NÓGRÁDI GÁBOR NÉZZ RÁM, MAMI! A HÓ FOGSÁGÁBANusers.atw.hu/nagykonyv/dokumentumok/A hó fogságában... · 2014-09-05 · Nógrádi Gábor: Nézz rám, mami! JSK Ócsa Halászy

Nógrádi Gábor: Nézz rám, mami!

JSK Ócsa Halászy (Az irodalmi alkotásokat a szerzői jog védi, másolásukat a törvény bünteti!) 213

1

NÓGRÁDI GÁBOR

NÉZZ RÁM, MAMI! A HÓ FOGSÁGÁBAN

(Ifjúsági regény)

www.mora.hu * www.nogradi.hu



2

1. fejezet Kriszti, a tanya és a kavinok * Mért nem született apa városban? * Méteres

torlaszokat is építhet a hóból a szél * Konok vagyok, de nem hülye! Ha Kriszti, a tizenkét éves, csinos, városi lány valahol igazán nem szeretett lenni, az Zsófi

nagyi tanyája volt egy somogyi pusztán. Pláne télen utált ott lenni, amikor a hideg, a szél és a hó miatt néha egész nap bent kellett ülni a füstös, párás konyhában. Szagolgathatta a bableves, vagy valamelyik másik rettenetes étel illatát, és közben hallgatta a nagymamát, hogy így kell csinálni, meg úgy kell viselkedni, és „vedd ki a fülhallgatót a füledből, kislányom, ha hozzád beszélek!” Göndör, barna haja füstszagú lett az ilyen látogatások után, és ott hordott ruháit is büdösnek érezte.

Idézet Kriszti naplójából: „Utálom, utálom, unom, unom! Utálom, utálom, unom, unom! A telet, a tanyát, a babot, a kapát!”

Talán érthető, ha nem tapsikolt, mikor karácsony előtt egy nappal a szülei Zsófi nagyihoz küldték.

– Holnap utánad megyünk – mondta mamája a kora reggeli készülődés, pakolgatás közben. – Egy éjszakát kibírsz.

– Egy órát se bírok ki – morgott Kriszti, és fekete szemével úgy nézte a bőröndjét, mintha egy kígyót látna kibújni belőle. – Bogarak vannak, egerek vannak, piszok van, büdös van, hideg van, nincs telefon, nincs zuhany, kint a vécé az udvaron…!

Idézet Kriszti naplójából: „És nincs ott Tímea, Nóri meg Rebi, és senki és semmi, amit szeretek! Bibó, Cicó és Didó is utálják a nagyi tanyáját. Ha ott vagyunk, betegek lesznek, és meg akarnak halni. ”

Bibó, Cicó és Didó kavinok voltak. Kriszti már nem emlékezett rá, mikor találta ki magának őket, hogy ne legyen egyedül. És hogy mindig megvédjék és vigasztalják, ha kell. Talán valamikor ovis korában, öt-hat évesen? Vagy kicsit később? Mert sokat volt egyedül. Anya és apa estig dolgoztak, és a tizenhat éves szomszéd Katilány hozta haza Krisztit az oviból, aztán meg a suliból. De Katilány mindig elment fiúzni, és Kriszti félt. Hiába égtek a lámpák és szólt a tévé. Akkor találta ki magának a kavinokat.

Bibó, Cicó és Didó, ezek az igen apró termetű lények, Kriszti derekáig értek csupán. De ahogy Kriszti nőtt, úgy nőttek, nődögéltek ők is.

A kavinoknak olyasféle lábuk meg kezük volt, mint az oroszlánoknak. És olyan kéz- és lábfejük, mint egy-egy oroszlánmancs. A hasuk, a mellkasuk és a derekuk azonban a vizslakutyákéhoz hasonlított. Ugyanakkor a fejük pedig… A fejük, mint egy makimajomé, olyasmi lehetett. Bibó fiú volt, Cicó kislány. Didó pedig szintén fiú, és a legfiatalabb kavin.

Kriszti velük beszélgetett, ha egyedül maradt. Pontosabban: a kavinok beszélgettek egymással. Például elalvás előtt, ha eloltotta a villanyt. Vagy az iskolában, órán, ha unatkozott. Vagy ha megbántotta valaki, tanár vagy osztálytárs, és duzzogott. A kavinok mindig sokat vitatkoztak. Valahogy úgy, mint Kriszti szülei. Persze főleg Krisztiről volt szó. Őt dicsértek vagy őt vigasztalták. Vagy azon gondolkodtak, hogy hogyan tudnának segíteni a gazdájuknak. Verjék meg, aki Krisztit megbántotta? Kriszti képzeletében megverték. Fogják el az éjszaka belopakodó betörőt? Elfogták. Hozzák el Kevin Spacey-t beszélgetni? Elhozták.

„A kavinokra mindig lehet számítani – gondolta Kriszti, mikor már indulnia kellett volna a nagyihoz. – Nem úgy, mint anyura meg apura.” – Amiben persze nem volt igaza, de ez a dühös Krisztit nem zavarta.

– A nagyinál még egy rendes tévé sincs, csak az a kis képernyős – folytatta panaszáradatát az anyjának, mikor a kavinok eltűntek a szeme elől. − És ha odamegyek folyton ugráltat… Meg leforrázza a tyúk tollát, ami büdös… És hideg van a szobában. Meg azzal a hideg dunyhával kell takarózni!... Meg a bili is ott büdösödik az ágy alatt!...



3

– Kriszti! – szólt a lányára a mamája, mint egy szigorú fogorvos. (Mellesleg valóban fogorvos volt, ha nem is olyan szigorú.) – Százszor megbeszéltük, nem?

Az a baj a szülőkkel, hogy azt hiszik, ha valamit a gyerekükkel megbeszélnek, akkor az meg van beszélve. Hatalmas tévedés. A gyerekkel csak azt lehet megbeszélni, a gyereket csak arról lehet meggyőzni, amit a gyerek is akar. Például meg lehet vele beszélni, hogy megkapja a legújabb típusú kütyüt, vagy saját tévét a szobájába. Ezen kívül meg lehet győzni arról, hogy bulit rendezzen a barátnőinek, akik aztán ott alszanak nála, hogy reggel párnacsatát lehessen vívni. Azt azonban nem lehet a gyerekkel megbeszélni, amit a gyerek nagyon nem szeretne. Legalábbis még egyetlen fiatalkorúval sem találkoztam, aki egy rövid és nyugodt beszélgetés után boldogan betermelte a tökfőzeléket, amit egyébként utált.

Idézet Kriszti naplójából: „Mért nem tudott az én apám egy városban születni? Annyi hülye ember születik a városokban! Pont neki kellett a világ végén? Fúj, fúj, fúj! Háromszor is fúj!”

− Miért kell nektek éppen most Bécsbe menni? – nyirvogott Kriszti azon a sírós hangján, amivel négy éves korában még szinte mindent elért, amit akart. – És miért nem mehetek veletek? – nyirvogott tovább, mintha nem azon a hegyes könyökén jött volna már ki a válasz.

– Kriszti! Meg akarsz őrjíteni? – kérdezte a mamája csendesen, és imára kulcsolta a kezét. Csak kicsit jobban elfehéredtek az ujjai, mint a templomban. – Hányszor mondjam el? Helmuth Riedel úr, apád osztrák főnöke partit rendez a cég alkalmazottainak Bécsben. Apád a magyarországi igazgató. Ott kell lennünk. Szállodai szobát is foglaltak számunkra. És téged nem vihetünk magunkkal, mert gyerekeket nem hívnak ilyen partikra. Nem akarunk itt hagyni egyedül. És Bécsből már nem akarunk hazajönni, mert az nagyon nagy kerülő lenne. Holnap egyenesen a nagyihoz megyünk. Délutánra ott leszünk. De lehet, hogy már délre. Együtt karácsonyozunk, és megünnepeljük a nagyi születésnapját. Holnap lesz hetvenöt éves. Hiszen tudod!... Kriszti! Egy napról van szó! Ennyit igazán kibírsz!... Egyetlen napról! Egy éjszakáról! És Bécsből hozzuk neked a nagy meglepetést!...

Idézet Kriszti naplójából:„Azt hiszik, engem meg lehet venni egy meglepi ajándékkal, akármi legyen is az!... Hol van azzal megfizetve a nagyi mellett töltött huszonnégy óra?”

A nagyi tanyája Budapesttől távol, Horvátországhoz közel, a Balaton alatt vagy nyolcvan kilométerrel bújt meg, amerre Kriszti szerint a madár se jár. A tanyán egy náddal fedett ház állt, a házban két szoba, pitvar (előtér), konyha, kamra, s az udvaron disznóól, disznók nélkül, istálló, lovak nélkül. No, meg persze drótkerítéssel körbekerített kis udvarok meg tetővel védett ketrecek csirkéknek, tyúkoknak, kacsáknak meg nyulaknak.

– Nincsenek is nyuszik a nagyinál! – kiáltott fel Didó. – Koszos csirke, az van, de akit Kriszti szeret simogatni, az nincs.

– Jó is, hogy nincs – mondta Bibó –, mert a nagyi biztosan megsütné, mint egyszer. – Igen, igen! – bizonygatta Cicó. – Akkor Kriszti meg is ette, mert nem tudta, mi az. Aztán

Öcsi bácsi megmondta, és Kriszti kihányta az egészet. A nagyi háza mögött terült el a kert, ahol folyton kapálni kellett, mert a nagyinak ez volt a

hobbija. Krisztinek is kapálni kellett volna, ha nem olyan okos már nyolc éves korában is, hogy az első kapavágásra széthasítson néhány káposztát, és elmetsszen egy-két paradicsompalántát. Ezzel az előre eltervezett pusztítással elérte, hogy a nagyi elzavarja, és így nyugodtan lehetett játszani a kavinokkal. Meg Bundás kutyával és a macskákkal. Bundás volt az egyetlen, aki elviselhetővé tette a tanyát. Bundás meg a cicák. Meg a kavinok. Meg a szilvalekváros derelye. De persze az se volt mindig.

Kriszti összeszorította a száját, úgy pakolta be a hátizsákjába a legfontosabb holmikat. Először a fehér pulcsit, amit apa Párizsból hozott. Aztán a kéket, aminek a hátán Eminem felirat volt. A sárgát is eltette, mert Timinek az tetszett a legjobban. És kikészítette a zöldesszürkét, hogy felvegye. Aztán még betette a hátizsákba a fekete meg a kék nadrágját. A



4

vörösben akart utazni, hogy majd abban szállhasson le a buszról Somogyhalódon. Cicó szerint ebben a cuccban a leghódítóbb.

– Kislányom – szólalt meg Kriszti mamája halkan. – Mindössze két napig leszünk a nagyinál… Igaz, hogy hideg van, és talán kicsit havazni is fog, de nem lesz sok négy pulóver és három nadrág?...

Kriszti egy pillanatig maga elé meredt, mint Nyikita, a bérgyilkosnő, mielőtt akcióba lendül, aztán két pulóvert, meg a kék nacit kirántotta a hátizsákból, és visszanyomta a szekrényébe.

Idézet Kriszti naplójából: „Mért nem csinálhatom azt, amit akarok? Mért nem vehetem fel azt, amit akarok? Mért nem szerethetem azt, amit akarok?”

A mamája nagyot sóhajtott. – Krisztina! Ezt a játékot most én nem játszom el veled. Ha nem akarsz a nagyihoz menni,

ne menj! Szólok apádnak. Mi se megyünk Bécsbe. – És nyugodt léptekkel távozott a szobából.

*

A napsugarak olyan melegséget árasztva ömöltek be a meteorológiai intézet ablakán,

mintha nem mínusz két fokos decemberi reggel lett volna odakint, hanem tavasz. A néhány nappal korábban leesett hó még nyomokban sem látszott a városban.

Az alacsony, vörös hajú fiú az ujjával körberajzolta a műholdfelvétel egyik világos foltját. – Ez egy elég nagy hófelhő, nem? A fiú mellett álló hosszú hajú, szemüveges férfi a viharok szakértője volt. A fiú szavaira

csak annyit mondott: − Ühüm. A fiú folytatta: − Ebből akár ötven centiméteres hó is lehet. Vagy több? − Ühüm. − Ha erős szél lesz, mondjuk, úgy ötven-hatvan kilométeres sebességgel… – Ühüm. – …akkor két méter magas torlaszokat is építhet az utakon. – Ühüm. − Ha így halad tovább − mutatta a fiú a képernyőn a világos folt irányát −, akkor az ország

déli részén biztosan átvonul. − Hát… – szólalt meg a szemüveges férfi. − Ühüm. Adj ki egy jelentést, hogy kisebb-

nagyobb havazás várható, erős szél stb. A derekam is azt mondja, hogy vihar lesz. Fáj. – Az enyém nem mond semmit – vigyorgott a fiú. – Mert még fiatal vagy.

* Mire Kriszti édesapja belépett a gyerekszobába, a lánya már hátizsákkal a vállán álldogált

és a szemében könnyek csillogtak. Sötét szeméhez jól illettek a könnyek. Ezt onnan tudta, hogy egyszer megnézte magát a tükörben, amikor csendesen sírdogált. Bibó, Cicó meg Didó is azt mondta, hogy könnyekkel a szemében szép. És ha Kriszti sírt, a kavinok is sírtak. Mint most is.

Egyszóval Kriszti, könnyekkel a szemében mozdulatlanul állt vállán a hátizsákkal, a hátizsák oldalzsebéből kikandikáló naplóval, és nyakában a mobillal indulásra készen. Tizenkét éves volt ugyanis, nem hülye. Pontosan tudta, hogy a szüleinek most Bécsbe kell menniük, neki pedig a nagyihoz. Nincs más megoldás. De azt senki se várja, hogy harc nélkül



5

belenyugszik, amibe bele kell nyugodnia. Van ő olyan konok, mint a neveletlen hercegnő meg Nyikita, a bérgyilkosnő egy személyben! Piff-puff! Piff-puff! Tatatata! Ha a kavinok is segítenek neki, akkor képes az utolsó pulóverig és nadrágig küzdeni az igazáért. Pontosabban azért, amit igaznak gondol.

Idézet Kriszti naplójából: „Ha nagy leszek, olyan férjem lesz, mint apa. Csak sokkal kevesebbet fog dolgozni, mert nagy sztár lesz vagy gazdag ember. És a gyerekeinket minden partira magunkkal visszük. Akár meghívják őket, akár nem.”

Kriszti édesapja magas és izmos volt, bár ez a bő zakóban nemigen látszott. Nyugodt barna szemeit a lányára függesztette. Három szenvedély éltette. Az egyik a kosárlabdázás volt, a másik a munkája, a mosószergyártás, a harmadik a lánya.

– Mi a baj, Krisztinkém? – kérdezte, és imádott nagylánya elé guggolt, hogy az arcuk egy vonalba kerüljön. Néha Krisztinnek szólította a lányát, mert az egyik musicalben így hívták a főszereplőt, akit Kriszti kedvelt. – Nem akarsz a nagyihoz menni? Mi se menjünk Bécsbe, a partira?

Kriszti-Krisztin-Krisztina nyelt egyet. – Kész vagyok – mondta. – Mehetünk a buszhoz. – Jól van – mondta az apa, és a lányát magához ölelve megcsókolta a könnyes arc mindkét

oldalát. – Így szeretem az én okos gyermekemet… – Majd hozzátette: − A nagyi vár téged. Vár és szeret…

Kriszti bólintott. – És mindössze egy napról van szó. Kriszti ismét bólintott. – Egyetlen éjszakáról. S az okos gyermek bólintott megint. Érdekes. Mért van az, hogy egy apa néha szinte szó nélkül rá tudja venni a lányát

olyasmire, amire az anyja több napos veszekedés után sem, miközben mindkét szülő egyformán szereti a gyerekét?

Vannak még nehezen megválaszolható kérdések az életben.



6

2. fejezet Egy búcsúpuszi elmaradása * Mindenki mindenkit ismer? * A szilvalekváros derelye

a legfinomabb nasi * Miért nyugtalanok az állatok? Krisztina a délelőtti autóbusszal utazott Kaposvárig, és onnan Somogyhalódig, ahol az

édesapja született. Ez volt a nagyi tanyájához legközelebb eső falu. Egy zsákfalu. A zsákfalu olyan, mint a zsák (ki gondolná, ugye?!), az egyik végén be lehet menni, a másik végén meg nem lehet kimenni. Mert onnan nem vezet ki út. Legfeljebb afféle keskeny ösvény. Ilyen egyszekérnyi csapás indult Somogyhalódtól is a nagyi tanyájára. Ez az út ősszel eltűnt a sárban. Nyáron meg hullámos volt, mint a megfagyott tenger.

Ezen az úton Somogyhalód – dombra fel, dombról le – két-háromórányi járásra volt a nagyitól gyalog, attól függően, hogy felnőtt vagy gyerek indult neki a göröngyös, kátyús útnak.

Idézet Kriszti naplójából: „Ha legalább aszfaltozott út vezetne a nagyihoz!... Azt mondom: rendben! De amíg oda megyünk, rágózni sem tudok a kocsiban, mert leharapom a nyelvem!”

Krisztina mindig autóbusszal utazott, ha apja szülőfalujába és Zsófi nagyi tanyájára egyedül ment. Ami életében eddig egyszer, az elmúlt nyáron történt meg. A szülei akkor sem tudtak vele menni. Sőt, akkor egy hétig egyedül volt. Hol Öcsi bácsinál, apa testvérénél, aki a falu boltosa (több bolt a faluban nincs is), hol a nagyinál.

Öcsi bácsinál még nem is volt gázos, mert ott volt Nórika, az unokahúga, meg Ádám, az unokabátyja.

Főleg Ádám!... Mármint hogy az volt a jó. Ádám tizenöt éves, és hasonlít Kriszti édesapjára. Pontosabban:

arra a sportoló kamasz fiúra hasonlít, amilyen az apa volt a régi fényképek szerint. Idézet Kriszti naplójából: „Csak kék a szeme, nem barna. De ez nem baj, mert a kék még

szebb. És az arca pattanásos. De ez se baj, mert anyu azt mondta, hogy a pattanások el fognak múlni. És hogy apunak is voltak pattanásai, csak a fényképész jól leretusálta, vagy mit csinált.”

– Vajon ez az igazi szerelem? – kérdezte Didó. − Igen − mondta Cicó. – Mert ilyenkor nehéz lélegezni. És bizsereg az ember háta, meg

ilyesmi. − Te ezt honnan tudod? − kérdezte Bibó, de Cicó csak megrántotta a vállát: − Mi közöd hozzá? Egyébként könyvekben is olvashattam. Ádám néha beszélgetett Krisztinával, ha nem kellett segíteni az apjának a boltban, vagy az

árubeszerzésben. Még lovagolni is megtanította az unokahúgát. Pedig Kriszti félt a lovaktól. De Ádámnak nagyon nyugodt hangja van, és amikor azt mondta, hogy „Tina, téged most felsegítlek a Deres hátára”, (mert ő Tinának nevezte Krisztinát), a lány egy hangot se nyirvogott. És egy pillanat múlva már fent is volt a nyeregben. Ádám pedig vezette körbe-körbe a lovat majd’ egy órán keresztül, és közben Krisztire figyelt. Kriszti azonban csak a ló két fülét nézte, ahol tutira át fog esni, és összetöri magát. Most még Bibó, Cicó és Didó se segítettek, mert nekik is vacogott a foguk a félelemtől.

Miközben Kriszti remegő kézzel szorította a kengyelt, fél szemmel látta, hogy az unokatestvére őt nézi. Érdekes, hogy az ember néha kétfelé is lát. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy közben lelki szemeinkkel a képzeletünkben is látunk valamit. Például a kavinokat. Vagy mondjuk, magunkat, amint nyakig gipszben fekszünk az ágyon, miközben mellettünk lelkiismeret-furdalásuk miatt joggal zokognak a szüleink: „Mért engedtem el egyedül a világ végére?! Mért nem hallgattam rá?!” Meg ilyesmi. (Egyébként egy kicsit megérdemelnék − képzelte Krisztina.)



7

A lovaglás rettenetében mellesleg Krisztinek jutott valami jó is. Amikor az unokatestvére lesegítette a paci hátáról, óvatosan átkarolta a derekát, és ez Krisztinek nagyon jól esett. Csak égett az arca. A feneke is égett, de az mástól.

Aztán három napra ki kellett menni a Zsófi nagyihoz, ami borzalmas volt. És nem csak a tanya miatt, hanem azért is, mert nem adott búcsúpuszit Ádámnak, amikor Zsófi nagyihoz indultak Öcsi bácsival.

„Kaphatok búcsúpuszit?” – kérdezte Ádám. „Ha holnap kijössz a tanyára, majd kapsz” – mondta Kriszti kacéran, mert Öcsi bácsi meg

Nóri is ott volt, és nem akart előttük az unokabátyjával hetyerészni, vagy hogy mondják. „Az már nem búcsúpuszi lesz” – mondta Ádám szomorkás hangon, és igaza volt. Másnap a fiú nem mehetett ki a tanyára, mert áruért kellett menni Szlovéniába. És az

unokatestvérek azóta nem is találkoztak. − Meg kellett volna puszilni! − mondta Bibó és megvakarta majomfejét a mancsával. − Na és miért? −kérdezte Cicó, piros nyelvét ki-kinyújtogatva. − Mások előtt nem

csókolózunk. −Jó, jó − mondta Didó. – Csak furcsa volt, hogy este Ádám megcsókolhatta, reggel meg

egy puszit sem kaphatott. Merthogy a tanyára indulás előtti estén Ádám az istállóban, amikor a lovakat nézegették,

egy kicsit megcsókolta Krisztit. Nem úgy, mint a filmeken a színészek szokták a színésznőket, mintha meg akarnák enni, ham-ham, meg ilyesmi, csak puhán Kriszti szájához nyomta az ajkát, és ott tartotta sokáig. Kriszti pedig hagyta, mert jól esett.

És ezek után maradt el a búcsúpuszi. Hiba volt. Mért nem lehet visszaforgatni az időt? Csak legalább néha!... A buszállomásra Krisztit anya is, apa is elkísérték. Apa beszélt a sofőrrel, akit ismert.

Magyarország kicsi ország: itt mindenki mindenkit ismer valahonnan. Kriszti a buszon később be is írta a naplójába: „Szerintem, ha valakit itthon nem ismernek,

az csak külföldi lehet. Vagy remete, aki most jött ki a barlangjából először, és még nem volt a tévében.”

Apa Ferinek szólította a sofőrt, és megkérte, hogy vigyázzon a lányára Kaposvárig. Ott pedig tegye fel a somogyhalódi buszra, amit Gombos Tóni vezet. Tóni, apa gyerekkori barátjának a testvére volt, és tudott Kriszti érkezéséről. Ő viszi majd a lányt haza, vagyis Somogyhalódra, ahol a kislányt már várni fogja Kupás Gabika, a falu rendőrőrmestere, akivel Öcsi bácsi általános iskolába járt. Gabika őrmester viszi majd Krisztit a nagybácsikájához, a boltba, aki a nyitva tartás miatt nem tud kimenni a buszhoz. S aztán, ha majd bezárja a boltját, Öcsi bácsi szállítja ki Krisztit a nagyihoz, a tanyára. Vagy, ha nem ér rá, akkor megkéri Gabi bácsit…

Lehet, hogy ez egy kicsit bonyolultnak hangzik, de csak azért, mert bonyolult is. A Feri nevű sofőr mindent megértett és megígért, csak azt kérte, hogy Kriszti az első ajtó

melletti ülésre csücsüljön, hogy szemmel tarthassa. Ez Krisztinek is jó volt, mert az első ülésről a legjobb a kilátás. De azért a szüleinek nem mutatta, hogy ennek örül. Igyekezett szomorú, de elszánt képet vágni.

Idézet Kriszti naplójából: „Ha haragszom anyuékra, akkor úgy nézek, mint egy terminátor. Egy gyilkolós automata, amibe csak be kell dobni egy százast. De nem kakaót ad ki, hanem sorozatot lő.”

– Szerintem − mondta Didó −, mindenki akkor a legszebb, ha mosolyog. Ha tök komoly, akkor már nem olyan szép. Ha pedig haragos vagy utálatos, akkor csúnya.

– Szerintem is − mondta Cicó meg Bibó egyszerre. De Krisztit ez nem érdekelte, ha a szüleiről volt szó. A szülei tudják, hogy ő szép. – Krisztin! Kislányom! – szólt rá a nyitott ajtóból az apja. – Nem kérsz valamit?



8

– Nem – mondta Kriszti. – Ha bármi van, telefonálj! Elég pénz van még a kártyádon? Kriszti megrántotta a vállát. Most ez sem érdekelte. Majd Somogyhalódon vesz

feltöltőkártyát. – Holnap mi is ott leszünk a mamánál – mondta az anyja, de erre Kriszti nem is válaszolt.

Holnap? A holnap olyan messze volt számára, mint egy másik csillagrendszer. S ott egy bolygó, ahol talán szintén emberek élnek. Ráadásul olyan emberek, akik magukkal viszik a kislányukat az ottani Bécsbe, ha partira hívják őket. Kriszti most ott szeretett volna élni. Feltételezve persze, hogy ott is Ádám az unokatestvére, és nincsenek tanyák.

A busz végre elindult, a szülei integettek, és Krisztina kegyesen rájuk villantott egy halvány mosolyt. Végül is a szüleiről van szó, akiket teljes szívéből imádott – máskor.

*

Zsófi nagyi szilvalekváros derelyével várta Krisztit. Tudta, hogy ez az unokája kedvence, csak nem volt mindig ereje tésztát gyúrni. Meg nem

is lehet folyton szilvásderelye. Aznap délelőtt megfőzte és megpucolta a krumplit. Aztán az egészet átpasszírozta a

krumplinyomón és meggyúrta a tésztát. A tésztából a sodrófával két darab ujjnyi vékony lapot hengerelt. Az egyik lapra, egymástól kicsit távolabb egy-egy kanálnyi szilvalekvárt helyezett. Aztán a másik tésztalapot az elsőre borította. Látszott, hol van a lekvár, mert ott kidomborodott. Derelyeszaggatóval keresztben és hosszában villámgyorsan felszeletelte a tésztalapot. Ezerszer csinálta már. Professzor lehetett volna a Szilvásderelye Egyetemen. Ha volna ilyen. Ott hevertek egymás mellett a kockabatyuk édes kis titkukkal, csinosan és nyersen. Zsófi nagyi ekkor különös gyengeséget érzett. Megremegett a lába. Az asztalba kapaszkodott. Még jó, hogy nem rántotta le a gyúrótáblát a batyukkal együtt.

Biztosan az időjárástól van, gondolta. Vagy az izgalomtól. Hiszen sok izgalommal jár a karácsonyra készülődni, ha jön a család. Jó izgalom ez, de akkor is kimeríti az embert. Kicsit állt, fogódzkodott, aztán leült a konyhaszékre. Bundás meg izgatottan nézte. Ősi ösztönével valami bajt érzett. Főzés közben a gazdája még nem ült le, mióta a kutya a világra nyitotta csipás kis szemét.

*

Az út Kaposvárig nem is volt olyan kellemetlen, mint amilyenre Kriszti számított.

Gyönyörűen ragyogott a hófoltos táj a napsütésben, és Krisztin két nyulat, meg egy őzikét is látott. A buszban meleg volt, és amikor – szokás szerint – egy negyedórára megállt az egyik buszpályaudvaron, akkor Kriszti vett magának csokis nápolyit, meg üdítőt.

Néha a sofőr beszélgetett vele, néha meg bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a híreket. A déli hírekben azt mondták, hogy estére kisebb-nagyobb havazás várható, és erős szél.

– Lesz az még hóvihar is! – mondta hangosan egy bácsi a Kriszti mögötti ülésen, aki az asszonylányával utazott. – Érzem a csontjaimban.

– Ugyan már, apa! – morgott mellette a kövérkés nő. – Mit ijesztgeted az embereket? Nézz ki! Süt a nap. Ha a meteurológia azt mondja, hogy kisebb nagyobb havazás várható, akkor ne viharozz!

– Meteorológia! – javította ki a lányát a bácsi. – És nem ijesztgetek. Az állatok is nagyon nyugtalanok ma. Nem láttad az előbb a birkákat abban a karámban? Összebújtak és bégettek. Az állat okos, megérzi a vihart.



9

– De hát te ember vagy, apa! – legyintett az asszony egy kicsit az utasok felé is, mintha azt mondaná, hogy ne is figyeljenek rá. Csinálja itt a pánikot.

– Vihar lesz. Hóvihar – ismételgette a bácsi, de már csak halkan, és bólogatott. Idézet Kriszti buszon írt naplójából: „Két vagy három éve akkora hóvihar volt, hogy nem

tudtunk kimenni a tanyára. Mert az utat egészen belepte a hó. Bár most is volna egy hóvihar! Akkor bent maradhatnék Öcsi bácsinál Ádámmal!...”

Már kora délután volt, amikor a busz megérkezett Kaposvárra. Ott Feri sofőr átadta Krisztit Gombos Tóninak. Tóni olyan kövér volt, hogy alig fért el a kormány mögött. Nagyon szerette a körömpörköltet csülökkel, ami igen jó étel, csak kicsit hizlal.

– Na, mi van, nagylány? – vigyorgott Krisztire, akit babakora óta ismert. – Mégy a nagyihoz? Rendes dolog. Hát az apád? Hogy van az igazgató úr?

S míg mentek Somogyhalód felé, elbeszélgettek a családról. Közben puha pelyhekben esni kezdett a hó. – Lehet, hogy fehér karácsonyunk lesz? – vigyorgott Tóni, és hirtelen a fékre lépett.



10

3. fejezet Fekete öregember nagy kalapban * Meddig tart egy mobilkártya? * A hókotrók

telepén minden rendben * A szerelem örök félreértés? Az úton, a busz előtt egy öregember állt. Maga elé tartotta a jobb kezét, mintha így akarná

megállítani a hatalmas járművet. Kopott, néhol lyukas fekete köpeny volt a vállán, de lehet, hogy csak egy vékony takaró, amilyeneket a lovakra szoktak tenni, ha izzadnak, hogy meg ne fázzanak. Az öreg nagy görcsös botot szorongatott a bal kezében, és a fejét furcsa, széles karimájú fekete kalap fedte. A kalap karimájától nem látszott a szeme, csak a bajusza.

– Na, Bendegúz, most majdnem elgázoltalak! – kiáltott rá Tóni, mikor a fekete embernek kinyitotta a busz ajtaját.

Az öreg ekkor felemelte a fejét és Kriszti szemébe nézett egyenesen. Világoskék szeme volt. Nagyon világoskék. Sokkal világosabb, mint az Ádámé. A pillantásától Kriszti gyomra összerándult, és ugyanúgy elakadt a lélegzete, mint amikor a nagyinál este ki kellett mennie a sötét udvarra egy elemlámpával, és valami megijesztette. Egy hang, egy árnyék, egy rezzenés.

Na, például ezekért a rémült pillanatokért is utálta a tanyát. A Bendegúznak nevezett fekete ember szó nélkül lépett fel a buszra. Még csak nem is

köszönt. A bezáródó ajtó mögé, a lépcsőre ült. Nagy göcsörtös botját maga mellé fektette. – Mi újság, Bendegúz? – pislantott az öreg hátára meg a kalapra Tóni. – Itt a karácsony?

Eljöttél megint? – De az öreg csak morgott valamit, amit nem lehetett érteni. – Hamarabb szoktál. Valami baj volt? – De az öreg nem válaszolt erre sem, csak fel-felpislantott Krisztire, mint aki ismerőst lát.

– Ilyenkor mindig felbukkan – mondta a sofőr Krisztinek, meg az utasoknak, miközben előre nézett a lassú hóesésben. – Azt mondják az idősebbek, errefelé született, de senki sem tudja, hogy most hol lakik. Nem beszél ez. Nem néma, de nem beszél. Ugye, Bendegúz? Nem vagy te néma, csak nem beszélsz. Szerintem nincs neked lakásod sehol. Hajléktalan vagy, ugye? Csoda, hogy nem fagysz meg ilyenkor ebben a köpenyben.

A fekete ember úgy tett, mintha nem is hallaná, amit a sofőr mond. Fel-felpislantott Krisztire, és néha hosszabb ideig rajta felejtette a tekintetét. Mint aki ismerősnek gondol valakit. A szeme körül az öreg csupa ránc volt. A bajusza zúzmarás. A bőre meg a széltől, a hidegtől vagy a kortól sötétlett, mint tavasszal a föld.

Kriszti jobban szerette volna, ha az öreg nem pislog rá állandóan. – Jobb lett volna, ha hátra ül, ahol nem is látjuk – mondta Bibó. – Mért kell minden

csavargót felvenni a buszra? – Ráadásul nem is fizetett – tette hozzá Didó. − Fizetés nélkül mért viszi el a busz? − És milyen piszkos! – fintorította el kis majomarcát Cicó. – Pfúj! Kriszti otthon minden nap zuhanyozott esténként. Sőt, néha félórát, órát is pancsikolt a

kádban. És napközben gyakran megmosta a kezét. Ezért se szerette a tanyát. Mert ott vizet kellett hozni a kútról, aztán megmelegíteni, ha mosakodni akart, és csak lavórban vagy fakádban fürödhetett.

Idézet Kriszti buszon írt naplójából: „Egy egészen fekete ember volt. Fekete kalap, fekete köpeny, fekete ruha, fekete cipő. Talán még a bőre is fekete volt… Csak a szeme, az volt világoskék. Ha a szemébe néztem, nem is utáltam annyira. Csak egy kicsit.”

*

Amikor a fekete ember felszállt a buszra, Kriszti szülei már elhagyták Budapestet és az

autópályán haladtak az osztrák-magyar határ felé. Arrafelé nem havazott.



11

– Én imádtam gyerekkoromban a nagynénémnél falun lenni – mondta az anya, mert persze szinte az egész úton Kriszti meg a tanya volt a téma. – Imádtam az állatokat. A fákat, a virágokat, a természetet. A gyerekeket, akikkel egész nap játszhattam…

– A falut Kriszti is szereti – mondta az apa. – Ha Öcsinél van, nem panaszkodik… Csak a tanyán érzi magát egyedül. És tudod, milyen anyám: szigorúvá, keménnyé tette az élet. Mikor apám meghalt, negyven éves volt. Egyedül nevelt fel bennünket.

– Nem volna szabad már kint élnie egyedül… A gazdaság, az állatok, a magány… Csoda, hogy bírja!... Bármikor történhet vele valami, Isten ments! Még telefonja sincs, hogy szóljon.

– Te is tudod, hányszor hívtuk, hogy költözzön fel hozzánk! Vagy legalább menjen be a faluba Öcsihez... Az anyám ilyen. Senki nyakán nem akar élni, azt mondja. Ameddig a lábára tud állni, a tanyán marad.

Az autó hangtalanul suhant a száraz úton. A tájat aranyba borította a nap. Tiszta volt az ég. Csak messze, a nyugati láthatáron szürkéllett egy felhő.

– Fekete karácsonyunk lesz – mondta az anya. – Pedig fehér karácsonyt ígértek a tévében. – Várd ki a végét! – mondta a férfi. – Még fehér is lehet. – Remélem, nem lesz olyan hóvihar, mint két-három éve, amikor ki se tudtunk menni

hozzá a tanyára, akkora volt az úton a hó. – Isten ments! – mondta a férfi, s mintha ettől a lehetőségtől bújt volna elő a félelme, a

feleségére nézett. – Felhívnád Krisztint? Az anya megnyomott két gombot a mobilon. – Halló! Szervusz kislányom! Merre jársz?... Akkor mindjárt megérkeztek… Nem fázol?...

Megetted a szendvicseket?... Tóni bácsival beszélgettetek?... Üdvözöljük. Ott is ilyen szép napsütéses az idő?... Komolyan? Akkor fehér karácsonyunk lesz… Jól van. Majd később hívunk. Ne felejts el kérni egy kártyát Öcsi bácsitól, vagy venni valahol, mert különben csak mi tudunk hívni, te nem… Apu is csókol! Puszi, puszi!... Puszi…

Az anya megnyomta a megszakító gombot, és sóhajtott egy nagyot. – A lányod olyan hangon tud beszélni, mintha valami szörnyű tragédia érte volna. Közben

szépen havazik, mindjárt megérkezik, és Tóni szórakoztatja… Az apa kicsit bosszúsan megcsóválta a fejét. – Miért nem vettünk neki otthon kártyát a mobilba? Még a buszpályaudvaron is

megtehettük volna… És ha Öcsinél nincs? – Az lehetetlen! – mondta az anya. – Öcsinél mindig kapható.

* Az autóbusz egy drótkerítéssel körbevett telep mellett futott el. A kerítésen túl hatalmas,

tolólapáttal felszerelt gépek, traktorok álltak a hóesésben. A telep vezetője, nagydarab, kopaszodó ember egy kis épület előtt cigarettázott. – Laci! – kiabálta. – Laci! Vékony, bajuszos férfi jött elő valahonnan hátulról, kék munkaruhában. Látszott, hogy

fázik. – Igen, főnök! − Havazik − mondta a cigarettázó. − Ez semmi − mondta a Lacinak nevezett vékony ember. − Nyugodtan hazamehet főnök.

Holnap karácsony. Biztosan elkel a segítség. A telep vezetője bólintott. − Kik lesznek ma ügyeletben? − A Puktai testvérek. – Nehogy igyanak, mert azonnal kirúgom őket. – Egy kortyot se, főnök.



12

– A két nagy gép rendben van? – Persze! − mondta a kis ember és összedörzsölte a kezét. – Mindig azt mondjátok, hogy „persze”, aztán ha kimegy a gép az útra, két óra múlva

lerobban. – Nem fog lerobbanni, főnök. Ellenőriztem. Meg amúgy se kell kimenni az útra, mert ez

nem hó. A nagydarab ember eldobta a cigarettáját. – Két éve is ezt mondtátok karácsonykor, aztán egész éjszaka kint voltunk a honvédséggel

meg a tűzoltókkal együtt, hogy kimenekítsük az autókat… A Laci nevű kis ember legyintett. − Tíz évben egyszer, ha történik ilyesmi… − Bolondokat beszélsz! − mondta a telepvezető, és kezet fogott a másikkal. − Na, viszlát!

Megyek. De ha bármi történik, hívj! Elérsz. − Csak nyugodtan legyen főnök! − mondta a munkaruhás, és megszívta az orrát. − Nem

lesz itt semmi.

* Amikor a busz megállt Somogyhalódon, a fekete ember egy pillanat alatt eltűnt Kriszti

szeme elől. De a lány akkor már nem is foglalkozott vele, mert meglátta Ádámot. Nem számított rá, hogy Kupás Gabika őrmesterrel együtt Ádám is várni fogja. Akkorát dobbant a szíve, hogy szinte hallotta.

− Jaj, de rendes! – mondta Bibó. − Jaj, de helyes! – mondta Cicó. – Látod, ez a szerelem! – mondta Didó. – Na, milyen szép hóeséssel fogadjuk, Krisztina királynő?! – harsogta Gabika őrmester

talpig egyenruhában, rendőrkabátban, de sapka helyett kopott barna kucsmában. − Én rendeltem! Nem kerül semmibe!

A falu rendőre nagyon tréfás embernek tartotta magát. Kár, hogy annyi humorérzék szorult bele, mint egy hasmenéses sündisznóba. Ezt azonban senki sem akarta megmondani neki. Ki tudja, mért?

Ádámon rövid zöld dzseki, farmer és csizma volt. – Szia – mondta, és két kezével megfogta Kriszti vállát. Le akarta venni róla a hátizsákot.

Kriszti azonban azt hitte, hogy puszi következik. Hiszen nyár óta erre várt. Az elmaradt búcsúpuszira. Ami most már nem búcsúpuszi, de azért nagyon jól esett volna. Úgyhogy Kriszti felágaskodott, és az arcát Ádám felé emelte. De Ádám csak ügyetlenül súrolta ajkával a lány homlokát, miközben leemelte róla a hátizsákot.

– Majd én viszem – mormogta, és elindult az autó felé – Mi van, gyerekek? – vihogott Gabika. – Találkoznak az unokatesók, és se puszi, se pá?

Nem nézek oda! Kriszti egy szót sem szólt. Beszállt a kocsiba és csak bámult maga elé. – Tuti, hogy Ádám haragszik – motyogta Bibó. – Azért nem puszilta meg. − Tehát nem felejtette el azt a nyári dolgot − mondta Cicó. − Pedig azóta már emileztek is,

nem egyszer. Sose említette a leveleiben. − Oké! − mondta Didó. − Ha Ádám felhúzza az orrát, akkor Kriszti még jobban felhúzza. Ádám azt gondolta, hogy Kriszti kibambulása az autó ablakán elutasítást jelent.

Történhetett valami nyár óta, amiről ő nem tud. Talán az unokatestvére már mást szeret. A városi fiúk biztosan rámenősebbek. Hát, ha így van, akkor így van. Ádám tudta, hogy az élet olyan, mint jégcsap az ereszcsatornán: kemény, de törékeny. Nem örült neki, de elfogadta. És csak nézett kifelé a másik ablakon ő is.



13

Így aztán az unokatestvérek némán ültek hátul egymás mellett a kocsiban és hallgatták Gabika rendőrt, akinek a humorával csótányt lehetett volna irtani.

− Na, ki tudja, hogy hívják a süket macskát?... Nem tudjátok? Hát, jó hangosan! Hehehe! Jó, mi?



14

4. fejezet Indulás a tanyára * Amire kettő perc is elég * Gabika őrmester, a nagy tréfamester *

A nagymama tekintete Öcsi bácsi, Kriszti édesapjának a testvére csak egy pillanatra szaladt ki a vegyesboltjából,

hogy az unokahúgát köszöntse. Látszott, hogy sorban állnak az emberek a pult előtt odabent. Fehér köpeny volt a boltoson, mint mindig, ha kiszolgált. Nagy kerek arca csillogott a zsírtól meg a mosolygástól.

− Hú, de megnőttél nyár óta, kislány! – kiabálta, ahogy mindig beszélni szokott. − És hogy megszépültél! Már kész nő vagy! Na, puszi, puszi! Sajnos, nem tudlak anyuhoz kivinni, mert ilyenkor karácsony előtt van a legnagyobb vásárlási láz. Nézz oda! Látod? Nem zárhatom be a boltot. No, de Gabika kivisz! Ugye Gabika, kiugrasz a Krisztivel anyuhoz? Mi az neked!...

– Nana! – mondta a rendőr szigorúan, mert amilyen vigyori volt néha, olyan komoly is tudott lenni. – Szolgálatban vagyok, Öcsi! Ne gazdálkodjunk a hatóság idejével!

– Ugyan már, Gabika! Persze hogy szolgálatban vagy! Hát szolgálatban vidd ki a Krisztikét, mert ellenőrizned kell a tanyán élőket is. Vagyis anyámat. Aztán visszafele bejössz, mert félretettem neked a marcipános szaloncukrot, amit kértél!...

– Jól van, jól van! De akkor menjünk, mert akármi is történhet a faluban, ha én nem vagyok itt. Aztán kapok a fejemre egy tóckost!

– Holnap mi is kimegyünk − mondta Öcsi bácsi Krisztinek. – Mondd meg anyámnak!... Ádám! Ugorj csak be a boltba! Ott van két doboz: kenyér, olaj, cukor, liszt, élesztő, mosópor meg satöbbi. Minden, amit a mami kért. Tedd be Gabika bácsi kocsijába.

Végre Öcsi bácsi levegőt vett, és Kriszti meg tudott szólalni. − Azonnal ki kell menni a tanyára? Nem lehetne este? – Jaj, aranyom! – kiabált kedvesen Öcsi bácsi. – Nem látod, mi van? Ezren várnak rám. És

ez így fog menni kilencig. Akkor meg már holtfáradt leszek. Majd holnap találkozol Rózsika nénivel, meg az unokatestvéreiddel. Addig szórakoztasd anyámat!

Kriszti látta, hogy Öcsi bácsit nem lehet meggyőzni. Öcsi bácsi nem apa. Eszébe jutott a telefon. – Öcsi bácsi! Kellene egy kártya. A mobilomba. Mert már nagyon kevés van rajta. A nagybátyja széttárta a kezét, mint mindig, ha sajnálkozott valamin. – Azt a mindenit! A kártya!... Elfelejtettem hozni tegnap. Mert persze elfogyott. Ilyenkor

mindenki telefonál, mint az eszement. Ugye, a szeretet ünnepe!... De holnap viszek neked egyet! A legdrágábbat. Az lesz az ajándék tőlem a fa alatt.

– De hát akkor én…? – kezdte Kriszti kétségbeesetten. − Mi lesz, ha lefogy a kártyám? Nem tudok telefonálni!

Öcsi bácsi biztatóan legyintett, mintha Krisztit meg lehetett volna egy legyintéssel nyugtatni.

– Majd mi hívunk! Ugye Ádám? Majd hívod. És holnap viszem a kártyát. Na, menjetek! Menjél Gabika! Annál hamarabb érsz vissza.

Közben Ádám már kihozta a két dobozt, és a rendőrrel betették a kocsiba. – Elkísérem Krisztit a hídig – mondta Ádám. Az apja bólintott. – Csak siess vissza, mert fel kell tölteni a polcokat! Kriszti és Ádám ismét hátra ültek. Gabika őrmester pedig már indított is. − Hova lesz a menet? – kiáltotta és nevetett. – Bekapcsoljam a taxiórát? Drága a fuvar! De a két gyereknek nem volt kedve nevetni. Titokban mind a ketten abban reménykedtek, hogy Kriszti a faluban marad estig. S ez az

idő elég lehet arra, hogy újra összekössék, ami valójában sosem szakadt el. Csak hát a



15

félreértések! Mennyivel szebb lehetne az élet félreértések nélkül! Elmaradt búcsúpuszik, meg ilyesmi.

Idézet Kriszti tanyán írt naplójából: ”Nagyon megharagudtam Öcsi bácsira. Arról volt szó, hogy estig ott vagyok náluk. És majd ő hoz ki. Ha tudom, hogy így lesz, és azonnal menni kell a tanyára, talán el se jövök… Ez is anyuék miatt van! Még jó, hogy Ádám végül velem jött a hídig…”

A híd a falu végén volt. Két percre a bolttól. Lánynak és fiúnak két perce volt, hogy ismét egymásra találjanak. – Súgd a fülébe, hogy szereted − mondta Cicó, és kis majomszeme csillogott az izgalomtól,

hogy mi történik. − Nem! – kiáltott Bibó és Didó egyszerre. − Az sok! Csak fogd meg a kezét! És Kriszti, aki a rendőr mögött ült, egy pillanatot se tétovázott. Megfogadta a kavinok okos

tanácsát. Amint az autó elindult, megragadta Ádám kezét, mint egy fuldokló a mentőövet. Persze úgy csinálta, hogy Gabika őrmester ne lássa. Megfogta a fiú kezét és megszorította. Ádám meg visszaszorított. Ezzel a mozdulattal virágba borult bennük a tél.

– Majd hívlak este – lehelte Ádám halkan, és a hangja remegett. – Ha lesz egy kis idő. – Suttognak a fiatalok? – kiabált Gabika őrmester. – A rendőrnek jó a füle! Szépen szól a

fülemüle! – És nevetett. – Apu azt mondta, Öcsi bácsinál biztosan lesz feltöltő-kártya – motyogott Kriszti, és

megint megszorította a fiú kezét. − Tegnap fogyott el – mondta Ádám, és visszaszorított finoman. – Mi? Mi? – kiabált Gabika őrmester. – Kártya? Alsó, felső, király, ász? Buta, aki nem

vigyáz! – És kacagott. – Tudjátok, hogy költő is lehettem volna? Minden lakodalmon én vagyok a vőfély. „Kicsi nekem ez a ház, kirúgom az oldalát! Ezer hordó borom van, mind az ezer csapon van! A kezemben van egy hatos, a mennyasszony fara lapos!”

A kocsi megállt, mert elérték a hidat. – Köszönjük a díszkíséretet, tábornok úr! – mondta a rendőr és integetett, ahogy az

államfők szoktak a felvonulóknak az ünnepeken. – Menjen haza sietve, mert befagy a feneke! Hehehe!

Ádám, mielőtt kiszállt volna, hirtelen odahajolt Krisztihez és megcsókolta. Vagyis a szájához érintette a száját. Gabika őrmester persze semmit sem láthatott, mert mindez a háta mögött történt. S egyébként is el volt foglalva valami bohóckodással.

Mielőtt a fiú bezárta volna maga mögött a kocsi ajtaját, visszanézett. Látta, hogy Kriszti szeme ragyog, a szája meg mosolyog. Ez a tekintet és ez a mosoly többet mondott száz szerelmes levélnél is.

– Ha ilyen érzés a szerelem − mondta Didó −, én is szerelmes akarok lenni! – Legyél belém szerelmes − mondta Cicó. − Akkor kettőnknek lesz jó! Bibó persze dühös lett: − És én addig mit csináljak?

* A rendőrautó huszonöt perc alatt tette meg a dimbes-dombos utat a tanyáig. Nyáron ez tíz

percbe került volna, de Gabika őrmester most félt a hófödte gödröktől és lassan sötétedett. Már csak egy tengelytörés hiányzott! Aztán állhatnának a téli sötétben, míg nem jön a segítség.

– Nicsak! Őzike! − riasztotta fel Krisztit az álmodozásából hirtelen a rendőr. – A karcsú, szép állat az ösvényhez közel álldogált, néhány csenevész fa és bokor mellett. − Szegény! – mondta Kriszti. − Megfagy itt.



16

– Szó sincs róla! − horkant fel Gabika őrmester. – Az erdészetnél finom széna várja. Meg a tető, ami alatt megbújhat. A mi erdészünk, Stierlitz úr, akkor is kijön ellátni az állatokat, ha mellig ér a hó.

– De honnan tudja az őz, hogy hol az ennivaló? Gabika őrmester nevetett. – Az állatnak jó a szimata. Messziről megérzi a friss széna vagy a víz illatát. Na, meg

szerintem egymásnak is elmondják, hogy: „Figyelj, haver! Az erdésznél van kaja meg pia!” Aztán az erdészlaknál találkoznak és beszélgetnek, mint az emberek a kocsmában.

Kriszti elhúzta a száját. Gabika bácsi már megint butaságokat beszél! Pedig ez a gondolat, kivételesen, nem is volt butaság.

A nagymama már a ház előtt állt, mikor az autó odaért. Nem volt nehéz meghallani ebben a nagy fehér csendben a motor zaját. Persze Bundás is rögtön előrohant valahonnan hátulról, s vadul ugatni kezdett. Fő a bizalmatlanság! Hátha idegen jött. Hadd tudja meg, hogy itt őrzik a házat. Aztán persze boldog farkcsóválással rohant a kocsiból kiszálló Krisztihez. Majd’ feldöntötte a lányt.

– Bundás! Vissza! – kiáltotta a nagymama, és megemelte a kezét. A kutyának ennyi elég volt, hogy behúzza a farkát. Csak Kriszti kezét nyalta meg lopva és

hevesen, hogy végtelen imádatát, amit a családtagok iránt érzett, kimutassa. Aztán odébb lépett kettőt, és félszemmel Krisztit, félszemmel meg a gazdáját figyelte, hogy lássa, mikor szeretgetheti ismét a régen látott vendéget.

– Zsófi néni! Csókolom! − rikkantott Gabika őrmester olyan harsányan, hogy a tyúkok rikácsolva rohangáltak a ketrecükben. – Hoztam az unokáját! Meg az ellátmányt karácsonyra. Hogy van?

A nagymama bólintott, és csak annyit mondott: – Jó napot! Jól vagyok. Köszönöm! – mert már csak az unokáját nézte, várta, hogy

megállapíthassa, mekkorát nőtt, s nyár óta mennyit változott. Az alacsony, tömzsi öregasszonyon kopott fekete ruha volt. A ruhát sötétszürke kötény

védte. A lábán magas szárú fűzős cipő feszült. Kontyba kötött fehér haját két fésű simította még jobban a fejéhez.

– Szegény nagyi! − mondta Bibó − Milyen öreg! – De azért egy kicsit szép − mondta Cicó. − A szeme! Az a legszebb − mondta Didó. Zsófi nagyi ovális alakú arcából, amelyen csak néhány ránc jelezte a hetvenötödik évet,

Ádám kék szeme nézett Krisztire a félhomályban. Ettől Krisz egy kicsit meg is lepődött. Még sohasem vette észre a hasonlóságot. Talán ez okozhatta, hogy jobban odasimult a nagymamájához, amikor az magához ölelte. Mert nem szokott simulni. Inkább csak úgy hagyja magát megpuszilni, míg ő csupán belecsókol a levegőbe. A nagyi illata ugyanis mindig azokat a szagokat tartalmazta töményen, amelyeket Kriszti nem bírt elviselni a tanyán. A tyúkoknak, a kacsáknak, a bablevesnek és a kamrának, valamint a hideg szoba bútorainak a szagát.

– Isten hozott, kislányom! – mondta a nagymama ölelés közben, mert mindig kislányomnak szólította Krisztit, pedig az unokája volt. − Jól utaztál?

Kriszti bólintott és motyogott valamit köszönés helyett, mint általában. Mikor kisebb volt, „szervusz”-szal köszönt Zsófi mamának, aki néhány éve azt mondta neki, hogy ez most már egy butuska, illetlen köszönés. Mert egy nagylány az idősebb asszonyoknak, de különösen a nagymamájának kezicsókolommal köszön. Krisztinek azonban sehogy sem tetszett a kezicsókolom. Úgyhogy helyette csak motyogott valamit.

Gabika őrmester bevitte a két dobozt a házba, mint aki otthon van. Ha úgy vesszük, otthon is volt: gyerekkorában sokat járt ő kint a tanyán a barátjánál, Öcsinél.

Mielőtt beszállt a kocsiba, megkérdezte, hogy kell-e valamit segíteni. De nem kellett.



17

– Siess haza Gabika, mert mindjárt besötétedik! – mondta Zsófi mama. – Igenis! – kiáltotta Gabika őrmester, és kezét a kucsmájához illesztve szalutált, majd

énekelni kezdett: − „Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok, hogy Betlehembe sietve menvén lássátok!” − És még odarikkantotta, mielőtt beszállt a kocsiba: – Boldog, békés karácsonyi ünnepeket! Legyen boldog mami, Kriszti! Sok öröm kell, kevés hiszti!

– Neked is békés karácsonyt, Gabika, meg mindenkinek otthon! – mondta az öregasszony, s csak akkor csóválta meg a fejét, amikor az autó elindult. – Ez se nő fel soha!

Mikor a kocsi kifarolt az udvarról, és egy köszönésnyi szirénaszót megeresztve elindult az úton, Kriszti szíve összeszorult. Mintha a kocsival, és Gabika őrmesterrel az ő érdekes, kedves és izgalmas otthoni világa távolodna el tőle meg a tanyától a szüleivel és Ádámmal együtt. A sírás kerülgette, de csak a kavinok hüppögtek halkan.

A nagymama váratlanul köhögni kezdett. Csúnya, ugató köhögés tört ki a torkán, és a háta meggörnyedt. A szája elé kapott zsebkendőbe fojtotta a köhögését, és intett Krisztinek.

– Gyerünk be! Meg ne fázz! − lihegte, s még hozzátette: – A lábad! – ami azt jelentette, hogy „verd le róla a havat!”, s Bundást a fedett tornácon hagyva, Krisztivel együtt bement a házba ő is. A két lusta macska a tűzhely mellett persze csak a félszemét nyitotta ki a vendég érkezésére.



18

5. fejezet Bécs, apartman, parti * Hogyan kellene kivégezni egy tyúkot? * Mindjárt kidobom a

taccsot! * Aggódó anya telefonál Helmuth Riedel úr, Kriszti édesapjának a főnöke elegáns szállodai szobát foglaltatott a

magyar vendégeknek Bécs egyik belvárosi szállodájában. Nem is egy szobát, hanem egy egész apartmant. Azaz egy nagyobb szobát, amelyből a hálószoba, s onnan a fürdőszoba nyílt. A falon kacskaringós mintájú tapéta aranylott, és faragott keretben lógott egy hatalmas tükör. A nagyobb szobában barokk stílusú asztalt és foteleket helyeztek el. Az apartmanhoz természetesen italszekrény, hűtő és nagyképernyős televízió is tartozott. Ez utóbbi számtalan csatornával.

Kriszti szülei persze nem tévéztek. Kipakoltak és átöltöztek, hogy időben odaérjenek a partira. (A Krisztinek szánt karácsonyi ajándékot még otthon megvették.)

– Biztosan megérkezett már− nézett az órára az anya. – Fél hat. − Attól függ, hogy Gabika viszi ki vagy Öcsi − mondta az apa, és nyakát a felesége felé

nyújtotta, hogy segítsen neki begombolni az inge felső gombját. − Öcsi? Karácsony előtt egy nappal? Nem ismered a testvéredet? Ilyenkor csinálja a

legnagyobb bevételt. − Ha Gabika vitte ki, akkor még szinte világosban odaértek. − Felhívjam? − Krisztit? Persze!... Vagyis nem tudom… Lehet, hogy csak felkavarjuk a lelkét. Ott van

anyu. Bízzuk most rá! − De most legalább beszélhetsz a mamával is … – Igazad van. Az asszony füléhez tartott kagylóval állt a szoba közepén. Elegáns sötét bordó kosztüm

volt rajta liliomot ábrázoló arany kitűzővel. − Nem kapcsol − nézett a férjére. − Az automata azt mondja, nem lehet elérni a számot… − Előfordul arrafelé, hogy gyönge a térerő. Vagy valami történt az adótoronnyal. Tél van.

No, menjünk! Majd felhívjuk később. – Te nem aggódsz? − kérdezte az asszony. – Hívd fel Öcsit, hogy megnyugodj! − mondta a férfi. Fél óra múlva Kriszti szülei a taxiban ültek, és semmi okuk nem volt az aggodalomra. − Minden a legnagyobb rendben van! − kiabált Öcsi a telefonba, amikor az asszony

telefonált neki. − Gabika kivitte a tanyára! Anyu jól van! Várunk holnap benneteket, aztán kimegyünk együtt. Ne aggódjatok! Jó kezekben van a lányotok!

*

Azok a jó kezek, amelyekbe − Öcsi bácsi szerint − Kriszti került, éppen egy tyúkról

szaggatták le a tollakat, miután forró vízbe merítették néhányszor. – Fúj, de büdös! − fintorgott Kriszti. − Mért kell ezt csinálni? − Azért kislányom, mert így sokkal könnyebben lejön róla a toll. – De olyan büdi! – Én nem érzem. – Én meg érzem! – Akkor menj arrébb és tegyél a tűzre! – Szegény tyúk! – mondta Cicó. – De legalább már nem fáj neki, hogy megkopasztják – mondta Bibó.



19

– Akkor is szörnyű. Véres a torka, ahol elvágták – mondta Cicó. – Nem lehetne inkább elaltatni?

– Van még ilyen ötleted? − vihogott Didó. −Villamosszék, méreginjekció, kivégzőosztag, máglyahalál…

– Az volna a legjobb − mondta Bibó. − Akkor utána rögtön fel lehet tálalni, mint grillcsirkét.

– Jaj, de bunkók vagytok ! – mondta Cicó. – Nincs bennetek semmi érzés? – De van! − mondta Didó. − Nekem például az az érzésem, hogy éhes vagyok. A tyúkot nagyi már koradélután levágta, hogy Kriszti ne lássa a gyilkolászást. Ismerte

unokája érzékenységét. De megkopasztani már nem volt idő. S ha karácsonyra húslevest akart főzni, márpedig azt akart, valamikor elő kellett készítenie az alapanyagokat.

Kriszti, amint a hátizsákjával belépett az ajtón a pitvarba, vagyis a ház első helyiségébe, az előtérbe, azonnal látta, hogy a tanyán semmi sem változott.

– Mi változott volna? – kérdezte Bibó. – Szerintem már a nagyi gyerekkorában is így nézett ki minden. Legfeljebb akkor még nem volt villanyáram.

– Ja – mondta Didó, mert valami okosat akart mondani ő is. – De a pitvarban már akkor is ott állt a kemence, meg az a láda a tulipános díszítéssel.

Cicó nem mondott semmit csak elhúzta az orrát. Rettenetes ez a szag!... A pitvarból jobbra nyíló konyhában volt a tűzhely, a farakás, az asztal, a lóca, meg egy

dikó, azaz keskeny fekvőhely, és a falvédő. „Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki!” A konyhából nyíló kamrában befőttek sorakoztak a polcokon. A nagyi minden nyáron és

ősszel gondosan eltette a gyümölcsöket − szilvákat, körtéket, almákat, őszi- és sárgabarackokat – befőttnek vagy lekvárnak, hogy a családtagok, ha jönnek, megkóstolhassák, s hazavihessék. A mennyezetről zsineggel lelógatott seprűnyélen pedig, Öcsi bácsi disznóvágásaiból nagydarab szalonnák, kolbászok, sonkák csüngtek.

A kavinoknak ez nagyon tetszett. Csak az nem tetszett, hogy nem tudták elérni a finomságokat, akárhogy ugráltak Kriszti képzeletében. Talán, ha egymás vállára álltak volna…

A pitvarból balra nyíló szobában volt az ágy, párnával meg dunyhával megrakva, és egy dívány is. Ebből a szobából még egy helyiség nyílt, amelyet a két fiú megszületése után építettek a házhoz. Az ő szobájukat kintről, a tornácról is meg lehetett közelíteni.

A szobák általában hidegek voltak. Volt egy cserépkályha, de a mami nem fűtött, csak ha a családtagok itt aludtak. Mint most Kriszti. Mami egész életében hideg szobában aludt télen is.

Amikor Kriszti belépett a szobába, és megérezte a tizenöt fokot, azonnal elöntötte agyát a düh.

– Itt mindig olyan hideg van, nagyi! – Éjszakára alváshoz nem kell melegebb! − mondta az öregasszony. − Nálunk otthon éjszaka is jó meleg van. – Nálatok otthon, pocsékoljátok az energiát, ami nagyon drága! Kriszti egyáltalán nem értett egyet a nagyanyjával, de nem akart a megérkezése

pillanatában veszekedni vele. Inkább a kavinoknak adta át a szót. – Szegény Krisztike! Meg fog fagyni! – mondta Cicó. – Vagy tüdőgyulladást kap és belehal,

mint sokan mások. – Bezzeg a szülei most Bécsben táncikálnak! – mondta Didó. – Majd sírnak ők még! – kiáltott Bibó, és megrázta hatalmas mancsát. – Majd sírnak ők

még, ha szegény Kriszti ki lesz terítve a halottas ágyán. És a kavinok egymás vállára borulva zokogtak Kriszti képzeletében, ami Krisztinek

nagyon jól esett. *



20

A meteorológiai intézetben az alacsony vörös hajú fiú idegesen sietett végig a folyosón. A külföldi mérőállomásoktól kapott hírek izgatták fel. Alig néhány hónapja került az Intézetbe. Nem szokta még meg a katasztrófahelyzeteket.

A hosszú hajú, szemüveges férfit a kávéja mellett találta. Aznap éjszaka mindketten ügyeletesek voltak. Kávé nélkül az idősebb nem bírta volna ki ébren reggelig.

– Milánó környékén hatalmas hóvihar van – hadarta a fiú. – Hatvan kilométeres a szél. – Ne mondd! – mondta a szemüveges és ivott egy kortyot a fekete löttyből. – A szél két-három méteres hótorlaszokat emelt az utakon. A legtöbb mellékutat lezárták. – Az baj – mondta a szemüveges. – Meg kellene nézned… Lehet, hogy elkerüli Magyarországot? – Ühüm – kortyintott a hosszú hajú szemüveges. – Mindjárt megyek.

* – Gyere kislányom! Itt egy kötény, vedd fel, össze ne piszkold magad, és szedd ki a

tokokat – mondta a nagymama, amikor befejezte a tyúk kopasztását. – Utána vacsorázunk. Kriszti sok mindent utált a tanyán, de a tokozást legjobban. Hogy ő ehhez a zsírosnak

látszó sárgás bőrhöz hozzányúljon, és egy kés segítségével kihúzogassa a tollak fehér tokocskáit, amelyek a bőrben maradtak?!

– Mér’ kell azokat kihúzni? – nyirvogott, és elfintorította az arcát. − Mert nyilván nem szeretnéd, ha a szádba kerülne, amikor eszel! – mondta a nagyi. − Olyan undormány! − Undormány? – kérdezte a nagyi élesen. − Néha az életben olyasmit is meg kell

csinálnunk, ami „undormány”, ahogy te mondod. − Én sohasem fogok ilyet csinálni! – Sohasem tudhatod, mit hoz a holnap! − mondta az öregasszony. Kriszti szeme dühösen a nagyanyjára villant. – Nagyi, te mindig csak ijesztgetsz! − Az élet ijesztget, kislányom, nem én. Anyád meg apád nem fog mindig mindent

megcsinálni helyetted. Lehet, hogy egyszer még tyúkokat kell kopasztanod, hogy megélj! – Soha! − Vagy vécét pucolni. − Soha! − A gyerekedet sem fogod tisztába tenni? Kriszta erre semmit sem mondott, mert nem jutott eszébe megfelelő válasz. – Tessék itt a kés! – mondta a nagyanyja. − Kezdj hozzá! Még ki is kell bontanom… − A legszívesebben rögtön hazamennék! − mondta Kriszti, amikor átvette a kést. −

Mindjárt kidobom a taccsot! − Egyszer még hálás leszel nekem, hogy ezeket a munkákat rád bíztam! – mondta a

nagymama. Ettől a szövegtől Kriszti a plafonra tudott volna mászni, ha ő a Batman. De nem akart

tovább veszekedni. Valahogy ki kell bírni ezt az estét, meg ezt az éjszakát. Holnap, világosban már kimehet egy kicsit játszani Bundással. Délre meg talán anyuék is megérkeznek. Majd akkor megmondja nekik a magáét, az biztos! És az életben soha többé…!

Krisztinek a legidegesítőbb az volt, hogy miközben ő a tokokkal kínlódott, a mami valami szerelmeskedő betyárról meg annak a szeretőjéről énekelt halkan, ahogy szokott. Mintha ő ott se lenne!

– „Ha lovamra ülök éjjel: / Versenyt futok én a széllel…” Na, persze! A mama, amint lovagol! – „Ha lovamra ülök nappal: / Babámhoz visz lassan, halkkal…”



21

Most jön a szex! – „Míg egy csókot ott benn kapok..” Mondtam! – „…Kívül eszi az abrakot. / Jöhet pandúr vagy akárki, / Patkó nem szokott hátrálni! /

Leterítem a szűrömet, / Ráültetem szeretőmet…” Huhú! Mi lesz itt? – „Mit gondolok a világgal, / Mulatozok a rózsámmal! / Minden leány az én babám…” Na, ne már! – „Minden bokor az én tanyám, / Takaróm az égnek boltja, / Italom a babám csókja!” Idézet Kriszti naplójából: „A mami betyárlamurokat énekelt, én meg majdnem elhánytam

magam, miközben a tokocskákat kihúzogattam a hülye tyúk puha, zsíros, sárgás bőréből. A kés lapját a tok alá kellett csúsztatni, aztán ujjal rászorítani a fehér kis csövecskét a fémlapra és kirántani. Mint amikor egy szálkát kiszednek az ember kezéből. Csak ez tízszer undorítóbb.”

– Mért nem vesz a nagyi bontott csirkét a piacon vagy a boltban, mint más normális emberek? – sziszegte Didó. – Még fagyasztottat is kapna, amit eltehetne sokáig.

– Biztosan így olcsóbb – mondta Bibó. – Mert folyton spórol – mondta Cicó. – Lehet, hogy vendégünk lesz ma este – mondta a mami, miközben a kosár mellé hullott

tollakat összesepregette a földről. Csendesen beszélt, mintha nem éppen az előbb veszekedett volna az unokájával. Úgy látszik, az énekelgetés megnyugtatta. Zsófi nagyi ilyen volt. Hol kemény, hol lágy. − Karácsony előtt meg szokott látogatni egy régi ismerős − tette még hozzá. ‒ Csak azért mondom, hogy ne lepődj meg, ha jön.

– Kicsoda? – kérdezte Kriszti, mert ő se szeretett haragot tartani. No, meg kíváncsi volt, ki lehet az a „régi ismerős”? Ki kóvályog erre ilyen időben este?

– Nem ismered. Itt született. De már nem itt él. Ünnep előtt néhány nappal mindig felbukkan. Meglátogat. De csak néhány órát marad. Karácsonykor már sosincs itt. Azért nem találkozhattál még vele…

Nagyi felsóhajtott. Aztán, mintha csak magát nyugtatgatná, még megjegyezte: – Remélem nincs semmi baja. Néha késik egy-két napot… De gondolom, eljön most is. – Csak nem Bendegúz? – sikkantotta el magát Cicó. – Az lehetetlen! – mondta Bibó. – Egy hajléktalan? – A nagyi be sem engedné a házba abban a foltos köpenyében! – legyintett a mancsával

Didó. – Kicsit furcsa ember – mondta a nagyi. – Fekete kalapban jár, és nagyon keveset beszél.

Bendegúznak hívják.

* Dél-Ausztriában hatalmas hóvihar dúlt. A hegyi falvakba már nem lehetett eljutni az utakon. Bécsben, a fővárosban persze mindebből semmit sem lehetett érzékelni. Karácsony előtt

egy nappal ünnepi fényárba borult a város, mint mindig. És a vállalati parti is fantasztikusan indult. Helmuth Riedel úr kitett magáért. Az egyik legelegánsabb étteremben rendezte meg a találkozót. Rövid üdvözlő beszédek után egy zenekar játszott népszerű melódiákat. Mindenkinek névre szóló helye volt, és a vendégek többféle menüből választhattak.

Kriszti mamája a vacsora megrendelése után kiment a teremből, bekapcsolta a telefonját és felhívta Krisztit.

– Szervusz kislányom! Hogy vagy? – Jól – hazudta Kriszti. A nagyi ott tett-vett a konyhában. – És ti mit csináltok?



22

– Végighallgattunk néhány unalmas beszédet. Most vacsorázni fogunk. Gondolom, ti is… – Öcsi bácsinak nem volt feltöltőkártyája! – mondta Kriszti vádló hangon, mintha erről is a

szülei tehetnének. – Az enyémen meg már csak kétszáz forint van. – Nem baj kis szívem! Lassan most már úgyis lefeküdtök. Reggel majd hívunk. Ne felejtsd

el bedugni, és feltölteni az akkut. Nehogy lemerüljön, mint amikor a zenei táborban voltál. Holnap viszünk feltöltő kártyát.

– Öcsi bácsi is hoz – szólt közbe Kriszti. – Az lesz az ajándék. – A nagyi ott van? – Aha! Adom. Zsófi nagyi és Kriszti mamája csak néhány rövid mondatot váltott. „Jól vagy, mama? Jól.

És ti? Mi is. Holnap mikor jöttök? Talán egy óra körül már ott leszünk. Vigyázzatok az úton. Kezicsókolom, mama!” A nagyi nem szeretett telefonálni. Még mindig szokatlan volt számára, és azt mondta, hogy nem jól hallja.

– Vissza kell mennem a terembe – mondta Kriszti mamája és elbúcsúzott a lányától. – Jó étvágyat! Mulassatok jól! – mondta Kriszti szúrósan, de a mamája ezt nem akarta

észrevenni. – Neked is kislányom! Jó éjszakát! Érezd jól magad. − Kösz! − mondta Kriszti, és a hangsúlyában minden haragja, vádja, dühe benne volt.

Aztán még hozzátette. − Csókolom apát! – Ő is téged! És én is. Szervusz! − mondta az anya, és megszakította a vonalat. A kavinok nagyon mogorván nézték a mobilt, mintha az tehetne mindenről. – Csak ez a Bendegúz ne jönne legalább! – szipogott Cicó. – Úgysem jön – legyintett Bibó. – Megfagy, míg ideér. – Remélem − mondta Didó, az a csupaszív. Mire Kriszti mamája visszaült a helyére, már megérkezett az előétel. Hatalmas tányér

közepén egy falat tengeri halat helyeztek el mindenki elé néhány színes zöldséggel. Festménynek a falon szebb lett volna, mint amilyen a tányéron volt ennivalónak.

– Kriszti jól van – mondta az asszony a férjének. – A mama is. A feltöltő kártyáról Kriszti édesanyja nem szólt. Ha egy problémán nem tudunk segíteni, nem kell vele idegesíteni a szeretteinket.



23

6. fejezet Sületlen zsemlébe fűrészpor-fasírt * Kártyacsata a telepen * „Egy ló is elfáradna

ennyitől.” * Bendegúz a boltban * Anyai megérzések – Teríts meg kislányom az ebédlőasztalon, amíg kibontom a tyúkot – mondta Zsófi nagyi,

és egyetlen mozdulattal felvágta az állat bőrét, aztán kivette a beleket, és ledobta a macskáknak kitett tálkára.

– Ha most nem ájulok el, akkor soha – mondta Cicó. – És ezt a macskák megeszik? – kérdezte Didó, miközben kis majomarca egészen eltorzult

az undorkodástól. – Örömmel – mondta Bibó. – Ez nekik a nassolás. Hami-hami, juj, de fincsi! – Pfuj! – rándult össze Cicó, és a mancsával eltakarta a szemét. – Most elájulok, ha

megengeditek. – Parancsolj! – mondta Didó udvariasan. – Csak ne rám ess a csontos fenekeddel, mint a

múltkor! – A kék virágos sárga abroszt tedd fel – mondta Krisztinek a nagyi, és fejével a szekrény

felé intett. – Tudod, hol van. Kriszti valóban tudta. Mindig neki kellett megterítenie, ha ott volt. A nagyi azt mondta,

hogy egy lánynak mindent meg kell tanulnia a háztartásról. Teríteni, főzni, mosogatni, takarítani. Hogy ha férjhez megy, akkor tudja.

Régebben Kriszti sokat veszekedett emiatt. – Minek ezeket megtanulni? Majd hozatunk ételt futárral. És a mosogatógép elmosogat.

Takarítónőm meg lesz, ahogy anyunak is van. Én nem fogok takarítgatni egy nagy lakást. Nagyi az efféle beszédtől mindig dührohamot kapott. – Jellemző! Így nevelnek a szüleid! Ételt hozatni? Kétszer annyiba kerül, és ízetlen. – Nem ízetlen! – Ne mondd! Egyszer elvittetek Pesten abba nemtudomhova étterembe. Mintha sületlen

zsemlébe dugott, paprikás olajba’ sütött fűrészpor-fasírtot ettem volna. – Az hamburger, és nagyon finom! – Elég szomorú, hogy ezt mondod. Már nem tudjátok, mi a jó. És így folyt a vita órákon át. Például még hat hónappal azelőtt, nyáron is. De Kriszti most nem akart veszekedni. Nem, mintha nem érzett volna hozzá kedvet, vagy

nem talált okot. Mindig ezer ok és alkalom akadt a tanyán, hogy a nagyival összecsapjon. Az evés, az ivás, a vécé, a tévé, a mosás, a takarítás, a telefonálás, a bogarak. Mikroszkóppal kellett keresni egy témát, amiben Kriszti és a nagyi egyetértettek.

Most azonban valami visszatartotta, hogy ötpercenként összecsapjon a nagyanyjával. Talán a nagyi furcsa, erős köhögése kint az udvaron? Vagy valami más? Valami aggodalom bujkált benne...

– Szerintem, az emberek megérzik, ha a nagymamájuk nincs jól – mondta Didó. – Azt is megérzik, ha a családtagok közül valakivel baj van – tette hozzá Bibó. – Az okos állatok ezt még jobban megérzik – mondta Cicó. – Ha veletek történik valami,

azt én azonnal tudom. – Mire gondolsz például? – kérdezte Didó. – Mit érzel meg, ami velem történik? – Mondjuk, megérezném, ha szerelmes volnál belém – mondta Cicó. Bibó kivicsorította a fogát: – Már megint kezditek? A nagymama feldarabolta a tyúkot, és egy fehér tálba tette a húsdarabokat. Közben az

asztalra pillantott, ahova Kriszti két tányért, a tányérok mellé pedig villát és kést rakott. – Tegyél oda még egy tányért – mondta.



24

Kriszti elhúzta a száját. – Biztosan jön az a fekete kalapos ember? – kérdezte fintorogva, mert nagyon szerette

volna, ha a látogatás elmarad. − Azt írta, jön. Mindig betartotta, amit ígért. − Na, de mégis…! – sóhajtott Kriszti. − Kicsoda ez az ember? Rokon? – Nem. Ismerős. Mondtam. Régi ismerős. Ide valósi. Egy szegény ember. Karácsony a

szeretet ünnepe. Ilyenkor természetes, ha a régi ismerősök felkeresik egymást. Kriszti szalvétát is tett az asztalra. Csak olyan egyszerű fehéret, kicsit. A legolcsóbbat. „Na, persze! – gondolta közben. – Ismerős! Ha minden ismerős felkeresné az ismerőseit a

szeretet ünnepén, akkor százezrek tolonganának az utcán. ” – Én találkoztam azzal az emberrel – nyögte ki végül. – Megállította a buszt és felszállt. − Mért nem mondod? − kapta fel fejét az öregasszony. – Akkor biztosan eljön! Talán

mindjárt itt lesz! – És ismét szokatlan gyengeséget érzett. Mintha megszédült volna. Az asztalba kapaszkodott. Felborította a húsos tálat. A víz kifolyt. Néhány húsdarab leesett a földre. A macskák persze rögtön rávetették magukat, és egy-egy darabbal elrohantak. Kriszti, pillanatnyi meghökkenés után ledobta a szalvétákat, és a nagymamájához futott.

Ugye milyen jól megérezte ő, hogy gáz van?! Ügyetlenül átfogta a nagyi derekát, és óvatosan a legközelebbi székhez támogatta. – Nincs semmi baj − mondta az öregasszony. – Csak elfáradtam egy kicsit.

* Az útkarbantartó vállalat drótkerítéssel körbevett telepén, a hatalmas, tolólapáttal felszerelt

gépek, traktorok úgy álldogáltak a hóesésben, mint valamiféle újkori fém-dinoszauruszok. Bent, a raktárépület egyik kis helyiségében, Laci, a vékony, bajuszos ember a pólóra

vetkezett Puktai fivérekkel kártyázott. Huszonegyeztek. Ebben a játékban az nyer, aki − a lapok értékét összeadva − a legjobban megközelíti a huszonegyet. Fillérekben játszottak, de mint tudjuk: fillérekből lesz a forint. Abból meg az euró.

Jó meleg volt a szobában. A vaskályhában izzottak a széndarabok. A televízióban éppen híreket mondtak.

– Na, most ugrik a majom a vízbe! – kiáltotta a bajuszos, és óvatosan a kártyájára nézett. A képe rögtön felderült, és az asztalra terítette a lapjait.

– Csülökkel is jó a lencse, engem kedvel a szerencse – rikkantotta, majd hozzátette: Huszonegy!

Az idősebb Puktai elismerősen bólogatott. – Az szép. Az nagyon szép − mondta, és mert ő volt a bankos, tizenhétre húzott még egy

lapot. Egy négyest. Rögtön fel is rikoltott: − De még szebb vóna, ha a bankosnak nem éppen huszonegye vóna. A bajuszos arcáról rögtön leolvadt a vigyor. – Bolondé a szerencse! – Bolond, aki mondja − rötyögött az idősebb Puktai, és eltette az asztalközépre dobott

forintokat. A fiatalabb Puktai is vihogott. – Szívás Laci bácsi! De mekkora! – Te csak hallgass, öcsi! Neked fuccs volt! – „…Olaszország északi és Ausztria déli részén tombol a hóvihar” − mondta az időjárás-

bemondó a tévében és a három kártyázó a képernyő felé fordult. – „A szél sebessége eléri a hetven kilométert − folytatta a bemondó. – A kisebb településekre vezető mellékutak többségét lezárták. A viharos szél és a havazás érintheti Magyarországi délnyugati részét is.”

– Na, ne már! − hördült fel az idősebb Puktai, és megszívta az orrát. − Erről nem volt szó! – Szép kis karácsonyunk lesz! – morgott a fiatalabb, de Laci, a bajuszos legyintett.



25

– Ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik! Inkább add ide a paklit. Most én osztok. A fiatalabb Puktai elhúzta a száját. – Rossz előérzeteim vannak. Ma éjszaka nem alszunk. – Csak a magad nevében beszélj Öcsi! − mondta az idősebb. − Én bekapom a sörömet,

aztán irány a tollasbál.

* − Lefekszem egy kicsit − mondta az öregasszony. – Tíz perc elég lesz. Aztán folytatjuk. −

És ledőlt a keskeny ágyra, amit faluhelyen dikónak neveznek. Arca kipirult. Forróságot érzett. „A legrosszabbkor jöttél, te láz – gondolta. − Itt a kislány. És bármikor beléphet Bendegúz.

Holnap karácsony. Készülni kellene. Még jó, hogy a beiglit már tegnap megcsináltam. Nem tudtál volna várni még három napot? Mindegy. Nem olyan nagy eset. Volt már ilyen. Egy kis láz elmúlik a pihenéssel. Ha meg nem, akkor beveszek egy lázcsillapítót.”

– Takard le a húst, kislányom – mondta halkan Krisztinek. – Takard le, és tedd ki a kamrába, a hidegre.

Kriszti a kamrában kis híján elejtette a tálat. Éppen fel akarta tenni a polcra, amikor egy pók ereszkedett le fonalán a keze mellett.

− Pfuj! Segítség! Megcsíp! − kiabált Didó. − Ez a gyilkos pók! Ez a gyilkos pók! − sikoltott Cicó. − Nem biztos, hogy gyilkos − morogta Bibó. − Lehet, hogy csak ronda. Kriszti régebben mindig összekapott a mamával, ha pókokról meg bogarakról esett szó.

Kriszti ugyanis félt tőle, a mami meg nem. − Azok is élőlények, Isten teremtményei − mondta a nagymama. − Nekik is joguk van élni. – De mikor olyan rondák! − nyirvogott Kriszti. – Ki dönti el, mi a szép és mi a ronda? − kérdezte a nagymama. − Ha egy lány csúnyácska,

de egy fiú megszereti, rögtön megszépül, mert a fiúnak a legszebb lesz. Akkor most szép vagy ronda?

A nagymamával nem lehetett vitatkozni. Mindig mindent meg tudott magyarázni. Amikor Kriszti feltette a húsos tálat a polcra, és kijött a kamrából, leült a kisszékre a

tűzhely elé. Látta, hogy a nagymama csukott szemmel fekszik a dikón, és hallatszik, amint szívja a levegőt.

Most mit csináljon? – Még csak az kell, hogy a nagyi elaludjon, mi meg itt maradjunk egyedül az éjszakában –

mondta Bibó, és körmeit a macskák felé meresztette dühösen. (Még jó, hogy a macskák nem látták.)

– Ha bejön ez a fekete kalapos – nyivákolt Cicó idegesen − én biztos, hogy bepisikélek az ijedtségtől.

– Valakinek szólni kellene, hogy a mama nem jól van – rázta meg a fejét ingerülten Didó. – Felhívjam Öcsi bácsit? − kérdezte Kriszti hirtelen, mire a nagymamája kinyitotta a

szemét, és úgy nézett rá, mint aki nem is érti, mit beszél az unokája. – Minek hívnád? − Hogy szóljak. − Miről akarsz te szólni? − Hogy nem jól érzed magad… − Én? Ki mondta, hogy nem érzem jól magam? Azért, mert ledőltem egy kicsit? Tudod te,

hogy hajnal óta mit dolgoztam össze? Egy ló elfáradna ennyitől… Az öregasszony úgy csinált, mint aki elneveti magát, de csak nyögött.



26

– Inkább tegyél fel egy kis teavizet. Csinálj hársfateát. Még csak az kéne, hogy telefonálj. Jól megijesztenél mindenkit. A semmiért. Inkább a barátnőidet hívd fel. Velük beszélgess, ha mindenáron beszélgetni akarsz… Öt percet pihenek, aztán vacsorázunk.

Kriszti megrántotta a vállát. Ha a nagyi azt mondja, hogy nincs semmi baj, akkor az úgy is van. Feltette a teát, aztán felhívta Rebit, azaz Rebekát, hogy megmondja: le fog merülni a kártyája, tehát ő nem tud telefonálni. Aztán felhívta Tímeát meg Nórit, a másik két barátnőjét, és elmondta nekik ugyanezt. Nóritól már el se tudott köszönni, mert a telefon kattant egyet és a vonal megszakadt. Kriszti kártyája lemerült. Úgyhogy Nóri visszahívta, hogy elbúcsúzzanak. Közben (a baj nem jár egyedül) pityegni kezdett a készülék, meg kiírta, hogy az akkumulátor a végét járja. Azonnal fel kell tölteni.

Még jó, hogy Kriszti nem felejtette otthon a töltőt. De alig néhány pillanattal azután, hogy a lány bedugta a konnektorba, az ablakokat hirtelen megrázta valaki. Vagy valami?

*

– Már zárva vagyunk! − mondta Öcsi bácsi a félig lehúzott redőny felé, ami alatt feltűnt

egy fekete kalap. De a kalap tulajdonosa nem sokat törődött a boltos figyelmeztetésével. Felhúzta a redőnyt, belépett, s aztán leeresztette maga után. Az öreg volt az. A fekete köpenyes öreg a buszról. A Bendegúz nevű.

− Nicsak ni! Bendegúz! Hát eljöttél? − kiabált Öcsi bácsi. − Remélem, nem most akarsz kilátogatni anyámhoz! Hallod a szelet? Olyan hófúvás lesz, hogy még az autópályára se mennék ki ilyenkor. Reggel kellett volna jönni. Akkor már túl lennél a randevún…

Ádám, aki a raktárban pakolászott, kiment a boltba. Azt hitte, az apja neki kiabál. Rögtön megismerte az öreget. Nem tudta, hogy pontosan kicsoda, de látta már tavaly meg

tavalyelőtt is. Azt is tudta, hogy ilyenkor mindig meglátogatja Zsófi nagyit. – A busszal jött − mondta az apjának −, láttam, mikor vártunk Krisztire. − Biztosan kiment előbb a temetőbe a halottaihoz, ugye, Bendegúz? – kiabálta Öcsi bácsi,

mintha az öreg süket volna. – Látta, milyen szépen rendbe hoztuk? A falu. Én is segítettem. De már csak öt sírkő maradt. A maga szüleié, meg még három. De azokat nem tudjuk elolvasni. A többi eltűnt. Az idő vasfoga. – Aztán Öcsi bácsi legyintett. − Ez van. Mit adhatok? Mondja, mondja, mert mennék én is. Elég volt a mai napból.

Az öreg az édességek polcához ment, és elvett egy nagy tábla csokoládét. Tejcsokoládét. Azt a régi fajtát, amit a felnőttek még gyerekkorukból ismernek. Főleg az öregebbek.

– Jól van, Bendegúz! Látom, még nem felejtette el, mit szeret anyám… Hagyja! Nem kell fizetni érte. Ajándék. Ádám, tedd be egy zacskóba azt a néhány zsömlét, ami maradt, meg egy pár kolbászt! Azt a darab sajtot is, ott! Biztosan nem evett egész nap, mi, Bendegúz? Tedd bele azt a pálinkát! Hadd melegítse valami. Ne a fütyülőset, te! Az olcsóbbikat!

Az öreg elvette Ádámtól a zacskót, magához ölelte, hogy ki ne szakadjon, de nem köszönte meg. Csak hosszan a fiú szemébe nézett, mintha keresne valamit. Ádám zavarba jött.

– Szívesen adjuk − mondta, hogy mondjon valamit, és visszament a pult mögé. Onnan figyelte az öreget. Vajon Bendegúz valóban a nagyihoz akar menni ilyen időben? Ádám szívesen elkísérte volna. Nem érdekelte a szél meg a hó.

Az öreg felhúzta a redőnyt, de mielőtt kilépett volna, visszafordult. – Schwarz Ármin, meg a Liebermann testvérek − mondta reszelős, akadozó hangon, mire

Öcsi bácsi is odakapta a fejét. – Hogy micsoda? – Övék a három sírkő ‒ motyogta az öreg. – Aha! – mondta Öcsi bácsi. – Értem. – És összevonta a szemöldökét, mint aki

gondolkodik. Aztán felkiáltott: – Figyeljen, Bendegúz! Ne induljon el most. Aludjon meg Gabika őrmesternél, a rendőrőrsön, ahogy szokott. Majd holnap kimegy anyámhoz.



27

– Köszönöm! – szorította magához csomagját az öreg. – Köszönöm! Aztán kilépett a boltból, visszaeresztette a redőnyt, és fekete köpenyét összevonva

nekifeszült a hóviharnak.

* Kriszti édesapja felemelte a poharát. A bíborvörös borban megcsillant az ezernyi lámpa

fénye. – Egészségedre kedvesem! – Egészségünkre! − mondta az asszony, de nem ivott. − Mért nem kóstolod meg? Az előbb is láttam, hogy visszatetted. Egész este csak

ásványvizet ittál. Pedig ez az év legjobb magyar bora! − Jobb, ha egyikünk nem iszik − mondta az asszony. − Te jó ég! Csak nem képzeled, hogy ma még valamelyikünknek kocsit kell vezetnie?! A

taxi visszavisz a hotelbe, és reggelig kialusszuk azt a két-három pohár bort. – Persze, persze − mondta az asszony. − Csak igyál nyugodtan. Én most nem kívánom. Kriszti apja a fejét csóválta és nevetett. – Édesem! Te még lódítani sem tudsz. Valld be, azért nem iszol, hogy ha Isten ments,

valami történik, elindulhassunk hazafelé éjszaka. Az asszony mosolygott, de nem szólt semmit. A férje jól ismerte őt. – Figyelj ide! – folytatta a férfi. − Akármi történik, mi ma éjszaka Bécsben alszunk. Csak

nem képzeled, hogy itt hagyom azt a királyi lakosztályt?! Visszamegyünk a hotelbe, hozatok egy üveg pezsgőt, és reggelig mulatunk kettecskén. Ahogy valamikor régen. Emlékszel?

Az asszony bólintott, de mégsem ivott a borból. Nem ihatott. Nem engedte a megérzése. Amint azt a Magyar Tudományos Akadémián Evizi agykutató és mutterológus professzor

egyik előadásában kifejtette: az édesanyákba, ahogy mondani szokás, gyárilag be van építve egy SZBSZ. Egy Szuper Bajérzékelő Szoftver.

Dr. Evizi szerint az anyák, a gyermek születésének pillanatától rendelkeznek vezeték nélküli internetes kapcsolattal. Ennek segítségével az anyai hajszálak könnyedén veszik az információkat a családtagok távoli szerveréről, és rögtön közvetítik az agyba. Onnan az adatok a szélessávú kapcsolat jóvoltából a szívbe jutnak, ahol elindítják a beépített programokat. Ezek válaszüzeneteket, illetve mentőakciókat generálnak, amennyiben megfelelő szoftverekkel és elegendő kapacitással rendelkezik az anyawinchester.

Sajátos, hogy ez a rendszer már százezer évvel ezelőtt is működött, bár az Internet akkor még nem volt annyira elterjedt, mint ma.



28

7. fejezet Hóvihar és vacsora * Áramszünet! Na, még csak ez kellett! * A petróleumlámpa

meggyújtása * Rémtörténetek a havazásról A három kavin szorosan összekapaszkodva állt Kriszti mellett és rémülten néztek az ablak

felé, ahonnan az ijesztő zaj betört a konyhába. – Megjött a fekete kalapos! − kiáltott Didó. − Vagy egy gyilkos betörő! − mondta Cicó. – Vagy a vihar, ti tökkelütöttek! − morgott Bibó. – Nem kell megijedni − nyugtatgatta Zsófi nagyi az unokáját. Fél oldalára támaszkodva felült a keskeny ágyon. – Csak egy kis szél volt. A „kis szél” ismét bezörgetett az ablakon, de most már erőszakosabban, mint az előbb. S

nem csak bezörgetett, de egy zsáknyi havat is dobott az üvegre. A nagymama lassan, óvatosan felállt, és elindult az asztal felé. − Engedd be Bundást, kislányom! – mondta: − Nem mintha nem bírna ki egy kis szelet, de

jobb lesz neki köztünk. Kriszti a nagyanyjára nézett, aztán megint az ablakra meg az ajtóra… Nagyon szerette a

kutyát, de most valahogy nem volt kedve kimenni. Kriszti akkor is félt a sötétben, ha nem volt tél, meg hó, meg vihar. – Csak nem mégy ki?! – sikoltott Cicó, és hevesen átölelte Kriszti combját, ameddig felért. − Gyorsan kinyitja az ajtót, és Bundás beszalad − mondta Bibó. − Az még nem a világ

vége. – És ha van kint valaki egy nagy késsel? − koccant össze Didó foga. − Én nem mennék! Bibó haragosan csettintett a nyelvével: – Ha valaki ott volna, Bundás már régen ugatna, te, észlény! A nagymama az asztalba kapaszkodva megállt, tétovázó unokájára nézett. – Félsz, kislányom? Menjek én? – Nem, nem – mondta Kriszti. − Mindjárt beengedem. És kiment az előtérbe, vagyis a pitvarba. Sötét volt. Kintről kaparászás és nyüszítés hallatszott. A szél ismét megrázta az ajtót meg

az ablakot. Az üvegeket beborította hóval. Kriszti felkapcsolta a villanyt. A pitvarban meg a tornácon halványan vibráltak a lámpák.

Kriszti kikukucskált az ajtó egyik behavazott ablaknégyzetében. Nem látott semmit csak a fehér téli világot. A kavinok is megpróbáltak kikukucskálni az üvegen. Cicó lábai úgy remegtek, mintha nem egy oroszlán mancsára hasonlítottak volna, hanem egy őzike piszkafa virgácsaira.

Ismét hallatszott a kaparászás és a nyüszítés. Bundás érezte, hogy Kriszti áll az ajtó mögött.

– Már nyitom! − kiáltotta Kriszti. Erős hangjával saját magát is fel akarta bátorítani egy kicsit. – Nyitom már! − És a kilincset megragadva résnyire nyitotta az ajtót. Pontosabban résnyire akarta nyitni, de a szél lökött egyet az ajtószárnyon, és a hó bezúdult. Bundás egy pillanat alatt bent termett, Kriszti pedig teljes erőből nekifeszült az ajtónak. Sikerült bezárnia.

Bundás boldogan ugrált fel a kislányra, mert szerencsére nem volt ott a nagyi, hogy rászóljon.

Aztán bementek a konyhába. A nagyi a megterített asztal mellett ült. Egy tálban a Kriszti kedvéért készített

szilvalekváros derelye gőzölgött. Kriszti szeme felcsillant, és először mosolyodott el, mióta megérkezett. − Mami! − kiáltotta. − Köszönöm! − És megcsókolta a nagymamája homlokát.



29

Az a homlok nagyon meleg volt. Kriszti kicsit értetlenül pislogott. Mi van a mamival? Mért ilyen forró a homloka? Az övé szokott ilyen lenni, ha lázas.

Ette a finom szilvalekváros derelyét, és a nagyira pislogott. Mert Zsófi nagyi nem evett. Csak nincs valami baj?

− Vacsora után gyorsan lefekszünk − mondta a mami. − Meglátod, mire felébredünk, a viharnak már nyoma sem lesz.

− És te miért nem eszel? – Nem vagyok éhes − magyarázta a mami. − Jól ebédeltem. – És kezét az asztal alá

rejtette, hogy ne látsszon rajta a remegés. Fázott. Pontosabban nem fázott, csak rázta a hideg: a láz.

Kriszti még a tányérján levő finomság felét sem ette meg, amikor hirtelen kialudt az asztal fölé függesztett villanykörte. A konyhában sötét lett. A kavinok Kriszti nyakába meg mellére ugrottak. Majd megfojtották.

*

Kriszti édesapja a finom vacsora elfogyasztása után felkérte a feleségét. Régen táncoltak

már, pedig szerettek táncolni. S különösen ilyen hangulatos zenére. Régi és új világslágereket játszott a zenekar könnyedén és fülbemászóan.

– Remélem, már alszik − mondta az asszony két fordulat között, s természetesen Krisztire gondolt.

– Anyámnál? − mosolygott a férfi. − Már nyolckor ágyba került. De legkésőbb kilenckor. Ott nincs tízig tévézés. Kriszti egyébként sem szereti nézni azt a kis képernyőt.

– Mért nem veszünk a mamának egy nagyképernyőset? − Mert kidobna vele együtt. Nem emlékszel? Még ezt a kicsit is csak azért fogadta el, hogy

a gyerekek szívesebben menjenek hozzá. Azt mondta, neki nem kell tévé. Ő megvan a rádióval. Azt is ritkán kapcsolja be.

− Pedig ha hozzánk költözik, vagy Öcsihez, meg kell szoknia az új világot. A számítógépet, a DVD-t…

– Az még messze van − mondta a férfi. − Anyám hallani sem akar az elköltözésről, hiszen tudod. S amíg ilyen jól bírja magát, én sem erőltethetem.

A zenekar gyors számra váltott. Kriszti szülei forogtak, pörögtek, mint száguldó szélörvény a somogyi pusztaságban.

*

– Na, még csak ez kellett! − sóhajtotta az öregasszony a sötétben, és kint a vihar, hörgő

sivítással válaszolt rá. − Áramszünet. Nem kell megijedni. Előfordul. De hiszen tudod!... Tavaly is volt ilyen… Mindjárt előveszem a petróleumlámpát.

Hallatszott, ahogy Zsófi mama lassan feláll az asztaltól és elindul. Óvatos lépések csoszogtak végig a padlón. A mama alakja felderengett a lobogó lángok sárga fényében, ami a tűzhely ajtajának résein kiszivárgott.

– Na, még csak ez kellett! – ismételte Didó a nagymama szavait és belepislogott sötétbe. − Mért nem vagyok én most macska?

– Mért akarsz macska lenni? – remegett Cicó hangja. – Mert azok látnak a sötétben – válaszolta a legfiatalabb kavin. − Na, és mit érnek vele? − kérdezte Bibó. − Megkeresik a lámpát meg a gyufát? Hallatszott, hogy Zsófi nagyi a szekrénynél matat. Ő a sötétben is pontosan tudta, mit hol

talál. A lába ugyan remegett a gyengeségtől, és a szája kicserepesedett a láztól, de erősen tartotta magát.



30

„Kriszti nem vehet észre semmit − gondolta. − Majd mindjárt visszafekszem. Beveszek valami gyógyszert. Kipihenem magam. Ez semmi, csak fáradtság. Volt már ilyen.”

Tudta, most erősnek kell lennie. Életében sokszor kellett nagyon erősnek lennie. És mindig sikerült. Miért ne sikerülne most is?

A kezében fellobbant a gyufaszál és a fény remegve világította meg a petróleumlámpát. – Gyere, kislányom, segíts! – mondta az öregasszony elhaló hangon, és elejtette az égő

gyufát. Kriszti felállt és előre botorkált valahova arra, ahol a nagymamáját sejtette. Amikor odaért,

és megérintette az öregasszonyt, érezte, hogy a mama egész teste remeg. – Mama, te fázol? – Itt a gyufa − mondta az öregasszony. − Gyújtsd meg… Én egy kicsit… Kicsit leülök… –

De nem ült le. Nem volt hova. Már nem bírt elvánszorogni az ágyig. Csak állt és várt a szekrény szélébe kapaszkodva.

Kriszti kivette a dobozt a nagyanyja kezéből, s meggyújtott egy szál gyufát. Milyen jó, hogy otthon néha ő gyújtotta meg a gyertyát! Meg egyszer a tüzet a szalonnasütéshez. Ahogy a papája mondta: „gyufázott”.

– Vedd le a petróleumlámpa üvegét – suttogta a mama. – Óvatosan vedd le, és gyújtsd meg a kanócot.

Igyekezett nyugodtan beszélni, de a hangja remegett. Rettenetesen rázta a hideg. Kriszti még sohasem gyújtott meg petróleumlámpát. Fogalma se volt, hogyan kell

meggyújtani a kanócot. Végül azonban könnyedén sikerült leemelnie az üveghengert, és a kanóc is meggyulladt azonnal.

– Jól van, kislányom − mondta a mama, mikor Kriszti visszatette az üveget a láng fölé. − És most megkérlek, segíts! Kísérj az ágyhoz. Elfáradtam. Mennyi az idő? Már elmúlt tíz óra?...

Amikor Kriszti átkarolta a nagymamája derekát, és elindult vele az ágy irányába, életében először érezte, milyen nehéz egy magatehetetlen, idős emberi test. Mert a mama már alig bírta tartani magát. Aprókat lépett, és akaratlanul is ránehezedett az unokájára.

„Nem bírom − gondolta Krisztina. − Nem bírom. Össze fogok esni. El fogunk esni mind a ketten.”

– El fognak esni mind a ketten − ismételte Didó. − Elesnek és beverik a fejüket valahova. – Igen − bólogatott Cicó. − Beverik a fejüket, és minden csupa vér lesz, mint a filmekben. − Azt szeretem bennetek − mondta Bibó –, hogy mindig olyan optimisták vagytok. Csupa

vidámság és derű. „Nagyon nehéz − mondogatta Kriszti magában, de mégis ment, lépett, emelte a súlyos

testet, mintha nem is egy elkényeztetett, gyenge kamaszlány volna, akit még a huzattól is óvnak a szülei.

– Az emberek sokkal erősebbek, mint azt gondolják − mondta Didó. − És talán sokkal okosabbak is − mondta Cicó. − Meg néha sokkal butábbak – tette hozzá Bibó. Kint egyre hangosabban sivított a viharos szél. Neki-nekicsapódott az ablaknak, és

megrezegtette az üvegeket, mintha mindenáron be akarna törni a meleg konyhába. Fújta, kergette a viharos szél a lehulló hópelyheket. Körbe-körbesodorta a csillag alakú fehér kristályokat, míg azok hótömegekké válva nem örvénylettek végig a pusztán. Ahol a szél akadályt talált, ott felhalmozta a havat. Torlaszokat emelt a domboknál, az út melletti fáknál és a kisebb nagyobb építményeknél. A kis ház falát az ereszig beborította a hó. Erről Kriszti és a nagyi nem tudhatott: bentről semmit se láttak. Még szerencse, mert biztosan megrémültek volna, ha tudják, hogy sem az ablakon, sem az ajtón nem tudnának kimenni, ha bent valami baj történne. Sem ezt, sem azt nem lehet kinyitni a hóból épült széles fal miatt. Ráadásul a nádtetőn a fehér takaró egyre vastagabb és súlyosabb lett.



31

Kriszti szívét azonban nem csak a viharos szél csapkodásai miatt szorította össze a félelem. Eszébe jutott a telefon. Ha nincs áram, a mobil akkumulátora nem tölt tovább. S akkor most már nem csak ő nem tud telefonálni, de talán őt sem tudja hívni senki sem.

*

A meteorológiai intézetben az alacsony vörös hajú fiú már több mint egy órával korábban

értesítette a Katasztrófa-Központot. Tájékoztatta őket, hogy az Európán átvonuló hóvihar Magyarország dél-nyugati részét is érinti.

– Remélem, mindenki időben hallotta a felhívást − mondta a fiú a hosszú hajú szemüvegesnek, aki a másik számítógépnél a külföldi jelentéseket nézegette. – Ha valaki az úton rekedt a kocsijával…

– Az megfagy − mondta a hosszú hajú nyugodtan. − Öt éve Ausztriában egy egész családot találtak a hó alatt. Az autóban az asszonyt a két gyerekkel. Az autótól két kilométerre pedig az apát jéggé fagyva. Magyarországon tíz éve három ember állva fagyott meg egy villanypózna mellett: két asszony meg egy férfi. Egymásba meg az oszlopba kapaszkodtak, hogy ne sodorja el őket a szél.

A vörös hajú fiú köhintett egyet. – Tudsz még ilyen kedves történeteket? – Egy tanyán egy idős házaspár… − kezdett bele egy újabb elbeszélésbe a hosszú hajú, de

a fiú közbevágott. − Kösz, kösz, tudom, megfagytak, vagy megették őket a farkasok. − Nem. Három napig voltak a behavazott házban. Amikor kiásták őket, éppen egy brazil

tévésorozatot néztek. Nem is akartak kimenni, amíg a film tartott. − Ezt most találtad ki. – Szó sincs róla. Ha valakinek van elég tüzelője, és a hó súlya alatt nem szakad rá a tető,

akkor napokig elvan egy házban a hó alatt. A vörös hajú morgott: − Kösz! De azért én nem próbálnám ki. − És ha a menyasszonyod is ott volna? – Hol az a ház?



32

8. fejezet A mami össze-vissza beszél * Hol vannak a gyógyszerek? * Ádám megérzése * Az

utolsó telefonhívás Kriszti a pitvarban a ládán talált két takarót. Most már nem félt annyira kimenni a sötétbe,

mint amikor Bundást be kellett engednie. Igaz, hogy vitte magával a petróleumlámpát. Meg a kutya is mindenhova elkísérte, mint egy testőr. A két takarót a nagyanyjára terítette.

Zsófi nagyi azonban a pokrócok alatt is reszketett. Rázta a hideg, miközben Kriszti érezte, hogy a karja, a teste forró.

− Most mit csináljak, nagyi? − kérdezgette. − Mi bajod? Mit kérsz? – Semmi baj − mondta az öregasszony remegő szájjal, halkan. – Nem kérek semmit. Csak

zárd be az ablakot, kislányom! Bejön a hideg. − És köhögni kezdett. Kriszti az ablakra nézett, aztán odament és megfogta a kilincset. Az ablak zárva volt. – Nincs nyitva − mondta. − Mért mondod, hogy zárjam be? Aztán lépett kettőt, megállt a konyha közepén, és onnan nézte a keskeny ágyon fekvő

beteget. Hirtelen összeszorult a mellkasa. Egy pillanatra nem kapott levegőt. Az ijedtség csinálta. Kriszti megértette, hogy a mama lázas, nagyon lázas és nem tudja, mit beszél.

– Most mit kell csinálni? – pislogott idegesen a többiekre meg Krisztire Didó. − Fel kell hívni Öcsi bácsit! – kiáltotta Cicó. – No, igen − mondta Bibó. − Azt kellene. Csakhogy lemerült a kártya is, meg a telefon is. Kriszti felvette a mobilt és megnyomott egy gombot. „Akku feszültsége alacsony!” – jelent

meg a felirat a kis képernyőn. Talán egyet még telefonálhatna − gondolta Kriszti. Van valami segélyhívó, amit a kártya lemerülése után is lehet még hívni… De mennyi a száma? Száztizenkettő? Vagy százhúsz? Azt még hívhatná talán, ha a szám eszébe jut…

Kriszti nem csak ijedt volt, hanem dühös is. Mért nincs a mamának telefonja? Apa mindig mondta, hogy legyen itt egy telefon. Legalább egy mobil! De a mama mindig elutasította. Mert az nagyon drága. És amikor apa hozott egyet nyáron azzal, hogy majd ő fizeti, akkor a mama visszacsempészte apa táskájába. Csak otthon vették észre. Mert a mama mindig olyan csökönyös! Igen, olyan csökönyös, mint egy szamár. Csak az a jó, amit ő akar. Ha most volna egy telefonja, azonnal fel lehetne hívni Öcsi bácsit. És húsz perc múlva itt lennének. És ők tudnák, mit kell csinálni a mamával, hogy meggyógyuljon!...

Kriszti nézte a nagyanyját, aki a félhomályban feküdt a keskeny ágyon és nehezen vette a levegőt. Kriszti nagyon haragudott rá. A legszívesebben kiabált volna vele. De egy beteggel nem lehet kiabálni. Akármennyire hibásnak tartjuk, akkor se lehet vele kiabálni.

Most mit csináljon? Mit szokott anyu csinálni, ha ő beteg? Gyógyszer!... Gyógyszer kellene! De milyen gyógyszer? És hol tartja a gyógyszereket

nagyi? − Mama, hol van gyógyszer? − kérdezte Kriszti, és leguggolt a nagyanyja mellé. − Hol

tartod? Itt a konyhában? − Ha jön Bendegúz, akkor meleget kell neki adni − mondta a mama, és a szeme furcsán

csillogott a lobogó kanóc gyönge fényében. − Biztosan fázni fog. Van itthon egy kis pálinka… Abból kaphat. De csak egy pohárral. Nálam nincs italozás!

− Most miről beszél a mama? − pislogott Didó. − Nem ő beszél, hanem a láza − mondta Bibó. − De ez nagyon ijesztő − suttogta Cicó. Az öregasszony hirtelen felemelte a hangját, mintha szólna valakihez. − Bendegúz! Maga ne üljön az asztalfőre. Az nem a maga helye. Az a férjem helye. Maga

ide üljön mellém. És vegye le a kalapját. Nagyon illetlen dolog kalapban ülni az asztalhoz. Még ha magának ez is a vallása. Nálunk nem szokás. Vegye le!



33

− Mami! − mondta Kriszta, és majdnem elsírta magát. − Ne csináld ezt! Nincs ott senki! Nincs itt Bendegúz! Mondd meg, hol a gyógyszer? Hol a gyógyszer?

− Minek az? – nézett Zsófi nagyi zavart szemmel az asztal felé. − Maga beteg? Nem beteg maga, csak öreg. Öregebb, mint én… − És ismét felemelte a hangját. − Már megint csokoládét hozott? Mondtam, hogy ne hozzon! Gyerek vagyok én? Azt hiszi, azzal levesz a lábamról? Azt hiszi, akkor megbocsátok?

− Mama! − kiabált Kriszti, és ömlöttek a könnyek a szeméből. − Hol a gyógyszer? Hol a lázcsillapító? Kérlek!...

− Takarj be… – dadogta az öregasszony. − Fáj a hátam. Meg a lábam is. Takarj be! És csukd be az ablakot!

*

– Na, Lacikám, emlékszik, mit mondott? – kiabált a süvítő szélben az útkarbantartó telep

vezetője. − „Nem kell kimenni az útra, mert ez nem hó.” Gratulálok! Alig bírtam eljönni idáig a terepjáróval! Már a főúton is méteres hóakadályok vannak! Hol a két Puktai? Alszanak, mi?

– Á, dehogy! – mondta a kis bajuszos ember. − Azonnal jönnek! − És nagy bundájában az egyik ablakhoz sietett. − Hé, fiúk! − Zörgetett be az üvegen. − Mi lesz már?

A telepvezető mobilja a Csendes éj című karácsony dalt zenélte. – Halló! − kiabált a nagydarab férfi. − Szervusz! Én vagyok!... Itt vagyok a telepen… A

mindenségit!... Melyik úton?... Mindjárt odaküldöm az egyik gépet! De ebben a viharban öt perc múlva megint befújja a szél hóval… Jó, jó! Majd küldöm. Szólj a honvédségnek is!... Nagyon helyes! Remélem nem fog egész éjszaka havazni!

A két Puktai bundás bekecsben, füles sapkában jött ki az épületből. − Jó estét, főnök! − mondta az idősebb, és hozzátett valami csúnyát. − Maga menjen a marcali útra − mondta a telepvezető köszönés helyett, mert dühös volt. −

Egy autóbusz a hóban rekedt. Szabadítsa ki! Maga meg − szólt a fiatalabbnak − induljon Somogyhalód felé. Tisztítsa meg az utat, amennyire lehet, hogy a hajnali busz kijöhessen!

– Hiába tisztítom − morgott a fiatalabb Puktai. – A szél vissza fogja vinni a havat. – Idefigyeljen, barátom! – mondta a telepvezető olyan kedvesen, amennyire kitelt tőle. −

Nem dumálunk! Tisztítunk! Na, kotrás!

* A vendégeknek bérelt hatalmas limuzin hazaszállította Kriszti szüleit. – Képzeld el, ha ezzel a tízméteres autóval furikáznánk Budapesten! – terpeszkedett el a

kényelmes kocsiban az apa. − Mindenki minket nézne. Az anya bólintott. − Az biztos! Csak fenn is kellene tartani. Fogyaszt vagy huszonöt litert. − Na, és? − rötyögött a férfi. − Van annak, aki el nem issza! − Akkor neked nincs − mosolygott az asszony. − Legalábbis ma este nincs. Elittad a benzin

árát. − Ugyan már, édesem! Egy üveg bor? Az is mennyiség? És ez jó bor volt! A hó nagy pelyhekben hullott a bécsi utcákra. − Mennyi az idő szerinted? − kérdezte az asszony. − Mindjárt éjfél − mutatott egy utcai órára a férfi. − Akkor már tényleg nem hívhatom fel Krisztit − mondta az asszony. − Nemigen! − nevetett a férfi. − Hacsak nem akarod, hogy anyám összeszidjon a késői

zavarásért! *



34

A mama elszundított. Kriszti, miután letörölte a könnyeit, először a konyhában meg a kamrában kezdte keresni a gyógyszereket. Megnézte a szekrényfiókokat, a fűszertartókat, az ablakpárkányt, és a kamrában is minden polcot.

A kamrában hideg volt. A falba vágott téglányi nagyságú nyíláson havat sodort be a süvítő szél.

Kriszti kiment a pitvarba Bundással meg a lámpával, de ott, a tulipános faládikában csak egy dobozt talált, tele régi levelekkel, meg fényképekkel. A dobozt mindenesetre bevitte a konyhaasztalra, hogy majd megnézegesse, ha lesz rá lehetőség és idő.

A nagymama nyilván valamelyik szobában tartja a gyógyszereket. Kriszti megállt a szobaajtó előtt. Szinte hallotta, ahogy a szíve ver. Az ajtó üvegablakain

túl rettenetesen sötét volt. – Most bemegyünk − mondta Bibó. – Bundás menjen előre − mondta Didó. −Ugye, nincs bent senki? − koccantotta össze a fogait Cicó. Kriszti kinyitotta az ajtót. Bundás beszaladt és körbeszaglászott. Ide, a tiszta szobába őt sosem engedték be. Kriszti csak nyáron szerette a szobákat, amikor jó hűvös volt. A vályogtéglák olyankor

nem engedik be a felforrósodott levegőt. Ilyenkor télen azonban többnyire nyirkos és dermesztően hideg volt a szoba. Szerencsére a nagyi az unokája kedvéért most egy kicsit befűtötte az első helyiséget. A szoba közepén méternyi magas fenyőfa állt díszítésre várva.

Kriszti a lámpával körbejárta mind a két szobát, és megnézett minden szekrényt, komódot, polcot. A gyógyszereket azonban nem találta sehol.

− Kriszti! Kislányom! – hallatszott a konyhából a nagymama gyönge hangja, és Kriszti kisietett. A lámpa fénye kísértetiesen rohant végig a szoba, a pitvar és a konyha falán, míg meg nem világította Zsófi mamát, aki a keskeny ágyon üldögélt.

– Hol voltál? − kérdezte a mama, mintha mi se történt volna vele az elmúlt egy órában. − Fel kell tenni a levest, mert nem lesz kész! Meg a malacsültet is el kell készíteni. Öcsinek megígértem…

Kriszti letette a lámpát a szekrényre, és hirtelen megint elsírta magát. Mit akar a mama levessel meg a malaccal? Kit érdekel most az ebéd? És mért néz ilyen különösen rá?

– Mama! − zokogott. − Hol a gyógyszer? Nincs sehol! Én nem találom!... A mama megfogta az unokája kezét. Amilyen forró volt az övé, olyan hideg a Krisztié. − Mi baj kislányom? – kérdezte. − Mért sírsz? Éhes vagy?... − Nem, mama! A gyógyszer kellene! Hol a gyógyszer?... − Az asztalfiókban van − mondta az öregasszony. − Az orvosságokat mindig is ott

tartottuk. Nem tudod? De minek neked az?

* Éjjel fél egy volt, amikor Ádám felriadt. Mintha valaki szólította volna. De a szobájában

nem volt senki. Csak a viharos szél zúgása hallatszott. Ádám leszállt az ágyról és kinézett az ablakon. Az utca másik oldalán, a kőkerítésnél egy-

másfél méter magasra halmozta a havat a szél. Vajon mi lehet a tanyán? Gabika őrmester egyszer azt mesélte, hogy egy náddal fedett ház

teteje beszakadt a hó súlyától. Négyen maradtak alatta. És Gabika bácsi akkor kivételesen nem viccelt.

Fel kellene Tinát hívni a mobilon. De mi van, ha már alszik? Csak megijesztené.



35

És ha baj van? Akkor Tina biztosan telefonálna… Lehet, hogy a kártyája lemerült? Ádám felvette a mobilt. Fel kell hívni. Érezte, hogy fel kell hívni. Legfeljebb felkölti. Nem fog haragudni. És ha

haragudni fog, majd megbékül. Majd azt mondja neki, hogy… hogy beszélni akart vele. Meg hogy szereti. Akkor nem

haragudhat.

* Kriszti megtalálta az asztalfiókban a gyógyszereket. Sokféle fajta sorakozott egymás

mellett. Kriszti csak az egyik fájdalomcsillapító nevét ismerte. A mamája abból adott neki egyszer, amikor fájt a foga.

– Akkor ezt a nagyi is beveheti – mondta Bibó. – A nagyi azt mondta, a háta, meg a lába fáj – mondta Cicó. – Akkor ez jó lesz − mondta Didó. − De lázcsillapító is kellene. Kriszti kitette az asztalra az össze gyógyszert. El kellene olvasni a használatukat. A

tévében is mindig ezt hadarják: „Olvassaelabababalabababalavagykéédezzemegóvosátgyóccerészét!”

Kriszti sorban bontogatta ki a dobozokat a lámpa halvány fénysugarában. Szerencsére mindegyik dobozban benne volt a kis cédula az utasításokkal. A negyedik dobozban megtalálta a lázcsillapítót. Gyorsan elolvasta az utasítást. Nem értett belőle sokat, de annyit igen, hogy tízféle betegséget okozhat. Kettőt azonban be lehet venni, ha nagy a láz.

− Vedd be mami! − vitte oda az öregasszonynak a gyógyszereket egy pohár vízzel együtt. − Vedd be és meggyógyulsz.

− Nincs semmi bajom − mondta a mama, de azért nagy nehezen lenyelte a tablettákat és megitta a vizet. Szomjas volt. Nagyon szomjas a láztól.

Aztán visszadőlt a keskeny ágyra és Krisztire nézett. − Vacsoráztál, kislányom? − Igen − bólintott Kriszti. − Jól van − sóhajtott a mama, de látszott, hogy még mondani szeretne valamit. − Mit kérsz? − kérdezte Kriszti. − Mit csináljak? Mondd! És akkor a mama ki tudta mondani, amit gyerekkora óta még soha senkinek. Mert

szégyenlős volt. Így nevelték. – Pisilnem kell. Kérlek, hozd be a szobából az éjjelit. És Kriszti, aki mindig undorodott a bilitől is itt a tanyán, azonnal ment, vitte a lámpát,

hogy megkeresse és bevigye a nagymamájának az éjjelit, amit a tiszta szobában az ágy alatt tartottak arra az esetre, ha valami miatt nem lehet az udvarra kimenni. Merthogy a tanyán kint, az ól mellett volt a vécé, mint tudjuk.

És a mama elvégezte a dolgát, Kriszti pedig visszavitte a bilit. – Pfúj! − mondta Cicó. – Ez olyan izé! – Te vagy az „izé” − mondta Bibó. − Ez a világ legtermészetesebb dolga. – Lehet – motyogta Didó. − De azért megmondhassuk, hogy büdi, nem? − Először is: megmondhatjuk! − reccsent a buta kavinra Bibó. − Magyar kavin magyarul

beszél! Másodszor: egy oroszlánmancsú, majomfejű, és ráadásul képzelt élőlény ne játssza meg magát, hogy angolvécé nélkül nem élet az élet.

– Akkor is pfúj! − sziszegte Cicó, hogy az utolsó szó azért is az övé legyen. Mire Kriszti visszajött a szobából, a mama már aludt. Legalábbis lehunyt szemmel feküdt

az ágyon.



36

Kriszti leült az asztalhoz, hogy megnézegesse a dobozban található fényképeket, de még az elsőt sem vette ki, amikor megszólalt a mobil. Egy népszerű vidám melódiát játszott pattogó ritmusban.

Kriszta odarohant a készülékhez és felkapta. A kijelzőn látta, hogy Ádám telefonál. − Ádám! Nagy baj van! − hadarta és alig bírta elfojtani feltörő zokogását. − A nagyi

nagyon beteg! Lázas és összevissza beszél! − Halló! − szólt közbe Ádám. − Mért nem hívtál? − Mert áramszünet van és lemerült az akku … − kezdte Kriszti, de a készülék egy rövidet

pityegett és elnémult. − Halló! − kiáltott Kriszti. − Ádám! – És a kijelzőre pillantott. A kijelző sötét és üres volt, mint az éjszakai égbolt, ha a felhők eltakarják a csillagokat.

− Ádám! − suttogta Kriszti maga elé és zokogni kezdett. Nem, ezt nem lehet kibírni. Mért küldték őt most ide? Mért neki kell ezt a rettenetes éjszakát végigcsinálni? Ő ezt nem tudja, nem bírja. Ez nem neki való! Ő még egy gyerek! A kamra felől hirtelen erős, tompa zuhanás zaja hallatszott. Olyan, mint amikor a

földrengésről szóló katasztrófafilmekben összeomlik egy ház. Kriszti ijedten kapta oda a fejét. Mi volt ez? Leszakadt a polc? Elvette a petróleumlámpát az asztalról, és lassan az ajtóhoz ment. Ott megállt és hallgatózott. Csak nem valami nagy állat tört be a kamrába? Gabika őrmester mesélte, hogy erre még lehetnek medvék és farkasok is! Vagy csak tréfált megint? Kriszti a vihar zúgásán kívül semmit sem hallott. Óvatosan lenyomta a kilincset. Ki akarta nyitni az ajtót. De az ajtó nem nyílt ki, csak néhány centiméternyire. Nyitás közben valami akadályba ütközött. Még ez volt a szerencse! A keskeny résen ugyanis, mint egy őrült szellem, betört a szél, és a széllel a hó. Zzzzzzzzz! Zzzzzzzz! A lámpa lángja ide-odarebbent. Kriszti azonnal visszanyomta az ajtót, de a kamrába villanó gyönge fényben még látta,

hogy a tető beszakadt, és a földre omló hóból kikandikáltak a szalonnák, a kolbászok, a sonkák, meg a széttört befőttesüvegek. A mama több hónapos munkája egy pillanat alatt tönkrement. Nem kegyelmezett a hóvihar sem az alma-, és körtebefőtteknek, sem a sárga-, és őszibarack-ízeknek, de még az imádott szilvalekvárnak sem.

Amikor Kriszta rémülten visszazárta az ajtót, és megfordult, látta, hogy a mama alszik. − Jé! Kriszti nem is sikoltott! − mondta Cicó. – Mert nem akarta megijeszteni a mamit! − mondta Bibó. − Máskor biztosan retteneteset sikkantott volna – mondta Didó. – De akkor most hogyan tudta visszatartani? − kérdezte Cicó. – Úgy, hogy szereti a nagymamáját − felelte Bibó. – Aha! – csapott a homlokára Didó, de rögtön lefittyedt a szája: – Nem értem! –Tudja, hogy a mami beteg − magyarázta Bibó. − Beteg és alszik. Nem akarta

megijeszteni. Mit nem értesz ezen? – Semmit − vallotta be Didó. − Ha én sikoltani akarok, akkor nem gondolkodom, hogy ki

alszik, és ki nem, hanem sikoltok.



37

– Na, látod! − emelte fel kis oroszlánmancsát Cicó. − Ez a különbség az emberek és a kavinok között. Ugye, Bibó?

− Igen, Cicó! − mondta Bibó, és megsimogatta az okosodó kavinkislány fejét. Miközben Kriszti, lámpával a kezében a kamraajtó előtt bénultan álldogált, rettenetesen

erős dobolást hallott. Mintha a bezárt ajtót verné az öklével egy dühös kölyök. Vagy egy mamut dobogna végig a pusztán valamelyik rajzfilmben.

De nem egy kölyök vagy egy mamut volt a furcsa zaj oka, hanem Kriszti maga. Az ő szíve dobogott ennyire. Azt hallotta.



38

9. fejezet Öcsi bácsi kisbaltával * Apa és anya útnak indul * Segítség, betörők! * Mindenki

bénázik, de Ádám nem adja fel Öcsi bácsi és a felesége, Rózsika néni legmélyebb álmukból arra riadtak fel, hogy valaki

felkapcsolja a szobájukban a villanyt. − Ki az?! − ordította a lámpafénytől elvakított férfi, és azonnal a kisbaltáért nyúlt. Egy

tenyérbe simuló helyre kis fejszécskét mindig az ágya mellett tartott a rablók ellen. A rablók azonban, nagy szerencséjükre még sohasem tévedtek a somogyhalódi boltos hálószobájába.

− Baj van! − kiáltotta Ádám. − A nagyi beteg! − Mi? Mi van? – sikoltott az asszony. − Honnan tudod? – Most beszéltem Krisztivel! Lemerült a kártyája, meg a mobilja is. Azért nem tudott

hívni. A nagyi lázas és félrebeszél. − Mi? − pislogott Öcsi bácsi, és majdnem leesett az ágyról, ahogy baltástól kikászálódott.

− Te felhívtad most?... Mit mondott? – Hogy „nagy baj van! A nagyi lázas és össze-vissza beszél.” És még annyit hallottam,

hogy „áramszünet”. − Hívjuk fel azonnal! − mondta a fiú anyja, és magára kapta a hálóköntösét. – Beszélni

akarok vele! Ádám felkapta a karját idegességében. – Anyu! Nem lehet! Lemerült a mobil. Nem tudta feltölteni. Áramszünet van! Nem lehet

hívni! Én még tudtam beszélni vele, de a vonal megszakadt… − Nem értem − mondta az asszony. − Magyarázd meg értelmesen. Most hívtad! Mért nem

lehet hívni? − Most ne kezd anyádnak a mobil működését megmagyarázni, mert reggelig itt ülhetünk!

− legyintett Öcsi bácsi. − Gyerünk! Állj ki a kocsival! Ádám az ablakra mutatott. − A kocsi nem tud a tanyára kimenni, apa! Nyakig ér a hó! A férfi kinézett az ablakon, és akkorát káromkodott, amekkorát ilyenkor Somogy

megyében (és az országban mindenütt máshol) szokás. − Ez nem igaz! − folytatta. − Most mi legyen? Megvan! Hívd fel Gabikát! Hozza a

rendőrségi dzsipet! A hó szakadt, az óra ketyegett. Tizenöt perc múlva Gabika őrmester a bolt előtt állt a

terepjáróval. Húsz perc múlva már úton volt a tanya felé Öcsi bácsival és Ádámmal. Huszonöt perc múlva Gabika őrmester elsütötte az első viccét. Harminc perc múlva a terepjáró beragadt egy hóbuckába és nem mozdult se előre, se hátra. Harmincöt perc múlva Öcsi bácsi és Gabika őrmester a terepjáró mellett versenyt káromkodtak, miután kiderült, hogy az ajtókilincsig hóba merült kocsit nem lehet megmozdítani.

Ádám beharapta a száját idegességében és hallgatott.

* Kriszti szülei már lefekvéshez készülődtek az elegáns szállodai apartmanban. Az ígért

pezsgő és a reggelig tartó mulatozás az éjszakai programból persze elmaradt. Ihaj-csuhajból elég volt a parti.

A szülők reggel egyébként is minél korábban el akartak indulni hazafelé. Vagyis a tanya felé. Egészen pontosan: Krisztihez és a mamához.

Amíg az asszony a fogát mosta, a férfi bekapcsolta a televíziót.



39

Éppen az időjárásról volt szó az osztrák tévé éjfél utáni híradójában. Behavazott utakat, árokba fordult kocsikat, hókotrókat és lánctalpas óriásgépeket mutattak két-három méteres hótorlaszok között. Aztán a környező országok időjárásáról beszélt egy derűsen mosolygó hölgy.

„Magyarország délnyugatii részén is hatalmas hóvihar tombol − csicseregte németül. − A néhol száz kilométeres szél járhatatlanná tette a főbb útvonalakat is. Autóbuszok, gépkocsik rekedtek a hóban…”

− Édesem! − szólt a férfi a fürdőszoba felé emelt hangon. – Azonnal! − mondta az asszony tompán, mert a szája tele volt fogkrémmel. − Fogat

mosok! − Édesem! – hallatszott ismét még erőteljesebben, ami a hangerősséggel és a komor

hangsúllyal azt jelentette, hogy akármit csinálsz, édesem, azonnal száguldj ide, mert HELYZET VAN!

Az asszony ezen a nyelven is értett. Kiköpte szájából a habot és a szobába sietett. Még elkapta a derűs időjárás jelentés végét, amely szerint: „A falvak nagy része, a Balatontól délre megközelíthetetlen. Az utak tisztítása elkezdődött, de nem lesznek járhatóak, ameddig a vihar tart. Azt javasoljuk, magyarországi utazásaikat halasszák el...”

A férfi közben felhívta Krisztit. A mobil nem volt elérhető. Aztán felhívta Öcsi bácsit. Öcsi két káromkodás között elmondta, hogy a mama beteg, ez a mocsadék terepjáró pedig

elsüllyedt a hóban. Most hívják a mentőket, a rendőrséget, a honvédséget, a tűzoltóságot −, meg ami még eszükbe jut.

– Oké! – mondta Kriszta apja. − Indulunk! – Oké! − mondta Öcsi bácsi. − Maradjatok a seggeteken, mert az utak járhatatlanok! – Oké! – mondta Kriszta apja. − Bízd rám! − És elköszönt. Az asszony visszasietett a fürdőszobába, és kiöblítette a szájából a fogkrémet. A férfi felöltözött. Az asszony is. Ez öt percet vett igénybe. (Ugyanez munkanapokon reggel húsz perc,

színház előtt negyven perc, partira készülve hatvan perc, osztálytalálkozó előtt pedig két óra.) A férfi kinyitotta a bőröndöt. Az asszony beletette a holmijaikat. A férfi becsukta és felemelte a bőröndöt. Az asszony körülnézett, hogy mit hagytak ott, és lekapcsolta a tévét. Ekkor hangzott el az első mondat közöttük a készülődés kezdete óta: − Ugye milyen jó, hogy nem ittam a borból, drágám? − kérdezte az asszony. − Ugye! – mondta a férfi, és elindultak Somogyhalód felé. December 24.-e volt, éjjel fél kettő, mínusz négy fok, és a bécsi városháza előtti óriási

karácsonyfán világítottak az ünnepi lámpácskák.

* A nagymama nehezen lélegzett, de aludt. Kriszti a keskeny ágy mellé, a kis székre ült, és óvatosan megérintette a mami kezét. Már

nem volt olyan forró. A gyógyszerek hatottak, a láz lejjebb ment. Bundás kutya Kriszti lábához ült, mintha tudta volna, hogy a lánynak most minden

melegségre szüksége van. Kriszti szája kiszáradt az izgalomtól. A kamra beomlása rettenetesen megijesztette. − Nem kell félni − mondta félhangosan magának. − Ádám tudja, mi történt. Ő biztosan

mindent megtesz, hogy Öcsi bácsiék idejöjjenek. És a nagymama is alszik. Nem beszél össze-



40

vissza. Mert az ijesztő volt. Amit nem lehet megérteni, az nagyon ijesztő. A sötétség is azért ijesztő, mert nem lehet tudni, mi van benne...

− Nyugi! – mondta Bibó Krisztinek. − Minden rendbe jön, meglátod! – Csak ne félnék annyira! − reszketett Cicó. − Ez a szélzúgás, meg kint a hideg, a hó!… És

ha jön valaki? − Bár jönne! − mondta Bibó, mire Cicó dühösen a földre csapta a mancsát. − Észnél vagy? Rabló is jöhet! Gyilkos! Betörő! − Most? Ekkora hóban? − vigyorgott Bibó. − Éppen azért jöhet ide a rabló, mert látja, hogy ég a lámpa − magyarázta Didó. – És azt

gondolja, itt biztosan meleg van. Kriszti megrázta a fejét. A kavinok eltűntek. Fáradt volt most a rémüldözéshez. Lehajtotta a fejét a nagyanyja mellé a dikóra, és elaludt. Arra riadt fel, hogy két álarcos betör a konyhába és felrántják a mami mellől. Az egyik

kopasz volt, a másik fejét pedig fekete kalap takarta. Kriszti tudta, hogy a kalapos nem lehet más, csak Bendegúz.

− Hol a kincsesláda? − kiabált rá a kopasz, és megcsavarta a karját. Kriszti felsikoltott. Ez fájt. De a mama meg se mozdult. Aludt, mintha semmit sem hallana. Vagy már nem is él?! – Nem tudom! − kiáltotta Kriszti. − Nem tudom! Nincs kincsesládánk sehol! − Hazudsz! Elmondod vagy a nagymamádnak vége! − suttogta a kalapos és előhúzott egy

kést. A kopasztó kés volt. Az amelyikkel a tokokat ki kellett szedni a tyúkból. – Bibó, Cicó, Didó! − kiabálta Kriszti, mert látta, hogy a kavinok az asztal alá bújtak

félelmükben. − Segítsetek! Ti oroszlánok vagytok! – Nem! – dugta a feneke alá a mancsát Didó. − Mi nem vagyunk oroszlánok! Most inkább

majmok vagyunk. Kriszti felriadt. „Jaj, de jó! − gondolta. − De jó, hogy csak álmodtam a két rablót!” A keskeny ágyon feküdt, ahol az előbb a mama. A deszka nyomta a vállát. Szóval ezért fájt a karja álmában is!... De hogy került az ágyra? És hol a mama?

* Öcsi bácsi meg Gabika őrmester, amint azt már tudjuk, mindenkit felhívtak, aki ilyen

katasztrófahelyzetben segíteni tud. A mentősök azt mondták, hogy csak akkor tudnak a tanyára eljutni, ha megtisztítják nekik

az utat. A helikopterük ilyen szélben nem szállhat fel. Ráadásul, ha felszállnának, akkor sem tudnának leszállni, mert a tanya nincs kivilágítva. Keressenek egy sötét tanyát a pusztán, mint egy tűt a szénakazalban?

A kaposvári tűzoltó-parancsnokság elindította lánctalpas autóját, de nem ígérte, hogy reggel előtt odaér. A főutakon is átfúvások vannak, néhol kétméteres a hó.

Az Útkarbantartó telepvezetője szerint egy hókotró Somogyhalód felé megy. Az ifjabbik Puktai vezeti. Egy órán belül megérkezhet.

– Na, hál’Istennek! − kiáltott Öcsi bácsi. − Akkor van remény, hogy hamarosan a tanyán leszünk.



41

− Legalább beszélni tudnánk azzal a gyerekkel! − rázta meg dühösen a fejét Gabika őrmester. − Ott a mobilja, aztán nem tudja használni.

− Mert figyelmetlenek! − emelte fel szigorúan a mutatóujját Öcsi bácsi. – Rendetlenek! Eljön Pestről üres kártyával.

– Azt hitte, a boltban lesz − védte meg Krisztit Ádám, és az apjára nézett. – „Azt hitte! Azt hitte!” − mondta Öcsi bácsi dühösen, mert tudta, hogy a kártyadologban

egy kicsit ő is vétkes. Elfelejtett feltöltő kártyákat beszerezni. − És az akkumulátor is az én hibám? − jutott eszébe hirtelen. − Mért kell megvárni, míg lemerül?

− Nem várta meg − védte ismét az unokatestvérét a fiú. − Ki gondol arra, hogy éppen áramszünet lesz?

− Hej, de nagyon védünk valakit! − vihogott Gabika őrmester, miközben egyik csizmájával a másikat csapkodta, mintha most akarna csárdást táncolni a hóban. − „A szerelem, a szerelem, a szerelem sötét verem…”

– Ugyan már, Gabika! − vágott közbe Öcsi bácsi. − Még egy ilyen humor, fejeden a dudor! Hát unokatestvérek, te!

− Na és? Láttam én már karón varjút! – nevetett a rendőr. – Én is az unokahúgomba voltam először szerelmes. Aztán jöttek a többiek.

Öcsi bácsi legyintett, Ádám pedig elindult a keskeny úton a hóban. − Hát te meg hova mégy? − szólt utána az apja. − Én nem álldogálok itt! − szólt vissza a fiú. − Előre megyek. − Hova előre te agyalágyult gyermek? − Két óra alatt odaérek. − Nyáron! Ha sietsz! Esetleg! − kiabált Öcsi bácsi. − De nem most! Azonnal gyere vissza! − Nem! − rázta meg a fejét Ádám. − Két óra alatt odaérek! Amint ezt kimondta derékig süllyedt a hóba. Ott is maradt. Nem tudott mozdulni se előre, se hátra. Gabika őrmester a kocsi tetejét csapkodva röhögött. − Már oda is értél? − harsogta. − Hú, de gyorsan! − Aztán váratlanul elharapta a vigyorát,

mert mégiscsak komoly dologról, egy betegről volt szó. − Bocsánat! És Öcsi bácsival kihúzták Ádámot a hóból. – Na, jó, a humorból elég! − mondta a fiú apja. − Üljünk be a kocsiba, mert itt fagyunk

meg! De Ádámmal nem lehetett bírni. Ő nem marad itt. Ha nem mehet előre, akkor hazamegy,

mondta. Volt egy gondolata…



42

10. fejezet Egy régi fénykép a szerelmesekről * A mentőcsapatok elindultak * Ki az a Marica? *

Kriszti szülei a hófedte úton Az öregasszony a konyhaasztalnál ült. A fényképeket nézegette a petróleumlámpa

fényében. Szerencsére nem nyitotta ki a kamra ajtaját. Nem tudta, mi történt egész nyári és őszi munkája gyümölcsével, az ő kincseivel. Nem tudott a vihar szörnyű pusztításáról.

Kriszti az ágyon fekve is látta, hogy a nagyi, bár nehezen lélegzik, és meg-megremeg a szája, apró mosoly bujkál a ráncai közt.

− Mami! − szólalt meg a kislány. – Jól vagy? A nagymama bólintott, és Kriszti felé tartott egy képet. – Itt van − mondta. − Megnézheted. Itt vagyunk. Megtaláltam. Kriszti felkelt, az asztalhoz sétált, leült a hokedlire, és megnézte a fotót. Egy lány és egy fiatalember állt egymás mellett a fekete-fehér képen. A lány hímzett

blúzban, és virágos szoknyában, a férfi fehér ingben, és fekete nadrágban feszített. A virágos szoknya alatt alsószoknyák lehettek, mert úgy terült szét a lány dereka körül, mint egy harang.

– Itt vagyunk − mondta ismét a nagymama, és hozzátette: − Zsófi és Bendegúz. – Aztán hirtelen, mint az undorító tokozás közben, ismét énekelni kezdett:

− „Lovamat kötöttem piros almafához / Magamat kötöttem gyönge violámhoz. / Lovamat eloldom, amikor a Hold kel / Tetőled violám csak a halál old el.”

Kriszti hallgatta a dalt, nézte a fotót, és csak pislogott. Ez nem lehet igaz! Ez a fiatal lány a mama? És a fiú a csúnya kalapos öregember? Az totál lehetetlen!… A mami megint félrebeszél. – Tizennégy éves voltam – mondta az öregasszony, és megigazította a haját. – Ő volt az

első. Kriszti a nagymamájára pislantott. − Hogy csillog a szeme! − mondta Cicó, és nevetett. – Szerintem most a szája is szép! – mondta Didó. −Olyan, mint a fotón. – Igen, igen! − rázta kis majomfejét Bibó. – Tényleg ő van a képen. − Naná, hogy ő van! Én rögtön tudtam − mondta Cicó. Kriszti még sose gondolt arra, hogy egyszer a nagymamája is szerelmes volt. Ő a nagyit mindig csak annak a szigorú, kemény vonású öregasszonynak ismerte, aki a

büdös tyúkot kopózza. És utálatosabbnál utálatosabb feladatokat ad neki. És folyton veszekszik. Most azonban, hogy látta ezt a fotót, meg ránézett a mamira…!

– Milyen szép voltál! − mondta. − Meg a Bendegúz is…! – Elvitték − bólintott az öregasszony. – A zsidókat. Tudod a háborúban… – Tudom! – vágott közbe Kriszti, mert tudta, csak nem szerette hallani. – Azt hittem, meghalt – simította meg a képet az öregasszony. – Aztán húsz év múlva

váratlanul megjelent. Addig a világot járta. Megjelent egy tábla csokoládéval a kezében. De én akkor már férjnél voltam.

– A nagyapa felesége voltál, ugye? – kérdezte Kriszti, és a mama bólintott. – Igen. Péteri Dezső lett a férjem, és már megszületett Öcsi is. Kriszti nem emlékezett a nagyapjára. Csak a fényképekről ismerte a vékony, komoly arcú,

ősz embert, aki több mint tíz éve nem volt már köztük. A fekete kalaposra gondolva, Krisztinek inkább Dedő nagyapa tetszett. Két évesen, a

szülei elmondása szerint, így hívta a papát. − Azért az a fehér inges fiú a fotón nagyon helyes! – mondta Cicó, és kilátszottak apró

fogai, ahogy vihogott.



43

− Majdnem olyan helyes, mint Ádám − mondta Didó. – Nem ismeritek meg? − nevetett Bibó.– Ő Bendegúz, ti gügyék! Cicó csak pislogott. − Ez komoly? De hogy lett belőle ráncos öregember? – Ilyen az élet − mondta Bibó, mire Cicónak lefittyedt a szája: – De Ádám ugye nem ilyen lesz? − Mióta a nagyapád meghalt − nézett a nagymama az unokájára −, Bendegúz minden

évben eljön karácsony előtt, és megkéri a kezemet. Meglátod, most is eljön. Csend volt. Mama és Kriszta együtt nézték a fotót, és a fotón a két fiatalt. Aztán a mami megint énekelni kezdett. A monoton és szomorú ballada egy

szerelmespárról szólt. Kriszti máskor mindig kinevette a nagymamáját magában, ha ilyeneket énekelt. Olyan ciki

volt! Mint irodalomórán a Latorcainé, mikor elkezd népdalozni. Még jó, hogy a barátnői nem hallották!

Most azonban jól esett hallgatni a mamát. Nem tudta, miért, de nagyon jól esett. A balladában Gyulai Márton gazdag anyja nem akarta, hogy a fia feleségül vegye a

szegény Kádár Katát, jobbágyuknak szép leányát. Inkább elküldte őt messzire. Mire Márton visszaérkezett a távolból, az anya belefojtotta a lányt a feneketlen tóba. Mikor a hazatérő fiú megtudta, mi történt Katával, a feneketlen tóba ugrott ő is a szerelme után.

A mami halkan énekelgetve így fejezte be a két szerelmes történetét: „Édesanyja vízi búvárokat küldött, Meglelték a szép párt, összeölelkezve;

Egyiket temették oltár eleibe, Másikat temették oltár háta mögé.

A kettőből kinőtt két kápolna-virág, Az oltár tetején összekapcsolódtak,

Az anya odament, le is szakasztotta, A kápolna-virág hozzá így szólala:

– Átkozott légy, átkozott légy Édesanyám, Gyulainé!

Éltemben rossz voltál, Most is meggyilkoltál.”

Amikor a mami elhallgatott, remegtek a kezében a fényképek, és nagyon csillogott a

szeme. Ugyanúgy csillogott, mint a Krisztié.

* – Mi van már? Hol az a hókotró? – hívta fel Gabika őrmester az útkarbantartó telep

vezetőjét, mert Öcsi bácsival már nagyon unták magukat a terepjáróban. Nem fáztak, mert járatták a motort, és melegítettek, de ami sok, az sok. Szerintük, másfél óra alatt akkor is oda lehetett volna érni, ha a sofőr tolja a gépet.

A nagydarab, kopasz ember csak morgott a telefonban, mint egy megvadított medve.



44

− Hol van? Na mit gondolsz? Lerobbant a falud előtt! Kérdeztem tegnap tőlük, hogy „rendben van-e minden?” „Persze − mondták − persze!” Aztán kiderül, hogy semmi sincs rendben!

Gabika őrmesterben ritkán megy fel a pumpa, de most kiütötte a dugót. – Hogy a csudába nem tudtok ellenőrizni egy hókotrót? Itt várunk a méteres hóban, mint a

három királyok, a Megváltó meg sehol! − Nyugalom kolléga! − hördült fel a telepvezető. − Én se ülök a seggemen, amíg ti ott

fagyoskodtok. Már két laktanyából is elindítottak egy-egy honvédségi lánctalpast felétek. Az amcsik meg Taszárról olyan sivatagi kis tankkal mennek, ami a Himaláját is megmássza.

– Mit himalájázol te itt? Taszárról jönnek? Ebben a hóban az minimum két óra! − Szó sincs róla! − kiabált a telepvezető. − Lesz az három is. Teátok van? – Egy nagy franc, az van nekünk, nem teánk! − Szóval nincs. – Nincs! − rikoltotta Gabika őrmester. − Hát a quadosok? − kérdezte Öcsi bácsi. – Két éve jöttek, segítettek. Most mi van? – Nem kell izgulni − mondta a telepvezető. − Szóltunk nekik is. Csakhogy ők egy kicsit

messzebbről jönnek. Veszprémből. Na, minden jót! Alig telt el fél perc a telepvezető elköszönése után, amikor a terepjáróban ülő két ember

hirtelen felkapta a fejét. Kopogtak a kocsi ablakán. Ádám volt az. A lábán sítalpak, a hátán táska, a kezében meg egy zacskó. – Anya küldi a szendvicseket meg a teát rummal! – Ez ám a rendes gyerek! − rikoltotta Gabika őrmester. − Ezért kitüntetés jár! – Az én fiam! − mondta Öcsi bácsi, miközben átvette az életmentő finomságokat. − Na,

gyere, Ádikám, ülj be, itt jó meleg van! − Nem lehet − mondta Ádám. − Engem várnak! − És a sítalpain futó lépésekkel elindult

előre. − Hé, te! Hova…?! − kezdte az apja, de aztán a homlokára csapott. − Afene! Ennek több

esze van, mint nekem! Mire Gabika őrmester, jó szokása szerint, csak röhögött. – Örülök, hogy végre te is kimondtad! A faluban már mindenki tudja. – Majd jól szájba kaplak!− kiabált Öcsi bácsi, de azért büszkén vigyorgott ő is.

* Amikor Kriszti visszaadta az egykori szerelmespárt ábrázoló fényképet, érezte, hogy a

mama keze ismét forró. − Gyere, feküdj le, megmérem a lázadat! − mondta a kislány, mert a gyógyszeres fiókban

megtalálta a lázmérőt is. − Semmi baj − dünnyögte az öregasszony, de letette a kezében tartott fotókat az asztalra.

Aztán szófogadóan felállt és elbotorkált az ágyig. − Semmi baj! Csak egy kicsit gyenge vagyok… Meg nagyon hideg van itt. Tegyél a tűzre!

Kriszti kinyitotta tűzhely ajtaját, néhány fadarabot a parázs közé rakott, aztán segített a mamának visszafeküdni a dikóra, és a hóna alá helyezte a lázmérőt.

− Olyan sötét van – mondta az öregasszony. − Miért nem kapcsolod fel a villanyt kislányom?

− Mindjárt felkapcsolom − mondta Kriszti, mert már tudta, hogy a mamából a láz beszél. Hiába magyarázná neki, hogy nincs áram, nem értené.

– Ne félj a sötétben! – mondta a nagymama. Tartotta a nagyanyja karját, hogy a lázmérő ki ne csússzon, és közben beszélt. Az anyu is

mindig mesél neki, vagy beszél hozzá, ha lázas.



45

− Én is szerelmes vagyok, mamikám − suttogta. − Eláruljam, kibe vagyok szerelmes? Neked elmondom. Ádámba. És ő is szerelmes belém. Ma megfogtam a kezét az autóban. Ő pedig megcsókolt. Nagyon szép a szeme. Olyan kék, mint a tiéd…. És tudod, milyen ügyes?! Megtanított lovagolni. És amikor levett a lóról, átfogta a derekamat. Senki nem tudja, hogy szerelmes vagyok. Még a barátnőim se tudják. Csak te tudod. Te elmondtad nekem Bendegúzt, én elmondtam neked Ádámot. Most már tudjuk egymás titkát. És nem áruljuk el soha senkinek…

Kriszti mondta, mondta, de közben a lámpa halvány fénysugarában is észrevette, hogy a mama egyre furcsábban, és hidegebben figyeli őt. Mintha nem ismerné meg. Mintha valaki másra nézne.

− Te hogy kerülsz ide, Marica? − kérdezte végül az öregasszony. − Marica? − pislogott a kislány. − Én Kriszti vagyok. Az unokád. Hát nem emlékszel? − De hogy jöttél be?… – Úgy, hogy te kijöttél elém. A Gabika őrmester hozott a rendőrautóval. Meg is öleltél. – Milyen szép vagy Marica, drágám! − mondta az öregasszony gyenge mosollyal. ‒

Milyen szép vagy! – Ki az a Marica? − kérdezte Kriszti, miközben kivette a hőmérőt. A higanyszál majdnem elérte a negyvenet. − Milyen szép vagy kicsi húgom! − ismételte a mama, és nagy csodálkozással az unokájára

bámult: ‒ Hát nem haltál meg? Aztán a feje félrebillent, a szeme lecsukódott. – Mama! − rázta meg a nagyanyját a kislány. − Mama, ébredj! Be kell venni egy

lázcsillapítót! Magas a lázad! Mama! Nézz rám, mami! Nézz rám! − És már sikoltott, ahogy a torkán kifért. − Mama! Nézz rám! Nézz rám!

Talán a sikoltozása miatt nem hallotta Bundás morgását. Arra kapta fel a fejét, hogy a kutya hirtelen felugat, és a konyhaajtóhoz rohan. Az ajtó kinyílt. Kriszti rémülten fordult hátra. Az utolsó, legnagyobb sikoly a torkán akadt. Az ajtóban a fekete kalapos öregember állt.

* Kriszti szülei már elhagyták a Balaton nyugati szélét, amikor egy rendőr megállította a

kocsijukat. Addig egészen elviselhető volt az út. Legalábbis a kocsi téli gumijainak nem okozott problémát az öt-hat centiméteres hó.

– Nem lehet továbbmenni − mondta a rendőr. − A hótorlaszok miatt az utak járhatatlanok. – A kislányunk és az édesanyám egy behavazott tanyán rekedt − mondta az apa. − És az

anyám rosszul van. − Ó, igen! − mondta a rendőr. – Tudunk róluk! Már mennek értük. Több lánctalpas

terepjáró és néhány hóeke, meg quad. − Mi is szeretnénk odamenni − mondta az asszony. − Ezzel a kocsival nem mehetnek − mondta a rendőr. − Elakadnak az úton, és akkor a

kocsijuktól a hókotrók sem tudnak dolgozni. – Nem maradhatunk itt, amíg ők veszélyben vannak ott − mondta a férfi. − Felteszem a

hóláncot. − Méteres hóban hólánccal sem tudnak menni. Kriszti apja és anyja mozdulatlanul álltak a rendőrrel szemben. Talán egy egész perc is

eltelhetett.



46

− Önnek van gyereke? − kérdezte Kriszti apja a rendőrt, de a választ meg sem várva folytatta. − Képzelje magát az én helyembe! Az a háztető bármikor leszakadhat a hó súlya alatt. És ott van alatta a beteg anyám meg a tizenkét éves kislányom.

A rendőr nyelt egyet. Persze, hogy volt gyereke. Három is. A havas útra pillantott. Nem, ezen nem engedheti át ezt az autót. − Van egy ember a legközelebbi faluban − mondta végül halkan. − Látó Olivérnek hívják.

Quadversenyző. Van egy szánja, amibe… hogy is mondjam?... Egy repülőgép motorját szerelte.

– Tudja a telefonszámát? − kérdezte az apa. − Mielőtt felhívja, meg kell mondanom, hogy sokan őrültnek tartják. Egy kicsit az is. – Tudja a telefonszámát? − kérdezte az apa. ‒ Túl veszélyesen vezet. És nagyon sokat kér. – Tudja a telefonszámát? − kérdezte az apa. − Igen − mondta a rendőr.



47

11. fejezet Nagymama vizes törülközőkben * Egy őrült quadversenyző útnak indul * Repülő

csészealjak Somogyban * Ki tekerte be a nagymamát? A mami első szerelme, Bendegúz, havas takaróval a vállán, lilára fagyott arccal nézte a

keskeny ágyon fekvő öregasszonyt. Közben Bundás fel-felugrált rá, mint ahogy szokott, lihegve, boldogan. Kriszti némán és rémülten bámulta a fekete kalapos öregembert. Ez a hajléktalan

egyáltalán nem az a szép fiú volt, aki ott a mami mellett állt a képen. Bendegúz a szája elé tette az ujját. − Nem kell félni – suttogta. − Segíteni jöttem. – És az ajka megrándult, mintha egy apró,

biztató mosolyt akarna küldeni. De a megfagyott arc nem engedelmeskedett. Bundás boldog nyüszítéssel ugrándozott. A kutyák, az embereknél sokkal hamarabb

tudják, hogy ki a jó, s ki a rossz. A kavinok egymás hegyén-hátán szorongtak a sarokban. – Jaj! − lihegte Didó. − Hogy jött ez be? −A falon át! − mozdult Cicó szája. − Mert kísértet! − Az nem lehet! – nyugtatgatta barátait Bibó. − A kísértetek fehér lepelben kísértenek, és

átlátszó a fejük. − Ennek nem átlátszó, hál’Istennek! − sóhajtott Didó. − Legalábbis én nem látok át rajta. − Kitűnő megfigyelő vagy − mondta Bibó. Az öregember ledobta a köpenyét meg a kalapját az asztalra, és rettenetes erővel össze-

összedörzsölte a kezét, hogy fagyott ujjai felengedjenek. Közben az ágyon tehetetlenül heverő öregasszonyt nézte mereven.

Kriszti hang nélkül térdelt a nagyanyja mellett. A hőmérő reszketett a kezében. Néhány pillanat múlva az öreg kiment, és törülközőkkel tért vissza. Látszott, nem először

jár itt: pontosan tudta, minek hol a helye. A lavórba vizet öntött, és a törülközőket a vízbe dobta. Aztán Krisztihez lépett, kivette a kezéből a hőmérőt, megnézte, majd visszaadta, és intett,

hogy üljön le az asztalhoz. Bendegúz a vizes holmival teli lavórt az ágy mellé helyezte. Ő a dikó széléhez húzott

székre ült, és elkezdte vetkőztetni az öregasszonyt. Kriszti rémületében a szájába tömte az öklét. Úgy gondolta, ha most sikoltozni kezd, ez az

ember rögtön megfojtja. − Juj, mit csinál? − kérdezte Cicó. − Ez olyan illetlen dolog! − A szerelmesek is ezt szokták, te buta! − mondta Didó. Bibó a fejéhez kapott: – Didó! Itt nem szerelemről van szó! A néni beteg!! Az öreg óvatosan lehúzta a nagymama kötényét, kigombolta és levette a ruháját, meg a

blúzát. Aztán kicsavarta a vizes törülközőket, és a lázban égő testet gyöngéden körbetekerte. Krisztinek abban a pillanatban eszébe jutott, hogy egyszer anya vele is ezt csinálta, mikor

lázas volt. Emlékezett rá, hogy nagyon rossz volt a vizes törülközők érintése, de hamar lement a láza.

A fekete ember tehát igazat mondott. Segíteni jött. De Kriszti még sohasem látta a mamát meztelenül. A szíve összeszorult, ahogy a vékony

bőrön át lüktető ereket megpillantotta. És a mellét, amellyel apát meg Öcsi bácsit szoptatta valamikor.



48

Bendegúz egy kicsit felhajtotta a mama szoknyáját, és a bokájára is vizes törülközőket csavart. A mama lába is csupa kék ér volt. A kék erek össze-vissza kanyarogtak, mint őrült folyók egy rendetlen országban.

A fekete ember felnézett Krisztire, és amikor látta a döbbent pillantást, csak annyit mondott:

− Ezt kell tennem. Az életéről van szó. − Ezt kell tennie! − mondta Bibó. – A mama életéről van szó. – Bármit meg lehet tenni, ha az ember életéről van szó − motyogta Didó. – Az élet… az élet a legfontosabb − sírt fel Cicó. Miután a fekete ember szinte tetőtől talpig betekerte a mamát vizes törülközőkkel, rakott a

tűzre. Aztán elővett a szatyrából néhány zsemlét meg egy pár kolbászt, valamint a sajtot, a pálinkát meg a csokoládét. Mindent letett az asztalra.

− Egyél! − mondta Krisztinek, és hozzálátott a finomságokhoz ő is. Kriszti persze inkább a szilvalekváros derelye hideg maradékát eszegette.

Így telt el néhány perc, evéssel, csönddel. Közben a kislány és a férfi lopva egymást nézegették.

– Hogy tetszett bejönni? − kérdezte Kriszti, mert ez érdekelte a legjobban. − A padlásra fel tudtam menni a létrán kívülről. Az mindig oda van támasztva a

mamádnak… A padlásról pedig nyílik egy tetőajtó a pitvarba. Azon van egy keskeny leereszthető lépcső…

A lány bólintott. Erre nem gondolt. − Te vagy Kriszti − mondta a férfi. – Találkoztunk a buszon. Kriszti bólintott. − A bácsi pedig Bendegúz. Láttam a fényképét. – A fényképünket − mondta az öregember, és Kriszti megint bólintott. Milyen különös! Valakitől nagyon félünk, aztán egyáltalán nem. Valakit utálunk, aztán

megszeretünk, de nagyon. Mért van ez? Hogyan történik? Ki érti a lélek titokzatos útjait? A kavinok játékosan lökdösődtek, és közben vidáman mutogattak Krisztire meg az

öregemberre. − Milyen jóba’ vannak most, nézzétek már! − vihogott Didó. − Mert megismerték egymást, azért − mondta Bibó. − És ha valakit megismerünk, akkor azt meg is szeretjük − mondta Cicó. − Vagy megutáljuk − mondta Bibó és röhögött. − Hogy te milyen csúnyán röhögsz! − röhögött még csúnyábban Didó, és a röhögéstől

beleesett a vödörbe.

* Látó Olivér quadversenyző és feltaláló tizenöt perccel azután, hogy Kriszti édesapja

beszélt vele, és megegyeztek a munkadíjban, szuperszonikus szánjával megérkezett a találkozási pontra. A megérkezés egészen pontosan úgy történt, hogy a hajnali csendbe hirtelen belerobbant egy rettenetes sivítás. A háborús filmekben lehet hallani effélét, ha kilőnek egy rakétát. A fülsiketítés után két másodperccel az útszéli, kétméteres hófalon átrepült valamiféle lángot okádó szerkezet és a rendőrautótól öt centiméterre megállt.

Ez volt Látó Olivér járműve. A jármű egy holdjármű elejének, egy boroshordó abroncsozott közepének, és egy szánkó karmokkal ellátott talpának a házasításából született.

− Rakéta rendelve! − rikoltotta a feltaláló quadbajnok köszönés helyett. – Beszállás! Biztonsági öveket bekötni!

Kriszti szülei szó nélkül bepattantak a hordórész két ülésébe.



49

A rendőr arca már akkor rángatózni kezdett, amikor a jármű hangját meghallotta. De a szerkezet láttán a vérnyomása is elindult felfelé.

− Mondja, Látó − kérdezte, miközben az utasok bekötötték magukat −, van magának tulajdonképpen erre az izére engedélye?

Látó Olivér elvigyorodott és kedélyesen megcsapkodta a rendőr karját. − Miért? A mamámnak volt engedélye, hogy én megszülessek? És a maga mamájának?

Pedig az ember sokkal veszélyesebb közlekedési eszköz, mint ez a jármű! Vagy nem? Ajtók záródnak! Rakéta indul!

És két másodperc múlva a rakétaszánból már csak egy fehér gomolyag látszott a távolban. A rendőr még feküdt egy darabig a hóban, ahova az induló jármű szele sodorta, és a

válaszon gondolkodott. Úgy érezte, hogy talán azért sem lett volna könnyű felelnie Látó Olivérnek, mert már a kérdést sem értette.

Az ifjabb Puktainak közben sikerült megjavítania a hókotróját, és ismét elindult Somogyhalódra. A szél erőssége szerencsére csökkent. Most már nem épített hótorlaszokat oda, ahol a kotró megtisztította az utat. Lassan az ég alja is derengeni kezdett.

A Puktai fiú, a jármű magas ülésén trónolva alig indította el a hatalmas monstrumot, meg a havat félretologató lapátokat, amikor valami villámszerű jelenség elsuhant mellette. Az ördög, egy vámpír, a Batman, vagy a nyolcadik utas, a halál száguldását szokták így ábrázolni a filmeken. A sofőr rémülten keresztet vetett. Egyáltalán nem volt vallásos, de biztos, ami biztos.

Gabika őrmester terepjáróját hajnali négy órakor húzta ki a hóból egy lánctalpas honvédségi jármű. Ezután Öcsi bácsi és Gabika felültek a lánctalpasra, amely folytatta útját a tanya felé.

Hirtelen valami fényes test suhant el mellettük százötven-kétszáz kilométeres sebességgel. – Azt a kutya mindenit! − mondta Öcsi bácsi halkan. − Ez mi volt? − Micsoda mi volt? − kérdezte Gabika őrmester. − Ami elsuhant mellettünk. Nem láttad? Gabika a barátjára nézett. − Ki kell majd rendesen pihenni magadat, Öcsike. Szegény nagybátyámnál is így

kezdődött… Ő repülő csészealjakat látott… − Ezt nem is mesélted. − Pedig igaz. Mikor egyszer éjfél után hazament a kocsmából, az egész ház ki volt

világítva. Már ezt is nagyon furcsának találta. A házassága öt éve alatt nem történt ilyesmi. Mintha egy hatalmas űrhajó állna a háza helyén. Óvatosan belépett az ajtón, körülnézett, és akkor megpillantotta a repülő csészealjakat!...

− Na, ne hülyéskedj! – mordult fel Öcsi bácsi. − Bent a házban? − Bizony! − bólogatott Gabika őrmester, de már vihogott: − A nagynéném a teáskészlet

összes csészealját a bácsi fejéhez vágta. Aztán a csészéket is! Öcsi bácsi szomorúan Gabika őrmesterre pillantott. − Még sose mondta neked senki, hogy hülye vicceid vannak? – Nem, még soha! – röhögött Gabika őrmester. − És tudod, hogy miért nem mondták? − kérdezte Öcsi bácsi csendesen. − Tudom! − nyerített Gabika őrmester. − Mert én vagyok a rendőr! − Hm! − szívta meg az orrát Öcsi bácsi.− Nem is vagy te olyan hülye! − Naná, hogy nem! − fuldoklott a röhögéstől Gabika. − Csak megjátszom, hogy ne féljenek

tőlem! Öcsi bácsi pislogott. − Mit mondjak? Ölég jól játszod.

*



50

Amikor a mama kinyitotta a szemét, és meglátta a testét takaró törülközőket, ijedten maga elé kapta a karját, és az asztal felé nézett.

Az öreg háttal ült. Lassan falatozott, és úgy csinált, mint aki meg se hallotta a mocorgást a sarokban.

Kriszti az ágyhoz sietett. − Mami! Hogy vagy? − Jól − pislogott az öregasszony, és halkan megkérdezte: − Te tekertél be? Kriszti Bendegúzra pillantott. A fekete ember aprót biccentett a fejével. Csak Kriszti

vehette észre, meg legfeljebb a kavinok. − Igen, én − suttogta Kriszti. − Mert anyu is így csinálta nekem. Baj? − Nem, drágám! − mondta a mama, aki még sose nevezte drágám-nak az unokáját. −

Nagyon ügyes vagy!… – De hát ez hazugság! − mondta Cicó. − Ugyan már! − legyintett Bibó. − A mami szégyenlős. Ezt kellett mondani neki. − Én is szégyellős vagyok − mondta Didó, mire Cicó vihogni kezdett. − Ahhoz képest, hogy a kavinok nem hordanak ruhát, ezt elég nehéz elhinni. A mami közelebb intette magához az unokáját. − Az öregember nem látott úgy? – kérdezte. − Nem! − rázta a fejét Kriszti. − Egyáltalán nem. Csak most jött. − Takarj be és add ide a lázmérőt! − mondta a mama, aztán felemelte a hangját. − Jó estét

uram! Ilyenkor kell jönni? Hajnalban? − Jó estét! − mondta Bendegúz, de nem fordult meg. − Bocsánat, ha késtem! Kicsit

havazott. – És…? Egyébként jól van? − kérdezte a mama. − Jobban, mint egyesek − bólintott Bendegúz. − Nincs nekem semmi bajom! Nézze meg a lázmérőt! Ez csak hőemelkedés. Már kelek is!

Várom a családomat karácsonyra, és még nem tartok sehol… − kezdte magas hangon a mama, de az utolsó mondata köhögésbe fúlt.

A fekete ember lassan megfordult, és szigorúan a betegre nézett. − Maga, Zsófi, most nem kel fel. Tüdőgyulladása van, méghozzá igen súlyos. Örüljön, ha

megússza ezt az éjszakát! És köszönje meg majd az unokájának! A mama válaszolni akart, de nem tudott a köhögéstől. Amikor pedig befejezte, nem volt

ereje veszekedni. − Vedd le rólam ezeket!... − susogta Krisztinek, és a törülközőkre bökött. − Maga meg

addig forduljon el! Vén kukkoló! Kriszti kibontotta a néhol már száraz törülközőkből a mamát. Aztán levette azokat a

lábáról meg a melléről, és visszabújtatta a nagymamáját a blúzába, meg a ruhájába. Csak az öltöztetés végén jutott eszébe, hogy már egyáltalán nem zavarta a mami pucérsága, meg az áttetsző bőre, meg a kéklő erek látványa a mellén. Az ő mamija, az ő nagymamája volt az is.

– Ügyes vagy, kislányom! − küldött egy halvány mosolyt az unokájának az öregasszony. − Kérlek, hozz egy pohár vizet! − És megpróbált felemelkedni.

Visszaesett. − Milyen gyönge vagyok… − suttogta. − Mi lesz velem? – Semmi − mondta Bendegúz. − Reggel beviszik a kórházba, aztán meggyógyítják.

Vannak olyanok, akiket baltával sem lehet agyonverni. − Jöjjön ide maga vén gazember! − suttogta az öregasszony. − Még meg se köszöntem,

hogy eljött… ebben az ítéletidőben. Az öreg az asztalra támaszkodott és felemelkedett a székéről. Egy-egy halk nyögése

jelezte, hogy őt is megviselhette kissé ez az éjszaka. Az arcába vágó szél, és a rettenetes



51

gyalogút a néhol méteres hóbuckákon át nem hetven-nyolcvan éves embereknek való. De végül felállt, és a dikó mellett a székre ült.

A mami lassan az öreg tenyere alá csúsztatta a kezét. – Na, meséljen! Sokat rosszalkodott, mióta nem láttam? – Nincs nekem ahhoz már erőm. − Azt látom. Azért tudott eljönni ide ítéletidőben. – Magához jöttem. Éreztem, hogy hív. − Tévedett. Nem hívtam − mondta az öregasszony, miközben a szája mosolyra rándult.

Kacérnak mondják az ilyen mosolyt, ha fiatalokról van szó. − De ha már eljött, örülök. − Még egyszer ezt az utat nemigen tudnám megtenni − motyogta az öregember. − Nem is kell − mondta az öregasszony. Az öregember az öregasszony szemébe nézett. − Ez azt jelenti, hogy…? − Majd megbeszéljük − bólintott a mami, és az unokája felé pislantott. − Most inkább

tegyen a tűzre, és főzzön egy teát! Kriszti beharapta a száját, hogy visszatartsa a könnyeit. Olyan jó volt látni, hogy a

nagymama boldog. Nem is emlékezett rá, mikor látta igazán boldognak. Talán soha? Mert ha az is volt, nem mutatta. Sohasem mutatta.

De azért kicsit furcsállta, hogy az idős emberek is úgy fogják egymás kezét, meg úgy beszélnek, ahogy ő meg Ádám. Nem látott még ilyet.

Cicó persze megint butáskodott. Vihorászva mutogatott a két öreg felé. – „Két szerelmespár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek!” − Cicó! − kérlelte a kavinkislányt Bibó. −Ne legyél butább, mint amilyen vagy! − Mire

Cicó persze megsértődött. Meg Didó is. − Csak tréfált! − mondta Bibónak. − Mert nem akar bőgni. Most te voltál a buta, te

észlény. – Bocs! − mondta Bibó, és a farkbojtjával a fülét babrálta elmélyülten. Kriszti hirtelen felkapta a fejét. Kintről, nagyon messziről és nagyon tompán ismerős hangot hallott. − Tina! − hallatszott a kiáltás az ablakon, a falon, a hótorlaszon át. − Tina! És a lány úgy érezte, mintha ezer pici, kedves és bizsergető hangya rohanna végig a

hátgerincén. Bár valódi hangyáknak nem örült volna ennyire.



52

12. fejezet És eljött a reggel! * Minden jó, ha jó a vége Ádám ugyanazon az úton jutott be a házba, mint Bendegúz. Fel a létrán a padlásra, aztán le

a pitvar mennyezetén nyíló ajtón. Át volt fagyva, mint egy mélyhűtött csirke, amilyent a mami sose vásárol, mint tudjuk. De Kriszti ölelése minden hópelyhet leolvasztott róla egy perc alatt.

Alig örülte ki magát Kriszti és Ádám, amikor hatalmas zúgással valami szörnyű nagy test csapódott az ereszig emelkedő hótorlaszba.

– Bombáznak? − kapta fel a fejét az öreg, de tévedhetett, mert robbanás nem hallatszott. Csak Kriszti anyjának a sikoltozása a leomlott hófalon át.

– Megőrült maga? Összedönthette volna a házat! – Ugyan már! − harsogott egy férfihang derűsen. − Csak a havat akartam elseperni, ha már

megjöttünk! Majd apa hangja hallatszott. − Kriszti! Mami! Itt vagytok? − Anya! Apa! − kiáltott Kriszti, és kirohant a pitvarba, majd felrántotta a bejárati ajtót. Nem kellett volna. A hótömeg bedőlt, és Kriszti eltűnt alatta. Ádám és Bendegúz a kezükkel kaparták ki a hó alól Krisztit, akinek az ijedtségen kívül

semmi baja nem esett. – Nem tudtam! − hajtogatta Kriszti. − Nem tudtam! − És megpróbálta a havat kirázni a

nyakából meg a ruhájából, miközben a kavinok egymás hasát csapkodták. – Betemette a lavina! − vihogott Cicó. – Ez nem hóember, hanem hókislány! − mondta Bibó. − Csend legyen! − kiáltott Kriszti, mire Bendegúz és Ádám összenéztek. – Ezt kinek mondtad? − Senkinek − hadarta Kriszti. − Csak magamnak! Naná! Mert el fogja árulni a kavinokat! Soha! Még Ádámnak sem!... Talán majd egyszer… Kriszti szülei se bírták áttörni a ház előtt emelkedő hófalat. Maradt a padlás, mint

közlekedési útvonal. De ez volt a legkisebb akadály, amelyen aznap éjszaka a szülőknek át kellett jutniuk. Látó Olivér rakétaszán-túrája után az Északi Sarkot is dalolva meghódították volna. A százötven kilométeres sebességgel száguldó pokoli jármű mellett ugyanis a Vidám Park hullámvasútja is csak egy játszótéri csúszda ovisoknak.

– Kislányom! − ölelte magához az anyja Krisztit. − Majd meghaltam az aggodalomtól! − De még hozzátette. − Ugye mondtam, hogy időben töltsd fel az akkumulátort!

– Ezt majd később megbeszéljük − mondta az apa, és ő is megölelte a lányát. Aztán pedig a mamáját, aki elgyengülten, de boldogan feküdt a keskeny ágyon.

– Kisfiam! Hogyhogy ilyen korán…? Nem kellett volna úgy rohanni… − Az a fontos, hogy jobban vagy − súgta a férfi az anyja fülébe. Aztán Bendegúzzal is

kezet fogott. − Köszönöm! – Ne nekem köszönje! − mondta a fekete ember. − A kislánya, Kriszti volt most a

mentőangyal! − Az én kis unokám… − mondta a mama, és megölelte havas, vizes, fáradt, boldog és

könnyes szemű unokáját. Megölelte, a mellére szorította, a szívére húzta, ahogy az életében még senkit soha.



53

Tíz perc múlva befutott Öcsi bácsi és Gabika őrmester is, félóra múlva pedig egy másik honvédségi lánctalpas, meg két sítalpas quad és jetski. Végül pedig a hókotró is megérkezett ifjabb Puktaival.

Majdnem egészen kivilágosodott az ég, mire elállt az erős szél, és megérkezett a mentők helikoptere. Most már könnyen megtalálta a tanyát, és leszállhatott.

A katonák és az edzett sofőrök percek alatt elhányták a havat a ház körül, és egy hordágyon ki lehetett hozni a nagymamát, hogy a helikopter a kórházba szállítsa.

Kint a hófehér somogyi táj olyan békésen és csendben terült el, ameddig a szem ellátott, mintha ez a rémületes éjszakai dráma csak álom lett volna. S talán az is volt. Legalábbis a macskák számára. Ők ugyanis a tűzhely közelében a történet nagyobb részét átaludták.

*

„Súlyos tüdőgyulladás − mondta az orvos Kriszti apjának, amikor a kórházban

megvizsgálta a mamát. − Fekvés, pihenés, gyógyszeres kezelés következik, és akkor rendbe jöhet.”

A súlyos tüdőgyulladáshoz képest a mama délután már hatalmas patáliát csapott, hogy neki nincs semmi baja, azonnal engedjék haza, mert nincs kész a leves meg a malacsült. Miután felkelt és ki tudott menni a vécére egyedül, mert nem volt hajlandó mások előtt az ágytálat használni, a saját és a családtagjai felelősségére távozhatott a kórházból. Főzésről, sütésről persze szó sem lehetett.

Este Öcsi bácsiéknál, a karácsonyfát a beteg ágya közelében állították fel, s így a mami mellett lehetett az egész család: Ádámék és Krisztiék , Bendegúz és Gabika őrmester meg Bundás kutya a macskákkal. (Persze a kavinok − Bibó, Cicó és Didó − is ott röhögcséltek, és falták a szaloncukrot a szobában, de róluk csak Kriszti tudott.)

Azon a boldog estén, amikor a mama hetvenötödik születésnapját és − nagyrészt Krisztinek meg Bendegúznak köszönhetően − a megmenekülését ünnepelte a család, a tanya magányosan és elhagyatva, beomlott kamrával állt a hómező közepén.

Szomorú egy ilyen elhagyott tanya. Különösen, hogy még a diós, és mákos bejglit se hagyták ott a pusztai szellemeknek és kísérteteknek, a nyakukon kötéllel sétáló egykori betyároknak, meg a bánatukban tóba fúlt szerelmeseknek. Még jó, hogy ők már csak emlékekkel táplálkoznak. Azokkal az emlékekkel, amelyek az emberekben róluk megmaradtak.

Kihűltek a szobák, kihűlt a konyha is, pergett a vakolat. De talán, ha majd eljön tavasz, és elolvad ez a sok hó, Öcsi bácsi, Ádám meg Gabika őrmester kijönnek, és a házat hétvégi nyaralóvá építik át. Nyáron ott lovagoltathatja majd Ádám Krisztit, miközben az udvaron nagyi bográcsgulyást főzhet Bendegúzzal.

A mami ugyanis két, életre szóló döntést hozott. Az egyik, hogy nem lakik tovább a tanyán. − Éljen! − kiabált Bibó. A másik, hogy igen-t mond a kitartó Bendegúznak. − Éljen! Éljen! − rikoltott Cicó és Didó. A két fiú, azaz Öcsi bácsi és Krisztin papája, másfélszobás luxusapartmant vásárolt az ifjú

párnak Somogyhalód közelében, az idősek otthonában. Idézet Kriszti naplójából:„Szuper kis kégli! Nekem is jó lenne! Két szoba, konyha meg

fürdőszoba. Terasz! És egy kis kert is a terasz előtt, Állandó az orvosi felügyelet. Az otthonnak egy csónakázó tava is van. A tó körül pedig park kis állatkerttel. Benne őzek, nyulak, kecskék meg egy strucc! A mami magával hozhatta az edényeit. Meg Bundást és a cicákat. Csak a pókokat és a bogarakat kellett ott hagyni a tanyán, hál’Istennek. Pfuj!”

S hogy mi a történet vége?



54

A mami hamarosan meggyógyult, és az apartman kis konyhájában ismét főzhette páratlan húslevesét az ő fekete emberének, és a szilvalekváros derelyét az ő legkedvesebb unokájának, ha Kriszti meglátogatta.

Persze mindig szépen meg kellett teríteni. Bendegúz levette fekete ruháját. Világoskék meg szürke nadrágokban és fehér ingben járt.

Régi holmijai közül csupán a nagy fekete kalapját tarthatta meg, mert ahhoz ragaszkodott a családi hagyományok miatt. De a kalapot csak akkor tehette fel, ha a mamival elmentek sétálni, és sütött a nap vagy esett az eső.

Így történt. Hatvan esztendő után beteljesülhetett a gyönyörű Zsófi és a daliás Bendegúz szerelme,

amelyet se háború, se a Dedő nagyapával kötött házasság, se hóvihar, se betegség nem rombolhatott szét, nem pusztíthatott el.

Tudjátok meg: mindennek eljön az ideje, ha van erőnk és kitartásunk. Meg időnk.

Documents

NÓGRÁDI GÁBOR NÉZZ RÁM, MAMI! A HÓ FOGSÁGÁBANusers.atw.hu/nagykonyv/dokumentumok/A hó fogságában... · 2014-09-05 · Nógrádi Gábor: Nézz rám, mami! JSK Ócsa Halászy