Peseschkian - Keleti tortenetek

KEDVENC TÖRTÉNETEIM:

A féligazság

“A próféta és kísérőtársa egy nagyvárosba érkezett, hogy hirdessék a tant. Hamarosan csatlakozott hozzá egy követője. "Uram! - mondta -, ebben a városban a balgaság rakott fészket valamennyi házban. Lakói csökönyösek, és nem vágynak arra, hogy valamit is tanuljanak. Egyet sem tudnál megtéríteni a kőszívűekből." - "Igazad van!" - felelte jóságosan a próféta. Kis idő múlva egy másik hívő járult örömtől ragyogó arccal a próféta elé: "Uram! boldog városba érkeztél. Az emberek áhítják az igaz tant, és megnyitják szívüket szavaidnak." A próféta jóságosan mosolygott, és ismét azt válaszolta: "Igazad van!" - "Ó, Uram - szólalt meg erre kísérője -, az elsőnek azt mondtad, hogy igaza van. A másodiknak, aki homlokegyenest az ellenkezőjét állította, megint csak azt mondod, hogy igaza van. Hogy lehetne a fehér ugyanaz, mint a fekete?" Mohamed erre azt felelte: "Mindenki olyannak látja a világot, amilyennek szeretné. Miért akarnám megcáfolni egyiket is, másikat is? Ez csak a rosszat látja, az meg csak a jót. Mondhatod-e, hogy valamelyikük is tévesen lát? Hisz az emberek itt is, akárcsak mindenütt, egyszerre rosszak és jók. Nem mondtak nekem semmi igaztalant, csak tökéletlent.” / Peseschkian, Nossrat: A tudós meg a tevehajcsár, 35. old./

A napóra árnyéka

Elhatározta egyszer egy keleti király, hogy megörvendezteti alattvalóit, akik nem ismerték az órát; ezért egyik útjáról egy napórát vitt nekik. Ajándéka megváltoztatta országa életét. Az emberek megtanulták, hogy elválasszák a napszakokat és beosszák idejüket. Pontosabbak, rendszeretőbbek, megbízhatóbbak és szorgalmasabbak lettek, és nagy gazdagságra és jólétre tettek szert. Mikor királyuk meghalt, azon tanakodtak alattvalói, hogyan tudnának méltó emléket állítani az elhunyt érdemeinek. És mert a napóra jelképezte királyuk jóságát, miként az emberek fölemelkedését is, elhatározták, hogy pompás templomot emelnek köré aranykupolával. De mikor a templom elkészült és a kupola ott magasodott a napóra fölött, a nap sugarai nem jutottak el többé az óráig. Eltűnt az árnyék, amely a lakosoknak az időt mutatta és homály borult tájékozódásuk közös pontja, a napóra fölé. Ki a pontosságát veszítette el, ki a megbízhatóságát, ki meg a szorgalmát. Mindenki a maga útját járta, és a királyság lassacskán széthullott. / Peseschkian, Nossrat: A tudós meg a tevehajcsár, 65. old. /

A varjú meg a páva

A palota kertjében egy fekete varjú szállt le az egyik narancsfa ágára. A szépen ápolt füvön egy páva lépkedett nagy peckesen. „Hogyan lehet megengedni egy ilyen fura teremtésnek – károgott a varjú –, hogy betegye ide a lábát! Olyan kevélyen járkál, mintha maga a szultán volna személyesen, pedig a lába kifejezetten rút. A tolla meg milyen förtelmesen kék! Ilyen színt én sohasem vennék magamra. A farkát meg úgy húzza maga után, akárcsak egy róka.” A varjú ekkor elhallgatott, és várta, mi lesz. A páva egy darabig nem szólt, majd szomorkásan elmosolyodott, s azt mondta: „Azt hiszem állításaid nem felelnek meg a valóságnak. Azt mondod, kevély vagyok, mert egyenesen tartom a fejemet, olyannyira, hogy vállamon feltarajzik a toll, nyakamat pedig rút toka csúfítja. De valójában legkevésbé sem vagyok kevély. Pontosan ismerem a magam fogyatékosságait, és tudom, hogy lábamat csupasz, ráncos bőr borítja. Éppen ez okoz bánatot, és emiatt hordom magasan a fejemet, hogy ne kelljen látni a lábamat. Te csak azt látod meg rajtam, ami csúf. Erényeimet, szépségemet nem veszed észre. Neked még nem tűnt fel ez? Amit te csúfnak nevezel, az emberek éppen ezért szeretnek engem.” / Peseschkian, Nossrat: A tudós meg a tevehajcsár, 175. old. /

Útravaló történet

A perzsa misztika elbeszéli egy vándor történetét, aki kínlódva vánszorgott a végtelen hosszúnak tűnő úton. Egész este súlyos terhek alatt rogyadozott. Hátán nehéz homokzsák csüngött, teste köré vastag víztömlő tekeredett. Jobb kezében ormótlan követ cipelt, baljában görgeteget. Nyakában kirojtosodott kötélen ócska malomkő himbálódzott. Bokáját rozsdás láncok fonták körül, s a láncokon súlyos vasgolyókat vonszolt maga után a porban. Fején egy félig rohadt tököt egyensúlyozott a vándor. Minden lépésre megcsördültek a láncok. Nyögve és sóhajtozva küzdött meg minden újabb lépéssel, siránkozva nehéz sorsa meg a kínzó kimerültség miatt.

A rekkenő déli hőségben szembe jött vele az úton egy paraszt. “Ó, fáradt vándor – szólította meg a szerencsétlent -, mondd, miért gyötröd magad a sziklányi kövekkel?” – “Milyen ostoba vagyok! – felelte a vándor. – Eddig nem vettem észre őket.” Azzal elhajította mind a két kődarabot, és sokkalta könnyebbnek érezte magát. Újabb hosszas vánszorgás után megint szembetalálkozott egy póremberrel, aki megkérdezte tőle: “Mondd csak, fáradt vándor, minek kínzod magad azzal a fonnyadozó tökkel a fejeden, és minek vonszolod magad után azokat a nehéz vasgolyókat?” – “Nem is tudod, mennyire örülök – felelte a vándor -, hogy figyelmeztetsz rájuk; magam sem tudom, mit akarok velük.” Lerázta magáról a láncokat, a tököt pedig az útszéli árokba hajította. Megint könnyebbnek érezte magát. De ahogy haladt tovább, úgy nőtt a szenvedése megint. Egy paraszt épp ballagott haza a szántóföldről. Csodálkozva méregette a vándort: “Ej, jóember, te homokot hordasz a zsákodban, de ameddig csak a szemed ellát, több itt a homok, mint amennyit valaha is elbírnál hordani. És lám csak, milyen dagadt a víztömlőd – akárha a Kavir sivatagján akarnál átkelni. Pedig melletted ott folyik a tiszta folyó, amelyik még jó sokáig kíséri utadat!” – “Köszönöm, barátom, most látom csak, hogy mi mindent cipeltem magammal céltalanul.” Azzal a vándor feltépte víztömlőjét, melynek poshadt vizét nyomban beitta az út, zsákjának homokját pedig egy gödörbe borította. Állt csak tűnődve, és nézte a lemenő napot. Az utolsó napsugarak meghozták neki a megvilágosodást. Végigtekintett magán, nyakában megpillantotta a súlyos malomkövet, és rájött, hogy a kő az, amitől olyan hajlott a járása. Leoldotta hát, és behajította a folyóba, amilyen messze csak tudta. Terheitől megszabadulva folytatta útját az esti hűvösben, hogy éjjelre szállást találjon.

/ Peseschkian, Nossrat: A tudós meg a tevehajcsár. Keleti történetek-nyugati lelkibajok, 109. old. /

A veréb-páva

Egy veréb olyan szeretett volna lenni, mint a páva. Mennyire irigyelte a hatalmas madár büszke járását, magasan tartott fejét, széttárt farktollainak óriáskerekét! “Ilyen szeretnék lenni én is – határozta el magában. – Akkor majd biztosan csodálni fog mindenki!” Kinyújtotta a nyakát, jól teleszívta a tüdejét, hogy soványka mellkasa felduzzadt, farktollait széttárta, és megpróbált olyan elõkelõen lépdelni, ahogyan a pávától látta. Így tipegett föl-alá, és fölöttébb büszkének érezte magát. Mikor egy ideig így páváskodott, érezni kezdte, hogy a szokatlan tartás nehezére esik. Fájt a nyaka, sajgott a lába, de a legnagyobb baja az volt, hogy a többi madár, a felfuvalkodott feketerigó, az örökké tollászkodó kanári, de még az oktondi kacsa is mind kinevették a veréb-pávát. A veréb hamarosan megelégelte a dolgot. “Nem tetszik nekem a páváskodás, torkig vagyok az egésszel. Mostantól megint veréb módjára fogok viselkedni.” De mikor megpróbált újra veréb módjára járni, nem sikerült neki. Ahelyett, hogy lépkedett volna, mint azelõtt, egyszerre szökdécselni kezdett, és sehogy máshogy nem ment neki többé! Így tanultak meg a verebek ugrálni.


Ötven év előzékenység

Egy idős házaspár hosszú évi együttélés után aranylakodalmát ünnepelte. Mikor reggelihez ültek, a feleség azt gondolta magában: “Ötven éven át előbbre tartottam a férjemet, és mindig neki adtam a zsömle ropogós felső felét. De ma végre egyszer magamnak tartom meg a finomabbat.” Megkente hát magának a zsömle felső felét, a másik felét pedig az urának adta. Ám a legnagyobb meglepetésére a férje boldogan csókolt kezet neki, és így szólt: “Drágám, ma ennél nagyobb örömet nem is szerezhettél volna! Ötven éve nem ettem a zsemle alsó feléből, pedig én azt szeretem a legjobban. De mindig azt gondoltam, hadd legyen csak a tiéd, ha annyira szereted.”


Higgyél Istenben, és kösd meg jól a tevédet!

Seregesen érkeztek a hívők, hogy hallják Mohamed próféta szavait. Volt közöttük egy ember, aki a többinél is figyelmesebben és áhítatosabban fülelt, igaz buzgósággal imádkozott, és végül, mikor beesteledett, elköszönt a prófétától. Alig lépett ki a kapun, már rohant is vissza, és torkaszakadtából jajveszékelt: „Ó, Uram! Ma reggel tevémen jöttem hozzád, hogy halljalak téged, az Úr prófétáját. Most pedig a tevém eltűnt. Ameddig a szem ellát, tevének nyoma sincsen. Követtelek, figyeltem tanításod minden egyes szavára, és rábíztam magam a mindenható Istenre.

Most pedig, ó, uram, oda a tevém. Ez hát az isteni igazságosság? Ez a jutalom buzgóságomért? Ez a hála imáimért?" Mohamed végighallgatta a kétségbeesett szózatot, majd jóságos mosollyal válaszolta: „Higgyél Istenben, és kösd meg jól a tevédet!"


A takarékosság ára

Egy ember megvesztegetés miatt állt a bíró előtt. Minden a vétkessége mellet szólt, s a bírónak nem maradt más dolga, mint kimondani az ítéletet. De a bíróban megértés lakozott, ezért lehetőséget kínált a vádlottnak, hogy háromféle büntetés közül válasszon. A vádlott eszerint vagy száz tumánt fizessen, vagy ötven botütést kapjon, vagy pedig meg kell ennie öt mérő hagymát. “No, ez nem lehet olyan nagy dolog” – gondolta az elítélt, és már bele is harapott az első hagymába. Éppen háromnegyed fontot fogyasztott el a nyers hagymából, de akkor már az erős fűszernövény puszta látványától is a hideg rázta. A szeme könnybe lábadt, olyannyira, hogy a sós könnyek patakokban folytak le orcáján. “Nagyérdemű bíróság – mondta zokogva -, engedjék el a hagymaevést, inkább vállalom a botütéseket.” Valójában arra gondolt, hogy ravaszul sikerült megtakarítania pénzét – mert mindenki jól ismerte fösvénységéről. A poroszló levetkőztetette, és felfektette a padra. Az elítélt már az izmos poroszló meg a hajlékony vessző látványától is reszketett. Puhítani kezdték a hátát, és minden ütésre nagyobbat kiáltott, míg a tizedik csapásra végül is könyörögni kezdett: “Nagybecsű gházi, könyörülj rajtam, és engedd el a többi botütést.” De a bíró csak a fejét rázta. A vádlott erre, jóllehet épp a verést meg a pénzt akarta megspórolni magának, és végül mind a három büntetésből kóstolót kapott, így rimánkodott: “Hadd fizessem meg inkább a száz tumánt.”


A bujálkodó férfi és az asszony

Egy férfi éjszaka titokban eljárt egy asszonyhoz, és bujálkodott vele. Úgy adott ismertetőjelet, hogy megérkezésekor az ajtó előtt csaholni kezdett, mint egy kiskutya, hogy a nő nyisson neki ajtót, így csinált mindennap. Egy másik ember megfigyelte, hogy esténként mindig azon az úton jár, s mert gyanította, hogy valami ravaszság van a dologban, az egyik éjszaka távolról titokban nyomon követte. A bujálkodó mit sem sejtve az ajtó elé ért, és szokása szerint cselekedett. A másik, aki követte, mindent megfigyelt, azután hazament. A következő este felkelt, és elsőként ért oda a bujálkodó asszonyhoz, és csaholni kezdett, mint egy kiskutya. Az asszony azt hitte, hogy a szeretője az, eloltotta a mécset, nehogy valaki meglássa a férfit, és kinyitotta az ajtót. Az pedig bement, és együtt hált vele. Nemsokára megérkezett a nő szeretője is, és a szokásos módon csaholt kívülről, mint egy kiskutya. Aki belül volt, felkelt, s mert tudta, ki az, aki kívül kiskutya módjára csahol, erős hangon ugatni kezdett bent a házban, mint egy nagy kutya. A kívül lévő rájött arra, hogy erősebb nála az, aki bent van, és távozott. / Aiszóposz meséi, fordította Sarkady János, indiai eredetű mese /

A lélek

Mikor az Úristen, megteremtette az embert, odament az ördög, s azt mondta nagy hetykén:– Hát ez mi? Ember? Így én is meg tudom teremteni.Mondotta az Úr mosolyogva:– Jól van, hát csak teremtsd meg.Az ördög mindjárt munkának látott, s egy óra sem telt belé, megformázta az emberi testet.– Ihol az ember – mondotta az ördög.– Nagyon jó – mondta az Úr -, most csak állítsd talpra.Próbálja az ördög, mesterkedik mindenféleképpen, de bizony az ő embere nem tudott talpra állni.– Látod, látod, nem áll meg – mondotta az Úr.– Mért nem áll meg?– Mert nincs benne lélek.– Hát honnét vegyek lelket belé?– Az a te dolgod.Tovább mesterkedett az ördög, de bizony lelket nem tudott adni a testbe. Akkor az Úristenhez fordult:– Látom, hogy erre nem vagyok képes nálad nélkül. Adj lelket ebbe is.Mondá az Úr:– Lelket nem adok az ördögnek, elégedj meg a testtel.Ezért nem szabad az ördög a lélekkel.(?)

Aki a magasba tört

A veréb irigykedve figyelte a sast. Milyen méltóságteljes, milyen magasan szárnyal ! Szinte megérintheti a Napot. És valóban, a faágról, ahol a veréb ült, úgy tűnt, mintha a Nap magábaszívná, körbeölelné a fénye által bearanyozott sast." Én talán kevesebbet érek csak azért, mert kicsi és szürke vagyok ? " Elhatározta, hogy olyan magasra repül, és olyan közel a Naphoz, ahová még a sas is hiába vágyik.Repült, repült, repült, egyre magasabbra. Már a felhők felett járt - gyenge szárnyai alig bírták a terhet, de ő minden erejét megfeszítve csak emelkedett tovább. A levegő ritkulni kezdett. Furcsa módon minél közelebb került a Naphoz, annál hidegebb lett. És ő mégis repült, csak repült ...Aztán nem bírta tovább. Szárnyai összefagytak, nem kapott levegőt. Ilyen közel a Naphoz még senki sem jutott, gondolta, aztán már csak zuhant, zuhant ...(?)

A fiú, akinek béke volt a szívébenA fiú, akinek béke volt a szívében, egy nagyvárosban élt. Egy szép nyári nap, ahogy lassan bandukolt az utcán, egy keservesen zokogó kisfiúra lett figyelmes.- Hát te miért sírsz ?- kérdezte tőle.- Kilökték a kezemből a fagyimat. - szipogta a kisfiú, és a lába elé mutatott, ahol az aszfalton egy nagy gombóc csokoládéfagylalt olvadozott a napsütésben.- Ne sírj ! - mondta a fiú, akinek béke volt a szívében, és megsimogatta a gyerek fejét - Gyere, veszünk másikat !Később a fiú, akinek béke volt a szívében, egy másik kisfiút is megvigasztalt, akit társai azért csúfoltak, mert szemüveget viselt.Este moziba szeretett volna menni, de ehelyett egész éjjel egy fiatal lánnyal beszélgetett, akivel épp akkor szakított a barátja.Másnap a fiú, akinek béke volt a szívében, megvigasztalt egy asszonyt, akinek meghalt a férje, valamint egy kislányt, akinek a cicáját elütötte egy autó. Harmadnap a munkahelyéről húsz év után elbocsátott középkorú férfit derítette jobb kedvre, meg a nagymamát, akiről megfeledkeztek az unokái.És ez így ment tovább : jött az elsős kisfiú, aki rosszpontot vitt haza, mert beszélgetett az órán, a lány, akit nem vettek fel az egyetemre, a férfi, aki megtudta, hogy a feleségének szeretője van, a kamasz, akit gátlásossá tettek a pattanásai, az öregedő nő, akit elhagyott a férje egy fiatal lányért - mind-mind a fiúnak öntötték ki a szívüket.Aztán egy nap a fiú, akinek béke volt a szívében, elment, ki a városból. Ment, ment, egészen addig, amíg el nem ért egy nagy hegyig. Nekirugaszkodott, felmászott egészen a tetejéig. Amikor felért, megállt, szétterpesztette a lábait, felnézett az égre, és üvölteni kezdett.És üvöltött, és üvöltött, és üvöltött, és üvöltésétől leomlottak a sziklák, és kidőltek a fák, és megnyílt a föld. Az ég elsötétült, jégeső hullt, villámok cikáztak sisteregve, szélvihar tombolt.És akkor a fiú abbahagyta az üvöltést. Megfordult, leereszkedett a hegyről, és elindult vissza, a városba. (?)

FORRÁS:

http://central.budapesti.info/mesebirodalom/aiszoposz_tanmesek.htm

http://central.budapesti.info/mesebirodalom/aiszoposz_tanmesek.htm

Documents

Peseschkian - Keleti tortenetek