy nyakon öntsék az ecettel.

– Jó uram! – kezdi beszédét a koldus, fogai fehéren vil-lannak szájában. – Ne haragudjon rám, amiért felverem itta szép istálló áldott csöndjét, de essen meg rajtam horog-

176

nyelv sebzett szíve! Szegény koldus vagyok. Kérem, szánjonmeg némi alamizsnával, ígérem, nem leszek hálátlan!

Hurkabélben dagad a ló haragja. Egész megbotránkoz-tatja a fehér pacit ez a hallatlan akció. Már alig várja, hogykovakőből faragott patáival kinyomhassa ezt az igazán csú-nya hólyagot.

– Aztán mégis mi kéne? – folyik bele a játékba a ló. – El-pocsékolt lepra, vagy inkább a szívbe szúrt parafadugó?Ilyesmikkel tudnék szolgálni.

– Nézze – kezdi a koldus. – Az a helyzet, hogy leginkábbegy lóra lenne most szükségem. Amint biztos hallotta, énvagyok a széllovas. Hatalmas viharon érkeztem az előbb,amit az istálló oldalának támasztottam. De sehogy sem va-gyok megelégedve a tornádómmal. Alulról nézve akár nyú-zott olvasólámpa is lehetne. Felülről a korcsolyapályagyökerére hasonlít.

Erre aztán bepárosodik a ló szeme az örömkönnytől. Ka-cagás szakad fel a tüdejéből, még az orrán kiröppenő ce-celégy is vidáman zizegteti fényes szárnyát.

– Ó, hát miért nem ezzel kezdte, koldus uram! – parolá-zik rögtön a négylábú, fekete lelkében egyből félreverimagát a rothadt harangvirág, kirázva magából a halottméhek gyülekezetét. – A legjobb kaptár oldalát rugdossaez ügyben! Hát fáradjon be, bolhás uram! Ön az Égi istál-lóba érkezett, ahol a leggyorsabb telivérek tanyáznak, akita pokol valaha szagolt! A leginkább pedig az emberekenszeretünk segíteni, ez nem is kérdés, messzi földön vissz-hangozzák jóságunk!

– Igazán lekötelez! – Hajol meg a kolduslegény, majdbesurran az istállóba.

A koponya gyújtópontja. Átüti a szépérzéket a nyereg-szeg. A koldusfiú eltátja a száját, ahogy betessékelik: az Égiistálló látványa lefricskázza a lelkéről a fátylat.

Hatalmas a belső tér, meg sem álmodta volna méretét,hiszen odakintről aligha tűnt egy kerti budinál nagyobbnak

177

a tákolmány. Belülről mintha száz kifutópálya lenne: szer-tehevernek az egymásba csomósodott angolnák dombjai,amiken a sziesztázó lovak fetrengenek. A nyálkás halak kí-gyóként tekeregnek egymáson, hengertestüket lassanagyonnyomják a rajta fetrengő gombszemű lovak. A hosszútestű állatok néma sikolya fekete felhőként távozik száju-kon, ezek a keserű füstpamacsok pedig egyből besurrannaka pacik nyitogatott orrlyukán. A fiú tizenhárom lovat lát:egytől-egyig megtermett, izmos állat, sehol egy kiscsikó,vagy egy gyöngébb példány. Feketék, fehérek és barnák –a legtöbbjüket foltok is tarkítják. Most mindegyik őfelé for-dul. A szemeik, akár a tojások, amiben saját magát látja fe-szengeni.

– Nézzen szét alaposan! – biztatja a fehér ló a koldust.– Nem sokszor jár nálunk vendég.

A fiú tovább tanulmányozza a helyet: a tér közepén régifestőállványt lát, amin egy kép áll – ezt fekszik körül a lovak.Közelebb megy megnézni. A festmény egy szaladó paripátábrázol, amint utat tör magának egy hóval borított utcán.Körülötte emberi arcok. A kép sarkán egy cetli fityeg, rajtagyermeki írással a festő neve: Edvard Munch. A legény afehér ló felé fordítja a tekintetét, talán kérdezni akar vala-mit, de hirtelen visszanyeli a szót, amikor látja, hogy a pa-ripa hatalmas orrlyukából egy apró fekete vipera dugja előa fejét, aztán sebesen – mint akit rajtakaptak – visszacsusz-szan.

– Ne szégyenlősködjön! – biztatja a ló. – Nézelődjön!Szagolja meg a falakat, sepregessen a szemével a szőnyegalatt, ha úgy tetszik! Igazából tegeződhetünk is, hisz úgyörülünk a látogatásodnak, mint a tüdőbajnak éjszaka.

A falra akasztva véres nyergeket lát: kövér cseppekbenhull belőlük a vörös lé. A távoli sarokban megbilincselt, mez-telen fiúgyermek fekszik, a hátán ostornyomok, a falon mel-lette egy szivárvány csüng a szegről. A fiú több napja halottlehet, egészen kék színű, körbe dongják a legyek.

178

A paripa felkonferálja társainak a jövevényt: – Kedveslóbarátaim! – kezdi trilláját. – Egy koldust okádott küszö-bünkre a sors szaros vödre! Szegény pára oly nagyon sietországról országra kikunyerálni az emberektől kis vagyon-kájukat, hogy a szél sebessége már nem elég neki! Egymegbízható négylábút keres, akit esetleg megostorozhatnapiszkos övével!

Az angolnákon fekvő lovak erre összenéznek, majd fel-kacagnak. Még a szemükből is kicsöppen egy-egy csepp kő-olaj, és egyből elpárolog sörényük közül a másnaposság.

– A legjobb helyen jársz valóban! – Emelkedik fel a föld-ről egy barna paripa, majd körbejárja a koldust. – Az én há-tamat igazán elfoglalhatod! De készülj fel rá, nem leszegyszerű menet! Remélem, bírod az égi telivérek bőrszag-gató iramát!

Erre ismét felnyerítenek a lovak.– Nincs négylábú, amit ne tudnék megülni! – vágja a

szemébe a kolduslegény. – Ha én egyszer valaminek a há-tára felmászok, azt, ha akarom, ítéletnapig sem eresztem!Még a koporsóba is együtt temetnek vele!

– No, hát mire vársz akkor? – biztatja a barna ló. – Pat-tanj fel!

Azzal a fiú egyből az égi lovon terem. A többi földön he-nyélő paci feláll, az istálló sarkaiba vonul, hogy utat enged-jen a bemutatónak. Szemeikben cinkos fények villannak.

– Gyí te! – kiáltja el magát a koldus, azzal kopott csiz-mája sarkát a hatalmas állat oldalához koccantja. A paripá-nak sem kell több, nyerítésétől majd kettétörik atartógerenda, az orrából kifújt láng ropogósra süt egy kupacnémán sikoltó angolnát.

– Kapaszkodj, ha bírsz, te pordakszli! – figyelmezteti azállat, azzal nekiindul: körbe-körbe vágtat az istállóban, afestmény körül, átugratva társai feje fölött. Minden megtettkanyar után gyorsít, a legénynek már fognia kell a kalapját,nehogy lerepüljön a fejéről.

179

– Hulló rostély, muszlinüveg! – kacag a lábai között amegtermett ló. – Bírod még, te kullancs?

– Ó, te kefecsiga! – Szorítja oldalához a csizma sarkát afiú. – Remélem, ez csak a bemelegítés nálad!

– De nagy a szád! – prüszköl a csődör. – Ezt figyeldakkor!

Azzal tovább gyorsít. Már nem elég a terep ehhez a se-bességhez, nekiszaladnak hát a falnak, és áttörik a deszká-kat. A röpködő faforgács felhőjén keresztül vágtatnak nekia végtelen horizontnak.

– Ha majd leesel, még jól meg is taposlak! – ajánlja fela paripa. A legény már nem bír fél kézzel kapaszkodni,hagyja hát, hogy az éles szél letépje a fejéről a kutyarágtakalapot. Érkezik egy varjú, elkapja a csőrével. Messzirerepül vele, a fejfedő közben bánatosan vonyít.

– Oda a tökfödő, de mindjárt a tök is oda! – kuncog abarna ló, azzal gyorsít. A fiú ráfekszik a paripa hatalmasnyakára, belefúrja arcát a röpködő sörénybe, úgy öleli azállatot. Érzi, hogyan mozognak a ló bőre alatt a szikárizmok: ahogyan az istállóban gubancba hányt angolnák te-keregtek egymáson.

– Lovagoltam már nagyobb vihart! – kiáltja a vágtatódémon fülébe, de az nem felel, helyette még tovább gyorsít.A patái meggyulladnak, láng csap ki belőlük, a felhők,amikre ezekkel lép, dörögni kezdenek, és villámot lőnek kimagukból.

– Most jön ám az éghabarás! – sikolt a ló, majd úgy kilő,hogy a legény majd leesik. Körbe rohanják a bolygót, kitör-nek a fehér lapból is, megkerülik az olvasót, majd hasítanaktovább, igazából már körvonalaik sincsenek, csupán fényük,amely elhalványítja a csillagokat, a napot, mindent. Égnekmind a ketten: a lángok befúrják magukat csontjaikba, ésmár a velőt kóstolgatják.

Az égkaréjból potyogó morzsák.

180

– Gyorsabban, az anyád úristenit! – szakad ki a legény-ből, azzal mélyen az állat gyomrába fúrja sarkát. A ló fáj-dalmasan felnyerít. A nyelve már kinn csüng, lobog utána,akár egy zászló. Ekkor úgy dönt, visszafordul az Égi istállófelé, hogy egyszer és mindenkorra megbüntesse szemte-lenségéért a koldust.

– Máris kifáradtál, te gebe? – kacag a hátán a fiú, amikoráttörik az istálló tetejét. A ló megáll, tüdejéből fáradt füstgomolyog elő. A lovak egy vödör vért kerítenek, rájuk löty-tyintik, amitől kialusznak a lángszirmok.

– Ez a fiú varázsló! – szakad ki végül a barna lóból. Ettőlaz összes paripa döbbenten felnyihog. – Ember nem bírjaezt a sebességet! Lehetetlen! Azért jött, hogy packázzonvelünk!

A lovak szeme vörösen felizzik. Az egyik azonnal kirúgjaegy karámból a hatalmas üstöt.

– Akkor hajítsad szépen ebbe bele! – biztatja a társát. –Jó kis varázsfőzet lesz belőle, amitől még fickósabbak le-szünk!

Erre mindegyik paripa fellelkesül, a barna telivér pedigmegpróbálja lelökni a hátáról a potyautast. Fel-alá ugrál,hol két lábra ágaskodik, hol visszaereszkedik négyre, de alovasától sehogy sem tud szabadulni. A legény csak kacagrajta.

– Nem megmondtam, hogy amire én egyszer ráülök, aztnem eresztem? – dalolja a fiú, majd egy hirtelen mozdulat-tal sebet szakít a ló hátába zölden felizzó ujjaival. A paripafelvisít, amikor érzi a legény kezét matatni testében.

– Engem ti el nem űztök! – kiabál a kolduslegény. – Mertén vagyok a garabonciás!

Azzal kitépi a fickándozó ló hosszú gerincét. Kihúzza aseben, és csattogtatni kezdi, mintha ostor lenne.

Meghülyül a torokba szorult gombóc. Végigcsorog adeszkán a körömepe. A lovak kilövik magukat, ördögszarvuknő, hatalmas karddá változik a nyelvük. A hangjuk immár

181

együtt zeng, mintha valami förtelmes mondóka bélelné fe-jüket: – Véged van, te garabonciás! A pokol hajszálrepedé-seibe döngölünk, a szemedbe kanalazzuk a rozsdáspengéket!

A gerinctelen ló rögvest összecsuklik, a fiú pedig végreelereszti, és egy másik paripa hátára pattan át róla. Az ug-rálva próbál megszabadulni kullancsától. A fiú közben kur-jongatni kezd. Alaposan végighúz a többi ménesen akitépett véres gerinccel. Parancsára hegyes fogakat növeszta fekete kondér, és kettéharap egy lovat. Az elülső része el-tűnik az üst sötét gyomrában, de a hátsó még mindig ugrál,próbálja feldönteni a garabonciást, közben viperák potyog-nak belőle, amik szétrobbannak a kemény paták alatt.

Csipeszek a szürkeállományban. Porckorong egy mákgu-bában.

– Nono! – inti le a fiú, azzal elgáncsolja csontostorával akettészakadt ördögöt. – Most szépen megeszitek, amit főz-tetek, sírkukacok! Rátok penderítem a tűzben forrósított ló-szerszámot, az már egyszer biztos!

Akkorát csap az egyik ló fejére, hogy annak szétnyílik akoponyája, és apró, szárnyas démon röppen elő belőle. Agarabonciás köp egyet felé, amitől az szétesik égő gyufa-szálakra.

A lovak belátják, emberükre akadtak. Meg is szólal azegyik: – Csatlakozz hozzánk, garabonciás! Ha már így telivannak a pórusaid mágiával! Együtt megállíthatatlanok le-szünk, a földbe döngöljük az egész trágyába forgatott vilá-got!

A fiú elmosolyodik, és azt mondja: – Nincs az az ég, hogyveletek koccintsak! Rosszabbak vagytok azoknál, akiket fe-ketebájjal büntetek képzelt bűnök miatt! Lehet, hogy sem-mittevő és kárhozott odalenn az egész falu, de akad ott egylány, akitől igenis ragyognak a tetőlécek! Ha az az egyetlenérdeme a helynek, hogy fogata ő egy ilyen drágakőnek, hátlegyen, már megérte megmenteni! Ti lovak pedig ugyan-

182

olyan ostobák és kicsinyesek vagytok, mint akiket szívbőlgyűlöltök! Egész nap henyéltek és vedelitek a vért, hogyaztán neki induljatok dorbézolni! De füttyentésre lóhalálá-ban érkezik a seregem, és nektek annyi! Az Égi istálló nemlesz több néhány felhőbe fúródott lécnél, amin a koponyá-tokat szárítja a nap!

Azzal elfüttyenti magát. Verdeső szárnyak kavarnak sze-let az istálló körül. Messzire repülnek a környező felhők,ahogy megérkezik a fekete raj, a varjak végtelen vonulata.Berepülnek az istálló ablakán, és egyből a telivérek szélestorkának ugranak. A lovak riadtan nyerítenek, kardnyelvükel-vissza suhog, sorra fejezi le a madarakat, de mihelyst el-hull egy, érkezik a helyébe kettő. A démonok orrából ki-csapó lángok felgyújtják a fekete tollakat, de a madarak égőlánggömbként is csak a patásokat kergetik. Keserű káro-gással csapódnak bele a hatalmas testekbe, és kivágják be-lőlük a bélként tekergő viperákat. Sikolyok kélnek a nyílósebekből. Az égi lovak sérülései másesetben pillanatok alattgyógyulnak, de ezt az iramot nem bírják tartani. Robbannaka lószemek, kiröppennek belőlük az elrabolt lelkek. Vérspriccel szét az istálló falán, összemocskolja a középre állí-tott festményt is. Ostorcsattogás, húsbűz, az elmormolt va-rázsigék törött csipeszei.

Kulcsot készíteni a kalitkából. A hárfába akadt csákóhattyúdala, a galambdúc karzatán támaszkodó megannyikönyök. Hamarosan megered a lóeső: a falura hullnak a ha-lott lovak tetemei és az Égi istálló deszkái. Véres fejek,leszakadt lábak szerte a havas udvarokon; a falusiak kiro-hannak, győzedelmesen a magasba emelik a cafatokat.

– Máglyára velük! Gyorsan! Gyertyát a zsírjukból! – adjákki az utasításokat, mire tüzet csiholnak a lehullt patákból.

Vörös felhők úsznak át az égen: átitatta már őket az égilovak borzalmas vére. Szélükről drótként csüngenek a szét-taposott fejű viperák. Utolsó, kicsöppenő mérgüket a föl-

183

dekre szórják, és a kóbor kutyákra, amik ettől kirakódara-bokra esnek.

– Ott a garabonciás! – szakad ki egy kislányból a mon-dat, azzal minden falusi az egyik piros felhőre emeli tekin-tetét. És már látják is a fénylő csizmájú fiút, aminttáncoltatja menyasszonyát: lépéseik újabb és újabb vöröscseppeket csikarnak ki a felhőből, forgolódásuktól megpu-hulnak a sátorvasak.

Érkezik egy varjú, és a garabonciás fejére teszi régi ka-lapját. Majd a fekete madarak magukhoz rendelik az író ke-serű kísértetét, ami azóta is a határban bolyong, ésmegparancsolják neki, hogy támassza fel a csatában elhulltvarjakat.

– Sajnos én már kísértet vagyok, nincs beleszólásom azélet dolgaiba. – Rázza szomorúan a fejét az író, de rögtönhozzáteszi: – Viszont ígérem nektek, hogy mától csak a var-jakról írok! Soraim majd megőrzik társaitokat, és ezáltalörök életet kapnak ezek a derék gyászmadarak!

A varjak beleegyeznek, széttörik kemény csőreikkel azíró lábát szorító láncot. Odalenn pedig még magasabbracsap a tűz, amibe a lódarabokat hajigálják a falusiak. Valakiaz ásóra húzza az egyik paripa fejét, és körbe rohanja veleaz udvarokat: – Gyorsabban, Lucifer! – kacag. – Ha jólügetsz, kapsz majd rajzszöges szénát, ecetes tejet!

Fejbe kólintja a nappalt a mulatság: a kacagás fennakada szedőfésű fogain, a malomrostába szorult pásztorsíp mu-zsikájával feldönti a házakat. Nem is igazi házak ezek, kar-tonpapírból ollózott díszlet az egész.

– Kicsurrant az élet lakklemosója! – kiabál egy dús keblűlány. – Papírból vagyunk mi is csupán, vigyázzatok hát atűzzel! A tinta görbületétől ilyen szép az arcom!

Azzal széttárja ruháját, hogy mutassa, betűkből szőttéka testét. Mások papírlapokká változnak, és csapkodva tör-nek az ég felé – kavarognak egymás körül, táncba hívják agalambok elhullajtott tollait.

184

– Kivágom a megutált szavakat magamból, és én leszeka legszebb lyány a faluban! – Csattogtatja az ollóját egyráncos boszorkány. Egy tetőn heverő törött lencsén csillana nap fénye, mire a határban a hótakaró alól kikecmeregegy vödör, az égbe repül, hogy elkapdossa a röpködő fehérlapokat. Valaki így kiált: – Gyorsan, gyorsan, készítsünkgyertyákat a lózsírból! Még ma eljön hozzánk a tavasz, haazokat meggyújtjuk!

185

Epilógus: Tavaszgyertya, télbendő

Kopár, téli táj: a földeket borító hó ropog az idős asszonytalpa alatt, ahogy lassan lépked. Tekintete szürke és üres,a kezében egy gyertya, amit ha meggyújt, felragyog végrea tavasz.

– Sütkérezzenek a mezők! – kiált fel; kérges, öreg te-nyerébe már szikrákat köhög a gyufa. – Repüljenek mesz-szire torkunkból a hálóingek, a tél szörnyű kísértetei,jégláncaikat csörgetve! A keresztbe vert szögek magánya,a levetett fátylak koromgyásza… Mind, mind elűzi ez azaprócska láng, ez a törékeny kis fény, a régi nagy tüzek ki-hullt könnye!

A hó ettől elolvad, meztelen fiúk és lányok hajtanak ki aföldből. Szívverésük ott lüktet most minden fában. A ráncoskézfejre folyt viasz egy pillanat alatt megszilárdul.

– Kerítsetek nekem haldoklót! – így kiált valahol egy ásó.Csicsereg a réti pipacs.

– Eleget gyalogoltam már a saját hajamban. Eleget gya-logoltam már a saját hajamban – ismételgeti a fogatlan,öreg száj; az öregasszony térdre borul a kezében tartottégő gyertyával, a hajszálai közül kipereg a színes krétapor.Együtt bólogatnak a rajzok. Egy hálószoba gyűrődései, azajkak pecabotja és a kifogott csókok. A szemgödrökbe te-metett felejtés. A lámpaoszlopnak támasztott felhők ki-csorgó vörös vére, a cérnába köhögött csomók.

– Csókoljátok le egymás ajkáról a muzsikát! – figyelmez-teti a hölgy a mezőn ácsorgó ifjakat, aztán elindul, kezébena gyertyával, hátul hagyja őket. Cipője talpát a zöld fű csik-landozza. A magasban nyomába erednek a bárányfelhők.

A meztelen párok szeretkeznek, majd így szólnak egy-máshoz: – Bárcsak partról felszedett régi kavics lennék,amit ismét a folyóba vetnek – mondják a lányok.

186

– Bárcsak palackba zárhatnám a glóriát, amit szép szi-vaccsal mosok le a fejedről – felelik a fiúk.

Nyeregtáskák a hamuban. Fullánkok kaparják a kígyóktorkát. Kinyílnak a virágok. Szirmaikból illat fakad, amelycsiklandozza az orrokat. Zöld rétek; lepkék raja érkezik,szárnyaikkal fésülik a levegőt. Pocsolyává olvad a jég. Ahóból maradt vizet szomjasan issza be a föld, és megduzzadtőle a patak.

Egy kislány a padlásra cipeli a hosszú tél alatt meguntszánkót. A padon kísértetként lebegő pókhálók simogatjáksápadt arcát, miközben a sarokba támasztja a szánt. Ekkornyihogást hall. Nagyot ugrik. Kezét a szívéhez kapja, hátra-néz. Csönd. Semmi. Alighanem a szél lehetett csupán,ahogy átfújt a deszkák szűk résein. Készülne hát lemásznia létrán, de ekkor újra hallja azt a hangot. A padlás másikvégéből érkezik felé. Bizonytalan lábakon indul megnézni,mi lehet a zaj forrása.

– Csak egy játék – fújja ki a levegőt, amikor felfedezi.Régi, ócska hintaló, a pókok már teljesen beszőtték. Meg-billenti. A paripa himbálózni kezd, közben fájdalmasan re-cseg.

– Mondd, te nyihogtál, pacika? Biztosan nagyon magá-nyos lehetsz idefenn. Az ilyen kis csikóknak odalenn van ahelye, semmi keresnivalójuk a magasban. Senki sincs, akihozna neked egy kis szénát, igaz, lovacska? – sajnálkozik agyermek. – Jól magadra hagytak, de ne félj! Leszek én agazdád, mit szólsz? Kikefélgetem a sörényedből a pókokatés tisztára türücköllek! Te pedig átrepítesz álomföldre, ugye,megteszed?

Egy ideig nézi a játékló egyhelyben való ügetését, deekkor a nevét hallja. A szülei szólítják odalentről.

– Mennem kell, kiscsikóm! Visszajövök még hozzád!Hozok neked szénát és cukrot! – biztatja a lány, majd szalada létrához, már mászik is lefelé. Eközben a padon magárahagyott hintaló még mindig előre-hátra dülöngél, igaz,

187

egyre lassabban teszi. Pár perc múlva megáll. Kimerevedik.Festett szája széles mosolyra húzva. Ekkor alig észrevehe-tően újra megindul mozogni: előre-hátra, előre-hátra. Egyregyorsabban üget egyhelyben. Szeme vörösen villan.

Állóképek a ruhaszárító kötélre aggatva. A lélek pizsa-mája a sarokban, a párnák szemcseppjeit isszák a nyírfák.Akik elpotyogtatják az árnyakat. Az emlékek egy cérnán, akoponyában, kifeszítve, száradnak. Messzire fújt istállószag:a naptárlapok szívkamrája. Kecskeláb. A szuvas patkókatkútba hajító kezek.

Az öregasszony ágyban. Mellkasán a csonkig égett gyer-tya füstöl. Apró füstkarimák oldódnak a szoba levegőjében.

Törött varázspálcák egy csomósodó, fehér tócsában.Távol, a folyónál egy kisfiú horgászik. Pecabotja ásó,

amire hosszú damilt tekert.Amikor kihúzza horgát, hatalmas, ezüstös hal fickándozik

rajta. Óvatosan kiemeli a partra. A kopoltyúi nyílnak és zá-ródnak, miközben kör alakú szája néma fohászt tátog a fi-atal marokba.

– Hű! Micsoda szép hal! – Örül meg a legény a zsák-mánynak. Kifordítja a fémkampót belőle. Az állat kétségbe-esetten csapkod a parton, gyorsan mozgó uszonyairólvízcseppek repülnek a fiú arcába. A gyerek felemeli az ásót,és agyoncsapja vele. Gallyakat gyűjt, tüzet rak. Előveszi abicskáját, lekaparja az állatról a sok-sok fényes pikkelyt, fel-vágja domborodó gyomrát.

– Te alaposan telietted magad valamivel! – motyogja.Ahogy megfordul a penge a húsban, hirtelen ráncok

nőnek a fiú arcára. A haja őszülni kezd, tekintete kifakul.Immár reszkető öregember, aki ijedten dobja el magától akést és a halat.

A halban nyílt sebből tollak repülnek ki: sok száz, sokezer kavargó, fehér pihe, amit felkap a tavaszi szél, és amagasba fúj.

188

– A világ vitorlaszélessége! – zengik kéz a kézben a föld-ből nőtt fiatal párok valahol messze. – Csókbamondás! Ki-csattan az órából ez a perc! Fellobogózza jövőnket aboldogság!

Vándorolnak a tollak az égen. Elültetik a felhők bodraiközé a telet.

189

A szerzőről

1986. június 14-én születtem Debre-cenben. Jelenleg Nyíregyházán élek,ahol főiskolai tanulmányaimat végez-tem. 2009-ben jelesre diplomáztamKommunikáció és médiatudomány sza-kon, nyomtatott újságírás szakirányon.Noha újságíróként végeztem, elsősor-ban mindig is az irodalom vonzott.2005-ben győztes pályázat útján azIrodalmi Rádió alkotójává váltam, ver-seim jelentek meg a rádió által kiadotthangos kortárs antológiákban. Későbba Magyar Alkotók Internetes Társulása(MAIT) és a Cserhát Művészkör tagjalettem. Írásaim jelentek meg a KlárisIrodalmi-Kulturális Folyóiratban, a Dé-libáb Irodalmi Művészeti Folyóiratban,valamint az Első Kötet Műhely egyik in-ternetes antológiájában. A Tollinga

multikulturális művészeti portál több pályázatán is sikeresen szerepeltem,megjelenő antológiáikban elsősorban novelláim kaptak helyett. 2008-banelső helyezést ért el ugyanitt Mesék Kaptárváros című írásom irodalom-regény kategóriában. Később novelláim jelentek meg a nyíregyházi VörösPostakocsi folyóiratban. 2010-ben Mesék Kaptárvárosból című regényemmegjelent az Ad Librum Kiadónál. A Cédrus Művészeti Alapítvány és aNapút folyóirat 2010. évi Kortárs irodalmi alkotások pályázatán vers ésprózakategóriában is a nyertes szerzők közé kerültem írásaimmal. 2010végén útjára indítottuk a Katapult kortárs alkotói oldalt, amelynek jelen-leg a főszerkesztője vagyok.

190

Komor Zoltán: mesék

Kaptárvárosból

Ismét beköszönt az éjszaka, és a várostarka neonpillái felnyílnak: kezdetétveszi egy újabb rémálom a beton-dzsungelben. Tompa fényű méreg-jel-mezbe bújnak a felhők. A sarkon álmosdrogdílerek álmot árulnak. Mámorhár-tyákban tekeregnek a féregszajhák.Gyermekként fut a mocsok a város kar-jaiba.

Hét modern mese, hét, a nagyvárosiéjszakában játszódó élettörténet egy-másutánja és egybefonódása (kirakósdarabja) ez a regény. Szereplői korunkpartravetettjei: egy jobb életről álmodóutcalány, aki egy különös betegségmiatt esténként féreggé változik. Egysarki drogárus, aki ismeri a bűntudatkitörlésének ősi és titkos szertartását.Egy hatalmaskodó, de fizikailag gyengestrici, akinek végül saját fizetett bérgyil-kosával kell szembeszállnia. Egy, az el-tartott háztartásbeli szerepbe beleuntfeleség, aki önként lesz prostituált,csak hogy történjen végre valami. Ésmások, akik ideig-óráig a képzeletbelimegapolisz, Kaptárváros alvilági szöve-vényébe csavarodnak. De vajon létezik-e kiút a kiúttalanságból, menekvéserről a szörnyűséges helyről, vagy igaza városiak közt terjengő szóbeszéd, mi-szerint a városon kívül nem is léteziksemmi?

Komor Zoltán groteszk, szürreális ele-mekkel átszőtt történetfüzére lüktető li-dércnyomás egy örök sötétségbentengődő világról, ahol bármi megtör-ténhet, semmi sem túl bizarr, vagy hi-hetetlen. A rémálmok irányát követő íva pokol legmélyebb bugyrától egy tün-döklő ébredésig kalauzolja az Olvasót.

Kiadó: Ad LibrumKiadási év: 2010ISBN: 978-963-87741-9-4www.adlibrum.hu/Komor-Zoltan

„Parabolaregény – kafkai valószerűtlen-ségében, félelmetességében –, egyhorrorisztikus világról írt példázat. Deolvasás közben felmerül a kérdés:vajon a regény példázat-e egy fonák-jára (éjjeli/sötét oldalára) fordult világ-ról, vagy inkább egy beteg világtükröződése egy író tükröztetésében,aki nem érzi otthonosan magát vilá-gunkban; s kérdés az is, hogy a horrorkedvéért való horror milyen célt szol-gál. A regény első felében ezek a gon-dolatok motoszkálnak az olvasóban,míg a második felénél rájön, hogy egymesterien szerkesztett művet olvas.”

Balázs Ildikó