Nemes Nagy Ágnes

Fák

Tanulni kell. A téli fákat.

Ahogyan talpig zúzmarásak.

Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,

hol a kristály már füstölög,

és ködbe úszik át a fa,

akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,

vadkacsa néma szárnyait,

s a vakfehér, kék éjszakát,

amelyben csuklyás tárgyak állnak,

meg kell tanulni itt a fák

kimondhatatlan tetteit.

Hadijelvény

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,

mely önmagától főve körbe fortyog,

mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,

mely befelé nyel minden tömör kortyot –

így szívja, őrli elmém a világot.

Hasonlatokban őrli: roncsot ér.

S az elme: rész helyett egészre hágott,

s a rész ölén katlanba hull a tér.

Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték

képes kiszűrni pontos csapadékod?

Mily tükör lát folyékony, síma ércként?

Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?

Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,

a viszonyulás prizmás kínja köt,

s nem törhetem szét, mert e kín az őröm

a sík halál, s kerek téboly között.

A negyvenezer kilométeres föld

agyam csigáján gördül egyre beljebb –

micsoda állam ad védeni testőrt?

Micsoda orvos mely igéje ment meg?

Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,

mégsem szülés ez: harc lényem falán,

de hullva is, akár a hadijelvényt,

magasra tartom széttört koponyám!

Között

A levegő nagy ruhaujjai.

A levegő, amin szilárdan

támaszkodik madár s madártan,

az érvek foszló szélein a szárny,

egy percnyi ég beláthatatlan

következményű lombjai,

az élő pára fái, felkanyarodva

akár a vágy, a fenti lombba,

percenként hússzor lélegezni

a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek

nagy, mozdulatlan zökkenései,

amint feküsznek, térdenállnak

az ormok és a sziklahátak,

a földtan szobrai,

a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,

aztán megint a tömbök és a formák,

meszes csonttól körvonalig

kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.

Amint a nap átlátszó ércei

már-már magukba, fémmé a követ,

ha állat járja, körme füstölög,

s köröznek fent a sziklafal fölött

az égő paták füstszalagjai,

aztán az éj a sivatagban,

az éj, amint kioltja s kőmivolta

magváig ér, fagypont alatti éj,

s amint hasadnak és szakadnak

a porcok, forgók, kőlapok,

amint feszítik véghetetlen,

széthasgató önkívületben

a fehér s a fekete mindennapos

néma villámcsapásai –

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,

a víziók, a vízhiányok,

a tagolatlan feltámadások,

a függőlegesek tűrhetetlen

feszültségei fent és lent között –

Éghajlatok. Feltételek.

Között. Kő. Tanknyomok.

Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,

Két sorba írva, tóban, égen,

két sötét tábla jelrendszerei,

csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.

Múzeumi séta

Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.

Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.

Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-szinűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását

– …paradicsomos káposztával. Úgy kiadósabb.

– Én zöldborsóval szoktam.

dárdáikra függesztve, mert viszik őket a dárdák, tartják őket, függőlegesek, előre süvítve hajítják. Vagy ez nem az? Ez a képsor már nem az? Egyik sem az a másik? Csak utalások a falon, idézetek egy szenvedélyből?

Talán elég is ennyi. Fehér falsíkon képkeret, a keretben föltehetőleg kép, talán elég is. Lehet: az a seprűnyél-fasor van ott a keretben, fái között az az együgyű ösvény, a hátrafutó. Messzebbre nem vihet út, hisz az a járhatatlan út. Nincsen cipő tapodni rajta, nincs pata futni. Nincs repülő sem – kis mezőgazdasági helikó –, mely kanyarát csámpásan belibegné, fentről ügyesen szimatolva. Pedig hogy hív az az út, fokozhatatlan íves mozdulattal, hogy szív magához, hogy sodor magához, szemeimet, szemeim mögött szemeimet és szemeim mögött szemeimet (vonzástér anyaggömb-szemeket) ívben rendelve erővonalához.

Van-e másutt ilyen nyugalmú ablak? Ilyen napfény-nyaláb napsárga padlón? Vannak-e ilyen vad, lemart kőkoloncok politúros állványra rakva? Van-e köztük elgurult pamutgombolyag, cicásra pihézett, alig-koszos? Van-e

– Egy sima, egy fordított.

– Aztán tovább lustakötéssel.

a ténfergésnek nagyobb hatalma, végig a hosszú teremsoron, a beeső fénycsíkok – egy sötét, egy világos – levegő-oszlopai közt?

Aztán a kvázi-oszlopok közül kilépni a térbe, a lépcső legfelső fokáról egy pillantás a lusta, nagy látkép felé, Dunára, szomszédos hegyfokokra –, majd lassan-lassan imbolyogni a kis látképbe, a gótikus kertbe le. Épület és bástyafal szűk közében geometrikus, liliputi ágyások, mellettük pici, kerek babérfák: egy gyerekrajzba lépek ilyenkor, egy Hóráskönyv kis színes metszetébe. Óvatosabban kell mozogni itt, egy lét-játék léptékeit tanulni. Lassan, vigyázva, minél keskenyebben az óriás univerzumocska útján, melyet tapodni nincs cipő. De menni mégis, lépéseim megfogalmazhatatlan cselekedeteivel mérni ezt a más kiterjedést. Lassan, vigyázva lélegezni. A levegő is méretarányos.

Mi ez az árnyék ezen a tartományon, mi ez a megvilágítás? No persze, két gesztenyefa teszi, két pirosvirágú, nagy vadgesztenye, amelyek úgy ragyognak odafent, úgy sátoroznak, olyan pünkösdi-módra, hogy ez a rejtett másvilág idelent füstös, piros-zöld fényben ázik. Megállni. Félig-emelt arccal figyelni: valamire, ami majdnem hallható.

Most már nincs is hátra más, most már csak el kell menni innen. Kilépni a kertből, ki a kapun, le a domboldalon, baloldalt a rondella ugye, és jobboldalt… jobboldalt a drótháló-oldalú pajtában a kőtár, rom-kövein a macskasereglet. Ezt még nézd meg, ajánlom. A macskákat, hemzsegő műtárgyként ülve a muzeálison, kis fenekükkel fölszentelve a márványt. Nézd, nézd az öröklét napidíjasait. Majd elkísér macskaszaguk, remekmű-nyakuk lusta utánad-fordulása, amíg csak el nem tűnsz a lejtőn.

Szabó Lőrinc – Tücsökzene

1

A nyugodt csoda

Tudom, semmi, de semmi közötök

hozzám, butuska tücskök a fű között,

mégis jólesik azt képzelni, hogy

mikor, így este, ablakot nyitok,

nekem üzentek, sok hű kis barát,

lelkendezve, hogy csak szép a világ -

és hogy amiként szobámba a rét

vigasznak lengeti be fűszerét,

a hömpölygő, meleg szénaszagot

s benne az ezer szikra csillagot

s a parázs holdat, ti is úgy külditek,

olyan lélekkel, köszöntésetek,

úgy építitek, hangokból, puha

zenéből, ide, az ágyam köré,

az izgatott nap romjai fölé,

azt, ami örömünk volt valaha,

közös örömünk: a nyugodt csodát,

a zengő, boldog, nyári éjszakát.

2

Síppal, hegedűvel

Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,

síppal, hegedűvel. Egész délután

szólt már; de ahogy száll az éji csend,

úgy frissűl - hallod? - ami benne zeng:

ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan,

válasz villan rá s máris vége van,

ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű -

ezer hang együtt mindjárt gyönyörű,

s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint

sziget körűl a hab ostroma, mind

sűrűbb a zene, árad, megtolúl,

s ütve-penditve keresztűl-kasúl

a felszikrázó ü-ket és kri-ket

s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket

úgy csapja égig e tündérkürtcsatát,

idegeid, füled káprázatát,

hogy másnap is csupa i vagy meg ű,

csupa síp, csupa tücsökhegedű.

169

"Társuk leszek"

Csak ifjú költő tud rajongani:

rajongtam Babitsért. Előbb Ady

tanított, a nagy szertelen, a hős,

a lázadó, a sötét angyal, és

a fenséges, tragikus gesztusok.

Babits csak később, lassan, viharok

és romantika nélkül: szavai

észrevétlen tudták hajlítani

a gondolatot: édes kényszerük

gyémántkeményen szabta mindenütt

az igaz útat. Az gyors lelkemet,

ez, ami volt, egész szellememet

gyúrta, emelte: mint a szerelem,

itatott versük: örök-részegen

sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé,

valami más, boldog világ felé,

s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott,

társuk leszek, éreztem, az vagyok!

229

Széthullott világ

Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ.

Én meg ő: harctér. Ellenség s barát.

Égen és földön összetört a rend.

A Nap hajnalban most is megjelent,

mennyei őrült, robotos balek,

és dolgozott, mert mást nem tehetett,

de énhozzám már alig volt köze.

Öt emelet mélységben, fekete

lichthófra nyilt a szobám; s ablaka,

csak tenyérnyi, az se volt... Ennyi a

jussom? Mit nem még?! Amit kikaparsz

a szemétdomb jövőből!... Csak a dac

tartotta bennem a lelket, meg a

vers és a nők reménye-iszonya,

a nők az utcán, a mozik előtt,

az egyetemen, a vers és a nők:

őket csodálva, bennük, rajtuk át,

szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ.

239

A szerkesztő elé

Egy nap végűl fent ültem a Nyugat

előszobájában. Az iszonyat

alig enyhűlt, noha percekre már

jártam itt, egy hete, s Babits Mihály

azt mondta: jőjjek ma a válaszért.

Nehéz hét volt, és rettentő a tét:

az egész jövő, az önbecsülés,

a remény, hogy leszek valaki, és

kiküzdöm kis helyem a nap alatt.

S még nehezebb e hosszú pillanat,

a döntés. Vártam. Mint öreg szemét,

könyvek porlódtak, papír, szanaszét

lócán, állványon, a folyóirat

kötegei, szétesve s a falak

mentén, mindenütt. Bent léptek. Ez Ő?

Ajtó nyílt: "Tessék, a következő!",

mondta egy hang. Mint a végzet felé,

indultam, be, a szerkesztő elé.

240

"Akkor hát szerdán..."

Agyam forrt. Alig láttam Babitsot,

alig hallottam. Helyet mutatott.

Azután: "Kérem, jók a versei!"

(Egy hang: mit mondtam?!) "Jók. Közölheti

bármely lap, s Ön se vall szégyent vele."

"Bármely?" Hogy nyílt a remény szárnya! De:

"Bármely más!", mondta ő s elhallgatott.

"Vagyis a Nyugat...?" "Hát, a Nyugatot

még nem gondolnám." Szédítő öröm

zuhant ájulni. "Ha jól sejtem, Ön

most töri bentről a héját." "Tehát?"

"Érni kell, várni." A költő felállt.

Én már nem éltem. S az ajtóban: "A

formát érzi, de ez még iskola;

bár a legjobb" - a hang idegesen

objektív volt. (Harasó, öregem!

Harasó?) S végűl megint az övé:

"Akkor hát szerdán, nálam, öt felé."

243

Babits

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.

Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.

Mit láttam benned? Magam végzetét.

Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.

Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.

Mit bennem te? Dacot és szitkokat.

Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.

S te? Egy torzonborz állat vágyait.

Én? Istent, akit meg kell váltani.

Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.

S később? Hogy az ellenség én vagyok?

S én? Azt, akit soha el nem hagyok.

Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?

S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!

S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.

Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!

S a legvégén, te? Igy rendeltetett.

S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.

345

Töredék: A tücskökhöz

Bujtok megint a kitavaszodott

földből, jó tücskeim? Isten hozott!

Félévvel Buda ostroma után,

ezerkilencszáznegyvenöt nyarán

nyitottam ki úgy az ablakomat,

hogy a rőtparázs telehold alatt

oly nagyon rátok csodálkoztam. A

ti őrületetek az a muzsika,

az a szörny jókedv, mely ágyam köré,

az izgatott nap romjai fölé

visszahozta, fölépítette a

békét. Másfél éve már! Micsoda

varázs volt az a részeg éjszaka,

az az egy-helyt cikázó kép-zene:

augusztus, kedd, tizennegyedike!...

Másnap kótázni kezdtem... Ti, mire

virradt, zártátok a magatokét;

s lám, az én nótám ma is töredék.

Pilinszky János

Egy KZ-láger falára

Harbach 1944

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,

a hold süt és egy rúd mered,

s a rúd elé emberek fogva

húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával

növekvő óriás kocsit,

a testükön a por, az éhség

és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,

a fázó krumpliföldeket,

de mindennek csak súlyát érzik,

a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,

mely szinte beléjük tapad,

amint eleven rétegekben

egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük

és félre állnak a kapuk,

elébük jött a messzeség és

megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva

facipőiknek alacsony,

sötéten zörrenő zajában,

mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.

Magasba mártják arcukat,

feszülten mintha szimatolnák

a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,

akár egy megnyiló karám,

kapuit vadul széttaszítva

sarkig kitárult a halál.

Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit

hajnalfele a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrüjében láttam

lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.

Körülkutatva éppen visszanézett,

s hogy végre biztos rejteket talált:

övé lehet a zsákmánya egészen!

Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,

mit úgy lophatott rongyai alatt.

Nyers marharépát evett, de a torkán

még alig ért le, jött is a falat;

és undorral és gyönyörrel a nyelvén

az édes étel úgy találkozott,

mint telhetetlen testi mámorukban

a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,

a csupa bőr és csupa csont kezet,

a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra

és úgy adott, hogy maga is evett!

Az egymás ellen keserülő szervek

reménytelen és dühödt szégyenét,

amint a végső összetartozást is

önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről

a suta lábát ahogy lemaradt,

és semmisülten kuporgott a testnek

vad gyönyöre és gyötrelme alatt!

A pillantását, - azt feledném egyszer!

Ha fuldokolva is, de falt tovább,

és egyre még, és mindegy már akármit,

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;

a szomszéd fogolytáborból szökött.

S én bolyongok, mint akkor is a kertben

az itthoni kert árnyai között.

A jegyzetembe nézek és idézem:

"Csak azt feledném, azt a franciát..."

S a fülemből, a szememből, a számból

a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem

a halhatatlan éhséget, amit

a nyomorult már réges-rég nem érez,

se földi táplálék nem csillapít.

Belőlem él! És egyre éhesebben!

És egyre kevesebb vagyok neki!

Ki el lett volna bármi eleségen:

most már a szívemet követeli.

Egy KZ láger falára

Ahova estél, ott maradsz.

A mindenségből ezt az egyet,

ezt az egyetlen egy helyet,

de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.

Lehet az ház, malom vagy nyárfa,

minden csak küszködik veled,

mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem is tágitasz.

Megvakitottunk? Szemmel tartasz.

Kifosztottunk? Meggazdagodtál.

Némán, némán is reánkvallasz.

Ravensbrücki passió

Kilép a többiek közűl,

megáll a kockacsendben,

mint vetitett kép hunyorog

rabruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,

a pórusait látni,

mindene olyan óriás,

mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,

a többi annyi volt csak,

elfelejtett kiáltani

mielőtt földre roskadt.

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,

hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive -

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Frankfurt

A folyóparton üres homokbánya,

oda hordtuk nyáron a szemetet.

Villák között és kertek közt suhantunk,

egy híd, egy lejtős út következett,

a lóversenytér deszkakeritése,

pár zökkenő, az autó lassitott,

de mielőtt még fékezhetett volna,

az első éhség máris támadott!

A tömött zsákok és kidöntött vödrök,

a helyezkedő hátak terrora,

a föltaszított ládák közt megindult

az előzetes, gyilkos cenzura;

osztozkodás a hulladék kövérjén,

hogy alig állta saját rohamát

a négykézlábra ereszkedett éhség,

és föllázadt, és megadta magát.

Belevesztek a porba és piszokba;

az egész kocsi bőgve reszketett,

a szivüket a moslék elkeverte

és összemosta eszméletüket.

A tele kannák mélyire kotorva,

hogy szemük-szájuk elborult vele,

belehaltak az eleven lucsokba,

és föltámadtak fejjel lefele.

És visszavették, falatról-falatra,

mi velük együtt végképp elveszett,

mámorosan az elgyötört mocsokból

kikényszerített üdvösségüket!

De gyönyörük csak el se élvezett még,

hogy megfogamzott bennük a gyanú:

először csak a szájuk keserűlt el,

majd szívük lett iszonyú szomorú.

A tolongásból hirtelen kiálltak,

és úgy figyelték, szinte józanúl,

a nyomorukat eláruló mámor

mint járja őket keresztűl-kasúl.

És eleresztve magukat egészen,

csak arra vártak már, hogy szerveik

beteljesítsék, elvégezve rajtuk

a gyönyör végső tévedéseit.

Akárhová, csak szabadulni innét!

Csak menekülni, szökni mielébb!

Kiüldözött, hogy még felénk se villant,

hozzánk se ért az izzó csőcselék.

Köröskörűl a mozdulatlan bánya.

Csak haza már! Alant a folyamon

egy hajó úszhatott el a közelben,

hogy csupa füst lett és csupa korom

a fölfutó kijárat. Át a réten!

A dombokat mohón szökellve át

a lángoló betonra. Majd a villák!

A zölden visszaáradó világ.

A lóversenytér deszkakeritése,

s a deszkaközök sortüze után

a kertek alól kiájuló hőség,

s a hirtelenül ránkszakadt magány.

A lombok színe egyszerre kiégett,

és elborult a tüzük az uton.

Az arcunk és a kezünk is sötét lett,

és velünk együtt a paradicsom.

Hátunk megett a kocogató kannák,

s a szakadozó, poros fák között

már fölmerült az alkonyati város:

Frankfurt -1945.

Aranykori töredék

U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,

ama szemérmes, szép anarchia!

Nyitott a táj, zavartan is sima,

a szélsikálta torlaszos tetőkre,

a tenger kőre, háztetőre látni:

az alkonyati rengeteg ragyog.

Kimondhatatlan jól van, ami van.

Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,

a házakon s a házak tűzfalán,

a világvégi üres kutyaólban

aranykori és ugyanaz a nyár!

És ugyanaz a lüktető öröm;

dobog, dobog a forró semmiben,

ellök magától, eltaszít szivem

és esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e tenger ragyogásból?

Ha lehunyom is, süti a szemem;

mi kívül izzott, belül a pupillán,

itt izzít csak igazán, idebenn!

A világ is csak vele fényesűl,

az örömtől, aminek neve sincsen.

Mint vesztőhelyen, olyan vakitó

és olyan édes. Úgy igazi minden.

Impromptu

Össze-vissza csatangolok

hónapok óta szakadatlan,

öldöklő, édes napszurás

kínoz, kápráztat éjjel-nappal.

Honnét e sok-sok látomás?

A víz felől kifordul éppen,

tündökletesen fiatal,

lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.

Tüzet fog messze pár vitorla.

Merőleges déli meleg

zuhog a szétszórt kabinokra.

S a részletek, a kicsiségek!

Egyszál virág a puha szélben,

akár egy néma csecsemő

forgatná ámuló kezében.

A dallamok! Szobák során

ugyanaz a locsogó dallam,

mintha a mezitlábas tenger

bolyongana a falaikban!

De legszebbek a szeretők,

sörényük kisüt a homályba,

szemérmük szép, utolsó sátra.

A szeretők, s az alkonyat,

a házsorok ahogy kihúnynak,

s a házak közt, a homokon,

a roppant tömegű torony.

Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?

A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,

üríti zsebeit a nappal,

rendre kirakja mindenét.

Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;

izzó hegek a káprázó homályban.

Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,

vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.

Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,

a szárnyasok, mint égő kerubok

a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;

aztán a föld; aztán a ketrec.

Tűz és ganaj. És néhanap

pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.

Hallom ma is a lázas kortyokat,

és tehetetlen tűröm, mint a kő,

és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -

mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Dél

Örökkétartó pillanat!

Vad szívverésem alig győzi csöndjét,

csak nagysokára, akkor is alig

rebben egyet a meglepett öröklét.

Majd újra vár, latolva mozdulatlan,

vadállati figyelme ezt meg azt,

majd az egészet egyből átkutatja,

nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.

Egy házat próbál végre messze-messze,

méternyire a semmiség előtt

megvillogtatja. Eltökélten aztán,

hirtelen rá egy egész sor tetőt!

Közeledik, jön, jön a ragyogás

egy óriási közérzet egében -

Céltalanul fölvesz egy kavicsot,

és félrenéz a hajdani szemérem.

Mi látnivaló akad is azon,

hogy megérkezik valahol a nap,

és ellep, mint a vér, a melege,

hogy odatartott nyakszirtemre csap -

Emelkedik az elragadtatás!

Várakozom. Növekvő fényességben

köztem, s egy távol nádas rajza közt

mutál vékonyka földi jelenlétem.

Jelenések VIII. 7.

és lát az isten égő mennyeket

s a menny szinén madarak szárnya-röptét

és látja mint merűlnek mind alább

a tűzkorongon átkerűlni gyöngék

és véges-végig mint a rézveres

olyan szinűt dirib-darabra törtet

hol nem találni mától egy kapást

a földet látja mégegyszer a földet

a pusztaságot és a zűrzavart

lovaskocsit keresve hol kigázol

de látja isten nincsen arra mód

kitörni út remény e látomásból!

Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

s megint külön a kutyaólak csöndje.

A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot,

mint tébolyult pupilla néma és

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

hányódom én, mint ezer levelével,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,

az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom

tapossa itt az örökös sötétet

hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

a rézsut forduló fegyencfejet,

ismeritek a dermedt vályukat,

a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért

a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

fácskákat s ágacskáikat,

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Félálomban újuló fájdalom:

hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfuló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyu terhe

omlik alá a levegőn,

hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és keritésen.

Lélekzet nélkül látja állani

árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.

Tágasságával, mélységeivel

a néma tenger arcomba világít.

Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon

csupán a víz ijesztő pusztasága.

A szürkület gránitpora. Csupán

a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj

boldogtalan zajai. Vak rovar,

magam vagyok a rámsötétedő,

a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.

És egyedül a párnáim között.

Magam vagyok az örökös magányban.

Akár a víz. Akár az anyaföld.

Agonia christiana

Szellőivel, folyóival

oly messze még a virradat!

Felöltöm ingem és ruhám.

Begombolom halálomat.

A harmadik

Hármunk közűl legmaradandóbb,

örökké fénylő ikonod,

örökké omló homokbuckád,

a legveszendőbb én vagyok

Hideg szél

lakatlan kő, hever a hátam,

emlékek nélkül, nélkülem,

az évmilliók halott hamujában.

Hideg szél fújdogál.

Félmúlt

Ted Hughesnak

Megérkezik és megmered,

kiűl a hamunéma falra:

egyetlen óriás ütés

a hold. Halálos csönd a magja.

Összetöri az utakat,

összetöri a hold sütése.

És ketté tépi a falat.

Fehér zuhog a feketére.

Villámlik és villámlik és

villámlik a fekete nappal.

Fehér zuhog és fekete.

Fésülködöl a mágneses viharban.

Fésülködöl a fényes csendben,

a félmultnál is éberebb tükörben.

Fésülködöl tükrödben szótlan,

akár egy üvegkoporsóban.

Novemberi elízium

A lábadozás ideje. Megtorpansz

a kert előtt. Nyugalmas sárga fal

kolostorcsendje háttered. Kezes

szellőcske indul a füvek közűl,

s mintha szentelt olajjal kenegetnék,

érzékeid öt meggyötört sebe

enyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,

gyermekien áttetsző tagjaiddal

a nagyranőtt kendőben és kabátban,

mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

És olyan is, mint ama szelidek,

kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,

oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már

csak ragyogni a novemberi napban,

és illatozni toboz-könnyüen.

Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Szigliget, 1958. november

Nagy László

Csodafiú szarvas

Tavasz kerekedik,

bimbó tüzesedik,

jázminfával fényes

agancs verekedik,

csodafiú szarvas

nekitülekedik,

nekitülekedik.

Jázminfa virágát

lerágom hajnalra,

inaimmal ugrok

nyárdelelő napba,

pörkölődök, vékonyodok,

maradok magamra,

maradok magamra.

Vadászok meglőnek,

golyó a szügyemben,

Balatonban a sok víz,

mind az én könnyem,

sírva sírok, sírva sírok,

ha sietek lemaradok,

csodafiú-szarvas

hiába vagyok,

hiába vagyok.

Deresen, havasan

eljön a karácsony,

csodafiú-szarvas

föláll az oltáron,

szép agancsa gyúlva gyullad:

gyertya tizenhárom,

gyertya tizenhárom.

Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Juhász Ferenc

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:

az Oktogonon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,

Lábamnál olaj-szivárvány-patakok

és föltorlódott esőhólyagok.

Mint mozgékony-bőrű kaméleonok

agyag-csipkekorsó szeme forog

a nyüzsgő buborék-állatok

vízhártya-szeme.

Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,

színét cseréli szín után.

Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.

Ez a tér a virágzó kő-magány

Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,

hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,

ablakai: a kirakatok,

ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.

Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik

a csönd állatfényvirágait,

az éj pillanat-lényeit,

elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:

mint óriás szines agyvelő,

villany-térkép vibrál fölöttem:

Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,

mint agysejtek, velő-dúcok,

a villanygolyók: a kék erek,

tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik

a tető, a fal, az ég:

fénypókhálóban fénypókocska,

s fény-sejttódulással mozogva

a hirdetések mimóza-levele

nyílik, elfordúl, összehúzódik,

mint mélytengerí rózsa-állat feje,

ha ringatózik,

tapogatózik.

Segíts meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,

mint celofán-ősállatok:

nylon-köpenyek, gumikabátok,

átlátszó műanyag-zsákok

zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,

kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.

És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal

tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?

Kinek vegyek most virágot?

Hol vannak a jóbarátok?

Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt

téged keresve.

Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld

fényvonalakkal

óriás söröskorsót

rajzol az esőbe az este.

Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,

aranykorsó okád villanyfürtöket.

Csurog a nyálkás kövezetre

a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?

Mit énekelek?

„Ments meg uram engem a gonosztól!”

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

El kéne szaladni.

Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.

Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,

ordítoznék, de mindenki kinevetne.

És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,

feküdnék neon-agyadon,

hogy lássák az átsugárzott bordák

között megdagadt szívemet.

Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,

nem mondok átkot,

csak állok az esős szivárvány-vadonban,

szájamból nagyanyám szava lobban:

"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,

ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,

ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,

ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?

Kit ment meg a haláltól az ének?

Hiszen én istent nevetve megtagadtam,

tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.

Lángomat isten-nagyra csavartam:

világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,

zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.

S most befonják fejemet

a piros, kék, zöld villany-gyökerek.

Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,

mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?

Mit akartam?

Magamat szívedbe kapartam,

mint akna-tűzben a föld-anya

hasába a bozontos-arcú kis katona:

fölötte fény-halálfejek,

fém-levelek,

körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,

hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,

szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió

kuporgok összecsavartan

lüktető, véres dzsungeledben:

ringatnak a lágyan-mozgó bordák,

verdes vér-zuhatagod sistergése,

a belek zsíros, fodros remegése,

hallgatom, hogy dolgozik, forr

a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,

nyitott szemem látja belső éjedet,

s érzi átderengő testedet

tapogató-csáp-szemem.

Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok.

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiforognak a mélyből a fény-állatok.

S a villany-medúza-Magyarország,

a tenger agya libeg fölöttem,

s úszik a világűr-medúza: a földgolyó

a tejút-öbölben.

Én elhiszem

hogy puha álcádat leveted,

megépűl hited,

s arany-mozaik szárnyaid kibontod,

kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,

kitinszerkezete megszikkad, megszilárdúl,

hártyája megszárad, kifeszűl,

hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,

s az idő méhe csöndesen bezárúl.

Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.

Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,

a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az istent roncsokban látni,

a kozmosz-szívűt a művén merengni.

Így nem pusztulhat el akárki,

kalapján hervadó virággal.

Sárkány üvöltés és madárdal,

kén~erdő, jég-kűrt, lét-alkonyi zsoltár:

csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,

a tolla rongyos, a csőre csorba.

Nagy repülések, uramisten!

Már összebékül a halállal,

zúzott ágyékkal, vénült szájjal.

Az ércköves űr földre nyomja,

ott liheg leomolva

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.

Vad, kopár szeme, mint égitestek.

A dac lefonnyadt, s csak a szégyen

szögletei vak szikla-arcán.

Büszke magyar; virág a fajtán,

fény harsonása, tán utolsó:

én most temetlek.

Petri György

Reggel szoktál jönni

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.

Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása

annak, amit a hétköznapi nyelv

úgy mond: Valósággal újjászülettem.

Keskeny derengés ujjnyi bor felett,

kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:

mindez artikulált – mint egy mondat,

noha csupán egy mondat benyomása.

Felirattöredék egy likacsos kövön,

melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.

Véget nem érő reggelben próbálok

következtetni a körülvevő

dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek

ténykedésre késztetnek, persze:

ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.

S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,

előnyei is vannak. Egy fogkefe segít

körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);

a kusza jelek, amit egy papíron

találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:

nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,

hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció

jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul

tudó személytől származik (de ez még

nem igazít el a helyet illetően).

15

Aztán csöngetnek és – megérkezel.

S én, tehetnék-e mást, elhalasztom

a kérdés végleges, megnyugtató

tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok

(hiszen valaki, nemde, biztosan),

ösztöneimre bízva

magam, odateszem a kávét,

s megkérdezem: Mi van?

Bár, tudom, erre se lehet felelni.

A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok

szép szemeidről? Annyiszor csodált

tekintetedet elfordítanád e

költemény tükrétől? Ó, nézz belé!

Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,

s így eljövendő, nemsejtett korokkal

válthatsz baráti pillantást, míg ők

felismerik, hogy szemükkel rokon

szemednek időmélyi bársonya,

a szivárványhártyák korallmezője,

az üreges és barlangos vidék, a

rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,

zöldektől áttört szürkéskék derengés

a titokzatos pupillák körül.

Az élő anyag elrejti magát.

Csak késnek enged, csak lencsék alatt

mutatkozik rejtelmes rendszere

csatornáival, járataival,

hol a belső, titkos sürgés folyik,

hírekkel és parancsokkal loholnak.

Mint ostromlott vár: néma kifelé.

Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör

mag. Egyedül a szem mutatja,

miből vagyunk. E félig víznemű

gömbbe ágyazott porózus telep

a test nyilvános anatómiája.

Ezért utal némiképp a halálra.

Ezért, hogy csak a

szerelmesek mernek egymásra nézni,

kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –

a halál mindenképpen mást jelent,

35

mivel érzésük ismerős vele.

Feltűnt már? Legrégibb barátok is,

véletlenül egymás szemébe néztek,

zavartan fordítják fejüket el.

A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.

Néma – mint a feltárult rejtelem.

Mint a megdöbbenés. A rémület.

Mert egyszerre tárul fel benne minden.

Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni

egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.

Tőlük vezet ösvény,

a szárak ívén, a térd dombjain,

a hasnak pasztorális rónaságán.

Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,

a köldök kútkáváján megpihen.

Mindez elérhető házastársak között.

De ha a levegőn át, mit kipusztít

két eggyélobbant tekintet tüze,

tehát az űrön át

mered egymásra két szem – csillagokként –,

súlyuk vadul növekszik, és egyetlen

végzetes ponttá csődül össze minden

szükségük,

és bennük nincs hely többé semminek,

s átszakítva pályájuk kordonát

önpusztítóan egyesíti őket

kölcsönös, rémült gravitáció…

Ó, nézz szemembe!

Szerelmem!

Értelmiségi vagyok. Így hát

d’une manière profonde tudok csak

à l’allemande néked udvarolni,

36

értelmiségi módra. Mentségemre

szolgáljon: te is az vagy.

A szád már korareggel

keserű cigarettaízű,

széthagyod a harisnyákat szobádban,

teáscsészék környomával

adod vissza a könyveimet.

– Nekem pedig nadrágom fényes

sok üléstől, mint régi érmek.

Egy értelmiségi! E kétes

elem a tudományosan

felszeletelt tortában úgy

bujdokol, mintha íze lenne.

S mert hűtlen, izgága,

azt hiszi,

a lázmérőben ő a higany.

Meghúzódott a köztisztelet

rezervátumában hajdan,

ő adta meg gyerekeinknek

az általános műveltséget,

metafizikai tekintélyt

az érettségi tételeknek.

De nem. Nekem akkor gyanús volt

már, amikor: Saxa loquntur

– kezdett fecsegni, noha tudjuk

jól, hogy a kövek nem beszélnek.

Már a szerénységük gyanús volt.

Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de

– ami a császáré – hangsúlyozták.

S végül kitalálták a történelmet,

37

hogy a császárt is kétségbevonhassák.

Gyávaságuk mélye merő pimaszság.

Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.

Most előbújtak az antikváriumból,

s mint barbárok közt római fogoly,

közpénzen sétáltatják orrunk előtt

előkelő szomoruságukat.

Mért nem lehettem régi költő?

Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.

Csak neked volna jogod nem szeretni,

hallgatnád öntetszelgőn

hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból

esetleg kifecsegném: csapodár vagy.

De fődolgom a mérnöki munka volna:

megmérni, milyen hatalmas szerelmem,

minő magasba csap föl szenvedélyem,

hány mérföld messzeségből még imádlak,

hány kínos napot morzsoltam le már

hűségem olvasóján? Hogy számosabbak

szépségeid a Föld csodáinál.

Szerelmünk program, nem probléma volna.

Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?

A bolond hiszi, hogy a szerelem

megoldja kínjaink, de a bolondnak

orvos kell, és a szerelem nem orvos.

Abélard-t kiherélték. Kedvese

szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,

könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,

aztán szárazon, mint a rőzse, égett

a megszégyenült testűért tovább.

Vad szerelmük

kormaként maradt miránk

a szentimentális nyavalygás?

38

Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget

a szerelem, ha már nem tiszta tett,

áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.

Ha üledéke van, mit felzavar

az első olyan pillanat, amelyben

már nem tudunk békésen egyesülni

valami egyszerűben,

mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás

az eső szines fénypocsolyáiban.

A szerelem nem tűri

az alapok bonyolultságát.

Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.

E látszólag rideg

valókat könnyen hatalmába ejti

az érzelem, elváltoztatja őket,

akár a levegő. Rejtelmesen forr

érintkezésük, az arany kizöldell,

a körvonalakat rozsdával kikezdi,

végül bensejükig rág s az egész

illanó por lesz, rebbenő penész,

mely bársonyosan csillámlik a fényben.

A szerelmesek is

áthasonulnak. Egyanyaguvá

lesznek e fénybeszőtt

porral. A világ fénybeszőtt porával.

Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos

női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.

„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven

körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,

293

koszmós, egykor világosbarna haj;

beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas

kötőhártya, aquamarin szemek,*10

megsárgult, fehér műszálas pulóver,

barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.

Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.

„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.

Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).

Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.

Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét

a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.

Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.

De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,

akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”

Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam

(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).

No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.

Hiszen űzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.

Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.

Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,

egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt

mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.

294

„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”

– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.

„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettől viszont röhöghetnékem támadt,

ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,

aztán még egy adagot.

„ENNI is fog még ebből?”

„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.

Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,

„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”

– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,

nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.

És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),

zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

295

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

Tandori Dezső

A legrövidebb út: két pont közt

Másképp, mint: – ehhez

nem lenne

(mim?) – nem lenne

m; azt hiszem,

több időt is

kiván, mint

ugyanaz. A legrövidebb út:

két pont közt. Ennyi még

meg is

történik: kimégy

valamiért

visszajössz

valami nélkül.

P. J. névtáblájára

Elvéthetetlen üldözött –

elalszol és felébredsz.

Töredék Hamletnek

– ily egyetlenné el-nem-gondolás

tehet csak. Minden megközelítés már

önmagától tünékeny: mérték,

melyet mindig saját

változása teremt meg; oly síp,

mely csak saját hangjára szól –

Ó, te állhatatlan odaadás,

te, kit már egy porszemnyi át-nem-szitált idő

megül halálosan –