64

Magyar népi hangszerek

Embed Size (px)

DESCRIPTION

Kolibri könyvek

Citation preview

Page 1: Magyar népi hangszerek
Page 2: Magyar népi hangszerek

Mandel – Khell – Hász

Magyarnépi hangszerek

Kolibri könyvek

Móra Könyvkiadó

Írta: Mandel Róbert

Rajzolta: Khell Csörsz

A fotókat Hász András készítette

A borítót Szabó Árpád tervezte

A 28. tábla szövegét Jánosi András írta

© Mandel Róbert, 1986

© Khell Csörsz, 1986

© Hász András, 1986

Page 3: Magyar népi hangszerek

Ennek a méltán népszerű sorozatnak hézagpótló köteteként ajánlomMandel Róbert Magyar népi hangszerek című összeállítását. A sokolda-lú fiatal szerző elsősorban gyakorlati ember – foglalkozik hangszerekkészítésével, történeti és népi muzsikálással. Ez a jó értelemben vetgyakorlatiasság hatja át ezt a könyvecskét is, amely Dr. Sárosi Bálinthasonló összefoglalásai után a népszerűsítés hasznos területére irányít-ja a témát.

A tárgyalt és kétségkívül legfontosabb népi hangszerek felosztása:hangszert helyetesítő fa- és fémeszközök, rezgő hártya, rezgő húr,maga a rezgő levegő mint hangforrás – egyútal az egyes instrumen-tumok anyagára, végső soron készítésére utal.

És talán éppen ez a legnagyobb hangsúly ebben a törekvésben: azegyre jobban kibontakozó és szélesedő zenélést a hazai népzene – a leg-tágabban értelmezet popmuzsika – művelésére ösztönözni. Ezt a célttámogatják a fényképmellékletek, melyek a Magyar Néprajzi Múzeumgyűjteményének egyes példányairól készültek – a közel százesztendősgyűjtőmunka kézzelfogható bizonyítékaiként.

Vajha ezek a hangszerek egyszer hangzó mivoltukban is bemutat-hatók lennének ...

Gábry György

3

Page 4: Magyar népi hangszerek

Minden olyan eszközt hangszernek nevezhetünk, amelynek hangkeltésa rendeltetése. A történelem folyamán különféle hangszerek készültek,s fokozatosan elváltak egymástól a gazdagok és a szegények hangkeltőeszközei. Az előkelők szórakoztatására zeneszerzők komponáltak, újhangszereket és új hangszíneket alkotva, míg a parasztemberek sokáigmegelégedtek megszokot zeneszerszámaikkal. A hivatásszerű szóra-koztatást a múlt században lassanként a cigányzenekarok veték át aparasztbandáktól, később a rádió és televízió térhódítása pedig meg-fosztota a parasztmuzsikusokat zenélési alkalmaiktól. A már lassan fe-ledésbe merült hangszereket a népzenekutatók és a fiatal népzenészekéleszteték újjá.

A könyvben zeneszerszámainkat az elfogadot tudományos rendsze-rezés alapján csoportosítotuk:

I. IDIOFONOK, amelyek kiegészítő hangforrás nélkül, saját anya-guknál fogva adnak hangot. Vannak ütéssel, rázással, pengetéssel ésdörzsöléssel megszólaló idiofonok;

II. MEMBRANOFONOK, amelyek egy nyílás fölé kifeszítet rugal-mas hártya, a membrán segítségével szólalnak meg. Az ütéssel, dörzsö-léssel vagy rádúdolással rezgésbe hozható membrán rendszerint bőrből,állati hólyagból vagy papírból készül;

III. AEROFONOK, amelyeknek az üregbe zárt levegő a hangzó kö-zege. Vannak szabadon rezgő nyelvvel és a légoszlop segítségével meg-szólaló aerofonok. A fúvósokat további csoportokra oszthatjuk aszerint,hogy a muzsikus ajkának préselésével, a befúvórés peremére fújt leve-gővel vagy nádnyelvek segítségével játszik;

IV. CHORDOFONOK, amelyeknél a rezgő húr a hangforrás. A hú-rok pengetés, vonás, dörzsölés vagy ütés révén szólalnak meg.

A szerző köszönetet mond Dr. Sárosi Bálintnak, a Néprajzi Mú-zeumnak, Gábry Györgynek, Leskowsky Albertnak, Bársony Mi-hálynak és Jánosi Andrásnak a könyv megvalósításához nyújtot tá-mogatásért és segítségért.

4 1. tábla →

Page 5: Magyar népi hangszerek

1. tábla

Page 6: Magyar népi hangszerek

Fateknő és kanálpár. A magyar népzenében gyakran előfordult, hogya táncokat rögtönzöt ritmuskeltő eszközökkel kísérték. Falusiak vala-milyen ünnepi alkalommal összejötek, és citera- vagy hegedűszó mel-lé, kíséret hiányában az asztal lapján vagy széktámlán ütöték a rit-must. Szekrény oldalán a hüvelykujj ütemes dörzsölésével képzetmorgó hang is beleillet a tánckíséretbe. Voltak aztán, akik kombináltáka különböző hanghatásokat. A patintással, ütéssel és dörzsöléssel előál-lítot ritmusvariációk esetenként remek hanghatást adtak. Előfordult asodrófával való dörzsölés is: a játékos az asztallapra fektetet mutatóuj-ján keresztirányba dörzsölte a sodrófát. A rezgéseket a mutatóujj köz-vetítete az asztal lapjára.

Szórványosan mindenhol előforduló ritmuskeltő eszköz volt afateknő (1). Főképpen a teknővájó cigányok ismerték a teknőritmust. Ajátékos a nyílással földre fektetet teknő végéhez ült, és egy vastagabbbot végével dörzsölte vagy karcolta a teknő hátát. A nem zenészcigányok legtöbbször a kanálpárral is játszotak (2). A két, gömbölyűfejével egymásnak fordítot alumíniumkanál nyelét úgy fogták te-nyerükbe, hogy a kanalakat mutatóujjuk választota el egymástól. Akanalak feje csak akkor koccanhatot össze, ha a játékos combjáhozvagy másik tenyeréhez ütöte őket.

A legügyesebbek számtalan változatát ismerték a kanálritmus-nak. Nemcsak combjukhoz és tenyerükhöz ütögeték a kanalakat,hanem az ujjakon keresztbe végigcsúsztatva, egészen sűrű – azazgyors – ritmusképleteket is kijátszotak.

6 2. tábla →

Page 7: Magyar népi hangszerek

2. tábla

Page 8: Magyar népi hangszerek

Deszkadob és kereplő. A deszkadob nem más, mint egy felfüggesztet,lapos deszkadarab (1). Faütővel ütöték. Vadriasztó vagy madárijesztőeszközként használták, de átható hangja a legkülönbözőbb jelzésekre isalkalmas volt. A falvakba elszállásolt lovas katonák is a felfüggesztetdeszka hangjával jelezték az abrakoltatás idejét. (A lovasságnál hasz-nált deszkadobot lécekből összeácsolt állványra akasztoták fel. A kötél-lel két helyen is felfüggesztet deszkadobot rendszerint keményfából ké-szíteték, hogy hangja még élesebb legyen.)

Katolikus templomokban nagyböjt idején csengők helyet a deszka-dob kalapáccsal egybeépítet változatát, a kalapácsos kereplőt hasz-nálták (2). A szerkezetet nyelénél fogva lehetet működtetni. Egytengelyre szerelt fakalapács előre-hátra lendítésekor hol elől, hol hátulcsapódot a vízszintesen elhelyezkedő deszkalapra. Kártékony madarakelriasztására szélkerék tengelyére szerelték rá a fakalapácsokat, ame-lyek forgás közben egy függőlegesen felszerelt deszkalapnak ütköztek.A szélkereplőt vagy szélkelepet házak tetejére, szántóföldeken vagyszőlőskertekben állítoták fel.

Az egyszerű kereplőt (3), (a képünkön ábrázolt eszköz a NéprajziMúzeum tulajdona) hangja miat sok helyen cserregőnek vagyrühencsnek nevezték. A fogantyúhoz rögzítet fogazot kerék körülforgot a keret. A kézzel pörgetet hangszernek különböző fajtáitismerték. A kerék fogairól lecsapódó fanyelvet a ráma anyagábólfűrészelték ki, vagy külön rugalmas falapot feszítetek a fogaskerék-hez. A kereplő kerekét, fogantyúját és a csapónyelvet keményfából,a rámát fenyőből készíteték. Leginkább gyerekjátékként terjedtek elváltozatai, de szőlőőrzésre – a seregélyek ellen – olyan kereplőket ishasználtak, amelyeket csak két kézzel lehetet pörgetni. A kereplőtnemcsak a kártékony állatok riasztására használták, hanem a pász-torok háziállatok terelésénél is alkalmazták. Bizonyos ritmusképle-tekkel üzeneteket is közvetítetek egymásnak.

8 3. tábla →

Page 9: Magyar népi hangszerek

3. tábla

Page 10: Magyar népi hangszerek

Facimbalom (a Néprajzi Múzeum tulajdona). Ritkaságnak számít nép-zenénkben a nagyon ősi xilofon magyar változata: a facimbalom (1),(2). Hazánkba valószínűleg Európa távol-keleti országokkal is kereskedőállamainak muzsikusai hozták be. Irodalmunkban a múlt század dere-kán „szalmamuzsika” néven szerepel. A nevet a hangzó farudak alá he-lyezet szalmakötegekről kapta.

Fenyő- vagy jávorfából készült hangzórúdjai a cimbalom húro-zatának megfelelően helyezkednek el, így a cimbalmosok könnyenjátszhatak rajta. A rudakat zsinegre fűzték, és fakeretre fekteték (3). Afacimbalomnak kb. 26 rúdja van, ami g¹—a³ (kromatikus) hang-terjedelemnek felel meg. A hangszer hangolása úgy történik, hogy ha ahangot magasítani akarják, a fahasábok végéből lefűrészelnek, ha pedigmélyíteni szeretnék, a megfelelő rúd közepén fűrésszel bevágnak vagymélyedést faragnak bele.

Készítetek keret nélküli facimbalmokat is, amelyeknek rúdjaitegyszerűen felfüggeszteték vagy asztalra fekteték, és két verővel ját-szotak rajtuk. Éles, szárazon kopogó hangja miat kíséret játszásáranemigen volt alkalmas, de mint érdekesség vagy mint szólisztikus zene-szerszám időnként szerepelt az ismertebb cigánymuzsikusok reper-toárján. Mindenüt házilag készült, a cigányok vele helyetesíteték acimbalmot.

Az ország északnyugati részében, elsősorban Borsod és Hevesmegyében fordult elő.

10 4. tábla →

Page 11: Magyar népi hangszerek

4. tábla

Page 12: Magyar népi hangszerek

Kolompok és láncosbot (a Néprajzi Múzeum tulajdona). A magyarpásztorok számára a kolompok nemcsak a legelő állatok nyakába akasz-tot jelzőeszközök, hanem zenei igénnyel összeválogatot hangszerek isvoltak (1). Már időszámításunk előt is használták a kolompot. Adatoktanúskodnak arról, hogy a IX. században templomi harangok elődje-ként ismerték. A magyar nyelvben először a XVI. században fordult előa kolomp szó. Leginkább kolompár cigányok, de nem cigány származá-sú mesterek is gyártoták. A formára szabot bádoglemezt félbehajtva,megfelelő éleit összeforrasztoták. Nagy körültekintéssel határoztákmeg a forrasztóanyag összetételét. A kolompokat ráolvasztot rézötvö-zetel vonták be.

A pásztor hosszas próbálgatás után választota ki nyája számára amegfelelő kolompokat. Az összeválogatot készletet kolompkészségneknevezték. Más és más készséget választotak a ménesre, mást a gulyáravagy a juhnyájra. Egyéni ízlés szerint alakítoták ki a kolompokösszhangzását.

Főképpen a pásztorok használták a láncosbotot is (a NéprajziMúzeum tulajdona) (2), (3). Az egy méter hosszúságú, erős botrakovácsolt vaskarikákat, csengőket vagy láncdarabokat szereltek. Apásztor a súlyos láncosbotal dobta meg az engedetlen állatot, így aznemsokára már a bot csörrenéséből is értet. Ennek a hangkeltőeszköznek nemcsak gyakorlati jelentősége volt. A népi hitvilágboszorkányság elleni mágikus védőerővel ruházta fel. Regősbotnakis nevezték, mert a regősök énekeik ütemére verték vele a padlót. Arégi pásztorvilág kiveszésével együt lassan eltűntek munkájuk éséletük fontos kellékei, a kolompok és a láncosbotok is.

12 5. tábla →

Page 13: Magyar népi hangszerek

5. tábla

Page 14: Magyar népi hangszerek

Doromb. A távol-keleti eredetű doromb világszerte elterjedt zene-szerszám. Kelet-Ázsiában egy darab bambusznádból, esetleg csontból,fából készítik. Vasból formált változatairól már a római korból is tu-dunk. Nem tartozot a komolyan vet, felnőtek kezébe való hangszerekközé. Magyarországon, elsősorban a Dunántúlon gyerekjáték-eszköz-ként ismerik. A zeneirodalomban sem volt jelentős szerepe.

A doromb patkó alakú fémkeretből és egy, a kerethez erősítetkeskeny, a végénél L alakban meghajlítot acélnyelvből áll (1). A rezgőnyelv a fémpatkó párhuzamosra összeszűkülő szárai közöt helyezkedikel. A játékos a keretet fogaihoz támasztja, úgy, hogy a nyelvet szabadonpengethesse (2). A doromb hangját a szájüreg erősíti fel. A hangsoralaphangja mellet szól a felhangokkal színesítet dallam. A hangma-gasságot a fütyhöz hasonlóan a nyelv előre-hátra mozgatásával, teháta szájüreg nagyságának változtatásával befolyásolják. Ha nagyobb aszájüreg, akkor a mélyebb, ha kisebb, akkor a magasabb felhangokszólalnak meg. A hangerő a pengetés erősségétől és a légzés inten-zitásától függ. A hangszer nyelvét a játékos általában a jobb kézmutatóujjával az arc közepe felől kifelé pengeti. A népi szóhasz-nálatban a legtöbbször nem is pengetek, hanem „verték” a dorombot.A hangszert nevezték dorombérnak, dorongnak vagy csak dongónak. ADunántúlon – Baranya, Somogy és Fejér megyében – házaló kereske-dők terjeszteték. Elvétve az ország más részeiben is előfordult.

Régen leginkább cigány kovácsok készíteték, de a dorombjátékosoka környező országokban, apró műhelyekben gyártot hangszereket isbeszerezhetek.

Népzenét játszó együteseink ma újra szívesen alkalmazzák a do-rombot dalaik és tánczenéjük kíséretéhez.

14 6. tábla →

Page 15: Magyar népi hangszerek

6. tábla

Page 16: Magyar népi hangszerek

Mirlitonok. A mirlitonok jellegzetes zizegős hangját rádúdolással szó-laltatják meg. A kifeszítet hártya az emberi hanggal együt rezeg. Alegegyszerűbb változata a fésű fogai elé tartot selyempapír. Néhányázsiai nép szertartásában a beszédhangot hasonlóképpen változtaták el.Indiai és kínai harántfuvolák végére is feszítetek vékony hártyát, amijáték közben kissé nazálissá tete a hangot. A mirlitonok bonyolultabbváltozatai különböző csövekkel egybeépítet hangszerek.

A legegyszerűbb a nádmirliton (1). A nép náddudának hívta ezt ahangszert, amit úgy készítetek, hogy csomó nélküli náddarab falánakegy szakaszáról eltávolítoták a szilárd réteget, oly módon, hogy azalata lévő vékony hártya sértetlen maradjon (2). A rövid nádcső egyikvégét szájba veték, és úgy dúdoltak bele. Az 1880-as években Bigotfrancia játékgyáros külsőleg hagyományos fúvóshangszerekre emlékez-tető zeneszerszámokat készítet, amelyekbe beépítete a rezgő hártyát.Társaságban bármilyen dallamot „eljátszhatak” vele egymás szóra-koztatására. Arról is olvashatunk, hogy 1910-ben Párizsban nagy-szabású összejövetelt szerveztek a mirlitonjátékosok.

A magyar nép körében elterjedt a mirliton lopótökből készítetváltozata, a lopótökduda is (3). Készítése nagyon egyszerű. A tök göm-bölyű részét ketévágják, majd a szárából is lefűrészelnek egy darabot.A megmaradt szárrészre selyempapírt, cigaretapapírt, esetleg celofántfeszítenek ki. Közel a hártyához kis nyílást vágnak a lopótök falába,amelyen keresztül beledúdolhatnak a hangszerbe. A tök trombita-tölcsér-szerűen kiszélesedő része jelentősen felerősíti a hangot.

A nádduda az egész országban elterjedt. A tökből készítet válto-zatot Szabolcs-Szatmár megyében elvétve még ma is használják.

16 7. tábla →

Page 17: Magyar népi hangszerek

7. tábla

Page 18: Magyar népi hangszerek

Köcsögduda. (A képünkön ábrázolt hangszer a Néprajzi Múzeum tulaj-dona.) A köcsögdudát Európában mint gyermekjátékszert ismerik. Kü-lönböző ábrázolásokon az 1600-as évektől kezdve szerepel, hazánkbanmégis csak a századforduló óta írnak róla. Az egész országban elterjedtszerszámot hangja miat höppögőnek, köcsög formája miat köpűnek isnevezték (1).

A köcsögduda elkészítése nem igényelt különösebb szakértelmet.Félbevágot disznóhólyagot vízbe áztatak. A megpuhult hólyagot egy30-40 centiméteres egyenes nádvesszőhöz kötözték, úgy, hogy a hólya-got kifordítva a nád függőlegesen álljon. A köcsög szájára feszítethólyagot a peremnél körbekötözték, vigyázva arra, hogy a kifelé állónáddarab középre kerüljön. Néhány óra elteltével a hólyag megszáradt,és teljesen kifeszült a köcsög száján. A nádszálat megnedvesítet ujjalvagy gyantaporos filcdarabkával addig dörzsölték, amíg a hangszermély, brummogó hangot adot (2). A játékos a nádat legtöbbször csak amembrán felé, de sűrűbb – gyorsabb – tempóknál mindkét iránybadörzsölte. A játék módja miat a nép szötyöknek is nevezte hangszerét.A rezgéseket továbbító nádvessző helyet használhatak hengeres fa-pálcát vagy akár kukoricaszárat is. Állva a kar alá szorítva vagy térdközöt játszotak rajta. Földművesek készítetek maguknak köcsög-dudát, de a gyerekduda név arról tanúskodik, hogy sok helyen gyer-mekek játszotak rajta.

Rendszerint citera vagy valamilyen fúvós hangszer mellet szó-laltaták meg. Brummogó hangszíne miat a tánckíséretnél „bőgő-zésre” használták. Az Alföldön ezért köcsögbőgőnek is nevezték. Aregősök énekük kíséretéhez láncosbot mellet köcsögdudát is hasz-náltak.

18 8. tábla →

Page 19: Magyar népi hangszerek

8. tábla

Page 20: Magyar népi hangszerek

Bika. (1, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona). A bika hangja hasonlít aköcsögdudáéra, de valamivel mélyebb. Egy változatát burrogó néven is-merjük. A bika teste rendszerint favödörből vagy kicsi fahordóból, rit-kábban bádogvödörből készült. A vödör nyílására bikabőrt feszítetek.(A bőrt előbb szőrteleníteték és kikészíteték.) A feszes bőr közepébenyílást vágtak. és egy nyaláb lószőrt fűztek át rajta. Megközelítőlegannyit, mint amennyi a bőgővonóhoz kell. A szőrnyaláb testen belüleső részére egy hurkot kötötek. A hurokba ujjnyi fadarabot dugtak, ésaz egész nyalábbal együt belülről a membránhoz szorítoták. Néhányöltéssel a bőrfelülethez varrták a fadarabkát, hogy játék közben meg-akadályozza a szőr kiszakadását. A játékos a hangszert lábai közé aföldre helyezte, és benedvesítet kezét felváltva, alulról felfelé végig-húzta a lószőrön (2). A szőrfelület a nedvesség hatására tapadóssá vált.A súrlódás következtében keletkező rezgéseket a nyaláb közvetítete amembránnak. Általában a dallam hangsúlyos részeinél vagy ütemekelején szólaltaták meg, de sűrűbb tempóknál rövid, ismételt kézmozdu-latokkal pontozot ritmust is kijátszotak. A bikát csak a moldvai csán-gók használták a dunántúli regöléshez hasonló „hejgetés”-ükhöz (3).

A bikáéhoz hasonló elv alapján szólal meg egy, a tyúk kotkodá-csolására emlékeztető hangú hangszer is. Papírból vagy bádogbólkészült kis henger egyik végére papírhártyát feszítetek. A membránközepét kilyukasztoták, és vékony spárgát fűztek át rajta. A spárgabelül maradt végére csomót kötötek, és belülről a papírhártyáhozragasztoták. A csomó nem engedte a két ujj közé fogot vagy gyan-taporos rongydarabbal rángatot spárgát játék közben kicsúszni. Adörzsölés által kiváltot rezgéseket a zsinór közvetítete a memb-ránhoz. A hangszert a falusi gyerekek különösen húsvétkor használ-ták.

20 9. tábla →

Page 21: Magyar népi hangszerek

9. tábla

Page 22: Magyar népi hangszerek

Dobok. A legősibb hangkeltő eszközök közé tartoznak. Természeti né-peknél mágikus szerepet töltötek be ezek a varázserővel felruházothangszerek. A sámánizmus a magyar nép körében is ismert volt. Bor-nemisza Péter 1575-ből származó írásában „szita által cselekvő” varázs-lók ellen hadakozot. A hangszert szita testéből készíteték, ezért gyak-ran csak szitának vagy rostának nevezték. A „Szita, szita, péntek, /szerelem csütörtök, / dob szerda” és a „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel”szövegű gyermekdalaink is a sámándob emlékét őrzik (1).

Egy XVIII. századi szegedi boszorkányper jegyzőkönyvéből tudjuk,hogy a boszorkányok rézből készült dobokat használtak. A regősök iskísérheték éneküket csörgőkkel felszerelt dobbal. A csángók újévi„hejgetés”-ükben egyfenekű dobot vertek. A szitából készítet dobrabirkabőrt feszítetek, és mindenféle karikákat, csörgőket szereltek rá. AXIX. századból származó leírás szerint akadt olyan háromtagú cigány-banda, ahol az egyik muzsikus csörgődobon kísérte a dallamot.

A köznapi életben azonban a dobpergés legtöbbször fontos köz-leményekre vagy hirdetésekre hívta fel az emberek figyelmét. A fa-lusi kisbíró nyakába akasztot pergődobját verve hívta össze a lakos-ságot, hogy mondanivalóját közölje (2). A nagydobot az újabb kele-tű rezesbandákból ismeri a falu.

22 10. tábla →

Page 23: Magyar népi hangszerek

10. tábla

Page 24: Magyar népi hangszerek

Levélsíp. Ez a legegyszerűbb fúvós hangszer. Minden gyerek ismeri azta módot, amellyel a két hüvelykujj közé szorítot vékony falevél vagyfűszál élére ráfújva sikító hangot lehet előidézni. A nép ennek a játék-nak fából készítet változatát is ismerte. A két hüvelykujjat bicskaszerű-en összehajtot, szögletesre faragot fadarab, a fűszálat a fa anyagábólkihasítot egy vagy két rezgő nyelvecske helyetesítete (1). A játékos aszájharmonikához hasonló módon szorítota szájához a hangszert (2).Dallamot nem lehetet rajta játszani, hangjával gyerekek csalogaták abíbiceket. A falusiak közöt ezt a sikoltó zeneszerszámot ezért bébicnekis nevezték. Egyes vidékeken mint játékszert ma is használják.

Dallamjátékra is alkalmas a nyírfa vagy cseresznyefa belső kér-géből kihasítot kéregsíp. Újabban hajlékony műanyagból vagy film-ből kivágot darabkából is készítik – hangja a klarinétéra emlékeztet.A rugalmas lemezt a játékos úgy szorítja ujjával a felső ajkához,hogy lekerekítet vége ráfújáskor szabadon rezeghessen. A ráfúváserősségével, a szájüreg nagyságának és az ajkak feszítésének változ-tatásával befolyásolják a hang magasságát. Citera mellé olyan válto-zatát is használják, ahol az ujjak helyet egyszerűen szájba véve azalsó fogsor és az alsó ajak közé szorítva szólaltatják meg. A pecek-pikulánál egy laposra faragot fadarabkára foggal szorítják rá a rez-gő lemezt, és az ajkak közöt kiáramló levegő hozza rezgésbe ahangszert (3). Régen a rezesbandákban klarinét hangját utánoztákvele, de legtöbbször öreg koldusok harmonika kíséretében játszotakkéregsípon. Ma már nagyon ritka hangszer, a fiatalok nemigen fog-lalkoznak vele.

24 11. tábla →

Page 25: Magyar népi hangszerek

11. tábla

Page 26: Magyar népi hangszerek

Zúgattyúk. (Fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona). Szórakozásból vagymadarak csalogatásához falusi gyerekek különféle zúgó-búgó zene-szerszámokat készítetek. A legegyszerűbb a búgattyú vagy büngi volt,ami egy vékony, arasznyi falapocskából és egy félméteres zsinórból állt(1). A szögletes vagy ovális falamez egyik végébe apró lyukat fúrtak, éside kötözték a zsineget. A zsinórt gyakran rövid fapálcához erősíteték,hogy még hosszabb legyen a forgató kar. A hangszert az ostorhoz ha-sonlóan pörgeték meg (2). A vékony falap saját tengelye körül is elfo-rogva sajátos, mély búgó hangot adot, nevét is innen kapta. Szárny-csapdosáshoz is hasonló hangja alkalmas volt madarak csalogatására is.Magyarországon és a környező országokban főként gyerekek játékavolt, de a távol-keleti népeknél varázserőt is tulajdonítotak a búgatyú-nak.

Közismert volt a kabátgombból készítet pörgetyű is. A játékos kétkezével a zsineg végeit hol megrántva, hol elengedve megpörgete agombot. A gomb lyukaiba keresztbe befűzöt zsinór összetekeredvemegfeszült, majd ellenkező irányba kezdet visszaforogni. A népugyanezt a hangszert középen átfúrt marha-lábszárcsontból vagy fa-darabból is készítete. A brüngőzőnek is elnevezet játék halk, surrogóhangja inkább csak a kisebbek szórakozását szolgálta.

Ritkábban használatos gyerekhangszer volt a fergettyű. Egy ötcentiméter átmérőjű, pár milliméter vastagságú, kör alakú falapocs-ka közepébe lyukat fúrtak. A furaton át tizenöt centiméter hosszú,ceruza vastagságú farudacskát dugtak át úgy, hogy egyik végén öt, amásikon tíz centiméteres rész álljon ki. A tengelyként működő fa-pálca rövidebb szakaszának végét kihegyezték, és az ujjakkal meg-pörgetet hangszert hegyes végével asztalra vagy a földre helyezték.A sebesen forgó pörgetyű halk, zúgó hangot adot.

26 12. tábla →

Page 27: Magyar népi hangszerek

12. tábla

Page 28: Magyar népi hangszerek

Harántfuvola, tilinkó és lopótökduda. A legegyszerűbb szélenfúvófurulyák a tilinkók (1, a Néprajzi Múzeum tulajdona). A moldvai csán-gók körében csilinkának nevezték ezt a 60-80 cm hosszú, hangnyílásnélküli, egyszerű facsövet. A hangszert fűzfahéjból vagy valamilyen ke-ményfából készíteték. Előfordult az is, hogy egy fémcsövet alakítotakát tilinkóvá. A hangszer egyik végén körbe élesre reszelték a cső pere-mét. A játékos úgy támasztota kerekítet ajkaihoz a hangszert, hogy azéles perem szabadon maradt részére ráfújhasson. A keletkezet felhan-gokból állt össze a hangsor. A hangmagasságot a cső alsó végének nyi-tásával és zárásával és az átfúvás erősségével befolyásolták. Ma már el-vétve csak a csángók használják. Magyarország területén nem maradtfenn ez a zeneszerszám.

Szintén ritkaság volt a bukovinai székelyek hat hanglyukkal isellátot hangszere, a peremfurulya vagy szélfurulya. Különleges reper-toárja nem volt, szólisztikusan vagy két hegedűs és bőgős mellet ját-szotak rajta.

Peremfurulyát lopótökből is készítetek. A tök szárának végét kisséferdén lefűrészelték, belsejét kiüríteték. A játékos a szárvégen lévő Valakú bevágásra fújta a levegőt. Elöl hét, hátul egy hanglyukat fúrtakvagy égetek a hangszerre. A nyolc hangképző nyílással kilenc hangotjátszotak ki. A lopótökdudának nevezet hangszer ritkaság volt amagyar nép körében.

Az oldalfúvós furulya a mai fuvola elődje (2). Már a XIII. szá-zadból, Kassáról származó adataink is tanúskodnak a harántfuvolamagyarországi létezéséről. A rendszerint fából, napraforgószárbólkészítet fuvolára hat hanglyukat fúrtak. A fuvola vagy flóta (3) azegész országban elterjedt és kedvelt hangszer volt.

28 13. tábla →

Page 29: Magyar népi hangszerek

13. tábla

Page 30: Magyar népi hangszerek

Cserépsípok, furulyák. A leginkább állatok – főleg madarak – formá-ját utánozó ajaksípok gyerekjátéknak készültek. Az agyagból formálthangszer sípszerkezete azonos elvű a közönséges furulyáéval. Kakas-nak, bikának vagy kakukkolónak nevezték, aszerint, hogy mit ábrázoltvagy milyen hangot adot (1). Oldalára egy vagy két hangképző nyílástfúrtak, amelyekkel néhány hangot variálhatak. Ha vizet töltötek bele,és úgy fújták meg, csicsergő hangot adot. Fazekasok árusítoták őketvásárokon, búcsún.

A cserépsíp továbbfejlesztet változata az ovális formájú okarína. AXIX. századtól Olaszországban gyártot tíz hanglyukú okarínánálegyszerűbb, hatlyukú hangszereket a magyar nép is készítet a II.világháború előt. Ez a Móra Ferenc Kincskereső kisködmön címűkönyvében előforduló „körtemuzsika”.

Legnépszerűbb népi hangszerünk a „végfúvós” vagy „dugós” furu-lya (2, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona). Csontból, agyagból vagyfából készítet furulyaféléket már a történelem előti korban is hasz-náltak. Legfontosabb része a cső végébe illesztet fadugó és a szélhasítónyílás. A dugó melleti keskeny résen áramlik a befúvot levegő aszélhasító nyílás éles peremének. A keletkezet hang magasságát afurulya testén fúrt hanglyukakkal változtatják. A népi furulyákon rend-szerint hat hangképző nyílás van. A lyukak helyét a népi hangszer-készítők először csak rá helyezet ujjaik állása alapján jelölik ki. Afuratok tágításával vagy szűkítésével hallás alapján hangolják be vég-legesen a furulyát.

A csángók készítetek kettős furulyát is. Az egyik sípszáron a dal-lamot, a másikon az alaphangot fújták.

A furulya egy jellegzetes dél-dunántúli változata a hosszú furulya,vagy ahogy a nép nevezi: a hosszi furugla (3). Az egyszerű pásztor-furulyánál kétszer, háromszor is hosszabb, legtöbbször átfúvással, fel-hangokkal együt játszotak rajta.

A magyar furulyások amúgy is dalolt nótáikat játszoták hang-szerükön, míg a csángók tánchoz is használták. Regősök köcsögdudaés láncosbot mellé furulyát is alkalmaztak kíséretnek.

30 14. tábla →

Page 31: Magyar népi hangszerek

14. tábla

Page 32: Magyar népi hangszerek

Nádsíp, klarinét. Egyszerű nyelvsípokat libatollból, bodzafából vagynádból készítenek. Leginkább elterjedt a nádsíp (1). A nádból lemet-szenek egy darabot, úgy, hogy egyik végén megmaradjon a csomó.Csomós, zárt végénél behasítva, négy centiméteres nyelvet vágnak a fa-lából. A játékos olyan mélyen veszi a sípot a szájába, hogy a nyelv sza-badon rezeghessen a szájüreg belsejében. A hangmagasságot a többi fú-vós hangszerhez hasonlóan a cső oldalára fúrt 6-7 hangképző nyílássegítségével változtatják. Készítenek olyan nádsípot is, ahol a síprészkülönállóan csatlakozik a szárba.

A XIX. század közepéről származnak az első leírások a magyarnádsípokról. A gyűjtők adatai szerint főként pásztorok hangszere volt.Ugyanazokat a népdalokat és tánczenét játszoták a nádsípon, mint abőrdudán.

A nádsíp a klarinét (2, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona) előd-je. A klarinét szintén egyszerű nádnyelv segítségével szólal meg. Ahangszert a XVII. században Németországban fejleszteték ki a nád-sípból és a „chalumeau”-kból (ejtsd: salümó). A hanglyukakra bil-lentyűket szereltek, és hangterjedelmét is megnövelték. A mai hang-szerkészítők különféle hangolású klarinétokat állítanak elő. A népze-nében leginkább A, B és Esz hangolású hangszereket használnak. Ci-gányzenekarban a prímhegedűvel együt a klarinéton a dallamotjátsszák. Tekerőlant mellé gyakran alkalmazták, hogy erősítse a te-kerő prímhúrjának hangját. A falusi rezesbandákban is megtalálhatóvolt. Klarinéton mindig csak az első szólamot fújták egy oktávvalmagasabban, mint a többi hangszer. A pásztor klarinétosok egyedülis megszólaltaták. Játékstílusukat a népi furulyázásból veték át, aklarinét hangszínlehetőségeivel nemigen éltek. Éles, sikítozó hangonmuzsikáltak hangszerükön (3).

32 15. tábla →

Page 33: Magyar népi hangszerek

15. tábla

Page 34: Magyar népi hangszerek

Bőrduda. (1, Leskowsky Albert gyűjteményéből.) Az ókorban már is-mert bőrduda a feljegyzések tanúsága szerint gajd vagy tömlősíp névena XIII. században tűnt fel Magyarországon. A Mátyás király korabeliábrázolások is utalnak népszerűségére. Később a lovasság harci zene-szerszáma let, sőt dudaszóra gyülekeztek a legények, ha katonákat ver-buváltak. Hangszerünk a magyar főúri zenekarokban is helyet kapot.A XVII. századi hegedű–duda együtest a cigánybanda elődjének is te-kinthetjük. Az 1900-as évek elejére már csak az északi országrészben,valamint Szeged környékén szólaltaták meg a pásztorok és a falusiaktáncmulatságaikon.

A bőrduda legjellegzetesebb része a kecske- vagy kutyabőrbőlkészítet tömlő, amelyet az állatról felhasítás nélkül, egyben húznak le.Hátsó felét levágják és elkötözik, mint a zsák száját, mellső lábainakcsonkjaihoz illesztik a fújtatót vagy a befúvócsövet és az egy hangonzümmögő bordósípot. A nyak nyílásához a dudafejet kötözik. A leg-többször körtefából készítet fejet kecske-, férfi- vagy menyecskefejformájúra faragják (2), (3). A fejhez csapszerűen illeszkedik a dallam-játszó ketős síp, a sípszár, amely a hétlyukú dallamsípból és a kontra-sípból áll. A dallamsíp hangterjedelme egy oktáv, a kontrasíp pedig azalaphangot és egyetlen hangnyílása segítségével az alsó kvartot vál-togatva kíséri a dallamot. A magyar duda sípjai a nádsíphoz hasonlóanegyszerű felcsapó nyelvsípokkal szólalnak meg. A gyakran ólom-berakással ékesítet bordósíp és a kontrasíp végeire visszahajló szarv-kürtöt illesztenek.

A szegedi dudák bordósípját a fúvós hangszerek mintájára fábólkészíteték, vagy réz-, esetleg bádogcsőből hajlítoták, és a végeire szarvhelyet tölcsért erősítetek.

A dudás a tömlőt bal karja alá helyezi, és így működteti a hang-szert (4).

34 16. tábla →

Page 35: Magyar népi hangszerek

16. tábla

Page 36: Magyar népi hangszerek

Töröksíp és tárogató. A töröksíp az oboafélék családjába tartozik. Amai zenekari oboa a hódító arabok zamr nevű zeneszerszámából fejlő-döt ki Nyugat-Európában. míg a bizánciak keleten maradt zurnája atörökök, délszlávok, sőt később a magyarok hangszere is let. A XVI.században tárogatónak vagy tárogatósípnak nevezték (1). Átütő, erőshangja miat elsősorban katonai hangszerként alkalmazták, innen ereda hadisíp elnevezés is. A XVII. század végétől kapta a töröksíp nevet,bizonyítva ezzel a török hadisíposok közvetítő szerepét. A hangszer Rá-kóczi-sípként is elterjedt a szabadságharc alat. Magyarországon külön-böző múzeumokban néhány korabeli síp maradt fenn. A megvizsgálthangszerek avatot kezű mesterek munkáiról tanúskodnak. A ketős ná-dat először egy vékonyodó rézcsőhöz kötözték, majd a rézcsövet csap-szerűen a hangszertest felső végébe illeszteték. A nádnyelv tövéhez, acsőre egy vékony, kör alakú fa- vagy rézlemezkét erősítetek, amihez amuzsikus befúváskor ajkait támaszthata. A testre hét vagy nyolc hang-lyukat fúrtak, amelyekkel több mint egy oktáv hangterjedelmet értekel. A sípok hangolása és mérete különböző volt, de felépítésük meg-egyezet.

A mai tárogató (2, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona) nagyonsokban különbözik a századokkal ezelőt használatos hangszertől. Amodern tárogató prototípusa 1894-ben Schunda Venczel József hang-szergyárában készült el. A cimbalom hírneves megújítója mint ma-gyar nemzeti zeneszerszámot, a tárogatót is tökéletesítete, ezért arégi tárogatósíptól való megkülönböztetés kedvéért a hangszertSchunda-tárogatónak (3) is nevezték. Egyszerű felcsapónyelves fú-vókája megegyezik a modern klarinétéval, de testének méretei és abelső furat eltér. A klarinét egyenes csövével ellentétben a Schunda-tárogató belseje tölcsérszerűen kiszélesedő, billentyűzete ugyan egy-szerűbb, de a játék sokkal nehézkesebb rajta. Hangja kevéssé ki-egyensúlyozot, így mély fekvésben öblösebb és erősebb, míg magashangjai erőtlenek, de érzelmesen lágyak. Sajátos hangja miat in-kább csak szólóban használták.

36 17. tábla →

Page 37: Magyar népi hangszerek

17. tábla

Page 38: Magyar népi hangszerek

Kürtök. Személynévként a „kürtös” már az 1200-as években előfordult.A kürtöt először Kálti Márk XIV. századból származó krónikájánakegyik iniciáléján ábrázolták, amint Lehel vezér fejbe veri vele a németcsászárt. Mint katonai jelzőhangszert egy XV. századi székely leírásbanis emlegetik, de a hegyipásztorok kártékony vadak elriasztására vagy azegymással való „beszélgetésre” is használták. Az 1,5–2 méter hosszú,végénél felkunkorodó fakürtöket többnyire fenyőből készíteték. Amegfelelő alakú és méretű fadarabot ketéhasítoták, belsejét egyenlete-sen kivájták, majd újra összeilleszteték. Rendszerint fahánccsal vagybőrrel, ritkábban juhbéllel vagy akár viaszosvászonnal tekerték körbe akürtöt. A „szíjtekerést” nagyon gondosan végezték, nehogy a hangszer-be fújt levegő a repedéseken vagy nyílásokon át elszökjön. Az ellenőr-zés kedvéért vizet töltötek a kürtbe, és ahol szivárgot, ot olvasztot fe-nyőgyantával tömték be a rést (1). Olyan fakürtöket is használtak azAlföldön, amelyeket tekerés helyet fémszalagok tartotak össze (2). Akét kivájt farész közé tömítőanyagként gyékénylevelet tetek, ami meg-szívta magát vízzel, és elzárta a hézagokat. Minden fakürtöt vízbe áz-tatak, hogy a kiszáradás miat keletkezet rések betömődjenek.

A magyar nép legősibb eszközei közé tartoztak a szarukürtök. Népineve a kanásztülök vagy kondáskürt volt, ezzel a hangszerrel jeleztékaz állatok kihajtását (3). A marha szarvának hegyes végét lefűrészelték,és kialakítoták a befúvónyílást. A kanásztülök – mérete miat – na-gyon magas hangon szólalt meg. Nem kifejezeten zenei célra, inkábbhangutánzó motívumok rögtönzésére használták.

A magyar pásztorművészet jellemző ága volt a tülökdíszítés. Aszarukürtbe belekarcolták vagy kimaraták a mintákat, gyakran be-rakásokkal is ékesíteték a hangszert.

38 18. tábla →

Page 39: Magyar népi hangszerek

18. tábla

Page 40: Magyar népi hangszerek

Citera. A legnépszerűbb pengetős hangszerünk. A hangszer elődjei aperzsa–török kultúrterületen már az i. sz. I. évezredben megjelentek. Azázsiai eredetű zeneszerszám Európa nyugati és északi országaiban ter-jedt el. Igazi fénykorát a XVI-XVII. században élte. A keskeny, hosszú-kás citerák hangterjedelme fokozatosan kibővült (1). A múlt századbana délnémet és osztrák műhelyekből már kitűnő koncertciterák kerültekki. Hazánkban a XIX. századtól kezdve használták, de az első egyértel-mű adatok csak az 1800-as évek legvégéről maradtak fenn.

A magyar citerák alakjuk szerint csoportosíthatóak. A három al-típus a hasáb-, a kisfejes és a hasas citerák. A legegyszerűbbek a ha-sáb alakú vályúciterák. Az egész hangszertestet egy darabból vájtákki, ritkábban használtak külön faanyagot a rezgő tető építéséhez. Acitera alja általában nyitot volt. Elterjedt a hasábciterák egy bonyo-lultabb változata, a galambdúcos citera is. A szabályos téglalap alap-rajzú hangszer jellegzetessége a dallamhúrok felőli oldal lépcsőzeteskialakítása. Galambdúchoz az oldalrészbe fúrt lyuksor miat hason-lít. A kisfejes citerákat nevezték fiókos vagy kölyökfejes citerának is.Külső oldalán néha faragot lófejjel is díszítet kisebb tőkék, a pótfe-jek sorakoznak. A dallamhúroknak külön tőkét, kotafejet építetek.Sokszor a kisfejes citerák jellemző pótfejeivel is kiegészíteték a leg-fejletebb magyar citeratípust. A dallamjátszó prímhúrok mindigazonos hangolásúak. A többnyire rézdrótból készítet érintőket kot-táknak nevezték. A citera kezdetben egészhangos, egy érintősoros,egykótás volt. A félhangérintőkkel is ellátot hangszereket félkótás-nak hívták. Az egészhangok és a félhangok érintői külön sorban he-lyezkednek el, ezért a népi szóhasználatban a hangszert duplakótás-nak is nevezték. Az egészkóták fölé három-négy, a félkóták fölé kétdallamhúrt feszítetek a citerára. A kísérő vagy vendéghúrokat több-féleképpen hangolták. Jellemző volt, hogy az összes húrt a prímalaphangjára húzták. Nem ritka, hogy a hangsor negyedik hangja ismegszólal a kísérő húrok közöt. A dallammal együt zengő húrokat

40 19. tábla →

Page 41: Magyar népi hangszerek

19. tábla

Page 42: Magyar népi hangszerek

hármashangzatra hangolják. A legmélyebb zengőhúr a bőgő. Húrokhozrégen nehéz volt hozzájutni, így a rézdrótal átfont basszushúrt a pa-rasztmuzsikusok sokszor bizonytalan hangolású drótal helyettesíteték.A vendéghúrok szerepe inkább a ritmuskeltés, mint a dallam harmoni-kus kísérete volt.

A játékos a hangszert lúdtollból készítet pengetővel „verte”, és a balkézzel marékra fogot nyomóval szorítota az érintőkhöz a dallam-húrokat (2). Az Alföldön egyre több muzsikus kezdet nyomó nélkül,ujjakkal is játszani. A mai citerások ezt a játékmódot olyan tökélyrefejleszteték, hogy akár több szólamban is képesek muzsikálni. A józenész az összes húrt egyszerre csak sor elején vagy hangsúlyos helye-ken pengete meg. Sokszor, ha túl erősen verik a kísérőhúrokat, elvész adallam. Az egyes hangok gyors ismétlésével, „pörgetéssel” viszonterőteljesebbé teszik a prím hangját.

A hangszert rendszerint nem mesteremberek, hanem egyszerű,ügyes kezű földművesek készíteték. A testet jávorfából, bükkből vagymás keményfából faragták, a tetőt fenyőfából építeték. Hangoló-szögnek lecsípet fejű vasszög is megfelelt. Az érintőket nem méréssel,hanem hallás után helyezték el. Addig tologatak egy rövid drót-darabkát a dallamhúr alat, amíg a másik kész citerán megpengetethanggal megegyezet. A megfelelő helyet ceruzával megjelölték.

Az utóbbi időben országszerte alakulnak a citeraegyütesek (3).A citerák mellet köcsögdudát vagy furulyát szólaltatnak meg. Azelsősorban színpadi szereplésre létrejöt együtesek tagjai ugyanaztés ugyanúgy játszanak, mint egyenként. Céljuk így nem a többszó-lamú zenekari hangzás, hanem a hangerő növelése.

42 20. tábla →

Page 43: Magyar népi hangszerek

20. tábla

Page 44: Magyar népi hangszerek

Cimbalom. (1, a Néprajzi Múzeum tulajdona.) A perzsa eredetű hang-szer neve Magyarországon először a XV. században íródot Bécsi-kódexben, majd a XVI. században keletkezet Érdy-kódexben fordultelő. A trapéz formájú, faverőkkel megszólaltatot cimbalom történetéthosszú ideig nem lehetet szétválasztani a hasonló, szintén keleti erede-tű, ujjakkal vagy pengetővel megszólaltatot pszaltériumétól. Egy 1543-ban Izabella királynő udvarából Bécsbe küldöt levél arról tanúskodik,hogy az „egyiptomi hegedősök”-nek nevezet cimbalmosok hang-szerüket „... faverővel verik, és teli torokkal énekelnek hozzá ...”. ZrínyiGyörgy foglyul ejtete a pécsi bég két cigánymuzsikusát, akik közül azegyik viszont nem verővel játszot a hangszerén, hanem a húrokat „...csak az ujjaival kapdozta ...”. A XVII. században virginál, hegedű, trom-bita és dobok mellet már a főúri zenekarokban is helyet kapot. AXVIII. század végére a városi cigányzenekarok kedvelt hangszerévévált. A XIX. században a cimbalom mint nemzeti hangszer születet új-já, és ez a Schunda hangszergyár érdeme. A gyár szakemberei bővítet-ték a cimbalom méreteit, hangterjedelmét, és hangtompító pedállal lát-ták el.

A pedál nélküli kiscimbalmok általában házilag készültek. A hang-szerek mérete és terjedelme nagyon különböző volt. A fémhúrokatketesével, hármasával feszíteték a hangszekrényre (2). A hangoló- ésaz akasztószegeket a falusi készítők egyszerű vasszögekből alakítotákki. A rezgőtetőt és a „feneket” fenyőfából, a hangoló- és akasztó-szögeket tartó „tőkéket” pedig valamilyen keményfából faragták. Ahúrok húrlábakon fekszenek, ezeket viszont „babák” – sakkfiguraszerűtámasztékok – tartják. A tetőt a fenékkel kisujj vastagságú fenyőfa-oszlopok, a „lelkek” kötik össze, amelyeknek támasztó szerepük van, ésa rezgéseket közvetítik. A muzsikus hangszerét a térdére fektete vagy anyakába akasztota, de rakhata asztalra vagy akár hordóra is (3).

A mai hangversenycimbalmok négy lábon állnak, középen a líraalakú pedálszerkezet a zongoráéhoz hasonlóan helyezkedik el.

44 21. tábla →

Page 45: Magyar népi hangszerek

21. tábla

Page 46: Magyar népi hangszerek

Hárfa. (1, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona.) A 3500 évvel ezelőtmár ismert hárfa a legősibb pengetős hangszerek egyike. Kifej-lesztéséhez az alapötletet a vadászok kifeszítet íja adta. A világ legtöbbtáján kedvelt zeneszerszám az ókori egyiptomiak kultúrájában éppolyfontos szerepet játszot, mint az európai népek zenéjében. A hárfák tö-kéletesítésére német, majd francia hangszerkészítők vállalkoztak. Kísér-leteik és újításaik eredményeképpen születet meg a pedálszerkezetel isellátot modern hárfa, amely a nagyzenekarok fontos tagja let.

Osztrák cigánymuzsikusok közvetítésével a XIX. század másodikfelében került a hangszer Magyarországra. A faluról falura vándorlóhárfások kevés időt töltötek egy helyen. Pénzért, italért vagy ételértjártak házról házra, de piacokon vagy a búcsún is megjelentekhangszereikkel. Gyakran szólt hárfamuzsika fogadókban vagy éter-mekben is. A játékos rendszerint saját készítésű hangszeren zenélt.Mintául a modern hangszerek szolgáltak. A faanyagot legtöbbszörszétbontot zongorákból vagy kihajítot bútordarabokból szedték össze.A felfelé keskenyedő hangszekrényt fenyőből és jávorból, a talpatdiófából készíteték. Az ívelt nyakrészt több jávorfatalpból enyveztékössze, hogy a különböző szálirányú lemezek nagyobb terhelést iselbírjanak. A nyakban voltak a vasból készült hangolószögek és ahúrröviditő kampók is. A nyakrészt és a testet diófából készítet oszlopkötöte össze. A függőlegesen álló farúd kezdetben csak merevítőszerepet kapot, de a modern hangszereknél a belsejében futotak apedálokat az áthangoló szerkezetel összekötő rézhuzalok. A pedáloksegítségével a húrok hangját az apró fémszerkezet – a kampó – fél-vagy egészhanggal magasíthata (2). A népi hárfák közöt is akadtakegyszerűbb pedálos hangszerek, ilyet az utóbbi fél évszázadbanMagyarországon is készítetek. A magyar hárfákat B-dúr hangsorrahangolták. Hangterjedelmük öt és fél oktáv volt.

A hárfások egyedül vagy egy másik hárfással együt játszotak.Főképpen hivatásos cigányzenészek muzsikáltak rajta (3).

46 22. tábla →

Page 47: Magyar népi hangszerek

22. tábla

Page 48: Magyar népi hangszerek

Tambura. (Mandel Róbert gyűjteményéből, és a Néprajzi Múzeum tu-lajdona.) A feltehetően perzsa eredetű tambura a délszlávok közve-títésével került Magyarországra. Kezdetben mint énekkísérő hangszerthasználták (1). A XIX. századtól kezdve jötek létre azután a négy vagyöt tagból álló tamburazenekarok. Az együtesben szereplő tamburáknemcsak méreteikben, hanem formájukban is különböznek egymástól.A vezető szerepet játszó prímtambura alakja egy félbehasítot lopó-tökhöz hasonlít. Volt tökből készítet tambura is, de rendszerint a hang-szer testét nyakkal és fejjel együt egy darab jávor- vagy valamilyengyümölcsfából faragták ki. A tetőt sűrű szálú fenyőből készítették. Aszabályosan elhelyezkedő apró hanglyukakat tüzes drótal égették ki. Atetőnek arra a részére, ahol a húrokat pengeték, vékony falemezt, „ve-rődeszká”-t ragasztotak. A legtöbbször ráenyvezet vagy a tetőbe süly-lyesztet diófa lap nemcsak védi a fenyőtetőt, hanem dísze is a hang-szernek (2). A nyakra enyvezet fogólapon a citerához hasonló módonegy vagy két sorba helyezték el a rézdrótból készítet érintőket, a „kot-tá”-kat. A prímtamburára régebben négy, az újabb változatokra öt fém-húrt feszítenek. A négyhúros hangszereken hármat azonos magasságra,egyet a hangsor negyedik fokára hangolnak. Az új típus öt húrja közülketőnek a hangolása e², a többié h¹–fisz¹–cisz¹. A hangszer kissé hátra-hajló fejrészébe elölről helyezik be a hangoló kulcsokat, a „csap”-okat.Újabb tamburákra húrfeszítő szerkezetet szerelnek fel (3).

A basszprímek a prímtamburánál egy oktávval mélyebben játsz-szák a dallamot. A hangszer a gitárhoz hasonlít (4). Szintén öt húrjavan, amelyeket a¹–a¹–e¹–h–fisz hangokra húznak fel. A brácsatam-burán vagy kontrán csak akkordokat játszanak. Egyaránt készítetékgitár formájúra vagy lopótök formájúra. Hangolása e¹–e¹–h–gisz–e.A zenekar legmélyebb hangú tagja a tamburabőgő. Négy húrját nemvonóval, hanem kemény bőrből készítet pengetővel, a „verő”-velszólaltaták meg. A tamburabőgő az akkordok alaphangját játszota.

48 23. tábla →

Page 49: Magyar népi hangszerek

23. tábla

Page 50: Magyar népi hangszerek

Koboz. (1, fotó: Mandel Róbert gyűjteményéből.) Erről az arab eredetűhangszerről Magyarországon a XIV. századból származik az első adat.A hangszer neve először személynevek formájában jelent meg nyel-vünkben. 1326-ból való a „Johannes dictus Kobzus” majd későbbről a„Nikolaus dictus Kobzos” név. Legkorábbi ábrázolása a XV. század má-sodik felében keletkezet Corvina-kódex egyik szegélydíszén található.Már az 1500-as években ismerték mint népi hangszert. A Székely Okle-véltár adatai szerint kobzon Erdély szász falvaiban muzsikáltak. Azegyház a hegedű és a cimbalom mellet a kobzot is tiltota. Az 1649-benMarosvásárhelyen kiadot rendelkezés értelmében, aki megszegi a tilal-mat, hangszerét „... elveszik, és a földhöz verik, és magát is kalickábateszik”.

A koboz jávorfa szelvényekből építet körte alakú teste hasonlít aközépkortól kezdve népszerű lantéhoz. A fenyőből készítet tetőntöbb apró lyuk van. A húrok alá vékony keményfa lapot vagy bőr-csíkot ragasztotak, hogy játék közben a pengetővel ne sértsék meg apuhafából készült tetőt. Rövid, kiszélesedő nyakán nincs külön fogó-lap, és érintőket sem raktak rá. A kulcsház derékszögben hajlik hát-ra. Általában nyolc-tíz húrt húztak a kobozra, amelyeket a hegedű-kulcshoz hasonló gyertyán- vagy körtefából esztergált fakulcsokkalhangoltak. A bélből sodort vagy újabban fém- sőt műanyag húrokatketesével-hármasával csoportosítva, egymástól négyhangnyi távol-ságra hangolták. Énekkíséretre volt a legalkalmasabb, így valószínű,hogy a falvakat járó vándorlantosok, énekmondók és históriás éne-kesek lantja nem a királyi udvarok ünnepelt pengetős hangszerére,hanem a nép körében elterjedt kobozra hasonlítot inkább. Bőrbőlkészítet pengetővel játszotak rajta (2). A bőrpengető sajátos csato-gó hangja és a lazára húzot húrok zörgése táncok kíséretére is al-kalmassá tete a hangszert. Ma már csak moldvai csángók használ-ják.

50 24. tábla →

Page 51: Magyar népi hangszerek

24. tábla

Page 52: Magyar népi hangszerek

Tekerőlant. (1, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona.) A mór törzsekközvetítésével Európába került tekerőlant először a francia arisztokráciadivathullámának hanyatlása után került hazánkba. A fényűző szalonokhivatásos tekerőlantosai az 1789-es francia forradalom után munka nél-kül maradtak, így legtöbbjük vándorútra indult. Eljutotak Lengyelor-szágba, Ukrajnába, Oroszországba és Magyarországra is. A koldussors-ra jutot vándorzenészeket a polgári lakosság megvetése kísérte, afalusiak viszont igen hamar befogadták ezt az új hangszert. Néhányügyes kezű parasztember már a XIX. század derekán próbált ilyen –egymás közt csak nyenyerének nevezet – zeneszerszámot készíteni. El-sősorban Bács-Kiskun megyében és Csongrád, valamint Szentes kör-nyékén bukkantak kutatók a hangszer nyomára.

A tekerő legjellegzetesebb alkatrésze a kerék. A végtelen vonókéntműködő, gyantás felületű körtefa korongot a hangszer testén kívül esőforgatókarral hajtják. A kulcsszekrényen négy hangolókulcs feje látszik,de legtöbbször csak három húrt feszítenek a hangszerre. A középső húra dallamot játszó prímhúr. A prímet egy billentyűszerkezet rövidíti,amely a tetőre enyvezet, kinyitható fedelű fadobozban, a kottaházbantalálható. A húrt a kotaház belsejében a billentyűkre vagy kottákracsapszerűen illesztet elforgatható zászlócskák, a kottalevelek érintik. Amélyen zúgó, rézdrótal átfont bélhúrt bőgőnek, a harmadik húrt pedigrecsegőnek nevezik. Ezt a két húrt a kotalevelek nem érintik, így ezekmindig ugyanazon a hangon kísérik a dallamot. A prím és a bőgő akerék előt, a tetőre ragasztot esztergált vagy faragot faoszlo-pocskákon fekszik. A recsegőhúrt a recsegő ék egy élére állítotkeményfa lapocskára, a reccsentőre szorítja. A reccsentő nincs a tetőreenyvezve, így a laza érintkezés miat a kerék erőteljesebb forgatásakoréles, recsegő hang keletkezik.

A tekerős ülve játszik, hangszerét derekára szíjazva kissé ferdéntartja, úgy, hogy a billentyűk benyomás után saját súlyuknál fogvavisszaessenek eredeti helyzetükbe (2).

52 25. tábla →

Page 53: Magyar népi hangszerek

25. tábla

Page 54: Magyar népi hangszerek

Ütőgardon. (1, fotó: Mandel Róbert gyűjteményéből.) Nem tudjuk,hogy az ütőgardon milyen úton került a csángók és a csíki székelyekkezébe. A Pireneusok táján a hangszer szögletes, citera formájú válto-zata, a „húros tambourin” a középkortól kezdve ismert. A gardon név isfeltehetően az olasz „bordone” szóból származik, amely az egy hangonkísérő húrokat jelölte.

Testét egy darab jávorfából vagy fűzfából vájták ki. Előfordult, hogycsellót alakítotak át gardonná, ezt kávás gardonnak hívták. A tetőt és ahátat összekötő „lelket” kiveték a hangszerből, és húrlábát egyenesrefaragták, hogy minden húrt egyszerre lehessen megütni. A furatonkeresztül a húrtartóhoz ékelt, hüvelykujj vastag farúd megakadályoztaa húrláb játék közben való elmozdulását. A fapálcát fémdrótalrögzíteték a húrtartóhoz. Régen három juhbélből sodort húrt feszí-tetek a gardonra, de használatos volt a négyhúros változat is. Leg-többször minden húrt egyformán d-re hangoltak, de gyakran előfordulta d–A–D vagy a g–d–A hangolás is. A játékos a hangszert bőrszíjjalvagy kötéllel a nyakába akasztota, és úgy játszot rajta (2). Jobbkezével a 30 cm hosszú, kalapácsnyél vastagságú ütőt, a „gardonpálcát”kezelte, míg bal keze mutató- és hüvelykujjával a legszélső húrbacsípet, majd visszacsaptata a fogólaphoz. Az ütés és a visszacsapódóhúr hangjának váltakozása különösen alkalmassá tete a hangszerttáncok ritmuskíséretéhez. A gardont csak hegedű kíséretéhez hasz-nálták. A kétagú együtes rendszerint egy családból alakult. A férjhegedült, a feleség ütőgardonozot.

A bukovinai székelyeknél előfordult, hogy a hegedű és gardonmellet „szélenfúvó” furulyát is alkalmaztak.

54 26. tábla →

Page 55: Magyar népi hangszerek

26. tábla

Page 56: Magyar népi hangszerek

Hegedű. (1, fotó: a Néprajzi Múzeum tulajdona.) Népzenénkben talánez a legnépszerűbb hangszer. Neve a moldvai csángó népszokást jelentő„hejgetés” szóból származik. A hejgetőből hegedő, a hegedőből hegedűlet. Okleveleink tanúsága szerint a "hegedős" mint magyar személynéva XIV. századtól kezdve létezik. Többnyire énekmondót, de kobzostvagy akár cimbalmost is hívhatak hegedősnek. Tinódi Lantos Sebes-tyén kortársáról, Kármán Demeterről mint a legjobb magyar hegedős-ről írt. Nemcsak históriás énekeiket kísérték ez idő tájt hegedűn, hanemListius János püspök megjegyzése szerint kocsmákban is szívesen mu-latak hangjára. Kezdetben a szögletes vagy teknőszerű testű hegedűtegy darab fából faragták ki. Kuruc vitézek táncát is ilyen hangszerrelkísérték. Európában a hegedű mai formája a XVII. századra alakult kivéglegesen. A hegedűt gyakran bőrdudával párosítoták, s ez az együt-tes századunkig népszerű maradt.

A cigányzenekarok összeállítása a XVIII. században vált végle-gessé. A hegedű vezető szerepet kapot, így további sorsa szinte ösz-szeforrot a cigányzene történetével. A népi hegedűjáték a hegedüléskorábbi technikáját őrzi. A parasztbandák hegedűse nem álla alá,hanem vállához vagy sokszor melléhez szorítota hangszerét. Az ak-kordkíséretet játszó kontránál a szokatlan tartást a vonó kényelme-sebb kezelése is magyarázhatja (2). A házilag készítet vonót rend-szerint marékra fogták. A megszokotnál jóval több szőrt használtak,mert erőteljes játékuktól hamar szakadtak a vonószőrök. A muzsi-kus egyszerűen hóna alá kapta hegedűjét, ritkán szállítota tokban.Javításokat is maga végzet rajta, így ezek a hangszerek nem lehet-tek túl értékesek. Hasonlóan hangolták őket, mint ma. Tánczenéhezmagasabbra húzták a húrokat, hogy táncházban vagy szabadtérenhangosabban szóljon hangszerük. Rendszerint a dallamot egy húron,minden hangot egyforma erővel húzva játszoták. Gyimesi csángóka nagyobb hangerő miat kvintpárhuzamban játsszák táncdallamai-kat, sőt hangsúlyosabb részeken a többi húrt is megszólaltatják egy-szerre.

56 27. tábla →

Page 57: Magyar népi hangszerek

27. tábla

Page 58: Magyar népi hangszerek

A mezőségi vonószenekar. Jellegzetesek az erdélyi mezőségi vonós-bandák, amelyek a cigányzenekarok korábbi formáját őrizték meg. Ezeka zenekarok gyakran csak háromtagúak: prímásból, kontrásból és gor-donosból állnak. A kontrás három húrral fölhúrozot brácsán, ritkábbanhegedűn játszik, melynek hangolása legtöbbször: g–d¹–a–E hangolás-hoz rendszerint G–D–g húrokat használnak, vagyis egy G-húrt hangol-nak egy szekunddal feljebb a-ra, a húrtartó lábat pedig egyenesre fa-ragják, hogy a három húr egy síkban legyen, s így egyszerre lehessenmegszólaltatni. A kontrás hármas fogásokkal, egyenletesen hangzó hár-mashangzatokkal kíséri a dallamot. Leggyakrabban dúr akkordokathasználnak, alkalmanként ezek szeptim akkordjait. A „gordonos” he-lyenként még ma is csellót használ basszushangszerként – ahogy vala-mikor másut is szokás volt – melyet rendszerint három (néha két)húrral szerel fel. Hangolása általában: C–G–d, illetve C–G. Leggyak-rabban a harmóniák basszusát játsszák rajta, esetenként a hegedűvelunisono a dallamot. Így muzsikálnak a széki zenészek is.

A zenekarok repertoárja részben hangszeres dallamok, részben éne-kes dallamok hangszeres változatai. A hagyományos díszítményekbengazdag énekes előadásmódhoz hasonlóan a hegedű játéka is dúsandíszítet, ami jól érvényesül az egyszerű harmóniákat játszó, rendkívültömör hangzású kontra és gordon mellet.

A vonósbanda ilyen összetétele nemcsak a Mezőségen ismert, ha-nem Erdélyben máshol is megtalálható (Kalotaszeg, Szilágyság, Maros-mente, Csík), sőt a század elején még a Dunántúlon is muzsikáltak így.

A háromtagú zenekar a mezőségi falvak közül talán Székre a leg-jellemzőbb. Más falvakban a zenekar nemegyszer kibővül példáulegy hegedűvel (Ördöngösfüzes, Fizesul Gherli, Szolnok-Doboka me-gye, Románia), vagy egy hegedűvel és egy kontrával (Palatka, Palat-ca, Kolozs megye, Románia). Basszushangszerként pedig cselló he-lyet bőgőt használnak.

58 28. tábla →

Page 59: Magyar népi hangszerek

28. tábla

Page 60: Magyar népi hangszerek

Cigányzenekar. A magyar népi hangszeres tánczenében másfél év-század óta alapvető szerepük van a cigányzenekaroknak. A XV. századelején Magyarországra bevándorló cigányok kezdetben inkább mintfegyverkovácsok, ágyúgolyóöntők vagy puskaporkészítők tevékeny-kedtek. Először XVI-XVII. századi források tanúskodnak arról, hogy ci-gányhegedűsök álltak magyar, sőt nemegyszer török urak szolgálatába.A XVII. századi főnemesi zenekarokba is fokozatosan bekerültek a kü-lönleges zenei adotságokkal rendelkező muzsikusok. Nemcsak kivételestehetségük, hanem társadalmi helyzetük is indokolta, hogy a XVIII.században a hivatásos szórakoztató zenészek közülük kerültek ki. A fal-vak és a kisvárosok életébe nehezen illeszkedtek be, mert a parasztok apénzért való muzsikálást lenézték, és egyikük se akarta, hogy gyereke-ikből zenész váljék. Polgári foglalkozást nemigen vállalhatak a cigá-nyok, ezért már akkoriban rohamosan megnövekedet a cigányzeneka-rok száma.

A korábbi cigányzene a mezőségi vonóstrióval és a hegedű–gar-don ketőssel szorosabban összefonódot az akkori paraszti népzené-vel. A ma közismert cigányzenekarok a XVIII. század második felé-ben jötek létre. Az együtes magja a prímhegedű, a kontra vagybrácsa, a cimbalom és a nagybőgő. Az első ilyen összeállítású bandaaz egyetlen női cigányprímásé, Czinka Pannáé volt. Ha az együtestbővítik, segédprímást és még egy kontrást hívnak, és csak azutánegészítik ki klarinétossal vagy csellistával. Ilyen nagyobb létszámúcigánybanda volt Polturás Jancsié is, akik már 1829-ben Bécsbenvendégszerepeltek. Az ithon és külföldön egyaránt ismert és nép-szerű cigányzenekarok megtanultak harmonizálni; főleg nótákat,csárdásokat, vidéken népdalokat is játszanak.

60 29. tábla →

Page 61: Magyar népi hangszerek

29. tábla

Page 62: Magyar népi hangszerek

Névmutató

(Az első szám a tábla sorszámát, a második a hozzá tartozó szövegoldalt jelzi.)

Fateknő és kanálpár 2; 6Deszkadob és kereplő 3; 8Facimbalom 4; 10Kolompok és láncosbot 5; 12Doromb 6; 14Mirlitonok 7; 16Köcsögduda 8; 18Bika 9; 20Dobok 10; 22Levélsíp 11; 24Zúgattyúk 12; 26Harántfuvola, tilinkó és lopótökduda 13; 28Cserépsípok, furulyák 14; 30Nádsíp, klarinét 15; 32Bőrduda 16; 34Töröksíp és tárogató 17; 36Kürtök 18; 38Citera 19-20; 40-42Cimbalom 21; 44Hárfa 22; 46Tambura 23; 48Koboz 24; 50Tekerőlant 25; 52Ütőgardon 26; 54Hegedű 27; 56A mezőségi vonószenekar 28; 58Cigányzenekar 29; 60

Page 63: Magyar népi hangszerek

HU ISSN 0133-9591

ISBN 963 11 5140 9

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Kossuth Nyomda (86.0376/01), Budapest, 1986 Felelős vezető: Bede István vezérigazgató Felelős szerkesztő: Karádi Ilona Szakmailag ellenőrizte: Gábry György, dr. Sárosi BálintMűszaki vezető: Szakálos MihályKépszerkesztő: Árva Ilona Műszaki szerkesztő: Supp Emilné 63000 példányTerjedelem: 2,76 (A/5) ív. IF 5719

Page 64: Magyar népi hangszerek