16

A kék meg a sárga 351

A lyukas zokni 353

Virágszemű 355

Nagyapa meg a csillagok 357

A molnár fia zsák búzája 359

A kislány, aki mindenkit szeretett 365

Ha három lábon gyábokorsz 372

Rácegresi és Pácegresi 379

A Hétfejű Tündér 386

BERZSIÁN ÉS DIDEKI 391

Sróf mester szerel 403

Berzsián költő köszönti mesterét 418

Három szerencsétlen szakáll 435

A fűzfán fütyülő rézangyalát 445

Az elszabadult kantáta 458

Virágkoldusok 467

2 15

ÖTÖDIK FEJEZET 274

HATODIK FEJEZET 284

HETEDIK FEJEZET 290

NYOLCADIK ÉS EGYBEN UTOLSÓ FEJEZET 296

A HÉTFEJŰ TÜNDÉR 303

Mese Julinak 305

Az igazságtevő nyúl 309

Fába szorult hernyó 315

A hazudós egér 319

A nyúl mint tolmács 327

Szurkos kezű királyfiak 330

Mese – reggelre 335

Ödönke és a tízemeletes 336

Szökevény szeplők 340

Két reggel 347

Mit ugrálsz, hideg? 349

14

A csodapatika 150

Bab Berci köve 154

Bab Berci Pálinkós Gyurka repülőgépét várja 161

Bab Berci és a csodanektár 170

Bab Berci, a bennszülött 178

A Fiú 187

Bab Berci együtt sír Nuuszi Kuuszival 193

Bab Berci ránéz Rév Zoli pálinkájára 199

Bab Berci jót tesz 207

Lapázi Lopez ellentolvajnagy 215

Bab Berci a városban 221

SZEGÉNY DZSONI ÉS ÁRNIKA 245

ELSŐ FEJEZET 247

MÁSODIK FEJEZET 253

HARMADIK FEJEZET 260

NEGYEDIK FEJEZET 266

3

LÁZÁR ERVIN ÖSSZES MESÉJE

4 13

Tartalomjegyzék

A NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ 21

Bemutatkozunk 23

Maminti, a kicsi zöld tündér 33

Szörnyeteg Lajos jaj de álmos 38

Ló Szerafin legyőzi önmagát 43

A bárányfelhő-bodorító 52

Vacskamati virágja 59

Vacskamati, a nagy, egyetemes, világméretű csaló 65

A fájós fogú oroszlán 71

Dömdö-dömdö-dömdödöm 94

Bikfi-bukfenc-bukferenc 103

Gyere haza, Mikkamakka 110

BAB BERCI KALANDJAI 143

Bab Berci és a tünkány vagy kicsoda 145

12 5

Lázár Ervin

ÖSSZES MESÉJE

I. KÖTET

Összeállította: Sixy

Budapest, 2007

6

Lázár Ervin összes meséje

The Complete Stories of Lázár Ervin Lás todas fábulas de Lázár Ervin

Ezt a sort Mikkamakka firkantotta ide

© Sixy-Sixy 2007

Lázár Ervin meséinek ebből a könyvből való hangos felolvasásának kizárólagos jogtulajdonosa a Sixy-Sixy.

Ezen mesék hangos felolvasása védett verbális márka. A márka és bármely vele kapcsolatos logó

reprodukciója és utánzása Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa haragját vonja maga után.

11

Visnovitz Péter

Mesék

Álomszerű, csodálatos világ, Miről párnád szélén mesélt anyád, Mi véget ér, ha ágyadtól felállsz,

Egy apró kulcs ez, mit szívedbe zársz.

Hisz jól tudod, nem kérdezted soha, Ebédet hogy mért vár a Nagymama,

S mért rossz a Farkas, mért jó a Vadász? Mind apró kulcs ez, mit szívedbe zársz.

Ha megtanultad, hogy mi jó, mi rossz,

Nem kérded már, a sárkány mért gonosz. Anyádtól kaptad, s majd adod tovább

Az apró kulcsot, mit szívedbe zárt.

S ne hagyd, ne dobd el régi álmodat! Emlékezz rá, ha vad hév elragadt:

A síri pusztán újat nem találsz, De megmarad, mit jól szívedbe zársz.

És hogyha mégis, mint korlátokat,

Ölnél mesét és zúznál álmokat, Egy bölcs, öreg nő emlékén megállsz... Tán mégis szent, amit szívedbe zársz.

10

hogy más emberekkel megoszd. Közösségformáló potenciál, mondhatni.

Mint ahogy kötelességünk is megosztani. Márpedig, és ezt neked kell tudnod a legjobban, minden egyes elosztott, másnak adott csokival éppen azt tesszük, amit az angyalok.

Angyalnak lenni pedig talán még a csokinál is pompásabb dolog.

Sixy

7

Áginak

8 9

LÁZÁR ERVIN MESÉI OLYANOK, MINT A CSOKOLÁDÉ. Remélem, nem értesz félre. Nem arra gondolok, hogy ha kint hagyod a konyhában jópár hétig, akkor zöld penészfoltok jelennek meg rajta és nem is arra, hogy tönkreteszi a fogaidat.

Apropó, fogak. Te mit tennél, ha a kedvenc oroszlánodnak fájna a foga? De erre később még visszatérünk.

Nem, itt arról van szó, hogy a csokoládé nem más, mint a világ legpraktikusabb csomagolású boldogsághormon-bombája. Először is színes papír – önmagában figyelemfelkeltő hatása van! – benne ezüstszínű alufólia – kiváló figurákat hajtogathatunk belőle – és a legmélyén ott lapul egy kocka omlós, tömény vidámság. A csokoládé a zsírkréták után a legpompásabb dolog, amit az ember valaha feltalált.

Persze, kereshetünk ennél mélyebb értelmet is a csokoládé esszenciájában. Mit jelent benne a cukor, a kakaó, a mandula, mogyoró, a tej, mit jelentenek az arányok és miért olyan fontos ez nekünk. Mennyi csoki után fájdul meg a hasunk, és mennyi csoki kell ahhoz, hogy ne fájjon a szívünk.

Ezek igen buta kérdések. A csoki nem azért van, hogy gondolkodj róla, a csoki

egyetlen filozófust se szeretne magának megnyerni. A csoki azért van, hogy egyed. És ha már elfogyott, és te már nem eszel többet, na, akkor ráérsz emésztgetni.

De addig ne gondolkozz a tejen, a mogyorón, a mandulán, a cukron és a kakaón. Elég, ha csak kiélvezed őket az utolsó morzsáig.

Csokit pedig minden nap ehetsz, bátran, amennyit csak akarsz, és minden egyes kockától nagyobb lesz a mosolyod. Sőt, mi több, a csoki kiválóan alkalmas arra,

32

másiknak: ,,Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.'' Erre igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: ,,Én igazán szeretlek.'' Mi az hogy igazán, háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem. S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: ,,Dömdödöm.'' Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

- És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? - kérdeztem.

- Egészen bizonyos lehetsz benne - mondta Mikkamakka -, ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani csak azt, hogy dömdödöm.

- Már tudom is, hogy kinek mondta - csillant fel a szemem, de Mikkamakka nem válaszolt. Előremutatott.

- Odanézz! Ott vannak. Bizony ott voltak valahányan. Futottak elénk. ,,Isten

hozott benneteket!'' - kiabálták. Ölelgettek engem is, mintha ezer éve köztük laktam volna. Egyszer csak a nagy lármában hozzám fordult Mikkamakka.

- Akartál valamit mondani? - Csak azt akarom... csak annyit akarok - dadogtam a

hirtelen felzengő csendben -, hogy dömdödöm.

17

A KISFIÚ MEG AZ OROSZLÁNOK 495

I. fejezet 497

II. fejezet 500

III. fejezet 504

IV. fejezet 507

V. fejezet 511

VI. fejezet 515

VII. fejezet 517

VIII. fejezet 523

IX. fejezet 527

X. fejezet 533

XI. fejezet 537

XII. fejezet 540

XIII. fejezet 543

XIV. fejezet 549

XV. fejezet 554

18

HAPCI KIRÁLY 559

Hapci király 561

December tábornok 567

Bőbeszédű Anasztáz 570

Vérengző Alfréd 572

Metrómese 574

Állatmese 577

A legkisebb boszorkány 579

31

- Itt - folytatta Mikkamakka -, akárcsak Dömdödöm. - Kicsoda? - Dömdödöm. Azért nevezzük így, mert csak annyit tud

mondani: dömdödöm. - Semmi mást? - Semmit. De azért nagyon jól megértjük, akármit akar

mondani. Néhány nap alatt majd te is megérted. - Ő meg, ugye, azért jött ide, mert odakint senki se

értette meg, és ki is nevették - mondtam. - Lehet - válaszolta Mikkamakka -, magam sem tudom

pontosan. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl azt állítja, hogy Dömdödöm tudna beszélni, csak nem akar.

- És miért nem? - Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon

megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: ,,Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!...'' Mi az hogy ,,de ha még egyszer'' - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. ,,Ejha!'' - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. ,,Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!'' - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. ,,Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!'' - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a

30

- Szörnyeteg? - csodálkoztam. - Annyira csúf? - Hát nem valami nagy szépség, az biztos - mondta

Mikkamakka. - De csúfnak se csúf. Mondjuk inkább csúnyácska. Meg hát... - elhallgatott.

- Meg hát? - Nem is egy lángész. Tudod, olyasféle, aki egy hétig is

eltöpreng azon a kacifántos kérdésen, hogy mennyi kettő meg kettő. És egy hét töprengés után nagy boldogan kisüti, hogy öt. Na de ha arról van szó, hogy éhes vagy, és Szörnyeteg Lajosnak egy darab kenyér van a kezében, szemvillanás alatt megfelezi veled. Ha valami bajod van, mindenkinél hamarabb észreveszi, és mindenkinél hamarabb próbál segíteni. Úgy is hívjuk: a legjobb szívű behemót.

- S ő hogy került ide? - Tudod, milyenek az emberek. Mást se tettek, csak

nevették szegény Lajost. Járatták vele a bolondját. Elküldték a patikába velős csontért. A henteshez meg aszpirinért. És ő meg ment, segíteni akart. Gondolhatod, mekkorákat nevettek rajta. Egyszer igen éhes volt, és meglátott egy böhöm embert. A böhöm ember nagy szelet húsokat evett kenyérrel meg kovászos uborkával. A kovászos uborkát igen szereti Szörnyeteg Lajos. Jó messziről, vágyakozva nézett a böhöm ember felé. Az meg odakiáltott neki: ,,Látom, éhes vagy! Szaladj el, hozzál nekem fából vaskarikát, és akkor kapsz a húsból meg az uborkából. Kenyeret is kapsz!'' Lajos már futott is. Majd csak megleli valahol azt a fából vaskarikát. Ami nincs is.

- És meglelte? - Meg - bólintott Mikkamakka. - Mert találkozott

velem. - Azóta itt lakik a Négyszögletű Kerek Erdőben -

mondtam.

19

20 29

neki a tündér -, mint háromszáz évig nézni egy völgyet. Egy percig nézni nem érdemes, húsz év nagyon kevés rá, de háromszáz év... az igen!'' De Nagy Zoárdnak aztán beszélhetett! ,,Jól van - mondta a tündér - mehetsz!'' Na, el is indult Nagy Zoárd. Megjárta a sivatag homokját, a tengerek partjait, szigeteken járt, délszaki földeken, jéghideg északon. Talán nincs is olyan hely, ahol Nagy Zoárd ne járt volna. Igen ám, csakhogy egyszer elkezdett sajogni a szíve. Újra látni szerette volna a völgyet, a folyót, szeretett volna elbeszélgetni a tölggyel és a bükkel. Fogta magát, hazament. Van lába, megtehette. Otthon aztán úgy érezte, hogy ez nem ugyanaz a völgy, nem ugyanaz a folyó, s a tölgy se meg a bükk se ugyanaz. ,,Ez nem ugyanaz a hely, ahol születtem!'' - kiáltotta, és nekivágott a világnak, hogy megkeresse azt a völgyet, azt a folyót, azt a bükköt és azt a tölgyet. Járt, járt körbe a világban örökké, szakadatlan. De hogy találta volta meg, amit keresett?! Belefáradt, elszomorodott.

- És akkor találkoztatok. - Igen - mondta Mikkamakka -, találkoztunk. - Köztetek jól érzi magát? - kérdeztem. - Járkálhat kedvére, álldogálhat kedvére - mondta

Mikkamakka. - Lehet, hogy néha elvágyódik. - Miért nem megy akkor el? Mikkamakka elmosolyodott. - Mert tudja, hogy szükségünk van rá. Karácsonykor

feldíszítjük, gyertyákat teszünk rá. Ha elmenne, ki lenne akkor a karácsonyfánk? S boldog ám ő is a gyertyáival meg a díszeivel, csak látnád!

- Talán egyszer meglátom - mondtam. - Lehetséges - bólintott Mikkamakka, és kicsit

abbahagyta a beszédet, mert éppen hegyre kapaszkodtunk. Csak fönn a csúcson szólalt meg újra. - És velünk van Szörnyeteg Lajos is.

28

Vidám Parkba igyekezett. ,,Jaj de jó - kiáltotta Vacskamati -, megyek veled!'' A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokartoztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. ,,Jaj!'' - kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja meg nem tudja, mit gondoljon, ő is kiugrik az óriáskerékből, de akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált, rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfőképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul csinált, és sírdogált odahaza. Akkor aztán...

- Becsöngettél hozzá - mondtam. - Be - bólintott Mikkamakka. - Elhoztam ide. - Most is olyan szeleburdi? - Most is - mondta Mikkamakka -, de azért majd

megszereted. Mi is szeretjük mindannyian. Még Nagy Zoárd is szereti.

- Az kicsoda? - Nagy Zoárd a lépkedő fenyőfa. - Tud menni?! - Tud. Azt kérte annak idején egy tündértől, hogy

engedje őt vándorolni. Nem akar örökké egy sziklás hegyoldalban állni egy tölgy meg egy bükk szomszédságában, örökké ugyanazt a völgyet nézni, ugyanazt a folyót. ,,Pedig nincs annál szebb - mondta

21

ELSŐ KÖNYV

A Négyszögletű Kerek Erdő

22 27

milyen kecsesen rakja a lábát?! Igaz, a gyorsaságát még icipicit fejleszteni kell, de akkor is így fut egy igazi nyúl.'' Aromo igen mérges lett, azt se mondta fapapucs, csak zsupsz! átugrott a kerítésen, és uzsgyi neki, vesd el magad! Isten veled, nyúlfutásra oktató tanfolyam! A kövérek meg: ,,Utána, utána, hiszen még nem tud rendesen futni, fogják meg!'' De mire kettőt léptek, Aromo farkincája végét se látták. Nosza, vérebeket eresztettek utána. Így találkoztam Aromóval. Futott, mint a nyúl, nyomában a vérebek.

- S azóta ő is itt él. - Ő is - bólintott Mikkamakka. - Meg itt él Vacskamati

is. Olyasféle szerzet, mint én - nevetett rám a macskaforma képével. - Bent élt a városban, igen szerette mindenki... csakhogy...

- Csakhogy? - Kicsit szeleburdi. - Az igazán nem nagy baj - mondtam. Mikkamakka elgondolkodott. - Nem nagy. Bizonyos körülmények között nem nagy -

mondta kis hallgatás után. - Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a

26

szegény Ló Szerafint. Persze kék maradt. Erre befestették szürkére, pejre, feketére, sárgára. De egykettőre levedlette a festett szőrt, és újra kéken ragyogott. Akkor aztán minden kezdődött elölről. Majd náthát kapott szegény Ló Szerafin a sok mosdatástól. Megszökött hát, s nekivágott a világnak. Bujkált, vándorolt, igen szomorú volt.

- S akkor jöttél te. - Igen - mondta gyorsan Mikkamakka. - Meg aztán itt lakik Aromo is. - Hát ő? - Aromo nyúl. Ugrifüles, nagyeszű. Úgy is hívjuk:

fékezhetetlen agyvelejű. Ő meg, tudod, kint lakott a mezőn. Szabad foglalkozású nyúl volt. Káposztaszakértő. Egyszer hoz ám neki a postás egy levelet. Azonnal jelenjék meg itt meg itt, ekkor és ekkor, mert köteles elvégezni a nyúlfutás-tanfolyamot. El is ment szegény. Egy nagy épületre ki volt írva, hogy Nyúlfutást Oktató Főtanfolyam. Oda kellett mennie. Egy bizottság elé vezették. Kövér, pirospozsgás urak ültek a bizottságban. Aromo éppen mondani akarta, hogy minek tanulja ő a nyúlfutást, amikor... de a főkövér már rá is reccsent: ,,Na, fusson egy kört!'' Aromo futott. ,,Rettenetes! - sopánkodtak a bizottság tagjai. - Hogy dobálja a farát, micsoda rossz lábtartás, ezt a gyenge technikát!'' Aromo megint mondani akarta, hogy hiszen ő nyúl, de nem engedték szóhoz jutni. Heteken át gyakoroltatták. Nyúlfutásra oktatták a kövérek. De igen elégedetlenek voltak vele. Ilyen rossz tanulójuk még sose volt, ingatták a fejüket, és három hét múlva előhoztak egy teknősbékát. ,,Na, mutasd meg neki!'' - mondták, s a teknősbéka fél nap alatt végigcsoszogott a kerten. ,,Na, látod, ez az! - mondták a kövérek Aromónak. - Ez az igazi nyúlfutás. Látod, milyen szépen ingatja a fejét,

23

Bemutatkozunk Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a

Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.

De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. ,,Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!'' Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp... kopp.

Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. ,,Rossz jel, hű, de rossz jel!'' - gondoltam. Nézek a dombhát felé... Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna. De hova?

Az meg ott már lépni készült. Na, néztem riadtan, mindjárt a Ráday-kastély tetején lesz.

S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő. Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. Aszerint, hogy éppen ki

24

nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az ajtót. Na, mondhatom! Még az állam is leesett. Egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, a lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. Már nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: ,,Kicsoda ön, uram, és mit akar?'' - de nem jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:

- Fussunk! Eszembe jutott rögtön a Szomorúság. Hej, lehet, hogy

már ott kipeg-kopog az ablakomon! Nosza, neki a lépcsőháznak! Ropogott a cipőnk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz, csisszent-csosszant, aztán megint ripp-ropp, klipi-klapi... De a második fordulóban észbe kaptam. Megálltam.

- Hiába futunk. Úgyis elkap. Megállt a nagy bakancsú, és szelíden rám nézett. - Mikkamakka vagyok - mondta. - Hallottál már rólam? - Még nem. - Akkor most majd hallasz - hadarta. - Fussunk! Most már nem aggályoskodtam. Futottam. Ha egyszer

Mikkamakkának hívják, nem lehet akárki. Futottunk végig a falun, ahogy a lábunk bírta. A szembejövőknek kikerekedett a szeme láttunkra. Nicsak, itt fut egy medveforma férfi meg egy gyerekforma macska! Ettől elnevették magukat. A nevetés ránk is ránk ragadt, a réten már nevetve futottunk.

- Az ott a Négyszögletű Kerek Erdő - mutatott előre Mikkamakka, s tudtam, ha benn leszünk a fák közt, már meg vagyok mentve.

Bent az erdőben aztán kiszuszogtuk magunkat, s megfordultunk. Lássuk csak, hol az a Szomorúság! Ott volt mögöttünk. De már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd.

25

- Köszönöm! - mondtam Mikkamakkának. - Ne köszönd - nevetett Mikkamakka -, ez a dolgom.

Most egy pár napig itt laksz velünk a tisztáson, s meglátod, utána nem lesz semmi baj.

- Mi az, hogy veletek? Kikkel? - kérdeztem miközben elindultunk egy ösvényen az erdő belseje felé.

- Jó társaság, ne félj! - mondta Mikkamakka: - Elsőnek ott van mindjárt Bruckner Szigfrid.

- Az kicsoda? - Hej, micsoda nagy hírű oroszlán volt! - nézett rám

Mikkamakka. - Nem hallottál róla? Artista, főzsonglőr, bűvész, bohóc, balett-táncos. Versengtek érte a cirkuszok.

- Aztán? - Aztán? - mormogott Mikkamakka. - Aztán

megöregedett. Meglassult, meggörbedt, meggyengült. Csak a nagy hangja maradt a régi.

- Nagyhangú? - Az, az, nagyhangú. De bárcsak mindenki úgy lenne

nagyhangú, ahogy ő! Majd meglátod. - Hogy került ide? - Öreg volt, nem kellett már senkinek. Rá se néztek a

cirkuszigazgatók. ,,Mit akar ez a kivénhedt fráter?!'' - azt kérdezték. Ő meg szomorkodott, csavargott, kujtorgott. Egy szép este kint ült a város szélén, potyogtak a könnyei.

- S akkor jöttél te - mondtam. - Igen - nézett rám Mikkamakka -, mondtam már, hogy

ez a dolgom. Jöttem, és elhívtam ide a Négyszögletű Kerek Erdőbe. Azóta is itt él.

- Kettesben veled. - Dehogy kettesben. Itt él Ló Szerafin is, a kék paripa:

Ő, tudod, kéknek született. Ami nem csoda, mert Ló Szerafin lócsoda. Vagyis hogy csodaló. Csakhogy az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé. Mosták, dörzsölték, szappanozták, sikálták

48

- Te hát - mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, és kacsingatott, integetett Vacskamatinak.

- De hiszen láttad, hogy mint a szélvész - próbálkozott Vacskamati, de Bruckner Szigfrid nem is engedte neki végigmondani, valamit sutyorogni kezdett a fülébe. Vacskamati visszasutyorgott.

Sutyorogtak, motyorogtak. Aztán: hihi, nevetett Vacskamati, meg höhö, nevetett

Bruckner Szigfrid. Hihi-höhö. - Majd én most megtanítlak - mondta Vacskamati Ló

Szerafinnak, és fénylett az orra hegye. - Még hogy te! - dühöngött Aromo. - Végig se tudod

futni a távot. - A legyőzött tartsa a száját! - legyintett Bruckner

Szigfrid. Összenevettek Vacskamatival. No de Mikkamakka jól látta ám, hogy min mulatnak.

De nem szólt semmit. El is indult a két futó. Vacskamati lassan kocogva, Ló

Szerafin meg, mint a nyíl. Kisvártatva eltűntek mind a ketten. Csend lett, csak Bruckner Szigfrid heherészett.

- Még hogy a leggyorsabb! Majd most megkapja - mormogta.

Na és akkor, lássatok csodát, föltűnt a láthatáron Vacskamati, lobogtatta a zöld gallyat. Futott, ahogy a lába bírta. Ló Szerafin meg sehol.

- Na mit mondtam, látjátok?! - ugrált Bruckner Szigfrid. - Odanézz! Nézd a győztest!

Ám ekkor a távolban megjelent egy ici-pici pont. Vacskamati már csak száz méterre volt a céltól. A pont dinnye nagyságú lett, Vacskamatinak már csak ötven méter. Már csak húsz. És jött száguldva Ló Szerafin. Vacskamatinak már csak tíz méter, és puff, elsüvített mellette Ló Szerafin a zöld gallyal.

33

Maminti, a kicsi zöld tündér - Ma fát vágni megyünk - mondta Mikkamakka. - Csak erősek jelentkezzenek. Egér Elek, ne nyújtogasd

az ujjad! Gyenge vagy. - Ezt rám mondja! - méltatlankodott Egér Elek a

szomszédjának, és fél kézzel kinyomott egy fenyőtobozt. - Tapintsd meg a muszklimat!

Történetesen Ló Szerafin, a kék paripa állt mellette. Szégyenlősen lenézett, tekintetével megkereste a szürke avarban szürkéllő egeret, s reszketeg hangon mondta:

- Nem merlek megtapintani, mert belehalsz. Különben tényleg pompás izmaid vannak.

- Na ugye! - mondta Egér Elek, és rátartian beballagott az erdőbe. Mert mégis... favágás.

Azért persze összegyűlt a favágó brigád. Mikkamakka mint brigádvezető és faügyi szakértő, Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót, Bruckner Szigfrid, a nagyhangú, öreg oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl; a fent említett kék színű Ló Szerafin, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa és a szűkszavú Dömdödöm. Meg persze Vacskamati, aki nem volt ugyan erős. de azt mondta, hogy valakinek a finom szellemet is képviselni kell a társaságban, s ki lenne erre őnála alkalmasabb!

A brigádvezető válaszra sem méltatta. Szörnyeteg Lajos tátott szájjal nézte (sosem látott még eleven finom szellemet), Bruckner Szigfrid megvetően elhúzta a száját, Aromo a térdét csapkodta nevettében (még hogy nála finomabb szellemet, ki hallott ilyet?!), Ló Szerafin azon tépelődött, hogy vajon mit kezdenek favágás közben a finom szellemmel, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa a fejét csóválta, Dömdödöm csak annyit mondott: ,,döm'', majd

34

kis szünet után enyhe gúnnyal hozzátette: ,,dödöm''. De azért magukkal vitték Vacskamatit: Persze. Természetesen. Mert titokban mindnyájan szerették. Ezt titokban Vacskamati is tudta.

Az erdő mélyén Mikkamakka kiválasztotta az alkalmas fát. Egy eukaliptuszt.

- Ebből lesz a legjobb hajó - mondta. - De hiszen tegnap még repülőt akartál építeni -

kotyogott közbe Vacskamati. Mikkamakka lekicsinylően rápillantott. - Repülő hajót - mondta a foga közül. - Olyat még nem

hallottál? Vízen hajó, levegőben repülő, szárazföldön vonat.

Ez a válasz mindannyiukat elkápráztatta. Hiába, Mikkamakka a fej, az agyvelő, a vállalkozó szellem!

A favágásban viszont elég járatlanok voltak. Vitatkozni kezdtek, hogyan fogjanak hozzá.

- Először is reggelizzünk! - mondta Bruckner Szigfrid. Lehurrogták, már csak azért is, mert délután két óra

volt. Bár valamennyien tudták, hogy Bruckner Szigfrid a nap bármelyik órájában képes reggelizni. Sőt reggeltől estig képes reggelizni. És vitatkoztak tovább. Hogy fejszével kell elkezdeni, a fűrésszel folytatni vagy fordítva? Merről kell odaállni, hova dől a fa, merre kell mellőle szaladni?

Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg egyenesen azt mondta, hogy igazán udvariatlan dolog egy fát kivágni.

Míg a többiek vitatkoztak, hárman félrevonultak. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Bruckner Szigfrid reggelizett, a másik kettő meg elővett szépen egy fűrészt, nyissz-krr-zrr-nyissz, fűrészelni kezdte a fát.

47

- Ilyen hihetetlen gyorsan? - csodálkozott Mikkamakka, de akkor ő is meglátta a közeledő pontocskát. - Nicsak - mormogta -, ez aztán gyors lábú legény!

- Mondtam én, hogy úgy legyőzi Ló Szerafint, mint a pinty - örvendezett Bruckner Szigfrid.

- Nono! - mondta Mikkamakka. A pontocska nőtt, nődögélt. - Csak a szája nagy ennek a Ló Szerafinnak - jegyezte

meg Vacskamati, de bizony a végén nagyon elhalkult a hangja.

- Nono! - mondta Mikkamakka. Mert akkor már öklömnyivé nőtt a pontocska, aztán

dinnye nagyságúvá, aztán meg a vak is láthatta, hogy nem Aromo száguld ott, hanem Ló Szerafin.

Sitty, ott is volt mellettük, szusszant egyet, és odaadta a tiszafagallyat Mikkamakkának.

- És Aromo? - kérdezte Bruckner Szigfrid. - Találkoztam vele - mondta szerényen Ló Szerafin -,

nagyon igyekezett. Ehhez bizony nem fér kétség, Ló Szerafin első lett. Jó

félóra múlva vágtatott be Aromo, még a nyelve is kilógott, totty le a földre, a zöld gallyat maga mellé ejtette.

- Hát te, phű... olyan gyors vagy, phi... - lihegett -, mint a szélvész. Most már elhiszem, hogy nem győzhet le senki.

Ló Szerafin lehajtotta a fejét, meghatódott. De nem ám Bruckner Szigfrid! - Még hogy senki! - hadonászott. - Haha! Jó vicc. Mert

egy vacak nyulat legyőzött. Most majd Vacskamati móresre tanítja.

- Én? - ijedt meg Vacskamati, akinek amúgy sem volt erős oldala a futás.

46

Vacskamati. Ha ők vesztenek, amit kötve hiszek, akkor jövök én.

Ezt szépen kitalálta. Somolygott is a bajsza alatt Mikkamakka.

Vacskamati meg nagyban helyeselt. - Igaza van Szigfridnek! Elég ha Aromo legyőzi. Igaz,

Aromo? - Mint a sicc, úgy otthagyom! - pöffeszkedett Aromo. - Akár indulhattok is - mondta Mikkamakka. - Elfuttok

az erdőszélig meg vissza. Jó? Bólintottak. - Hohó! - szólt közbe Bruckner Szigfrid. - És ha

csalnak? - Csalnak? Miért csalnának? - csodálkozott

Mikkamakka. - Hát a győzelemért - mondta Bruckner Szigfrid. -

Valamelyik jóval előbb megfordul, mintsem elérné az erdő szélét, és uzsgyi, vissza. Mintha már ott lett volna. Akkor mi van?

- Akkor az csaló, nem győztes - mondta Mikkamakka. - De ha már ennyire kötöd az ebet a karóhoz, hát legyen. Mindegyik versenyző köteles egy gallyat hozni az erdő szélén álló tiszafáról. Az lesz a bizonyíték, hogy ott jártak.

- Ez az - mondta Bruckner Szigfrid. - Indulhattok. Háromra indultak is. Sitty, Aromo, sutty, Ló Szerafin.

Már csak két kicsi pont a távolban. Aztán már csak egy kicsi pont a távolban, mert ugye Aromo jóval kisebb, mint Ló Szerafin, hamarabb el is tűnt szem elől.

- Alhatunk is egyet, ameddig visszatérnek - vélte Bruckner Szigfrid, s már alkalmas fekvőhely után kutatott a tekintetével, de Vacskamati fölkiáltott.

- Jön már Aromo!

35

Mire ezek befejezték a vitatkozást (és Bruckner Szigfrid a dereka táján járt a reggelinek), majdnem végeztek is a munkával.

- Vigyázat, azonnal dől! - mondták. - Nehogy a reggelimre dőljön - mondta nekik tele

szájjal Bruckner Szigfrid. Emezek meg kiabálni kezdtek Dömdödömnek és

Szörnyeteg Lajosnak. - Ne úgy állj, amúgy húzd, emitt szorítsd, amott lazítsd,

vigyázz jobbra, vigyázz balra, alá, fölé, emeld, engedd, toljad, vonjad, rúgjad, vágjad, kalapálj ad!

Ha csak kiabálnak, az nem lett volna baj, de sajnos oda is rontottak, rángatták, lökdösték, döfölték, ráncigálták Szörnyeteg Lajost meg Dömdödömöt.

Reccsent s dőlt az eukaliptusz. Ugrottak százfelé. De szegény Dömdödöm a nagy

tolongásban nem tudott elugrani. Puff! ráesett a hátára. - Dömdödöm, dömdödöm! - siránkozott fájdalmasan. A többiek rohantak vissza - még Bruckner Szigfrid is

félbehagyta a reggelizést, és odafutott. Segíteni akartak. - A lábánál fogva húzzuk, a kezénél fogva, a fejénél

fogva! - rikoltoztak. - Ugyan már, a fát kell fölemelni! - morgott

Mikkamakka. Nekiveselkedtek. De hiába erőlködtek, meg se moccant. A fa alól meg

egyre halkabban jött a ,,dömdödöm''. - Úgyse bírjuk, úgyse bírjuk! - sápítozott Vacskamati. - Ha ez a finom szellem, akkor edd meg! - nyögte neki

izzadva Bruckner Szigfrid. S szomorúan hozzátette: - Reggelire!

Erre Vacskamati is beállt emelni. De csak nem mozdult a fa.

36

Ekkor egy vékonyka hangot hallottak a hátuk mögül. - Majd én segítek - csilingelte valaki. Mind arra fordították a fejüket. Először nem láttak

semmit. Pedig Ló Szerafin még a szemüvegét is feltette. Persze nem is igen láthatták, mert aki megszólította őket, alig látszott ki a fű közül. Akkora volt, mint a kisujjam. Egy picike zöld lány. Zöld a ruhája, zöld a haja, zöld a szeme, kis zöld sityak a fején. A zöld sityakon egy zöld gyémánt. Mint a mákszem, akkora. De úgy fénylett, hogy végül is emiatt vették észre.

- Aha - mondta Mikkamakka -, egy felcicomázott szöcske.

- Nem szöcske vagyok! - kiáltott az icike-picike lány. - Maminti vagyok.

- Ne zavarj bennünket, Dömdödömöt mentjük! - szólt rá Vacskamati.

Újra nekiveselkedtek a fának. Dömdödöm meg csak jajgatott: - Dömdödöm, dömdödöm! A zöld lány oda akart furakodni hozzá, de Nagy Zoárd

szelíden eltolta onnan. - Ne lábatlankodj itt! - nyögte. Maminti futkosott hát körülöttük. De nem fért a fához.

Hol Ló Szerafin csánkjába, hol Mikkamakka könyökébe, hol Szörnyeteg Lajos hátába, hol Nagy Zoárd ágaiba, hol Bruckner Szigfrid sörényébe, hol Aromo oldalába, hol meg Vacskamati hüvelykujjába ütközött.

- Engedjetek! Engedjetek! - kiáltozta. Mikkamakka feléje fordult. - Azonnal takarodj, hordd el magad, pucolj, lépj olajra,

tűnj el, nem látod, hogy zavarsz?! Nem látod hogy Dömdödömöt mentjük?!

Maminti, a picike zöld lány méregbe gurult. Zöld szeme villámokat szórt.

45

- Nem hazugság - rázta a fejét Ló Szerafin. - Akkor miért pirultál el? Még a füled hegye is piros -

mondta Mikkamakka. - Te se hiszel nekem - nézett rá szomorúan Ló Szerafin.

- Azért pirultam el, mert irtózom a dicsekvéstől. - Akkor meg mit dicsekszel itt! - hadonászott Bruckner

Szigfrid. - Csakhogy nem dicsekszem, az igazat mondom. És bár

az igazat mondom, mégis olyan, mintha dicsekednék. - Elhallgatott. - Ez így elég zűrzavaros... Mikkamakka...

- Értem én, értem - bólogatott Mikkamakka. - Az lesz a legjobb, ha versenyt futsz velük. Az a tiszta dolog.

- Szívesen - kapott a szón Ló Szerafin. - Rajta, már futhatunk is!

- Úgy van, versenyt futunk! - lobogott Bruckner Szigfrid. - Sok beszédnek sok az alja.

El is indultak azonnal a Nagyrét felé. Akkora volt ez a Nagyrét, hogy egyik végéről éppen hogy csak látni lehetett a másikat. Alig-alig. Nem beszélve a másik végéről. Mert onnan meg az egyiket lehetett alig-alig látni. Szóval jókora rét volt. Éppen versenyfutásra való.

- Arról fussunk erre, vagy erről fussunk arra? - kérdezte Bruckner Szigfrid.

- Nekem mindegy - mondta Ló Szerafin. - Még hogy mindegy, neki teljesen mindegy, hogy arról

erre vagy erről arra! Pedig ha erről arra - háborgott Bruckner Szigfrid -, az éppen ellenkezője annak, mint ha arról erre. Éppen ezért...

Mikkamakka félbeszakította a szóáradatot. - Akarsz futni, vagy sem? Persze megint fején találta a szöget. Mert Bruckner

Szigfrid hímezett és hámozott, majd azt mondta: - Egyelőre elég lesz neki egy nálam gyengébb ellenfél

is. Az is ellátja a baját. Mondjuk, Aromo vagy

44

- Na hát akkor gyere, nézd csak meg magad! - kiabált nekivörösödve Aromo, és rángatni kezdték Mikkamakkát a tisztás másik vége felé. Oda is rángatták egykettőre. Már csak azért is, mert magától is ment volna.

Ott állt Ló Szerafin, a kék paripa, egy szarvasbőrdarabbal tisztogatta a szemüvegét. Szelídnek látszott, mint a ma született bárány. Mikkamakka meg a rángatástól zordan így szólt hozzá:

- Miféle nagyképűsködés folyik itt? - Hol? - kérdezte Ló Szerafin, és körülnézett. Hogy

jobban lásson, a szemüvegét is feltette. - Na látod, még tetézi is?! - kiáltotta Aromo. - Ez már

több a soknál. Hát nem te nagyképűsködtél itt az előbb?! - Én? - nyitotta tágra a szemét Ló Szerafin. - Ne

haragudjatok, nem tudom, miről beszéltek. - Majd én emlékeztetlek! - rikácsolt Bruckner Szigfrid.

- Azt mondtad, mindenkinél gyorsabban tudsz futni. - Az igaz, azt mondtam - bólintott Ló Szerafin. Mikkamakka csak ámult-bámult, nem akart hinni a

fülének. Ilyeneket állít ez a szerény, kedves Ló Szerafin. Hiszen sohasem volt nagyképű. Már éppen szóra nyitotta a száját, de Vacskamati közbevágott.

- A gazellánál is gyorsabban, mi? - Igen - bólintott Ló Szerafin, és elpirult. - És a gepárdot is lepipálod, mi? - szájaskodott

Bruckner Szigfrid. - A gepárdot is - mondta Ló Szerafin, és még jobban

elpirult. - És talán - kérdezte drámai hangon Aromo a

fékezhetetlen agyvelejű nyúl -, és talán engemet is? - Ne haragudj, Aromo - mondta ekkor szégyenlősen Ló

Szerafin -, tégedet is. Már a füle hegye is piroslott, annyira szégyellte magát. - Hazugság - mondta Aromo.

37

- Ostobák! - mondta. A ruhája ujjából elővett egy zöld varázspálcát. Akkorkát, mint egy negyed fogpiszkáló. Suhintott vele. Mind sóbálvánnyá váltak. Csak a szemük forgott

ijedten. Maminti odasétált köztük a fához. Csak úgy fél kézzel

megemelte. - Mássz ki! - mondta. Dömdödöm kimászott, megkönnyebbülten tapogatta a

hátát. - Dömdödöm - mondta. Azt jelentette, hogy köszönöm. Aztán még egyszer

mondta, hogy dömdödöm. Ez meg azt jelentette: ,,Ha lehet, ezeket változtasd vissza.''

Maminti megint suhintott a zöld varázsvesszővel. Visszaváltoztak. Hálálkodtak. Csak Bruckner Szigfrid morgott:

- Remélem, a reggelimet nem változtattad sóbálvánnyá! A többiek nevették. Mamintit, a kicsi zöld tündért Ló Szerafin kék hátára

ültették, úgy vitték haza diadallal. Máig is ott lakik köztük.

38

Szörnyeteg Lajos jaj de álmos Nicsak! Mi történt szegény Szörnyeteg Lajossal? Már

egy jó félórája csak ténfereg, kódorog, szédeleg, lődörög itt a tisztáson. Meg támolyog

Oda is ment hozzá Dömdödöm - akiről mindenki tudja, csak annyit tud mondani: dömdödöm -, és megkérdezte:

- Dömdödöm? - Jaj, kedves Dömdödöm - panaszolkodott neki

Szörnyeteg Lajos -, nagyon, de nagyon gyötör az álmosság. Le akar teperni, le akar ütni a lábamról, gyúr, gyömöszöl. Au! - nagyot ásított.

- Döm, dödöm, döm - magyarázta élénken Dömdödöm és már mutatta is.

Mi sem egyszerűbb ennél! Ha az ember álmos, bukfencezni kezd. Hét bukfenctől már majdnem virgonc, tizennyolctól már szétveti az éberség. Huszonkilenc bukfenctől még az álomkór is elmúlik.

- Rettentően köszönöm - suttogta két ásítás között Szörnyeteg Lajos. - Nagyon de nagyon.

És zimzum-zumzim, bukfencezett huszonkilencet. Azaz csak az első tíz bukfenc volt zimzum-zumzim. A

második tíz már csak olyanforma, hogy ziim-zuum, lassabbacska, csendesebbke, kurtábbacska. Az utolsó kilenc meg, ajaj, csak ilyen, hogy zikk, jajdenehezenkelekföl, zökk, talánfölsekelek, potty... Akkorát ásított Szörnyeteg Lajos, hogy szél kerekedett tőle.

- Ne haragudj, Dömdödöm - motyogta -, de ettől a huszonkilenc bukfenctől huszonkilencszer álmosabb lettem.

43

Ló Szerafin legyőzi önmagát ,,Ha egyszer tíz percig csend lenne itten, az lenne ám a

szép'' - gondolta Mikkamakka, és lehunyta a szemét. A fülét is lehunyta volna, de tudvalevő, hogy a fülét senki sem tudja behunyni. Még Mikkamakka se. Esetleg befoghatta volna, de minek? Mert éppen őfeléje közeledett a lárma, a hejehuja, a hipszihopsza. Vacskamati, Aromo és Bruckner Szigfrid hejehujázott és hipszihopszázott. Érteni ugyan semmit sem lehetett a kajdácsolásból, de hogy ezek valamin igen felháborodtak, az már egyszer biztos.

Ott is voltak már Mikkamakka előtt. - Hencegős! - ordította Vacskamati. - Nagyképű! - kiáltozta Aromo. Bruckner Szigfrid egyenesen így bődült el: - Nagypofájú! - Kicsoda? - kérdezte Mikkamakka. - Ló Szerafin! - bömbölték kórusban. - Nem hiszem - mondta Mikkamakka. Ezek hárman annyira meglepődtek, hogy tátva maradt a

szájuk. Még az ordibálást is abbahagyták. - Még hogy nem hiszed - szólalt meg végre

szemrehányó hangon Vacskamati -, amikor hárman mondjuk neked?

- Először is nem mondjátok, hanem ordítjátok, harsogjátok, bömbölitek. Másodszor pedig, nem természete.

- Kinek? - Ló Szerafinnak. - Micsoda? - A nagyképűség.

42

- Én most adok neked két fenyőtűt, ezekkel feltámasztod a szemhéjadat, hogy be ne csukódjon a szemed. És közben mondogatod: azért sem alszom el, azért sem alszom el...

Szörnyeteg Lajos alig tudott bólintani az álmosságtól. - Jó - mondta, és ebben a pillanatban kilépett a tisztásra

Mikkamakka. - Mi ez a nagy ramazuri? - kérdezte. - Képzeld, Mikkamakka - újságolta Vacskamati -,

Szörnyeteg Lajost gyötri az álmosság. Már mindenfélét kitaláltunk álmosság ellen. Bukfencezett, forró-hidegben fürdött, majdnem kutyabengét evett, koplalt, fát vágott, most meg majd mondókát mond...

- Dehogy mond, dehogy - mosolygott Mikkamakka. - De mit csináljak - siránkozott Szörnyeteg Lajos -,

amikor úgy szenvedek az álmosságtól?! - Hát aludj - mondta Mikkamakka -, feküdj le és aludj! Valamennyiük szája tátva maradt. - Jé, hogy erre nem gondoltam - suttogta elámulva

Szörnyeteg Lajos, s azon nyomban le is feküdt, azon nyomban el is aludt, hirki-horki-horkolászott.

A többiek meg lábujjhegyen, csöndeskén, óvatosan. Nagyon büszkék voltak. Megmentették Szörnyeteg

Lajost. Lám, nem gyötri már az álmosság szegényt.

39

Nekiállt volna újra ténferegni, lődörögni, szédelegni, támolyogni, de szerencsére arra jött éppen Vacskamati.

- Ó, álmosság ellen ezer módot tudok - hadarta, és nagyon igyekezett, hogy abból az ezerből legalább egy eszébe jusson. - A legeslegjobb a hideg-forró módszer - jelentette ki boldogan.

- Igen - bólogatott Szörnyeteg Lajos -, hideg-forró... Bár - tette hozzá kis gondolkozás után - nem egészen értem. Hideg-forró? Mi az?

- Ugyanaz, mint a forró-hideg - mondta Vacskamati. - Na, gyere csak a zuhany alá. A módszer lényege az, hogy hol forró, hol hideg vizet engedünk rád gyors egymásutánban.

- És aztán? - érdeklődött Szörnyeteg Lajos. - Aztán meg hol hideget, hol forrót. - De én az álmosságomat kérdezem. - Az, mint a pinty, úgy elmúlik - mondta Vacskamati,

és már tuszkolta is Lajost a zuhany alá. Zitty! hideg, zutty! forró, aztán zitty! forró, zutty! hideg. - Jaj de hideg! - ordított Szörnyeteg Lajos. Aztán meg:

- Jaj de forró! - de egyre halkult a hangja, már-már alig volt sóhajnyi, ilyesféleképpen, hogy: jahaj dehe fohorohohohó, holott már réges-rég a hihideheg folyt rá.

Még szerencse, hogy a nagy locsikolásra odajött Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl.

- Nicsak, ez meg elalszik a zuhany alatt - mondta. mire Vacskamati vasvillaszemeket meresztett rá.

- Éppen erről van szó - mondta szemrehányóan. - Az álmossága ellen küzdünk.

- Zuhannyal, hehehe! - hahotázott Aromo. - Igenis - toppantott Vacskamati -, hideg-forró

módszerrel. - Halottnak a csók - legyintett nagyképűen Aromo. - Na,

gyere ki onnan!

40

Kiráncigálta Szörnyeteg Lajost a zuhany alól, adott neki két szelíd kis pofont, hogy magához térjen.

- Szó sem fér hozzá - mondta neki -, hogy itt csak egyetlen dolog segít. A kutyabengekéreg. Rágicsáljál kutyabengekérget, és egyszeriben elmúlik az álmosságod.

Ezt az utolsó mondatot már hallotta Ló Szerafin, a kék paripa, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa meg Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán is. Merthogy a nagy zajongásra előkászálódtak a hűvösből.

- Még hogy kutyabengekérget álmosság ellen! - szólt közbe rögtön méltatlankodva Ló Szerafin. - Tudod te, Aromo, hogy mire való a kutyabengekéreg?

- Hogyne tudnám - mondta hetykén Aromo -, mire való lenne?! Hashajtó.

- És te hashajtóval akarod elmulasztani az álmosságát?! - háborogtak a többiek.

- Persze - mondta Aromo -, amíg megy a hasa, úgysem tud elaludni. Világos, nem?

A többiek topogtak; dobogtak, hurrogtak. - Tartsanak ébren téged hashajtóval! - mondta neki

Vacskamati. - Ki tud valami jó módszert? - Ki tudna? - mosolygott fölényesen Bruckner Szigfrid.

- Hát ki itt az ész, az agy, a főzseni? Ló Szerafin gyanakodva nézte az oroszlánt. - Fogadjunk, magadra gondolsz. - A fogadást megnyerted. Magamra. - Szörnyeteg

Lajoshoz fordult. - Egyféleképpen múlik el az álmosságod - mondta neki -, koplalnod kell.

- Ez az - mondták a többiek -, persze, mégiscsak van esze ennek a Bruckner Szigfridnek. A koplalás az biztosan jó álmosság ellen. Koplalnod kell! - kiáltották kórusban.

- Mikor? - kérdezte Szörnyeteg Lajos. - Hogyhogy mikor? Most azonnal.

41

- Már egy órája koplalok, és egyáltalán nem használ - kesergett Szörnyeteg Lajos.

Egy órája ugyanis megevett egy sült kappant, két rittyentett hőzönbőzönt, három nyárson pirított úritököt, négy almás pitét, öt bőralmát, hat ringlit és hét habos tortát.

- Ilyen körülmények között elég könnyű a koplalás - vélte Ló Szerafin. És gondoljuk meg, igaza is volt. Egy jó kiadós ebéd után szívesen koplal az ember - uzsonnáig.

Így hát kútba esett a koplalás is. - A munka, az segítene - mondta ekkor Ló Szerafin. A kérdő tekintetekre már magyarázta is. - Mondjuk, ha fát vágna. Emelné a fejszét, lecsapna,

megint emelné, megint lecsapna. Az álmosság meg, sitty-sutty, már ott se lenne. Igaz?

- Ez az! Legalább összevágja télire a tüzelőt - helyeseltek mind. Szörnyeteg Lajos meg nekilátott fát vágni. Na, mondhatom, szép favágás volt!

- Már emeli a fejszét - közvetítette Aromo, majd rettentő hosszasan elmesélte, hogy úszta át annak idején a Dunát. Mire odaért, hogy ,,és akkor én kimásztam a túlsó parton'', Szörnyeteg Lajos már teljesen fölemelte a fejszét.

- Most lecsap - közvetítette Aromo, majd ugyanolyan körülményesen elmesélte, hogy annak idején hogyan úszta vissza a Dunát. Mire odaért, hogy ,,és akkor kimásztam az innenső parton'', Szörnyeteg Lajos lecsapott a fejszével. Jaj de lassan csapott le, jaj de erőtlenül, jaj de gyengén, alig-alig.

- Rögtön elalszik - riadt meg Vacskamati. Odarohantak hozzá. - Hé, Lajos, hé! - kiabálták neki. Majd Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa így szólt:

64

- Tudom - mondta a virág. - Aztán meg agyonöntözött. - Tudom - mondta a virág. - Agyonkapált. - Tudom - mondta a virág. - Sápadt lettél. - Tudom - mondta a virág. - Csenevész lettél. - Tudom - mondta a virág. - Akkor még miért maradnál nála!? - mordult rá

Bruckner Szigfrid. - Azért, mert szeretem - mondta a virág. - Miért szereted? - háborgott Aromo. - Csak - mondta a virág. Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig

látott az örömtől. - Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled

ezután - mondta a virágnak. A virág meg azt mondta: - Hiszi a piszi. És olyan boldog volt, amilyen még soha.

49

- Hahaha - nevetett Mikkamakka -, első Ló Szerafin, második Vacskamati!

Ló Szerafin most már lihegett egy kicsit. - Nem is tudtam, hogy te ilyen gyors vagy - lihegte

elismerően Vacskamatinak. Vacskamatit ette a méreg. - Csak pár lépés hiányzott - mormogta. Mikkamakka meg nevetett, nevetett. - Aha - kapott a homlokához Aromo -, én meg még azt

hittem, Vacskamati gyorsabb nálam. - Miért, talán nem gyorsabb? Te egy héttel Ló Szerafin

után értél a célba, őt meg alig tudta legyőzni - mordult rá Bruckner Szigfrid.

- És a gallyak?! - dühödött meg Aromo. Bruckner Szigfrid csuklott egyet. - Miféle gallyak? Vacskamati is csuklott egyet. - Láttad ezt, Mikkamakka - ordította Aromo -, láttad? - Láttam hát - nevetett Mikkamakka. - Azt nevetem,

hogy még így sem sikerült. Ló Szerafin ebből az egészből nem értett semmit. - Mi az? Mi történt? - kérdezte. Aromo odaugrott hozzá. - Számold csak meg a gallyakat! Hány tiszafagallyat

látsz? - Egy, kettő, három - számolt Ló Szerafin. - És a

negyedik? - Ez az! Éppen ez az! - kiabált Aromo. - Hol a negyedik? Mikkamakka csak mosolygott. Földerült Ló Szerafin képe is. - Ja, most már értem. Nevetett, ahogy a torkán kifért. Bruckner Szigfrid meg Vacskamati nagyon sunyított. Kiderült a csalás.

50

Mikkamakka már azt is jól látta különben, amikor Vacskamati az Aromo hozta zöld gallyat a blúza alá rejtette. Azt is jól látta, amikor Vacskamati verseny közben, tisztes távolra tőlük egyszer csak lefeküdt a fűbe, kicsit várt, előkotorta a zöld gallyat, és elindult visszafelé. Arra persze nem gondolt, hogy Ló Szerafint így sem tudja legyőzni. Mert elfelejtette, hogy Ló Szerafin csodaló. Azaz lócsoda. Vagy mi a szösz!

- Nincs más hátra - mondta ekkor Mikkamakka -, vagy elismeritek; hogy Ló Szerafin nem nagyképűsködött a mese elején, csak az igazat mondta...

- Vagy? - kérdezte Bruckner Szigfrid. - Vagy te versenyt futsz vele, és legyőzöd. - Én? Én fussak versenyt egy közönséges kék

csodalóval? Aki ráadásul szemüveges is. Vagyis rokkant. Azt már nem, annyira nem alacsonyítom le magam.

- Akkor pedig neki van igaza - próbálta lezárni a vitát Mikkamakka.

- Már pedig nincs - toppantott Bruckner Szigfrid. - Akkor fuss vele versenyt - mordult rá Aromo. - Igaz is - mondta Vacskamati -, mutasd meg neki,

Szigfrid! Fuss! Bruckner Szigfrid a lábához kapott. - Jaj - mondta -, éppen most fussak vele versenyt,

amikor a lábamban a csúz megtámadta a köszvényemet? Azaz hogy fordítva: a köszvény a csúzomat. Jaj! - Sántikált. - Különben majd ha tíz évvel fiatalabb leszek, akkor majd megmutatom neked, te szélvészló.

- Azt még megvárjuk - nevetett Mikkamakka, és elindultak vissza a tisztás felé.

Félúton járhattak, amikor Bruckner Szigfridnek felcsillant a szeme. Még a csúzos köszvényéről is megfeledkezett.

63

reggelig, kapálta naphosszat, csak úgy sercegett szegény virág gyökere.

És két nap múlva azt mondta: - Öntöztelek, kapáltalak, két napja csak veled

foglalkozom, mégis kornyadsz, mégis hervadsz! Mi lesz már! Tessék sárgállani, tessék zöldelleni, tessék lilállani, tessék kékelleni!

Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.

- Mit képzelsz - mondta Ló Szerafin -, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!

- Zöldelleni! - Sárgállani! - Lilállani! - ékelleni! - Dömdödöm! - Úgy határoztunk - mondta Bruckner Szigfrid -, hogy

elvesszük tőled a virágot. - Jaj ne! - esett kétségbe Vacskamati. - De igenis elvesszük! - Dömdödöm - mondta ekkor Dömdödöm. Csodálkozva néztek rá. - Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is? - Döm. Megkérdezték hát a virágot. - Akarsz Vacskamatinál maradni? A virágnak szép virághangja volt. - Igen - mondta. - De hiszen nem öntözött! - Tudom - mondta a virág. - De hiszen nem kapálgatott! - Tudom - mondta a virág. - De hiszen rád se nézett!

62

Láttátok volna Vacskamatit! Irult-pirult, sápadozott, táncolt, ugrált, sikongatott, simogatta, dédelgette, becézgette, lehelgette a virágját. Igen boldog volt.

Hát így zajlott le az a születésnap. Aztán elmúlt. Sok kedd elmúlt. De egyik sem volt

Vacskamati születésnapja. A virág meg! Uramfia! Szegény, szegény Vacskamati

virágja! Azt hiszitek, törődött vele? Nem törődött. Azt hiszitek, öntözte? Nem öntözte. Azt hiszitek, kapálgatta? Nem kapálgatta. Azt hiszitek, rá is nézett? Nem nézett rá.

A virágnak odalett zöldje, sárgája, lilája, kékje, kornyadozott, fonnyadozott.

Egészen addig, amíg egyszer csak nagy mérgesen azt nem mondta Dömdödöm, hogy ,,dömdödöm''.

- Hallottátok? - mondta Ló Szerafin. - Dömdödöm azt mondta, hogy dömdödöm.

Hogyne hallották volna! - Bizony nem gondozza a virágját. - Bizony nem öntözi. - Bizony rá se néz. - Bizony hervadozik szegény virág. - Bizony kornyadozik. Így beszélt Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner

Szigfrid, Dömdödöm és Szörnyeteg Lajos. - Jaj, elfelejtettem - sápítozott Vacskamati. - Pedig az

én virágom, Vacskamati virágja. Mindig tudtam. Ne haragudjatok.

- Hát akkor gondozd! - Hát akkor öntözd! - Hát akkor törődj vele! A virág hervadt volt, fonnyadt volt, de biztosan nagyon

dörömbölt akkor a szíve. Dörömbölt boldogan. Vacskamati meg nekiesett, öntözte reggeltől estig, estétől

51

- Az ám! - rikoltotta - Ló Szerafinnak nem egy nyúllal meg Vacskamatival kell versenyt futnia. Nem is egy öreg oroszlánnal. Körülállták.

- Hanem? - Lóval - emelte fel az ujját Bruckner Szigfrid. - Úgy

igazságos lenne. - De amikor itt nincs más ló csak ő - akadékoskodott

Aromo. Bruckner Szigfrid ezen elgondolkodott. - Megvan - mondta kis szünet után. - Akkor fusson

versenyt önmagával. - Önmagammal? - ámuldozott Ló Szerafin. - Igen - ragyogott Bruckner Szigfrid -, akkor elhiszem,

hogy te vagy a leggyorsabb. Győzd le önmagad! Ámulva nézték, csak Mikkamakka mosolygott.

- Na menjünk csak, menjünk - terelgette őket hazafelé: - Amit kérsz, azt már rég megtette Ló Szerafin. Legyőzte önmagát.

- Mikor? - tiltakozott Bruckner Szigfrid. - Amikor nem adott neked egy nyaklevest - nevetett

Mikkamakka.

52

A bárányfelhő-bodorító Ez a mese két csavargókülsejű egyénről szól. Meg

mindazokról, akik szerepelnek benne. Nevezetesen Gepárd Géza alőrmesterről, Medve Medárd főőrmesterről, Vadkan Valdemárról és Szirénfalvi Szürkevarjú Szerénáról. De azért persze legfőképpen a két csavargókülsejű egyénről, aki a mese kezdetén éppen a Négyszögletű Kerek Erdő felé ballagott, nagy fittyekkel. Vagy kis fittyekkel. Nem tudom, mert a kisebbik csavargókülsejű elég gyakran mirgett-morgott. Ha gyorsan mentek, ekképpen:

- Mit rohansz, nem szalad el az erdő! Ha erre a nagyobbik lassított, ekképpen: - Hogy lehet így cammogni! Sose érünk az erdőbe! Most már nem is lehet kétséges, hogy a nagyobbik

csavargókülsejű Mikkamakka volt, a kisebbik pedig Vacskamati. Őket vette észre a Négyszögletű Kerek Erdő két rendfenntartó közege egy tisztásról.

- Aha - kiáltott Gepárd Géza alőrmester -, két csavargókülsejű!

- Isten hozta őket! - mondta örömmel Medve Medárd, aztán eszébe jutott, hogy ő a főőrmester, és igen szigorú ábrázattal hozzátette: - Irgumburgum-teremtette-szedtevette! - Gepárd Géza alőrmester majd elájult a meghatottságtól.

Te jó ég, ha egyszer majd ő is megtanul ilyen szépen beszélni!

- Eléjük vágunk a riadóautóval! - rikkantotta. Medve Medárd bólintott. A riadóautó egy tölgyfa alatt szundikált. A riadóautó

ugyanis maga Vadkan Valdemár volt. Ez ügyben be is

61

- Mit akkor? - Ma április tizenötödike van! - És akkor mi van? - Hát a születésnapom! - Jé, majd elfelejtettem! - ugrott fel Mikkamakka, és

felragyogott az arca. - Isten éltessen! Kiszaladt a tisztás közepére. - Fiúk - kiabálta -, Vacskamatinak születésnapja van! Elő is sereglettek mind. Ló Szerafin, Nagy Zoárd,

Bruckner Szigfrid, Aromo, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Ott sürögtek-forogtak Vacskamati körül.

- Isten éltessen, Isten éltessen! - kiabálták. Bruckner Szigfrid hirtelen elhallgatott. De olyan feltűnően, hogy a többiekbe is belefulladt a szusz.

- Mi történt? - kérdezte Nagy Zoárd. - Csak... csak... elég furcsa - mondta Bruckner Szigfrid,

és Vacskamatihoz fordult. - Már tizenöt éve ismerlek, és eddig egyszer sem volt születésnapod.

- De ma kedd van - mondta Vacskamati. - Az mindjárt más! - kiáltott Bruckner Szigfrid. A

többiek meg suspitoltak. Összedugták a fejüket, sutyuru-mutyuru. Vacskamati meg úgy tett, mintha nem tudná miről van szó. Pedig hozzá is elhallatszott, ahogy Dömdödöm azt mondja: ,,Dömdödöm.'' Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta, adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek tizenöt év óta ez a kedd az első születésnapja.

El is futottak mindjárt. Vissza is jöttek mindjárt. Na, és a kezükben, na lám, a kezükben, odanézz, a kezükben egy cserép virág! Lila is volt, zöld is volt, sárga is volt, kék is volt, csuda egy virág volt.

Úgy hívták: Vacskamati virágja.

60

- Jó, jó, ezt tisztáztuk - komorodott el Vacskamati -, de mikor?

- Hogyhogy mikor? - tárta szét a kezét Mikkamakka. - Nekem például december elsején.

- Neked - mondta fitymálva Vacskamati -, neked! De nekem mikor van?

- Honnan tudnám azt én? Neked kéne tudni. - De nem tudom - mondta szomorúan Vacskamati. Mikkamakka vakarta a feje búbját. - Ajaj - mondta. - Azazhogy mégsincs születésnapom - keseredett el

Vacskamati. - De ha egyszer van! - mérgelődött Mikkamakka. Vacskamati nem tágított. - Mikor? - Például ma - mondta sarokba szorítva Mikkamakka. Vacskamati felvidult. - Kedden? Mikkamakka bólintott. Nagy kő esett le a szívéről. - Tehát minden kedden - virult Vacskamati. - Azt már nem. Milyen kedd van ma? - Április tizenötödike, kedd. - Na, akkor ez az - emelte fel az ujját Mikkamakka -,

április tizenötödikén születtél. - Nem lehetne inkább kedd? - Hogyhogy kedd? Hiszen kedd van. - Hogy minden kedden születésnapom legyen. - Még mit nem! Csak minden április tizenötödikén.

Egy évben mindenkinek csak egyszer lehet születésnapja. - Kár - mondta Vacskamati. Mikkamakka mélyen elgondolkozott. - Tényleg kár - mondta aztán, és újra gondolataiba

mélyedt. - De hiszen akkor... - kiáltott Vacskamati.

53

festették kékre, s az oldalára egy fehér csíkot pingáltak. Ahogy egy riadóautóhoz illik. Azaz egy riadóvadkanhoz.

- Ébredj! - böködte őt Gepárd Géza alőrmester. - Csavargókülsejűek!

Vadkan Valdemár nagy nyugalommal a másik oldalára fordult. Tudta, hogy nem lehet ez valami sürgős ügy, mert akkor Gepárd Géza a saját lábán közlekedne, és nem a riadóautót helyettesítő Vadkan Valdemáron, azaz őrajta, már csak azért is, mert Gepárd Géza legalább ötször olyan gyorsan tud futni, mint ő. Mármint Vadkan Valdemár.

- Jó, jó - mormogta -, csak feltöltöm az akkumulátoromat.

Ezzel megevett négy makkot, két borbolyagyökeret, három szilfahajtást és tévedésből egy folyami kavicsot.

- Az utóbbi időben kissé kemények a csigabigák - mondta mélabúsan.

Ebben a pillanatban ért oda melléjük Mikkamakka és Vacskamati.

- Jó napot, jó napot! - mondták. - Ez a Négyszögtű Kerek Erdő?

- Isten hozott benneteket! - köszönt vissza Medve Medárd főőrmester. - Ez. És menjetek nyugodtan, mert mindjárt letartóztatunk benneteket. Csak rendbehozzuk a riadóautót.

- Ne ijedjetek meg, esetleg szirénát is használunk tette hozzá Gepárd Géza.

- Sok szerencsét hozzá! - mondta Mikkamakka. - És fityfiritty - toldotta meg Vacskamati, hogy ő is

mondjon valamit. Mert őneki mindig kell valamit mondania. Okvetlenül.

Ezzel mentek tovább.

54

Vadkan Valdemár végre feltöltötte az akkumulátorát, igaz, közben megette Gepárd Géza sapkáját is. Az alőrmester sivalkodott, Medve Medárd megnyugtatta:

- Sapka nélkül is gyönyörű vagy. Kerítsd elő a szirénát! A szirénát elég nehéz volt előkeríteni, mert éppen

napozott egy ághegyen. Mármint Szirénfalvi Szürkevarjú Szeréna. Ő volt ugyanis a sziréna.

- Szirénázzatok magatok! - mondta dühösen. - Éppen most, amikor végre kisütött a nap!

- Ne vitatkozz! - mondta hivatalos hangon Gepárd Géza.

De Szirénfalvi Szürkevarjú Szeréna vitatkozott: - Kérjétek meg Rigó Rezsőt, ő majd szirénázik nektek. - Nem elég félelmetes - torkollta le az alőrmester. Végre elkészültek. Szürkevarjú Szeréna Vadkan

Valdemár fejére ült, a hátára meg Medve Medárd és Gepárd Géza.

- Négyes sebesség! - rikkantott az alőrmester. - Akkor recsegni fog a sebességváltóm. Előbb egyesbe

tegyél - mondta Valdemár, és meg se mozdult. - Na jó, akkor egyes - egyezett bele Gepárd Géza.

Kocogni kezdtek. Szürkevarjú Szeréna rikácsolt. - Elég gyengén adod elő - mondta neki Gepárd Géza -,

úgy szólsz, mint egy repedt fazék. A varjú megsértődött, már lebbentette is a szárnyát, hogy elröpüljön, de Medve Medárd közbeszólt:

- Nagyon jól csinálod. Istenien. Még Bölömbika Balambéron és Szélkiáltó Szidónián is túlteszel.

Erre a varjú maradt, és szirénázott tovább. Vadkan Valdemár ekkor már négyes sebességgel haladt,

ami annyit jelent, hogy négyszer annyira lihegett, mint egyes sebességben. A gyorsasága mit sem növekedett.

59

Vacskamati virágja Ott állt Vacskamati Mikkamakka előtt. Kicsit sírósan,

kicsit nevetősen - egyszóval úgy, ahogy szokott. - Mikkamakka, ugye te mindent tudsz? - kérdezte

reménykedve. Mikkamakka elég komor képet vágott. - Egyszer beszéltünk már erről - mondta mogorván. - Na ugye! - mondta boldogan Vacskamati. - Mit na ugye! - mérgelődött Mikkamakka. - Akkor

megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.

- Ez az, ez az, emlékszem - kiáltott Vacskamati. - Emlékezni azt tudtok - morogta Mikkamakka. -

Azazhogy csak emlékezni tudtok. Vacskamati izgett-mozgott. - Nem értem pontosan mit mondtál - mondta. - Nem baj - legyintett Mikkamakka -, nem azért

mondtam. Vacskamati kicsit félénken azt kérdezte: - Ugye, meghallgatsz? Mikkamakka ábrázata azt mondta: meg hát. - Egy kérdésem lenne - folytatta Vacskamati. Mikkamakka ábrázata azt mondta: elő vele. - Ugye nekem van születésnapom? - rukkolt elő a nagy

kérdéssel Vacskamati. Mikkamakka ábrázata azt mondta: de még mennyire. - Tudtam, tudtam! - örült Vacskamati. - Hát mégis igaz. - Születésnapja mindenkinek van - jelentette ki

Mikkamakka.

58

Ezek után nagy békességben együtt ebédeltek valamennyien. Vadkan Valdemár foga alatt nagyon ropogott valami.

- Már megint kavicsot eszel csigabiga helyett - vihogott kárörvendően Gepárd Géza alőrmester.

- Haha - vigyorgott Valdemár -, a kitüntetéseidet eszem!

55

- Egy kis fogyókúra jót tenne nektek - nyögte. - Azazhogy nekem tenne jót. Mondtam, hogy ne egyetek folyton. A legutóbbi út óta legalább öt kilót híztatok.

- Én aztán nem - méltatlankodott Gepárd Géza -, én szilfid vagyok.

- Nem szilfid vagy, gepárd vagy, mikor tanulod már meg! - mérgelődött Medve Medárd. - S csak nem azt akarod mondani, hogy én híztam öt kilót?!

- Á, dehogy - ijedt meg az alőrmester -, dehogy, biztos Szürkevarjú Szeréna hízott öt kilót.

Szeréna torkán akadt a szirénázás. - Ééén? Öt kilót! Amikor összevissza fél kiló vagyok! - Érdekes - mondta elgondolkodva Medve Medárd -,

akkor hány kiló lehettél, amikor öt kilóval kevesebb voltál?

- Akkor hét nem létező varjú voltam - vihogott Szeréna. - Ezt nem értem - morgott Medve Medárd. - Én is csak félig értem. Azaz félig nem értem -

bizonytalankodott Gepárd Géza. - Ha tovább folytatjátok, szándékosan defektet kapok -

lihegte Vadkan Valdemár. - Világéletemben utáltam a számtant. És különben is fáradt vagyok.

- Na jó - mondta Medve Medárd -, akkor viszlek egy kicsit.

Vállára kapta a riadóautót szirénástul, gepárdostul. Csak akkor ültek vissza Vadkan Valdemárra, amikor végre meglátták Mikkamakkát és Vacskamatit. Szeréna szirénázott, ahogy a torkán kifért.

- Mi az, félrenyeltél? - kérdezte tőle Vacskamati. - Őrült, nem látod, hogy sziréna vagyok? - Nem vitatkozunk - mondta Gepárd Géza szigorúan,

miközben fürgén lepattant a riadóautóról. Le vagytok tartóztatva.

56

- Foglyokat nem szállítok - mondta gyanakodva Vadkan Valdemár.

- A gépkocsi nem beszél! - utasította rendre Gepárd Géza.

- Mi az, hogy le vagyunk tartóztatva? - kérdezte Vacskamati.

- Hát az, kérlek alássan, azt jelenti - mormogta Medve Medárd, miközben lekászálódott Valdemárról (a riadóautó megkönnyebbülten felsóhajtott) -, azt jelenti, hogy... izé... szóval, hogy le vagytok tartóztatva.

- Nagyszerű - örült Vacskamati -, még sohasem voltam letartóztatva!

- Csend! - szólt rá Gepárd Géza. - S ha szabadna tudnom, miért vagyunk letartóztatva? -

érdeklődött Mikkamakka. - Mert csavargókülsejűek vagytok - mondta fölényesen

Gepárd Géza alőrmester. - Hát hogyne lennénk csavargókülsejűek - mosolygott

Mikkamakka -, amikor tényleg csavargunk! - Ajaj - nyögött fel Medve Medárd -, ez nagyot

változtat a tényálláson! Tényleg csavarognak. - Csak ő csavarog - kiabált Vacskamati -, én nem! - Csend! - mondta neki Gepárd Géza, és Medve

Medárdhoz fordult. - Munkakerülés - súgta neki. - Aha, igazad van - csapott a homlokára Medve Medárd.

- Munkakerülők vagytok. - Csak ő - kiabált megint Vacskamati -, én rengeteget

dolgoztam! - Csend! - mondta neki Gepárd Géza. Medve Medárd

megköszörülte a torkát. - Szóval akkor munkakerülésért... - De hát hogy képzeled - szakította félbe Mikkamakka -,

tudod, mennyit dolgoztam én?

57

- Hát akkor halljam: mit dolgoztál? - szegezte neki a kérdést Medve Medárd.

- Nézz csak az égre! - mondta Mikkamakka. - Nézek - szegte hátra a nyakát Medve Medárd. A

többiek is az eget nézték. - Mit látsz? - Bárányfelhőket. - Milyenek? - Bodrosak. - Na látod! - Mi az, hogy ,,na látod''? - Mit gondolsz, mitől bodrosak. - Mitől? Tényleg, mitől? - álmélkodott Medve Medárd. - Hát mert kibodorítottam őket - csapott a mellére

Mikkamakka. - Mivelhogy én vagyok a bárányfelhő-bodorító.

- Ó - mondták mindannyian -, gyönyörűséges! - Engem is kibodoríthatnál - sóhajtott Szirénfalvi

Szürkevarjú Szeréna. - Akkor csak ezt visszük el - mutatott Gepárd Géza

Vacskamatira. - Mert ez nem dolgozott semmit. - Dehogynem - siránkozott Vacskamati -,

Mikkamakkának segítettem. - Tényleg segített? - kérdezte Medve Medárd.

Mikkamakka felelet helyett az égre mutatott. - Nézzétek csak! Ott úszott egy bárányfelhő. Olyan kócos, hogy még! - Na, azt ő csinálta. - Miért engedsz neki belekontárkodni? - kérdezte

tisztelettel Medve Medárd. - De hiszen az a legszebb - mosolygott Mikkamakka -,

az a kócos. Egymásra nevettek Vacskamatival.

80

- Akkor gyorsan csináljál egy újabb krakszot és krikszet, és mondd, hogy tűnjön el a fogamról a lyuk! Hogy erre nem jöttem rá előbb! Gyerünk Maminti! Meg se kottyan ez a kicsiség egy tündérnek!

Odament Mamintihoz, és felhúzta az ínyét. Maminti azonban szomorúan csóválta a fejét.

- Sajnos, Szigfrid, nem megy. - Mi az, hogy nem megy?! - Mert ide tudok varázsolni egy csengőt, egy lexikont,

vagy ha nagyon akarod, egy traktort is, de fogtömést varázsolni, azt aztán nem tudok.

- Akkor te nem is vagy igazi tündér - háborgott Bruckner Szigfrid.

- Dömdö, dömdö! - szólt rá hangosan Bruckner Szigfridre Dömdödöm, és mindannyian bólogattak, mert hiszen Maminti egy varázspálca-suhintással megmentette egyszer Dömdödöm életét, hogyne volna akkor tündér!

- Mi az, hogy nem tündér - szólt közbe Nagy Zoárd -, ha akarna, mirniksz-dirniksz, szamárrá változtatna téged.

- Tényleg szamárrá tudnál változtatni? - kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.

- Tényleg, de akkor egy lyukas fogú oroszlán helyett egy lyukas fogú szamár lennél. A lyuk, az maradna.

- Akkor, sajnos, az egésznek semmi értelme - szomorkodott Bruckner Szigfrid. - Inkább vagyok lyukas fogú oroszlán, mint lyukas fogú szamár.

- Pedig a te esetedben ez tökéletesen mindegy - mondta Aromo.

- De hát nem lehet egyszerre szamár is, meg oroszlán is - sírt fel kétségbeesetten Szörnyeteg Lajos.

- Te, a beletörött agyvelőddel, ne szólj közbe! - oktatta Aromo.

- Gúnyolódni a szerencsétlen betegekkel azt igen, ahhoz értetek, de meggyógyítani... jaj, már látom, hogy

65

Vacskamati, a nagy, egyetemes, világméretű csaló Vacskamati igencsak működött - Úgy fogtok tisztelni, mint a sicc - mondta működés

közben. És zörgött-börgött az üvegekkel, pancsikált a gyanús

lében, labdázgatott a ványadt barackokkal. Na persze Aromo azonnal elhúzta a száját. - Ha egy macskaféle azt mondja, hogy sicc, annak jó

vége nem lehet - mormogta. De Vacskamatinak aztán mormoghatott. Vacskamati

zavartalanul zörgött-börgött, pancsikált és labdázgatott tovább. Azaz nem egészen zavartalanul, mert Ló Szerafin megkérdezte:

- És mitől fogunk úgy tisztelni, mint a sicc? - Ez az! Mitől?! - bődült el Bruckner Szigfrid. - Attól, hogy gazdag leszek - mondta nagy büszkén

Vacskamati. - Mint a sicc? - kérdezte Szörnyeteg Lajos. - Igen. Mint a sicc! - mondta megvetően Vacskamati. - Ha szabad érdeklődnöm, mitől fogsz meggazdagodni?

- kérdezte gúnyosan Bruckner Szigfrid. - Nem látod? - mondta Vacskamati -, barackbefőttet

csinálok. - Ezekből a ványadt barackokból? - heherészett Ló

Szerafin. - Ványadt? Még hogy ványadt?! - nevetett Vacskamati. - Igenis ványadt! - kiabált Aromo. - Mi az hogy

ványadt! Csenevész, ösztövér, gyöszös, csökött!

66

Vacskamati, úgy látszik, ezt a pillanatot várta, mert abbahagyta a zörgés-börgést, a pancsikálást, a labdázgatást. Hősi pózba vágta magát.

- Valóban - mondta fennkölten. - A barack az ványadt, csenevész, ösztövér, gyöszös, csökött. De ti, kis földhöz ragadtak, nem ismeritek Vacskamati nagy egyetemes, világméretű agyvelejét!

A hatás elsöprő volt. Szájtátva bámulták őt, az egy Aromo kivételével. Aromo csak vihogott.

- Talán a nagy, egyetemes, világméretű agyvelődet akarod befőttként eladni?

- Nyúlnak nyúlfarknyi esze - legyintett Vacskamati. - Most megismerkedhettek a nagy Vacskamati nagy, egyetemes, világméretű agyvelejének nagy, egyetemes, világméretű találmányával, a nagy, egyetemes, világméretű befőttesüveggel. Ide süssetek!

Ettől a szónoklattól még Aromóba is némi kis tisztelet költözött. Odasütött hát ő is. Vacskamati meg mint egy bűvész fölkapott egy ványadt barackot, magasra emelte.

- Mi ez? - kérdezte drámai hangon. - Egy dió - suttogta Szörnyeteg Lajos. - Nem téged kérdeztelek - mérgelődött Vacskamati. - Azt akartam mondani - védekezett Szörnyeteg Lajos -,

hogy egy dió nagyságú barack. - Ez a helyes beszéd - bólintott Vacskamati. Ványadt ez

a barack? - Hát bizony... - mondták a többiek. - Nem kétséges, jól mondjátok. Ványadtka, gyöszöcske,

csenevészke. De ezt figyeljétek! Meglóbálta a feje fölött a barackot, és mint egy

varázsló, belehelyezte az előtte fényeskedő befőttesüvegbe.

79

Lélegzet-visszafojtva figyelték. - Bruckner Szigfrid ide ülne, erre a tisztásra - folytatta

Ló Szerafin -, elfordítaná a tekintetét, én meg egy jól irányozott, szép, kíméletes rúgással kirúgnám a fogát. Kész. Nem is kellene vele törődni többé.

- Mi, micsoda?! - háborgott Bruckner Szigfrid. - Nem is olyan rossz ötlet - kuncogott Aromo. - A te fogad, azt, azt rúgja ki! - kiabált Bruckner

Szigfrid. - Mit ordítasz, Ló Szerafin igazán csak jót akar reked! - Neki is így akarjon jót mindenki! - hadonászott

Bruckner Szigfrid. - Azt mondja, fordítsam el a szemem, a fogam meg tartsam oda. Talán rakjam a szemem a fülem mögé? Mi? És egyáltalán mi a biztosíték, hogy éppen azt a fogamat rúgja ki, amelyiken a lyuk van?

- Mondd már, legföljebb kettővel többet rúg ki! Azok akkor többé már nem fájnak. Még jól is jársz - mondta Aromo.

Nagy hangzavar támadt, Mikkamakka nem tudott rendet teremteni.

- Varázsolj már egy csöngőt! - mondta Mamintinak. Maminti előhúzta a varázspálcáját, két krakszot meg

egy krikszet csinált a levegőben, és már nyújtotta is a csengőt Mikkamakkának.

A csengőszóra elcsöndesedtek. - Csak azt akarom mondani - kezdte szigorúan

Mikkamakka -, de nem folytathatta, mert Bruckner Szigfrid fölugrott.

- Honnan vetted a csöngőt? - Honnan vettem volna, hiszen Maminti varázsolta. - Megvan - ordított lelkesen Bruckner Szigfrid -, éljen

Maminti! Nem nagyon értették a hirtelen boldogságot. Miért örül

ennyire egy csengőnek? De nem a csengőnek örült.

78

- Dehogy, de száznegyvenkét éjjel és nappal? Egyfolytában...aúaúaú!

- Hiszen az kis híján öt hónap - mondta sajnálkozva Ló Szerafin. - Azt akarod, hogy ne aludjon, ne egyen, ne igyon, csak nyiszálja, csiszálja, sikálja, kaparja, húzza-vonja?

- Csak ez a megoldás - mondta magabiztosan Aromo. - Egyáltalán nem megoldás - rázta a fejét Mikkamakka

-, a lyuk attól nem múlik el. Moshatja ítéletnapig, a lyuk lyuk marad. Legföljebb tiszta lesz.

- És Bruckner Szigfridnek tiszta lyuk lesz a foga - szellemeskedett Ló Szerafin.

- Nem is arra gondoltam, hogy meggyógyul - mondta Aromo -, csak tanuljon egy kis tisztességet ez a mosdatlan fogú oroszlán.

- Dömdödöm! - nézett rá felháborodottan Dömdödöm. - Azt akarod mondani, hogy szégyelljem magam? - Döm - mondta Dömdödöm. Ami azt jelentette, hogy igenis, szégyellje magát. Mert

nem megbüntetni kell Bruckner Szigfridet, hanem meggyógyítani. Elég büntetés neki a lyuk a fogán.

- Bizony - mondta Maminti -, és sajnos egyre nagyobb büntetés lesz.

- Miért? - sírt fel Bruckner Szigfrid. - Mert a lyuk egyre nő, eszi, eszegeti a fogat, és

egyszercsak, zutty, alig marad fog, és ami marad, azt is ki kell húzni.

- Juhuj - rázkódott meg Vacskamati -, foghúzás; az aztán a szörnyű!

Mikkamakka, még mielőtt Bruckner Szigfrid felüvölthetett volna, megszólalt.

- Éppen ezért kérünk valami mentő ötletet. - Hát - állt fel pironkodva Ló Szerafin, nekem volna

egy ötletem. Meg kell előzni a bajt.

67

Fölhördültek a csodálkozástól. A ványadtka barack akkorának látszott a befőttesüvegben, mint egy sárgadinnye.

- Nahát ez az! - mondta büszkén Vacskamati. Az emberek kapkodni fognak a befőttem után. Ez az én nagy, egyetemes, világméretű találmányom.

- Jobban mondva ez a te nagy, egyetemes, világméretű csalásod - mondta Aromo.

Fölcsillant Vacskamati szeme. - Azt mondod, hogy ez egy nagy, egyetemes,

világméretű csalás? Bruckner Szigfrid böffentett. - Még kérdi! Nagyítóüvegből csinál befőttesüveget, és

még kérdi! Vacskamati kivirult. - Akkor ez azt jelenti... ez nem jelenthet mást, mint,

hogy én egy nagy, egyetemes, világméretű csaló vagyok! Ló Szerafin bólintott. - Az bizony. Az emberek majd boldogan

megvásárolják a befőttedet, mert azt gondolják, hogy csodabefőttet vásárolnak csodabarackból. Odahaza kibontják, és ványadt, töppedt, vacak, mogyorónyi barackot találnak az üvegedben.

- Akkor aztán lesz haddelhadd - mondta Bruckner Szigfrid.

- Bizony - folytatta Ló Szerafin -, sose mosod le magadról, hogy nagy, egyetemes, világméretű csaló vagy. Az emberek köpnek, ha találkoznak veled.

- Sőt, pöknek - bólogatott Szörnyeteg Lajos. - Bizony, köpnek és pöknek - vette át a szót sugárzó

arccal Aromo -, és soha többé egy szavadat sem hiszik. Árulhatsz nekik akkora barackot, mint egy úritök, akkor sem veszik meg, mert azt hiszik, becsapás.

68

- Megrendül benned a bizalmuk - mondta komoran Bruckner Szigfrid. - Te nagy, egyetemes, világméretű csaló.

- De hát ez nagyszerű! - ugrándozott Vacskamati. - Miért volna ez nagyszerű? - nézett rá szemrehányóan

Ló Szerafin. - Gondoljátok, hogy bevesznek akkor abba a könyvbe

is, aminek az a címe, hogy Nagy, egyetemes, világméretű csalók?

- De be ám! - rikkantott Bruckner Szigfrid -, még a fényképed is benne lesz. Szemből is, meg profilból is.

- Nagyon jó fényképarcom van - suttogta boldogan Vacskamati. - Híres ember leszek. Nagyon híres.

És már vitte is a piacra a befőttjeit. - A szégyentelen - néztek utána mogorván a többiek. Na, a piacon körülállták ám Vacskamati portékáját. - De gyönyörű barack - mondták az emberek -, de

csodálatos! Ilyen szép barackot még sose láttunk. Hogy adod, Vacskamati!

Vacskamati csak vihogott örömében. - Ugye csodálatosnak látjátok? - Miért ne látnánk annak, amikor az - mondták az

emberek. - Mégiscsak én vagyok a világ legnagyobb csalója! -

rikkantott boldogan Vacskamati. - Már miért volnál? - Mert ezekben a befőttesüvegekben akkorka barackok

vannak, mint egy ma született dió. Haha! - Hogy mondhatsz ilyet - mérgelődött egy nagy bajszú -, amikor a saját szememmel látom, hogy gyönyörű, nagy barackok!

Vacskamati a hasát fogta nevettében. - Na itt van, nyisd csak ki! - Mennyiért adod? - Ingyen - mondta Vacskamati -, nyisd csak ki!

77

- Mi lenne - rántotta meg a vállát Bruckner Szigfrid -, egy kötőszó.

- Szitakötőszó - szólt közbe Vacskamati. Aromo haragosan a közbeszólóra villantotta a szemét,

majd ismét Bruckner Szigfridhez fordult. - És te találkoztál egy kötőszóval? - Most mondtam. Sárga kalucsnit viselt. Csokorny... - És hazudozott? - Halljátok? Ez megőrült! - nézett szét segélykérően

Aromo. - Egyáltalán nem őrült meg - mondta halkan

Mikkamakka -, fenébe a miszerintekkel! Térj a tárgyra! - Jó, de ne szóljatok közbe! Bruckner Szigfrid foga

azért lyukadt ki, mert sohasem mosott fogat. Jó jó - nézett az izgő-mozgó oroszlánra -, mondjuk azért, mert csak annak idején, semmikor se mosott fogat. Tudomásom szerint őkelme legalább százéves, esetleg... ne szólj közbe, mert abbahagyom... esetleg száztizenöt, de maradjunk csak a száznál. Naponta öt percet kellett volna eltöltenie fogmosással, az annyi mint... izé - Aromo az égre emelte a tekintetét, és számolt. Így hangzott: - Zözözizizözözuzu - és már mondta is -, az annyi mint évi ezernyolcszázhuszonöt perc. Az nagyjából, ugye, évi... zözözizizuzu, évi harmincnégy óra, az száz év alatt, zözözizizözizö, száznegyvenkét nap, és még a szökőnapokat bele se számítottam. Azt javaslom tehát, hogy közadakozásból vegyünk kétszáz fogkefét és kétezer-négyszáz tubus fogkrémet, s amíg el nem fogy, azaz száznegyvenkét napig, Bruckner Szigfrid éjjel-nappal egyfolytában mossa a fogát. Pótolja a mulasztást!

Aromo elégedetten leült. - Uuuuuuu - sóhajtott Bruckner Szigfrid. - Mi az, fáj? - kérdezték tőle részvéttel.

76

- Most nem arról van szó, hogy akármi eszedbe jut, azzal előálljál - magyarázta türelmesen Mikkamakka -, csak ha Bruckner Szigfrid fogának megjavítására támad egy gondolatod.

- Jaj, nekem mégsem jut eszembe semmi, mégiscsak beletörött az agyvelőm! - siránkozott Szörnyeteg Lajos.

- Jó, akkor ülj oda Bruckner Szigfrid mellé! - intett Mikkamakka. - Tehát kettős feladat: Bruckner Szigfrid foga kilyukadt, Szörnyeteg Lajos agya beletörött. Rajta, elő a mentő ötletekkel!

Egy darabig gondterhelten bámultak maguk elé valamennyien. És persze megint Aromónak jutott eszébe legelőször a megoldás. Azaz, várjuk csak ki a végét. Mert Aromo igen vészjósló ábrázattal emelkedett fel a helyéről.

- Ügy döntöttem - kezdte, de Ló Szerafin rögtön félbeszakította.

- Mi az, hogy úgy döntöttél? Talán az a véleményed! Aromo lesújtóan ránézett. - Úgy döntöttem, hogy az a véleményem, miszerint... - Ezeket a miszerinteket hagyjuk! - legyintett mérgesen

Bruckner Szigfrid. - Egyszer találkoztam egy miszerinttel, és összevissza hazudozott nekem. Elegem van a miszerintekből. Az ámbárokból meg az annakellenérékből is elegem van. Az ugyebárokról meg az ámbátorokról nem is beszélve.

- Szóval, te találkoztál egy miszerinttel? Szerinted mi az a miszerint?

- Köcsögkalapot viselt - folytatta zavartalanul Bruckner Szigfrid -, sárga kalucsnit és frakkot. Csokornyakkendővel. És ez a csokornyakkendős miszerint raccsolt is. Ráadásul. Sőt, hazudozott! Raccsolva hazudozott.

Aromo feldühödött. - Szerinted mi az a miszerint?

69

A nagy bajszú kinyitotta az üveget, kivett egy barackot. Na nézd! Tényleg mint egy csökött dió. Nahát. Úgy kacagott a nagy bajszú, majd kidűlt az oldala. Hamm, bekapta a ványadt barackot.

- Édesnek édes - mondta, és úgy nevetett, majd a torkán akadt a barackmag.

Az emberek meg egyre többen tolongtak Vacskamati körül.

- Nézd, milyen mókás! - kiabálták - Nahát! Vacskamati osztogatta a befőtteket.

- Ezt nézzétek meg! Mit tud a nagy, egyetemes, világméretű csaló!

Nagy vigasság volt, nagy befőttevés. Ekkora ingyenes, kacagásos befőttevésre még a legvénebbek sem emlékeztek. Nem is emlékezhettek, mert ilyen még nem volt, amióta a világ világ. És talán nem is lesz. Mert ilyesmi csak egyetlenegyszer fordulhat elő a világon.

Nagy ünnepelve, nótaszóval, rikogatva, sikogatva kísérték haza Vacskamatit.

- Oda nézzetek, már verik! - mondta Ló Szerafin. - Dehogy verik - mondta gyanakodva Aromo. Éppen

hogy majdnem a vállukon hozzák. Néztek nagy ámuldozva. - Éljen Vacskamati! - kiabálták az emberek. - Na, mi az - kérdezte Bruckner Szigfrid -,

meggazdagodtál? - Ugyan, gazdagság - legyintett Vacskamati. Nem

érdekel az engem. Nem látod, hogy a nagy, egyetemes, világméretű csalásomat ünneplik. Mert én vagyok a földön a legnagyobb, legegyetemesebb, legvilágméretűbb csaló. - Aromóra nézett. - Te meg csak egy pici, egyetemetlen, világméretetlen mezei nyúl vagy.

- Pfuj! - mondta mérgesen Aromo.

70

Vacskamati meg fáradtan a fűre hajtotta a fejét, és az égzengető ünneplés és hejehuja közepette elaludt.

- Legalább nekünk is hagytál egy üveg befőttet? - kérdezte boldogtalanul Bruckner Szigfrid. De hiszen kérdezhette. Mert egyfelől a befőtt már réges-rég elfogyott. Másfelől mert Vacskamati már aludt, s mosolygott álmában, mert arról álmodott, hogy a világ legnagyobb, legegyetemesebb és legvilágméretűbb csalója.

75

- Mibe törött bele? - Hát ebbe az egészbe. Amit Aromo mond. Igaz, nem

tudtam olyan gyorsan követni, ahogyan mondta, még csak ott tartok, hogy mikor a róka volt a tyúknak a legjobb móka... Hogyhogy, amikor a róka megeszi a tyúkot... akkor miért móka?

- Na, ebből elég - mondta Mikkamakka. - Csak locsogtok, lefetyeltek itt, neki meg, szegénynek

- Bruckner Szigfridre mutatott -, egy szörnyű lyuk van a szemfogán.

- Az ám - bődült el Bruckner Szigfrid -, majd elfelejtettem...

- Ne ordíts, kérlek szépen - mondta Mikkamakka -, inkább üljünk össze, és találjunk ki egy hathatós módszert.

- Milyen módszert? - kérdezte Nagy Zoárd. - Hathatóst. - Az milyen? - Olyan, amitől biztosan elmúlik Bruckner Szigfrid

fogáról a lyuk. - Helyes - kiáltott Vacskamati -, akkor ne is hathatóst,

hanem héthetőst találjunk ki sőt! és itt elakadt. - Jaj, nem jön ki.

- Micsoda? - érdeklődött Ló Szerafin. - Az, hogy nyolcnyatóst. - Nem baj - vágott közbe Mikkamakka -, mondd azt,

hogy tizenhathatóst vagy tizenhéthetőst! Kész. Most már csak okos dolgokat akarok hallani.

Körbeülték Bruckner Szigfridet. - Akinek valami eszébe jut, az jelentkezzen! - Eszembe jutott! - rikkantott Szörnyeteg Lajos. - Mondjad! - néztek rá kíváncsian. - Azért volt a tyúknak jó móka a róka...

74

- Azt - mondta Aromo. Bruckner Szigfrid lehajtotta a fejét. - Hát ez igaz. Ez igaz, Aromo, bevallom. De az nagyon

csúnya rágalom volt, hogy annak idején se mostam fogat. Mert annak idején igenis mostam.

- Ezt nem értem - akadékoskodott Vacskamati -, elismered, hogy sohasem mostál, de azt állítod, hogy annak idején mégis mostál...

- Mit értesz te, mit?! - háborgott színésziesen Bruckner Szigfrid. - Ezt a pofon egyszerű dolgot nem érted? Sohasem, de annak idején mégis. Mit nem értesz ezen?

- Már elnézést - rebegte Szörnyeteg Lajos -, akkor mikor mostál te fogat?

- Majd én megmondom, mikor - rikoltotta Aromo. - Mikor a hírt a birka írta, mikor a róka volt a tyúknak a legjobb móka, mikor a szamár volt számtantanár, mikor egy pálcán kézen állt a fácán, és mikor a récék voltak az észmércék.

- Ez gyönyörű szónoklat volt - nézett Aromóra tátott szájjal Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.

- Különösen az volt szép - suttogta Vacskamati -, hogy mikor egy pálcán kézen állt a fácán.

- Valóban nagyon szép szónoklat volt - mondta gyanakodva Bruckner Szigfrid -, de nem ártana, ha egyenesen is megmondanád, mit hadrikáltál itt. Azt állítottad, hogy mostam annak idején fogat, vagy azt, hogy nem? Az annak idejénről beszélj!

- Az az annak idején akkor volt - mondta Aromo -, amikor, ami elmúlt, az lett a jövendő, és ami ezután lesz, az volt a múlt.

- Beletörött, aj, beletörött! - ordított föl Szörnyeteg Lajos.

- Ó, neked is a fogad? - esett kétségbe Maminti. - Nem, nem a fogam. Az agyvelőm.

71

A fájós fogú oroszlán Amikor Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi

oroszlán először üvöltött föl, Vacskamati megjegyezte: - Ijesztgetni akar bennünket. A második ordításnál azonban már gyanakodni kezdett. - Talán éhes - mondta. - Lehetetlen - rázta a fejét Ló Szerafin, a kék paripa -,

tegnap kapta meg a nyugdíját és negyven kiló parizert vett magának.

- Világos, telezabálta magát - vélte Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl. - Azért ordít, mert negyven kiló parizer nyomja belülről.

És ekkor megint fölhangzott a fájdalmas oú-aú-uó. Bruckner Szigfrid ordított. Keservesen.

- Mégiscsak meg kellene néznünk - mondta csendesen Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.

- Úgy van - bólintott Mikkamakka -, megtekintjük. Fölkerekedett az egész társaság. Elöl ment

Mikkamakka és Vacskamati Mamintival, a kicsi zöld tündérrel. Utánuk Ló Szerafin, Nagy Zoárd és Aromo, legvégül pedig Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm:

Bruckner Szigfrid egy tölgyfa alatt ült, mellette érintetlenül hevert a negyven kiló parizer.

- Mi az, talán meg akarsz vendégelni bennünket? - kérdezte Vacskamati.

- Itt van - mondta síri hangon Bruckner Szigfrid -, csak egyétek meg, faljátok föl, tömjétek magatokat... Mit se törődjetek vele, hogy a halotti toromra tartogattam.

- Mire? - érdeklődött Mikkamakka.

72

- A halotti toromra - mondta még síribb hangon Bruckner Szigfrid. - Én ugyanis meghalok. - Egy nagy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. - Vége a világ legszebb oroszlánjának. - Már sírt. - Vége a világ legrendesebb élőlényének. Csodabruckner Csodaszigfridnek. Csodanekem.

- Megcsodaőrültél? - kérdezte Mikkamakka. - Micsoda történt?

- Ou-au-uó! - üvöltött Bruckner Szigfrid. - Színészkedik - morogta Aromo -, semmi baja. - Nem látod, hogy nem nyúlt a parizerhez? - mondta neki szemrehányóan Ló Szerafin. - És ünneplőbe öltözött - suttogta megrendülten

Szörnyeteg Lajos. - Hogyhogy ünneplőbe? - kérdezte Mikkamakka. -

Tudtommal ez az egy pepita nadrágja van. Erre Dömdödöm Bruckner Szigfridre mutatott. - Dömdödöm, dömdödöm - mondta élénken. Ahá! Most vették észre. Szigfrid a piros nadrágtartóját

vette föl. Mert nadrágtartóból kettő volt neki. Egy szürke és egy

piros. Nagy ünnepnapokra pirosba öltözött. - De hát ne ordíts már, mondd meg, hogy mi bajod! -

fordult hozzá Mikkamakka. - A fogam - suttogta Bruckner Szigfrid -, a fogam! Ojjé, a hideg csak úgy futkosott a hátunkon: Hű, a foga! - Nagyon fáj? - kérdezte részvevően Aromo. Bruckner Szigfrid rázta a fejét. - Nem, egyáltalán nem fáj..., Most - tette hozzá

jelentőségteljesen. - Most még nem fáj. De majd... egy-két nap múlva... au-ou-uó... én úgyis meghalok. Ide nézzetek!

Felhúzta az ínyét, és mindannyian látták, brrr; ó jaj, egy sötét foltocska a jobb fölső szemfogán!

73

- Hát bizony, ez kilyukadt - mondta borzongva Mikkamakka.

- Egy lyuk - bólogatott Vacskamati. - Lik - mondta Ló Szerafin. - Lyukacska - így Szörnyeteg Lajos. - Likacska - toldotta meg Nagy Zoárd. - Liki-luki - mondta bánatosan Maminti és akkor

Bruckner Szigfrid szörnyűségesen felüvöltött. - Még egy szójáték, és ütök, vágok, ölök... - itt

elcsuklott a hangja - és hara... har... ha... harapok - zokogta -, tudok is én már harapni... Ezzel... Nézzétek...

- Döm - mondta ekkor Dömdödöm -, dödöm. Bruckner Szigfrid felugrott, és galléron ragadta. - Szóval te is... te is gúnyolódsz! Azt mondtad talán,

hogy lyuk? He? Vagy lik? Luk? Likacska? Lyukacska? He?! Vagy liki-luki? Mi?!

- Dödöm, dömdödöm - rázta a fejét ijedt arccal Dömdödöm.

Látszott, azt magyarázza, hogy dehogyis ilyesmiket mondott. Sőt, ellenkezőleg!

- Azért mondom! - engedte el Bruckner Szigfrid, s azon nyomban sírva is fakadt. - Jaj de sajnálom, jaj de szánom, jaj de siratom szegényt!

- Kicsodát? - kérdezte gyanakodva Aromo. - Kicsodát? Kicsodát? Hát kinek lyukadt ki itt a foga?

Ki van itt halálra ítélve? Kicsoda? - s nehogy kétsége legyen bárkinek is, megdöngette a mellét. - Magamat! Magamat szánom, siratom, sajnálom.

Aromónak elege volt már a nagy siránkozásból. Lebiggyesztette a száját.

- Inkább a fogmosást gyakoroltad volna annak idején. Most nem kellene siránkoznod.

- Azt állítod, hogy sohasem mosok fogat? - pattant fel Bruckner Szigfrid.

96

Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:

- Csak! És lássuk be, igaza volt. Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga

Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent?

- Állj - mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad! - Hát kicsoda? - háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az

ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!

- Jó, jó - vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.

- Úgy van! - helyeseltek a többiek. - Ki az a Petőfi Sándor?! - kiabált Bruckner Szigfrid. -

Sohase hallottam a nevét. - Elég szégyen - mondta Maminti -, de a verset akkor is

ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni. - Na jó - mondta Bruckner Szigfrid. - Tudok én mást is.

Ide süssetek! Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:

Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő, itt bent lakik a szobában?

- Hohó - hadonászott Aromo -, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.

- Rímnek kell benne lenni? - kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.

81

fogok fetrengeni a fájdalomtól! - mondta Bruckner Szigfrid.

Vacskamati emelkedett ekkor szólásra. - Nekem lenne egy ötletem... - Kalapáccsal kiverni a fogamat, mi? Vagy parittyával

kilőni? Ahogy én téged ismerlek... - Na jó, akkor nem is mondok semmit - sértődött meg

Vacskamati, és visszaült a helyére. Ló Szerafin mérgesen lekapta a szemüvegét. - Látod, milyen háládatlan vagy - förmedt Bruckner

Szigfridre -, így érdemes segíteni neked! Én nem is maradok itt tovább.

Már szedelőzködött is. - Nono - mondta Mikkamakka -, nem kell azért

megsértődni! Maradj csak. Te meg, Szigfrid, ne gyanúsítgass senkit! Halljuk Vacskamatit!

Vacskamati újra felállt. - Arra gondoltam, hogy levelet kellene írni Bruckner

Szigfrid szemfogának. - És miből gondolod, hogy a szemfoga tud olvasni,

amikor ő maga sem tud. - Még hogy én nem tudok - ágált Bruckner Szigfrid -,

az ábécé mind az öt betűjét ismerem! - Ez most egyáltalán nem érdekes - mondta Nagy Zoárd

-, ha nem tud a szemfogad olvasni, majd fölolvassuk neki a levelet. És mit írunk benne? Mondjad, Vacskamati!

- Megkérjük, hogy ne lyukadjon tovább, és ne fájjon Bruckner Szigfridnek.

- Nagyszerű - lelkesedett Nagy Zoárd -, ez a legjobb megoldás!

- Esetleg verseket is írhatnánk Bruckner Szigfrid szemfogának - gúnyolódott Aromo. A gúnyt azonban senki nem vette észre, és Vacskamati már szavalta is a verset:

82

Igen tisztelt szemfog, Rajtunk ön ki nem fog, Önön nevetni fogunk...

és itt elakadt. - Mondjatok rá egy rímet - kérte. - Mivel nem a mi fogunk - vihorászott Aromo. - Mit szemtelenkedsz... majd megsértődik a szemfog, s

aztán nézhetünk... főleg szegény Szigfrid nézhet! - Nem én vagyok a szemtelen - heherészett Aromo -, a

szemfog szemtelen. - Nem értem - sírt fel Szörnyeteg Lajos -, ha egyszer

szemfog, akkor hogy lehet szemtelen? S ekkor szigorúan megszólalt Dömdödöm. - Döm, döm! - mondta, és Bruckner Szigfridre mutatott. - Micsoda?! - kiáltott rémülten Bruckner Szigfrid. -

Halljátok, mit mond? - Halljuk, halljuk - bólogattak a többiek, s Bruckner

Szigfrid láthatta az arcukon, pontosan azt gondolják, amit Dömdödöm mondott. Mindenki jól értette: azt mondta Dömdödöm, hogy hiába ugrálnak, csakis egy orvossága van a bajnak. Be kell tömni a szemtelen szemfogat.

- Arra gondolsz - kérdezte óvatoskodva Bruckner Szigfrid -, hogy elmenjek egy fogorvoshoz, és krrrzrrr, fúróval...?

- Dödöm - bólogatott Dömdödöm. - Hát azt aztán nem, de nem ám! - ordított

torkaszakadtából Bruckner Szigfrid. - Jó, ha nem, hát nem - mondta Mikkamakka -, akkor

Isten veled. Már állt is fel. - Gyertek! - szólt a többieknek. Szedelőzködtek. - Ezt... ezt nem tehetitek velem! - hápogott Bruckner

Szigfrid. - Mi lesz a fogammal?

95

- Elhatároztuk hát - folytatta Aromo -, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.

- Természetesen az én versem - mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.

- Jól van - mondta Mikkamakka -, ezen ne múljon. Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé. - Ki akar versenyezni? - kérdezte. Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a

legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.

A múltkor Mikkamakkával Fát vágni mentünk az erdőre, De olyan szerencsétlenül dőlt A fa, hogy Dömdödöm alászorult.

Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.

- Ez nem vers, kikérem magamnak! - dühöngött Bruckner Szigfrid.

- Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! - méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.

Mikkamakka ráncolta a homlokát. - Hát bizony - mondta aztán -, kedves Lajos, ez tényleg

nem vers. - Miért - lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -,

amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?

Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor

94

Dömdö-dömdö-dömdödöm Mikkamakka nagy rikoltozásra ébredt. Majd beszakadt

a dobhártyája. Nem csoda, mert éppen az ő fülébe rikoltoztak. Hárman is. Nevezetesen Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl és Vacskamati.

- Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! - üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.

Mikkamakka először is befogta a fülét. - Miféle döntőbíró? - kérdezte akkor. De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman

egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.

Most már öten üvöltöztek. - Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban - mondta

Mikkamakka -, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.

Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.

- Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő - kezdte Aromo -, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg...

- Még hogy én hencegek! Igenis... Mikkamakka újra befogta a fülét.

Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt. - Hadd mondja végig Aromo. Az oroszlán elhallgatott.

83

- Mondtuk, hogy csak a fogorvos segít. - Olyan mogorva vagy velem - duzzogott Bruckner

Szigfrid. - Mondhatjuk vidáman is - illegette magát Vacskamati.

- Csak a, hihi, fogorvos, haha... segít, hehe. Bruckner Szigfrid felugrott. - Szétlapítom! - kiáltotta. De lendülete már az első

lépés után elhervadt, vállát leejtette, nyakát behúzta, s szomorkásan motyogta maga elé: - Csak a fogorvos segít.

A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték: na most mi lesz?

Mi lett volna? Bruckner Szigfrid pózba vágta magát, a fejét fölemelte, a mellét kidüllesztette. Nyoma sem maradt az előbbi, hervatag Bruckner Szigfridnek. Ezen a Bruckner Szigfriden feszült a piros nadrágtartó, melle kosara, mint egy kétakós hordó, na, és a hangja, az volt aztán a királyi!

- Gyerünk ahhoz a fogorvoshoz! Hát mi vagyok én, gyáva nyúl?!

- Nana, csak ne nyulazzunk! - mondta Aromo, de még ez a közbevetés sem csökkentette a pillanat nagyszerűségét. Szeme dülledt, arca horpadt valamennyiüknek ekkora hősiesség láttán. Uramteremtette, ez el akar menni a fogorvoshoz! Uramteremtette! Csodabruckner, Csodaszigfrid!

Még Mikkamakka is dadogott a csodálattól. - Akk... akkor majd va... valaki elkísér. Ki vállalkozik? - Én, én! - kiabálták, de végül is Aromóra esett a

választás, mert ő már kétszer is járt a városban, sőt saját állítása szerint egy ízben már majdnem ült villamoson is.

- És énvelem mi lesz? - zokogott csöndesen Szörnyeteg Lajos, amikor már éppen indulni készültek.

- Hogyhogy teveled mi lesz? - nézett rá megütközve Nagy Zoárd.

84

- Az agyvelőm - bökött a fejére -, már elfelejtetted, hogy az agyvelőm beletörött?

- Tényleg, tényleg - zúgták -, vigyétek Lajost is! - Akkor egy fogorvos, és utána egy agyvelőjavító -

mondta Mikkamakka. Búcsúztak. - Kinek van egy zsebkendője? - kérdezte Vacskamati. - Minek? Bőgni akarsz? - mordult rá Bruckner Szigfrid.

- Semmi szükség bőgésre. Nem a halálba indulok. Ugyan! Csak egy vacak fogtömés! Mi az egy hősnek?!

- Dehogy akarok sírni! - mondta Vacskamati. - Csak szeretném utánatok lengetni a zsebkendőmet.

- Ami nincs - mondta Ló Szerafin. - Akkor a kölcsönzsebkendőmet. Zsebkendője azonban csak Bruckner Szigfridnek volt. - Na jó, kölcsönadom - mondta -, elvégre nekem

lengetsz. Tessék. Bár egy kicsit azért sírhattál volna. Az megnyugtató, ha ok nélkül sírnak a emberért.

Átnyújtotta a zsebkendőt. Vacskamati lengetett, és aztán sorban valamennyien.

Bruckner Szigfrid Aromóval és Szörnyeteg Lajossal eltűnt az erdei úton.

Jó párat lépegettek - kipi-kipi: Aromo, bim-bum: Bruckner Szigfrid, és kliff-klaff: Szörnyeteg Lajos -, amíg a városba értek:

Bruckner Szigfrid olyan büszkén ballagott az utcán, hogy hétszázhúsz kitüntetés elfért volna a kidüllesztett mellén. Ámde ekkor megszólalt Aromo.

- Itt a ház. - A... a fogorvosé? - tekergette a nyakát Bruckner

Szigfrid. Aromo bólintott, és Bruckner Szigfrid mellére

pillantott. ,,Már csak ötszázegy kitüntetés férne el rajta'' - gondolta kárörvendve. A lépcsőházban már csak

93

- Na, akkor minden rendben van - mondta elégedetten Mikkamakka -, nem is végződött olyan rosszul ez a történet.

- Te meg, Bruckner Szigfrid - mondta szigorúan Aromo -, ígérd meg, hogy nem leszel többé nagyképű!

Bruckner Szigfrid vadul szökkent egyet, kidüllesztette a mellét.

- Épp a te szád jár! Egyáltalán hogy mersz engem megszólítani! Hol van a te fogad gránitba ágyazva, kiállítva az erdőn? Hol állítottak a te szemfogadnak emlékküvet? Sehol! Mert kinek a szemfogának van emlékküve? Gránitból, arany betűkkel! Kinek? Csodabruckner Csodaszigfridnek! Csodanekem.

A többiek földbe gyökerezett lábbal nézték. Megszólalni csak Dömdödöm tudott.

- Dömdödöm - mondta megrendülten.

67

Fölhördültek a csodálkozástól. A ványadtka barack akkorának látszott a befőttesüvegben, mint egy sárgadinnye.

- Nahát ez az! - mondta büszkén Vacskamati. Az emberek kapkodni fognak a befőttem után. Ez az én nagy, egyetemes, világméretű találmányom.

- Jobban mondva ez a te nagy, egyetemes, világméretű csalásod - mondta Aromo.

Fölcsillant Vacskamati szeme. - Azt mondod, hogy ez egy nagy, egyetemes,

világméretű csalás? Bruckner Szigfrid böffentett. - Még kérdi! Nagyítóüvegből csinál befőttesüveget, és

még kérdi! Vacskamati kivirult. - Akkor ez azt jelenti... ez nem jelenthet mást, mint,

hogy én egy nagy, egyetemes, világméretű csaló vagyok! Ló Szerafin bólintott. - Az bizony. Az emberek majd boldogan

megvásárolják a befőttedet, mert azt gondolják, hogy csodabefőttet vásárolnak csodabarackból. Odahaza kibontják, és ványadt, töppedt, vacak, mogyorónyi barackot találnak az üvegedben.

- Akkor aztán lesz haddelhadd - mondta Bruckner Szigfrid.

- Bizony - folytatta Ló Szerafin -, sose mosod le magadról, hogy nagy, egyetemes, világméretű csaló vagy. Az emberek köpnek, ha találkoznak veled.

- Sőt, pöknek - bólogatott Szörnyeteg Lajos. - Bizony, köpnek és pöknek - vette át a szót sugárzó

arccal Aromo -, és soha többé egy szavadat sem hiszik. Árulhatsz nekik akkora barackot, mint egy úritök, akkor sem veszik meg, mert azt hiszik, becsapás.

85

huszonegy kitüntetés fért volna Bruckner Szigfrid mellére, sőt... egy lépcsőkanyar... tizenkilenc kitüntetés, két lépcsőkanyar... nyolc kitüntetés, három lépcsőkanyar, és azt mondta Bruckner Szigfrid:

- Otthon felejtettem a zsebkendőmet. Visszamegyek. - Íme a hős oroszlán! - szavalta Aromo. - A bátrak

bátra, a rettenthetetlen! Hihi, hallod? Mindhárman füleltek. Ezt hallották: ziiirrrrzzrrr. - Valamit fúrnak - mondta Szörnyeteg Lajos. - A fogamat... a fogamat fúrják! - ordította Bruckner

Szigfrid, és rohant volna le a lépcsőn, de Aromo eléje ugrott.

- Azért is! - mondta, és betuszkolta Bruckner Szigfridet egy ajtón, amelyen ez a felirat díszelgett:

DR. ZIRZURR FOG- ÉS AGYARBARÁT

Na, lenyomták ott Bruckner Szigfridet egy székbe. - Jaj! - rikoltott Bruckner Szigfrid. - Ne ijesztgessen! - mondta neki megrovóan dr. Zirzurr,

és megindult felé a fúróval. - Kitátani! - mondta, és zirzurr, már berregett is valami,

csörrent is valami, nyekkent is valami, nyikkant is valami, zuttyant is valami, pottyant is valami, kottyant is valami... És ekkor azt mondta dr. Zirzurr: - Nna!

- Én, drága doktor úr - szólt ekkor közbe Bruckner Szigfrid -, rettenetesen ordítani fogok.

- És ha szabad érdeklődnöm, miért? - kérdezte dr. Zirzurr.

- Ha fúrni tetszik. - Kifúrva - mondta büszkén dr. Zirzurr. - Ha tömni tetszik.

86

- Betömve - sugárzott dr. Zirzurr. - Kész? - Kész. - Bruckner Szigfrid fölugrott, és egy tükörhöz rohant. - Ide süss! - ordította. - Itt a tömés! Idenézz, milyen

gyönyörű! A legcsodálatosabb tömés! Na, mit szólsz? - fordult Aromóhoz. - Láttál már ilyen gyönyörűt? - Nyolc kitüntetés. - Dokikám, maga egy műbűvész vagy bűművész, vagy amit akar! - Két cuppanós csókot nyomott dr. Zirzurr arcára. Huszonegy kitüntetés.

- Jaj! - mondta dr. Zirzurr, ami nem is csoda, te is azt mondanád, ha megcsókolna egy oroszlán. Ráadásul kétszer is.

Hétszázhúsz kitüntetés. - Kinek van az erdőben fogtömése, na, kinek? - ugrált

Bruckner Szigfrid. - Természetesen csak nekem! Csodabruckner Csodaszigfridnek. Csodanekem. Csodafogtömésem!

- Egyáltalán nem fájt? - kérdezte gyanakodva Aromo. - Ugyan, egy hősnek! - legyintett Bruckner Szigfrid. - Doktor úr - mondta ekkor Aromo -, nem lehetne egyet

nekem is? - És megpöccentette a fogát. - Tömés? - Igen. - Lyukas? Aromo reménykedve eltátotta a száját. - Aá. Ao eée - nyögte tátott szájjal, ami azt jelentette:

talán, nagyon remélem. Mármint reméli, hogy lyukas a foga.

Dr. Zirzurr belekalamolt a szájába egy kis nyeles, kerek tükörrel.

- Csodálatos fogak - mondta elismerően. - Egy árva lyuk nincs rajtuk.

Aromo elkeseredett.

91

nagyot huppant Bruckner Szigfrid. Belepottyant a verembe. Ordított is nagy kétségbeesetten.

A többiek meg rohantak a verem köré. - Ezt mégsem kellett volna hagyni - sopánkodott

Szörnyeteg Lajos. Mikkamakka mélyen a gödör fölé hajolt. - Nagyon megütötted magad? Bruckner Szigfrid nem válaszolt, csak sírdogált,

zokogott, jajgatott a verem fenekén. - Na gyere már ki - mondta Maminti. - varázsolok

neked egy létrát. - Csinált a varázspálcájával egy krikszet meg egy krakszot. - Csiribá, csiribi, legyen itt egy létra!

A létra zúgva átrepült a légtéren, és besuttyant a gödör fala mellé. Szigfrid nyöszörögve föltápászkodott, és jajgatva fölmászott a létrán. A bal tenyerében nagyon szorongatott valamit.

- Mit jajgatsz, nem törött el semmid - mondta neki Mikkamakka, miután alaposan szemügyre vette a veremből kimászót.

- Dehogyisnem, dehogyisnem törött - siránkozott Bruckner Szigfrid. - Ide nézz! Kitörött. - Mikkamakka elé tartotta a bal markát. Valami sötétlett a bal markában.

- De hát mi ez? - kérdezte Ló Szerafin. - Mi ez, mi ez?! - háborgott Bruckner Szigfrid. - Nem

látod?! A betömött szemfogam. Kitörött. Ez a csodafog. - Mit siránkozol - mondta szigorúan Mikkamakka. -

Megérdemelted. - Igaz, igaz - mondta sírósan Bruckner Szigfrid. -

Nagyképű voltam... Ne haragudjatok rám... Mondd, Maminti, nem tudnád visszavarázsolni?

- A fogadat? - Igen - mondta reménykedve Bruckner Szigfrid.

90

- Ami azt illeti - szólalt meg erre Maminti, a kicsi zöld tündér -, elég buta oroszlán vagy te.

- Dödöm - helyeselt Dömdödöm. Bruckner Szigfrid erre még jobban felhúzta az orrát. - Ugyan, kis mitugrász, irigy társaság, törődöm is én

veletek. Ezzel hátat fordított nekik, és elindult az erdő felé. Az

orrát nagyképűen az ég felé tartotta. - Hova mész, Szigfrid, még nem is láttuk a

fogtömésedet. - Hagyjad csak, hadd menjen - mondta csendesen

Mikkamakka. Szomorúan bámultak a távolodó oroszlán után. A csendben megint megszólalt Szörnyeteg Lajos. - Az én agyvelőm egy szuper... - Egy törpeszuper, tudjuk, mit mondogatod annyit -

vágott közbe Aromo. De Szörnyeteg Lajos talán észre sem vette, hogy

megint félbeszakították a mondókáját, ijedelem ült az arcára, és Szigfrid felé mutogatott.

- Jaj, nézzétek, éppen a verem felé megy... Szigfrid... Szigfrid... a régi farkasverem felé mész, nézz a lábod alá! - kiabálta.

De annak kiabálhatott, vak is volt, s úgy tetszik, süket is a dicsőségtől.

- Ha a büszkeségtől nem tud a lába alá nézni, csak nézze az eget - mondta Ló Szerafin.

- De beleesik a verembe - ijedezett Szörnyeteg Lajos. - Hadd essen - mondta Vacskamati. - Dömdödöm! - horkant fel erre Dömdödöm. - Vigyázz! A verem! - ordította Mikkamakka. Na de ordíthatott. Mert akkor már csörömpölt,

zörömbölt, sittyent, suttyant és a gödör fenekén egy

87

- Egy kis tömést azért... - Megőrült, kérem?! - mérgelődött dr. Zirzurr. -

Egészséges fogat kifúrni! Hogy képzeli? - Hehe - heherészett Bruckner Szigfrid a tükör előtt. -

Egyedülálló produkció! Fogtömés az erdőn! Mehetünk. Gyertek, ti... ti fogatömetlenek!

- És én? Énvelem mi lesz? - motyogta Szörnyeteg Lajos.

- Önnek is lyukas a foga? - kérdezte dr. Zirzurr. - Nem. Az agyvelőm. Beletörött. Egy agyvelőjavító

kellene. - Á, á - mondta a fogorvos -, agyvelőügyben forduljon

bizalommal dr. Zirzurrhoz. Majd én... Foglaljon helyet! Szörnyeteg Lajos boldogan leült. - Fájni fog? - kérdezte. - Egy picikét se - mondta dr. Zirzurr. - Nézzen mélyen

a szemembe! Szörnyeteg Lajos nézett. - Elég mély? - kérdezte. - Kiváló - mondta dr. Zirzurr. Majd mély hangon

megkérdezte: - Kanállal eszi ön a levest vagy villával? - Kanállal - mondta Szörnyeteg Lajos. - És a mákos tésztát? - Azt villával... de szükség esetén kanállal is meg

tudom enni. Sőt, még szükségebb esetén... - Na, na tessék csak mondani! - Kézzel is - suttogta Szörnyeteg Lajos. - Remek, várakozáson felüli! - mondta dr. Zirzurr. - Itt

valamennyiük előtt ünnepélyesen kijelentem, hogy az ön agya a legtöretlenebb. Szuperjó, príma agyvelő.

Így hát boldogan és egészségesen elindultak hazafelé. Csak Aromo volt kicsit szomorú. Lám, Bruckner Szigfrid egy fogtöméssel fölébe kerekedett.

88

- Ezt érdemlem, amikor mindig rendesen mosom a fogam? - morgott.

- Egy pár virsliért megmutatom neked a fogtömésemet - mondta neki nagyképűen Bruckner Szigfrid.

És mentek hazafelé. Kipi-kipi: Aromo, bim-bum: Bruckner Szigfrid, és kliff-klaff: Szörnyeteg Lajos.

Addig-addig kipi-kipi és addig-addig bim-bum meg kliff-klaff, amíg vissza nem értek a Négyszögletű Kerek Erdőbe. Na, volt ám öröm, hejehuja, kalaplengetés. Hurrá, hurrá, megjöttek! Csak Ló Szerafin gyanakodott egy picinykét.

- Nézzétek, Bruckner Szigfrid hogy fönnhordja az orrát - mormogta.

- Talán lát valamit az égen - mondta Vacskamati, s egyúttal meg is kérdezte: - Szigfrid, mi van ott fönt olyan érdekes?

De Bruckner Szigfrid elhúzta a száját, s csak úgy foghegyről odavetette Vacskamatinak:

- Hogy beszélsz egy hőssel? Egy kis csend támadt, tekergették a nyakukat,

meresztgették a szemüket, keresték a hőst. - Hogyhogy hőssel? - értetlenkedett Mikkamakka. - Na

meséljetek már, mi történt? Aromo könnyedén előlépett és legyintett. - Doktor Zirzurr betömte Szigfrid szemfogát.

Semmiség az egész. Egy csecsemő is nevetve kibírná. Bruckner Szigfrid harsogó gúnykacajt hallatott. - Még hogy csecsemő! Rettentő fájdalmas volt. A

csillagokat láttam. De egy hős nem sír, nem jajgat, nem remeg!

Szájtátva nézték Bruckner Szigfridet, aki, íme nem sír, nem jajgat, nem remeg, s ezt a kicsi csodálatszünetet használta föl Szörnyeteg Lajos a megszólalásra.

- És az én agyvelőm - mondta - egy szuper...

89

De nem jutott szegény tovább, mert Ló Szerafin egy finom patamozdulattal félresöpörte, és Bruckner Szigfrid előtt termett.

- Mutasd a fogtömésedet! - mondta izgatottan. Bruckner Szigfrid felkacagott. - Ingyen? Majd bolond volnék ezt az egyedülálló

csodát ingyen mutogatni! Egy pár virsliért megnézheted. Zúgtak, morogtak a többiek. - Ez megőrült - mondta Vacskamati. - Mindig tudtam,

hogy nagyképű vagy, de hogy ennyire! - förmedt Bruckner Szigfridre, és elfordult az oroszlántól. Éppen Szörnyeteg Lajos felé fordult. Lajosnak ez éppen kapóra jött, és magyarázni kezdett:

- Vacskamati, ide figyelj, az én agyvelőm egy szuper... De Vacskamati rá se hederített. - Láttatok már ilyen nagyképű oroszlánt?! -

zsörtölődött. - A fogorvosi székben, ott bezzeg nem volt ilyen nagy

legény! - rikkantott közbe Aromo. De Bruckner Szigfrid erre is csak legyintett. - Mit irigykedsz! Hogy könyörögtél egy fogtömésért,

de doktor Zirzurr megmondta, csak hősöknek lehet - mondta gúnyos félmosollyal.

A társaság megint ámulatba esett. - Igazán? - kérdezte ámultan Ló Szerafin. Szörnyeteg Lajos most hozzá fordult. - Ide nézz, Szerafin, az én agyvelőm egy szuper... De most sem juthatott a mondat végére, mert Aromo,

miközben vad tekintettel nézett Bruckner Szigfridre, közbevágott:

- Nahát, most már bánom, hogy elmentem veled. - Mintha bizony egyedül nem találtam volna oda!

Kinek van az erdőn fogtömése?! - bődült el. - Na kinek? Csodabruckner Csodaszigfridnek!

112

Hát az tényleg így szólhat. Valahogy ilyesféleképpen. Persze csak akkor, ha jó nagy dinnyék potyognak egy jó nagy dinnyefáról. De hát dinnyefa? Ki látott már dinnyefát? Húzta is az orrát Ló Szerafin.

- Dinnyefa - mormogta -, ott nő az úritökfa mellett, mi? - A többiek kuncogtak, csak Szörnyeteg Lajos képe ragyogott.

- Jaj, ez nagyon izgalmas, Vacskamati, hol láttál te dinnyefát? Úgy ennék egy kis dinnyét!

A zaj meg nem szűnt ám! Csak úgy zengett, csak úgy döngött! Na de mintha nem is hallották volna. Csak kacarásztak, nevetgéreztek.

- Még hogy dinnyefa! - csapkodta a hasát Bruckner Szigfrid.

Aromo is megeresztett egy fölényes, szánakozó tekintetet Szörnyeteg Lajos felé.

- Dinnyét enne! - Dinnyefáról! Ló Szerafin somolyogva csóválta a fejét. - Ej, kedves Lajos - mondta -, de kevéske eszed van

neked, hogy még ezt a dinnyefamesét is elhiszed. Dinnyefa nem létezik, csak Vacskamati fejében.

Aromo felvihogott. - Ott elég hely van egy dinnyefának - mondta boldogan. Vacskamati keményen ráncolta a homlokát, szúrósan

nézett Aromóra. - Egy pillanat! Mondd csak még egyszer, Aromo! - Micsodát? - Amit az előbb mondtál a fejemről meg a dinnyefáról. - Azt mondtam, hogy a fejedben éppen elég hely van

egy dinnyefa számára. ,,Akárhogy is - gondolta Vacskamati -, ez itt

gúnyolódik velem.'' Elmélyültek a ráncok a homlokán. - Szóval... ezzel azt akarod mondani, hogy... aha,

megvan... hogy üres a fejem.

97

- Hát nem árt - mondta az -, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.

- Na jó - mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.

- Elkezdte: - Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

Ej, tyúkapó, mi a kő, itt bent lakik a szobában kend?

- Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! - dühöngtek a többiek.

- Így nem lehet szavalni! - háborgott Bruckner Szigfrid. - Bizony nem - mondta Mikkamakka. - Jobb is, ha

abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!

Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.

Legszebb állat az anakonda, de nem tudja ezt ama konda, ha ráterelnék ama kondát, széttiporná az anakondát.

- Ugyan, miféle vers ez! - mondta szemrehányóan Aromo. - Ilyen erővel azt is mondhattad volna:

Legszebb állat az anaménes, de nem tudja ezt ama ménes, ha ráterelnék ama ménest, széttiporná az anaménest.

98

A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:

- Vagy azt is mondhattad volna:

Legszebb állat az anacsorda, de nem tudja ezt ama csorda, ha ráterelnék ama csordát, széttiporná az anacsordát.

Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől. - És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az

anacsorda meg anaménes? - Ugyanazt, amit az anakonda - kiabált közbe

Vacskamati -, azaz semmit! - Az anakonda igenis egy állat - bizonygatta Nagy

Zoárd. - Ki ismeri? - tette föl a kérdést Mikkamakka. - Senki - zúgták a többiek. - Nem ér! - hadonászott Nagy Zoárd. - Tessék

megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.

- Kinek van Természettudományi kislexikonja? - kérdezte Mikkamakka.

- Senkinek - felelték kórusban. - Ezen ne múljon - szólt ekkor Maminti, és elővette

zöld varázspálcáját. - Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!

És már ott is volt a lába előtt. Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett. - Hányadik betű az ábécében az a? - kérdezte

Vacskamati. - Hátulról vagy elölről számítva? - érdeklődött Aromo,

de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:

111

Most már Ló Szerafin is felkönyökölt. - Már hogy lenne igazságtalan - méltatlankodott -,

amikor egyformán süt rád is meg rám is. Meg mindenkire.

- Éppen hogy nem! - replikázott Vacskamati. Neked például legalább tízszer akkora hasad van, mint nekem. Ami annyit jelent, hogy rád tízszer annyi napsütés jut, mint rám.

- Jézusmária - nyöszörgött Bruckner Szigfrid -, borzasztó! Micsoda őrültségeken tudtok ti vitatkozni!

- Érdekes - mondta lassan Szörnyeteg Lajos -, mintha Vacskamatinak tényleg igaza volna.

Ezt már Aromo sem állhatta szó nélkül. - Persze - mondta -, aki tízszer nagyobb, azt tízszer

több napsugár éri, de tízszer több jégeső is, és a hideg szél is tízszer annyira fújja.

Szörnyeteg Lajos elcsüggedt. Belezavarodott kissé ebbe az okfejtésbe.

- Majd megjön Mikkamakka, és eldönti - mondta. - Ő biztosan tudja.

Igen ám, de Mikkamakka nem volt otthon. Kora reggel elment a városba. Ott volt valami sürgős elintéznivalója. Meg különben is, ad is valamit Vacskamati Mikkamakkára! Már tátotta a száját, már mondta volna... de ekkor... furcsa... megdöndült, megzördült, megdobbant valami. S nem is hagyta abba. Ütemesen döngött-böngött, zirgett-zörgött, kattogott-pattogott, bimm-bumm, kipp-kopp és riccs-reccs. No még ilyet!

- Halljátok - mondta Ló Szerafin -, dörög az ég. Néztek rá megütközve. Még hogy az ég? Hiszen sehol egy árva felhő, nagy fönnen süt a nap.

De a hang csak nem szűnt: döbb-döbb. - Aha - csillant fel Vacskamati szeme -, biztosan a

dinnyefáról potyognak a dinnyék.

110

Gyere haza, Mikkamakka Hiába, no, az egyik legjobb dolog a világon, süttetni a

hasunkat a nappal. A nap nem tesz különbséget. Süt boldogra-boldogtalanra. Valami efféle mocorgott Ló Szerafin fejében - persze nagyon lomhácskán, lassúdadan mocorgott: a gondolatnak sincs kedve ilyen álmosító, zsongító melegben ugrándozni. De ha halovány is, csigalassú is, mégiscsak gondolat volt. Ló Szerafin úgy vélte, nem hagyja kárba veszni. Kimondja. S már mondta is:

- A nap nem tesz különbséget. A többieket - Bruckner Szigfridet, a kiérdemesült

cirkuszi oroszlánt, Aromót, a fékezhetetlen agyvelejű nyulat, Dömdödömöt, aki mint köztudott, csak annyit tud mondani, hogy ,,dömdödöm'' meg Szörnyeteg Lajost, a legjobb szívű behemótot - egyáltalán nem zavarta ez a mondat. Már csak azért sem, mert talán meg sem hallották. Motyogjon Ló Szerafin, amit akar. De nem úgy Vacskamati! Ő bizony hegyezni kezdte a fülét. Még mozdulni se volt rest, fölkönyökölt.

- Mit mondtál? - kérdezte élesen. - Hogy a nap nem tesz különbséget. Egyformán süt

mindenkire - magyarázta Ló Szerafin. Vacskamati felült. - Éppen ezen járt az eszem - mondta. - Na, vége a boldog napozásnak - mormogta Bruckner

Szigfrid -, ennek jár az esze valamin. Mocorogtak boldogtalanul, itt mindjárt vita kerekedik.

Vacskamati zavartalanul folytatta: - Nincs igazság a földön - mondta pátosszal -, még a

napsütés is igazságtalan!

99

- Itt van, az ötvenkilencedik oldalon! - És olvasta: - ,,Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is

elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja.''

- Hát legyen neked ez a legszebb állat - mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, íme kiderült, van anakonda nevű állat.

- Jöhet a következő - intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:

Ha elpusztul a tulok, szarvából lesz a tülök, de ha én elpüsztülök, belőlem nem lesz tulok

- Hát az biztos - kiabálták a többiek -, mert már most egy nagy tulok vagy!

- Még hogy elpüsztülök - vihogott Bruckner Szigfrid. - Elpüsztülök a rühügéstől.

- Csend legyen! - kiáltott Mikkamakka. - Ki következik? - Én - mondta Vacskamati. - Egy egészen rövid verset

írtam. - Halljuk!

Szerda ablakában csütörtök ül, és ordít csütörtökül.

Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:

- Miért csütörtökül ordít?

100

- Mert csütörtök - mondta Vacskamati -, ha péntek, péntekül ordítana.

- Idegen nyelveket nem tud? - akadékoskodott Bruckner Szigfrid.

- Nem - mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök.

Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt. - Elég - mondta. - Halljuk Aromót! Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére.

Rázendített:

bálomböki bag u fan bálomböki big a fún

- Nem ér - ordított közbe Bruckner Szigfrid -, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.

- Eszed tokját hottentotta - háborgott Aromo -, ez igenis magyarul van!

- Akkor én megeszem a fülem - mondta Bruckner Szigfrid.

- Már meg is sózhatod - felelte Aromo. - Hadd mondja végig - próbált rendet teremteni

Mikkamakka. Aromo újra belefogott:

bálömböki bag u fan bálombökö big a fún búlámbákö bög i fan balúmbaká bög ö fin bilambúka bág ö fön bölimbakú bag á fön bölömbika búg a fán

109

- Dömdödöm - mondta Dömdödöm. Egyszer fentről, egyszer lentről, onnan, ahol éppen a feje volt. Bukfencezett.

- Hihi, forog a világ! - rikkantott Ló Szerafin, pedig nem a világ forgott, hanem ő. Bukfencezett.

És Mikkamakka is, Vacskamati is, Szörnyeteg Lajos is, Nagy Zoárd is, az öreg tölgy is, a többi fák is, a császármadarak is, a pityerek is, a gerlék is, az ölyvek is, a siketfajdok is, a pintyek is, a pacsirták is, az uhuk is; a szarvasok is, a hódok is, a rókák is, a vaddisznók is, a borzok is, az őzek is, a hiúzok is, a medvék is.

Bikfi-bukfenc-bukferenc - bukfenceztek. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon földbe gyökerezett

lábbal állt a tisztás szélén, vicegett-vacogott félelmében. - Jaj, elgázolnak, jaj, elsöpörnek, jaj, elsodornak, jaj

eltipornak! - jajgatott, és gyorsan előrehajolt, köcsögfejére támaszkodott, tuskólábával lendített. Bukfencezett. Megint újra. Bikfenc. Megint újra. Bukfenc. Megint újra. Bukferenc.

Elbukfencezgettek alkonyatig. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonnak sajgott ám a háta.

108

S ekkor az öreg tölgy megszólalt a hátuk mögött. - Gyertek csak ide! Köréje sereglettek. - Ti is gyertek közelebb - mondta az öreg tölgy a többi

fának. Közelebb jöttek. - Ti is - intett a tölgy az erdei állatoknak, s jöttek a

szarvasok, hódok, rókák, vaddisznók, borzok, őzek, hiúzok, medvék.

Sustorogtak, sutymorogtak. A sustorgásból néha ki-kihangzott egy-egy pehelyhihi, egy-egy ólomhaha, egy-egy pengecsivit, egy-egy dorongbrumma.

Valamit ezek eldöntöttek ott. Mert amikor szétszéledtek, már nyoma sem volt szomorúságnak a tisztáson. Aromo harsogó hangon magyarázott.

- Az a fontos, hogy a fejet jól előrehajtsuk... kézzel támaszt, lábbal lendít... mi sem egyszerűbb ennél!

- Nekem magyarázol, nekem, aki cirkuszban léptem föl annak idején? - vetette oda foghegyről Bruckner Szigfrid, de nem folytathatta, mert... döbb, döbb, döbb... jött ám! Mindenki tudta ki. A köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú.

Ott állt a tisztás szélén tuskólábán Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

- Hrrr - morrantott -, miféle pusmorgás, mocorgás, sutymorgás volt itt? Mi?! Talán jó a kedvetek? Talán megszegtétek a parancsomat? Hé! Tilos a bukfenc!

Mikkamakka elkiáltotta magát. - Bikfi-bukfenc-bukferenc! Nosza az öreg tölgy, nosza az erdő, nosza a madarak,

nosza az állatok, nosza a füvek! - Fej lent, láb lendít! - vezényelt Aromo, és már villant

is pamatfarka. Bukfencezett.

101

- Ez semmi - mondta Ló Szerafin -, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.

- Igenis vers! - jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. - S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!

- Nem is kell leírnom - mondta Ló Szerafin -, kapásból is elmondhatom.

- És már mondta is:

kómirelű kőtyual kamórile kütyőul kumaróli ketyüől kőmuraló kityeül kőmürula kótyiel kemürőlú katyóil kimerülő kutyaól

- Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? - szólt Aromo. - Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!

- Esetleg elfárad - vetette közbe Vacskamati. - Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?

- Vagy a kutya nagyon nyomja belülről - kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.

- Rendben - mondta Aromo -, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.

- Ez igaz - hagyták helyben a többiek. - Találmánynak nem rossz - epéskedett Nagy Zoárd -,

csak versnek. Mikkamakka megint csengetett. - Halljuk az utolsó versenyzőt! Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki

tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.

102

Így szavalt:

Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm

- Nem ér! - rikoltozott Bruckner Szigfrid. - Akkor én meg azt mondom, hogy:

Prampapam, prampapam, prampa-prampa-prampapam

- Nono - mondta Mikkamakka -, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.

- Miért, mit jelent? - Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret. - Engem is? - kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid. - Persze, téged név szerint is megemlített - mondta

Mikkamakka. - Éljen Dömdödöm - kiáltott Bruckner Szigfrid -, adjuk

neki az első díjat! - Adjuk! - kiabálták a többiek. Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett

Dömdödöm fejére. - Te győztél - mondták neki. - Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe -

veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid. Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és

fennhangon dúdolgatta a győztes verset.

Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm

107

mert eszébe jutott, ahogy Dömdödöm esetlenül és boldogan veti a bukfenceket.

- Ami azt illeti... - kezdte Aromo, és el is hallgatott nagy szomorúan.

- Az ám - jutott eszébe a többieknek -, hiszen Aromo is minden reggel bukfencezik! ,,Bikfi-bukfi-bukferenc!'' - kiabálja, és mint egy guriga száguldozik a füvön. Az ám! És Vacskamati is! Mekkorákat bukfencezett a múltkor is örömében.

Hökkenten néztek egymásra. Te úristen, itt betiltották a bukfencet! A bikfencről és a bukferencről nem is beszélve!

Úgy ültek a tisztás szélén, mint egy gyászoló gyülekezet. Nem is szólalt meg sokáig senki. Aromo a földet bámulta, Mikkamakka vakargatta az orrát, Bruckner Szigfrid a nadrágtartóját babrálta, Ló Szerafin tisztogatta a szemüvegét, Vacskamati a körmét rágta, Nagy Zoárd a távolba meredt, Dömdödöm magában gubbasztott, Szörnyeteg Lajos ráncolta a homlokát.

Ezt meg ki gondolta volna! Ennyit tesz, ha tilos a bukfenc! Nahát, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon!

- Mit gondolsz - fordult ekkor sóvárogva Aromóhoz Ló Szerafin -, egy magamfajta öreg ló megtanulhat bukfencezni?

- Hohó, de még mennyire! - mondta felvillanyozva Aromo. - A bukfencet a magadfajta öreg lovaknak találták ki. Semmi az egész. Idenézz! Fej a talajra - s már le is tette a fejét a fűre, pamatfarkincája az ég felé meredt.

- Jaj - mondta Mikkamakka -, nehogy bukfencezz! - Az ám - kiáltott Bruckner Szigfrid -, hiszen akkor

halál fia vagy! - És a grabancánál fogva felrántotta Aromót.

Hű de szomorúak lettek, csak úgy áradt belőlük a szomorúság, még a napot is elfelhőzte!

106

El is ment. Döbb, döbb - döngött a föld. Na, kitört ám a hihi és a haha. A felhőtlen égig ért a

jókedvük. - Ezt a tökfejt, ezt a bárgyút, ezt a rövid agyvelejűt! -

mondogatták boldogan. - Még ha az evést tiltotta volna meg, vagy a napozást -

rötyögött Bruckner Szigfrid -, de a bukfencet! Majd épp az én vén csontjaimmal állok oda bukfencezni!

Hahotáztak. - Ez éppen annyi - mondta a nevetéstől fuldokolva

Aromo -, mintha azt tiltotta volna meg, hogy állva aludjunk. Hihi, ki a fene alszik állva?

- Nono! - mondta Ló Szerafin. - Nana! - mondta Nagy Zoárd. Elgondolkozva rájuk néztek. Tényleg! Hiszen Ló

Szerafin állva alszik. Mert az öreg lovak állva alszanak. Meg állva alszik Nagy Zoárd is. Mert a fenyőfák is állva alszanak.

- Ajaj! - vakarta a fejét Szörnyeteg Lajos. - Ez most azt jelenti, hogy nektek fekve kell aludnotok!

Ettől valamennyien elszomorodtak. Mikkamakka az égre emelte a szemét. - Ne bomoljatok! Hiszen egy árva szóval sem mondta,

hogy nem szabad állva aludni. Bukfencezni nem szabad. - Tényleg, de buták vagyunk - nevetett Vacskamati -,

hiszen csak a bukfenc tilos! - Meg a bikfenc - mondta Szörnyeteg Lajos. - És a bukferenc - tette hozzá szomorúan Aromo. - Kit érdekel - legyintett Ló Szerafin -, ki szokott itt

bukfencezni? - Dödöm - mondta Dömdödöm. - Már hogy te szoktál? - csodálkozott Ló Szerafin. -

Igaz is, szoktál. De még mennyire! - És elnevette magát,

103

Bikfi-bukfenc-bukferenc Egyszer csak dübögni kezdett ám a föld: Döbb, döbb. - Ajaj - mondta Mikkamakka -, jön a Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon. Ott is állt már a tisztás szélén. Feje köcsög, lába tuskó, hasa hordó, füle lepény, a

melle melence, a szája kemence. - Szóval itt hevertek s heherésztek - mondta. A hangja

csikorgott és nyikorgott. - A fű puha, hát heverészünk, és heherészünk is, mert... - Na, mondd ki, merd kimondani! - rikkantott Kisfejű

Nagyfejű Zordonbordon. - Hát hogy is mondjam... ugyanis... - dadogott

Mikkamakka - heherészünk, mert... És itt közbevágott Bruckner Szigfrid. - Mert jó a kedvünk. Ó, bár ne szólt volna! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon

elfeketedett a méregtől, Mikkamakka meg feddő pillantást vetett Bruckner Szigfridre. ,,Ej, te buta, nem tudod, hogy azért a legdühösebb Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, ha valakinek jó a kedve?'' - mondta a pillantása. Ő maga meg azt mondta:

- El ne hidd, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, szegény Szigfrid eszét elvette a mérhetetlen szomorúság; Éppen hogy rosszkedvükben heherészünk. Nagyon rissz-rossz a kedvünk - bizonygatta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon toppantott tuskólábával, lebbentett lepényfülével, kaccantott kemenceszájával.

- Nekem akarsz te... velem akarsz te... - icsorgott-vicsorgott, sárgállott a fogsora. - Nyaktiló, pallos, szájpecek, felperzselés, só és hamu! Ti jókedvűek

104

vagytok, amikor itt a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon?! Majd adok én nektek!

- Hiszen egyáltalán nem vagyunk jókedvűek - mondta sírósan Vacskamati.

- Kuss! - mondta Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Itt vihorásztatok, röhécseltetek, talán még vicceket is meséltetek egymásnak, miközben hallhattátok, hogy közeledem.

- Nem hallottuk - tiltakozott Ló Szerafin -, csak a vége felé, éppen hogy, alig-alig; annyira, hogy döbb, döbb...

- Igen, igen, s azt hittük, a fülünk cseng - toldotta meg Aromo.

- Vagy hogy egy üres hordó gurul - bólogatott Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.

- Dömdödöm - mondta Dömdödöm. - Vagy hogy dobol egy dobos - így Vacskamati. - Vagy?! - kérdezte ordítva Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon, és szigorúan Szörnyeteg Lajosra nézett. - Szerinted mi volt?

Szörnyeteg Lajosnak reszketni kezdett a térdekalácsa. - Én azt hittem, hogy... izé... hogy döböl egy döbös. - Hi! - mondta dühödten Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon. Aztán még dühödtebben: - Hu! Éppen hogy csak... fülcsengés, üres hordó... dobos... döbös... És azt nem láttátok, hogy elsötétül az ég? Hogy villámok csapkodnak, mennykövek verdesnek? Hogy eső hullik, jég potyog, hó szálldos? Hogy fütyül a szél, és recseg az erdő? Azt nem láttátok?

Egymásra néztek nagy álmélkodva. Még hogy jég? Mennydörgés? Hó? Szél? De hiszen úgy sütött a nap, mintha sose akarná abbahagyni, szél egy sóhajnyi se, felhő egy rongyocska se. Aromo már éppen szólni akart, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon folytatta.

105

- Mert ahol én járok, elsötétül az ég, villám csapkod és zivatar zúg, hó esik, jég zuhog... és... és ti ezt nem láttátok!

- Aj, de mennyire, hogy láttuk - kapott észbe Mikkamakka, és a többiekre kacsintott - azért is volt ilyen rossz a kedvünk, mert aztán áztunk-fáztunk és citeráztunk.

- Nem volt rossz a kedvetek - toppantott Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon -, heherésztetek. Hallottam.

- Talán a füled csengett - mondta Aromo. - Vagy tücsökcirpelést hallottál - bólogatott Ló

Szerafin. - Vagy döbölt egy döbös, mi?! - mondta gúnyosan

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Elég a szövegből! Elhallgatott, bugyután bámult maga elé. - Jó a kedvük - dörmögte. - Heherésznek - mormogta. -

Netalán még bukfencezni is szoktatok? - Dehogyis, ugyan, hogy képzeled! - zúgták ezek. - Merő szomorúság az életünk - vette át a szót

Mikkamakka. - Csak szenvedünk, sírunk, szomorkodunk, bánatoskodunk - hazudta, de Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon se esett a feje lágyára, avagy éppen hogy a feje lágyára esett, ki tudja. Mindenesetre így szólt a köcsögfejű, tuskólábú, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú, hígvelejű széllelbélelt:

- Hazudtok! És most halljátok a büntetést. Mától tilos az erdőn a bukfenc!

- A bikfenc is? - kérdezte Vacskamati. - A bikfenc is, és a bukfenc is - toppantott zordan

Zordonbordon -, és aki megszegi a tilalmat, az halál fia! Megértettétek?!

- Hogyne, hogyne, megértettük - bólogatott Mikkamakka. És magában azt gondolta: ,,Csak menj már, tűnj már, pusztulj innen.''

128

Ló Szerafin nem tágított. - Mondom, hogy meglehetős távolságról. - Na és meglehetős távolságról mekkorának láttad? -

kérdezte Aromo. - Meglehetősnek... - Ló Szerafin elmélázott. - Ha

egyáltalán... Várták, hogy mi egyáltalán, de Ló Szerafin nem

folytatta. - Ha egyáltalán - sürgette Bruckner Szigfrid. - Ha egyáltalán pomogács volt - nyögte ki nagy

nehezen Ló Szerafin. A többiek hüledeztek. - Lehet, hogy nem pomogácsot láttál meglehetős

távolságról? - csodálkozott Aromo. - Lehet - bólogatott Ló Szerafin. - Lehet, hogy egy

bodzabokor volt. Vagy egy fatönk. Mert ugyanis, amikor meglehetős távolságról láttam azt a meglehetős nagyságú valamit, már meglehetősen sötét volt.

Ezen a kacifántos okfejtésen egy kicsit mindenkinek gondolkoznia kellett. Sőt Szörnyeteg Lajosnak nagyon kellett gondolkoznia. Csak Dömdödöm érthette meg azonnal - a tisztás másik végén is jól hallotta, miről beszélnek Szerafinék -, mert megszólalt:

- Dömdödöm. - Na, ez már mégiscsak több a soknál! - visított Aromo.

- Megbüntetjük. Odavágtattak Dömdödömhöz, körülállták. - Vedd tudomásul, hogy hadiállapot van! - rikoltozta

Aromo. Bruckner Szigfrid ünnepélyesen Dömdödöm felé

nyújtotta a mutatóujját. - Én téged ezennel regenátnak nyilvánítlak. - Talán generátornak - javította Vacskamati.

113

Na, kitört ám a hahota! Csak Aromo mímelte a komolyságot és a csodálkozást.

- Én? - nyitotta nagyra a szemét. - Egyáltalán. Én csak annyit mondtam, hogy van hely a fejedben egy dinnyefa számára. Se többet, se kevesebbet. Azt magyarázol bele, amit akarsz. Azt, hogy üres a fejed, nem én mondtam. Te mondtad.

Vacskamati belezavarodott ebbe a szónoklatba. Mérgelődött.

- Te mindig mást mondasz, mint amit gondolsz. Néha egy hétig is törheti az ember a fejét, mit akartál tulajdonképpen.

De most aztán igazán fölzengett, földöngött és fölböngött. Még a szusz is beléjük fulladt. Ló Szerafin megszeppenve tekergette a nyakát.

- Mégiscsak az ég dörög, ez nem kétséges - mondta. - Az eszed tokja! - bátorodott fel Vacskamati. Bruckner Szigfrid is belekottyantott: - Egy hordót gurítanak. - Ugyan, dobol a fődobos - gúnyolódott Aromo. - Vagy csak úgy magától döng - csillant fel Szörnyeteg

Lajos képe. - Jókedvéből. Erre mind az égnek emelte a tekintetét. Ez a

Szörnyeteg Lajos, ez miket tud mondani! - Lajoskám... - kezdett bele egy mondatba Vacskamati,

de nem tudta befejezni, mert Dömdödöm szigorúan közbevágott:

- Dömdödöm - mondta. És nehogy félreértsék, megismételte. - Dömdödöm!

Elsápadtak valamennyien. Ijedten néztek Dömdödömre. - Csak nem? Ezt komolyan mondod, Dömdödöm? -

kérdezte reménykedve Vacskamati, hátha nem komolyan mondja.

De Ló Szerafin rögtön le is torkollta:

114

- Persze hogy komolyan mondja. Mikor szokott Dömdödöm viccelődni!

Bruckner Szigfrid, a nagymellényű oroszlán bátorsága is kezdett lefelé szálldogálni, az ina felé. Reszketett a hangja.

- Szóval azt állítod, hogy Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon közeledik.

Dömdödöm nem szólt semmit, de aki akarta, a tekintetéből is láthatta, hogy igenis azt állítja.

Rákezdtek a sápítozásra. - Hű, akkor ezer jaj nekünk! Jön a tuskólábú. - A köcsögfejű. - A hordóhasú. - A lepényfülű. - A melencemellű. - A kemenceszájú. - A hígvelejű, széllelbélelt. Mondták, mint egy litániát. Ló Szerafin följajdult. - És éppen most, amikor nincs itthon Mikkamakka! Aromo ocsúdott elsőnek. Siránkozással semmire se

mennek. Széles mozdulattal csendre intette a többieket. - Az a fontos - mondta gyorsan -, hogy fancsali képet

vágjatok! Mindnyájan. Olyanok legyünk, mint egy gyászoló gyülekezet. Mert Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon a jókedvet utálja a legjobban.

- A szerencsétlen - sírt fel Vacskamati. - Ne siránkozz! Rajta, vágjunk keserves pofát! Éppen idejében, mert dimm-dömm, még a fák is

recsegtek, ott állt a tisztás szélén a tuskólábú, köcsögfejű, hordóhasú, lepényfülű, melencemellű, kemenceszájú, hígvelejű, széllelbélelt. Ott állt a tisztás szélén morc pofával Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon.

- Szóval itt a díszes társaság! - recsegett, reszelt, fűrészelt a hangja.

127

Bruckner Szigfrid ámulva kérdezte: - Mit mondasz? Kicsi? Ló Szerafin rázta a fejét. - Azazhogy nagy. Bruckner Szigfrid ezen még jobban elcsodálkozott. - Nagy? Ló Szerafin most már végleg nem tudta, mit mondjon.

Kivágta hát nagy vitézül: - Akarom mondani, közepes. Szörnyeteg Lajos egész eddig tátott szájjal hallgatott.

De most már nem bírta tovább. Megkérdezte: - Most akkor kicsi, nagy vagy közepes? Aromo

felcsattant: - Légy szíves, ne tegyél föl ostoba kérdéseket! Te meg,

Szerafin, mondd meg végre, milyen a pomogácsok termete. Kicsi, nagy vagy közepes?

Ló Szerafin lesunyta a fejét. Krákogott. - Az az igazság, hogy pomogácsot én csak meglehetős

távolságról láttam. - A termetét meglehetős távolságból is megítélheted -

mondta Bruckner Szigfrid. Ló Szerafin csűrte-csavarta. - Hát ez, kérlek szépen, nem egészen így van. Mert ha

az a meglehetős távolság nagyon nagy, akkor ugye, a pomogács kicsinek látszik. Ha meg a távolság igen kicsi, akkor a pomogács óriásnak látszik.

- A közepes távolságot már el se mondd - jegyezte meg Aromo.

- Miért, akkor mi az eredmény? - kíváncsiskodott Szörnyeteg Lajos.

- Lajos! Lajos! - rikoltoztak a többiek. Vacskamati Ló Szerafinhoz fordult. - Tehát az a kérdés, hogy te milyen távolságról láttál

pomogácsot.

126

- Már ki is vagy zárva! - kiabált Aromo. - Vedd tudomásul. Szedd a sátorfádat, és vonulj a tisztás másik végébe!

- Úgy van - kiabált Vacskamati is -, még csak nem is hallgathatod a haditanácsot.

- Még elárulná a pomogácsoknak - tódította Bruckner Szigfrid.

Ló Szerafin is tűzbe jött. - Úgy van! Takarodj a tisztás másik végébe!

Dömdödöm egy szót se szólt, hátat fordított nekik, átballagott a tisztás másik végébe, és leült a fűbe. Szörnyeteg Lajos szánakozva nézte.

- Ezt igazán nem kellene csinálnotok Dömdödömmel - mondta.

- Kuss! - kiabált rá Aromo. - Majd megjön Mikkamakka, és ad nektek - mormogta

Szörnyeteg Lajos. Aromo ráförmedt: - Kizárjunk téged is? - Ne, ne... én inkább... - Na, akkor csönd! - diadalmaskodott Aromo. Lássunk

munkához! Úgy gondolom, hogy a pomogácsok ellen legeredményesebben úgy harcolhatunk, ha... ha... hogy is mondjam... Szerinted, Ló Szerafin, mi lenne a legeredményesebb módszer?

Ló Szerafin igencsak zavarba jött. Váratlanul érte a kérdés. De még mennyire váratlanul! Dadogni kezdett:

- Én szerintem... az én véleményem szerint... mivelhogy a pomogácsok termete...

Itt elakadt, pedig valamennyien nagy érdeklődéssel néztek rá. Aromo biztatta is:

- Na, na mondd! A pomogácsok termete? - A pomogácsok termete - nyögte nagy kínban Ló

Szerafin - olyan kicsi...

115

Aromo előrelépett, alázatos hangon megszólalt: - Itt vagyunk, persze, hiszen tudod, hogy itt lakunk. - És jó a kedvetek, mi? - recsegett Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon. - Dehogy, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon,

dehogy jó - mondta gyorsan Aromo. - Éppen ellenkezőleg. Rissz-rossz a kedvünk.

- Csak sírunk-rívunk - hazudta Bruckner Szigfrid. - Kesergünk - mondta Vacskamati. - Bánatoskodunk - toldotta Ló Szerafin. Zordonbordon

toppantott egy nagyot. - Hallottam, hogy nevettetek! Aromo erre aztán igazából nekilátott színészkedni. - Nevetni? Mi az, kedves Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon? Azt se tudjuk, mit jelent ez a szó. A többiek meg kórusban rávágták: - Bizony, fogalmunk sincs! Aromo belelendült. - Ilyen szavak már rég nem szerepelnek szótárunkban.

Röhécselni, nevetgélni, mosolyogni, viháncolni, rötyögni, hahotázni, heherészni... Egyikről se tudjuk, mit jelent.

Vacskamatinak azért ez már sok volt. Pukkadozott, fulladozott, nagyon igyekezett, de mindhiába, nem tudta visszatartani a nevetést. Kitört belőle, csilingelt, gilingalangolt.

Ebből meg mi lesz? Rémülten nézték Vacskamatit, még lélegzetet venni is elfelejtettek.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonnak kiguvadt a szeme, pulykavörös lett a képe.

- Hát ez meg mi?! - böffent ki belőle. Aromo finoman bokán rúgta Vacskamatit, de

mindhiába. Csak csilingelt, csak gilingalangolt. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon már emelte a rettenetes mancsát. Aromo gyorsan előrelépett.

116

- Kérlek... igazán kellemetlen - dadogta -, de Vacskamati sír.

- Mit csinál?! - üvöltött Zordonbordon. - Még hogy sír?! Nevet! Röhécsel! Kacarászik!

- Dehogyis! Te nem ismered Vacskamatit. Így szokott sírni. Eleinte mi is azt hittük, nevet... vagy hogy is kell mondani... de egyáltalán nem. Éppen hogy sír.

- Hazudsz! - üvöltött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. - Higgyél nekünk. Tényleg sír - mondta

kétségbeesetten Aromo, és szemrehányóan Vacskamatira pillantott.

A többiek látták, hogy segíteni kell Aromónak. Rákezdték hát:

- Bizony sír. - Így szokott sírni. - Vacskamati így sír. Dömdödöm rosszallóan nézte a cirkuszt. Meg is szólalt: - Dömdödöm. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon fölkapta a fejét,

gyanakodva nézett Dömdödömre. - Ez meg mit mondott? Aromo széttárta a kezét. - Ki tudja, kedves, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon?

Tudod, hogy csak ennyit tud mondani: dömdödöm. - De állítólag ti megértitek. - Nagy ritkán - legyintett Aromo. - Mit lehet azon

megérteni, hogy dömdödöm? Zordonbordon hitte is, nem is. Mindenesetre jól

szemügyre vette a társaságot. Mikkamakkát kereste. - És az a híres Mikkamakka hol van? Elbújt talán? Végre Vacskamati abbahagyta a vihogást, Aromo is

megkönnyebbült, hogy másra terelődött a szó. - Dehogyis bújt - mondta. - Bement a városba, dolga

van. Lehet, hogy csak holnap este jön haza. És tiszteltet

125

- Teheti, akinek van - kottyantott közbe Vacskamati, és jelentőségteljesen Szörnyeteg Lajosra nézett. Az meg szegény majd elpityeredett.

- Én igazán nem tehetek róla, hogy egy kicsit lassabban forog az eszem kereke, de...

Hogy mit mondott volna a ,,de'' után, azt most már sose tudjuk meg, mert Aromo odalépett hozzá, vállon veregette, és így szólt:

- Lajoskám, téged senki se hibáztat, senki se okol. Nem tudod, hogy mennyi kétszer kettő, és kész. De azt biztos tudod, mi az, hogy csönd.

- Igen, azt tudom. - Nahát, akkor maradjál csöndben! Mi meg

fölkészülünk a pomogácsok elleni harcra. Nem adjuk ingyen a bőrünket!

- Jaj de félek! - jajdult föl Vacskamati. De Aromo most már elemében volt.

- Csak semmi félelem - mondta. - Majd én kezembe veszem a pomogácsügyet.

Ló Szerafin szúrósan ránézett. - Nana! - mondta. - Talán kezünkbe vesszük. - Úgy is lehet mondani - legyintett Aromo. Mindegy. A

fontos az, most már végre kezdjük el. - Úgy van, kezdjük - helyeselt Bruckner Szigfrid, de a

lelkesedése hirtelen elpárolgott. - Hogyan kezdjük? - tekergette a nyakát.

Aromo katonás léptekkel föl-le sétált a tisztás közepén. - Hát hogyan kezdenénk?! Haditanácsot tartunk. - Dömdödöm - mondta Dömdödöm. Aromo elvörösödött. - Dömdödöm, nagyon kérlek, ne bomlaszd a fegyelmet.

Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a haditanácsból. - Dömdödöm - mondta Dömdödöm.

124

Szörnyeteg Lajos harciasan dobbantott. - Na jó! Hát akkor kétszer kettő az öt! Láthatta jól Aromo arcán, hogy nem annyi.

Elbizonytalanodott. - Akkor... hat... vagy esetleg... - Esetleg befoghatod a szádat - avatkozott bele

Bruckner Szigfrid. - A lángeszedet inkább majd szalonnasütéshez használjuk.

Szörnyeteg Lajos konokul lehajtotta a fejét. - Akkor se láttam még soha egy darab pomogácsot sem. Aromo csípőre tette a kezét, odaballagott Szörnyeteg

Lajos elé. - Miért, talán bumerángot láttál már? Vagy

hangyászsünt, kacsacsőrű emlőst, huszonnégy karátos aranyat, harisnyakötőt, gőzkalapácsot, bálnát, anakondát, hexencsúzt, lámát, bálombökit és guttermuttert? Láttál? Nem láttál! És mégis létezik valamennyi.

Szörnyeteg Lajos behúzott nyakkal állt Aromo előtt, a szónoki hév elsöpörte maradék biztonságát is. De Vacskamatinak valami nem tetszett a szónoklatban. Aromo elé penderedett.

- A guttermuttert nem hiszem. Meg a harisnyakötőt se. Muttert, azt már láttam, meg főkötőt is. De guttermutter meg harisnyakötő?!

Bruckner Szigfrid szúrósan nézte Vacskamatit. - Ezek szerint te is azt állítod, hogy pomogácsok

nincsenek? - Egy szóval se - tiltakozott ijedten Vacskamati. - Csak a guttermutter meg a harisnyak... Ló Szerafin

fölordított, mint akit oldalba lőttek. - Hagyjátok már ezt a guttermutterezést! A fejünk felett

lóg a baj, ti meg az eszeteket járatjátok.

117

téged. - Nagyot nyelt Aromo. - Mondta, ha erre járna Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, adjuk át neki hódolatteljes üdvözletét. És egyébként is, mi valamennyien nagyon tisztelünk téged.

Zordonbordon nagy büszkén fölemelte a fejét, toporgott, pöffeszkedett, mint egy felfuvalkodott pulykakakas.

- Hát tisztelhettek is! - mondta elégedetten. Mert különben hátrakötöm a sarkatokat.

Elhallgatott, úgy látszott, gondolkozik - ha ugyan az ilyen böhöm zordonbordonok szoktak gondolkozni.

- Szóval az a nagy hírű Mikkamakka nincsen idehaza? Pedig ha jól tudom, ő a vezéretek.

Bruckner Szigfrid kihúzta magát. - Itt, kérlek, köztársaság van - mondta hetykén. - Aha, köztársaság - mondta Zordonbordon, de látszott,

máson jár az esze. Mézesmázos lett az arca. - Azért jöttem, mert segíteni akarok nektek - mondta. Dömdödöm szeméből kipattant egy dühös kis szikra. - Dömdödöm! A mézmáz azonnal eltűnt Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon ábrázatáról. - Mit mondott? Aromo Dömdödömhöz fordult. - Mit mondtál, Dömdödöm? Dömdödöm utálkozva megismételte: - Dömdödöm. Aromónak most már volt bátorsága egy icipici vigyorra

is. - Na látod, ezt mondta - nézett Zordonbordonra.

Zordonbordon tekintete szúrós lett, mint a szamártövis. - Ne szórakozzatok velem, mert baj lesz! Én itt

kiteszem értetek a lelkem, ti meg gúnyolódtok. Még egy ilyen közbeszólás, és nem mentlek meg benneteket!

118

Ló Szerafin ámulva nézett rá. - Bennünket? Megmenteni? Mitől? Zordonbordon vészjóslóan csóválta a fejét. - Majd ha megmondom, nem lesztek ilyen hetykék. Úgy látszott, ennek a fele se tréfa. - Mégis mi történt? - kérdezte ijedten Vacskamati. Zordonbordon előredöntötte a felsőtestét, suttogva

mondta: - Tudjátok meg, hogy az erdőben rettenetesen

elszaporodtak a pomogácsok! Tátott szájjal nézték. - Micsodákok? - kérdezte Szörnyeteg Lajos.

Zordonbordon végigpásztázta az értetlen arcokat. - Ezt a műveletlenséget! - mondta fitymálóan. Azt

akarjátok mondani, hogy nem tudjátok, mik azok a pomogácsok?

Aromo tanácstalanul tekergette a nyakát. - Izé - mondta -, de... dehogynem tudjuk. Bruckner

Szigfrid is kidüllesztette a mellét. - Mi ne tudnánk! Ló Szerafin is lódított: - Nem egyet láttunk már. Zordonbordon elfojtott egy gúnyos mosolyt. - Azért mondom! - recsegte. És recsegett volna tovább,

de Szörnyeteg Lajos ártatlan tekintettel körülnézett, és azt kérdezte:

- Tényleg, mik azok a pomogácsok? Aromo szigorú tekintetet villantott rá. - Hallgass, Lajos, ne szólj az okosabbak dolgába! - De amikor sose hallottam még pomogácsokról -

erősködött Szörnyeteg Lajos. Na, erre a többiek nekiestek. - Csend! - Hagyd abba!

123

Sarkon fordult, csak a háta közepét látták. Az is egyre kisebbedett. Ment döngő léptekkel, csak úgy reszkettek a fák, nevetgélt, hahotázott, csak úgy rezegtek a levelek.

Vacskamati tétován utána lépett. - Jaj, ne hagyj itt bennünket, kedves Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon! Jaj, mi lesz velünk! Siránkoztak volna tovább, de Dömdödöm erélyesen

rájuk szólt: - Dömdödöm! Mintha késsel vágták volna el a zajongást. Döbbent

csend lett. Vacskamati odaóvakodott Dömdödömhöz. Suttogva kérdezte:

- Ebben egészen biztos vagy, Dömdödöm? - Dömdödöm - mondta határozottan Dömdödöm. Bruckner Szigfrid dühösen felhorkant: - Te mindig egészen biztos vagy mindenben. Te

mindent jobban tudsz. Hogy mered azt állítani, hogy pomogácsok egyáltalán nincsenek?

Szörnyeteg Lajos Dömdödöm védelmére kelt. - Miért, te talán láttál már pomogácsot? Bruckner

Szigfrid válaszra sem méltatta, helyette Aromo fordult szegény Szörnyeteg Lajoshoz.

- Nézd, Lajos - mondta hetykén -, föltennék neked egy kérdést. Mondd meg, hogy mennyi kétszer kettő!

Szörnyeteg Lajos elmélázva nézte az eget. Toporgott, gyűrögette a nadrágja varrását.

- Kétszer kettő az... az annyi, mint... se több, se kevesebb, mint - tanácstalankodott, aztán méregbe gurult. - Mit kétszerkettőzöl itt, amikor sokkal fontosabb dolgokról van szó? A pomogácsokról!

Aromo fensőséges ábrázattal nézte. - És azt gondolod, hogy ebben a fontosabb dologban

éppen arra hallgatunk, aki azt sem tudja, hogy mennyi kétszer kettő?

122

Bruckner Szigfrid csillapította: - Ugyan, Vacskamati, mit siránkozol? Majd beszélünk

azokkal a pomogácsokkal. Csak nem fognak ok nélkül öldökölni. Egy csöpp eszük biztos van.

Zordonbordon felnevetett. Akárha egy rekedt sziréna szólalt volna meg.

- Haha! Beszélni a pomogácsokkal! Az előbb azt mondtad, tudod, mik azok a pomogácsok. Most meg tárgyalni akarsz velük! Akkor aztán százszorosan végetek. Még ennek a tisztásnak a helyét is sóval hintik fel. - Itt jelentőségteljesen elhallgatott, majd egész más hangon folytatta: - Egy dolgot próbálhattok csak meg.

Reménykedve néztek rá. - Micsodát? Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon kihúzta magát,

melencemellét kidüllesztette. - Tudom, hogy magatoktól sose jutna eszetekbe. De

segíteni akarok rajtatok, hát megmondom. Egy dolog segít csak: a harc!

A reménykedő arcok elfintorodtak. - A harc? - rebegte Bruckner Szigfrid. - Az üsd-vágd, nem apád? - hebegte Vacskamati. - A csihi-puhi? - habogta Szörnyeteg Lajos. - Az - mondta Zordonbordon. - Bár reményetek úgyse

sok van. A pomogácsok rettenthetetlen harcosok. Bátrak, alaposak, szívósak, kegyetlenek.

Ez kellett csak! Csak úgy zengett az erdő a sírás-rívástól. Zordonbordon meg pöffeszkedett nagy boldogan. Hiszen éppen ezt akarta.

- Begyulladtatok, mi? Na, akkor megyek is... És mondom: csak a harc segít. Fel kell venni a kesztyűt. Höhö! Meg kell küzdeni a pomogácsokkal... Na, isten veletek!

119

- Fogd be már a szád! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szemügyre vette

Szörnyeteg Lajost. - Ez a nagyeszű meg Szörnyeteg Lajos, mi? - kérdezte. Aromo legyintett. - Kicsit lassú észjárású - mondta. - Nem kell vele

törődni. Az a fontos, hogy mi tudjuk, mik azok a pomogácsok.

Dömdödöm Aromóra nézett, elfintorodott, és méla undorral azt mondta: - Dömdödöm!

Mindenki behúzta a nyakát, csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon nyújtogatta a magáét, mint egy nagyothalló gúnár.

- Mit mondott? - Semmit - vágta rá Aromo. Szörnyeteg Lajos álmélkodva nézett körül. Semmit?

Mi az, hogy semmit? Süketek ezek? - De igenis, azt mondta, hogy... - kezdett bele, de

befejezni nem volt ideje, mert Ló Szerafin odaugrott hozzá és patáját Szörnyeteg Lajos szájára tapasztotta.

- Miért fogtad be a száját?! - recsegett Zordonbordon. - Naponta csak tizenkét butaságot tudok végighallgatni

- hadarta Ló Szerafin. - A tizenharmadiktól idegzsábát kapok. És most ez lett volna a tizenharmadik.

Zordonbordon már horkantott is egyet, hogy most aztán ad nekik a hazudozásért, de Vacskamati okosan elterelte a figyelmét.

- Ott hagytad abba, kedves Zordonbordon - mondta mézesmázosan -, hogy nagyon elszaporodtak a pomogácsok.

Zordonbordon vészjóslóan ránézett. - Mi az, hogy ott hagytam abba? Ennyi talán neked

nem elég? Vacskamati bizonytalanul behúzta a nyakát.

120

- De, dehogynem elég. El tudom képzelni, hogy szoronganak most szegények. Segíteni kellene rajtuk.

Zordonbordon a fejéhez kapott. - Eszedet hagytad? Segíteni a pomogácsoknak?! Tudod

te, mit beszélsz? - De hát ha egyszer szoronganak - védekezett

Vacskamati. Zordonbordon se volt rest, minden színészi képességét

latba vetette. - Szoronganak! - mondta gunyorosan, aztán suttogóra

fogta a hangját. - Rövidesen megindítják a döntő támadást.

Szörnyeteg Lajos arcára őszinte szánalom ült. - Jaj de sajnálom szegényeket! - mondta. - Kiket? - förmedt rá Zordonbordon. - Hát akiket megdöntőtámadnak. - Jaj de ostobák vagytok! - sóhajtott galádul

Zordonbordon, és ettől a sóhajtól Aromo észbe kapott. - Azt akarod mondani, hogy... hogy a pomogácsok -

dadogta, s annyira belekeveredett a dadogásba, hogy Ló Szerafin segítette ki:

- Minket támadnak meg? Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon arca felragyogott. Már

amennyire egy ilyen észveszejtő csúfság ragyogni tud. - Na végre, hogy leesett a húsz fillér! - ordított fel

boldogan. - Mi az, hogy megtámadnak! Széttépnek, kinyírnak, átpasszíroznak, kerékbe törnek, felnyársalnak, elemésztenek, miszlikbe vágnak, porrá zúznak benneteket!

- Jaj istenem! - sírt fel Vacskamati. Na de a többiek se különbül. Sápadoztak, szepegtek,

reszkettek.

121

- Segítség! - jajdult föl Szörnyeteg Lajos. A halálmegvető bátorságú oroszlán, a nagyhangú Bruckner Szigfrid se düllesztette a mellét. Azt suttogta:

- Meneküljünk! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon diadalmasan nézett a

berezelt társaságra. - Hiába is menekülnétek. Körül vagytok zárva.

Bármerre futtok, a pomogácsok kezére juttok. Erre lett aztán igazi haddelhadd! Futkostak, ugráltak,

jajgattak, siránkoztak. Csak az egy Dömdödöm támaszkodott szótlanul, karba tett kézzel egy fának.

A nagy zajongásból Vacskamati hangja sivított elő: - És akkor most mit csináljunk? Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon élvezte a zűrzavart. - Micsoda pipogya társaság - mondta. - Bruckner

Szigfrid, a vakmerő oroszlán, Aromo, a lángeszű nyúl, Ló Szerafin, a kék csodaparipa meg ez a bikaerejű Szörnyeteg Lajos, a híres Vacskamati és ez a becsület szobra, ez a Dömdödöm, vagy mi a neve!

Dömdödöm még arra sem érdemesítette Zordonbordont, hogy a fejét feléje fordítsa, úgy mondta a fa mellett álltában:

- Dömdödöm. - Most aztán dömdömözhetsz! - villogott Kisfejű

Nagyfejű Zordonbordon. - Majd a pomogácsok kitömetnek benneteket az iskolai szertáraik számára, hogy a kis pomogácsok még száz év múlva is láthassák a világ leggyávább társaságát.

Ettől keseredett el igazán Vacskamati. Még hogy kitömés!

- De hát mit tehetünk, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, mondd már meg! - siránkozott. - Én annyi minden szeretnék még lenni, de iskolai szemléltetőeszköz egyáltalán nem.

144 76

- Most nem arról van szó, hogy akármi eszedbe jut, azzal előálljál - magyarázta türelmesen Mikkamakka -, csak ha Bruckner Szigfrid fogának megjavítására támad egy gondolatod.

- Jaj, nekem mégsem jut eszembe semmi, mégiscsak beletörött az agyvelőm! - siránkozott Szörnyeteg Lajos.

- Jó, akkor ülj oda Bruckner Szigfrid mellé! - intett Mikkamakka. - Tehát kettős feladat: Bruckner Szigfrid foga kilyukadt, Szörnyeteg Lajos agya beletörött. Rajta, elő a mentő ötletekkel!

Egy darabig gondterhelten bámultak maguk elé valamennyien. És persze megint Aromónak jutott eszébe legelőször a megoldás. Azaz, várjuk csak ki a végét. Mert Aromo igen vészjósló ábrázattal emelkedett fel a helyéről.

- Ügy döntöttem - kezdte, de Ló Szerafin rögtön félbeszakította.

- Mi az, hogy úgy döntöttél? Talán az a véleményed! Aromo lesújtóan ránézett. - Úgy döntöttem, hogy az a véleményem, miszerint... - Ezeket a miszerinteket hagyjuk! - legyintett mérgesen

Bruckner Szigfrid. - Egyszer találkoztam egy miszerinttel, és összevissza hazudozott nekem. Elegem van a miszerintekből. Az ámbárokból meg az annakellenérékből is elegem van. Az ugyebárokról meg az ámbátorokról nem is beszélve.

- Szóval, te találkoztál egy miszerinttel? Szerinted mi az a miszerint?

- Köcsögkalapot viselt - folytatta zavartalanul Bruckner Szigfrid -, sárga kalucsnit és frakkot. Csokornyakkendővel. És ez a csokornyakkendős miszerint raccsolt is. Ráadásul. Sőt, hazudozott! Raccsolva hazudozott.

Aromo feldühödött. - Szerinted mi az a miszerint?

130

- Lehet, hogy én is láttam? - kérdezte izgatottan. - Lehet - bólogatott Bruckner Szigfrid. - Csak talán bodzabokornak nézted. - Vagy fatönknek. Szörnyeteg Lajos ámuldozott. - Nahát - mondta -, ez eszembe se jutott! Pedig mennyi

bodzabokrot meg fatönköt láttam az utóbbi időben... Szóval azok pomogácsok voltak. - Fölugrott, Dömdödöm felé fordult. - Dömdödöm! Ide hallgass, Dömdödöm! - kiabálta.

- A renegáttal nem tárgyalunk - szólt rá Vacskamati. Szörnyeteg Lajos esdekelve nézett rájuk. - Engedjük el most már! De lehurrogták. - Nem érted, hogy hadiállapot van? - mondta Bruckner

Szigfrid. - Térjünk a tárgyra! - Úgy van - helyeselt Aromo. - Légy szíves, Szigfrid,

meséld el a pomogácsokkal való találkozásodat. - Miért éppen én? - riadt meg Bruckner Szigfrid. - Jobb, ha te kezded. Erre Aromo is vakarni kezdte a feje búbját. - Kezdje inkább Vacskamati - mondta. Ez már tetszett

Bruckner Szigfridnek. - Úgy is van. Vacskamati, rajtad a sor - helyeselt. Most

Vacskamatin volt a sor, hogy ijedten körülszalajtsa rajtuk a tekintetét. De az ijedtség csak egy szempillantásig tartott, Vacskamati fölényesen elmosolyodott.

- Hát, kérlek szépen - kezdett bele -, a pomogácsok kétszer akkorák, mint egy elefánt. Öt lábuk van, és öt kezük. S mind az öt kezükben egy-egy gyilok.

- Micsoda? - kérdezte zöldre váltan Szörnyeteg Lajos. - Gyilok. Azaz gyíkleső. Vagyis békanyúzó -

magyarázta Vacskamati.

143

MÁSODIK KÖNYV

Bab Berci kalandjai

142 131

- Jaj nekem! - reszketett Szörnyeteg Lajos. De Bruckner Szigfrid sem érezte valami jól magát.

- Biztos, hogy öt lábuk van? - kérdezte. - Annyira biztos, amennyire az öt kezük - mondta nagy

ravaszul Vacskamati. Aromo gyanakodott. - Ne haragudj, Vacskamati, de hol láttad őket? És

milyen messziről? - Hogyhogy hol? Hogyhogy milyen messziről? Sehol

se láttam őket. Zavartan néztek rá, nem tudták, örüljenek-e,

mérgelődjenek-e. - Akkor meg honnan szeded, hogy öt kéz... öt láb...

meg gyilok...? - kérdezte Aromo. - Így képzelem - vágta ki hetykén Vacskamati.

Bruckner Szigfrid felfortyant: - Hát ez mégiscsak nevetséges! Éppen képzelgésekre

van szükségünk! - Vedd tudomásul, hogy az én képzelőerőm a

legcsodálatosabb a világon - mondta neki Vacskamati. - Sokra megyünk a képzelőerőddel! Megtarthatod

magadnak. Még hogy ötkezűek! Miért nem mindjárt huszonöt kezűek?!

Aromo csitította őket: - Ne idegesítsük egymást fölösleges vitatkozással. És

igenis a képzelőerő néha nem árt. - Na mondhatom! - háborgott Bruckner Szigfrid. - Már csak az hiányzik, hogy te is csak képzeletben

láttál pomogácsokat. Szörnyeteg Lajos ijedt képpel toporgott mellettük, a

megkötözött Dömdödömre pislogott. - Engedjük szabadon Dömdödömöt! - kérlelte őket, de

Bruckner Szigfrid ráförmedt: - Hallgass! Beszéljen Aromo a pomogácsokról.

132

- Beszélek is. Az igaz, hogy nem láttam pomogácsokat...

- Na tessék! Nem látott! - kiabált Ló Szerafin. Aromo szigorúan ránézett. - Látni nem láttam, de hallottam őket. Szörnyeteg Lajos

nagy tisztelettel nézett Aromóra. - Beszélgettek? - kérdezte. - Nem beszélgettek. Süvítve zúgtak el a fák fölött.

Bruckner Szigfrid ugrott egyet izgalmában. - Azt akarod mondani, hogy repültek? - Azt. Éjszaka volt. Egyszer csak hallom ám: zii, aztán:

zuu, sitty-sutty. Süvítettek a fák fölött. - És miből gondolod, hogy pomogácsok voltak?

kérdezte Vacskamati. - Hát mik lettek volna? Hallottál már éjszaka ilyesmit,

hogy zii-zuu-sitty-sutty? - Egyszer - mondta Vacskamati -, egyszer hallottam.

De akkor Bruckner Szigfrid horkolt. - Én? Kikérem magamnak! Én nem horkolok! - Ezen talán ne vitatkozzunk - legyintett lemondóan

Aromo. - Neked, Szigfrid, szerencséd van. - Miért lenne szerencsém? - Mert amikor horkolsz, olyankor mindig alszol. Nem

kell hallgatnod. Bruckner Szigfrid már tátotta a száját, de belefulladt

ám a szó. Mert az erdő felől felsivított, felpengett valami: zii-zuu-sitty-sutty, aztán döngések, böngések, zuhanások. Aztán néma csend.

Vacskamati reszketve bújt Ló Szerafin háta mögé. - Te jóisten, ez meg mi volt?! Rémülten néztek egymásra. Mindannyiuknak ugyanaz

járt a fejében. Aromo ki is mondta: - Semmi kétség, a pomogácsok! Megkezdték a felderítő

repüléseket.

141

Vacskamati szeme felcsillant. - Mégis vannak kincseink? - Persze hogy vannak - mondta Mikkamakka -, csak

nem olyanok, amilyenekre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon gondolt.

- Hát akkor milyenek? - Aromo esze nem kincs? Ló Szerafin bölcsessége,

Bruckner Szigfrid tapasztalata, a te kedvességed, Vacskamati. Látjátok, majdnem elvesztettétek. Csak Dömdödöm becsületessége meg Szörnyeteg Lajos jó szíve maradt rendíthetetlen.

- Szörnyeteg Lajos is beijedt - mondta Vacskamati -, ő is elhitte a pomogácsokat.

- De legalább letörte a bunkókat - mondta Mikkamakka. Ló Szerafin lehajtotta a fejét. - Nem ártana velük a mi hátunkra is egypárat odasózni

- mondta bánatosan. - Dömdödöm - mondta Dömdödöm. - Persze, Dömdödöm. Igazad van, ne beszéljünk róla -

mondta Mikkamakka. - De azért ne felejtsük el. Ekkor Bruckner Szigfrid a tisztás közepére pattant,

döngetni kezdte a mellét. - De a vezér akkor is én vagyok! - kiabálta. Hallottál

már olyat, Mikkamakka, hogy egy nyúl parancsoljon egy oroszlánnak? Hallatlan! A pomogácsok elleni harcmodort én ismerem a legjobban. Meg mindenféle harcmodort én ismerek legjobban!

- Dömdödöm - mondta Dömdödöm. És ez igaz volt.

140

- Ne higgyél Dömdödömnek, hallottuk, hogy közelednek a pomogácsok. Még a fegyverüket is próbálgatták.

- Igen - folytatta Vacskamati -, döbögtek, sittyegtek-suttyogtak.

Mikkamakka a homlokára csapott. - Ja, akkor már értem! - mondta. - Szaladj csak, Lajos,

oda a bokor mögé. Szörnyeteg Lajos már szaladt is. - Na, mit látsz? - Egy keresztfűrészt meg egy benzineshordót! - kiabálta

Szörnyeteg Lajos a bokor mögül. - Pengesd csak meg a fűrészt! Szörnyeteg Lajos megpengette. Zii-zuu-sitty-sutty - Így

szólt a fűrész. Megdöngette a benzineshordót is: ding-döng-ding-döng.

- Ez volt az? - kérdezte Mikkamakka. Hej, nagyon szégyellték magukat! Még hogy

pomogácsok! Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon behúzta a nyakát, és a fák felé sompolygott. De Bruckner Szigfrid se volt rest. Odarontott a bunkókhoz.

- Te akartál minket becsapni - ordította -, te senkiházi! Engem, a világ legokosabb oroszlánját! - és piff-puff utánahajigálta az összes bunkót. Csak úgy dingett-döngött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon háta. Mert Bruckner Szigfrid, ha nem is volt a világ legokosabb és legbátrabb oroszlánja, de célozni, azt tudott.

- Ezt jól megkapta - örült Vacskamati. - Még hogy kincseket! - morgott Ló Szerafin. Az

esztelen. Miféle kincseink vannak nekünk?! Mikkamakka csóválta a fejét. - Hát majdnem sikerült neki - mondta., - Micsoda? - Megszabadítani bennünket a kincseinktől.

133

Erre újra megdobbant, megzörrent, felsivított: ziizuu-sitty-sutty-ding-döng-dong. Ajaj!

- És még semmit sem csináltunk - siránkozott Vacskamati Ló Szerafin háta mögött. - Gyerünk, Szörnyeteg Lajos! Törjél bunkókat. Kiállsz az útra, és addig bunkózod őket, amíg vissza nem fordulnak. Ha kell, repülni is megtanulsz!

Szörnyeteg Lajos már futott is bunkókért, hallották, ahogy recsegve törnek az ágak, Szörnyeteg Lajos nagyon igyekezett, és erős is volt, hát jókora bunkókat tudott törni.

Aromo elszontyolodva, lecsüngő kézzel állt a tisztás közepén.

- Bunkóval a repülő pomogácsok ellen - suttogta. - Igaz is - kapta fel a fejét Ló Szerafin. - Azaz hogy

még azt sem tudjuk pontosan, milyenek a pomogácsok. Szigfrid! Te biztos láttál pomogácsokat, mondd: milyenek?

Bruckner Szigfrid rémülten lapult egy fatörzs mögött, vadul forgatta a szemét.

- Kérlek szépen, a pomogácsok rendkívül furcsa lények. - Mégis? - Hol ilyenek, hol olyanok. - De repülni tudnak - szólt közbe Aromo. - Azt jól

hallottam, igaz? - Az attól függ - hadarta Bruckner Szigfrid.

Támadhatnak szárazon, vízen, levegőben és... - Elhallgatott, reszketni kezdett, még a foga is összekoccant.

- És? - kérdezte Ló Szerafin. - És föld alatt - vágta ki Bruckner Szigfrid. Vacskamati

reménykedve közbeszólt: - Nincs is a közelben víz. Se tó, se folyó.

134

- Mi az nekik - mondta síri hangon Bruckner Szigfrid -, ide vezetik!

Szörnyeteg Lajos előtrappolt az erdőből egy nyaláb bunkóval.

- Ezekkel aztán elláthatjuk a bajukat - mondta. - Én már megyek is ki az ösvényre két bunkóval. Már

futott volna, de Aromo rákiáltott: - Állj! Kitől kaptad a parancsot?! Szörnyeteg Lajos megállt, nagy csodálkozva Aromóra

nézett. - Hogy micsodát? Miféle parancsot? Aromo hetykén kidüllesztette a mellét. - Ha nem tudnád, itt hadiállapot van. Parancsot csak a

vezér adhat. Szörnyeteg Lajos tanácstalanul tekergette a nyakát. - Igen. Értem... azazhogy... és ki most a vezér? Aromo most már úgy kidüllesztette a mellét, amennyire

csak bírta. - Én! - mondta. Ló Szerafin feléje fordult. - Micsoda? Bruckner Szigfrid is kiugrott a fatörzs rejtekéből. - Mit beszélsz? Hogyhogy te vagy a vezér? Aromo

csípőre tette a kezét. - Hát kinek van itt a legtöbb esze? Nekem. Azért

vagyok én a vezér. - Fittyfene vagy, nem vezér! - fortyant föl Bruckner

Szigfrid. - Még csak az hiányzik! Egy nyúl parancsolgat egy oroszlánnak! Nem beszélve arról, hogy az az oroszlán én vagyok! A világ legokosabb, legbátrabb oroszlánja. Még hogy ő! Viccnek is rossz!

Ló Szerafin bólogatott. - Nem kétséges, a parancsnok itt csak egy lehet.

139

- Segítség! - Meneküljünk! Szörnyeteg Lajos meg szélesen elvigyorodott, kivillant

mind a harminckét foga. - De hiszen ez Mikkamakka - mondta boldogan. Hej,

elkomorult ám Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon ábrázata. - Mikkamakka. Mi az ördög! - suttogta mérgesen. Úgy volt, nem másképp. Mikkamakka lépett a tisztásra.

Volt ám nagy öröm, egyszeriben elpárolgott a félelmük. Csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon szívta csalódottan a fogát.

- Szervusztok - köszönt nekik Mikkamakka, majd Zordonbordon felé fordult. - Á, mély tiszteletem, Zordonbordon úr. Ön itt?

- Én... ugyanis - dadogott Zordonbordon, de közben Mikkamakka észrevette a megkötözött Dömdödömöt, és odaszaladt hozzá.

- Hát ez meg micsoda?! Ki kötözte meg Dömdödömöt? - Dömdödöm, dödöm, dömdödöm - mesélte

Dömdödöm. - Nahát! - csodálkozott Mikkamakka, és oldozta a

csomókat. - És ezek mind beugrottak? - Dödöm - mondta Dömdödöm. - Ló Szerafin is? - Dödöm, dödöm. - És mit akart? - Dömdödöm. Mikkamakka felnevetett. - Jópofa! Kincseket? Aranyat? A többiek odasereglettek köréjük, csak Zordonbordon

cövekelt a másik oldalon, mint akinek gyökeret eresztett a lába.

Bruckner Szigfrid nagy hévvel magyarázott Mikkamakkának.

138

- Adjátok ide a kincseiteket! - suttogta mohón. Értetlenül néztek rá. - A micsodáinkat? - kérdezte Ló Szerafin. - A kincseiteket. Az aranyat, az ezüstöt, a gyémántokat,

a tallérokat, a jáspisszobrokat, a karbunkulusokat, az obulusokat és a fabatkákat is adjátok ide. Mindent. Akkor megmentlek benneteket.

No csak ámuldoztak. - De hiszen nekünk egyáltalán nincsenek kincseink. - Hazudtok! - ordította Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Bruckner Szigfrid szemében felvillant valami. - Ha a piros nadrágtartómra gondolsz - mondta sietve -,

akkor nagyon sajnállak. Azt nem adom. - Kell a fenének az ócska nadrágtartód. Elő a

kincsekkel, mert intek a pomogácsoknak! - Egyáltalán nem ócska. Új nadrágtartó - mondta

sértődötten Bruckner Szigfrid. Aromo meg ott hadonászott Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon orra előtt. - Nincs kincsünk. Értsd már meg! Tévedtél. Kisfejű

Nagyfejű Zordonbordon dúlt-fúlt. - Azt akarod mondani, hogy csak úgy ideköltöztetek a

Négyszögletű Kerek Erdőbe? Hogy nem kincseket gyűjteni, meggazdagodni jöttetek? Hiszi a piszi!

- Akár piszi, akár nem piszi - mondta Vacskamati -, nekünk egy fia kincsünk sincs. Még egy fabatkánk se.

Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon megfordult. - Na, akkor hadd jöjjenek a pomogácsok, megadom a

jelt. - Jaj, ne - kiabálták -, szánj meg bennünket! Kérj

akármi mást. Zavard el a pomogácsokat. És ekkor valami nesz az erdő mélyéből. Halk, könnyed.

Léptek zaja. Füleltek. - A pomogácsok - suttogta rémülten Vacskamati.

135

- Na látod - örült meg Bruckner Szigfrid -, Ló Szerafin is mellettem van.

- Melletted - mondta Ló Szerafin. - Annyiban, hogy egy nyúl nem lehet a vezérünk: Egy oroszlánnak és egy lónak! Na nem, azt már nem!

Vacskamati kicsit sértődötten szólalt meg. - És engem kihagysz? - Nem, téged se hagylak ki, Vacskamati. Neked se lehet

a vezéred egy nyúl. Szörnyeteg Lajos tátott szájjal állt előttük, hol az

egyikre, hol a másikra kapta a tekintetét, és szorongatta a két bunkót. Bruckner Szigfrid meg hősi pózt próbált fölvenni.

- A ti vezéretek csakis egyvalaki lehet - mondta. - Egy oroszlán. Azaz én. Ló Szerafin dobbantott. - Hogyisne, egy hebehurgya oroszlán! - Ki a hebehurgya? Mondd még egyszer! - vicsorgott

Bruckner Szigfrid., - Ide egy megfontolt ló kell - szónokolt Ló Szerafin. -

Ide én kellek. - Még hogy megfontolt ló! - ordított fel Bruckner

Szigfrid, és odaugrott Szörnyeteg Lajoshoz, kitépte a kezéből az egyik bunkót, és vívóállásba helyezkedett.

Ló Szerafin se volt rest, ő meg a másik bunkót kapta fel, és meglengette Szigfrid felé.

- Te akarsz velem kikezdeni, te vén, fogatlan oroszlánárnyék?!

Már estek volna egymásnak, emelkedtek a bunkók, amikor... zii-zuu-sitty-sutty, ding-döng-dong. Zengett-zöngött, sittyegett-suttyogott, feljajdult az erdő, égnek állt a csend haja.

Nosza, a két vezérjelölt úgy elhajította a bunkót, mintha sose lett volna a kezében.

136

- Meneküljünk - üvöltötte a bátor oroszlán -, jönnek a pomogácsok! - s mint a mókus, eltűnt egy vén fa ágai között.

Ló Szerafin se különbül, gyorsan lelapult a magas fűbe, menekült Vacskamati is. Csak Szörnyeteg Lajos ugrált Dömdödöm körül, mindenáron ki akarta szabadítani. De ahogy a zaj erősödött, egyre jobban megijedt, s elfutott rémületében, sorsára hagyva szegény megkötözött Dömdödömöt. Jaj, jönnek a pomogácsok!

De nem jött senki. A döngés, zúgás, sittyegés is félbeszakadt. Csend volt. De azért nem merészkedett elő senki. Lapultak. Dobolt, kolompolt a szívük.

Meg még valami dobolt, kolompolt. Azaz inkább dingett-döngött. Vagyis hogy még inkább így szólt: dibb-döbb. De ez a hang a mostani körülmények között nem is volt annyira félelmetes. Megismerték. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon közeledett.

Kilépett a tisztásra. Hát ezek meg hova tűntek? Meglátta a megkötözött Dömdödömöt. Fölcsillant a szeme.

- Mi az, Dömdödöm, téged már elkaptak a pomogácsok? Dömdödöm undorral elfordította a fejét. Már

amennyire bírta a kötelektől. - Dömdödöm - mondta. - Na, csak dödögjél - vigyorgott kárörvendően Kisfejű

Nagyfejű Zordonbordon. - Tőlem ítéletnapig dödöghetsz itt.

Elsőnek Vacskamati szólalt meg a rejtekhelyén: - Te vagy az, kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon? - Én hát. Hol vagy? Vacskamati előkászálódott a bokor mögül. - Itt. Azt hittük, a pomogácsok jönnek. - Miért, még nem voltak itt? Pedig hallottam, hogy

nagyon zajonganak. Ti talán nem hallottátok?

137

- Jaj, dehogynem, azért is ijedtünk meg annyira. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon tekintete meg mint a

rókáé, ide-oda surrant. Észrevette Aromót egy fa tetején. - Nicsak, ott meg egy nyúl - mondta gúnyosan. - Csak nem a fékezhetetlen agyvelejű Aromo?

Mondhatom, sose láttam még ennyire begyulladt nyulat. Még fára mászni is megtanult ijedtében.

- Nemcsak én tanultam meg fára mászni. Megtanult más is - morogta Aromo.

Most vette észre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon Bruckner Szigfridet fönn, az ágak között.

- Hát te mit csinálsz ott a magasban? - Elmélkedem - morogta Bruckner Szigfrid. - Ez a

legjobb hely az elmélkedésre. Ló Szerafin éppen előkecmergett a magas fűből. - Mi az, hogy elmélkedsz? Ijedtedben bújtál oda! Bruckner Szigfrid kidüllesztette a mellét. - Mikor voltam én megijedve? - De jobbnak látta, ha

nem folytatja a melldüllesztést. Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonhoz fordult. - Kedves Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, láttad a pomogácsokat?

- Bármelyik pillanatban támadhatnak - mondta vészjóslóan Zordonbordon. Aztán elhallgatott, összehúzott szemmel végignézett rajtuk. - Bár... folytatta - bár én meg tudnám őket fékezni.

Gyorsan odasereglettek köréje, esdeklően néztek rá. - Segíts rajtunk, kedves Kisfejű Nagyfejű

Zordonbordon! Zordonbordon úgy tett, mint aki nagyon gondolkozik,

segítsen-e vagy sem. Aztán nagy kegyesen bólintott. - Na jó, segítek. De nem ingyen ám! - Kérj, amit akarsz - mondta Aromo -, mindent

megadunk. Zordonbordon szeméből pattogtak a kapzsiság szikrái.

160

fölpillantanak Bab Berci ablakába. De erről soha nem bizonyosodott meg, lehet, hogy a kinti virágok észrevették őt, de az is lehet, hogy nem. Élték mindennapi életüket, örültek a napfénynek, esőnek, olykor még a szélnek is, mert a szélben kedvükre táncolhattak, hajladozhattak.

És aztán - nyár vége felé - szomorkás, ünnepélyes hangulat telepedett a kertre, a virágok szirma összezsugorodott, elszíneződött, eljött a hervadás ideje, a fáradt szirmok ellengtek, és a földhöz simultak.

A kővirág csak hallgatott, szelíd bánat töltötte el. Egy szép napon aztán észrevette, hogy nincs már a kertben egyetlen virág sem, csak ő virul Bab Berci ablakában.

- Mind elhervadtak a virágok - mondta Bab Bercinek. Bab Berci gyanakodva kapta föl a fejét. - Na és - mondta -, örülj neki, hogy te virulsz és

pompázol. A virág egy darabig hallgatott, aztán csendesen így

szólt: - Kedves Berci, ne haragudj! Én is szeretnék elhervadni. Bab Berci lehajtotta a fejét. - Talán az volna a legjobb, ha fognám a kalapácsot, és

összetörnélek - mondta, de egy csöpp harag sem volt a hangjában. - Tudod mit, visszaviszlek a kövek közé, ahonnan hoztalak.

Hóna alá kapta, visszavitte a kőgörgeteges hegyoldalba. - Itt aztán majd elhervadsz. Lehet, hogy ezer év is kell

hozzá - mondta -, amíg egyetlen porszem leszel. És akkor majd talán igazi virág is lehet belőled.

Hátat fordított, nem köszönt, vissza se nézett, ment egyenesen haza. És maga sem tudta, miért, nagyon fájt a szíve. Vajon miért fájhatott?

145

Bab Berci és a tünkány vagy kicsoda Bab Berci savanyú arccal ballagott az erdei úton. Már

megint savanyú a képem - gondolta, és ettől, ha lehet, még savanyúbb lett.

- Te jó Egek Ura! Miért vagyok én mindig savanyú? - kiáltott egy jó hangosat. Tehette, se közel, se távol senki emberfia, aki meghallhatta volna. Bár nem is az embereknek kiáltott, mert is volna ő kiáltani, ha ember van a közelben, hallottuk, az Egek Urának kiáltott, az Egek Uráig azonban vagy nem hatolt fel ez az erdőközepi hang, vagy egyszerűen nem volt kedve válaszolni, magára hagyta szegény Bab Bercit, hadd forogjon savanyú levében. Forgott is. Csak előbb bocsánatkérően körülnézett, mert a kiáltásától némaságba dermedt az erdő, és Bab Berci nem szerette a füvek, fák, madarak némaságát. Csak a füvek, fák, madarak csendjét szerette. Megvárta, míg fölzengett a bizakodó csönd, és máris az orránál tartott: persze, e miatt a túlméretezett szörnyeteg miatt van minden, e miatt a tokmányorr miatt, e miatt az uborkaorr miatt... mit orr?! Ormány! Egy bánatos, vöröslő hegycsúcs, egy Kilimandzsáró, egy Popocatépetl, egy Mohendzsodáro, nem a Mohendzsodáro az nem hegy, az egy romváros, mindegy, akkor is ez az ormány, ez az oka mindennek! Ahogy a nátha észreveszi, rikoltva felkiált, felkiáltván rikolt, és egyetlen rohammal boldogan benn terem, ez kell nekem, ez az én otthonom, rikogat a nátha, Bab Berci orra nekem egy kastély, egy katedrális, Bab Berci orra az én váram, ordibálja elragadtatottan, és soha többé semmiféle fortéllyal kiűzni nem lehet. Na igen. Bab Berci egy

146

lepedőnyi kockás zsebkendőt húzott elő, és nagyot tüsszentett bele. Ettől már meg sem rezdült az erdő, megszokta már Bab Berci tüsszögését, mondhatnánk úgy is, Bab Berci tüsszögése az erdő csendjéhez tartozott.

Hogyha talán emberek közé járnék - gondolta Bab Berci. - Huhh! Megsavanyodnának tőlem. Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell hozzá ecet. Az már igaz. Bab Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával telt üvegre, és máris kész a savanyú uborka. Ez az egy hasznom van - gondolta -, nem kell ecetre pénzt adni. Csakhogy amit nyer a réven, elveszti a vámon. Mert a cseresznyebefőttjéhez meg kétszer annyi cukor kell. Különben megsavanyodna szegény cseresznye. - Ajaj! - sóhajtott Bab Berci, és a zsákjába tett egy szelídgesztenyét. Mert télire gyűjtögetett éppen. Igyekezett nem ránézni a szelídgesztenyére, nehogy megsavanyodjon az is.

- Gyűjtögetek télire, és rejtegetem a savanyúságom. Hát élet ez?! - Mormogott Bab Berci, és képzeletben nagyvárosok utcáin sétált, emberek forgatagában, lakodalomban kurjongatott, baráti társaságban tereferélt, színházat nézett, vendéglőben vacsorázott, fogta egy lány kezét, futballmeccsen ordított, hogy fuj, bíró! ajaj! Talált még egy szelídgesztenyét. Beleejtette a zsákjába. A két gesztenye boldogan összekoccant... De koccant valami más is, sejtelmes, finom zajok ütötték meg Bab Berci fülét, a patak felől valami felfénylett, fehér tüllök villantak a bokrok között.

- Hé, ki az? - kérdezte ijedten Bab Berci, s akkor a fák közül teljes pompájában előlépett egy tündér.

- Én vagyok - mondta, és Bab Berci elkapta róla a tekintetét, mert úgy érezte, megvakul. - Kedves Bab Berci! - folytatta a tündér, s erre Bab Berci mégiscsak rákapta egy pillanatra a szemét, ki az aki őt kedvesnek

159

Kövek garmadája maradt mögötte elrepesztetten, megcsonkítottan, szétfarigcsáltan. De a tizedik napon már sikerült valamelyes virágformát kifaragnia. Kicsit suta volt, esetlen, de ha valaki jobban megnézte, könnyen rájöhetett: az virág akar lenni. Bab Berci elszántan dolgozott tovább, s egyszer csak azt vette észre, hogy a kőgörgeteges hegyoldal olyan, mint egy sóbálvánnyá változtatott virágoskert. Bab Berci könnyed kőszirmokat, kőbibéket és kőporzókat faragott, akármelyik kőfaragónak a becsületére vált volna.

- Akkor most elékezett a nagy nap - mondta Bab Berci a kőnek.

- Miféle nagy nap? - siránkozott a kő. - Hetek óta mondogatom, hogy virág szeretnék lenni, és te a füled botját se mozdítod. Kegyetlen alak vagy, egy csipetnyit sem törődsz velem.

- És ez mi? - mutatta Bab Berci a kezét a kőnek. A föltört tenyerét, a lilára kalapált körmeit. - Ez mind miattad van - mondta. - Mert virágot akarok

faragni belőled. Jól tűröd a fájdalmat? - Bármilyen fájdalmat elviselek, ha virág lehetek -

mondta a kő. - Nahát akkor ide süss! - mondta Bab Berci, és

nekilátott. Véste, püfölte, faragta a követ. Az meg sikongatott,

nevetgélt, jajgatott, már attól függően, hogy csiklandozta vagy fájdalmat okozott neki Bab Berci vésője.

De amikor megnézte magát a tükörben, egyszeriben elfelejtette minden fájdalmát.

- Ez én volnék? De hiszen ez csodálatos! Köszönöm neked, Bab Berci! Éppen ilyen akartam lenni.

Boldogan s nagy egyetértésben teltek a napok, a kővirág büszkén feszített az ablakban, s arra gondolt, hogy a kinti virágok bizonyára irigykednek, ha netalántán

158

Olyan pompázatos virágot farag ő abból a kőből, hogy hét nyelven beszél! Csak a háza előtt lassított kicsit gondolatai meg léptei iramán is. Hej! És mi vagyok én? Kőfaragó? Vagy netalántán szobrászművész? Te! Hiszen még sohasem volt véső a kezedben! Nemhogy virágot, még egy krumplit sem tudsz rendesen kifaragni! Ugyan már - gondolta -, majd megtanulok követ faragni. Nem olyan nagy ördöngösség az! Ezzel lábujjhegyen belopakodott az ajtón, hátha szundikál a kő, nem akarta zavarni. De a kő nem szundikált, nagyon is éber volt.

- Virág akarok lenni! Nem hallod? Virág! - kiáltotta Bab Bercinek.

Bab Berci csak morgott valamit biztatásféleképp, a szerszámosládája mélyéről előkotort egy vésőt meg egy kalapácsot, és uzsgyi, kislisszant az ajtón. Ment egyenesen a kőgörgeteges hegyoldalhoz. Mélyen meghajolt a kövek előtt.

- Tisztelt kő urak - mondta -, elnézéseteket kérem, de én most kőfaragni szeretnék tanulni rajtatok. Akinek ellenvéleménye van, szóljon.

A kövek hallgattak. Akkor jó - gondolta Bab Berci, odaballagott egy

akkoraforma kőhöz, mint az övé, és megpróbált belőle virágot faragni.

Na de ki gondolta ezt? Hogy a kőfaragás ilyen bonyodalmas mesterség. Azt hiszitek, úgy reped! az a fránya kő, ahogy az ember szeretné? Dehogy úgy reped! Vagy hogy reped egyáltalán? Dehogy reped! Szikrázik, porzik, serceg, úgy eldobja a vésőt, mint a sicc. Nesze neked, Bab Berci! De Bab Berci csak nem hagyta abba. Egyik kezét a véső törte föl, másikat a kalapács, a mutatóujja meg a hüvelykujja körmére is odasózott egy-egy jó nagyot, lilállottak, sajogtak a körmei, de csak dolgozott napestig. Aztán másnap is, harmadnap is.

147

nevezi. - Megszerettelek téged - mondta a tündér -, fogadd el ezt tőlem - és egy aranyszelencét nyomott Bab Berci kezébe. - Nyisd ki, segít rajtad.

- Hát izé... köszö... - motyogta Bab Berci, de közben fölpillantott s látta: a tündérnek már hűlt helye. Hogy egyáltalán ott volt, csak abból látszott, hogy egy árnyalattal fakóbb lett minden, amint eltűnt.

Hát megtörtént! Megtörtént a csoda - dobogott Bab Berci szíve.

Magához szorította a szelencét, Kilimandzsáró-orrát a nap felé emelte, s ebből, persze , egy jókora tüsszentés lett megint.

Lehet, hogy orvosság van benne, ami örökre elmulasztja a náthámat - villant az eszébe. - Orvosság? Majd épp valami náthaorvosság miatt jelenik meg nekem egy tündér Talán tele van drágakövekkel, vagy egy terüljasztalkám-kendő van benne, vagy valami varázskenőcs, amitől szép és daliás leszek. - Kihúzta magát, mintha máris szép és daliás volna. - Az is leget, hogy egy dzsinn van benne - gondolta Bab Berci - azám, egy dzsinn, mint Aladdin lámpájában, csak fel kell emelni a födelet, és máris előgomolyog, és azt kérdezi: ,,Mit parancsolsz, édes gazdám?'' Ámbár rám jobban illene, ha azt mondaná: ,,Mit parancsolsz, savanyú gazdám?'' Ugyan, a fene se lesz többet savanyú!

Bab Berci óvatosan a fűre helyezte a szelencét, körültáncolta, lehasalt mellé, és rászorította a fülét. Mi lehet benne? Feszülten figyelt, de nem hallott semmit... dehogynem... most... valami icinyke-picinyke moccanás... vagy csak én mozdítottam a szelencére szorított fülemet? Fölugrott, begörbített háttal, lábujjhegyen újra körüljárta a szelencét, majd visszafojtott lélegzettel, óvatosan letérdelt mellé, és a fülét rászorította. Pirinyó moccanások, csisszenések. Aha... egy kígyó - villant Bab

148

Berci agyába, és elvörösödött az izgalomtól. Biztos mérges kígyó. Amint fölemelem a födelet, kivágódik a kígyó feje, és puff, volt Bab Berci, nincs Bab Berci! Vagy egy gonosz dzsinn van benne, akárcsak annak a halásznak a palackjában. Úgy is van! Mivel érdemeltem volna ki éppen én egy tündér jótéteményét? Tündér? Tündér volt egyáltalán? Fehér tüllökben, az igaz, szép is volt, az is igaz... Miért? Szép boszorkányról még nem hallottál? Olyan szép, mint a nap, és olyan gonosz, mint az éjszaka.

Bab Berci megpróbálta maga elé idézni a jelenség arcát - és igen... igen, mintha lett volna valami furcsa a tekintetében... valami sandaság. Lehet, hogy nem is tündér volt ez, hanem boszorkány. Vagy a kettőnek a keveréke. Persze lehet, hogy ez egy boszordér volt. Vagy tünkány. Akkor ezer jaj nekem! Azám! Kétszer ekkora náthával, kétszer savanyúbban szedhetem télire a makkot meg a szelídgesztenyét... Na, nem... Bab Berci megmarkolta az aranyszelencét, erősen rászorította a fedelét. Csak ki ne nyíljon valahogyan... De hiszen fényesebb lett tőle az erdő, amikor kilibegett a fák közül... fény áradt belőle... Áradhat fény egy gonosz lélekből? Még a füvek is megfakulta, amikor eltűnt. Bab Berci szorítása lazult a fedélen... Eltűnt. Mint a kámfor. Még azt sem várta meg, hogy megköszönjem neki... Hát eltűnhet így, ilyen ukmukfukk, ilyen váratlanul egy jóságos lélek? Újra erősen megszorította a szelencét. Futott. Az erdei tó mellett lihegve megállt, egy bizonytalan pillantást vetett a szelencére, de azon nyomban megkeményítette magát.

- Tünkány volt - kiáltotta -, boszordér! - És zsupsz, belehajította a szelencét a tóba. A kékeszöld víztükör szelíd fodrokat vetett, a szelence megcsillant egyszer-kétszer süllyedtében, aztán eltűnt a fekete mélyben. - Ó,

157

Jól kilépett, így eztán félórácskába sem telt, máris ott állt Rimapénteki Rimai Péntekh gerendákból rótt háza előtt, és kissé megszeppenten kopogott az ajtón.

- Ki az már megint?! - morgott odabent Rimapénteki Rimai Péntekh, résnyire kinyitotta az ajtót, kinézett. - Na persze, megint te! Gondolhattam volna!

- Hogyhogy megint - motyogott Bab Berci -, amikor másfél évvel ezelőtt voltam itt utoljára?

Rimapénteki Rimai Péntekh ügyet sem vetett a közbeszólásra.

- Nem látod, hogy éppen a munka dandárjában vagyok? - mondta, és fölfelé bökött az ujjával.

Hogyne látta volna Bab Berci, de még mennyire, hogy látta. Úgy füstölt a fából rótt ház kéménye, mint egy tűzhányó krátere. Ezzel is jelezvén, hogy gazdája most odabent kever, kavar, vegyít, kotyvaszt és főz, ne merje senki zavarni.

Ne haragudj, csak arról van szó - motyogta Bab Berci -, hogy egy kő...

Rimapénteki Rimai Péntekh azonban kegyetlenül közbevágott:

- Kő, kő! Én itt az emberiség érdekében éjt nappallá réve gürcölök, te meg ostobaságokkal zargatsz... Még hogy kő!

Bumm, becsapta az ajtót! Bab Berci roggyantan állt odakint, és azt hajtogatta: Minek jöttem én ide, minek jöttem én ide... - és aztán

fölkiáltott: - Hopp! Ezért! Mert meglátta Rimapénteki Rimai Péntekh

ajtófélfájának felső végét. Az építőmester - lehet, hogy maga Rimapénteki Rimai Péntekh? - az ajtófélfa végére egy gyönyörű, fából faragott virágot ügyeskedett.

- Ez az! - mondta Bab Berci. - Köszönöm - tette hozzá ordítva, és már nyargalt is haza a rejtett erdei ösvényen.

156

- Akkor találj ki nekem valami foglalkozást. Csinálni szeretnék valamit.

Bab Berci a kővel a hóna alatt hosszasan elgondolkozott.

- Hát nem is tudom - motyogta. - Talán levélnehezéknek használhatnálak... Az igaz ugyan, hogy egyáltalán nem kapok leveleket. De ne búsulj, majd kitalálunk valamit.

Hazaért háncsházába, a követ az ablakba tette. A kő kibámult az ablakon, és azt kérdezte:

- Azok mik? - Virágok - mondta Bab Berci, mert virágok virítottak

az ablaka alatt. - Na, megvan! - kiáltott fel a kő. - Virág szeretnék lenni! - Megkergültél - nevetett Bab Berci -, hogy képzeled?!

Nem látod, hogy a virágok puha, könnyed, színes szirmokból, törékeny porzókból, kecses bibékből vannak? Nedv kering bennük. Élnek. Ha rájuk fúj a szél, lengedeznek.

- Akkor is virág akarok lenni! - mondta a kő. - Bolond vagy - dohogott Bab Berci, de bent a szíve

közepében valami megsajdult, ajaj, te féleszű, korholta magát, csak nem fogod megsajnálni ezt a követ, hiszen lehetetlent kíván. De dohoghatott, moroghatott, mert akkor már megsajnálta. mert lehet, hogy kőnek lenni jó, de úgy kőnek lenni, hogy közben virág szeretne lenni szegény... Mit csináljak? - tűnődött Bab Berci. Ha valakitől tanácsot kérhetne... De kitől? Hiszen az egyetlen rigorózus, mogorva, ellenséges tekintetű Rimapénteki Rimai Péntekh jöhet csak szóba, mert ugye az öreg bohócot meg a Fiút nagy ívben el kell kerülni, más meg nem lakik a közelben.

Ha nincs más, nincs más - gondolta nagy elhatározással Bab Berci. - Elmegyek Rimapénteki Rimai Péntekhhez.

149

jaj, én szerencsétlen, mit tettem?! - rikoltott fel Bab Berci, és a fűre hajította válláról a zsákját a két gesztenyével, és loccs, ruhástul beugrott a tóba.

Leúszott a fenekére, vájkált, kutatott a hideg iszapban, ameddig csak bírta lélegzés nélkül. De nem talált semmit. Lemerült másodszor, ötödször, huszadszor. Késő estig kutakodott a tó fenekén, de mindhiába.

Közben egy borz odaóvakodott a zsákjához, megszagolgatta. ,,Aha, Bab Berci zsákja - mondta magában -, lássuk, mi van benne. Csak két szelídgesztenye. Ez is több a semminél.'' Jóízűen befalta a két szelídgesztenyét, és elszelelt. Bab Berci meg csuromsárosan, csuromvizesen kikászálódott a tóból. Vacogott.

- Talán jobb is, hogy nem találtam meg - motyogta. - Persze, hogy jobb, többet ér nekem ez a két szelídgesztenye ezer aranyszelencénél. - Fölemelte a zsákját. - Az ördögbe is, eltűntek a gesztenyék. - Nesze neked, te savanyú, kétbalkezes, kétballábas, egybalorros, balsorsos balfék - mondta magának Bab Berci, és cuppogva, fröcsögve, csöpögve megindult hazafelé.

Olyan savanyú volt, mint egy hordó savanyú káposzta, és akkorákat tüsszentett, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh, aki a közelben lakott, azt hitte, földrengés van.

Szegény Bab Berci azóta is azon tépelődik, jól tette-e, hogy eldobta a tündér vagyis hogy boszorkány vagyis hogy boszordér vagyis hogy tünkány vagyis hogy az ég tudja, kicsodának az ajándékát. Engem is megkérdezett, de én tanácstalan voltam. Azt mondtam neki, kérdezzen meg titeket, hátha ti tudjátok, mit kellett volna tennie.

150

A csodapatika - Mit nem képzel?! - ordított első vevőjére

torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek főterén.

- Hogyhogy mit képzelek?! - emelte fel a hangját az első vevő. - Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!

- De az - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh. - Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol

kérjem, ha nem patikában? - Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos - mondta

fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh. - Mit érdekel engem a cégtulajdonos - háborgott az első

vevő -, nekem aszpirin kell, és kész. - Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai

Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenőcsöket árul?!

- Mi a szöszt árulna mást egy patikában? - mérgelődött az első vevő.

- Embernek fia - mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh -, ez nem a test, ez a lélek patikája.

Az első vevő szemében érdeklődés csillant. - Lelki bajok ellen? - Igen - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh. Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen

nézett az első vevőre. Ami az ő esetében elég nagy szó.

155

senkihez egy kukkot sem szóltam, s amikor végre hagy nehezen rászánom magam, az illető lerossz-szellemez, leboszorkányoz, ledzsinnez! Ez neked bizalom?!

- Már mondtam egyszer, hogy ne haragudj! Mondd meg, mit szeretnél?

- Vigyél el engem innen - mondta a kő. Bab Berci fölkapta a követ, a hóna alá csapta. - Elég nehéz vagy - mondta. - Ugyan, még hogy nehéz! - méltatlankodott a kő. -

Láttál volna egymillió évvel ezelőtt. Hatalmas voltam, és méltóságteljes. Századmagaddal sem tudtál volna megmozdítani.

- És mitől fogytál le ennyire? - Fagyok pattogtattak, vizek repesztgettek, szelek

koptatgattak. Tudod, attól félek, hogy egykettőre egészen elkopok, nem marad más belőlem, csak egy aprócska porszem, és kedvére hord a szél, amerre akar.

- Repülni, az se kutya! - Mondta Bab Berci. - Ugyan, kérlek! Repültem én már! Lebegtem, izzottam,

iszonyú súlyoktól zsugorodtam, robbantam, lávaként zúdultam, szálltam, robogtam kőgörgetegekben... Egyáltalán, nagyon szép ifjúságom volt. De most már egymillió éve csak kopok, fogyok, porlok. Ötezer évvel ezelőtt még faraghattak volna belőlem egy óriási oszlopot, tarthattam volna egy templom kapuját, vagy hirdethettem volna a hősök emlékét. Kétezer éve még odaillettem volna egy bevehetetlen vár legerősebb bástyájának ormára, ezer éve is mi minden lehetett volna belőlem. Most meg, nézz rám... siralmas... de talán közkatonának még jó leszek. Azt szeretném, ha beépítenél a házadba. A többi kő közé.

- Ajaj! - vakargatta a fejét Bab Berci. - Az a bökkenő, hogy a házam háncsból készült. Sajnos egy fia kő sincs benne.

154

Bab Berci köve Bab Berci feddőn nézett a kőre. - Egy kődarab ne beszéljen - mondta és megborzongott. - Mit fintorogsz, reszketsz, rázkódgatsz? - morgott a kő.

- Ahelyett hogy boldog lennél, mert megszólítottalak. Mondj valakit, aki azzal dicsekedhet, hogy megszólította egy kő!

- Na, éppen ez az! - mondta Bab Berci. - Valami suskus van ebben. Varázslat. Ármány. Rontás. Valami rossz szellem bújt meg benned. Egy boszorkány, egy dzsinn!

- Hólyag - mondta csendesen a kő. - Mit mondtál? - kérdezte Bab Berci, mintha bizony

nem értette volna, s közben azt latolgatta, elfusson-e. A kő azonban mély hallgatásba burkolózott. Bab Berci elnézte a kőgörgeteges hegyoldalt. Kő kő

hátán. És mindegyik hallgat, csak éppen ez az egy szólal meg. Azaz most már ez sem.

Bab Berci megszeppent. Melyik is volt az a kő, amelyik megszólalt?

- Hé, mondj valamit! - kiáltotta Bab Berci. De a kőgörgeteges hegyoldal hallgatott, félelmetes

hallgatással. - Mi az? Megsértődtél? - kérdezte Bab Berci. - Kérlek,

ne haragudj! Inkább elhiszem, hogy nem bújt meg benned semmiféle rossz szellem. Megkövetem kőségedet.

A kő vérig sértődhetett, mert most sem szólalt meg. - Vedd tudomásul - mondta dühösen Bab Berci -, ha

egy kő egyszer megszólal, akkor nem szabad utána örökre elhallgatnia! Az visszaélés a bizalommal!

- Bizalom? Miféle bizalom? - szólalt meg újra morgolódva a kő. - Itt fekszem évezredek óta, soha

151

- Tisztelt barátom - folytatta kissé ünnepélyesen -, mivel ön az első vevőm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon!

- Hogy őszinte legyek - toporgott izgatottan az első vevő -, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában... bár reménykedem... de reményemet ki sem merem mondani.

- Mondja csak bátran - biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh.

- Netalán irigység, gőg, nagyképűség, gyávaság, káröröm, rosszindulat...

Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott és folytatta:

- Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim.

- Ez nagyszerű! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentője. Egyúttal az én megmentőm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere?

- Van - mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh. Az első vevő tapsikolt és ugrándozott örömében.

- Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképű feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napam, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipam, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendő bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon.

Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját. - Van egy bökkenő - mondta. - Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy

megmentsem a feleségemet, ipamat, napamat,

152

ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért. Halljam azt a bökkenőt!

- Annyicska csak - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh -, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.

- Úgy érti... - tátotta el a száját az első vevő. - Úgy - bólintott a mondat végét meg sem várva

Rimapénteki Rimai Péntekh. - Hát azt várhatja - mondta elkeseredetten az első vevő. - Mit? - Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt

kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára.

- Már miért ne történhetne meg? - Mert azt hiszi magáról, hogy jóindulatú, szerény,

szorgalmas. Éppen rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok.

- Szívesen állok rendelkezésére - készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh -, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.

- Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges!

- De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.

- Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot.

- Maga nagyképű fajankó! - ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. - Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc!

Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, aztán a vevő

153

elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr!

Hátha mégis igaza van - gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh -, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan - legyintett azonnal -, nem hirtelen harag ez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, annyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni.

Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs!

Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem?

Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg búvában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál - hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle.

176

- Mint a mácsonyatüske. - Na, ez az! Ez lesz a következő alapnövényem. Lejegyezte egy fecnire: MÁCSONYA. Hurrá!

Dörzsölgette örömében a kezét. - Csak egyre szeretnélek figyelmeztetni - mondta Bab

Berci. Rimapénteki Rimai Péntekh egy kicsit türelmetlenül nézett rá.

- Mire? - Hogy a mácsonyához ne szedjél bábatüskét,

csapóecsetet, gólyafüvet, hagyingácskórót, kallóbogáncsot, ördöggatyát, pásztorvesszejét, takácsvakarót és tövisburjánt.

- Aha, megvan - gyúlt fel a tudás fénye Rimapénteki Rimai Péntekh szemében -, mert ez, ugye, mind mácsonyát jelent?

- Bizony - bólogatott Bab Berci. - Na, most már aztán hagyjál magamra! - rikkantotta

Rimapénteki Rimai Péntekh. - Nem látod, hogy én itt az emberiség érdekében éjt nappallá téve... azazhogy várj csak... Tulajdonképpen megmentettél...

Nagy elhatározással Bab Bercire nézett. - Amiért ilyen rendes voltál, ha jól hallottam, amikor

halottnak hittél, még azt is mondtad rám, hogy kedves... na igen... az lesz a jutalmad, hogy bármikor kopogtatás nélkül... - Itt elhallgatott. - Na nem! Akkor állandóan nyitálod itt nekem az ajtót. Meg csukálod. Azt nem... akkor, hogy bármikor kopogtathatsz az ajtómon... no, azt sem... még csak az hiányzik! Az állandó kipi meg kopi. Hogyisne! Ellenben... megvan! Vedd tudomásul, hogy mindig szívesen látlak. Egy föltétellel. Ha nem jössz hozzám látogatóba. Érted?!

- Persze - mondta Bab Berci boldogan. - Köszönöm neked, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh. Mindig tudtam, hogy aranyszívű ember vagy.

161

Bab Berci Pálinkós Gyurka repülőgépét várja Bab Berci megbabonázva bámult kifelé háncsból

készült házának ablakán. - Kutya legyek, ha ez nem hozzám jön - mondta, de

azonnal elbizonytalanodott és hozzátette: - Kutya legyek, ha hozzám jön.

Az idegen, aki Bab Bercit így megtétovította, még jó távolacskán lépkedett a fűben, s valóban jöhetett ide is, de mehetett máshova is. Mert eléggé tűnődve jődögélt. Avagy mendegélt. Attól függ. Tíz-húsz lépésenként megállt ez az idegen, motyogott valamit, aztán legyintett, és elindult megint.

Vigyázz, belelépsz a tócsába! - akarta kiáltani Bab Berci, de kétszeresen is elkésett, egyfelől mert az idegen, toccs, már bele is lépett, másfelől úgysem hallotta volna meg a kiáltást, mert, mint mondtam, eléggé messzecske volt.

Na, most telement a cipője vízzel - gondolta Bab Berci -, káromkodni fog.

De az idegen rá se hederített a cipőjében szortyogó vízre, meg-megállva, motyogva ballagott tovább, és ami nagyobb baj, enyhe ívben elkanyarodott, és távolodni kezdett Bab Berci házától.

Bab Berci megrémült. - Ezt tisztáznunk kell - horkantott ijedten, és

kipenderült háncsháza pitvarába. - Hotté, idegen! - kiáltotta, s egyben azt gondolta, jaj istenem, csak nem süket, mert a hangra az idegen a füle botját sem mozdította. - Hé, idegen! - ordította ismét, most már torkaszakadtából, s belepirult az orra.

162

No, erre felneszelt a bóklászó ember, de olyaténképpen, mint aki álmából ébred.

Bab Berci, mint a nyúl, odaszaladt hozzá. - Tisztázzuk - lihegte -, tisztázzuk... - Én is azt szeretném - mondta az idegen, és

meglepetésszerűen így folytatta: - És asszonyom, akkor távozóban egy macska... - itt elakadt.

- Asszonyod? tátotta száját Bab Berci. - Te engem nőnek nézel?

- Ó, dehogy, dehogy - mondta gyermeki mosollyal az idegen -, csak tudod, ez a versem eleje, és...

- Versed?! - Bab Berci felvillanyozódott. Ó, hiszen egy eleven költővel áll szemközt. - Szóval te költő vagy?!

Az idegen arcán még gyermekibb lett a mosoly. - Csak teljesen mellékesen - mondta, és könnyedén

meghajolt Bab Berci felé. - Pálinkós Gyurka mellékes költő mellékes verse mellékes kezdetéhet mellékes folytatást keres.

Bab Berci úgy érezte, hogy a világesemények zajló folyamának legsodróbb sodrába került.

- Nem tudod folytatni? - mondta lelkesülten, és egy picit gondolkodott. - Megvan! Csacska.

- Mi csacska? - kérdezte Pálinkós Gyurka, és homlokát a gyanakvás baljós árnyai felhőzték.

- Hát rím a macskára. Macska - csacska... Nem azért akadtál meg, mert nem találtál rímet a macskára?

- Uuuu! - tutult Pálinkós Gyurka. - Uuuuu! Csak nem képzeled, hogy rímek vannak a verseimben!

- Bocsáss meg, ha... - dadogott zavartan Bab Berci. - Egyszer puszta véletlenségből, magam sem tudom,

hogyan - mondta szörnyülködve Pálinkós Gyurka -, rím került az egyik versembe. Belebetegedtem. Két hétig libegtem élet és halál között.

- Ne haragudj, én azt hittem, hogy a versbe rím is kell.

175

- Bab Berci fölállt, elindult az ajtó felé, de félúton mégiscsak tétovázni kezdett, és Rimapénteki Rimai Péntekh felé fordult.

- Ne haragudj - mondta -, amikor ezeket a növényeket gyűjtötted, nem tűnt fel neked, hogy nagyon hasonlítanak egymásra?

Az emberiség jótevője felkapta a fejét. - De - mondta fölvillanyozva -, de föltűnt.

Mondhatnám, hogy szinte teljesen egyformák voltak. - Azt, hogy ,,szinte'', nyugodtan el is hagyhatod -

mondta Bab Berci. - Mert teljesen egyformák voltak. Ugyanis amiket felsoroltál, az mind egytől egyig zsurlót jelent.

Rimapénteki Rimai Péntekh akkorát ugrott, mint aki mérges kígyóra lépett.

- Micsoda? Akkor miért sikár, zsonga meg békarokka? - Mert az egyik vidéken így hívják, a másikon meg úgy.

De a növény ugyanaz. - Mert az emberek fafejűek, gonoszak, összevissza jár a

szájuk, ezerféle nevet adnak egyugyanazon dolognak... - elhallgatott, és földerült az arca. - De hiszen akkor ez azt jelenti, hogy nem az én hibám volt. Ujjé! Nem az én hibám volt, hogy nem sikerült, hanem ezé a habókos, félküllős emberiségé! Bab Berci, megmentettél! Folytatom a küzdelmet a csodanektárért! Azért is jószívű, segítőkész, barátságos, megértő és szelíd lesz itt mindenki. És nem fognak nekem itt mindenfélének ezerféle nevet adni!

- Nono - mondta Bab Berci -, ne essél túlzásokba! De Rimapénteki Rimai Péntekh rá se hederített.

Megtelt tettvággyal, már rakta is a tüzet, firgett-forgott, tett és vett.

- Mit is mondtál - fordult Bab Bercihez -, milyen a tekintetem?

174

- Kicsodán, kicsodán?! - dühöngött. - Hát magamon! Ha elkészül egy változat, beveszek egy kiskanállal, és arra gondolok, ha most beállítanál ide, örömmel fogadnálak-e.

- Na és? - biztatta Bab Berci. - Mit na és? Eddig minden kanál csodanektárom után

azt gondoltam, ha be mered ide tenni a lábad, úgy kiváglak, mint a sicc.

- Kidobsz, kirúgsz, kiebrudalsz. - Úgy, ahogy mondod - bólogatott szomorúan

Rimapénteki Rimai Péntekh. - Pedig ebben az egyben nagyon bíztam - az üstben dermedező zöld löttyre mutatott. Tizenegyféle nagyon előkelő növényből főztem, úgy, ahogy elő van írva: hét napig nagy lángon, hét napig kis lángon, hét napig parázson, minden órában hétszer megkevertem, hétszer meglotykoltam, hétszer lefödtem, hétszer kitakartam.

Reményvesztetten odament az x-lábú asztalon heverő fóliánsokhoz, belelapozott egyikbe is, másikba is.

- Ajaj! - mondta. - Szabadna tudnom - kérdezte Bab Berci -, mi volt az a

tizenegy nagyon előkelő növény, amiből ezt főzted? Vagy titok?

Rimapénteki Rimai Péntekh egykedvűen megrántotta a vállát.

- Megmondhatom. - Föltette a szemüvegét, a földről fölemelt egy fecnit, arról olvasta: - Lófarkfű, bábaguzsaly, cindrót, orsósarok, macskafarokfű, zsonga, békarokka, pörgyefű, sikár, cinmosófű és siklófű.

- Ááá - álmélkodott tátott szájjal Bab Berci, és mélyen elgondolkodott. Majd óvatosan megkérdezte: - Zsurló nem volt köztük?

- Hallottad, hogy nem volt! Na, elegem van belőled, szedd a sátorfádat!

163

- Ember, hol élsz te?! Bab Berci körülnézett, hogy jobban lássa, hol is él, és

közben megcsapta őt a költészet lehe. Széttárta karját, mint egy költőszobor, és imigyen válaszolt:

- E széljárta fák között. Pálinkós Gyurka fölkapta a fejét, hökkenten nézett Bab

Bercire. - De hát ez gyönyörű! Megvan! Ez lesz a versem

befejező sora. Bab Berci dagadt a büszkeségtől. - Ez, hogy ,,e széljárta fák között''? - Kicsit alakítok rajta. Te fák között élsz, én meg

mondatok között. ,,E széljárta mondatok között.'' Így hangzik a versem utolsó sora. Köszönöm neked, akárki fia vagy.

- Bab Berci vagyok - mondta Bab Berci -, és ugye most már tisztázzuk?

- A vers közepét? A vers közepe ráér - legyintett Pálinkós Gyurka -, az a fontos, hogy az eleje meg a vége megvan.

- Hát... izé... most nem egészen a vers... én azt szeretném tisztázni... - dadogott Bab Berci, és belepirult az izgalomba.

Pálinkós Gyurka gyanakodva pislogott rá, most nézte meg először amúgy istenigazából a heroikus orrú, náthában pácolt alakot. Bab Berci megijedt, hogy megint elrontott valamit, és zavart magyarázkodásba kezdett:

- Tudod, én itt, mint az ujjam... engem soha senki... itt lakik ugyan egypár kőhajításnyira - mutatta, hogy merre - Rimapénteki Rimai Péntekh, de ő állandóan kever, kavar, vegyít, kotyvaszt és főz, és ha csak a háza közelébe mégy, máris morog, dörmög, zsörtölődik, károg és kaffog, hogy őt soha nem hagyják dolgozni, amikor pedig az emberiség érdekében... szóval Rimapénteki Rimai

164

Péntekh nem jön számításba... És sajnos nem jön számításba Lembozó Lengubózó sem.

- Az ki? - Ő is itt lakik a közelben. A Fiúval. De azt hazudta a

Fiúnak, hogy az egész világon csak két ember él. Ők ketten. Így akarja a Fiút megkímélni a csalódásoktól. Gondolhatod, hogy nagy ívben el kell kerülnöm őket. Mert nagyon rokonszenves ez a Lengubózó. Bohóc volt fiatalkorában... Nem akarom, hogy miattam roskadjon össze a kártyavára.

- Hát ez jópofa - mondta Pálinkós Gyurka -, de mit kellene nekünk tisztáznunk?

- Csak azt, hogy... - makogta Bab Berci - hogy ugye nem véletlenül jártál erre?

- Hanem? - Hanem hozzám jöttél látogatóba - vágta ki vitézül

Bab Berci. Pálinkós Gyurkának egy pillanatra leesett az álla, de

nem azért volt ő mellékes költő, hogy mellékesen azonnal föl ne fogja Bab Berci vágyálmát.

- De még mennyire! Persze, hogy hozzád jöttem - rikkantotta. - Igaz, hogy egy órája még fogalmam sem volt, hogy a világon vagy, de ez mellékkörülmény.

- Akkor gyerünk! - mondta boldogan Bab Berci, és karon ragadta újdonsült látogatóját, becipelte háncsból készült házába.

- Brr! - mondta odabent Pálinkós Gyurka. - Hát persze - értette meg azonnal Bab Berci -, átázott a

cipőd, fázik a lábad. Na várjál, rittyentek egy kis tüzet. Azzal már rakta is a rőzsét a csikótűzhelybe, gyufát

sercintett, szalmacsóvát gyújtott, élesztgetett, fújdogált, két perc sem telt bele, vidáman lobogtak a lángok.

173

- A szél - mormogta Rimapénteki Rimai Péntekh, és lassan felült a priccsen. - A szél... hát bizony meg is ütött... A kudarc szele. - Fölordított: - A fene egye meg!

- Ha akarod - dadogta Bab Berci -, én el is mehetek. Érthetetlen mormogás tört fel erre Rimapénteki Rimai

Péntekh torkán, Bab Berci nem tudta megállapítani, vad morgás-e, vagy csak félvad. Mert ha, mondjuk, félvad, azt úgy is felfoghatjuk, hogy félszelíd, ami ugye majdnem szelíd. Akkor viszont lehet, hogy maradhat még egy kicsit. Bab Berci úgy döntött, hogy félszelíd morgás volt, és a tőle telhető legudvariasabbban megkérdezte:

- Milyen kudarc? Rimapénteki Rimai Péntekh mogorván bámult maga

elé. - Én itt éjt nappallá téve... - Tudom - vágott közbe Bab Berci -, az emberiség

érdekében keversz, kavarsz, kotyvasz... - belefulladt a szó, mert a nagy kevercölő ráemelte mácsonyatüske-tekintetét. - Bocsánat - rebegte Bab Berci.

- A csodanektárt akarom kifőzni - mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.

Bab Berci mélyen hallgatott, nehogy az újabb kérdéssel felingerelje.

- A csodanektárt, amelyből ha a leggonoszabb ember lenyel egy kiskanálnyit, azonnal jószívű lesz. Segítőkész, barátságos, megértő, szelíd... És nem sikerül és nem sikerül! Már a kilencszázkilencvenkilencedik változatot főzöm, és semmi! Kudarc kudarc hátán.

- Már ne haragudj - akadékoskodott Bab Berci -, de ki a csudán próbálod ki a csodanektárodat, amikor erre még a madár sem jár.

Rimapénteki Rimai Péntekh felpattant, és döngő léptekkel masírozott egyik faltól a másik falig.

172

Rimai Péntekh nélkül?! Így röptiben ránézvést ez nem volt túlságosan ésszerű szívfájdalom, hiszen a morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű, kevercölő-kavarcoló füstgyáros soha be sem engedte a házába Bab Bercit, ha bemerészkedett is, azonnal kilökdöste, kitaszigálta, kiebrudalta, soha egy kedves szava nem volt, csak morgás, böffentés, röffentés, kaffantás. Mit fájdogál a szíved, Bab Berci?! Már hogyne fájdogálnék - fájdogálta Bab Berci szíve -, amikor a nagy egyedülvalóságban senkim sem volt nekem, csak ez a morgós, kaffogós, kotyvasztó ember, akárhogy volt is, de tudtam, hogy itt mocorog az üstje körül, rakja a tüzet, kevercöl és kavarcol. És a füst... Mi lesz velem a füstölgő kéménye nélkül?! Nagy elkámpicsorodásaimban csak erre kellett néznem, a bodorodó, kunkori, hetyke kéményfüstre, és mindjárt úgy éreztem, mégiscsak érdemes élni, mert ha valakinek ennyi elfüstölni való ereje és akarata van, akkor nem élünk hiába. Üres lesz a táj, üres lesz a világ a kéményének füstje nélkül!

Kétségbeesetten sóhajlott föl belőle: - Ugye, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh, nem haltál

meg?! A hangra - mintegy varázsütésre - kinyílt Rimapénteki

Rimai Péntekh bal szeme. Szúrósan nézett a bal szeme Bab Bercire. De nem találhatta elég szúrósnak, mert segítségül hívta a jobb szemét. Kinyílt az is.

- Mint a mácsonyatüske, úgy szúr a szemed - kiáltotta boldogan Bab Berci.

- Mit akarsz itt? - vicsorogta Rimapénteki Rimai Péntekh. - Egy perc nyugtot sem hagynak az embernek.

- Ne haragudj - motyogta Bab Berci -, azt hittem, megütött a szél... Mivelhogy nem füstölt a kéményed.

165

- Na, vedd csak le a cipődet. Úgy... Idetesszük a sütő tetejére, itt egykettőre megszárad. A lábadat meg tedd ide erre a székre, a tűz közelébe.

Pálinkós Gyurka kényelmesen elhelyezkedett, talpát jólesően simogatta a meleg, cipője meg száradgatott a sütő tetején.

- Tulajdonképpen hol vagyok most látogatóban? - kérdezte. - Nem árt, ha tudja az ember.

Bab Berci tekergette a nyakát. - Hát hol lennél? Itt. - Jó, jó, de mi ennek a helynek a neve? - Neve? Kellene, hogy legyen neve? - Példának okáért hova címezik a barátaid és

ismerőseid a neked szóló leveleket? - Hallottam már ilyesmiről - mondta Bab Berci

átszellemülten. - Hogy vannak, akik levelet kapnak. Meg csomagot. És

ajánlott meg expresszküldeményt. Rimapénteki Rimai Péntekh azt állítja, hogy távirat is van... Mondd, kedves Pálinkós Gyurka, igaz, hogy létezik távirat is?

- De még mennyire - mondta Pálinkós Gyurka. - Eszerint te még sohasem kaptál levelet?

- Soha - mondta Bab Berci, és úgy gőzölgött a szomorúságtól, mint Pálinkós Gyurka száradó cipője. - De ne keseríts el nagyon, mert akkor rettentő savanyú leszek.

- Csak te ne keseredjél, ne savanyodjál - emelte fel ujját Pálinkós Gyurka. - Tudod, miért nem kapsz levelet?

- És csomagot, ajánlott meg expresszküldeményeket és táviratot.

- Azért nem kapsz, mert nincs címed. - Erre nem is gondoltam... ámbár írhatták volna azt,

hogy Bab Berci, itt... vagyis hogy őnekik én ott vagyok... Akkor meg Bab Berci, ott.

166

- Ugyan mit kezdhet a postás azzal, hogy itt meg ott? Semmit. Most kitalálunk neked egy címet, és özönleni fognak hozzád a levelek.

- Táviratot is kapok? - Dögivel. Könnyen lehet, hogy jó páran küldtek már

neked levelet, csak a hiányos címzés miatt nem kaptad meg.

- Lehet, hogy egy halom levelem kóvályog a világban? Lehet. De mától fogva az lesz a címed, hogy Babháza...

vagyis hogy Berciháza. Melyik tetszik jobban? - A Berciháza. - Akkor az lesz. Berciháza. Széljárta Fák tere 1. - Dögivel kapom a leveleket - ordított boldogan Bab

Berci. - Várj még - intette le Pálinkós Gyurka -, még nem

teljes a címed, irányítószám is kell. - Irányítószám - mondta áhítattal Bab Berci -, olyan

talán még Rimapénteki Rimai Péntekhnek sincs. - Neked most lesz - mondta Pálinkós Gyurka, és

közben elmélyülten nézte a tűznél száradó meztelen lábát... - Méghozzá egészen különleges irányítószámod lesz - mondta diadalmasan. - Én leszek az első az eleven és holt költők közül, akinek irányítószámot neveztek el a lábáról. Negyvenhárom és fél! Ez lesz az irányítószámod.

- Gyönyörű! - mondta szívből fakadó csodálattal Bab Berci. - én vagyok az első ember, akinek az irányítószáma egy nagy eleven és holt mellékes költő lábáról van elnevezve... Ámbátor meg is érdemlem. Nem? Ugye, megérdemlem, kedves Pálinkós Gyurka, hiszen segítettem neked a versírásban.

- De még mennyire, hogy segítettél - bólogatott Pálinkós Gyurka.

Bab Berci arcán halványka, reménykedő mosoly derengett föl.

171

Valami nagy tragédia történhetett - gondolta Bab Berci. - Ha nem füstöl a kémény, az azt jelenti, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh nem kever, nem kavar, nem vegyít, nem kotyvaszt és nem főz... Ajaj! - Bab Berci már futott is. Mert akármilyen morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű ez a Rimapénteki Rimai Péntekh, azért csak segíteni kell rajta a bajban. Márpedig most bajban van, az egyszer biztos.

Mint egy versenyparipa száguldotta végig az utat, és lihegve esett be Rimapénteki Rimai Péntekh házának ajtaján.

Behunyt szemmel, elnyúlva feküdt a nagy kevercölő-kavarcoló füstgyáros egy rövid lábú, maga eszkábálta priccsen, az arca falfehér, az orra kihegyesedett, akár a halottaké.

- Te jóisten, ez meghalt! - kiáltott rémülten Bab Berci, és a fekvő fölé hajolt, lássa, szuszog-e még.

Neki-nekikoppanva az ablaknak, feldöngött egy fáradt légy - más semmi hang. Se szusszanás, se szisszenés, egy árva horkantás se. Jaj, most mitévő legyen? Bab Berci tekintete végigröppent a szobán, vagyis hogy inkább konyhán, vagyis hogy mit számít az most, hogy minek nevezzük Rimapénteki Rimai Péntekh egyetlen helyiségből álló lakását, amikor kihegyesedett orrú, falfehér vészhelyzet van, amikor valamit tenni kéne. De mit? Bab Berci segélykérően nézte a tárgyakat, a döngölt földpadlón szétszórt cetliket, az x-lábú asztalon heverő nyitott, egymásra hányt, tudósképű fóliánsokat, a helyiség közepén álló üstházat, a tompa fényű rézüstöt, amelyben kihűlt, zöldes folyadék dermedezett, az üst alatt elfeketült, tüzehagyott, szomorkás fadarabok, hideg hamu, fölötte a szabad kémény fényes, gyöngyösfeketére kormolt, ásító ürege. Fölsajdult Bab Berci szíve, marokra fogta a fájdalom, jaj istenem, mi lesz vele Rimapénteki

170

Bab Berci és a csodanektár Bab Berci tekergette a nyakát. Valami rendkívüli van a

levegőben - gondolta, és minden pórusát átjárta a nyugtalanság. Nem annyira a rendkívüliség jelenléte miatt, sokkal inkább azért, mert nem tudott rájönni, mi az a rendkívüli. Talán egy protuberancia sugárzása? Vagy egy elszabadult elektronfelhő? Esetleg az időjárás-változás sajgató, nyaggató előérzete? Mi lehet a levegőben?

Bab Berci óvatosan körüljárta háncsházát, hátha mégsem kozmikus francnyavalyák okozzák ezt a nyugtalanságot, csupáncsak egy bokrok között settenkedő tolvaj vagy egy rejtőzködő tünkány, netalán valami más apró, földi veszélyecske, de hiába járt a szeme, mint a rókáé, semmi különöset nem sikerült észrevennie.

- Pedig valami van a levegőben - mondta ingerülten, és az áttetsző, opálos égboltozatra meresztette szemét.

Mint a villámcsapás szakadt rá a felismerés. Fordítva, Bab Berci, fordítva! Nemhogy van valami a levegőben, éppen hogy nincs! És most már azt is tudta, mi nincs a levegőben. Rimapénteki Rimai Péntekh kéményének füstje. Pedig ez a kémény füstölt, mióta eszét tudta. Füstölt reggel, és füstölt este, füstölt kora délután, és füstölt fényes délben. Bab Berci úgy gondolta, hogy sötét éjféleken is csak füstöl és füstöl. És íme, most némán, elhagyottan, kisujj-árván mered a lombok fölé, sehol egy füstpöffencs, egy füstpamat, egy gomoly, egy bodor, egy cérnaszálnyi füst sem szivárog Rimapénteki Rimai Péntekh kéményén.

167

- Te Gyurka, nem lehetne... - Mit? - Ha megjelenik a versed... odaírni... - mondjuk

nagybetűkkel, hogy Pálinkós Gyurka, utána meg kisbetűkkel: és Bab Berci verse.

Pálinkós Gyurka homlokára árnyékok gyűltek. Mint egy negatív glória.

- Egészen kis betűkkel is lehetne - mondta sietve Bab Berci. - Esetleg zárójelben.

- Azt már említettem neked - mondta méltóságteljesen Pálinkós Gyurka -, hogy mellékes költő vagyok, ami azt jelenti, hogy titkos is.

Bab Berci ámulva nézte a mellékes és titkos költőt, aki így folytatta:

- Nem foglalkozom ficni-fecni könyvekkel meg újságokkal. Ha én teremtek egy verset, akkor nagy titokban elvetem.

- Elveted? Mint egy magot? A földbe? - Pontosan - bólintott Pálinkós Gyurka. - És ha jó az a

vers, akkor kikel. Rügyezik, kibomlanak a levelei, virágzik, áradnak benne a nedvek, zöldell, fénylik, ragyog. És akkor már kit érdekel, hogy ki vetette? Az a fontos, hogy az emberek magukba szívják belőlük a ragyogást.

Bab Berci úgy ült Pálinkós Gyurka mellett, mintha a Himalája tövében ülne.

- Te vagy a világ legnagyobb mellékes és titkos költője - mondta áhítattal. - Gyönyörűek lehetnek a szárba szökkent verseid.

- Meghiszem azt! - mondta önérzetesen Pálinkós Gyurka. - Csak látnád őket! A Mester, a szokásos négy lövést már akkora, mint egy mamutfenyő, az Én volnék? Vagy ki szuszog itt öklömnagy rózsákat virágzik. A Jenő azt mondta, hogy átment a labda című akkora

168

gyümölcsöket terem, mint egy görögdinnye... De vannak aprócskák is, akkorák, mint egy tyúkhúr, ismered a tyúkhúrt, aki gyönyörködni akar benne, annak keresgélnie kell a fűben, mintha négylevelű lóherét keresne. Ilyen a Negyed nyolc múlt öt perccel meg a Fráter Ciprián, a madárember repülni tanul és Az olajütő magyarok hiányosságairól... Na... szóval virulnak, nőnek, virágoznak a verseim.

- És nem titokban mivel foglalkozol? - kérdezte tisztelettel Pálinkós Gyurka -, ámbár azt is nagy titokban. Titkos költő és titkos repülőgép-építő vagyok. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a titok vagyok maga. Érted?

- Értem - mondta Bab Berci. - És milyen repülőgépeket építesz titokban?

- Aeroplánokat, hidroplánokat, egyfedelűeket, kétfedelűeket, motorosokat, sugárhajtásúakat, vitorlázókat és gumimotorosokat.

- És röpködsz velük? - Röpködök - mondta Pálinkós Gyurka. - Nagy titokban

röpködök. Már az egész földet bejártam. Megszáradt a cipője, Pálinkós Gyurka szedelőzködött. - Én is úgy szeretnék röpködni! - mondta Bab Berci, és

szomorúan dobolt a szíve. - Ne menj még el! - El kell mennem - mondta Pálinkós Gyurka. - Titkos

útjaim vannak. - Akkor legalább azt ígérd meg, hogy írsz nekem

néhanap. Pálinkós Gyurka fölhúzta a cipőjét. - Ez tényleg megszáradt - mondta elégedetten, majd így

folytatta: - Levelet írni utálok. Különben is, most, hogy van címed és irányítószámod, ezrivel kapod majd a leveleket. De tudod mit?! Csinálok neked egy repülőgépet, és elküldöm. Jó lesz?

169

- Röpködhetek vele? - Kérdezte boldogan Bab Berci. - Röpködhetsz. Amerre csak kedved tartja. Az egész

világot összeröpködheted. Köszönöm a hozzám való jóságodat!

Pálinkós Gyurka megölelte a boldogságban úszó Bab Bercit, és elment. Meg-megállt. Motyogott. Távolodott.

Jaj, belelépsz a tócsába! - akarta kiáltani Bab Berci, de megint elkésett. Toccs! Pálinkós Gyurka frissen száradt cipője megtelt vízzel. Szortyogott, szörcsögött és cuppogott. De Pálinkós Gyurka észre se vette. Csak ment, csak ballagott a mellékes és titkos költő, aki mellékes és titkos repülőgép-építő is. Egyre kisebb lett, aztán eltűnt a széljárta fák között.

Bab Berci azóta ott ül a háza előtt. Lesi az eget. Pálinkós Gyurka repülőgépét várja. Szegénynek lassan-lassan görcsöt kap a nyaka. Mit gondoltok, elküldte Pálinkós Gyurka azt a repülőgépet? Vagy elfelejtette Bab Bercit háncsházastul, széljárta fástul, irányítószámostul? Vagy esetleg eltévedt a repülőgép? Könnyen meglehet. Ezért hát arra kérlek benneteket, ha valahol a Szíriusz környékén vagy a Göncölszekér táján, a Rák-ködben vagy egy távoli galaktika foszlós csillagpora között egy eltévedt repülőgéppel találkoztok, kiáltsátok oda neki, hogy: ,,Nem arra, hé!''

192

Bab Berci betartotta az egyezséget, a Fiúnak sem kicsi, sem nagyobbacska korában fogalma sem volt arról, hogy rajtuk kívül is van ember a világon, azt meg végleg nem sejtette, hogy a bokrok mögül gyakran kedvtelve nézegeti őt egy nagy orrú, bánatban pácolt ember, akinek az lenne a legnagyobb boldogsága, ha játszhatna egyet vele.

177

Bab Berci boldogan kiment az ajtón. - Halljátok, fák! Halljátok, bokrok! - kiáltozta felhőtlen

örömében. Boldogan ballagott háncsházáig, leült a pitvarban. a

lombok fölött vígan pipált Rimapénteki Rimai Péntekh kéménye, készült a mácsonyaalapú csodanektár az emberiség megmentésére. Bab Berci meg nagy büszkeséggel a szívében kihúzta magát. Van immár egy hely, ahol őt mindig szívesen látják. Kell ennél nagyobb boldogság?

178

Bab Berci, a bennszülött Bab Berci rögtön sejtette, hogy ebből semmi jó nem

sülhet ki. Mert egy jóravaló repülőgép nem zörög ilyen harciasan. Például Pálinkós Gyurka repülője! Az igaz, hogy még mindig nem érkezett meg, de ha megjön, fogadjunk, hogy legföljebb finomkásan zümmög, kedves cérnahangon, az ember szívesen elhallgatná akár egy álló napig is.

Na de ezt a böszmét! Ezt a recsegő, sziszegő, durrogó szörnyeteget! És nézd, meg tud állni a levegőben! Az üvöltő csodamasina egy helyben lebegett a Széljárta Fák tere fölött, mint egy szitáló vércse, aztán nagy sisteregve-jajongva hajladoztak a fák, örvénylettek a levelek, az erdő legszívesebben elszaladt volna - leereszkedett, ráhasalt az összelapított füvekre, bordatörött bokrokra, gerinctörött fákra.

Bab Berci ámulva nézte. Olyan volt a gép, mint egy szörnyszülött élőlény. Talán nincs is benne ember. Még az is megeshet, hogy beszélni is tud ez a masina. Bab Berci illemtudóan közelebb lépett, hogy megszólítsa, de hátra is ugrott azon nyomban, mert a szörnyszülött megrázta magát, kék szikrák futkostak az oldalán, zárólapjai elmozdultak, a vasszörny, mint egy jerikói rózsa, kinyílt, átalakult, a hajladozásokból, fordulatokból, elmozdulásokból - csodák csodája! - ott állt az agyonlapított Széljárta Fák terén egy kétszintes, erdőbe oltott hétvégi ház, vagyis hétvégi házba oltott erőd, tornáca fölött színes napernyővel, s a tornácra két acélkar egy nyugágyat emelt, a nyugágyban egy kövérkés, parafa sisakos egyén hevert, az arca, mint a kelt tészta.

191

- Hogyhogy kié? - kérdezte mélán. - Hát mindenkié. A tied is.

- És kik laknak errefelé? - Nagyjából senki - mondta a nagy orrú, akiről persze

mi már tudjuk, hogy Bab Berci volt, de az öreg bohócnak még sejtelme sincs róla -, ha engem meg Rimapénteki Rimai Péntekhet nem számítasz.

- Akkor én is lakhatok itt ezzel a fiúval? Bab Berci most vette észre, hogy az egyik batyu

tulajdonképpen kisgyerek. Földerült az ábrázata, és közelebb ment.

- Ne bámuld! - mondta Lembozó Lengubozó, és úgy fordította a Fiút, hogy Bab Berci ne láthassa. - Csak úgy vagyok hajlandó itt lakni, ha megfogadod te is meg az a Rimai is, hogy soha a közelembe se jöttök.

- Hát, ami Rimapénteki Rimai Péntekhet illeti, attól nem kell, hogy fájjon a fejed. Nagy ívben elkerül ő mindenkit. És mindenkinek ajánlatos, hogy őt is nagy ívben elkerülje... De én... ha nem tudnád, én Bab Berci vagyok... én a magam részéről szívesen játszanék néha a fiaddal.

- Nem és nem! Hogy aztán majd csalódjon benned! Nem fog találkozni senki emberfiával rajtam kívül. És így nem is fog csalódni senkiben. Ez úgy igaz, mint hogy Lembozó Lengubozó a nevem.

Így tudta meg Bab Berci az öreg nevét, és így szerzett tudomást a lehetetlen elhatározásról.

- Hej, te nekikeseredett ember, megbánod te még ezt a balga fogadalmat!

De Lembozó Lengubozó feleletre sem méltatta. Hátat fordított, meg sem állt egy távoli tisztásig. Körülnézett.

- Na, itt lesz a házunk - mondta a Fiúnak -, itt fogunk élni.

Így került az erdőbe a Fiú.

190

- Ott hiába csönget - rikácsolta -, keresse a barátnőjét valamelyik kocsmában. A Fekete Pillangóban vagy a Hörpentőben. Ott esetleg beszélhet vele. Ha még nem itta le magát a sárga földig.

Lembozó Lengubozó elment a fölemlegetett kocsmákba, a Hörpentőben meg is találta a Fiú anyját.

- Asszonyom - mondta neki szemrehányóan -, ön már napok óta nem volt otthon.

A nő kócosan, ködös tekintettel rámeredt. - Na és, ha száz napja nem voltam otthon - mondta

akadozó nyelvvel -, mi köze magának hozzá?! - A fia éhen hal! - A fiam? Szegény fiam! - Előreesett a feje, lekoppant

az asztalra. - Nem érdekel a fiam, kérek még egy féldecit! - motyogta.

Lembozó Lengubozó kihátrált a kocsmából. Egyenesen a házhoz ment, bemászott a konyhaablakon, összecsomagolta a Fiú holmiját, karjára vette a gyereket, és vitte. Először maga sem tudta, merre menjen, aztán valami azt súgta neki, hogy arra kell menni, arra, arra!

Ha valaha is nyomoz utánuk a rendőrség, talán néhányan emlékeztek volna rá, hogy egy rongyos, borostás öregember, a hátán batyuval, a karján egy csecsemővel merrefelé ment. De tudtommal soha nem nyomozott utánuk senki. Így aztán zavartalanul gyalogolhatott az öreg éjjel és nappal, nappal és éjjel, amíg végre egy hatalmas erdőbe nem ért. Na, ez kell nekem - gondolta magában, és ment beljebb, egyre beljebb a rengetegbe. Egy kis patak partján talált egy embert. Először azt gondolta, elkerüli, de arról az emberről messziről is látszott, hogy nem árt a légynek se. Megszólította hát Lembozó Lengubozó:

- Mondd, emberfia, kié ez az erdő? Egy nagy orrú, világszomorú arc fordult feléje.

179

Szegény! - gondolta magában Bab Berci, de sajnálkozása csak addig tartott, amíg az idegen rá nem pillantott. Mert az idegen tekintete szúrós volt, és sajnálkozáskergető.

- Hé, bennszülött! - mordult Bab Bercire. - Gyere közelebb!

Bab Bercit - nem tudni, miért - nem örvendeztette meg, hogy bennszülöttnek nevezzék, de a kíváncsisága erősebb volt a sérelménél, közelebb lépett.

- Mozgássérültnek tetszik lenni? - kérdezte a tésztaképűt, de az csak egy megvető pillantást lövellt feléje, s válasz helyett kiugrott a nyugágyából - na nem nagyon fürgén, csak amúgy pohosan -, s csinált néhány tornamozdulatot, hogy lássa ez a félküllős bennszülött, micsoda sportférfiú ő. Majd ugyanolyan hirtelen, ahogy felállt, visszahuppant a nyugágyba, és körüllegyintett.

- Megveszem tőled ezt a tisztást a hozzá tartozó erdőkkel, hegyekkel, vickekkel-vackokkal. Egy arany - mondta, és abban a pillanatban kinyúlt az erődje falából egy ügyes szerkezet, és egy aranypénzt hajított Bab Berci lába elé.

- Tőlem aztán nem! - tiltakozott Bab Berci. - Két arany! - mondta az idegen, mire a pénzdobó

szerkezet egy újabb aranyat dobott az első mellé. - Száz aranyért sem veheti meg tőlem - magyarázta Bab

Berci -, mert nem az enyém. - Akkor meg mit alkudozol itt! - morgott a tésztaképű,

s valamilyen gombbal vagy billentyűvel vagy távirányítóval parancsot adott a masinájának, s az, mint a villám, visszavette a két aranyat. Közben még Bab Berci lábujja körmére is rákoppintott, mutatván ezzel egyfelől, hogy nem ám akármilyen géppel van dolgod, te bikfic, másfelől meg, hogy az ő drága idejüket ne lopkodja senki az átlagon felüli ütődöttségével.

180

- Ha nem a tied, akkor kié? - Közös - mondta Bab Berci. - Höhö - a tésztaképű röhintett egyet -, akkor mondd

meg a többieknek, akárkik is, hogy mától Brwrw úr is a közösséghez tartozik, és nem ajánlom senkinek, hogy zavarni merészeljen!

Igazából, lehet ám, hogy más nevet mondott, de Bab Berci Brwrwnek értette, és nem merte még egyszer megkérdezni.

- Na, elegem van belőled - mondta Brwrw úr, és mit csinált, mit nem, a háza falából kitekeredett egy csőkígyó, és vizet zúdított Bab Berci nyaka közé.

Több se kellett Bab Bercinek, ugyanoda szedte a lábát, ahova a víz zúdult. Bemenekült háncsházába, s amíg törülközött, azon hálálkodott, hogy ez a csodamasina a tisztás másik végén szállt le, mert ugyanilyen erővel agyonlapíthatta volna az ő házát is, akkor aztán szép kis kutyaszorítóban volna. Ámbár, ami azt illeti, kutyaszorítóban van így is - egy ilyen szomszéddal.

Pedig akkor még a kutyaszorító nagyságáról igazán nem lehetett fogalma szegény Bab Bercinek, mert csak annyi volt bizonyos, hogy egy meglehetősen különös gép és egy meglehetősen különös ember érkezett a Széljárta Fák terére, akiket nem árt nagy ívben elkerülni. El is kerülte őket nagy ívben Bab Berci, csak a szeme sarkából pislantott néha rájuk - s mondhatom, elég különös dolgokat látott a szeme sarkából.

Brwrw úr mással sem foglalkozott, csak gombokat nyomogatott: megnyomott egy gombot, és egy futószalag vagy mi a szösz öt tévékészüléket sorakoztatott föl eléje, mind az ötön más kép, mind az ötben más ricsaj. Gombnyomásra változtak a képek, változtak a ricsajok, s ha egy kép meg a hozzá tartozó ricsaj elnyerte Brwrw úr tetszését, egy újabb gombnyomásra a többi tévékészülék

189

ebből a házból lopni, sose találkozik a Fiúval. Más szemszögből meg, ha nem kényszerült volna lopásra, lehet, hogy a Fiú már nem is élne.

Járt az agya, mint a motolla, hátha felmentést kaphat tolvaj életére. Betakargatta az alvó gyereket, ha nem szégyelli, meg is csókolja, de csak megsimogatta, s amerre jött - a konyhaablakon át -, távozott.

Persze örökké a gyerek járt az eszében. Estefelé többször is elnézett a ház felé, vajon ég-e már benn a villany, otthon vannak-e a szülők. De a ház süketen, vakon állt a sötétben, a konyhaablak is változatlanul kitárva. Lembozó Lengubozó behajtotta az ablakot, nehogy huzat legyen odabent.

Másnap már kora reggel sietett a házhoz. Hallgatózott a konyhaablak alatt. Egészséges, követelődző gyereksírást hallott. Várt egy kicsit, hallatszik-e bentről másféle nesz is. De semmi. Beugrott a konyhaablakon. Mindent úgy talált, ahogy előtte való nap otthagyta. Látszott, nem járt a lakásban senki. Mi történhetett a szülőkkel? Baleset érte őket? Meghaltak? Lembozó Lengubozó megint megetette, tisztába tette a Fiút, és vitte magával a mosolyt. Aznap, amikor élelmiszereket lopott, egy parányi lelkifurdalást sem érzett, hiszen a Fiúnak lop, azért lop, hogy a Fiú ne haljon éhen.

A gyerek szülei napok múlva sem kerültek elő, Lembozó Lengubozó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. A bejárati ajtó felől közelítette meg a házat, mintha látogatóba jönne. Az ajtóra csavarozott névtáblán egy nő neve virított. Ez lehet az anyja - gondolta, és nyomta a csengőt. Nem azért, mintha arra számított volna, hogy ajtót nyit neki valaki, arra várt, hogy előkerüljön valamelyik szomszéd. A sokadik csöngetés után a szomszéd házból előjött egy öregasszony.

188

könnyű lopni. Egy karnyújtás, egy kabátlebbentés és faarc. Nem is gondolta, hogy ilyen nehéz lopni. Hogy ennyire porig alázóan szégyelli magát érte az ember.

Hosszú ideig élt már így, amikor egy őszi délutánon belépett egy idegen ház nyitva hagyott konyhaablakán, mert odabent egy darab kenyeret látott az asztalon, és neki éppen egy darab kenyérre lett volna szüksége. Az egész nem tartott öt másodpercnél tovább, már kilépni készült az ablakon, amikor nyöszörgést hallott a lakás belsejéből, de olyan szívszorítóan segélykérőt, hogy Lembozó Lengubozó - egyik lába kinn, másik lába benn - mozdulatlanná merevedett. Most mit csináljon? Újra a nyöszörgés, mintha valaki a halálán volna. Lembozó Lengubozó nem tétovázott tovább, visszalépett a konyhába, és óvatosan nyitogatva az ajtókat, elindult a hang felé.

A szobában egy csecsemőt talált. Tompa fényű szemmel nézett az öregre, beesett arcán látszott, hogy alig-alig él. Lembozó Lengubozónak soha életében nem volt dolga csecsemővel, mégis első pillantásra látta, az a baj, hogy a gyerek hosszú ideje nem evett. Most már, nem törődve a zajokkal, a konyhába rohant, tejporból tejet kavarcolt, almát reszelt, a tej hőfokát az alsókarja bőrén mérte meg, mintha örök életében csecsemőneveléssel foglalkozott volna.

Megetette a gyereket. Kibontotta a pólyából, hogy tisztába tegye. Két dolog derült ki. Egy, hogy védence kisfiú, kettő, hogy már napok óta nem tette senki tisztába. Lembozó Lengubozó úgy dolgozott, mint egy szakavatott anya. Megfürdette a Fiút, tiszta ruhába öltöztette.

A gyerek rámosolygott. Lembozó Lengubozó megbűvölten bámulta a mosolygó kisfiút, és abban a pillanatban úgy érezte, azért kényszerült lopkodásra, hogy ezt a mosolyt megismerje. Mert hiszen ha nem akar

181

eltűnt, a kiválasztott meg akkorára nőtt, mint egy mozivászon, s Brwrw úr elégedetten bámulta a hatalmas képet, s hallgatta a hatalmas ricsajt, amíg csak el nem unta, s egy újabb gombnyomással pokolra nem küldte az egészet.

Ha megéhezett, akkor is a gombok között kezdett matatni, s ahogy megnyomta a megfelelőt, máris tolták eléje a gépkarok az asztalkát, a konyhában gépszakácsok sisteregve sütöttek, bugyborékolva főztek, s hipp-hopp, az asztalkán párologtak, gőzölögtek a finom falatok, s ha Brwrw úrnak úgy tartotta játszi kedve, még csak a kezét sem kellett megemelnie, mert ügyes gépkarok a szájába kanalazták a levest, a foga közé rakták a feldarabolt sült húst, a szájához emelték a jégbe hűtött itallal telt poharat. Úgy ám! ,,Még jó, hogy maga rágja meg, amit eszik'' - morgott Bab Berci, s azt latolgatta, hogy elköltözik a Széljárta Fák teréről, mert túl zajos, túl fényes volt számára Brwrw úr szomszédsága. De megfordult Bab Berci fejében egy sokkal jobb változat is, nevezetesen: ha Brwrw úr költözne el a Széljárta Fák teréről, oda, ahonnan jött, a csodamasinájával együtt.

A jelekből ítélve erre nem volt sok reménység. Brwrw úrnak sajnos eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen a természet lágy ölén időzik, s a természet lágy ölén tábortüzek mellett szoktak mulatozni. Gépével nyakra-főre gyújtatta hát a tüzeket. Acélkarmok tépdesték az élő fák ágait, a növendék fákat sem kímélték, nagy farakásokat hordott össze a gép, szúrólánggal alágyújtott, s a nyers fából kicsapó, fojtogató füstöt fújta a világ négy tája felé, nehogy Brwrw úr orrát találja megfacsarni.

Rákapott a vadászatra is. Jaj volt a ház fölé tévedt madaraknak, jaj a tisztásra tévedt őznek, szarvasnak, Brwrw úr gépszörnye halálos biztonsággal lövöldözött le minden elevent. És egyre hangosabb, egyre

182

zabolátlanabb lett; fűrészelt, kaszált, kaszabolt, nagy lángnyelveket lövellt, szúrós szagú gázokkal füstörészett, s ni csak, mintha Brwrw úr is megszeppenve gubbasztana a gombjai között, nem nyomogat már olyan fölényesen és magabiztosan. Sőt oda nézz! - Bab Berci nyújtogatta a nyakát. - Brwrw úr tétován emelte a kezét egy gomb felé, de mielőtt elérhette volna, a háza falából kinyúlt egy gépkar, és a keze fejére csapott, puff, mintha azt mondta volna, ne nyúlkálj, te oktondi, itt én vagyok az úr! Hallod, Brwrw! Hallod, világ! És a gép teljes sebességre kapcsolt, tépett, zúzott, égetett. Jaj, mi lesz a házammal! - rettent meg Bab Berci, amikor meglátta a háza felé futkosó lángcsóvákat, az eszeveszetten dolgozó fatépőket, bokornyúzókat, fűfüstölőket... És mi lesz Brwrw úrral, aki most hangosan felordított, menekült volna be a házába, na hiszen, a legjobb helyre, mert egy másodperc múlva meg kifele menekült volna a házából, de menekülhetett, ahova akart, a megvadult gép csípte, rúgta, karmolta.

Megöli, villant át Bab Berci agyán, és hogy segítség!, az is átvillant, s máris futóra fogta, irány Rimapénteki Rimai Péntekh háza. Mert hiába tudja a józan ész, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh édeskeveset tud itt segíteni, de egyfelől nincs más, akihez futhatna, másfelől meg a legrosszabb egyedül lenni a bajban.

Beesett Rimapénteki Rimai Péntekh ajtaján, az meg, mint akit darázs csípett meg, fölpattant, Bab Bercibe eresztette tekintete fullánkját.

- Nem elég, hogy napok óta ziregsz-dörögsz, füstölsz, büdösítesz, még a házam nyugalmát sem kíméled, te semmirekellő pernahajder, naplopó, kútmérgező?

Volt dolga szegény Bab Bercinek, amíg elmagyarázta, honnan és mi végre.

187

A Fiú Mi tagadás, az öreg Lembozó Lengubozó akkor már

kisebb lopásokból élt. Nem akarok a bírája lenni, ítélkezzen fölötte az, akinek ez a dolga. Én csak elmondom, hogy mi történt. Lembozó Lengubozó valamikor világhírű bohóc volt. Amikor megjelent a porondon, égig törő bruhahák, öblös hahahák és lenge, szívsajdító mosolyok keringtek a durva szövésű ponyva alatt. És állítom nektek, egyetlen nézője sem volt, aki egyhamar elfelejtette volna őt. Hetek, hónapok múlva is fölsejdült bennük valami megfoghatatlan érzés, amitől másképpen érintették meg a tárgyakat, s szelídebb lett a szívük.

Tudja minden gyerek, hogy a bohócsághoz nagy testi erő és átlagon felüli ügyesség kell - enélkül nem lehet ügyetlenséget mímelni. Csakhogy az erő és ügyesség fogyatkozik a korral. Lembozó Lengubozó is megöregedett. Igazából ügyetlen lett, és igazából gyönge. Szép csöndesen kikopott a cirkusz világából, már ajtónállónak se kellett, jegyszedőnek se. Egy rozzant, elhagyott lakókocsiban lakott, ráadásul nem is cirkuszi lakókocsiban, építőmunkások feledték ott egy dudvával benőtt tér sarkán. Egy darabig eléldegélt megtakarított pénzéből, de aztán ott állt egy vas nélkül, támasz nélkül, egy falat kenyér nélkül. Hiába ment Szakszervezethez, Tanácshoz, Nyugdíjintézethez. Mindenütt kinyitottak egy nagy könyvet, keresgéltek benne, és a fejüket csóválták. ,,Ön itt nincs följegyezve - mondták -, nagyon sajnáljuk, de nincs módunkban segíteni.'' Így aztán amikor már majd kilukadt a gyomra az éhségtől, kenyeret lopott egy pékségben. Nem is gondolta, hogy ilyen

186

csavaranyák közé. Rimapénteki Rimai Péntekh bosszúsan kászálódott ki a romhalmazból.

- Gondolhattam volna, hogy amit te ajánlasz, az nem lehet jó! Még hogy mácsonya!

Bab Berci csak mosolygott, és azt gondolta magában: lehet, hogy a csodanektár nem az igazi, de te csodálatos voltál! És beleborzongott a háta, hogy milyen bátrak is voltak ők ketten!

Főleg persze Rimapénteki Rimai Péntekh. E nélkül a bátorság nélkül lehetett volna a legcsodálatosabb nektárjuk, nem mentek volna semmire. Ezt gondolta Bab Berci, de szólni egy szót sem szólt, csak mosolygott. Aztán hirtelen lefagyott az arcáról a mosoly.

- Te jóisten, hová lett Brwrw úr? - Azám, a szerencsétlen! - hagyta abba a morgást

Rimapénteki Rimai Péntekh, és azon nyomban nekiestek az ócskavastengernek, túrták jobbról, túrták balról, átnézték egy szögig, de Brwrw úrnak nyomát sem találták. Vagy szőröstül-bőröstül fölfalta a masinája, vagy valahogy sikerült elmenekülnie, és fut még ma is.

Hadd fusson, hadd edződjenek elsatnyult izmai.

183

- Úgy gondolod - mondta most már majdnem csak a kelleténél halkabban Rimapénteki Rimai Péntekh -, hogy az én házamat is elérheti az az izé?

- Elérheti?! - Bab Berci még egy kicsit színészkedett is, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh jobban berezeljen. - Mi az, hogy elérheti! Eléri, pajtikám, ha ki nem találunk valamit.

Máskor ezért a megszólításért, hogy ,,pajtikám'', Rimapénteki Rimai Péntekh biztosan megnyúzta volna Bab Bercit, de most mintha meg sem hallotta volna, a feje búbját vakarta.

- Talán hogyha adnánk annak az embernek a csodanektáromból - mormogta. - Igaz, hogy még nincs egészen kész.

- Hagyjuk most a csodanektárodat - idegeskedett Bab Berci, de csak annyit ért el, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh felfortyant.

- Dehogyis hagyjuk! Ráadásul ezt a főzetet, a te inspirációdra, mácsonyából készítettem.

- Azaz bábatüskéből, csapóecsetből, gólyafűből, hagyingácskóróból, kallóbogáncsból, ördöggatyából, pásztorvesszejéből, takácsvakaróból és tövisburjánból.

- Úgy, ahogy mondod. - És ezzel akarod megetetni azt a szerencsétlen embert,

aki amúgy is a legnagyobb bajban van hármunk közül. - Lenyel egy kanállal, és máris jó emberré válik,

megállítja azt a szörnyeteget, és békességet csinál! - Lenyel egy kanállal?! Őt nyeli le a gépe! Nem érted,

hogy önállósult az a szörnyű masina? Nem törődik már Brwrw úr billentyűivel és gombjaival.

Aláfestésül hallották a recsegést-ropogást, látták a sűrűn gomolygó füstöt, fel-felvillanó fények vakítottak be a szobába.

Mintha háború folyna odakinn.

184

- Csináljunk valamit! - kiáltotta kétségbeesetten Bab Berci.

- De mi az ördögöt? - morgott Rimapénteki Rimai Péntekh. - A nektáromat emberek számára készítettem. Sajnos gépeknek nem jó.

Ennél a mondatnál azonban megállt, mélyen elgondolkozott.

- Mi az, hogy nem jó? Miért mondod azt, hogy nem jó?! - Én nem szóltam egy szót sem, te mondtad, hogy nem

jó - védekezett Bab Berci. - Ki szólt hozzád - fölényeskedett Rimapénteki Rimai

Péntekh -, magammal beszélgetek... Miért ne lehetne ez jó gépekhez is!

Azzal már elő is kapott egy pintesüveget, és csorgatta bele az üstjéből a csodanektárt. Amely, így szemre, egyszerű jajzöld kulimásznak látszott.

- Azt képzeled, hogy ezt csak úgy könnyűszerrel beadod annak az őrjöngő gépnek? - sopánkodott Bab Berci.

- Nem képzelek semmit. Cselekszem! - süvöltötte Rimapénteki Rimai Péntekh.

- Persze - folytatta a sopánkodást Bab Berci -, majd a kulimászodtól egyszeriben megbárányodik a gép lelke, csendes zeneszó mellett harisnyát fog neked kötni, és szelíden vakargatja a hátad.

- Hallgass már, az istenért! - förmedt rá Rimapénteki Rimai Péntekh, és megtöltött egy tartalék üveget is, és Bab Berci kezébe nyomta. - Ezt hozd utánam!

Elszántan kiugrott az ajtón. Na, pajtás, hamarosan nem ugrálsz ilyen nagy fittyekkel - gondolta Bab Berci, de azért engedelmesen elindult Rimapénteki Rimai Péntekh után az irdatlan füstben, villogásban, durrogásban. Kezében a tartalék üveg.

185

Ha Bab Berci azt gondolta, hogy Rimapénteki Rimai Péntekhnek inába száll a bátorsága, akkor nagyot tévedett. Mert még a hátán is látszott, hogy egy cseppet sem fél a pöfögő, robogó, lánglövellő, tépő, zúzó gépszörnyetegtől. Egy pillanatnyi megtorpanás nélkül ugrott be a csapkodó acélkarok, a tüzet köpködő csövek közé, egy szempillantás alatt fönn termett a gép vaskos hátán, és palackja tartalmát egy nyíláson keresztül belezúdította.

A gép, mintha darázs csípte volna meg, felbőgött, acélkarjai vadul csápolni kezdtek, s most már nem a fákat, bokrokat célozták, hanem Rimapénteki Rimai Péntekhet.

Még hogy megszelídíti a csodanektár a gépet! Épp ellenkezőleg, éppen hogy megvadítja - egy villanás volt ez Bab Berci fejében, de szerencsére már akkor ugrott is, hogy valamiképpen segítsen a bajba jutott kevircölő-kavarcolón, át az acélkarok között, át a szúrólángok között, ugrott ő is a gép hátára.

Hogy ott aztán mi lesz? Nem törődött vele. Egyszerűen átragadt rá Rimapénteki Rimai Péntekh bátorsága. Aki azonnal kikapta Bab Berci kezéből a tartalék üveget. Zutty! - belelöttyentette azt is a gépbe.

A gép artikulálatlan hangon felbőgött, megreszketett, csápoló karjai megálltak a levegőben, lángnyelvei fáradt lobbanásokkal visszabújtak a csövekbe. Csönd lett.

- Most figyelj! - mondta diadalittasan Rimapénteki Rimai Péntekh. - Most költözik belé a szelíd lélek. Mindjárt muzsikálni fog.

De muzsika helyett előbb valami karcos nesz hallatszott, mintha rozsdás bádoglemezek dörgölőznének egymáshoz, majd ripp-ropp, a gép háta megmozdult alattuk, és a szörnyeteg ezer darabra hullott szét. Bab Berci és Rimapénteki Rimai Péntekh behuppantak a szétguruló fogaskerekek, összepöndörödő drótok és széthasadt lemezek, anyátlan csavarok és fiatlan

208

- Még hogy olló! - sisteregte. - Eszedbe ne jusson ilyen ostobaság! Tudod te, ki vagyok én?

- Jelentem tisztelettel - jelentette tisztelettel Bab Berci -, nem.

- Tupakka vagyok! - Aha - kapott észbe Bab Berci -, neked van a

szakálladban az erőd. - Na látod, te balgatag - mondta méltóságteljesen

Tupakka. - Eszedbe ne jusson se olló, se más vágószerszám. De ha kiszabadítasz, azt kívánhatsz, amit akarsz, bármiféle kívánságod teljesítem.

- Akkora a hatalmad? - tátotta a száj át Bab Berci. - Akkora. - Akkor nem értem, miért nem tudod kiszabadítani a

szakálladat. Tupakka nyakán megjelent egy parányi rózsaszín, az

orra tövében néhány piros pötty, a vak is láthatta, nagyon környékezi a guta.

- Minden más a hatalmamban van - mondta nagy erőfeszítéssel uralkodva magán -, csak ez az egy nem. Ha valahová beszorul a szakállam, nem tudom kiszabadítani.

- Na jó, akkor majd én - mondta Bab Berci, és már mászott is a tölgyfára, a beszorult szakállvég felé. És közben oktatta Tupakkát: - Ha fúj a szél, jobban vigyázhatnál a szakállad végére!

- Szél, szél - morogta Tupakka -, nem szél volt ez, hanem az a gazember Rutoldó. De csak kerüljön a kezem közé! Azt megemlegeti!

- Kicsoda? - kérdezte föntről Bab Berci, de Tupakka nem felelt neki, amit mi is csak helyeselhetünk, hiszen Tupakka és Rutoldó története egy egészen más mese, nem tartozik ide. Közben Bab Berci ügyesen tekergette, kunkorgatta, csavargatta, huzigálta, bontogatta Tupakka szakállát, nagyon ügyelt, el ne szakadjon egy szál se.

193

Bab Berci együtt sír Nuuszi Kuuszival Bab Berci kinézett az ablakon, és megcsóválta a fejét.

Úgy nézem - mondta magának -, igen szomorú délutánom van. A válasszal sem sokáig késlekedett, fölkiáltott: Te oktondi, nem látod a csurgatott méz napfényt, a boldogan nyújtózkodó virágokat?! Mitől volna ez szomorú délután? Nem is tudom - válaszolta magának tétován Bab Berci, s tétovaságra volt is oka, hiszen az ilyen nyári délutánokon kívánja az ember, hogy álljon meg az idő, ne moccanjon semmi, és sokáig ringasson ez a megindító békesség. Ez igaz, de valami mégis hiányzik ebből a csodadélutánból. Bab Berci vadul gondolkozott, mi hiányzik. Erősen gyanakszom - mondta magának -, az a baj, hogy ez a csodadélután nem ér a szívemig. Úgy bizony! Csak a bőrömig ér. S belül meg emésztő, hervasztó köd gomolyog, sistereg odabent a bánat. Igen. Mert volt már nekem olyan délutánom, amikor benn a szívemben nagy ragyogás volt, idekinn meg ködöket hajkurászott a szél, bánatos eső szemerkélt, s én fölkiáltottam: Micsoda gyönyörű délután! Ha lett volna ott valaki, bizonyára megrovóan rám néz, és azt mondja: Eszed tokja! Mert, ugye, nem láthat bele a szívembe. Így meg, hogy nem volt ott senki, különösen nem láthatott bele.

- Állapítsuk meg - mondta hangosan Bab Berci -, hogy a délutánok csodásságát illetően egyáltalán nem közömbös, hogy mi van az ember szívében. Ha ragyog az ember szíve, egy pocsék délután is lehet gyönyörű, ha meg az ember szíve olyan, mint most az enyém, akkor

194

süthet hét ágra a nap, lehet mézszínű a világ, csak pocsék délután az.

De mitől? Mi az ördögtől, amikor semmiféle sérelem nem ért, nem fáj semmim, emésztésem, étvágyam példás, jól alszom, jól ébredek... ajaj... valami bánat úszkál itt a levegőben, valami nagy-nagy bánat.

- Jajajajaj - hallatszott ekkor szívet tépőn, mintha maga a levegőben úszkáló bánat sóhajtott volna.

- Jól éreztem! - kiáltott felélénkülve Bab Berci, és a hang irányába trappolt.

A patak partján akadt rá az illetőre. Meglehetősen kacifántos illető volt, gólyalábú, szögletes vállú meszelőnyél.

- Mondd, te kedves hosszúkás ember - szólította meg -, te árasztod magadból a szomorúságot?

- Jaj nekem, jaj nekem - riadt meg a meszelőnyél, és eltakarta arcát.

- Ne jajongj - szólt rá Bab Berci -, elromlik tőled ez a szép délután.

- Ne haragudj - mondta az idegen -, de azt hittem, hogy errefelé nem lakik senki. Azért jöttem ide, hogy ne szomorítsak senkit a bánatommal.

- Olyan nagy a bánatod? - kérdezte részvevően Bab Berci.

Az idegen lógó orral bólogatott. - Nem tudnánk rajta közös erővel segíteni? -

reménykedett Bab Berci, de az idegen ahelyett, hogy hálásan nézett

volna rá, bosszúsan ráncolta a homlokát. - Nuuszi Kuuszi vagyok - mondta jelentőségteljesen. - Én meg Bab Berci - mondta Bab Berci. - Jól értetted a nevemet? - kérdezte fürkésző tekintettel

a másik.

207

Bab Berci jót tesz Bab Berci hallja ám, hogy dörög. És csörög meg

csorog. De égzengésnek valahogy gyengécske. Ahhoz meg, hogy a Vidróczki híres nyája legyen, túl erősen csörög-morog. És mi a szösz?! Ebben a dörgésben, morgásban érzelem is bujkál. Fájdalom és harag. Tehetetlen düh. Nofene! Egy érzelmes természeti jelenség!

Bab Berci megindult a sűrűség felé, hogy meglesse, mi a kánya csörög-morog ott. Hát mit lát a sűrűség legközepén? Egy akkorka emberkét, mint a két öklöm. Ez az icurka-picurka ember morog, dörög, csörög, vicsorog, kaffog és sziszeg meg szuszog a sűrűség közepén. Az is nyilvánvaló, hogy miért. Mert az icurka-picurka ember lillafüredi vízesés nagyságú szakálla beszorult egy tenyeres-talpas tölgyfa jó magasan lévő ágának hasítékába. Bizonyára séta közben fölkapta a szél a szakálla végét, és - sitty-sutty - a legrosszabb helyre tekerintette.

Azt gondolná az ember, hogy az icurka-picurka megörült Bab Berci láttán. Pedig dehogy!

- Mit bámulsz, te gülüszemű - recsegte-ropogta -, állsz, mint a sóbálvány, ahelyett hogy segítenél!

Bab Berci megszeppent. Nem elég, hogy egy ilyen öklömnyi embernek égzengéshez hasonlatos hangja van, ráadásul még mérges is! Gondolom, maga Vitéz János sem úszta volna meg egy kis nyakbehúzás nélkül.

-... ii... aa... azonnal szaladok egy ollóért - makogta Bab Berci, de szaladás helyett földbe gyökerezett a lába, mert akkorát sistergett a kis ember, mint egy nagyobbacska villám.

206

vagyok olyan biztos, hogy nevetni vagy sírni való-e Rév Zoli különös tulajdonsága.

195

- Jól hát - mondta Bab Berci -, azt mondtad, hogy te vagy Nuuszi Kuuszi.

- Na és? - Mit na és? - Sose hallottad ezt a nevet? Bab Berci gondterhelten meredt maga elé. Lehet, hogy

ez a bánata - gondolta magában -, hogy még senki sem hallotta a nevét, vagy ha hallotta is, azonnal elfelejtette.

- Hát izé... - mondta - lehet, hogy hallottam... talán akkor, amikor az a nagy szél fújt... Igen, akkor hallottam. Azt fütyülte a szél, hogy nuuuuuuszikuuuszikuuuuszinuuszi... így valahogy. Nem tudtam, hogy rólad van szó.

- Pedig biztosan rólam beszélt... látod, már a szél is. Ő is az én égig érő bánatomat fütyörészi, pletykálja, szellőzteti.

- Az istenért, miféle égig érő bánatod van neked? - Tudd meg, hogy én nem akármelyik Nuuszi Kuuszi

vagyok (ajaj, gondolta Bab Berci, ez azt képzeli, hogy ez a szélfújta név a leggyakoribb a világon!), hanem a varázsló Nuuszi Kuuszi.

Bab Berci fejéből ezen nyomban elpárologtak a tiszteletlen gondolatok, nagyra tátotta száját, elkerekítette a szemét, révült csodálattal bámulta a langaléta Nuuszi Kuuszit.

- Varázsló vagy? - kérdezte áhítattal. - Az - mondta Nuuszi Kuuszi, és egyúttal legörbült a

szája, a szemét elfátyolozták a könnyek. - Akkor meg mit szomorkodsz?! - kiabált Bab Berci. -

Kell neked ennél nagyobb boldogság? Tudsz varázsolni! Haha, még hogy szomorúság?! Mit tudsz varázsolni? - kérdezte mohón.

- Mindent - hüppögte a langaléta, és mutatóujjával egy könnycseppet birizgált a szeme sarkában.

196

- Komolyan mondod? Ide tudsz varázsolni egy tigrist, egy almát vagy egy harapófogót?

Milyen marhaságok jutnak eszembe - korholta magát Bab Berci -, még hogy harapófogó!

- Mindent - ismételte meg szomorúan Nuuszi Kuuszi -, hogyha például harapófogót akarsz, akkor figyelj...

- Állj - kiáltott Bab Berci. - Nem harapófogót akarok. - Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit akarsz -

mondta csüggedten Nuuszi Kuuszi, de Bab Berci rá se hederített.

- Fagylaltot is tudsz varázsolni? - Tudok hát - mondta reménytelenül Nuuszi Kuuszi. - Epret is, málnát is, csokoládét is? - Vaníliát, puncsot, birsalmát, amit akarsz. Mindenféle

fagylaltot tudok varázsolni. - Nagyszerű - mondta Bab Berci -, akkor varázsolj

nekem egy epres... Nem! Egy epres-csokoládés... azazhogy egy epres-csokoládés-vaníliás-birsalmás... Tudod mit?! Egy mindenesfagylaltot varázsolj nekem.

- Ajajaj! - mondta Nuuszi Kuuszi. - Ez most a varázsige, vagy csak sopánkodsz? - Még csak sopánkodtam... Arra kérlek, nagyon

gyorsan nyald meg majd a fagylaltodat! És most figyelj, jön a varázsige. - Széttárta a karját. - Nuszikuszikuszinuszi, legyen Bab Berci kezében egy mindenesfagylalt!

Egy sissenés, egy szisszenés, egy sussanás, egy szusszanás - na és még olyan gyönyörűséget nem láttál! (Legalábbis fagylaltban.) Egy bohócsapkányi tölcsérben öklömnyi gombócok garmadája. Fehérek, halványzöldek, pirosak, sárgák, lilásak, barnák.

- Hahá! - ordított diadalmasan Bab Berci. - Ezt nézzétek meg! - és kinyújtotta a nyelvét, hogy megnyalja

205

- Mit akarsz? - kiáltott Bab Berci. - Te vagy a világ legszerencsésebb embere.

- Éppen ez az, hogy nem vagyok. - Dehogynem. Ha jön az ellenséged, és meg akar verni,

még biztathatod is. Csak arra kell vigyáznod, hogy te meg ne üsd. És az ellenséged egykettőre laposra veri magát. Te meg fütyörészel közben.

- Így volna - bólogatott Rév Zoli -, ha ellenségek között élnék. De én a barátaim meg a szeretteim között élek.

- Akkor meg kétszeresen is a világ legszerencsésebb embere vagy. Az ember nem verekszik a szeretteivel.

- Dehogynem - mondta Rév Zoli. - Az ember leginkább a barátaival és a szeretteivel verekszik. És gondold el, földühítek valakit, akit nagyon szeretek, mert nekem sajnos az eléggé könnyen megy, nekilát engem csépelni, és neki fáj! Nem elég, hogy földühítettem, még fájdalmat is okozok neki.

- Ajaj - mondta Bab Berci -, ez legalább olyan fogas kérdés, mint Nuuszi Kuuszié, a varázslóé, aki mindent csak egyetlen pillanatra tud elővarázsolni és nem tovább.

- Igen? És ő is idejött hozzád? - Ide. - És kitaláltál valamit? - Azt nem - mondta Bab Berci, és a szeme sarkából

Rév Zolira pislantott -, de jól kisírtuk magunkat együtt. - Azt aztán nem! - mondta Rév Zoli. - Sírni nem

fogunk. - Miért is sírnánk - mondta Bab Berci, aztán kérőre

fogta a szót. - Te Zoli, hátba vághatlak? - Vágjál csak - mondta Rév Zoli, és tartotta a hátát. Puff! Bab Berci jól hátba vágta. - De hiszen ez tényleg nekem fáj! Hátba vágtam

magam! - kiáltozta nevetve. Összekapaszkodtak Rév Zolival, és nevettek torkuk szakadtából. Pedig én nem

204

- Ember! Te nemcsak bánatos, süket is vagy! - kiáltott Rév Zoli. - Hát nem hallottad, hogy én egyenesen temiattad jöttem? Téged kerestelek.

Bab Berci elsápadt, elpirult - röpülgetett a lelke. - Hallottam az előbb is, de azt gondoltam, viccelsz. - Dehogy viccelek, a legkomolyabban mondom. - Hurrá, hurrá! - kiáltozta boldogan Bab Berci. -

Hozzám jött, engem keres. Rév Zoli tátott szájjal nézte. Mert látott már jó néhány

pálfordulást, egyet-kettőt maga is véghezvitt, de ilyen villámgyorsat, mint Bab Bercié, elképzelni sem tudott.

- Olyan vidám vagyok, hogy madarat lehet velem fogatni - mondta Bab Berci.

- Madarat ne fogj - mondta gyorsan Rév Zoli -, de itt az alkalom, nézd vissza a pálinkámat.

A bánatfelhő, mint egy megbolydult méhraj, újra ott kavargott Bab Berci feje körül.

- Szóval csak azért mondtad, hogy hozzám jöttél. Hogy viduljak fel tőle, és nézzem vissza a pálinkádat. De vedd tudomásul, hogy ecetből nem tudok pálinkát nézni. Semmiből sem tudok. A jókedvem teljesen hatástalan a folyadékokra... Ha van jókedvem...

- Jaj, csak el ne múljon a jókedved - vágott közbe Rév Zoli. - Én tényleg hozzád jöttem. Szükségem van rád.

- Énrám? - örvendezett Bab Berci, s jött ám a jókedve. - Terád. Hogy itt a világ végén is legyen egy barátom,

akivel ráadásul jól meg lehet férni, s akinek a titkomat is elmondhatom.

- Énvelem aztán megférhetsz, s a titkod is a legjobb helyen lesz. Mondd csak.

- Arról van szó - mondta Rév Zoli -, ha engem megüt valaki, az neki fáj. Ha meg én ütök meg valakit, az nekem fáj.

197

a csodálatos mindenesfagylaltot, de a mindenesfagylalt abban a minutában - volt, nincs - eltűnt, akár a kámfor.

Bab Berci a levegőbe nyalt, majd megkövülten bámulta a kezét, vagyis hogy inkább a mindenesfagylalt hűlt helyét bámulta. Ámbátor - fagylaltról lévén szó - inkább azt kellene mondani, hogy a mindenesfagylalt melegült helyét bámulta, de ne cifrázzuk, elég baja van szegény Bab Bercinek anélkül is.

- Te átkozott himpellér! Mit tettél a csodák csodája mindenesfagylaltommal?! Szégyelld magad, Nuuszi Kuuszi! - kiabált Bab Berci sértődötten, és hátat fordítva a hórihorgas varázslónak, elindult hazafelé.

De néhány lépés után megállt, mert meghallotta a szerencsétlen varázsló bánatos nyöszörgését.

- Na látod, Bab Berci, na látod - ezt nyöszörögte. Aha - gondolta Bab Berci -, hát ez a bánata bibéje!

Visszafordult, elillant a haragja, szánakozva nézte a meggyötört Nuuszi Kuuszit.

- Én figyelmeztettelek - nyöszörgött az tovább -, hogy gyorsan nyald meg a fagylaltodat, de te nyalás helyett diadalordítoztál.

- Aha - mondta most már hangosan Bab Berci -, hát ezért mondtad, hogy mindegy: harapófogó vagy fagylalt.

Nuuszi Kuuszi szaporán bólogatott, és hálásan nézett Bab Bercire, hogy íme, szavak nélkül is megértette, mi az ő nagy bánata. Mert dehogyis akarta ő eltüntetni Bab Berci csodás mindenesfagylaltját. Éppen hogy ő lett volna a legboldogabb, ha Bab Berci szép nyugodtan elnyalogathatja azt a fagylaltóriást. De mit tegyen, ezzel van megverve, hogy amit varázsol, az egy szempillantásig létezik csak, s azon nyomban el is tűnik.

- Hát varázsló vagyok én?! - sírt Nuuszi Kuuszi, most már nem tartotta vissza a könnyeit, potyogtak, mint a záporeső. - Kutyagumi vagyok, nem varázsló!

198

- Nana, nana, nyugalom, pajtikám - lapogatta a hátát barátságosan Bab Berci -, gondold csak meg, hány ember boldog lenne, ha ennyit is tudna varázsolni. Bukfencet vetne örömében, táncolna, ugrálna. Döngetné a mellét.

- Persze - mondta csendesen Nuuszi Kuuszi, és megtörölte a szemét -, ha nem varázsló volnék, persze hogy bukfenceznék, táncolnék, ugrálnék, és döngetném a mellem ennyitől is. De az a baj, hogy én varázsló vagyok... akkor pedig... - elhallgatott, és újra csak záporeső módjára rázendített.

- Ne sírj - mondta Bab Berci, de közben neki is elcsuklott a hangja, fészkelődni kezdett egy könnycsepp a szeme sarkában, hogyne fészkelődött volna, amikor egy ilyen kacifántosan szerencsétlen varázslóval hozta össze a sors. Egymás nyakába borultak, és sírt Bab Berci is, mint a záporeső.

- Nagyon kedves tőled, hogy együtt sírsz velem - szipogta Nuuszi Kuuszi.

- Szóra sem érdemes - szipogta vissza Bab Berci -, amúgy is olyan szomorú délutánom volt.

Hüppögtek, zokogtak. És szó, ami szó, a közös sírástól könnyebbedni kezdett a szívük. Nocsak! Lehet, hogy akik ilyen szépen tudnak együtt sírni, azok később majd ki is találnak valami okosat?

203

- Attól nem kell tartanod - vigasztalta Bab Berci -, egy jól nevelt főkönyvelő nem hamuzza tele maga körül a padlót. Úgyhogy te most már akárhogyan ülsz, az nem lesz jól nevelt ülés.

- Igazad van - mondta Rév Zoli -, teljesen fölöslegesen tartom az asztalon a lábam. Le is veszem. - Levette. - Jaj de jó!

- S miért volna az baj, ha az illemszabályoknak megfelelően ücsörögnél? - érdeklődött Bab Berci.

- Huh! - rázkódott meg ennek még a gondolatára is Rév Zoli. - Mit gondolsz, miért tanulmányoztam át a világ valamennyi illemkódexét?! Azért, hogy még véletlenül se csináljak semmit úgy, ahogy előírják.

Bab Berci áhítattal nézte a nagy előadót, aki ettől kétségtelenül átszellemültebb lett.

- Mert csak a sapkabojt, a kéztartás, a majomvigyor, a nadrágszín, az ülésrend, a mézmáz, csak az a fontos, a szívem bezzeg nem érdekel senkit.

- De! Engem érdekel - mondta gyorsan Bab Berci. - Túrót - mondta olyan illetlenül Rév Zoli, hogy a világ

valamennyi illemkódexírója összerezzent. - Téged is csak a saját pálinkasavanyító bánatod érdekel.

- Én igazán sajnálom, hogy éppen ilyen állapotban találtál, de...

- Hogy van a bánatod? - mosolyodott el Rév Zoli. - Mardos - mondta Bab Berci. - Bár már nem annyira,

mint amikor megjöttél. De ha van még egy üveg pálinkád, elő ne vedd!

- Azt kellene kikutatni - mondta Rév Zoli -, hogy mitől vagy bánatos.

- Megmondhatom kutatás nélkül is. Azért, mert nekem soha senki nem ír levelet, velem senki sem törődik, engem soha senki sem keres.

202

- Hogyan? - gyanakodott Bab Berci. - Kisvállalkozást alapítunk - szavalta Rév Zoli. - Bab

Berci és Rév Zoli Ecetüzeme. Megtöltünk vízzel egy sereg üveget, és ha rád jön a szomorúság, csak ránézel, máris kész az első osztályú ecet. Valami jó név is kell neki... Megvan... összeházasítjuk a keresztneveinket: Berzoli. Hát nem jó?! Itt a Berzoli, a világ legjobb ecete, ha megkóstolja, szakít a cukorevéssel! Okos ember Berzolival savanyít. Ráadásul a Berzoli külföldi névnek hangzik. Verekedni fognak érte.

- Van egy bökkenő - szakította félbe a lelkes előadást Bab Berci.

- Naná - legyintett Rév Zoli. - Tulajdonképpen az élet bökkenők sorozata. És minden bökkenőhöz társul valami. Ecetgyártás, házépítés, tanulás, szerelem... és így tovább, a halálig bezárólag.

- Akkor elmondanám neked, hogy ecetgyártás tárgyában mi tartozik a bökkenőhöz - mondta nem minden kéj nélkül Bab Berci. - Nevezetesen az, hogy vízből nem tudok ecetet nézni, csak édes és alkoholos italokból.

- Te mondtad, hogy amire ránézel, megsavanyodik - háborgott Rév Zoli.

- Kicsit túloztam, nem gondoltam, hogy azonnal a dolog gyakorlati hasznát keresed.

- Hát mit keresnék? A dolog gyakorlati vesztét? Az megjön magától is - méltatlankodott tovább Rév Zoli. - Megint becsaptál... Zuhognak rám a sorscsapások... Ráadásul a lábamat is nagyon kényelmetlen az asztalon tartani.

- Hát vedd le. - Csak nem képzeled, hogy az illemszabályoknak

megfelelően fogok itt ücsörögni?! Mint egy jól nevelt főkönyvelő.

199

Bab Berci ránéz Rév Zoli pálinkájára Bab Berci látta, hogy sietős léptekkel jő egy ember.

Gondolta, megóvja. Elhárítóan maga elé emelte hát a kezét, és síri hangon így szólt:

- Ne közelíts, idegen! Az idegen, aki lenyűgözően divatos és vadonatúj

hasított bőr cipőt viselt - és ehhez képest öltözéke többi darabja nem is érdemel említést -, csalódottan megtorpant.

- Hát nem te vagy Bab Berci? - De igen, és éppen ezért mondom, hogy ne közelíts. - Föl akarsz dühíteni - állapította meg keserűen a

jövevény. - Netalán verekedni akarsz velem... Ha tudom, dehogy kereslek éppen téged.

Bab Bercin látszott, egy pillanatig sem hiszi el, hogy az idegen valóban őt keresi.

- Beszélhetsz, amit akarsz - morogta -, de ne közelíts, ha kedves az életed.

Az idegen gyanakodni kezdett, alaposabban szemügyre vette Bab Bercit, s a náthában pácolt arc láttán szinte megvidámodott.

- Ja, a náthád miatt? Csak nem képzeled, hogy berezelek egy kis náthától?

- Nátha, nátha?! Kit érdekel ez a kis idült nátha? De ha majd rád ragad a világ legnagyobb szomorúsága, akkor majd nézegethetsz!

- Honnan ragadna rám? - Rólam. Tudd meg, itt dúl bennem a világ legnagyobb

szomorúsága. És ragályos, mint a feketehimlő.

200

- Még hogy a világon a legnagyobb! Ezeket ismerem - mondta fitymálva az idegen. - Minden ilyen világlegnagyobbról előbb-utóbb kiderül, hogy piti kis vacak. A te bánatod is egy ködöcske csak, egy füstpamat, egy árvácskaárnyék.

- Én szóltam - mosta kezeit Bab Berci -, ha nem félsz, kerülj beljebb.

Az idegen nem kérette magát, beljebb került Bab Berci háncsházába, kínálás nélkül leült, világnagy és látszatra üres utazószatyrát maga mellé ejtette, hasított bőr cipős bal lábát neveletlenül fölrakta az asztalra, rágyújtott, és szigorúan Bab Bercire nézett.

- Van valami innivalód? - Víz - mondta Bab Berci. - Brrr - rázkódott össze az idegen, és lenyúlt, matatni

kezdett világnagy, roggyant utazószatyrában, amely ezek szerint mégsem volt üres. - Még szerencse, hogy számítok rá, hogy sosincs innivalótok.

Ezzel előhúzott egy pálinkásüveget, és belekortyintott. - Kérsz? - nyújtotta aztán Bab Berci felé. - Takard el, takard el! - kiabált Bab Berci, és elkapta a

tekintetét a pálinkásüvegről. - Mi az, még látni sem bírod? - nevetgélt az idegen, és

az üveget az asztalra állította. Bab Berci odasandított. Most már bizonyára késő -

gondolta, és fenngangon így szólt: - Bemutatkozhatnál. - Dehogy mutatkozom be - mondta a másik. - De a

nevemet megmondom. Na, megint egy szép kis alakkal hozott össze a sors -

gondolta Bab Berci. - Úgy látszik, errefelé csak kacifántos emberek kóborolnak.

- Nekem úgy is jó - mondta. - Rév Zoli vagyok.

201

- Üdvözöllek házamban, Rév Zoli - mondta egy kovácsfújtató-sóhaj kíséretében Bab Berci.

- Ja persze, téged éppen a világ legnagyobb szomorúsága szuttyongat - somolygott gunyorosan és hitetlenkedve Rév Zoli. - Mivel tudod bizonyítani, hogy ez a világ legnagyobb szomorúsága? Mit legnagyobb? Én már azzal is beérem, ha azt bebizonyítod, hogy nagyobb, mint az én bármelyik közepes kis bánatocskám.

- Mindjárt abbahagyod a somolygást - mondta Bab Berci sajnálkozva. - Nagyon is kézzelfogható bizonyítékaim vannak. Húzzál csak egyet a pálinkádból!

Rév Zoli szeme felcsillant. Azám! A pálinka! Kortyintott... És rémület torzította el

az arcát. Fölordított: - Ecet! - Na látod - mondta Bab Berci -, annyira szomorú

vagyok, hogy amire ránézek, megsavanyodik. - Ilyen gyalázattal még életemben nem találkoztam -

suttogta megrendülten Rév Zoli. - Mért néztél a pálinkámra?!

- Mondtam, hogy takard el. - Becsaptál. Azt mondtad, ne közelítsek, ha kedves az

életem, holott azt kellett volna mondanod, ha kedves a pálinkám.

- Na, most láthatod, hogy mennyire nem ködöcske, füstpamat és árvácskaárnyék a bánatom.

Rév Zoli arcán a haragot felváltotta az ámulat, beleszagolt a pálinkásüvegbe, azt várta volna az ember, hogy az ecetszag búbánatba dönti, de nem, fölélénkült, látszott, valami nagy eszme borítja jótékony homályba a megecetesedett pálinkát.

- De hiszen ez nagyszerű! - kiáltott. - Lesz itt pálinka, kenyér, új cipő garmadával! Bab Berci, milliomosok leszünk!

224

hogyan, egyiknek előre a szuronya, a másiknak hátra. Bumm-bumm, a csizmatalpak, bimm-bumm, a bakancsok, jajgatott az aszfalt a macskakő, a keramit.

A falhoz simulva osont Bab Berci, és a falhoz simulva osont minden járókelő.

- Mi készül itt, kérem? - kérdezte Bab Berci egy jóravaló, ijedt öregtől.

- Ha én azt tudnám, kedves uram - suttogott az öreg, és szemügyre vette Bab Bercit. Látta, hogy ez bizony egy jóravaló, nagy orrú ember. Nem kell tőle félni. Folytatta hát: - Az biztos, hogy jóra nem számíthatunk. A mi széllelbélelt királynőnk, Utolsó Szaurella eszelhetett ki megint valamit.

- Utolsó Szaurella? - csodálkozott Bab Berci. - Az úr talán idegen itt? Hát tudja meg akkor, hogy a

mi királynőnk Utolsó Szaurella. A Bronto családból. Szóval Brontoházi Szaurella. És tizenharmadik lenne e néven, de babonás, és ezért Utolsónak hívatja magát. Rendeletileg megtiltotta, hogy ezután bárkit is Szaurellára kereszteljenek.

- Talán a rendelet megszegőit keresik a csöndérek, rendérek, katonák és poroszlók.

- Nem hinném - mondta az öreg -, ki az az őrült, aki Szaurellának akarja hívni a lányát. Hogyisne! Ej, ez a mi habókos királynőnk! - Suttogóra fogta: - Abba habókosodott bele, hogy csúf, mint egy denevér. Ilyen csúnya nőt maga még nem látott!

- Nem is akarok - mondta sietve Bab Berci, és ijedten röpködött a tekintete csöndérről poroszlóra, poroszlóról katonára. Mert eszébe jutott a Fiú. Na, szegény! - Mondja - fordult az öreghez -, nem látott mostanában egy idegen, tizennyolc éves forma, magas, szőke fiút?

- Magas szőkét? - A szeme olyan kék, mint a nefelejcs.

209

Addig-addig, amíg egyszer csak Tupakka újra szabad volt. Lebegtette nagy boldogan a vízesésnyi szakállát. Vihorászott. Bab Berci meg lekászálódott a fáról.

- Na, pajtikám - mondta neki Tupakka -, most aztán kívánj, amit akarsz! A jótettedért megjutalmazlak.

Várta a kívánságot, de Bab Berci kívánás helyett tétován tekergette a nyakát.

- Na, kívánj már valamit! - türelmetlenkedett Tupakka. - De mit? - szerencsétlenkedett Bab Berci. - Hej de élhetetlen alak vagy! Kívánj, mondjuk, egy

véka aranyat. - Mit csinálnék én egy véka arannyal? - Mindenfélét vehetsz rajta. - Az a baj - sóhajtott Bab Berci -, hogy mindenem

megvan. Tupakka elfintorította az orrát. - Nem te laksz a Széljárta Fák terén, abban a

háncsházban? - De igen. - Na látod, kívánd, hogy a háncsházad helyén teremjen

ott egy kacsalábon forgó palota. Ám ekkor Bab Berci már alig figyelt Tupakkára,

földerült a homloka. - Dehogy kell nekem kacsalábon forgó palota, megvan

már, mit kívánok. - Na végre! - mondta Tupakka. - Azt kívánom, hogy ezentúl tudd magad kiszabadítani,

ha beszorul a szakállad! - Pfü! - fújtatott egyet lemondóan Tupakka. - Nem

érted, hogy erre az egyre nincs hatalmam? De ha már ennyire a mások megsegítésén jár az eszed, akkor csiribi-csiribá, azzal jutalmazlak - mondta Tupakka dörgő hangon, és közben lengette a szakállát -, hogy akivel

210

holnap reggel nyolc óra és este hat óra között találkozol, mindnek legyen szerencséje.

Ezzel, ukmukfukk, eltűnt, még csak el se köszönt. Bab Berci meg ugrott egyet örömében, ez lesz aztán a világrengető szerencsesorozat, az emberek szerencsében fognak lubickolni, megtalálják az öt éve elveszett zsebórájukat, a lóversenyen minden futamot eltalálnak, aki már lemondott róla, hogy nagyobbra tudja cserélni a lakását, az rálel a cseretársára, akinek aznap véletlenül egy tégla esett volna a fejére, csak annyit hall, hogy valami messze a háta mögött a járdára zuhan, és aki meg régóta szeretne megismerkedni egy lánnyal, nézd csak, hát nem éppen őtőle kérdezi meg a lány, hogy merre kell menni a Vámház tér felé; szóval szerencse szerencse hátán... Ajaj!... Kivel is fog találkozni holnap reggel nyolc és este hat között? Senkivel! Hacsak be nem zörget Rimapénteki Rimai Péntekh házába, aki azonban (azonkívül, hogy meg sem érdemli a szerencsét) amilyen mogorva, be sem engedi... Lembozó Lengubozóval meg tilos találkozni.. ajaj... Kárba vész Tupakka adománya, mert bizony itt közel és távol nem lakik senki, akivel találkozhatna... Azt nem, azt már nem - csapott a levegőbe nagy elhatározással -, nem hagyom a szerencseözönt kárba veszni! Ha most nekiindulok, és megállás nélkül megyek hegyen át, völgyön át egész éjjel, éppen idejében érkezem Atubiába. Ott aztán van elég ember, nincs más dolgom, csak sétálgatok föl és alá az országban, és estére annyi lesz ott a szerencsés ember, mint a nyű.

A gondolatot tett követte, szedte a lábát Bab Berci, völgybe le, hegyre föl, erdőn keresztül, réten át, s még csak a hajnali hatot ütötte Atubia fővárosának a toronyórája, amikor Bab Berci átslisszant a határon.

223

nem? Csak nem a Fiúnak van valami baja? Az öreg elé futott.

- Hol a Fiú? Lembozó Lengubozó behúzta a nyakát. - Megszökött. - Na, hála istennek! - sóhajtott megkönnyebbülten Bab

Berci. Az öregember nem szólt semmit, lehajtotta a fejét. Megérdemelnéd, hogy megszidjalak - gondolta

szelíden Bab Berci -, még hogy úgy nevelni valakit, hogy sose találkozzon senki emberfiával, mert úgy csalódás sem éri! Micsoda balga elképzelés!

- Nagyon kérlek - rebegte az öreg -, menj utána, keresd meg. Vigyázz rá egy kicsit. Hiszen nem tud a világról semmit. Gúnyt űznek belőle, járatják vele a bolondját.

- Amúgy is a városba kell mennem - mondta Bab Berci. - Mennék én magam is - hálálkodott Lembozó

Lengubozó -, de látod, elhagy már az erőm. Bab Berci elindult végre. Egy darabig a patakkal együtt

kanyargott, aztán nekivágott a hegynek, átkelt a gerincen, és leereszkedett a másik oldalon. Nemsokára látta a város tornyait, a gyárkéményeket, az emeletes házakat, meghallotta a zakatolást, nyisszegést, surrogást, sivítást, füstszagot érzett, kénszagot érzett, klórszagot érzett.

- Légy üdvöz, város! - mondta. De a város nem válaszolt, csak búgott, csak zúgott,

csak berregett, kerregett, eregette magából a rossz gázokat, gőzöket, és valami furcsa, bizsergető feszültség áradt belőle, valami különös, amilyent Bab Berci még sohasem tapasztalt.

Még közelebbről már az is látszott, miért nem válaszolt az üdvözlésre a város. Mert katonák, poroszlók, rendérek és csöndérek hada árasztotta el. Vonultak jobbra, vonultak balra, vonultak föl, vonultak le, csoportosan, egyesével, párosával, lovon, kocsin, tankon, melyik

222

- kutatott tovább a kibúvó után Bab Berci - na igen! Hogy segítsek rajta, amikor nem írta meg, hol van! Erre az odabenti Bab Berci már meg sem szólalt, hiszen hol lenne másutt szerencsétlen Lapázi Lopez, mint a börtönben.

- Na jó, megyek - mormogta durcásan Bab Berci, és már indult volna, de ez a mai nap, úgy látszik, nemcsak a bárányfelhőnézésnek nem kedvezett, hanem az indulásnak se.

- Jaj nekem, jaj nekem! - hozta a panaszos hangot a szél.

Bab Berci összerezzent, de félig-meddig meg is nyugodott azonnal, mert megismerte Lembozó Lengubozó hangját. Na, akkor ebbe nem kell beleavatkoznom - gondolta. Joggal gondolta, hiszen Lembozó Lengubozó maga parancsolt rá annak idején, hogy nagy ívben kerülje el őt Bab Berci. Nehogy a Fiú megtudja, hogy két embernél több létezik a világon.

- Ha a szemed elé kerülhetnék, megkérdezném, hogy miért jaj neked, de így nem tehetem - tárta szét a kezét, és szégyen ide, szégyen oda, egy picurka káröröm is motozott benne. Isten veled, szegény, jajjalbélelt Lembozó. Na de nem addig a'! Mit kiabál most Lembozó Lengubozó? Azt, hogy:

- Bab Berci, hé, Bab Berci, segíts! Ajaj, név szerint! Akkor ma kijutott nekem. Lecövekelt,

és átkiáltott a bokrokon: - Hát a szemed elé kerülhetek? - Ne gúnyolódj velem, ne gúnyolódj - mondta sírósan

Lembozó Lengubozó, s ahogy botjára támaszkodva közeledett, Bab Berci döbbenten látta, mennyire megvénült. Bizony, alig vonszolta magát szegény. És ami még furcsább volt, nem volt ott körülötte a Fiú. Csak

211

- Na, itt, ezen a padon megvárom a nyolc órát, aztán kezdődhet a nagy mutatvány - huppant le fáradtan egy parkban, és leste a toronyórát, gyorsan múlik-e az idő.

Dehogy múlt gyorsan. Cammogott az idő, totojázott, tiblábolt, ténfergett, szöszmötölt, toporgott. Húzta az időt.

- Gyerünk már, gyorsabban! - biztatta Bab Berci, de bár ne tette volna, mert ettől a perctől kezdve úgy meglódult az idő, hogy mindig csak a háta közepét mutatta, azt is messziről.

Egy poroszló lódította meg őkelmét, aki pálcájával a csizmaszárát csapkodva Bab Berci padja fölé tornyosult.

- Hé, te jöttment, van padra ülési engedélyed? - kérdezte, és csitt-csatt a vessző a csizmaszáron.

- Micsodám? - pattant fel ijedten Bab Berci. - És padról felállási engedélyed? - firtatta még

vészjóslóbban a poroszló. - Há... hát nekem aztán... ki gondolta? - habogta Bab

Berci. A poroszló virult, na, ez jó fogás, ennek se padra ülési,

se padról felállási engedélye nincs. - Kérem a személyi iratokat - mondta kéjesen. - Én Bab Berci vagyok, és... - kezdett bele Bab Berci

hadarva, de a poroszló felbődült: - Az iratokat! Na de bődülhetett akármekkorát, a Széljárta Fák terén

nem volt szokásban az igazolvány. Nyakon csípte hát a poroszló Bab Bercit, lódított rajta kettőt-hármat, belódította a dutyiba. Durr! - dörrent mögötte a vasajtó, nyikeri-nyekeri, nyikorgott a félméteres kulcs a zárban. S alighogy ezek a zajok elültek, bimm-bamm, elütötte a toronyóra a nyolcat. Megkezdődött a szerencsehozás ideje. Bab Berci körülnézett a félhomályos cellában, legalább a rabtársainak hadd hozzon szerencsét. De a

212

szerencsehozónak nem volt szerencséje, rajta kívül egy teremtett lélek sem volt a cellában.

Most mit csináljon? Az idő száguldva múlik, üti a toronyóra a kilencet, tízet, köddé válik a tömérdek szerencse, hej, a nemjóját, hát hiába szabadítottam ki Tupakka szakállát!

Bab Berci ordítani kezdett. - Szerencsét hozok mindenkire, hé, mindenkire

szerencsét hozok, engedjetek ki! Ordított torkaszakadtából. Na, döngtek odaki a poroszló léptei. Megállt a vasajtó

előtt, és bekiáltott. - Ide figyelj, te kelekótya félnótás! Ha még egy

pisszenést hallok, bemegyek, és pozdorjává zúzlak! Érted?! - S nehogy Bab Berci félreértse, így folytatta: - Törekké törlek, darává darállak, korpává őröllek, miszlikbe szecskázlak, polyvát csinálok belőled, porrá morzsollak!

Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, távozott. Bab Bercit meg egyszerre markolászta a félelem, és

feszegette a düh. Itt ez a féleszű, ez a padra ülési és padról felállási, miszlikbe törő vadszamár, ez a víziló, ez a főtulok, emberek ezreinek a szerencséjét engedi szélnek... Addig-addig dühösködött, addig-addig heccelte magát, hogy miszlikbe szecskázás ide, pozdorjává zúzás oda, megint csak elkezdett torkaszakadtából kiabálni.

Na, döngtek a léptek. De most nemcsak az ajtóig; csörrent, nyikordult a

félméteres kulcs, kitárult a vasajtó, ott állt a behemót poroszló, szikrázott a szeme.

- Te féreg! - sziszegte, és magyarázhatott Bab Berci, amit akart, előkapta a somfa pálcáját, és dirr-durr, jól elnáspángolta, csak úgy porzott a háta szegény szerencsehozónak.

221

Bab Berci a városban Bab Berci hanyatt fekve bámulta a bárányfelhőket.

Nagyon elégedett volt. Majdhogynem boldog. Ajaj - gondolta -, ha én ilyen boldogféle vagyok, annak nem lehet jó vége. Na ugye, megmondtam! Pedig csak egy papírfecnit látott meg odafönn a levegőben. Honnan gondolta, honnan se, hogy ez a fecni véget vet a nyugalmának, nem tudni, de akár hiszitek, akár nem, úgy történt. Éppen Bab Berci lába elé libbent a cédula. Persze üzenet volt rajta. Ez: ,,Bab Berci, segíts rajtam! L. L.''

Na, szegény Lapázi Lopez, hát elérte a végzet - szomorkodott Bab Berci, mert rögtön tudta, nem lehet más ez az L. L., csakis Lapázi Lopez ellentolvajnagy. Aki azért kapta ezt a magas, tengerészetibe oltott tolvajrangot, mert ő volt a világ egyetlen besurranó tolvaja, azaz, ha úgy adódott, betörője, aki nem vitt, hanem hozott. Azaz cselekményeinek nem károsultjai voltak, hanem hasznosultjai.

- Én mondtam neki, hogy az emberekkel nem lehet büntetlenül jót tenni - mondta Bab Berci a cédulának.

A cédula bölcsen hallgatott, Bab Berci meg, mi tagadás, kibúvókat keresett. Mert nagyon nem fűlt a foga ehhez a segítéshez. Nem mintha nem kedvelte volna Lapázi Lopezt, szó se róla, csak most éppen heverészni meg bárányfelhőket bámulni volt kedve.

Már az nagyon szép tőlem, hogy egyáltalán rájöttem, ki az az L. L. Rimapénteki Rimai Péntekh például akkor se jött volna rá, ha ezer cédulát libegtet elébe a szél. Az igaz - mondta odabent az a másik Bab Berci, aki tudta, hogy úgysem lehet kibújni a feladat alól -, de Rimapénteki Rimai Péntekh nem is ismeri Lapázi Lopezt. Akkor meg...

220

- Majd itt ráérsz gondolkodni, hogy szabad-e úri házakba betörni, karbunkulusokat lopni - mondták neki, és puff, rácsapták az ajtót. Azt a vasajtót, amelyik mögött egyszer már Bab Berci is ücsörgött.

Talán éppen ezért jutott eszébe rögtön Lapázi Lopeznek Bab Berci. Elővett egy cédulát, miszlikekre tépte, mindegyik miszlikre ráírta: ,,Bab Berci, segíts rajtam! L. L.'' Kinyúlt a börtön rácsos ablakán, a miszlikeket a szélbe lebbentette. Szálltak szerteszét.

Nem tudom, az üzenet eljut-e Bab Bercihez. Könnyen lehet, hogy a szél éppen ellenkező irányba fúj. Addig is arra kérlek benneteket, ha módotokban áll, segítsetek Lapázi Lopezen. Mondjátok el mindenkinek, hogy ártatlan.

213

- Ez csak előleg volt - mondta a poroszló -, ha még egyszer ordítozni mersz, szíjat hasítok a hátadból!

Durr a vasajtó. Durr neked, Bab Berci! Durr neked, szerencse!

- Soha többé semmilyen embernek nem akarok szerencsét hozni - morgott Bab Berci. - Fene az öt éve elveszett zsebórájukba, ménkű a lóversenyre hordott pénzükbe, istennyila a cserelakásukba, a süly az egész emberiségbe, ha hagyják, hogy ilyen vaddisznó poroszlók kútba ejtsék a szerencséjüket! Jaj, de sajog a hátam! - Mert bizony az sajgott alaposan.

És ebben a pillanatban mit hall a sajgó hátú Bab Berci? Egy örömrikoltást.

- Ide nézz - szűrődött át a vasajtón -, megtaláltam az öt éve elvesztett zsebórámat!

Mondjam, hogy ki örömujjongott? Hát persze hogy a poroszló!

Bab Berci a fejéhez kapott. Hát persze! Hiszen reggel nyolc óta senki mással nem találkozott, csak ezzel az ördögadta, félküllős poroszlóval, hogy vinné el a kánya!

A poroszló meg tovább ordítozott: - Haha, elmúlt a fogfájásom, kiállt a csúz a vállamból,

összeforrt az eltörött mogyorófa pálcám! Így rikogatott boldogan. Aztán hozták neki a hírt, hogy a lánya első lett a

fővárosi szépségversenyen, a fia megnyerte Atubia birkózóbajnokságát, a feleségének sikerült tíz kilót fogynia, s azt a hírt már maga a karcsú feleség hozta, hogy ötösük van a lottón.

Zuhogott a szerencse a randa poroszlajára. Olyannyira, hogy jókedvében - nyikeri-nyekeri - kitárta

a dutyiajtót, és így szólt: - Na, lódulj! Annyi szerencse ért ma, hogy szélnek

eresztlek. Még valami rosszat hozol rám a savanyú

214

pofáddal - és búcsúzóul egy utolsót ráhúzott Bab Berci sajgó hátára.

Bab Berci kilépett a tömlöcajtón, s azon szent pillanatban elütötte a toronyóra az este hatot. Lejárt a varázserő. Bab Berci behúzott nyakkal sietett hazafelé, s a szeme sarkából az utcán sürgő emberekre pillantott. Na, azokon aztán látszott, hogy nem lelik az öt éve elvesztett zsebórájukat, hogy elúszott a pénzük a lóversenyen, hogy égen-földön nem tudják elcserélni a lakásukat, és hogy puff, mindjárt egy tégla esik a fejükre, és már eszükbe sem jut, hogy egy lánnyal is találkozhatnának. Úgy kell nektek - gondolta Bab Berci -, ha ilyen vaddisznó poroszlót tartotok. Megérdemlitek - tette hozzá szomorúan -, hogy a szerencsehozótok ilyen kétbalkezes legyen.

219

zárján, patt, a zár kinyílt, Lapázi Lopez egy fényeskényes szobában találta magát, előkelő bútorok közt, tompa csillogásban. Nem teketóriázott sokat, kibugyolálta újságpapír köntöséből és a fénylő politúrú asztalra tette a világ legnagyobb gyémántját. A gyémánt ragyogott, a szoba földöntúli fényt kapott tőle. Lapázi Lopez egy pillanatig kedvtelve állt a csillogásban, aztán kilépett az ablakon. És ebben a pillanatban fölharsant a kiáltás : ,,Tolvaj, tolvaj!'' A felcicomázott nő lépett a szobába, ő kiáltozott.

Lapázi Lopez futott, ahogy bírt, idegen kerteken át, ismeretlen utcákon, még háztetőkön is ugrált menekültében, de mindhiába, elkapták.

- Na, megvagy, te jómadár! - mondták neki. Vitték a poroszlók a tett színhelyére.

- Ez volt az? - kérdezték a felcicomázott sivárságot. - Ez - mondta a nő. - Asszonyom, sorolja, mit lopott el önöktől - mondta az

egyik poroszló, és papírt, ceruzát vett elő. - Még szerencse, hogy megzavartam - mondta a nő -,

így nem tudta ellopni a világ legnagyobb gyémántját. - A szeme gonoszul Lapázi Lopezre villant. - De ellopta a rubinnal kirakott karperecemet, a zafír fülbevalómat...

- De hiszen... - szakította volna félbe Lapázi Lopez, de a főporoszló rárivallt:

- Kuss! A nő szemrebbenés nélkül hazudott tovább: - ...és a smaragdlegyezőmet, az opál fejdíszemet, a

türkizgyűrűmet, az ametiszt nyakékemet, a jáspisszobrocskáimat, az achátokat, a topázokat, a karbunkulusokat! Amíg ezt mind vissza nem adja nekem - sziszegte a nő -, ne engedjék szabadon! Addig kínozzák, amíg elő nem adja a kincseimet!

Vitték a börtönbe Lapázi Lopezt.

218

az ágy alját is át kellett kutatnia Lapázi Lopeznek, vagy söprűvel a konyhaszekrény alatt matatni, ha nagyobb pénzösszeget akart összekotorni. Hol volt már a mennyezetig érő pénz, a szél fújdogálta bankók szép ideje?!

S ekkor szegény Lapázi Lopez ezt a kívánságot hallotta: ,,A világ legnagyobb gyémántját akarom!''

Odanéz, hát egy felcicomázott nő, aranyfüggők, csirgő-csörgő karperecek, gyémántos gyűrűk minden ujján, olyikon kettő is, hú, maga a felcicomázott sivárság. Miért akarja ez még a világ legnagyobb gyémántját is? Van ennek elég kincse.

És ekkor egy balga ötlet villant Lapázi Lopez agyába. Eddig mindig csak praktikus, egyszerű kívánságokat teljesítettem, még ha a világ legnagyobb dinnyéjéről volt is szó. Most utoljára igazán teljesíthetnék egy ilyen értelmetlen, hiú kívánságot is. Ahogy a pénzemet nézem, úgysem futja több kívánságteljesítésre. Így legalább egy emlékezetes ünnepi tettel koronáznám meg ellentolvajságom idejét. Úgy is van, ünnepeljünk! Hol az a világ legnagyobb gyémántja?

Bizony minden ágy alját ki kellett söpörnie, az elgurult fillérkéket egy szálig összeszednie, hogy kiteljék a világ legnagyobb gyémántjának ára. Lapázi Lopeznek egy vasa sem maradt. De a gyémánt megvolt. Osont vele a csendes, kihalt utcákon, kerülgette a forgalmasabb helyeket, hóna alatt - mint egy strucctojás - újságpapírba csomagolva a világ legnagyobb gyémántja. A nő, aki a gyémántot kívánta, a város legelőkelőbb negyedében lakott, egy kertes házban. Lapázi Lopez ügyesen átmászott a kerítésen, átlopakodott az ápolt pázsiton, díszbokrok és méltóságteljes fatörzsek takarásában közelítette meg a kőcsipkés épületet. Egy apró csavarhúzóval babrált valamit az egyik földszinti ablak

215

Lapázi Lopez ellentolvajnagy ,,Bab Berci, segíts rajtam! L. L.'' Ez volt a cédulán,

amit elém lebegtetett a szél. Na tessék, beteljesedett - gondoltam, mert tudtam ám, hogy ki kér segítséget, és azt is, hogy miért. Ez az L. L. nem más, mint Lapázi Lopez, akinek rokonai élnek az egész világon. Egy nagybácsijáról például biztosan tudom, hogy Cucutában lakik. És akikről nem egészen biztosan tudok, azok meg Ivryben, Barranquillában, Yaoundéban, Hobartban, Rácpácegresen, Quintuquiccában, a Magadléna meg a Jangce folyó jobb és bal oldalán... de minek is soroljam tovább, elég az hozzá, hogy annyi a rokona Lapázi Lopeznek, mint a fűszál, és nincs a világnak oly eldugott zuga, ahol legalább egy vagy kettő ne volna belőlük. De hát ez így van mindenkivel. Veled is. Lapázi Lopez esetében az volt a különös, hogy egy szép napon valamennyi rokonának eszébe jutott. ,,Mi lehet szegény Lapázi Lopezzel?'' - tűnődött a tengernyi rokon, és ki tudja, miért, aggodalom fogta el valamennyit Lapázi Lopezért. Hátha éppen éhen halni készül. Vagy nincs háza, és kénytelen a szabad ég alatt hálni. Vagy fáj a foga, és nincs pénze fogorvosra. Vagy éppen rokonlátogatóba készül, de nem tudja megvenni a vonatjegyet. Na, nem sokat teketóriázott a sok rokon, valamennyi elment a postára, és pénzt küldött Lapázi Lopeznek. A tevehajcsár egy rúpiát, a tanár tíz mallért, a mosodatulajdonos százötven cantaburát, a cucutai nagybácsi meg egymaga ötezer szoliduszt - szóval ki-ki tehetségéhez mérten támogatta Lapázi Lopezt. Na, szegény lapázi postások! Mást se csináltak hetekig, csak hordták a sok pénzt Lapázi Lopeznek. A rúpiát, a mallért, a cantaburát, a

216

rullárt, a fillárt, az őrebőrét, a szoliduszt és a validuszt, a végén alig fért a sok pénz a házba, az ablakból aranypénzek gurultak szerteszét, a kéményen színes bankók lebegtek kifelé. Olyan gazdag lett Lapázi Lopez, amilyen senki még a földön. Ámultan hevert a pénzhalom tetején - amikor a fémpénzek már nagyon nyomták a hátát, átfeküdt a papírpénzekre. Ebből is láthatjuk, hogy megvolt a magához való esze. Ezzel a magához való eszével két álló hétig azon gondolkodott, mit csináljon a temérdek pénzével. Az ördög tudja, mit talált volna ki, ha két hét elteltével nem megy el az ablaka alatt a szegény asszony a kisfiával.

- Anyu, vegyél nekem irányítós autót - kérlelte a szegény asszonyt a kisgyerek.

- Hányszor mondjam már, hogy nincs rá pénzem - mondta kicsit szomorúan, kicsit ingerülten a szegény asszony.

Lapázi Lopezt mintha darázs csípte volna meg. Fölugrott, ki az ajtón, gyerünk a szegény asszony meg a fia után. Megleste, melyik házba mennek be, azzal máris a játékboltban volt.

- Kérek egy irányítós autót - mondta izgatottan. - Milyen árban? - kérdezte az eladó. - A legeslegnagyobb árban - mondta boldogan Lapázi

Lopez, és egy akkora irányítós autót vásárolt, amekkorát te még sohasem láttál, s aztán az ajándékkal a kisfiú házához lopódzott, kivárta az alkalmas pillanatot, s mint egy ügyes tolvaj, kipattintotta az ablak zárját, s az irányítós autót a konyhaasztalra lopta. Azzal, mint aki dolgát jól végezte, távozott, s az utca túlsó végén még hallotta az örömteli kiáltást:

- Anyu! Ide nézz! Ide nézz, anyu! Repesett Lapázi Lopez szíve.

217

Ettől kezdve mást se csinált, csak az emberek kívánságát leste. S ha a kívánság nem volt ostoba, nem volt nagyon fölösleges, nem volt mások ellen irányuló - egyszóval egy rendes, szívhez szóló kívánság volt -, Lapázi Lopez máris ment a boltba vagy ahova kellett, megvásárolta a kért holmit, és belopta szépen oda, ahol oly nagyon kívánták. Olyan ügyesen csinálta, hogy a tolvajok szakszervezete elnöknek választhatta volna. Mert őelőtte aztán nem volt zárt ajtó. Lakat, rigli, elektromos zár, titkos jelszóval működő, riasztócsengős, tekerős, húzós, mind semmiség volt neki, másodpercek alatt kinyitotta valamennyit. De a tolvajok szakszervezetének elnöke nem lehetett, mert ő ellentolvaj, sőt ellentolvajnagy volt. Nem vitt, hanem hozott. S ez bizony nagy különbség. S ráadásul mennyi mindent hozott! Sublótba kenyeret, kiságy mellé játékot, szekrénybe új ruhát, fogasra kalapot, udvarba kutyát, kis fiókba aranygyűrűt, üres polcra könyvet, kéménybe kolbászt, kamrába árpadarát, előszobasarokba sétabotot, felsorolni sem lehet, mi mindent. S hogy milyen ügyesen! Ott van például az az eset, amikor a messzi északon, a tomboló télben azt kívánta egy jyväskyläi gyerek, hogy a világ legnagyobb dinnyéjéből szeretne enni. Mire hazaért, ott volt a konyhában a világ legnagyobb dinnyéje. Döbbenten bámulta mindenki, mert nagyobb volt, mint az ablaknyílás, nagyobb, mint a kétszárnyú ajtó, azt gondolta az ember, hogy aki ezt ide behozta, előbb lebontotta a házat, a konyhakőre tette a dinnyét, és újra körülépítette. Mert másképp hogyan? De ezt sohasem tudjuk meg, ez Lapázi Lopez szakmai titka. Lapázi Lopez nyilván bővelkedett szakmai titkokban - mondhatni, abban az arányban szaporodtak a szakmai titkai, ahogy fogyott a pénze. Mert ellentolvajnagynak lenni nagyon sok pénzbe kerül. Bizony mostanában már

240

Hej, mitévők legyünk? Tanácskoztak, sustorogtak, vadabbnál vadabb terveket

szövögettek Bedebunk Sária végleges kiszabadítására. Mígnem egy szép napon Bab Berci a homlokára csapott.

- Ó, én ostoba! - mondta. - Megvan a terv. És se szó, se beszéd, elindult a palota felé. Éppen idejében, mert nagyban dübögtették már odabent

a dobokat, úgy látszik, végleg elmúlt Rimapénteki Rimai Péntekh csodanektárjának áldásos hatása. Készülődtek a kivégzéshez. Ácsolták a vérpadot, köszörülték a pallost, a főügyész magolta az ítéletet, hogy szükség esetén fejből is el tudja mondani, a katonák, rendérek, csöndérek és poroszlók meg gyakorlatoztak, szuronyt szegezz, kard ki, kard ki!

És Bab Berci, hogy, hogy nem, ott állt Utolsó Szaurella trónusa előtt. Meghajolt mélyen, a feje majdnem elérte az aranymintás, vörös szőnyeget.

- Mit akarsz, te nagy orrú savanyúság? - rivallt rá Utolsó Szaurella. - Ha nem fontos, amit mondani akarsz, a mai kivégzésen a te lenyakazásod lesz az előjáték.

- Felséges királynő, nagyon fontos, amit mondok - kezdett bele Bab Berci. - Azt szeretném tőled megkérdezni, ki volt az, aki bebeszélte neked, hogy ez a vörös hajú, szeplős vakarcs, ez a Bedebunk Sária szebb nálad.

- Mi, mit beszélsz? - hökkent meg Utolsó Szaurella. - Mert akkor az az ostoba - ütötte a melegedő vasat Bab

Berci - egy pillantást se vetett a te sugárzó arcodra. Az nem pillantott a te fénylően okos szemedbe.

- Na de az orrom! Ez a hatalmas orrom. - Nagy, nagy - papolt Bab Berci -, szó se róla, nagy. De

szenteltél már egy kis figyelmet az orrod ívének? Olyan művészi a te orrod íve, mintha maga Leonardo da Vinci tervezte volna. A te orrod nem nagy, hanem nagyszabású!

225

Az öreg csillogni kezdett. - Istenuccse, maga a csodafickóról beszél. - Miféle csodafickóról? - gyanakodott Bab Berci. - Nahát, azt látnia kellett volna! Jött ez a nefelejcskék

szemű fiú az utcán, és ujjongva odarohant minden szembejövőhöz, megölelte, és boldogan kiabált, hogy még egy ember, még egy ember, itt is egy ember!

- Ajaj - mondta Bab Berci -, ő az! És rossz vége lett a nagy ujjongásnak, igaz? Meggyűlt a baja az emberekkel.

- Még hogy rossz vége! Maga még olyat nem látott! Mindenkire ráragadt a fiú boldogsága, az egész utca ujjongva kiáltozott, megálltak a buszok, a villamosok, az emberek mind köréje tódultak, nemsokára zenész is került, rázendített. Soha olyan utcabált! Pörögtek a háziasszonyok, úszott utánuk a tömött bevásárlószatyor, bokáztak a járni is alig tudó öregek, én is roptam, mint a veszekedett fene, ropta mindenki. Még a rendérek, csöndérek, katonák és poroszlók is. Én mondom magának, ilyen jó napja száz éve nem volt ennek a városnak.

- És aztán hova lett a Fiú? - Nem tudom. Mire abbahagytuk a táncot, már nem

láttam. - Ha ilyen híres ember lett, csak a nyomára akadok -

mondta Bab Berci vidáman, és elbúcsúzott. Fütyörészve indult a börtön felé, mint aki most már nem fél se csöndértől, se rendértől, se poroszlótól. Lássuk azt a Lapázi Lopezt!

Ámde hogy eljusson a börtönhöz, át kellett mennie azon a parkon, ahol annak idején egy poroszló elkapta őt, s mivelhogy nem volt se padra ülési, se padról felállási engedélye, dutyiba zárta. Ettől az emléktől Bab Berci azon nyomban hamisan kezdett fütyülni. Sőt aztán még a hamis fütty is a torkán akadt. Mert a pad felől, ahol

226

annak idején ült, földöntúli fény szivárgott. Szivárványszínekben villództak a fák, a bokrok levelei, a fűszálak mind, mind egy finom mívű ékszer. Bab Berci óvatosan kilesett egy sziporkázó bokor mögül, és földbe gyökerezett a lába. Kit lát az egykori padján ülni? A Fiút. De nem egyedül ám! Szemben ül vele egy lány, fogják egymás kezét, és réveteg mosollyal, mintha kútba bámulnának, nézik egymást. Ezek szerelmesek, semmi kétség! De annyira szerelmesek, hogy fénylenek tőle. Mert mondanom sem kell, belőlük áradt a fény, az ő szerelmük ragyogta tele a világot.

Hát most mit csináljak? - gondolkozott Bab Berci. - Illik, nem illik, oda kell mennem. - Közeledett.

- Halló! - mondta. - Aztán hangosabban: - Hé, Fiú! - Majd ordítva: - Figyelj ide, Fiú!

De azok ketten erre sem ocsúdtak. Mit volt mit tenni, Bab Berci megrázta a Fiú vállát.

Végre fölnézett. - Csak azt akarom mondani, hogy apád nagyon aggódik

érted - mondta Bab Berci. - Honnan ismered az apámat? - Ott lakom, ahol ti. Ismerlek kisgyerek korod óta. Csak

Lembozó Lengubozó megtiltotta, hogy találkozzunk. Bab Berci vagyok.

- És mondd, Bab Berci, te tudtad, hogy a világ tele van emberekkel?

- Tudtam - mondta restelkedve Bab Berci. - Azt is tudtad, hogy lányok is vannak? - Ühüm. Behúzta a nyakát, mert szemrehányást várt. A Fiúnak

azonban esze ágában sem volt szemrehányást tenni. A lány felé fordult, és átszellemült hangon kérdezte:

- És azt is tudtad, hogy Bedebunk Sária is a világon van? - Ki az a Bedebunk Sária? - kérdezte ostobán Bab Berci.

239

másik kanál, futott a másik ember is. Kopp-kopp, a kanalak, mint a záporeső, mindenki futott. Méghozzá mindenki ugyanazon kis helyiség felé. Amit hívnak reterátnak, illemhelynek, árnyékszéknek, toalettnek, mosdónak, vécének.

Mert világméretű hasmenés kapott el mindenkit, aki evett a csodanektáros ételből. Utolsó Szaurellától kezdve a legeslegutolsó poroszlójelöltig. Félreverték a harangokat, kitűzték a fekete zászlót, szirénáztak, vészlövéseket adtak le. Ágynak dőlt az egész palota. Orvosok ki, orvosok be.

- Milyen növényekből csináltad te ezt a csodanektárt? - érdeklődött Bab Berci.

A porig sújtott kevercölő suttogva sorolta: - Ebszelence, pitypang, kutyabenge, csikorgófű,

ötujjúfű, büdöscseresznye, kertiberzseny, kegyelemfű, csikorka és szenna.

- Huhh - huhhantott Bab Berci -, ezekből egy is elég egy kiadós kis hasmenéshez.

- Várjunk még egy kicsit - bizakodott Nuuszi Kuuszi -, hátha a hasmenés csak mellékhatás. És főhatásként olyan jók lesznek, mint az angyalok.

- Na, azt várhatod - mondta a Fiú. - Figyelj csak! Bizony, vad szitkok ömlöttek a várpalotából, szitkozódott Utolsó Szaurella, szitkozódtak a mindenféle udvari népek, szitkozódtak a rendérek, csöndérek, katonák és poroszlók. Ugyan már, dehogy lettek jók, ha lehet, még rosszabbak lettek.

Annyi előnye azonban volt a dolognak, hogy kivégzésről szó sem lehetett néhány napig. Bedebunk Sária föllélegezhetett. De milyen föllélegzés az ilyen?! Meggyógyul a királynő, meggyógyul a hóhér, meggyógyul a sok rissz-rossz imposztor, és kezdik újra a kivégezésesdit.

238

- Semmi hühű! A nektárom most tökéletes. - Mire jó a nektárod? - kérdezte a Fiú, de Rimapénteki

Rimai Péntekh zavartalanul folytatta: - Csak szerezni kell valakit, aki a nektáromat az

ebédjükbe lopja. - Ebben a műfajban én elég otthonosan mozgok -

szerénykedett Lapázi Lopez. - Megmérgezed őket? - kérdezte a Fiú. Rimapénteki Rimai Péntekh egy szúrós pillantást

lövellt feléje. - Arról van szó, kérlek szépen - magyarázta Bab Berci -,

hogy Rimapénteki Rimai Péntekh évek óta dolgozik egy csodanektáron, amiből ha egy kiskanálnyit lenyel valaki, azon nyomban jó emberré válik.

- Micsoda? Aranyszívű lesz a kegyetlen királynő? Megkegyelmez az elítélteknek? A hóhér elmegy betegápolónak, a zsugori szétosztogatja a pénzét?

- Így valahogy. Ámulva nézték a nagy kevercölő-kavarcolót, aki

átnyújtotta a demizsont Lapázi Lopeznek. - Holnap ezt öntsd a készülő ebédjükbe. Ebéd után

bárányszelíd lesz valamennyi. Másnap délelőtt Lapázi Lopez ördögi ügyességgel

átlopódzott a várfalon, egy óvatlan pillanatban besurrant a királyi konyhába. A tűzhelyen rotyogtak az ételek. Aranyedényben Utolsó Szaurelláé, ezüstedényben az udvari népségé, vasedényben meg a katonáké, csöndéreké, poroszlóké, rendéreké.

Sutty, a csodanektár! Egy adag az aranytálba, száz adag az ezüstbe, ezer a vasba.

Na, mehet a hóhér beteget ápolni! Kongattak ebédre, hordták a tálakat. Kinek milyen

dukált. Aranyat, ezüstöt, vasat. Ettek. Egyszer csak koppant egy kanál, aki letette, máris futott. Koppant a

227

- Én vagyok Bedebunk Sária - csilingelte a lány. - Ámi Lajos keresztlánya vagyok, és ennek a fiúnak az örök szerelme.

Világított mind a harminchárom szeplője, mint egy-egy szentjánosbogár, vörösesbarna haja göndörkéiből szikrák pattogtak. Sistergett a kezük, amikor újra összeért.

- Ne feledkezz meg apádról! - ordította Bab Berci, de ordíthatott, ahogy akart, azok ketten már nem hallották. Elmerültek a ragyogásban.

Mit ordítozok én itt - legyintett Bab Berci -, hiszen ha van szeme Lembozó Lengubozónak, akkor ezt a fényt ezer kilométerről is észre kell vennie.

Kiballagott a parkból, most már tényleg itt az ideje, hogy Lapázi Lopezzel foglalkozzon. Ment az utcán a falhoz lapulva. Mert egyre több lett a rendér, a csöndér, a poroszló, a katona. És bármilyen furcsa, a csúnya nő is egyre több lett. Ennyi csúnya nőt még soha nem látott egy rakáson. Bepillantott egy ablakon, na végre - mondta -, mert három gyönyörű kis leányzó üldögélt odabent a tükör előtt. Klárika, Márika és Fánika. Bab Berci kedvtelve nyomta az orrát az ablaküvegnek. Olyan szépek ugyan nem vagytok, mint Bedebunk Sária, de mégis öröm rátok nézni ez után a sok világcsúfja után. Így motyogott, csak úgy magának. De egykettőre torkára forrt a motyogás, amikor meglátta, hogy mit csinál Klárika, Márika és Fánika. Képzeljétek: rútítkoztak! Ráncokat föstöttek a homlokukra meg a szemük sarkába, feketítették a fogaikat, Márika még egy kis bajuszt is ragasztott magának, fúj de randa, Fánika az orrát hosszítgatta egy kis gyurmával, hú, akár egy boszorkány, Klárika a száját ferdítgette, és sárgította arca hetyke, piros rózsáját. Aztán feketébe meg barnába öltöztek, ligő-lógó ruhákba, mellüket behúzták, hasukat kinyomták,

228

meggörbültek, sántikáltak. Kicsoszogott három csúf vénség a rútítkozóból.

Talán maszkabál lesz. De miért öltözik mindenki csúnya nőnek? Bab Berci nagyon nem értette.

Még szerencse, hogy odaért a börtönhöz, abbahagyhatta a fejtörést. Már a rútítkozást illető fejtörést. Mert azonnal bele kellett kezdenie a másik fejtörésbe: hogyan szabadítja ki Lapázi Lopezt? Még szerencse, hogy az ellentolvajnagy éppen kinézett a rácson.

- Isten hozott, Bab Berci! - kiáltotta boldogan. - Ne ordíts, te szerencsétlen! - húzta be a nyakát Bab

Berci, és körbepillantott a sok rendérre, csöndérre, poroszlóra és katonára. De azok rá se hederítettek.

- Ne félj semmit, nem törődik velünk senki. - Majd mindjárt jön a börtönőr a somfa bottal. - Dehogy jön! Mással van elfoglalva. A feleségének

meg a lányának segít. - Mit csinálnak? - Rútítkoznak. Ajaj, hát ezek is! Itt mindenki megbolondult?! - Bab Berci, ugye, segítesz rajtam - mondta

reménykedve Lapázi Lopez. - Hányszor mondtam neked, hogy nem lehet az

emberekkel büntetlenül jót tenni - lobogott Bab Berci. - Nem prédikációra van szükségem, segítségre. - Az igaz - csöndesedett le Bab Berci -, de hogyan

segítsek? - Mondd el nekik az igazságot. - Nem jó, az igazság érdekli őket legkevésbé - mondta

Bab Berci. - De azért megpróbálom. Megkerülte a börtönt, odaballagott a főkapuhoz. Már

éppen csöngetni akart, amikor észrevette, hogy nincs rá szükség, a kapu nyitva van. Bement. A börtönudvaron ott

237

sebesülteket. Rév Zolit Bab Berci és Nuuszi Kuuszi mentette ki a heverő testek közül.

Utolsó Szaurella toporzékolt odafönn az erkélyen. - Micsoda fejetlenség! Micsoda anarchia! Hát katonák

vagytok ti? Rendérek? Csöndérek? Poroszlók? Kutyagumi vagytok! Egy vacak kivégzést nem tudtok rendesen megcsinálni. Látni sem akarlak benneteket - rikoltozta. - A kivégzést holnap ugyanebben az időpontban újra megkísérlitek. S bármilyen rendzavarás lesz, repül a feje a főcsöndérnek, főporoszlónak, főkatonának, főrendérnék és valamennyi őrnek, felvigyázónak, rendezőnek, jegyszedőnek, bakónak, albakónak. Vérben forgott Utolsó Szaurella szeme, egyre emelte a hangját, a végén már artikulálatlanul üvöltött: - Mindenkinek! Mindenkinek a fejét vétetem! - Ezzel nagy garral hátat fordított, s úgy bevágta maga után az erkélyajtót, hogy minden ablaka csiregve-csörögve kitörött.

Szegény Bedebunk Sáriát visszavitték a vártömlöcbe, a főcsöndérek ordítoztak az alcsöndérekkel, az alcsöndérek szidták a legalabb csöndéreket és így tovább, mindenki az alattvalóját gyötörte. Akinek nem volt alattvalója, az mehetett zabot hegyezni.

Na, majd holnap! Azám! Holnap! Mi lesz holnap? - dugták össze a

fejüket Bab Berciék. - Majd én - nyögte a félholtra agyabugyált Rév Zoli -,

holnap majd uralkodok magamon. - Ugyan - mondta fölényes ábrázattal Rimapénteki

Rimai Péntekh. - Holnap itt már semmiféle verekedésre nem lesz szükség. - Megsimogatta a demizsonja oldalát. - Most jövök én a csodabalzsammal.

- Hühű! - szisszent föl Bab Berci, mint akit darázs csípett meg.

236

Az emelvény felé törtető Rév Zoli elé odaugrott egy hatalmas termetű poroszló, lökdöste volna vissza, de Zoli nem törődött vele, csak ment tovább. Erre a poroszló kapta a lándzsáját, és a nyelével alaposan fejbe suhintotta Rév Zolit. És puff, mint egy zsák, hanyatt esett. Nem Rév Zoli! Hanem a poroszló, aki ütött.

- Na látod! - magyarázta Bab Berci. - Ha Rév Zolit valaki megüti, nem Zolinak fáj, hanem az ütőnek.

Közben egy másik poroszló is lekevert egy pofont Rév Zolinak - és megszédült tőle. A harmadik hasba rúgta, és azon nyomban a saját hasához kapott és összeesett. Aki meg karddal suhintott rá, annak nyomban kiserkedt a vére. Na, volt csihi-puhi és haddelhadd.

- Csak az a baj - mondta izgatottan Bab Berci -, hogy a csoda fordítva is érvényes.

- Mármint, ha Rév Zoli üt meg valakit, az neki, saját magának fáj?

- Úgy, úgy - bólogatott Bab Berci, és nézte, hogy Rév Zoli szinte rendet vág a poroszlók, rendérek, csöndérek és katonák között. Pedig zsebre vágott kézzel ballagott.

- Csak van annyi esze, hogy nem üt - mondta a Fiú. - Nincs - rázta a fejét szomorúan Bab Berci. Bizony, bizony. Rév Zoli már kivette az egyik kezét a

zsebéből. Valaki nagyon felingerelhette. Mert lekent neki egy pofont. Jó nagy pofon volt, mert megszédült tőle. Mármint Rév Zoli.

- Zoli, ne üss! - kiabálták neki Bab Berciék. De kiabálhattak, amit akartak. Rév Zoli már verekedett,

mint egy oroszlán. Csépelte - tulajdonképpen saját magát. Az ellenfelei látták, hogy egyre gyöngébb lesz, még

jobban nekiestek hát. Természetesen ettől meg a csöndérek, rendérek, katonák és poroszlók vesztesége nőtt. Hullott az ellen, potyogott, végül fáradtan eldőlt Rév Zoli is. Szirénázott a poroszlómentő, szedték a

229

ült a börtönporoszló felesége meg a lánya, előttük asztalka, az asztalkán festékek, ragasztók, írok, zsírok, kencék. S körülöttük ugrált a poroszló.

- Ide még egy ráncot! Ide egy kis feketét. Neked nagyon csúnyának kell lenned, hiszen szépségversenyt nyertél - mondta a lányának, és kapkodott, matatott izgatottan.

- Jó napot! - köszönt Bab Berci. - Mi az, már doboltak? - kapta fel a fejét rémülten a

poroszló. - Ja, te vagy - nézett Bab Bercire -, ne ijesztgess!

- Én csak azt szeretném - kezdett bele Bab Berci, de belekezdhetett ötvenszer is, nem törődtek vele.

Hát, ha rám se bagóztok, akkor önállósítom magam - gondolta, és ment egyenesen a börtönbe, meg sem állt Lapázi Lopez cellájáig. Ismerte a járást, hiszen kapott itt egypárat a somfa pálcával. A cella zárjában benne volt a kulcs. Nyikerinyekeri, már nyitotta is Bab Berci. Lapázi Lopez a nyakába borult. Indultak kifelé. Az udvaron határozottan, keményen lépkedtek. Még köszöntek is a poroszlónak.

- A sohaviszontnemlátásra! - mondták. A poroszló nem ért rá rájuk nézni, mert boldogan

bámulta a kész művet; rúton-rút feleségét és csúfon-csúf leányát.

Bab Berci és Lapázi Lopez kisétáltak a vaskapun. Már éppen egy mélyet akartak lélegezni a szabadság levegőjéből, amikor rapapam-papapam, megszólalt egy dob. Aztán a kikiáltó:

- Közhírré tétetik, hogy feje vétetik mindazon fehérszemélynek, aki szebb merészel lenni, mint a mi csodálatra méltó felséges Utolsó Szaurella királynőnk. A szépségvizsgáló bizottság munkáját mindenki segíteni köteles, mert ellenkező esetben nemre, korra és rangra

230

való tekintet nélkül huszonöt veretik rá, lába spanyolcsizmába húzatik, hüvelykje szorítóba tétetik, és babra térdepeltettetik.

És nyomatéknak egy rövidet dobolt a dobos: rapapam. Azzal ment tovább.

A rendérek, csöndérek, katonák, poroszlók jártak házról házra. Persze csupa ferde szájú, leffedt ajkú, lógó orrú, ránc szántotta, sápadtsárga boszorkányt találtak mindenütt.

- Tényleg utolsó ez az Utolsó Szaurella - mondta Bab Berci, majd azon nyomban meghűlt benne a vér. - Gyere, fussunk!

- kiáltott oda Lapázi Lopeznek, és már rohant is. Hát persze! Bedebunk Sária! Hiszen se hall, se lát a szerelemtől, neki biztos nem jutott eszébe, hogy egy kis feketét kenjen magára, hogy lengő szőrszálakat ragasszon az állára, gyerünk, fussunk, hátha még megmenthetjük!

De elkéstek. Fegyveresek vették körül Bedebunk Sáriát, a Fiút meg

vagy tízen fogták, és éppen azt mondta neki a főporoszló: - Ha tovább ugrálsz, huszonöt veretik rád, lábodra

spanyolcsizma húzatik, hüvelykedre szorító tétetik, és ráadásul babra térdepeltettetsz. Vigyétek a lányt!

Vitték. Nagy-nagy szürkeség maradt utána. Bab Berci magához ölelte a Fiút - Na, ne bőgj! - mondta neki. - Micsoda legény vagy! - Nem érted, hogy megölik? - zokogott a Fiú. - Majd kitalálunk valamit, ne félj - mondta Lapázi

Lopez, és rémülten nézett Bab Bercire. Azt kérdezte a tekintete: mit tudunk kitalálni?

- Segítségre van szükségünk - mondta Bab Berci. - Csak az a kérdés, hogyan üzenjünk a barátainknak. -

235

szertefoszlik, mintha sohase lett volna. Mondja a varázsigét: - Nuszikuszikuszinuszi, legyen a pallos...

Sújt a bakó. -...pávatoll! És amikor a pallos éle megérintette volna Bedebunk

Sária nyakát, pávatollá változott, a hóhér lába elé libbent, de a vérpad deszkáján már nagyot koppant, mert addigra újra pallos lett belőle.

- Mit csinálsz, te ügyetlen fajankó! - harsogott Utolsó Szaurella, a hóhér meg zavarodottan kapkodott gyilkos szerszáma után, nem értette, mi történt.

- Azonnal, királynőm - motyogta, és újra nekihuzakodott. Fölemelte a pallost.

- Nuszikuszikuszinuszi, legyen a pallos - zúg az éles vas - pávatoll!

Megint egy simogatás Bedebunk Sária nyakán. S nem járt különbül a bakó harmadszorra sem, mert Nuuszi Kuuszi jó ütemben mondta a magáét.

Zúgott a tömeg. - Csoda történt! - kiáltozták. - Kegyelmet neki! A

főügyésznek visszatért a bátorsága, odaállt Utolsó Szaurella erkélye alá, és fölkiabált:

- Felség, törvényeink szerint akire háromszor sújt a bakó, és mégis életben marad, annak kegyelem jár.

Utolsó Szaurella toporzékolt. - Nem érdekelnek a törvényeink! Jöjjön új bakó, új

pallos - Na, ez aztán több a soknál! - mordult föl Rév Zoli, és világnagy utazószatyra fülét a Fiú kezébe nyomta. - Vigyázz rá! Bab Bercinek tilos ránézni.

Ezzel nekiindult. - Én is veled megyek - kiáltotta a Fiú. - Dehogy mész! - kapta el a karját Bab Berci. - Rév

Zolit nem kell féltened. Figyeld csak!

234

- Felséges királynőnk, Utolsó Szaurella nevében - mondta, és szétnyitotta a papírt. Olvasni kezdett. - Végy két tojássárgáját, jól keverd el egy messzely... - Ijedten elhallgatott, tapogatta a zsebeit, kutatott a bő talár ráncai között. Kereste az igazi papírt. Na, azt kereshette!

A nép zsibongott, Utolsó Szaurella pipacsvörösen fölugrott.

- Gúnyt űzöl belőlem, te gazember! - rikácsolta. - Leüttetem a te fejedet is!

Lapázi Lopez közben visszaosont Bab Berci meg a Fiú mellé.

- Ügyes volt - veregette meg a vállát Bab Berci. - Talán így nyerünk egy kis időt - suttogta Lapázi

Lopez. Nyertek is, mert nagy lett a zűrzavar. A főügyész halottsápadtan nyökögött, dadogott, szaladgáltak a csöndérek, rendérek, katonák és poroszlók, a bakó sem tudta, mitévő legyen, tanácstalanul tekingetett hol a királynőre, hol a főügyészre.

Telt az idő szépecskén. Utolsó Szaurella kapott észbe legelsőbb, rárivallt a

hóhérra: - Bakó, végezd a kötelességed! Felzúgott megint a csend, de a mélyén... hallod?...

finom percegés, halk csettegés. Mennyei zene. Ez Pálinkós Gyurka repülőgépe!

Bedebunk Sáriát durván előrelökik. Két hóhérsegéd letérdelteti. Bedebunk Sária feje a tönkön.

A gép leszáll a tér sarkán. Kiugrik belőle Rév Zoli, Nuuszi Kuuszi és Rimapénteki Rimai Péntekh.

A bakó emeli a pallost. - Csináljatok valamit! - sír fel a Fiú. - Csend! - kiáltja Nuuszi Kuuszi, a kacifántosan

szerencsétlen varázsló, aki azzal van megverve, hogy minden varázslata egy pillanatig tart csak, s aztán

231

Ráncolta a homlokát, majd kisvártatva felkiáltott: - Megvan! Lopez, a te módszereddel üzenünk.

- Az én módszeremmel? - Van még papírfecnid? Lapázi Lopez könyékig túrt a zsebeibe, és papírokat

húzott elő. - Ezt nem adom, mert ez a nagymamám

süteményreceptje... Ez a másik jó lesz - ezzel a papírlapot gyorsan százfelé szaggatta.

Nekifogtak, ráírták mind a százra: ,,Aki segíteni akar, azonnal jöjjön a városba! Életbe vágó! Bab Berci.'' És huss, a cédulákat beleszórták a szélbe.

- Ezer év, amíg megkapják, ezer év, amíg ideérnek - aggodalmaskodott a Fiú. - Ha egyáltalán van valaki, aki segíteni akar.

Vitte a szél a cédulákat. Az idő meg az eseményeket görgette, sajnos

gyorsabban a kelleténél. Mert másnap reggel már nagy hangon hirdették a királyi dobosok, hogy: ,,Az aljas Bedebunk Sáriának, aki szebb merészelt lenni őfelsége Utolsó Szaurella királynőnél, máma, közvetlen ebéd után a palota előtti téren feje vétetik. Belépőjegyek válthatók a főkamarásnál.''

Rapapapamm, a dob. - Vagy megmentem, vagy meghalok én is - mondta

elszántan a Fiú. - Ugye, azt mondta Bedebunk Sária, hogy ő Ámi Lajos

keresztlánya? - kérdezte Bab Berci. - Igen - mondta a Fiú. Bab Berci hümgetett, vakarta a feje búbját. - Jöhetne már a segítség - mormogta. - Ha megkapták is a cédulákat, és azonnal elindultak,

akkor is még jó egynapi járóföldre vannak a várostól.

232

Márpedig itt délben... Ajaj, rágondolni is rossz! De hallgasd, figyelj csak! Mint valami égi zene, odaföntről a bárányfelhők közül halk berregés hallatszott, mintha egy mennyei varrógépet hajtana egy arkangyal.

- Oda nézz! - rikoltott egy nagyot Bab Berci, tekintete az égen.

Lapázi Lopez meg a Fiú odanézett. Egy finom vonalú kis repülőgépet láttak odafönn keringeni.

- Hát mégiscsak megjött - örvendezett Bab Berci. - Kicsoda? - Pálinkós Gyurka repülőgépe. Már évek óta várom. A

gép a fejük fölött körözött. - Nem te vagy véletlenül Bab Berci? - kérdezte a

repülőgép, és egyre közelebb keringett hozzájuk, a szele fölborzolta a hajukat.

- De bizony én vagyok. A legjobbkor jöttél, Pálinkós Gyurka repülőgépe. Mondd, nem láttál valakiket a város felé közeledni?

- De, de - mondta a repülőgép. - Három sietős embert láttam. Már itt járnak a hegy alatt. Az egyik egy égimeszelő, a szája állandóan sírásra görbül.

- Éljen! - kiáltott Bab Berci. - Az nem lehet más, mint Nuuszi Kuuszi, a kacifántosan szerencsétlen varázsló!

- Egy nagyon mogorva ember jön a háta mögött - folytatta a repülőgép -, egy demizson van a kezében.

- Hurrá! - örvendett Bab Berci. - Az meg Rimapénteki Rimai Péntekh. Hozza a csodanektárt. És ki a harmadik?

- Divatos cipőben... - kezdett bele a repülőgép, de Bab Berci félbeszakította:

- Ne is folytasd - mondta -, egy világnagy utazószatyrot cipel, ami látszatra üres.

- De nem üres - vette át a szót a repülőgép -, egy üveg valami van benne. Onnan tudom, hogy időnként előveszi és meghúzza.

233

Bab Berci sugárzó arccal folytatta: - Az a valami az üvegben pálinka, és aki meghúzza, az

nem más, mint Rév Zoli. Ebben a pillanatban a palota előtti tér felől dobok

pergése hallatszott. - Elkéstünk - jajdult fel a Fiú. - Ilyen jöttment alakokra

vesztegeted az időt, és közben vége mindennek! - Kedves repülőgép - mondta sietve Bab Berci -, repítsd

ide azt a három embert, amilyen gyorsan csak tudod. Siess!

A repülőgép felgyorsult, és merész ívben nekiszaladt az égnek. Szaladni kezdett Bab Berci is, nyomában a Fiúval és Lapázi Lopezzel.

A tér közepén felállított emelvény körül nyüzsgött a sokaság. Az emelvényen embermagasságú pallosra támaszkodva állt a vérvörös ruhás bakó, előtte hátborzongatóan sötétlett a tönk, - amelyre majd az elítéltnek kell hajtania a fejét. Prapapamm - a dobok. Hozták szegény Bedebunk Sáriát. A Fiú már ugrott is. Bab Berci megfogta a karját.

- Ne szeleskedj - mondta neki -, rögtön jön a repülőgép. De a repülőgép nem jött, Bedebunk Sária meg már a

vérpad lépcsején lépkedett fölfelé. A tömeg elcsendesült. Lapázi Lopez izgatottan megtapogatta a zsebeit. Elővette a nagymamája süteményreceptjét.

- De jó, hogy nem téptünk el! - mondta neki, és ezzel eltűnt a tömegben.

Bedebunk Sária fönn állt a vérpadon. A királyi palota erkélyén megjelent Utolsó Szaurella. Minden szem rajta. Talán kegyelmet ad. De nem. Ezt mondta:

- Királyi főügyész, olvasd fel az ítéletet! A királyi főügyész előrelépett, a zsebéből papírlapot

vett elő.

256

Odavezette a kamraajtóhoz, kinyitotta. Akkora fényesség tódult ki a kamrából, hogy szegény Dzsoni önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. Tele volt a kamra kincsekkel Aranypénz, igazgyöngy, ezüsttál, drágakő. Szikrázott, fénylett a sok kincs. Ravaszul pislogott a Százarcú szegény Dzsonira.

- Ez mind a tied - mondta. - Csak három napot kell érte szolgálnod.

Na és mit gondolsz, mit mondott erre a világ legszabadabb embere?

- Mi az ördögöt csinálnék én ezzel a sok kacattal? - Ezt mondta.

A Százarcú alig tudta palástolni pulykamérgét. - Ez neked kacat, te félküllős, te lüttyő, te dinnye!

Válogatott kincs ez, nem kacat! Azt a kacska-macska farkát! A világ leggazdagabb királya is táncot ropna örömében, ha ez a kincstárában lehetne... Na... háromnapi szolgálatért mind a tiéd.

Szegény Dzsoni rázta a fejét. - És mit kezdenék én ennyi kinccsel? Azon kezdem,

hogy el se bírnám. Ha meg elbírnám is, a nyelvem lógna a cipekedéstől. A fene se cipekedik.

- Jaj, de ostoba vagy! - mondta a Százarcú. - Veszel magadnak lovat, kocsit, arra rakod a kincset. Magad is kocsin utazol, nem kell gyalogolnod.

- Először is - mondta szegény Dzsoni - szeretek gyalogolni. Másodszor, ha kocsim, lovam lenne, emészthetne a gond, hogy a lovaknak mindig legyen enni-innivalójuk, a kocsival is törődni kéne, új kerék, új lőcs, ajaj, más nem is hiányozna nekem! Harmadszor meg ott vannak a rablók, őriztethetném tőlük a kincset, kocsit, lovat. Haha, még fütyörészni is elfelejtenék. Edd meg a kincsedet, öreganyám!

241

Utolsó Szaurella tétován megérintette uborkaorrát. - Azt mondod? - Azt - vágta rá vitézül Bab Berci. - És a pengevékony szám, az előreugró állam, a kiálló

pofacsontjaim? - Mi az, hogy pengeszáj?! Bölcsességre,

megfontoltságra utaló ajkak! Egy igazi királynőnek nem lehet élveteg, duzma, pittyes szája. Brrr, rágondolni is rossz! És előreugró állad gyönyörű vonalából süt a határozottság, és amit te kiálló pofacsontnak nevezel, az tulajdonképpen a legklasszikusabb arcszerkezet. Én mondom neked, Utolsó Szaurella, az összes nő sírva-ríva irigykedhet rád. Különösen ez a vörös hajú kis liba. Még hogy egy napon emlegetni veled! Nevetséges - mondta egy szuszra Bab Berci.

Utolsó Szaurella fölkelt, a tükre elé állt. Nézte az arcát jobbról, nézte balról, nézte leszorított állal, megtekert nyakkal, fölülről, alulról, csucsorított szájjal, elhúzott szájjal.

Most segíts meg, hiúság istene! - imádkozott magában Bab Berci.

Utolsó Szaurella még egy rondát csucsorított, és így szólt:

- Úgy nézem, van valami abban, amit mondasz. Valóban, ez az orr nagyszabású. Nem vagy te buta ember! - Előretolta az állát. - De még milyen határozott! Erényes! Büszke! És az arcszerkezetem! Milyen kár, hogy ez a szó nem jutott eszembe korábban. Nézzétek, milyen klasszikus az arcszerkezetem! Utolsó Szaurella boldogan kacarászott, és udvaroncai felé fordult. - Hát ki a legszebb a világon?

Bab Berci vezényelt, és az udvari léhűtők, pernahajderek, poroszlók, csöndérek, katonák és rendérek egy emberként zúgták:

242

- Utolsó Szaurella a legszebb a világon! A királynő meg gőgös, világcsúf mosollyal

visszahuppant a trónusára, és így rendelkezett: - Ennek itt adjatok egy véka aranyat. Azt a vörös hajú

vakarcs libát meg engedjétek szabadon. Menjen isten hírével.

Bab Berci vállán egy véka arany, balján a lány. Így léptek ki a palota kapuján.

- Itt hozom Bedebunk Sáriát, Ámi Lajos keresztlányát, a mi Fiúnk örök szerelmét - mondta büszkén Bab Berci.

Volt öröm, nyakba borulás, hejehujázás. Egyes-egyedül csak Nuuszi Kuuszi, a kacifántosan szerencsétlen varázsló állt megkövülten.

Kétségbeesetten nézett Bab Bercire. - Azt mondod, Ámi Lajos keresztlánya? De hiszen

akkor fölöslegesen küszködtünk. Fölösleges volt a gyönyörű varázslatom! Te nem tudtad, hogy Ámi Lajos összes keresztlánya sérthetetlen? Hogy nem lehet őket megölni?

- Dehogynem tudtam. De azt is tudom, hogy bolond, aki hagyja kipróbálni! Na, gyerünk csak, el innen - mondta Bab Berci -, mielőtt újra beborul az ég!

Fölültek Pálinkós Gyurka repülőgépére. A gép gyomrában a sebesült Rév Zoli, feje alatt a világnagy utazószatyor, a bal oldali szárnyon Nuuszi Kuuszi, a jobb oldalin Rimapénteki Rimai Péntekh, a pilótafülkében a Fiú meg Bedebunk Sária, hátul a törzsön lovaglóülésben Bab Berci a véka arannyal. A gép erőlködve a magasba emelkedett, a város egyre kisebb lett alattuk, a palota, mint egy inggomb.

- Akkor lássak királyt meg poroszlót, amikor a hátam közepét - mondta Bab Berci.

Pálinkós Gyurka masinája meg köhögött, kerregett, erőlködött.

255

velem - gondolta -, ha elhagy a varázserőm?'' Na de figyelj csak! Felcsillant ám a Százarcú Boszorka szeme. Fütyörészést hallott. ,,Akármi legyek, ha ezen az erdei úton nem közeledik valaki'' - mondta magában. Nem is tévedett, mert szegény Dzsoni közeledett ott az erdei úton. Hej, megörült a Százarcú. - ,,Itt jön az én emberem'' - gondolta. Fogta magát, vénséges vén, mankós, botos, beteg anyókává változott. Szegény Dzsoni éppen odaérkezett a háza elé.

- Jaj, szép fiam, de jó, hogy erre jársz - mondta a Százarcú -, legyél segítségére egy szegény, beteg öregasszonynak.

- Miben segíthetek, öreganyám? - kérdezte szegény Dzsoni.

- Nagyon beteg vagyok, alig bírom már magam - álnokoskodott a Százarcú -, arra kérlek, állj a szolgálatomba.

- Hát, öreganyám - vakarta a fejét szegény Dzsoni -, segítek magának szívesen, amit csak akar, de a szolgálatába nem állok. Ha nem tudná, én vagyok a világ legszabadabb embere, nem állok hát senki szolgálatába.

Hej, elsápadt ám a Százarcú, az ördög vinné el, épp a világ legszabadabb emberének kell erre kódorognia! ,,Na de akárki vagy, úgyis a szolgálatomba állsz'' - mormogta.

- Ó, nem hosszú időről van szó - sápítozta -, csak három napról. Három apró napocskáról. Meglátod, úgy elszáll a három nap, hogy észre sem veszed.

- Nem - rázta a fejét szegény Dzsoni -, egy fél percre se állok senki szolgálatába.

- Pedig nem akármilyen bért fizetnék - próbálkozott tovább a Százarcú.

Szegény Dzsoni kíváncsi lett. - Milyen bért fizetnél? - Gyere, nézd meg.

254

Százarcú Boszorka területére is besétált. Ha tudta volna, biztosan fejvesztetten menekül, reméljük persze, hogy nem a mese miatt, sokkal inkább a Százarcú Boszorka miatt, akinél gonoszabbat, fortélyosabbat hetedhét országon nem lehet találni.

- Miért hívták Százarcú Boszorkának? - Mert százféle alakban tudott megjelenni. Kutya vagy

denevér képében, még darázs is tudott lenni, ha akart. És az emberi alakokat is úgy váltogatta, mint más a zokniját. Ha akarta, szép volt, ha akarta, csúnya, ha akarta, fiatal vagy éppenséggel öreg.

- Boszorkánynak lenni ugye nem jó? - Miért? - Mindenkinek bajt meg bánatot kell okozni. Az

nagyon rossz lehet.

A Százarcú Boszorka szomorúan gunnyasztott a háza kapujában. Egyre csak az járt a fejében, hogy egykettőre lejár a hét esztendő. Mert minden boszorkánynak hétévenként rabszolgájává kell tennie egy embert. De nem ám erőszakkal. Fondorlattal. Úgy, hogy az ember maga is belemenjen az alkuba. Csak akkor érvényes. A Százarcú Boszorkának meg alig volt már hátra egy esztendeje a hétből, és senki sem akadt addig a horgára, mert a környékbeliek széles ívben elkerülték a nagy kerek erdőt - éppen őmiatta, a Százarcú Boszorka miatt -, idegen meg még véletlenül sem tévedt arra, hiszen a nagy kerek erdő majdnemhogy a világ végén volt. Ezért szomorkodott, búslakodott a Százarcú: ,,Jaj, mi lesz

243

- Mi az, talán nem adsz igazat nekem? - kérdezte Bab Berci

- Dehogynem - mondta a repülőgép. - Nem azért köhögök, kerregek, azért köhögök, kerregek, mert túlsúly van rajtam.

- Talán Rév Zoli világnagy utazószatyra - gondolkodott hangosan Bab Berci.

Rév Zoli kirikkantott a gép gyomrából: - Még mit nem, te ecetnéző! Talán nem látod, mi van

az öledben? Azám! A véka arany. Az volt Bab Berci ölében. Nem

sokat teketóriázott, lehajította. Pálinkós Gyurka repülőgépe megkönnyebbült.

- Ez volt az - mondta, és megint olyan vidáman kerregett, mint egy arkangyal varrógépe.

Az arany meg - zuuu - süvített lefelé. Reméljük, nem ütött agyon senkit.

244 253

MÁSODIK FEJEZET amelyben szegény Dzsoni, a világ legszabadabb embere a Százarcú Boszorkával viaskodik Ott ballagott szegény Dzsoni egy nagy kerek erdő

közepén. Fütyörészett. Hol szomorúan, hol meg vidáman. Már attól függően, hogy milyen kedve volt. ,,Én vagyok a világon a legszegényebb - gondolta, és egy szomorkás dallamba kezdett. Tényleg, a rajtavalón meg egy vándorboton és a bicskáján kívül nem volt semmije. - De hiszen a világon a leggazdagabb is én vagyok'' - gondolta, és azon nyomban trillázni és bukfencezni kezdett a füttye. És valóban, ő volt a világon a leggazdagabb, hiszen az övé volt az erdő, a kék ég, a madarak, az út menti gizgazok; az övé volt az egész nagy tágasság, széles e világ az övé volt. Aztán még jobban nekividámodott a füttye, mert az jutott eszébe: ,,De hiszen a világ legszabadabb embere is én vagyok. Arra megyek, amerre kedvem tartja; ott hányok bukfencet, ahol akarok; senki parancsára nem vagyok kénytelen ugrabugrálni; hej, én vagyok a világ legszabadabb embere!'' Aztán megint lekonyult egy kicsit a kedve, megszomorkásodott a füttyszava, mert az jutott eszébe, hogy ő a világon a legnagyobb rab, mert hiszen a szabadsága rabja ő, se barátja, se kedvese, se egy tenyérnyi földdarab, ahol boldogan hajtaná álomra a fejét, és azt mondhatná, otthon vagyok. Hát így fütyörészett, vándorolt, gondolkodott a nagy kerek ég alatt, a nagy kerek erdőben a szegény Dzsoni, és akkor még sejtelme sem volt arról, hogy besétált a mesénkbe, meg arról sem volt sejtelme, hogy a

252

- Na, hála istennek! - nyugodott meg a király. - Két ilyen gőgös fajankót. Majd épp ilyenekhez adom a lányomat. - És a lányára nézett. - Igaz, Árnika?

Árnika az apjára mosolygott, és azt mondta: - Köszönöm, édesapám.

- Mert ugye Árnika a szegény Dzsonit fogja megszeretni?

- Én is azt hiszem. - És mikor jön már a szegény Dzsoni? - Már jön, már itt van egy közeli erdőben.

245

HARMADIK KÖNYV

Szegény Dzsoni és Árnika

246 251

- És ha egy jöttmentet szeret meg? - kérdezték a lovagok. - Egy szegény földönfutót, egy nincstelent, egy senkiházit?

A király arcán már kezdtek gyűlni a piros foltok; láthatta, aki ismerte, hogy azonnal dühbe gurul.

- Akkor egy jöttmenthez, egy szegény földönfutóhoz, egy nincstelenhez, egy senkiházihoz megy feleségül - mondta a szokásosnál kissé hangosabban a király.

- Ez nem királyi gondolkozás - mondták gőgösen a lovagok.

A király most már ordított: - Nem királyi, emberi! Börtönbe velük, lefejezni mind

a kettőt! Az udvari főszámolnok már el is kezdte: egy, kettő,

három... A király meg berontott a trónterembe, annak is a legeslegeldugottabb sarkába, ott dühöngött, dúlt-fúlt, bizony harag szállt a szívébe.

A lovagok meg ijedten összenéztek. - Minket most lefejeztek? - Dehogy fejezünk, csak meneküljetek, ahogy a lovatok

lába bírja - mondta a főudvarnagy. Az udvari főszámolnok már

háromszázharmincháromnál tartott. A két lovag köd előtte, köd utána, a főszámolnok meg

ezerhez ért. Bekukkantottak a kukkantók, de a király még akkor is olyan mérges volt, hogy hozzájuk vágta a koronáját. Csak ötezernél csillapodott le. Akkor aztán kijött a trónteremből, és azt mondta:

- Mintha azt parancsoltam volna mérgemben, hogy fejezzétek le őket. Remélem...

- Persze, felséges királyom - mondta a főudvarnagy - egy ujjal se nyúltunk hozzájuk. Hadd fussanak, amerre látnak.

250

- Hát ti? - kérdezte a király. - Üdvözöljük felségedet, a királyok legnagyobbikát -

mondták a lovagok. - És Árnika királykisasszonyt is üdvözöljük, a világ legeslegszebb leányát.

- Nem is vagyok a világon a legeslegszebb - suttogta az apjának Árnika.

- Nem baj - mondta a király -, egyszer majd lesz valaki, akinek a legeslegszebb leszel. - Azzal a lovagokhoz fordult.

- Mit akartok? - Felséges király - mondták a lovagok -, a lányodat

kérjük feleségül. De tudjuk, hogy csak egyikünk felesége lehet, ezért úgy határoztunk, hogy itt az udvaron életre-halálra megvívunk, s amelyikünk élve marad, azé legyen Árnika.

Örvendezett az udvari népség, na, egy jó kis csetepatét láthatunk. A két lovag már rántotta is a kardját. Na de korai volt az örvendezés is meg a ,,kard ki! kard ki!'' is.

- Állj! - mondta a király. - Nehogy összeverekedjetek itt nekem!

Leeresztették a lovagok a kardjukat, néztek a királyra. - Mi az, talán nem akarod hozzánk adni a lányodat? - Nem én döntöm azt el - mondta a király -, hogy kihez

megy a lányom feleségül. - Hát ki? - A lányom. Ahhoz megy, akit megszeret. Meg aki őt

megszereti. Hiába kaszaboljátok halálra egymást, ha a lányom nem szereti meg a győztest. Ha meg a vesztest szeretné meg, arra még rágondolni is rossz. Inkább hozzá se kezdjetek.

- Azt akarod mondani, hogy a lányodnak nem kell a győztes?

- Amit akartam, megmondtam - mondta a király -, a lányom ahhoz megy feleségül, akit megszeret.

247

ELSŐ FEJEZET amelyben egy mese írására szövetkezünk, és a főszereplőket is megismerjük - Írjál nekem egy mesét. - Miről? - A kacsakirályról meg a kacsa-királykisasszonyról. - Két kacsáról? - Igazából nem kacsák ám! - Hanem? - Valódi király meg valódi királykisasszony. Csak a

gonosz boszorkány elvarázsolta őket. - Miért varázsolta el őket? - A szegény Dzsoni miatt. - Ez a szegény Dzsoni egy angol? - Dehogy angol! A szegény Dzsoni az a szegény

Dzsoni, és kész. Nincsen neki semmije, vándorol a világban, és fütyörészik.

- És miért kellett e miatt a szegény Dzsoni miatt elvarázsolni a királyt meg a királykisasszonyt?

- Mert a gonosz boszorkány nem akarja, hogy a szegény Dzsoni feleségül vegye Árnikát.

- Ki az az Árnika? - Hát a királykisasszony, ki volna más! - Ja, tudom már! Árnika királykisasszony, aki olyan

kedves volt, hogy a mosolyától megszelídültek a farkasok meg a medvék; még a szélvihar is elcsendesedett, ha Árnika elmosolyodott. Szerette is mindenki Östör király lányát.

- Milyen király? - Östör. Nem úgy hívják Árnika apját? - Dehogynem. Persze hogy Östör királynak hívják.

248

Hegyen innen, völgyön túl, völgyön innen, hegyen túl volt egy kerek tó.

A kerek tó mellett királyi kastély, harminchat tornyú, háromszáz ablakos. Ebben a kastélyban lakott Östör király meg a lánya, Árnika. Nagyon igazságos ember volt Östör király. Azt büntette, akit kellett, és azt jutalmazta, aki megérdemelte. De legeslegvilágosabban abból látszik, hogy milyen jó király volt, hogy dühösen soha nem parancsolt senkinek semmit. Ha fölmérgesítették - és ez a királyokkal is elég gyakran megesik -, behúzódott a trónterembe, és azt mondta:

- Most akármit mondok, ne törődjetek vele, haj, de mérges vagyok, legjobb, ha nem is kerültök a szemem elé, kutya teremtette, mert hátrakötöm a sarkatokat! Tűnjetek el, és számoljatok ezerig, s akkor nézzétek meg, hogy mérges vagyok-e még.

Na, takarodott is mindenki a trónteremből, a lábuk se érte a kopott perzsaszőnyeget! Az udvari főszámolnok meg odakint a várudvaron szép tempósan elszámolt ezerig. Akkor bekukkantottak Östör királyhoz, többnyire bátran tehették, mert addigra elpárolgott a mérge. Ha mégsem, akkor elordította magát, amikor meglátta, hogy kukkantgatnak rá:

- Takarodjatok, kutyák! - Ilyenkor aztán az udvari főszámolnok még ezerig elszámolt. A király legtöbbször már nyolcszáznyolcvannyolcnál kijött a trónteremből, és azt mondta:

- Ne haragudjatok, ha azt mondtam volna, hogy kutya teremtette meg kutyák, de kutya mérges voltam

De az ilyen kétezres, vagyis hogy ezernyolcszáznyolcvannyolcas haragok fehérholló-ritkák

249

voltak, mert bölcs ember volt Östör király, hamar elszállt a haragja.

- Hova szállt Östör király haragja? - Haragországba. - Ott laknak a haragok? - Ott. És lesik, hogy valakinek a szívébe szállhassanak.

És ha már ott vannak, akkor reszkethet, vörösödhet, puffadhat, ordíthat szegény ember, amíg meg nem pukkad.

- Vagy amíg vissza nem száll a haragja Haragországba. - Úgy is van. Az a jó, ha idejében visszaszáll. - És ha valaki egyszer Haragországba téved? - Hát annak ezer jaj és kín és keserv. - Miért, jó harag nincs? - Dehogyisnem, de még mennyire, hogy van! - Östör királynak jók voltak a haragjai vagy rosszak? - Volt neki ilyen is meg olyan is. De most éppen egy jó

haragját akartam elmondani.

Egyetlenegyszer történt csak meg, hogy szegény udvari főszámolnoknak kiszáradt a szája a sok számolástól. Ötezerig kellett számolnia. De ez igazán érthető. Ami akkor történt, azon más is fölmérgesedett volna, nemcsak Östör király. Ugyanis egy szép napon beállított a várudvarra két lovag. Csillogott-villogott a sisakjuk, zörgött-börgött az aranyozott páncéljuk, dobolt, kapált, prüszkölt alattuk a két paripa. A nagy csörömpölésre, dobolásra, nyihogásra a palota apraja-nagyja kicsődült az udvarra. Még Östör király meg Árnika is.

272

Árnika is visszaváltozott, talán még szebb volt, mint annak előtte, visszaváltozott Östör király is. Nagy volt az öröm, a hejehuja csak akkor szállt el a jókedvük, amikor Árnika fölsikoltott.

- Jaj, Dzsoni - kiáltotta -, Dzsoni, mi van veled?! Mert bizony nagy furcsaság történt. Abban a szempillantásban, amikor az elvarázsolt emberek visszanyerték régi formájukat, szegény Dzsoniból kacsa lett.

Ámultak-bámultak, szomorkodtak. Ejnye, azt a nemjóját, valami hiba van a kréta körül! Összedugták a fejüket az udvari főokosok és alokosok, még az udvari főbuták és albuták is összedugták a fejüket megtanácskozni, hogy most aztán mitévők legyenek. De nem tudtak kisütni semmit. Csak annyit tudtak, hogy szegény Dzsoni eljött, megszabadította őket a varázslattól, de ennek fejében ő maga kacsává változott. De ezzel bizony nem sokra megyünk, hiszen ezt tudjuk mi is.

Sírt szegény Árnika, mint a záporeső, simogatta a kacsát, és azt találta mondani:

- Ezen az áron én nem akarok ember lenni. Inkább maradjak kacsa, csak szegény Dzsoni lehessen ember.

Hát abban a szempillantásban megvalósult, amit kívánt. Szegény Dzsoniból ember lett, Árnikából meg kacsa.

- Hogyisne! - kiáltott szegény Dzsoni. - Hiszen én vagyok a hibás. Én legyek a kacsa, és Árnika az ember!

Ahogy kimondta, már meg is valósult. Dzsoni lett a kacsa, Árnika az ember. Kapkodta a fejét az udvari népség, hát ez meg micsoda? Micsoda átkozott varázslat ez?

- Úgy látszik, valami hibát követtünk el - mondta szomorúan Östör király.

- Én követtem el a hibát - mondta szegény Dzsoni. Mert egy pillanatig hittem a boszorkánynak. Már-már

257

- Jaj, de élhetetlen vagy, nem viszed te semmire! - mondta a boszorkány. - Még hogy gond a kocsival meg a lóval! Hát majd szolgákat fogadsz. A rablók ellen meg építesz egy várat. Kitelik ebből a pénzből. Jó vastag falú várat, semmilyen rabló nem tud oda betörni.

- Aztán kuksoljak örökké a várban, mi? Mint egy penészvirág. Hogy ne tudjak egy jóízűt csavarogni, mert mindig az járna a fejemben, hogy jaj, a váramba nem csapott-e be a ménkű, jaj, a váram így meg jaj, a váram úgy. Nem kell a kincsed, öreganyám. De nagyon szívesen segítek neked saját jószántamból. Mondd meg, miben segíthetek.

Dúlt-fúlt magában a Boszorka, úgy tett, mintha nem hallotta volna, hogy szegény Dzsoni felajánlotta a segítségét.

- Dolgod is alig lenne a három nap alatt - hadarta. - Csak mindennap egy almát kellene leszedned arról a

fáról. Ott állt az udvaron egy almafa, alacsonyka, csököttke,

és éppen három alma volt rajta. Egy gyerek is könnyen elérhette volna a földről mind a hármat.

- Na hát, ez igazán semmiség - mondta szegény Dzsoni -, leveszem én neked ingyen mind a hármat.

Azzal már lépett is az almafa felé. A Boszorkány meg elhajított mankót, botot, úgy

fölpattant, mint akit a darázs csípett meg. - Jaj, hozzá ne nyúlj! Szegény Dzsoni gyanakodva. nézett rá. - De fürge lettél egyszerre, te szegény, beteg

öregasszony. Miben sántikálsz te? Na persze hogy ugrált a Százarcú Boszorka. Mert

gondolhatod, nem akármilyen almafa volt az. Azok a szerencsétlenek, akik a boszorkány szolgálatába álltak, még nevetgéreztek is magukban, hogy ilyen semmiségért

258

egy rakás kincset kapnak. Hiszen egy kisgyerek is könnyedén le tudja szakítani azt a három almát. Le, persze hogy le, az elsőt. Mert azt már egyikük se tudta, hogy másnap, amikor a második almát kell leszedni, az almafa olyan magasra nő, hogy ember legyen a talpán, aki reggeltől délig föl tud mászni az almáért, és déltől estélig vissza is ér vele. A harmadik napról nem is beszélve. Mert harmadnapra már olyan magasra nő a fa, hogy akkor se lehetne egy nap alatt lehozni az almát, ha szárnya nőne az embernek. Akkor aztán előáll a Százarcú Boszorkány, és azt mondja: ,,Nemhogy kincseket nem kapsz, de még a szabadságod is az enyém. Enyém vagy szőröstül-bőröstül, mert nem teljesítetted a feltételeket!'' Úgy ám. És mit tehetne szegény ember, hiszen maga vállalta a szolgálatot.

- De hiszen a szegény Dzsoni nem vállalta. - Hallottad, hogy nem. - Nem is lett szőröstül-bőröstül a boszorkányé. - Egy körömfeketényit se lett a boszorkányé. - Jól tette, hogy nem kellett neki a kincs, igaz? - Nagyon úgy látszik. - És hogyha te tévedtél volna oda a nagy kerek erdőbe a

Százarcú Boszorkához, neked se kellett volna a kincs? - Hát tudod, nekem biztos nem lett volna olyan

egyszerű. Nekem eszembe jutott volna, hogy ezért a tömérdek kincsért mennyi mindent tudnék venni.

- Például mit? - Például neked járóbabát, egy nagy házat az erdő meg

a tó közelében, sok ruhát neked is meg a mamának is, bevakoltathatnánk a nagypapa házát, meg a kerítést is megcsináltathatnánk.

271

Fölugrott, ámultan látta, hogy a csodaszép lány szeméből gonoszság sugárzik feléje, de nem sokat törődött vele, már futott is. A Százarcú meg megint vihar képét öltötte, csapkodtak a mennykövek, fütyölt a szél. ,,Na tessék - gondolta rohanás közben szegény Dzsoni -, ugyanannak a boszorkánynak a keze közé kerültem, akinek a múltkor. Jaj, majdnem elhittem neki, hogy elhagyott Árnika, jaj, de balgatag vagyok!'' És futott, ahogy a lába bírta. A Boszorka megint próbálkozott a farkasordítással meg a tuskó trükkel is, de most Dzsoni résen volt, átugrotta a tuskót, és egyketőre kiért a Százarcú Boszorka területéről.

Na de mit lát? Eltűnt a palota. A kerek tó partján csak egy kacsaól szomorkodik, a vízben meg kacsák lubickolnak. De most már eszébe sem jutott szegény Dzsoninak, hogy a boszorkány mégis igazat mondhatott, tudta jól, hogy itt valami varázslat történt. ,,Ha a világ végéig kell gyalogolnom - gondolta -, akkor is megkeresem az én Árnikámat!'' Leült nagy búsan a kerek tó partjára, gondolkozott, hogy mitévő legyen. Hát ahogy ott ül, látja ám, hogy megbolydulnak a kacsák a vízen. Verdesnek a szárnyukkal, hápognak, kiabálnak, s ni csak, egy szép fehér kiskacsa egyenesen odaúszik szegény Dzsonihoz, kijön a vízből, a fejét szegény Dzsoni térdére fekteti, és néz, néz szomorúan. Szegény Dzsoni is szomorúan nézte a kiskacsát, megsimogatta, és azt mondta:

- Hej, te kiskacsa, nem láttad az én kedves Árnikámat? Abban a szempillantásban, ahogy ezt kimondta,

megdöndült a föld, morajlás futott végig a tájon, s hipp-hopp, ott állt a harminchat tornyú, háromszáz ablakos palota a helyén, minden kacsa visszaváltozott emberré, jaj, jaj, kiabált a tó közepén az udvari főszámolnok, mert nem tudott úszni, szerencsére a többiek kimentették.

270

- Hát ha nem hiszed, győződj meg róla saját szemeddel. Még a kastélyukat is lebontatták, elköltöztek a kerek tó mellől, hogy sose találj rájuk.

Szegény Dzsoni úgy ült a fonott karosszék ölében, mint egy megrokkant öregember, olyan nehéz lett minden tagja hogy úgy érezte, soha többé nem tud megmozdulni.

- De hiszen hazudik neki ez a lány! Egy szava se igaz. - Persze hogy hazudik. - Mert ő... ő a Százarcú Boszorka? - Persze. - Ne hagyd, hogy tőrbe csalja! - Én nem tehetek semmit, szegény Dzsoninak kell

kivágnia magát a bajból. - És kivágja? - Majd meglátjuk.

Felcsillant a szeme a csodaszép lánynak, azaz a Százarcú Boszorkának. ,,Most az enyém leszel szőröstül-bőröstül - gondolta -, nem menekülhetsz! Azt a kacska-macska farkát!''

- Ne törődj Árnikával - mondta cirógató hangon -, maradj itt velem. Hívebb feleséged leszek akárkinél. Meglátod, boldog leszel itt.

Szegény Dzsoni nézte, nézte a lányt, már-már nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, de akkor megjelent előtte Árnika ártatlan-szép arca, és Dzsoni visszarántotta a kezét.

- Nem igaz - kiáltotta -, Árnika nem hagyhatott el engem!

259

- Nem látod, hogy szegény Dzsoni egy picit sem gondolkodott? Azt mondta, hogy nem.

- Könnyű a szegény Dzsoninak. Ő a világ legszabadabb embere. Nincsen neki senkije, akinek járóbabát akarna venni meg ruhát, és semmilyen háznak a kerítését nem akarja megcsináltatni.

- De ha vállalod, akkor szőröstül-bőröstül a boszorkányé leszel.

- Ez benne a feneség. Sajnos. - Tudod mit? - Mit? - Az utolsó pillanatban valamit észrevennél, nem

tetszene neked, és nem vállalnád. Jó? - Jó. Üsse kő, nem vállalom! - Na látod! Inkább sose legyen járóbabám. Ugye, a

szegény Dzsoni is úgy otthagyta a Boszorkányt, mint a pinty.

260

HARMADIK FEJEZET amelyben szegény Dzsoni lába is meg szíve is nagyot nyilallik Bizony úgy otthagyta szegény Dzsoni a Boszorkát,

mint a pinty. Annyit se mondott: fapapucs. Még az is meglegyintette, igaz, csak úgy alig-alig formán, hogy könnyen lehet, hogy most ő egy boszorkánnyal találkozott. Szedte is a lábát, sietett, minél me sszebb akart kerülni a háztól.

A Százarcú Boszorkányt azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy ukmukfukk futni hagyja az áldozatát. Először is ki kellett dühöngenie magát, hát ripsz-ropsz, vihar képében végigszáguldozta az erdőt, tépte a fákat, ríkatta a füveket, jól megtépázta szegény Dzsonit is. ,,A fene ebbe az időbe!'' - mormogta szegény Dzsoni, de azért csak ment, szedte a lábát, látott ő már ennél kutyább időt is. A boszorkány is kiviharta magát: ,,Na, elő a jobbik eszemmel - gondolta magában -, amíg ki nem ér ez a semm irekellő a területemről.'' Ki is fundálta rögtön, mit kell tennie. Megrázta magát, és egy hatalmas, csimbókos szőrű farkassá változott. Megcsattogtatta fogát, és egy olyan remekbe sikerült farkasordítást vágott ki, hogy megreszketett bele az erdő.

,,Hűha, jönnek a farkasok!'' - gondolta szegény Dzsoni és uccu neki, vesd el magad, futásnak eredt. De a farkasüvöltés egyre csak ott hangzott a nyomában, olykor-olykor még a vadállat lihegését is hallotta. Na, ennek a fele se tréfa, futott, ahogy a lá ba bírta. Erre várt csak a vén boszorkány, ripsz-ropsz fatuskóvá változott, éppen a szegény Dzsoni lába elé. Hopp, szegény Dzsoni akkorát esett a fatuskóban, hogy még a föld is

269

ámulattól. Mosolygott a szépséges leány, amilyen kedvesen csak tudott.

- Mit parancsolsz, vándorlegény? - kérdezte. - Nagyon megszomjaztam - dadogta szegény Dzsoni,

és a szemét nem tudta levenni a csodaszép lányról. - Kerülj beljebb, ülj le nálam - mondta a lány. Szegény

Dzsoni leült egy fonott karosszékbe, a lány finomabbnál finomabb jégbe hűtött szörpöket adott neki, pecsenyét rakott eléje, hófehér kenyeret.

- De jó, hogy betévedtél hozzám - mondta a csodaszép lány.

- Miért? - kérdezte szegény Dzsoni. - Ismerlek ám régóta - mondta a lány -, te vagy a

szegény Dzsoni. - Honnan ismersz? - Láttalak, amikor Östör király udvarában voltál. És...

és... ugye nem haragszol, ha megmondom? - Mit? - Hogy első látásra nagyon beléd szerettem - mondta

lesütött szemmel a lány. - Sajnálom, te szép lány - mondta szegény Dzsoni -, de

én Östör király leányának, Árnikának vagyok a vőlegénye. Éppen hozzá igyekszem.

- Én meg téged sajnállak, szegény Dzsoni - mondta a lány -, mert mialatt te távol voltál, Árnika úgy elfelejtett téged, hogy jobban se kell.

- Nem igaz - mondta ijedten szegény Dzsoni. - De igaz bizony! Férjhez is ment közben egy

királyfihoz. Úgy elfelejtett téged, hogy azt se tudja már, hogy a világon vagy.

Fehér lett szegény Dzsoni, mint a fal, ijedten verdesett a szíve a mellében.

- Nem hiszem - mondta.

268

kacsaformában is látszott rajta, hogy ő Árnika, a kacsa-királykisasszony.

- Szegény Dzsoni meg tudja őket szabadítani? - Remélem. - De amikor nincs neki varázsereje? Akkor hogyan

szabadítja meg őket? - A szeretetével. Ha nagyon szereti Árnikát, akkor meg

tudja őket szabadítani. - A szeretet olyan, mint a varázslat? - Olyan. - De csak a mesében, igaz? - Nem. Nemcsak a mesében. A valóságban is olyan.

Szegény Dzsoni eközben szaporázta a lépteit. ,,Ejhaj - énekelte boldogan -, lejárt a hat hónap, enyém vagy, Árnikám!'' - szedte a lábát, ahogy csak bírta. Beért a nagy kerek erdőbe, a Százarcú Boszorka területére. ,,Na, most már egykettőre ott vagyok - gondolta. Közben nagyon megszomjazott. - Csak lesz itt valahol egy forrás vagy egy ház ahol egy pohár vizet kérhetek.'' Alighogy ez átvillant a fején, egy útkanyarulat mögött egy gyönyörű házikót pillantott meg. Csillogott-villogott a ház, pálmák meg eukaliptuszok nőttek az udvarán, s az udvar közepén egy kristálytiszta vizű szökőkút muzsikált. ,,Na, itt kérek egy ital vizet'' - gondolta szegény Dzsoni. Megállt a kapu előtt, bekiabált:

- Halló, van itthon valaki? Kinyílt a ház ajtaja, és egy olyan szépséges szép leány

lépett ki rajta, hogy tátva maradt szegény Dzsoni szája az

261

megdöndült alatta. És sajnos reccsent is valami. ,,A lábam!'' - sóhajtott szegé ny Dzsoni. Bizony eltörött a lába. Föl akart tápászkodni, de nem tudott. Sajgott, nyilallott, recsegett a lába. A Százarcú meg visszaváltozott öregasszonnyá, sietve igazgatta a haját. ,,No, most - gondolta - odamegyek, azt mondom neki, hogy majd én meggyó gyítom. Visszatámogatom a házamba, s onnan már őkelme nem jön ki többé. Vagy ne hívjanak akkor Százarcú Boszorkának!'' Nagyon sietett a boszorka, mert látta, hogy szegény Dzsoni éppen a területe határán fekszik. Olyanképpen, hogy a törött lába még benn va n, de a törzse, feje, keze már kint. Ott pedig nem volt hatalma a Százarcúnak. Sietett hát, hogy visszacsalogassa szegény Dzsonit a területére. Ha másképp nem megy, hát visszavonszolja. Igen ám, de mire megigazgatta a haját, lesimítgatta a ruháját, odané z szegény Dzsonira, látja ám, hogy ott guggol szegény Dzsoni mellett egy lány. ,,Azt a kacska-macska farkát - morogta dühösen -, most mitévő legyek?''

- Jaj, te szegény, hiszen te eltörted a lábad - mondta a lány.

Szegény Dzsoni annyira meglepődött, hogy még a törött lábáról is megfeledkezett, hirtelen fölült, és ezer szerencséje, mert ezzel a mozdulattal kívül került a Százarcú Boszorka területén.

- Hát te, hát te meg ki vagy? - dadogta. Azért dadogott, mert ő ilyen szép lányt még életében nem látott. Vagyis hogy nem is annyira a szépség... inkább ilyen kedves lányt nem látott még soha életében... vagyis hogy szép is meg kedves is... ajaj... n agyot nyilallott szegény Dzsoni törött lába, meg a szíve is nagyot nyilallott.

A lány meg föltámogatta szépen, és elindult vele hazafelé.

- Csak támaszkodj rám bátran - mondta.

262

- Ej - csóválta a fejét szegény Dzsoni -, egy ilyen nagy behemót ember, hiszen összeroskadsz a súlyomtól.

- Dehogy roskadok - mondta a lány -, gyere csak. Nagyon fáj a lábad?

- Az is fáj eléggé - mondta szegény Dzsoni -, de sokkal rosszabb, hogy valami igen szúrja a hátam.

- Érdekes. - mondta a lány -, az enyémet is szúrja valami.

Persze hogy szúrta. A Százarcú Boszorka vasvillatekintete, az szúrta a hátukat.

- Na, megálljatok csak! Azt a kacska-macska farkát! Majd adok én nektek! - mormogta a Százarcú tehetetlen dühében.

- Ugye a lány, aki segít szegény Dzsoninak, az Árnika? - Persze. Éppen gombát szedett az erdőben, és meglátta,

hogy egy ember zsuppsz, elesik, és nem is tud fölkelni. Odaszaladt hát, és segített.

- És már megszerették egymást? - Azt hiszem, igen. Mert mind a kettőnek nagyon

bizsergett a szíve. Hallhattad, a szegény Dzsonié nyilallott is.

- Az emberek, ugye, hamar megszeretik egymást? - Hát ki így, ki úgy. De nem az a fontos, hogy gyorsan

vagy lassan, hanem az a fontos, hogy a szeretet igazi-e. - Van nem igazi szeretet is? - Az nincs. Csak olyan van, hogy két ember azt hiszi,

szereti egymást, pedig dehogy. Sőt! - De Árnika meg szegény Dzsoni nem ,,pedig dehogy'' - Majd kiderül. - Miből? - A cselekedeteikből.

267

Aztán eljött az a nap is. Árnikával madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Felvette a legszebbik ruháját, s mentek Östör királlyal szegény Dzsoni elé. De most az egyszer nem voltak olyan elővigyázatosak, mint máskor, a nagy várakozásban, örömre készülődésben észre sem vették, hogy átlépték a Százarcú Boszorka területének határát.

- Most már jönnie kell Dzsoninak - mondta Árnika, és abban a pillanatban megzörrent mellettük egy bokor, s eléjük pattant a Százarcú Boszorka.

- Szegény Dzsonit várjátok, mi? - vihogta. - De abból aztán nem esztek! Szegény Dzsoni az enyém lesz. Azt a kacska-macska farkát, változzatok azon nyomban kacsává!

Sistergett valami, dörrent valami, reccsent valami, és hopp, két kacsa tipegett a Százarcú Boszorka lába előtt. Árnika meg Östör király. Bizony, kacsa lett belőlük.

Hát most mi lesz? Tipegtek gyorsan hazafelé, bukdácsoló kacsaléptekkel, nyomukban a Százarcú Boszorka sivító gurgulázó, győzedelmes nevetése.

Hazaért Östör király meg Árnika, s ott aztán hápoghattak a csodálkozástól. Mert a harminchat tornyú, háromszáz ablakos kastélyuk helyén egy kidőlt-bedőlt falú kacsaól rogyadozott, az udvari népségnek nyoma sem volt... hacsak... persze a kerek tavon egy kacsaraj úszkált, hápogott, lubickolt. Az volt az udvari népség. Mindenkiből kacsa lett.

- Na, most aztán jól nézünk ki - mondta Östör király. - Én lettem a kacsakirály, te meg a kacsa-

királykisasszony. - Ne félj - mondta neki Árnika -, majd szegény Dzsoni

megszabadít bennünket. Azzal beletoccsant a kerek tóba, szomorúan úszott egy

kört, a többi kacsa meg nagyokat bókolt előtte, mert így

266

NEGYEDIK FEJEZET amelyben egy gonosz varázslat történik, és sajnos egy icipicit szegény Dzsoni szeretete is megrendül Szegény Dzsoni nekikezdett vándorolni, Árnika meg

nekikezdett várni. De az a vándorlás nem ízlett ám szegény Dzsoninak. Nem fütyörészett se vidáman, se szomorúan, egyre csak az járt a fejében, hogy Árnika, Árnika, Árnika.

Árnikának is nagyon lassan teltek a napok, egyre csak a naptárt leste, de olyan lassan múltak azok a fránya napok, mintha félnének a naplementétől. Lassan-lassan azért telegetett az idő. A hatodik hónap vége felé már nem is bírta Árnika, azt mondta Östör királynak:

- Gyere, édesapám, menjünk el Dzsoni elé. - De hiszen nem is telt le még a hat hónap. - Hátha eltéveszti, hátha korábban jön - mondta Árnika

reménykedve. Így aztán elindultak a kastély felé vezető úton,

elmentek jó messzire, nézték, hátha föltűnik a távolban egy kicsi kis pont, nő, nődögél, s egyszer csak előttük áll szegény Dzsoni. Arra persze nagyon vigyáztak, nehogy a Százarcú Boszorka területére lépjenek - mert tudták, abból nagy baj származhatna.

Szegény Dzsoni azonban nem jött, Árnikának bizony már egy-egy könnye is kipottyant.

- Biztosan elfelejtett - mondta. - Ugyan már - korholta Östör király -, hiszen még nem

járt le a hat hónap. Minek sírdogálsz!

263

- Most mit cselekednek?

Árnika hazavitte szegény Dzsonit a harminchat tornyú várba, sínbe tette a lábát - mert nagyon ügyes királykisasszony volt ám -, megmosdatta, megetette, és olyan vidám volt, amilyen még soha. Össze is súgott a várbeli nép

,,Nocsak, mi történt a mi Árnikánkkal, milyen jókedvűen jön-megy, mióta itt ez a törött lábú?'' Maga Árnika is csodálkozott: ,,Nocsak, mi történt velem, de vidáman jövök-megyek, mióta itt ez a törött lábú?'' Östör király meg csak mosolygott, mert ő aztán tudta ám, mitől jön-megy vidáman Árnika. Bizony Árnika beleszeretett szegény Dzsoniba.

Szegény Dzsoni meg nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Azt hihetné az ember, a törött lába miatt. Pedig törődött is ő a törött lábával! A szíve miatt nyögött, nyöszörgött, méltatlankodott. Mert a szíve úgy ugrándozott, ficánkolt, mint egy jókedvű kecskegida. Ha Árnika a közelében volt, azért, ha meg elment valahová, azért, hogy mikor jön már vissza. A szíve azt szerette volna, hogy Árnika mindig szegény Dzsoni ágya szélén üljön.

,,Még csak ez hiányzik! - korholta gidabakugrásokkal szökellő szívét szegény Dzsoni. - Elfelejtetted, hogy én vagyok a világ legszabadabb embere?! Máma itt, holnap ott, nem érted, fütyülök mindenkire!'' Na de a szívének aztán beszélhetett! A szíve csak kalimpált boldogan. Akár akarta szegény Dzsoni, akár nem, be kellett látnia, hogy beleszeretett Árnikába. Árnika nélkül most már fakó lenne a világ, ellenségesek az erdők, szomorkásak a vándorlások, és a nagy kék égbolt is olyan lenne Árnika

264

nélkül, mint egy jéghideg üvegbura. ,,Vége a szabadságodnak, Dzsoni!'' nyögte szegény Dzsoni.

- Azért vége a szabadságának, mert beleszeretett Árnikába?

- Igen, szegény Dzsoni úgy gondolja. - És miért vége a szabadságának? - Mert most már nem kódoroghat a vakvilágban, most

már törődnie kell Árnikával. Felelősséggel tartozik érte. - Miért? Ha kedve támad szegény Dzsoninak a

vakvilágban kódorogni, Árnika biztos elengedi. - Én is azt hiszem, hogy el. De gondold meg, egyszer

szegény Dzsoninak éppen kódorogni lenne kedve, Árnika meg megbetegedne. Akkor aztán otthon kéne maradnia, hogy Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse.

- De ha Árnika megbetegedne, akkor már szegény Dzsoninak nem kódorogni volna kedve, hanem arra, hogy otthon maradjon, és Árnikát ápolgassa, gyógyítgassa, szeretgesse. Nem igaz?

- Mondasz valamit. - Na látod. Akkor szegény Dzsoni most is a világ

legszabadabb embere. - Várjunk egy kicsit, majd talán rájön ő is.

Amikor meggyógyult szegény Dzsoni lába, nagy boldogan táncolt egyet a szoba közepén. Megköszönte Árnikának, hogy meggyógyította, aztán elpirult, és azt mondta:

- Árnika, szeretnék valamit mondani. Árnika is elpirult, a cipője orrát bámulta.

265

- Szeretlek - mondta szegény Dzsoni. - Én is téged - mondta Árnika. Megölelték, megcsókolták egymást, és kézen fogva

szaladtak Östör király elé. Östör király meg sem várta, hogy megszólaljanak.

Mosolyogva mondta: - Tudom, mit akartok. Össze akartok házasodni.

Áldásom rátok, gyermekeim. De van egy kérésem. Elhiszem, hogy szeretitek egymást, de akkor még inkább elhiszem, ha a szerelmetek az idő próbáját is kiállja. Te, Dzsoni, menjél el vándorolni, és egy fél é v múlva, ha még akkor is szereted Árnikát, és feleségül akarod venni, gyere vissza. Te meg, Árnika, várjál rá, s ha fél év múlva visszajön, és még mindig a felesége akarsz lenni; csapunk akkora lakodalmat, hogy a felhőkig ér a vigasság. Jó lesz-e így?

Szomorkodtak persze, de azért beleegyeztek.

288

- Senki... azazhogy mindenki.

Addig-addig rimánkodott Rézbányai Győző, amíg végre Dzsoni nagy kegyesen megbocsátott neki.

- Na jól van, Győző, nem haragszom - mondta, s nagy sietve, nehogy közben ideje jusson Rézbányai Győzőnek a megsértődésre, elmondta neki a történetüket, hogy őket elvarázsolta a Százarcú Boszorka, és a Hétfejű Tündért keresik.

- Hát miért nem mondtátok azonnal! - rikkantott Rézbányai Győző.

- Hogy mondtuk volna, amikor állandóan sértődötten kuporogtál, guborogtál, mint egy rossz pulykakakas.

- Igaz, igaz - csóválta a fejét Rézbányai Győző -, ne haragudjatok. Pedig látjátok, én még azt is tudom, hol lakik a Hétfejű Tündér.

- Hol? - dobbant meg szegény Dzsoni szíve. Rézbányai Győző a messziségbe mutatott.

- Látod ott a látóhatár szélén azt a fazsindelyes palotát? - Igen, mintha lenne ott valami épületféle. - Na, az ott Ajahtan Kutarbani király palotája. Mögötte

kezdődik Csodaország. Ott lakik a Hétfejű Tündér. - Köszönjük, kedves Rézbányai Győző! Látod, milyen

kedves, okos ember vagy te, ha éppen nem vagy megsértődve.

- Azt mondod, hogy kedves meg okos ember vagyok? - Azt, mert így igaz. Persze csak akkor, ha nem vagy

megsértődve. - De amikor engem nagy ívben elkerülnek az emberek!

Ha már elmentek a Hétfejű Tündérhez, kérjétek meg, hogy segítsen rajtam.

273

beleegyeztem, hogy ott maradok nála, azt képzeltem ostoba fejjel, hogy Árnika elhagyott engem. Egy icipicikét megrendült a szeretetem. Megérdemlem hát a sorsomat, maradjak most már örökre kacsa.

- Azt már nem! - mondta Árnika. - Inkább én legyek kacsa örökre.

- Ugyan már - mondta a főudvarmester -, nem kell úgy nekikeseredni. Egyik nap te leszel a kacsa, és szegény Dzsoni az ember, másnap meg fordítva. Eléldegélhettek így a világ végéig is.

- De ha Dzsoni kacsa, akkor én is kacsa akarok lenni - mondta Árnika. - Egyforma akarok lenni vele. Súgtak-búgtak az udvari népek, de mindhiába, nem jutott eszükbe semmi okos.

- És ha szegény Dzsoni egy pillanatig sem hitt volna a szép lány képébe bújt boszorkának, akkor most nem kellene egyiküknek se kacsának lenni?

- Akkor nem. - Nem is lehet rajtuk segíteni? - Nem tudom. - Tudod mit? Menjenek el a Hétfejű Tündérhez, és

kérjék meg, hogy űzze el róluk a varázst. A Hétfejű Tündér biztosan megteszi, mert ő a világ legjóságosabb tündére. Nem igaz?

- De nem tudják ám, hogy hol lakik a Hétfejű Tündér. - Hát keressék!

274

ÖTÖDIK FEJEZET amelyben Ipiapacsról, a hírhedett rablóról kiderül, hogy szerencsére nagyszerű gömbérzéke van Szerencsére volt az udvari népség között egy

öregasszony, aki tudott a Hétfejű Tündérről. - Tudod mit - mondta Árnikának -, menjetek el a

Hétfejű Tündérhez. Ha senki más, akkor ő tud segíteni rajtatok.

- Hol lakik? - kérdezte Árnika. - Azt bizony nem tudom - mondta az öregasszony. - Nem baj, majd megtaláljuk - mondta Dzsoni -, ha a

világ másik végén lakik, akkor is megtaláljuk. Nem sokat teketóriáztak, elbúcsúztak Östör királytól, el

a főudvarmestertől, el az udvari főszámolnoktól, a királyi udvar aprajától-nagyjától, s elindultak.

- Az a jó, hogy éjjel-nappal tudunk menni - mondta Árnika.

- Már hogy tudnánk éjjel-nappal - csodálkozott szegény Dzsoni -, aludni is kell valamikor.

- Ó, hát abban nem lesz hiba - mondta Árnika. - Reggeltől estig én leszek ember, te meg kacsa. A hónom alá csaplak és viszlek. Alhatsz közben, amennyit csak akarsz. Este meg cserélünk, te csapsz a hónod alá, s viszel reggelig. Akkor meg én alszom. Így aztán egy percig sem kell vesztegetnünk az időt. Meglátod, hamar megtaláljuk a Hétfejű Tündért.

Nagyon boldog volt szegény Dzsoni, hogy milyen okos menyasszonya van. S mivel éppen beesteledett, Dzsoni lett az ember, Árnika a kacsa, szegény Dzsoni a hóna alá

287

Rézbányai Győző, vigasztalta szegény Dzsonit, nem értette, mi történt.

- Most aztán jól túljárt az eszén szegény Dzsoni Rézbányai Győzőnek.

- Túl bizony. - Nekünk is van olyan ismerősünk, aki szíre-szóra

megsértődik? - Van bizony. - És miért sértődik meg szíre-szóra? - Mert azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Hogy csak neki

lehet bánata, hogy csak ő kerülhet nehéz helyzetbe, csak ő, ő, ő. Hogy másnak is lehet valami baja, az eszébe sem jut.

- De most majd megtanulja Rézbányai Győző, igaz? - Meg bizony. - De szegény Dzsoni ugye nem igazán sértődött meg? - Persze hogy nem. Csak oktató célzattal sértődött meg. - Te is szoktál oktató céllal megsértődni? - Igen. - És igazából? - Sajnos úgy is. - Akkor te is azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe? - Persze, van úgy, hogy azt hiszem. De ne felejtsd el,

hogy van igazi sértés is. - Az igazi sértéstől szabad megsértődni? - Attól igen. - Akkor nem gondolod azt, hogy te vagy a világ közepe? - Akkor nem. - Én se vagyok a világ közepe? - Te se. - Akkor ki a világ közepe?

286

S ez így ment nap nap után, szegény Dzsoni tehetetlen volt. ,,Sohasem jutunk el a Hétfejű Tündérhez!'' - sóhajtozott magában. A haja is őszülni kezdett, egy ősz szál, két ősz szál, Rézbányai Győző meg sértődötten kuporgott, guborgott.

- Jaj, mitévők legyünk? - kérdezte szegény Dzsoni Árnikát. Rézbányai Győző fölkapta a fejét.

- Aha - mondta -, te szívesebben beszélgetsz a kacsáddal, mint velem! Tudtam, tudtam, kutyába se veszel engem, azaz kacsába se veszel.

És megint megsértődött egy teljes napra. Egy éjszaka aztán Árnika súgott valamit szegény

Dzsoninak. - Gondolod, hogy az segít? - kérdezte elgyötörten

szegény Dzsoni. - Reménykedjünk - fohászkodott Árnika. Másnap reggel aztán Rézbányai Győző kinyitotta a

szemét, összefutottak a ráncok a homlokán - na, most min is sértődjek meg? - gondolkozott, de szegény Dzsoni megelőzte.

- Aha - mondta szegény Dzsoni -, görbén nézel rám! Unod már, hogy itt vagyok a kacsámmal, alig várod, hogy elmenjünk.

Sértődötten nézett Rézbányai Győzőre. Na, szegény Rézbányai Győző, ilyen kacifántos

helyzetben sem volt még soha. Megelőzték a sértődésben. - De igazán - magyarázta -, ne haragudj, Dzsoni, én

nagyon örülök, hogy itt vagy, annak is nagyon örülök, hogy a kacsád itt van, én igazán nem néztem rád görbén.

- Dehogynem - mondta szegény Dzsoni -, ne magyarázz! Látom rajtad, hogy utálsz minket.

Összeroppant ám szegény Rézbányai Győző! Ilyen rettenet még nem érte. Nem ő sértődött meg, hanem rá sértődött meg valaki. Ajaj! Kapkodta a fejét szegény

275

csapta Árnikát, és elindult. Persze volt ám annyi esze, hogy a Százarcú Boszorka nagy kerek erdejét messzire elkerülje.

Hét nap, hét éjjel mentek szakadatlan, s egy árva lélekkel sem találkoztak.

- Mit gondolsz, Árnika, jó felé megyünk? - aggodalmaskodott szegény Dzsoni.

- Ne félj, Dzsoni - mondta Árnika -, ha nagyon akarjuk, megtaláljuk a Hétfejű Tündért.

- Nagyon akarják, ugye? - Igen. - És ha valaki valamit nagyon akar, azt tényleg meg

tudja csinálni? - Azt hiszem. - Nem vagy benne biztos? - Hát nem is tudom... abban vagyok csak biztos, hogy

nagyon kell akarni.

Egy folyóparton mentek éppen - nappal volt, így Árnika vitte Dzsonit -, s nagy messze megláttak egy birkanyájat.

- Nicsak, ott egy birkanyáj - mondta Árnika -, akkor ott pásztornak is kell lennie, s talán útba tud igazítani bennünket.

Megtalálták a pásztort, egy fa hűsében heverészett. - Hétfejű Tündérről még nem hallottam - rázta a fejét a

pásztor -, de különben is azt tanácsolom neked, kislányom, hogy ne menj erre tovább, ha kedves az életed.

276

- Miért? - kérdezte Árnika. - Mert ezen a tájon garázdálkodik Ipiapacs, a hírhedett

rabló - mondta a juhász. - Elrabolja a kacsádat, meg téged is elrabol. Jobb lesz, ha visszafordulsz.

- Márpedig, kedves bátyám - mondta Árnika -, én nem fordulhatok vissza. Akkor se, ha száz Ipiapacs garázdálkodik is a környéken.

Azzal már ment is tovább. - Bátor lány vagy, bátor - mormogta a juhász -, csak rá

ne fizess. Úgy tetszett, bátran lépeget Árnika a kacsával - aki

persze, jól tudjuk, nem volt más, mint szegény Dzsoni -, de azért a szíve közepén ott homálylott egy picinyke félelem: ej, csak ne találkozzon azzal az Ipiapaccsal, azzal a hírhedett rablóval.

De bizony alig gyalogolt fél mesebeli mérföldet, megzörrent ám mögötte egy bokor, ijedten megpördült Árnika, jaj, ki az, hát egy marcona, bajszos ember ugrott elő a bokor mögül.

- Pénzt vagy életet! - mondta vérfagyasztó hangon. - Jaj, istenem, kedves Ipiapacs, te hírhedett rabló -

mondta Árnika, mert persze, rögtön tudta, kivel van dolga -, kegyelmezz, nincs nekem egy megveszekedett vasam se!

- De kacsád van - mondta Ipiapacs. - Akkor kacsát vagy életet!

Már lépett is, hogy elvegye a kacsát Árnikától. - Akkor inkább az életem - mondta nagy elhatározással

Árnika, és a háta mögé dugta szegény Dzsonit. Ipiapacs, a hírhedett rabló hahotázni kezdett. - Velem akarsz te ellenkezni - hahotázott -, ha rád fújok,

elszállsz, mint a pitypang bóbitája. - Árnika - suttogta szegény Dzsoni -, változzunk át. S Árnika már mondta is:

285

- Dehogy akartalak elkerülni, hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy.

- Még ez is - sírt fel a borzas üstökű -, azt hazudod, hogy nem tudod, ki vagyok. Hogy nem tudod, hogy én vagyok Rézbányai Győző, akit mindenki nagy ívben elkerül.

Mondhatott szegény Dzsoni, amit akart, Rézbányai Győző csak brummogott-kummogott, lehajtotta a borzos, busa fejét, úgy meg volt sértődve, hogy még!

Vigasztalgatta Dzsoni egy óráig, vigasztalta két óráig, de semmi. Rézbányai Győzőt ugyan vigasztalgathatta. Rézbányai Győző vigasztalan volt.

Persze hogy elunta Dzsoni a vigasztalgatást. Félrehúzódott, odasúgta Árnikának:

- Hagyjuk itt ezt a Rézbányai Győzőt, csak az időt vesztegetjük vele. Sohasem érünk a Hétfejű Tündérhez.

- Ejnye, Dzsoni, hát ennyi türelmed sincs - korholta Árnika -, nem hagyhatjuk itt sértődötten, fájó szívvel, búskomoran, bánatosan, nekikeseredetten. Vigasztaljuk meg.

De napestig nem sikerült megvigasztalni Rézbányai Győzőt. ,,Na, talán reggelre elszáll belőle a sértődés'' - gondolta szegény Dzsoni, és lefeküdtek aludni.

Felkelt reggel a nap, nagyon vidáman kelt, az egész világ vidámabb lett tőle. ,,Talán Rézbányai Győző is vidáman ébred'' - gondolta szegény Dzsoni, de ebből is látszik, hogy rosszul ismerte Rézbányai Győzőt. Mert alighogy kinyitotta a szemét Rézbányai Győző, az ujja, mint egy dárda, szegény Dzsonira szegeződött.

- Itt akartál hagyni, mi, el akartál iszkolni - panaszkodott Rézbányai Győző, és aznapra is úgy megsértődött, hogy hiába vigasztalta szegény Dzsoni napestig.

284

HATODIK FEJEZET amelyben Rézbányai Győző többször is megsértődik, de aztán túljárnak az eszén Vidáman mendegélt szegény Dzsoni, és vidám volt a

hóna alatt Árnika is. Boldogok voltak, hogy ilyen szépen elrendezték Ipiapacs, a hírhedett rabló meg a bandája sorsát.

- Egyre szebb tájra érünk - mondta szegény Dzsoni - most már biztos, hogy közel lakik a Hétfejű Tündér.

- Bizony, bizony - bólogatott Árnika -, nézd ezt a szép virágos rétet.

Olyan szép volt az a rét, hogy boldogság volt rajta menni. Bókoltak, illatoztak körülöttük a virágok, smaragdzöld gyíkok cikkantak a fű közt.

- Csodálom, hogy egy ember se jár erre - mondta szegény Dzsoni -, pedig itt aztán jókedvre derülnének, megtelnének a virágok illatával.

Ebben a pillanatban egy borzas, fekete üstök emelkedett ki a fű közül, egy fekete keretes szemüveg, a fekete keretes szemüveg mögött fekete keretes, búbánatos tekintet.

- És én? - mondta a borzas üstökű. - Én nem vagyok neked ember?

- Ne haragudj - mondta szegény Dzsoni -, nem vettelek észre.

A borzas üstökű fájdalmasan feljajintott. - Dehogynem vettél észre! Láttál már messziről. Csak

nem akartál velem találkozni. El akartál kerülni! És hopp, fölcsillant egy nagy krokodilkönny a borzas

üstökű szemében. Szegény Dzsoni csak tátogott-hápogott.

277

- Legyek én a kacsa, s szegény Dzsoni az ember. S hopp, már úgy is volt.

Ipiapacs, a hírhedett rabló kinyújtotta a kezét Árnika felé, már-már megragadta, amikor legnagyobb ámulatára a gyenge lányka helyett egy jól megtermett, izmos fiatalember állt vele szemben. Na, gondolhatod, leesett az álla. De azért elordította magát:

- Ide a kacsát! Mire szegény Dzsoni két akkora pofont adott

Ipiapacsnak, a hírhedett rablónak, hogy fölkiáltott tőle: - Nagybőgő! - ugyanis nagybőgőnek nézte az

eget. ,,Ennek fele sem tréfa!'' - gondolta, és futásnak eredt. De tisztes távolságból visszakiáltott: - Ezt még megkeserülöd! Összeszedem a bandámat, és úgy ellátjuk a bajodat, hogy arról kódulsz!

Szedte a lábát szegény Dzsoni, néha még futott is. - Amíg ki nem érünk Ipiapacs területéről, addig most

már végig én maradok az ember, és te a kacsa - mondta Árnikának - én azért talán jobban el tudok velük bánni.

Pedig dehogy tudott velük elbánni! Estefelé már hallotta a hujjogatást, füttyögetést, ágrecsegést - jött a rablóbanda.

- Ott van! - kiáltott Ipiapacs. - Elejbe! Körülfogták szegény Dzsonit, s hiába küzdött emberül,

nem bírt a tizenhárom rablóval. Összekötözték, elcipelték a tanyájukra, és bedobták egy nagy vasketrecbe a kacsájával együtt. Örömtáncot roptak a ketrec körül, és azt mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló:

- Most aztán itt heverhetsz reggelig. Addig kitalálunk neked valami jó kis büntetést.

- És reggelire kacsapecsenyét eszünk - tette hozzá az alvezér.

Elcsendesedtek a rablók, aludni tértek. Csak szegény Dzsoninak nem jött álom a szemére; jaj, hát ez lesz az

278

életük vége, a rablók végeznek velük! Nem aludt Árnika se, de szerencsére kesergés helyett úgy járt az esze kereke, mint a motolla.

- Te Dzsoni - suttogta. - Tessék? - Megszökünk. - Ebből az erős vasketrecből? Ugyan már! - legyintett

Dzsoni. De Árnika tudta már, mit kell csinálni. Fogta magát,

kibújt a rácson. Könnyen megtehette, hiszen kacsa volt. S akkor már szegény Dzsoni is megértette. Ó, de okos vagy te, Árnika! Elmondta a varázsszót, Árnika emberré változott, Dzsoni meg kacsává. Nem volt egyéb dolga Dzsoninak, mint kibújni a rácson. S már mehettek is.

- Látod, Dzsoni - mondta Árnika -, minden rosszban van valami jó.

- Tényleg minden rosszban van valami jó? - Azt szokták mondani. - Most igen vagy nem? - Sok rossz van, amiben van valami jó, de van fenékig

rossz is. - Ha például elvágom az ujjam, abban mi a jó? - Abban az a jó, hogy megtanulod, hogy a késsel

óvatosan kell bánni, és azt is megtudod, mi a fájdalom. - És abban, hogy a Vincze Jenő bácsi meghalt, abban

mi a jó? - Abban semmi. Az fenékig rossz.

283

- Még egy kicsit ne legyen vége, jó? - Én is úgy gondoltam. Mert még találkoznak a

Rézbányai Győzővel. - Ki az a Rézbányai Győző? - Egy alacsony, köpcös, szemüveges ember. Egy nagy,

virágos rét közepén lakik, s azt lesi, hogy végre arra jöjjön egy ember, de az emberek nagy ívben elkerülik Rézbányai Győzőt.

- Miért, gonosz ember az a Rézbányai Győző? - Egy picurkát se. Csak éppen mindenért megsértődik.

282

- Nagyszerű - örvendett Ipiapacs, a hírhedett középcsatár -, hálából rólad nevezzük el a csapatunkat. Mától fogva mi vagyunk a Szegény Dzsoni SC.

És úgy is lett. Majd ha megtanulsz olvasni, és végigböngészed a régi, megsárgult újságokat, megtalálod bennük, hogy a Szegény Dzsoni SC a világ minden futballcsapatát könnyedén legyőzte, megnyerték az Európa-kupát, a Világ-kupát, az Óperenciás-kupát, és a Kupa-kupát is megnyerték.

- Ha ezek az Ipiapacsék ilyen jól tudtak futballozni, akkor miért lettek rablók? Miért nem futballoztak kezdettől fogva?

- Mert nem tudták magukról, hogy tudnak futballozni. Szegény Dzsoni vette észre, hogy milyen ügyesek. Ő segített rajtuk.

- Az emberek nem tudják magukról, hogy miben ügyesek?

- Nagyon sokszor nem tudják. Mással foglalkoznak, mint amihez tehetségük van.

- Pedig mindenkinek van valamihez tehetsége? - Igen. Mindenkinek. - Ez biztos? - Egészen biztos. - Nekem például mihez van tehetségem? - Majd ha megnősz, kiderül. - És most semmi tehetségem nem derül ki? - De igen. Nagyon jókat tudsz kérdezni. - Most akkor azt kérdezem, hogy megtalálják-e végre

Árnikáék a Hétfejű Tündért? - Ha akarod, megtalálhatják, de akkor vége lesz a

mesének.

279

Újra szegény Dzsoni változott emberré, és sietett, ahogy a lába bírta. De hajnaltájt észrevették ám a rablók, hogy üres a ketrec, nosza, futásnak eredtek, üldözőbe vették szegény Dzsonit. S bizony délfelé már ott voltak a nyomában, egykettőre utolérték. Éppen egy dinnyeföld közepén járt szegény Dzsoni, s mivel okosabb nem jutott eszébe, a dinnyékkel kezdte hajigálni Ipiapacsot és bandáját. Na és lássál csodát, a rablók olyan ügyesen kapták el a dinnyéket, hogy egy se törött össze, fejjel, lábbal könnyedén szelídítették meg a röpködő dinnyéket, akár a legjobb futballisták a pályán a labdát. Ámulva nézte őket szegény Dzsoni, a rablók meg biztatták:

- Dobálj még, ez nagyon jó játék! - Nahát - mondta szegény Dzsoni -, hogy nektek

micsoda csudálatos gömbérzéketek van! - Micsodánk? - kérdezte Ipiapacs, a hírhedett rabló. - Gömbérzéketek - ismételte meg szegény Dzsoni -,

belőletek egy nagyszerű futballcsapat válna. Csak néztek a rablók. Futball? Az micsoda?

Szegény Dzsoni nagy hirtelen összeeszkábált egy rongylabdát, s megtanította a rablókat a futball szabályaira.

- Mi az, hogy kézzel nem szabad a labdához érni - harciaskodott Ipiapacs, a hírhedett rabló -, nekem mindent szabad!

- Lehet, hogy különben mindent szabad - magyarázta neki szegény Dzsoni -, de a futballban kézzel érni a labdához tilos, mert szabadrúgás jár érte.

Végre aztán Ipiapacs is megértette, hogy nincs játék szabályok nélkül, beletörődött, hogy ő sem érhet kézzel a labdához. Játék közben meg már nem is bánta, mert rájött hogy olyan ügyesen bánik a labdával lábbal, hogy jobban se kell. Belemelegedtek a rablók a játékba, játszottak boldogan. Nem csoda, hogy boldogok voltak, még soha

280

életükben nem játszottak, most ismerték meg a játék örömét. Jó sokára fáradtak bele, akkor aztán Ipiapacs intett.

- Na ebből nem élünk meg - mondta -, most veled végzünk, és irány rabolni, fosztogatni, betörni, útonállni!

- Hogyhogy nem éltek meg ebből?! De mennyire, hogy megéltek - mondta szegény Dzsoni.

- Miből? Ebből a játékból? - hitetlenkedett Ipiapacs. - Ebből hát. Hiszen olyan jól játszotok, hogy a világ

bármelyik csapatát le tudjátok győzni. - Na de mire megyünk vele - akadékoskodott Ipiapacs,

a hírhedett rabló -, győzünk, győzünk, de miből élünk? - Fényesen megéltek belőle - mondta szegény Dzsoni: -

Sok pénzt kaptok a játékotokért. - Hiszi a piszi - mondta Ipiapacs, a hírhedett rabló.

Szegény Dzsoni azonban nem hagyta annyiban, addig magyarázott nekik, amíg kapiskálni nem kezdték a rablók, hogy igaza van.

- Csak borotválkozzatok meg, mosakodjatok, öltözzetek rendesebb ruhába - mondta nekik szegény Dzsoni. - A többit majd én intézem.

Klakkba-frakkba vágták magukat a rablók, s bevonultak szegény Dzsonival a legközelebbi városba.

- Ez az én futballcsapatom - mondta a városiaknak szegény Dzsoni -, bármelyik csapatotokat legyőzi.

- Nocsak, nocsak - mosolyogtak a városiak -, nem tudod, hogy a mi városunk csapata a Világhírű SC? Egy tucat gólt rúgnak ezeknek a kutyaütőknek.

- Na, fogadjunk ezer aranyban, hogy legyőzzük őket - mondta szegény Dzsoni.

- Fogadjunk - mondták a városiak. - Jaj - suttogta Árnika -, honnan veszel ezer aranyat, ha

kikapnak Ipiapacsék?

281

- Ne félj semmit - mondta szegény Dzsoni -, olyan ügyesek ezek, mint az ördögök.

- De nincsenek edzésben - akadékoskodott Árnika. - Még hogy ők nincsenek edzésben - mosolygott

szegény Dzsoni -, hiszen őket kergette hét ország pandúrja. Futottak annyit, hogy többet se kell. Rövid távon is meg hosszú távon is. Majd meglátod, hogy bírják a futást.

Másnap délutánra tűzték ki a mérkőzést. Tömve volt a stadion, ember ember hátán. Kifutott a Világhírű SC, düllesztették a mellüket a fiúk, na, most ők úgy nyernek itt ezer aranyat, mint a sicc. Kifutottak Ipiapacsék is. A főpandúrkapitány is ott ült a lelátón, összehúzott szemmel nézte Ipiapacsot.

- Ez a középcsatár nekem valahonnan nagyon ismerős - mondta az alpandúrkapitánynak.

- Nekem is - mondta az alpandúrkapitány. Megkezdődött a mérkőzés. Na, még olyat nem látott a

Világhírű SC! A rablók nem ismertek elveszett labdát, száguldoztak, mint a gyorsvonat. Ipiapacs, a nagy hírű rabló olyan cseleket mutatott be, hogy tátva maradt a nézők szája.

Kilenc nullra győztek Ipiapacsék. Ipiapacs, a hírhedett rabló egymaga öt gólt rúgott. A mérkőzés után Ipiapacs markába számolták az ezer aranyat. Hinni sem akart a szemének.

- A legsikeresebb rablásunk se hozott ennyi pénzt - suttogta boldogan szegény Dzsoninak. - A fene se lesz rabló ezután!

Így lett Ipiapacsból, a hírhedett rablóból Ipiapacs, a hírhedett középcsatár.

- Mondd csak, hogy is hívnak téged? - kérdezte szegény Dzsonit.

- Szegény Dzsoninak - mondta szegény Dzsoni.

304 289

- Nem kell ahhoz Hétfejű Tündér - mondta szegény Dzsoni. - Csak az kell hozzá, hogy ne sértődj meg minduntalan. Ha valaki szomorúan néz rád, ne az orrod húzd fel, hanem kérdezd meg, mi baja. Talán még segíteni is tudsz rajta.

- Én? Segíteni? - Persze, hiszen rajtunk is segítettél. Ámulva nézett rájuk Rézbányai Győző, a fekete keretes

tekintetéből fénylő tekintet lett. Hosszasan integetett szegény Dzsoni meg Árnika után, aztán kiabálni kezdett:

- Emberek! Emberek! Gyertek a rétemre. Az emberek eleinte gyanakodtak; naná, hogy

megsértődhess valakire - gondolták magukban, de aztán csak-csak közelebb merészkedtek, s amikor látták, hogy Rézbányai Győző nem sértődik meg, nagy boldogan beszélgetni kezdtek vele. Rézbányai Győző is nagy boldogan beszélgetett, még vicceket is mesélt.

- Nahát, hogy te milyen kedves ember vagy - mondták neki az emberek.

És még Árnika és Dzsoni is hallotta, ahogy Rézbányai Győző boldogan kiabál:

- Nahát, hogy én milyen kedves ember vagyok! - ezt kiabálta Rézbányai Győző.

290

HETEDIK FEJEZET amelyben a tizenkét nagyon testvérrel találkozunk, és Árnika jól leteremti őket Szegény Dzsoninak meg repesett örömében a szíve.

Attól is, hogy Rézbányai Győző jókedvűen kiabál, meg attól is, hogy most már egykettőre Csodaországba érnek, a Hétfejű Tündér színe elé.

- De ha Csodaország felé mennek, akkor még találkozni kell nekik a tizenkét testvérrel.

- Milyen tizenkét testvérrel? - Te mondtad egyszer, hogy Csodaország mellett lakik

tizenkét testvér. - Én mondtam? - Persze, hát nem emlékszel?! Akik olyan nagyon

testvérek! - Ja, akik nagyon testvérek. Tudom már. Hát persze

hogy találkoznak velük.

Félúton járhattak Rézbányai Győző virágos rétje és Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája között, amikor megláttak egy torzonborz, zsúpfedeles házikót.

- Nagyon megszomjaztam - mondta Árnika -, kérjünk itt egy pohár vizet.

Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a

303

NEGYEDIK KÖNYV

A Hétfejű Tündér

302 291

tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.

- Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! - kiabálták.

- Mi az, megbolondultatok? - nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.

- Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette a fát.

- Kicsoda? - Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát

vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.

- Honnan tudjátok? - kérdezte szegény Dzsoni. - Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami

egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.

- Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?!

- Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.

Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren.

292

Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.

- Hű, de nehéz! - mondták. - Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej

ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet! Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se

kellett. - Most meg mi bajotok? - kérdezte szegény Dzsoni. - Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk.

Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett... Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az isten!

És ekkor megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika: - Szégyelljétek magatokat. Fölkapták ám a fejüket a testvérek. - Ezt meg ki mondta? A kacsád? - Tud beszélni a kacsád? - Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony -

mondta szegény Dzsoni. - Ugyan már! Nem hisszük - mondták a testvérek, és

közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban cipelte a fát.

- Könnyen bebizonyíthatom - mondta szegény Dzsoni. - Legyek én a kacsa, s Árnika az ember! S hopp, ott állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a

kacsa. - Kerekre nyílt a szeme a tizenegy testvérnek. - Hű, de szép lány vagy! - mondták, pedig Árnika

igencsak haragosan nézett rájuk. - És melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át?

- kérdezte az egyik testvér, s közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik testvér letette a fát, megállt pihenni.

301

- Akkor ez egy nem igaz mese volt? - Dehogynem. Azt jelenti, hogy mi mind a ketten

nagyon-nagyon akarjuk, hogy a valóságban is jóra forduljon minden.

- Én is nagyon-nagyon akarom. Te mondtad, hogy nagyon-nagyon kell akarni. Akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.

300

karját. És abban a pillanatban elszállt a varázsereje, egyszerű, fekete fejkendős öregasszony lett belőle.

- Ugye nem küldtök el, ugye veletek maradhatok? - kérdezte reménykedve.

- Persze, mamika - mondta neki Árnika -, velünk maradhat.

- Mit gondolsz, ha a Százarcúnak nem múlt volna el amúgy is a varázsereje, akkor is hajlandó lett volna rendes öregasszony lenni?

- Fogas kérdés. Könnyen lehet, hogy nem. - Akkor ez az átváltozás csak kényszer volt. Nem volt

az igazi. - Hát azt nem tudom. Én csak annyit tudok neked

mondani, hogy egyszer később, amikor a Százarcú a kis Dzsonit ringatta...

- Született Árnikának meg szegény Dzsoninak kisfia? - Persze. Szóval a kis Dzsonit ringatta a térdén, és azt

mondta neki: ,,Tudod, kis Dzsoni, seprűnyélen lovagolni is jó volt, denevérként röpködni is jó volt, viharként száguldani se volt kutya, de hogy te ilyen bizalommal meg szeretettel mosolyogsz rám, azt semmiért nem adnám!''

- Tiszta szívből mondta? - Azt hiszem, igen. - És akkor most vége is a mesének, igaz? - Igen. - Ebben a mesében minden jóra fordult. - Miért, baj? - Dehogyis. Éppen az a jó benne... A valóságban is

minden jóra fordul? - A valóságban? Nem. Sajnos nem.

293

- Mindig annak kell mondani, amelyikünk az ember - válaszolt Árnika.

- S nem félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa.

- Na látjátok, ez a ti bajotok! - mondta haragosan Árnika.

- Tényleg igaz, hogyha egyikük akarta volna, örökre kacsa marad a másik?

- Igen. - Ez nekem eszembe se jutott. - Nagy szerencse, hogy nem jutott eszedbe. - És Árnikának meg szegény Dzsoninak? - Gondolhatod. Őnekik aztán az eszük ágába se! - De ezeknek a testvéreknek, látod, hogy az eszük

ágába jutott. - Hát éppen azért kínlódnak, mert ilyen srófra jár az

eszük. - Ha nem ilyen srófra járna az eszük, akkor most mind

a tizenegyen elmennének segíteni annak a testvérüknek, aki a fát hozza, igaz? És akkor nem kellene nekik nyögni meg nyavalyogni, könnyebb volna mind a tizenkettejüknek.

- Na látod! Éppen ezt akarja mondani nekik Árnika is. - Ha mi ketten ilyen nagyon testvérek lennénk, hogy mi

az egyikünknek fáj, az fájna a másikunknak is, az jó lenne vagy rossz?

- Én azt gondolom, hogy mi ilyen nagyon testvérek vagyunk. Legalábbis, ami neked fáj, az fáj nekem is.

294

- De én úgy gondolom, hogy a hasra esésem is fájna neked, kék foltok lennének tőle a hasadon meg a térdeden.

- Szerinted jó lenne vagy rossz? - Akkor én biztos nagyon óvatosan futkároznék, hogy

hasra ne essek, nehogy neked fájjon. - Nagyon kedves tőled. - Te meg kevesebbet cigarettáznál, igaz, mert én is

köhögnék különben reggelenként a cigarettázásodtól. - Azt hiszem, inkább egészen leszoknék a cigarettáról. - Akkor az nem is lenne olyan rossz. Vigyáznánk

magunkra is meg egymásra is. Mondja meg a testvéreknek Árnika, hogy vigyázzanak egymásra, jó?

- Már mondja is.

- Ó, ti balgatagok - mondta Árnika -, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!

- Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni - mormogtak a testvérek.

- De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek - mondta nekik Árnika. - Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.

- Tényleg - mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. - Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!

299

te, milyen érzés viharként cibálni az erdőt? Farkasként ordítani, füstként gomolyogni? Mit tudsz te?!

- Lárifári - mondta szegény Dzsoni -, szerette már magát valaki?

- Nem - mondta Százarcú. - S maga szeretett már valakit? - Nem - mondta a Százarcú. - Na látja! Akkor fogalma sincs, mennyivel többet ér az

mindenféle seprűnyélen röpködésnél. - Komolyan mondod? - De még mennyire, hogy komolyan. Itt az utolsó

alkalom, öt perc múlva úgyis elveszti a varázserejét. Adja vissza azoknak a szegény embereknek a szabadságát, akiket a galád kincseivel tőrbe csalt, és akkor talán még lehet magából rendes ember.

- Na jó, nem bánom - mondta ijedten a Százarcú. - Azt a kacska-macska farkát, nyerjétek vissza a szabadságotokat!

És hopp, a pincéjéből elősorjáztak az emberek, akiket valaha is tőrbe csalt és rabul ejtett. Hunyorogtak a fényességben, sápadt bőrüket cirógatta a nap.

- Köszönjük, szegény Dzsoni - mondták. - Ezt meg itt most agyonverjük - rontottak a Százarcú Boszorkának.

- Jaj, kedves Dzsoni - mondta a Százarcú -, ne engedj bántani!

- Persze hogy nem engedlek, gyere csak ide a hátam mögé - mondta szegény Dzsoni, és intett az embereknek, hogy ne bántsák a boszorkát.

A Százarcú Boszorka mellében pedig megpattant valami, mintha egy vaspánt törött volna le a szívéről, és valami melegséget is érzett odabent, valami soha nem tapasztalt, valami csodálatosat, a Százarcú Boszorka nem tudta megállni, titokban megsimogatta szegény Dzsoni

298

- Nem sikerült neki a szolgálatába fogadnia senkit? - Nem. - És most mit csinál?

A Százarcú Boszorka a háza előtt jajongott, jajveszékelt.

- Jaj, jaj, elvesztem a varázserőm! Már egy órám sincsen, jaj, lejár a hatalmam! Most segíts meg, ördögök öreganyja, csak most az egyszer! Küldj valakit erre, kergess valakit erre, sodorj valakit erre!

Csitt! Mi az? Léptek közelednek. Jön valaki! - Ó, ördögök öreganyja, köszönöm, köszönöm, hogy

meghallgattál! - repesett a Százarcú, de lehorgadt ám nyomban a kedve, amikor meglátta, hogy kik jönnek. Mert Árnika és szegény Dzsoni jött a Százarcú Boszorka háza felé. Áradt belőlük a Hétfejű Tündér jóságos fénye; tudta a Százarcú, hogy e fölött a két ember fölött bizony nincsen hatalma.

- Te, te szegény Dzsoni - mondta dühösen -, te vagy mindennek az elrontója! Hogy az ördög vinné el azt az átkozott szabadságodat! Te, te világ legszabadabb embere.

- Mit átkozódik, öreganyám? - mondta neki szegény Dzsoni. - Nem unja állandóan rémítgetni az embereket, nem unja a sok gonoszságot, ármányt, kétszínűséget, hepciáskodást, kackiáskodást, üvöltözést, süvöltözést? Soha nem jutott eszébe, hogy meg is szerethetne végre valakit, sohasem jutott eszébe, hogy végre segítsen valakin?

- Ó, te ostoba, jószívű ember, te érzelemmel megvert! Tudod te, milyen öröm rémült arcokba bámulni? Tudod

295

És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.

Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.

Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:

- Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír? - Én sírok - mondta a tizenkettedik testvér -, de

örömömben.

296

NYOLCADIK ÉS EGYBEN UTOLSÓ FEJEZET amelyben minden jóra fordul, és a Százarcú Boszorka százegyedik arcát is megismerjük Örült szegény Dzsoni is, örült Árnika is. Hogyne

örültek volna, hiszen tizenkettővel szaporodtak a földön a boldog emberek. S akkor már egykettőre ott voltak Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája előtt. Ajahtan Kutarbani kinézett az ablakon, rájuk mosolygott, integetett.

- Vár már benneteket a Hétfejű Tündér! - kiabálta boldogan.

- Hát tudja, hogy jövünk? - De tudja ám. S akkor távoli, szép muzsika csendült föl, s azt vették

észre, hogy ott állnak a Hétfejű Tündér előtt. Jóságosan nézett rájuk, mosolygott.

- Beszéljetek csak, mit szeretnétek? - kérdezte. - Azt szeretnénk... azért jöttünk - dadogta megilletődve

szegény Dzsoni. - Egyformák szeretnénk lenni, akár kacsák, akár emberek, ahogy akarod... ahogy megérdemeljük... segíts rajtunk.

A Hétfejű Tündér nem szólt semmit, csak mosolygott, s akkor szegény Dzsoni csodálkozva vette észre, hogy valakinek fogja a kezét. Árnika kezét fogta, mert emberek voltak akkor már mind a ketten. Összeölelkeztek, s annyira örültek egymásnak, ahogy csak két olyan ember tud, aki nagyon, de nagyon szereti egymást. A Hétfejű Tündér mosolya beszivárgott a

297

szívükbe, s tudták, hogy soha többé semmiféle rontás nem fog rajtuk.

- Megköszönték a Hétfejű Tündérnek, hogy segített? - Persze hogy megköszönték. - És ugye most sietnek haza Östör királyhoz, hogy

Östör király is boldog legyen.

Sietett hazafelé Árnika és szegény Dzsoni, földerült a szíve mindenkinek, aki látta őket, mert szépek voltak és boldogok.

Egy estét a tizenkét testvérnél töltöttek, egyet Rézbányai Győző vidámságtól hangos virágos rétjén, a harmadik este pedig megnézték a városban Ipiapacsot, a hírhedett középcsatárt és csapatát, amint éppen egy nagy mérkőzésen elnyerték az Óperenciás-kupát. S a negyedik este már meg is látták a kerek tó partján álló palota harminchat tornyát.

- És a Százarcú Boszorkával mi lesz? - Miért, mi legyen vele. - Igazából vannak boszorkányok? - Nincsenek. - De ebben a mesében van. - Te mondtad, hogy legyen benne, nem én találtam ki. - De most már azt akarom, hogy ne legyen benne. - Úgyis elveszti a varázserejét, mert éppen ma jár le a

hét év. Tudod.

320

- Tyű, az angyalát! - szaladt ki a száján, a hallgatóság meg zsongott-bongott, mesét sürgetően kérdezgették:

- Mi jut eszedbe a csillagokról? - Az jut eszembe - mondta olyan időhúzásféleképpen,

jó lassan az Egér, és nem mondott semmit, mert igazából az jutott eszébe, hogy Egérné őnagysága, a kedves felesége megint veszekszik majd, hogy ilyen későn megy haza.

- Az jut eszembe - mondta még egyszer -, hogy nekem most egy fontos találkozóm van. Rohanok is. - Lepattant a pultról, a Vaddisznónak intett, hogy a nyolc mogyoróhéj bort írja a többi közé; a Vaddisznó volt ugyanis a kocsmáros.

Útközben eszébe jutott, valami ajándékot kellene vinnie a feleségének, hátha akkor nem csap patáliát. Meglátott a bokrok között egy harangvirágot, odavágtatott, letépte, és a hóna alá csapta.

Már indulni akart vissza az útra, amikor nyöszörgést hallott a sűrűből.

,,Hát ez meg mi lehet?'' - töprengett, s megindult a hang felé. Egyszer csak közvetlenül a lába elől hallja a nyöszörgést, lenéz.

- Nicsak - mondta -, egy farkasverem. - Egyúttal észrevette a Farkast is. Ott kucorgott a verem sarkában, még a sötétben is látszott, hogy folynak a könnyei. Ő nyöszörgött.

- Hát te? Rálépett valaki a lábodra? - kérdezte az Egér. - Csak gúnyolódj, te gazember - nyögte a Farkas -,

most megteheted, amikor így megjártam! - De hát én igazán nem gúnyolódom - mondta az Egér -,

csak éppen nem értem, miért nyöszörögsz. Talán beteg vagy?

- Vak vagy te? - dühöngött a Farkas.

305

Mese Julinak És akkor bejött az ablakon egy cserkesz. A gombja

gesztenye. Juli eloltotta a villanyt, hogy jobban lássa. - Micsirkász, cserkesz? - kérdezte. - Cserkeszek - mondta a cserkesz. - Mit cserkeszel? - Lázrózsákat. - Itt vannak az arcomon - nevetett Juli. - Rózsamező, rózsatő, úgy elviszlek, mint a kő -

szavalta a cserkesz. - Jaj, ez jópofa! - örült Juli. - Csak éppen semmi

értelme sincs. - De rímel-bímel - mondta a cserkesz, és közelebb jött. Nicsak, az orra is gesztenye! - Az orrod gesztenye - mondta Juli. - Az orrom gesztenye, a szemem mandola - énekelte a

cserkesz. - Talán mandulát akartál mondani. - No jó - egyezett bele a cserkesz -, az orrom gesztenye,

egyik szemem mandola, másik szemem mandula, a derekam mandulin.

- Mandolin, te buta - nevetett Juli. - Akkor tehát - mondta újra a cserkesz - az orrom gesz... - El ne mondd újra! - kiáltotta Juli. - Tán az oldalad fúrja? - háborgott a cserkesz. - Újra fúrja - mondta Juli. - Ezt mondd gyorsan - emelte fel az ujját a cserkesz. Az

ujja bikmakk. - Az ujjad bikmakk - mondta Juli. De a cserkesz nem tágított. - Mondd gyorsan - ismételte.

306

- Micsodát? - Hogy újra fúrja. Juli megpróbálta, nem ment, minduntalan az jött ki:

úrja fújra. - Mindig ilyeneket találsz ki - mérgelődött. - Bocsánat - szégyenkezett a cserkesz, s hogy másra

terelje a szót, megkérdezte: - Hogy van az egyeded-begyeded?

- Az egyedem-begyedem tengertáncol. - Ki fújja neki? - A Rezes Bandika rezesbandája. - Ki rombitál? - A rokodil. - Ámulok-bámulok, majd el nem kábulok - tekergette a

nyakát a cserkesz. A nyaka nyárs! - A nyakad nyárs - mondta Juli. - Nyáron nyárs, ősszel csősz, télen fél, tavasszal

tapasszal - így a cserkesz. - Mondd el még egyszer! - kérte Juli. A cserkesz egy darabig gondolkozott, aztán bevallotta: - Elfelejtettem, fejemre ejtetten. - Talán dinnyédre ejtetten - javította Juli. Az már igaz,

a cserkesz feje dinnye volt. - Ámbátor ennek ellenére - hősködött a cserkesz - az a

fontos, hogy idetaláltam. - Hogyan találtál ide? - Hang után. Az orrodon kukorékolt egy szeplő. - Nincs is az orromon szeplő - mérgelődött Juli. - Hát akkor ki kukorékolt? ,,Ez igaz - gondolkozott Juli -, ha nincs az orromon

szeplő, akkor ki kukorékolt?''

319

A hazudós egér Az Egér az Erdei Kocsma pultján ült, egy borral telt

mogyoróhéjat tartott a kezében, és a csillagokról mesélt. A kalapját akkor már kicsit félrecsapta, úgy látszik,

többször is a mogyoróhéj fenekére nézett, de a csillagokról valóban csodálatos dolgokat tudott.

,,Honnan ismerheti ez a csillagokat? - gondolkozott a Róka. - Még ha a Zsiráf mesélne, az csak hagyján, ő sokkal közelebb van a csillagokhoz. De ez a vacak Egér! Hiszen ez a fű közül sem látszik ki.'' Meg is kérdezte:

- Honnan tudod ilyen pontosan? - Ne viccelj - mondta csodálkozva az Egér -, te nem

hallottál róla, hogy évekig laktam a csillagokban? - Ezt hallanom kellett volna? - szégyenkezett a Róka, a

többiek meg: a Mókus, a Borz, a Nyest, a Menyét, az Őz, a Szarvas és valamennyien, akik ott voltak, kórusban vágták rá, hogy: ,,Persze, te oktondi, de még mennyire hallanod kellett volna! '' A Róka behúzta a farkát, s csöndesen, nehogy a többiek meghallják, megkérdezte a mellette ülő Borztól:

- Kitől kellett volna hallanom? - Ostoba, hát magától az Egértől - mondta a

tudatlanoknak kijáró fitymálással a Borz. - Aha - morgott a Róka, és összehúzott szemmel,

sunyin nézett az Egérre. Az Egér meg kényelmes pózba vágta magát, mint aki

éppen most jött bele a mesélésbe, és éppen azt mondta: - A csillagokról jut eszembe... Itt elakadt, mert tekintete kitévedt az ablakon, s

meglátta a csillagokat.

318

- Igen, egy hangya - mondta a katica -, egy icipici hangya. Akármilyen icurka-picurka.

- Hej, hangya! Hangya! Gyere ide, hangya! - kiabálták mindannyian. De hiába, mert éppen nem járt arra egy hangya sem.

Vagy ha arra járt, nem akart segíteni. Pedig általában a hangyáknak is jó szívük van!

Egy hangya, egy kis hangya, egy icurka-picurka hangya!

Így aztán nem sikerült megmenteni a hernyót. Sírhatott-ríhatott.

307

- No várj, megnézem - mondta. Megtapogatta az orrát, s boldogan fölkiáltott: - Nicsak, van itt egy, itt kukorál s kukorékol!

- S a többi ezerkettő? - rosszmájúskodott a cserkesz. - Azok ámuldoznak, mert ilyen szemtelen cserkeszt

még nem láttak! - Mondtam már - kántálta a cserkesz -, a szemem

mandola. - Mi a csucsor! - Micsor? Csicsor? - Nem csicsor, csucsor! - Ezt nem értem - mondta a cserkesz. - Én se - nézett rá Juli. Ennek mind a ketten nagyon megörültek. - Mit csináltál mostanában? - kérdezte Juli. - Uborkát egyeltem, őrséget kettőztem, dinnyét

harmadoltam, főzsiványt négyeltem, ötöltem-hatoltam, erdőben heteltem, miattad nyolcultam, nem kilencedeztem, gonoszt tizedeltem.

- Húha! - mondta Juli. - Azt nem hoztam - csóválta a fejét a cserkesz. - Hát mit hoztál? - Apádnak almavesszőt, Györgynek gyömbérgyökért,

anyádnak fűzfaágat, hadd teremjen tercinákat. - Micinákat? - Ter. - És nekem mit hoztál? - Mesét. - Hol van? - Már odaadtam. Juli keresgélni kezdte maga körül a mesét, a cserkesz

teli szájjal nevetett. Aztán Juli is elnevette magát, hiszen ez volt a mese.

- Hát azért ennek nem sok értelme volt - kritizált Juli.

308

- Az igaz - mondta a cserkesz -, de látszik belőle, hogy cserkeszlek.

- Én is cserkeszlek téged, cserkesz - mondta komolyan Juli.

A cserkesz mosolygott, fénylettek a gesztenyéi. Kiment az ablakon, vitte a lázrózsákat.

317

- Na jó - egyezett bele a róka -, szóval rajtam a borz, a borzon a nyúl, rajta az egér, aztán a cincér, s legtetején a katica. Ő épp eléri azt az egyént, aki fent bömböl.

Nosza, felugrottak egymás hátára. Legtetőn a katica. - Egy hernyó! - kiáltotta. - Eléred? - kérdezték a többiek. A katica nyújtózott, de egy icipici hiányzott. Bánatosan

leszólt hát: - Még egy hangya kellene. Egy picurka hangya. Ha

ráállna a hátamra, épp elérné. - Látod - mondta dühösen a cincér -, nekem kellene

legfelül lennem. Én nagyobb vagyok, mint te, én éppen elérném.

A róka erre megint heherészett. - Ne vihogj, rázkódik tőle a májam - mordult rá a borz. A katica meg mérgelődött fent. - Ej, de buta vagy, te cincér! Hát azt hiszed, ha te lennél

legfelül, magasabbak lennénk? - Azt! - vágta rá a hőscincér. - Na jó, akkor cseréljünk helyet! Helyet cseréltek, a cincér ráállt a katica hátára, persze

éppen úgy nem érte el a hernyót, mint a katica. - Érdekes, pedig én nagyobb vagyok - csodálkozott. A borz meg fájdalmasan felkiáltott: - A májam! Merthogy a róka megint csak röhécselt. A fába szorult

hernyó meg jajgatott, sírt, jajongott. Nagyon-nagyon fába szorult. - Azt mondod, egy hangya kellene? - kérdezte legalul a

medve. Kicsit lihegve mondta, hiába, nem volt könnyű a farkas,

a kecske, a róka, a borz, a nyúl, az egér, a cincér s a katica.

316

Ja és a katica is rávágta! Mivelhogy általában a farkasoknak, a kecskéknek, a

rókáknak, a nyulaknak, a borzoknak, az egereknek és a hőscincéreknek is jó szívük van.

Ja igen, és a katicáknak is! - De hogyan mentsük meg? - kérdezte a cincér. - Megrázom a fát - mondta a medve. A róka röhögött. - Üvöltök egyet, s attól a fa elengedi - vélte a farkas. A róka heherészett. - Tanácsokat kell neki adni - rebegte a kecske. A róka kacarászott. - Helikoptert kell bérelni - így a nyúl. A róka hahotázott. - Fel kell ugrani az ágig - tanácsolta a borz. A róka rötyögött. - Avagy izé - jelentette ki magabiztosan a cincér. A róka röhécselt. - Mit röhécselsz, kacarászol, heherészel, hahotázol? -

mérgelődött a katica. - Inkább azt mondd, hogyan menthetjük meg!

- Talán neked nincs ötleted? - kérdezte tőle a róka. - De igenis van! - kiáltott a katicabogár. Egymás hátára

kell állnunk, úgy elérjük. - Na lám - mondta a róka -, nemcsak hét pettyed van,

de eszed is. Eldőlt hát, hogy egymás hátára állnak. Kicsit még

vitatkoztak azon, ki legyen legalul. A nyúl a rókát akarta, a borz az egeret, a kecske a katicát.

- Nem akarok megint heherészni - mondta a róka. - Így kell felállnunk: alul a medve, rajta a farkas, aztán

a kecske, kecskén a borz, rajta a nyúl... - Hohó!... - vágott közbe a katica. - Talán úgy, hogy a

kecskén te, s rajtad a borz, aztán a nyúl.

309

Az igazságtevő nyúl A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman

köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra - s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy hangyát.

- Hm - mondta rátartian -, miféle légypiszok izeg-mozog ott?

- Nem piszok vagyok - mondta sértődötten a Hangya. - Hangya vagyok.

- Az mindegy - mondta a Majom -, tűnj el innen! - Miért, zavarlak? - csodálkozott a Hangya. - Éntőlem

aztán nyugodtan ehetsz itt ítéletnapig is. - Ne feleselj - legyintett nagyképűen a Majom -, mert

úgy kupán váglak, hogy!... Milyen napot mondtál az előbb?

- Ítéletnapot. - No, addig fogsz jajgatni! - De nekem itt dolgom van - mondta a Hangya. - Nem

hagyhatom abba a te szeszélyed miatt a munkám. A Majom elképedt, fölhúzta a szemöldökét, és mind a

két kezét csípőre tette (közben a farkával is kapaszkodott, hogy le ne essen).

- Ezt a szemtelenséget! - kiáltotta. - Ide figyelj, te pöttypiszok, piszokpötty, vagy hogy is nevezzelek!

- Legjobb lesz, ha tisztességes nevemen nevezel - mondta mérgesen a Hangya. - Ugyanolyan jogom van itt járkálni, mint neked.

A Majom erre már felelni sem tudott, elképedésében egy fél diót leejtett a földre.

- Jogod? Még hogy jogod?

310

- Éppen olyan állat vagyok, mint te - mondta a Hangya. A Majom teli torokból nevetni kezdett. - Ez megőrült - mondta, és körülnézett, kinek

mutathatná meg az őrült Hangyát. De éppen nem járt arra senki.

- Egyáltalában nem őrültem meg - felelte a Hangya -, igenis, éppen olyan állat vagyok, mint te.

- Éppolyan erős? - kérdezte gúnyosan a Majom. - Éppolyan - mondta a Hangya. - Éppolyan gyors? - kérdezte a Majom, és a hasát fogta

nevettében. - Éppolyan! - mondta dühösen a Hangya. - No, gyere - nevetett a Majom -, akkor versenyezzünk! - Jó - mondta elszántan a Hangya, és edzésképpen

csinált két fekvőtámaszt. Lementek a fa alá. - Először versenyt futunk - mondta a Majom. - Látod

azt a fát? - Látom - mondta a Hangya. - Az a cél. Háromra indulunk - mondta a Majom, és

számolni kezdett. Háromra elrohant. Futott a Hangya is, ahogy a lába

bírta. Alig került ki öt fűszálat, a Majom már kiabált a másik fától.

- Hol vagy? - Itt - morogta dühösen a Hangya. - No látod, bikfic! - Kerülgetnem kellett a fűszálakat - védekezett a

Hangya. A Majom ettől nevetőgörcsöt kapott. - Most súlyt emelünk - mondta aztán. - Itt ez a kő,

először fölemelem én, aztán te. Fogta a követ, földobta a levegőbe, még kiáltott is,

hogy ,,hopplá'', elkapta, és letette a földre.

315

Fába szorult hernyó Egyszer fába szorult egy hernyó. Jó magas fa legfelső

ágába. És jajgatott, jajongott, sírt keservesen. Szép hernyó volt. Piros vonalakkal meg kékekkel

csíkozott. És természetesen sárgákkal is. A szeme, mint két rubin. Vagy három rubin, mert nem tudom pontosan, hány szeme volt a hernyónak. De akár kettő, akár három, gyönyörű volt. Bár most sírt mind a két (vagy mind a három) szemével. Pik-pak, hullottak a könnyek. Avagy pik-pak-puk. Az esetben, ha három szeme volt.

Különben szépek voltak a könnyei is. Sőt talán a könnyei voltak a legszebbek.

- Valaki bömböl - dörmögte a medve. - Valaki ordít - rivallta a farkas. - Valaki szepeg - mekegte a kecske. - Valaki sír! - kiáltott a róka. - Valaki zokog - makogta a nyúl. - Valaki rí - recsegte a borz. - Valaki sír-rí - cincogta az egér. - Valaki itatja az egereket - mondta a hőscincér. - Valaki nagyon keservesen sírdogál - mondta a

katicabogár. - Ej, ki lehet? - kérdezték mind együtt. Ez úgy hangzott,

mint a karének. A medve, a farkas, a róka: basszus. A kecske: tenor. Alt: a borz és a nyúl. Az egér, a cincér s a katica: szoprán.

Az meg ott fent sírt-rítt tovább. - Mentsük meg - mondta a medve; a medvéknek

ugyanis általában jó szívük van. - Mentsük! - vágta rá a farkas, a kecske, a róka, a nyúl,

a borz, az egér és a hőscincér.

314

Az erdőszélen megálltak, a Nyúl lihegett a fáradtságtól, letette a Hangyát. Egymásra nevettek.

- Győztünk - mondta a Nyúl. És ez igaz is. Győztek!

311

- Most te jössz! A Hangya nekidurálta magát, nyomni kezdte a vállával

a követ, a vér mind a fejébe tódult az erőlködéstől. A kő meg sem mozdult, a Majom vigyorgott.

- No, most fáramászó-versenyt rendezünk - mondta. - Gyere ide a fa alá, háromra indulunk.

A Hangya tenyérnyit haladt, a Majom már fönt volt a fa csúcsán.

- Most megérdemelnéd, hogy eltapossalak, mert szemtelenkedtél - mondta a Majom, amikor lemászott. - Ha még egyszer azt mered mondani, éppen olyan állat vagy, mint én, magadra vess!

A Hangyának vörös lett a füle a szégyentől. A Majom elfordult, keresni kezdte a fél dióját, amit az imént leejtett.

- Hol lehet a fél dióm? - mondta félhangosan. - Bocsánat - hallatszott ekkor egy hang -, éppen most

ettem meg. Nem tudtam, hogy a tied. - Előlépett a Nyúl, és megemelte a lapulevelet, amit kalap helyett a fején hordott.

A Majom megörült, hogy végre valakinek elmondhatja a történteket. Még a fél dióval sem törődött. Amikor az elbeszélés végére ért, a Nyúl hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Csakugyan legyőzted? - Talán nem hiszed? - kérdezte sértődötten a Majom. - Volt versenybíró? - kérdezte válasz helyett a Nyúl. - Nem volt. - Akkor nem érvényes - mondta a Nyúl. Ismételjétek

meg a versenyt. Én leszek a versenybíró. - Nekem aztán mindegy - mondta fölényes mosollyal a

Majom. - Na, akkor lépjél száz lépést - mondta a Nyúl a

Majomnak.

312

A Majom lelépte a száz lépést, a századiknál földbe szúrt egy száraz gallyat.

- Ott lesz a cél - kiabálta a Nyúl, a Majom bólintott. - Nem akarok versenyezni - mondta ekkor sírósan a

Hangya. - Úgyis legyőz. Mégiscsak különb állat nálam. - Csönd! A versenyzők nem beszélnek feleslegesen -

mondta szigorúan a Nyúl, aztán körülnézett. - Hol vagy? - Itt - mondta a Hangya egy tökmag árnyékában. Közben visszaért a Majom. - Kezdhetjük - mondta. - Várj - intett a Nyúl, és odaszólt a Hangyának: - Lépjél

te is száz lépést. A Hangya lépett százat, éppen az egyik fűszáltól a

másikig tartott. - Ez minek? - kérdezte gyanakodva a Majom. - Világos, te is száz lépést futsz meg ő is. Mit nem

értesz ezen? Az előbb talán nem így csináltátok? - De nem ám! - mondta harciasan a Hangya. - Akkor nem volt igazságos - legyintett a Nyúl. - Most

viszont száz hangyalépés meg száz majomlépés. Ez igazságos lesz.

A Majom mondani akart valamit, de a Nyúl rászólt: - Csönd! Én vagyok a versenybíró! Futottak. A Majom még a táv felét sem tette meg, a

Hangya már ott volt a másik fűszálnál. - Sajnos, lemaradtál - mondta a Majomnak a Nyúl. A Majom dühöngött. - Majd a súlyemelés dönt! - ordította. - Előbb mérlegelünk - mondta a Nyúl. - Mit csinálunk? - bandzsított a Majom. - Mérlegelünk - mondta a Nyúl, s egyik fülére ültette a

Hangyát, a másikra rátett egy kövecskét. - Ez fülmérték - magyarázta, s később hozzátette: -

Rendben. Éppen egyforma súlyúak.

313

A Hangya játszva fölemelte a hangyasúlyú kövecskét. - Most te jössz, te is emelj fel egy követ, aminek

akkora a súlya, mint neked - mondta a Nyúl. - Talán engem is a füledre ültetsz? - gúnyolódott a

Majom. - Nem - mondta a Nyúl, azzal jól megnézte a Majmot,

aztán szemügyre vett egy nagy követ -, ezt szemmértékkel csinálom. Ugyanolyan pontos, mint a fülmérték.

A Majom erőlködött, még a szeme is kiguvadt, amíg felemelte a követ.

- A Fülesbagoly kitűnően gyógyítja a sérvet - szemtelenkedett a Hangya.

- Még egy ilyen megjegyzés, és kizárlak a versenyből! - kiabált a Nyúl. A Hangya a nála kétszerte súlyosabb követ is megemelte, a Majom nem tudta. Ordított mérgében:

- Majd a fára mászás! - Pardon, csak mászás - javította ki a Nyúl, a Majom

nem értette. - Ugyanis fára csak te fogsz mászni. Nézzük... - Ezzel nézni kezdte a fát. - Ötször magasabb, mint te - mondta a Majomnak -, ez a fűszál meg ötször magasabb a Hangyánál. Tehát ő erre a fűszálra mászik.

A Majom kitűnően mászott, ugyanakkor ért fel a fa csúcsára, amikor a Hangya a fűszál tetejére.

- Döntetlen - mondta a Nyúl. - Ebben valamit javítottál. De az összetett versenyt a Hangya nyerte.

A Majom akkor már lent állt a földön, elöntötte a pulykaméreg, fölkapott egy husángot, és elordította magát:

- Megálljatok! - Futás - vezényelt a Nyúl, gyorsan fölkapta a Hangyát,

és elvágtatott, ahogy a lába bírta.

336

Ödönke és a tízemeletes Ödönke házat épített. Tízemeletest. Összedőlt egyszer,

újrakezdte; összedőlt kétszer, újrakezdte. Harmadszorra állt a ház. A földszint és rajta a tíz emelet.

Ödönke boldogan dörzsölte a kezét. - Megnézem belülről is - mondta, és belépett a kapun a

földszintre. - Szervusz, Földszint! - mondta. - Megnézném a házat. - Felőlem, Födönke - fintorgott a Földszint - felmehetsz. - Nem Födönke, Ödönke - javította Ödönke. - Fityfiritty, fuss följebb - fortyant fel a Földszint. Ödönke kedvetlenül felballagott az első emeletre. - Szervusz, Első! - mondta. - Eljöttél, Edönke, elmehetsz, Edönke - epéskedett az

Első. - Nem Edönke, Ödönke - mérgelődött Ödönke. - Elég, Edönke, eredj! Felgyalogolt hát a másodikra. ,,Micsoda ház!'' -

gondolta magában. - Szervusz, Második! - mondta. - Mit merészelsz, Mödönke, menj mindjárt, mert

megverlek! - mormogta a Második. Ödönke futott a harmadikra. - Szervusz, Harmadik! Ugye, te szeretsz? - Haragszom, Hödönke, hiányod hiánylom - hurrogta a

Harmadik. Ödönke menekült a negyedikre. - Nini, Nödönke - nézett a Negyedik -, nekem ne

neszezz! Ödönke már majd sírva fakadt, úgy ment az ötödikre. - Szervusz, Ötödik! - köszönt félénken.

321

- Ellenkezőleg! Nagyon is jó szemem van. Öt kilométerről meglátom a Szúnyogot esti szürkületben.

- Hát akkor talán engem is látsz most. - Persze - mondta az Egér -, lemásztál ide, s most

nyöszörögsz. - Lemásztam, lemásztam! Nem vagy eszednél! Majd

bolond lennék farkasverembe mászni. Beleestem; kiskomám, beleestem. És most végem - tette hozzá szomorúan, s nekikezdett bömbölni újra.

- Mit ordítasz! - szólt le bosszús hangon az Egér. - Miért nem mászol ki?

- Innen? - nevetett keserűen a Farkas. - Innen aztán senki nem tudna kimászni. Nézd meg, milyen magas a verem fala!

- Mit nézzek rajta, láttam már többször is - mondta fitymálóan az Egér -, le is mértem, öt méter húsz az egész. Semmiség.

- Mikor láttad? - kérdezte gyanakodva a Farkas. - Hát amikor beugrottam megnézni, milyen az alja. - Beugrottál? - Világos - mondta az Egér -, különben hogyan néztem

volna meg, hogy milyen az alja! - És hogyan jöttél ki? - Nevetséges kérdés. Hát kiugrottam. - Te innen kiugrottál? - Mint a pinty! - mondta az Egér. - Igaz, hogy egész

életemben sportoltam, kétszer is megnyertem az erdei futóversenyt, neked meg csak arra volt eszed, hogy teletömd a bendőd. De talán neked is sikerül. Javadra szolgál, hogy kicsivel magasabb vagy, mint én.

A Farkas erre vadul ugrálni kezdett, de a veremfal felénél alig jutott magasabbra.

- Állj meg, vándor! - szólt rá az Egér. - Nem ilyen hübelebalázs módjára kell csinálni. Először is

322

bemelegítésképpen fussál öt kört, aztán amilyen hosszan a verem engedi, fuss neki, és teljes erőből ugorj egyet. Ha elsőre nem sikerül, pihenj kicsit, és próbáld meg másodszor is. Nekem is csak ötödszörre sikerült.

- Jobb lenne, ha lejönnél és megmutatnád - morgott a Farkas.

- Arra, sajnos, nincs időm, már így is elkéstem - mondta sietve az Egér -, de ha még holnap is itt leszel, lejövök, és megmutatom, hogyan kell. Hát akkor jó éjszakát. Tehát ne felejtsd! Ugrás, pihenés, ugrás.

Ezzel elment, de esze ágában sem volt hazamenni. Az egyik fa tövébe húzódott, figyelt a verem felé. Futó léptek zaját hallotta - aha, gondolta, most futja az öt kört. Kicsivel később huppanás, csusszanás, puffanás. Hát ez nem sikerült - szomorkodott az Egér. Harmadszorra aztán a két első lábával elkapta a Farkas a verem peremét. Akkor már semmiség volt kijönni.

,,Na lám, csak ugrálni kell - örült az Egér, aztán azonnal bosszankodni kezdett: - Ejnye - mondta magában -, hazudhattam volna azt is, hogy már második ugrásra kijöttem, most majd hetvenkedni fog ez a Farkas, hogy neki harmadszorra sikerült, ami nekem csak ötödszörre.''

A Farkas azonban kint volt a veremből. Az Egér megint a hóna alá csapta a harangvirágot, és

elindult hazafelé. De ezen az estén nem kedvezett neki a szerencse, már ami a hazaérkezést illeti, mert az egyik kanyarban, mikor éppen fütyörészni kezdett, fölordított valaki:

- Jaj, de megijedtem! Az Egér megrémült, beugrott egy lapulevél alá, és

onnan kérdezte: - Kitől ijedtél meg.

335

Mese – reggelre Hajnalodott. - Talpra, senkiháziak! Hasatokra süt a nap. Gyerünk

dolgozni, vár a jó, frissítő munka, a csákány, az ásó, a lapát nyele, pattogjatok, álomszuszékok! - rikoltotta az Egyalvó.

- Bizony, azonnal keljetek fel! Mit gondoltok, lustálkodásból is megéltek? - kiabált a Kétalvó.

- Nosza, ki a jó meleg ágyacskából! - mondta a Háromalvó.

- Ajaj, lassacskán föl kéne kelni - ásított a Négyalvó. - Miért nem hagyjátok az embert aludni? -

méltatlankodott az Ötalvó. - Még alszom - mormogta a Hatalvó. A Hétalvó nem szólt semmit. Aludt. Aztán persze fölkeltek mind a heten.

334

szurok, mint eredetileg. ,,Te - mondtam neki -, ez nem az a szurok, amit egy hónappal ezelőtt rákentünk.'' De ő csak erősködött, hogy bizony az. Végül aztán mégis kiderült: a régi szurkot, ahogy hazaért, lemosta a kezéről, s csak mielőtt újra hozzánk indult, akkor kente be. Na és a harmadik?

- A harmadik egy rongyból bugyolálta elő a kezét, ugyanúgy volt rajta a szurok, ahogy rákentük. Azt mondta, azért csavarta rongyba, hogy óvja a szurkot, minél kevesebb kopjon le róla.

- Szakasztott így a miénk is! - kiáltott fel Másik király. - Azt mondta, inkább dűljön össze minden, de ő akarja feleségül venni a lányomat. Ezért óvta a szurkot.

- Hát ez érdekes. Ha nem tudnám, hogy más-más három királyfi volt, még azt hinném, hogy ugyanazok jártak felségednél is meg nálam is.

- No, és felséged melyiket választotta? - kérdezte nagy érdeklődéssel Másik király.

- Hát ez nem is lehet vitás - mosolyodott el Egyik -, a legkülönbet. Azt, amelyiknek a munka a legfontosabb, s nem számít neki, hogy kopik a szurok, vagy nem kopik.

Másik királynak erre leesett az álla. - Hát érdekes. Mert én azt tartottam a legkülönbnek,

amelyik a lányom miatt mindent félbe-szerbe hagyott inkább, mintsem hogy lekopjon a kezéről a szurok.

A két király azóta is azon vitatkozik, melyiküknek volt igaza.

323

- Tőled - válaszolta elcsukló hangon az ismeretlen. Az Egér azonnal előmászott a lapulevél alól, kidüllesztette a mellét.

- Hát azt nem csodálom - mondta -, egyszer egy elefántot is halálra ijesztettem. Eléggé félelmetes külsőm van. Te ki vagy?

- Én vagyok - mondta a Kos, és előóvakodott egy galagonyabokor mögül. - És a te külsőd nem is félelmetes, csak azt hittem, hogy a Róka jön. Ő szokott így fütyörészni.

Az Egeret lehangolta, hogy a Kos nem találja félelmetesnek a külsejét, s csak a jó modor kedvéért kérdezte meg:

- Miért félsz a Rókától? - Mert meg akart verni. Már egy hete bujkálok előle -

szepegte a Kos. - Te is tudod, hogy milyen erős, és milyen veszedelmes fogsora van.

- Hát amit a fogáról mondtál, az igaz, bár az ő fogai feleannyit sem érnek, mint az enyémek - mondta az Egér, és a mutatóujja körmével megpöngette hegyes fogait -, de hogy erős, hm, nevetséges. Én sokkal kisebb vagyok, de a múltkor úgy meghupáltam, hogy azóta messze elkerül.

- Mit csináltál vele? - Nem érted?! Meghupáltam. - Az mit jelent? - kérdezte ijedten a Kos. - Hát azt, hogy megvertem. - Te a Rókát?! - Én hát! Mit csodálkozol ezen? Úgy kezdődött, hogy

szemtelenkedett velem a Macska, kénytelen voltam móresra tanítani.

- Mire tanítani? - Móresra. - Az mi?

324

- Hát Kos létedre elég alacsony műveltségű vagy - mérgelődött az Egér. - Az is azt jelenti, hogy megvertem, és nehogy megkérdezd csodálkozó pofával, hogy ,,te a Macskát?'', igenis, én a Macskát. És amikor már éppen hordta az irháját, azazhogy látom, ezt se érted, szóval, amikor már menekült, kitéptem emlékül a bajuszából két szálat. Éppen a kalapom mellé akartam tűzni, amikor odajött a Róka, és azt mondta: ,,Ide a bajuszt!'' - és már kapta is ki a kezemből. Fölugrottam, és két akkora pofont adtam neki, hogy még én is hallottam, hogy cseng tőle a füle.

- Te is hallottad? - szólt közbe a Kos. - Világos - mondta az Egér -, a jobb füle mélyen, a bal

magasan csengett, és utána még fültövön is pöcköltem. Te még olyat nem láttál, hogy futott! Ámbár a te helyedben csak másodszor adnám neki a pofont, először oldalba öklelném ezekkel a rémületes szarvakkal.

- Jaj, hol látsz rémületes szarvakat? - riadt meg a Kos. - A fejeden - mondta az Egér. - Mutasd csak! A Kosnak egészen a földig kellett hajolnia, hogy az

Egér megtapogathassa a szarvát. - Tényleg rémületes? - kérdezte reménykedve. - Mi az hogy! - mondta az Egér. - Olyan szarvad van,

mint a bivalynak. Ezzel a szarvval egy regiment rókát is el tudsz kergetni.

- Gondolod? - kérdezte kissé bátrabban a Kos. Ebben a pillanatban az Egér surranó neszre lett

figyelmes. Jó füle volt, azonnal tudta: jön a Róka. - Na, akkor én rohanok is - mondta -, mert elkésem. - Maradj még egy kicsit - kérlelte a Kos. - Nem lehet - mondta futtában az Egér. - Legalább azt mondd meg, mi lett a Macska két szál

bajszával!

333

- Én is - mondta. - S azt mondtam nekik, egy hónap múlva jöjjenek vissza, de addig nem szabad kezet mosniuk.

- Akárcsak én. - No és mi volt, amikor visszajöttek? - Hát - mondta Egyik király -, beállított az első, és

szégyenlősen zsebre dugta a kezét. Mondom neki: ,,Na, mutasd csak a kezedet!'' ,,Ne haragudjon felséged'' - mondja, és elém nyújtja a kezét. Bizony arról egy cseppig lekopott a szurok. ,,Hát te mit csináltál?'' - kérdeztem. ,,Tudja, felséged, eltörött a kocsim kereke'' - mondta. ,,Na és?'' ,,Hát meg kellett javítanom, ha nem akartam egy hónapig ott ülni az árokparton. S mire megjavítottam, megéheztek a lovaim, el kellett menni szénát kaszálni; mire hazaértem, ott is várt a tömérdek munka. Dolgoznom kellett. Lekopott hát a szurok.''

- Szakasztott így volt az én lányom első kérője is - mondta Másik király -, csak nem a szekere törött el, hanem a háza teteje szakadt be.

- A második kérő meg - folytatta Egyik király - sokáig nem akarta előhúzni a zsebéből egyik kezét sem. Azt gondoltam, nyilván ő is dolgozott, az ő kezéről is lekopott a szurok. Aztán nagy unszolásra előhúzta a bal kezét. Nem kopott le arról biz egy csepp se. Mondom neki, a jobb kezét is mutassa. Nem nagyon akarta, de addig erőltettem, míg végre előhúzta. Arról meg lekopott a szurok. Nem mondta meg, miért csinálta, de később magamtól is rájöttem. Nyilván nem tudta kiszámítani, mi tetszik majd nekem. Gondolta, ha szükséges, a szurkos kezét mutatja, vagy ha másképpen alakul, akkor azt, amelyikről lekopott.

- Érdekes! - mondta Másik király. - Az én lányom második kérője is be akart csapni. Csak nem egészen így. Zsebre se tette a kezét, úgy jött, és feketébb volt rajta a

332

- Adjatok nekik kilenc egyforma golyót, a kilenc közül egy legyen kicsit súlyosabb, mint a többi, de ezt szemmel ne lehessen látni. Amelyik egy kétkarú mérleggel két mérésből ki tudja választani azt az egy nehezebb golyót, annak adjátok.

Nyalkabalga király csodálkozott, hogy ilyesmit kérdeznek. Nem kell oda semmi próbatétel annak adják, amelyik a legszebb.

Amikor a két király hazafelé ballagott, igencsak vakarta a fejét.

- Hát ezekkel a tanácsokkal nem sokra mentünk. - Bizony nem. - Mert lehet valaki erős, gazdag meg szép, de mit ér

vele, ha például lusta? - Vagy netalántán gonosz. - Bizony - bólogatott Egyik. Így váltak el. Otthon mind a kettő elővett kilenc golyót,

egyforma súlyúakat, csak egy volt valamivel nehezebb, meg egy kétkarú mérleget, és próbálták megoldani Eszerece király feladványát. Még éjfélkor is méricskéltek, de sehogy sem sikerült megoldani. Erre aztán dühösen odavágtak golyót, mérleget, s azt gondolták, már miért kellene egy olyan okos vő, aki azt is tudja, amit ők nem.

S aztán már csak egy hónap múlva találkoztak. - Holnap lesz az esküvő - újságolta Egyik király. - Nálunk is - mondta Másik király. Még csak nem is

csodálkoztak, hogy ez is egyszerre lesz. Megszokták már. - Azon se csodálkoznék - mondta Másik király -, ha

véletlenül ugyanolyan próbatételt találtunk volna ki. - Pedig én elég furcsát eszeltem ki - mondta Egyik

király. - Beszurkoztattam mind a háromnak a kezét. Másik király szeme felcsillant.

325

- A fiamnak adtam, hegedűhúrnak! - kiabált vissza az Egér, s már el is bújt egy vakondtúrás mögé, mert a Róka kilépett a tisztásra.

- Na végre, megvagy, te pernahajder - mondta a Kosnak -, most aztán majd móresra tanítlak!

- Azaz meghupálsz? - kérdezte hetykén a Kos. - Így is mondhatjuk - felelte a Róka, és felhúzta a

bokszkesztyűjét. - És ha szabad érdeklődnöm, miért? - kérdezte a Kos. - Mert különben elfelejted, hogy én vagyok a Róka, és

tőlem félned kell! Megértettük? - nagyképűsködött a Róka, és lépett egyet a Kos felé. A Kos se volt rest, nekilendült, oldalba öklelte a meglepett Rókát, és két jókora pofont lekent neki. A Róka elszédült az ütéstől, és egy fának tántorodott.

- Úgy látszik, rosszabb hallásom van, mint az Egérnek - mondta a Kos -, a fülcsengésedet nem hallom. És most jól teszed, ha elhordod az irhád, mert ha fültövön is pöcköllek, mint a múltkor az Egér, akkor két hétig nyomod az ágyat.

A Róka villámgyorsan elhordta magát. ,,Biztos megbolondult ez a Kos - gondolta magában -, miféle Egérről beszél? Biztos azért mert ellenállni, mert megbolondult. Még hogy Egér! Hacsak nem az az Egér bolondította meg, amelyik a csillagokban lakott.'' A Róka megállt egy pillanatra. Mégiscsak lehet ebben valami igazság, ez az Egér talán mégis a csillagokban lakott.

Az Egér közben elégedetten fölkászálódott a vakondtúrás mellől, fölkapta a harangvirágot, s végre baj nélkül hazaért. Még csak az előszobában volt, már hallotta, hogy kiabál a felesége:

- Most kell hazajönni, te egerek szégyene! Rég kihűlt a vacsora, már a mentőknek is telefonáltam; azt hittem, elütött egy elefánt, vagy elkapott a macska.

326

- Mit kiabálsz - mondta az Egér -, dolgom volt! Meg kellett mentenem a Farkast meg a Kost. Nélkülem elpusztultak volna.

- Hazudsz, hazudsz - kiabált magából kikelve Egérné -, mást se tudsz, csak hazudni! Te vagy a világ leghazudósabb egere!

- Az meglehet - mondta mosolyogva az Egér, és átnyújtotta feleségének a sok vihart látott harangvirágot.

331

- Felséged mikor adja férjhez a lányát? - kérdezte Egyik. A királyok ugyanis leggyakrabban felségnek szólítják egymást. Ez ugyan nem jelent semmit, mert van olyan király, aki azt mondja a másik királynak, hogy felség, és közben azt gondolja magában, pernahajder. De ez a két király, amikor azt mondta, felség, magában is azt gondolta, hogy felség.

- Hát én hamarosan - mondta Másik -, már van is három kérője a lányomnak.

- Az enyémnek is három van - mondta Egyik, és megbeszélték, melyik kérő kicsoda-micsoda. Persze mind a hat legény királyfi volt.

- És felséged tudja-e már, melyik közülük a legkülönb? - Én biz még nem. És felséged? - Én sem. - S hogyan választja ki a legkülönbet? - Még nem tudom, de azt hiszem, próbára kellene tenni

őket. Ebben aztán meg is egyeztek, csak azt nem tudták

eldönteni, milyen próba felelne meg a legjobban. Elhatározták hát, hogy délután ünneplőt öltenek, és meglátogatják a közel lakó, öregebb királyokat, akik már férjhez adták a lányukat, s megkérdik őket, milyen próbatételt alkalmaztak. Izombizom király azt mondta:

- Össze kell ereszteni mindegyiket a hétfejű sárkánnyal, s amelyik legyőzi, azé legyen a lányotok.

- És ha mind a három legyőzi? - kérdezték a királyok. - Akkor a tizenkét fejűvel, ha azt is, akkor a

huszonnégy fejűvel és így tovább! - mondta Izombizom. A két király hümmögött, de azért megköszönte a

tanácsot, és egy házzal odábbállott. Csakkincs király azt mondta nekik: - Amelyik a legtöbb kincset hozza, annak adjátok. Eszerece király egy feladványt mondott el:

330

Szurkos kezű királyfiak Volt egyszer két király. Szomszédok voltak, a házukat

egy léckerítés választotta el egymástól. Egy tavaszi napon Egyik király jókor reggel kiment a kertjébe, hogy megkapálja a sárgarépát. Ahogy kilépett az ajtón, abban a pillanatban lépett ki a szomszéd házból Másik király.

- Jó reggelt! - mondta barátságosan Egyik király. - Adj' isten! - válaszolta ugyanolyan barátságosan

Másik király. Ilyen barátságosak voltak mindig, sohasem

veszekedtek, pedig már elég régóta laktak egymás mellett. Olyannyira nem veszekedtek soha, hogy a negyedik házban lakó király még azt is kétségbe vonta, hogy igazán királyok.

Odaballagtak a kerítéshez, kezet szorítottak, s megkérdezték egymást: ,,Mi jóra készül szomszéd?'' Mindenik azt mondta: ,,Sárgarépát akarok kapálni.'' Erre el is nevették magukat, mert ez már évek óta így ment, mintha éjszaka kitalálták volna egymás gondolatát: mindennap ugyanarra készülődött mindkettőjük, s majd mindennap ugyanazt is csinálták. No de hiszen ez nem csoda: akkor kapálták a sárgarépát, amikor megjött az ideje; a búzájuk is egyszerre érett meg, persze hogy egyszerre aratták. Fát vágni is együtt jártak az erdőre, mert fát vágni télen szokás - mikor vágtak volna máskor?!

Annak idején lányuk is egyszerre született, s éppen ebben az időben került eladósorba mind a kettő. Erről beszélgettek sárgarépa-kapálás közben. Nyugodtan beszélgethettek, a sárgarépa ágyása mind a kettőnek közel volt a kerítéshez - nem is kellett abbahagyni a kapálást.

327

A nyúl mint tolmács A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott.

Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni.

A mese kezdetén, tehát most, egyidőben a nem túl lényeges Úritök mesteri vigyorgásával, a Kecske azt mondta:

- Mek-mek. Nos, ha tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is,

mit jelentett ez a mek-mek. A bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: ,,Hej, de jó ez a friss réti csenkesz'', de azt is, hogy: ,,Mindig csak ez a vacak réti csenkesz! Unom.'' Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:

- Nyihaha. A Kecske fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra,

mint borjú az új kapura. Aztán olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a nyihahából egy kukkot sem ért.

- Mek-mek - majd kis gondolkozás után még hozzátette -, mek.

A Ló megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:

- Nyihaha. Ami jelenthette azt is, hogy ,,nem értem'', de esetleg azt

is, hogy ,,jó napot''. Nem tudom. Sajnos, nem tudok lóul.

328

Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb léptek egymáshoz.

- Nyihaha, nyihaha - magyarázta a Ló. - Mek-mek - próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan

mondta, hátha így megérti a Ló. De nem értette. A Kecske búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg

minden erejét összeszedve gondolkozott. Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe. Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.

- I-ó, i-ó - mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért megértheti.

A Kecske azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják: juhul.

- Beee - mondta. A Ló rázta a fejét. Nem tudott birkául. Már-már úgy

tűnt, sohasem vergődnek zöldágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.

A Nyúl, tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel közelebb jött. Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz, ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.

- Na, csak mondjátok - mondta -, szerencsére én minden nyelven beszélek.

Ebbe a mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.

De azért rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.

329

A Ló meg a Kecske nagyon megörült neki. - Nyihaha - mondta a Ló. - Mik-mek? Mik-mek? - kérdezte izgatottan a Nyulat a

Kecske. - Azt mondja, hogy mek-mek - tolmácsolta a Nyúl. A Kecske arca földerült, és boldogan mondta: - Mek-mek, mek-mek. - Nyiha? Nyiha? - kérdezte most a Ló. A Nyúl fordított. - Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha - világosította fel

a Lovat. A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan

lapogatták egymás lapockáját. Ezt a Kecske unta meg előbb. Karon fogta a Lovat, odaballagtak az Úritökhöz, és megették.

,,Vajon jól fordítottam?'' - tűnődött a Nyúl, és a homlokát ráncolta.

352

Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá... Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik... Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.

- Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.

- Hah! - kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:

- Nicsak, milyen szép zöld pötty!

337

- Ödönke, Ödönke! - örvendezett az Ötödik. - Ölellek. Örök öröm Ödönkét ölelnem.

- Igazán örülsz? - kérdezte Ödönke. - Örömöm Ödönkétől ötszörössé ölesül! Erre Ödönke boldogan felnevetett. Így: hihihi! Nevetett az Ötödik is. Így: öhöhöhö. Örvendtek. De Ödönkének mennie kellett a hatodikra. - Szervusz, Hatodik! - köszönt mosolyogva Ödönke. - Hess, Hödönke! - harsogta a Hatodik. Ödönke most

már nem is javította, rohant a hetedikre. - Szervusz, Hetedik! - rebegte. - Hu, ha híred hallom, hidegszik a hátam! - hujjogott a

Hetedik. Ödönke már a nyolcadikon volt, de ott sem járt jobban. - Nyúlcipőben nyargalj nyomban! tette a Nyolcadik. A Kilencedik meg: - Kinek kellesz, komisz kölyök, kellemetlenkedő! S a Tizedik: -Tolakodók, támadások, takarodjál, tökmag Tödön! Ödönke orrát lógatva ment ki a házból. Csak az

ötödiken mosolygott egy kicsit. Ott kint lefeküdt a szőnyegre - ezen állt különben a ház

is -, állát a tenyerébe támasztotta, gondolkozott. Hamar rátalált a megoldásra. Legalábbis azt hitte, rátalált.

- Megállj, te Ház! - kiáltotta. Fölpattant, a bal kezét a ház alá csúsztatta, jobb kezével

megfogta a tetejét, és zsuppsz! - megfordította. S ezzel újra belépett a kapun. A Földszint, aki azelőtt a Tizedik volt, azt mondta: - Füstként takarodj! Az Első, aki azelőtt a Kilencedik volt: - Elmehetsz, kis komám! A Második, aki azelőtt a Nyolcadik volt:

338

- Menekülj, nyiszlett mitugrász! Nyakon verlek! A Harmadik, aki azelőtt a Hatodik volt: - Hess! A Negyedik, aki azelőtt a Hetedik volt: - Nem hallottad? Nem hívtalak! Az Ötödik, aki azelőtt is az Ötödik volt: - Ödönke, Ödönke ölellek, örök öröm Ödönkét ölelnem! A Hatodik, aki azelőtt a Negyedik volt: - Nem hívtalak, nem hallottad?! A Hetedik, aki azelőtt a Harmadik volt: - Huss! A Nyolcadik, aki azelőtt a Második volt: - Nyakon verlek, nyiszlett mitugrász! Menekülj! A Kilencedik, aki azelőtt az Első volt: - Kis komám, elmehetsz! A Tizedik, aki azelőtt a Földszint volt: - Takarodj füstként! - Na tessék! - mondta Ödönke, és lefelé menet

megsimogatta az Ötödiket. Kiment, megvakarta a feje búbját. Szétszedte a házat,

csak az Ötödiket hagyta épen. És elkezdett dolgozni. Épített, épített egész álló nap, de sehogy sem sikerült megcsinálnia, amit akart. Már majdhogynem sírva fakadt mérgében. Este hazajött az édesapja, odaállt Ödönke háta mögé, nézte, mit csinál. be nem tudta kitalálni, mit akarhat. Megkérdezte hát:

- Mit építesz, Ödönke? - Egy olyan tízemeletest - mondta Ödönke -, amelyik

csupa ötödik emeletből áll. - Csupa ötödikből? - csodálkozott az apja. - És első? - Eh - mondta Ödönke. - Második? - Minek?

351

A kék meg a sárga Egyszer két festékpötty - egy kék meg egy sárga -

egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért.

- Nem menne kicsit távolabb? - mondta ingerülten a Kék.

- Menjen maga - válaszolta a Sárga -, s különben is, talán köszönne!

Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta - csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.

- Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! - morgott fitymállóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.

- Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?

- De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok! - Engedje meg, hogy fölkacagjak - mondta gúnyosan a

Sárga -, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem... és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.

- Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert... brr... vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!

- Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt?

350

Egy kövér verejtékcsepp jelent meg a homlokán. Bal karján elernyesztette az izmokat, a homlokához nyúlt, elkente rajta a verejtékcseppet. Közben a bal lába megroggyant.

- Majd én most... - kezdte volna újra, de csak szánalmas suttogásra telt.

Megroggyant a másik lába is. - Ó, jaj! - mondta a Hideg, s már patakokban ömlött

róla a víz. Reszketett. De azért még egyszer próbálkozott. - Most megmutatom nektek... - nyöszörögte s

elcsúszott. Minden ízében reszketve feküdt a konyha kövén.

- Segítség! - mondta ekkor. - Segítsetek! Gyorsan odafutott hozzá a Mozsár, a Konyhaszekrény, a Fületlen Bögre, az Épfülű Bögre, a Kávédaráló, a Háromlábú Hokedli, a Körömreszelő (mit keres egy körömreszelő a konyhában?), a Húsvágó Bárd, a Merőkanál, a Bojtos Butykos, a Tejesköcsög, a Piros Fedő, a Kék Fedő, az Alumínium Fedő, a Burátlan Lámpa, a Konyhaasztal és a Kettőbe Vágott Paradicsom.

Betámogatták az elalélt Hideget a Szaratovba, és rácsukták az ajtót.

- Ez még azért majd megmutatja nekünk, figyeljétek meg - mondta a Körömreszelő (mit keres egy körömreszelő a konyhában?). - Majd decemberben megmutatja.

A többiek hallgattak. Megértek már jó néhány decembert. A Mozsár egymaga százötvenet.

A Hideg meg gyógyulgatott a Szaratovban.

339

- Harmadik? - Hajaj! - Negyedik? - Nem! - Hatodik? - Haszontalan! - Hetedik? - Hess! - Nyolcadik? - Nyomorult! - Kilencedik? - Kinek kell?! - Tizedik? - Takarodjon! - Hát pedig csupa ötödikből nem nagyon sikerülhet -

vélte az apja. - De igenis! - erősködött Ödönke. Azóta is építgeti a tízemeletest, amelynek csupa ötödik

emelete lesz. Hogy sikerül-e? Ki tudja?

340

Szökevény szeplők Marci utálta a szeplőit. Ami azt illeti, volt is neki mit

utálnia, mert hetvenhat szeplő virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy - a hetvenhatodik - a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplői voltak. Csinosak, jóképűek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplő Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplők megsértődtek.

- Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmondák, rútak, rettentőek?! Na megállj! - kiabálták.

S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál előkelőbb hely nemigen létezik egy szeplő számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplő nélkül, mivel - mondanom sem kell - Szeplő Szepi is ment a többivel.

Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértődött szeplő? Neki a vakvilágnak.

Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:

- Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide? - Kisfiú? - csodálkozott Marci. - De hiszen én a Marci

vagyok.

349

Mit ugrálsz, hideg? Egy szép, augusztusi napon nyitva maradt a Szaratov

ajtaja. - Aha - mormogta odabent a Hideg -, most itt az

alkalom! Féloldalasan kislisszant a résen. Megállt a konyha

közepén, rettentő szemmel körülnézett. - Majd most megmutatom nektek! - sziszegte

vészjóslóan. Kihúzta magát, behajlított karját vállmagasságba

emelte, fitogtatta az izmait. Olyan izmai voltak, mint egy kafferbivalynak. A Mozsár, a Konyhaszekrény, a Fületlen Bögre, az

Épfülű Bögre, a Kávédaráló, a Háromlábú Hokedli, a Körömreszelő (mit keres egy körömreszelő a konyhában?), a Húsvágó Bárd, a Merőkanál, a Bojtos Butykos, a Tejesköcsög, a Piros Fedő, a Kék Fedő, az Alumínium Fedő, a Burátlan Lámpa, a Konyhaasztal és a Kettőbe Vágott Paradicsom hökkenten nézett rá.

A Hideg tánclépésben végiglejtett a konyhán, majd ökölvívóállásba helyezkedett.

Vészjósló hangon kérdezte: - Melyikőtökkel kezdjem? Körülnézett. Majd ezzel egyidőben azt mondta: - Brrrr! A konyhában mindenki behúzta a nyakát. Azt

gondolták: ,,Jaj, nehogy rajtam kezdje!'' Csak a Körömreszelőnek (mit keres egy körömreszelő

a konyhában?) jutott eszébe: ,,Mit akarhat ez kezdeni?'' A Hideg meg újra azt mondta: - Brrrr!

348

meg egyforma rongyosak, töpörödöttek -, s ment a Földre, hogy fölváltsa az éjszakát.

Az emberek meg kinéztek az ablakon, és azt mondták: ,,Hű, de ronda reggelre virradtunk!'' És nem is lett jókedvük egész nap.

341

- Jesszus! - kiáltott a mama, és a világosság felé fordította a fiát. - Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörű szeplőid?

- Nincs szeplőm? - csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.

Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben, mert elkomorodva mondta:

- Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.

- Nem a tükör rossz, kisfiam - csóválta a fejét a mamája -, hanem tudod, a szeplők...

Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplői. ,,Egy azért maradhatott volna - gondolta magában. - Szeplő Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt.'' És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Őt is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni.

De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fűszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.

- Hát a Marci hol van? - kérdezték. - Én vagyok - mondta rosszat sejtve Marci. - Nono! - így a hentes. - Na ne! - így a fűszeres. - Naná! - így az újságos. - Nana! - így a virágárus. - No ne! - így a zöldséges. - Merthogy a Marci egy szép szeplős gyerek, te meg

egy sápatag kis fehér bőrű. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj - mondták és legyintettek.

342

És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelőttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsőn, majdnem sírt.

- Mi bajod? - kérdezte a mamája. - A szeplőim - sóhajtott Marci -, a szeplőimet akarom! Nosza, nekiláttak, keresni kezdték őket a lakásban.

Még a szőnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplőt sem találtak.

Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.

- Jó napot! - köszönt. - Jó napot! - válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának

főnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságjából. - Esernyő? Kesztyű? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni?

- A szeplőimet keresem - mondta Marci. - Milyen volt? - Barna, kerek. Mind a hetvenhat. Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és

beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütőt. - Nyele volt a szeplőjének? - kérdezte. - Nem - hebegte Marci. - Akkor ez nem az - állapította meg az öregember, és

visszatette a palacsintasütőt. Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat,

egy pudingot, egy ceruzahegyezőt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipőgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.

- Tessék, mind kerek és barna. Melyik az? - Sajnos, egyik se - szomorkodott Marci, és irigykedve

nézte a pulykatojást. A Talált Tárgyak Osztályáról a rendőrségre ment. Itt

egy őrmester fogadta.

347

Két reggel Egyszer két Reggel találkozott a Tejúton. - Jó reggelt, Reggel! - mondta az egyik, s megemelte

halványkék fényekből szőtt kalapját. - Adjon isten! - mondta a másik barátságos, rubinpiros

mosollyal. - Hova-hova? - kérdezte az első, és megigazította

magán fénylő, drágaköves köpenyét. - A Földre. A Földre megyek - mondta a másik

átszellemülten. A fényekből szőtt kalapú erre elkomorodott, még a

kalapja is halványabb lett hirtelen, s a drágakövei mintha elfelejtették volna a csillogást.

- Még hogy a Földre! - mondta baljóslatúan. - Nem ám, hogy úgy legyen!

- Márpedig az úgy van! Ma lesz a Földön május első vasárnapja, igaz?

- Igaz. - Nahát akkor! Ma én fogok lent derengni és

pitymallani. - Azt szeretném látni - kiabált a társa -, május első

vasárnapjára én megyek! Még hogy derengeni és pitymallani! Kerengeni és nyilallani fogsz, édes barátom. Ma én ragyogok fel a Földön.

Ezzel futásnak eredt. De a másik sem volt rest, elgáncsolta, puff nagyot esett, csak úgy porzott a Tejút. Nosza, összeverekedtek, tépték egymást. Hajnaldarabok, pitymallatrongyok, derűfoszlányok röpködtek körülöttük. Végre aztán az egyik győzött - ki tudja, melyik; a verekedés előtt egyforma szépek, daliásak voltak, utána

346

- Igazán?! - kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.

- Gyönyörűséges! - mondta. - Legjobb szeplőnek lenni egy orrtövön.

- És a fülcimpa, az neked semmi? - méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törődött vele senki.

Hazaértek. - Na végre, hogy mindnyájan megvagytok - mondta

Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. - Azért valami furcsa van rajtad.

- Talán Szeplő Sziszire gondolsz - mondta Marci. - Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lődörögjön, barát nélkül szomorkodjon.

Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplője van, hát az a Marci.

343

- Szóval szökött szeplőket keresel? - Igen. - Részegesek? - Nem. - Loptak? - Nem. - Raboltak? - Nem. - Mit vétettek a törvény ellen? - Semmit - mondta Marci. - Hát akkor? - tárta szét a karját az őrmester. Elnyargalt hát Marci a tanácsra. - Szeplőügyben? - ráncolta a homlokát a portás. - Talán

az állattenyésztési osztály illetékes. Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat

rajzolt a falra. - Szeplő??? Talán szép ló ügyben, fiacskám! - Nem szép ló, szeplő - morogta Marci. A bácsi a fejét

rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét. - Talán a növénytermesztésnél - mondta. A növénytermesztési osztályon egy barátságos

fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tűzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.

- Szeplő? Egy pillanat. - Föllapozott egy nagy könyvet. - Várjunk csak... szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfű - olvasta a könyvből, és felkiáltott: - Megvan! Szeplőlapu! Ezt keresed?

- Nem laput, a saját szeplőimet - magyarázta Marci. A felvirágozott fülű elkomorodott. - Pedig olyan szép ez a szeplőlapu. Úgy is hívják, hogy

Boldogasszony csepegtette fű, forrasztófű, méregvonófű, párducfű meg viaszfű.

344

A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törődött Marcival.

- Azt is felolvasom neked- kiáltotta -, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!

Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre se vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsőházban is hallotta: csirikló, csuhi, fülemülefű, kancsuka, kasztikó, semők, sisák, sörkefű, szövőke.

- Ej - sóhajtott odakinn -, kasztikó, semők, sisák! Hol lehetnek a szeplőim?

Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.

- Hát te? - kérdezte tőle Marci, és lehuppant mellé a padra.

- Kóbor szeplőket figyelek - mondta Mikkamakka -, nagy ma a szeplőjárás.

- Csak nem! - csillant fel Marci szeme. Hány szeplőt láttál?

- Hetvenhatot - mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. - Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.

- Merre mentek? - kérdezte izgatottan Marci. - Erre - mutatta Mikkamakka. Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplők

után. Meg is találta őket hamar. Egy árokparton ültek és

szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplő. Azaz csak hetvenöt, de ez majd később derül ki.

- Olyan jó lenne, ha visszajönnétek - mondta nekik Marci.

A szeplők gyanakodva néztek rá. - És nem szidsz többet bennünket? - Soha - mondta mély meggyőződéssel Marci.

345

- Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmondák vagyunk?

Marci rázta a fejét. A szeplők erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-

már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett. - Mindnyájan megvagytok? - kérdezte aggodalmasan. - Egy pillanat - mondta az, amelyik a fülcimpáján ült -,

megszámolom. - Aztán ijedten fölkiáltott: - Szeplő Szepi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.

Nosza, keresni kezdték. Ez már könnyebben ment, mert a szeplők is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.

- Szervusz, Szeplő Szepi, gyere vissza te is! - mondta neki Marci.

De Szeplő Szepi rázta a fejét. - Nem mehetek - mondta -, mert akkor ez egyedül

maradna. - És maga mellé mutatott. Ekkor vették észre - Marci és a szeplők -, hogy Szeplő

Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplő. - Bemutatom Szeplő Sziszit - mondta Szepi. - A

legjobb barátom. Szegény nagyon magányos. - Bizony - mondta Szeplő Sziszi -, csak kódorgok,

csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lődörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?

- Igaz - mondta Szepi szomorúan. - S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és... és... mit is mondtál még?

- Lődörgünk. - Igen, lődörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást. - Tudjátok mit? - mondta erre Marci. - Sziszi is

költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.

368

- Igen - mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.

Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.

- Nem bántott? - csodálkozott a Medve. - Ó - nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor

olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjék.

- Ha akarod - mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.

- Az jó lenne - felelte a kislány -, csak tudod, olyan éhes vagyok.

- A mézet szereted? - kérdezte a Medve. - Nagyon. Mézet adjál - mondta Brunella. A Medve

kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.

- Ugye, szép? - dicsekedett a Medve. - Rajtad kívül még senki sem látta.

- Gyönyörű! - ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.

Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.

- Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok - mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.

A Medve mosolygott. ,,Micsoda kedves kislány - gondolta -, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.

- Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz - mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: - Gyere el máskor is!

353

A lyukas zokni Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki

lehetett, mert előkelő anyagból készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján.

- Azért én szebb vagyok nálad - mondta a lyuk a zokninak.

- Mi - csodálkozott a zokni -, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb?

- Mert átlátni rajtam - mondta a lyuk. - Ugyan - oktatta a zokni -, rajtam éppen az a szép,

hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat!

- És piszkos is vagy - folytatta a lyuk fittyet hányva az oktatásra -, én bezzeg sohasem piszkolódom be.

Ezen a zokni elgondolkodott. - Na ugye! - hangoskodott a lyuk. - Te is belátod. Nem

is méltányos, hogy én ilyen kicsi vagyok, te meg ilyen nagy.

Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk, mint a maradék zokni.

- Teljesen tönkreteszel - siránkozott a zokni. - Örülj, hogy ilyen gyönyörű lyukkal lakhatsz együtt -

fölényeskedett a lyuk, és még nagyobbra nőtt. - Jaj, megölsz! - kiáltott a zokni, és akkor a lyuk nagy

pöffeszkedve akkorára nőtt, hogy a zokniból nem maradt semmi. De ahogy eltűnt a zokni, úgy eltűnt a lyuk is. Mert ha zokni nincs, lyuk sincs.

354

Így aztán a nem létező lyuk most siránkozhat a nem létező zokni után.

367

- Eltévedtem - mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.

- Tudom - mondta a Tigris -, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.

Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani. Egy ligetnél megálltak. - Tovább nem mehetek - mondta a Tigris -, erre menj,

egyenesen. Hazatalálsz. Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és

dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak - gondolta -, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.

De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.

- Ne szaladj el! - kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni veled.

,,Most már mindegy'' - gondolta a Medve, és megállt. - Ne gyere közelebb, mert megeszlek! - kiabált a

kislányra. - Jaj, de vicces vagy! - nevetett Brunella. Miért

ijesztgetsz? A Medve elcsodálkozott. - Hogy mersz így beszélni velem? - Ó, hát mert szeretlek! - nevetett a kislány, és kezet

nyújtott a Medvének. A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a

kezét. - És miért szeretsz? - Csak - mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom,

a hátad sötétbarna.

366

- Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.

- Engem szeretnek - toppantott Brunella, és elindult. A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor

kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta: - És én is szeretem őket. Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk

madarat. Aztán, mondom, eltévedt. De nem félt. - Ugye, szerettek engem? - kérdezte a fákat. - Szép kislány vagy - mondták a fák. Azon a dombon,

ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel. - Hrrr - morgott a Tigris -, hogy merészelsz! - Jaj, de szép hangod van! - mondta Brunella, és

közelebb lépett. - Nem morognál még egyet? A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést. - Hrrr - morgott még egyszer, de most már sokkal

szelídebben. Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni:

még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?! - És az arcod is olyan kedves - mondta erre Brunella. -

Megsimogathatom? A Tigris tekergette a nyakát. ,,Még hogy kedves az

arcom - Gyorsan belenézett egy tócsába. - Igaz is, elég kedves arcom van.'' - állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.

- Kedves kislány vagy - mondta -, megsimogathatsz. Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta: - Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris. A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor

kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett. - Mit keresel itt, kislány?

355

Virágszemű Abból már sok botrány származott, hogy valakinek

szép szeme van. be ilyesféle perpatvarról, ami Varga Julcsa szeme miatt kerekedett, állítom, még a legöregebbek sem hallottak. Mert Varga Julcsát, ha netán nem tudná valaki, Virágszeműnek nevezik. Azért, mert gyönyörűséges kék szeme van. Nos hát ebből lett a haddelhadd. Mert egy szép napon a Karcsú Sisakvirág nem átallotta azt mondani:

- Semmi kétség, Varga Julcsa szeme olyan, mint én! Ami igaz, igaz, a Karcsú Sisakvirág igen szép, senki

szemének nem válna szégyenére, ha rá hasonlítana. Nem is lett volna baj ebből a kijelentésből, ha nem hallja meg néhány másik virág.

A Fürtös Gyöngyike fel is csattant mindjárt. - Még hogy olyan, mint te! Jobb, ha elhallgatsz a

sápatag színeddel. Varga Julcsa szeme éppen olyan, mint én!

Na, lett erre riadalom, zenebona. Rikoltozott a Tavaszi Csillagvirág, hogy márpedig

csakis őtőle kölcsönözte a színét Julcsa szeme. Az Ibolya a hasát fogta nevettében. - Még hogy azt képzelitek... hehe... és én? Az Erdei Gyöngyköles erre lelilázta az Ibolyát. - Nem is kék vagy, lila - mondta dühösen. - Ha én lila vagyok, akkor Julcsa szeme is lila.

Vegyétek tudomásul! - kiabálta az Ibolya. Erre aztán előpattant a Búzavirág is. - Ti mertek ezen vitatkozni?! Nézzetek meg engem! Még szerencse, hogy nem tudtak egymáshoz közelebb

menni, mert biztos hajba kaptak volna. Különösen akkor,

356

amikor a Közönséges Gubóvirág is beleszólt a vitába. Ennek aztán nekiestek mind a hatan.

- Te mersz közbeszólni! Hiszen még a neved is közönséges!

Akkora volt a ricsaj, hogy a szundikáló füvek mind felébredtek.

Hát, mondhatom nektek, nincs annál csúnyább, mint amikor virágok veszekednek.,

Gondolhatjátok, ki tett itt igazságot. Természetesen Mikkamakka. Éppen arra járt (majdnem mindig arra jár, amerre kell), és felkiáltott:

- Te úristen, színvak lettem! A virágok elhallgattak. Egyszerre kérdezték: - Színvak? Miért? - Reggel, amikor erre jártam - mondta Mikkamakka -,

világosan láttam, hogy ezen a helyen hét kék virág virít. - Persze - mondták a virágok -, és? - Most meg hét vöröset látok. Hopp, egymásra néztek a virágok! Hát bizony nem

Mikkamakka volt színvak, hanem ők vörösödtek ki a méregtől. Gyorsan visszakékültek hát, és előadták az ügyet Mikkamakkának.

- mondta Mikkamakka -, de oktondiak vagytok! Ez a legegyszerűbb a világon. Varga Julcsa szeme hétfőn Karcsú Sisakvirág, kedden Fürtös Gyöngyike, szerdán Tavaszi Csillagvirág, csütörtökön Ibolya, pénteken Erdei Gyöngyköles, szombaton Búzavirág, vasárnap meg Közönséges Gubóvirág. - (Azért mondta a gubóvirágot vasárnapra, mert titokban az tetszett neki legjobban.) - És közben persze - folytatta Mikkamakka - Varga Julcsa szeme egész héten szebb, mint ti heten együttvéve.

Ebben meg is nyugodtak a virágok, és azóta is boldogan kékellenek, virítanak.

365

A kislány, aki mindenkit szeretett Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is.

Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.

- Szép fekete hajam van - mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.

- Bizony szép - mondta a patak. - És a szemem is nagyon szép - folytatta Brunella. Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott.

Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: ,,Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!'' vagy: ,,Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!'' De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:

- Ha behunyom a szemem, nem látlak. Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta,

elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. ,,Ugyan - gondolta Brunella -, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak'' - jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.

- Engem a kígyók is szeretnek - mondta. Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam - szólt a patakhoz.

364

Erre aztán ledobta a legény a zsákot, s elfutott, fájt a szíve, majd meghasadt. A három piros begyű kis madár meg holtan hullott le az ágról, a fekete földű dombocska egyszeriben kősziklává változott.

Látod, látod, molnár fia, miért szórtad el a búzádat!

357

Nagyapa meg a csillagok Nagyapa napközben olyan, mint minden más

öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival. Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.

De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.

Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt...

Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.

- Hát te nem tudod? - ámuldozott Mikkamakka. - Nem - mondta Titti. - Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget? - Persze. - Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag

leesik? - Láttam, azok a hulló csillagok.

358

- És mindennap több is leesik. Igaz-e? - folytatta Mikkamakka.

- Igaz... Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? - ijedt meg Babó Titti.

- Na látod - mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. - Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?

- Én aztán nem. - Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb. - Bár nem egészen értem - komorodott el Babó Titti. -

Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?! - De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a

lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.

Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.

- És mi lesz - kérdezte suttogva -, mi lesz, ha Nagyapa meghal?

- Ó, te bikfic - nézett rá megrovóan Mikkamakka -, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.

Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!

363

Már-már elhatározta, hogy pihen egyet, mikor a látóhatár szélén meglátott egy dombot.

- Na végre! - kiáltott boldogan, és futásnak eredt. A dombnál megint elcsodálkozott. Mert ennek a

dombnak barna volt a földje, a tetején két fenyőfa állt, s mind a két fenyő csúcsán egy-egy kék begyű madár énekelt.

,,Mintha apám három fenyőt mondott volna meg fekete földet és piros begyű madarakat'' - gondolta a legény, de aztán legyintett.

,,Ugyan, honnan tudhatta volna ő! Meg aztán más domb nincs is a közelben. Ez lesz az bizonyára.''

Fogta a zsákot, kioldozta a száját, és vetni kezdte a búzát. Vetett, vetett, de valami nem tetszett neki. Fölnéz egyszer a fára, hát látja ám, hogy a két madár úgy verdes a szárnyával, mintha a szívüket szaggatnák.

- Mi bajotok, madárkák? - kérdezte ijedten a legény. - Nem a te földed, nem a te földed! - csivitelték a

madarak. Fogta erre gyorsan a legény a zsákot, s szaladt az

országútra. Hát alig megy néhány lépést, egyszerre csak lát ám egy dombot: Fekete a földje, három fenyő áll a legtetején, s mindegyik fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.

Volt öröm, mikor meglátták a legényt. Csapkodtak a szárnyukkal örömükben, integettek boldogan.

- Megjött a mi fiunk, megjött a mi fiunk! A legény meg csak állt, szólni sem tudott. - Vessél már, vessél már! - énekeltek a madarak. - Rád

vártunk. Letette a legény a zsákot, belenyúlt, de bizony egy fia

magot sem talált. - Miért nem vetsz? Miért nem vetsz? - kérdezték a

madarak.

362

járt az eszében, talán nem is mondott igazat az apja, amikor meglátott egy dombocskát.

- Na végre! - örült a legény, és meggyorsította lépteit, s mintha még a zsák is könnyebb lett volna a vállán.

Mikor közelebb ért, látja ám, hogy a dombocskának sárga homok a földje, a tetején meg egyetlen fenyő áll, s a fenyő csúcsán egy zöld begyű madár énekel.

- Ejha! - csodálkozott a legény. - Mintha az apám azt mondta volna, hogy három fenyőt találok meg fekete földet. De hiszen itt a domb. Apám biztosan tévedett.

Aztán arra is gondolt, hogy tovább kellene vinni a zsákot.

- De hiszen más domb nincs is itt semerre - mondta; fogta hát a zsákot, letette, kioldozta, és elkezdte vetni a szép piros szemű magot. Szórta, szórta, még dudorászott is, bár azért a három fenyő, a fekete föld meg a piros begyű madarak nem hagyták nyugodni. Egyszer csak látja ám, hogy a zöld begyű madár elhallgatott a fenyőn, és ijedten verdes a szárnyával.

- Mi bajod, kis madár? - kérdezte a legény. - Nem a te földed, nem a te földed! - csivitelte a madár. Hej, ennek a fele sem tréfa! Gyorsan bekötötte a legény

a zsák száját, vállra kapta, aztán neki az országútnak. Sokkal könnyebb lett a zsák, hiszen a fele mag hiányzott - de azért a legény mégis nehezebbnek érezte. Fel sem mert nézni nagy bánatában, csak az utat bámulta egyre, lehajtott fejjel. Három hétig ment éjjel-nappal szakadatlan. A fél zsák búza már nagyon húzta a vállát, a lába is kisebesedett. ,,Most már igazán megszenvedtem érte, hol van hát a domb - morgott magában. - Elég lesz a fél zsák búza is, hiszen még így is ötszáz zsákkal terem. Cifra hintót ugyan nem vehetek, s otthon is csak a kéményt tudom megcsináltatni, a tetőt nem, de ez is több a semminél.''

359

A molnár fia zsák búzája A faluvégen laktak a molnárék, a patak mellett, takaros

kis házacskában. Igaz, a kéményből hiányzott egy darab, meg a tetőn is tátongott egy-két jókora lyuk, de azért takaros ház volt, hiszen rezgő nyárfa állt az udvarában, rozmaring nőtt a csonka kéményen, a tetőn meg egész esztendőben úgy zöldellt a moha, hogy mindenki megbámulta, aki arra járt.

Ezért volt takaros a szegény molnár háza. De a fia volt mégis a legtakarosabb. Hetedhét országon nem találhattak nála különb legényt. Erős is volt, okos is, bátorságért sem ment a szomszédba, s ha dolgozni kellett, akkor is ember volt a talpán. S mint afféle legény, szerette a nótát, a jó bort meg a táncot. Talán kicsit jobban is szerette, mint kellett volna. Nem nagyon sokkal, de azért icipicivel mégis.

Mikor aztán huszonegy esztendős lett, odaállt eléje az apja.

- Megnőttél, fiam, ember lettél - mondta neki -, itt az ideje, hogy megállj a világban a saját lábadon. Én szegény ember vagyok, nem adhatok neked sok útravalót, de amit kapsz, jól becsüld meg, és mindig csak azt tedd, amit most mondok.

Kíváncsian várta a legény a folytatást, az apja meg ezalatt bement a malomba. Volt itt egy zsák búza. Nagyon régen őrizték, tartogatták, akkor sem nyúltak hozzá, mikor betevő falatjuk sem volt, pedig csak ezt a zsák búzát kellett volna a garatba önteni, aztán lett volna lisztjük, kalácsuk. Hanem a molnár soha nem engedett a zsákhoz nyúlni, pedig hej, de sokszor maradtak ebéd meg vacsora nélkül!

360

Ezt a zsák búzát hozta ki a molnár a keleplő malomból, s a fia elé tette.

- Ez az útravalód, fiam - mondta. - Ej, édesapám - ámult el a legény -, nem jobb lenne ezt

cipó formájában elvinni? Vagy eladnánk, két tallért is megadnak érte, azért aztán mindenfélét vehetnék az úton, amíg munkát nem találok. A tallérnak zsák se kell, könnyű is, kicsi is, elfér a zsebemben.

A molnár a fejét rázta. - Nem úgy van az, fiam. Nem tallér kell neked, hanem

ez a zsák búza. Mert jól jegyezd meg, ilyen búza nincs több a világon, ha ezt elveted, ezer zsákkal terem.

Ez tetszett a legénynek. Még hogy ezer zsákkal! Az lesz ám csak az igazi gazdagság, nem jár ő többet mezítláb soha életében, és még a király is megsüvegeli. Körül is nézett mindjárt, hogy hol találna vetéshez alkalmas földdarabot.

Az apja észrevette, hogy a fia már keresi is a helyet a vetésnek, s megszólalt gyorsan:

- Hanem, fiam, van ám egy bökkenő. Nem vetheted oda a búzádat, ahova akarod, mert akkor egy szem nem sok, annyit sem terem. Egyetlen hely van csak a világon, ahova elvetheted. Lehet, hogy közel, lehet, hogy messze, én azt nem tudhatom. De ha akarod, biztosan megtalálod, csak erő kell hozzá, és csüggedned nem szabad soha.

Vakarta a legény a feje búbját. - Mégis, hogyan találom meg? Nem indulhatok

vaktában a világnak! - Azt nem is kéri tőled senki - nyugtatta meg az apja. -

Ezen az úton elindulsz napkelet felé. Keveset pihenj, keveset aludj, csak éppen annyit, amennyi szükséges. Menni kell, menni! S amikor aztán egy dombocskához érsz, állj meg, vedd le a válladról a zsákot, és vesd el a dombocska földjébe a búzát. De nem lehet ám

361

akármilyen dombocska. Ennek a dombocskának fekete humusz a földje, puha, omlós. A legtetején meg három fenyőfa áll, s mind a három fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel.

Jól van, elbúcsúzott a legény a szüleitől, az édesanyja még sírt is egy sort, de nem tartóztatta, hiszen tudta jól, egyszer minden legénynek neki kell vágni a világnak.

Ment, mendegélt a legény, még fütyörészett is, pedig ugyancsak húzta a vállát a jókora zsák. De azt gondolta magában, mit számít ez a kis fáradság, amikor ekkora gazdagság vár rá. Még meg is simogatta a nehéz zsákot.

- Ugye, zsákocska, nem hagyjuk mi cserben egymást? Az országút nagyon hosszú, nem lehet látni se elejét, se

végét. A nap egyre feljebb kapaszkodott, nem volt az égen egy árva felhő, meleg volt, verejtékezett a zsák alatt a legény. De nem hagyta magát. Ment csak keményen. ,,Egy kis felhő nem ártana ugyan - gondolta magában -, de ha nincs, nincs. Meg kell találnom a dombot.''

Három nap, három éjszaka ment egyfolytában. A zsák már nagyon nyomta a vállát, s lába is fájt kegyetlenül.

- Na, most már igazán itt lehetne az a dombocska - mondta bosszúsan a negyedik nap reggelén, de bizony dombocskának még csak nyoma sem látszott semerre.

Lefeküdt hát a legény, feje alá tette a zsákot, s nemsokára el is aludt. Azt álmodta, fényes hintóval állított be az apjához meg az anyjához, s olyan kéményt rakatott a házra, meg úgy befoltoztatta a lyukat, hogy a nap megállt csodálkozni az égen. El is mosolyodott álmában. Kisvártatva aztán felkelt, vette a zsákot, és továbbindult. Most már nem lehet messze a dombocska - gondolta. De bizony a dombocska nem látszott semerre. Újra eltelt három nap. Megint nagyon elfáradt, s már az

384

- És indultak tovább, Csodaország felé. - Igen ám, de a bejáratnál elébük állt a Hétfejű Tündér. - És mosolygott. - Mind a hét fejével. - Amíg megvolt mind a hét. - Aztán csak eggyel. - De eggyel is nagyon szépen tudott mosolyogni. - Kiszivárványosodott tőle az ég. - A nap belesápadt. - És akkor mi történt? - Azt mondta az utasnak a Hétfejű Tündér: ,,Bejöhetsz,

hogyne jöhetnél, csak előtte furulyázz egyet nekem.'' Aki a Rácegresi fájáról szakított, annak megszólalt a furulyája. A Hétfejű Tündér rögtön be is engedte Csodaországba. De aki aranyrudat szakított, az aztán fújhatta. Meg se nyikkant.

- Vagyis azt se mondta, nyikk! - Se azt, hogy tüű, se azt, hogy tií! - A tuúról nem is beszélve! - És ezekkel mi történt? - Ezeket nem engedte be a Hétfejű Tündér

Csodaországba. Mehettek vissza dolgukvégezetlen az aranyrúdjaikkal. A fafurulyások meg mind kaptak egy darabot Csodaországból. A szívükbe rejtették, mindig magukkal hordják.

- Vajon kik lehetnek többen, fafurulyások vagy aranyrudasok? - kérdezte Babó Titti.

- Azt én nem tudhatom - válaszolt Ajahtan Kutarbani király -, de azt sejtem, hogy te melyik fáról szakítottál.

-Én bizony a Rácegresiéről - mondta Babó Titti, és előhúzott egy fafurulyát.

- Hát bizony én is - nevetett Ajahtan Kutarbani király, és előkapta a belső zsebéből a furulyát.

Mindjárt rá is zendítettek. Azt fújták, hogy:

369

- Jó! - kiáltott vissza Brunella. Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az

alól kiáltott vissza Brunella - megszólalt egy dörmögő hang:

- Ki merészeli zavarni a nyugalmamat? - Hát te ki vagy? - kérdezte a kislány, ernyőt csinált a

szeme fölé, és a fára kémlelt. - Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok -

dörmögött a hang -, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintlek a szárnyammal.

- Ó, de buta vagy! - mondta csendesen Brunella. - Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.

- Ugyan - mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást.

- Talán nem is járt erre senki - mondta Brunella. - De igenis - mondta a Pakuk madár -, kétszáztíz éve

egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.

- Na látod - mondta Brunella -, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.

A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.

- Hát, te elég fura szerzet vagy - nevetett Brunella -, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.

Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.

370

Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.

- Na, innen már látszik a házatok - mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. - Ezt őrizd meg. Emlékül.

Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:

- Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni? - Hát te ki vagy? - csodálkozott Brunella, és megindult

a hang felé. Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért,

puskájával Brunellára célzott. - Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek. - Dehogy lősz - nevetett Brunella -, ki hallott már olyat,

egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.

- Igazán? Látszik a szememen? - kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.

Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza. - Ne haragudj, hogy ijesztgettelek - mondta a vadász -,

nem tudtam, hogy szeretsz. - Ó, én mindenkit szeretek - mondta a kislány -, s

engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.

- Az nem lehet igaz - mondta a vadász, és megszorította a puskáját. - Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

- De igenis láttam - mondta büszkén a kislány -, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat

383

vidámak voltak; Pácegresi meg otthon se tudott furulyázni, hát folyvást veszekedtek.

- Csak úgy rengett a ház. - Egyik helyen a méregtől, a másik helyen a jókedvtől. - Pácegresi a végén még a furulyáját is eladta, és egy

aranyrudat vett az árán. Furulya helyett aztán ezzel az aranyrúddal járt az ablakom alá, mintha bizony többet érne az aranyrúd, mint egy szépen szóló fafurulya. Még lyuk se volt az aranyrúdon, olyan tömör volt, mint a kapanyél. De hát nem is kellett rá lyuk, mert Pácegresi nem tudott furulyázni.

- És így ment ez hosszú évekig. - Talán százig is - bólintott Ajahtan Kutarbani -, aztán

egy szép napon meghalt Rácegresi is meg Pácegresi is. Oda temettük őket az ablakom alá.

- S aztán egy-egy fa nőtt a sírjukon. - Bizony. Rácegresién egy sudár magas, és gyümölcs

helyett gyönyörűséges fafurulyák teremtek rajta. Pácegresién egy zömök, terebélyes, az meg furulyaforma aranyrudakat termett.

- Ha valaki egy fafurulyát akart leszakítani, fel kellett érte mászni a fára, mert Rácegresi fája magas volt, de aranyrudat lehetett a földön állva is szakítani, mert Pácegresi fájának ágai alacsonyan nőttek.

- Milyen jól tudod! - csodálkozott Ajahtan Kutarbani. - Majdnem jobban tudod, mint én.

- Azt akarod mondani, hogy ezzel vége a mesének? - Dehogyis vége! Éppen most jön a java. Mert azok az

emberek, akik el akartak jutni Csodaországba (és melyik ember nem akar?), mind ott mentek el az én fazsindelyes palotám előtt. Persze hogy megálltak a két furulyafánáI. Ámuldoztak-bámuldoztak. Aztán szakítottak maguknak valamelyikről. Vagy a Rácegresiéről, vagy a Pácegresiéről.

382

- Aki a Négyszögletű Kerek Erdő közepén lakott egy faluban.

- Úgy bizony. A falut, ha jól emlékszem, úgy hívták: Rácpácegres. Onnan jött ez a legény. Rácegresi volt a neve. No, hát megállt ez a Rácegresi az ablakom alatt, és elkezdett furulyázni. Hát olyat még nem hallottunk, se én, se az alattvalóm! Csak tátottuk a szánkat az ámulattól.

- A szakállad nyúlt egy araszt. - Kettőt. Mert mit művelt Rácegresi azzal a furulyával!

Ha azt én el tudnám mondani! - Trillázott, sírt és nevetett a furulyája - mondta Babó

Titti -, kesergett, röpdösött, vidított, szálldosott. Ringatott. - Ahogy mondod - helyeselt Ajahtan Kutarbani király -,

a végén le is dobattam neki az alattvalómmal egy aranyat. - Alighogy elment Rácegresi - folytatta Babó Titti -,

jött ám egy másik furulyás. - Jött - vette át a szót a király. - Ez is Rácpácegresen

lakott. Úgy hívták, hogy Pácegresi. Ez is nekikezdett furulyázni. Na de még olyat! Olyan szörnyűségeset! Én is meg az alattvalóm is befogtuk a fülünket.

- Mert recsegett, nyitt és nyekegett a furulyája - mondta Babó Titti -, csúszott-mászott, kornyikázott. Zötyögtetett.

- Ahogy mondod - helyeselt a király. - Rögtön le is dobattam egy aranyat az alattvalómmal ennek a Pácegresinek, csak hagyja abba a vernyákolást.

- S aztán ez így volt mindennap? - Így - bólintott a király. - Előbb jött Rácegresi, és

kapott egy aranyat a játékáért, aztán jött Pácegresi, és ő is kapott egy aranyat, csak ne játsszon egy hangot se.

- Mind a kettő ebből az egy aranyból tartotta el a családját Rácpácegresen.

- Öreg édesanyja és hét kis testvére volt Rácegresinek is meg Pácegresinek is. Na de mennyire különbözött ez a két család! Mert Rácegresi otthon is furulyázott, hát

371

kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.

- Ó! - mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét. - Megsimogatnál? - kérdezte tőle Brunella. - Persze, persze - sietett a vadász. Megsimogatta a

kislányt. - És most már siess, mert esteledik. Elváltak. A kislány a patakhoz ért. - Szervusz, patak - mondta -, látod, semmi bajom se lett.

Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki. Ekkor egy lövés dördült. - A Tigris - mondta a patak. Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni

sem tudott. Eldördült a második lövés. - A Medve - mondta a patak. - Jaj, ne, nem akarom! - kiabált a kislány, de akkor már

hozta a szél a harmadik dörrenést. - A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár - mondta a

patak. A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a

patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől. - Most már sohasem láthatod magad bennem - mondta

szomorúan a patak -, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.

372

Ha három lábon gyábokorsz Ezt a mesét már öt évvel ezelőtt meg akartam írni,

mégis csak most láthatok hozzá. Mert nagyon sok utánjárásba került. A kislány miatt, akiről a történet szól. Csak annyit tudtam róla, hogy szőke és szép, zöld szeme van. Ezt különben láthatja mindenki, aki nem vak. De mire megyek én azzal, ha tudom valakiről, hogy kívül milyen?! Azt szerettem volna tudni: belül milyen? És ez került sok utánjárásba. Mert meg kellett kérdeznem majd mindenkit, aki ismerte: egy remetét, egy vadászt, az édesapját, egy boszorkát, egy tündért, egy kecskepásztort, egy gombát, az anyját, egy barátnőjét, egy királyt, egy szép lányt, egy málnabokrot, egy apácát, Mikkamakkát, egy salabaktert, egy kunt, egy kánt, egy kanonokot, egy számtantanárt, egy fánkot és egy elefánkot és Julit és Gyurit, és mert állítólag mindent tud: Vacskamatit és végül a kislányt.

Hát ez bizony sok időbe telt. Egyiktől a másikig hét napot kellett gyalogolnom. Pedig hiába, mert egy csipetnyit se lettem okosabb a válaszaiktól. A remete azt mondta, kerge, a vadász, hogy kósza, az édesapja, hogy álomjáró, a boszorka, hogy zsémbes, a tündér, hogy cserfes, a kecskepásztor, hogy kelekótya, a gomba meg, hogy bolondos, az anyja, hogy csupa szív, a barátnője, hogy cifra, a király, hogy szende, a szép lány, hogy csúnyácska, a málnabokor, hogy kedves, az apáca, hogy mézesmázos, Mikkamakka meg azt, hogy csiperi (ki érti ezt, hogy csiperi? Ez a Mikkamakka különben mindig ilyeneket beszél. Még hogy csiperi! Nincs is ilyen szó!), a salabakter, hogy szeleverdi, a kun, hogy tündérszép, a kán, hogy csalfa, a kanonok, hogy csenevészke, a

381

- Úgy bizony - bólintott Babó Titti -, nem beszélve Csodaországról, mert Csodaország ott kezdődött a palotád háta mögött.

- Méghozzá nagyon közel - emelte fel az ujját Ajahtan Kutarbani király -, mert esténként elhallatszott hozzánk, ahogy Csodaország őre, a Hétfejű Tündér énekelt.

- Hét szólamban. - Bizony, mind a hét szájával más szólamot énekelt. - Eladdig, amíg el nem vesztette hat fejét. - Hát elvesztette? Akkor a vége felé azért énekelt csak

egy szólamban. - Azért bizony. - Nem gondolod, hogy áttévedtünk egy másik mesébe?

- töprengett király. - De, de - bólogatott Babó Titti -, majdnem áttévedtünk.

Ott hagytad abba, hogy kőből rakott, fából rakott, vakablakos, hetyke tor...

- ...Nyú, szép palota - folytatta a király. Igen, ott laktam akkoriban, a szakállam még hollófekete volt... és igen jó király voltam, a legjobb király.

- A legeslegjobb - lelkesedett Babó Titti. - Alattvalóimmal - folytatta volna Ajahtan Kutarbani,

de Titti közbevágott: - Alattvalóiddal? Csak egy alattvalód volt. - Akkor alattvalómmal mindig jól bántam, ha például

éhes volt, megparancsoltam neki, hogy egyék... Ki is volt az alattvalóm?

- Hát te magad! Ajahtan Kutarbani király egyetlen alattvalója Ajahtan Kutarbani alattvaló.

- Így igaz - bólintott Ajahtan Kutarbani -, tudom, az alattvalóm nem nagyon szeretett korán kelni, de azért mire én fölkeltem, addigra ő is mindig felkászálódott. Jól megvoltunk. Jó füle volt az alattvalómnak. Azért is hallotta meg azt a furulyás legényt.

380

- Ejha! - Most már annyira csodálkozott az öregember, azazhogy Ajahtan Kutarbani király, hogy egyszerre nyúlt is meg rövidült is a szakálla egy araszt. Vagyis éppen akkora maradt, amekkora azelőtt volt. - És ezenkívül milyen bizonyítékaid vannak a furulyafák létezésére?

- Az, hogy mesélni fogsz róluk. Ami nincs, arról nem lehet mesélni.

- Az már igaz - mondta Ajahtan Kutarbani király, és ezúttal a szakálla békén maradt. És hány furulyafáról kell mesélnem?

- Kettőről. Jól tudod, hogy nincs is több. Csak két furulyafa van a világon.

- Tényleg - mondta Ajahtan Kutarbani király -, jól tudom. És azt is jól tudom, hogy ezzel a két fával egyszer minden embernek dolga akad. Nincs ember, aki ne kerülne a furulyafák elé.

- De nincs ám! - Most már mondanám is a mesét... várj egy pillanatra...

Hol is áll az a két furulyafa? - Hát hol állna! A palotád udvarán. - Az ám - csapott a homlokára Ajahtan Kutarbani király

-, a nádfödeles palotám udvarán! - Nem nádfödeles! Fazsindelyes. - De még mennyire fazsindelyes! - lelkesedett a király,

és így folytatta: Kőből rakott, fából rakott, csillognak rajt vakablakok! - Csak ne húzd az időt szavalással - figyelmeztette

Babó Titti. - Nem szavalok, csak egy versikét mondtam -

szabadkozott Ajahtan Kutarbani. - Szóval ez a kőből rakott, fából rakott, vakablakos, fazsindelyes, hetyke tornyú, szép palota a Négyszögletű Kerek Erdő szélén állt.

373

számtantanár, hogy szikraeszű, a fánk meg azt, hogy morcos, az elefánk, hogy ostobácska, Juli, hogy kényes, Gyuri meg, hogy fényes, Vacskamati meg azt mondta: tulipántka, a kislány maga, hogy: ,,janemtudom!''

Hát ezzel aztán nem sokra megyünk! Mert hogy lehet egy kislány egyszerre kerge, kósza, álomjáró, zsémbes, cserfes, kelekótya, bolondos, csupa szív, cifra, szende, csúnyácska, kedves, mézesmázos, csiperi (ajaj!), szeleverdi, tündérszép, csalfa, csenevészke, szikraeszű, morcos, ostobácska, kényes, fényes és tulipántka? Meg ,,jajnemtudom''?

Jaj! Nem tudom! De a mesét akkor is el kell mondani. Egy szép napon a

kislány kora reggel elment az erdőbe gombát szedni. Azzal, hogy legkésőbb délre hazaér. De nem ért haza délre. Még jó délutánra se. Az apja meg az anyja nagyon megijedt. Egyik szaladt erre, másik szaladt arra, keresni kezdték a kislányt. Segített nekik keresni a vadász, a tündér, a kecskepásztor, a király, a málnabokor, Mikkamakka, a kun, a számtantanár, Juli, Gyuri és Vacskamati.

A többi, mármint a remete, a boszorka, a gomba, a barátnő, a szép lány, az apáca, a salabakter, a kán, a kanonok, a fánk és az elefánk a füle botját sem mozdította, nem segített. Azért ők is olvassák tovább a mesét, olyanoknak is írtam, akik nem segítenek.

Késő este, már jócskán sötétedett, amikor a kecskepásztor ráakadt a kislányra.

- Hát te, kelekótya, merre csavarogtál?! - kiáltott fel olyasféleképpen, hogy egyszerre csengett a hangjában öröm is meg szemrehányás is.

- Jaj, kecskepásztor - mondta a kislány -, képzeld, mi történt velem! A Fekete Tónál voltam.

374

- A Fekete Tónál? - csodálkozott a kecskepásztor. - Hisz az olyan mélyen bent van az erdőben, hogy még Mikkamakka sem merészkedett odáig!

- Bizony, nagyon messze van - bólogatott a kislány -, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Kopott volt, de nem toprongyos, nem volt nagy, mégis méltóságteljes, ellenséges se volt, de bizalomgerjesztő se. Zsalui zárva, a hozzá vezető utakat benőtte a fű. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt kiabálta valaki: ,,Segíts, oldozd el a köteleimet, nyisd ki a zsaluimat, söpörd ki a pókhálóimat, fényesítsd ki az ablakaimat, súrold fel a szobáimat, meszeld ki a falaimat, simogasd meg a homlokomat.'' Beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magamat, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Egyikben mintha egy székhez kötözött embert láttam volna. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, kecskepásztor! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?

A kecskepásztor ráncolta a homlokát. Ránc hátán ránc. Végre nagy nehezen kibökte:

- Nem tudom. Nem tudom, mit kellett volna csinálnod. Ebben a pillanatban lépett ki a sűrűből Vacskamati. - Jaj, de jó, hogy megvagy, tulipántka! - kiáltott. - Hol

a csudában jártál, halálra kerestünk? - Ó, Vacskamati, képzeld, a Fekete Tónál voltam. - A Fekete Tónál - csodálkozott Vacskamati -, de hisz

az oly mélyen bent van az erdőben, hogy még Mikkamakka sem merészkedett odáig.

379

Rácegresi és Pácegresi Babó Titti találkozott egy öregemberrel. Az öregnek

térdig ért a szakálla. Azt kérdezte: - Tudod-e, öcsém, ki vagyok? - Tudom bizony - mondta neki Babó Titti -, te vagy

Ajahtan Kutarbani király. - Ejha! - csodálkozott az öreg, az ámulattól még a

szakálla is megnyúlt egy jó arasszal. - Nem az vagyok, de ha már így kitaláltad, mostantól

kezdve az leszek. Hogy is mondtad, milyen király? - Ajahtan Kutarbani. - Nagyon jó - mondta elégedetten az öreg, és

megsimította egy araszt nőtt szakállát. - És mit gondolsz, miért szólítottalak meg?

- Mert mesélni akarsz. - Ejha! - ámuldozott megint, s most a változatosság

kedvéért rövidült egy araszt a szakálla. - Igaz, hogy azt akartam csak megkérdezni, hogy hány az óra, de ha úgy találod, akkor valóban mesélni akarok. És azt tudod-e miről akarok mesélni?

- Hogyne tudnám, a furulyafákról. Az öregember megint ejházott, a szakálla nyúlt egy araszt.

- Igaz, hogy a Nagyhajú Kopasz Tillaláromról akartam mesélni, de most már furulyafákról akarok. Milyen az a furulyafa?

- Olyan, amin furulyák teremnek. (Ejha! Szakáll. Arasz.) - Van egyáltalán olyan fa? - Hogyne volna. - Ki tud róla? - Hát elsősorban te.

378

Oda is értek, de hiába járták körül háromszor is, semmiféle házat nem találtak.

S ekkor a kislány fölkiáltott: - Most már értem! - Mit értesz? - kérdezték a mesteremberek. - Azt - szomorkodott a kislány -, hogy miért mondta

Mikkamakka: ,,Ha három lábon gyábokorsz, a kálán pugra nem tudsz menni''.

A hét mester bólogatott. Úgy látszott, ők is értik.

375

- Bizony, nagyon messze van - bólogatott a kislány -, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Kopott volt, loncsos, nagy és ellenséges. Rozzant zsalui beszögezve, az udvarán derékig érő gaz. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt ordítozta valaki: ,,Azonnal eloldozd a köteleimet, kinyisd a zsaluimat, kisöpörd a pókhálóimat, kifényesítsd az ablakaimat, felsúrold a szobáimat, kimeszeld a falaimat, megsimogasd a homlokomat!'' Reszelős, rikácsoló hang volt. De azért én beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magam, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Bagolyszemek, pókhátak fénylettek a szobákban, sárkányfogak, csontok foszforeszkáltak. Egyikben egy székhez kötözött, világcsúf, fogatlan, gonosz arcú embert láttam. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, Vacskamati! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?

- Kioldozni, megkötözni, kitárni, beszögezni, felsúrolni, besározni! - kiáltozott bolondul Vacskamati, s erre a kiáltozásra lépett elő a sűrűből Mikkamakka.

- Jaj, de jó, hogy megvagy, csiperi! - mondta. - Jó, hogy elvesztél, de csak attól, hogy megkerültél. (Mert Mikkamakka mindig ilyesféléket mond.) Hol a csudában jártál?

- Ó, Mikkamakka, képzeld, a Fekete Tónál voltam! - A Fekete Tónál - csodálkozott Mikkamakka -, de hisz

az olyan mélyen bent van az erdőben, hogy még én sem merészkedtem odáig.

376

- Bizony, nagyon messze van - bólogatott a kislány -, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Barátságos, szép ház volt, frissen meszelt. Makulátlan, zöld zsalui becsukva, az udvarán ápolt pázsit, kaviccsal megszórt utak. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt kiáltozta valaki: ,,Kérlek, oldozd el a köteleimet, nyisd ki a zsaluimat, söpörd ki a pókhálóimat, fényesítsd ki az ablakaimat, súrold fel a szobáimat, meszeld ki a falaimat, simogasd meg a homlokomat. Nagyon kérlek, ments meg engem!'' Beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magamat, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Ezüsthegyek, aranydombok fénylettek a szobákban, drágakövek és elefántcsont szobrok foszforeszkáltak. Egyikben egy székhez kötözött, világszép, szomorú arcú fiút láttam. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, Mikkamakka! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?

Mikkamakka összevonta a szemöldökét, nagyot szívott a pipájából, és az égre nézett, mint mindig, ha valami nagyon fontosat akart mondani.

- Ha három lábon gyábokorsz - mondta átszellemülten -, a kálán pugra nem tudsz menni.

A kislány eltátotta a száját, úgy bámult rá. - De hát ebből egy szót se értek - mondta fancsali

arccal. Mikkamakka magasra tartotta a mutatóujját. - Majd megérted - mondta -, hihihi, hehehe!

377

És hihi-heherészett. Mikkamakka nagyon szomorúan tudott hihi-heherészni.

Megérkeztek a többiek is, akik a kislányt keresték. Nagy volt az öröm. Odahaza még táncoltak is egy sort nagy vigasságukban. De a kislány egyre szomorúbb lett. Nem nagyon értették. Csak Mikkamakka tudta, azért szomorú, mert egy megkötözött ember jár az eszében, akinek csukva a zsalui, pókok szőtték be a szobáit, piszkosak az ablakai, sáros a padlója, foltosak a falai, és egy árva simogatás sem jut a homlokára.

Nem is tudott a kislány egész éjjel aludni, már kora hajnalban talpon volt, indult volna vissza a fazsindelyes házhoz. Csakhogy egyedül nem mert. Elment hét mesteremberhez. Egy kötéloldozóhoz, egy zsalunyitogatóhoz egy pókhálószedőhöz, egy ablakfényesítőhöz egy padlósúrolóhoz, egy meszelőmesterhez és egy homloksimogatóhoz.

- Szükségem lenne a segítségetekre - mondta nekik. Mind a hét bólintott, s mind a hét azt mondta: - Szolgálatom ára éppen egy arany. Az összesen hét arany! Honnan vegyen egy kislány hét aranyat? Kért az apjától - nem volt neki, kért az anyjától - annak

se volt. Elment hát hét napra a királyt szolgálni. Az első napon kibogozott száz csomós kötelet, a

másodikon kinyitott kétszáz zsalut, a harmadikon lesöpört háromszáz pókhálót, a negyediken kifényesített négyszáz ablakot, az ötödiken felsúrolt ötszáz piszkos padlót, a hatodikon bemeszelt hatszáz foltos falat, a hetediken sírt-rítt, de azért a napért is megkapta az egy aranyat.

Együtt volt a hét arany, elindult hát a hét mesteremberrel a Fekete Tó felé.

400

,,Lehet, hogy amíg ettem, valaki nagyon keresgélte a csöngőt - gondolta Berzsián -, nem mozdulok innen.'' És nem mozdult. Nem mozdult estig, nem mozdult éjszaka se. Leste az utcát. Éjfél felé jött is egy ember nagy fityekkel. De rá se hederített Berzsián kapujára. El is ment nagy fityekkel.

- A fene az emberiségbe - mondta Berzsián, és elszunnyadt az ablak előtt ültében. Aludt másnap délig.

- Aj - sóhajtozott -, te álomszuszék! Mit mulaszthattál megint!

S hogy semmit ne mulasszon, most már enni se, inni se mozdult az ablak mellől. Éhezett már, szomjazott már.

- Mondtam én, hogy gonosz az emberiség - morogta. De azért nem mozdult az ablak mellől. Szerencséjére. Mert uzsonnatájt megjelent a kapu előtt Sróf mester. Vakarta a feje búbját. Sehogy sem értette a bezárt kaput.

Berzsián arcába visszatért a szín, éhét-szomját felejtette. Sróf mester meg fordult volna sarkon. De Berzsián se volt rest, kitárta az ablakot.

- Hé, Sróf mester! - ordította. Sróf mester, a csavaros eszű, csak ámult-bámult. - Hát te nem utaztál el? - Nem én - mondta Berzsián -, csak szakítottam az

emberiséggel. - Amelybe én is beletartozom - gyanakodott Sróf

mester. - Te is - mondta hetykén Berzsián. Persze azért nem

olyan rettenetesen hetykén. - Akkor most? - kérdezte Sróf mester. - Táguljak innét? - A jobbak becsöngethetnek hozzám - kiabálta

kétségbeesve Berzsián. - És én jobb vagyok? - kérdezte Sróf mester. - Ha be tudsz csöngetni.

385

Csodaország, jaj de messze, mégis itt van a szívünkbe'. Csodaország, jaj de messze, mégis itt van a szívünkbe'. Nagyon szépen szólt. Az öregembernek örömében

egyszerre három araszt nőtt a szakálla. Babó Tittié meg hármat rövidült. Ha ugyan rövidülhet olyasmi, ami nincs.

386

A Hétfejű Tündér Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen.

Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam. Vagy tán még annál is csúnyább. Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki

Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem: - Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap.

Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta: - Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged

elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.

399

emberiség? A gonosz, hazug, borvizező. A kipillantásból nem sok derült ki. A napsütés, a fák, a dudvák és a bojtorjánok megvoltak. De az emberiségből fikarcnyi sem látszott. Üres volt az utca.

- Bah - mondta Berzsián -, Sróf mester bizonyára vizezett bort iszik a Hörpentőben, Violin nyűvi a vonót, Klopédia meg valamilyen könyvtárban gubbaszt, és tanulja az ábéabot.

Ezzel visszafeküdt. De valami nyugtalanság vett rajta erőt.

- Ej, Berzsián - mondta magának -, és ha netalántán egy olyan kufár tévedne ide hozzád aki még életében nem kufárkodott, vagy egy olyan hazug, aki még sohasem hazudott, nem is beszélve a borvizezőről, aki még egyetlenegyszer sem vizezett bort, és keresnék a csöngőgombot szegények, be akarnának jönni, és mindhiába. Ej-ej, Berzsián! Mit ej-ej! - horkant föl -, azoknak megmondom, hogy a csöngőgomb a páncélszekrényben van. Csöngetnek és kész. Igen ám, de hogyan veszi észre őket? Ez sem okozott különösebb gondot Berzsiánnak. Odahúzta a székét az ablakhoz, és meredten figyelte a bezárt kaput.

De nem jött senki. Délben már nagyon mérges volt Berzsián. ,,Hát nincs kufár, aki nem kufárkodik, nincs hazudós, aki nem hazudik, nincs borvizező, aki nem vizezi a bort'' - morgolódott magában. Bezzeg Sróf mester biztos issza a vizezett bort a Hörpentőben.

Megéhezett Berzsián. Kiment a konyhába, kenyeret szelt, kolbászt. Evett. Félúton se járt az evésben, amikor fölkiáltott:

- Te itt eszel, és lehet, hogy valaki odakint strázsál a kapu előtt. Nosza, kenyerestül, kolbászostul futott az ablakhoz. De nem volt a kapu előtt senki.

398

Klopédia furfangjairól. Vajh, akadály nekik egy bezárt ajtó?

- Nem akadály - mondta mélabúsan Berzsián, de mindjárt útilaput is kötött mélabúja talpára. - Áldalak gyűjtögető nagyapám - kiáltotta, és a sumpuszból a sok kicit-kacat közül előbányászta áldott emlékű nagyapja egyetlen hagyatékát. Egy zöldre mázolt páncélszekrényt. A zöldre mázolt páncélszekrényt nagy erőfeszítéssel begyömöszkölte a ruhásszekrénye alsó polcára, kinyitotta, szerszámokat ragadott, fűrészelt, kalapált és szegecselt. Beszerelte a csengőgombot a páncélszekrénybe. Kipróbálta, hogy működik-e. Csörgött-börgött a csöngője.

- Nagyszerű - mondta Berzsián, és boldogan bezárta a páncélszekrény ajtaját, még gondosabban a ruhásszekrényét. A ruhásszekrény kulcsát eldugta a kályhába, és elrikkantotta magát:

- Most csöngessen be aki tud! Mert ez nem kétséges, hiába jár Sróf mester agya

tízezer srófra, ezt a csöngőgombot el nem érheti. És Violin is fújhatja! A rézpikuláját is, meg egyáltalán. Coki neki, nem csöngőgomb. A locska-fecske Klopédiáról nem is beszélve! Locsoghat, fecseghet és viszont. Közelébe se jut a csöngőgombnak.

Nagy boldogan hanyatt vágta magát Berzsián. Belereccsent a barna ágy.

- Csak te ne recsegj - mondta neki Berzsián -, éppen akkor, amikor győzedelmesen fekszem itt! Most aztán szenvedhetsz irigy, kufár, borvizező, gonosz emberiség! Megszakítottam veled a kapcsolatot.

Ott feküdt Berzsián napestig. Sőt, napreggelig, mert este elaludt és csak másnap késő reggel ébredt. Olyan késő reggel, hogy volt az már délelőtt tíz is. Esetleg fél tizenegy. Nyújtózkodott Berzsián, és jó egészségeset ásított. Fölkelt, kinézett az ablakon. Megvan-e még az

387

Pácegresi legyintett. - Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az

áldozatait. Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű

boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.

- Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

388

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.

Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

- Mit vétettem én neked, ember fia? - Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De

akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.

- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

397

hanem a ház háta mögé, a puszta falra. Ki az ördög keresné a csöngőgombot a tűzfalon?

Vitte a csöngőgombot hátra a tűzfalhoz. Fűrészelt, kalapált, szegecselt. De itt már a munka negyedénél elcsüggedt.

- Ugyan, Berzsián! - korholta magát. - Nagy költő létedre csak ennyire ismered az emberiséget! Vagy talán az az agyfúrt Sróf mester nem fogja azonnal megkerülni a házat, ha látja, hogy be van zárva az ajtó, és csöngőgomb sincs? De még mennyire megkerüli! Violin meg egyenesen keringélni kezd a ház körül. Nem is beszélve a locska-fecske Zsebenci leányról. Mert ő meg egyszerűen kitalálja, hogy a csöngőgomb a tűzfalon van. No de hátrább a karóhoz kötött agarakkal - bölcselkedett Berzsián, és a homlokára ütött -, hallgassunk eme lángelme legújabb ötletére.

A Berzsián fejében lakozó lángelme legújabb ötlete nem volt más, mint hogy a csöngőt a bezárt ajtón belülre szereli, az előszoba falára. Nem rossz! Most aztán szaladgálhat a ház körül a furfangos Sróf mester, keringélhet a félnótás Violin, és keresheti a tűzfalon a csengőgombot a locska-fecske Zsebenci leány.

Nosza, fűrészelt Berzsián, kalapált, szegecselt, de alig kezdte el, máris abbahagyta. Mert talán nincs a tekervényes agyú Sróf mesternek álkulcsa garmadával, sperhaknija fölösen, reszelője, mint a nyű, feszítővasa, mint csillag az égen? De van bizony. Lehet előtte akadály egy zárt ajtó? Nem lehet. Na és az a dobhártyarepesztő Violin? Hát nincs neki rézpikulája, acéltekerője, fűzfahegedűje? De van bizony. És milyen ajtó tud ellenállni egy trillalázó rézpikulának, egy trillalázó acéltekerőnek és egy trillalázó fűzfahegedűnek? Semmilyen. Nem beszélve a locska-fecske Zsebenci

396

Ezzel nagyot nyögött. Mivel az évek óta nyitva álló vaskaput nem tudta egykönnyen becsukni. De azért becsukta. Beleizzadt, de becsukta.

- Nna! - mondta boldogan, és rátolta a böhöm, rozsdás reteszt. Elégedetten dörzsölte a kezét.

De nagy hirtelen abbahagyta a dörzsölést. - Noné - mondta -, persze. Még ideállnak nekem, és

nekitámaszkodnak a csöngőgombnak. Nem lesz egy nyugodt percem. Bármelyik irigy, kicsinyes, hazug, borvizező félnótás becsöngethet hozzám. Hogyisne!

Nekilátott, leszerelte a csengőgombot. Fütyörészett nagy vidáman. Újra bezárta a kertkaput, a házához ballagott.

- Ideteszlek, te csöngő - mondta -, és jól megnézte a háza bejáratát. - Ide az ajtó mellé. Ide már úgyse tud bejönni senki, mert a kertkapu zárva van. Berzsián, te lángész! - dicsérte magát.

Fűrészelt, kalapált, szegecselt. De a felénél sem tartott a munkának, amikor nagy hirtelen abbahagyta.

- Nono! - mondta. - És ha az a tekert agyvelejű Sróf mester nem nyugszik bele, hogy be van zárva a kertkapu, és addig katat-matat, ügyeskedik, amíg ki nem nyitja? He? Akkor aztán besétál szépen, és nyomja itt nekem a csöngőgombot, mint a veszekedett fene. Nono! Avagy az a félnótás Violin, a fülgyötrő muzsikus kapja magát és se szó, se beszéd, átmászik a kerítésen. És nekitámaszkodik a csöngőgombnak... Vagy az a locska-fecske Zsebenci leány, a Klopédia! Az ám. Majd éppen Klopédia hagyja annyiban a dolgot, ha egyszer be akar jönni. Törődik is ő azzal, hogy szakítottam az emberiséggel... Berzsián, te mégsem vagy lángész - szónokolt Berzsián, és rögtön meg is toldotta a szónoklatot -, azazhogy mégiscsak lángész vagy! Mert nem ide szereled a csöngőgombot,

389

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte. - Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass

vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész? - Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg,

hogy őrizzelek - mondtam neki. Bólintott. Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott

maradtam a tündért vigyázni. Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával,

péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá!

Nem engedhetem bántani. Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki.

Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

390 395

ásnak. Részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák, pöffeszkedők, irigyek, kontárok, tohonyák. Ez az! Ezért vagyok én szomorú! Az emberiség miatt.

A világmindenség összehúzta magát. Na most - gondolta a világmindenség -, mindjárt megszületik egy, az emberiséget ostorozó vers.

Ámde, mint általában, a világmindenség most is nagyot tévedett. Mert Berzsiánnak eszébe se jutott verset írni. Ehelyett elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot az emberiséggel. Jókedve kerekedett. Kackiásra igazította a bajuszát, megfésülte torzonborz szakállát, és munkához látott.

Kilépett a házból, végigment a kerten. Bókolva üdvözölték őt a gyümölcsfái, és bókolva üdvözölték a dudvák meg a gazok. Mert Berzsián kertjében bővecskén akadt dudva is meg gaz is. Visszaintett nekik, és odavágtázott tárva-nyitva álló kapujához. Szemügyre vette a kapufélfát, azon is legfőképp a nagy, piros gombot. Nem egyébre szolgált az a nagy, piros gomb, mint arra, hogy az emberiség, ha be akar menni Berzsiánhoz, megnyomja, és akkor odabent Berzsiánnál nagy csörgés-börgés támad, mivel ez a nagy piros - halljatok csudát -, csöngőgomb volt. Ám az emberiség - nevezetesen az aranykezű Sróf mester, Violin, a csudazenész és Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia meg minden rendű és rangú látogatók, akik fel szokták keresni Berzsiánt - még sohasem nyomták meg ezt a csöngőgombot, mivel Berzsián kapuja időtlen idők óta nyitva állt, nemkülönben a háza ajtaja is. Mi az ördögnek csöngettek volna? Besétáltak és kész.

- Ez volt a múlt - morogta Berzsián. - Most, hogy szakítottam az emberiséggel, új módi kezdődik itt. Nem fogtok ti engem világos nappal elszomorítani. És sötét éjszaka sem.

394

- Okos fiú vagy te, Berzsián - mondta magának -, találj ki valamit szomorúság ellen! Egy-kettő!

Parancs, az parancs, olyan lett Berzsián feje, mint egy hangyaboly, sürögtek-forogtak, izegtek-mozogtak benne a gondolatok. Nem is hiába, mert azonmód eszébe jutott: meg kell tudni a szomorúság okát. Aztán a többi jön magától.

Törni kezdte hát a fejét: mitől is szomorú? ,,Talán bal lábbal keltem'' - gondolta. No nem - az nem

lehet. Már réges-rég úgy állította az ágyát, hogy a felkelés jobb lábra essék.

Akkor talán a rossz idő. Ezt persze csak időhúzásképp gondolta, mert jól láthatta, hogy nagyon pöffeszkedik odaki a nap. Azért odament az ablakhoz, belehunyorgott a sugárözönbe. Dugába dőlt hát ez is.

,,Más költő örül a szomorúságnak - ötlött fel akkor Berzsiánban -, rittyent egy édes-bús költeményt, és nagy boldogan elszavalja. - De rögtön le is torkollta magát: - Én nem más költő vagyok, én Berzsián vagyok!'' És büszkén körülnézett, hogy ilyen nagyszerű dolgokat tud kitalálni. Na de mire a büszkeség, ha nem tudja okát adni a szomorúságnak! El is párolgott nyomban a büszkesége. Fölordított:

- Hé! Mitől szomorú egy valamirevaló költő? Ordíthatott, ahogy akart. Nem felelt neki senki. Már-

már olyan szomorú lett mint egy elázott zászló, de akkor megvillant a szeme:

- Világos - mondta -, egy valamirevaló költő az emberek miatt szomorú!

Ez a felismerés felvillanyozta, nosza föl is pattant a szobája közepén álló barna, faragott lábú asztal tetejére. Onnan szavalta.

- Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak. Lustálkodnak. Vizezik a bort. Klórozzák a vizet. Egymásnak vermet

391

ÖTÖDIK KÖNYV

Berzsián és Dideki

392 393

Berzsián költő szakít az emberiséggel Berzsián költő utálta a rosszkedvet. A mások

rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp. Most éppen kiváltképp unatkozott. Mert olyan szomorú

volt mint egy lyukas serpenyő. - Ha a gazdád szomorú, szomorkodj te is - mondta

mérgesen a bajszának, és kackiásról konyára állította. - Te se különbül - oktatta szép, tömör szakállát, és egy

fránya mozdulattal összeborzolta. Vészjósló tekintettel nézett a bútoraira, de azoknak egy

szót sem kellett szólnia - olyan szomorúak voltak, amilyenre csak ódon, barna bútorok képesek.

Kókadtan ült hát szomorú szobája közepén a konya bajszú, borzas szakállú Berzsián.

- Semmi kétség - vigasztalta magát -, ha egyszer szomorúság világbajnokságot rendeznének, úgy nyernék, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.

De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.

- A lyukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba - mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.

De itt aztán megmakacsolta magát. - Ne tovább! - kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália

állapot után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni.

416

- Akkor én hazamegyek. Én nézni akarom - mondta Klopédia, és elbúcsúzott. Berzsián meg hanyatt vágta magát a fotelban. ,,Most pedig írok egy remekmívű jobbladát - mondta magában. De sehogy sem akart rákapni az esze a jobbladára, minduntalan Ragyafúrt mesterdetektív ködlött fel előtte. - Biztos megint ezzel a Summi Sammival bajoskodik - gondolta. - Kit érdekel?! Köpök Ragyafúrtra is meg Summi Sammira is.''

Ám ekkor vadul magnyikkant az ajtó, kitárult, és ott állt lihegve, rémült ábrázattal Violin, a fülrepesztő zenész.

- Berzsián! Hol a taliga? - Az ám! - kapott a fejéhez Berzsián, de nyomban

eszébe jutott, hogy az új taliga, ami a televízióból készült, ott áll a kertben. - Egyet se búsulj - mondta Violinnak -, kint áll a taliga a kertben. Meg van mentve a kantátád.

Violin már majdnem sírt. - Berzsián - mondta -, az a taliga frissen van kenve.

Egyáltalán nem nyikorog. Ez egy süket taliga. Hiába komponáltam azt a gyönyörű kantátát. És te... Hiszen már magas fokon taligáztál. Mint egy igazi taligaművész... Ezt tetted velem...

- Ne haragudj, Violin, sajnos a régi taligát Sróf mester átalakította.

- Már megint ez az átkozott Sróf! Ez a kétbalkezes ezeregykontár! Mivé alakította?

- Nem is olyan kontár - mondta Berzsián. - Sőt! Képzeld, televíziót csinált belőle.

- A taligából? - Abból. Nézd meg - Berzsián a taligaforma televízióra

mutatott. - Működik is? - kérdezte gyanakodva Violin. Berzsián agyában egy cikkanás, egy villanás. - De még mennyire - mondta sietve -, nyomd csak meg

a gombot!

401

- De eltűnt innen a csöngőgomb - Sróf mester a piros gomb hűlt helyére mutatott.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy egy Sróf mester nem tud bejönni a bezárt kapun?

Sróf mester nem is teketóriázott sokáig, benyúlt a vaskapu rácsán, elhúzta a reteszt, és bement a kertbe. Meg se állt a bejárati ajtóig.

- Itt sincs gomb - mondta. - És álkulcs nincs nálad garmadával? - kérdezte riadtan

Berzsián. - Dehogynem - mondta Sróf mester, és már nyitotta is

az ajtót. - Na végre, hogy bent vagyok. - Még ne örvendj! - mondta szigorúan Berzsián. -

Csöngess! - De mivel? - mérgelődött Sróf mester. Berzsián a szekrény felé mutatott. Értette is Sróf mester.

Csakhogy a szekrény be volt zárva. - Na én megyek. Velem ne figurázz! - mondta Sróf

mester. - Kályha - ordított Berzsián. Meg is találta Sróf mester a kályhában a kulcsot. Ki is

nyitotta a szekrényt. A páncélszekrényt is. Megtalálta a csöngőgombot. Nagy-nagy tisztelet ült ki az arcára.

- Hát ennyire utálod az emberiséget - mondta áhítattal. - Ennyire - felelte fensőbbségesen Berzsián. - Csöngess! Sróf mester csöngetett. Csörgött-börgött a csöngő. - Bejöhetsz - ordította teljesen fölöslegesen Berzsián,

hiszen Sróf mester már bent volt. - Keblemre, Sróf mester - folytatta az ordítozás Berzsián, az embergyűlölő, és keblére ölelte Sróf mestert.

- Hát ez nagyszerű - bontakozott ki az ölelésből Sróf mester, és már rohant is. Hiába kiabált Berzsián, hiába tartóztatta. Futott Sróf mester, a lába se érte a földet. Ki

402

az ajtón, ki a kapun, végig az utcán. Már el is tűnt. Berzsián majd összeesett bánatában.

- Hát ez elszaladt - szomorkodott. De nem sokáig kellet szomorkodnia. Mert pár perc múlva visszatért Sróf mester. De nem ám egyedül. Ott nyekergette mellette a fűzfa hegedűjét Violin, a fülnyűvő zenész, ott locsogott-fecsegett a másik oldalán Zsebenci Klopédia és mögötte meg csavargók, csivirgők, balfácánok és jobbfácánok, ringyesek és csillogó gúnyások, a fél város ott szorongott Sróf mester mögött.

- Berzsián! - kiabálták. - Igaz, hogy szakítottál az emberiséggel?

- Igaz - kiáltott vissza boldogan Berzsián. Azok meg mind betódultak a kapun, be az ajtón, mind

egyenként be a szekrénybe, ottan is a páncélszekrénybe, és nyomták a csöngőt, csak úgy csörgött-börgött.

- Szabad! Tessék befáradni! - rikoltozott Berzsián. De senkinek nem kellet fáradni, mert már mindenki

bent volt. Violin, a fülrepesztő zenész fölpattant a barna asztal

tetejére, és rázengett, tyí-tyű-nyí-nyű, énekelt a fűzfa hegedűje.

A vendégsereg meg táncra perdült, irgették-forgatták egymást.

- Úgy kell az emberiségnek! Megérdemli! - kiáltozták. - De meg ám! - rikkantotta Berzsián, és ellejtett egy

csárdást a Zsebenciék locska-fecske leányával, Klopédiával.

415

- Püfölni ezt az érzékeny szerkezetet! - méltatlankodott. - Meg fogantyút szerelni rá! Borzasztó. És mi a fenének itt ez a kerék?

- Hát... - mondta Berzsián. - És most? - kérdezte Sróf mester. - Se kép, se hang - mondta Klopédia. - Nem csodálom - csóválta a fejét Sróf mester. - Na jó.

Estére megcsinálom. Berzsián és Klopédia csöndesen ballagott a Hörpentő

felé. - És ha mosogatódézsát csinál belőle? - torpant meg

Berzsián. - Reménykedjünk - mondta Klopédia. Este megint ott álltak Sróf mester műhelyében, és tátott

szájjal nézték a műalkotást. Sróf mester büszkébb volt, mint valaha is.

- Egyre nem tudtam rájönni - mondta -, színes készülék volt ez vagy fekete-fehér?

- Egy időben színes volt - mondta Berzsián. - Zöldre volt mázolva. De lekopott.

- Jó lesz neked a fekete-fehér is - mondta Sróf mester, és bekapcsolta a taligából készült tévét. Jó volt a kép, jó volt a hang.

- Máskor aztán szelídebben bánjál a televízióddal - nézett Berzsiánra önelégülten Sróf mester.

Berzsián hazavitte a készüléket, a helyére állította. - Na most aztán tőlem itt porosodhatsz ítéletnapig -

mondta -, majd megmutatom én, mi az a lelkierő! Sosem nyomom meg a gombod.

- Tíz perc múlva kezdődik Ragyafúrt mesterdetektív legújabb kalandja - mondta figyelmeztetően Zsebenci Klopédia.

- Bánom is én! Nézze, aki akarja.

414

- Tényleg - ámuldozott Violin, de el is komorodott mindjárt. - Na de a hegedű! Mire megyek hegedű nélkül?

- Azt mondod, hogy a csimpolyádból hegedűt csinált. Hol az a hegedű?

- Otthon - mondta Violin. - Hát akkor - mondta Klopédia - van hegedűd is meg

csimpolyád is! Violin szeme kerekre tágult. A fejéhez kapott. - Klopédia - kiáltotta -, te lángelme vagy!

Megmentettél. Fölugrott, elrohant nagy boldogan. - Van hegedűm, van csimpolyám! - ordítozta. És ekkor fény gyúlt Klopédia szemében. Fény gyúlt

Berzsiánéban is. Egymásra néztek, és egyszerre szólaltak meg. - Te Berzsián! - mondta Klopédia. - Te Klopédia! - mondta Berzsián. Több szó nem is kellett nekik, fölpattantak, kapták

Berzsián régi taligáját, és futás vele Sróf mesterhez. Berobbantak a műhelybe.

- Akkor leüti nekem a bástyával - mormogta éppen Sróf mester, majd az ajtódurranásra fölnézett. - Mi van már megint? - kérdezte bosszúsan.

Berzsián a műhely közepére tolta a taligát, és rámutatott.

- Bedöglött - mondta. - Vibrált a kép - tette hozzá sietve Zsebenci Klopédia. - A hang is recsegett - próbálkozott Berzsián. Sróf mester körüljárta a taligát. Megkopogtatta. - Szóval vibrált. Recsegett... te meg tekergetted a

gombokat, mi? Meg püfölted? - Hát, bevallom... püfölgettem - ravaszkodott Berzsián

szégyenlősen. Sróf mester megpörgette a taliga kerekét.

403

Sróf mester szerel Berzsián költő fütyörészett. De nem ám olyan szelíden,

mint egy örvendező fülemüle vagy teszem azt, egy kettős létrán pingáló szobafestő. Hogyisne! Úgy fütyörészett őkelme, mint egy nekivadult expresszvonat. Táncolt is hozzá. Keringőütemben végiglejtett a szobáján, kicsárdásozott a konyhába, de mivel a kicsárdásozás teljesen céltalan volt, visszapolkázott a szobába. A távoli szemlélőnek úgy tetszhetett, hogy Berzsián boldog. Hát még a közeli szemlélőnek! Ez esetben Zsebenci Klopédiának, aki az imént lépett be az ajtón. Csakhogy Berzsián se látott, se hallott a nagy boldogságtól, nem csoda, hogy nem látta meg Klopédiát. Nem is hallotta, igaz, csak addig, amíg Klopédia meg nem szólalt.

- Berzsián - mondta -, látogatód érkezett. Berzsián nem hagyta abba a táncot, csak annyit

mondott két expresszfüttytrilla között: - Mondd meg neki, hogy várjon. Ki kell táncolnom

magam. Újra végigkeringőzte a lakást, majd megállt Klopédia

előtt. - Ki a látogatóm? - kérdezte. - Én - mondta Klopédia. - Sejthettem volna - rikkantotta Berzsián. És táncolt tovább. - Mi az ördögnek ugrálsz, mint egy eszehagyott

bakkecske? - morgott Klopédia. - Teljejesen céltalanul - ordította Berzsián. Majd

énekelve megismételte. - Teheljesen céhéltahalanul! Éppen Klopédia előtt foxtrottyozott, Zsebenciék leánya

nem is volt rest, elkapta Berzsián keze szárát.

404

- Egyáltalán nem céltalanul - mondta szigorúan. - Azért ugrabugrálsz, mert valami nagy örömtől fölösleges energiád támadt, és most éppen azt vezeted le.

Berzsián összenyaklott, mint egy harmonika. - Jaj - mondta -, egy közepesen boldog ember

búskomorrá válna a mondásaidtól. De kedves Klopédia, én most sokszorosan boldogabb vagyok a közepesnél. Hiába hát minden mesterkedés.

Ezzel kitépte magát Klopédia markából, és újra táncra perdült. Az igaz, már nem olyan nagy meggyőződéssel ropta, mint Klopédia tudós mondata előtt. El is fáradt egy kicsit. Belehuppant hát egy öblös karosszékbe. Klopédia meg a másikba. Hupp.

- És ha szabadna tudnom, mitől vagy sokszorosan boldogabb a közepesnél? - kérdezte.

- Mától kezdve szabad ember vagyok. Megszabadultam a rabságtól - ragyogott Berzsián.

- Tudtommal szabadon jártál-keltél, azt írtál és azt nem írtál, amihez éppen kedved szottyant. Miféle rabságról beszélsz?

- Klopédia - mondta ünnepélyes ábrázattal Berzsián -, nekem elromlott a televízióm.

- Tyűha! Szegény Berzsián! Ez rettenetes! Most aztán cipelheted azt a böhöm dögöt Sróf mesterhez, hogy javítsa meg... és ajaj... ma lesz Ragyafúrt mesterdetektív legújabb kalandja! Berzsián! Ha addig nem csinálja meg Sróf mester, nálam megnézheted.

- Úgy látom - mondta szomorkásan Berzsián -, bármilyen kiművelt fő vagy, nem értettél meg pontosan. Mert éppen erről van szó. Itt van ez a te Ragyafúrt mesterdetektíved. Halálosan unom, amikor másfél órás megfeszített nyomozás után kideríti, hogy Summi Samminak azért lett vizes a lába, mert vízbe lépett... Azt is unom, hogy Kikeriki, a kakofón főkikernek Melódiába

413

- Csak nem Sróf mestert keresed? - kérdezte tőle Klopédia.

- De éppen őt - mondta Violin. - De otthon van. És kiírta az ajtajára, hogy ha otthon van, itt keressem.

- Olvastuk - mondta Berzsián. - És miért keresed? - Mert meg akarom mondani neki, hogy nem

ezeregymester, hanem ezeregykontár. Ezzel nagyot hörpentett az előtte álló szörpből. - Mit iszol? - kérdezte tőle Berzsián. - Nadragulyaszörpöt - mondta bánatosan Violin -,

Vinkóci Lőrénc mester azt mondja, ez illi legjobban a szomorú, letaglózott lélekhez.

- Akkor mi is kérünk két nadragulyaszörpöt - mondta Vinkóci Lőréncnek Berzsián -, mert a mi lelkünk is le van taglózva.

- Képzeljétek - folytatta Violin -, elvittem ehhez a kontár Srófhoz a csimpolyámat, mert a cé hang egy kicsit rekedtes volt benne, mondom, javítsa meg. Megyek érte másnap, hát nem átalakította hegedűvé a gyönyörű szép csimpolyámat! Itt állok most egy szál csimpolya nélkül. De ez még hagyján, mert másnap meg a hegedűmet vittem el neki, mivel az utóbbi időben egy picikét beleszorultak a hangok. Mit gondoltok, mit csinált? Csimpolyát a szépséges hegedűmből! Most aztán se csimpolyám, se hegedűm.

- Nono - mondta Zsebenci Klopédia. - Mit nono? - háborgott Violin, a fülrepesztő zenész. -

Itt állok az új kantátám bemutatója előtt és igenis, se csimpolyám, se hegedűm!

- No de hát az a csimpolya hol van, amit a hegedűdből csinált?

- Otthon - mondta Violin. - Akkor csimpolyád van. Igaz?

412

Odalépett Klopédia elé, és elkiáltotta magát: - Zsebenci Klopédia, csípjen meg a dér! Nagyon kísérteties volt, de nem történt semmi.

Klopédia éppen olyan volt, mint korábban, nyoma sem volt rajta dérnek.

- Na látod - mondta Berzsián -, ordíthatok én, amit akarok. Biztos valamelyik fagyosszent ott bújt meg a műhelyében. Vagy jégszekrénnyé alakította át a sakktábláját... az ám! - jutott eszébe. - A televízióm! Sróf mestert megcsípte a dér, és én közben megfeledkeztem róla, hogy taligává alakította át a televíziómat.

- Jó, jó, csak ne dühösködj! - mondta neki Klopédia. - Úgysem akartad nézni a televíziót.

- De így kútba esik a próbatételem. Hogyan bizonyítom be neked a módfeletti lelkierőmet?

- Majd kitalálunk valamit - vigasztalta Klopédia. - Egyelőre térjünk be ide.

Rá is mutatott az épületre, nehogy Berzsiánnak kétségei legyenek, hogy hova. Hát a Hörpentő nevezetű szörpentőbe, ahol Vinkóci Lőrénc korcsmáros kilencvenkilenc-féle szörpöt mért a mélyen tisztelt vendégseregnek. Volt ott áfonyaszörp, uborkaszörp, hecsedliszörp, édes szörp, savanyú szörp, keserű szörp, piros szörp, kék szörp, sárga szörp. Még szivárványszörp is volt. Az volt a sorban a kilencvenkilencedik. Nem is akad széles e világon különb szörpentő, mint a Hörpentő. Tudja ezt mindenki, aki egyszer is betévedt Vinkóci Lőrénc korcsmájába. Hogyne tudta volna hát Berzsián meg Klopédia, aki ezerszer is naphosszat elüldögélt már a Hörpentőben. Betértek hát. Vinkóci Lőrénc a szörpjei közt matatott, a kecskelábú asztalnál meg egy búnak ereszkedett férfiú görnyedt. Maga Violin, a fülrepesztő zenész.

405

utazott, vagy Kukoriku, a melód főkukornok viszonozta a látogatást Kakofóniában. Nem beszélve a tegnapi adásról, amelynek az volt a címe, hogy A nyár örömei, és én kiguvadt szemmel néztem a képernyőn a lubickoló embereket, a vitorlázókat, a napozókat, a kirándulókat... de akkor szerencsére reccs!

- Mi reccs? - A televízió. Megvakult, megkukult... se té, se tova.

Nyomogattam a gombokat, ütögettem, de hál' isten, meg se moccant. És tudod mit csináltam?

- Mit? - kérdezte izgatottan Klopédia. - El se hiszed. Kimentem s Sligovica partjára, nagyot

fürödtem, úsztam, csónakáztam, elmentem kirándulni, bukfenceztem a füvön. Ahelyett, hogy mindezt izzadva, tátott szájjal bámultam volna a tévében.

- Azért van ez - mondta szigorúan Klopédia -, mert mértéktelen vagy. Vagy mértéktelenül bámulod a tévét, vagy mértéktelenül kirándulsz. De ha...

Berzsián félbeszakította. - Lári és fári - mondta. - Nekem aztán beszélhetsz. A

munkámban is akadályozott ez a szörnyeteg. Nem írtam elég elégiát, elodáztam az ódákat.

- És a balladákhoz meg bal lábbal keltél. - Tudod, hogy sohasem kelek bal lábbal - mondta

megrovóan Berzsián. - És balladát sem írok. Ami ballal kezdődik, az nekem nem kell. Vagy tán nem hallottál még halhatatlan jobbladáimról? Arról például, amelyiket az egész ország szavalja.

- A könyökömön jön ki - fintorgott Klopédia. - Fogadni mernék, hogy a Szerelem, szerelem kezdetűre gondolsz.

- Arra - rikkantott Berzsián, és fölpattant, már szavalta is a jobbladát...

406

Szerelem, szerelem lerobbant autómat

- Azonnal hagyd abba, mert megőrülök - emelte fel a kezét Zsebenci Klopédia.

- Miért - kérdezte kicsit sértődötten Berzsián -, talán szívesebben nézed azt a balfék Ragyafúrtot? Az én jobbladám neked smafu?

- Nem erről van szó, Berzsián - magyarázta türelmesen Klopédia. - Mindent a maga idejében. És mindenből annyit, amennyire szüksége van az embernek.

- Azt akarod mondani - gyanakodott Berzsián -, hogy nekem szükségem van a televízióra? Hát nagyon tévedsz! Azért se csináltatom meg. Mer én erős jellem vagyok.

- Na, éppen ez az! - mondta Zsebenci Klopédia. - A jellem! Ugyan mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy egy rossz televíziót ne kapcsoljon be az ember?

- Édeskevés - mondta Berzsián. - Na látod! De amikor egy jó televízió áll az ember

szobájában... éppen csak meg kellene nyomnia a gombot... De nem nyomja meg. Az már igazi jellem.

- Azt állítod, hogy a jellemem nem tűztiszta és acélkemény?

- Dehogyis - csóválta a fejét Klopédia -, csak azt mondom, hogy gyáván megfutsz a próbatétel elől.

- Hát azért sem futok! - morrant Berzsián. - Máris viszem ezt az ócska ládát Sróf mesterhez. Csinálja meg. S nekem aztán állhat itt ítéletnapig. Nem nyomom meg a gombját.

- Ezt már szeretem - lelkesedett Zsebenci Klopédia, és segített Berzsiánnak a rossz televíziót talicskára rakni.

Nagy fityekkel tolta Berzsián a talicskát Sróf mester műhelye felé, Klopédia a sarkában loholt. A taliga gyászosan nyekergett.

411

- Sróf mester, csípjen meg a dér! - És már rohant volna a műhelybe. De kitárult az ajtó, ijedten, reszketve állt benne Sróf mester. Csupa dér volt. Deres volt a maradék haja, a kopasz feje búbja, mindene, még az orra hegye is.

- Jaj, megfagyok - dideregte. Klopédia meg Berzsián gyorsan nekiállt, dörzsölgetni

kezdte az öreg, dércsípte mestert. Addig dörzsölgették, amíg le nem olvadt róla a dér. Nagy nehezen a szín is visszatért az arcába.

- Nahát, láttatok már ilyet - csodálkozott -, engem a nyár kellős közepén megcsípett a dér.

- Ez bizony elég furcsa - mondta Berzsián -, igyál forró teát. Na, isten veled!

Megmarkolta az egyik taliga fogantyúját, Klopédia a másikét, és elnyikorogtak. Már tisztes távolban kérdezte Berzsián:

- Ez meg hogy történhetett? - Elképesztő - mondta Klopédia. - Ámbár... - megállt,

letette a taligát. Megállt Berzsián is. Klopédia figyelmesen nézte a költőt. Mintha még sose látta volna.

- Mit is ordítottál te ott az udvaron? - Nem emlékszem - mondta Berzsián. - Csak arra

emlékszem, hogy elöntött a méreg, és valamit kiabáltam. Klopédia szeme tágra nyílt. - Tudod mit ordítottál? - suttogta. - Mit? - Azt, hogy Sróf mester, csípjen meg a dér! - És? - Mit és? Megcsípte, nem? - Nevetséges - mondta Berzsián -, csak nem azt akarod

mondani, hogy azért csípte meg a dér, mert én azt kívántam neki?

- Nagyon úgy látszott - mondta Klopédia. - Na jó - mondta Berzsián -, tegyünk egy próbát.

410

- Fizetnetek nem is kell - mondta. - Nekem az az igazi fizetség, ha valaki így megcsodálja a munkámat.

Zsebenci Klopédia óvatosan megszólalt: - Mindent összevetve, azt akarod mondani -

körülményeskedett -, hogy ez a tárgy itt előttünk az, amit behoztunk javíttatni?

- Rá sem ismersz, mi? - ragyogott Sróf mester. - Nem is csodálom, amit ti idehoztatok, annak már alig volt taligaformája.

- Taliga? - hebegett Berzsián, és kipillantott az ajtó elé. A taliga, amin a televíziót idetolta, ott állt most is.

- Most már taliga - mondta elégedetten Sróf mester. - Azt a sok vicik-vacakot kitisztogattam belőle. Mi az ördögnek tartottál, te Berzsián, ennyi drótot a taligádban? Meg hogy üveggel befenekelni, ki hallott olyat? Na menjetek... dolgom van... És mondom, nem tartoztok semmivel. Nekem elég a csodálat.

Ezzel csodálatostul, taligástul együtt kituszkolta őket a műhelyből, becsukta az ajtót, és visszaült a sakkrejtvény mellé.

Berzsián és Klopédia még odakinn sem tudott megmukkanni egy darabig, csak álltak és bámulták az ajtó előtt a két taligát. Azt, amelyiken idetolták a televíziót, és amely egyben hangszerként is működött Violin, a fülrepesztő zenész kantátájában, és azt, amelyiket a televízióból alakított át Sróf mester.

- Semmi kétség - mondta Zsebenci Klopédia -, Sróf mester rossz taligának nézte a televíziódat.

Berzsián a józan mondattól felocsúdott, pirulni kezdett a fülcimpája.

- De hiszen ez egy kontár - mormogta, és a pír a fülcimpájáról átterjedt az arcára. Kivörösödött a nyaka is. Felordított.

407

- Megkenhetnéd a taligádat - mondta Klopédia. - Sajnos nem tehetem - válaszolta Berzsián. - Miért? - Barátságból. Violin, a fülrepesztő zenész megkért,

hogy ne kenjem meg. Mert a taliga szerepel a legújabb kantátájában.

- Mint micsoda? - Mint hangszer. Én játszom rajta. Amíg Violin

pikulázik, nyirettyűzik és dorombol, addig én tologatom körülötte a taligát. Violin azt mondja, remekül csinálom. Szerinte nyugodtan kiírhatom a kapumra, hogy Berzsián költő és taliga művész.

- Hát elég szörnyűségesen szól a hangszered - vélte Klopédia.

- De csak most - mondta Berzsián -, mert a televízió súlyától elhangolódott. Egy ilyen nemes hangszert nem is szabadna televízió szállítására használni.

Még szerencse, hogy közben megérkeztek Sróf mester műhelye elé. Ott álltak a tábla alatt, amelyre ez volt pingálva: SRÓF EZEREGYMESTER. Az ajtón egy cédula lógott, ezt írta rá Sróf mester: ,,Ha nem vagyok itt, a Hörpentőben keressen. Ha nem vagyok a Hörpentőben, akkor itt vagyok. Kivétel Violin, a fülrepesztő zenész. Ő, ha itt vagyok, keressen Hörpentőben, ha meg a Hörpentőben vagyok, itt keressen.''

Klopédia kisilabizálta a föliratot. - Na, az első szerencsénk megszületett - mondta. - Mi az első szerencsénk? - Hogy nem mi vagyunk Violin, a fülrepesztő zenész,

akinek a kantátájában talicskázol. Rövidesen megszületett a második szerencséjük is;

Sróf mester otthon volt. A műhelye közepén ült, és egy sakkfeladványt próbált megfejteni.

408

- És mi van akkor, ha idehúzom a futót? - kérdezte magától.

- Akkor nem tudsz velünk foglalkozni - mondta Klopédia. - Hová tegyük ezt a dögöt?

- Sróf mester a homlokára tolta a szemüvegét. - Aha - mondta diadalmasa -, valamit megint

elbarmoltatok. Tegyétek csak le. Oda. Körüljárta a televíziót, és gúnyosan fölkacagott. - Nahát! Mi iparosok küzdünk, szenvedünk, vérzünk,

hogy kitaláljuk ezt a sok gyönyörű szerkezetet, az emberek meg széttiporják, szétcincálják, szétcsavarják, eltörik, elállítják, összetekerik őket. Még kőbalta sem való a kezetekbe - mondta nagy kéjjel Sróf mester. - Mire használtad te ezt, Berzsián?

- Hogyhogy mire használtam? Talán kukoricát morzsoltam vele, mi? - mondta kissé ingerülten Berzsián.

- Mindent el tudok rólatok képzelni - mondta Sróf mester. - Hol ennek a kereke! És hol a fogantyúja?

Berzsián, a nagy jobbladaköltő vérnyomása emelkedni kezdett. A hangja is.

- Miféle kerék? És miféle fogantyú? Zsebenci Klopédia látta a gyülekező viharfelhőket.

ezek mindjárt összevesznek. - Na jó - szólt közbe gyorsan -, meg tudnád csinálni

estig? - Nem kis munka - mondta Sróf mester -, de mivel

tirólatok van szó, kora délutánra megcsinálom. - Köszönjük - kiáltotta Zsebenci Klopédia, és

kivonszolta a műhelyből Berzsiánt. - Látod, estére már próbára is teheted magad. Küzdhetsz a gombbal.

De Berzsián nem vidult fel ettől a lehetőségtől. Felhők ültek a homlokán.

- Két dolgot nem értek - mondta. Klopédia kíváncsian nézett rá.

409

- Az egyik, hogy miért haragszik Sróf mester Violinra, a fülrepesztő zenészre, amikor eddig a legjobb barátok voltak.

- Talán összevesztek - mondta Klopédia. - És mi a másik?

- Az, hogy miért keresett fogantyút meg kereket a televíziómon? Te érted ezt, Klopédia?

Zsebenci Klopédia elgondolkozott. Csavarta innen, csavarta onnan, csűrte is, de végül be kellett vallania:

- Nem, ezt én sem értem. Elsétáltak a Sligovicáig, megnézték magukat a

víztükörben, majd Klopédia így szólt: - Kora délután van. - Miből gondolod? - kérdezte Berzsián. - Nyúlik az árnyékom. - Az enyém is nyúlik - mondta Berzsián. - Akkor pedig kétszeresen kora délután van - jelentette

ki Klopédia. - Ami annyit jelent, hogy kész a televíziód. Gyerünk Sróf mesterhez.

Sróf mester büszke mosollyal fogadta őket. - Éppen most fejeztem be - mondta, és maga elé

mutatott a padlóra. Berzsián gyanakodva körülnézett. - Jó, jó - mondta -, de hol van a... Azt akarta mondani, ,,televízióm'', de Sróf mester

beléfojtotta a szót. - Ezt nézd meg - mondta -, ezt a fogantyút, ezt aztán

baltával sem tudod letörni! És a kereke! Bükkfából van, fiam... és nézd meg ezeket a művészi küllőket! Na ugye ámuldoztok?

Ámuldoztak, az biztos. Klopédiának még a szája is tátva maradt a nagy ámuldozásban. Sróf mester kidüllesztette a mellét.

432

világon, akinek a hatvanésháromnegyedik születésnapját is megünnepelték.

- Na de két sor! - ordított Sróf mester. - Nem baj - mondta Violin -, majd én megzenésítem, és

Berzsián hetvenhétszer elénekli a mestere ablaka alatt. Az aztán majd hosszú lesz.

- Azt nem - mondta Berzsián -, hangom sincs... meg szégyellem is magam... nem lehetne inkább...

Violin meg se várta, hogy mit lehetne inkább. - De még mennyire, hogy lehetne - mondta. - Én

magam adom elő a jobbladádat a mestered ablaka alatt. Hetvenhétszer.

- Helyes - lelkesedett Zsebenci Klopédia -, én meg vokálisan részt veszek az előadásban.

- Én meg nagydobon kísérem - derült föl végre Sróf mester is. - Egyet se félj, Berzsián, boldog lesz a mestered.

És már zenésítette is a jobbladát Violin, a fülrepesztő zenész. Primpimm-pampamm.

- Jaj - mondta ekkor Zsebenci Klopédia -, mi lesz Szőrénszőr Tejbajszánnal?

Nosza kapták magukat, visszamentek a Hörpentőbe. Hát nem ott áll még mindig kiöltött nyelvvel a szerencsétlen Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája!

Berzsián odaóvakodott hozzá, megsimogatta. - Kedves Tejbajszán - mondta neki barátságosan -, ha

énmiattam van kiöltve a nyelved, nagyon kérlek, húzd vissza. Nem akartalak bántani, hiszen igazad volt, amikor csúfoltál.

De Tejbajszán nyelve meg se rezdült. Csak a füle, de azon nem lehet csodálkozni, mert közben Violin, a fülrepesztő zenész hangosan zenésített. Primpi-pampamm. Gőhőzühünk!

417

Violin megnyomta. Fölfénylett a képernyő, megjelent rajta a bemondó.

- Kedves nézőink - mondta a bemondó -, most Ragyafúrt mesterdetektív legújabb kalandja következik.

- Akkor az én kantátám... - kezdte volna újra Violin, de Berzsián közbevágott.

- Ki nyomta meg a gombot? - Én - mondta Violin. - Nahát akkor csönd! Odanézz! A képernyőn megjelent a főcím: Mitől lett vizes

Summi Sammi lába? És Berzsián, a lelkierős költő kiguvadt szemmel

bámulta a taligából átalakított tévét. Bár ami igaz, igaz. A gombot nem ő nyomta meg.

418

Berzsián költő köszönti mesterét Csorba Győző hatvanésháromnegyedik születésnapjára Berzsián költő torkaszakadtából ordított. Nem azért,

hogy valaki meghallja - dehogyis -, hogyan is hallhatta volna meg valaki, amikor színegyedül volt odahaza, vastag falú házában.

Bánatában ordított szegény Berzsián. Bizony. Vaskos, vastag-nyakú bánatok nyomták a háta közepét.

No de nem azért volt híres kitűnő hallásáról Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia, hogy ezt a kínkeserves, keservkínos ordítást ne hallotta volna meg. Meghallotta bizony. Már csak azért is, mert éppen Berzsiánhoz indult látogatóba, s már belépni készült hozzá, amikor Berzsián fölcsendült, fölzendült, fölharsogott. Az ordítás hallatán gyökeret eresztett Klopédia lába az előszoba kövébe. Nem is annyira a hangerőtől meg az ordításból kicsendülő bánattól. Sokkal inkább attól, amit Berzsián ordított. Mert szóról szóra ezt ordította:

- Nem gőzöm! Nem gőzöm tovább! Ötször is elordította, míg végre Klopédia leszakadt a

gyökeréről, és beszaladt hozzá a szobába. - Mit nem gőzöl? - kérdezte köszönés helyett. Berzsián egy pillanatra kiemelte fejét a bánattengerből,

Klopédiára nézett, de azon nyomban vissza is süllyedt, csak hangerőben esett át a ló másik oldalára.

- Hát költő vagyok én? - suttogta összetörten. - Persze hogy az vagy - mondta neki bátorítón Zsebenci

Klopédia. - Hát nem úgy hív az egész város, hogy Berzsián költő!

431

egyszer csak a locska-fecske Zsebenci Klopédia fölkiáltott:

- Ez jó lesz! - Micsoda? - kérdezte megrettenve Berzsián. Klopédia már olvasta is:

Mester! Van elég gőzünk, ha vesztünk is, gőzünk

- Na, olvasd tovább! - kiáltotta felajzva Sróf mester. - Nincs tovább - mondta Klopédia. - Ennyi az egész? - Ennyi. - Ezzel akarod te köszönteni a Mestert hatvanadik

születésnapján? - Hatvanésháromnegyedik születésnapján - emelte fel

az ujját Violin, a fülrepesztő zenész. - Ezzel - mondta elszántan Klopédia. - Ne viccelj - korholta Sróf mester -, amikor a Mester

születésnapjára Ripityom, az epigrammaíró is egy hatszázhuszonhét soros epigrammát írt, akkor Berzsián, a nagy jobbladaköltő egy kétsoros miisezzel hozakodik elő?

- Ez egy kétsoros jobblada! - mondta Zsebenci Klopédia. - Ilyen még úgyse volt! Újítás.

Berzsián összetette a kezét. - Nagyon kérlek benneteket, ne vitatkozzatok - mondta

-, várjatok egy kicsit. Majd csak jön... majd csak lesz... majd csak tudok én még verset írni.

- Hogyisne! - fortyant föl Zsebenci Klopédia -, hogy a mestered hatvanhat éves korában kapja meg a hatvanadik születésnapjára írt jobbladát! Az hiányozna! Így is késtél háromnegyed évet.

- Nem is rossz! - csillant föl Violin, a fülrepesztő zenész szeme. - Berzsián, a te mestered lesz az első a

430

- Én azt hittem, békülni jöttetek. Jobban mondva, hogy megbocsátani.

- Lehet róla szó - mondta sietve Violin, a fülrepesztő zenész. Sróf mester szigorúan Violinra nézett. Zsebenci Klopédia lesütötte a szemét.

- Nem köszöntötted a mesteredet - mondta Sróf mester. - Hát mit képzelsz, mit csináltam bujdoklás közben? -

kérdezte Berzsián. - Megírtad a köszöntő verset? - csillant fel Sróf mester

szeme. - Azt nem. Csak próbálgattam. - És? - Nem ment. Én egyáltalán nem tudok verset írni. - Mert nem is próbálgattad - gyanakodott Zsebenci

Klopédia. - Csak mondod. Berzsián erre előmarkolt a szekrényből egy papírkazlat.

Odavágta eléjük. Puff, egy nagy papírrobbanás. Röpködtek a papírlapok, mint a gerlék.

- Itt van - mondta. A papírlapokon félsorok, félszavak, félmondatok. - Egy jó sor csak van köztük - reménykedett Klopédia. - Nincs - rázta a fejét Berzsián. Majdnem sírt. Csak egy

kicsit kellett volna taszajtani rajta, és már folytak volna is a könnyei.

Sróf mesterék meg nekiláttak végiglapozni a papírhalmazt. Egy jó sort kerestek. Egy jó félmondatot. Egy jó szót.

Na, kereshették! Jajongtak, sziszegtek, fintorogtak. A félmondatok is meg Sróf mesterék is. Akinek van egy kis fantáziája, könnyen elképzelheti, micsoda rossz sorok, micsoda rossz félmondatok, micsoda rossz szavak pöffeszkedtek a papírlapokon. Szegény, szegény Berzsián! Azazhogy nem is annyira szegény. Mert

419

- Mit nekem a város! - hervadozott Berzsián. - Egyszerűen csak nézz rám, Klopédia!

- Mit nézzek rajtad? Szakállad, bajszod a régi, nem fogytál, nem híztál. Beteg se vagy, látszik az arcodon.

- Milyen az arcom? - kérdezte mohón Berzsián. - Pirospozsgás - mondta Klopédia. Berzsián szája legörbült, elmorzsolt egy könnycseppet

a szeme sarkában. - Na ugye! - suttogta összetörten. - És milyen a vállam? - Mint a bivalyé - vigasztalta Klopédia. Berzsián másik szemében is megjelent egy könnycsepp. - Tudtam - motyogta. - És nézd meg a bicepszemet. Behajlította a karját, megfeszített izma majdhogynem

szétrepesztette a kabátujját. Klopédia áhítatosan megérintette a mutatóujjával.

- Csodálatos. Mint a kő. - Hát ez az! - ordított fel keservesen Berzsián. - Lehet

igazi költő egy bikavállú, pirospozsgás, dagadó izmú, egészséges ember! Dehogy lehet! A költők mind sápadtak, horpadt mellűek, csak hálni jár beléjük a lélek.

- Berzsián - mondta szigorúan Klopédia -, a te irodalomtörténeti ismereteid egy fabatkát sem érnek. Vedd tudomásul, hogy se szeri, se száma az izmos, nagydarab költőnek.

- Egyet mondj - nézett rá könyörgőn Berzsián. - Itt vagy például te - mondta Klopédia. Berzsián összeroppant. - Klopédia, te menthetetlen vagy - suttogta. Zsebenci Klopédia harcias ábrázatot öltött. - Mit szoktál te mondani - nézett szúrósan az

elanyátlanodott költőre -, ha valamit fölösleges locsogásnak tartasz?

- Azt, hogy lári és fári - mondta fájdalmasan Berzsián. - Na látod!

420

- Mit na látok? - Hogy lári és fári. Mert mit számít az, hogy egy költő

csontkollekció vagy hájtömeg! Kit érdekel?! Az a fontos, hogy jó verseket írjon.

Berzsián megrándult, mint akit telibe találtak. - Hát ez az... éppen erről van szó - motyogta -, hogy

nem írok... már nem tudok verset írni. Klopédia arca megnyúlt a csodálkozástól. - Még hogy te nem tudsz?! Hát kinek a jobbladáit

szavalja a fél ország? Kinek a verseit tartják itt legnagyobbra? És talán én nem a te versedet szoktam dúdolgatni, ha jókedvem van?

- Melyiket? - sóhajtott Berzsián. - Azt, hogy

a propagátor propagál a tropagátor tropagál a tropagátor propa a propagátor tropa

Berzsián szemébe visszatért valamicske fény, vagy talán jobban ráillik, hogy fényecske, mert igencsak fáradtan pislákolt.

- És ha rossz kedved van, akkor mit szoktál dúdolni? - kérdezte.

- Ugyanezt - vágta ki Klopédia. - Igen, ez remekmű - mondta szerényen Berzsián, de

egyúttal a fényecske kialudt a szemében -, csakhogy ezt három éve írtam.

- Mit számít, hogy mikor írtad - szónokolt Klopédia -, ha száz éve írtad volna...

- Lári és fári - vágott közbe Berzsián -, arról van szó, hogy három éve egyetlen verset sem írtam. Mert nem tudok.

429

tudta visszahúzni kiöltött nyelvét. Ajaj, ott állt kiöltött nyelvvel!

Zsebenci Klopédia nagyon ráncolta a homlokát. Gondterhelt lett.

- Tudjátok, miért nem bírja visszahúzni? - súgta Sróf mesternek meg Violinnak. - Azért, mert Berzsián azt mondta neki, hogy maradjon úgy a nyelve!

- Ne beszélj zöldeket - háborgott Sróf mester. - Neked kellene a legjobban tudnod, hogy nem zöld

beszéd ez, se nem lila. Emlékszel arra, amikor a múlt nyáron a műhelyedben megcsípett téged a dér?

- Tényleg, az nagyon érdekes volt. Máig sem tudtam megfejteni, hogyan történt - mondta Sróf mester.

- Nahát, azért történt, mert előtte Berzsián azt ordítozta az udvaron, hogy Sróf mester, csípjen meg a dér!

- Hiszi a piszi - mondta Sróf mester, de azért látszott rajta, hogy nemcsak a piszi, ő is hiszi egy kicsit. Egy icurka-picurkát.

Úgy döntöttek, hogy elmennek Berzsiánhoz. Intézkedjen ebben a nyelvügyben. Elvégre nem állhat ítéletnapjáig kiöltött nyelvvel a Hörpentő nevű kocsma közepén egy Szőrénszőr Tejbajszán nevű férfiú, aki ráadásul azt állítja magáról, hogy egy mongol herceg unokája.

Föl is kerekedtek, be is állítottak Berzsiánhoz. - Nem békülni jöttünk - mondta szigorúan Sróf mester -,

de ennek a szegény Tejbajszánnak még mindig ki van öltve a nyelve. Intézd el, hogy vissza tudja húzni.

- Én? - nézett rájuk szerencsétlenül Berzsián. - Mit képzeltek ti rólam? Hogy tudnám én elintézni, hogy valakinek így maradjon vagy úgy maradjon a nyelve?

- Nem megmondtam! - nézett szét büszkén Sróf mester. - Na, mehetünk. Azóta talán már vissza is húzta a nyelvét.

Berzsián félénken megszólalt.

428

legkedvesebb állatom a sörjú. Találd ki, Vinkóci Lőrénc, mit rendelek!

Vinkóci Lőrénc lebiggyesztette a száját. - Epigon - sziszegte. - Mi mást kérnél, egy kancsó sört. - Tévedsz - harsogta Berzsián -, egy kancsó pálinkát. A Hörpentő közönsége azonban nem dőlt be az ilyen

cseleknek. Fújolták Berzsiánt, abcúgolták. Itt nem iszik az olyan ember, aki nem köszönti a mesterét a hatvanadik születésnapján. Főként pálinkát nem iszik. Se sört. Se vizezett bort, se borozott vizet. Még szörpöt se! Föl is pattant egy csupa szőr ember, és odakiáltotta Berzsiánnak:

- Hagyjuk a sörnírt szövegeket! Te itt nem iszol! Ezt az embert Szőrénszőr Tejbajszánnak hívták. Ő

maga azt állította, azért nevezik így, mert egy mongol herceg unokája, más mindenki meg azt állította, azért, merthogy olyan szőrös, és a bajsza gyakran tejes. Ugyanis ez az ember szerette a tejet. Ez a Szőrénszőr Tejbajszán. Aki most Berzsiánra ordított. Igen ám, de Berzsián megdühödött, kihúzta magát - ettől egy picikével nagyobb lett a teljes életnagysága -, vett egy nagy levegőt. Szőrénszőr Tejbajszán erre ráöltötte a nyelvét.

- Maradjon úgy a nyelved - mondta vak dühében Berzsián, és kivágtázott a Hörpentőből. Úgy bevágta az ajtót, hogy még ma is csörömpöl benne az üveg.

- Azért ennyire kár volt megbántani - mondta Violin. - Ide kellett volna hívni az asztalunkhoz -

bánatoskodott Zsebenci Klopédia. - Hadd tanuljon tisztességet - morcogott Sróf mester,

de azért egy kis bánat odafészkelte magát az ő szája szögletébe is.

Ám ekkor a közfigyelem már rég Szőrénszőr Tejbajszánra terelődött. Ugyanis Szőrénszőr Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája, nem

421

Ezen kicsit elgondolkozott Zsebenci Klopédia. De csak éppen egy röpke pillanatra, és már mondta is:

- Ha három éve nem írtál semmit, az csak a nagyságodat bizonyítja. Mert vedd tudomásul, sokkal nagyobb költő az, aki egész életében egy sort sem ír, mint az, aki egész életében rossz verseket fabrikál.

- De az, aki három év alatt írt egy jó verset, az jobb költő, mint aki ugyanezen idő alatt egy sort sem írt? - kérdezte harciasan Berzsián.

- Az jobb - mondta Klopédia. - Hát nem megmondtam - suttogta Berzsián. - Arról

nem is beszélve... ajaj! - Miről? - Hogy ez alatt a három év alatt írtam egy rossz verset.

Tehát rosszabb vagyok annál is, aki egy sort sem írt. Ráadásul éppen most írtam. Ha valamicskével előbb jössz, talán megmenthettél volna. De így már minden hiába! Megszületett a rossz vers. Akarod, hogy felolvassam?

- Rossz vers? - Rossz. - Akkor minek olvasnád fel? - Önkínzásul - mondta Berzsián, és felvett egy

papírfecnit az asztalról. Olyan volt a hangja, mint egy siratóasszonynak.

Mekkora az én bánatom? Nem tudom. Mi vagy te, Berzsián? Ócskavas vagy kincs? Fogalmam sincs. Berzsián, Börzsián, e-zem vagy ő-zöm, nincs róla gőzöm.

422

Elhangzott a vers, mély csend ülte meg a szobát. Aztán szomorúan megszólalt Zsebenci Klopédia.

- Hát ezért ordítottad, hogy nem gőzöd? - Ezért - mondta Berzsián. - Nem csodálom - suttogta Klopédia. Tocsogott-locsogott körülöttük a kétségbeesés. Ellepte

a bokájukat, észrevétlen nőtt-nődögélt, már a térdük kalácsát mosogatta, aztán derékig ültek benne, de a kétségbeesésnek ez sem volt elég, felemelkedett az asztal lapjáig, meghimbálta a verses papírfecnit, aztán már nyakig ért - nyújtózkodott Klopédia és nyújtózkodott Berzsián is, hogy egészen el ne lepje őket. Na de nyújtózkodhattak volna, ha ki nem tárul az ajtó. Szerencsére kitárult, zsupsz, a kétségbeesés kizúdult rajta, majd ledöntötte a lábáról Sróf mestert meg Violint, a fülrepesztő zenészt. Mert ők igyekeztek befelé.

- Hát ez meg mi volt? - csodálkozott Sróf mester. - Ki törődik most ilyen mellékkörülményekkel -

ordította c-mollban Violin. - Berzsián, ünnepi verset kell írnod!

Berzsián olyan picire összehúzta magát, amekkorára csak tudta.

- Hű, de betegesnek látszol - mondta Sróf mester. Berzsián szemében fény csillant.

- Akkor még van remény - mondta, és kihúzta magát. - De hisz egészséges vagy, mint a makk - kiáltott

Violin. - Akkor még sincs remény - mondta Berzsián, és

megint összehúzta magát. - Miért kellene neki ünnepi verset írni? - kérdezte

Zsebenci Klopédia. Berzsián a kérdéstől kissé magához tért. - Ez az! - mondta. - Miért írnék én ünnepi verset? Violin meg Sróf mester nagy szemeket meresztett rá.

427

- Éppen fordítva, kedves Sróf mester - mondta gunyorosan.

Mert ilyen esetben nem árt, ha gunyoros az ember. - Mit fordítva? - üvöltött Sróf mester. Majd kiugrott a

bőréből, olyan mérges volt. - Nem a bort vizezem - mondta fölényesen Vinkóci

Lőrénc -, hanem a vizet borozom. Ámulva bámulta Vinkóci Lőréncet a Hörpentő

közönsége. - Azt akarod mondani - suttogta Violin -, hogy nélküled

ihatnánk a színtiszta vizet, de te jószívűen csurrantasz-cseppentesz bele egy kis borocskát?

- Ahogy mondod - fennhéjázott Vinkóci Lőrénc. - Hálával tartoztok nekem.

Olyan magabiztosan mondta, hogy egy pillanatra az egész Hörpentő elhitte, tényleg hálával tartozik neki. Egyes-egyedül a Zsebenciék locska-fecske leánya, Klopédia villantott rá sündisznó-tekintetet.

- Te még sokra viszed, Vinkóci Lőrénc - mondta. - A te logikád az sokra vivő logika.

De senkinek sem volt ideje Klopédia bizonyára mélységesen mély értelmű mondásán gondolkozni, mert Sróf mester újra ordítani kezdett. Imigyen:

- Legkedvesebb iparosom a borbély, legkedvesebb növényem a borbolya, legkedvesebb színem a bordó, legkedvesebb állatom a borjú. Találd ki Vinkóci Lőrénc, mit rendelek!

- Egy kancsó bort - mondta találékonyan Vinkóci Lőrénc.

- Úgy van - helyeselt Sróf mester. - Nagy ész vagy. Ám akkor fölpattant a helyéről a gubbasztó Berzsián,

és ordítani kezdett, akárcsak az imént Sróf mester. - Legkedvesebb iparosom a sörbély, legkedvesebb

növényem a sörbolya, legkedvesebb színem a sördó,

426

Odanéztek. Ott állt teljes életnagyságban Berzsián. Azaz a teljesnél valamivel kisebb életnagyságban, mert alaposan behúzta a nyakát. Azt várta volna az ember, hogy ezek hárman fölugranak, és a keblükre ölelik. Na de azt várhatta volna az ember! Fölugrás helyett olyan szúrósan néztek rá, hogy a tekintetük helyén viszketni kezdett Berzsián bőre. Nem is mert odamenni hozzájuk, egy sötét sarokba ült, ott gubbasztott. De mindenki csak fitymálva, ellenségesen nézett rá. Még Vinkóci Lőrénc korcsmáros is. Ez jár annak, aki nem köszönti a mesterét a hatvanadik születésnapján.

- Látod, kisfiam - mutatta egy asszony a fiának Berzsiánt -, ez a szőrmók az, aki miatt az a mondás járja, hogy: ,,Rühelli, mint Berzsián költő a versírást.'' És őmiatta mondom, ha nem köszönsz valakinek, hogy: ,,Úgy köszöntél, mint Berzsián költő a mesterének.''

De a hangulat valahogy megromlott a Hörpentőben. Nem volt se dínom, se dánom, elhervadtak az ihajok, lekonyultak a csuhajok. Hát persze! Ha ez a tökkelütött Berzsián köszöntötte volna a mesterét a hatvanadik születésnapján, akkor most nagy boldogan együtt vigadnának valamennyien. Így meg külön-külön búslakodnak. Ej, ej, Berzsián!

Nagyon forrt a harag Sróf mesterben is. De ahogy lenni szokott, nem arra támadt, akire haragudott - jelesül Berzsiánra -, hanem Vinkóci Lőrénc korcsmárosra.

- Vinkóci Lőrénc! Te vinkó és lőremérő! Te vizezed a bort!

Vinkóci Lőréncet azonban nem olyan fából faragták, hogy szíre-szóra berezeljen. Azért is volt korcsmáros. Felöltötte legszebbik mosolyát, odasétált Srófék asztalához, csípőre tette a kezét.

423

- Hát nem tudod? - Mit? - Most lesz a mestered hatvanadik születésnapja. - Nem létezik - nyögött fel Berzsián. - A mesterem

legföljebb negyvenéves. Azazhogy - toldotta meg, mert eszébe jutott, hogy a negyven is kerek szám -, negyvenegy és fél éves.

De hiábavaló volt Berzsián minden mesterkedése, egykettőre bebizonyították neki, hogy a mestere mégiscsak hatvanéves. Zsebenci Klopédia fejből tudta a születési évét.

- Hát bizony, Berzsián - mondta -, akárhogy is ürgeted-forgatod, ünnepi verset kell írnod.

- Nem tudok verset írni - mondta keserves képpel Berzsián.

- Nem ismerek rád, Berzsián - nézett rá szemrehányóan Sróf mester -, hiszen te magad mondtad, hogy tőle tanultad az egyet-mást.

- Meg az emezt-amazt - tette hozzá szigorúan Violin, a fülrepesztő zenész. - Nem lehetsz ilyen hálátlan!

- Hogy lennék hálátlan!? Éppen én, aki ezerszer is mondtam nektek, hogy a mesteremnek sohasem tudom meghálálni az egyet-mást és az emezt-amazt. És ráadásul szeretem is a mesteremet. Olyan születésnapi ajándékot kap, amilyent még nem pipált a világ. Igaz, Sróf mester?

- De még mennyire - lelkesedett Sróf mester. - Te fogod megcsinálni - csapott le rá Berzsián. - Még hogy én? - álmélkodott Sróf mester. - Hát ki más csinálná? Ki van tenálad ügyesebb?

Csinálsz neki, mondjuk, egy ezüstpitykékkel kivert, aranyozott gyémántszelencét.

- Persze, hogy megcsinálom - mondta Sróf mester -, csakhogy az az én ajándékom lesz. Neked ünnepi verset kell írnod!

424

Berzsián eleresztette a füle mellett, Violinhoz fordult. - Tudod mit, Violin? Te írsz a mesterem

születésnapjára egy kantátát. - Már meg is írtam - mondta Violin. - El is küldtem.

Éppen Violin ne köszöntené őt a hatvanadik születésnapján? Hogy képzeled!

Berzsián kétségbeesetten fordult Zsebenci Klopédia felé.

- Velem ne is próbálkozz - emelte fel a kezét Klopédia. - Én majd küldök a mesterednek egy nagy csokor virágot. De a saját nevemben. Neked verset kell írnod!

- Akkor nincs más hátra - mondta mélabúsan Berzsián. - Bizony, nincs, Berzsián, fogj hozzá. Ezzel el is köszöntek mind a hárman. Szegény Berzsián

ott maradt a szobájában egy üres papírral. Nagyon üres volt az a papír, nagyon fehér, nagyon ellenséges. Na, te költő - mondta a papír -, írj rám, ha tudsz! De Berzsián nem tudott. Csak ült a kaján, üres papír előtt, mint egy szélütött, és rágta a ceruzája végét. Ami eszébe jutott, az jobb lett volna, ha nem jut eszébe.

Napok teltek el így, hej, kínkeserves napok. Keservkínosak. Berzsián már nem is tudott a papírra nézni, annyira nem ment neki a versírás. Inkább fülelt, hogy hátha meghallja a háza előtt elmenők lépteit. De a fülelés nem járt sikerrel. Mert Sróf mesterék városszerte kihirdették, hogy Berzsián költő ünnepi verset ír, tessék a háza előtt lábujjhegyen járni. - Így aztán lábujjhegyen jártak az emberek. Nemcsak Berzsián háza környékén, hanem a szomszéd utcában is. A suszterok meg csodálkoztak, noné, ebben a városban csak a cipők orra kopik! Mert ebben a városban ennyire szerették Berzsián költőt. De mindhiába, verset írni nem tudtak helyette. Így aztán a nagy napra egy sor sem készült el az ünnepi versből. Pedig hallotta ám Berzsián, hogy nyikordul a

425

kertkapu, nyikordul a ház ajtaja, nyikordul az előszobaajtó. ,,Versírás helyett megzsírozhattam volna az ajtóvasakat - gondolta Berzsián. - Azaz versnemírás helyett. A versnemírás a legpocsékabb munka, amit valaha is csináltam'' - fejezte be a gondolkozást, és hopp, mielőtt Sróf mester Violinnal és Zsebenci Klopédiával belépett volna a szobába, kiugrott az ablakon. Végigrohant a kerten, átvetette magát a kerítésen. Még hallotta a kiabálást: Berzsián, hol vagy? Halljuk az ünnepi verset! - de ettől csak még jobban futott. Rá is szólt egy öregasszony:

- Hé, maga őrült, lábujjhegyen fusson! Nem tudja, hogy Berzsián költő verset ír?!

- Nem - suttogta Berzsián, de attól kezdve lábujjhegyen futott. Hová futott Berzsián, hova se, máig nem tudja senki. Tény, hogy nélküle zajlott le a mestere tiszteletére rendezett ünnepség. Ott volt ezen az ünnepségen a Mester minden tanítványa. Még annál is több egypárral. Verseltek, prózáltak, esszéltek, ahogy illik. Csak éppen Berzsián nem volt sehol. Bujdokolt valamerre. De csak bujdokoljon is az ilyen ember - mondták a barátai -, aki még arra is rest, hogy a mesterét köszöntse! Bizony így gondolkodott Berzsiánról Sróf mester, Zsebenci Klopédia és Violin, a fülrepesztő zenész. Ám amikor már jó hosszú ideje nem került elő Berzsián, kicsit aggódni kezdtek. Mi lehet vele? Csak nem történt baja?

A Hörpentőben ültek éppen, a nagy hírű szörpentőben, amelyben kilencvenkilenc-féle szörpöt mért Vinkóci Lőrénc korcsmáros, és most már igen nagy aggodalommal beszéltek az eltűnt Berzsiánról. Mi baj érhette?

- Még hogy baj! - kiáltott fel ekkor Sróf mester. - Odanézzetek! - Az ajtóra mutatott.

448

- És Sróf mester! - kapott a fejéhez Klopédia. - Sróf mester a sima aszfalton úgy hasra esett, hogy máig is nyög. Berzsián!

- Állandóan az önuralomról prédikál. Mit papol annyit. - Nahát! - csapta össze a kezét Klopédia. - És szegény

Violin trombitája! Hát ezért robbant föl! - Két óra hosszat ugyanazt a dallamot fújta - mormogta

szégyenkezve Berzsián. - És az én nyelvem... no nézd csak! Hát ezért bénult

meg egy napra a nyelvem. Egy árva kukkot sem tudtam szólni egy álló napig.

- A lábtörést meg Sróf mester hasra esését szívből sajnálom - mondta Berzsián. - És szívből sajnálom Violin trombitáját is. De hogy te egy álló napig nem tudtál beszélni, abban igazam volt. Egész délelőtt locsogtál-fecsegtél. Ami még hagyján. De lélegzetet sem vettél közben.

- Igen?! Szóval akkor te vagy az! Ez a sok lábtörés meg villámcsapás, meg hasra esés, meg robbanás, meg nyelvbénulás... Berzsián, te rosszabb vagy, mint egy elemi csapás - szörnyülködött Zsebenci Klopédia.

Berzsiánnak nagyon nem tetszett ez a mondat. Pirulni kezdett a nyaka. Ami annak a jele, hogy rögtön dühbe gurul. Fölemelte a hangját is.

- Hogyhogy elemi csapás - ordította -, amikor... - Nono - mondta ijedten Klopédia -, türtőztesd magad! - Igaz is - szontyolodott el Berzsián, a hangja a

padlásról a pincébe. - Csak azt akartam mondani, hogy nem én vagyok az elemi csapás, hanem ez az észveszejtő képesség, vagyis hogy átok, hogy amit mérgemben kimondok, megvalósul.

- Nagyobb önuralomra van szükséged - mondta Klopédia.

433

- Na, húzd be szépen a nyelved - könyörgött Berzsián. Semmi. Meg se moccant Tejbajszán nyelve. Berzsián füle pirosodni kezdett. - Jaj, megdühödik - suttogta csak úgy magának

Klopédia. - Húzd be a nyelved - mondta Berzsián. De Tejbajszán széttárta a kezét. Nem húzta. Erre aztán

az arca is, homloka is vörös lett Berzsiánnak, a nyaka mint a pulykáé.

- Húzod be rögtön! - ordította. És hopp, már be is húzta a nyelvét Szőrénszőr

Tejbajszán, aki saját állítása szerint egy mongol herceg unokája.

- Köszönöm, Berzsián - mondta. Berzsián meg annyira elcsodálkozott, hogy rögtön

elpárolgott a mérge. - Nekem ne köszönd - mondta -, mi közöm nekem a

nyelvedhez. - Kész a zene - rikoltotta ekkor Violin, a fülrepesztő

zenész. - Ne félj Berzsián, méltóképpen képviselünk. Viszem a rézpikulámat, a fűzfa hegedűmet, a csimpolyámat és a hagymabördőmet is. Lesz ott zene, istenemre!

- Én is megyek veletek - kiabálta Szőrénszőr Tejbajszán.

- Mi is! - ordították a Hörpentő törzsvendégei, a csavargók és a csivirgők, a balfácánok és a jobbfácánok, ringyesek és csillogó gúnyások, rongyosok és villogó gúnyások. - Megyünk és elénekeljük a mesterednek a jobbladádat. Ne félj, Berzsián!

Berzsián áhítatosan, földbe gyökerezett lábbal állt a Hörpentő közepén. De egyszerre csak huss az áhítat, Berzsián a fejéhez kapott.

434

- Úristen! - motyogta. - Violin viszi a hagymabördőjét is.

És már el is képzelte, ahogy éjnek éjjelén megszólal a mestere ablaka alatt a megzenésített jobblada. Csimpolya és hagymabördő, Sróf mester a nagydobbal! Klopédia-vokál! És vajon min játszik Szőrénszőr Tejbajszán? Nem beszélve a jobb- és balfácánokról! Úristen! Legjobb esetben idegzsábát kap a mestere. Vagy jobblada-kórt.

Már rohant is a postára. Nagy gyorsan föladott egy sürgős sürgönyt. ,,Kedves Mester - írta -, ami rövidesen bekövetkezik az ablakod alatt, az nem természeti csapás. Én köszöntelek a hatvanésháromnegyedik születésnapodon. Vészeld át egészséggel. Berzsián.''

Hazament és reménykedett. Hogy a távirat előbb ér oda, mint Violinék a hagymabördővel.

Reménykedjünk mi is.

447

kibékültünk volna, és boldogan ülnénk egymás mellett, hogy olyan jól kiordítoztuk magunkat. Most meg látod, sírdogálunk.

- Tényleg - mondta Klopédia. - Hagyjuk is abba. Kitörölte a szeméből a könnyeket. Kitörölte Berzsián is. - Beláthatod, hogy így nem lehet élni. Zsebenci Klopédia mélyen elgondolkozott. Ráncolta a

homlokát. - Láttad a házam tetejét? - folytatta Berzsián. - Nem. Mi van vele? - Nézd csak meg. Klopédia kiszaladt. - Egy óriási lyuk van a házad tetején - mondta ámulva

befele jövet. - Na ugye - mondta keserű arccal Berzsián. - Mert

dühös lettem erre az ócska házra, és azt ordítottam az udvaron, hogy...

- Csapjon bele a villám? - Bizony. - És belecsapott. - Bizony. - És az előbb engem is egy hajszál mentett meg a

villámcsapástól. - Bizony. Egy villanás Klopédia szemében, elszörnyülködött,

rámeredt Berzsiánra. - Te jó ég! - mondta. - Akkor a tűzoltóparancsnok is...

kitörött a lába! Berzsián behúzta a nyakát. - Rátaposott a virágomra - mondta. - Szegény, és fogalma sincs róla, hogy miattad. Azt

hiszi, rosszul lépett... És a városi tanács! Berzsián! A városi tanács tornyába belecsapott a villám.

Berzsián még jobban behúzta a nyakát.

446

- Te nagyképű fajankó! - mondta dühösen Klopédia. - Egy percig sem maradok tovább.

Elindult az ajtó felé. Berzsián szeme szikrát hányt a dühtől. Klopédia után

ordított: - Csapjon beléd a... De itt elakadt. - Jaj - suttogta, és a szájára szorította a tenyerét. Klopédia visszafordult az ajtóból, nézte a szájára

szorított tenyerű Berzsiánt. Elpárolgott Berzsián mérge, sápadt volt, szomorú, és ajaj, egy nagy könnycsepp szánkázott végig az arcán.

- Na - mondta ijedten Klopédia. Odament Berzsiánhoz, megsimogatta. - Nem lehet így élni - suttogta Berzsián. Piff - még egy könnycsepp. Most már kapiskálta Klopédia. - Ó - mondta -, hát emiatt! Hogy amit mérgedben

kimondasz, teljesül. Bólogatott Berzsián. Tízet is gyors egymásutánban. Klopédia arca megnyúlt, az ő szemében is megjelent

egy könnycsepp. Sírdogáltak. - Látod - zokogta Berzsián -, különben milyen

gyönyörűt veszekedhettünk volna. Én azt ordítoztam volna neked, hogy te locska-fecske, tyúkeszű, szófacsaró, mire te hozzám vágtad volna, mondjuk a tintásüveget...

- Bizony - csillant fel Klopédia szeme. - Én erre azt mondtam volna, hogy törjön el a kezed

szára, mire te azt mondtad volna, hogy... - Hogy te nagyképű fajankó. - Mondtad is. Neked lehet - legyintett Berzsián. - De én

erre azt ordítottam volna, hogy csapjon beléd a villám, te meg azt, hogy csapjon énbelém, aztán szépen

435

Három szerencsétlen szakáll Berzsián költő kapuja előtt három fehér szakáll

lengedezett. Berzsián kipillantott az ablakon, és azt mondta:

- Nocsak, három fehér szakáll. A három fehér szakállhoz három öregember tartozott.

Tanakodtak valamin Berzsián kapuja előtt. Berzsián már nyitotta volna az ablakot, hogy beinvitálja őket, de nem volt rá szükség, mert bejöttek maguktól is. Lengett a szakálluk.

- Üdvözlünk, városunk nagy fia! - mondták odabe Berzsiánnak.

,,Ajaj - gondolta Berzsián -, nem jó jel. Ha azt mondták volna: hogy üdvözlünk, városunk kisfia, vagy netán: üdvözlünk, városunk unokaöccse, abból még kisülhetett volna valami jó. De ebből: Háromszor is ajaj!'' Hellyel kínálta őket.

Mielőtt leültek volna, bemutatkoztak. - Aggszakáll. - Főszakáll. - Alszakáll. Berzsián megsimogatta tömött, fekete szakállát, és azt

mormogta: - Legalabb szakáll - és lehuppantak mind a négyen. - A városi tanácstól jöttünk - kezdte ünnepélyesen

Aggszakáll. Berzsiánnak ettől rögtön eszébe villantak az adók. A

házadó a flaszterkoptatási adó, a jobbkézadó, a balkézadó, a versadó és még az a hetvenhárom-féle, amit a városi tanács kitalált. És amit Berzsián nem fizetett be.

436

- Ha az adókra gondoltok - mondta mélán, de nem is kellett folytatnia, mert Alszakáll közbevágott.

- Eszünk ágába sem jutott. - Mától kezdve minden adóhátralékod el van engedve -

tette hozzá Főszakáll. - Sőt, életed végéig adómentességet kapsz - toldotta

meg Aggszakáll. ,,Még rosszabb jel - gondolta Berzsián. - Akkor vagy

kérni akarnak tőlem valamit, vagy a szemetelés miatt jöttek. Szemetelt ő a közelmúltban közterületen? De még mennyire!''

- A szemetelés - kezdte, mire mind a három szakáll földerült.

- Ez az, pedzed már - kiabálták. - A szemetelés a ti hibátok - fogott Berzsián egy

szigorú szónoklatba. - Nincs elég szemétgyűjtő a városban. És mit tegyen az a szerencsétlen polgár, aki mondjuk, amerikai mogyorót eszik az utcán? Mert ugye jóindulatú, nem akar szemetelni. És ezért a mogyoróhéjat a markába gyűjti. Gondolván, hogy majd talál egy szemétládát, és beledobja. Megy, megy és ugyebár minden marok véges, véges az ő marka is, annyira tele van már, hogy egy árva mogyoróhéjjal sem fér bele több. Szemétláda meg nincs. Mit csinál? Eldobja a mogyoróhéjat. Azaz szemetel. Ki a hibás? Ti vagytok a hibásak, mert nincs elég szemétgyűjtő. Javaslom, hogy fogadjatok föl egy embert, adjatok neki egy zacskó mogyorót, hogy egye meg az utcán, s mindenütt, ahol megtelik a marka mogyoróhéjjal, állítsatok föl egy-egy szemétgyűjtőt, és olyan tiszta lesz a város, mint a patyolat.

- Ugyan, ugyan, Berzsián, van ennek egyszerűbb módja is - somolygott Aggszakáll.

- Nem nagyon hiszem - hitetlenkedett Berzsián.

445

A fűzfán fütyülő rézangyalát Berzsián költő belebetegedett. Bele bizony. Állig húzta

a takaróját, nyomta az ágyat. Fájdalmas arcát még fájdalmasabbra igazította, mert hallotta, hogy látogatója érkezik. Zörömbölt valaki odakint a kilinccsel. ,,Biztosan Zsebenci Klopédia'' - reménykedett Berzsián. Kipp-kopp, léptek az előszobában, és valóban, belibbent az ajtón Zsebenci Klopédia. ,,Gondolhattam volna - mormogta magában Berzsián -, ki más látogat meg engem, mint ez a locska-fecske Klopédia!'' Mintha az előbb még nem ebben reménykedett volna!

Klopédia kővé meredt a fájdalmas arc láttán. - Beteg vagy? - kérdezte. Berzsián arca megrándult. - Klopédia, nagyon kérlek - mondta síri hangon -, ne

mérgesíts föl. - Isten ments - mondta Klopédia -, de látom, hogy

beteg vagy. - Na ugye! Akkor meg minek kérdezed. - Jó, jó - mondta csitítóan Klopédia. - Talán lázad is

van? Berzsiánnak most már nem is megrándult, rángatózott az arca. Fölordított:

- Láz! Láz! Mit lázazol itt! Mi vagy te, körzeti orvos!? Az embernek lőtt seb van a mellén, és akkor azt kérdezi, lázas-e! Mindig csak a rohadt tünetek, sohasem a lényeg.

Most már Zsebenci Klopédia is fölemelte a hangját. - Hol van lőtt seb a te melleden? Kutyagumi van, nem

lőtt seb! És vedd tudomásul, hogy a lényeg a tünetekből áll össze.

- Megőrjít! Megbolondít! - üvöltözte Berzsián, rázta az öklét az ég felé.

444

- Nem úgy gondoltam - mosolygott Berzsián -, hanem úgy, hogy tessék a városban minél több szemétládát fölállítani.

Erre aztán Aggszakáll igazán dühbe gurult. - Te csak ne adj nekünk tanácsokat! - ordította. - Úgy is van! - helyeselt Főszakáll. - Te tehetségtelen naplopó! - üvöltötte Alszakáll. -

Mást se tudsz, mint a napot lopni meg rossz verseket firkálni!

- Ajaj! - mondta Zsebenci Klopédia, és ajajozott Violin meg Sróf mester is. Ami azt illeti, ajajozhattak, mert vörösödött már Berzsián nyaka.

Bizony dühbe gurult Berzsián. De ahelyett, hogy azt mondta volna: Tűnj el, szemét, a városból, imigyen ordított:

- Égjen le a maradék szakállatok! Lángra is lobbant a három szakáll. Azazhogy a három

szakáll-roncs. Égett füstölögve. Zajgott, rivalgott a nép, szirénáztak a tűzoltóautók. Úgy

bizony, a tűzoltók oltották el a szakálltüzet. Hogy van-e azóta elegendő szemétgyűjtő a városban?

Azt bizony nem tudom. De hogy egy darabig a városi tanácsnokokat Aggszakálltalannak, Főszakálltalannak és Alszakálltalannak hívták, az biztos. Mert szép kis idő beletellett, amíg újra kinőtt a szakálluk.

437

Elnézően mosolygott mind a három szakáll. - Gondolj kiváló, csodás képességedre! - mondta

alázatosan Alszakáll, és főnökeire villantotta a szemét, hogy jól beszél-e. De még mennyire jól beszélt, úgy bólogatott Főszakáll is meg Aggszakáll is, hogy belenyikordult a nyakcsigolyájuk.

Berzsián elkomorodott. Ezek is ezzel jönnek! A költői tálentumával! Amikor jól tudja az egész város, hogy már három éve alig bír verset írni.

Minden sor kínszenvedés. - Jól tudjátok, hogy mostanában nem megy nekem a

versírás. Megrendelésre meg különösen nem. De ha menne is, mit érnétek vele?! Verssel nem lehet szemetet takarítani - és kuncogni kezdett.

- Ugyan, miféle vers! - szólt közbe Főszakáll. - Nem kell nekünk vers, megteszi az egyszerű próza is.

De Berzsián nem figyelt Főszakállra, kuncogott csak tovább.

- Irtó jópofa lenne - gondolkozott hangosan Berzsián -, este kiállnék a térre, a bokáig érő szemétbe és elszavalnám:

Fecnik, szerteszórt szemetek, trottyos köpések, bájtalan retek, s ti, szétköpködött tökmagok, takarodjatok!

- Jó móka lenne - nevetgérezett. - Rajtam röhögne a fél város.

- Ugyan, Berzsián, ne szerénykedj! - mondta neki Főszakáll.

- Jó, akkor nem szerénykedem, az egész város rajtam röhögne.

- Legföljebb a vers miatt - szúrta közbe Alszakáll.

438

- Úgy van - bólogatott elmélyülten Főszakáll. - De mondtam már, hogy nem kell verssel cifrázni.

- Hogyhogy cifrázni? Hát ti nem a költői tálentumom miatt jöttetek? Nem verset akartok rendelni a szemetelés ellen?

- Rendkívüli költői tálentumod előtt mélyen meghajlunk, Berzsián - fondorlatoskodott Aggszakáll -, de mi nem verset akarunk tőled, csupáncsak annyit, hogy minden este tíz órakor állj ki városunk közepére, és csak annyit mondj: Tűnj el, szemét, a városból!

- Tréfáltok velem? - kapkodta a tekintetét egyikről a másikra Berzsián. - Miért kiabálnám én ezt a város közepén?

- Hát hogy tűnjön el a szemét. - De hát hogy képzelitek? Kiabálhatok én, amit akarok. - Mindent tudunk, Berzsián - emelte fel az ujját

Aggszakáll. - Amit kimondasz, megtörténik - tette hozzá áhítattal

Főszakáll. - Hogy varázserőd van - rebegte Alszakáll. Berzsián akkorát nevetett, hogy megremegtek a falak. - Hát ezért! Ezért vagyok én városunk nagy fia! -

hahotázott. - Ördögök öreganyja van nekem, nem varázserőm.

- Ne tagadd! - kiáltotta a három szakáll. - Na ide figyeljetek - mondta nevetve Berzsián, s ezzel

szemügyre vette a szobát. Tekintete az ablakon állapodott meg. - Így szólt jó hangosan: - Ablak, törj ki!

A szakállasok várták a csörrenést. Alszakáll még a fülét is befogta. De nem történt semmi. Az ablak rezdületlen állt a helyén.

- Na tessék - mondta Berzsián. - Nono - nézett rá gyanakodva Főszakáll.

443

Na jött is. Lépkedett a bokáig érő szemétben. A nép elcsendesedett, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.

- Szomorú hírt kell közölnöm - mondta Berzsián. - Éspedig? - kérdezte rosszat sejtve Főszakáll. - Jókedvű vagyok - mondta Berzsián. - Nem szép tőled - mormogta Alszakáll. Aggszakáll azonban finom kézmozdulattal félretolta

Alszakállt, Berzsián elé állt, és azt mondta neki: - Te ostoba fajankó! - Hihi - nevetett Berzsián -, tudom, hogy azért mondod,

mert fel akarsz dühíteni. Inkább azt javaslom, hogy szervezzétek meg a szemétgyűjtést a városban. És tegyetek sokkal több szemétládát az utcára.

- Hova gondolsz, az pénzbe kerül - mondta tárgyilagosan Főszakáll, majd visítva hozzátette: - Te ökör!

A másik kettő se maradt rest, egymás szavába vágva harsogták:

- Te tinó! - Te tehén! - Te üsző! - Te borjú! Berzsián vigyorgott. - Áttérhetnétek egy másik állatfajra - mondta -,

mondjuk, a birkára. Aggszakállék át is tértek. - Te juh! - mondták Berzsiánnak. - Te toklyó, te jerke,

te ürü! Te kos! De Berzsián csak nevetgélt. - Maradjunk csak a szemétládánál - mondta. - Te szemétláda! - harsogta erre Főszakáll.

442

- Gyanús, nagyon gyanús - mormogta. - Mintha tényleg volna egy kis igazatok. Csak azt mondjátok meg, hogy akkor az ablak miért nem törött be, amikor rákiáltottam?

- Majd én megmondom - ugrott elő Zsebenci Klopédia az ámuló-bámuló tömegből. - Azért, Berzsián, mert csak akkor teljesül, amit kimondasz, ha dühös vagy.

- Igen? - nézett rá álmélkodva Berzsián. - Úgy bizony - folytatta Klopédia -, akkor is majd

fölrobbantál a méregtől, amikor Sróf mesterre azt mondtad, hogy csípje meg a dér, meg akkor is, amikor Tejbajszánnak azt ordítottad, hogy maradjon úgy a nyelve.

- Megoldódott a nagy titok! - rikkantott a roncsszakállú Aggszakáll. - Zsebenci Klopédia, fogadd őszinte elismerésemet. Te városunknak nagy leánya vagy. Te meg, Berzsián, este tízkor jelenj meg a város főterén, s kiáltsd el magad, hogy tűnjön el a szemét! Rendben? Megoldódott városunk tisztán tartása. Hurrá!

- Jó, jó - akadékoskodott Berzsián -, de mi lesz, ha este tízkor nem leszek dühös? Mondjuk, olyan jó kedvem lesz, hogy madarat lehet velem fogatni. Vagy egyszerűen csak mélabús leszek. Akkor?

Ez fogas kérdés volt, elmélyülten gondolkozott az egész társaság. Míg végre Alszakáll a homlokára csapott.

- Úgy hírlik, Berzsián, hogy hirtelen haragú vagy. - Sajnos, jól hírlik - bólintott Berzsián. - De még milyen hirtelen haragú! - suttogott Tejbajszán. - Hát akkor meg? - örvendett Alszakáll. - Ez a

megoldás! Ha nem leszel dühös, majd földühítünk. - Ajaj - sóhajtott Sróf mester. Ki tudja, mire gondolt? Akkora tömeg ritkán gyűlt össze a városban, mint

aznap este tízkor a főtéren. Zsibongott, zsongott a sok nép - várták Berzsiánt.

439

- A bolondját járatod velünk - mondta szigorúan Aggszakáll -, nem akarsz a városon segíteni.

- Nem értitek, hogy nincs varázserőm - méltatlankodott Berzsián.

- De igenis van! Csak tagadod. Alszakáll, gyerünk a tanúkért! - harsogta Aggszakáll.

- Miféle tanúkért? - kérdezte Berzsián, de akkor Alszakáll már, a nyakába szedte a lábát, szaladt, csak úgy porzott. És ripsz-ropsz be is állított a tanúkkal. Nevezetesen Zsebenci Klopédiával, Sróf mesterrrel, Szőrénszőr Tejbajszánnal, Violinnal, a fülrepesztő zenésszel meg balfácánokkal, jobbfácánokkal, csivirgőkkel és csavargókkal. Ott szorongtak mind Berzsián szobájában. Locsogtak, fecsegtek. De elnémultak ám azon nyomban, amikor Aggszakáll rájuk morrant. A morranás után így szólt Aggszakáll:

- Sróf tanú, lépj elő! Sróf tanú, azaz Sróf mester előlépett. - Mondta neked Berzsián, hogy csípjen meg a dér? - Mondta - rebegte Sróf mester. - És mi történt? - Megcsípett a dér - vallotta Sróf mester, és a szeme

sarkából Berzsiánt kémlelte. De úgy látszott, nem kell tartania semmitől, mert Berzsián hahotázott.

- Ekkora ostobaságot - mondta két hahota között. Ám ekkor kéretlenül előlépett a másik tanú, a locska-

fecske Zsebenci Klopédia, és azt mondta: - Ez egyáltalán nem ostobaság, Berzsián, ez így történt. - Szerinted - replikázott Berzsián. - Pedig bizonyára

puszta véletlen volt. Mint ahogy puszta véletlen volt az is, hogy ez az ember itt - Szőrénszőr Tejbajszánra mutatott -, nem tudta visszahúzni a kiöltött nyelvét a Hörpentőben.

440

- Nem volt puszta véletlen - tiltakozott Tejbajszán. - Azért nem tudtam visszahúzni, mert te rám ordítottál, hogy maradjon úgy a nyelvem.

- Így volt? - kérdezte zordan Aggszakáll. - Így - zúgták rá a csivirgők, csavargók, jobbfácánok és

balfácánok. - Hallod, Berzsián! - örvendezett Aggszakáll. - Hallom hát - mondta Berzsián. - Ezek itt mind

megbolondultak. Egy szó sem igaz az egészből. Én csak tudom, hogy van-e varázserőm vagy sincs!

- Félre akarod vezetni a tanácsot - pattogott Alszakáll -, nem akarsz nekünk segíteni, szabotálsz!

- Nem értitek, hogy nincs varázserőm! - hadonászott Berzsián.

- Vedd tudomásul, hogy behajtjuk rajtad az adókat! - fortyant föl Főszakáll.

- És megbüntetünk szemetelésért! - toldotta meg Aggszakáll.

- Berzsián, miért nem vallod be a varázserődet? - kérlelte Zsebenci Klopédia.

- Hiszen nincs abban semmi rossz - mondta Sróf mester. - Valld be, Berzsián - motyogta Violin is. Berzsián nyaka kivörösödött, kipattant a szeméből egy

picinyke szikra. - Nem vallhatom be azt, ami nincs! - ordította. -

Takarodjatok innét! Kifelé! - Hogy beszélsz te a városi tanáccsal? - ugrott fel

Aggszakáll. - Ahogy akarok! - ordított tovább Berzsián. Most már

céklavörös volt, és szikraeső pattogott a szeméből. - Vedd tudomásul, hogy megbüntetünk tiszteletlen

magatartásért! - rikácsolt Alszakáll. Mire Berzsián elbődült: - Gyulladjon meg a szakállatok!

441

És mit tesz isten! Három szép lobbanás, mint a zsír égett a három tanácsnok szakálla.

- Éljen - ordították mind a hárman boldogan. - Na látod, hogy igazunk van!

Nagy boldogságukban Berzsián nyakába borultak. No, de ettől kigyulladt Berzsián szakálla is. Lobogtak ott, mint négy fáklya.

- Mindjárt elégtek! - sikított Zsebenci Klopédia. Hát bizony, égtek szépecskén. Tele volt füsttel a szoba. - Utánam - kiáltott Berzsián, és rohant kifelé. A három

tanácsnok se volt rest, szedték a lábukat. Egyenest az esőcsatornához. Az alatt állt egy régi szapuló, teli esővízzel. Cupp - Berzsián feje. Cupp-cupp-cupp - Aggszakállé, Alszakállé és Főszakállé. Sisteregtek a szakállak, gőz csapott ki a szapulóból. Négy fenék meredt az égnek, négy fej a víz alatt.

Jó soká voltak a szapulóban. - Most meg megfulladnak - sápítozott Zsebenci

Klopédia. De nem fulladtak. Kiemelték a fejüket a szapulóból.

Szegény, szegény négy szakáll! Mondhatom, siralmas látvány volt. Még Berzsiáné csak-csak, mert az korábban is sötét színű volt. De a másik három! El is szontyolodott a három tanácsnok, ahogy egymásra pillantott, s szemügyre vette a szakállroncsokat. Ámde ekkor nagy hősiesen így szólt Aggszakáll:

- Szakállunkat a jó ügyért! - Úgy van! - zúgta rá a másik kettő, és máris

sárkányölő hősnek érezték magukat. Aggszakáll meg Berzsiánhoz fordult. - És ezek után? Még mindig tagadod a varázserődet? -

kérdezte diadalmasan. Berzsián vakargatta a feje búbját.

464

Egy darabig senki sem ocsúdott, mintha még mindig zengene a döbbenetes muzsika. Berzsián törte meg a csendet.

- Hazudsz! - mondta Violinnak. - Ez nem a te kantátád! - Már hogyne volna az enyém. Csak megismerem. - Az nem létezik - dúlt-fúlt Berzsián. - Éppen a te

kantátád fog elszabadulni és száguldozni a világ fölött! Naná! És akkor az én jobbladáim közül miért nem szabadult el egy sem? Azt mondd meg, miért?!

- Nem tudom, Berzsián - mondta halkan Violin, a fülrepesztő csudazenész.

A tömeg magához tért. Már megszabadultak a kantáta súlyától, újra dühösek voltak.

- Akkor hát te voltál! A te kantátád rémített és pusztított itt! - kiáltozták.

- Mit pusztított? - kérdezte harciasan Zsebenci Klopédia. - Azt mondjátok meg, mit bántott ez a kantáta?

- Leszedte a házak cserepeit! Szétrepegette a fákat! Betördelte az ablakokat!

- Úgy van! Börtönbe az átkozott zenésszel! - zúgta a tömeg. Megragadták Violint.

- Engedjétek el! - Klopédia és Sróf mester megpróbálták kiszabadítani Violint, de félrelökdösték őket.

- Engedjétek el! - kiabálta Klopédia. - Hiszen egyetlen ablakot sem tört be a kantátája, egyetlen cserepet se szedett le a házakról, egyetlen fát se repesztett ketté! Láthattátok a saját szemetekkel.

- Csönd! - mordultak rá, és vitték Violint. Zsebenci Klopédia odafutott az ablakban ácsorgó

Berzsiánhoz. - Segíts rajta, Berzsián! Nagyon kérlek, segíts rajta! Berzsián meg se moccant.

449

- Na látod, ezért esett hasra Sróf mester a sima aszfalton.

- Pedig hiába, Berzsián, nincs más megoldás. Berzsián kiugrott a betegágyból, föl-alá sétált a

szobában. - Az lehetetlen, hogy nincs más megoldás. Láthatod, itt

nyomom az ágyat már három napja, nem merek kimenni az utcára, nem merek emberek közé menni, mert dühbe gurulok és vége. Pedig én nem akarok senkinek se rosszat. Ordítok valamit és kész, az ordítással a méreg is kiszáll belőlem. Dehogyis akarom, hogy akárkinek kitörjön a lába, vagy belecsapjon a villám. Úgy vagyok vele, mint akárki más. Képzeld el, Klopédia, hogy amit mérgükben ordítanak az emberek, az mind megvalósul.

- Ajaj - mondta Klopédia -, akkor ma reggel például már rászakadt volna az ég Vinkóci Lőréncre. Mert azt ordítozta neki Szőrénszőr Tejbajszán.

- Aki azt állítja magáról, hogy egy mongol herceg unokája?

- Az. - Na látod - mondta Berzsián. - És ez csak egy a sok

közül. Itt vagy például te - csillant föl Berzsián szeme. - Én? - Te bizony. Légy szíves, mondd el, miket kívántál ma

mérgedben. - Hát... - hápogott Klopédia. - Tulajdonképpen... Annak

az embernek, aki sohasem veszi le a könyvtárban a kalapját, annak azt kívántam, hogy...

- Hogy? - Nőjön a fejéhez a kalapja. - Nagyszerű - mondta Berzsián. - És? - Mit és? Ennyi volt az egész... azazhogy... annak a

némbernek, nem tehetek róla, Berzsián, annyira utálom, annak a némbernek azt mondtam, hogy fulladjon meg.

450

- Ez az! - mondta diadalittasan Berzsián. - Egy fejhez nőtt kalap és egy fulladásos halál! A szelíd Zsebenci Klopédia mai termése. Na és hol vannak akkor a többiek? Vedd tudomásul, hogy kő kövön nem maradna, ha csak úgy szíre-szóra mindenki dühös kifakadása valóra válna. Lecsapna ránk a kólika, dögvész, lepra, kolera, rosseb és franc. Törött végtagok röpködnének a rommezőn botorkáló süketek, kukák és vakok fölött, akikbe ráadásul egytől egyig belecsapna a mennydörgős ménkű. Na!

- Jé, tényleg - szontyolodott el Zsebenci Klopédia -, mi emberek mennyi rosszat kívánunk egymásnak.

- Most ne az emberiségen morfondírozz! - förmedt rá Berzsián. - Mindenki azt ordítozhat, amit akar, a többiek csak egészségesebbek lesznek tőle... Rajtam morfondírozz! Mert én aztán meg vagyok áldva!

Klopédia lehajtotta a fejét, magába roskadt. Hallgatott, hallgatott

- Mi van veled? - kérdezte ijedten Berzsián. - Rajtad morfondírozok - mondta Klopédia. - Kisütöttél valamit? - El kell mennünk a Hörpentőbe - jelentette ki Klopédia.

- Ott ül Sróf mester meg Violin. Berzsián már éppen biggyeszteni akart, mert hát

hogyan segíthetne rajta Sróf mester meg Violin, de szerencsére még a biggyesztés előtt fölébredt benne a vak bizalom: miért ne segíthetne rajta Sróf mester meg Violin.

- Gyerünk - mondta lelkesen, és megragadta a kilincset. De csak a kilincsig jutott. Ott aztán elszállt a

lelkesedése. Fogta, fogta a kilincset Berzsián, és nem mozdult. Csak éppen bikaválla leereszkedett, bikamelle behorpadt, bikatérde megroggyant, bikafeje lehorgadt.

- Hej, Berzsián, össze ne ess! - kiáltott rá Zsebenci Klopédia.

463

Az emberek mind feléje fordultak, a szemük összeszűkült, ellenségesen meredtek Violinra. Violin megijedt.

- Én éppen hogy értetek... nektek - dadogta. - Tele voltam szeretettel, amikor írtam azt a kantátát.

- Szeretettel, mi? - hallatszott egy jégcsaphang. - Igen - mondta reszketve Violin -, és én nem tehetek

róla... - Miről? - zúgta a félelmetes kórus. - Hogy amikor befejeztem a kantátámat, és boldogan

fölsóhajtottam, mert úgy éreztem, hogy ez életem legjobb műve...

- Ne beszélj mellé! A lényeget mondd! - Egyszer csak megmozdultak a hangjegyek, leváltak a

papírról, nőni kezdtek, kisuhantak az ablakon... és akkor... és akkor már föl is zengett a kantáta, száguldott a város fölött, mintha bérház-nagy hegedűk, hegy-nagy dobok, óriás csimpolyák és világnagy cimbalmok szóltak volna...

- És letépte a házaink tetejét, szétrepegtette a gyümölcsfáinkat, betördelte az ablakainkat, fölszakította az utcáink kövezetét...

Már moccant a tömeg, hogy Violinra rontson, de akkor távolról döndülések. Rohant feléjük az elszabadult kantáta. Döbögtek a hegy-nagy dobok, sírtak a bérház-nagy hegedűk, süvítettek az óriás csimpolyák, zengtek a világnagy cimbalmok. Az emberek összezsugorodtak, lelapultak a földre. A kantáta megzengette a háztetőket, csavargatta a fák koronáját. Aztán újra az a szelíd, világot simogató hang. Az emberek gerince megbizsergett. A hangok az ég felé csaptak, felsírtak, lassan-lassan távolodott Violin elszabadult kantátája, száguldott a világ valamelyik másik sarka, felé.

Csend lett.

462

Lassú léptekkel odament melléje Sróf mester is, egy dühös pillantást vetett Berzsiánra, aztán ő is szembefordult a tömeggel, és halkan azt mondta:

- Ne bántsátok! Berzsián meg, ahelyett, hogy örült volna, lesunyta a

fejét. - Mit védtek engem! Meg tudom én magam védeni.

Nincs szükségem a pártfogásotokra. A nyaka már vörösödött. Zsebenci Klopédia forgolódott, ide-oda kapkodta a

fejét, jaj, most kit védjen meg: Berzsiánt a tömegtől, vagy a tömeget Berzsiántól. Mert a tömeg újra nekilendült, sodorta volna, mint a szalmaszálat Klopédiát Sróf mesterestül, de akkor Berzsián egy iszonytatóan nagyot kiáltott. Dühös volt rettentően, vörös szikrák röpködtek az arcáról. A tömeg megtorpant, tétován lengedeztek a levegőben a fölemelt kapák, kaszák. Berzsián meg már ordította is:

- Csapjon belétek... Zsebenci Klopédia ugrott, hogy befogja Berzsián száját,

de nem volt szükség rá, mert Berzsián a mondat közepén elhallgatott. A ménkű nem csapott le. Azért hallgatott el Berzsián, mert meglátta, hogy izzadtan, kivörösödve, kétségbeesett arccal törtet, furakodik át a tömegen Violin, a fülrepesztő zenész. Végre odaért Berzsián meg a tömeg közé, lihegett, fölemelte a kezét.

- Nem Berzsián volt. Én voltam - fújtatott kimerülten -, énmiattam... Ne bántsátok!

- Micsoda temiattad? - A hang. Ami végigsöpört a városon. - Szóval már te is?! Szóval már neked is megvalósul,

amit mérgedben kimondasz?! - Dehogyis - tiltakozott Violin -, isten ments! Csak

arról van szó, hogy komponáltam egy kantátát.

451

- Pedig az lenne jó - motyogta Berzsián -, elnyúlni itt, és föl se kelni többet.

- Most meg mi a baj? - Mi a baj, mi a baj! Képzeld el: kimegyünk az utcára. - Már rég elképzeltem, van nekem képzelőerőm -

hadonászott Klopédia. - Vedd tudomásul, már azt is elképzeltem, hogy ott ülünk a Hörpentőben Sróf mesterék asztalánál.

- Ebből látszik, hogy egy fikarcnyi képzelőerőd sincs - bólogatott lemondón Berzsián. - Már ott vagy az asztalnál képzeletben. Haha. Én meg még csak az utcán tartok, nem is messzire innen, csak itt a saroknál.

- Akkor siettesd a képzeleted - sürgette Klopédia. - Nem ártana, ha te is siettetnéd. Akkor nem kellene

annyit magyaráznom. Mert képzeld csak el azzal a teknősbéka-képzeleteddel, hogy itt a sarkon jön velünk szembe egy ember és...

- Jézusmária - kapott a szívéhez Klopédia. - És az az ember valami rosszat mondana neked... vagy... vagy csak egyszerűen nem tetszene...

- Vagy netán rálépne a virágomra - vette át a szót Berzsián.

- És máris ott heverne kitört lábbal. - Vagy villámcsapottan. - Vagy nyakaszegetten. - A nyakaszegett az szemenszedett hazugság! Ezt én

még nem mondtam senkinek. - Jó, jó - bólogatott Klopédia -, de most nem erről van

szó, Berzsián. Csupán arról, hogy amíg odaérnénk a Hörpentőbe, utunkat lábatöröttek és villámcsapottak szegélyeznék. Még rágondolni is rossz.

- Na látod, ezért nem tehetem ki én innen a lábam - szomorkodott Berzsián. - Várhatnak engem a Hörpentőben.

452

No de nem olyan fából faragták a locska-fecske Zsebenci Klopédiát, hogy egykettőre feladja a harcot. Nem bizony! Betömte Berzsián fülét viasszal, hogy ne halljon semmit, a szemét meg bekötötte, hogy ne is lásson semmit.

Így ballagtak a Hörpentő felé. Klopédia belekarolt Berzsiánba, úgy vezette. És amikor egy elhagyott, csupa virág parkon mentek át, Klopédia hirtelen megállt, Berzsián elé penderült, és így szólt:

- Berzsián, már régen akartam neked valamit mondani. Szeretlek!

És hirtelen olyan szép lett Zsebenci Klopédia, mint egy virágzó galagonyabokor.

- Mi az, miért álltunk meg? - kérdezte Berzsián, mert persze se látott, se hallott a szerencsétlen, pedig valljuk be, úgy lett volna szép, ha ezt a szót viasszal betömött füllel is meghallja, s a fekete kendőn keresztül is meglátja Klopédia virágzó galagonyabokorságát.

De miért éppen most, amikor különben nyitott szemmel s nyitott füllel sem volt képes rá.

- Semmi, semmi - motyogta Klopédia, nagy hirtelen elhullajtotta virágait, és már mentek is tovább a Hörpentő felé.

Oda is értek volna baj nélkül, csak az a fránya járdaszegély ne lett volna. De ahol járda, ott járdaszegély! Persze hogy belebotlott Berzsián. No mondta is! Amit szokott, a mendergetős ménkűt. Le is csapott.

Klopédia alig győzte elrángatni előle a hirtelen haragú költőt.

,,Nagy hibát követtem el - gondolta magában -, a száját is be kellett volna kötnöm... Meg a magamét is'' - tette hozzá magában, és elpirult.

Na de odaértek végre. Volt ám hejehuja! Megjött Berzsián! Örvendeztek a kedves kocsmatöltelékek, a

461

jobbladát'' - villant fel benne. De a villanás után már meg is feledkezett a jobbladáról, mert a csendtördelő zaj egyre erősödött, már hallotta a lábak dobogását, az összefonódó kiáltásokat. Ezek emberek! A zaj közeledett Berzsián házához. Már egy-egy szó értelmét is ki lehetett halászni a zűrzavarból - a kiáltások, mint a kövek, lándzsahegyek, kinyitott borotvák, élesre fent kardok. ,,Ezek dühös emberek'' - állapította meg Berzsián, és örömében elmosolyodott. Mégsem üres hát a város.

A zaj ekkor már körülfolyta a házát, aztán meglátta a tömeget is, fölemelt ököllel, kapára-kaszára kapva özönlöttek az emberek.

- Hova mehetnek? - találgatta Berzsián. De nem kellett sokáig találgatnia. Az ő házához zúdult

a tömeg. - Átkozott vagy, Berzsián! Gazember vagy, Berzsián! -

üvöltözték. Már-már betörték a kerítést, amikor Berzsián a nyitott ablakba lépett.

- Mit akartok? - kérdezte. Csend támadt. Gyűlölködő tekintetek szegeződtek

Berzsiánra. S akkor valaki a tömeg élén megszólalt. - Jégesővel verettél bennünket, villámokkal

csapkodtattál, törtél-zúztál! És ez neked mind nem elég! Most ránk hoztad ezt a dübörgő, fafacsaró, háztető-szétszedő hangvihart.

- Nem én voltam - mondta Berzsián. A tömeg erre felhurrogott. - Még tagadod is! Aljas hazug! Már lendültek volna a ház felé, de akkor eléjük

penderült fehéren, halálsápadtan Zsebenci Klopédia. - Ne bántsátok! - kiáltotta könyörgően összekulcsolt

kézzel.

460

hangok összerontják a világot. Most már fülsiketítővé erősödött a hangzavar, megrezegtek az ablaktáblák, sírtak az épületek. ,,Most dől rám a ház'' - gondolta Berzsián, de akkor egy szelíd hang zengett fel a dübörgésben, felívelt; fönt a magasban, mint egy légtornász megperdült, lezuhogott, barátságosan végigsimította a földet, hozzászelídültek a sikoltó magasak, a döndülő mélyek; Berzsián valami olyan gyönyörűséget érzett, amit még soha életében, de akkor megint az ég felé emelkedett a hangok együttese, megvadult, fémessé vált, felerősödött - Berzsián a földre lapult -, úgy zuhogtak a hangok a földre, mint a jégeső, kopogott a házak teteje, jaj, mi lesz, de most mint egy távolodó forgószél, csendesedett, már-már alig hallotta Berzsián, mintha most kórus zengene föl valahol nagyon messze, de talán mégse kórus... csend lett.

Mi volt ez? Berzsián megkönnyebbülten fölállt, először úgy érezte,

boldog, hogy a hangorkán elviharzott, aztán meg tiszta szívből, nagyon erős vággyal áhítozta, hogy bárcsak ne lett volna vége, bárcsak még most is hallhatná.

- Megbolondultam - suttogta. És akkor távolról megint a zengés! Jött vissza a

hangorkán. Berzsián szívét megint a félelem és megint az öröm. Leborult a földre, akkor is ott feküdt mozdulatlanul, amikor a hangorkán kitombolta magát, s újra csönd lett a város fölött. Feküdt mozdulatlanul, s most már eszébe sem jutott a félelme, hogy egyedül van a földön. Várta, hogy a hangok újra visszatérjenek.

Már hallotta is... Nem, ez mégsem az... Ez valami más hang... Fülelt.

Ez a hangzavar már nem bizsergette meg a bőrét, a fák lombját sem mozdította. Csak apróra tördelte a csendet. ,,Ma van a zajok napja - gondolta Berzsián. - Nem is rossz. Zajok napja! Írok egy Zajok napja című

453

csivirgők és csavargók, a jobb- meg balfácánok. S persze legjobban örvendezett Sróf mester meg Violin.

Nosza lekapták Berzsián szeméről a kendőt, ki a füléből a viaszt.

- Ehhez a jókedvhez leginkább a szivárványszörp illik - mondta Vinkóci Lőrénc korcsmáros, aki mint tudjuk, kilencvenkilenc-féle szörpöt mért a Hörpentő nevű szörpentőben.

Mindenki szivárványszörpöt kért. Kiccentek-koccantak a poharak. Koccintgatott boldog és boldogtalan. Addig, amíg Berzsián el nem bődült.

- Virulunk itt, vidulunk itt. Eregetjük lefele a szivárványszörpöt. Holott velem... holott nekem...

No nézd csak, már pirul is a nyaka. - Csak lassan a testtel, Berzsián - mondta neki gyorsan

Klopédia. - Azért jöttünk össze, hogy kitaláljunk valamit. - Ki is találunk, ne félj! - rikoltoztak a többiek. Mély csend borult a Hörpentőre. Mindenki ki akart

találni valamit. Végül még a csendet is elűzték, annyira zúgott-búgott az eszük kereke.

Legelsőnek Sróf mester emelte fel az ujját. - Én amondó vagyok... - mondta. Mindenki feszülten figyelt, hogy mimondó, végig is

hallgatták volna, ha Zsebenci Klopédia nem érzi meg a vészt, és közbe nem vág:

- Kedves Sróf mester - mondta gyorsan -, egyre nagyon kérlek. Azt a szót ki ne mondd, hogy ,,önuralom''.

- Bizony, bizony - bólogatott Berzsián. - Miért ne mondanám - háborgott Sróf mester -, amikor

ez az egyetlen megoldás. - Ha ez az egyetlen megoldás - ordított Berzsián -,

akkor most... Nem tudta tovább ordítani, mert Zsebenci Klopédia

rávetette magát, és befogta a száját. Nem is engedte el

454

addig, amíg Berzsián már majd megfulladt. Mély lélegzetet vett Berzsián, Klopédia meg ugrásra készen állt mellette. De nem kellett ugrania, mert a mély lélegzet után azt mondta Berzsián:

- Köszönöm, Klopédia. - Villám? - kérdezte suttogva Klopédia. Berzsián bűnbánóan bólintott. - Önuralomról szó se esik, Berzsián - ugrott elő ekkor

Vinkóci Lőrénc. - Csak nyugodtan gurulj méregbe, szikrázzon a szemed, ne törődj semmivel, csak ordíts!

- Jó, de mi változik akkor? - kérdezte Sróf mester. - Egy a fontos - folytatta Vinkóci Lőrénc -, hogy

mérgedben mindig azt kiabáld: Teljenek meg szörppel Vinkóci Lőrénc üres hordói!

Na, lett ám erre zenebona. ,,Átkozott kapitalista, harácsoló nyerész, nyerészkedő harács'' meg ilyesmiket kiabáltak a Hörpentőben. Még hogy a Vinkóci Lőrénc hordói!

De Violinnak felcsillant a szeme. - Mond valamit ez a Vinkóci Lőrénc! - kiáltott. - Ide

figyelj, Berzsián, csak annyi az egész, hogy akire dühös leszel, annak mérgedben ne rosszat, hanem jót kívánj! Egyszerű, nem?

Tényleg, egyszerű ez? Vagy mégsem egyszerű? Mindenki mélyen elgondolkozott. Egy pillanatra Berzsiánba is belevillant: van még remény. De a másik pillanatban már azt érezte: még sincs remény. Violinhoz fordult.

- Mégis, Violin, hogy képzeled? Mondd el részletesebben.

Violin virult, mert azt hitte, nyert ügye van. - Mondjuk - magyarázta -, egy kopasz ember rálép a

lábadra. Te dühbe gurulsz, és azt mondod neki: Nőjön ki a hajad!

459

istállók ajtaja, egykedvűen himbálóznak az elszakadt villanydrótok.

- Egyedül maradtam! - ordította rémülten Berzsián, de a kiáltása után olyan félelmesen zengett föl a csend, hogy másodszor már nem is mert kiáltani.

Behunyta a szemét, erőltette a fülét. Emberi, ember okozta zajra vágyott. Egy távoli traktor pufogására, egy ideszűrődő nevetésre, egy gyár gépeinek dohogására, egy indítómotor kerregésére, egy rendőr füttyszavára, akármire.

De hiába nyúlt meg a füle, hiába feszült a dobhártyája. Semmi. Berzsián összezsugorodott.

- Egyedül maradtam. Egyedül vagyok a földön - motyogta, és rémülten nézte a közönyös fákat, közönyös házakat, közönyös gazokat. Az ég is közönyös volt, mint egy vak, ridegre öntött üvegbura.

- Miattam van - motyogta Berzsián -, miattam. Mert annyit átkozódtam. Mert egy jó szót nem tudtam magamból kipréselni. Csak viharok, lábtörések, villámcsapások. Miszlikre verettem a világot. - Letérdelt, a homlokát a földre szorította.

És ekkor valami megzendült. Vagy megbondult. Vagy megdördült. Vagy megdöndült. Vagy felmorajlott.

Mintha a föld alól meg az égből egyszerre jönne a hang. Berzsián fölegyenesedett. Mi ez? A hangok átszivárogtak a falakon, Berzsián érezte,

hogy rezonálnak a csontjai. Mi ez? Talán földrengés lesz - ködlött fel benne. De nem, a föld meg se rezzent, csak a hangok erősödtek föl, a mély búgások közé észrevétlenül beúsztak a sikoltó magas hangok, átvették az uralmat, hajlongtak, tekeregtek a város fölött, belekaptak a fák koronájába, borzolták a gazokat, a háztetőkön zengtek a cserepek. Mi ez? Berzsián szívét félelem szorította össze, újra összegörnyedt, úgy érezte, még egy pillanat, és a

458

Az elszabadult kantáta Berzsián költő a nyitott ablakban állt. Nézte a csapzott,

gazverte utcát, a felszakadt kövezetet, a béna, villámsújtotta fákat. Szomorú látvány volt. De a legszomorúbb mégis a nagy üresség: egy árva lélek nem mozdult semerre, még csak egy kóbor macska sem surrant át a loncsos disznóparéjok között.

- Te vagy az oka, Berzsián - mondta magának Berzsián. Legalább egy veréb ugrálna az ablak előtt. Vagy egy

szarka billegne a kerítésen. De semmi! Még hang se. Mintha a füzikék is

elköltöztek volna a Sligovica mellől, nem hallik ide vidám csilp-csalpjuk, hallgatnak a fülemülék, a feketerigók, még a lármás csókanépség hangja se hallik.

Berzsián belefülelt a csendbe. ,,Az nem lehet! - gondolta. - Az emberek mindig zörögnek-börögnek, csattognak a fránya szerkezeteikkel, ütnek, tépnek, cibálnak, püfölnek valamit.''

- Igenis, az emberek zajonganak! - ordított bele a csöndbe.

A csend meg, mint egy szivacs, elnyelte a hangot. Berzsián biztos volt benne, hogy ezt a kiáltást nem hallotta meg senki. Pedig nincs szörnyűbb a semmibe röppenő kiáltásoknál. Összeszorult Berzsián szíve. Lehet, hogy már nincs is ember a városban? Lehet, hogy egy lélek sincs a közelében. Talán mind elköltöztek. Üres a város. Az egész országban nincs senki. Berzsián elképzelte az üres városokat, látta, ahogy a gyomnövények lassan felfalják a parkokat, elhagyott villamosok vesztegelnek a nyílt pályán, a szél kedvére sziszeg a házak között. Üresek a falvak is, tárva-nyitva az

455

- Ez az, nagyszerű! - rikoltozta a Hörpentő. Megdobbant boldogan a kopaszok szíve. Na, mindjárt

kinő a hajuk. Berzsián elszomorodott. - Mondd, Violin, ha neked egy kopasz ember rálép a

lábadra, mit mondasz neki? - Hát... hát - hápogott Violin - azt mondom neki, hogy... - Hogy? - kérdezték tőle kórusban. - Hát azt, hogy - vallotta be szégyenkezve Violin -

verje ki a ragya azt a kugligolyó koponyádat. Na, igen. Bólogatott mindenki. Mert épp annak

kívánunk valami jót, aki a lábunkra lép. Hogyisne! Ki kívánhatja ezt Berzsiántól? Senki. Bólogattak a kopaszok is.

Hát ez kútba esett. Gondolkodtak megint, zimm-zümm az eszük kereke. Zimm-zümm Tejbajszán esze kereke is. Mind az öt. Vagy mind a három. Mert eggyel kevesebb vagy eggyel több volt neki. Különben nem mondta volna Berzsiánnak:

- Berzsián, mielőtt kitalálunk valamit, kérlek, gurulj méregbe.

- Már mért gurulnék? - kérdezte Berzsián, és már gurult is.

- És mondd azt - folytatta Tejbajszán -, hogy vigyen el az íz. Vagy egyen meg a süly. Nagyon szeretném megtudni, mi az az íz. Meg mi az a süly.

De most kivételesen Zsebenci Klopédia gurult igazán méregbe.

- Ördög bújjék a tudományos érdeklődésedbe! - kiabált. - Ki ne mondd, Berzsián! Mert az íz rossz szellemet, kísértetet jelent, a süly meg kelést, sebet. Ki ne mondd, Berzsián!

- Dehogy mondom - legyintett Berzsián -, hiszen egyik se a szavam járása.

456

- És honnan tudod te, hogy mi az az íz meg a süly? - akadékoskodott Tejbajszán, és szúrósan nézte Klopédiát.

- Mit gondolsz, miért tanulok én annyit? Miért járok olyan sokat könyvtárba? - replikázott Klopédia, ám ekkor Sróf mester fölkiáltott.

- Megvan! Feléje fordultak valamennyien. - Mit mondtál az előbb, Berzsián? - kérdezte diadallal

Sróf mester. - Mit? - tekergette a nyakát Berzsián.. - Azt, hogy nem a szavad járása. - Na és? - Hát mi a szavad járása? Berzsián szégyenlősen lehajtotta a fejét. - Hát sajnos... hogy csapjon belé a mennydörgős

ménkű... meg hogy törjön ki a lába szára... - Na látod - örvendett Sróf mester -, csak a szavad

járását kell megváltoztatni. Zsebenci Klopédia elszontyolodott. - Mire megyünk, ha a csapjon beléd a villám helyett azt

mondja, hogy egyen meg a süly? - Valami olyan szavajárást kell neki kitalálni, ami nem

árt senkinek - mondta Sróf mester. Csakhogy van-e olyan? Nosza nekiállt az egész

Hörpentő ártatlan szavajárást keresni Berzsiánnak. Röpködtek ott a szavajárások, mint a denevérek. Egyik kacifántosabb, mint a másik. Aki hallotta, bizonyára sohasem felejti el azt a szavajárásos délutánt. De bizony egyik szavajárás is ártott, meg a másik is. Már-már föladták a harcot, amikor újra kivirult Violin, a fülrepesztő zenész arca.

- Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! - kiáltotta. És boldogan felrivallt a kocsma, boldogan felrivallt

Berzsián is. Ez az! Ezt aztán mondhatja!

457

Neki is láttak mulatni. Csapra vertek még egy hordó szivárványszörpöt. Aztán meg a többi kilencvenkilencet.

Aztán persze hazamentek. Aludni tértek. De hiába tértek, aludni egy se tudott. Mert fütyült valami kegyetlenül. Mit fütyült?! Vonyított, zengett, fütyörészett. Nyitják az ablakot, kinéznek, ej, a fűzfán fütyülő rézangyalát, minden fűzfa tele van fütyörésző rézangyalokkal.

- Ej, Berzsián, Berzsián! - kiabáltak, de mindhiába. Egy perc nyugta sem volt senkinek a fütyörésző

rézangyaloktól. Pár nap múlva meg már majd megőszült az egész város. Mert a fütyörésző rézangyalok átterjedtek az akácokra, át a hársakra, át a juharokra, át a platánokra.

De akkor szerencsére az összes rézangyalba belecsapott a villám. Zengett-zúgott az orkán, csavarta a fákat, röpültek a háztetők, hullott a jégeső, az ég meg úgy zengett, majd kihasadt.

Ajaj, Berzsián!

480

ijesztgeti őket, akkor a kezük ügyébe rakja a gyufát, hogy azzal játsszanak. És amikor fölgyullad a ház, boldogan bámulja, hogy bennég a kisgyerek. Ilyen ez a Ribizli.

- Kicsoda? - Ribizli. Úgy hívják a kutyát... És ha a kisgyerekek

kapnak egy szelet kenyeret vagy egy pohár tejet, akkor ez a Ribizli lecsap a levegőből, és elrabolja tőlük.

- Hogyhogy lecsap a levegőből? - kapta fel a fejét Sróf mester. - Kutyát mondtál, nem sast.

- Persze, hogy kutyát mondtam. Mert kutya. Csak tud repülni. Mind a négyen ámulva hallgatták Áttentő Redázt.

- Borzasztó - mondta Zsebenci Klopédia -, ha már ilyen gonosz, legalább repülni ne tudna.

Berzsián is megszólalt. - És az a lány, a gazdája, Dideki vagy mit is mondtál,

nem tudja megfékezni ezt a gonosz kutyát? - Ha tudná, se akarná. Mert éppen olyan gonosz, mint a

kutyája. Egy boszorka ez a Dideki, semmi más! - El kell pusztítani azt a kutyát! - kiáltotta Violin. - Én már rég elpusztítottam volna - forgatta a szemét

Áttentő Redáz -, de engem már ismernek, a közelükbe se engednek. Ha meglát a kutya, huss, szárnyra kap, s már hét határon túl jár. De rátok biztosan nem gyanakodnának. Szerezzétek meg nekem a kutyát, és én azonnal kiűzöm Berzsiánból a sötétséget.

- De hát hogyan tudnánk megszerezni? - Ó, mi sem könnyebb annál. Elmentek Didekihez

látogatóba... - Beenged bennünket? - Be hát. Még mézesmázoskodik is, majd meglátjátok.

De ti ne higgyetek neki, csak a gonoszságát takargatja. A kutyáról egy szót se ejtsetek. Csak amikor eljöttök, és a kutya elkísér benneteket a sarokig, se szó, se beszéd, kapjátok el. Jó szorosan fogjátok, hogy a szárnyát ki ne

465

- De hiszen láthattad, hogy semmit sem rontott el a kantátája. Nem tépett, nem tört, nem zúzott. Egyszerűen csak szép volt. Nem hallod?!

- De igenis tépett, de igenis tört, de igenis zúzott - sziszegte Berzsián.

Ámulva, tágra nyitott szemmel nézett rá a locska-fecske Zsebenci Klopédia.

- Berzsián, nem ismerek rád - suttogta. - Hiszen a te villámaid téptek, a te viharaid törtek, a te átkaid zúztak.

Sróf mester karon fogta Klopédiát. - Ne könyörögj a megátalkodottnak - mondta neki. -

Gyere, menjünk. Csak hadd fájjon a szíve. - Kinek a szíve fáj?! Fafejűek! Csak menjetek, nincs

szükségem rátok! - morogta Berzsián, és puff, bevágta az ablakot.

A vadszamár! A makacs öszvér! Nézte, ahogy Klopédia és Sróf mester lassan távolodik.

Klopédiának a hátáról is látszott, hogy sír. Sróf mester meg vigasztalta. És most egy durranás hallatszott, tudhatta Berzsián, most csapták rá a börtönajtót Violinra. De meg se moccant. Csak állt mozdulatlanul a bezárt ablak mögött. Nézte az utcát. Nicsak! Eltűntek a loncsos disznóparéjok, a fölszaggatott kövezet elsimult, helyükre álltak a kövek, mint a katonák, a villámsújtotta fák sebei beforrtak, kizöldültek, meghúsosodtak a hervadni készülő, meggyötört levelek. Mi történt itt? De válasz helyett Berzsián összehúzta magát. Mert hiszen jól tudta, mi történt. Violin kantátája gyógyította meg a fákat, Violin kantátája hegesztette be a sebeket.

- Gyerünk, Berzsián, menj oda, mondd meg nekik. Nem rontott ez a kantáta, nem tépett, nem zúzott. Gyógyított! Gyerünk, Berzsián! Szabadítsd ki Violint! - mondta magának Berzsián.

De meg se moccant.

466

A vadszamár! A makacs öszvér!

479

- Miért szólsz bele?! - recsegett Áttentő Redáz. - Mi az, hogy nem akarja! Képzeld, Berzsián, amikor mind a ketten levesszük a kalapunkat, az egész világ elsötétül. Gyönyörűséges lesz!

- Akkor inkább maradjak vak örök életemre - mormogta Berzsián.

Sróf mester megkönnyebbülten fölsóhajtott, Áttentő Redáz meg ráreccsent Berzsiánra.

- Mit mondtál? - Nem akarom, hogy sötétség áradjon a fejemből. - Akkor maradj csak vak! - dühöngött Áttentő Redáz,

és megindult az ajtó felé. De az ajtó előtt megtorpant. Gondolkozott.

- Van még egy lehetőség - mondta mézesmázosan. - Micsoda? - kérdezte gyanakodva Berzsián. Áttentő Redáz megfordult, visszament a szoba

közepére. - Lakik itt a város szélén egy lány. Ismeritek? - Mi a neve? - kérdezte Zsebenci Klopédia. - Dideki - mondta Áttentő Redáz. - Egy kimustrált

vasúti teherkocsi a háza. A kertje napraforgószárral van bekerítve.

- Sose hallottunk róla - mondta Sróf mester. - Hát akár hallottatok, akár nem - folytatta Áttentő

Redáz -, ott lakik. De nem is ő a fontos. Van neki egy fekete, loboncos kutyája.

- Puli? - kérdezte Violin. - Puli, nem puli, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a

kutya a világ leggonoszabb kutyája. - Harapós? - kérdezte Klopédia. Áttentő Redáz gúnyosan Klopédiára pillantott. - Harapós?! Sokkal rosszabb. Ha ez a kutya megtudja,

hogy egy kisgyerek egyedül maradt otthon, besuttyan hozzá, és halálra ijesztgeti. Úgy bizony! Ha meg nem

478

utóbbi hónapokban rendezett, az minden költészetnél többet ér.

- Miféle ramazúri? - kérdezte megszeppenve Berzsián. - Hát a villámcsapások, viharok, lábtörések, lángra

lobbanó szakállak! Áttentő Redáz köszörűkő hangja átszellemült, hallhatta,

aki hallotta, hogy igazán csodálja Berzsiánt. Berzsián meg szégyenkezett. - Beszéljünk inkább a sötétségről - mondta gyorsan. -

Tele vagyok sötétséggel. Meg tudna meggyógyítani? Áttentő Redáz izgatott lett, gyors, hadaró hangon

magyarázni kezdett Berzsiánnak. - Mi az, hogy gyógyítani?! Azt kell meggyógyítani,

akiben egy csöpp sötétség nincs! - Nono - mondta Berzsián. - De igenis - folytatta Áttentő Redáz, most már

tudomást se vett róla, hogy Sróf mesterék is a szobában vannak -, ez csak a fejlődés kezdete. Az csak átmeneti, hogy nem látsz. Még egy-két vihart kell támasztanod, pár lábtörés jobbra, pár lábtörés balra, s akkor már annyira megtelsz sötétséggel, hogy ha leveszed a kalapod, sugárzik a fejedből az éjszaka, és minden koromsötét lesz körülötted. S akkor már látsz is! Még sötétben is látsz. Érted?

- Na ne - nyöszörgött Berzsián, s aztán eszébe villant a mentő ötlet:

- Sohasem viselek kalapot. - Ugyan már! Majd kapsz tőlem egyet. Nekem van öt is. - Hallod, már tegezi - súgta ijedten Klopédia Violinnak. - Rossz jel - súgta vissza Violin. Sróf mester megköszörülte a torkát. - Csak azt szeretném mondani, hogy Berzsián

egyáltalán nem akarja, hogy sötétség áradjon a fejéből.

467

Virágkoldusok Berzsián költő beburkolózott. Pokrócba, csendbe,

szobája dermesztő hidegébe. Kucorgott recsegő rugójú fotelja mélyén.

- Elhagytak. Elhagytak engem a bajban - motyogta. Lelke mélyén arra számított, hogy néhányszor

elismételgeti ezt a mondatot, és feldühödik tőle. S ha már feldühödött, bármi történhet. Mert ugye csak elordít valamit...

De nem dühödött fel. Csak a félelem, csak a szomorúság.

- Mert az az igazság - mondta magának -, hogy te hagytad el őket. Rútul cserbenhagytad a barátaidat. Semmirekellő, oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár voltál.

Így oktatta magát Berzsián. És félelemtől görnyedezett, bánattól kornyadozott, hidegtől diderészett.

A barátai meg? Hol is lettek volna? Persze hogy ott. A Hörpentő nevű szörpentőben, ahol kilencvenkilenc-féle szörpöt mért Vinkóci Lőrénc korcsmáros az igen tisztelt publikumnak. Ott ültek Berzsián költő barátai egy kecskelábú asztal mellett. Ők voltak a publikum. És könnyen meglehet, hogy igen tiszteltek is voltak, de hogy jókedvűek nem, az biztos. Lógatta az orrát mind a három. Mármint a locska-fecske Zsebenci Klopédia, Violin, a fülrepesztő csudazenész meg az aranykezű Sróf mester. Nem fecsegett, nem locsogott Klopédia, a fülrepesztő zenésznek nemcsak az orra, a füle is lógott, Sróf mester meg tétován babrikált az arany kezével. Annyit se mondtak, hogy mukk.

468

Nem is csoda, mert mint egy láthatatlan darázs, ott dingett-döngött körülöttük a kérdés: Mit csinálhat most Berzsián? De ki nem mondta volna egyikük sem, mert ami igaz, igaz, más láthatatlan darazsak is döngécseltek ottan. Az egyik azt döngécselte, hogy cserbenhagyott benneteket Berzsián, a másik, hogy Berzsián egy semmirekellő, oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár. A harmadik meg, hogy megérdemli a sorsát Berzsián, csak savanyodjon, keseredjen, aszalódjon. A negyedik meg, hogy mégsem olyan rossz fiú az a Berzsián. Az ötödik meg: hagyta Violint börtönbe zárni. A hatodik meg... Sohasem érünk a végére ennek a darázshadseregnek, abba is hagyom a felsorolást. Elég az hozzá, hogy egyik darázs így, másik darázs úgy. De inkább így - sokkal több láthatatlan darázs döngécselt Berzsián ellen, mint mellette.

Nem is állhatta tovább Violin, odamorrant a darazsak közé:

- Úgyse tehetett volna értem semmit. Mindenféleképpen börtönbe zártak volna. Meg aztán másnap amúgy is kiengedtek.

Megdobbant ám a locska-fecske Zsebenci Klopédia szíve! Lám csak, Violin Berzsián költő védelmére kelt. Éljen. Már mondani is akarta, hogy akkor, nosza, látogassák meg Berzsiánt, de közben lopva Sróf mesterre pillantott. Ajaj. Sróf mester arany keze abbahagyta a babirkálást, és puff, nagyot csapott a kecskelábú asztalra.

,,Rettenetes - gondolta Zsebenci Klopédia -, Sróf mester már megint ragaszkodni fog az igazsághoz.''

És ebben nem tévedett. Sróf mester ragaszkodott. - Lehet, hogy nem tehetett volna érted semmit - emelte

fel az ujját -, de meg sem próbálta. Úgy becsapta az ablakát, mint a pinty!

477

- Abból hát... Egy darabig csönd volt, aztán valaki megszólalt, és kérlelni kezdte, hogy tegye föl a kalapját. De nem tette föl azonnal, megvárta, míg mindenki könyörgőre fogja. Akkor aztán nagy kegyesen a fejébe nyomta a keménykalapot. A sötétség, mintha elvágták volna. Újra világos lett. Csak tartsa a fején nyugodtan, motyogtuk neki, és arra gondoltunk, hogy egy percig sem maradunk vele egy fedél alatt, sipirc haza, de ő előbb meggondolta, fölállt nagy gúnyosan, meghajolt felénk, és azt mondta: ,,Áttentő Redáz vagyok. A viszontlátásra.'' Megemelte a kalapját. És arra a pillanatra, amíg nem volt a fején a kalap, megint sötét lett...

- Őérte szaladt Violin meg Klopédia? - kérdezte szomorkásan Berzsián.

- Őérte - válaszolta ugyanolyan szomorkásan Sróf mester.

- Na épp egy ilyen éjfejű, százszorjajnekünk segít majd rajtam!

Sróf mester izgatottan közbeszólt: - Hallgass! Jönnek. - Jó napot, jó napot - köszönt Áttentő Redáz -, ha

megengedik, a kalapomat a fejemen tartom. - Persze, persze, csak tessék - zengte a három jó barát

beijedt kórusa. Berzsián meg hallgatott. Nem tetszett neki Áttentő Redáz hangja. Nem is csoda, mert karistolós, recsegős, horzsolós, reszelős hangja volt Áttentő Redáznak.

- Hát akkor... egyszóval... a barátunk - dadogott Sróf mester. - Úgy gondoltuk, hogy ön ért a sötétséghez.

- Értek egy-két dologhoz - mondta rátartian Áttentő Redáz, és Berzsián felé fordult. - Ön lenne hát a híres Berzsián költő. Gratulálok. Olvastam egypár jobbladáját. De meg kell mondanom, hogy az a ramazúri, amit az

476

szemüveges, rossz arcú alak. Horgas orr, mindent lefitymáló, összeszorított keskeny ajkak, elálló, hegyes fül.

- Ő volt Áttentő Redáz? - Ő, csak akkor még nem tudtuk, kicsoda.

Keménykalap volt a fején, s úgy kalapostul odatelepedett az egyik asztal mellé.

- Nem vette le a kalapját? - Nem az. Pedig jól tudod, hogy ez a Hörpentőben nem

szokás. Aki oda bejön, köszön és leveszi a tökfedőjét. Na, gondolhatod, röpködtek a megjegyzések, hogy talán veréb van a kalapja alatt, meg hogy talán az erdőben nevelkedett, a fene a fölfuvalkodottjába. Amikor már elég nagy volt a ricsaj, felénk fordult és azt mondta: ,,Uraim, az önök érdekében tartom a fejemen a kalapom.'' Na, több se kellett! Még hogy a mi érdekünkben! Már valaki föl is állt, hogy nyakon vágja az istenadtát, mire ő a legnagyobb nyugalommal azt mondta: ,,Na jó, ha annyira akarják, akkor leveszem.'' És levette a keménykalapot.

Sróf mester elhallgatott, idegesen megrándult az arca, a ráncai föl s le tekergőztek, majd le és föl. Igen szerencsétlen ábrázatot öltött Sróf mester, ha Berzsián látta volna, bizonyára nem tudja mire vélni. De nem látott, így csak a csöndet nem tudta mire vélni.

- Ott hagytad abba, hogy levette a kalapját - mondta. - Igen - mondta Sróf mester, és a ráncai továbbra is

tekergőztek. - Képzeld, a kopasz koponyája tintafekete volt. De csak egy szempillantásra láttuk, mert azon nyomban lilásfekete sugarak áradtak szét a fejéből, és két másodperc alatt megtöltötték a Hörpentőt. Töksötét lett. Az orrunk hegyéig sem láttunk. Déli tizenkettőkor.

- A fejéből jött a sötétség?

469

Hát ez igaz. Becsapta. Be bizony. Klopédia egy sötét pillantást küldött Sróf mester felé. Szörnyűségesek ezek az igazsághoz ragaszkodó emberek. Mindig csak az igazság, az igazság. Az ördög bújjon bele.

Sróf mester feszengett a székén, újra kezdte a babirkálást arany kezével, s arra gondolt, hogy milyen szörnyűséges mindig az igazsághoz ragaszkodni. ,,Mennyivel könnyebb lenne az életem - gondolta -, ha nem ragaszkodnék ilyen fenemód az igazsághoz. Odamennék ahhoz a gézengúzhoz, a vállára ütnék, és azt mondanám neki, mi újság, pajtikám.'' De csak megrázta a fejét. Nem tágított. Ragaszkodott tovább. Mit tegyünk, ilyen ember volt Sróf mester. Nem árt, ha vannak ilyen emberek.

Így aztán nem is sokáig bírták együtt. Fölálltak nagy szomorúan a Hörpentő asztalától, s hárman háromfelé.

Nagy búsan bandukolt hazafelé Sróf mester. És még nagybúsabban Violin, a fülrepesztő zenész. De legeslegnagybúsabban a locska-fecske Zsebenci Klopédia. Fölnézett a gomolygó, komorló téli égre, és azt gondolta magában: ,,Még szerencse, hogy az ég is ilyen búbánatos. Összeillünk.'' Csakhogy a komorló, gomolygó téli ég nem akart ám a világ végéig búbánatos lenni. Esze ágába sem jutott. Mert, nicsak! Elszállingózott egy jókedvű fehér pihe a búbánatos Klopédia orra előtt. Aztán egy másik. Egy meg éppen a szeme pillájára. Egyszeriben nagy, fehér vidámság özönlötte el a várost. Földbe gyökerezett Zsebenci Klopédia lába, és búbánat ide, búbánat oda, nagy boldogan elkiáltotta magát:

- Esik a hó! Mi az, hogy esett?! Szakadt, özönlött. Táncolt a sok

hópehely, Klopédia hallani vélte boldog, önfeledt kiáltásaikat. Nesze neked, búbánat!

470

Klopédia kitárta a karját, magához ölelte a havas járdát, a hóval fölékszerezett fákat, a hósapkás házakat.

- A búbánatot kiverték a birodalomból az egyesített hóhadak - kiabálta.

És már meg is fordult. Futott. ,,Mit nekem Sróf mester, az igazság bajnoka - gondolta magában -, amikor esik a hó.'' És már bent is volt Berzsián udvarában, még a havat sem verte le a lábáról, már az előszobában kopogott a cipője sarka. És már be is libbent a szobába. Azt akarta kiáltani, hogy ,,Berzsián, esik a hó!'', de a bebugyolált költő látványa úgy hatott rá, mint egy puskalövés, a libbenés összetört, mozdulatlanul állt Klopédia, szorongatta az ajtókilincset.

Sisegett a csend, Berzsián tompa, fénytelen szeme Klopédiára meredt.

- Ki az? - kérdezte. - Hogyhogy ki az - rebegte Klopédia -, nem látod, hogy

én vagyok. - Isten hozott, Klopédia - mondta bizonytalanul

Berzsián. - Kérdezhetek valamit? - Hát persze - mondta ijedten a lány. - Mondd, Klopédia, világos van? - Világos? - csodálkozott Klopédia. - De hiszen vakít a

hó! Nézz ki az ablakon, Berzsián, esik a hó! Most szabadult ki Klopédiából az ajtóba tervezett

mondat. Zengett boldogan, körülszárnyalta a szobát. De le is

hullott szárnyaszegetten az egyik sötét sarokba, mert Berzsián ahelyett, hogy az ablak felé fordult volna, azt suttogta:

- Sejtettem. Nagyon baljóslatú volt ez a ,,sejtettem''. - Mit sejtettél? - kérdezte Klopédia.

475

nincs... de talán valami sötétségizé... mondjuk sötétségszakértő... az esetleg van.

- Sötétségszakértő! - horkant fel Sróf mester. - Miket nem tudsz kitalálni?!

De Zsebenci Klopédia a homlokára ütött, és hohózni kezdett.

- Hohó! Hohó! - kiabálta. - Eszembe jutott! - Mi jutott eszedbe? - Nem mi, hanem ki. Áttentő Redáz jutott eszembe. - Az ám! Áttentő Redáz - kiáltott fel boldogan Violin is

-, na ugye, hogy mégis van sötétségszakértő! - Nem kedvelem Áttentő Redázt - mormogta Sróf

mester. - Akkor is! Ki tudna tanácsot adni Berzsiánnak, ha ő

nem?! - Ki az az Áttentő Redáz? - kérdezte gyanakodva

Berzsián. - Rohanunk Áttentő Redázért! - kiabált Klopédia. -

Gyere, Violin! Meg sem várták Sróf mester beleegyező bólintását,

kivágtattak az ajtón. - Ki az az Áttentő Redáz? - ismételte meg a kérdést

Berzsián. - Egy rossz arcú alak - mondta kedvetlenül Sróf mester.

- Hétpróbás gazembernek látszik. Tele van sötétséggel. - Hogy mondod? - villanyozódott fel Berzsián. - Tele

van sötétséggel? - Mi az, hogy tele?! Fölösen tele van. - És lát? - Mint a sas. - Akkor nem létezik, hogy tele van sötétséggel -

szontyolodott el Berzsián. - Mondom, hogy fölösen! - bizonykodott Sróf mester. -

Képzeld, a múltkor bejött a Hörpentőbe egy sötét

474

- Reggel?! - mondta méltatlankodva Sróf mester. - Berzsián, már elmúlt dél. Minden ragyog odakint. Esik a hó.

- Akkor nincs mese - mondta elszontyolodva Berzsián -, tele vagyok sötétséggel.

Tanácstalanul nézett egymásra a három jó barát. - Jajistenem, most micsináljunk? - suttogta ijedten

Klopédia. De akkor felcsillant Violin szeme. - Nincs itt baj egy se, Berzsián! Előbb-utóbb úgyis

dühbe gurulsz, kiabáld akkor azt, hogy takarodjon ki belőled a sötétség.

- Azt hiszed, magamtól nem jutott eszembe - szomorkodott Berzsián. - De az a baj, hogy nem tudok dühbe gurulni. Csak félek. Minél jobban szeretnék dühös lenni, annál jobban szorongat a félelem. Érzem én, hogy soha többé nem láthatom az arcotokat.

- Nem mintha az utóbbi időben olyan kíváncsi lettél volna az arcunkra - mondta epésen Sróf mester.

- Most igazán nincs itt az ideje a prédikációknak - mérgelődött Zsebenci Klopédia. - Inkább ezen a szerencsétlenen segítsünk, nem ülhet itt vakon ítéletnapig.

- De hát hogyan segítsünk? - morgott Sróf mester. - Egyikünk sem szemorvos.

- Akkor hívjunk gyorsan egy szemorvost - mondta Violin.

- A szememnek semmi baja - jelentette ki Berzsián. - De amikor nem látsz! - Akkor se a szememmel van baj, a sötétséggel van baj. - Akkor meg egy sötétségorvos kell - mondta gyorsan

Violin, de csak annyit ért el vele, hogy Klopédia is meg Sróf mester is szemrehányóan nézett rá.

- Jó, jó, ne haragudjatok, csak hirtelenében a nyelvemre jött - védekezett Violin -, tudom, hogy sötétségorvos

471

De válaszra már nem volt idő, mert kintről valami kis kapirgálás, mintha egy egér... nem, mégsem egér, ez annál hangosabb, talán kutya? Na de kutya se, mert kopog a cipője. Ez meg ki? Szép lassacskán megmozdult a kilincs, szép lassacskán kinyílt az ajtó, ott állt teljes életnagyságban Violin, a fülrepesztő csudazenész.

- Szervusz, Berzsián - motyogta -, gondoltam... izé... esik a hó.

- Csukd már be az ajtót - mordult rá Klopédia -, bejön a hideg.

Violin képe felderült, most vette csak észre Klopédiát. - Á, te is itt vagy! - Nem érted, hogy bejön a hideg! - Inkább kimegy - mondta Violin. - Olyan hideg van itt,

mint egy jégveremben. Berzsián, miért nem fűtesz? Berzsiánra tévedt a tekintete, aztán Klopédiára, megint

Berzsiánra. Valami itt nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben. Megijedt Violin.

- Várjatok csak, mindjárt befűtök - motyogta, s már ment is a konyhába, zörömbölt a fásládában.

Térült-fordult, csörgött a gyufásdobozzal, fújta teli tüdővel, egy-kettő, sziszerészett a tűz Berzsián kályhájában. De a nyomasztó, ólmos csendet csak növelte a sziszerészés. Sehogy sem értette Violin ezt a baljóslatú csendet. Talán Sróf mester miatt?

- Az már igaz - mondta. - Ha Sróf mester megtudja, hogy idejöttünk, szépen a nyakunk közé csördít... De hát hogy lehet ilyenkor rendíthetetlenül ragaszkodni az igazsághoz? Hiszen esik a hó! Nem igaz, Berzsián?

- Mondd, Violin - szólalt meg ekkor síri hangon Berzsián -, világos van?

Violin fölegyenesedett a kályha mellől, megrendülten bámulta Berzsián elrévedő, fénytelen szemét. Összeszorult a szíve.

472

- De hiszen vakít a hó... nem látod? - Klopédiára kapta a tekintetét. - Klopédia, rohanjunk Sróf mesterért. Gyerünk.

Kint meg kipp-kopp, csissz-csossz. Jött valaki. Nyikordult az ajtó, ott állt maga Sróf mester. Megköszörülte a torkát, és azt mondta:

- Mi újság, pajtikám? A kályha felől mintha vihogást hallott volna. Arra

rebbent a tekintete. No lám, ezek már itt vannak. Gyorsan szigorú ábrázatot öltött és elzenegte:

- Nem mintha megfeledkezném az igazságról! Rútul cserbenhagytál bennünket. Semmirekellő, oktondi, széllelbélelt, fölfuvalkodott kapcabetyár voltál. - Majd sokkal szelídebben hozzátette: - De most esik a hó.

Elhallgatott, Berzsiánra bámult. Az ő szívét is összeszorította a félelem.

- Mondd, Sróf mester - kérdezte halkan Berzsián -, tényleg világos van?

Sróf mester közelebb lépett, nézte, nézte Berzsián szemét. - Berzsián, ne bolondozz!

Pedig tudta, hogy nem bolondozik. - Megvakultam - mondta ki Berzsián. - De hát hogyan, mitől? - ordított fel Violin. - És mi meg hagytuk itt vakon szenvedni! Feléje se

néztünk - sírt fel Klopédia. - Ne ordítozzatok - szólt rájuk Sróf mester. - Mondd el,

hogy történt! - Az éjszakák - motyogta Berzsián. - Miféle éjszakák? - Itt ültem megátalkodottan, fortyogott a dühöm. - Vettük észre - kottyantott közbe Zsebenci Klopédia. - Sajnos. Ne haragudjatok - mondta Berzsián. - Mi volt az éjszakákkal? - sürgette Violin.

473

- Biztosan láttátok már - mondta Berzsián -, ahogy az erdő felől beoson a városba az éjszaka. Először a kertek sötét zugait foglalja el. Aztán a szűk utcákat. Lassan elsötétíti a tágas tereket is, ráül a kémények tetejére.

- Persze hogy láttuk - mondta Sróf mester. - Ez a világ rendje. Nappalra éjszaka, éjszakára nappal.

- De ami velem történt, az már nem a világ rendje - kesergett Berzsián. - Mert ugye az éjszaka belopózkodik az ablakon, egy kicsit elmotozgat a szobában, és sutty, be az ember szemén, az ember megtelik sötétséggel.

- Aztán reggel meg jön a fény - mondta Zsebenci Klopédia -, a sötétség, sutty, ki az ember szemén, a fény meg sutty be!

- Hát persze - bólintott Berzsián -, rendes körülmények között. De én az egyik reggel érzem ám, hogy nagyon nehéz a lábam. Mintha mázsás súlyok húznák. Egész nap azon gondolkoztam, mi lehet? Rám is esteledett, rám is éjszakállott. A sötétség sutty be a szememen. Reggel meg, ajaj, már nem csak a lábam volt nehéz, olyan volt, mintha derékig ólommal lennék teli.

- Te úristen - kiáltott föl Violin -, nem ment ki belőled egészen a sötétség.

Berzsián szomorúan bólogatott. - Ne is mondd tovább - szólt közbe ijedten Zsebenci

Klopédia -, mert harmadnap ugye már mellig ért benned a sötétség?

- Nyakig - mondta keserűen Berzsián. - Ami azt jelenti - emelte fel az ujját Violin -, hogy ma

reggelre egy picikét se jött ki belőled a sötétség. Tele vagy sötétséggel a talpadtól a fejed búbjáig. Azért nem látsz.

- Hát - mondta Berzsián -, ha igazat beszéltek, és már tényleg reggel van, akkor bizony könnyen meglehet.

496 481

tudja terjeszteni. És a száját azonnal kössétek be egy madzaggal. Hogy a vonyításával ne riogassa az embereket. Hozzátok ide Berzsián házába, kötözzétek össze, zárjátok be a kamrába. Majd érte jövök. És Berzsián abban a minutában, ahogy a kezemben lesz a kutya, visszanyeri a szeme világát.

- Minden csepp sötétség kimegy belőlem? - Persze - mondta Áttentő Redáz. - Én megyek is. Ne

tétovázzatok sokat, cselekedjetek! Ezzel elment. Magára maradt a vak Berzsián meg

három jó barátja. Igen haragudtak a gonosz kutyára. Szidták, hordták. Még ha nem is segítene Áttentő Redáz Berzsiánon, akkor is el kellene pusztítani azt a gonosz kutyát. Egyedül Berzsián volt egy kicsit tétova, nem volt annyira lelkes, mint a többiek.

- Látok én valamit - mondta halkan. - Látsz? - kiáltott örömmel Violin, de Berzsián erre

csak rázta a fejét gondterhelten, és nem is beszélt róla többet, hogy mit lát a vak szemével.

Összeszedelőzködtek, elindultak a város széle felé. Térdig gázoltak a hóban, az arcukat odatartották a hópihéknek. Még Berzsián is megvidámodott, pedig ő aztán semmit sem látott a hóesésből.

Klopédia meg Sróf mester Berzsiánba karolt, úgy vezették, Violin meg hol előttük, hol mögöttük ugrált, mint egy boldog kisgyerek. De egyszer csak mozdulatlanná dermedt valamennyi.

- Mi történt? - kérdezte Berzsián. - Nem látod, hogy - kezdte Violin, de gyorsan észbe

kapott -, ja persze hogy nem látod. Berzsián, ebben a kiskertben nyár van. Nézd csak, a tél közepén!

Megszólalt Sróf mester is meg Klopédia is. Mind a hárman egyszerre magyarázták Berzsiánnak, hogy mit látnak. Így aztán kicsit lassabban értette meg Berzsián,

482

mit is látnak, de végül kihámozta a szóáradatból, hogy ott állnak egy kimustrált vasúti kocsi előtt. A kocsi ugyan kerekeken áll, a kerék meg síneken, de a sín éppen annyira hosszú csak, hogy egy vasúti kocsi ráfér. Különben nem vezet sehová. Kéménye is van a vasúti kocsinak, pöfögve jön belőle a füst, de ugye ebben nincsen semmi különös. Annál különösebb a tehervagonház kertje. Tenyérnyi kertje van, az igaz, s ahogy Áttentő Redáz mondta: napraforgószárral van körülkerítve, de ami a kertben van, az egyenesen bámulatra méltó. Tele van viruló, nyíló virággal. A hó nem esik rá, pedig nincs fölötte más, csak a nagy, kerék ég. Tél ide, tél oda, Dideki virágoskertje mégis virul!

- Talán azért, mert boszorka. Talán azért tudja ezt a varázslatot, hogy télen is viruljanak a virágai.

Nem szólt rá egyikük sem, de mind a háromnak ugyanaz forgott a fejében: Ha egyszer boszorkány, miért virágot varázsol? Miért nem szamárkórót? Vagy szerbtövist? Vagy királydinnyét?

- Na, gyerünk csak beljebb - mondta Sróf mester, és hahózni kezdett.

Nem kellett sokat hahózni, mert a harmadikra már nyílt is az ajtó, s a virágok között megjelent egy lány. Icinyke-picinyke lány volt, még Zsebenci Klopédiánál is egy fejjel alacsonyabb, pedig Klopédia sem volt éppen óriás. Vöröses haja volt a lánynak, és tejfehér arcbőrén gyönyörűséges szeplők virítottak.

- Vörös ember, vörös ló, vörös kutya egy se jó - sutyorogta Klopédia.

- Hallgass! - mordult rá Violin, és tátott szájjal bámulta a lányt. Mert az az igazság, hogy nagyon, de nagyon megtetszett neki.

- Isten hozott benneteket - mondta a lány. - Dideki vagyok.

495

ÖTÖDIK KÖNYV

A kisfiú meg az oroszlánok

494 483

- Én meg Sróf mester - motyogta Sróf mester. - Violin - hajolt meg áhítattal Violin. - Zsebenci Klopédia - sziszegte a foga között Zsebenci

Klopédia. - Ó, akkor te meg nyilván Berzsián vagy! - kiáltotta

örömmel Dideki. - Gyertek be hozzám. Kitárta a napraforgószár-kerítés napraforgószár-kapuját. Odabent tejjel, kaláccsal és hecsedliszörppel kínálta

őket, látszott, nagyon örül a vendégeknek. Elcsodálkozott, hogy Berzsián nem lát.

- Mikor a jobbladáidat olvastam, eszembe sem jutott, hogy nem látsz. De hiszen a szívekbe látsz - mondta Dideki -, az mindennél többet ér.

Berzsián fölmordult, mint akit nyakon vágtak. Nagyon szégyellte magát. Csak tömte magába a kalácsot, hogy meg ne kelljen szólalnia. Sunyított a másik három is, s lopva lesték a sarkokat, hol az a gyalázatos kutya. Az a gonosz Ribizli. De a kutya nem volt sehol.

Aztán, hogy ne legyen olyan nagy a csend, megszólalt Sróf mester:

- Khm... hmm - kezdte -, nagyon megcsodáltuk a virágaidat. Hogyhogy neked télen is... hogyhogy nem fagynak meg?

- Ó, hát a kutya miatt. A kutya miatt kell a virág - mosolygott Dideki.

A négy vendégnek fagyos lett az arca. - Van kutyád? - Persze - mondta Dideki -, nagyon kedves kutya. Az

igaz, van egypár rossz tulajdonsága, de azért nagyon kedves. Ribizlinek hívják.

- Aha - horkant fel Violin. - És most hol van? - Biztos talált egy magányos gyereket - mondta Dideki,

és közben - nézze meg az ember! - olyan ártatlan volt az arca, mint egy angyalé.

484

- Magányos gyereket? - szisszent fel Sróf mester. - Persze - bólintott Dideki, s közben földerült az arca. -

Nézzétek, már itt is van. Gyere be, Ribizli! És sutty, az ajtón beosont egy fekete, loboncos kutya.

Leheveredett, lihegett. Zsebenci Klopédia rémülten bámulta. Te nagy ég, mit

csinálhatott ez azzal a szegény magányos gyerekkel. És bizony rémülten nézett rá Sróf mester meg Violin is. Az ő fejükben se járhattak különb gondolatok, mint Zsebenci Klopédiában.

- És miért kell ennek virág? - kérdezte ellenségesen Sróf mester.

- Mert különleges kutya - mondta Dideki. ,,Tudjuk'' - gondolta morcan a négy vendég. Dideki folytatta: - Virágillattal táplálkozik. Na, bámultak egy nagyot. - Semmi mást nem eszik? - Nem. - Kenyeret se? - gyanakodott Violin. Dideki rázta a fejét. - Tejet? - rukkolt elő a kérdéssel Sróf mester. Dideki nevetett. - Csak virágillatot. De hiszen az a nagy bánata - nézett

szeretettel a kutyájára -, hogy nem ehetik velős csontot, mint minden más rendes kutya.

- Akkor már értem ezeket - mondta Sróf mester, és a polcra mutatott. Egy nagy polc állt a hátsó falnál, rogyásig megrakva gondosan lecelofánozott befőttesüvegekkel. Csakhogy a befőttesüvegekben nem volt semmi.

- Azt gondoltad, üresek? - nevetett Dideki. - Virágillat van bennük. Ínséges időkre. Ha netalántán valami baj érné a kertet meg a virágokat.

493

Berzsián levette. És - gondolhatjátok - azonnal kivilágosodott.

Ugrált, toporzékolt Áttentő Redáz. Feltette, levette a kalapját, de nem változott semmi. Világos maradt.

- Megállj, Berzsián, ezt még megkeserülöd! - fenyegette Berzsiánt. Berzsián költő egy icinke-picinkét elvörösödött, és csak annyit mondott:

- Csapjon beléd a ménkű! Bele is csapott. - Jaj - kiáltott Áttentő Redáz, és futóra! Máig is fut, ha

el nem fáradt.

492

Sróf mester értette meg először: Berzsiánra bámult. - Berzsián - mondta -, te átestél a ló másik oldalára! A

te fejedből jön a fény! - Még hogy az én fejemből! Miket nem mondasz. De Sróf mester erősködött. - Na jó, szerezzünk egy kalapot, és tegyük a fejére -

javasolta Zsebenci Klopédia. Szereztek egy kalapot, Berzsián a fejébe csapta: Sutty,

sötét lett. Levette a kalapot, világos lett. Nem kétséges, a fejéből jött a fény.

- Úgy látszik, amikor kiment belőled. a sötétség, túlságosan megteltél világossal - mondta Sróf mester.

- Most már minket aztán nem zavar az áramszünet-lelkesedett Violin, a fülrepesztő zenész.

- Viszont Berzsiánnak kalapban kell aludnia - állapította meg Zsebenci Klopédia -, hacsak nem akarja, hogy egész éjszaka világos legyen.

Mulattak tovább, s amikor elfáradtak, Berzsián költő a fejébe csapta a kalapját, s jót aludtak reggelig.

De alighogy felkelt a nap, szörnyű ordítozás hallatszott odakintről. Jött ám Áttentő Redáz.

- Majd adok én nektek! - ordibálta. - Azt hiszitek, kifogtok rajtam. Sötétben telik el az egész életetek! Vegyétek tudomásul, hogy soha többé nem teszem föl a kalapomat.

S ezzel lekapta a kalapját. Mélységes mély sötét lett azonnal. Sötétségbe borult a

világ. - Jaj, mi lesz velünk! - jajveszékelt Zsebenci Klopédia. - Örök sötétségbe zárt bennünket - nyöszörgött Violin. - Végünk - mondta Sróf mester. Ám ekkor megszólalt Dideki, a sötétben is érezni

lehetett, hogy mosolyog. Azt mondta: - Berzsián, kérlek, vedd le a kalapod.

485

Ribizli közben kisuttyant az ajtón, ,,jaj, egy pillanat'' kiáltotta Dideki, és utánament.

- Lehet, hogy Áttentő Redáz hazudott - mondta gyorsan Violin -, és ez a kutya nem is gonosz.

- Azt is mondta róla, hogy repülni tud - toldotta meg Zsebenci Klopédia -, pedig nem is repül.

- Nono - mondta Sróf mester -, nézzetek csak ki az ablakon.

Egyszerre nagy csend lett. - Mi az? - kérdezte Berzsián. - Miért hallgattatok el? - Repül - suttogta Klopédia. Bizony, a kutya kiterjesztett szárnyakkal röpködött a

virágok fölött. Szagolgatta őket. Úgy látszik, megéhezett. - Mégiscsak igaz - mondta gyászos hangon Violin. -

Áttentő Redáz nem hazudott. Mély csönd lett a kiszuperált teherkocsiban. Akkor is

mély csönd volt, amikor Dideki visszajött. - Mindig csak liliom meg tearózsa - mondta. - Aztán

elrontja nekem a gyomrát. A diétásat bezzeg nem szereti. Se dália, se muskátli! Majd adok én neki...

Elhallgatott, ijedten nézte a vendégeit. - Mi az, megbántottalak benneteket valamivel? - Á nem, nem - mondta sietve Sróf mester. - Csak túl

sokáig maradtunk. Indulunk is. Nem zavarunk tovább. - Egyáltalán nem zavartatok - mondta szomorúan

Dideki. -, Nagyon örültem, hogy eljöttetek. És gyertek el máskor is. Elbúcsúztak.

- Ribizli majd elkísér benneteket a sarokig - mondta Dideki. - Gyere Ribizli, kísérd el a vendégeket.

A kutya odalebbent melléjük a virágok fölül, összecsukta szárnyát, és megindult velük a sarok felé.

486

Puff, a saroknál rávetették magukat. Meg se mukkant, meg se nyikkant Ribizli, már össze volt kötözve. Futottak vele hazafelé.

- Majd adunk mi neked, gyerekeket ijesztgetni - mondta dühösen Sróf mester.

A kutya meg nyüszített, nyöszörgött, mintha mondani akarna valamit. De nem törődtek a nyöszörgésével. Bedobták a kamrába, rázárták az ajtót.

Lehuppantak Berzsián szobájában, fújtattak. Várták, hogy jókedvük lesz. De nem lett.

- Mintha... mintha az a kutya mondani akart volna valamit - mondta Berzsián.

- Az hiányzik, hogy beszélni is tudjon - morgott Violin. - A gaz ördögfattya - mondta Zsebenci Klopédia. -

Majd Áttentő Redáz elveszi tőle a kedvét, hogy gyerekekkel gonoszkodjék!

- Arról nem beszélve - tette hozzá Violin -, hogy belőled meg kiűzi a sötétséget. Újra látni fogsz.

Berzsián szomorúan ült a foteljában. Nem szólt. - Neked meg mi bajod? - kérdezte Klopédia. - Ahelyett

hogy boldog lennél. Hiszen újra látsz majd! Hallod, Berzsián.

- Nagyon kedves kutyának látszott - mormogta Berzsián.

- Hiszen nem is láttad! - Akkor is nagyon kedves kutyának látszott. Elhallgattak. Lehorgasztották a fejüket. Mert tényleg

kedves kutyának látszott. Ők ráadásul látták is, hogy annak látszik. Ültek, nagy némaságban. És ekkor kintről, a téli éjszakából egy vékonyka hang.

- Figyeljetek csak - mondta Berzsián. - Valaki sírdogál - mondta Klopédia. Bizony, valaki keservesen sírdogált kint a havas, hideg

téli éjszakában.

491

- Legyen tele Dideki kertje virággal! Az egész utca legyen tele virággal. Az egész város! Nyíljatok ibolyák, bodzák, szarkalábak. Virítsatok estikék, tulipánok!

Mind kiszaladtak mellé, és látták, ahogy Dideki kertje megtelik virággal, az utcán a hóból kidugják a fejüket az ibolyák, tulipánok, szarkalábak, s virágba borultak a bodzabokrok is.

Csupa virág lett a hóval borított, téli város. Ribizli kitámolygott a szobából, beleszimatolt az

illatfelhőbe, felcsillant a szeme, kitárta a szárnyát, és a virágok fölé lebbent. Megtelt erővel, élettel.

- Jaj, Ribizli, vigyázz, el ne rontsd a gyomrod! - mondta neki Dideki.

És ebben a pillanatban sötét árny felhőzte el az eget. - Áttentő Redáz! - kiáltott Zsebenci Klopédia, de a

sötétség azon nyomban eloszlott, újra világos lett. Értetlenül néztek egymásra, csak Berzsián mosolygott

boldogan. - Nem Áttentő Redáz volt - mondta. - Belőlem ment ki

a sötétség. - És látsz is? - kérdezte Violin. Berzsián bólintott boldogan, a többiek a nyakába

ugrottak. Csak Sróf mester csóválta a fejét. - Sose hittem volna, hogy ennyi sötétség elfér egy

emberben - mormogta. Volt nagy vigalom. Táncoltak, énekeltek Dideki

házában, majd kirúgták az oldalát. Violin, a fülrepesztő zenész kedvére nyirettyűzött és dorombolt, hegedült és hagymabördőzött. Meg csimpolyázott.

Aztán egy kicsit elcsodálkoztak. Mert sehogyan sem akart este lenni.

- Ez meg mi? - kérdezte Zsebenci Klopédia. - Mindjárt éjfél, és még mindig világos van.

490

Odaszegődött a nyomukba, és amikor énekelni kezdtek, puff, levette a kalapját. Olyan sötét lett azonnal, mint egy úritök belsejében. Avagy Berzsián belsejében. Merthogy Berzsiánban is sötét volt.

Az emberek megrémültek. Csak annyit tudtak, hogy amerre ezek a muzsikáló virágkoldusok járnak, ott azonnal sötét lesz. Nem is engedték be őket sehova. Kiabáltak rájuk, dobálták őket, egy helyütt még rájuk is lőttek.

- Jaj, meneküljünk! - sikoltozott Zsebenci Klopédia. - De amikor semmit se látok, sötét van - ijedezett

Violin. - Kapaszkodjatok belém - mondta Berzsián -, nekem

úgyis mindegy, hogy sötét van-e vagy világos. Majd én elvezetlek benneteket.

És így történt, hogy a vak Berzsián vezette őket haza Dideki házába Áttentő Redáz sötétjében.

Ültek ott nagy szomorúan - közben világos lett, mert Áttentő Redáz a fejébe nyomta a kalapját. Tudták, ha kilépnek a házból, újra sötét lesz, Áttentő Redáz nem kegyelmez. Ribizli meg egyre fogyott, egyre erőtlenebb lett. Hevert csak a padlón, már a fejét is alig tudta mozdítani.

- Hagyjatok csak itt. Ne törődjetek velem - suttogta. Titeket nem bánt Áttentő Redáz, csak engem gyűlöl.

- És akkor mi lesz a síró, magukra hagyott kisgyerekekkel? - támadt neki Sróf mester.

- De hát mondd meg, mit csináljak? - sóhajtott erőtlenül Ribizli. Berzsián nyaka vörösödni kezdett. Kivörösödött az arca is, szikrák pattogtak a homlokáról. Ijedten nézték: jaj, mi lesz?

Berzsián, a földühödött, vak Berzsián meg fölugrott, kiszaladt Dideki háza elé, és elkiáltotta magát:

487

Sróf mester odaugrott az ablakhoz. Kitárta. A fénynyaláb egyenesen a járdára esett, arra a picike lányra, aki ott sírdogált. Didekire.

- Jaj, ti vagytok? Nem láttátok a kutyámat? Elveszett Ribizli. Ribizli, hol vagy?!

- Egyet se sajnáld azt a gonosz kutyát. Örülj neki, hogy elveszett - reccsent rá Sróf mester.

- Még hogy Ribizli gonosz kutya?! Tudod te, mit beszélsz? Mit gondolsz, ki keresi fel a magukra hagyott, síró kisgyerekeket, ki mókázik nekik addig, amíg el nem mosolyodnak? Ribizli, ha nem tudnád. És ha egy kisgyerek elejti a vajas kenyerét, ki ügyel rá, hogy ne a vajas felére essen? Ribizli, ha nem tudnád. Mi lesz szegény kisgyerekkel Ribizli nélkül? Biztos az az átkozott Áttentő Redáz csalta tőrbe. Az éjfejű százszorjajnekünk.

- Azt mondod, hogy Ribizli szereti a kisgyerekeket? - kérdezte Sróf mester, és bizony nagyon viszketett a feje bízbja.

- Hát nem tudtad? Hát nem azért látogattatok meg? Berzsián fölugrott, odatapogatódzott az ablakhoz. - Gyere be, Dideki - mondta. - Meg kell keresnem Ribizlit - mondta Dideki. - Nálunk van. Mi raboltuk el - mondta szégyenkezve

Berzsián. Dideki beszaladt Berzsián házába, mentek egyenesen a

kamrába. Kioldozták Ribizlit. - Balfácánok - mondta Ribizli, amikor leoldozták a

szájáról a madzagot. - Te tudsz beszélni? - ámuldozott Klopédia. - Tudok hát, ha hagynak - mormogott. - Biztos Áttentő

Redáz tanácsolta nektek, hogy kössétek be a számat. - Ő - mondta Violin -, mert hogy nagyon vonyítasz

majd.

488

- Vonyítok?! Mert különben el tudtam volna mondani az igazat. Hogy ő milyen gonosz fráter, és mennyire utál minden jószívű embert. A jószívű kutyákról nem is beszélve... Dideki, légy szíves, dörzsölgess meg egy kicsit, nagyon elzsibbadtam a kötelektől.

Dideki megdörzsölgette, Sróf mester is segített neki. - Ne haragudjatok ránk - kérte őket Berzsián. - Miattam

történt az egész. De inkább maradjak vak egész életemben. Legalább nem kell soha meglátnom azt a gaz Áttentő Redázt.

- Az ám, Áttentő Redáz - mondta Ribizli. - Nehogy azt higgyétek, hogy ennyiben hagyja a dolgot. Nem ismeritek még igazán.

- Én annyira félek - suttogta Dideki -, nagyon kérlek, kísérjetek bennünket haza.

Nosza, elindultak, de rossz sejtelmek gyötörték valamennyiüket.

Hát bizony nem ok nélkül. - Jaj, a kert! - kiáltott Dideki, amikor a kerthez értek. A

sötétben is jól láthatták, mi történt. - Összetiporta a virágokat, ugye? - rémült meg Berzsián. Abból, hogy nem válaszolt senki, megértette, hogy

össze bizony. A földbe taposta Áttentő Redáz Dideki gyönyörű kertjét. A virágok összetört testtel, mint a halottak. Még nézni is szörnyűséges volt.

- Te vagy a legszerencsésebb - mondta Violin Berzsiánnak -, legalább nem látod.

De akkor Berzsián már sejtette a még szörnyűbb valót, és felkiáltott:

- A befőttek! Rohantak a házba. Berzsián nem tévedett. Az illatbefőttek celofánjai kiluggatva, beszaggatva.

Mind egytől egyig. Kósza, elenyésző illatfoszlányok

489

úszkáltak a levegőben. Orgona, kankalin, tearózsa. De egy pillanat alatt szertefoszlottak, nem maradt a kicsiny szobában semmi, csak a hideg, kegyetlen télszag.

- Most mi lesz vele! - sírt fel Dideki. - Éhen pusztul. Egész éjszaka tanácskoztak, törték a fejüket. De nem

jutottak semmire. Honnan vegyenek a legnagyobb télben virágot? Elmúlt másnap dél is. Még mindig semmi. Ribizli meg nagy szomorúan megszólalt:

- Éhes vagyok. - Jaj, éhen pusztul - sápítozott Zsebenci Klopédia. - Gyertek - kiáltott akkor Violin, és futásnak eredt. Nyomában a többiek, vitték magukkal Berzsiánt is.

Violin hazaszaladt, kihozta a hegedűjét, és mindannyiukat megtanította egy dallamra, Berzsián meg azonnal szöveget írt hozzá. Így hangzott:

Adjatok virágot, mindegy, ha vágott, mindegy, ha tépett, Ribizli feléled.

És így énekelve, muzsikálva járták végig a házakat. Virágkoldusok lettek. Akartak nekik pénzt adni meg hurkát, kolbászt, szalonnát, de persze az nem kellett nekik. Csak virág. S ha hiszitek, ha nem, az emberek szívesen adták oda nekik a féltett leandereiket, fokföldi ibolyáikat, egy helyen még kaktuszvirágot is kaptak.

- Ez egy kicsit kesernyés - mondta rá Ribizli, de azért erőre kapott tőle, és aznap is megtette a dolgát: fölvidította a síró kisgyerekeket, vigyázott a földre pottyanó vajas kenyerekre.

- Kihúzzuk így tavaszig - mondta boldogan Berzsián. De nem tudták kihúzni, mert Áttentő Redáz akcióba

lépett.

512

- Nézd, folyik! - Persze - mondta mosolyogva Baltazár -, itt minden

kocsiban van folyóvíz. Ez nagyon előkelő cirkusz. - Bezzeg Szilviát még sétálni sem engedik! - Nem azt mondtam, hogy jószívű, azt mondtam,

előkelő - emelte fel az ujját Baltazár. A kis kocsiban sok szekrény volt. Gabriella kinyitotta

az ajtókat, és fölkiáltott gyönyörűségében. A szekrényekben szebbnél szebb ruhák lógtak. Aranyozott selymek, bíborok, zöldek, sárgák, tarkák, fehérek, uszályosak, fátylasak.

- Csodálatos - mondta Gabriella. - Mit gondolsz, Baltazár, Arabella haragudna, ha fölpróbálnék egyet?

- Csak tessék, Arabella úgysem szereti ezeket a ruhákat. Arabella ezalatt az igazgatónál ült. - Kérni szeretnék valamit - mondta. - Csak tessék, Arabella, tudod, hogy minden kérésed

parancs számomra - felelte az igazgató. - Félek Ceciltől - mondta Arabella. - Nem merek vele

fellépni. - Ceciltől? - csodálkozott az igazgató. - Hiszen Cecil a

legszelídebb oroszlánunk. Nem értem. - Az utóbbi időben mogorva lett hozzám. Nem tudom,

miért. Mindig félek, amikor ránézek. - Cecil imád téged, Arabella. Ebben a cirkuszban

mindenki imád téged. Érted? Mindenki! - mondta különös hangsúllyal az igazgató.

- Nem akarok Cecillel fellépni - ismételte Arabella, és a szeme sarkából az igazgatóra nézett.

- Nem bánom, de a szám nem maradhat el. Válassz magadnak más oroszlánt. Én nem bánom. de a többi mind vadabb.

- Ó, nem, nagyon köszönöm - mondta boldogan Arabella -, majd találok egyet.

497

I. fejezet amelyben megismerkedünk Bruckner Szigfriddel, miközben újságot olvas Ma is, mint mindig, pontosan fél ötkor befejeztük a

munkát az Építészeti Hivatalban. Letettük a vonalzókat, ceruzákat, a kapuban elbúcsúztunk egymástól, és elindultunk hazafelé. A nagy házak, amelyeket terveztünk, ezalatt jóízűen szundikáltak a papíron, vagy talán éppen beszélgettek, és megmutogatták egymásnak az erkélyeiket és emeleteiket. Erről persze nem tudhat senki, mert a hivatal ilyenkor már teljesen üres.

Nem siettem. Jó melegen sütött a nap. Sétálgattam és fütyörésztem.

Mindig a Levendula és az Orgona utcán járok haza - a mi városunkban az utcáknak csupa ilyen szép virágnevük van. De nemcsak a nevük szép, gyönyörűek az utcák is, nagy lombú fáikkal, tenyérnyi kis virágágyásaikkal. Ilyenkor nyáron a fák alatt kellemes hűvös van, és jólesik alattuk sétálgatni. Ráadásul por sincs, mert erre autók nem járnak - túl szűkek és girbegurbák az utcák. Én a magam részéről, bevallhatom, nagyon örülök ennek. Véleményem szerint minden városba kellenek olyan utcák, ahol nem járnak autók. És az is jó, ha ezeknek az utcáknak virágnevük van.

Hazafelé menet először az Orgona utcán megyek végig. Az Orgona utca derékszögben a Levendula utcába torkollik. Itt, pontosan az Orgona utca torkolatával szemben áll egy ház. Magas kőkerítése van, amelyre az építőmester mindenféle díszt fabrikált, oly módon, hogy a téglák egy részét kijjebb rakta a falban, mint a többit. Rátarti és előkelő díszek, de azért látszik, hogy az

498

építőmester csuda jókedvű volt, amikor csinálta. Régi a kerítés is meg a ház is. Az udvart még sohasem láttam, de gondolom, hogy szép lehet. A gesztenyefa miatt, amelynek lombja átnyúlt a kőkerítésen. A ház oldalát zöld repkény futotta be. Az ablakkereteket barnára mázolták, csak a nagy, üveges terasz farészei voltak fehérek. Szigorú, vastag fala volt a háznak - abban az időben, amikor építették, még ilyen vastag fal volt a szokás -, és régi, megbarnult, mohás cserép fedte.

Én csodálatos házakat tervezek. Többemeletes valamennyi, és csupa üveg, szín meg villogás. De hogyha egyszer majd magamnak építek házat, akkor pontosan ilyet tervezek, mint ez a Levendula utcai. Ezt már régen elgondoltam magamban, a kerítése is éppen ilyen magas, díszes kőkerítés lesz, és a repkény is ugyanúgy futja majd körül. Talán csak a falai lesznek vékonyabbak.

Mindenesetre titokban, szabad kézzel lerajzoltam a tervet egy darab papírra, és még udvart meg gesztenyefát is terveztem hozzá, bár ez már nem egészen az építész feladata.

Nem tudtam, ki lakik a házban, soha sem bemenni, sem kijönni nem láttam senkit. Pedig nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, és azt gondoltam, hogy aki ebben a házban lakik, az nekem biztosan nagyon jó barátom lenne.

Barátok okvetlenül kellenek az embernek. Ma azonban, éppen mikor odaértem, kinyílt a ház

kapuja, és egy kisfiú lépett ki rajta. Vékony, szemüveges, szőke kisfiú. Egyenesen rám nézett, mintha engem várna, aztán riadtan körülkémlelt, hátha meglátja valaki. Nem járt arra senki. A kisfiú rám hunyorított, és intett:

- Gyere. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy nagyon fontos

dologról van szó, és utána indultam.

511

V. fejezet amelyben Arabella szövetkezik velünk Arabellát a porondon találtuk meg, éppen gyakorolt. - Arabella! Légy szíves egy pillanatra! - kiáltott neki

Baltazár. - Ne zavarjatok! Nem látjátok, hogy gyakorolok? Éppen elindult fölfelé egy hosszú kötélen, amely a

kupolában levő trapézokhoz vezetett. - Nagyon fontos - kérlelte Baltazár. Arabella lenézett a kötélről, és meglátta Petit. - A kisfiú is hozzám jött? - kérdezte. - Igen - feleltük mindannyian. - Jó, akkor lejövök. Baltazár ránk kacsintott. - Segíteni fog. Arabella nagyon szép volt. Ez, hogy szép, nem is jó

kifejezés. Tündöklő lány volt Arabella. - Te légtornász vagy? - kérdezte tőle ámulva Gabriella. - Igen. Légtornász és táncosnő - mondta ő szomorúan. - Csodálatos - sóhajtott Gabriella. - Egyáltalán nem csodálatos - mondta a másik lány,

aztán felénk fordult. - Mit akartok? Baltazár előadta kérésünket. Arabella figyelt, és az arca

kipirult örömében. - Rendesek vagytok. Segítek. Az igazgatóval kell

beszélnem - folytatta -, addig gyertek a kocsimba. Egy tűzpiros, aprócska kocsiban lakott a légtornászlány.

Minden kicsi és nagyon kedves volt ebben a kocsiban. A sarokban ágy állt, a kocsi közepén asztal és két szék. Az egyik sarokban még mosdó is volt. Peti megcsavarta a csapot, és felkiáltott:

510

- De dirikém... - Semmi dirikém! Azonnal eltakarodsz... Ti is

takarodjatok! Nem érek rá veletek foglalkozni, fontosabb dolgaim vannak.

Az óriás előreengedett bennünket. Szomorúak voltunk, lógott az orrunk, Gabriella legszívesebben sírt volna.

- Rossz kedvében van - mondta vigasztalóan az óriás -, nem kell azért elkeseredni.

- Nagyon kegyetlen a gazdád - mondta Peti. - Persze, hiszen ez a foglalkozása. Cirkuszigazgató. Ha

szeretné az állatokat, etető lenne, mint én. Mert én etető vagyok. Baltazárnak hívnak.

Sorban kezet fogott velünk, és ránk mosolygott. - Hadd hallom, mit kértetek. Hátha segíthetek. Csak

etető vagyok, de azért sok mindenben segíthetek. Mindent elmeséltünk neki. Figyelmesen és megértően

hallgatott. - Én is ismertem Szigfridet - mondta végül. - Rendes

oroszlán volt. De nagyon nagy fába vágtátok a fejszéteket. Gondolkozni kell.

Összeráncolta a homlokát, és gondolkozott, aztán egyszerre csak mosoly terült az ábrázatára.

- Megvan! Arabellával kell beszélnünk.

499

A kapu mögött kavicsos út ágazott ketté, az egyik ág szürke kőlépcsőhöz vezetett, melyen a házba lehetett bejutni, a másik pedig a haragoszöld, elvadult kertbe vitt. Középen hatalmas gesztenyefa trónolt.

A kertbe mentünk. Lábujjhegyen, hogy ne csikorogjon a kavics. A kisfiú időnként hátrafordult, rám nézett, és a szája elé tette az ujját:

- Pszt! A kert hátsó végében egy régi-régi pajta állt. Falától

nagy foltokban lehullott a vakolat, és fazsindelyes tetejét is jól megtépázta az idő. Nagy, kétszárnyú deszkaajtaja is kopott volt, és töredezett, széles rések tátongtak rajta. Az egyik szárnya kissé előredőlt, mintha el akarna hasalni.

Megálltunk. A kisfiú intett, hogy hajoljak hozzá közelebb, és halkan ezt suttogta a fülembe:

- Nézz be! Itt van az oroszlánom. Bekukkantottam a résen. A pajtában, kirojtosodott

karosszékben egy nagyon öreg oroszlán ült. Orrán fekete keretes pápaszemet viselt, és újságot olvasott.

- A szemüveget csak nagyzási hóbortból teszi föl - súgta a kisfiú -, nincs benne üveg. Különben nagyon rendes öreg oroszlán. Bruckner Szigfridnek hívják.

500

II. fejezet amelyben Bruckner Szigfrid szóba ereszkedik velünk, és közben lódít is egyet Hátrahúzódtunk, és a pajta oldala mellett leültünk a

sűrű vadparaj meg a fehér virágú beléndekek közé. - Na, mit szólsz hozzá? - Szép oroszlán - mondtam -, csak talán kicsit öreg,

meg ahogy mondod, hiú is. - Az nem baj, hiszen egy kicsit mindenki hiú. Nem igaz?

Apa például sokkal hiúbb, mint Szigfrid. És arról nem tehet, hogy öreg. Csak hát, tudod...

Itt elakadt. Letépett egy fehér beléndekvirágot, és szomorúan morzsolgatta az ujjai között.

- Mi a baj? - kérdeztem. - Hidd el, ha segíteni tudok... - Rendes vagy... Szegény Szigfrid... nagyon egyedül

van. A cirkuszban barátai voltak, mert tudod, cirkuszban dolgozott. Azt hiszem, itt unatkozik... És ez bánt engem.

- Jó napot! - hallatszott ekkor egy kissé rekedtes bariton a hátunk mögött.

Hátrafordultunk. Bruckner Szigfrid állt a pajta sarkánál, hunyorgott,

mert a nap éppen a szemébe sütött. - Beszélgetést hallottam, gondoltam, kijövök, mert az

újságokat már kiolvastam. Esetleg még mesélek is nektek...

Közelebb jött, a napfényben még jobban látszott rajta, hogy nagyon öreg, az oldalán tenyérnyi foltokban hiányzott a szőre, s a sörényében meg a farka bojtjában bőven csillogtak ősz szálak.

509

- Az öt tigrist is elmesélte? - kérdezte Szilvia, és izgatottan felállt.

- El. Így csinált a fejével... és az öt tigris hatfelé szaladt. - Drága, hazug Szigfridem! - mondta elérzékenyülve

Szilvia. - Hol van? - Nálam lakik a pajtában. Gyere el hozzá! Nagyon

szeretne már látni, és a pajta elég tágas, elfértek benne ketten is.

- De hogyan? Láthatjátok, hogy be vagyok zárva. Soha ki sem nyitják a ketrec ajtaját. Lehet, hogy már a kulcs is elveszett.

- Nincs olyan ketrec, amit ne lehetne kinyitni - mondta Gabriella.

- Ezt nem lehet. Ez nagyon erős ketrec - szomorkodott az oroszlán. - De beszéljetek az igazgatóval. Talán elenged.

Az igazgató egy nagy, vajszínű kocsiban lakott, az asztalán mindenféle írás hevert.

- Légy szíves, add nekünk Szilviát - mondta a kisfiú. - Hogyisne! - mondta az igazgató. - Ki lesz akkor a

reklám?! Az igazgató magas, barna ember volt, az állán kunkori

szakáll ágaskodott. - Gonosz vagy - mondta neki Gabriella. - Nem tudom,

ha megöregszel, és így bánnak veled, mit szólsz majd! Az igazgató fölényesen nevetett, és a szakállát

simogatta. - Ti sem bánnátok jobban vele. - Dehogynem, mi a barátai lennénk! Valaki kopogtatott az ajtón. Egy csupa izom,

atlétatrikós óriás lépett be. - Dirikém, Szilvia nem akar enni. Sétálni akar. - Mi az, hogy sétálni?! - ordított az igazgató. - Nincs

séta!

508

Csak Szilviát lehetett megnézni ingyen, mert Szilvia zöld ketrece ott állt a bejárat előtt, alatta egy felirat:

SZILVIA CSODÁLATOS ATTRAKCIÓK!

NÉZZE MEG AZ ALTAMERO MŰSORÁT! ILYENT MÉG NEM LÁTOTT!!!

Szilvia nem törődött a nézelődőkkel, fáradtan legyezte

magát a farkával, és valamerre a ketrec belseje felé pislogott. Néha elaludt, ilyenkor a nézelődők benyúltak egy hosszú bottal, és megpiszkálták. Szilvia vicsorogni próbált, de ez egy cseppet sem volt félelmetes, mert hiányoztak a fogai.

Peti, Gabriella és én még az első nap meglátogattuk Szilviát.

- Mondjátok neki, hogy Szigfridtől jöttök - tanácsolta Szigfrid, és egészen a kapuig kísért bennünket.

- Szervusz, Szilvia! - mondta Peti izgatottan. - Szigfridtől jövünk.

Szilvia ránk nézett fátyolos, öreg szemével, aztán újra elfordult.

- Nem érted? - kiabált a kisfiú. - Szigfridtől jövünk! - Ne hazudj, menjetek innen - mondta Szilvia. - De értsd meg, Szilvia, ki akarunk szabadítani -

mondtam. - Igazán Szigfridtől jövünk - mondta Gabriella is -,

nagyon hiányzol neki. - Lehetetlen - mondta Szilvia gyanakodva -, be akartok

csapni. Szigfrid meghalt. - Dehogy! Él, és jól van. - Még a fekete keretes szemüvege is megvan. - A szavannákról szokott mesélni.

501

- Még nem volt szerencsénk - állt meg előttem. - Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák ura, egyébként artista és főzsonglőr. Van szerencsém.

- Örülök... - motyogtam. - A barátom - sietett segítségemre a kisfiú, aztán ő is

megakadt, hiszen még nem tudta a nevemet. - Barna Viktor építész vagyok, házakat tervezek -

mondtam gyorsan. - Ketreceket is tervez? - kérdezte szigorúan Szigfrid. - Nem - mondtam -, ketreceket nem tervezek. - Szerencséje! A ketreceket mindig nagyon kicsire

tervezik. Kedven lenne egy ketrectervezőt a saját szüleményébe bezárni. Akkor majd nagyobbra terveznék. Nem gondolja?

- Lehetséges - mondtam kissé ijedten, mert eszembe jutott a kislány, aki egyszer bejött hozzám panaszkodni, mert az ő lakásukra nem terveztem erkélyt. De Bruckner Szigfrid ekkor már a kisfiúhoz fordult.

- Nos? Van valami? - Semmi - csóválta a fejét a kisfiú. Az oroszlán elfordult, és sokáig hallgatott. - Engem szólíts Petinek - mondta a kisfiú. - Tulajdonképpen jó dolgom van itt - motyogta az

oroszlán, maga elé meredve. - Semmire sincs gondom, a lakásom elég tágas, és kertben sétálgathatok. De a feleségem meg a rokonaim... hiába... hiányoznak. Nagyon egyedül maradtam öreg napjaimra.

Megint hallgattunk. - Tudod, a feleségét keresem, állítólag már ő is

nyugdíjba ment. Segíthetnél... A feleségét Bruckner Szilviának hívják, és piros pulóvert visel.

Bruckner Szigfrid gondolatai azonban ekkor már máshol kalandoztak. Felélénkült, szemmel láthatólag elfelejtette a bánatát.

502

- Hallott már rólam? - kérdezte hirtelen, és a szemembe nézett.

- Hogy is mondjam... izé... - Cirkusz - súgta Peti. - Hogyne, természetesen - daráltam -, Bruckner

Szigfrid, a porond ura, a szavannák királya, a rettenthetetlen zsonglőr...

- Úgy, úgy - bólogatott az oroszlán, és lehunyta a szemét. - Azokat a halálugrásokat, uramisten... Micsoda tapsok! A világ legerősebb oroszlánja voltam. Egyszer, mikor még a szavannán éltem, megtámadott öt tigris...

- A szavannán nincsenek is tigrisek, megnéztem a lexikonban - súgta a kisfiú -, és különben is, Szigfrid egy cirkuszban született...

- Mit mondasz? - kérdezte az oroszlán. - Semmit, csak meséld - nyugtatta meg kisfiú. - Láttátok volna azt a csatát - folytatta az oroszlán. -

Kettő hátulról próbált megtámadni. Egy fordulat a fejemmel... így... az öt tigris hatfelé szaladt...

- Mondd, Szigfrid, tulajdonképpen milyen az a szavanna? Sohasem láttam még szavannát, és nagyon kíváncsi vagyok - mondta ravaszul a kisfiú.

- A szavanna... - ismételte kissé zavartan az oroszlán - nagyon egyszerű, nincs egyszerűbb és szebb dolog a szavannánál...

- Mégis milyen? - sürgette Peti. - Hát tudod, talán még a cirkuszporondnál is nagyobb...

és... és rémítő nagy közönség fér be. - Vigyázz! - suttogta riadtan Peti, és a földre lapult. A kapun egy alacsony, köpcös férfi jött be, és a

kavicsos ösvényen a ház felé tartott. - Tűnj el, Szigfrid! Az oroszlán besompolygott a pajtába.

507

IV. fejezet amelyben Baltazár elmosolyodik Mindennap találkoztunk Szigfriddel a pajtában.

Csodálatos dolgokat mesélt a szavannákról és a cirkuszról, de mindig kicsit sietve és felületesen; látszott rajta, hogy egyre csak azt a napot várja, amikor az Altamero megérkezik.

Végre aztán eljött az a nap is. Mindenki az utcán tolongott, mert a cirkusz látványosan vonult be a városba. Elöl egy hatalmas elefánt jött, díszesen felszerszámozva, a hátán egy törpével. A törpe erős, mély hangon kiabált:

- Itt az Altamero, a világ nyolcadik csodája! A legpompásabb állatsereglet, amelyet valaha is láttak! Az Altamero a Csodák Csodája! A műsoron csak világattrakciók.

Az elefánt meg a törpe után hatalmas kocsi következett. A kocsin aranyozott ruhás légtornászok és erőművészek nyaktörő mutatványokat végeztek.

Aztán nagy ketrecekben különféle állatokat hoztak. Zsiráfok, fókák, orrszarvúak és tigrisek. A tömeg ujjongva nézte a színes fölvonulást, és időnként hangos éljenzésben tört ki.

A hosszú sor végén, a lakókocsik és a felszereléseket cipelő autók után egy rozzant kis teherautó baktatott. Zöldre festett acélketrec billegett rajta. A rács mögött egy szomorú oroszlán ült piros pulóverben.

A cirkuszt a vásártéren állították fel. Hatalmas sátor, égnek meredő csúccsal, körülötte kocsik sokasága. Az állatokat még külön kerítéssel is körülvették, s ha valaki meg akarta nézni őket, jegyet kellett váltania.

506

Szigfrid elolvasta a levelet. Elszomorodott, és a sörényét babrálta.

- Az Altamero cirkusz. Ők ültetik az öreg oroszlánokat a kapu elé. Szegény Szilvia! - Aztán felkiáltott: - Altamero! Hurrá, fiúk!

- Megbolondultál, Szigfrid? - kérdezte a kisfiú. - Dehogy! Berohant a pajtába, és egy újságot hozott ki. - Ide nézzetek! Vastag betűs címre mutatott:

AZ ALTAMERO CIRKUSZ VILÁGHÍRŰ ÁLLATSEREGLETÉVEL KÉT HÉTRE VÁROSUNKBA ÉRKEZIK

Egész este terveket szőttünk Szilvia kiszabadítására. - Megtámadom őket! - mondta Szigfrid, és

kidüllesztette a mellét. - Ugyan, ésszel kell! - mondta a kisfiú. - Persze - mondta Gabriella -, nem szabad grimbuszt

csinálni. Szigfrid szigorúan Gabriellára nézett. - A hölgyet még nem ismerem. - Ugyan, Szigfrid! Hát nem látod, hogy a barátunk? - Az nem számít - mondta Szigfrid -, illemszabályok is

vannak a világon. - Gabriella vagyok - mutatkozott be a lány. - Tudom - mondta csendesen Szigfrid -, ne haragudj

rám. De szeretném megtámadni őket.

503

- Nem szeretném, ha apa tudna Szigfridről, kérlek, te se szólj neki. Apa valahogy más, mint te. Nem hinné el Szigfridet.

Elindultunk a kapu felé. - Tudod, egyszer volt egy nagyon szép mackóm. Ő is

itt lakott a pajtában. Egyszer meg akartam mutatni apának, de apa kinevetett. Odajött, benézett a pajtába, és azt mondta: ,,Nincs itt semmi, te bikfic!'' A mackó nagyon megsértődött, és még aznap elköltözött tőlem. Nem szeretném, ha Szigfrid is elmenne. Tudod, nekem más barátom nincs, csak ő meg te.

- Minden délután fél öt felé erre járok. Szólj, ha szükséged van rám. Ha sürgős, akkor gyere el értem. Az Építészeti Hivatalban dolgozom.

- Lehetőleg kerítsd elő a feleségét. Jó? - Megpróbálhatom - mondtam.

504

III. fejezet amelyben Szilvia nyomára bukkanunk - Nem láttatok egy öreg nőstény oroszlánt piros

pulóverben? - kérdeztem másnap a munkatársaimat. Éppen nagy csend volt, mindenki a terveivel volt

elfoglalva, csak a ceruzák sercegése hallatszott. - Megőrültél? - néztek rám. - Piros pulóverben? Hülye

vicceid vannak! - Ez nem vicc - mondtam. - Szilviát meg kell találnunk. Több szó egész nap nem esett Szilviáról. De én tudtam,

hogy valakinek kell lennie köztünk, aki tud Szilviáról. Nem is csalódtam. Fél ötkor, mikor befejeztük a munkát, az egyik lány odasündörgött hozzám. Félve, nehogy a többiek észrevegyék, a fülembe súgta:

- Viktor, szeretnék mondani valamit. Ezt a lányt Gabriellának hívták, mindig szótlan volt,

látszólag barátságtalan, de amúgy nagyon helyes, formás. A haja meg különösen szép, vörösbe játszó szőkés.

Egy darabig szótlanul ballagott mellettem. Végül aztán megszólalt, halk, félénk hangon:

- Ugye komolyan mondta? - Mit? - kérdeztem, de már sejtettem, hogy Szilviáról

lesz szó. - Az oroszlánt, piros pulóverben. - Persze - feleltem. - Persze hogy komolyan mondtam. - Én tudok róla - mondta a lány, és nagy, kerekre

nyitott kék szemével rám nézett. Így éppen olyan volt, mint egy nyolcéves kisfiú.

Egy levelet húzott elő a zsebéből. - A barátnőm Amerikában él. Ezt ő írta. Itt van.

505

Kezembe nyomta a levelet, és a közepe táján rámutatott egy bekezdésre.

Így szólt a bekezdés: ,,Az emberek itt nagyon furcsák. Mindenki rohan,

mintha valamit elszalasztott volna, és képzeld, ezt eddig nem vettem észre. De a napokban itt volt a városban egy cirkusz. A bejáratnál egy ketrecet állítottak fel, és ebben a ketrecben egy piros pulóveres, nagyon szomorú oroszlán ült. Senki sem állt meg előtte, és senki nem vette észre, hogy az oroszlán szomorú. Csak rohantak, rápillantottak, és elnevették magukat. »Nicsak, egy oroszlán, piros pulóverben - mondták. - Milyen muris.« És szaladtak tovább. Biztos eszükbe sem jutott többet az öreg, piros pulóveres oroszlán...''

- Talán ő lesz - mondta Gabriella, és kérdően rám nézett.

Senki más nem lehetett, csak Szilvia. Minden egybevág. - Siessünk! - mondtam Gabriellának. A Levendula

utcai ház előtt már ott állt a kisfiú, és messziről integetett. - Van valami? - kérdezte izgatottan. - Bemutatom Gabriellát - mondtam. - Szervusz. Peti vagyok. Tudsz valamit Szilviától? - Amerikában van - mondta Gabriella. - Itt egy levél. Beosontunk a kapun. - Gyorsan, mert apa itthon van - figyelmeztetett

bennünket a kisfiú. Bruckner Szigfrid a pajta előtt heverészett, és a

felhőket nézte. - A felhőket nézem - mondta komoran. - A felhőkről

mindig a szavannák jutnak eszembe. - Megvan Szilvia! - mondta neki Peti. Szigfrid felugrott és körülnézett. - Hol van, mutassátok! - Itt ez a levél - mondta Gabriella.

528

- Az - nézett rám furcsán. - Tényleg ezt a nevet mondta a fiam. Olyan komolyan beszélt róluk, mintha valóban élnének. Megmondom őszintén, félelem fogott el, és gyanakvó lettem. Reggel kimentem megnézni, van-e valami a pajtában. Természetesen üres volt.

- A pajta nem üres, doktor úr - mondtam, és keményen s szemébe néztem.

Furcsán nézett rám, aztán valamerre a szoba sarka felé bámult, és bizonytalan lett.

- Az öcsémet kivitte a fiam a pajtába. Azt mondta neki: ,,Megsimogathatod Szigfridet.''

- És? - kérdeztem mohón. - Nem tudom, együtt mentek el és beszélgettek. Fura

népség. Nem értem. Valaki kopogott. - Bejöhetek? - hallottam Peti hangját az ajtó mögül. - Csak gyere - felelte az apja. A kisfiú bejött az ajtón. Rögtön a küszöbön megállt, és

hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézett. Aztán megkérdezte:

- Na, jó barátok lettetek? - Szamárságokat kérdezel - mosolygott az apja. -

Beszélgettünk az építész bácsival. Még egypár szót váltottunk, aztán fölálltam. - Elmegyek, megnézem a helyszínt. - Elkísérlek, ha megengeded - mondta Peti. - Kisfiam, hogy mered tegezni az építész bácsit? - Ó, mi már régóta tegeződünk - mondtam. A doktor úr csóválta a fejét. Valami nem tetszett neki. Ropogott lábunk alatt a kavics. Szerettem volna valami másról beszélni, de láttam,

hogy elkerülhetetlenül be kell vallanom mindent. - Édesapád le akarja bontatni a pajtát, és melegházat

akar helyette építtetni, virágoknak.

513

Felkelt, és elindult az ajtó felé. Már a kilincset fogta, mikor az igazgató utána szólt:

- Mégis melyikkel akarod csinálni? - Hát... - Mert Szilviával nem csinálhatod! Érted? Nem! -

mondta gonosz arccal az igazgató. - Az előbb láttam, mikor azokkal az idegenekkel tárgyaltál.

- Miféle idegenekkel? - kérdezte zavartan Arabella. - Ugyan, mintha nem tudnád - gúnyolódott az igazgató.

- Gondolhattam volna, hogy nem a magad jószántából jössz!

- Ez valami félreértés - hazudott Arabella. - Az idegenek autogramot kértek tőlem. Nem értem, mi köze ennek Szilviához.

Az igazgató mereven nézte a lányt. Látszott rajta, tétovázik, vajon higgyen vagy sem. Aztán bal kezével az asztalra csapott.

- Nem bánom - mondta -, a számnak menni kell! Csinálhatod Szilviával is...

- Köszönöm - mondta örömmel Arabella. - Még ne köszönj semmit, még nem fejeztem be -

folytatta az igazgató. - Van egy feltételem is. - Feltételed? Miféle feltétel? - kérdezte Arabella

elszorult hangon. - A régi feltétel. Ha hozzám jössz feleségül, felléphetsz

Szilviával. Ha nem, Cecillel lépsz fel. Megértetted? Arabella lehajtotta a fejét. Még mindig fogta a kilincset,

a cipője orrával a szőnyeg sarkát piszkálta. - Nos? - sürgette a férfi. - Tudod, hogy Robertót szeretem - mondta a lány -, az

ő felesége akarok lenni. - Roberto, Roberto! - dühösködött az igazgató. - Mit

akarsz azzal a csavargóval? Talán már nem is él. Soha többet feléd sem néz!

514

- Roberto szeret engem - mondta nyugodtan a lány, és az igazgató szemébe nézett.

- Jó, akkor készítsétek elő Cecilt a fellépésre. - De érzem, hogy megöl! - Nem érdekel! Szilviáról szó sem lehet. Befejeztem. Arabella széles, dühös mozdulattal kitárta az ajtót, és

kilépett. A lépcsőn mégis megállt. Visszafordult. Bedugta fejét az ajtón.

- Tudod mit? Meggondoltam! Neked van igazad. Hozzád megyek.

Az igazgató felugrott az asztal mellől, még kunkori szakálla is mosolygott az álla hegyén, és a lány felé szaladt, de Arabella becsapta az ajtót az orra előtt.

527

IX. fejezet amelyben egy törvényre derül fény Mindig titokban jártam a Levendula utcai házban,

mégsem voltam soha olyan izgatott, mint másnap, amikor először nyomtam meg a csengőt bejelentett látogatóként.

Peti nyitott ajtót. - Szervusz, miért csöngettél? Apa itthon van. - Hozzá jöttem. Csodálkozva rám nézett. - Apához? Nem értem. Mit akartok ti egymástól? - Hivatalos ügy. Építészeti - mondtam gyorsan, és

elhatároztam, hogy nem szólok az átépítési tervről Petinek. A bontásról meg különösen nem. És még valami más is megfogamzott bennem, de ezt akkor még magam sem tudtam, csak később döbbentem rá. Mindenáron meg kell akadályozni a pajta lebontását! Nem szabad lebontani!

Pár perc múlva, mikor szemben ültem Peti apjával, már szilárd meggyőződésem volt ez. A pajtát az életem árán is megvédem.

- Tudja, nem is annyira a csúnyasága miatt akarom lebontani ezt a rozzant pajtát. Inkább a fiam miatt. Tegnap itt volt az öcsém. Nagyon szereti a fiamat. A gyerek mesélt neki valami oroszlánról meg egy artistanőről, aki itt lakik a pajtában. Nem tudom, milyen nevet mondott, már nem emlékszem... Valami Bella vagy ilyesféle...

- Arabella - csúszott ki a számon, de azt hiszem, egyébként is megmondtam volna.

526

- Az nem lehet. A pajtát úgysem lehet lebontani. - Én is azt hiszem - válaszoltam.

515

VI. fejezet amelyben Szigfrid tréningezik Előadás előtt még hazarohantunk a Levendula utcába,

hogy Szigfridnek mindent elmeséljünk. A pajta kapuja be volt csukva, és valami különös buffogás hallatszott mögüle.

Peti belesett a résen. - Szigfrid megőrült - mondta ijedten. Bekukucskáltunk mi is. Szigfrid a pajta minden berendezését az egyik sarokba

hordta, s most ott állt a középen, harcias pózban. Mély torokhangon morgott, aztán három hatalmasat ugrott a mennyezet felé.

- Nem jó - mondta szomorúan, és a nadrágja zsebéből nagy, piros kockás zsebkendőt húzott elő, és törölgetni kezdte verejtékező arcát.

Aztán újrakezdte. Morgott, és vadul ugrálni kezdett. Később törzshajlításokat és hasizomgyakorlatokat csinált. A verejték patakokban csorgott róla, egyre jobban elfáradt.

- Mit csinálsz, Szigfrid? - kérdezte Peti. - Izé... semmi - dadogott Szigfrid. - Ilyen hamar

megjöttetek? - Egyáltalán nem jöttünk hamar. Beteg vagy? - Ugyan! Mi van Szilviával? - Ma este kiszabadítjuk. - Óriási! - dörzsölte össze a mancsát Szigfrid. - Két

ugrással ott termek, egy morgás, százfelé szalad az egész banda!

- Mit csinálsz?

516

- Hogyhogy mit csinálok? Kiszabadítom a feleségemet. Vagy talán nélkülem akarjátok?

- Csak nem gondolod, hogy elviszünk felfordulást csinálni? Még csak az hiányozna!

- Veletek akarok menni - könyörgött Szigfrid. - Nem jöhetsz! - mondta szigorúan a kisfiú. Szigfrid búsan leült a kirojtosodott karosszékbe, és a

mancsát bámulta. - Ágyat kellene szerezni Szilviának. Nem lesz hol

aludjon - mondta Gabriella. - Igen, egy ágyat szerezni kell. Majd körülnézek a

padláson. A múltkor mintha láttam volna fönt egy régi ágyat. Egyelőre jó lesz az is.

- Pszt! Nézzétek csak - tette a szája elé az ujját Gabriella -, Szigfrid sír.

Tényleg. Szigfrid lehajtott fejjel ült a karosszékben, és a szeméből könnypatakok csordogáltak.

- Szigfrid, mi bajod? Ne sírj - mondta megindultan Peti. - Egész délután tréningeztem - zokogott Szigfrid -,

veletek akarok menni! - Jól van, ne bőgj! Velünk jöhetsz. De ígérd meg, hogy

rendesen viselkedsz. - Hurrá!!! - Üvöltött Szigfrid, és hatalmasat ugrott a

levegőbe. Morgott egyet-kettőt, aztán lendületes ugrással elsöpört bennünket.

- Pardon - mondta. - Remélem, semmi bajotok. Gabriella sziszeget, megütötte magát. - Nem szégyelled magad? Fellökted szegény Gabriellát. Szigfrid megijedt, hátha mégsem jöhet velünk, és

laposakat pislogott. - Izé... - mondta - nem láttátok a nadrágtartómat? - De igen, rajtad van - mutatott rá Gabriella.

525

- Kérem, a kisfiam nagyon sokat mesélt önről. Ekkor gyulladt világosság bennem. Persze, a kisfiú

apja! Egyszer láttuk a pajta mellől. - Mondta azt is, hogy maga építész. - Ez igaz - válaszoltam. - A házamat szeretném átépíttetni. - A házát? - ámuldoztam. - Miért? - Ócska ház. Régi. Vastagok a falak, és az a vén

kerítés... Valami modernebbet szeretnék. Könnyű formákkal.

- Igen - dadogtam -, lehet róla beszélni. Ámbár... Várta a folytatást, de abbahagytam. Az ő háza, azt

csinál vele, amit akar. Nem igaz? - A kisfia nem hiszem, hogy örül majd az átalakításnak

- próbáltam mosolyogni. - Furcsa kölyök - mondta elgondolkozva a férfi, aztán

felélénkülve így folytatta: - Erről jut eszembe a pajta. Ezt a pajtát hamar le kell bontani, és a helyére még az átalakítás előtt egy melegházat építeni. Azt szeretném, ha egy melegházat tervezne először.

- Miért? Nagyon helyes kis pajta - mondtam ijedten. - Csúnya az egész kert. Nagyon vad. És tudja, a fiam

fantáziája! mindenféle állattal népesíti be ezt a pajtát. Nem szeretem.

- Istenem, gyerek még - védelmeztem. - Én is voltam gyerek - mondta Kassai, és legyintett. -

A pajtát sürgősen le kell bontani. Oroszlánostul - tette hozzá fölényesen, és mosolygott.

Nem is emlékszem rá, hogy egyáltalán köszöntem-e neki. Csak azt tudom, abban állapodtunk meg, hogy egyik nap elmegyek hozzá, részletesebben megbeszélni a terveket. Nagyon szomorú voltam.

- Valami baj van? - surrant mellém Gabriella. - Peti édesapja le akarja bontani a pajtát.

524

- Hát nem Arabella szervezte? - Szó se róla, neki is vannak érdemei! De tigrist én

győztem le. És a morgás! Mit csináltatok volna a morgásom nélkül?

- Majdnem leestem a trapézról - mosolygott Arabella. - Na ugye? Csodálatos morgás volt. - Szigfrid, te semmit sem változtál - csóválta a fejét

Szilvia, és megsimogatta Szigfrid sörényét. - De azt hiszem, inkább Arabellára kellene gondolnunk, hiszen az igazgató már bizonyosan észrevette, hogy eltűntünk, és nagyon dühös lehet. Valamit ki kellene találnunk.

- Ne fárasszátok magatokat. Nem kell kitalálni semmit. Ha megengeditek, én is itt maradok Szilviával a pajtában. Nem megyek vissza a cirkuszhoz.

- És Roberto? Hogyan találod meg Robertót? - kérdezte Szilvia. - A cirkusszal annyi helyre elmentek, de így, ha maradsz...

- Roberto megtalál engem. Én biztos vagyok benne. - Persze hogy itt maradhatsz - mondta örömmel a kisfiú.

- Ezt nem is kellett volna kérned. De azt hiszem, hiányozni fog a cirkusz.

- Lehet - válaszolta közönyösen Arabella. - Itt nagyon jól megleszünk hárman. Ha unatkozunk,

majd mutatványokat csinálunk egymásnak. Igaz, Arabella? - mondta Szigfrid.

Késő este volt, mikor elbúcsúztunk. - Egyelőre Arabella alszik az ágyban - mondta Szilvia.

- Nekünk Szigfriddel jó lesz a földön is. - Nagyon jó kis ágy - morogta szomorúan Szigfrid. Másnap az irodában keresett egy férfi. - Doktor Kassai Péter - mutatkozott be. A nevére nem emlékeztem, de a férfit mintha már

láttam volna valahol. - Miben lehetek szolgálatára?

517

VII. fejezet amelyben Szilvia megszökik - Induljunk - sürgetett bennünket Szigfrid -, elkésünk. Már ötvenszer elmondtuk neki, hogy pontosan hét

órakor kell elindulnunk, amikor az előadás elkezdődik. - De én látni akarom az előadás elejét is -

méltatlankodott Szigfrid. - Ördögöt! Hát azt hiszed, szórakozni megyünk?

Egyáltalán be sem megyünk a cirkuszba. - Hogyhogy be sem megyünk?! És az előadásból nem

látunk semmit? - Pontosan azt tesszük, amit Arabella mondott, és

Arabella azt mondta, hogy a cirkusz kerítésénél álljunk meg.

- Ki az az Arabella? Széttépem! - vicsorgott Szigfrid. - Nem értem, hogy egy okos, tapasztalt oroszlán hogy

lehet ilyen gyerekes! - szomorodott el a kisfiú. - Á, te még sok mindent nem értesz - legyintett Szigfrid,

de aztán csendben maradt. Hét órakor végre elindultunk. Elöl loholt Szigfrid,

utána a kisfiú, majd Gabriella, végül én. Szigfrid főkönyvelőnek álcázta magát.

Csokornyakkendőt kötött, egy aktatáska volt a hóna alatt, és a farkát a kabátja alatt spárgával a nyakába kötötte.

- Szigfrid, a főkönyvelők nem szoktak így rohanni. Rögtön ujjal mutogatnak rád, hogy itt megy egy oroszlán, és akkor mi lesz?

- Igaz, megfontoltan kell viselkedni - mondta Szigfrid, és könnyedén átugrott négy egymás mellé rakott szemetesládát.

- Szigfrid! - mondtuk valamennyien szemrehányóan.

518

- Milyen voltam? - kérdezte Szigfrid, ügyet sem vetve ránk. - Pompás ugrás volt, mi?!

- Legszívesebben visszaküldenélek - mondta haragosan Peti.

- Á, ez volt az utolsó - magyarázkodott Szigfrid, aztán hirtelen megállt, előrefigyelt. - Széttépem! - mordult fel.

- Szigfrid, mi az? Kit tépsz szét megint? - Egy tigris - sziszegte átszellemült arccal. - Hol? - Ott - mutatott Szigfrid a szemben levő kerítésre. Mindannyian arra fordultunk. A kerítésen egy macska

ült, és süttette magát az esti nappal. - De hiszen az egy macska! - Nem számít. A tigrisek családjába tartozik. Széttépem! - Fogjuk meg - javasolta Gabriella. - Majd én! - kiáltott Szigfrid. - Megmutatom nektek

hogy kell elfogni az ellenséget. - Félreértettél, Szigfrid, téged kell megfogni! Kétoldalt belekaroltunk. Le nem vette a szemét a

macskáról, a végén már majdnem kicsavarodott a nyaka, s mikor pontosan a macska alá értünk, dühösen morgott egyet. A macska megijedt és eliramodott.

- Haha, láttátok? A szavannák ura egyet mordul, s a tigrisek menekülnek.

- Macska volt. - Nem számít, de menekült. Ez a lényeg - mondta

elégedetten Szigfrid. Mikor a cirkuszhoz értünk, éppen tapsorkán zúgott

odabent. Szigfrid a fülét hegyezte, és mi jó erősen megmarkoltuk a karját, nehogy elszaladjon.

- Nézni akarom az előadást - morogta Szigfrid. Nem volt időnk válaszolni, mert valaki föltűnt a bódék között. Lelapultunk a földre.

523

VIII. fejezet amelyben szomorú dolog történik Nagyon kedves és megható volt, ahogy Szigfrid és

Szilvia egymás mellett ültek. Tulajdonképpen csak most ébredtünk rá a sok izgalom után, hogy milyen nagy ünnep ez. Szigfrid és Szilvia újra találkoztak.

- Mi talán el is megyünk, olyan régen voltatok kettesben - mondta Gabriella.

- Áá, hogy gondolod! Hogyisne! Maradjatok csak! Nagyon örülnénk, ha velünk maradnátok most. Ugye, Szilvia?

- Persze. Ne menjetek el! - mondta Szilvia is. Kis ideig ünnepélyes csend volt. Aztán Szigfrid izegni-

mozogni kezdett, mint akinek elege van az ünnepélyes hangulatból.

- Tudjátok, nem ártana valamivel megszentelni az ünnepet.

- Inni akarsz, mi? - kérdezte gyanakodva Szilvia. - Egy kicsit. Nem ártana, de ha nem akarod... - Árt a vesédnek. A te veséddel nem lehet inni. - Hogyhogy az én vesémmel? Legjobb vesém van a

világon! Igaz, fiúk? - Hozhatok egy kis bort - mondta Peti. - A világért sem. Szigfridnek árt. Szigfrid, ne piszkáld

az orrod! - szólt rá Szilvia. - Ez a hála, amiért megmentettelek? Kockára tettem az

életemet. Egy tigrissel megküzdöttem miattad. Az ám, a tigris! Emlékeztek? - Szigfrid arca felderült. - Képzeld, Szilvia, mikor elindult az expedíció...

- Milyen expedíció? - Hát amit a megmentésedre szerveztem.

522

Valaki megfogta a kezemet. - Hol vagy, Szigfrid? - kérdezte Peti. - Futás! - vezényelt Baltazár. A kocsik és ketrecek között is sötétség terpeszkedett,

időnként meg-megbotlottunk. Néptelen utcákon szaladtunk. Elöl Peti és Gabriella,

utánuk Szigfrid és Szilvia Arabellával, végül én. Pár perc múlva valamennyien a pajtában voltunk.

519

- Széttépjem? - kérdezte Szigfrid, aztán fölállt, és harsányan nevetni kezdett. - Dehogy tépem, hiszen ez Baltazár. Szervusz, Baltazár!

Baltazár és Szigfrid megölelték egymást. - Örültem, mikor meghallottam, hogy élsz. Jó színben

vagy, Szigfrid. - Természetesen - mondta Szigfrid. - Megváltozott a terv - fordult hozzánk Baltazár. -

Arabella száma eggyel eltolódott. Addig várni kell. Elbújtatlak benneteket valahová.

- Az előadást... nem lehetne nézni az előadást? - kérdezte reménykedve Szigfrid.

Baltazár gondolkozott. - De azt hiszem, igen. Gyertek! A lakókocsik és az állatketrecek között osontunk.

Baltazár kézen fogva vezette Szigfridet. Szigfrid mindent alaposan megnézett, és nagyokat sóhajtott. A tigrisek mellett is elmentünk, Szigfrid bevicsorgott a rácson, de a tigrisek ügyet sem vetettek rá. A művészbejáróhoz mentünk, a zenekari pódium állványzata alá.

- Innen mindent jól láthattok, titeket pedig nem láthat senki. Arabellának megmondom, hogy itt vagytok.

Baltazár elment. A porondon éppen a lovak dolgoztak. - Á, szolgalelkű népség - legyintett Szigfrid. - Még

rácsot sem kell használni. Akkor inkább már a tigriseket nézem - és elfordult.

- Egész idő alatt az előadást akartad nézni. Most itt vagy, és elfordulsz.

- Ugyan, ez nem előadás - morogta. - Csak lovak. A produkció szép volt. Nem törődtünk Szigfriddel.

Mondjon, amit akar. A lovak mutatványa a közönségnek is tetszett, mert a szám végén óriási taps zúgott fel.

520

Légtornászok következtek. Libegtek, röppentek fent a szédítő magasban, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, s egy-egy sikeres szaltó után megkönnyebbülten felsóhajtott. Gabriella rajongva nézte őket, lélekben ő is ott volt velük, és feszülő trikóban szállt a levegőben.

- Ez igen! - mondta Szigfrid. - Ezt nevezem. Nézzétek, háló nélkül csinálják. Ezt hajlandó vagyok nézni.

Olyan büszkén beszélt, mintha ő maga csinálta volna a dupla szaltókat.

Ezt a számot is nagy ünneplésben részesítette a közönség. Háromszor is kitapsolták az artistákat. A kikiáltó most igen ünnepélyes ábrázattal állt a közönség elé, és beszéde előtt sokat sejtető szünetet tartott.

- Igen tisztelt, nagyérdemű közönség! Most következő számunk egyedülálló a világon. Kérjük, tartózkodjanak a tetszésnyilvánítástól és egyáltalán minden hangoskodástól, mert a legkisebb pisszenés is a művésznő életébe kerülhet. Következik Arabella, a repülő tündér és Cecil, az oroszlán.

A személyzet rácsokkal vette körül a porondot, a közönség izgatottan morajlott.

Aztán felharsogott a zenekar, és csillogó ruhában belibegett Arabella. Öt labdát dobtak be neki gyors egymásutánban különböző helyekről. Valamennyit elkapta, de mert csak kettő fért a kezébe, labdázott velük, három mindig a levegőben repült.

- Ez semmi - mondta Szigfrid -, a Jefferson-féle cirkuszban, ahol fiatalkoromban dolgoztam, volt egy nő, aki ugyanezt tizenhárom labdával csinálta.

- Csönd! - sziszegte valaki a zenekari pódiumról. De elhallgatott volna különben is, mert Arabella az öt

repülő labdával megindult a kupola felé egy kötélen. Csodálatosan ügyesen csinálta. Mindig feljebb kapaszkodott, s közben a labdák egyre szálltak. Aztán

521

ráült a trapézra, és hintázni kezdett a repülő labdákkal. Izgatottan figyeltük.

- Jaj, ha leesne - suttogta Gabriella. - Csönd! - sziszegte Szigfrid. Ebben a pillanatban egy oroszlán jelent meg a

bejáratnál, idegesen körülnézett, és mély torokhangon morgott.

- Szilvia - suttogta meghatottan Szigfrid. Szilvia besompolygott a porondra, szemmel láthatóan zavarban volt, nem értette, miért kell neki fellépnie. Arabella csettintett, és lehajított Szilvia felé egy labdát. Ez volt az első számuk; Szilviának az lett volna a feladata, hogy míg az ötödik labdát is le nem dobja a lány, addig egyetlenegyet sem enged a földre esni. Cecil ezt nagyszerűen és imponáló könnyedséggel csinálta, de Cecilnek könnyű volt, hiszen nem lehetett több négyévesnél. De Szilvia már elszokott a mozgástól, bár valamikor ő is tudta ezt a számot, most csak bambán bámult maga elé, hagyta, hogy az első labda a földre essék. Szigfrid felszisszent, és beleüvöltött a síri csendbe:

- Szilvia, ne hagyd magad! Arabella egy pillanatra megingott a kiáltástól, a

nézőtéren valaki felsikoltott. - Őrült! - morogtam Szigfrid fülébe. De ő nem törődött velem. Szilviát nézte. Mikor Szilvia

meghallotta Szigfrid hangját, mintha megtáltosodott volna, ugrálni kezdett a labdákért, és az öt labda mint egy színes tűzijáték keringett a levegőben, anélkül, hogy egy is a földre esett volna.

- A feleségem - mondta büszkén Szigfrid. Ebben a pillanatban nagy reccsenés hallatszott, és

elaludt a villany. A koromsötétben a nézők vadul kiabáltak. Baltazár hangját hallottam:

- Erre!

544

Dr. Kis János nem szívesen ugyan, de kölcsönadta az előadásra a frakkot.

- Nos, mi van? Megengedte? - rohant elénk Szigfrid. - Persze - mondta a kisfiú. - Nagyon kedves volt,

azonnal beleegyezett. - Hogy volt, meséljétek el! - Bementünk, először gyanakodott az igazgató, de

amikor megmondtuk a nevedet, azonnal beleegyezett. ,,Ja, a szavannák ura! - mondta. - Az más! Én kérem, hogy lépjen föl!''

- Na ugye? - düllesztette ki a mellét Szigfrid. - És mikor léphet fel? - kérdezte Arabella. - Még ma. Ma éjjel - mondtam gyorsan. - Mit gondoltok, sikerülni fog? - izgult Szigfrid. -

Nagyon régen szerepeltem. Az egyensúlyozó számot csinálom. Ugye menni fog, fiúk?

- Persze, Szigfrid, miért vagy úgy megijedve? Szigfrid még ötször átöltözött, mindenféle trikót és

jelmezt próbálgatott magára. - Arabella, te leszel a zenekar - súgta a kisfiú, nehogy

Szigfrid meghallja. - Hogyhogy? - kérdezte Arabella meglepődve. Neki is elmondtuk a tervet, és Szilviának is, meg dr.

Kis Jánosnak is. Csak Láz Jenőnek nem, mert Jenő megint aludt.

Kérő éjjel indultunk el. Elöl Szigfrid ment Szilviával. Rettenetesen izgult, alig győztük vigasztalni, hogy a fellépés biztosan sikerül, egy pillanatig se féljen. De Szigfrid félt. Kis bűntudatot éreztem, de erről nem mertem szólni még Petinek sem. De azt hiszem, Peti is éppen olyan szomorú volt, mint én. Két nagy vödröt cipeltünk, meg mindenféle tepsit. Arabella egy fésűt hozott, és hártyapapírt, s az én zsebemben volt egyerős fényű zseblámpa.

529

- Lebontani?! És hol laknak akkor Szigfridék? - Édesapád nem törődik Szigfridékkel! - Nem, melegházban nem lakhatnak. Csak ez a pajta jó

nekik. Igaz? - Igaz - mondtam. - És te? Rád miért volt szükség? - Én tervezem a melegházat. - Komolyan? Viktor... Beszélni sem tudott a meglepetéstől. - Nem kell félned - siettem a válasszal -, majd

kitalálunk valamit. Mindenesetre jó, ha én vállalom a tervezést.

- Lehet, hogy igazad van. De ugye nem csapsz be? - Hogy csapnálak be! Ne beszélj butaságokat! A pajta ajtaja kitárult. - Na végre! - mondta Szigfrid. - Csakhogy itt vagytok...

Mi az? Miért lóg az orrotok? Csak nincs valami baj? - Á, dehogy. Elfáradtunk. - Elfáradtatok? Miben? - Hát mindenfélét csinál az ember... - Akkor éppen jó. Feketepétert játszunk. Az jó

fáradtság ellen - mondta Szigfrid. - Tudsz feketepéterezni? - fordult hozzám.

- Persze, tudok, és szívesen játszom veled. - Príma! Még két embert kérünk... Nem halljátok?...

Arabella! - Nem tudok feketepéterezni, és kedvem sincs - mondta

Arabella. - Ebben a pillanatban érkezett meg Gabriella. Nagyon

izgatott volt, arca kipirult, és egy kicsit lihegett is. - Jézus, Mária, úgy futottam - hadarta. - Baj van, a

rendőrség az eltűnt oroszlánt keresi. Ide is jön egy őrmester. Azt hiszem, házkutatást akar tartani.

- Ide a pajtába csak nem jön? - mondta Arabella.

530

- De igen, erre jön, talán már itt is van. - Viktor, segíts! - suttogott a kisfiú. Kimentünk a pajta elé. Az úton valóban egy rendőr jött a pajta felé. Szigorú

arcot vágott, és a kezében egy papírt lobogtatott. - Jó napot! - mondta. - Ez itt egy házkutatási parancs.

Állítólag maguknál oroszlánok vannak. - Nálunk oroszlánok? Honnan tetszik gondolni? -

kérdezte Peti. - Ez valami tévedés lehet - toldottam meg én is a

hazugságot. - Itt nincsenek oroszlánok. - Tegnap az Altamero cirkuszból megszökött egy

oroszlán. Itt kell lennie. És itt kell lennie a balerinának is, aki megszöktette. Le kell tartóztatnom őket.

- De rendőr bácsi, itt senki sincs. Tessék benézni a pajtába. Hiszen fölfalna bennünket az oroszlán.

- Az igaz - mondta a rendőr -, erre nem gondoltam. Igazuk van. Köszönöm, viszontlátásra!

- Elmegy - súgta boldogan Peti. - Várjon egy kicsit, biztos úr! - hallatszott ebben a

pillanatban egy borízű hang a pajta felől. - Szigfrid! Most mi lesz? - sápadt el Peti. A rendőr megfordult. Szigfrid ott állt a pajta előtt, és

barátságosan mosolygott. - Van szerencsém, biztos úr! Csak azt szeretném

megkérdezni, nem tud-e véletlenül feketepéterezni. Mert kevesen vagyunk.

- Aha, szóval itt rejtőzködsz! - kiáltott a rendőr. Félretolt bennünket, és belépett a pajtába. - Sőt a kisasszony is itt van - nézett a rendőr Arabellára. - Szép fogás. Letartóztatom magukat!

- De miért? - kérdezte Arabella. - Mert vétettek a törvény ellen. - Milyen törvény ellen?

543

XIII. fejezet amelyben Szigfrid újra fellép Ez a cirkusz is ugyanott állt, ahol pár héttel ezelőtt az

Altamero. De közel sem volt olyan fényes és imponáló. Az igazgató, egy kedélyes, kövér bácsi, mosolyogva

fogadott, leültetett az irodájában, és megkínált bennünket likőrrel. Elmondtuk neki, miért jöttünk.

Sajnálkozva rázta a fejét. - Megérthetnek engem. Egy idegen oroszlán... Nem

vállalhatom a kockázatot. Esetleg nevetségessé válunk. Az ilyen öreg oroszlánok nem sokat tudnak már... Nagyon sajnálom, kérem.

Elszomorodtunk. Mit mondunk Szigfridnek? Bandukoltunk hazafelé,

lógott az orrunk. - Én hazamegyek - mondtam. - Nem szép tőled, hogy most egyedül hagysz - nézett

rám Peti. - Nem tudom, hogyan vigasztaljam meg Szigfridet.

- Tudjátok mit? Van egy ötletem - szólalt meg ekkor Gabriella.

Megsúgta a tervet. - Pompás! - kiáltotta a kisfiú. - Siessetek! - integetett felénk már messziről Szilvia. -

Szigfrid már nagyon vár benneteket. Szigfrid föl s alá járkált a pajtában, és idegesen

motyogott valamit. Már ünneplőbe öltözött. A nagy alkalomra kölcsönkérte dr. Kis Jánostól a frakkját.

- Az enyém már túl kopott, nem állhatok ki benne a közönség elé - hadarta.

542

Másnap estig meg sem mozdult az ágyban. Csak bámult maga elé, néha-néha sóhajtott.

- Beteg vagy, Szigfrid? - kérdezte a kisfiú. - Hívjak orvost?

- Ugyan! - legyintett Szigfrid. - Emlékszel még a cirkuszra? Csodálatos volt, ugye? Az a fény, az a pompa...

Most már csak magának beszélt. Elfeledkezett mindenről; a pajta lakói lassan odagyűltek köréje.

- Hopplá!... Most!... Csodálatos volt! Szigfrid, a szavannák királya. Kedves közönségünk, rendkívüli attrakció következik. Fényt! Több fényt! Miért késik a zenekar? Na, végre!... Halljátok a tapsot?...

Szigfrid kiugrott az ágyból, és meghajolt a pajta négy fala felé. Mosolygott.

- Szigfrid, beteg vagy! - szipogta Szilvia. - Fel akarok lépni, értitek? Azonnal fel akarok lépni! -

kiabált Szigfrid. - Van egy cirkusz a városban - mondta Gabriella. -

Holnap beszélünk az igazgatóval, biztosan megengedi, hogy fellépj.

- Komolyan? Igazán mondod? Nem csapsz be? - Persze, holnap Viktor, Peti meg én beszélünk az

igazgatóval.

531

- Hm, hm - hümmögött a rendőr. - Hát megszöktek a munkaadójuktól, és... és bejelentőlapjuk sincs - tette hozzá diadalmasan.

- De mi azért szöktünk meg a munkaadónktól, mert rosszul bánt velünk. Szilviának különben már régen nyugdíjba kellett volna mennie.

- És nem engedett el az igazgató, képzelje, biztos úr - mondta Szilvia -, bezárt egy szűk ketrecbe, és a bejárat elé ültetett. Hiába kértem, hogy ne kelljen ott ülnöm, mert az emberek állandóan piszkálnak és gúnyolnak, mert öreg vagyok. Rám se fütyült!

- Szegényt mindig bántották - mondta Peti -, itt meg nyugodtan élhet. Hiszen annyit dolgozott.

A rendőr hümmögött, és Szigfridre mutatott. - És ez az úr kicsoda? - Szigfrid vagyok, a szavannák királya. - Kicsit hazudós. Sohasem látott szavannát - mondta

Szilvia. - Ugyan, az nem számít - mondta a rendőr. - És itt jól

érzik magukat? - kérdezte aztán. - Jól! - feleltük mindannyian. - Csak feketepéterezni tudna valaki - akadékoskodott

Szigfrid. - Én tudok - mondta a rendőr -, és éppen lejárt a

szolgálatom, leülhetünk. - És a letartóztatás? - kérdezte Arabella. - Ugyan! - mondta a rendőr. - A törvény az igazság

mellett áll. Holnap letartóztatom a cirkuszigazgatót. - Milyen indokkal? - kérdeztem. - Hogyhogy milyen indokkal? Hát mert rossz ember!

Az nem elég? - Ne fecsegjetek annyit, osztok - hadarta Szigfrid. - Vigyázzanak, csalni szokott - figyelmeztetett

bennünket a felesége.

532

- Ugyan, anyus! - méltatlankodott Szigfrid. - Érdekes! - mondta a rendőr. - Két Fekete Péter van

nálam. - Ugye mondtam, hogy csal! - kiabált Szilvia. - Mit jár a szád? Nem nekem van két Fekete Péterem! - Erre Arabella is odajött, belenézett Szigfrid lapjába. - Tényleg, Fekete Pétered nincs kettő, de csupa

egyforma kártyát osztottál magadnak. - Nem illik belenézni a lapomba! - Csalóval nem játszom - mondtam. - El ne menj, el ne menj! Véletlen volt! - kiabált

rémülten Szigfrid. - Többet nem csalok. És tényleg, többet nem csalt.

541

- Azonnal gyere haza! - mondta neki Gabriella is. - Csend! - kiabált Szigfrid. - Most én parancsolok.

Majd megtudjátok, ki vagyok én! Sehogy sem boldogultunk vele. Gabriella javasolta,

hogy keressük meg az őrmestert, talán ő tud segíteni. Pár perc múlva megékeztünk az őrmesterrel. - Szigfrid, gyere velünk haza - kérlelte a rendőr. - Sehova! Értitek? Sehova! - kiabált Szigfrid, és

hozzánk akarta vágni a poharát. - Na, jó, tudok én másképpen is beszélni! A törvény

nevében letartóztatom! Bilincset vett elő, és Szigfridhez lépett. - Micsoda? Engem még soha nem bilincseltek meg. - Most megbilincselem. Indulás! Nagyon sajnáltam szegény Szigfridet. Lehajtott fejjel

ballagott a rendőr előtt. - Nem lehetne róla levenni a bilincset? - kérdeztem. - Majd otthon. A pajtában az őrmester leszedte Szigfrid mancsáról a

bilincset. Befektettük a vén artistát Szilvia ágyába. - Mit gondolsz, nem kellene orvost hívni? -

aggodalmaskodott Peti. - Á, nem kell. Rendbe jön magától is - mondta Szilvia,

és szipogott. - Sohasem szokott ilyent csinálni. Régebben is ivott, de ilyent még nem csinált.

Szigfrid hamarosan kialudta magát, de nagyon szomorúan ébredt. Egyre csak a mennyezetet bámulta, szavát sem lehetett venni.

- Ez nem volt szép tőled - dorgálta Szilvia. - Ugyan, ne veszekedj vele! - suttogta Arabella. - Nem

látod, hogy bánata van? - Senkinek sem kellek - nyögdécselt néha Szigfrid, és

morcosan a fal felé fordult.

540

XII. fejezet amelyben Szigfrid inni kezd Kíváncsi voltam, Jenő hogyan kezd a szervezéshez. De

másnap egész nap aludt. Harmadnap reggeltől estig kártyázott Szigfriddel és dr. Kis Jánossal.

- Mi lesz a felszabadítással, Jenő? - kérdezte tőle Arabella.

- Á, reménytelen! - válaszolta. - De nyakkendőt akkor sem kötök.

Sokáig nem történt semmi, míg aztán egy napon csengett a telefon a hivatalban. A kisfiú telefonált:

- Viktor, azonnal gyertek Gabriellával! - De Peti! Még csak egy óra van, a munkaidő fél ötkor

ér véget. - Nem számít, azonnal gyertek! Szigfrid a kocsmában

van! Iszik. Rohantunk végig az Orgona utcán. Mi baja lehet

Szigfridnek? A pajtában rémületes állapot uralkodott. Mindenki kapkodott, Szilvia sírt, csak Láz Jenő, a lobogó sörényű titán aludt nyugodtan az egyik sarokban.

- Már napok óta szomorú. Azt hajtogatja, hogy ő már semmire sem jó, senkinek sem kell. Tegnap még sírt is. Ma délelőtt eltűnt, mindenfelé kerestük, szóltunk az őrmesternek is, ő találta meg az Arany Kerékben.

Rohantunk az Arany Kerék nevezetű kocsmába. Szigfrid ott állt a pult előtt, előtte egy üres pálinkáspohár. Bárgyún bámult maga elé, a bajusza csupa pálinka volt.

- Szigfrid, azonnal gyere haza! - mondtam neki. - Ha közel jöttök hozzám, széttéplek benneteket! -

sziszegte Szigfrid. - Hagyjatok békén. Nagyokat csuklott.

533

X. fejezet amelyben egy frakkos oroszlán érkezik Vége felé járt már a nyár, észrevétlenül sárgulni

kezdtek a fákon a levelek, és a gyerekek egyre többet beszéltek az iskoláról.

- Tudod, hogy ebben az évben én is iskolás leszek? - kérdezte egyik nap Peti.

Erre nem is gondoltam. Ó, nagyon gyorsan múlik az idő!

- Mit gondolsz, Szigfridet magammal vihetem az iskolába?

- Nem hiszem - mondtam. A pajtában Szigfridék és Arabella otthonosan

berendezkedtek. A padlásról lehoztak még egy ágyat Szilviának. Szigfrid továbbra is egy földre terített pokrócon aludt. Ez nem tetszett neki, időnként méltatlankodott is, de Szilvia ilyenkor szigorúan ránézett, és Szigfrid jobbnak látta elhallgatni.

A falon képek is lógtak. Arabella az ágya fölé akasztotta Roberto fényképét, Szigfrid pedig egy másik fényképet szedett elő valamelyik bőröndje mélyéről, és a bejárattal szemben egy nagy szegre akasztotta. A kép egy oroszlánt ábrázolt trópusi parafa sisakban, ahogy egy pálma alatt áll, és végtelen büszkeséggel végigtekint a tájon.

- A nagyapám - mondta meghatottan Szigfrid -, idősebb Bruckner Szigfrid. Nézzétek meg azt a testtartást. Mintha magamat látnám.

Mindez egy vasárnap délelőtt történt. Valamennyien együtt ültünk a pajtában. Arabella táncolni tanította Gabriellát. Egy darabig ezt néztük. Gabriella pompás

534

tanítványnak bizonyult, a legbonyolultabb lépéseket is percek alatt megtanulta. Egy-egy kecses mozdulata után Szilvia elragadtatással tapsolt.

- Nagyon ügyes vagy - mondta Arabella, sőt még Szigfrid is elismerően bólogatott.

A rendőrt vártuk, mert a múltkor úgy beszéltük meg, hogy most vasárnap délelőtt rendezünk egy kiadós feketepéter-csatát. A rendőr azonban valami miatt késett, s így apró-cseprő dolgokról beszélgettünk. Egyszer csak nyílott a kapu.

- Az őrmester! - kiáltott örömmel Szigfrid. De tévedett. A kapuban egy oroszlán állt, mancsában

szállodacímkékkel teleragasztott bőrönddel. Meglátott bennünket, és rögtön elindult a pajta felé. Frakkban volt, vakító fehér ingben és a meleg ellenére csokornyakkendőben.

Fensőbbséges ábrázattal közeledett, hanyagul lóbálva a cifra bőröndöt.

Nem köszönt, csak megállt a pajta előtt, fitymálva nézegette, aztán letette a bőröndöt, ráült, és egy fehér zsebkendővel legyezgette magát. Szigfrid éppen meg akarta szólítani, mikor az idegen oroszlán köhintett, és így szólt:

- Nem tudnak köszönni?! - Széttépem! Fogjatok le! - suttogta Szigfrid. - Úgy tudom, a vendég köszön először - mondta

csodálkozva Arabella. - És ebben az esetben ön a vendég, ha nem csalódom.

- Bizonyos esetekben valóban a vendég köszön először - mondta gőgösen az idegen oroszlán -, de abban az esetben, ha én vagyok a vendég...

Az én szócskát jó erősen megnyomta, majd jelentőségteljesen ránk nézett.

539

- Holnap hozzálátok - mondta Jenő, ügyet sem vetve Szigfridre.

Aznap este elmenőben megint találkoztam a kisfiú édesapjával.

- Na, hogy halad a munka? - kérdezte. - Mikor kezdhetünk a bontáshoz?

- Egyelőre várhatunk még vele - mondtam könnyedén, de a szívem összeszorult. - A terveket pedig majd bemutatom.

Persze, még egy vonalat sem rajzoltam. - Mit gondolsz, mi lesz? - kérdezte aggódva Peti. - Ugyan, ne félj! - vigasztaltam. - Az ilyen pajtákat

nem lehet csak úgy egykettőre lebontani.

538

- Te csak ne szólj közbe! - torkolta le Jenő. - a te segítségedre volna leginkább szükség. A te vagyonoddal nagyon sok mindent meg lehetne oldani. Persze, ilyenkor a szádat húzod. Ismerlek benneteket!

- Szép terveid vannak, de ahhoz nem kell okvetlen nyakkendő nélkül járni és mindenkit sértegetni - mondta Arabella.

- Jenőben az én vérem folyik. Jó vér - vette védelmébe a lobogó sörényűt Szigfrid.

- Holnap hozzákezdek! - kiáltott Jenő. - Nem törődöm a kicsinyes akadékoskodókkal. Holnap megfogalmazom a kiáltványt.

- Milyen kiáltványt? - kérdezte kíváncsian Gabriella. - Ne haragudjatok, mi csak most jöttünk, nem tudunk semmit.

- Jenő fölszabadítja az oroszlánokat - lelkesedett Szigfrid.

- Hogyan? - Minden oroszlánnak a szavannán a helye. Milyen

jogon csukják őket ketrecbe, mutogatják az állatkertben, cirkuszban? Mondd meg nekem, mi jogon! Afrika, az a mi hazánk. Felhők, pálmafák, hatalmas fűtenger. Szabadon kószálni. Igaz, Szigfrid?

- Igaz! - kiáltotta Szigfrid. - Újra az ököljogot akarod érvényre juttatni! - csóválta

a fejét Kis János. - Ez nem igazság. Hosszasan vitatkoztak. Jenő lobogó sörénnyel érvelt, magyarázott, kiabált.

Szigfrid helyeselt: - Visszamegyünk Afrikába. Aztán hirtelen elhallgatott. Zavartan nézett Jenőre. - De tudod, mielőtt Afrikába mennék, még egyszer

szeretnék fellépni.

535

- Nem tudom, kit tisztelhetünk ebben az énben - gúnyolódott Szigfrid.

- Micsoda? - kérdezte csodálkozva az idegen. - Nem ismernek?

- Nem - feleltük kórusban. - Uraim - kelt fel ünnepélyesen az idegen oroszlán -,

doktor Kis János áll önök előtt! Hatást várva körülnézett, bizonyára azt hitte, erre a

névre mindannyian leborulunk előtte. Titokban a többieket kémleltem, mert először azt hittem, csak én nem hallottam eddig doktor Kis Jánosról, de a többiek is éppen olyan értetlenül bámultak, mint jómagam.

- Örvendek - mondta Szigfrid, örülve az alkalomnak, hogy végre már ő is bemutatkozhat -, Bruckner Szigfrid vagyok, a szavannák királya.

Az idegen ügyet sem vetett Szigfridre, még mindig ránk bámult, és újból megszólalt:

- Uraim, ha nem jól értették volna: doktor Kis János vagyok.

- Fogalmunk sincs, ki az a doktor Kis János - mondta Arabella.

- Micsoda udvariatlanság! - morgott dr. Kis, majd hangosan ezt kérdezte: - Ki itt a gazda?

- Én - mondta a kisfiú -, azazhogy mindannyian. - Szeretném bejelenteni, hogy itt fogok lakni - mondta

dr. Kis János, és bement a pajtába. - Jól van, kérlek, de legalább azt mondd meg, ki vagy -

kiabált utána Szigfrid. - A világ leghíresebb oroszlánja vagyok - hallatszott a

válasz a pajtából. - Most pihenni térek, ne zavarjatok! - Csak azt szeretném tudni, hol akarsz pihenni -

kérdezte harciasan Szilvia. - Az ágyamon - válaszolt dr. Kis. - Miféle ágyadon? - érdeklődött a kisfiú.

536

Dr. Kis odamutatott Arabella ágyára. - Hogyisne! Az az ágy Arabelláé. - Nem értem - méltatlankodott az idegen oroszlán. -

Tulajdonképpen örülnötök kellene, hogy szóba állok veletek.

- Miért? - Mert dúsgazdag vagyok, és hatalmas. Palotáim

vannak Valparaísóban, Montrealban, Chicagóban, Antwerpenben, Tokióban, Delhiben, Zanzibarban, Hobartban és Singapore-ban. Földjeim Svédországban, Tanganyikában, Peruban, Nepálban, Venezuelában és Laoszban. Gyáraim New Yorkban, Berlinben, Cape Townban és Honoluluban. Nem beszélve egyéb ingó- és ingatlanaimról. Boldogok lehetnétek, hogy leereszkedem hozzátok. Nem értelek benneteket!

- Ha ennyi palotád van, miért nem mégy a palotádba lakni, miért jössz a mi pajtánkba? - kérdezte haragosan Peti.

Az idegen oroszlán, akit dr. Kis Jánosnak hívtak, lehajtotta a fejét.

Elszomorodott. - Tudjátok, olyan egyedül voltam - mondta halkan. Mindannyian hallgattunk. - Ezzel kellett volna kezdened - mondta aztán Gabriella. Peti odament dr. Kis Jánoshoz, és kezet fogott vele. - Míg nem szerzünk ágyat, a földön kell aludnod -

mondta neki.

537

XI. fejezet amelyben egy újabb oroszlán érkezik Pár nappal ezután újabb vendég érkezett a pajtába. Már

kora délelőtt megjött, s mi Gabriellával bent az Építészeti Hivatalban nemsokára megtudtuk, mert a kisfiú betelefonált.

- Szervusz, Viktor - mondta izgatottan. - Ma este Gabriellával okvetlenül gyertek el. Megjött Szigfrid unokaöccse. Egy nagyon jópofa oroszlán, de azt hiszem, valami nincs vele rendben. Olyan oroszlán, úgy látszik, nincs is, akivel minden rendben van.

- Elmegyünk - mondtam, és délután aztán csakugyan becsengettünk a Levendula utcai kapun.

Egy rongyos lobogó sörényű oroszlán ült Szilvia ágyán, a többiek körülülték, és áhítatosan nézték. A lobogó sörényű lelkesen magyarázott valamit, mancsaival nagyokat csapott a levegőbe.

Amikor beléptünk, elhallgatott. - Itt vannak a barátaim, Gabriella és Viktor - mutatott

ránk a kisfiú. - Örülök, hogy megismerhettelek benneteket -

mosolygott ránk a lobogó sörényű. - Láz Jenő vagyok. - Jenőkém, igazán köthettél volna nyakkendőt a

barátaim tiszteletére! - mondta a kisfiú. - A nyakkendő fölösleges. Sohasem kötök nyakkendőt.

Sőt a cipőmet sem tisztítom, csak hetente egyszer. Ezek felesleges dolgok. Külsőségek. A szív az első... Értitek? A szív!

Mindezt kissé színésziesen mondta. Dr. Kis János elégedetlenül morgott.

- Szavak, szavak...

560

545

Nemsokára megláttuk a cirkuszt. Némaság és sötétség áradt belőle. Szigfrid kicsit meghökkent.

- Nem késtünk el? - Á, hova gondolsz, Szigfrid, dehogy késtünk! - Ez már egy meglehetősen modern cirkusz - mondta a

kisfiú. - Ne lepődj meg, ha néha kicsit sötétebb lesz, mint megszoktad.

- Igen, ezeknél a modern cirkuszoknál furcsa szokások vannak - mondta Arabella is.

Odalopakodtunk a sátorhoz. Nem vett észre bennünket senki. Szigfrid nem látott, nem hallott az izgalomtól.

- Most megmutatom nekik - mormogta néha. Belopóztunk a ponyva alatt. Az üres széksorok némán ásítottak a sötétségben.

- Hol vagyunk? - kérdezte Szigfrid. - Csönd! - Sziszegte Arabella. Gabriella, Arabella, dr. Kis János és én a vödrökkel és

tepsikkel fölmásztunk a sötét nézőtérre. A kisfiú és Szilvia a bejáratnál maradt Szigfriddel.

- Most bejelentem a számot, aztán jöhetsz - mondta a kisfiú.

Ezzel kiállt a porond közepére és harsogó hangon ezt mondta:

- Nagyérdemű közönség, páratlan fellépésnek lehetnek tanúi a következő percben. A világ leghíresebb oroszlánja, a szavannák királya, Bruckner Szigfrid mutatja be önöknek kivételes attrakcióját.

Mikor a kisfiú elhallgatott, éktelen zenebonába kezdtünk. Torkunk szakadtából üvöltöttünk, és teljes erőből csörgettük a vödröket és a tepsiket.

- Fényt! - hallatszott Szigfrid hangja. Bekapcsoltam az elemlámpát, és az éles fénysugarat

Szigfridre irányítottam.

546

Erre büszke léptekkel a porond közepére gyalogolt, meghajolt a nézőtér felé. Szilvia egy asztalt hozott neki. Szigfrid az asztal egyik lábát az orrára helyezte, és egyensúlyozni próbált. Az asztal ingadozott az orrán, már-már úgy látszott, sikerül föltartania, de aztán megcsúszott, és lehuppant a földre. Szigfrid ijedten körülnézett, aztán meghajolt felénk. Arabella tust játszott a fésűre szerelt hártyapapírral, mi pedig hatalmas csörömpölésbe és éljenzésbe kezdtünk.

- Mit gondolsz, nem vették észre? - kérdezte Szigfrid aggodalmaskodva Szilviát.

- Persze, hogy nem! Nem hallod, hogy tapsolnak? - Tulajdonképpen sikerült is - mondta Szigfrid, és még

egyszer meghajolt. Most kis zsámolyokból egy magas emelvényt raktak

össze Szilviával. Szigfrid kétszer elsétált az emelvény mellett, fölnézett rá, a magasságát méregette. Aztán éppen hozzákészülődött, hogy átugorja, mikor egy izmos kéz szorította meg a karom.

- Mi történik itt? Az igazgató volt. Pizsamában, kócos hajjal állt

mellettünk, és szigorúan nézett ránk. - Szegény öreg oroszlán... - motyogtam - nem szabad... Szigfrid ebben a pillanatban indult el. Elhallgattam.

Nem tudta átugrani az emelvényt. A kis zsámolyok hangos csattogással egymás hegyére-hátára dűltek, Szigfrid alaposan megütötte magát.

- Csodálatosan csináltad - suttogta neki Szilvia. - Mi? Micsoda? - kérdezte bambán Szigfrid. Mi pedig fönt a nézőtéren torkunk szakadtából

éljeneztünk. Az igazgatóra néztem. A kis kövér ember lelkesen tapsolt, és velünk együtt éljenzett.

559

HATODIK KÖNYV

Hapci király

558 547

Szigfridnek sorra nem sikerültek a mutatványai. Valamikor valóban nagyon értékes számok lehettek, de hiába, Szigfrid már öreg volt.

Az igazgató ott maradt mellettünk, és velünk együtt tapsolt a balsikerű mutatványoknak.

Később valaki megint bejött. Egy bohóc volt, álmosan hunyorgott.

- Mi van itt? - kérdezte. - Pszt! - suttogott az igazgató. - Egy öreg oroszlán

búcsúföllépése. A bohóc is ott maradt, és most már ő is velünk együtt

tapsolt. Szigfrid hálásan hajlongott felénk. Aztán megint jött valaki, és megint, és megint. Artisták, bohócok, műszakiak, légtornászok, táncosok, állatszelídítők, műlovarok, egyensúlyozó művészek, etetők, kocsisok, kígyóbűvölők, lovasok.

- Mi történik itt? - kérdezték halkan mindannyian. - Egy öreg oroszlán búcsúföllépése - mondta nekik is

az igazgató. Mindannyian ott maradtak, és tapsoltak velünk együtt.

Aztán jött a zenekar is, felültek a pódiumra. Szigfrid egyre jobban elfáradt, már mozogni is alig tudott, szinte nem csinált semmit, de a taps egyre zúgott.

- Egy öreg oroszlán - suttogták a cirkusziak. Akkor már az állatok is ott ültek a nézőtéren. Pónilovak,

pávák, majmok, krokodilok, jaguárok, tigrisek, galambok, kacsák, lovak, kutyák, rinocéroszok, zsiráfok, tengerimalacok, kígyók és halak. Ők is éljeneztek, torkuk szakadtából kiabáltak, kivéve a halakat, mert a halak némák. De ők is ütemesen csapkodták farkukkal a székeket, így tapsoltak.

Tele volt a nézőtér. Szigfrid fáradtan ült a porond kellős közepén, az égnek álló lábú asztal, szétdobált

548

zsámolyok, elgurult labdák és összebogozódott kötelek között.

- Fényt! - kiáltott az igazgató. Kigyulladtak a reflektorok. Egyszerre pompás fényben

úszott a cirkusz, piros, sárga, zöld fények táncoltak Szigfriden, és az egész nézőtér diadalittasan, örömmámorban éljenzett. Még a tigrisek is.

- Zenét! - kiáltott megint az igazgató, és felzúgtak a kürtök, lágy és ünnepélyes melódiákat sírtak a hegedűk, a zongora billentyűi örömteli táncot jártak, vadul brummogott a bőgő.

És a porond közepén, a színes fények özönében Bruckner Szigfrid, a szavannák ura csendesen sírt örömében.

Nagyon fáradt volt, mikor elindultak hazafelé. Arabellával támogattuk.

- Milyen voltam? - kérdezte. - Csodálatos! - mondtuk neki mind a ketten egyszerre. Szigfrid ki akarta dülleszteni a mellét, de aztán

meggondolta magát, és megsimogatott bennünket. - Nagyon rendesek vagytok - mondta.

557

556

vidám tréfálkozás, mikor kopogtak. A kisfiú édesapja lépett be.

- Apa, bemutatom neked a barátaimat. - Örvendek! - állt fel Szigfrid. - Bruckner Szigfrid

vagyok, a szavannák ura. - Én is örvendek - mondta a férfi, és kezet fogott

Szigfriddel. - Korábban kellett volna találkoznunk. - Még nem késő - mondtuk egyszerre mindannyian.

549

XIV. fejezet amelyben Jenő nyakkendőt köt Másnap reggel csodálatosan jó kedvem volt.

Legszívesebben dúdoltam volna, de a szobában többen is dolgoztunk, így hát csak magamban mosolyogtam, és olyan vidáman rajzoltam a terveket, ahogy még soha.

Nem tartott sokáig az örömöm. Kilenc óra felé Peti apja fölhívott telefonon. A tervek után érdeklődött. Hümmögtem, hímeztem-hámoztam.

- Szeretném, ha ma este elhozná - mondta. Kis idő múlva valaki beszólt, hogy egy kisfiú keres.

Peti volt. A szemét vörösre sírta, kócosan, egy szál ingben állt az előcsarnokban. Éppen hideg szél fújt, kiadós nyári vihar ígérkezett.

- Peti, azonnal menj haza, megfázol! - kiabáltam rá, de ő csak pityergett.

- Hallottam, amikor apával beszéltél. Apa azt mondja, holnap lebontják a pajtát. Ma reggel már volt ott egy ember, megnézte, és azt mondta, holnap hozzá lehet kezdeni.

- Ne félj, Petikém! - mondtam, pedig még magam sem tudtam, mit teszek.

Este, persze tervrajzok nélkül, nehéz szívvel indultam el a Levendula utcai ház felé. A kapuban egyenest belerohantam Peti apjába. Dúlt volt az arca, első pillanatban meg sem ismert.

- Jó, hogy jön - mondta aztán idegesen. - Peti... - Csak nem történt valami baja? - Kórházban van - mondta az apja, és lehajtotta a fejét.

550

Peti, miután tőlem elment, nem ment haza. Azt az embert akarta megkeresni, akivel az apja a bontást megbeszélte. Az utcán érte a hideg nyári vihar.

- Azonnal belázasodott. Lehet, hogy tüdőgyulladása van.

Peti csendesen, lehunyt szemmel feküdt a fehér kórházi ágyon. Mosolyogni próbált, mikor megismert.

- Szervusz, hogy van Szigfrid? Nem beteg? - Nem - mondtam. - Szigfridnek semmi baja. Azt üzeni,

hogy gyógyulj meg. - Már megint ez a Szigfrid! Ki az a Szigfrid? - mondta

ingerülten az apja. - Szigfrid jó barátunk, apa, egy oroszlán. Ő lakik a

pajtában. Az apja elfordult, és tárgyalni kezdett egy kopasz, fehér

köpenyes orvossal. - Szeretném, ha Szigfridék meglátogatnának - mondta

Peti. - Nagyon egyedül érzem magam. Mit gondolsz, oroszlánokat beengednek a kórházba?

- Nem tudom. Majd megkérem a főorvost. Következő látogatásom alkalmával Gabriellával együtt

fölkerestük a főorvost. A folyosón találtuk meg, egy ápolónővel és egy fehér hajú, idős orvossal beszélgetett. A főorvos az a kopasz volt, akivel a múltkor Peti apja tárgyalt.

- Jó napot! - köszöntünk. - Főorvos úr, egy különös engedélyt szeretnénk kérni - mondtam.

- Csak tessék - intett. - Szeretnénk Petihez behozni az oroszlánjait. - Micsoda? Kórházba oroszlánokat? Mit képzel? - Azt hiszem, hamarabb meggyógyulna a kisfiú. - A kisfiú oroszlánok nélkül is meggyógyul. - És az oroszlánok is nagyon szeretnék látni őt. - Szó sem lehet róla!

555

Ekkor váratlan dolog történt. Gabriella sírva fakadt. - És én? - hüppögte. - Úgy szeretnék veletek menni. - Gabriella! - kiáltottam föl. - Hogy képzeled? - Mit kiabálsz? - nézett rám Arabella. - Gabriella

csodálatosan táncol. Bármelyik cirkusz szívesen alkalmazná.

- Igazán? - kérdezte az igazgató. - Nem táncolnál kicsit? - De nagyon szívesen! - mondta Gabriella, és táncolni

kezdett. Könnyedén és kecsesen, mintha örök életében táncosnő lett volna. Az igazgató elragadtatással tapsolt.

- Na ugye? - mondta diadalmasan Arabella. - Gabriellát is szerződtetném - mondta az igazgató. -

De hát tudjátok, hogy nem lehet. Neki rajzolnia kell. Házakat tervezni.

Gabriella elszomorodott. - Nem baj - vigasztaltam -, azért táncolhatsz.

Délutánonként, ha befejeztük a munkát, majd táncolsz, és én tapsolok neked.

Gabriella rám mosolygott. - Holnap indulunk - mondta az igazgató. Másnap megjött a kisfiú. Meggyógyult, az arca

ragyogott az örömtől. Elújságoltuk neki, hogy Arabella elmegy tőlünk.

- Érthető - mondta a kisfiú. - Arabellának meg kell keresnie Robertót. Ez érthető.

De azért elszomorodott egy kicsit. - Akkor holnap búcsúestet tartunk. Jó? Minden

barátunkat meghívjuk, és ha megengeditek, apát is. - Édesapádat? - kérdezte csodálkozva Szigfrid. - Persze. Őt - mondta a kisfiú, és mosolygott. Másnap

valamennyien összegyűltünk a pajtában. Ott volt Szigfrid, Szilvia, Arabella, Gabriella, a kisfiú, Jenő, a cirkuszigazgató, a rendőr és én. Már javában folyt a

554

XV. fejezet amelyben befejeződik a történet Ma találkoztam a kórházban Peti apjával. - Kedves doktor úr, a fia érdekében ígérje meg, hogy

nem bontatja le a pajtát - mondtam neki. - És mondja meg neki, meglátja, azonnal meggyógyul.

- Ha csak azon múlik, kérem, én igazán... De azok a rettenetes oroszlánok...

- Az oroszlánok nagyon kedvesek... higgye el. - Hát én nem bánom... az a fő, hogy a fiam

meggyógyuljon. Peti boldogan nézett az apjára. - Hát mégsem bontatod le? - Ha neked olyan fontosak azok az oroszlánok... -

mosolygott az apja. Sietve szaladtam a pajtába, hogy megvigyem az

örömhírt: a pajta marad. De mikor közel értem, hallottam, hogy valami szokatlan lárma hallatszik bentről.

Ott ült a pajtában az egész társaság, mindenki lármázott, és a csoport közepén meglepetve ismertem meg a kis kövér cirkuszigazgatót, akinek a cirkuszában Szigfrid föllépett.

- Hogyne, ismerem Robertót, nálam is dolgozott egy darabig - mondta éppen az igazgató, amikor beléptem. - De mikor Európába jöttem, megvált a társulattól. Téged keresett, Arabella. Azt mondta, biztosan Amerikában vagy, ő ott marad.

- Tudtam, hogy keres! Ugye megmondtam? - kiáltott föl boldogan Arabella.

- Eljöhetsz velem. Most Amerikába készülök. Szívesen szerződtetlek.

551

Elindultunk Gabriellával a kijárat felé. Azon gondolkoztam, hogy valamiképpen mégiscsak be kellene hozni Szigfridet, mikor valaki utánam kiáltott. Az ősz hajú orvos volt.

Odasietett hozzánk, és azt súgta: - Hozzák csak nyugodtan az oroszlánokat. Másnap megint telefonált Peti apja, de most már szó

sem volt a tervekről. Peti állapota rosszabbodott, arra kért, hogy látogassam meg Gabriellával együtt.

Nem volt látogatási idő, de azonnal elrohantunk a kórházba. Peti arcán piros lázrózsák égtek, és már beszélni sem tudott. Csak nézett ránk szomorúan. Lefogyott a betegség alatt, szeme akkorára nőtt, mint egy dió.

- Azonnal hozom Szigfridéket! - kiáltottam. Futottam a pajtába. Már messziről hallottam, hogy

valaki kiabál. A pajta ajtajában ott állt dr. Kis János, ugyanolyan ünnepélyesen, feketébe öltözve, ahogy érkezett, kezében tartotta a szállodacímkés bőröndöt. Vele szemben Szigfrid állt és kiabált.

- Nagyon unalmasak vagytok ezzel a cirkuszi hűhóval meg ezzel a kisfiúval - mondta dr. Kis János -, unlak benneteket.

- Csak menj a palotáidba! A gyáraidba! A földjeidre! - üvöltött Szigfrid. - Senki sem hívott, senki sem tartóztat!

- Mit kiabálsz? - kérdezte szelíden Szilvia. - Hadd menjen, ha menni akar.

- Igen, de éppen most, mikor beteg a kisfiú - méltatlankodott Szigfrid, de dr. Kis János akkor már messze járt.

- Látod ezt az aljast... - fordult hozzám Szigfrid. - Nem érdekes! - mondtam sietve. - Azonnal gyertek

velem. Peti rosszul van.

552

- Micsoda?! Rosszul van! Futás! Szilvia, hol a nadrágtartóm?

De ezt csak megszokásból kérdezte Szigfrid, mert akkor már futott is Szilviával és Arabellával együtt.

- Jenő hol van? - kérdeztem. - Alszik - legyintett Szilvia. De a nagy sürgés-forgásra Jenő is fölébredt. - Mi az, hova rohantok? Várjatok! - kiabált. - Beteg a kisfiú! Rosszul van - kiáltott neki vissza

Szilvia. - Én is megyek! Várjatok! - kiabált. Szélesre tártuk a kórterem ajtaját. Természetesen

Szigfrid tolakodott be elsőnek. - Szervusz, Petikém... Izé... Miért nem nevetsz?

Szigfrid vagyok... Peti mosolygott. - Mit ordítasz? - suttogta Szigfridnek Szilvia. - Dr. Kis János hol van? - kérdezte Peti. - Elment meglátogatni a rokonait, még akkor, amikor

megbetegedtél - hazudta Szigfrid. - De mutathatok neked egy-két produkciót; ha akarod, nagyon szívesen fejen állunk Szilviával együtt. És Arabella táncol neked... ne törődjél dr. Kis Jánossal... Akarod, hogy fejen álljunk?

- Nagyon kedves vagy - mosolygott Peti. - És Jenő is a rokonait látogatja?

- Tényleg: Jenő. Hol van Jenő? - Hiszen elindult velünk - mondta Arabella. A folyosóról bejött az ősz hajú orvos. - Petikém, egy oroszlán van kint, azt kérdezteti,

bejöhet-e. Azt mondja, Láz Jenőnek hívják. Jenő besompolygott az ajtón. Mindenki elhallgatott a

meglepetéstől. Jenő nyakkendőt kötött, és a cipője fényesen csillogott.

553

- Szeretném, ha meggyógyulnál - mondta, és zavartan babrálta a nyakkendőjét.

- Leveheted a nyakkendődet, ha szorít - mondta neki Peti.

- Á, kösz, nem szorít egyáltalán - dadogta zavartan Jenő.

Aztán közelebb ment az ágyhoz, és így szólt: - Tudod, van egy zseniális tervem. Ha meggyógyultál,

szervezünk egy cirkuszt. Te leszel az igazgató. Az egész világot beutazzuk. Viktor megtervezi a sátrat és a lakókocsikat, Arabella és Gabriella táncolni fognak, Szilvia labdamutatványokat csinál, én pedig saját költeményeimet szavalom. Jó, mi?

- És én? Engem kihagysz? - kérdezte megbántva Szigfrid.

- Ja, igaz, te leszel a jegyszedő. - Széttépem! Azonnal széttépem - sziszegte Szigfrid, de

aztán jóízű mosolyra fakadt, mert látta, hogy Peti csillogó szemmel nevet.

- Most már biztos, hogy meggyógyulok. De ugye továbbra is a pajtában laktok? Megkeressük Robertót, és ő is velünk lakhat - mondta a kisfiú. - Csak apának meg kell mondani, hogy ne bontassa le a pajtát.

- Ne félj! - mondtuk egyszerre. - Nem bontatja le.

576

- Megsimogatott? - Azt hiszem. - Mi az, hogy azt hiszed?! Megsimogatott vagy nem? - Amikor kiszállt, könnyedén megérintett. - Az csak véletlen volt. Kapaszkodott - mondta az Első

Ajtó. - Szerintem simogatás volt - mondta a Második. - Hol szállt föl? - kérdezte a Harmadik. - Az Arany János utcai megállóban. - És meddig jött? - Sajnos csak a Kálvin térig. Nagyon reménykedtem

benne, hogy kispesti. De nem. Ott lakhat valahol a Kálvin tér környékén.

- Mit mondtál, milyen blúzban volt? - Fehér. Fehér, fodros blúzban. Amikor kiszállt, le nem

vettem a szemem a blúza fehér foltjáról. Hogy minél tovább láthassam... s ja, igen, a járása! A járása is szívmelegítő volt, elnéztem volna ítélet-napig...

A négy ajtó hallgatott. Lecsukódott a szemük. S ha jól tudom, aznap éjjel valamennyien a fehér-blúzosról álmodtak.

561

Hapci király - Én vagyok a legnagyobb király - kiáltotta Hapci

király. - Te vagy a legnagyobb - zúgták az udvaroncok. - Nem félek semmitől - folytatta Hapci király. - Nem félsz semmitől - búgták az udvaroncok. - Csak a náthától - suttogta Hapci király. - Hess, nátha! Hess, nátha! - rivallták erre az

udvaroncok, csapkodtak a levegőbe, hogy elijedjen az a fránya nátha, borzasztó képet meresztgettek a négy világtáj felé, te nátha, ide ne gyere!

Ezzel a szertartással kezdődött a nap Hapci király udvarában. Mert való igaz: Hapci király ennyire félt a náthától. Jaj volt annak, aki Hapci király országában eltüsszentette magát. Azon nyomban hosszú lándzsákkal felfegyverzett poroszlók fogták körül, és elindult a náthamenet. Elöl egy kürtös fújta: tratata-trütütü, mindenki félre az útból, bújj, rejtőzz, mert hozzuk a náthást. A kürtös után - persze tisztes távolban - szegény náthás, hapci, utána meg, még tisztesebb távolban, a hosszú lándzsások. Így kísérték a birodalom széléig, és ott - hipp-hopp - átzsuppolták a határon. S hivatkozhatott ám szegény pára bármire. Jaj, nekem csak füst ment az orromba, azért tüsszentettem, jaj, én meg borsot szagoltam, jaj, én a napba néztem.

- Óvakodj a füsttől, ne szagolj borsot, ne nézz a napba! - mondták neki a lándzsások, és már terelgették is a határ felé. Hapci király birodalmában tilos a tüsszentés.

Ám mi történt egy szép keddi napon? Az udvaroncok épp ott tartottak a reggeli szertartásban,

hogy hess, nátha, hess, nátha, és akkor hapci, de akkora

562

ám, hogy megremegtek bele a trónterem ablakai - a király egy nagyot tüsszentett. Megdermedtek a náthahessegető karok, az udvaroncok báva képpel elhallgattak. Még csak azt sem mondta senki, hogy egészségére... ami igaz, igaz, ebben az országban ez nem is volt szokásban. Dermedt csend szállt a trónteremre. Mire a király még egy hatalmasat tüsszentett.

- Jaj - mondta síri hangon -, jaj, náthás vagyok. Nosza óbégattak, rohangáltak, kapkodtak az udvaroncok, senki sem tudta, hová legyen, mihez kezdjen, mit kell ilyenkor csinálni.

Ha most itt köztársaság volna - gondolta az udvari bolond -, Hapci királyt is ki kellene zsuppolni az országból. Persze annyi esze bolond létére is volt, hogy nem mondta ki a gondolatát. Mert ez az ország nem köztársaság, királyság volt.

Összedugták a fejüket az udvari bölcsek, de a nagy bölcsességből csak annyira futotta, hogy ágyba parancsolták Hapci királyt, hasas dunnák és pocakos párnák közé.

- A jó meleg ágy, az kell neki - mondták. - Hapci - válaszolt rá a király, és még egyszer: - Hapci! - Jajmicsináljunk, jajmicsináljunk? - tanácstalankodtak

a bölcsek. - Küldjünk orvosért - javallta az udvari bolond. Kürtösök, hírvivők, dobosok, futárok és fullajtárok

szedték nyakukba a lábukat és hirdették országszerte: Orvosok, kuruzslók, javasasszonyok, felcserek, lecserek, doktorok, faktorok, gyerünk mind a királyi palotába, tüsszög a király.

Na, jöttek is. Elözönlötték a királyi udvart. Fürdött a király kénes vízben, ivott mályvagyökérfőzetet, inhalált kamillagőzben, iszappakolást kapott, kenegették galajjal,

575

Az Utolsó Ajtó, mintha nem hallotta volna a felszólítást, hallgatott.

- Na, mondd már! - sürgette most már mind a három társa.

- Egy - mondta alig hallhatóan az Utolsó Ajtó. - Mennyi? - ámuldoztak a többiek, és nem tudták

visszatartani a nevetést. - Egy?! Nahát, mondhatom, szép eredmény.

Nagyon szégyellte magát az Utolsó Ajtó. - Azt azért vegyétek figyelembe, hogy ennek az egynek

ferde volt az orrsövénye. - Hogy? Micsoda? - kérdezték a többiek, és átvillant

rajtuk, lehet, hogy a kudarc megzavarta szegény Utolsó eszét.

- De nagyon jól állt neki - folytatta a habókos Utolsó Ajtó -, nehogy azt higgyétek, egy csöppet is rontott az arcán ez a picike hiba. Sőt! Ettől lett nagyon bájos a szabályos, szép metszésű orra. A szeme mandulavágású, a színe opálkék...

- Az opál nem is kék - szakította félbe a Második Ajtó. - Nem baj. Akkor is opálkék volt a szeme - mondta

határozottan az Utolsó Ajtó. - És vidámság lakott a szemében, látszott rajta, a szomorúakat egy-két szóval meg tudja vigasztalni, sőt szó se kell, csak rájuk néz, és huss, máris elröppen a szomorúság.

A többiek erőlködve próbáltak felidézni valakit a saját utasaik közül. De csak egy ellibbenő hajfonat, egy lábikra, egy kabátszárny.

- Milyen volt a haja? - kérdezte az Első Ajtó. - Milyen lett volna, szőke. Fehér blúzban és sötétkék

szoknyában volt, a keze finom művű, keskeny. - Nem is emlékszel a kezére! - Már hogyne emlékeznék, amikor olyan volt a keze,

mint egy ékszer. És meg is simogatott.

574

Metrómese A metrószerelvény begördült a remízbe, hogy

megérdemelt éjszakai nyugovóra térjen. A kocsik fáradtan nyújtózkodtak, ellazították rugóikat, egy-két álmos pillantás után a szemük is bekoppant. Csak a 336-os kocsi figyelt éberen, mintha a többórás gurulással még nem járt volna le a szolgálata. Ajtói lélegzet-visszafojtva várták, hogy a remízmester egy gombnyomással becsukja a kerekeken gördülő kaput, s odakintről eloltsa a villanyt. A mélyfekete remíz-éjszakában azonnal izgatott sugdolódzás kezdődött.

- Hurrá, én győztem - sisteregte diadalmasan az Első Ajtó.

- Az korántsem biztos - mondta a Harmadik. - Mondd a számot!

- Hetvenkilenc. - Lemaradtál. Kettővel megelőztelek - örvendezett a

Második Ajtó -, rajtam nyolcvanegy ember járt át az utolsó fordulóban.

- Nyolcvanegy!? Az lehetetlen - hitetlenkedett a Harmadik -, akkor rajtam miért csak negyvennégy? Biztos, hogy jól számoltál?

- Csak nem képzeled, hogy csalok! - Akkor te győztél. - Hacsak az Utolsó Ajtó meg nem előzött. Hé, Utolsó

Ajtó, miért lapítasz? - Nem lapítok én - mondta durcásan az Utolsó Ajtó -, te

nyertél. Minek beszéljek fölöslegesen? - Azért mondd csak meg az eredményedet - mondta

nagy kegyesen a győztes.

563

dörzsölték urtikával, pirulát, tablettát, port nyeldesett - de mindhiába. Hapci, hapci! Tüsszögött, csak úgy zengett.

Megdühödött Hapci király. - Fürdetés, izzasztás, dögöny - ordította -, de

meggyógyítani, azt aztán nem! Majd adok én ennek a sok sarlatánnak! Ide most már csak az jöjjön, aki segíteni tud rajtam. Ha meggyógyít, száz aranyat kap, ha nem, a fejét vétetem.

Behúzta a nyakát a sok felcser és a többi fent említett, és szép csöndeskén, lábujjhegyen elsomfordált. Száz aranyunk bármikor lehet - gondolták -, de fejünk csak egy van.

Még ezer szerencse, hogy ott volt az udvari bolond. Megteszi az orvosnak, ha más nem akad.

- Ugyan már, semmiség az a kis nátha - mondta az udvari bolond.

- Semmiség?! Kis nátha?! - háborgott a király. - Mindjárt szíjat hasítok a hátadból.

A bolond csitítóan emelte a kezét. - Hallgass végig, uram - mondta. - Ugye, ha egy nagy

zsák kölest viszel a hátadon, és odamegy valaki hozzád, és magára vállalja a fele cipelését, megkönnyebbülsz?

- De még mennyire - mondta a király -, bár fél zsák is épp elég nehéz lehet.

- De akkor jön egy másik ember, és magára vállalja a fél zsák kölesed felét...

- Értem már - mondta a király -, a végén annyi ember jön a segítségemre, hogy mindenkinek csak egy szem kölest kell cipelnie. Az aztán semmiség... - Itt elakadt. - De mire megyek én ezzel a históriával, nem kölest kell nekem cipelnem, hallod-e, hanem náthás vagyok, nem hallod, náthás, hapci, hapci!

- Épp ez az - mondta a bolond -, a náthádat éppen úgy szét kell osztani, mint a kölest. Most egyedül cipeled az

564

egészet, de ha szétosztanád alattvalóid között, mindenkire egy icinke-picinke nátha jutna csak. Nem igaz?

- Hogy neked mennyi eszed van! - kiáltott Hapci király, s máris szóltak a dobok, harsogtak a kürtök, gyülekezzen mindenki a vásártéren.

Reszketett a nép, na most mi lesz? De nem esett senkinek bántódása. Amikor a birodalom

minden teremtett lelke ott szorongott a vásártéren, megjelent közöttük Hapci király, és hapci, hapci, rájuk tüsszentett. Rájuk tüsszentett egyszer, rájuk százszor, rájuk ezerszer.

Nem tudta a nép, mi végre a tüsszögés, de egy jó negyedórácska múltán egy szegény koldus nem bírta tovább, ő is eltüsszentette magát. Na, megijedt ám, most őt kitoloncolják, vége a jól jövedelmező, kellemes koldusi pályafutásának. Behúzta a nyakát, várta a lándzsásokat. De a lándzsások helyett a király rontott oda hozzá, keblére ölelte a koldust.

- Máris jobban vagyok - mondta -, fele náthámat átvetted tőlem.

A koldusnak megvolt a magához való esze, átszellemült képpel suttogta:

- Királyi náthám van! - Az bizony - mondta a király. - Ezennel kinevezlek

udvari főtüsszögnökömmé. Udvarmester! Fényes ruhát neki!

Na, több se kellett a népnek, tüsszögni kezdtek, mint a bolondóra.

- Királyi náthánk van - ordítozták -, királyi náthánk! A király meg ugrabugrált örömében. - Jaj, de megkönnyebbültem - mondogatta, és hapci,

hapci!

573

palotai lóti-futi népség, sorra került mindenki, még saját apjának és anyjának sem kegyelmezett a rémséges Alfréd, aki - mint mondtam - a Habocco családból származott.

És képzelheted, mi volt, amikor eljött a nagy nap. Ketten maradtak a palotában. Vérengző Alfréd és a hóhér. Mi az, hogy nincs több?! Gyerünk ki az országba, elő a köznéppel, üsd le a fejüket - üvöltött a király. Na de a köznépnek - a te őseidnek, meg az enyémeknek - sokkal több esze volt annál, mint azt a Habocco családbeli Első vagy más néven Vérengző Alfréd képzelte. A köznép elbújt. Fába, füvekbe, nádszálakba. Az én ősapám például egy akácfában álldogált, a fa gyökerei szívogatták neki a táplálékot, a lombja meg meséket suttogott neki, hogy el ne unja magát odabenn. Azt is hallottam, hogy a te ősapád egy tölgyben lelt menedéket, egy üknagynénéd smaragdzöld füvekbe bújt, s az ősanyád meg, képzeld, egyenesen a napba rejtezett. Onnan lesett ki a sugárkévék mögül, mi történik idelent. Azt láthatta, hogy a hóhér dúlva-fúlva jár házról házra, faluról falura, hujjog és vijjog, nagyon nem tetszik neki, hogy senkit sem talál.

Mit tehetett egyebet, dolgavégezetlen hazaindult. De a szemében nagy elhatározás: van még valaki lefejezhető! Vérengző Alfréd meg nézi őt az őrtoronyból. Szemében nagy elhatározás: van még valaki lefejezhető! Pallost ragad Alfréd, úgy várja a hóhért. Pallossal közeleg Alfréd felé a hóhér. A várudvaron találkoznak. Egyszerre emelik, egyszerre sújtanak. Egyszerre hullanak a fejek, egyszerre dől a két test. Gurul a hóhér feje, gurul Vérengző Alfrédé. Mennyei zene. Mi meg előjövünk a fákból, füvekből, muzsikáló vizekből, sugarakból meg madárcsicsergésből. Tesszük a dolgunkat.

De rejtekhelyeinket nem felejtjük el.

572

Vérengző Alfréd A híres nevezetes Habocco- (mondd: habokkó)

dinasztia igen jelentős alakja Első, vagyis Vérengző Alfréd. Ezerháromszáztizenhárom tizenharmadik hó tizenharmadikán, pénteken született Csarnikotban. Születése után egy perccel már látszott, hogy csodagyerek, mert nem oázva sírt, ahogy a magunkfajta közönséges, hanem így, hogy hoé-hoé-hoé! Jó ideig nem is hagyta abba. Etették, csak hoézott; itatták, még jobban hoézott; prüntyögtek neki, szirénázva hoézott; ringatták, tutulva hoézott.

Talán hóért sír - vélte egy bölcs tudornok, s máris kengyelfutók szerteszét, havak felé, jegek felé, ki a Csomolungmára, ki a Bucsecsre, ki a Kilimandzsáróra, ki az Északi-, ki a Déli-sarkra. Hozták a havat. Na, több se kellett, mint egy elromlott gőzmasina: hoé, hoé, hoé!

Hiszen ez a csodaherceg nem hóért sír! Hóhért kiabál! Na gyerünk csak, álljon elő a hóhér. Előállt. Pallossal, csuklyában, ahogy illik. Feketén, vörösen. És láss csodát, a gyerek elvigyorodott, most láthatta, aki odanézett, hogy foggal született, mint a táltosok, két hegyes szemfog ágaskodott rózsaszín ínyében, brrr, az ördög táltosa, s mivel, ugye, beszélni még nem tudott, csak intett kinyújtott tenyérrel, és a legokosabb tudornokra mutatott. Nyissz, a hóhér lefejezte a legokosabb tudornokot. A gyerek visított örömében.

És attól kezdve így ment ez mindennap. Jött a hóhér: nyissz egy fej. És amikor megkoronázták a hoéherceget, és király lett belőle Első, vagyis Vérengző Alfréd néven, akkor kezdődött ám az igazi hejehuja. Nyissz és nyassz, kipp és kopp, hullottak a fejek. Udvaroncok, főkatonák,

565

De alig hallatszott a tüsszögése a nagy zajban, mert egy egész ország tüsszögött harsogva és boldogan. Tüsszögött az is, akinek kellett, és az is, akinek nem, tüsszögtek szabadon, rettegés nélkül, száz éve visszatartott tüsszögések durrogtak és burrogtak, önfeledten tüsszögött az ország.

Boldogan széledt szét a nép, a vidám tüsszögés közepette jobban ment a munka is. A királyi udvarban ettől kezdve megváltozott a reggeli szertartás. Nyoma sem maradt a náthaűzésnek. Belépett Hapci király a trónterembe, és azon nyomban egy nagyot tüsszentett.

- Egészségedre - zúgták az udvaroncok, s utána kórusban tüsszentettek. Valamennyien. A főudvarmestertől az utolsó kuktáig.

- Egészségetekre - mondta leereszkedően Hapci király, és lehuppant a trónusára.

Ám egy szép napon, a közös tüsszentés után felcsattant a főporoszló hangja.

- Felséges királyom - árulkodott -, az udvari bolond nem tüsszentett.

- Micsoda?! - csattant fel a király, és a bolondhoz fordult. - Nem tüsszentettél?

- Mit tegyek - vigyorgott a bolond kissé megszeppenten -, elmúlt a náthám.

- Neked csak úgy ukmukfuk elmúlt a királyi náthád?! - harsogott a király.

Ennek fele sem tréfa, gondolta ijedten a bolond. - Hát egészen nem múlt el, csak lanyhult - hazudta. S

hogy bizonyítson, hapci, egy nagyot tüsszentett. Hát így. A poroszlók újra járni kezdték az országot,

lábujjhegyen osontak az emberek közelébe, füleltek. S persze a cserzővargák, földművesek, sókereskedők, lókupecek és egyéb minden rendű és rangú népség rég

566

kilábalt már a királyi náthából. S ha nem náthás, minek tüsszentsen? Minek? Majd mindjárt megmondom.

Mert előugrottak rejtekükből a poroszlók. - Te már fél napja nem tüsszentettél - ordították. Hát

ezért kaptad te a náthát felséges urunktól?! Kitoloncolunk.

- Még hogy én ne volnék náthás! - siránkozott a rajtakapott cserzővarga, földműves, sókereskedő és egyéb minden rendű és rangú népség. - De mennyire, hogy az vagyok, hapci, hapci, hapci! - tüsszentettek.

A poroszlók kéjes arccal bólogattak. - Azért! - S nagyot tüsszentettek ők is. Azóta folyvást tüsszentget az egész ország, csak úgy

harsog. Kivált, ha poroszlókat lát közeledni. A bolond se kivétel. Ha a közelében van valaki,

akkorákat tüsszent, hogy szél kerekedik tőle, ha meg egymagában gunnyaszt, azt hajtogatja, jaj, de bolond országban élek. Neki könnyű, ő maga is bolond. De mit szóljanak a többiek?

571

Kapálódzott, ugrált szótengere felszíne alatt, és bugyborékolt (úgy látszik, még odalent is beszélt az istenadta), de mindhiába, csak megfulladt szegény.

Most ott hánykolódik szótengere dühödt hullámaiban, vad jelző-hinarak tekergőznek a dereka köré, mellét névutó-mohák pikkelyezik, kötőszó-algák telepszenek szétterült hajára, arcára számnév-homok szitál.

Hallgat Anasztáz, végre csönd van. Kinyílnak a fülek, a szemek, a csigaházak, ajtók,

ablakok. Az emberek okos szóra várnak.

570

Bőbeszédű Anasztáz Bőbeszédű Anasztáz, mint a neve is mutatja, mindig

beszélt. Álltában, ültében, bánatában, örömében, ingben, nagykabátban - egyszóval talán még álmában is, mindig csak beszélt és beszélt és beszélt.

Zuhogtak belőle a szavak, mint a jégeső, mint a nyári zápor, áradtak, pörögtek, örvénylettek. Gátja-szakadt folyó vize, olvadt acél a szétrobbant kohóból, Niagara-vízesés, szóforgószél, szóvihar, szótájfun.

Bimm-bumm-zii-zuu, igék és főnevek, piff, alanyok, puff, állítmányok, tört lábú jelzős szerkezetek, sánta állítások, vaksi kérdések. Jaj, az összetett, jaj, az egyszerű, jaj, a félmondatok!

Mindenki befogta a szemét, befogta a fülét, mindenki behúzódott csigaházába, magára zárt ajtót, ablakot.

Nem tudtak hová lenni Bőbeszédű Anasztáz szavai. Befogott fülek, befogott szemek, zárt csigaházak,

csukott ajtók, csukott ablakok. Bőbeszédű Anasztáz szavai fáradtan a földre hanyatlottak, szétterültek, hullámzottak.

Előbb Anasztáz bokájáig, aztán a térdéig, aztán a derekáig, na, már a melle közepéig! Ni, már nyakig áll a szótengerben! Hé, Anasztáz, jó lesz vigyázni, belefulladsz! Na, végre Anasztáz is észrevette, de ahelyett, hogy

elhallgatott volna, felkiáltott: NEM LÁTJÁTOK, HOGY MEGF... és éppen ennyi kellett csak a szótengerhez, hogy Anasztázt a feje búbjáig ellepje. Ha talán annyit kiált, hogy: SEGÍTSÉG!? De nem annyit kiáltott.

567

December tábornok Jégkristálytű borosta az arcán, deres halánték, sasorr,

sastekintet. Zúzmara szállt a trónterem falára, amikor December tábornok beviharzott, pára csapódott a drágakövekre, megtompult az aranylemezek fénye.

- Győzelem! - rikoltott December tábornok, szájából kivillogtak a szép, fehér, lapos fogak.

A trónszékhez lépett, teli tüdőből ráfújt - November tábornok maradványai fáradt pernyeként szétlebegtek, elenyésztek a semmibe.

December tábornok a trónra huppant - a királyi szék nagyot nyögött.

- Én vagyok a király! - ordított December tábornok. Az alattvalók mélyen meghajoltak. - Király vagyok - ismételte December tábornok, s az

alattvalókból halkan, mint a téli szél, elősustorgott: - Éljen a király! A terem kárpitjai mögül fagykígyók csusszantak elő,

törékeny szárnyú didergések és vaskos vacogások lebegtek a mennyezet alatt.

- És most már soha többé... senkinek! - mondta December tábornok. - Ez a trón már örökre az enyém. Hahotázott. Égdörgés decemberben? De furcsa!

A hang végighömpölygött a tájon, forgolódott a völgyekben, felágaskodott a hegycsúcsokon - aztán magába szívta a palaszürke ég.

De akkor egy icike-picike ,,jaj'', sóhajnyi se, csak akkorka, mint egy tűszúrás, és újra, újra.

- Támadnak! - kiáltott rémülten az Első Ezredes. - Már elesett öt másodperc-katonám.

568

December tábornok felbődült a trónon, jégcsap-szakálla nőtt.

- Egyetlen katonámat sem adom! Egyetlen másodpercemet sem! Minden erővel védekezni!

Az ablakhoz ugrott, végigtekintett glédába állított hadseregén.

- Nem adjuk meg magunkat! - Hurrá! - zúgta a sereg, felemelt kézzel vivátoztak a

másodperchadosztályok, a percezredek, az óraszázadok és a napszakaszok. - Hurrá!

A nagy zaj elnyelte a haldokló másodperc-katonák kiáltásait.

December tábornok szeme végigpásztázta katonái fegyverzetét: a fagypipákat, zúzmaravetőket, hóvihartankokat, fényelhárítókat, jégpáncélosokat és széllökőket.

- Nem győzhetnek le - mormolta elégedetten. Ekkor egy hangos jajkiáltás, a hadsereg elnémul, és

végig a suttogás: - Elesett az első nap! Ott elöl már bomlanak a sorok,

hallatszik a fegyverek csettegése, süvítése, pattogása, rianások pendülnek.

- Elveszünk! - siránkozik az Első Ezredes; már csont és bőr, félelem piroslik a szemében; menekülne, de December tábornok vállon ragadja, az első sorba löki.

- Harcolj, kutya, még nincs veszve semmi! S az Első Ezredes ott, a sor elején, puff, elzuhan. Egy

hét már hősi halott. - Tovább! - rikkant December tábornok, és csatasorba

állnak a Második Ezredes katonái. Mintha most csitulna a harci zaj, csak kis jajok, csak aprócska jajdulások.

- Ki törődik velük? Kicsoda?! - üvölti December tábornok. - Csak hulljatok, másodpercek, adjátok értem

569

véretek! Csak én maradjak meg! Ti se érdekeltek! - vicsorogja az ezredeseknek.

És ott kint újra feldübörög a csata. Piff-paff, esnek el a napok, a hős csütörtökök, vakmerő szerdák és lánglelkű péntekek.

Reszket December tábornok, üvölt December tábornok, tombol December tábornok. Az utakat hó fújja be, elakadnak a vonatok, nyögnek a háztetők a fehér súly alatt.

- Nem adom meg magam! - vicsorog December tábornok rongyos csizmában, széthasadt mentében. Jég a bordája, jég a térde, jég a szíve. Jégtábornok.

Rozog a jég, csukladozik. Már csak egy napja van, egyetlenegy. De mi ez? Az emberek táncolnak, jókedvűen járják az utcákat, fújják a trombitát.

- Mi ez? - kérdezi December tábornok, trónusára rogyva; már jártányi ereje sincsen.

- Téged búcsúztatnak - mondják az utolsó órák -, és Január tábornokot köszöntik. Ő lesz az új király.

- Nem lehet - liheg December tábornok -, ez az én trónusom! - Markolná a karfát, de az erő már elcsorgott ujjaiból, csak ordítani tud még egy utolsót, ezt is szánalmasan, egyre halkulóan.

- Én December... cember... ember... - Látod - súgja neki az utolsó perc -, ha ajándékba

adtad volna a napokat, órákat, másodperceket... Ha szép hókristályokkal, vastag hóbundával, szánkózó gyerekekkel...

És meghal. Hallottad, Január?

592

- Pedig nagyon sütnek-főznek ottan. Mintha vendégre várnának. Tündér Tercia úgy ragyog, hogy akár csillaglánynak is beillene.

Király Kis Miklós fölkiáltott. - Akkor te most kapóra jöttél nekem. Mondd meg, hol

találom Tündér Terciát! - Na, nem sokra mégy vele, ha elmagyarázom is. Mert

bizony a világ másik végén lakik. Ha oda el akarsz jutni, vegyél hét pár vastalpú bakancsot, mire mind a hétnek elkopik a talpa a vándorlásban, talán eljutsz Tündér Tercia házához.

- Ha kell, hetvenhetet is elkoptatok. - És mi végre, te jámbor? Nagy elszánással mondta Király Kis Miklós: - Mert, ha törik, ha szakad, feleségül veszem. Nagyot nevetett a kis csillag, de mi tagadás, az

elszántság tetszett neki. S hogy Miklós a vastalpú bakancsok beszerzési helyéről érdeklődött, megszánta, s megígérte neki, hogy másnap a hátára kapja és odaröpíti Tündér Terciához.

Másnap reggel jó korán fölkeltek, hogy megelőzzék a többieket, Miklós illendőképpen megköszönte a csillaganya segítségét, fölpattant a kis csillag hátára, és már süvítettek is föl a magas égboltra, lobogott Király Kis Miklós haja, egykettőre olyan messzire értek, hogy akkorikának látszottak, mint egy szentjánosbogárka.

Persze a boszorkánylányok figyelmét nem tudták elkerülni. Nagyot kiáltott Rilla:

- Nézd, ott ül a kis csillag hátán! - Hová viheti? - bizonytalankodott Marilla. - Talán haza - reménykedett Amarilla. - Haza?! Eszed tokját - rikkantott Rilla. - Gyerünk

utána! És már zúgtak is a söprűk, mint a rakéták.

577

Állatmese Éppen mély álomból ébredtem. Tudjátok, amikor az

ember olyan kótyagos, azt se tudja, hogy reggel-e, este-e, Alsóküsmödön van-e, vagy Szekeres-bogáncson. A világ már kezd összeállni a szemem előtt, bokrok, füvek, fák, az ég átdereng a levélrengetegen... de mi az a vörös ott. Hú, milyen vörös, és benne két égőzöld csillag. De hát akkor én Alsóküsmödön vagyok, és reggel van, és ez a vörös nem más, mint a zöld szemű rém, a rémszemű róka. Na, minden izmom megfeszül, már ugranék is, hogy fussak, mint a szélvész, de akkor alázatosan, behízelgő hangon megszólal a róka.

- Felséges úr, bocsáss meg a zavarásért, de senki más, csak te segíthetsz rajtam.

Azért óvatosan hátrálok egy centit. Kettőt. Mi az, hogy felséges úr? A vörösséges meg folytatja. - A te félelmetes fogsorodtól retteg minden állat, neked

csak egy intésedbe kerül, hogy megszűnjék a mostani fejetlenség az erdőn.

Még hogy félelmetes fogsor? Miféle félelmetes fogsor? Azért egy kicsit összecsikorítom a fogam. Ki tudja? Igaz is, rendesen csikordul.

- De nem is kell felvillantanod a fogadat - folytatja a róka -, elég csak megrázintani hatalmas és királyi sörényedet, máris behúzott farokkal menekül valamennyi rendetlenkedő.

Királyi sörény? Hogyhogy királyi sörény? Hátrabandzsítok a nyakam felé, de hiába, ki láthatja a saját háta közepét? Azért, figyeled, mintha valami súlyos

578

lengene a nyakam körül. Aha. Lehet, hogy sörény... De hiszen akkor én... Lehetséges?

- Sőt - folytatja a róka -, ha méltóságodon alulinak tartod sörényed megrázintását, felséges bojtos farkad egyetlen mozdulata is elegendő.

Az ám, a bojtos farkam! Na, meg is suhintom. Most suhant vagy nem suhant? Apró mocorgást érzek ott hátul. Lehet, hogy ez a suhanás? Mindenesetre nem akárki vagyok, az egyszer biztos. De hogyhogy eddig...

- A füledbe súgnám a panaszomat - mondja a róka -, mert hangosan nem merem elmondani, de nagyon félek a karmaidtól. Ha megígéred, hogy nem bántasz, közelebb merek menni hozzád.

- Nem bántlak - mondom, és megköszörülöm közben a torkom, mert a hangom azért egy kicsit vékonylom, és még egyszer mondom, megfeszített torokkal, öblögetve, de bizony így sem valami félelmetes, a vörösség meg már jön, közeledik, egy gyors pillantást azért vetek a félelmetes karmaimra, hadd lássalak, te félelmetes karom, a róka meg már tátja a száját, talán súgni akar, vagy valami mást... De hát ez nyúlkarom... Fölordítok.

- Nyúl vagyok! Nyúl vagyok! És máris futok, mint a nyúl. A róka fogsora összekattan,

de csak a semmit harapja. Futok, a lábam sem éri a földet. A nagy vörösség egy darabig liheg utánam, de csinálok

néhány váratlan kanyart, és lemarad, mint a borravaló. Még hogy sörény, karom, bojtos farok, félelmetes

fogsor!? Ó, te balgatag, te félküllős, te lüttyő, te dinnye! Most aztán majdnem megettek.

591

Nem kellett sokáig várakozni, vidám piros fénnyel betoppant a legkisebbik, lábujjhegyen végig-osont alvó bátyjai közt, még mielőtt az anyja szemére hányta volna a késedelmet, megölelte, meg-csókolta jobbról, megcsókolta balról, s lehuppant az asztal végére, mutatván, hogy farkaséhes. Majd érdeklődve beleszippantott a levegőbe.

- Itt valahol egy ember rejtőzködik. - Most inkább arról beszélj, hol csavarogtál ilyen

sokáig - vágott közbe az anyja. A csillagfiú elmosolyodott. - Éppen hogy nem csavarogtam. Álltam egy helyben,

és tátottam a számat... Esküdni mernék, hogy itt valahol egy ember rejtőzködik.

Az anyja mintha meg sem hallotta volna. - S mi volt az a nagy bámulnivaló? - Nem mi, hanem ki. Tündér Tercia, a világ legszebb

lánya. Hopp, nagyot koppant valami a sutban. - Na ugye mondtam, hogy rejtőzködik itt valaki. Király Kis Miklós, veszedelem ide, veszedelem oda,

előkászálódott a sutból. Odapattant a csillagfiú elé. - Te tudod, hol lakik Tündér Tercia? A csillagfiú érdeklődve nézte a bátor embert. - Most mondtam, nem hallottad? - Mert ő éppen Tündér Terciát keresi - sietett a

fölvilágosítással a csillagok anyja. A kis csillag majdhogynem tisztelettel nézett Király

Kis Miklósra. - Lehet, hogy téged várnak ott? - Engem? - álmélkodott Király Kis Miklós. - Hiszen azt

sem tudja, hogy a világon vagyok.

590

- Ti az én fiaim? Azt hiszitek, mert ilyen sok fiam van, nem tudom őket az eszemben tartani? Te kis vakarcs, talán te is az én fiam vagy?

- Igen, én is - mélyítette a hangját Amarilla, de csak eddig jutott, mert mit látott, mit nem, fölsikoltott: - Jaj, egér!

A csillagfiúk odabent nagyot nevettek. Nem tudták eddig, hogy félnének az egértől. Csillaganya meg kapta a seprűjét, és a lányok után is vágja, ha azok nem tűntek volna el szélvészgyorsasággal. Becsapta utánuk az ablakot. Szusszant egy nagyot.

Rá is fért, mert a legidősebb csillagfiú máris firtatni kezdte:

- Miféle sutról, miféle idegenről beszéltek ezek az ugribugri jöttmentek?

- Én tudjam? Kérdezd meg tőlük. Biztos valami viszálykeltő vén banya küldte őket az ablakunk alá. Hogy kiverjék a szemetekből az álmot. Hogy ne tudjatok holnap tündökölni, ragyogni és sziporkázni. Feküdjetek le szépen, és aludjatok! Sziporkázni nem lehet fáradtan.

A fiúk helyeseltek, nyújtózkodtak, ásítoztak, némelyik már húzta le a csizmáját, hogy ágyba bújjon. Az anyjuk meg, mintha csak amúgy mellékesen, épp-most-jutott-eszembe-formán megkérdezte:

- Ismer közületek valaki bizonyos Tündér Terciát? De nem ismerte közülük senki. Rázták a fejüket.

Tündér Tercia? Ki az? Hipp-hopp, már aludtak is. Csillaganya odalépett a suthoz. - Hallottad, ugye, nem ismerik a te Tündér Terciádat. Aztán kicsit gondolkozott, végigfuttatta a szemét az

ágyakon. Úgy bizony, egy ágy még üres. - No nézd csak - morgolódott -, az én legkisebb

csillagfiam megint elkódorgott valamerre. Várjuk meg még őt is, hátha tud valamit.

579

A legkisebb boszorkány Tisztelet Ámi Lajosnak Ott állt a vén boszorkány a világvégi háza előtt, a

tornácnak támasztva egy elhasznált villám, cipője mellett egy elrongyolódott égiháború, cakkos szegélyű, csak azért nem dobta a szemétdombra, mert fösvény volt az istenadta, hátha jó lesz még valamire.

Most éppen kiabált. - Rilla! Marilla! Amarilla! A lányait hívta. A fekete, tenyeres-talpas Rillát, a szőke

nádszál Marillát, és a vörös, szeplős kis vakarcsot, Amarillát.

- Hé, kezdődik a tanítás. Mert egy valamirevaló boszorkánytanoncnak ugyanúgy

végig kell járnia az iskolát, mint a magunkfajta embergyereknek az általánost meg a gimnáziumot. Csak azután jöhet az érettségi. Hogy az embergyerek mit tud érettségi után, arról fogalmam sincs, de az biztos, hogy az érettségizett boszorkány már tudja a helyes testtartást a seprűn, s ha összeszedi magát, bűvöl, bájol és igéz.

Futott a három lány. - Milyen óra lesz az első? - tudakolta Amarilla. Marilla rádörrent: - Tessék megtanulni az órarendet! - Gyerünk gyorsan - figyelmeztette őket Rilla. - Anya-

Banya ma nagyon türelmetlen. És ha nem tudnád, az első óra igézés lesz.

Marilla pergő nyelvvel folytatta: - A második rontás, a harmadik átváltozás, a negyedik...

Hopp, mi is a negyedik? - A negyedik gyakorlati. Helyes tartás a seprűn.

580

Meg is érkeztek. Köszöntötték az anyjukat. - Rossz napot kívánunk! - Adjon Belzebub - válaszolt illendőképpen Anya-

Banya, de máris fölcsattant a hangja. - Hol késtetek ilyen sokáig?

- De hiszen még nem is érte el a nap a nyárfa csúcsát. - Nyárfa csúcsa, nyárfa csúcsa! Oktondiak. Ti semmit

sem éreztek a levegőben? Semmi sistergést, semmi kárhozatot?

Amarilla felsikoltott: - Jaj, csak nem egy egér?! - Ne egerezz itt nekem, amikor veszélyben az életünk,

veszélyben a hatalmunk! El akarják orozni tőlünk az aranyszőrű kiscsikónkat.

A lányok álmélkodva néztek rá. - De hiszen nincs is aranyszőrű kiscsikónk - mondta

Marilla, de Rilla azonnal letorkolta: - Ne beszélj sületlenségeket! Ha nincs, majd lesz. Igaz,

Anya-Banya? Elégedett mosoly terült a vén banya arcára. - Rilla, te vagy a legjobb tanítványom. Veled érdemes

volt annyit fáradozni. Belőled még lehet igazi boszorkány.

Rilla lesütötte a szemét. - Köszönöm a dicséretet, de nem érdemlem. Anya-

Banya, én semmit sem érzek abból a sistergésből meg kárhozatból.

Anya-Banya megadóan bólogatott. - Még csak a jövő hónap anyaga lenne. De most

megtanítlak benneteket, hogyan hallja meg a boszorkány, ha az életére törnek. Akármilyen messze, akármilyen halkan. Figyeljétek csak, hogy ezer kilométerekre ide mi történik Király Kis Miklós portáján. Figyelj!

589

csillagfiú. Hú, mord volt ám, komor, összeért a szemöldöke.

A három kis boszorka be, a bokor mögé. A csillagfiú belépett a házba, beleszimatolt a levegőbe,

még köszönni is elfelejtett, máris mondta: - Huhú, emberszagot érzek. Az öregasszony tuszkolta az asztal felé. Már

megterített, ott gőzölgött az asztalon a csillagfiúk reggelije, forró fényecske, sült zölddel és párolt lilával. Mert ebből áll a csillagok étlapja, igaz, ha nagyon dühösek, egy embert is be tudnak kapni egy hammintással.

- Dehogyis érzel te emberszagot - mondta az anyja, és lenyomta egy székre. - Biztosan fárasztó éjszakád volt, egyél szépen, és bújj a jó meleg ágyacskába.

Egyre nagyobb zúgás támadt, sorra jöttek haza a csillagok.

- Emberszagot érzünk - kiabálták. Az anyjuk alig bírta őket csitítgatni. - Nincs itt semmiféle ember. Üljetek csak asztalhoz.

Rillát odakinn majd szétvetette a méreg. Mert persze megint ott leselkedtek. Subát kerekítettek magukra, amilyen a hazatérő csillagoknak volt, és jó mély hangon kiabáltak odakinn. Hitük szerint csillaghangon.

- De igenis van itt ember, ne tagadd, anyám - kiabálta Rilla.

Marilla se hagyta annyiban: - Úgy bizony, ott van a sutban, odanézzetek. A csillagok anyja az ablakhoz ugrott, kitárta. - Hát ti meg miféle szerzet vagytok? - A fiaid vagyunk - mondta mély hangon Rilla - nem

ismersz meg bennünket? Nagyot nézett az öregasszony.

588

Az öregasszony hangja, mint a nagybőgő. - Adhatok éppen, hely van elegendő. De mi szél hozott

erre, szép fiam, amerre a madár sem jár? - S már tessékelte is befelé.

- Tündér Terciát keresem, a világ legszebb lányát - mondta Miklós. - Nem tudja véletlenül, hol lakik?

Nagy terembe léptek, jobbra-balra ágyak, vége-hossza nincs a sok megvetett ágynak, ott ballagtak köztük az öregasszonnyal.

- Sose hallottam róla - rázta a fejét a csillagok anyja -, de ha megvárod a reggelt, jönnek haza a fiaim, ők bizonyára tudják, mert nincs a világon semmi, amit ők ne látnának.

Miklós végigfuttatta a szemét az ágyhadseregen. - A fiaid? Kik a te fiaid? - A csillagok - mondta a hatalmas öregasszony, és

elgondolkodva Miklósra nézett, és mintha csak magának mondaná, így szólt:

- Jobban teszem, ha elbújtatlak. Egyik-másik fiam nem túlzottan rajong az emberekért. Na gyere csak!

Egy konyhafélébe értek, öblös lábasok, üstök közé, a sarokban egy akkora kemence, mint egy tűzhányó. Akadt ott egy kis beszögellés a sarokban, oda tuszkolta az öregasszony Miklóst.

- Itt, nézd e, itt, a sutban jó lesz neked. Miklós bebújt a sutba, kényelmesen elhelyezkedett. Odakinn az ablak előtt szorongott a három kis boszorka.

Lestek volna befelé, de nagyon homályos volt az ablaküveg.

- Nem látok semmit - mondta Marilla. - Én látom - suttogta Rilla. - A sutba bújtatta. Csak

észreveszi valamelyik harapós csillag. Eközben nagy zúgás támadt, mintha szél söpörne végig

az erdő fölött. Nagy fényességgel röpült az első hazatérő

581

- Nem látok semmit. Nem hallok semmit - kiabálták a lányok, az anyjuk meg rájuk morrant:

- Csönd! Még nem mondtuk el a varázsigét. Mondjátok utánam: Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon.

A lányok mondták. Hű, vésztjóslóan hangzott ám. - Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az

álladon. - Mit hallasz Rilla? - rikácsolt a banya. Tényleg, felsejlett valami távoli nesz, gurgulázgatott,

dödörészgetett. - Mit látsz Marilla? - dörrent újra a banya. - Ott ni! - mutatott a házfalra Marilla. Valóban, a házfalon, mint egy mozivásznon,

szakadozott szegélyű kép vibrált, hol eltűnt, hol felfénylett.

- Egy nő meg egy férfi - kiáltott Amarilla, s amikor élesedett a kép, álmélkodva hozzátette: - Egy férfi.

- Guvadjon a szemed, nyúljon a füled! - vezényelt Anya-Banya.

Guvadt és nyúlt, nocsak, ámulat-bámulat, élesedett a kép a falon, tisztult a hang, boszorkányék, mint egy moziban, látták Király Kis Miklós zsúpfödeles házát, beláttak az ablakon, ott ült Miklós, szemben az anyjával. Hallani, ahogy kimondja Tündér Tercia nevét.

- Valami Terciáról beszél. Tündér Terciáról - kiáltott Amarilla.

- Csitt, figyelj! - emelte az ujját Anya-Banya. - Ez feleségül akarja venni azt a Tündér Terciát. - Úgy bizony, hogy csipkedje meg a süly! Figyelj! - Akad neked minden ujjadra lány idehaza is - mondta

Király Kis Miklós anyja -, miért kellene nyakadba venned a világot?

Miklós egy újságot lobogtatott az anyja előtt.

582

- Nem érti, anyám? Az áll itt az újságban, hogy Tündér Tercia a világ legszebb lánya. Márpedig én nem veszek mást feleségül, csakis a világ legszebb lányát.

- Azt se tudod, hol lakik - replikázott az anyja. - Majd megtalálom, ne féljen. És már állt is fel, pakolászott a tarisznyájába. - Még hogy a világ legszebb lányát! - fintorgott

Amarilla. A kép eltűnt a ház faláról, a hang elenyészett, Anya-

Banya meg egy ijedt szónoklatba fogott. - Lányok, ennek fele se tréfa! Ezt meg kell

akadályoznunk. Halljátok?! Abból lenne nekünk égszakadás, földindulás, ha rálelne Tündér Terciára. Gyerünk, seprűnyélre! Ma amúgy is ebből lenne gyakorlati foglalkozás. Röpüljetek, mint a szélvész! Száguldjatok, kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon.

Nosza, a lányok seprűnyélre kaptak, emelkedtek, távolodtak.

- Igézés, varázslás, átváltozás, rontás, álljatok kézre nekik! Lányok, Belzebub legyen veletek!

A lányok visszakiáltottak a magosból: - Veled is, Anya-Banya! - és háromszög alakzatban,

mint egy vadászrepülő raj, száguldottak a magas ég alatt. Azért persze nem ment minden egyszerűen, Amarilla seprűje nagyon rakoncátlankodott. Ugrált, ficánkolt.

Rilla rákiáltott a húgára. - Előbbre ülj rajta, te szerencsétlen! Ne maradozzatok

le! Utánam! Tartsátok a magasságot! Király Kis Miklós meg kérdezősködött úton-útfélen. - Hallja-e, bátyám, meg tudná mondani, hol lakik

Tündér Tercia? Minden megkérdezett vakarta a feje búbját. Még hogy

Tündér Tercia.

587

De válaszra hiába várt, mert megzörrent az erdőben az avar, valami elcikkant ott, a lengeteg legényke felsikoltott, és belekapaszkodott Miklósba:

- Jaj, egy egér! Na, bámult ám Miklós. Szép kis fiú ez, mondhatom.

Halálra rémül egy egértől. Megrázta magát. - Na, engedj már el, te hős ifjú! De Amarilla nem engedte. - Fordulj vissza, Király Kis Miklós, fordulj vissza! Miklós méregbe gurult. - Engedj el, míg szépen mondom, és menj utadra! Közben megfordult, észrevette a csillagok anyja

házának világító ablakát. - Nézd csak, éjszakai szállásom is lesz. - Jaj - mondta Amarilla, az arca elé kapta a kezét, és

elfutott. Meg sem állt, csak a testvéreinél. Azok gyanakodva néztek rá.

- Mit suspitoltál te ott azzal a Király Kis Miklóssal? - Még bele is kapaszkodtál, mint egy mentsvárba... - Amarilla dadogott: - Azt mondtam neki... azt mondtam... De már a másik kettőt nem érdekelte, mit mondott,

mert észrevették, hogy Miklós egyenesen a háznak tart. Rilla boldogan tapsikolt, Marilla felvihogott.

- Jaj, nahát azt mondtam neki, jaj. Miklós meg egyenesen neki a háznak. Már kopogott is. Kilépett az ajtón egy hatalmas öregasszony. Fara, mint

egy kazal, melle, mint két szénapetrence. Akkora volt, mint egy vártorony.

Miklós előbb megszeppent, de az öregasszony arcára pillantott, és megnyugodott, mert egy picit sem volt ellenséges. Olyan volt, mint a jóságos holdvilág.

- Jó estét, anyóka! - köszöntötte illendőképpen Miklós. - Adna-e nekem éjjeli szállást?

586

Nosza, söprűre pattantak a lányok, közelebb lebbentek. Akkora ház volt, mint egy kaszárnya, a fazsindelyes tetején fénylő díszek, gömbök, holdacskák, csillagok. Rilla azonnal ráismert.

- Nézd csak! Hiszen ez a csillagok anyjának a háza. Az még az eltévedésnél is jobb, ha ott kér szállást. Reggel hazajönnek a csillagok, forró szelet fújnak rá, elpárolog, mint a tűzhelyre hullott vízcsepp. A csillagok ki nem állhatják az embereket.

Ámde Király Kis Miklós nem vette észre a fényecskét, másik útra kanyarodott, egyre távolodott a csillagok anyja házától.

- Ezt nem engedhetjük - kiáltott izgatottan Rilla. - Amarilla, rajtad a sor! Öltözz ifjú vándorlegénynek, és terelgesd őt a ház felé!

Még lökött is egyet a húgán, hogy hamarabb teljesüljön a parancs.

Amarilla - kirgyola, bergyola, belzebubbancs - futtában változott ifjú vándorlegénnyé. Kicsit lengeteggé ugyan, de ki ad arra.

Futott a fák közt, aztán kiugrott az útra, mintha szemből jönne, és ráköszönt Király Kis Miklósra.

- Jó estét, jó estét, Király Kis Miklós! Miklós álmélkodva nézett rá. - Te meg honnan tudod a nevem? - Tudom én, amit tudok. Azt mondom neked, Király

Kis Miklós, hogy jobbra is veszélyes, meg balra is veszélyes. Fordulj szépen vissza, és menj haza!

Hej, de furcsa legényke. Nézte Miklós a szeplős, lengeteg alakot, ni, hogy csillog a szeme, és a szája szögletében egy fintor, hej, hátha rosszban sántikál ez az esti szembejövő. Ki is mondta nyomban a gondolatát:

- Miben mesterkedsz te?

583

- Kukuljak meg, ha valaha is hallottam a nevét - ebben a mondatban lehetne összefoglalni a válaszok lényegét. Amíg végre egy ember föl nem kiáltott:

- Odanézz, ott ballag az az obsitos, ő már volt a világ túlsó felén is, kérdezd meg, hátha többet tud neked mondani.

Közben zúgtak a lányok a levegőben, nézelődtek, keringéltek. Hol vagy, Király Kis Miklós?

- Ott kérdezősködik, odanézz! Nosza zuhanórepülésre váltottak. Gyorsan be egy

bokor mögé. Megvagy, Király Kis Miklós. Hallották az obsitos hangját:

- Na, nem lehet valami nevezetes személy a te Tündér Terciád, ha én sem tudom, ki ő és hol van hazája. Mert én aztán úgy ismerem a világot, mint a tenyeremet, hiszen bejártam minden szege-zugát. Azt mondom, fiam, jobb, ha fölhagysz a keresésével. Király Kis Miklós megcsóválta a fejét.

- Márpedig én akkor is megtalálom Tündér Terciát, ha térdig kopik is a lábom. Isten áldja, vitéz kapitány úr.

A lányok sutymorogtak a bokor mögött. Rilla fejében elkészült a terv.

- Marilla, változz öregasszonnyá, kerülj elébe, s mondd neki, te tudod, hol lakik Tündér Tercia, és erre mutass, felém.

- Feléd? Arról van szó, hogy az a Tündér Tercia a világ legszebb lánya.

- Ne povedálj annyit, tedd a dolgod! Kirgyola-bergyola-belzebubbancs, legyek szép, mint a hajnal pírja, ragyogjak, tündököljek!

Villant egyet, csattant egyet. Hú, ránézni se lehetett. - Idenézz! Na, milyen lettem?! - Hú, de ragyogsz - mondta Amarilla.

584

De Marilla, átváltozás ide, átváltozás oda, csak fintorgott.

- A te krumpliorroddal semmilyen varázslat nem képes megbirkózni.

Rilla ráförmedt. - Még mindig itt vagy?! Marilla kapta magát, egy röppenéssel Király Kis

Miklós elé vágott. Egy bokor mögött megrázta magát, elmondta a kirgyola-bergyolát, s hopp, olyan öregasszony lett, mint annak a rendje. Kilépett az útra, botozott szembe Király Kis Miklóssal.

- Jó napot, öreganyám! - szólította meg Miklós. - Nem tudná megmondani, hol találom Tündér Terciát, a világ legszebb lányát?

Marilla rezegtette a hangját: - Ezer szerencséd, fiam, hogy öreganyádnak szólítottál,

mert így szívesen segítek rajtad. Tudd meg, éppen az előbb találkoztam Tündér Terciával.

Na, megörült ám Miklós, akkorát villant a szeme, mint a fényképész vakuja.

- Hol találom? - Arra, csak arra - mutatott Marilla Rilla felé. - Ha

sietsz, még utoléred. Szedte a lábát Miklós, alig érte a földet. Aztán meglátta

a fényességet, még jobban sietett, s már ott is állt Rilla színe előtt. Hajaj, ez azért nem látszik igazinak. Hátrahökkent.

Rilla meg mosolygott, mint a telihold. - Kit keresel, szép legény? Kérdezhette, Király Kis Miklós csalódottságában

fölmordult. - Hát te aztán ragyogsz.

585

- Hogyne ragyognék, amikor én vagyok a világ legszebb lánya. Tudd meg, Tündér Terciával hozott össze a jósorsod - hazudta Rilla.

De Miklós olyan szemeket vetett rá, hogy kénytelen volt megkérdezni:

- Talán nem hiszed? - Szép vagy, szép vagy - mondta Miklós -, de Tündér

Tercia nem lehet ilyen szúrós. Szúr a szemed, szúr a mosolyod, na nem, az aztán nem.

Kapta magát Miklós, válaszra sem várva elszaladt. Rilla haragosan csapott a levegőbe, a testvérei vihogtak.

- Ne vihogj, átkozott banda, mert megkeserülitek! Ti is meg ez az elátkozott Király Kis Miklós is.

A távolodó Miklós alakja még fel-felvillant a bokrok között.

- Futhatsz, úgyis elkaplak - sziszegte Rilla, mi-közben fáradt foszlányokban szakadozott le róla a szépség álcája. Hullott a föld felé a sárga, a barna, az aranyfény, az ezüstragyogás, s mielőtt elérte volna a földet, szertefoszlott.

De Amarilla nem látott ebből semmit, mert meredten bámult Miklós után, s egyszer csak ijedt arccal felkiáltott.

- Jaj, éppen a világ vége felé fut. A két nővére rákapta a szemét. - Mi az, hogy jaj? Az jó nekünk, ha arra megy. Úgy bizony. A világ vége felé sűrűsödnek a sivatagok,

szakadékok, zuhatagok, vége nincs barlangok, járhatatlan, sűrű erdők. Az is könnyen eltéved, aki járatos arra. Hát még az, aki akkor látja először.

- Eltéved szépen, és odaveszik - örült Marilla. - Mehetünk végre haza, Anya-Banyánk szoknyája mellé.

Amarilla arca földerült. - Nézd csak! Ott egy ablak világít. Egy ház. Hátha oda

befogadják.

608

- Pattanj a hátamra! Máris indulhatunk. Elmegyünk a világ kovácsához.

- Oda minek? - Hogy mind a négy lábamra acélpatkót verjen. Mert a

világvégi boszorkány birodalmába Kaszaországon át vezet az út. Tele van égnek meredő, hegyes kaszákkal. Földön járó élőlény át nem jutott még rajta. Ha nekünk sikerül, mi leszünk az elsők.

- Hallottad - sziszegte Rilla. - Szorul a hurok. - Körülötte? - kérdezte ijedten Amarilla. - Körülöttünk, te balga. Ezer jaj nekünk, ha nem tudjuk

megakadályozni, hogy eljusson Anya-Banya országába. Vágtatott a táltos Király Kis Miklóssal a világ kovácsa

felé, nyomában ott röpdösött a három kis boszorkány. - Jaj, most mit csináljunk? Nagy hegyek között, egy sűrű erdő közepén volt a világ

kovácsának a műhelye. Nem akármilyen műhely volt, ha nem lett volna annyira kormos és füstös, akár királyi palotának is beillett volna. Segédek, inasok sokasága sürgött odabent, izzítottak, kalapáltak, reszeltek, lobogott a tűz, repült a szikra, s a sürgés-forgás közepén ott állt maga a világ kovácsa, domború mellkasú, sűrű szakállú, tűzmarta bőrkötényben, a felhajtott ingujj alatt dagadoztak az izmai. Király Kis Miklós elmondta neki, mi a kívánsága, a hatalmas ember bólintott, látszott, elfogadta a megbízást, rögtön hozzálát a patkókészítéshez.

- Gyorsan! Változzunk mi is inasokká! - kiáltotta Rilla, és már forgott is, mondta a kirgyola-bergyolát. Ott állt a három kisinas, kicsit furcsák ugyan, de kisinasok, semmi kétség.

- És most? - Homokot keverünk a patkóvasba. Polyvát, forgácsot,

patareszeléket.

593

Miklósnak ideje sem volt megbámulni odaföntről az erdők haragoszöldjét, a hegyek hósapkáit, a cérnavékony folyók üde kékjét, máris megérkeztek. A kis csillag letette őt Tündér Tercia udvarának közepébe.

Olyan volt az udvar, mintha lakodalomra készülődnének. Vidám tüzek lobogtak, nagy rézüstökben főtt az étel, sürögtek-forogtak a szebbnél szebb lányok, de Miklós mindjárt tudta, melyikük Tündér Tercia. Ott állt középen, királyi tartással. Na, összefutottak ám mind, ahogy Király Kis Miklós megjelent az udvar közepén. Tündér Tercia odalépett hozzá, megfogta a kezét, és így szólt:

- Isten hozott, Király Kis Miklós. Jaj de boldog vagyok, hogy eljöttél!

Király Kis Miklós nem sokat teketóriázott, így válaszolt:

- Azért jöttem, Tündér Tercia, hogy feleségül vegyelek. Tündér Tercia elmosolyodott. - Tudom én azt, Király Kis Miklós, a világ kezdete óta.

És tudtam, hogy éppen ma jössz, nézd, a te fogadásodra készülődünk.

A kis boszorkányok a kerítés résén leskelődtek befelé. - Na, ezek szépen egymásra találtak. Csak azt tudnám,

hogy ez jó nekünk, vagy rossz? - morfondírozott Marilla. Rilla kifakadt. - De mennyire, hogy rossz! Nem hallottad, mit mondott

Anya-Banya? Akadályozzuk meg. És nem tudtuk. Amarilla meg csak sóhajtozott. - Bizony nem tudtuk, sajnos nem tudtuk. - Ne sopánkodj, nincs még vége a játéknak - mordult rá

Rilla -, majd csak kitalálunk valamit. Tündér Tercia és udvarhölgyei mosolygyűrűjében elbűvölten állt Király Kis Miklós. Alig tudott odafigyelni Tündér Tercia szavaira.

594

- Kedves Király Kis Miklós, én most szokásunk szerint házam népével együtt templomba megyek. Addig te fürödj meg, hiszen biztosan belepett a hosszú út pora, öltözzél tisztába, nézelődj a házamban, érezd magad otthon! Mire visszaérünk, elkészül az ünnepi lakoma, s akkor aztán estélig vigadunk megérkezéseden. De van egy nagy kérésem: a házam a tied, azt csinálsz benne, amit akarsz, de a tizenkettedik szobába, kérlek, sose menj be. Ha ezt betartod, boldogok leszünk, míg világ a világ.

Na erre már aztán odafigyelt Miklós, de egy pillanatig sem késlekedett a válasszal:

- Menjél bátran, Tündér Tercia, nyugodt lehetsz, feléje sem nézek a tizenkettedik szobának.

A kis boszorkák nagyon füleltek. - Mi lehet abban a tizenkettedik szobában? - sutyorgott

Amarilla. - Most ne a tizenkettedik szobával törődj, az még

odébb van - suttogta vissza Rilla. - Fürdés közben csináljunk vele valamit.

- Fojtsuk vízbe - sziszegte Marilla. - Jaj! - szakadt ki Amarillából. - Inkább varázsoljuk el

egy picit. Igézzük meg, változtassuk át. Azt nem mondta Anya-Banya, hogy öljük meg.

Rilla megvetően ránézett. - Ha kell, úgy eltesszük láb alól, mint a pinty! Miklós egyedül maradt az udvaron. Az üstök alatt

parázslottak a tüzek, forrt a gulyás, sercegtek a sültek. Az udvar végén egy nagy üstben víz melegedett, mellette fakád meg egy famericske. Ezt szánták az én tisztálkodásomra, gondolta Miklós, telemerte a kádat meleg vízzel, és boldogan nyakig elmerült a meleg vízben. Áldott legyen a neve, aki a forró fürdőt kitalálta - ezt gondolta éppen, amikor három furcsa leányzó jelent meg a fakád mellett.

607

Amarilla nem szólt, maga elé bámult, s gondolt, amit gondolt.

Közben Miklós felért a szakadék szélére. Egy fa alatt megpihent a lovával együtt. Ami azt illeti, rájuk is fért a pihenés. De látszott, Miklóst nem hagyja nyugodni a kudarc, egyre azon törte a fejét, hogy szabadíthatná ki a kedvesét. Egyszer aztán fölkiáltott.

- Tudom már a módját! Egyszerű, mint a pofon. Az ezüstszőrűnél gyorsabb táltost kell szereznem. Mert biztos van nála gyorsabb.

A ló nagyot hallgatott. - Miért hallgatsz? A ló erre se szólt semmit. - Tudom már, hogy miért hallgatsz. Mert tudod, hogy

van ilyen táltos. - Az az igazság, hogy még nincs. - De akkor lesz. Igaz? - Igaz. Úgy van megírva a csillagokban, hogy

mostanában kell megszületnie az aranyszőrű kiscsikónak, s belőle lesz a világ leggyorsabb táltosa.

Király Kis Miklós felpattant fektéből. - Nahát, az ő segítségével szabadítom ki Tündér Terciát. - Csakhogy van ám egy bökkenő - mondta a ló. - Az

aranyszőrű kiscsikót megszerezni legalább olyan nagy feladat, mint Tündér Terciát kiszabadítani. Mert az aranyszőrű kiscsikó a világvégi boszorkány udvarában fog megszületni. S oda még bejutni is reménytelen, nemhogy kihozni belőle valamit.

- Mindenáron oda kell jutnunk - kiáltott Miklós. - Kerül, amibe kerül.

- Ha nem másba, az életembe - motyogta a ló. - Mit mondtál? - Semmit, semmit, csak motyorásztam. - Segítesz?

606

- Te ostoba, te félküllős, te lüttyő, te dinnye, de nehéz felfogással vert meg téged a természet. Na menj, amerre tágasabb, akkor lássalak, amikor a hátam közepét.

Felkapott a söprűjére, elzúgott, lerepült róla a fekete kendő, lobogott a vörös haja.

Miklós megkövülten bámult utána. - Elengedett. Érted te ezt, kedves lovam? - Mondtam már, ha nem is hétköznapi, de azért én

mégis csak ló vagyok. Bár azt hiszem, kapiskálom. - Ki vele! - Azt hiszem, itt a közelemben van egy nálam sokkal

nagyobb ló. - Hol? - Talán a hátamon. - A hátadon, te balga! Ott én ülök. A ló nem kívánt felelni, száguldani kezdett a felső világ

felé, röppent kőről kőre. A három kis boszorkány ott ült a szakadék szélén.

- Ezt nem ölte meg a sárkány - mondta fölháborodva Rilla.

- Hogy történhetett? - kérdezte Marilla. Amarilla megrántotta a vállát. - Mit tudom én. Legjobb lesz, ha tőle kérdezed meg. - Most aztán kezdhetünk mindent elölről - mérgelődött

Rilla. - Miért? Nem sikerült neki kiszabadítania a Terciáját.

Ezzel kész, vége. Nincs rá több gond. - Te ostoba, hát azt hiszed, hogy annyiban hagyja?

Megpróbálkozik vele még egyszer. - Dehogy próbálkozik, most is alig úszta meg ép bőrrel. Rilla lezárta a vitát: - Nem ismered te még az ilyen ostoba, fafejű

királykismiklósokat.

595

- Uram, állunk szolgálatodra - mondták. Miklós még mélyebbre bújt a víz alá. - Mit akartok, nem látjátok, hogy fürdök? - Tündér Tercia rendelt ide bennünket, hogy mossuk

meg a hátad. Volt egy kis fenyegető a lány hangjában. Hogyne lett

volna, amikor maga Rilla próbálta kedvessé szelídíteni a hangját.

Király Kis Miklós felkiáltott. - Na, kifelé innen! Még hogy kifelé!? Nekiestek mind a hárman. - Nagyon piszkos a hátad. Locsogott a víz, tocsogott. Nyomták, húzták, vonták

szegény Király Kis Miklóst, sercegett a háta. Nagy volt a hangzavar, Miklós hol ordított, hol bugyborékolt, már attól függően, hogy a víz felett vagy alatta volt-e a feje. Bizonyára nem éli túl, ha a szeplős kis vakarcs a hajába kapaszkodva ki nem ráncigálja néha egy-egy lélegzetvételre. De végül is az igazi segedelem egy sikoly volt:

- Jaj, egy egér! S már futott is a szeplős kis vakarcsa, a két testvére a

kiáltástól ijedt meg, ők is elinaltak, Miklós meg pihegett a vízben. Na, ezek csaknem megfojtottak. Szép kis fürdés, mondhatom... És megint ez az egér...

A lányok meg ott lihegtek a kerítés mellett. - A fene az egeredbe! - Már majdnem sikerült megfojtani. - Sebaj, beküldjük a tizenkettedik szobába. - Miért, mi van ott? - Akármi. Ami rossz Tündér Terciának, az nekünk jó. Beslisszantak a házba, számolták a szobákat. Tíz,

tizenegy, tizenkettő... Rilla lehajolt, benézett a

596

kulcslyukon. Nem látott mást, csak egy vastag láncot. Bekiabált.

- Hé, van odabent valaki? Mély, reszelős hang hallatszott bentről. - Gyere be, emberfia, gyere be! Mindhárman megrezzentek a hangra. - Be ne menj, lépre csal - suttogta ijedten Amarilla. - Ne nézz bolondnak - súgta vissza Rilla, aztán

mézesmázosra fogta: - Bemennék, csak nem tudom kinyitni az ajtót.

Recsegett odabentről a hang: - A szemöldökfa fölött van egy lyuk, nyúlj bele, ott a

kulcs, dugd a zárba, fordítsd el háromszor, de olyanformán, mintha nem kinyitni, hanem bezárni akarnád, s máris bejöhetsz.

A folyosó végén léptek kopogtak. Király Kis Miklós közeledett. Új ruhában, tisztán, hm, igazán nyalka legény volt. A három lány, mint az árnyék, be egy zugolyba.

Miklós figyelmesen megnézett minden szobaajtót, egyik-másikba be is nyitott, aztán odaért a tizenkettedik elé.

- Ez az a híres tizenkettedik szoba. Na, te aztán várhatsz, megtarthatod a titkodat magadnak - mondta az ajtónak.

Ám, úgy látszik, nemcsak az ajtó hallotta a mondatot, mert síri kísértethang zengett fel ekkor:

- Pedig jól tennéd, szép fiam, ha megnéznéd, mi van odabent.

Na persze, Rilla volt, a nagy ravaszdi, így próbálta rászedni Miklóst.

- Mi az? Ki beszél? - Az beszél, aki jót akar neked. Miklós jobbra-balra kapkodta a tekintetét, de nem látott

senkit.

605

- Ej, ez az ezüstszőrű, őelőle nincs menekvés - mondta a lova, de már abban a pillanatban ott is voltak, a sárkány maga elé rántotta Miklós lováról Tündér Terciát, s húzta ki a tokjából hatalmas szablyáját.

- Most pedig, Király Kis Miklós, vége az életednek. Hű, elsápadt ám Amarilla. Mert mondanom sem kell,

most is ott lábatlankodott mellettük, ott röpködött, mint egy bárányfelhőárnyék. És mielőtt a sárkány fölemelte volna a fegyvert, Amarilla megpördült maga körül, mondta a kirgyola-bergyolát, és egy országútvén banyává változott.

- Jaj, kedves sárkány fiam - nyávogta elváltoztatott hangon -, elfogtad ezt a hétpróbást. Én is rá vadászok már mióta.

- Elfogtam, öreganyám, és soha többé nem kell tartanod tőle, mert most elnyisszantom a nyakát.

- Jaj, nem érdemel az ilyen könnyű halált - színészkedett Amarilla. - Add az én kezemre, majd én méltó módon elbánok vele. Szálanként tépem ki a haját, megvakítom, forró ólmot öntök a fülébe, kitépem a nyelvét, megnyúzom...

A sárkány gyorsan a hüvelyébe dugta a szablyát. - Ne is mondd tovább. Ez nekem elég. Meg gondolom,

neki is. Vidd, vén boszorkány, a tied. Hadd tudja meg mindenki, így jár, aki kikezd velem.

Ezzel megfordította a lovát, elvágtatott Tündér Terciával.

A vénasszonnyá változott Amarilla állt mozdulatlanul. - Mire vársz, vén banya - mondta neki csüggedten

Miklós -, kínozz, vess véget az életemnek, úgysem ér már az egy fabatkát sem. Tündér Tercia nélkül nem élet az élet.

Amarilla felfortyant.

604

- Ehetsz is, ihatsz is, a padlásról lehozhatsz ötven csomó dohányt, megvágogathatod, elpipázgathatod, utána megtörögethetsz ötven szakajtó diót, megeszegetheted, és még akkor is könnyűszerrel utolérjük Tündér Terciát.

Amarilla előbújt a szénarakás mögül, suhogást, hersegést hallott.

- Ez meg mi? - Sárkány gazdám most vágja a dohányt. Rögtön ezután zuhogás támadt, és a ló már mondta is: - Sárkánygazdám most töri a diót... Nézd csak, te még

mindig itt szemtelenkedsz?! Takarodj iziben! De Amarillának esze ágában sem volt takarodni,

inkább kérlelni kezdte az ezüstszőrűt. - Mondok neked valamit, te pokrócmodorú ezüstszőrű.

Ne érd utol Tündér Terciáékat! - Hogy én ne érjek utol valakit?! Megbolondultál!? Amarilla tovább ütötte a vasat. - Képes vagy ezt a gonosz sárkányt szolgálni? A jó

ellen harcolsz? A ló feléje fordította a fejét, szikrázott a szeme. - Ezt pont te mondod nekem, te söprűnyélkoptató

boszorkánypalánta! Én vagyok a világ leggyorsabb lova, punktum. Mindenkit utolérek, punktum. Nem érdekel, kinek a szolgálatában, punktum.

- Ostoba vagy, punktum - toldotta meg Amarilla a szónoklatot, és már szedte is a lábát, mert nagyot döndölt odabent valamely ajtó, jelezvén, hogy a sárkány elindult kifelé. Jött is. Fölnyergelte a lovát, fölpattant rá. Repültek, mint a szél. Egy ugrás, már látták a menekülőket, két ugrás, már ott voltak a hátuk mögött.

Észrevette Király Kis Miklós a sárkányt, és észrevette a lova is.

- Gyorsabban! - mondta Miklós.

597

- Hol vagy? Hova bújtál? Rilla folytatta: - Ne törődj vele, hogy hol vagyok. Nyúlj csak a

szemöldökfa fölé, ott egy lyukban megtalálod a kulcsot, forgasd meg a zárban, éppen ellenkezőleg, mintha nyitni akarnád, s akkor beléphetsz a szobába, meggyőződhetsz róla saját szemeddel, miként akar becsapni téged hőn szeretett Tündér Terciád.

- Hazudsz - kiáltott Miklós. - Menj csak be, majd meglátod, ki hazudik. Miklóst elöntötte a pulykaméreg. - Be is megyek, ne félj semmit! Amarilla ijedten közbekottyantott: - De hiszen azt ígérte... - Csönd, te kelekótya - förmedt rá Rilla, de akkor már

Király Kis Miklós kivette a kulcsot a szemöldökfa fölül, megforgatta a zárban, kitárta az ajtót.

Egy hatalmas testű, torzonborz ember volt odabent, kezén-lábán lánc, a láncok vége a falba süllyesztett karikákra erősítve.

- Köszöntlek, jó vitéz - mondta a torzonborz, odakint meg Rilla örvendezve tapsikolt.

- Akármi legyek, ha ez nem egy sárkányember. Most véged, Király Kis Miklós!

- Te meg miért vagy ideláncolva? - kérdezte a szobában Miklós.

- Régi dolog az, szóra sem érdemes - morogta a sárkány -, de ha már itt vagy, adj nekem egy pohár vizet, mert szomjan veszek.

Marilla szeme fölcsillant. - Rilla! Ez akkor az a híres szomjas sárkány. - Úgy bizony - bólogatott elégedetten Rilla. Amarilla elsápadt.

598

- De hiszen akkor, ha ad neki egy pohár vizet, az annyi, mintha kiszabadítaná, mert lepattognak róla a láncok.

Odabent meg Miklós már merítette is a fakupát a vízbe. - Adok én neked kettőt is, csak azt mondd el, miért

zártak ide. A sárkány közben kikapta a fakupát Miklós kezéből,

mohón inni kezdett, nagy reccsenések, roppanások, pattogtak a láncszemek, a vaskarikák kifordultak a falból, a sárkány boldogan kinyújtózott.

- Szabad vagyok! Szabad vagyok! Kirontott a szobából, hiába akarta Miklós visszatartani,

úgy söpörte le magáról, mint egy tollpihét. Rohant az udvarra, Miklós utána. Éppen szembe találták magukat a templomból hazatérő Tündér Terciával és háza népével.

- Jaj, Miklós, mit csináltál! - sikoltott Tündér Tercia, de akkor már átnyalábolta a sárkány, száguldott vele, mint egy kilőtt rakéta, hiába futott Miklós, már csak az üres levegőbe tudott kapkodni.

- Kiszabadítlak, Tündér Tercia, kiszabadítlak - ordította kétségbeesetten, de hogy aztán hallotta-e Tündér Tercia a hangját, vagy sem, azt nem lehetett tudni, csak a sárkány félelmetes nevetését zengették meg a körülálló hegyek.

Miklós egy darabig magába roskadtan állt az udvar közepén, aztán öklével a levegőbe csapott, és az udvar népe felé fordult:

- Ide figyeljetek... A szó vége elhalkult, lehullott reményevesztetten. Mi

ez? Miklós odalépett a hozzá legközelebb álló udvarhölgyhöz, megérintette a könyökét. Kő, kővé változott! Ijedten nézett körül, de tudhatta, a többi se járt másképpen. Mindenki sóbálvánnyá változott. Ott álltak, fura tartásban, ég felé emelt arccal. Kő volt mind. Még az üstök alatt égő tüzek lángjából is kő lett. Az ételek, mint a megszilárdult láva. Látod, Miklós, mit csináltál?

603

merre lehet Tündér Tercia? Erre sem kellett sokáig várniuk, mert a haragoszöld rét végében, egy haragos csobogású forrás mellett egy vizet merítő lányt látott.

- Akármi legyek, ha az nem Tündér Tercia! Ő volt bizony. Egymás nyakába borultak, örültek

nagyon. - Ne vesztegessük az időt! Meneküljünk! Kiszabadítlak,

kedvesem. - Jaj, a sárkány úgyis elér bennünket - sápítozott

Tündér Tercia. - Egyet se félj, táltos lovam van. Ezzel fölpattantak a lóra, az meg száguldani kezdett,

ahogy csak bírt. De száguldás közben is hallották, hogy a távolban valami megdöndül, megdobban.

- Aha - mondta a táltos -, dobog a sárkány lova. Így volt bizony! A sárkányember istállójában nagyokat

dobbantott az ezüstszőrű táltos, kapálta a padlatot a patájával, csak úgy döngött bele a ház. Amarilla dugta be a fejét az istállóajtón. Megszólította a lovat.

- Hát te? Beteg vagy? - Miért volnék én beteg? - csodálkozott az ezüstszőrű

táltos, egy pillanatra még a dobogást is abbahagyta. - Még kérded? Úgy kapálsz, duhogsz itten, mint aki

megvesz a fájdalomtól. - Még hogy beteg! Tudd meg, szerencsétlen, én vagyok

a világ leggyorsabb táltosa. Ami más lónak száz lépés, az nekem egy, ami neki tíz nap, nekem egyetlenke óra. Most pedig hordd el magad - mondta gőgösen, és nekilátott tovább duhogni, döbögni.

Hallotta odabent a sárkány, hogy nagyon nyugtalan a lova, benyitott hát az istállóba, a foga közt pipa füstölgött.

- Mi baj van, kedves táltosom? - kérdezte. - Viszik Tündér Terciát - kiáltotta a ló. - Ehetem-e, ihatom-e?

602

- Félt téged az ördög. Felőlem akár a nyakadat törheted. Csak éppen üzenetet hoztam.

- Kitől? - Attól, aki téged sokkal jobban szeret, mint az a

mézesmázos Tündér Tercia. Aki, ne félj, nem ment volna el hazulról az érkezésed órájában. Aki megmondta volna neked, mi van a tizenkettedik szobában.

- És ki lenne az a hölgy? - Titok - vágta rá Amarilla. Miklós jót nevetett. - És legalább szép-e az a híres lány? Nálad szebb-e? - Nálam nem szebb - mondta durcásan Amarilla. - Talán csúnyább? - Nem is csúnyább. - Szóval éppen ilyen kis szeplős vakarcs, mint te. Na,

mondhatom, jól nézek ki! - Az már egyszer biztos, hogy jól nézel ki, te fafejű. Ezzel megfordult, elszáguldott. - Gyí, söprűcském, száguldj innen, vidd el ezt a

kelekótya, locskafecske Amarillát! - Na, ez úgy elröppent innen, mint aki megsértődött -

mondta Miklós a lovának. - Pedig igazán nem volt rá oka. Igaz?

- Nem tudom, kedves gazdám. Táltos ide, táltos oda, azért én csak ló vagyok. Aki rajtam ül, annak okosabbnak kell lennie.

Válaszra már nem volt idő, mert nagy fényesség támadt körülöttük, és hopp, nagy hegyek közé ékelt zöld mezőn találták magukat.

- Megérkeztünk - mondta a táltos. Miklós körülnézett. Na, nem volt túl biztató vidék.

Fenyegető formájú hegyek, a fák, mintha ragadozómadarak, még a fű zöldje sem olyan volt, mint odafönn. Bánta is Miklós. Csak egy dolog érdekelte:

599

- Akkor is kiszabadítlak! Ha a világ végére vitt is - mondta Miklós, és megindult céltalanul, merre is menjen, hová is legyen? Meg sem hallotta a háta mögött pusmogó három kis boszorka nevetgélését:

- Világ vége, világ vége - Rilla göcögve nevetett. - Annál sokkal messzebbre vitték a te Terciádat. Sárkányországba. Akkor látod, amikor a hátad közepit.

- Elvégeztük a feladatot. Mehetünk haza Anya-Banyához - mondta Marilla, és már pattant volna a söprűjére, de a másik kettő Miklóst bámulta. Amarilla távolba vesző tekintettel, Rilla meg szúrósan. Mint a mácsonyatüske, olyan volt a tekintete.

Miklós megállt az istállóajtóban, benézett. Ott álltak sorban a lovak. Azok is mind kőből. Vagy mégsem? Mintha ott hátul mozdult volna valami. Valóban, az istálló végében egy vénséges vén gebe állt. Az oldalbordája kirajzolódott a bőrén, a szőre loboncos, farán, mint két lándzsavég, a szúrós csontja. De legalább nem változott sóbálvánnyá. Nézegette Miklós, megszánta.

- No, te szegény, mikor látott a te szőröd kefét? Összetekert egy marék szalmát, nekilátott megcsutakolni a lovat.

A kis boszorkák egy oszlop mögül lestek. - Nézd, talált egy vén gebét. - Sokra megy vele. Miklós meg tovább társalgott a lóval. - Biztos éhes vagy, na, majd kerítek valahonnan egy kis

zabot vagy árpát. Valami csak akad itt, ami nem változott sóbálvánnyá.

Már indult volna, de akkor, csodák csodája, megszólalt a ló.

- Kedves gazdám, ne keress se zabot, se árpát, nézz ki az ablakon: látod ott azt a nagy farakást? Gyújtsd meg, annak a parazsa kell nekem.

600

- Na, lőttek a hazamenésnek - komorodott el Rilla. - Mert ez táltos, ugye? - kérdezte Amarilla. - Az, hogy a fene vinné el - morgott Rilla. A farakás lángra kapott, vidáman lobogott a tűz, ott

maradt a helyén egy halom izzó parázs. Miklós kivezette a vén gebét, az meg nekilátott az evésnek, hersegett a parázs a foga közt, a feje körül szikraeső. No nézd, minden falat után változik. Megfényesedik a szőre, kikerekednek az izmai, a szeme fényes csillag.

- De hiszen te táltos vagy! - örült meg Király Kis Miklós.

- Az vagyok, édes gazdám, parancsolj velem! - Tudod-e, hova vitte az én kedvesemet a sárkányember? - Tudom bizony. Sárkányországba. Az alsó világba. - El tudnál oda vinni? - El is viszlek, vissza is hozlak. Nem hiába vagyok én

táltos. - Hurrá, akkor kiszabadítjuk Tündér Terciát. - Hát, a vivéssel, hozással nem lesz gond. De

kiszabadítani?! Az bizony bajos. - Bajos, nem bajos, megpróbáljuk. - Próbáljuk meg, kedves gazdám! Miklós fölpattant a lóra, az meg, mint a szélvész,

elszáguldott. A három kis boszorkány tanácstalanul nézett utánuk. - Hallod, Rilla, mennek Sárkányországba. - Most akkor mit csináljunk? - Sárkányország még egy igazi boszorkánynak is

életveszélyes, hát még a tanulóknak! - Hagyjuk a fenébe, ottpusztul úgyis. - Nem pusztul! - mondta hirtelen Amarilla. - Különben

is, mit szól majd Anya-Banya, ha hagyjuk eltűnni a szemünk elől?

Rilla helyeselt.

601

- Úgy is van, legalább egyőnknek utána kellene mennie. - Húzzunk sorsot. Rilla már kezdte is: - Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, akire a

harminchárom kerül... - de nem tudta befejezni, mert Amarilla közbevágott.

- Nem kell sorsot húzni, én elvállalom. Fölpattant a seprűjére, száguldott Miklós után.

Nemsokára meg is látta az apró pontocskát, ők azok, nosza, még gyorsabban. Éppen az alsó világba vezető nagy szakadéknál érte utol őket. A táltos, se szó, se beszéd, belevetette magát a mélységbe, zuhantak lefelé a sötét, végeláthatatlan lyukon, ugrott a ló kiálló párkányról sziklacsúcsra. Miklós a ló nyakába kapaszkodott.

- Kedves lovam, nem lesz rossz vége ennek a zuhanásnak?

- Egy fikarcnyit se félj - nyugtatta a ló -, az alsó világba csak így lehet lemenni.

Amarilla bezzeg nem tétovázott, nem félt. Száguldott lefelé velük együtt. Ott lebegett, suhant Király Kis Miklós feje mellett.

- Miféle sötét árnyékot látok itt körülöttünk? - Nem sötét árnyat látsz, engem látsz, Király Kis

Miklós - mondta Amarilla. Miklós szemügyre vette a söprűnyélen suhanó kis

csitrit, és elnevette magát. - Csak nem boszorkánynak tetszik lenni? - Vagyok, ami vagyok - mondta kis sértődöttséggel

Amarilla -, de azt tanácsolom neked, hogy azonnal fordulj vissza. Odalent megölhet a sárkány.

Miklós még szélesebben mosolygott. - És miért féltesz te engemet, kis varjúcska? Még hogy kis varjúcska! Amarilla szeplői

kifényesedtek a méregtől.

624

609

Marilla is föllelkesült. - Egérpiszkot, nyeseléket, lúdganajt. Kócot, fűrészport,

töreket. - Acélt, aranyat, gyémántszemeket - súgta maga elé

Amarilla. Furakodtak befelé. - Mit mondtál te, Amarilla? - kérdezte Rilla, de a

választ megvárni már nem volt ideje, mert máris ott álltak a fújtatóval izzított kovácstűzhely mellett, sürgött-forgott a sok segéd meg inas, forgatták a lángban a hatalmas izzó vastömböt.

- Húzd meg, nyomd meg, ereszd meg! Hopp, Rilla egy marék homokot hajított az izzó vasba,

Marilla lúdganajt, Amarilla meg gyémánt-szemeket. - Olyan patkó lesz ebből, hogy a villám se tudja

lerepegetni a lovad lábáról - mondta büszkén a világ kovácsa, és a vastömböt egy óriás üllőre emelte.

Rilláék se tétlenkedtek, szórták a vasba a nyeseléket-eseléket, vicket-vackot. Amarilla meg a gyémántszemeket.

- Törj szét az első kis kavicsra! Repedj, zúzódj, porként szálljál! - mondták ketten.

Amarilla meg: - Gyémántkemény legyél! Egy kisinas már régen leste őket a szeme sarkából.

Felkiáltott: - Mester úr, ezek hárman rosszban törik a fejüket.

Polyvát szórnak a patkóra. A többi inas is rázendített: - Homokot, murvát, patareszeléket, egérpiszkot,

lúdganajt! - Meg gyémántot - mondta a legeslegkisebb inas. - Gyémánt?! Eszed tokja. Habarék, kavarék, kóc,

fűrészpor, törek!

610

A világ kovácsa abbahagyta a kalapálást, a három furcsa inas felé fordult.

- Kik vagytok ti, hé!? Azonnal takarodjatok, vagy hátrakötöm a sarkatokat!

De be se tudta fejezni, mert a legkisebb szeplős inas fölsikoltott.

- Jaj, egy egér! És futottak, ahogy a lábuk bírta. - Még hogy kovácsinas!? És fél az egértől. Király Kis Miklós mélyen elgondolkozott. Már megint

ez az egér! Miféle rontás ólálkodik itt? Még szerencse, hogy a világ kovácsát nem zavarta meg a közjáték, kalapálta ügyesen a patkót, rámérte a ló lábára. A kis boszorkányok meg odakint veszekedtek.

- Az ostoba sikítozásoddal megint mindent elrontottál. - Ugyan már, rég elzavart bennünket, amikor előjött az

a fránya egér. - Akkor se sikítozzál, ha egeret látsz! Miféle

boszorkány lesz tebelőled? Arról nem is beszélve, hogy minden tervünket tönkreteszed.

Közben elpárállott róluk a kovácsgúnya, a bőrkötényke, visszavedlettek eredeti formájukba.

- Mit csináljak, ha félek az egértől. Félek, félek, félek, és kész!

De a másik kettő nem figyelt rá, a patkolást nézték, a világ kovácsa beverte az utolsó szöget is, reszelt egy kicsit, igazított, a patkóitól még táltosabbnak látszott a táltos, sziporkáztak a patkói, s mintha egy-egy drágakő is megvillant volna bennük.

Király Kis Miklós már föl is pattant rá, s a ló mérföldes nagy ugrásokkal elindult Anya-Banya országa felé.

- Majd Kaszaország, majd Kaszaország! - rikoltozta Rilla, és mind a hárman ott lebegtek a lovas mögött.

623

A szél csak sírt, sírdogált körülötte, és mintha egy vörös hajtincset látott volna, egy szeplős arcot. Király Kis Miklós, a győztes, állt szomorúan a kertben.

622

Röpültek az aranyszőrű után. Visszanézett az aranyszőrű, lassított.

- Hahó, ezüst bátyám, nem unod szolgálni azt a gonosz sárkányt!?

Csorgott a vér szegény ezüstszőrű oldalán. Könnyű volt hát az öccse szavára hallgatnia. Ágaskodott, megrázta magát, leröpült a hátáról a sárkány, zúgott lefelé, nagyot durrant, szétrobbant, mint egy bomba. Az ezüstszőrű csatlakozott Király Kis Miklósékhoz. Boldogan hazarepültek Tündér Tercia udvarába. Ahogy Tündér Tercia lába földet ért, megelevenedtek a sóbálvány emberek, meg a lovak az istállóban, vidáman lobogni kezdtek a tüzek, az üstökben fortyogott az étel.

- Király Kis Miklós, megtarthatjuk a lakodalmunk - tárta ki a karját Tündér Tercia, megszólalt a zene, fényes vendégsereg sorjázott be. Táncra penderültek.

A boszorkányházban is állt a bál. Csak másféle. Anya-Banya előrenyújtotta karmos körmű kezét, és megátkozta a lányát.

- Segítettél Király Kis Miklósnak, megölted a sárkányt! Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon, elveszem a mosolyodat, a szemedet, az arcodat, a lobogó hajadat, elveszem minden porcikádat. Kirgyola, bergyola, Amarilla, szél legyen belőled! Száguldj a világ körül nyughatatlanul, huhogj, zúgj, siránkozz, süvíts, te átkozott!

Amarilla lassan elpárállott, szél sírt föl, elszállt. Tündér Tercia háza körül különös szél támadt,

lobogtatta a lakodalmi tüzeket, lebegtette a táncolók ruháit, bedudált a kéménybe. Király Kis Miklós, maga sem tudta, miért, elszomorodott. Kiosont a kertbe, a szélbe tartotta az arcát.

- Mit akarsz, te szél, miért szomorítasz?

611

Messziről látszott már Kaszaország. Égnek meredő kaszahegyek, ameddig csak a szem ellát, és még azon túl is, sok-sok mérföldön át, de a ló nem teketóriázott, belevetette magát a kaszák közé, első ugrására recsegtek-ropogtak az acélhegyek, második ugrására pendülve törtek. Közben a lányok mesterkedtek, löködték, nyomkodták lovat-lovast, de nem nagyon kellett ott mesterkedni, mert a harmadik ugrásra már annyira elkopott a patkó, hogy egy kaszahegy fölsebezte a ló patáját. Azért ugrott, repült, még akkor is, amikor a sokadik ugrás után már csurom vér volt a patája. Fel is jajdult a nagy fájdalomtól. Pedig akkor már látszott Kaszaország túlsó széle. Csábító, puha zöld mező hívogatott Kaszaország szélén, arra még rálépni is gyönyörűség volna.

- Még egy ugrás, kedves lovam. A ló erőlködött, de elfogyott a lendület, el az erő,

nagyot sóhajtott. - Nem bírom már, kedves gazdám. De tudod mit,

megpróbállak a nyakam egyetlen mozdulatával kilódítani a mezőre. Csússz előre a nyakamra!

Miklós előrecsúszott, a ló nagy lendületet vett, egy ívet írt le a nyakával, és elrepítette Miklóst.

Na, most kezdtek ám munkába a lányok. - Rontsuk el a röpte ívét! Nekiestek, de amit Rilla és Marilla rontott, azt Amarilla

helyrehozta. Így aztán Miklós kipottyant a zöld fűre. Visszanézett a lovára. - Nem hagyhatlak itt! - Te csak Tündér Terciával törődj! - kiáltott vissza a ló,

és Király Kis Miklós nem tehetett mást, nekivágott a nagy kalandnak.

A lányok ijedten mögötte.

612

- Jaj, mit kapunk Anya-Banyától! - És Rilla közben a szeme sarkából gyanakodva Amarillára pislantott. Ez mintha Király Kis Miklós pártjára állt volna, amikor mi húztuk, nyomta, amikor mi ránehezedtünk, emelte. Már nyitotta volna a száját, hogy kimondja a gyanút, amikor feltűnt a gyalogúton a róka. Éppen szembejött Miklóssal. Na még csak az hiányzik, hogy ezek egymásra találjanak! Mert a róka régi ellensége Anya-Banyának, sok borsot törtek egymás orra alá, a róka sokért nem adná, ha elpusztíthatná Anya-Banyát. Nosza, vékony hangon suttogni kezdett.

- Király Kis Miklós, itt jön minden élő ősi ellensége, a ravaszdi róka. Megesz bennünket, tőrbe csal bennünket, kiirt bennünket.

- Ki beszél? - kapkodta a fejét Miklós, mert persze látni nem látott senkit.

- Kis nyúlfiak vagyunk, madárfiókák, fácán-csibék. Lődd le a rókát, lődd le a rókát, nagyon kérünk, lődd le a rókát!

Király Kis Miklós látta, nem látta, megszánta a fiókákat, kapta a puskáját, ráfogta a rókára. Majd ad ő a pernahajdernek fácáncsibéket meg ártatlan nyúlfiakat fölfalni!

A róka megállt. - Látom, emberfia, megcéloztál a puskáddal. Nagyon

rosszat teszel, ha megölsz. - Talán te kegyelmezel a kicsiny nyúlfiaknak,

madárfiókáknak, fácáncsibéknek? - Hét kölyköm vár odahaza, mind elpusztul a védtelenje,

ha végzel velem. - Kegyelmezz neki - suttogta Amarilla olyan halkan,

hogy senki más meg ne hallja, csak Király Kis Miklós. Miklós leengedte a puskáját.

621

- Aki nem te vagy. Amarilla nem szólt semmit, csak elpirult, ragyogtak a

szeplői. - Te szeplős vakarcs, te béka! Hiszen a szerelmed rád

sem nézett, észre sem vett... Most büntetésből nézd meg, hogyan menti meg a szerelmét! Gyere! Szenvedj!

Megvilágosodott a házfal, előbb vibráló fényfoltokat lehetett látni, aztán összeállt a kép. Sárkányország haragoszöld mezeje látszott, rajta Király Kis Miklós és Tündér Tercia.

- Tündér Tercia! - kiáltott Miklós. - Király Kis Miklós! Itt vagy mégis? Hát nem pusztított

el a boszorkány? Kedves szerelmem, miért jöttél el, tudod, hogy úgyis hiába. Meg fog ölni a sárkány! Miért is jöttél. Jaj, szegénykém.

- Ne félj, Tündér Tercia, nem a sárkány, a szél sem ér nyomunkba!

Ezzel Király Kis Miklós maga elé emelte a nyeregbe Terciát, de közben már hallották, hogy nagyon dobrokol a sárkány lova.

Na, megint bedugta az orrát a sárkány az istállóba. - Mi baj van? - Viszik Tündér Terciát! - Ehetem-e, ihatom-e? - Se nem ehetsz, se nem ihatsz, mert amíg a világ világ,

s ráadásul hat nap, azalatt se érjük utol őket, mert az én legkisebb testvérem, az aranyszőrű táltos hátán ülnek.

A sárkány nagyot hördült dühében. Fölpattant az ezüstszőrű hátára, a véknyába vágta a sarkantyúját.

- Utánuk! - Hallod-e, sárkány gazdám, ne sarkantyúzz ilyen

fájdalmasan, kiserked a vér az oldalamon. - Száguldj, te dög, mert megöllek!

620

- Élek, Király Kis Miklós, és boldog vagyok, hogy sikerült a terved. Menjetek csak Sárkányországba, szabadítsátok ki Tündér Terciát!

- Csak nem hagyunk itt - mondta az aranyszőrű -, kiviszlek a mezőre.

Miklós lábujjhegyen, mozdulatlanul állt a kaszahegyek között, amíg aranyszőrű táltosa egy ugrással a mezőre röpítette a régi lovát. Aztán már jött is.

- Most már legalább tudom, hova kell mennem. Hogy menjek, kedves gazdám, mint a szél, vagy mint a gondolat?

- Mint a gondolat. Repüljünk Tündér Terciához. A boszorkánycsalád a padláslépcsőn szorongott, onnan

bámultak Király Kis Miklós meg a táltos után. Tudták, az aranyszőrűvel szemben tehetetlenek.

- Odanézz! Kiszabadította a régi lovát. - Mert jószívű - suttogta Amarilla. Anya-Banya fölfortyant: - Mi közöd neked a jó szívhez, te sátánfajzat?! Marilla gonoszkodva mondta: - Igenis, Anya-Banya, ha Amarilla nem segít neki, sose

viszi el az aranyszőrű kiscsikónkat! - Ellenünk volt. Király Kis Miklóshoz húzott - toldotta

meg Rilla. Anya-Banya szeme szikrákat hányt. - Segítettél neki. Amarilla lehajtotta a fejét. - Segítettem. - És miért? - Mert beleszerettem. - Ebbe az ostoba fajankóba? - A felfuvalkodott senkiháziba. - Nem felfuvalkodott, és nem senkiházi. Láthatjátok,

mindenre képes a szerelméért.

613

- Na, nem bánom, róka koma, a hét ártatlan kölyködre tekintettel megkegyelmezek neked, mehetsz Isten hírével.

A róka meghajtotta magát. - Nagyon köszönöm, jószívű ember. Jó tettért jót várj,

itt van ez a síp, fogd, bármikor bajba kerülsz, fújj bele, s én jövök segíteni.

Miklós eltette a sípot. - Köszönöm. S ha már így összehozott bennünket a

sors, mondd meg, merre találom a világvégi boszorkány tanyáját.

A róka maga mögé intett. - Ha egyenesen ezen az úton mész, odatalálsz. De én

azt tanácsolom neked, nagy ívben kerüld el, mert nála gonoszabbat keveset hord hátán a föld.

- Ne félts te engem, róka koma! Azzal már ment is, hátra se nézett. Ballagott hegyen-völgyön át, mindig csak előre,

egyenesen. A lányok hazaröppentek, mondták volna, mi történt, de

Anya-Banya nem azért volt a világ legnagyobb boszorkánya, hogy ne tudott volna mindenről.

- Szégyentelenek - mondta -, hát ennyit ért a tanításom, a sok rátok áldozott idő! Egy közönséges földi halandó túljár az eszeteken!'

- Azért volt, mert... - Csend! Hallani sem akarlak benneteket. Semmi jót ne

várjatok, kemény lesz a büntetés. Kitárta a kamraajtót, bezavarta őket, és rájuk zárta az

ajtót. Éppen idejében, mert dörömbölt valaki a fakapun. - Majd én elintézlek téged, te fajankó - dörmögte a

banya, és odament a kapuhoz, kitárta, mézesmázos hangon köszöntötte Király Kis Miklóst.

- Szép jó napot, édes fiam, mi járatban vagy erre, ahol a madár sem jár?

614

- Szolgálatot keresek, öreganyám. - Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert

bizony énnekem éppen egy ilyen tefajta legényre lenne szükségem a ház körül. Ha neked is úgy tetszik, fölfogadlak egy esztendőre.

- Itt a kezem, nem disznóláb, csak a fizetségben egyezzünk meg előbb.

- Ha jól végzed a munkád, azt kívánhatsz, amit akarsz. De ha nem, szolgám leszel örökre. Áll az alku?

- De még mennyire, hogy áll! Mi lesz a munkám? Anya-Banya az istállóba vezette Miklóst. Három ló

volt odabent, egy szürke, egy sárga meg egy pej. - Ezeket kell kihajtanod a legelőre, és estére

hiánytalanul bekötnöd őket ide, a helyükre. Ennyi az egész. Gyerekjáték, nem?

Miklós nem szólt semmit, már oldozta is a kötőfékeket, terelte kifelé a lovakat, kinyitotta a nagykaput, irány a széles mező.

A banya behajtotta utána a kapuszárnyakat, és utánanézett egy résen át. Vihogott.

- Csak hajtsad őket, hajtsad, szerencsétlen! Megpördült maga körül, és már mondta is a bájoló szöveget:

- Kirgyola, bergyola, belzebubbancs, béka csüng az álladon, szálljon rád az álomfelhő, folyja körül bokád, térded, melled körül motoszkáljon, cirógassa meg a szemed, a szívedbe, zsuppsz, beszálljon, hulljon rád dermesztő álom!

Nem értette Miklós, mi történik vele. Mintha bilincset raktak volna a lábára, elnehezedtek a léptei. Minden erő kiszállt belőle. Egy kicsit leülök - gondolta magában. De biz', ahogy leült, úgy érezte, sose tud többé fölkelni, elnehezedtek a szempillái, hej, sose volt még ilyen álmos, a három ló ködbe veszett előtte, bekoppant a szeme. Aludt, mint a bunda.

619

- Nem kell a kincse, öreganyám. Azt választom, ami a szemétdombon van.

- Megbolondultál? Még hogy szemétdomb! De akkor már Miklós határozott léptekkel ment a

szemétdombhoz. Rámutatott a kiscsikóra. - Ezt választom. - De hát ez dögrováson van! Nem éri meg a holnapi

napot. Miklós nem szólt, fölnyalábolta a kiscsikót, megindult

a kapu felé. - Gondold meg, te szerencsétlen! - Nekem ez kell, és kész - zárta le a vitát Miklós. -

Akkor csak annyit engedj meg - mondta a banya -, hogy megsimogassam.

Miklós válasz helyett futásnak eredt, ki a kapun, neki a mezőnek. Letette a csikót, megfésülte a sörényét. A kiscsikó megrázta magát, fölpattant, aranyszőre megfényesedett, és szempillantás alatt a világ legszebb táltosa lett belőle.

- Pattanj a hátamra, kedves gazdám! Ne félj semmit, a szél sem ér a nyomunkba. Nekem egy ugrás a világ.

És már repültek is, a táj alattuk, mint a térkép. Nézett lefelé Miklós, és egy nagy meleg könnycsepp

gyűlt a szeme sarkába. Ráhullott a táltos nyakára. - Szédülsz, kedves gazdám? - Nem szédülök, csak megláttam valamit. Nézz csak le! Kaszaország fölött repültek, ott sötétlett a szélén egy

kis mozdulatlan pontocska. - Ni csak, egy ló - mondta a táltos. - Az bizony. Az én hűséges barátom, aki nélkül téged

soha meg nem szerezhettelek volna. A táltos megfordult a levegőben. Szállt a

kaszarengetegbe szorult ló felé. - Élsz-e még, kedves kis lovam?

618

Közben beóvakodott a szobába Rilla, nagyokat pislogott az anyjára, jelezvén, hogy a feladatot végrehajtotta.

- Ni csak, magának lánya is van? S mivel a másik két lány is besomfordált a

kincseskamrába: - Hát hány lánya van magának? - Annyi lányom van, amennyi kell. Mondd már, hogy

kell-e a ráadás gyémánt? De Miklós továbbra is a lányokkal volt elfoglalva. - Nézd csak, a kis szeplős! Nem találkoztunk mi már

valahol? - Hej, kifelé innen - kiabált a banya, terelgette kifelé a

lányait, s maga is utánuk ment, hogy saját szemével lássa a szemétre dobott kiscsikót. Miklós megint egyedül maradt, s akkor a kis szeplős behajolt az ablakon. Hadart.

- Azt válaszd, ami a szemétdombon van! És ha már a tied, kapd az öledbe, senkit ne engedj hozzányúlni! Vidd a kapun kívülre, fésüld meg a sörényét...

- Amarilla! Mit csinálsz? - Csak benéztem az ablakon. - Takarodj onnét! - Jaj, egy egér! - kiáltotta a lány, és elszaladt az

ablaktól. Aha, az egeres. Már megint. De hiszen ez mindig be

akart engem csapni. Főtt a feje Miklósnak. A banya visszajött.

- Tessék már választani! A három véka aranyra meg a gyémántra megkaphatod ráadásnak ezt a gyertyatartót. Nézd meg! Legalább húszkilós.

Na, most mit csináljon? Higgyen annak a szeplős kis vakarcsnak? Ej, lesz, ami lesz. Hiszen a kincsekkel semmire se menne. Nem azért jött ő ide. Kimondta.

615

Több se kellett a vén banyának, már futott is. Átlépett az alvó Miklóson, megállt a lovai előtt. Bűbájoskodott, mondta a szöveget, és a három lovat kacsatojássá változtatta. Fölkapta a három tojást, beletette a köténye zsebébe.

- Nincs olyan ember, aki titeket beköt az istállóba. Ezzel futás, hazafelé. Miklós meg ott maradt a fűben. A kamrában Amarilla felriadt mély álmából, mellette

aludt a két testvére. Jaj, mi történhetett, érezte, most valami nagyon rossz történt, s mintegy önkéntelenül kiszakadt belőle az ének:

- Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod! A hangra Rilla kinyitotta a szemét, álmosan

körbepislogott, látszott, első pillanatban azt sem tudja, hol van.

- Mi, mi van? Te ébresztettél föl? - Jaj, olyan mélyen aludtál, azt hittem, meghaltál. - Hagyj aludni, te ostoba! - ezzel visszahanyatlott, aludt

tovább. Megint felcsendült Amarilla hangja. - Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod! Most meg Marilla nyitotta ki a szemét. - Hagyj aludni, te ostoba! Ezzel aludt is tovább. A vén banya is meghallotta az éneket, odarontott a

kamrához. Bekiabált. - Mit óbégatsz, te lány?! - Olyan mélyen alszanak a testvéreim... Félek... Én

csak azt énekeltem - mondta, és hogy megmutassa, mit, már énekelt is: - Ébredj fel, kedvesem, az álom halálod...

- Elhallgass, mert kitekerem a nyakad! De ekkor már hiába kiabált, mert az énekhang elhatolt

Miklósig. Ijedten fölült, belefülelt a csendbe.

616

- Mi az, ki szólít? Kiröppent szeméből az álom, fölugrott. A lovak! Hol

vannak a lovak? - Hé, lovacskáim! Kedves lovacskáim. A banya odahaza röhincsélt. - Azokat aztán hívhatod! A lovacskáidat. Beosont a tisztaszobába, a három tojást egy vékába

tette, s rájuk ült, mintha ki akarná kelteni őket. - Ezeket hajtsd be, te szerencsétlen emberfia! -

Hahotázott, ahogy a torkán kifért. Miklós meg szaladgált jobbra, balra. Szaladgálhatott,

amennyit csak akart, sehol a lovak. - Most aztán mitévő legyek? Még szerencse, hogy eszébe jutott a síp. Az ám, a róka

sípja! Előkapta, belefújt. Abban a szempillantásban ott ült előtte a róka.

- Hívtál, kedves gazdám. - Nagy bajban vagyok, róka koma, eltűntek az

őrzésemre bízott lovak. - Az bizony nagyobb baj, kedves gazdám, mint

gondolod. Kacsatojássá változtatta mind a hármat a vén boszorkány, és most, mint a kotlós, ül rajtuk odahaza a tisztaszobában.

- Akkor hát nincs segítség? - Valamit azért megpróbálunk. Fogd ezt a kötőféket, s

amikor alkalmad adódik rá, csapd a kacsatojásokhoz. Ezzel kettőt-hármat fordult maga körül, mire a

harmadik forgás végére ért, már sereglettek köré a többi rókák. Egy egész rókahadsereg gyűlt Miklós köré, s aztán egy jelre elindultak Anya-Banya háza felé. Be az udvarba, be a házba, föl a padlásra. Zajongtak, zuhogtak, döbögtek, zörögtek, csak úgy zengett a ház. A banya kapkodta a fejét, az öklét rázta a padlás felé, de aztán csak elszakadt a cérna, fölugrott, fölkapta a söprűt, szaladt a padlásra.

617

Több se kellett Miklósnak, futott a kosárhoz, a tojásokhoz vágta a kötőféket, visszaváltoztak a lovak, mire a vén banya a sok menekülő róka között lekecmergett a padlásról, már be is kötötte őket az istállóba. Elégedetten nekitámaszkodott az ajtófélfának.

A banya meg egyenesen be a tisztaszobába. Kirontott. - Hol vannak a tojások? - Jó estét, öreganyám. Milyen tojásokat keres? Dúlt-fúlt a banya, félretolta Miklóst, bekukkantott az

istállóba. Ott állt a három ló, abrak a jászolban, széna a saroglyában, tiszta alom alattuk.

A vén banya majd fölrobbant a méregtől. De azért mézesmázos arcot vágott. - Jól megálltad a helyed. Teljesítetted, amit vállaltál.

Gyere, válaszd ki a járandóságodat. Ezzel egy jókora szobába vezette. Halmokban állt ott a

tömérdek kincs, arany, ezüst, drágakő. Miklós behunyta a szemét, hogy el ne vakítsa a nagy fényesség.

A banya közben kiszaladt, kitárta a lányok kamrájának ajtaját.

- Rilla, Rilla - sutyorogta -, megszületett az aranyszőrű kiscsikó, gyorsan dobd a szemétdombra.

Futott Rilla az istállóba. Ott volt az épp akkor született aranyszőrű kiscsikó. Rilla fölnyalábolta, kidobta a szemétdombra. A banya meg visszament Miklóshoz.

- Választottál, fiam? Ott az a három véka arany. Mind a tied.

Miklós rázta a fejét. - Az bizony nem kell. A banya megdühödött. - Hát mi az ördög kell neked?! Ha akarod, adhatok

ráadást is. Ott, azt a nagy gyémántot. Vidd, a tied.