NNCL322-2EFv2.0hiány: nincs

Majtényi Erik

Betonkelepce

Kalandregény

Irodalmi KönyvkiadóBukarest, 1968

A borítólapotCseh Gusztáv

rajzolta

Az alább következő történet színhelyét az olvasó tetszés szerint képzelheti el bármelyik európai ország területén, amelyen a második világháború során keresztüldübörögtek a német hadigépezet vasszekerei. Ott épültek fel – a valóságban is – a regényben szereplő betonpiramisok. De sem a szereplők neve, sem egyéb adat nem utal konkrétan körülhatárolható színhelyre – ezt a szerző azért látja szükségesnek előre bocsátani, hogy megkímélje olvasóit a hasztalan és ezért fölösleges találgatásoktól.

Első fejezet

– Még egy utolsó nekirugaszkodás, és fölérünk! – biztatta Éva a mögötte kapaszkodó Viktort. A karcsú, szalmaszőke lány sokkal biztonságosabban birkózott meg a Nyergesdomb meredekjével, mint a mögötte kúszó, atléta termetű Viktor – szinte minden erőlködés nélkül, pedig a régebbi időkben, amikor még nem volt szélesvásznú mozi, és még nem jöttek divatba az olyan cingár olasz filmszínésznők, akik terjedelmüket tekintve még a hagyományos mozivásznak felével is beérhették volna, tehát azokban a régebbi időkben, vékonypénzűnek nevezték volna a lányt, és valamelyik nagymama sürgősen hízókúrára fogta volna. Éva ezzel szemben alig csipegetett az ételből, mert szerinte ismét botrányosan meghízott, amit környezete érthető megütközéssel vett tudomásul, mert hiába méricskélte a lányt, azok a fölösleges kilók sehogy sem látszottak meg rajta. Most, a fárasztó hegymászásban, mégis sokkal jobban bírta az iramot, mint Viktor, a fővárosi egyetemi hallgató és már kétszer is majdnem országos úszóbajnok. Ennek a titkát abban kell keresnünk, hogy Viktor sík vidékről származott, és még soha meg nem mászott egy valamire való hegyet, még olyat sem, mint ez a Nyergesdomb, amelynek éppen a nyergéről Robert kiáltott most feléjük:

– Jössztök már egyszer?Robert az Éva bátyja volt, továbbá évfolyamtársa és jóbarátja Viktornak – aki az ő meghívására

töltötte szünidejének egy részét L. városban – és nem utolsó sorban, fanatikus hegymászó. Feljutni a csúcsra, ahonnan elnézheti a messzeséget – ez volt életének szüntelenül megismétlődő célja (persze a szakmájául választott gépészmérnöki pályán kívül), és most is tele tüdővel szívta magába a friss hegyi levegőt. Ügyet sem vetett rá, hogy a másik kettő követi-e, hanem úgy pillantott körül a Nyergesdomb tetejéről, mintha először állna ott, mintha nem az innen fentről is jól ismert szülőváros terülne el a lába előtt.

A táj valóban szép volt. Túl a völgyön a Nyergesdombnál sokkal tekintélyesebb hegygerincek sorakoztak, és amint ködbe vesztek, a naposabb vagy borúsabb időjárástól függően, az ezüstösszürke, az acélkék és a rozsdabarna szín számtalan árnyalatát öltötték magukra. Idébb, a Nyergesdomb lábánál, enyhén meghajlított ék alakban terült el a városka, kis játékházacskák között kanyargott a főutcája, jobbra tőle, a patakon túl, a téglagyár szárítói nyújtóztak, balra pedig a fürészüzem hatalmas udvara terjedt a domboldalig, persze idefentről az is kicsi volt, s a mértanian szabályos deszkakupacokról azt hihette volna az ember, hogy kettőt is, hármat is föl tudna venni belőlük a tenyerébe.

– No, itt vagyunk – szólott Éva a bátyjához, majd ismét a szaporán lihegő Viktorhoz fordult: – Gyere már, te lajhár, és mondd meg, hogy érdemes volt megmászni ezt a dombocskát.

Viktor is fölért, és szuszogva tekintett körül:– Gyönyörű! – mondta inkább udvariasságból, mint meggyőződésből, mert a legszívesebben

hanyatt vágta volna magát a fonnyadt füvön. De azért lassacskán enyhe bizsergésbe ment át izmainak fájdalmas megfeszülése, és több érdeklődéssel nézegette a hegyláncig terjedő mozgalmas völgyet. Aztán körbejárt a tekintete, követte a patak folyását, és jobb kéz felé egy ritkás fenyves; aljában különös, szürke kupacokon állapodott meg.

– Hát azok mik? – mutatott arrafelé.– Nem tudod? – kérdezte csodálkozva Éva. – Pedig nemcsak a fővárosi lapok foglalkoztak vele,

hanem még a világsajtó is. Nekik persze szenzáció volt, valóságos csemege, “L. város titka”, vagy “Az évszázad rejtélye” – ahogyan nagybetűs címmel tálalták, de az idevalósiak, különösen az öregek, nem szívesen beszélnek róla. Ritka mifelénk az olyan család, amelynek nincsenek szomorú emlékei, ha rájuk néz. A mieinknek inkább gyászt jelent, mint szenzációt… De hogyhogy nem olvastál róla?

– Tudomisén, talán nem emlékszem rá – felelte Viktor –, de most már igazán izgatni kezd a dolog;

– Csak ne nagyon izgasson, és főleg odalent ne beszélj róla! – s ezzel Robert a völgy felé

mutatott – Igaza van Évának, az emberek nem szeretik, ha mások kíváncsiságból olyan dolgokat piszkálnak meg, amelyekhez semmi közük. Persze, ha akarod, elmondhatom a történetet, de van egy kikötésem – s ezzel mókásra fordult a hanghordozása: – mentsetek meg egy szegény, elgyötört hegymászót az éhenlalástól. Mert aki éhenhal, az sírba viszi magával a nagy titkot.

– Jó van már, te éhenkórász! – kacagta el magát Éva, és a hátizsákhoz lépett, amelyet nyilván Robert hozott föl (Viktornak még csak az hiányzott volna).

A két fiú letelepedett a fűre. Robert előszedte a bicskáját, és félreérthetetlenül türelmetlen pillantásokat vetett sürgő-forgó húga felé. Viktor is a lányt nézte, de ő kevésbé prózai okokból. Különben sem volt éhes, megelégedett azzal, hogy kedvére elnyújtózkodhatik, és innen a fűről még szebbnek látta a leányt, amint karcsú alakja magasan a szemközti hegyek fölé emelkedett, és fürge mozdulatait az ég tiszta világoskékje ölelte át.

Közben a műanyag terítőre került az uzsonna – vajas kenyér, májas hurka, kemény tojás és méz –, Robert azonnal neki is látott. Mintha Viktornak is megjött volna az étvágya, Éva viszont, szokása szerint, mindenből csak egy keveset kóstolt, aztán megszólalt:

– Én is elmondhatom a betonerőd történetét, mert az én drágalátos bátyám aligha szólalhatna meg az eljövendő fél órán belül. Hogy hamarabb jóllakik, arra nem is merek számítani.

Robert vállat vont, de nem lehetett pontosan megállapítani, hogy húga csipkelődését rázza-e le magáról, vagy mindegy neki, hogy ki meséli el a történetet. Megkérdezni pedig nem lehetett, mert csakugyan tekintélyes méretű falatokat tüntetett el kimért alapossággal.

Éva már befejezte az uzsonnát – amelyet csak enyhe túlzással nevezhetünk annak –, lecsavarta a termosz kupakját, töltött magának egy kis forró feketét, és rágyújtott. Erre Robert megcsóválta a fejét, de szólni még mindig nem tudott. Éva viszont nem törődött vele, tudta, hogy ez a dohányzásnak szól, szinte hallotta a szokásos lelkifröccsöt is: “egy pedagógus ne járjon elöl a rossz példával!” – Éva ugyanis pedagógiát végzett, és óvónő volt L. városkában –, de tudta, hogy nem is annyira a pedagógia védőügyvédje beszél bátyjából, mint az öntudatos hegymászó, aki másegyébre használja a tüdejét, semhogy “koromlerakodótelepet” létesítsen benne, ahogy Robert mondani szokta. Elgondolkodva fújta a füstöt, a messzeségbe nézett, mintha a gondolatait onnan akarná rendbe gyűjteni, majd belefogott a történetbe.

– Amit odalent láttál az imént – kezdte el –, azok elég magas és nagy betonpiramisok. A németek építették őket 1943 telén vagy 44 elején, már nem tudom pontosan. Talán mégis inkább tavasz felé, február végén és márciusban, de ennek különben nincs is jelentősége, csak azért mondom, hogy elég hosszú ideig dolgoztak a sűrű drótakadályok és gyékénykerítések között, amelyektől nem lehetett látni, hogy mi épül ott, s abban az időben ide se engedtek föl senkit. Mondom, eléggé hosszas és rejtélyes munka folyt ott, még mielőtt a piramisokat öntötték volna, mert azt persze nyáron csinálták, amikor a beton jól köt. Tulajdonképpen nem is az országunkat megszálló német hadsereg dolgozott ott, hanem a mieink, az erőszakkal elhurcolt férfiak, főleg fiatalok. Azért mondom, hogy szinte minden házra gyászt hozott ez a hatalmas építkezés, mert az építők soha többé nem jöttek haza. Még azt sem tudjuk, hogy hol, milyen tömegsírban feküsznek – a feltevések szerint mindnyájukat kivégezték, hogy ne mondhassák el, mit építettek. Sírba vitték a titkot, és azóta sem fejtette meg senki…

Viktor is befejezte az uzsonnát, s elgondolkozva szürcsölte kávéját, amelyet Éva közben kitöltött. Aztán megkérdezte:

– Hát senki sem próbálta meg?…– Mit próbáljon meg? – vágott a szavába mérgesen Robert, aki két falas között kivételesen

szünetet tartott. – Dehogynem próbálták, bár ne próbálták volna…Viktor csak most értette meg, hogy odalent miért nem szabad erről beszélni. Ha még Robert is,

aki pedig a legjobb barátja, itt pedig bizonyos értelemben házigazdája, ilyen dühös lesz egyetlen kérdéstől, akkor mire számíthat egy vadidegennél?

Éva volt az, aki föloldotta a feszültséget. Csillapító pillantást vetett bátyjára, aztán így folytatta az elharapott mondatot:

– Tudod, az úgy volt, hogy eleinte a hadsereg egyik műszaki egysége foglalkozott a problémával. Kézenfekvő volt a megoldás: felrobbantani a piramisokat. Igen, de azok maguktól is

robbantak – még az előttük elterülő mező is a legszeszélyesebben alá volt aknázva. Különleges módszerekkel, nem tudom hogyan, de rájöttek a szakemberek, hogy az aknák kilenc-kilenc lépésre vannak elhelyezve egymástól. Képzelj el egy hatalmas rácsot, olyat mint egy nagy sakktábla, ahol minden két vonal találkozásánál egyegy akna vár rád. De még ezután is történt baleset. Egy fiatal tiszt, aki az aknamezőt tisztogatta, gyutacsra lépett, és szörnyethalt. Utólag állapították meg, hogy idegességében – mért elképzelheted, hogy milyen idegfeszítő munka az ilyen – rosszul számolt…

Éva egy pillanatra elhallgatott, és ismét a messzeségbe nézett. Majd halk hangon folytatta:– Ismertem azt a tisztet. Még gyerek voltam, de emlékszem rá, tőlünk a második házban

szállásolták el, tudod, ahol egy fél malomkerék a bejárat küszöbe.– És volt még más áldozat is? – kérdezte bátortalanul Viktor.– Azelőtt igen, azután már nem – válaszolta Robert, aki végre befejezte az uzsonnáját. Ő

nemcsak hogy nem dohányzott, de kávét sem ivott – ugyancsak elvből.– Azután – folytatta Robert – már sokkal óvatosabban dolgoztak, szigorú rendszabályok szerint

és drákói felügyelet mellett. De már nem is sokáig. Amikor kiderült, hogy magukhoz a betonpiramisokhoz sem lehet hozzányúlni, mert rejtélyes okokbólazok is a levegőbe repülhetnek, és csak újabb tömör betonréteg kerül felszínre – ezt szerencsére egészen véletlenül és emberáldozat nélkül állapították meg –, ismét drótakadályokkal vették körül a mezőt, és többé senki nem mehetett a közelébe.

Szünet állt be, amelyet egyikük sem sietett megszakítani. Viktornak már nyelve hegyén volt a kérdés: “vajon mi lehet azokban a betonpiramisokban”, de azonnal rájött, hogy ezt a kérdést számtalanszor föltehették maguknak sokan, és a piramisokról szóló riportok is ezért voltak olyan szenzációsak. Igen, a hírlapok, töprengett el, vajon milyen következtetésre juthattak? Ezt aztán meg is kérdezte, bár tudta, hogy a fantasztikus találgatásoknak és föltevéseknek nem lehet semmi jelentőségük.

– Több föltevés is volt – felelte Robert, és föltámaszkodott a félkönyökére. – Egyesek szerint rendes katonai erődítménynek készültek a piramisok, ahonnan a vidék kiürítése után hátba lehet támadni a mieinket. Mások szerint rejtett fegyverraktárak, talán a sokat emlegetett titkos fegyverek arzenálja. Ismét mások szerint Hitler személyes búvóhelyének készült az egész. Persze ezeken a találgatásokon nem lehet elindulni…

A beszélgetés ismét megszakadt. És ismét Viktor volt az, aki megtörte a csöndet.– Azon gondolkodom – mondta inkább csak önmagának –, hogy ha a mi vidékünkön lenne ez a

betonmicsoda, milyen izgalmas gyermekkorunk lett volna. Hány srác fütyült volna a drótkerítésre, és megpróbált volna bejutni az erődbe,

Robert csak a fejét csóválta:– Először is, gondold meg, hogy a gyerekekre sokkal nagyobb veszély várt volna, mint a jól

felszerelt szakemberekre. És ne feledd el, amit már mondtam egyszer, hogy minálunk gyászt és borzalmat jelentenek ezek a piramisok. Gyűlöljük őket, úgy neveltek minket, hogy gyűlöljük őket, s ez a gyűlölet sokkal erősebb lehet a kíváncsiságnál.

Viktor a műanyag terítő szélét babrálta:– És mégis, annyi esztendő után… semmiféle jel… semmiféle támpont…Éva sietve válaszolt, mint aki szeretné minél hamarabb befejezni az egészet.– Valami támpont azért mégis volt. Persze azt is hatvanhatszor megírták már, és

ugyanannyiféléképp értelmezték az újságírók. De nem akarsz még egy kicsi kávét?– Igen, kérek!Éva még egy csészével töltött a fiúnak, majd folytatta:– Az öreg Mártonról van szó, a kovácsmesterről, akinek én már csak a gyerekeit ismerem. A

nagyobbik fia gyógyszerész, bizonyára láttad már a patika ajtajában…Viktor bólintott,– Akárcsak a többieket, az öreg Mártont is elhurcolták annak idején. Ő volt az egyetlen, akinek

sikerült megszöknie. Utána lőttek, de még halálos sebbel is el tudta vonszolni magát az erdőkerülő kunyhójáig. Az már nem tudott segíteni rajta, csak siettében eltemette, s még aznap éjjel lelopózott a kovácsmester feleségéhez, hogy átadja neki az ura utolsó üzenetét – egyébként elég furcsa üzenet

volt. Jól tette, szegény, hogy úgy sietett, mert másnap az SS-ek farkaskutyákkal kutatták föl a szökevény nyomait, s mivel azok a kunyhóhoz vezettek, agyonlőtték az erdőkerülőt. Nem tudni, megmutatta-e nekik, hogy hova temette a holttestet, de talán már nem is érdekelte őket, mert az öreg Márton tetemeit háború után megtalálta a családja. Akkor vitték le a temetőbe. De bizonyára fontos titkot tudhatott, ha a szegény erdészt is kivégezték miatta.

– Valami furcsa üzenetről beszéltél…– Igen, azt nálunk minden gyerek tudja, s mondtam már, hogy a világsajtó is írt róla. Azt mondta

az erdész a kovács özvegyének, hogy a haldokló Márton valami sofőrről beszelt, s egy réztáblácskát adott át neki – ma is berámázva tartja a gyógyszerész. Két személynév és két helységnév van a táblácskán. Tudjuk is fejből mindnyájan – mondta Éva, és a bátyjára nézett.

– Martha Aue, Bieldeck és Adam Mühl, Eichig – mondta Robert. – Bárkit megkérdezel odalent L.-ben, megmondhatja neked ezeket a neveket. Valahogy úgy, ahogy a primitív népek egy értelmetlen átkot ismételgetnek, vagy ahogy a középkori mágusok azt hitték, hogy az “abraxas” szónak varázsereje van. Ezt a két nevet csak ki kell mondani, és odalent bárkinek kinyílik a bicska a zsebében – mintha maguk a hóhérok jelennének meg előttük.

– És a háború után – kérdezte Viktor, akinek ezek a nevek még jobban fölcsigázták a kíváncsiságát – senki nem kereste meg azt a bizonyos Mártát, meg azt az Ádámot?

– Hát éppen erről van szó – folytatta újból Éva –, megpróbálták elökeríteni őket, mire kiderült, hogy sehol a világon nincs egy Bieldeck, sem pedig egy Eichíg nevű helység. Arra kellett gondolni, hogy ezek a nevek valami egész mást jelentenek.

– De valami sofőrt mondtál az előbb – erősködött Viktor.Robert elmosolyodott.– Egy újságíró ebből is kikombinált valamit. Tekintettel arra, hogy ilyen nevű helységek sehol

sincsenek, és hogy az erdőkerülő elég egyszerű, iskolázatlan ember volt, kisütötte, hogy nem sofőrt mondhatott az öreg Márton, hanem ,,chiffre”-t, sifrírozott írást…

– Hát persze, hiszen ez egész egyszerű – vélte Viktor.– Igen, ha helyes a következtetés. De még akkor is zsákutcában vagyunk. Mert tegyük föl, hogy

valóban titkosírásról van szó! De ki fejti meg? És mit kezd vele, ha megfejti? – mondta Robert.– És mégis itt van a helyzet kulcsa – makacskodott Viktor.– Olyan kulcs – vágta rá Robert –, amelynek csak a nyele van meg, de tolla nincs. És azt sem

tudjuk, hogy hol a zárja…– Többé soha semmi nem derült ki róla? – kérdezte kissé csalódottan Viktor.– Semmi! – rázta meg a fejét Éva. – De talán ideje lenne elindulni. Ránk alkonyodik, aztán

vakoskodhatunk a hegyoldalban.Ez az érv még az eltöprengő Viktorra is hatott. Nem volt kenyere a hegymászás – még lefelé

sem, mert annyit már megtanult, hogy az sokszor nehezebb a kapaszkodásnál, összeszedték az uzsonna maradványait, utolsó pillantást vetettek a szemközti hegységre, amely a lemenő nap fényében még kápek farkaskutyákkal kutatták föl a szökevény nyomait, s mivel azok a kunyhóhoz vezettek, agyonlőtték az erdőkerülőt. Nem tudni, megmutatta-e nekik, hogy hova temette a holttestet, de talán már nem is érdekelte őket, mert az öreg Márton tetemeit háború után megtalálta a családja. Akkor vitték le a temetőbe. De bizonyára fontos titkot tudhatott, ha a szegény erdészt is kivégezték miatta.

– Valami furcsa üzenetről beszéltél…– Igen, azt nálunk minden gyerek tudja, s mondtam már, hogy a világsajtó is írt róla. Azt mondta

az erdész a kovács özvegyének, hogy a haldokló Márton valami sofőrről beszélt, s egy réztáblácskát adott át neki – ma is berámázva tartja a gyógyszerész. Két személynév és két helységnév van a táblácskán. Tudjuk is fejből mindnyájan – mondta Éva, és a bátyjára nézett.

– Martha Aue, Bieldeck és Adam Mühl, Eichig – mondta Robert. – Bárkit megkérdezel odalent L.-ben, megmondhatja neked ezeket a neveket. Valahogy úgy, – ahogy a primitív népek egy értelmetlen átkot ismételgetnek, vagy ahogy a középkori mágusok azt hitték, hogy az “abraxas” szónak varázsereje van. Ezt a két nevet csak ki kell mondani, és odalent bárkinek kinyílik a bicska a zsebében – mintha maguk a hóhérok jelennének meg előttük.

– És a háború után – kérdezte Viktor, akinek ezek a nevek még jobban felcsigázták a kíváncsiságát – senki nem kereste meg azt a bizonyos Mártát, meg azt az Ádámot?

– Hát éppen erről van szó – folytatta újból Éva –, megpróbálták előkeríteni őket, mire kiderült, hogy sehol a világon nincs egy Bieldeck, sem pedig egy Éichig nevű helység. Arra kellett gondolni, hogy ezek a nevek valami egész mást jelentenek.

– De valami sofőrt mondtál az előbb – erősködött Viktor.Robert elmosolyodott.– Egy újságíró ebből is kikombinált valamit. Tekintettel arra, hogy ilyen nevű helységek sehol

sincsenek, és hogy az erdőkerülő elég egyszerű, iskolázatlan ember volt, kisütötte, hogy nem sofőrt mondhatott az öreg Márton, hanem “chiffre”-t, sifrírozott írást…

– Hát persze, hiszen ez egész egyszerű – vélte Viktor.– Igen, ha helyes a következtetés. De még akkor is zsákutcában vagyunk. Mert tegyük föl, hogy

valóban titkosírásról van szó! De ki fejti meg? És mit kezd vele, ha megfejti? – mondta Robert.– És mégis itt van a helyzet kulcsa – makacskodott Viktor.– Olyan kulcs – vágta rá Robert –, amelynek csak a nyele van meg, de tolla nincs. És azt sem

tudjuk, hogy hol a zárja…– Többé soha semmi nem derült ki róla? – kérdezte kissé csalódottan Viktor.– Semmi! – rázta meg a fejét Éva. – De talán ideje lenne elindulni. Ránk alkonyodik, aztán

vakoskodhatunk a hegyoldalban.Ez az érv még az eltöprengő Viktorra is hatott. Nem volt kenyere a hegymászás – még lefelé

sem, mert annyit már megtanult, hogy az sokszor nehezebb a kapaszkodásnál, összeszedték az uzsonna maradványait, utolsó pillantást vetettek a szemközti hegységre, amely a lemenő nap fényében még káprázatosabb színekben játszott, aztán elindultak hazafelé. Most már Viktor járt sűrűbben elöl, igaz, hogy, nem jószántából: esetlenül bukdácsolt, néha meg-meglódult, és boldog volt, ha végre valamiben megkapaszkodhatott, lefékezhette magát.

Ilyen körülmények között nem is gondolt többé a betonpiramisok titkára, még kevésbé lett volna kedve beszélgetni róla – egyébként is nyilvánvaló volt, hogy Robert és a húga mindent elmondott, amit csak tudott.

De odahaza ismét foglalkoztatni kezdte a dolog. Robertek édesanyja meg is kérdezte tőle vacsora közben:

– Ennyire kifárasztotta egy kis kiruccanás? De legalább az étvágyát hozta volna meg! Igazán, vegyen még egy kicsi sültet, hiszen azt mondta, hogy szereti.

Viktor vett még egy keveset a tálból, de olyan szórakozottan, hogy az még a házigazdának – a helybeli fürészüzem főkönyvelőjének – is föltűnt.

– Talán nem érzi jól magát a mi vendégünk? – fordult a feleségéhez, de ez csak kibúvó volt, mert még mindig nem tudta, hogyan szólítsa ezt a hozzá képest szinte gyerekembert, aki viszont mégiscsak fővárosi egyetemi hallgató, és túlzás volna letegezni.

– Köszönöm, semmi bajom – válaszolta gépiesen Viktor.Éva a fiúra pillantott, és még a lány kisöccsének is megállt a villa a kezében, csodálkozva nézett

a már-már udvariatlanságig kedvetlen vendégre. Robert rögtön rájött, hogy miről van szó, és sietett kimenteni a barátját.

– Ti még nem ismeritek, mindig ilyen, ha valami matematikai feladaton töri a fejét. Igaz, hogy most nem számtanról van szó. Meglátta odaföntről a betonpiramisokat, és elmondtuk neki a történetüket.

Ez a magyarázat érdekes módon nem váltott ki megkönnyebbülést az öregekből. Hogy is mondta Robert? Nem kell arról odalent beszélni. Szótlanul fejezték be a vacsorát, utána Robert átment apjával a szomszédba – azoknak valami rokonuk érkezett meg hosszú távollét után –, az asszony kisietett a konyhába, és akkor Viktor Évához fordult:

– Nincsenek meg azok az újságok?– Talán van még belőlük valahol – felelte Éva –, de azt hiszem, hogy a– padláson, és ott nincs

villany. Különben is meg kell néznem az Ottó leckéjét.A kis Ottót – noha szünidőben volt – komoly tanulásra fogták otthon. A gyerek pótvizsgára

készült számtanból és mértanból. Érdekes, hogy egyébként jóeszű gyerek volt, és főként meglepően jó számtanista. Az apja ezt eléggé bosszúsan állapította meg: éppen számtanból kell megbuknia ennek a lusta kölyöknek, aki a legbonyolultabb feladatokat játszva megoldja, ha azok elég játékosak, csak éppec az iskolakönyv feladványaihoz nem fűlik a foga. Ezt egyáltalán nem értette, de talán csak azért, mert elég régecskén volt utoljára elemista.

Éva tehát átment, hogy megnézze Ottó füzeteit, és Viktor magára maradt az ebédlőben.Gondolatai messze jártak, túl a Nyergesdombon, a betonpiramisoknál. Pihenni jött ebbe a

kisvárosba, már két hete semmi komoly problémával nem foglalkozott, most váratlanul érdekelni kezdték azok a bizonyos folyóiratok, persze hiába…

Másnap jutott csak hozzájuk, miután Éva valóban felkutatta őket a padláson, ami Robertnek nem túlságosan tetszett. Egyrészt azért, mert szerinte kár ezen a megoldhatatlan rejtélyen töprengeni, amely ráadásul felkavarja a helybeliek szomorú emlékeit, másrészt pedig ismerte a barátját, és tudta, hogy most már nyugodtan le is mondhat róla, amíg meg nem unja azokat az átkozott betonpiramisokat.

Úgy is történt. Két napig hiába hívták Viktort fürödni vagy kirándulni, ő csökönyösen otthon maradt, huszadszor is elolvasta a szenzációs című riportokat, és órákon keresztül rágódott rajtuk.

Pedig ha tudta volna, hogy a megoldás nem idebent van, hanem odakint! De erre csak harmadik nap jött rá, egészen véletlenül.

Második fejezet

Harmadik nap, és egészen véletlenül!Viktornak egy időben minden szórakozása a valószínűségszámítás volt. Barátai ismerték

egyszerű kísérleteit a kalapból előhúzott aprópénzzel, amelyből egyeseket kereszttel jelölt, aztán hosszú papírcsíkokra jegyezte föl az eredményt. Ismerték kis kézikönyvtárát, amelybe minden idevágó szakkönyvet belezsúfolt, és társaságban is nemegyszer kötelezték arra, hogy játékos mutatványokkal igazolja a véletlen törvényszerűségeit. Viktor szívesen eleget is tett a kéréseknek, pedig bosszantotta, hogy egyszerű trükknek tartják ezt a komoly dolgot. Mert ő sokkal több – szinte már filozófiai – jelentőséget tulajdonított a kérdésnek. Izgatta többek között a véletlenek láncolatának rejtélyes problémája, például az, hogy évek múltával váratlanul eszébe jut valaki, akire sose gondolt, s az illető öt perc múlva fölhívja telefonon. Viktor visszautasított ebben a kérdésben minden olyan föltevést, amely a miszticizmus felé hajlott volna, úgy vélte, hogy mindennek oka van, tehát ennek is, csak még nem ismerjük. Meg volt győződve róla, hogy a sorozatosan összefüggő véletleneknek már semmi közük sincs a valószínűségelmélethez, inkább valami máshoz; tudta, hogy kísérletek folynak világszerte a gondolatátvitel területén, volt némi fogalma a bioáramról, igaz, hogy nem sok, hiszen gépészmérnöknek készült, de ebben az esetben – a betonpiramisok esetében – eszébe sem jutott, hogy épp az a bizonyos titokzatos véletlen siet majd segítségére.

Azon a délelőttön Robertnek sikerült kirángatni Viktort a négy fal közül.Igaz, hogy volt ebben Évának is egy kis érdeme. De ne firtassuk a dolognak ezt a részét, mert

igazán semmi köze a történethez, és csak fölöslegesen bonyolítaná a dolgokat. Mint ahogyan két tiszta leányszem, egy kedves mosoly és egy félreérthetetlenül behízelgő női hang mindig fölöslegesen összebonyolítja a férfinem dolgait…

Az már inkább említésre méltó, hogy mennyire erősködött Viktor: ha már kirándulni mennek, induljanak el a– drótkerítéssel elzárt aknamező felé.

Robert hallani sem akart erről.Mire Viktor taktikát változtatott: hát akkor másszák meg ismét a Nyergesdombot.Ebben aztán meg is egyeztek.Gyönyörű nyári napsütés fogadta őket odakint. Ismét hármasban vágtak át a városka főutcáján, s

a hátizsákot persze ismét Robert cipelte. Bár Viktor is cipelt valamit: a megoldatlan problémát. Vidáman szikrázott a borbélymester mühelye fölött a réztányér – s ő azon töprengett,' hogy a borbély családjából fekszik-e valaki abban az ismeretlen tömegsírban? Magakorabeli fiatalok állták körül a piros sapkás fagylaltos kétkerekű kocsiját – s Viktor arra gondolt, hogy vajon nem árvák-e? Gyermekek úsztattak kis papírcsónakokat az artézi kút kanyargó lefolyójában – s ö elképzelte, hogy valahol alattuk, föld alatti folyosókon, titkos rendeltetésű és félelmetes fegyverek sorakoznak. Lopva Évára nézett – és elgondolta, hogy azok a fegyverek egyszer váratlanul. felbőghetnek, felugathatnak. Aztán elhessegette ezeket a gondolatokat, hiszen oly jó szívvel látják itt vendégül, ő pedig folyton nyügösködik, és talán már terhére is van házigazdáinak.

Elértek a Nyergesdomb aljába. Viktor kizökkent eddigi gondolatmenetéből, és rosszkedvűen pillantott fölfelé. Titokban talán azt remélte, hogy a tető felé vezető út ma már rövidebb lesz, esetleg kevésbé meredek. De a domboldal csúfondárosan ágaskodott, és mintha még magasabb, még fárasztóbb lett volna, mint három nappal annak előtte.

– Nincs valamerre egy lejtősebb út? – kérdezte meg bátortalanul.– Van – felelte Éva –, a fenyvesen keresztül. Még egy teherkocsi is föl tud menni arra, szükség

esetén.Viktor kérdő pillantást vetett a barátjára. Vagy közelebb járunk az igazsághoz: ha azt mondjuk,

hogy ez a pillantás inkább könyörgo volt?Robert mindenképpen elértette. S mivel Viktor végül mégiscsak hallgatott rá, és még az

aknamezőről is lemondott, biccentett a fejével.– Nem bánom, mehettek arra is.– Mehetünk? – kérdezte csodálkozva Viktor, s jól megnyomta az utolsó szótagot.– No persze: mehettek – hangzott a válasz. – Te azért, mert tisztában vagyunk már hegymászói

kvalitásaiddal. Éva azért, mert egyedül nem találod meg az utat. Én pedig azért nem – s itt Robert nyomta meg az utolsó szócskát –, mert hegyet mászni jöttem, nem pedig korzózni.

Ezzel már el is váltak volna, de Robert gúnyosan utánuk szólt:– És a hátizsákkal mi lesz? Derogál uraságotoknak?Viktor szolgálatkészen vette át a zsákot. Hát persze hogy neki kell cipelnie a kényelmesebb úton.Éva előtt szégyellte magát egy kicsit. Hogy nem jutott, eszébe magától a hátizsák, meg hogy a

kényelmesebb utat választotta, örvendett, hogy egyszer már kettesben marad Évával, de bosszantotta, hogy erre nem valamilyen férfias bátorság nyújt okot, hanem a gyámoltalansága. Szótlanul haladtak a fenyves felé, és mintha enyhe gúny bujkált volna a leány szemében. Ez bántotta egy kicsit Viktort, aki nem sokat értett az udvarlás fortélyához, de annyit megérzett, hogy a női szívek meghódítójának az alacsonyabbrendűség nem a legjobb ajánló levél. Milyen buta helyzet! Szólni akart a lányhoz, mondatokat formálgatott magában, de már az első három szónál sorra elvetette őket. S minél hosszabbra nyúlt a hallgatás, annál kínosabbá vált, annál nehezebbnek tűnt valamely úton-módon megtörni. Könnyed fesztelenségre vágyott Viktor, legényes-tréfás odamondásra, és közben tudta, hogy minél jobbari áhítja ezt a képzelt könnyedséget, annál darabosabb szavak törnének föl belőle, ha egyáltalán beszélni merne.

Végül a leány szólalt meg.Beértek az erdőbe, s a valóban lejtős, kényelmes út mellett egy terméskőből kirakott forrás

bugyogott elő rozsdás vascsövön. Kőtábla örökítette meg fölötte a forrás kiépítőinek nevét, egy múlt századbeli, nyilván tehetős házaspárét, akik vadászaton szerencsétlenül járt elsőszülött fiúk emlékére létesítették ezt az “enyhelyet fáradt vándorok szomjának csillapítására” – bizonyára a hajdani szerencsétlenség közelében, de erről nem szólt a tábla. És valószínűleg ők állíttattak ide egy kecskelábú asztalt két paddal is – ezeknek egyikére mutatott rá Éva:

– Leülhetünk egy kicsit, ha még ez az út is kifárasztott…“Ha még ez az út is…” – talán semmi fullánk nem volt ezekben a szavakban, de bizonyos

helyzetekben még a fullánk nélküli szó is szúr.– Köszönöm, nem vagyok fáradt! – válaszolta Viktor, és idegesen rántott egyet a hátizsák szíján.De ennek a válasznak – mi tagadás! – volt már fullánkja.Éva nem vette föl. Mégiscsak ennivaló egy lány! Csak ne lappangott volna parányi gúny a

következő kérdésében is:– Nem akarsz egy pohárral? Nagyon jó ez a víz…– Köszönöm, nem vagyok szomjas! – vágott vissza talán kissé túl-hamar Viktor. És ez már a

második fullánk volt.Éva még mindig nem törődött vele.Lassú, kissé himbáló járással indult tovább. Viktor megszégyenűlten kullogott a nyomában. A

fene ebbe a képtelen ostobaságba! Most még meg is bántotta a lányt. Már nemcsak gyámoltalannak nézheti, hanem faragatlannak is. És most már végképp nem lehet megszólalni.

De mit is mondhatna?Segélyt kérően tekintett körül. Az út enyhén emelkedett egy keskeny patak mentén, bal kéz felé

pedig, a víz túlpartján, elég meredeken nyúlt fel a következő útkanyarig a domboldal. Laza, palára emlékeztető sima kőlapok borították, közöttük itt-ott moha és páfrány tenyészett a nyirkos talajban.

– Rövidítsünk! – szólalt meg hirtelen elhatározással Viktor, és a súlyos hátizsákkal együtt már át is ugrott a patakon.

– Ne, arra ne! – kiáltott utána Éva. – Az az oldal omladékos.– Ugyan, hiszen elég kényelmes! – szólt vissza Viktor, és máris kapaszkodott fölfelé. Valami

jóleső megkönnyebbülést érzett, olyat, amelytől még a Himaláját is megmászta volna. És ellentétben eddigi énjével, most azt óhajtotta, hogy bár még sokkal meredekebb lenne ez a domboldal, olyan, hogy az a lány lélegzet-visszafojtva kövesse lentről a nyaktörő mutatványt.

– Gyere vissza! – kiáltotta most már aggódva Éva.Ez már másképp hangzik, mint azok a csípős megjegyzések a kútnál… – gondolta magában

Viktor, és elképzelte, hogy a lány most ott áll a patak partján, a szemében már semmi gúny nincs, csak aggodalom van, féltés van, és érte aggódik, őt félti… Mondom, mindezt csak elképzelte, mert semmi pénzért nem pillantott volna vissza – ez egyébként nehezére is esett volna, mivel a domboldal meredekebb és síkosabb volt, mint ő azt lentről gondolta… és azok a palaszerű kövek is lazábbak voltak, mint odalentről látszottak… rájuk lépni egyáltalán nem volt ajánlatos, az előbb is alig érintette meg az egyiket, és máris nagy robajjal gördült alá a patak felé.

Alig juthatott túl a meredély felén, amikor a bal lába alatt valami végzetesen megmozdult, pedig szilárd gyökércsonknak nézte, ha jól emlékszik, de most nincs ideje effélén törni a fejét, a két keze valami támaszpont után karmol a hűvösen nedves földbe, teste egész súlyát a jobb lába tartja, de az is csúszni kezd… most egy ágat sikerül elkapnia, de az ág száraz és reccsenve törik el… ettől ismét visszacsúszik egy kicsit… és most már a jobb láb sem bírja… megindul lefelé… kövek, göröngyök záporoznak alatta és mellette – igen, most már nem kapaszkodni kell, nincs is mibe, hanem arra vigyázni, hogy csúszás közben ne érje valami baj… fékezni a gyorsulást… te jó Isten, nem hitte volna, hogy ilyen magasra fölkapaszkodott… most mintha lassulna kicsit, hátra is lehet pillantani… hát persze, hiszen nem arra csúszik, amerről jött, hanem rézsút, egy meredekebb vonalon valahova a kút kőpárkánya mögé… mindjárt lenn is van az aljban… erős zökkenés… mégsem lett semmi baja… csak a lába, a bal lába… miért nem tudja megmozdítani?… És mi az a hasító fájdalom a bokájában?

Viktor, Viktor! – hallja az Éva kiáltását, de hiszen ez egy másik Éva, milyen csodálatosan dallamos a hangja, soha ilyen szépet még nem hallott, mint ezt a riadt félelmet, amint elkiáltja, nem, inkább elsikoltja a nevét… csak a bokája ne fájna olyan rettenetesén… és a hátizsák?… az megvan?… megvan hál' istennek…

– Viktor! – szólal meg ismét Éva.– Itt vagyok! – feleli, aztán rögtön el is szégyelli magát, hiszen hol lehetne egyebütt, a lány

végignézte ezt az ő önkéntelen szánkázását a páfrányok között.– Valami bajod van? – kérdi Éva, miközben a kút párkánya mögötti mélyedés felé igyekszik.– Csak a lábam… – feleli rekedten Viktor, a torka kiszáradt, aztán ismét erőt vesz magán: –

Nem, nem hinném, hogy valami baja lenne… gondolom, beszorult valahova, és fáj… de talán nem ficamítottam ki…

– Várj, megnézem – mondja a lány.És leereszkedik melléje, milyen jó ez a közelség, és milyen jó, hogy nem esett baja, most már

egészen másképp indulhatnak ismét fölfelé, és mekkorát kacagnak majd ezen a nevetséges csicsonkázáson…

Csak a bokája, a hétszentségit!…– Várj, mert tényleg beszorult! – mondja Éva, és már hajol is le, valamin erőlködik, de ő nem tud

odanézni, olyan szűk ez a gödör.– Marha nagy kő – folytatja Éva –, de már el is mozdult!Elmozdult a kő, már a lába sem fáj úgy, és Viktor ügyetlenül megfordul, s úgy félig fektében a

marton – vagy a hátizsákon? persze a termosz nyomhatja úgy az oldalát vagy az alumínium vajasdoboz – tapogatni kezdi a bokáját.

– Te Viktor, mi ez? – kiált föl Éva, aki eddig azon fáradozott, hogy valamivel odébb taszítsa a jól megtermett követ, nehogy visszabillenjen a lábukra.

Viktor odapillant.Sötét üreget lát. Annak a száját takarta el a kő, s az ő bokája a kő és az üreg pereme közé szorult.– Vigyázz! – szólt rá Évára. – Valami állatnak lehet az odúja.– Állatnak? – kérdi csodálkozva Éva. – Mióta készítenek az állatok szabályos sarkú üregeket,

mint a vízóra aknája?Viktor egyszeriben megfeledkezett a sajgó bokájáról. Egyet szisszent még, amikor ránehezedett,

nyilván nem ficamodott ki, és már guggolt ő is az üreg peremére Éva mellé.Az üreg, amennyire fentről látszott, csakugyan szabályos volt.

– És nem is mély! – állapította meg Viktor. – Nyugodtan leereszkedhetném, ha még egy kicsit odébb toljuk…

– És a lábad? – kérdi Éva.– Kutyabaja – feleli Viktor, és meg sem várva a lány beleegyezését, már le is teszi a hátizsákot,

taszít egyet a kövön, aztán még egyet, és a két könyökére támaszkodva, óvatosan ereszkedik a nem egészen két méter mély üregbe. Elengedi magát, és földet ér – azért a bal lába egy kicsit megérezte még ezt az ugrást.

Fölegyenesedett, de az üreg másik felében vaksötét volt. Várnia kellett egy kicsit, amíg szeme hozzászokott a homályhoz. Egy-két Áiásodpercig tartott mindez, aztán meglepetten fölkiáltott:

– Hát ez meg micsoda?– Mi, te? – kérdezte Éva.Viktor nem válaszolt. Az üreg falán tenyérnyi csillogó rézkarikák sorakoztak. Szám szerint hat,

ahogy futtában szemügyre vette őket. Egy lépést tett feléjük, a homályban nem tudta mindjárt megállapítani, hogy milyen messzire vannak, és jobb kezét beleverte a falba.

– Meg kellene nézned neked is – szólt ki Évának –, de akkor hogy jutunk innen vissza? Talán, ha be tudnád dobni azt a követ, és ráállnánk…

– Hogyisne, esetleg a fejedre – válaszolta Éva.– Nem, van itt hely elég, de azért mégsem… nem szabad… az üreget megint le kell takarni… –

Viktor fejében szédületes sebességgel kerengtek a gondolatok, nyilván azokkal az olvasmányokkal kapcsolatban, amelyek a napokban hatásuk alatt tartották. Még semmi sem rajzolódott ki világosan, talán csak tudata alatt teremtette meg a kapcsolatot a betonpiramisok és az akna között, de az ösztönei villámgyorsan dolgoztak: ez is titok, nagyon fontos titok, egyelőre el kell rejteni… hogy ki elől, és hogy miért, azt nem tudta.

– Megmondhatnád már, hogy mi van odalent! – türelmetlenkedett Éva.No persze, persze, megmondhatná. Annyira elcsodálkozott, hogy teljesen megfeledkezett a

lányról.– Valami nagyon furcsa. Nincs gyufád?– Hogyne volna! – szólt le Éva. – Nem ahogy ti szoktatok csúfolódni, hogy “női szakasz”…És már nyújtotta is a gyufásskatulyát.– De aztán vigyázz, nehogy valami bajod essék! – szólt a fiúhoz.Aha! – az első figyelmeztetés az előbbi akrobatamutatványért! De Viktornak most a legkisebb

gondja is nagyobb volt annál, hogy ezen rágódjon. Sietve gyújtotta meg az első gyufaszálat, és azt látta, amire egyébként számított is. Egy páncélajtót és rajta hat réztárcsát. Megpróbálta elfordítani az elsőt – simán ment, mintha csak tegnap olajozták volna.

Hat tárcsa – és hat névből állt az a bizonyos kulcs is – két személy vezeték– és keresztnevéből és két állítólagos városnévből. Most már ő is tudta fejből mind a hat nevet – hiszen napok óta egyébre sem gondolt.

– Na mi az, mit piszmogsz ott? – kérdezte ismét Éva.– Bocsáss meg, de ez nem igaz, ami idelent van. Egy páncélajtó, rajta hat tárcsa. Azon

gondolkozom, hogy milyen összefüggés lehet a chiffre-kulcs és a tárcsák között.– Mi lehetne? A betonpiramisok jó kilométernyire vannak ide, a Nyergesdombon túl.– Ha az úton megyünk. De alatta közelebb lehetnek.– Az igaz. Akkor próbáld ki a betűket!– Nem lehet. A tárcsákon számok vannak.– Várj csak… rá kellene gyújtanom. Hát persze, nálad van a gyufám.– Hajolj le, tüzet adok.Éva az akna fölé hajolt, és Viktor a homályból ismét megcsodálhatta finom arcélét, hajának

valószínütlenül aranyos fölvibrálását, amint a parányi láng fölé hajolt.Mindez egy pillanatig tartott csak.Aztán Éva fölemelkedett, és Viktor újra a páncélajtó felé fordult. Ekkor cikázott át agyán, hogy

megint az ismétlődő véletlennel van dolga. De nem sokat filozofált, mert az első gondolatot nyomban követte a második.

– Te, van egy ötletem. Először is Márta, az ugyebár ötbetüs!– Hat – felelte a lány –, gondolj csak a német helyesírásra: Martha…– Igazad van – hagyta rá Viktor. Gyufa sercent odalent, aztán kis kattanások hallatszottak, éppen

olyanok, mint a telefontárcsa hangja, csak valamivel szaggatottabbak.– A második név: Aue. Csak három betű. Ezt már gyufa nélkül is tárcsázhatom. Spórolok – tette

hozzá viccesen.Újabb kattanás. Éva leszólt hozzá:– A következő: Bieldeck. le-vei és céká-val. Várj csak: Bi-el… az nyolc.Újabb gyufa, újabb kattanás.– Adam: négy. Megint megspóroltam egy szál gyufát.– És Mühl, néma há-val – folytatta a lány. – Ezzel is rendkívüli szolgálatokat teszel nekem,

viszont érzékenyen megkárosítod Emma nénit, a trafikost.Maradt az Eichig – céhá-val – hat betű. Miután az utolsó tárcsát is elforgatta, a rézgömbszerű

kilincshez nyúlt Viktor. Megpróbálta elfordítani, előbb jobbra, aztán balra, de nem sikerült. Aztán megnyomta. Semmi eredmény. Vállával dőlt neki a páncélajtónak – az istenfáját, megint belenyilallt a bokájába – de az ajtó meg sem moccant.

– Nem megy! – szólt föl a fiú.– És akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte Éva. – Gyere inkább ki…– Hát… tudomisén… egyelőre semmi okosabb nem jut eszembe.Irigy pillantást vetett egy utolsó gyufaszál fényénél az ajtóra, majd megfordult és azt nézegette,

hogy kecmereghetne ki az aknából.Ebben a pillanatban az előbbieknél hangosabb kattanást hallott a háta mögött.Villámgyorsan megfordult. Nyilván arra számított, hogy most nyílt ki az ajtó. De semmit sem

látott a sötétben.Meggyújtott még egy szál gyufát, és a tárcsákhoz tartotta. Csodálkozva kiáltott fel:– Te, Éva!– Mi van, ne idegesíts már…– Mind a hat tárcsa visszaugrott a nullára!– Hát ez furcsa…– Így jelezheti, hogy rossz a kulcs… És én most mit csináljak?– Gyere ki, és kérdezd meg ugyanezt idefent!Viktor igazat adott Évának. Ki kell mászni innen. Gyufája is alig maradt már.A bokája ismét megérezte az erőfeszítést, amellyel nekirugaszkodott, hogy kijusson az üregből.

Éva lecsatolta a hátizsák mindkét széles bőrszíját, s azzal segítette minden ereje megfeszítésével a kifelé evickélő fiút. Viktor végre ismét mellette állt, és megkönnyebbülten fölsóhajtott.

– Hát ezt megcsináltuk.– Ezt megcsináltad – válaszolta huncut mosollyal Éva, és fölfelé pillantott a marton, ahol Viktor

lecsúszásának nyomai még olyan élesen kirajzolódtak, mint a csiga ezüstös nyála a száraz leveleken.

– Lökjük vissza a követ – ajánlotta Viktor, aki most már nem volt hajlandó fölvenni az Éva csipkelődéseit. Akárhogy is történt, akármilyen nevetségessé tette magát, a végén mégiscsak ennek köszönhetik a rendkívüli titok fölfedezését. Amely – és ez szilárd meggyőződése volt – kezükbe adja a betonpiramisok évtizedes rejtélyének kulcsát.

Éva nem kérdezte, hogy miért kell a követ visszatenni a helyére. Cinkos női ösztönnel azonnal fölfogta, hogy ez most már a kettőjük titka, s meg kell őrizni. Hogy miért éppen a kettőjüké, azon nem sokat töprengett, sem azon a parányi bűntudaton, amely ebbe a cinkosságba vegyült. Hiszen ez a titok nem az övék, ez a városé, talán az egész országé, de egyelőre az övék, mert csak ők tudnak róla, és egyelőre nem is kell mást beavatniuk…

Majd egyszer… később… talán…Viktor már egyében törte a fejét: itt van a probléma, a Nagy Probléma – talán a legnagyobb,

amilyen nem volt még, és soha többé nem is lesz. Föltétlenül meg kell oldania!Arról nem is beszélve, hogy ki a titok másik felének a birtokosa! De amíg ezt Viktor világosan ki

nem mondja, talán ne firtassuk mi sem!A követ egy kis erőfeszítéssel sikerült a helyére zökkenteni. Majdnem úgy, ahogy eredetileg volt

– az üreget nagyjából eltakarta, és most ez volt a legfontosabb.Jól kifújták magukat, aztán Éva megkérdezte:– Föl tudsz még jönni a tetőre? Persze nem toronyiránt, mint az előbb…Mennyivel másképp hangzik ez a gúnyolódás, mint az iménti. És már csöppet sem sértő…– Azt hiszem, igen – felelte Viktor.Fölcsatolta hátizsákját, és elindult a lány után.Amikor átlépett a patakon, ismét belenyilallt bokájába a fájdalom. De most már sokkal

erősebben, majdnem úgy, mint először.Föl is szisszent istenesen.Éva megfordult:– Talán mégse erőltesd…– Attól tartok, hogy nem is tudnám – válaszolta Viktor.– Tudod mit, ülj le szépen a forrás mellé, és várj meg. Én fölmegyek Robertért, és lehozom ide.

A többit majd meglátjuk, addig pihensz egyet.– Ne! Maradj velem…A mi szegényes nyomdabetűink semmiképp nem adhatják vissza ennek a három szürke

szócskának a hangsúlyát. Olyan könyörgő volt, olyan marasztaló és olyan meghitt, mint egy vallomás.

Olyan volt az a hangsúly, hogy még Viktor is megijedt tőle. Ennyit azért nem akart elárulni…És ha az előző pillanatban visszaszívta volna a három szót, most súlyos szemrehányásokat tett

volna magának, na nem mondja ki. S mindezt azért, mert Éva így válaszolt:– Jó, akkor maradok…Másik három szó, a lehető legtermészetesebb válasz az előbbi háromra. Akkor ennek is a

hangsúlyában volt a varázsa? Miért érezte Viktor olyan sokatmondónak, jelentőségteljesnek? Miért érezte ugyanazt a leány is?

Nem tévedtek?Nem tévedtünk-e mindnyájan, mikor olyan hangszínekre és árnyalatokra bukkanunk, amelyektől

a leglényegtelenebb szavak is a kinyilatkoztatás elemi erejével hatnak?Még jó, hogy mindig kettesben tévedünk…Akár az a két fiatal, aki helyet foglalt már a kút melletti padon, és olyasmikről beszélhet, hogy

azt nem illik kihallgatni.Dehogy beszél olyasmikről!Először is sokkal frissebb még ez az érzelem, semhogy szavakba kívánkoznék. Másodszor pedig

van egy másik, talán még frissebb élményük.Hat titokzatos rézkorong.– Biztos, hogy erre jön le Robert? – kérdi váratlanul Viktor.– Másfele nem jöhet. Vár egy darabig, aztán élébünk jön. És ne felejts el még valamit…– Mit…Éva rácsap tenyerével a hátizsákra.– Itt van az uzsonna. Ezért még a pokol fenekéről is előkerítene minket.Már megint ez a csipkelődés! De milyen jó hallgatni, amikor valaki máson köszörüli a nyelvét!Ami Robertet illeti, van itt még egy dolog, amelyről egyikük sem beszélt eddig.Robertet is be kell avatni…Talán azért nem beszélnek erről, mert ez természetes?Vagy ugyanattól félnek mind a ketten? Hogy Robert nem hajlandó eltitkolni a páncélajtót?Ha ettől tartottak, jól tették.Amikor megérkezett Robert, és elmondták neki a dolgot, még az uzsonnáról is megfeledkezett.

El kellett újra hengeríteni a követ, hogy az Éva maradék gyufája fényénél megnézze magának az ajtót. (Legalább hazáig nem füstöl a kisasszony…)

Aztán letakarták az aknát.

– Semmi nyomot ne hagyjunk, nehogy rátaláljon valaki, mielőtt értesítjük a rendőrséget.Viktor fölegyenesedett a kő mellől:– Te jelenteni akarod az ügyet?– Természetesen!– Miért olyan természetes ez?– És szerinted miért nem az?Viktort váratlanul érte a kérdés. Zavarában ismét lehajolt, és kissé odébb taszította a követ.

Aztán elindultak csöndesen hazafelé.Nagy sokára szólalt meg csak Viktor:– Nézd, elmondtam neked az első próbálkozást a a tárcsákkal. Rendben van, nem sikerült. De

szent meggyőződésem, hogy az öreg Márton réztáblája szoros összefüggésben van a páncélajtóval. Mint ahogyan bízom abban is, hogy rá fogok jönni a tárcsák nyitjára. Te tudod, hogy mennyire kedvelem az efféle problémákat, és hogy mindig megfejtem őket…

– Tudom – válaszolta Robert.– Akkor kövesd egy kicsit a logikámat! A törvény előírja, hogy aki kincset talál, be kell hogy

szolgáltassa. De azt már nem mondja, hogy aki egy rejtélyre bukkan, annak le kell adnia az állami probléma-megoldó hivatalba. Egyébként tudod, hogy nem szeretek dicsekedni, de ismersz, és megmondhatod te is: látsz-e valakit pillanatnyilag L.-ben, aki – ha nem is olyan gyakorlattal – de olyan szenvedéllyel fogna hozzá a megoldáshoz, mint én?

– Nem, nem látok – bólintott már kissé engedékenvebben Robert.– Meg aztán, minek kavarjuk föl a kedélyeket a félig megoldott rejtéllyel? Semmi veszélyt nem

látok egyelőre, ami emellett szólna. Szerintem az ajtótól egyenes út vezet a betonpiramisokhoz. Ott robbantótöltetekkel állták el a kíváncsiskodók útját, itt meg egy Jól eldugott bejárat rejtjelével. Aki a rejtjelet tudja, az be tud hatolni – annak muszáj erre behatolnia, s azt aligha várják életveszélyes aggyonistennel. Egyébként maga az öreg Márton önfeláldozása is ezt szolgálta, hogy kezünkbe adja a bejárat kulcsát. Odabent pedig mitől kellene tartanunk? Föl tudod fogni józan ésszel, hogy több mint húsz évvel, több mint két évtizeddel a háború után még őrséget találunk ott?

– Nem, ez képtelenség lenne! Még az egyiptomi piramisokról is hamarabb elhinném…– Na látod! Hát akkor adj egy kis haladékot…Robert szemlátomást elgondolkodott. Nyilván a kötelességérzet birkózott benne a Viktor

érveivel. Kissé tanácstalan volt, s ezért rövid szünet után Évához fordult:– Te mit szólsz hozzá?Éva hallgatott egy darabig, majd így válaszolt:– Viktor találta meg az aknát, mégpedig nem is akárhogy, hanem nyaktörő módon – mondta

aztán enyhe gúnnyal, majd komolyra fordította a szót: – Megtehette volna azt is, hogy nem szól róla, azért gondolom, hogy egyelőre akár így is hagyhatjuk a dolgot. Ha húsz esztendeig senki sem bolygatta, kibír még néhány napot…

Viktornak nagy erőfeszítésébe került, hogy hangosan föl ne ujjongjon. És nemcsak azért, mert Éva melléje állt, és mert ezek szerint nyert ügye volt, hanem egyébért is.

Hazudott – állapította meg magában szinte részegen az örömtől. – Értem hazudott, hogy pártomat fogja. Igaz, hogy nem hazudott nagyot, valóban én legénykedtem fölöslegesen, és én csúsztam az aknáig, de mégis ő találta meg. És ezt hallgatta el…

– Hát jól van – jelentette ki végül is Robert. – Hallgassunk egyelőre. De ígérd meg nekem, hogy csak az ajtó föltárásáig. A többi igazán nem a mi dolgunk…

– Hát persze! És mennyi időt adsz ehhez?– Mennyi időt? Természetesen annyit, amennyit még nálunk töltesz… Hiszen Éva is azt mondta,

és igaza volt: ha várt húsz évig, még várhat egy darabig az az ajtó… De azt már látom, hogy nagyra becsült társaságodról továbbra is éppúgy lemondhatok, mint az elmúlt napokban…

– Azért néha még pihen is az ember – jegyezte meg kacagva Viktor. – És azután legalább nem csépelek üres szalmát, ahogyan tegnap este gúnyolódni méltóztattál velem…

Közben beértek a városba.Csak most, miután megállapodtak, csak most érezte Viktor, hogy mennyire fáj ismét a bokája.

Erősen bicegett.– Látom, jól elintézted a lábadat. Vagy csak színészkedsz, hogy most napokon keresztül

bezárkózva kuksolhass?Olyan vidáman kérdezte ezt Robert, hogy nem lehetett megsértődni érte.– Mondd csak, az első pillanatban iszonyúan fájt, aztán elmúlt teljesen, és most újra kezdődik,

ugyanott?– Pontosan!– Akkor nem irigylem az éjszakádat! Nem fogod ma éjjel semmiféle páncélajtón törni a fejedet.

Azt ajánlom, nézzünk be a patikába, és vegyünk egy kis ólomecetet!Megfogadták Robert tanácsát, annál is inkább, hiszen Viktor alig állt már a lábán.A patikus szívélyesen fogadta őket. Csak látásból ismerte Viktort, de úgymond várta már a

pillanatot, amikor kezet szoríthat vele. Persze ezt el lehetett volna intézni a fájdalmas bokaficam nélkül is.

– Vesse csak le a cipőjét, fiatalember! – rendelkezett odabent a patikában. – Kisasszony, addig csomagoljon be húsz darab Burrow-pasztillát!

A fehér köpenyes lány már szedte is elő a gyógyszert egy fiókból, a patikus pedig a sérült boka fölé hajolt.

– Hát ennél szebbet én már láttam. Megengedik, hogy beinvitáljam a fiatalurat a szobámba? Kissé megmasszíroznám a bokáját, s ahhoz le kell feküdnie…

Viktor tiltakozni próbált, de Éva olyan erélyesen szólt rá, hogy azonnal fölhagyott az ellenkezéssel.

Atkísérték a szomszéd szobába, és ott lefeküdt a pamlagra. A patikus szakavatott kézzel nyúlt a beteg bokájához, igaz, hogy ez a szakavatottság jelen esetben fölért egy inkvizíciós pribék szakmai hozzáértésével.

És még meg is kérdezte:– Nagyon fáj?Viktor nem válaszolt, összeszorította a fogát.Aztán – egészen váratlanul – elmúlt a fájdalom. Semmit sem érzett, még a patikus csontos ujjait

sem. Olyan varázslatos keze lett volna a gyógyszerésznek?Nem, hanem a pamlag melletti falon egy berámázott rézlemezt pillantott meg Viktor:„Martha, Aue, Bieldeck…”Hiszen Márton kovácsmester fiának a házában voltak…

Harmadik fejezet

Robertnek igaza volt: két napig nyomta Viktor az ágyat. És harmadik nap sem hagyta volna el a szobáját, ha a véletlennek az a bizonyos láncolata bele nem szól a dolgokba.

Első éjszaka le sem hunyta a szemét, de nem a páncélajtó, hanem a heves, szinte kibírhatatlan fájdalom miatt. Éva a késői órákig borogatta a fiú dagadt bokáját, de nem sok eredménnyel. Viktor végül is ráparancsolt a leányra, hogy feküdjék le, és hagyja keze ügyében az ólomecetes mosdótálat. Aztán maga cserélte időnként a borogatást, de fájdalmai alig csillapodtak, s csak hajnal felé sikerült elaludnia. Amikor másnap délelőtt tizenegy tájt fölébredt, már tűrhetően érezte magát, de akkorra újabb inkvizítora akadt.

– Ráállni, azonnal ráállni – noszogatta szigorúan Robert. – Szorítsd össze a fogadat, és állj rá. Hidcl el nekem, öreg hegymászónak, hogy más megoldás nincs… tudom, hogy mennyire fáj, de már első nap járkálnod kell a szobában…

Ez a járkálás szánalmas sántikálás volt, és húsz perc alatt teljesen kimerítette Viktort.– Akkor most feküdj le, és próbálj elaludni – rendelkezett Robert. – Igazán rád – fér egy kis

pihenés az álmatlan éjszaka után.Magára hagyták Viktort, és a fiú boldogan tapasztalta, hogy ha mozdulatlanul fekszik, a

legcsekélyebb fájdalmat sem érzi. Nagyon fáradt volt, talán álmos is, de eszébe sem jutott, hogy aludjon. Kihasználta az alkalmat, hogy a háziak odaát lábujjhegyen járkáltak, és erőlködve kotorta elő a noteszt meg a ceruzát a szék támláján lévő kiskabátja zsebéből. Felírta újra a neveket, és hosszasan eltöprengett felettük.

Hat név: hat számjegy – e mellett a föltételezés mellett konokul kitartott. De miért vésték réztáblára? Hogy valaki a zsebében hordhassa, és szükség esetén elővegye. Magukat a számokat nem volt szabad fölírnia, de a réztáblácskáról egyszerű kulcs alapján bármikor leolvashatta őket.

De mi lehet ez a kulcs?Nyilván olyasvalami, amit könnyebben észben lehet tartani, mint egy közönséges telefonszámot,

mert ha nehezebb lenne, akkor nincs szükség az – egész rejtjelezésre: akkor magát a számot is észben tarthatja az illető. Ebből egyéb is kjövetkezik: ritkán vagy csak sok idő múltán lehet szüksége a rézkorongok kulcsszámaira. A néhai illető vagy illetők tehát csak ritkán használták, vagy hosszú időre eltávoztak rejtekhelyükről. Egyébként könnyen megjegyezhették volna, hiszen hány hatjegyű telefonszámot nem tart észben egy fővárosi lakos? De ugyanolyan könnyen el is felejti… Viktorral is előfordult már egyhavi nyári távollét után, hogy csöndesen elmosolyodjék magában, amikor rájön, hogy lám, kiment a fejéből a saját telefonszámuk, s csak rövid töprengés után tudja rekonstruálni. Ez tehát arra mutatott, hogy az illetőnek – a réztáblácska tulajdonosának vagy várományosának – hosszabb idő, talán hónapok vagy évek múltán kellett a számra pontosan visszaemlékeznie. Miért nem írta föl egyszerűen a noteszébe, sok egyéb telefonszám közé valami fedőnév, például az állítólagos Martha Aue neve után? Erre csak egyféleképpen lehet felelni: katonai titokról lévén szó, bizonyára szigorú tilalom akadályozta meg ebben. Hogyha valaki megtalálja a könyvecskét, semmiképp ne próbálhassa végig a benne szereplő számokat.

És akkor mégis mi lehet az a viszonylag egyszerű kulcs?Az értelmetlen neveket nyilván bizonyos elvek alapján szerkesztették meg. Ezt az elvet kellene

fülön csípni.Izgalmas fejtörő volt, sokféle megoldási lehetőséggel.Esetleg a kezdőbetűk sorszáma az ábécében? Ezt mindjárt el kell vetni, hiszen M a

tizenharmadik betű, s a névnek egyjegyű számot kell jelentenie.Talált egy üres füzetet szobája íróasztalán, abban is számtalanszor leírta a hat nevet.A mássalhangzók száma? De a második névben nincs is mássalhangzó! Jó, legyen nulla, akkor a

hatjegyű szám ez lenne 405233. Ezt ki kellene próbálni, bár túlságosan egyszerű. Vagy nézzük a magánhangzókat: 233213. Ez még egyszerűbb szám, semmi fantázia nincs benne, tehát

valószínűtlen. Nem, valami bonyolultabbnak, ravaszabbnak kell lennie!Egy darabig még el játszadozott a fejtörővel, de egyre álmosabb lett. Amikor Éva később

bekopogta tott hozzá, hogy vacsorához hívja, már mélyen aludt. A lánynak nem volt szíve fölébreszteni. És aludt egyfolytában másnap délelőttig, amikor arra rezzent föl, hogy valaki lábujjhegyen járkál a szobában.

A háziasszony volt.– No csakhogy fölébredt. Hozom is a reggelit. Hiszen nem is vacsorázott…És már jött is vissza a teával, pirítós vajas kenyérrel, lágy tojással.– Reggelizzék meg egész nyugodtan az ágyban – mondta az asszony, és hiába tiltakozott Viktor,

már térült-fordult, és egy kis langyos vizet meg egy törülközőt hozott a fiú ágyához. Viktor kénytelen-kelletlen megmosta a kezét-arcát, aztán nekifogott a reggelinek.

– Éva benézett az óvodába, valami átalakításokra készülnek, Robert pedig a patikába ment, mert kifogyott az ólomecet.

Viktor épp azt akarta mondani, hogy nincs szüksége borogatásra, egyáltalán nem fáj a bokája, de az asszony már be is húzta maga mögött az ajtót.

Erre sietve megreggelizett, felöltözött, és átment az ebédlőnek is használt nappali szobába. Jobban mondva átbicegett, mert alig lépett rá a bal lábára, nyilvánvalóvá vált, hogy Robert mégsem ment hiába azért az ólomecetért. Fogta tehát a füzetet, és leheveredett a nappali szoba sezlonjára. Az asztalnál Ottó ült, és elkeseredett ábrázattal biflázott.

“Martha Aue, Bieldeck…” – annyira belemélyedt ismét a titokzatos nevekbe, hogy csak akkor rezzent föl, amikor Ottó megismételte kérését:

– Viktor bácsi, nem tetszik egy kicsit segíteni?– Mi… miről van szó?– Van itt egy példa a könyvemben, amit nem értek – mondta Ottó, és visszalapozott a

mértankönyvében. – Tessék, így szól:“Milyen tulajdonságú idomok egyenesen egybevágóak a tengely szerinti szimmetrikusaikkal?”– Hát ez elég egyszerű – kezdte el Viktor.– Én is értem, hogy miről van szó, csak nem tudom, hogy magyarázzam meg.– Ide hallgass, öregfiú, én ezt kicsit régen tanultam. És azt sem tudom már, hogyan határozzátok

meg ti az idomok tulajdonságait. De ha ideadod egy kicsit a könyvet…Ottó már föl is pattant, és odavitte a mértankönyvét Viktornak. Amaz elvette, még egyszer

átfutotta a példát, aztán vissza akart lapozni, de már az előző oldalon megakadt a tekintete egy másik feladványon. Kövéren szedett, nagy, nyomtatott betűk sorakoztak egymás mellett, alattuk pedig a következő szöveg állt:

“Határozzátok meg a fenti nagybetűk szimmetriatengelyét.”– Várj csak, te! – kiáltott föl izgatottan Viktor, és félretette a mértankönyvet, hogy ismét a

füzetébe pillantson. Hát persze, hiszen a rézlemezen is csupa nagybetű volt. Hogy erre eddig nem is gondolt: lehet, hogy nem a betűk száma a mérvadó, és még a hangzásuk sem, hanem az egyszerű mértani alakjuk…

Fölírta most már csupa nagybetűvel az első nevet:

MARTHA

Hű, az áldóját! Minden betű tökéletesen szimmetrikus, ha egy függőleges tengelyt húz meg a betűtest közepén, így:

MMinden betű két teljesen egyforma részre oszlik. De valóban mindegyik? Nézzük csak meg:

MARTHA

Tehát a harmadik, az R betű nem. Az kivonja magát a szabály alól. És hogy állunk a következő névvel?

– Tetszik már érteni? – kérdezte kíváncsian Ottó, aki csodálkozva nézte, hogy az ő mértanpéldája ennyire kihozza sodrából a vendéget.

– Mindjárt, mindjárt… előbb valamit meg kell néznem.Hát igen! Az AUE is két függőlegesen szimmetrikus betűből áll – a harmadik vízszintesen

osztható kétfelé. Ha ez végig így van, akkor… akkor birtokába jutott a kulcsnak.De a BIELDECK-ben már az első betű nem volt függőleges tengellyel két egyforma részre

osztható. Sem a harmadik – szinte egyik sem. De álljunk csak meg! Itt a betűk mintha vízszintes vonal mentén oszlanának két szimmetrikus félre, így:

BIELDECKHurrá, megint mind a nyolc! Mindnek teljesen egyforma az alsó fele a felsővel. Mindegyiknek –

az egyetlen L kivételével!És az ADAM betűi megint függőleges tengely szerint szimmetrikusak a Dé-t kivéve, a MÜHL

betűi úgyszintén, és itt megint az L rúgja föl a szabályt. És végül az EICHIG-ben már másodszorra a vízszintes tengely a mérvadó. Csak az utolsó betű, a G rendetlenkedik.

Akkor már föl lehet írni a kulcsszámot aszerint, hogy a név hányadik betűje tér el a szabálytól. És ez a kulcsszám a következő:

334246

Viktor mélyet sóhajtott és első gondolata az volt, hogy vajon elbírná-e már a bal lába a ritkás fenyveserdő kútjáig. Megpróbált ráállni, de a bokája még mindig nagyon fájt.

Csak akkor vette észre Ottót, aki ott ült, és türelmesen várt.– Jól van, kiskomám – kezdte el Viktor most már vidáman az előbbi fájdalmas fölszisszenés után

–, figyelj csak ide, elmagyarázom….Mire Robert visszatért az ólomecettel, Viktor már az ablakból integetett feléje. És bicegve sietett

a fiú elé.– Hát veled mi vant – kédezte a barátja. – Honnan ez a fürgeség?– Tudod te, mennyi tíznek a hatodik hatványa?– kérdezte tőle Viktor minden bevezetés nélkül.– Alighanem egymillió – felelte kissé megütközve Robert. – De miért kérded?– Gyere be a szobámba, megmondom – felelte Viktor, és már cipelte maga után Robertet.

Gondosan betette maga mögött az ajtót, aztán így folytatta:– A hat korong tíz-tíz számjegyéből egymillió lehetséges kulcsszámot állíthatunk össze. Egy

órában 3600 másodperc van, tíz órában 36 000. Ha feltételezzük, hogy másodpercenként egy variánst ki tudunk próbálni – s akkor úgy kell hogy járjon a kezünk, mint a ventillátor – tíz nap alatt végzünk 360 ezerrel, s egy röpke hónap alatt az egésszel. Én pedig kinyitom neked a páncélajtót két perc alatt.

– Hogyan?– Figyelj ide… – kezdte el Viktor, és megmutatta Robertnek a füzetet. – Lehetetlen, hogy ez a

kis eltérés a szabálytól hatszor egymás után szimpla véletlen legyen. És akkor vá|£szt kaptunk arra a kérdésre is, hogy miért nem találhatók meg “a térképen az illető helységnevek. Hiszen választhatták volna akármelyik eldugott német falu nevét. De ők bizonyos eleve elképzelt geometriai szabály alapján szerkesztettek valószerüen hangzó, de légből kapott neveket. És akkor megvan a szám is: 334246.

– Ez elég meggyőzően hangzik – szögezte le elgondolkodva Robert, majd ismét a papír fölé hajolt.

– Csak egyvalamit nem értek pontosan.– Mit?– Itt a hat név négy sorban van, kettő-kettő egyben: MARTHA AUE és ADAM MÜHL, és egy-

egy külön. Jó, ez persze megtévesztés, hiszen azt kell hinnünk róluk, hogy személynevek. De az egy sorban írt négy személynév betűi talán mégsem véletlenül oszlanak függőleges tengely szerint kétfelé, míg a más sorokban szereplő állítólagos helységnevek betűi vízszintesen szimmetrikusak. S akkor lehet, hogy az AUE E betűje nem harmadik, hanem a MARTHA AUE-sorban a kilencedik, a MÜHL L-betűje pedig nyolcadik az ADAM MUHL-sorban. S akkor a kulcsszám is változik… várj csak… ez is lehet: 394286…

Viktor bólintott:– Nincs kizárva. De ebben az esetben is csak két kombinációnk maradt, s azt egy-kettőre

ellenőrizhetjük. Mikor fogunk neki?– Hát ez attól is függ, hogy te most szépen fölkelsz a székről… így ni… és egy kicsit föl-alá

járkálsz… csak férfiasán, semmi sziszegés… gondolj közben arra, hogy a páncélajtó nem a fáskamránk mögött van, hanem egy kicsit odébb… úgy… támaszkodj csak rám… s közben hadd gratuláljak a fölfedezésedhez… nekem soha az életben nem jutott volna eszembe ez a megoldás.

– Hát nekem sem az Ottó mértanpéldája nélkül – – felelte Viktor, aki – bár változatlanul hasogató kínszenvedést okozott minden lépés – most távgyaloglónak is benevezett volna.

Újabb borogatást már Éva rakott a lábára, aki időközben megjött, s akit ugyancsak beavattak a váratlan fölfedezésbe. Legnagyobb meglepetésükre a lány csöppet sem lelkesedett.

– Egész délelőtt ezen gondolkoztam – mondta –, furcsállta is a kőműves meg az épületasztalos, hogy milyen szórakozott vagyok. Az járt az eszemben, hogy abból a réztáblácskából nem készíthettek sokat a németek, és bizonyára észrevették, hogy az egyik eltűnt. És akkor…

– És akkor arra gondolsz, hogy megváltoztatták a számot – egészítette ki a bátyja.– Arra.– Ez még nem jutott eszembe – jelentette ki egy kicsit lefőzve Viktor. – De ennek most már

hamar a végére járhatunk. S ha megváltoztatták, akkor megváltoztatták, nincs mit csinálni! Mi megtettük a magunkét, s egyéb dolgunk igazán nem marad, mint hogy értesítsük a hatóságokat – folytatta, és közben Robertre pillantott. – Ha jól emlékszem, olvastam valahol, hogy a páncélszekrény-gyáraknak külön szakemberük van az elveszett rejtjelü széfek fölnyitására. Bizonyára kerítenek majd ilyesvalakit…

Éva furcsállta egy kicsit, hogy Viktor ilyen könnyen veszi a kudarcnak ezt a lehetőségét. De Robert, aki már régen és főleg nagy-ön jól ismerte Viktort, megértette, hogy barátja szemében már nem a föld alatti rejtekhely volt a legizgalmasabb probléma, hanem maga a rejtjel, az elvont, elméleti feladat – azt pedig megoldotta már.

Minden esetre abban egyeztek meg, hogy Viktornak jól ki kell pihennie magát, s akkor másnap már ki is sétálhatnak a Nyergesdomb aljáig. Egyetlen fölszerelésként egy zseblámpát készítettek elő erre a kirándulásra.

Negyedik fejezet

Másnap reggel sem bokájának enyhülő sajgása, sem a borúsra fordult idő nem tarthatta már Viktort a négy fal között. De valljuk be, hogy a kulcsszám földerítése óta Robert és Éva is bajosan halasztotta volna el ezt az Utat, amelytől egy húszesztendős rejtély megoldását várták.

Az ég fenyegetően, haragosan szürke volt, felhők rongyos nyúlványai takarták el a hegyvonulatot és a Nyergesdomb körvonalait. Apró szemű, hűvös, szinte őszies eső szemerkélt, pedig nyár dereka volt. A mindig vidáman mosolygó főutca mintha valami családi bánatba burkolózott volna. Néptelen volt, rideg és elutasító, a patikus sem állt kint a gyógyszertár küszöbén, Aesculapius mester bronzporral befújt domborművű arcmása mellett – pedig bizonyára szívélyesen köszöntötte volna a már elég tűrhetően lépkedő Viktort. Nyilván bevonult latin feliratú tégelyei közé vagy még beljebb, a barátságosan bútorozott belső szobába, amelynek falán ott függött berámázva a réztáblácska: “Martha Aue, Bieldeck…” csupa nagybetűvel, fémbe vésett vádirataként egy régvolt éjszakának s annak a meghajszolt, agyongyötört kovácsmesternek, aki élete árán hozta el a homályos, mindmáig ki nem derített üzenetet. Vagy talán jelentéktelen porokat, egyszerű gyógyszereket kever most a porcelán mozsártörővel, esetleg kis lebélyegzett zacskókba rakosgatja tízesével a pilulákat a patikus, és sejtelme sincs róla, hogy gyógyszertára előtt három fiatal indul el, aki annyi esztendő után eleget akar tenni egy kegyeletes útmutatásnak, annak, amelyért édesapját a Nyergesdomb avarja alatt kellett elkaparni, s amelyért az önkéntes sírásó is életével lakolt.

Talán egyikük sem gondolt pontosan erre, amikor Aesculapius mesterre pillantott, de ha mindhármuk ki nem mondott gondolatait mondatokba fűzzük, valahogy így kellene megfogalmaznunk őket.

És nemcsak a patikusra gondoltak, hanem az egész városkára, amelynek férfiai a két üzemben, a műhelyekben, az irodákban dolgoztak ezen a szürke délelőttön, amelynek asszonyai bizonyára elhalasztották az este tervbe vett bevásárlást egy derűsebb napra, s amelynek gyermekei társasjátékot, képeskönyvet szedtek elő a futball-labda és az ugrókötél helyett, vagy messzi országok bélyegeit ragasztgatták az albumaikba. Hiszen csak természetes, hogy zavartalanul folyik a hétköznapi egyhangú élet, és hogy a maga apró örömeivel és lényegtelen bosszúságaival már két évtizede feledésbe göngyölte a rég elmúlt esztendők iszonyú emlékeit, amelyek annyi asszonyt ítéltek hűvös magányra a hitvesi ágyban, s annyi fiatalember könyveit és jelentéktelen limlomjait avatták kegyeletes ereklyévé. És senki sem tudta, hogy mindezt miért, senki föl nem tette már magában a fájdalmas kérdést – csak az a három fiatal, aki most fordul ki a főutcáról a Nyergesdomb fenyvese felé vezető úton abban a reményben, hogy végérvényesen lerántja a leplet egy gyászos emlékezetű rejtélyről.

Az eső szaporábban szemerkélt, és Roberték is gyorsabban lépkedtek. Viktor örömmel tapasztalta, hogy egyre jobban belejön a járásba, úgy látszik, hogy éppen ez az út volt a bokaficam legjobb gyógymódja.

– Fáj? – kérdezte Éva. Viktor rámosolygott a lányra:– Egyáltalán…A haragos ég alatt csempész-mosolyként hatott ez a felvillanó derű, mint ahogy hőseink

izgalmas idegfeszültsége is tökéletes ellentéte volt a borúsan mogorva délelőtt felhős egykedvüségének.

Amikor odaértek az aknához, és odébb hengerítették róla a követ, Robertnek eszébe jutott, hogy valamit hozhattak volna magukkal, egy kisszéket vagy másegyebet, aminek segítségével ismét kikecmereghetnek a felszínre. Mert abban hallgatólagosan egyet kellett érteniük, hogy egyikük sem hajlandó odakint maradni, amikor a bűvös “szezám-nyílj-meg”-et kikísérletezik.

Rögtön utána arra gondolt Robert, hogy még a néptelen utcán is feltűnést keltett volna végigvonulásuk egy konyhaszékkel – még bolondnak is nézhette volna őket valaki az ablakfüggönyök mögül.

De nem azért volt tapasztalt hegymászó, hogy ne találjon valami megoldást.– Egy pillanat – mondta a másik kettőnek, és fölegyenesedett a kő mellől.Karvastagságú ágat pillantott meg odébb, talán azoknak egyikét, amelyeket Viktor múltkori

önkéntelen szánkázása sepert le az aljba, s amely villás elágazásban végződött. Térdének feszítette az ágat, hogy kipróbálja, aztán visszatért Éváékhoz, és ledobta az aknába.

– Ha az üreg aljába szúrjuk, s az oldalfalnak támasztjuk, úgy kijövünk mindhárman, mint egy márványlépcsőn.

– Hát akkor gyerünk! – mondta Viktor, és elsőnek ereszkedett az aknába. Éva követte a cédulával, amelyre a két kulcsszámot még odahaza felírták. S végül melléjük huppant Robert is.

Viktor meggyújtotta az elemlámpát, Éva pedig leolvasta az első számot a céduláról:

334246

Ez különben teljességgel fölösleges volt. Ha Éva fővárosi lakos lett volna, és Viktor már három esztendeje nap mint nap felhívta volna telefonon, akkor sem jegyezte volna meg jobban a számát, mint ezt a hatjegyű, föltételezett kulcsot.

Sorra elforgatta a réztárcsákat – csak most vette észre, amire a múltkor nem figyelt fel, hogy vékony zsírréteg fedi őket, azért nem rozsdásodtak meg, azért villoghattak, mintha vadonatújak lettek volna –, de ez alkalommal nem történt semmi. A kilincs nem fordult, s az ajtó nem engedett a nyomásnak. S a tárcsák néhány másodperc múlva a helyükre ugrottak.

– Akkor a másikat – mondta gépiesen Viktor. bár nyilván ezt is fejből tudta.

394286

A hatos számjegy tárcsázása után Viktor ismét a kilincshez nyúlt – de már későn.A páncélajtó zajtalanul és magától kinyílt.Éva szája elé kapta az öklét, hogy föl ne sikoltson.Az elemlámpa sárgás fénye volt az első, amely félénken tapogatózva behatolt az ajtórésen. Egy

folyosó nyílt előttük, amelyet bizonyára évtizedek óta nem mért föl emberi pillantás. A hossza nem látszott, valahova távoli sötétségbe torkollt.

A három fiatal földbe gyökerezett lábakkal állt a nyitott ajtó előtt.Sikerült! – ez az ujjongó szó kívánkozott ki Viktorból, de a torka elszorult.Éva sem jutott szóhoz. A félhomályban reszkető ujjakkal kereste meg Viktor jobb kezét, és

csöndesen megszorította. Ez már nem volt vallomás, még kevésbé elismerés – inkább azt tudatta a szinte érintkező hajszálerek titkos áramkörén át, hogy minden vallomásuk fölösleges – valami nagy-nagy együvé tartozás villamos erejű melegét továbbította.

Végül is Robert szólalt meg:– Nem kellene bemenni… úgy emlékszem, ebben egyeztünk meg a múltkor…– Persze – válaszolt rekedtes hangon Viktor, de közben valami ellenállhatatlan erejű mágnes

vonzotta a folyosó mélye felé, a titokzatos homály, az évtizedes mélyrétegek közt bujkáló rejtély fészke felé.

És Éva keze megérezte ezt. És az áramkört továbbító ujjak riadtakká, tanácstalanokká váltak. Megérezték, hogy ezt a fiatalembert nem lenne szabad visszatartaniuk attól a lépéstől, amelyre minden idegiszála készteti, de valanii titkos ösztön kegyetlenül harangozta azt is, hogy meg kell akadályozni ebben a szándékában, nem akárkinek és nem csak úgy általában, hanem neki, most, azonnal, erőszakkal és kétségbeesetten…

Akkorra már hozzászokott a szemük a folyosó homályához. És meglepetten látták, hogy valamilyen különös, villogó ábra rajzolódik ki a folyosó falán – alig három lépésnyire tőlük. Valamilyen egyszerű rajz kéken és pirosán foszforeszkáló vonalkái…

Néma válasz volt ez Robert kimondott és két társának kimondatlan gondolataira.Előbb Viktor lépett egyet szinte ösztönösen, és ugyancsak önkéntelenül követte a most már

görcsösen beléje markoló Éva.Robert lépése tétovázóbb volt. De a felvillanó ábra végül őt is odavonzotta.

Jól sejtették: egyszerű alaprajz volt, nyilván a föld alatti folyosóké. Itt-ott egyszavas, apróbetűs feliratok: “Laboratórium. Arzenál. Erőmű.” Közelebb hajoltak, hogy kibetűzzék, s izgalmukban még az sem tűnt fel nekik, hogy anyanyelvükön írták, nem pedig németül.

És ugyancsak anyanyelvükön kiáltott rájuk egy határozott hang a hátuk mögül:– Föl a kezekkel!Riadtan, döbbenten engedelmeskedtek, és visszapillantottak. De nem láttak semmit, mert a

páncélajtó éppen hangtalanul becsukódott mögöttük, Viktor zseblámpája pedig a folyosó mennyezete felé fordult.

Odakint, az aknában, csak ők hárman voltak – villant át Viktor tudatán a gyors felismerés – tehát csak oldalról, csak valamilyen titkos ajtón léphetett közéjük és a bejárat közé az, aki most ismét rájuk parancsolt:

– Hátat fordítani a bejáratnak! Azonnal! Vagy lövök!Némán engedelmeskedtek mindhárman – vagy talán mégsem mindhárman, mert a lövés mégis

elcsattant. Fülsiketítő visszhangja végigdübörgött a folyosón, mintha itt is, ott is támolyogva ütközött volna a falaknak.

Viktor kétségbeesetten kapott Éva után, de a lány ott állt mellette.S szinte ezzel egyidőben újra fölcsattant az ismeretlen hangja:– Senki se mozduljon! A levegőbe lőttem! Dermedten álltak mindhárman. Nem tehettek egyebet,

minthogy újabb parancsra várjanak.S az utasítás nem is késett:– Két lépést előre! Mindannyian! És belépni a jobb oldali ajtón.S valóban, teljesen hangtalanul, egy ajtó nyílt meg jobb felé – bizonyára gombnyomásra.Az ajtó mögötti váratlanul erős fénytől szinte megvakultán léptek a helyiségbe. Mire szemük

hozzászokott az éles villanyvilágításhoz, az ajtó – ismét hangtalanul – már becsukódott mögöttük.Éva ijedt mozdulatot tett, mintha ismét görcsösen Viktorba akart volna kapaszkodni, és már-már

el is sikoltotta a fiú nevét, de aztán kissé megszégyenülten visszanyerte az önuralmát. Hiszen itt van a bátyja is… ő pedig egyedül a vendégért aggódott.

Ez egyébként nem is volt ilyen egyszerűen igaz. Hiszen mindhárman egyforma pillantással mérték végig egymást. Senkinek nem esett baja! – mondotta mind a három pillantás egészen egyformán.

Ördöge lehetett az ismeretlennek, mert újra felcsattanó hangja ezt mondta:– Hát megvagytok épségben? No, semmi baj, az öreg Gerhard majd elbeszélget veletek egy

kicsit később. Egyelőre gratulálok a rejtjel megfejtéséhez. A többit pedig meglátjuk. Most tegyétek kényelembe magatokat, mintha csak otthon lennétek. A vendégeim vagytok – és én úgy is bánok veletek, amíg nem kényszerülök ennek az ellenkezőjére…

Erősen németes hanghordozással, de egyébként hibátlanul ejtette ki ezeket a szavakat az ismeretlen.

De honnan beszélt?Bizonyára rejtett megafon közvetítette a hangját. De még azt sem lehetett megállapítani, hogy

milyen irányból.Most már alaposan körülnéztek.Elég tágas és elég kényelmes szobában voltak. Az ajtóval szemközt két széles pamlag várt rájuk,

közöttük egy asztal. Balra egy beépített szekrény ajtaja – ablak persze sehol –, a falakon különféle fogantyúk és gombok, titokzatos rendeltetéssel, meg egy csillogó rézcső, amely az egyik mennyezetsarokból ereszkedett le a szoba szöglete mentén körülbelül derékmagasságig, s ott enyhe, zárt könyökben végződött.

Nem mertek szólni egymáshoz.Az ismeretlen, az a bizonyos Gerhard vagy valaki más, minden szavukat kihallgathatja.Robert végül is elszánta magát, s az egyik pamlaghoz lépett. Kissé megnyomkodta, és ez furcsán

hatott, mintha arra lett volna kíváncsi, hogy elég kényelmes-e, aztán szótlanul leült. Kérdő pillantást vetett a másik kettőre, mire Éva is bátortalanul elhelyezkedett a másik pamlagon, Viktor pedig az asztal melletti két szék egyikére telepedett, az asztal lapjára könyökölt, és homlokát tenyerébe

hajtotta. Nyilván csak most vette észre, hogy bal kezében még mindig az égő zseblámpát tartja, szórakozottan elkattintotta, és odébb tolta az asztalon.

Rettenetes volt a gondolat, hogy ilyen nevetséges naivsággal sétáltak be a kelepcébe.De még rettenetesebb volt az, hogy egy szót sem válthattak egymással.Még nézni is alig mert egyik a másikra.Mindhárman súlyos felelősséget éreztek, és külön-külön azzal vádolták magukat, hogy egyedül

hibásak azért, ami történt. Mert mindegyiknek szent meggyőződése volt, hogy ő felelős ezért a meggondolatlan lépésért, amelynek a következményei egyelőre beláthatatlanok.

Viktor tudta, most már tudta, hogy nem kellett volna a kisváros titkos építményébe minden óvintézkedés nélkül behatolniuk. Hiszen mondta ezt neki Robert, óva intette az első pillanattól fogva, de ő nem hallgatott rá. Nem volt neki elég, hogy fölfedte az ajtó rejtjelét, nem érte be annyival, hogy megoldásának helyességéről megbizonyosodott, de most a legnagyobb veszélybe sodorta legjobb barátját és a szegény védtelen Évát… ezt, ezt a tudatot volt a legnehezebb elviselnie.

Robert átkozta magát, hogy nem tartott ki eredeti szándéka mellett. Hiszen ismerte barátját, tudta, hogy talpig becsületes cimbora, és tudta azt is, hogy egyetlen tiltó szavára visszalép – ha idejében emlékezteti fogadalmára. De ez a tervrajz őt is megszédítette, csak egy pillanatra veszítette el önuralmát és óvatosságát, a hegymászók két nélkülözhetetlen tulajdonságát, és íme, most hova jutottak.

Ki tudja, vezet-e még út kifelé ebből az ördögien megszerkesztett csapdából?Éva önmardosásai már nem voltak ennyire logikusak, folyamatosak. Inkább az iménti névtelen

rettegés uralkodott el rajta, de most már elemi erővel: miért nem hallgatott rá, miért nem rántotta vissza a fiút, amikor pedig egészen határozottan érezte, hogy vissza kell rántania karjának egyetlen, sorsdöntő mozdulatával?

Idegesen rá akart gyújtani, de nem volt nála cigaretta. Fél csomaggal indult el, s azt még odakint izgalmában elszívta.

Ez külön kínszenvedés lesz, de nem fogja terhelni vele a két fiút.Először Viktort kezdte foglalkoztatni a gondolat: hogyan lehetne kijutni ebből a patkányfogóból?

Ezt a másik kettő is rögtön megérezte, szó nélkül megértette, amikor Viktor fölemelte a fejét, ujjaival idegesen dobolni kezdett az asztal lapján, és szeme körbejárta a szoba négy falát. Némán követték a pillantását, és nyilván ugyanarra gondoltak: hol lelnek egy parányi résre, amely utat nyithat a kinti szemerkélő eső felé, és csak egy órával vihetne vissza őket az időben, amikor még gyanútlanul és a veszély legcsekélyebb érzése nélkül lépkedtek L. városka főutcáján.

De mindhárman ugyanarra a szomorú következtetésre jutottak: aki ilyen ravaszul csalta be őket ide, annak gondja volt rá, hogy ne csússzanak ki egykönnyen a karmai közül.

Ezzel hangtalanul egyetértettek az egymást keresztező csüggedt pillantások. De szólni nem mertek, mert az a láthatatlan valaki kilesheti a beszélgetést.

De ki lehet az a titokzatos, német nevű és az anyanyelvüket német kiejtéssel tökéletesen beszélő idegen? Egyedül van-e – és mit keres itt?

Húsz-egynéhány évvel a második világháború befejezése után! Nem sokáig kellett töprengeniük ezen. Mert a hang ismét megszólalt:

– Itt Gerhard beszél, a német fegyveres erők titkos szolgálatának századosa. Nos, kényelembe helyezték magukat a mi vendégeink?

Rövid szünet után mivel nem kapott választ, folytatta:– Úgy érzem, egy-két felvilágosítással tartozom: Hát vegyétek tudomásul, barátocskáim, hogy

igen korán örvendtetek odakint annak a bizonyos tömegpszichózisnak, amelyet ti szabadság néven emlegettek. Merő rémálom az egész, s hogy mennyire az, gondolom, most a saját helyzeteteken is lemérhetitek. Nem igaz?

Senki sem válaszolt, a legszívesebben dühös pillantással feleltek volna a mézédesen pökhendi csúfolódásra, de hát merre, pillantson az ember, amikor a hang érkezésének irányát sem tudja megállapítani?

De Gerhard századost nem zavarta a csökönyös hallgatás.

– Amennyire szabadok vagytok ti, körülbelül olyan szabadok a kintiek is! Csak annyi a különbség, hogy míg titeket az ajtótól az asztalig tettelek szabaddá, addig honfitársaitoknak ideiglenesen kissé tágabb mozgási lehetőséget engedélyeztünk. Persze, mert bizonyos átmeneti mostoha körülmények erre kényszerítettek. Hangsúlyozom: átmeneti körülmények, mert ezeknek egyszer csak vége szakad, s mindnyájan szépen alávetitek magatokat a mi uralmunknak, úgy ahogy ti most az enyémnek. Nos, láthatjátok, hogy nyílt kártyákkal játszom. Hogyha értékelni fogjátok ezt az őszinteséget, akkor lehet rá reményetek, hogy élve kiszabadultok innen. Ha nem, vegyétek tudomásul, hogy fejlett technikai eszközeinkkel igazán gyerekjáték lesz egy mai cellát holnapi sírbolttá átalakítani.

Ismét rövid szünet állt be, Gerhard százados megköszörülte a torkát, majd folytatta:– No de miért fessük a jövőt ilyen sötét színekben? Egyelőre vendégeim vagytok, amint

mondtam. Jól ismerlek benneteket, tudom, hogy vendégszerető emberek vagytok, s én sem akarom alább adni. Tehát figyeljetek ide!

Rövid hatásszünet után folytatta:– A bal oldali pamlag fölött három gomb van. Ha az elsőt megnyomjátok, három adag élelmet

vételezhettek az alatta megnyíló szekrénykéből. Persze nem biztosíthattunk fejedelmi lakomát a számotokra, ehhez idejében be kellett volna jelenteni magatokat, de kaptok egy kis kétszersültet, tejport és húskonzervet. Egyszer napjában! A gombot bármikor megnyomhatjátok, de élelmet csak egyszer napjában kaptok. Sajnáljuk, de nekünk is szűkek a tartalékaink…

Mindhárman önkéntelenül az említett gombokra néztek, de egyik sem nyúlt hozzájuk. Gerhard százados pedig zavartalanul beszélt tovább:

– Látom, megtaláltátok a gombokat. A második bármikor rendelkezésetekre áll. Ha megnyomjátok, kinyílik a bal oldali ajtó a fürdőszoba felé. Ott vizet is találtok, lábost is, amelyben a tejport elkészíthetitek, mosdani is lehet, és egyéb szükségleteiteket megoldani. Mintha csak egy luxusszállóban volnátok.

Tehát nem szekrényajtó volt az, amit már az elébb fölfedeztek, hanem egy fürdőszoba bejárata.Gerhard százados közben már a harmadik gomb rendeltetését magyarázta:– Ha megnyomjátok, üzemkésszé teszitek a csőpostát. Mert levelezgetni fogunk egymással.

Ceruzát az asztalfiókban találtok, odatettem a kérdőíveket is. Ne haragudjatok, de a szállodában is bejelenti magát az ember. Tehát a következőképp cselekedtek: kivesztek a fiókból három kérdőívet a négyből. Sorra kitöltitek őket – csak egy ceruza van –, és meg is számozzátok az íveket. Én majd ez után a szám után szólítlak benneteket ha szükségem lesz reátok. Mikor kitöltöttétek mind a három kérdőívet, megnyomjátok a harmadik gombot, és lecsavarjátok a csőposta rézkupakját – ott van az ajtó melletti sarokban. Kiveszitek a henger alakú rézdobozt, és elhelyezitek benne az összegöngyölített kérdőíveket, majd visszateszitek a dobozt a csőbe, és helyére csavarjátok a kupakot. Megértettük? Pontosan három óra múlva, ismétlem, pontosan száznyolcvan perc múlva jelentkezem. Addigra a kérdőíveknek a dobozban kell lenniük, és – figyelem! – kettős gombnyomással továbbítjátok őket hozzám. Nem mondhatjátok, hogy nincs úri dolgotok a körülményekhez képest, de tudjátok meg: nem tűröm el a legkisebb fegyelemsértést sem. Tehát: három óra múlva!

Kattanás hangzott, amiből arra is következtethettek, hogy Gerhard megszakította a kapcsolatot a cellával.

De vajon hihetnek-e ebben?Vajon nem hallgatózik-e?Nem látja őket egy rejtett résen keresztül?Robert emelkedett föl elsőnek, odalépett Viktor mellé, és kihúzta az asztal fiókját. Csakugyan

négy darab kartotékszerü ívet talált benne meg egy csavaros ceruzát. Ezt figyelmesen megnézegette, majd jelentőségteljesen pillantott Viktorra.

A másik elértette ezt a pillantást. Rendes ceruzához kést is kellett volna mellékelni, arra az esetre, ha elkopik vagy kitörik a hegye. De nem, mégsem! Hiszen nekik is lehet zsebkésük – senki ki nem kutatta őket. Még pisztolyuk is lehetne…

Ezt semmiképpen sem értette.

És Roberttel sem beszélhette meg.Amaz tovább kotorászott a fiókban, és egy köteg fehér papírt szedett elő.Viktornak váratlan ötlete támadt. Kivette Robert kezéből a ceruzát, elvett egy ív papírt, és apró

betűkkel a sarkába írta:“Nem töltjük ki az íveket! Igazam van”?Majd oda tolta a papírt Robert elé.Robert elolvasta, felcsillant a szeme, visszavette Viktortól a ceruzát, és leírta a választ:“Persze, hogy nem töltjük ki őket.”Majd szemével intett Évának, aki szintén az asztalhoz lépett, elolvasta a két fiú írását, majd

helyeslően bólintott.Tehát a legszörnyübbtől egyelőre megszabadultak. Tudtak értekezni egymással. Mert az

egyáltalán nem látszott valószínűnek, hogy Gerhard a fal vagy a mennyezet valamely nyílásán át elolvashassa a tenyérrel is félig-meddig eltakart apró betűs írást, amelyet ráadásul rögtön keresztül is húzott Viktor, méghozzá jó vastagon. Aztán lecsavarta a ceruza végét, és benyúlt a fiók mélyére; valóban, a ceruzában és egy elökotort dobozban is elegendő tartalékhegyet talált. Ami nyilván azt jelentette – s ezt mindnárman szó, illetve írás nélkül elértették –, hogy az a bizonyos Gerhard hosszú ideig szándékszik levelezgetni velük, de ezzel egyidejűleg alkalmat ad nekik arra is, hogy legalább a legfontosabb kérdésekben veszély nélkül és bizalmasan értekezhessenek egymás között.

A testvérek az asztal mellé ültek, és most Viktor heveredett le a jobb oldali pamlagra. Intett a másik kettőnek, hogy hagyják egy kicsit, s amazok megértették, hogy valami fontos dolgon gondolkodik.

Honnan tudta a százados, hogy jönnek? Hiszen lesben állt. Nyilván a legelső, sikertelen kísérletezés a tárcsákkal… az figyelmeztette, hogy résen kell lennie.

De miért nem motozták meg őket, amikor bejöttek?Ha a cella mennyezete erre felelni tudna…Miért nem volt fontos megtudnia Gerhardnak, hogy van-e fegyverük vagy nincs?Lázas sietséggel kergették egymást a föltételezett lehetőségek Viktor agyában.Jó, rendben van, azt láthatta – noha elég kevés ideje volt rá –, hogy három diákkorú, diákforma

fiatallal van dolga. Felszólíthatta volna őket, hogy dobják el az esetleges fegyverüket, még egy zsebkést is vagy például az elemlámpát.

Gerhard nem ezt tette, s ez amellett szól, hogy Gerhardnak sürgős volt, hogy betessékelje őket ebbe a helyiségbe. Miért?

Újabb betolakodóktól nem kellett tartania, hiszen a páncélajtót becsukta. Lehetetlen, hogy ne tudta volna akár egy gombnyomással úgy bezárni, hogy a chiffre-rel se lehessen többé kinyitni. De nem is tarthat újabb rendháborítóktól, erre vall hangjának nyugodtsága, magabiztossága és főleg az a szándékos lassítása a dolgoknak, amely lényegében a macskaegér játék ízléstelen és embertelen leutánzása, s amellyel mindenekfölött nem szórakozik olyasvalaki, akinek drága az ideje, aki gyorsan akar végezni ellenfeleivel, mert újabb támadástól tart.

S akkor miért sietett Gerhard?Egyetlen lehetséges magyarázatot talált Viktor:Gerhard egyedül van!Egyedül van, és ezért nem motozhatott, ezért nem ellenőrizhette, hogy csakugyan eldobnak-e

minden nemkívánatos szerszámot. Sürgős volt neki, hogy ide bezárja őket, s erre első meglepetésüket használta fel.

Az a tény, hogy egyetlen rabtartóval állnak szemben és nem egy egész bűnszövetkezettel, némileg megnyugtatta Viktort. Hogy miért, arra maga sem tudott volna válaszolni. Hiszen így is egy ördögi technikával fölszerelt, fölfegyverzett, ravasz ellenféllel álltak szemben. Hirtelenében nem tudta volna megmondani, milyen előnyük származik ebből a fölfedezésből. Ezért ő csodálkozott a legjobban, hogy mennyire megnyugodott, s még el is mosolyodott, amikor föltápászkodott, hogy másik két társának papírra vesse a fölfedezését.

“Gerhard egyedül van, nincsenek segítőtársai!”Robert kételkedve pillantott rá, Éva csodálkozva, mire Viktor újabb mondatot firkantott a

papírra:“Ha többen vannak, valaki megmotozott volna.”Aztán visszafeküdt a pamlagra. Gondolatban párbajra hívta ki Gerhardot. Csak űzze a maga kis

játékait, de ő is résen lesz! Résen lesz? Igen, most minden kombináló készségét szüntelen éberséggel latba kell vetnie, s ha valahol csakugyan a legkisebb résre talál, azt ki fogja használni.

Telt-múlt az idő, és nagy sokára a már ismert kattanás jelezte, hogy lejárt a kritikus három óra. De ezzel bekövetkezett Viktor képzeletbeli párbajának első kudarca is.

Mert egy merőben új hang szólt rájuk:– Letelt a három óra. A kérdőívek nem érkeztek meg, s ezért Gerhard százados azt üzeni, hogy

parancsmegtagadás vétsége miatt holnap estig nem kapnak élelmet.Majd rövid szünet után hozzátette:– Ez a legenyhébb büntetés. Lesz majd szigorúbb is, ha nem gondolják meg magukat.

Ötödik fejezet

Ami ebben a hangban a legkülönösebb volt, s amitől a mi három barátunknak ökölbe szorult a keze: a legcsekélyebb német akcentust sem fedezték föl rajta.

„Hazaáruló!” – írta fel a papírra Robert, mintha erre még szükség lett volna.Viktor megvető arckifejezéssel bólintott, aztán Évát követte a tekintetével, aki lenyomta a bal

oldali fal első gombját.Az a hang igazat mondott.A szekrényke kinyílt, de üres volt. Másfél napi éhezésre ítélte őket Gerhard százados.Erre Éva megnyomta a második gombot is, és valóban felnyílt az az ajtó, amelyről azt hitték,

hogy egy beépített szekrény van mögötte. A dac első időszaka után most már terepszemlére indultak a cella foglyai. Eddig valami hallgatólagos közös megvetés tartotta vissza őket. De most megkezdődött a harc, ideje volt számba venni a körülményeit.

A fürdőszoba szabályos fürdőszoba volt, szappannal, törülközővel, fogkefével (a fogkrém hiányzott) s minden egyébbel, ami egy fürdőszobában lenni szokott – kivéve bármely szellőztetőnyílást vagy ablakfélét, arról nem is beszélve, hogy másik kijárata nem volt.

Volt továbbá – ahogy azt Gerhard százados már mondta – egy kis láboska egy polcon, amelyen egy doboz sót is fölfedeztek. Egyéb semmi.

Szólni itt sem mertek egymáshoz, mert nem tudták, hogy nincs-e mikrofon beszerelve esetleg még a fürdőszobába is.

Viktor kezébe vette a szappant, és gépiesen megszagolgatta. Bár a szappannak nem az illata volt a legkülönösebb, hanem a repedései. Kőkemény volt, úgy látszik, Gerhard elég régen nem vizsgálta felül, hogy milyen körülmények között fogadja várható vendégeit.

De Viktor nem mert egyelőre semmire sem következtetni. Az első kudarc nagyon fájt neki, elannyira, hogy amikor visszatértek a szobába, még egyszer vastagon kihúzta a papírra jegyzett föltételezést.

És elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, kárpótolni fogja barátait ezért az akaratlan félrevezetésért.

Amelyet talán sokkal inkább Gerhard eszelt ki szándékosan.Most egyedül Robert ült az asztal mellé. Éva lefeküdt az egyik pamlagra, és nemsokára elaludt:

nyilván a kiállott izgalmak bágyasztották el.Legalább nem érez éhséget – gondolta keserű mosollyal Robert. Aztán leírta a két emlékezetes

chiffre-lehetőseget, és – ki tudja miért? – köbgyököt vont mindkettőből. Közben azon töprengett, hogy vajon mikor veszik észre otthon az eltűnésüket. Keserűen állapította meg magában, hogy az otthonmaradottakban nem remélhet. Azok nem fognak rájönni, hogy hova tűnhettek. A véletlenre nem bízhatta a dolgot, Gerhardnak bizonyára volt gondja arra, hogy álcázza az üreg bejáratát. Másként pedig hogyan lelhetnének a nyomukra. Kutyákkal? Ugyan! Kint esett az eső, bizonyára minden nyomot elmosott, nem szólva róla, hogy L.-ben nincsenek is rendőrkutyák. Amíg a legközelebbi nagyvárosból elhozzák őket – amíg ez egyáltalán eszükbe jut – Robert fáradtan, lemondóan legyintett.

S a szülei! Mekkora gondban lehetnek! Talán már vannak is!És mekkora gondban lesznek holnap!Meg holnapután!Ki tudja, meddig?…Velük, elsősorban velük nem lett volna szabad megtennie ezt. Nem ezt érdemelték tőlük szegény

öregek… Robert ebben a pillanatban nehezen mondhatta volna meg, hogy kit gyűlöl jobban: azt a nyomorult, tébolyodott alakot, aki ezt az egész patkányfogót kitalálta, vagy önmagát, aki volt olyan bolond, hogy szépen besétált a kelepcébe?

Ismét körülnézett a szobában. Sehol egy rés, sehol egy menekülési lehetőség. Igaz, a jobb oldali

falon is rézgombok és fogantyúk sorakoztak. De ki mer hozzájuk nyúlni?Ki tudja, milyen bajt zúdíthatnak reájuk? És bajuk aztán igazán elég volt így is.Viktor eközben, tarkója alatt összekulcsolt kézzel, mereven bámulta a mennyezetet.Nem, erről a néma párbajról nem szabad lemondania. Az első menetben kibabráltak vele, a

másodikban majd jobban fog vigyázni. Méltó ellenfelére akadt, hiszen Gerhard, úgy látszik, nem csupán utilitarizmusból, hanem bizonyos szenvedéllyel és a várható legteljesebb német alapossággal fordította ellenük a technikát. Ha pedig technikáról van szó, akkor nem akármilyen foglyok estek a csapdájába. Gerhard tökéletes munkát végez, de ha majd hibázik egyszer?

Vizsgáljuk csak felül ezt a motozási logikát!Még most is valószerűnek látszik az, hogy Gerhard egyedül van. Ennek ellentmond az idegen

hang. De ez ismét kérdőjeles ellentmondás. Miért nem német a Gerhard segítőtársa?Föltehetően azért nem, mert ha többen vannak, akkor valamennyiük közül egyedül Gerhard

beszél a nyelvükön. De lehetnek-e többen? Lehet-e itt valaki Gerhardon kívül? Ne vessük el könnyelműen az egyetlen valószínű magyarázatot, amiért a motozás elmaradt. Viszont van valaki, aki az ő nyelvükön beszél, aki Gerhard nevében szólt hozzájuk, s akit a motozáshoz mégsem akart fölhasználni a százados. Miért nem? Nem bízna meg benne? Hopp, várjunk csak! Könnyen elképzelhető, hogy valaki cselekvésre alkalmatlan legyen, de két mondat elismétlésére nem. Ha például beteg! Nyomorék, tehetetlen… vagy ha… nézzük csak meg… ha például fogoly. Ha ő is fogoly.

Viktort annyira felvillanyozta ez a lehetőség, hogy hirtelen fölpattant a pamlagról. Robert kérdő pillantást vetett rá, de Viktor most már óvatosabb volt annál, semhogy papírra vesse föltételezéseit, amelyek esetleg képtelenek. Csak megrázta a fejét, mire Robert csöndesen ajkára tette az ujját, és mutatta, hogy Éva elaludt – nem kell fölébreszteni.

Viktor visszaheveredett a pamlagra.Talán egytől egyig értelmetlenek a következtetései, és csak a vágyálmait fejezi ki ez az egész

logikai játék… Hiszen milyen jólesik elgondolni: Gerhard egyedül van, és még egy vagy talán több foglyot tart hatalmában! Lehetséges szövetségeseket – jó-jó, persze, az a valaki behódolt neki, de ki tudja, milyen kínzóeszközökkel bírta rá erre Gerhard. Talán nem is tudta, hogy miért kell azt mondania, amit mond, és hogy kinek kell mondania. Talán… talán nem is beszélt egyenesen a mikrofonba, hanem csak egy hangszalagot játszott le Gerhard… Mindegy, a hangszalagra is föl kellett venni azokat a mondatokat, s ez nem sokat változtat a dolgokon…

Közben elképzelte Gerhardot, amint a három óra leteltével bekapcsolta a magnót.Komédiás! – gondolta magában Viktor. – Közönséges ripacs!Persze, ha az egész magnó-história megállja a helyét…És ha nem állja meg?Várjunk csak!“Gerhard százados azt üzeni…” – miért üzeni? Milyen fontos dolga van itt lent a föld alatt, hogy

nem beszélhet személyesen? Ez a hangja után ítélve feltétlenül szadista hajlamú tiszt, ez a mézesmázos modorú hóhér megfosztja magát attól a gyönyörűségtől, hogy hatalmának első jelét maga hozza áldozatai tudomására…

Furcsa…És ráadásul valószínűtlen.Tehát magnóval vagy anélkül: komédiás. És mi haszna származik ebből az egész nevetséges

ceremóniából?Két lehetséges dolgot föltételezhetett Viktor. Vagy szándékosan megtévesztésről van szó, vagy

egy betegesen szadista pasas indokolatlan perverzitásáról…Ezt az utat érdemes még egyszer végigjárni!Tehát: adva van egy föld alatt bujkáló százados, aki bizonyos kérdőívek kitöltését várja a

foglyaitól. Három órát ad nekik erre, s amikor a három óra letelik, amikor először tapasztalja, hogy a foglyok nem éppen kezes bárányok, tehát amikor arra lenne szükség, hogy személyesen és erélyesen megleckéztesse őket – akkor ez a tiszt váratlanul és minden elképzelhető komoly indok nélkül “házon kívül van”.

Hogyhogy “házon kívül”?Kibújik biztos rejtekhelyéről, hogy sétáljon egyet az esőben? Éppen most, amikor ezt a

rejtekhelyet földerítették? Képtelenség. Vagy alszik? Ugyan… Akkor és annyit alhatik, amennyit akar. A föld alatti építmény valamely távolabbi pontján tartózkodik? Mi dolga lenne ott? Amit nem végezhetett volna el tegnap, vagy tegnapelőtt, vagy bármikor? Amit nem végezhet el holnap vagy holnapután? Hiszen, amint maga mondta, arra vár, hogy bizonyos “átmeneti körülmények” megszűnjenek (azt ugyan várhatja! – gondolta keserű elégtétellel Viktor), de ez szerinte sem lehet ma már napok vagy hetek kérdése, még kevésbé óráké. Tehát a logika minden szabálya szerint neki kellene szigorúan rendre utasítani a foglyait.

Ha nem ezt teszi, akkor… vegyük előbb a perverziót. Ki van zárva. Ha szórakozni akar, ha kedvét leli mások gyötrésében, akkor épp ez a legjobb alkalom, s ezt nem fogja elszalasztani… Elesik az egész! Marad a sokkal valószerűbb megtévesztési szándék. Hogyan akarja megtéveszteni őket?

Beléjük akarja szuggerálni, hogy nincsen egyedül. Más célja nem lehet ennek a komédiának…Tehát mégis egyedül van!Illetve hogyhogy nincs más célja a komédiának? Hiszen a titokzatos hang – nehezen

föltételezhető, hogy valaki ne ismerje meg a tökéletes kiejtést, vagy hogy egy olyan körültekintő ember, mint a százados, ezt ne vegye számításba – azt akarja mondani, hogy ellenfelüknek segítőtársai vannak, és nem is akármilyenek; nem is németek, hanem a foglyokkal azonos nemzetiségűek. Akik behódoltak neki, ami egy okkal több, hogy ők is behódoljanak.

Megvagy, százados! – gondolta magában Viktor, és kicsi híja volt, hogy ezt hangosan ki ne mondja.

Fölkelt, odalépett Roberthez, és határozott, kemény vonásokkal leírta:“Nem tévedtem! A százados mégis egyedül van!”Robert meghökkenve nézett barátjára. A pillantása mintha ezt kérdezte volna:Meg vagy hibbanva? Hiszen hallottuk a másiknak is a hangját!De Viktor olyan szilárd meggyőződéssel fogta fel Robert tekintetét, hogy a fiú most már

komolyan elgondolkozott. Ismerte barátja vaslogikáját, tudta, hogy nemigen szokott tévedni, legkevésbé olyankor, amikor valamit ilyen határozottan állít, most ráadásul szinte a kézzelfogható tények ellenére.

Viktor veszélyesnek érezte – papírra vetni az egész gondolatmenetet. Ezért csak ennyit írt le barátjának:

“Gondolkozz azon, hogy miért nem ő beszélt? Meghívták valahova keresztelőre?”Aztán ezt is vastagon áthúzta, olvashatatlanná tette.Majd ismét leheveredett, s most visszafelé indult az egyik gondolat szerinte járható csapásán.Húsz-egynéhány esztendeje múlt el a világháború. De az ellenségnek még régebben itt kellett

hagynia ezt az egész építményt vagy vakondtúrást, ahogy nevezni akarjuk. Olyan időben építették, olyan időszakban fektettek bele mérhetetlenül értékes energiát, amikor már tudták, hogy a terület kicsúszik a kezükből. Ennek csak egy magyarázata lehet: éppen azért létesítették. Na jó, eddig a bel- és külföldi hírlapok riporterei is eljutottak következtetéseikkel. Tehát valamikor később, L. városka felszabadulása után, akarták ezt a létesítményt valamire fölhasználni. Ennek a “valami”-nek még mindig nem jött el az ideje, mert ellenkező esetben legalább az akció kísérlete kiderült volna. Erre a “valamire”-re valakik még mindig számítanak. Ezt látszik bizonyítani Gerhard százados jelenléte a katakombában. Valamilyen feladata lehet… Ugyan mi?

És milyen elképesztő a tudat, hogy egy emberöltővel a nagy európai mészárlás után Hitler ügynökei még itt bujkálnak! Mit akarhatnak? Mit akarhatnak általában, és mit akarhatnak tőlük?

Hogyan lehetne erre rájönni? Mert ez talán még annál is fontosabb, mint hogy kijussanak innen…

Viktor átpillantott az alvó Éva felé, és elszégyellte magát. Nem, a legfontosabb az, hogy ez a lány kijusson innen.

Vagy még pontosabban fogalmazva: úgy kell kijutniuk innen, hogy megtudják, mire készül Gerhard százados, mire készülnek azok, akik ide küldték vagy itt tartják, hogyan lehet ezt

megakadályozni.Egy békés kisváros terül el fölöttük. Éváék szülei lakják, a kis Ottó lakja, a gyógyszerész, akinek

apját talán maga Gerhard százados ölette meg. Egy békés kisváros, amely szentül hiszi, hogy béke van. S közben egy roppant pokolgép fölött fogyasztja el minden esti vacsoráját, egy pokolgép fölött tatarozza az óvodát, egy pokolgép fölött nemesít rózsákat, ott jár vasárnap templomba vagy meccsre…

Még elgondolni is rémes!Várjunk csak!Fölvetődött itt még egy-két kérdés.Hogy Gerhard százados ölette-e meg Mártont, az öreg kovácsmestert. Ennek csak egyetlen

jelentősége van. Ki lehet belőle következtetni Gerhard életkorát. Tegyük föl, hogy akkor harmincéves volt – hiszen fiatalabb embert nem állíthattak egy ilyen titokzatos vállalkozás felelős posztjára –, akkor most ötvenegynéhány esztendős. A legjobb esetben is már annyi! A hangja után ítélve jól tartja magát! Vagy fiatalabb lenne, később küldték volna ide? Ez nem valószínű, Potsdam után sokj újoncot nem volt ajánlatos beavatni ebbe az egész históriába. És ha Gerhard még mindig a régi Gerhard – Viktor önkéntelenül komikusnak érezte ezt a fogalmazást –, akkor feltételezhető-e, hogy húsz éve él a föld alatt? Hiszen akkor őrült! Vagy közben hazament és megint visszajött? Akkor most, ebben az időszakban készül valami. Valami rettenetes! De nézzük csak: az sincs kizárva, hogy Gerhard egyike L. város békés lakosainak. Legalábbis annak adja ki magát. A nyelvet tökéletesen beszéli, hamis papírjai lehetnek dögivel, s csak néhanapján látogat ide, hogy ellenőrizze főhadiszállását.

Hopp-hó! Álljunk csak meg! És ha most is éppen odafent van, azért nem rótta ki személyesen a büntetésüket?

Jó, de akkor rá kellett bíznia valakire a labirintusát. Arra, aki helyette beszélt. Egy nem németre a föld alatti létesítményt. Az egészet! Akkor az nagyon megbízható ember lehet, föltéve, hogy ennek a Gerhardnak egyáltalán joga van egy ilyen kényes kérdésben százszázalékos hitelt előlegeznie egy idegennek! S ha így volna mégis? Akkor hogy állunk a motozással? Akkor az az illető segíthetett volna neki. Vagy akkor az volt távol? Ostobaság! Hogy ezek úgy jöjjenek-menjenek fényes nappal a szigorúan titkolt bejárat körül, mint gimnazista lányok a szombat esti korzón! Képtelenség!

És akkor?Marad még az a lehetőség, hogy a másikra nincs rábízva az egész létesítmény, hogy ő is be van

zárva az egyik szobába. Tehát fogoly, erőszakkal tartják itt. S akkor ne használná ki az alkalmat a mafla, hogy honfitársainak valami biztatót mondjon?

Fölötte valószínűtlen.Marad még egy elképzelhető megoldás. Hogy Gerhard valóban eltávozott, s hogy

megtévesztésül lejátszatta nekik a magnószalagra fölvett – ki tudja mikor és hogyan fölvett – szöveget. De honnan tudta, hogy vonakodnak kitölteni a kérdőívet? Hogyan intézkedett, hogy ne kapjanak enni, amikor már ki is utalta az aznapi adagot?

Marad az eredeti feltételezés; Gerhard színészkedik.Valamit el akar ködösíteni, valamit el akar titkolni.Mit?Hogyan lehet erre rájönni?Fölkelt, vette a ceruzát, s egy kurta mondatot kanyarított oda Robertnek:“Töltsük ki a kérdőíveket!”Robert elképedve pillantott rá. Nem hitt a szemének, ismét elolvasta a szöveget.Aztán egy kérdést írt az előbbi felszólítás alá.Sértő szándékú, fölháborodott kérdést, gúnyosan keserűt:“Éhes vagy?”De Viktor olyan derűsen mosolyodott el erre a kérdésre, hogy Robert már nagyon meg is bánta.

Mivel gyanúsítja ő ezt a nyílt tekintetű, nyílt szívű fiút? A barátját.A barátja pedig ismét a srófos ceruza után nyúlt, és egyetlen szóval válaszolt Robert kérdésére:

“Hülye!”Lám, milyen furcsa, amikor egy durva sértés úgy hangzik, mintha jóindulatú megbocsátás lenne!Ezt az egy szót nem is törölte ki Viktor. Csak fölötte a másik két mondatot. Az utolsó szót akár

meg is láthatja Gerhard. Legföljebb magára veszi.Aztán összeszedte minden tehetségét, hogy néhány szóban, a lehető legtömörebben

megindokolja elhatározását.Ez nem ment könnyen. De végül csak sikerült, és Robert meg is értette.Előbb Viktorra pillantott, majd az alvó Évára. Nyilván azon töprengett, hogy költse-e föl a lányt,

és értesítse-e őt is Viktor szándékáról. Vagy tegye ezt csak akkor, amikor Éva fölébred.Mindkét dologtól elállt. Kihúzta az utolsó szót is, aztán előszedett egy kérdőívet, és

tanulmányozni kezdte.Amikor előszőr került a kezükbe ez az ív, csak felületesen futották át, s a kérdések valójában

nem is érdemeltek meg tüzetesebb vizsgálatot. Szemlátomást egyszerű, szokványos rubrikák voltak: születési helye… születési éve… apja neve… anyja neve…

Viktor is elővett egy ívet, s a bal felső sarok üres kockájába beírt egy határozott egyest.Idejük igazán elég volt, ezért Robert letette a maga ívét, és közelebb húzódott a barátjához, hogy

lássa, miket ír be a rubrikákba.Helyeslőén bólintott, amikor Viktor L. városát jelölte meg szülőhelyeként, miután vezeték- és

keresztnevét is a kisujjából szopta.Azon pedig kevésbé szorongatott helyzetben el is kacagta volna magát, hogy a “foglalkozása”-

kérdésre Viktor így válaszolt:“Vasúti váltóőr.”Hamis iskolai adatok kerültek be a további rubrikákba, nem beszélve egy sereg nem létező

testvérről, akiknek a nevét Viktor nagy költői fantáziával eszelte ki. Olyan választékosak és jóhangzásúak voltak, mintha valamennyien hercegfiúk vagy baronesszek lettek volna.

És ebben nem csupán a félrevezetés szándéka vezérelte Viktort. Arra gondolt, hogy ha Gerhard százados ad absurdum mégis fel-feljár a városba, akkor máris ismernie kell a három eltűnt fiatal minden adatát. A hazugságért persze megint büntetés jár, de ők is megtudnak valamit: nevezetesen azt, hogy teljesen elszigetelten él-e a százados L. kisvárostól vagy sem.

Teljesen hamis adatokat írt be Robert is a maga kártyájára: a kettesre.A hármassal még vártak.Nem sokáig, mert Éva hamarosan fölébredt. Egy kicsit elcsodálkozott rajta, hogy amazok most

már a legnagyobb egyetértésben kitöltötték a kérdőíveket. De amint gyorsan átfutotta őket, mindenre rájött. Vette a magáét, s a hármas számú fogoly álneve alá odaírta a foglalkozását is:

“Szoptató-dajka.”Persze bátyja és barátja nem kis – noha néma és kesernyés – derültségére.Amikor elkészült a kérdőív kitöltésével, megnyomták a harmadik gombot. Halk zümmögés

hallatszott néhány másodpercig, s valóban, amikor a cső meghajlított végének kupakját lecsavarták, kicsúszott belőle majdnem félig a rézhenger. Robert kinyitotta, és elhelyezte benne az összegöngyölített kérdőíveket. Aztán visszatette a hengert, rácsavarta a csőre a kupakot, és kettőt nyomott a gombon. A cső megint zümmögni kezdett, jelezve, hogy a doboz útnak indult.

Most, hogy “beadták a derekukat”, Éva kíváncsian nyomta meg az első gombot. Vajon megbocsát-e Gerhard százados?

Nem, nem bocsátott meg. A szekrényke üres volt.Viktor az órájára pillantott. Több mint huszonnégy órát kell még éhezniük.

Hatodik fejezet

Több mint huszonnégy óra.Ez újabb tennivalóra figyelmeztette Viktort.Elővett egy ív tiszta papírt, s a bal felső sarkába odaírta az aznapi dátumot:“Július 8. Szombat. Du. 5. óra.”Az asztal szélére tolta a papirost, és elgondolkodott.Két társát enyhe szomorúság fogta el az iménti kérdőív-kitöltősdi után. Egyetértettek Viktorral,

hogy szükségük lesz egy naptárra ebben az átkozott cellában, ahol még a nappalt sem tudják megkülönböztetni az éjszakától. De ez ugyanakkor arra is figyelmeztette őket, hogy egy meghatározhatatlan hosszúságú időszakot kell idelent tölteniük.

Mennyi lesz az, hány dátumot, hány órát kell följegyezni?Elég lesz-e hozzá az az egyetlen ív papír?Éva Robinsonra gondolt, a hajótörött szigetlakó kezdetleges kalendáriumára. Amelyre

reménytelenül rótta egymás után a napokat. De legalább a mérhetetlenül szabad ég alatt, napfényben, esőben, nappalok és éjszakák váltakozásában. Egyedül volt, igaz, de csak egy sziget foglya, és nem egy céltudatos, minden hájjal megkent ellenségé. Óvintézkedéseket tehetett a bennszülöttek vagy a fenevadak ellen. Mindenképpen övé volt a kezdeményezés lehetősége. Míg itt ők hárman Gerhard százados markában vannak. Ő dirigál, úgy ráncigáihatja őket, mint a bábszínház figuráit, mint a sakktábla érzéketlen fabábuit. Ki tudja, mit akar, ki tudja, hogy meddig lehet ellenállni neki?

Robertet is kínzó gondolatok rohanták meg. Filmek jutottak eszébe és könyvek, amelyekben a hazájuk szabadságáért küzdő ellenállók farkasszemet néztek a Gestapo hóhéraival. Sokszor gondolt már arra, hogy ő, Robert, hogyan állt volna helyt azokban a nehéz időkben. Hogyan dacolt volna az embertelenséggel, meddig állta volna a kínokat, tiszta lelkiismerettel tekinthetett volna a tükörbe, ha túléli a védtelen áldozataikra rászabadult fasiszta elnyomók uralmát? Hallotta erről is, arról is azt a megbélyegző ítéletet, hogy a megszállás idején áruló lett. S volt egy többször visszatérő dilemmája ezzel kapcsolatban. Vajon egy kalap alá lehet-e venni azokat, akik anyagi érdekekből vagy gyávaságból behódoltak a fasisztáknak, azokkal, akikből az emberfeletti kínok csaltak ki egyetlen áruló szócskát? Olyan állapotban, amelyet csak nagy-nagy jóindulattal lehet öntudatnak, eszméletnek nevezni… A válasz mindig ugyanaz volt: az ocsmányság nem azonos a tragédiával, de az árulást nem menti semmi.

És noha mindig önmagát képzelte bele a kínvallatások szörnyű helyzetébe, sohasem gondolta komolyan, hogy ilyen helyzetbe csakugyan kerülhet még.

S most benne vannak.Mind a hárman. Éva is, a húga is, ez a törékeny, kissé talán el is kényeztetett lány, akiről nem

tudhatja, hogy mennyire futhatja a fizikai ellenálló képességéből.És főleg egyebet nem tudhat…Azt, hogy ő kibírja-e húga megpróbáltatásait.Mert a filmekben és a könyvekben is gyakran esett szó a fasiszta kínvallatók legördögibb

módszeréről. Arról, amikor nem a testi szenvedésekre tették föl utolsó kártyájukat, hanem a lelkiekre. Amikor védteleneket gyötörtek meg, asszonyokat és gyermekeket, hogy a szemtanú idegrendszere fölmondja a szolgálatot, hogy ne nézhesse tovább, ne bírja elviselni a gyöngébb áldozat gyötrelmeit.

Vajon ő ellent tud-e majd állni?De nem koraiak-e ezek a sötét gondolatok? Hiszen mit is akarhatnának megtudni tőlük? Semmit.De ha föl akarják használni valamire a három kelepcébe esett foglyot?Mire? Mindenképpen valamilyen cselekedetre. Cselekedni pedig csak szabadon lehet – el kell

engedni őket, s akkor már nincs hatalma fölöttük az ellenségnek.

Vagy mi lenne, ha csak egyikőjüket engednék el, s a másik kettőt, elsősorban a lányt, túszul tartanák? Például őt küldenek a felszínre, valami megbízatással, amelyet ha nem hajt végre, akkor a lentmaradt foglyokkal végez Gerhard százados? Megtehetné-e ez esetben, hogy föllármázza a kisvárost, a hatóságokat, és rászabadíthatja őket a titkos bejáratra? Amíg felnyitnák, a százados már végezne is a kezesekkel. És mi történne azután Gerharddal?

Kereket oldhatna…Föladná ezt az egész bonyolult föld alatti rendszert, hogy megmentse az életét?Ez nem valószínű. Erre nem is lehet fölhatalmazása a feletteseitől, mert nyilván valamilyen

felettesek parancsára teszi azt, amit tesz.Tehát egyelőre nincs mitől tartaniuk.Hacsak…S itt Robert gondolatai között egy olyan lehetőség is felbukkant, amelyhez Viktor is

szükségszerűen eljutott az imént.Hacsak nem őrült!Hacsak nem tébolyodott ez a vakondok-százados, aki még évtizedekkel a hitleri hadigépezet

teljes csődje után titkos folyosókon barangol, és lidérces terveket sző…Akkor pedig nincs pardon!Robertnek eszébe jutott, hogy egyszer egyik barátjának a nagybátyja látogatta meg őket

külföldről. Az illető nemzetközi hírű sakkmester volt, rendkívül kedélyes ember, aki félretéve közismert tekintélyét, kiprovokálta egy játszmára a gimnazista Robertet.

És csodák csodája, kikapott tőle.A többiek persze arra gyanakodtak, hogy a sakkmester örömet akart szerezni rövidnadrágos

ellenfelének. De ő mosolyogva magyarázta, hogy szó sincs róla. Olyan gyöngén sakkozott a gyerek, hogy a mester képtelen volt egyetlen lépését is előre látni. Egy kicsit könnyen is vette a feladatát, s mire ráébredt, hogy ellenfelének húzásai semmilyen előre átgondolt célt nem szolgálnak, már késő volt.

Áttételesen az ő helyzetükre is alkalmazható volt mindez. Egy őrült szándékait nem lehet kifürkészni, egy megszállott cselekedetei mindig kiszámíthatatlanok, nem lehet előre látni őket, nem lehet védekezni ellenük.

Éva ismét leheveredett a pamlagra, és megpróbálta rendbeszedni a gondolatait.Azzal a nappal kezdte, amikor Viktor beállított hozzájuk.Szívesen látta a jóképű, kisportolt termetű fiút, noha egy kissé megjátszotta vele szemben a

közönyöst. Ezt Viktor nem vette észre, s a fiú nyílt jóhiszeműsége még vonzóbbá tette a szemében. Nem jött rá arra, hogy a főváros mozgalmas, érdekes, változatos, ezer szórakozási lehetőséget kínáló forgatagából érkező fiatalember még akkor is könnyen elcsavarja egy kisváros óvónőjének a fejét, ha valamivel alacsonyabb, esetleg egy kissé idétlen, mondjuk rövidlátó, és többdioptriás szemüveg mögül vet rá fensőbbséges pillantásokat. Hogyha ilyen lett volna – persze nem feltétlenül idétlen, nem rövidlátó – hanem felvágós, lekezelő, akkor bizony hamar levizsgázott volna Évánál. De mivel épp az ellenkezőjét tette, a lehető legszerényebben viselkedett, a lehető legkevésbé sem fitogtatta a más környezetből származó előnyeit – sőt, az efféle magatartás lehetősége szemlátomást meg sem fordult a fejében, olyan idegen volt tőle, mint az indiánok tolldísze vagy a hollandusok facipője –, még rokonszenvesebbé vált. És eljött az a nap is, amikor Éva úgy érezte, hogy ennek a fiúnak a jelenléte valami egészen újat, valami nagyon fontosat jelent az életében. Nyilván nemegyszer érezte már csitri korában, hogy “halálosan szerelmes”, de ha most effélét kérdeztek volna tőle – esetleg maga Viktor – szemébe kacagott volna. Pedig határozottan érzett valamit, valami fenséges nyugalmat, csodálatos biztonságot, olyan higgadt, szinte már hűvös érzelmek szövevényét, amelyeknek összessége merőben ismeretlen volt előtte, elannyira, hogy meg sem tudta volna nevezni.

Nem tudta, hogy erre egyetlen illő szó van csak.S ez úgy hangzik: boldogság.Amely lassan kibontakozott benne, s egyre inkább úrrá lett rajta. S amelyet most megszakított ez

a rettenetes kaland.

És mégis, bármilyen furcsa volt, Éva nem esett kétségbe. Viktor jelenléte még itt is valamely halvány biztonságérzetet nyújtott.

Ha jobban, mélyebben elemzi azt, amit érez, akkor Éva rájön arra, hogy ez a biztonságérzet csak kis mértékben táplálkozott abból a bizalomból, amelyet Viktor gyors észjárása, leleményessége és cselekvő képessége keltett benne, s amelynek csöppet sem elhanyagolandó eleme volt Robert higgadt, megfontolt elismerése barátjának rendkívüli szellemi képességei iránt. Persze ez is közrejátszott: a már-már misztikus, még gondolatban sem kimondott hit, hogy Viktor fogja kiszabadítani innen. De mindezen felül a Viktor fizikai jelenléte nyugtatta meg, egyszerűen az, hogy itt van, a másik pamlag sarkában ül, hallhatja szabályos lélegzését, látja összeráncolt homlokát – teljesen függetlenül attól, hogy min töpreng: egy csodálatosan egyszerű eszközön, amellyel öt percen belül szabadokká válhatnak, vagy csak azon, hogy jártak-e már Mars-lakók a Földön valamikor a távoli ókorban, s hogy volt-e valami közük Sodoma és Gomorra elpusztításához, mert ezt a katasztrófát újabb fantasztikus elképzelés szerint egy nukleáris robbanás is okozhatta.

Viktort persze nem az efféle játékosan elképesztő kérdések foglalkoztatták, noha éppolyan fantasztikusnak érezte volna azt a reménységet is, hogy innen valamilyen egyszerű úton hamarosan kijuthatnak. Századszor is újra fölülvizsgálta az eddigi meglehetősen kisszámú elemet, amelynek segítségével rabságuk színhelyének technikai körülményeire következtethetett, amely elárulhatott valamit fogvatartóik létszámáról, beállítottságáról, szándékairól, jelleméről, esetleges gyöngeségeiről.

Főleg az utóbbiak foglalkoztatták élénken. Valamely apró hibát vagy tévedést nyakon csípni – más megoldást nem látott a menekülésre.

És sajnos még ezt sem.Ellenfelük rendkívül óvatosnak látszott, és nyilván mindent a legalaposabban előkészített.Várni kell, semmi egyéb nem maradt számukra, mint ez az idegtépő és kilátástalan várakozás.Viktor a három rézgombra pillantott.Miért nyílik ki minden esetben a szekrényke? Még akkor is, amikor nincs benne élelem?És honnan kerül belé, amikor már lesz benne?Fölkelt, és Éva pamlaga fölé hajolva megnyomta a gombot.A kisajtó kinyílt, s a szekrényke természetesen üres volt.Robert és Éva kíváncsian nézte Viktort. Hiszen még egy óra sem telt el a huszonnégyből… Első

gondolatuk az volt, hogy Viktor éhes. Node annyira nem lehet éhes, hogy az üres szekrénykét tapogassa…

Viktor megkopogtatta a szekrényke falait. A hátsó másképp kongott, úgy, mint a két oldalsó, az alsó és a felső megint másképp – üresebben.

Mint egy kis ételhordó lift… – gondolta Viktor.Vette a ceruzát, és kereszttel jegyezte meg a szekrény alját, így rájöhetett arra, hogy helyes-e a

föltételezése: valóban egy másik rekesz kerül-e az iménti helyére?Becsukta a szekrénykét, aztán meggondolta magát, és ismét megnyomta a gombot. Vajon nem

lenne-e jobb, ha a szemük előtt játszódik le a kis felvonó működése?Csábító kísérlet volt, de aztán Évára nézett, és azonnal elvetette. Ezzel nem szabad játszani. Ha

nem tartják be az utasítást, lehet hogy egy újabb napi adagtól fosztják meg magukat.És még mennyit kell várniuk!Egy teljes napot.Úgy fog korogni a gyomruk, hogy öröm lesz hallgatni. Nem tudta miért, de elszégyellte magát

erre a gondolatra. Mintha a gyomor korgása is behódolás lett volna a százados akaratának.A ceruza még mindig a kezében volt, tanácstalanul nézegette, aztán elővette az eddig is

“levelezésre” használt ívet, s ráírta:“Feküdjünk le, és próbáljunk aludni. A szervezet kevesebb kalóriát fogyaszt ilyenkor, és nem

gyengülünk le olyan hamar.”Olvasta valahol, hogy egy elsüllyedt tengeralattjáró legénységét állandóan ágyban tartotta a

kapitány. Ott nyilván a levegővel is takarékoskodtak, hiszen köztudomású, hogy lényegesen kevesebb levegőt fogyaszt az, aki alszik.

Itt, úgy látszik, nem kellett levegőhiánytól tartaniuk. Valamilyen láthatatlan szellőztető berendezés szabályozhatta a levegő oxigéntartalmát és még a hőmérsékletét is. Állandóan az volt az érzése, hogy valahol nyitva van az ablak, és friss levegő áramlik be. Csak éppen az áramlás irányára nem mutatott semmiféle jel.

Odacsúsztatta a papírt Robert elé. Barátja elolvasta a szöveget, bólintott, és megmutatta Évának is, majd rendes szokásuk szerint kihúzta.

Viktor lefeküdt a pamlagra, a falhoz húzódott, és maga mellé mutatott. Ez nyilván azt jelentette, hogy a jobb oldali pamlagon ketten fognak megosztozni, s a bal oldalit végképp átengedik Évának.

Végképp? Meddig?Ettől a gondolattól elég nehezen jött álom a szemükre. Az is zavarta őket, hogy a villany nem

aludt ki, és sehol sem sikerült egy közöséges kapcsolót fölfedezniük. Ami a többi, eddig még ismeretlen rendeltetésű gombot és fogantyút illette, nem mertek hozzányúlni, mert nem tudhatták, hogy mit hoznak működésbe.

Talán nem ugyanabban a pillanatban, de körülbelül ekkor tört rá mindhármukra legveszélyesebb ellenségük, a félelem. Eddig minden olyan valószínűtlen volt, mint egy lidérces álom. Olyan képtelen, olyan hihetetlen, olyan groteszk, hogy kizárta az életveszély lehetőségét. De ahogy teltek az órák, úgy hatalmasodott el bennük ez az érzés, amely ellen kézzel-lábbal hadakoztak, amelyet a józan ész visszautasított, de amelyet a józan ész ellenére is lassacskán el kellett fogadniuk. Kegyetlen és ismeretlen ellenség markában vannak, teljesen kiszolgáltatva, a puszta életüket sem védhetik meg, minden a láthatatlan ellenfél szeszélyétől függ – szörnyű volt elgondolni, szörnyű volt fölmérni a háborús regényekből megismert veszélyt az igazival, a kézzel foghatóval, szörnyű volt beismerni önmaguknak azt, hogy hajszálon függ az életük, és azt, hogy ez bármilyen képtelen és valószínűtlen, mégis igaz, nyomasztóan és kegyetlenül igaz.

Csak későn és nehezen nyomta el őket az álom. A fiatal szervezet fáradtsága, amelyet csak tetéztek a kiállott izgalmak, nehezen gyűrte le a tehetetlenség dühével párosult félelmet.

Másnap Robert ébredt föl elsőnek. Azt hogy másnap, csak az órájáról tudta megállapítani. Háromnegyed nyolcat mutatott. Körülbelül este hétkor nyomhatta el az álom, s olyan pihenten ébredt, hogy teljesen kizárt dolog volt egy rövid háromnegyed órás alvást föltételeznie.

És ha mégis? Ha a rendkívüli körülmények között ennyire megcsalná az időérzéke?Eszébe jutott, hogy estére ígért ennivalót Gerhard százados. Tehát módjában áll ellenőrizni a

tévedést.Fogta tehát a ceruzát, és odaírta Viktor dátuma alá:“Július 9. Vasárnap. Reggel nyolc óra.”Te jó Isten, vasárnap!Milyen nyomott hangulatban ülhetnek le szülei a máskor derűs vasárnapi reggeli mellé. Ha

egyáltalán van még étvágyuk…Ettől a gondolattól farkaséhség fogta el, hiszen egy álló napja nem evett semmit. Rápillantott a

másik kettőre – milyen boldogok, hogy még alusznak! Nem éreznek éhséget.Gondolatai visszatértek a megszokott vasárnapi reggelihez. Tea, vajaskifli, méz vagy dzsem,

esetleg virsli. Virsli! A nyál összefutott a szájában. És akármennyire sajnálta szegény, kétségbeesett szüleit, nem tudta elhessegetni azt a képtelen gondolatot, hogy ha már úgysem ízlik nekik a reggeli, igazán eljuttathatnák ide. Valami régi folyóiratban látott egyszer egy jópofa karikatúrát. Egy drótcsapdába esett egér ágaskodik kétségbeesetten a drótról lecsüngő csalétek mellett, s egy másik egér odakintről így szól hozzá:

“Add ide azt a sajtot, neked az már úgysem ízlik!”Hát itt most fordított helyzetbe kerültek!Aztán arra gondolt, hogy ma egy hete mászták meg hármasban a Nyergesdombot. Akkor

pillantotta meg Viktor a betonpiramisokat, akkor mesélték el neki a nácik építkezésének rejtelmes történetét, az öreg Márton és a többiek tragikus pusztulását. Lényegében akkor kezdődött el az egész. Ez az egész kaland, amelynek során ebbe a lehetetlen helyzetbe kerültek.

Miért is nem volt erélyesebb tegnap délelőtt? Viktor bizonyára hallgatott volna reá, és most egyedül ő, Robert, érzi magát felelősnek mindazért, ami történt.

De minden lelkiismeret-furdalását legyőzték a hegymászó, a sportember reflexei.Óvatosan odalépett Éva pamlagához, és megnyomta a második gombot. Kinyílt a fürdőszoba

ajtaja, ő pedig belépett, és csavargatni kezdte a csapokat. Nagy meglepetésére tetszése szerint válogathatott a jéghideg és a forró víz között, kedvére kevergethette őket a zuhany alatt.

Vígan megyünk tönkre… – gondolta kesernyésen, majd a szappant nézegette:Ez vajon mennyi időre lesz elég hármunknak?Mire megtisztálkodott – éppolyan kényelemben, mint odahaza, csak a tiszta fehérneműt

hiányolhatta –, amazok is fölébredtek már. Sorra birtokukba vették a fürdőszobát, s amíg Éva volt odabent. Viktor jobb híján megnézte a “naptárt”, bólintott, majd az ételhordó gombját nyomta meg. Semmi változást nem tapasztalt, még a tegnapi jelt is megtalálta, tehát csalódottan csukta vissza a szekrénykét.

Vissza akart feküdni a pamlagra, de Robert az asztal mellé intette.“Mit tehetünk?” – Írta le a kérdést Viktornak, s jelentőségteljesen a fürdőszoba ajtaja felé bökött.Mintha abban reménykedett volna, hogy eddig csupán Éva jelenléte gátolta meg Viktort, hogy

valami zseniális ötletet közöljön vele.A fiú elvette tőle a ceruzát:“Várunk…” – írta le így, három ponttal.Három pont. Csak ennyibe sűríthették a lehetőségeiket. Valami ismeretlenbe, valami

megfoghatatlanba…A csodába, amelyben technikus emberek lévén sohasem hittek, amelyben most sem akartak

hinni, s amelyben mégis hinniük kellett, másként mi értelme van a várakozásnak, az életnek?Viktor gondosan kihúzta az eddig leírt szavakat, s a pamlag szélére ült. Éva is visszatért,

letelepedett az asztal mellé, Robert pedig föl-alá sétált hátrakulcsolt kezekkel a szobában.Vártak… Maguk sem tudták, hogy mire…Vagy ha igen, akkor arra a nyomorult könyöradományra, amelyet Gerhard százados ígért nekik,

s amelyet úgy megvont tőlük, mint rosszalkodó gyerektől a csokit vagy a mozijegyet.Csigalassúsággal vánszorgott az óra mutatója. Egyre idegesebben, egyre sűrűbben pillantottak rá.

Valami szörnyű feszültség lett úrrá rajtuk. Éva – most először – a könnyeivel küzdött. S csak azért nem zokogott, csak azért tartotta vissza emberfeletti erővel a fel-feltörő sírást, mert meg akarta kímélni a két fiút tehetetlenségük még nehezebb elviselésétől.

Robert már órák óta sétált föl-alá, föl-alá. Néha leült egy-egy pillanatra, de azonnal ismét fölpattant, s újra megkezdte már-már eszelős útját: három lépés oda, három lépés vissza.

Egy-kettő-három! Egy-kettő-három!Időnként ökölbe szorult a keze. Ha szemtől szemben állhatna azzal a nyavalyás századossal…

Azt sem bánná, ha pisztoly van nála… Akkor is a torkának esne… Inkább a csizmája orránál dögölne meg, semhogy alázatosan tűrje gunyoros, fennhéjázó pillantását.

Mert ilyennek képzelte: gunyorosnak, fennhéjázónak. Mint azokat, akiket a mozivászonról ismert. De hát ismerte-e őket egyáltalán? Az a kegyetlen, forradásos arcú őrnagy, aki a farkaskutyáját uszította csíkos ruhás fegyenceire, az a vadállat, akinek gyűlöletes arca szüntelenül visszatért a képzeletébe, amikor az alaktalan, kifejezéstelen Gcrhardra gondolt – nyilván fővárosi moziszínész, aki most brióst aprít a kakaóba, és talán autókirándulásra készül a hegyekbe.

Briós és kakaó…Nyilván a mindig jóétvágyú Robert bírta legnehezebben az éhséget.Briós… kakaó…És sonkás zsömlye… egyetlen sonkás zsömlye…És még akkor is, ha háromfelé kell osztani, és meg sem kottyan neki, a félfogára sem elég!A vadállat!De ki a vadállat? Az őrnagy? A kis Skoda olajszintjét ellenőrző színész? Aki bizonyára talpig

becsületes ember, jókedvű fickó, jó haver és kellemes ivócimbora? Nem, nem ő, hanem Gerhard százados! Gerhard százados őrnagyi rangjelzéssel, farkaskutyával és a színész arcvonásaival. A színész arcának forradásával, amelyet feltételezhetően azonnal le is mosott minden jelenet után. Robert azon kapta magát, hogy gondolatban bocsánatot kér attól a színésztől, akinek a nevére sem

emlékszik már. “Bocsáss meg, Gerhard!” Puff neki, most már Gerhardnak is nevezi! Ezt nem lehet kibírni… nem lehet kibírni!…

Ez nem igaz! A hitleri hadsereget 1945-ben széjjelverték. Nincs semmiféle Gestapo, nincs semmiféle Gerhard! Mind a hárman megörültek… megőrültek… és csak képzelődnek…

És mégis: egy-kettő-három!Egy-kettő-három: ez egy szabályos cella, ha akarod, odaverheted a fejedet a falhoz, ez mégiscsak

cella, amelybe bezártak téged, és bezárták a húgodat, és bezárták Viktort. És nem kapsz enni. A Führer nem ad neked enni. “Vaj helyett ágyúk!” Hogy is volt az? A Führer békésen reggelizik Berchtesgadenben, s csak úgy mellékesen szól oda a szárnysegédjének: “Annak a három jómadárnak estig egy falatot se! Érti? Egy falatot se!” Aztán a térkép fölé hajol, és szemügyre veszi a hadihelyzetet.

Ebbe bele lehet bolondulni.A Führer 1945 tavaszán feleségül vette Éva Braunt, és tűzhalál volt a nászéjszakájuk.A Führer nincs többé! Leöntötték benzinnel, és meggyújtották, miután megmérgezte magát.Nincs többé!És mégis: egy-kettő-három!Ez egy cella: fala van, mennyezete van, padlója van. Ki van világítva – honnan az ördögből

kapja az áramot? És fürdőszobája van hideg-meleg vízzel – honnan az ördögből kapja a meleg vizet? És honnan a hideget? Hacsak nem valóban a pokol fenekéről.

Igen, ez a pokol! Mennyország nincs, túlvilág nincs, csak pokol van.És úgy hívják, hogy: egy-kettő-három! Egy-kettő-három!Úgy hívják, hogy Gerhard százados.Aki szintén nincsen, már tegnap délután óta nincsen, s nekik remélniük kell, hogy lesz, hogy

visszatér, mert ő adja az ételt, azt a nyomorult ennivalót, amely nélkül mindhárman felfordulnak. Egy patkány eteti őket, egy őrült és visszataszító patkány, akit el kellene taposniuk, de nem lehet… És még annak is örülni kell, hogy nem a patkány tapossa el őket…

Egy-kettő-három… egy-kettő…Össze kell szednie magát – gondolta Robert. Ugyancsak olvasmányaiból tudta, hogy a cellának

bizonyos pszichózisa van. A magányos rabot nem kell különösebben gyötörni: gyötri az önmagát, ha egyedül hagyják. A gondolataival, a tépelődéseivel, a magányával.

Igaz, hogy ők hárman vannak…De nem szólhatnak egymáshoz…Mintha csak három cellát építettek volna egybe. Láthatatlan közfalak választják el társaitól. Igaz,

ott van a ceruza, ott van a papír. Parányi rés a közfalon…De nem levelezhetnek egész nap. Talán még az elég tekintélyes ceruzahegy-mennyiséggel is

takarékoskodniuk kell… Meg a papírral… Meddig, te jó Isten, meddig? És közben teljesen magukra maradnak az önmardosással.

Három cella egy cellában!Nem szabad beszélni, mert minden szavukat kihallgathatják.De gondolkozni sem szabad, mert abba bele lehet pusztulni! Tökéletes önfegyelemmel kell

visszafojtania a gondolatait. Szüksége van az erejére, a nyugalmára, talán még az indulataira is.Lám, Viktor sokkal okosabban viselkedik. Nem futkos föl-alá, mint egy őrült, szemlátomást

nyugodtan töpreng valamin. Hát drótkötélből vannak ennek a fiúnak az idegei?De mi ez?Robert éppen hátat fordított Viktornak, amikor barátja váratlanul fölpattant a helyéről, és

rávetette magát:– Te csirkefogó, te aljas, miattad kerültem ebbe a nyomorult pincébe!Ez megörült? Ilyen hamar?Robert hirtelen megfordult, és lerázta magáról Viktort. De az ismét nekitámadt:– Nem szabadulsz tőlem, te gazember… kinyírlak… kinyírlak…Éva fölsikoltott, és félig fölemelkedett, hogy közbevesse magát. De bátyja már ügyes

judófogással el is gáncsolta Viktort, és igyekezett a padlón ártalmatlanná tenni. Éva tenyerébe

temette az arcát, és hangtalanul, megsemmisülten zokogott.Viktor hadonászott, rugdalózott, és bömbölt, ahogy a torkán kifért:– Eressz el, te vadállat! Százados úr! Százados úr, megfojt… Segítség!… Megfojt ez a

szörnyeteg!Robertnek valóban el kellett kapnia Viktor torkát, amíg vasmarkának szorítására fölhagyott a

kiabálással és az ellenkezéssel… Teljesen elernyedt, apatikus mozdulatlanságban hevert…Robert eleresztette, és fölemelkedett.Viktor meg sem moccant.De a szeme nyitva volt, kapkodva lélegzett, nem eshetett különösebb baja.Robert ismét hátat fordított neki. Szörnyen fel volt kavarva, nem tudott a barátjára nézni, Évára

még kevésbé. Hogy idegrohama volt, az rendben van, de a századost szólította! A századost! A részegek és a bolondok kimondják, amire gondolnak… ugyan, miféle újabb őrültség ez? És mégis: a századost kiáltotta, tőle várt segítséget.,.

Viktor végül is föltápászkodott, és leheveredett a pamlagra. Iszonyúan fájt a válla, a nyaka.Robert megsemmisítő pillantást vetett rá, mire Viktor – jól látta-e Robert vagy csak káprázott a

szeme? – rávigyorgott, és még kacsintott is hozzá.Ez csakugyan megörült!Megtébolyodott a kiúttalanság gondolatától…Éva is lassan megnyugodott, a válla még rándult egyet-egyet, de már nem zokogott. Nem

pillantott Viktorra, szégyellt a fiúra nézni. Most… most… a maradék biztonságérzete is elhagyta…Milyen jogon fosztotta meg tőle Viktor?Pedig ha ránézne, csodálkozva venné észre, hogy a fiú rajta pihenteti a tekintetét.És csöndesen, szinte alig észrevehetően – mosolyog.De nem fordult arrafelé. Maga elé meredt a padlóra.Órák teltek el ismét vagy csak lassan vánszorgó percek?Senkit sem érdekelt már a karóra mutatója.Hosszú-hosszú idő elteltével Viktor végre fölkecmergett, kinyújtóztatta tagjait, és az asztalhoz

ült.Éva még mindig a semmibe bámult.Robert önkéntelenül megállt – talán újabb támadástól félt –, de aztán megnyugodott, csak a

szeme sarkából követte Viktor mozdulatait.Viktor ceruzáért nyúlt, és írni kezdett.Magához tért? Bocsánatot kér talán?A századosért is?Azt hogy fogja megmagyarázni?Viktor jóval többet írt, mint amiből egyszerű bocsánatkérésre lehetett volna következtetni. Aztán

elővett egy ív tiszta papírt, letakarta az írást, és nehézkesen cammogott vissza a pamlaghoz. Egy pillantást sem vetett Robertre, hanem – mintha mi sem történt volna – lefeküdt, és befordult a fal felé.

Robert gyanakodva, értetlenül méregette egy darabig a barátját. De az nem vett többé tudomást róla. Erre az asztalhoz ült, s félig fölemelte a tiszta ív papírt, hogy elolvassa Viktor írását.

Hát persze, úgy kezdődött: “Ne haragudj…”De még érdekesebben folytatódott.Robert végigolvasta, unottan takarta le, majd ismét sétálni kezdett:Egy-kettő-három! Egy-kettő-három!Csak nagy sokára állt meg Éva előtt. A lány csodálkozva pillantott föl bátyjára. Az csak a

szemével intett neki az asztal felé: olvassa el.Aztán folytatta a sétát.Éva türelmetlenül, érthető mohósággal termett az asztalnál. Egy lakodalmi ebéd nem vonzotta

volna úgy, és jobban meg is örült annak, amit olvasott, mint egy lakodalmi ebédnek.A papíron ez állt:“Ne haragudj, hogy nem szóltam előre. És Éva se haragudjék, de nem bízom túlságosan a

színészi képességetekben. Mindenképpen így sikerült a legjobban, a legélethűbben. Nem bolondultam meg, és nem akarom magam behízelegni a századosnál. De ez volt az egyetlen mód, hogy majdnem százszázalékos biztonsággal megtudjuk: figyelnek-e minket vagy sem. Ez a következő kihallgatáskor ki fog derülni, mert lehetetlen, hogy a százados ne tegye szóvá. Sajnos azután sem értekezhetünk kedvünkre, mert lehet, hogy csak olykor, szúrópróbaszerűen figyelnek. De ezt mégis fontos volt megtudni! Tehát még egyszer: ne haragudj, egyébként a fojtogatásért megfizetek egyszer. Túlságosan élethűen sikerült… Jó lenne, ha minél hamarabb abba a helyzetbe kerülgetnénk, hogy lekvittoljam nálad…”

És lejjebb még egy sor:“Ezt ne húzzátok ki: Évának kell hogy legyen még gyufája. Semmisítse meg a fürdőszobában!”A lány kérdő pillantást vetett bátyjára. Az bólintott, mire Éva megnyomta a középső gombot,

hogy eleget tegyen Viktor utasításának.

Hetedik fejezet

Délig semmi említésre méltó nem történt.Fél kettő tájt nyikorgó motoszkálást hallottak a gombok alatti szekrényke felől. Két másodpercig

tartott az egész, aztán megszűnt a zaj.Éva volt a legközelebb. Türelmetlenül föl is ült, és megnyomta a gombot.Robert mohón ürítette ki a szekrényke tartalmát: három konzervdobozt, aztán még három kisebb

bádogskatulyát és három celofánnal gondosan leragasztott papírcsomagot. Nyilván kétszersülttel. Az egészet az asztalra tette.

Viktor csak egy futó pillantást vetett az elemózsiára, aztán a szekrénykénél termett. Meg akarta nézni, hogy a kereszttel jelzett fenékdeszka a helyén van-e. De nem volt. Az élelmiszeres rekesz alján – noha a szekrényke belseje látszólag azonos volt az iméntivel – semmiféle jelt sem látott.

Erre becsukta az ajtaját. Mire ugyanazt a nyikorgást hallották. Próbaképp ismét megnyomta a gombot Viktor. Az ajtócska megnyílt, a jel a helyén volt.

Tehát vagy alulról, vagy felülről csúszhatott az élelmiszeres rekesz az üres helyébe.Viktor örült a felfedezésnek, bár azt is meg kellett állapítania, hogy a szekrényke méretei

túlságosan kicsik, errefelé úgysincs szabadulás.Hacsak nem lehet kitágítani. És a felvonó szerkezet aknája szélesebb is lehet.De mivel tágítsák? Nincs semmilyen szerszámuk. Az asztalra pillantott: sajnos a konzervkulcs

sem volt olyan késszerű, amely fölvágja a bádogfedelet, hanem olyan, amely csavarosan föltépi a dobozt.

Meg aztán kockázatos dolog lett volna arra keresni a menekülést, ahonnan az ételt várják. Ha nem sikerül, megtörténhetik, hogy önmagukat ítélik éhhalálra.

De azért ez a felvonó-história, ez is információ. Többé vagy kevésbé értékes… Majd kiderül…… a vallatásnál – akarta hozzátenni gondolatban Viktor, de ettől természetesen visszariadt. Ez

volt az a bizonyos kötél, amelyről akasztott ember házában nem illik beszélni…Robert közben már érthető sietséggel neki is állt az egyik konzervdoboz felnyitásának. Viktor

egy másik doboz után nyúlt.Címke nem volt rajta, csak a fenekén egy domború W betű, utána pedig egy szám, minden

dobozon ugyanaz a négyjegyű szám. Ez jelenthette azt is, hogy Wehrmacht, tehát a hitleri hadsereg, de ugyanúgy valamely ártatlan gyáros nevét is. Kár volt töprengeni fölötte.

Pedig elég izgalmas volt a kérdés: honnan erednek ezek a konzervek, mikor raktározták el őket?A leglogikusabb föltevés az volt, hogy húsz-egynéhány évesek. Erre gondolhatott Robert is, mert

megszagolta a húskonzerves doboz tartalmát. Csodálkozó képet vágott, és sorra odanyújtotta előbb Éva, aztán Viktor orra alá. Friss, paprikás illata volt, semmilyen gyanús szagot nem éreztek.

És az íze is pompás volt.Vagy csak ők érezték annak – másfél napi éhezés után?Még így is jó volt, a kőkemény kétszersülttel, amelyet Éva a kisláboskában egy kis langyos

vízzel föláztatott.Ugyancsak langyos vízben oldotta föl a tejport is, amelynek volt ugyan egy kis mellékíze, de

azért el lehetett fogyasztani.Viktor már étkezés közben azon kezdett töprengeni, hogy minek köszönhetik vajon a beígért este

helyett már délben az elemózsiát. Megsajnálta volna őket a százados? Ezt a gondolatot azonnal elvetette. A két évtized után föld alatt bujkáló náci tisztről semmiféle emberi érzést nem tételezhetett föl.

És akkor?Esetleg megbocsátott nekik. No persze, azt sem jóindulatból, hanem azért, hogy kegyesnek

mutatkozzék, s azért természetesen ellenszolgáltatást várjon: több töredelmet és alázatot a jövőben.Nem, erre sem lehet gondolni.

Ha ez lett volna a szándéka, akkor egy kis lelkifröccs előzte volna meg az engedékenységet. Valahogy így hangzott volna:

“No gyerekek, most utoljára megbocsátok nektek. De több fegyelmezetlenséget nem tűrök el!”Igen, ezt semmiképp sem mulasztotta volna el.Robert, aki elégedetten törölte meg szája szélét a zsebkendőjével, úgy látszik, szintén erre

gondolt, mert az alábbi kérdést írta le Viktornak:“Miért kaptunk már délben enni?”Miért? Ha ezt Viktor tudta volna…De várjunk csak! Ha kihagyjuk a számításból a nehezen elképzelhető jóindulatot és még a

behízelgést is, amelyhez feltétlenül szöveg járult volna, akkor csak egyetlen következtetésre juthat: Gerhard százados nem tudja, hogy most dél van.

Azt hiszi, hogy este van.Miért hiszi azt? Nincs órája? Nem tudja kiszámítani, hogy a tegnapi fenyegetés óta mennyi idő

telt el?Ezt is el kellett vetnie Viktornak. Aki villanyáram, csőposta, mikrofon, élethordó és talán magnó

fölött is rendelkezik, annak ne legyen egy pontos órája?És ha van órája, csak nem pontos?Most Viktor kezdett el türelmetlenül járkálni. Hat-nyolc órát – mert annyit tévedett a százados,

ha tévedett – nem siethet a legvacakabb vásári krumpli sem. Egy nap alatt. De hónapok alatt? Ha a százados nem most tévedett, hanem tegnap délután? Ha nem tudta tegnap délután, hogy délután van? Ha az ő számításai szerint délelőtt volt? Akkor most csakugyan este van – szerinte…

– De mit jelent ez?Hogy valóban elég hosszú ideje nem mozdult ki a patkányfészekből.És nincsen rádiója?Ez is furcsa. De úgy látszik, hogy nincs. S akkor összeköttetést sem tarthat fenn senkivel.Még egy vigasztaló, bátorító, erőt adó következtetés. Folyik a párbaj, százados úr! Védje magát!Viktor ceruzát fogott, és leírta a választ:“Nem tudja, hogy most dél van! Illetve nem tudta tegnap, hogy már délután volt!

Gondolkozzatok rajta, hogy miért?”Aztán leheveredett a pamlagra, miközben Éva valóságos háziasszonyi buzgalommal tüntette el

az ebéd fogyasztásra nem alkalmas maradványait – mert egyetlen morzsa nem sok, de annyi sem maradt –, és éppen a kislábost mosogatta a fürdőszobában.

Viktor agyában mintha ugyanaz a mondat harsogott volna sokszor egymás után, ütemesen:Megvagy, százados! Megvagy, Gerhard!Furcsa véletlen: alig néhány másodperc telt el, és mintha csak Viktornak válaszolt volna, rájuk

reccsent Gerhard százados hangja:– Megkezdjük a kihallgatást!Viktor gondolt egyet, és az asztalhoz ugrott. Lázas sietséggel húzott maga elé egy tiszta

papírlapot. Eddig is fölkészült rá, hogy feszült figyelemmel hallgatja a százados minden szavát, de most, az utolsó pillanatban támadt az az ötlete, hogy le is írja.

Már kezdhette is:– Egyes számú Häftling! Elővesz egy papírt, és kimerítő választ ad a következő kérdésekre:1. Mennyi katonaság van pillanatnyilag L.-ben?2. Milyen üzemek működnek?3. Mit állítottak helyre, mi épült az elmúlt időszakban, és mi épül jelenleg?4. Mennyire hozták rendbe a vasútvonalat és az állomást?5. Mit beszélnek odafent erről a föld alatti hadiszállásról?A kérdésekre egyenként felel. A feleleteket megszámozza. Egyes számú Häftling! Mindent

megír, amit tud! Ha valamit szándékosan kihagy, ha valamiben félre akar vezetni, a legsúlyosabb büntetés vár magára. Legkésőbb három óra, tehát száznyolcvan perc múlva várom a választ. A szokásos módon helyezi el a csöposta dobozában.

Itt Gerhard százados. Végeztem!

Tehát maga a százados is utasította, hogy írja le a kérdéseket. No lám – gondolta Viktor –, legfontosabb szándékát, amelyet Gerhard ellen akar fordítani, a tiszt katonás kurtaságú parancsára hajtja végre.

Inkább megnyugtató, mint kérdő pillantást vetett Robertre, majd ismét a kérdések fölé hajolt.De rögtön félre is tolta őket.Lassan a testtel, csak semmi sietség! Vegyük sorra a dolgokat, a sorrendet pedig – bármennyire

német alapossággal dolgozik is Gerhard százados – ez alkalommal nem ő fogja diktálni. Még jó, hogy ezért nem járhat porció-megvonás – gondolta csöndes derültséggel a levegőbe bámuló Viktor.

Tehát sorjában: mire is vártunk voltaképp?Egy: hogy észrevette-e a hamis adatokat, amely e-ket a kérdőív rubrikáiba jegyeztek be? Rájött-e

arra, hogy hazudtak?Úgy látszik, hogy nem. Hiszen a legsúlyosabb büntetést helyezte kilátásba a legparányibb

félrevezetésért. S nyilván nem is késlekedett volna vele. Mit is írtak a rubrikákba?Az életkorok valószerűek voltak. A nevek légből kapottak. De nem volt honnan ellenőriznie

őket. Tehát nem jár ki a rejtekhelyéről, legalábbis nem sűrűn. Foglalkozásukat is el kellett hinnie. Lehet, hogy nincs is humorérzéke. Ami a Viktor cifránál cifrább nevű nénjeit és öccseit illette, nincs kizárva, hogy bármilyen jól megtanulta is anyanyelvüket, azt azért nem tudja, hogy egy vasúti váltóőr családjában legalábbis szokatlanok az efféle arisztokratikus nevek.

Hó, megállni! És akkor mi van azzal az állítólagos segítőtárssal, aki idegen kiejtés nélkül beszélte a nyelvüket. Ő sem tudná ezt? Hiszen legföljebb egy vicclapban fogadhatja el…

Tehát az a bizonyos honfitárs vagy nincsen, vagy nem mutatták meg neki az íveket. Nem bíznak meg benne, ha van, mert másként értékes lett volna az ellenőrző felülvizsgálat.

Így vagy amúgy – egyedül vagy százados!S ami az Éva szoptatós dajkaságát illeti… no nézd csak, hogy ez nem jutott eddig Viktor eszébe!

Most már persze késő, de nyilvánvaló, hogy Évának is férfinevet kellett volna beírnia. Ebből pontosan megállapíthatták volna, hogy a százados be tud-e nézni a cellába. Vagy talán mégsem? Hiszen a folyosón is láthatta, hogy az egyik foglya nő. Amíg be nem csukódott a páncélajtó.

Még így is teljességgel valószínűtlen – s Viktor gyöngéd pillantást vetett Évára –, hogy ezt a fiatal karcsú lányt valóban dajkának nézze valaki… Node ez elég bizonytalan támpont.

És a második kérdés?Hallotta-e Gerhard százados a délelőtti incidenst? A megjátszott verekedést? (Viktor ismét a

nyakához nyúlt – Robert nem is nagyon játszotta meg…) Hallotta-e az ő segélykérő kiáltásait? Szinte bizonyosra vehető, hogy nem. Hiszen ezzel kapcsolatban legalább egy kérdést föl kellett volna tennie. Hogy elsőnek azt hallgassa ki, akiben véleménye szerint a legjobban bízhatik, aki a leggyöngébb, legkönnyebben rávehető az árulásra. Igaz, hogy így is hozzáfordult, de azt semmiképp sem tudhatta, hogy ő az Egyes szám. Még ha belát a cellába, akkor sem. Hiszen ez a szám csak a kérdőíven szerepelt, másutt nem. És természetes, hogy különben is az egyessel kezdi.

Éva közben odalépett hozzá, s egy kérdést írt föl értekező papirosukra:“Mi az, hogy heftling?”“Fogoly – németül” – válaszolta Viktor ugyancsak írásban.Aztán tovább gondolkozott:Ezek szerint a százados nem tudja állandóan megfigyelni őket. Pedig erre technikailag legalább

olyan könnyen felkészülhetett volna, mint az élelmezésre, vagy a csőpostára. És az érdekei is ezt diktálnák, nem beszélve arról, hogy ideje igazán bőven lehet neki. Persze csak akkor, ha nincs egyedül. Mert ha egyedül van, akkor neki is aludnia kell, s egyéb elfoglaltságai is akadhatnak néha.

Tehát?Viktor megint úgy érezte, hogy előrébb jutott egy lépéssel:Szorul a hurok, százados uram!Lássuk most a kérdéseket!Az első egészen természetes, és semmiről sem árulkodik különösebben. Mennyi katona van L.-

ben – a legbanálisabb kérdés, amelyet ilyen időben föltehet valaki.A második sem sokkal érdekesebb, bár azt, hogy milyen üzemek működnek odafent, illene

tudnia a századosnak. De lehet, hogy beugrató kérdés, itt akarják az őszinteséget kipuhatolni.No majd résen lesz!Mit állítottak helyre, mi épült, mi épül? – ezt nincs is honnan tudnia. És tekintetbe véve L.

városka fejletlen iparát – nem is lényeges.A negyedik kérdés volt a legizgalmasabb.Mi az, hogy mennyit állítottak helyre a vasútvonalból és az állomásból? Két évtizeddel a háború

után? Ez vagy őrült, vagy annyira fejébe szállt a dicsőség, hogy még ma is azt hiszi, nélkülük nem tud boldogulni az odafenti “alsóbbrendű faj”. Voltaképp mit képzel?

Az ötödik kérdésre éppen csak hogy egy pillantást vetett. Ez a kíváncsiság nyilván természetes. Minden ragadozó a maga fészkét félti tulajdonképpen – ezzel kellett volna kezdenie a századosnak. De bizonyára szégyellte, és ezért nem akarta tudomásukra hozni, – hogy ő a legtökéletesebb technika szárnyai alatt sem érzi magát végképp és teljesen biztonságban.

Hát akkor lássuk a válaszokat!Különösebb információkkal úgysem szolgálhat a századosnak. L. városkának nem lehet

említésre méltó katonai jelentősége. Az ipara sem számottevő – nincs mit elárulnia róla. Tehát nem kell attól tartania, hogy értékes adatokkal szolgál az ellenségnek. Viszont félre kell vezetnie – mégpedig úgy, hogy a százados ne vegye észre.

Már írta is a válaszokat:“1. L.-ben a nyolcadik gyalogezred harmadik zászlóalja állomásozik. Közelebbit nem tudok

róla.”Robert, aki Viktor válla fölött pillantott a papírra, elégedetten bólintott. L.-ben ugyanis

semmilyen katonaság nem volt, csak rendőrség, de miért ne izguljon egy kicsit Gerhard százados? Aztán a második választ olvasta el:

“2. Fűrészüzem működik és téglagyár. A kapacitásukat nem tudom.”Ezt is elértette Robert. Két lényegtelen üzem – ezekről biztosan tud a százados is, kár

fölöslegesen magukra haragítani.Következett a harmadik válasz:“3. Helyreállítani az említett két üzemet állították helyre. Semmi új nem épült, és nem is épül.”Az igazság az volt, hogy egy porcenlángyár épült a Nyergesdombon túl. De arról Viktor nem is

tudhat, és egyébként sincs semmi jelentősége.A negyedik válaszban helyezte el Viktor az esetleg hasznukra fordítható beugratást:“4. A vasútvonalat éppen csak annyira hozták rendbe, hogy biztosítsák a közlekedést. Az

állomás épülete le van bombázva, egy deszkabarakk helyettesíti.”Nesze neked, primitívség, ha erre vagy kíváncsi! És ebből az is kiderül, hogy elhiszed-e az egész

mesét, Gerhard százados! Hogy ki szoktál-e merészkedni, mint a medve tél végén…A legfantasztikusabb választ az ötödik kérdésre fogalmazta meg Viktor:“5. Odafent azt hiszik, hogy Hitler él a föld alatti menedékben. Mi ezt nem hittük el, azért

mertünk ide lejönni. De biztosat senki sem tud…”Elgondolkozva forgatta kezében a ceruzát.Az járt az eszében, hogy utána írjon még néhány sort, körülbelül így:“Egy levelet hagytunk otthon, amelyben megírtuk, hogy hol keressenek, ha nem térnénk

vissza…”De elvetette ezt az ötletét.Veszélyesnek érezte. És talán végzetessé is válhatik…Összegöngyölte az ív papírt, s miután Robert bólintott, megnyomta a harmadik gombot.A csőposta kifogástalanul működött.Kis zümmögés, és a papírnak már ott kell lennie Gerhard százados kezében.Ezzel egyelőre megvolnánk…Viktor feszülten várakozott, hogy mikor szólal meg a százados. Órájára pillantott, aztán más

elfoglaltság híján elővette a naptárt, és hozzáírta:“Július 9. Vasárnap. Délután negyed öt.”No persze, estig még van ideje a századosnak. S úgy látszik, hogy nem túlságosan sietős a dolga.

Vagy ezeket az adatokat már csakugyan egyezteti valahol?Esetleg valakivel?Nincs kizárva. Bár Viktornak inkább az volt a véleménye, hogy a százados mindent másképpen

cselekszik, mint ahogy elvárnák tőle. Egyre jobban megszilárdult a tegnap kialakított véleménye: Ripacs!

Telt-múlt az idő, de Gerhard nem jelentkezett többé. Viktor ledőlt, és Robert-is leheveredett melléje. Még este sem volt, előző éjszaka alaposan kialudtak magukat. De talán a jóllakottságtól, talán még mindig az izgalomtól, Viktor ólomnehéznek érezte a szemhéját. Utoljára már arra gondolt, hogy mégiscsak várnia kellene a százados jelentkezésére, de hiába küszködött, mély álomba merült.

Nyolcadik fejezet

Talán éppen akkor, amikor Viktor ismét följegyezte a dátumot, de mindenképpen vasárnap délután négy és öt között, egy ismeretlen férfi csöngetett be Robert szüleihez.

Az asszony nyitott ajtót. A férfi pillantását nem kerülte el a nő beesett, kisírt szeme. Számított rá, és egy kicsit félt is tőle. De megnyugtatta az asszony önuralma, amint kissé elcsukló, de mégis határozott hangon kérdezte tőle:

– Kit tetszik keresni?– A gyerekek ügyében… Most érkeztem a fővárosból. Már voltam a rendőrségen, és önöktől is

kérnék némi felvilágosítást…Aztán mintegy bocsánatkérően tette hozzá, mint aki a kötelező udvariasságot mulasztotta el:– Raimond alezredes a hadügyminisztériumból. Ha óhajtják, igazolhatom magam.Az asszony betessékelte a vendéget:– Parancsoljon befáradni! A férjem itthon van…Az alezredes egyszerű, szürke öltönyt viselt. Harmincnyolc-negyvenéves lehetett, jóságos, meleg

tekintetű, első látásra inkább lágy ember, akit elég bajos lett volna egyenruhában elképzelni. Inkább kereskedelmi utazónak tűnt, békés családapának, aki csöndes szorgalommal szerzi meg gyermekei betevő falatját, az újságból csak a címeket olvassa el, egy könyv tizedik oldalába már belealszik, s egy kiadós ebéd után legfeljebb egy kártyacsata izgatja. Az a fajta ember volt, aki sose tud felszállni a buszra, mert miután mindenkit előre engedett már, még egyszer körülnéz, hogy nem jön-e még valaki, s aki félszeg mosollyal kér bocsánatot, amikor a tolongásban a lábára lépnek. Aki az élet legnehezebb kérdéseit is egy békítő szándékú anekdotával üti el, jól megtermett, tágra nyílt szemű csecsemő, aki soha nem fogja megérteni, hogy embertársai miért tülekednek, miért gáncsolják el egymást, miért van szükségük szuperszonikus repülőgépre, és miért akarják megdönteni a műugrás világcsúcsát, amikor csak egy kertes házikóról kellene álmodozniuk, ahonnan vasárnap délutánonként egy nem nagyon fárasztó, gondtalan és gondolattalan sétára indulhatnának annak a biztos tudatában, hogy odahaza citromos teával, keksszel vagy pirítós kenyérrel várják őket – a világrend tökélyének kézzelfogható bizonyítékaival.

Robert édesapja sem nézett ki többet az idegenből, akit hellyel kínált, hogy utána gondterhelten várja a mondandóját. Noha nem számított a fővárosi látogatóra, érkezése mégis enyhe csalódást váltott ki belőle. Hát éppen ezt tudták ideküldeni? – gondolta magában, de aztán igyekezett, hogy ezt a rosszallását a vendég ne fürkészhesse ki.

Úgy tetszett, hogy ez nem is kerül különösebb fáradságába.A vendég kényelmesen elhelyezkedett, az érdeklődés legcsekélyebb külső jele nélkül pillantott

szét a szobában, szinte akaratlanul bólintott, amikor a háziasszony megkérdezte, hogy parancsol-e kávét, aztán egykedvü tekintete megállapodott a ház urán.

Fáradtnak látszott, Robert édesapja meg is kérdezte tőle:– A déli vonattal tetszett jönni? Mert az a legrosszabb órában indul, ha nem csalódom, hajnali fél

háromkor…Az alezredes tagadóan intett:– Kocsival jöttem. Délben érkeztem, már beszéltem a nyomozókkal. Tudja, hogy a rendőrkutyák

nem akadtak nyomra?Robert édesapja szomorúan bólintott.Már szombaton délben nyugtalankodni kezdtek. Különösnek tetszett, hogy a fiatalok ebben a

csúf, nyomasztó időben kirándulásra menjenek. Hátizsák és elemózsia nélkül, s anélkül, hogy szóltak volna. De azért estig vártak. Egész délután kiadósan esett az eső, ami még különösebbé tette Robertek távolmaradását. Végül szombaton estefelé, inkább az asszony nógatására, bejelentették a három fiatal eltűnését. A számba jöhető ismerősöket nem volt nehéz végigjárnia a rendőrségnek. Sem az erdészlakot meg a környék két turistaházát, amelynek fedele alá az eső elől behúzódhattak.

Erre telefonon értesítették a székvárost, ahonnan hajnalban megérkeztek a kutyás nyomozók. Egész éjjel szakadatlanul esett, a nyomozás semmilyen eredménnyel nem járt.

– Elolvastam az önök nyilatkozatát. Ha jól értettem, Viktor, a vendégfiú már két napja kificamodott bokával feküdt. Tehát nehezen feltételezhető, hogy tegnap hosszabb útra indult volna – szögezte le még mindig unott, egykedvű arckifejezéssel Raimond alezredes.

– Igen, ezért is jelentettük olyan hamar az esetet – válaszolta maga elé meredő üres tekintettel Robert édesapja. – Másként még várakoztunk volna, de így gyanút fogtunk. Azt tetszik gondolni, hogy…

– Csak annyit gondolhatok, amennyit tudok, s amennyire ebből következtethetek. Az pedig szinte semmi – felelte váratlan élességgel az alezredes. – Megengedi, hogy föltegyek néhány kérdést?

– Parancsoljon! – felelte kissé felocsúdva a házigazda, akit felkészületlenül ért ennek a túlontúl szelíd embernek hirtelen fellobbanó erélye.

De Raimond alezredes már visszaesett előbbi szenvtelenségébe, és elgondolkozva babrált a hímzett terítő rojtjaival.

– Hol ficamította ki Viktor a lábát?– Ha jól értettem, valahol a Nyergesdomb kútja tájékán. De ha nem tetszik ismerni… – az apa

fáradtan legyintett, mintha azt mondaná: “Ha nem tudtok segíteni, legalább ne gyötörjetek.”Raimond alezredes egy négyrét hajtott térképet halászott elő a zsebéből, és kiterítette az asztalon.A városkának és környékének helyrajza volt.– Legyen szíves, jelölje meg azt a kutat.– Itt van! – bökött a térképre Robert édesapja. – Meg is van jelölve.– Itt? – kérdezte csodálkozva az alezredes. – Kissé bonyolult, nem is nagyon értem…– Mit? – kérdezte a házigazda, aki még mindig úgy válaszolgatott, mint aki már senkiben és

semmiben nem bízik, egy kicsit talán ellenségesen is.Az alezredes vérmérsékletéhez egyáltalán nem illő fürgeséggel hajtotta össze a térképet, és

villámgyorsan zsebre tette.A háziasszony jelent meg két csésze kávéval.– Köszönöm – mondta az alezredes olyan hangon, hogy az már szinte sértő volt. Mintha csak azt

mondta volna: “Egye fene, ha már úgyis itt van, akkor megihatjuk…”Robert édesapja sürgető pillantást vetett a feleségére. A térkép váratlan eltüntetéséből arra

következtetett, hogy az alezredesnek terhes egy harmadik személy jelenléte.Az asszony szótlanul húzta be maga mögött az ajtót. De nem elég gyorsan ahhoz, hogy a két férfi

ne hallja meg feltörő zokogását.Az alezredes elgondolkozva szürcsölte kávéját, majd hirtelen újabb kérdést tett föl:– A maga lábán jött haza Viktor?– Igen. Még be is mentek a gyógyszerészhez, ólomecetet vásároltak, s ha jól emlékszem, a

patikus meg is nézte a fiú lábát…– Milyen ember ez a patikus? – kérdezte az alezredes.– Ezt hogy tetszik érteni?– Úgy, hogy megbízható-e?– Hogyne volna az. Gyerekkora óta ismerem. Egyébként az apja, talán tetszett olvasni róla,

megszökött a Gestapótól, és menekülés közben agyonlőtték. Tetszik tudni, itt nálunk…– A kovács? – kérdezte élénken az alezredes.– Hát akkor ismeri a történetet. Igen, a patikus a kovács fia, neki, illetve az édesanyjának hozták

el azt a rejtélyes üzenetet, amely néhány éve olyan nagy port vert fel…Most már készségesebben válaszolt a főkönyvelő. Talán az alezredes jólértesültsége ébresztett

benne reményt? Raimond eltöprengett égy darabig, majd megszólalt:– Akkor sem lenne okos dolog fölkeresni. De ön megtehetné ezt, és csak úgy mellékesen

megkérdezhetné, hogy miről beszéltek, amikor nála voltak…– Akár azonnal átmehetek…– Nem, nem sürgős… Mondja kérem, erről a históriáról, mármint a német bunkerekről, nem

beszélgettek az elmúlt napokban?Robert édesapja összeráncolta a homlokát:– De igen! Egészen határozottan emlékszem. Múlt szombaton vagy vasárnap este Viktor

rendkívül szótlan és szórakozott volt. Akkor mondta, talán a lányom, de nem, inkább a fiam, hogy elmesélték Viktornak az itteni munkaszolgálatosok szomorú történetét és rejtélyes építkezéseit… szegény gyerekek… ha tudtuk volna…

– Beszélgettek róla az ön jelenlétében?– Nem, csak éppen említették.– Vissza tudna erre pontosan emlékezni?– Persze, de különösebb dologról nem esett szó. Talán csak arról, hogy milyen izgalmas ez a

kérdés, és hogy Viktor bolondja a bonyolult problémáknak. De tetszik tudni, nekünk ez az egész ügy inkább szomorú, mint izgalmas, nem beszélgetünk szívesen róla. Aznap este sem folytattuk.

– Értem! – szögezte le az alezredes. – Egyéb nem tűnt fel önnek? Ha nagyon megerőlteti az emlékezetét….

– Nem, egyéb semmi.– Nyugtalanok voltak a fiatalok tegnap reggel?– Tetszik tudni, én korán megyek munkába. De a feleségem szerint nem voltak nyugtalanok,

inkább jókedvűek… szegénykéim…– A holmijukból nem hiányzik semmi említésre méltó?– Ezt már a nyomozók is kérdezték. Amennyire mi megállapíthatjuk, semmi. De hát ki tudná ezt

határozottan állítani? Tetszik tudni, ezek a mai fiatalok olyan független életet élnek. És én sem szólok belé szívesen, hiszen rendes gyerekek voltak mindig, nem volt különösebb bajom velük.

– És Viktort milyennek ismerte meg?– Viktor a fiam évfolyamtársa. Gépészmérnöknek készülnek…– Tudom – szólt közbe az alezredes.– Akkor azt is tetszik tudni, hogy a fiam meghívta hozzánk a vakációba. Rendkívül jól nevelt,

szerény gyerek, s tetszik tudni, egy szülőnek nagy megnyugvás az, ha a gyermekét jó társaságban tudja.

– Ez csak természetes.– Hát ennyit mondhatok Viktorról. Megszerettük ez alatt a pár nap alatt. És tessék elhinni,

éppúgy aggódunk érte, mint a saját gyermekeinkért. Hiszen felelősséggel tartozunk érte, már akartunk is írni a szüleinek, de nem tudjuk a címüket – tette hozzá kissé szégyenlősen, mintha szabódnak, a házigazda.

– Külön szobája volt Viktornak?– Igen. Apámtól maradt ránk ez a ház, én még ki is bővítettem, amikor a gyerekek

nagyobbacskák lettek, tetszik tudni, három van, s így elég kényelmesen megvagyunk.– Megnézhetem a szobáját?– Tessék parancsolni!Robert apja felugrott, és kinyitotta az ajtót.– Menjen csak előre, hiszen ön tudja a járást!Viktor szobájában hamar végzett az alezredes. Néhány ruhadarab, néhány könyv, néhány füzet:

semmi nyom. Az íróasztalon rend volt, a zöld ernyős lámpát szórakozottan meggyújtotta az alezredes, aztán el is oltotta. A fiókokban nem a Viktor dolgai voltak, hanem pedagógiai szakkönyvek.

– Tetszik tudni, ez egyébként az Éva szobája, az én kicsi lányomé… ó, ha ismerné… – sóhajtott fel a házigazda. – Csak most a gyerekekkel aludt, Ottóval…

Az asztal alá is benézett az alezredes, majd elgondolkozva nézegette az üres papírkosarat.– Ezt mikor ürítették ki utoljára?– Nem tudom, de megkérdezhetjük.– Kérdezze meg, legyen szíves! És ha maradt még valami a tartalmából…– Azonnal, kérem…Csak néhány percre hagyta magára az alezredest, és már vissza is tért egy csomó összegyűrt

papírral.– Még szerencse, hogy megvannak, a feleségem ezzel szokott begyújtani a konyhában. De ma

nem is főzött, meg tetszik minket érteni, hát hogy is lett volna ereje hozzá? És kinek volt itt kedve enni? A gyereket átküldtük a nagyanyjához, az én anyósomhoz… De azt tetszik gondolni, hogy…

Az alezredes nem válaszolt. Figyelmesen simítgatta ki egymás után a kitépett füzetlapokat.Arca nem árult el különösebb felindulást, de mintha megelégedést sugárzott volna:– Ismeri ezt a szöveget?Robert édesapja elővette a szemüvegét, gondosan megtörölgette, majd föltette, és a papírok fölé

hajolt.– “Martha Aue, Bieldeck…” – olvasta.És tovább:“AdAm Mühl… Eichig…”Egyszer, tízszer, számtalanszor. És egyes betűk kihúzva, és rengeteg szám, azok is többnyire

kitörölve.– Már hogyne ismerném! Arra tetszik gyanakodni, hogy…– Nagyon szépen megkérem, hogy erről senkinek egy szót se szóljon. Ne haragudjon, de még a

feleségének se! Megértette…– Természetesen! – sóhajtott föl Robert édesapja. – A nyelvemet is leharapnám, csak segítene

már valaki…Az alezredes összehajtogatta a kisimított papírlapokat, és zsebre tette őket. Aztán fölkelt a

székről.– Nyugodjon meg, kérem. Most különösen, amikor nekem van szükségem a segítségére.

Számíthatok rá?A házigazda igyekezett összeszedni magát:– Hogyne, kérem!– Ha jól láttam, az a kút nincs nagyon messzire ide. Kisétálna velem odáig?– Igen.– Ha valakivel találkozunk, én önnek régi ismerőse vagyok.– Értem…– Önt 1952-ben Z.-be küldték, ahol egy nyáron át dolgozott a vízierőmü adminisztrációján…– Honnan tetszik tudni?– Nem mindegy? Tehát ön Z.-ből ismer engem. Mérnök vagyok, építészmérnök. Most

idehelyeztek itt a porcelángyár építkezéséhez. Ha valaki meglátott a rendőrségen, azért mentem oda, hogy megtudakoljam a címét. Mert csak annyit tudtam, hogy L.-ben lakik…

– Ne tessék félni, nem olyan kérdezősködők mifelénk az emberek.Az alezredes felsóhajtott:– Értse meg, ember, nem is kell kérdezősködniük. Maga mesél el mindent, lehetőleg

bőbeszédűen, hosszú lére eresztve. Tehát: idehelyeztek engem a porcelángyárhoz. Holnap kell jelentkeznem, nyilván meglátogatom az egyetlen ismerős embert, és nyilván szobát keresek. Erről jut eszembe! Nem adnák ki nekem ezt a szobát?

Most már sokkal többet megértett Robert édesapja. Azt is, hogy ez nem is annyira kérdés, mint utasítás. Hiszen a gyerekeiről van szó. És meglehet, sőt most már úgy is néz ki, hogy ez az alezredes mégsem olyan nyámnyila ember, amilyennek az elején gondolta volna.

– Kérem! És a csomagja?– A kocsiban van, este elhozzuk. Most siessünk, amíg még világos van.Visszatértek a nappaliba, és Raimond alezredes kiküldte újdonsült háziurát a konyhába.– Kérem, értesítse minderről a feleségét. De csak erről. A papírokról egy szót se!Hat óra tájt léptek ki az utcára. De még a kapu előtt megállt egy pillanatra az alezredes:– Nézzük csak meg, hogyan kell viselkednie! önnek tegnap eltűntek a gyermekei. Ma egészen

véletlenül beállít egy régi-régi jó barátja, nem várt öröm a mérhetetlenül nagy fájdalomban… milyen más lenne, ha most a gyerekek itthon lennének… bocsásson meg nekem! Tehát mindent elmond neki, a barátja vigasztalni próbálja, de ez nyilván nehezen sikerül… mire a vendég egy kis

sétát ajánl, hogy elterelje a gondolatait… Várjunk csak, ha jól emlékszem – az a kút nem a porcelángyár felé van…

– Arra is lehet menni, de nagy kerülővel.– Mehetnénk például a porcelángyár építőtelepe felé, aztán meggondoljuk magunkat…– Fölösleges. Az út csak később ágazik el, onnan kezdve pedig aligha találkozunk valakivel

vasárnap. Sár van, nincs mit keressenek arrafelé az emberek.– Nos, akkor annál jobb! Kiléptek a kapun.– Remélem, nem fog kiesni a szerepéből. Ha jó ismerőssel találkozik, feltétlenül mutasson be

neki, és mondjon el mindent rólam.– Milyen nevet mondjak?– Természetesen Raimondot – mosolyodott el az alezredes. – Azért természetesen, mert ez csak

a keresztnevem. De lehetne vezetéknév is, hiszen így mutatkoztam be önnek is.Elindultak a főutca felé.Az idő még mindig borús-szomorkás volt. Kevés ember járt az utcán, csak két ismerőst sikerült

elkapni, és Robert édesapja remekül szerepelt. Nyílt, őszinte ember volt, akinek nehezére esett hazudni, színészkedni, de most a gyerekeiről volt szó.

– Várjon csak egy pillanatra! – állította meg az alezredes. – Én a sofőrt elengedtem estig, de látom, hogy a kocsinál van. Hazavihetné a csomagomat.

A cukrászda előtt csakugyan egy fővárosi jelzésű kocsi állomásozott. Raimond alezredes odasietett, és néhány szót váltott a sofőrrel – nyilván a címét adta meg neki. Aztán kezet fogtak, és az alezredes visszatért.

– Fölajánlottam neki, hogy töltse szállodában az éjszakát, de hallani sem akart róla. Siet haza a családjához. Erről jut eszembe: alkalmilag hozott le a sofőr, valami rokonait látogatta meg a környéken. Érti, amit mondok, ugye?

A másik rábólintott. Még jóval a szemközti hegyek fölött ragyogott a nap, amikor a kúthoz értek. A nehézkesen, szinte álmosan és lustán cammogó alezredest mintha kicserélték volna. Fürgén kapaszkodott fölfelé a hegyoldalon, majd ismét lefelé, minden bokorba, vágásba beszimatolt, hol az egész terepet méricskélte, hol valamilyen apróság kötötte le a figyelmét.

Az arcáról semmit sem tudott leolvasni Robert édesapja. Sem felcsillanó örömöt, sem borús csalódottságot.

Mi, akik többet tudunk nála, nyilván azért szurkoltunk volna, hogy a kútépítmény pereme mögötti mélyedésbe is bekukkantson az alezredes.

Meg is tette.De ha mi is odapillantottunk volna, ugyancsak elcsodálkozunk. Tekintetünk az aknát letakaró

követ keresné – és hiába kereste volna. Csodálatos módon nyoma sem volt. Mintha a mélyedés is átalakult volna. Kevésbé volt mély, és a domboldal szabályosan lejtős aljában végződött.

Semmi áruló nyom sehol.Ezek után magától értetődik, hogy az alezredes sokkal több időt töltött egyebütt teljesen

hiábavaló kutatással.Másfél órát keringtek a kút környékén, és semmire sem sikerült rájönniük.Már szürkült, amikor fölhagytak a hasztalan kereséssel.Meglehetősen elfáradtak. Az alezredes ivott a kút vízéből, aztán leült az egyik padra.Robert édesapja követte a példáját.Hosszan hallgattak.Fáradtak voltak, és gondolataikba mélyedtek.Az alezredes szólalt meg elsőnek:– Nekem is van otthon egy kislányom – mondotta.Robert édesapja felsóhajtott, és arra várt, hogy vendége folytassa. Azt remélte, hogy most

először megered a nyelve, és ő választ kap a nyomasztó kérdésre.De erről szó sem volt. Az alezredes ismét titokzatos hallgatásba burkolózott.Csak miután elindultak, szólalt meg ismét:

– Nagyon erősnek kell lennie! Bennem tökéletesen megbízhatik. Mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik.

– Mit tetszik gondolni, nem történt valami bajuk? – kérdezte remegő hangon Robert édesapja.Azt akarta kérdezni: élnek? – de ehhez nem volt elég ereje.– Nem szabad ilyesmire gondolnom – felelte az alezredes –, mert akkor nem tudnánk segíteni

rajtuk.Ennél többet nem beszéltek hazáig.Robert édesanyja egyszerű vacsorával fogadta őket: rántottával, tejföllel, teával. Sóhajtva tette az

asztalra, nyilván arra gondolt, hogy három szék üresen maradt.Raimond alezredes megköszönte a vacsorát, aztán hozzáfűzte:– Holnaptól természetesen a gyári kantinban étkezem…A házigazda furcsa pillantást vetett rá:– És az jó lesz?Az alezredes tréfával akarta elütni a dolgot:– Ettem már egészen tűrhető kantinkosztot is…– Nem úgy értettem! Én az ön utasítására mindenkinek azt mondom, hogy ön régi barátom. Hát

mit tetszik gondolni, ki fogja ezt elhinni L.-ben, ha kantinban étkezik?Erre nehéz volt válaszolni. De nem a háziasszonynak, aki erőt vett magán, és megszólalt:– Szereti a rakott burgonyát? Mert akkor holnap azt főzök.Az alezredes csöndesen bólintott. Tele szájjal nem illik beszélni, s egyébként sem tudta volna,

hogy mit mondjon.Vacsora után elnézést kért, és visszavonult a szobájába. Az ágya már meg volt vetve, bőröndje a

szekrény mellett, de ő egy pillantásra sem méltatta őket.Az íróasztalhoz ült, és összeráncolta a homlokát.Aztán ismét átnézte Viktor könyveit. De semmit sem talált, kivéve egy üres füzetet, amelyből

elég sok lapot kitéptek már. Elővette zsebéből a papírokat, és megállapította, hogy ebből a füzetből származnak. Aztán félretette őket, kicsavarta a töltőtollát, és maga is írni kezdett a füzetbe:

“Martha Aue, Bieldeck.”“Adam Mühl, Eichig.”Mintha ebben a szobában ezt a hat nevet kellene leírnia bárkinek, aki beköltözik.Szinte éjfélig töprengett Raimond alezredes, mielőtt nyugovóra tért volna.

Kilencedik fejezet

Viktor kilenc után öt perccel ébredt föl. Kábultan és holtfáradtan, a feje zúgott. Olyan szörnyű álma volt, amilyen csak lázas állapotban szokott lenni az embernek. Meg is számolta a pulzusát: nyolcvankettő. Tehát normális… Ezt furcsállta, aztán föltápászkodott, óvatosan, hogy fel ne ébressze Robertet, az asztalhoz ült, és elővette a naptárt. Öt órát alhatott mindössze, de elhatározta, hogy minden ébredés után lejegyzi az órát, nehogy tévedjenek, s ebből valamilyen módon – ki tudja, hogy? – hátrányuk származzék.

Leírta tehát az előbbi dátum alá:“Július 9. Vasárnap, este kilenc óra.”Iszonyúan fájt a feje, vissza kellett feküdnie.Álma, amely máskor felébredés után menten szertefoszlott, most meglepő elevenséggel élt az

emlékezetében.Itt voltak mindhárman ebben a celléban. A falban zörögni kezdett az ételhordó, mire Éva, aki

nem tudni, hogy miért, de fehér kötényt kötött maga elé, és fehér bóbitát viselt a haján, mint a pincéreket kisegítő lányok a nagyvendéglőkben, vidáman felugrott, a felvonóhoz lépett, és egy nagy tál rántott csirkét emelt ki belőle párolgó körítéssel. Az asztalra helyezte, amelyen porcelán terítékek és metszett poharak sorakoztak. Virág is volt az asztalon, csodálatosan szép szegfű egy antik vázában, amelynek oldalán pufók angyalkák nézegették magukat ezüstkeretű tükörben.

Ezeket az angyalkákat még most is hihetetlen élességgel látta Viktor. Ez annál inkább feltűnt neki, hiszen az álmai többnyire elmosódottak voltak, és már rég megfigyelte, hogy mindig fekete-fehér álmot lát, mintha filmet nézne. Most viszont élesen emlékezett a fehér csipkés vörös szegfű és a rózsaszínű angyalkák minden árnyalatára meg a porcelántányérok kék cirádáira.

Bizonyára ez az állandó feszültség – gondolta magában Viktor. De miért fáj úgy a feje? És miért tört rá a rántott csirke emlékére olyan pokoli éhség, hiszen alig néhány órája jóllakott?

Az asztal négy személyre volt terítve. Ő ezen elcsodálkozott, de Robert és Éva titokzatosan mosolyogtak.

– Ki lesz a negyedik? – kérdezte Viktor.– Pszt, hát nem tudod – válaszolta Éva. – Meghívtuk Gerhard bácsit. Egyszer már mi is vendégül

láthatjuk.Ezt Viktor egészen természetesnek tartotta, s most arra is visszaemlékezett, hogy álmában

hosszú ideig gyötörte a kétség: valóban, miért nem hívták meg eddig Gerhard bácsit? Aki olyan szívélyes volt, és megvendégelte őket. Valami megakadályozhatta őket ebben, de Viktornak nem sikerült rájönnie, hogy mi.

Ami a legkülönösebb volt: semmi haragot, semmi gyűlöletet nem érzett a százados irányában. Mintha rokona lett volna vagy nagyon jó ismerőse – az ördög érti ezt! –, álmában meg sem járta az eszét, hogy be vannak zárva, hogy éppen a százados tartja fogva őket.

Elannyira, hogy türelmetlenül várta a találkozást.Nemsokára meg is nyílt az ajtó, és belépett a százados. Német egyenruhába volt, de hófehér

selyemsálat hordott és cilindert. Hajszálra olyan volt, mint Maurice Chevalier, akit a filmmúzeumban látott egyszer Viktor. Hófehér papírba burkolt rózsacsokrot szorongatott, és kézcsók után átnyújtotta Évának. Viktor kissé féltékeny volt, de aztán elszégyellte magát. Hát kire féltékeny ő voltaképp? Gerhard bácsira? A drága, aranyos Gerhard bácsira? Aki különben is nagybátyja Évának. S aki egy világfi elegáns mozdulataival telepedett le az asztalhoz, fehér selyemsálját most szalvétaként kötötte a nyakába, és bámulatos gyorsasággal falta fel az egész tál rántott csirkét, körítéssel, salátával, mindenestől. Ezen sem ütközött meg Viktor: hát szabad azt a kis rántott csirkét sajnálni az aranyos Gerhard bácsitól? Aki most pezsgőt bontott – az ezüst vödröt csak akkor vette észre Viktor – és fölemelte a poharát:

– Ürítem poharam a mi szeretett Führerünkre!

Most utólag rájött Viktor, hogy ezt az egész jelenetet egy másik filmben látta. Elképedt arra a gondolatra, hogy álmában nem loccsintotta pohara tartalmát a százados képébe, sőt arra vetemedett, hogy koccintson vele.

– A mi Führerünkben mindhalálig megbízhatunk. Senki sem tud ilyen isteni rántott csirkét készíteni, mint a mi Führerünk!

Viktor határozottan visszaemlékezett rá, hogy a századosnak erre a képtelen kijelentésére milyen logikus gondolatsor indult el benne. Már persze az álom világában logikus… Valami derengett benne egészen halványan, hogy az emberek nem nagyon szeretik a Führert, hogy mindenféle rágalommal illetik, s hogy még ő, Viktor sem bízott benne valamikor régen. És érezte, hogy elpirul emiatt, hogy szégyelli a fenntartásait. Hogyan lehet rosszakat mondani olyasvalakiról, aki semmi egyebet nem tesz, csak isteni rántott csirkét készít? A drága jó Gerhard bácsinak, aki annyira szereti!

Már éppen szólni akart Évának, hogy nézze meg, nincs-e még egy adag rántott csirke az ételhordó liftben, ó, nem nekik, Isten őrizz, de talán szegény Gerhard bácsi nem lakott még jól.

Ám Gerhard bácsi megakadályozta ebbéli szándékában, mert falhoz csapta a metszett poharat, harcias bogot kötött a selyemszalvétára, és kiadta a parancsot:

“Század, utánam… indu-u-ulj!”Mindhárman fölugrottak a helyükről, és úgy érezték, hogy a pokol torkába is boldogan követnek

vendégüket.Gerhard százados haladt elöl, kezében a rózsacsokorral, amelyet úgy tartott, mint egy diadalmas

lobogót. Vagy mint egy fáklyát, igen, mint egy fáklyát, hiszen a csokor világított, bevilágította a sötét folyosót. Milyen jó, hogy nem kutattak ki őket, most nem lenne meg ez a világító csokor… – gondolta teljesen összefüggéstelenül Viktor. Közben odaértek a folyosó falában foszforeszkáló térképhez, és Gerhard állj-t vezényelt.

Körülállták, és úgy lesték a szavát, mint valami prófétáét.– Ez az ábra – szónokolt Gerhard – Európa térképe! A fűrészüzemtől a Nyergesdombig. Tessék

idenézni, uraim és hölgyeim, nem csalás, nem ámítás, mert itt van a fürészüzem Finnországban, és itt áll a Nyergesdomb a Gibraltár mellett. És fel vannak tüntetve mindama helyek, ahol a Führer rántott csirkével szándékozik kedveskedni Európa népeinek. Európa népei évszázadokig éltek rántott csirke nélkül, de most megkezdődik a Nagy Turné! Maga a Föszakács fog vendégszerepelni, és te leszel a menedzsere – mutatott rá váratlanul Viktorra.

– Legyen nálad mindig elegendő zsemlemorzsa! – folytatta most már fenyegető hangon. – A Főszakács nem tűri a fegyelemsértést. A legkisebb vétségért a legnagyobb büntetés jár!

Ezek után kissé összeküszálódott az álom.– A kék csíkok a frontvonulatok – mutatott a térképre Gerhard. – Tessék elfoglalni a

hadállásokat.Már nem voltak a folyosón, hanem valahol kint a Nyergesdomb oldalában, ahol mindenfelé

lövészárkok kanyarogtak, rettenetes zűrzavar kezdődött, és Gerhard föl-alá. szaladgált. Valahányszor Viktor mellé ért, alaposan lehordta: – Miért lazsálsz, te csibész, lőj bele a sűrűjébe! Viktor nem tudta, hogy mivel lőjön, kire lőjön és miért, kényelmetlenül érezte magát, vissza akart menni a cellába, hogy gondolkozzék… gondolkozzék… rájöjjön a rejtély kulcsára… de mi is az a rejtély? Már azt sem tudta… És akkor belényilallt a felismerés, hogy Éva veszélyben van, valakik föl akarják robbantani a Nyergesdombot, és meg lehetne akadályozni őket, csak a számot kellene tudni… Ki tudja a számot? A számot csak Márta tudta, egy kövér, szőke nő, de ő a gyutacsokkal volt elfoglalva, azt mondta, hogy várjon egy kicsit, csak beállítja a pokolgépet reggel hatra, mert ha nem állítja be pontosan, akkor kárba megy a naptár, és nem fogják tudni, hányadika van…

Viktor kalapáló szívvel rohant panaszra Gerhard századoshoz, de Gerhard megnyugtatta, mondván, hogy a Márta egyszerű pincérlány, és különben sincs semmi veszély… De Viktor látta, hogy vörös tüzcsík fut végig egy gyújtózsinóron… hol lehet Éva… most már nem fogja megtalálni, mert elvesztették a világító rózsacsokrot… nincs más hátra, minthogy befogja a fülét… mert mindjárt robban… robban…

Körülbelül ennyire emlékezett vissza Viktor. A biztonság kedvéért megint megszámlálta az

érverését: normális volt.Akkor ez nem lázálom volt, hanem felzaklatott, végsőkig kimerített idegeinek tébolyult

vitustánca.Megnyomta a második gombot, és átment a fürdőszobába, hogy a zuhany alá álljon. A jéghideg

víz jót tett neki. Fejfájása egészen elmúlt, és felfrissülve tért vissza a szobába.Leült az asztalhoz, és elnézte Évát. A lány arca megkínzott volt, fogait összeszorította álmában.

Arckifejezése arra vallott, hogy az álom sem hozza meg a nyugalmát.Robert hangosan felnyöszörgött a háta mögött. “Nem… nem…” – kiáltotta, majd ismét

nyöszörögni kezdett, mint egy gyerek.Szegények, meddig bírják még? – gondolta Viktor, majd kijavította: Meddig bírjuk még?Elszégyellte magát. Második napja vannak itt, és már ne bírnák? Arra gondolt aztán, hogy

milyen könnyedén tudomásul vette bármikor ebből vagy amabból a könyvből, hogy emez vagy amaz heteket, hónapokat, sőt éveket töltött el egy cellában. Csak most érezte át, hogy ez mit jelent. S nemcsak regényhősökre gondolt, hanem a háború számtalan eleven áldozatára, aki nyilván így sínylődött, mint ők, sőt sokkal rosszabbul. Vagy talán éppen az első napok a legnehezebbek? Később megszokja az ember? Később… Meddig?

Robert ismét felnyöszörgött, és vadul dobta át magát a másik oldalára. Nyilván ébredezett…Nem, a párbajt nem szabad föladnia. Ki tudja, hogy bízhatunk-e a fentmaradottakban, azok talán

hónapokig töprengenek hasztalanul, hogy ők hova lehettek! Nincs más kiútjuk, mint résen lenni, állandóan résen lenni és gondolkozni, minden apróságot megjegyezni, mindent kifürkészni, mindennek kideríteni az okát, mert lehetnek rejtett rugók, amelyek még hasznukra válnak.

Csak bírják idegekkel ezt a tortúrát. Ez a mai rémálom arra utalt, hogy egyetlen, mindennél fontosabb feladatuk van.

És ezt úgy nevezte Viktor: “ideghigiénia”.Nagyon találónak érezte a maga gyártotta kifejezést. Igen, ez a feladat. Másként…Robert kinyitotta a szemét. De miféle névtelen rémület fészkelt a pupilláiban?– Te… – hörögte, aztán körülnézett, és észbe kapott.Nehézkesen feltápászkodott, és az asztalhoz lépett. Vette a ceruzát, és kusza betűkkel ezt írta le a

papírra:“Iszonyú egy álom volt! Mintha lázam lenne!”Viktor meglepetten pillantott a barátjára. Agya azonnal dolgozni kezdett. Tehát Robert is…Elvette a ceruzát:“Számold meg a pulzusodat!” – írta le neki.Robert követte az utasítást, s aggódva szemlélte órájának másodpercmutatóját.“78” – írta aztán a papírra.Viktor megcsóválta a fejét, majd a fürdőszoba ajtajára mutatott. Robert át is ment, és nemsokára

behallatszott a zuhanyozás zaja.Hogyhogy Robert is?Alig várta, hogy Éva fölébredjen. Gépiesen nyúlt a ceruza után, s már le is írta neki a kérdést:“Nem álmodtál valami szörnyűséget? Mintha lázas lennél?”Robert később visszatért, és csodálkozva nézte a papirost. “Hiszen megmondtam” – olvasta ki

Viktor a tekintetéből. Mire Évára mutatott, jelezvén, hogy a kérdés neki szól.Miért álmodott volna Éva is valami borzasztót, és miért erezné magát lázasnak? – töprengett

Robert, de aztán megakadt a tekintete a naptárukon. Maga elé húzta, kitörölte a Viktor dátumát, és alája írta:

“Július 10. Hétfő, délelőtt fél tizenegy.”“Honnan tudod?” – kérdezte Viktor a papirosról.“Éjféltájban fölébredtem. S akkor még nem volt ideírva!”Viktor kissé elcsodálkozott. Most már megértette azt, hogy miért éhes, de hogyan lehet az, hogy

tizenhét óra alvás után kimerülten ébredt? Hogy lehet egyáltalán ennyit aludni? Vagy talán éppen azért kábult el, mert ennyit még sohasem aludt? De miért volt mindhármuknak ilyen tartós az álmuk? Igaz, Robert felébredt, de ez nem jelent semmit… S miért volt mindkettőjüknek lidércálma?

Csak már ébredne föl Éva is!Töprengés közben Robert ismét odacsúsztatta elébe a papírt:“Úgy látszik, nem figyelnek állandóan. Beszélhetnénk egy kicsit, legalábbis közömbös

dolgokról”.Viktor határozottan nemet intett.Majd Robert vállvonogatására az alábbiakat írtaié:“Egymást figyeljük – a százados meg mi. Olyan ez, mint egy néma, elkeseredett harc. Minél

többet kell megtudnunk róla, s neki minél kevesebbet rólunk. Még a hangunk színét se… még azt se, hogy tegeződünk vagy magázódunk… Érted?”

Robert elszontyolódva bólintott.Viktor megsajnálta, és támadt egy ötlete.Elővett egy ív papírt, és többször kettőbe hajtogatta. Közben számolt: kettő… négy… nyolc…

tizenhat… harminckettő… Milyen jó – gondolta –, hogy kettőnek az ötödik hatványa éppen harminckettő. Tizenhatnak a kétszerese…

Körmével lesimította a hajlításokat, és föltépte a papírt kétszer tizenhat kockára: majd rajzolni kezdett rájuk: fekete bástya… fekete huszár… fekete tiszt…

Aztán elkészítette a sakktáblát is, és maga mellé intette Robertet. Amaz kényszeredetten sóhajtott föl. Mintha így szólt volna:

Tudod, hogy milyen gyönge sakkozó vagyok. Különösen veled szemben!De Viktor pillantása biztatóan csillant vissza:Majd megtanulsz! Most vagy soha!Az utóbbi mondatot halvány mosoly jelezte.Robert megadóan rakosgatta föl a figuráit.Éva ugyancsak meglepődött, amikor fölébredt, és rájött, hogy a két fiú mivel foglalkozik.

Öklével nyomta el az ásítását, aztán rájuk bólintott. Ez volt a “jó reggelt”. Majd odakönyökölt az asztalra.

Viktor felpillantott, és szó nélkül tolta elé a papírra följegyzett kérdést.Éva csodálkozva nézett hol a papírra, hol Viktorra. Majd elnyelte újabb ásítását, s leírta a választ.

A válasz egy kérdés volt:“Honnan tudod?”Ezek után fölösleges is volt Éva pulzusát megmérni. De Viktor félretolta a sakkot, s mégis

megtette.Úgy volt, ahogy gondolta: 75.Bocsánatkérően tekintett barátjára, és lefeküdt a pamlagra. Ezen feltétlenül el kell gondolkodnia!Robert egy kicsit furcsállta a kihívó fél gyors megfutamodását, de látta, hogy Viktort komoly

gondolatok foglalkoztatják. Ezért, mikor a húga visszatért a fürdőszobából, őt szólította föl némán a játszma folytatására. Ellenfélnek jobban meg is felelt, mint a kiválóan sakkozó Viktor.

Az utóbbi örvendett, hogy elfoglaltságot találtak, s hogy ehhez ő juttatta hozzá a másik kettőt. Így legalább nyugodtan gondolkodhatik.

Tehát: három cellába zárt ember kétszer annyi ideig alszik, mint amennyi normális volna, mind a hárman szokatlanul fölzaklató álmot látnak anélkül, hogy lázasak lennének. Ez lehet az idegek kimerültségének a következménye, de furcsa, hogy egyszerre és azonos formában jelentkezik. Nem, ennél gyanúsabb a dolog. Lehet narkotikum hatása. De hogyan narkotizálhatták őket?

Erre két lehetséges mód kínálkozott.Valamilyen gázt használhattak erre, amelyet a kétségtelenül működő szellőztetőrendszeren

keresztül bocsátottak a helyiségbe. Vagy valami szert kevertek az ételükbe…Az előbbi mód látszott kevésbé valószínűnek. Hiszen a levegőben nyoma sem volt semminek.

Igaz, hogy rég történt a narkotizálás, és azóta ugyanúgy ki is szellőztethették a helyiséget. A ruhájukba sem ivódott be a szag? Ugyan! Miért kell egy narkotikumnak átható szagúnak lennie? Viszont miért nem észlelték első éjszaka? Nyilvánvaló: akkor még nem kaptak enni! Tehát csak az étel körül kell keresni.

Húskonzerv volt és tejpor. Viktor visszaemlékezett rá, hogy az utóbbinak volt egy kis mellékíze.

Ennek könnyen végére járhat. Mégpedig úgy, hogy ma eltiltja két társát a tejportól, s ő készít magának egyedül tejet. Egyszerű, mint egy pofon.

S ha mégis a szellőztetőn át kábították el őket?Annak már nehezebb a végére járni!Ez esetben fölváltva kell aludniuk. De kérdés, hogy aki ébren marad, rájön-e a dologra? Ha

például szagtalan a gáz… Vagy ha a virrasztót minden ellenkezése dacára elnyomja az álom?Megvan!Ha a tejporos kiküszöbölési módszer – Viktor maga is megütközött a bürokratikusan furcsa

terminus technicus-on, amelyet önkéntelenül használt – nem vezet eredményre, tehát ha mégis mindhárman ismét nyomasztó, lázas álmot látnak, akkor másnap a húst próbálják ki. Ha egyik esetben sincs eredmény, akkor marad a szellőztetővel kapcsolatos föltevés – mert a kétszersültet ki kell zárnia a játékból, az lenne a legbonyolultabb és fölöslegesen kényelmetlen megoldás, ha Gerhard szemszögéből nézik a dolgokat.

Ez a “szemszögéből nézik” – ismét megragadt a fülében. Igen, mindent Gerhard százados szemszögéből kell néznie. Csak így jön rá valamire.

Tehát mit teszek én, Viktor, ha itt élek, ki tudja mennyi ideje, a föld alatt, és foglyul ejtek három személyt?

Bezárom őket? Rendben van! Megfigyelem őket, kihallgatom őket! Rendben van! Etetem őket – de miért? Nyilván akarok valamit tőlük. Hogy mit? Ezen kár töprengeni, ez majd úgyis kiderül. Hiszen valamilyen formában a tudomásukra kell hoznom.

Mindenesetre életben tartom őket, s ezzel valami célom van. És nem mutatkozom előttük – ezzel is lehet valami célom, vagy az, hogy egyedül vagyok, vagy az, hogy később ne ismerjenek föl, vagy egyszerűen titokzatosnak akarok feltűnni. Eddig is rendben van minden.

De miért narkotizálom őket?Szörnyű kétség támadt Viktorra.Lehet, hogy itt járt a százados, miközben ők letargikus álomban hevertek… Más módja igazán

nincs arra, hogy szemtől szemben lássa őket,Nem, szó sem lehet róla!Honnan tudná, hogy mindhárman valóban narkotikus álomba merültek? Csak ha gázzal altatta el

őket. S ha egyikük a fürdőszobában volt? S ő hogyan jött be? Gázálarccal? Vagy később, amikor már lehetséges volt, hogy valamelyik fölébred? Lám, Robert, akinek a legerősebb a fizikuma, föl is ébredt éjfélkor!

Ha a tejporba keverte, nem lehet biztos semmiben sem. Hátha valamelyik nem szereti a tejet… Bár így kiéheztetve…

Lássuk csak: más okom mi lenne rá, hogy elaltassam a foglyaimat?Fejfájás, rosszullét… ez az! A narkotikum nemcsak altat, hanem gyöngít is. Az idegrendszert

gyöngíti. Az ellenállóképességet!Szóval túl erősek vagyunk magának, százados úr?Ezt is győzelemként – halvány, gyengécske győzelemként – könyvelte el Viktor.S a párbajnak még nincs vége!A századosnak is ez lehetett a véleménye, mert váratlanul rászólt a megafonon keresztül:– Egyes számú Häftling!Viktor felült.– Egyes számú Häftling! Azt hiszi, hogy nem látok át a szitán?Szünetet tartott, majd megköszörülte a torkát:– Megszegte az utasítást. Pedig én figyelmeztettem! Valótlan adatokat írt a válaszaiba.

Büntetésül megvonom a mai ételadagját, és jelentkezik nálam egy kis különkihallgatásra a szemközti cellában!

Hogyhogy a szemközti cellában?Mindhárman az ajtóra meredtek. S az valóban nesztelenül, lassan kinyílt.– Nem mész sehova – sziszegte a fülébe Robert, miközben elkapta a karját. – Nem válunk el

egymástól, akármi lesz!

Viktor tétovázott.Amit Robert odasúgott, az ésszerűnek látszott. De amott nyitva állt az ajtó, többet, mérhetetlenül

többet megtudhat a föld alatti építményről, s nekik minél többet meg kell tudniuk. Mindent meg kell tudniuk!

– Várj – súgta oda Robertnek, mire az elengedte a karját.Viktor az asztalhoz ugrott, és néhány szót firkantott a naptárra, mert az esett a keze ügyébe.Robert már éppen kíváncsian meg akarta nézni, hogy mit írt neki a barátja, amikor ismét

fölcsendült a százados hangja:– Várom, Egyes számú Häftling!Viktor akkorra már kint is volt a folyosón.Robert utána akarta vetni magát, de az ajtó becsukódott az orra előtt.Leverten tért vissza az asztalhoz, ahol a következő rejtélyes szöveg fogadta:“Csak te egyél a tejporból, Évának ne adj belőle!”Megcsóválta a fejét, mint aki nem ért semmit, és átnyújtotta a naptárt Évának. A lány üres

tekintettel bámulta a papírt, nem tudta felfogni az értelmét.Csak azt érezte, hogy Viktor nincs többé!És ki tudja, hogy visszajön-e?Viktort odakint csakugyan egy szemközti nyitott ajtó várta. A helyiségben villany égett, annak

fényénél tapasztalta csodálkozva, hogy jobbra is, balra is, vastag acélrács zárja el a folyosót. Olyan volt ez, mint amikor a cirkuszi vadállatokat egy rácsos folyosón át engedik be a porondra.

Az egyik rács nyilván nem lehetett ott tegnapelőtt, hiszen akkor nem juthattak volna be a cellába.De a másikat is meglátták volna a zseblámpa fényénél! Tehát azóta szerelte vagy szereltette őket

oda a százados.Nem volt mit tenni, be kellett lépnie a szemközti cellába. Ez az előzőnél jóval kisebb volt, és

benne semmi bútor, csak a négy csupasz fal. A mennyezeten kétarasznyi kerek üveglap, amögött lehetett a lámpa. Valószínűleg a megafon is, mert Gerhard százados folytatta a mondókáját.

– Meglátjuk, Egyes számú Háftling, hogy szabad-e ujjat húzni Gerhard századossal! Hát azt hiszi, hogy engem kőbölcsőben ringattak? Szenilis öreg trottlinak néz engem? Hogy képzeli ezt, Egyes számú Häftling? Majd megtanítom én magát móresre! Huszonnégy óra szigorított, és ráadásul a Gerhard százados jól bevált módszerei. Úgy meg fog itt puhulni fiacskám, mint a pinty! Tudja maga, hogy puhul meg a pinty? No csak el ne kacagja magát a Gerhard százados viccein, mert mindjárt elmegy a kedve a kacagástól!

A lámpa fénye hirtelen fölerősödött, olyan vakító lett, hogy Viktornak le kell hunynia a szemét, de még a lezárt szemhéján keresztül is sütötte, olyan erősen, hogy tenyerével takarta el a szemét.

– Kapkodunk, fiam, kapkodunk? Máskor majd meggondolja, hogy miket firkái a papírra, amikor Gerhard százados fölteszi magának a kérdéseit. És ez még mind semmi…

A fény váratlanul kialudt. Ha szabad azzal a kifejezéssel élnünk, hogy vakító sötétség, hát akkor ez az volt.

És ismét kigyúlt a lámpa. Teljes fényerősséggel.És újra kialudt.S Viktor egyszerre csak dideregni kezdett. Dörzsölte a kezét, de ettől a szeme vált védtelenné. És

egyre hidegebb lett, igazi decemberi hideg, csípte az orrát, a fülét, úgy érezte, hogy a lába odafagy a betonpadlóhoz.

Hűtőszekrény – villant át Viktor agyán a gondolat. Bezárták egy hűtőszekrénybe.S közben szeme előtt a vakító fény és a sötétség eszeveszett tánca. És közben az ujjai

meggémberedtek, topognia kellett a gyilkos hidegben.De ennek is váratlanul vége szakadt.A hőmérséklet megenyhült, sőt egyre melegebbé vált. És Viktor már kitalálta a legszörnyübbet.A sarki fagy után jön a sivatagi hőség.Úgy váltják egymást, mint az elviselhetetlen világosság a vaksötéttel. Nem olyan szaporán, de

éppen olyan kibírhatatlanul.

Már patakokban csörgött testéről a verejték, minden porcikája viszketett, csak kapkodva tudott lélegzethez jutni, s valami ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy tépje le magáról a ruháit.

De volt annyi önuralma, hogy nem tette meg.Mert valóban alábbhagyott a hőség is, a hőmérséklet egyre csökkent. És megint jött a fagy, a

körme alá szögeket verő, talpát éles késekkel hasogató fagy.És közben gyúlt a reflektor, kialudt, gyúlt, kialudt…És megint rátört a hőség, a számum fojtogató lehelete. És a verejtéknek nem volt ideje

fölszáradni, perceken belül a hátához fagyott az inge. Hogy ismét perceken belül levegőért kapkodjon a tébolyító cella perzselő kemencéjében…

Ki tudja, meddig tartott mindez? Egy óra hosszat? Vagy csak tíz percig?A hőmérséklet ismét normálissá vált, a lámpa fénye legyöngült. És megszólalt Gerhard százados

hangja:– Nos, mit szól ehhez a módszerhez a mi kis rakoncátlan foglyunk? Lesz-e még kedve ujjat

húzni Gerhard századossal? Most egy kicsit abbahagyjuk, hogy el ne veszítse az eszméletét. Gerhard százados nem szereti, ha az ő pintyökemadárkái elveszítik az eszméletüket… Mert akkor nem érzik sem a nyár finom melegét, sem azt az áldott csípős fagyocskát, amely olyan szép pirosra csókolja a szánkázó gyerekek arcát. Gerhard százados nem akarja, hogy az ő foglya elájuljon – semmi rosszat nem akar, ellenkezőleg, hosszú életet biztosít neki, mert huszonnégy óra alatt annyi telet és annyi nyarat fog megérni, amennyit legszebb álmaiban sem remélhetett. Egyébként mondtam már, azt hiszem, hogy nem ajánlatos Gerhard százados viccein nevetni… Nem ajánlatos, mert most már eleget lazsáltunk… kezdjük elölről…

Minden úgy történt, mint az előbb. Felerősödött a reflektor, majd kialudt, jött a dermesztő hideg, és fölváltotta a rekkenő hőség. Minden mint az előbb, csak még elviselhetetlenebbül.

– Elég! – hörögte Viktor. – Elég volt már!De aztán rájött, hogy még ennyit sem szabad mondania. Hiszen ezt várják tőle, hogy beadja a

derekát. Ezután következik a teljes behódolás, az árulás, hogyha ez a pár szó még nem volt az…Szerencsére Gerhard százados nem hallotta meg Viktor nyöszörgő szavait. Vagy nem akarta

meghallani őket. Talán olyan elhaló hangon sóhajtott Viktor, hogy meg sem hallhatta.Szinte egy örökkévalóságig tartott, amíg az újabb szünet beállt.– Most pedig – kezdte el Gerhard százados –, miután hozzászoktunk a hideg-meleg

összkomforthoz most jön egy kis hangverseny. Hogy el ne unja magát a mi pintyőkemadarunk…És kezdődött minden elölről.Ráadásul fülsiketítő hangok dübörögtek fel. Az ultrahangokhoz közeljáró elviselhetetlen

csikorgás, majd emberi hangok, sikoltás, nyögés, hörgés, üvöltés, bömbölés, sóhaj… S mindebben az volt a legszörnyűbb, hogy Viktor tudta: ilyen hangokat a világ legjobb színészei sem tudnak produkálni, ezek kínvallatáson lemezre vagy szalagra vett hangok lehetnek, valóságos emberek valóságos kínszenvedéseinek szörnyű visszhangja az időben.

Viktor már nem is volt teljesen öntudatánál, amikor a zaj rövid időre megszűnt.– Nos, meggondolta magát az Egyes számú Häftling? Nem jött még rá arra az egyszerű

igazságra, hogy itt egyetlen módja van a cselekvésnek: a vak fegyelem! Különben eltiporjuk, mint egy férget! Eltiporjuk, ahogy eltiportunk eddig mindenkit, aki az utunkat állta. Miért hiszi magáról az Egyes számú Háftling, hogy ő kivétel lesz?

S újra a fény s a sötétség gyilkos tánca, újra a fagy, újra a hőség, újra a sikoltás-nyöszörgés-üvöltés…

Viktor elájult.Nem tudhatta, mennyi idő múltán tért ismét magához. Mintha a százados beszélt volna hozzá:“… nem fogjuk eltűrni… emlékezni fog erre… eltapossuk… aljas, semmirevaló banda… majd

mi megtanítjuk…”Viktor nem tudta már összefüggésükben nyomon követni a mondatokat. De tudott ezzel szemben

egyebet, s az halovány örömmel töltötte el. Tudta azt, hogy sem a fény nem volt kevésbé vakító, sem a fagy mérsékeltebb, s ő mégis, íme, már nem kell hogy eltakarja a szemét, érzéketlenül tűri a hideg jeges karmolását, lustán engedi át magát a pokoli hőségnek, s csak nagyon messziről,

valószínűtlen idegenséggel hat el füléig az imént még idegroncsoló hangzavar.Elfásult.S félig kótyagosan, de mégis örömmel állapította meg, hogy ezt is ki lehet bírni.Aztán ismét elveszítette eszméletét.Másnap délben úgy támolygott be Robertekhez, mint aki tökéletesen berúgott.A lába meg-megbicsaklott, a falakba kellett fogóznia, s csak nagy kínnal tudott az ágyig

vánszorogni.A másik kettő döbbenten nézte. A ruhája nem volt rongyos, ütlegelés nyomait nem látták rajta.

Mi történt akkor?Éva ocsúdott fel elsőnek. Odatérdelt az ágy mellé, és szótlanul nyújtott át Viktornak egy

felnyitott húskonzervet meg néhány szelet kétszersültet.Viktor mindent megértett. Most már jól ismerte a századost, tudta, hogy az nem kegyelmezett

meg neki, és nem adhatta ki az adagját. Ami azt jelenti, hogy Roberték beérték egy-egy fél adaggal, és a többit meghagyták neki.

Szegény Robert, csak aki ismerte az étvágyát, az mérhette föl, mekkora áldozat volt ez tőle.Viktor hálásan pillantott rá és Évára is. De a konzervet eltolta magától. Egy falatot sem bírt

volna lenyelni.– Vizet – suttogta cserepes ajakkal.Éva már vissza is tért egy konzervdoboznyi vízzel. Háromszor is át kellett mennie a

fürdőszobába, amíg Viktor intett, hogy elég már.A naptárt kérte aztán: július 11-e volt, kedd.Ismét türelmetlenül az asztal felé nézett. Szó nélkül megértették, s az ágyhoz vitték a papírt meg

a ceruzát.Alig tudta őket kézbefogni. S alig tudott néhány szót lekörmölni:“Ki ivott tejet?”Éva Robertre mutatott.Viktor ismét írni akart, de keze erőtlenül lehanyatlott. Robert elvette tőle a papírt, ráírt valamit,

és visszaadta.“Csak nekem voltak lázálmaim. Mindent megértettünk. Több tejet nem iszik senki…”Viktor erőtlenül elmosolyodott.Amíg a százados odaát halálra kínozta, s közben gúnyosan fölényeskedett, addig ideát ismét

vereséget szenvedett.

Tizedik fejezet

Raimond alezredes – nevezzük mi is így, ha már a vezetéknevét úgysem tudhatjuk meg – bármilyen későn feküdt is le a fárasztó vasárnap után, hiszen többszáz kilométert autózott, és órákig bolyongott a hegyoldalban, hétfőn már korán reggel talpon volt. Elég korán ahhoz, hogy elcsípje házigazdáját, még mielőtt munkába indult volna.

– Ezt a borítékot lesz szíves átadni a rendőrségen – mondta neki. – Tudom, hogy útba kell ejtenie, s én nem szeretnék még egyszer odamenni.

Roberték édesapja készségesen átvette a borítékot, és elbúcsúzott vendégétől.Raimond megfürdött, megborotválkozott, és mivel nem tudott kitérni a rendkívül bőséges reggeli

elől, szépen megköszönte, és kétszer annyit evett, mint rendes körülmények között, de csak felét annak a mennyiségnek, amelytől háziasszonya is megnyugodott volna.

Éváék édesanyja szótlanul nézte végig az alezredes reggelijét. Raimondnak nehezére esett úgy tenni, mintha nem venné tudomásul az ajtófélfánál feszengő asszonyt, aki a könnyeivel küszködött. Az asszony is érezte, hogy terhére van vendégének, de képtelen volt elmozdulni az ajtó mellől. S amikor Raimond fölkelt, és kifelé indult, váratlanul kitört belőle a zokogás, és útját állta:

– Az Isten szerelmére, ne tessék engem megmondani az uramnak… megtiltotta, hogy zaklassam önt… de nem bírom… nem bírom tovább! Tessék nekem egy szót mondani, csak egy picinyke szót, hiszen az édesanyjuk vagyok… értsen már meg engem… ne legyen kőszívű, mert én ezt nem bírom már elviselni.

Az alezredes gyöngéden az egyik székhez vezette a zokogó asszonyt. Az megadóan leült, rögtön felhagyott a sírással, és egy vízbe fúló könyörgő tekintetével nézett Raimondra.

– Nyugodjon meg, asszonyom! Többet nem mondhatok, de azt hiszem, hogy nyomon vagyok…– Az Isten áldja meg! – kapott az asszony Raimond keze után.– Visszahozom őket… ígérem, hogy visszahozom őket… de senkinek nem szabad egy szót sem

szólnia…– Egy szót sem, senkinek… – motyogta az asszony. – És bocsásson meg, bocsásson meg…Vissza kell hoznom őket, de honnan? – töprengett Raimond, miközben az épülő porcelángyár

felé tartott.Ott már tudtak az érkezéséről, s az épülő gyár igazgatója több mint másfél órára bezárkózott az

új “mérnökkel” irodájába. Amikor kijöttek, egy fiatal tisztviselőt akart melléje adni, de Raimond visszautasította:

– Jól ismerem a környéket – mondta –, és egyébként is csak egy kicsit körül szeretnék nézni.A titkárnőn kívül hárman is ültek a helyiségben, közöttük az építkezés főmérnöke. Az utóbbi

szemlátomást duzzogott magában, hogy a fővárosi kollégát csak úgy kutyafuttában mutatták be neki, s az első megbeszélésre meg sem hívták. Most meg rosszallóan vonta föl a szemöldökét, amikor az új mérnök így folytatta:

– Csak holnap reggelre várom a geológiai szakbizottságot, és nélkülük még úgysem mondhatok semmit az üzem kibővítésének méreteiről és mikéntjéről…

“Méreteiről és mikéntjéről” – hogy ez milyen választékosan beszél, morfondírozott magában a főmérnök. Mi a lelkünket adjuk bele ebbe a munkába, hónapok óta dolgozunk, s akkor jön egy ilyen felvágós alak, aki mindent föl akar borítani, és úgy tesz, mintha itt senkinek semmi köze nem lenne semmihez, őrajta kívül természetesen. Mintha a saját családi házának nézne ki festőién vadregényes helyet.

Nem is nyelte le ezt a véleményét. A maga tartózkodó modorában, de elég sértődötten mondogatott oda az igazgatónak, amikor ez betessékelte az irodájába.

Az igazgató váltig nyugtatgatta:– Nekem sem mondott még semmi közelebbit, azt hiszem, ő maga sem tud még bizonyosat. És

nem is ő dönt ebben az ügyben, legföljebb a geológiai szakbizottság javaslatait véleményezi a

központ felé. Egyébként nagyon udvarias, szerény ember, és tévedsz, ha arra gondolsz, hogy önkényeskedni akar vagy bármit felfordítani.

– De hogy képzeli ezt a bővítést, és miért nem kéri ki a véleményünket? Hiszen nyilvánvalóan több tapasztalatunk van ebben a kérdésben, és jobban áttekinthetjük a dolgokat – kötötte az ebet a karóhoz a főmérnök.

– Úgy beszélsz, mintha a kibővítés az ő ötlete volna – válaszolta most már kissé bosszúsan az igazgató. – Pedig ezt odafent kezdeményezték, s a mi emberünk megmondta kereken: áttanulmányozta az eddigi terveket, meghallgatja a geológusok véleményét is, aztán leülünk, és ő egy sort nem továbbít a minisztériumnak, amíg velünk mindent alaposan meg nem beszélt…

– Jó-jó – dörmögte kissé engedékenyebben a főmérnök. – Csak át ne ejtsen. Az efféle fontoskodó alakok mindenbe beleütik az orrukat, és merő becsvágyból a legnagyobb ramazurit csapják. Tessék idejönni, és éjt nappá téve dolgozni a lehető legnehezebb körülmények között, nem pedig kirándulni a kényelmes íróasztal mellől, aztán egy kicsit körülnézni, és tudós képpel föltalálni a spanyolviaszkot…

Pedig Raimond egyáltalán nem vágott tudós képet, amikor betért a vállalati büfébe, és két szendvicset csomagoltatott be magának. Néhány közvetlen szót váltott a büféslánnyal meg egy-két őgyelgő tisztviselővel és munkással. Aztán – amint mondotta – elindult, hogy egy kicsit körülnézzen.

De ez a körülnézés csöppet sem hasonlított a fővárosi íróasztal mellől leruccant hivatalnokok kényelmes sétájához.

A vidéket egyáltalán nem ismerte, de zsebében volt a város környékének térképe. Ahhoz igazodott, amint több kilométeres félkörben megközelítette a Nyergesdombot. A nehezebbik ösvényen kapaszkodott föl, körülnézett az oromról, egy-két dolgot fölírt a térképre, majd a lejtősebbik úton tért vissza, hogy a kút környékét ismét alaposan átvizsgálja. Aztán – akárcsak előző délután – letelepedett az asztal mellé, és eszébe jutott a két szendvics. Nyilván az volt az ebédje, hiszen dél már jócskán elmúlt.

Elgondolkodva falatozott, s akárcsak előző nap, szürkületkor indult hazafelé. Holtfáradtan, de még mindig feszült figyelemmel, erre abból lehetett következtetni, hogy noha látszólag egykedvűen szemlélte a tájat, időnként megállt, és újabb apróságokat jegyzett föl a környék térképén.

Most már elég jól ismerte a vidéket, de nem a háziasszonyát, aki sokkal nyugodtabban, viszont végeérhetetlen szemrehányásokkal fogadta, persze az elmulasztott ebédért.

A rakott burgonya a villanyrezsóra került, és Raimond alezredes számot vetett vendégi vétségének következményeivel. Itt nincs pardon, a vacsora egyben ebéd is lesz, s a háziasszony árgus szemekkel ügyel fel arra, hogy pontosan kettős mennyiség fogyjon el a vendég tányérjáról.

Amikor a két férfi egyedül maradt a kávé mellett, amelyet a kései óra ellenére sem utasított vissza az alezredes, Roberték édesapja így szólt Raimondhoz:

– Beszéltem a gyógyszerésszel.– Nos? – kérdezte az alezredes, és érdeklődő pillantást vetett rá.– Olyan tapintatosan jártam el, ahogy mondani tetszett. Még vásároltam is egy kis jódtinktúrát,

hogy ürügyem legyen a beszélgetésre. A patikus elmondta, hogy Viktort átvitték a szobájába, s ott masszírozta meg a lábát a pamlagon. Különösebbet nem beszéltek, de a fiú, amikor már talpra állt, közelről és feltűnően hosszan bámulta a falon függő réztáblácskát.

– Hát az megvan még a patikuséknak?– Meg. Családi ereklyéjük…– No persze – hagyta rá az alezredes.– Még csodálkozott is a gyógyszerész, hogy az agyonkínzott gyerek mennyire belefeledkezik a

bámészkodásba. Pedig kegyetlenül fájhatott a lába, az ilyesmihez igencsak ért a patikus.– Nem keresett semmiféle összefüggést a réztáblácska és a fiú eltűnése között?– Őszintén szólva – mondotta a házigazda –, az egész városka efféle összefüggésen töri a fejét.

De a nyomozók megvizsgálták a drótsövényt a betonpiramisok körül, és sehol semmi jel nem mutat arra, hogy valaki megbolygatta volna. Ezt tudják a helybeliek is, és szerintük ez ellentmond annak a föltevésnek, hogy a gyerekek eltűnése valamilyen kapcsolatban volna a bunkerekkel. Bár továbbra

is élnek a gyanúperrel, hogy valamilyen titokzatos és megmagyarázhatatlan összefüggés mégis van.Rövid szünet állt be, aztán ismét Roberték édesapja törte meg a csendet:– Arra is gondoltam, hogy elkérem a patikustól azt a réztáblát, de aztán jobbnak láttam, hogy…– Szarvashibát követett volna el – vágott szavába az alezredes. – És nagyon kérem, hogy a

jövőben se tegyen semmit, de az égvilágon semmit, mielőtt velem megbeszélte volna.– Értem, kérem…– Holnap reggel egy geológus szakbizottság érkezik a városba. Engem fognak keresni. Szállásra

nincs szükségük, sátrakat hoznak magukkal. A porcelánüzem kibővítésének lehetőségeit kutatják – illetve kutatjuk. Ezt jól jegyezze meg, és mindenkinek ezt mondja…

– Természetesen.Az alezredesnek nem volt több mondanivalója. De a házigazdának nem akarózott befejezni a

beszélgetést.– Ne tessék haragudni, igazán nem akarom zaklatni – kezdte kissé akadozva. – Csak egyetlen

doldot mondjon meg, hiszen nekem is érdekem, hogy úgy hallgassak róla, mint a sír: ön szerint is összefüggés van a föld alatti építmény és a gyerekek eltűnése között? Hiszen, gondolom, alaposan meg tetszett már hányni-vetni a dolgot…

Raimond nem válaszolt azonnal. Egy ideig mereven bámult maga elé, aztán lassan a házigazdára siklott a pillantása.

De milyen pillantás volt ez! Semmi nyoma a közönyösségnek, egykedvűségnek, a világ dolgait joviálisán szemlélő ember rendíthetetlen nyugalmának. Átható pillantás volt, a másik férfi megbízhatóságát fürkésző, ugyanakkor szigorú titoktartást parancsoló, erélyes és mégis lágy, egy kínlódó apa kétségeit férfiasan, emberin, kissé illetődötten megértő.

– Van – felelte kurtán.Aztán, mintha most hirtelen határozta volna el magát, lehalkítótta a hangját, és hozzátette:– A gyerekek megtalálták a föld alatti építmény bejáratát. És most odalent vannak…A házigazda mélyet sóhajtott:– És nem történhetett valami bajuk?Erre nem válaszolt az alezredes. Gondterhelten forgatgatta a kávéscsészéjét, majd így szólt:– Abban egyeztünk meg, hogy ez az ön egyetlen kérdése. És én a továbbiakra nem is fogok

válaszolni. Tudnia kellene, hogy mindent megteszek értük. Önnek is meg kell tennie mindent, de ez elsősorban abból áll, hogy még önmagában sem folytatja ezt a gondolatsort. Megértette?

– Meg! – bólintott a házigazda. Aztán zavartan fölemelkedett helyéről. Hiszen a vendégének pihenésre van szüksége.

De pihenésről még mindig nem volt szó. Raimond alezredes ismét a zöld ernyős lámpa fényköre fölé hajolva töltötte a fél éjszakát. A térképet nézegette, és számtalan vázlatot készített róla. Végül kettőt tartott meg ezek közül, a többit gondosan elégette a cserépkályhában. Aztán nyugovóra tért.

Másnap reggel valóban megérkezett a szakbizottság. Két teherkocsival jöttek, és Roberték háza előtt álltak meg.

A háziasszony természetesen mindnyájukat meg akarta vendégelni. Alig tudták erről lebeszélni. Raimond fölszállt az első kocsiba, hogy a porcelángyár felé irányítsa a sofőrt.

Ketten mentek be az igazgatóhoz, Raimond és a csoport vezetője. De csak tíz percig tartózkodtak odabent, aztán fölkerekedtek, és délre már ott álltak sátraik a Nyergesdomb aljában.

Nyolcan voltak a geológusok. Ketten szemlátomást szakemberek, hatan pedig amolyan kisegítő-félék. Furcsa szerzet, amely részt vett a tervrajzok készítésében és műszaki számítások megbeszélésében, de a csákányt is keményen forgatta. Szerteportyáztak, nyilván talajpróbáért, aztán időnként összegyülekeztek egy kis megbeszélésre.

Este Raimond az egyik kocsival állított be szállására.– Nem tehetem meg velük – magyarázta házigazdáinak –, hogy kinthagyom őket a sátrakban, én

meg itt lakom. A szobát persze továbbra is bérelem, megeshetik, hogy én vagy valamelyik kollégám itt alszik, de általában odakint fogok tartózkodni. A csomagomat itthagyom, csak a legszükségesebbet viszem magammal.

– És a vacsora? – kérdezte ijedten az asszony.

Raimond néhány sajnálkozó szót mormolt, a házigazda pedig szokatlanul szigorú és jelentőségteljes pillantást vetett feleségére.

Mire az asszony még mindig értetlenül és csüggedten vonult vissza a konyhába.A hosszú út és a nehéz munka után igazán ráfért volna a csoportra egy kiadós vendéglői vacsora.

Mégis odakint főztek maguknak valamit, és be se néztek aznap este a városba.– Mondtam én neked – dörmögte a főmérnök, aki titokban megbízta egyik emberét, hogy

figyelje a jövevényeket, és értesítse minden mozdulatukról –, mondtam én neked – dörmögte este az igazgató lakásán –, hogy ezek valami ellenőrök. Mindig gyanús, ha valaki nem akar bratyizni; ezek abban sántikálnak, hogy mindenféle hibákat leljenek a munkánkban, aztán majd jól idesóz a központ a nyakunk közé.

Az igazgató nem látta ilyen aggasztónak a geológusok ténykedését, de fáradt volt ahhoz, hogy vitába szálljon a főmérnökkel.

– Majd résen leszünk – mondta.– És a körmük alá kell néznünk – tette hozzá a főmérnök.– Ahhoz nincs jogod, és meg is tiltom neked – csattant föl az igazgató.Hasztalanul próbált a geológusok körme alá nézni a főmérnök. Azok másnap reggel lebontották

sátraikat, és fél kilométerrel odébb vonultak. Ástak, keresgéltek, olykor összeültek, de úgy látszott, hogy maguk is teljesen bizonytalanok abban, amit tesznek.

– Oda, ahol most kapirgálnak, még egy vityillót sem emelnék – mondotta magában a főmérnök. – A nyersanyag sem arrafelé van, ezek itt szemérmetlenül pocsékolják az állam pénzét, és úgy élnek, mint a gondtalan természetjárók.

Majd jól megleckézteti őket, ha előállnak képtelen javaslataikkal. Mert az eddigi kutatásaik nem vezethetnek másra, mint valami zagyva és lehetetlen elképzelésre.

De az igazgatóval nem közölte ezeket az észrevételeit. Majd rájön magától, majd kinyílik a szeme, amikor ezek előadják fantasztikus elgondolásaikat.

Tizenegyedik fejezet

Viktort elnyomta az álom. Gyötrő, csöppet sem pihentető álom volt ez – folytatása a kínzókamrában átélt szenvedéseknek.

Éles fény, vaksötétség – dermesztő hideg, fullasztó hőség – fülsértő recsegés, szívettépő sikolyok.

Mintegy másfél óra múlva megszólalt a megafon.Viktor nyomban felébredt. Minden idegszála ehhez a néma párbajhoz fűzte, és ösztönei úgy

működtek, mint egy katonai őrség, amelyet bármikor fegyverbe szólíthat a harsány vezényszó.Ismét az a másik hang szólalt meg, amelynek egyáltalán nem volt idegen a kiejtése:– Gerhard százados parancsa: siessenek az ebéddel, utána ismét kihallgatás következik.

Végeztem!Önkéntelenül a jobb oldali falra pillantottak.Néhány másodperc múlva csakugyan meghallották a nyikorgást. Robert megnyomta a gombot, s

a kis felvonóban ott volt az aznapi élelmük.Három adag.A tejport azonnal kivitte Robert a fürdőszobába. Aztán nekilátott az első konzervdoboz

felnyitásának.A másik kettőt Éva elvette tőle.Robert kérdő pillantást vetett rá, de aztán kitalálta a lány szándékát. Most, hogy négy adagjuk

van, csak kettőt fognak megenni, a másik kettőt elteszik vacsorára.Robert nem nagyon lelkesedett ezért a takarékosságért, de némán tűrte, hogy a lány egy üres

konzervdobozt hozzon elő, s háromfelé ossza a két adagot.Viktor már annyira magához tért, hogy az asztalhoz ülhetett. Csak most érezte, hogy milyen

farkasétvágya van. Ezt Éva is észrevette, és önkéntelenül az egyik megkezdetlen konzervdobozért nyúlt. De Viktor lefogta a kezét.

Nem kell, kibírom! – mondta a pillantása.Erre a lány a maga adagjából próbált átcsempészni egy falatot a fiú dobozába. De Viktor ezt is

elhárította. Végül elfogadott Évától egy fél szelet kétszersültet.Hamar végeztek az ebéddel, és Viktor ismét lefeküdt. Most tört rá igazából a fáradtság. De nem

volt szabad elaludnia. Kíváncsi volt Robert kihallgatására.De tévedett, mert nem Robert került sorra.– Hármas számú Häftling – szólalt meg a százados gyűlölt hangja. – Vegyen papírt, ceruzát, és

készüljön fel a kérdésékre.Éva is csodálkozva pillantott a bátyjára, aztán eleget tett a százados utasításának. Amaz folytatta:– Készen van? Akkor jegyezze! Egyetlen kérdésem van magához, Hármas számú Häftling:

hogyan működik a posta és a telefon odafent L.-ben? Vigyázzon, ez csak látszatra ilyen egyszerű kérdés! Meg kell mondania, hogy mekkora személyzet dolgozik az illető intézményekben, milyen órák között, hogyan őrzik nappal, és hogyan őrzik éjjel a két épületet. Ajánlatosnak tartanám, Hármas számú Häftling, hogy összeüljön egy kis tapasztalatcserére Egyes számú Häftlinggel. Tőle megtudhatja, hogy mi történik azzal, aki valótlan dolgokat ír le, vagy elhallgat valamit. Megtudhatja tőle, hogy Gerhard százados nem kukoricázik. Nem bizony, Hármas számú Häftling! Amit leír, a saját felelősségére írja le, és viselni fogja a következményeit. Ha engedelmes lesz, nem esik semmi bántódása – ha dacolni mer, várja a szemközti cella. Arról pedig pontos prospektust kaphat cellatársától. Részletesen kikérdezheti, van rá ideje bőven, mert csak estére várom a válaszát.

Halk kattanás. Gerhard százados befejezte.Viktornak kiment a szeméből az álom. Miért a lányt szedik most elő? Logikusan a kettes szám

következnék: Robert. Egyszerű szeszély lenne az egész?Vagy Éva gyengeségére számít a százados?

Viktornak ökölbe szorult a keze arra a gondolatra, hogy Évának is ki kell állnia a kínzókamra borzalmait. Nem, ennek nem szabad megtörténnie.

Ezt nem engedheti!De mit tehet, hogy megelőzze?Először is ellenőrzi a lány válaszait. Igazán olyan ártatlan kérdések, hogy nyugodtan

válaszolhatja a teljes igazságot…Vajon?A postát és a telefont nem őrizte senki – sem nappal, sem éjjel. Mi a fenének őrizték volna? De

meg szabad-e ezt tudnia a századosnak? Ki tudja, hogy mire készül? Évát kell védenie vagy a várost?

A lány közben már fogalmazta is a választ.Amikor elkészült vele, odaadta Viktornak, hogy olvassa el. A létszámot illetően, nyilván légből

kapott adatokat írt be. Nappal és éjszaka szigorú őrséget – ezt Viktor a legszívesebben kihúzatta volna vele. De joga van-e hozzá megakadályozni a lányt abban, hogy félrevezesse a századost, és elhitesse vele, hogy éjjel-nappal őrzik a két intézményt?

És ha a százados mindent tud, hogyha csak az őszinteségükre kíváncsi? Hiszen úgy látszik, hogy Viktort is a képzeletbeli zászlóaljért vagy egyéb hamis adatokért kínozta meg.

Viktor aggódó pillantást vetett Évára.A lány visszanézett rá, és ebből Viktor rájött, hogy kár töprengenie. Éva semmit sem fog

megváltoztatni nyilatkozatában. Vállalja azt a magatartást, amely lényegében a Viktoré is volt. Az egyetlen becsületes, az egyetlen elfogadható magatartást: a hazugságot, az ellenállást. S Viktor most már tudta, hogy ebbe nincs joga beleszólnia, nem beszélve arról, hogy úgyis hiába próbálkoznék. Ezt mondta az Éva szilárd, már-már konok tekintete.

De a kínzókamrába mégsem szabad beengednie. Meg fogja akadályozni abban, hogy átmenjen. Hadd lám, mi történik, ha ellenszegülnek? Még az élelem megvonása, az sem olyan kibírhatatlan, mint az az inkvizíciós kamra. És meddig vonhatják meg az élelmüket? A századosnak és esetleges társainak nem állhat szándékában, hogy eltegyék őket láb alól. Hiszen azt sokkal egyszerűbben és sokkal hamarabb megtehették volna. Sőt, mi több, a cella bonyolult és költséges berendezése arra vall, hogy nagyon is szükségük van a foglyaikra. Hát akkor számoljanak azzal is, hogy nem akármilyen foglyokat ejtettek tőrbe! Hanem olyanokat, akik tudnak és mernek dacolni hóhéraikkal.

Közben Robert is elolvasta a papírt, és kérdő arccal tekintett Viktorra.Viktor bólintott, és egy mozdulatot sem tett, miközben Éva a szokott módon a csőposta gondjaira

bízta vallomását.Viktor lehunyta a szemét.De nem aludt el. Most kezdte foglalkoztatni a százados szolgájának vagy beosztottjának, esetleg

segítő társának, de az sincs kizárva, hogy foglyának. újólagos felbukkanása.Ki lehet ez a honfitársuk?Gyötörte a memóriáját, hogy valamilyen ismert hanghoz hasonlítsa, és ebből jöjjön rá az illető

életkorára, feltehető jellemére és ilyenformán talán a szerepére is. De aztán belátta, hogy ez képtelenség. Fáradt vagyok, teljesen kikészültem! – gondolta magában. A fene érti ezt az egészet, még mindig az a legkézenfekvőbb, hogy a százados színházat játszik, s emögött valami nagy átejtés van.

Végül is elnyomta az álom.Hosszú, pihentető, mély álom.Este sem ébredt föl, amikor Robert bejegyezte a naptárba a dátumot:“Július 11. Kedd, este tíz óra.”Éva háromfelé osztotta a másik két konzervet. Viktor adagját félretették, aztán ők is aludni

tértek.Noha sokkal később feküdtek le Viktornál, hamarabb ébredtek nála. Reggeli hat és hét között,

előbb Éva, aztán Robert.A fiút már várta húga kérdése egy papírszeleten:“Jól aludtál?”

“Igen” – felelte, majd hozzátette:“Hát te?”“Semmi zűr!” – írta le a lány, majd hálás pillantást vetett az alvó Viktorra. Hiszen ő fedezte föl a

tejporba kevert narkotikumot, s lám, mielőtt átvitték volna a kínzókamrába, utolsó gondolata még mindig az volt, hogy figyelmeztesse őket.

Vajon mi történhetett vele odaát? Tegnap nem akarták zaklatni az agyongyötört fiút. Pedig maga a százados mondotta volt, hogy Éva érdeklődjék Viktornál. S ezt most csakugyan meg kell tennie, meg kell tudakolni tőle, hogy mire kell felkészülnie.

Hétkor írták be a szerda reggeli időpontot, háromnegyed nyolc volt, amikor Viktor felébredt.Évának első dolga az volt, hogy odavigye Viktor pamlagához az estéről megmaradt adagját,

Robert korgó gyomorral és elszontyolodott ábrázattal készült át a fürdőszobába – legalább ne legyen szemtanúja a lakomának. De Viktor egy kézmozdulattal visszatartotta. Csak egy harapásnyit evett, és megkínálta a másik kettőt is. Ellentmondást nem tűrő mozdulattal – nem lehetett visszautasítani.

“Lázas állapot?” – írta le aztán a papírra.A másik kettő mosolyogva rázta meg a fejét.“Tehát a tejpor…” – firkantotta le Viktor, de aztán rájött, hogy ezt már a másik kettő is tudja,

tehát vastagon kihúzta, olvashatatlanná tette az írást.Amikor Robert átment a fürdőszobába mosakodni, Éva föltette Viktornak a kérdést:. “Mit

csináltak veled odaát?”Viktor előbb vállat vont, de mivel nem tudott kitérni a válasz elől, írt valamit a lánynak a

reflektoros kínzásról meg a szörnyű sikoltó-kórusról – a hideg-meleget elhallgatta. Még nem tudta, mit fog tenni, de erős elhatározása volt, hogy Évát nem ereszti át.

S akkor minek gyötörje fölöslegesen? Így aztán ezt az igencsak megszépített felvilágosítást tette el Éva, hogy megmutassa Robertnek is. A fiú nemsokára visszatért, elolvasta a papírra vetett sorokat, de arca semmilyen megütközést nem tükrözött. Pedig ismerte a barátját, és tudta, hogy ettől nem készül ki ennyire.

De fölöslegesnek tartotta, hogy ezt Évával tudassa.Az asztalhoz ült, elővette a sakktáblává előléptetett papirost, és egy fejmozdulattal maga mellé

hívta Viktort.De a fiú visszautasította.Mire Évához fordult Robert, s a lány, inkább azért, hogy Viktor pihenhessen, elfogadta a

kihívást.Viktort most már csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogyan mentheti meg Évát a szemközti

cellától? Valahogy úgy, hogy abból egyéb megtorló intézkedés ne származzék.De hátha nem ismétli meg a tegnapelőtti büntetést Gerhard százados? Ez is egyike volt az

esélyeknek, de talán a legkisebb, és semmiképp sem számíthatott rá.Segélykérőén pillantott körül. Mintha valahol itt, a cellában rejtőzne a megoldás.A jobb oldali falon fogantyúk sorakoztak. Azoknak a rendeltetéséről még nem beszélt a

százados. Igaz, meg sem tiltotta, hogy hozzájuk nyúljanak. Ha ebből valami baj származna, nyilván figyelmeztette volna őket.

Viktor a sakkozók megrökönyödésére váratlanul felugrott, és megrántotta az egyik fogantyút.Halk kattanás a megafon felől, s aztán egy hang.A “hazaáruló” hangja:– Semmihez sem szabad hozzányúlni, amire a százados nem adott felhatalmazást. Ha még

egyszer megteszik, jelentem fogom.Kattanás. Csönd.Hát ez mi?Ez a patkány állandó megfigyelés alatt tartja őket? Valahol egy kamrában ül, és kigyúl előtte egy

lámpa, ha hozzányúlnak valamihez? Talán azt is jelenti, hogy hányszor mennek a fürdőszobába, talán látja is őket?

Viktor ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy még egyszer meghúzza a fogantyút. Vagy egy

másikat. De aztán letett erről a szándékáról. Most, éppen most, nem kell felingeremiük Gerhardot. S ha jól értette, akkor az a patkány még nem jelenti az első fegyelemsértést. Akkor hagyjuk csak ennyiben a dolgokat.

De micsoda technikával dolgozik a százados!Viktor ismét lefeküdt.Ez a technika, a maga összes bonyodalmaival és túlzásaival, egyre inkább szeget ütött a fejébe.

A két vasrács, amely a múltkor még nem volt látható, s most kétfelöl lezárta a folyosót. A fogantyúk, amelyek jelzést adnak egy ügyeletesnek. A reflektoros-hangszórós-termosztátos kínzás. Az ételhordó lift, a csőposta…

Minden jel arra mutatott, hogy nem fog egyhamar a százados színe elé kerülni. De a technikával lépten-nyomon farkasszemet nézhet. Mi lenne, ha ellene fordulna, ha kipuhatolná a gépi berendezés valamely gyöngéjét?

A sakkozók ismét csodálkozva néztek rá.Viktor felugrott, és föl-alá járkált a szobában. Ezt nem szokta tenni. Különösen Robert tudta ezt

régtől. Viktor mindig akkor tűnt a legnyugodtabbnak, amikor a legizgalmasabb kérdések foglalkoztatták. Valami rendkívüli ötlete támadhatott, ha ennyire kijött a sodrából.

Ez az ötlet még csak csírájában élt, de annál kevésbé hagyta nyugodni Viktort. Átment a fürdőszobába, és visszatért azzal a láboskával, amelyben a tejport készítették el. Kerek láboska volt, megpróbálta összenyomkodni, de nem sikerült. Erre visszavitte, és összeszedte az üres konzervdobozokat. Nyolc darab volt már belőlük. Éva gondosan kimosta valamennyit, nyilván a szunnyadó háziasszonyi ösztön hatására, mert miután az első ivópohárrá lett, a többire már sok szükségük nem volt. Viktor most összenyomkodta őket, és megpróbálta egyiket a másikba belepréselni. Ez sikerült is három darabbal, a többieket félretette, s az egymásba szorított hármat úgy megtaposta, hogy ember legyen a talpán, aki széjjelválasztja őket. Azután, mint aki a dolgát jól végezte, a csőposta felkunkorodó csövére helyezte különös gyártmányát.

Éváék gyanakodva szemlélték ezt a furcsa műveletet. De Viktoron látszott, hogy nem hajlandó magyarázatot adni.

Hanyatt vetette magát a pamlagon, kezét összekulcsolta a feje alatt, és üres tekintettel bámulta a mennyezetet.

Dél felé abbahagyták a sakkozást, Éva átment a fürdőszobába, behúzta az ajtót, és megeresztette a zuhanyt. Robert a lány pamlagára heveredett le.

Viktor nemsokára rájött az egyenletes lélegzésből, hogy barátja elszundított. Erre óvatosan felült, és elvette az asztalról a zseblámpát, amelyhez eddig még nem nyúlt senki, mivel nem volt szükségük rá. Vigyázva fölkattintotta: a lámpa égett. Eloltotta, aztán zsebre vágta, és visszafeküdt.

Éva frissen és erőszakolt vidámsággal nyitott be. Robert fölébredt az ajtó zajára, kényszeredetten mosolygott rá a húgára, majd fölpattant a pamlagról.

Éva marasztaló mozdulatot tett, de Robert már el is indult az ajtó felé és vissza: egy-kettő-három, egykettő-három…

Viktor némán nézte barátját. Tudta, hogy mi játszódik le benne. Tudta, hogy nem sikerült félrevezetnie Robertet, amikor szándékosan enyhébbeknek próbálta feltüntetni az odaát kiállott és még várható kínzásokat. Robert ezt nem hitte el, és talán Éva sem. Éva mosolygott, de lehetetlen, hogy ne várná szívszorongva Gerhard százados jelentkezését. Hiszen dél van…

És Robert is tudja, hogy mi vár a húgára. És őt is a tehetetlenség elviselhetetlen érzése marcangolja.

Fél egy…Meddig tart még ez a pokol?Háromnegyed egykor szólalt csak meg a százados:– Itt Gerhard. Hármas számú Häftling, maga sem írta le a színtiszta igazságot. Ezért ma a maga

adagját vonjuk meg. És maga fog átjönni a szemközti cellába. Igazán sajnálom, de én előre figyelmeztettem. És az Egyes számú Häftling is elmondhatta magának… No, egy-kettő, mozogni…

Megnyílt az ajtó, s Éva már elszoruló szívvel lépett is egyet, amikor Robert elkapta a lány csuklóját, hátratörte a karját, és a felsikoltó Évát a pamlagra dobta. Aztán sarkon fordult, hogy ő

lépjen ki az ajtón húga helyett – de a küszöbön már Viktor állt. Egyik kezében a megnyomorított konzervdobozokat szorongatta, másikkal csöndre intette a barátját.

Robert visszahőkölt. Viktort már nem ráncigálhatta el a küszöbről. És annak sem volt értelme, hogy utána furakodjon. Egy pillanatra elbizonytalankodott, de az ajtó már nesztelenül be is záródott Viktor mögött.

Éva felkiáltott – először, mióta ebbe a cellába bezárták őket:– Mit tettél?Robert tanácstalanul topogott a cella közepén.– Nem lett volna szabad… másodszor is… neki…Görcsös zokogás rázta a lány vállait. Robert oda akart sietni a húgához, megvigasztalni,

megmagyarázni, hogy ő nem így képzelte, hogy ő erre nem számított, nem beszéltek össze Viktorral, nem egyeztek meg semmiben, őt is váratlanul érte Viktor elhatározása – amikor odakint lövés csattant.

Aztán még egy, s utána éktelen zakatolás, robaj, csikorgás.Mi történt?Észrevette volna a személycserét Gerhard százados? És lelőtte Viktort? De mi volt az a pokoli

lárma? Mi ez az állandó, most már csöndesebb kattogás-zakatolás.Robert az ajtóhoz iramodott, és verni kezdte az öklével. Persze hiába.Éva rémülten, tágra nyílt szemmel ült a pamlagon. Már nem sírt, lélegzete elfúlt, egy hang nem

jött ki a torkán.S mintha ez lett volna a gúnyos válasz, csöndes nyikorgás hallatszott az ételhordó felöl.Megérkezett az ebédjük.Két adag…

Tizenkettedik fejezet

Amikor Viktor kilépett az ajtón, ismét a két oldalsó rácsot pillantotta meg és közöttük a kivilágított cellát. Zseblámpáját már meggyújtotta, és jobbra-balra belevilágított a sötétségbe. De csak az üres folyosót látta. Villámgyorsan zsebretette az elemlámpát, s átvette jobb kezébe az összegyűrt bádogot. S amikor átlépte a kínzókamra küszöbét, óvatosan elhelyezte az összegyűrt bádogdobozokat az ajtófélfa alsó sarkában.

Arra számított, hogy az ajtó nem csukódhatik be teljesen, elég nagy rés marad ahhoz, hogy a helyiség lehűtése és felforrósítása ne legyen olyan kibírhatatlan.

Csak erre számított volna?Őszintén szólva, nem. Többre, arra is, ami történt. Arra, hogy az óramű pontosságával dolgozó

technikát valahol kibillenti a rendes kerékvágásból. Hadd lám, mi történik?Az történt, hogy miután átlépte a kamra küszöbét, az ajtó becsukódott ugyan, de mivel megakadt

a dobozokban, csikorogni kezdett, és újra kinyílt. Ezzel egyidőben hangzott el a folyosón a két lövés. És megkezdődött a zenebona. Az ajtó ki-be csapódott, odakint is nyikorgott valami, aztán az ajtó váratlanul félig kitárult, és megállt. Már csak enyhe zakatolás hallatszott a folyosóról, s közben Gerhard százados hangja:

– Hát akkor kezdjük, Hármas számú Häftling! Nem hallgatott Gerhard százados tanácsára, most megismerkedik maga is a keményebb módszereivel…

Viktor most már hangosan felujjongott. Gerhard nem jött rá semmire, Gerhard nem tudja, hogy ő, Viktor vállalta el önként a lány kínszenvedéseit, nem tudja, hogy az ajtó nyitva maradt; a százados parancsol ugyan az ajtónak, de ha az ajtó megtagadja az engedelmességet, akkor nem értesül azonnal erről.

De mit jelentenek a lövések?Valaki más lőtt volna?De hiszen Gerhard folytatta a mondókáját:– … úgy bizony, Hármas számú Häftling. Most aztán megtanulja, hogy Gerhard századossal

nem lehet ujjat húzni. Egy kis hideg zuhany ki fogja józanítani…Az a másik még mindig nem értesítette volna a századost? Nem volt módja rá?Ebben az ördögien fölszerelt fedezékben?Viktor óvatosan kikémlelt az ajtón. Most jött csak rá, mi volt az előbbi nyikorgás. A két oldalsó

rács, amelyet a mennyezet résén át ereszthettek le a folyosóra, fölemelkedett, és derékmagasságig nyitva hagyta a kijárást.

Viktor szabad volt!Ha ugyan szabadságnak lehet nevezni a kilátástalan utat a föld, a hegy gyomra felé.Vajon nem újabb csapda ez?– … egy kicsit megtáncoltatjuk a Hármas számú Häftlinget. Megvan minden eszközünk arra,

hogy jobb belátásra bírjuk…Még mindig nem tud semmit. És mi érdeke volna neki vagy a másiknak, hogy kicsalja a biztos

ketrecből? Hiszen a foglyuk volt, azt tehették vele, amit akartak. Amikor behatoltak ide, akkor persze be kellett őket csalni a csapdába. De most?

Várjunk csak!És ha a másik – az a feltételezhető másik, aki az imént kétszer egymás után elsütötte a fegyverét

–, ha az csupán azért nem értesíti a századost, mert nem teheti, mert lesben kell állnia, hogy nyomban lepuffantsa Viktort, mihelyt kilép? Ha nem tudja a rácsok elromlott szerkezetét rendbe hozni, és most az a legfontosabb neki, hogy a szabaddá lett Viktort kicsalja a vélt szabadságba, s beléje eresszen egy golyót?

De hiszen könnyen meggyőződhetik erről. A másik csak világosságban célozhat rá. Viktor visszatért a cellába, fölkattintotta lámpáját, és szemügyre vette a mennyezeti üveglapot. Még föl

sem kellett ágaskodni, hogy elérje. Fogta a konzervdobozait, és belesújtott. Csörömpölve tört össze az üveg, s alatta azt látta Viktor, amire várt: egy villanykörtét, egy reflektort meg egy hangszórót. Ez az utóbbi még mindig működött:

– … mert aki ujjat mer húzni Gerhard századossal, az hamarosan rájön, hogy milyen keservesen csalódott. Mert Gerhard századost nem abból a fából faragták…

Ekkor gyúlt ki a reflektor. Viktor abba is teljes erejével belevágott. Az üveg dörrenve tört el.– … nem lehet vele egykönnyen kibabrálni. Vasfegyelmet követel meg, és gondja van rá,

hogy…A villanykörtét is el akarta törni Viktor, de aztán letett erről a szándékáról. Kényelmesen elérte,

tehát csavart rajta néhányat, amíg kialudt. Ki tudja, mikor lesz még szükség rá?– … most egy kicsit megtáncoltatjuk a mi renitens foglyunkat. Előbb egy kis friss hideg, aztán

egy finom gőzfürdő…Viktor eloltotta az elemlámpát, és kikémlelt az ajtón. Ha a másiknak lehetősége van rá, ő gyújt

valamilyen fényt. De miért ne lenne? Hiszen nem kódoroghat a vaksötétben…De nem gyúlt ki semmiféle lámpa.Viktor még mindig bal kezében szorongatta a konzervdobozait. Most kinyújtotta őket, s egy

kicsit megverdeste a padlót. Erre is lőnie kellene az ipsének, akár a sötétben is, hiszen láthatta, hogy mennyire emelkedtek föl a rácsok. Ha térdmagasságban lő, akkor telibe találja azt, aki át akar bújni a rács alatt.

De nem hangzott el újabb lövés.Még jó darabig várt Viktor, mögötte közben elhallgatott a megafon, és érezte a hideg

légáramlást, amely nem várt rést talált magának. Aztán óvatosan odacsúszott a szemközti ajtóhoz. De az tökéletesen bezárult, olyan tökéletesen, hogy még a széleit sem tudta kitapogatni Viktor. Be akart kopogtatni, de aztán meggondolta magát: mit érne vele? Hiszen még mindig veszélyben van! Nesztelenül bújt át a bal oldali rács alatt – a folyosó mélye felé. A földön kúszott, szorosan a folyosó betonpadlójához tapadva. Minden izma fájt már, annyira erőlködött, hogy egy centiméterrel se emelkedjék a szükségesnél magasabbra. Végtelennek tűnő utat tett meg – valójában csak néhány métert, amíg a folyosó élesen szögellt jobbra. Nem bírta tovább: fölegyenesedett. Aki akarta, eddig is belelőhetett volna, s nem valószínű, hogy a föld alatti járat minden tekervényét sakkban tartja.

Óvatosan haladt előre. Macskaléptekkel, hogy a legkisebb zajt se üsse. Néha meg-megállt fülelni. De tökéletes csend borult a vaksötét folyosóra.

Úgy van az ember az ilyen vaksötét helyen, hogy akkor is érzi valakinek a jelenlétét, ha az illető meg sem moccan, s még a lélegzetét is visszatartja. Viktor viszont minden porcikájával érezte, hogy egyedül van, hogy egy bizonyos távolságon belül senki sincs a folyosón. Nem bírta tovább, meggyújtotta az elemlámpát.

Tíz lépésnyire előtte újabb ajtóba torkollt a folyosó.Odalopakodott, s fülét az ajtóra szorította. Meg kellett kapaszkodnia, mert az ajtó befelé nyílt, s

nem volt kilincsre csukva. Rögtön eloltotta a lámpát, a falhoz lapult, s ujja hegyével lassan, nagyon lassan odébb tolta az ajtót.

Azt várta, hogy újabb helyiségre bukkan, de amint szeme hozzászokott a sötétséghez, nagyon messze gyönge fényt látott felvillanni. Ebből arra következtetett, hogy az ajtón túl is ugyanaz a folyosó vezet tovább. Most már lámpát sem kellett gyújtania. Lábujjhegyen haladt a fényforrás felé. Előbb abban reménykedett, hogy a folyosó valahova a napvilágra vezet, de aztán rájött, hogy a fényforrás mesterséges. Egy elég homályos villanykörte pislákolt. S különös egyhangú zúgás-zümmögés hallatszott egyre hangosabban.

Végre odaért. A folyosó kitágult, majd öblös terembe torkollt. A zúgás a jobb oldali fal mögül hallatszott, a zümmögés forrása pedig egy közönséges villanymotor volt.

Egy kis villanytelep helyiségében volt Viktor. Szabályos kapcsolótábla, szerszámosláda, csövek, vezetékek – és sehol senki.

A szerszámok közül kiválasztott egy jókora kalapácsot, fegyvernek ez is megjárta, aztán a szemközti ajtóhoz lépett, amely feltehetőleg a villanytelep másik kijárata volt.

Az ajtót zárva találta.

És akkor merre induljon?Csak vissza, a folyosóra.Eloltotta a zseblámpát, és levetette a cipőjét. Jobb kezében a kalapáccsal, a balban cipőjével –

nem akarta otthagyni, mert hátha nem tud többé visszatérni – visszasurrant a folyosóra. Feszült figyelemmel hallgatózott, de egyetlen nesz sem jelezte, hogy követték volna. Mégis a lehető leglassabban haladt előre, készen arra, hogy bármikor elébe toppanhat valaki, így jutott el a kanyarig, ahol balra fordult az út, a cellák felé. Néma csönd és vaksötétség fogadta. Szíve veszettül kalapált. Folyvást arra lesett, hogy ellenfele felbukkan-e, de ez nem következett be. Mire vár? És hol lehet Gerhard?

Miután megbizonyosodott róla, hogy a cellák felől senki sem közeledik, kitapogatta a folyosó szögletét. Nagy meglepetésére a folyosó egyenesen is folytatódott. Az a valaki, aki a lövéseket leadta, a cellák környékén bújhatott meg – ezért rövid tanakodás után úgy döntött, hogy egyenesen előre megy, az ismeretlen járaton, amelybe egyébként a kíváncsiság is vonzotta. Ez a folyosó is hamarosan jobbra fordult, és Viktor kilesett a saroknál. Keskeny fénycsíkot látott, nem tudta megállapítani, hogy milyen távol lehet. Egy darabig feszülten várakozott, de itt sem hallatszott semmi zaj. Erre lábujj hegyen lopakodott előre. Elég hosszú utat tett meg, talán húsz vagy huszonöt métert, amikor újabb ajtóhoz ért. Ez nem is volt egészen betéve, és mögule szűrődött ki a fény. Itt is tökéletes csönd fogadta. Lélegzetét visszafojtva tapadt a falhoz, készen arra, hogy lesújtson a magasra emelt kalapáccsal, és belesett az ajtón.

Szörnyű látvány tárult elé.Egy asztal sarkát pillantotta meg, egy szék támlájának a szélét, s a szék lába mellett a földön egy

német tiszti egyenruhát, melyet mintha gondosan végigfektettek volna a földön, s amelynek a gallérja fölött – igen, a gallérjából – egy emberi koponya bukkant elő. Egy felöltözött csontváz – a tiszti sapkát is fölfedezte, amely odébb hevert a padlón.

Viktor nem volt ijedős legény, de erre a látványra mintha minden ereje elhagyta volna. Kissé megtántorodott, és lemondva az elemi óvatosságról, mélyet lélegzett. Aztán ismét az ösztönei kezdtek dolgozni. Nem követi senki? Nem, semmi sem hallatszott, minden kihalt volt és csöndes. Hát odabent, odabent mi várhat rá ezen a képtelen iszonyaton kívül?

Nincs más választása, be kell lépnie!És ha valaki lesben áll odabent?Egy csontváz mellett? Akkor az csak egy őrült lehet! De Gerhardról már rég gyanította, hogy

őrült…Hirtelen elhatározással fogta a cipőjét, és hozzávágta az ajtóhoz. Erre valahogyan reagálnia kell a

bentlevőnek.De nem hallott semmit.S akkor vette észre, hogy a zárban kívülről van benne a kulcs.Erre megmarkolta a kilincset, hogy szükség esetén becsaphassa az ajtót, és ráfordítsa a kulcsot.

Lassan beljebb nyomta. Még mindig nem moccant semmi. Sem odabent, sem a háta mögött.Egy örökkévalóságig tartott, amíg a szoba apró részletei lassan kibontakoztak előtte. Az asztal,

egy tábori ágy a sarokban, egy másik ajtó, szakasztott olyan, mint az ő fürdőszobájuké, hatalmas könyvespolc, rádiókészülék egy kis szekrénykén – és még mindig senki, az ajtót már majdnem sarkig kitárta, most már az egész szobát látta, és nem volt benne senki, csak a csontváz…

Kihúzta a kulcsot a zárból, hogy szükség esetén belülről torlaszolhassa el magát, aztán belépett. Az asztalon egy nagy, megsárgult és poros boríték hevert. Mellette egy szemüveg és egy töltőtoll. Az ágy vetetlen, mintha most kelt volna föl a gazdája… Kicsoda? Ez a csontváz? Aki úgy fekszik itt, mintha most fordult volna le a székről?

Valóban lefordult volna a székről?Mikor? Tíz éve? Mennyi idő alatt porlad el egy holttest? Az a kevéske por a földön, az lenne az

arca, az ajka, a keze? Iszonyodva fedezte föl a hajcsomót a koponya körül. Émelygett a gyomra, önkéntelen mozdulattal az ágyhoz lépett, lerántotta a lepedőt, és betakarta a tetemet.

Az asztalon üveglapot pillantott meg, alatta egy térképet, s az asztal sarkában egy fémdobozt hosszú sor számozott gombbal. Azonnal észrevette, hogy minden számhoz két gomb tartozik

párhuzamos sorokban: két egyes… két kettes… De szabad-e most ezen gondolkodnia?Hiszen az élete még mindig veszélyben van.Hát hol van Gerhard? És hol van az a másik? Aki a lövéseket leadta? Miért hagyták magára ezt a

holttestet? Iszonyodtak tőle? Akkor rázárják az ajtót… Vagy be kellett ide járniuk a gombokért, a rádióért. Eltakaríthatták volna az útból, s ha valóban iszonyodnak tőle, akkor ők borítják le…

De nem, itt kísértetiesen arra vall minden, hogy ezt a csontvázat még soha senki nem látta. Hogy úgy maradt itt, ahogy leesett a székről, és senki sem járt itt azóta.

Meg kell bolondulni…Viktor keményebben markolta meg a kalapács nyelét, és kifelé fülelt. Senki. Akkor ismét a

borítékra esett a pillantása.Odalépett, és föltépte.Jó néhány sűrűn teleírt ív volt a borítékban. Viktor nem tudott németül, csak a szemlátomást

levélnek szánt írás címzését betűzte ki:“Kedves Kurt!”“Mein” – az “enyémet” jelenthet. S akkor: “Kedves Kurtom!”A halott levele? Végakarata? És nem bontotta föl senki?Viktor kihúzta az utolsó lapot, s döbbenettel betűzte ki az aláírást:“Gerhard”Gerhard? A csontváz? Mi ez, mi történik itt?Szörnyű gyanú kerítette hatalmába Viktort. Le kellett ülnie az asztalhoz, hogy összeszedje

gondolatait.Gerhard nincs, Gerhard egy fantom. Akkor ki beszélt hozzájuk? Nem, ez lehetetlen, Gerhard

eltávozhatott, ez meg itt maradt, de ki ez? És ki az a másik, aki lőtt? Hogyhogy nem bújt még elő azóta? Vagy képzelődés volt az egész? Azok a lövések el sem csattantak volna?

Semmiképp sem lett volna szabad ide beengednie őt. Hiszen minden jel arra vall, hogy itt van a föld alatti fedezék központja, íme, a térkép – várjunk csak! A folyosók alaprajza, számozott helyiségek. Az egyik szám mindkét gombja le van nyomva. A négyes. Mi lehet az a négyes?

Induljunk el a kijárattól! De hiszen két kijárat van! Melyik az övék? Nyilván az, amelyiktől nagyon kis távolságra két helyiség található a folyosó két oldalán… Igen, ez az… Akkor a cellájuk is itt van: a kettes. Az egyes maga a folyosó. A hármas a kínzókamra. Igen, a kettes a cellájuk, hiszen ott van mellette a fürdőszoba is de nincs külön száma. Nézzük csak a gombokat!

A kettesnek és a hármasnak is le van nyomva a gombja – de csak az egyik, azért nem vette rögtön észre. És a négyes? Egyenest előre, aztán balra, a folyosó végén – hiszen az a villanytelep. Miben különbözik a villanytelep az ő cellájuktól? Várjunk csak: nyitva van az ajtaja. És miben különbözik mindkettő a folyosótól? Nyomjuk csak meg a folyosó másik gombját!

Viktor kipillantott az ajtón: a folyosón fény gyulladt.Hát persze! A villanytelep és az ő cellájuk ki van világítva. És akkor a kettes gombok egyike –

amelyik nincs lenyomva – a cellaajtóé.Ezt is le kell nyomnia. Gyorsan, mert úgy tetszik, hogy most egyedül vannak a föld alatt. De ki

tudja, meddig?Viktor lenyomta a gombot, felrántotta a cipőjét, és minden óvatosságot feledve, rohant a most

már kivilágított folyosón társai felé. Azok nem mertek kilépni a cellából, csak miután Viktor átbújt a rács alatt, és előttük termett…

Atvillant az agyán, hogy ha a másik egyes gombot is megnyomja, akkor minden valószínűség szerint a két rács is magasba emelkedik, s nem kellene görnyedezni alattuk. De aztán elhessegette ezt a teljesen fölösleges, gépiesen, önműködően föllépő logikai kapcsolatot, amely úgy látszik, hogy akaratától függetlenül jön már létre…

Önműködően?És ha önműködően ereszkedett le a rács? Ha a kínzókamra is úgy nyílt meg? Hiszen neki éppen

ez volt a szándéka: valahol elakasztani ennek a túlzottan olajozott technikai berendezésnek a működését…

De szabad-e most erre pazarolni az idejét?

– Gyertek – szólt oda két társának, és elsőnek bújt át a túlsó rács alatt. Ott állt előtte a páncélajtó, amelyen bejöttek, de nem tudta kinyitni, kilincse sem volt.

– Várjatok egy pillanatra! – mondotta a már mellette szorongó Robertnek és Évának, és vissza iramodott a halott szobájába. Lenyomta a másik egyessel jelzett gombot is. Aztán, mint aki váratlanul észbekap, kettőbe gyűrte és zsebre tette a teleírt íveket.

Másodperceken belül visszatért. De az ajtót most sem sikerült kimozdítaniuk a helyéről.– Mondjál már valamit! – szólt rá izgatottan Robert.– Hát persze, bocsássatok meg…Néhány szóval, kissé összefüggéstelenül és dadogva mesélte el kalandjait és fölfedezéseit. Meg

kellett ismételnie mindent, amíg a másik kettő végre megértette.– És most mit csinálunk? – kérdezte Robert.– Megnyomjuk az ötös gombot, mind a kettőt. Ugyanis ötössel van megjelölve a másik kijárat

folyosója.De most már ő is erősen kételkedett a sikerben.Átbújtak a rácsok alatt, amelyek a gombnyomásra sem emelkedtek föl – nyilván elromlottak,

gondolta Viktor –, és továbbsietett a kivilágított folyosón.– Éva maradjon kint! – rendelkezett Viktor, mert még a letakart hulla látványától is meg akarta

kímélni a lányt.– Hagyd nyitva az ajtót, mi itt kint őrködünk – felelte Robert, és kivette Viktor kezéből a

kalapácsot.Viktor belépett, s csak most jutott eszébe, hogy benyisson a fürdőszobába. Pontosan olyan volt,

mint az övék, s ahogy előre látta – üres.Megnyomta mindkét ötös gombot, aztán kilépett társaihoz, akik kíváncsian lestek be az ajtón.– Gyerünk! – mondta.S mint aki otthon van már a föld alatti járatokban, a villanytelep felé vezette őket. Ott újabb

fölfegyverkezés következett, Viktornak ez alkalommal egy feszítővas jutott, Évának már csak egy hosszú reszelő.

Viktornak igaza volt. A szemközti ajtó is kinyílt, és egy kivilágított folyosó várta őket, amely aztán jobb felé kanyarodott, párhuzamosan a másik bejárati folyosóval.

Tehát ugyanabban az omladékos hegyoldalban van a másik bejárat is – cikázott át Viktor agyán a felismerés.

Az ajtóhoz értek, de ott újabb meglepetés várt rájuk: hat réztárcsa, pontosan olyan, mint annak az ajtónak a külső oldalán, amelyen behatoltak a labirintusba.

Viktor tárcsázni kezdte a jól ismert számokat, előbb a másodikat, aztán az elsőt is, amely annak idején hibásnak bizonyult.

Itt mind a kettővel kudarcot vallottak.Az elforgatott tárcsák néhány másodperc elmúltával a helyükre ugrottak.– A tárcsák jelzik, hogy rossz a szám! – jelentette ki Viktor.– És akkor? – kérdezte Éva.– Egyelőre vissza kell mennünk. Kipróbáljuk a többi gombot is. De szinte biztos, hogy ez nem

működik gombnyomásra.– Tehát foglyok vagyunk továbbra is – jegyezte meg elszontyolodva Robert.– Ki fogunk jutni! – mondta nyomatékosan Viktor. – Ha másképp nem megy, megkeressük az

élelmiszer-raktárt, kell itt ilyennek lennie, és kipróbáljuk az egymillió lehetőséget.– Megőrültél? – kérdezte Robert. – Hiszen kiszámítottad, hogy ez nem tudom, hány hétig tart.– Egyebet mit tehetnénk?– És ha közben jön valaki? – aggodalmaskodott Éva.– Csak erre jöhet. Elbarikádozzuk magunkat – felelte Viktor. – Bár az ördög tudja, hogy jöhet-e

még valaki…Rövid szünetet tartott, majd hozzátette:– Ha valami lőfegyvert találnánk… Robertnek támadt egy ötlete:– Kikutattad azt a… azt a csontvázat?

Viktor a homlokára ütött:– Hogy ez nem jutott eszembe! Igaz, irtóztam is tőle… De hát mégis. Menjünk!Az egyenruhás csontváz bal oldalán, amelyen feküdt, valóban volt pisztolytáska. Benne egy

hatlövetü Frommer teljes tárral és egy hetedik golyóval a csövében.– Hát ez már egészen más káposzta – mondta vidám mosollyal Robert. – Most már jöhetnek.Délután négy óra volt. Robertek már ettek – ismét csak egyetlen konzervet, mert a másikat

félretették Viktornak. Azért visszamehettek volna, de nem volt értelme, hiszen elég nagy mennyiségű konzervdobozra és kétszersültre bukkantak abban a kis szekrénykében, amelyen a rádió állt. De itt egyenek, ebben a kriptában? És egyáltalán, hol tartózkodjanak a továbbiakban? A saját cellájuk lett volna a legkényelmesebb, de nem volt szabad felügyelet nélkül hagyni a gombokat, hiszen bármikor rájuk zárhatta valaki az ajtót. Végül úgy döntöttek, hogy bármennyire visszataszító a feladat, a lepedőbe csomagolják a csontvázat, és kiviszik. Még a folyosón sem akarták hagyni, a kínzókamrában helyezték el, ahol éppen dermesztő hideg volt, és a megafon a maga szörnyűségeit bömbölte.

A farkaséhes Viktor végre leülhetett megebédelni.Robert közben pisztollyal őrizte az ajtót. Megegyeztek benne, hogy ettől fogva állandóan őrt áll

valaki. Aludni is felváltva fognak.– No, add ide azt a pisztolyt – szólt oda Roberthez Viktor –, és egyetek ti is. Most már igazán

nem kell Gerhard százados étrendjéhez tartani magunkat.– Aki itt lakott, úgy látszik, tisztességes volt ebben az egyben – mondta Robert, miközben

letelepedett az asztalhoz, és enni kezdett. – Azt ette ő is, amit mi.– Csak gondolod – válaszolta Éva, aki tovább kutatott, és a szekrényke mélyéből

megkristályosodott dzsemes üvegeket kotort elő.– És mennyi vitamin – tette hozzá. – A, B, C… Meg gyógyszerek. Azért ezt a látszólagos

bőséget is be kell osztanunk. Ki tudja, meddig kell itt maradnunk.– Már mondtam, és most is szent meggyőződésem, hogy kell lennie egy élelmiszeres raktárnak.

Ezt különben nemsokára meg is tudjuk – mondta Viktor, majd továbbra is szemmel tartva az ajtót, az asztalhoz lépett, és minden gombot lenyomott sorra. – Egy kis terepszemle – tette hozzá mosolyogva.

– De csak egy pisztolyunk van, s ezért végig együtt kell maradnunk – jegyezte meg tele szájjal Robert. – S akkor ki marad itt?

– Ez az ajtó nem gombnyomásra nyílik – felelte Viktor –, nincs is száma a térképen. A kulcsa pedig itt van a zsebemben…

– S ha másnak is van kulcsa hozzá? Bejön, és oda zár be mindhármunkat, ahol éppen tartózkodunk.

– Ez igaz – bólintott rá Viktor. – S akkor mit tegyünk?– Nekem van egy ötletem – mondta rövid töprengés után Robert, aki most először lakott jól,

amióta idelent voltak. – Bezárkózom ide a kalapáccsal, ti pedig mindig pontosan megmondjátok, hogy merre mentek. Ha valaki jönne, eloltom a villanyt, s maradok az elemlámpával, amelyet mondjuk a rádióra teszek. Szeretném én azt látni, hogy be tud-e jönni valaki, még ha be is lő az ajtón, mikor én az ajtófélfa mellett várom a kalapáccsal. Előzőleg pedig gombnyomással oltom és gyújtom a villanyt ott, ahol vagytok, ezzel jelt adok nektek, te pedig hátba támadod őket a pisztollyal.

– Nem rossz terv – jegyezte meg elismeréssel Viktor.Éva közben a könyveket nézegette. Némelyikbe belelapozott, de inkább a fedőlapjukról

igazodott el, mivel egy szót sem tudott németül.– Műszaki könyvek… ez, azt hiszem, elektrotechnika… és rengeteg detektívregény rikító,

ízléstelen fedőlappal…– No persze – vélte Viktor –, a legjobb olvasmány annak, aki hosszú időt szándékozik ebben a

patkány lyukban tölteni, és nem akar megbolondulni. Meg a rádió…Éva bekapcsolta. A rádió szólt. Vidám tánczenét közvetítettek.– Zárd el! – szólt rá Robert. – Hallanunk kell minden kinti neszt.

– Pedig olyan szép volt – sóhajtott Éva, miután kikapcsolta a készüléket.– De ki volt az, aki így berendezkedett itt? És hova lett? – kérdezte Robert.– Hova lett? – tűnődött hangosan Viktor is. – És hogyan lakhatott együtt a csontvázzal? Vagy

van egy másik központ is? Nem, nem hiszem, hiszen itt van a vezérlő tábla. Te egyáltalán nem tudsz németül? – kérdezte Roberttől. Mert arra még emlékezett, hogy Éva a Häftling kifejezést sem értette meg.

Robert megrázta a fejét.– Pedig itt van a helyzet kulcsa a zsebemben. Sajnos az én német tudásom is édeskevés hozzá.Rövid szünet után megkérdezte:– Amikor én elhagytam a cellát, nem hallottatok lövéseket?– De igen! – felelte Éva.– Kettőt! – tette hozzá Robert.– Akkor mégsem képzelődtem. De hova lehetett az, aki lőtt? Megijedt volna tőlünk, és olajra

lépett?És ha volt rádiója, miért zavarta össze Gerhard százados az időt? És honnan beszélt? Itt nincs

mikrofon…– Mindenesetre a lehető legóvatosabban kell közlekednetek – jegyezte meg Robert,– No persze! De merre tűnhetett el az ipse? A másik kijáraton semmi esetre sem, hiszen az

odavezető ajtó gombja nem volt lenyomva.– Ki tudja? Lehet valahol egy másik biztonsági gomb. Mindebből az derül ki, hogy nem szabad

hosszabb kirándulásra indulni – vélte Robert. – És takarékoskodni kell az élelemmel is – tette hozzá nagyot sóhajtva.

– Még van egy ötletem! – jelentette ki Viktor. – Zárkózzatok be, és én majd négyet koppintok kétszer egymás után, ahogy az ötödik szimfónia kezdődik: tatatatam… tatatatam…

Ezzel felkapott egy pokrócot az ágyról, és óvatosan kilépett a folyosóra.Nem egész negyed óra múlva fölhangzott a megbeszélt jel. Ajtót nyitottak neki. Görnyedve

lénett be, és ledobta a konzervvel, kétszersülttel színültig telt pokrócot a földre.– Hát ez honnan van? – kérdezte egymás szavába vágva a másik kettő. – Hol tettél szert rá?– A feszítővassal kitörtem az ételhordó rekesz felső deszkáját. Ügy ömlött belőle a kaja, mint

Fortuna istenasszony bőségszarujából…Éva és Robert rakosgatni kezdte a dobozokat az asztalra meg a rádióra. Egész szép mennyiség

volt.– Ami azt jelenti – folytatta Viktor –, hogy nem Gerhard élelmezett minket, hanem valamilyen

automata.– Az is büntetett meg? – kérdezte Éva.– Én is ezen gondolkodom. Furcsa egy automata! De ha hozzáteszem azt, hogy a kínzókamrából

még mindig kihallatszik Gerhard százados csúfolódó lelkifröccse, akkor csak annyit mondhatok… de ez szinte hihetetlen…

– Mit? – kérdezte Robert.– Hogy az élelem is automatikus módon került hozzánk, de minden egyéb is önműködően

történt. Talán a büntetés, talán a puskalövés is…– Ne bolondíts! – hitetlenkedett Robert.– De hiszen ez fantasztikus – kiáltott föl Éva is.– Gondoljátok meg – folytatta Viktor. – A százados még mindig nem jött rá, hogy mi

kiszabadultunk. Az a másik nem értesítette, ő meg nem vette észre az egész zűrt, amit a gombokkal csaptunk, mint ahogy nem hallotta a lövéseket meg az elromlott ajtók pokoli zaját sem…

Elgondolkozva tette hozzá:– Szinte minden jel arra mutat, hogy nem a százados beszél. Hanem egy gramofon, egy magnó,

tudomisén… És a százados talán – nincs is…– Nincs? – kérdezte álmélkodva Robert.– Meg kellene találni azt a magnót – töprengett fennhangon Viktor. – De hol?– Figyelj ide – szakította félbe Robert. – Elismerem, remekül kombináltál, de most már egy

kicsit eltúlzod a dolgokat…Viktor hajthatatlan volt:– Ki beszél a kínzókamrában?Robert erre nem tudott válaszolni.Viktor is belátta, hogy kár töprengenie. Mindenképpen le kell mondani a föld alatti járatok

átkutatásáról, s mivel van már elegendő élelmük, a titkos zár fölnyitására kell koncentrálniuk.Annak is kell hogy legyen egy rézlemeze. De az sehonnan sem került elő.Marad a legképtelenebb megoldás. Végigpróbálni az egymillió lehetőséget. Ha szerencséjük van,

néhány nap alatt kinyitják az ajtót. Ha nincs – hosszú hetekig elhúzódhat a kísérletezés.Viktor leült az asztalhoz, és kihúzta a fiókját. Nem csalódott, talált papírt és ceruzát is.Az egyik papírra fölírta a dátumot s az órát: “Július 12. Szerda, este félhat.” Majd mentegetőzve

tette hozzá:– Ott felejtettem a naptárt.Aztán másik papírt vett elő, és fölírta:

111111

– Ebből kell kiindulnunk – mondta a fölébe hajló Robertnek. – A hatodik számot növeljük fölfelé, egészen nulláig: 111112, 111113, 111114, stb, aztán az ötödiket, és így tovább.

– Hát más mód nincs! – hagyta rá Robert. Megegyeztek abban, hogy ketten végzik felváltva a munkát. Az egyik a bezárt szobában őrködik, a másikat, aki a tárcsákat próbálgatja, Éva fedezi a pisztollyal.

Éjjel pedig mindhárman alusznak, hogy időt nyerjenek. Ha bútorokkal elbarikádozzák a bezárt ajtót, nem törhet rájuk senki.

Képtelen feladat volt az egymillió kombinációt végigpróbálni – de mit tehettek volna egyebet?

Tizenharmadik fejezet

Viktor este tízig kísérletezett az ajtóval. Az első számnál stoppolta az időt: öt-hat másodperc egy kombináció. Négy óra alatt kétezerötszázzal végzett. Egészen jól belejött, néha már gyorsabban is ment a dolog, máskor pedig meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Kétezerötszáz! Ezt azt jelenti, hogy naponta két műszakban átlag tízezer kombinációt ki tudnak próbálni. Az tíz nap alatt százezer, egy hónap alatt háromszázezer – rettenetesen elszámította magát! És mégis eszelősen ezt kell csinálniuk, abban a reményben, hogy szerencse is van a világon, s az, hogy végig kell próbálni minden kombinációt, éppen olyan valószínűtlen, mint hogy az elsőre már kinyíljon az ajtó.

Évának sem volt könnyű dolga.A folyosó, mielőtt jobbra kanyarodott volna, elágazott. Az egyik járaton jöttek ők a villanytelep

felől – amely, úgy látszik, magától működött, bár nem sikerült rájönniük, hogyan – a másik ága tovább vezetett valahova az ismeretlenbe. De semmi esetre sem egy harmadik kijárat felé, mert ilyesmit nem jelzett a térkép. Éva ennél az elágazásnál állt őrt, jobbra és balra is figyelnie kellett, és ebbe legalább annyira belefáradt, mint a gépiesen tárcsázó Viktor.

A fiú végül is följegyezte az utolsó kombinációt, ahol abbahagyta a kísérletezést, és elindultak a magányosan őrködő Robert szobája felé.

Robert a szokott jelre ajtót nyitott.Ettek egy keveset – a dzsem is egészen élvezhető volt még –, aztán körülnéztek, hogyan lehet itt

lefeküdni. Már azt tervezgették, hogy áthoznak egy pamlagot a cellájukból, de Éva fölfedezte, hogy a tábori ágyon két rend matrac is van. Amikor az első rendet leszedték, egy másik, összehajtott vaságy bukkant föl a fal mellé ékelve. A szoba régi lakója, úgy látszik, maga is vendégre számított – talán arra a bizonyos Kurtra.

No mindegy, a fő, hogy ismét volt két ágyuk. És senkinek sem kellett a földön aludnia, mert Robert nem ajánlotta, hogy áthozzanak. egy pamlagot. Ahhoz mindkét férfira szükség lett volna meg Évára, aki pisztollyal kíséri őket, s Robert makacsul kitartott amellett, hogy a szobát egy pillanatig sem szabad üresen, hagyni.

Holtfáradtan feküdtek le, és rögtön mély álomba merültek. Nyugodtan alhattak, hiszen minden elmozdítható bútordarabot az ajtó elé toltak, s a torlasz végébe még a vendégágyat is, amelyet a két fiú foglalt el.

Reggel ismét megkezdődött a bútortologatás. Utána ettek valamit – Viktor csökkentette ugyan az adagokat, de még mindig jobb volt, mint odaát: szinte uraknak érezték magukat, akik napjában háromszor étkezhetnek.

Aztán Robert ment el Évával – folytatni a Viktor kombinációit.“Július 13. Csütörtök, reggel fél nyolc” – írta le a magára maradt Viktor.Majd valami olvasnivaló után nézett. Azt a bizonyos hosszú levelet már lefekvés előtt

megpróbálta kiböngészni, de nem ment vele többre, mint először.Hosszan keresgélt, míg egy matematikai szakkönyvre bukkant. A szövegből semmit sem értett,

de az utolsó lapokon mindenféle egyenletek voltak. Némelyiket piros ceruzával kipipázta már valaki: megoldhatta unalmában, úgy, mint most Viktor. Egy darabig elszórakozott velük, de aztán arra gondolt, nem kell túlterhelnie az agyát, hiszen nyolc óra gépies számolás vár rá. Fájdalmas pillantást vetett a rádióra, de tudta, hogy nem szabad kinyitni: minden neszre figyelnie kell. Rajzolni próbált, de csapnivalóan rossz rajzoló volt. Erre végigheveredett az egyik ágyon, és újra a helyzetükön kezdett töprengem.

Ha a százados nincs itt, ha magnón keresztül értekezik velük… akkor honnan tudta, hogy hamis adatokat mondtak be… egyáltalán hol vannak a jelentéseik? Hova vezet a csőposta?

Ismét körülnézett a szobában. Sehol semmi. Pedig normálisan ide kellett volna érkezniük az űrlapoknak s a jelentéseknek.

A falon semmi nyom. Hiszen mindent eltoltak az este. Mindent… kivéve a rádiót. Azt már fölöslegesnek tartották, és különben is feltornyozva álltak a konzervdobozok a készüléken.

Viktor izgatottan ugrott föl az ágyról. Bekukkantott a rádió mögé: semmi, csak két konnektor.Hát a fürdőszobában?A mosdó tükre mellett egy ajtócska volt a falban. Olyan, mint egy biztosíték-szekrény ajtaja.

Tegnap annak is nézték, s azért nem törődtek vele. Viktor már hozta is a feszítővasat, s az ajtócska egy-kettőre engedett.

Szinte felkiáltott meglepetésében.Az ajtó mögötti üregben valóban fölfedezte egy rézcső kupakját. Izgatottan csavarta le: három

rézhenger csúszott ki egymás után.Kinyitotta őket: az elsőben a kitöltött űrlapok, a másodikban az ő jelentése, a harmadikban az

Éva válaszai.– Ehhez mit szóltok? – kérdezte meg Robertektől, amikor délben visszatértek.– Csak négyezerhétszáz – jelentette ki szomorúan Robert. – Hiába no, állatian idegesítő munka.

Mi, mi az?Csak most nézte meg a papírokat. Éva kulcsra zárta az ajtót, és kíváncsian lépett az asztalhoz:– Hiszen ezek az én válaszaim…– Mégpedig olvasatlanul. A csőpostában találtam őket, amely a fürdőszobába. vezet. Azt hiszem,

senki sem látta még őket…– Hát akkor… – kezdte el Robert.– Akkor talán mégsem vagyok fantaszta – fejezte be a mondatot Viktor. – Bár most már én

hiszem magamat annak. Egy kukkot sem értek az egészből, a fene ebbe a bonyolult históriába….Szótlanul ebédeltek meg.Viktor úgy vélekedett, hogy Évának talán nehezére fog esni a két műszakban való őrködés,

esetleg ő is itt maradhatna egyszer felügyelni a szobára. De Robert kelletlenül csóválta a fejét, és Éva is erősködött:

– Veled megyek!Ismét kezdetét vette a lélekölő munka:118237 – 118238 – 118239…Váratlanul fülsiketítő zajt hallottak. Mint egy robbanás, amelyet a folyosón hosszan hömpölygő,

dörgö visszhang követett.És kialudt a villany.Viktor sietve ugrott Éva mellé:– Itt vagy? – kérdezte a vaksötétben.– Itt – súgta vissza a lány. Viktor elkapta a kezét:– Gyerünk Roberthez. És add ide a pisztolyt!Keresztülbotorkáltak a villanytelepen, amelynek motorja a sötétben is zümmögött, és kifulladva

értek Robert ajtajához. Kopogtak.Robert azonnal ajtót nyitott. Nyilván készenlétben állt – ugyancsak sötétben.– Mi történt?– Sejtelmem sincs róla – válaszolta Viktor. – Valami felrobbant.– Én is hallottam valamit…– Valamit?– Hát igen. Olyan messziről jövő morajlást.– Akkor nem errefelé történt. De áramunk az nincs többé. Az elemlámpa működik?– Igen, csak nem akarom meggyújtani. Ki tudja, mi lesz?– Igazad van. Zárjuk be az ajtót!– Hagyjuk inkább nyitva. Aki fénnyel vagy anélkül közeledik – lőj bele!– Várj csak…Viktor ellépett Robert mellől, s az asztalon motoszkált.– Mit csináltál? – kérdezte Robert, amikor visszatért.– Lezártam az összes ajtókat. Éva, hol vagy?

– Itt – hangzott az ágy felől.– Menj a másik sarokba! Ott nagyobb biztonságban vagy. Vagy tudod mit? Menj be a

fürdőszobába!– Oda nem megyek… inkább a másik sarokba. Viktor ráhagyta, és kifelé fülelt.Újabb távoli dördülés hallatszott, aztán egy közelebbi és egy még közelebbi.De ez már nem lehetett robbanás.– Valaki feltöri az ajtókat – súgta Robert. – Add ide a pisztolyt, inkább én.És már nyúlt is utána.– Készülj föl, hogy eltorlaszoljuk magunkat, ha elfogy a golyóm – szólt aztán Viktorhoz.A fiú az asztal mögé állt, hogy kövesse Robert utasítását.Újabb döndülés hallatszott. Már egészen közelről.– A villanytelepnél vannak – súgta vissza Robert.S a következő pillanatban el is sütötte a fegyvert. Mert betörték az utolsó ajtót, s fénycsóva jelent

meg a folyosón.– Ne lőjetek! – kiáltotta valaki az anyanyelvükön.– Ha egy tapodtat is közeledsz, újra lövök! – válaszolta Robert.– Ne lőjetek, gyerekek! Robert, te vagy az?Honnan tudja ez az idegen hangú férfi a nevét?Mert íme, ismét azt kiáltja:– Robert, válaszolj! Hol van Viktor?Viktor? Viktor itt van mellette, félrelöki őt az ajtóból, és kiugrik az őrült a folyosóra:– Raimond bácsi! Raimond bácsi, hogy kerülsz ide?S már kiált is vissza:– Ne lőj, Robert! A nagybátyám!Robert leereszti a pisztolyát. Hát ez meg mifene?– A nagybátyám, Robert! Éva! Gyertek ki ... S már jön is két férfi elemlámpával a folyosón. Az egyiknek a nyakába ugrik Viktor. Mi ez?Robert zavarodottan fog velük kezet. Éva is. Bent vannak mind az öten a szobában. Az

elemlámpák előbb a három fiatalt világítják meg, aztán végigtapogatnak a falakon.– Jó kis patkánylyuk! – csettint elismeréssel Raimond.Ebben a pillanatban kigyúl a villany.– No végre, sikerült – mondja Raimond.– Mi sikerült? – kérdi Robert.– Összekötni a fővezetéket. A robbantással romboltuk szét. De mondtam, hogy ideiglenesen,

akárhogy, csak kössék össze, ne vakoskodjunk idelent, ugyebár.És jóindulatúan mosolyog Viktorra, Évára, Robertre.– Hát ti robbantottatok? – kérdi Viktor.– Nem, mert a dalai láma! – kacag Raimond, aztán a társához fordul:– Lénárd főhadnagy, menjen a többiek után, és kutassanak át arrafelé mindent? Erre mi van? –

kérdi aztán a fiúktól. – Mert gondolom, volt időtök átnézni a villanytelepen inneni részt.– Két cella, egyéb semmi – válaszolja Viktor. – Máskülönben itt a térkép az üveg alatt ... – Mit csinálsz? – kérdi meghökkenve Raimond.Viktor a gombokat nyomkodja.– Kinyitom az ajtókat – feleli nevetve. – Azokat is mi zártuk be, amelyeket feltörtetek.– Ezt megspórolhattátok volna! Lénárd, jöjjön csak vissza.Raimond kivette a térképet az üveg alól, összehasonlította egy papírral, amelyet a zsebéből

halászott ki, aztán odaadta a főhadnagynak:– Vegye, ez jobbnak látszik, mint a magáé. Utána jöjjenek vissza mind ide!A civilruhás Lénárd már másodszor csapja össze katonásan a sarkát, és most már végképp

eltávozik.Raimond szerény mosollyal, szinte mentegetőzve mondja Viktoréknak:– Az a másik térkép az én tákolmányom. Mert én sem loptam a napot!

– De hogy kerülsz ide – kérdi Viktor.– Egyszerű dolog, mindjárt elmondom. Nem vagytok éhesek?Most már Éva is megszólal:– Ó, még magát is meg tudjuk vendégelni ... Robert hozzáteszi:– Eredeti háborús konzerv. De még egészen friss ... – Akkor itt nincs különösebb baj . . .– Mondd már, hogy kerültél ide? – noszogatja Viktor. – Merre jöttél be?Raimond kényelembe helyezi magát, elmosolyodik, és csak aztán válaszol:– Amikor megjött a jelentés, már szombaton, hogy ti eltűntetek – tudjátok, volt egy titkos

utasítás, hogy bármilyen különös dolog történik a városban, azt azonnal jelenteni kell a hadügyminisztériumnak, mert hátha összefüggésben van a betonpiramisokkal – tehát szombaton, amikor megjött a hír, kértem, hogy küldjenek le engem. Nem az én feladatom lett volna a minisztériumban, de megmagyaráztam, hogy bizonyos rokoni kapcsolatok folytán – Raimond itt hamiskásan kacsintott Viktor felé – senki olyan ügybuzgalommal nem veti bele magát ebbe a munkába. Vasárnap már itt is voltam, és maguknál szálltam meg – fordult Roberték felé. – Gyanítottam, hogy idelent vagytok, meg azt, hogy valahol a kút tájékán kerültetek be, hiszen ott ficamítottad ki a lábadat. Gondolom, az első kísérletnél…

– Ó, az nem úgy volt, de a bejárat csakugyan arra van. A kút mögött…– Érdekes, nem láttam semmit. Aztán megtaláltam a szobádban ezeket a papírokat – Raimond

előhúzta őket a zsebéből –, és rájöttem, hogy az én drágalátos unokaöcsém megfejtette a kulcsot. Nem mondanád meg nekem is, hogy csináltad ezt, mert én szinte beleőszültem…

– Én is – csak véletlenül jöttem rá – felelte szégyenkezve Viktor. – Ha megnézed, minden betű szimmetrikus, vagy vízszintesen, vagy függőlegesen. Csak az egyik nem – minden szóban az egyik… Majd később elmagyarázom.

– Aha – bólintott Raimond, s miután egy utolsó pillantást vetett a papírjaira, ismét zsebre vágta őket. – Értem már! Ejnye, ejnye… Nos, miután rájöttem hogy csak egy kis vakondokkirándulásról van szó, lehívattam a fiúkat meg egy geológust. Az volt az elképzelésem, hogy ha a bejárat a kút környékén van, akkor onnan egyenes föld alatti járatnak kell vezetnie a betonpiramisokhoz. A geológus megerősítette ezt a föltevésemet, s még azzal is tetézte, hogy elegendő mennyiségű ivóvízre inkább számíthattak az alagutak építői a Nyergesdomb alatt, mint a síkságon. Arra akkor még nem gondoltunk, hogy egy kis föld alatti vízesés is van itt egy barlangban, s az meghajt egy turbinát – onnan kaptátok az áramot. De hogy rövid legyek: egy szimpla egyenes vonallal kötöttem össze a kutat a bunkerek középpontjával, s ezen a vonalon – azzal az ürüggyel, hogy bővíteni akarjuk a porcelángyári építkezéseket – lefúrtunk. Harmadik napja keresünk, és csakugyan rábukkantunk a járatra. A mennyezete betonból volt, föl kellett robbantani. S ezzel vágtuk el a fővezetéket is…

Raimond rövid szünetet tartott, aztán megkérdezte:– És ti? Mit csináltatok idelent? Miért nem jöttetek ki?– Becsukódott mögöttünk az ajtó, és foglyul estünk.– A saját meggondolatlanságotok foglyaivá. Még szerencse, hogy jól végződött…– Hát ami azt illeti, más is fogva tartott – jegyezte meg Robert.– Kicsoda?– Nem tudjuk – válaszolta Viktor. – Ebben a szobában egy holttestet találtunk… illetve egy

csontvázat. Egy német tiszt csontvázát. A pisztolyunk is tőle van. De valaki bezárt egy cellába, és kihallgatott… és…

Viktor zavartan elhallgatott.– És meg is kínozta – tette hozzá Éva.– Megkínozott? De hiszen nincsen idelent senki!– Raimond bácsi, te jól tudsz németül. Mi nagyjából mindent elmondtunk, a többi az már

részletkérdés. Nekem is az az érzésem, hogy nincs, idelent senki. De ebből az írásból talán többet meg fogsz érteni. Itt találtam az íróasztalon, nem tudom, ki írhatta, de ha annak a halottnak az írása,

akkor ez a világ legképtelenebb őrülete.S azzal átnyújtotta nagybátyjának a német nyelvű szöveget.Raimond átfutotta az első sorokat, aztán megcsóválta a fejét:– Hát ez csakugyan különös…Elgondolkozott, aztán így szólt:– Annyi viszontagság után itt az ideje, hogy megtudjátok, mi történt veletek tulajdonképpen.

Megpróbálom kapásból lefordítani, talán nem lesz mindenütt gördülékeny a szöveg, de a botlásokért meg fogtok nekem bocsátani. Hát ide figyeljetek!

És olvasni kezdte a levelet.

Tizennegyedik fejezet

“Kedves Kurt!Két esztendeje véget ért a háború, s Te még nem adtál életjelt magadról. Pedig ugyancsak

vártalak. Nem tudod elképzelni, hogy ez a várakozás milyen rettenetes! Néha úgy éreztem, hogy megőrülök – erre különösen az első időkben komoly okot szolgáltatott a rádió is, amely sorozatos vereségeinkről számolt be. És végül a fegyverszünet! A Wermacht megadta magát! A Führer halott! Ez így lenne igaz? Én nem hiszem… De utóvégre magad is átélted mindezt, csak nem ilyen rettenetes körülmények között, egyedül, egyesegyedül a föld gyomrában, fölötted az ellenségeiddel, akiknek hallgatod a híreit, s akik békében élnek, akiket nem tudtunk térdre kényszeríteni. Sokszor gondoltam már arra, hogy fölrobbantom az egész istenséget, de Te tudod, hogy ezt nem szabad megtennem. Még most sem teszem meg, Kurt, pedig halálosan beteg vagyok. Nem tudom, mi a bajom. Szédülés fog el, egyre sűrűbben, kihagy a lélegzetem – és sehol egy orvos, akihez elmehetnék. Gondold el, Kurt, talán segíthetne rajtam! És segíthetnének rajtam az itteni gyógyszerek, de nem tudom, hogy mit szedjek, nem tudom, mi a bajom. Félek, hogy nem találsz már életben…

De hagyjuk a nyavalygásokat. Te vagy az egyetlen ember, aki ide be tud hatolni, aki a helyemre állhat. Aki őrt állhat idelent, és készenlétben várhatja a háború folytatását. Ugye nincs már messze, Kurt? Itt minden a legnagyobb rendben van, a lőszer, az élelem… Ahogy megkezdődik, jöhetnek az ejtőernyősök. S akkor hátba támadjuk őket, és minden menni fog, mint a karikacsapás.

Ezt ugyebár Te is tudod, szóljak inkább azokról a dolgokról, amelyeket nem tudsz.Kezdjem ott, hogy az építkezéseknél dolgozó helybeliek közül az egyiknek sikerült megszöknie.

Valami erdészhez menekült, de ott meghalt. Persze az erdészt is likvidáltuk. Utólag vettem csak észre, hogy eltűnt az a rézlemez, amelyet neked kellett volna elküldenem, s amelyet Te a megbeszélt módon ki tudtál volna betűzni. Előbb arra gondoltam, hogy egyszerűen megváltoztatom a kulcsot. De aztán elvetettem ezt az ötletet, és másik bejáratot készítettünk, azt, amelynek a helyrajzát és a rejtjelét megkaptad, s amelyen keresztül ide bejutottál – mert ugye bejutottál?

De hagyjuk ezt, beszéljünk a régi bejáratról. Ez nincs messze a tiédtől, talán száz méternyire, egy kút mögött. Azt fogod kérdezni, hogy miért hagytam meg, de hidd el nekem, semmilyen veszélynek nem tettem ki a föld alatti támaszpontot. Ellenkezőleg.

Figyelj ide! Arra gondoltam, hogy bizonyos körülmények között rákényszerülhetek rejtekhelyem ideiglenes elhagyására. Persze, ha segsemmisítem a régi bejáratot, senki sem találja meg. De volt még időm bőven, s gondoltam, egy kis meglepetéssel szolgálhatok azoknak, akik mégis bejutnának.

A következőket eszeltem ki: a másik bejárat közelében építtettem két cellát – egymással szemben. Az egyik mellé foszforeszkáló térképet szereltem a falba, hogyha valaki kinyitja az ajtót, becsaljam oda, hiszen a leggyöngébb fényre is felvillan. Persze nem az igazi alaprajz volt – erre volt gondom –, hanem csak csalétek. Mármost, az ajtófélfában fotocellát helyeztem el, amely megszámlálja a betolakodókat. Úgy készítettem el, hogy ha négynél többen jönnek, akkor ez az egész járat felrobban…”

Raimond Viktorékra pillantott, s azok lesütötték a szemüket. Most jöttek rá igazából, hogy milyen vigyázatlanok voltak.

Az alezredes folytatta:“… De ha kevesebben vannak, legfeljebb négyen, akkor az ajtó becsukódik mögöttük, mikor a

térképhez lépnek. Aztán egy lövést hallanak – elmés szerkezettel egy pisztolyt szereltem az ajtó fölé a falba – s egy hang, az én hangom, egy önműködően meginduló magnószalagról beparancsolja őket a jobb oldali, ugyancsak önmagától kinyíló, fürdőszobával is bővített, tehát hosszú ideig lakható cellába. Ugyanakkor egy automatikusan üzembe helyezett emelő néhány mázsa földet mozdít el a külső ajtó fölött, és végleg betemeti.

Hadd mondjam most el, hogy mi célom volt a tőrbe csalt betolakodókkal. (Akik talán bent is

vannak, amikor ezeket a sorokat olvasod. Majd megírom, hogy miként kell eljárnod velük – ha még életben vannak.)

Tehát: arra gondoltam, hogy az idelenti valóban pazar és költséges berendezést arra is fölhasználhatom, hogy egy kicsit megtáncoltassam őket. Egy kis távirányítású puhításra, hogy mire visszatérek, kezes bárányokká váljanak. S esetleg fölhasználjam őket arra, amire szükségem van.

E célból nem csupán a szokásos fegyelmező módszereket használtam, hanem a Párizsban zsákmányolt Obéillint-t. Erről bizonyára nem tudsz. Egy deportált tudós lakásán találtuk a szert és a készítési módját. Másfelé is használták, és én is kaptam belőle. Morfiumszerü kábítószer, de még annál is gyorsabban és hatásosabban működik. Nyolc-kilenc adag után már nem lehet leszokni róla ... “

Robert itt elsápadt: ő két adagot már bevett ... „ ... Tehetetlen ronggyá lesz az ember, bármire hajlandó, hogy újabb adaghoz jusson. Tejporba

kevertem a szert, és előrelátható foglyaim élelmezésébe a tejport is beiktattam. Ha beveszik a kilenc adagot (s én hatvanat készítettem elő), akkor az én embereim. Akár le is mondhatok fegyverről, kínzásról, mindenről. Azt teszik, amit én parancsolok nekik – sőt, még a csizmámat is megcsókolják, és úgy könyörögnek, hogy parancsoljak már valamit.

De persze nem mondtam le a hagyományos eszközökről sem. Szobájuk ajtófélfájában is fotocella van. Az ismét megszámolja őket, s most figyelj ide: a tizenkettes helyiségben különös műszereket találsz majd, azok útján dirigálom őket. Először is a magnetofonnal, amelyet hangosbeszélőn keresztül a szobájukban hallhatnak. Tudod, hogy úgy beszélem a nyelvüket, mint Te – ha kedved tartja, lehallgathatod a szalagokat. Automatizáltam az adást, beállítottam pontos időre, és az általam kiagyalt módszert használtam, amelyet én alternatív közvetítésnek nevezek.

De hogy ezt jobban megmagyarázzam: azzal kezdem, hogy vázolom előttük a helyzetüket. A markomban vannak, senki és semmi nem segíthet rajtuk. Aztán bizonyos űrlapok kitöltését kérem tőlük, annyit, ahányan bejöttek – a fotocella információja alapján az egy-, a két-, a három- illetve a négyszemélyes állományra előkészített magnószalag indul el. A kitöltött és megszámozott űrlapokat csőposta útján kell továbbítaniuk. Attól kezdve ez a szám helyettesíti az előttem nyilván ismeretlen neveket. (Megtalálod az űrlapokat, ha vannak, a fürdőszoba faliszekrényében – a kulcs a köpenyem zsebében van.) Mármost: ha a csőposta nem lép működésbe, tehát vonakodnak betenni az űrlapokat, automatikusan az a szalag kapcsolódik be, amelyen felelősségre vonom őket, s ugyanakkor aznap nem kapnak élelmet – amelyet ugyancsak önműködően szállít nekik egy falba épített kis ételfelvonó. Aztán kérdéseket teszek föl nekik, értesítéseket kérek a fenti helyzetről. Itt már nem volt szükségem a szalagok alternatív beállítására. Előlegezem, hogy ezek a kutyák hazudni fognak, s azt a számú foglyot, aki nyilatkozatot adott, amit egyébként nem sorban kérek tőlük, hanem összevissza, hadd higgyék, hogy válogatok – tehát a nyilatkozót minden további nélkül élelemmegvonással büntetem, és szépen át kell sétálnia a szemközti cellába, ahol nem éppen kellemes dolgok várnak rá ...”

Mind a hárman, beleértve Raimondot is, Viktorra pillantottak. Aztán így folytatta az alezredes a kapásból is elég folyamatos fordítást:

„Érted? Akár az igazat vallotta, akár nem, első alkalommal rápirítok, hogy hazudott ... Ha a színigazat vallotta, akkor is törheti a fejét, hogy vajon mit felejtett ki, vajon mit vétett el. De mondjam tovább. Át kell mennie a szemközti cellába. Tehát automatikusan kinyílik az ajtó, a rendes celláé és az átellenesé is. Közben pedig két rács ereszkedik le a folyosón, hogy ki ne repülhessen a madárka. Ha tíz másodpercen belül nem jelzi a fotocella, hogy a fogoly kilépett, rászól a magnó, és sürgeti. Ha többen lépnek ki, akkor a már jelzett pisztoly ismét eldördül, és visszakergeti őket. Ha tovább vonakodik az én emberem, megfenyegetem, hogy az ajtó bezárul, és a szellőztetőn kiszivattyúzom a levegőt. Muszáj átmennie! Ha viszont odaát nem lép be – ezt is egy fotocella figyeli – akkor megint csak eldördül a revolver. Ugye, tökéletesen megszerveztem?

A szemközti cellában az általad is kipróbált fény-sötétség, hideg-meleg módszert használom, s a kibírhatatlan zajokat tetézem azokkal a hangszalagokkal, amelyekre együtt vettük föl az ellenállással gyanúsított rabok jajveszékeléseit még a munkálatok megkezdésekor, amikor Te is ott voltál, s ha emlékszel rá, még Te javasoltad, hogy hallgassuk le utólag, és hasonlítsuk össze a

különféle vallató módszerekkel elért hatást. Szép kis szimfónia, mondhatom! És időnként megszakítottam, hogy én is odamondogassak a delikvensnek.

Miről írjak még? A szobájukban elhelyeztem néhány rendeltetés nélküli gombot és fogantyút. Ha azokhoz nyúlnak, rájuk szól egy hang, hogy rögtön hagyják abba – hadd higgyék azt, hogy szüntelen megfigyelés alatt vannak. Igen, erről a hangról még nem beszéltem neked! Kiszemeltem egy fickót a rabok közül, Obéillin-es kezelésnek vetettem alá, s néhány általam diktált mondatot kellett az anyanyelvén mikrofonba mondania. Az a fickó már rég nem él, de a hangja még ma is jó arra, hogy az esetleges betolakodókat félrevezesse. Ne tudják meg, hogy egyedül vagyok, ellenkezőleg, higgyék azt, hogy segítő társaim vannak a fentiek közül.

Azt hiszem, mindent elmagyaráztam. Eddig még nem jött senki – odafent néha próbálkoztak a piramisoknál, de az aknák elvették a kedvüket a további kísérletezéstől. De jöhetnek ezután is; én fel vagyok készülve. A villanymotor kitűnően működik, az automatikus olajozás úgyszintén, s a Herbert különleges örökégő körtéiben sem csalódtam. Fűtés, termosztát, portalanítás – minden a legnagyobb rendben. Tökéleteset alkottunk, s ez az egyetlen gondolat vigasztal mindig a nehéz órákban.

Mármost mi a teendőd, ha ide belépsz, és én már nem lennék életben – mert pokolian rosszul érzem magam, Kurt, egyre rosszabbul, érts meg engem… Tehát bejössz, s itt minden úgy vár, ahogyan megbeszéltük. Hogy vannak-e foglyok a zárkában, azt megtudhatod, ha kinyitod a csőposta szekrényét! Ezenkívül a tizenkettes helyiségben piros villanykörte jelzi, hogy működésbe léptek-e az automatikus szerkezetek. Ez a körte egy különálló magnetofonon ég, amelynek szalagja ugyancsak önműködően fölveszi a cellából jövő hangokat. Persze hallgasd le, de ez nem biztosíték arra nézvést, hogy ha behatoltak, életben vannak-e még. Ezt egy másik ötletes szerkezet hozza tudomásodra.

A falba építve látsz majd egy hatszögletes számlapú órát. Egy kis kockában a napokat is jelzi, most nullán áll, mert nem indult meg. És csak akkor indul meg magától, amikor az ételhordó az utolsó, a hatvanadik adag élelmet is beadta a cellába – egytől négy húskonzervig, tejporos dobozig, kétszersültig, aszerint, hogy hányan vannak. Ez az óra tehát arról értesít téged, hogy már mióta nem kaptak enni – az első naptól az ötvenedikig, tovább nem bírhatják. Ha úgy véled, hogy életben vannak, ismét nullára állítod az órát, és a kilences helyiségben megfelelő mennyiségű élelmet helyezel el bő tartalékainkból az ételhordó adagolójába. Vigyázz, Kurt! Ha történetesen nem fogyasztottak még el legalább tizenkét adagot, ne bolygasd meg az önműködő berendezést – csak ennyi adag Obéillin után számíthatsz föltétlen engedelmességre. Ha az a helyzet, hogy már elővezetheted őket, akkor az óra alatti gombot nyomod meg, és ezzel minden automatizálás – kivéve az élelem-adagolást – kikapcsolódik. Attól kezdve gombnyomásra működik minden, ahogy megbeszéltük. A felső gombsor az ajtókat zárja-nyitja, az alsó a villanyt gyújtja-oltja. A térkép az üveg alatt van, azon magadtól is kiigazodsz. Az egyes és a kettes gombra mégis nagyon ügyelj. Előbb az egyest nyomod le – erre leereszkednek a rácsok. Majd a kettest, és kinyílik a cellaajtó. Áthozol egy mikrofont a tizenkettesből, és bekapcsolod a rádió dugója melletti konnektorba. Fölszólítod szám szerint valamelyiket, hogy lépjen ki. Lehetetlen, hogy ne hajtsák végre pontosan az utasításaidat! De te mégis győződj meg minden alkalommal (minden egyes alkalommal, Kurt!) arról, hogy valóban egy ember jött-e ki. Ezt, miután a cella ajtaját lezártad, de a rácsot leeresztve hagytad, megnézheted a folyosó végéből. A lámpa fénye vakítóan éles, az egyes folyosó szemközti falában már előzőleg kinyitsz egy kis falba épített vasajtót, amelynek a belső oldalán tükör van. Ezt úgy állítod be, hogy szemmel tarthasd a kalitkát, s a fogoly mégse lőhessen rád, ha esetleg van fegyvere. A tükör mellett találsz egy gombot: ha azt megnyomod, csak az innenső rács emelkedik föl. De mielőtt megnyomnád, ráparancsolsz a fogolyra, hogy vetkőzzék meztelenre, és minden holmiját dobálja ki messzire a hátsó rácson, így teljes biztonságban leszel, Kurt, mert gondold meg, hogy egymagam nem végezhettem volna a motozásukat, még kevésbé akkor, ha nem lettem volna idelent, vagy a mostani helyzetben – rettenetes helyzet, Kurt! –, amikor nem tudom, meddig élek még. Az sincs kizárva, hogy valamilyen oknál fogva nem vették be az Obéillin-t. Lefegyverezve és egyenként így is a markodban vannak – utólag, fegyverrel kényszeríted őket erre, elegendő preparált tejport találsz még a tizenkettesben egy halálfejjel megjelölt faliszekrényben.

Azt hiszem, mindent elmondtam neked, Kurt – igen, még egy dolog van hátra. Ha első alkalommal vonakodnának belépni a cellába, ha visszafelé vagy előre próbálnak menekülni, a rácsok szintén fotocellás utasításra leereszkednek. Ebben az esetben vagy a túlsó rács s a már eltorlaszolt bejárat köré ékelődnek – ez mellesleg biztos éhenhalással jár – vagy a két rács között vannak, és ott sem jobb helyen, mint a cellában…

Kedves Kurt, nagyon-nagyon rosszul vagyok… Többet nem írhatok, bár szívesen eljátszom a gondolattal, hogy nap mint nap levelezzek veled. De nem terhelhetlek meg fölösleges dolgokkal, és röstellem is a gyengeségemet. De Te a mi erőnkre gondolj, Kurt, amelyet így legyengülve is hűségesen őrzök, s amelyet őrizni fogsz Te is. A fegyverekre, a robbanóanyagra, az F9-es törpe rakétákra, amelyeket még ki sem próbálhattunk, a leggondosabban szigetelt élelemre, amely készen várja a mieinket, ha ismét visszatérnek.

Ha ismét visszatérnek ... mikor, mikor?Ölel bajtársad

Gerhard”– Soha! – válaszolta önkéntelenül Viktor.– Soha! – bólintott rá az alezredes.Csendben ültek egy darabig. Az alezredes eltűnődve forgatta kezében Gerhard végrendeletét. A

hóhérét, aki elpusztult, de akinek gépesített segédei olyan kegyetlen vérszomjjal működtek ... – Az elgondolás tökéletes – mondta végül Raimond. –- Hogyan sikerült mégis kiszabadulnotok?Robert és Éva Viktorra pillantott. Hiszen neki köszönhetik, hogy ha csak egy nappal is, de

hamarabb menekültek ki halott hóhéruk eleven karmaiból.– Éppen ez a tökéletesség vált gyanússá – kezdte el Viktor. – Amikor másodszor mentem a

kínzókamrába ... – Helyettem ... vágott közbe Éva.– Hát nem mindegy?– Nem, nem mindegy – jegyezte meg csöndesen Robert.Raimond ebből a néhány szóból is mindent megértett, és bátorítóan pillantott unokaöccsére:– Nos!– Tehát amikor másodszor mentem át a kínzókamrába, néhány egymásba gyűrt,

összenyomorított konzervdobozzal megakadályoztam az ajtó becsukódását ... – Miért a szemközti ajtóét? – kérdezte Raimond.– Hát ... tudom is én ... – Tudod te jól. Azért, hogy ha baj származik belőle, megóvjad a társaidat ... – Igazán nem tudom, hogy erre éppen így gondoltam-e. Elég az hozzá, hogy hatás várakozáson

felüli volt. Most, Gerhard levele után, azt is tudom, hogy mi történt. Az ajtó és a rácsok szerkezete fölmondta a szolgálatot, ezt persze mindjárt tudtam, sőt számítottam is rá – csak a lövésekkel nem voltam tisztában. Ki lőhetett? Ezért gyanakodtunk a holttest fölfedezése után is arra, hogy legalább ketten itt vannak még: Gerhard, aki zavartalanul beszélt a kínzókamra megafonján keresztül, és egy fegyveres társa vagy őre. De most már világos: a kínzókamra ajtaja nemcsak a rácsokkal volt összeköttetésben, hanem a beépített pisztollyal is. Az is elromlott, azért lőtt kétszer ...

– Persze – bólintott Raimond. – De már igazán jöhetnének a többiek is, legalább Lénárd.Órájára pillantott, majd hozzátette:– Menjünk elébük!Kiléptek a folyosóra, átmentek a zümmögő villanymotor helyiségén (tehát a fal mögötti vízesés

okozta azt a különös zúgást – állapította meg Viktor), és nemsokára elértek a robbanás helyére. Két ember még mindig az utat tisztogatta, Raimond pár szót váltott velük, aztán tovább mentek. Kétszáz lépésnyit haladhattak a kivilágított folyosón, amikor Lénárd főhadnagy jött szembe velük.

– Elképesztő, hogy mit találtunk – mondotta.– Nézzük meg! – szólt Viktorékhoz Raimond.Jó sokáig kellett menniük, amíg a tizenkettes helyiséghez értek.Raimond benyitott, és pontosan úgy talált mindent, ahogy az Gerhard levelében állt.

– Majd felvisszük a szalagokat, és lehallgatjuk őket – jegyezte meg az alezredes. – Gondolom, érdekes lesz nektek is, és mindenképpen megnyugtatóbb, mint az első alkalommal. De azt a másikat – mutatott a különálló magnóra Raimond – ha akarjátok, csak egyedül hallgatom. Ha utólag restellnétek valamit…

– Nincs mit szégyellnünk – válaszolta Viktor. – Számítottunk rá, és csak írásban értekeztünk.– Ejha! – mondta Raimond. – Egészen jól működött a konspiráció.– Illetve – tette hozzá sietve Robert – Viktor egyszer rám támadt, ütlegelni kezdett, és engem

okolt mindenért. Amikor én sem hagytam magam, a századoshoz kiáltott segítségért. De mindezt azért tette – folytatta, látván az alezredes ámuló tekintetét –, hogy átejtse Gerhardot, és hogy megtudja, csakugyan figyelnek-e bennünket.

– Jó, hogy mondja! – válaszolta az alezredes. – Bár amennyire én magamat, és egyébként Viktort is ismerem, engem talán mégsem ejtett volna át.

– Pedig milyen élethűen sikerült – vágta rá vidáman Viktor, és komikus mosollyal tapogatta meg a torkát.

Kiléptek a tizenkettes helyiségből, és tovább haladtak a nyílegyenes folyosón. Elég sokáig mentek még, amíg feltehetően a piramisok alá értek.

A többiek éppen végeztek a földerítéssel, s most már azok kalauzolták őket.Még Gerhard levele után is meglepték őket a fegyverraktár méretei. És az élelmiszerraktár

bősége. De volt orvosi rendelő is, konyha, rádióleadó központ – volt egy fényűzőén berendezett lakosztály is, nyilván valami magasrangú vendég, talán éppen a Führer számára…

Fél óráig tartott, amíg mindent bejártak.– Ha eltekintünk az eredeti rendeltetéstől, amelynek semmi értelme nincs már – jegyezte meg

Raimond –, s a szenzációtól, amelyet ez a főhadiszállás kavarni fog, meg attól is, hogy a város fölött – vagy ha szabad így mondanom, inkább alatta – eloszlik egy húsz éve lappangó veszedelem, akkor is sokmilliós értékekre bukkantatok… Meg ezek az érdekes kis rakéták, amelyekről semmit sem tudunk, mert valóban nem vetették be őket…

Ebben a pillanatban Lénárd lépett az alezredeshez, és katonásan jelentette:– Találtunk még egy rézlemezt. A parancsnoki lakosztály dolgozószobájának íróasztalán volt a

mappa alatt. Itt van…Az alezredes szemügyre vette, aztán átadta Viktornak:– Nesze, ez a specialitásod. Majd lemásoljuk, s megtarthatod emlékben, még ha szabálysértést

követek is el vele.A réztáblácskán ez állt:

THOMAS MAILBECKEN

MARIA THALAUSCHIEBE

Viktor mégis ezt olvasta le róla:– 606…– … 391 – tette hozzá az alezredes. – Elég gyorsan megtanultam, professzor úr?De Viktor nem mosolyodott el erre az incselkedő megjegyzésre, hanem villámgyorsan számolt:– Több mint félmillió… másfél hónap…– Mi az, hogy másfél hónap? – érdeklődött Raimond.– Nem volt más kiút, ki akartuk próbálni az összes kombinációkat, és hat egyessel kezdtük.– Hát abba beletelt volna egy kicsi idő. Egyébként van itt elég dinamit, a mi szépreményü

mérnökjelöltjeink fel is robbanthatták volna azt az ajtót…– Nem mertünk idáig jönni – vallotta be Robert.– Hát akkor menjünk – rendelkezett Raimond. – Őrséget kell állítanom a bejárathoz, és további

utasításokat kérni a minisztériumtól.Amikor visszaértek a robbanás helyére, ahol egy létra vezetett föl a szabadba, Viktor megrántotta

a nagybátyja kabátujját.– Raimond bácsi, próbáljuk meg a másik kijáratot.

– Még mindig nem tanultál eleget? – kérdezte Raimond. – Annak csak körültekintő műszaki ellenőrzés után fogunk neki.

Viktor nehéz szívvel engedte előre Évát, aztán Robertet is. Majd ő is megindult fölfelé, és nagybátyja meg a többiek követték.

Odakint alkonyodott.A nap utolsó sugarai vakítóan siklottak alá a szemközti hegy gerincéről. Éva már kint volt, s

amint Viktor felpillantott rá, a lány alakját az ég varázslatos kékje ölelte át, és hirtelenszőke haja aranyló máglyaként lobogott fel az alkonyi napfényben. Hol is látta ő ezt már egyszer… éppen így? Valamikor nagyon régen, a föld gyomrában eltöltött iszonyatosan hosszú időszak előtt…

Mindnyájan kiértek már. Viktor mélyet szippantott a festőien békés és nyugalmas táj friss, hűvös levegőjéből.

(VÉGE)

A könyv szerkesztője: Kacsó JuditMűszaki szerkesztő: Bálint Lajos

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––A nyomdai munkált megkezdése: 1968. 06. 05. Anyomás megkezdése: 1968. 08. 09. A megjelenéséve: 1968. Példányszám: 6500+100 fűzve. Papír:

50 g-os újság. Alak: 70X100132. Kiadói ívekszáma: 8,55. Nyomdai ívek száma: 6,75. Megren-

delés száma: 8536. E: 9386/1968. Tizedes osztályo-zás nagy könyvtárak, számára: 8(498) 94.511–31.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––Kis könyvtárak számára: 8(498) 94.511.

Tiparul executat sub comanda nr. 435/1968, laIntreprinderea Poligrafică Cluj str. Brassai 5–7,

Cluj – Republica Socialistă România.