Laurie Marie Altom: Otthon lenni karácsonyra 1. FEJEZET

 – Rachel! Rachel Finch tudomást sem vett Chance Mulgrave-ről, a férje legjobb barátjáról. De erősebben markolta az esernyője nyelét, mintha egyedül az tartaná vissza attól, hogy a szikla tetejéről levesse magát az alant hömpölygő Csendes-óceánba. Az oregoni tengerparton megszokták az ítéletidőt, de aznap még az ottani viszonyokhoz képest is valóságos pokol tombolt. Őrjöngő szél, zuhogó, jéghideg eső… Rachel hangulatához azonban tökéletesen illett ez az üvöltő sötétség. Mindössze tíz perce jött el a kis kápolnából, ahol a halottnak nyilvánított férjét búcsúztatták. Nem láthatta Chance-t, mivel háttal állt neki, de érezte, ahogy bicegve közeledik a mankóival.

– Drága… A férfi Rachel vállára tette a kezét. Az asszony összerezzent, és elhúzódott. – Hagyj! – Jól van – mondta Chance. –Nem akartam, csak… A nő most szembefordult vele. A fáradtságtól már sírni se volt ereje. – Állapotos vagyok. – Hogyan? – Wes nem tudta. Meg akartam várni a bejelentéssel, amíg befejezi ezt az ügyet. – Istenem, Rachel! – a férfi bepréselte magát az asszony mellé, az esernyő alatti, fojtogatóan szűk helyre, és gyöngéden hozzátette: – Sajnálom. Vagyis örülök. A fenébe, nem tudom, mit mondjak. – Mit mondhatna bárki is? – kérdezte Rachel. Wes itt hagyott. Én viselős vagyok… de hogy is gondolhatnék az anyaságra, amikor érzelmileg ennyire?! – Emiatt nem kell aggódnod! – nyugtatta Chance. – Bármi kell, én melletted leszek. Wes meg én megállapodtunk. Ha valamelyikünkkel történik valami, gondoskodunk a másik családjáról.

– Neked nincs is családod – mutatott rá a nő. – Még nincs. De ennyi erővel lehetne most az én búcsúztatásom is. A férfi lehajtotta a fejét, és hozzátette: – Ahogy itt látlak… ilyen szomorúan… majdnem azt kívánom, bár úgy lenne. Én is. Végre. Rachel, ha hangosan nem is fejezte ki az ellenérzéseit, de legalább megfogalmazta őket a világ számára. Chance és a férje többnyire együtt dolgozott. Összeszokott párost alkottak. Vigyáztak egymásra. De Chance-nek persze el kellett törnie a bokáját, amikor valami rendőrbíró kollégának segített a költözésnél. Ha Chance valóban törődik Wesszel, akkor jobban vigyáz. Nem hagyta volna, hogy Wes meghaljon egy őrült kezei közt. Egy rosszútra tért rendőrbíró végzett vele, aki ráadásul kis híján eltette láb alól a Rendőrbírói Hivatal egyik kulcsfontosságú tanúját is. Néhány barátnője próbálta vigasztalni. Hátha Wes nem is halt meg… de Rachel tudta. Hat héten át szüntelenül keresték Wes tetemét. Ráadásul az ügyre állított öt rendőrbíró közül csak ketten tértek vissza élve. A többieknek csak a holttestét találták meg. Lelőtték őket. Nem kellett atomfizikusnak lennie, hogy kitalálja, ugyanez történhetett a férjével is. – Hadd vigyelek haza! — kérlelte Chance. A mankói dacára megpróbálta elterelni Rachelt a dübörgő tengertől, vissza a parkolóba, az aranyos kápolnához, amelyben alig egy éve mondta ki egymásnak a boldogító igent az asszony és Wes. – Átáztál. Ez az idő nem tesz jót a kicsinek – figyelmeztette.

– Jól vagyok – válaszolta Rachel, és ismét elhúzta magát Chance-től, aki ezúttal a könyökét érintette. Az özvegy próbálta visszanyerni a méltóságát, miután az imént mindenki szeme láttára elvesztette azt a Wes munkatársaival és barátaival megtelt templomban. Egyedül akart maradni. – Kérlek, menj el! Egyedül is boldogulok. – Hát éppen ez az! – mondta Chance, miközben esetlenül próbált Rachel nyomában maradni, aki megindult a szikla peremén haladó veszélyes ösvényen. Chance minden egyes lépése Rachel szívébe markolt. Miért ő maradt életben, miért nem a férje, a gyereke apja? Mihez kezd most? Hogy lesz képes egyedül felnevelni a gyermekét? – Drága, nem kell egyedül megbirkóznod Wes elvesztésével. Csak fordulj hozzám, én itt vagyok! Ez volt az utolsó csepp. Az asszony hirtelen megállt. A tengerbe dobta ernyőjét, felemelte a fejét a zuhogó esőben, és felordított. Forró könnyek záporoztak az arcán. Az esőben lehetetlen volt megmondani, melyik az eső, és melyik a könny. Aztán egyszer csak odaért Chance, és magához szorította a nőt. Mankói úgy fogták körbe két oldalról, mint fájdalmait távol tartó falak. – Jól van! – súgta Chance. – Engedj ki! Itt vagyok! Veled vagyok! Rachel megfogadta a tanácsot, de aztán, mivel mindig is visszahúzódó természete volt, abbahagyta a sírást. Különös módon ekkor a szél és az eső is finom szemerkéléssé és halk suttogássá szelídült. – Köszönöm – mondta végül. – Elképzelni se tudod, milyen nagyra értékelem, hogy segíteni próbálsz, de… – Nem csak próbálok – szólt közbe Chance. – Ha engeded, összefoghatunk. Nekem is fáj. – Tudom – felelte Rachel, és a kezét nézte, amely elfehéredve szorította a férfi viharkabátjának ronggyá ázott, sárgásbarna hajtókáit. – De… nem tudom megmagyarázni… Egyedül kell végigcsinálnom. Egyedül voltam, mielőtt találkoztam Wesszel, és most megint magam maradtam. – De nem kell így lennie! Nem hallottad, amit mondtam? Én itt vagyok. – Nem – jelentette ki Rachel, és ismét távolodni kezdett a férfitól, ezúttal a kocsija felé. – Köszönöm, de szó se lehet róla.

Laurie Marie Altom: Otthon lenni karácsonyra 2. FEJEZET

Tizennyolc hónappal később Chance a Hohlmann Áruház esőmosta, ünnepi díszekbe öltöztetett kirakatán keresztül egy nő hosszú, vajszőke haját pillantotta meg. A szíve kalapálni kezdett, s a legszívesebben odarohant volna, hogy választ keressen az örökösen kínzó kérdésre: Ő az? Rachel? De nem, nem ő volt. Mint mindig, most is mellbe vágta a csalódás. Chance minden követ megmozgatott, de hiába. Rachel eltűnt… És tönkre tette őt testben és lélekben egyaránt. – Jól vagy? – kérdezte tőle a húga, a tizenkilenc éves Sarah a háttérben szóló, utálatos Jingle Bellst is túlharsogva. Kezében becsomagolt parfümös dobozt szorongatott, amit az imént vásárolt az édesanyjuknak. – Olyan vagy, mint aki kísértetet látott. – És úgy is érzem magam – felelte Chance, és betette a kis csomagot a már amúgy is zsúfolásig teletömött szatyorba. – Megvan minden, amit akartál? – Persze – felelte a lány. A tekintetéről azonban lerítt, tudja: a bátyja megint Rachelre gondol. Sarah azt kívánta

karácsonyra, hogy a máskor oly megfontolt bátyja felejtse el végre egyszer s mindenkorra a legjobb barátja feleségét. Két órával később Chance bedugta a kulcsot a nagyanyjától örökölt, öreg ház zárjába. Kizárta az ünnepi nyüzsgést, és a zuhogó esőt. Huszonnégy óra alatt tizenöt centiméternyi eső esett a környéken. Chance akkor látott utoljára ekkora özönvizet, amikor Rachel eltűnt. – Hol vagy? – kérdezte halkan, miközben a szél meghajlította a göcsörtös ágakat, és nekiütötte a hátsó tornác tetejének. Letette a családnak vásárolt szegényes ajándékokat az ajtó melletti lócára, és figyelmét a szürke délutánról az üzenetrögzítőn villogó fényre fordította. Megnyomta a lejátszás gombot. Azt várta, hogy Sarah lesz az, aki valószínűleg a bátyja kocsijában felejtett egy ajándékot, vagy a kesztyűjét. Ám a húga helyett a magánnyomozó hangját hallotta: – Chance – szólt a nyomozó, és nyilvánvaló volt, hogy hangja a cigarettázástól olyan rekedtes, nem a sok brokkolitól. – Találtam valamit az eltűnt Finch lányról. Zsákbamacska, de azt mondtad, minden érdekel, bármilyen kicsi is a valószínűsége… Hiába szökött meg Rachel bármifajta rendes – vagy akár nem rendes – búcsú nélkül, könnyei még mindig üldözték a férfit, ha lehunyta a szemét. Chance háromszor is visszahallgatta az üzenetet, hogy agyába vésse az információt, majd a számítógép elé ült, hogy repülőjegyet foglaljon Denverbe.

*** – Wesley, kicsim, ne sírj, kérlek! – suttogta Rachel tíz hónapos fiacskájának, aki az egyetlen fényes pontot jelentette egyre ijesztőbb életében. Miután árvaházban nőtt fel, Rachel számára nem volt idegen érzés egyedül lenni a tömegben, sem az, hogy önállóan kell boldogulnia. De akkor miért volt fél év elteltével is még mindig ennyire nehéz? Hiába ölelgette, csitítgatta, a baba tovább bömbölt. – Felvegyem? Rachel felnézett, és az anyaotthon legújabb lakóját pillantotta meg, amint koszos kezeivel integet a gyermekének. Ő maga se festett sokkal jobban, amikor idejött, és még most se tudta feldolgozni a csapást, hogy ő és babája „csavargó” lett. Miután visszavette az árvaházban kapott nevét – Rachel Parkson –, Denverbe utazott, hogy beköltözzön a barátnőjéhez, Jennyhez. Csakhogy míg Jenny megfogta az isten lábát, és egy mesés állás kedvéért Des Moinesbe költözött, Rachel a balszerencse legmélyebb bugyraiban találta magát. Viselőssége nehéz hónapjaiban végül kórházba került. Bár csodaszép, egészséges babával ajándékozta meg a sors, anyagi helyzetét tekintve nagyon úgy nézett ki, hogy a fia középiskolai tanulmányai végéig nyögheti majd a magas kórházi számlát. Wes biztosítója pedig közölte vele, hogy nem fizetnek, amíg nem kerül elő a férj holtteste. A hosszú, szomorú történet vége röviden az lett, hogy nem maradt semmije. Az anyaotthon könyvelésével még a hivatalosan megállapított munkabért se kereste meg. Közben esti tagozaton próbálta befejezni a közgazdász tanulmányait egy denveri egyetemen. Egy anyaotthonban nevelte a kisfiát is. Alig volt pénze pelenkára, nem hogy ennivalóra, vagy saját otthonra. Minden este álomba sírta magát, ma azonban még ehhez is túl fáradt volt. Imádkozni is szokott, de úgy látszott, hogy Isten, akárcsak a férje, magára hagyta. A kis Wesley tovább sírt. – Elnézést a hangoskodásért! – mondta Rachel a mellette álló szerencsétlen teremtésnek, miközben gyermekét magához szorítva másik, szabad kezével nehézkesen feltápászkodott. Ki kell jutnia innen, de hogyan? Hogy menekülhetne ki ebből az anyagi csődből? – Rachel?

Ez a hang… Megdermedt, mielőtt fölnézett volna. Amikor megtette, beleborsódzott a háta. – Chance?

Laurie Marie Altom: Otthon lenni karácsonyra 3. FEJEZET

Ennyi idő után igazán Rachel az? Egy anyaotthonban neveli Wes gyermekét? Miért, miért nem kért segítséget? Chance égő szemeihez nyomta a tenyere sarkát. – Jól… jól nézel ki – hazudta a szerencsétlen nőnek, bár csupán kísértete volt annak a csodálatos asszonynak, akit valaha ismert. Mély karikák a világoskék szemek körül. Wes mindig ódákat zengett arról, milyen selymes Rachel hosszú haja, amikor szeretkezés közben a mellkasát súrolja… Most azonban rövidre volt nyírva. – És a kicsid is gyönyörű, Rachel! Jól csináltad. – Köszönöm – felelte Rachel, miközben gyermeke fájdalmasan sírt. – Jól vagyunk. Elhallgatott egy pillanatra. – Hogy kerülsz ide? – Látni akartalak… segíteni… – Nem kell segítség! – Ez butaság! – mondta Chance.Elvette a nőtől a síró csöppséget, magához ölelte, és arcát a baba pihés hajához dörgölte. – Hogy hívják? – Wesley – mondta Rachel, de nem nézett a férfi szemébe. Chance bólintott, igyekezett leküzdeni a torkában érzett gombócot. Ilyen gyönyörű gyermek ilyen mostoha körülmények között! És mindez miért? Rachel ostoba büszkesége miatt! – Szedd össze a holmidat! – morogta összeszorított foggal, és odébb húzta az asszonyt egy rongyos szeszkazántól. – Tessék? – Hallottad. Megpróbáltad a magad módján, drága, de szemmel láthatóan nem sikerült. Most az én változatom következik. Azaz a férjed változata. – J… jól vagyok – mondta Rachel, és felemelte a fejét, mire valami visszatért a régi csillogásból megdöbbent szemébe. – Csak nem volt szerencsém. De minden rendbe jön. Jóra fordul. – Abban biztos lehetsz – közölte Chance, és egyik karján a gyereket tartotta, a másikkal pedig az anyaotthon ajtaja felé vonszolta Rachelt. – Az még értem, nem akarod, hogy jótékonykodjak veled. De a fiadtól is megtagadod a jót? Wes fiától?! Bár Chance bánta, hogy olyan nyersek voltak a szavai, mégse vonta volna vissza őket. Évekkel korábban ígéretet tett Rachel férjének, és esze ágában se volt megszegni azt. Félrenézett, és egy csaknem üres műkarácsonyfát vett észre, amit házi készítésű díszekkel ékesítettek. Pipatisztító rénszarvasok, és krétával kiszínezett papírangyalkák. Bár tudta, hogy jó szándékkal készítették a fát, Rachel ennél többet érdemelt. A végtelen hosszúnak tűnő rendőrségi megfigyelések alatt Wes órákon át áradozott a feleségéről. Arról, mennyire szereti, milyen nagyszerű szakácsnő, milyen remekül gazdálkodik a pénzükkel. Wes még olyan intim részletekbe is beavatta, amit Chance inkább megtartott volna magának. Ezek ugyanis csak egy férj és feleség legszentebb titkai lehetnek. Ám Wes örökké járó szájának köszönhetően Chance mindent tudott Rachelről a kedvenc dalától kezdve addig, hogy mitől kap kedvet a szerelemhez. Azt is tudta, mikről álmodozott Wes. Miután Rachel árván nőtt fel, a férje legalább fél tucat

pufók kisbabát akart tőle, venni akart neki egy nagy házat, és jó, megbízható gumikat rakatni a kocsijára. Chance ígéretet tett a barátjának, ami azt jelentette, hogy onnan kell folytatnia, ahol Wes abbahagyta. Az nyilvánvaló volt, hogy a házasélet testi oldala föl sem merülhet. Rachel tiltott gyümölcs, azaz teljes mértékben érinthetetlen volt számára. De ami az asszony boldogságát és biztonságát illeti, az más. Ha egész hátralévő élete erre megy is rá, minden tőle telhetőt megtesz érte. Hiszen azért jött Denverbe, hogy segítsen, ha kell. És valljuk be, remélte is, hogy segítenie kell. Visszanézett Rachelre, és látta, hogy a szeme nedves, az ajka remeg, de állja a tekintetét. – Gyerünk! – mondta Chance. – Ideje hazamenni. A kis Wesley elszenderült Chance karján. Arca kipirult, és szívfacsaróan szopizta az ujját. – Én… próbáltam szoptatni – vallotta be Rachel. – De sajnos elapadt a tejem. – Előfordul – felelte Chance, bár fogalma se volt, tényleg így van-e, és egyáltalán, miért hozta ezt szóba Rachel.De bármit hajlandó volt meghallgatni vagy elmondani, csak hogy a nő vele menjen. Rachel megrázta a fejét. Félrenézve letörölte a könnyeit, aztán így szólt: – Várj meg, hozom a holminkat!  ***  Rachel számára teljesen valószínűtlen álomnak tűnt, hogy a repülőtéren felszállt a gépre. Akárcsak az autózás Chance terepjárójában a ködben úszó város utcáin, vagy ahogy megálltak az egyik óriási bevásárlóközpontban egy gyerekülésért, és több mint ötszáz dollárért vettek ruhát, pelenkát, babakocsit, tápszert, gyermekágyat és más gyerekholmikat. A karácsonyi díszítések, az utakat fényárba vonó több száz, több ezer színes lámpa idegenül hatott az asszonyra. Mintha egy olyan világban lenne, amely többé nem látja szívesen. – Vissza fogom fizetni – mondta Rachel az anyósülésről, és ujjával kusza mintákat rajzolt a párás ablakra. Feltételezte, hogy most a férfi dombtetőn álló házába tartanak, amit titokban mindig esküvői torta-háznak hívott. – Mindent. A ruhákat. A repülőjegyet. Visszafizetem. Csak… szükségem van egy kis időre, hogy újból talpra álljak. – Rendben – hagyta rá Chance. Rachel nem tudta eldönteni, hogy csak képzelte, vagy a férje barátja tényleg erősebben szorította a kormányt? – Igazán – erősködött, és hosszasan ecsetelni kezdte, hogy a biztosító miért nem akar fizetni a férje után. – Kapjam csak meg a csekket, mindent visszafizetek. – Tudod, mivel fizethetsz ki? – kérdezte a férfi, miközben megnyomta a napellenzőre szerelt garázs távirányítót. Beállt az egyállásos garázsba, amit Wes és Chance együtt épített Rachel segítségével azon a nyáron, amikor ő és leendő férje egymásra talált. Azt mondják, egy nő szíve sötét titkok feneketlen kútja, és Rachel tudta, az övé se kivétel. Ahogy összeszorította a szemét, megint úgy látta maga előtt Chance-t, mint azon az első estén a sportolók bárjában, még mielőtt találkozott volna Wesszel. Külső megjelenése ellenére – százkilencven magas, terebélyes, izmos váll, és olyan széles, erős mellkas, mint egy fatuskó – szerény, kedves természetével Chance egy gyöngéd óriás volt, akihez Rachel ösztönösen vonzódott. Mivel nem volt nyomulós típus, a közös barátaiknál puhatolózott felőle, és néha, amikor a szemük találkozott a bár túlsó feléről a hétfő esti focimeccs szünetében, a lány érdeklődést látott csillanni a szemében. Ilyenkor egy pillanatra felvillant benne a remény, hogy a férfi is épp olyan vonzónak fogja találni őt, mint viszont. De Chance végül elfordult, és elmúlt a pillanat. Azután összeismerkedett Wesszel – aki körülbelül tíz lélegzetelállítóan szexi másodperc alatt

nyilvánvalóvá tette, hogy nem csupán a barátja szeretne lenni. A jóképű, száznyolcvan centis, szikár testalkatú, mosolygós Wesnek nem került sok erőfeszítésébe, hogy a lány hamar beleszeressen… vagy azon tulajdonságába, hogy képes volt minden alkalmat jelentőssé varázsolni. Chance leállította a motort, és sóhajtott. Nem volt más fény, csak az automata garázsnyitó piros pislákolása. Hallani se lehetett mást, mint a tetőn kopogó esőt, és a baba álmos gügyögését… A székét hátrább döntve Chance Rachel felé nyúlt. A mutatóujja hegyét végigfuttatta a lány szája körül, olyan finoman, hogy Rachel akár látomásnak is gondolhatta volna. – Tudod, mivel fizethetsz ki? – ismételte Chance a kérdést. Rachelnek kalapálni kezdett a szíve, és nagyot nyelt. – Ha újból megtanulsz mosolyogni.

Laurie Marie Altom: Otthon lenni karácsonyra 4. FEJEZET

 Rachel másnap reggel szokatlan puhaságra, és frissen mosott ágynemű illatára ébredt. Napfény szűrődött be a magas, kockás ablakon. Hirtelen megrémült, azt hitte, már meghalt és a mennyországban van. De aztán eszébe jutott, hogy nem valami távoli felhőn heverészik, hanem Chance vendégágyának a biztonságában, abban a toronyszobában, amiért annyit nyaggatta a férfit, hogy fesse égszínkékre. Ez a helyiség volt a ház legmagasabb pontja, meredek lépcsőkön lehetett megközelíteni, és a kilátás mindig is lenyűgözte a nőt. Nyugatra a Hood-hegység látszott, keletre pedig – réges-rég, amikor egy létra tetején állt ecsettel a kezében, kékre maszatolt orral és arccal – meg mert volna esküdni, hogy látja a csillogó Csendes-óceánt. Wesley és Chance ugyan kinevette, de ő nem foglalkozott velük. Rachel számára ez a szoba a szabadságot jelképezte mindattól, ami a korábbi nyomasztó, Wes előtti életéhez kötötte. A csodálatos panorámától, akárcsak a házasságától, úgy érezte, szárnyal a lelke. Amint feltápászkodott a csodálatos derékaljon, hogy megkezdje ezt a hűvös, de tiszta napot, a szoba még mindig ugyanolyan megnyugtató hatással volt rá. Ahogy ébredezett, ráeszmélt, mennyire későre járhat… de Wesley még csak nem is fészkelődött. Felrántotta a takarót, és összerezzent, ahogy meleg lábai a hideg padlót érték. Egyetlen pillantás elég volt a mózeskosárra – amit ugyancsak tegnap vásároltak –, hogy lássa: azért nem ébresztette fel Wesley sírása, mert nem is volt ott! Rachel leviharzott a konyhába. Ott találta a fiát, aki büszkén trónolt vadonatúj etetőszékében, fülig ért a szája, és arcát narancssárga maszat lepte. – Jó reggelt, te hétalvó! Rachel meglepve nézte, ahogy Chance széles mosollyal Wesley gügyögő ajkához tartja a babakanalat. – Miért nem keltettél fel? – kérdezte Rachel, és a két fiúhoz sietett, akik a kerek tölgyfa asztal mellett ültek a konyha egyik napfényes pontján. – Biztos van jobb dolgod is. – Nincs – felelte a férfi. – Szabadnapot vettem ki. – Megfizetem az idődet. Chance hagyta, hogy a nő kivegye a kezéből a kanalat, miután odahúzott egy széket, és mellé ült, de aztán erősen megszorította a csuklóját. – Hagyd ezt! – Mit? – Ezt a folytonos védekezést. Nem áll jól.

– Sajnálom. Ilyen vagyok. – A fenét vagy ilyen! – Már megbocsáss! Chance elengedte Rachel csuklóját, akinek megremegett a kanál bizsergő kezében. – Én játékosnak ismerlek. Viccesnek. Most meg csupa tüske, bántás és bántódás vagy. – Ugyan mitől ne lennék? – vágott vissza a lány. – Wesley-t leszámítva mondj csak egy jó dolgot, ami az elmúlt egy évben történt! – Ez könnyű! – felelte Chance, és elmosolyodott, amitől Rachelnek felgyorsult a pulzusa. Mindig ilyen rokonszenves volt ez a férfi? Abból ítélve, hogy Rachel mennyire vonzódott hozzá annyi éven át… igen. Hogy még rosszabb legyen – vagy jobb, nézőpont kérdése –, Chance kacsintott. – Egy valami nagyon jó, mégpedig az, hogy végre megint velem vagy.

***Miután megértette, hogy Rachelnek mindenekelőtt két értékes karácsonyi ajándékra van szüksége – sok időre és nagy térre –, Chance kedden visszatért a munkájához, és egész héten dolgozott. Szombaton azonban hiába akart Rachel otthon maradni, a gyerekkel együtt berakta őket a dzsipbe, és elindult a szokásos karácsonyi kocsikázásra, amit gyerekkorában imádott, de felnőtt korában valahogy felhagyott vele. – Na? – kérdezte a férfi a hallgatag asszonyt, miközben leparkolt egy hólepte Karácsonyi Csodaországban. – Látsz valamit, ami jól mutatna a nappaliban a nagyablak előtt? Rachel ránézett, majd a hatalmas karácsonyfa-ültetvényre, ami akár a Mikulás Északi-sarki központja is lehetett volna, mert bármerre nézett az ember, mindenütt karácsonyt látott. Nevető gyerekek szánkáztak, fogócskáztak az illatos fák között. Családok ücsörögtek a kővel körülrakott tüzek mellett, és gőzölgő kakaót szürcsöltek. Kis hangszórókból ritmusos, karácsonyi énekek szóltak. – Ez… – Rachel gyanakodva nézett körbe, mintha nem érezné odavalóknak magukat, majd ismét Chance-hez fordult – csodálatos. De ha fát szeretnél, nem lenne olcsóbb, ha… – Figyelj! – sóhajtott a férfi. – Nem akartam még elmondani, amíg nem biztos, de beszéltem a főnöknek a helyzetedről… Wes életbiztosításáról… ha azt mondom, dühöngött, finoman fogalmaztam. Megmozgat néhány szálat, szerintem a jövő hét végéig megkapod a csekket. – Tényleg? Abban a pillanatban Rachel rettenetesen vonzó volt. Szeme fölragyogott a reménytől, és csillogottak a megeredő könnytől. – Tényleg – felelte Chance. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy meggazdagszol. – Örülnék is… vagyis örülök. Csak hát annyi gyötrelmes hónap után, amikor nem tudtam aludni, mert szó szerint nem mertem becsukni a szememet, kicsit hihetetlennek tűnik ez a boldog végkifejlet. Nem is beszélve erről a csodálatos helyről. Chance nevetett, és kikapcsolta a biztonsági övet, hogy kivegye a kicsit az üléséből. – Nem gondolod, hogy annyi megpróbáltatás után megérdemeltek egy kis boldogságot? A nő elfordult, hogy szipogva letörölje a könnyeit, így Chance nem látta biztosan, hogy bólint a kérdésre, vagy a fejét rázza. – Ez most igen volt, vagy nem? – Nem tudom – nevetett Rachel. – Talán mindkettő. Zavart vagyok. Na és hálás. Nagyon, nagyon hálás. – Nem hálásnak kell lenned – felelte Chance miközben Wesley hozzábújt –, hanem életerősnek. – Igazán? – kérdezte az asszony elbűvölő, félénk mosollyal. – De miért? – Mert én meg a fiad mindjárt legyőzünk egy hógolyócsatában.

Laurie Marie Altom: Otthon lenni karácsonyra 5. FEJEZET

– Gyönyörű! – mondta Rachel, és hátralépett, hogy megcsodálja a majdnem háromméteres fenyőt, aminek épp végeztek a feldíszítésével. Minden ágán régi, családi üvegdíszek és fehér égők sorakoztak. – Tökéletes. Itt van vele Chance, halk karácsonyi dalok szólnak, tűz pattog a kandallóban – Rachel nem is kívánhatott volna varázslatosabb ünnepi pillanatot. – Nem is tudom – tűnődött Chance, és ujját a szájához téve délutáni munkájuk eredményét szemlélte. – Valami mintha hiányozna.– Igazad van – helyeselt a lány. – Elfelejtettük az angyalt. – Nem is láttam. Te igen? – Azokban a dobozokban nem, amiket átnéztünk. Lehet… – Rachel lenézett, és meglátta Wesleyt, aki az angyal dobozának a sarkát szopogatta. – Megvan! Megtaláltam! – Kösz, pajti! – vette el Chance a dobozt a kicsitől, és odaadta helyette a rágcsálókarikát, amit Wes boldogan kezdett harapdálni. – Lennél szíves? – kérdezte, és Rachelnek adta az angyalt. – Szívesen – válaszolt Rachel, de túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy bevallja, milyen sokat jelent neki ez az apró gesztus. Az árvaházi angyalt többnyire a legújabb gyerek tehette fel a fa csúcsára. Miután Rachel a negyedik születésnapja előtti nyáron költözött be a szülei halálos autóbalesete után, rá nem került a sor. Mire eljött a karácsony, ő már csak a harmadik legújabb gyerek volt. Wes is tudta ezt, ezért első, házastársként töltött karácsonyukra meglepetésként vásárolt egy különleges angyalt, amit egyébként nem engedhettek volna meg maguknak. Aztán Denverben Rachel kiárusítást tartott a holmijaiból. Kétségbeesett próbálkozás volt, hogy megpróbáljon anyagilag talpon maradni. Majd megszakadt a szíve, amikor az oly kedves angyalt el kellett adnia egy fura öregúrnak potom három dollárért. Rachel elérzékenyült a keserédes emléktől, és hogy mennyire szerette a karácsonyt Wesszel. A lelke mélyén tépelődött, amiért ismét átadta magát az ünnep örömeinek… de Wes már elment. Mégis, Rachel valahogy hűtlenségnek érezte, hogy ennyire boldog. Próbált az előtte álló feladatra összpontosítani. Felállt a kis szobalétrára, amiről a magasabb ágakat díszítette, de még így se érte el a fa tetejét. – Hadd segítsek! – ajánlkozott Chance. Mögé állt, a nő derekára tette a kezét, és felemelte. A férfi közelsége magával ragadta Rachelt, elöntötte minden érzékszervét, és kis híján elhibázta a feladatot. Lehet, hogy egy picivel tényleg tovább időzett Chance keze a derekán, miután letette a földre? Vajon ettől kalapált olyan vadul a szíve? Miféle nő az, aki egyik pillanatban a halott férjét gyászolta, a következőben pedig már egy másik férfi erős kezeinek érintésén ábrándozik? – Köszönöm. Megnedvesítette az ajkát, és megszokásból hátra akarta simítani hosszú haját, ami már nem volt ott. – Szívesen. Talán Chance is érzékelhette a feszültséget, mert mindketten zavarba jöttek, és elkezdték összeszedegetni a selyempapírt és a dobozokat. A felesleges kacatokat felhordták egy üres szobába, amit Chance tárolónak használt. Ott fent, a sötét folyosón Chance megkérdezte: – Miért vágtad le a hajad? Rachelt meglepte a kérdés, és még kellemetlenebbül érezte magát. – Mert túl sok gond volt vele – felelte. – Gyönyörű volt. Ugyan semmi közöm hozzá, de újra meg kellene növesztened.

A nő a kezét nézte, amit ökölbe szorított a derekánál. – Nem mintha nem lennél így is vonzó – tette hozzá a vendéglátója. – Csak Wes odavolt a hajadért. Szomorú lenne, amiért nincs már meg. Na és te, Chance? Neked tetszett a hajam? Rachel örült, hogy sötét a folyosó. Zavarba hozta a kérdés, még ha nem is mondta ki hangosan. Egyáltalán mit érdekli őt, mit gondolt Chance a hajviseletéről? Mi több: miért támadt hiányérzet benne a férfi kérdésétől? Hirtelen arra vágyott, bárcsak legalább egy kicsivel hosszabb lenne a haja, hogy valami vonzó frizurát készíthessen belőle. De a fiús, rövid hajat könnyű volt rendben tartani az anyaotthonban. Viszont így nem érezte magát sem nőiesnek, sem kívánatosnak. Igaz, egészen addig, amíg Chance-szel találkozott, nem is érzett hiúságot. – Chance? – kérdezte rekedt suttogással. – Tessék? – Amikor először találkoztunk, tudod, amikor én, Wes meg te csak barátok voltunk, és a sportolók bárjában szórakoztunk, szépnek tartottál? Chance megköszörülte a torkát. – Miféle kérdés ez? – Nem is tudom – rázta meg a fejét Rachel. – Ne haragudj, hogy megkérdeztem. Tényleg nem tudta, így hát a nappali felé indult, ahol az ünnepi vidámság és a boldog gyermeke eloszlatott minden kétséget és félelmet. Butaság volt megkérdeznie. Akárcsak azzal foglalkoznia, miért nő egyre a vonzódása a férje legjobb barátja iránt. Talán, mert már valamivel jobban érezte magát, mert visszajött érte Chance, akinek lénye most is betöltötte a szobát. – Csak a rend kedvéért – mondta a férfi, miközben Rachel mellé telepedett a kandalló előtt –, igen. Már akkor is szépnek tartottalak, de most még szebb vagy.

***

Chance nehezen aludt. Miért tett fel neki Rachel ilyen kínos kérdést? Miért érezte úgy, hogy kikezdésszámba menő válaszával elárulta a barátja bizalmát? De Chance tényleg szépnek tartotta, sőt, lenyűgözőnek a nőt. Mégis, Wes kedvéért nem kerülhette volna meg a kérdést? Vasárnap reggel, amikor felkelt, ötcsillagos szállodáknak is becsületére váló reggeli várta. – Hű! Hát ez meg mit jelent? Rachel – aki már kora reggel olyan észbontóan nézett ki, hogy azt be kéne tiltani – vállat vont.

– Azt hiszem, csak köszönetet akartam mondani a tegnapért. Sosem volt családom, és mindig is ilyen békebeli, családi szórakozásra vágytam. – Miért, békebeliek vagyunk? – kérdezte Chance, miközben egy palacsintafalatot tűzött a villájára. – Egy család vagyunk? – Tudod, hogy értem – felelte Rachel, és hogy ne keljen a férfi szemébe néznie, belekortyolt a narancslevébe. Chance letört egy darab szalonnát, és Wesley-nek adta. – Igen – mondta. – Tudom, hogy érted. De tényleg az vagyunk? Ahogy ott ült Wesley és az ifjú anya mellett, a férfi hirtelen rádöbbent, bármilyen választ is kap, ő nagyon is szeretné, hogy egy család legyenek. Máris beálltak a férj-feleség szerepre. Már csak az érzelmi és testi közelség hiányzott. Bármennyire nem szívesen ismerte be, attól a naptól, hogy először találkoztak, és az azóta eltelt sok-sok év alatt mindig is arra vágyott, hogy megcsókolhassa Rachelt. És most megint ez a bökkenő. Valahogy meg kell találnia a módját, hogy elfojtsa magában ezt a vágyat. – Igen, olyan vagyunk, mint egy család – felelte Rachel. – De gondolom, ha megkapom Wes

életbiztosítási csekkjét, alig várod majd, hogy visszakaphasd a házadat. Chance merészen átnyúlt az asztalon, megfogta a nő kezét, és megsimogatta a tenyerét. Azt hazudta magának, hogy ez csak amolyan könnyed, baráti érintés volt, és azt mondta: – Igazság szerint jó, hogy itt vagytok. Reggel felébreszteni titeket, este hazajönni hozzátok… Rachel nevetett ezen a vallomáson. – Csak kedveskedsz! Nincs az az agglegény, aki szívesen láncolja össze magát egy más ember feleségével és a gyerekével. – Hát éppen ez az! – felelte a másik. – Bármilyen őrülten hangzik, örülök, hogy itt vagytok… nagyon is!

aurie Marie Altom: Otthon lenni karácsonyra 6. FEJEZET

Ismét eltelt egy hét, és Rachelnek túlságosan is sok ideje volt Chance furcsa kijelentésén töprengeni. Tényleg örült neki, hogy meg kell osztania a házát vele és Wesley-vel? Bárcsak tényleg így érezne! Mert az igazat megvallva, az asszony szeretett itt lenni, és Wesley mosolygós arcocskájából ítélve ő is. A férfi mellett biztonságban érezte magát. Olyan érzés volt ez, amit nagyon hiányolt az elmúlt tizennyolc hónapban. Most értette csak meg, micsoda ostobaság volt tőle annak idején visszautasítania a baráti segítséget és társaságot. Chance csodálatos ember. Kizárólag azért állt ezen a péntek délutánon az ablak előtt, és várta, hogy a jól ismert terepjáró beforduljon a kocsibejáróra, mert hálás volt neki. Ugye azért, mert hálás neki? Mert más nem lehet. De volt egy bökkenő. Bármennyire is szerette volna egyre erősebb ragaszkodását barátok közti szeretetnek nevezni, ennél azért többet érzett. Valami erősebb vonzalom egyre erősödő lángját. Bárminek is nevezzük, helytelen volt Chance-től szombat reggel, hogy megfogta a kezét az asztalon. Meg amikor hétfő este összeért a kezük, miközben együtt fürdették Wesley-t. Akárcsak kedden és szerdán, amikor közösen végezték a vacsora utáni romeltakarítás többnyire unalmas munkáját. Mosogatás közben, amint a férfi ott magasodott mellette, a nő kicsinek, védettnek érezte magát. Bár nem volt unalmas, sőt, inkább mámorító. De miért? Miért nem képes az eszébe vésni, hogy Chance Wes legjobb barátja volt? Hiba lenne utat engedni bármilyen iránta érzett vonzalomnak. Végre meglátta a ház elé forduló autót. Bár a legszívesebben a hátsó ajtóhoz szaladt volna, mint egy iskolás lány, hogy üdvözölje a ház urát, mégis uralkodott az érzésein. Inkább Wesleyvel a karján ellenőrizte az utolsó adag, mennyei illatú cukormázas süteményt, ami még a sütőben sült. – Micsoda illatok! – mondta Chance lebilincselő mosollyal, amikor belépett a hátsó ajtón. – Te aztán kész gondolatolvasó vagy! – Miért? – kérdezte Rachel, miközben azzal nyugtatgatta magát, hogy a sütő melegétől pirult ki az arca, nem pedig a neki küldött mosolytól. – A szüleim meghívtak minket vacsorára. A cukormázas süti apám kedvence. Nem mintha cselre lenne szükség, hogy imádjon téged és az én kis barátomat, Wesleyt. Miután kibújt a kabátjából, a kulcsait és a tárcáját pedig a kék csempés pultra tette, elvette a babát az anyjától, magasra emelte a levegőben, aztán magához szorította, és megcsókolta. – Mmm… hiányoztál – mondta, és arcával megcirógatta a pici fejét. Rachelt megmagyarázhatatlan féltékenységi roham szállta meg. Ráébredt, hogy azt szeretné, ha ő is hiányzott volna Chance-nek. Annál jobban már csak egy üdvözlő csókra vágyott.

***

Rachel már a mandulás tortát ette, és kávét ivott Chance anyjával, Helennel, miközben a férfiak elmosogattak vacsora után. Erőltette az agyát, hogy eszébe jusson, mikor érezte magát utoljára ennyire elégedettnek. Helen az egész házat ünnepi díszbe öltöztette. Volt közte előkelő és bolondos is. A tűz pattogása, és a halkan szóló, karácsonyi dalok csak még különlegesebbé varázsolták az alkalmat. – Kérlek, ne tarts tolakodónak, amiért szóba hozom – kezdte Helen alig, hogy megették a tortát –, de a fiam más ember melletted és Wesley mellett. Minden szempontból jobb lett. Rachelt annyira váratlanul érte az asszony kijelentése, hogy kis híján megfulladt az utolsó falat tortártól. – Ó? – Szeret téged. Azóta szeret, hogy évekkel ezelőtt találkoztatok. Egyem a szívét – kortyolt egyet a kávéból. – Mindig is erős, de visszahúzódó alkat volt. Az apáddal nógattuk, hogy vallja be neked az érzéseit, mielőtt Wesszel túlságosan összemelegedtek. De mégiscsak elszalasztotta a tálcán kínálkozó lehetőséget, és miután ő és Wes mindig is közeli barátok voltak, úriemberként viselkedett, tehát félreállt. Rachel nem tudta, mit is mondjon erre. Az agya pörgött, a szíve dörömbölt, és csak annyi bírt kibökni: – Ó. – Megölne, ha tudná, hogy elmondom mindezt, csak tudod… – az asszony hátra nézett a válla fölött, megnézni, biztos egyedül vannak –, én sem leszek már fiatalabb, és a gondolat, hogy készen kaphatnék egy unokát, és egy menyet, akinek ennyire élvezem a társaságát, rettentő örömmel tölt el.  ***

Chance szeret engem. Rachel aznap este az ágyon feküdt, és hallgatta, ahogy Wesley halkan szuszog a gyerekágyban, amit Chance vásárolt kedd délután egy csodálatosan izgalmas bevásárló körúton. Nem tudta eldönteni, mit kezdjen az új tudással. Egyfelől azt kívánta, bárcsak Helen ne ütné bele az orrát a fia dolgaiba. Ám másfelől annyira vágyódott már Chance érintésére, hogy titokban azért örült a hírnek. De ha beleszeretne Chance-be, mi lesz a szegény férje iránti szerelemmel? Milyen feleség az, amelyiket ilyen hamar levesz a lábáról a férj egy jó barátja?! Mivel képtelen volt aludni, ledobta a takarót, és mezítláb settenkedett le a konyhába. Süti és tej. Csak ennyi kell neki, hogy kiverje ezt a nevetséges gondolatot a fejéből.Nem szeret bele Chance-be. Olyan, mintha a bátyja lenne. Hálás volt neki. – Szia, gyönyörűm! – köszönt rá Chance a nyitott hűtő előtt állva. A halvány fény kirajzolta az izmokat csupasz mellkasán. – Vicces, hogy itt találkozunk – tette hozzá kacsintva. Rachel szája kiszáradt. Biztos, hogy csak hálát érez? Egyetlen pillantás elég volt a kőkemény mell- és karizmokra, és nem lehetett tagadni. Kívánta ezt a férfit, méghozzá nagyon. Nem baráti értelemben, hanem úgy, ahogyan gondolnia se volna szabad, nem hogy engedni neki. – Ö… szia! – motyogta összeszorított fogakkal. – Kérsz tejet? – kérdezte Chance, és meglötyögtette az üveget. – Igen, köszönöm. Amíg Chance töltött, Rachel felvette a konyhapultról a lefóliázott süteményes tányért. Az ebédlőasztalnál találkoztak.

– Miért nem tudsz aludni? – kérdezte a férfi. Rachel sokáig nem válaszolt, csak játszott a süteménnyel a kezében. – Őszinte választ vársz? Miattad. A férfi vonzó mosolya végképp eltörölte Rachelnek azt a szándékát, hogy csak a bátyjának tekintse. – Hízelgő – mondta a férfi. – Legalábbis remélem, hogy az. A nő nagyot nyelt, és bólintott. Chance-szel kapcsolatban minden jó volt. De akkor miért fájt mégis ennyire a felismerés, hogy beleszeretett? – Rachel? – a férfi letette a tejes üveget az asztalra, úgy kérdezte. – Jól vagy? Miközben titokban egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tett, hogy bebizonyítsa magának – mindkettejüknek –, mennyire nem illenek össze mint pár, Rachel kibökte: – Csókolj meg!

aurie Marie Altom: Otthon lenni karácsonyra7. FEJEZET

Rachel kívánságára Chance megcsókolta. Először lassan, bizonytalanul. De, aztán ahogy összeolvadtak, a férfi egyre erőteljesebben nyomta oda az ajkát, és megszédítette a nőt forró nyelve simogatásával. Aztán amilyen hirtelen kezdődött a csókolózásuk, ugyanolyan hirtelen véget is ért, mert Chance elhúzódott. Ujjaival a hajába túrt, és zihálva azt nyögte: – Ne haragudj! – Miért? – kérdezte a nő megindultan. – Ez gyönyörű volt. Olyan régóta nem éreztem mást, csak fájdalmat! A csókodtól mintha összedőlt volna a gyász emelte fal, ami mögé eddig bújtam. – Ez mind nagyon szép – nevetett keserűen Chance. – De mi van Wesszel? Nincs bűntudatod? Nem érzed úgy, hogy eláruljuk őt a vonzalmunkkal?! Rachel nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt: – Őszintén szólva – mondta, és egyenesen Chance arcába nézett –, bármilyen szörnyen is hangzik, amióta az ajkad az enyémhez ért, csak rád tudok gondolni.  *** Rachel két nappal később, miután megkapta a biztosítótól a csekket, a pénz pedig biztonságban volt a bankban, végre az összes számláját kifizethette. Az asszonynak már a hetedik mennyországban kellett volna éreznie magát, de amint az utolsó ajándékcsomagot is becsomagolta, amit Chance-nek és családjának vásárolt, csak furcsa szomorúságot érzett. A férfi meghívta, hogy töltse nála az újévet, vagy maradjon, ameddig csak akar. Csakhogy a csókjuk után Rachel mindennél biztosabb volt abban, hogy mindkettejüknek az lenne a legjobb, ha Wesleyvel továbbállna. Már így is túl sok bajt okozott Chance-nek. Miért maradjon, ha a vonzalmuk csak fájdalmat okoz neki, sőt mindkettőjüknek? – Szép vagy – mondta a férfi a háta mögül, a nappali ajtajából. – Mikor jártál utoljára szemésznél? Szörnyen nézhetek ki. Rachel felmosolygott szerelmére a tűzhely előtt lévő perzsaszőnyegről, ahol zsinegek, dobozok és szalagok között üldögélt. Kényelmes, de vonzónak egyáltalán nem nevezhető melegítőt viselt. Rövid haja a szélrózsa minden irányába állt, nem volt kifestve. Biztos volt benne, hogy soha életében nem nézett ki rosszabbul. – A szememmel semmi baj – felelte Chance, és áttörte magát a felforduláson. – Amikor így

látlak, ilyen otthonosan a házamban… inkább a szívem miatt kell aggódnom. – Mindig ilyen lovagias voltál? – kérdezte a nő, és viccesen rebegtette a szempilláit. – Nem tudom, szerinted? Egy csokor fagyöngyöt húzott elő a háta mögül. Gorombaság lett volna Racheltől, ha nem követi a hagyományokat, amint Chance ott térdelt mellette, feje fölé tartva a kis csokrot. Miután Wesleyt réges-rég ágyba dugta, nem talált semmi rosszat abban, ha felnyújtózkodik a férfihoz egy varázslatos csókra.  *** – Tudod – mondta a férfi másnap délután, amikor a vállán gügyögő Wesleyvel a friss hóban gázoltak a közeli parkban –, ma munka közben volt egy kis időm, amíg a bíróság visszavonult dönteni. Gondolkoztam. – Ideje volt – kotyogta közbe Rachel. Csípős megjegyzése hógolyócsatába fulladt. Akárcsak korábban a fenyőfa ültetvényen, a fiúk ma is kihozták belőle a legjobbat. Annyira nevetett, hogy a tüdejébe nyilallt a hideg. – Állj! Feladom! – Dehogy! – közölte Chance, és lerakta maga mellé Wesleyt, hogy mindkét kezével csiklandozhassa Rachelt. – Nem menekülsz, amíg nem kérsz bocsánatot! – Bocsánat, bocsánat! – a nevetéstől már folyt a lány könnye, gőzölgő leheletük összekeveredett. Chance megcsókolta, és bár a hideg hóban feküdt, Rachelt melegség járta át. Ami baj. Nem érezhet melegséget a férje legjobb barátja iránt. – Meg van bocsátva – jelentette ki a barát néhány pillanat múlva, miután a nő feladta a védekezést. – Visszatérve arra, amit mondani akartam, csak durván félbeszakítottál… azon gondolkodtam, amit említettél legutóbb, hogy szeretnél saját lakást. Azután pedig az jutott eszembe, mennyire örülök, hogy velem vagytok, hogy milyen nagy ez a hatalmas hodály nekem egyedül, és hogy Wes megígértette velem, vigyázok rád, ha vele történik valami. Rachel szíve úgy zakatolt, mint a hat húszas gyors, és félig rémülettel, félig reménykedve várt, mert pontosan tudta, mit akar mondani Chance. – Szóval mit szólnál, ha hozzám jönnél? Megtarthatod a külön szobát, ha ezt szeretnéd, de legalább akkor hivatalos lenne a dolog. Mármint hogy vigyázok rád és Wesleyre. – Ó, Chance! – kesztyűs kezét a szája elé tette, beleharapott a bolyhos anyagba, aztán a kezébe vette a férfi hideg, szakállas arcát. – Semmit se tennék boldogabban, mint hogy a feleséged legyek. Bárcsak ne lenne ilyen közös múltunk! – Szót se többet! – mondta Chance, és elhúzódott. – Megértem. Felkapta Wesleyt, és trappolva a ház felé indult. Szavak nélkül is Rachel értésére adta, hogy valójában nem érti, egyáltalán nem érti.  ***Meglehetősen árnyalt fogalmazás lenne azt mondani, hogy feszültté vált köztük a viszony, miután Rachel elutasította Chance házassági ajánlatát. Ennek tudható be, hogy a szenteste előtti reggelen Rachel egyedül ült a konyhában, és lakáshirdetéseket böngészett, a férfi pedig dolgozni ment. A nő kakaót kortyolgatott, Wesley pedig egy sütit rágcsált az etetőszékében. Összerezzent, amikor megszólalt a csengő. – Chance? – kérdezte, és az ajtóhoz rohant. Remélte, hogy a férfinak volt ideje végiggondolni a dolgot, és elfogadta a javaslatát, hogy maradjanak barátok. – Elnézést – szabadkozott a jólöltözött idős úr az ajtóban, és megköszörülte a torkát. – Ön

Rachel Finch? – I-igen. A lány ujjai idegesen babráltak a gyöngysorral, amit Helentől kapott. Az idegen Wes régi főnökeként mutatkozott be, majd azt mondta: – Bocsásson meg, hogy betörök, különösen pont ma, de… nem könnyű ezt elmondani… egy halász kihúzta a férje holttestét. Gondoltam, szeretné megkapni a személyes tárgyait. 8. FEJEZET Tizenöt perccel a látogatás után felbőgött Chance terepjárója a máskor csendes utcában. Igen, halálos sebet kapott, amikor Rachel visszautasította, de ez nem jelenti azt, hogy cserbenhagyja. A hivatali forródróton hallott az új fejleményről, mint ahogy arról is, hogy Frank elment értesíteni Rachelt. Eltökélte, hogy a nő mellett áll, amíg átesik mindezen. – Jól vagy? – kérdezte. Egyedül találta őt az ebédlőasztalnál. Előtte fénykép, azon egy vízen lebegő pénztárca. Ezt használta Wes aznap, amikor lelőtték. Az aranyórája, a jegygyűrűje, és a hajós pénztárca is ott hevert előtte az asztalon. Wes nagyszerű cserkész volt, és utálta a hajókat. Gyerekkorukban Chance-nek volt egy evezős csónakja a nagyapja farmján lévő tavon. Egy napos délutánon, úgy tízévesek lehettek, amikor ő és Wes a tavon eveztek, és a csónak felborult. West nehezen lehetett felbosszantani, de amikor a dédelgetett baseball kártyái a vízbe estek, bedühödött. Hasonlóan, mint amikor megtudta, hogy a portlandi rendőrbírói hivataltól egyedül őt jelölték erre a pokoli küldetésre, egy tanú védelmére, aki nem volt hajlandó kimozdulni a kis magánszigetéről. Vajon Wes tudta, hogy esetleg nem jön vissza? – Rachel? A lány még mindig nem felelt a kérdésre. Úgy nézett, mint aki sokkot kapott, amikor bólintott. – Igen. Jól vagyok. – Hol van Wesley? – Alszik. Chance a lány mellé húzott egy széket, és azt kérdezte: – Biztos, hogy nem akarsz egyedül maradni? Rachel megrázta a fejét, így együtt haladtak tovább az emlékek útján. Wes jogosítványa és hitelkártyái, fényképei, és gyorsétkezde jegyei… mind sértetlen állapotban. Az utolsó zsebben találtak egy összehajtogatott, sárga papírt. Rachel remegő kezekkel kibontotta. – Istenem! – mondta. – Egy üzenet. – Ha ezeket a sorokat olvasod – kezdte hangosan –, akkor nagyon sajnálom szívem, de… – Rachel összeomlott. – Nem bírom – közölte. – Kérlek, Chance, olvasd te! Chance megköszörülte a torkát, azután folytatta az olvasást: – …de minden bizonnyal kinyírtak. Tudom, tudom, most legszívesebben biztos képen vágnál, amiért próbálom elviccelni a dolgot, de egyszer mindenkinek el kell mennie, és sajnos nagyon úgy néz ki, hogy eljött az én időm. Ezért nem szabad szomorkodnod. Na jó, egy kicsit pityereghetsz az első héten, esetleg a másodikon is, de azután a gyönyörűséges mosolyodat szeretném látni, ha lenézek odaföntről. Azt akarom, hogy legyenek gyerekeid, mulass sokat, és mondj rám pohárköszöntőt, valahányszor sört bontasz. – A következő részt inkább te – kérte Chance, és becsukta égő szemeit. – Túl személyes. Rachel elvette a levelet, és tovább olvasta. – Mostanra Chance biztos elmondta neked, hogy megígérte, mindig vigyázni fog rád. De azt

biztosan nem mondta el, hogy titokban mindig is odáig volt érted. Még az elején, amikor járni kezdtünk, volt oly nemes és jó barát, hogy nem állt a házasságunk útjába. Ha én meghalnék, ő jó férjed lenne, Rachel. A legjobb… persze csak utánam… Érted… Adj neki esélyt… – elhallgatott, mert elállt a lélegzete –, hogy elnyerhesse a szíved. Rachel zokogva csimpaszkodott Chance-be, hogy közelebb érezze magához a jóságát, a kedvességét, az erejét. – Css! – búgta Chance, és a nő rövid haját simogatta. – Még a halálában is rám gondolt maga helyett – mondta Rachel halkan, és óvatosan az asztalra tette a levelet. – Na, és az időzítés… éppen karácsonykor kapom a levelét. Micsoda ajándék! Elgondolkozom, hogy talán tényleg figyel minket odafentről. – Miért, eddig kételkedtél benne? – évődött Chance, és ölébe vette Rachelt. – Azok után a rázós hónapok után nemcsak Wesben kételkedtem, de még magában az Istenben is. – Be kell vallanom – mondta a férfi, és a hüvelykujjával végigsimította a nő ajkát –, amikor nyomtalanul eltűntél, nekem is kétségeim támadtak. – Most pedig nézz csak ránk! – felelte Rachel kedvese vállára hajtva a fejét. – Talán Wes tudta, hogy ha nem távolodunk el térben és időben egymástól, mindketten túl hűségesek lettünk volna hozzá, hogy megpróbálkozzunk egymással? – Bármi is az oka – vélte Chance –, többé nem kell bűntudatot éreznünk, nem kell szenvednünk. Gyöngéden Rachelre mosolygott. – Most már, Wes áldásával, hozzám jössz feleségül, hogy te, én és Wesley új családot kezdhessünk? – Mi az hogy, kezdhessünk? Azt hittem, már elkezdtük! – Így igaz – ismerte el Chance, mielőtt varázslatos csókot adott szerelmének. – Hogy is felejthettem el?  *** Karácsony reggelén Wesley kettejük közé bújt a nappaliban a heverőn. Tűz pattogott a kandallóban, és frissen sült fahéjas sütemény illata töltötte meg a levegőt. Rachel egymás után bontogatta ki az ajándékokat, amiket szerelme titokban rejtett el a ház különböző zugaiban, szegleteiben. Később Chance szüleihez voltak hivatalosak karácsonyi vacsorára. Majd ott lesznek a férfi húgai és más rokonai, de most csak hármasban voltak. Pulóverek, parfümök, könyvek, porcelán szobrocskák, horgász műcsalik, kalapok, Wesleynek pedig játékok, játékok, játékok… amelyek többségével Rachel szerint nem is tud játszani hároméves koráig. – Chance! – korholta Rachel. – Már így is túl sok mindent kaptam. – Nézd csak, a címkén az áll, „a Mikulástól” – mondta a férfi, és egy kis kék dobozt tartott fel, amiről ordított, hogy a Tiffany’sból van. Rachel dobogó szívvel, reszkető kézzel emelte fel a tetejét, hogy belekukucskáljon. – Chance! Könnybe lábadt a szeme a szikrázó, körte alakú gyémántkő láttán, és szorosan megölelte szerelmét. – Csodálatos! Igen, hozzád megyek! – Hűha! – kiáltotta Chance érzéki mosollyal, eltolta a lányt, és megrázta a fejét. – Én nem emlékszem, hogy bármi ilyesmit kérdeztem volna. Ez az egész a Mikulás műve.– Akkor a Mikulásé – mondta Rachel a mennyezet felé fordulva.– Álljon meg a menet! – húzta vissza magához a férfi. – Lassan a testtel! Azt hittem, megállapodtunk. A tegnap éjjel kapott csókok bizonyos bensőségességet és bizalmat

sugalltak. Az nem megy, hogy kibékülsz velem, azután meg lelépsz valami kövér, vidám, piros ruhás alakkal. – Hát akkor mit javasolsz? – kérdezte Rachel, és lábujjhegyre állva csókot nyomott a férfi finom, fahéj ízű ajkára. – Biztos, ami biztos, gyere hozzám most rögtön! – Na, jó, de azért megtarthatom a gyűrűt? Chance kacsintott. – Miért is ne? Ha van egy kis szerencsém, a püspöksüveges ajándékozó visszamegy az egyházmegyéjébe, nekem pedig rengeteg időt hagy, hogy csókolgassam a fagyöngy alatt a saját szerelmemet.  

Vége