Kosztolányi késői költészete

Kosztolányi Dezsőtől, a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő tagjától távol állt mind Ady küldetéstudta, messianizmusa, mind Babits Mihály morális szigorúsága. Szembeállította magát Babitscsal: ha Babits „homo moralis”, erkölcsös ember volt, akkor Kosztolányi „homo aestheticus”, a szép, a művészetek költője. A politikától elzárkózott, a művészet társadalmi szerepében, mozgósító erejében nem hitt. Nem „eszméket”, igazságokat hangoztatott: verseiben árnyalatok, hangulatok tűnnek fel, „révület, sejtelem, harag, szeretet, de sohase gondolatok”. A l’ art pour l’ art, azaz a művészet a művészetért elve jellemzi. Úgy gondolta, a költőnek nem feladata a Babits-féle moralizálás. A sokszínűség a teljes életművön keresztül jellemzi Kosztolányi líráját, ezért e stílus-, téma- és formabeli változatosság bemutatására a szerző korai, érett és kései költészetének egy-egy darabját veszem segítségül.

A legjellegzetesebb Kosztolányi művek egyike az 1910-es A szegény kisgyermek panaszai. Ez a kötet emelte őt a legnépszerűbb modern költők közé (bár inkább csak versfüzér: a versek között nincsen időrendi sorrend). Újítása, hogy a művekben immáron felnőtt fejjel emlékezik vissza Szabadkán töltött gyermekkorára, éli bele magát a kisgyermek helyzetébe, érzéseibe – ezt nevezzük szereplírának. Arra a gyermekkorára emlékszik, amikor még gyanútlan, ártatlan és tapasztalatlan volt, amikor gyermeki naivsággal tekintett a világra. Már ez a versfüzér is nevezhető egyfajta számvetésnek: a költő elégedetlen, mert a gyermekkor táguló, mindenre nyitott élethelyzetéből felnőve képzelőereje az idő múlásával egyre csak szűkül. Egy gyermek még ártatlan, mert társadalmi szerepektől mentes, nem kell olyan szerepet felvennie, amit az élet különböző területei „kényszerítenek” majd felnőtt énjére. A verseket ezért rezignált, beletörődő mélabú hatja át. Kosztolányi a félénk és ideges kisgyerek hallucinációit, színes vízióit, a világ titkaival való találkozását örökíti meg A szegény kisgyermek panaszaival, ezért a kötet darabjait impresszionista verseknek nevezzük. A gyermek mindentől fél, retteg a haláltól, a betegségtől, az élettől, a sötétségtől. Az Amikor a sínek közé esett… kezdetű műben az ötször megismételt, tehát hangsúlyozottan kiemelt hasonlat a halál, a meghalás pillanatát villantja fel, s arra az általánosan elfogadott vélekedésre épül, hogy az ember a halál közvetlen közelében újra végigéli múltját: „átalérzi tűnő életét”. Ilyenkor, amikor a múlt már „messze mese lett”, „és a halál távolba mennydörög”, meg kell ragadni a lényeges, feledhetetlen képeket életünkből. A rövidke vers tulajdonképpen nem egyéb, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok fejezik ki az egész ciklus célkitűzését az impresszionista látásmódnak megfelelően: „egy percre megfogom, ami örök / lepkéket, álmot, rémest, édeset”. A halál iszonyatában az „örök” dolgokat emeli ki, ezeken kívül minden fut, minden mozog. Az örök dolgok megragadására való törekvés leírása Kosztolányi egyfajta ars poeticájaként is értelmezhető, akárcsak a kötet egy másik darabja: a Mostan színes tintákról… kezdetű. A szó szerinti sokszínűség igénye jelenik itt meg: a költő kiszínezné az életét és minden olvasója életét a – sokszor szinesztéziás szóösszetétellel megalkotott – színek (pl. tréfás-lila, néma-szürke, szomorú-viola) segítségével. Hangulatától és érzelmeitől függően mindig és mindenkinek más és más színnel írna: például arannyal az édesanyjának. Úgy gondolom, ez az absztrahálódó (átvitten is értelmezhető) sokszínűség ténylegesen megvalósult Kosztolányi életművében: költészete változatos témákat feszeget – saját problémáitól kezdve a társadalom többi tagjai iránti részvétig, vagy a „szép” ábrázolásától a halálfélelemig – változatos formákban, virtuóz technikákkal.Későbbi verseiben a gyermek tisztaságát, szűzi ártatlanságát a felnőttség szerepei váltották fel, ezzel együtt eltűnt a gyermekkor csodálatos gazdagsága, beszűkült a hajdani élet ezerféle lehetősége is.

Efölötti fájdalmat mutatja be Kosztolányi a Boldog, szomorú dal című versében, amely a Kenyér és bor című kötetben jelent meg 1920-ban. A költemény a férfikor delején álló, elismert és jó anyagi körülmények között élő író számvetése, rossz közérzetének, önmagával való elégedetlenségének kifejezése. A költő már saját életében elismert volt. hírlapíróként is tevékenykedett és regényeit is kedvelték. Mindezekből a bevételekből szépen éltek feleségével a Tábor utcában. Hogy milyen bravúros technikákkal is képes volt dolgozni Kosztolányi, azt ezzel a versével szemléltethetjük kiválóan. Egyik egyedisége az ellentétező felépítés: a van és a nincs ellentétéből ismerhetjük meg a Kosztolányi által birtokolt, illetve hiányolt értékeket. A van létige tízszer jelenik meg a versben, a költő szinte leltárszerűen sorolja fel elért sikereit, megvalósult vágyait. Látszólag magabiztosság, önelégültség, harmóniatudat jellemzi a vers hősét. Megkapott mindent az élettől, ami egy átlagembert megelégedetté tehet: a civilizáció áldásait, a családi boldogság nyugalmát, a beérkezett művész országos hírnevét, elismertségét, valamint jól megélhetést a fizetéséből. De éppen ez a részletezés, az egymásra halmozódó, párhuzamosan szerkesztett mondatok felsorolása, a már-már gyermekies dicsekvésnek ható túlbizonygatás ébreszt kételyeket, sejteti a hiányérzetet (ahogyan ezt már Berzsenyinél megismerhettük, a hasonló felépítésű Osztályrészem című versénél). Ennek átmeneti leplezésére szolgálnak – és mintegy a költő művészi vigasztalására is – a keresztrímek, a merész asszonáncok, amik négy szótagból állnak. Meglehetősen gyakoriak a virtuóz mozaikrímek (azaz több szótagon átmenő összecsengés: borom is van – szomorítsam; rogyó fák – mogyoró, mák; jó takaróm is – jó szívű jót-akaróm is). A nincs tagadószó csupán egyetlenegyszer jelenik meg a versben: „Mert nincs meg a kincs amire vágytam”. Ez az egy hiányzik az életből, ennek a hiánya viszont sokkal fontosabb számára, mint a rengeteg dolog, amiket magáénak mondhat. A kincs talán egy tartalmasabb életet jelent. Úgy érzi, nem sikerült elérnie azt, amit szeretett volna. Itt már nem használ mozaikrímet, megváltoztatja a vers hangulatát az utolsó sorokban a de ellentétes kötőszóval. Feltör belőle a keserűség, az önmarcangoló bánat, az elégedetlenség. A lélekből izgatottan robban ki a panasz, az önvád. Az utolsó előtti sor egy felkiáltás feltételes módban, ez arra utal, hogy mással is foglalkoznia kell, nemcsak az írással. A dal ezért lemondó, „szomorú” vallomással zárul: „s már nem vagyok otthon az égben”.Kosztolányi költészete a harmincas években elmélyült, klasszikussá érett. Legnagyobb költeményeit az elmúlás könyörtelenségének egyre erősödő tudata, a megsemmisüléstől való félelem váltotta ki, mégis az élet szépségéről, az emberi méltóság dicséretéről szólnak a halál közelségében született legszebb alkotásai. Az igazán nagy versek, melyek Ady és Babits művészetének magaslatára emelték, az 1935-ös Számadás című ciklusában jelentek meg, egy évvel a halála előtt, „a halál torkából”. E kötet központi témája már a halállal szemben való magatartás kialakítása, hiszen a halált mindenkinek magának kell egyedül feldolgoznia. Nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy életének visszavonhatatlanul vége szakad. Betegségének első jelei 1933-ban jelentkeztek. A rák miatt 1934-től sorozatos műtéteken kellett átesnie. 1935-ben újra szerelmes lett. Végül el akart válni, de betegsége közbeszólt. A kötet és egyben a magyar irodalom egyik legjelentősebb, nagy gondolati verse a Hajnali részegség, ami 1933 őszén jelent meg. Minden filozófia egyik végső kérdésére, a Vajda János-i „Mért születni, minek élni…” felvetésére keresi a választ. A költő e műben a szürke, mindennapi lét sivárságából indul el, s eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig, egy sajátos létértelmezésig. A versre rapszodikus építkezés jellemző: a szaggatott formát a gondolatok, az érzelmek nyugtalan vibrálása alakította. Egy képzeletbeli bizalmas baráthoz való odafordulás, az intim beszéd vershelyzete indítja meg az eszmélkedés, a töprengő gondolkodás folyamatát. Már maga a hangütés feltételes módja („Elmondanám… Ha nem unnád”) is jelzi ezt a közvetlenséget, a kötetlen

beszélgetést, később pedig a meghallgatást kérlelő hangnem bizalmassága: „Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?”. A vers lírai hőse a megszólított ismerősnek beszéli el – tárgyias köznapi stílusban – éjszakai álmatlanságát, a szokásos napi robot, a negyven cigaretta, a fekete (azaz a kávé) s más egyéb gond természetes következményét. Ezután bizalmatlan, kiábrándító leírás következik. Az elbeszélő figyelme másokra terelődik, szobájából tért otthonokba lehet látni az ablakon keresztül. Ez a taszító, kiüresedett létről, az ablakból figyelt emberek szánandó sorsáról ad hírt. Eddig a szendergő családtagok száján”lágy, álombeli mézekről” volt szó, most az emberek „feldöntve és vakon, vízszintesen feküsznek”, mint a halottak, alvásuk „mindennapos agyvérszegénység”, szobájuk „doboz”, lakásuk „olyan, akár a ketrec”. A ház is „holtan és bután” alszik, s ha majd valamikor, száz év után összeomlik, senki sem sejti róla, „hogy otthonunk volt-e vagy állat óla”. A de kötőszót követően megváltozik a szemlélődés iránya, a lenti helyett a fentire, a földi helyett az égre siklik a tekintet. Megpillantotta a hajnali égbolt „tiszta, fényes nagyszerűségét” és megkezdődik az ámulat. A költemény e második, 68 soros részében a gyermek a lírai narrátor. Az ő korlátokat nem ismerő, csapongó képzelete népesíti be mítosszal, mesebeli lényekkel, angyalokkal, tündérekkel az őszi pirkadat gazdag csodáit. A középpontban egy farsangi báléj vége, a vendégek hazafelé készülődése kerül. Feltárul a mennyei kastély kapuja, s a házigazda a fényárban úszó előcsarnokban búcsúzik vendégeitől, az előkelő bálozóktól. A gyermek jellegzetes ámuló-bámuló gesztusát fejezi ki a látomássor végén a helyzetrögzítése: „Szájtátva álltam, / s a boldogságtól föl-fölkiabáltam.” A nagy titok nyitja „…a mennynek/ tündérei hajnalba hazamennek/ fényes körútjain a végtelennek.” A költemény hőse a gyermeki mennyországból visszahull a felnőttség sivár világába. Nem vette észre az élet szépségeit, 50 év eltelt így, és most örülne, ha lenne még 50 éve, amikor nézhetné a csillagokat. A középkori himnuszok emelkedettségével zeng mindent megköszönő imája ahhoz, „kiről nem tudja senki, hol van”. A vers lírai hőse önmagát a korábbi látomás vendégei közé sorolja, s őt immár elbocsátja, hazaengedi, elbúcsúztatja az a „házigazda”, az az ismeretlen Úr, akinek eddig vendégszeretetét élvezte.Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai című versfüzérében a gyermeki lélek gazdag világára talál rá, ezt pedig később a felnőtt szerep kényszerű vállalása váltja fel: ezzel eltűnik a gyermekkor varázslatos, könnyed, álmodozó világa, átlép a való életbe, a jelenbe, ami elégedetlenséggel, sóvárgással, az elérhetetlen felé vágyakozással van teli. Halála előtti éveiben az elmúlást, a halált szembeállítja az élet szépségeivel. Minden gondolata, vágya, érzése, célkitűzése megsemmisül a halállal, az egyre fenyegetőbb vég, a halál kikerülhetetlensége késztette a költőt a végső számvetésre, fölvett álarcainak levetésére, az önmagával való szembenézésre. Kosztolányi 1885-ben született Szabadkán. Unokaöccse Csáth Géza író volt. A gimnáziumot Szabadkán kezdte, majd kicsapták és Szegeden fejezte be tanulmányait. Az 1903-ban kezdett budapesti tanulmányok nagy hatással voltak rá. Több híres költővel is megismerkedett, Karinthy Frigyessel életre szóló barátságot kötött.

József Attila Késői költészeteAz 1937-es esztendő versei a végső összegzést,a végső számvetést fogalmazzák meg. Ahogy haladnak előre az utolsó évben, mind jobban bezárulnak a költő lehetőségei, egyre jobban legyűri őt betegsége. Nincs már semmi lehetősége a méltó életre. A vereségnek ebben az állapotában a költészet sem jelenthet már értéket és vigaszt, hisz a vereség fő oka saját életének elhibázottsága. Nics már olyan szerep, olyan magatarás, amely kiutat kínálna. A lehetségesként felvillanó szerepek (férj,apa,szerető,szerkesztő,költő,forradalmár) mind éretelmetlennek és céltalannak mutatkoznak.Ebből a számvetésből született utolsó három verse, a lemondást megfogalmazó Karóval jöttél…, az

egyéni lét végét lázadás nélkül elfogadó Talán eltünök hirtelen…, és a feleslegességet tudomásul vevő Íme,hát megleltem hazámat…Az utolsó vershármast feltehetőleg Balatonszárszón írta 1937 novemberében. E verseknek címet az utókor adott, így az első sor címként is szolgál.Utolsó alkotásainak egyike a KAróval jöttél…,egy önmegszólító vers, ami létösszegző is vers is egyben, amely a gyermekkorig megy vissza. Műfaja dal. Az 1-2. vsz-ban a gyermekkor világa tűnik fel, a szókincs is erre utal. A 3-6 vsz-ban költő kérdések és válaszok találhatóak. A felnőtt szólítja meg a gyermek önmagát. A gyermek-motívum egyik vonulata a szerelem-szeretet utáni vágyódás, a másik vonulata életrajzi jellegű is lehet. A költő ekkor Balatonszárszón élt a két nővérével és azok gyermekeivel. A kisgyerekek a saját gyermekkorára is emlékeztethették. Az 5-6 vsz-ban megjelenik az anyai gondoskodás és a halál gondolata is. A versben a költő saját tetteit, viselkedését elemzi és magyarázza, illetve élete zátonyra futásának okaira keresi a választ. Önmagát hibáztatja, de a világot is vádolja. A záró sorokban a felismerést fogalmazza meg: le kell mondania a személyes vágyakról és be kell érnie a puszta létezéssel.Következő verse a Talán eltünök hirtelen…, amely az elkeseredett, önmagát örökre elvesztő ember utolsó jeladása. A hangulata teljesen lemondó, már lázadás sincs benne. A költemény a jövővel indul, de minden a szakaszban a múltat és a jelent szembesíti. A múltjával számot vető költő keserűen gondol vissza egykori önmagára. Mindent hibának érez már, elpazaroltnak látja eddigi éveit. Élete kudarcok sorozata volt, ezt értékeli most bűnként, önmagát bünteti a gondolatokkal.Így az értékhiányos, eltékozolt múltból nem fakadhat értéktelített, reményteli jövő.József Attila valószínűleg utolsó verse az Íme, hát megleltem hazámat…Létösszegző vers ez is, de alapgesztusa a búcsúzás. A feleslegesség-élmény oly mértékben uralja a szövegteret, hogy az önvád teljesen hiányzik: a lírai én úgy látja nem tehet mást, mint hogy tudomásul veszi saját haszontalanságát. Hazája csak a sírja lesz. De a költő csak önamga sorsát zárja le végérvényesen. Utolsó szava a reményé, amely szerint az emberiség nem pusztulhat el.Utolsó éveinek végén egészségi állapota romlott, már a szanatóriumi kezelés sem látszot eredményesnek. Nővéreihez került Balatonszárszóra. 1937 dec. 3-án vesztette életét egy tehervonat kerekei alatt. Egyes vélemények szerint önygilkos let, mások ezt vitatják, a kérdés mai napig eldöntetlen.

egy másik verzió:

József Attila életének utolsó három évét (1935-37) két egymással ellentétes irányú folyamat jellemzi: élete egyre nehezebbé, sorsa egyre kilátástalanabbá válik, költészete viszont egyre nagyobb mélységeket hódít meg. Ebben a pályaszakaszban hatalmasodott el az 1932 óta tüneteiben is látható betegsége, melyet skizofréniaként, tudathasadásként diagnosztizáltak kezelőorvosai. „Éleseszűnek tudtam magamat (...) képzelőtehetséggel megáldottnak... de a valóságos életben tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között” - jellemezte betegségét egyik prózai töredékében. A pszichoanalízis tovább fokozta a benne amúgy is igen fejlett analizáló hajlamot; a freudi gondolatok erőteljesen befolyásolják gondolkodásmódját, költészetét.

A bűn és a büntetés kérdése költészetének egyik legfontosabb motívuma lesz. Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: „mért nincs bűnöm, ha van” (A bűn, 1935). Valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált. Úgy érzi, maga is felelős abban, hogy személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kibontakoztatni, hogy elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani. Ez a

kérdéskör az európai irodalomban Dosztojevszkijtől Kafkáig számos írót foglalkoztatott, minthogy az erkölcsi világrend bizonytalanná válásával a bűn és büntetés fogalmai is elvesztették egyértelműségüket.

József Attila kései lírájában gyakran kap hangot a gyermekként létezés állapota is. Utolsó kötetének, a Nagyon fájnak (1936) versei félelmetesen pontos kórképet nyújtanak állapotáról. A versírás menedék a költő számára, megtartó elemi életfeltétel, védekezés a betegség uralomra jutása ellen. Az utolsó években viszonylag sok verset ír, az előző évek 10-14-es versátlaga 1936-ban 30-ra, 1937-ben 40-re szökik fel. Ehhez képest alig ír rossz verset és sok a remekmű. Még az olyan alkalmi versei is népszerűek, mint az Altató (1935) vagy a Születésnapomra(1937). Kései költészete egyenrangú az 1932-34-es évek termésével vagy még fölül is múlja azt. E korszakának három nagy tárgyköre: tragikus önsorsa, a közélet és a szerelem; a három témakör egyben háromféle magatartást, háromféle önmentési kísérletet is jelent.

Szerelmi lírájához hasonlóan a menedék-keresés lehetőségét vetik fel istenes versei is. Kései verseinek harmadik csoportját azok alkotják, melyekben tragikus egyéni sorsával néz szembe: ezek az ún. számvetés-versei.

József Attila kései lírájának egyik alapvető sajátossága a tömörítés, a szűkszavú, végérvényességet sugalló fogalmazásmód, amely egyetlen villanással vetíti elénk a teljes egzisztenciális helyzetet. Magától értetődő természetességgel követik egymást a létre vonatkozó axióma-, illetve szentenciaszerű kijelentések - többnyire a köztük levő összefüggések grammatikai jelzése nélkül -, és a kinyilatkoztatás erejével hatnak. A költemények magját egy-egy, tragikus felismerésekből elvont, egzisztenciális szintézissé sűrűsödött összefoglaló megállapítás adja, és ez a versmag nő versegésszé.

Gyakori a második személyű, önmegszólításos magatartás. Elsőként Németh G. Béla hívta fel rá a figyelmet, hogy ennek megkülönböztetett jelentése van: a költő számára kétségessé, illuzórikussá váltak korábbi szerepei. Válságos helyzetét vizsgálva, mintegy kívülről és felülről szemléli személyiségét, felismeri eddigi magatartásának tarthatatlanságát, és új magatartás kialakítására szólítja fel magát. Az önmegszólító verstípusnak egyik legszebb példája a Tudod, hogy nincs bocsánat című költemény (1937). A kései József Attila hangja a kései Kosztolányi Dezső hangjával rokon.

Megtérése Kosztolányihoz

1935-ben olyan kritikát írt az idősebb pályatárs összegyűjtött verseinek kötetéről, amely mérföldkő a Kosztolányiról szóló irodalomban is, József Attila értekező munkásságában is. Figyelemre méltó, hogy bár nemcsak érzékenyen, hanem megértően is közelít Kosztolányi „álomszerű”-nek látott költői világához, nem

hallgatja el sem a kettejük világképe közti különbséget, sem az ebből fakadó kritikai észrevételeit.

Kései pályaszakaszában József Attila mintha a fordított utat járná be, mint amit Kosztolányinak javasolt: a „szociális természetű álmodozások”-tól hátrál vissza a gyermeki nézőponthoz - a nihilizmust is súrolva -, ahonnan ha nem is utasítja el a felnőttséget, de teljesíthetetlen feladatként éli meg. Alig másfél évvel bírálata után, Kosztolányi halálát gyászoló versében (Kosztolányi, 1936) - nemcsak az alkalomnak szól, amikor - az élet és halál kérdésein tépelődik: „... nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk. / Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva, / ahogy letört a halál tégedet. / Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába, / mint tudja, ki halottat költöget.”

Csongor és tünde

A magyar romantikus költészet nagy alakja. Verses költészet jellemzi, de alkot: líra, epika, dráma. {Elbeszélő költeményei: Szép Ilonka; Drámája: Csongor és Tünde, Líra: szózat}Fejér megyében, 1800-ban született Pusztanyéken. Köznemesi család gyermeke, apja gazdatiszt, korai halála után a Perczel családnál lesz házi tanító. Meghatározó élmény Perczel Etelka iránti reménytelen szerelem. Műveinek fő témája a boldogságkeresés.Jogot végez Pesten a ’20-as években, majd Görgőn joggyakornok.1825: Zalán futása eposza országos hírnevet szerez számára, ezek után megválik az ügyvédi pályától és az irodalomból él meg.A ’30-as években a romantikus triász tagja, az irodalmi élet vezéregyénisége. Folyóiratot szerkeszt, műfordító.1836: közéleti költészete csúcspontjára ér a Szózat című versével.1843-ban feleségül veszi Csajághy Laurát.’40-as évek közepétől a népvezér szerepet Petőfi veszi át tőle a költészetben. A forradalom előkészítésében nem vesz részt, de az üggyel azonosította magát.’48-ban képviselő, állami állást vállal, emiatt a bukás után bujdosni kényszerül. Kegyelmet kap, majd szülőfaluján gazdálkodik. Utolsó évei lassú haldoklásban telnek el, majd ’55-ben meghal. Temetése tüntetéssé válik az önkényuralmi rendszer ellen.

Csongor és Tünde (1830)

A történet alapja egy régi mese. A témát Gyergyai Albert XVI. Századi széphistóriájából vette. (Árgyélus királyfi és Tündér Szép Ilona alakja)Műfaja: drámai költemény, bár ő színjátéknak nevezi.Drámai költemény: a romantika sajátja a műfajok összekapcsolása, általános, az egész emberiségre vonatkozó kérdésekre keresi a választ.Filozofikus mű, az élet értelmét, célját kutatja, és azt, hogy hogyan találhatja meg az ember a boldogságot.Két szerelmes történetéről szól a mű, az egyikük ember, a másik földöntúli lény. Ármány szakítja szét őket, így a tündér visszatér hazájába, a földi férfi pedig keresi, majd kalandok és küzdelmek árán boldogan egymásra találnak.A mű középpontjában Csongor út és boldogságkeresése áll.Először térben keresi a boldogságot. A helysín Csongor kertje, a kert közepén egy virágzó almafa. Itt kezdődik, és itt végződik a mű. Egy kört ír le az útja. Jelzi: nem földrajzi helyzettől függ a boldogság. Csongor nem passzív szemlélő, hanem cselekvő hős.Időben éjféltől éjfélig tart. Virágzó kertből indul, és elvadult kertbe érkezik.Jellegzetes motívumok:- Csongor álmaiban a saját álmainkra, vágyainkra ismerünk rá.- Nem határozható meg pontosan, kit keres a főhős.- Érezzük az Etelka szerelem bánatát, fájdalmát.- Jellemző, hogy nem földi nő, hanem a mesék hősnője, égi mása lesz Csongor párja.

Két szerelem áll a mű középpontjában.Csongor és Tünde {tündéri, mesék varázsa lengi át, légies, égi), és a szolgáik Balga és Ilma szerelme. Az utóbbi pár szerelmét Vörösmarty jóllakottság-boldogságnak hívja. Ösztönszerű, leegyszerűsített kapcsolat. Igénytelenebb, olykor groteszk.Két ellentétes világ kapcsolódik össze a műben:- Földi-égi} ezt kapcsolja össze a csodafa.Jellemző, hogy amíg Csongor utazgatott és vágyakozott, addig Tünde kiválasztotta Csongort.A férfi kertjébe ülteti a csodafát, és minden éjjel el is jön. Mirigy akadályozza meg a két fiatal egymásra találását. Minden rossz, ártó szándék megtestesítője, aki minden nemes törekvést megakadályoz.Legfontosabb jelenetei a műnek:

- a hármas út motívum- kétszeres megjelenése a vándoroknak

A három vándor, a polgári élet háromféle kiteljesedését jelképezi.- a fejedelem: Mind nagyobb és nagyobb hatalomra, területekre és birtokokra vágyik. Saját területét tartja tündérhonnak. Úgy véli a boldogság útja a hódításban, és a győzelemben van.- A tudós: Sok tudást felhalmozott, és rájött, így sem tud semmit. De saját igazát, amivel ő bölcsebb másoknál, nem adná semmiért.- A kalmár: gazdag kereskedő, úgy véli, hogy pénzzel bármit megvehet, szerelmet, barátokat, palotát. Számára a pénz tündérhon.Az ötödik felvonásban Csongor újra találkozik a vándorokkal.Végkicsengése: minden út tévút volt. A pénz a tudás és a hatalom önmagában nem tehetik boldoggá az embert. Az öncélú okoskodást, filozofálást mutatja Vörösmarty céltalannak, oktalannak.Az Éj monológja a semmit jeleníti meg. Kozmikus távlatba helyezi a művet. Semmi nem volt és semmi nem lesz. Minden múlandó, az emberi élet pillanatnyi és hiábavaló.A világ a teremtés sötétségéből a pusztulás sötétségébe tart.Csongor járt a hajnal és az éj birodalmában, Léder szobájában és a csodakútnál.{Mirigy Léder alakjával szeretné Csongort letéríteni az útjáról}Mirigy bosszúja érthető, hiszen lányának férjként Csongort szerette volna.Mesei motívum, de fájdalmasan valóságos az ördögfiak marakodása az örökségen. Csongor ellopja ezen örökséget, minek révén közelebb jut kedveséhez. Nem találja meg a szeretett lányt, csalódva, fáradtan visszatér saját kertjébe. Csodapalota épül kertje közelében. Tünde lemond a tündéri létről és földi együttélésben kell, hogy megtalálják a közös boldogságot.Csongor saját kertjében, saját lelkében találja meg a boldogságot. Az álomnak és a valóságnak közel kel állnia egymáshoz, önmagában egyik sem tud boldoggá tenni.

A végkicsengés örök tanulságot takar: Boldoggá ezen a földön csak a szerelem tehet. Ennek ellentmond a XXI. Század. A ma a kalmár útját követi.

Karinthy Igy irtok ti

Charles Budlair- A romlás virágai