Id. Orbán István Nyári tanulságok és reménységek A Bécsi Posta májusi számában (a "Tavaszi hangok" végén) szó esett Steiner Diána új kezdeményezéséről, négy fiatal hölgy verselő-muzsikáló bemutat-kozásáról a Bornemisza Társaságban "Kertész leszek" című műsorával, József Attila híres verse nyomán. Ennek keretében június 6-án ő és Nagy Kornélia verseket adtak elő Ágai Ágnestől József Attilán át Weöres Sándorig, felváltva Soós Brigitta és Jánosi Zsuzsanna gitárjátékával, Bartók Béla, Cesar Frank és Enriqe Granados szerzeményeiből válogatva. A jól kiválasztott, összeállított és előadott műsoron végigvonult a fa, mint szimbólum ("… erős fát ültetni…"), a zenével váltakozó versek pedig - kiváltképp az évad végén és fiatal művészek előadásában - hézagpótló újítást jelentettek az idősebb generáció főként prózai előadásai és felolvasásai után. Előre örülünk, hogy Diána és társnői új verses-zenés műsorra készülnek, melyet legkésőbb tavasszal fognak bemutatni.

● ● ●

Augusztusban, két év után ismét Székelyföldre, a nyájas Erdővidékre látogathattam, ezúttal Kisbaconba, ahol Benedek Elek születésének 150. és halálának 80. évfordulójára emlékezve több rendezvényre, előadásra, ünnepségre került sor. Ezek közül kiemelkedett a nagy mesemondó ükonokájának, Bardócz Orsolyának a Benedek családról szóló könyve megjelenése és bemutatása, valamint az idén immár harmadszor megrendezett Erdővidéki Alkotótábor, ahol az ifjú résztvevők tevőlegesen is bekapcsolódhattak a mesék világába, a gyermeki fantázia nyelvén és ábrázoló eszközeivel. Ennek keretében vont párhuzamot a tábor „anyja", háziasszonya és krónikása, Antal Izabella tanárnő, magyar és román nyelven tartott előadásában a két nagy mesélő, Benedek Elek és Ion Creanga között, akik - bár kortársak voltak - nem ismerték egymást, de hasonló jelentőségük van a magyar illetve a román irodalom-

(folytatás a 2.oldalon)

A B O R N E M I S Z A P É T E R T Á R S A S Á G K U L T U R Á L I S É R T E S Í T Ő J E Új sorozat, IV. évfolyam, 7. (32.) szám Bécs, 2009 október

A tartalomból:

MEGHÍVÓ: CSÉBY GÉZA író: „Sors-címerkép” 2009-11-08 (3. oldal) GÖMÖRI GYÖRGY Lengyel vers 1956 október 23-ról (4. oldal)

SLAVOMIR MROŻEK

Az őrangyal (6. oldal) HERTA MÜLLER Irodalmi Nobel díj 2009 (7. oldal) Szájmennybolt és gyíkbőr cipő (7. oldal) Ugyanaz a hó, ugyanazok a pasasok (9. oldal) 2010: BPT - 50 EMLÉKEZÜNK Interjú Szépfalusi Istvánnal (11. oldal) GYERMEKEK OLDALA: KÁNYÁDI SÁNDOR Mondókák (13. oldal)

FIGYELŐ: Előzetes, kiállítások, impresszum (14. oldal)

2. IV.7. 2009 október

(folytatás az 1. oldalról) ban. Erre az előadásra eljött Kovászna (valaha Háromszék megye) román prefektusa és a megyei képviselőtestület (választott) magyar elnöke is, akiket ilyen formán a gyermek-, és mesevilág alkotótábora és annak szervezői ültettek először egy asztalhoz. – A fantázia és a szimbólumok világa nincs messze egymástól…!

● ● ●

Az Erdővidéken meggyőződhettem arról, hogy a mese-, és mondavilág, illetve a táj szépsége mellett az élet kemény valósága, a munkanélküliség és szükség hogyan válhatnak alkotóerővé. Az itteni lignitbányák gazdaságtalanná válása és felszámolása magával vonta a kapcsolódó segédüzemek, és más, mindezeket kiszolgáló foglalkozási ágazatok fokozatos elsorvadását. Ez nem csak a közvetlenül érintett foglalkoztatottak és családjuk, valamint egész tájegységek elszegényedéséhez vezet; a folyamat csak lassítható, de nem megállítható azzal, hogy a bányák volt alkalmazottai egy ideig még járadékot vagy nyugdíjat kapnak. Új megoldásokat kell tehát keresniök, és ezeket – amint erre a Bornemisza Társaságban múltkori előadásában id. Kászoni Zoltán is rámutatott – az idegenforgalom, a falusi turizmus és a vendéglátóipar fejlesztésében látják. Csakhogy ehhez megfelelő infrastruktúra, szakképzett munkatársi gárda, létesítményrendszer és főként következetes szervezés és befektetés, vagyis emberi és anyagi tőke szükséges. Ez pedig egy emberöltőt is igénybe vehet; és mi lesz addig? Az átmenet útja visszavezet az ősi alapokhoz és kulturtechnikák felfedezéséhez: a földhöz, a kisbirtok illetve háztáji gazdálkodás újbóli felfejlesztéséhez. Két év előtthöz képest megszaporodott a szarvasmarha-, birka-, és baromfiállomány, és a részben használt alkatrészekből összetákolt, részben már újonnan beszerzett mezőgazdasági gépek száma. A másodrendű, vagy mellékfoglalkozásból ismét főfoglalkozás lett, a külterjes, inkább tradícióból, mint szükségből eredő földművelés, kertgazdaság és állattartás intenzívebbé, mert létfontosságúvá válik. Bár egzisztenciális szempontból ez nem, vagy csak kivételesen egyenlítheti ki a jövedelmi kieséseket, de egy új, vagy már elfelejtett, és talán egészségesebbé, természetesebbé váló értékrendszerhez, életszemlélethez, világnézethez vezethet. Tény, hogy a felnövekvő nemzedék – úgy tűnik – intenzívebben tanul, a kulturális és sportélet minden ágában megtalálja a távolabbra mutató lehetőségeket (nyelvtanulás, külföldi versenyek, vetélkedők, fejtágító kurzusok), de nem veszti el a gyakorlati pályák iránti érdeklődését, fogékonyságát, közmondásos székely ezermesterségét sem.

● ● ●

Bár néha kis példányszámokkal, de igen jelentős Székelyföldön a könyvkiadás is. A szépirodalomról más alkalommal már szó volt, ezúttal forrásmunkákra szeretném felhívni az Erdélytől távol élő olvasó figyelmét. A két bemutatandó példa a távolabbi és közelebbi múltba tekint. Itt van mindenekelőtt id. Antal István tiszteletes, nyugalmazott lelkész monográfiája: "A bardóci református egyház székely népe" (Barót, 2009). Ez a székely-magyar történelem kultúr-, és kortörténet egy erdővidéki egyházközség történetének példáján nem csak további kutatások forrásmunkája lehet, de emlékmű és építőkő egyben egy letűnt világ képének rekonstrukciójához. Benkő Levente az alapos riporter körültekintésével kutatta fel és írta meg a barcasági Földvár gyászos emlékű haláltáborának történetét 1944-45-ben ("Székely golgota", Sepsiszentgyörgy, 2003). Ugyanígy dolgozta föl a fiatal Moyzes Márton üldözésének és szenvedéseinek történetét ("Bűn volt a szó", Sepsiszentgyörgy, 2002), aki kétségbeesésében és sorsa iránt tiltakozva végül nem látott más utat, mint hogy 1970-ben Brassóban magamagát felgyújtsa. A tragikus életút 1956-ban kezdődött, amikor az akkor még középiskolás Moyzes Márton három társával Magyarországra indult, a forradalmi fiatalok segítségére. Ez nem sikerült, a számonkérések, kihallgatások sorozata tönkretette a tehetségesen indult fiatal fiú további életét. Lehet, hogy nagy költő lett volna belőle, ha tanulhat és tovább képezheti magát – sok meghagyott vázlata, tervezete Radnóti Miklósra emlékeztet. Máig sem világos, hogy ez a szomorú életsors gyermekes rajongásból, történelmi félreértésből, helytelenül megválasztott képzelt vagy való példákból, vagy talán felbujtásokból táplálkozott. Talán egyszer valaki regényt ír ebből a forrásból. Aki csak teheti, látogasson el az Erdővidékre, Székelyföldre, Erdélybe, nézze meg mindezt, győződjék meg róla. Járuljon hozzá tapasztalatcserével, emberi kapcsolatok kiépítésével és elmélyítésével a hagyományos öntudat és talpraesés, a nyílt szemű identitás megőrzés és a Kárpátok koszorúját, sövényét, magas csúcsait meghaladó, a felismert közeli problémák közepette is távolba látó értelem és – Benedek Elek szavaival szólva – a "meleg szív és kemény gerinc" megőrzéséhez.

IV./7. 2009 október 3.

M E G H Í V Ó

a Bornemisza Péter Társaság novemberi irodalmi estjére

Lengyel irodalmi est:

Sors-Címerkép -- mozaikok egy család XIX. és XX. századi történetéből

Meghívottunk:

CSÉBY GÉZA író, költő, műfordító és irodalomtörténész

2009. november 8.-án, a hónap második vasárnapján, d.u. 17:30 órakor Az előadás helyszíne: Bécs 6., Capistrangasse 2/15

Cséby Géza író, költő, műfordító és irodalomtörténész 1947-ben született Keszthelyen. Édesanyja lengyel, apja pedig magyar volt. Iskoláit szülővárosában végezte. 1972-ben szerzett diplomát a budapesti Pénzügyi és Számviteli Főiskolán. Ezenkívül 1983-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán még a népművelési szakot is elvégezte. Hosszú évek óta tekintélyes kulturális intézményt vezet. Egyik alapítója és mind a mai napig olvasószerkesztője a HÉVÍZ művészeti és művelődési folyóiratnak. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak és a Magyar Népművelők Egyesületének. Szerkesztőbizottsági tagja a Magyar Jövő című folyóiratnak. Alelnöke a Lengyelek Dunántúli Szövetségének.

Eddig nyolc önálló kötete látott napvilágot. 1994-ben jelent meg A könnyek íze. Lengyel költők és írók című műfordításkötete. 1995-ben Ákombák. Gyermekversek és mondókák című könyve szülővárosában, Keszthelyen jelent meg. 2003-ban került a lengyel és magyar olvasóközönséghez kétnyelvű műfordításkötete Eltékozolt ajándék. Lengyel költők kisantológiája címmel. 2003–2004-ben látott napvilágot szintén kétnyelvű műfordításkötete Az égbolt hajfonatai. XX. századi lengyel költők címmel. Felbecsülhetetlen érdemeket szerzett a lengyel-magyar barátság és irodalmi kapcsolatok tevékeny ápolásában és erősítésében. Számos értékes állami és polgári kitüntetést kapott: 2000 – a Lengyel Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje 2003 – "Polonus Roku 2003" vagyis az "Év hazai lengyelje" tiszteletbeli cím 2004 – a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje

4. IV.7. 2009 október

Gömöri György

Lengyel vers 1956. október 23-ról Szerte a világban számtalan vers született az 56-os magyar forradalomról, ez az esemény rengeteg költőt megihletett. Olyan nem magyar költő viszont csak egy volt, aki maga is szemtanúja lehetett a napnak, amelyen a nagy budapesti diáktüntetés előbb a Sztálin-szobor ledöntéséhez és később a szovjet csapatok beavatkozásával népfelkeléshez vezetett. Ezt a lengyel költőt Adam Ważyknak hívták, s az ő verséhez fűznék néhány megjegyzést, talán ma sem időszerűtlen gondolatot. Ważyk - s ezt néhány szóban el kell mondani - hosszú utat tett meg, mielőtt eljutott volna a budai Bem-szoborhoz. Varsóban született, 1905-ben, és a húszas években mutatkozott be modern, kissé szürrealista hangulatú verseivel. 1939 szeptemberében az akkori Lwówban (vagyis a hajdani Lembergben) érte a háború, s így a szovjet megszállás; később a Szovjetunióban létrehozott ún. Berling-hadsereg tisztje lett. A háborút követő évtizedben a Lengyelországba visszatért Ważyk lapot szerkesztett és mindenben kiszolgálta a hivatalos, sztálinista kulturális politikát. Sztálin halála után, amikor Kelet-Európában megkezdődött az olvadás, Ważyknak is kinyílt a szeme. Rádöbbent, hogy korábban önáltató fanatizmussal támogatott egy erőszakos kísérletet a lengyel társadalom megváltoztatására; kiábrándulásának legékesebb bizonyítéka az a Költemény felnőttek számára című hosszú vers volt, amit 1955 augusztusában közölt a Nowa Kultura című hetilap. Ezt a verset hamarosan magyar kéziratos fordításban olvashattuk, s amikor Tardos Tibor egy emlékezetes cikkének az Irodalmi Újságban A tengervíz sós címet adta, sokan már tudták, mire utal: a lengyel költő e soraira:

Az álmodozó Fourier bájosan megjósolta: a tengerek partját majd limonádé mossa. És hát nem így van? Isszák a tengervizet, s lelkendeznek: "limonádé!" Lopva mennek haza hányni, hányni.

De a Költemény felnőttek számára minden ironikus felhangja és maró kritikája ellenére még hisz a rendszer belső megreformálhatóságában. 1955 nyarán Adam Ważyk még reformkommunistának számít s csak 1956-ban veszti el a kommunista párttal kapcsolatos illúzióit. Ebben szerepe van a poznani

felkelésnek csakúgy, mint annak, amit Ważyk Budapesten látott. Ugyanis 1956 októberében a Magyar Írók Szövetsége meghívta őt Magyarországra és - sorsdöntő időpont! - a lengyel költő pontosan október 23-án érkezett a magyar fővárosba. A repülőtérről alighanem azonnal az Írószövetségbe, illetve a Bem-szoborhoz vitték.

Akik ott voltak aznap délután a Bem-szobornál, abban az elképesztően nagy tömegben, amelynek feje fölött a téri laktanyából kinéző kiskatonák már lyukas magyar zászlókat lengettek, láthatták, de nem hallhatták Ważykot. Nem volt ugyanis megafon és a hangzavarban nem jutott szóhoz. Déry Tibor írja nemrégen (1989) az Új Tükörben közzétett naplójegyzeteiben. "A Bem-szobornál áthatolhatatlan tömeg, felnyomtak a pázsitra a talapzat alá, hátam mögött Vazik[!], a lengyel költő, kis sovány ember, lélegzet után kap." Ezután nem tudom, hol járt még Ważyk, ott volt-e a Parlamentnél? Alighanem valaki elvitte szállására a margitszigeti Nagyszállóba, ahol más külföldi írókkal és újságírókkal (például az erről beszámoló szerb Dobrica Cosićcsal) együtt lakott. Legkorábban október 28-án távozhatott Budapestről, az első vérplazmát és kötszert szállító lengyel repülőgéppel, de az is lehet, hogy Jugoszlávia felé ment el autóval. Mindenesetre a Nowa Kultura 1956 egyik novemberi számában megjelent magyar témájú verse, a Qui tacent clamant. Ezt a verset én már pár hónappal később lefordítottam magyarra, azóta több helyen megjelent így például a Gloria Victis című versantológiában. Halljuk tehát Adam Ważyknak a magyar forradalomról írt versét:

IV./7. 2009 október 5.

Veletek voltam aznap, mikor a Bem-szobornál magyar és lengyel zászlók alatt ujjongtatok. Nem tudom, közületek ki él még és ki holt már, midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog. A nagy kavarodásban, Déry, te hívtál föl aggódva telefonon: bajom nem esett-e? s hallottam a hangod még a Parlamentből, mint utolsó kiáltást az éterbe veszve. Mi, lelkiismerete a történelemnek, hallgatunk - államérdek ez a néma beszéd... Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng, a végső mítosz összedőlt. De Bem emléke ép.

A vers címét, ami latinul van többféleképpen fordíthatjuk: "a hallgatók kiáltanak" vagy "akik hallgatásukkal kiáltanak"; ez az utalás a lengyel írókra vonatkozik. Maga a vers teljes azonosulással kezdődik: "veletek voltam aznap", hogy aztán átússzon a felkelés második vagy harmadik napjára (vagy éppen november 4. utánra), "midőn elnémult minden, csupán a tűz ropog". Ellentétpárral nyit tehát a vers, ezt folytatja aztán a második versszak egy - feltehetőleg még október 23. éjszakai - telefonhívás felidézésével: Déry akarja tudni, hogy van Ważyk.

De ennek a telefonhangnak is van kontrasztja, a Parlamentből későbben elhangzó Déry-üzenet. Legalábbis amit Ważyk annak vél, hiszen igaz, hogy Déry adott nyilatkozatot a Magyar Rádiónak a

forradalom alatt, de nem valószínű, hogy ezt Ważyk hallotta; sokkalta valószínűbb, hogy a november 4-én hajnalban "a Parlamentből" elhangzott kétségbeesett többnyelvű segélykérésre gondol - amit viszont nem Déry, hanem Háy Gyula intézett a világ művészeihez és tudósaihoz. Így hát (bár ez a vers hatása szempontjából nem fontos) Ważyk a rádióban alighanem Háy, és nem Déry hangját hallotta csak az utóbbit vélte hallani. De verse a harmadik versszakban tetőz, miután a közvetlen élmények síkjáról átmegy a politikai összegzés szintjére. Itt az "én" már átadja a helyet a "mi"-nek, a többes számnak. Itt a lengyel írókról van szó, akik nem mondhatják el az igazságot Magyarországról, nem tiltakozhatnak nyilvánosan a második szovjet beavatkozás és a Kádár-restauráció ellen. Nem tehetik ezt, mert mint Gomulka mondotta akkoriban, a lengyeleknek az érzelmek mellett az államérdekre is gondolniuk kell... Államérdek (amit Ważyk a versben gúnyosan említ) vigyázni arra, nehogy a megsértett Szovjetunió szembeforduljon a lengyel reformmozgalommal, és esetleg azt is eltiporja. Tudja ezt Ważyk is, de nem titkolja csalódását: az az író, aki nem mondhatja ki a teljes igazságot, lemond szerepéről, ami a lengyeleknek (csakúgy, mint nálunk): a politika lelkiismeretének lenni. Az íróknak most hallgatniuk kell, de ez a hallgatás vádol, ez a csönd kiált. Végül Ważyk egy fordulattal visszavezet a vers elejére. Az október-novemberi Budapesten, a holtak hamván terjengő füstben "a végső mítosz összedőlt". Ez, úgy hiszem, a kommunista szolidaritás, a nemzetköziség mítosza. Az a hiedelem, hogy úgymond, "szocialista országok nem viselhetnek egymás ellen háborút". Ez a mítosz, ami két baráti, testvéri országot tételez, merő szemfényvesztés, hiszen a szovjet "internacionális segítségnyújtása" mögött nem nehéz felismerni az orosz imperializmus nyers hatalmi érdekeit. A mítosz összedőlt, de megmaradt a szobor, a jelkép - Bem emlékműve, egy olyan katonáé, aki az igazi szolidaritást, a világszabadságért küzdők fegyverbarátságát jelenti. A vers tehát az elsősorban megnevezett tárgytól (Bem József budai szobrától) visszatér a szobor jelképes értelméhez. S ezzel a sorral maga a kezét fölemelő kis lengyel tábornok is a "kiáltva hallgatók" közé lép - évtizedekig rendőrkordonnal vigyázott, illegálisan koszorúzott emlékműve abba a jövőbe néz, ami ma már a jelen - amikor újra ünnep a nemzet ünnepe, amikor végre nyíltan meg lehet ünnepelni október 23-át.

Unió, I. 5. szám (1989. december)

6. IV.7. 2009 október

Sławomir Mrożek

Az őrangyal Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő arcát, tanácstalanul áll az őrangyal. A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap: torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt, és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen. Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása - sőt, a kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem, aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa befolyásától. Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság, nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás... mind hiába. Íme, itt fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében - nem imádkozott, süket a jó szóra, s álomba szenderülve bizonyára azon töri a fejét, hogyan fog holnap újra görnyedten járni. Hírtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy? Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás. Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta. Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és elaludt. Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul bámult az éjszakába. Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet. Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott,

nem nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe. A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti : különféle ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért apus munkája közben fültövön vágás, és a többi. Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s jobb kezét dörzsölgetve, vagy ujjaival dobolva az asztallapon, elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos elmondására. Sőt néha már-már el is unta magát, s ilyenkor kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett. Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor a fiúcska nem adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz. Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott - a szülők ugyanis, látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral azt hitték, hogy megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek -, nagyon meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gyerekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit. Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése azután a vegytan felé fordult.

IV./7. 2009 október 7.

Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren és nyugodtan, rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült. Egy makacs, melyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki homlokát. Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kis műhelyt rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított számára.

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe - egy háztartási trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy Dél-Amerikába. Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy horogütéssel büntesse.

Fordította: Kerényi Grácia

Irodalmi Nobel-díj 2009: Herta Müller Idén Herta Müller romániai születésű német írónőnek ítélte oda a irodalmi Nobel-díjat a Svéd Királyi Akadémia költészetének sűrűségéért és az elnyomottak világát őszintén bemutató prózájáért. "Történetei arról szólnak, milyen felnőni egy diktatúrában" - mutatta őt be a bizottság főtitkára az egybegyűlt újságíróknak. Az írónő prózát és verseket egyaránt ír, melyekben a diktatúrában szerzett tapasztalatait örökíti meg. Németország legfontosabb német szerzői között tartják számon, számos irodalmi díjjal jutalmazták őt az elmúlt években. Magyarul eddig egyetlen könyve jelent meg, címe: A rókák csapdába esnek (Pesti Szalon, 1995). 2004-ben járt Magyarországon, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt. Herta Müller 1953-ban született Romániában, a németek lakta Bánátban, a Nitzkydorf nevű faluban. A Temesvári Egyetemen germanisztikát és romanisztikát hallgatott a hetvenes évek elején. A diploma megszerzése után tanárként és fordítóként dolgozott, és ekkor kezdett írni is. Politikai okokból bocsátották el tanári állásából 1984-ben: nem működött együtt a Ceausescu-éra titkosrendőrségével. Az írónő 1987 elején, a rendszerváltás előtt két évvel költözött át férjével együtt Németországba. A román hatóságok által elrendelt publikációs tilalom ellenére Nyugaton már 1984-ben megjelent Niederungen című elbeszéléskötete. Herta Müller ekkor lett a német irodalom "felfedezettje". Egyedülállóan precíz és lenyűgöző nyelven, virtuóz módon foglalkozik a román történelemmel és valósággal. Számos kötetével elismerést vívott ki a nemzetközi irodalmi életben: műveit több, mint 20 nyelvre fordították le, számos díjjal jutalmazták. Új, a Der König verneigt sich und tötet ("A király meghajol és gyilkol") költői címet viselő kötetében is a diktatúrában szerzett tapasztalataival foglalkozik, ezúttal egészen újszerű módon. A totalitárius állam nyelve áll a középpontjában: mit közvetít és hogyan manipulálja az embereket ez a nyelv? Az alábbi szöveget eből a kötetből válogattuk.

Herta Müller

Szájmennybolt és gyíkbőr cipő

Ha az életben semmi nincs rendben többé, akkor a szavak is a mélybe zuhannak. Mert szolgálatába állítja a nyelvet minden diktatúra, legyen az jobb- vagy baloldali, ateista avagy istenes. Első regényemből, amelyet egy bánáti sváb faluban töltött gyerekkoromról írtam, a román kiadó egyebek mellett a KOFFER szót is kiirtotta. A cenzort azért ingerelte

a szó, mert a német kisebbség kivándorlását tabuként akarták kezelni. Az efféle birtokbavétel beköti a szavak szemét, igyekszik eltüntetni a nyelvből a szavaihoz tapadó értelmet. Az elrendelt nyelv éppolyan ellenséges lesz, mint maga a megalázott lét. Hazáról ekkor már nem beszélhetünk.

8. IV.7. 2009 október

Románul a szájpadlás neve SZÁJMENNYBOLT: cerul gurii. Románul nem hangzik fellengzősen. A román nyelvű káromkodásban mindig új meg új, váratlan kacskaringókkal találkozhat az ember. A német nyelv ebből a szempontból roppantul tartózkodó. Sokszor elgondoltam, hogy ahol a szájpadlás a száj mennyboltozatává tágul, ott mérhetetlenül sok hely van, és a szitkok gáttalanul áradó, költőien gonosz tirádáivá válnak a keserűségnek. Egy jól sikerült román káromkodás már-már forradalom a szájpadlástérben, mondtam román barátaimnak akkoriban. Ezért is tűrik itt az emberek a diktatúrát: dühüket levezeti a szitkozódás. Már rég folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, de még mindig döbbenten fel-felkaptam a fejem egynémely váratlanul merész fordulat hallatán. A szavak ártatlannak tettették magukat, de a mögöttük rejlő politikai vélemény mégis egyértelmű volt. Néha egész történetet tartalmazott egy-egy szó, s elég volt azt kimondani, a többi már fölösleges is lett volna. A szegénységnek mindenütt velejárója a csótány, ebben az országban is rengeteg volt belőlük. Csótányok helyett itt azt mondták: OROSZOK, a bura nélkül lógó, meztelen villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak nevezték, a szotyolát OROSZ RÁGÓGUMInak. Az utca embere furfangos-megvető szójátékokkal naponta lázadt a Nagy Testvér ellen. A ki nem mondott, rejtett összefüggések csak még hatásosabbá tették a gúnyt. Amikor a hentesnél hús helyett már csak füstölt körmöt lehetett kapni, a disznóláb megkapta a TORNACIPŐ nevet. Az efféle szőröstül-bőröstül politikai megnyilvánulásokat nem lehetett betiltani. A mindennapi élet szerves része volt a szegénység. Aki a tárgyak silányságán tréfálkozott, egyúttal saját magát is gúnyolta. Ám e gúny vágyakozást is rejtett, így vált karizmatikussá. Csakhogy kivétel is akadt: a könnyűipari szakközépiskolában, amelyben egy darabig tanítottam, az egyik tanár, ha felszólított egy gyereket, azt mondta neki: aggregátor. Popescu aggregátor. A gépgyárban egy törpe volt a küldönc, ő hozta-vitte az aktákat a város három pontján lévő gyárrészlegek között. Ha bekopogott, nem lehetett látni, mert feje nem ért föl az ajtó üvegéig. Senki úr volt a neve a gyárban. Vagy ott voltak azok a cigányok, akik a nyomorúságos vályogkunyhót maguk mögött hagyva fűtősségig vagy lakatosságig vitték a gyárban, őket SELYEMCIGÁNYnak csúfolták. Aki csodálattal adózik a diktatúrában folyamatosan jelen lévő, ötletdús tréfálkozásnak, az ficamait is könnyen megbocsátja. A kilátástalanság talajából sarjadó humor, a kétségbeesés szülte szellemesség könnyen lesz mulattatóból megalázó. Az ugratásnak csattanóra van szüksége, s csak a

kíméletlen csattanó az, ami telibe talál. A szó is lehet telitalálat. Ismertem olyanokat, akiknek mindenről eszükbe jutott egy vicc, mindenre volt csattanós válaszuk, mesterei voltak a variációknak és kombinációknak, vérükké vált a tréfálkozás, csak úgy ontották a vicceket. De minthogy folyamatosan gyártották őket, sok viccük a legócskább rasszizmusba csúszott át. Emberek megalázása - ez lett a szórakozás. A gyárban megfigyeltem nem egy olyan munkatársamnál, aki órák hosszat csak mondta, mondta a vicceket, hogy az agya nemcsak a sziporkázó szavak, hanem a mindent és mindenkit megvető gondolkodás rugójára is jár. Vérébe ivódott a viccpoénokban elkerülhetetlenül megnyilvánuló arrogancia. A viccgazdákon észlelhetővé vált a munkahelyi ártalom: lényük eltorzult, célt tévesztettek, és ezt még csak észre sem vették. Így jártak párban a bűnöző államhatalom ellen irányuló, lázító viccek a rasszistákkal. Ahány viccbajnokot én a gyárban megismertem, mindnél érdemes lett volna statisztikát vezetni: hány rendszerellenes viccre jut egy rasszista. Így volt ez a szólásokkal és a rímbe szedett mondókákkal is, amelyeknek a dallamát oly könnyű megjegyezni, s amelyek olyan kereknek tűnnek, hogy meg sem ütközik rajtuk az ember, hanem készséggel skandálgatja őket. A szólások és képek ellentétéből fakadó humort a szabad piacgazdaságban is kihasználja a reklám. Amikor Németországba kerültem, megrettentem egy költöztető cég reklámhirdetésétől, amely közölte, hogy "Velünk könnyen felkerekednek a bútorai." Nekem egy felkerekedő bútorról a titkosrendőrség tudatos fenyegetése jut eszembe. Egy nap arra mentem haza, hogy távollétemben a szék kisétált a szobából a konyhába. A falról az egyik kép átrepült a szemközti falnál lévő heverőre. Egy berlini buszmegállónál látok manapság egy plakátot: egy női nyak, két, golyó ütötte sebbel. Az alsó sebből kibuggyan egy vércsepp. A plakát az internetet reklámozza. Egy másik plakáton tűsarok lép egy férfikézre. Nem tehetek róla, én komolyan veszem a képeket, megannyi értelmetlen és ezért aljas merényletet, alaptalan támadást nézőjük ellen. Az ilyen kép nem más, mint a kínzással és gyilkolással űzött, furfangos játék. Miért szép egy cipő attól, hogy emberi kézen tapos? Az én szememben a cég ezzel leszállítja terméke értékét. Képtelen volnék megvenni azt a kecses plakátcipőt, hiszen egy széttaposott emberi kéz története tapad hozzá. A roncsolt kéz és a cipő soha többé nem választható el egymástól. Ráadásul a kéz a nagyobb, és betölti az emlékezetemet. A cipő színe, fazonja nem maradt meg a fejemben, annál inkább a kéz,

IV./7. 2009 október 9.

amelyre rálép. Nem is kell többé látnom a plakátot ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mutatni, milyen helyzetben volt a férfi keze, amikor ráléptek. Nem csodálkozom emlékezetem önkényes választásán, mert úgy működik, ahogy kell: a brutalitás minden önértékétől megfosztja a szépséget, amely így ellentétébe fordul, és obszcén lesz. Ez történik minden szép emberrel, aki megkínoz másokat, egy-egy szép tájjal, amely emberi nyomorúság színhelye, és ez a sorsa az aszfalton közeledő, szép gyíkbőr cipőnek is, még ha kopogásával magára vonzza is a tekintetem. Engem felzaklat a cipőt ajánló plakát, mert a diktatúra alatt megkínzott emberekre emlékeztet, arra, ahogy tönkretették őket. Ez a kecses gyíkbőr cipő ott a plakáton az én szememben mindenre képes. Szó sem lehet róla, hogy valaha is az enyém legyen, ajándékba se fogadnám el senkitől. Örökké tarthatnék tőle, hogy régi szokását megőrizve egyszer újra a kezére tapos valakinek, anélkül hogy észrevenném. Efféle plakátot csak olyasvalaki találhat ki, akinek még soha meg sem fordult a fejében, hogy

az erőszak fájdalmat okoz és embereket csonkít. Aki ilyen képzettársítással terhel meg egy cipőt, az nem finomítja a szépérzéket, hanem a brutalitás eszközével alattomban rombolja. Ezek a hatalmas és néma plakátok szemünk mindennapi táplálékai. Rossz hírbe hozzák, amit felkínálnak, pedig a szándékuk csak az, hogy felnagyítsák. A plakátok hatalmas mérete és csendje befészkeli magát az agyba. Míg buszra várunk, míg gyerekkocsit tolunk el előttük, míg vásárlásból tartunk hazafelé, fokról fokra süllyed tudatunkban a küszöb, amely felett már eltűrjük, hogy valaki fájdalmat okozzon másvalakinek. A szótlan plakátok érik el, hogy csendben eltompuljon az erőszak iránti érzékenységünk, föladva a civil életben pedig mindenképpen megőrzendő határt. Míg e plakátok makacsul ott feszítenek a szemem előtt, szívesen megkérdezném a reklám- és a cipőgyártókat: tudjátok-e, hogy valójában hová tartotok, merre mutat nálatok a gyíkbőr cipő orra?

Fordította: Lendvay Katalin

Ugyanaz a hó, ugyanazok a pasasok

Interjú Herta Müllerrel (részletek) - Bizarr című konferenciát tart Bukarestben: “Ugyanaz a hó, ugyanazok a pasasok”… Tulajdonképp miről van szó? - Egyszerű. A német nyelvben van egy mondás: “Ne gondolj a tavalyi hóra”. Vagyis, hogy nincs értelme

olyasmire gondolni, ami valamikor fontos volt, de ma már nem az. Amikor emigráltam – éjszaka volt februárban és teherautóval mentünk a határ felé – anyám azt mondta nekem, hogy a hó mindig ugyanaz. 1945-re gondolt, amikor Szibériába deportálták. Úgy vélte, a hó elárulta, ugyanis egy gödörben rejtőzködött el a kertben, s amikor havazni kezdett, az anyja nem tudott tovább titkon ételt vinni neki oda, mert a hóban meglátszottak volna a nyomai. Ezt anyám soha nem bocsátotta meg a hónak. Azt mondta, a hó az oroszok kollaboránsa volt. Én azt válaszoltam neki, “nem, ez nem ugyanaz

a hó, mert mi most emigrálunk, téged pedig lepecsételt marhavagonban vittek. Akkor is, ha én nem jószántamból megyek, a helyzet mégis más. Most a hold néz ránk, rád pedig géppisztolyos katonák néztek.” Amikor megérkeztünk a német menekültfogadó-táborba, három napon át hallgattak ki az NSZK állambiztonság ottani irodájában. Az illető majdnem semmit sem értett belőle. Egy adott pillanatban azt kérdezte, meg akartam-e dönteni a román kormányt. Mondtam, szerettem volna megtenni, de még csak meg sem próbáltam. Nem volt hadseregem, nem volt egyetlen fegyverem sem, csak egy írógépem. Annyira nem voltam naív, hogy azt képzeljem, ezzel az eszközzel meg lehet dönteni a kormányt. Azt mondta, jobb volna, ha beismerném, hogy azt akartam tenni, mert az az időszak „már tavalyi hó“, vagyis elmúlt. Akkor én a kikérdezőmben ugyanazt a „pasast“ ismertem fel, akit Romániában, a Szekuritátétól ismertem. Sértésként

10. IV.7. 2009 október

fogtam fel, hogy egy demokratikus államban egy olyan valaki kérdezzen ki, akinek fogalma sincs semmiről és képtelen megérteni bármit, amit mondanék neki. - A konferencián az ön saját érzéseiről fog beszélni, vagy inkább a visszaélésről, úgy, általában? - Inkább egy esszéről, amelyet írtam, s ami főképp arról szól, hogy el kell menni. Valahányszor visszatérek ide, mindig azt kérdem magamtól, miért is kellett elmennem. Demokratikus országot akartam. Ezért rúgtak ki mindenhonnan s hurcoltak meg a szekusok. Nagyon buta dolog ez, de ezek az emberek még léteznek. Külföldiként jövök ide, de elloptak valamit tőlem, csupán egy bőrönddel mentem el, s ők úgy tesznek, mintha semmi közük sem volna hozzá. Semmit sem vettek el tőlük, semmit sem vesztettek, semmiért sem vonták felelősségre őket, még a bűncselekményekért sem, amiket elkövettek. Meglehetősen hülye helyzet... No meg minden emigrációval az a gond, hogy nem a rosszak mennek el. Azok pedig, akik a totalitariánus rezsimért felelősek, maradnak. A többiek a szélrózsa minden irányába szétszóródtak és közülük már senki sem tér vissza olyan emberként, milyenként elment. Más országba mész, arra figyelsz, hogy hogyan élsz, alkalmazkodnod kell, s amikor visszatérsz, már nem tartozol ahhoz, amit elhagytál. Ezek objektív dolgok, semmiféle nosztalgiának vagy érzelmi vetületnek nincs helye bennük… - Szóval nem nosztalgiázik... - (Nevet) Lehet, hogy van valami nosztalgikus abban, amit mondtam. Nem bánom, hogy elmentem, csak az ok dühít fel, amiért elmentem. Ha önszántamból mentem volna el, ha egy demokratikus országban éltem volna, s úgy döntöttem volna, egy másik demokratikus országba költözöm, akkor az az én döntésem lett volna, magam döntöttem volna, mit kezdjek az életemmel. De ha mások döntenek az életed fölött, akkor megsemmisülsz. Ha nem mentem volna el, nem éltem volna túl, mert idegileg tönkre voltam menve. Azt sem tudtam, mikor nevessek vagy sírjak. Tudtam, hogy ha nem török ki azon állapotok közül, amelyek ezt okozták, helyzetem megromlik. - Mit gondol, meddig maradnak még meg a kommunizmus nyomai? - Minden visszzatérés ide érzelmi reakciót vált ki belőlem. Mert azt szeretném, hogy itt más világot találjak. Ebben az országban nőttem fel, s egy ország csak biográfiailag tartozik az emberhez. Az ember életrajza az egyetlen igaz alap arra, hogy valaki azt mondhassa: „Ez az én országom“. Nos, az én életrajzom ugyanannyira érvényes, mint a mit tudom én melyik szekusoké, akik ma ugrálnak, s akik a Ceausescu rendszer idején teljhatalmat élveztek s azzal emberek életét tették tönkre. Ezért gondolom, hogy egy ország nem válik automatikusan demokráciává. Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, hogy Románia ma EU és NATO tag. Ezekben olyan iránypontokat látok, amelyek bizonyos demokratikus tartást követelnek meg. - S látható valami ebből a tartásból? - Nem szeretnék általánosítani. Helytelen volna azt mondani, hogy semmi sem változott. De sok minden nem változott még meg. Ezek gyakran apró dolgok, de a mindennapi élet apró dolgokból áll, nem? S összegezve ezeket az apró dolgokat, az ember azt látja, még nem beszélhetünk valóban demokratikus társadalamról. (…) - Régebb is, de ma is, sokan a kultúra révén kifejtett ellenállásról beszélnek. - Ugyan már, miféle ellenállás? A románoknak inkább hallgatniuk kellene, mert nemigen álltak ellen. A lengyelek, a magyarok, azok igen. Nem a kultúra a hibás, hogy a diktatúra berendezkedik. Azon nem is tud változtatni. Ahhoz más kell. Az úgynevezett kultúrszemélyiségek semmivel sem jobbak vagy rosszabbak a többi embernél. Legtöbbjük opportunisták voltak, részt vettek benne. Sajnos, azt hitték, van egy külön bejáratú térségük, ahol a könyveiket írják. Vagy, hogy a sorok között írtak a rezsim ellen. De mit írtak a sorok között? Nekem más a véleményem a politikáról és az én szerepemről, mint egyén. Miért is gondolnám, hogy én, mint kultúrember, fontosabb volnék mint a többiek? Én írtam egy szöveget, másvalaki pedig csinált egy pár cipőt. Van egy olyan nézet, hogy a tehetség a többiek fölé emeli az embert. A fenét! Csupán egy más mesterségről van szó: az író harcol a nyelvvel, másvalaki más anyaggal harcol. Romániában a lángelme kultusza dívik. Mindenki lángeszűnek gondolja magát!! Túl sokat láttam az életben ahhoz, hogy elhigyjem ezt. Gyárban is dolgoztam, s láttam, hogy minden ember egyformán fontos, mint egyén. - De azért vannak még olyanok, akikkel tartja a kapcsolatot, akiket értékel? - Persze! Azért értékelem őket, mert jó emberek. Ennyi! Vannak szabók, meg cipészek, akiket értékelek, miért ne lehetnének írók is? (...)

(Az interjút a Bukaresti Cotidianul című napilapnak az idén tavasszal adta Herta Müller. Fordította: Kászoni Zoltán)

IV./7. 2009 október 11.

˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜ 2010: BPT - 50

A Bornemisza Péter Társaság fennállásának 50. évfordulóját ünnepli 2010-ben. A jövő októberre tervezett jubileumi gálaestig a Bécsi Posta számaiban pillanatokat szeretne felvillantani a BPT közel félévszázadnyi történetéből. Az alább közölt interjú 1994-ben, az akkoriban közelgő 35. BPT évforduló előestén készült Szépfalusi István lelkésszel, a Társaság alapítójával és akkori vezetőjével, az évfordulóra kiadott ünnepi kötet számára.

A kölcsönös bizalom jegyében

Szépfalusi Istvánnal beszélget Kászoni Zoltán Jövőre lesz negyvenedik évfordulója annak, hogy 1955. május 15-én a bécsi Belvedere Palotában az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, valamint a Szovjetunió külügyminiszterei aláírták az osztrák államszerződést, amely abban az évben, július 27-én életbe is lépett. Az önálló Ausztria létrehozásán s minden ezzel összefüggő, alapvető fontosságú következményen túl, ennek bizonyára számos, a közvélemény által alig ismert hatása is volt. Így például az, hogy Magyarországon ekkortájt ötven, osztrák állampolgárként született vagy gyermekéveiben azzá vált személynek engedélyezték a hazatelepülést. Köztük volt az ifjú Szépfalusi István is...

De más évfordulót is hoz az 1995-ös év. Ugyanis épp harmincöt esztendeje annak, hogy Bécsben megalakult a Bornemisza Péter Társaság, amelynek Szépfalusi István alapító titkára volt, s titkára maradt e harmincöt év során, mindmáig. Tulajdonképpen a Bornemisza Péter Társaság harmincötödik jubileuma az az esemény, amely e kötet megjelentetésére késztette a társaságot, s ennek kapcsán beszélgetünk mi is.

- Kedves Szépfalusi István, hadd kezdjük a "kimaradt" öt esztendővel, vagyis azokkal az évekkel, amikor Ön már Ausztriában élt, de még nem alakult meg a társaság. - Édesanyám, még a múlt században Bécsben született cseh állampolgár, 1948 táján került a Magyarországon élő osztrák származásúak listájára. Visszahonosítása után ez rám is vonatkozott, ennek ellenére kiutazásunk megvalósulására hét évet kellett várnunk. Az Osztrák Államszerződés hozott megoldást, pontosabban, ahogy ezt annak idején Budapesten hivatalosan fogalmazták, "a Szovjetunió kezdeményezésére létrejött" békekötés. Természetesen előzőleg Bécsben élő rokonainknak rengeteget kellett instanciázniuk az itteni kancelláriában. Végül is, lelkésszé avatásom után három nappal, indulhattunk. Édesanyám, aki mindent intézett - én munkahelyemen, az egyházban, titkoltam a hivatalos esélyt -, hozott engem magával, én meg hoztam a macskánkat. - Hogyan alakult idekint a sorsa? - Végig kellett látogatnom a családot: a cipészt, a szabót, a kereskedőt, a főorvost, a "schramlis" zenészt. Ekkor szerzett élményeim önvizsgálatra késztettek: ki vagyok, mi vagyok, hová is tartozom? Ezt a vívódásos időszakot ez év tavaszán meg is írtam. Első bécsi évem naplószerű leírását rögzítettem Pótszigorlat című kötetem folytatásaként. - Hány éves volt akkor? - A huszonhármat töltöttem be. - S mikor állt munkába és hogyan? - Bécsben, 1956 januárjában egyházam nemzetközi menekültszervezete, a Lutheran World Federation (rövidítve LWF, magyarul: Evangélikus Világszövetség) alkalmazott. Előbb hivatalsegéd, később kivándorlási íveket kitöltő tolmács voltam.

12. IV.7. 2009 október

Ebben a minőségemben kerültem kapcsolatba a menekültekkel. Egyszer ki is küldtek a tizenegyedik kerületi menekülttáborba. Haidelstraße 2 volt akkor a címe. Ettől kezdve rendszeresen látogattam a tábort. - Hogyan került teológiai pályára? Volt ennek hagyománya a családban? - Nagyszüleim mindkét ágon munkásemberek voltak. Patkolókovács anyai nagyapám Budweisból települt át az 1870-es években Welsbe, munkát keresve. Bécsben, Ottakringben, ismerkedett meg ugyancsak cseh nagyanyámmal. Itt alapított műhelyt, majd vett később olcsón házat, az elsőt, amely az egykori pestistemetőre épült. Apai nagyapám Budapesten született, de 1842 és 1849 között Bécsben volt aranyművestanonc. Mesterremekének elfogadása után visszatért Budapestre, és 1852-ben műhelyt alapított. Ebben nevelkedtem, ebben laktam a világháború tragédiája után, 1945-től eljövetelünkig. A fordulat évében, 1948-ban, amikor ékszerészsegéd-vizsgát tettem, határoztam el: lelkész leszek. Családom anyai ágon megkísérelt ettől a pályától eltéríteni.

Majtényi Erik és Szilágyi Domokos (papucsban) - 1972

A családomban tapasztalt, bécsi cseh és osztrák gyökerekre támaszkodó kegyesség nem elégített ki. Elbizonytalanodtam. Megtudtam, hogy 1948 után, a hidegháborús időszakban, magyarországi egyházunkból egyetlenegy lelkész sem jött Nyugatra, akinek ne lett volna - az osztrákok véleménye szerint - politikai megbízatása. így én is gyanús voltam, kezdetben megfigyelés alatt álltam. - Volt Önnek olyan érzése, hogy eljött valahonnan,

hogy elhagyta hazáját, vagy inkább úgy érezte, valahová, pontosabban hazajött? - Szüleim már néhány hónapos koromban elhoztak Bécsbe. Több nyarat töltöttünk Alsó-Ausztriában, 1938-ig. Persze hogy otthon voltunk nagyanyám házában. Abban a családi házban, ahol jelenleg fiaim laknak, hét szoba volt, de nagyanyámon kívül azt még négy lakó lakta. így nekünk három szoba jutott, de így is megvolt az a jó érzés, hogy nem mi laktunk más házában, hanem nekünk voltak bérlőink. Az új helyzet csak lassan tudatosodott bennem. A bemutatkozó családi látogatások megszégyenítően kedvesen zajlottak le, de állandóan azt az érzést fokozták bennem, hogy más vagyok, mint ők, illetve nem vagyok olyan, amilyennek szeretnének látni. Ebben a helyzetben jelentkezett a lelkiismeret-furdalásnak valamilyen egészen sajátos érzése. Az tudniillik, hogy cserbenhagytam magyarországi barátaimat, iskolatársaimat. Osztrák állampolgár voltam ugyan Budapesten, de azért huszonhárom év Budapesthez kötött. Jól beszéltem németül, értettem a bécsi dialektust, tulajdonképpen ez az

A Muzsikás együttes a Capistrangasseban - 1976

anyanyelvem, sorsom mégis "ahhoz", nem "ehhez" a néphez és országhoz kötött. Hasonló érzések az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején újra jelentkeztek, amikor az volt a kérdés - most már többünké -, hogyan lehetne megtartani azt a magyarságot, elsődlegesen a bécsi magyar gyülekezetet, ami körülöttem kialakult.

(folytatása lapunk következő számában)

Tisztelt olvasónk!

Lapszámunkhoz ezúttal csekket is mellékeltünk, azzal a kéréssel, hogy lehetőségei szerint támogassa

művelődési-irodalmi munkánkat, valamint a lap megjelentetését.

Hozzájárulását előre is köszönjük! Tisztelettel:

Dézsi-Szente Zsuzsa, a BPT pénztárosa

IV./7. 2009 október 13.

Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala ---- Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala ---- Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala Gyermekek oldala

Kányádi Sándor

Róka-mondóka

Volt egy kicsi kakasom, elvitte a róka. Jércém is a tavaszon, elvitte a róka. Volt egy ludam, jó tojó, elvitte a róka. Récém, tóban tocsogó, elvitte a róka. Gácsérom és gúnárom, elvitte a róka. Semmim sincsen, tirárom, vigye el a róka!

Elment Péter

Elment Péter tököt venni, elfelejtett pénzzel menni. Hogy a sült tök? Ennyi s ennyi. De nem volt mit elővenni. Elmaradt a sülttök-vétel, étlen maradt szegény Péter.

Aki fázik

Aki fázik, vacogjon, fújja körmét, topogjon, földig érő kucsmába, burkolózzék bundába, bújjon be a dunyhába, üljön rá a kályhára - mindjárt megmelegszik.

Három kérdezgető I. - Miből van a pántlikád? - Hajnal pirosából. - Miből szőtték a ruhád? - Kék ég bársonyából. - Miből van a köténykéd? - Havasok havából. - Hát te magad miből vagy? - Mezők harmatából. II. - Te kis juhász, merre mész? - Merre nyájam legelész. - Hát a nyájad merre jár? - Ahol zöld füvet talál. - Hallod-e, te kis juhász, ha farkas jő, mit csinálsz? - Megmarkolom a botom, s a farkast megugratom. III. - Hallod-e, te kis kovács, mit kopog a kalapács? - Azt kopogja, kipre-kopp, csengős csikót patkolok. - Hallod-e, te kis kovács, mit dohog a kalapács? - Azt dohogja, dön-de-leg, ekevasat élezek, mert a tavasz kö-ze-leg.

14. IV.7. 2009 október

˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜ ELŐZETES

A Bornemisza Péter Társaság következő, decemberi rendezvénye: Ádvent a könyvtárban, 2009. december 13. (Luca nap), vasárnap délután 17:30 órakor. Helyszín: Bécs 6., Capistrangasse 2/15.

KIÁLLÍTÁSOK

EDWARD MUNCH UND DAS UNHEIMLCHIE (Edward Munch és az irtóztató, a kísérteties)

A bécsi Leopold Múzeum idei őszi nagyméretű kiállításának fókuszában jelenkori Európánk egyik legjelentősebb képzőművésze, a norvég festő és grafikus Edvard Munch áll. Legtöbb alkotása a szerelem, a félelem és a halál témakörével foglalkozik. A képeiből áradó, szimbólumokkal telitett atmoszféra e műveknek kísérteties, félelmetes hangulatot kölcsönöz. A címben foglalt témát illusztrálandó, a kiállítás egyrészt a 18. századig ((Piranesi, vagy Goya "Caprichos" néven ismert grafikái) másrészt Munchhal kortárs művészekig ( mint Egon Schiele és a belga James Ensor) nyúl vissza. A kiállítás 2010 január 18-ig lesz látható.

KONKRETE KUNST AUS MITTELAUROPA (Középeurópai konkrét művészet) 23 középeurópai művész részvételével nyílt meg Bécsben, az ARTMARK galériában (Singerstraße 17, bejárat a Grünangergasseból) Középeurópa konkrét, konstruktivista irányzatait bemutató tárlat. A résztvevők között több neves magyar alkotó neve is szerepel, mint Csutak Magda, Gáyor Tibor, Megyik János, Mengyán András, Nádler László és Varga György. A kiállítás 2009 november 19-ig tart nyitva. Megtekinthető csütörtökön és pénteken 13 -18 és szombaton 11 – 15 óra között.

ELKÉPZELHETŐ-ELKÉPZELHETETLEN (Hipotézisek Vizuális Transzformációi)

Budapesten, az A22 Galériában (Akácfa utca 22), 2009 november 5-én csütörtökön 18 h – kor nyílik meg a fenti kiállítás, amely a meghívott művészek a tudományokhoz és az új médiumokhoz kötődő videó, számítógép és interaktív munkáinak és installációinak bemutatását tűzte ki célul. A 14 kiállító többségét intermédia- illetve web-művészek képezik. Ausztriai meghívottként Csutak Magda, T.Bortnyik Éva és Tubák Csaba vesz részt a tárlaton. A kiállítás 2009 december 4-én zárja kapuit.

Absender: P.b.b. Péter Bornemisza Gesellschaft A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. www.bornemisza.at “Wiener Post“ Gefördert aus Mitteln der Volksgruppenförderung. Erscheinungsort: Wien Verlagspostamt: A-1060 Wien Medieninhaber und Herausgeber: Péter Bornemisza Gesellschaft, A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. Tel.: +43/6767196330. E-Mail: zoltan_ka@yahoo.com Redaktion: Zoltán Kászoni /// Bankverbindung: Creditanstalt Bankverein, A-1011 Wien, Schottengasse 6 BLZ: 11000. Konto Nr. 00207578600, IBAN: AT581100000207578600; SWIFT (BIC): BKAUATWW

Österreichische Post AG Info.Mail Entgelt bezahlt

Lapunk letölthető a BPT honlapjáról: www.bornemisza.at