„Nyitva van, az aranykapu csak bújjatok rajta!”

Manapság, amikor egy fiatal elvégzi a középiskolát, kapuk sokasága nyílik meg előtte, hogy merre men-jen tovább, milyen pályát, hivatást válasszon. Kis-korunkban mindnyájan álmodozunk róla, hogy mik szeretnénk lenni, ha majd nagyok leszünk. Ezek az álmok sokszor naponként is változhatnak egy kisgyermek életében, velem sem volt ez másképp: hat évesen nagyon megragadott egy csillagászati könyv, így biztos voltam benne, hogy csillagász le-szek, ha felnövök. Nem álltam meg az álmodozásban. Következett a filmrendezői, majd az étterem‐tu-lajdonosi állás, de a detektív szakma is nagyon vonzott. Hiába a sok gyerekkori álom, tizennyolc évesen a pályaválasztás előtt sok fiatal áll kétség-beesetten, mert nem tudja, merre induljon. Ezt az állapotot hívjuk ma “kapunyitási pániknak”. Hiszem, hogy Isten minden ember számára adott olyan mun-kát, olyan aranykaput, amin ha “átbújik”, otthon érzi magát, ahol szívesen vállalja a feladatokat, a nehéz kihívásokat. Ez az a kapu, amit hivatásnak nevezünk. Lehet, hogy sokan érettségi után még nem találják meg a hivatásukat, és más kapun mennek be. Velem is ez történt, hiszen először szocioló-giát kezdtem el tanulni, de két évvel ezelőtt mégis teológus hallgató lettem. Úgy érzem, beléptem az én aranykapumon, és megtaláltam a hivatásomat, ahol otthon vagyok.

Bence ImreA vészkijárat biztos tudatával

Győrfi MihályElhívás, hivatás

Sánta József„Hegyélmény” és medvehagyma

Baranyay BenceMegtérőmérő

Hajduch-Szmola Patrik„Hivatásunkat szorgalommal műveljük”

3

4

7

8

9

Lukács Máté

(avagy mit jelentett számomra egy másik hivatás iránti affinitás?)

40 éves érettségi találkozóra készülök, ezért ezekben a napokban sokszor gondolom végig az életemet. Mi lett volna, ha...? Mit kaptam abban az iskolában, ahol érettségiztem? Mi közöm van még ahhoz az iskolához, ahol 40 évvel ezelőtt szakmát és hivatást tanultunk?

Már akkor is, amikor oda jártam, többen felkapták a fejüket meghallva, hogy hol tanulok: Soós István Élelmiszeripari Szakközépiskola – Borászati Szakágazat. Így nevezték azt az alig ismert iskolát, ahol az életem egyik legjelentősebb négy évét tölthettem. Most pedig arról szeretnék nektek vallani, hogy mit jelentett nekem ez a kettősség, hiszen úgy indultam a lelkészi pályára, hogy egy szakma és hivatás a birtokomban volt: borász vagyok.

De vegyük szépen sorjában a történetet: általános iskolás koromban nagyon ér-dekelt a biológia és a kémia, emellett lustaságom beláthatatlan következménye-itől félve szüleim nem a környék jónevű humán‐gimnáziumába irányítottak, hanem egy “nevenincs”, kicsiny szakiskolába. Tudtam, hogy ott borászképzés folyik, érettségit, sőt technikusi végzettséget is lehet szerezni. Azt is tudtam, hogy engem vonz a falusi élet és a vidéki lét. Környezetemben sokan álmélkodtak a választásomon. Borász osztálytársaim azonban talán éppen ilyen csodálkozva néztek rám, budai gyerekre, aki alig láttam még szőlőt és bort. Engem az agrár-szakmában a növényvédelem vonzott, és az csak hab volt a tortán, hogy a „keszt-helyi agráron” a repülőgépes permetezés terjedése miatt a kisrepülőgép‐vezetői jogosítványt is meg lehetett volna szerezni. Mindebből nem lett semmi, ugyanis a keszthelyi felvételi helyett – ugye milyen ismerős ez a belső, feszítő érzés ‐ mégis-csak a Teológiai Akadémia felvételijén találtam magamat. Kezemben egy érettségi-vel és borász szakképesítéssel bárhol elhelyezkedhettem volna. Mégis hűtlen lettem a borász szakmához amiatt, akinek a hűségét még fel sem tudtam fogni. Így esett, hogy 1980‐ban aztán lelkésszé szenteltek.

7

8

A borász végzettséget igazoló papír birtokában még a teológián sokat poénkod-tunk Böbével és Zolival (Drobina Erzsébettel és Smidéliusz Zoltánnal), akik ké-sőbb házaspárként szolgáltak, és teológusként szintén borászok voltak, hogy meg kellene alapítani az “Országos Úrvacsorai Borszakértő Bizottságot”, amely aztán elbírál minden úrvacsorára felajánlott bort. Még az OÚBSZB‐ból sem lett azonban semmi. Bár a szakmámat sohasem gyakoroltam hivatalosan, mégis nagyon fontos számomra, hogy ezzel a végzettséggel rendelkezem.

A rendszerváltás előtti években különös biztonságot jelentett a zsebemben ez a bizonyítvány, és az ebből fakadó kapcsolatrendszer. Nemcsak a „pasztorális szol-gálatot” segítette a vidéki gyülekezetben az, hogy a vidéki emberek egyik létfon-tosságú feladatához ‐ a bortermeléshez – szakszerűen hozzá tudtam szólni. En-nek mélységét a megcsappant borászati szakkönyvkészletem is mutatja. Évek alatt a legértékesebb szakkönyveimet is kölcsönadtam szőlővel és borral foglalkozó gazdáknak, és talán ezzel is segítettem őket, hogy a fajtaválasztásban profibbak legyenek, vagy a bor kezelésében fejlődjenek. (Ha valaki talál Bence Imre nevét tartalmazó borász szakkönyvet, kérem, hozza vissza!) És mivel abban az időben még nem volt akkora kultusza a kézműves boroknak, segítséget jelentett egy olyan szakkönyv is, amely már az előszavában elárulta, hogy mely korban született. Hisz’ szinte mindegyik könyvünk előszavában olvasható volt ez a mondat: “A szocialista társadalomhoz hozzátartozik a kulturált borfogyasztás!”

A legnagyobb segítséget azonban mégiscsak abban jelentette a borász végzettségről szóló okmány, hogy ne féljek. Ezt a mondatot talán ma már nem is lehet megérteni. Akkor azonban - tehát a 80-as évek elején – nagy tartást adott nekem azt, hogy a teológiai végzettségen kívül más passzusom is van.

A szolgálatom első kilenc évében kétszer jártam csak a püspöki hivatalban. Igen! Kilenc év alatt kétszer látott a nagyfőnök. S természetesen azt is tudni kell, hogy nem jószántamból mentem én püspöki kihallgatásra. Egyszerűen csak berendelt. Az egyik alkalommal azt is megtudtam, hogy ő sem önszántából, hanem a belügy „ajánlására” hívatott. Mind a két alkalommal azért, mert ifjúsági munkát mertem végezni. Az ilyen megmozdulásokat az akkori államhatalom nem nézte jó szemmel. Nem tagadom, hogy volt bennem félsz, amikor az Üllői út folyosóján lépkedtem a félelmetes püspöki hivatal felé. De egyben biztos voltam: ha ki is penderítenek az

egyházból, nem kell félnem attól, hogy miként éljek, és miként gondoskodjam bővülő családomról. Ott lapult a fiókomban egy kiváló szakma igazolása.

Tudtam, hogy a kapcsolataim révén – mert voltak ismerőseim Badacsonyban és Tokaj-Hegyalján egyaránt -, de legrosszabb esetben egy alföldi állami gazdaságban találhatok majd valami munkát. Olyan érzés ez, mint amikor az ember egy szűk folyóson haladva látja a “vészkijárat” feliratot, és megnyugszik. Megnyugszik, mert tudja, hogy ha baj van, akkor is van menekvés. Igazán boldog vagyok, hogy soha-sem kellett a vészkijáratokat igénybe vennem. Még a legijesztőbb folyosón is végig lehetett menni. Azt is tudom, hogy nem a borász végzettséget igazoló papír, hanem a félelmet is elűző szeretetével munkálkodó Úr tette azt, hogy ne kelljen a vészkijá-ratot használni. Így erősített meg az elsődleges, tőle jövő hivatásomban.

Már említettem azt, hogy a szolgálatom elején hogyan tudtam a szakmával incsel-kedő gyülekezeti tagoknak segíteni. Azt is jó szívvel tudtam vállalni, hogy amikor finn látogatók jártak Bakonycsernyén, én vezessem be őket a borkóstolás művésze-tébe. Sokféle emlékem van arról, hogy miként tudtam egy-egy helyzetben áldás-ként és lehetőségként felhasználni a szakmai ismereteimet. Ma már azonban alig-alig merem kimondani, hogy van egy borász szakmám is. A borászat rengeteget fejődött, és a szovjet típusú tömegtermelés, amely a tanulmányaink középpontja volt, már rég a múlté. Egy-egy szép ültetvényt látva azonban elgondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha nem vagyok ennyire „együgyű” a hivatásomban? Egy-egy igazi borospincében még mindig otthon érzem magam, a levegője pedig – az a hűs, semmihez sem hasonlítható illat – megragad. Egy-egy igazán szép bor kóstolgatása közben eszembe jut az, hogy már a középiskolában találkozhattam azzal a veszély-lyel, amelyet az alkohol jelent, és jól esett, amikor az osztályfőnököm azt mondta, hogy “Bencus a részegek őrzőangyala”. Falusi gyülekezetekben ezért érzékenyen tudtam kezelni azokat, akiknek kicsúszott a talaj a lábuk alól. Egy-egy rendezvény előkészítése közben jó látnom, hogy mennyi ragyogó evangélikus borász van az országban, olykor talán azt is sajnálom, hogy nem tartozom közéjük. Néha, amikor fáradt vagyok, azt gondolom, hogy a tőkékkel, és a hordókkal könnyebb bánni, mint emberekkel, közösségekkel. Mindeddig nem kellett sem politikai okok, sem gazdasági okok miatt a vészkijáratot igénybe vennem. Leginkább azért adok hálát, hogy a kifáradás és a kiégés sem tett alkalmatlanná arra, hogy a lelkészi szolgálatom folyosóján tovább haladjak. Olykor valóban „éltető igeként” olvasom Pál szavát, aki a munkatársát egy kevéske bor fogyasztására bátorította, de leginkább annak örü-lök, hogy ami mozgat, az nem az édes bortól való részegség, hanem annak ereje, akit mi imádunk és tisztelünk: Az Atya, Fiú lelke.

„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába... (Lk 10,2)

Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünk-ben? (Ézs 6,8)

A teremtő, megváltó, megszentelő Isten minden ember számára hivatást kínál. Az az Ő akarata, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésé-re. Ennek egyértelmű kinyilatkoztatása, amikor Jézus Krisztus mennybemenetele előtt kiadja a nagy missziói parancsot.

A sorkatonai szolgálatban jó játék volt - nagyon élveztük -, hogy a kiadott paran-csot csak látszatra hajtsuk végre, és magas szintre fejlesztettük a feletteseink félre-vezetését. Nem voltunk elhivatott katonák, nem volt komoly a sereg, szórakoztunk.

Isten országában is sokan megpróbálkoztak ezzel, sőt szívesen áltatják magukat emberek eme képmutatásban ma is. Az egyház megítélése is ezen bukik el, mert kívülről is jól látszik a színlelésből követett vallási előírások, illetve az elhivatott keresztyén élet közötti különbség. Az első taszít az Úrtól, a másik vonz hozzá. A lelkészi szolgálatra készülők, vagy szolgálatban állók számára még hatványozottab-ban fontos az elhívás kérdése. Élet-halál, örökélet-örökhalál kérdése.

Én 36 éves koromban lettem lelkész, mert az Úr végigvezetett egy számomra egy-általán nem vágyott úton. Nem akartam lelkészként szolgálni, jól éreztem magam a kis falumban, megvolt a szolgálatom a gyülekezetben, de megvolt a szabadságom is, milyen mélységben vállalom azt. Kiépítettük az életterünket, megélhetésünket, gyermekeink jól érezték magukat a falusi közösségben. Az Úr szólt azonban egy

intenzív imádsággal teli időszak közepén: “elviszlek a csendes kis faludból a városba, ahová emberhalászatra hívlak”.

A feleségemmel együtt hánytuk-vetettük meg ezt a kérdést, mert az Úrnak való szolgálat az nem egyéni műfaj. A kiküldés nekem szólt ugyan, de a velem lévő család is értett belőle. Remegett a szívünk, mert tudtuk, hogy nem szokványos út áll előttünk, és ezt az Úr folyamatos jelenléte nélkül, a bele való kapaszkodás nélkül nem tudjuk megélni.

Egy elnéptelenedett gyülekezetrészbe érkeztünk, ami akkor önállósodott a nagy nyíregyházi gyülekezetből. Igazi missziói terület, újat kellett létrehozni, mert a régi elmúlt. A módszer, amit használtam, Istentől jött. Amit Ő velem tett, azt vit-tem az emberek felé. Ez a személyes evangélizáció láncreakciót indított az ateizmusukban bizonytalan ta-lajon állók, a különböző felekeze-tekhez névleg tartozó, nevükben keresztyének, a szenvedélyeik rab-ságában élők és az elmagányoso-dottak között. Isten műve volt min-den. Öt év alatt Kisvárdán a kiürült gyülekezet helyében 30-40 fő járt bibliaórákra és istentiszteletekre. Az Úr által megszólított presbiter költözött oda Sóstóhegyről gyülekezetépítő munkára. Jelenleg is szépszámú, aktív közösség végzi a szolgálatát, hivatását ott. Nyírteleken öt év alatt saját templomát építő közösség épült fel, ahol ma 80-100 ember van az istentiszteleteken. Több szolgálói csoport tevékenykedik önkéntes alapon vagy a saját korosztályában, vagy az elhívásuk szerinti célcsoportjukban. Ez volt az első lépcsős missziói terület. Ahol az Úr cselekszik, a misszió nem állhat meg. Mert az az Ő akarata, hogy mindenki…! A második lépcsőt már a gyülekezetben felébredtek és elhívást kapottak lépték meg. Negyven-ötven gyü-lekezeti tag látta úgy, hogy bennünket az Úr a cigányok felé terel. Meglátták a szükséget, és volt bennük indíttatás a szolgálat felé. Asszonyköri szolgálók, gye-rekmunkások, zenei szolgálók; ki-ki a maga elhívása szerint tette hozzá, amit az Úrtól kapott. A cigány közösség és az Úr három évig tesztelt bennünket, csupán fellángolás volt-e, vagy ténylegesen is van odaszánás bennünk. Többen lemor-zsolódtak, mert nem bírták ezt a folyamatos terhelést, de amikor minden veszni látszott, akkor tapasztalhattuk meg a szolgálat első gyümölcsét.

Ha nem láttuk volna meg, akkor is Ő az Úr! A cigánymisszió – de minden misz-sziói szolgálat - alaptétele az a három stádium, amely nem spórolható meg so-hasem. Megismerni, megszeretni, Krisztushoz szeretni, akit az Úr elém adott, akik felé kiküldött. Megismerni az örömét, bánatát, a szükségleteit. Megszeretni a személyt, a közösséget, úgy, ahogy vannak, nem a megváltozott formájukban. Úgy, mint ahogy bennünket is szeretett az Úr. A Krisztushoz szeretés természetes folyománya a hivatásnak. Az elhívott lesz Jézus kiábrázolódása, ezáltal magával az Úrral való találkozás lehetősége. A cigányság természetközeli nép, csodálatos érzé-kük van a képmutatás leleplezésére.

Ennél nagyobb tisztességet az Úr nem adhatott volna számomra. Az evangéliumot közéjük vihettem azokkal, akik maguk is egykor távol lévők voltak!

Tavaly áprilisban Bakonybélbe utaztunk hivatástisztázó hétvégére. Bár első alka-lommal szerveztük meg, de reméljük, hogy egyben hagyományt is teremtettünk. Ez a lehetőség a felsőbbéveseket érinti, akik sokféle kérdést tesznek fel egyetemi éveik végén. Sokszor gondolkodunk hivatásunkról, elhívásunkról, de legtöbbször végül csak annyiban maradtunk, hogy olyan jó lenne ezekről közösen beszélni… Hova kerülünk, mitől félünk, mit tudunk megtenni, milyen várakozásaink, ter-veink vannak…

Ezért szerveztünk egy olyan alkalmat, amikor teret és időt szánhatunk ezekre a gondolatokra. Így választottuk ki a helyszínt, Bakonybélt, azt a kis községet, ahol egy bencés monostor is található. Itt szinte annyira csönd van, hogy a légy züm-mögését is lehet hallani az utcán. Vidék-feeling! Varga Gyöngyit kértük meg, hogy rakja össze és vezesse majd programokat.

Pénteken indultunk, jó korán, hogy azt a napot is ki tudjuk használni. Egy gyors kávé és lepakolás után túrával kezdtük a napot, ahol hamar fel is fedeztük a bos-nyák piacon sokszor csak fonnyadt csokrokban található medvehagymát. Ez nagy-jából a fokhagyma-sóska és torma keveréke, szóval kellemes szájszagot eredmé-nyez! A nap további részében egy érdekes játékot próbáltunk ki és mutattuk be életünk meghatározó eseményeit, amelyek meghatározzák a hivatásunkhoz való hozzáállásunkat. Talán egy kicsit félve is kezdtünk neki, hiszen életünk egyes részei ismeretlenek voltak egymás előtt. Mégis történeteink értő fülekre találtak, és meg-erősödhettünk abban, hogy ugyan mindenki más és más batyut hordoz, valamiért itt vagyunk ezen a pályán. Másnap délután úgy tűnt, már nem bírunk magunkkal. Olyanok voltunk, mint egy osztálykiránduláson. Kiszabadultunk a szürke kerítés börtönéből, lelkünk a mezők végtelenjén játszott.

Nem sikerült minden kérdésre választ találni, viszont cserébe kaptunk egy olyan „hegyi” élményt, amit nehéz volt elengedni, és visszautazni a szürkébe. De mi egy élmény lényege, ha nem ez? Hogy a hivatásunkról beszélve, a másikban felfedezzük a sorstársunkat, akivel egyszerre megyünk fel a hegyre és egyszerre is jövünk le. Talán így már könnyebb lesz…

Térjetek meg! Ezt a teveszőr ruhás, bőröves, méztől összeragadt szakállú, sáska-lábakat rágcsáló, pusztában tengődő Keresztelő Jánostól is nagyon ijesztő lehetett hallani, de amikor tizenegy évesen a nyári hittantábor során egy szigorú, nem ép-pen kedves, de annál mogorvább idős nénitől hallja az ember, akkor bizony ösz-szeszorul a gyomra. Miután a roppant szimpatikus idős hölgy homlokát ráncol-va kifejezte hittanosai lelki üdvéért való aggodalmát, kétségbeesve rohantunk két húgommal anyához és egymás szavába vágva bombáztuk: „Anya!!! Ugye én már megtértem?!” Hatalmas megkönnyebbülésünkre édesanyám megtudott nyugtatni minket, szerinte már mindhárman megtértünk, nincs mitől félnünk.

Ez akkor olyan jól sikerült, hogy azóta nem is aggódtam megtérésem miatt. Sőt, valahogy a teológián kötöttem ki. Rendben is volt a dolog, de tudjuk, hogy itt elsősként szeptem-berben, az első hetekben csak megtérésről és elhívásról ér beszélni. Márpedig, ha valaki nem olyan szerencsés, hogy egyértelmű élményeket és tapasztalatokat tud gondolkodás nélkül előhúzni, akkor megint csak igen gyomorszorító helyzetbe kerülhet. Napokon át élvezhettük, ahogy a sok tágra nyílt szem és mentálhigiénés mosoly lassan körbetekint, vallomásról vallomásra egyre közelebb érnek, míg végül mind rád irányulnak. Ilyenkor légy okos! Gyorsan elő a nehéz helyzetekkel, tábori élményekkel, hol mosolygott rám az Is-ten?! Hagyjuk már, hiszen szerencsétlen lelkészgyerek már megtérve születik! Vagy nem? Számít ez egyáltalán?!

Bármilyen kemények is ezek az élmények, azt hiszem, ez számít igazán. Ha nem számítana, nem lennénk itt. A megtérésünk, életünk legfontosabb élménye, a legfontosabb nekem és Neki. Ugyanakkor az is biztos, hogy az élet sok más fontos területéhez hasonlóan ez sem… öhm, ez sem méregetni való.

Luther Mártonnal – hol máshol – a Teológia udvarán beszéltem meg találkozót. Egy nyitott Bibliával a kezében várt engem, azt olvasgatta. Megérkezésem után szigorú tekintettel a Bosnyák téri piac felé fordult, én megálltam mellette, így beszélgettünk pár percet a hivatásról.

Hajduch-Szmola Patrik: Teológus hallgatóként én magam is itt járok minden nap. Doktor úr, mire kell figyelnünk nekünk, akik a prédikátori hivatást választjuk?

Luther Márton: Az járjon az eszedben, és arról bizonyosodj meg, hogy hivatásunkat, melyre Istentől életbevágó parancsot kaptunk, szorgalommal műveljük; mert ha nem így teszünk, akkor Isten azt a talentumot, melyet ránk bízott, visszaköveteli és visz-

szaveszi tőlünk.

HSZP: Nehéz dolgunk van ebben, hiszen a lelkészek hivatását oly sokan egyre inkább semmibe veszik. Sok negatív tapasztalattal szembesül ma az, aki a parókiát választja lak-helyül.

LM: Mármost hogyan gondoskodik a prédikátori hivatásról a világ? Furcsán osztoznak most a szegény prédikátorokkal. Ha tartozik a parókiához egy foltnyi erdő, szép legelő, szántóföld vagy szőlő, akkor azt lecsípik róla. Úgy osztoznak vele, ahogy az egyszeri em-ber Ezópus meséjében szerződik Mercuriusszal, (nevet) hogy mindannak, amit talál, a felét Mercuriusnak adja. Amikor aztán talál egy zsák datolyát és mandulát, ezt megtöri, amazt kimagozza, és külön kupacba rakja a mandulahéjat meg a datolyamagot az egyik oldalon, és felhalmozza a másik oldalon a mandula belét meg a datolya húsát. És akkor a mandulahéj meg a datolyamag fele részét odaadja Mercuriusnak, a mandulabélből meg a datolyahúsból viszont megtartja az egészet. Ugyanígy az a rész is, amit a parasztok adnak a szegény prédikátoroknak és papoknak, nem egyéb, mint üres héj, ocsú, gizgaz és más értéktelen dolog...

HSZP: Ugyanakkor ezeket a kicsiny dolgokat is meg kell becsülnünk, igaz?

LM: Volt egy nemes asszony, aki valahányszor cselédet fogadott, elébe hajított egy seprűt, és azt a lányt, amelyik otthagyta a földön, az asszony nem fogadta fel, mert aki egy sep-rűért le nem hajol, az egy hordót sem fog megemelni. És ez így megy minden hivatásban. A rómaiak is megtanulták, hogy nincs az a csekély erejű ellenség, akit semmibe vehetnek. Mert amikor Hannibált megverték, és úgy vélték, most már biztonságban vannak, akkor kezdődött csak igazán a karthágói háború. Így hát időben hozzá kell szoknunk, hogy a legcsekélyebb dolgokra is odafigyeljünk.

HSZP: A legcsekélyebb dolgok tudnak a legnehezebb terhek lenni.

LM: Ha megírnám, hogy egy prédikátorra milyen koloncok és terhek nehezülnek, melye-ket neki hordania és viselnie kell, amint azt jól tudom és tapasztaltam, azzal mindenkit elriasztanék a prédikátori hivatástól.

HSZP: Mi az, ami ennek ellenére mégis megtarthatja az igehirdetőt a hivatásában?

LM: Egy igaz lelkű, istenfélő prédikátornak oly módon kell gondolkodnia, hogy semmi se legyen kedvesebb számára Krisztusnál, az ő Uránál és Megváltójánál és az eljövendő örök életnél; úgy, hogy veszítse el akár földi életét és mindenét, mégis így szóljon hozzá Krisztus: „Jöjj hozzám; hűséges, kedves szolgám voltál te!” (hosszasan a Bibliájára mutat...)