HOMMAGE A JOSÉ SARAMAGO

PÁL FERENCSaramago utópiái ...................................................................................................... 367

JOSÉ SARAMAGOMegvilágosodás (Pál Ferenc fordítása) ........................................................... 374Kicsi emlékek (Lukács Laura fordítása) .......................................................... 385Az 1993-as év (Wittner Katalin fordítása) ...................................................... 398Odüsszeia és bolyongás – A regény újra a költészet felé fordul (Lukács Laura fordítása) ................................................................................... 400Vers Luis de Camo~es-nak ....................................................................................... 405Azon a néha lakott szigeten ................................................................................. 406Az asztal az első tárgy (Pál Dániel Levente fordításai) ............................. 406Minden egyes név (Pál Ferenc fordítása) ...................................................... 408A kentaur (Lukács Laura fordítása) ................................................................... 412A barlang (Lukács Laura fordítása) ................................................................... 425Mese az ismeretlen szigetről (Lukács Laura fordítása) ............................ 439Vakság (Pál Ferenc fordítása) .............................................................................. 451

LXV. évfolyam, 5. szám 2010. május

Vi lág i rodalmi fo lyó i ra t

Alapítva: 1956. október

TARTALOM

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05365

A Nagyvilág támogatója:

a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma –Nemzeti Kulturális Alap

Látogasson el honlapunkra:www.nagyvilag-folyoirat.hu

URBÁN BÁLINTHatalom és betegség José Saramago Vakság című regényében ......... 465

LUKÁCS LAURA„Szeretném megfejteni: mi a csuda az ember,mik vagyunk mi, emberek?” ................................................................................. 471

A Nagyvilág José Saramago tiszteletére kiadott számáta portugál Camo~es Intézet támogatta.

Este número da revista Nagyvilág „Hommage a Saramago” foisubsidiado pelo Instituto Camo~es, Portugal.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05366

367

PÁL FERENC

Saramago utópiái

Az 1970-es évek második felétől új hangon megszólaló portugál próza-író-nemzedékkel egy időben, de életkorát tekintve jókora késéssel színrelépő José Saramago pályatársait megelőzve mára a jelenkori portugál iroda-lom kimagasló képviselője, mondhatni emblematikus alakja lett, nem utol-sósorban az 1998-ban odaítélt Nobel-díj következtében.

Az 1922-ben született író országának első Nobel-díjasaként kitüntető fi-gyelemben részesül, noha – és ez nem idegen a svéd akadémia bizonyostöbbé vagy kevésbé érdemes kitüntetettjeitől – a Jézus Krisztus evangéliu-ma nyomán kirobbant botrány óta félig-meddig hátat fordított hazájának,és a szomszédos Spanyolország egy távoli szigetén, Lanzarotén él és alkot,vagy éppen utazgat a világban a maga és a portugál irodalom nagyobb di-csőségére.

Ez a különös számkivetettség vagy még inkább bizonyosfajta kitagadott-ság, önkirekesztés állapota Saramagót egész életén át elkísérte, és művésze-tének egyik, bár rejtve megjelenő, az átlagos, az író által felkínált félreolva-satok labirintusában bolyongó olvasó számára nehezen azonosítható sajá-tossága maradt.

A saramagói utópia – amelyet megidéztünk a címben – ennélfogva nemannyira a Platón Államában, Campanella Napvárosában vagy Morus Tamás De Optimo Republicae Statu deque Nova Insula Utopiájában felvázolt kép-zeletbeli ideális államalakulattal állna kapcsolatban, hanem – eljátszva a szóvalóságos „sehol-hely” (ou-toposz) és sugalmazott „jó hely” (eu-toposz)jelentésével inkább az írói pálya és az alkotás paradoxonainak a feltérképe-zésére tett kísérletre való utalásként válik értelmezhetővé.

Első, a kritika által is méltányolt regényét 1980-ban, 58 évesen megjelente-tő író, akinek a tényleges sikert csak a két évvel később kiadott A kolostorregénye hozta el – valahogy úgy, ahogy a Száz év magány García Márqueznek,mert a félkarú katona és az emberek mélyébe látó leány szerelmének mági-kus-realista története befogadhatóvá tette a Mafrai-kolostor építésébe bele-rokkant Portugália vigasztalan képét, s megkapó szerelmes regényként simultbele az olvasók kezébe – ekkor debütált másodszor is regényíróként.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05367

368

Az irodalmi emlékezet azonban számon tartja, hogy Saramago az 1940-esévek végén már megpróbált betörni az irodalomba, Terra do Pecado (A bűnföldjén) és Clarabóia (Tetőablak) címmel született két regénye, amelyekközül azonban csak az első látott napvilágot – az elismertség csúcsain má-sodszor is –, az első viszont elkeveredett egy kiadó raktárában, hogy csakötven évvel utóbb kerüljön elő, ám máig nincs kiadva.

Ennek a két regénynek a kapcsán merül fel először – ha áttételesen is – asaramagói u-toposz kérdése. Megírásuk idején a szegények nyomorúságátbemutató neorealizmus regényei voltak divatban Portugáliában, a kibeszé-lés vigasztalását kínálva a mindennapi problémákra. Saramago viszont ezek-ben a regényeiben – feltehetőleg autodidaktaként összeválogatott olvasmá-nyainak a hatására elszigetelten attól a közegtől, amelyben élt és amelyet sze-génysége révén meg is élt – egy korábbi időszak realista és naturalista látás-módját érvényesíti. Magányosan, az irodalmi körökön kívül maradva éli leéletének következő harminc évét, bár 1955-től az Estúdios Cor kiadó munka-társa, a hatvanas évektől fogva krónikákat, verseket is ír, majd a portugál „szeg-fűs forradalom” után újságíróként keményen politizál (kívülállását ugyan aPortugál Kommunista Párttal való közösségvállalás sem oldja fel), s a hetve-nes évek utolsó harmadában újra megpróbálkozik a nagyprózával.

1977-ben megjelent Viagem a Portugal (Utazás Portugáliába), ahogy azelőszó is utal rá, valamiféle belső utazás, s rögtön felidézi az olvasóbanAlmeida Garrett majd másfél századdal korábban megírt Utazás szülőfölde-men című regényét, azt a nem saját idejében létező Portugáliát, amelyetsehol-létéből Antero do Quentaltól a XIX. század végi költőtől és filozófus-tól egészen Eduardo Lourençóig, korunk egyik elismert portugál gondol-kodójáig számosan szerettek volna kiemelni, hogy beágyazzák az európaitérbe és időbe. Ez az időn és téren kívüli sehol-hely Saramago 1980-banmegjelent regényének, a Levantado do Cha~ónak (Fölemelkedve a földről)a színtere. Algarve latifundiumai, ahol az első galego-portugál lírai költemé-nyek, a barátdalok kora óta évszázadok időtlenségében élnek a parasztok,kiszolgáltatva a nagybirtokosok önkényének és a hatalom támogatóival azo-nosított papságnak. A regény egy Mau-Tempo nevű parasztcsalád háromnemzedékének az életét meséli el a XX. század elejétől, amelyet csak abizonyalanul-metaforikusan felsejlő történelmi eseményekből azonosíthataz olvasó, a harmincas–negyvenes évek paraszti öntudatra ébredésétől amegváltást és egy új élet reményét hozó 1974-es áprilisi forradalomig.

Ez a regény – noha paradox módon sok kritikusa a neo-realizmushozsorolja paraszti témája és lineáris cselekménye következtében – már magánviseli a lassan megállapodó saramagói regény sajátosságait, amelyben igen

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05368

369

jelentős szerepet kap az elbeszélő, illetve a narrátor, aki a cselekményt meg-megszakítva hosszan elmélkedik mellékesnek tetsző, vagy a cselekmény-hez lazán kapcsolódó kérdésekről, nemegyszer magának a regényírásnak aproblémáiról vagy anakronisztikusan elemez történelmi eseményeket; mar-kánsan jelen vannak benne intertextuális elemek, gyakran alkalmazza azelőreutalásokkal (flash-forward) és az önreferenciával operáló megoldáso-kat, és a kilencvenes évtizedig meghatározója a történelmi tematika. Ilyen-képpen – noha Saramago mindig határozottan tiltakozik ez ellen a besoro-lás ellen – ezek a regények igen közel állnak a posztmodern szemlélethez,amely átjárta – és máig is átjárja – a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójánakportugál prózáját.

A francia új regény, majd a latin-amerikai irodalmi „boom” íróinak hatásainkább formai volt, tematikailag sokkal fontosabb volt a korszak portugálírói számára az, hogy a közelmúlt súlyos történelmi eseményeit, a gyarmatiháborút és az egykori gyarmatok függetlensége után következő válságoskorszakot ábrázolják, ahogy Saramago riválisa, a Nobel-díj után az örökmásodik helyre visszaszoruló Lobo Antunes tette a Memória de Elefante(Elefántemlékezet) és Os Cus de Judas (Isten háta mögött) című regényei-ben. A történelmi eseményekkel történő szembesülés azután fokozatosanelvezetett a posztmodern attitűd jegyében megvalósuló történelemkritikáig,s az írók a portugál identitás kérdéseit felvetve vizsgálni kezdték a portugálön- és történelmi tudatot alakító mítoszokat, mint Maria Velho da Costa,Joa~o de Melo, az És visszatérnek a karavellák Lobo Antunese, vagy törté-nelmi alakok nyílt nevetségessé tételéig eljutó Almeida Faria.

Bár kissé nehézkesebben, de Saramago is eljut a történelem megkérdője-lezéséhez. Előbb azonban úgy érzi – talán két harminc évvel korábbi regé-nyének kudarca miatt –, bizonyítania kell, el kell sajátítania az írás mestersé-gét. Így születik meg 1978-ban a laikus olvasót már címével is megrettentőManual de Pintura e Caligrafia (Festészeti és szépírási kézikönyv), amelyelső kiadásának címlapján ott szerepelt a „regénykísérlet” alcím, amely utóbba további művek hasonlóan tematikus-rematikus címei alatt szereplő regény-alcímmé szelídült. Pedig Saramagónak erre a művére az eredetileg tervezett„kísérleti regény” alcím illetve műfaji megjelölés volna a legalkalmasabb.

A történet egy felső körökben mozgó arcképfestő meghasonlásáról szól,aki miután képtelen arra, hogy festményein – Goyának a spanyol királyicsaládot ábrázoló képeihez hasonlóan – megmutassa a felszín mögött rej-tőző valóságot, írni kezd, és ecsethez szokott kezét rászoktatja az írásra.Ennek a folyamatnak a bemutatása, lényegében egy metatextuális reflexióa regény első része, amelyben hosszú részletek olvashatók velencei útiköny-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05369

370

vekből, Robinson Crusoe, Jean-Jacques Rousseau és Hadrianus császár –Marguerite Yourcenar által feldolgozott – életrajzából, valamint MarxnakTézisek a politikai gazdaságtan bírálatához című művéből, VII. Ferdinándspanyol király dekrétumából és a portugál ún. „kapitányok mozgalma”nyilatkozatából. A kísérletezés azonban nem válik meghatározó attitűddéSaramago művészetében – azt célzó próbálkozás csupán, hogy elfogadják-e az olvasók az író sajátos elbeszélésmódját.

Ha végignézzük Saramago regényeinek címét – s most tekintsünk el at-tól, hogy a kiadói óvatosság mennyire csonkítja meg ezeket a címeket a for-dításokban –, láthatjuk, hogy legtöbbjük felesel a címlapon hivalkodó „re-gény” alcímmel, mivel a címek egy része nem igazán szépirodalmi műfajra– hanem diszkurzív paradigmára – utal: „Emlékirat a kolostorról”, Lissza-bon ostromának históriája, „Esszé a vakságról” és így tovább. A portugál íróugyanis nem tartja magát regényírónak, ahogyan egy Carlos Reis irodalom-történésszel folytatott beszélgetésében kijelentette: „valószínűleg olyanesszéíró… akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”. Mindezzelmegint csak sajátos területenkívüliségére utal, hiszen olyan elbeszélőt ala-kít ki regényeiben, aki egy köztes állapotban, a múlt és a jelen között létezik.

Ha végignézünk az 1980-as években megjelent történelmi tematikájú Sa-ramago-regényeken, akkor láthatjuk, hogy szeszélyesen és némiképp kö-vetkezetlenül ragadnak ki egy-egy korszakot a portugál történelemből: azalentejói parasztcsaládnak a XX. század háromnegyedén átívelő történetétBaltasar és Blimunda szerelmes románca követi, amely egybefonódik aXVIII. század első évtizedeiben épülő Mafrai-kolostor történetével, a RicardoReis halálának évében megjelenő pessoa-i másnevű (heteronim) figura az1935–36-os esztendő Lisszabonjában jár-kel, a diktatúra kósza fasiszta meg-nyilatkozásainak előterében, a Kőtutaj öt hőse egy meghatározatlan jelenidőben utazza végig az Atlanti-óceán habjait szelő félszigetet, a lisszaboniSzent György várat pedig 1147-ben ostromolja és foglalja vissza – a regény-ben szereplő kiadói korrektor fikciója szerint – a keresztesek segítsége nél-kül harcoló portugál sereg. A több regiszterben megszólaló, polifonikusregényszövegek figyelmes olvasása nyomán láthatjuk, hogy Saramago re-gényei nem felelnek meg a hagyományos történelmi regényeknek. A törté-nelmi események elbeszélését állandóan megszakítják az elbeszélő meg-jegyzései, elmélkedései, amivel elidegenítik az olvasót az elbeszélt történet-től, és az elbeszélt eseményekhez képest túlságosan hangsúlyozzák az elbe-szélő szerepét, aki a regény idejéből kilépve kommentálja az eseményeket,egy XX. századi szemlélő szemszögéből ítél az elmúlt idők tetteiről. Így aposztmodern poétika egyik elemzőjének. Linda Hutcheonnak a szavaival

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05370

371

élve inkább „történetírási metafikció”-nak, a történelmi korokat, tényeketkommentáló és a történelmi események újszerű elbeszélését célul tűzőműveknek tekinthetjük Saramago regényeit, amelyek ugyanakkor, új kon-textusba helyezett vendégszövegeikkel megkérdőjelezik, esetenként ironi-kusan mutatják be a portugál történelmi gondolkodásmódot befolyásolóeszményeket, eseményeket, megnyilatkozásokat.

Saramago célja az, hogy szembesítse portugál olvasóit a múlttal, amelyetelhibázottnak tart és pesszimizmussal szemlél, akár az algarvei parasztságévszázados elmaradottságáról és kiszolgáltatottságától, akár egy kolostorépítéséért egy egész országot romba döntő királyi szeszélyről, akár az 1930-as évek közepének a spanyol polgárháborúban a francoista erőkkel rokon-szenvező portugál politikájáról ír. Plebejus szemlélete, amely sok rokonvonást mutat az Annales-iskola, francia új történetírás (Georges Duby,Fernand Braudel, Jacques le Goff stb.) szemléletével, a francia új regényaprólékosságával társulva a történelem mezsgyéjén mozgó emberek pers-pektívájából mutatja be a kiválasztott korokat és történelmi eseményeket,hogy megmutassa Portugália periferikus helyzetének és elmaradottságánakaz okait.

Borúlátása ugyanakkor néha megtörni látszik, mert a Lisszabon ostromá-nak históriájában – ugyan csak egy jelentéktelen kiadói korrektor felemásregényírói igyekezetének eredményeképpen – fölveti, hogy a formálódó ésfüggetlenségéért küzdő Portugália katonái keresztesek segítsége nélkül isvisszafoglalták a móroktól Lisszabont, s a történelmi tényeknek ellentmon-dó kettős történet – a valóságos történelmi eseményeket egy beszúrt „nem”-mel módosító korrektor történelmi fikciója és kései szerelmének széphis-tóriája is – „eu-topikus” befejezéssel zárul. Lehetséges egy hasonlóan pozi-tív olvasata a Kőtutajnak is, amelyben az Ibériai-félsziget elszakad Európá-tól, és a valamikori portugál hajósok útját végigjárva elúszik az Atlanti-óce-án délvidékeire, s Angola és Brazília között megállva fölveti az újjászületéslehetőségét. Ezt a regényt akár valóságos utópiának is felfoghatnánk, hiszenegy „sehol-helyre” vezeti az Ibériai-félszigetet, s ennek kapcsán idézi fel Por-tugália megszilárdulásának és nemzeti kiteljesedésének időszakát.

Ugyanakkor a szó köznapi értelmének megfelelően is utopisztikusnaktekinthetjük Saramagónak ezt a regényét, mert a félsziget egy fantasztikusregénybe illő körülmények között szakad le Európa testéről, egyik jeleneté-ben pedig – amikor a kiürített Lisszabonban kikötő, eltévedt hajóst lelövik arendvédelmi erők – már felsejlik a túlszervezett modern társadalomnak aza képe, amely egy évtizeddel később a Vakságban, majd pedig a Megvilágo-sodásban teljesedik ki.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05371

372

Saramago regényeivel kapcsolatban nemegyszer felmerül a különbözőolvasatok lehetősége. A kolostor regényében és a Lisszabon ostrománakhistóriájában található egy olyan markáns szerelmi szál, amely eluralkodikaz egész regényen, megkönnyíti a súlyos történelmi tanulságok befogadá-sát és elviselését, és feloldja az író borúlátását. Ugyanígy találunk meghatá-rozó fantasztikus elemeket is A kolostor regényében levegőbe emelkedőmadárgéptől kezdve az életre kelt Pessoa-heteronimen át az óceán vizéntovaúszó félszigetig. Ezek a fantasztikus elemek azonban, Todorov fantasz-tikummal foglalkozó elemzését követve, inkább a csodás kategóriájába so-rolják Saramago regényeit, mert szerepük behatárolt, és csupán egy okságielem helyettesítése, a cselekmény mozgásba lendítése a szerepük.

Hasonló, ha nem fontosabb szerepet kapnak a fantasztikus elemek az íróVakság című regényével kezdődő írói korszakában, amelyről eddig azértnem esett szó, mert a portugál és a Jézus Krisztus evangéliumában korláto-zottan megjelenő európai történelmi tematika után Saramago új kérdése-ket vet fel. A Vakság, a Minden egyes név, A barlang, Az embermás, a Megvi-lágosodás, véleményünk szerint, a Kőtutaj említett jelenetéhez kapcsoló-dik, és félig már egy közeli jövőben létező „szép új világ”-ot idéz fel, amely-nek látszólagos szervezettségét teljesen fölforgatja egy titokzatos kór, a fe-hér vakság, amely pillanatok alatt kőkorszaki szintre süllyeszti vissza azembereket és az emberi viszonyokat. Hasonló túlszervezett, a népesség-nyilvántartó hivatalok által uralt világot idéz a Minden egyes név is, ahol azemberek egymásra találásának és az egyéni boldogságnak már nincs helyes ezzel már kirajzolódni látszik a kései Saramago-regények antiutópikus,disztopikus jellege, amely A barlangban a platóni világkép és a ránk váró újvilág embertelen körülményei között feszülő ellentmondást mutatja meg, anagyvároson is eluralkodó üzletközpont és az emberi léptékű életéért küz-dő fazekas összecsapását megmutatva. Az embermás két teljesen azonosember, egy történelemtanár és egy filmszínész tragédiába forduló találko-zását írja meg, akik talán egy hibás klónozási folyamat eredményeképpenválhattak egymás csereszabatos helyettesítőivé, a Megvilágosodás pedig ademokratikus szavazási rendszer diktatúrába fordulásának tragikusan gro-teszk folyamatát mutatja meg, amikor egy üres szavazólapokkal szavazóvárost von blokád alá a kormány.

Saramago regényein végigtekintve, negatív utópiák sorozatát látjuk, az írószámára pozitív üzenetet, megváltást, eu-toposzt csak a nő alakja és a betelje-sülést ígérő, de a nyugvópontra soha el nem jutó szerelem ígér. Ha az olvasóvégiggondolja A kolostor regényé-ben megjelenő Baltasar és Blimunda sze-relmi történetét vagy a Lisszabon ostromának históriájában szereplő kiadói

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05372

korrektor és Maria Sara románcára gondol, akkor világossá válik előtte, hogyaz európai irodalomban mélyen gyökerező szerelmi tematika, amelyet PierreDaniel Huet 1670-ben közreadott Traité sur l’origine des romans (Értekezésa regények eredetéről) című munkájában az európai irodalom egyik alapve-tő toposzának tekintett, jelenti az egyetlen, megváltó „sehol-helyet”, amelyFrye gondolatmenetét idézve az ártatlanságot képviselő románcos formájá-val szemben áll az alul elhelyezkedő „realizmus” világával. Nemcsak Baltasarés Blimunda, Raimundo Benvindo Silva és Maria Sara élik meg utópisztiku-san a szerelmüket, amely csak az egymásra találásban teljesedik be, de nemjut el tényleges beteljesüléshez, mert ez már kívül marad a saramagói regénykeretein. Az író majd minden regényében jelen van egy mesterien felépített,hol nyersebb, hol finomabb erotikával átszőtt szerelmi szál, amely lehetősé-get nyújt arra – s most megint Frye-t idéznénk –, hogy „olvasó kivetíthesse li-bidóját a hősre, animáját a hősnőre”. A Kézikönyv festője, a Lisszabonbavisszatérő Ricardo Reis, a Kőtutaj hősnői, akik megajándékozzák spontánszerelmes felkínálkozásukkal az öreg spanyol Pedro Orcét, Az embermásasszonyt cserélő hasonmásai, a Vakság fél szemén kötést viselő öregembereés a Minden egyes név José ura, aki hiába keresi álmai asszonyát, mint egyközépkori lovag végül ugyanazt a szerelmes történetet élik meg, amely ottrezeg minden Saramago-regény mélyén, s a Halálszünetben teljesedik ki, ahola szerelmet újra meg újra megtaláló, elhagyatott saramago-i férfi egy örege-dő csellista alakjában jelenik meg, hogy erósz és thanatosz egyesülését éljemeg a szerelem által hús-vér asszonnyá átalakuló, és ezzel kedvesének örökéletet kínáló Halállal egy nem létező országban.

José Saramago a feleségével Pilar del Rióval.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05373

374

JOSÉ SARAMAGO

Megvilágosodás

A bizonytalanság, a megdöbbenés s ezzel egy időben a csipkelődés és agúnykacaj kerítette hatalmába az egész országot. A vidéki elöljáróságok, ahola választás fennakadások és bonyodalmak nélkül zajlott le, kivéve némi el-hanyagolható késlekedést a rossz idő miatt, és olyan eredményeket hozott,amelyek nem különböztek az eddig megszokottaktól, néhány biztos válasz-tó, néhány notórius távolmaradó, értékelhetetlenül kevés érvénytelen sza-vazat és üresen beadott szavazólap, nos ezek az elöljáróságok, amelyeket adiadalmaskodó központosítás mélyen megalázott, amikor úgy páválkodottaz ország egésze előtt, mint a leghitelesebb választási hazafiasság példája,most visszaadhatták ezt a pofont, és kinevethették egynéhány úriemberostoba felfuvalkodottságát, akik azt hitték, hogy ők a világ közepe, csak azért,mert valami véletlen folytán a fővárosban élnek. Az egynéhány úriemberszavak, amelyeket olyan szájmozgással ejtettek ki, hogy minden szótag, sőtminden betű megvetést sugárzott, nem azokra vonatkoztak, akik négy óráigotthon ültek, és azután hirtelen elmentek szavazni, mintha valamiféle pa-rancsot kaptak volna, amelynek nem mondhattak ellent, hanem elsősor-ban a kormányra utaltak, amely már előre learatta a babérokat, a pártokra,amelyek már úgy játszottak az üres szavazólapokkal, mintha szüretelésreváró szőlőtőkék volnának, ők pedig a szüretelők, az újságokra és a többitömegkommunikációs eszközre, amelyek igen könnyedén váltogatják aCapitoliumon kijáró tapsot a tarpeji sziklák meredélyeivel, mintha ők ma-guk nem játszottak volna cselekvő szerepet a szerencsétlenségek előkészí-tésében.

Volt némi igazságuk a vidéki gúnyolódóknak, de annál azért kevesebb,mint amennyit hittek. A politikai feszültség hátterében, amely futótűzkéntterjedt el a városban, érezhető volt bizonyos nyugtalanság, amely azonbancsak akkor kapott hangot, ha valaki az övéi között nyilatkozott meg, az egyesember a családjában, a párt a központi bizottságában, a kormány a belsőköreiben. Mi lesz, ha majd megismétlik a választásokat, kérdezte mindenkisuttogó, visszafojtott, titkolódzó hangon, hogy föl ne ébressze az alvó orosz-lánt. Sokaknak az volt a véleménye, hogy nem kellene karóval bökdösni

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05374

375

annak a rusnya féregnek az oldalát, úgy kellene hagyni mindent, ahogy van,a j. p. maradjon kormányon, a k. p. meg a helyhatóságokban, mintha misem történt volna, képzeljük el, hogy kihirdetik a rendkívüli állapotot a fő-városban, és ennek következtében felfüggesztik az alkotmányos garanciá-kat, azután egy idő múlva, amikor elül a fölkavarodott por, amikor ez a sze-rencsétlen eset már a feledés homályába merült, meghirdetjük az újabb vá-lasztásokat, amelyeket egy jól előkészített választási kampány előz meg, teleesküdözésekkel és ígéretekkel, ezzel egy időben pedig minden eszközzelazon dolgozunk, a kisebb-nagyobb törvénytelenségektől sem visszariadva,hogy meg ne történjen még egyszer az, amit egy ebben a kérdésben jára-tos, köztiszteletnek örvendő szakember nyers egyszerűséggel politikai-tár-sadalmi teratológiának nevezett. Mások eltérő véleményt vallottak, tiltakoz-tak, hogy a törvény szent, hogy ami le van írva, annak teljesülnie kell, tör-ténjen bármi is, mert ha rálépünk a köntörfalazás útjára és a mutyiban meg-kötött megállapodások ösvényére, akkor egyenesen a káosz és a mentáliscsőd felé haladunk, egyszóval, ha a törvény úgy rendelkezik, hogy termé-szeti katasztrófa esetén a választásokat nyolc napon belül meg kell ismétel-ni, akkor nyolc napon belül meg is kell ismételni, azaz már a következő va-sárnap, és legyen meg, amit Isten akar, mert az ellen nincs apelláta. Az azértnem kerülte el a figyelmünket eközben, hogy az álláspontjukat ismertetőpártok óvakodtak attól, hogy túlságosan elkötelezzék magukat egyetlen iránymellett, erre is meg arra is eltáncoltak, azt mondták, igen, meg hogy de mégis.A kormányon lévő és a városházát kezében tartó jobboldal pártjának veze-tői abból a meggyőződésből indultak ki, hogy ez az, ahogy mondják, elvi-tathatatlan elsőbbség ezüsttálcán hozta elébük a győzelmet, ennélfogvakörültekintően diplomatikus, nyugodt taktikához folyamodtak, bízva a kor-mány józan mértéktartásában, amellyel eleget tesz a törvényeknek, Ahogyez elvárható és természetes is egy ilyen megállapodott demokráciában,amelyben élünk. A közép pártjának vezetői is azt szerették volna elérni, hogya törvényeket tartsák tiszteletben, de eközben olyasmit követeltek a kormány-tól, amiről már előre tudták, hogy egyáltalán nem teljesíthető, azaz olyanszigorú eszközök alkalmazását, amelyek biztosítják a választások normálislefolyását, leginkább pedig, gondoljuk csak el, a megfelelő végeredménye-ket, Azért, hogy ebben a városban, érveltek, meg ne ismétlődhessen az aszégyenteljes esemény, amellyel éppen most járatta le magát ország-világelőtt. Ami a baloldal pártját illeti, legfőbb vezető testületei összeültek éshosszadalmas eszmecserét folytattak, majd megszerkesztettek és kiadtak egyközleményt, amelyben kifejezték leghatározottabb reményeiket arra vonat-kozólag, hogy az elkövetkező választások valóban megteremtik azokat a

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05375

376

politikai feltételeket, amelyek elengedhetetlenek a fejlődés és széles körűtársadalmi haladás újabb előremutató korszakának eljöveteléhez. Azt ugyannem bocsáthatták előre, hogy győznek a választásokon, és megszerzik azönkormányzati többséget, de arra, amit a közleményben kifejtettek, meg-volt minden reményük. A miniszterelnök este megjelent a televízióban, ésbejelentette a népnek, hogy az érvényben lévő törvényeknek megfelelően,a következő vasárnap megismétlik a helyhatósági választásokat, ennélfogvama huszonnégy órától fogva újabb választási kampányidőszak kezdődik,amely négy napig, azaz pénteken huszonnégy óráig tart. A kormány, foly-tatta jelentőségteljes arckifejezést öltve, és alaposan megnyomva a hangsú-lyos szótagokat, bízik abban, hogy a főváros lakossága, amidőn majd újra azurnákhoz járul, azzal a méltósággal és felelősséggel teljesíti állampolgárikötelességeit, amellyel a múltban mindig is teljesítette, és így meg nem tör-téntté és semmissé teszi azt a sajnálatos eseményt, amely eddig teljesen mégki nem derített, de már vizsgált és hamarosan napvilágra kerülő okok ered-ményeképpen váratlanul megzavarta és megmételyezte a főváros szavazó-polgárainak hagyományos tisztánlátását. Az államfő üzenete a kampányvégén, pénteken éjszaka hangzik majd el, de záró mondata már most isme-retes, Vasárnap, kedves honfitársaim, szép nap virrad fel ránk.

Valóban szép nap virradt fel. Már korán reggel, amikor a fölénk borulóégbolt tisztán fénylett, és áttetsző kékségéből aranysugarakkal ragyogott előa nap, ahogy egy televíziós riporter ihletett szavakkal megfogalmazta, meg-indultak a szavazók otthonukból a szavazóhelyiségek irányába, bár koránt-sem olyan sűrű tömegben, amint az a hírek szerint a megelőző héten tör-tént, hanem egyenként szállingózva, de olyan buzgón és lelkesülten, hogymég ki sem nyitották a kapukat, már állampolgárok hosszú sora várta, hogybebocsássák. Azonban, sajnálatos módon, ezek a békés embercsoportokmégsem voltak olyan tiszták és folttalanok. Nem akadt egyetlenegy sem azegész városban kígyózó sorok közül, amelyben ne bújt volna meg egy-kéthálózati személy, akiknek az volt a feladatuk, hogy kihallgassák és feljegyez-zék a körülöttük állók megjegyzéseit, mert a rendőri szervek biztosra vet-ték, hogy a hosszadalmas várakozás közepette, akárcsak az orvosi rende-lőkben, előbb vagy utóbb megoldódik az emberek nyelve, és napvilágrakerülnek, akár csak félszavakkal is, azok a rejtett szándékok, amelyek a vá-lasztók lelkében munkálnak. A hálózati személyek nagyobb része szakma-beli, valamelyik titkosszolgálat tagja, de vannak olyanok is, akik önként je-lentkeztek, állampolgári felbuzdulásból vállalva a besúgást, hogy akár ellen-szolgáltatás nélkül is szolgálhassanak, ahogy ez leírva is szerepel azokon aformanyomtatványokon, amiket aláírtak, és nem voltak kevesen azok sem,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05376

377

akik magáért a besúgás kétes gyönyörűségéért vállalkoztak erre a feladatra.Annak a valaminek a genetikus kódja, amit minden különösebb meggon-dolás nélkül, egyszerűen csak emberi természetnek nevezünk, nem korlá-tozódik a dezoxiribonuklein sav, vagy másképpen dns szerves csavarvona-lára, mert még sok mindent meg kell tudnia magáról és sok mindent tudat-nia kell velünk, mert ez az a, képes kifejezéssel élve, kiegészítő csigavonal,amelyet még nem sikerült kicsalogatnunk az óvodából, noha a legkülönbö-zőbb iskolákhoz tartozó és képességű pszichológusok és lélekelemzők ha-dának vásott el a körme, hogy megnyissa az ajtóreteszt. Ezek a tudományosmeggondolások, noha páratlanul értékesek jelenleg is, és páratlan távlato-kat fognak megnyitni a jövőben, nem terelhetik el a figyelmünket a jelennyugtalanító valóságáról, mert nemcsak a hálózati emberek álldogálnak ottelrévedő arccal, miközben titokban fülelnek és feljegyeznek mindent, amielhangzik, hanem egy-egy autó is elgördül, lassan tovahaladva a sorok mel-lett, mintha csak parkolóhelyet keresne, pedig igazából, kívülről láthatatla-nul, nagy felbontású videokamerák és olyan utolsó generációs mikrofonokbújnak meg bennük, amelyek képesek grafikus kijelzőkre vetíteni az egy-másnak elsuttogott szavak mögött fölsejlő érzelmeket, érzéketlenül aziránt,hogy mit is gondolnak valójában az egymással beszélgető emberek. Felje-gyezték a szavakat, és megjelenítették az érzelmeket. Senki nem érezhettemagát biztonságban. Egészen addig, amíg a kapukat ki nem nyitották, ésmeg nem mozdultak a sorok, a hangrögzítő berendezések nem rögzítettekmást, csak jelentéktelen mondatfoszlányokat, szokványos megjegyzéseketarról, milyen szép a reggel, milyen kellemes az idő, vagy hogy sietve kellettbekapni a reggelit, rövidke beszélgetéseket arról a fontos kérdésről, hogykire lehet rábízni a gyerekeket, míg a családanya szavazni megy, Az apjavigyáz rá, csak úgy tudtuk megoldani, hogy egymást váltjuk, most én va-gyok itt, azután majd ő is jön, persze hogy jobb lett volna együtt szavazni,de hát lehetetlen, mert ami elmúlt, annak örökre vége van. Mi a legkisebbeta legidősebb nővérére bíztuk, aki még nem szavazhat, igen, ő a férjem, Örü-lök a szerencsének, Részemről a szerencse, Milyen szép reggelünk van, Mint-ha csak megrendelték volna, Egyszer csak meg kellett történnie. Bármennyireérzékenyek voltak is a mikrofonok, amelyek újra meg újra elhaladtak, egyfehér autó, egy kék autó, egy zöld autó, egy piros autó, egy fekete autó, areggeli szellőben hajladozó antennáikkal, semmi igazán gyanús dolgot nemlehetett kihallani ezekből a, látszatra legalábbis, tökéletesen ártatlan és tö-kéletesen köznapi megnyilatkozásokból. Mindazonáltal nem kellett ahhozgyanakvásból doktorálni vagy bizalmatlanságból diplomázni, hogy valakifelfigyeljen némi furcsaságra a két utolsó mondatban, a reggelre vonatko-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05377

378

zóban akár szándékosság is lehetett, a másikban viszont, miszerint egyszercsak meg kellett történnie, annyi talán akaratlan, talán önkéntelen, de ép-pen ezért feltehetőleg sokkal veszélyesebb kétértelműség volt, hogy szük-ségesnek látszott összevetni annak a hangsúlynak részletekbe menő elem-zésével, amely ezeknek a szavaknak a kimondását kísérte, de még ennél isinkább azzal a görbével, amelyet az általuk keltett hangrezgések gerjesztet-tek, s most azokra a mellékzöngékre gondolunk, amelyeknek figyelembe-vétele nélkül, ha hihetünk a legújabb elméleteknek, bármely szóbeli közlésmegértésének foka mindig elégtelen, hiányos és korlátozott lesz. Annak ahálózati személynek, aki éppen ott tartózkodott, éppúgy mint összes többikollégájának, előzetesen nagyon pontos utasításokat adtak azzal kapcsolat-ban, hogyan kell viselkednie az ehhez hasonló esetekben. Nem volt szabadeltávolodnia a gyanús személytől, három vagy négy hellyel mögötte kellettállnia a szavazók sorában, és bár a rejtve nála lévő hangrögzítő berendezésérzékenységéhez nem férhetett kétség, a nagyobb biztonság kedvéért megkellett jegyeznie a választó nevét és sorszámát is, amikor a szavazatszámlálóbizottság elnöke fennhangon elmondta, úgy kellett tennie, mintha elfelej-tett volna valamit, és a sorból észrevétlenül kilépve ki kellett mennie az utcá-ra, hogy onnan telefonon közölje a történteket az információszerzés köz-pontjával, majd végül, a sorba újra beállva, vissza kellett térnie vadászterüle-tére. Ez a tevékenység azonban, a szó legszorosabb értelmében véve, nemvolt összehasonlítható azzal, hogy célba vettek valamit, és lőttek, mert ittarra ment ki a játék, hogy lőttek, és a véletlen, a sors, a végzet vagy bármimás révén olykor célba is találtak.

Ahogy múlt az idő, csak úgy záporoztak az információk a központba, deegyetlen esetben sem fedték fel világosan, következésképpen a jövőbenmegdönthetetlenül a célkeresztbe került választó szavazatában rejtőző szán-dékot, a listákon leginkább a föntebb említett típusú mondatok voltak, ésmég az is, amelyik a leggyanúsabbnak látszott, Egyszer csak meg kellett tör-ténnie, sokat vesztett volna látszólagos veszélyességéből, ha visszahelyez-ték volna abba a szövegkörnyezetbe, amelyben elhangzott, mert két emberbeszélgetett egyikük nemrégiben lezajlott válásáról, az egész társalgásfélszavakkal folyt, hogy föl ne keltsék a mellettük álló emberek kíváncsisá-gát, és ezzel a félig dühös, félig beletörődő megnyilatkozással végződött, deaz elvált ember melléből fölszálló reszketeg sóhajtás, amennyiben a hálóza-ti személyek hivatásának legfőbb jellemzője az érzékenység volna, egyér-telműen a beletörődés kategóriájába került volna. Az, hogy a hálózati sze-mély ezt nem tartotta megjegyzésre érdemesnek, és hogy a hangrögzítőberendezés nem így rögzítette, emberi tévedésnek és technikai tökéletlen-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05378

379

ségnek tudható be, s ezt az esetlegességet bármely jó bírónak, aki ismeri azembereket, és tisztában van a gépek lehetőségeivel, figyelembe kellene ven-nie, még akkor is ha, mert így volna maradéktalanul igazságos, tessen bárbotrányosnak első ránézésre, az eljárási anyagban a gyanúsított bűntelensé-gének a leghalványabb jelét sem lehetne találni. Beleborzadunk már a gon-dolatába is, mi történne ezzel az ártatlan emberrel, ha netán másnap kihall-gatásra vinnék, Elismeri, hogy azt mondta a maga mellett álló személynek,Egyszer csak meg kellett történnie, Igen, elismerem, Jól gondolja meg, mitmond, mire utalt ezekkel a szavakkal, A válásomról beszélgettünk, Válás volt,vagy különválás, Válás, És milyen érzelmeket táplált, illetve táplál ezzel aválással kapcsolatban, Azt hiszem dühöt és beletörődést érzek, Melyiket in-kább, dühöt vagy beletörődést, Azt hiszem inkább beletörődést, Nem gon-dolja, hogy ebben az esetben az lett volna legtermészetesebb, ha sóhajt egyet,különösen, ha egy barátjával beszélget, Nem esküdnék meg rá, hogy nemsóhajtottam, de már nem emlékszem, Mi viszont bizonyosak vagyunk ab-ban, hogy nem sóhajtott, Honnan tudják, ha nem is voltak ott, És ki mondtaazt magának, hogy nem voltunk ott, Talán a barátom emlékszik arra, hogysóhajtottam, kérdezzék meg tőle, Úgy látjuk, nem táplál iránta túlságosanbaráti érzelmeket, Ezzel mit akar mondani, Ha ide kell jönne a barátjának,az neki is problémákat fog jelenteni, Inkább nem, Nagyon jó, Elmehetek,Mégis, mit gondol, jóember, ne siessen annyira, először még válaszolniakell arra a kérdésre, amit föltettünk magának, Milyen kérdésre, Ténylegesenmire gondolt akkor, amikor ezt a bizonyos mondatot mondta a barátjának,Már megmondtam, Mondjon valami mást, mert ez a válasz nem jó, Nemmondhatok mást, mert ez az igazság, Csak azt hiszi, Most találjak ki valamit,Hát találjon ki, minket egyáltalán nem zavar, ha olyan válaszokat talál ki,amilyeneket a kedve diktál, idővel és kellő türelemmel, meg a szükségestechnikák alkalmazásával végül majd eljut ahhoz a válaszhoz, amit hallaniszeretnénk, Akkor mondják meg, mire gondolnak, és fejezzük be ezt azegészet, Így elvész az egész szépsége, mégis mit gondol rólunk, kedves uram,hová lesz akkor a tudományos felkészültségünk, ki ismeri el a szakmai hoz-záértésünket, számunkra mindennél fontosabb, hogy bebizonyíthassuk afeletteseinknek, megérdemeljük azt a pénzt, amit nekünk fizetnek, és azt akenyeret, amit megeszünk, Elvesztem, Azért annyira ne siessen.

Az utcán és a szavazókörök helyiségeiben lévő választók példás nyugal-ma egyáltalán nem tükröződött vissza a miniszterek dolgozószobáiban és apártok központjaiban uralkodó általános hangulatban. Ezeket is és azokatis leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy milyen arányú lesz ez alkalom-mal a választástól távolmaradók száma, mintha ez jelentené a vészkijáratot

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05379

380

abban a nehéz társadalmi és politikai helyzetben, amelybe az ország egyhete belekerült. Egy elfogadhatóan magas távolmaradás, amely a korábbiválasztások alkalmával regisztrált maximumot egy kevéssel, de azért nemtúlságosan sokkal, meghaladja, azt jelentené, hogy visszatértünk a megszo-kott állapotokhoz, ahhoz a szokásos gyakorlathoz, hogy azok a választók,akik soha nem hittek a szavazás eredményességében, megátalkodottan atávollétükkel tüntetnek, míg mások a jó időt kihasználva inkább a strandonvagy a városon kívül töltik a napot a családjukkal, megint mások pedig min-den ok nélkül, csupán lustaságuknak engedve, egyszerűen otthon marad-nak. Mivel az urnákhoz járuló emberek száma éppolyan nagy volt, mint azelőző szavazáskor, ez azt mutatta, hogy a távolmaradók száma elenyészőenkevés, vagy gyakorlatilag a nullával lesz egyenlő, a hivatalos fórumokat tel-jesen megzavarta, olyannyira, hogy már-már elvesztették a fejüket, attól amakacs hallgatástól, amellyel, néhány kivételtől eltekintve, a választók a fel-méréssel megbízottak kérdéseire válaszoltak, amikor azt firtatták, hogy kireszavaztak. Csak statisztikai célból kérdezzük, nem kell azonosítania magát,nem kell megmondania nevét ismételgették a kérdezőbiztosok, de még ígysem tudták meggyőzni a bizalmatlan választókat. Az újságírók egy héttelkorábban még elérték, hogy ugyan néha türelmetlenül, néha ironikusan,néha lekezelően, de válaszoltak a kérdéseikre, és noha ezek a válaszok iga-zából egyenértékűek voltak az elhallgatással, legalább megvolt az a látszat,hogy valami válasz érkezett a feltett kérdésre, ellentétben ezzel a mostani,hallgatásból összeállt tömör fallal, amely olyan közös titkokat sejtetett, ame-lyeknek a megőrzésére közösen vállalkoztak. Sokak számára talán megle-pőnek, hogy azt ne mondjuk, lehetetlennek tűnhet, hogy ennyire egyfor-mán cselekszik ezer és ezer ember, akik nem ismerik egymást, akik nemgondolkodnak ugyanúgy, akik különböző társadalmi osztályokhoz vagycsoportokhoz tartoznak, akik, mindent egybevéve, politikailag vagy a jobb-oldalon, vagy középen vagy a baloldalon vagy egyáltalán sehol nem helyez-kednek el, s most külön-külön úgy határoztak, hogy nem nyitják ki a száju-kat, amíg meg nem történik a szavazatok összeszámlálása, s csak azutánfedik fel a titkukat. Ezt akarta a belbiztonsági miniszter is, remélve, hogyigaza lesz, előrebocsátani a miniszterelnöknek, ezt sietett közölni a minisz-terelnök az államfővel, aki mivel idősebb volt, több tapasztalattal és jártas-sággal rendelkezett, többet látott és többet megélt ebből a világból, csakannyit válaszolt közönyösen, Ha most nem hajlandók beszélni, mondjoncsak egy okot is arra, hogy később miért akarnának. Az állam legfőbb mél-tóságától hideg zuhanyként érkező megjegyzés leginkább azért szegte ked-vét a miniszterelnöknek, és azért taszította őt a legmélyebb kétségbeesés-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05380

381

be, mert már nem volt miben megkapaszkodnia, hacsak egy kis időre is. Abelbiztonsági miniszternek esze ágában sem volt arról beszámolni, hogy aválasztások során lehetséges rendzavarásoktól tartva, bár előzetes félelmé-re a tények időközben rácáfoltak, a város minden választási körzetébe ki-küldött két-két civil ruhás rendőrt a rendőrség különleges erőitől, akiketazzal bíztak meg, hogy ellenőrizzék a választások lefolyását, de azzal mégkülön-külön is megbízták mindegyiküket, hogy a társukat is tartsák szem-mel, nehogy valami harcos tisztessségtudásból fakadó, vagy egyszerűen csakhitványul áruba bocsátott cinkosság érvényesüljön valamelyiküknél is. Ilyen-képpen, hálózati személyek és besúgók között, hangrögzítő berendezésekés videokamerák kereszttüzében úgy látszott, hogy minden rendben, sőtnagyon is rendben van, semmiféle rossz behatás nem fenyegeti és ronthatjameg a választási folyamat tisztaságát, és most, a játék végeztével, nem ma-rad más hátra, mint karba tett kézzel várni az urnák végső döntését. Amikora tizennégyes számú szavazókörben, amelynek egy egész fejezetet szentel-hettünk, és a legnagyobb elégedettségünkre szolgált, hogy bemutathattukaz ott folyó munkát, így tisztelegve ezek előtt az áldozatos munkát végzőállampolgárok előtt, bár nem feledkeztünk meg a néhányuk életében elő-forduló személyes problémákról sem, és amikor a többi szavazókörben is,az egyes számútól a tizenhármas számúig és a tizenötös számútól a negy-vennégyes számúig az elnökök kiborították a szavazatokat az asztalként szol-gáló hosszú padokra, lezúduló lavina hatalmas robaja járta át a várost. Ezvolt az előjele a már készülődő politikai földrengésnek. Az otthonokban, akávézókban, a talponállókban és a kiskocsmákban, minden olyan nyilvá-nos helyen, ahol van televízió vagy rádió, a főváros lakosai, egyesek nyu-godtabban, mások kevésbé nyugodtan, várták a szavazás végeredményét.Senki nem árulta el a hozzá legközelebb állóknak sem, hogy kire-mire sza-vazott, a legközelebbi barátok is hallgattak, még a máskor fecsegő emberekis mintha elfelejtettek volna beszélni. Végre este tíz órakor megjelent a tele-vízióban a miniszterelnök. Az arca fakó volt, a szeme karikás az egy heteálmatlanul töltött éjszakáktól, sápadtságát az egészséges arcszín árnyalatúalapozó sem takarhatta el. Kezében papírlapot tartott, de nem olvasott róla,csak néha-néha pillantott rá, hogy el ne veszítse a beszéd fonalát, Tisztelthonfitársaim, mondta, az ország fővárosában ma megtartott választások ered-ménye a következő, a jobboldal pártja nyolc százalék, a közép pártja nyolcszázalék, a baloldal pártja egy százalék, távolmaradás, nulla, érvénytelenszavazat, nulla, üresen beadott szavazólap nyolcvanhárom százalék. Szüne-tet tartott, hogy közben a szájához emelje a kezénél lévő vizespoharat, az-után folytatta, A kormány megállapítva, hogy a mai szavazás bizonyossá tet-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05381

382

te és felerősítette az elmúlt vasárnap megfigyelt folyamatot, teljes egyetér-tését nyilvánította ki abban a kérdésben, hogy fel kell deríteni ennek a meg-lepő eredménynek elsődleges és másodlagos okait, és az államfő úr őexcel-lenciájával folytatott konzultáció után arra a következtetésre jutott, hogy to-vábbi tevékenységének törvényessége nem kérdőjeleződött meg, nemcsakazért, mert a most véget ért választások helyi érvényességűek voltak, ha-nem azért is, mert sürgető és parancsoló kötelességének tartja, és ilyen ér-telemben vállalja is, hogy a lehető legalaposabban felderítse azokat a társa-dalmi rend ellenében megnyilvánuló eseményeket, amelyeknek az elmúlthét során nemcsak megrendült tanúi, hanem meggondolatlan szereplői isvoltunk, mélységes szomorúsággal ejtem most ki ezeket a szavakat, mertazok az üresen beadott szavazólapok, amelyek súlyos támadást jelentetteka magán- és közéletünk keretét képező demokratikus viszonyok ellen, nema felhőkből hullottak alá, és nem is a föld mélyéből törtek a felszínre, ha-nem ott rejtőztek a főváros száz választója közül nyolcvanháromnak a zse-bében, akik a saját, de nem a haza érdekei által vezérelt kezükkel helyeztékel őket az urnákban. Újabb korty víz, és ez most valóban szükséges volt,mert a szája hirtelen kiszáradt, Még van idő arra, hogy jóvá lehessen tenniaz elkövetett hibát, nem újabb választások kiírásával, ami a dolgok jelenlegiállása mellett tökéletesen haszontalan volna, és éppen az ellenkező hatástváltaná ki, hanem szigorú önvizsgálat révén, amelyre most erről a nyilvánosfórumról hívom fel a főváros minden egyes polgárát, egyeseket, hogy ered-ményesebben védekezhessenek az ellen a szörnyű fenyegetés ellen, amelya fejük fölött lebeg, másokat pedig, akár vétkesek, akár ártatlanok a szándé-kaikat tekintve, hogy tegyék jóvá azt a ballépést, amelybe nem tudni, ki rá-gatta bele őket, hacsak nem akarnak közvetlen áldozataivá válni a rendkívü-li állapottal együtt járó büntető intézkedéseknek, amelynek kihirdetését akormány a parlament holnapra e tárgyban meghirdetett rendkívüli üléséntörténő megtárgyalása és remélhetőleg egyöntetű elfogadása után előter-jeszti az államfő úr őexcellenciájának. Hangváltás, félig nyitott két kar, a ke-zek a váll magasságában, A kormány a nemzet testvéri egységének fenntar-tása érdekében tett lépésként értelmezi az ország többi részének elhatáro-zását, amely a választópolgári kötelességek elismerésre méltó hazafias fele-lősséggel, az eddig megszokott módon történő teljesítésében kapott kifeje-zést, s ekképpen, szerető családapa szerepében lép fel, emlékeztetve a fővá-ros, lakosságának azt a részét, amely letért a helyes útról, a tékozló fiú para-bolájának fennkölt tanulságára, és kijelentve, hogy az emberi szív mindenvétek megbocsátására készen áll, ha őszinte a bűnbánat és teljes a megbá-nás. Azután elhangzott a miniszterelnök utolsó, hatásvadász mondata, Adjá-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05382

383

tok meg a tiszteletet a hazának, mert a haza rajtatok tartja a szemét, s dobokdübörgését, fanfárok rikoltozását idézte ez a pincék mélyéről előbányászott,poros hazafias retorika, amely után hamisan csengett az egyszerű Szép es-tét kívánok, mert az egyszerű szavakban az a szeretnivaló, hogy senkit nemcsapnak be.

A legkülönbözőbb helyeken, családi otthonokban, kiskocsmákban, kocs-mákban, kávézókban, éttermekben, egyesületekben és pártközpontokban,ahol megtalálhatók voltak a jobboldal pártjának, a közép pártjának és a bal-oldal pártjának a tagjai, a miniszterelnök szavait hosszan meghányták-vetet-ték, bár természetesen, különbözőképpen és eltérő hangsúlyokkal. Ez aperformace a legnagyobb visszhangot a j. p. tagjaiból váltotta ki, az idegenkifejezés is tőlük ered, nem pedig ennek a tanmesének az elbeszélőjétől,akik felszabadultan, bizalmasan egymásra kacsintva elismeréssel nyilatkoz-tak a kormányfő által alkalmazott módszerről, amelyet a különös, egyszerostor, másszor abrak kifejezéssel jellemeztek, ezt a kifejezést valamikor leg-inkább a szamarakkal és az öszvérekkel kapcsolatban használták, manap-ság azonban újra divatba jött az emberekre vonatkoztatva is. Néhányan azon-ban, a nagyhangú, legénykedő fajtából, úgy gondolták, hogy a miniszterel-nöknek ott kellett volna befejeznie a beszédét, amikor a rendkívüli állapotazonnali kihirdetését bejelentette, minden további csak fölösleges szósza-porítás volt, mert a csőcselék gumibotot érdemel, megnézhetjük magun-kat, ha kesztyűs kézzel bánunk velük, húzzanak el a francba, és csak úgyzáporoztak a hasonlóan durva kifejezések. Mások csendesebb húrokat pen-gettek, hogy azért ne együk olyan forrón a kását, az öreg biztosan tudja, mitmiért mond, ámbátor ezek a jámbor pacifisták mindig megfeledkeztek ar-ról, hogy a felbőszült köznép féktelen megnyilatkozásai mindig is nagyonjól szolgálták azt a célt, hogy a párttagság harci szellemét fokozzák. Minden-áron, ez volt a jelszó. A k. p. hívei, akik ellenzékben voltak, noha egyetértet-tek az alapvető felvetéssel, nevezetesen azzal, hogy minél hamarabb ki kellderíteni, kit terhel a felelősség, és meg kell büntetni a vétkeseket, illetve azösszeesküvőket, túlzásnak ítélték a rendkívüli állapot kihirdetését, különö-sen úgy, hogy senki nem tudta, mennyi ideig lesz érvényben, másfelől pe-dig teljesen értelmetlen dolog volt olyanok jogait felfüggeszteni, akik csu-pán abban voltak vétkesek, hogy éltek egyik ilyen jogukkal. Mi lesz ebből,ha egy állampolgárnak eszébe jut az alkotmánybírósághoz fordulni, Sokkalértelmesebb és hazafiasabb dolog volna, tették még hozzá, ha már mostmegalakítanánk, az összes párt részvételével, a nemzeti megmentés kormá-nyát, mert ha valóban mindenre kiterjedő szükséghelyzet alakult ki, enneka megoldására nem az ostromállapot a legmegfelelőbb módszer, a j. p.-vel

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05383

egyszerűen elszaladt a ló, látni fogjuk még, hogy esik le róla. A b. p. tagjaitmegmosolyogtatta az a gondolat, hogy részt vehetnének egy kormánykoa-lícióban, egyelőre azonban sokkal jobban foglalkoztatta őket az, hogy vala-mi olyan magyarázatot találjanak választási eredményeikre, amellyel elmis-másolhatják a pártra leadott szavazatok nagyarányú csökkenését, ugyanisaz előző választásokon elért öt százalék a jelenlegi választások első forduló-jában két és félre olvadt, és most csak a nyomorúságos egy százalékot érteel, ami elég kilátástalanná tette a jövőt. Az elemzés eredményeképpen meg-született egy hivatalos közlemény, amely kifejezésre juttatta, hogy mivel nin-csenek olyan objektív okok, amelyek miatt arra kellene gondolni, hogy azüresen beadott szavazólapokkal az állam biztonságát vagy a rendszer stabi-litását akarták volna aláásni, az a föltételezés látszik a leghelyesebbnek, hogyvéletlen egybeesés történt a változás iránti igények ilyen formában történőkifejeződése és a b. p. programjában szereplő, jövőre vonatkozó javaslatokközött. Csak ennyi, semmi több.

Voltak olyanok is, akik kikapcsolták a televíziót, amikor a miniszterelnökbefejezte, és utána, amíg le nem feküdtek, beszélgettek eddigi életükről, devoltak olyanok is, akik az éjszaka hátralévő részét azzal töltötték, hogy papí-rokat téptek szét és égettek el. Nem összeesküvők voltak, csak féltek.

PÁL FERENC fordítása

Saramago Szilvia királynéval, az 1998-as irodalmi Nobel-díj kitüntetettjeként.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05384

385

Kicsi emlékek

Azinhagának hívják a falut, és úgymond a nemzet hajnalától fogva ugyan-azon a helyen áll (már a tizenharmadik században volt kiváltságlevele), jól-lehet e nagyszerű régiségből semmi sem maradt, csupán a szélén kanyargófolyó (úgy képzelem, a világ teremtése óta), s az sosem változtatta meg azirányát, amióta csak az eszemet tudom, bár igaz, tulajdon partjait elárasztvaszámtalanszor kilépett medréből. A falutól délre, tán egy kilométernyire semaz utolsó házaktól, találkozik az Almonda, merthogy ez a neve falum folyó-jának, a Tejóval, amelynek (vagy akinek, ha megengedtetik e kis szabadság)a régmúlt időkben segített a maga szerény kis vízhozamával elönteni az ár-teret, mikor lezúdították a felhők a viharos téli esőket, és a folyó felső szaka-szán a feldúsult, csordulásig telt duzzasztógátak kénytelenek voltak meg-szabadulni a temérdek felgyűlt víztől. A föld lapos, mint a tenyér, említésreméltó domborzati változatosság nélkül, így az itt-ott emelt gátak inkább avíz terelgetését szolgálták, ott folyjon a víz, ahol kevesebb kárt tesz, sem-mint az áradó folyó hatalmas lendületének megfékezését. Falum népe, mind,akik itt születtek és éltek, rég letűnt korok óta megtanultak hát bánni a kétfolyóval, amely meghatározta e nép karakterét, a lábaiknál kanyargó Almon-dával, és távolabb, a partot szegélyező nyár-, kőris- és fűzfák fala mögöttfélig megbújó Tejóval, és mindkettőt nemcsak jó vagy éppenséggel rosszemlékezetükben tartották meg, hanem sűrűn emlegették is őket. Ezen ahelyen jöttem világra, s mielőtt betöltöttem volna második évemet, szükség-ből vándorrá lett szüleim innen vittek el Lisszabonba, ahol máshogyan érez,gondolkodik, és él az ember, mintha az, hogy éppen ide születtem, véletlentévedés, a sors egy szórakozott pillanatának következménye lett volna, me-lyet még módjában áll jóvátenni. Nem így volt. Jóllehet nem vette észre sen-ki, már nyújtózó indákat, gyökeret növesztett a gyermek, a törékeny ma-gocska, aki akkor voltam, már úgy taposta az agyagos földet apró, tétovalábával, hogy az kitörölhetetlen, eredendő nyomot hagyott rajta, megjelöltea mérhetetlen levegőóceán mindig változó fenekének hol száraz, hol ned-ves iszapja, e növényi és állati maradványok, málló, porladó sziklák alkottatörmelék, mindené és mindenkié, e kaleidoszkópszerű, sokszoros anyagré-szecskék, amelyek megjárták már az életet, s belé visszatértek, épp ahogyvissza-visszatérnek a napok és holdak, árvizek és aszályok, hidegek és for-róságok, szelek és szélcsöndek, fájdalmak és örömök, létezések és a semmi.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05385

386

Csak én tudtam, noha sejtelmem sem volt e tudásomról, hogy meg van írvaa sors olvashatatlan nagykönyvében és a véletlenek vak útvesztőjében, visszakell még térnem Azinhagába, s végérvényesen meg kell születnem. Ez a sze-gény kis falu, ez a csobogó vizek és zöldellő növények határolta parasztivilág, az olajfák ezüstszürkéjével körülkerített, alacsony házak tere, melyethol nyári forróság perzselt, hol gyilkos téli fagyok jártak át, vagy elöntött azajtókon is betóduló árvíz, ez volt hát egész gyermekkoromban és kamasz-korom első éveiben a bölcsőm, itt ért véget kihordásom, ebben a zsebben,ahol meghúzhatta magát a kis erszényes, hogy jól vagy talán rosszul, de azzáa személlyé formálja saját magát, akivé csöndben, titokban, magányosan,csak egyedül ő formálhatta.

Mondják a hozzáértők, hogy egy ösvény vagy mélyút mentén keletkezett,és nőtt ki a falu, amint a neve, Azinhaga is mutatja, ugyanis a „keskeny út” je-lentésű arab asz-zinaik szóból származik, ami persze a kezdet kezdetén alig-ha volt lehetséges, hiszen akár keskeny, akár széles egy út, mégiscsak út ma-rad, míg az ösvény nem több, mint átvágott, lerövidített távolság, szakasz,melyen gyorsabban érhetünk el úti célunkhoz, de amely nem akar sem túlhosszú lenni, sem igényt tartani bármiféle jövőre. Nem tudom, mikor terjedtel a térségben az olajfa nagymérvű termesztése, de nem kétlem, mert így ál-lítja a hagyomány a vének szájával, hogy a legöregebb olajfaligetek legalábbkét-három évszázadot megértek már. Többet nem fognak megérni. Néhányéve olajfákkal beültetett földek hektárjait tarolták le kíméletlenül, százezer-szám vágtak ki fákat, kitépték őket a föld mélyéből, vagy hagyták benne el-korhadni az öreg gyökereket, amelyek nemzedékeken keresztül a mécsesnekfényt, a levesnek ízt adtak. Minden egyes kiszaggatott olajfáért jutalmat fize-tett az Európai Közösség a földek tulajdonosainak, többségükben nagybir-tokosoknak, így ma már gyermek- és serdülőkorom titokzatos, kissé nyugta-lanító olívaligetei helyett, moha és zuzmó borította, gyíkok lakta üregektőllyuggatott, girbe-gurba fatörzsek helyett, fekete olajbogyóktól súlyos ágakbaldachinja és madarak helyett hatalmas, egyhangú, végeérhetetlen hibrid-kukorica-táblát lát a szem, csupa egyforma magas növény, talán levelük isugyanannyi nő a száron, s holnap talán már ugyanolyan elrendezésben,ugyanannyi lesz rajtuk a kukoricacső is, és minden csőben talán ugyanannyilesz a kukoricaszem. Nem panaszkodom, nem siratom az elvesztését valami-nek, ami az enyém sem volt, csak igyekszem megmagyarázni, hogy ez a tájmár nem az enyém, nem ezen a helyen születtem, nem itt nevelkedtem. Tud-juk, a kukorica nagyon fontos haszonnövény, sokkal nagyobb igény van rá,mint az olívaolajra, s én magam is, kisfiúként, később zöldfülű suhanc korom-ban, nemegyszer jártam a kukoricaföldeket, miután az aratómunkások beta-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05386

387

karították a termést, hogy teleszedjem a nyakamba akasztott vászonzsákotnéhol ottfelejtett kukoricacsövekkel. Bevallom mégis, hogy valami kis gonoszelégtételfélét érzek, a nem keresett, nem kívánt, mégis önkéntelenül megta-pasztalt megtorlás gyönyörét, amikor azt hallom a falu népétől, hogy bizonyhiba, nagy-nagy ostobaság volt kitépni az öreg olajfaligeteket. Igaz, hasztalansír a kiömlött olaj. Azt beszélik, újratelepítik az ültetvényeket, de ezekre márúj fajtájú fa kerül, olyan, amelyik ha sok évet él is, mindig kicsi marad. Gyor-sabban nő rajta az olajbogyó, és könnyebb leszedni. Most már csak azt nemtudom, hová fognak bújni a gyíkok.

A gyermek, aki voltam, persze nem olyannak látta a tájat, amilyennek afelnőtté lett férfi képzelni szeretné saját, csábító szemmagasságából. A gyer-mek, amíg gyermek volt, egyszerűen benne volt a tájban, része volt a tájnak,nem faggatta, s nem mondta, nem is gondolta ezekkel vagy más szavakkal:„Milyen gyönyörű táj, milyen csodás panoráma, milyen lenyűgöző kilátás!”Amikor felment a harangtoronyba, vagy felmászott egy húszméteres kőris-fára, fiatal szeme természetesen érzékelni és értékelni tudta az előtte kitáru-ló nagy, nyitott tereket, de meg kell mondani, hogy mindig szívesebben for-dította és összpontosította figyelmét a közelben található élőlényekre és tár-gyakra, olyasmire, amit megérinthet, olyasmire is, ami szinte kínálja magát,s öntudatlanul arra ösztönzi, hogy megértse, és szellemébe beépítse (mon-dani sem kell, a gyermek nem tudta, hogy efféle ékszert visel önmagában),legyen az csúszó-mászó kígyó, búzakalász bajszát felemelve cipelő hangya,vályúból evő disznó, görbe lábain imbolygó béka, vagy éppen egy kő, pók-háló, ekevas húzta barázda, elhagyott fészek, őszibarackfa törzsén lecsorgógyantakönny, kúszófüveken csillogó zúzmara. Vagy a folyó. Évek múlva afelnőtté lett kamasz felnőtt szavakkal verset ír majd a folyóról – e szerény,ma már szennyezett, büdös vízfolyásról –, amelyben fürdött, s csónakázott.[…] Nézem a magas folyópartról az alig mozgó, szinte stagnáló vizet, s kép-telenül elképzelem, hogy minden úgy lenne megint, mint volt, ha ismétmegmártóztathatnám benne gyermekkori meztelenségemet, ha ismét ke-zembe, mai kezembe vehetném, a hosszú, nedves rudat vagy az egykori csob-banós evezőket, s lökhetném a víz sima bőrén tova a rusztikus csónakot,mely az álom határáig vezette azt a bizonyos lényt, aki voltam, s akit valaholotthagytam zátonyra futva az időben.

Nem létezik már a szülőházam, de ez a tény közömbös nekem, mert sem-miféle emléket nem őrzök arról, hogy benne laktam. Nagy halom törmelék-ben eltűnt a másik is, az, amelyik tíz-tizenkét éven át legfelségesebb, leg-bensőségesebb, legmélységesebb otthonom volt, anyai nagyszüleim végte-lenül szegény háza, Josefa és Jerónimo, így hívták őket, ez a varázsos gubó,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05387

388

amelyben végbementek a gyermek és a kamasz döntő átváltozásai. Ám ez aveszteség sem fáj már régóta, mert emlékezetem újjáépítő erejével bármelypillanatban fel tudom húzni fehér falait, odaültetem az árnyékot adó olajfáta bejárathoz, becsukom és kinyitom a kiskaput, behajtom a rácsot, zárva azudvar, ahol egyszer egy kicsi, összetekeredett kígyót láttam, odamegyek adisznóólhoz, nézem, hogy szopnak a kismalacok, bemegyek a konyhába, akorsóból kicsorbult szélű zománcos bögrébe töltöm a vizet, mely azon anyáron ezredszer oltja szomjamat. Akkor azt mondom nagyanyámnak: „Já-rok egyet, nagymama.” „Menj csak, menj”, mondja ő, de nem köti a lelkem-re, hogy vigyázzak, akkoriban jobban bíztak a felnőttek a maguk neveltegyerekekben. Egy darabka kukoricakenyeret, maréknyi olajbogyót és szárí-tott fügét teszek a tarisznyámba, botot veszek magamhoz, hátha komiszkutyával találkozva védekeznem kell, és nekivágok a mezőnek. Nem sokválasztásom van: vagy a folyó, a partjait borító és oltalmazó, szinte kibogoz-hatatlan növényzet, vagy az olajfaligetek, és a már learatott búza keményszárai, vagy a tamariskacserjék, bükkök, kőris- és nyárfák alkotta sűrű erdő,amely a Tejo alsóbb szakaszán szegélyezte a partot, lejjebb, mint ahol bele-torkollt az Almonda, vagy pedig, végül, észak felé, öt-hat kilométerre a falu-tól, a Boquilobo-láp, tó, mocsár, ártér, melyet a tájak teremtője elfelejtettmagával vinni a paradicsomba. Nem sokból választhattam, az igaz, de amélabús gyermek, a merengő, nemritkán szomorú kamasz számára erre anégy részre oszlott a világmindenség, hacsak nem volt mindegyik rész magais a teljes univerzum. Órákig eltarthatott a kaland, de sosem ért véget úgy,hogy el ne érte volna a kitűzött célt. Átkelni egyedül a forró, kiterjedt olajfa-ligeteken, fáradságosan utat nyitni a bokrok, fatörzsek, tüskés cserjék, kú-szónövények közt, melyek szinte áthatolhatatlan falat emeltek a két folyópartjain, árnyas tisztáson ülve hallgatni a csöndet, melyet csak a madarakcsicsergése és a szél mozgatta ágak recsegése tört meg, járni a mocsár fel-színén, a vízben álló szomorúfüzek ágain ugrálva, mondhatnánk, egyik sevalami nagy hőstett korunkban, amikor a civilizált világban bármely öt-hatéves gyerek, még ha csak tunyán ül is egy helyben, járt már a Marson, sporrá lőtte az összes útjába kerülő zöld emberkét, megtizedelte a Knox erődaranyát védelmező gépsárkányok félelmetes hadseregét, szétkaszabolta atirannoszauruszok királyát, már leszállt szkafander és óceánmélyi tenger-alattjáró nélkül a legmélyebb tengeri barlangokba, s már megmentette azemberiséget a Föld elpusztítására törő, szörnyűséges meteorittól. E rendkí-vüli tettek mellett az azinhagai kisfiú csak azzal állhatna elő, hogy felmá-szott a húszméteres kőrisfa legtetejére, vagy szerényebben, de bizonyosannagyobb ízélményben részesülve az udvarban álló fügefára, korán reggel,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05388

389

hogy leszedje az éjszakai harmattól még nedves gyümölcsöket, és torkosmadárként kiszippantsa a belsejükből előbuggyanó mézédes csöppet. Ke-vés, az igaz, ám igen valószínű, hogy a tirannoszaurusz hős legyőzője mégegy gyíkocskát sem tudna puszta kézzel megfogni.

[…]Felteszem (biztos nem lehetek benne), hogy a portugál–francia társalgá-

si kézikönyv „leckéinek” és akkori jó memóriámnak köszönhetően tudtammindjárt az első alkalommal brillírozni, amikor a gimnáziumban kihívtakfelelni, s olyan magabiztosan írtam föl a táblára a papier szót, és még néhá-nyat, hogy a tanár szemlátomást nagyon meg volt elégedve, s talán azt hitte,Moliere nyelvének szakértőjére lelt bennem. Amikor a helyemre küldött,oly boldoggá tett a siker, hogy a katedráról lelépve képtelen voltam elnyomniegy kis grimaszt, osztálytársaim derülésére. Merő idegességből fintorogtam,de a tanár jövendő rossz magatartásom előjelét láthatta benne, ezért meg-előzésképpen mindjárt kijelentette, rosszabb jegyet ad, mint amire eredeti-leg gondolt. A későbbiek folyamán volt alkalma meggyőződni róla, hogyosztályában nincs hivatásos izgató, és helyesbítette bizalmatlan ítéletét. […]

Az első évben jól tanultam, a kórusének kivételével minden tantárgybóljó jegyet szereztem, de abból aztán sosem telt tízesnél többre. Akkora hír-névre tettem szert, hogy olykor be-bekukkantottak az osztályunkba öregebb,felsőbb osztályokba járó diákok, és megkérdezték, úgy képzelem, a taná-rok személyemre tett megjegyzései alapján, hogy ki az a Saramago. (Ebbena boldog korszakban apám géppel írt papírt hordott a zsebében, rajta ajegyeimmel, s azt mutogatta a barátainak, legfölül pedig így szólt a cím: „Baj-nok fiam jegyei”. Nagybetűkkel.) Híremnek köszönhetően a második évelején megesett az a butaság, hogy amikor a Diákszövetség választásokattartott, engem szavaztak meg kincstárnoknak. Tizenkét évesen… Emlékszem,a kezembe nyomtak egy csomó papírt (kimutatásokat, mérlegeket), ame-lyekről nemigen tudtam, mire valók, és mint később kiderült, nem is voltakvalók semmire. A második évem rosszul sikerült. Nem tudom, mi ment vég-be a fejemben, talán kezdtem sejteni, hogy nem erre az útra lett teremtve azén lábam, s talán kimerült az elemi iskolából hozott tartalék és energia is. Éspersze ne felejtsem, hogy apám ekkortájt kezdett számolgatni, mennyibekerül az élet, mennyibe a gimnáziumi tanulmányok, s aztán, miféle jövő vár?Jegyeim általában rosszak voltak, matematikából például nyolcast kaptamaz első harmadévben, nyolcast a másodikban, s ha a harmadikban mégistizenhármast szereztem, senki se higgye, hogy ez a pompás ugrás, melynekkövetkeztében vizsgára bocsátható lettem, végső és kétségbeesett tanulmá-nyi szorgalmam eredménye volt. Más a magyarázat. Aznap, amikor Germano

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05389

390

tanár úr kihirdette, milyen jegyeket szándékozik adni nekünk, támadt egyrokonszenves ötlete, és megkérdezte az osztálytól, mit gondolnak, nem tu-dok-e én mégis többet a számok tudományából, mint amennyit az a kétnyolcas sugall, mire a fiúk szolidárisan és egybehangzón válaszolták, hogyigen, tanár úr, hát persze hogy többet tud… Pedig nem tudtam, nem bizony.

A Largo Sa~o Vicentét és a Campo de Santa Clarát összekötő keskeny utcá-val párhuzamos rámpán lehetett bejutni a Gil Vicentébe. A kapu közvetlenüla tágas udvarra nyílt, itt gyűltünk össze szünetben. Hatalmas térnek őriztemmeg az emlékezetemben (nem tudom, milyen lehet ma, ha létezik még egy-általán), s azt hiszem, az elsőtől a hetedik évfolyamig elfért benne az összesdiák, s még úgy is bőven maradt hely. Mint már elbeszéltem, egyszer borzasztónagyot estem itt, felhasítottam a bal térdemet, még évekig látszott a sebhely.Elvittek az orvosi állomásra, és az ápoló (mindig volt ügyeletes) „összedró-tozta” a térdemet. Mint korábban megírtam, s most kissé részletesebbenmegismétlem, keskeny, négyszögletes fémdarabka volt a „drót”, szemre egy-szerű bádog, két végén derékszögben meghajlítva, először ezeket fúrták belea sebszélekbe, majd finoman összeszorították őket, amíg a lehető legjobbanössze nem zárult a seb, ezáltal gyorsítva meg a roncsolt szövetek gyógyulá-sát. Tisztán emlékszem, milyen volt látni (és érezni, bár nem fájt túlságosan)a húsba hatoló fémet. Bekötözött, merev térddel jártam aztán egészen addig,míg vissza nem mehettem az orvosi állomásra, hogy kiszedessem a „drótot”.Ugyancsak nagyon élénken emlékszem a csipeszre, mellyel finoman kihúz-ták térdemből a kapcsot, és nyomában a két kis nyershús színű mélyedésre,mely nem vérzett. Készen álltam a következőre.

Nagyon jól, teljesen tisztán, szinte fényképszerűen emlékszem a széles,hosszú folyosókra, vörös mozaiklapokból kirakott, sötét kövezetükre, me-lyet mintha viasszal kentek volna, de talán nem, hiszen csak túlméretezett,folyamatos erőfeszítéssel tudták volna tisztán tartani, annyi bakancs, annyicipő taposta a nap folyamán, de ha nem kenték viasszal, meg nem érthe-tem, mitől ragyogtak annyira. Nem lehetett látni egyetlen karcolást sem afalakon, darab papírt a földön, eldobott csikket, semmit, ami a mai fiatalságoly általános túlkapásainak vagy közönyének eredménye, mintha azóta el-engedhetetlenné változtatta volna az idő ezt a viselkedést ahhoz, hogy vala-ki elmondhassa, kiváló oktatásban részesült. Talán magyarázza, hogy okta-tásunk kiterjedt az erkölcsi és honpolgári ismeretekre is, noha én magamegyetlen szabályt sem tudok felidézni, amelyet ezeken az órákon tanultunk.Ki volt a tanárunk? Nem emlékszem, csak azt tudom, hogy nem pap volt, shogy a Gil Vicente gimnáziumban hittant sem tanítottak. Sajnos ezek amégoly világi, sőt republikánus prédikációk nem tudtak megakadályozni

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05390

391

abban, hogy gimnáziumi két évem alatt, főleg a másodikban átalakuljak alegmegátalkodottabb hazudozóvá, akit valaha is ismertem. Hazudtam min-den ok nélkül, hazudtam nyakra-főre, válogatás nélkül, bármiről, bármikor.Kényszeresen, ahogy ma mondanánk. Apámról, aki természettől fogva nemszerette beleártani magát a politikába, jóllehet mint hatósági közeg nem-igen tehetett mást, és nem is idegenkedett tőle, hogy engedelmeskedjékkenyéradó gazdáinak, és végrehajtsa parancsaikat, nos, apámról azt talál-tam ki, miközben egy osztálytársammal (sovány fiú volt, kiálló fogakkal, sebédre kivétel nélkül mindennap egy omlettel töltött cipócskát hozott) akerengő felső emeletén sétáltam, onnan lehetett arra a folyosóra jutni, mely-ről az osztálytermek nyíltak, nos, azt találtam ki hát, hogy apám megvette akönyvvásáron António Ferro Salazar könyvét. Nem emlékszem ennek azosztálytársamnak a nevére. Emlékszem viszont a hallgatására és a tekinteté-re: náluk otthon valószínűleg felforgatóbb eszmék járták. Megbocsáthatóbbhazugságaim voltak azok, amikor sosem látott filmek cselekményeit talál-tam ki. A Penha da França negyed, ahol laktunk, és a gimnázium között, amai Avenida General Roçadas, majd a Rua da Graça mentén két mozi is volt,a Sala~o Oriente és a Royal Cine, melyek az akkoriban szokásos módon pla-kátokon hirdették műsorukat, én pedig, a nagyjából azonos városrészbenlakó osztálytársaimmal együtt, remekül szórakoztam e képek nézegetésé-vel. Kevés, legfeljebb nyolc-tíz plakátból ott helyben megalkottam egy-egykomplett történetet, volt eleje, közepe, vége, és nem kétséges, hogy a rejtel-mek szövésének műveletében segítségemre voltak a hetedik művészet te-rén igen korán szerzett ismereteim, még az aranykorból, amikor a mourariai„Bolhás” moziba jártam. Társaim kissé irigykedve, de nagy figyelemmel hall-gattak, néha kérdeztek valamit egy-egy homályosabb résszel kapcsolatban,én pedig hazugságot halmoztam hazugságra, s már-már magam is kezdtemelhinni, hogy valóban láttam, amit csak frissiben találtam ki…

[…]Anya és gyermekei 1924 tavaszán érkeztek Lisszabonba. Még ez év de-

cemberében meghalt Francisco. Négyévesen vitte el a hámlásos tüdőgyul-ladás. Szenteste napján temették. Azt hiszem, ha szigorúan, igazán szigorúértelemben vesszük, nem léteznek úgynevezett hamis emlékek, csak egy-szerű bizalom kérdése, hogy hamisnak, vagy biztosnak és valódinak tart-juk-e őket, azé a bizalomé, amellyel minden helyzetben megilletjük a bizo-nyosságnak nevezett orvosolhatatlan homályosságot. Hamis lenne az egyet-len emlék, melyet Franciscóról őrzök? Talán az, de én akkor is nyolcvanhá-rom éve hordom magammal, s tartom hitelesnek… Az Alto do Pina negyed-ben, a Rua E egyik alagsorában vagyunk, fiókos szekrény áll a falnál, egy

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05391

392

hosszú, keskeny, vízszintes nyílás, inkább rés, mint ablak alatt, melyen átegyenesen a járdára látok (valami kelmefélén, nyilván a függönyön keresz-tül lábak haladnak el), és a komódnak ki van húzva a két alsó fiókja, a legal-só jobban, úgyhogy olyan, mintha lépcsőt alkotna a fölötte lévővel. Nyárvan, talán ősz, Francisco halálának éve. Ebben a pillanatban vidám, jó fel-építésű, tökéletes kisfiú Francisco (képem van róla, bárki megnézheti), aki-nek szemlátomást nincs türelme kivárni, hogy megnőjön a teste, megnyúl-jon a karja, s így elérje azt, ami a komód tetején van. Csak ennyire emlék-szem. Hogy besietett-e anyám, és véget vetett-e Francisco hegymászói buz-galmának, nem tudom. Azt sem tudom, otthon volt-e egyáltalán, vagy lép-csőházat mosott valamelyik közeli bérházban. Ha később, amikor már elégnagy voltam, és ezért fel tudtam fogni, mi folyik körülöttem, rákényszerültanyám az efféle munkára, akkor több mint valószínű, hogy már akkor is, anagyobb szükségben még inkább, el-elment dolgozni. Francisco öccse alig-ha tehetett bármit, hogy megakadályozza a merész alpinista zuhanását, haez bekövetkezett volna. Bizonyára a földön ült, szájában cumival, alig többmint másfél évesen, és azzal volt elfoglalva, noha persze nem is sejtette, hogyaprócska agya valamely rekeszében elraktározza, amit lát, hogy majd egyegész életnyivel később elmondhassa a nagyérdemű közönségnek. Ez hát alegkorábbi emlékem. És talán hamis…

Nem hamis viszont, ami most következik. Ha ide lehetne hívni a bánatot,s a könnyeket, tanúsíthatnák a kegyetlen, erőszakos igazságot. Francisco márnem élt, én két-három éves lehettem, úgy hiszem. Nem messze a házunktólegy kupac építkezésről visszamaradt gipszhulladék állt. Három-négy na-gyobb fiú erőszakkal (gyenge ellenállásom nem sokat ért) odacipelt. Taszi-gáltak, lelöktek a földre, lehúzták rólam a nadrágot és az alsónadrágot, smíg néhányan karomat és lábamat fogták le, egy másik fiú drótot vezetettbe a húgycsövembe. Ordítottam, kétségbeesetten rángattam a karomat, rúg-kapáltam, ahogy bírtam, de folytatódott a kegyetlen művelet, a drótszálmélyebbre hatolt. Talán az mentett meg a még ennél is rosszabbtól, hogymegkínzott kis péniszemből bőségesen folyni kezdett a vér. Lehet, hogymegijedtek a fiúk, vagy csak úgy gondolták, kiszórakozták már magukat, éselszaladtak. Senki sem volt a közelben, aki segíthetett volna. Sírva, lábamonlefelé csorgó vérrel, ruháimat a kupac tetején hagyva vánszorogtam hazafe-lé. Anyám már kijött a házból, engem keresett (nem emlékszem, hogy kerül-tem egyedül az utcára), és amikor meglátott abban a nyomorúságos állapot-ban, kiáltozni kezdett: „Jaj, édes fiam! Ki tette ezt veled?”, de hiába kiabált,hiába sírt, messze jártak már a bűnösök, talán nem is abban a városrészben

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05392

393

laktak. Nagy szerencsével gyógyultak meg belső sérüléseim, hiszen egy föld-ről fölszedett drót a legjobb út a tetanuszhoz. Francisco halála óta úgy lát-szott, üldöz minket a balszerencse. El tudom képzelni szüleim ijedelmét,amikor később, ötéves koromban torokbántalommal ugyanabba a kórház-ba kellett elvinniük, ahol bátyám meghalt. Szerencsére csak torok- és arc-üreggyulladásban szenvedtem, vagyis semmi olyan bajom nem volt, amitegy hét alatt meg ne lehetett volna gyógyítani. De hogy lehet, hogy ennyiidő után még emlékszem a részletekre? A válasz hosszú, de néhány szóbanösszefoglalható. Amikor évekkel ezelőtt az az ötletem támadt, hogy meg-írom kis koromból őrzött emlékeimet és élményeimet, mindjárt tudtam, hogyFrancisco bátyám haláláról (ha már az élete olyan rövid volt) is szólnomkell. A család állítása szerint a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézetben haltmeg, diftériában, vagy ahogy anyám mondta, torokgyíkban. Ugyanakkornem emlékszem, hogy pontos dátum valaha is elhangzott volna. Készen rá,hogy kutatómunkába fogjak, írtam a Camara Pestana Intézetnek, ahonnanrokonszenves válaszlevélben tudatták velem, hogy archívumukban egyet-len Francisco de Sousa nevű, négyéves gyermeket sem találtak. Elküldtékviszont, bizonyára, hogy kárpótoljanak a várható csalódásért, annak a be-utalónak a fénymásolatát, amellyel 1928. április 4-én engem vettek föl a kór-házba (11-én már el is bocsátottak), méghozzá José Sousa néven, csak így,azaz kétszeresen is megkurtítva. Saramagónak nyoma sincs, s mintha ez nemvolna elég, a José és a Sousa közé való „de” prepozíció is eltűnt. Hála enneka papírnak, annyit azért megtudtam, miként alakult a lázam, míg torok- ésarcüreggyulladással feküdtem ott…

[…]Bátyám után nyomozva legelső, minden mást megelőző intézkedésem

természetesen az volt, hogy Golega~ Anyakönyvi Hivatalából, ahová szárma-zási helyünk szerint tartoztunk, megkértem az Azinhagában született Fran-cisco de Sousa – José de Sousa és Maria da Piedade fia – anyakönyvi kivona-tát, feltételezve, hogy ugyanott halála dátuma is szerepel. De bizony nemszerepelt. E hivatalos okmány értelmében Francisco bátyám nem halt meg.Már az is meglepett, hogy a Câmara Pestana Bakteriológiai Intézet a legna-gyobb adminisztrációs komolysággal állította, sosem ápolták ott fivéremet,holott egészen biztos forrásból tudtam, hogy igen, ám a golega~i anyakönyvihivatal most közvetve arról tájékoztatott, hogy testvérem még él. Egyetlenmegoldás maradt, mégpedig az, hogy átnézzem a lisszaboni temetők rop-pant archívumait. Akadtak, akik vállalták helyettem ezt a munkát, mindighálás leszek érte. Francisco december 22-én, délután négykor halt meg, és24-én, szinte ugyanabban az órában, délután temették el a Benfica temető-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05393

394

ben (szomorú karácsonya lehetett a szüleimnek). Francisco története azon-ban nem ér véget itt. Őszintén úgy gondolom, hogy Minden egyes név regé-nyem talán meg sem íródott volna ebben a ma olvasható formájában, ha1996-ban oly nagy jártasságot nem szerzek az anyakönyvi hivatalok nyil-vántartási rejtelmeiben…

Francisco Carreirának hívták, cipész volt. Ablaktalan, sötét kis fülke volt aműhelye, ahová csak gyerekek tudtak belépni lehajlás nélkül, az ajtaja ugyan-is nem lehetett sokkal magasabb, mint másfél méter. Mindig támlátlan szé-ken láttam ülni a munkapad előtt, amelyen a szerszámai sorakoztak, és azidőtlen idők óta vastagodó komposztrétegből görbe szög, talpbőrhulladék,tompa tű, használhatatlan harapófogó kandikált ki. Idő előtt megkopott,görbe gerincű, beteg ember volt. Mint valami óriási emelőben, karjában,vállában összpontosult minden ereje. Cipőtalpat kalapált, cérnát viaszolt,meghúzta a cérnavégeket, és két tompa ütéssel, melyet sosem hibázott el,odaszögezte egymáshoz a részeket. Miközben én azzal szórakoztam, hogylyukakat fúrok egy bőrdarabba, vagy megkavarom a cserzőlevet a benneázó, csípősen csersavszagú cipőtalppal együtt, ő ifjúkori történeteket me-sélt országszerte szervezett politikai összeesküvésekről, s a pisztolyról, ame-lyet elrettentő figyelmeztetésként mutattak neki, ez a fegyver, így szólt a fi-gyelmeztetés, annak sorsát fogja beteljesíteni, aki netán elárulná az ügyet…Aztán megkérdezte, hogy megy nekem a tanulás, s van-e valami hírem, hogymi újság Lisszabonban, én pedig a tőlem telhető módon igyekeztem kielé-gíteni a kíváncsiságát. Egy nap aggodalmas hangulatban találtam. Cipészár-ral igazgatta gyér hajzatát, és ahogy a cérnát húzta, mozdulat közben meg-állt a karja a levegőben, én pedig, jól ismerve az előjeleket, tudtam, mostkülönlegesen fontos kérdés következik. Kisvártatva hátra is döntötte girbe-gurba testét Francisco Carreira, feltolta szemüvegét a homlokára, és kerte-lés nélkül nekem szegezte a kérdést: „Barátom, hisz maga, a plurális vilá-gokban?” Olvasta nyilván Fontenelle-t, én meg nem, vagy csak fél füllel hal-lottam valamit a témáról. Motyogtam valami válaszfélét a csillagok mozgá-sáról, mintegy véletlenül elpottyantottam Kopernikusz nevét, ennyire telttőlem. Végső soron persze hittem a plurális világokban, csak az a kérdésmaradt megválaszolatlanul, hogy van-e bennük valaki. Úgy tetszett, legalábbisnekem, hogy a cipész megelégszik válaszommal, úgyhogy megkönnyebbül-ten felsóhajtottam. Sok-sok évvel később kétoldalas írást írtam róla, amely-nek A csodálatos varga címet adtam, nyilván Lorca darabjából merítve azihletet. Milyen szót használhattam volna helyette? Egy falumbéli cipészre a’30-as években, aki Fontenelle-ről beszél…

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05394

395

Valami elmondatlanul maradt, amikor oldalakkal korábban arról mesél-tem, hogy disznót vittem a vásárra. Abban az évben Azinhaga csak kevésmalacot tudott eladni a szomszédainak, ezért nagyapám úgy döntött, elvi-szi a santarémi vásárra az almokból megmaradt állatokat. Akarok-e segíteni,kérdezte, elkísérném-e Manuel bácsikámat, s én nem sokat gondolkoztam,rávágtam mindjárt az igent. Bekentem faggyúval a csizmámat (mezítláb ba-jos lett volna megtenni ekkora utat), és máris mentem a fészerbe kiválaszta-ni a termetemhez legjobban illő botot. Délután vágtunk neki az útnak, bá-csikám hátul, ahonnan szemmel tarthatta a malacokat, nehogy elkóborolja-nak, én meg elöl, sarkamban az egész kondát összetartó kocával, lévén őnémelyik malac valódi anyja, a többié meg kölcsönbe. Néha cseréltünk bá-csikámmal, s ilyenkor én sem tehettem mást, mint addig ő, vagyis nyeltem aport, melyet az idegesebb állatok fölvertek az úton. Csaknem beesteledett,mire a Cruz da Légua nevű birtokhoz értünk, meg volt beszélve, hogy ottéjszakázunk. Betereltük a malacokat egy istállóba, és állva, az egyik ablak-ból kiszűrődő fénynél megettük az útravalónkat, mert nem akartunk be-menni, vagy mert az intéző sem hívott, ami még valószínűbb… Falatozásközben kijött hozzánk egy inas, az mondta, hogy alhatunk a lovakkal. Ke-zünkbe nyomott két drótszőrű pokrócot, és elment. Nyitva maradt a lóistál-ló ajtaja, s ez nagyon is megfelelt nekünk, mert hajnalban, sőt még pirkadatelőtt távoznunk kellett, hogy a vásár kezdetére Santarémbe érjünk. Ágyunkaz istálló túlsó falát végigérő etetővályú egyik végében volt. A lovak fújtat-tak, dobogtak patájukkal a kövezett padlón. Felhúzódzkodtam az etetővá-lyúba, és a takarót magam köré csavarva elnyújtóztam a friss szalmán, or-romban az állatok erős szagával. Valahányszor felriadtam az éjszaka folya-mán, ugyanúgy nyugtalankodtak a lovak. Ki voltam merülve, lábam, lábfe-jem sosem sajgott még ennyire. Meleg, sűrű volt a sötétség, a lovak erősenrázták a sörényüket, bácsikám pedig aludt, mint a bunda. Végre sikerült el-aludnom, így legmélyebb álmomból ébredtem, amikor bácsikám kora haj-nalban szólított: „Kelj föl, Zé, indulnunk kell.” Álmosan hunyorogva, s vala-mi váratlan fénytől káprázó szemmel ültem föl az etetővályúban. Leugrot-tam a földre, kimentem az udvarra: éppen szemben, tejet csorgatva a feketetájra, hatalmas, kerek hold világolt, s ahol telibe talált fehér fénye, ott fénye-sebben tündökölt, s ezzel ellentétben mélyebb lett az árnyékban a fekete-ség. Soha többé nem láttam ilyen holdat. Összetereltük a malacokat, és nagyóvatosan leereszkedtünk a völgybe, mert magas bozóton át, tüskebokrokés szeszélyes sziklák között vezetett az út, s a hajnali menetelést amúgy isfurcsálló malacok könnyen elkódoroghattak, eltévedhettek volna. A völgyaljától aztán sokkal egyszerűbb lett. Érett szőlőtövek mellett mentünk el, s

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05395

396

én beugrottam közéjük, lemetszettem két dús fürtöt, beraktam az ingembe,és gyorsan körülnéztem, nem jön-e őr mindjárt a nyakamra. Visszamentemaz útra, és bácsikámnak adtam az egyik fürtöt. Mentünk, ropogtattuk az édes,hideg, szinte kristályosan kemény szemeket. Napfelkeltekor már felfelé kap-tattunk Santarémbe. Egész délelőtt a vásárban voltunk, kicsit még délutánis. Nem jártunk rosszul, de nem sikerült eladnunk az összes malacot. Márnem tudom mi okból döntött úgy Manuel bácsikám, ha ugyan megindokol-ta, ami nem túl valószínű, hogy a visszaút a Tejo-partot errefelé szegélyezőalacsony dombokon át lesz. Áldott szeszély, neki köszönhetem, hogy meg-ismertem életem első római útját…

Esik az eső, szél cibálja a lombjuk vesztett fákat, és egy magas, soványöregember közeleg az elöntött ösvényen, kép a távoli időkből. Vállán pász-torbot és sáros, öreg köpeny, melyen végigcsorog az ég minden vize. Elölmennek a disznók, lehajtott fejjel, pofájukkal súrolva a földet. Az az ember,aki imigyen közeledik, elmosódottan az eső kötélszálai között, a nagyapám.Fáradtan jön az öreg. Hetven nehéz életévet vonszol magával, nélkülözést,tudatlanságot. Mégis bölcs ember, hallgatag, csak akkor nyitja ki a száját, hafeltétlenül mondania kell valamit. Olyan keveset beszél, hogy mind elhall-gatunk, ha felfénylik az arcán a jel, hogy szólni készül. Különös módon tuda távolba nézni, még ha csak az előtte lévő fal is ez a távol. Mintha vésővelfaragták volna az arcát, rezzenéstelen, de kifejező, és a szeme, kicsi, áthatópillantású szeme olykor felcsillan, mintha azt, amire éppen gondol, végér-vényesen megértette volna. Olyan, mint sok más ember ezen a tájon, ezen avilágon, talán egy hegynyi lehetetlenség alatt összezúzott Einstein ő, filozó-fus, vagy analfabéta íróóriás. Valami olyasmi, ami sosem lehetett. Emlékszemazokra a langyos nyári éjszakákra, amikor a terebélyes fügefa alatt aludtunk,hallom beszélni az életéről, a fejünk fölött tündöklő Tejútról, a nyájról, me-lyet nevel, messzi gyermekkora históriáiról, legendáiról. Későn aludtunk el,jól beburkolózva a pokrócba, mert hűvös volt a hajnal. De ezen a mélabúsórán mégis az a képe kísért leginkább, ahogy jön az esőben, konokul, hall-gatagon, mint aki semmi által meg nem változtatható sorsot teljesít be. Ha-csak nem a halál által. Ez az öregember, akit majdnem érintek a kezemmel,nem tudja, hogyan fog meghalni. Még nem tudja, hogy néhány nappal ahalála előtt megérzi a véget, és elindul, végigjárja birtoka összes fáját, meg-öleli a törzsüket, elbúcsúzik tőlük, barátságos árnyékuktól, gyümölcsüktől,melyből többé nem eszik. Mert eljön a nagy árnyék, míg fel nem támasztjaőt az emlékezet az elárasztott gyalogúton, vagy a homorú égbolt és a csilla-gok örök kérdő tekintete alatt. Milyen szót mond majd akkor?

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05396

Te, nagymamám, a küszöbön ültél, ajtód a mérhetetlen, csillagos éjsza-kára nyílt, az égre, amelyről semmit sem tudtál, és melyen nem fogsz márutazni sosem, a mezők és az árnyékba borult fák csöndjére, és azt mond-tad kilencven éved derűs nyugalmával és a sosem elvesztett serdülőkortüzével: „Olyan szép a világ, és én úgy sajnálom, hogy meg kell halni.”Éppen így. Ott voltam.

LUKÁCS LAURA fordítása

A Kőtutaj egyik jelenete.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05397

398

Az 1993-as év(Részlet)

29

Óriási szél kerekedett amely végigsöpört a tengerparton és az embereklakta föld határán

Három napon át fújt megállás nélkül magával sodorva a tűzvészek felhő-it és a megszállók tetemeinek bűzét

Három napon át tépte-szaggatta a fákat de egyet sem csavart ki mert ez aszél csak olyan volt mint egy kemény kéz

Az állatforma gépezetek csontvázai úgy görögtek a síkságon mint a gyö-kerüket vesztett bokrok és minden messzire sodródott olyan országokbaahol rémálmok születnek és terror

Azután eső esett a táj hirtelen kizöldült és megjelent egy hatalmas szivár-vány amely még akkor sem halványult el mikor a nap lenyugodott

Ezen az első éjszakán senki nem aludt és mindenki kiment a városbólhogy jobban lássa az ég koromfekete hátteréből kiragyogó hét színt

És volt aki térdre borulva sírt a puha fűvel borított földön amely a hu-musz édes illatát árasztotta magából

És volt aki megállás nélkül valami elragadtatott dallamot kántált amelyetmég soha nem hallott senki és hasonlatos volt ahhoz az elcsukló sóhajhozamely új élet születésekor tör elő a torokból

És a mezőkön hatalmas tüzek égtek amelyek az űrből nézve a csillagos égmásává változtatták a földet

És egy férfi és egy nő vándorolt az éjszakában sarjadó füvek között éslepihent azon a szent helyen ahol a szivárvány született

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05398

Ott ledobták a ruháikat és a hét szín alatt két meztelen test duruzsológombolyagba fonódott az éjszaka illatos nedvek áztatta földre simuló fű-szálai között

Ugyanekkor messze a tengerben a szivárvány másik vége a mélybe me-rült és a megigézett halak körbe-körbe úsztak a fényes oszlop körül

A hajnal szabad földre köszöntött amelyet a folyók zabolátlanul szeltek átkristálytiszta vizükkel és a kékellő hegyek mintha a magasba emelkedtekvolna a síkság fölött

A nő és a férfi visszatért a városba s a nyomukban a hét szín lassan beleol-vadt a mezők tökéletes zöld színébe

Itt valóságos állatok legeltek a harmattól nedves orrukat magasba emel-ve s a fák súlyos és fanyar gyümölcsöket hordoztak amelyeknek belsejébenmár kibomlóban voltak az édes őszi ízek

Eközben a szivárvány minden éjjel újra feltűnt és ez jó jel volt

WITTNER KATALIN fordítása

Ahol a Kőtutaj leszakadt.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05399

400

Odüsszeia és bolyongás

– A regény újra a költészet felé fordul –

Közismert annak a fiatalembernek az esete, aki sosem tanult szobrásza-tot, magántanárok sem okították képzőművészeti fortélyokra, ráadásul mind-össze egy bicskával volt fölszerelkezve, mégis rövid idő alatt oly nagyszerű,oly tökéletes medvét faragott egy nyers farönkből, amilyet még nem jegyez-tek föl a művészetek történetében – bár persze amúgy is kevés szó esikbenne civil vagy paraszti tehetségekről. Valahányszor elámult valaki e gyor-saság és ügyesség láttán, a legény ugyanúgy válaszolt:

– Nincs ebben fikarcnyi nehézség sem! Fogom a fát, és addig nézem, mígmeg nem látom benne a medvét. Utána már csak a fölösleget kell lefaragni.

Így egyszerre két leckét is adott nekünk a naiv szobrász: a szerénység ésa nyíltszívűség leckéjét. Műhelytitkát nagylelkűen föltárva megtanított, ho-gyan járjunk el, ha medvét akarunk készíteni: oda kell néznünk, ahol ugyannincs medve, de ahová a puszta nézésünkkel odavarázsolhatjuk.

De jaj nekünk, mert csúnyán visszaüt a naiv művész okoskodása! Ez aszeretetre méltó legény, aki oly készségesen elmagyarázta, hogyan csinálta,egyetlen szóval sem igazított el a tekintetben, hogy miként lehet eljutni acsinálásig. A medve ott van, mi is látjuk, de közte és a kezünk között falemelkedik, méghozzá tömör fából, amelyben kemény görcsök, makacs erek,alattomosan puha rostok vannak: nyilvánvaló, hogy csak leleménnyel éshozzáértéssel nyithatunk utat benne. Már hogy lenne könnyű a művészet…!A medvefaragó legény alighanem a bolondját járatta velünk.

Mégis oktalanság lenne tagadni, hogy minden egyes fadarabban ott vanegy minket váró medve. Ott van bizony, és mindig ott van. Ha nem sikerültisztán meglátnunk, legalább megsejteni tudnunk kell: mint imbolygó, las-sú fény, homályos lámpás sejlik fel a távolban, oly homályos, hogy önmagátis csak alig-alig világítja meg. Így sejlett fel előttem is az a kapcsolat, amelyeta régi énekek és a regény új fajtája között feltételezek, s mindjárt el is mon-dom, hogyan. Azt hittem, látom már a körvonalait, egyre tisztábban, éleseb-ben rajzolódik ki az alak, hamarosan elég kinyújtanom a karomat, márismegfoghatom. Ám a győzelmi pillanatban, mikor így kiáltanék fel: „Hölgye-im és uraim, íme a medve!”, rádöbbenek, hogy csupán illúzió, kaján tréfavolt az egész, és nincs mit mutatnom, csak ezt itt, ezt a fatörzset, ezt a rön-köt, ezt a görbe gyökeret. És a fény – lüktető szív, amely hív – ismét pislákol-ni kezd: „Szabadítsatok ki innen.”

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05400

401

Éneket mondtam, regényt mondtam, és ez a kapcsolat, ez az út, ez a tere-ken, világokon és korokon át vezető utazás Homérosz költeményeitől MarcelProustig, Kafkáig vagy James Joyce-ig, át az Ezeregyéjszakán, az indiai epo-szokon, a Szentírás példabeszédein, az Énekek énekén, a milétoszi fabulá-kon, az Aranyszamáron,1 a geszták dalain, a Roland-énekeken, a Grál kere-sésén, Alexanderen, Robin Hoodon, A rózsa románcán2 és a Rókáén,3 átGargantuán, át a Dekameronon, át a Galliai Amadison, Don Quijotén, ésugyancsak át Gulliveren és Robinsonon, Wertheren és Tom Joneson, Ivanhoe-n és a Cinq-Marson,4 A három testőrön, A párizsi Notre-Dame-on, át azEmberi Színjátékon, a Holt lelkeken, a Háború és békén, a Karamazov test-véreken, A pármai kolostoron, a Maiákon és a Braz Cubason5 egész máig,idáig – ez az utazás egyszer csak elkezdődött, fennhangon, kiáltozva, egy faárnyékában vagy egy barlang belsejében, vagy egy nomád táborban a csil-lagok fényénél, vagy a főtéren, vagy a piacon, aztán került valaki, aki leírta,amit hallott, utána olyan ember jött, aki arról írt, ami már meg volt írva, min-dig fülelve, mindig írva, szavakat rendezgetve csöndben, végtelenül ismé-telve, végtelenül változatosan.

Nem zavar túlságosan, hogy ez a lírai látomás valószínűleg nem fog egy-beesni azzal a történelmi átmenettel, amelynek során az énekelt elbeszélé-sekből, az énekbeszédből szervezett, fegyelmezett írás lett, olyan rendszer,mely szabályoknak, szabványoknak, előírásoknak, megállapodásoknak en-gedelmeskedik, ezek érvényéből pedig semmit sem von le a tény, hogy át-menetiek, s hamarosan mások lépnek a helyükbe, de azok sorsa is meg vanpecsételve, ha egyszer lejár az idejük. A fentiek megidézése csupán arravolt jó, hogy a tőlem telhető legmeggyőzőbb módon illusztráljam, hogyanmehetett végbe egy elbeszélő ének átalakulása írott elbeszéléssé. Sokkalnehezebb dolgom lesz, ha azt az elgondolásomat akarom elfogadtatni, melyszerint a regénynek nevezett irodalmi műfaj – miután megérkezett egy kép-zeletbeli inga ívének legszélső pontjára – most ellenkező irányba lendül, ésvisszatér a már járt úton, míg újra el nem jut az eredeti, ősi énekhez, majd

1 Lucius Apuleius ókori (II. sz.) regénye a 11 könyvből álló Aranyszamár.2 Roman de la Rose (XIII. sz.), középkori francia verses elbeszélés Guillaume de Lorris

(cca. 1230) és Jean de Meun (cca. 1270) tollából. Míg az előbbi a szerelmi-lovagi-udvari költé-szet jegyében alkot, az utóbbi filozofikusabb (és egyben nőgyűlölőbb) hangot üt meg.

3 Roman de Renart: XII. és XIII. századi francia elbeszélésgyűjtemény, amelynek állatsze-replői a középkori társadalom jellegzetes figuráit testesítik meg.

4 Alfred de Vigny regénye a Richelieu ellen (sikertelen) összeesküvéseket szövő Cinq-Marsmárkiról (1826).

5 Machado de Assis a brazil realizmus jegyében fogant regénye, As Memória Póstumas deBrás Cubas (1881), és a portugál Eça de Queirós klasszikus és ugyancsak realista családregé-nye, Os Maias (1888).

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05401

402

újra neki nem vág az ismert útnak, miközben persze eltelik majd néhányévszázad is.

Nem vagyok egészen híján a józan észnek. A dinamika, a kinetika, és ve-lük az irodalom ugyan végtelenül ismétli önmagát, de végtelenül változatosis, ahogy az imént megjegyeztem. Ezen a ponton pedig törvényszerű, hogyeszünkbe jusson az a bizonyos Pierre Ménard, aki – mint mondja Jorge LuisBorges a Fikciókban – egy, a Cervantesével betűre megegyező Don Quijoteszerzője, és aki, miután szóról szóra megismétli a halhatatlan „Lepantói Fél-karú” művét (nevének ismétlését elkerülendő nevezzük így őt, s minő sze-rencse, hogy Camo~est nem érte utol ugyanez a sors, hiszen őt még a mainapig se merte senki „Ceutai Félszemű”-nek nevezni), mégis sokszor igenkülönböző dolgokat mond, mivel máshogy értjük most, a XX. században,amelyben egyelőre még járunk, és máshogy a XVII.-ben, ahol viszont nemjárhatunk sosem. Azt mutatja a példa, hogy a pontos ismétlés lehetetlen, éshogy az inga, amikor visszatér a kiindulóponthoz, az ív túlsó végéhez, ugyan-azt a felismerhető azonosságot futja be ugyan, mégis maga mögött hagyvalami ezzel egybeeső különbözőséget, ha egyáltalán szabad ezzel a durvafogalmi ellentmondással élni.

No mármost, ha a regénynek nem engedélyezzük a fordított haladásiirányt, ha Pierre Ménard, miután hűségesen megismételte a Don Quijotét,végül mégiscsak másik könyvet írt, hogyan jutnánk el mi újra az énekhez, akívánt énekhez, s ha oda is érnénk, milyen éneket formálna a szánk, még haa zene azonos lenne, s a szavak azonosak lennének is? A homéroszi dalno-koknak nincs több keresnivalójuk ezen a világon, és minden dolgok közülaz idő a legkevésbé orvosolható. Mi marad hát? Hogyan fogjuk kitalálni eztaz új éneket, ezt, mely mellett elköteleztem magam? S honnan venném amerészséget, hogy beharangozzam új irodalmi formák eljövetelét, feltévepersze, hogy ez volna a szándékom, fütyülve rá, hogy vajon tetszenek-e smegfelelnek-e azoknak, akik megélik s művelik majd őket? Volna-e értelmeideszólítani korunkba Homéroszt, „homéroszivá” tenni a regényt? Ezek nemártatlan kérdések, és elhangzásuk sorrendje sem az. Felhatalmaznak, hogyvégre fölcseréljem az általánost az egyedivel, s behatoljak az egyetlen olyanuniverzumba, melyről a kérdéskör alapos ismeretének jogán beszélhetek,vagyis saját kis világomba, az általam írt regényébe, ahol a miért és a micélból lakik.

Kezdjük az idő vizsgálatával. Nem erről az időről van szó, amelyben mostvagyunk, és arról a másikról sem, mely akkor volt, amikor a szerző a köny-vét írta, hanem a regényben foglalt, általa bezárt időről, mely szintén nemazonos az elolvasásához szükséges órák vagy napok számával vagy bármely,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05402

403

a cselekmény menetéből következő idővel, még kevésbé olyan idővel, mely-nek meghatározása az elbeszélésen kívül, például a címben történik, ami-lyen például a Száz év magány vagy az Egy nő életének huszonnégy órája.6

Költői időről beszélek, mely ritmusokból, megtorpanásokból áll, olyan idő-ről, mely egyszerre egyenes vonalú és útvesztőszerű, ingatag és állhatatlan,olyan időről, mely képes megteremteni a saját törvényeit, szófolyamról, melyidőtartamot hordoz magában, ez az időtartam pedig úgy árad s apad, akáraz árapály két földrész között. Ez az idő, ismétlem, költői idő, s felhasználjaa tempó, az ütem s a díszítés minden kifejezési lehetőségét, lehet indázóncifra és szillabikus, hosszú, rövid vagy pillanatnyi. Becsvágyam mindig azvolt, hogy fikcióim az így értelmezett időben keljenek életre, tudván tudva,hogy általa a vers szerkezetéhez kerülök egyre közelebb, mely tiszta kiára-dás ugyan, de fizikailag továbbra is összetartozó.

Zenészek és zenetudósok állítják, hogy a szimfónia manapság lehetetlenműfaj, ahogy lehetetlen volna, mondom én, az ókori előírásoknak megfelel-ve kifaragni egy korinthoszi oszlopfőt. Természetesen bárki, aki rendelke-zik a megfelelő tehetséggel, máris kétségbe vonhatná ezt az elvi tiltást, tény-legesen megkomponálva a szimfóniát vagy kifaragva az oszlopfőt: nehezentudná azonban elhitetni velünk, hogy ténykedésével valódi szükségletet elé-gít ki, akár az alkotást, vagyis az ő síkját tekintjük, akár a befogadó épülését,vagyis a miénket. Nos, talán nekünk is vállalnunk kellene a felelősséget, hogyugyanezt az ítéletet a regényre is alkalmazzuk, kijelentve például, hogy aregény szintén lehetetlenné vált a maga, úgymond mintaszerű formájában,mely mindmáig csupán minimális változatokat hozott létre, gyökeresen mástszinte alig, s ezek is nyomban beolvadtak, beépültek tárgyának anyagába,ami Isten kegyelméből és kiadóink áldásával megengedi, hogy továbbra isúgy írjunk regényeket, mintha brahmsi szimfóniákat szereznénk, vagy ko-rinthoszi oszlopfőket faragnánk.

De ebben a regényben, melyet látszólag így elítélek, e regény különféle slegújabb alakváltozásaiban talán már ott is van a lehetőség, hogy irodalmihellyé alakuljon át (szándékosan mondok helyet és nem műfajt), mely ha-talmas, felkorbácsolt, morajló tenger módjára képes befogadni a költészet,a dráma, az esszé sebes folyamait, de a filozófiáét és a tudományét is, mígegyfajta ismeret, tudás, világkép kifejeződésévé nem válik, miként azok vol-tak a maguk korában a nagy ókori hősköltemények.

Lehet, hogy távlati szempontból hibásan gondolkodom, hiszen vegyükcsak az emberi készségek egyre növekvő s visszafordíthatatlannak látszó,

6 Stefan Zweig regénye.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05403

404

szinte már mikroszkopikus szakosodását. Nem lehetetlen azonban, hogyugyanez a szakosodás, mivel kárpótlási mechanizmusok lépnek működés-be, s kapnak lendületet, és talán mert a túlélésnek és a pszichés egyensúlyvisszanyerésének ösztönös eszköze is egyben, arra buzdít bennünket, hogyaz általánosban keressünk új szédületet, fittyet hányva az egyediség kínálta,látszólagos biztonságnak. Az irodalom szempontjából, hiszen itt csakis iro-dalomról beszélek, a regény talán képes visszaadni nekünk e fenséges szé-dületet, az emberiség hangos, mámoros énekét, az emberiségét, amely mind-máig nem tudott megbékülni a saját arcával.

És ezzel végzem. Tompa bicskámat forgatva simára gyalultam, s kifarag-tam a magammal hozott fadarabot. Esküszöm, az imént még láttam benne amedvét, láttam tökéletesen, és látom továbbra is. De abban már nem vagyokbiztos – és ez az én hibám –, hogy ti is látjátok. Valószínűleg egy esetlenkacsacsőrű emlős szobrocskája került ki a kezem közül, melynek kacsacső-réhez más állatok innen-onnan összelopott, egymáshoz nem illő testrészeitársulnak, létrehozva e fantasztikus állatot – még ha nem is olyan fantaszti-kus, mint az ember. Az, amelyik regényt ír, vagy olvas. Szakadatlanul.

LUKÁCS LAURA fordítása

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05404

405

Vers Luís de Camo~es-nak

Barátom, rémületem, társam,Helyettem ki mondaná e nagy dolgokat,Hisz nem beszélek tengerről, s az ég semmiség,Ha szemünkbe belefér.Elég a föld, hol megáll az út,S egy test amilyen, olyan a világ.Nézem fáradtan kezem, a munkám,S ismerem, ahogy ismerheti emberA szavak mélyre futó ösvényeitS a mögöttük terülő területet,Lélek birodalmát.A fényt, az emlékeket is ismerem,S a versenyfutást, ahogy áramol a vérHatár s különbség fölött.A forró köveket, s ahogy kovánakpattintott testek csak-csak lángot fognak,S szörnyű barlangokat, hol lehetetlen halakÁrnya halad át a beszéd zavaros köde alattLappangó végső értelem ajtaján.Majd a csendet, fekvő, pihenő szobrok súlyát,Nem halottakat, sem hidegeket, nem remélt,Meztelen életből át nem vetteket.Majd függőlegeseket, homlokonKardokként táncot lejtő lángokat,S felemelt testeket, lekötött kezeket,S azt a percet, mikor az összevegyülőKönnyekben összeolvadnak a szemek.Csillagok közt lassan rend a káosz lett.

A nagy dolgok ezek voltak, rémületemEzeket mondta vagy mondta volna, ha mondaniE vers már nem lett volna.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05405

406

Azon a néha lakott szigeten

Azon a néha lakott szigeten, ahonnan származunk, vannak éjszakák,reggelek és hajnalok, mikor meghalnunk nem muszáj.

Tudunk ezért mindent, ami volt és ami lesz.A világon mindent értünk, derűs nyugalom árad szét bennünk, elhangza-

nak a nyugalom szavai.Felemelünk egy marék földet, kezünkbe szorítjuk.Finoman.Benne van az egész elviselhető igazság: a kontúr, az akarat és a határvona-

lak.Elmondhatjuk akkor, hogy szabadok vagyunk, annak békéjével és mo-

solygásával, aki ismeri magát és aki fáradhatatlanul utazta be avilágot, mert egészen a csontokig lerágta a lelkét.

Szabadítsuk fel lassan a földet, ahol olyan csodák történnek, mint a víz, akő és a gyökér.

Egyelőre mindegyikünk élet.Érjük be ennyivel.

Az asztal az első tárgy

Az asztal az álom első tárgya.Fehér, fehér fából, festés nélkül.Rajta fehér papírok, lebegnek-libbennek a mozdulatok elől.A hely hivatali szoba lenne, ha nem valamilyen apszis volna lépcsőkkel.A vakolatlan fal ívén látni lehet a kopott köveket.Mikor az álmodó felébred, megpróbálja kideríteni, hol volt, valószínűleg

eszébe jut egy ilyen rom, Párizsban, a Cluny Múzeumban.De nem biztos.Nem engedelmeskednek a fehér papírok, az álmodó egyre türelmetle-

nebb.Az apszisban hirtelen érezhető lesz valaki jelenléte, nem is a jelenléte,

inkább fenyegetése, szétterjed, megül.Kezdődik a rettenet.Az ember, aki álmodik, ellen akar állni, de a félelem erősebb, nincs ott

senki, kinek bátorságát meg kellene mutatnia.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05406

407

Egy hosszú folyosón menekül, megáll egy ajtó előtt, biztos egy kertbenyílik.

Hátranéz, valaki megjelenik.A folyosó végén átsuhan egy füstszínű lány.A félelem elviselhetetlen.A lány közeledik, cikázva, forogva, falról falra pattanva.„Ki vagy?”, kérdezi az ember, aki álmodik.„Mák”, felel a lány, hangtalan nevet.A félelem kiveti a férfit a kertbe.Földre zuhan, a lány, már nincs füstszíne, csak mintha piszkos lenne,

mellé zuhan.Földre érve megkettőződik, egymással harcol, ruhát tép, húst szakít egyik

a másikból, ruha és hús szinte nyomban visszanő.Az ember nem bírja tovább, ki kell szabadulnia.Újabb lány jelenik meg, olyan, mint a másik kettő, csak sokkal nagyobb.A földön fekszenek, egymásba gabalyodva, egymáshoz nem érve.A nagy lány kötényének zsebében van egy tojás.Ha azt a tojást valaki kiszedi onnan, és a kertben eldobja, hogy összetörik,

a lidércnyomás véget ér.Mert az ember már tudja, hogy álmodik.A nagy lány leül a földre, behajlítja a térdét, combján lecsúszik a szoknya,

ágyéka kilátszik.A tojás, el kell venni tőle a tojást.A lány nevetve ringatózni kezd.Elérkezett a pillanat.A férfi becsúsztatja kezét a zsebbe, és megragadja a tojást.És felébred.

PÁL DÁNIEL LEVENTE fordításai

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05407

408

Minden egyes név

A kapu íve fölött hosszú, keskeny, zománcozott fémlap látható. Rajta fe-hér alapon fekete betűkkel: Központi Népesség-nyilvántartó Hivatal. A zo-mánc megrepedezett, és néhány helyen lepattogzott. A kapu réges-régi, alegutolsó barna festékréteg már hámladozik róla, a fa előtűnő erezete rán-cos bőrre emlékeztet. A homlokzaton öt ablak nyílik. Alig lépi át valaki aküszöböt, régi papírok szaga csapja meg az orrát. Az bizonyos, hogy nin-csen nap, amelyen ne érkezne új papír a hivatalba azokról a hím- és nőne-mű egyedekről, akik odakint születnek, de a szag mégsem változik, egyfe-lől, mert minden új papírnak az a sorsa, hogy öregedni kezd, amint kikerüla gyárból, másfelől pedig, mert nincs olyan nap, amelyen gyakrabban azöreg papírokra, de olykor az új papírra is, rá ne írnák a halál okát a veleegyütt járó hellyel és idővel, s azontúl ennek a sajátos szaga is jelen van, ésnem is mindig kellemetlen a hatása az orr nyálkahártyáira, amint ezt a Köz-ponti Népesség-nyilvántartó levegőjében alig-alig érzékelhető illatos kipá-rolgások is bizonyítják, amelyeket a kifinomultabb szaglószervek a rózsa ésa krizantém illatának keverékével azonosítanak.

Közvetlenül a kapu mögött egy magas, üveges, kétszárnyú szélfogó ajtóvan, ezen keresztül lehet bejutni a hatalmas négyszögletes terembe, ahol ahivatalnokok az ügyfelektől elválasztva dolgoznak egy hosszú pult mögött,amely az egyik oldalfaltól a másikig húzódik, csupán az egyik végén nyílikegy hátravezető lengőajtó. A munkahelyek úgy helyezkednek el a terem-ben, hogy kifejezik az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, de elhelyezkedé-sük nemcsak ebből a szempontból kiegyensúlyozott, amint az elvárható,hanem mértani szempontból is, ami bizonyítja, hogy nem létezik semmifé-le kibékíthetetlen ellentmondás esztétika és tekintély között. Az asztalok-nak a pulttal párhuzamos első sorát a nyolc segédfogalmazó foglalja el, akik-nek az a dolguk, hogy az ügyfelekkel foglalkozzanak. Mögöttük négy asztal-ból álló sor van, középvonalával ez is ugyanahhoz a felező tengelyhez iga-zodik, amely valahol hátul az épület sötétlő mélyébe vész. Ez a fogalmazókhelye. Hátrább következnek a hivatalvezető-helyettesek, ketten. Végül, társ-talanul, egymagában, ahogyan ez már lenni szokott, a hivatalvezető, akit amindennapos gyakorlat szerint főnöknek neveznek.

A hivatalnokok közösségében a feladatok egyszerű szabály szerint oszla-nak meg, ennek megfelelően az egyes szintekhez tartozóknak kötelessé-gük annyi munkát elvégezni, amennyire csak képesek, hogy minél keve-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05408

409

sebbet adjanak át belőle a következő szintnek. Ez azt jelenti, hogy a segéd-fogalmazók reggeltől estig megállás nélkül kénytelenek dolgozni, míg a fo-galmazók csak néha-néha dolgoznak, a helyettes vezetők nagy ritkán, a hi-vatalvezető pedig szinte soha. Az elöl lévő nyolc ember folytonos mozgása,akik alighogy leültek, már pattannak is föl a helyükből, és szünet nélkülloholnak íróasztaluktól a pulthoz, a pulttól a kartotékokhoz, a kartotékok-tól az irattárba, fáradhatatlanul ismételve ezt és a többi alkalmanként válto-zó útvonalat, amelyeken közvetlen és távolabbi feljebbvalóik közömbös te-kintete kíséri őket, föltétlenül szükséges tényező annak a megértéséhez,miképpen volt lehetséges és sajnálatos módon könnyen elkövethető a vissza-éléseknek, szabálytalanságoknak és hamisításoknak az a sorozata, amelyennek az elbeszélésnek a magvát alkotja.

Hogy ki ne csússzon a kezünkből ennek az eléggé felfoghatatlan ügyneka vezérfonala, először is tudnunk kell, hol helyezkednek el, és hogyan működ-nek az irattárak és a kartotékok. Szerkezetileg és lényegileg, vagy ha egysze-rűbb kifejezéssel élünk, a természet törvényéinek megfelelően, két nagy te-rületre oszlanak fel, a halottak irattárainak és kartotékjainak, valamint az élőkirattárainak és kartotékjainak a területére. Azoknak a papírjai, akik már nemélnek, többé-kevésbé rendbe rakva az épület hátsó részében találhatók, en-nek következtében a hátsó falat a halottak számának megállíthatatlan növe-kedése miatt koronként le kell bontani, majd néhány méterrel odább újra felkell építeni. Ahogy könnyen meggyőződhetünk róla, az élők elhelyezéséneknehézségei, bár gondot jelentenek, mert az emberek folytonosan születnek,sokkal kevésbé sürgetőek, és eddig még viszonylag kielégítő módon megold-hatóak voltak, akár a polcokon elhelyezett személyi iratanyag egyszerű, víz-szintes irányban történő összetömörítésével az irattárakban, akár finomabb-nál finomabb kartonlapok használatával a kartotékokban. A hátsó fallal kap-csolatos, már említett kellemetlenségektől eltekintve minden dicséretet meg-érdemel azoknak a valamikori építészeknek az előrelátó szelleme, akik aKözponti Népesség-nyilvántartó Hivatalt megtervezték, s bizonyos szűkkeb-lű, múltba forduló szellemek konzervatív véleményével szemben javasoltákés megvédték annak az öt hatalmas polcrendszernek a felállítását, amelyek ahivatalnokok mögött egészen a tetőig fölnyúlnak, a középső polc a többinéljobban hátrahúzódik, homlokrésze csaknem hozzátapad a hivatalvezetőkarszékéhez, a két legszélső polc homlokrésze csaknem a pultig ér, míg amásik kettő, úgy mondhatnánk, megáll félúton. Ezek az alkotmányok, ame-lyeket minden szemlélőjük irdatlanul nagynak és emberfelettinek ítél, olyanmélyen benyúlnak az épület belsejébe, hogy a tekintet már nem is követhetiőket, leginkább azért, mert egy bizonyos távolság után beborít mindent a

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05409

410

homály, arrafelé csak akkor gyújtanak fényt, ha egy ügyiratot tanulmányoznikell. Ezek a polcrendszerek az élők súlyát hordozzák. A halottak, azaz a pa-pírjaik, arra hátrább vannak, kevésbé jó körülmények között, ahogyan azt atisztelet megkívánná, ezért is kerül annyi munkába, amennyibe, hogy meg-találják őket, ha egy rokon, egy jegyző vagy az igazságszolgáltatás valamelyképviselője eljön a Népesség-nyilvántartó Hivatalba, és elmúlt korok tanúsít-ványait vagy okiratainak a másolatait kéri. Az irattár ezen részének szervezet-lenségét az a körülmény magyarázza és súlyosbítja, hogy éppen a legrégeb-bi halottak vannak a legközelebb az úgynevezett aktív területhez, azaz nyom-ban az élők után következnek, és ilyenképpen a Népesség-nyilvántartó Hiva-tal vezetőjének szellemes meghatározása szerint kétszeresen is holt terhetjelentenek, mert nagyon ritkán foglalkozik velük valaki, elvétve téved csakerre a jelentéktelen történelmi apróságok egy-egy különc kutatója. Hacsakúgy nem döntenek egy nap, hogy elválasztják a halottakat az élőktől, és nemépítenek valahol máshol egy új Népesség-nyilvántartó Hivatalt az elhunytakkizárólagos őrzésére, nem lehet igazán jó megoldást találni erre a helyzetre,ahogy ez világossá vált akkor is, amikor az egyik hivatalvezető-helyettes sze-rencsétlen pillanatában azzal a javaslattal állt elő, hogy a halottak irattárát éppellenkezőleg rendezzék el, távolabb a régebben, közelebb a nemrégen el-hunytakat, avégből, hogy könnyebbé váljon, hivatalos szóhasználatot idézve,a jelenkorban elhunytakhoz való hozzáférés, akik, amint ez köztudomású,végrendeletek szerzői, örökségek adományozói, következésképpen viták ésperlekedések mindennapos tárgyai, miközben a testük szinte még ki sem hűlt.A hivatalvezető gunyorosan jóváhagyta az elgondolást, azzal a feltétellel, hogymaga a javaslattevő hordja hátra nap nap után a régebben meghaltak szemé-lyes aktáinak roppant tömegét, s az így felszabaduló helyre kerüljenek a nem-régen elhunytak. A hivatalvezető-helyettes, hogy elfeledtesse a szerencsétlenés kivihetetlen ötletet, s enyhítse lelki megaláztatását is, nem talált jobb meg-oldást, mint hogy a segédfogalmazóktól kért magának valami munkát, fölfe-lé is és lefelé is felrúgva ezzel az alá-fölé rendeltség történelmi békéjét. E köz-játék nyomán még inkább nőtt a felelőtlenség, virágzott a nemtörődömség,lábra kapott a bizonytalanság, mígnem egy napon a halottak irattárának la-birintusszerű katakombáiban elveszett egy kutató, aki a képtelen javaslat utánnéhány hónappal abból a célból jött a Népesség-nyilvántartó Hivatalba, hogyvalakinek a megbízásából bizonyos címertani kutatásokat végezzen. Szintea csodával határos módon került elő egy héttel később, éhesen, szomjasan,kimerülten, félrebeszélve, és csak annak a kétségbeesett ötletnek köszönhetteaz életét, hogy hatalmas mennyiségű régi papírt falt fel, amit meg sem kellettrágnia, mert szétporlott a szájában, nem állt meg a gyomrában, és nem is szí-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05410

vódott fel. A Népesség-nyilvántartó Hivatal vezetője, aki már az asztalára ké-rette az óvatlan történész kartotéklapját és iratanyagát, hogy halottnak nyil-vánítsa őt, eltekintett az okozott kártól, amelyet hivatalosan a patkányok szám-lájára írt, de utóbb belső utasításba adta, hogy büntetés és fizetésmegvonásterhe mellett kötelező Ariadné-fonalat használnia annak, akit a halottak irat-tárába szólít a munkája.

Mindenesetre nem volna igazságos, ha elfeledkeznénk az élők gondjairól.Túlságosan is biztos és jól tudott, hogy a halál, akár eredendő illetéktelensé-ge, akár tapasztalattal szerzett rosszhiszeműsége folytán, nem leélt életükhosszúsága szerint választja ki áldozatait, egyébként, zárójelben szólva, en-nek az eljárásnak köszönhető, ha ugyan hitelt adhatunk azon számos filozó-fiai és egyházi tekintély szavainak, akik megnyilatkoztak erről a témáról, hogyaz emberben, ezt tükrözve jött létre különböző és olykor ellentmondásosutakon-módokon a haláltól való természetes félelem szellemi szublimálásá-nak különös megnyilvánulása. De bennünket inkább az foglalkoztat, hogysemmivel nem igazolható a halálnak az az eljárása, amellyel bármiféle érdemvagy más látható ok nélkül végtelen időkig itt hagy ezen a világon egy-egyelfeledett öregembert, csak azért, hogy még öregebb legyen. Köztudomású,hogy bármeddig is bírják az öregek, végül csak eljön az ő idejük is. Nem múlikel úgy nap, hogy a segédfogalmazók ne vegyenek le iratcsomagokat az élőkpolcairól, és át ne vigyék őket a hátsó raktárba, nem múlik el úgy nap, hogyne kelljen a polcokon előrefelé lökdösni azokat az iratcsomagokat, amelyekmég ott maradtak, ha a kifürkészhetetlen végzet ironikus szeszélye folytáncsak másnapig is. A dolgok, úgymond, természetes rendjének megfelelően,a polc homloksíkjáig eljutni azt jelenti, hogy a sors megfáradt, nem kell márhosszú utat bejárni. A polc vége minden értelemben a mélybe hullás kezde-te. Mégis megtörténik, hogy vannak olyan ügyiratcsomagok, amelyek nemtudni, mi okból, de megkapaszkodnak a semmi peremének legszélén, évekhosszú során át érzéketlenül a végső szédülésre, túl egy ember létének a köz-megegyezés szerinti ésszerű időtartamán. Ezek az iratcsomagok eleinte szak-mai érdeklődést keltenek a hivatalnokokban, de nem telik bele sok idő, ésbosszantani kezdik őket, mintha a matuzsálemek illetlen szívóssága csökken-tené, elfogyasztaná, felfalná az ő életük kilátásait. A babonás lelkek nem so-kat tévedtek, ha elgondoljuk, hogy számos esetben a különböző osztálybatartozó hivatalnokok ügyiratait idő előtt ki kellett venni az élők irattárából,miközben a megátalkodott túlélők polcszélre szorult papírjai egyre csak sár-gultak, mígnem sötét és viszolyogtató foltokká váltak a polcok peremén,megriasztva az ügyfelek pillantásait. Ilyenkor szól oda a Népesség-nyilvántar-tó Hivatal főnöke az egyik segédfogalmazónak, José úr, cserélje már ki azo-kat a borítólapokat.

PÁL FERENC fordítása

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05411

412

A kentaur

Megállt a ló. A patkolatlan paták megtámaszkodtak a folyó csaknem szá-raz medrének kerek, csúszós kövein. A férfi óvatosan félrehajtotta a tüskéságakat, amelyek eltakarták előle a kilátást a síkság felé. Már virradt. A távol-ban emelkedő kezdődött, először csak szelíd lanka formájában, és ő emlé-kezni vélt rá, mintha egyszer már járt volna arra: ugyanott, északabbra eresz-kedett le, és tudta, hogy előrébb hirtelen felmeredő, függőleges falként ba-zalttömbök bontják meg a felszínt. Lábuknál házacskák bújtak meg, ebből atávolságból nagyon alacsonynak látszó, földhöz tapadó házak, és apró fé-nyek pislákoltak, mint a csillagok. A szemhatárt egyik oldalról egészen elfe-dő hegy körvonala fölött fényes csík látszott, mintha leheletfinom ecset vontavolna a csúcsok köré, és a még nedves festék lassan végigcsorogna a lejtőn.Onnan kel föl majd a nap. A férfi óvatlan mozdulattal engedte el az ágat,megkarcolta magát: felhorkant, és szájához emelte az ujját, hogy lenyaljaróla a vért. A ló patájával dobogva hátrébb húzódott, farka a magas füveketsöpörte, melyek magukba szívták a folyóparti nedvesség maradékát, a leló-gó ágak függönyének oltalmában, a sötét órán még megrekedt párát. A fo-lyóból csak kövek közt csörgedező ér maradt a meder legalján, mely itt-ottpocsolyává terebélyesedett, benne sóvár, túlélő halakkal. A levegő párájaesőt, vihart jósolt, bizonyára nem aznapra, hanem máskorra, addig mégháromszor is fölkelhet a nap, talán új szakaszba lép a hold. Nagyon lassanderengett az égbolt. Ideje rejtekhelyet keresni, ahol alhat, megpihenhet.

A ló szomjazott. Odament a vízhez, mely mintha állt volna az éjszakai égtáblája alatt, és amikor mellső lába megérezte a folyékony hűvöset, lefeküdta földre, az oldalára. Az ember megtámaszkodott a vállával a durva homo-kon, és hosszan ivott, pedig nem volt szomjas. Az égbolt még sötét tartomá-nya lassan fordult a férfi és a ló fölött, sápadt, egyelőre még csak sárgásfényt vonva maga után, a karmazsin és a vörös első, jól ismert hírnökét, az-tán a hegy taraján fellángoltak a vörösek, a pirosak, mint más hegygerincekfölött és síkságok szemhatárán, ahol ugyanígy, elmondhatatlanul sokszorlátta már kigyúlni őket. Fölállt a ló és az ember. Szemben sűrű akadályt al-kottak a fák, a törzsek közt lépten-nyomon tanyát verő tüskebozót pedigmég a fáknál is nagyobb védelmet nyújtott. Az ágakon már csiripeltek amadarak. A ló tétován átügetett a folyómedren, és jobb felé megkísérelt vol-na keresztültörni az összegabalyodott növényi szövevényen, de az ember

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05412

413

inkább a könnyebbik utat választotta. Idővel, márpedig sok, nagyon sokideje volt rá, megtanulta kordában tartani az állati türelmetlenséget, néhaolyan heves indulattal szegülve ellene, amely tovább nőtt, gomolygott azagyában, vagy a test valamelyik pontján, ahol összecsaptak az agyból kiin-duló parancsok és a homályos, talán fekete bőrű véknyából táplálkozó ösz-tönök; előfordult, hogy figyelmetlenül engedett, mert nem ott járt az esze,hanem más dolgokon, melyek nagyon is e világiak és földiek voltak, ám egyrégi, letűnt korból valók. A lovat idegessé tette a fáradtság: remegés futott áta bőrén, mintha megvadult, vérszomjas böglyöt akarna lerázni róla, és lábaifölösleges szaporasággal dübörögtek, amitől csak még jobban kifáradt. Esz-telenség lenne, ha megpróbálna utat nyitni a tüskebozót kusza szövedéké-ben. Így is már tucatnyi sebhely éktelenkedett a ló bőrén, a fehér szőr alatt.Egy nagyon régi, széles sebhely haránt irányú barázdát szántott a farára.Amikor erősen, merőlegesen tűzött rá a nap, vagy éppen ellenkezőleg, ahidegtől összehúzódott a bőr, és felálltak rajta a szőrszálak, olyan volt, mint-ha izzó kardpengét szorítottak volna arra az érzékeny, védtelen sávra. Azember nagyon is jól tudta, hogy semmi mást nem fog találni ott, csak egysebhelyet, amely nagyobb a többinél, ilyenkor mégis mindig hátracsavartaa törzsét, és odanézett, mint aki felkészült a legrosszabbra.

Folyásirányban kissé odébb kiöblösödött a folyópart: kis tavacskának kellott lennie, vagy ugyanolyan száraz, talán még szárazabb mellékfolyónak.Az iszapos mederben kevés kő feküdt. A medence egyszerű folyóágnak bi-zonyult, vagyis a folyóval együtt duzzadt vagy apadt, és magas fák álltakkörülötte, feketén a lassan oszladozó sötétségben. Ha a törzsek és a ledön-tött ágak függönye elég sűrű, ott tölthetné a nappalt, jól elrejtőzve, míg újraéjszaka nem lesz, hogy folytathassa az útját. Félrehajtotta az üde leveleket,és erős lábával nekirugaszkodva fölkapaszkodott a meredek folyóparton, adús koronájú fák jóvoltából még mindig szinte teljes sötétségben. Innentőlegy árok felé lejtett a terep, amely előrébb bizonyára fedezék nélkül vág át amezőn. Jó rejtekhelyet talált pihenéshez, alváshoz. A folyó és a hegy közöttszántók, megművelt földek húzódtak, de az a mély és keskeny árok nemúgy festett, mint ahol közlekedni szoktak. Még néhányat lépett, most márteljes csöndben. A madarak ijedten figyelték. Fölpillantott: a magas ágakhegyén fény játszott. A hegy felől rézsútosan beeső sugarak most a növény-zet legmagasabb ágait, leveleit pásztázták. Ismét csicseregni kezdtek a ma-darak. A fény lassan ereszkedett lejjebb, a pirkadat leheletfinom, ingatagködének zöldes szemcséi fehéres-rózsás árnyalatúvá változtak. A fénnyelszemben kétdimenziósnak látszott a fák koromfekete törzse, mintha ollóvalvágták volna ki az éj utójából, ráragasztva az árokba merülő, áttetsző ragyo-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05413

414

gás felszínére. Itt-ott porfoltok lepték a földet. Jó hely, nyugalmas menedék,itt átalhatja a nappalt.

Évszázadok, évezredek fáradtságának súlya alatt letérdelt a ló. Olyan test-helyzetet találni az alváshoz, amely mindkettőjüknek megfelel, mindig ne-héz művelet volt. A ló rendszerint az oldalára feküdt, és ugyanígy pihent aférfi. De míg a ló képes volt ebben a testhelyzetben, mozdulatlanul eltölteniaz egész éjszakát, az embernek, hogy meg ne nyomorítsa vállát és egésztörzsét egyazon oldalon, le kellett győznie a nagy, tehetetlenül ernyedt, alvótest ellenállását, és rá kellett bírnia, hogy forduljon a másik oldalára: nemcsoda, hogy mindig nehéz álma volt. Ami az állva alvást illeti, a lónak ment,de az embernek nem. Amikor pedig túlságosan szűk volt a rejtekhely, ésmoccanni sem lehetett, sóvárgó vágy formáját öltötte a testhelyzet-változta-tás igénye. Nem volt kényelmes test. Az ember sosem hasalhatott a földre,és állát keresztbe tett karjára támasztva nem szemlélhette ráérősen a han-gyákat, az apró földszemcséket, vagy nem gyönyörködhetett egy zsenge kisnövényi szár fehérségében, amint előbukkan a fekete humuszból. Ha pedigaz eget akarta látni, hátra kellett tekernie a nyakát, hacsak a ló hátsó lábairatámaszkodva föl nem ágaskodott, mert olyankor az ember arcának ott fönt,a magasban elég volt csak egy kissé hátrébb billennie: akkor igen, akkorjobban látta a csillagok hatalmas, éjszakai üvegburáját, a fellegek zsúfolt,vízszintes mezejét, vagy a kék harangot és a napot, az őseredeti kovácsmű-hely utolsó hírmondóját.

A ló nyomban elaludt. Patáit a kardvirágok közé nyújtva, sörényszerű far-kát a földön szétterítve mélyen, egyenletesen lélegzett. Az ember félig fek-ve, jobb vállát az árok falának vetve letört néhány alacsonyan lógó, lomboságat, és magára terítette. Ha mozgott, a hideget és a meleget egyaránt jólbírta, ha nem is olyan jól, mint a ló. De nyugalomban, alvás közben gyorsankihűlt a teste. Most, amíg a nap át nem melegíti a légkört, jól fog esni neki aleveles ágak takarója. Onnan, ahol pihent, láthatta, hogy fölötte nem zárul-nak egészen össze a fák: a hajnal szabálytalan, már kékülő sávja egyre előbbretört, és olykor, egyik szélétől a másikig átszelve, sebes madarak cikáztak átrajta, máskor pedig szegélyével párhuzamosan másodpercekig röpültek aderengő fényben. Lassan becsukódott a férfi szeme. A letört ágakból kicsor-duló nedv illatától megszédült kissé. Arca elé húzott egy dúsabb lombú ágat,és álomba merült. Sosem álmodott úgy, ahogyan egy ember álmodik. Deúgy sem álmodott, ahogyan egy ló. Az ébren töltött órákban kettejük közöttritka vendég volt a béke, vagy akár csak az egyszerű megnyugvás. Ám egyi-kük álma és másikuk álma együtt alkotta a kentaur álmát.

Utolsó túlélője volt a lóemberek nevezetes, ősi fajának. Ott volt a lapithák

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05414

415

elleni háborúban, ahol először szenvedtek nagy vereséget az övéi. Legyő-zött társaival a hegyek közé menekült, melyek nevére már régen nem emlé-kezett. Aztán eljött a végzetes nap, amikor az istenek részleges támogatásátélvező Héraklész megtizedelte a kentaur testvéreit, és ő is csak azért mene-külhetett, mert Héraklész és Nesszosz elhúzódó küzdelme elég időt hagyottneki, hogy menedéket keressen az erdőben. Ekkor haltak ki a kentaurok.Ám dacolva azzal, amit a történetírók és a mitológia ismerői állítottak, egykentaur mégis életben maradt, éppen ez az egy, aki látta, mint töri összeHéraklész szörnyű öleléssel Nesszosz testét, s mint vonszolja aztán teteméta porban, ahogyan később Akhilleusz is tette Hektorral, s közben mint zen-gi önnön dicséretét az isteneknek, amiért legyőzte s kiirtotta a kentaurokcsodás faját. Talán maguk az elborzadó istenek döntöttek akkor úgy, hogyoltalmazni fogják a rejtőzködő kentaurt, így hát, ki tudja, miféle titokzatosszándék jegyében, Héraklész szemét és megittasult értelmét egyaránt vak-ká tették.

Álmában a kentaur mindennap Héraklésszal küzdött, és legyőzte. Álmahívására mindannyiszor eljöttek az istenek, és körbeállták a viaskodókat;gyűrűjükben vívta közelharcát a kentaur, elhúzva selymesen csúszós farát,amikor az ellenfél ravaszul rá akart ugrani, kikerülve a patái közt fütyülőkötél hurkát, rákényszerítve a héroszt, hogy szemtől szembe mérje vele összeaz erejét. Arca, karja, törzse izzadt, ahogy izzad az ember. A lótestet tajtékborította. Évezredek óta ismétlődött ez az álom, azonos végkifejlettel:Héraklésznak lakolnia kellett Nesszosz haláláért. Karjába, törzsének izmai-ba sűrítette az ember és a ló minden erejét: négy lábára mint négy földbeszúrt cövekre támaszkodva fölemelte Héraklészt, és szorította, szorította, mígmeg nem hallotta az első borda roppanását, aztán a másodikét, végül na-gyot reccsent a kettétörő gerinc. A halott Héraklész rongyként omlott a földre,tapsoltak az istenek. A győztes nem kapott díjat. Az istenek fölemelkedtekaranyszékükből, majd egyre távolodva belevesztek a szemhatárba. Azon azajtón keresztül, ahol Afrodité belépett az égbe, minduntalan előbújt és rop-pant fénnyel ragyogott egy óriási csillag.

Több ezer éve járta a földet. Hosszú időn át, amíg maga a világ is titokza-tos maradt, szabadon mutatkozhatott. Ha valahol megjelent, elébe siettekaz emberek, virágfüzért dobtak a hátára, vagy virágkoszorút fontak, mellyelő maga koronázta meg önmagát. Némelyik anya a kisfiát nyújtotta neki, hogyemelje föl, hátha akkor sosem fog félni a gyermek semmiféle magasságtól.És mindenhol bemutatták ugyanazt a titkos szertartást: az isteneket jelképe-ző fák gyűrűjében a nemzésre képtelen férfiak és a meddő asszonyok át-bújtak a ló hasa alatt, abban a szent hitben, hogy ezáltal visszatér beléjük a

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05415

416

termékenység és a férfierő. Olykor-olykor kancát vezettek a kentaurhoz, majdvisszahúzódtak a házukba; ám egy napon akadt valaki, aki látta, és e szent-ségtörésért később a szeme világával fizetett, hogy a kentaur ló módjárameghágja a kancát, és aztán úgy zokog, mint egy ember. Az efféle egyesü-lésnek sosem volt gyümölcse.

Aztán eljött a tagadás kora. Az átalakult világ üldözte, rejtőzködni kény-szerítette a kentaurt. Más lényeknek hasonlóképpen bujkálniuk kellett: ígyjárt az egyszarvú, a khimairák, a farkasemberek, a kecskelábú ember, a ró-kánál nagyobb, de kutyánál kisebb óriáshangyák. Ez a sokféle nép tíz em-bernemzedéken át élt egymással békében, távoli, elhagyatott tájakon. De azidő múlásával már sehol sem lehetett maradásuk, végleg szétszóródtak. Egyesfajok, mint az egyszarvú, kihaltak; a khimairák frigyre léptek a cickányok-kal, nászukból születtek a denevérek; a farkasemberek bevették magukat avárosokba és falvakba, és csak meghatározott napokon tört ki belőlük azőstermészet; a kecskelábú ember ugyancsak kihalt, míg a hangyák egyrekisebbek lettek, és ma már senki sem képes megkülönböztetni őket örök-től fogva kis termetű testvéreiktől. A kentaur magára maradt. Évezredek alattbejárt minden létező földet a tengerek között. De bármerre bolyongott, igye-kezett messzire elkerülni a szülőföldjét, és valahányszor megérezte, hogyközel jár hazája határához, gyorsan visszafordult. Múlt az idő. Addig-addig,hogy már nem maradt vidék, ahol biztonságban érezhette volna magát. Rá-szokott hát a nappali alvásra, és éjszaka vándorolt. Vándorolt és aludt. Aludtés vándorolt. Maga sem tudta, miért, talán csak azért, mert álmos volt, ésmert vitte a lába. Ennie nem kellett. És aludnia is csak azért volt szükséges,hogy álmodhasson. A víz pedig azért esett jól, mert víz volt.

Az évezredekbe sok ezer kaland fért. De az ezresével mért kaland túl sok-nak bizonyult, vagyis kevesebbnek, mint egyetlenegy igazi, felejthetetlentapasztalás. Így hát a sok együttvéve sem ért többet annál az utolsó évezred-ben szerzett, nagy élményénél, amikor egy száraz pusztaság közepén egylándzsás, felvértezett vitéz a szeme láttára rohamozta meg girhes lován aszélmalom-hadsereget. A kentaur látta, hogy a lovag a levegőbe repül, s hogyegy alacsony, kövér ember siet a segítségére nagy jajveszékeléssel, szamár-háton. A kentaur nem értette a nyelvüket. Aztán elvonultak mind: a sovány,bántalmazott ember, meg a kövér, aki siratta, a sántikáló gebe és a közönyösszamár. A kentaur először arra gondolt, utánuk siet, és felajánlja a segítsé-gét, de ahogy ismét a malmokra pillantott, már tudta, mi a dolga; rájuk ront,és bosszút áll a nyergéből kivetett emberért. Megállt az első malom előtt, ésrákiáltott az anyanyelvén: – Még ha több karod van is, mint Briareósz óriás-nak, most megfizetsz! – Az összes malom összes lapátját miszlikbe aprítot-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05416

417

ta, s ezért a szomszédos ország határáig üldözték. Elhagyatott vidékekenkelt át, majd megérkezett a tengerhez. Akkor visszafordult.

Alszik a kentaur. Alszik testének minden porcikája. Jött az álom, s mind-járt el is illan; a ló most egy régvolt napban vágtat, így az ember láthatja ahegyek vonulását, mintha lába volna a hegynek, vagy ösvényen kapaszkod-hat föl a magasba, és onnan bámulhatja a morajló tengert, a feketén szét-szórt szigeteket, a körülöttük csattanó tajtékot, mely mintha a mélységbőlszületne, onnan pezsegne föl kápráztatón. Nem álom ez. A nyílt tenger felőlsós illat érkezik. Sóváran kitágul az ember orrlyuka, izgatottan kopog a lópatája a szinte csak érintett márvány kövezeten. Megfonnyadtak a férfi arcátborító levelek, lecsúsztak róla. Magasan jár a nap, fényfoltokat vet a kentaurtestére. Nem öreg arc a férfi arca. Fiatal sem, de nem is lehetne, mert éveitmár ezrekben kell mérni. Ókori szoborarchoz hasonlítható: megkoptatta azidő, bár nem annyira, hogy elmosta volna a vonásait, de ahhoz eléggé, hogymegmutatkozzék rajta a fenyegetettség. Kicsi fénytócsa reszket a bőrén, las-san csúszik a száj felé, fölmelegíti. Az embernek fölpattan a szeme, így ten-ne a szobor is. A füvek között tekergőzve kígyó csúszik egyre messzebb. Azember a szájához emeli a kezét, érzi a meleget. Ebben a pillanatban meg-mozdul a ló farka, végigsöpör az állat farán, és elhesseget egy böglyöt, amelya nagy sebhely vékony bőrét kóstolgatta. A ló gyorsan föláll, az ember veletart. A napnak csak a fele telt el, még ugyanennyi van hátra, hogy megérkez-zenek az első, esti árnyak, de már nem megy az alvás. A tenger, amely nemvolt álom, még ott morajlik az ember fülében, vagy talán nem is a tengerigazi dübörgése az, talán csak a kicsapó hullámok látványa, és a szem alakí-totta át hanghullámokká, melyek a víz színén szaladnak, majd a sziklás zú-gókon fölcsapnak, egészen az ismét vízkék égig.

Közel jár. Az árok, melyet követ, csak véletlen, és visz valahová, hiszenemberek műve, út, melyen emberekhez jutni. Ugyanakkor dél felé mutat, ésez a fontos. Délnek, az árok mentén fog haladni, ameddig csak teheti, akárnappal is, akkor is, ha verőfényben fürdik a sík, és semmi, se ló, se embernem maradhat rejtve. Álmában még egyszer legyőzte Héraklészt, a halhatat-lan istenek szeme láttára, de amikor véget ért a viadal, Zeusz visszavonultdélre, csak azután kezdtek sorjázni a hegyek, és a legmagasabb, fehér oszlo-pokkal ékes magaslatról látszottak a szigetek és körülöttük a tajték. Közel ahatár, és Zeusz délre távozott.

A keskeny, mély árok mentén haladva mindkét oldalon látja a mezőt. Aföldek most elhagyatottnak látszanak. Már nem tudja, hová lett a település,amelyet pirkadatkor vett észre. A nagy, sziklás hegyhát magasabb lett, vagytalán közelebb került. A ló patája belesüpped a fokozatosan emelkedő talaj-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05417

418

ba. A férfi egész törzse kilátszik már az árokból, a fák ritkulnak, és hirtelenegészen nyílttá válik a terep, véget ér az árok. A ló egyszerű szökkenésselküzdi le az utolsó lejtőt, a kentaur egész testét odakínálja a fényes nappal-nak. A nap jobb kéz felől süt, perzseli a sebhelyet, amely égőn fáj. Az emberszokása szerint hátrapillant. Fülledt, párás a levegő. Nem mintha a tengeroly közel volna. Ez a pára, ez a hirtelen feltámadó szél esőt ígér. Északonfelhők gyülekeznek.

Az ember tétovázik. Sok éve már, hogy nem mer fedezék nélkül mutat-kozni, és csak az éj leple alatt vándorol. Ma azonban ugyanolyan izgatott,mint a ló. Az erdős részen halad tovább, beszívja a vadvirágok erős illatát.Véget ért a síkság, a terep most buckás, és emelkedik, hol eltakarva, hol megkitágítva a szemhatárt, a halmok itt már inkább dombok, elöl pedig hegy-függöny magasodik. Bokrok tünedeznek elő, a kentaur nagyobb bizton-ságban érzi magát. Szomjas, nagyon szomjas, de semmi sem mutatja, hogyvíz lenne a közelben. Az ember hátrapillant, és látja, hogy az égbolt felétmár birtokba vették a fellegek. A nap ragyogó fényt von egy nagy, egyreelőrébb nyomuló, szürke esőfelhő éles szegélye köré.

Ekkor kezd ugatni egy kutya. A ló idegesen összerezzen. Két domb kö-zött vágtába fog a kentaur, de az ember nem téveszti el az irányt: dél felé kellhaladnia. Közelebbről hallatszik a kutyaugatás, kolompolás keveredik hoz-zá, aztán egy hang a nyájhoz beszél. Megállt a kentaur, hogy tájékozódjék, avisszhangok azonban becsapták, s most hirtelen, ahogy egy mélyebben fek-vő és meglepően nedves területre ért, szembe találja magát egy kecskenyáj-jal, melyet nagy testű kutya terelget. Megtorpant a kentaur. Nem egy seb-helyét kutyáknak köszönhette. A kecskepásztor rémülten felordított, és lá-bát nyakába kapva menekült, mint aki megtébolyodott. Hangos kiáltozás-sal szólongatta embertársait, vagyis egészen közel lehetett a falu. A férfimegfékezte a lovat, és megindult előre. Erős ágat tört egy bokorról, hogytávol tartsa magától a kutyát, mely félelmében és dühében eszeveszettenugatott. Végül a düh kerekedett fölül: a kutya gyorsan megkerült néhánynagyobbacska követ, és oldalról rohamozva próbálta hasba támadni a ken-taurt. Az ember körülnézett, látni akarta, honnan jön a veszély, de a ló meg-előzte, és mellső lábára támaszkodva hatalmas rúgással a levegőbe repítettea kutyát. Az állat holtan zuhant vissza a kövekre. Nem először védekezettígy a kentaur, de az ember mindannyiszor megalázva érezte magát. Az őtestében is ott rengett a megfeszített izmok emléke, a kibocsátott erő hőhul-láma, de aztán, fülében immár a paták tompa csattogásával, hátat fordítottaz összecsapásnak, melyben nem vett részt, legfeljebb szemlélője volt.

Elbújt a nap. Hirtelen lehűlt a levegő, nyirkossága tapinthatóvá vált. Sza-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05418

419

ladt a kentaur a dombok között, mindig délnek. Egy kis patakon átkelvemegművelt földeket látott, és amikor körülnézett, hogy merre folytassa azútját, falba ütközött. Az egyik oldalon házak álltak. Ekkor dörrent a lövés.Mintha egész méhraj szurkálná a bőrét, összerándult a ló teste. Ordítozáshallatszott, majd újabb lövés dördült el. Bal felől ágak szilánkjai röppentekszerteszét, de ezúttal nem talált célba a lövedék. A kentaur hátrált, nekiru-gaszkodott, és egyetlen lendülettel átugrotta a falat. Átrepült fölötte emberés ló, a kentaur, négy nyújtott s hajlított lábbal, két kitárt karral, magáhozölelve az arrafelé még kéklő eget. Újabb lövések dördültek, aztán lármástömeg üldözte a földeken át, kiabáló emberek, csaholó kutyák.

Tajték és izzadság borította a testét. Megállt egy pillanatra, kereste az utat.Körülötte a mező is várakozott, mintha fülelne. Ekkor hullottak le az elsősúlyos esőcseppek. De még nem ért véget az üldözés. A kutyák követték anyomot, mely számukra idegen volt, de nyilvánvalóan halálos ellenségtőlszármazott: ember és ló keveréke, gyilkos paták hagyták hátra. Futott to-vább a kentaur, sokat futott, aztán megérezte, hogy más hangon szólnakmár a kiáltások, csalódott dühvel ugatnak a kutyák. Hátranézett. Messze atávolban látta az embereket, hallotta fenyegető kiáltásaikat. Akkor a kutyákvisszaszaladtak a gazdájukhoz. De senki sem mozdult. Eleget élt már a ken-taur, hogy tudja, határhoz, választóvonalhoz ért. Az emberek visszaparan-csolták a kutyákat, és nem mertek többet rálőni: csupán egy lövést adtak le,de az is olyan messziről érkezett, hogy az ólom becsapódását sem hallotta.Megmenekült; s mintha dézsából öntenék, úgy szakadt az eső, gyors folyá-sú kis erekbe gyűlve a kövek közt, a kentaur szülőföldjén. Ment tovább, dél-nek. A víz átitatta fehér szőrét, lemosta róla a tajtékot, a vért, a verejtéket, asok rárakódott szennyet. Vénséges vénen, sebhelyekkel borítva, de maku-látlanul tért haza.

Hirtelen elállt az eső. A következő pillanatban teljesen kitisztult az ég, és anap akadálytalanul tűzött a nedves földre, ahonnan a perzselő forróság ha-tására gőzfelhők szálltak fel. A kentaur lépésben haladt, mintha mérhetetle-nül könnyű, langyos havon járna. Nem tudta, hol a tenger, most csak hegyetlátott maga előtt. Erősnek érezte magát. Az esővízzel már csillapította a szom-ját, arcát az égnek emelve, nyitott szájjal, hosszú kortyokban nyelve a bősé-gesen ömlő vizet, amely csillogva csorgott le nyakán és törzsén. És most ahegy déli lejtőjén ereszkedett lassan lefelé, a hatalmas, egymásra tornyo-zott, egymást támasztó kőtömböket kerülgetve. Az ember a magasabb szik-lákba kapaszkodott, és érezte ujjai alatt a puha mohát, az érdes zuzmót, a kőhamisítatlan redőzetét. Odalent olykor-olykor völgy tűnt elő, mely abból atávolságból csalókán szűknek tetszett. A völgy mentén, egymástól elég tá-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05419

420

vol, három települést fedezett föl, a középső volt a legnagyobb, rajta túl pe-dig a déli vidék. Ha átvág a völgyön, a település mellett kell elhaladnia. Arramenjen-e? Emlékezett az üldözésre, a kiabálásra, a lövésekre, a határ túlol-dalán élő emberekre. A felfoghatatlan gyűlöletre. Ez itt az ő szülőföldje, devajon ki lakja most? A kentaur tovább ereszkedett lefelé. Sok volt még hátraa napból. A kimerült ló óvatosan rakosgatta patáit, az ember pedig úgy véle-kedett, tanácsos lenne pihennie, mielőtt nekivág a völgynek. Még továbbgondolkozva úgy döntött, megvárja az éjszakát, s előbb alszik egyet, csaktaláljon megfelelő menedéket, ahol erőt gyűjthet a hosszú meneteléshez,mert még sokat kell mennie a tengerig.

Egyre lassabban ereszkedett. Már-már azon volt, hogy leheveredik két kőközé, amikor megpillantotta a sziklamélyedés sötét száját, és látta, hogy azüreg elég magas, ember és ló simán befér rajta. Karjával segítve magát, ke-mény köveken legyalult lábát megvetve hatolt be az üregbe. Nem volt na-gyon mély, és nem folytatódott a hegy gyomrába nyúló barlangban, de elégtágasnak bizonyult ahhoz, hogy kedvére mozoghasson benne. Az ember asziklafalra támasztotta az alkarját, és ráhajtotta a fejét. Mélyeket lélegzett,igyekezve csillapítani a ló hajszolt zihálását. A verejték lecsorgott az arcán. Aló aztán mellső lábát behajlítva a barlang homokkal borított talajára eresz-tette a testét. Fekve, vagy szokása szerint félig feltámaszkodva a férfi semmitsem láthatott a völgyből. A sziklaüreg szája a kék égboltra nyílt. Valahol, abarlang legmélyén víz csöpögött, hosszú, de szabályos időközökkel acsöppek között, a csobbanások ciszternára emlékeztettek. Mélységes béketöltötte be a teret. Az ember, karját hátranyújtva, megsimogatta a ló hátát,saját, mássá alakult bőrét, vagy talán a lóbőrt, mely átalakult, s ő, az emberlett belőle. A ló elégedetten megremegett, izmai kiengedtek, és az álom bir-tokba vette a nagy testet. Az ember leejtette a karját, keze lecsúszott a lóhátáról, és megállapodott a száraz homokban.

A nap elindult lefelé az égen, és bevilágított a barlangba. A kentaur nemálmodott Héraklésszal, sem a körben trónoló istenekkel. Nem ismétlődöttmeg nagy látomása sem, amelyben a hatalmas hegyek a tenger felé fordulnak,tajtékot vet a szigetek pereme, és a végtelen, folyékony kiterjedés zengvedübörög. Csak egy sötét vagy színtelen, átlátszatlan, áthághatatlan falat látott.Közben már egészen a sziklaüreg mélyéig hatolt a nap, megcsillantotta a kőbefoglalt kristályokat, vörös gyönggyé varázsolta a tetőről elváló vízcsöppeket,de előbb valószínűtlenül felnagyította őket, majd háromméteres tűzcsíkothúzott a lehulló gyöngy, aztán elmerült egy kicsi, sötét tócsában. Aludt a ken-taur. Egyre fakult az ég kékje, a tér betelt ezernyi izzó színnel, és az alkony úgyvonta maga után az éjszakát, mint fáradt, aludni térő testet. A sötétbe borult

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05420

421

barlang óriásinak tetszett, és a vízcsöppek kongtak, mint harang palástjárahulló, gömbölyű kavicsok. Sötét éjszaka lett, fölkelt a hold.

Az ember fölébredt. Szorongató érzés volt, hogy nem álmodott. Évezre-dek óta most először nem álmodott semmit. Akkor hagyta volna el az álom,amikor ismét szülőföldjére lépett? Miért? Miféle baljós előjel ez? Vajon mitjövendöl neki? A ló még messzebb járt, hisz aludt, de már nyugtalanul. Oly-kor meg-megrándult a hátsó lába, mintha vágtázna álmában, noha ő maganem álmodhatott, mert nem volt elméje, legfeljebb kölcsönbe, ám az izmokönmaguk is bírtak akarattal. Az ember egy kiálló kőbe kapaszkodva felemeltea törzsét, és a ló, mintha holdkóros lenne, erőfeszítés nélkül, könnyed moz-dulattal, szinte súlytalanul követte. A kentaur kilépett az éjszakába.

A völgyben szétömlött a holdfény. Oly rengeteg volt belőle, hogy alighaszármazhatott csupán a csöndes, kísérteties Szelénétől, a föld egyszerű, ki-csinyke holdjától, hanem bizonyára összeadódott sok-sok valaha is fölkelthold fénye, a végtelen számú éj minden holdvilága, még onnan is, ahol máscsillagok ragyognak és más, nevenincs földek keringenek körülöttük. A ken-taur mély levegőt vett az ember orrán keresztül: lágy volt a levegő, minthaemberi bőrön szűrődne át, és elkeveredett benne a föld szaga, a földé, amelyázott, aztán lassan szikkadni kezdett, a világot összetartó gyökerek útvesz-tőszerű ölelésében. Könnyű, szinte pihentető úton ereszkedett le a völgy-be, a ló tökéletes összhangban emelgette a négy lábát, az ember a két karjá-val egyensúlyozott hozzá, így lépdelt, s közben egyetlen kő sem gurult ar-rébb, egyetlen tövis sem karcolta fel a bőrét. És így érkezett meg a völgybe,mintha az utazás része lenne annak az álomnak, amely elkerülte alvás köz-ben. Előrébb szélesen hömpölygött a folyó. A túlsó parton, kissé bal felévolt a nagyobbik falu, az, amelyik mellett majd el kell haladnia, útban délfelé. A kentaur nyílt terepen haladt, nyomában az árnyékkal, amelynek azegész világon már rég nem akadt párja. Könnyedén átügetett a megműveltföldeken, de mindig a parcellák közti ösvényen, nehogy letapossa a növé-nyeket. A bevetett földsáv és a folyó között elszórtan nőttek a fák, és látszott,hogy gyakran jár arra marhacsorda. A ló megérezte a szagot, és nyugtalan-kodni kezdett, de a kentaur ment tovább, a folyóhoz. Óvatosan lépett a víz-be, és patájával kitapogatta a medret maga előtt. Egyre mélyült a víz, hama-rosan az ember melléig ért. A folyó közepén, az ugyancsak folyóként csor-dogáló holdfényben egy férfit látna az, aki most odanézne, egy vízben gá-zoló férfit, felemelt karral, és azt látná, hogy emberkarja, emberválla, em-berfeje van, és a fején haj nő, nem sörény. Ám a vízben, a felszín alatt egy lógázolt a túlsó part felé. A holdfényben ébredező halak körbeúszták, és ha-rapdálták a lábát.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05421

422

A férfi törzse kiemelkedett a vízből, aztán előtűnt a ló, és a kentaur föl-kaptatott a folyópartra. Átbújt a fák alatt, majd megállt a síkság szélén, éskörülnézett. Eszébe jutott üldöztetése a hegy túloldalán, eszébe jutottak akutyák, a lövöldözés, az ordítozás, és újra félt. Szerette volna, ha egészensötét az éjszaka, szívesebben gyalogolt volna viharfelhők alatt, mint az elő-ző napon, mert az visszatartaná a kutyákat, és távol, otthonukban fogná azembereket. A környéken bizonyára mindenki tudja már, vélekedett magá-ban, hogy létezik egy kentaur, alighanem átkelt a híre a határon. Ismét bekellett látnia, hogy nem vághat át a síkon egyenes vonalban, nem mutatkoz-hat a holdfényben. Ráérősen lépegetve indult el a folyó partján, a fák árnyé-kától oltalmazva. Előrébb, ahol összeszűkül, és két magas domb között foly-tatódik a völgy, talán kedvezőbb lesz a terep. Most is a tengerre gondolt, afehér oszlopokra, becsukta a szemét, és ismét látta a nyomot, melyet Zeuszhagyott maga után, dél felé távozóban.

Hirtelen csobbanásra lett figyelmes. Megállt, hegyezte a fülét. Újra csob-bant valami, elhalkult, visszatért, megismétlődött. A kúszónövényekkel be-nőtt talaj annyira felfogta a paták dobogását, hogy már nem lehetett elvá-lasztani a langyos, holdsütötte éjszaka sokszoros, tompa neszezésétől. Azember félrehúzta az ágakat, és a folyó felé kémlelt. A parton ruha hevert.Fürdik valaki. Még több ágat húzott félre. És akkor meglátta a nőt. Éppenkifelé indult a vízből, teljesen meztelen teste fehéren csillogott a holdfény-ben. A kentaur már sokszor látott nőt, de így, ebben a folyóban, ilyen hold-sütésben még soha. Látott már ringó melleket, járás közben meg-megrezze-nő combokat, sötét foltot a test közepén. Látott hátraomló, hosszú hajzatot,és kezeket, melyek ősi mozdulattal vetették hátra az előre kívánkozó tincse-ket. Ám abból a világból, amelyben az asszonyok éltek, neki csak a lovat,esetleg a kentaurt, de sosem a férfit kielégítő rész juthatott. Pedig most aférfi nézte a nőt, és a férfi látta, ahogy a nő a ruhája felé igyekszik, ő tört kiaz ágak sűrűjéből, és ő vágtatott ló módjára hozzá, végül ő emelte karjába asikoltozó asszonyt.

Ezt sem először tette, de évezredek alatt csak elvétve fordult elő. Értel-metlen tett volt, hiszen csak ijesztgetni tudott vele, jóllehet akár a tébolybais hajszolhatta áldozatát, s talán hajszolta is valóban. Ám most a szülőföld-jén járt, és ezt az asszonyt látta meg először. Szaladt a kentaur a fák mellett,és az ember tudta, hogy kissé előrébb elkeseredetten leteszi majd a rémültasszonyt a földre, a teljes asszonyt ő, a csak felében férfi. Széles út látszott,szinte érintette a fákat, kissé arrébb pedig kanyarba ért a folyó. Az asszonymár nem kiabált, csak sírdogált, és reszketett. Ekkor csattantak fel a kiáltá-sok. A kanyar után alacsony házak kis csoportjához ért a kentaur, amelyet

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05422

423

eddig eltakartak a fák. Megtorpant; emberek ácsorogtak a házak előtti szűkkis téren. A férfi magához szorította a nőt. Érezte kemény mellét és szemé-remdombját ott, ahol az ő férfiteste fokozatosan a ló szügyébe olvadt. Néhá-nyan elmenekültek, mások előrelendültek, megint mások befordultak aházba, és puskával felfegyverkezve bukkantak elő. A ló hátsó lábain egyen-súlyozva felágaskodott. Az asszony újra felkiáltott ijedtében. Valaki a leve-gőbe lőtt. Az ember megértette, hogy őt próbálja védeni az asszony. A ken-taur ekkor a nyílt mező felé fordult, hogy minél előbb szabaduljon a mozgá-sát korlátozó fák közül, és továbbra is szorosan tartva az asszonyt megkerül-te a házakat, majd gyors vágtával nekiiramodott a nyílt terepnek, a két dombfelé. A háta mögül kiáltások hallatszottak. Talán az jutott eszükbe, hogy ló-háton üldözik tovább, de nincs ló, mely versenyre kelhet egy kentaurral, eztbizonyítja évezredes, állandó menekülésének sikere. Az ember hátranézett:üldözői messze, nagyon messze jártak. Ekkor kissé elemelte magától a nőt,két kézzel, a hóna alatt tartva, és tetőtől talpig szemügyre vette, lemeztele-nítve testét a holdfényben, majd megszólalt a maga ősi nyelvén, az erdők, amézzel telt lép, a fehér oszlopok, a zengő tenger és a hegyek fölött elsuha-nó kacagás nyelvén, és azt mondta:

– Ne légy rossz szívvel irántam.Aztán lassan letette a földre. De a nő nem szaladt el. Szavak hagyták el az

ajkait, és az ember képes volt megérteni a jelentésüket:– Kentaur vagy. Létezel.Mindkét kezét a férfi mellére fektette. A lónak remegett a lába. Akkor a nő

lefeküdt a földre, és azt mondta:– Hágj meg.A férfi most fölülről látta, a nő tárt karú keresztként feküdt. Lassan lépett

előrébb a kentaur. Egy pillanatig a ló árnyéka az asszonyra hágott. Csak ennyitörtént. A kentaur ekkor oldalt lépett, majd hirtelen vágtázni kezdett, és aférfi csak kiabált, öklét rázva ég és hold felé. Amikor az üldözők végre ráta-láltak, a nő még ugyanúgy feküdt. És míg egy pokrócba csavarva hazafelévitték a férfiak, tisztán hallották, hogy sír.

Akkor éjjel az egész ország tudomást szerzett a kentaur létezéséről. Amiteleinte merő szórakozásból kiagyalt történetnek hittek a határon túliak ré-széről, azt most hitelt érdemlő tanúk bizonyították, köztük egy reszkető,zokogó asszony. Míg a kentaur a másik hegyen kelt át éppen, a falvakból ésvárosokból hálóval, kötéllel, sőt lőfegyverrel fölszerelkezett emberek özön-löttek utána, igaz, csak hogy ráijesszenek. Mert élve kell elfogni, mondták. Ahadsereget is mozgósították. Várták a hajnalt, hogy a levegőbe emelkedőhelikopterek áttekinthessék az egész térséget. A kentaur a rejtekutakat ke-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05423

424

reste, de így is sokszor hallott ugatást, sőt a gyöngülő holdsütésben egyszermég embereket is látott, amint csoportokra oszolva átfésülik a hegyoldala-kat. Egész éjjel gyalogolt a kentaur, mindig csak délnek. És mire megvirradt,fölért egy hegytetőre, és onnan megpillantotta a tengert. Nagyon messzevolt a tenger, és egyetlen sziget sem látszott benne, a szél fenyőillatot ho-zott, nem a só kesernyés szagát, és zúgott a szél, de a hullámverés hangtalanmaradt. Mintha félbeszakadt volna a benépesítő szó, felfüggesztett sivatag-nak tetszett a világ.

Nem volt sivatag. Hirtelen lövés dördült. És ekkor hatalmas körívben, nagylármával bújtak elő a kövek mögül az emberek, és félelmüket alig leplezve,hálóval, kötéllel, rudakkal, zsinórokkal nyomultak egyre közelebb. A ló fel-ágaskodott, és mellső lábaival kapálódzva, szilaj haraggal fordult szembevelük. A férfi hátrálni akart. Mindketten harcoltak, elöl az ember, hátul a ló.De a meredek lejtő szélén megcsúszott a ló patája, és bár kétségbeesve igye-kezett megvetni valahol a lábát, ahogy az ember is próbált karja erejévelmegkapaszkodni, mindhiába: megingott, és a mélybe zuhant a nagy test.Húsz méterrel lejjebb pengeforma kő állt ki a hegyoldalból, éppen a megfe-lelő szögben, az évezredek váltakozó hidege és melege, nap és eső, szél éshó koptatta ilyenre, s most éppen ott metszette ketté a kentaurt, ahol a férfitörzse a ló szügyével egyesült. Véget ért a zuhanás. A férfi végre a hátánfeküdt, és az eget nézte. Szeme fölött hullámzó, mély tenger volt az, rajtakicsi, mozdulatlan felhők szigeteivel, maga a halhatatlan élet. Az ember azegyik, majd a másik oldalra fordította a fejét: arra is végtelen a tenger, vége-érhetetlen az égbolt. Akkor a testére pillantott. Dőlt a vér. Fél ember. Ember.És látta, hogy közelednek az istenek. Eljött az ideje, hogy meghaljon.

LUKÁCS LAURA fordítása

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05424

425

A barlang

Marta azt javasolta a férjének, hogy a Központba költözésük utáni elsőszabadnapján menjenek vissza a fazekasházba, és hozzanak el onnan né-hány tárgyat, amelyre, mint mondta, szükségük lenne, Egy rendes költözés-nél mindenét magával viszi az ember, nem úgy, mint mi, különben is meg-győződésem, hogy még sokszor vissza kell mennünk, élvezni fogjuk, meg-látod, saját ágyunkban tölthetjük az éjszakát, s másnap reggel jövünk csakvissza, ahogy azelőtt csináltad. Marçal azt felelte, hogy megítélése szerintnem jó olyan helyzetet teremteni, amelyben tulajdonképpen nem tudják,hol is laknak, Édesapád szemlátomást szeretne meggyőzni minket, hogynagyon jól szórakozik, miközben fölfedezi a Központ titkait, de én már is-merem, a derűs arc szüntelen fejtörést takar, Egyetlen szóval sem említette,mi történt Isauránál, bezárkózott egészen, pedig sosem volt szokása, ígyvagy úgy, ingerülten vagy gorombán, de előbb-utóbb mindig megnyílt előt-tem, talán segítene rajta, ha most hazamennénk, biztosan kíváncsi lenneLelire, és újból beszélhetne Isaurával, Rendben van, ha ezért szeretnél men-ni, elmegyünk, de ne felejtsd, vagy itt lakunk, vagy a fazekasházban, úgytenni, mintha egyszerre két helyen élhetnénk, mintha egy lenne a kettő,olyan, mintha sehol sem laknánk, Lehet, hogy számunkra így kell lennie,Így, hogyan, Úgy, hogy sehol sem lakunk, Mindenkinek szüksége van ott-honra, mi sem vagyunk kivételek, Volt otthonunk, de elvették, Még most isa miénk, De nem úgy, mint azelőtt, Most ez az otthonunk. Marta körülné-zett, és azt mondta, Azt hiszem, sosem lesz az. Marçal vállat vont, nem könnyűmegérteni Algorékat, gondolta, de még így sem cserélné el őket senkiért avilágon. Szólunk róla édesapádnak, kérdezte, Majd csak az utolsó pillanat-ban, nehogy sokat rágódjon rajta, az mérgező.

Cipriano Algor sosem tudta meg, hogy lányának és vejének tervei voltakvele. Marçal Gacho pihenőnapját elhalasztották, és ugyanígy járt mindegyikműszaktársa. Teljes titoktartás mellett elmondták a bentlakó őröknek, decsak nekik, mert őket találták leginkább méltónak a bizalomra, hogy az újhűtőraktárak építése közben olyasmit találtak a mínusz ötödik szinten, amialapos és hosszadalmas vizsgálatot igényel, Egyelőre csak bizonyos feltéte-lekkel lehet a helyszín közelébe menni, mondta az őrök parancsnoka, na-pokon belül szakembercsapat érkezik, geológusok, régészek, szociológu-sok, antropológusok, orvos-jogászok, reklámszakemberek fognak dolgoz-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05425

426

ni ott, azt hallottam, még két filozófus is lesz közöttük, ne kérdezzék, miért.Elhallgatott, végignézett az előtte felsorakozott húsz emberen, és így folytat-ta, Tilos egy szót is szólniuk arról, amit most tőlem hallottak, akárcsak arról,amiről a jövőben szereznek tudomást, és amikor azt mondom, senkineksem beszélhetnek, valóban úgy is értem, sem asszony, sem gyermek, semszülő nem tudhat róla, teljes, feltétlen titoktartást követelek mindannyiuk-tól, ugye érthető, Igen, parancsnok úr, válaszolták kórusban az emberek,Nagyszerű, a barlang bejáratát, nos, igen, elfelejtettem mondani, hogy egybarlangról van szó, éjjel-nappal, megszakítás nélkül őrizni kell, négyórán-ként fogják váltani egymást, ez a táblázat mutatja az őrségváltás rendjét, mostöt óra, hatkor már kezdjük is. Valaki jelentkezett, mert kíváncsi volt, mikorfedezték föl a barlangot, és ki őrzi azóta, Csak hat órától kezdve felelünk mia biztonságért, mondta, vagyis senki sem tehet felelőssé bármiféle zavarért,ami előbb történik, Ma reggel fedezték föl a barlang bejáratát, miközbenegy helyen éppen kézzel mozgatták meg a földet, azonnal félbeszakítottáka munkát, tájékoztatták az igazgatóságot, és ettől a pillanattól fogva a mun-kálatokat irányító vezetés három mérnöke folyamatosan a helyszínen tar-tózkodik, Van valami a barlangban, kérdezte egy másik őr, Van, felelte aparancsnok, módotok lesz a saját szemetekkel látni, miről beszélek, Veszé-lyes, tanácsos fegyvert vinni, kérdezte ugyanaz az őr, Amennyire tudható,semmiféle veszély nincsen, óvatosságból ugyanakkor ajánlatos nem hozzá-nyúlni, sőt túl közel merészkedni sem, egyelőre nem tudni, milyen követ-kezménye lehet az érintkezésnek, Ránk, vagy annak, ami ott van, szánta elmagát Marçal is egy kérdésre, Ránk és rájuk nézve egyaránt, Több, mint egyvan a barlangban, Igen, mondta a parancsnok elváltozott arccal. De szemlá-tomást gyorsan erőt vett magán, És most, folytatta, ha nincs több kérdésük,jegyezzék meg a következőket, először is, ami a fegyverviselést illeti, ele-gendő, ha gumibotot visznek, nem mintha szükségük lehetne a használatá-ra, hanem csak azért, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat, a gu-mibot olyan, mint egy alapvető ruhadarab, nélküle meztelennek érzi magátaz egyenruhás őr, másodszor, aki éppen nincs szolgálatban, öltözzön civil-be, és járja az emeleteket, hallgassa, mit beszélnek az emberek, nem mon-danak-e olyat, aminek köze van, vagy lehet a barlanghoz, s ha ilyet tapasztal,noha ez egészen valószínűtlen, azonnal értesítse a biztonsági központot, smi máris intézkedünk, tesszük, amit kell. Rövid szünet után így fejezte be aparancsnok, Ez minden, elég ennyit tudniuk, és még egyszer, ne felejtsék aparancsot, dolgozzanak teljes titoktartás mellett, a karrierjük forog kockán.Az őrök odamentek az őrturnusok rendjét mutató táblához, így Marçal ismegállapíthatta, hogy a kilencedik váltásba osztották be, vagyis a második

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05426

427

napon, hajnali kettő és reggel hat között lesz szolgálatban. Odalent, harminc-negyven méter mélyen nem lesz különbség nappal és éjszaka között, csak anyers reflektorfény hasogatta, mélységes sötétség. Miközben a harmincne-gyedik emeletre vitte a lift, Marçal azon törte a fejét, mennyit mondhat elMartának a vállalt titoktartás különösebb megsértése nélkül, képtelenség-nek tartotta a tiltást, nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége az em-bernek, hogy bízzon a családjában, no persze ez csak elmélet, bárhogy csű-ri-csavarja, nem tehet mást, mint hogy betartja az utasítást, a parancs az pa-rancs. Apósa nem volt otthon, bizonyára felfedezőútra ment, akár egy kí-váncsi gyermek, keresi a dolgok értelmét, és elég furfangos hozzá, hogymeglelje, bármennyire el vannak rejtve. Ideiglenesen más szolgálatra osz-tották be, újságolta Martának, most civilben fog dolgozni, de nem lesz ígyörökre, csak néhány napig. Miért, kérdezte Marta, s ő azt felelte, nem mond-hatja meg, bizalmas, Becsületszavamat adtam, mentegetőzött, pedig nemvolt igaz, a parancsnok nem követelt becsület általi elköteleződést, más idők,más szokások mondatnak ilyet, néha úgy szalad ki a szánkon, hogy nem isgondolkozunk, s így van ez az emlékezettel is, amely mindig többet ad, mintaz a kevés, amit kérünk tőle. Marta nem válaszolt, kinyitotta a szekrényt, éselővette Marçal két öltönyét, Gondolom, ez jó lesz, Tökéletesen, mondtaMarçal megelégedéssel, hogy ebben a fontos kérdésben egyetértenek. Arragondolt, legjobb lenne most mindjárt elmondani a többit, egyszer s min-denkorra túl lenni rajta, ha most ő lenne annak a kollégájának a helyében,aki nemsokára szolgálatba lép, azt kellene mondania Martának, Hattól tízigszolgálatban leszek, ne kérdezz semmit, titok, jó lesz ugyanez a mondat,csak a napot és az órát kell megváltoztatni, Holnap hajnali kettőtől hatigszolgálatban leszek, ne kérdezz semmit, titok. Marta értetlenül nézett rá,Ilyenkor zárva van a Központ, Nos, nem kifejezetten a Központban lesz aszolgálat, Akkor kívüle, Belül, de nem a Központban, Nem értem, Jobbanszeretném, ha nem kérdezgetnél, Csak azt nem értem, hogy lehet valamiegyszerre kívül is, belül is, Hűtőraktárakat építenek, ezért ásnak egyre lej-jebb, ott leszek, de nem mondhatok többet, Kőolajat, gyémántbányát talál-tak, vagy netán a világ köldökét egy kő formájában, kérdezte Marta, Nemtudom, mit találtak, És mikor fogod megtudni, Majd ha őrszolgálatra me-gyek, Vagy ha megkérdezed a kollégáidtól, akik már jártak ott, Megtiltották,hogy beszéljünk egymásnak róla, mondta Marçal, de elkapta a tekintetét,mert szavai nem érdemelték meg az igaz jelzőt, csak megpróbálta szaba-don és az alkalmi szónoki nehézségeknek megfelelően átalakítani a parancs-nok parancsait és ajánlásait, Nagy rejtély, úgy látszik, mondta Marta, Igen,olyasmi, értett egyet Marçal, miközben túlzott igyekezettel fáradozott azon,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05427

428

hogy ingmandzsettája éppen addig érjen, ameddig a zakó ujja engedi. Ci-vilben idősebbnek látszott a koránál. Hazajössz vacsorára, kérdezte Marta,Nem kaptam olyan parancsot, amely megakadályozna benne, de ha még-sem tudnék jönni, telefonálok. Mielőtt eszébe jutna az asszonynak, hogyújabb kérdéseket tegyen föl, elillant, némileg megkönnyebbülve, hogy sike-rült elmenekülnie a kitartó kíváncsiság elől, de bántotta is, hogy a lezajlottbeszélgetésben nem játszott éppenséggel példásan tisztességes szerepet,De igenis tisztességes voltam, nyugtatgatta magát, hiszen rögtön megmond-tam, hogy titokról van szó. De hiába erősködött, hiába szólt mellette a józanész, nem tudta meggyőzni önmagát. Amikor Cipriano Algor több mint egyóra múlva, még szinte fel sem ocsúdva a kísértetvonat ijedelmeiből, haza-ment, Marta azt kérdezte tőle, Látta a vejét, Nem, nem láttam, Igaz, ha látná,valószínűleg akkor sem ismerne rá, Miért, Hazajött átöltözni, most civilbenőrködik, Nocsak, ez új, Ilyen parancsot kapott, Civilben őrködni nem őr-szolgálat, hanem kémkedés, ítélkezett a fazekas. Marta elmondta, amit tu-dott, vagyis szinte semmit, ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy CiprianoAlgor úgy érezze, elpárolog belőle az érdeklődés az amazonas folyam ésvidékének indiánjai iránt, eredetileg ugyanis azt tervezte, másnap arrafeléutazik, Érdekes, kezdettől fogva úgy éreztem, készülődik itt valami, Mit akarmondani ezzel, hogyhogy kezdettől fogva, kérdezte Marta, Éreztem, hogyremeg, rázkódik a föld a lábam alatt, a kotrógépek zaja, emlékszel, amikorelőször láttuk a lakást, Jól néznénk ki, ha különös előérzeteink lennének,valahányszor egy működő kotrógépet hallunk, emlékszik, anyám is varró-gépet hallott a konyhából, s azt mondta, szegény, átok száll a varrónőre, akivasárnap dolgozik, hisz az bűn, Ezúttal azonban telibe talált a sejtelem, Úgylátszik, igen, mondta Marta, férje szavait ismételve, Majd meglátjuk, mit mesél,amikor hazajön, mondta Cipriano Algor. Nem tudtak meg többet. Marçalbezárkózott, korábbi válaszait ismételgette, végül pedig úgy döntött, végetvet a faggatózásnak, Ha ragaszkodtok hozzá, elsőnek ismerem el, hogy os-toba a titoktartási parancs, de ezt kaptam, így most nincs mit mondanomtöbbet, Legalább annyit árulj el, miért kell egyszerre csak civilben őrjáratramenned, kérte az apósa, Nem őrjárat ez, mi csak a Központ biztonságáravigyázunk, ennyi az egész, No jó, akkor legyen csak ennyi, Nincs mit hozzá-tennem, kérem, ne kérdezzen többet, vágta el a beszélgetést Marçal ingerül-ten. A feleségére nézett, kérdőn, miért hallgat, miért nem kel a védelmére,és Marta megértette, Marçalnak igaza van, apám, ne erőltesse, azzal odalé-pett Marçalhoz, és homlokon csókolta, Bocsáss meg nekünk, mondta köz-ben, mi, Algorok egy kicsit gorombák vagyunk. Vacsora után a Központbelső hálózatán megnéztek egy tévéműsort, majd mindenki visszavonult a

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05428

429

szobájába. A már sötét szobában Marta újra bocsánatot kért, Marçal pedigmegcsókolta, s csak azért nem adott több csókot, mert tudta, ha így folytat-ná, végül elmondana mindent. Cipriano Algor még nem oltotta el a villanyt,hanem az ágyán ülve töprengett, és addig törte a fejét, míg arra nem jutott,hogy meg kell tudnia, mi folyik a Központ gyomrában, s hogy ha arrafelé isvan egy titkos ajtó, ezúttal legalább nem mondhatják, hogy nincs a túlolda-lán semmi. Marçal faggatását nem érdemes erőltetni, nem szólva arról, hogyigazságtalan is lenne szegény fiúval szemben, ha parancsot kapott, hogy nebeszéljen, és valóban képes hallgatni, inkább dicséretet érdemelne, nemazt, hogy szemérmetlenül és változatos formában zsarolni próbálják érzel-mileg, ehhez jól értenek a családtagok, az apósod vagyok, a vejem vagy,nosza, mondj el mindent, igaza volt Martának, amikor megjegyezte, hogymi, Algorok eléggé gorombák vagyunk, gondolta. Másnap hagyja a csudá-ba az amazonast meg az indiánokat, inkább megkísérli keresztül-kasul be-járni a Központot, s fülelni, mit beszélnek az emberek. Lényegében többé-kevésbé olyan egy titok, mint egy széf számkombinációja, amelyet nem is-merünk ugyan, de tudjuk, hogy hat számjegyből áll, némelyik akár meg isismétlődhet, és noha rengeteg számsor lehetséges, a számuk mégsem vég-telen. Mint az élet minden más dolgában, az idő és a türelem a legfonto-sabb, egy szó itt, egy másik szó amott, egy burkolt célzás, egy összenézés,egy hirtelen csönd, a falon itt-ott nyíló, aprócska repedések, éppen abbanáll a szemlélődő művészete, hogy tudja, hogyan közelítse meg őket, hogyansimítsa el köztük a kiugró részeket, s mindig eljön a pillanat, amikor meg-kérdezhetjük magunktól, hogy a titkok álma, becsvágya, titkos reménye nemaz a talán halvány, talán távoli lehetőség-e, hogy megszűnhetnek titok lenni.Cipriano Algor levetkőzött, eloltotta a villanyt, és arra gondolt, hogy álmat-lanul fogja tölteni az éjszakát, de öt perc sem telt belé, olyan sűrű, olyanátlátszatlan álom borult rá, hogy még Isaura Madruga is hiába próbált volnabekukkantani a legutolsó rácsukódó ajtón.

Amikor Cipriano Algor a szokásosnál később előbújt a szobájából, a vejemár elment a munkába. Kissé még álmosan kívánt jó reggelt a lányának,leült, hogy megreggelizzen, és ebben a pillanatban megszólalt a telefon.Marta vette föl, de mindjárt ismét megjelent a konyhában, Apámat keresik.Cipriano Algornak nagyot dobbant a szíve, Engem, ugyan ki akarhat velembeszélni, kérdezte, miközben már biztosra vette, hogy Marta azt feleli, Isaura,de Marta mást felelt, Egy osztályvezető-helyettes az árubeszerzési osztály-ról. Cipriano Algor nem tudta eldönteni, mi a nagyobb, a csalódás, amiértnem az hívta, akitől jólesett volna, vagy a megkönnyebbülés, így ugyanisnem kell megmagyaráznia Martának, honnan ez a nagy meghittség a szom-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05429

430

szédasszonnyal, bár ne feledjük, lehetne szó egyszerűen Leliről is, példáularról, hogy milyen szomorúan viseli a gazdája hiányát, magában így tana-kodva vette át a kagylót, bemutatkozott, és hamarosan a vonal túlsó végénbejelentkezett a rokonszenves osztályvezető-helyettes, Meglepődve értesül-tem róla, hogy a Központba költözött, mint látja, nem kell mindig a falrafesteni az ördögöt, régi mondás, de igazabb, mint hinnénk, Valóban, egyet-értek, felelte Cipriano Algor, Azért keresem, hogy megkérjem, nézzen bema délután az osztályunkra, kifizetnénk magának a szobrocskákat, Miféleszobrocskákat, Azt a háromszázat, amelyet a felméréshez rendelkezésünk-re bocsátott, Hiszen nem adták el őket, így nincs mit kifizetni, Drága uram,mondta a helyettes, hangjában váratlan szigorral, engedje meg, hogy midöntsünk ebben a kérdésben, de nem árt máris megjegyeznie, hogy ha többmint százszázalékos kárt okoz is egy kifizetés, mint ez esetben, a Központmindig eleget tesz fizetési kötelezettségének, ez ugyanis etikai kérdés, most,hogy itt lakik nálunk, talán kezdi érteni, Rendben van, most már csak aznem világos, hogyan haladhatja meg a kár a száz százalékot, Azért omlanakössze családi költségvetések, mert éppen erre nem gondolnak az emberek,Kár, hogy magam sem tudtam előbb, Jegyezze hát, először is, kifizetjük aszobrocskákat, mégpedig pontosan annyit adunk értük, amennyiben meg-állapodtunk, egy fillérrel sem kevesebbet, Eddig jómagam is eljutottam,Másodszor, nyilvánvalóan meg kell fizetnünk a felmérést is, vagyis a felhasz-nált anyagokat, az adatokat elemző munkatársak bérét, az időt, amennyitigénybe vett a munka, nos, ha csak elgondolja, hogy ez az idő, ezek az anya-gok, ezek az emberek jövedelmezőbb feladatokra is bevethetők lettek vol-na, akkor nem kell hozzá rendkívüli intelligencia, beláthatja, hogy a veszte-ség ténylegesen meghaladja a száz százalékot, tekintve azt, amit nem ad-tunk el, valamint azt, amit elköltöttünk, hogy megtudjuk, ezt bizony nemszabad piacra dobnunk, Sajnálom, hogy ekkora kárt okoztam a Központ-nak, Hivatásunk velejárója, hol veszítünk, hol meg nyerünk, mindenesetrenem volt súlyos, csak egészen kis tételt érintett, Én is említhetném saját eti-kai kételyeimet, mondta Cipriano Algor, hiszen talán nem illene elfogad-nom fizetséget olyan áruért, amelyet nem akartak megvenni az emberek,de jól jön nekem a pénz, Nyomós érv, mind közül a legnyomósabb, Dél-után odamegyek, Nem szükséges engem keresnie, menjen egyenesen apénztárba, és szeretnénk, ha a lehető legjobb emlékekkel távozna, ha márez lesz az utolsó kereskedelmi ügyletünk a megszűnt céggel, Köszönömszépen, És most használja ki a hátralévő éveket, a lehető legjobb helyen vanahhoz, hogy élvezze az életét, Hasonlóan vélekedem magam is, uram, Csíp-je fülön a jó szerencsét, Pontosan azt teszem. Cipriano Algor letette a tele-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05430

431

font, Kifizetik a babákat, mondta, mégsem veszítünk el mindent. Marta úgycsóválta meg a fejét, hogy az bármit, belenyugvást, ellenvéleményt, közönytegyaránt kifejezhetett, majd elvonult a konyhába. Nem érzed jól magad, je-lent meg az apja a konyhaajtóban, Csak egy kis fáradtság, biztosan a terhes-séggel jár, Tompának, elidegenedettnek látlak, szórakoznod kellene, sétál-nod egy kicsit, Mint apám teszi, Igen, mint én, Minden nagyon érdekli, amitodakint a Központban talál, kérdezte Marta, de gondolja meg, mit válaszol,Már meggondoltam, egy szemernyit sem érdekel, csak színlelem, Önmagá-nak, ugye, Már elég nagylány vagy, tudnod kell, hogy a látszat ellenére csak-is így lehet, nem másoknak színlelünk, hanem mindig magunknak, Örülök,hogy a maga szájából hallom ezt, Miért, Mert alátámasztja, amit apámrólgondoltam Isaura Madrugával kapcsolatban, Megváltozott a helyzet, Annakmég jobban örülök, Ha eljön az alkalom, elmondom, de most, akárcsakMarçal, lakatot teszek a számra.

Cipriano Algor fülelő expedíciója semmiféle eredményt nem hozott, ké-sőbb pedig, ebéd közben, valamiféle hallgatólagos megegyezés értelmébenhármójuk közül senki sem merte érinteni a föld alatti munkálatok és az otttaláltak kényes kérdését. Após és veje egyszerre hagyták el a lakást, Marçal,hogy folytassa a kémkedést és hallgatózást, valószínűleg ugyanolyan ered-ménytelenül, mint délelőtt, Cipriano Algor pedig, hogy megtudakolja, mostelőször, hogyan lehet a Központ belsejéből az árubeszerzési osztályra jutni.Megtapasztalta, hogy fényképpel és ujjlenyomattal igazolt bentlakói státu-sza csakugyan megkönnyíti számára a mozgást, mert amikor egy őrnek föl-tette a kérdést, az a világ legtermészetesebb hangján igazította el, Menjenezen a folyósón, mindig csak egyenesen, s mikor a végére ér, már csak ajelzést kell követnie, nem lehet eltéveszteni, mondta. A földszinten járt, vala-hol tehát le kell majd ereszkednie arra a föld alatti szintre, ahol boldogabbidőkben, mely minősítéssel aligha értene egyet a rokonszenves osztályve-zető-helyettes, azért jelent meg, hogy kirakodja áruját, cseréptányért, bög-rét. Egy nyíl és egy mozgólépcső vezette tovább. Ereszkedem, gondolta.Ereszkedem, ereszkedem, ismételte magában, majd Micsoda butaság, vágtará, persze hogy ereszkedem, erre való a mozgólépcső, hacsak nem a fölfeléhaladásra, így van ez a lépcsőkkel, amelyik nem lefelé, az fölfelé, amelyikmeg nem fölfelé, az lefelé megy. Végérvényes, megmásíthatatlan következ-tetésre jutott, logikailag vitathatatlan végpontra, vélte, ám ekkor hirtelen avillámfény ragyogásával, tündöklő bizonyosságával hasított bele egy másikgondolat, Leereszkedni, leereszkedni odáig. Igen, lemenni oda. CiprianoAlgor elhatározásra jutott, elhatározta, hogy éjjel megkísérli a leereszkedéstoda, ahol Marçal őrszolgálatot teljesít, ne felejtsük, hajnali kettő és reggel

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05431

432

hat között. Hasonló helyzetben mind a józan észnek, mind az óvatosságnakszokott lenni egy szava, és ezúttal sem maradt el a kérdés, hogyan is képzeli,hisz nem ismeri az utat, s az a hely biztos jól el van dugva, de ő azt felelteerre, hogy noha rengeteg kombináció és véletlen változat lehetséges, még-sem végtelen a számuk, és hogy még mindig értelmesebb megkockáztatni,hogy felmászunk a fügefára, hátha elérjük a fügét, mint ha lefekszünk azárnyékába, és várjuk, hogy a szánkba essen. Az a Cipriano Algor, aki jelent-kezett a beszerzési osztály pénztáránál, miután a nyilak és táblák útmutatá-sa ellenére kétszer is eltévedt, nem ugyanaz volt, mint akit eddig megismer-tünk. Igaz, erősen remegett a keze, de nem abbéli kapzsi izgalmában, hogyfizetnek a munkájáért, pedig nem is számított rá, hanem azért, mert agyá-ból, mely most sokkalta fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, szaggatott,összefüggéstelen és ellentmondásos parancsok és utasítások érkeztek avégrehajtó szervekhez. Mire visszaért a Központ kereskedelmi részébe, né-mileg lecsillapodott, belülre került az izgatottság. Most, hogy már nem kel-lett a kéz irányításával foglalkoznia, az agy teljesen átadta magát a ravaszcselek, furfangok, kelepcék, stratégiák, bonyodalmak, finom szövevényekkimódolásának, sőt még azzal a lehetőséggel is számolt, hogy a telekinéziseszközéhez folyamodik, és a transz csúcspontján elrepíti a harmincnegye-dik emeletről a rejtélyes ásatáshoz ezt a türelmetlen testet, amelyen oly ne-hezen tud uralkodni.

Noha még hosszú órákat kellett várnia, úgy határozott, hazamegy. Odaakarta adni a pénzt a lányának, de Marta azt mondta, Tartsa meg magának,nekem most nincs szükségem rá, aztán azt kérdezte, Kér egy kávét, Szíve-sen innék, jó ötlet. Marta megfőzte a kávét, csészébe töltötte, az apja megit-ta, s most minden jel szerint nem hangzik el több szó, és Cipriano Algornem először gondolt rá, bár eddig egyszer sem esett említés róla a megfele-lő helyen, hogy úgy látszik, valami gonosz bűvereje van ennek a háznak, haegyre-másra képes elnémítani a benne lakókat. Cipriano Algor időközbenmár belátta, hogy megfelelő spiritiszta jártasság híján le kell mondania atelekinézisről, néhány jól meghatározható információra azonban feltétle-nül szüksége volt ahhoz, hogy az elméjében körvonalazódó terv, az éjsza-kai behatolás terve még véletlenül se dőljön dugába. Ezért csak úgy, mellé-kesen, szórakozottan kevergetve a csésze alján a kávémaradékot, azt kérde-zi, Tudod, milyen mélységben ásnak, Miért kérdezi, Csak úgy, merő kíván-csiságból, Marçal nem beszélt róla. Cipriano Algor tőle telhetően igyekezettpalástolni csalódottságát, és kijelentette, hogy ledől egy kicsit aludni. A szo-bájában töltötte az egész délutánt, és csak akkor jött elő, amikor Marta va-csorázni hívta, és Marçal már az asztalnál ült. Akárcsak az ebédnél, most

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05432

433

sem beszéltek a föld alatti munkákról, csak a vacsora végén jutott Martaeszébe, hogy figyelmeztesse a férjét, Aludnod kellene, amíg el nem jön azideje, hogy lemenj, ébren fogod tölteni a fél éjszakát, de Marçal azt felelte,Korán van még, nem vagyok álmos, Cipriano Algor pedig kihasználta a re-mek végszót, és megismételte a kérdését, Milyen mélységben ásnak, Miértkérdezi, Hogy legyen valami fogalmam, merő kíváncsiságból. Marçal této-vázott, nem válaszolt azonnal, de úgy vélte, a kért információ nem tartozik aszigorúan bizalmas körbe, A mínusz ötödik szintről lehet megközelíteni,mondta végül, Azt hittem, sokkal mélyebben dolgoznak azok a kotrógépek,Így is tizenöt-húsz méterrel járnak a felszín alatt, jegyezte meg Marçal, Iga-zad van, bizony az jó mély. Többet nem beszéltek róla. Úgy tetszett,Marçalnak nem volt ellenére a rövidke párbeszéd, sőt inkább mintha meg-könnyebbült volna, hogy nem kellett veszélyes, titkos terepre merészked-nie, mégis beszélhetett egy keveset arról, ami szemlátomást a legjobban fog-lalkoztatta. Marçal semmivel sem gyávább, mint az átlag, de csöppet semkedvére való az a kilátás, hogy négy órát tölthet egy lyukban, tökéletes csönd-ben, tudván tudva, hogy mi van a háta mögött. Nem vagyunk kiképezveilyen helyzetekre, mondta neki egyik kollégája, remélem, minél hamarabbmegérkeznek a szakemberek, akikről a parancsnok beszélt, és fölmente-nek minket ez alól a szolgálat alól, Féltél, kérdezte Marçal, Félni talán nemféltem, de előre figyelmeztetlek, minden pillanatban úgy fogod érezni, mint-ha valaki hátulról a válladra tenné a kezét, Ennél rosszabb is történhetne, Akéztől függ, de ha akarod, hogy egészen őszintén beszéljek, ebben a négyórában mást sem tesz az ember, csak megpróbálja leküzdeni azt az őrültvágyat, hogy elmeneküljön, elszökjön, eltűnjön onnan, Nincs párja a felké-szült embernek, most már legalább tudom, mi vár rám, Nem tudod, csakképzeled, s azt is rosszul, vetette ellen a kolléga. Hajnali fél kettő, Marçalcsókkal búcsúzik Martától, Ne késlekedj, ha letelt a szolgálat, kéri az asszony,Szaladok haza, s holnap elmondok mindent, ígérem. Marta az ajtóig kísérte,még egyszer megcsókolták egymást, aztán visszament a szobába, rakosga-tott kicsit, majd visszafeküdt. Nem volt álmos. Igyekezett meggyőzni magát,hogy nincs ok aggodalomra, őrködtek már ott mások is, és nem történt sem-mi, különben is, hányszor fújnak riadót vaklárma miatt, és hiszik szörnyűrejtélynek, hétfejű sárkánynak azt, amiről közelebbről kiderül, hogy semmi,köd, füst, káprázat, és vágy, hogy higgyünk a hihetetlenben. Teltek-múltak apercek, messze járt az álom, és Marta éppen arra gondolt, jobban tenné, halámpát gyújtana, és megpróbálna olvasni egy kicsit, amikor hallani vélte,hogy nyílik a másik szoba ajtaja. Apjának nem volt szokása fölkelni éjszaka,Marta tehát hegyezte a fülét, valószínűleg a fürdőszobába tart, vélte, de ek-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05433

434

kor már az előszobából hallatszottak az óvatos, mégis jól érzékelhető lépé-sek. Talán a konyhába megy vizet inni, gondolta. Az ajtózár összetéveszthe-tetlen kattanására azonnal fölkelt. Magára kapta a köntöst, és kiment. Azapjának már a kilincsgombon volt a keze. Hová megy ilyenkor, kérdezteMarta, Járok egyet, mondta Cipriano Algor, Oda megy, ahova akar, nagyko-rú, és be van oltva, de nem mehet el szó nélkül, mintha nem lenne mássenki a lakásban, Ne akard, hogy időt veszítsek, Miért, attól fél, hat után találodaérni, kérdezte Marta, Ha már tudod, hová akarok menni, nincs szüksé-ged további magyarázatra, Legalább arra gondoljon, hogy bajt hozhat a vejefejére, Mint te magad mondtad, nagykorú vagyok, és be vagyok oltva, az éntetteimért nem vonhatják Marçalt felelősségre, Lehet, hogy a főnökei másvéleményen lesznek, Senki sem fog meglátni, ha pedig vissza akar zavarnivalaki, majd azt mondom, alvajáró vagyok, Egyáltalán nem helyénvaló mosta tréfálkozás, Akkor komolyan beszélek, Szívből remélem, hogy igen, Vala-mi olyasmi történik odalent, amit tudnom kell, Akármi legyen, úgysem ma-radhat örökre titokban, Marçal azt ígérte, ha visszajön az őrségből, mindentelmond nekünk, Nagyon helyes, de nekem nem elég az elbeszélés, a sajátszememmel kell látnom, No, ha így van, menjen, menjen, és ne gyötörjöntöbbet, mondta Marta, már sírva. Az apja odalépett, átkarolta a vállát, meg-ölelte, Ne sírj, kérlek, mondta, az a legrosszabb, hisz tudod, hogy már nemvagyunk ugyanazok, amióta ideköltöztünk. Megcsókolta, aztán kilépett, éslassan becsukta az ajtót maga mögött. Marta hozott magának egy takarótmeg egy könyvet, leült a nappaliban, az egyik kis kanapéra, és betakarta atérdét. Nem tudta, mennyi ideig fog várni.

Cipriano Algor terve nem is lehetett volna egyszerűbb. Egy teherlifttel le-ereszkedik a mínusz ötödikre, és onnantól fogva a szerencsére meg a vélet-lenre bízza magát. Sokkal kevesebb fegyverrel is nyertek már csatát, gondol-ta. És sokkal többel is veszítettek, tette hozzá merő elfogulatlanságból. Márkorábban megfigyelte, hogy a teherlifteket nem szerelték fel videókamerával,valószínűleg azért, mert szinte kizárólag anyagmozgatásra használják őket, sha mégis volna bennük, mondjuk, azokból a parányi, beépített kamerákból,akkor is valószínűbb, hogy a központi figyelőszolgálat emberei elsősorbanazokat a pontokat tartják szemmel, ahol a Központ kívülről megközelíthető,valamint az üzletekkel és szórakoztató létesítményekkel teli emeleteket. Hapedig tévedne, hamar kiderül. Először is, feltéve, hogy a talajszint fölötti la-kóemeletek egybefüggő tömböt alkotnak a tíz föld alatti szinttel, legcélsze-rűbb azt a teherliftet használnia, amelyik legközelebb esik a belső homlok-zathoz, hogy ne veszítsen időt az utat keresgélve, a mindenféle fajtájú ésméretű, ezernyi konténer között, amelyekkel bizonyára telezsúfolták a föld

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05434

435

alatti emeleteket, különösen az őt érdeklő mínusz ötödiket. Mégsem lepődöttmeg különösebben, amikor tágas, szellős, árukészletektől mentes térben ta-lálta magát, amely egyértelműen a munkálatok helyszínének könnyű megkö-zelítését szolgálta. Kiütötték a főfal egy darabját, ott lehetett bemenni. Cipria-no Algor megnézte az óráját, háromnegyed három volt. A föld alatti szint gyen-ge, de állandó világítása mellett sem tudta megállapítani, hogy a kiásott üregbelsejében van-e valami fény, amely enyhítené az őt mindjárt elnyelő, hatal-mas száj feketeségét. Hoznia kellett volna egy zseblámpát, gondolta. Ekkoreszébe jutott, hogy egyszer azt olvasta, legjobban úgy közelíthetünk meg egysötét helyet, főleg, ha mindjárt látni is akarunk odabent, hogy belépés előttbehunyjuk a szemünket, utána pedig kinyitjuk. Igen, gondolta, pontosan eztfogom tenni, behunyom a szemem, és lezuhanok, egészen a föld gyomráig.Nem zuhant. Bal kéz felé gyenge derengést vett észre, amely szinte súrolta aföld felszínét, és néhány lépéssel arrébb íves formában elhelyezett, izzókbólkirakott sor lett belőle. Fényük egy földből kialakított rámpára esett, amely-nek végében pihenő, majd újabb kanyar következett. Olyan sűrű, olyan vas-tag volt a csönd, hogy Cipriano Algor hallhatta a saját szívdobogását. Gyerünk,Marçal úgy meg fog ijedni, mint még soha életében. Elindult lefelé a rámpán,odaért a pihenőre, leereszkedett a következő rámpán, ismét pihenőhöz ért, sott megállt. Előrébb két reflektort látott, a térség két szélén elhelyezve, ezértnem világították be egészen a középső területet, de így is jól látszott, hogy egyhosszúkás barlangbejárat nyílik ott. Jobbra, elegyengetett földplatón, két kiskotrógép állt. Marçal egy konyhaszéken ült, mellette asztal, azon lámpa. Mégnem vette észre az apósát. Cipriano Algor kilépett az utolsó pihenő félhomá-lyából, és hangosan azt mondta, Ne ijedj meg, én vagyok az. Marçal felpattant,és szólt volna, de összeszorult a torka, egy hang sem jött ki rajta, nem csoda,az vesse rá az első követ, aki azt hiszi, hasonló helyzetben képes lenne hideg-vérrel így válaszolni, Nocsak, örvendek, hogy látom. Marçal csak akkor tudottmegszólalni, és akkor sem könnyen, amikor az apósa már közvetlenül előtteállt, Mit keres itt, micsoda ostoba ötlet volt idejönnie, de nem volt harag ahangjában, ami egészen ellentmondott a logikának, sőt inkább természetesmegkönnyebbülés érződött belőle, amiért nem valami rettenetes jelenés törtrá, és mellette valamiféle szégyenlős megelégedés is, valami meghatott hála-szerűség, amit egyszer talán még megvall. Mit keres itt, kérdezte ismét, Eljöt-tem megnézni, felelte Cipriano Algor, És nem gondolt rá, mekkora bajt hoz-hat a fejemre, ha kiderül, nem gondolt rá, hogy az állásomba kerülhet, Majdazt mondod, síkhülye az apósod, felelőtlen elmebeteg, akit rég be kellett vol-na zárni a bolondokházába, persze kényszerzubbonyban, No, aztán sokramennék az ilyen magyarázkodással, az biztos. Cipriano Algor az üreg felé

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05435

436

nézett, Láttad, mi van benne, kérdezte, Láttam, válaszolta Marçal, És mi, Döntseel maga, itt egy lámpa, ha akarja, Velem jössz, Nem, én is egyedül mentem, Vanvalami útja, Nincs, de menjen mindig bal oldalon, ne engedje el a falat, és mirea végéhez ér, megtalálja, amit keres. Cipriano Algor meggyújtotta a lámpát,és belépett. Elfelejtettem becsukni a szemem, gondolta. A közvetett reflektor-fényben még három-négy métert láthatott előre, de a többi sötét volt, akár egytest belsejében. Kissé lejtett az egyenetlen felszínű talaj. Óvatosan, bal kezé-vel súrolva a falat, Cipriano Algor elindult lefelé. Egyszer csak úgy érzékelte,mintha a jobb oldalon egy vízszintes földfelület és valami falféle lenne. Majdha visszafelé jön, jegyezte meg magában, megnézi, mi lehet az, Valószínűlegazért csinálták, hogy visszatartsák az esetleg leomló földet, vélte, és ereszke-dett tovább. Az volt a benyomása, hogy már sokat, talán harminc-negyvenmétert is megtett. Visszanézett, a barlang bejárata felé. A kinti fényes háttérvalóban elég távolinak mutatta, Nem jöttem annyit, gondolta, csak egyre gyen-gébben tájékozódom. Érezte, hogy a pánik alattomosan koptatni kezdi azidegeit, pedig milyen bátornak, Marçalnál mennyivel különbnek képzeltemagát, most mégis legszívesebben sarkon fordulna, és bukdácsolva rohan-na vissza, föl, kifelé. Nekidőlt a sziklának, mély levegőt vett, Még ha itt halokis meg, mondta, s indult tovább. Hirtelen, mintha derékszögben elfordultvolna a fal, egyszerre csak szembe találta magát vele. Elérte az üreg végét.Lefelé irányítva a fénycsóvát, meggyőződött róla, hogy szilárd talajon áll, ket-tőt lépett előre, és már a harmadik lépés felénél tartott, amikor valami kemény-be ütközött, amitől fájdalmasan felnyögött. Az ütközéstől megingó fénybenegy pillanatra úgy látta, mintha egy kőpad lenne előtte, és a következő pilla-natban már azt is látni vélte, hogy bizonytalan körvonalú, hol előtűnő, holelenyésző alakok ülnek rajta egymás mellett, sorban. Heves remegés futottvégig Cipriano Algor tagjain, és úgy elgyengült benne a bátorság, mint egykötél, amelynek most szakadoznak az utolsó rostjai, de valahonnan belülrőlrákiáltott egy hang, Emlékezz, még ha itt halsz is meg. A reszketeg lámpafényvégigpásztázta a fehér követ, sötét színű kelmét érintett könnyedén, fölfelékúszott, és megvilágította az ülő emberalakot. Mellette, ugyanolyan sötét kel-mébe burkolózva másik öt, szintén ülő emberi test foglalt helyet, mindegyikegyenesen, kihúzott derékkal, mintha koponyájukon átdöfött vasrúd rögzí-tené őket a kőhöz. A barlang sima hátsó fala tíztenyérnyire lehetett az üresszemgödröktől, melyekben rég elporladtak már a szemgolyók. Mi ez, suttogtaCipriano Algor, miféle lidércnyomás, kik voltak ezek az emberek. Még köze-lebb lépett, lassan végigpásztázta a fénysugárral a sötét, összeaszott fejeket,ez férfi, ez nő, másik férfi, másik nő, és még egy férfi, még egy nő, három fér-fi, három nő, zsinegdarabokat is látott, valószínűleg zsineggel rögzítették,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05436

437

tartották mereven a halottak nyakát, aztán, a lejjebb vándorló fényben, látta,hogy a lábukat ugyanolyan zsineg fogja. Ekkor lassan, nagyon lassan, külö-nös fényben, amelynek nem sürgős felragyogni, mégis eléggé világít, hogy alegsötétebb, legrejtettebb zugban is megmutassa a dolgok igazságát, Cipria-no Algor látta önmagát ismét belépni a cserépégető kemencébe, látta a kő-padot, amelyet a kőművesek ott felejtettek, leült rá, és újra hallotta Marçalhangját, de most más szavakat, hívó, nyugtalan, újra hívó szavakat, messziről,Papa, hall engem, válaszoljon. Visszhangzik a szó a barlang belsejében, fal-ról falra verődik, megsokszorozódik, s ha Marçal el nem hallgat egy percre,meg sem lehet hallani Cipriano Algor távolról érkező válaszát, mintha már azis csak visszhang lenne, Jól vagyok, ne aggódj, megyek máris. Elszállt a féle-lem. A lámpa fénye még egyszer megsimogatta a szánalmas arcokat, a lába-kon nyugvó, keresztbe tett csont-bőr kezeket, sőt többet tett a fény, az első nőhomlokához vezette Cipriano Algor kezét, és a kéz megérintette a homlokot,oly tisztelettel, amely vallásosnak lenne mondható, ha nem lenne egyszerűenemberi. Nincs más dolga itt, értette meg Cipriano Algor. Mint egy körköröskálváriaút, amely mindig újabb kálváriához vezet, lassú és gyötrelmes volt akaptató. Marçal elébe ment, nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, s mire kiér-tek a sötétből a fényre, maguk sem tudták, mióta voltak már összeölelkezve.Cipriano Algor kimerülten lerogyott a konyhaszékre, lehajtotta a fejét az asz-talra, és hangtalanul sírni kezdett, csak a válla rázkódott alig észrevehetően.Ne is törődjön vele, papa, én is sírtam, mondta Marçal. Nem sokkal később,kissé magához térve az érzelmi megrázkódtatásból, Cipriano Algor ránézetta vejére, és úgy nézte csöndben, mintha nem találná más módját, hogy kife-jezze, milyen nagyra tartja, aztán azt kérdezte, Tudod-e, mi az, Tudom, vala-mikor régen olvastam róla, felelte Marçal, És azt tudod-e, hogy ami ott van,lévén az, ami, mégsem valóságos, nem lehet valóság, Tudom, És mégis, ezzela kezemmel érintettem meg az egyik nő homlokát, nem káprázat volt, nemálom, s ha most visszamennék, ugyanazt a három férfit és ugyanazt a háromnőt találnám ott, ugyanazzal a kötéllel megkötözve, ugyanaz lenne a kőpad,ugyanaz a fal velük szemben, Ha egyik sem valaki más, és ha egyik sem léte-zett, akkor kik ők, kérdezte Marçal, Nem tudom, de most, miután láttam őket,úgy gondolom, csakis arról mondható, hogy valóban nem létezik, amit nem-létnek hívunk. Cipriano Algor lassan állt fel, még remegett kissé a lába, deegyébként nagyjából visszanyerte az erejét. Amikor lefelé mentem, mondta,egy bizonyos pontnál olyan érzésem támadt, mintha valami teraszfélét megegy falat látnék, tudnád-e valamelyik reflektort úgy irányítani, de be sem kel-lett fejeznie, Marçal elforgatott egy kereket, működésbe hozott egy kart, és afény máris végigvetült a földön, míg az üreg belsejét átszelő, de kétoldalt szűk

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05437

438

átjárót hagyó fal tövébe nem ütközött. Nem volt ott semmiféle terasz, csak afal mentén egyengették el a talajt. Már csak egyvalami hiányzik, suttogta Cip-riano Algor. Néhányat lépett előre, majd megtorpant, Itt van, ni, mondta. Aföldön nagy, fekete folt látszott, mint ahol hosszú-hosszú időn át tűz égette kia talajt. Többé nem érdemes föltennünk a kérdést, hogy léteztek-e vagy sem,mondta Cipriano Algor, íme, a bizonyíték, mindenki levonhatja belőle a szá-mára legigazabb következtetést, ami engem illet, már meg is tettem. A reflek-torfény visszatért a helyére, a sötétség is, Akarod, hogy itt maradjak veled,kérdezte Cipriano Algor, Nem, köszönöm, felelte Marçal, menjen haza, Mar-ta biztosan nagyon aggódik, és mindenféle rémségeket képzel, Akkor viszont-látásra nemsokára, Viszontlátásra, papa, s itt Marçal elhallgatott, majd kisséfélszeg mosollyal, mint egy kamasz, aki ha átadja is magát, mindjárt vissza ishúzódik, hozzátette, Köszönöm, hogy eljött.

Amikor a mínusz ötödik szintre ért, Cipriano Algor megnézte az óráját.Fél öt volt. A teherlift fölvitte a harmincnegyedik emeletre. Senki sem láttameg. Marta hangtalanul nyitott neki ajtót, és ugyanolyan gonddal zárta be,Hogy van Marçal, kérdezte, Jól van, ne aggódj, ember a talpán a te férjed, énmondom neked, Mi van odalent, Előbb engedj leülnöm, úgy érzem magam,mint akinek jól ellátták a baját, nem nekem való már az ilyen megerőltetőkaland, Mi van odalent, kérdezte Marta ismét, amikor leültek, Hat halott vanodalent, három férfi és három nő, Ne mondja, pontosan erre számítottam,gyakran előfordul, ha ásnak a föld alatt, hogy emberi maradványok kerül-nek elő, de nem értem, mire jó ez a rejtélyeskedés, ez a titkolózás, a nagyhűhó meg az őrség, a csontok nem szöknek meg, és nem érnek annyit, hogyérdemes legyen vesződni az ellopásukkal, Ha lejöttél volna velem, megérte-néd, egyébként még nem késő lemenned, Menjen már, micsoda ötlet, Azután, amit láttam, nem könnyű elhessegetni az ötleteket, Mit látott hát, kikazok az emberek, Azok az emberek mi vagyunk, mondta Cipriano Algor,Hogy érti, Úgy, hogy mi vagyunk, én, te, Marçal, az egész Központ, valószí-nűleg az egész világ, Kérem, magyarázza meg, No, akkor hallgass ide, és jólfigyelj. Fél órán át mesélte. Marta végighallgatta, egyszer sem szakította fél-be. Az elbeszélés végén csak annyit mondott, Igen, azt hiszem, igaza van, mivagyunk azok. Marçal érkezéséig nem is szóltak többet. Amikor Marçal be-lépett, Marta erősen átölelte, Mihez kezdünk most, kérdezte, de Marçalnaknem volt ideje válaszolni. Határozott hangon Cipriano Algor szólalt meg, Timajd döntötök az életetekről, én elmegyek.

LUKÁCS LAURA fordítása

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05438

439

Mese az ismeretlen szigetről

Egy ember bekopogtatott a királyhoz, és azt mondta neki, Adj nekem egyhajót. Sok ajtaja volt a királyi palotának, s a sok közül a kérvények ajtajánkopogtatott az ember. A király örökké az ajándékok ajtajánál ült (no perszeolyan ajándékok voltak ezek, amelyekkel őneki kedveskedtek), így aztánvalahányszor meghallotta, hogy a kérvények ajtajánál keresik, úgy tett, mint-ha fogalma sem volna, miről van szó, és csak amikor már kellemetlennél isrosszabb, valósággal botrányos lett a bronzkopogtató folyamatos dübörgé-se, és a szomszédságnak sem volt maradása tőle (az emberek pusmognikezdtek, Miféle királyunk van nekünk, hogy nem nyit ajtót), akkor adottparancsot a főtitkárának, tudja meg, mit akar a kérelmező, merthogy nemlehet elhallgattatni. A főtitkár ekkor hívatta a másodtitkárt, az pedig hívattaa harmadtitkárt, aki elküldte az első segédet, az pedig szalasztotta a máso-dik segédet, és így tovább, míg el nem jutottak a takarítónőhöz, ő pedig,mivel neki már nem volt kinek parancsolnia, kinyitotta a kérvények ajtaját,és a résen át kiszólt, Mit akarsz. A kérelmező elmondta, mi járatban van,azaz kérte a kérnivalóját, aztán helyet foglalt az ajtó mellett, és megvárta,amíg a folyamodvány megteszi ugyanazt az utat visszafelé, sorban, míg elnem jut a királyhoz. Mivel a király mindig nagyon el volt foglalva az ajándé-kokkal, a válasz sokat késett, és már az sem volt kicsiség, ha népe jólétét ésboldogságát szem előtt tartva úgy döntött, alaposan megindokolt vélemé-nyét megíratja a főtitkárral, aki, ugye mondani sem kell, továbbadta a fel-adatot a másodtitkárnak, emez a harmadiknak, s így szépen sorjában, mígel nem jutott ismét a takarítónőhöz, aki útjára bocsátotta az igent vagy anemet, mikor hogy hozta a szerencse.

Hanem annak az embernek az esetében, aki egy hajót akart, nem egé-szen így történt. Amikor a takarítónő a résnyire nyitott ajtón át megkérdeztetőle, Mit akarsz, az ember nem kért rangot, kitüntetést vagy egyszerűen csakpénzt, amint ez mindenki másnak szokása volt, hanem azt felelte, Beszélniakarok a királlyal, De hisz tudod, hogy a király nem tud idejönni, az ajándé-kok ajtajánál tartózkodik, válaszolta az asszony, No akkor hát menj, és monddmeg neki, hogy nem tágítok innen, amíg ő maga ide nem jön megtudni,hogy mit akarok, jelentette ki az ember, avval lefeküdt a küszöbre, és beta-karódzott egy pokróccal, mert hideg volt. Most aztán se ki, se be, csak őrajtakeresztül. No, de annak bizony már a fele se volt tréfa, különösen, ha tekin-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05439

440

tetbe vesszük, hogy egyszerre csak egy kérelmezővel lehetett foglalkozni,napnál világosabb tehát, hogy míg valaki várakozott, senki más nem léphe-tett elő a maga bajával vagy becsvágyó kérelmével. Felületesen nézve, a sza-bályzat e cikkelyével csakis nyerhetett a király, mert ha kevesebben jötteksirámaikkal zaklatni, akkor több ideje maradt átvenni, kedvére nézegetni,majd megőrizni az ajándékokat. Jobban átgondolva azonban veszített, még-hozzá rengeteget, mert a nyilvános tiltakozók, észlelvén, hogy a válasz azigazságos mértéknél sokkal lassabban érkezik, súlyosan fokozták a társa-dalmi elégedetlenséget, ami azonnali, apasztó hatást gyakorolt az ajándé-kok áramlására. Ebben az esetben, melyet most igyekszünk elbeszélni, azelőnyök és a hátrányok mérlegelése eredményeként három nap múlva meg-jelent a király a kérvények ajtajánál, a maga teljes királyi valójában, hogymegtudja, mit akar a tolakodó alak, aki nem volt hajlandó a jól bevált bürok-ratikus csatornákon útra bocsátani beadványát. Nyisd ki az ajtót, mondta akirály a takarítónőnek, mire ő megkérdezte, Egészen vagy csak egy kicsit.Egy pillanatig eltöprengett a király, igazság szerint nem nagyon szeretett azutca népe előtt mutatkozni, de aztán úgy okoskodott, hogy rossz benyo-mást keltene és felséges mivoltához is méltatlan lenne, ha csak az ajtórésenát beszélne alattvalójával, mintha félne tőle, ráadásul úgy, hogy a takarítónőis hallaná a beszélgetést, s aztán Isten tudja, mi tücsköt-bogarat össze nemhordana, Tárd ki sarkig, parancsolta. Amikor az ember, aki hajót akart, meg-hallotta a retesz csikorgását, föltápászkodott az ajtó előtti lépcsőről, össze-hajtotta a takarót, és várt. Az első jelre, hogy végre fogadják a kérvényezőt,tehát hamarosan felszabadul a helye, királyi engedékenységre áhítozók egésztömege tódult oda, és akik eddig csak lézengtek fel-alá, most készek voltakazonnal megrohamozni a megüresedő helyet. A király váratlan megjelené-se (amióta koronát hordott a fején, még nem történt ilyesmi) roppantulmeglepte az embereket, s nem csak az imént említett jelölteket, hanem aszomszédokat is, akik a hirtelen mozgolódásra felfigyelve a szemközti há-zak ablakaihoz futottak. Csak egyvalaki nem lepődött meg, mégpedig azember, aki azért jött, hogy hajót kérjen. Úgy számított, és jóslata be is vált,hogy még ha három napot kell is várni rá, a király mégiscsak kíváncsi lesz, smeg akarja nézni magának, kinek volt mersze odahívatni őt, ami nem cse-kély vakmerőség. A király tehát, míg egyfelől fúrta az oldalát az elfojthatat-lan kíváncsiság, másfelől pedig bosszankodott az ott összeverődött sokaságláttán, igen rossz modorban mindjárt három kérdést tett fel egymás után,Mit akarsz, Miért nem mondtad meg rögtön, hogy mit akarsz, Talán bizonyazt hiszed, nincs jobb dolgom, de az ember csak az első kérdésre válaszolt,Adj nekem egy hajót. A király úgy megtántorodott döbbenetében, hogy a

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05440

441

takarítónő nagy sietve alátolt egy nádszéket, azt, amelyiken maga is szokottülni, amikor tűvel s cérnával dolgozott, a takarításon kívül ugyanis az ő fel-adata volt elvégezni a palotában adódó kisebb varrnivalókat, például ő stop-polta az apródok zokniját. Nem ült kényelmesen a király, mert a nádszéksokkal alacsonyabb volt, mint a trón, vagyis igyekeznie kellett minél célsze-rűbben elhelyezni a lábát, hol maga alá húzva, hol jól kinyújtva oldalt kétfe-lé, míg az ember, aki egy hajót akart, türelmesen várta a következő kérdést,Aztán minek neked az a hajó, megtudhatnám, ezt kérdezte a király, amikorvégre sikerült viszonylag elfogadható módon elhelyezkednie a takarítónőszékében, Hogy megkeressem az ismeretlen szigetet, felelte az ember, Mifé-le ismeretlen szigetet, kérdezte a király visszafojtva a kacagást, mintha egysült bolond állna a színe előtt, azok közül való, akiknek a hajózás a rögesz-méjük, s az ilyennel nem tanácsos mindjárt az elején ellenkezni, Az ismeret-len szigetet, ismételte az ember, Szamárság, nincsenek már ismeretlen szi-getek, Ki mondta neked, király, hogy már nincsenek ismeretlen szigetek,Hiszen mind ott vannak a térképeken, A térképeken csak az ismert szigetekvannak, És miféle ismeretlen sziget az, amelyet meg akarsz keresni, Ha megtudnám mondani, akkor nem lenne ismeretlen, Kitől hallottál róla, kérdeztea király elkomolyodva, Senkitől, Akkor hát miért hiszel makacsul a létezésé-ben, Egyszerűen azért, mert lehetetlen, hogy ne létezzék egy ismeretlen szi-get, És azért jöttél, hogy kérj tőlem egy hajót, Igen, azért jöttem, hogy egyhajót kérjek tőled, És ki vagy te, hogy megadjam neked, És te ki vagy, hogyne add meg, Én vagyok a királya ennek az országnak, és az ország összeshajója énhozzám tartozik, Inkább tartozol te őhozzájuk, mint ők tehozzád,Hát ezt meg hogy érted, kérdezte a király idegesen, Úgy, hogy te semmisem vagy nélkülük, ők azonban nélküled is tudnak hajózni, Parancsomra,kormányosaim és tengerészeim jóvoltából, Nem kérek tőled tengerészeket,sem pedig kormányost, csak egy hajót kérek, És az az ismeretlen sziget, hamegtalálod, az enyém lesz-e, Téged, király, csak az ismert szigetek érdekel-nek, Az ismeretlenek is érdekelnek, ha többé már nem azok, Ez talán nemengedi, hogy megismerjék, Akkor nem adok neked hajót, De bizony adsz.Mikor ezt a higgadtan határozott választ meghallották a kérelmek ajtajánálvárakozók, akikben a párbeszéd kezdete óta nőttön-nőtt a türelmetlenség,úgy döntöttek, a hajót kérő ember pártjára állva beavatkoznak, persze in-kább azért, hogy megszabaduljanak tőle, semmint szolidáris rokonszenv-ből, s kiabálni kezdtek, Adj neki hajót, adj neki hajót. A király már nyitotta aszáját, s kis híján utasította a takarítónőt, hogy hívja máris a palotaőrséget,az pedig állítsa helyre azonnal a közrendet, legyen újra fegyelem, csakhogyekkor a szomszédasszonyok, akik az ablakból figyelték az eseményeket, most

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05441

442

lelkesen csatlakoztak a kórushoz, együtt kiabálva a többiekkel, Adj neki ha-jót, adj neki hajót. A népakarat ezen elemi erejű megnyilvánulása láttán,valamint aggodalommal képzelve el, mi mindent veszíthetett már időköz-ben az ajándékok ajtajánál, fölemelte jobbját a király, és csöndet intve kije-lentette, Adok neked egy hajót, de a legénységéről magadnak kell gondos-kodnod, ismert szigeteim miatt ugyanis egy tengerészemet sem nélkülöz-hetem. A közönség kiabálása és tapsa elnyelte a hajóért folyamodó emberköszönő szavait, de ajkainak mozgásából ítélve ugyanúgy mondhatta azt,hogy Köszönöm, uram, mint azt, hogy Bízd csak rám, tisztán lehetett hallaniazonban, amit a király mondott, Elmész a dokkhoz, s megkeresed a kikötőparancsnokát, megmondod neki, hogy én küldtelek, s hogy adjon nekedegy hajót, tessék, a névjegykártyám. Az ember, aki már tudta, hogy megkap-ja a hajót, elolvasta a névjegykártyát, amelyen a király neve alatt az állt, hogyKirály, az üres részre pedig a következőt írta az uralkodó, asztalnak használ-va a takarítónő vállát, Adj egy hajót annak, aki e kártyát felmutatja, nem kellnagynak lennie, de jó járású és biztonságos legyen, nem akarok lelkiisme-ret-furdalást, ha pórul járna. Amikor az ember fölnézett, s ezúttal feltehe-tően meg akarta köszönni az adományt, a király már visszavonult, csak atakarítónő nézett rá sokatmondóan. Az ember lement a lépcsőn, s ebbőltudták a jelöltek, hogy végre rajtuk a sor, nem kell hát magyarázni, micsodaleírhatatlan kavarodás támadt, mindannyian elsőnek akartak odaérni, denem volt szerencséjük, mert addigra újból zárva volt az ajtó. A bronz kopog-tató ismét a takarítónőt hívja, de a takarítónő már nincs ott, térült-fordult, ésvödröstül, seprűstül kisurrant egy másik ajtón, az elhatározásokén, amelyetritkán használnak, de ha mégis, akkor igazán. Most igen, most már érthető,miért nézett a takarítónő olyan sokatmondó arckifejezéssel az imént, ab-ban a pillanatban döntötte el ugyanis, hogy az ember után megy a kikötő-be, ahol az majd átveszi a hajót. Megelégelte, hogy mindig csak palotát taka-rít, palotát mos, mást se csinált életében, ideje hát, hogy szakmát változtas-son, az ő igazi hivatása ugyanis hajókat mosni, takarítani, a tengeren leg-alább sosem lesz hiány vízben. A kikötő felé igyekvő ember álmában semgondolta, hogy amikor még a legénységet sem toborozta össze, máris anyomában jár az, aki teljhatalmú úrnője lesz a felmosásnak és más tisztaságiintézkedéseknek, pedig a sors így szokott bánni velünk, a nyomunkba sze-gődik, már a kezét is kinyújtotta, hogy megérintse a vállunkat, s mi mégcsak azt dünnyögjük egyre, Vége, már nincs mit látni, mindig ugyanaz.

Ment, ment az ember, míg oda nem ért a dokkhoz, ott megkérdezte, hola parancsnok, és amíg a parancsnok meg nem jött, leheveredett a földre, smegpróbálta kitalálni, melyik lesz az övé a sok hajó közül, nagy nem lesz,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05442

443

azt tudta, a király névjegykártyája világosan fogalmazott, következésképpki kellett zárni a nagy személyszállítókat, a teherhajókat és a hadihajókat, deolyan kicsi sem lehet, hogy a viharos szél meg a háborgó tenger kedvéredobálhassa, a király erről is egyértelműen rendelkezett, jó járású és bizton-ságos legyen, szó szerint ezt írta, s így kimondatlanul is kizárta a dereglyé-ket, vitorlás bárkákat s révhajókat, melyek a maguk helyén jó járásúak ésbiztonságosak ugyan, de nem arra hivatottak, hogy az óceánokon szeljék ahabokat, márpedig az ismeretlen szigeteket ott kell keresni. Kissé arrébb,bádoghordók mögé bújva a takarítónő is a kikötött hajókat nézte, Nekemaz tetszik, ott, gondolta, de az ő véleménye nem számított, még szerződtet-ve sem volt, hallgassuk meg előbb, mit mond a kikötő parancsnoka. A pa-rancsnok megjött, elolvasta a névjegykártyát, tetőtől talpig végigmérte azembert, s megkérdezte, amit a király elfelejtett megkérdezni, Tudsz-e navi-gálni, van-e vízijártassági engedélyed, amire az ember azt felelte, Majd a ten-geren megtanulom. Azt mondta a parancsnok, Nem ajánlom, jómagam ka-pitány volnék, mégsem merek útra kelni akármilyen hajóval, Adj hát olyatnekem, amilyennel nyugodtan merhetek, vagy nem is, ne olyat adj, hanemolyat inkább, amit tisztelhetek, s amelyik engem is tisztelni tud, Így a tenge-részek beszélnek, de te nem vagy tengerész, Ha úgy beszélek, mint ők, olyan,mintha az volnék. A parancsnok újra elolvasta a király névjegykártyáját, az-tán megkérdezte, Minek neked a hajó, Hogy megkeressem az ismeretlenszigetet, Nincsenek már ismeretlen szigetek, Ugyanezt mondta nekem a ki-rály, Amit ő tud a szigetekről, azt tőlem tanulta, Különös, hogy te, aki a ten-gereket járod, éppen te mondd nekem, hogy nincsenek már ismeretlen szi-getek, én szárazföldi ember vagyok, mégis tudom, hogy minden sziget, mégaz ismertek is, ismeretlenek, amíg partra nem szállunk rajtuk, De te, ha jólértettem, olyan szigetet keresel, ahol még soha senki nem szállt partra, Majdmegtudom, amikor odaérek, Ha odaérsz, Igen, néha előfordul, hogy azember hajótörést szenved útközben, de ha velem is ez történne, bele kellírnod a kikötő évkönyveibe, hogy eddig a pontig jutottam el, Azt akarodmondani, hogy valameddig mindig eljut az ember, Nem is lennél, aki vagy,ha nem tudnád ezt már régen. A kikötő parancsnoka azt mondta, Olyanhajót adok, amely éppen neked való, Melyik az, Nagy tapasztalatú hajó, mégazokból az időkből, amikor mindenki ismeretlen szigeteket keresett, Me-lyik az, Sőt, azt hiszem, talált is néhányat, Melyik, Az ott. Amint a takarítónőmeglátta, melyik hajóra mutat a parancsnok, előszaladt a bádogtartályokmögül, Az én hajóm, az én hajóm, kiabálta, s meg kell bocsátani neki a hajómindenféle jogcímen jogtalannak tekinthető eltulajdonítását, hiszen éppenarra a hajóra mutatott a parancsnok, amelyiket ő is kinézte magának. Olyan,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05443

444

mint egy karavella, mondta az ember, Nagyjából, értett egyet a parancsnok,eredetileg karavella volt, aztán átépítették, átalakították, és így módosult kissé,De azért továbbra is karavella, Igen, egészében megőrizte régi jellegét, Ár-bocai és vitorlái vannak, Annak, aki ismeretlen sziget keresésére indul, alehető legalkalmasabb. A takarítónő nem bírta tovább, Nekem tökéletesenmegfelel, Hát te ki vagy, kérdezte az ember, Nem emlékszel rám, Nem bi-zony, Én vagyok a takarítónő, Miféle takarítónő, Hát a királyi palotából, Az,aki ajtót nyitott a kérelmezőknek, Az hát, És mit keresel itt, ahelyett, hogy akirályi palotában takarítanál és nyitogatnád az ajtókat, Azok az ajtók, ame-lyeket tényleg akartam, már kinyíltak, és mától fogva csak hajókat fogoktakarítani, El vagy hát szánva, hogy velem együtt az ismeretlen sziget kere-sésére indulsz, Az elhatározások ajtaján át hagytam el a királyi palotát, Nos,ha így van, menj, és nézd meg, milyen állapotban van a karavella, ennyi időután biztosan ráfér egy alapos mosás, és vigyázz a sirályokkal, nem lehetbízni bennük, Nem akarsz velem jönni, hogy belülről is megismerd a hajó-dat, Azt mondtad, hogy a tiéd, Bocsáss meg, csak azért, mert tetszett nekem,A tetszés valószínűleg a birtoklás legjobb módja, de a birtoklás alighanem alegrosszabb módon kifejezett tetszés. A kikötő parancsnoka közbeszólt, Átkell adnom a kulcsokat a hajó tulajdonosának, vagy egyiknek, vagy másik-nak, döntsék el, nekem mindegy, A hajóknak van kulcsuk, álmélkodott azember, A hajóra szálláshoz nem kell, de a hajófenék, a rakodótér, és a kapi-tány íróasztala a fedélzeti naplóval kulcsra van zárva, Vegye át a hajót ő, énmegyek legénységet toborozni, mondta az ember, és már indult is.

A takarítónő elkísérte a parancsnokot az irodájába, és megkapta a kul-csokat, aztán fölment a hajóra, ahol a palotából elhozott seprűnek mindjárthasznát is vehette, és hasznosnak bizonyult a figyelmeztetés is, hogy vigyáz-zon a sirályokkal, mert szinte még át sem ért a hajókorlát és a rakpart közéfektetett deszkapallón, a gonosz madarak máris vijjogva, dühösen, tátottcsőrrel rontottak rá, mintha ott mindjárt föl akarnák falni. Nem tudták, kivelvan dolguk. A takarítónő letette a vödröt, a blúzába rejtette a kulcsokat, jólmegvetette a lábát a pallón, és feje fölött forgatva a seprűt, mintha az régikorok hatalmas kardja lenne, szétzavarta a gyilkos csapatot. Csak amikor ahajó fedélzetére lépett, akkor értette meg a sirályok haragját, mindenfeléfészkeket látott, sok már elhagyott fészket, de akadt olyan is, amelyikbenmég volt tojás, némelyikben pedig sirályfiókák nyitogatták a csőrüket, éle-lemre várva, No lám, de mégis az lesz a legjobb, ha kiköltöztök innen, egyolyan hajó, amelyik az ismeretlen szigetet fogja keresni, nem nézhet ki úgy,mint egy tyúkól, mondta. Bedobálta a vízbe az üres fészkeket, a többit egye-lőre hagyta, majd meglátja. Aztán feltűrte a ruhája ujját, és nekiállt fedélzetet

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05444

445

mosni. Amikor végzett a kemény munkával, kinyitotta a raktér vitorlatárolórekeszét, és aprólékosan átvizsgálta a vitorlák varrásait, nem ártott-e megnekik, hogy oly sokáig nem jártak tengeren, s nem volt alkalmuk derekasanállni a szél egészséges lökéseit. A vitorlák a hajó izmai, elég látni, mikéntduzzadnak, amikor erőt fejtenek ki, de ha nem használják őket rendszere-sen, akkor elsorvadnak, megpuhulnak, meglazulnak rajtuk az inak, akár-csak az izmokon, És a varrások olyanok, mint inak a vitorlán, gondolta atakarítónő, és örült, hogy ilyen gyorsan beletanul a tengerészetbe. Néholfelfeslett szegélyre bukkant, de beérte annyival, hogy megjegyezte magá-nak, mivel ehhez a munkához nem vehette hasznát annak a tűnek és cérná-nak, amellyel az apródok zokniját stoppolta régen, vagyis még tegnap is. Atöbbi rekeszről mindjárt látta, hogy üres. Hogy a lőporos rekeszben semmisincs, csak az alján egy kevéske fekete por, melyet első pillantásra inkábbegérpiszoknak nézett, édes mindegy volt neki, ugyanis semmiféle törvénynem írja elő, legalábbis takarítónői ismeretei szerint, hogy egy ismeretlensziget keresésének feltétlenül háborús vállalkozásnak kell lennie. Alaposankibosszankodta magát, mert az élelmiszeres rekeszben sem talált semmifé-le élelmiszert, nem maga miatt, mert ő aztán igazán megszokta a palotábana sovány kosztot, hanem az ember miatt, akinek ezt a hajót adták, hamaro-san lemegy a nap, s mindjárt itt az ember, s majd panaszolja, hogy ő bizonyéhes, mert minden férfi ezt mondja, amint belép a házba, mintha csak ne-kik lenne gyomruk, és csak ők éreznék szükségét, hogy megtöltsék, És hoz-za magával a legénységet, matrózokat, azok tudnak ám csak zabálni, és fo-galmam sincs, mihez kezdünk így, gondolta a takarítónő.

Fölösleges volt nyugtalankodnia. A nap éppen csak lebukott az óceánba,és a rakpart túlsó végén felbukkant az ember. Egyik kezében csomagot vitt,lehajtott fejjel, egymaga jött. A takarítónő kiállt a pallóra, ott várta, de mégmielőtt megtudakolhatta volna, hogy telt az ember napja, amióta elváltak,az ember már meg is szólalt, Ne félj, hozok annyi ennivalót, amennyi ket-tőnknek is elég, Hát a matrózok, kérdezte az asszony, Egy sem jött velem,mint láthatod, De legalább megegyeztél velük, kérdezte az asszony, Aztmondták, hogy nincsenek már ismeretlen szigetek, s ha lennének, akkorsem áldoznák föl értük otthonuk nyugalmát és a menetrendszerű hajójára-tok kényelmes életét, csak hogy óceáni kalandokba bocsátkozzanak, keres-ve a lehetetlent, mintha még mindig a félelmetes tenger korában élnénk, Éste mit válaszoltál nekik, Hogy a tenger mindig félelmetes, És nem beszéltélaz ismeretlen szigetről, Hogyan beszélhettem volna az ismeretlen szigetről,ha nem ismerem, De biztos vagy benne, hogy létezik, Ugyanúgy, mint ab-ban, hogy félelmetes a tenger, Ebben a pillanatban, ahogy innen elnézem

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05445

446

jáde-zöld vizét és mögötte a lángba borult égboltot, semmi félelmeteset nemtalálok benne, Mert káprázik a szemed, néha a szigetek is lebegni látszanaka víz színén, mégsem lebegnek, Akkor most mihez kezdesz, hisz nincs le-génységed, Még nem tudom, Itt maradhatnánk, én felajánlanám a dokknálkikötő hajóknak, hogy lemosom őket, te pedig, Én pedig, Bizonyára vanmesterséged, hivatásod, szakmád, ahogy manapság mondják, Van, volt éslesz is, ha kell, de én meg akarom találni az ismeretlen szigetet, tudni aka-rom, ki vagyok, amikor a földjére lépek, Most nem tudod, Ha nem lépsz kimagadból, nem tudod meg, ki vagy, A király filozófusa, amikor nem voltmás dolga, leült mellém, s nézte, hogyan stoppolom az apródok zokniját, ésnéha bölcselkedni támadt kedve, azt mondta, minden ember egy sziget, énpedig, mivel nem rám vonatkozott, tekintve, hogy nő vagyok, nem sokattörődtem vele, te mit szólsz hozzá, Azt, hogy el kell hagynunk a szigetet, halátni akarjuk, s hogy nem látjuk magunkat, ha el nem távolodunk magunk-tól, Ha ki nem lépünk saját magunkból, ugye ezt akarod mondani, Nemugyanaz. A lángolás az égbolton egyre halványult, most a víz öltött lilásvö-rös színt, már a takarítónő sem kételkedne benne, hogy félelmetes a tenger,legalábbis némely órán. Hagyjuk a bölcselkedést a király filozófusára, őtezért fizetik, mi pedig együnk, mondta az ember, de az asszony máshogyvélekedett, Először meg kell nézned a hajódat, még csak kívülről láttad, Mittapasztaltál, Némelyik vitorlának meg kell varrni a szélét, Hát a rakodótérbelementél-e, van-e benne víz, Van egy kevés az alján, a ballaszt között, de ezrendjén valónak látszik, még jót is tesz a hajónak, Honnan tudod, Csak úgy,Csak hogy, Ahogyan te, amikor azt mondtad a kikötő parancsnokának, hogymajd a tengeren megtanulsz navigálni, Még nem vagyunk a tengeren, De avízen már igen, Mindig úgy képzeltem, hogy a hajózásnak csak két mesterevan, az egyik a tenger, a másik a hajó, És az ég, elfeledkeztél az égről, Igaz,tényleg, az ég is, A szelek, A felhők, Az ég, Igen, az ég.

Negyed óra alatt bejárták a hajót, egy karavellán, bármennyire át van épít-ve, nem lehet hosszú sétákat tenni. Szép, mondta az ember, de ha nem sike-rül matrózokat szereznem, akik majd a szükséges munkát végzik rajta, visszakell mennem a királyhoz, hogy megmondjam, már nincs szükségem rá, Azelső nehézségnél máris elmegy a kedved, Az első nehézség az volt, hogy há-rom napot kellett várnom a királyra, mégsem mondtam le róla, Ha nem ta-lálsz tengerészeket, akik velünk tartanának, majd megoldjuk mi ketten, Meg-bolondultál, két ember nem boldogul el egy ilyen hajóval, nekem örökösena kormánynál kellene lennem, neked pedig, magyarázni sem érdemes, őrült-ség az egész, Majd meglátjuk, most pedig együnk. Fölmentek a tatfedélzetre,az ember tovább sorolva az érveket az imént őrültségnek nevezett ötlet el-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05446

447

len, ott aztán a takarítónő kibontotta a batyut, melyben az ember az útrava-lót hozta, egy cipó, egy darab kemény kecskesajt, olajbogyó, egy üveg borvolt benne. A hold már féltenyérnyivel a tenger fölé emelkedett, a vitorlarúdés a főárboc árnyéka a lábukhoz feküdt, Igazán szép a karavellánk, mondtaaz asszony, de ki is javította mindjárt, A tiéd, a te karavellád, Félek, hogy nemsokáig lesz az, Akár hajózol vele, akár nem, a tiéd, a király neked adta, Azértkértem, hogy megkeressem vele az ismeretlen szigetet, De az ilyesmi nemmegy egyik pillanatról a másikra, meg kell adni az idejét, már a nagyapám isazt mondta, hogy aki a tengerre készül, iparkodjék már a szárazföldön is,pedig nem volt tengerész, Legénység nélkül nem tudunk hajózni, Már mond-tad, Különben is, fel kell tölteni a hajót, ezernyi dologra van szükség egy ilyenúton, amely nem tudni, hová visz bennünket, Természetesen, utána pedig kikell várni a lemegfelelőbb évszakot, s hogy nekünk kedvezzen az ár, és jöjje-nek emberek a rakpartra jó utat kívánni nekünk, Kinevetsz, Sosem tudnámkinevetni azt, aki miatt az elhatározások ajtaján keresztül távoztam a palotá-ból, Bocsáss meg, És nem megyek át rajta még egyszer, történjék bármi. Ahold egészen megvilágította a takarítónő arcát, Szép, igazán szép, gondoltaaz ember, s ezúttal nem a hajóra gondolt. Ami az asszonyt illeti, ő nem gon-dolt semmit, bizonyára elintézte minden gondolnivalóját az alatt a három napalatt, olykor-olykor kinyitva a kérelmek ajtaját, hogy meggyőződjék róla, ottvan-e még, várakozik-e még az az ember. Egy morzsányi kenyér vagy sajt, egycsepp bor sem maradt, az olajbogyó magját a vízbe dobálták, a fedélzet olyantiszta, mint volt, amikor a takarítónő végighúzta rajta az utolsó felmosóron-gyot. Egy nagy személyszállító futott ki a tengerre, hajókürtje rekedten felor-dított, ilyen lehetett a leviathán horkantása, és az asszony megjegyezte, Hamajd ránk kerül a sor, mi kevesebb zajjal járunk. Noha a dokk belső felénvoltak kikötve, a távozó nagy hajó még ott is okozott némi hullámverést, ésaz ember hozzátette, Viszont sokkal jobban dobálnak majd a hullámok. Mind-ketten nevettek, aztán elhallgattak, majd nemsokára egyikük javasolta, hogylegjobb lesz aludni térni, Nem mintha álmos volnék, s a másik ugyanúgy, Énsem, aztán megint elhallgattak, a hold följebb hágott, de még emelkedett to-vább, nemsokára az asszony azt mondta, Odalent hálókabinok vannak, Igen,felelt az ember, avval fölálltak, s lementek a fedélközbe, ott az asszony aztmondta, Jó éjszakát, én erre megyek, mire az ember azt válaszolta, Én megerre, jó éjszakát, nem mondtak se jobb oldalt, se bal oldalt, hiszen még csakmost kezdték tanulni a hajók nyelvét. Az asszony visszafordult, Majd elfelej-tettem, vett ki a köténye zsebéből két gyertyacsonkot, takarítás közben talál-tam, de gyufám nincsen, Nekem van, mondta az ember. Az asszony kezébefogta a két gyertyát, a férfi gyufát gyújtott, aztán begörbített tenyerével védve

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05447

448

óvatosan az öreg kanócokhoz érintette a lángot, s azok meggyulladtak, a fénylassan nőtt, akár a holdfényé, az asszony arca fürdött a fényben, mondanisem kell, mit gondolt az ember, Szép, de azt kell, hogy mit gondolt az asszony,Nyilvánvaló, hogy csak az ismeretlen szigetre van szeme, lám, mekkorát té-vednek az emberek a tekintetek tekintetében, főleg az elején. Az asszony át-nyújtotta a gyertyát, és azt mondta, Jó éjszakát, aludj jól, az ember szerettevolna ugyanezt mondani, de más szavakkal, Álmodj szépeket, ez szaladt ki aszáján, nemsokára, amikor majd a kabinjában fekszik, más, szellemesebb,főként pedig sokatmondóbb mondatok is eszébe jutnak majd, amint ez el isvárható egy férfitól, aki kettesben marad egy nővel. Föltette magának a kér-dést, hogy alszik-e már, vagy ez már maga az álom, aztán azt képzelte, hogykeresi, de sehol sem találja az asszonyt, hogy mindketten eltévedtek egy ha-talmas hajón, ügyes bűvész az álom, megváltoztatja az arányokat és a távolsá-got, elválasztja egymástól a személyeket, pedig együtt vannak, egyesíti őket,pedig alig találkoznak, néhány méterre tőle alszik az asszony, ő mégsem ériel, pedig milyen könnyű eljutni a hajó bal oldaláról a jobb oldalára.

Szép álmokat kívánt neki, de igazából ő álmodott egész éjszaka. Azt ál-modta, hogy a karavella a nyílt tengeren jár, s háromszögletű vitorlája, minda három, büszkén dagad a szélben, a hajótest a hullámokat szelve nyit utatmagának, ő maga pedig a kormánykereket kezeli, míg a legénység az ár-nyékban pihen. Nem értette, hogy lehetnek ott a tengerészek, akiket a vá-rosban s a kikötőben hiába próbált rábeszélni, nem voltak hajlandók elsze-gődni hozzá az ismeretlen sziget felfedezésére, legfeljebb ha azóta megbán-ták durva csúfolódásukat. A fedélzeten mindenfelé állatokat látott, kacsá-kat, nyulakat, tyúkokat, egyszóval a megszokott háziállatokat, az egyik ku-koricát csipegetett, a másik kelkáposztát rágicsált, egy tengerész vetette odanekik az ennivalót, nem emlékezett rá az ember, hogy mikor hozta az állato-kat a hajóra, de mindegy is, most természetesnek találta, hogy ott vannak,elképzelhető ugyanis, hogy az ismeretlen szigetet nem lakják állatok, ilyes-mi a múltban is gyakran előfordult, legbölcsebb biztosra menni, mindenkitudja, hogy egyszerűbb kinyitni a ketrec ajtaját és fülénél fogva kivenni be-lőle a nyulat, mint üldözni hegyen-völgyön át. Az alsó rakodótérből mostlovak nyerítését, tehenek bőgését, szamarak ordítását hallotta, e nemes álla-tok majd a nehéz munkára kellenek, vajon hogy fértek be a karavellába,ahol a legénységnek is alig van hely, hirtelen feltámadt a szél, belekapott afővitorlába, meglobogtatta, a félrelebbenő vászon mögött láthatóvá vált, amiaddig nem, asszonyok csoportja, s noha nem számolta, kitalálta, hogy ép-pen annyian vannak, ahányan a tengerészek, asszonyi munkákkal vannakelfoglalva, még nincs itt az ideje, hogy mással legyenek, világos, ez csak álom

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05448

449

lehet, a való életben sosem utaztak így. A kormánykeréknél álló ember atakarítónőt kereste a szemével, de nem találta, talán a jobb oldali hálófülké-ben van, kipiheni a fedélzetmosás fáradalmát, gondolta, de becsapta veleönmagát, mert jól tudja, noha fogalma sincs, honnan, hogy az asszony azutolsó pillanatban úgy döntött, mégsem tart vele, kiugrott a partra, és elkö-szönt, Isten veled, Isten veled, ha már csak az ismeretlen szigetre van sze-med, elmegyek, pedig ez nem igaz, a szeme most is őt keresi, s nem találja.Ekkor beborult, majd eleredt az eső, és mire kieste magát, a hajókorlát men-tén elhelyezett, földdel teli zsákokból temérdek rügy bújt elő, nem minthaattól félnének, hogy nincs elég föld az ismeretlen szigeten, hanem mert ígymajd időt nyernek, aznap, amikor megérkezünk, csak át kell ültetnünk agyümölcsfapalántákat, csak el kell vetnünk a vetőmagot, s a gabona majdott szökik szárba, a virágágyásokat pedig majd azokkal a virágokkal díszít-jük, amelyek itt bimbóznak most előttünk. A kormánykeréknél álló emberazt kérdezi a fedélzeten pihenő matrózoktól, látnak-e valahol lakatlan szige-tet, és ők azt felelik, sem itt, sem ott nem látnak, de már azt forgatják a fejük-ben, hogy az első emberlakta földön partra szállnak, feltéve, hogy találnakkikötőt, ahol horgonyt vethetnek, kocsmát, ahol ihatnak, és ágyat, ahol han-cúrozhatnak, mert itt olyan nagy a zsúfoltság, hogy nem lehet. És az ismeret-len sziget, kérdezte az ember a kormánykeréknél, Az ismeretlen sziget nemlétezik, csak a te fejedben, a király geográfusai átvizsgálták a térképeket, éskijelentették, hogy felfedezni való szigetek már régóta nincsenek, A város-ban kellett volna maradnotok, így csak akadályozzátok az utamat, Olyanhelyet kerestünk, ahol jobb életet élhetünk, s úgy gondoltuk, a te utad ép-pen kapóra jön, Nem is vagytok tengerészek, Sosem voltunk, Egyedül nemtudok navigálni, Jutott volna eszedbe, mielőtt hajót kértél a királytól, a ten-ger nem tanít meg a hajózásra. Ekkor a kormánykeréknél álló ember földetpillantott meg a távolban, de el akarta kerülni, mintha az egy távoli földkáprázata volna csupán, hamis kép, amely valahonnan a földgolyó túlsófeléről érkezett, de a férfiak, akik sosem voltak tengerészek, tiltakoztak, aztmondták, ott akarnak partra szállni, Ez a sziget rajta van a térképen, kiabál-ták, megölünk, ha el nem viszel odáig. Ekkor a karavella orra magától a földfelé fordult, a hajó beúszott a kikötőbe, és a dokk falához simult, Mehettek,szólt az ember a kormánykeréknél, mire azok mindjárt ki is szálltak, sorbanegymás után, előbb a nők, aztán a férfiak, de nem mentek egyedül, maguk-kal vitték a kacsákat, a nyulakat és a tyúkokat, elvitték a teheneket, a szama-rakat és a lovakat, sőt még a sirályokat is, egyik madár a másik után röppentfel a hajóról, csőrükben szállították fiókáikat, ilyesmire nem volt még példa,de egyszer csak a példátlan is megtörténik. Az ember csöndben nézte a

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05449

450

kormánykerék mellől a pánikszerű menekülést, semmit sem tett, hogy vissza-tartsa azokat, akik el akarták hagyni, a facsemetéket, a csírázó búzát és avirágokat legalább otthagyták neki, meg a kúszónövényeket, melyek ráfo-nódtak az árbocokra, s úgy függeszkedtek a hajókorláton, mint megannyivirágfüzér. A sietős távozás zűrzavarában kilyukadtak a zsákok, kiszóródotta föld, úgyhogy az egész fedélzet olyan lett, mint vetés után a gondosanművelt szántó, már csak egy kis eső kell, hogy jó legyen a termés. Amiótaútnak indult felfedezni az ismeretlen szigetet, nem evett egy falatot sem,bizonyára azért, mert álmodott, s ha álmában kedve lett volna bekapni egydarabka kenyeret vagy egy almát, az csak a képzelet kenyere, almája lettvolna. A fák gyökerei már kezdenek behatolni az alsó rakodótérbe, hamaro-san nem lesz szükség ezekre a felvont vitorlákra, elég, ha a szél belefekszika fák koronájába, s már viszi is a karavellát az úti cél felé. Hullámok hátánhajózik, ring az erdő, amelyben egyszerre csak énekelni kezdenek a mada-rak, nem tudni, hogyan, eddig bizonyára rejtőzködtek, s most hirtelen ked-vük támadt előbújni a napvilágra, talán mert megérett a gabona, s aratnikell. Ekkor az ember rögzítette a kormánykereket, és sarlóval a kezében le-ereszkedett a mezőre, és éppen amikor az első kalászokat levágta, megpil-lantott egy árnyékot a saját árnyéka mellett. Arra ébredt, hogy a takarítónőtöleli, s az meg őt, a testük elvegyül a másikéval, összekeverednek a hálófül-kék, nem lehet már tudni, a bal oldaliban vagy a jobb oldaliban fekszenek-e.Később, valamivel napkelte után, az ember meg az asszony ráfestették ahajó orrára, mindkét oldalon, a karavella nevét, mert addig nem volt neve.Dél körül pedig, amikor az apály is kedvezett, az Ismeretlen Sziget kifutott atengerre, hogy elinduljon megkeresni önmagát.

LUKÁCS LAURA fordítása

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05450

451

VAKSÁG

Már az első huszonnégy órában, mondta, ha valóságos volt az a hír, amitovaterjedt, száz és száz megbetegedés történt, és mindegyik esetben ugyan-úgy ment végbe, nagyon gyorsan kialakult, meglepő módon semmiféle el-változás nem jelentkezett, a látóteret ragyogó fehérség töltötte be, és sem-miféle fájdalommal nem járt, se előtte se utána. A második napon az újmegbetegedések bizonyos mértékű csökkenéséről beszéltek, százak helyettcsak tucatnyian betegedtek meg, és ennek a hatására a kormány azonnalkijelentette, hogy a leginkább mértéktartó kilátások szerint is hamarosankontroll alatt tartják a helyzetet. Ettől a ponttól kezdve, néhány elkerülhetet-lenül odavetett megjegyzéstől eltekintve, a fekete kötést viselő öregemberelbeszélését nem követjük szó szerint, hanem a szóbeli előadás egy olyanújra formált változatával helyettesítjük, amely a hibátlan és helyénvaló szó-használattal történő elbeszélést részesíti előnyben. Ennek az előre nem lát-ható átalakításnak az oka az a kontroll alatt tartják kifejezés, amelyet az elbe-szélő használt, ez a nyelvhelyességet súlyosan sértő fordulat csaknem alkal-matlanná teszi őt arra, hogy az elbeszélésben fontos kiegészítő szerepetkapjon, pedig erre nagy szükség van, mert nem találnánk meg a módjátannak, hogy megtudjuk, mi történt a kinti világban, ha az ő elbeszélése nemegészítené ki ezeknek a különleges eseményeknek a történetét, ámde azt isjól tudjuk, hogy bármiféle tény leírásának csak a javára szolgál, ha pontos ésszabatos kifejezéseket használunk. Eredeti témánkhoz visszatérve, a kor-mány ennélfogva kizárta azt a korábban kiszivárogtatott föltételezést, hogyaz országot egy olyan korábban ismeretlen járvány kerítette hatalmába,amelyet egy eddig még nem azonosított, gyorsan kifejlődő kórokozó ter-jeszt, anélkül, hogy a lappangási időszak vagy a betegség kialakulása bármi-féle előzetes tünettel járna. A legújabb tudományos vélemények és az azok-hoz kapcsolódó és módosított adminisztratív értelmezés szerint egyelőremég hasonlóképpen föl nem derített körülmények véletlen és szerencsét-len időbeli egybeeséséről lehet szó, amelynek kórfejlődésében, ahogyan akormány által kiadott közlemény hangsúlyozta, a rendelkezésre álló adatokelemzése alapján, amelyek világosan mutatják a végkifejletre utaló felívelőgörbe közelségét, már meg lehet figyelni a kifáradásra utaló jeleket. Egy té-vékommentátor talált rá, megvilágosodott pillanatában a pontos szóképre,amikor a járványt, vagy akármi is ez, egy magasba kilőtt nyílvesszőhöz ha-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05451

452

sonlította, amely a röppálya tetőpontjára jutva villanásnyi időre megáll, mint-ha fölfüggesztették volna, azután a kötelező íves útvonal mentén megindullefelé, ha Isten is úgy akarja, és ezzel az invokációval a kommentátor vissza-tért a hasonlítgatásokban kifejezésre jutó emberi közhelyességhez és a szó-ban forgó járványhoz, s közben a nehézkedési erő hatására egyre jobbanfölgyorsul, majd teljesen eltűnik ez a bennünket sújtó szörnyű lidércnyo-más, ez a fél tucat szó újra meg újra megjelent a különböző tömegtájékozta-tási eszközökben, amelyek végezetül mindig megfogalmazták az a jámboróhajukat, hogy a szerencsétlen vakok mihamarabb visszanyerjék elvesztettlátásukat, és ezzel egy időben biztosították őket az összes szervezett, hivata-los és magán társadalmi testület szolidaritásáról. A távoli múltban hasonlóigazságokat és metaforákat az átlagemberek törhetetlen optimizmusa olyas-féle mondásokba sűrített, mint Semmi sem tart örökké, vagy az irodalmias-kodóbb formát öltő, Minden rossznak vége szakad egyszer, ezek olyan fe-lülmúlhatatlan életbölcsességek, amelyeket az élet és a sors árnyoldalaitbőséggel megtapasztaló emberek fogalmazhattak meg, és ha ezek eljutnaka vakok földjére, akkor olyanformán kell olvasni őket, Tegnap láttunk, manem látunk, holnap meglátjuk, hogy a mondat utolsó harmadát finomankérdő hangsúllyal ejtjük ki, mintha az óvatosság az utolsó pillanatban úgydöntött volna, hogy a reményteljes lezáráshoz mindenesetre hozzáteszi akétség elbizonytalanító megbicsaklását.

Sajnálatos módon nemsokára bebizonyosodott ezeknek a vélekedések-nek hiábavalósága, a kormány reményei, és a tudományos körök előrejelzé-sei egyszerűen füstbe mentek. A vakság egyre terjedt, nem úgy, mint vala-miféle áradat, amely mindent elönt és magával sodor, hanem mint ezer ésegy alattomosan feltörő eleven vízér, amelyek miután lassan-lassan átitattáka talajt, váratlanul teljesen elborítják. A már-már robbanni készülő társadal-mi nyugtalanság láttán a hatóságok sietve különböző orvosi találkozókathívtak egybe, elsősorban szemészek és ideggyógyászok részvételével. Mi-vel elkerülhetetlenül időbe telt volna annak a kongresszusnak a megszerve-zése, amelyet néhányan már előre bejelentettek, erre mégsem került sor,viszont számtalan eszmecserét szemináriumot, kerekasztal-beszélgetést ren-deztek, volt közöttük nyilvános és olyan is, amelyet zárt ajtók mögött tartot-tak. A viták nyilvánvaló haszontalanságának egyöntetű élménye és az ülé-sek során néhány, egyik pillanatról a másikra megvakult szónok, aki azt kia-bálta, Vak vagyok, vak vagyok, arra ösztönözte az újságokat, a rádiót és atelevíziót, hogy kevés kivétellel, ne foglalkozzanak ezekkel a kezdeménye-zésekkel, nem számítva bizonyos hírközlő eszközök tapintatos és mindenszempontból dicséretes tevékenységét, amelyek a különféle szenzációkból,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05452

453

mások szerencséjéből és szerencsétlenségéből éltek, és eszük ágában semvolt, hogy egyetlen olyan alkalmat is elszalasszanak, amikor élőben, a hely-zetből fakadó drámaisággal lehetett megjeleníteni mondjuk egy szemgyó-gyász professzor váratlan megvakulását.

Az általános lelkiállapot fokozatos romlásának bizonyítékát maga a kor-mány szolgáltatta azzal, hogy alig egy hét alatt kétszer is megváltoztatta astratégiáját. Először úgy gondolta, megakadályozhatja a baj továbbterjedé-sét azzal, hogy a vakokat és a fertőzötteket elkülöníti néhány olyan kijelölthelyen, mint ez az elmegyógyintézet is, ahová kerültünk. A vakok számánakmegállíthatatlan növekedése a kormány néhány befolyásos tagját, akik attólféltek, hogy a hivatalos kezdeményezés nem hozza meg a kívánt eredményt,s ez súlyos politikai problémákhoz vezethet, hamarosan arra ösztönözte,hogy föllépjen annak a gondolatnak a védelmében, miszerint minden csa-ládnak magának és otthon kellene vigyáznia a saját vakjaira, nem engedveki őket az utcára, nehogy még inkább megzavarják a már amúgy is nehéz-kes közlekedést, s meg ne sértsék azoknak az embereknek az érzékenysé-gét, akik még láttak a két szemükkel, és nem törődve a többé-kevésbé meg-nyugtató véleményekkel, úgy gondolták, hogy a fehér kór pillantás útjánterjed szemtől szemig, mint a szemmel verés. Igazából nem is lehetett másreakciót várni egy olyan valakitől, aki szomorú, közömbös vagy vidám gon-dolataiba mélyedve, ha ugyan voltak még valakinek vidám gondolatai, egy-szer csak meglátta, hogy egy feléje tartó embernek elváltoznak az arcvoná-sai, az arcára kiül a legteljesebb rémület valamennyi megnyilatkozása, ésazon nyomban elkerülhetetlenül felkiált, Vak vagyok, vak vagyok. Ezt nemlehetett idegekkel bírni. A legrosszabb az volt, hogy családok, leginkább akisebb létszámúak igen rövid idő alatt maradéktalanul vakokból álló csalá-dokká alakultak át, és nem akadt, aki vezesse őket és vigyázzon rájuk, meg-óvja tőlük az ép látású szomszédságot, és világossá vált, hogy ezek a vakok,bármennyire is apa-anya-gyermeki kapcsolat állt fenn közöttük, nem tud-tak gondoskodni egymásról, vagy pedig ugyanaz történt velük, mint azon abizonyos festményen látható vakokkal, akik együtt mentek, együtt hullot-tak a mélybe és együtt haltak meg.

Ebben a helyzetben a kormány nem tehetett mást, mint hirtelen visszako-zót fújt, enyhített azokon a feltételeken, amelyeket a lefoglalandó helyekkelés területekkel kapcsolatban felállított, amelynek eredményeképpen hala-déktalanul és sietősen elhagyatott gyárakat, puszta templomokat, üresenálló sportcsarnokokat és áruházakat vettek használatba, Két napja pedig arrólbeszélnek, hogy sátortáborokat állítanak fel, tette hozzá a fekete kötést vise-lő öregember. Az elején, igencsak az elején néhány jótékonysági szervezet

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05453

454

még fölajánlott önkénteseket, akik vállalták a vakok gondozását, megágyaz-tak nekik, kitisztították az illemhelyeket, kimosták a ruháikat, elkészítettékaz ételüket, elvégezték mindazokat az apró tennivalókat, amelyek híján azélet igen gyorsan elviselhetetlenné válik, még azok számára is, akik látnak.Ezek a jólelkű szerencsétlenek azonnal megvakultak, de legalább nemeskezdeményezésük fennmaradt a történelem lapjain. Jött ide is valaki közü-lük, kérdezte a fekete kötést viselő öregember, Nem, válaszolta az orvos fe-lesége, nem jött senki, Lehet, hogy csak híresztelés volt az egész, És a város,a közlekedés, kérdezte az első vak, akinek eszébe jutott a saját kocsija, megazé a taxisofőré, aki elvitte őt az orvosi rendelőbe, és akinek a temetésénélsegédkezett, A közlekedés teljesen kaotikussá vált, felelte a fekete kötést vi-selő öregember, és belekezdett a részletekbe, a különböző esetek és balese-tek felsorolásába. Amikor első alkalommal vakult meg egy autóbuszvezetőmenet közben, az út kellős közepén, az emberek, bár halottjai és sebesültjeiis voltak a balesetnek, nemigen törődtek az egésszel, amit ugyanúgy a meg-szokás hatalmával lehet magyarázni, mint a közlekedési vállalat közönség-szolgálati igazgatójának a kijelentését, aki mindössze annyit mondott, hogya szerencsétlenséget emberi hiba okozta, ami sajnálatos ugyan, de jobbanvégiggondolva éppen annyira nem volt előre látható, mint az hogy valaki,akinek soha nem volt baj a szívével, szívinfarktusban meghal. Az alkalma-zottainkat, magyarázta az igazgató, éppen úgy, mint autóbuszaink berende-zéseit és elektromos rendszerét, meghatározott időközönként szigorú vizs-gálatnak vetjük alá, aminek eredménye a közvetlen és világos ok-okozatiösszefüggés révén a vállalat járműveivel a mai napig történt balesetek összes-ségében véve elenyésző számában mutatkozik meg. A kimerítő magyarázatmegjelent a napilapokban, de az embereknek más gondjuk is volt, minthogy egy egyszerű autóbusz-szerencsétlenséggel törődjenek, végül is ak-kor se lett volna nagyobb baj, ha a fékrendszere mondta volna fel a szolgála-tot. Másfelől, két nappal később ez volt a valódi oka egy másik balesetnek,de mert a világ már olyan, hogy az igazságot sokszor hazugság mögé rejti,és így célhoz, az a hír terjedt el, hogy megvakult a gépkocsivezető. Sehogysem lehetett meggyőzni arról az utazóközönséget, hogy mi is történt valójá-ban, és ennek a következményei sem sokat várattak magukra, az emberekegyik pillanatról a másikra nem szálltak többé autóbuszra, azt mondták, hogyinkább vakuljanak meg, mint hogy meghaljanak azért, mert mások megva-kulnak. Egy harmadik baleset, amely hasonló okból, közvetlenül ez utántörtént egy utasokat nem szállító autóbusszal, ilyenfajta népiesen bölcsel-kedő megjegyzésekre adott alkalmat, Mi lett volna, ha én ülök benne. Akikígy beszéltek, nem is tudták, mennyire igazuk volt. Két pilóta egyszerre be-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05454

455

következő vaksága miatt nemsokára egy utasszállító repülőgép is darabok-ra hullott és kigyulladt a földet érés pillanatában, az utasok és a személyzetvalamennyi tagja meghalt, noha ebben az esetben mind a berendezések,mind az elektronika tökéletesen rendben volt, ahogy az egyetlen túlélő, afekete doboz vizsgálata megmutatta. Egy ilyen méretű tragédia nem voltugyanaz, mint egy közönséges autóbusz-baleset, és az lett a következmé-nye, hogy még aki remélt, az is elveszítette minden reménységét, s attól fog-va egyetlen motor hangját sem lehetett hallani, egyetlen nagy vagy kicsi,gyors vagy lassú kerék sem lendült mozgásba. Azok az emberek, akiknekazelőtt az volt a szokásuk, hogy az egyre lehetetlenebb közlekedésre pa-naszkodtak, azok a gyalogosok, akik az első pillanatban látszólag nem ha-ladtak meghatározott irányban, mert az álló vagy tovahaladó autók állandó-an keresztezték az útjukat, azok a vezetők, akik ezer és egy kört leírtak, mígtaláltak egy helyet, ahol végre letehették a kocsijukat, most átvedlettek gya-logossá, és elkezdtek tiltakozni a gyalogosok jogainak érdekében ugyan-úgy, ahogyan korábban a maguk jogait próbálták meg érvényesíteni, mostmindannyian elégedettek lehettek volna, kivéve azt az egy nyilvánvaló kö-rülményt, hogy mivel senki nem mert már járművet vezetni, még a legrövi-debb távolságon sem, a személyautók, a teherautók, a motorkerékpárok,sőt még az annyira tapintatos kerékpárok is zűrzavaros összevisszaságbanvesztegeltek városszerte, mindegyiket ott hagyták, ahol a félelem éppen le-gyűrte a tulajdonosi tudatot, s ennek a groteszk helyzetnek a jelképe volt aza darus kocsi, amelyik félig a magasba emelt egy személyautót, az első ten-gelyénél fogva, valószínűleg a darus kocsi vezetője vakult meg előbb. A hely-zet, amelytől mindenki szenvedett, a vakok számára végzetesnek bizonyult,mivel az éppen divatos kifejezés szerint nem láthatták, hogy merre men-nek, sem azt, hogy hová rakják a lábukat. Elfacsarodott az ember szíve, ami-kor látta, ahogy neki-nekimennek az elhagyott autóknak, összeverik a síp-csontjukat, volt aki elesett és így siránkozott, Van itt valaki, aki segítene, hogyfölálljak, de olyanok is voltak, akik kétségbeesésükben vagy a természetükfolytán durván káromkodtak és ellökték a jóindulatú kezeket, amelyek asegítségükre siettek, Hagyjon már, nemsokára magára is sor kerül, és ilyen-kor az együtt érző ember megijedt, elmenekült, elveszett a sűrű fehér köd-ben, váratlanul tudatára ébredve annak a veszélynek, amelybe a jósága so-dorta, ki tudja, hogy néhány méterrel odább nem vakul-e meg.

Eleinte, amikor az itteni vakokat még fél kézen meg lehetett számolni,amikor még elég volt ahhoz két-három egymással váltott szó, hogy az isme-retlenek egymás társai legyenek a szerencsétlenségben, és további három-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05455

456

négy szóval kölcsönösen megbocsátottak egymásnak minden vétkükért,még a súlyosabbakért is, és ha a megbocsátás nem is lehetett teljes, elég volttürelemmel várni néhány napot, és nagyon jól látszott, mennyi nevetségeskellemetlenséget kellett elszenvedniük ezeknek a boldogtalanoknak, mind-annyiszor, amikor a testük követelni kezdte valamelyik olyan sürgető ürí-tést, amelyet a szükség elvégzésének szoktunk nevezni. Ennek ellenére, nohatudjuk, hogy ritka a tökéletes nevelés, és még a leginkább tapintatos maga-tartásnak is megvan a maga gyönge pontja, el kell ismernünk, hogy az elsővakok, akiket idehoztak vesztegzár alá, képesek voltak többé-kevésbé tuda-tosan, méltósággal viselni az emberi lény jelesül halandó természetének ezta keresztjét. De most, amikor már mind a kétszáznegyven vaságynak vangazdája, nem számítva azokat a vakokat, akik a földön alszanak, nincs még-oly burjánzó, hasonlatokat, képeket és metaforákat bőven termő képzelet,amely kielégítően, minden apró részletében le tudná írni azt a mocskot,ami itt összegyűlt. Nemcsak a vécékben, ezekben a bűzös odúkban, amilye-nek csak az elkárhozott lelkek emésztőgödrei lehetnek a pokolban, igenhamar kialakult helyzet, hanem az egyesekből hiányzó tisztességérzet vagya másokra hirtelen ráérő szükség rövid idő alatt a folyosókat és a többi átjá-rásra szolgáló helyiséget is klozetté változtatta, eleinte csak alkalmilag, ké-sőbb pedig rendszeresen. A felelőtlenek, vagy akiket sürgetett a szükség ígygondolkodtak, Nem érdekes, úgysem lát senki, és azontúl nem törődteksemmivel. Amikor minden szempontból lehetetlené vált eljutni oda, ahol azillemhelyek voltak, a vakok a hátsó udvart kezdték mindenfajta testi meg-könnyebbülés és ürítés céljára szolgáló helyként használni. Azok, akik ter-mészetüknél vagy nevelésüknél fogva tartózkodóak voltak, egész áldott napvisszafogták, türtőztették magukat, amennyire csak bírták, és várták az éj-szakát, föltételezték, hogy akkor van éjszaka, amikor a kórtermekben a leg-több ember alszik, és ilyenkor indultak neki, kezüket a hasukra nyomva vagya két lábukat összeszorítva, hogy találjanak háromarasznyi tiszta területet,ha ez egyáltalán lehetséges volt az ezerszer megtaposott ürülék egybefüg-gő szőnyegén, és ráadásul az a veszély is fenyegette őket, hogy elvesznek ahátsó udvar végtelenbe nyúló térségén, ahol nem volt más tájékozódási pont,mint az a néhány fa, amelyeknek a törzse túlélte a hajdani őrültek megisme-rő szenvedélyét, és azok a csaknem teljesen lapos halmok, amelyek alig-aligtakarták el a halottakat. Naponta egyszer, mindig estefelé, mint egy ugyan-arra az időre beállított ébresztőóra, a hangosbeszélőből jövő hang megis-mételte a már ismert utasításokat és tiltásokat, hangsúlyozta a tisztálkodó-szerek rendszeres használatából származó előnyöket, emlékeztetett arra,hogy minden kórteremben van egy telefon, amelyen kérni lehet a hiányzó

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05456

457

eszközök pótlását, pedig ott igazából egy erős vízsugárra lett volna szük-ség, amelyik eltakarítja az összes ürüléket, meg egy vízvezeték-szerelő bri-gádra, amelyik megjavítja a vízöblítéses vécéket, működőképes állapotbahozza őket, azután vízre, sok-sok vízre, ami magával sodorja a szennyvízcsa-tornákba azt, ami oda való, utána pedig, könyörgünk, szemekre, csak né-hány szemre, egy kézre, amely képes vezetni és irányítani bennünket, egyhangra, amely azt mondja, Erre. Ezek a vakok, ha nem sietünk a segítségük-re, hamarosan állattá válnak, és ami még rosszabb vak állattá. Nem meg-mondta-e az ismeretlen hang, az, amelyik a festményekről és a világ képei-ről beszélt, mondja, más szavakkal, késő éjszaka az orvos felesége, aki aférje mellett fekszik, miközben fejüket beborítja a közös takaró, Valamimegoldást kell találni erre a borzalomra, nem bírom tovább, nem tudomtovább színlelni azt, hogy nem látok, Gondolj a következményekre, a legva-lószínűbb az, hogy hamarosan a rabszolgájuk leszel, egy tedd-ide-tedd-oda,akinek mindenkire és mindenre gondot kell viselnie, megkövetelik majdtőled, hogy etesd, hogy mosdasd, hogy lefektesd, hogy felkeltsd, hogy ide-oda vezetgesd őket, hogy kifújd az orrukat és letöröld a könnyeiket, kiabál-nak utánad, amikor alszol, és sértegetnek, ha késel, És te, te hogy akarhatod,hogy továbbra is elnézzem ezt a töméntelen nyomorúságot, amely állandó-an itt van a szemem előtt, és egy ujjamat se mozdítsam annak érdekében,hogy segítsek, Már az is sok, amit teszel, Mit teszek én, miközben az a leg-főbb igyekezetem, hogy valaki észre ne vegye, hogy látok, Lesznek majdolyanok, akik gyűlölnek azért, mert látsz, ne hidd, hogy a vakságtól jobbaklettünk, De rosszabbak sem, Majd meglátod, figyeld csak meg, mi történik,amikor eljön az ennivaló szétosztásának ideje, Éppen erről van szó, valaki,aki lát, vállalhatná az ennivaló szétosztását mindazok között, akik itt van-nak, egyenlően, belátóan tehetné meg, nem lenne több tiltakozás, véget ér-nének ezek a viták, amelyek az őrület határára sodornak, nem tudod, mi-lyen azt látni, amikor két vak harcol egymással, A harc többé-kevésbé min-dig a vakság egy formája volt, Ez más, Azt teszed, amit a legjobbnak látsz, dene feledd el, hogy mi itt vakok, egyszerűen csak vakok vagyunk, vakok, szépszavak és szánalom nélkül, a világtalanok könyörületes és festői világánakbefellegzett, ez a vakok kemény, kegyetlen és könyörtelen világa, Ha látnádazt, amit énnekem látnom kell, akkor inkább vak szeretnél lenni, Elhiszem,de erre nincs szükség, mert már vak vagyok, Bocsáss meg, kedvesem, hatudnád, Tudom, tudom, egész életemet azzal töltöttem, hogy az emberekszemének mélyét fürkésztem, ez a test egyetlen olyan pontja, ahol talán méglétezik valamiféle lélek, és lehet, hogy már ezt is elvesztették, Holnap meg-mondom nekik, hogy látok, Bárcsak ne bánnád meg, Holnap megmondom

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05457

458

nekik, kis szünetet tartott, és hozzátette, hacsak én is végérvényesen át nemlépek ebbe a világba.

Még nem jött el az ideje. Amikor reggel felébredt, hajnalok hajnalán, ahogya szokása volt, éppolyan jól látott a szemével, mint korábban. A kórterem-ben minden vak aludt. Azon gondolkodott, hogyan jelentse be nekik, össze-hívjon-e mindenkit, és így jelentse be az újságot, vagy talán jobb volna ta-pintatosan, feltűnés nélkül csinálni, úgy megmondani, például, mintha nemakarna túlságosan nagy fontosságot tulajdonítani az ügynek, Képzeljék csakel, ki gondolta volna, hogy megőrzöm a látásom ennyi vakságban szenvedőember között, vagy talán célszerűbb volna, úgy tenni, mintha valóban vaklettem volna, és váratlanul visszanyertem volna a látásomat, ilyen módonmég valami reményt is kelthetnék bennük. Ha ez a nő látni kezdett, monda-nák egymásnak, ez talán velünk is megeshet, de ugyanígy megtörténhet,hogy azt mondják neki, Ha így van, akkor menjen el, menjen ki innen, eb-ben az esetben azt válaszolná, hogy nem mehet el innen a férje nélkül, ésmivel a hadsereg nem enged ki egyetlen vakot sem a vesztegzárból, nincsmás megoldás, mint hogy beleegyeznek abba, hogy itt marad. Néhány vakmozgolódni kezdett a vaságyán, mint minden reggel, kiengedték maguk-ból a gázokat, de a levegő ettől nem lett émelyítőbb, valószínűleg már elérteteljes telítettségét. A latrinák felől újabb és újabb hullámokban érkező dög-letes bűzhöz és a hányingert keltő kipárolgásokhoz hozzáadódott a kétszáz-ötven ember nehéz szaga, akik saját izzadságukban pácolódott testüket nemmoshatták és nem is tudták volna megmosni, akik napról napra mocsko-sabb ruhát viseltek, akik olyan ágyban aludtak, amelyet nemritkán be-szennyezett az ürülék. Mire is használhatták volna az ottfeledett szappano-kat, lúgokat, mosóporokat, ha nem egy zuhany eldugult, vagy nem volt be-kötve a csatornába, ha a lefolyókból visszabugyogott a koszos víz, azutánszertefolyt a fürdőszobákból, átitatta a folyosók padlózatának deszkáit, be-szivárgott a kőlapok réseibe. Micsoda eszement dologra akarok vállalkozni,támadt fel ekkor a kétség az orvos feleségében, még ha nem is követelnékmeg tőlem, hogy kiszolgáljam őket, és ez egyáltalán nem biztos, én magamnem bírnám ki, hogy ne álljak oda mosni, takarítani, és mennyi ideig tarta-na az erőm, ez nem egyetlen embernek való munka. Az elszántsága, amelynem sokkal korábban olyan határozottnak mutatkozott, most, amikor elér-kezett az a pillanat, hogy a szavaktól eljusson a tettekhez, lassan szertefosz-lott és apránként darabjaira hullott az orrát betöltő és a szemét sértő förtel-mes valósággal szembesülve. Gyáva vagyok, mormolta kétségbeesetten, jobblenne, ha vak volnék, akkor nem támadt volna fel bennem ez a hittérítőiküldetéstudat. Három vak fölkelt, egyikük a patikussegéd volt, és elfoglal-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05458

459

ták a helyüket az előcsarnokban, hogy az ennivalóból elhozzák az első kór-termet megillető részt. Azt nem lehetett állítani, mivel éppen a szem hiány-zott hozzá, hogy az elosztás amúgy szemmérték alapján történt volna s egycsomaggal több vagy kevesebb jut valakinek, éppen ellenkezőleg, sajnálat-ra méltó volt azt látni, hogyan tévedtek a számolásnál, és kezdtek mindentelölről, egyvalaki, akinek bizalmatlanabb természete volt, mindig szerettevolna pontosan tudni, mit visznek magukkal a többiek, végül mindig vesze-kedésbe, lökdösődésbe torkollott az egész, elcsattant néhány vaktában adottpofon, ahogy ez már történni szokott. A kórteremben már mindenki ébrenvolt, készen állt arra, hogy megkapja az adagját, a gyakorlat révén kialakítot-ták az elosztás egy viszonylag kényelmes módját, az összes ennivalót elvit-ték a kórterem végébe, ahol az orvos, a felesége, a sötét szemüveges lány ésaz édesanyját hívó kisfiú vaságya állt, és oda mentek érte, mindig ketten, abejárathoz legközelebb álló ágyaktól kezdve, a jobb egyes és a bal egyes, ajobb kettes és a bal kettes, és így tovább, perlekedés és lökdösődés nélkül,az biztos, hogy így tovább tartott, de a nyugalom kárpótolt a várakozásért.Az elsők, azaz, azok, akiktől alig karnyújtásnyira volt az ennivaló, utolsónakszolgálták ki magukat, kivéve a kancsal kisfiút, mert ő természetesen min-dig előbb befejezte az evést, mint hogy a sötét szemüveges lány megkaptavolna a maga adagját, aminek az lett a következménye, hogy a lány adagjá-nak egy része is a kisfiú gyomrában kötött ki. A vakok mind az ajtó feléfordított fejjel ültek, és arra vártak, hogy meghallják a társaik lépéseit, a ter-het cipelők bizonytalan, mással össze nem téveszthető zaját, de az a hang,amit váratlanul meghallottak nem ilyen volt, sokkal inkább ahhoz hasonlí-tott, mintha sebesen futnának, ha ugyan lehetséges volt ennyire hősi csele-kedet olyanoktól, akik nem látták, hová teszik a lábukat. És mégis, nem le-hetett mást mondani, amikor lihegve megjelentek az ajtóban, Mi történhe-tett ott kint, hogy így kellett jönniük, futva, és mind a hárman egyszerreakartak belépni, hogy elmondják a váratlan hírt, Nem hagyták, hogy elhoz-zuk az ennivalót, mondta egyikük, és a másik kettő megismételte, Nem hagy-ták, Kik, a katonák, kérdezte egy hang, Nem, a vakok, Milyen vakok, itt mind-annyian vakok vagyunk, Nem tudjuk, kicsodák, mondta a patikussegéd, deazt hiszem, azok közül lehetnek, akik mind együtt jöttek, és utoljára érkez-tek, És hogyhogy nem hagyták elhozni az ennivalót, mostanáig nem voltsemmi probléma, Azt mondják, hogy ennek vége, mától fogva aki enni akar,annak fizetnie kell. A kórterem minden szegletéből föltört a tiltakozás, Nemlehet, Elveszik az ennivalónkat, Csirkefogó banda, Micsoda szégyen, vakokvakok ellen, soha nem hittem volna, hogy ilyesmit kell megélnem, Tegyünkpanaszt az őrmesternél. Valaki, aki elszántabb volt, azt javasolta, hogy men-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05459

460

jenek és együttes erővel követeljék ki azt, ami nekik jár. Nem lesz könnyű,vélekedett a patikussegéd, mert sokan vannak, az volt a benyomásom, hogyegy nagyobb csoportról van szó, és ami a legrosszabb, fel vannak fegyver-kezve, Hogyhogy felfegyverkezve, Furkósbotjuk bizonyosan van, még min-dig fáj a karom attól az ütéstől, amit kaptam, mondta az egyik, Próbáljukmeg szépszerével elrendezni a dolgokat, mondta az orvos, elmegyek ma-gukkal, hogy beszéljek ezekkel az emberekkel, valami félreértés lehet a do-logban, Meglehet, doktor úr, én magával tartok, mondta a patikussegéd, deahogy a viselkedésükből láttam, nagyon kétséges, hogy sikerül-e meggyőz-nie őket, Mindenképpen oda kell mennünk, nem hagyhatjuk ennyiben adolgokat, Veled megyek, mondta az orvos felesége. Nekiindult a kis cso-port a kórteremből, kivéve azt, aki a karját fájlalta, mert ő már úgy gondolta,hogy teljesítette a kötelességét, és visszamaradt, hogy elmesélje a többiek-nek a veszedelmes kalandot, az ennivaló ott volt kétlépésnyire, és egy tes-tekből összeálló fal védelmezte, Furkósbotokkal, ismételgette.

Egymáshoz préselődve, mint a heringek, haladtak előre, utat törve ma-guknak a kórtermekből kitóduló vakok között. Amikor eljutottak az előcsar-nokhoz, az orvos felesége rögtön megértette, hogy semmiféle diplomáciaitárgyalás nem lehetséges, és valószínűleg nem is lesz lehetséges soha. Azelőcsarnok közepén, az élelmiszeres ládák körül vakok sorfala állt, botok-kal és ágyvasakkal fegyverkeztek fel, s ezeket úgy tartották maguk előtt, mintszuronyokat vagy lándzsákat, szembeszállva az őket ostromló vakok elszánt-ságával, akik kétségbeesett igyekezettel próbáltak meg áthatolni a védelmivonalon, némelyek abban a reményben, hogy találnak egy rést, egy gondat-lanságból rosszul becsukott kiskaput, felemelt kezükkel védekeztek az üté-sek ellen, mások négykézláb csúsztak-másztak, egészen addig, amíg nekinem mentek ellenségeik lábának, akik a hátukra mért ütésekkel és rúgások-kal fogadták őket. Vak embernek nincs törvénye, mondják erre. Nem hiány-zott a képből a felháborodott tiltakozás és a dühödt kiáltozás sem, Követel-jük az ennivalónkat, Adják meg a kenyérhez való jogunkat, Csibészek, Mi-csoda disznóság, amit itt művelnek, Képtelenségnek tetszett, de egy jám-bor vagy szórakozott lélek, így kiabált, Hívjanak rendőrt, talán volt is ottrendőr, a vakság, mint tudjuk, nincs tekintettel a különböző mesterségekreés hivatásokra, de egy vak rendőr nem ugyanaz, mint egy elvakult rendőr,és ami azt a két rendőrt illeti, akiket ismerünk, ezek halottak, és nagy nehéz-ségek árán el is temették őket. Egy vak asszony, akit az a képtelen reményösztönzött, hogy valamiféle hatalom helyreállítja majd az elveszett békessé-get, megszilárdítja az igazságosságot, és visszahozza a nyugalmat az elme-gyógyintézetbe, valahogy odavergődött a bejárati ajtóhoz, és kikiabálta a

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05460

461

levegőbe, Segítsenek, mert ezek el akarják rabolni az ennivalónkat. A kato-nák úgy tettek, mintha nem hallották volna, az őrmester szigorú és egyértel-mű parancsokat kapott az ellenőrző körúton arra járó századostól, Ha egy-mást gyilkolják, annál jobb, kevesebben maradnak. A vak asszony rekedtreordította magát, ahogy a valamikori őrültek, ő is csaknem elment már azeszétől, de puszta kétségbeesésében. Végül rájött arra, hogy hasztalanul kia-bál segítségért, zokogva visszafordult, s oda sem figyelve arra, hogy merrejár, hatalmas ütést kapott a fejére, amitől összerogyott. Az orvos feleségeoda akart futni, hogy föltámogassa, de olyan nagy volt a zűrzavar, hogy lép-ni sem tudott. Az ennivalót követelő vakok rendezetlenül visszafelé igye-keztek, tájékozódó képességüket elveszítve egymásnak ütköztek, elestek,feltápászkodtak, megint elestek, néhányan nem is próbálkoztak, megadtákmagukat, ott maradtak elterülve a földön, kimerülten, nyomorultan, a fájda-lomtól meg-megrándulva, arccal a kőlapokra borulva. Ebben a pillanatbanaz orvos felesége megrettenve látta, hogy az egyik vak rabló előhúz a zsebé-ből egy pisztolyt, és hirtelen mozdulattal a levegőbe emeli. A lövéstől egyhatalmas stukkódarab vált le a mennyezetről, ráesett a mit sem sejtő embe-rek fejére, ami csak fokozta a riadalmat. A vak így kiáltott, Nyugalom, éspofa be, ha valaki megmukkan, azon nyomban lövök, és nem érdekel, hogykire, mert magatoknak kerestétek a bajt. A vakok meg sem moccantak. Apisztolyos vak folytatta, Megmondtuk, és kész, mától fogva mi rendelkezünkaz ennivaló felett, vésse az eszébe mindenki, és hogy senkinek eszébe nejusson kimenni érte, őröket állítunk a bejárathoz, és aki megpróbál a pa-rancs ellenére cselekedni, az számoljon a következményekkel, az ennivalótárusítani fogjuk, és aki enni akar, fizet érte, Hogy fizetünk, kérdezte az or-vos felesége, Azt mondtam, nem akarom senkinek a hangját hallani, üvöl-tötte a pisztolyos vak, fegyverével maga előtt hadonászva, Valakinek beszél-nie kell, tudnunk kell, mit tegyünk, hová menjünk az ennivalóért, hogy mindegyütt menjünk, vagy egyenként, Mit okoskodik ez itt nekünk, mondta abanda egyik tagja, lőj oda neki, és eggyel kevesebb éhes száj lesz. Látnámcsak, már golyó lenne a hasában. Azután a szavait mindenkihez intézve,Menjetek vissza azonnal a kórtermekbe, gyerünk, gyerünk, amikor bevisszükaz ennivalót, megmondjuk, mit kell tennetek, És a fizetés, tudakolta az or-vos felesége, mennyibe fog kerülni egy tejeskávé meg egy kétszersült, Aspinkó most meg már az étlapot kéri, mondta ugyanaz a hang, Bízd ide,mondta a másik, és más hangon, Minden kórterem kinevez két felelőst, ezek-nek az lesz a dolga, hogy összeszedjék az értékeket, minden értéket, akármiis legyen, pénz, ékszer, gyűrű, karkötő, fülbevaló, óra, ami csak van, és el-hoznak mindent a bal oldali első kórterembe, hozzánk, és ha akartok egy jó

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05461

462

tanácsot, eszetekbe ne jusson átverni bennünket, tudjuk jól, hogy néhányanközületek elrejtik majd egy részét az értékeiknek, de megmondom, hogy eza legrosszabb ötlet, ha nem találjuk elegendőnek, amit ideadtok, akkor egy-szerűen nem esztek, majd rágjátok a bankjegyeket és ropogtatjátok a gyé-mántokat. Az egyik vak a jobb oldali második kórteremből megkérdezte, Éshogy csináljuk, mindent egyszerre odaadunk, vagy annak mértékében fize-tünk, amit megettünk, Látom, nem voltam eléggé világos, mondta röhögvea pisztolyos vak, először fizettek, azután esztek, ami pedig azt illeti, hogyannak mértékében fizessetek, amit megettetek, ez eléggé bonyolult köny-velést igényelne, úgyhogy, jobb ha mindent egyszerre elhoztok, és majdmeglátjuk, mennyi ennivalót érdemeltek, de még egyszer figyelmeztetlekbenneteket, eszetekbe ne jusson valamit is elrejteni, mert az nagyon sokbafog nektek kerülni, és hogy ne mondhassátok, hogy nem viselkedünk köte-lességtudóan, jegyezzétek meg, hogy miután átadtátok mindeneteket, el-lenőrzést tartunk, és jaj nektek, hacsak egy pénzdarabot is találunk, és mostmindenki tűnjön innen, de gyorsan. Felemelte a karját, és újra lőtt. Még egykevés stukkó lehullott. A te hangodat pedig, mondta a pisztolyos vak, nemfelejtem el, Én sem az arcodat, felelte az orvos felesége.

Látszólag senki sem figyelt fel arra a képtelenségre, hogy egy vak asszonyolyasmit mond, nem felejti el azt az arcot, amit nem is látott. A vakok mármegindultak visszafelé, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtak, keres-ték az ajtókat, és az első kórterem képviselői hamarosan beszámoltak társa-iknak a történtekről. Annak alapján, amit hallottunk, nem hiszem, hogy egye-lőre mást is tehetnénk, mint hogy engedelmeskedünk, mondta az orvos,föltehetőleg sokan vannak, és ami a legrosszabb, van fegyverük. Nekünk islehet, mondta a patikussegéd, Igen, néhány fáról letört husáng, ha van mégkarral elérhető magasságban faág, néhány ágyvas, amelyet felemelni is aligtudnánk, nekik pedig legalább egy lőfegyverük biztosan van. Én oda nemadom ezeknek, ami az enyém, a vak kurva anyjukat, mondta valaki, Én sem,tette hozzá egy másik, Nos, vagy mind odaadjuk, vagy senki sem, mondtaaz orvos, Nincs más választásunk, mondta a felesége, azonkívül a szabály ittbent az lesz, amit kint ránk kényszerítettek, aki nem akar fizetni, az ne fizes-sen, ez a jogában áll, de ebben az esetben nem is eszik, az nem lehet, hogyvalaki a mások költségén táplálkozzon, Mindannyian adunk, és mindentodaadunk, mondta az orvos, És aki nem tud semmit sem adni, kérdezte apatikussegéd, Az majd azt eszi, amit a többiek adnak neki, érvénybe lép,amit valaki arról mondott, hogy mindenki a képességei szerint, és minden-kinek a szükségletei szerint. Kis csönd állt be, és a fekete kötést viselő öreg-ember megkérdezte, Kit jelölünk ki felelősnek, És a doktor urat választom,

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05462

463

mondta a sötét szemüveges lány. Nem volt szükség szavazásra, az egészkórterem egyetértett. Két ember kell, emlékeztetett az orvos, van, aki elvál-lalja, kérdezte, Én, ha senki más nem jelentkezik, mondta az első vak, Na-gyon jó, kezdjük el a gyűjtést, szükségünk van egy zacskóra, egy retikülre,egy kis kézitáskára, bármi jó ezek közül, Ezt kiüríthetem, mondta az orvosfelesége, és nyomban elkezdett mindent kiszedni egy retikülből, amelybenéhány szépségápoló cikket és más apróságokat rakott, amikor még fogal-ma sem volt arról, hogy milyen körülmények között kell élnie. A másik vi-lágból érkező üvegcsék, dobozkák és tubusok között volt egy hosszú, he-gyes végű olló. Nem emlékezett rá, hogy berakta volna, de ott volt. Az orvosfelesége felemelte a fejét. A vakok vártak, a férje elment az első vak ágyáig,tárgyalt vele, a sötét szemüveges lány azt mondta a kancsal kisfiúnak, hogyaz ennivalóra már nem kell soká várni, a földön, az éjjeliszekrény mögébedugva, mintha a sötét szemüveges lány valamiféle gyermeteg és szükség-telen szemérmességgel szerette volna elrejteni azok elől a tekintetek elől,amelyek nem láttak, ott hevert egy véres tisztasági betét. Az orvos feleségenézte az ollót, megpróbált arra gondolni, hogy vajon miért nézi így, így,hogy, hát így, de nem talált rá semmiféle magyarázatot, igazából miféle ma-gyarázatra szolgálna rá egy egyszerű, hosszú olló, amely két nikkelezettpengéjével, hegyes és csillogó csúcsával belesimul nyitott tenyerébe, Meg-vagy, kérdezte a férje, Megvagyok, felelte és kinyújtotta felé a karját, amely-ben az üres retikül volt, miközben a másik kezét a háta mögé dugta, hogyelrejtse az ollót, Mi van, kérdezte az orvos, Semmi, válaszolta a felesége,ugyanúgy, ahogy azt is válaszolhatta volna, hogy semmi olyan, amit láthat-nál, csak a hangom csengett különösen, csak ez történt, semmi más. Az or-vos az első vak kíséretében megindult ezen az oldalon, remegő kezével tar-totta a retikült, és azt mondta, Készítsék elő, amijük van, elkezdjük össze-gyűjteni. A felesége lecsatolta az óráját, ugyanezt tette a férje órájával is, le-vette a fülbevalóját, egy kis rubintokkal díszített gyűrűt, az aranyláncot,amelyet a nyakában viselt, a jegygyűrűjét, a férjéét, nem volt nehéz lehúz-nia, Megvékonyodtak az ujjaink, futott át a fején, mindent belerakott a reti-külbe, azután azt a pénzt is, amit otthonról hoztak, néhány különböző érté-kű bankjegyet, egypár fémpénzt, Ez minden, mondta, Biztos vagy benne,kérdezte az orvos, nézd meg jól, Értéktárgyunk csak ennyi volt. A sötét szem-üveges lány már összekészítette a javait, csaknem ugyanannyi volt nála is,csupán a két karkötő jelentett többletet, viszont nem volt jegygyűrűje. Azorvos felesége megvárta, hogy a férje és az első vak hátat fordítson, hogy asötét szemüveges lány odahajoljon a kancsal kisfiúhoz, Vedd úgy, hogy énvagyok a te anyukád, mondta, érted is és magamért is fizetek, és akkor vissza-

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05463

464

húzódott a hátsó falig. Ott, ahogy a többi falon is, végig nagy, falba vert szö-gek meredeztek, amelyek arra szolgálhattak, hogy ki tudja, milyen ollókatés apróságokat akasszanak fel rá a bolondok. Kiválasztotta a legmagasab-ban lévőt, amelyet még elért, és ráakasztotta az ollót. Azután leült az ágyra.A férje és az első vak lassan haladt az ajtó felé, meg-megálltak az egyik mega másik oldalon, hogy összegyűjtsék azt, amit ki-ki átadhatott nekik, egye-sek tiltakoztak, hogy szemérmetlenül kirabolják őket, ami teljesen igaz volt,mások egyfajta belenyugvással szabadultak meg attól, amijük volt, minthaarra gondolnának, hogy jószerével semmi sincsen a világon, ami abszolútértelemben a miénk volna, ami éppolyan kristálytiszta igazság volt. Amikorodaértek a kórterem ajtajához, és befejezték a gyűjtést, az orvos megkér-dezte, Mindent odaadtunk, és néhány beletörődő hang igennel válaszoltneki, volt, aki hallgatott, a maga idejében megtudjuk, azért történt-e, hogyne kelljen hazudnia. Az orvos felesége fölemelte a tekintetét oda, ahol azolló volt. Különösnek tetszett, hogy olyan magasan függ az egyik kerek fo-gantyújánál fogva fölakasztva, mintha nem is ő maga tette volna oda, az-után magában arra gondolt, hogy kiváló ötlet volt magával hozni, most mármegstuccolhatja az ura szakállát, valamivel elfogadhatóbbá téve a külsejét,ha már, ahogy köztudott, ilyen körülmények között, amelyek között élünk,lehetetlen rendesen megborotválkozni. Amikor újra az ajtó felé tekintett, akét férfi már eltűnt a folyosó félhomályában, úton a bal oldali harmadikkórterem felé, ahová a parancs szerint el kellett menniük, hogy fizessenekaz ennivalóért. A maiért, és a holnapiért is, talán az egész hetiért, És azután,a kérdésre nem volt válasz, minden, amink van, oda került.

PÁL FERENC fordítása

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05464

465

URBÁN BÁLINT

Hatalom és betegségJosé Saramago Vakság című regényében

Az alábbi írásban a hatalom működési struktúráit, illetve a hatalom és abetegség viszonyrendszerét szeretném megvizsgálni José Saramago Vakságcímű regényében. Véleményem szerint a hatalom és legkülönbözőbb, leg-árnyaltabb technikái egy olyan masszív diskurzusként konstituálódnak aregénytérben, mely bensőséges viszonyt tart fent egyrészt a vaksággal mintbetegséggel, másrészt a járvány ökonómiájával, annak fegyelmezésével éskontrollálásával.

A Vakság (Ensaio sobre a Cegueira) Saramago regényeinek sorában egyolyan új szakaszt, paradigmát jelent be, melyet a portugál szakirodalomnegatív utópiáknak nevez. A nemzeti történelem újraírásának lehetőségéttematizáló történetírási metafikciók1 után, a szerző felülemelkedve a portu-gál múlt partikuláris átértelmezésének alternatív lehetőségein, általánosabbtémák felé fordul. A Vakságot követő regényekben (Minden egyes név, Azembermás, Megvilágosodás) a múlt, a portugál nemzet narratíváinak, míto-szainak helyét egy olyan utopikus, illetve atopikus jövő, és jelen idő váltjafel, mely univerzális problémafelvetéseket foglal magában. A Vakság tehátkiemelkedő jelentőségű regénynek számít az életmű szempontjából, hiszennemcsak elfordulást jelent az eddigi művek sajátos, nemzeti történelembengyökerező világától, hanem új tematikát nyit meg, vezet be a saramago-iszöveguniverzumban, mindazonáltal minden kétséget kizáróan a portugálszerző egyik legpesszimistább és legkegyetlenebb hangvételű műve is egy-ben, mely nemcsak a posztmodern állapot autentikus metanarratívájakéntjelenik meg, hanem fő szervezőelvévé is teszi azt az apokalipszist, melyetIhab Hassan a csend irodalmaként jellemzett posztmodern fikció egyik alap-jellemzőjeként nevez meg.2

1 A historiographic metafiction Linda Hutcheon terminusa, melyet a Poetics of Postmoderncímű művében vezet be. Hutcheon, Linda: Historiographic metafiction: „the pasttime of pasttime”. In: Poetics of Postmodernism. History, Theory, Fiction. Routledge, New York, 1988, 105–124.

2 Hassan, Ihab: The Postmodern Turn. Essays in postmodern theory and culture. Columbus,Ohio State University Press, 1987, 5.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05465

466

Michel Foucault a hatalom ontológiájának kidolgozása során rámutat amodern társadalmak azon alapvető jellemzőjére, hogy a hatalom kikerülhe-tetlenül mindent behálóz, mindenütt ott van, mindenhová láthatatlanul be-telepszik, egyidejűleg totalizáló és individualizáló-homogenizáló stratégiá-ival nemcsak a szubjektum létmódját, hanem a szubjektumot magát is meg-határozza, generálja. „A hatalom, átfogja, bekalandozza, megdolgozza azemberi egzisztencia egész terjedelmét.”3 A hatalomnak ez a parttalan im-manenciája érhető tetten a Vakság apokaliptikus víziójában is. Foucaulthárom meghatározó tulajdonságát különbözteti meg a hatalomnak: az ere-detet, az alapvető természetet és a megnyilvánulást.4 A regényben a hata-lom eredete az a rejtélyes minisztérium, illetve később a kormány, mely ajárvány kitörése után kezébe veszi az események irányítását; alapvető ter-mészete a gyors, hatékony cselekvés és az agresszív fellépés, míg megnyil-vánulása elsősorban verbális aktusokra és a katonaság bevetésére korláto-zódik. A regénybeli szituáció azonban korántsem ilyen egyszerű, és nemközelíthető meg csupán ennek a hármasságnak leegyszerűsítő struktúrái-val. Foucault hatalomelméletének talán egyik legsarkalatosabb pontja akülönböző hatalmi viszonyok decentralizált, örökösen mozgásban lévő di-namikus szerkezete. „A hatalom mindenütt jelenvalósága nem abból ered,hogy mindenre kiterjeszti legyőzhetetlen egységét, hanem abból, hogy nincsolyan pillanat, nincs olyan pont – azaz, pontosabban szólva, nincs olyanviszony két pont között – , ahol ne volna jelen, ahol meg ne mutatkozna. Ahatalom mindenütt jelen van; nem azért, mert mindent átfog, hanem mertmindenünnen előbukkanhat”5 . A Vakságban a minisztérium és a kormánykezében összpontosuló külső hatalommal párhuzamosan a vesztegzár te-rületén belül egy olyan sajátos, internális hatalom alakul ki, mely ugyanúgymeghatározza és átjárja a bentlakók életét és egzisztenciáját, mint a kívülrőljövő, externális erő. Ennek az új belső hatalomnak a kitermelődése szorosösszefüggésben van a járvány kezeléséért felelős minisztérium működésé-vel és taktikáival. Mindazonáltal érdemes megfigyelni azokat a finom moz-zanatokat, ahogyan a hatalom a betegség kitörése után azonnali hatállyalműködésbe lép, és az eseményeket kontrollálni kezdi. Az első megbetege-déseket és egy esetleges járvánnyal kapcsolatos aggályait egy olyan szem-orvos jelenti felettesének, aki a betegekkel való közvetlen kontaktus követ-

3 Sutyák Tibor: Michel Foucault gondolkodása. Máriabesenyő-Gödöllő, Attraktor, 2007, 162.4 Foucault, Michel: A szubjektum és a hatalom. In: Bókay Antal – Vilcsek Béla – Szamosi

Gertrud – Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Osiris, Buda-pest, 2002, 396–410.

5 Foucault, Michel: A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz, Budapest, 1996, 95.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05466

467

keztében saját maga is megfertőződött. Az orvos és felettese közötti telefon-beszélgetést egy a minisztériumból érkező hívás követi, melyben az esetle-ges betegek nevei és adatai iránt érdeklődnek, majd maga a miniszter isfelhívja telefonon az orvost, hogy kinyilvánítsa köszönetét a gyors helyzet-felismerésért. Az orvost, a többi beteggel együtt még a délután folyamánösszegyűjtik, és egy biztonságos helyre szállítják. A hatalom tehát a járványkitörése után röviddel működésbe lép. Első lépésben telefonon, verbálisformában érezteti jelenlétét, majd közvetlenül megjelenik, és internálja afertőzötteket. A nevek, az adatok, a dokumentumok, melyek a felügyelettársadalmában a szubjektum individuációjának generálóeszközeiként mű-ködnek, szintén a gyorsan cselekvő hatalom kezébe kerülnek, mely ezzel atudással igyekszik megalapozni és nyomatékosítani abszolút fennhatósá-gát a betegek felett. A vizsgálat, a tudás és a hatalmi viszonyok fenntartásaközötti lineáris összefüggés érhető tetten a hatalom cselekedeteinek ezenláncolatában.

A járvány terjedésének megállítása céljából a kormány az elzárás taktiká-jához folyamodik; a fertőzötteket egy a város peremén álló, elhagyatott el-megyógyintézetben különíti el. A rögtönzött karantén a „nagy elzárásnak”azt a klasszicista gyakorlatát idézi, melyet Foucault A bolondság történeté-ben fejt ki részletesen. A modern társadalom a normalizálás jegyében azegyéneket két csoportra, elfogadhatókra és elfogadhatatlanokra osztja. Anem szabványos, a társadalom és a termelésmódok zavartalan működésétfenyegető elemeket igyekszik eltávolítani, és az elzárás szimbolikus teré-ben elszigetelni. „Az elzárást elrendelő gesztus is összetett: politikai, társa-dalmi, vallási, gazdasági, erkölcsi jelentéseket is hordoz, melyek valószínű-leg a klasszicista világ néhány alapvető struktúrájával függnek össze”6 –hangsúlyozza Foucault. A Vakságban az elzáró intézmény szerepét egy üres,elhagyatott elmegyógyintézet tölti be. Érdemes megfigyelni az elzárás teré-nek azt a szimbolikus jelentőségét, amelyre Foucault is felhívja a figyelmetkönyvében. A XVII. század során kialakított kórházak és elmegyógyintéze-tek, melyek az elzárás univerzális locusaiként funkcionáltak, a középkorilepratelepek helyén alakultak ki, így megőrizték magukban a betegség, alepra szimbolikus potenciálját. Saramago regényében az elzárás terénekbirtokbavétele fordított irányban történik meg: a fertőző betegeket egy el-hagyatott elmegyógyintézetbe internálják – a betegség visszafoglalja magá-nak eredeti helyét, a kórház újfent lepratelepként kezd el működni. A hely

6 Foucault, Michel: A bolondság története a klasszicizmus korában. Atlantisz, Budapest,2004, 80.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05467

468

retorikájában azonban megfigyelhető ugyanaz a metonimikus érintkezésmely a betegség, az őrültség és az elzárás egyéb alanyai (Foucault hangsú-lyozza, hogy a klasszicizmus elzárásában a betegek, a tébolyultak, a homo-szexuálisok, a tolvajok és a bűnözők széles és heterogén rétege alkotta azelzárás alanyainak korántsem egységes csoportját7 ) közötti kapcsolat meg-alapozásáért felelős. Az elzárás helyének kijelölése során a szimbolikuspotenciál mellett a pragmatikus dimenzió is szerepet kap. „Egyébként min-dent tekintetbe véve, itt a legjobbak a feltételek, mert azonkívül, hogy min-den oldalról fal veszi körül, megvan az az előnye is, hogy van két szárnya, azegyikben elhelyezhetnénk a tényleges vakokat, a másikban a lehetséges fer-tőzötteket”8 – ecseteli a miniszternek az elmegyógyintézet előnyeit egy hi-vatalnok. A hatalom tehát megtalálja azt az ideális és szimbolikus helyet,melyben elkülönítheti, kizárhatja a társadalomból a betegség hordozóit. Azújraaktivált elmegyógyintézet korántsem a Felügyelet és büntetésben leírtBentham Panoptikum totális láthatóságra épülő funkcionalitását idézi fel.Az ellenőrzés és a felügyelet itt lemond a láthatóság dimenziójáról, és egykülső pontból igyekszik kordában tartani a fertőzötteket. A hatalom para-noiája, a fertőzéstől való mániás félelem az elzárásnak, fizikai értelembenahhoz az archaikusabb gyakorlatához nyúlik vissza, melyet a már megidé-zett középkori lepratelepek fejlesztettek ki. A „noli me tangere” védőbás-tyái mögött megbújó hatalom, egyrészt a kivezérelt katonaság segítségévelpróbálja meg fenntartani a fenyegetés és a felügyelet világát, másrészt vi-szont verbális formában folyamatosan érezteti közvetett jelenlétét, a hang-szórókból meghatározott időközökben felcsendülő szabályzatok monotonismételtetése által.

A foucault-i hatalomelmélet egy újabb forradalmi meglátása a represszióegyoldalú hipotézisének elutasítása. Foucault olvasatában a hatalom koránt-sem csak korlátozó, elnyomó erő, inkább produktív, kreatív entitásként té-teleződik, mely nemcsak elnyom, visszaszorít, hanem alkot: valóságokat,diskurzusokat és szubjektumokat termel ki. Az elmegyógyintézetbe valóinternálással a társadalom integrált tagjaiból létrehozza a betegség alanyait,a betegség szubjektumává avatja az intézménybe bekerülő fertőzötteket. „Atesteket elhelyezik, olyan szegmentált tér veszi körül őket, amelynek nemminden szelvénye egyformán hozzáférhető, kialakítják mozgásainak köve-tendő vonalát, (…) kiporciózzák a test idejét.”9 A kétszárnyú elmegyógyinté-zet teréből a fertőzötteknek eleinte csak az egyik szárnyhoz van hozzáféré-

7 Uo. 117.8 Saramago, José: Vakság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 52–53.9 Sutyák Tibor: Michel Foucault gondolkodása. Attraktor, Máriabesenyő-Gödöllő, 2007, 142.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05468

469

sük, az épület bal oldali részét a veszélyeztetetteknek tartotta fenn a kor-mány. A betegek számának hatványozódása később tarthatatlanná teszi atérnek ezt az elválasztását. A betegség szubjektumainak megkonstruálását,megformálását a bemondókból felhangzó hivatalos közlemény, a hatalomindirekt jelenléte generálja. A tizenöt pontos közlemény „mindennap ugyan-ebben az órában megismétlésre kerül”10 egyrészt azért, hogy az újonnanérkezők is tudomást vegyenek róla és ezáltal beavatást nyerjenek a beteg-ség körébe, másrészt azért, hogy a hatalom láthatatlanul is fenn tudja tartanilegitim pozícióját. A közlemény szigorú utasításokkal szervezi meg az inter-náltak életét, kreálja meg azt a sajátos életvilágot, amelyben a betegek meg-valósítják hétköznapjaikat. Szabályozza a mozgást: „azokra, akik az épületetelőzetes engedély nélkül elhagyják, azonnali halál vár”; az étkezést és azidőbeosztást: „naponta háromszor élelmiszeres dobozok kerülnek elhelye-zésre a bejárati ajtótól jobbra és balra”; valamint a személyes higiéniát: „min-den kórteremben van egy telefon, amely csak arra használható, hogy kívül-ről egészségügyi és tisztálkodási szereket igényeljenek”, „minden maradé-kot el kell égetni, ebben a tekintetben maradéknak számít bármiféle meg-maradt étel, valamint a dobozok, a tányérok, az evőeszközök”, „amennyi-ben haláleset történik, bármilyen okból következzen is be, az elkülönítetteka holttestet külsőségek nélkül temetik el az épület mögött lévő hátsó udva-ron”.11 A közleménynek mindazonáltal van egy rendhagyó klauzulája, melykimondottan idegen elemként tételeződik az elzáró intézmények felügye-leti gyakorlatához viszonyítva: „az elkülönítettek, amennyiben betartják azelőbbi és a továbbiakban következő utasításokat, olyan szervezeti formátalakítanak ki, amelyet a legjobbnak gondolnak”12 . Az elkülönítettek tehátminden szabályozás ellenére rendelkeznek egyfajta szabadsággal, létrehoz-hatják a saját önszerveződési formáikat, létrehozhatják a saját, belső hatal-mi struktúráikat. Az együttélés ökonómiája az elzáró intézmény telítődésé-vel párhuzamosan kitermeli a saját belső hatalmi körét. Kialakul egy fertő-zöttekből összeverbuválódott kartell, amely kezébe veszi a hatalmat az in-tézményen belül. A pisztolyos vak vezetésével működő mikroszervezet egyolyan infra-büntetőrendszerként kezd el funkcionálni, amely Foucault sze-rint a zárt büntetőrendszerek belső működésének természetes velejárója.„Minden fegyelmi rendszeren belül működik egy kisebbfajta büntető me-chanizmus, mely valamiféle jogi hatáskörrel rendelkezik: saját törvényeivannak, saját ismérvei a vétségekre, saját büntetőeljárásai és ítélethozó fó-

10 Vakság, 59.11 Vakság, 58–59.12 Uo.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05469

470

rumai.”13 A külső hatalommal párhuzamosan működő belső hatalmi struk-túra a megfélemlítés taktikáját alkalmazva bővíti egyre a mozgáskörét. Elsőlépésben az élelem elosztását veszi kezébe, majd bevezeti a tér korlátozását.„Megmondtuk, és kész, mától fogva mi rendelkezünk az ennivaló felett, vés-se az eszébe mindenki, és hogy senkinek eszébe ne jusson kimenni érte,őröket állítunk a bejárathoz, és aki megpróbál a parancs ellenére cseleked-ni, az számoljon a következményekkel, az ennivalót árusítani fogjuk, és akienni akar, fizet érte”14 – jelenti ki a szervezet vezére. A konstans terror és avéget nem érő szexuális visszaélések sorának végül belső ellenállás, egyheroikus akció vet véget. A belső hatalom összeomlásával párhuzamosanészrevétlenül megszűnik a külső hatalom is. A tűzvész elől menekülő vakokkitódulnak az intézményből; ekkor realizálja egyetlen látó emberként azorvos felesége, hogy „a katonák elmentek, vagy elvitték őket, mert ők ismegvakultak, végül mindenki megvakult”15 .

A történelem vége utáni utolsó eseményként artikulálódó járvány egy ha-talmas deleaturt iktat be a társadalomba, tabula rasát nyit meg és egy új tör-ténelmet jelent be. A fertőző vakság démonikus elterjedése pontot tesz amessiási idő européer eszkatológiájára, és azt mintegy visszafordíthatatlanmódon berekeszti. A hatalom és a hatalmi struktúráknak azon elrendeződé-se, amely Foucault megközelítésében a modern társadalom alaptengelyeitalkotja, és amelynek működését igyekeztem kimutatni a regényben, a járványegyetemessé válásával összeomlik, és teljességgel irrevelánssá válik. A beteg-ség szubjektumai a hatalom összeomlásával megszűnnek külső erő általmeghatározott szubjektumoknak lenni, céltalanul bolyonganak a hatalmiviszonyoktól megfosztott, anarchikus univerzumban. A járvány utáni világmár nem a modernség világa, nem a felügyelet és a hatalom terrénuma, ha-nem sokkal inkább egy olyan archaikusabb, törzsi jellegű ordo mundis, mely-ben az az egymáshoz való odafordulás, az a törődő Miteinandersein helyet-tesítheti a szétesett társadalmi formákat, amelyet a narratíva során az orvosfelesége képvisel.16 Az apokalipszis utáni világban a szubjektum önkiteljesí-tése és az állati létforma elől való egyetlen menekülési útvonala a caritas fo-galmában található meg, abban a caritasban, melyet John Calder Beckett élet-művének egyik legfőbb konklúziójaként nevez meg. „Ha az életre van válasz,akkor ez csak a caritas lehet: osztozni másokkal, vigaszt nyújtani egymásnak,jó társaknak lenni”17

13 Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. Gondolat, Budapest, 1990, 243.14 Vakság, 169.15 Vakság, 257.16 lásd. Pál Ferenc: A végtelen regényszöveg bűvöletében. José Saramago írói portréja.

Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2000, 128–129.17 Calder, John: Samuel Beckett filozófiája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05470

471

LUKÁCS LAURA

„Szeretném megfejteni: mi a csuda az ember,mik vagyunk mi, emberek?”

A címadó mondatot José Saramago A barlang megjelenése után fogal-mazta meg, és bővebben így hangzik: „Ha a szobrot nézzük, nem gondo-lunk a kőre, amely a szobrász formálta felszín alatt van. De engem márnem is a szobor, hanem alkotó anyaga, a kő érdekel. Ebben a három könyv-ben [Vakság, Minden egyes név, A barlang] megpróbálok átjutni a felszí-nen, meglátni, mi van odabent, és valószínűleg el is tévedek benne… Szeret-ném megfejteni: mi a csuda az ember, mik vagyunk mi, emberek?”

Az író nem sokkal a Nobel-díj átvétele után mondta ezt, de nyilvánvaló,hogy a dolgok mögé nézés, a mélyebb megismerés igénye kezdettől fogvaott munkál a regényeiben, sőt alappillére lesz egész munkásságának: kihata stílusra, a témaválasztásra, a fantázia nagy elrugaszkodásaira, a néhol talánbőbeszédűen filozofáló kitérők és kommentárok természetére, a szerzőihang állandó, erős, nála olyannyira jellegzetes jelenlétére. Az a mondat pe-dig, hogy „Ki vagyok? Kik vagyunk?”, szó szerint vagy nagyjából így, min-den könyvében fellelhető.

Mi módon lehetséges ez a mély megismerés? A dolgok, a tárgyak, az ese-mények úgy válnak sajátunkká, hogy megnevezzük őket. Azáltal, hogy azember képes megnevezni valamit, meg is szelídíti. A megnevezhetetlenneknincs formája, nem ragadható meg, ezért sokkal félelmetesebb, mint a néváltal „domesztikált” dolgok. A névadás pedig ősi, mágikus aktus, amelynekminden kultúrában kiemelt szerepe van. De azonos-e az ember a kapottnevével, vagy meg kell küzdenie érte? Megismerhető-e általa, leírható-e anévvel, amelyet ráadásul nem is ő választott, vagy éppen ellenkezőleg, vala-mi mással írható le igazán? Bár végérvényes válaszok nincsenek, éppen akérdéssel való küzdelem adja Saramago dúsan áradó regényeinek egyik leg-fontosabb összetevőjét.

A megismerés másik útja a látás: úgy kell nézni, hogy lássunk is, de azigazi látás csak keveseknek, csak a – leginkább a véletlen szeszélyéből –kiválasztottaknak adatik meg. Saramago regényeiben a valódi én kereséseés a látás képessége döntő, már-már megszállottan fontos szerepet kap. Azalábbiakban arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam: Saramagónál látni

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05471

472

és megnevezni tudni egy és ugyanaz. Kéz a kézben jár a kép és a szó, nem-csak elválaszthatatlanok, hanem egymásnak előfeltételei is. Az író a szó se-gítségével lát és láttat, a látó a képpel fogalmazza meg azt, amit szóval nemképes elmondani. Saramago nem igazán képi író – olvasása után alapélmé-nyünket nem az élénk vizualitás, hanem a próza hömpölygése, áradása ha-tározza meg. A képiség nála belső látás, spiritualitás, nem pedig részleteivellenyűgöző vízió, vagyis a látom azzal egyenlő, hogy értem. A képi részletsosem önmagáért él, hanem azért a jelentésért, amit hordoz.

Nem véletlen, hogy az a két film, amely Saramago regényeiből – a Kő-tutajból és a Vakságból – készült, lényegében nem több hűséges irodalmiadaptációnál. A Kőtutajt George Sluizer filmesítette meg, és bár az euró-pai kontinensről leváló Ibériai-félsziget szinte tálcán kínálja a fantasztikuslátomások lehetőségét, a filmben az irodalmias elemek – a szerelmi szál,az utazás motívuma, az epikum és az elbeszélő jelleg – dominálnak. Érde-kes, hogy a név és a hovatartozás mint önazonosság itt nagyban és kicsi-ben egyaránt megjelenik: míg a kőtutajjá lett félsziget dél felé úszva keresia kulturális azonosságának megfelelő földrajzi helyet (valahol Afrika ésDél-Amerika között, de nem Európában), addig a szereplők önmagukatkeresik; létük értelmét, tetteik – egy adott pillanatban csodás és megma-gyarázhatatlan következményekkel járó cselekvésük – jelentését. A háromférfi és a két nő neve sem mindennapi, de aki nevet kap (akárcsak majdévekkel később, A barlangban), az egy kutya. Talán mert a kutyákkal mégmegeshet, hogy olyan nevet kapjanak, amelyet megérdemeltek. (A gazdá-ját, valamint nevét és sorsát kiválasztó kutya nem egy Saramago-regény-ben visszatérő motívum.)

A Vakság – egyébként kitűnő – filmes változata, amelyet a brazil FernandoMeirelles1 készített, olyan hűségesre sikerült, hogy a film bemutatóján azidős író elsírta magát, és azt mondta, ugyanazt a megindultságot érzi, mintamikor befejezte a regényt. A katarzis valóban nem maradhat el (bár máskérdés, hogy a maga teremtette figurákat és helyzeteket viszontlátva az íróezt hogyan éli meg). Mindenesetre a Vakság mutatja legékesszólóbban, hogya név, a megnevezés és a látás szorosan összefüggenek Saramagónál. Eb-ben a regényben némi sematizálódáson esnek át a szereplők, a korábbi re-gények „háromdimenzós” hőseivel ellentétben ugyanis nincs nevük: az egyika „sötét szemüveges lány”, a másik a „kancsal kisfiú”, a harmadik az „orvosfelesége” jelölést kapja és így tovább. Az orvos azonban szemorvos, a kisfiúkancsal, a lány napszemüveget hord, és van még egy fél szemén kötést hor-

1 Legnagyobb port felvert filmje a nálunk is ismert, kegyetlen világot bemutató Isten váro-sa (Rio egyik favellája).

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05472

473

dó öregember is.2 A könyv egyetlen szereplője, aki a járványos vakság alattmindvégig megőrzi a látását – a „látó asszony”, az orvos felesége – mintegymeghódítja, megszerzi a nevét, és ezáltal a jogot is, hogy kimondja a végsőtanulságot: mindannyian akkor voltak igazán vakok, amikor láttak, és látá-suk visszatérésével igazi látásuk, azaz megértésük vész el.

Térjünk vissza a nevekhez, a megnevezés mágiájához. India egyes tá-jain talán még ma is élő szokás két nevet adni az újszülöttnek: az egyiknév a világnak szolgál, így szólítják majd a többiek. A másik név az „igazi”név, amely a lényeget jelöli, és amelyet a gyermek maga is csak később,hat-hét éves kora körül tudhat meg.3 A világ nem, csak a legközelebbihozzátartozók ismerhetik ezt az igazi nevet, mert ismerete egyben poten-ciális veszélyforrás: az igazi nevén megnevezett személy kiszolgáltatottáválik. Jóllehet Saramago sosem utal erre a hátborzongató indiai névadásiszokásra, lényegében hasonló mágiát – névmágiát – működtet könyvei-ben. Lássuk, hogyan.

A kolostor regényének két főszereplője több névvel is fel van ruházva.Baltasar Mateus, azaz Hét-Nap Baltasar, a fél kezét háborúban vesztett ka-tona, és Hét-Hold Blimunda, az emberi akaratokat felhőcske formájábanmeglátó, különös lány megismerkedését, holtig tartó szerelmük fellobba-nását misztikus „bemutatkozás” előzi meg. Blimunda az Afrikába szám-űzendők menetében vonuló eretnek anyját4 búcsúztatja, aki telepatikusúton így szólítja meg: „…látni fogom Blimundát, látni fogom, jaj, ott is van,Blimunda, Blimunda, lányom, már meg is látott, és nem szólhat, úgy kelltennie, mintha nem ismerne vagy megvetne, boszorkány az anyja, észsidó, még ha csak negyedrészt is, már meglátott, mellette áll BartolomeuLourenço atya, ne szólj, Blimunda, csak nézz rám, nézz rám azzal amindent látó szemeddel, hát az a férfi vajon ki lehet, milyen magas, az,aki ott áll Blimunda mellett, de ő nem tudja, nem bizony, hogy ki az azember, honnan jön, mi lesz velük, csak tudnám, a ruhájából ítélve katonalehet, látni az arcán, hogy szenvedett, s a csuklóján, hogy levágták a kezét,Isten veled, Blimunda, többé nem láthatlak, és Blimunda így szólt a pap-hoz, Ott megy anyám, aztán a mellette álló, magas férfi felé fordulva aztkérdezte, Hát magát hogy hívják, és a férfi megmondta, így ismervén el,

2 Vagyis a kapott nevek jelentős része ugyancsak a látással függ össze.3 Ezt a témát dolgozza fel Mira Nair filmje, A névrokon (The Namesake).4 Blimunda anyját azért ítéli el az inkvizíció, mert különös látomásai és kinyilatkoztatásai

vannak, s mert azt hirdeti, hogy minden ember szent lehet.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05473

474

hogy e lánynak joga van őt kérdezgetni, Baltasar Mateus, de Hét-Napnakis hívnak.”

Később ezt olvassuk: „…Hét-Nap hallgat, de Blimundáról le nem venné aszemét, és valahányszor a lány ránéz, Baltasarnak összeszorul a gyomra,mert ilyen szemet még senki sem látott, világosszürke vagy zöld vagy kék, mertváltozik a színe a külső fénytől vagy a belső gondolattól…” Még tovább pedigezt: „Miért kérdezted a nevemet, és Blimunda azt felelte, Mert anyám tudnikívánta, azt kívánta, hogy tudjam meg, Honnan tudod, ha nem is beszélhet-tél vele, Tudom, hogy tudom, nem tudom, honnan tudom, ne kérdezz olyat,amire képtelen vagyok válaszolni […] ha nem akarsz maradni, menj csak,nem kényszeríthetlek, Nincs erőm elmenni innen, megbabonáztál, Nem tet-tem ilyet, meg sem érintettelek, Belém néztél, Esküszöm, sosem fogok belédnézni, Esküszöl, de már megtetted, Nem tudod, mit beszélsz, nem néztembeléd…” Ez a párbeszéd jól mutatja, hogy a különleges látás képességével bíróBlimunda, aki az emberek testében képes meglátni a bennük lakozó akara-tot (a gyomor fölött tanyázó kicsi „zárt felhő” Saramagónál a lélek megfelelő-je), fél önnön hatalmától, fél a látás e különleges képességétől. Később, ami-kor Blimunda akaratokat gyűjt a pestisjárvány távozó áldozatai között (hogyezek segítségével emelkedjék majd a levegőbe Baltolomeu Lourenço atyarepülő szerkezete), és a hosszú, kimerítő látáskeresés után ágynak esik, kishíján belehal, mert túl sokat látott. A Vakság látó asszonya is válságos állapot-ba kerül, amikor a mérhetetlenül sok halál látványával és az így szerzett tudásterhével már alig tud megbirkózni.

Megnevezés és megismerés kéz a kézben jár a Lisszabon ostrománakhistóriájában is, amelynek hőse egy megtévedt korrektor, Raimundo Silva.Mit jelent vajon egy életen át együtt élni egy hangsorral, amely minket je-lent? Börtön-e a név, vagy biztos búvóhely, menedék? Talán mindkettő.Raimundo Silva számára a Raimundo a lényéhez tartozik, míg a leggyako-ribb portugál családnévnek számító Silva mintha önnön jelentéktelenségéthangsúlyozná. Amikor először látja későbbi közvetlen főnökét – és szerel-mesét –, szótár segítségével próbálja kitalálni, hogy hívhatják az asszonyt.Sajátos észjárás szerint: „… felütötte José Pedro Machado szótárát a tulaj-donneveknél, leült, és nekilátott lassan végigböngészni a névjegyzéket, éslám, mindjárt az első emberi név az Aala, a nemét azonban kifelejtették[…], de mindegy is, egy nőt, aki korrektorokra felügyel, egyszerűen nem hív-hatnak Aalának.” Amikor kiderül, hogy Maria Sarának hívják, ezt olvassuk:„ …mert igaz ugyan, hogy ujjával a Maria néven aludt el, de […] amikor […]fölébredt, […] majd megdörzsölte a szemét, […] már csak a két szélső hivat-kozási pontot tudhatta, azaz hogy a lelet ezek között, a Manuela és a Marula

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05474

475

között lesz, mely neveket egyébként tüstént ki is lehetett zárni, mert teljesenösszeférhetetlenek voltak a személy vagy a személyiség egész lényegével.”

Raimundo Silva fiktív történelmi regényében5 még számos alkalommalnéz szembe a névadás gyötrelmével vagy gyönyörűségével. Amikor hőse,Mogueime megismerkedik regénybeli szerelmesével, ugyanúgy elhangzika lényeget kutató első kérdés, és szinte felmagasztosul a pillanat: „Az érdes,nedves homokba fúrt meztelen lábán egész testsúlyát érzi Mogueime, mint-ha részévé vált volna a kőnek, amelyen ül, hívhatnák most rohamra a kirá-lyi trombiták, alighanem meg sem hallaná, annál jobban visszhangzik afejében a müezzin kiáltása, hallja továbbra is, miközben a nőt nézi, s ami-kor az végre elfordítja a tekintetét, teljessé válik a csönd, igaz, körös-körülvannak zajok, de azok egy másik világhoz tartoznak, […] és mert valószí-nűleg úgysem lehetne ügyesebben kezdeni azt, aminek meg kell lenni,Mogueime megkérdezi a nőtől, Hogy hívnak, vajon hányszor kérdeztük eztegymástól a világ kezdete óta, Hogy hívnak, olykor rögtön hozzátéve sajátnevünket, Én Mogueime vagyok, így nyitunk utat, így adunk, mielőtt kap-nánk, aztán pedig várakozunk, míg föl nem csendül a válasz, ha ugyanvan, ha ugyan nem csönddel válaszolnak, de most nem így történt, Az énnevem Ouroana, mondta a nő.”

Mi van akkor, ha valaki megpróbál kitörni a nevéből? Mint teszik annyian,akik álnevet, művésznevet választanak, ideig-óráig meghúzva magukat az újnév ernyője alatt. Nem véletlen, hogy Saramago regényt ír a sokarcú FernandoPessoa egyik költői énjéről, Ricardo Reisről, aki – Pessoa saját „életrajza” sze-rint – egy évvel túléli kitalálóját. Ez a regény (Ricardo Reis halálának éve) azén megsokszorozódásának és a polifóniának a regénye, amelyben a többszó-lamúság nem gyengít, hanem erősít. Ám a téma – így vagy úgy – továbbra semhagyja nyugodni a portugál mestert. Évtizedek múlva megírja az Embermást,amelyben egy örök témát, a hasonmás-problematikát dolgozza fel. Egy szür-ke életet élő, fásult történelemtanár egyszer csak – éppen akkor, amikor na-gyon is meg kellene tudnia, ki is ő valójában –, szembe találja magát önnönpontos másával egy színész személyében…

5 Ebben a regényben a korrektor a nem szócska szándékos beszúrásával egy kéziratbatörténelmet hamisít. Beszédes fegyelmezetlensége adja Maria Sarának azt az ötletet, hogy egyfiktív ostromtörténet megírására biztassa a renitens korrektort, ő pedig életében először el-merül egy igazi alkotói folyamatban: „A korrektorban megvan a megsokszorozódás (...) figye-lemre méltó tehetsége, deleaturt rajzol vagy vitathatatlan vesszőt biggyeszt a helyére, s köz-ben, fogadjuk el ezt a szóújítást, többnevűsödik, képes követni az utat, amelyet egy kép, egyhasonlat, egy metafora sugall, egy suttogva elismételt szó zenéje képzettársítás útján nemrit-kán odáig ragadja, hogy sokszólamú szóépítményeket emel, ettől pedig dolgozószobája ön-maga hatványozott terévé tágul (...)”

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05475

476

Csakhogy minél hajmeresztőbb fordulatot vesz a saramagói regény,6 mi-nél inkább elrugaszkodik a valóságtól vagy a történelmi dimenziótól – Vak-ság, Minden egyes név, Embermás, A barlang, Halálszünet – annál kevésbészükséges nevet adni a szereplőknek, s egyszer csak elérkezünk oda, aholsenkit sem hívnak sehogy (Vakság), vagy mindössze egy szereplőnek vanneve (Minden egyes név), illetve csak a legfontosabbaknak (A barlang). Aholpedig nem lehet így eljárni, mert valós történelmi-földrajzi nevekkel kelldolgoznia az írónak (például Az elefánt utazásában), ott hirtelen kisbetű-vel íródik minden, a király és a királyné nevétől (harmadik jános, ausztriaikatalin) a városok nevéig (valladolid, bécs), és csak a közlés, a párbeszéd-sorok első betűje lesz nagy: ott, ahol megtörik a csönd, megneveződik amondanivaló.

A nevekkel és a látással való mindenféle játék persze más értelmezést iskínál: az elszakadás, a repülés vágyát, azt a kísérletet, hogy átlépjünk egymásik dimenzióba, amely igazabb, mint az anyagi valóságé. Oda kívánunkátlépni, ahol látni lehet a láthatatlant (A kolostor regénye), ahol megfordít-ható vagy éppenséggel tagadható a történelem (Lisszabon ostromának his-tóriája), ahol egy kartoték (egy név!) áthelyezésével föltámasztható a halott(Minden egyes név), egyszóval lehetségessé válik a lehetetlen. És ugyanezmegesik a látással is: megszűnik, lefegyverződik a halál abban a pillanat-ban, hogy látható, kézzelfogható testet ölt7 (Halálszünet); a vakság által súj-tott emberek jobban látnak, mint amikor ténylegesen láttak, hisz vakon egy-más – és az emberi nem – (nem éppen szép) lényegét látják; A barlangbanpedig, azáltal, hogy fizikailag megtapasztalható lesz Platón barlangja, a ben-ne ülő emberekkel, akik a barlang falát és a rajta elvonuló árnyképeket né-zik s vélik valóságnak, megnyílik a felismerés, a megismerés, a lényeglátás,és verbálisan is megfogalmazódik: „A reszketeg lámpafény végigpásztáztaa fehér követ, sötét színű kelmét érintett könnyedén, fölfelé kúszott, és meg-világította az ülő emberalakot. Mellette, ugyanolyan sötét kelmébe burko-lózva másik öt, szintén ülő emberi test foglalt helyet, mindegyik egyenesen,kihúzott derékkal, mintha koponyájukon átdöfött vasrúd rögzítené őket a

6 A Vakságban járványos vakság söpör végig egy nagyvároson, majd az emberek látásaapránként visszatér; a Minden egyes névben a regény egyetlen névvel bíró alakja, a KözpontiNépesség-nyilvántartó Hivatal alkalmazottja, kartotékja alapján szeret bele egy „ismeretlennőbe”, aki – mielőtt megismerhetné – öngyilkos lesz; az Embermásban saját, a molekulákszintjéig pontos másával találja magát szembe a főhős; A barlang városméretűvé terjeszkedő(üzlet)Központja alatt megtalálják Platón barlangját, benne a belső fal árnyékképeit bámulóhat emberi múmiával; a Halálszünetben ideig-óráig szünetel a halál, az emberek nem tudnakmeghalni.

7 Szép nő testét ölti, és szerelemre lobbantja az egyetlen embert, aki tudtán kívül képesellenállni neki, tagadni őt.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05476

477

kőhöz. A barlang sima hátsó fala tíztenyérnyire lehetett az üres szemgöd-röktől, melyekben rég elporladtak már a szemgolyók. Mi ez, suttogta Cipria-no Algor, miféle lidércnyomás, kik voltak ezek az emberek. […] Ekkor las-san, nagyon lassan, különös fényben, amelynek nem sürgős felragyogni,mégis eléggé világít, hogy a legsötétebb, legrejtettebb zugban is megmutassaa dolgok igazságát, Cipriano Algor látta önmagát ismét belépni a cserép-égető kemencébe, látta a kőpadot, amelyet a kőművesek ott felejtettek, leültrá […] Az után, amit láttam, nem könnyű elhessegetni az ötleteket, Mit lá-tott hát, kik azok az emberek, Azok az emberek mi vagyunk, mondta Cip-riano Algor, Hogy érti, Úgy, hogy mi vagyunk, én, te, Marçal, az egész Köz-pont, valószínűleg az egész világ, Kérem, magyarázza meg, No, akkor hall-gass ide, és jól figyelj.”

A barlang fontosabb regény, mint amilyennek a kritika – sőt talán maga aszerző is – tartja. A platóni barlanghasonlatra épül, amely tulajdonképpenSaramago más regényeiből is visszaköszön. Elég arra gondolni, hogy e filo-zófia alapja az ideatan, amely szerint az érzékileg tapasztalható világon túllétezik egy másik, nem anyagi természetű világ, ez pedig csak intuícióvalragadható meg: ez az ideák és a szellemi szubsztanciák világa. Az egyedi ésa konkrét dolgok ezekből az ideákból részesednek. Hány és hány példávalbizonyíthatnánk, hogy Saramagót igenis ez a világ – a szellemi lényegekvilága érdekli legszenvedélyesebben! Mert idetartozik minden, a megne-vezhető és a megnevezhetetlen, az igazi én, a valós önazonosság, mindaz,ami „a szobrász formálta felszín alatt van”.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05477

KEDKEDKEDKEDKEDVES OLVES OLVES OLVES OLVES OLVVVVVASÓINK!ASÓINK!ASÓINK!ASÓINK!ASÓINK!TISZTELTISZTELTISZTELTISZTELTISZTELT ELŐFIZETT ELŐFIZETT ELŐFIZETT ELŐFIZETT ELŐFIZETŐINK!ŐINK!ŐINK!ŐINK!ŐINK!

Ha szeretik és igénylik a világirodalmat, ha tetszik a lapunk,lépjenek be a Nagyvilág Baráti Társaságba!

Egy lapszám ára 600 FtAz egy évre szóló előfizetés 7200 Ft

A NA NA NA NA NAAAAAGGGGGYVILÁG BARÁYVILÁG BARÁYVILÁG BARÁYVILÁG BARÁYVILÁG BARÁTI TTI TTI TTI TTI TÁRSÁRSÁRSÁRSÁRSASÁGASÁGASÁGASÁGASÁGtttttagdíja egy évragdíja egy évragdíja egy évragdíja egy évragdíja egy évre 6000 Ft,e 6000 Ft,e 6000 Ft,e 6000 Ft,e 6000 Ft,

diákdiákdiákdiákdiákoknak 3000 Ftoknak 3000 Ftoknak 3000 Ftoknak 3000 Ftoknak 3000 Ft

A BARÁA BARÁA BARÁA BARÁA BARÁTI TTI TTI TTI TTI TÁRSÁRSÁRSÁRSÁRSASÁG TASÁG TASÁG TASÁG TASÁG TAAAAAGJGJGJGJGJAIAIAIAIAIINGINGINGINGINGYEN KAPYEN KAPYEN KAPYEN KAPYEN KAPJÁK A NJÁK A NJÁK A NJÁK A NJÁK A NAAAAAGGGGGYVILÁGOT!YVILÁGOT!YVILÁGOT!YVILÁGOT!YVILÁGOT!

A tagdíjat kiadónk számlájára kérjük befizetni(fél évig a régi csekket is elfogadjuk):

ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNYMagyarországi Volksbank

14100103-42578549-01000003

Kérésre csekket küldünk!

Rózsaszínű postautalványona következő címre kérjük a befizetést:

ÚJ VILÁG ALAPÍTVÁNY1146 Budapest, Hermina út 57–59.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05478

AZ AKCIÓ FOLYTATÓDIK !2 s o r o z a t h i h etet l e n á r o n !

Az öt könyv ára 3000 Ft

A hét könyvára3000 Ft

MEGRENDELÉSNagyvilág Kiadó 1146 Budapest, Hermina út 57–59.Telefonon: 06 33 484 293 vagynagyvilag@gmail.comA könyveket postán,utánvéttel küldjük.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05479

ISSN 0547-1613

Főszerkesztő: Fázsy AnikóMunkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos

Olvasószerkesztő: Hernád Imre

Szerkesztőség:H-1146 Budapest, Hermina út 57–59. Telefon/fax: (36-1) 363-0621

E-mail: nagyvilag@gmail.comSzámlaszámunk:

Új Világ Alapítvány14100103-42578549-01000003

A Nagyvilág olvashatóa www.nagyvilag-folyoirat.hu

internetcímen

Kiadja az Új Világ AlapítványFelelős kiadó: Fázsy Anikó

Tördelte: Szmrecsányi MáriaNyomta a Borsodi Nyomda Kft.

Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztők.Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján,Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál

(Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900).

További információ: 06 80 444 444; hirlapelofizetes@posta.huElőfizetési díj egy évre 7200 Ft, fél évre 3600 Ft.

Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft.H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6.

Mindazoknak,akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat,

ezúton mondunk köszönetet.Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

Vi lág i rodalmi fo lyó i ra t

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás,illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

NV10-5.p65 2010.04.30., 14:05480