P e n t a g r a m

A Pentagram folyóiratnak ez a száma is a Vilá­gosságról szól, melyet minden időben odaaján­dékoznak az emberiségnek, A nyitó cikkben Jan van Rijckenborgh bemutatja, hogy a Világosság

- melyet Orfeusz héthúrú lantjának mennyei ze­néje jelképez - közel 12 000 évvel ezelőtt miként vezetett egész Kis-Ázsiában ezreket a szellemi ébredésre. írásainkkal, mint például a Fülöp evangéliuma, Vetni és aratni és Csak a tűzmadár győz... utazást teszünk a korokon és különböző filozófiáikon ke­resztül. Lokival (Luciferrel), aki az emberben lévő fény-elemet, Baldur-lstent megölte, alámerülünk tudatunk múltjába, és végül rátérünk a belátás útjára, amelyen az igazi ember - mint egy főnix

- feltámadhat hamvaiból. Ezután újra Orfeuszról írunk, most azonban az Euridyke iránti lehetetlen szerelméről, és a róluk szóló operáról. A zene képes közvetíteni az isteni tűz szikráit, és Orfeusz lantja tényleg összekötöt­te a Földet a dionüszoszi szellemi elragadtatás szféráiból származó magas energiákkal - és teszi ezt még most is -, de Euridykének, az emberi léleknek még tökéletlen a tudata,.. A Pentagram Dieter Broer sugár-szakértőnek a közeli jövőbe vetett pillantásával zárul. A 2012-es évvel kapcsolatos véleménye így hangzik: ha életvitelünk által emeljük rezgésszintünket, akkor bizakodva nézhetünk szembe azokkal a mélyre­ható változásokkal, amelyek a Földre várnak.

ORGIÁK, VAGY A SZELLEM F E L E M E L K E D É S E ?

Orfeusz misztériumai J. van Hijckenborgh

Európa különböző színhelyein, valamint Kanadában és az Egyesült Államokban is

előadták tavaly nyáron Christoph Willibald Gluck „Orpheus és Eurydiké" című operáját.

A zeneszerző emiatt 1776-ban mélyen beleásta magát a mitológiába, és csodálatos

dallamokkal tarkítva dolgozta fel az Orfeusz-mítoszt. Orfeuszt, az énekest, aki varázs­

latos hangjával és húrjátékával még a köveket is képes volt meghatni. A Pentagram is

szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy az olvasóval együtt elgondolkozzon ennek az ókori

görög szellemi drámának a mélységeiről és hátteréről.

Amikor Orfeusszal foglalkozunk, mindent el kell felednünk, amit az iskolapadban esetleg tanultunk róla.

Nem azért, mert az talán nem igaz, hanem mert azokból biztosan a rossz következ­tetéseket vontuk le. Ebből az következik, hogy kevés figyelmet szentelünk az orfikus és dionüszoszi csodáknak. Ezekről a cso­dákról leginkább az „orgia" szó jut eszünk­be, melynek nálunk igen rossz híre van. Valójában a régi korokban, főleg a szerfe­lett dekadens római császárságban az orgiák - eredetileg a misztériumi rítusok ünnepe - alkoholos kicsapongásokká, és a legelve­temültebb, közszemlére tett érzéki megnyil­vánulásokká váltak. Mindezt az orfikus és a dionüszoszi misztériumok álcája mögött tették. Úgy tartják, hogy Dionüszosznál és Orfeusznál előkelő helyet foglalt el a boroshordó, továbbá az is fennmaradt, hogy mindkét misztériumi alak főleg a nőket tudta őrületbe kergetni. A dionüszoszi befolyás egyfajta légköri vibrálás volt. Amint ez a vibrálás elérte a vidéket, azok a nők, akik erre nyitottak vol­tak, elhagyták otthonaikat, férjüket és gyer­mekeiket, hogy bizonyos helyeken össze-evülienek és isteneiket borral és hisztériával

fűszerezett különféle orgiával tiszteljék. Mialatt házi teendőiket végzik - így szólnak a legendák - hirtelen szőlőkacsok fonják be szövőszékeiket, és tej és méz csöpög a men­nyezetről. Megragadják az egyik gyereket a család­ból, széttépik, és eltűnnek a hegyekben, ahol a menádokkal átadják magukat az isteni mámornak. Az őrület járvány szerűen terjed az emberek között, és a többnyire vonakodókat magával ragadja, minden kapcsolatot elszakít, és féktelen természetű élethez vezet. Más elbeszélésekben a következőket olvas­hatjuk: három nővér megőrül és elhagyja a szülői házat, csecsemőiket felfalják. Olyan ez, mint mint egy lidérces álom, így tanítja az irodalom. És isten még tovább üzi, hajtja őket az őrületbe. 0 a nagy vadász, és az asszonyokat, akik őt szolgálják, úgy hajtja, mint a kopókat. Ki ne hallott volna már a bakhánsnőkről? Ezek a dionüszoszi őrületbe kergetett asszonyok, akik félelmetes őrület­ben vadállatokként viselkednek. Mit tartsunk hát mindarról, amit anélkül tanítottak nekünk, hogy megértették volna, s mint mondákat és legendákat tálaltak, és ami a római dekadenciára olyan ördögi

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az

Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapitói le­

írták a lélek megszabadításához vezető utat, melyet

többek között az egyetemes Tanból származó eredeti

szövegek alapján a Szellemi Iskola tanulóinak és az

érdeklődőknek elmagyaráztak - és életük példájával

be is mutattak.

hatással volt a maga idejében? Vajon nem Bacchus szolgája manapság is egy alkoho­lista? Nem arról van-e szó, hogy az ókori misztériumok mondaszerü, mitikus elemeit tényként kezeljük, hogy ezzel dialektikus durvaságot és bűnöket szemléltessünk? Vajon nem lehetséges-e, hogy ezeket a bor­tól és fajtalankodástól bűzlő misztériumokat megfosszuk fátylaiktól és az új élet hívásá­nak tekintsük őket? Valójában nem. Egy isteni üzenet kézjele ezekben a misztériumokban ugyanis olyan­nyira nyilvánvaló, hogy egy gyermek is könnyűszerrel megértheti őket. Elérkeztünk egy alapvető megállapítás­hoz: az orfikus misztériumok történelem előtti, legendás időkből származnak. Ezek kezdete körülbelül időszámításunk előtt 12 000-re datálható. Erre mindenképpen gondolnunk kell, amikor tiszta, több, mint tízezer éves krisztocentrikus gondolatok­kal foglalkozunk.

Orfeusz minden más nagy isteni küldöttel összehasonlítható. Egy tant oszt meg velünk, amely az egyetemes misztériumok összefog­lalása, anélkül, hogy bármit is feljegyezne. És vele együtt Dionüszosz is színre lép, a szellem viharosan lelkes személye. Aki rá kíváncsi, minden különösebb fantázia nélkül megállapíthatja, hogy Dionüszosz a Szent Szellem hatásosságát testesíti meg. 0 a szellem, aki orkánként zúg át a világon, és mindenütt felrázza a dialektikus embereket, ahol csak lehetséges, és eksztázisba, vagy­is orgiába kergeti őket. Amikor Krisztus tanítványai megélték pünkösdi ünnepüket,

D i o n ü s z o s z , az O r f e u s z t inspiráló i s t e n s é g ,

K a n t a r o s s z a l é s e g y m e n á d d a l . F r e s k ó Her-

c u l a n e u m b ó l , a z 1 . é v s z á z a d b ó l . Nápoly: Nemzeti Múzeum, Fotó © Luciano Pedicim

vagyis amikor a Szent Szellem kiömlött rájuk, akkor többen úgy gondolták, hogy a sok édes bor szállt a fejükbe. Az eksztázis, a mennyei, földöntúli öröm, amely a Szent Szellem érintése által ébred, és az ebből fakadó tettek, a hétköznapi, földi ember szá­mára oly logikátlanok, és olyannyira abszur-dak, hogy az „őrület" szót használhatják rá. A régi hagyományok arról számoltak be, hogy a Szent Szellem érintésére az emberek reakciója olyan lehengerlő, hogy az a kívül­állók számára felfoghatatlan volt.

A régi hagyományok szerint az embereknek a Szent Szellem érintésére adott reakciója oly hatal­mas, hogy az a kívülálló számára felfoghatatlan.

Ezt értsék jól. Amilyen mértékben földi területünk az idő múlásával továbblép, úgy kristályosodik meg az ember fajteste is. Az emberi lény valóság egyre jobban megköve-sedik. Ez a megkeményedés nemcsak az anyagtes­tet érinti, hanem a személyiség egyéb „jár­müveit" is. A személyiség tulajdonságait, életszféráját és magatartását is befolyásolja. Tehát nem csupán megkeményedésről van szó, hanem az életfunkciók lassulásáról is. Az idő előrehaladtával az ember reakció­képessége is egyre gyengébb. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy ezzel együtt jár a tudat betokosodása is, akkor értjük meg teljesen, hogy a szellem érinté­se tizenkétezer, kétezer vagy hétszáz évvel ezelőtt sokkal dinamikusabb és hatásosabb volt, mint manapság. Hétszáz évvel ezelőtt egyszerre emberek százai csatlakoztak a katárokhoz, és oldód­tak fel az endúrában, mivel megtapasztalták a Szent Szellem érintését és átadták magu­kat neki. Kétezer éve néhány ezren csatlakoztak Krisztus apostolainak hívásához és meg­keresztelkedtek. Ezt ne valamiféle külső cselekedetnek tekintsük, hanem földöntúli rezgések élő megtapasztalásának, és az erre való személyes reagálásnak.

EGYETEMES GYÚJTÓPONT

így megértjük, hogy tizenkétezer évvel ezelőtt az orfíkus és a dionüszoszi misztéri­umok lehetővé tették, hogy sok ezren ébred­jenek az új életre. Itt hatalmas, tömeges reakciót képzeljünk el. Ez oly nagyszabású volt, hogy még több ezer év múltán is fenn-

maradtak a megrázó mondák és elbeszélé­sek, még ha olyan leszármazottak révén is, akik ezeket már nem értették, és össze is keverték őket. Több ezer évvel ezelőtt egész Kis-Azsia az egyetemes erőknek egy hatalmas gyúj­tópontja volt. A népek, akik ezen a nagy területen éltek, megtapasztalták ennek a kegyelmét. Egyiptom, Kánaán, Szíria, Perzsia, valamint a Dél-Balkán olyan volt, mint az Egyetemes Testvériség Szent Misztériumainak nagy betakarító-területe. Azt mondhatjuk, hogy ebben az időben az Új Elet aratása több tíz­ezernyi megszabadult lelket számlált. Az árja kor e jelentős időszakában úgy tűnik, hogy a misztériumok összeszövődtek egymással. És milyen sokat ismert nemcsak Görögország. Hiszen mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy belépjen a megszabadító életbe.

Ez volt az árja emberiség utolsó, nagy kiszállási lehetősége. Ez volt az utolsó, a nagy aratás, mielőtt a fajtest úgy megkris­tályosodott, hogy nagy aratásról többé nem beszélhetünk. Ki az, aki még most is meg tudja tapasztalni és meg tudja érteni a szellemet? Kinek van még meg az átfogó tudata ahhoz, hogy értel­mesen és spontán reagáljon rá? Az egykori ezrek és a hétszáz évvel ezelőtti százak ma a legjobb esetben is csak egy kis csoport. Ma minden egyes lélekért komoly harc folyik, hogy az embert teljesen meg­nyithassák a világosság számára. A testvérek pedig térdükre rogynak a hálá­tól, ha sikerül megmenteniük egy lelket. Ok ugyanolyan hálásak egy lélekért, mint amilyenek az orfíkus hierofánsok voltak az

K é p az „ O r f e u s z és E u r y d i k é " c í m ű o p e r á b ó l , C.W. Gluck, 2011 júl ius, Paleis Soestdi jk,

Hollandia. Fotó © Leo van Velzen

ezrekért. Ezért a bor, amely a Dionüszosz kultusszal összefonódott, ezzel a Szent Szellem hatásosságának szimbóluma, gon­doljanak csak a borra a Szent Úrvacsoránál. Amikor az asszonyok szövőszékei körül indák tekeregtek és a mennyezetről méz és tej csöpögött, akkor ez nem jelent mást, minthogy a szellem érintése olyan dinami­kus volt, hogy az emberek már nem voltak képesek a hétköznapi élettel foglalatoskod­ni, hanem valamilyen módon reagálniuk kellett a szellemre. így reagáltak számtalanul a régi időkben Dionüszosz ostromló erejére. Az emberek jól tudták, miről van szó, mert Orfeusz taní­tása felkészítette őket. Ezeket dalok és köl­temények formájában tárják elénk, Orfeusz énekli és szavalja őket héthúrú lantján játszva. Ez a lant az akarat és a jóga minden fiának mágikus és megszabadító hangszere, az isteni ember hétszeres képessége. A mai, dialektikus ember, aki ezt már nem

érti, azt állítja, hogy Orfeusz éneke és tanai pesszimisták voltak. Orfeusz melankolikus tanító volt, állítják nyomatékosan. De Önök, mint a Szellemi Iskola tanulói nem fognak egyetérteni ezzel. Mit mond hát Orfeusz? Az ember bűnös és boldogtalan kétszeres természete miatt. Ezt mi is tudjuk. Orfeusz azt mondja, hogy egy boldog túlvilág utáni vágyakozásnak nincsen semmi értelme. Azt kívánja - szó szerint idézzük -, „hogy kerüljünk ki a körforgásból és lélegezzünk fel e nyomor után". Önök pontosan tudják, mit jelent ez. Orfeusz azt tanítja, hogy az élet fatális körforgás, amelyben az ember fogoly. Ebben a fogságában egyik bosszú­ságtól a másik felé halad, bűnről bűnre. Bár az orfikus tan itt ennek a természetnek a bűneire és nyomorára gondol, azonban a megváltás tana áll mindenek felett. A meg­váltás áll a középpontban. Orfeusz mindent megtesz, hogy megmagyarázza a világot és annak dialektikus korlátait.

Adanaidák hordójáról és a sziszifuszi munkáról szóló történetek egyaránt az orfikus misztériu­mok képi világából származnak.

A danaidák hordójának és a sziszifuszi munkának a története az orfikus miszté­riumok képi világához nyúl vissza. Talán mindkét történetet ismerik: A danaidák bűnösök - az eredeti isteni birodalomból kitaszítottak -, ezért arra ítél­tettek, hogy egy hordót, melynek nincsen alja, folyamatosan töltsenek meg vízzel. Olthatatlan életszomjuk hajtja őket, és ezt a reménytelen vállalkozást űzik miatta. A hordó természetesen sohasem telik meg, sohasem nedvesíthetik meg vízzel szomjas ajkaikat. Sziszifusz arra ítéltetett, hogy egy meredek hegyi emelkedőn szüntelenül szikladarabot görgessen felfelé - mielőtt pedig felérne, az mindig visszagurul. Ehhez nincs szükség magyarázatra. Keletkezésről, virágzásról és hanyatlásról beszélünk, és még talán túl optimisták is vagyunk. Vajon ebből a nézőpontból nem sokkal pontosabb-e egy orfikus misztérium, amikor azt mondja, hogy ebben a termé­szetben csak lejtmenet létezik? Nem erről tanúskodik-e az egész életünk? Azokban az épületekben és termekben, ahol az orfikus tanulókat oktatták, mindig igen szemléletesen mutatták be a danaidák hor­dóját és Sziszifusz kövét. Ezért azt mondhatjuk, hogy ez a két kép 12 000 éve szemlélteti az egész dialekti­kát. Ez bizonyára pesszimista nézet, ám csak ha erről a természetről beszélünk. Orfeusz dalai azonban ennél magasabbra és messzebbre tekintenek. Itt a megváltás­ról van szó, a körforgásból való megsza­badulásról.

Hogyan is érjük el a megszabadulást? Elsőként az isteni szikrát kell szabaddá ten­nünk, az isteni elemet, mely a bukott mikro­kozmoszban mindig jelen van és jelen lesz. Másodsorban a tanulónak „Orfikosz Biosz" útját kell járnia: ez a természet sze­rinti meghalás útja. Ez ennyit jelent, hogy az orfikus misztériumok tanulói különleges életvitelt folytattak, és útjukat csendben járták. Magától értetődő, hogy a szokásos életviteltől, erkölcsiségtől szinte minden tekintetben eltértek. Harmadrészt a tanuló a rituális úton járt. Ez az út a Szent Szellem által és a Szent Szellemben történő szisztematikus, rendsze­res érintkezés, összetörés és felemelkedés útja. A rituális út Dionüszosz útja. Itt a szellem vihara feltámad, és a tanuló a meg­szabadulás dalát énekli: „a Föld gyermeke voltam és a csillagos égé, de a származásom mennyei. Te bizony tudod ezt !" A szent cselekvés, tanulás és új élet által történő ösvényen járás következménye a nyomor láncaitól való megmenekülés, így változik át a természet pesszimizmusa a szellem borával jóllakott zarándok szipor­kázó lelkesedésévé. Úgy táncolnak, mint a bakhánsok, mint egykoron a szentek és a megszabadítottak, mint ahogy ezt a zsoltá­rok is írják.

Táncolják megszabadító táncukat a moná-dokkal - ezek az új lélek és a megszabadí­tott, újjászületett szellem - és énekelnek, Orfeusz pedig héthúrú lantjával kíséri őket: „ Üdv néked, te aki elviselted a szenvedést! Ezt még sosem élted meg: Emberből Isten leszel!"

FÜLÖP EVANGÉLIUMA

„Amikor beesteledik" „Egy szamár egy malomkő körül járva megtesz száz kilométert. Amikor eleresztik, azt

tapasztalja, hogy továbbra is ugyanazon a helyen van. így vannak emberek is, akik

nagyon nagy távolságot hagynak maguk mögött, anélkül, hogy akár egy lépéssel is

előbbre jutnának. Amikor rájuk esteledik, nem láttak sem várost, sem falut, semmiféle

teremtményt, sem természeti jelenséget, hatalmasságot vagy angyalt. Hiába a felesle­

ges munka." (Aranyi László fordítása)

Fülöp evangéliumának ez az idézete nem pontosan jelenlegi életünkre vonatkozik-e? Nem járunk-e mi is

mindig körbe-körbe, s őröljük nagy fárad­sággal gabonánkat a munkában, a családban, a társadalomban, és folytatjuk ezt vég nélkül - sietünk és rohanunk? „Amikor pedig bees­teledik", amikor meghalunk, mégse láttunk semmit igazából. Nem ismertük fel a lénye­ges dolgokat: a lényeget az emberi kapcso­latokban (sem várost, sem falut), az állatok, a növények és a természeterők lényegét. Mindez elkerülte a figyelmünket. Nem éltük meg tudatosan az érzékek feletti világok területén az együttesen ható „jó és gonosz" energiákat, amelyek irányítanak minket, és emiatt nem tudtunk megszabadulni tőlük. „Hiába volt a sok fáradtságos munka." Fülöp evangéliumát, amelyet közel 2000 év­vel ezelőtt írt, majdnem közvetlenül fel lehet használni a mai modern ember helyzetének jellemzésére. Szinte azt gondolhatnánk, hogy azért kellett, hogy éppen most kerüljön elő a sivatag homokjából, hogy sürgősen felhívja a figyelmünket erre az élethelyzet­re. Az evangélium meg tudja világítani mai helyzetünket, de egy olyan új életmód lehe­tőségére, sőt szükségszerűségére is rámutat,

amely közelebb áll valódi rendeltetésünk­höz. Az evangélium pontos leírást ad erről az új állapotról, és arról is, hogyan lehet ezt elérni. Például ezt mondja: „Azok, akik a halott dolgok örökösei, maguk is halottak, és halált örökölnek. Akik a élő dolgok örö­kösei, maguk is élnek, és egyaránt öröklik az élőt és a holtat." Ameddig szamárként megyünk körbe-körbe, és mindig csak a problémáinkon rágódunk, nem tudunk kitörni a körforgásból. Mialatt pszichológiailag még élünk, csak „holtat" öröklünk, és emiatt magunk is „halottak" vagyunk. De arra is van lehetőség, hogy élőt örököljünk, mert a szellem öntudatlan szikrájának, a spirituális magnak csupán megfelelő táplálékra és élettérre van szük­sége, hogy kibontakozhasson. Ha egy ilyen mag egy spirituális úton - amelyet a Fülöp evangéliumában a legkisebb részletig leír­nak - tudatosan elkezd fejlődni, akkor „élőt" öröklünk, az életet az örökkévalóságban, és a „holtat" is. Mert mindenki számára, aki az örökkévalóságból él, minden dolog, még a „holtak" is, elnyerik értelmüket, és szolgál­nak majd néki. Ezen evangélium szavai szerint minden ember olyan, mint egy gyöngy, amelynek

Ez a f r e s k ó n a g y o n f i n o m a n fejezi ki az „ O r a n t é " - k (kitárt k e z e k k e l ábrázolt

i m á d k o z ó - latin k i fejezés) o d a a d á s á t és lelki v á g y á t . Az első k e r e s z t é n y e k ,

akik a Krisztus utáni h a r m a d i k s z á z a d e l l e n s é g e s R ó m á j á b a n a k a t a k o m b á k ­

b a n k e r e s t e k o l t a l m a t (és t e m e t k e z é s i helyet), K r i s z t u s r a mint „ m e g m e n t ő ­

r e " néztek, úgy a h o g y a n a h e r m e t i k u s o k H e r m é s z t „ P o i m a n d e r " - n e k látták,

a m e l y n e k u g y a n a z a j e l e n t é s e .

Freskó a Priscilla katakombában, Róma, Kr.u. 200-225 körül.

akkor is megvan az értéke, ha még nem birtokolja a fényét. „Ha a gyöngyöt (a halhatatlan magot) a piszokba (a társadalmi és egyéni káoszba) dobják, attól még nem lesz értéktelen. De értékesebb sem lesz, ha balzsammal kenegetik (ha illúziókkal fénye­zik), a tulajdonosa szemében ugyanolyan értékű marad. így van ez Isten gyermekei­vel is: bárhol tartózkodnak is (a piszokban vagy az illúziókban), értékük ugyanaz az atyánál!" Most már csak az a lényeg, hogy egyszer megszabadítsuk a piszoktól és a hamis balzsamtól. Ezáltal a gyöngy, örökké-

való létünk, teljes fényét visszakapja. Evan­géliumában Fülöp, képi nyelven, mulandó világunkból vett történéséket tesz érthetővé, amelyek múlhatatlan igazságokat közölnek életünkről és tapasztalataink lényegéről. Aki ezeket a képeket, hasonlatokat és szimbó­lumokat megfejti, azt meglepő belátásokkal jutalmazzák.

Irodalom:

Nag Hammadi apokrif evangéliumai, Konrád

Dietzfelbinger, Argo kiadás, Dingfelder kiadó

1989, 2. kiadás

Vetni és aratni Mindenki táplál gondolatban legalább egyszer paradicsomi reményeket. Az egyetemi

hallgató fényes karrierről álmodik, a sportoló felmegy a dobogó legfelső fokára, a szí­

nész pedig mámoros a tapstól. A valóság azonban teljesen másképp nézhet ki - egé­

szen a lidérces álomig - és néha kétségbeesést, ellenállást, elkeseredettséget vagy a

váratlan fordulat feletti csodálkozást válthat ki.

Anépnyelv erre azt mondja, hogy valaki „szerencsés vagy szerencsét­len csillagzat alatt született". Talán

pontosabb úgy fogalmazni, hogy „mind sze­rencsés, mind szerencsétlen csillagzat alatt", de különben a valóságról eléggé hü képet alkothatunk, ha abból indulunk ki, hogy ez a csillagzat nem annyira véletlen, mint amen­nyire annak látszik. Az aratáskor az összes megtestesülés minden cselekedetének nyomait kiegészíti jelenlegi létezésünké. Mágneses pontokként és erővo­nalakként ténylegesen - „aurikus lénynek" is nevezett - belső égboltot képeznek mikro­kozmoszunkban, kis világunkban. Ennek az égboltnak van egy minden eddigi „lakótól" származó nemkívánatos és nem szívesen látott sötét oldala, és egy már meg­szerzett lélekminőséggel teli fényes oldala is. Ez egy olyan csomag, amely serkentő elemekből és akadályokból is áll. Ezért jó is és gonosz is. A rakománynak, mindkét alkotóelem minő­ségének szó szerint - látszólag vakon - az a személyre szóló rendeltetése, hogy egyrészt a meglevő adományokat fejlődési alapként használja, másrészt az öröklött vagy új hiányosságokat és sérüléseket feldolgozza, semlegesítse, meggyógyítsa, miközben a személyiséget fölösleges fáradozásokon és eseményeken keresztül vezeti át. Ebben sem­mi meglepő nincs. Ez a létállapot mágnes­ként működik, mely az égboltunkat betöltő

vágyaknak és becsvágyaknak megfelelően vonzza vagy taszítja a környezeti benyomá­sokat. Idáig mindez még egész egyszerűnek tűnik, azonban van még más is. Általában egyé­neknek látjuk magunkat, mindenki külön, de mintegy láthatatlan fonalakkal, erősen össze vagyunk kötve mindenkivel és mindennel. Ahogy a naprendszer saját rendszert képez, és mégis egy a világmindenséggel, úgy egy minden mikrokozmosz a makrokozmosszal. Minden lépés, amelyet az egyén megtesz, valójában az emberiségért tett lépés, akár előre, akár hátra. Mert a valóságban csak egy ember van: AZ EMBER. Ebből az emberből vagyunk mi, anyagi alakkal rendelkező sze­mélyiségek, kifejezőeszközök, mint ahogy a szavak egy nyelv kifejezőeszközei. Ebből az összetartozásból következik, hogy a személyes közreműködés mellett létezik még a csoport, sőt még a világ befolyása is. így érthető lesz, ha mind az egyén, mind a népcsoportok időnként nagyon különös, igen, néha drámai utat járnak, amelyek nem magyarázhatók közvetlenül történelmi vagy jelenlegi adottságokból. Akkor nyilvánvaló­an helyre kell állítani egy megzavart egyen­súlyt, bármilyen módon is lett az megzavar­va, törleszteni kell az adósságot, az érdemet pedig el kell ismerni. De ki tegye? Miért én? Melyik isten vagy démon terheli rám az adóslevelet, miközben egyszer sem az én aláírásom áll rajta? Ez az

Az új életvitel nem „egyvágányú", nem „egyirányú utca"

annyira imádott szeretet, az annyira dicsért igazságosság? Ezzel a szenvedés értelmének örök kérdését érintjük. Nincs olyan isten, aki a mindennap zajló változásunk pozitívumait és negatívumait feljegyzi, hogy aztán a meg­felelő büntetésről vagy jutalomról döntsön. Minden másodpercben maradék nélkül telje­sen kijön a számítás. A valóságban - ha még használhatjuk továbbra is ezt a szóképet - ez olyan emberfeletti, magasztos energia, mely a szó legvalóságosabb értelmében minden emberről elektronikusság- vagy mágneses­ség-feletti, orvosi aktát állít össze, és ennek alapján ajánlja fel a megfelelő, a gyógyulás­hoz szükséges terápiát. Hát betegek va­gyunk? Igen, bizony ezt így mondhatjuk. Túl sok dolog állt EMBER és ember, nyelv

és szó, forrás és élő jelenség közé. Az idők folyamán folyton mélyebbre süllyedtünk a külsőségekbe, a kiüresedett szavakba, az anyagba, és ezzel szüntelenül tovább távo­lodtunk eredetünktől, az élet forrásától. Ez a forrás az egyik egyensúly. Az ebből származó áradat nem maradhat távol az emberi nyüzsgésnek ettől az állandó további lecsúszásától, viszont dilemma előtt áll: az embernek szabad akarata van. A szeretet nem avatkozhat be, de áradatként bizony irányíthat, kijavíthat. Ezért mondjuk, hogy a jelenlegi „sorsunk" a legjobb, amit történhet velünk. Igazán mély értelmű mondás, de ha arról van szó, nehéz elfogadni. Az eredeti ember szabad lény, mert „Isten képe és hasonlatossága". Teljesen szabadon dönti el, hogy erre az ajánlatra reagál-e, és hogy hogyan.

Harcolhat is ellene - és akkor ez végzet lesz. Nyugalommal is fogadhatja és ügyelhet arra, hogy a legjobbat csinálja belőle; számára ez akkor egyszerűen a sorsa. Mindazonáltal érettebb lélekként tudja életútját megérteni, és megbízatásként fogadni, és így annak magasabb spirálisához, az igazi emberré váláshoz vivő átjárót megtalálni. Vagy dol­gozhat magával hozott képességeivel, vagy megpróbálhatja ezeket elásni, ami egyébként csak átmeneti enyhülést hoz. Egy probléma ugyanis addig merül fel váratlanul ilyen vagy olyan formában ismét, amíg nem va­gyunk készek megoldani. Az ókori görögök­nek minden alkalomra kéznél volt az istenek és istennők egész sora. Az emberi sors irányítása Nemezisre, a be­kötött szemű, kezében mérleget tartó isten­nőre lett bízva. A rómaiaknál ennek a szűz

Justitia felel meg. Justitia az igazságosság: „dura lex, sed lex" (A törvény kemény, de ez a törvény! azaz: a szabály az szabály) vagy, hogy ismét egy népi bölcsességet idézzünk: „Ki mint vet, úgy arat".

Bármilyennek is tűnjön a sorsunkra adott reakciónk, a döntés nem marad következ­mények nélkül. Teljesen új életvitel kezdete lehet. Akkor ez sem egyirányú utca, mert magában foglalja az élettel szemben tanúsí­tott magatartásunkat is, és az életnek velünk kapcsolatos viselkedését is. A sorsnak nincs köze a lottóhoz! Az utunkba kerülő sziklada­rabokat mi magunk tettük oda, a csapdákat magunk ástuk, egyénileg vagy közösen. Bár­milyen kilátástalannak is tűnik, magunknak kell, és mi magunk tudjuk eltakarítani azokat magunkért és mindenkiért. Mert ellenállás, szenvedéssel teli hanyatlás és aktív elfoga­dás mellett lehetőség van a sorsunkra még negyedik módon is reagálni. Az örökkévaló­ság lényege egyensúly, összhang, igazságos­ság és szeretet. Ha ez az egyensúly felborult - és ez a helyzet - és az igazságosság vádol

minket, akkor hivatkozhatunk a szeretetre, de nem feltétlenül minden további nélkül, hanem csak amennyiben szeretet vagyunk. Egyedül a saját lényünkben kibontakozó látással, megértéssel és irgalommal lehet minden jót és gonoszt megszüntetni. E segítség elfogadása az embert fel tudja vonni egy másik valóságba, ahol nincs győ­zelmi dobogó, és mégis végtelenül maga­sabbnak és mélyebbnek bizonyul, mint a leg­nagyobb tettek, amelyeket saját maga valaha is megénekelt: önmagáról alkotott képének, az egészben elfoglalt helyének meglepő átalakítása bűntől és bünbánattól mentesen, saját teljesítményeitől és sikereitől mentesen, így elkerüljük az új adósságterheket és nem hajszoljuk az érdemeket. Bennünk és körü­löttünk mind a hanyatlás, mind a felemelke­dés jeleire éberek leszünk. Minden elhervadó virág helyett új bimbó nyílik - a nagy világ­ban, és kis világunkban. Mert a szeretet nagy sürgető ereje a hazavezető hosszú utunkon állandó megújítás, mindaddig, amíg minden, ami belevésődött az időbe, bele nem olvad az örökkévalóságba.

VALLÁS ES FILOZÓFIA KORUNK TÁRSADALMÁBAN

Csak a tűzmadár győzi le a gonoszt Napjainkban a vallás egyre inkább háttérbe szorul. Ezzel szemben megállapíthatjuk,

hogy a filozófia iránt fokozódó érdeklődés mutatkozik meg. Úgy tűnik, mintha most tőle

várnánk üdvözülésünket, mivel Isten és a vallás átélése mind jobban háttérbe szorul. A

filozófiát gyakran hozzák közvetlen kapcsolatba a spiritualitással, ezért nagy reménye­

ket ébreszt az emberekben.

Amúltban a vallás képezte az elsődleges fórumot létproblémáink megoldására és az életünk értelmére

vonatkozó kérdések megválaszolására. A filozófiát leginkább csak intellektuális egyének érdekes időtöltésének tekintették. A felvilágosodás kora óta azonban a filozófia visszafoglalta helyét az életszemlélettel foglalkozó gondolatrendszerek színpadán. Korunkban már kvantum-filozófiáról is beszélnek (lásd Pentagram 2011/6), mivel a modern kvantumfizika megkísérel hidat verni a fizika ás a metafizika között. A 20. századot megelőző korok fizikája minden vallást és istenképet nélkülözött. Tisztán empirikus tudomány volt, melyen egy mechanikus és kauzális törvényszerűség uralkodott, amiből minden keletkezett és végbement. Ez a gondolkodásmód a filo­zófián is oly mértékben eluralkodott, hogy az azóta leginkább elemi életkérdésekkel és az azokra irányuló vallási befolyásokkal foglalkozik. Néhány filozófus már nem is tartotta szük­ségszerűnek, hogy a világról alkotott gon­dolataiban még vallásos fogalmaknak és elképzeléseknek is helyet szorítson. Erre Nietzsche kijelentése - „Isten halott" - szol­gáltatja az egyik legismertebb példát.

A filozófusok általában nagy szükségét érzik annak, hogy kifejezzék erkölcsi felfo­gásukat, és világosan meghatározzák, mit értenek etikán. Néhány filozófus azonban éppen az etika és a vallás területén kerül szorult helyzetbe, és fel kell ismernie, hogy a lét ezen aspektusai kivonják magukat a tudomány és a filozófia befolyásai alól. Az a mód, ahogyan a tudomány a világhoz és az emberiséghez közeledik, és ahogyan vizs­gálja őket, valamint az a mód, ahogyan a vallási nézőpontokkal bánik, teljesen elkülö­nül egymástól. A filozófusok gondolataiban mégis az etika játssza a főszerepet. Az etika fogalmát valami jó, vagy jobb elérésére való törekvésként foglalhatjuk össze.

A FILOZÓFUSOK TEHETETLENSÉGE ÉS A GONOSZ

Ha egy filozófus kitart azon megállapí­tása mellett, hogy etika vallás nélkül is lehetséges, akkor egyszerűen feltehetjük neki a kérdést, hogy a háborút követő időszak humanizmusa miért nem hozott békét, hanem csupán felcserélte a háborús színtereket? Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a vallás életben betöltött irányadó befolyásá-

nak kiesését az etika nem képes kielégítően kompenzálni. A filozófia korlátait egyértelműen illusztráló másik fenomén a gonoszhoz való viszony. Úgy tűnik, mintha korunkban a gonosz számtalan formája gátlástalanul megnyil­vánulhatna anélkül, hogy magára vonná a filozófusok ítéletét. Susan Neiman, amerikai filozófus ezért teszi fel csodálkozva a kérdést, hogy a filozófi­ában miért hanyagolták el olyan sokáig a gonosz problematikáját. Kortárs filozófusok azzal válaszolják meg ezt a kérdést, hogy a gonosz a valláshoz tartozó fogalom, és Isten úgyis halott. A gonoszt nem tekintik többé olyan témának, melyről mély értelmű meg­állapításokat lehetne közölni. Mégis úgy tűnik, hogy ha valaki valóban a világ mélyére akar hatolni, újra és újra a gonosz problematikájával konfrontálódik. „Miért történnek folyton olyan dolgok a világban, melyeknek nem szabadna meg­történniük?" Az ezzel a kérdéssel folytatott kitartó küzdelem pontosan arra utal, hogy a gonosz problematikájára nem létezik filozó­fiai megoldás.

Azonban a gonosz valóban kizárólag val­lási problémát jelent? Nem rejlik-e minden ember lényének legmélyén? A természetem­ber a jót kizárólag annak elválaszthatatlan társával, a gonosszal együtt ismeri. Természetesen kijelenthetjük, hogy az uralkodó vallás úgymond abszolutizálta a gonoszt azzal, hogy szorosan összekapcsolta a bün fogalmával. Az egyházi dogmák, melyek gyakorlatilag az emberen kívülre helyezik a gonoszt, nem vezettek-e számtalan esetben egy megme­revedett és félelemmel eltöltött bűntudat­hoz? Ezzel azonban nem tudták legyőzni a gonoszt.

AGONOSZ OKA

A gonosz okát és lényét illetően számos elmélet létezik. Rudolf Steiner „A gonosz

Az e n e r g i á b a n g a z d a g é l e t e r ő és új d ina­

m i k a - a t ű z m a d á r s z i m b o l i k u s j e l e n t é s e

- e r ő s e n k i f e j e z é s r e j u t a f r a n c i a m ű v é s z ­

nek, U l e s k i n e k e z e n a k é p é n , m e l y a t ű z m a -

dárról a lkotott e l k é p z e l é s é t fejezi ki.

Oiseau de feu © Uleski, 2007

misztériuma" című értekezésében kifejti, hogy a gonosz az ősidőkben az élet fejlő­désének szükségszerű előfeltételeként jött létre. A szembeszegülések és ellenerők megte­remtése révén az életnek erőteljesebben és jobban kellett volna fejlődnie. Ebből azon­ban később, nem szándékozott hatásként, kialakult a gonosz. Ha az ember, életútja során, akadályokba és ellenállásokba ütközik, könnyen egy negatív viselkedésmód útjára tévedhet. Ezért a gonoszt a minden emberre jellemző önkifejezési és önfenntartási ösztön negatív pólusának is tekinthetjük. Egy, a Gnózisról tartott előadás folyamán felmerült a kérdés, hogy gnosztikus né­zőpontból szemlélve, honnan származik a gonosz? A válasz meglepően egyszerűnek hangzott: „A gonosz a tudatlanságból ered."

A tudatlanság alatt természetesen nem az ismeretek hiányát értették, hanem a valódi emberi létet illető tudatosság teljes hiányát. Önmagunk intenzív vizsgálata révén azonban lehetővé válik, hogy elhatoljunk a minden emberben benne rejlő gonosz valódi lényegéhez, és ezáltal az embere­ken és a világon uralkodó törvényszerű­ségeket illetően mélyebb belátásra tehes­sünk szert.

Az ember életét meghatározó legfontosabb befolyások közé sorolhatjuk az ő hatalom­ra, tekintélyre és birtokra való törekvését; azokat az elképzeléseket, melyek a legtöbb esetben öntúlbecsüléshez, s ezáltal önérvé­nyesítéshez és önzéshez vezetnek. A természeti törvények nem változnak a létért való küzdelem folyamán - az embe­rek által foganatosított valamennyi politikai vagy gazdasági változás ellenére - és nem kell prófétának lennünk ahhoz, hogy megjö­vendöljük, mi fog történni a kulturált önzés legmagasabb fokán.

Az emberek belső meghasonlását a tető­pontjához vezetik, ami a feszültségeket még kirobbanóbbá teszi - gondoljunk csak a Nor­végiában lezajlott júliusi drámára, melyet egy rettenetes, de elkerülhetetlen következ­ménynek tekinthetünk.

Legyözhetjük-e a gonoszt ezzel a nézettel? Korunk emberének kiélezett individualitása valamennyiünket nagymértékű felelősségre és önállóságra kényszerít arra vonatkozóan, hogy mihez kezdünk az életünkkel. Ezért az önmegvalósítás a mai ember legfontosabb fejlődési feladata. Aki mélységes vágyakozással készen áll arra, hogy egy belső tájékozódásra irányul­jon, egy intenzív keresés kezdetén állhat. A felismerésből, hogy léteznie kell egy másik valóságnak is, melyről lényünk leg­mélyén csak bizonytalan emlékeink vannak, eljutunk annak a belátásához, hogy világunk meghasonlottságát - és azzal együtt a go­noszt - valójában nem lehet legyőzni. Tisztán és világosan látjuk, hogy életterü­letünk nem lehet az élet eredeti területe, és nem is válhat azzá soha. Nekünk magunknak kell alapvetően megváltoznunk - ez a dolog lényege. Eletünk e döntő válaszútjánál egy­értelművé válik számunkra minden filozófia és uralkodó vallás hiányossága, és megtör­ténhet, hogy életünkben - jelképes értelem­ben - megjelenik a tűzmadár, a főnix, egy új emberi létbe való felmenetel szimbóluma, amely a halhatatlan lélek újjászületése által valósul meg.

A TŰZMADÁR EREJE ÉS AZ ÚJ ÉLETMÓD

A filozófia és azon felül a vallás a tűzmadár ereje által most igaz módon visszanyerheti hatalmát. Az igaz vallás egy magasztos, természet fölött álló élettel való kapcsolat létrehozásával bizonyítja magát. Az em­bert ez végül az isteni léttel való megújított kapcsolathoz vezeti, és az látni fogja - szim­bolikus értelemben - természetben született testéből felszállni a tüzmadarat, a magasztos, szellemi embert.

A rózsakeresztesek transzfigurációnak neve­zik az új emberré válás e folyamatát, mely az én-hez kötöttség abszolút legyőzéséhez, és a természeterők igájától való megszabadulás­hoz vezet.

És akkor megtörténhet, hogy a tűzmadár - ha­talmas szimbólumként - megjelenik életünkben, a valódi gondolkodó jeleként, aki nem más, mint az ember legbensőbb lénye.

Minden világvallás tartalmazza a szellem­mel kapcsolatban álló halhatatlan lélek ősi tanát. Az örök béke eredeti isteni világába csak egy újra megszületett lélek léphet be. A tökéletes önátadáson alapuló „belső forrada­lom" radikális folyamata pedig valóban új belátásokhoz, sőt új tudathoz vezet, melynek következtében lehetővé válik egy tudatosan átélt új életállapot elérése. Úgy tűnik azonban, hogy az emberiség számára az jelenti a legnagyobb problé­mát, hogy habár megérti a vallások és a bölcsességtanok lényegét, mégis az esetek többségében képtelenek annak megfelelően cselekedni. Csak „hallgatja, de nem cselek­szi az igét", hogy Pál szavaival éljünk. Az ismeret azonban kizárólag a cselekvés által válik bölcsességgé. Próbáljuk meg elképzelni ezt az új életmódot. A hangsúly elsősorban arra helyeződik, hogy felelősséget vállaljunk mindenért, amit mindennapi életünkben teszünk, vagy nem teszünk meg. Ez a felelősségvállalás az embertársainkkal, az állatokkal, és a termé­szettel való szeretetteljes kapcsolatba fog torkollni. Ezt az állapotot a felebaráti sze­retet gyakorlásának is nevezhetnénk. Azon­ban egyedül ez nem elegendő. A folyamat előrehaladtával türelemmel és kitartással az önátadásra is törekedni kell. Eközben lassan, de folyamatosan egy másik erőtér energiáit, azaz az isteni természetből származó tiszta életszubsztanciákat asszimi­lálhatunk. Az új életmód gyakorlati meg­valósítása kizárólag ezeknek az erőknek a segítségével mehet végbe. Ekkor egy tiszta szereteterőből, „a szeresd felebarátodat,

mint tenmagadat" és a „ne az én akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg" erejéből élünk. Fel fogjuk fedezni, hogy az élet, éppen az­által, hogy az én nem áll többé a középpont­ban, meglepően egyszerűvé válik. Felebará­taink, a világ és az emberiség belátással való szolgálata ezzel magától értetődővé válik. Ez az új életmód lényege.

A CSOPORTEGYSÉG AZONOS

GONDOLKODÁSHOZ VEZET

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája - a világ egyik olyan fókuszpontja, ahol fényerő szabadul fel - nyomatékosan a csoportegységre helyezi a hangsúlyt, mely a közös törekvésben, irányulásban, a kölcsö­nös védelemben és az erőtér oly különleges légkörében érvényesül. A csoportegység nem csak a spirituális transzformáció egész folyamatát támogatja, hanem egészen konkrétan a fizikai regenerá­ció egy folyamatát is. Az ember fizikai tulajdonságai is meg­változnak annak az eleven kapcsolatnak a révén, amely a tisztuló tudat és a meg­tisztult szív, valamint a szellemi mátrix között áll fenn. Ez utóbbi nem más, mint a csoportban és a csoport körül létező, a transzformációt elősegítő teremtő erő. A tagok így kollektív fáradozásaik eredmé­nyeként valódi istentiszteletet élhetnek át: „megkaphatják és tovább ajándékozhatják a Fény erőit, melyek minden időben segí­tőén, támogatóan, és ebben az értelemben megszabadítóan hatnak". A csoportegység

M é g a B a u h a u s - m ű v é s z t , Lyonéi F e i n i n g e r t is m e g r a g a d t a a v i h a r b ó l f e l r ö p p e n ő m a d á r

h a t a l m a s k é p e . Lyonéi Feininger, M a d á r f e l h ő ( F e l h ő vihar után), 1 9 2 6 .

Cambridge: Busch-Reisinger-Museum, Massachusetts, USA

így végül csoport-barátsággá válik! A tűzmadár, az abszolút szabadság felé repülő madár, a Szellemerő tüzét jelképezi. A Szellem tüzét az igaz hitnek is tekinthet­jük, a Szellem világával való meghitt, belső kapcsolatnak. Ezáltal nagyon gyorsan legyőzhetjük jelen­legi kifinomult, meggyökeresedett hitfel­fogásunkat, mellyel én-személyiségünk a világképét táplálta. Az új belátások, az új „dolgokról való ismeretek, melyet a szem még nem láthat" - ami a hit valódi jelentése - megszabadítanak bennünket régi világ­képünktől és annak tragikus téveszméjétől, hogy mulandó énünket valós lényünknek te­kintsük. Mert pontosan ez a lényéről alkotott kép láncolja a relatív világhoz az embert.

AZ ÚJ POTENCIÁL

A transzfiguráció folyamatának megérté­séhez nagyjelentőségű annak a ténynek az ismerete, hogy több világ és valóság léte-

zik. Ebben az összefüggésben beszélünk a „Statikáról", az eredeti isteni rend abszolút világáról, és a „Dialektikáról", a relatív világról, világunk életterületéről. Ha az embernek sikerül saját valódi lényét újra megtalálnia, kezében tartja egy, az örök szellemi rend értelmében vett, való­ban teremtő tudat megszerzésének kulcsát. Ehhez mintegy kvantum-ugrásra van szük­ség egy magasabb szintű tudati dimenzió­ba, mely eloldoz bennünket e világ relatív életvalóságától. Ha az ember ésszerűen alkalmazza önmeg-szabadító teremtő képességeinek mérhetetlen potenciálját, a szó szoros értelmében „legyőz­heti" a régi világot, és az eljövendő új ember az örök abszolút világ lakójává válik. Relatív világunk pusztán egy híd, melyen átkelhetünk. Szolgál bennünket, hogy általa valódi lényünk tudatába kerüljünk, és felis­merjük annak nemességét, de ezen a hídon nem kellene házat építenünk!

ORFEUSZ ÉS EURYDIKÉ

A lehetetlen szerelem drámája Az Orfeuszról és Eurydikéről szóló, különbözőképpen értelmezhető elbeszélés, olyan

komponistákat ihletett meg, mint Monteverdi, Gluck vagy Offenbach, hogy olyasvalami­

ről szerezzenek zenét, amit „A lehetetlen szerelem drámájának" nevezhetünk. Ez nem

alaptalan: Nincs a művészetnek még egy olyan formája, amely az isteni szeretet szel­

lemét (Orfeusz) jobban kifejezheti, mint a zene művészete. A szellemhez hasonlóan a

zene is elragadtatással és felemelkedéssel teli, de egyidejűleg ideiglenes és megfogha­

tatlan is. A szellemhez hasonlatosan a zene sem ismer múltat és jövőt, csak a közvet­

len jelenben él és hat. És a szellemi érintéshez hasonlóan a zene által is az isteni tűz

szikrái pattanhatnak át.

Orfeusz mítosza így szól: Egy napon Apolló, Zeusz fia azt látta, hogy az emberek a földön bűnös és istente­

len életet élnek, és különböző kicsapongá-sokban élik ki magukat. Látta, hogy bár az emberek Istenre, mint az életben elérhető legfőbb célra tekintettek, gyakorlati életük nem erről tanúskodott. A fény, az örök fiatalság, a múzsák és a gyógyítás istene, Apolló, úgy döntött, hogy segít az emberiségnek. Szellemét kitöltötte egy neki szentelt papnőre, Kalliopéra. Kal­liopé (a költészet és a színjátszás istennője) egy fiúnak adott életet, akit Orfeusznak nevezett el. Ennek a föníciai eredetű névnek a jelentése: „aki a fény által gyógyít" (aour = fény; rophae = gyógyulás). Tiszteletüket kifejezvén az emberek J ó t e v ő megmentőjé­nek" is nevezték, vagy „háromszor koroná-zottnak: az égben, a földön és az árnyékbi­rodalomban". Apolló fiatal éveiben egy héthúrú hárfát ajándékozott Orfeusznak, zenélni és énekel­

ni pedig a nénjei, a múzsák tanították meg. E hárfa minden húrja a teremtés harmóni­ájának hetedét képviselte, és minden alka­lommal, amikor Orfeusz megszólaltatta a hangját, fénye által az egész teremtés felra­gyogott. Amikor Orfeusz felnőtt, elhagyta anyját és nénjeit, a nyolc múzsát, hogy elhozza a Földre az isteni zenét. A fény e fiának hangja és hárfajátéka olyan kristálytiszta volt, olyan fennkölt és mes­terkéletlen, hogy - így mondja a mítosz - a harcosok letették fegyvereiket, a vadálla­tok elvarázsoltan a lába elé heveredtek, a fák pedig gyökereiket kihúzták a földből, hogy hozzá közeledhessenek, igen, még a sziklatömbök is megmozdultak az isteni dalnoknak.

ISTENI HATÁS

Ez a kép azt mutatja meg, hogy mi történik, ha a szokványos természetet megérinti az eredeti természetfeletti magasabb rezgé-

seinek tiszta energiája. Hogy az Orfeusz-mítoszt jobban megérthessük, induljunk ki a régi görögök emberképéből. Ezt az em­berideált erősen áthatotta a régi misztériumi bölcsesség, amely az embert alapvetően kétszeres lénynek állítja be. Az egyik oldalon a nyughatatlan természet­ember áll, állati, de magasztos hajlamokkal is telve, örökösen a nyugalmat, és az egyen­súlyt keresve egy szüntelenül mozgásban lévő világban, melyben végül nyugalom és harmónia sohasem található. Az emberi életterületet teljes mértékben az ellentétek uralják: nappal-éjszaka, világosság-sötétség,

szeretet-gyűlölet, élet-halál. A magát védő ember belekapaszkodik az egymással szem­ben álló pólusok egyikébe: egészséget akar, nem betegséget; bőséget akar, nem pedig szükséget; életet akar, nem halált; és szere­tetet akar, nem gyűlöletet. De a két pólus, a dialektika törvénye könyörtelen, az életben minden az ellenkezőjébe csap át: semmi sem állandó! Másrészt lakik az emberben egy isteni mag, amely kibontakozhat - amilyen mértékben a természetember ezt engedi. Ez az isteni mag, ha megnyitjuk magunkat neki, egyrészt bepillantást ad a földi létezés tragikumába, másrészt egy vággyal ajándé­koz meg, hatalmas honvággyal egy másik élet után, amely szabad, tiszta és magasz­tos. A misztériumiskolák egykor és ma is vesznek fel embereket, akikben az isteni tudat egy kétszeres folyamatban ébred fel: az elválasztáson, az én-összetörésen ke­resztül az ember megtanulja magát belsőleg elhatárolni az állati természettől. Mindenek­előtt azt is megtanulja, hogyan tud ebből az isteni magból egy új lélekkel való áthatott-ság nőni, amely lelkesültség a kezdetektől a szellemhez kötődik, és az végül teljesen eltölti majd.

Orfeusz mítosza megismerteti velünk azt, ahogyan időről-időre az eredeti isteni életterületről, a felettes természetből impul­zusok áradnak ki, amelyek megpróbálnak életre kelteni mindent, ami az emberben szellemi - bár még nyugvó állapotban van. Bár ez a szellemmag mélyen a szívben nyugszik, melyet teljesen belepett a termé­szetes, alacsonyrendü élet, mégis pislákol benne még valami élet, amely megrezdül és reagál Orfeusz hívására. Orfeusz zenéje képessé teszi még azokat az embereket is, akik kapaszkodnak bizonytalan földi birto­kaikba, hogy a tudat villámlásszerüen felis­merhesse egy teljesen más élet lehetőségét, amely félelemtől, gondtól és aggodalomtól, valamint e múlandó világ értelmetlen gyöt­relmeitől mentes.

O r f e u s z kivezeti E u r y d i k é t H á d é s z b ó l , a z alv i lágból. ( O r p h é e r a m e n a n t E u r y d i c e d e s e n -

fers) Jean-Baptist C a m i l l e Corot, 1 8 6 1 . Houston: Museum of fine arts, Texas, USA

BELSŐ NYUGALOM

Orfeusz zenéje úgymond felvonja az embe­reket a mindennapok életének szintje fölé, kiemeli a létért folyó örökös küzdelemből. Más szavakkal: Az ember leteszi a fegy­vereket, amelyek az ebben a világban való túléléshez szükségesek, ahol „az erősebb joga" és a „felfalni vagy felfalatni" törvénye uralkodik. Az ösztönök (a vadállatok) és szenvedélyek nem játszanak már uralkodó szerepet. Az agy-gerincvelőrendszerben (az ember rendszerének életfájában) az idegfe­szültség az égi zene rezgési tere által nyuga­lomba kerül, és az én-ember megkeménye­dett, megkristályosodott kifejezési formái (a sziklatömbök) megmozdulnak, könnyebbek­ké és kevésbé hátráltatóakká válnak. Orfeusz zenéje minden esetre csakis az em­berben lévő isteni magra irányul. Az olyan ember számára, aki nem ismeri a magasabb iránti vágyakozást, aki megelégszik azzal, hogy alapszükségleteit és vágyait kielégít­se, ezek a hangrezgések nem hallhatók és nem felfoghatók. Az ember, akit belülről

megérintett az isteni hívás, első reakcióként Orfeusz zenéjét mégis magához akarja köt­ni, és az alacsonyrendü természetet is ebben akarja részesíteni. Vizsgáljuk meg még egyszer a mítoszt a másik oldalról, Eurydiké nimfa szemszö­géből. Eurydiké az emberi lélek, amely nyíltsága által Orfeusz hívására reagál, igen, reagálnia kell, de még nincs elég tudása a sajátos követelményekről, amelyek elé őt a zene állítja. Eurydiké első reakciója az, hogy azt az örömöt, melyet az isteni érintés által tapasztalt belső lényében, megpróbálja megtartani, és környezetébe kisugározni. Látszólag sikerül is neki ezt a békét, ezt a harmóniát és ezt az életörömöt magához kötni és maga körül árasztani. A mítosz ezt „Orfeusz és Eurydiké lehetet­len nászaként" mutatja be. Lehetetlen, mert az isteni és a földi világ két olyan életterület, amelyek egymástól alapvetően különböz­nek, amelyek egymással egyesíthetetlenek. Ezért szól úgy az elbeszélés, hogy Orfeusz és Eurydiké esküvője rossz előjelek, baljós ómen alatt köttetett: Mivel a menyegzői

Orfeusz szerelme mégis össze van kötve Eurydiké lelkének érinthetetlen szellemi középpontjával - így elmegy Hádészba, hogy megkeresse.

terem megvilágítására szolgáló fáklyák ned­vesek voltak, nem kaptak lángra, és a kínzó füst elvakította Hymét, a menyegzők istenét, miközben a házasság áldását mondta. Valóban pont abban a pillanatban, amikor Eurydiké azt hitte, hogy Orfeusz zenéjének segítségével a dialektikus természet kereké­nek átfordulását nyugvópontra juttathatja, úgy, hogy a szerencse, harmónia és béke nem változhat át szerencsétlenséggé, a har­mónia hiányává és vitává, kegyetlenül kita­szították őt látszatparadicsomából. Amikor a boldogságtól ittasan egy erdei tisztáson Orfeusz zenéjére táncolt, mit sem sejtve egy kígyóra lépett, amely megmarta a sarkán, ő pedig azonnal holtan zuhant a földre. Orfeusz fájdalma mérhetetlen volt, nem is annyira azért, mert a halál elragadta tőle Eurydikét, hanem, mert Eurydiké lelkében az isteni elem még nem fejlődhetett ki elég­gé, mert még nem búcsúzott el végleg az ellentétek világától. Földre irányuló tudatá­tól elvakítva, még nem volt rá képes, hogy áttörve a misztériumok fátylán, rálépjen a felfelé vezető ösvényre. Orfeusz szerelme mégis összekötődött Eurydiké lelkének érinthetetlen szellemi középpontjával, amiért Orfeusz megkereste öt Hádészben, az alvilág árnyainak birodal­mában.

A görögök számára nyilvánvaló volt, hogy a halál nem jelenti a földi élet végét. Tudták, hogy a lélek, vagyis az élet alatt felépített

ösztönök, szenvedélyek és gondolati minták komplexuma, az anyagköpeny levetésekor egy bizonyos ideig egy, a földi érzékszervek számára láthatatlan, éteri jellegű életterü­leten továbbél. Mégis ez a túlvilági, halál utáni élet nem több, mint az elmúlt élet reflexe. Nem ismeri a fejlődés új lehetősé­geit, és végül teljesen kialszik. Ezért a görög mitológiában a földhözkötött lelkek Hádész-ban egy megtört, vértelen, és egyre inkább árnyszerű létet szenvednek el. A rózsakeresztesek is egy olyan világról beszélnek, amely a látható evilágból, és a láthatatlan túlvilágból áll. Ez utóbbi azon­ban éppolyan véges, mint a látható (Hádész jelentése: „Aki nem lát"). E kettő között addig forog élet és halál soha meg nem álló kereke, míg az emberek magasabb nézetei annyira megerősödnek ahhoz, hogy be­léphessenek Apolló életterületeire, a Nap világába - az emberiség valódi lakóhelyére. Ezeken az újra bekövetkező inkarnációkon keresztül az emberi rendszer, a mikrokoz­mosz mégis megkapja a lehetőséget, hogy megszerezze azokat az élettapasztalatokat, melyek őt valódi rendeltetése felé vezetik: afelé, hogy a benne rejlő istengyermeket megszabadítsa a születés és halál kerekétől, és a mikrokozmoszt hazavigye az eredeti életterületre.

Az egyetemes tanokban, ahogyan az orfeu-szi misztériumokban is, a jelöltnek a meg­szabadulás útján két halált kell halnia: Az

1949-ben J e a n C o c t e a u ( 1 8 8 9 - 1 9 6 3 ) a l k o t t a m e g a z „ O r f é e " ( O r f e u s z ) c í m ű f i l m m ű v é s z e t i

m e s t e r m ű v e t - az akkori szívtipró J e a n Marais-vel ( 1 9 1 3 - 1 9 9 8 ) a f ő s z e r e p b e n .

első halál a normális, általunk ismert halálra vonatkozik, az anyagburok levételére a kor, betegség vagy erőszak következtében. Ezt a halált gyakran „jelentéktelen halálnak" is nevezik, mert az ember nem oldódik el általa a dialektikus életkeréktől. Amíg az ember nem búcsúzik el radikálisan alantas természetétől, a születéstől a halálig és a haláltól egy újabb születésig tartó ciklust újra le fogja futni. A második halál, a szerkezeti halál, az eloldozásra vonatkozik, a felbontásá­ra annak, ami őt újra és újra a születés felé sürgeti. Ezen a vágyak, ösztönök, hajlamok és vonzódások azon együttes komplexumát érthetjük, amely az embert mindig ráveszi az újraismétlésre: ez a

megnyugvás és a kielégülés. Mégis ily módon a szomjúság sosem lesz kioltva. A megszabadulás útján haladó minden jelölt arra törekszik, hogy ennek az egész komplexumnak véget vetve alászálljon. A második halál a halhatatlan lelkek világá­ban való újjászületéshez vezet. E részletes ismertetés alapján jobban meg­érthetjük Orfeusz mítoszát. Orfeusz sze­relmének nincs más célja, mint Eurydikét a második halál kapujához vezetni. Ez azt jelenti, hogy Eurydikének, ha valóban Or­feusz menyasszonyává akar válni, meg kell szabadítania magát a vágytermészettől. Egy következő cikkben azt szeretnénk meg­vizsgálni, hogyan közelíti meg Orfeusz - a Szerzet működése - ezt a munkát.

Az orfikus misztériumok és a szirének Plútó Hádészében - az ó-görögök e hatalmas elképzelésében, melyben olyan jól

felismerhetjük a mai emberiség nagy része értelmetlen „életjátékának" képeit - olyan

archetipikus jelképek találhatók, melyek megmutatták a lelkeknek, hogy miként tartja

őket fogva saját vágylényük.

Vegyük például a csillapíthatatlan földi vágyainak sziklájához odakötözött Tantaluszt. Amikor Tantalusz a lába­

inál áramló vízzel kívánta oltani a szomját, a víz visszavonult. Amikor pedig éhesen nyúlt a feje felett függő szőlőfürt után, a vesszők visszahajoltak. Hádészban elrettentő példaként látható volt még Sziszifusz, a földi természet müvelésé­nek megszállottja. Legalábbis így is értel­mezhetjük e szegény ember fáradozásait, aki egy hegyoldalon kísérelt meg felgörget­ni egy sziklát. Ténylegesen megpróbálta az alantas természetet, az anyagot, a formavi­lágot - a gravitáció törvényével szemben - egy magasabb sík törvényeinek a szintjére emelni. Azonban mindannyiszor, amikor már majd­nem elérte a célját, kicsúszott kezeiből a szikla, és visszagurult. Sziszifuszra az örök ismétlődés törvénye érvényes, és mindun­talan újra kell kezdenie. Ugyanezt a képet ismerhetjük fel a Danaidáknál, akik egy átlyukasztott hordót próbálnak meg feltölte­ni vízzel... Mindezek a képek az abszurd igazsággal szembesítik a lelket: A vágytermészet szomjának eloltása és az ember önérvénye­sítési ösztönének kielégítése semmiképpen sem vezethetnek maradandó beteljesedés-

hez, hiába minden fáradozás. A rendelke­zésre álló energia elszáll, a szomjúság pedig megmarad. A mítosz azzal folytatja, hogyan kezdett Orfeusz Eurydiké keresésébe az alvilágban. Mindent átható zenéje felkeltette Tantalusz, Sziszifusz és a Danaidák figyelmét, mely­nek hatására rögvest elfeledték szenvedése­iket. Ez a csodás jelképes nyelv ráébreszt, hogyan szabadítja meg a megérintett embert az Isteni szeretet szinte egyetlen rántással láncaitól, melyek a vágytermészethez kötik őt. Egészen más élettávlatokba enged neki betekintést. De figyelem: Orfeusz zené­je csak hív, nem kényszerít. A Szellemre éhező lélek a szabadságba vezető ösvényt minden esetben önként kezdi meg. A lélek maga tanulja meg Orfeusz szerete­tének erejében megtagadni vágylényének szomját. De eközben semmit sem erőltethet. Ezért is engedte meg Perszefoné, az alvilág istennője Orfeusznak, hogy keresse Eury­dikét, és hogy előtte haladjon a felvezető ösvényen.

De nem nézhetett vissza, vajon ő követi -e. Másképpen szólva: Az Isteni Szellem a lelket csak személytelen szeretettel ölelheti és tarthatja. Mikor Orfeusz Hádész intenzív sötétségé­nek nyomasztó csendjében rábukkan Eury-dikére, az követni kezdi őt mély szakadékok felett vezető, emelkedő spirálmenetben, alig járható ösvényeken. A lélek, miközben a Szellemmel való egységet keresi, erősen megéli az Istentől való elhagyatottság magá­nyát. Ebben a magányban legyőzi a termé-szet-ego félelmeit és a feneketlen mélységbe

zuhanás rémét egyaránt. A lélek közben megtanul vakon bízni a szellemi vezetőben, akinek jelenlétét igenis érzi, akit azonban egyelőre még nem pillanthat meg. Eurydikének sikerül járnia a beavatási utat - egészen addig a pontig, ahol Hádészban, egy hasadékon át megpillantja a felettes ter­mészet ragyogó világosságát. Ez azt jelenti, hogy addig a pontig, ahol áttör egy új tudat, amely most bevilágítja ösvényét. Ezután a mítosz sokak számára szinte felfoghatatlan fordulatot vesz: Orfeusz, aki eddig sohasem hallott egyetlen zörejt sem maga mögött, megfordul, hogy megnézze, Eurydiké követte-e. Ám ebben a pillanatban látja, amint szerelme, Eurydiké árnyéka a felé nyújtott kezével szertefoszlik, és vissza­süllyed a sötétségbe.

Az elbeszélésben, a görög misztériumvilág drámai paradoxonjában ez a fordulat mégis a lélek végső megszabadulására utal. Az első halálban, a kígyómarásban, Eurydiké elvesztette anyagi megnyilvánulási formáját. Mivel feltétel nélkül megbízott Orfeuszban, Hádész sötétségéből lépésről lépésre kive­zették a világosságba. Eközben a vágylény markából egyre inkább kiszabadult. Mi­vel azonban lelke, a világosság közvetlen közeledtére nem volt eléggé erős, az alvilág ismét felvette soraiba. A mélyben aztán minden burka feloldódott. Abban a pillanatban, amikor a felettes ter­mészet világossága közvetlen kapcsolatba lépett vele, a földi szemek ezt egy régi test elmúlásának látják. A teljes régi vágytermé­szet eltűnik, feloszlik Hádész ködében. Az

Az egyik oldalon Orfeusz található, akinek éne­ke felébresztheti az isteni magot az emberben. A másik oldalon pedig ott vannak a szirének, akik visszatartják az embereket a magasabb dolgok keresésétől, és varázslatos énekükkel tévutakra csábítják őket.

orfikus misztériumokban részesülő Ernyőiké látó szeme előtt megtapasztalja a máso­dik halált, amely lehetővé teszi a valódi menyegzőt közte, a megszabadult lélek és Orfeusz, az örök Szellem között. A mítosz egyes változataiban az is megtalálható, hogy Orfeusz és Eurydiké az istenek világában örökké tartó két-egységben egyesültek és, hogy a Lant csillagkép ennek maradandó jelképe az emberiség számára. A mítosz általános értelmezése szerint Or­feusz örökre elveszítette Eurydikét. És ezért magányosan és vigasztalanul bolyongott Trákia sűrű erdeiben. Ennek a változatnak is megvan a jelentése. A lélek, akit megérintett Orfeusz zenéje, de nem kel e csodás hang­rezgések eredetének nyomára, aki nem felel a meghívásra, hogy egyesüljön a Szellem világával, és nem mássza meg az Orfeusz által leeresztett hanglétrát, az nagy fájdalmat okoz Orfeusznak.

Ám ez a fájdalom a misztikus, régmúlt időkben sok értetlenségbe ütközött. A mítosz ezért azt beszéli el, hogy Orfeusz ettől kezdve kizárólag fájdalmas énekeket dalolt válasz nélkül maradt szerelméről, és vonakodott előadni azt a világossággal teli tánczenét, amelyhez úgy hozzászoktak. A Bacchantinák (a természeterők, akik arra törekszenek, hogy az embert a földi boldog­ságérzetbe merítsék) erre méregbe gurultak és darabokra szaggatták.

Féltékeny ámokfutásukban a lantot és Orfe­usz fejét is a vízbe dobták, és abban remény­kedtek, hogy így feledésbe merül Orfeusz­nak még az emléke is. Milyen közel áll ez a hagyomány Ozirisz és Széth egyiptomi mítoszához! Széth féltékenységből megölte királyát és testvérét, majd a Nílusba vetette annak testrészeit. A mítosz tovább beszéli a lant történetét: papok halászták ki a vízből, és az Apolló templomban őrizték - a világosság újabb hírnökeire várva, akik ezzel újra isteni hanghullámokat öntenének ki a diszharmó­niában élő emberiségre. Azonban Orfeusz szellemi öröksége a papoknál nem volt biztonságban. Amikor is Neantusz a lant mágikus erejével a saját céljaira kívánt visszaélni, rá tudta beszélni az egyik papot a lant átadására. A templomban egy máso­latot állítottak ki, hogy a rablást senki ne vehesse észre. Neantusz egy félreeső helyen a mágikus hangszert megpróbálta dalra fakasztani. De gyakorlatlan kezei csupán hamis akkordokat csaltak elő belőle. Közvetlenül ezután ve­szett kutyák hada jelent meg, akik az öntelt Neantuszra támadtak és felfalták. Orfeusz szellemi öröksége szentségtelen kezek számára minden esetben érinthetetlen, ezt bizonyítja Orfeusz fejének története is. Miután ugyanis a vízbe dobták, nem me­rült el, hanem a hullámok hátán ringatózva

T e r a p e u t á k A régi görögök sok misztériumiskolát ismertek (a „misztérium" szó a „mustés" = „beavatott" szóból származik; „mus" = „zárt szemek és csukott száj"), melyekből az eleuziszi kis misztériumok, és a nagy misztériumok vagy dioníziák voltak a legismertebbek. Orfeuszt a nagy misztéri­umok alapítójának tekintették, melyek régi időkre nyúlnak vissza. Némelyeket 12 000 évvel ezelőttre datálnak, azokba az időkbe, amikor az atlantiszi kultúra maradványai a Kaukázuson át Trákiába jutottak. Orfeusz követői „Terapeutáknak" nevezték magukat, mert - miként tanítójuk - gyógyí­tókká kívántak válni. „Therapeutai" a görög­ben „gondozót - szolgálót - tisztelőt" jelent:

• „gondozza" a tudatlanságban tévelygő és szenvedő embereket;

• „szolgálja" az új életre keltett lelket;

• „tiszteli" minden dolgok teremtőjét. A történelmi időkben, Kr.e. 2000-től, több mint ezer évig egy tisztán orfikus beavatási mozgalomnak kellett léteznie az illegalitás­ban. Ugyanis a Kr.e. 6. században ismét előtérbe lépett a forrás. Delfiben a templom Apollónak, Orfeusz apjának volt szentel­ve. A múlt század végén olaszországi és krétai sírokban számos orfikus himnuszra bukkantak. Ezek arany táblákba vannak gravírozva, és utasításokat tartalmaznak a halál utánra (vagy a beavatásra), tehát azok számára, akik az „Orfeusz létra" fokait meg kívánják mászni, és tisztulásban, odaadásban és szolgálatkészségben élik életüket. Az egyik ilyen himnuszban így szól az emberi lélek:

A Föld és a csillagos ég gyermeke vagyok; de nemzetségem (csakis) a mennyekből való.

R o d i n c s o d á s a n fejezi

ki m á r v á n y b a f a r a g v a

O r f e u s z e l k e s e r e d é s é t ,

m i k ö z b e n E u r y d i k é ismét

v i s s z a m e r ü l a sziklába,

H á d é s z é j é b e .

1 8 9 3 , N e w York.

The Metropolitan

Museum of Art.

szakadatlanul az örök igazság himnuszait énekelte. Rengeteg mitikus elbeszélésben a „víz" fogalma a makrokozmoszt, kozmoszt és mikrokozmoszt átható és elárasztó látha­tatlan erőáramokra vonatkozik, melyek a teret és az időt különleges módon egységgé kovácsolják. Ha mármost kihámozzuk, hogy Orfeusz feje (az egyetemes, örök igazság jelképe) jelen van ebben az élő vízben, akkor ez alatt azt értik, hogy a szellemi ismeret mindig és mindenütt, tehát itt és most is, za­vartalanul jelen van. Akik a valódi ismeretre szomjaznak, a számukra lényegeset kimerít­hetik ebből a forrásból. Szeretnénk végül Orfeusz hagyományának egy további említésre méltó nézetéről szólni. A görög mitológiában két különböző ének­stílusról beszélnek, amelyek homlokegyenest szemben állnak egymással. Az egyik oldalon Orfeusz található, aki­nek éneke felébresztheti az isteni magot az emberben. A másik oldalon pedig ott vannak a szirének, akik visszatartják az embereket a magasabb dolgok keresésétől, és varázslatos énekükkel tévutakra csábítják őket. A szirének kezdetben magasan fejlett ter­mészetlények voltak, akik szárnyaikkal a művészetek legmagasabb csúcsaira tudtak emelkedni. Azokra a csúcsokra, amelyek a halandók világában még elérhetők, azonban már az isteni világ határaiba ütköznek. Mivel azonban ők nem az isteni fajból származ­tak, ezért a szirének nem léphettek az isteni világba.

Az énekművészeiben azonban olyan ügyes­nek bizonyultak, zenei tehetségük annyira kifinomult volt, hogy adott pillanatban azt

hitték, hogy versenyre kelhetnek a mú­zsákkal. Önteltségükért megbüntették őket. Olyan lényekké változtatták őket, akik félig asszonyok, félig pedig madarak. Éles, vas tollakba öltöztették őket, és le kellett monda­niuk a szárnyaikról. Sok mítoszban láthatjuk, amint a szírének szinte isteni és így nagyon is alattomos énekükkel tengerészeket (a misztériumok nyelvén: azokat, akik Odüsszeuszhoz ha­sonlóan hazafelé, valódi rendeltetésük felé törekszenek) veszélyes örvényekhez vagy sziklás partokhoz csalnak, ahol aztán hajóik szétforgácsolódnak. Ismert a történet, melyben Odüsszeusz úgy tud ellenállni a szirének kísértéseinek, hogy evezősei fülét viasszal tömeti be, önmagát pedig az árbochoz kötteti. Az argonauták-nak is el kellett hajózniuk az aranygyapjú keresése közben a szirének előtt. Amikor azok ismét hallatták hívogató éneküket, az argonauták egyike képtelen volt ellenállni a magával ragadó hangoknak, kiugrott a ha­jóból és megfulladt. Az Argo fedélzetén ott volt azonban Orfeusz is. Gyorsan lantja után nyúlt, és annak dallamaival áttörte a sziré­nek varázslatát, így a legénység többi tagja megmenekült. A mítoszoknak ebben a modern tudatunk számára talán nehezen hozzáférhető nyelve­zetében mégis tisztán hallható egy üzenet. Akit belsőleg megérintenek Orfeusz lantjá­nak hangrezgései, azt választás elé állítják: Vagy együtt rezeg az isteni zenével, hogy így végül új életterületre mehessen be - vagy a csábító szirénekre hallgat. Ezzel pedig újra meg újra hajótörést szenved egy alapjaiban megtört létvalóság szikláin.

A legkülönfélébb kultúrkorszakok számtalan mítosza maradt ránk. Ezek a korai emberi­

ség elképzeléseiről szólnak: a világ keletkezéséről, a természeterők és istenek tevékeny­

ségéről, és a halál utáni sorsról.

Ragnarök A régi világ bukása

Az emberré-válásnál alapvető - az Edda

szerint - Lokinak, a félistennek a fellé­

pése. Minden világok teremtésének a

kezdetén ő az, aki Bifröst hídját, melyet

hajdanán Heimdall épített, ellátja különbö­

ző színekkel és szivárvánnyá varázsolja.

Ezután kész a világ és megjelenhet ben­

ne az ember (a Völuspa 17-18. verse).

közeli rokonaként ő is segített az ember teremtésében. Ahogyan pedig Prométheusz is, ő ajándékozta az embereknek a logikus­elvont gondolkodás képességét, melynek segítségével az ember egyszer az istenekkel válhat egyelővé. Loki megfelel Lucifernek is: nélkülözhetetlen az ember továbbfej­lődésében, azonban nem ingyen. Három különböző mitológia, az északi, a görög és a keresztény, többé-kevésbé hasonlóan írja le az impulzus jellegét, melyet az ésszerű gondolkodás tüze lobbant lángra az ember­ben. Ahogyan Lucifer, úgy Loki is egyszerre képviseli a jó és gonosz első fellángolását. Mert az ember, amióta csak gondolkodni képes, kénytelen viselni tetteinek a követ-

gy Lokit a megkülönböztetést és kü­lönválasztást lehetővé tevő erőnek tekinthetjük. A görög Prométheusz

A s g a r d t á n c a v a g y A v a d v a d á s z a t , Péter Nicolai A r b o ( 1 8 7 2 ) egyik a lkotása, az Ó d i n

m i t o l ó g i a alapjain. Oslo, Norvég Nemzeti Múzeum

kezményeit. Azóta egyre inkább csak a kül­sőségekjobban mondva, a tetteinek a belső és külső következményei azok, amelyek meghatározzák tudatát. A bölcsesség és iste­ni értelem, melyeket egészen eddig belsőleg észlelt az ember, és azok szerint cselekedett, egyre inkább eltávolodnak tőle, egészen ad­dig a pontig, amíg „az istenek" - a szellemi energiák, akik eddig vezették - láthatatlanná válnak számára. Odin és az övéi - az ember valódi lénye - elsötétednek. így az embernek meg kell tanulnia, saját belátásai szerint cselekedni - amely rendkívül gyenge alapokat jelent, ha még nincsen jelen a belátás! Kezdetben a természeterők hatnak benne tovább: értelem

nélkül, bölcsesség és szeretet híján. Egy­szer a megtévesztés, a hazugság és az önzés határozzák meg a tetteit - amelyek mind az önfenntartásból és az önzésből erednek -, a másik pillanatban pedig a kegyelem impul­zusai vagy a tulajdon védelme. A lélek ismé­telten belevész a külsőségek nyugtalanságá­nak zavarába, amely csordultig telt látszattal és csalással. Az érzés egoistává válik, a gondolkodás ész-szerintivé, az akarás pedig ösztönszerűvé.

BALDUR

Ezzel szemben áll Baldur Isten, Ódin egyik fia. Ők messzemenőkig a háttérben ma-

radtak. Ő Ódin, a magasztos szellemi lény egyik utolsó nézete, egy világos, fényes vi­lág jelképe, melyből az ember valaha eredt. Baldurt az emberben világosság-elemnek, az isteni szeretet képességének és egyetemes szemléletnek tekinthetjük. Különleges képesség kapcsolódott hozzá: amíg él, folyamatosan az egykori életteré­ből, a palotából, világosságot és tavaszerő­ket bocsát ki a Földre, az emberek pedig igazat szólnak és bölcsekké válnak. A beszédkészség jelképe volt, jóakaratú iga­zságossága pedig gondoskodott arról, hogy senki se emlékezzen az egyszer volt sötét napokra. De, ahogyan a mítosz folytatja, egy álomban megjövendölik, hogy valaki meggyilkolja Baldurt. Baldur halála egyben beharangoz­za az arany világrend bukását is, melyben istenek és emberek egy napbirodalmon osztoznak. Az istenek ezt szerették volna elkerülni. Elhatározták hát, hogy úgy az anyagi, mint az anyagtalan világ minden lényét megesketik, hogy Baldur általuk semmi gonoszat ne szenvedjen. Még az istenek legádázabb ellenségei, az óriások is készek voltak erre az ígéretre. Mindannyian fenn akarták tartani a világosságot és a régi, harmonikus világrendet, így ünnepi harci-játékok kezdődtek, melye­ken az istenek örömmel telve mutatták meg, hogy Baldur mostantól sérthetetlen. Még Thor kalapácsa és Ódin lándzsája sem tehet­tek vele semmit. De a ravasz Loki idős nővé változott, és megkérdezte Frigg istennőt, hogy létezik-e valami, ami nem esküdött fel Baldurra. Frigg azt válaszolta, hogy a fagyöngy hajtás Walhallától nyugatra még túl fiatal volt, hogy megkérdezzék. Mire Loki levágta ezt az ágat és átnyújtotta a vak Hödur istennek az Asék egy újabb harcjáté­ka közben. Felszólította, hogy lőjön az ággal Baldur felé. Hödur ezt először nem akarta

megtenni, mert nem látta Baldurt, de Loki megadta neki az irányt és kezeit is vezette, mire a fagyöngy-nyíltól sebzetten, Baldur holtan rogyott a földre.

HEL

A istenek és a világ minden lényének gyásza mérhetetlen volt, de Balduron már semmi sem segített. Hel elé, az alvilág fejedelem­nője elé került. Az Istenek egy küldöttének Helhez kellett lovagolnia és megváltania Baldurt az alvilágtól. Hel azonban feltételt szabott, hogy gyászuk bizonyítékául minden lény sírjon érte. így is lett. Csak Thöck, egy öreg óriásnő nem gyászolta Baldurt - éppen ellenkezőleg. Thöck nevében testesíti meg az alattomosságot (németül „Tücke" - a ford. megj.), hamisságot és gonoszságot. Szívének megkeményedése miatt Baldur világosságában semmi hasznot sem fedezett fel, sőt inkább céljaira (előrehaladó anya-gosodás) leselkedő fenyegetésnek látta. így Baldurnak Hel birodalmában kellett marad­nia.

Amíg a kozmikus tudat a szellemi világgal összhangban hatott, Baldur világosságe­reje mindenütt jelenlévő volt. De minden fejlődésnek ára van. Hogy a külső világot teljességében észlelhesse és így öntudatra ébredjen, az embernek el kellett engednie az istenekkel való közvetlen kapcsolatot. Ez úgy történt, hogy teljesen és tökéletesen arra összpontosított, ami az anyagi térben történt. így Baldur fényes, szikrázó energiái, fejlődésük során egyre gyengébbek lettek és halála - a misztériumok szokásos j e l k é p e s értelmezése szerint - megpecsételte a tudat alatt ható világossághatások régen bejelen­tett végét. A szellemelv teljesen elsüllyedt, és minden, ami anyagi és külsőség, a he­lyére lépett. A régi világrend összetöretett. A fényes, de egyben álomszerű asztrális

szférák észlelése megszűnt, és mostantól minden érzék a hihetetlenül lebilincselő földi fejlődés területére irányult. Szó szerint lebi­lincselő, ugyanis e pillanattól fogva az em­ber maga vált felelőssé mindenért, ami vele történik. A hősök pedig ebben a fejlődésben elsőként ragadták magukhoz a kezdeménye­zést, ahogyan az Edda történetei mesélik. Az anyag világa és annak alakítása váltak az ember új kihívásává. Új rendet alko­tott magának, az én és a nem-én látszólag végtelenségig folytatódó polarizálódásával. Ez olyan folyamat, amely a cselekedetek szabadságával kezdődik, és végül minden ember tökéletes szabadságához vezet. Ám így az új szabadsággal egyetemben a szol­gaiság is kialakult, amely mind a mai napig meghatározza és korlátozza létünket - és az egykori szabadság az ok és okozat szinte fel­oldhatatlan láncához való kötöttséggé vált. Egészen addig, míg a Szellem, a szellemi látás megvilágosító erői újfent előtörnek, ám ezúttal tudatosan!

A látenssé vált világosságerő egészen addig marad rejtve bennünk, míg a reá való emlékezetünk fel nem ébred, és a tudatos­ság világossága nem gyullad fel. Akkor útra kelhetünk, hogy Baldurt felkeltsük és

megváltsuk elsüllyedt állapotából - mert az egész teremtés gyászolja őt, és az ember tapasztalatból megérti, hogy a világosság nélkül tényszerűen nem lehet olyan élet, amely méltó a nevére. Ezzel Baldur egy olyan belső lélekalak, akit az isteni nézet tökéletesen eltölthet, és amely mindent áthathat. Baldur halála után az istenek üldözőbe vették majd elfogták Lokit. Egy sziklához kötötték, egy kígyó pedig szakadatlanul mérget fecskendezett a testébe. Milyen mélyrehatóan jeleníti meg e jelképes beszéd a valóságot, nemde! Ugyanis nem büntetés­ről van szó, hanem arról a jelképről, hogy az emberben az értelmet ettől kezdve az anyaghoz kötözték. A dialektika szelleme, a metszett nyelvű kígyó mérge szakadatla­nul befolyásolja a tudatot. A gondolkodás közvetlen összeköttetése az intuícióval megszakadt. Az ember alvó istenné lett. az istenek hanyatlása ezzel az eseménnyel megkezdődött. Ragnarök, a világ megválto­zása elindult.

A 31. és 32. szakasz így szól: „Láttam Baldurnak, véres istennek,

Amikor Loki ezt a varázserőt beveti, hogy Baldurt, a világosságot kiiktassa, akkor valójában az ellenkezőjét okozza: lehetővé teszi, hogy ismét újjászülessen!

Ódin vérének, kimért sorsát: Földeknek fölébe növekedve állt finom és gyönyörű szép, fagyöngy.

Ennek hajtása, volt bármi zsenge, veszélyes nyíl lett, Hödur röpítette..."

A fagyöngy valójában egy gyógynö­vény, melyet a világosság és az örök élet jelképének tartanak. Egyúttal azonban az anyag varázserejét is szimbolizálja. Ha Loki ezt a varázserőt beveti, hogy Baldurt, a világosságot, kiiktassa, akkor valójában az ellenkezőjét okozza: lehető­vé teszi, hogy ismét újjászülessen! Mert azáltal, hogy az ember önhatalmú célokat követ, az emberben lévő Istenerőnek meg kell „halnia". A Germánok a fagyöngyöt „Guidhel" néven is ismerték. Az angol „guide to hel l " (útmutató a pokolba) vis­szacseng ebben. Hel, az alvilág istennője, Baldurt arany csillogásban várja. Asztalok és padok dísz­

ben és aranytól pompáznak. Az emberben uralkodó sötétség közepette megőriztek egy sugárzó helyet. A Rózsakeresztesek a szív mélyén szunnyadó szellemszikráról beszélnek. A Loki-hatás „kieszközölte, hogy Hödur természete legyőzte Baldur természetét. Ezt azzal fejezik ki, hogy Loki szerzi be a fagyöngyöt, mellyel a vak Hödur megöli a látó Baldurt." (Rudolf Steiner: Egyes néplel-kek küldetése) Az értelem, amely csak az „ igent" és a „ n e m e t " ismeri, „vak" Baldur vilá­gosságból, életből és tavaszerőből álló légkörére. Az ember növekvő tudatában tükröződtek az istenek. Az önállósult tudat vaksághoz vezetett, hogy az Ént megtapasztalhassa, és egyben az öntudat magányossága is érzékelhetővé és tapasz-talhatóvá váljon. A tükör homályossá vált az eredeti számára, és már csak a dolgok külsejét mutatta. Az istenekkel való együttműködés a régi módon lehetetlenné vált. Hogy az ember istenné váljon, az isteneknek vissza kellett vonulni­uk - kezdetét vette a nagy várakozás: vajon elkezd-e az ember végül ismét az isteni világosságerők után kutatni?

KÖNYVAJÁNLÓ DIETER BROERS: MIÉRT ÁLL AZ EMBERISÉG EGY EVOLÚCIÓS UGRÁS ELŐTT?

(R)evolúció2012 Számos jól dokumentált fejezetben a szerző a naptevékenység változásáról, a mágne­

ses északi pólus jelenleg megfigyelhető elmozdulásáról, a Föld Van-Allen védőöveze­

tének fogyásáról, továbbá a „Schumann rezonanciáról", az embereknek a kozmosszal

való kapcsolatáról, az „idő időtlen szövetéről", valamint az emberről, mint „kozmikus

álmodozóról" ír.

ANAP BEFOLYÁSA A naptevékeny­ség kihatással van a Föld mág­neses terére. 2012-ben a jelenleg

fokozódó naptevékenység el fogja érni a várható csúcspontját. Egyes természettudó­sok szerint 2012-re világméretű természeti katasztrófák várhatók: földrengések, árvizek és áramkimaradások. A szerző azonban még más következményeket is lát. Bizo­nyos elektromágneses mezők kimutatható hatással vannak az agyra. Az agy teljesítmé­nye, amely 90 %-ban nincs igénybe véve, tökéletesedik, ha bizonyos mezők vagy frekvenciák hatása alá kerül. A naptevé­kenység befolyásolja az agy, valamint a test neurofiziológiai (ideg-élettani) és biokémiai adottságait, egészen azok részleges meg­betegedéséig. Ily módon a Föld mágneses tereinek kisebb mértékű ingadozása egyrészt okozhatja a depresszió és a szívinfarktus számának növekedését, másrészt fokozott telepatikus képességet és nagymértékű

kreativitást is eredményezhet, amely zenei és irodalmi csúcsteljesítményben hívja fel magára a figyelmet. Naprendszerünk a galaxisbeli útja során a galaxis a központjának különleges befolyási övezetéhez közeledik, ahol egy eddig még ki nem vizsgált, intenzív sugárzás hatása alá kerül. Erre vezethetők vissza a Föld klíma-változásai, valamint az emberek lelki és viselkedésbeli változásai is. 2012 ebben az értelemben is kritikus időnek bizonyul­hat, amikor is a napkitörések maximuma, valamint a galaxis középpontjából eredő fokozódó kozmikus sugárzás találkozhat és összeadódhat. Ezekkel vagy tehetetlenül állhatunk szem­ben, vagy tudatában lehetünk annak, hogy egy átalakulási folyamat küszöbén állunk. Egy döntés előtt állunk - félelem és hisz­téria nélkül. Ehhez intuícióra van szükség, mivel az értelemnek önmagában ez nem fog sikerülni. Broers azon a véleményen van,

hogy a 2012-es év körül zajló események egy olyan evolúciós ugráshoz vezetnek, amely a tudatosság és az együttélés új for­máját hozza magával.

ÚJ FÉNY A FÖLDÖN

Az élet lényege a változás. Ez gyakran ug­rásszerűen történik. A legkorszerűbb tudo­mányos módszerekkel fel lehetett fedezni a maja naptár csodálatos pontosságát. Úgy tűnik, hogy a napfoltok rendszeressége meg­egyezik a maja naptárak visszatérő interval­lumaival. A maják egy annyira mélyreható változást jeleztek a 2012-es évre, hogy nyil­vánvalóan értelmetlennek tartották a nap­tárt ezen az időponton túl tovább vezetni. A NASA szerint lehetséges, hogy 2012-re nagyobb erősségű napkitörés várható, amely behatol a Föld mágneses terébe a tavaszi, vagy az őszi napéjegyenlőség idején. Lehet, hogy ez olyan méretű lesz, mint az a nap­vihar, melyet 1859-ben Carrington figyelt meg, s aminek következtében az akkori telefonhálózat teljesen tönkrement. 1989-ben egy napkitörés Québec-ben, Kanadában látványos áramszünetet okozott, úgy hogy a közélet teljesen megbénult. Nem működött a számítógép, a légi járművek nem tudtak elindulni, a felvonók elakadtak. Hasonló tör­tént 2003-ban Svédországban is. A maja naptár egyik értelmezése arra az eredményre jut, hogy a 2012 december 21-i napéjegyenlőség idején egy új fény jelenik

meg a Földön és egy új korszak kezdődik. Lehetséges, hogy a napkitörések során kilökődött plazma-felhőkről van szó? Vagy ez inkább valamiféle szellemi dimenzióra vonatkozik? Broers olyan tanulmányokra hi­vatkozik, amelyek összefüggést vélnek látni a napciklusok, valamint a világbirodalmak felemelkedése és hanyatlása között, kezdve a babiloni kultúrától a római, valamint a maja birodalomig.

A GAMMA SUGARAK

NAGYMÉRTÉKŰ NÖVEKEDÉSE

Az asztrofízikusok azt magyarázzák, hogy a mi napunk egy nagyobb nap, a „Szíriusz" körül kering. Még a maják is tudtak egy központi nap létezéséről abban a csillag­rendszerben, amelyhez mi is tartozunk. Broers szerint mindemellett egy nemré­giben felfedezett fekete lyukról van szó, amely körül a mi Naprendszerünk mintegy 225 millió év alatt fordul meg. Az utóbbi időben ebből a központból olyan rendkívüli sugárzások befolyását észlelik, amelyek nem illenek bele abba a képbe, amit eddig a világegyetemről alkottunk. Ezek különös, nagy energiájú sugarak, úgynevezett gam­masugár-robbanások (GRB - Gamma Ray Bursts), a fekete lyukból származó gam­masugár-kitörések. A maják szinkronizáló (összehangoló) sugárról beszéltek, melyet bizonyos időközönként a központi nap bocsát ki magából, és amely hatással van

az emberekre. A Föld, a Nap és a központi Nap ezáltal összhangba kerül egymással, azaz „kalibrálják", hitelesítik őket. A napkoronából az űrbe kilövellő elekt­romos töltésű gázok (plazma) a Földön mágneses viharokat okoznak. Ezeket sarki fénynek látjuk. Ez minden életet befolyásol a Földön, egészen a sejtszerkezetekig. Egy elbűvölő gondolat a könyvben az, hogy erre milyen fogékonyak vagyunk. Minde­nekelőtt a sejtjeinkben lévő DNS - mint egy antenna - reagál a gammasugarakra. A DNS szénmolekulái képezik a rezgőtestet. Az atomi részecskék úgy fogják az elektro­mágneses energiákat, mint a rádióantenna. A szénkristályok erősítik fel őket. Sejtjeink tehát képesek elektromágneses jeleket fogni a világűrből. A gammasugárzás rezgés­frekvenciája megegyezik atomjaink elemi részecskéinek rezgésfrekvenciájával. Ez

mutációkhoz vezet a testünkben, különö­sen az agyunkban, amelyek meglehet, egy teljesen új szerkezettel látnak el minket. A nap, valamint az ember elektronjai között létrejövő elektrodinamikus csere által, ezek a sugárzások képesek a DNS-ünk kettős spirálját újrakódolni. 1968-ban fedezték fel a pszichiátriai fel-indultságok és a világűr közötti közvetlen kapcsolatot. Megállapították, hogy időbeli összefüggés áll fenn a pszichiátriai klinikák betegfelvételének ugrásszerű emelkedése, valamint a növekvő számú intenzív napkitö­rések között.

JÓ VAGY ROSSZ IRÁNYBA,

DE MEG FOGUNK VÁLTOZNI

A szóban forgó átalakulás sokkal átfogóbb lesz, mint egy szokványos paradigmavál-

Minden idők bölcsességtanítása az önvalót a halhatatlan lélekkel rokonértelműnek tekinti.

tás, vagy politikai rendszerek változása, ahogyan azt a kommunizmus bukásakor tapasztaltuk. Egy olyan dinamika, olyan fej­lődésmenet következhet be, amely mélyre­hatóan megváltoztatja a földi életet. A maja szemlélet szerint felébredt emberek egy szent küldetést fognak betölteni, melynek következménye a földi világ megtisztulása lesz. Az afrikai kelet maliban élő dogonok egy átmenetről, az isteni „Nommo"-hoz való felemelkedésről beszélnek. A sugárzási viszonyok változása azonban kétségtelenül csak akkor lesz pozitív hatás­sal az emberiségre, ha sok ember aktívan dolgozik a tudati változáson. A keresztény hagyományokban az Utolsó ítéletről beszélnek, melyet apokaliptikus katasztrófák sorozatai előznek meg. Nostra-damusnál is a megtérés szükséges folyama­táról talál az ember utalásokat. Jules Romains (1885-1972), a testvéri szocializmus és emberi szolidaritás szószó­lója és élharcosa, az „Unanimizmus" (lé-lekközösség) alapítója a kialakulóban lévő válság fényében úgy látta, hogy egy új lelki dimenziónak kell megnyílnia. Szilárdan állította, hogy az emberek által a természeti környezetben és a gazdasági rendszerekben előidézett problémák egy alapvetően új gon­dolkodást igényelnek.

Az az agytájék, amely az intuícióért, „a szívvel való érzékelésért" felelős, az evolúció során az értelem által beámyékolttá vált. Az ember az úgynevezett civilizáció során elvesztette az in­tuíciót, és a veszteséget az eszével pótolta. „A feledékenység fátyla" szükségessé vált a földi tapasztalatok megszerzése érdekében, ugyan­akkor viszont az embert vakká és süketté tette az intuíció számára.

Mindazonáltal egyedül csak az agy „intuitív területéről" kiindulva lehet megnyitni a fel­járót szellemi önvalónkhoz, amely egyéb­ként számunkra rendszerint rejtett marad. Itt van a bejárat a negyedik dimenzióhoz, a „minden, ami van" felé, amely a földi morfogenetikus (formateremtő) adatbázison kívül helyezkedik el. Az evolúció értelme abban állna, hogy a szervezetek egyre össze­tettebb formákat öltenek, és ezáltal olyan helyzetbe kerülnek, hogy mind szélesebb körű tapasztalatokra tesznek szert a kozmi­kus archívumok segítségével. Az ember képes a tudatával mindenről, amit észlel, elgondolkodni, és mindent értékel­ni. Ezért volt szükséges az én kifejlődése. Az én-korszaknak azonban célja van. Most már megérthetjük, hogy jobban egymásra vagyunk utalva és jobban kapcsolódunk a világegyetemhez, mint ahogy gondoljuk. Fogékonyak vagyunk a különféle hatásokra, amelyeknek ki vagyunk téve. Broers szerint ez segít nekünk, hogy a 2012-es év körüli eseményeket fejlődésünk érdekében pozitív módon használjuk fel. A „valódi önvaló" nem az „én", a mi egónk, hanem magasabb dimenzióhoz tartozik. Minden idők bölcses­ségtanítása az önvalót a halhatatlan lélek szinonimájának, rokon értelmű fogalmának tekinti. Jelenleg az én uralkodik bennünk, de a szellemi egy olyan agyterületen akar meg­nyilvánulni, amely az intellektuális én-gon­dolkodáson kívül működik. Az én bizonyára vissza tud élni az energiájával. Az ego által vezetett emberek veszélyes fegyverekhez hasonlítanak.

Friedrich Schiller azt mondta, hogy a világunk akkor válik jobbá, ha az emberi értelmet a szív vezéreli majd.

NEM KELL AGGÓDNI

Aminek most az evolúciós változási folya­matban meg kell történnie, hogy a világ megmeneküljön a pusztulástól, az nem más, mint hogy az énünk, az egónk uralmának visszavonhatatlanul véget vessünk. Jelenleg már olyan információáradatot élünk meg, melyet az énünk már nem képes befogadni. A belső megfordulás, valamint a szellemi belátás hozzájárul ahhoz, hogy az én átala­kuljon. Eddig ez csak keveseknek sikerült. Viszont hosszú távon a naptevékenység gammasugárzása következtében a földmág­nesesség változásai úgy hatnak majd az emberiségre, hogy sokan egy belső meg­fordulás mellett döntenek. Azonban senki­nek sem kell aggódnia. A külső változások képezik a kozmikus fejlődés alapját. Csak a régi terheket kell ledobnunk. Emellett fontos a szellemi igazságkeresők példája. Ok mutatják meg, hogyan győzhető le az én. Ha a gondolkodásunk a régi, az én által rögzített módon működik tovább, akkor nem tudjuk magunkat a új ember dimenziójával egyesíteni. Csak a bölcsesség és az átalaku­lás útja tud minket a változásokon átvezetni. Bizonyos elektromágneses mezők képesek az agyhullámok azon frekvenciáit felhívni, amelyek egyébként csak mély meditáción keresztül érhetőek el és szólaltathatók meg. Broers írja ezzel kapcsolatban: „Őszintén meg kell kérdeznünk magunkat, hogy nyitot­tak vagyunk-e egy további fejlődés számá­ra." A gondolkodásunk, a gondolataink al­kotják a valóságunkat. Platón a fényt illetve a napot „a valódinak" nevezi, és kifejti, hogy minden létező mögött egy magasabb eszme rejlik a háttérben.

Dávid Bohm fizikus, Krishnamurti barátja és csodálója, otthon volt mind a humán-, mind a természettudományok világában. Az új rend képét ő egy hologram szerkezetéhez ha­sonlítja. Minden részlet tartalmazza az egész hologram információit. Bohm látásmódja rendkívül fontos a valóságunk (magasabb

fokon való) megértéséhez: minden éter-je­lenség energiából és információból anyaggá változik, és valamikor majd újra tiszta ener­giaként létezik. A materializáció, az anyagia sulás tehát mindig egy időbelileg korlátozott állapot. Ezt a ciklust nevezik holo-mozgás-nak, melyben az anyag és a szellem egye­sül. Az általunk látható valóság egy rejtett (világ)rend holografikus kivetülése. A mi valóságunk explicit, megnyilvánuló, „kézzelfogható" rendje a mi rálátásunk a világra. Viszont az implicit, rejtett rend az el­sődleges valóság, tehát a magasabb, szellemi dimenzió. Az igazságot, intelligenciát, belá­tást és irgalmasságot - Platón erényeit - ak­kor tapasztaljuk meg, ha az énünket elhallgat­tatjuk, és egy új lélekfejlődés alapján a tudat szűrői áteresztöbbek lesznek. Az emberiség elindult egy tudati forradalom felé. Az előtt a döntés előtt áll, hogy kész-e követni azt, amit az evolúció értelmének ismerünk fel: az új emberré válást. A DNS inaktív részei aktivál­hatok lesznek, genetikus és szellemi képessé­geink tovább bontakozhatnak. Dieter Broers ebben reménykedik, és kifejti az új emberről alkotott látomását. „Viszont - mondja -, az átalakulás csak akkor fog megtörténni, ha aktívan dolgozunk rajta." Tekinthetjük-e úgy is a várható napviharo­kat és a gammasugárzás emelkedését, mint egy mentő beavatkozást, ahogy ezt a maják egészen magától értetődőnek vették? Broers meg van győződve róla, hogy az em­ber kozmikus segítség nélkül nem képes eljut ni a változáshoz. Azt mondja, hogy mindenki képes felszabadítani magában az erőt, ami hozzásegíti ahhoz, hogy eljusson az intuíció újra felfedezéséhez. Az emberiség mítoszai­ban mindig az ember magasabb létállapotba való eljutásáról beszélnek. Azonban, ha erre nem készülünk föl, kiszolgáltatottak vagyunk a kozmikus energiák számára, és el is pusztul hatunk az impulzusaik nyomán.

Dieter Broers, (R)evolution 2012. Miért áll az em

beriség egy evolúciós ugrás előtt, Berlin, 2009