Upload
anett-pixie-piroth
View
5.510
Download
7
Embed Size (px)
DESCRIPTION
Összekötve. Népszerű facebook postok írónője.
Citation preview
Egy
Nem szeret. Csak ez jár a fejemben. Monotonon ismételgetem magamban a mondatot,
más gondolatnak esélye sincs beférkőznie az agyamba. A két szó beleeszi magát
minden sejtembe, érzem, ahogy egyre hangosabban zakatolnak a fejemben. Néha
még az is bevillan, hogy soha nem leszel elég. A szavak hangosak. Idegesítenek.
Nagyon.
Sötét van. A kanapémon gubbasztok, a lámpa leoltva. Semmit sem látok, egyedül
vagyok a gondolataimmal. Nem is tudom, mit vártam. Egyszerűen nem tudom
felfogni, miért történik már megint ugyanaz, mint évekkel ezelőtt, és miért pont
velem.
A redőnyön beszűrődik a reggeli nap fénye a reménnyel, hogy minden jobb lesz. De
most valahogy nem tudok hinni neki. A fenéket lesz jobb, gondolom. Felkapok egy
plédet, kinyitom az erkélyajtót, és kiülök gondolkodni. Gyűlölök mindent - de
leginkább őt. A világ olyan igazságtalan. Olyan sötét minden, és annyira egyedül
vagyok.
Pedig most tényleg semmit sem rontottam el. Ha jobban belegondolok, igen, Dávid
cseszte el az egészet. Idióta, érzéketlen barom.
A mellkasomon nyomás, a hatalmas gombóc a torkomban megőrjít, a hajam remegő
térdeimre omlik, képtelen vagyok sírni. A telefonom meg csak csörög, meg rezeg,
meg csörög... Megállás nélkül... Tudom, hogy Dávid az! Megfogom a BlackBerryt,
hogy behajítsam a kanapéra. Rosszul célzok, a telefon darabjaira hullva landol a
padlón. Ebben jó vagy, Klóé, állapítom meg magamban, és becsapom az erkélyajtót.
Úgy érzem, ennek már sohasem lesz vége. Mindig ugyanaz a szemét.
Leveszem a cipőm, belebújok a papucsomba. Csak pár órája értem haza Dávidtól.
Annyira nehéz volt megtenni ezt a lépést, mert most végleg szakítottam vele. De nem
maradt más választásom! Az elmúlt órákban tucatnyi SMS-ben győzködött, hogy
maradjak, ne menjek. Nem válaszoltam neki. Dávid szeretett a maga módján, csak
épp nem any- nyira, mint én őt. Nekem pedig ennyi nem elég, úgyhogy léptem, és
8 9
töröltem őt az életemből. Ha nem pontosan azt kapom, amit én akarok, akkor már
nem is kell. Mire felmentem a Facebookra, már üzenet várt tőle, amiben azt ecsetelte,
bár fontos vagyok neki, ő csak ennyit tud nyújtani. Ha beérem ennyivel, akkor
szóljak, bármikor számíthatok rá, amúgy inkább kilép az életemből. Köszönöm, de ha
most lelép, ne is jöjjön vissza!
Nem is tudom, mit képzeltem. Talán hogy őt is megeszem reggelire. Hát, volt itt
reggeli, csak épp én kerültem a tányérra. Visszanyalt a fagyi.
Azt hittem, vele is eljátszadozhatok majd anélkül,
hogy beleszeretnék. Az elmúlt években zseniálisan működött a dolog, gondoltam,
nem lesz ez most se másképp. Imádtam szórakozni a srácokkal, az már más kérdés
volt, hogy ők ezt annyira nem élvezték. Mind belém szeretett, én meg kacagva
hagytam őket magukra. Mintha cuki kóbor kutyákba rúgnék egy utolsót, hogy
szegények hangos nyüszítések közepette szép lassan belehaljanak.
Azt gondoltam, most sem lesz para. Eszméletlenül jó vagyok ebben: körbevenni
magam több tucat fiúval, miközben valójában egyiktől sem akarok semmit,
maximum kihasználni őket... Sosem sérültem miattuk. Kivéve egyszer.
Az egész a középsuliban kezdődött. Életem első nagy szerelme, Tomi nem figyelt fel
rám. Nem csoda, jelentéktelen voltam a kis rózsaszín hajgumis copfommal és a
szakadt, kínais farmerommal. Emlékszem, ahogy ott álltam az iskola udvarán az első
szünetben, és megláttam Tomit. Ó, istenem, azonnal szerelmes lettem belé! De ő még
csak rám sem hederített. Hónapok múltak el, mire észrevett, akkor is csak azért, mert
fellökött a folyosón. Bocsánatot kért, és ment tovább.
Egy napon, miközben a farsangi fotókon nézegettem magam, egyfolytában azon
kattogott az agyam, hogy én nem akarok ez a lány lenni. Görnyedt, szürke egér
voltam.
Órákon át tudtam azon pörögni, miért nem születtem másik családba. Utáltam
anyámékat, a szánalmas munkahelyeikkel együtt. Ki nem állhattam, hogy nincs
pénzünk, hogy mindennap két szendviccsel indítottak el az iskolába. Az, hogy
mondjuk vehessek egy Snickerst, lehetetlen volt.
Ha esetleg mégis, akkor biztosan szülinapom volt.
Csórók voltunk. Órákon át tudtam a butikokat járni, és a szívem szakadt meg, amiért
nekem nem lehettek olyan ruháim, mint a menő lányoknak. Népszerű akartam lenni.
De mi csak negyedévente vásároltunk, akkor is kaptam két felsőt, meg három bugyit,
8 9
és kuss volt a nevem a következő három hónapban. Egyszer rácsaptam apámra az
ajtót, amiért akkora lúzer, hogy nem tud adni ötezer forintot a nadrágra, amit
kinéztem magamnak. Azt is többször a fejükhöz vágtam, mennyire szégyellem, hogy
ők a szüleim.
Ma már ezt persze rettentően bánom. Széthajtották magukat. Nagyon sokat
dolgoztak, de így is eladósodtak, minden pénzünk a törlesztésre ment el. Néha hónap
közepén anyám közölte, hogy most két hétig krumplit fogunk enni krumplival.
Krumplis tésztát, rakott krumplit meg krumpli- főzeléket két héten át.
Aztán rájöttem, hogy a turkálókban sokkal több göncöt tudok venni magamnak, mint
egy butikban. Onnantól kezdve a turkálóból szereztem a cuccaimat, és néha sikerült
igazán egyedi darabokat találnom. Szégyelltem, hogy oda kell járnom, ezért
10 11
mielőtt bementem, mindig alaposan körbenéztem, nincs-e bent ismerős. A
legeldugottabb helyeket választottam, hogy még véletlenül se lásson meg senki.
Viszont megtanultam, mit hogyan tudok feldobni, és a legegyszerűbb ruhát is irtó
lazára varázsoltam. És ez épp elég volt ahhoz, hogy a fiúk is észrevegyenek.
Hosszas tesztelés után végül megtaláltam a stílusomat, így eljött a nagy este, amikor
végre talpig Klóéban indultam a péntek esti buliba. Laza voltam, de nőies, a srácok
meg végre utánam fordultak. Észrevették. A sminkemet a mosdóban készítettem el.
Korábban sosem hordtam magas sarkút. Azon a héten minden áldott nap hamarabb
hazaszöktem a suliból, hogy gyakorolhassam benne a járást. A végén már tökéletesen
ment. Mint ahogy az is, hogy észrevétlenül tudjak lelépni otthonról.
Életem egyik legszebb estéje volt. A fiúk szeme kocsányon lógott, és egymás után
akarták fizetni az italaimat. Néha összevitatkoztak, hogy kié legyek. Imádtam!
Onnantól élveztem a sulit. A pénteki srácok hétköznap is észrevették, rám köszöntek.
De ez már harmadikban volt, annak is a legvégén, hl kezdtem sminkelni magam, de
csak és kizárólag a suliban. Tudtam, a pénteki látványnál alább nem adhatom, mert
akkor nem leszek érdekes. Ha otthonról indultam volna el fél kiló sminkkel az
arcomon, anyám megöl. Főleg, ha rájött volna, honnan szereztem a márkás
szempillaspirálokat meg az alapozókat. Pénzem nem volt rá, a suli meg túl fárasztó
volt ahhoz, hogy utána még valami diákmunkán rohadjak, mondjuk árufeltöltőként.
Inkább loptam. Tudtam, a menő lányok is ezt csinálják, mert lopni óriási buli, én
pedig nem akartam kimaradni a bulikból. Tökéletesen kidolgozott haditervvel sze-
reztem be a drogériákból a cuccokat, amikre épp szükségem volt. Aztán otthon,
esténként sunyiban próbálgattam, mi áll jól nekem. Párszor rohadtul elrontottam.
Néha a szemöldököm napokig úgy nézett ki, mintha valami elcseszett Betti, a csúnya
lány lennék.
Akkor aztán rájöttem, hogy nem elég a jó kinézet, valahogy el kell érnem, hogy
tényleg felfigyeljenek rám a fiúk. Egyre többen lógtak velem, de én extra figyelmet
akartam. Azt akartam, hogy menő legyen velem lenni. Le akartam taszítani a
trónjáról az összes picsát.
Leginkább Pannát.
12 13
Úristen, de rühelltem azt a lányt. Ahogy a hosz- s/.íi fekete haját dobálta, meg ahogy
az osztályteremben mindig kibeszéltek minket az idétlen barátnőivel, amiért mi
Barbival kínai ruhát hord- tunk. Ha tudták volna, hogy a legalja turkálókból szerzem
a ruháimat, még jobban cikiztek volna. De aztán egyszer csak észrevették, hogy
fenyegetni kezdtem a népszerűségüket.
Tényleg beteg volt, amit műveltek. Felvonultak a suliban, mindig a legmenőbb
srácokkal lógtak, a bulikon pedig a legdrágább ruhákban jelentek meg. Sosem volt
rajtuk kétszer ugyanaz a ruha egy héten.
Viszont időközben rám is egyre többen felfigyeltek, főleg a bulikban. Havonta
egyszer-kétszer elszöktem bulizni úgy, hogy anyámék észre se vették. Pénzem
sohasem volt, ennek ellenére mindig nehezen keveredtem haza, ugyanis a srácok
állandóan leitattak. Imádtam, ha meghívtak, ez is volt a cél. A péntek este tökéletes
alkalom volt arra, hogy ismerkedjek, hogy észrevegyenek. Lassacskán minden
megváltozott.
Közben egyre nagyobb bunkó lettem. Igazi szarkavaró, akivel vagy jóban vagy, vagy
hozzá sem szólsz, mert különben darabokra szed. A fiúk imádták a
kiszámíthatatlanságomat, a hirtelen haragomat, hogy egyik pillanatról a másikra kis-
cicából oroszlánná változtam.
Megvártak suli után, hazakísértek, velem akartak bulizni, felvettek az MSN-re. De
még mindig nem értem el a célom. Egyvalami még mindig hiányzott. Méghozzá
Tomi.
Az a srác egyszerűen hihetetlen volt. Ahogy a szünetekben végigvonult a folyosón, a
lányok lélegzete elállt, és szájtátva fordultak utána. Tomi mindezt őrülten élvezte, azt
pedig még inkább, hogy Panna egyre többször találkozgatott vele, hiszen valójában a
srácnak csak ő kellett. Abban reménykedtem, hogy előbb-utóbb egy fiú valamelyik
másik gimiből elcsavarja Panna fejét, és akkor végre nekem is lesz esélyem. De
látszott, hogy egyre szorosabbra fűződnek a szálak közöttük. Ragyogott a szemük,
amikor együtt voltak, és rajtam kívül már mindenki azt várta, mikor jönnek össze.
A szünetekben mindenki róluk pletykált. Meg az órákon is, mi például füzetekben
leveleztünk Barbival. Egy napon Barbi szomorú arccal rakta le elém a füzetet.
Egyetlen szót láttam benne, amikor kinyitottam: Összejöttek.
Az volt életem egyik legborzasztóbb napja. Utáltam az egész világot. A következő
időszakban
14 15
még nagyobb ribanc lettem, még nagyobb háremet gyűjtöttem magam köré.
Gondoltam, ha népszerűnek tartanak a srácok körében, akkor majd Tomi is
észreveszi, mennyire nagyszerű vagyok.
Aztán egyszer csak valami para lett köztük Pannával. Hosszú hetekig csak falták
egymást a szünetekben, aztán egy szép, késő őszi napon arra lettünk figyelmesek,
hogy Panna zokogva rohan haza a suliból. Tomi akkora pofont kapott, hogy két napig
lehetett látni Panna keze nyomát az arcán. Azóta sem tudjuk, mi történt.
Mire eljött a szalagavató, már hetek óta nem is beszéltek egymással.
A buli, amit mindannyian vártunk. Amire sikerült kitúrni álmaim ruháját: egyszerű
volt, fekete és überszexi. Nem akartam, hogy anyám meglássa, mert úgy gondoltam,
fix, hogy sehova nem engedne ebben a göncben. Aztán mégis lebuktam, de ö csak
mosolyogva azt mondta: biztosan gyönyörű leszek benne, és nagyon büszke rám. Én
viszont önző, buta liba módjára rávágtam az ajtót, és csak annyit mondtam neki: ha
valóban büszke lenne rám, akkor mindenben támogatna.
F. zt a mai napig bánom. Támogatott ő mindenben. Csak én meg egy idióta voltam,
aki épp lázadt.
Aztán eljött az a bizonyos este. A szalagavatós táncunk után az öltözőben vodka-
narancsot vedeltünk Barbival meg még pár lánnyal. Az egyik csaj hozta otthonról,
fantás üvegben lopta ki.
Talpig szexi cuccban, kisminkelve, kissé spiccesen léptünk be az étterembe, ahol a
többiek már önfeledten táncoltak. Percenként jártunk ki a mosdóba, ugyanis iszonyat
drága volt a pia, és a vodkánkból még volt egy fél PET-palacknyi. A harmadik kör
után már világomról nem tudtam. Tényleg, mocskos részeg lettem, pedig ez az este
lett volna a nagy alkalom.
Tomi észrevett. Végre. A fekete mini meghozta a hatását, a fiú a csajok szerint
szájtátva bámult, miközben elmentem mellette. Én ebből semmit nem vettem észre,
épp elég volt arra koncentrálni, hogy ne törjem ki a bokám a magas sarkúmban.
Később odajött hozzám, hogy táncoljunk. Kiderült, hogy mindent tud rólam, a srácok
leadták a drótot. Szerelmes volt ő Pannába, de attól még vak nem, mint utólag
kiderült. Örömtáncot jártam magamban, mert sikerült a hadjáratom. Élveztem a
társaságát.
Tomi sorra hozta a vodka-narancsokat. Amikor ugyanis megkérdezte, mit innék, azt
válaszoltam,
16 17
hogy ott folytatnám, ahol elkezdtem. Mégis, hol kezdtem el, kérdezte. Mondtam neki,
hogy még a lányöltözőben. Kedvesen bólogatott, és a fülembe súgta, hogy nem is
látszik rajtam az ital, majd megcsókolta a nyakamat. Beleremegtem. Nem akartam
elhinni, hogy ez megtörténhet. A következő emlékem, hogy a mosdóban hányok.
Minden más kiesett az emlékezetemből. Fogalmam sincs, hogyan kerültem a kagyló
elé, és arra sem emlékszem, ki volt az a lány, aki a hajamat fogta, de az biztos, hogy
utána a mosdóban töltöttem az estét, elszúrva a nagy esélyemet. A rohadt életbe!
Másnap Barbi adta le a drótot, hogy Tomi végül Pannával távozott. Nem akartam
elhinni. Megkaptam a nagy lehetőséget, de mindent elszúrtam a hülye vodka miatt.
Akkoriban még akkor is csak nyitott kapcsolatba voltam hajlandó belemenni, amikor
valaki a kelleténél jobban tetszett. Strigulákat húzogattam, még a csajoknak is
megmutattam, kikhez volt már közöm. Percre pontosan tudtam, kivel, mikor, hol és
mit csináltam. Ilyenkor a lányok csak annyit mondtak kuncogva: „Rossz vagy, Klóé!”
Én meg bólogattam, hogy tudok róla. Imádtam a szabadságot, a nélkül nem tudtam
volna egyszerre több srácot is kihasználni.
Évekig így éltem. Később azért kevesebbet játszadoztam a pasikkal, de valahol még
mindig őrült voltam velük. Bele sem gondoltam abba, mi lesz, ha esetleg valaki
jobban érdekel majd, vagy eljön a pillanat, amikor már nem elég, hogy valakit hetente
egyszer látok.
Felnőttem, bassza meg, és Dávid nem szórakozhat velem. Én sem akarok tovább
játszadozni vele. Valami másra vágyom. Csakhogy ő meg nem. Rohadt igazságtalan
az élet.
Egy csütörtök este ismertem meg. Aznap este hét is elmúlt már, mire hazaértem a
munkából, ugyanis épp egy nagy meetinget tartottunk, ahol az előttünk álló
hónapokról tárgyaltunk. Keményen melóztam akkoriban, nem maradt mellette
életem. Miután lediplomáztam, a gyakorlatot követően rögtön megkaptam egy junior
menedzseri pozit, bár inkább asszisztensi feladataim voltak. Amolyan mindenből-
egy-kicsit típusú munkakör. Amihez a nagyoknak nem volt kedvük, az jutott nekem.
Sztahanov lelkes követőjeként gépeltem, e-mai- leztem, skype meetingeltem a
rózsaszín céges laptopomon, tárgyaltam, intézkedtem - és nem éltem. Tudtam,
mindent meg kell tennem, hogy megtartsam az állásomat. Bármikor nézett be
hozzánk a főnök, engem ott talált a gépem előtt gubbasztva. Néha reggel nyolctól este
nyolcig bent voltam.
18 19
Amikor azon a csütörtökön hazaértem, valamiért nagyon fel voltam pörögve, nem
találtam a helyemet otthon. Épp azon elmélkedtem, vajon ki lehet bent a városban,
amikor megcsörrent a telefonom. Barbi volt az. Azt mondta, az újdonsült pasijával
épp a Fröccsteraszon ülnek, és arra gondolt, nem csatlakozom-e hozzájuk. Nem
kellett túl sokáig győzködniük.
Fél perc alatt felkaptam a sötét farmeromat meg a fekete csőtopomat. A Fröccsterasz
kavicsairól megfeledkezve belebújtam az egyik magas sarkúmba. A sminkemmel
nem foglalkoztam, a hajamba épp csak beletúrva készülődtem. Egy utolsó igazítás a
tükör előtt, jobbra fordul, balra fordul, megfordul, nagy mosoly, jó, rendben lesz, és
már húztam is le a taxihoz.
„A Deákra kérném!”- mondtam, amikor beültem a kocsiba, majd a következő jó
tizenöt-húsz percet a telefonomat babrálva töltöttem. Dugó volt. Már messziről
kiszúrtam a Fröccsterasz világító névtábláját, ahogy a kerti lámpák fényeit is. Olyan
az a hely, mintha otthon ülnél, a hátsó kertben, csak épp az Erzsébet tér kellős
közepén van, a Deákhoz már-már hozzánőtt deszkásokkal körítve, amerre a szem
ellát. A hely nappal általában az övék, este viszont a burzsujok parádéznak itt az
alterokkal keveredve. Ha muszáj lenne besorolni magunkat valamelyik csapatba,
akkor Barbi a szőke tincseivel, a tökéletes alakjával és a Converse cipős, kigyúrt,
focista pasijával bizonyára az este felvonuló burzsujokhoz tartozna.
Rögtön kiszúrtam őket. A földet borító kavics réteggel küszködve, az
egyensúlyozásra erősen koncentrálva jutottam el végül a helyemig. Egy fiú mellé, aki
szintén az asztaluknál ült. Szuper! Nem törtem össze magam! - lélegeztem fel, amikor
egyszer csak gyakorlatilag megállt a szívem.
Hoppá!!! Ő meg kicsoda? - néztem a fiúra, és kikerekedett szemekkel nyújtottam a
kezem. „Szia, Klóé vagyok.” Mire a srác azt válaszolta: „Már találkoztunk.” Kérdőn
bámultam Barbira, mert nem nagyon akartam elhinni, hogy nem emlékszem erre a
helyes srácra. Barbi meg csak bólogatott, hogy
20 21
ii srát valóban velünk volt a legutóbb is, csak hamar távozott. Zseniális, gondoltam,
igazán jó kezdet. Kissé megsérthettem a fiú egóját azzal, hogy nem ismertem meg.
Amikor alaposabban megnéztem, tényleg nem értettem, miért nem kaptam fel rá a
fejem a múltkor. Kábé 180 centi tömény, borostás arcú élvezet a feje búbjától
egészen a lábujja hegyéig, csupán annyi izommal, ami még nem megy az esztétikum
rovására. Szőke hajával, babaarcával és kék szemeivel percek alatt elfoglalja a
királyfi trónját minden nő szívében. Elmosolyodott, majd borostáit végigsimítva
képzeletbeli jogarával nyugalomra intett. Volt is miért!
Tekintetem önkéntelenül végigfutott a testén. De gyönyörű! Imádtam a stílusát!
Maradni akartam, kértem is gyorsan egy italt. Meg még egyet. Tudtam, ő az a típusú
pasi, aki nem sóherkedik a lánnyal, akitől akar valamit. A második Somersby után
megőrültem. Elmerültem egy percre a gondolataimban, amikor rájöttem, túl régóta
vagyok már csendben. Beszélgetni kezdtünk. Barbi mosolygott, annyira ismer már.
Mindig tudja, mi jár az agyamban! Barbival csináltuk végig az egész középsulit, a
füzeteket, mindent.
Mondat mondatot követett, a Somersbykre újabbak gurultak könnyedén, ugyanolyan
könnyedén, ahogy a keze a lábamhoz ért az asztal alatt. Hirtelen felhőköltem, mert
nem értettem, mi történik. Nem, ezt nem a harmadik Somersby teszi, ennyi még csak
nem árt meg! Dávid mosolygott. Barbiék közölték, hogy mennek. Ugyan miért,
kérdeztem. Mert konkrétan három órája ülünk itt, válaszolták, és én úgyis tökéletesen
elvagyok a kis barátjukkal. Miért ne hagyhatnának magunkra minket? Barbi vékony
hangján a fülembe súgta, hogy csak okosan. Én meg bólogattam: hogyan máshogyan?
Csupán két puszira és egy ölelésre jutott idő, és már el is vonultak.
Bizsergett az egész testem, ahogy a fiúra néztem. Csak arra vágytam, hogy
beletúrhassak a hajába, és hogy reggel magamon érezzem az illatát. Valahogy így
kezdődött minden.
Talán már hajnali három is elmúlt, amikor elindultunk gyalog a Deáktól, látszólag
céltalanul bandukolva, beszélgetve, akkor már kéz a kézben. Dávid nem is kérdezte,
egyszerűen kijelentette, hogy én bizony nála alszom. Én pedig illemtudóan
bólogattam, mert nem tudtam ellenállni neki. Mondhattam volna, hogy én nem
vagyok olyan
22 23
lány, de hát néha jön egy pasi, és nem kérdés, hogy engedsz-e neki!
Percekkel később már az ágyra döntött a Kálvin téri lakásában, és a pillanat töredéke
alatt lehámozott rólam minden ruhadarabot. Én csókoltam, ő csókolt, úgy, hogy a
világról is megfeledkeztem. Egészen reggelig, amíg fel nem ébredtünk, úgy egy-
órányi alvás után. Álmosan pislogva nézett rám, és egy jóreggelt-puszival próbált
életet lehelni belém. Nem sok sikerrel. Mosolygott, magához húzott, hogy maradjak
még. Mennem kell dolgozni, közöltem vele, de Dávid visszarángatott az ágyba azzal,
hogy majd ő bevisz.
Megpróbáltam visszaaludni, de sikertelenül. Egy fontos mailen járt az agyam, hogy
vajon meg- jött-e vagy sem. Dávid viszont pár pillanattal később már újra aludt, én
meg, amilyen nesztelenül csak tudtam, kikászálódtam az ágyból. Akkor már hét óra
volt.
Már nagyon hiányzott a reggeli kávém! Benéztem a konyhába. Se három az egyben,
se igazi kávé, semmi. Elindultam kifelé. Lenyomtam a kilincset, az ajtó zárva. A
kulcsot nem találtam. Hogy jutok ki innen?
Ekkor hirtelen megjelent a hátam mögött, magához húzott és megcsókolt:
„Csak nem próbálsz megszökni?” - súgta a fülembe.
„)aj, dehogy! Csak, tudod, valakinek dolgoznia is kell!”
„Reggeli nélkül nem mehetsz sehova! Felöltözöm gyorsan, és elmegyünk együtt enni
egy jót. Várj meg!”
„De nem érek rá!”
„Beviszlek, már mondtam. Ne aggódj, pont lesz annyi időd, hogy megreggelizzünk.”
Pár perc múlva már indultunk is elfogyasztani késői reggelinket. Azt hittem, az
éjszakával véget ért a mi kis kalandunk, ezért csodálkoztam rendesen, mit játssza
meg az udvarló Don Jüant. Ráadásul valami tök puccos helyre vitt a Rádayn. Végig
úgy viselkedett velem, mintha egy pár lennénk. Fogta a kezemet, udvarias volt,
mosolygott, bociszemekkel puszikat osztogatott. Megzavart.
A pincérek minden bizonnyal ismerték már, ugyanis mindenki a nevén szólítva
köszönt neki, és elismerően mosolyogtak rám. Te jó ég, ez biztos ide hordja a nőit!
Na, szép, Klóé! Beálltál a sorba!
Megvetést éreztem magam iránt. Miért kell már megint ilyen gyorsan beleugranom
valamibe, amiről halvány fogalmam sincs, hogy micsoda? Kitartóan harcoltak a
fejemben a Dávid mellett szóló érvek az ellenérvekkel. Amikor ráuntam, a sokad-
szorra csörgő telefonomra hivatkozva elbúcsúztam, és gyorsan leléptem.
24 25
A Váci utcán sétálva a zavaros éjszaka illatát éreztem a hajamon, ott volt barna
hajszálaim minden egyes négyzetmilliméterén. Szerettem volna letusolni, de már nem
volt időm hazamenni.
Utána még napokig éreztem Dávid illatát. Bármit is csináltam, ő gondolatban ott volt
velem. Eltűnt, ha nagyon arra koncentráltam, de aztán ismét felbukkant. Pedig
egyébként nem jelentkezett. Kezdett bosszantani a dolog. Bántotta az egómat. Végül
is tetszett ez a fiú, de össze voltam zavarodva, magam se tudtam, mit akarok.
Vágytam rá, mert jó volt vele, kedvesen viselkedett velem, jókat beszélgettünk
órákon át mindenféléről. De féltem is. Féltem belemenni egy kapcsolatba, féltem
kötődni, rettegtem attól, hogy mi lesz, ha hozzászokom, és hirtelen véget ér.
Kívántam Dávid mosolyát, az ölelését, a csókjait, de féltem is már előre, hogy
egyszer majd szó nélkül elhagy, vagy benyögi, hogy bocsi, ő nem akar többet. Vagy
én mondom azt egy hét után, hogy nekem ez nem megy. Próbáltam visszafogni az
érzéseimet, amennyire csak tudtam. Nehezen ment, mert Dávid más volt, mint a
többiek. Teljesen elvette az eszem...
Ilyenek vagyunk mi! Falakat építünk magunk köré, aztán bujkálunk mögöttük, ahol
apránként darabjainkra hullunk. Mégsem engedünk be senkit, hogy segítsen. Én sem
tudtam megnyílni. És nem meglepő, hogy amíg falakkal bástyáztam körbe magam,
ugyanilyen férfiakkal találkoztam.
Ha gyáva vagy, akkor gyávákat kapsz!
Pedig ideje szembenéznem magammal. A fájdalmaimmal. Nem menekülhetek egy
életen át a szerelem elől! Nem élhetek burokban!
Minden kétségem ellenére a következő hónapokban mégiscsak belekezdtem egy
kapcsolatba Dáviddal. Hiszen annyira hiányzott egy pasi!
Tök véletlenül ő is mindig felbukkant, amikor találkoztam Barbival. Aztán nem
meglepő, mi lett az este kimenetele: a lakásán kötöttünk ki. Ez ment úgy három
hónapon át, amikor is közöltem vele: szép játék ez, de nem megyek vele semmire,
mert én többre vágyom! Jól éreztük magunkat együtt,
26 27
jókat beszélgettünk, és akkoriban már egyre több helyre hívott magával, de én úgy
éreztem, ez mind csak idő- és érzelempocsékolás.
Addigra már tudtam, hogy kell nekem valaki, aki talán hasonlít hozzá, de a bátrabb
kiadásból. Egy
G. I. Joe, aki a félelmeit legyűrve elkap, megfogja a kezem, magával húz, és azt
mondja: ne féljek semmitől, mert ő sem fél. Ilyen pasira van szükségem!
Kezdtem hinni abban, hogy létezik olyan pasi, aki megnyit, elvarázsol, boldoggá tesz.
Megért, szeret, támogat, és nem adja fel! Lehet, hogy nehéz lesz, de végigcsinálja,
mert tudja, semmit sem adnak könnyedén - így a boldogságot sem.
Dávid viszont egyáltalán nem emlékeztetett erre a G.I. Joe-ra. Ha a pillanat úgy
hozta, akkor velem volt, és fűt-fát ígért, viszont ahogy bezárta mögöttem a lakása
ajtaját, megszűntem létezni a számára. Nem akart ő tőlem semmit, csak a szexre
kellettem. Persze odafigyelt rám, elvitt vacsizni, ide-oda, szóval megadta a módját.
És ez épp elég volt ahhoz, hogy a végén belehabarodjak...
így játszottunk egymás érzéseivel három teljes hónapon át, amíg végül ráuntam a
dologra. Előadtam neki a monológot: jobban becsülöm magamat annál, mint hogy
holmi félős kisfiú karjaiban hajtsam álomra szerelemre végtelenül kiéhezett
buksimat. Bíztam benne, hogy erre azt válaszolja: ö lényleg szeret, próbáljuk meg
folytatni. De persze nem ez történt.
Nem értette, mi a baj, azt hitte, nekem így tökéletes a felállás. Magyarázkodott, hogy
ő nem ígért semmit, és egyébként is tudhatnám, hogy ő defektes, és képtelen felnőtt
módjára párkapcsolatban élni. Persze elmondtam neki, hogy egyre inkább azt érzem,
ez az egész helyzet csak árt nekem. Hiszen ő minden találkozásunk után azonnal
átkapcsolta az agyát valami másra - nekem viszont ez nem ment. Én továbbra is az
ölelésére gondoltam, még napokig magamon éreztem az illatát, és senki másra nem
tudtam gondolni. Ö viszont igen... A vörös, félméteres hajszálak az ágyneműhuzatán
legalábbis erről árulkodtak.
És akkor utoljára kiléptem az ajtón. Pont az IKEA-bútorokkal körbepakolt nappalira
nyílt. Hányszor aludtunk el együtt azon a kanapén! Mi mindent láttak azok a pop-art
képek a falon! Az egyik egy lányt ábrázolt. Olyan szomorú volt. Akkor valahogy úgy
éreztem, az a lány is érzékeli a fájdalmamat. Talán sajnál, de még az is lehet, hogy
hiányzóm majd neki.
Végül elöntöttem. Fejest kell ugrani az életbe, mindenféle óvintézkedés nélkül, és
kideríteni, ki is vagyok valójában! Hogy milyen messzire tudok úszni. És nem csak
28
kívülről bámulni az életet, és elméleteket szőni arról, nekem miért nem sikerül!
Nem fogom többé elfogadni, ha egy pasi azt mondja: „Erről most ne beszéljünk, mert
ne!" Hanem igenis nyílt kártyákkal fogok játszani! Ha egy férfi tudja, hogy mire
vágyom, és nem akarja megadni, be sem engedem az ajtómon. Ha meg menni akar,
akkor hadd menjen!
Talán majd legközelebb én is tiszta szívből merek szeretni, igaz, túl gyakran
mondogatom, hogy most majd más lesz minden. Aztán jön egy izgalmas, a
fantáziámat végtelenül izgató pasi, aki totál elcsavarja a fejemet, ha akarom, ha nem.
Egy rövid időre biztosan bearanyozza az életemet, de csupán addig, amíg rá nem
jövök, közünk nincs egymáshoz. Néha egyhétnyi, máskor egy hónapnyi lepedőgyűrés
is eltelik a nagy felismerésig. Aztán jön a zokogás, a kiborulás. De előtte még tiszta
szívvel hiszek abban, hogy az aktuális férfival más lesz. Hogy van értelme megnyitni
a szívem, mert ő értékelni fogja.
Pontosan ugyanúgy akartam Dávidot, mint annak idején Tomit, csak az eszközeim
változtak meg azóta. Azt hittem, ez a kapcsolat most már működni fog. Hogy
többször nem találom magam szembe egy utolsó Tomi-utánzattal. De mégis ez lett a
vége. Én rohadtul akartam a dolgot, ő meg negyedannyira sem. A francba!
30 31
Kettő
A hétvégét egy hirtelen ötlettől vezérelve a Balatonon töltjük a munkatársaimmal. Az
egyik pillanatban még az irodában izzadunk, öt órakor meg összenézünk, majd ki az
ablakon a negyvenfokos betondzsungelre, és egyszerre nyögjük ki:
- Na jó, akkor irány a Balcsi!
A rögtönzés meg a vérünkben van, így a következő kép, hogy valamikor este nyolc
körül felcuccolva haladunk az autópályán a céges kocsival. Lemegyünk Siófokig, a
főnök nyaralójáig, aki már annyiszor felajánlotta, hogy próbáljuk ki a lepukkant
apartmanját. Most kapunk az alkalmon. Széles mosollyal bámulom az elsuhanó tájat,
miközben csak azon jár az agyam: de szuper, hogy lrmehetek a Balcsira. Utálom, ha
külső tényezők miatt maradok ki valamiből. A családommal soha nem voltunk
nyaralni, soha. Másokkal sem mehet- lem vakációra, mert nem volt miből. Anyám
takarítóként dolgozott, ha éppen volt munkája, apám meg építkezéseken - néha ki
sem fizették.
Gyerekkoromban tudtam, mit nem akarok, és azt is, mit igen. A saját lábamra
akartam állni, hogy mindent megadhassak magamnak. Sokszor visz- s/.aemlékezem
az útra, ami a hátam mögött áll, de most nincs rá energiám. Hatalmasakat ásítok,
majd mély álomba esem a hátsó ülésen.
- Kloééé! Ébredj! Balaton! - szólnak a csajok, mert tudják, hogy imádom a percet,
amikor először látom a Balcsit.
Álmomban éppen Dávidot raktam helyre, így amikor kinyitottam a szememet,
hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. A sötétben is kéklő Balaton látványa ébresztett
fel teljesen. Lehúzom az ablakot, és kibámulok. Potyognak a könnyeim. Ez gyö-
nyörű!
Ahogy megérkezünk, gyorsan összekapjuk magunkat, és indulunk bulizni, hiszen
szombat este már otthon kell lennünk. Legalábbis nekem biztosan. Programom van.
Szóval egyetlen nap jut
r
32 33
mindenre: a napozásra, a nonstop fürdésre, és persze a Petőfi sétányra.
Siófok mindig ezekről a dolgokról szól... Na és persze az ismerkedésről, a gyorsan
fogyó koktélokról, és a szenvedélyről!
Szenvedély, az most is akad. Atyaég, azok az olasz pasik! Épp valamelyik focicsapat
próbálja összetörni a női szíveket a magyar tengernél, és mit mondjak, sikerrel jár az
expedíció! A csajok még szórakoznak velük, de én egy Red Bull után is majd
elalszom hajnali négykor. Ekkor közlöm velük, hogy azt csinálnak, amit akarnak, de
én húzok haza, mert majd összeesek, és másnap még napozni akarok.
Egyszer minden jónak vége szakad, mondják a bölcsek, és igazuk van: szombat
délután összeszorult szívvel bámuljuk az egyre távolodó Balatont. Aranybarnára sült
arccal fotóztatom magam a kocsiban, közben szívecskéket formálok az ujjaim- ból,
majd szomorúan észlelem, hogy a tó legvége mellett suhanunk el. Rossz érzés látni,
ahogy távolodunk a Balatontól, legalább annyira, mint ameny- nyire jó volt először
meglátni idefelé jövet. A tó fokozatosan összeszűkül, eltűnnek a vitorlások is,
miközben utoljára még búcsút intenek, mi pedig szomorúan állapítjuk meg, hogy
ennek is vége - de legalább volt pár óránk élvezni a napsütést.
Épp Székesfehérvár mellett száguldunk, amikor megcsörren a telefonom.
Klóé, drágám, ne haragudj, ma este mégsem já hallom Barbi vékony hangját.
Barbival már ovi óta ismerjük egymást, és az élet sohasem hagyta, hogy
elsodródjunk egymás mellől. Kétségtelenül ő az egyik legjobb és legokosabb
barátnőm, és szinte lehetetlen vele úgy elmenni buliba, hogy ne rá irányuljon minden
figyelem. Ebből adódóan mindig izgalmas szitukba csöppenünk, és jókat
szórakozunk. Barbi igazi szőke, tökéletes alakú lány, csak úgy vonzza a pasik
tekintetét, bármit vesz fel. Egy farmer-póló összeállításban is képes meghódítani egy
egész focicsapatot, az ujjai köré tekeri őket, majd marionettbábuként játszik velük.
Igen, csak szórakozik a srácokkal, mert pontosan tudja, mire utaznak.
Mostanában egyre többet bandáznak együtt Dáviddal, ezért a drámázás óta, ha
tehetem, kerülöm a közös bulizást. Inkább beülünk valahová kettesben kávézni, vagy
kimegyünk a Margitszigetre. Ma is egy csajos estét terveztünk kettesben, csakhogy a
pasijára hivatkozva kimenti magát.
34 35
Barbival mindig olyankor lazul picit a kapcsolatunk, amikor épp van valakije. Persze
ha szakít, rögtön engem hív, és az én vállamon sírja ki magát hajnali háromkor egy
pizza mellett. Már hozzászoktam.
Már majdnem hazaérünk, valahol Budapest határánál járunk, amikor ismét
megcsörren a BlackBerrym. Panna az.
- Klóé, mit csinálsz ma este?
- Leginkább semmit!
Nagyon régen hívott, pedig az utóbbi időkben már rendszeresebben beszéltünk.
Egész pontosan a nagy kibékülésünk óta.
Ahogy már mondtam, nem voltam mindig jó kislány. A gimiben a környék
legbalhésabb ribancának tartottak, akinek ha nem tetszel, addig kínoz, amíg visítva, a
könnyeiddel küszködve, térden állva nem könyörögsz a lányvécében: „Bármit
megteszek, csak hagyj már végre békén!”
Akkoriban az életem a drogokról, a foci- és kézicsapatok fiúiról és az
ármánykodásról szólt. Borzasztó dolgokat műveltem másokkal, és gyakran elvetettem
a sulykot.
De ez már a szalagavató után történt. Miután elszúrtam az egyetlen lehetőségemet
Tomival. Akkor teljesen megőrültem. Annyira bosszantott, hogy Tomi és Panna
megint összejött, hogy úgy döntöttem, mostantól keményebb játszmákba kezdek.
Akkoriban úgy gondoltam, ha elég menővé varázsolom magam, majd minden szuper
lesz. És akkor az számított igazán menőnek, aki egyetemistákkal lógott.
Iszonyat buta voltam. A gimi vége felé még inkább bedurvultam, olyan
egyetemistákkal kavartam össze, akik drogoztak. Azt mondták, gáz vagyok, ha nem
használom a cuccot, én meg belementem. Semmire sem mondtam nemet. Már nem is
tudom, mit adtak az első alkalommal, részeg voltam. Azt mondták, igyam meg a
piámat, raktak bele valamit, és lefogadják, tetszeni fog. Tetszett. Imádtam.
Onnantól kezdve nem volt buli drogok nélkül. Egyszerűen mindent megtettem volna
a szerekért.
Újra lopni kezdtem a boltokban. Már nemcsak sminkcuccokat nyúltam le, hanem a
drágább ruhákat is, amiket aztán könnyen el is adtam a suliban. Mindig azt mondtam,
valami rokontól kaptam a holmit, és nekem kicsi. Az alsóbb évesek meg bekajálták a
szöveget, és szépen megvették, nekem meg
36 37
f
így volt pénzem drogra. Bármit megtettem volna érte, közben meg az első
alkalomhoz képest az összes többi csalódást okozott. Szar volt. Tényleg.
Aztán lebuktam egyszer lopás közben. Az eladó ismerte az osztályfőnökömet, és
szólt neki, hogy figyeljen oda rám. Ő meg riasztotta anyámat. Emlékszem, ott ült
anyám az osztályteremben, és siránkozott, hogy ő ezt nem hiszi el. Ordított
velem, hogy nem erre nevelt. Borzasztó volt, de akkor is be voltam tépve, talán
épp füvet szívtam előtte.
Onnantól vissza kellett fognom magam. Nem loptam annyit, ráadásul már rá is
paráztam: vajon mi lesz, ha észrevesz valaki, ha megint rajtakapnak? Szóval szép
lassan leálltam. Viszont a drog kellett. Nagyon kellett.
Akkor aztán elkezdtem hülyíteni a srácokat. Tudtam, ha szexi ruhában jelenek
meg, úgyis adnak cuccot, és nem kell érte fizetnem. Bármire képes voltam azért,
hogy droghoz jussak. Egy mocskos, ótvar ribanc lettem, aki bármire képes volt.
Tényleg bármire.
A suli vége felé az évfolyamunk egy teljes hónapon át ünnepelte, hogy
elballagunk. Akkor már fél
éve függtem mindenféle szartól, de pénz hiányában épp kezdtem leállni. A srácok sem voltak
már olyan érdekesek tisztán. Kiábrándító volt, amikor én részeg voltam, ők meg be voltak
állva.
Az egyik ilyen záróbulin berángattam Panna pasiját a férfivécébe. Gondoltam, a hely
megfelel a célnak, senki sem láthat meg minket. Én részeg voltam, és ő is csak annyira tudott
magáról, hogy menjen, ahova viszem. Panna valamiért később érkezett, én meg kihasználtam
a lehetőséget. Odamentem Tomihoz, és beszélgetni kezdtünk a szalagavató estéjéről. Ő sem
emlékezett rá, hová tűntem el akkor. Elmesélte, hogy azt hitte, direkt hagytam ott.
Már nem is tudom, mit kevertem a piájába. Másképp nem jött volna velem, nekem pedig meg
kellett szereznem! Úgy gondoltam, nekem kellett volna megkaparintanom őt akkor, amikor
újra ösz- szejött Pannával. Rohadéknak tartottam az életet, mert nem nekem adta ezt a fiút.
Egyébként imádták egymást Pannával, ők voltak a suli legnépszerűbb párja. Tomi első
ránézésre a poligámok királyának tűnt, de ha jobban megismerte az ember, kiderült róla, hogy
egy nyamvadt, utolsó papucs.
39 38
A bulin a vécéajtót csupán kilincsre csuktuk, majd rögtön egymásnak is estünk. Tomi
felkapott, és nekinyomott a falnak. Én felnyögtem, és rákulcsoltam a lábaimat a derekára,
aztán már csak arra emlékszem, hogy hatalmasat koppantam a kövön. Ránk nyitották az ajtót,
Tomi meg sokkot kapott, és elejtett.
Panna állt ott az ajtóban!
Valaki biztosan meglátott, és beköpött minket. A francba!
A hideg, mocskos, bűzölgő padlón hevertem, totál részegen, meg sem tudtam mozdulni, csak
nevettem. Aznap este nem drogoztam, csak ittam. Vodka-Red Bulit, de valami iszonyat
meny- nyiségben. Panna a hajamnál ráncigálva húzott fel a földről, és 9000 decibellel
dübörögte zokogva, az idegtől remegve a fülembe, hogy mi az istent képzelek magamról.
Akkorra Tomi már ájultan feküdt a WC-kagyló mellett. Majd beviharzottak Panna barátnői,
akik közölték: csinálhatok akármit, lophatok, amennyit akarok, akkor is csak egy utolsó proli
maradok, szóval jobban teszem, ha eltűnök.
Csúnya szitu volt.
De azóta megváltoztam. Vagy legalábbis igyekszem megváltozni...
Az élet mindent visszaad, és a sok gonoszságot fii úgy kaptam vissza, hogy azóta is minden
áldott nap azon jár az agyam, mivel tehetném jóvá őket.
A történtek után pár napra a szüleim autóbalesetet szenvedtek. Szombat hajnal volt, amikor
hívtak a rendőrök, mert megtalálták a számomat a szüleim gyorshívójában. Aznap este a
Rióban buliztunk. Iszonyatosan berúgtam. Nagyon csúnya este volt.
Már józanodtam, amikor befutott a hívás. Teljesen lefagytam. A körülöttem lévők csak azt
látták, hogy a telefon kiesik a kezemből, egyenesen le a betonra, a kijelzője darabokra törik,
én meg utánarogyok a földre. Zokogtam. Azt ordítottam: miért?! Mindenki engem nézett. A
biztonságiak kirángattak a helyről, mert azt hitték, be vagyok drogozva - pedig aznap este
pont tiszta voltam.
Már nem is tudom, hogyan kerültem a rakpartra, jó pár perc kiesett abból az estéből, de
élesen él bennem az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy véget vetek az életemnek, és
beugróm a folyóba. A fiúk rángattak vissza. Aztán a rendőrök elvittek a helyszínre.
40 41
Láttam mindent. A féknyomokat, az összetört autókat. A kocsit, amiért az apám annyit
gürcölt. Ripityára tört. Aztán az egyik rendőr karon fogott, és megkérdezte, képes leszek-e
elviselni a látványt. Zokogva válaszoltam, hogy igen. Odakísért a szüléimhez, és magamra
hagyott.
Láttam őket! A szüléimét, letakarva. Ott feküdtek előttem. Mozdulatlanul... holtan. A szívem
majd megszakadt. Szorítottam a kezüket, és visítottam a fájdalomtól. Úgy éreztem, ezt nem
tudom elviselni. Vártam, hogy majd hirtelen megmozdul a kezük, és felébrednek. Hogy
kiderül, csak játszottak, és minden folytatódik a régi kerékvágásban. Azaz majdnem a régi
kerékvágásban... Hiszen megváltozom, csak ébredjenek fel!
Leakasztottam anyám nyakából a nyakláncát az angyalos medállal. Előző évben kapta tőlem
a születésnapjára. Azzal próbáltam visszalopni magamat a szívébe. Sikertelenül.
Már reggel nyolc óra volt, a Margitszigeten ülve bámultam magam elé, anyám nyakláncát
szorongattam a kezemben. A Dunát bámultam, de most már nem akartam véget vetni az
életemnek. Csak arra tudtam gondolni, hogy tuti minden miattam I örtént! Mert egy utolsó,
mocskos ribanc voltam. Aztán eltelt egy óra, meg még jó néhány, és rám sötétedett. Húsz
nem fogadott hívásom volt meg vagy harminc üzenetem a Facebookon. Mindenki aggódott
értem, de semmi sem érdekelt, csak az, hogy visszakapjam a szüléimét.
A történtek után nagyon sokáig nem mentem haza az otthonunkba. Hónapokon keresztül kép-
telen voltam átlépni a lakás küszöbét. Mindig elküldtem valakit, hogy hozza el a ruháimat,
vagy amire épp szükségem volt. Szerencsére Barbiék befogadtak, náluk maradhattam addig,
ameddig csak akartam.
Nem akartam hazamenni oda, ahol annyit vitáztunk. Képtelen voltam szembesülni azzal,
hogy már hónapok óta nem beszéltünk egymással, és... igen, többé már nem is fogunk. Bassza
meg!
Három hónappal később merészkedtem először ismét haza. Ekkor tudtam megint belépni
azon az ajtón, amit korábban annyiszor vágtam be idegbeteg módjára. Persze én voltam a
hibás, mert mindig csak balhéztam. Borzasztó volt újra ott lenni! Megfogadtam, hogy soha
többet nem lépek be a lakás ajtaján, inkább eladom.
42 43
Addigra már biztos voltam abban, hogy a sors a szüleim halálával hívta fel a figyelmemet
arra, hogy nagyon nem jó, amit csinálok. így kaptam vissza mindent a gonoszságomért.
Mindent!
Megfogadtam, ha már nem is tudom teljesen jóvátenni a múltat, legalább megpróbálom. Új
életet kezdek!
Leálltam a drogokkal, az alkohollal, már nem pasiztam ész és korlátok nélkül. Vidéki
egyetemekre jelentkeztem, távol Pesttől. Úgy gondoltam, eljön majd a nap, amikor vissza
tudok jönni, de előbb valahol messze mindent újra kell kezdenem. Képtelen voltam minden
áldott nap szembesülni azzal, hogy egyedül maradtam. Meg kell mutatnom a szüleimnek,
hogy meg tudok változni! Hogy igenis több van bennem!
Aztán felvettek Pécsre, itt aztán nem voltak VIP-bulik meg pasik, akik fizetik a piámat. Az
egyetemista srácok smucigok voltak. Legfeljebb annyi pénzük volt, ami diákhitelt kaptak.
Pia nélkül meg unalmas volt a buli. Idegesítettek az emberek, ezért egyre kevesebbet jártam
el, és inkább több időt töltöttem magammal.
Rájöttem, hogy jobb, ha egy darabig még megtartom anyámék lakását, mert ha eladnám, csak
dinnám vagy elbuliznám a pénzt. Lassan munkát kellett keresnem. A szokásos körökkel
kezdtem, évekig hoszteszkedtem, majd az egyetem utolsó évében egy pécsi ügynökséghez
kerültem marketingasszisztensnek. Elfogadták gyakorlatként, és még pénzt is kerestem vele.
Imádtam! Végre volt valami az életemben, amiben jó voltam. Egyébként is az volt a célom,
hogy minél előbb legyen egy normális állásom, amire kaphatok hitelt. Aztán majd eladom
anyámék lakását, és vehetek magamnak egy sajátot, gondoltam.
A gyakorlat után a főnököm beajánlott az egyik budapesti barátjának, akinek szintén
reklámügynöksége volt, és azonnal fel is vett junior brand managernek. Bár főleg
asszisztensi feladatokat sóztak a nyakamba, kezdetnek szuper volt. Aztán végre rászántam
magam, és annyi év után újra elmentem anyámék lakásába is.
Amikor benyitottam, mindent ugyanúgy találtam, mint ahogy utoljára láttam. Sokkolt az él-
mény, megint a régi érzések kerítettek hatalmukba. De muszáj volt picit kitakarítani, mert el
akartam adni, és kinek kéne egy poros lakás? Barbival
44 45
rászántunk egy hétvégét, hogy kicsit kipofozzuk, és nem sokkal később el is vitte egy ürge.
Aztán hitelt is szereztem, és megvettem a saját lakásomat. Valóra vált az álmom!
Imádtam az új otthonomat. Zöldre néző, erké- lyes, jó közlekedés - remek választás volt. Picit
le volt lakva, de akkorra már megtanultam, hogyan lehet a szarból is várat varázsolni.
A gimi óta alig beszéltem Pannával. Nem nagyon jártam fel Pécsről bulizni, talán évente
egyszer. Ha véletlenül mégis összeakadtunk, lefutottuk a kötelező udvariassági köröket, és
kissé feszengve, de fokozatosan túltettük magunkat a múlton. Eleinte érezni lehetett köztünk
a feszültséget, mintha kések lógtak volna a levegőben. Panna szemei csak úgy villogtak, mint
valami ördögnek, amikor meglátott, de közben végtelen nyugalmat erőltetett az arcára.
Miután pedig elbúcsúztunk, mérgében rendszerint rögtön összetört valamit. Legutoljára talán
egy poharat vágott a földhöz. Kemény volt a lány, meg balhés!
Aztán egy márciusi napon felutaztam, hogy kirúgjunk egy picit a hámból Barbival. Akkor
már hónapok óta nem buliztam Pesten. Ilyenkor általában már előre ideges voltam, mi lesz,
ha megint összefutok Pannával. Azt hittem, életünk végéig tart majd ez az ügy köztünk,
úgyhogy eléggé megdöbbentem, amikor azon a márciusi estén egyszerre minden
megváltozott.
Ahogy megérkeztünk a helyre, az egyik pultnál megláttam Pannát. Nem kerülgethetem
életem végéig, gondoltam, majd erőt vettem magamon, és a legbájosabb mosolyommal
felvértezve magam odasétáltam hozzá. Miután köszöntem neki, Panna félrehúzott, hogy
beszélni szeretne velem. Nem tudtam, mit akar, de intettem Barbinak, hogy maradjon a
közelben.
Panna végül egy pohár pezsgő mellett megbocsátott, és még azt is hozzátette, mennyire
végtelenül sajnálja, ami a szüleimmel történt. Pontosan tisztában volt vele, hogy aki azon a
búcsúbulin balhézott, az valójában nem én voltam. Mint kiderült, tudott a drogokról. Arra
számítottam, hogy mindez csak színjáték, és mindjárt megint összetör valamit, vagy mérget
kever a piámba, de semmi ilyesmi nem történt. Megköszöntem neki a beszélgetést, mert
hatalmas megnyugvást adott. Már régóta tudtam, hogy vissza kel! jönnöm Pestre, és rendbe
46 47
kell hozni, amit elrontottam, de valahogy sohasem hittem benne, hogy tényleg
megszabadulhatok egy ekkora tehertől. Az, hogy Panna megbocsátott, segített új életet
kezdeni, és feltakarítani a mocskomat. És most csörög a telefon, és ő hív.
- Ma tartjuk Soma meglepi szülinapi buliját, gondoltam, megkérdezlek, van-e kedved eljönni.
- Persze hogy van! Mikorra menjek, és hova?
Ennyi. El is van intézve az este. Egy megmagyarázhatatlan érzés fog el, egy hang a fejemben
pedig csak annyit súg: Ott kell lenned, Klóé!
Hazaérek, és gyorsan összekapom magam. A tükör előtt bámulom hosszú, világosbarna
fürtjeimet, melyek játékosan hol így, hol úgy kunkorodnak, és valamiért iszonyú jól érzem
magam. Babarózsaszín, virágos, áttetsző felső, fekete, feszülős miniszoknya és szintén
rózsaszín magas sarkú van rajtam, amire újabban megint rászoktam. Egész jól megy benne a
járás, és nem utolsósorban irtó szexi.
Már Pannáékat várom a margitszigeti villamos- megállóban, amikor észreveszem Somát,
Panna pasiját, és... Soma haverját. A szívverésem megáll, és nem tudok megszólalni, jó
esténk lesz, szisszenek fel magamban, és boldog vagyok, mert a következő pár óra
izgalmasnak ígérkezik.
Megérkezik Panna is. Mosolyog, megölel, és közli, hogy jó látni engem. Megdicséri a
fülbevalómat, én az övét, az udvariassági körök után pedig már hosszas beszélgetésbe
kezdünk. Úgy látszik, tényleg komolyan gondolta a megbocsátást.
Fura, de semmilyen távolságtartást sem érzek a részéről - persze a botrány óta már eltelt jó
pár év. Nem tudom, mi változtatta meg ennyire Pannát, de nagyon jól érzem magam a
társaságában. Közvetlen, odafigyel a másikra, és nem érdeklik a külsőségek.
Régen pont az ellentétem volt. A szülei dúsgazdag vállalkozók, akik hibátlan életfeltételeket
teremtettek Pannának. Akkoriban mindenki tudta róla, hogy eszméletlenül nagyképű és
beképzelt. Közvetlenül viselkedett, de imádta éreztetni másokkal, hogy felettük áll -
anyagilag legalábbis biztosan. Elég sok balhéja volt, a pasijára rámozduló lányokat azonnal
félrehúzta a szünetben, és némelyiket bizony pár pofonnal térítette el a Tomi elcsábításához
vezető útról. Ő uralta az iskolát, gyakorlatilag minden lány olyan akart lenni, mint ő. Az
egyik csaj odáig ment, hogy mindenben
48 49
másolta Pannát. Megtehette, hiszen volt pénze, viszont elég szánalmasan nézett ki, ahogy
tökéletes Panna-koppintásként felvonult a folyosón. Panna egyébként okos volt, minden tanár
imádta, ő volt a mintagyerek. Eltekintve persze attól a ténytől, hogy szinte csak azért szólalt
meg, hogy másokat kibeszéljen. Egy igazi kígyó volt... Ám az évek őt is megenyhítették.
Tényleg megváltozott, bár arról sohasem mesélt, hogy mitől. Egyszer tuti kihúzom belőle az
igazságot!
- Na, mesélj már, Klóé, mi van a pasikkal?
- Á, ne is kérdezd! Csak a szokásos... Csak azért, hogy legyen valakim... Na, azért nem
lesz! Valami extra izgalmas pasira vágyom, valakire, aki más, mint a többi... Kevesebbel nem
érem be! Vannak, akik próbálkoznak, de hamar megunom őket...
- Tudod, tetszik nekem ez az új Klóé, de, ahogy látom, van, ami nem változik... - nevet
Panna, miközben hátradobja fekete, hosszú hajzuhatagát.
- Hát igen... - nevetek én is.
Időközben megérkezünk a ChaChaChába, ahol végre van időm alaposabban is szemügyre
venni a fiúkat. Hm... Na de hol az a jóképű srác, aki Somával jött? Most betoppan ő is, tessék,
és igen, wow! Micsoda test, micsoda szemek!... Klóé, térj észhez, és viselkedj felnőtt nő
módjára! Jön felém ez a csoda, kezében egy pohárral, izmos teste és gyönyörű, sötét színű -
talán barna - szeme láttán a lélegzetem is eláll. Ő az a pasi, aki rád néz, és véged van! Ka-
rakteres, hibátlan arca egyszerűen magával ragad. A bicepszeinél kidomborodó fekete pólója
vonzza a tekintetem - a fenekén megfeszülő farmerjáról nem is beszélve. A fehér Converse
csuka teszi igazán tökéletessé a srác stílusát. Mintha valamelyik világhírű modell állna
előttem premier plánban.
- Öööö... Szia! Klóé vagyok! - mutatkozom be újra, annak ellenére, hogy ezt a kört
egyszer már lefutottuk a szigeti bejárónál. Tök összezavar ez a pasi!
- Szia, Béni vagyok, Soma barátja. Te vagy az a Klóé?
- Hm... - nézek rá kikerekedett szemekkel. - Lehet. Mesélj arról a Klóéról, hátha
magamra ismerek!
- Hát, ott kellett volna lennie Panna szülinapi házibuliján. Elég határozatlanul válaszolt
a meghívó körmailre, aztán állítólag kiment a bokája, és végül nem jött el.
Első osztályos kislány módjára jelentkezem.
- Jelen! Igen! Én vagyok az!
50 51
Aztán jön a szokásos bevezető csevegés. Béni eleinte zavartan, majd egyre határozottabban
mosolyog rám, és egy idő után én is egyre lazábban mosolygok vissza rá.
Éjfél után már kissé spiccesen támasztom a pultot, amikor ismét mellettem terem Béni.
Dögös vagyok, gondolom magamban, és próbálok nem idiótán viselkedni. Folytatjuk a
beszélgetést, felettébb izgalmas témákról, végül a munkámra tereli a szót. Kiderül, hogy
teljesen képben van a fiú. Na fene! Nemcsak hogy jól néz ki, de még intelligens is... Van
ilyen? Hát, ezek szerint van!
A srácok már zizegnek. Mi a lányokkal korábban azt beszéltük meg, hogy innen a
Holdudvarba megyünk át, a fiúk meg kifejezetten az Ötkert hó- dító-bódító cafkáira vannak
kiéhezve. Kivéve Somát, aki Panna társaságában szeretne maradni, bár a drága barátai ezt
nehezen viselik el.
- Figyi! Mi megyünk az Ötkertbe! Jöttök? - érdeklődik Béni.
Veled bárhová! - villan át a fejemen. De ezt nyilván nem mondhatom neki...
- Mi a lányokkal a Holdudvarba megyünk, szóval halasztva a romantikus és
kihagyhatatlannak tűnő invitálás. De gyertek majd vissza! - felelem, miközben megpróbálok
ígéretesen mosolyogni. Szerintem sok volt nekem a vodka-Red Bull!
Gyorsan eltűnnek. Halkan csak annyit mondok:
- Nyugi van, csajok, ezek úgyis visszajönnek egy órán belül... Szánalmas, ahogy piásan
hajtják a lányokat, így nem fognak senkit sem felszedni, majd megunják a próbálkozást, és
visszajönnek. Ennyi!
A többiek bőszen bólogatnak, mert nyilván ennyi.
És igazunk is lesz, egy óra múlva újra felbukkannak a srácok. Mielőtt visszaérkeztek, jól
kitáncoltuk magunkat, átadtuk a testünket és a lelkünket a zenének, és élveztük az éjszakát.
De a hatvanfokos szaunává változott tánctér végül kinyírt minket, így egyhangúan a terasz
mellett szavazunk.
Bár az este hamar véget ért, és túl sokat nem beszéltünk Bénivel, mégis érzem, hogy
megfogott ez a pasi. Panna már rég lelépett Somával, én pedig újdonsült barátnőmmel, Panna
exszaktársával, Ritával azon tanakodom, lassan mi is indulhatnánk haza. Rita iszonyatosan
oda meg vissza van Béniért. Soma szerint viszont Béni nem kedveli a Rita-féle fekete hajú,
nyolcvankilós lányokat, de mi inkább nem szóltunk erről Ritának semmit. Amiről nem tudsz,
az nem fáj!
52 53
Beni három sráccal támasztja a pultot, amikor elköszönök tőlük.
- Már mentek is? - kérdezi, érdeklődést erőltetve az arcára. - Maradjatok még!
Látom rajta, hogy magasról tesz rá, maradunk-e vagy sem. Kiábrándító!
- Már négy is elmúlt, hosszú volt az este. Én megyek, Rita viszont még marad -
mosolygok, miközben erősen koncentrálok arra, hogy össze ne gabalyodjon a nyelvem. -
Még találkozunk!
Ennél butább végszó nem is csúszhatott volna ki a számon.
Sarkon fordulok, és Béni érdektelensége miatt kissé csalódottan sétálok ki a Holdudvarból.
Útközben felhívom a taxisomat, Béla bát, hogy találkozzunk a Margit híd lábánál. Szeretek a
főtaxis Béla bával hazamenni. Szeretem, ha van az életemben valami plusz. Na, ő egy ilyen
hatvan pluszos, hatalmas plusz! Még évekkel ezelőtt egyszer őt küldte értem a diszpécser,
azóta vele megyek haza, ha lehet.
Szeretem Béla bát, kicsit mintha az apám lenne. Hasonlít is rá. Alacsony, sörhasa van és ősz
haja. Ő segít egy picit enyhíteni a fájdalmat, amit apu elvesztése okozott. Mindig viccelődik,
meg törődik velem, szóval valóságos áldás.
Az OTP-vel szemben várom. Amikor megérkezik, felhúzott szemöldökkel méreget.
- Mi a baj, Klóé? - kérdezi lehúzva az ablakot, pedig még be sem szálltam.
- Béluuuuuuus, honnan az istenből tudja, hogy baj van? - kérdezek vissza, és gyorsan
bepattanok mellé.
- Csak rá kell nézni a kisasszonyra. Lógatja azt a csinos kis orrát. Egy ilyen vén róka
kiszagolja az ilyesmit...
- Hm... - mély levegőt veszek, kifújom, majd büszkén ránézek, kihúzom magam, mint
egy dicsekvő ovis, és csak egy szó jön ki a számon: - Megtaláltam!
- Micsodát?
- Nem micsodát, kicsodát!
Még mindig felhúzott szemöldökkel néz rám.
- Az utat figyelje! Igen, tudom, minden hétvégén ezt mondom, de ez most más! Érti,
Béla bá? Más!
- Miben más? Barnább a haja, vagy kékebb a szeme? - mormogja cinikusan.
- Nem tudom. Ne kérdezzen nehezeket! Csak úgy érzem, ez most más! De majd
meglátja, Béla
f>4 55
Im' bámulok ki .1/ ablakon, kiábrándozom, egy liléig Iirin is logom lel, mi történik
körülöttem, m.i|il hirtelen visszatérek az álomvilágból.
Úgy legyen! Ha a következő alkalommal még mindig így gondolja a kisasszony, akkor
ingyen viszem haza. Áll az alku?
- Jaj, ezt ne játsszuk, ezt a fogadást még sosem nyertem meg!
- De nyerni szeret a kisasszony, nem igaz?
- Jóóó, na legyen! Állom a fogadást! A hétvégén találkozunk!
Hatalmas puszit kap a homlokára, kifizetem az utat, és már indulok is fel a lépcsőn. A
francba, a cipő megint feltörte a lábamat! A második emelet után leveszem, és mezítláb,
kezeimben a magas sarkút lóbálva érek fel az ajtómhoz. A kulcs köny- nyedén fordul a
zárban, és már otthon is vagyok. Kiülök az erkélyre, és csak bámulom, ahogy felkel a nap.
Nem tudok aludni.
Három
Kitelt egy hét, és közben valahogy egyáltalán nem is foglalkoztam Bénivel. Átdobtam neki
szöveg nélkül egy róla meg a haverjairól készült, extra idióta képet a Facebookon, és erre
bejelölt ismerősnek. Amúgy semmi válasz. Hm... Hát jó!
Szombatra beterveztem egy házibulit, ahová őt is meghívtam. De nem reagált. Pannával
viszont egyre többet beszélünk, úgyhogy végül tőle tudom meg, hogy Béni ezen a héten már
pénteken leutazik vidékre. Persze ettől még válaszolhatna!
Péntek este elhatározom, hogy lenézek a Holdudvarba, hátha történik valami izgalmas. Előtte
beugróm Barbihoz, aki épp a pasijának készít vacsit. Segítek neki egy kicsit, aztán indulok is
tovább.
56 57
A villamost hiába várom, baleset történt a Jászain, szóval a Nyugatitól gyalogolhatok.
Betársulok két sráchoz, akik szintén a Margitszigetre tartanak. Én sztendappolok nekik egy
sort, ők meg kifejezetten jól szórakoznak... Épp valamelyik extra vicces sztorimat nyomom a
sétányon, amikor egyszer csak kikerekedik a szemem.
- Na neee! - szisszenek fel, de továbbsétálok. - Srácok, én ismerem ezt a fiút! De nem
vagyok benne biztos... Neki most vidéken kellene lennie... - mondom végül kissé
határozatlanul. Közben hátrafordulok, jól megbámulom a Benire emlékeztető alakot, de aztán
mégis úgy döntök, hogy továbbmegyek. Fáradt vagyok, biztos csak hallucinálok. Egyszer
láttam eddig életemben, tuti nem ő az, csak összekeverem valakivel...
- Jaj, nem hiszem el, hogy te mindenkit ismersz! - mondja az egyik srác gúnyosan.
Ahogy beérünk a Holdudvarba, le is rázom őket. Idegesítenek, és egyébként is, gyerekek
még.
Körbenézek. Nem tetszik a zene. Át kellene mennem a ChaChaChába. A Margitszigeten mi
ezen a helyen csekkolunk be leggyakrabban a Facebookon, az ismerőseim általában itt
vannak...
és legalább lenne még egy lehetőségem, hogy megnézzem, valóban Bénit láttam-e a sétányon
ücsörögni.
Elindulok. Menet közben a kezembe veszem a lelefont, mintha SMS-t írnék, közben pedig
azon gondolkodom, vajon akkor is összefutottunk vol- na-e, ha öt perc alatt elkészülök a
háromórás „mit vegyek fel” maratoni helyett. Valószínűleg nem!
Még babrálok egy ideig a telefonommal. Közben kitalálom, hogy elsétálok mellette, és csak
titokban nézek oda, fél szemmel, hogy lássam, vajon ész- revesz-e, és ha igen, hogyan
reagál... Bassza meg! Észrevett! Elmosolyodom. Tényleg ő az! Integet. Erre nem voltam
felkészülve.
- Helló, hát te? Csak pár perce mentél a Holdudvar felé. Ennyi lett volna? - kérdezi
mosolygó tekintettel. Ez nem igaz! Ő is észrevett már az előbb is... Citromsárga pólója csak
úgy feszül a felsőtestén, egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem.
- Szóval te is észrevettél! Az előbb még vissza is fordultam, hogy te vagy-e az. De
mivel Panna azt mondta, vidéken vagy, ezért azt gondoltam, csak valamelyik alteregód lehet.
Aztán idejövök, és...
59 58
- Nem, én vagyok az! - mondja nevetve. Most olyan más, mint a legutóbb! Irtó kedves
meg közvetlen.
- Hm... - elhúzom a szám, de a megvetőnek szánt grimasz hatalmas, barna szemeitől
pillanatok alatt mosollyá változik. Na tessék! Mi a fenét müvei ez a srác velem?
- Ülj le hozzánk! Kivel vagy? Mit csinálsz itt? Mi a helyzet a munkáddal? Na, mesélj! -
hadarja, közben pedig elörehajol, és az arcomat pásztázza ragyogó szemekkel. Nem
számítottam rá, hogy ilyen élénken fog érdeklődni irántam. Megpróbálom álcázni a
meglepetésemet.
- Munkáról nem akarok beszélni. Most nem, elég volt végigcsinálni ezt a hetet. Amúgy
minden rendben. Csak a Holdudvarban nem tetszett a zene, és úgy gondoltam, ennyi bőven
elég volt az estéből. Nem szeretem a retrót, sem az r’n’b-t, pedig később az lesz.
A sétányon közben helyesebbnél helyesebb pasik sétálgatnak, de egyik sem érdekel. Érzem,
hogy a helyemen vagyok. Most itt kell lennem! És áldom az eget, amiért nem jönnek be a
retrópartik.
- Nekem mindegy, milyen zene szól, mindenre tudok táncolni - húzza ki magát, és
falkavezéri pillantással körbenéz, mintha ő lenne az egyetlen alfahím a világon. Talán ez igaz
is...
- Valahol azt olvastam, vigyázni kell az olyan férfival, aki tud táncolni... És én
vigyázni is fogok! - kacsintok rá.
- Na, a nők meg az idióta könyveik! Ne kímélj! Miket olvasol? - teszi fel a kérdést
cinikusan, felkészülve a legelvetemültebb válaszra.
- Hát... Leginkább Osho, Eckhart Toile, Jorge Bucay meg Coelho tetszik... Talán
végtelenül unalmasnak hangzanak a számodra, de engem feltöltenek. Mindig.
- Na ne! Ismered Toliét? Meg Oshót is? - bámul rám kikerekedett szemekkel.
Őszinte megdöbbenés ül ki az arcára. Szerintem inkább Júlia-regényekre tippelt volna,
Toliéra tuti nem számított. Csak mosolyogni tudok rajta. Imádom, amikor meglepetést
okozok az embereknek! Persze én sem gondoltam, hogy van olyan pasi az országban, aki
felkapja a fejét Tolle nevére. De ezek szerint van!
- Évek óta ezek a könyvek tartanak életben, még szép, hogy tudom, kik ők -
válaszolom, közben pedig értetlenkedve bámulok magam elé, amit bizonyára ő is észrevesz.
Nem tudom hova rakni ezt a fiút. Inkább témát váltok.
60 61
- Küldtem neked meghívót a Facebookon, de nem reagáltál.
- Nekem te nem küldtél semmit! - tiltakozik bősz tej rázással.
- Dehogynem! Tegnap. Holnap lesz nálam egy házibuli, utána pedig elnézünk a
Holdudvarba.
- Neeeeeeeeeeü! Holnap vidékre kell mennem - sajnálkozik. - Már ma le kellett volna
utaznom, de közbejött valami.
- Mindegy, jövő héten is szervezek egy bulit - találom ki abban a pillanatban, miközben
a telefonomat keresem a táskámban, hogy megnézzem a pontos dátumot.
- Szuper, akkor viszont el tudok menni - mosolyog.
Beszélgetés közben hosszasan figyelem a karkötőjét. Barna. Olyan különleges. Nem tudom
hova tenni ezt a fiút! Egy szexisten, akinek elég a szemeibe néznem ahhoz, hogy totál
elveszítsem az eszemet, de talán érdemes mélyebben is megvizsgálnom, mi van a csomagolás
alatt. Észreveszi, hogy a karkötőt bámulom.
- Ma jöttem vissza Milánóból, onnan hoztam - közli. Érzem a hangján, hogy szeretné,
ha megkérdezném, ugyan mit keresett ott.
- Mit csináltál Milánóban? - kérdezem flegmán.
- A dalai láma tartott egy előadást, azon voltam. Onnan hoztam ezt is! - mutat a
karkötőre. A szemében látom, hogy azt reméli, lenyűgözött. A pillantásom továbbfut a karján,
egészen a mellkasáig. Ha rajtam múlna, már rég nem lenne rajta az a póló!
- Micsodaaa??? Te meg a dalai láma? Na ne viccelj már! - térek magamhoz.
- Miért, mi a gond?
- Hát... nem áll össze a kép.
- Csak mert még nem ismersz. Inkább kívánj, amit csak akarsz! - folytatja lelkesen,
közben a térdén könyökölve előrehajol. Ragyogó szemekkel bámul. Te jó ég! Azonnal fejezd
ezt be, Béni! - Érj hozzá, és gondolj arra, amit nagyon szeretnél!
Mélyen a szemembe néz.
Ó, ha tudnád, mit szeretnék. Téged szeretnélek. Most azonnal!
A srácok mind sorra fogdossák a karkötőt, és kívánnak valamit, de én vonakodom.
- Ennyire még nem ismerjük egymást - váltok komolyabb hangnemre.
62 63
- Nem kell hozzám érned, ha nem akarsz. Elég, ha a karkötőt megérinted! - mondja
kajánul mosolyogva.
Na tessék! Elárultam magam. Próbálom menteni a menthetőt, és elindulok, hogy hozzak egy
üdítőt. Amikor hirtelen visszafordulok, hogy megkérdezzem, kérnek-e valamit, azon kapom
Bénit, hogy a fenekemet pásztázza.
A Nestea-vel a kezemben ülök vissza hozzájuk. Miközben felbontom, összeakad Bénivel a
tekintetünk. Elpirulok.
- Miért nem adod ki nekem azt a szobát? - teszi fel váratlanul a kérdést.
- Te honnan tudsz erről? - nézek rá értetlenül. Közben belekortyolok a teámba.
- Panna mesélte, hogy lakótársat keresel.
- Igen... Egyre többet gondolkodom azon, hogy valakit magamhoz veszek. Esténként
úgy beszélgetnék valakivel...
Épp egy pár sétál el mellettünk. Olyan boldognak tűnnek. Talán egyszer én is az leszek! Majd
egyszer, valamikor...
- Tudom, milyen érzés magányosnak lenni... Mit szólnál hozzá, ha kivenném azt a
szobát?
f -------------------------------------------
Már megint ugyanaz a kétértelmű mosoly húzódik az arcán. Annyira utálom ezt.
Tisztára azt érzem, hogy csak húzza az agyam, és buta libának néz.
- Jó, miért ne - felelem közönyösen. - Bár azt nem értem, te miért nem akarsz inkább
egyedül lakni...
- Legyen annyi elég, hogy az elmúlt huszonöt év alatt épp eleget voltam egyedül.
Béni elhallgat, kínos csend támad. Zavartan oldalra néz, látom rajta, hogy nem akar
beszélni erről a témáról. Nem folytatjuk, mert három lány jelenik meg, a fiúk
nevetgélni kezdenek velük. Rögtön kiszúrom, hogy az egyik lánynak nagyon bejön
Béni. A kiscsaj teljesen megváltozik, idióta hangnemben beszél, vihog, mint valami
tizenöt éves tini. Nevetséges. Tökéletesen babaarcú, csinos, és még koronája is van.
Valami lánybúcsús banda.
- Na, ez a csaj való Béninek! - jegyzem meg a mellettem álló srácnak.
- Ne játszd meg magad! Még a hülye is látja, hogy oda meg vissza vagy tőle!
Basszus! Lebuktam!
- Figyelj! Tény, hogy jó pasi, meg szimpatikus...
Benire nézek. Épp az egyik lányt ölelgeti. Na szép!
64 65
- De nem vagyok az a kapcsolatpárti típus...
- Béni más, mint akinek elsőre kinéz! Lehet, hogy benne nem csalódnál!
Ennyiben maradunk.
Csak bámulok magam elé. Egyszerűen nem áll össze a kép, nagyon nem értem Bénit. így
Tolle meg úgy dalai láma, aztán úgy játszik a lányok érzéseivel, mint a kézisek egy laza
meccs bemelegítő körén a labdával. A gyomrom összeszorul. Akarom ezt a pasit! lobban,
mint eddig bárki mást. Na, már megint!!!
A lányok elmennek, Béni meg teljesen bepörög, szerinte eljött az ideje, hogy továbbálljunk a
ChaChaChába.
- Te már indulsz, vagy jössz velünk? - kérdezi tőlem.
- Megyek haza, elég volt ebből az estéből ennyi - közlöm megvetően. Már a múltkor is
alig álltak szóba velünk, mert épp csajozós misszióra indultak. Most valahogy nem vágyom
erre.
- Maradj már! A barátaim csajozni jöttek, de mi lesz velem? - kérlel, miközben mindkét
karom megfogja, és végigsimítja rajtuk a kezeit.
Te jó ég, eressz el!
- Te is azért jöttél, ne játszd meg magad! - szólal meg az egyik barátja, egy kreol bőrű
srác. Béni arca vérvörössé változik.
Elsétál mellette egy lány, utána fordul.
- Ezzel a csajjal dumáltam a múlt héten!
A lány nem veszi észre, továbbmegy.
- Hát, látjuk az eredményt! - kuncogok. - De most itt a lehetőség! Szedd fel! Hajrá! -
biztatom lelkesen, és megpaskolom a hátát.
- Mindjárt jövünk!
A fiúk csapatban elindulnak, be a sötétbe, egyenesen a fák közé. Nincs kedvük kivárni a
félórás sort a ChaChaCha vécéje előtt.
Gondolkodom, hogy menjek vagy maradjak. Nekidőlök egy fának, és becsekkolok a
Facebookon. Eltelik öt perc. Nem jönnek. Nem várom őket tovább. Beállók a ChaChaChánál
a sorba. Próbálom takarni magam, de egyszer csak hátranézek, és a szemem összevillan
Béniével. Gyorsan elfordulok, de már késő.
- Klóóó, te mit csinálsz még mindig itt?
- Mondjuk beálltam a sorba! - nézek rá flegmán. Kezd egy picit sok lenni belőle mára.
- De hát nem azt mondtad, hogy hazamész?
66 67
- Meggondoltam magam. És tudod, mit? Most megint meggondoltam magam. Szép estét,
fiúk! - és ezzel már el is húztam.
Látom, nem esett jól neki a hirtelen távozásom, mert a maga módján talán mindent
megpróbált, hogy bevágódjon nálam. De én azt éreztem rajta, hogy csak hülyít, mert le akar
fektetni - és azt meg rohadtul nem akarom. Arra nem vagyok kíváncsi egy egész estén át, ha
így viselkedik! Utálom, amikor poénkodnak rajtam. A szemembe mosolyog, kedves, de
látom, hogy közben magában kinevet, mert csak szórakozik velem, tgyszerüen élvezi, hogy
azt hiszi, neki mindent lehet. Koszi, ebből én már rég kinőttem!
A gyomrom összeszorul. Alig zártam le az ügyet Dáviddal, és máris jön egy hasonló alak.
Nem akarom még egyszer ugyanazt átélni! Mégis újra benne vagyok egy hasonló helyzetben
- érzelmi szinten legalábbis biztosan. A szívem a torkomban dobog, úgy sétálok ki egészen a
szigeti bejáróig. Felhívom Béla bát, hogy ne aggódjon értem, minden rendben van, csak most
sétálnom kell, meg gondolkodnom, úgyhogy ma nem találkozunk.
Elindulok a Mechwart liget felé. Soha nem volt még időm arra, hogy nyugodtan végigsétáljak
ezen az úton. Elképesztően gyönyörű a körút minden egyes négyzetmétere. Az épületek néhol
restaurálásra szorulnak, de a szememben nagyon szépek, együtt és külön-külön is. Színesek,
nagyok, változatosak és imádni valóak. Nagyon örülök, hogy visszajöttem Budapestre.
Bár az utat valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva végigzokogom, talán még soha
nem voltam olyan nyugodt, mint most. Mintha belém költözött volna a város éjszakai
harmóniája. Ugyanakkor, ha eszembe jut Béni, összeszorul a szívem, mintha a markában
tartaná. Változni akarok. Meg akarom nyitni a szívem, és nem akarok többet senkivel sem
játszani. Tényleg nem, csak őt kaphassam meg!
Automatikusan lépkedek előre. Nagyon felkavar ez a fiú! Rosszabb, mint Tomi volt. Irtó
dühös vagyok, mert a régi szívem akarja Bénit, akár egyetlen éjszakára is, az új szívem meg
végezni akar a régivel. Elég kemény meccs ez.
Veszek egy gyrost, és megyek tovább. Rágódom magamban - és a gyroson is. Bámulok ki a
fejemből, nézem, ahogy a macskakövek közt táncot
69
járnak az esti zápor után visszamaradt tócsák, miközben felkavarja őket a szél. Én is
hasonlóan érzem magam: felkavarva, darabokban. Az arcomon peregnek le a könnycseppek.
De azért is túlélem!
Négy
Bosszankodom. Béni még mindig nem válaszolt. Elment a házibuliba szóló újabb meghívó,
de most sincs semmi reakció. Na, ez azért nem szép dolog tőle... Ezt nem hagyhatom
annyiban! Felcsapom a laptopot, és már pötyögöm is a Facebookon mérsékelten kedves
soraimat. Ekkor veszem észre, hogy a múlt szombati, csajosra sikeredett buli után is írtam
neki. Mire nem képes a vodka-Red Bull! Az üzenet ennyi volt:
Most mondja Panna, hogy meditációra jársz, ne szórakozz velem, erről beszéljünk! Eddig
miért nem mondtad?
Legszívesebben hatezerszer vágnám a fejemet a falba, hátha akkor észhez térek. Dáviddal is
mindig
70 71
ezt csináltam! Ugyanolyan volt, mint ez az idióta Béni - és ugyanezt hozta ki belőlem. Eddig
inkább én játszadoztam a pasikkal, csak kétszer fordult elő, hogy egy pasi mindent felkavart
körülöttem, de leginkább engem. Tomi és Dávid. Úristen, menynyire akartam őket! Csak egy
dolog hiányzott: a viszonzás.
Erős gondolkodásba kezdek, aztán meglátom a profilképét... jaj, neee! Mintha egyenesen en-
gem bámulna azokkal a nagy barna (vagy fekete?) szemeivel. Elveszek a tekintetében,
belesüppedek, mint egy kényelmes kanapéba. Még vagy öt percig élvezem a látványt, majd
bepötyögöm:
Utolsó lehetőség, mert bosszantó nagyképűség, ha valaki képtelen válaszolni. Jövő szombaton
ünnepelünk, gyere át előtte koccintani meg sütizni!
Éééés... küldés. Ennyi. Ahogy klikkelek, rögtön átfut az agyamon: te jó ég, de szánalmas
vagy, Klóé! Ez már hányadik üzenet is? És még egyre sem válaszolt. Bár... még válaszolhat.
Jaj, de ciki vagy, Klóé!
Sebaj! Fogjuk rá a szemeire. Az elfogadható indok. Talán...
Rögtön írok a srácoknak is, akikkel mostanában találkozgatok. Ki kell egyenlítenem az
esélyeket. Minél népszerűbb vagyok a pasik körében, annál egyszerűbb lesz összeszedni ezt a
Béni gyereket, gondolom - de nagyon el vagyok tévedve.
Pannával összehoztunk egy talit. Annyit írtunk egymásnak az elmúlt napokban a Facebookon,
hogy megállapítottuk, volna miről beszélgetnünk. Épp beülünk a Tejivóba dumálni, amikor
pittyeg a BlackBerrym. Facebook-üzenet. Tőle!
Helló! Bocs, nem szeretek írogatni, és hitegetni sem akartalak azzal, hogy egyből válaszolok,
mert nem vagyok olyan passzban. Igen, járok meditálni. Ezek szerint neked sem idegen a
dolog... :)
Micsodaa??? Hitegetni? Köszönöm, nekem eny- nyi elég volt Mr. Önelégült, Öntelt
Idiótából! Aki meditációra jár, aki azért utazik Olaszországba, hogy találkozzon a dalai
lámával, az nem viselkedhet így!
Aztán még egyszer végiggondolom a dolgot. Miért is ne viselkedhetne így? Legalább őszinte,
és nyíltan kiteríti a lapjait az asztalra. Semmit sem akar tőlem, ennyi az egész! Talán valahol
még örülnöm is kellene ennek. Hagynom kellene, hogy a pasi mutassa meg, ki is ő valójában
és mit akar, nem pedig a tévképzeteimet kellene előre beleve
72 73
títenem a kapcsolatba! Talán úgy kevesebbet csalódnék.
Köszöntem a beszélgetést!
Próbálom leplezni az ideget, ami a gyomromat rágja. Csalódott vagyok.
;) - érkezik a válasz.
Te nekem ne kacsingass... Nem tetszik, hogy nem vagy barátkozós.
De az vagyok - írja vissza rögtön.
Velem nem.
És igen, ez itt a lényeg! A fejem bizsereg, mintha ezernyi hangya mászkálna benne. Mi a
franc ez, és miért vagyok már megint benne egy ilyen helyzetben? Miértek és hogyanok
kergetőznek az agyamban. Ez a srác nagyképü! Bosszantóan nagyképű! És igen, még így is
végtelenül izgat. Ez nem lesz így jó!
Panna látja, hogy valamin felkaptam a vizet, és ezerrel pötyögök. Rá is kérdez rögtön.
- Á, nem akarok róla mesélni...
- Add csak ide azt a telefont! - mondja, és kikapja a kezemből.
- Na de Panna, ne csináld!
Már késő. Meglátja, hogy az utolsó üzenet Bénitől érkezett.
- Tudtam! Neked tetszik Béni! Miért nem mondtad eddig?
- Jaj, dehogy tetszik!
Nem árulhatok el Pannának semmit. Ennyire még nem bízom benne. Mi van, ha mégis
meggondolja magát, és úgy dönt, hogy bosszút áll? Na, arra nem vagyok kíváncsi.
- Valid be, hogy bejön! Látom rajtad - mondja, iniközben lerakja a telefont az asztalra.
- Szimpatikus. Ennyi.
- Láttuk Somával a múltkor is, hogy nagyon kerülgetitek egymást. Na de egy a fontos:
Bénivel csak óvatosan, ő csak játszadozni szeret a lányokkal! Tény, hogy amióta visszajött a
bentlakásos suliból, sokat változott, meg az elmúlt időben tök más lett, de a vére még mindig
hajtja. Hallgass rám, nem akarod te ezt a fiút!
- Várj, várj, honnan jött vissza? - kérdezem megdöbbenve.
- Tőle kérdezd. Soma szerint imádja a sztorit - nevet Panna. - Szóval a lényeg, hogy
régebben ő volt a legnagyobb botrányhős! Az összes lány őt akarta. Tényleg mindegyik. Béni
meg kihasználta őket. De én csak hírből hallottam róla, meg Somától, annyira nem ismerem.
Ha velünk jön
74 75
valahova bulizni, akkor is inkább kerülöm a társaságát, ahogy ő is az enyémet.
- Mikor ismerted meg?
- Úgy egy hónappal azután, hogy összejöttünk Somával. Akkoriban eléggé padlón
voltam, szinte senkire nem voltam kíváncsi, így Bénivel sem foglalkoztam.
- Miért, mi történt?
- Ott kellett hagynom a sulit.
- Mert?
- Kló, ez hosszú... Elég kemény időszakon mentünk keresztül.
- Tudod, hogy nekem elmesélheted!
- Amikor megismertem Bénit, aznap történt az a dolog apummal - süti le a szemét
szomorúan.
- Mi történt???
- Nem szeretek beszélni róla. Még ennyi idő után is nehéz. Röviden, vírusfertőzést
kapott, és belehalt. Apu nélkül pedig a vállalkozásunk is majdnem tönkrement.
- Úristen! Részvétem, Panna!
- Köszönöm. Elképzelésem sincs, mi lenne, ha anyukám nem állt volna végig
mellettem. Nagyon sokat változott az életünk. Otthagytam a sulit, ahová mindig is vágytam,
aztán segítettem anyumnak.
És azóta is minden energiámat a cégünk felélesztésébe fektetem. Nagyon kell küzdeni,
válság van. Mindenesetre ez mindent megváltoztatott az életemben, de a leginkább persze
engem. Az összes addigi barátom eltűnt, csak Soma maradt. Soma pedig jóban volt Bénivel,
de vele én igazából alig beszélgetek. Csak Soma meséli mindig, hogy valahogy fura
mostanában ez a fiú.
- Miért?
- Tudod, régen soha nem figyelt oda mások érzéseire. Leszarta őket. Sohasem törődött
másokkal, bárkit megalázott. Azt hitte, ő aztán mindent megkaphat... Eszméletlenül sznob
volt még akkor is, amikor megismertem. Amit most látsz belőle, az semmi a régi énjéhez
képest. Kezelhetetlen volt, mindig a saját feje után ment. Most már jobban átgondolja a
dolgokat. Soma szerint ma már sokkal kiegyensúlyozottabb. Bár, azok után, amiket elmesélt
róla, még mindig nem örülök neki, hogy jóban vannak. A bentlakásos sulitól is sokat
változott.
- Mesélj már erről a bentlakásos sulis sztoriról! Kérlek!
- Na jó, nem bánom. Béni nagyon problémás srác volt. Imádta, ha felháborodást
kelthetett. Pár napja vallotta be nekünk, úgy a harmadik pohár
76 77
után, hogy igazából minden balhét csak azért csinált, mert azt gondolta, egyszer majd végre
odafigyelnek rá az anyjáéit.
- De, gondolom, volt egy igazán nagy dobása, amivel kihúzta a gyufát, és nem
önszántából választotta a bentlakásos iskolát...
- Erről nem beszél. Még Soma sem tudja, pontosan mi történt.
- Na ne! Ezt nem hiszem el.
- Pedig így van. Soma tényleg semmit sem tud. Béni egy-két évét sötét homály fedi...
Annyit mesélt csak el, hogy a szüleit behívták a suliba, ahol az igazgató azt mondta nekik,
akármennyire is támogatják az iskolát anyagilag, nem hagyhatják, hogy a fiuk rontsa a
hírnevüket. Egy bentlakásos iskolát ajánlott Béni problémájára, a szülők pedig rábólintottak
az ötletre, mert ez volt a legegyszerűbb megoldás. Az új suliban egy csomó beavatási
szertartást kellett végigcsinálnia Béninek, ráadásul jó hosszú időn át szívatták, mert látták
rajta, hogy a szülei pénzesek. Pillanatok alatt kiszúrták a márkás cuccait. Ráadásul kezdetben
Béninek iszonyat nagy arca is volt. Aztán szépen lassan betörték. Többször is megverték,
mert nem tudta tartani a száját. Aztán idővel rájött, hogy jobb, ha meghúzza magát.
Azt mesélte, egyszer az egyik srácnak vizeletbe kevert ételmaradékot kellett ennie! Az
milyen már?!
- Úristen! Ez nagyon gusztustalan!
- Hát ez az! Aztán úgy döntött, hogy semmi sem történik, ha egy évig csendben marad.
Tanulni kezdett, meg edzeni, hogy meg tudja védeni magát. Próbált végre rájönni arra, hogy
ki ő, és mit akar. Mesélte, hogy kész rémálom volt az első hét iPhone nélkül. És nézd meg
most. El sem lehet érni telefonon, meg a Facebookon is alig van fent. Nagyon fura hallgatni
az eszmefuttatásait. Folyamatosan arról papol, hogy amikor a suliban a Macje meg a
felnőttjátékai nélkül élt egy évig, rájött, hogy korábban ezekkel azonosította magát. Ezért
inkább elengedte őket.
- És mi volt a helyzet a csajozással?
- Ó, az egy másik sztori. Ott nem lehetett csa- jozni, egy fiúiskolába küldték. Nem is
értem, hogy bírta. Amikor visszajött, az egyetem első évében szétcsajozta magát, aztán szép
lassan lenyugodott. Most is csajozgat néha, de már nem olyan őrült módon. Legalábbis Soma
ezt mondja. Mindenesetre túl sok hézag van a srác múltjában, amiről semmit sem lehet tudni,
és amiről nem is mesél soha...
-Hm...
78 79
- Na de ennyit mára Béniről, kezd egy picit sok lenni belőle! Inkább induljunk el
szépen haza. Hosszú napom lesz holnap, és gondolom, neked is!
- így van - válaszolom mosolyogva. - Köszönöm, hogy ennyi mindent elmeséltél.
- Ó, ugyan már. Mondanék én többet is, ha tudnék róla bármit, de az a fiú egy rejtély!
Egy kérésem van viszont: semmit se mondj Béninek arról, hogy pletykáltam róla!
- Persze, bízhatsz bennem!
Ahogy kimondom ezt a három szót, már tudom, hogy úgyis el fog járni a szám. Egyszerűen
biztos vagyok benne.
Izgatottan, tőlem szokatlan módon rózsaszín kötényben sürgők a konyhában. Keverem a
muffintésztát, be a sütőbe, órát néz, villával szur- kál, jó, szuper, és kiszed. A lakás készen
áll, most már aztán bárki jöhet.
Furcsa, de általában csak szombat este használom a konyhát. Képtelen vagyok rávenni
magam, hogy megtanuljak főzni, csak a bögrés muffin készítését sikerült elsajátítanom még
Dávid mellett, amikor le akartam venni a lábáról.
Már kilenc óra, de a többiek még sehol. Panna a Facebookon kommentel valamit, aztán
megnyugtat, hogy öt perc, és most már tényleg indul - már fél órával ezelőtt is ugyanezt írta...
Csörög a telefon. Ránézek a kijelzőre, egy harmincas szám.
- Tessék, Klóé - szólok bele, miközben kirakom a muffinokat egy tálcára.
- Ötvenegy, igaz?
A szívverésem is megáll. Lesápadok. Bal kezemmel a falnak támaszkodom, majd a hideg
kőre ülök. Ilyen nincs! Béni az!
- Te, Béni, honnan az istenből tudod a címem?
- Gondolkozz... Facebook event?
És tényleg! Még útvonaltervet és forróvonalat is küldtem, csak hogy mindenki idetaláljon.
De... mit keres ő itt? Azok után, ahogy viselkedett velem?!
- Ja, tényleg! Kivel jössz?
- Egyedül vagyok, de örülnék, ha végre beengednél!
- A kapucsengő a harminchatos...
Tídűűtídűű... tídüűtídűű... Lenyomom a gombot, és már hallom is a lépteit a lépcsőházban.
Lassan felér a harmadikra. Liheg.
- Te hogy bírod ezt a lépcsőzést minden áldott nap, amikor a múltkor öt perc táncolás
után feladtad, mert hullafáradt voltál?
- Na, ácsi, Mr. Mindent Nagyon Jól Tudok! - emelem fel a mutatóujjam. - Mire te
odaértél a múltkor, mi már egy teljes órája táncoltunk ezerrel a hatvanfokos szaunában.
Szóval nekem te csak ne magyarázz kitartásról meg lépcsőkről!
Mosolyog. Megmagyarázhatatlan érzés kerít a hatalmába már megint. Ez a fiú állandóan
rajtam szórakozik!
- Na jó! Ha végeztél a napi kioktatással, akkor mutasd meg a lakást! - kéri óriási
mosollyal az arcán.
Megadom magam, és körbevezetem.
- Tök jó! - mondja tátott szájjal, miközben a nappalimat csodálja. - Klóé, ez a lakás
nagyon bejön! - bólogat elismerően.
Kicipeltetem vele a relaxfoteleket az erkélyre, és kiülünk dumálni. Szuper vásár volt, az
IKEA- ban vettem őket, olyanok, mint a hintaszék, puha párnával, órákon át képes vagyok
ülni bennük az erkélyen, és például csak bámulni a naplementét.
Sötét van, csak a lámpák égnek itt-ott. Olyan nyugodt ilyenkor minden. Ránézek. Most olyan
más... Ahogy a hold fénye megvilágítja az arcát... Egy cseppet sem fura, hogy itt ül, olyan,
mintha ezer éve ismerném... Te jó isten, mintha valami idióta melodrámából csöppentem
volna ide. Ébresztő, Klóé, ébredj!!
Végül megszólalok:
- Tudod, tök jó csak itt ülni, és bámulni ki a fejemből egy hosszú nap után egy pohár
bodzaszörppel. Olyan megnyugtató... Ráadásul a kilátás is gyönyörű. Mindig ilyenre
vágytam. A fák illatát a lakásban is érezni, a madarak csicsergésére ébredek reggel... Csak,
tudod... - kezdem kissé bizonytalanul - bár imádok egyedül lakni, tényleg, nagyon... de egyre
többször szeretném, hogy esténként, egy fárasztó nap után legyen itt valaki mellettem.
Beszélgetnénk, meg hasonlók. De közben meg nem vagyok biztos ebben, mert időnként meg
úgy érzem, nem tudnám elviselni, hogy valakit kerülgetnem kelljen egy hosszú nap végén.
Áhh... Nem tudom, mit akarok! Látod? Ennyire vagyok egyszerű... - mélyen a szemébe
nézek. Rám kacsint, én meg félénken visszamosolygok.
- Tudod, mondtam már, hogy albérletet keresek. Ha gondolod, beszéljünk róla. Tetszik
ez a lakás. És itt, a környéken tudnék futni is, az pedig tök
82 83
fontos nekem. Ahol most lakunk... Ááá, ott csak beton van! De itt sok a zöld... Szóval tetszik!
- Ez valóban a legfontosabb szempont! - török ki hangos nevetésben.
- Ne nevess ki, mert téged is viszlek magammal! - ijesztget.
- Ejha, most aztán félek! Egyébként velem nem mennél sokra! Tíz perc után feladnám.
Vagy még hamarabb. A múltkor is elhatároztam, hogy én majd hős leszek, és futok, aztán öt
perc után szépen hazagyalogoltam. Ami tovább tartott, mint maga a futás. Azt hittem,
meghalok. Érted? Meghalok!
- Ha mindennap edzenél, ráállna a szervezeted, és lazán letolnád a félórás, órás
futásokat is!
- Aha, ahogy azt te elképzeled!
- Mondtam én, hogy nem vagy túl kitartó...
- Attól függ, miről van szó. A táncban például kitartó vagyok.
És ha rólad lenne szó, akkor is az lennék, kitartó, igen! Életem végéig - teszem hozzá
magamban. Szerintem minimum megőrültem.
- Akkor valójában most akarsz albérlőt, vagy sem? - kérdezi.
- Nem tudom! Még gondolkoznom kell a dolgon.
r
Nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt az egészet. Vonz Béni, szóval tök
hülyeség lenne összeköltözni. Lehet, hogy bejön nekem ez a fiú. Előfordulhat. Ha
pedig így van... Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha megint úgy járnék, mint
Dáviddal. Ezt biztosan nem akarom, ehhez még nem vagyok elég erős. Szóval
inkább úgy veszem, hogy csak húzza az agyamat, és nem is beszél komolyan.
Témát váltunk.
- Na, és mikor jönnek a többiek?
- Panna már órák óta azt állítja, hogy még öt perc. Azt ne kérdezd, hányszor
öt... Inkább mesélj nekem erről a barna karkötőről! Hasonlít Madonna kabbalás
karkötőihez, csak más a színe.
- Á, köze nincs hozzájuk! - mondja nevetve. - Kaptam valakitől, akihez nagyon
mély kötődés fűz.
- Kötődés? Ez olyan fura szó... Miért nem inkább barátság vagy ilyesmi?
- Az teljesen más. A kötődés hirtelen, váratlanul bukkan fel az életedben, mégis
tudod, hogy ez valami fontos. Olyan, mintha ezer éve ismernéd az illetőt. Látom,
mosolyogsz. Akkor tudod, mire gondolok...
- Persze - bólogatok, miközben felvillannak a múlt emlékei. Nevek jutnak az
82 84
eszembe, meg
84 85
arcok. Olyan emberek, akik csak úgy bekúsztak az életembe, és végül teljesen
megváltoztatták. Jó emlékezni rájuk.
Közben megcsörren a telefon. Jaj, ne most!
Felveszem. Panna az. Itt vannak.
Beengedem őket. Béni kint marad az erkélyen, telefonál.
- Klóé, mi bajod van? Olyan fura vagy! - érdeklődik Panna.
- Semmi, semmi, semmi... psszt! - intek neki, hogy halkan beszéljen. - Itt van Béni!
- Micsoda? Hol?
- Psssszt!... Az erkélyen ül, iszogat és telefonál.
- Aha, értem! - néz rám gyanakvó tekintettel, miközben megáll a tükör előtt. Méregeti
magát. Van is mit! Panna ma este igazán kitett magáért. A múltkor a Bershkában vett egy
fekete rucit, az van rajta. Meg az aranyszínű bizsuk, biztos a H&M-ből, az a mániája.
Mármint az ékszerek. Panna attól Panna, hogy mindig van a kezén egy óriási gyűrű, ami
majdnem leszakítja az ujját, de akkor is, ott kell lennie! Szerinte ezt hívják stílusnak.
- Nem történt semmi! Csak beszélgettünk. Csinos vagy! - próbálom elterelni a szót.
Biztosan egész este kétkedőén méricskél majd. De csak megunja egyszer.
A vendégek lassan szállingóznak, Barbi is megérkezik, hú, teljesen ki van bukva. Pár órával
ezelőtt hívott fel, hogy kész, vége van mindennek a focista pasival (akinek a mai napig nem
tudom a nevét...), de megpróbálja összekapni magát, és eljön, hogy bulizzunk. Örülök, hogy
nem maradt otthon, önsajnálatba merülve, könnyek között.
Bénivel nemigen beszélgetünk az este hátralévő részében. Mióta megjött Soma, úgy
viselkedik, mintha nem is ismernénk egymást. Utálom az ilyet.
Miután elfogynak az első üveg pezsgők, kimegyek a konyhába egy újabb palackért. Mire
meg visszaérek, csak annyit látok, hogy az ajtó épp nyílik, Béni meg kézen fogva húzza
maga után a frissen szingli Barbit - a könnyeknek hűlt helye, és óriási, kacér mosoly ragyog
az arcán. Meredten bámulok magam elé, mert ez tényleg mindennek a teteje. Egy percre
vonulok félre pezsgőt bontani, ők meg együtt indulnak le cigiért, és Barbi Benibe karol...
Na, ezt azért ne! Feltűnés nélkül elvonulok a fürdőszobába, a mosdóra támaszkodva lihegek.
Megdöbbenek, hogy ennyire kiakasztanak a történtek.
86 87
Belenézek a tükörbe, a jobb kezem a szívemen, nyomom a mellkasom, mintha attól eltűnne
belőlem a fájdalom. Miért fáj? Nem értem! Talán mert azt hittem, képtelen vagyok érezni, és
most mégis... Mély levegőt veszek, lemosom az arcomat. Le- kuporodok a földre, közben
bámulok magam elé, és próbálom lenyugtatni magam. Halkan, szipogva, remegő, néha
elcsukló hangon dúdolom az Oh happy dayt, máskor működni szokott.
Kopognak az ajtón.
- Hahó, Klóé! Minden rendben? Túl régóta vagy már bent. Megártott a pia?
Hallom Panna hangián, hogy tudja, mi a helyzet.
- Jaj, Panna! Hogyan ártott volna meg? Minden rendben! - hazudom a legnagyobb
lazasággal, pedig közben a könnyeimmel küszködöm.
- Engedj be! - dörömböl az ajtón. - Nem hiszek neked! Béni miatt borultál ki?
Kinyitom az ajtót, lehajtott fejjel baktatok ki a fürdőszobából. Kinyögök egy halk igent, és
szipogva a vállára borulok.
- Jaj, édesem, mondtam, hogy ne foglalkozz ezzel a fiúval!
Panna nem kedveli Bénit, ha rajta múlik, soha meg sem ismertem volna. De kikerülhetetlen
volt a találkozásunk, amiből egy értelmetlen vonzalom alakult ki egy elképzelt ideához,
aminek köze nincs Béni valódi énjéhez. Tomi kettő.
Összekapom magam, megrendeljük a taxit, és lehúzunk a Holdudvarba, ahogy minden péntek
és szombat este szoktuk. De ezúttal nagyon hamar vége lesz az estének, és én végig össze
vagyok zavarodva.
Nem tudok aludni. Lecsekkolom, Béni tud-e. Igen, a fiú végül nálam kötött ki!
Lerúgta magáról a takarót, csak úgy feszül a bokszer izmos fenekén. Pirulva állok telette, és
eljátszom a gondolattal, mennyire jó lenne most belemarkolni... Úgyse ébredne fel rá,
gondolom, majd megrázom a fejem. Mi a franc ez, Klóé? Térj észhez, és húzzál aludni!
Csak bámulom a plafont, és megállás nélkül az este pörög le bennem, újra meg újra.
Összegömbölyödve fekszem, és semmit sem értek. Csak arra vágyom, hogy reggel legyen, és
elhúzzon innen - meg arra, hogy átjöjjön, és bebújjon mellém az ágyamba. Összezavar... A
fene enné meg! Teljesen összezavar!
88 89
Próbálom összeszedni magam, de nem megy. Egyszerűen nem értem, miért nem a régi,
helyes ismerősömmel foglalkoztam inkább, aki csak úgy lazán odasétált hozzám, és a
fülembe súgta: „Majd csörgők, és találkozzunk!’’ Borostás arca puszi közben az enyémhez
simult. De most nem érdekeltek a borosták. A szívem valahol máshol járt, most csak
karcolták a bőrömet.
Hajnalban Béni is megjelent a Holdudvarban, totál részegen. Azt sem tudta, hol van. A
cigivásárlás után már nem jöttek vissza hozzám Barbival. Nem tudom, merre járhattak.
Támolyogva odasétált hozzám, megölelt, és vodkától bűzlő szájjal nyomni kezdte a sódert.
- Te, Kló, becsajoztam! De faképnél hagyott a lány! Érted? Otthagyott! Engem! -
kikerekedett, buta tekintettel bámult rám.
- Igen, a legjobb barátnőmnek van esze.
- Ő a legjobb barátnőd? - nézett rám zavaros szemekkel.
- Képzeld - válaszoltam flegmán, aztán hátat fordítottam neki.
- De Kló, várj már!
- Béni, tudod, hogy festesz? Rosszul leszek, ha rád nézek, érted? Szerintem jobb lenne,
ha most hazamennél, mert a végén még itt esel össze - feleltem, miközben váratlanul
átkarolta a vállamat. Jaj, ezt mennyire gyűlölöm! Akkor is mindig átkarol, amikor
elbúcsúzunk és puszit ad. Az elején még azt hittem, ez csak nekem jár, aztán észrevettem,
hogy ő mindenkitől így búcsúzik. Már ez sem esett jól - de most meg egyenesen kirázott a
hideg, ahogy hozzám ért. Ha belegondolok abba, hogy egy órája még Barbit csókolta...
Felfordult tőle a gyomrom - és Barbitól is.
- Semmi gond nincs, nézz rám! Úgy nézek én ki, mint akinek valami baja van? -
mutatott magára, de közben a nyelve összeakadt. Üveges szemmel bámult a semmibe.
- Igen, úgy! - válaszoltam.
Váratlanul puszit nyomott az arcomra. Majdnem elájultam a bűztől, ami a szájából áradt.
- Béni, én most elhúzok haza! Hajnal öt van, hulla vagyok, és bőven elég volt ennyi
ebből az estéből.
Idegesített. Menni akartam. Haza akartam menni!
- Megyek veled! Aludhatok a nappalidban a kanapén?
- Nem! - vágtam rá, gondolkodási időt sem hagyva magamnak. A hajamba túrtam, és
várat-
90 91
lanul faképnél hagytam. Láttam, ahogy lefagy, de aztán még utánam szólt.
- De Klóé! Várj már meg, tényleg! Nem mehetek haza. Nem akarok hazamenni. Most
nem!
Kétségbeesés ült ki kisfiús arcára. Megálltam és visszafordultam, de egy tapodtat sem léptem
felé.
- Miért nem?
Aztán inkább legyintettem, és újra elindultam. Úgy tettem, mintha meg sem hallanám.
- Klóé! Engedd meg, hogy a kanapédon aludjak! Odatámolygott hozzám, és átölelt.
Éreztem,
hogy beleszagolt közben a hajamba. Talán ez majd kijózanítja! Megsajnáltam.
- Na jó! De aztán viselkedsz! - parancsoltam rá. Leintettem egy taxit, és már jöttünk is
haza. Elküldtem zuhanyozni, miközben megágyaztam neki a nappaliban a kanapén, majd
ágyba dugtam.
Folyamatosan az elmúlt órák eseményei pörögnek az agyamban. Sokáig még aludni sem
hagynak. Ám végül mégiscsak elszenderedhettem, mert arra ébredek, hogy eszméletlenül
viszket a lábam. Megcsípett egy szúnyog. Beszaladok a fürdőszobába, magamra zárom az
ajtót, és bekenem Fenistillel a sebet. Próbálok emberi arcot varázsolni magamnak, de
valahogy nem megy. Bámulom a nagy, barna szemeimet, amelyek most fakón néznek vissza
rám a tükörből. A bőröm is fakó.
Zajokat hallok a nappaliból. Cipzár hangját és hasonlókat. Nyilván felébredt.
- Jó reggelt, Klóé! Én már megyek is! - hallom beszűrődni érces hangját.
Ezt nem hiszem el! Tíz óra van, vasárnap, buli utáni időszámítás szerint még hajnalok
hajnala, Béni meg már haptákban áll az ajtónál, hogy engedjem ki. Belebújok a köntösömbe,
és a földet pásztázom, hogy még véletlenül se lássa meg kisírt szemeimet.
- Jó reggelt! Nem vagy éhes? Ne csináljak reggelit? - kérdem bátortalanul. Most
józanodott ki, bizonyára csak most jött rá, hol van. Csak ez lehet a magyarázat az idióta
viselkedésére...
- Nem, nem, köszönöm, nem kérek semmit, lent vár a taxi!
Áhááá... hogy te már taxit is hívtál...
- Mennem kell!
Egy alig érezhető puszit nyom az arcomra, aztán lelép. Összeszorul a szívem, ahogy lesétál a
lépcsőn.
93
Gyorsan összedobok egy három az egyben Nes- cafét, és kiülök az erkélyre.
A fotelek kint maradtak az éjszaka. Hátradőlök az egyikben, miközben milliónyi gondolat
cikázik át az agyamon. Megállás nélkül dühöngök, mert úgy itt hagyott, mintha
legalábbis leprás lennék. Látni sem akarom többé! Egy kint felejtett öngyújtót kattogtatok.
Biztosan Béni hagyta itt. Nézem, ahogy ég a tűz, ami most engem is emészt belülről.
A hétvége gyorsan elrepült. A héten pedig milliónyi dolgom van, a munkám is nagyon húzós,
egyetlen percre sincs megállás.
Bőszen gépelek egy mailt egy szerződésünkkel kapcsolatban, amikor pittyeg a BlackBerrym.
SMS. Konstatálom, majd folytatom a levelet, és hamarosan meg is felejtkezem a vörösen
villogó borítékról. Kerek öt óra múlva már a buszon zötyögök hazafelé, amikor eszembe jut
az üzenet. Előkapom a telefont, és már pötyögöm is a biztonsági kódot. Remélem, nem
valami fontos dolog... Egyetlen gombnyomás, aztán jön a döbbenet. Béni írt.
Hájbáj! Beszélnünk kell.
Öt
94 95
Semmi cifrázás, nuku túlbonyolítás. „Beszélnünk kell.’’ Ugyan miről? Tuti most jön a „Te
többet akarsz, de én nem akarok komoly kapcsolatot” duma. Biztos vagyok benne.
Billentyűzár pipa, telefon a táskába, a válasszal meg várok, ahogyan ő is szokta. Csak nem
gondolja, hogy rögtön írok: „mikorholénottleszekazbiztos” A fenéket! Egyébként is, a
múltkori viselkedése után nem vagyok rá kíváncsi. Egy SMS-nyire sem. Jegelem a dolgot -
meg az érzéseimet is, már amennyire képes vagyok rá.
Végül két hét is eltelik az SMS-e után. Amúgy sem jutott egy szabad pillanatom sem arra,
hogy azon agyaljak, ugyan mi lehet vele, nagyon sokat kellett dolgoznom, és most a főnök
sem állított le. Nem is bántam, legalább nem kellett az érzéseimmel foglalkoznom.
Mivel nem válaszoltam az üzijére, nem csoda, hogy azóta nem érkezett semmi hír felőle.
Facebookon - bosszantó módon - nulla aktivitást mutat, nyilván meg akarja őrizni a
„tökéletes vagyok és elérhetetlen” imidzset. Tuti azért csinálja, hogy a csajok megőrüljenek,
mert nem tudnak róla semmit.
Béni. Mint a Mammut bejáratánál a sminkes csajok: bárki feliratkozhat náluk egy
ingyensminkre, az viszont már más kérdés, hogy százból legfeljebb egy ember használja
majd később is a méregdrága dekorkozmetikumokat. A fiú értékes, bárki meg is
kaparinthatja - de csak egyetlen estére, mert többet senki sem tudna megfizetni.
Ebéd után még marad öt percem felmenni a Facebookra, gyorsan végigpörgetem, és persze
hogy rögtön az ő képére akadok rá... Egy csaj bejelölte egy idióta fotón, így most egész
áldott nap, vagy legalábbis még három órán át láthatom a dü- höngőmben, ahogy épp a
Margitszigeten napozik félmeztelenül. Hát, ez valóban nagyszerű látvány!
Azért megállapítom, mennyire jó teste van, ám meglepően hamar tovább is görgetek. Öt perc
múlva jut el az agyamig, hogy ez a fiú már hidegen hagy. Hoppá! Ezek szerint legújabb
szerelmi fellángolásom sem tartott tovább, mint az előzőek! A gondolat boldoggá tesz,
hiszen így kevesebb lesz néhány kínlódással, szenvedéssel, zokogással teli éjszakával, ó,
yeah!
Meló közben beszélgetni kezdünk Vikivel, a kollégámmal. Ez a csaj már végigment a
körülötte
96 97
lebzselő összes pasin, így amikor megláttam a Face- bookon, hogy ismerősök Bénivel, nem
volt nehéz összerakni, hogy köztük is lehetett valami...
Viki megkérdezi, hogy vagyok. Miközben válaszolok neki, az arcát bámulom. Ez a nő nem is
szép! A tekintetem végigfut a testén is: nincs semmi alakja, semmi stílusérzéke... Vajon a
könnyű- vérűsége már elég ok volt Béninek ahhoz, hogy lehámozza róla a ruhát?
Hirtelen feltámadt önbizalommal felvértezve utazok haza. Viki jó volt neki, én meg nem?!
Na, nehogy már! Bár Béni ezt nem mondta ki, de a viselkedéséből inkább ez következik, mint
az, hogy fel akarna szedni...
Sebaj, jó kis lecke volt! Ugrálhatsz a Symbolban péntek esténként, viszont ha nem tudod
megfizetni a méregdrága pezsgőt, akkor mintha ott sem lennél! Mindig azt vizslatod majd,
ugyan mikor hív már meg valaki, hogy ne csak a szánalmas kóládat iszogasd. Aztán pedig az
ingyenpiáért cserébe gyorsan a srác ágyában találod magad. Viki is biztosan így szedte fel
Bénit!
De én nem süllyedek ilyen mélyre! Egyszerűen új taktikához folyamodom: igyekszem figyel-
men kívül hagyni a gyanúsan gyakran fellángoló „szerelmeimet" és mostantól engedni
fogom, hogy a fiú szerezzen meg engem. Hogy ő akarja, hogy az övé legyek! Vagy
legalábbis azt higgye, hogy ő akarja...
Félbe kell hagynom okos megállapításaim boncolgatását, mert megszólal a BlackBerrym.
Előkapom, miközben sietős léptekkel rohanok tovább. Panna az.
- Szia!
- Szióka! Kapd össze magad, egy óra múlva nálad vagyok, ahogy megbeszéltük. Oké?
- Na neee... El is felejtettem! - mondom kétségbeesetten.
- Klóé, ide figyelj! Az elmúlt két hétvégén nem jöttél velünk bulizni. Most nem
mondhatod le! - harsogja a vonal túloldaláról.
Tudom, hogy nem mondhatok neki nemet.
- Jó, jó, gyere! Majd szólj, ha megérkeztél. Kivel jössz?
- Somával.
- Oké! Várlak titeket! De most le kell tennem, bocsi! Pusziii!
Teljesen elfelejtettem... Mára valami holdudvaros sztorit szerveztek a többiek. Teljesen
kiment a fejemből, pedig még mailt is kaptam róla.
98 99
Az elmúlt két szombat kimaradt, mert nem akartam találkozni Bénivel. De most már mind-
egy. Lemegyünk, jól érezzük magunkat, táncolunk egy kicsit, aztán irány haza. Szerintem ő
úgysem jön, bár ha belegondolok, hogy össze vannak nőve Somával... Nagy valószínűséggel
betoppan majd valamikor az este második felében...
Mindenesetre én nem fogok túl sokáig bulizni, mert a hétvégére egy rakás elintéznivalóm
van. Mindent véglegesítenem kell a Los Angeles-i utammal kapcsolatban. Ugyanis végre
valóra válik az életem egyik nagy álma, ráadásul duplán!
Majdnem padlót fogtam, amikor kiderült, megnyertem álmaim utazását! Részt vettem egy
nyereményjátékon, már rég el is felejtettem, amikor jött egy telefonhívás. Az ismeretlen hang
megkérdezte, ugye, tudom, mennyire szerencsés vagyok. Közölte, hogy pakolhatok, mert
szeptemberben bejárhatom az Egyesült Államok egész nyugati partját, ingyen és bérmentve.
Alig tudtam felfogni, hogy én nyertem! Majdnem elájultam, még a hangom is elcsuklott a
telefonban. Atyaég!
Aztán néhány nappal később újra felhívtak a részletekkel. Kiderült, hogy egy klasszikus
nyugati parti körutat nyertem, Los Angeles, San Francisco és így tovább. A szervezők állják a
repülőjegyet is, és ráadásul két fő részére! A pasi a telefonban azt mondta, egy csoporthoz
kell majd betársulnom. Azt is közölte, nem kötelező részt vennem minden programon, oda
megyek, ahova szeretnék.
Ahogy sorolta a tudnivalókat, egy régi emlék jelent meg a szemem előtt. Négy-öt éves
lehettem, amikor először kérdeztem meg anyut, mikor mehetek haza. Amikor ugyanis
Amerikáról mutattak valamit a tévében, én mindig úgy éreztem, ott van az én otthonom.
Nyolcévesen már azt is tudtam, hogy amerikai férjem lesz, és évente kétszer járunk majd
vissza látogatóba. Tiniként pedig komoly fizikai fájdalmakat okozott, ha a Narancsvidéket,
néztem. Na, nem Seth Cohen miatt - pedig micsoda egy pasi! -, hanem inkább a hely miatt!
Akárhányszor megláttam bármit, ami Amerikával volt kapcsolatos, a szívem összeszorult,
őrülten dobogni kezdett, és egyből azt éreztem, hogy ott a helyem. Hogy valami vár ott rám,
hogy odatartozom.
Van még egy dolog, ami sokkoló ezzel az egész úttal kapcsolatban.
Minden áldott este, lefekvés előtt apró papírlapokra felírom néhány olyan vágyamat, célomat,
amelyekre aznap a legtöbbször gondoltam. Nem
100 101
meglepő módon a leggyakrabban épp Amerika szerepel ezeken a fecniken. Egy hatalmas
üvegvázában gyűjtöm őket, aztán időnként előveszem, és leellenőrzöm, melyik vágyam
teljesült, melyik célomat valósítottam már meg. Boldoggá tesz és lelkesít, amikor látom, hogy
sorra beteljesülnek az álmaim! És ezzel az amerikai úttal most teljesülni fog életem egyik
legnagyobb vágya!
Még valamit megteszek minden este. Oprah Winfrey-tői hallottam: „Legalább öt dologért adj
hálát minden egyes nap!" Úgyhogy minden áldott este felvések legalább öt olyan dolgot egy
füzetbe, amiért aznap hálás voltam. Akkor is, ha úgy érzem, nem történnek túl nagy dolgok
az életemben. így ugyanis megtanulom, hogy a legapróbb dolgoknak is örüljek - persze minél
szuperebb dolgok történnek velem, annál jobb!
És tessék! Repülök Amerikába! Ráadásul a Living Socialnél sikerült szereznem ötven szá-
zalékkal olcsóbb belépőjegyet Oprah Winfrey Lifeclassjåra, ahol a vendég Eckhart Tolle
lesz!
Nagyon izgatott vagyok! Találkozni fogok Oprah Winfrey-vel, a világ egyik
legbefolyásosabb nőjével... Eckhart Tolle könyveitől pedig évek óta roskadoznak a polcaim,
az Új földet, nem is tudom, hányszor olvastam már el! Egyszerűen mindig ad valamit! Ő
tanított meg arra, hogy mindig a mostban kell élnem, a pillanatban!
Amikor elhatároztam, hogy új életet kezdek, és leálltam a partizással, reggeltől estig Oprah-t
néztem, meg nagyon sokat olvastam. Minden megváltozott bennem, így az életem is más lett.
Ha akkor valaki azt mondja, egyszer majd elutazhatok Amerikába, nagy valószínűséggel
kinevettem volna. De úgy látszik, ez az év tényleg minden eddigi vágyamat valóra váltja!
Egyszer csak Panna nevetése hallatszik fel az erkélyre. A hang kijózanít, a felhők közül a
földre szállók. Csöngetnek, beengedem őket, Pannát, Somát... meg Bénit! Akármennyire is
turkálok az emlékeimben, őt nem hívtam. Vadul forgatom a szemeimet Pannára, ő viszont
csak mosolyog.
- Béni is jönni akart, drágám. Azt mondta, beszélnie kell veled. Nagyon titokzatos volt
- súgja a fülembe, miközben félrevonulunk a konyhába a poharakért.
A fiúk otthon érzik magukat. Kitelepülnek az erkélyre, mi pedig a nappaliban dumálunk.
- Tudod, Klóé, Béni felhívta Somát, hogy velünk akar jönni, mert nem válaszolsz az
SMS-ére,
és nagyon fontos dologról van szó. Elképzelni sem tudom, mit akarhat - suttogja.
- Nem érdekel, mit akar, igazából már hidegen hagy - felelem végtelen közönnyel. És
valóban. Most nincs mágia, varázslat, robbanás. Semmi.
- De hát a múltkor még annyira odavoltál érte... Most mi van? Hozod a formádat
megint? - kuncog Panna.
- Én tényleg azt hittem, hogy ez a pasi képes lesz lekötni az érdeklődésemet. De még a
munkatársammal, Vikivel is kavart... Szóval ezek után... Meg nem is tudom... Ahogy
viselkedik... Nekem erre nincs szükségem!
Felállók, és kiviszem a srácoknak az erkélyre a bort a poharakkal együtt.
- Tessék, fiúk, bontsátok ki!
Remegek. Nem akarok Benire nézni, amennyire csak lehet, kerülöm a tekintetét.
Később a taxiban mégis mellém ügyeskedj magát, és zavartan a fülembe súgja:
- Tényleg fontos!
- Micsoda?
102
f
- Érzek valamit. Valamit, amit eddig nem. Valamit, amit csak akkor éreztem,
amikor...
- Béni, miről beszélsz?
A szívem őrülten dobog. Te jó ég! Talán ő is azt érzi, amit én? Ha nem ülnék, már
rég összecsuk- lottak volna a lábaim. Elpirulok. Szerencsére sötét van, Béni nem
láthatja.
- Nézz a szemembe!
- Béni, mi bajod van?
- Nézz a szemembe, és mondd el, hogy mit érzel! Ismersz engem?
- Béni, ne legyél már idióta, dehogy ismerlek, pár hete találkoztunk először!
- Ti miről susmorogtok? - kérdezi Panna, miközben összekuncognak Somával.
Képzeletben már dimbes-dombos kertek alatt, egy pici, mesebeli kápol-
nában látnak minket, ahogy Béni felhúzza a gyémántköves gyűrűt az ujjamra.
Annyira ismerem már őket...
Nem válaszolunk. Én a szemeimet forgatom, Béni kajánul mosolyog. Megigazítja a
_
Í
102 101
pólóját, erre önkéntelenül odapillantok. Figyelem... Nézem őt a sötét autóban, a túl
szűk farmerében. Észreveszi. Némán ülünk egymás mellett. Nem beszélünk többet.
Alig kapok levegőt.
103
Kiülünk a Holdudvar teraszára beszélgetni négyesben. Kuncogunk a félrészegeken, Béni
pedig megállás nélkül stíröli a csajokat. Ez a fiú akkor is fura. Persze lehet, hogy csak így
leplezi a félelmeit, vagy egyszerűen csak megszokásból néz meg minden lányt.
Aztán kitör a balhé: az egyik csaj után Soma is megfordul, mire Panna kiakad, a következő
percben pedig már vitáznak, mint állat. Panna elrohan, Soma meg utána. Később jön egy
SMS Pannától:
Hazamentem!
- Esküszöm, ezek nem normálisak! Mindig ezt művelik. Mindig!
- Én már meg sem lepődöm - mosolygok Benire, miközben megiszom a maradék
tonikomat.
- Kérsz még egyet?
- Nem, nem, hagyd csak, megyek én is haza.
- Itt hagynál?
- Ne haragudj, de rengeteg elintéznivalóm van még a hétvégén. És legalább öt órát kell
aludnom ahhoz, hogy kipihenjem magam. Hosszú volt a hetem... - mondom flegmán. Tuti
csak az ujjai köré akar csavarni, megszerezni, amit akar, és aztán meg lelépni. Ebben a
játszmában meg nem vagyok benne.
104
- Elkísérlek a taxiig - néz rám a bociszemeivel. Imádom!!! Na, tessék! Eddig tartanak a
nagy elhatározásaim.
- Oké, gyerünk!
Elindulunk a holdfénnyel itt-ott megvilágított sétányon, körülöttünk több tucat támolygó,
félrészeg fiatal, mi meg csak sétálunk, de az agyunk teljesen máshol jár. Hirtelen
megszólalok.
- Tudod, nem értelek - mondom neki, közben a lábfejemet bámulom. Nem merek a
szemébe nézni.
- Mert?
- Fura vagy. A karkötőddel meg az őrült megnyilvánulásaiddal együtt. Amióta
megláttam azt a karkötőt, egyszerűen nem tudok nyugodni. Tök izgatja a fantáziámat, mi
lehet ez. Aztán ma jössz ezzel a monológgal a taxiban. Nem értelek! Egyik percben
távolságtartó vagy, utána meg fura kérdéseket teszel fel. Nem tudok rajtad eligazodni.
- Én sem magamon, pont erről beszéltem a taxiban. Az első pillanattól kezdve
próbáltalak úgy kezelni, mint a többi lányt, hisz a híred szerint olyan is vagy, mint ők.
106 107
A hírem szerint? Ugyan mit tudhat rólam?
105
108
- Aztán egyre többször találkoztunk, és valami furát érzek. Valami olyat, amit eddig
csak egyszer sikerült. Teljesen összezavar ez az egész.
- Látom rajtad. Hol egy utolsó bunkó idiótaként viselkedsz velem, hol meg tök
normálisan. Meguntam.
- Á, értem! Akkor ezért nem válaszoltál. Klóé, ki kell derítenünk, mi a fene ez az
egész, mert egyszerűen bosszant. Azt hittem, már tudom kezelni a dolgokat, de még mindig
nem megy. Pedig már annyit változtam!
- Miért, milyen voltál? - kérdezem, mintha nem is tudnék róla.
- Nagyképü, beképzelt, akaratos. Mindig az volt, amit én akartam. Nagyon sok balhém
volt a gimi alatt. Több időt töltöttem az igazgatóiban, mint az osztályteremben.
- Tiniként mindenki lázad... - legyintek, talán többet is elmond, ha nem veszem
komolyan. Ez biztos felspannolja, és majd be akarja bizonyítani, hogy ő azért menőbb volt az
átlagnál... így is lesz.
- De nem úgy, ahogy én tettem - bámul maga elé komoran.
- És mi lett a történet vége? Megtörtél?
Egek, mintha Panna pasi kiadásával beszélgetnék!
- Miért gondolod?
- Nézz magadra. Nem tudok róla, hogy balhéznál, vagy épp verekednél.
- Nem ismersz, de tény, megváltoztam. Már nem balhézok annyit, és ez jó így. Az
utolsó év sokat változtatott rajtam.
- Miért, akkor mi volt?
Na végre, elmondja!
- Ez egy másik történet, mára épp elég lesz belőlem.
Megállók. Elkapom a karját - hm... de izmos! -, mélyen a szemébe nézek, majd odahajolok a
füléhez és belesúgom:
- Beszélgetni akarok veled!
- De az előbb még azt mondtad, aludnod kell - válaszol ridegen, miközben rám sem
néz.
- Megváltozott a helyzet. Gyerünk fel hozzám, ott nyugi van! - javaslom.
- Üljünk le inkább a rakparton - mondja, közben látom az arcán, hogy félreérti a
helyzetet.
- Aha! Gondolod, hogy a szürke Dunát szeretném bámulni hajnalban, és a részeg
fiatalok ordi- bálását hallgatni? Kösz, nem! Gyerünk fel hozzám!
106 109
Gyanakvóan méreget. Tuti elcsacsogta neki
Panna, hogy időnként bejön nekem.
- Kló, ugye nem értetted félre a beszélgetésün-
két? - kérdi váratlanul.
- De kedves vagy! Nőj fel, dehogy! Édes vagy,
de csak beszélgetni szeretnék veled. Szóval hívom a taxis Bélát, felmegyünk hozzám,
nyugodtan beszélgetünk, aztán meg szépen kiteszlek, ha meguntalak. Áll az alku?
- Gyanús vagy te nekem... - méreget továbbra
is.
- Te meg nagyképűnek tűnsz nekem... Ne hidd, hogy minden lány odavan a gyönyörű
pofidért - mondom. Na jó, általában odavannak érted, de nálam csak két hetet húztál ki a
toplista első helyén, gondolom magamban. Megveregetem a hátát, és azzal a lendülettel a
buszmegálló felé irányítom, mert ott vár majd Béla. De gratulálok, mert két hétnél tovább
még senki sem bírta - folytatom magamban a gondolatot. Nem értem, mi van. Utálom ezt az
örökös vívódást az érzéseimmel. Hangosan viszont csak ennyit kérdezek:
- Most jössz, vagy maradsz?
- Ne haragudj, de nem megyek - és azzal a lendülettel magamra hagy.
Most meg már megint mi van? Kiakadok. Jézusom, mit képzel magáról ez a pasi?! Mesél
magáról, aztán amikor biztatom, hogy folytassa, hirtelen mennie kell. 1 logy mindig az
legyen, amit ő akar. Unom! Hallani sem akarok róla többet!
110 111
Hat
Még egy hét telt el kemény hajtással, nulla unalommal és meghökkentő rögtönzésekkel.
Sosem fogom megszokni, mennyi meglepetést tartogat a munkám. Az egyik ügynökségtől a
csajok meghívót küldtek a Balaton Soundra a Durex láncmasszázs- rekord-kísérletére - a
tavalyi egyszerűen fergeteges volt! Sajnos csak annyit tudtam reagálni, hogy koszi, csajok, de
nem tudok menni, idén nem kaptunk bérletet a szervezőktől. Erre rögtön jött a válasz, hogy
no para, majd ők szereznek jegyet szombatra. Másnapra már meg is kaptam a belépőt.
Szuper! Iránya Sound!
A pénteket kivettem szabadnapnak, végre jól kipihenem magam, és szombat reggel már
húzok is
r
le Zamárdiba. Idén szinte csak fiúkból álló társaság csapódott össze, bár már előre
tudom, hogy nem velük fogom végigbulizni az éjszakát...
A srácok már lelkesen várnak. Beszélgetünk a hatalmas, jéggel teli
koktélosvödrökkel a kezünkben, élvezzük a nyarat és a véget nem érő napsütést,
amikor egyszer csak elsétál előttem Béni. Kiesik a kezemből a telefon, és
majdnem leöntöm magam a koktéllal, annyira meglepődöm. A buli óta nem
láttam.
- Béni! - ordítok neki torkom szakadtából. Észrevesz. Döbbenten bámul rám.
Látom, hogy erre aztán nem számított. Egyedül van.
- Klóé! Helló! Nem is mondtad, hogy te is itt leszel!
- Pedig még Facebookon is becsekkoltam. Nem láttad?
- Tudod, mennyire figyelem én a Facebookot... - mondja lesajnálóan. Közben
leül a napozóágyam mellé a földre, és Bvlgari-illatú puszit nyom az arcomra. A
parfümtől bódultán hátradőlök a napozóágyon, és elkezdünk dumálni. Bemutatom
a srácoknak, de ők már le is lépnek. Kettesben maradunk.
- Kik voltak ezek a fiúk? - puhatolódzik.
113 112
Vajon miért érdekű?
- Ismerősök - legyintek lazán. - Ök is itt buliznak, megbeszéltük, hogy összefutunk és
iszunk egyet. Most meg hekkezni mennek.
- Értem. Te nem mégy velük?
- Áááá! Láttad már, hogy néz ki a hekk, amikor kifogják? Félelmetes!
Nyilván kinevet...
- És hol alszol?
- Sehol. Csak mára jöttem le, holnap délelőtt megyek is haza. Szerintem reggel hatig-
hétig úgyis bírni fogom a bulit - mondom mosolyogva. - Miért, te hol alszol?
- Itt a közelben van a nyaralónk.
- Ez tök jó. És kikkel vagy?
Lazán a számhoz emelem a szívószálat, és már indul is felfelé a cuba libre.
- Egyedül jöttem. Vagyis vannak lent ismerősök, de azok mindig csak le akarnak
húzni. Inkább kerülöm őket. Örülök, hogy itt vagy. Amúgy meg csak Guetta miatt jöttem,
holnap húzok is vissza Pestre. Ha gondolod, mehetünk együtt haza.
- Na, ez viszont jó ötlet!
- Ha már nem bírod a bulit, szólj, és beengedlek hozzánk, jut hely bőven.
- Koszi, nagyon kedves vagy! - odahúzom magamhoz, és hatalmas puszit nyomok az
arcára. Már megint kedves vagyok vele. Nem sétálhatok bele a csapdába! Biztos csak le akar
fektetni...
- Imádom, hogy ennyit beszélsz! Khm. Akarom mondani, örülök, hogy igent mondtál -
mondja kissé zavarodottan.
- És akkor mi lesz a menet?
Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a dicséretet.
- Várj, hozok egy napozóágyat.
Hirtelen eltűnik, majd fél perc múlva már visz- sza is tér egy jágermeisteres napozóággyal.
Leteszi mellém, hátradől, és már folytatja is.
- Te kiket akarsz látni?
- Nem erre gondoltam.
- Hanem?
- Mikor mesélsz nekem a karkötőről?
- Na jó, legyen, elmondom most. Tudod, miért? Mert semmi esély sem volt arra, hogy
összefussunk itt, több tízezer ember között.
113 113
- Hajrá! Figyelek.
- Emlékszel, meséltem a megmagyarázhatatlan kötődésekről. Amikor megismersz
valakit, és van valami köztetek, amit nem tudsz értelmezni. És
115 114
teljesen mindegy, mikor láttad utoljára az illetőt, amikor újra találkoztok, ugyanezt érzed.
- Ja, persze. Nekem is volt pár ilyen kapcsolatom. Amikor megismertem őket, az első
pillanatban éreztem, hogy vissza fognak majd jönni.
- Igen. Sohasem tudhatod, ki lesz az életed szereplője. Lehet, hogy ma mögötted
bulizik, holnap meg összefuttok valahol a városban, elejtesz valamit, ő felveszi, megismeritek
egymást, és a kémia továbbhajtja az egész dolgot. Hogy miért? Az ember hajlamos
belekényelmesedni az életébe, az ilyen kapcsolatok viszont előremozdítanak. Aki nincs
tisztában mindezzel, annak is vannak ilyen kapcsolatai, de nem tud velük mit kezdeni. Nem
tudja hova tenni őket, és nem úgy kezeli, ahogyan kellene.
- Ebben lehet valami. Mióta új életet kezdtem, és nem buta picsaként viselkedem a
többiekkel, én is sokkal több értékes barátot kaptam.
- Ne keverd össze a kötődést a barátsággal. A barátság múlandó, eltűnik, a kötődés
viszont a lelkedet köti a másikéhoz. Ezért szeretnél minél több időt tölteni vele, mert érzed,
hogy többé tesz, erősít, feltölt. Többnek érzed magad már attól is,
hogy ott van az életedben. Onnantól meg nincs lehetetlen.
- És pont ez az értelme a kötődésnek... - bámulok magam elé. - Azt hiszem, értem!
- Nézd meg, milyenek a barátok. Többnyire megfojtják egymást. Mindenhova együtt
mennek, egyformán néznek ki, mindent együtt csinálnak, közben kibeszélik a másikat a
háta mögött. Ha a másiknak valami nem megy annyira jól, örülnek, hogy valaki nagyobb
lúzer náluk.
- Ez igaz...
- A kötődés viszont pont arra épül, hogy viszed előre a másikat, és odafigyelsz rá.
Örülsz, ha ösz- szejön neki valami, arnil nagyon szeretne, és biz tosítod róla, hogy mindig
mindenben támogatod őt. Az ilyen kapcsolatokat sohasem az észérvek irányítják, hanem az
érzelmek. Például a legjobb barátnőd borzasztóan érzi magát a munkahelyén, pedig évekkel
ezelőtt álmai munkájának gondolta. Panaszkodik, maga alatt van, és teljesen kifordul
magából. Erre egy barát azt mondaná: csináld csak tovább, válság van, úgyse lesz jobb
máshol sem. A kötődés meg azt mondja: érzem, mennyire rossz neked, átérzem a
fájdalmadat. Szóval azonnal
116 117
mondj fel, és húzz el onnan, mert az a legfontosabb, te hogyan érzed magad.
- Na de figyelj, ilyen nincs!
- De van. Tudod, miért nem látsz túl gyakran ilyen kapcsolatokat? Mert az emberek
nem teljesek. Csak egy önmagával száz százalékban rendben lévő, felnőtt ember tudja
okosan megélni ezeket a kötődéseket.
- De miért kell ehhez teljesnek lenni?
- Mert amíg nem teremted meg magadnak a tökéletes életet, másokéra leszel irigy. Ha
viszont már tudod, neked mi a tökéletes, teszel is majd érte. És büszke leszel a másikra, ha
neki már sikerült. És arra ösztönöz majd, hogy te is elérd a célodat, ha neki összejött. Ez a jó
a kötődésben.
- Értem... De az még mindig nem világos, hogyan jön a képbe a karkötő...
- A karkötő a köteléket jelképezi, Klóé. Ami például köztünk is kialakult. Azt jelenti,
hogy feladatunk van egymással, hogy különleges szerepet játszunk egymás életében. De
legyen most ennyi elég, majd még mesélek erről.
- Rendben - mondom belenyugvóan. Kezdem megszokni, hogy Béni ilyen. Titokzatos.
Elengedem a sztorit. - Úgy látom, megdőlt a masz- szírozásrekord... - mutatok a hosszan
kígyózó sorra.
- Akkor most gyere, mutassuk meg nekik, hogyan kell bulizni!
A kezemet fogva húz fel a napozóágyról, és meg sem állunk a Rise FM Arénáig.
Nem bírok magammal. Olyan energiák robbannak elő belőlem, amelyekről nem is tudtam,
hogy egyáltalán létezhetnek bennem. Tuti, hogy a rengeteg elfojtott ideg meg feszültség
hatása.
Béni látható élvezettel figyeli, mi történik velem. Egyszerűen képtelen vagyok leállni,
ötméteres vi- gyor az arcomon, élvezem a zenét, megállás nélkül táncolok... Már legalább
hatodik órája itt vagyunk az Arénában. Ezt is a Sound teszi - mert csodákra képes! Semmin
sem bosszankodsz, semmin sem aggódsz, csak jól érzed magad. Senkit sem érdekel, ki vagy,
honnan jöttél, buli van, és ez bőven elég.
- Sok energikus embert láttam már, de te... - Béni elismerően vállon vereget, majd
magához húz.
- Drágám, imádom a zenét. Érted? - gyengé- Hpn meesimoíiatom az arcát. - Imádom! -
közben
118 119
akkora mosoly ül ki az arcomra, ami talán az egész Földet körbeérné.
- Mennyi az idő? - kérdezi elkomolyodva.
- Hajnali négy. Te jó ég! És még csak most lesz Andro!
Meg sem kérdezem, hogy velem jön-e, máris rohanok. Pár méter után észbe kapok, visszafor-
dulok. Rám mosolyog, nincs nagy baj.
- Hihetetlen vagy. Komolyan itt hagytál volna? - értetlenkedik.
- Hát, izé... Tudod, már harminc perce elkezdődött, és nem akarok teljesen lemaradni
róla. Jobb, ha te is jössz! - közben hadonászom, mint egy ötéves kisgyerek, hogy adja már a
kezét, és induljunk.
- Na jó - néz rám. Látja, hogy reménytelen eset vagyok. - Ezt megjegyeztem.
- Jaj, ne hisztizz már! Mindjárt megérted, miért kattantam be.
Még egy teljes órán át tart az őrület, amikor hirtelen leállók. Ennyi volt! Béni értetlenkedik,
hiszen tíz órán át agyon sem lehetett csapni, most meg egyik pillanatról a másikra befejeztem
a bulit.
- Ez van. Olyan vagyok, mint a Duracell-nyuszi. Sokáig mozog, de ha lemerül, akkor
teljesen vége.
I
És tessék... Már megint kinevet. „Hihetetlen vagy. Klóé” - olvasom le az arcáról.
Átkarol, és úgy sétálunk ki a kapun a milliónyi, a világról már mit sem tudó fiatal
mellett. Váratlanul egy hatalmas puszit nyom az arcomra.
- Köszönöm. Nagyon jól éreztem magam!
Elpirulok. Zavarban vagyok. Nem tudok mit
mondani. Te jó ég! Már megint kezdődik? Á, biztos csak a fáradtság. Iuti amiatt
lettem ilyen kis érzékeny lüké. Ez a fiú már hidegen hagy! - mantrázom
magamnak, és bízom benne, hogy így is van. De még a váratlanul eleredő eső sem
tud kijózanítani...
- „Itt a lakás, nem messze!" Csak idézlek! - vágom hozzá gúnyosan, miután három
kilométert sétáltunk le a zuhogó esőben. A fehér Converse cipőm már tiszta sár.
Ahogy lenézek rá, a szívem összeszorul egy pillanatra.
- Ne hisztizz már! Tíz óra táncolás után, szakadó esőben többnek tűnik, mint
amennyi valójában.
Jobb karjával átkarol, a pulcsiját meg igyekszik a fejem fölé tartani.
Megérkezünk végre. Ultramodern kapu, mintha valami Malibu Barbie-sorozatban
120 121
lennénk! Bepö-
121 121
työgi a kódot, és besétálunk. Az udvaron kerti partis placc, jacuzzi, úszómedence, minden.
Mi most tényleg Zamárdiban vagyunk?
- Most komolyan. Mivel foglalkoznak a szüleid?
A szemeim egyre nagyobbra kerekednek.
- Apám vállalkozó, anyám meg ügyvéd, igazából ennyi...
- Aha, értem.
A lakás is gyönyörű. Felújított, tele minimál bútorokkal. A nappaliban lepakolok, közben
Béni keres valamit.
- Hová is tettem?
Miután a táskájában sem találja, amit annyira keres, kiszalad, majd percek múlva
esőcseppektől nedvesen tér vissza, egy apró csomaggal a kezében.
- Van itt valami, amit szeretnék neked adni.
Egy színtelen, egyszerű papírzacskót nyújt át,
közben vesz egy mély levegőt, magához húzza a két kezemet, és beleteszi a csomagot.
- Tessék. Ez a tiéd - zárja össze az ujjaimat.
- Mi ez? - nézek rá kiguvadt szemekkel.
- Nyisd ki!
- Na neeee! Egy karkötő! Köszönöm! Olyan, mint a tied! Köszönöm!
A nyakába ugróm. Egyszerűen nem tudok parancsolni magamnak, annyira örülök. Nem is
any- nyira az ajándéknak, mint magának a gesztusnak.
- Igazán nincs mit. Hagyd, hadd tegyem én fel.
Kiveszi a kezemből, biztos nem bírja nézni,
ahogy bénázom.
- így jó lesz? - kérdezi, és újra megköti.
- Ühüm - nyögöm ki halkan. Imádom, ahogy hozzám ér. Nem Béni keze, hanem a
karkötő. Vagyis... Mindkettő.
- Nézd, de szép! - nyújtom felé a kezem. Megfogja, majd váratlanul megölel.
- Viseld úgy, mintha a tested és a lelked része lenne. Az is lesz idővel - súgja a
fülembe. - ígérd meg, és semmi nem lesz lehetetlen!
- ígérem.
Könnyedén, akadálytalanul csúszik ki a szó a számon, és még vagy öt percig egymás
karjaiban pihenünk. Mintha a karkötő máris összekötne minket. Talán így is van...
- Szóval karkötőtesók vagyunk?
- Azok vagyunk - mosolyog.
122 121
Hirtelen kijózanodunk, és egyszerre toljuk el a másikat magunktól. Ennek még nincs itt az
ideje... Még nincs...
122 123
Kezembe nyom egy törülközőt, megmutatja, hol van a fürdőszoba, ad egy alvós pólót,
megágyaz nekem - wow! - , és már alszom is. Valahol mesz- sze, Sohaországban járok. Vagy
legalábbis ott, ahol mindent lehet, és nincs lehetetlen.
Zavarodottan riadok fel... Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Megijedek. Tejó ég, mi
történt tegnap este, mit keresek itt? Körbenézek, és nagy nehezen leesik, hogy Beniéknél
vagyok. Végre teljesen felébredek.
Béni mosolyogva áll velem szemben, az ajtófél- fát támasztja.
- Jó reggelt, Klóé!
- Neked is! - nyögöm félkómásan, majd hirtelen felugróm az ágyból. - Mennyi az idő?
- Kilenc óra.
- Neee! A vonatom! A francba! - visítom idegesen, és gyorsan elkezdem összepakolni
a cuccaimat. - Engedj, nem találom a cipőmet! - lököm félre.
- Itt van. De miért sietsz ennyire?
- Fél tízkor indul a vonatom, egyre vissza kell érnem Pestre, már a jegyemet is
megvettem. Dolgoznom kell otthonról, megígértem a főnöknek - húzom elő a jegyet a
pénztárcámból. Legalább ez megvan!
- Nyugodj már meg! Ülj le! Én is most indulok vissza kocsival Pestre - közli halál
higgadtan.
- És ezt nem lehetett volna egy picit előbb mondani??? - rogyok vissza az ágyra.
- Nem, így sokkal viccesebb volt! - nevet. Már megint kinevet. - Egyébként tegnap
mondtam, hogy mehetünk együtt haza. Nem figyelsz rám eléggé!
- Inkább arról mesélj, mikor indulunk.
- Akár rögtön, én készen vagyok.
Körbenézek, és valóban: körülöttünk rend van,
hurrikánszerű éjszakai bevonulásunknak nyoma sincs. A ruháim megszáradtak, összeszedem
őket, pillanatok alatt embert varázsolok magamból, és én is indulásra készen állok. Kilépünk
az ajtón, mélyen szippantok egy utolsót a csodás balatoni levegőből, és már sétálunk is a
fekete BMW-jéhez.
Valami újabb típus lehet, sőt talán pár hónapja hozhatták ki a kereskedésből... Kinyitja
előttem az ajtót. Hm... Udvarias.
- Ülj be! Hátul találsz hűtőládát, van benne kaja, üdítő, csoki... Érezd otthon magad!
124 125
Hátranyúlok, és előveszek egy hűsítő Nestea-t, ugyanis légkondi ide vagy oda, a halálom a
meleg... Amikor rápillantok a karkötőre, hirtelen lemerevedem. Csak most villan be, hogy
tegnap kaptam Bénitől.
- Tetszik? - kérdezi, és közben tél szemmel az utat nézi, a másikkal engem.
- Naná! De inkább az útra figyelj!
Ismét vetek egy pillantást a karkötőmre.
- Tudod, min gondolkoztam? Hogy valami nagyon mély dolog lehet e mögött a karkötő
mögött, ha megváltoztatta az életedet. Mert azt mondtad, minden más lett tőle.
- Igen - bólogat.
Hatalmasat ásítok. Szívesen figyelnék rá, de a kevés alvás nagyon kikészített.
- Álmos vagyok... - és már csukódnak is le a szemeim.
- Aludj csak nyugodtan. Majd mesélek máskor. Oldalt találsz egy gombot, ha
megnyomod, hátradől az ülés. A pulcsimat meg hátul találod, terítsd magadra! Be van
kapcsolva a légkondi, nem akarom, hogy megfázz - mutogat fél kézzel, én meg szorgosan
követem az utasításait.
Egy pihe-puha, fehér-kék csíkos Ralph Lauren- pulcsit húzok elő.
- Először még be kell ugranunk anyámék házához, aztán hazaviszlek, jó?
- Persze! A pulcsi is megvan! - közben megnyomom a gombot, adok egy puszit az
arcára, elhelyezkedem, és már alszom is.
Valahol Budapest határában ébredek fel. Hamarosan megállunk, én pedig álmos szemekkel
nyitom ki az ajtót. A légkondi kellemes húsz foka után a kinti negyven kissé megüt.
Megszédülök.
- Te jó ég! Mi van itt?
- Nyár - válaszolja Béni, miközben visszaadom neki a pulcsit.
Körbenézek. Az Istenhegyen vagyunk. Luxusvillák, amerre a szem ellát.
- Itt lakom - mondja kissé közönyösen.
- Komolyan? Nekem más rémlik. Talán a Boráros tér.
- Mármint ez a szüleim háza. Ritkán vagyok itt, szinte mindig üresen áll. Most sincs
itthon senki... - közben a garázs felé néz. Most valahogy olyan szomorú. Akárhányszor a
családjára terelődik a szó, mindig úgy megdermed az arca.
126 127
- És miért nem itt laksz? Ez a ház gyönyörű, a kilátás meg eszméletlen!
- Egyszer Soma adott egy kulcsot a lakásához, azóta nála lakom. Azt mondta: „Tesó,
ha már úgyis mindig itt lógsz, akkor ott a szoba, hozd át a cuc- caid!” Én meg a szaván
fogtam. Nála legalább mindig van élet, igazából ennyi.
- Értem - mondom, de közben azon jár az agyam, miért nem szeret itthon lenni, amikor
ilyen csoda a házuk. Vajon mit titkolhat ez a fiú?
Csörög a telefonom. Panna az.
- Drágám, hol vagy? Gyere ide azonnal, baj van! - kiabál izgatottan. Valami nagy gáz
lehet.
- Úristen, Panna, ne ijesztgess, mi a gond? Otthon vagy?
- Persze! De siess már!
Ránézek Benire, tátogva megkérdezem, „Elviszel?”. Ö határozottan bólint, és néhány pillanat
múlva már megint a kocsiban ülünk.
- De mi van, mondj már valamit! Ugye nem esett bajod?
- Nem, de elég nagy a zűr, úgyhogy siess!
- Mindjárt ott vagyok!
Bénivel értetlenül nézünk össze.
- Ez most mi volt? - kérdezi.
- Nem tudom... Talán Soma. Nem tudom.
- Csak nem...
- Mit csak nem?
- Nem mondhatok semmit, maradjunk ennyiben.
- Ha már belekezdtél, mondd végig! Esetleg Pannának tudnia kellene valamit Somáról?
- Ha tudnia kell róla, tudni fog róla. Megérkezünk. Béni egy puszit nyom az arcomra,
én pedig kiszállok. Panna a kapuban vár kisírt szemekkel, de közben csodálkozva bámul, nem
érti, miért Bénivel jöttem. Intenek egymásnak, Béni pedig el is húz.
- Ti... mit csináltatok együtt?
- Semmit. Találkoztunk a Soundon, aztán együtt jöttünk vissza.
- Aha... - mondja jellegzetes, kételkedő arckifejezésével.
- Fejezd be!
- Mit?
- A kombinálást... Látom rajtad, hogy azon jár az agyad, ugyan mi történhetett. Pedig
semmi különös. Csak nála aludtam. Külön ágyban. Ennyi.
- Micsoda??? Elvitt a nyaralójukba?
126 127
- Aha! Mi ebben a meglepő?
116 129
- Csak annyi, hogy oda csak a családjával megy néha... Még Somának sem ajánlotta fel
tavaly a Soundon, hogy aludjon ott, pedig iszonyat nehezen talált szállást.
- Biztosan a pia... Tudod, három kör után már mindenki a családtagodnak számít. Na
de hagyjuk már ezt a témát, nincs köztünk semmi, és nem is lesz, csak jóban vagyunk.
- Aha, amíg megint bunkózni nem kezd veled valamelyik haverja előtt.
- Na, fejezd be! Inkább mesélj! Mi a baj?
Leülünk az erkélyén. A nap hét ágra süt, de az
üveg jéghideg Mumm tökéletesen lehűt minket - és némileg a kedélyeket is. Panna egy
hatalmas tál epret tesz az asztalra. Kiemelek egy szemet, megeszem, és már nyúlok is a
következőért.
Panna lekuporodik mellém a műfüvön elhelyezett hatalmas fekete párnára, zavarában a kezét
tördeli, aztán végre elkezd beszélni.
- Találtam valamit Soma ruhái között...
- Te jó ég, Panna, mit?
Bemegy a szobába, és egy fehér tablettákat tartalmazó zacskót hoz ki magával. Ledobja az
asztalra, majd üveges szemekkel bámul rá.
- Ez meg mi? - veszem a kezembe a tasakot.
- Ecstasy.
Képek villannak fel előttem a múltból. Tökéletesen ismerem ezt a fehér szart.
- Neeeü! Ez tényleg az! És hol találtad?
- Tegnap itt maradt az egyik pulcsija, ki akartam mosni. Mielőtt bedobtam volna a
gépbe, átnéztem a zsebeit, hogy lehetőleg ne mossak szét két tonna zsepit vagy pénzt, és
akkor találtam. Nem akarom elhinni, hogy ennyire félreismertem...
- És mi van, ha nem is az övé?
- Bárcsak igazad lenne! De azt sem tudom, hogyan kérdezhetnék rá. Nem tudom,
hogyan reagálná le. Nem akarom elveszíteni. Én nagyon szeretem ezt a fiút! Érted?
Nagyon!!!
- De Panna, mi van, ha nem is őt szereted? Ha ez valóban az övé - közben visszateszem
a zacskót az asztalra, és egy újabb eperért nyúlok -, akkor egy hazuggal élsz együtt. Erről
beszélnetek kell!
r
116 130
- Tudom. Ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok.
- De, figyi, jár ő nélküled bulizni? Van egyáltalán lehetősége arra, hogy használja?
- Ez meg a másik. Mindenhová együtt megyünk. Vele vagyok, mellette, látom, hogy
mit csinál, kivel van, mit iszik, mindent. Érted? Mindent!!!
118 131
És ezért is fordult meg a fejemben egy másik elmélet.
- Méghozzá?
- Mi van, ha ő csak teríti a drogot? Nézd csak! A zacskóban hét tabletta van. Tuti nem
neki kell ennyi. Legalábbis nagyon remélem...
- És most mit fogsz csinálni ezzel a szarral?
- Lehúzom a vécén. Tudsz jobbat?
- De nyilván észreveszi, hogy hiányzik.
- Hát akkor észreveszi. Majd azt hiszi, valahol kirántotta a zsebéből. Meg sem fordul
majd a fejében, hogy én találtam meg. Vagy ha igen... Akkor inkább lapítani fog. Gondolj
bele, iszonyat gáz neki, ha ez kiderül.
Hirtelen bevillan, amit Béni mondott. Van itt valami titok, lennie keli... Valami nagyon nem
klappol Somával. Nem akarok most előhozakodni ezzel, Panna nincs abban az állapotban,
hogy tőlem hallja, a pasija nagy valószínűséggel titkol valamit...
Még vagy egy órát beszélgetünk, próbálom megnyugtatni Pannát. Kevés sikerrel. Elmesélem
neki a Sound-sztorit, aztán hazamegyek. Jó végre a négy fal között lenni, egyedül a
gondolataimmal. Egyedül, Panna kételyeivel.
r
Uj nap virrad. Félkómásan kikászálódom az ágyamból, megmosom az arcomat, és
boldogan konstatálom, hogy egy rózsaszín, Szabadság feliratú post-it virít a
fürdőszobatükrömön. Akartam egy napot, egy hétfőt, amit csak magammal
tölthetek, úgy,
ahogy azt szeretném. Vásárlással, sétálással, főzés
sel, filmnézéssel, szóval csupa csajos dologgal.
A szokásos napi extrafontos feladatokat gyorsan lezavarom. Magamra kapok valamit,
megállók a tükör előtt, határozott bólintással engedélyezem a fekete farmeres, trikós
outfitemet, és már indulok is.
Alighogy bezárom az ajtót, a shoppinghormo- nok elkezdenek tombolni bennem,
így örömtől ittasan topogok le az utcára, ahol Béla bá már vár rám.
- Magát ilyenkor is látni? - kérdezi meglepve.
- Szabadság! - harsogom mosolyogva. Megölel.
- Hova lesz a fuvar, kisasszony?
- A Váci utcába indulok, a Deák tökéletes lesz.
- Akkor bizony visszafelé is velem jön! Ismerem már a kisasszonyt. Ilyenkor
felvásárolja az egész Váci utca nőiruha-készletét!
I
118 132
- Nem kizárt - kacsintok rá.
- Na és mi van a fiatalemberrel?
118 133
- Jaj, Bélus, nem is tudom! Fura is meg nem is. Egyszer ilyen, egyszer olyan.
- Beszélnek azóta is?
- Tudom, tudom, ennyi probléma után már ott szoktam őket hagyni... De mondtam,
hogy ez a fiú más!
- Kisasszony, az apja lehetnék, hallgasson egy ilyen tapasztalt, vén rókára! Honnan
tudja, hogy ő más, mint a többiek? Hagyjon egy kis időt, hogy kiderüljön, tényleg jól
gondolja-e! Hagyja, hogy az élet döntsön, és ne maga!
Kiszállok a Deákon, és az órámra pillantok. Még csak tizenegy van. Szuper, akkor még
ebédelhetek is a vásárlás után! Most valami olaszosra vágyom, ebből szerintem Vapiano
lesz. Közben már azon jár az agyam, melyik bolttal kezdjem, és milyen logika alapján
zavarjam le a shoppingkörutamat.
Méretkeresés, próbafülke, nem áll jól, tetszik, fizetés, és végül cipekedés a hatalmas
csomagokkal a már órákkal korábban megkívánt tésztám felé. Az egyik üzletben már a
biztonsági őr kezébe nyomtam minden holmimat, mert nem fértem el a sok táskától.
Közben azon gondolkodom, egyes csajoknak pasija van, nekem meg jó munkám. Sok-sok
mun-
T
kám, ami után igazi örömszerzés a vásárlás. Kinek mit dobott az élet. De csak
addig nem szomorú ez, amíg el nem jön a hétfő este, amikor csak arra vágyom,
bárcsak az én hajamba is beletúrna egy pasi, és elmondaná, mennyire szeret. És
egy nagy puszit nyomna a homlokomra, majd többórányi szeretkezés után a
karjaiban aludnék el. Szívesen lemondanék a pénzről és az állásomról, hogy
nekem is ilyen normális életem legyen! Ehelyett viszont tűrök, vá-
rok, és próbálom élvezni, ami nekem jutott.
Az új szerzeményeimtől fellelkesülve várom, hogy sorra kerüljek, és végre
megkapjam az ebédemet, amikor valaki megkopogtatja a vállam.
- Klóé! Csáó!
Béni az. A Sound óta nem beszéltünk. Most is tökéletesen néz ki. Eszméletlen
helyes a kék kapucnis pulcsijában, olyan igazán megölelni való. Most egy másik
Converse cipő van rajta. Annyira imádom a stílusát!
- Szia, Béni! Hát te? Mit keresel itt? - nézek rá meglepődve. Igyekszem nem
elpirulni, miközben megkapom a két puszimat.
- Beugrottam kajálni. Gyakran ebédelek itt.
Gyorsan sorra kerülünk. Béni megkérdezi, mit
Í
118 134
kérek, én sorolom a fogásokat, ő pedig kapitányo-
118 135
san, ellentmondást nem tűrően adja a kártyáját a pincérnek.
- Jó étvágyat! - mondja hatalmas, Chuck Bass- szerű mosollyal. Ezzel ki tud nyírni,
még akkor is, ha lecsúszott a toplistámról.
- Neked is!
- És te mit keresel itt, Klóé? Ilyenkor nem dolgoznod kellene? - kérdezi, miközben
nekiesik a tésztájának.
- Kivettem a mai napot, mert magamra akartam fordítani. Vásárolgatni akartam...
- Látom, sikerrel jártál... És miket vettél?
A tekintete a mellettünk elterülő szatyorrengetegre szegeződik.
- Fehérneműt, egy szexi ruhát péntekre, USA- útikönyvet, meg hasonlókat.
- Amerikai útikönyvet? Minek az neked?
- Nem meséltem? Szeptember közepén megyek ki! Először Los Angelesbe.
- Tényleg? Mennyi időre?
- Úgy két hétre.
- Mikor indulsz? Csak azért kérdem, mert nekem szeptember huszonharmadikára van
jegyem New Yorkba.
- Ezt most nem mondod komolyan!!!
- Dehogynem!
- Béni, nekem tegnap jutott el az agyamig, hogy ha már úgyis kint vagyok, akkor
igazán elmehetnék New Yorkba is. Gyorsan utánanéztem, és kiderült, hogy semmi para, a
légitársaság segít összeegyeztetni a járatokat. Csak vissza kell repülnöm a New York-i túrám
után a nyugati partra, mert onnan indul a gép haza. Tudod, melyik napra foglaltam jegyet?
- Várj! Kitalálom! Huszonharmadikára.
- Igen!!! Te, Béni, ez félelmetes... Ilyen nincs! Nem hiszem el, hogy ez puszta véletlen.
- Nem, én sem... Tudod, ez már más. Egy héten belül másodszor futunk össze
véletlenül. És most még ez is...
Befejezi az ebédet, és megtörli a száját.
- Te meg sem lepődsz ezen?
- Én megmondtam! Onnantól kezdve, hogy kialakul a kötelék, az életed minősége
teljesen megváltozik. Ráadásul ez egyre erősebb lesz köztünk, és néha meglepő
egybeeséseket produkál majd. Egyszerre fogjuk hívni egymást, kitaláljuk, mire gondol a
másik, esetleg egyszerre jut az eszünkbe, hogy el kell mennünk valahova, és meglepő módon
a másik is ott lesz. Az élet gyakran úgy szervezi,
116 137
hogy mindketten egy időben legyünk ott, ahol mindkettőnknek valami nagyon fontosat
tartogat! Valószínű, hogy ezért jött ki így a lépés ezzel a New York-i úttal is.
- Kezdem érteni, mit értesz kötelék alatt... De azért igazán kifejthetnéd
részletesebben...
- Nagyon egyszerű. Az bukkan fel az életedben, akire elég érett vagy, aki most a
legtöbbet tud segíteni neked, és akinek te is a legtöbbet tudsz adni, akivel a leginkább
passzoltok egymáshoz. Adok- kapok kapcsolat az egész, de mégis van valami olyan
mélysége, hogy akár az egész életedet végigkövetheti. Össze vagytok kötve.
- A láthatatlan szálakban én is hiszek...
- A kremp láthatatlan szálakat köt közénk, mi pedig segítünk egymásnak eligazodni az
egyes görcsök között.
- Micsoda?
- Kremp. Erről beszélgetünk már régóta - mondja mosolyogva.
- Ez a neve?
- Igen. A kremp annyit jelent: görcsök. Nézd! - mutat a karkötőjére. - Azokat a
pontokat jelképezik, ahol valami történik. Ez általában egy olyan pillanat, amikor tökéletes
az időzítés, és valami elindul. Ilyenkor az egész életed megváltozik. A görcs pedig ezt az öt
szálat köti össze...
- Hiszen minden összefügg mindennel.
- Látom, tényleg érted.
A telefonja folyamatosan csörög. Sorra kinyomja a hívásokat.
- Sokak szerint a görcs szó negatív jelentésű, pedig a görcsök csak feladatok, amiket
meg kell oldani, vagy épp ki kell bogozni. Néha egyedül nem boldogulunk velük, mert túl
akarjuk bonyolítani őket, vagy egyszerűen csak olyan sokáig figyeltük a problémát, hogy
már észre sem vesszük a megoldást... Ekkor jön a kötelék, és segít.
- Ez nagyon durva... - tátom el a számat, még mindig döbbenten. A telefonja újra
megcsörren. - Egyébként ha fontos hívásod van, vedd fel nyugodtan.
- Á, nem érdekes. Az utammal kapcsolatban keresnek, majd visszahívom őket.
Apropó. Te miért is utazol ki?
- Úgysem fogod elhinni, de nyertem az utat. És
te?
- Na ne! Most őszintén, tízmillió emberből mennyien nyernek repülőjegyet az USA-
ba? Mázlista vagy!
116 139
- Tudom!
- Gratulálok! Én üzleti ügyben megyek ki, de csak pár napot dolgozom, a többit
nézelődéssel töltöm. Elmegyek a kedvenc helyeimre, és igazából ennyi.
- Én két hétig a nyugati parton maradok, utána átrepülök New Yorkba, ahol egy hetet
szeretnék eltölteni - közben a BlackBerrym határidőnaplójában böngészek a pontosabb
dátumokért.
- Az szuper, mert én is kábé annyit leszek ott! Szállást ne foglalj, nekem már van. Ott
elférsz!
- Ezt vegyem meghívásnak?
- Ha akarod... Nekem teljesen mindegy, hogy a földön alszom vagy az ágyban. Neked
viszont nagyon nem mindegy, hova kerülsz egyedül egy ekkora városban...
- Hm... Köszönöm!
- Ez a kremppel jár - vonja meg a vállát. Közben megcsörren a mobilja. - Bocsi, ezt
nem nyomhatom ki - mondja, és felveszi. - Szia, drága! Igen, megyek, mindjárt ott vagyok,
csak még ebédelek.
Kikerekedett szemekkel bámulom, és hallgatom a beszélgetést, már amit el tudok csípni
belőle, ugyanis Béni arrébb sétál. Na ne! Béninek van barátnője?
Szerencsére az én BlackBerrym is megcsörren, úgyhogy felállók, és odébb megyek beszélni.
Panna az. Megkérdezem, hogy van, kiheverte-e már a múltkorit. Közli, hogy minden
rendben, csak a hangomat akarta hallani. Azt mondja, most egy kicsit pihenni szeretne, meg
egyedül lenni a gondolataival, de majd találkozzunk valamikor.
Megköszönöm Béninek az ebédet, és már indulok is haza. Egy kicsit értetlenkedik, hová sie-
tek hirtelen, én meg az órámra bökve jelzem, hogy dolgom van.
Iszonyat idiótán búcsúzunk el, tök megzavart a telefonjában édesdeden csicsergő jószág. Ki a
fene lehetett - és ki vagyok én Béni életében? De a döntő kérdés persze az, miért kavar fel ez
az egész történet ennyire. Csakhogy erre ráérek még később is választ keresni...
Péntek van. A Sound óta egyre többet találkozunk Bénivel. Biztos a kremp miatt. Most is
megbeszéltük, hogy este átugrik, aztán meglátjuk, hogy érezzük magunkat, talán lenézünk a
Holdudvarba. Firkaparti lesz. Fehér pólóban kell menni, a filctollat ott adják, a többi pedig
már rád van bízva.
116 141
Nem is értem, miért hozza ez Bénit ennyire lázba... Mindenesetre a lelkesedését látva
beadtam a derekamat.
Pia behűtve, már csak rá várok. Ma megmondom neki, hogy van egy pluszjegyem, ha
gondolja, akkor a New York-i szállásért cserébe jöhet velem a nyugati parti körútra.
Kíváncsi vagyok, mit szói majd.
A gondolatok és az alternatívák csak úgy kattognak a fejemben, amikor a pillantásom a
karkötőmre téved. Valahogy mindig máshogy néz ki. Biztos azért, mert elfordul a
kezemen. A görcsök mindig máshol vannak, mindig másra kell figyelnem, ahogy az
életben is. Mindig több dolog történik velünk egyszerre, de csak eggyel tudunk igazán
törődni. Vagyis... Fókuszálhatunk több mindenre, de akkor csak sokkal rosszabb lesz...
Nem tudunk úgy teljesíteni... Most erre emlékeztet a karkötő. Bármi is a helyzet,
mindig csak azzal foglalkozz, ami előtted áll. Azt a görcsöt bogozd ki, arra
koncentrálj, a felé haladj, aztán majd jöhet a többi.
Ez az USA-sztori varázslatos... Folyamatosan az jár a fejemben, amikor hanyagul
közölte: „Ez csak a kremp.” Igen, ez csak a kremp, és ha ott kell lennie velem a túrán,
igent mond.
A gondolataimat a csengő szakítja félbe.
- Beengedsz? - kérdezi alig hallhatóan.
És már be is toppan. Jól ismert, minden érzéket felébresztő Bvlgarija
megcsapja az orromat, és elbódít. A szokásos farmert egy ultraszexi zöld
térdnadrágra cserélte, a hozzá tökéletesen illő fehér póló pedig látni engedi
hibátlanul kidolgozott
felsőtestét.
A haja, csakúgy, mint mindig, tökéletes. Bele akarok túrni, itt és most - ezt a reakciót
váltja ki belőlem. Próbálom visszafogni magam, és figyelem a bennem zajló háborút:
az érzéseim lázadnak, mert semmit sem akarnak ettől a fiútól, és le akarják verni a
hormonokat, végezni akarnak velük, hogy azok egy pillanatig se tudjanak megbénítani.
Nem értem ezt az egészet. Egyik pillanatban megőrülök érte, a másikban
meg hidegen hagy... Már jól ismerem ezt az érzést, de ilyen hosszan még
sosem tartott.
Megölel, puszit ad, és átnyújt egy csomagot. Már megint vett nekem valamit.
_
I
116 142
Most vajon mit hozott?
- Eckhart Tolle, A most hatalma. Olvasd el.
- Nahát! Köszönöm, Béni! Igazán nem kellett volna! - na, most aztán
meglepett a fiú! - E-book
116 143
verzióban már olvastam, de a rendes könyvet eddig egyetlen boltban sem találtam meg.
Mindenképpen el akarom olvasni!
- De minél előbb, mert beszélnünk kell róla... - kacsint rám.
- Igenis, főnök! - vágom haptákba magam. Mosolyog.
- Már megint olyan kis dinka vagy... - csóválja a fejét.
- Na, gyere!
Kimegyek a konyhába, közben kipakolok a hűtőből, és már keverem is a vodka-Red
Bullomat, neki meg készítem a whisky-gyömbérét. Kivonulunk az erkélyre, és mintha
valami varázslat történt volna, már megint elfog a megmagyarázhatatlan nyugalom,
aztán kezdődik a felettébb érdekes beszélgetés...
Ahhoz képest, hogy buliba készülünk, lassan már legalább egy órája kint ülünk. Béni
elmesélte a hetét, én is az enyémet, aztán megtárgyaltuk, milyen jót ebédeltünk hétfőn.
Megegyezünk: lené- mítjuk a telefonokat, és bedobjuk a kanapéra, hogy még véletlenül
se zavarjanak meg minket.
- Ezt is hétfőn vetted? - mutat a ruhámra.
- Igen. A felsőt és a szoknyát is. Tetszik?
Felállók a fotelből, illegek-billegek egyet fekete szoknyámban és fehér felsőmben,
majd visszaülök.
- Nagyon jól áll. Tetszik... - mondja, miközben alaposan végigmér.
- Figyi! - fordulok oda hozzá, könyököm a térdemen pihen. Babrálok a
kezeimmel. - Tudod...
- Igen?
- Van valami ezzel az amerikai úttal, és...
- Ne mondd, hogy nem jössz... - néz rám kissé feszülten.
- Nem! Dehogy! Hallgass már végig, mindjárt jön a sztori! - mondom nevetve. -
Szóval...
- Időhúzásban és idegtépésben szuper vagy, ugye, ezt tudod?
- Okleveleket később kérek - bólintok mosolyogva. - Szóval, azt tudod, hogy
azért mehetek Amerikába, mert megnyertem ezt az utat...
- Persze hogy tudom, ezt már mesélted. Ne csináld már, bökd ki a lényeget!
- De azt még nem mondtam, hogy még valakit magammal vihetek a körútra,
mert a jegyek két személyre szólnak!
- Ez tök jó, de kit viszel magaddal? Pannát?
- Nem, dehogy!
116 144
- Akkor kit?
116 145
- Köszönd meg a krempnek, hogy az életedbe irányított, mert téged viszlek
magammal.
- Micsoda? Ezt nem mondod komolyan!
- De igen - válaszolom hatalmas, nyugodt mosollyal az arcomon, miközben
elégedetten hátradőlök.
- Ezt nem hiszem el! De várj, biztos ezt akarod? Nem mennél inkább valamelyik
barátnőddel, vagy...
- A pasimmal? - fejezem be helyette a mondatot. - Drágám. Nem. De ezt majd
elmesélem... Lesz rá időnk az úton.Vagyis... csak ha igent mondasz.
- Hát hogy a fenébe ne mondanék igent?! Látod, ezért zseniális a kremp!
Segítek, és a kremp visszaadja azt az energiát, amit beléd fektetek. Érted már?
- Azt hiszem, kezd összeállni a kép - mondom, aztán az órámra nézek. - Indulás!
- harsogom, és máris kezemben a lakáskulcs, lent pedig már vár minket a taxi, amit
Béni hívott.
Az alkoholtól kissé bizonytalanná vált léptekkel szállunk be a kocsiba, pár perc múlva
pedig már meg is érkezünk. Margit híd, budai hídfő. Tíz perc alatt odaérünk a szigeti
bejáróhoz, ahol már
f
hosszú, kígyózó sorok haladnak befelé. A lányok önfeledten vihorásznak, a
fiúk kurjongatnak. Mi pedig csak sétálunk egymás mellett, kissé ittasan, és
pár percen belül észrevesszük, mi is ugyanolyanokká váltunk, mint a
kacarászó párocskák. Biztosan a levegő teszi. A Holdudvarban rögtön a
pult felé vesszük az irányt, veszünk két koktélt, majd kimegyünk a teraszra
iszogatni.
- Nézd, mennyi ember... Nagyon csinosak ezek a lányok! - mondom, és
már érzem is magamon Béni perzselő tekintetét.
- Lehet, hogy jól néznek ki, de fogadni mernék, hogy belül, tudod, ott,
legbelül - mutat a szívére -, mindnek van valami baja. Nézd meg azt a
lányt. Igen, gyönyörű, de figyeld csak öt percig!
- Béni, drágám, de hát a fejemből alig látok ki! - mondom kissé
spiccesen, nevetve.
- Segítek... Amióta bejöttünk, ott áll egy helyben a barátnőivel, és
görcsösen fürkészi a pasikat. Nézd csak!
És tényleg! Épp egy fiúcsorda robog el előtte, ő hirtelen kihúzza magát,
116 146
magára ölti a lehető leg- szexibb arcát, egyszerre elkezd hangosan vihogni,
kiprovokálja, hogy észrevegyék. Végignézi a fiúkat, kiszúr egyet, és már
teszi is neki a szépet.
116 147
- Igazad volt. Egy-null - konstatálom, miközben koccintunk. Béni szeme csak úgy
ragyog.
- Most te jössz - mutat rám kissé bizonytalan mozdulattal, majd fürkészni kezdi a
tömeget.
- Nézd azokat a srácokat! - mondom neki.
- Hol? Kiket?
- Azokat ott, a fekete filccel! - mutatok jobbra, ahol három makulátlan külsejű pasi
feszít. - A bejáratnál állnak. Nem hiszem, hogy azért, mert bent meleg van. Ilyen pasikat nem
látsz bent táncolni. Ők vadászni jöttek. Legfeljebb oroszlánként végigvonulnak a tömegen,
elejtenek egy gazellaként libegő csajt, és már húznak is haza. Együtt. Ha pedig ez nem jön
össze, akkor kábé ilyenkor, hajnali kellő környékén végleg feladják, többet már nem nagyon
mennek vissza a tömegbe. Maximum még egy kísérletet tesznek, ha szerencséjük van, a lány
eléggé részeg, és a sok idióta pasi zaklatása után kellően csalódott lesz ahhoz, hogy akár egy
kis kedvességre is beadja a derekát. Mert mindegyik csaj úgy megy el bulizni, hogy legalább
szikrányi lehetőséget ad neki, hogy most aztán bepasizik. Lehet, hogy csak egy éjszakára, de
akárki akármit mond, ha buli van, mindenki nézelődik... Ha pedig belül valami nincs rendben,
akkor a csaj kiakad hajnalban, mert az összes barátnőjét kézen fogva húzzák a srácok, csak őt
nem. Jön az önmarcangolás, a monológok csak úgy halkan, magában, hogy „ennyire sem
vagy képes”. És végül meglátja a bejáratnál ácsingózó srácot, aki egyébként nem is olyan
rossz pasi, és persze úgyis leszólítja. „Mi van, már mész is haza? És egyedül?”, vagy valami
hasonlóan kreatív dumával jön. Plusz add hozzá, hogy firkaparti van. Ennél könnyebben soha
nem lehet ismerkedni. Odamegy a pasi a csajhoz, akinek az egóját legyezgeti, hogy valaki az
ő pólójára akar firkálni. A pólót aztán bekeretezheti, és kirakhatja a falra...
- Nem rossz, egynek elmegy. De hogy te menynyit tudsz beszélni... - mondja Béni
mosolyogva. - Na, gyere táncolni! - és magával húz a tánctérre, ahol aztán hajnalig ropjuk a
sok összefirkált pólójú ember között.
Öt órakor már szinte csak mi vagyunk a tánctéren. Józanodunk, de még mindig perdit,
magához húz, elenged... és megölel. A fülembe súgva kérdi, jól érzem-e magam. Én
visszasúgom, hogy igen, Béni a szemembe néz. Elveszek a tekintetében, mintha benne
járnék. Mintha belebújtam volna. Már vagy egy perce bámulunk meredten egymásra, amikor
még szorosabban átölel. Egyre erősebben
-
116 149
érzem a Bvlgari Aquát, magamba szívom az illatát. Totál elvesztem az agyam. És
valószínűleg ő is... Mert... megcsókol. Olyan szenvedélyesen, olyan tökéletesen, olyan
érzékien, mint addig soha senki. A lábaim remegnek. Úgy érzem, mindjárt elájulok. De erős
karjai szorosan tartanak. Már értem, miért kellenek ezek a formás bicepszek. Tuti ezekkel
tartja meg a lányokat egy-egy ilyen varázscsók után.
Hirtelen észhez térek. Egy meseszép pillanat után úgy tépem ki magam a karjaiból, mint aki
rémálomból riadt fel. Béni meg csak néz, nem érti, mi a baj.
- Most mi az, Klóé? - kérdezi, és közben érzékien simogatja a karomat.
- Béni, ezt nekünk nem szabad. Nem. Érted? - mondom zavarodottan.
- Mit nem szabad, és miért nem? - kérdezi értetlenül.
- Hát ezt. Csókolózni egy buliban. Közel kerülni egymáshoz.
- Klóé, csak jól éreztük magunkat. Ennyi. Ne komplikáld túl - próbál nyugtatni.
- Aha. Csak ennyi. Csak jól érezted magad? - emelem fel dühödten a hangom.
r
Nem értem, mi történt velem. Hirtelen mintha nem is én állnék vele szemben.
Mintha nem én lennék a lány, akivel egy tökéletes estét töltött.
- Mi az, nem jött el egyetlen nőd sem, nem találtál egy levadászható példányt, én
meg úgyis itt
vagyok,aztánennyi?Na jó, köszönöm. Szia.
Kirántom magam a kezei közül, és elindulok a kijárat felé. Teljesen megőrültem. Emlékek
ébrednek fel bennem, a múlt és minden, amit utálok. De leginkább az utolsó mondata borít
ki. Ne komplikáld túl.
- Klóé, hova mész? Várj meg! Nem mehetsz el. Nem úgy gondoltam!
- Aha, persze - intek neki, és szipogva sétálok tovább a sötétben. Nem érdekel,
ha észreveszi. Nem is értem, miért sírok. Nem akarok semmit ettől a fiútól, vagy
mégis? Remegek, mintha félnék. Tudni akarom, mit érzek, de ehelyett csak az űrt
látom és a kérdőjeleket. Hogy nem hiszem el, mi történik velem már megint.
Hogy már megint én vagyok az, aki többet akar. Megijedek a reakciómtól, és
félek a folytatástól - a karkötőről nem is beszélve.
Í
!
116 151
Talán a szitu idegesített fel: hogy ha nincs más, akkor jó vagyok én is. Ezt mindig is utáltam.
Nincs az a pénz, hogy én még egyszer pótlék legyek.
Ugyanazt érzem, mint Dáviddal, csak sokkal durvábban. Egyfolytában azt hajtogatom
magamban: nem akarom, egyszerűen képtelen vagyok még egy ilyen helyzetet elfogadni,
feldolgozni, átélni. Egyszerűen nem megy!
Ahogy sorra bukkannak elő az emlékek, úgy érzem, apró darabokra hullok. Béni közel áll
hozzám. Sokkal közelebb, mint Dávid állt. Te jó ég! Csak azon jár az agyam, hogy nem
vagyok elég. Hogy nem vagyok elég jó nő. Hiszen ha az lennék, már rég kialakult volna
köztünk valami. De nem, dehogy, köztünk csak ezek az idióta kötelékek vannak. Úgy
látszik, a kötelékek meg csak bántani tudják az embert. Köszönöm, én még egy ilyen sebet
nem kérek!
Sétálok hazafelé, öntudatlanul emelgetem a lábaimat. Azt sem tudom, hová lépek, nem is ér-
dekel. Ömlenek a könnyeim, egy darabig letörlöm őket, aztán beleunok. Hívok egy taxit, de
most nem Béla jön értem. Nem láthat meg, amikor így nézek ki. A kocsi megérkezik,
bemondom a címet, és perceken belül már a kanapémon gubbasztok cipővel a lábamon.
Előveszek egy zsebkendőt, a telefonomra nézek. Tizenöt nem fogadott hívás. Mind Bénitől.
Nem akarok vele beszélni. Megint csörög a telefon. Kinyomom, és egyre erősebben kezdek
zokogni. Ismét megcsörren a BlackBerry, de most Panna keres.
- Klóé, drágám, minden rendben? Most hívott Béni, hogy otthagytad őt a buliban, és
nem veszed fel neki a telefonod. Mi az isten történt? Hol vagy? Minden rendben? - kérdezi a
hangjában olyan aggódással, amilyet tőle még sohasem hallottam.
- Szia. Igen, megmondhatod neki, hogy most már minden rendben, mert soha többet
nem beszélek vele. Megmondhatod neki, hogy a karkötője mindjárt a kukában fog landolni,
a könyvét pedig elégetem. Ezt így add át neki - azzal leteszem.
Csak ennyire telik most tőlem. Ne akarjon tudni rólam semmit Béni! Semmit ne akarjon,
egyszerűen csak hagyjon már békén.
Végül a cipőimet hanyagul lerúgva sétálok el a fürdőszobáig, ahol az ollót markolva állok a
tükör előtt, és csak bámulom a szétfolyt sminktől feketévé színeződött arcomat. Olyan
szomorú... És olyan... Olyan máshogy néz ki, mint szokott. Nem tetszik, amit látok. Torkom
szakadtából ordítani kezdek, és levágom a karkötőt, az pedig szépen
116 153
lassan lecsúszik a kezemről a csapba, én pedig lerogyok a hideg padlóra. Összetörve és
borzasztóan egyedül érzem magam. A fejemet a térdeim közé szorítva sírok, amikor valaki
hirtelen megsimogatja a hajamat. A szívbajt hozza rám. Riadtan félsikítok, majd négykézláb
arrébb mászok, közben a szívemet szorítom, mert majd kiugrik a helyéről. Elfelejtettem
kulcsra zárni az ajtót.
Béni az. Rémülten ül velem szemben. Látom, hogy a szeméből kicsordul egy könnycsepp.
- Mi... az... istent keresel... te... itt... - mondom az idegtől remegve. Próbálom
visszatartani a könnyeimet.
- Nyitva volt az ajtó. Utánad jöttem. Tudni akartam, hogy épségben hazaértél-e.
Tudnom kellett, Klóé. Nem értelek, komolyan. Én ezzel tényleg nem tudok mit kezdeni. Ez
most mi? - mondja remegve, közben a kezemért nyúl. Undorodva elhúzom tőle.
- Nem tudsz vele mit kezdeni? Ez milyen magyarázat, te jó ég! Magyarázd már el, mi
történt! - esek neki.
- Klóé, te szerelmes vagy belém?
- Na ne! Csak ezzel a macsó dumával ne gyere! - törlőm meg a szemem, és üveges
tekintettel bámulok magam elé. Még mindig nem értem saját magam. Összezavar ez az
egész. Semmit sem érzek. Üres vagyok.
- Elmagyaráznád, min akadtál ki annyira?
- Ne idegesíts fel... Szerinted? Na jó. Szerinted hogy esik az egy nőnek, ha azt mondod
neki, te csak szórakoztál, és igazából ennyi?
- De hát te most kapcsolatot akarsz?
- Hát persze hogy nem! - vágom rá, de közben magam sem tudom, igazat mondok-e.
- Attól tartok, félreértettél - mondja Béni. - Senkitől sem akarok semmi komolyat. Nem
kerülhetek valakihez olyan közel, mint hozzád. Te más vagy, mint a többi lány. Sokkal
értékesebb vagy az életemben, mint bárki más. De én nem adhatom meg neked azt, amire
szükséged van. Érted már?
- És elmondanád, hogy honnan tudod, mire van szükségem?
- Egy érzelmileg felnőtt, értelmes nő vagy. Mi másra lenne szükséged, mint egy
támogató pasira. Olyanra, aki boldoggá tud tenni...
- Kérdezted te tőlem valaha, hogy mire van szükségem?! Hogy mire vágyom?!
- De Klóé...
154 155
- Ismersz te engem egyáltalán?! Ülj le, és beszélgess velem! Kérdezd meg, boldog
vagyok-e, vagy hogy mi tenne boldoggá. Majd utána döntsd el, hogy akarsz-e az életemben
maradni, vagy sem!
- Igazad van. De nem akarlak bántani.
- Béni. Ezt nagyon gyorsan fejezd be! Az egoddal, na azzal bántasz! Nem nagyon
hiszek a kapcsolatosdiban, de ha megkérdeztél volna, már rég tudhatnád.
- Dehogynem hiszel... Te is nagyon jól tudod, ha a megfelelő pár van melletted, akkor
igenis minden a lehető legjobban fog alakulni, ugyanis egymást támogatjátok majd. Építitek,
segítitek, toljátok előre egymást. Ha az egyiknek nem megy valami, a másik feltölti
energiával, és már haladnak is tovább. Ez amolyan csapatmunka - magyarázza Béni.
- Na, most őszintén, Béni. Mutass már nekem egy olyan pasit, aki nem rémül meg egy
határozott, céltudatos, okos nő láttán! Az elején persze minden szép és jó. Izgalmas. De
idővel a pasi visz- sza akar majd fogni. Ne álmodozzak, mert ott van ő, vele kell lennem. De
nincs az az isten, hogy én még egyszer feladjam az álmaimat akár egyetlen napra is valakiért,
aki sohasem tud majd boldoggá tenni. Egyetlen dolog képes egy életre boldoggá tenni: ha a
szívem után megyek. Legalábbis jelenleg ebben hiszek. Aztán lehet, hogy majd jön valaki,
aki mindent megváltoztat a fejemben... De... tudod, valójában az lehet a baj, hogy attól félek,
megint az lesz, mint Dáviddal meg Tomival volt.
- Ezt most nem értem. Sosem beszéltél még róluk...
- Hosszú történet. A lényeg, hogy kevés voltam nekik. Nem akarom, hogy még
egyszer eldobjanak.
- Értelek... Ne haragudj, tényleg nem ismerlek.
- Máskor ne általánosíts.
- Igazad van. De, tudod, a lányok mindig többet akarnak. Én már csak tudom.
- Béni, akkor sem mondhatsz egy nőnek olyat, hogy ez csak ennyi volt, és... és hogy
ennyi vagy. Ennyire kellesz.
- De hát nem ennyi vagy! Ne legyél már buta... Egyszerűen csak nem tudok többet
nyújtani neked...
- És kértem én ilyesmit?
- Igazad van. Ne haragudj.
- Egó... Mert nyilván minden nő oda meg visz- sza van érted! Csak ne felejtsd el, hogy
lehetnek kivételek.
116 156
- Jó. Ne haragudj. Elnézést kérek. Nem akartalak megbántani. Most borzasztóan érzem
magam... Igyekszem majd jobban odafigyelni rád. Na, gyere ide, ölelj meg - mondja, és
átkarol. Nem is értem, miért engedem ilyen közel magamhoz.
- Beni, most már menj el, jó? - kérem szipogva.
- Oké, ha ezt akarod, megyek. Most már legalább nyugodtan fogok aludni.
Már fordul is a zárban a kulcs, ahogy a gondolatok is körbe-körbe forognak az agyamban. Ez
most mi? Semmit sem érzek, mégis remegek. Nem vagyok elég. Már megint nem vagyok
elég. És ez nem csak egy újabb strigula volt. Ez már jóval több. Kudarc, hogy erre sem
vagyok képes, még egy ilyen kötődésre sem... Pedig erre a fiúra oda kell figyelnem. Nem
csak neki rám, nekem is rá. Akkor miért ilyen nehéz ez az egész? Miért?
A szokásos vasárnap esti világmegváltó beszélgetésünket hetek óta szkippelem Barbival.
Nem vagyok rá kíváncsi, hiába a legjobb barátnőm. Tökéletesen tisztában volt azzal,
mennyire érdekel Béni, és mégis belement a játszmába a múltkori bulin. Elhiszem, hogy kell
a visszaigazolás a szőke fejének, hogy mennyire jó nő, de elég volt. Van egy határ, amit nem
léphet át. Vagyis átléphet, de ha megteszi, a barátságunkat tiporja le...
Panna viszont az utóbbi hónapokban egyre közelebb került hozzám. Minden olyan gyorsan
történt: az egyik nap még csak a Facebookon beszélgettünk, a következő héten meg már
együtt
Hét
158 159
jártunk mindenhova. Megismertük egymást, és nagyon jól kijövünk. Sok :dőt töltünk
egymással, és ez jó így - meg persze fura is, azok után, ami történt. De én hiszek abban, hogy
van megbocsátás. Kell lennie. Legalábbis nagyon úgy néz ki, hogy van... Mindketten sok
mindenen mentünk keresztül, sokat változtunk.
Most is épp őt várom, együtt ebédelünk. Sütöttem lasagnét, meg főztem zöldséglevest, azt
nagyon imádja. Ez a két fogás a fő specialitásom. Narancslét is facsartam, behűtve vár a
hűtőben.
Mikor megérkezik, kisírt szemekkel sétái be az ajtón. Tuti a drogügy miatt... Rákérdezek,
hogy érzi magát, de terel. Nem akar beszélni. Tiszteletben tartom az akaratát. Leültetem az
asztalhoz, és megebédelünk.
- Köszönöm, nagyon finom volt!
Szinte a felét sem ette meg annak, amit kiszedtem neki. Üveges szemekkel bámul maga elé.
- Egészségedre! - mondom, és nem kezdem el szekálni azért, mert keveset evett. -
Csomagolok neked belőle, jó? Aztán szépen hazaviheted.
- Köszönöm, Klóé, egy tündér vagy!
- Most már meséld el, miért nézel ki ilyen fáradtnak, és miért vannak kisírva a
szemeid...
¥
- Nem is tudom, hol kezdjem. Iszonyat nagy baj van - mondja, és bár próbálja
visszanyelni a köny- nyeit, már zokog is. Pedig Panna nem szokott csak úgy
kiborulni. Nem sírja el magát ok nélkül.
- Ugye, csak egy félreértés volt az a drogos sztori? - kérdezem
aggodalmaskodva.
- Sajnos nem... - mondja lehajtott fejjel.
- Honnan tudod? - faggatom, közben öntök neki egy pohár narancslevet.
- Egyszerűen csak rákérdeztem.
- Azta, milyen bátor itt valaki... - nézek rá döbbenten. - Én meg nem mertem
volna tenni. Tudod, tök para, hogy ha csak valami tévedés történt, utána örökre
hallgathatod, hogy mit képzeltél róla.
- Csak egyszer kerülnél ilyen szituba, te is rákérdeznél... - mondja Panna
előrehajolva, kezei a térdén pihennek, remegve tartja a poharát.
- Na de meséld el az egész sztorit, mindent tudni akarok!
- Tegnap történt - szipogja Panna.
- És miért nem hívtál fel?
1
159 159
- Kló, hadd mondjam el először a sztorit - kéri Panna. - Szóval tegnapelőtt
Sománál maradtunk éjszakára. Képtelen voltam elaludni, mert iszonyatos
migrént kaptam. Azt viszont tudtam, hogy kell
116 160
lenni a lakásban fájdalomcsillapítónak, mert nemrég vittem neki, amikor fájt a feje. Úgyhogy
kértem tőle gyógyszert, ő meg hajnalban, félálomban csak annyit mondott, a
fürdőszobaszekrényben keressem. Ha ott nincs, akkor tuti a pénztárcájában van, mondta,
aztán visszaaludt. A fürdőszobában tíz perc kutatás után sem találtam semmit. Ekkor
megkerestem a farmerját, általában abban tartja a pénztárcáját. Kinyitottam a tárcát, és nem
hiszed el, mit találtam benne...
- Ne játssz az idegeimmel, mit találtál? - kérdezem Pannát sürgetve.
- A gyógyszeren kívül volt benne egy zacskó is. Sokkal kisebb, mint a múltkori. Ebben
csak egy darab bogyó volt, rajta viszont egy cetli, amin egy név állt: Liza.
- De hát Soma exét is Lizának hívják! - mondom ledöbbenve.
- Hát ez az! - válaszol Panna kétségbeesetten. - Ezt nem hiszem el, gondoltam akkor,
és bevihar- zottam a szobába. Lehúztam Somáról a takarót, csípőre tett kézzel megálltam
előtte, a szemeim tüzet okádtak. Majd amikor végre magához tért, és értetlenül bámulva
felült az ágyban, felmutattam neki a zacskót. Megkérdeztem, ez most akkor mi is akar
lenni...
- És erre mit mondott? - kérdezem visszafojtott lélegzettel.
- Jött a duma, hogy majd ő megmagyarázza. Hogy igazából Liza a díler, és ő csak
segített neki, mert, mint kiderült, a csaj elég nagy zűrbe keveredett... A szülei rájöttek a
drogos dolgaira, és kirakták otthonról. Lopásból próbálta fenntartani magát, és mivel jóban
maradtak Somával, egyedül tőle kérhetett segítséget, így aztán beköltözött hozzá.
- Ennyi? - nézek Pannára.
- Igazából ennyi. Soma túl jószívű, meg naiv. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy Liza
már tiszta, csak pénzt akar keresni a droggal. De arra nem tudott válaszolni, hogyan került a
zacskó az ő pénztárcájába. Kirúgtam. Mert milyen kapcsolat ez, ha hazudozik nekem, és
rejtegeti előlem az exét? Mint kiderült, amikor én nem alszom ott, a drága exe lefoglalja
magának a kanapét, vagy éppen Soma ágyát, a többi napot meg megoldja valahogy máshogy.
- Akkor már minden világos!
116 162
Hirtelen leesik minden. Egyszerre megértem az egész történetet. Nem is olyan bonyolult,
mint amilyennek hittem.
- Mi van? - néz rám Panna meglepődve.
- Pár hete egy bulin Béni könyörgött nekem, hogy hadd aludjon nálam. Valami
olyasmit magyarázott, hogy most nem mehet Somához. És akkor ti éppen a te lakásodban
aludtatok, ebben biztos vagyok.
- Igen, emlékszem arra az estére. És nem is mondta el neked Béni, hogy mi a helyzet? -
faggat óvatosan Panna.
- Dehogyis... - válaszolom. - Viszont a Liza- sztoriról tudhatott valamit... Célzott rá,
amikor azt mondtam neki, hogy valami para lehet nálatok. De aztán mondat közepén
félbehagyta a magyarázatot. Ez olyan jellemző rá - húzom el a számat, majd kortyolok a
narancslémből.
- Hogy a fenébe ne tudna róla! - dühöng Panna. - Az a liba mindig ott nyüzsög
körülöttük. Egyszerűen képtelen felfogni, hogy már négy éve szakítottak Somával... Azt
tudom, hogy Béni kifejezetten utálja a csajt, valószínűleg emiatt sem akart otthon aludni
akkor. Kinézem abból a ribanc- ból, hogy esténként bármelyikükre rámászik...
- Négy éve szakítottak? - kérdem. - Sokkal többnek tűnt...
- Igen. De, mint kiderült, a mai napig összejárnak - és már el is fogja az újabb
sírógörcs.
Nem hiszem el, Panna már megint kifogott egy idiótát...
- Érted? - zokog. - A kezdetektől fogva talál- kozgattak, Soma meg semmit sem
mondott erről! Többet látni sem akarom!
- Nyugodj meg...
- Ne hülyéskedj, hogy tudnék megnyugodni?! - kiabálja Panna. - Mindent bevallott!
Amikor nem én aludtam nála, akkor Liza átment hozzá, és mindig otthagyta nála a drogot,
mert máshoz nem vihette... Somán kívül senki sem tud az ügyleteiről. Emiatt is szakított vele
annak idején Soma.
- Várj! Akkor most miért is támogatja ennyire Lizát? Ezt nem értem - vetem közbe.
- Igazából csak annyit mondott, hogy talán még mindig érez iránta valamit. Meg hogy
Liza egyébként tiszta, csak pénz kell neki. És még magyarázott valamit, hogy ki akarta
rángatni a csajt ebből az egészből, és már talált is neki munkát. Érted. Munkát.
- Jézusom. Mi a fene ütött Somába? - kérdem, és leteszem a poharamat.
116 165
- Ó, tőlem ezt ne kérdezd. Semmit sem értek. Semmit. Ami biztos, hogy Somának a
droghoz tényleg nincs köze. Ezt persze gondoltam. De hogy Liza?
Panna megint zokogásban tört ki. Megölelem.
- Sírj csak! Az segít - súgom neki. - Hadd tisztuljon ki belőled minden... Legfőképp ez
a mocsok Soma!
- Legalább ne azzal a buta picsával kavart volna... Érted... Mert én nem... Én már
semmit sem értek. Tényleg. Elegem van!
Panna telefonja megcsörren, a tesója hívja. Félbehagyja a mondatot, remegő ujjal végighúzza
a Lumia érintőképernyőjét. Vészhelyzet van otthon, úgyhogy le is lép.
Nem tudom túltenni magam a sztorin. Főként azon, hogy Béni miért nem mondta el nekem.
Talán attól félt, hogy elpletykálom, de akkor is szólhatott volna valamit... Fel is hívom.
- Klóé, szia!
Hallom a csodálkozást a hangján. Meg is feledkeztem arról, hogyan váltunk el egymástól
nemrég...
- Itt járt Panna. Soma kitálalt. Szakítottak.
- Nem mondod... És mit mesélt?
- A drog Lizáé, akivel, mint kiderült, Soma összekavart az utóbbi időben. Amikor épp
nem Panna aludt nála, vagy ő Pannánál, akkor azzal a libával gyűrte a lepedőt...
- Találkozzunk? Ez nem telefontéma.
- Itthon vagyok. Fél óra múlva a Wasabi?
- Tökéletes.
- Oké, de ne késs. Tizenöt percnél többet senkire sem várok.
- Igenis, főnök! De nekem se kelljen rád várnom...
- Szia...
Tíz percem sincs elkészülni. Gyorsan beszaladok a gardróbhoz, kidobálok az ágyamra
minden darabot, ami szóba jöhet, aztán kikapom az egyik zöld rucimat, feldobom egy barna
övvel, belebújok a szürke platformos tüsarkúmba, felkapok egy táskát, megigazítom a
sminkemet, és már hívom is Bélát.
- Ó, de csinos a kisasszony, hova lesz a fuvar? - kérdezi, közben ragyog a szeme a
büszkeségtől, mintha legalábbis a iánya állna előtte. Ugyanaz a kopott, kockás ing van rajta,
mint legutóbb.
116 166
Biztosan nem keres túl sokat a taxizással. De sohasem panaszkodik. Mindig mosolyog, ezért
is imádom őt.
- A Wasabiba kérném.
- Ó, csak nem az a fiú? - néz rám kikerekedett szemekkel.
- De - mondom, és lesütöm a tekintetem.
- Na, kisasszony, csak nem igaza lesz még a végén? - fellelkesülten néz rám, majd
vissza az útra.
- Béla bá, én nem tudom... Nagyon nehéz ügy a pasi - mondom gondterhelten.
- Ó, drága Klóé, az életben minden egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl.
- Igaza lehet - bólintok egyetértőén. Már meg is érkezünk. - Mennyivel tartozom?
- A fiú még megvan, a vendégem volt a kisasz- szony - mondja mosolyogva, és
elbúcsúzunk.
Pontosan érkezem - ahogy ő is. Már messziről látom, hogy ott áll a bejáratnál, a kezében
pedig ismét egy csomag. Biztosan valami kiengesztelős ajándék.
Kihúzom magam, és mikor a lámpa zöldre vált, a lehető legszexibb gazellajárásomat bevetve
vonulok át a zebrán. Leveszem a napszemüvegem, a hajamba túrok.
- Szia, Klóé! - ölel meg, én viszont hidegen eltolom magamtól.
- Tudod. Távolság. Koszi - mosolygok rá, és mint valami igazi beképzelt fruska, húzok
előre, ő pedig alig tudja felvenni velem a tempót. Érzem, hogy kezdek túllőni a célon a
flegmaságommal, de valahogy úgy gondolom, most megtehetem. Látom az arcán, hogy nem
bánja, hogy így viselkedem, csak legyek vele.
- Hogy van Panna? - kérdezi, miközben a pohárba tölti a kóláját.
- Hát, nem a legjobban - vetem neki oda.
- És te?
- Jól, köszönöm. Jobban nem is lehetnék - válaszolom kimérten. Nem értem, miért nem
mondta el azt, amit tud. Ennyit jelentenék neki? Bosszant, és egyben kiábrándít.
- Tudom, hogy haragszol rám. De kérlek, ne csináld ezt.
A szeme... A szemében valami olyasmit látok, amit korábban soha. Megbánást. Hirtelen
megsajnálom. Ehhez nagyon értek. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy Béni ismét
beférkőzzön a szívembe. Bár haragszom rá, egyszerre hagyom a nagyképű flegmaságot, és
visszavedlek Klóévá. A szívme-
116 168
lengetően kedves, idióta lánnyá, akit megszeretett...
Egyszerűen nem kellett volna annyira kiakadnom. Semmit nem akartam tőle. Eckhart Tolle
épp valami hasonlóról ír a könyvében. Hogy egyszer csak felbukkan valaki, és olyasmit
művel veled, amit korábban már sokszor elszenvedtél. És bár nem érzel semmit az illető
iránt, ugyanazt a reakciót indítja be benned, mint a régi élmények. Lassan lecsavarom az
ásványvizem kupakját.
- Na jó, ide figyelj! Te is nagyon jól tudod, hogy a múltkori hiszti nem neked szólt... -
nézek rá komolyan, majd hirtelen lesütöm a szemem.
- igen... Tisztában vagyok vele. Viszont azt nem hittem volna, hogy ekkora sebek
vannak benned.
- Miből gondolod ezt?
- A reakciódból. Eléggé összegyűlhettek benned a hasonló élmények... Gondolom,
tinikorodban jött az első nagy szerelem, valaki, aki elérhetetlen volt neked. Talán ott is
maradt a szívedben végig a gimis évek alatt... És gondolj csak bele! Ha háromnégy éven át
szerelmes vagy valakibe, akinek sohasem lehetsz elég jó, akkor ez az élmény elég mélyen
benned marad... Aztán sorra jönnek a hasonló sztorik. Még egy nekisohasemleszekelégjó,
meg
még egy. Aztán könyöröghet neked akár Johnny Depp is térden állva, neki sem
fogod elhinni, hogy
elég vagy... Vagyis egyszer elhiszed majd, de ahhoz az életnek magadra kell
hagynia téged, hogy gondolkodhass egy picit... Rá kell jönnöd, milyen értékes vagy. Ha
viszont folyton dromedár, hibát-
lan külsejű, rohadt belsejű fiük vesznek körbe... az nem fog téged szolgálni.
- Hűha! Micsoda elmélet... - bámulok rá döbbenten. - De, tudod... Van benne
igazság... Honnan jöttél rá?
- Csak figyelnem kellett... - kacsint rám. - Nagyon hevesen reagáltál a múltkor,
biztos voltam benne, hogy e mögött rengeteg fájdalmas élmény húzódik.
Gondolom, egyszer valaki a hátadra rakott egy jó nagy táskát, tele fájdalommal,
aztán még valaki pakolt bele egy kis fájdalmat, meg még valaki... Te meg biztosan
beletörődtél, hogy ennek így kell lennie, és egy idő után persze szépen be is
vonzottad az ilyen alakokat. Talán már nem is vetted volna észre azt, aki máshogy
akart volna hozzád közeledni. Aki inkább megfogta volna a kezedet, és segített
volna levenni a táskát, ahelyett hogy még vagy öt kiló súlyt pakol bele...
I
I
116 170
- Hogy csinálod, hogy ennyire belém látsz? Ez azért kissé rémisztő... - nézek rá
elhűlve.
- Ne ijedj meg... Csak annyira látok beléd, amennyire engeded. Egyébként is:
egyszerűen csak figyelnem kell, és ha jól csinálom, feltárul előttem minden.
Válasz helyett összehúzom a szemöldököm.
- Na, jó. Nem minden - folytatja mosolyogva. - Mindenesetre ezért jó, hogy olvastad
Tolle könyvét... Mert most már minden mondatomat érted.
- Eckhart Tolle lesz az Oprah-show egyik vendége szeptemberben. Vagy egy hónapja
foglaltam rá jegyet...
- Ezt nem mondod komolyan!
- De, de! - dicsekszem. - Fent volt fél áron a Living Socialon, rögtön le is csaptam rá! -
kihúzom magam, mint egy óvodás, aki büszke a rózsaszín szalagos copfjára.
- Tényleg, Pannának mondtad már, hogy engem viszel magaddal a kis kiruccanásodra?
- Isten ments! Az kéne még! Ha lehet, te se mondj Somának semmit...
- És mikor akarod elmondani neki?
- Hát, az biztos, hogy nem most - sütöm le a szemem, közben a poharamat babrálom. -
Nagyon
durva időszakon megy most keresztül, nem akarok még én is belerúgni egyet. Úgyis a
padlón nyöszörög...
- De ha gondolod...
- Nem íratom át a jegyet. Meg se forduljon a fejedben. Hallgatok az érzéseimre, amik
az első pillanattól kezdve azt súgják, hogy téged vigyelek magammal. Téma lezárva.
- Mesélj Pannáról!
- Borzasztóan van. Nem eszik. Nem alszik. Össze van roppanva. Én még sohasem
láttam ilyennek. A balhénk után, ha jól tudom, nem is nagyon nyitotta meg a szívét egy
darabig senki előtt. Inkább csak repkedett pasiról pasira. Viszont most... Kezdek aggódni
érte...
- Örülj neki, hogy szakítottak. Örülj neki... - bambul maga elé. - Te nem láttad, mi
folyt abban a lakásban. Emlékszel, amikor könyörögtem, hogy nálad aludhassak?
- Igen, persze.
- Akkor este Soma Pannánál aludt, viszont a kulcsot még kora délután odaadta
Lizának. Liza meg estére odahívott pár dílert. Addig jó, amíg ők senkit nem ismernek Liza
társaságából, mert ha például a csaj átvágja őket, és lelép, rajtunk keresnék
172 173
először. Mozogtam ebben a körben, tudom, miről beszélek. Liza persze mindig azt mondta,
ő már tiszta, de én nem hiszek neki. Aki ilyen emberek között mozog, az nem tud nemet
mondani. Szóval azért bonyolultabb a helyzet, mint gondolnád.
- És nem tudjátok kitenni Lizát? - kérdezem csodálkozva.
- Ááhh... Soma vak! Sokszor elmondta, hogy mióta szétmentek, folyamatosan
beszélnek, mert barátok. Az egyik nap még szakítanak a drog miatt, mert Soma rá se tud
nézni arra a szarra, utána meg már megint úgy beszélnek, mintha mi sem történt volna. Soma
mindig is fura volt. Nem értem, hogyan sikerült Lizának ennyire beetetnie.
- Fasz feláll, ész megáll. Ismered a mondást...
- Én is csak erre tudok tippelni... - mondja cinkosan Béni.
- Pedig tök úgy tűnt, hogy oda meg vissza van Pannáért. Emlékszem, milyen volt,
amikor először találkoztunk. Le sem vette róla a szemét.
- Jó, azért azt sem kell elfelejteni, hogy Soma sem egy szent, tudja, hogyan kell a
lányokat az ujjai köré csavarnia... - magyarázza Béni. - De tény, hogy én is azt hittem,
Pannához jobban ragaszkodik, mert egészen idáig nem csalta meg.
- Szép kis történet - csóválom a fejemet.
- Igen. És most már azt is tudod, miért keresek lakást. Egyre sürgősebb a dolog, mert
egyszerűen rosszul vagyok ettől a nőtől... Akárhányszor meghallom, ahogy a sipítozó
hangján azt visítja, hogy „Soma, engedj már be!” az első gondolatom, hogy a hajánál fogva
leráncigálom a Dunáig, aztán úgy belevágom, hogy a Fekete-erdőig úszik vissza.
- Te hülye vagy! - nevetek. Ez tényleg nem normális.
- Nem vagyok hülye. Csak nem te élsz vele együtt - mondja Béni komolyan.
- De te olyan butus vagy... Miért nem meséltél
erről előbb?
- Mondjuk, mert nem voltunk olyan kapcsolatban?
- És akkor most miért beszéltél róla?
- Nem tudom. Valakinek muszáj volt elmondanom...
- Akkor most tényleg költözni akarsz? Otthagyod őket? Mi lesz Somával?
- Soma tökéletesen elvan a kis világában. Teljesen ki van fordulva magából. Liza
felkapcsolta a rózsaszín lámpát, ő meg totál elvakult tőle. Ez a naov helvzet - magyarázza
Béni.
116 175
- De miért nem költözöl haza? - kérdezem kíváncsian.
- Ki, az isten háta mögé? Nincs az a pénz, hogy ott lakjak! Utálok egyedül lenni -
mondja Béni indulatosan.
- De hát az a gyönyörű villa... Tudod, hányán adnák oda a fél kezüket, hogy ilyen
helyen lakhassanak?
- Tudom... Tapasztaltam. Én viszont azért adnám oda a fél kezemet, hogy végre
normális életem legyen. Hétköznapi. Nem a milliókra van szükségem, nem a bankszámlára,
csak boldog akarok lenni. Érted? - magyarázza.
- Már mondtam, hogy gyere hozzám lakni addig, amíg nem találsz jobbat. Akár
azonnal. Kezdj új életet! - ajánlom fel.
- Ez most komoly?
- Persze. Ott áll üresen egy szoba, nem is használom. Nekem aztán édes mindegy,
horkol-e valaki a folyosó végén, vagy sem - győzködöm.
- Biztos vagy benne, hogy feladnád az egyedül lakást azért, hogy segíts? - pillant rám
kétkedve.
- Ez a kremp... - nézek rá sejtelmesen. - Egyszer majd talán te tudsz segíteni nekem
valamiben. Különben is, ha te fizetnéd a rezsit, akkor nekem is könnyebb lenne.
- Persze. A kremp... Ez igaz... Amit az életbe pakolsz, azt kapod vissza. Amit
másnak adsz, azt esetleg egy harmadik valakitől kapod vissza, de visszakapod. Kivétel nélkül
mindig. Ezért nem mindegy, hogyan is viselkedsz az emberekkel... - tűnődik Béni.
- Ez így van... És tudod, mire jöttem rá? - kérdem lelkesen.
- Na, ne kímélj... - biztat mosolyogva.
- Hogy az is rohadt fontos, mibe mit teszel bele. Legyen szó munkáról, lakásról
vagy bármiről. Ha valamit szeretettel csinálsz, azt is kapod vissza. Na de inkább
húzzál haza, pakolj össze, és gyere át még ma. Majd szólok a főnökömnek, hogy
holnap otthonról dolgozom, és akkor tudok segíteni a pakolászásban. Áll az alku? -
közben lehúzom a maradék üdítőmet.
- Persze! De várj, ne rohanj már annyira! - megfogja a karom, közben előhúzza
a csomagot.
- Te már megint ajándékot hoztál nekem? - kérdezem döbbenten.
- Igen. A múltkoriért. Bocsánatkérő ajándék. Fogadd el! - kérlel Béni.
Óvatosan kibontom a papírt. A csomagolás végtelenül precíz, biztosan nem ő
csinálta. Két karkö-
!
116 177
tő... Egy barna és egy rózsaszín... és egy porcelánangyal.
- Ez mi? - nézek rá értetlenül.
- Védelem. Ezek a tárgyak érzik, mi a feladatuk, így mind másban segít. Azért
csomagoltam őket egybe, mert mind a boldogságodhoz segítenek majd hozzá.
- A rózsaszín mit jelent?
- Szerelmet, szeretetet. Rakd mindet egy helyre. És még valami. Kérd minél több
szellemi vezető segítségét, ismerd meg a gondolataikat. Kölcsönadom majd az
alapkönyveket, aztán válogatsz, hogy mi tetszik belőlük. Elolvasod őket, aztán
megbeszéljük, neked melyikből mi a szimpatikus. Az a jó, ha mindegyikben megtalálod azt
a gondolatot, amiről úgy érzed, erőt ad neked.
- Úgy lesz! Köszönöm szépen! Tedd fel, légyszi, nekem nem megy! - nyújtom felé a
karom.
- Jó, jó. Rossz nézni, ahogy csinálod! - nevet, és már kötözi is fel a karkötőket.
- Ugye, milyen szépek együtt?
- Igen.
- Menjünk, aztán egyszer majd mesélsz többet a színekről is. Egy óra múlva nálam?
Addig csinálok neked helyet.
Hazafelé afejemben az Élvezd szól folyamatosan
a Punnany Massiftól, a nap ragyog, én pedig boldog vagyok, és nyugodt. Végtelenül
nyugodt. A busz süvít fel a hegyre, és egyszer csak arra gondolok, most aztán tényleg minden
meg fog változni... Talán egymásba szeretünk Bénivel, és boldogan élünk. Na ácsi, valóban
erre vágyom? De lakhatunk-e úgy együtt, hogy nem történik köztünk semmi? Igaz, csak pár
hét az egész. Átmeneti időszak. Nem lesz semmi bonyodalom. Legalábbis nagyon remélem.
Már megint mibe ugrottál bele, Klóé?
Nem tudom eldönteni, jó vagy rossz az érzés, ami a hatalmába kerített.
Mindenesetre egy biztos: nem történhet velem rossz dolog, legfeljebb csak
olyan, ami tanít. Fájjon, ha fájnia kell, akkor sem fogok összeroppanni... Ugyanis
ma már van bennem bátorság, és bármi történik velem, én felállók.
Szól a kapucsengő, megérkezett. Gyorsan nyitom az ajtót. Amikor meglátom,
mennyi cucca van, rájövök, hogy fölöslegesen pakoltam össze a lakást, ugyanis a
következő pár napban várható kupi kedvéért igazán kár volt összehozni ezt a
matt, csilli- villi rendet...
Î
(
116 178
- Mekkora bőröndök, te jó ég! - kukucskálok le a lépcsőfordulóból.
- És ez még messze nem minden! - mondja nevetve, miközben vonszolja maga után a
harmadik emeletre a holmijait.
Hamarosan végzünk is a felhurcolkodással. A fejemet rázom, mert a folyosón kettőt sem
lehet lépni a cuccaitól, ő meg csak annyit mond, igazából még van egy rakat holmija otthon.
Közben csörög a telefon. Panna az.
- Szió, Kló!Mit csinálsz ma? Találkozhatnánk a városban!
- Panna, úúú... Drágám, ma sajnos nem jó, most költözött be Béni, segítek neki
kipakolni - a csomagokat kerülgetve kiszaladok az erkélyre, hogy nyugodtan beszélhessünk,
amíg Béni rendezkedik.
- Micsoda??? Összevesztek Somával, vagy mi történt? - faggatózik.
- Ööööö... Igen - vágom rá a lehető legnagyobb lazasággal. Nem mondhatom el neki,
mi áll a háttérben, mert tuti rettentően kiakadna. Somával már úgysem beszélnek, és a srác
amúgy is hülye lenne, ha ennyire belemenne a részletekbe. - S. O. S- ben kellett neki egy
hely, ahol lakhat, én meg felajánlottam, hogy jöhet hozzám. Viszont lassan le is kell tennem,
megyek vissza segíteni. Fontos, ami miatt hívtál? Vagy ráér holnap délutánig? - kérdezem,
és közben már nyitom is ki a szekrényt, hogy mutassam Béninek, hova pakolhat.
- Semmi... Semmi fontos. Holnap munka után egy hideg epres turmix a Tejivóban?
- Ó, szuper! Már alig várom! Szép délutánt, Panna!
- Neked is, Klóé! Aztán csak óvatosan ezzel a fiúval...
- Jó... Tudom! Ne aggódj értem. Pusziiiiii - és már le is rakom. A hangján érződött a
harag, amiért szóba állok Bénivel a történtek után. Csak soha ne kelljen kettőjük közül
választanom, mert arra bizony képtelen lennék!
A folyosó még mindig tele bőröndökkel, lehetetlen közlekedni rajta.
- Béni, tudok segíteni valamiben?
- Hagyd csak, tudom, mit hova tudok tenni, az már bőven elég. Elpakolászok, te csak
csináld a dolgodat.
- Rendben, de ha bármire szükséged van, szólj!
Késő estig ki sem jövök a szobámból. Rendezgetem a cuccaimat, amiket a másik szobából
hoztam
116 181
át, aztán meg dolgozom még valamennyit. Este tíz körül bekopogtat hozzám.
- Láttam, hogy ég a lámpa, gondoltam, még nem alszol.
- Gyere... Gyere csak be nyugodtan! - tolom fel a fejem tetejére az
olvasószemüvegemet. Kezd melegem lenni a szürke tunikámban. Felállók, és kinyitom az
erkélyajtót. - Borzasztó ez a hőség!
- Hát igen... Ezt hívják nyárnak - mondja mosolyogva. - Látom, nagyon nem bírod a
meleget.
- Ó, ne is mondd! Megőrülök tőle... - kirohanok a fürdőszobába egy hajgumiért,
felkontyolom a hajam, és már megyek is vissza Bénihez. - Süssek muffint?
- Neeee, ilyen későn már ne állj neki! Én úgysem ehetek édességet. Tudod, az
edzéshez a rizs meg a hús passzol.
- Te nem vagy normális. Most komolyan rizsen élsz?
- Most komolyan, te meg zacskós levesen élsz? - kérdezi gúnyosan. - Láttam ám, hogy
instant cuccokkal van tele a konyhád.
- Az más... - sütöm le a szemem szégyenlősen.
- Dehogy más! - mondja nevetve. - De majd megtanítalak főzni. Készülj, olyan szakács
lesz belőled... - és már megint fülig ér a szája. Nem is gondoltam volna, hogy tud főzni.
Rejtély, hol tanulta.
- Majdnem el is felejtettem. Fontos szabályok. Gyere csak! - a fürdőszoba felé terelem.
- Ezt a szekrényt használhatod, kipakoltam belőle. El fogsz itt férni?
- Persze! Koszi. Bőven elég lesz.
- Jó. Hajszálakat, szőrt a kádban és a csapban nem akarok látni, tessék odafigyelni rá.
A következő sarkalatos pont a vécéülőke.
- Tudom, lehajtani...
- Oké, a szabályt ismered, de aztán nehogy a gyakorlatban meg megfeledkezz róla!
Tök fontos, hogy lehajtsd, mert akkor áramlik a esi!
- Kló, most ez komoly? - kérdi, és konkrétan kiröhög.
- Az én lakásom, az én szabályaim. Nem ér kinevetni - mondom mosolyogva. - De
haladjunk csak tovább! A konyha. Van mosogatógép. Használd bátran. Nagyon egyszerű,
csak annyit kérek, hogy mindig üresen rakj bele mindent, még véletlenül se kerüljön bele
maradék, jó? Én majd mindig elindítom meg kirámolom, de annyit tegyél meg, hogy
belepakolod a cuccodat.
183 182
- Igenis, főnök! - nem tűnik el a mosoly az arcáról.
- A következő nagyon fontos dolog. A hűtőben nem hagyunk rohadó ételt. Minden nap
végén nézd meg, mi az, ami még kell, és mi az, ami nem. Dobd ki a kaját, ha úgy látod,
már úgysem eszed meg. Ez a szabály érvényes akkor is, ha elutazol.
- Oké! - mondja vigyázzba állva.
- És még valami. Nem szeretem, ha a nélkül használják a dolgaimat, hogy tudnék róla,
legyen szó cukorról, sóról, kajáról. Ha bármire szükséged van, szólj, és adok. De nem
szeretnék úgy járni,
hogy reggeliznék, de nem tudok, mert megetted a felvágottat. Világos?
- Igenis! Igazi diktátor vagy - vigyorog Béni.
- Jaj, dehogy! Csak szeretném, ha minden gördülékenyen menne. Mit gondolsz, jól
érzed majd magad nálam? - faggatom.
- Úgy érzem, igen, bár nem sokat leszek itt. Gyakran utazom külföldre, szóval lesz,
hogy napokig nem is látsz.
- Béni, miért nem mesélsz sohasem arról, hogy mivel foglalkozol? - kíváncsiskodom.
- Miért olyan fontos ez? Majd egyszer megtudod.
Erre duzzogva megvonom a vállam.
- Gyere, megmutatom a szobámat! - mondja.
Béni közben telepakolta tárolódobozokkal, a falat teleaggatta az érmeivel és az okleveleivel...
Hm, van egy jó pár... Végignézem őket. Az év csatára, A legjobb strandröplabdás, és még
vagy harminc különböző érem.
- Most őszintén, te hány sportágban vagy otthon?
- Csak nézd végig ezeket - sorra mutatja az érmeit. - Látod, még karatéztam is!
Ötévesen kezdtem, mert a szüleim nagyon akarták. Aztán később ők választottak helyettem
középiskolát és főiskolát is... Nem szólhattam bele a saját életembe. Sohasem.
- Ez most komoly? - nézek rá értetlenül. Én világéletemben azt csináltam, amit
szerettem volna. A szüleim mindenben támogattak. Még akkor is, amikor ezt észre sem
vettem, mert éppen buta libává változtam...
- Nem szeretek erről beszélni. De nem mindenki olyan szerencsés, hogy segítsék a
szülei. Anyá- mék elvárták, hogy olyan legyek, amilyennek ők szerettek volna látni, cserébe
mindent megtettek, hogy tökéletes legyen az életem. Csak aztán rájöttem, közel sem volt
annyira tökéletes az az élet...
116 185
És tessék, már megint olyan hideg. Annyira rideg tud lenni néha.
- Azt a rengeteg edzést persze nem bánom. Szeretek mindenben jó lenni. Kihívást
jelent.
- A könyveid... Ezt nem hiszem el... - tátom el a szám. Sorra olvasom a polcán
sorakozó kötetek címeit. - Gyere velem! Azonnal! - és már rángatom is ki a nappaliba. - Ezt
nézd!
Az én polcomon is sorra ott állnak ugyanazok a könyvek. Kivétel nélkül mind.
- Itt tartom azokat, amik a legfontosabbak nekem. Amik nagyon nagyot változtattak
rajtam. Amik mindig az életem részei maradnak - mutatom neki, miközben végigsimítom a
gerincüket.
- Ezt... nem mondod... komolyan... - néz rám ledermedve. - Egytől egyig...
- Mit gondolsz, ez is a kremp? - kérdem halkan.
- Egyszerűen fogalmam sincs - mondja Béni tanácstalanul. - Szerinted mennyi az esély
arra, hogy két ember pont ugyanazokat a könyveket gyűjti össze?
- Kicsi... Főleg, hogy ezek a könyvek mind nagyon különös úton kerültek az életembe.
- Én a krempnek köszönhetem őket. És a kremp azt is jó előre megtervezte, hogy mi
találkozzunk...
I
- néz rám. - Mert, tudod, én nem hiszek a véletlenben.
- Csak a sorsban - vágom rá.
- Igen - bólint Béni. - Vagy ha nem is a sors, de valami nagyon szépen előre
eltervezi az életünket.
- Akkor erre igyunk! - kiáltom, és azzal a lendülettel karon fogom, majd
kivezetem a konyhába egy üveg pezsgőért.
- Most komolyan, a hűtőd pezsgővel és Somers- byvel van tele? - kérdi
nevetve.
- Ha ünnepelni kell, akkor azonnal kell ünnepelni. Ezt ne felejtsd el! -
magyarázom neki határozottan, ő pedig mosolyog.
- Na, gyere ide!
Magához húz, a jobb karjával átölel, és hatalmas puszit nyom az arcomra.
- Örülök, hogy itt lehetek. Még egyszer nagyon köszönöm... köszönöm!
- Igazán nincs mit - bújok ki a karjai közül. Nyújtom neki a pezsgőt, és a
kezébe nyomom a konyharuhát. A dugó halk pukkanással távozik, Béni tölt a
poharakba. Látja az arcomon, hogy óriási durranásra számítottam, a kezemet még
116 186
mindig fülemre szorítom. Megint rajtam mosolyog.
116 187
- Egészségedre! - nyújtja a poharat, és koccintunk.
- Egészségedre! Az új, közös életünkre!
- Úgy van! És a sorsra! - teszi hozzá Béni.
- A krempre! - mondom még, majd gyorsan kiürülnek a poharaink. Aztán újabb pezsgő
következik, majd még egy. Kissé pityókásan, de nagyon boldogan konstatálom, hogy lassan
éjfélre jár. Most már ideje aludni menni, mert holnap bizony vár a munka.
- Ideje eltenni magunkat holnapra. Hosszú napom lesz - töröm meg a csendet.
- Húúú... - kap a fejéhez Béni. - Ne is mondd!
- Mit csinálsz holnap? - kérdem érdeklődve.
- Átiratkoztam egy másik suliba, és még el kell intéznem a papírmunkát.
Arra gondolok, hogy lényegében semmit sem tudok erről a srácról, azon a kévésén kívül,
amit a családjáról és a múltjáról mesélt, meg amit Pannától hallottam. Nagyon zárkózott, ha
magáról van szó. Úgy döntök, hagyom, hadd meséljen csak arról, amit fontosnak érez. Ha
faggatóznék, csak azt láthatnám belőle, amit én szeretnék. így viszont... őt láthatom. Vagy
legalábbis azt, amit szeretne, hogy lássak. Egy kérdést azért még megkockáztatok:
- Még mindig tanulsz? Nem is tudtam...
- Á, bonyolult ügy, hagyjuk. Tanulok is, meg nem is... - mondja sejtelmesen.
- Hát jó, ha ennyire bonyolult, akkor inkább tényleg hagyjuk. Megyek aludni, jó éjt,
lakótárs! - hagyom annyiban a dolgot.
Béni feláll a székből, és átölel izmos karjaival. Az érzés, ahogy hozzám ér... Megnyugtat.
Felcsigáz. És igen. Felizgat. Te jó ég, mi van már megint? Nyugi, Klóé. Szépen csússz ki a
karjai közül, és búcsúzz el. Menni fog!
- Tényleg aludnom kellene...
- Miért tolsz el magadtól? Nem tudsz ölelni? Vagy egyszerűen nem mersz... - néz rám
Béni felvont szemöldökkel.
- így van. Gyáva vagyok. A szüleim sem öleltek meg, én sem tudok ölelni. Béna
vagyok, nem merek és nem akarok szeretni. Félek, hogy összetörik a szívemet... Minden
alternatívát hallottál, ami megfordult a fejedben? - kérdezem gúnyosan.
- Mindent elviccelsz... - néz rám Béni. - Az ölelés nagyon fontos és szent dolog.
Amikor ölelsz, sérthetetlen vagy. Amikor ölelsz, megnyílik a lelked, és befogadja a másikét.
Nem lehet úgy ölelni, hogy közben bezárod a kapukat, a kulcsokat meg
r
116 189
jó szorosan a markodban tartod. Ez nem így működik.
- Dehogynem - feleselek. - Nálam így működik, ráadásul tökéletesen. Egyébként meg
már úgyis elkönyvelted magadban, hogy nem merek ölelni...
Nem akarom megölelni. Minden ölelésnél érzek valamit, amit nem kellene, amit nem
szeretnék.
- Ugyan, Klóé! Csak azt szeretném, hogy megnyílj - magyarázza Béni. - Hogy ne félj a
sebektől. Mert igen, előfordul, hogy megsérülsz, és a seb fájni fog. De utána már
elővigyázatosabb leszel, és nem követed el ugyanazt a hibát. Szívvel ölelj. Most pedig
kipróbáljuk.
- Na ne, ez is valami lecke? - kérdem gúnyosan.
- Igen, az egyik legfontosabb.
A vállaimra helyezi a kezét, majd szép lassan lefelé csúsztatja. A könyökömnél megáll.
Mélyen a szemembe néz.
- Most megölellek. Mit érzel?
- Valami összehúz. Valami nagyon összehúz - mondom fájdalmasan.
- Görcsök - jelenti ki Béni.
- Honnan tudod...
- Hogy honnan tudom? - vág a szavamba. - Érzem. Csukd be a szemed, és befelé
figyelj!
I
Pár másodpercig csendben marad. Máskor irtó cikinek érezném a szavait, de most
valahogy természetesen hangzanak. Elengedem magam. Furcsa, de képes vagyok
rá.
- És most érezd, ahogy szétbogozod ezeket a görcsöket - kéri határozottan. -
Addig ölellek, amíg azt nem mondod, végeztél. Vegyél nagy levegőt!
jó mélyeket lélegzem. Még szorosabban magához húz.
- Ez nagyon nehéz... - nyögöm, és érzem a görcsöket magamban. Borzasztó
fájdalmat okoznak, szó szerint összeránt a fájdalom. Mintha minden egyes görcs
egy idegszálat nyomna. Arcokat iátok, meg hangokat, néha mondatokat is hallok.
Ott rejtőzik legbelül minden. A múltam, a szerelmeim, a szüleim elvesztése, a
fájdalmak, a csalódások. Tudom, melyik görcs honnan származik, hogy’ ki okoz-
ta... A fájdalom elviselhetetlen, csaknem fizikai.
- Nagyon fáj! - nyelem vissza a könnyeimet. Most a szüléimét látom. Anyám
zokogó arcát egészen sokáig, épp mikor egy veszekedés után rácsapom az ajtót -
116 190
ekkor láttam utoljára élve.
- Be akarom fejezni ezt az egész hülyeséget! Azonnal! - sikítom.
116 191
- Nyugodj meg, jól csinálod! Itt vagyok - nyugtatgat Béni. - Mély levegő. Gyerünk! -
végigsimítja a hátam. Érzem, ahogy barna karkötője a hátamat súrolja.
Most azt képzelem magam elé, hogy a levegővétellel takarítónőket engedek a bensőmbe,
akik szorgalmasan dolgoznak, egyszer csak minden ragyog odabent, a kilégzéskor pedig
távoznak. Aztán veszek még egy levegőt, és fehér fénnyel töltöm meg magam. Elképzelésem
sincs, miért. Talán hogy kitöltsem a sok szemét helyét. Kiürülnek belőlem a gondolatok.
Veszek még egy nagy levegőt, és érzem, hogy valami máris megváltozott.
- Klóé! Te sírsz?! - döbben meg Béni.
- Igen... - szipogom. - Hú, ez iszonyat fura volt! Azt képzeltem magam elé, hogy
takarítónők raknak rendet bennem, még nevet is adtam nekik! - mondom, és közben
erőtlenül elmosolyodom. Béni megfogja az államat, és mélyen a szemembe néz.
- Mesélj még!
A tekintete most olyan más. Olyan tiszta. És mintha most semmilyen maszkot nem viselne.
- Kitakarítottak bennem mindent, majd, amikor kilélegeztem a levegőt, elmentek -
magyarázom. - Elbúcsúztam tőlük, megköszöntem a munkájukat. Aztán fehér fénnyel
töltöttem meg magam. Talán hogy kitöltsem az űrt, ami a sok szemét helyén maradt.
- Klóé, te zseniális vagy! - csókolja meg a homlokom Béni. Átölel. - Tökéletesen
megnyíltál, és igy oda érkezett a segítség, ahova kellett. A szívedbe. Nagyon büszke vagyok
rád!
- Na ácsi! Ez most mi is volt? - ráncolom össze a homlokomat.
- Görcsoldásnak hívják - mondja Beni. - Most egy darabig jól leszel, de igazából ezt
mindennap el kellene végezni. Teljesen megváltozna tőle az életed. Sokkal tudatosabb és
kiegyensúlyozottabb lennél. A görcsök még nem tűnnek el ennyitől. Ilyenkor mindig csak
lazítasz rajtuk egy picit. Ha gyakrabban figyelsz befelé, akkor idővel feloldod a görcsöket, és
egyúttal megtanulod elengedni a dolgokat. És akkor most jöjjön az ölelés, és töröld le a
könnyeket az arcodról! - húz magához ismét.
Nem értem ezt a fiút. Pár hete még meg tudtam volna fojtani a flegmasága miatt, most meg
itt ölelget a lakásom kellős közepén.
- Ugye, nem gáz, hogy sírtam? - kérdem szipogva.
192
- Dehogy! Az is a tisztulás része! Megdicsérlek. Csak akkor sírod el magad, ha nagyon
mélyen nézel magadba.
És már magához is húz. Érzem, hogy ez az ölelés most más. Mélyebb. Jobb. Sokkal több
érzelem van benne. Talán mert végre engedem. A karjai közé bújok. Úristen, mekkorát fogok
koppanni... Na mindegy, inkább nem agyalok tovább, csak hagyom, hogy történjenek a
dolgok. Aztán Béni lassan elenged.
- Most már tényleg aludnom kell. Jó éjt, lakótárs - kacsintok rá. - Ha bármire szükséged
lesz, nyugodtan ébressz fel.
- Rendben. Jó éjt, Klóé!
És már húzunk is aludni. Boldog vagyok. Mint amikor érzed, hogy minden rendben van
benned, bár tudod, talán ez csak most van így. De nem érdekel a holnap, sem a tegnap, sem a
sebek. Csak a most, mert az nagyszerű, hiszen minden és mindenki a helyére került. Úgy
érzem, az egész világot el tudnám árasztani szeretettel. Ezekért a pillanatokért éri meg élni.
Rég aludtam már el mosolyogva. Magamra húzom a takarót, a fejem alá pakolom a
párnáimat, és ma is hálát adok mindenért. Pillanatok alatt elalszom. Aztán jönnek a
báránykák, meg a zöld rét. A mennyországban járok. Tuti, hogy ott.
116 195
Nyolc
A metrófeljárónál várok Pannára a Deákon, természetesen már megint késik. Amíg várok,
előveszem a telefont, lecsekkolom a Facebookomat, és mire megválaszolom az üzeneteimet,
már ott is áll előttem Panna.
- Szia, drágám! - nyom két puszit az arcomra. - Úristen, mi van veled? Ragyogsz! Csak
nem egy pasi?
- Á, dehogy! - nevetek rá.
- El kell árulnod a titkot! - sürget.
- Kialudtam magam... - terelek mosolyogva, és közben már meg is érkezünk a Tejivó
elé. - De ez most nem is számít, a lényeg, hogy együtt vagyunk!
Gyerünk be, rengeteg mesélnivalóm van! - mondom sokat sejtetően.
- Oké! Alig várom a sztorit! - mondja Panna lelkesen.
- Nézd csak... Ő az a cuki fiú - mutatok az egyik kiszolgáló srácra. - Irtó helyes. És
mindig mosolyog!
- Klóóóóóóó... Semmit sem változol... - korhol Panna.
- Szia! Kérnénk egy Te édes! menüt... Te édes... khm - teszem hozzá halkan. A fiú
persze nem hallja.
- Klóóó! - bökdös kuncogva Panna.
- Milyen itt dolgozni? - kérdezem érdeklődve a srácot.
- Háát... Most épp annyira nem pörgős. Amúgy meg imádom ezt a helyet! - vet rám egy
pillantást gyönyörű szép zöld (vagy barna?) szemeivel, én meg a csokimmal együtt szépen
elolvadok...
- Köszönöm! Legyen szép napod! - veszem fel a tálcát, és már indulnék is felfelé,
amikor Panna elkap, hogy várjam már meg.
- Bocsi, ez a fiú elveszi az eszemet! - mondom neki mosolyogva.
w
116 197
- Hát, azt látom! - nevet Panna.
Felsétálunk a galériára, és onnan stírölöm tovább a fiút.
- Szerinted hogy hívhatják? - kérdezem Pannát.
- Tuti valami Pista vagy Zoli! - találgat, és közben megkóstolja a kakaóját. - Hm... Ez
isteni!
- Igen... És az is isteni lenne, ha végre elmesélnéd, most mi van veled meg Somával!
- Nem állok szóba vele - mered maga elé Panna megkövültén. - Tudod, megfogadtam,
hogy elkerülöm. Kész, köztünk vége mindennek. Amióta eljöttem tőle, nem is láttam. Persze
próbált keresni, főleg az elmúlt pár napban. Meglátott valahol, és azóta meg van őrülve...
- Mert? - kérdezem kikerekedett szemekkel.
- Hát, jön a hülye dumával, hogy milyen jól nézek ki, meg mennyire sajnálja, hogy
mellette nem ragyogtam ennyire... Blablabla... - néz maga elé kiábrándultán.
- Te, Panna, és most mit érzel? De őszintén - szegezem neki a kérdést.
- Nem is tudom. Vagyis... fura nélküle, de nem hiányzik - magyarázza. - Főleg az a sok
titkolózás nem kell... Egyébként is, ki szereti, ha hülyére veszik? Én biztosan nem. Képtelen
vagyok felfogni, hogyan nem vettem észre, hogy átvág. Komolyan, ennyire béna nem
lehetek... Jó, persze, fáj az egész, de rájöttem, hogy ő nem az, mint akinek hittem. Hogy
nekem csak az a valaki hiányzik, akit beleképzeltem. És akinek köze nincs az igazi
Somához.
Nagyon ismerős, amit Panna mesél. De nem akarok ezen agyalni. Egyelőre nem. Pedig... én
igazából nem is ismerem Bénit. Egy idegennel lakom együtt... Hagyom a töprengést.
- Van valami abban, amit mondtál... De te okos lány vagy, és tuti könnyen túlteszed
magad az egészen! - kacsintok Pannára. - És, tudod, én itt leszek melletted!
- Abban biztos vagyok! - jelenti ki, miközben kanalazza a tejberizsét. - Most viszont
egyedül kell lennem egy ideig... Legalábbis ezt érzem - mered maga elé. Látom rajta, hogy
még mindig rendesen ki van bukva, a szemei alatt sötét karikák.
- Na, persze. Szépen össze kell kapnod magad, nem pedig otthon ülni, és leamortizálni
a lelked - biztatom. - Igenis fel kell emelned a popsidat, és nyitni kell. Elmenni bulizni,
ismerkedni. De leginkább felejtened kell. Próbálj pörögni, ha nem érzed jól magad, még
mindig hazamehetsz...
116 199
- Az is igaz... Majd meglátjuk... - hagyja rám Panna. - De most az érdekel, hogy mi lesz
veled meg Bénivel - néz rám csillogó, fürkésző tekintettel.
- Semmi! - vágom rá harciasán.
- Ismerem ezt, nagyon is jól ismerem ezt! - gúnyolódik Panna. - Eleget meséltél már
arról a bizonyos Dávidról! Még egy ilyen csalódásra nincs szükséged!
- Ez most nem ugyanaz a szitu. Béni teljesen más, mint Dávid. Ne félts! Nem lesz
köztünk semmi, csak barátok vagyunk - mondom, és talán el is hiszem a saját hazugságomat.
Kívülről nézve tényleg csak barátok vagyunk. És amúgy sem tudom, mit érezzék egy pasi
iránt, aki az első összeomlásomra csak annyit reagált, hogy ő nem tud mit kezdeni az
ilyesmivel. Valójában nem is értem, mit várok tőle.
- Gyanús vagy te nekem - kacsint rám Panna. - Szerintem most rendeled a következő
fogást az étlapról...
- Ugyan már... - rázom a fejem szélesen mosolyogva. - Teljesen félreérted az egészet.
- Drágám, odaköltözött hozzád...
- Igen, de ez hosszú sztori.
- Hát... Van időm - mondja Panna.
- S. O. S.-ben keresett lakást, már régóta ott akarta hagyni Somát, hogy átköltözzön
valami nyugodt helyre. Többször szóba került ez köztünk, és végül arra lyukadtunk ki, hogy
kiadom neki az üres szobámat. Amúgy is magas a rezsim, nem baj, ha valaki beszáll a
csekkfizetésbe.
- Klóó... nekem ne hazudj - ingatja a fejét Panna. - Mesélj, amit akarsz, akkor sem
hiszem, hogy semmi sem történt köztetek... Béni nem az a fajta, aki csak úgy odaköltözik
bárkihez. Ha annyira rosszul érezte volna magát Sománál, már rég kivett volna egy lakást.
Megteheti, te is jól tudod.
- Hm...
Nem tudom, elmondjam-e neki a csókot... Akármennyire is megbízom Pannában, nem
hiszem, hogy jó ötlet lenne. Felhúzott szemöldökkel bámulok rá, aztán veszek egy mély
levegőt, és csak nézek némán magam elé.
- Ne titkolózz! Mesélj már! - kéri Panna.
- Hát... Nem tudom hova tenni a srácot - mondom töprengve. - Hol közeledik hozzám,
hol meg nem.
- Tipikusan az a pasi, aki kedves veled, ha szimpatikus vagy neki - magyarázza Panna -
, de van
116 201
egy bizonyos határ, amit soha nem lép át, mert túl sok lány van az életében. Egyikről sem
mondana le.
- Jó, jó, ezt tudom - nézek Pannára -, de ideiglenes lakótársnak tökéletes. Csak
egyszerűen fura a srác.
- Jaj, Kló, ismerlek, és őt is nagyon jól ismerem! Nem hiszem el, hogy csak ennyi
lenne a sztori... - Panna nem akarja ejteni a témát. - Egy lakásban éltek, két felnőtt ember. Ne
akard már bemagyarázni nekem, hogy szerinted semmi nem lesz közöttetek!
- Akkor csalódást kell okoznom, mert ennyi a történet...
Közben megcsörren a telefonom. Életmentő. Odébb sétálok beszélni, majd visszaülök az
asztalhoz.
- A főnököm volt az. Küldött egy mailt valami villámgyors elintéznivalóval, haza kell
rohannom... Nem hiszem el, hogy már vége a napnak, és még mindig meg tudnak találni! Ne
haragudj, drágám, mennem kell! Majd folytatjuk, jó?
- Okééé... - mondja Panna kissé elszontyolodva.
- Fel a fejjel! Csörögj majd, a hét második felében már ráérek. Na, puszi!
És már rohanok is a metróhoz, aztán irány haza. A lépteimtől visszhangzik a lépcsőház. A
harmadik
emelet magasságában eszmélek rá, hogy már nem lakom egyedül. Olyan... jó érzés
belegondolni, hogy van otthon valaki. Pedig mennyire tartottam tőle! Kutatok a táskámban,
majd nagy nehezen megtalálom a kulcsot. Babrálok a zárral, ám hirtelen megcsörren a
telefon, és minden kihullik a kezeim közül. Ránézek a BlackBerryre. Megint a főnök az.
Gyorsan közlöm vele, hogy mindjárt visszahívom, de az ajtó már nyílik is.
- Életben vagy még? - kérdi Béni kuncogva.
- Igen, persze. Amíg meg nem találtam a kulcsomat, minden rendben volt, aztán hívott
a főnök, hirtelen minden kiesett a kezemből, a kulcs pedig szerintem a földszintig repült, és...
- Nyugi! Tudod, minden gondot kint hagyunk az ajtón kívül. Vigyázz arra, milyen
energiát hozol be a lakásba.
Lepakolok, előkapom a laptopomat, bekapcsolom, és bevonulok a fürdőszobába. Lemosom
az arcomról a metrón rám ragadt, hihetetlen mennyiségű port, átöltözöm, majd hosszasan
bámulom a tükörképemet. Olyan nyugodt... Olyan más...
- Klóé! Telefon!
A főnök! Elfelejtettem visszahívni. Gyorsan kirohanok a BlackBerryért.
116 203
- Igen? Szia! Most értem haza, neki is állok. Nyugi, minden rendben lesz. Szép estét!
És már le is ülök a laptop elé a nappaliban, bekészítem a limonádémat az elengedhetetlen
kakaós Győri édessel, és belemerülök a munkába.
- Kló, én bevonultam a szobámba, dolgoznom kell egy picit. Kábé mikor végzel? -
kérdezi Béni az ajtófélfát támasztva.
- Hát... Ezt elnézve még legalább két órát itt ülök...
- Jó. Akkor kilenc körül lemegyünk a Vapianó- ba, oké?
- Rendben! Tarts ki addig is!
- Te is! - rám kacsint, és már el is tűnik.
Nem értem ezt a fiút. Totál meg van változva.
Nem akarok üldözési mániás lenni, de Panna bogarat tett a fülembe. Mi van, ha csak hülyít?
Na, mindegy, most muszáj dolgoznom, nem akarok agyalni...
- Kilenc óra van, tedd le a laptopot, és készülj! - hallom a folyosó végéről Bénit.
- Igenis, főnök! - kiáltom, és lecsapom a laptop fedelét.
Gyorsan összeszedem magam, felhúzom a kedvenc farmeromat, kiszedem a szekrényből a
fehér trikómat, belebújok a bézs magas sarkúmba, felkapom az ékszereimet, magamhoz
veszem a táskámat, egy kis parfüm ide, egy kis parfüm oda, Béni meg kiakadt szemekkel
bámulja, hogy rekordgyorsasággal, öt perc alatt elkészülök.
- Te így jössz? - kérdezem, miközben végignézek rajta. Rózsaszín térdnadrágja és
fekete trikója tökéletesen kiadja csodás, izmos alakját.
- Miért, mi a baj a szerelésemmel? - néz rám értetlenkedve.
- Ööö... Semmi! Tényleg semmi. Csak az a rózsaszín. Ez most komoly?
- Milyen rózsaszín? Na, figyelj, komolyan el kell beszélgetnünk - emeli fel
okoskodóan a mutatóujját, és rám mered.
- Most erre nincs időnk, éhen halok! Rózsaszín, és kész. Nincs vita.
- Magenta. »Maradjunk ennyiben - közben a sértődöttet játszva kinyitja az ajtót,
előreenged, és már megint ugyanaz az érzés fog el. A nyugalom, a senki sem bánthat érzése.
Imádom ezt! Biztos ez is a kremp hatása. Vagy... Egyszerűen csak az teszi különlegessé a
pillanatot, hogy odafigyelünk egymásra.
116 205
Megérkezünk, beállunk a sorba. Béni végül tésztát választ, én meg egy kis bruschetta és va-
lami desszert mellett voksolok. Megvárjuk, amíg elkészítik a fogásokat, majd a desszertes
pulthoz megyek beszerezni némi finomságot. Leülünk az asztalhoz, egy darabig csendben
eszünk.
- Klóé, minden rendben? Nagyon furának tűnsz. Mintha valahol máshol járnál - szólal
meg hirtelen Béni. A kezemért nyúl, megsimogatja.
- Ma találkoztam Pannával - sütöm le a szemeimet.
- Kérdezősködött, ugye?
- Igen... Azt hiszi, együtt vagyunk, és totál ki van bukva, hogy nem beszélek vele erről.
Hiába mondom neki, hogy semmi sincs köztünk. Nem hisz nekem. Kezdek belefáradni ebbe
- vetek egy pillantást a karkötőmre.
- Kitartás, Klóé. Nem kell mindenkinek mindenről tudnia.
- Tudod... Amúgy érdekelne valami - mondom habozva. - Miért kell a karkötő?
- A kremp a kötelékekről szól, a karkötő ezt jelképezi. Gyakran azok a szálak, amiket a
sors sző bele az életedbe, sokkal erősebbek, mint bármiféle családi
kötelék. így a kremp ezekre helyezi a hangsúlyt, hogy tudatosabbá tedd a kapcsolataidat.
Érted már?
- Ha jól értem, akkor gyakorlatilag a miénkhez hasonló, sorsszerű találkozások állnak a
kremp központjában, mert ezek a találkozások ugyanolyan köteléket képesek képezni két
ember között, mintha családtagok lennének...
- így van, nagyon okos vagy - dicsér meg Béni. - Tudod, az élet játszik veled. Sorra
bukkannak fel az emberek az életedben, és nem azért, mert rájuk van szükséged...
- ...hanem azért, mert épp tőlük tudsz tanulni - veszem át a szót. - Az már más tészta,
hogy aztán elkezdesz kombinálni, és ha valaki nem illik úgy a kis világodba, ahogy te azt
elképzelted, már meg is szabadulsz tőle. Értem.
- Csakhogy mindennek az lesz a következménye, hogy furcsamód egyre gyakrabban
keveredsz nagyon hasonló helyzetekbe... - lendül bele megint Béni. - A kremp viszont pont
arra tanít, hogy bárkivel találkozol, fogadd szeretettel, akármilyen ember is.
- Ahogy a családtagjaidat is elfogadod és véded, nem? - szúrom közbe. - És hiszel
bennük, imád
116 207
kozol értük, akárhogyan is viselkednek veled, mert ők a családod...
- így van - erősít meg Béni. - A kremp ugyanerről szól, csak itt nem a vér köt a
másikhoz, hanem a sors. így a másik már akkor ismerős, amikor még semmit sem tudsz róla.
Tudod, Klóé, manapság már keverednek a vallások, a szellemi vezetők tanításai, és mindenki
ki tudja alakítani azt a világképet, ami nála működik. Szabadság van, a kremp pedig pont
erről a szabadságról szól.
- De hát mindannyiunk élete tök más... - értetlenkedem. - Ez nekem magas.
- Dehogy magas, figyelj csak! - mondja Béni hevesen gesztikulálva. - Mindannyiunk
élete hasonló leckékkel van tele. A környezet, a körülmények és a szereplők mások, de a
tapasztalás ugyanaz.
- Értem - bólogatok, közben lassan végzünk a vacsival. - De arról mesélj már, hol
tanultad ezeket a dolgokat!
- Annyira még nem erős a kötelék köztünk, hogy erről meséljek. Ahhoz még idő kell -
zárja le Béni a témát, és közben rendezi a számlát. - Na, induljunk haza, késő van.
Megcsörren a kis fekete IKEA-ébresztőórám az éjjeliszekrényen. Ijedtemben hirtelen
kiugróm az ágyból, és lecsapom, mire az óra hangos robajjal a földre zuhan. Ám még mindig
nincs nyugtom, most a telefon a soros.
- Még öt perceeeeet! Csak ötöt kérek!
Szundira nyomom a BlackBerryt.
- Aki éjjel legény... - morogja félkómás hangon Béni a másik szobából.
- Te csak aludj! - kiabálok át, és a párnámba nyomom a fejem.
- Mit mondtál? - kérdezi, és máris hallom a lépteit. O-ó. Ez nem jó jel. Megjelenik az
ágyam végénél, és a lábamnál fogva húz ki a takaró alól.
- Neee! Béni, ne! - visítok, ahogy a torkomon kifér. Birkózni kezdünk.
- Mit ne? Arra ébredek, hogy annyi óra csörög a lakásban, amennyi egy egész kisváros
felébresztéséhez elég lenne - mondja nevetve, és elkapja mindkét karomat. Csak lazán fog,
de nem tudok szabadulni. Talán nem is akarok.
- Béni, utálom a reggeleket! Olyan vagyok, mint Garfield. Legalább két óra nélkül nem
tudok felébredni.
I
208 209
- Értem. És ezért nekem is fel kell kelnem?
- Már biztosan órák óta nem tudtál aludni... Ahogy ismerlek, nem kászálódsz ki az
ágyadból csak azért, hogy velem kezdd a reggeled... - mondom, és harciasán próbálok
szabadulni. Egy rántással közelebb húz magához.
- Nem menekülsz! - mélyen a szemembe néz, a mellkasom a mellkasához ér. Jézusom!
Már megint kezdődik. Még mindig egymást nézzük. Zavarba jövök. Élvezi. Látom a
mosolyából, hogy élvezi. Remélem, nem veszi észre, hogy pirosabb a fejem, mint a
szétszolizott Valentinóé... Hirtelen egy puszit nyom az arcomra, és szorosan magához ölel.
Ez tényleg megbolondult. Ez a fiú eddig is túl bonyolult volt nekem, de most... Ismét a
szemembe néz. Ó, az a sötét szempár... Imádom, amikor rám szegeződik... Mintha valami
kapu lenne, amin besétálhatok, hogy onnantól megszűnjön minden, a világ, a körülmények.
Mintha csak ő lenne, meg én... De mi ez a rózsaszín maszlag a fejemben már megint? Jézus,
meg akar csókolni... Na, ez nem lenne jó ötlet... És ekkor hál’ istennek megcsörren a szundi.
Na végre, sikoltok fel magamban, kiszabadulok Béni karjaiból, és már nyúlok is a
BlackBerryért.
- Készülnöm kell... - nyomom ki az ébresztőt, közben megakad a szemünk egymáson.
Mosolyog. Finoman megölelem. - Jó, hogy itt vagy.
- Jó, hogy itt vagyok... - nyom egy hatalmas, cuppanós puszit a homlokomra.
- Most viszont húzok készülődni. Te pedig aludj, mert... mert megteheted. Igaz?
Már a folyosón szórom ki a gardróbból a ruháimat. Kezdődik a Nincs egy rongyom sem
műsor, Béni pedig ott áll, támasztja a falat, fekete pamutpólója csak úgy feszül rajta, ahogy a
bokszere is... Úristen, ez eddig nem is tűnt fel... Egy szál bok- szerben jött át? Hm... Szóval
már ennyire lakótársak vagyunk. Jó, hát végül is ezt a feneket én is mutogatnám, az biztos.
- Most mit akarsz? - kérdezem értetlenül, miközben válogatok a földre halmozott
ruhákból.
- Semmi különöset - nevet. - Csak szeretném átverekedni magam a csatatéren, hogy
igénybe ve- hessem a királyi lakosztályomat.
- Igenis! - helyet csinálok neki, és már be is csukja az ajtót maga mögött. Igazából azt
sem tudom, mivel foglalkozik, de egyszer majd biztos beszélünk arról is. Talán most ez
annyira nem is fontos. Ha majd akarja, elmeséli.
116 210
Mindenesetre már megint fura ez a fiú. Nagyon vékony jégen táncol, nagyon feszegeti a
határokat. Egyik pillanatban még a barát mezőn áll a bábuja, a másik pillanatban pedig dob
egy hatost, és egyenesen a közeledek feléd mezőre lép. Érdekes kis játék ez, mindenesetre
élvezem. Egyelőre. Aztán lehet, hogy egyszer majd átvált a Kegyetlen játékok stílusra.
Onnantól csak a fájdalom lesz, és a kínnal kevert élvezet. Nem tudom. Most azonban élve-
zem a percet, és csak ennyi számít. Addig megyek el, és addig hagyom őt elmenni, ameddig
élvezem. Amikor pedig majd úgy érzem, már bánt a játékunk, abban a pillanatban megálljt
parancsolok. Magamnak, neki, kettőnknek. Ha akkor még nem lesz túl késő...
Kilenc
Képtelen vagyok elaludni, egyfolytában forgolódom. Óránként legalább egyszer
felkapcsolom a lámpát, odamegyek a bőröndjeimhez, lecsekkolom a listát, hogy mindent
elpakoltam-e. Majd nagyjából a huszadik ellenőrzés után rájövök, gyakorlatilag mindent
viszek magammal a lakásból. Mint aki jól végezte a dolgát, leoltom a villanyt, és már
fordulok is a fal felé... Egészen addig, amíg öt perc múlva újra el nem fog az izgalom, meg a
para, hogy valamiről megfeledkeztem...
Benyomom a BlackBerrym egyik gombját, kigyullad a háttérvilágítás, még mindig csak
három óra van. Hatkor kell kelnünk, hétkor indulunk a lakástól, a gép pedig kilenc ötvenkor
száll fel.
116 213
A repülőjegyek ott hevernek kinyomtatva az asztalon. Egyszerűen képtelen vagyok
lenyugodni. Folyamatosan azon jár az agyam, hogy végre eljuthatok álmaim országába, és a
városokba, ahová pöttöm korom óta vágyom.
Megint aludni próbálok, nem megy. Aztán végül mégiscsak sikerülhetett, mert Béni kelt.
Bök- dös, hogy ébredjek.
- Mennyi az idő? - kérdezem, és alig tudom kinyitni a szemem.
- Ideje felébredni, és elkezdeni készülődni!
- Úristen! Úristen! Úristen!
Kapkodni kezdek, kirohanok a bőröndjeimhez, konstatálom, hogy nem álmodtam, minden
rendben van, és visszaszaladok Bénihez.
- El sem hiszem! Végre! - ujjongok örömömben.
- Hát, úgy látszik, Amerika gyorsabban felébreszt, mint egy kávé - mondja kuncogva. -
Hányszor nézted át, hogy megvan-e mindened?
- Huszonötig számoltam, aztán már nem mertem...
- Klóé, huszonötnél akkor tartottunk, amikor elmentem aludni - emlékeztet Béni.
- Jóóóó, hát izgulok - mondom, közben kezemben a fogkefémmel kinyitom az ajtót.
- Hihetetlen vagy. De most már megnyugodhatnál.
- Jó, majd megnyugszom, de inkább te is készülődj!
Elvonulok a fürdőszobába, és már teszem is fel a lightos, átrepülünk a fél világon
sminkemet.
Majd gyorsan megreggelizünk, és telefonálok Bélának. Természetesen késésben vagyunk.
Lecipeljük a bőröndjeinket, a taxi már a kapunál dek- kol. Kissé ütött-kopott kocsival jött
most Bélus, és a bőröndjeink is épp csak hogy beférnek a csomagtartóba. Aggódva nézünk
össze Bénivel. Ez így elég kemény kezdet, de legyünk optimisták, odaérünk.
Béla közli, hogy az autója hajnalban lerobbant a reptéren, ezt a kocsit kölcsönbe szerezte,
mert mindenképp ő akart kivinni minket. Látja a rémületet az arcunkon, de megnyugtat
minket, hogy nem lesz para, bírja a „kicsike” a strapát. Laza ötven perc után meg is érkezünk
a reptérre, de még mindig nem fogom fel, mi van. Hogy itt vagyok, és nemsokára
megkezdem életem nagy utazását.
A becsekkolás után még majd egy óra várakozás vár ránk, amit borzasztóan viselek.
Megállás nélkül babrálom a telefonomat. Béni néha rám szól, hogy fejezzem be, mert
lemerül a BlackBerry.
116 215
Erre én közlöm, hogy az aksi úgyse bírja végig az utat, meg a gépen nem is lesz szükségem
telefonra, és tovább nyomkodom a gombokat. Facebook, Gmail, semmi. Béni feltol az
Instagramra egy képet arról, ahogy épp kínlódom. Ezzel végül eléri a célját, elrakom a
telefont, és egy picit lenyugszom.
- Mit szenvedsz? - kérdezi mosolyogva, miközben a táskámban keresgélek.
- Még utoljára ellenőrzőm, nálam van-e minden.
- Klóé, öt perccel ezelőtt állapítottad meg, hogy megvan mindened, azóta mi változott
volna?
- Nem vettem újságot! Úristen!
Felpattanok, és már rohanok is beszerezni valami olvasnivalót az útra. Egy angol nyelvű
Coelhóval tipegek vissza, az Alejïel. Beni elveszi a kezemből.
- Hm... Jó választás. Kifejezetten jó választás - állapítja meg, majd visszaadja a
könyvet.
- Ugye? - fogom büszkén a szerzeményemet. - Nagyon szeretem Coelhót, de az Alef
eddig még valahogy kimaradt. Biztosan azért, mert itt kell elolvasnom, a repülőn! - mondom
határozottan, teljesen meggyőződve rögtönzött magyarázatom igazságáról.
- Igen, biztosan... - Béni már megint csak rázza a fejét mosolyogva. - Gondolkoztál
már azon, miért akarsz mindennek okot tulajdonítani?
- Hm... - veszek egy mély levegőt, és magam elé révedek, majd hirtelen odafordulok
hozzá. - Tudod, valahogy megnyugtat, ha látom, hogy az élet egy csoda.
- Ne mondd már nekem, hogy számodra attól csoda az élet, hogy egyfolytában a
dolgok közti ösz- szefüggést keresed! Nem lehet így élni, hogy folyamatosan magyarázatokat
keresel.
- Nézd meg, mégiscsak lehet!
- De milyen élet az, ha nem a pillanatban élsz? Igen, minden okkal történik, és nincs
olyan, hogy valami rossz lenne. Hiszen minden az úti célod felé vezet, de csak akkor, ha
hiszel abban, hogy van úti célod, és teszel is érte, hogy elérd... De nem hiszem, hogy ennyire
görcsösen kellene akarnod, hogy minden összefüggést megérts. Élvezd a pillanatot! Az élet
szerintem erről szól, és teljesen mindegy, mi miért történik. Nyilván jó érzés, amikor látod
összeállni a képet, de hidd el nekem, nem kell mindent látnod, értened, tudnod...
- Engem mindenesetre ez megnyugtat. Sajnálom, én ilyen vagyok. Csak így tudom
elfogadni
116 217
a sorsomat. Ha bármi rossz történik, csak arra tudok gondolni, nem szabad kétségbeesnem,
ez is egy lecke, és az élet okkal adta fel. Megnézem, mit tanulhatok belőle, és megyek
tovább. Mert miért akarná az élet, hogy nekem rossz legyen?
- Ez mind szép és jó, és egyetértek vele, de...
- Nekem fontos, hogy nyugodtan gondolhassak a jövőmre. Ezzel most mi a baj? -
kérdezem értetlenkedve. Miért akarja Béni megszabni, mit hogyan gondoljak?
- Semmi. Csak próbáld meg inkább megélni a pillanatot, ahelyett, hogy már a jelenben
azon agyainál, mi lesz a folytatás. Az élet nagyon egyszerű... És pont ezért bonyolítjuk túl.
- Ebben viszont igazad lehet - vetem oda félvállról, csak hogy végre lezárjam a
beszélgetést. Közben meghalljuk, hogy épp a járatunk nevét mondják be. Kezdődik a
beszállás. Gyorsan összekapjuk a kézipoggyászunkat, és már rohanunk is beállni a sorba.
Mint egy kisgyerek, olyan izgatott vagyok. Béni, mint mindig, csak mosolyog rajtam.
- Klóé, gratulálok! - mondja végül.
- Mihez?
- Ahhoz, hogy valóra vált a legnagyobb álmod. Hoztam neked valamit - és átnyújt egy
kis csomagot. A csomagolás már ismerős, biztos megint egy karkötő. Kellemetlenül érzem
magam. Mélyet lélegzek, hátha elmúlik a rossz érzés. Kifújom a levegőt - semmi. A
kezemben tartom az ajándékot. Zavartan megköszönöm, a gyomrom közben görcsbe rándul.
- A zöld megnyugtat - mondja tanárosan Béni -, és tudtam, hogy a következő három
hétben szükséged lesz a nyugodtságra. így higgadtan tudod majd átélni a fantasztikus új
élményeket. Viszont ezt a karkötőt csak addig viseld, amíg úton leszünk, aztán tedd el
kifejezetten azokra a napokra vagy helyzetekre, amikor némi ellazulásra szorulsz. Fontos
tárgyalások vagy találkozók előtt vedd fel, vagy bármikor, amikor nyomás nehezedik rád -
magyarázza, és közben felteszi a karkötőt a kezemre.
- Köszönöm - mondom halkan. Három vékonyka karkötő futja körbe a csuklómat.
Emlékszem, amikor az elsőt kaptam a Sound után. Úristen, mennyire örültem neki! De most
valami egészen mást érzek. Azt figyelem, mennyire nem illik a kezemre a legújabb darab.
Zavar. Meg akarok tőle szabadulni...
A kisbusz átrobog velünk a bonjouroktól hangos párizsi járathoz, végre elfoglalhatjuk a
helyünket a gépen.
-
116 219
- Annyira örülök, hogy Párizsban szállunk át! - mondom lelkesen, miközben egy
francia prospektust lapozok.
- Nem akarom elrontani a kedved, de semmit sem fogsz látni a városból... - próbál
lelombozni Béni, és kikapcsolja a telefonját.
- Kár, mert tudod, Párizs... Párizs mesés! Azok az utcák a Montmartre-on, a romantika,
a kifinomultság... Egyszerűen felülmúlhatatlan! - mondom, és totál beleélem magam a
kiselőadásba.
- Aha, elhiszem. Intézd el, hogy cseréljék el a visszafelé szóló jegyedet, és akkor
eltöltünk pár napot Párizsban. Én állok mindent. Benne vagy? - néz rám.
- Sajnos nem fér bele, Amerika az összes szabimat elviszi - magyarázkodom. -
Pontosan kell majd visszaérnem, vár a munka!
- Kérem, csatolják be a biztonsági öveket! - figyelmeztet a stewardess, mi pedig
engedelmeskedünk. Elkezdődik a majd két és fél órás repülés, én előveszem a nyakpárnámat,
Béni pedig zenét hallgat az iPodjáról. Álmaimban valahol Amerika felett járok, és
legközelebb csak akkor ébredek fel, amikor landol a gépünk. Legalább addig sem nézegetem
minden áldott percben az órámat, mint ahogy egész éjjel tettem.
Hosszú sor várakozik a LAX-ra tartó járat táblája előtt a Charles de Gaulle várótermében.
Mögöttünk japánul beszélnek, előttünk franciául. Majd megöl az izgalom, felpörgetett a
gondolat, hogy alig tizenegy óra múlva megérkezünk az amerikai álomba. Aztán ránk kerül a
sor, rövid ellenőrzés után már haladunk is a géphez.
Megkeressük az üléseinket, Béni pedig azon vigyorog, hogy képtelen vagyok leállni,
mondom a magamét, anélkül hogy levegőt vennék.
- Lazíts, Klóé, nem zuhanunk le, semmi baj sem lesz! - próbál megnyugtatni.
- Jó, de mi van, ha elfogy az üzemanyag, vagy terroristák vannak a gépen, vagy...
Ekkor a szavamba vág a hangszórókból megszólaló eligazító előadás. Szuper.
Filmekkel készültem a fél világon átívelő repülésre. Az összes klasszikus romantikus darabot
ösz- szeválogattam, mert az kész világvége, ha a gépen egy film sincs Ryan Goslinggal.
Ahogy felszállunk, én mozizni kezdek, Béni pedig bekapcsolja az iPodját, és öt perc nézelő-
dés után már alszik is. Talán egyszer ébred fel, úgy félúton. Megkérdi, hol vagyunk, én meg
kissé morcosán azt válaszolom neki, valószínűleg még messze... Erre fogja a felfújható
kispárnáját, jobbra fordul, és már alszik is tovább egészen addig, amíg nem hozzák a kaját.
Eszünk, aztán Béni visszaalszik. Én egy ideig lelkesen nézelődöm, ám hamar rájövök, hogy a
nagy kékség még egy jó ideig nem változik, szóval nem maradok le semmiről.
116 220
Nézek magam elé. Nagyon sokat gondolkodom. Leginkább az elmúlt hónapon. Sokáig
egyszerűen csak össze voltam zavarodva, nem tudtam, mit érzek Béni iránt, és főleg nem
akartam meglátni az igazságot. Túl sok a kérdőjel a srác körül, árnyak borítják múltjának
jelentősebb pontjait. Most már idegesít a titokzatossága, amit egy ideig meg akartam fejteni,
mert izgatott. Azt hittem, majd nekem sikerül bebújni a hézagokon, de ő semmiféle rést nem
hagyott befelé. Sőt, millió retesszel zárta el magát és az igazságot az igazi Bénivel
kapcsolatban.
És közben megismertem valakit. Nagyon hirtelen jött az egész, értetlenül állok a helyzet
előtt.
Pedig amúgy a sztori egyszerű. Egyik hétvégén Béni a barátaival töltötte a szombat estét, és
én is kimozdultam Pannáékkal. A csapattal jött egy fiú is, akivel előtte még nem
találkoztam... A második koktélnál már javában beszélgettünk Petivel.
Ő egyébként Béni tökéletes ellentéte, legalábbis belülről. Az ő haja is sötét, a szemei
hatalmasak, van rajta pár kiló izom, de közel sem annyi, mint Benin. Beni egyébként az
utóbbi időkben kissé túlzásba vitte az edzést, én meg egyre kevésbé szerettem vele bárhova is
kimozdulni. Ugyanis minden egyes tükröződő felületen azt méregette, mennyire jó a teste...
Egyenesen ki tud kergetni a világból ezzel a „felhúzom a pólóm, és simogatom a hasamat,
mert jaj de szép” dologgal.
Szóval jött Peti, és totál levett a lábamról. A sármos babaarcával, a humorával, a mosolyával,
azzal, hogy igazi nőnek éreztem mellette magam... Imádtam. Szóval megkaptam tőle azt,
amit Bénitől sohasem.
Aztán egyszer csak eltűnt. Talán hallott Béniről, vagy csak megijedt attól, hogy végre jól
érezte magát valaki mellett...
Vetek egy pillantást az órámra, még mindig van hátra vagy három óra az útból.
Megpróbálom
116 222
kikapcsolni az agyamat. Mindenféle pasit, sztorit, problémát elnapolok későbbre, most itt,
kilométerekre a Föld felett semmit sem tudok tenni.
Végül sikerült elaludnom. Álmomban menekülök. Futok Béni elől, eltakarom az arcom,
elbújok a kanapé mögé, hogy ne vegyen észre. Borzasztó érzés, amikor mégis megtalál.
Menekülni akarok a karjai közül, amikor hirtelen felébredek a simoga- tására. Megérkeztünk.
Az USA-ba való bejutásról az ismerőseim azt mesélték, néha nagyon problémás, de most
viszonylag simán megy minden. Igaz, szerencsétlenségünkre több gép is landolt a miénkkel
egy időben, ezért legalább egy órát ácsorgunk a hosszú, tömött sorban, mielőtt sorra
kerülünk. Valljuk be, egy több mint tízórás út után mindenre vágytunk, csak erre nem... De
aztán csak válaszolunk pár kérdésre, és már bent is vagyunk.
A transzferünk már vár ránk. A bőröndjeinket bepakolják a csomagtartóba, és indulunk a
hotelhez. Kissé csalódott arccal fordulok Bénihez, mert, miközben bámulok ki az ablakon,
úgy érzem magam, mintha csak Bécsbe ruccannánk ki. Hol az a híres Amerika-feeling?
Türelem, nyugtatom magam. Nálunk sem a Citadelláról nyíló kilátás vár a reptéren. Előbb
még át kell verekedned magad a Havannán meg a metrókon, és csak aztán jöhet a szépség.
Megérkezünk a szállóba. Becsekkolunk, lepakoljuk a ruháinkat, a szobán pedig csak ámulok
és bámulok, mert sokkal nagyobbnak tűnnek az ágyak, mint nálunk. Két óriási franciaágy
terpeszkedik előttünk.
Előkeresem az útikönyvet meg a mailt, amiben leírták a pontos menetrendet. Gyorsan
végigfutom: Los Angeles, San Diego, Las Vegas, Grand Canyon, San Francisco. Az út három
nap múlva kezdődik, és pontosan tíz napig tart majd.
Összekapjuk magunkat, és bár mindketten majd összeesünk a fáradtságtól, mégis teszünk egy
rövid sétát a környéken. Az egyik közeli étterembe ülünk be kajálni, miután fél órát vára-
kozunk szabad asztalra. Bámulunk ki az ablakon. Az érzés, amit a filmek láttán éreztem,
semmi volt ahhoz képest, ami most járta át a testemet és a lelkemet. Villogó táblák, amerre a
szem ellát, igazi amcsi autók az utakon, és... igen, érzem! Itt vagyok!
116 224
Már végeztünk az evéssel, amikor Béni előhúz a zsebéből egy apró borítékot, leteszi az
asztalra, és elém csúsztatja.
- Mi ez? - kérdezem, és már bontom is ki.
- Ez egy repülőjegy Miamiba, és egy szórólap...
- Miami Ink? - kérdezem tágra nyílt szemekkel. - Mi ez a post-it? Holnapi dátum van
rajta...
- Holnap megyünk hozzájuk.
- Várj, ácsi! Mi van???
- Gondoltam, megleplek valamivel, hálából, amiért engem hoztál magaddal!
A nyakába ugróm, közben patakokban folynak a könnyeim.
- Kihez megyünk?
- Amy James és Kat Von D is bent lesz. Te dön- tesz.
- Ezt nem... hiszem... el... - mondom remegve. - Ez egy vagyonba kerülhetett!
- Ne foglalkozz vele, mennyibe került. Holnap hajnalban megy a gépünk, estére van
időpontunk hozzájuk. Benne vagy? - kérdi Béni
- Hogy a fenébe ne! Képtelen vagyok felfogni... Minden, érted, minden vágyam valóra
válik! Köszönöm! - ujjongva a nyakába ugróm újra meg újra.
A papírt vizsgálom, majd Benire nézek. Aztán újra a papírt bámulom.
- Igazán nincs mit - mosolyog Béni.
Továbbra is a borítékot szorongatom, képtelen vagyok elengedni. Még jó, hogy az első két
napon semmilyen programunk sincs, így bátran elmehetünk! Ezt senki sem fogja elhinni,
senki! Gyorsan lefényképezem a Miami Ink papírját, és már töltöm is fel a Facebookra. Meg
azt is, mit varratok magamra: „A nehézségek tanítanak meg arra, hogy van benned valaki,
akinek ez nem nehéz."
Egy mese, ami most történik velem. Tényleg.
A kőrútunk pillanatok alatt véget ért, a be nem tervezett Miamin túl megjártuk Los Angelest,
San Diegót, Las Vegast, a Grand Canyont, San Fran- ciscót is.
Próbálom összeszedni magam, és csak a következő huszonnégy órával foglalkozni, ugyanis
holnap lesz a nagy nap, az Oprah-show forgatása.
Béni még nem érkezett vissza a szállodába, amikor elmentem fürdeni. Fürdés után a bizton-
ság kedvéért még bekenem a felkaromon futó te
116 227
toválást, amit Amy James készített. Gyönyörűen begyógyult. Kát Von D-vel is csináltattam a
jobb csuklómra egy Connected feliratot. A szó az emberek között lévő kapcsolatra utal, a
láthatatlan szálakra. Arra, hogy sohasem vagyok egyedül.
Nem sokkal később befut Béni is. Képtelen vagyok másról beszélni, mint a másnapi Oprah-
show forgatásáról, amire ő már nem kapott jegyet.
- Sajnálom, hogy nem tudsz velem tartani... - nézek rá. - Pedig szerintem tetszett volna
neked.
- Nem gond, úgyis elintéznivalóm lesz - mondja legyintve.
- Már megint? De hiszen napok óta nem is találkoztunk, csak esténként!
- Kiderült, hogy itt él egy ismerősöm... - mondja titokzatosan.
- És hogyhogy csak most jöttél rá erre? - kérdezem, közben fél szemmel a telefonomat
figyelem. Pirosán villog. SMS-t kaptam. Ugyan kitől?
- Becsekkoltam a Facebookon, és rám írt valaki, akivel régen elég közel álltunk
egymáshoz. O is épp erre járt. Vele töltöttem az elmúlt napokat - mondja.
Közben felkapom a BlackBerryt, és elolvasom az SMS-t. Peti az!
Szia, Drága! El voltam havazva, de nem felejtettelek el. Képtelenség lett volna... Tudunk
valamikor találkozni?
Mintha mi sem történt volna, folytatom a beszélgetést.
- Annyira szép ez a tetoválás... - nézek a csuklómra.
- Connected. Rövid és lényegre törő, ahogy a másik felirat is, a karodon. írógép
betűtípus. Különleges és egyedi - mondja.
- Igen. Mindannyian össze vagyunk kötve. De hogy Amy James és Kat Von D
tetovált... Ó, menynyire szexi volt! Mármint Amy James! És szerintem totál levettem a
lábáról... - ájuldozom, mint egy SP-rajongó tini.
- Na, azt tudjuk... - mondja Béni kuncogva. - Teljesen megszédítetted, hát persze...
- Viccelődhetsz, imádott - vállat vonok, és úgy teszek, mintha nem is figyelnék arra,
amit mond.
- Persze, miután be nem állt a szád, és elmesélted neki a fél életedet, majd vele is
leadattad kábé a teljes sztoriját...
- Imádott! Tény, a koktélok miatt picit túlpörögtem, de másképp végig hisztiztem
volna, hogy mennyire fáj!
116 229
- Klóé, így is hisztiztél eleget - legyint Béni.
- Na! Tessék befejezni! Imádott és kész - vágom rá határozottan. - Vita nincs!
- Jóóó... - válaszol beletörődőén. - Hagyjuk inkább, oké?
Halkan bólintok. Azon gondolkodom, ugyan mit válaszoljak Petinek. Megírjam, hogy kivel
vagyok itt? Aztán eszembe jut, hogy a Facebookon könnyen utánanézhetett, szóval már
biztosan tudja. Talán azt írom meg, hogy mikor érkezem, de valami überlazán. Csak ne
sejtse, mennyire várom, hogy találkozzunk.
Igyekszem elterelni a gondolataimat. Nekiállok rendet rakni. Rengeteg szuvenírt vettem,
próbálom elpakolni őket, hogy még véletlenül se maradjon itt semmi. Előkerülnek a kavicsok
a különböző városokból, na meg a hűtőmágnesek, velük pedig az elmúlt napok emlékei.
San Franciscóban cable caroztunk, és jártunk a Chinatownban, ahol rengeteget vásároltam.
Legalább kéttucatnyi hűtőmágnes landolt a táskám alján, így az ajándékokat már ott
elintéztem. A város többi részén sokkal drágábbak voltak a szintén Made in China-cuccok.
Béni persze rám szólt, hogy csak óvatosan a vásárlással, mert egyszer haza is kell utazni, és
nem fogok elférni a bőröndömben.
Esténként sétálni mentem. Néha Béni is velem tartott, néha viszont megkértem, hagyjon
magamra, mert egyedül szeretnék lenni. Annyira szuper érzés volt sétálni azokon a helyeken,
amiket már annyi filmben láttam. A Golden Gate volt az egyik kedvencem! Egyszerűen
zseniális! Megtudtam, hogy ezt a hidat fotózzák a világon a leggyakrabban. Gyalog mentünk
fel rá, egyébként az autósoknak fizetni kell érte.
Béni egyik este elrángatott egy kocsmába, arra hivatkozva, hogy az utolsó napokon úgysem
tud velem foglalkozni, mert egy ismerősével akar lógni. Gyakran ment italért, ismerkedett a
szomszéd asztalnál ülőkkel, és néha fél órára is a fa bárpultnál ragadt a villogó reklámtáblák
között. Szerencsére volt wifi, szóval elszórakoztattam magam. Amikor éppen ráuntam a
Facebookra, egy baseballmeccs közvetítését figyeltem. Béni viszont mocskos részegre itta
magát, úgy kellett hazatámogatni. Hívtam egy taxit, és bepakoltam. Még jó, hogy én csak
keveset ittam, nem is tudom, egyébként hogyan jutottunk volna vissza a hotelbe.
Útközben néhány napra lebetegedtem, eszméletlenül fájt a hasam. Mivel borzasztóan
éreztem
116 231
magam, a programok jelentős részéről lecsúsztam, így sem a Yosemite Nemzeti Parkot, sem
a sivatagot nem láttam. Csak azon imádkoztam, hogy gyógyuljak meg az Oprah-show
felvételének napjára, mert ha félholtan, de én akkor is elmegyek. Ez volt a nagy vágyam,
nem csúszhatok le róla. Aztán végül ösz- szeszedtem magam, úgyhogy Las Vegast és a
Grand Canyont szerencsére már nem kellett kihagynom.
Pakolászás után hosszú sétára indulok, megint egyedül. Visszafelé, nem messze a szállodától
veszek egy óriási pizzát. Mire hazaérek, Béni már alszik. A lehető legkevesebb zajjal bújok
az ágyamba, és bekapcsolom a tévét. Béni felébred a pizza illatára.
- Nekem nem is hoztál? - kérdezi pislogva, félálomban.
- Egyél ebből nyugodtan! - kínálom felé a dobozt.
- Á, inkább megpróbálok visszaaludni. Te csak nézd nyugodtan a tévét.
Még sokáig bámulom a képernyőt, nem tudok aludni. Éjfél van. Béni elviselhetetlenül
horkol. Kapcsolgatom a csatornákat, az arcomon széles vigyor. Ez egyszerűen zseniális.
Amerikában lenni, pizzát enni egy hotelben, váltogatni a kábeltévé csatornáit, felváltva nézni
az Oprah- majd az Ellen- show-t, és azt érezni, hogy a helyemen vagyok.
Reklám. Minden csatornán. Egyszerre. Ismét kereső hadjáratot indítok, és az egyik adón
rátalálok a Gossip Girl egyik ismétlésére. Pont erre van szükségem.
- Mit nézel, Klóé? - szólal meg Béni álmos hangon. Megint sikerült felébresztenem.
- A pletykafészeket, de te úgysem tudod, hogy az micsoda.
- Hát, a címe alapján nem férfinak való...
- Maradj csöndben, most mondja meg Chuck Blairnek, hogy szereti! Nézd, milyen
szépek!
Kikerekedett szemekkel nézem a képernyőt, mint a cica a Shrekben.
- Csókold meg! Csókold már meeeeg! - ordítom önkívületi állapotban, totálisan
megfeledkezve arról, hogy Béni ott csücsül a másik ágyon. Megdöbbentél! néz rám.
- Te aztán bele tudod élni magad a dolgokba. Ez csak egy film, Klóé, nyugi! - mondja
mosolyogva.
- Na és? Nézd, ez a lány magyar származású. Jessica Szohrnak hívják. 2011 telén járt
először nálunk, Budapesten. Tweetelt is róla, de képzeld, feltű-
116 233
nés nélkül érkezett. Senki sem tudta, hol szállt meg. Azért jött, mert már ezer éve
megfogadta, hogy le- csekkolja a szülőhazáját. Ugye, milyen durva, hogy itt van nekünk egy
világsztár, és senki sem csap le rá?
- Hát, azért a nő nem egy Bruce Willis. Őt azért elég szépen üldözte a sajtó... - mondja
Béni komoly arckifejezéssel.
- Igen. Nem egy Bruce Willis, de mit tudsz te a Gossip Girlről...
- Semmit!
- Az USA-ban az egyik legnézettebb sorozat, a színészei abszolút menők, és Ed
Westwick... Ó, az a pasi... Nézd csak meg... - nyálcsorgatva bámulom a képernyőt.
- Nekem is nagyon tetszik... - jegyzi meg Béni ironikusan.
- Ne legyél már ilyen! - kiáltok rá dühösen.
- Klóé, mit vársz tőlem? Pasi vagyok, nem fogom azt mondani, milyen jó pasi ez az Ed
Westwick! - fakad ki.
- Csak az a baj ezzel a sráccal, hogy foglalt - mondom, mintha nem is hallottam volna a
megjegyzését.
- Szerintem is ez a legnagyobb baj - mondja Béni rosszmájúan.
- Na! Fejezd be! Ha minden igaz, Jessicával van együtt - mutatok a képernyőre.
- Megértem - bólint Béni. - Az a nő... Gyönyörű.
- Ebben egyetértünk! - vágom rá határozottan, ő pedig hozzám vág egy párnát.
Őrült párnacsatába kezdünk, végül a földön végezzük. Lazán leszorítja a kezeimet, és bámul.
Úgy néz a szemeimbe, ahogy korábban még soha. Belém hasít egy megmagyarázhatatlan
érzés. Menekülj! Eltaszítom magamtól Bénit. Meglepődik. Meglepődöm. Megkérdezi:
- Most mi van, nem akarod?
Én meg hirtelen azt válaszolom neki:
- Most nem lehet.
Talán erre azt hiszi, hogy megvan.
Vége.
Azt mondja, kimegy levegőzni. Feszült. Látom rajta. Biztosan nem érti, mi a helyzet.
Valójában... én sem.
- Ébresztő! Ez az utolsó előtti napunk, ma muszáj elmennünk vásárolni! - vonulok be óriási
robajjal Bénihez a szobába, miközben elhúzom
116 235
a sötétítőt. A nap sugarai vakítóan tűznek be a padlóra.
- Neeeü! Nem akarok még felébredni! - szorítja a fejére a párnát.
- Béni... - rángatom le róla a takarót. - Megbeszéltünk valamit. Ma emberi időben
ébredünk, és kihasználjuk a napot. Itt vagyunk, Amerikában! Felfogod ezt? - mutatok ki
lelkesen az ablakon.
- Jó, Klóé, egy picit halkabban...
Némi győzködés után végül sikerül ismét tízperces rekordidő alatt elkészülnünk. Benin feke-
te póló, én pedig nemes egyszerűséggel Bernát Ági egyik gyönyörű, kalocsai hímzéses
ruhájában veszem a nyakamba a várost, amolyan igazán magyarosan. Ma valahogy jobban
viselem Béni társaságát, mint az elmúlt napokban. Talán mert ez a nagy nap. Ó, de még
mennyire nagy nap! Ma végre találkozom Oprah-val, még mindig nem tudom felfogni!
Ennyire izgatott még sohasem voltam! A föld felett hatszáz méterrel járok, képtelen vagyok
lenyugodni.
Épp az egyik bevásárlóközpont mozgólépcsőjének legfelső fokára lépünk, amikor valaki
megkocogtatja a vállamat.
- Excuse me, guys!' - szólal meg egy női hang a hátam mögül. Megfordulok.
- Te, Klóé, ő a csaj a tévéből! Tudod, tegnapról!
Leintem Bénit, hogy ne beszéljen már hülyeségeket, aztán majdnem leájulok a lépcsőről.
Megkapaszkodom a korlátban.
- Hi, can I help you? - kérdezem, bár nem vagyok biztos abban, hogy a szavak
érthetően csúsznak ki a számon. A szívem szaporán dobog, és remegek. Ott áll előttem a
bugyinedvesítő Ed Westwick, jobbján pedig a magyar származású Jessica Szohr. Ezt nem
hiszem el. Sőt. Senki sem fogja elhinni nekem. Ennyire nem lehet kicsi a világ. Meg kell
kapaszkodnom a mozgólépcső korlátjában, különben remegő térdeim valószínűleg feladnák.
A hangom is reszket. Falfehér az arcom.
- If I am not mistaken, you are from Hungary, right? - kérdezi Jessica.
- How did you know that? - kérdezem tágra nyílt szemekkel.
A ruhámra mutat.
* Bocs, srácok!
Helló, segíthetek?
Ha nem tévedek, magyarok vagytok, igaz?
Honnan tudtad?
116 237
- Oh, 1 heard that you said Koszi, and I saw your dress, which is amazing!' - mondja,
és a lehető legszélesebb mosoly ragyog az arcán.
Valószínűleg az enyémen is az lenne, ha nulla- huszonnégyben Ed Westwick állna
mellettem, szeretne, ébredne velem, és olykor magához húzna azzal a sunyi csábesz
tekintetével.
- 1 know you! You are Vanessa from Gossip Girl... And I know that you have relatives
in Hungary!
- Yes - néz rám mosolyogva, totál meglepődve. - But how did you know about that?
As far as I remember in Hungary nobody really knows GG.
- I am in love with everything, which comes from the USA. Years ago I’ve started to
watch GG, and I can’t let it go!
Beni még mindig csak bámul. Leérünk a mozgólépcsőn. Meglepetésemre nem búcsúznak el,
hanem félrehúznak minket, és csillogó szemmel kérdezget-
* Ó. csak hallottam, hogy azt mondtad, koszi, aztán megláttam a ruhádat, ami
egyébként csodálatos!
Én ismerlek! Te Vanessa vagy A plctykafészekböW És azt is tudom, hogy vannak
magyar rokonaid!
Igen. De te ezt honnan tudod? Amennyire én tudom, Magyarországon nem igazán
ismerik a sorozatot.
Én odavagyok mindenért, ami az USA-ból jön! Néhány éve kezdtem el nézni A
pletykafészekel, és teljesen függő lettem!
nek arról, mit keresünk itt, mit csinálunk, hogyan érezzük magunkat. Megdöbbenek, és még
mindig képtelen vagyok hinni a szemeimnek és a füleimnek.
A telefonjuk folyamatosan csörög. Minden hívást kinyomnak, végül az egyiket Ed
kelletlenül felveszi. Amikor befejezi a beszélgetést, ismét hozzánk fordul, és megkérdezi,
van-e kedvünk egy esti VIP celebpartihoz, ahol a meghívottak mind a Gossip Girl sztárjai,
meg más hollywoodi hírességek. Némán bólintunk, nem találunk szavakat.
- Here is my number' - tol oda egy névjegy- kártyát az orrom elé. Ed Westwick, actor,
és... ott a telefonszáma! Mindjárt elájulok. - Text me your number, I am gonna send you
back the address.
- Ok! I will. Thank you, Ed. You two are so friendly!
- So it was nice to meet you guys! At the beginning of December we are planning a
short trip to Hungary, you could show us everything with an insider eye - teszi hozzá Jessica
116 238
szűnni nem akaró
• Itt a számom. Küldd el a tiéd, és megadom a címet.
Oké, így lesz. Köszönöm, Ed. Ti ketten annyira kedvesek vagytok!
Örülök, hogy megismertelek benneteket, srácok! December elején, azt terveztük, hogy
átruccanunk Magyarországra, jól jönne egy helybéli idegenvezető!
116 239
mosolyával. Imádom, hogy ilyen életteli! És ahogy egymásra néznek...
- Now we have to go. See you soon. Bye!'
- Bye, Ed! Bye, Jessica!
- Bye, guys!
Amilyen hirtelen megjelentek, olyan hirtelen el is tűnnek. Benibe kapaszkodva támolygok, ő
megállás nélkül rajtam kuncog. Szerinte cuki voltam, ahogy rápörögtem erre az egészre.
Abban a pillanatban, ahogy látótávolságon kívül kerülnek, lerogyok a földre, és nekidőlök a
hideg falnak.
- Nyugodj meg, Klóé, minden a legnagyobb rendben - nevet Béni mellém kuporodva. -
Imádom, hogy ennyire lelkes tudsz lenni. De tudod, ők is csak emberek.
- Tudom, de akkor is! Ez a kremp - a karkötőmre nézek - egyre több dolgot ad. Érted?
Annyira hálás vagyok érte! Hogy élhettem eddig e nélkül? - a hangom még mindig remeg.
Akadozik.
- Sikerült összeszedned magad? Ideje lenne ennünk valamit, este pedig Oprah-show!
• Most mennünk kell. Hamarosan találkozunk. Helló!
Helló, Ed! Helló, Jessica!
Sziasztok, srácok!
Elsétálunk a legközelebbi étterembe, de én még mindig képtelen vagyok lenyugodni. A
kezemben tartom Ed Westwick ezüstszínű, fémes hatású, extra minimál névjegykártyáját, ami
legalább olyan szexi, mint a fiú mosolya volt... És nem tudom l.e- tenni.
- Ugye, tudod, hogy ugyanaz lesz rajta akkor is, ha öt perc múlva nézed meg? - kérdezi
cinikus mosollyal Béni. - Úgy látom, nagyon készen vagy!
- Te felfogod, hogy ez mekkora dolog? Jézusom, én most beszélgettem Ed
Westwickkel, a világ egyik legszexibb pasijával. Apropó, írnom kell neki egy SMS-t - elő is
kapom a telefonomat, és már pötyögöm az üzenetet. - Rajta leszünk a listán. Találkozhatunk
mindenkivel, aki számít, érted?
Képtelen vagyok lenyugodni, kizárt dolog. A tizenhat éves énem őrülten boldog, hiszen
bekerült oda, ahova mindig szeretett volna. Ennél feljebb nincs. Ha visszamehetnék az időben
ezzel a névjegykártyával, tuti irtó menő lennék! Úristen, posz- tolnom kell a Facebookra!
Úgysem fogják elhinni. Senki sem fogja elhinni.
- Nyugodj meg - mondja Béni. - Elmegyünk, biztos jó lesz. De azt azért ne felejtsd el,
hogy ők is csak emberek, és nem feltétlenül jó, ha ennyire isteníted őket... Mert mi lesz, ha
például totál mások az életben, mint amilyennek te elképzelted őket? Akkor aztán volt
116 240
kedvenc, nincs kedvenc. Tudod, a hírnév megváltoztatja az embereket... Kezelj mindenkit
emberként, mert akkor ők is így fognak kezelni téged. Félre ne értsd, örülök, hogy boldog
vagy, jó látni, hogy végre tudsz örülni az élet dolgainak, de féltelek. A kremp is csak eny-
nyire kér: mindenkit kezelj egyformán. Ne tegyél különbséget ember és ember között.
- Most miért kell ilyen ünneprontónak lenni? Komolyan. Nem értelek - mondom
csodálkozva.
- Én nem vagyok ünneprontó... De mindegy is, most vennünk kell neked valami extra
dögös rucit. Meg kell maradnod az emlékezetükben. Itt a nagy lehetőség. Dobd be magad!
- Elég volt a lelkesítő beszédből - közlöm. Megállók, felhúzom a felsőm ujjait,
összedörzsölöm a kezeimet, és vetek rájuk egy pillantást. Akkor folytatódjon életem egyik
legszebb napja!
- Meg kell vennünk neked azt a szexi, piros ruhát. Nem hagyhatod ott!
Gyorsan visszamegyünk az üzletbe, ahol korábban kiszúrtunk egy álomszép piros ruhát, és
megvesszük estére. Viszont most már iszonyatosan kell
rohannom, ugyanis elvásárolgattuk a fél napot, és egy órán belül kezdődik az Oprah-show
forgatása.
A szállodában összerakok egy rózsaszín póló, kiviszínű szűk szoknya kombót, amihez pont
jól megy majd a barna magas sarkú és a barna táska. Épphogy felrakok egy kis
szempillaspirált és szemceruzát, a hajamat feltűzöm. Hosszasan bámulom magam a tükör
előtt, fel-alá járkálok, húzogatom a szemöldökömet, keresem a hibát. Aztán rájövök, hogy
gyakorlatilag semmi gond velem, csak picit túl vagyok pörögve. Talán mire odaérek, majd
lenyugszom.
Bekukkantok a szobába, Béni alszik, kifárasztottam a négyórás maratoni vásárlással.
Pihenjen csak, legyintek, addig sem kell vele lennem. Az esténk hosszú lesz, készüljön csak
fel rá. Bár mintha ma találkozója lenne valakivel. Mindegy.
Az asztalra nézek. Ott hever A most hatalma. Gyorsan felkapom, berakom a táskámba, mert
én úgy haza nem jövök, hogy ne dedikálná Tolle. Lekapom a telefonomat a töltőről,
bevágom a táskámba, és pár perccel később már szállók is a taxiba, ami egészen a stúdióig
repít.
Hosszú sor kígyózik a forgatás helyszíne előtt. Huh, nem késtem el. Szuper. Mindenki
mosolyog,
116 243
és rendkívül izgatott, ahogy én is. Alig pár perc várakozás után hirtelen megindul a sor, én
meg azon kapom magam, hogy már bent is ülök a forgatás helyszínén. Döbbenten nézek
körbe: vagy kétezer ember minden egyes négyzetméteren. Iszonyat lúdbőrös érzés itt ülni.
És... ott van Oprah!
Hirtelen mindenki tapsolni és ujjongani kezd. Előkapom a telefonomat, kattogtatok párat, és
már tolom is fel az üzenőfalamra, na meg persze az Instagramra.
A show még nem kezdődik, Oprah csak kiszaladt valamiért a színpadra. Már csak perceket
kell várni, a tömeg izgatottsága picit elül.
Megérkeznek. Oprah és Eckhart Tolle. A levegő felizzik, a nézőtéren ülők hangos
sikongatásban törnek ki, és kezdődik a show. A mellettem ülő lánytól kaptam füzetet meg
tollat, amikor meglátta, hogy a könyvbe akartam jegyzetelni a beszélgetést.
Sok újdonságot nem hallok, gyakorlatilag Oprah szokásos témái mennek, Tolle pedig a
könyveiről beszél. Viszont rögtön az elején elhangzik egy mondat, amin nem tudom túltenni
magam. Onnantól a műsor mintha nem is létezne, képtelen vagyok másra gondolni.
Az emberekben minden véggel kapcsolatban némi rossz érzés él, mert minden befejeződés
egy kis halál. Ezért mondjuk búcsúzáskor: viszontlátásra.
Béni mindig arra figyelmeztet, hogy figyeljek oda az elejtett mondatokra. Akkor is erre kért,
mielőtt kijöttünk az USA-ba. Az indulás napja előtt pontosan egy héttel beszélgettünk a
jelekről. Hogy nem árt nyitott szemmel járni, mert nem tudod, mikor akarják valami nagyon
fontos dologra felhívni a figyelmedet.
Hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy igen, véget ért az út, de még úgyis visszajövök.
Aztán megrázom a fejemet. Nem rajtam múlik, mit üzen a sors. Annyit viszont megtehetek,
hogy szem előtt tartom a jeleket, és figyelek. Ugyanis valami véget fog érni. Hogy mi, majd
úgyis időben megtudom.
Hirtelen a csuklómra nézek. Mintha felébredtem volna a kábulatból. A karkötők még mindig
ott pihennek a kezemen. Mosolyogva bámulok rájuk, mert nem hiszem el, nem akarom
elhinni, hogy itt vagyok. És megtörténik minden. Minden, amire eddig csak vágytam. A
karkötők alatt pedig ott
116 245
a felirat, a tetoválás: Connected. Annyira erősnek érzem magam. Körbenézek: szerintem a
többiek is.
A jegyzeteim közül felpislogva felfogom, nemsokára vissza kell mennem a szállodába,
ugyanis, mint minden jónak, egyszer a show-nak is vége szakad. Már csak pár percük
maradt, de én azt is végigkörmölöm. Ahogy visszalapozok, hirtelen feltűnik egy mondat:
Megláttam az emberi kapcsolataimat a MOSTból. Volt, akitől bocsánatot kellett kérjek
gondolatban, amiért nem vettem komolyan, nem láttam, mi a fontos neki a MOSTban.
Millió gondolat közül ocsúdom fel hirtelen, hiszen vége a műsornak. Még gyorsan
betolakodom Toliéhoz dedikáltatni. Végigállom a sort, köszönök neki, ő is üdvözöl engem,
mosolygok. Megjelenik Oprah is, tőle is kérek egy aláírást, az akcentusom hallatán
megkérdezi, honnan jöttem. Közlöm vele, hogy a fél világot átutaztam érte, ő erre megölel,
és készítünk egy közös fotót...
Minden annyira gyorsan történik, hogy igazából fel sem fogom. Mintha mindez meg sem
történt volna. Mintha a YouTube-on látnám, és az élmény nem is az enyém lenne. Boldogan
sétálok ki a stúdióból, mint aki jól végezte dolgát. És valóban.
Elértem, amit világéletemben szerettem volna, szóval igenis lehetek boldog.
Talán ebben igaza van Béninek. Túl sokat tartok egyes emberekről, aztán ha kevesebbet
teljesítenek, mint amennyit elvártam tőlük, csalódom bennük. És igen, abban is igaza van,
hogy inkább a jelenre kellene fókuszálnom, és azt élveznem, abból kihoznom a legtöbbet,
nem pedig mindig a jövőbe vágyni. Vágyhatom egy életen át a gazdagságra, de mire
megszerzem, talán egyedül maradok. Vágyhatom Amerikára, de mire kiérek, esetleg épp
olyan állapotban leszek, hogy nem tudom élvezni. Ezért kell a pillanatban maradni, és nem
vágyképeket gyártani valamiről, amit nem is ismerünk. A jelen azért van előttünk, hogy
játsszunk vele. Hogy kibontsuk, megismerjük és élvezzük. Semmi más dolgunk sincs, de ez
bőven elég, hiszen ez hozza majd el a jövőt. A szebbet, a jobbat.
Sokkal mélyebben látom az életet, mióta Béni mellettem van, de még mindig nem tudom, jó-
e ez így. Béni és a csodák nincsenek egymás nélkül. Viszont utálom, hogy ami iszonyat
fontos nekem, ami értelmet ad az életemnek, az pont ehhez a fiúhoz kapcsolódik.
116 247
Megérkezem. A boldogságtól potyogó könnyeimet felitatom egy zsepivel, és már szállnék is
ki a taxiból, de
visszahőkölök. A lábaim remegnek, nem tudok megállni rajtuk. A szívem darabokra törik, és
csak azért rimánkodom, hogy ez ne velem történjen. Lángol a hotel épülete.
Sokkot kapok. A taxi ajtajába kapaszkodva esem vissza az ülésre. Nem tudok felállni. A
kezem a mellkasomra szorítom, alig kapok levegőt. Összegömbölyödve próbálok lélegezni,
de majdnem megfulladok. Kezeimbe temetem az arcomat, majd a kocsi padlójára kuporodva
ordítom: ez nem történhet meg! Ez csak egy rossz álom!
A taxis kiszáll a volán mögül, döbbenten bámulja az épületet. Végül utolsó erőmmel
kimászom a kocsiból, és odarohanok a tűzoltókhoz. Be kell jutnom, magyarázom, mert bent
maradt valaki, aki nagyon fontos nekem. Azt válaszolják, senki sem mehet be, én se.
Fejhangon ordítok velük: akkor hozzák ki azonnal!
Tíz
Hívok egy taxit, hogy visszavigyen
a szállodába. Fura a hátam mögé
nézni, és látni, ahogy egyre kisebbé
válik az épület. Ahogy egyre
messzebb jutunk, úgy válik egyre
távolibbá valami, ami egykor
annyira fontos volt.
116 249
Önkívületi állapotban visznek egy rendőrhöz, aki közli, nagyon sajnálja, de már nincs kit
kihozni az épületből. Az óriási gázrobbanástól az apró hotel kártyavárként omlott össze, és
maga alá temetett mindenkit, aki épp bent tartózkodott. A következő pillanatban már
bizonyos, hogy Béni is a szállodában maradt: egy másik rendőr lép oda hozzám gyászos
arccal, és elmondja, egy számítógépes lista, illetve a portás beszámolója alapján Béni az
épületben tartózkodott. Részvétet nyilvánítanak, én meg összeroppanok.
Próbálnak megnyugtatni, arról beszélnek, mekkora szerencsém van, mert ha csak kicsivel
korábban érkezem, már én sem élek. Azt is hozzáteszik, hogy rajtam kívül csak egy vendég
élte túl a robbanást. Elkérik az irataimat, és azt mondják, bármi is maradt a szobában, a
biztosító kifizeti. De egyáltalán nem érdekel, milyen holmim veszett oda.
Nem fogom fel. Ez nem történhetett meg! Előkapom a telefonomat, hogy felhívjam Bénit.
Az életben nem imádkoztam még ennyire azért, hogy megszólaljon az idegesítő búgó hang.
Remegő kezekkel keresem ki Béni számát, és már hívom is. A gombnyomásban, amivel
elindítom a hívást, minden bizakodásom benne van.
A hívott szám nem kapcsolható.
A síp hangjára meghal a remény, hogy Béni életben maradt. Megjelenik a portás, és
szomorúan meséli, hogy a fiatalember visszajött a szállodába, a saját szemével látta. És
sajnálja. Nagyon sajnálja.
Még mindig nem fogom fel, mi történt. Órák óta ülök a hotel romjai előtt egy pádon
összekuporodva, és bámulok magam elé. Remeg a testem. Hintázom előre, hátra, előre, hátra,
hátha ez megnyugtat, de most semmi nem segít. A szemeim üvegesek, a szívem darabokra
tört. Semmit sem látok a könnyeimtől, csak a fájdalmat érzem, ami szétvet belülről. Magamat
hibáztatom.
Ugyanúgy érzem magam, mint a szüleim halálakor, amikor a Dunát bámulva ostoroztam
magam. Mindennek én vagyok az oka. Az egyik rendőr odajön hozzám, és arra kér, törődjek
bele: a fiú meghalt. Ahogy kimondja, végérvényesen felfogom: ez nem egy rémálom, ez a
valóság. Bassza meg! Ugyanaz történik már megint. Miért veszítek el mindenkit, aki végül
fontos lesz nekem? A karkötőkre nézek. Megnyugtatnak, ugyanakkor a zöld égeti a karomat.
Megvédett, te jó Isten! Ez működik!
116 251
A szomszédos szálloda fogad. A recepciós megkér, foglaljak helyet, amíg tiszta ágyneműt
húznak a szobámban. Belenyúlok a táskámba, előszedem a xanaxos dobozt, bekapok egy
pirulát.
Én vagyok a hibás. Miért nem beszéltünk meg mindent? Miért nem lehetett tisztán kommuni-
kálni? Miért nem mondtam el neki, hogy többet akarok tőle? És... miért nem tudott őszinte
lenni? Miért kellett annyit titkolóznia... Ugyanis ezzel zárt ki az életéből! Emiatt éreztem
egyre távolabb magamtól. De akkor is! Én is ostoba voltam. Most hogy megyek haza? Hogy
mondom el Somának, hogy Béni nincs többé? Hogy fogok belépni a lakásba, ahol minden rá
emlékeztet, még a könyveim is?
Levegőzni akarok. Elindulok a lifthez. A nyugtató eltompít, a könnyeim már nem folynak
olyan intenzíven hatalmasra dagadt szemeimből. Újra visszafojtott zokogásban török ki,
amikor a lift pittyen egyet, az ajtó kinyílik, és kilépek a tetőtérre.
Ott ülök, és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy Béni nincs többé. Azt hittem, ezt a
damilt senki sem tudja elvágni. Senki. És mégis megtörtént. De miért? Milyen kötelék az,
amit így el lehet vágni? Béni mindig azt mondta, ezt lehetetlen eltépni, mert mindent felülír.
Mert szoros. Hazugság volt az egész!
Vagy...
Hosszasan bámulok a messze távolba. Olyan nyugodt innen fentről minden. A leégett
szálloda felett még mindig füst száll. Összeszorul a gyomrom. És akkor hirtelen tágra nyílnak
a szemeim, a semmiből jön a felismerés. Te jó Isten! Hát erről szólnak a kötelékek! Arról,
hogy ne én mondjam meg, kinek mi legyen a sorsa!
Mert eddig mi is volt? Ha valaki nem azt teszi, amit Klóé őfelsége akar, akkor világvége van,
meg depresszió. Akkor tűnjön az életemből az illető. Béninek sohasem voltam elég fontos.
Soha. Vagyis... Eddig azt hittem, de várjunk csak...
Honnan tudhatnám, hogy ez igaz-e? Nem ismerem Bénit, sőt. Valójában senki sem ismerte őt
igazán. Honnan tudhatnám, mi volt vele a terve az életnek?
És ha jobban belegondolok...
Béni sokat adott nekem. Többet, mint bárki másnak, csak nekem ez nem volt elég, mert én a
rózsaszín, ködös szerelmet vártam tőle. Most úgy felpofoznám magam! Pedig végig ott volt
az életünkben a kremp. Végig! És az igaz! Valós. Él. Működik.
Órák múlva térek teljesen észhez, addigra összeáll a kép.
Zokogok még mindig.
Béninek pont az volt a feladata, hogy ráébresszen erre a gondolatra.
A szüleim halála nélkül nem lennék új ember, Béni nélkül meg... nem változtam volna meg!
252
Nem hinnék abban, amit a karkötő jelképez. A kremp mentett meg, és hozott csodákat az éle-
tembe.
A falba tudnám verni a fejem. Miért nem hagytam, hogy Béni egyszerűen csak ott legyen az
életemben, és tegye a dolgát? Miért kell nekem mindig többet beleképzelni mindenbe?
Béni felnyitotta a szememet, és akaratán kívül is valami olyat adott a kezembe, ami hosszú
hónapok óta meghatározza az életemet. Talán most már egész életemben velem lesz a kremp.
Ami megoldást nyújt mindenre.
Patakokban ömlenek a könnyeim, egyre-másra gyűröm össze a zsebkendőket. Halkan,
nesztelenül zokogva lekuporodom a földre, egyik kezemet a szívemre teszem, és szorítom
minden erőmmel. Mintha eddigi életem összes fájdalma szakadna ki most belőlem. Mintha
minden fájdalom elhagyna, búcsút intene, hiszen már nem jöhetnek vissza. Nem hagyhatom,
hogy visszajöjjenek, be kell bizonyítanom Béninek, hogy meg tudok változni. Nem adhatom
fel, épp elég veszteség van már mögöttem.
Eszembe jut a mondat. Tolle mondata a búcsúzásról és a megbocsátásról. És minden összeáll.
Vadul szorítom a kezemet a szívemre, kiszakad belőlem minden fájdalom, ragaszkodás,
kötődés, érzelem, görcs...
És csak annyit mondok: Viszontlátásra.