M C Scott Roma a Kiraly Eljovetele Reszlet

7/16/2019 M C Scott Roma a Kiraly Eljovetele Reszlet

http://slidepdf.com/reader/full/m-c-scott-roma-a-kiraly-eljovetele-reszlet 1/54

„Lenyûgözô és izgalmas, valóban epikus történet.”Guardian

„A múlt drámaian új változata kiválóan megírva.Legalább annyira izgalmas, mint a Ben Hur, ráadásul sokkal hitelesebb.”

The Independent

„Elképesztôen fantáziadús és lélegzetelállítóan jó.”Val McDermid

„Intelligens, alapos és jól megírt. Nehéz szívvel fejeztem be.”Robert Low, az Oathsworn -sorozat szerzôje

„Ötletes, sodró és jól megírt, izgalmas könyv. Briliáns munka.”Shropshire Star

„Lélegzetelállító kalandok ebben a történelmi regényben,amely méltó párja Conn Iggulden Az uralkodó -sorozatának”.

LoveReading.co.uk

„Scott regénye nagyszerûen felépített és magán viseli a szerzô minden kézjegyét,aminek köszönhetôen az olvasók képtelenek lesznek letenni a regényt.”

Falcata Times

„Ez az ellenállhatatlan regény az elsô oldaltól az utolsóignagyszerûen vegyíti a szerelmi szálakat a nyomozással, a gyilkosságot a pusztítással,

ráadásul teszi mindezt férfias határozottsággal.”heritage-key.com

„Komoly könyv hitrôl, becsületrôl és felelôsségrôl.”Displacement Activity



A szerzô eddig megjelent mûvei az Agave Könyvek gondozásában:

A római kém





M. C. Scott: Rome - The Coming of the King

Copyright © M. C. Scott 2011

Hungarian translation © F. Nagy Piroska

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

M. C. Scott: Rome, The Coming of the King

Bantam Press, London, 2012

Fordította: F. Nagy Piroska

ISBN: 978 61 5527 225 7

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely

A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

Felelôs szerkesztô: Csurgó Csaba

Olvasószerkesztô: Pluhár Erika

Korrektor: Bordás Veronika

Készült: a Kaposvári Nyomda Kft. nyomdájában, Kaposváron, 2013-ban –

Felelôs vezetô: Pogány László igazgató

Mûfaj: történelmi krimi







Ez a regény az írói képzelet szülötte; a történelmi tényt leszámítvaélô vagy valaha élt személyekhez való bármilyen hasonlóság a pusztavéletlen mûve.





Alasdairnek szeretettel





T arTalom

Elôszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17Észak-Afrika, kora tavasz, Kr. u. 66.

Cézárea, Júdea, nyárelô, Kr. u. 66 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27Néró császár uralkodása idején

Jeruzsálem, nyárelô, Kr. u. 66 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189Néró császár uralkodása idején

Maszada és Jeruzsálem, nyár dereka, Kr. u. 66 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 275Néró császár uralkodása idején

Utószó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 428A szerzô megjegyzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 433









Önként menôt vezet, mást meg hurcol a sors.

Seneca leveleibôl (Sárosi Gyula fordítása)

És így fog bekövetkezni a Fônix évében – azon az éjszakán, amikor aNagy Kutya letekint a világ késélén túlról –, hogy a Nagy Szajhát tûzborítja be, és azok, akik megmentenék, szítani fogják a lángokat.Csak amikor ez bekövetkezik, jön el a megígért Mennyek Országa.Csak akkor fog kettéhasadni a Templom kárpitja, hogy soha többéne lehessen helyrehozni, és mindaz, ami egész volt, eltörik, és a máregyszer megkötött szövetség kiegészül, összhangban mindazzal, amimár meg van írva.

A szibillai orákulum Szaulosz tudomására hozott jóslata

a Római Nagy Tûzvészt megelôzôen, Kr. u. 64-ben





17

Elôszó

Észak-Afrika, kora tavasz, Kr. u. 66.

A nap perzselô tûzgömbje már most, alig két órával a hajnal beköszön-te után, égô forróságot árasztott a sivatagra. A szél felkapta a durva

szemcséjû szürke homokot, amely tucatnyi lélegzetvétel után eltömteaz ember tüdejét, ha elôvigyázatosságból nem fedte el az arcát, és ele-ven parázsként égette még a legegészségesebb talpat is.

Szaulosz Herodionnak, a júdeai király unokafivérének a talpa nemvolt épp a legegészségesebb. A római tûzvészben a jobb sarkáról telje-sen leégett a bôr, félig a hús is, és a sivatagban töltött elsô évében nemtudott úgy a homokba lépni, hogy fel ne jajdult volna.

Valamikor a második év telén – már amit itt télnek neveztek – el-jutott hozzá Seneca halálhíre. Részleteket nemigen tudott; félmondatvolt mindössze, nem sokkal ért többet maréknyi szárított datolyánál. Demég így is, aminek föl kellett volna vidítania, csak azt tette világossá,mennyire elment mellette és nélküle a világ. Egy hónap leforgása alattújból megtanult járni. Most, e második tavaszon hitt benne, hogy hakellene, már szaladni is tudna; és ami a fô, alkalmas rá, hogy visszatérjenabba a homoksivatagon túli, gyorsan változó világba.

A búcsú szomorúsággal is járt. A karcsú, fekete bôrû nôk, akik eddiggondját viselték, egyszersmind a lovakat is tenyésztették, amelyeken aférfiakkal vadászni járt, egy kancát ajándékoztak neki. A nyelvi hiányos-ságokat áthidalandó, sok-sok mozdulat kíséretében felajánlották, hogymielôtt elmegy, fedeztesse valamelyik ménjükkel, mert így egy értékescsikót is magával vihet arra a sivatagon túli semmit érô, hitvány világba.



18

M. C. Scott

Ô hasonlóan sok mozdulattal elhárította az ajánlatot: a kanca mégnem sárlott, ô pedig nem tudott várni, amíg a hold megteszi a magáét,

hogy a kanca készen álljon a csôdör felvételére. Mert még ma indulniakell; a világot talán rá lehetne beszélni arra, hogy lassítsa le a forgását,amíg egy ember új bôrt növeszt, és közben megpihenteti a lelkét, de ônem bízik abban, hogy a végtelenségig várni fog rá.

Szaulosz ôszinte szomorúsággal kelt föl a berber törzsek között töltöttidôszak utolsó reggelén, elköltötte erjesztett kancatejbôl és – az egykorutált, de azóta megszeretett – kôkemény datolyából álló reggelijét, fejét

és arcát lazán bebugyolálta csodatévô burnuszába, és végiglépdelt aperzselôen forró homokon, a táborhely széléig.

Minden készen állt. Valójában már nem volt semmi oka tovább ittidôzni, de valamit még meg kellett kérdeznie, és a jövôt illetô tervei akérdésére kapott választól függtek.

Az oázis árnyas fái alatt, két acélszürke sólymával foglalatoskodvatalált rá arra, akit keresett. Szaulosz szó nélkül a sarkára ereszkedett,alkarját keresztbe tette a térdén, és hagyta, hogy a látása elmosódottáválva mindent befogadjon, és tekintete ne szegezôdjön semmire. Amígnem jött ide, ezek közé az emberek közé, türelmesnek tartotta magát.Az a tizenöt hónap, amelyet közöttük töltött, megtanította az igazságra:távolról sem volt türelmes, de nagyon sokáig annak tudott mutatkozni,ami akár ugyanaz is lehetett.

E pillanatban a magas, karcsú nô, akihez jött, kegyeskedett észre-venni ôt. Sûrû, fekete haja göndör volt, mint a kosok gyapja, szemea törzsére jellemzô mély tüzû, borostyánsárga; az arcán kétoldalt,egészen az orrnyergéig a csigavonalú tetoválás arra utalt, hogy va-dász, nem pedig azok közül az asszonyok közül való, akik gondosápolásukkal életben tartották ôt, a hátáról, a lábáról, a talpáról abôrt lemaró égési sebeit kimosták, gyógyírral kenegették, mialattô üvöltve tiltakozott, és addig ringatták a karjukban, amíg álombanem sírta magát.



19

A király eljövetele

Ez a nô nem látogatta meg, nem adta kölcsön neki a lovát, nemtanította meg, hogyan küldje a sólymokat élô prédára. Attól kezdve,

hogy Philotus teveháton elhozta a táborukba, és aranyban kifizette akirálya váltságdíját – felét azért, hogy gondoskodjanak róla, felét megaz ígéretük fejében, hogy nem árulják el az ôt üldözô rómaiaknak –,tudomást sem vett róla.

Szaulosz nem kételkedett abban, hogy megtartották az ígéretüket,csakhogy ô kém volt, mielôtt egy másik, egy nagyobb hívás jogot nemformált az életére, és ismerte annak a másiknak, kémtársának a képes-

ségeit, akit ugyanaz a tanító képezett ki ugyanolyan színvonalon, mintôt. Az a másik nem volt jobb nála – korántsem –, de épp elég jó volt,hogy veszélyt jelentsen rá. Csaknem két év elteltével elképzelhetetlenvolt, hogy az az ember ne tudja, hol van, hogy ne tartsa szemmel, várvaa pillanatot, amikor a préda megmozdul.

Szaulosz tudván ezt két télen és egy nyáron át rejtôzködött, s küldteki a kérdéseit, melyekre galambbal, lovon és gyalog jöttek a válaszok.Ezeket egymás mellé rakva az elsô homályos, gyûlölettel tele lázálmailassanként mesterien kitervelt, tökéletesen kidolgozott haditervvé ko-vácsolódtak, melyekkel lehetetlenség volt kudarcot vallania. Hacsaknem most, ebben a pillanatban.

A hideg pillantás érintését magán érezve sem fordította el tekinte-tét az elôtte elterülô térségrôl. Itt ez volt a szokás; a nôk birtokolták ahatalmat. Kezdetben megvetette emiatt a férfiakat.

– Búcsúzni jöttél? – A nô hangja a sivatag délelôtti forróságában úgyszólt, mint egy jégbôl faragott fuvoláé. Minden lélegzetvételét gyûlölethatotta át, de fegyelmezettsége és tartózkodása lehûtötte körülötte alevegôt.

– Azért jöttem, hogy kérdezzek valamit tôled, Iksahra sur Anmer – válaszolta Szaulosz.

Azt gondolta, melléfogott azzal, hogy csupán a saját és az apja ne-vén szólította meg a nôt; hogy majd ökölbe szorított kezeire hívja a



20

M. C. Scott

sólymait, egy füttyentéssel magához rendeli szelídített vadászgepárdját,és ellovagol. Figyelte, amint a nô végiggondolja a dolgot, és hallotta a

pillanatra elakadó lélegzetet, jeléül annak, hogy meggondolta magát. – Mi a kérdés? – Hogy van az, hogy meg akarod bosszulni apád és anyád halálát,

akiket szerettél?Ezért akár meg is ölheti ôt, gondolta Szaulosz. A nô az övében hordta

hosszú, görbe kését, amellyel egyetlen mozdulattal elválaszthatná afejét a nyakától. A lábánál betanított kopóként ülô gepárd egyetlen ha-

rapással össze tud roppantani egy emberi koponyát. Látott is ilyet egy-szer, vagy úgy gondolta, hogy látott; lehet, hogy csak delíriumos álomvolt. Életlenül hagyott tekintetét a durva szemcsés homokra szegezveelképzelte, milyen lenne meghalni itt, távol mindattól, amit eltervezett.

Iksahra sur Anmer, akinek apját egy idegen király parancsára a sajátlovai téptek négyfelé, levette a kezét a kése markolatáról. Ujja egyet-len emelintésére a gepárd nyelvlógatva elhevert egy datolyapálmaárnyékában. A nô elengedte a sólymokat, amelyek megültek a fejefölötti faágon, maga pedig, karját térdein összefonva, leült Szaulosszalszemben. Burnusza, amely ugyanolyan volt, mint a férfié, úgy rezgettkörülötte, mint a bögöly szárnya. Árnyékokkal teli fekete arcában mélytónusú okkersárga szeme inkább feketének látszott, mint barnának, éscsak a szemfehérje emelte ki sötét hátterébôl.

– Mondd el! – szólította fel, és Szaulosz kiengedte az eddig vissza-tartott levegôt.

A terv nem volt egyszerû, de a szerep, amelyet a nô játszott benne,viszonylag az volt, és Szaulosz hat hónapja készült erre a percre.

– Elmegyek Júdeába, II. Agrippa király udvarába – kezdte. – Várj… – Felemelte a kezét, jóllehet a nô meg sem mozdult, csak mintha a szemelyukat akart volna fúrni Szaulosz koponyájába. – Tudom, az apja öltemeg az apádat. Én is azért megyek oda, hogy bosszút álljak. De az énbosszúm lassú lesz, amit hónapokig lehet ízlelgetni, nem pedig egyben



21


lenyelni annyi idô alatt, amíg egy kés megállítja az ember szívét. Az énbosszúm nem csupán egy embert, hanem az egész héber nép vezetôit

fogja utolérni. Ha az erôfeszítéseim sikerrel járnak, néhány év elteltévelÁbrahám tizenkét törzse megszûnik létezni. Arra kérlek, legyél ebbena segítségemre.

– Mint a szajhád? – A nô hangján mélységes megvetés érzôdött. Azarcára festett csigavonalak enyhén megduzzadtak. Szaulosz nézte ôket,és ügyelt, hogy el ne mosolyodjék.

– Semmi esetre sem. Te lennél a király kedvenc solymára. Valamint

a vadállatai gazdája, a vadászkopói, a nagymacskái, a kutyái, a lovaigondozója. – Ahogy az apád is volt az ô apjánál . Ezt már nem mondta ki,de a mondat kimondatlanul is ott kígyózott kettôjük között a forrólevegôben.

– Az új király nem vadászik – felelte lassan, kimérten a nô. – Az egészvilág tudja, hogy szívesebben fekszik az ágyában a… játékszereivel,miközben a nôvére uralkodik. A királyné vadászik.

– De valamilyen ajándékot muszáj adni a királynak, még akkor is,ha azt igazából Bereniké királyné kapja. Tulajdonképpen nem számít,melyiküké leszel, a lényeg, hogy ott legyél a sólymaiddal együtt.

Kis habozás után megkockáztatta a kérdést: – Jól gondolom, hogya madaraid el tudnának kapni és meg tudnának ölni egy üzenetvivôgalambot? Egy olyat, amelyik a sivatag fölött gyorsan és alacsonyanrepülve írott üzenetet visz a birodalom egyik végébôl a másikba?

A nô nem válaszolt, de úgy nézett rá, mintha a puszta kérdés is sértésvolna.

– Jó – biccentett Szaulosz. – Akkor hát a te feladatod az lesz, hogyelcsípd azokat az üzenetvivô galambokat, amelyeket a királyi ga-lambdúcba küldenek szerte a világból. Rómából, Damaszkuszból,Antiókhiából, Athénból, Korinthoszból, Alexandriából és még tá-volabbi helyekrôl. Rendszerint hajnalban és alkonyatkor érkeznek,mialatt a király Cézáreában van, és mindig egy bizonyos tengerparti



22

M. C. Scott

földszoros fölött repülnek el, ahová nem látni el a palotából, de nyíltsík vidék veszi körül, úgyhogy téged nem tudnak észrevétlenül meg-

figyelni.Le kell hoznod ezeket a madarakat az égrôl, és el kell juttatnod

hozzám a náluk lévô üzenetet, hogy megtudhassam, mi áll bennük.A király vadállatainak gazdájaként néhány üzenetvivô madárnak is teleszel a gondozója. Ezeket a messze városokba tartó mesteremberekszokták magukkal vinni. Ennélfogva néha-néha mi is igénybe vehetjükôket arra, hogy üzenetet küldjünk a királynak – mintha valami távoli

országból üzennénk. És ha már tudjuk, kik az ellenségeink, és hogyanállnak fel velünk szemben, akkor mi is lépni fogunk.

– Mit fogunk csinálni? – Háborút szítunk Róma ellen. Agrippa király Cézáreában, a nagy-

apja, Nagy Heródes által alapított városban székel. Az hely is tele vanfeszültségekkel, amelyeket kihasználva rákényszerítjük a királyi csa-ládot, hogy telepedjenek át Jeruzsálembe. Ha az ottani Háború Pártzelótáit rá tudjuk venni, hogy hadat üzenjenek Rómának, akkor Nérókiküldi ellenük a légiókat. Márpedig ha ez bekövetkezik, akkor egész

Júdea fellázad a megszálló hadseregek ellen. – És mind meghalnak – jelentette ki meggyôzôdéssel Iksahra. – Ró-

ma légióinak senki sem tud ellenállni. – Pontosan. És Jeruzsálemet a földdel teszik egyenlôvé, hogy kô

kövön nem marad; a lakóit megölik, vagy rabszolgákként elhurcoljákidegen országokba. Akkor majd te, aki gyûlölöd Agrippát, és én, akigyûlölöm a hébereket, elmondhatjuk, hogy a bosszúnk beteljesedett.

Szaulosz egy könnyed mozdulattal felállt; ezt is itt tanulta meg. – Az esti hûvösség beálltával indulok. Örömmel venném a te és a

vadjaid társaságát, ha csatlakozni akarnál hozzám.



23


Szaulosz nem egyedül kelt útra a táborból. Három kísérô tartott vele,de Iksahra sur Anmer, a berber törzsek legkiválóbb vadásza, nem volt

közöttük.Csalódását leplezve lovagolt a férfiak között, és hagyta, hogy elszóra-

koztassák a lovakról, vadászatokról és a nôk érthetetlen cselekedeteirôlszóló történeteikkel. Napszálltakor, amikor tábort ütöttek egy dûneszélárnyékos oldalában, kissé távolabb ment a tûztôl, hogy kiürítse ahólyagját.

Épp mozdult, hogy visszaforduljon, amikor a nô keze a csuklójára

kulcsolódott. Meglepôen magasnak tûnt. A gepárd sárga szeme egytûztôl megvilágítatlan, sötét helyrôl szegezôdött rá.

– Üdvözöllek. Reméltem, hogy eljössz – mondta Szaulosz.A nô az arca elé tolta az arcát.

– Te tudod, hogy én miért akarok bosszút állni. És te miért? – Gyere, üljünk le a tûz mellé! Hideg az éjszaka, és én nem vagyok

úgy hozzászokva a hômérséklet változásaihoz, mint te. Úgy gondolom,a többiek nem fognak zavarni bennünket.

Igaza volt. A férfiak látták Iksahrát, és elmentek – nem tapintatból,hanem félelembôl. Amikor a nô elhaladt mellettük, egyikük a gonoszelhárítását célzó jelet mutatta. Társa sziszegett valamit, amibôl Szauloszcsak az ifrit szót hallotta ki. Nem sokat tudott e törzsek isteneirôl ésdémonairól, de azt igen, hogy az ifritek szárnyas félistenek, akik halálosveszélyt jelentenek az emberekre. Nem volt nehéz elképzelni, hogyIksahra és kísérteties nagymacskája is közéjük tartozik.

Jóllakva, tele vizestömlôvel a kezében – ezek az emberek nem ittaksem bort, sem sört –, a tûz mellett ülve Szaulosz nagyobb biztonságbanérezte magát. Miközben a tüzet bámulta, könnyebben elhitte, hogy ezitt egy páratlan ügyességgel vadászó nô, nem pedig egy démon, akifelfalhatja a lelkét.

– Hosszú mese lenne elmondani, de megpróbálom rövidre fog-ni… Fiatalkoromban Seneca, a kémmester, akit Tanítónak ismernek,



24

M. C. Scott

kémnek képezett ki, és elküldött Júdeába, hogy Róma uralma alá hajt-sam a hébereket.

– Nem sikerült elérned. – A nô villogó szeme csúfondárosan nézettrá. Szaulosz beharapta az ajkát. Régen volt, amikor utoljára nevetségtárgyává vált valaki szemében.

– Nem. De felégettem Rómát. – Lángok ugráltak közöttük. – Éngyújtottam meg a tüzet.

– Miért?Szaulosz a táncoló lángokba nézett. Egyáltalán nem így tervezte.

– Egy jövendölés miatt – felelte, és ez igaz volt. – A szibillák aztmondták, hogy ha Rómát a Kutya-csillag szeme láttára tûzvész pusz-títja el, akkor Jeruzsálem elszakadhat tôle, és a helyén… – Erôt kellettgyûjtenie, hogy állni tudja a nô tekintetét. – A helyén, azt hiszem,kinôhet valami csodálatos, ahol az isten, akit megtagadtak, rabul ejtimindannyiukat, és dicsôségben fog uralkodni. De hogy ez megtörtén-hessen, Júdeának el kell buknia.

– És ha Jeruzsálem elbukik… – Akkor vele együtt elvész egész Júdea, igen. Róma elvesztése cse-

kély árnak tûnt érte. És nem is az egész veszett oda… – Széttárta akarját. – A tizennégy kerületbôl mindössze négy égett le, és azokat isújjáépítik.

– És a te életed? Véletlen volt, hogy kis híján veled is végzett a tûz? – Nem. Azt az ellenségem tette. Ô a második oka annak, hogy Jú-

deába megyünk. – Ô ott van? – Még nincs. De oda fogom csalni, és amikor ott lesz, gondoskodom

róla, hogy tönkremenjenek a kapcsolatai, a barátságai, a szövetségei,mígnem már nem fogja tudni, kiben bízhat. Egyenként fogom elide-geníteni tôle a barátait, végül egyedül marad, elveszetten. Gondomlesz rá, hogy lassan, fokozatosan jöjjön rá, mit csinálunk, és amikor

Jeruzsálem bukása már biztosra vehetô, akkor a saját kezemmel fogom



25


megölni ôt lassan, centirôl centire, szívdobbanásról szívdobbanásra, ôpedig minden pillanatban tudni fogja, hogy miért és kinek a kezétôl

kell meghalnia.Elhallgatott, mert az ôt körülvevô bíborvörös köd valóságos volt,

a lángok már az arcát nyaldosták, ahogy a vak szenvedély egyre mé-lyebbre, egyre közelebb vitte a tûzhöz.

Megperzselôdött az arca. A földet csapkodó, kezeitôl megbolygatotttûzbôl szikrák pattantak Iksahra ruhájára. Vékony füstindák kacska-ringóztak fel, majd tûntek el a sötét levegôben. A nô kifürkészhetetlen

arccal bámult Szauloszra. – Mi a neve annak a férfinak, akit ennyire gyûlölsz?Szaulosz becsukta a szemét e tekintet elôl.

– Az ellenségem neve Sebastos Abdes Pantera – felelte közönyöshangon. – Egy Appius Mergus nevû egykori századossal és AlexandriaiHypatiával, Ízisz papnôjével együtt járja az útját.

– Emlékezni fogok a nevükre. – Iksahra sur Anmer felállt, és kinyúj-totta a kezét. Szaulosz megfogta, a nô pedig minden erôfeszítés nélkülfelhúzta a földrôl. – Bizonyos dolgokban közösek vagyunk – mondta,és megvillantotta fehér fogait. – Csatlakozom hozzád. Levadászom azüzenetvivô madarakat. De ha eljön az ideje, meg fogom ölni Agrippakirályt, és ebben nem akadályozhatsz meg.





Cézárea, Júdea nyárElô, K r . u. 66.

Néró császár uralkodása idején





29

Elsô fEjEzET

– Cézárea, a Kelet gyöngyszeme. Taplós doboz, csak a szikrára vár.Pantera fél nap óta most elôször szólalt meg. A hangja száraz volt, minta sivatag homokja.

– Szaulosz ott van – folytatta. – Érzitek a szagát? A veszélyt, amely

ott ólálkodik körülötte?Mergus közelebb ösztökélte a lovát, ahol úgy beszélgethetnek, hogy

a hangjuk nem hallatszik el messzire. Még most sem tudott betelnivele, hogy egyáltalán itt vannak, itt a sivatagban, félnapi lovaglásraCézáreától keletre. Amikor az üzenetvivô madarak meghozták a hírt acsászár római galambházába, hogy az üldözött vad útra kelt, Szauloszvégre odahagyta berber földi búvóhelyét, Mergus rögtön, még aznapéjjel hajóra akart szállni, hogy a nyomába eredjen. De Pantera akkorazt mondta, várniuk kell, és közben figyelni, és hogy még bizonyosdolgokról értesülniük kell. Tudnia kell, hogy üldözzük ôt. Ha úgygondolja, hogy túlságosan a sarkában vagyunk, akkor képes és az or-runknál fogva vezet bennünket. Várjunk, amíg bebújik a vackába. Hamegáll, arról hallani fogunk.

Így aztán hajnalonta figyelték a galambházakat, és mint a gyermekekaz ajándékot, várták az új rejtjeles üzenetet.

Akire vadászol, megérkezett Mauritániába. Rögtön tovább is ment. Most

Alexandriában van, királyhoz illô ajándékokat vásárol.– Honnan van pénze? – kérdezte akkor Mergus.

– Ma is vannak még hívei – válaszolta Pantera. – Nem sok, de elég.Férfiak, akik megtagadták ôt és az istenét, és rejtekhelyre vonultak,így most megtehetik ezt érte. Nem fog megállni Alexandriában. Keletfelé tart.



30

M. C. Scott

Azután újra jöttek az üzenetek. Hajóra szállt, Júdeába vagy talán Szí-riába. Cézáreában, Kelet gyöngyszemében van.

Egyszer csak nem jött több üzenet. Talán mert nem volt több mozgás. – Ô Cézárea királyának az unokafivére – mondta annak idején

Pantera. – Ha valahol, hát ott fog megpihenni és erôt gyûjteni. – Csapda lesz – válaszolta erre Mergus. – Nem mehetünk oda. – Csapda – bólintott Pantera. – Oda kell mennünk.Hypatia a haldokló császárné mellôl jött el, hogy támogassa, és

Mergus szerint Hypatia volt a leggyönyörûbb és a legelérhetetlenebb

nô a világon. Nem félt tôle, de annyira tisztelte, hogy az már majdnemfélelem volt. Ezzel együtt egészen addig vitatkozott mindkettôjükkel,amíg a császár parancsot nem adott, hogy menjenek oda, és ezzel vé-get vetett minden vitának. A régi idôkben egyes férfiak talán vitábaszállhattak Néróval, de Seneca kudarccal végzôdött puccsa és az aztkövetô vérfürdô óta senki sem merte megtenni.

Így esett, hogy most itt lovagoltak a sivatagban a Kelet gyöngyszemefelé, megelôzve egy közelebbrôl meg nem határozott, ámde jól felfegy-verzett tevekaravánt, és Pantera kijelenthette, hogy a szél elhozta hozzáSzaulosz szagát, ami szinte biztos, hogy nem volt igaz.

– Én itt csak akkor érezném meg a szagát, ha égett homoktól,lóverítéktôl és tevehúgytól bûzlene – jelentette ki Mergus a látóha-tárt kémlelve. – De ha az életem múlna rajta, akkor is csak azt mon-danám, hogy több füstöt érzek a levegôben, mint amennyit egy várostûzhelyeitôl várna az ember. Cézáreában olyan gyakoriak a lázadások,mint más városokban a karneválok és istenünnepek, de ezeket rendsze-rint késôbb tartják; amikor az aratás végeztével a fiatalság kezdi elunnimagát. Akkor hogy lehet, hogy mégis füstöt látok?

Mergus a térdével irányította a kancáját, hogy mindkét keze szabadmaradjon az íja számára. A látszat szerint azért fizették, hogy vigyáz-zon harminckét vemhes tevére; egész vagyont kapott a sivatagi saká-lok prédájának szánt élôállatokért. Egyelôre épp két sziklás meredély



31


között rohanó hegyi patakon keltek át, ahol Mergus véleménye szerintkönnyen megtámadhatták ôket.

Tekintetét továbbra is élesre állítva, az íj idegére helyezett egynyílvesszôt, közben beengedte a látóterébe a távoli horizontot, ahol ahomokrengeteg összeér az éggel, és mindkettô a tengerrel; és amelyenmint a nap egy fényes szikrája, csillogott a város, Cézárea.

A hajnalt követôen nem sokkal már megjelent a látóhatáron, dePanterának igaza volt; itt, egy névtelen patakon átvezetô jeltelen úton,egynapi lovaglásra a várostól, valami megváltozott a levegôben. Mintha

valami gyûrôdés keletkezett volna ott, ahol a sivatag forrósága elôszörtalálkozott a tenger felôl érkezô hûs szellôvel; és nem azt a balzsamosillatot hozta magával, amelyet kellett volna, hanem a veszély és a halálbaljós elôérzetét.

Mergus kancája felnyihogott, a fülét hegyezte, és megújult buzga-lommal szaporázni kezdte a lépteit. Mergus többször egymás után be-lélegezte a megváltozott levegôt…

– Útonállók!Panterával egyszerre kiáltottak fel. Mergus kancája éppoly jól ismer-

te a lesbôl támadó ellenség fenyegetését, mint ô maga; együtt jöttekRómából, és annak elôtte Britannia pokoli erdeibôl, ahol minden má-sodik fa mögött kifestett arcú harcosok rejtôztek. Még el sem kiáltottaa parancsot, a ló már oldalazva úszott kifelé a veszélyes patakból azészaki parton emelkedô sziklafal egy hasadéka felé.

Egy nyílvesszô fúródott a földbe ott, ahol az imént állt. Egy második asziklafalat találta el, amely mögött védelmet lelt, és a kôrisfából készültnyílvesszô darabjai súrolták az arcát. Elöl valaki néhányszor felüvöltött,aztán meghalt. A frissen kiontott vér bûze szétáradt a nappali hôségtôlszáraz levegôben. Árnyak mozdultak itt-ott. Mergus megcélozta azegyiket. Hallotta, amint egy test a földre zuhan, majd egy másik is, defogalma sem volt róla, ki halt meg, csak annyit tudott, hogy nem ô.

– Sebastos?



32

M. C. Scott

Mergus a tevehajcsárok között használt görög nevén szólította Pan-terát. Nem kapott választ. Azon az egy négyzetméteren, amelyet be-

látott, öt újabb nyílvesszô csapódott be. Egy nôstény teve elbôdült, ésmint egy kidöntött fa, a homokra zuhant. A karavánt vezetô háromfivér csak a karaván által ismert nyelven, füttyszóval osztogatott paran-csokat. A férfiak, útonállók és ellenségeik egyaránt kiáltozni kezdtek.Az ellenség görögül kiáltozott, nem arámi nyelven, tehát nem a délreegynapi lovaglásra fekvô Jeruzsálembôl való héber zelóták voltak, akikszent háborújuk céljára akarták volna elrabolni a tevéiket. Mergus én-

jének egyik része arra gondolt, hogy ez késôbb hasznos lehet – már haéletben marad.

A sziklahasadék átmenetileg védelmet nyújtott számára, de az elsôpillanatok rettenete elmúltával könnyû célpont vált belôle. Verej-tékben fürdô testtel csúszott le a földre, jobbról a szikla, balról a lovatakarásában. Onnan még kétszer lôtt, de senkit sem talált el. Másfélév óta gyakorolta az íjászatot, és kielégítônek tartotta a tudását, nemtöbbnek. A penge volt az, amivel ösztönösen és a gyakorlat révén jóltudott bánni.

A vállára csúsztatta az íjat, az övérôl leoldozta görbe pengéjû kését, ahárom Sába-törzsbeli férfi ajándékát, akik a gondjaira bízták a tevéiket.Hosszabb volt, mint az evéshez használt kések, de rövidebb a lovasságikardnál, a pengéje szépen kidolgozott, kétélû, és az egyik éle menténenyhén elgörbült. A szerencse végett megcsókolta a lapos vasat, és újraa nevet sziszegte:

– Sebastos! – Itt vagyok!A patak mentén tíz-tizenkét veszélyes lépéssel följebb egy másik,

az övével párhuzamos hasadék nyílt a sziklában. Mergus, hogy elérje,felmászott a sziklafal lapos tetejére, majd villámgyorsan odafutott, ésleereszkedett a homokban kuporgó Pantera mellé, lova teteme mögött.Három nyílvesszô találta el a ló nyakát és szügyét.



33


Pantera íjász fia volt; becsukott szemmel is halálos pontossággaltudott lôni. Hogy Mergust fedezze, fölállt, lôtt, majd újból lekuporo-

dott. Messzirôl, árnyék takarta bôrével, hajával és szemével, hosszú, bôfelsôruhájában elment volna a Sába-törzs egyik tagjának. De amikor afolyók barna színét idézô szemével kérdôn Mergusra pillantott, márismét önmaga volt: egy összetörtségébôl felépült, annak az embernek atisztaságát sugárzó férfi, aki a halál révén járt, de nem adta meg magátneki.

Ez a tekintet ragadta meg Mergust annak idején, két éve, Rómában,

egy állatvásáron, ahova a kém éppen vizet szállított. Külsôre egy kor-látolt értelmû gazdasági kisegítô munkásnak nézte volna – mindaddig,amíg nem kérdezett tôle valamit, és a kérdésében benne volt a válasz ar-ra a nagyobb horderejû kérdésre, amely Mergus életében irányadó volt.

Mergus két teljes évtizede szolgálta a császárát, miközben egyrefeljebb lépkedett a légiók belsô ranglétráján. A császár azonban nemvolt több egy távoli, mindig változó névnél, amely elôtt Jupiterrel ésa légió zászlóival együtt reggelente tiszteletadásra felvonultak. Amifontos lett volna, amit Mergus egész életében keresett, de sohasemtalált meg, egy ember, akit fenntartás nélkül, szívét-lelkét beleadva,becsülettel, ôszintén és örömmel követhetett volna.

Aztán megérkezett Rómába, ahol közvetlenül a császárt szolgálhatta,és ott, a tûzvész elôestéjén találkozott Panterával. Amikor pedig el-hangzott az a legelsô kérdés, majd megérkezett rá a válasz, tudta, hogyebben az emberben megtalálta mindazt, amit keresett.

Attól a perctôl fogva fenntartás nélkül, becsülettel, ôszintén és öröm-mel követte ôt a tûzvészen át, amely kis híján elpusztította Rómát, aztánki a városból, és most ide, a sivatagba, annak az embernek a nyomában,aki a tüzet meggyújtotta.

Mindezt együtt csinálták végig, és még életben voltak; Mergusnaknem állt szándékában néhány teve miatt, sivatagi rablók kezétôl elve-szíteni Panterát.



34

M. C. Scott

– Nem maradhatunk itt – mondta. – Át kell kelnünk a patakon. A túl-oldalon van egy mélyebb sziklahasadék. Jobbra, aztán meg balra. Indulás!

Kirohantak a patakhoz, majd át egy hasadékig, ahol egy halott he-vert – az egyik útonálló támadójuk. Pantera futás közben három nyilatlôtt ki, az utolsót már akkor, amikor benyomult a hasadékba, szorosanMergus mellé. Több halott is feküdt az úton, amerre futottak: a Sába-fivérek egyike, két útonálló és három idegen. Friss vér áztatta sivatagiruhájuk virágként virított a homokon.

Még egy teve pusztult el, az életben maradottak rémülten vágtattak

el a sivatagba. Senki sem eredt utánuk. Senki sem próbálta visszaterelniôket.

– Nem a karavánt akarták megtámadni – suttogta Mergus.Harminckét vemhes teve tízszer többet ért, mint sok ló vagy félezer

juh. Épeszû ember nem öli meg ôket, de azt sem hagyja, hogy pánifélelmükben szétszéledjenek a hiénákkal teli pusztaságban.

Egy újabb teve múlt ki hangos bôgés közepette. Mergus kiköpött. – Embervadászok – morogta. – Üldöznek valakit. Minket. – Ön-

teltség volt azt feltételezni, hogy a karavánban senki más nem ér megannyi ezüstöt, amennyit ezért a rajtaütésért fizetni kellett. De Mergushitte, hogy ez az igazság.

Pantera szórakozottan bólintott. Tekintete az ellenséges sivatagraszegezôdött.

Mergus lenyelte a kérdést, amely már a nyelve hegyén volt. Mostsemmi értelme nem lett volna megkérdezni, honnan tudhatta bárkiis, hogy itt vannak – és nem is lett volna biztonságos. A tevék tulaj-donosai elmondták, hogy a sivatagban ólálkodó dzsinnek megértik aki nem mondott gondolatokat, és képesek alakot adni azoknak. Hogyelriassza ôket, Mergus a háta mögött a gonoszt elûzô jelet mutatta. Egypillanatra kidugta a fejét a szikla pereme mögül, hogy körülpillantson,de egy nyílvesszô visszakozásra kényszerítette.



35


– Hányan vannak? – Pantera úgy kérdezte ezt, mintha az újnyílvesszôk árát tudakolná, és nem is érdekelné, milyen szám hangzik

majd el a válaszban. – Kilenc különbözô hang – válaszolta Mergus. – A nyílvesszôk két-

féleképpen vannak feltollazva, de két íjásznál több lehet közöttük. – Én is így gondoltam: tucatnyian kezdték, és kilencen maradtak.

Tegyük fel, hogy tudják, kit üldöznek. Ha úgy intézem, hogy célbatudjanak venni a nyilaikkal, képes volnál hangosan elsiratni?

Mergus szíve összeszorult.

– Méghozzá nagyon hangosan – felelte, és megpróbált mosolyogni.Pantera keze, amely eddig a vállát fogta, elengedte, s a következô

pillanatban ô maga is eltûnt. Kilôtt nyílvesszôivel megölt valakiket, atöbbieket pedig – célpontként kínálva fel magát, holott rejtôzködniekellett volna – feldühítette. Mergus a kemény szikla éles pereméhezszorította a vállát, és belélegezte a vértôl, verítéktôl, kiontott belektôlés saját félelmétôl bûzlô levegôt.

– Aaaaaaaaah! – A jajkiáltás cseppet sem illett Panterához, hacsaknem halálos seb volt, amit kapott…

– Eltaláltak? – Nem. – Pantera bal karjából, ahol egy nyílvesszô súrolta, vérpatak

csurgott lefelé. Erôtlenül nekidôlt a sziklának. – Sirassál – szólt. – Hangosan. – Meghalt! Sebastos meghalt!Mergus jajveszékelésétôl még a hajnalban vadászó sakálok is vissza-

riadtak volna. Végighúzta a tenyerét Pantera karján, és a vért rákentegörbe sábai kése pengéjére, majd a szájára és az arca egyik felére, mint-ha szívességbôl elvágta volna a testvére torkát, hogy aztán szerelmescsókkal búcsút vegyen tôle.

A levegôt öklözve, mint aki félig beleôrült a fájdalomba, kirohanta patakba. Idôközben ott, ahol eddig egy holttest feküdt, most három



36

M. C. Scott

hevert. Egy újabb ló haldokolt, merev lábait az égnek emelve, saját vé-rében fuldokolva. De a halált egyedül az íjászok osztogatták; közelharc-

ra eddig még nem került sor. Mergus a szemével megkereste a vonalat,ameddig a nyílvesszôk elértek, s amikor meglátott egy ahhoz hasonlósziklahasadékot, amelybôl az imént kibújt, rikoltozva megrohamozta.

Ôrültnek tartották, és az is volt, isteni oltalom alatt álló ôrült, mintegyesek a csatában, akik a biztos halálba rohanva sem haltak meg.Egyenesen a szívének irányított nyílvesszô hegye felé rohant, és az íjattartó férfi, hogy ne kelljen elröpítenie a nyilát, óvatosságát félredobva

hátat fordított, és megpróbálta kipréselni magát a hasadék túlsó felén.Mergus görbe késétôl halt meg, amelynek pengéje a bordák mellettbecsúszva elérte a szíve lüktetô izomcsomóját.

Az ilyen bátor tettek szokták gyôzelemre vinni a már vesztésre állócsatákat. A Sába-fivérek közül kettô még élt – Ibrahim és Ilias. A ma-radék tíz – kilenc – kísérô közül nyolc még harcképes állapotban volt,és ezek közül ketten voltak íjjal felszerelkezve. Együtt gázoltak a pa-takba, harci lázban égve, élet-halál küzdelemre készen.

– Megbosszuljuk a testvéredet, és a miénket!Ibrahim súlyos keze épp ott ereszkedett le Mergus vállára, ahol nem-

rég még Pantera tenyere volt. Nem rázta le magáról és nem árulta el,hogy Pantera nem volt a testvére, még kevésbé a szerelme, aminektartották.

Amikor csatlakoztak a tevekaravánhoz, Mergus és Pantera látszólagnem ismerték egymást. Más-más napon jöttek, más nyelvet beszél-tek, más történeteket meséltek a múltjukból. De épp elég közös dologtörtént a múltjukban, hogy természetesnek tûnjék, hogy a Sába törzsotthonától számított egy hónapos úton barátság szövôdött közöttük.Így is lett, annyira, hogy a fivérek hovatovább hálótársaknak kezdtéknevezni ôket, noha nem voltak biztosak benne, igaz-e ez vagy sem.Mergus fogadást kötött magával, hogy Pantera mikor fogja hasznosnakítélni, ha a többiek úgy ítélik meg, hogy már átlépték ezt a határvonalat.



37


A dolog még nem történt meg, és az emberek immár halottnak tartot-ták Panterát. Mergus túl késôn kezdte fájlalni, hogy nem jutott eszébe

megkérdezni Panterától, mit akar majd csinálni ebben az új, élôhalottghúl alakjában.

– Nyolcan maradtak ellenünk – lépett vissza a patak vizébe Sanhef,a legkisebb, soványan is csupa izom kísérô, akit kiküldtek kémked-ni. – Azon tanakodnak, hogy elmenjenek-e, vagy támadjanak meg ittbennünket. Nem maradt íjászuk. Mergus megölte az utolsót.

– Nekünk kettô is van. – Ibrahim mosolya kétfelé hasította a sza-

kállát.Engedjük elmenni ôket, mondta Mergus hûvösen józan elméje. Hadd

vigyék el Pantera halálhírét annak, aki fizette ôket. Hiszen ezért jöttek.A megbomlott elméjû, akit alakítania kellett, siratta a testvérét, a

talán-de-mégsem szerelmét, odafüttyentette a lovát, futtában felültrá, leakasztotta az íját, és követte Ibrahimot és Iliast a patakban. A kétmegmaradt íjász egyikeként a bal szárnyon, a másik a jobbon haladt.A többiek, hatan, hosszú késeiket elôreszegezve, vérrel festett pengé-ikkel a levegôt hasítva a menet közepét foglalták el. Nyolcan voltaknyolc ellen, ám míg ôk bosszúra szomjaztak, az ellenség csak az ezüstötakarta megkapni, amit megszolgáltak.

Nagy kavarodás támadt, elöl a lovak éles hangon nyihogtak, amikorMergus és a körülötte lévô férfiak kivágtattak a völgybôl. Az ellenségközül hármat lenyilaztak; egyikük sem élt annyit, hogy akár egy kér-désre is válaszolni tudott volna. A többiek elmenekültek. Egy darabigüldözték ôket, de nem sokáig; fontosabb volt, hogy visszatereljék atevéket.

Huszonhat maradt életben a harminckettôbôl, ami kész csodánakszámított. Mergus látta ôket kipányvázva, látta, ahogy a fivérek nekilát-nak feldarabolni az elpusztultakat, és a darabokat felakasztják a füstölôtûz fölé, aztán visszament, hogy megkeresse Panterát.

Aki eltûnt.



38

M. C. Scott

Holttestnek vagy élô embernek nyoma sem volt a hasadékban, úgy-hogy Mergus azon kezdte törni a fejét, volt-e egy másik sebe is azon

kívül, amit látott, és hogy nem kellene-e inkább egy holttestet keresnie.A gyásza már kezdett valódivá válni, mire Pantera alkonyatkor visz-

szatért. Addigra az elpusztult lovakat elégették, a karaván halottjainaksírját megásták, és az ellenséges halottakat a felismerhetetlenségig meg-csonkították, hogy ne tudjanak szellem alakjában visszajárni.

– Nem haltál meg! – köszöntötte Mergus olyan örömmel, amibenegy csepp túlzás sem volt. Aztán, mivel egész életét háborúban és csa-

tákban élte le, és a szeme bizonyos dolgokat rögtön meglátott: – Vérvan a kezeden!

– Nem az enyém. Egy férfié, akit feltartóztattam. Az ott bakheer?Megosztozhatnánk rajta?

Az utolsó sábai nyelvû mondat a végtelenül boldog fivéreknek szólt,akik most kétszeresen örültek annak, ahogy fogadta az ajándékukat.Bakheer: különlegesség, amely tevecsikó sós, borecetes, zöldfûszerespácban érlelt vékonybelébôl egyedül a sábai asszonyok által ismerttitkos recept szerint készül.

Ibrahim és Ilias hozták el a saját készletükbôl, hogy megünnepeljékhalott barátjuk visszatértét, és így a többieknek is együtt kellett enni-ük velük – anélkül, hogy kihányták volna. Az étel látványára Panteraarcára olyan ragyogó mosoly ült ki, hogy még a tûz is meggyulladttôle, amiért Mergus büntetésül dupla adagot szedett neki az undorítóételbôl.

Késôbb, amikor vége volt az ünnepségnek, és elhangzottak a megfelelôszavak a holtak tiszteletére, a szellemüket is elküldték, nem a sötét-ségbe, hanem a fénybe, ahol a ghúlok, ifritek és más dzsinnek nemgyötörhetik ôket; amikor az élôk már bekötözték a sebeiket a skorpiókmiatt, amelyekrôl az a hír járta, hogy éjszaka szívják az ember vérét, no



39


meg a legyek miatt, amelyek nappal tették ugyanezt, Mergus Panteramellett üldögélve feltette a kérdést, amely egész este kimondatlanul

ott lógott a levegôben. – Szaulosz küldte ôket?A tûz felé hajolva kérdezte, és senki sem ült elég közel, hogy hall-

hassa. Nem kérdezte meg, hogy Pantera lenyilazta-e az egyik vágtázólovast, azt sem, hogy az az ember élt-e még, amikor a földre zuhant, ésmár csak meghalni vágyott: mindezt eleve feltételezte.

Pantera rögzítette a hevenyészett kötés végét a karján. A tûz vibrá-

ló fényében a szeme inkább zöldnek látszott, mint barnának. A bôresötétebb volt, mint amikor Mergus elôször találkozott vele Rómában,a haja ellenben egy árnyalattal világosabb: inkább szalmatörekszínû,mint rozsdabarna; mindkettôt a sivatag égetô napsütése mûvelte veleaz egy hónap alatt. Lebarnult arcán még jobban látszottak a sebhelyek,amitôl az arc aszimmetriája határtalan vonzerôt gyakorolt mindenkire,aki látta.

A testén viselt többi sebhely rejtve maradt, ami a jelenlegi társasá-ga miatt rendjén is volt; nehezen tudta volna megmagyarázni nekik,miért égették bele a felsôtestébe a légió jeleit, a mellére pedig miértbélyegeztek egy Mithrász-szimbólumot.

Rossz lába, amelyben elvágták az inakat, ma este nem fájt annyira; asivatag kíméletes volt hozzá. Mergus mindezt és még többet is számbavett, mialatt Pantera beszélt:

– Egy szakállas férfi egy aureust fizetett azért, hogy tucatnyianmegtámadják a karavánt. Lehetôség szerint mindenkit le kellett volnagyilkolniuk, de egy Leopárd nevût, aki vélhetôleg Sebastosnak nevezimagát, mindenképpen.

– Aranyat? – Mergus elôhúzta a kését és a rongyot, amivel tisztítaniszokta, és dörzsölgetni kezdte a pengét. Az ember egy ezüstdénárértis hajlandó volt az életét kockáztatni egy tevekaraván kísérôjeként egyegy hónapos sivatagi úton. Ha huszonöt ilyen utat tenne meg úgy,



40

M. C. Scott

hogy útközben semmire sem költ, akkor válthatná be az ezüstjeit egyarany aureusra.

– Teljesítés után fizetett. Tekintve, hogy a mai napon megfogyat-kozott a létszámuk, négy ember kapott fejenként egy-egy negyedaranyat.

– Azt gondolhatják, hogy majdnem megéri a kockázatot. – Mergusferdén maga elé tartotta a kését. A saját tükörképe nézett vissza rá,szakállasan, amelyet sohasem viselt, amikor a légiókért harcolt. – Kiárult el minket?

– Lehet, hogy senki. – Pantera talált a földön, a sarka mellett, egydarabka tevehájat, amit bedobott a tûzbe. Kék láng csapott fel, és forró,zsíros füstöt bocsátott az éjszakai égbolt felé. – Szaulosz tudja, hogy bár-merre megy, mindenhová követjük. Két hónappal jár elôttünk; bôvenvolt ideje ôrszemet állítani minden útra, amely a városba vezet.

– De tudta, hogy most, ezzel a karavánnal fogsz jönni. – Mergusvégigfuttatta a tekintetét a tûz körül ülôkön. – Valaki elmondta neki.

– Lehet. – Pantera összébb húzta a vállán a köpenyét. – Majd ki-derítjük, amikor megérkeztünk Cézáreába. Ha odamegyünk. Most aza fontos, hogy azt higgye, meghaltam. Ha nem hiszi, akkor mihelytbeléptünk a város kapuján, le fognak tartóztatni bennünket.

– Még hajnal elôtt elhagyhatjuk a karavánt. – Mergus körülnézett.Körös-körül – az egy keleti irányt kivéve, ahol a tenger terült el, és rajtaCézárea, mint valami gomb, hogy megtartsa – egy hónapi járóföldremindenfelé a sík pusztaság nyújtózott.

– Nem mehetünk el anélkül, hogy elárulnánk, kik vagyunk – ráztameg a fejét Pantera. – És egyébként is, Hypatia hajója hamarosan kifog kötni; nem hagyhatjuk magára most.

– Akkor új nevet kell felvenned; az útonállók ismerték a régit. – Gondoltam, az Afeef megteszi. Arabul szûziest jelent, ami illik

rám, nem gondolod?



41


Minden szempontból illett rá; a tûzvész éjszakája óta Rómában,amikor lánya fogant egy Hannah nevû nôtôl, Mergus nem tudott róla,

hogy Pantera ágyba vitt volna bárkit is – nem mintha figyelni akartavolna.

Elôrehajolt, hogy megpiszkálja a tüzet, és azt mondta: – Nem mondhatod el a testvéreknek, hogy miattad támadtak meg

minket. Mivel fogod megindokolni, hogy nevet akarsz váltani? – Mint ôk is tudják, az ifrit mostantól üldözni fog bennünket, és

balszerencsét hoz magára az, aki megtartja a nevét, miközben mások

halottnak hiszik. Egy mágus a távolból arra használhatja, hogy megtá-madjon; egy új névvel viszont biztonságban vagyok.

– Szeretnek – vetette ellene mogorván Mergus. – Kétszer is vettélaz undorító bakheerjükbôl. Mindent megtesznek, amit csak kérsztôlük.

– Szeretik a tevéiket – válaszolta Pantera. Alváshoz készülve a vál-lára kanyarította a köpenyét, és lefeküdt a nyeregtáskájára. – Meg-tesznek mindent, amit kell, hogy biztonságban tudják ôket. Mielôttelmegyünk, egy új lóra is szükségem lesz. Mit gondolsz, adnak egyeta zsákmányoltak közül? Tetszett annak a pejcsikónak a nézése. Nérómegvenné a szekerét húzni. Elküldhetnénk neki Rómába, egy halottkém ajándékaként.

Mergus már nyitotta a száját, hogy óva intse, nehogy a mindent meg-halló szellemek valóra váltsák a kimondott szavait, de Pantera addigramár aludt. Arcán még most, elpihenve sem simultak ki a redôk, szem-pillája feketének látszott lebarnult bôrén, és lassú, egyenletes lélegzéséthallva Mergus helyette is elmondta az imát Mithrászhoz, akinek abélyegét mindketten a testükön viselték. Az imában azt kérte, haddvihessék végbe, amit vállaltak, hogy Szaulosz úgy haljon meg, hogynem teljesítette be a jövendölést, nem pusztította el Jeruzsálemet, éshogy ô, Mergus és Pantera mindezt még életükben megláthassák.



42

m ásodiK fEjEzET

– Ha az ellenséged nyíl ejtette sebtôl holtan fekszik a földön, hogyanállsz bosszút rajta? – kérdezte Iksahra sur Anmer. Cézáreában, a királyállatkertjének keleti végében, a királyi istállók árnyékában állva nyershúsdarabokkal etette legöregebb és legvadabb sólymát. Szaulosz a na-

pon állt, az istálló falának támaszkodva a kerteken át fellátott egészena palotáig. Amennyire meg tudta állapítani – a gepárdot leszámítva,amely tôlük három lépésre feküdt, és ugyanolyan könyörtelen, for-ró-hideg tekintettel figyelte ôt, mint az úrnôje –, egyedül voltak, ígynyugodtan beszélhettek.

Szaulosz mindent elkövetett, hogy ne figyeljen az állatra. Letépettegy kis sárga virágot az utat szegélyezô ápolt virágágyásból, és az orrátbeletemetve beszívta az illatát.

– Ha Pantera rövid idôn belül meghal, elpusztítom a hébereket,ahogy elterveztük. De nem fog meghalni; ô ennél jobb.

– Tehát elköltöttél egy aranyat arra, hogy megmondd az ellensé-gednek…

– Azt mondtam el neki, amit már úgyis tudott; hogy ellenségekvagyunk, hogy nem tud jobban elrejtôzni elôlem, mint én ôelôle. Eznem olyan dolog, amit kettônknek meg kellene vitatnunk, különösennem most, amikor, mint látod – Szaulosz fejével a palota felé intett –,társaságunk van.

A távolban megjelent egy alak, és a kerteken át elindult lefelé.Szaulosz, hogy ne tûnjék úgy, mintha figyelne, a tenger sima, szürketükre felé fordította az arcát.

Háta mögött Cézárea állatkertje elégedett hangoktól visszhangzott:a lovak, a kopók, a ketrecbe zárt nagymacska, az egyik távoli uralkodó



43


ajándékba küldött elefántja fejüket a vályúba, a jászolba, a kosárba dug-va keresgéltek és ettek.

A meleg kenyérillatba az ölés bûze vegyült. Szaulosz szoktatta magát,hogy ne gyûlölje, mint oly sok mást ezen a helyen. Beszívta a szagot,majd kilehelte, s közben elhessegette a csúf képet a készségesen meg-haló Panteráról, amint békén fekszik a tavaszi napfényben. A lelkemélyén nem hitte, hogy így van.

– Hyrcanus közeledik – mondta. – A király unokaöccse. De ami mégfontosabb: a királyné fia.

– Tudom. A hajón, mielôtt kikötöttünk, meghagytad nekem, hogyoktassam. Azt tettem.

– Az egész palota tudja, hogy mit tettél. – Szaulosz megengedettmagának egy mosolyt. – De, tekintve, hogy ma mit kell csinálnod,biztonságosnak tartod ôt is magaddal vinni?

– Biztonságosnak. Azt látja, amit látni szeretne, azaz amirôl én sze-retném, hogy lássa. – Iksahra letette a sólymot, és fölvette a párját, ahímet. Ez kisebb volt, szelídebb, könnyebben kezelhetô. Gyorsan evett,szapora bólogatások közepette tépdeste a kecskehúsfalatokat, melyeketa nô a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve tartott elébe.

Minden ridegsége és gôgje ellenére Iksahra felülmúlta Szauloszvárakozását. A vadállatok, amelyeket magukkal hoztak, a két tucatválogatott ló, a négy szürke és fehér sólyom, a tôle elválaszthatat-lan, kegyetlen nagymacska, egytôl egyig valamennyien megháláltáka gondoskodását. Az apja és a távolabbi ôsei vérével együtt kapta ezta tudását, ahogy okkersárga szemét, és azt a képességét is, hogy hidegés tiszta fejjel tudjon vadászni. Iksahra sur Anmer úgy ismerte az ál-latai szükségleteit, mint a sajátjait, és még itt, távol a szülôföldje forróhomokpusztaságaitól is tudta, hogyan elégítse ki ezeket. Még a gepárdis, amely csak sorvadozott a hajóúton, a kikötés után két nappal márúgy magához tért, hogy a király és a királyné szeme láttára leterítettegy antilopot.



44

M. C. Scott

És miközben az állatok virultak, vígan vadásztak, és már megtanul-ták elfogadni az idegen – királyi – kezek érintését, Iksahra is egyre

jobban megkedveltette magát a királyi családdal, és különösen az ifjúherceggel. Hyrcanus olyan nyíltan kimutatta az idegen, fekete bôrû nôiránt érzett szerelmét, hogy szörnyû illetlenségnek számított volna, haa nagybátyja, az anyja vagy a királyi család bármely más felnôtt tagjaérdeklôdést tanúsított volna iránta.

Tizenöt éves, törékeny testalkatú fiú volt, mint mindenki a ro-konságából; a Heródesek dús, fekete haja a feje búbjáról a vállára

omlott, arca az izgalomtól kipirosodott. Könnyed léptekkel szaladtlefelé a virágágyásokkal beültetett díszkertbôl az állatkertbe vezetômárványlépcsôkön. Bizonyos távolságra érve megtorpant, és a húst evômadarat szemmel tartva, lassú léptekkel közeledett tovább.

– Sajnálom, hogy elkéstem. A nagybátyám elküldött, hogy keressemmeg Szauloszt. Szüksége van rá, hogy… Ó! Uram… a nagybátyám…vagyis a király azt kérdezi… arra kér…

– Gyanítom, a nagybátyád, a király, haladéktalanul magához ren-delt bizonyos politikai kérdések megvitatására – vágott közbe szelídenSzaulosz. – Elsôsorban is megoldást kell találnunk arra a problémára,hogy a héberek elképzelhetetlenül hatalmas összeget akarnak felaján-lani neki megvesztegetésképpen, abban a reményben, hogy megóvja azsinagógájukat a görögök fosztogatásától. Jól gondolom?

Szaulosz könnyedén, mint egyik összeesküvô a másikra, rámosoly-gott. Hyrcanus, aki most valamivel többet is megtudott az ország válsá-gos helyzetérôl, mint amennyit a nagybátyja elmondott vagy vélhetôlegel akart mondani neki, megkönnyebbülten elvigyorodott.

– Jól gondolod. Pontosan ezt mondta. Akkor hát mész? Megmondodneki, hogy megtaláltalak, és elküldtelek hozzá? Nagyon dühös. Attól…

Ha késôn is, de eszébe jutott, hogy óvatosabbnak kellene lennie.Mivel nem jutott eszébe, mit mondhatna, egyik lábáról a másikra állta félárnyékos helyen.



45


– Attól lecsillapodna. Máris indulok. – Szaulosz homokszínû, drágaselyemöltözéke megfelelô volt: a király elé járulhatott benne. Mialatt

lesöpörte magáról a homokszemeket, idôt adott Hyrcanusnak, hogyösszeszedje magát. – A nagybátyád élvezi a társaságomat – mondta,miközben elhaladt a fiú mellett. – Ebben nincs semmi szégyellnivaló;nem kell félned attól, hogy kimondd. Te pedig ezalatt menj ki a ten-gerre Iksahrával, és vadásszatok a sólymaival. Mondtam már, hogyszépen tudod reptetni a hímet?

– Bizony! Tegnap elkaptunk egy parti madarat, azok közül a kis

termetû, gyors röptûek közül valót, amelyek a hullámok között rep-desnek. Villámgyorsan lecsapott rá! Tökéletes volt! Csodálatos! – A fiúszeme úgy csillogott, mint a tenger tükrén villogó napfény.

– Helyes! – veregette meg a vállát nevetve Szaulosz. – Mire végetér a nap, vadász leszel!

Tekintete a fiú feje fölött összetalálkozott Iksahráéval. Ha nem töl-tött volna el három hónapot a nôvel, megrémítette volna az a gyûlölet,amelyet a szemében látott. Elindult, s közben egy belsô ritmusra cset-tintgetett az ujjaival. Akárhogy nézte is, ez a napja tökéletesen alakult.

* * *

Hypatia már azelôtt álmodott Szaulosszal, hogy meglátta volna ôt, ésmár azelôtt meglátta, hogy a lábát egyáltalán Cézárea földjére tettevolna. Úgy vélte, ettôl száradt ki annyira a szája, és vált szabálytalannáa szívverése. És mert gyûlölte a tengert.

Az álmok jóval korábban kezdôdtek, hogy eljött Rómából, a császáriszállásról, és hajóra szállt kelet felé.

Valójában már a nyolcadik születésnapja elôtt elkezdôdtek, ezért islett belôle az, aki lett; Ízisz leendô szolgálóit a legélénkebb álmokat látógyerekek közül választották ki, és Hypatia kétségkívül ilyen gyerekvolt. Végig a kiképzése alatt, az Alexandriától délre elterülô sivatagban,



46

M. C. Scott

Görögországban, Mona álmodókamráiban mindig ugyanazt az álmotlátta. Néha napokig nyugodtan aludt, és már azt hitte, megszabadult

az álomtól, de akkor egymás után három éjszaka is verítékben füröd-ve, görcsbe rándult kézzel, egy elképzelt fájdalomtól – vagy annakemlékétôl – ívben begörbített háttal riadt fel.

Monán, ahol húsz éven át képezték ôket, mire tanult álmodóknaktekinthették magukat, azt az utasítást kapta, hogy menjen haza, és azalexandriai Igazság Templomának orákulumaként várja a napot, ami-kor rémálmai forrása eljön hozzá, hogy a szolgálatát kérje.

Az elsô álmától számítva több mint két évtized telt el, mire SzauloszHerodion élve kijutott a Templomhoz vezetô labirintusból, és az orá-kulum segítségéért könyörgött. Volt egy pillanat, amikor Hypatia – tudva azt, hogy mit tehetne, mit tud és akar megtenni – megölhettevolna ezt az embert, csakhogy orákulum volt, akit a saját félelménélerôsebb törvények köteleztek. Így csak közölte vele az isten szavait,amelyeket Szaulosz kérdésére válaszolt, aki aztán pontosan úgy, ahogyálmában tette, megfogadta az isten szavait, és tüzet, halált és pusztulástokozva rászabadította a világra hamis istenét.

De most, ezen a délutánon, a part felôl fújó felforrósodott tenge-ri szélben egy idôre elengedte az álmait, és míg az elôárbocnál álltAndrosszal, a hajóskapitánnyal, elismerôen figyelte azt a csodálatosszervezettséget, amely lehetôvé tette, hogy Andros olyan zavartala-nul társaloghasson vele, mintha odakint lennének a tenger közepén

– holott közben száz apró manôvert kellett végrehajtania ahhoz, hogyCézárea külsô hullámtörô gátjain keresztül bejussanak a bárkákkal,egyevezôsökkel, part menti halászokkal és kereskedôhajókkal telezsú-folt belsô kikötôbe.

Ebbôl a távolságból az Augustus templomának lépcsôjén várakozókirályi csoportból alig látszott több elmosódott porfír, azúrkék, élénk-zöld és skarlátpiros foltoknál, a közepén egyetlen aranyszállal; túl mesz-sze voltak, semhogy a színeknek külön-külön nevet lehessen adni,



47


kivéve, hogy aranyat egyedül a király viselhetett, úgyhogy mindenbizonnyal ô állt ott a családja körében.

Ezen túl az érkezô utazó csak a kikötô felett nyugatra, a lemenô napés Róma felé nézô domboldalra épített Augustus-templom szikrázóanfehér köveit láthatta tisztán.

– Itt görög mintára építik a templomokat – jegyezte meg. – Nemgondoltam volna, hogy ilyet látok héber földön.

– Csakhogy Cézárea nem a héberek földjén épült – felelte Andros, aKrateis nevû vitorlás hajó nagydarab, szakállas kapitánya. Rámosolygott

Hypatiára, de nem ölelte meg, ami nyilvánvaló erôfeszítésébe kerülôönuralomra vallott.

Alexandriában, ahonnan jöttek, Andros még félt tôle, s alig akartafelengedni a hajóra; Hypatiát az egész városban szibillaként, orákulum-ként ismerték, akit születésétôl fogva Ízisznek adtak. Andros tartott tôle,hogy felkelti a tengeristenek haragját, ha engedi, hogy a nô szeretetthajója fedélzetére tegye a lábát.

Egyedül a császári gyûrû látványa és a néhai császárné pecsétjévelellátott levél bírta rá, hogy vonakodva bár, de megmásítsa döntését. Egyhónapon keresztül úgy kezelte Hypatiát, mint a balszerencse hordo-zóját, úgyhogy kész csoda, hogy a nô egy sötét éjszakán nem csúszottmeg, és nem zuhant a tengerbe. Végül csakugyan vihar támadt, olyanfekete, mint Zeusz hollói, tele égzengéssel és Poszeidón haragjával, ésmíg a férfiak sírva elbújtak, Hypatia a hajóorr korlátjának dôlve érvelta piramis méretû hullámoknak, és énekelt az oroszlánként bömbölôtengernek.

Reggel, amikor a nap sugarai áttörtek a felhôkön, és az istenekkedvezô hátszelet küldtek, a férfiak gyôztes hôsként köszöntötték, ésvalamennyien készek lettek volna a tengerbe ugrani, hogy ha kell,megmentsék az életét. A fiatalabbak közül néhányan a valóságban isfelajánlották ezt, amikor három napig lázasan nyomta az ágyat, és nemtudott felkelni.



48

M. C. Scott

Nem engedték meg nekik – és Hypatia is életben maradt. Androsmost úgy állt mellette, mintha jogot formálhatna rá, reménykedve,

hogy meg tudja gyôzni, maradjon a hajón, de közben tudta, nem fogsikerülni.

Tenyerével árnyékot tartott a szeme fölé az éles délutáni napsütésmiatt.

– Cézáreáról azt kell tudni – kezdte megfontoltan –, hogy NagyHeródes építette, az a király, aki sem görög nem volt, sem héber,de megpróbált mindkettô lenni. A város százéves története során

igyekezett a két kultúrát egyesíteni, de ezek olyanok, mint az olajés a bor, vagy az oroszlán és a síró csecsemô. Kudarcot vallott vele,és a jövôben is kudarcot fog vallani. A görögök jó kereskedôk, dehajlamosak az erôszakra. A héberek viszont… a héberek ôrültek. – Andros kiköpött. – Inkább választják a halált az istenük nevében,mintsem hogy a rómaiak uralma alatt éljenek. Mi, többiek örömmelmegfizetjük az adókat, és istenként köszöntünk minden ôrült ural-kodót, miközben nekik muszáj ellenállniuk, méghozzá fennhangon,és vállalni a következ… Hé, te ott! Tartsd a távolságot, különbenaprófát csinálunk belôled!

Elôreugrott, és a korláton kihajolva a tengerészek mosdatlan görögnyelvén kiabált, amelyet egyetlen szárazföldön született sem érthetettmeg.

Hypatia is kihajolt, és meglátta a kifelé tartó kis csónakot, amelybesodródott a Krateis orrán lévô sarló alá. Nézte, amint vitorláját köny-nyedén átfordítva kihúz a nagy hajó orra alól, és megindul vissza, arakodópart kikötôhelyei felé.

Androsban ekkor már dolgozott a szárazföldôrület, ezért valósággaldührohamot kapott a semmi kis bárkától, amelyet kint a tengeren ész-re sem vett volna, ám itt, ahol a tenger sós illatába már belevegyült aszárazföld tömjén-, hús-, gyümölcs-, olaj- és virágillata, elkeveredve ahalak és a mosdatlan emberek szagával, egyszeriben hatalmas akadállyá



49


terebélyesedett. Mélyen kihajolt az orr korlátja fölött, és még válogatot-tabb szitkokat zúdított a vitorlást kormányzó szerencsétlen, tehetetlen

ügyefogyott alakokra. Amazok hasonlóan válogatott fenyegetéseketkiabáltak vissza, melyek jórészt arra vonatkoztak, hogy mit fognakmûvelni Andros férfiasságával.

Ekkor már elég közel voltak, hogy az arcokat is ki tudják venni akikötôben, és a ruházat, a haj, az orr és a szemöldök hasonlósága alap-ján egyeseket azonos csoportba sorolhattak, míg másokat a csoportonkívül állóknak ítéltek. Hypatia magára hagyta a dühöngô kapitányt, és

az árbocnak támaszkodva úgy tett, mintha a kikötôt nézné, valójábana királyi családot vette szemügyre.

A csoport külsô körénél kezdte, ahol a Városôrség emberei álltak,római módra talpig vértben és bôrben, holott születésük szerint nemvoltak rómaiak. Szírnek nézte ôket, olyan helybelieknek, akik márinkább görögül beszéltek, semmint az anyanyelvükön, méghozzá há-romszáz év óta, amióta a gyôztes Sándor a magáénak tekintette azországukat. Ennek ellenére római kiképzést kaptak. Hypatia eltökélte,hogy ki fogja deríteni a parancsnokuk nevét.

A körön belül állt II. Agrippa, Nagy Heródes unokájának királyicsoportja; a nagy király arany búzakévés zászlói fennen lobogtak atorony és a magaslaton épült palota fölött.

A nôtlen, gyermektelen királyt gyermekek, királyi unokaöccsök ésunokahúgok vették körül. Hypatia nem látta közöttük Hyrcanust, atrón várományosát, ellenben látott egy, a többieknél magasabb feketehajú lányt, aki épp az ô császári zászlós kétárbocosukra mutatott, még-hozzá olyan hosszan, kinyújtott karral, mintha átkot szórna rá, vagybehúzná a hajót a kikötôbe, vagy mindkettôt.

Andros vesztésre állt a szócsatában. A kis csónak utoljára még el-húzott a Krateis orra elôtt, és megcélozta ugyanazt a kikötôhelyet arakodóparton. Fürgén és könnyedén siklott elôre, elzárva a nagyobbhajó útját. Andros ôrjöngött dühében, de nem volt mit tennie, le kellett



50

M. C. Scott

lassítania a hajóját, és hátrafelé evezve szûkebb fordulatot venni akikötôhíd felé.

– Ide! Itt köss ki!Élesen hasított a levegôbe a kiáltás. A király karját lengetve a csoport

elé furakodott. Agrippa kicsi volt, mint a Heródesek közül mindenki.Szép sötét haja, éles vonalú orra idumeai voltát jelezte, akiket a héberekedomitáknak neveztek, és megvetettek. Ugyanakkor ôk kormányoztakCézáreában, Jeruzsálemben és egész Júdeában, igaz, Róma hallgatóla-gos beleegyezésével.

Itt, Cézáreában Agrippának nem kellett hódolnia senki elôtt, kivéve,hogy római divat szerint bíbor szegélyû tógát viselt, a hajában pedigaranyszálat. A kétoldalt mellette álló nôkön azúrkék és fûzöld stóla volt,csigákban felcsavart hajukat pedig a fejtetôn keresztben tûzték meg,ahogy Poppaea hordta, amíg az év fordulóján idô elôtt meg nem haltszülésben. Rómában még senki sem merte divatjamúltnak kikiáltaniezt a stílust.

Hypatia az árboctetônél állt, és lehunyta a szemét. Ô volt Ízisz vá-lasztottja; ôt használták a királyi személyekkel és az általuk teremtettelkerülhetetlen drámákkal való érintkezésre, de a mai napig mindig akirályok, királynék és császárok könyörögtek, és ô volt, aki megadta

– vagy nem adta meg – azt, amit kértek. Hitte, hogy ez most sem leszmásképp, legfeljebb kevésbé… kontrollált módon.

Amikor a Krateis oldalával a kikötôhely felé fordult, és az egyik fia-talabb férfi az evezôlapát szélességû távolságot átugorva a partra szök-kent, hogy a kígyózó kötelet a kikötôcölöphöz rögzítve biztonságosana parthoz állítsa a hajót, ô is kiegyenesedett.

A király parancsolta, hogy ô is megjelenjen itt. Hypatia magasraemelt fejjel, természetellenesen merevnek érzett nyakkal gondolatbankijelölt magának egy biztonságos útvonalat a fedélzeten heverô holmik – a gondosan feltekert kötélkötegek, a feszítôkötelek, a biztonságos hor-gonyzóhely kijelöléséhez szükséges mélységmérô kô zsinórja – között.



51


– Látjátok a sólymot? – kiáltotta egy kislány enyhén görögös kiejtés-sel. – Nézzétek! A fekete bôrû nônél van, de a hímet Hyrcanus hozza,

úgyhogy biztosan ölt vele. És odanézzetek! A gepárd is ott van a nôvel!Mondtam, hogy mindenhová elkíséri. – Hypatia még két gondosankiszámított lépést tett, mielôtt az elhangzott szavak jelentése megtor-panásra késztette.

Szemét elszakítva a kikötô látványától, végre odanézett, ahová akislány mutatott, méghozzá nem is a Krateis re, hanem a fegyelmezetlenvitorlásra, amely olyan közel kötött ki hozzájuk, hogy homokzsákokat

kellett kettejük közé dobálni, nehogy a nagyobb, a tengerjáró szélességûhajó összezúzza a kicsi, nála sokkal könnyebb és gyorsabb – és immársejthetôen királyi – vitorlást.

A magasabb fedélzetrôl, ahol állt, Hypatia lelátott a bárka fedélzetéreés a hídján álló magas, karcsú nôre, csuklóján a szíjra kötött, csuklyásmadárral, sarkánál a csillogó szôrû, hosszú lábú nagymacskával. Azállat nem volt pórázra kötve, szemellenzô sem volt rajta, magasra emeltfejjel, apró, kerek füleit hegyezve állt ott, miközben sárga szemével aparton álló csoportot fürkészte.

Gazdája korántsem volt koromfekete núbiai, amire a lány szavaibólgondolni lehetett volna; egy árnyalattal világosabb bôre a sötétbarnaföldre emlékeztetett, a feje tetejét borító rövid, barnásfekete haja olyangöndör volt, mint az újszülött bárány szôre, a szeme a legsötétebb ár-nyalatú okkersárga, kiugró, ívelt pofacsontján pedig úgy csillant mega napfény, mintha aranyfestékkel kente volna be, holott arca mindkétoldalára három apró csigavonalat tetováltak, és még hármat az orr-nyergére, úgy, hogy összekapcsolják két finom vonalú szemöldökét.

A tetoválások a származására utaltak: Hypatia tudomása szerint csakazok a törzsek jelölték magukat így, amelyek gazellára vadásztak, éskecskéikkel, juhaikkal Mauritánia tengerszéles déli és nyugati pusztáitjárták, ahol a férfiak állítólag egy hétig is kibírták víz nélkül, az asszo-nyok pedig lóháton szültek, és meglehet, hogy ugyanott fogantak is.



52

M. C. Scott

Berbereknek nevezték magukat, senkinek sem fogadtak hûségesküt, éscseppet sem féltek a rómaiaktól.

A kislány ezek szerint a berber nôt látta meg, és a nô vadállatait, ame-lyeket a király rendelt oda. Elsôként mindig a gepárd került a figyelemközéppontjába, de a maga módján a sólyom sem volt kevésbé lenyûgözôlátvány. A palaszürke, mellén halványabb pöttyös tollú madárral, amelymozdulatlanul állt a nô karján, a berberek szarvasra vadásztak. A nômögött egy tizenöt éves forma, a tengeri betegségtôl zöldes arcú fiúállt, a karjára szíjazott kisebb hím madárral, a palaszürke tojó párjával.

A fiúra senki sem figyelt. A királyi társaság tekintete a berber nôtkövette, ahogy végiglépdelt a pallón, oldalán a lassú, kényelmes lépte-iben is halálos veszedelmet hordozó gepárddal. A partra érve a sólyomhirtelen magához tért, és kihívóan vijjogott egyet a szárazföld, a színekés a rámeredô tekintetek felé. A kisebb gyerekek rémületükben éselragadtatásukban hangos visítozásba kezdtek. A királyi nôk, kezüketa mellük elé kapva, hátrahôköltek. Agrippa, a király, a helyén maradt,csak az ökle fehéredett el, és szemét mereven elôreszegezte.

A berber nô a maga módján tiszteletteljesen köszöntötte ôt és a velelévô asszonyokat, majd mély, zengô hangon, amely visszhangot keltettHypatia mellében, megszólalt:

– Iksahra sur Anmer köszönetet mond felségetek elnézô jóindulatá-ért. Felséges unokaöcsétek ügyes vadász, habár a tengerhez még nemszokott hozzá teljesen. Néhány sirályt elkaptunk, de semmi említésreérdemest. Esedezem, hogy folytathassam a tanítását a sivatagban, hogyidôvel ô is olyan kiváló vadász lehessen, mint az ôsei.

Hypatia beharapta az ajkát, hogy el ne mosolyodjon. A maga idejé-ben ô is adott parancsokat császároknak, ismerte hát azt a hanghordo-zást, amely a kimondott szavaktól függetlenül parancsnak minôsült. Aberber nô az imént megparancsolta II. Agrippának, Júdea királyának,hogy a továbbiakban is bízza a gondjára az unokaöccsét – egyetlenörökösét.



53


Agrippa nem adta jelét, hogy ezt észrevette volna. Tekintete vakonmeredt a vitorlás hajósain, a sápadt arcú fiún, a sólyom drágakôként

ragyogó, ádáz tekintetû szemén, de még a gepárdon is túlra, hogy el-gondolkodva megállapodjon a berber nôn, aki minden illemszabályellenére egy könnyû, fehér, éppen csak térdig érô, és a karját egyáltalánnem takaró ruhát viselt.

Férfiöltözék volt, márpedig Iksahra sur Anmer a legkevésbé sem voltférfi. Sôt, Hypatia még nem látott senkit, aki ennyire hasonlított volnaa legendabeli amazonokra, kivéve, hogy nem volt íja, és nem vágta le

a jobb mellét, hogy jobban tudjon célozni a nyilával.A király is erre gondolt. Hypatia figyelte, amint a tenyere mögött

nagyjából ugyanezt mondja el a bal vállánál, a tanácsos helyén álló,homokszínû selyembe öltözött férfinak.

Ízisz orákulumai jól értettek a szájról olvasáshoz. Hypatia a magasból,a Krateis fedélzetérôl figyelte, amint Agrippa azt mondja: „Az amazona végén még férfit csinál az unokaöcsémbôl.”

– Ha elég idôt adsz neki hozzá – jött nyomban a derûs válasz. A ki-rály válla mögött álló férfi tekintete is megállapodott a berber nôn,de Hypatiának úgy tûnt, hogy a látvány ôt kevésbé rendítette meg,mint a királyt, inkább a lelkébe szeretett volna bepillantani, a jegesfelszín alá, ahol a szenvedélyek izzottak, és úgy vélte, hogy elégedettazzal, amit látott. Azután mosolyogva elfordította a fejét, és Hypatiavégre megbizonyosodhatott róla, hogy az üzenetek igazat állítottak:Szaulosz valóban Cézáreában van. Az a két hónap a tengeren, elôtte ahat hónapos elôkészület, annak elôtte az egy évig tartó vadászat job-ban megviselte, mint gondolta. Érezte, ahogy a férfi tekintetének hevemegérinti, majd továbbvonul; kinyitotta ökölbe szorult kezét, és azárboc viharvert fájához törölte az izzadtságtól csúszóssá vált tenyerét.

A templomban csuklyás köpenyt viselt. A hangja nem a sajátja volt;a teste belül akár egy üres fuvola, amelyen át az Igazság megszólalt.Ezt így mondta el Panterának, Mergusnak, a gyengélkedô Poppaea



M. C. Scott

császárnénak a magánlakosztályában, amikor megbeszélték mindazt,ami a jövôben történhet.

Szaulosz látta az orákulumot, de nem látta Hypatiát. Én meg fogom ôt ismerni,de ô nem fog engem felismerni. Elhajózom Cézáreába, ahogy a császárné javasolja,és elviszem az ajándékait, miközben ti a szárazföldön jöttök. Amelyikünk elôször találkozik vele, riasztja a többieket.

Hypatia elfordította a tekintetét a város felé. Nézte a fényesen ra-gyogó házakat, a még ragyogóbb kerteket, a boltosokat és kereskedôket,a rabszolgákat és gazdasszonyokat, az elôkelô nôket, udvaroncokat és

udvari tanácsadókat, a Városôrség embereit, akik mind ott nyüzsögteka kikötôben és a közeli utcákban.

Nem úgy festett, mint egy lázadástól és forradalomtól fenyegetettváros, de Hypatia a fél életét azzal töltötte, hogy háború küszöbén állóvárosokat és államokat látogatott sorra; ismerte ennek a levegônekaz ízét, és felismerte azoknak a férfiaknak és asszonyoknak a hangját,akik megpróbáltak úgy tenni, mintha az élet nem változott volna meg,és ezután sem fog megváltozni. Valahol a város közepén a kelleténélfeketébben és vastagabban gomolygott a sûrû, fekete füst, és a távolbanhalottat sirattak az asszonyok.

Egy bólintással jelezte Androsnak, hogy minden rendben van vele,majd összeszedte méltóságát, és a széles deszkapallóra lépve kisétált arakpartra, hogy belevesse magát abba a színes forgatagba, amelyet úgyhívnak, hogy Cézárea.

Documents

M C Scott Roma a Kiraly Eljovetele Reszlet